/ Language: Hungary / Genre:antique

Limit I.

Frank Schätzing

2025-ben járunk. Technológiai újítások forradalmasították az űrrepülést. Amerikaiak és kínaiak küzdenek a holdporban található hélium-3-ért, mely a következő évezredben környezetbarát módon láthatná el energiával az emberiséget. Országnyi méretű konszernek irányítják a politikát, harcban állva az energiapiac feletti uralomért. Miközben Julian Orley, az excentrikus konszernigazgató illusztris vendégeinek körében utazást tesz a Holdra, Owen Jericho cyberdetektívnek a Sanghajban bujkáló szépséget, a kínai ellenzékit, Yoyót kell megtalálnia. A feladat kezdetben rutinmunkának tűnik, ám végül rémálommá válik: Kínán, Egyenlítői-Guineán, Berlinen, London át vezet kalandos útjuk, majd a Holdon folytatódik a hajsza. Üldözöttből vadásszá kell válniuk, hogy esélyük legyen a túlélésre. Rengeteg ember élete függ döntéseiktől... Mi az a határ, amit semmiképp nem léphetnek át? Meddig zsákmányolható még ki a környezetünk, hogy igényeinket kielégítsük? Milyen következményei lehetnek túlzott kapzsiságunknak? Egyetlen rossz döntés, és végleg elveszítjük a zöldenergia kiaknázásának életmentő lehetőségét. Frank Schätzing tudományos-fantasztikus krimije világképünket megrengető vízió az emberiség megmentéséről. Egy filmszerűen pergő mese civilizációnk nem is olyan távoli jövőjéről - A RAJ szerzőjének új sikerkönyve!

FRANK SCHÄTZING

LIMIT

FORDÍTOTTA MESÉS PÉTER

FRANK SCHÄTZING

LIMIT

1. KÖTET

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű: LIMIT

Originally published in the German language as „LIMIT”

by Frank Schätzing © 2009 by Verlag Kiepenheuer & Witsch GmbH & Co.

KG, Cologne/Germany

Copyright © Frank Schätzing, 2009

Hungarian translation © Mesés Péter, 2010

Brigittének és Rolfnak,

akik megajándékoztak a földi élettel.

Christinének és Clive-nak,

akik megajándékoztak a Hold egy darabkájával.

Planet Earth is blue

And there's nothing I can do

David Bowie

2024. augusztus 2.

PROLÓGUS

EVA

I want to wake up in a city that never sleeps...

A jó öreg Frankie boy. Mindaddig nem zavarta az urbánus átalakulás, amíg csak ébredés után ledönthetett egy pohárral.

Vic Thorn a szemét dörzsölgette.

Az ébresztő 30 perc múlva kergeti ki az ágyból a reggeli műszakot. Neki tulajdonképpen mindegy is lett volna. Látogatóként jobbára szabadon dönthetett arról, hogyan tölti el a napját, hiszen a vendégeknek csupán bizonyos formális keretfeltételekhez kellett igazodniuk. Ami nem jelentette feltétlenül azt, hogy korán kell kelniük, de hát a jelzés őket is ébresztette.

If I can make it there,

I'll make it anywhere...

Thorn eloldozta magát. A túlságosan hosszadalmas alvást züllesztőnek tartotta, azért, hogy életéből minél kevesebb időt töltsön alvással, semmi másban nem bízott, csak saját magában. Ráadásul ő maga szerette eldönteni, ki vagy mi ébressze reggelente. Thorn szerette, ha a szervezetét zene indítja be. E feladatot előszeretettel bízta a Rat Packre, Frank Sinatrára, Dean Martinra Joey Bishopra, Sammy Davis Jr.-ra, elmúlt korok divatjamúlt hőseire, akik iránt már szinte romantikus vonzalmat érzett. Pedig itt semmi sem volt, ami a Rat Pack szokásainak megfelelt volna. A súlytalanság állapotában értelmét veszítette még Dean Martin nevezetes mondása is, miszerint „egy férfi mindaddig nem részeg, amíg képes a földön feküdni és valamiben megkapaszkodni”, nem is beszélve arról, hogy a nagyivó lelkesedése, amiért egy efféle helyen nem eshet le a bárszékről, azonnal megszűnt volna, amint megpróbálkozik kitántorogni az utcára. A Föld felszíne fölött 35 786 kilométernyire nem prostik várakoztak az ajtó előtt, hanem a halált hozó légüres tér.

Top of the list, king of the hill...

Thorn hamiskásan dudorászta a New York, New York dallamát. Alig észrevehető mozdulattal megindult, kilibegett hálófülkéjéből a kicsiny, kerek ablakhoz, és kinézett.

A városban, amelyik soha nem alszik, a Huros-ED-4 elindult következő bevetésére.

Nem érdekelte sem a világűr hidege, sem az atmoszféra teljes hiánya. A nappal és az éjszaka váltakozása – amely a Földtől ekkora távolságra amúgy is inkább megegyezés kérdése volt, mintsem a tapasztalaté – számára szintén érdektelen volt. Ébresztője a programozók nyelvén szólt. A Huros-ED a Humanoid Robotic System for Extra-vehicular Demands rövidítése volt, a 4 pedig elhelyezte őt 19 további társa sorában. Mindegyikük 2 méter magas volt, felsőtestük és fejük meglehetősen hasonlatos az emberéhez, de hosszú karjuk nyugalmi állapotban az imádkozó sáska csápjaira emlékeztetett. Szükség esetén csodálatra méltó mozgékonyságra voltak képesek, kezükkel rendkívül bonyolult műveleteket tudtak elvégezni. Második, kisebb pár karjuk széles, elektronikával telipakolt mellükből nőtt ki, kisegítő elemként. Viszont nem volt lábuk. Ugyan a Huros-ED-nek volt dereka és medencéje, de ahol az embernek a combja kezdődik, belőle flexibilis kapaszkodók nőttek ki, a végükön tapadószerkezettel, így bárhol szilárdan meg tudott kapaszkodni, ahol éppen szükség volt rá. A szünetekben egy védett zugba bújt, akkuit az áramforráshoz csatlakoztatta, irányítófúvókája tankját feltöltötte hajtóanyaggal és átadta magát a gépi elmélkedésnek.

Utolsó szünete már 8 órája letelt. Azóta a Huros-ED-4 robotszorgalommal bejárta a nagy űrállomás legkülönfélébb pontjait. A tető – ahogy a zenit felé mutató részeket nevezték – külső részén segített kicserélni az elöregedett napelemeket; az űrhajógyárban pedig – a második dokkban, ahol a tervezett Mars-misszió egyik űrhajója készült – beállította a fényeket. Ezután 100 méterrel lejjebb küldték, az árbocdaru mentén rögzített tudományos haszontérbe, ahol kicserélte a Csendes-óceán ecuadori partok előtti térségének letapogatására szolgáló mérőeszköz egyik meghibásodott platinalemezét.

Az elvégzett munka után most az űrkikötőbe küldték, hogy megvizsgálja a rakodás során ismeretlen okból elromlott egyik manipulátor-kart. Az állomás mentén még egy darabot lejjebb kellett ereszkednie egy 180 méter átmérőjű gyűrűhöz, ahol 8 hely volt az ide-oda repülő holdkompok, valamint további 8 a mentősiklók számára. Eltekintve attól, hogy az itt állomásozó hajók víz helyett a vákuumon keltek át, a gyűrűn ugyanúgy zajlott minden, mint Hamburgban vagy Rotterdamban, a nagy tengeri kikötőkben, amelyekhez szintén hozzátartoztak a daruk és a síneken gördülő hatalmas manipulátorok. Néhány óra múlva egyikük egyszer csak abbahagyta a Holdra induló egyik személy- és teherszállító komp berakodását. Pedig semmi jel nem utalt meghibásodásra. A karnak működnie kellett volna, gépi makacssággal mégis megtagadott minden mozgást, kitárt effektorokkal lógott félig a komp rakterében, félig pedig kinn, így nem lehetett bezárni a hajó nyitott testét.

A Huros-ED-4 kikötött kompok, légzsilipek és összekötő alagutak, gömbtartályok, konténerek és árbocok mentén az előírt röppályán indult el a szűretlen napfényben a hidegen csillogó, meghibásodott kar felé. A fején lévő látóblende mögött és a végtagjai végén elhelyezett kamerák képeket továbbítottak a parancsnoki központba. Szorosan a konstrukció mellé tapadva alaposan végigvizsgálta annak minden négyzetcentiméterét. A látványt gondosan összehasonlította az adathordozójában rögzített képekkel, mígnem megtalálta a hiba okát.

Az irányító központban valaki megszólalt:

–  A kurva életbe!

A Huros-ED-4 visszakérdezett. Bár úgy volt programozva, hogy megértse az emberi beszédet, de a kiáltásban semmiféle értelmezhető parancsot nem fedezett fel. A központ lemondott az ismétlésről, ezért a robot nem tett semmit, hanem tovább szemlélte a kárt. A manipulátor egyik csuklójába parányi szilánkok szorultak. A csuklószerkezet felszínét sebként tátongó, hosszú és mély hasadék szelte át. Az elektronika első pillantásra sértetlennek tűnt, a kár tehát pusztán anyaghiba, ám mégis elegendő ahhoz, hogy a manipulátor kikapcsolja magát.

A központ parancsot adott a csukló megtisztítására.

A Huros-ED-4 megmakacsolta magát.

Ha ember lett volna, magatartását tanácstalanságnak nevezhetnénk. Végül aztán további információkat kért, amivel a maga bizonytalan módján beismerte: a feladat meghaladja az erejét. Akármilyen forradalmi volt is a konstrukciója – szenzoros vezérlés, az érzéki benyomások visszacsatolása, flexibilis és autonóm cselekvés –, ez mit sem változtatott a tényen, hogy a robotok sablonokban gondolkodó gépek. Látta a szilánkokat és mégsem látta. Tudta, hogy ott vannak, csak azt nem tudta, hogy mi az, ami ott van. Ugyanígy regisztrálta a repedést is, ám mégsem tudta a rendelkezésére álló információk alapján beazonosítani. A hibás részek tehát nem léteztek. Rejtély maradt számára, hogy mit kellene megtisztítania, ezért nem tisztított meg semmit.

Ha lenne öntudatuk, a robotok a létüket valóban gondtalannak érezhették volna.

Annál jobban aggódtak mások. Vic Thorn kiadós zuhanyt vett, miközben a My Wayt hallgatta, pólót, rövidnadrágot és tornacipőt húzott, s éppen elhatározta, hogy a fitneszstúdióban kezdi a napot, amikor a központból hívták.

–  Segíthetne nekünk egy probléma megoldásában – mondta Ed Haskin, akihez az űrkikötő és a hozzácsatolt rendszerek tartoztak.

–  Most azonnal? – vonakodott Thorn. – Épp futni akartam egyet a futógépen.

–  Jobb, ha azonnal jön.

–  Mi történt?

–  Úgy tűnik, valami baj van az űrhajójával.

Thorn az ajkába harapott. Arra gondolva, hogy az utazása halasztást szenved, ezernyi vészharang kondult meg az agyában. Nagyon, de nagyon rossz hír! A hajónak dél körül kellene elindulnia a kikötőből, fedélzetén, vele együtt, 7 asztronautával, hogy leváltsák az amerikai holdbázis személyzetét, akik hathónapos küldetésük után már lázasan álmodoztak az aszfaltozott utcákról, kitapétázott lakásokról, finom ennivalóról, mezőkről, színekkel, felhőkkel és esőkkel telített égboltról. Thorn volt a két és fél naposra tervezett út egyik pilótája, ráadásul pechjére ő volt a parancsnok, ami persze megmagyarázta, miért pont őt keresték meg. De volt még egy oka, ami miatt bármiféle késlekedés kellemetlenül érintette...

–  Mi van avval a taligával? – kérdezte szándékos egykedvűséggel. – Nem akar repülni?

–  De, repülni éppenséggel akar, csak nem tud. Valami baj történt a rakodásnál. A manipulátor tönkrement, blokkolja a nyílásokat. Nem tudjuk bezárni a rakterét.

–  Vagy úgy – sóhajtott Thorn megkönnyebbülten. Egy tönkrement manipulátorral még el lehet boldogulni. – Tudják már, mi a baj?

–  Debris. Éleslövedék.

Thorn fölsóhajtott. Space debris. Az űrhulladék kellemetlen jelenléte annak az orbitális csúcsforgalomnak köszönhető, amelyet még a szovjetek kezdtek szputnyikjaikkal az ötvenes években. Azóta ezernyi űrmisszió maradványa keringett különféle magasságokban: kiégett rakétalépcsők, kiselejtezett és elfeledett műholdak, számos robbanás és ütközés roncsa, a komplett reaktoroktól kezdve egészen a parányi salakszemcsékig, megfagyott hűtőfolyadék-cseppekig, csavarokig és drótokig, műanyag és fémdarabkákig, aranyfólia-cafatokig és lekopott festékig. A törmelék az újabb és újabb ütközések okozta folyamatos osztódás miatt kártevő módjára szaporodott. Az egy centiméternél nagyobb darabok számát immár 900 000-re becsülték. Ebből alig 3%-nyit figyeltek rendszeresen, a maradék, nem beszélve a milliárdnyi kisebb részecskéről és mikrometeoritról, valahol úton volt az ütközés irányába, ahogy a rovarok is elkerülhetetlenül tartanak a szélvédő felé.

A probléma abban rejlett, hogy ha például egy darázs egy ugyanakkora méretű space debris impulzusával ütközik egy luxuslimuzinnal, akkor egy kézigránát kinetikus energiáját kifejtve semmisítené meg az autót. A testek sebessége az űrben pusztító módon sokszorozódott meg. Hosszútávon még a mikrométernyi részecskék is romboló hatással bírtak, lecsiszolták a napelemeket, fölkarcolták a szatellitek felszínét, fölmarták az űrhajók külső burkát. A földközeli törmelékek előbb-utóbb elégtek az atmoszféra felsőbb rétegeiben, de őket újabb roncsok követték. Nagyobb magasságokban megnőtt az élettartamuk, az űrállomás orbitális szférájában pedig elvileg örök időkre megmaradhattak. Némi vigaszt csupán az nyújtott, hogy a veszélyes objektumok többségét ismerték, így röppályájukat hetekkel, hónapokkal korábban kiszámítva az asztronauták a teljes űrállomást el tudták kormányozni az útjukból. Ami a manipulátornak ütközött, nyilván nem tartozott ezek közé.

–  De mit tehetek én? – kérdezte Thorn.

–  Tudja, csapatmunka – nevetett Haskin idegesen. – Jól tudja, milyen szűkösek az erőforrások. A robot egyedül nem bírja. Ketten kéne kimennünk, de jelenleg csak egy emberem van. Nem ugrana be?

Thorn nem töprengett sokáig. Iszonyú fontos volt, hogy időben elmenjen innen, ráadásul szerette az űrsétákat.

–  Rendben – mondta.

–  Karina Spektor lesz a társa.

Még jobb. Spektort előző este ismerte meg a kantinban. A nő a robotika orosz származású szakértője volt, széles arccsontokkal, macskás zöld szemekkel. A flörtölési kísérleteire pedig a népek közötti megértés örömteli készségével reagált.

–  Már el is indultam! – mondta.

In a city that never sleeps...

A városok már csak zajosak. Utcák, amelyekben felerősödik a zaj. Emberek, akik felhívják magukra a figyelmet, dudálnak, kiabálnak, fütyülnek, fecsegnek, nevetnek, siránkoznak, visítanak. Kakofóniává duzzadó zaj. Gitárosok, énekesek, szaxofonosok a házak beugróiban, a metrók aluljáróiban. Varjak fejezik ki rosszallásukat, kutyák ugatnak. Építkezések visszhangja, dübörgő légkalapácsok. Váratlan, meghitt, simogató, éles, hegyes, sötét, rejtélyes, hangosodó és halkuló, közelgő és távolodó hangok: olyanok, amelyek gázként szállnak fel, mások pedig telitalálatok a gyomorszájba és a hallójáratokba. A közlekedés alapzaja. Nehéz limuzinok hivalkodó basszbaritonja vitázik a kényeskedő mopedekkel, az elektromos autók surranásával, a sportkocsik uralmi vágyával, föltuningolt motorokkal, a buszok húzódj-már-le zötyörgésével. Zene a butikokból. Lépések koncertje a sétálóutcában: bandukolás, csoszogás, rohanás. Az ég beleremeg a távoli repülők turbináinak dörgésébe, az egész város egyetlen nagy harang.

A világűrvárosban mindez hiányzik.

Amilyen meghitt volt a lakómodulok, laborok, kontrolltermek, összekötő alagutak, szabadidőtermek és éttermek belsejének 280 méteres magasságában, olyannyira kísértetiesnek tűnt az egész, amikor valaki először hagyta el az állomást EVA, Extravehicular Activity, azaz külső bevetés céljából. Átmenet nélkül kint találta magát, annyira kint, mint sehol máshol. A légzsilipeken túl megszűnt minden hang. Persze nem lett minden teljesen süket. Önmagát igenis érzékelte az ember, továbbá a ruhába beépített klímát, valamint a rádiót is, de mindez a testén hordozott „űrhajó” belsejében zajlott.

Körülötte a vákuumban tökéletes csend uralkodott. Láthatta az állomás hatalmas szerkezetét, a kivilágított ablakokat, a fényárt biztosító akkumulátorok jeges sugarát, egészen fönn, ahol az óriási űrhajókat építették, amelyek sohasem landolnak majd egyetlen bolygón sem, hiszen csakis a súlytalanság állapotát bírják. Megfigyelhette az indusztriális üzemmenetet, a daruk mozgását és nyújtózását a külső gyűrűn és a szállítógépeket a belsőn, a robotok szabad zuhanását, amelyek annyira hasonlítottak az élőlényekhez, hogy kedve támadt megkérdezni tőlük, merre visz az út. Az építmény szépségétől, a távoli Föld látványától és a csillagok ragyogásától – amelyek fénye nem szóródott szét az atmoszférában – lenyűgözve elvárhatott valamiféle titokzatos vagy fenséges muzsikát. De a világűr néma maradt, magasztosságát csak a lélegzetével zenésítette meg.

Thorn Karina Spektor társaságában lebegett az ürességen és csenden keresztül a hibás manipulátor felé. Az irányítófúvókával felszerelt űrruhák lehetővé tették a pontos navigálást. Elsuhantak az űrkikötő óriási dokkjai mellett, melyek autópályányi szélességben ölelték körül a toronyszerűen épített állomást. Három holdkomp horgonyzott a gyűrűn, kettő a légzsilipeknél, Thorn űrhajója parkolóhelyzetben, ezenkívül ott volt még a 8 repülőgépszerű mentősikló. Az egész gyűrű tulajdonképpen egyetlen rendező pályaudvar volt: fölötte az űrjárművek állandóan változtathatták helyüket, hogy a szimmetrikusan megépített állomás megőrizhesse az egyensúlyát.

Thorn és Spektor a Torus-2-től, a kikötő központjának elosztó moduljától egy külső zsiliphez ment. Nyitott rakodónyílásaival a komp fehéren és masszívan nyugodott a napfényben. A manipulátor megmerevedett karja a magasba emelkedett, majd könyökben megtörve eltűnt a rakodótérben. Közvetlenül horgonyplatformja előtt lógott a mozdulatlan Huros-ED-4. Volt valami rosszalló a tartásában, ahogy pillantását mereven a leblokkolt csuklóra vetette. Csak az utolsó pillanatban húzódott egy kicsit félre, hogy megtekinthessék a károkat. Magatartását persze nem valami kibernetikus közöny eredményezte, hiszen egy Hurosnak még csak nyomokban sem volt önképe, csak éppen a képeire nem kérdezett már rá senki. Ettől kezdve azok a benyomások számítottak, amelyeket a sisakkamerák továbbítottak a központba.

–  Na és? – érdeklődött Haskin. – Mit gondoltok?

–  Baj van – válaszolta Spektor, és közelebb húzta magát a manipulátor állványához. Thorn követte.

–  Furcsa – mondta. – Nekem úgy tűnik, mintha valami meghúzta volna a kart, és belevéste volna ezt a hasadékot, de az elektronika sértetlennek tűnik.

–  Akkor mozdulnia kellene – vetette ellen Haskin.

–  Nem feltétlenül – mondta Spektor. Szlávos csengésű angolt beszélt, meglehetősen erotikusan, legalábbis Thorn szerint. Tulajdonképpen kár, hogy nem maradhat még egy napot. – Az ütközésnél egy rakás mikrotörmelék keletkezhetett. A barátunk talán dugulásban szenved. Megvizsgálta már a Huros a környezetet?

–  Enyhe szennyezettség. Mi van a szilánkokkal? Nem lehet, hogy azok okozzák a dugulást?

–  De lehet. Valószínűleg magáról a karról származnak. Valami talán meghúzódott és most feszül. – Az űrhajósnő alaposan megvizsgálta a csuklót. – Ugyanakkor ez egy manipulátor, nem süteményes villa. Az objektum 7, maximum 8 milliméter lehetett. Szerintem nem is volt telitalálat, az ilyesmit tulajdonképpen ki kellene bírnia.

–  Te aztán kiismered magad – mondta Thorn elismerően.

–  Nagy művészet – nevetett a lány. – Szinte nem is foglalkozom mással. Idefenn a space debris a legnagyobb problémánk.

–  Na és az ott? – hajolt előre Thorn, és egy apró, világos pontra mutatott. – Lehet, hogy ez egy meteorit volt?

Spektor tekintetével követte Thorn mutatóujját.

–  Mindenesetre attól a valamitől van, ami eltalálta a kart. Közelebbit majd az analízis után mondhatok.

–  Így igaz – mondta Haskin. – Igyekezzetek. Azt javaslom, piszkáljátok ki azt az izét az etanol-fúvókával.

–  Nahát, ilyenünk is van? – kérdezte Thorn.

–  A Hurosnak van – válaszolt Spektor. – Használhatjuk a bal karját, belül van egy tank, az effektorokon pedig fúvókák. De ketten kell csinálnunk, Vic. Dolgoztál már Hurosszal?

–  Nem igazán.

–  Megmutatom. Részben ki kell kapcsolnunk, hogy szerszámként használhassuk. Ez azt jelenti, hogy egyikünknek segíteni kell stabilizálni, amíg a másik...

Ebben a pillanatban a manipulátor életre kelt.

Az óriási kar kinyúlt a raktérből, hátrahúzódott, majd egy csavarintással megragadta a Huros-ED-t és akkorát lökött rajta, mintha csak ráunt volna. Thorn reflexszerűen lenyomta az űrhajósnőt és eltolta az ütközés elől, de azt már nem tudta megakadályozni, hogy a robot a vállát súrolva megpörgesse. Spektor csak az utolsó pillanatban tudott az állványban megkapaszkodni; a manipulátor ekkor Thornt találta el, elszakítva tőle és a gyűrűtől, majd kilökte a világűrbe.

Vissza! Vissza kell mennie!

Reszkető ujjakkal próbálta megkeresni az irányítófúvókák kapcsolóit, közben a Huros-ED piruettező torzója egyre közelebbről követte. Haskin és Spektor kiabálása csengett a fülében. A robot alsó része eltalálta a sisakját. Thorn bucskázott egyet és kilátástalan körmozgásba kezdett, miközben túljutott már a gyűrű szélén és iszonyatos sebességgel távolodott az űrállomástól. Elborzadva állapította meg, hogy miközben az űrhajósnőn igyekezett segíteni, eljátszotta az egyetlen esélyét, hogy magát mentse. Kétségbeesetten kapálózott, végre megtalálta a fúvókák kapcsolóit, bekapcsolta őket, hogy röppályáját kicsiny lökésekkel stabilizálja és kikeveredjen a körmozgásból, de nem kapott levegőt. Rájött, hogy megsérült az öltözéke, hogy vége mindennek, kiáltani akart...

Kiáltása megfagyott.

Vic Thorn teste kisodródott a csendes, végtelen éjszakába. Halála pillanatában minden megváltozott.

2025. május 19.

A SZIGET

ISLA DE LAS ESTRELLAS,

CSENDES-ÓCEÁN

A sziget, mely alig volt több egy nagyobb darab sziklánál, úgy helyezkedett el pontosan az Egyenlítő vonalán, mint láncon a gyöngyszem. A környező szigetekkel összevetve szépsége inkább szerénynek volt mondható. Nyugaton látványos, meredek partfal emelkedett ki a tengerből, trópusi esőerdővel koronázva, ami sötéten és áthatolhatatlanul terült el a töredezett vulkáni talajon. Lakói szinte kizárólag rovarok és pókok voltak, no meg egy figyelemreméltóan ronda denevérfaj. A résekben és hasadékokban erecskék képződtek, majd zúgó patakokká terebélyesedve, dübörögve zuhantak az óceánba. A csupasz keleti oldal teraszformájú volt sziklás kitüremkedésekkel. Pálmás strandokat hiába is keresnénk erre. Fekete bazalthomok szegélyezte azt a néhány öblöt, amely a sziget belsejébe vezetett. A tűzvihar megkövesedett tanúin szivárványszínű gyíkok napoztak. Napi tevékenységük abból állt, hogy rovarokra vadászva akár egy méter magasra is fölugrottak. Meglehetősen halovány csúcspontja egy természeti színjáték amúgy csúcspontok nélküli repertoárjának. Mindent összevetve tehát a sziget nemigen tudott nyújtani semmit, ami máshol ne lett volna szebb, nagyobb vagy magasabb.

A földrajzi fekvése azonban tökéletes volt.

Pontosan a Föld középpontján feküdt, ott, ahol az északi és a déli félteke összeér, Ecuadortól 550 kilométerre nyugatra, távol minden légifolyosótól. A világ e részén alig volt vihar, felhők ritkán gyűltek össze nagyobb mennyiségben, és soha nem villámlott. Az év első felében néha esett, akár órákig és hevesen, anélkül, hogy a szél frissességet hozott volna. A hőmérséklet nemigen csökkent 22 Celsius-fok alá, inkább jóval e fölött maradt. Mivel lakatlan volt és semmiféle gazdasági hasznot nem hozott, az ecuadori parlament, hogy az állami költségvetést kissé feljavítsa, szívesen bérbe adta a következő 40 évre új bérlőknek, akiknek első dolguk volt, hogy átnevezzék. Isla Leona helyett immár Isla de las Estrellas, Stellar Island, azaz Csillagok szigete lett a neve.

Ezt követően a keleti lankák egy része eltűnt egy üveg- és acélhalom alatt, ami persze rögtön kiváltotta az állatvédők dühét. Az építkezésnek nem lettek ökológiai következményei: a lármás tengeri madarak rajait egyáltalán nem zavarta az emberi jelenlét, az építményt, akárcsak a sziklákat, továbbra is elborították ürülékükkel. A szépség nem érdekelte az állatokat, az emberek pedig valami magasabb értelmet kerestek a villás farkú sirálynál és a parti lilénél. Ez idáig amúgy sem jártak sokan a szigeten, és minden amellett szólt, hogy a hely a jövőben is meglehetősen exkluzív marad.

Ugyanakkor semmi sem foglalkoztatta jobban az emberiség fantáziáját, mint éppen ez a sziget.

Lehet, hogy nem volt több egy nagy halom madárszarnál, mégis a világ legkülönösebb, talán legreménytelibb helyének számított. A tulajdonképpeni bűvöletet egy kétmérföldnyire lévő objektum, egy ötháznyi nagyságú pontonon lévő gigantikus platform váltotta ki. Ha ködösebb időben közelítette meg valaki, a különlegességét nem is vette észre: lapos építmények, erőművek és tartályok, helikopter-leszálló, egy terminál toronnyal, antennák, rádióteleszkópok. Az egész egy repülőtérre emlékeztetett, csak éppen a kifutópályák hiányoztak. Ehelyett a közepéből egy gigantikus hengerforma épület emelkedett ki, egy csillogó kolosszus, oldalán csővezetékekkel. Csak hunyorítva lehetett felismerni a vékony, fekete vonalat, amely a hengerből indult meredeken fölfelé. Ha a felhők alacsonyan álltak, néhány száz méter után elnyelték a vonalat, s kérdés maradt, hogy tiszta időben mit lehetne látni. Mindenki, aki tudott valamit – elvileg tehát valóban mindenki, akinek sikerült a szigorúan ellenőrzött biztonsági zónába bejutnia –, valami látnivalót várt, valamit, amiben a vonal végződik: egy szilárd pontot, amire a túlterhelt fantázia támaszkodhatott volna.

De nem volt ott semmi.

Ragyogó napfényben, kék égnél sem lehetett látni a vonal végét. Egyre vékonyabb és vékonyabb lett, míg úgy tűnt, valahol az atmoszférában anyagát veszti. Ha látcsövet használt, akkor csupán annyi történt, hogy a vonalat egy kissé feljebb vesztette el. Csak bámult az ember, amíg meg nem fájdult a nyaka, és Julian Orley legendássá vált megjegyzése csengett a fülében, miszerint az Isla de las Estrellas az örökkévalóság földszintje.

E napon Carl Hanna is erőltette a nyakát, s mint egy idióta. A helikopter ülésében kitekeredve bámult fölfelé, a kékségbe, miközben alatta két barázdásbálna úszott a Csendes-óceánban. Hanna egy pillantást se vetett rájuk. Amikor a pilóta ismételten felhívta a figyelmét a ritka állatokra, azt morogta válaszul, hogy nincs érdektelenebb dolog a tengernél.

A helikopter egy kanyart leírva közeledett a platformhoz. A vonal eltűnt Hanna szeme elől, mintha megszűnt volna, majd ismét egyértelműen felismerhetővé vált az égbolton: nyílegyenesen állt, mintha vonalzóval húzták volna meg.

A következő pillanatban megduplázódott.

–  Kettő van belőle – jegyezte meg Mukesh Nair.

Az indiai férfi kifésülte homlokából sűrű fekete haját. Sötét arca ragyogott az örömtől, uborkaforma orrának cimpái kitágultak, mintha be szeretné lélegezni a pillanatot.

–  Persze, hogy kettő van belőle. – Sushma, a felesége felmutatta középső és mutatóujját, mintha egy elsősnek magyarázna. – Két kabin, két kábel.

–  Tudom, persze, tudom! – Nair türelmetlenül legyintett, de a szája mosolyra görbült. Hannára nézett. – Egy csoda! Tudja, milyen vastagok ezek a kábelek?

–  Gondolom, valamivel több, mint egy méter – mosolygott vissza Hanna.

–  Rövid időre eltűntek. – Nair fejét rázva kipillantott. – Egyszerűen eltűntek.

–  Valóban.

–  Maga is látta? És te? Csillogtak, mint a délibáb. Te is...

–  Igen Mukesh. Én is láttam.

–  Már azt hittem, én képzelődtem.

–  Nem, nem – mondta Sushma, és kicsiny, evezőforma kezét a térdére helyezte. Hannának úgy tűnt, mintha Fernando Botero készítette volna a kezet. Ugyanaz a kerekded forma, ugyanazok a rövid, felpumpáltnak tűnő végződések.

Ismét kinézett az ablakon.

A helikopter biztonságos távolságra repült el a kábelek mellett, és megközelítette a platformot. Csak a NASA vagy az Orley Enterprises felhatalmazott pilótája repülhetett ezen az útvonalon, amikor vendégeket hozott az Isla de las Estrellasra. Hanna megpróbált bekukkantani a henger belsejébe, ahol a kábelek eltűntek, de túl messze volt. A következő pillanatban elhagyták a platformot és elindultak a sziget irányába. Alattuk a gép árnya suhant a mélykék hullámokon.

Ezek a kábelek bizonyára extrém vékonyak, hogy oldalról nem látni őket – elmélkedett Nair. – Vagy keskenyek. Szóval laposak. Egyáltalán kábelek ezek? – dörzsölgette a kezét nevetve. – Inkább madzagok, nem? Persze nyilván egyik sem stimmel. Istenem, mit is mondhatnék? Egy szántóföldön nőttem fel, egy szántóföldön!

Hanna bólintott. Quitóból repülvén elegyedtek beszélgetésbe, de egyébként is tudta, hogy Nair meglehetősen bensőoséges viszonyt ápol a szántóföldekkel. Elégedett parasztfiú Pandzsábból, Hoshiarpurból, aki szeret jókat enni, méghozzá inkább egy utcai bódéban, mint egy háromcsillagos étteremben, többre becsüli az egyszerű emberek ügyeit és véleményét a bájcsevejnél egy fogadáson vagy megnyitón, turistaosztályon repül, és annyira vágyik drága ruhákra, mint egy örvös medve a nyakkendőre. Ugyanakkor Mukesh Nair a maga 46 milliárd dollárra becsült magánvagyonával a világ 10 leggazdagabb embere közé tartozott, és egyáltalán nem paraszti módon gondolkodott. Agrártudományt tanult Ludhianában és közgazdaságtant a Bombay Egyetemen, megkapta a Padma Vibushant, a második legmagasabb indiai polgári érdemrendet, és az indiai gyümölcsök és zöldségek világpiacán kétségtelenül ő volt a piacvezető. Hanna pontosan ismerte Mister Tomato életrajzát, ahogyan Nairt mindenki emlegette, hiszen minden meghívott vendég életrajzát áttanulmányozta.

–  Nézze meg, nézze csak jól meg – kiabálta Nair. – Ez sem rossz, ugye?

Hanna a nyakát nyújtogatta. A helikopter a sziget keleti oldala felé közeledett, így tökéletesen kiélvezhették a Stellar Island Hotel látványát. A szálloda 7 lépcsőzetes emeletével, egy kiszögellésben hatalmas uszodával hajótörött óceánjáróként pihent a lankákon. Mindegyik szobának megvolt a saját napozója. Az épület legmagasabb pontja egy kerek terasz volt, melynek felét hatalmas üvegtető fedte. Hanna felismerte a székeket, nyugágyakat, pohárszékeket és a bárpultot. A hajó közepén volt egy laposabb rész, nyilván a lobbi, északi felén pedig egy helikopter-leszálló. Az építményt meredek szikla vette körül, mintha egy tengerjáró hajót próbáltak volna a sziget elé teleportálni, csak éppen néhány száz méterrel elszámították magukat. Hanna úgy vélte, hogy a hotel egyes részeit belerobbantották a sziklába. Lépcsőkkel megtűzdelt gyalogút kanyargott lefelé, keresztül egy zöld téren, amelynek kialakítása túlságosan is harmonikus volt ahhoz, hogy természetes lehetett volna, majd tovább, még lejjebb, mígnem az út beletorkollott egy parti sétányba.

–  Golfpálya – mormogta Nair elbűvölve. – Csodálatos.

–  Bocsánat, de én azt hittem, ön az egyszerűséget kedveli. – Amikor az indiai férfi csodálkozva ránézett, Hanna hozzáfűzte: – Valaki ezt mondta. Egyszerű éttermek, egyszerű emberek. Fapadosan.

–  Ön nyilván összekever valakivel.

–  Ha hihetünk a médiának, ön közéleti szereplő létére meglepően szerény.

–  Á, dehogy! Megpróbálom magam távol tartani az úgynevezett közélettől. Egy kezemen meg tudom számolni, hány interjút adtam az elmúlt években. Ha a Tomato híre jó, elégedett vagyok, a lényeg, hogy senki ne próbáljon egy kamera vagy egy mikrofon elé ráncigálni. – Nair összeráncolta a homlokát. – Amúgy meg igaza van, luxusra nincs szükségem. Egy apró falucskából jövök. Kinek mennyi pénze van, nem számít. Belül még mindig abban a falucskában élek, csak azóta egy kicsit nagyobbacska lett.

–  Néhány földrésznyivel az Indiai-óceán partjai mentén – piszkálódott Hanna. – Értem.

–  Na és? – vigyorgott Nair. – Mondom, ön félreért.

–  Mit?

–  Nézze, nagyon egyszerű. A platform, ami fölött elröpültünk, tiszta szívemből érdekel. Talán ezektől a kábelektől függ az egész emberiség sorsa. Ez a szálloda ellenben csak annyira tetszik nekem, mint mondjuk a színház. Néha jólesik ellátogatni ide. Persze a legtöbb ember, aki pénzhez jut, rögtön azt hiszi, hogy a színház az igazi élet. Legszívesebben a színpadon élnének, mindennap új jelmezt öltenének, szerepet játszanának. Jut eszembe, ismeri a viccet a pszichológusról, aki oroszlánt akar fogni?

–  Nem.

–  Tehát, hogyan fog egy pszichológus oroszlánt?

–  Fogalmam sincs.

–  Nagyon egyszerűen. Kimegy a sivatagba, fölállít egy ketrecet, belemászik, bezárja és kijelenti, hogy belül van kívül.

Hanna vigyorgott. Nair rázkódott a röhögéstől.

–  Érti? Ez nem nekem való, soha nem is volt. Nem akarok ketrecben ülni, sem színpadon élni. A következő két hetet mégis élvezni fogom, erre akár fogadhatunk is. Mielőtt holnap elkezdődik, golfozok egyet, és élvezni fogom! De 14 nap múlva megint hazamegyek, ahol azért nevetnek egy viccen, mert jó, és nem azért, mert egy gazdag ember mesélte. Azt fogom enni, amit szeretek, nem pedig azt, ami drága. Azért beszélgetek majd emberekkel, mert kedvelem őket, nem pedig azért, mert híresek. Az efféle embereknek általában nincs arra pénzük, hogy az én éttermeimbe menjenek, elmegyek hát én az övékbe.

–  Felfogtam – mondta Hanna.

Nair az orrát dörzsölgette:

–  Megvan a veszélye, hogy kétségbe ejtem, de önről tulajdonképpen semmit sem tudok.

–  Mert az egész repülés alatt csak magadról beszéltél – jegyezte meg szemrehányóan Sushma.

–  Valóban? Bocsássa meg, kérem, a közlési kényszeremet.

–  Semmi baj – legyintett Hanna. – Rólam nincs igazán mit mesélni. Inkább csendben dolgozom.

–  Befektetés?

–  Pontosan.

–  Érdekes – biggyesztette le ajkát Nair. – Melyik területen?

–  Főként energia. Meg egy kicsit minden – tétovázott egy pillanatra Hanna. – Talán érdekesnek fogja találni, hogy Újdelhiben születtem.

A helikopter a leszállópályához közeledett. 3 ekkora gép számára volt odalenn hely, a pályát egy fluoreszkáló szimbólum jelezte: egy ezüstszínű O, ami körül stilizált, narancssárga hold keringett, az Orley Enterprises logója. A leszállóhely mellett Hanna egyenruhás embereket látott, akik az utasokat és csomagjaikat fogadták. Egy vékony, világos nadrágkosztümöt viselő nő lépett ki a csoportból. A rotor szele összeborzolta a ruháját, haja ragyogott a napfényben.

–  Ön Újdelhiből jön? – Sushma Nair, akit láthatólag feldobott Hanna váratlan közlése, közelebb húzódott. – Meddig élt ott?

A gép finoman leszállt. Az ajtó kitárult, és kibomlott egy kicsi létra.

–  Beszéljük majd meg ezt az uszodánál – csitította Hanna az asszonyt, majd előreengedte, és sietség nélkül követte őket.

Nair nevetve mutatta fogzománcát. Ráragyogott a várakozókra, a környezetre, az életre, orrlyukai mohón szippantották a sziget levegőjét, s azt mondogatta: „Ó!”, meg hogy „Hihetetlen!” Alighogy megpillantotta a világos nadrágos nőt, elkezdte a szállodát a legmagasabb fokon dicsérni. Sushma a tetszésnyilvánítás néhány indifferens hangjával kapcsolódott be a dicshimnuszba. A karcsú nő köszönetet mondott. Nair tovább beszélt, nem hagyta abba. Milyen csodálatos minden! Mennyire tökéletes! Hanna türelmesen várakozott, miközben a nőt figyelte. Harmincas éveinek vége felé járt, hamvasszőke haját, mint egy sisakot, feltűzte, ápolt volt és megvolt benne az az öntudatlan és természetes báj, és bármelyik hitelintézet vagy kozmetikum reklámfilmjében eljátszhatta volna a Vénuszcsapda szerepét. Ő volt az Orley Travel vezetője, vagyis ő irányította az Orley turisztikai leányvállalatát, így ő számított a világ legnagyobb gazdasági birodalmában a második legfontosabb embernek.

–  Carl – nevetett és kezet nyújtott Hannának. A férfi belenézett a nő valószerűtlenül intenzíven tengerkék szemébe, amely sötéten fogta körül a pupillát. Az apja szemei. – Örülök, hogy ön is a vendégünk.

–  Köszönöm a meghívást – Hanna megragadta a feléje nyújtott kezet, majd halkabban folytatta. – Tudja, előkészítettem magamban néhány kedves megjegyzést a szállodáról, de attól tartok, az előttem szóló az összes puskaporom ellőtte.

–  Hahaha! – csapott Nair a vállára. – Sajnálom, barátom, de Bollywood a mienk! Ennyi költészet és pátosz mellett a maga kanadai cédrusfa-charme-ja mit sem ér.

–  Ne hallgasson rá – felelt Lynn, anélkül, hogy a pillantását levette volna róla. – Én igenis fogékony vagyok a kanadai charme-ra. A szótlan változatát is kedvelem.

–  Akkor nem engedem elbátortalanítani magam – ígérte Hanna.

–  Rossz néven is venném magától.

Körülöttük szolgálatkész szellemek kipakolták hegynyinek tűnő csomagjaikat. Hanna úgy vélte, mind a Nair házaspáré. Szolid megmunkálású, már az ótestamentumi idők óta használt táskák. Ő maga csak egy kis bőröndöt és egy utazótáskát hozott magával.

–  Jöjjenek – mondta Lynn szívélyesen. – Megmutatom a szobáikat.

Tim látta a teraszról, amint nővére egy indiainak tűnő párral és egy atlétikus termetű férfival elhagyja a leszállópályát, és a recepció felé indul. Amberrel egy sarokszobában laktak az ötödik emeleten, ahonnan tökéletes volt a panoráma. Nem túl messze a platform ragyogott a napfényben. Egy másik helikopter közeledett a sziget felé – rotorjának zaja megelőzte.

Behúzta a nyakát.

Ritka, kristálytiszta nap.

Az ég mélykék kupolaként borult a tenger fölé. Egyetlen felhőcske lógott csupán látszólag mozdulatlanul az égen, mintha valami dísz vagy útmutató lenne. Timnek egy régi film jutott eszébe, amit évekkel ezelőtt látott: egy tragikomédia egy férfiról, aki egy kisvárosban nőtt fel és soha ki nem mozdult onnan. Ott járt iskolába, megházasodott, munkahelye lett, rendszeresen találkozott a barátaival, akiket gyermekkora óta ismert, majd későobb, amikor a harmincas éveinek a közepe felé járt, rá kellett jönnie, hogy tudtán kívül egy tévéshow sztárja, a város pedig egyetlen kolosszális hamisítvány, teletömve kamerákkal, hamis falakkal és színpadi fényekkel. Rajta kívül mindenki színész volt életfogytig szóló szerződéssel, természetesen az ő élete fogytáig, s természetesen a kék ég is csupán kékre mázolt hatalmas kupola volt.

Tim Orley becsukta egyik szemét és jobb mutatóujját úgy tartotta a magasba, hogy úgy tűnt, mintha ujjhegye elérné a felhőcske alját. A felhő, mint egy vattadarab, az ujján egyensúlyozott.

–  Kérsz valamit inni? – kiáltott ki Amber.

Nem válaszolt, hanem bal kezével átfogta a csuklóját és megpróbálta ujját a lehető legnyugodtabban tartani. Eleinte nem történt semmi. Azután a parányi felhő végtelenül lassan elindult kelet felé.

–  A bár csordultig tele van. Én egy bitter lemont iszom. Te mit kérsz?

Megmozdult. Továbbvonul. Tim kifürkészhetetlen okból megnyugodott attól, hogy a felhő nem festett, s nem is volt odaszögezve.

–  Micsoda? – kérdezte.

–  Azt kérdeztem, mit akarsz inni?

–  Igen.

–  Tehát mit?

–  Mit tudom én!

–  Istenem. Majd megnézem, van-e.

Tim ismét Lynn felé fordult. Amber is kijött a teraszra, ujjai között csábítóan himbált egy nyitott üveg Coca-Colát. Tim gépiesen átvette, ajkához emelte és ivott belőle, de egyáltalán nem fogta fel, mit is öntött magába. A felesége figyelte. Azután őo is lenézett, látta, hogy Tim nővére kicsiny társaságával éppen eltűnik a recepciónál.

–  Vagy úgy – állapította meg.

A férfi hallgatott.

–  Még mindig aggódsz?

–  Ismersz, nem?

–  De minek. Lynn jól néz ki. – Amber a korlátnak dőlt és hangosan szürcsölgette a limonádéját. – Sőt, nagyon is jól, ha engem kérdezel.

–  Éppen ez az, ami miatt aggódom.

–  Amiatt, hogy jól néz ki?

–  Nagyon jól tudod, mire gondolok. Már megint megpróbál tökéletesebb lenni a tökéletesnél.

–  Ó, Tim...

–  Te is láttad őt az előbb, nem?

–  Elsősorban azt láttam, hogy mindent kézben tart.

–  Itt mindent Lynn tart kézben.

–  Rendben, szerinted mit kéne csinálnia? Julian meghívott egy rakás kőgazdag, excentrikus embert, neki pedig törődnie kell velük, két hetet ígért nekik minden idők legexkluzívabb szállodájában, s mindegyikükért Lynn felel. Legyen hanyag, rohangásszon durcásan és kócosan föl-alá, hanyagolja el a vendégeket csak azért, hogy megmutassa, ő is emberből van?

–  Természetesen ne.

–  Ez itt egy cirkusz, Tim! Ő az igazgatónő. Tökéletesnek kell lennie, különben megzabálják az oroszlánok.

–  Tudom – mondta Tim türelmetlenül. – Nem is erről van szó. Csak már megint látom rajta a hajszoltságot.

–  Nekem nem tűnik különösebben hajszoltnak.

–  Mert téged becsap. Mert mindenkit becsap. Tudod, milyen jól működik a diplomáciája.

–  Bocsánat, de nem lehet, hogy te mindent egy kicsit túldramatizálsz?

–  Nem dramatizálok én semmit. Tényleg nem. Hogy jó ötlet volt-e egyáltalán ebben a hülyeségben részt venni, azt most hagyjuk, rendben, ezen már nem változtathatunk. Te és Julian, ti...

–  Hé! – Amber szeme vészjóslóan megvillant. – Csak azt ne mondd megint, hogy mi vettünk rá.

–  Hanem?

–  Senki sem vett rá téged semmire.

–  Na tessék! Ti ketten ragaszkodtatok rohadtul az egészhez.

–  Na és? Hány éves vagy? Öt? Ha egyáltalán nem akartad volna...

–  Nem is akartam. Csak Lynn kedvéért vagyok itt. – Tim sóhajtott egyet és megdörzsölte a szemét. – Oké, oké, fantasztikusan néz ki. Stabilnak is tűnik. Mégis.

–  Tim. Ezt a szállodát ő építette!

–  Világos – bólintott a férfi. – Világos. Szuper is. Tényleg.

–  Tim, én komolyan veszlek. Csak azt nem akarom, hogy Lynnre kend, amiért az apáddal nem tudsz zöld ágra vergődni.

Tim érezte a sértés keserű ízét. A nőhöz fordult és a fejét rázta.

–  Ez szemétség volt- mondta halkan.

Amber az ujjai között pörgette a limonádés üveget. Egy darabig hallgattak, aztán átkarolta Tim nyakát és megcsókolta.

–  Bocsáss meg.

–  Rendben.

–  Beszéltél még egyszer Juliannel?

–  Igen, és hármat találgathatsz. Ragaszkodik ahhoz, hogy Lynn remekül érzi magát. Te azt mondod, ő maga a lüktető élet. Tehát én vagyok a hülye.

–  Persze, hogy te vagy. A legkedvesebb hülye, aki valaha is felidegesített.

Tim kényszeredetten elvigyorodott. Magához ölelte Ambert, de a tekintete a távolban járt. A helikopter, amelyik az atlétát és az indiai párt hozta, zúgva repült a nyílt tenger felé. Helyette már a következő gép állt a pálya fölött, leszállásra készen. Odalent Lynn elhagyta a recepciót, hogy az új vendégeket fogadja. Tim tekintete a hotel és a szirtek közötti lejtős téren, az elhagyatott golfpályán, majd a parti sétányra vezető úton cikázott végig. A szakadékok és szurdokok miatt kisebb hidakat kellett építeni, hogy az Isla de las Estrellas teljes keleti oldalát kényelmesen be lehessen járni. Látta, amint valaki a sétányon feléje tart. A másik irányból egy vékonyka alak közeledett, a teste világosan ragyogott a napfényben.

Világosan, mint az elefántcsont.

Finn O'Keefe is látta, és megállt. A nőo sportos tempóban futott. Egyedülálló jelenség volt, már-már az anorexiával határosan vékony, mégis jó alakú. Bőre hófehér volt, akárcsak hosszú, ide-oda röpdöső haja. Szűkre szabott, gyöngyházszínű fürdőruhát viselt, ugyanilyen színű tornacipővel. Finoman mozgott, mint egy gazella. Egy magazin címlapjára való.

–  Helló – köszöntötte.

A nő lassított és ruganyos léptekkel közeledett felé.

–  Hi. Te ki vagy?

–  Finn.

–  Persze. Finn O'Keefe. A mozivásznon valahogy másképp nézel ki.

–  Én mindig valahogy másképp nézek ki.

Kezet nyújtott. A nő hosszú és finoman tagolt ujjai meglepő erővel szorították meg a kezét. Most, hogy előtte állt, Finn megállapíthatta, hogy a szemöldöke és a szempillája éppoly ragyogóan fehér, mint a haja, a szeme ellenben violaszínűnek hatott. Vékony, egyenes orra alatt érzékien vibráló száj, szinte színtelen ajkakkal. Finn O'Keefe-re úgy hatott, mint egy attraktív földönkívüli, akinek feszes bőre itt-ott meggyűrődött. Úgy vélte, valamivel elmúlhatott negyven.

–  És ön kicso... te ki vagy?

–  Heidrun – válaszolta. – Te is a csoporthoz tartozol?

Angol beszéde úgy hatott, mintha szűk alagúton préselné ki a szavakat. Megpróbálta beazonosítani az akcentusát. A németek általában olyan „fűrészfog”-angolt beszéltek, míg a skandinávok kiejtése inkább lágy és dallamos volt. Úgy döntött, hogy Heidrun se nem német, se nem dán vagy svéd.

–  Igen – mondta. – Oda tartozom.

–  Na és? Be vagy szarva?

Finn fölnevetett. A nő egyáltalán nem tűnt meghatottnak attól, hogy találkozott vele. Márpedig Finn tulajdonképpen folyamatosan menekült az őt csodáló nőktől, akik férjüket legszívesebben a kertben vagy még inkább szolgálati úton látták volna, hogy őt az ágyukban tudhassák, a belé szerelmes férfiakról már nem is beszélve.

–  Őszintén szólva, igen. Egy kissé.

–  Mindegy. Én is.

Izzadságtól nedves sörényét kifésülte homlokából, megfordult, két keze mutató- és hüvelykujját összeérintette, és keretükben szemlélte a platformot a tengeren. Csak ha egészen figyelmesen nézte, akkor látta a függőleges, fekete vonalat.

–  Mit akar tőled? – kérdezte hirtelen.

–  Ki?

–  Julian Orley – Heidrun leeresztette a kezét, és viola pillantását Finnre vetette. – Mindannyiunktól akar valamit.

–  Tényleg?

–  Ne tettesd magad. Egyébként aligha lennénk itt, nem?

–  Hm.

–  Gazdag vagy?

–  Elmegy.

–  Hülye kérdés, ember, te nyilván gazdag vagy! Te vagy a gázsikirály, nemdebár? Ha nem vertél el mindent, akkor biztosan érsz néhány százmillió dollárt – fordította el kíváncsian a fejét: – No, érsz annyit?

–  És te?

–  Én? – nevetett fel Heidrun. – Felejtsd el. Én fotós vagyok. Abból, amim nekem van, még a platformot se tudná lefesteni. Mondjuk, hogy megtűr engem. Számára Walo a fontos.

–  Az meg ki?

–  Walo? – fölmutatott a szálloda felé. – A férjem, Walo Ögi.

–  Semmit nem mond a neve.

–  Nem csodálom. A művészek képtelenek a pénzről gondolkodni, márpedig ő mást sem tesz – nevetett. – Mindazonáltal van egy rakás jó ötlete arra is, hogyan lehet a pénzt elkölteni. Szeretni fogod őt. Tudod, ki van még itt?

–  Na, ki?

–  Evelyn Chambers – válaszolta Heidrun kaján mosollyal. – Gondolom, majd szépen kiveséz téged. Itt még elfuthatsz előle, de odafenn...

–  Nem okoz gondot, hogy beszélgessek vele.

–  Fogadjunk, hogy okoz?

Heidrun hátat fordított és elindult az ösvényen a hotel felé. O'Keefe követte. Valóban dinoszaurusznyi gondot okozott neki, hogy Evelyn Chambersszel, Amerika első számú talk-ladyjével beszélgessen. Finn utálta a talkshow-kat, mint szinte semmi mást a világon. A nő már legalább tucatszor, ha nem többször, meghívta a Chambers című műsorába, óriási nézettségű lelki sztriptízébe, amely milliónyi társadalmilag lesüllyedt amerikait vonzott péntekenként a képernyő elé. Mindig visszautasította. Itt viszont, hogy nincs rács közöttük, ő lesz a steak, a nő pedig az oroszlán.

Borzalmas!

Átmentek a golfpályán.

–  Te albinó vagy – mondta.

–  Okos Finn.

–  Nem félsz, hogy leégsz? A... hogyishívják miatt?

–  A melaninhiányom és a fényérzékeny szemeim miatt – darálta le a választ. – Nem, semmi gond. Erősen szűrő kontaktlencsét hordok.

–  És a bőröd?

–  Mily hízelgő – gúnyolódott. – Finn O'Keefe érdeklőodik a bőröm iránt.

–  Marhaság. Tényleg érdekel.

–  Természetesen teljes mértékben pigmenthiányos. Napkrém nélkül lángba borulnék. Moving Mirrorst használok.

–  Moving Mirrors!

–  Egy nanotükör tartalmú zselé, igazodik a Nap sugárzásához. Néhány órát a szabadban tudok tölteni vele, persze ez nem válhat rendszerré. Megyünk úszni?

Miután egy egész napig jobbára azzal foglalatoskodott, hogy vendégeket kísérjen a helikopter-leszállótól a szállodába, majd visszament, hogy megvárja a következő helikoptert, ide-oda, ide-oda, Lynn Orley már csak azon csodálkozott, hogy nem taposott ösvényt a padlóba.

Természetesen azért sok mást is csinált. Andrew Norrington, az Orley Enterprises helyettes biztonsági főnöke az Isla de las Estrellast szigorúan védett biztonsági övezetté alakította, ami a Hotel Californiára emlékeztetett: You can check out any time you like, but you can never leave! Lynn elképzelései a biztonságról magukban foglalták a védelmet, de annak kirakatba helyezését nem. Ezzel szemben Norrington úgy vélekedett, hogy a security nem bújhat el manócskaként a bokorba. Lynn azzal érvelt, hogy éppen elég nehéz volt rábeszélni a vendégeket saját biztonsági embereik mellőzésére, és Oleg Rogasovra utalt, aki igencsak kelletlenül hagyta otthon féltucatnyi saját verőlegényét, akik szokás szerint minden útjára elkísérték, továbbá felrótta, hogy a biztonsági személyzet fele már így is mesterlövészekből áll. Futás vagy golfozás közben senki sem botlik szívesen folyton-folyvást mindenféle sötét figurába, akiknek szinte a homlokára van írva a helyzet komolysága. Amúgy nagy szimpátiával viseltetik a fegyveres manócskák iránt, akik úgy ügyelnek az emberre, hogy nincsenek állandóan útban.

Szívós küzdelem után Norrington végül is átalakította brigádját és megtalálta az útját-módját annak, hogyan igazodhatnak a környezethez. Lynn tudta, hogy így megnehezíti az életét, de hát ezzel meg kell birkóznia. Norrington kiválóan végezte a munkáját, remek szervező, megbízható, de ő is áldozatául esett már annak a ragályos paranoiának, amely előbb vagy utóbb minden testőrt utolér.

–  Érdekes – mondta Lynn.

Locatelli fújtatott, mint egy ló.

–  Igen, csakhogy le akarták nyomni az árat! Hú, de kifakadtam. Azt mondtam, pillanat, eeegy pillanat! Tudjátok ti egyáltalán, kivel van dolgotok? Stricik! Agyalágyultak! Nem most másztam le a fáról, értitek? Engem nem csalogattok ki banánnal az őserdőből. Vagy betartjátok a szabályaimat vagy...

És így tovább, és így tovább.

Lynn megértően bólogatott, miközben az újabb vendégeket a recepcióhoz kísérte. Mekkora egy seggfej ez a Warren Locatelli! Momoka Omura pedig, a hülye ribanc az oldalán, egy csipetnyivel sem jobb nála. De amíg Julian fontosnak tartja, addig egy beszélő ganajtúróra is odafigyel. Nem kell őket megérteni ahhoz, hogy beszélgetni tudjon velük. Elegendő reagálni a hangfekvésre, a beszédtempóra és a kísérő hangokra, mint a röfögésre, a dorombolásra és a nevetésre. Ha a rázúduló szóáradat habzik a jókedvtől, akkor nevetéssel kell helyeselni. Ha az áradat felháborodottan dübörög, akkor viszont egy „nem létezik!” vagy egy „nahát, tényleg?” a helyénvaló. Ha a helyzet megkövetelte a megértést, hát akkor odafigyelt. Az átverés legitim, csak lebukni nem szabad.

Locatelli esetében elegendő volt a robotpilóta. Ha nem szakmai kérdésekről beszélt, akkor saját nagyszerűségét dicsérte, s azt hajtogatta, hogy rajta kívül mindenki rohadék. Vagy strici és agyalágyult. Mikor hogy.

Ki is a következő?

Chuck és Aileen Donoghue.

Chucky, a hotelmogul. Vele nincs baj, még ha szörnyű vicceket is mesél. Aileen valószínűleg azonnal a konyhába fog rohanni, hogy megnézze, eléggé vastagon szeletelték-e a húst.

Aileen: Chucky a vastag steaket szereti! Vastagnak kell lennie.

Chucky: Vastagnak bizony! Amit az európaiak steaken értenek, az semmi. Hé, tudja, hogy nevezem az európai steaket? Akarja tudni? Na?... Carpacciónak!

Mégis, Chucky rendben volt.

Lynn nagy bánatára Julian sakktábláján Locatelli volt a királynő, de legalábbis az egyik bástya. Neki sikerült az, ami korábban fizikusok generációit kergette kétségbeesésbe, nevezetesen olyan napelemeket fejlesztett, amelyek a napfény több mint 60%-át elektromossággá alakították. Ezzel, no meg azért, mert briliáns üzletember is volt, a vállalkozása, a Lightyears elérte, hogy piacvezetővé váljon a napelem-szektorban, a tulajdonosát oly gazdaggá téve, hogy a Forbes listáján a milliárdosok között Locatelli az ötödik helyen állt. Momoka Omura unatkozva feszített mellettük, végigmérte a szállodát és dicsérően kinyögte: „klassz”. Lynn elképzelte, amint ököllel orrba vágja, de visszafogta magát és megdicsérte a frizuráját.

–  Tudtam, hogy tetszeni fog neked – válaszolta Omura leheletfinoman elmosolyodva.

Nem, tetvesen néz ki, gondolta Lynn. Teljesen el van szúrva.

–  Jó, hogy eljöttetek – mondta.

Ugyanekkor Evelyn Chambers a hatodik emelet teraszán napozott, és minden orosztudását összeszedve fülelt. Ő volt a jó társaság szeizmográfja. Minden mégoly kicsinyke rengést is átalakított személyes Richter-skáláján hírértékké, márpedig most igen nagy rengéseket regisztrált.

Mellette sütkéreztek Rogasovék. A teraszok közé hangszigetelő válaszfalakat építettek, de mégis hallotta Olympiada Rogasova lélegzetvétel nélküli szipogását, hol közelebbről, hol távolabbról. Szokása szerint nyilvánvalóan fel és alá rohangált a teraszon, csordultig teli pohárral a kezében.

–  Miért? – bőgte. – Már megint miért?

Oleg Rogasov válasza tompán és érthetetlenül jött a szobából. Akármit is mondott, Olympiada valósággal felrobbant tőle.

–  Te szarházi! – visította. – A szemem előtt!

Elfojtott hangok, görcsös légzés.

–  Még annyi fáradságot sem vettél magadnak, hogy titokban csináld!

Rogasov kilépett a szobából.

–  Azt akarod, hogy titkaim legyenek? Rendben.

Nyugodt volt a hangja, érdektelen, s alkalmasnak tűnt arra, hogy a környezete hőmérsékletét néhány fokkal lehűtse. Chambers maga előtt látta: középmagas, nem feltűnő férfi gyér világosszőke hajjal, rókaképű, a szemei olyanok, mint kicsiny, jeges hegyi tavak. Chambers az elmúlt évben készített interjút Oleg Alekszejevics Rogasovval, röviddel azután, hogy az megszerezte a Daimler konszern részvényeinek többségét. Udvarias, halk vállalkozót ismert meg benne, aki készségesen válaszolt minden kérdésre, ugyanakkor olyan áthatolhatatlannak bizonyult, mint egy páncéllemez.

Összefoglalt magában mindent, amit Rogasovról tudott. Apja egy szovjet acélkonszern vezetője volt, amit a peresztrojka után privatizáltak. Az akkoriban szokásos modell szerint privatizációs kuponokat osztogattak szét a munkások között. Átmenetileg a proletariátus soksejtű organizmusa vette át a parancsnokságot, csak hát az acélművek kuponjai egyetlen családot sem etettek egy egész télen át.

A legtöbb munkás készségesen pénzre váltotta és eladta a kuponjait a befektetőtársaságoknak vagy éppen a főnököknek, de a zabálj-vagy-meghalsz elv alapján a valódi érték töredékét kapták értük. Így a széthulló Szovjetunió állami vállalatai gyorsan befektetők és spekulánsok kezeibe kerültek. Az öreg Rogasov is megtollasodott, s miután elegendő részesedést vásárolt fel az embereitől, magához ragadta a konszernt. Ezzel azonban a konkurens maffia-klán célkeresztjébe került, balszerencsés módon a szó legszorosabb értelmében: két golyó találta el a mellét, a harmadik az agyába fúródott. A negyediket a fiának szánták, de az célt tévesztett. Oleg, aki addig inkább boldog diákéletet élt, azonnal félbeszakította tanulmányait, és szövetséget kötött egy kormányközeli klánnal a gyilkosok ellen, aminek a vége egy részletesebben nem dokumentált lövöldözés lett. Oleg mindenesetre bizonyíthatóan külföldön tartózkodott abban az időben, ám visszatérte után hirtelen az igazgatótanács elnöke, és szívesen látott vendég lett a Kremlben.

Egyszerűen tudta, ki mellé kell állnia.

Az elkövetkezendő években Rogasov modernizálta a konszernt, hatalmas nyereségeket söpört be, és egymás után kebelezett be egy német és egy angol acélipari óriást. Az alumíniumba fektetett be, szerződést kötött a kormánnyal az orosz vasúti hálózat kiépítésére, részesedést szerzett európai és ázsiai autógyárakban és vagyonokat keresett a nyersanyagra éhes Kínában. Eközben kínosan ügyelt arra, hogy ne sértse a moszkvai hatalmasságok érdekeit. Köszönetképpen rá mindig sütött a nap: Vlagyimir Putyin a megbecsüléséről biztosította őt, Dmitrij Medvegyev pedig tanácsadóként ültette asztalához. Amikor 2018-ban a világpiaci első Arcelormittal válságba került, Rogasov átvette a megroggyant óriást és a Rogamittal került az acélvilág élére.

Nagyjából ebben az időben bontotta le Medvegyev utódja, Makszim Ginsburg a magángazdaság és a politika közötti egyébként is erodálódó határokat, úgy, hogy a sajtó elnevezte az „Oroszország Rt.” elnökének. Rogasov a maga módján hálálta ezt meg Ginsburgnak. Egy végigivott éjszaka során ugyanis kiderült, hogy Ginsburgnak van egy lánya, a kissé szótlan és a visszafogottan bájos Olympiada, akit az elnök szívesen kiházasított volna, lehetőleg egy vagyonos kérővel. Olympiadának valahogyan sikerült befejeznie politikai és gazdaságtudományi tanulmányait, a parlamentben ült képviselőként, és gyermeki szeretetének a szavazógomb nyomogatásával adta tanújelét, miközben hervadozott, anélkül, hogy valaha is virágzott volna. A házasság a vagyonnal nagy pompával zajlott le, csak éppen a nászéjszakán Rogasov elkerülte a hitvesi ágyat és azt valahol másutt töltötte. Ettől fogva tulajdonképpen mindig valahol másutt volt, akkor is, amikor Olympiada egyetlen közös fiúgyermeküket a világra hozta, akit aztán egy magániskolába küldtek, így ritkán láttak. Ginsburg lánya magányos volt. Férjének a küzdősportok, fegyverek és futball iránti lelkesedésével nem tudott mit kezdeni, még kevésbé folyamatos afférjaival. Az apjának panaszkodott. Ginsburg belegondolt az 56 milliárd dolláros vagyonba, amit veje a mérleg serpenyőjébe tett, és azt tanácsolta Olympiadának, hogy tartson szeretőt. Lánya megfogadta a tanácsot. Szeretőjének, Jim Beamnek megvolt az az előnye, hogy mindig kéznél volt.

Hogyan fogja szerencsétlen asszony kibírni a következő két hetet?

Evelyn Chambers latinos testét riszálta. Nem rossz 45 évesen, gondolta, még akkor sem, ha itt-ott már kicsiny zsírpárnák képződtek, és fenekén, illetve combján a narancsbőr jelei mutatkoztak. A napba hunyorgott. A levegőt a tengeri madarak rikoltozása töltötte be. Csak most tűnt fel neki, hogy az égen egyetlen felhőocske volt látható, mintha eltévedt volna – egy felhőgyerek. Úgy tűunt, nagyon magasan van, de mi is az a magasság? Sokkal magasabbra fog utazni annál, ahol a felhők járnak.

Fönt, lent. Minden csak nézőpont kérdése.

Végiggondolta, miként lehet a társaságot majd a médiában kamatoztatni. 8 pár és rajta kívül 5 szingli. A jelenlévők közül néhányan nem örülnek annak, hogy ő is itt van. Finn O'Keefe például, aki gyűlölte a talkshow-kat. Vagy Donoghue-ék: ősrepublikánusok, akiknek egyáltalán nem ízlett, hogy Amerika hatalmas talk-királynője a demokrata tábort támogatta. Ugyan Chambers egyetlen politikai próbálkozása, amikor is 2018-ban harcba indult New York kormányzói tisztjéért, győzedelmesen kezdődött, mégis katasztrofálisan végződött – befolyása a közvéleményre azért sértetlen maradt.

Mukesh Nair? Ő is olyan, aki nem szívesen megy talkshow-kba.

Warren Locatelli és japán felesége ellenben igenis bírt médiapiaci értékkel. Locatelli hiú volt és faragatlan, ugyanakkor zseniális. Készült róla egy életrajz ezzel a címmel: Ha Locatelli teremtette volna a világot, amivel találóan kifejezte, miként is gondolkodik saját magáról. Vitorlázott, a tavalyi évben megnyerte az Amerika Kupát, de igazán az autóversenyt szerette. Omura hosszú időn keresztül emészthetetlen kísérleti filmek színésznőjeként volt ismert, mígnem a Fekete lótusz című művészi filmdrámával nagy sikert aratott. Nagyképű volt és – amennyire Chambers meg tudta ítélni – híján minden empátiának.

Ki volt még? Walo Ögi, svájci befektetőo és műgyűjtő. Részesedéssel ingatlanokban, biztosítókban, légitársaságokban és autógyárakban, a Pepsi Colában, trópusi fakitermelésben és készételekben. A pletykák szerint a monacói herceg megbízásából egy második Monacót tervezett, de Chambers számára mégis érdekesebbnek tűnt Heidrun Ögi, a harmadik felesége, akiről az a hír terjengett, hogy fotós tanulmányainak költségeit sztriptízből és pornófilmekből fedezte. Ugyancsak a csoporthoz tartozott Marc Edwards, aki népszerűségét a kvantumchip feltalálásának köszönhette, amely olyan kicsi volt, hogy egyetlen atom kapcsolta össze. Ott volt még Mimi Parker, az intelligens divat kreátora, aki anyagaiba Edwards chipjeit szőtte bele. Vidámak voltak, sportosak és szociálisan érzékenyek, nem túl érdekesek. Tautou-ékban talán több volt. Bernard Tautounak politikai ambíciói voltak és milliárdokat keresett a vízüzleten, amely tény az emberi jogi szervezetek érdeklődését rendszeres időoközönként felkeltette.

A negyedik pár Németországból érkezett. Eva Borelius számított az őssejtkutatás koronázatlan királynőjének, élettársa, Karla Kramp pedig sebészként dolgozott. Minta-leszbikusok. Rajtuk kívül ott volt még Miranda Winter, egykori modell és egy iparmágnás víg özvegye, Rebecca Hsu, a tajvani Coco Chanel. Mind a négyen kitálalták a lelküket nála, viszont Carl Hannáról Chambers semmit sem tudott.

Elgondolkodva kenegette a hasát napolajjal.

Hanna különös volt. Egy kanadai magánbefektető, aki 1981-ben született Újdelhiben egy vagyonos angol diplomata fiaként, 10 esztendősen családjával Brit Columbiában telepedett le, ahol később közgazdásznak tanult. Tanulóévek Indiában, szülei meghalnak egy balesetben, majd a visszatérés Vancouverbe. Örökségét nyilván jól fektette be, hogy a kisujját se kelljen mozdítania egész életében. A híresztelések szerint be akart szállni az indiai űrkutatásba. Ennyi. Egy spekuláns élete. Persze nem kell, hogy mindenki akkora hólyag legyen, mint Locatelli. De Donoghue például bokszolt. Rogasov minden lehetséges küzdősportot űzött, és néhány évvel korábban megvette a Bayern Münchent. Edwards és Parker búvárkodott, Borelius lovagolt, Kramp sakkozott, O'Keefe botránygyanús drogos múlttal rendelkezett és ír cigányokkal élt együtt. Mindenkiben volt valami, ami arra utalt, hogy hús-vér ember.

Hannának jachtjai voltak.

Helyette eredetileg Gerald Palstein, az EMCO, a világ harmadik olajkonszernje törzskarának a vezetője jött volna. Egy szabadgondolkodó, aki már évekkel ezelőtt a fosszilis korszak végéről elmélkedett. Chambers szívesen megismerte volna, de Palstein egy hónappal korábban egy merénylet célpontjává vált és olyan súlyosan megsérült, hogy le kellett mondania részvételét. Helyette jött Hanna.

Ki ez a fickó?

Chambers elhatározta, hogy kideríti, lábait átlendítette a nyugágyon és a terasz korlátjához ment. Mélyen alatta csillogott a Stellar Island Hotel óriási medencéje. Néhányan a türkizszín vízben pancsoltak, Heidrun Ögi és Finn O'Keefe éppen ekkor csatlakozott a többiekhez. Chambers azon gondolkodott, hogy ő is betársul, de a beszélgetés gondolatától hirtelen rosszul lett és elfordult.

Egyre gyakrabban megtörtént vele ez. Egy talk-királynő, aki allergiás a beszélgetésre. Hozott magának egy italt és várta, hogy jobban legyen.

O'Keefe követte Heidrunt a bárhoz, ahol egy 60 körüli, testes férfi széles karmozdulatokkal magyarázott valamit. Egy sportos pár figyelmét élvezte, akik türelmesen hallgatták, amint teli torokból nevetett és közben azt mondogatta, „eh, mit”, és sejteni engedte, szerinte miféle emberek lehetnek azok, akik tandemet vásárolnak.

–  Természetesen drasztikus volt – mesélte az idősebb férfi és nevetett. – Teljesen eltúlzott. De éppen azért volt jó.

Vonásaiban volt valami magasztos: erőteljes, római orr, sima áll. Sötét, már őszülő haját drótszerűen hátrafésülte és olajozta, a bajusza pont olyan volt, mint ujjnyi vastag szemöldöke.

–  Mi volt eltúlzott? – kérdezte Heidrun, és megcsókolta.

–  A musical – válaszolta a férfi, és pillantását O'Keefe-re vetette. – Ő kicsoda, mein Schatz?

Heidrunnal ellentétben szépen, szinte akcentus nélkül beszélt angolul. A különös az volt benne, hogy németül mondta: drágám. Heidrun odalépett hozzá, és fejét a vállára hajtotta.

–  Soha nem jársz moziba? – kérdezte. – Ő Finn O'Keefe.

–  Finn... O'Keefe – magas homlokán a ráncok kérdőjellé görbültek. – Sajnálom, de...

–  Ő játszotta Kurt Cobaint.

–  Ó! Nahát! Nagyszerű! Örülök, hogy megismerhetem. Walo vagyok. Heidrun látta az összes filmjét. Én nem, de a Hyperactive-ra még emlékszem. Hihetetlen teljesítmény!

–  Örvendek – nevetett O'Keefe. Nem volt különösebb problémája azzal, hogy ismerkedjen, csak a kölcsönös bemutatkozás áriáját találta borzalmasan fárasztónak. Kezet rázni. Akit korábban még sohasem látott, arról biztosítani, milyen nagyszerű, hogy éppen itt találkoztak. Ögi bemutatta a mellette álló szőkeséget: Mimi Parker, egy lebarnult All American Girl, sötét szemöldökkel és tökéletes fogakkal. Valószínűleg kaliforniai, gondolta O'Keefe. Úgy tűnik, Kaliforniának szabadalma van az efféle napfényillatú lányokra.

–  Mimi hihetetlen divatot kreál – áradozott Ögi. – Ha az ő pulóverét hordja, nincs szüksége többé orvosra.

–  Ó! Ezt hogy értsem?

–  Egészen egyszerű. – Parker mondani akart valamit, de Ögi megelőzte. – Méri az összes testfunkció adatait. Tegyük fel, hogy kap egy szívinfarktust. A ruha az adatait elküldi a legközelebbi klinikára és hívja a mentőt.

–  De operálni nem tud?

–  Tranzisztorok vannak beleszőve – magyarázta Parker komolyan. – A ruha gyakorlatilag egy számítógép milliónyi szenzorral. Ezek érintkeznek a ruha viselőjének testével, de minden külső rendszerhez is csatlakoztathatóak.

–  Eléggé csiklandozhat.

–  Marc kvantumchipjeit szőjük bele. Azok nem csiklandoznak.

–  Ha már itt tartunk – szólalt meg a szőke férfi és kinyújtotta a jobbját -: Marc Edwards.

–  Örvendek.

–  Nézze – mutatta a fürdőruháját Parker. – Csak ebben mintegy kétmillió szenzor van. Fölveszik a testhőmérsékletem és árammá alakítják. Egy testerőműből persze csak kevés használható energiát nyerünk, de arra elég, hogy szükség esetén melegítse a ruhát. A szenzorok reagálnak a levegő és a víz hőmérsékletére.

–  Érdekes.

–  Egyébként én is láttam a Hyperactive-ot – mondta Edwards. -Igaz, hogy kifejezetten a film kedvéért tanult meg gitározni?

–  A buta híresztelések tipikus esete – mondta Heidrun unottan. -Finn gitárral és zongorával nőtt fel. Még saját együttese is van.

–  Volt – emelte fel kezét O'Keefe. – Csak volt egy együttesem. Már csak ritkán jövünk össze.

–  Nagyszerűnek találtam a filmet – mondta Edwards. – Maga az egyik kedvenc színészem.

–  Köszönöm.

–  Remekül énekelt benne. Hogy is hívták az együttesét?

–  The Black Sheep.

Edwards olyan képet vágott, mintha azonnal eszébe jutna a Black Sheep és az összes slágere. O'Keefe mosolygott.

–  Higgye el, sohasem hallott rólunk.

–  Nem is – karolta át a vállát Ögi és halkabban folytatta: – Köztünk legyen szólva, fiam, ezek itt gyerekek. Lefogadom, még azt sem tudják, ki volt egyáltalán Kurt Cobain.

Mimi Parker bizonytalanul pislogott egyik férfiról a másikra.

–  Hát, őszintén szólva...

–  Ó, hát tényleg élt? – csodálkozott Edwards.

–  Történelmi alak. – Ögi elővarázsolt egy szivart, levágta a végét és elgondolkodva meggyújtotta. – Egy öngyilkosságra hajlamos generáció tragikus hőse. Romantikus alak a nihilizmus köntösébe bújva. Világfájdalom, látens halálvágy, semmi olyan, ami már Schubertnél vagy Schumann-nál ne lett volna meg. Döbbenetes vég. Hogyan készült fel a szerepre, Finn?

–  Na igen...

–  Megpróbálkozott azzal, hogy ő legyen?

–  Ahhoz tele kellett volna nyomnia magát drogokkal – mondta Edwards. – Ez a Cobain állandóan tele volt.

–  Talán meg is tette – vélte Ögi. – Megtette?

O'Keefe nevetve rázta a fejét. Hogyan magyarázza el ennek az uszodai társaságnak, miként játssza el az ember Kurt Cobaint? Vagy akárki mást.

–  Nem ez a method acting?kérdezte Parker. – A színész föladja identitását a filmbéli figura kedvéért, már hetekkel, hónapokkal a forgatás kezdete előtt. Gyakorlatilag agymosásnak veti alá magát.

–  Nem, nem egészen így megy. Én másképp dolgozom.

–  Hogyan?

–  Profánabbul. Ez egy munka, érti? Egyszerűen egy munka.

Parker csalódottnak tűnt. O'Keefe Heidrun violaszín tekintetét érezte magán. Kezdte kényelmetlenül érezni magát. Mindenki őt bámulta.

–  Az előbb éppen egy musicalről mesélt – fordult Ögihez, hogy megpróbáljon kikerülni az érdeklődés középpontjából. – Melyikről is?

–  Nine Eleven – felelte Ögi. – Múlt héten láttuk New Yorkban. Maga látta már?

–  Még nem.

–  Mi már gondoltunk rá, hogy megnézzük – mondta Edwards.

–  Tegyék meg – adott füstjeleket Ögi. – Mint már mondtam, drasztikus. Hagyhatták volna belefúlni a kegyeletbe, de persze az anyag erőteljes színrevitelt követel.

–  A színpadkép állítólag fenomenális – áradozott Parker.

–  Holografikus. Az ember úgy érzi, benne ül a kellős közepében.

–  Szeretem a rendőr és a lány duettjét. Állandóan játsszák a rádióban. A halálig, gyermekem...

Dúdolni kezdte a dallamot. O'Keefe remélte, hogy nem kell hozzászólnia a témához. Nem látta a Nine Elevent, s nem is állt szándékában megnézni.

–  A locsogás miatt nem érdemes megnézni – horkant föl Ögi. -Persze, Jimeno és McLoughlin jó, a feleségeik is, de főként az effektek miatt érdemes elmenni. Amikor a repülőgépek jönnek, az hihetetlen. És a pasas, aki Oszama bin Ladent énekli! Valóban rendkívüli.

–  Basszus?

–  Bariton.

–  Megyek úszni – mondta Heidrun. – Ki jön velem? Finn?

Köszönöm, gondolta a férfi.

Fölment a szobájába átöltözni. 10 perccel később már versenyt úsztak a medencében. Heidrun kétszer is megelőzte, csak harmadszor érték el egyszerre a medence szélét. A nő kiemelkedett a vízből. Walo havannafüstös csókot dobott felé, majd tovább magyarázott valamit széles gesztusokkal. Ekkor érkezett a medencéhez egy atléta egy telt idomú, tüzesvörös sörényű nő társaságában.

–  Ismered a pasast? – kérdezte Finn.

–  Nem. – Heidrun a medence széléhez támaszkodott. – Bizonyára most érkezett. Talán ő az a kanadai befektető. Valami H betűs, Henna vagy Hanson. A vöröskét, azt hiszem, láttam már valahol, csak nem tudom, hol.

–  Ő? – O'Keefe kifésülte csöpögő haját a szeméből. – Miranda Winternek hívják.

–  Ja, tényleg. Valamikor gyilkossággal gyanúsították, nem?

–  Igen, még régebben – vont vállat O'Keefe. – Amúgy elég vicces, ha hozzászoksz, hogy nevet ad a melleinek és egy 13 milliárd dolláros örökséget csak úgy elherdál. Fogalmam sincs, hogy a vádakban volt-e valami igazság. Egy csomó mindent írtak róla. Végül is felmentették.

–  Hol lehet találkozni efféle madarakkal? Partikon?

–  Nem járok partikra.

Heidrun mélyen a víz alá bukott, majd a hátára feküdt. Frizurája sápadt virágként bomlott ki. O'Keefe-nek a szirének jutottak eszébe, e varázslatos lények, akik a mélyből kiemelkedve ragadták magukkal a tengerészeket, hogy egy csókkal elrabolják lélegzetüket.

–  Na igen. Te gyűlölöd, ha a középpontban vagy, nem?

A férfi elgondolkodott.

–  Tulajdonképpen nem.

–  Pontosan. Csak addig idegesít téged mindez, amíg közted és a filmjeid nézői között nincs legalább egy képernyő vagy egy kordon. Szereted a körülötted kialakult kultuszt, de még jobban szereted az embereket abba a hitbe ringatni, hogy neked tulajdonképpen mindegy.

Megütközve bámult a nőre.

–  Tényleg ez a benyomásod?

–  Amikor a People Magazin téged választott a legszexisebb élő férfinak, a sapkádat a homlokodba húzva állítottad, hogy fogalmad sincs, miért fakadnak sírva a nők, ha téged meglátnak.

–  Mert nem értem – mondta O'Keefe. – Őszintén nem értem.

Heidrun felnevetett.

–  Én sem.

Elmerült a víz alá. Ahogy elúszott, körvonalai kubista vonalakba estek szét. O'Keefe egy ideig tanakodott, hogy a válasz tetszik-e neki. Rotorok dübörgése zavarta meg. Föltekintett az égre, és egy magányos fehér felhővel találta szemben magát.

Magányos kis felhő. Magányos kis Finn.

Te és én, mi ketten megértjük egymást, gondolta vidáman.

Egy helikopter került a látómezejébe, átrepült az uszoda felett és ereszkedni kezdett.

–  Emberek vannak a vízben – állapította meg Karla Kramp. Analitikus hűvösséggel mondta ezt, mintha arról referálna, miként terjednek a mikrobák langymeleg környezetben. Nem hangzott úgy, mintha feltétlenül csatlakozni szeretne. Eva Borelius kinézett a helikopter ablakán. Egy világos bőrű nőt látott siklani a türkizkék háttérben.

–  Talán meg kellene már tanulnod úszni.

–  A kedvedért már megtanultam lovagolni – felelte Kramp anélkül, hogy egy arcizma is rándult volna.

–  Tudom – dőlt hátra Borelius, csontos tagjait nyújtóztatva. – Az ember sohasem tanulhat eleget, kincsem.

Velük szemben Bernard Tautou szunyókált félig nyitott szájjal, hátrahajtott fejjel. Miután a repülőút első félórájában elmesélte erejét felemésztő hétköznapjait, amelyek, úgy tűnik, a világtól elzárt sivatagi források és az Élysée-palotában elköltött intim vacsorák között zajlottak, elpilledt, és már csak orrjárataiba engedett bepillantást. Kicsi volt és vékony, göndör, nyilván festett hajjal, ami a halántékánál már őszülni kezdett. Pillantásában a súlyos szemhéjak alatt volt valami tunyaság, amit arcának hosszúkás formája már-már melankolikussá tett. Ám ez a benyomás elillant, amint Tautou nevetni kezdett és szemöldökeit bohócosan felhúzta; és sokat nevetett. Rengeteget bókolt és érdeklődőnek mutatkozott, csupán azért, hogy beszélgetőtársa kijelentéseit ugródeszkaként használhassa önreflexiójához. Minden második mondat, amit feleségéhez intézett, követelőző n'est-ce pas?-val végződött, ami miatt Paulette Tautou funkciója kimerült az elhangzottak alátámasztásában. A hölgy csupán azután élénkült fel, miután férje elszundított; beszélt a francia elnöknőhöz fűződő baráti kapcsolatukról és arról, hogy mennyire fontos az emberiséget hozzásegíteni a szűkös erőforrások legértékesebbjéhez. Elmesélte, miként vette át Bernard a francia vízkonszern, a SUEZ Environnement főnökeként a Thames Water fölötti ellenőrzést – és az így létrejött új társaság hogyan vette át a globális vízellátásban a vezető szerepet, megmentve a világot. A világot valójában a férje mentette meg. Előadásában a derék Bernard fáradhatatlanul építette a vezetékeket a szegények és nyomorultak negyedeiben, valóságos védőszentként a szomjúság elleni harcban.

–  A víz nem az emberiség szabad erőforrása?

–  Dehogynem.

–  Szabad akkor egyáltalán privatizálni?

Paulette pillantása kifürkészhetetlen maradt. Rezgő pilláival és oldalra fésült hajával kicsit emlékeztetett a fiatal Charlotte Ramplingre, ám anélkül, hogy felért volna hozzá. Éppen azt a kérdést tették fel neki, amit az üzletágnak már évtizedek óta rendszeresen feltesznek.

–  Ó, tudja, ez a vita lassacskán kimegy a divatból. Privatizáció nélkül nem épülnének vízvezetékek és víztisztítók. Mire lenne jó a szabad hozzáférés ahhoz az erőforráshoz, amihez jelenleg hozzá sem tud férni?

Kramp elgondolkodva bólintott.

–  Lehetne akár a levegőt is privatizálni?

–  Hogyan? Természetesen nem.

–  Csak meg akarom érteni. A SUEZ tehát vezetékeket épít például...

–  Namíbiában.

–  Namíbiában. Pontosan. Az efféle építkezéseket fejlesztési támogatásokból finanszírozzák?

–  Igen, persze.

–  De a létesítmények nyereségorientáltan működnek?

–  Persze, hogyan másként?

–  Tehát ez azt jelenti, hogy a SUEZ olyan privát bevételekhez jut, amelyeket fejlesztési támogatásokból fizetnek.

Ebben a pillanatban Paulette Tautou némiképp megkínzottan nézett ki, Borelius pedig csendben azt mondta:

–  Elég, Karla.

Nem volt kedve ahhoz, hogy már az utazás elején különféle bonyodalmakba keveredjen, mint általában akkor, amikor Kramp kíváncsisága nem ismert határokat. Ezután érdektelen dolgokról beszélgettek és megcsodálták a platformot a tengeren. Pontosabban szólva: megbabonázva függtek a végtelen vonalon, miközben Paulette inkább bizalmatlanul szemlélte őket és nem állt szándékában férjét felébreszteni.

–  Nem akarja felébreszteni? – kérdezte Borelius. – Bizonyára szívesen látná.

–  Ó, nem, örülök, ha néha alszik. El sem tudják képzelni, milyen keményen dolgozik.

–  Nemsokára megérkezünk. Akkor úgyis fel kell ébresztenie.

–  Minden másodpercre szüksége van. Tudja, csak valami igazán fontos dolog miatt ébreszteném fel.

Valami igazán fontos dolog miatt, gondolta Borelius. Aha.

Amikor a helikopter a leszállóhoz közeledett, Paulette halkan a nevén szólítgatta, mígnem a férfi zavarodottan kinyitotta a szemét és hunyorgott.

–  Megérkeztünk?

–  Most szállunk le.

–  Micsoda? – pattant fel. – Hol a platform? Azt gondoltam, látni fogjuk a platformot.

–  Aludtál.

–  Ó! Merde! Miért nem ébresztettél fel, chérie? Olyan szívesen meg néztem volna a platformot.

Borelius visszafogta magát, nem szólt egy szót sem. Röviddel az előtt, hogy leszálltak volna, megpillantott egy hatalmas, hófehér jachtot messze kint a tengeren. Ezután földet értek, és a helikopter oldalajtaja kinyílt.

A jachton Rebecca Hsu elhagyta a dolgozószobáját, átment az óriási, márvánnyal borított szalonon, ki a fedélzetre és közben a tajpeji központjával telefonált.

–  Tökéletesen érdektelen, mit akar a francia értékesítési igazgató – mondta nyugodtan. – Egy 12 éves lányoknak szánt illatról beszélünk. Nekik kell tetszenie, nem neki. Ha a cucc megtetszik neki, akkor hibáztunk.

A vonal másik végén vadul érveltek. Hsu gyors léptekkel ment a hátsó fedélzethez, ahol az első tiszt, a kapitány és a motorcsónak várta.

–  Tudom, hogy saját kampányt akarnak – mondta. – Nem vagyok hülye. Mindig azt akarják. Ezek az európaiak szörnyen komplikáltak. Az illatot Németországban, Olaszországban és Spanyolországban piacra dobtuk, mindenféle külön igény nélkül, és mindannyiszor sikerrel. Nem látom be, miért lenne éppen Franciaországban... Tessék? Hogy mit mondott?

A vonal másik oldalán megismételték.

–  Hülyeség, én szeretem Franciaországot! – kiabálta felháborodottan. – Sőt, a franciákat is! Csak az állandó lázadozásból van már elegem. Hozzá kell szokniuk, hogy megvásároltam szeretett luxuskonszernjüket. Békén hagyom őket, amíg a Diorról meg ilyenekről van szó, de a saját kreációink esetében feltétel nélküli együttműködést várok el.

Elgyengülten nézte az Isla de las Estrellast, ami púpos tengeri szörnyként emelkedett ki a Csendes-óceánból. A levegő nem mozdult. A tenger sötét fóliaként fogta össze a horizont két oldalát. Befejezte a beszélgetést és az egyenruhásokhoz fordult.

–  Na és? Megkérdezte még egyszer?

–  Rendkívül sajnálom, Madame – rázta a fejét a kapitány. – Nem kaptunk engedélyt.

–  Rejtély, hogy ez mire jó.

–  Magánhajók sem az Isla de las Estrellason, sem a platformnál nem köthetnek ki. Ugyanez érvényes a légi forgalomra is. Az egész terület biztonsági övezet. Ha nem önről lenne szó, meg kellene várnunk a helikopterüket. Kivételesen kaptunk engedélyt arra, hogy átvihessük a saját motorcsónakunkkal.

Hsu sóhajtott. Hozzászokott, hogy a szabályok rá nem vonatkoznak. Ugyanakkor szórakoztatónak találta a motorcsónakázást, úgyhogy nem erősködött tovább.

–  A csomagom a fedélzeten van?

–  Természetesen, Madame. Remélem, kellemesen tölti majd a szabadságát.

–  Köszönöm. Hogy nézek ki?

–  Mint mindig. Tökéletesen.

Jó is lenne, gondolta az asszony. Mióta túljutott az ötvenen, reménytelen harcba kezdett. E harcot különféle fitneszeszközökkel vívta, valamint ellenáramlatos medencéjű uszodákban, magánfutópályákon és 140 méter hosszú jachtján, amelyet úgy építtetett, hogy gond nélkül körbe lehessen futni. Mióta Tajvanból elindult, hajóját naponta körbefutotta. Vasfegyelemmel még nagy étvágyát is korlátok közé szorította, de teste gyarapodását mégsem állíthatta meg. Viszont a ruhája legalább derekának maradékát hangsúlyozta és kellőképpen extravagáns volt. A madárfészek, amint frizurája divatkörökben híressé vált, jellegzetesen rendetlen volt, a make-uppal pedig soha nem volt problémája.

Amikor a motorcsónak elindult, ismételten telefonált.

-  Rebecca Hsu a láthatáron – szólt Norrington a rádióba.

Lynn otthagyta a Stellar Island Hotel konyháját, vizsla pillantást vetett a kanapékra, néhány utasítást adott a személyzetnek és kilépett a napfényre.

–  Hozott testőröket? – tudakolta.

–  Nem. Ennek fejében többször is megkérdezte, komolyan gondoljuk-e, hogy nem adunk kikötési engedélyt.

–  Micsoda? Az átkozott jachtját Rebecca nálunk akarja leparkolni?

–  Nyugodjon meg. Kemények maradtunk. Motorcsónakkal jön.

–  Oké. Mikor ér ide?

–  Körülbelül 10 perc múlva. Hacsak menet közben a tengerbe nem veti magát.

Ez az elképzelés Norringtont felvidította.

–  Errefelé bizonyára van néhány kapitális cápa, nem? Amikor kedvencünket utoljára láttam, éppen megfelelőnek tűnt egy ünnepi vacsorának.

–  Ha Rebecca Hsut fölfalják, maga lesz a desszert.

–  Érti a humort és laza, mint mindig – sóhajtott fel Norrington a beszélgetést befejezve.

Lynn futólépésben indult el a parti ösvényen, miközben lelke széthasadt és tucatnyi testetlen Lynn kísértett a szálloda körül. Elfelejtett valamit? Az összes lakosztály kifogástalanul ragyogott. Már a berendezésnél figyelembe vették a vendégek személyes preferenciáit, liliomok, licsi- és maracujahegyek Rebecca Hsu számára, Momoka Omura kedvenc pezsgője, egy csodálatos kötet az autóversenyzés történetérőol Warren Locatelli párnáján, ázsiai és orosz műremekek reprodukciói Ögiék szobájának falán, régi fémjátékok Marc Edwardsnak, Muhammad Ali életrajza soha nem látott fotókkal a jó öreg Chucky jókedvre derítésére, és csokoládéval ízesített fürdőeszencia Miranda Winternek. A menünél is figyelembe vették, hogy a vendégek mit szeretnek és mit nem. Lynn aggodalmas kísértetei sóhajtoztak a szaunákban és jacuzzikban, áthaladtak a golfpálya fölött, megrohamozták a Stellar Island Dome-ot, a föld alatti multimédia-központot, és nem találtak semmi kivetnivalót.

Aminek működnie kellett, az működött.

Ráadásul senki sem fogja látni, hogy nem lettek időben kész. Hacsak a vendégek nem nyitnak ki olyan ajtókat, amelyek mögött semmi keresnivalójuk nincsen. A legtöbb szobában még ott hevertek a szerszámok, ott sorakoztak a cementeszsákok, a festők is csak félig készültek el. Mivel tudta, hogy a hivatalos megnyitóra nem lesznek készen, Lynn csak a szükséges lakosztályok befejezésére törekedett. A konyhának csupán egy része működött, ahhoz bőven elég, hogy a csoportot elkényeztethesse, de semmiképpen sem elég az eredetileg tervezett 300 vendég számára.

Egy pillanatra megállt, és a bazalttal összenőtt óceánjárót szemlélte. Mintha megállása jel lett volna: az egyik közeli szirtről tengeri madarak százai riadtak fel éles és éhes sivítással és felhővé állva össze a sziget belseje felé repültek. Lynn megborzongott. Elképzelte, amint az állatok megrohamozzák a szállodát, teleszarják, szétkarmolják és az embereket a tengerbe kergetik. Látta, amint testek úsznak a medencében, a víz vérrel keveredik. A túlélők nekirontottak, hogy miért nem akadályozták meg a támadást. Mindenki közül Julian kiabált a leghangosabban. A személyzet is mozdulatlan maradt. Tekintetük ide-oda járt Lynnről a szállodára és vissza, bizonytalanul, hisz úgy tűnt, mintha főnökük az utolsó ítéletet látná.

Egy percnyi tökéletes bénultság után Lynn megrázta magát és továbbment az ösvényen a kikötőhöz.

Andrew Norrington látta, amint továbbmegy. A medence fölötti magaslatról, ahol a posztja volt, a keleti part nagy részét beláthatta. A kikötőben, egy robbantással kiszélesített természetes öbölben, több kis hajó horgonyzott, elsősorban őrhajók és néhány csónak, megjelölve az Orley Enterprises jellegzetes O betűjével. Rebecca Hsu jachtja számára lett volna ugyan hely, de Norringtonnak álmában sem jutott volna eszébe, hogy a tajvani nőt különleges elbánásban részesítse. Mindenki más megegyezés szerint Orley cégének helikoptereivel érkezett, ő miért nem? Hsu örülhetett egyáltalán az engedélynek, hogy vízi úton jöhetett.

Miközben lement a medencéhez, Julian lányán elmélkedett. Még ha nem is kedvelte Lynnt különösebben, azért autoritását és kompetenciáját elismerte. Már egészen fiatalon hatalmas felelősséget vállalt, és minden irigye és ellendrukkere ellenére elérte, hogy az Orley Travel első legyen a turisztikai vállalatok között. Még ha maradt is bőven tennivaló, a Stellar Island Hotel kétségtelenül az egyik gyöngyszeme volt, de azért az OSS Grand, vagyis az Orley Space Station és a GAIA mellett mégsem rúghatott labdába! Azokhoz hasonlót még nem épített senki soha. Harmincas éveinek végére Lynn legendává vált a konszernen belül.

Norrington behúzta a fejét és a napba pislogott. Elmerengve söpört le válláról egy tenyérnyi pókot, egy páfrányok és tűlevelűek szegélyezte úton lement az uszodához, és pillantása körbepásztázta a területet. Lassacskán az egész utazótársaság összegyűlt a medence szélénél. Italokat és kis falatkákat szolgáltak fel, ők pedig hangosan ismerkedtek egymással. Julian okosan választotta ki a résztvevőket. A tarka kis társaság több százmilliárd dollárnyit ért: világmegváltók, mint Mukesh Nair, oligarchák a Rogasovék fajtájából és olyan figurák, mint Miranda Winter, akinek borsónyi agyát megterhelte a feladat, miként is kell a pénzt értelmesen elkölteni. Orley-nak az volt a szándéka, hogy mindannyiukat megkönnyíti vagyonuk egy részével. Éppen ekkor csatlakozott hozzájuk Evelyn Chambers, és mosolya beragyogta a társaságot. Még mindig figyelemre méltó jelenség, vélte Norrington. Talán egy kissé telt lett az idők folyamán, de össze sem lehet hasonlítani Rebecca Hsu előrehaladott gömbölyödésével.

Továbbment, a legrosszabbra is felkészülve.

–  Mimi, Marc! De jó látni titeket!

Chambers már úrrá lett viszolygásán és ismét képes volt kommunikálni. Mimi Parkerhez már majdnem olyasvalami fűzte, mint a barátság, Marc pedig kedves fickó volt. Integetett Momoka Omurának, megpuszilta Miranda Wintert, aki minden újonnan érkezőt a riasztókészülékeket is megszégyenítő „hhhuuuuuhhhhhúúúúú” kiáltással üdvözölt, amit egy „Oh yeah!” megjegyzéssel zárt le. Chambers legutóbb hosszú, acélkék frizurával látta, ami mostanra rövid és rikító vörös lett, egy tűzriasztó készülék érzetét keltve. Az egykori modell homlokát filigrán applikáció díszítette. Mellei kelletlenül gyömöszölődtek be a ruhájába, amely hátsó fertályának planetáris domborulatát épphogy csak elfedte, és derekánál oly szűkre volt szabva, hogy az ember attól tarthatott, Winter asszony hamarosan kétfelé esik. Bár 28 évével ő volt a legfiatalabb, mégis annyi sebészeti átalakuláson ment már át, hogy csupán műtétjeinek dokumentációja eltartott néhány száz társasági riportert, kalandjairól, kicsapongásairól és perének utófájásairól már nem is beszélve.

Chambers az applikációra mutatott.

–  Csini – mondta, és lázas igyekezettel próbált tudomást sem venni Winter anyagban bővelkedő dekoltázsáról, ami, úgy tűnt, erőszakkal akarja pillantását magához vonzani. Mindenki tudta, hogy Chambers szexuális étvágya éppúgy kiterjedt a nőkre, mint a férfiakra. Intim életének közismertté válása New Yorkban a jelöltségébe került, tudniillik édes hármasban élt férjével és szeretőjével.

–  Indiai – válaszolta vidáman Winter. – Mert India a csillagokban áll, érted?

–  Ó, igen?

–  Igen. Képzeld el! Azt mondják a csillagok, hogy az indiai korszak következik. Csodálatos. Az átalakulás Indiában kezdődik el. Az emberiség meg fog változni. Először India, utána az egész világ. Soha többé nem lesz háború.

–  Ki állítja ezt, drágám?

–  Olinda.

Olinda Brannigan tőkehalszerűen kiszáradt, ősöreg hollywoodi színésznő volt Beverly Hillsben. Mirandának ő vetette a kártyát, ő jósolta meg a jövendőt.

–  És mit mond még Olinda?

–  Semmilyen kínai dolgot nem szabad többé vásárolni. Kína bukni fog.

–  A kereskedelmi deficit miatt?

–  Jupiter miatt.

–  No és miféle ruhát viselsz?

–  Ja, ez? Édi, nem? Dolce & Gabbana.

–  Le kéne venned.

–  Micsoda? Itt? – Winter zavarba jött és halkabban folytatta. -Most?

–  Kínai.

–  Ó, hagyd abba! Olasz, és...

–  Kínai, drágám – ismételte Chambers élvezettel. – A Dolce & Gabbanát Rebecca Hsu tavaly vásárolta meg.

–  Mindent meg kell vennie? – Winter egy pillanatra tényleg megrendültnek tűnt. Utána azonban ismét győzedelmeskedett optimista természete. – Mindegy. Olinda talán tévedett.

Ujjait nyújtogatta és megrázta magát.

–  Mindenesetre áááállatian örülök az utazásnak. Egész idő alatt sikongatni fogok.

Chambers egy pillanatra sem kételkedett a fenyegetés valódiságában. Körülnézett, Nairékat, Tautou-ékat és Locatelliéket látta, amint egymással beszélgetnek. Olympiada Rogasova a társasághoz csatlakozott, míg Oleg Rogasov éppen őt kémlelte, biccentett egyet és a bárhoz ment. Egy pillanat múlva már egy pohár pezsgővel lépett hozzá, átnyújtotta, és magára öltötte megszokott szfinxszerű mosolyát.

–  Tehát a világűrben is ítélkezni fog felettünk – mondta erős szláv akcentussal. – Nagyon oda kell majd figyelnünk, mit beszélünk.

–  Magánemberként vagyok itt – kacsintott vissza Chambers. – De ha valamit feltétlenül meg akar osztani velem...

Rogasov halkan felnevetett, de pillantásának jeges hidege nem változott meg.

–  Valamit meg is fogok osztani önnel, már csak a társasága kedvéért is. – Kitekintett a platformra. A nap már mélyen állt a vulkán gerince felett, meleg fényt bocsátva a mesterséges szigetre. – Maga is volt felkészítő tréningen? A súlytalanságot nem mindenki bírja.

–  Voltam, az Orley Space center-ben – ivott egy kortyot Chambers. – Parabolarepülések, szimuláció a merülőmedencében, végigcsináltam az egész programot. És ön?

–  Néhány szuborbitális repülés.

–  Izgul?

–  Kíváncsi vagyok.

–  Maga tudja, mi Julian szándéka a rendezvénnyel.

A megjegyzés a levegőben lebegett, arra várva, hogy valaki befogja. Rogasov odafordult.

–  Most azt szeretné megtudni, mit gondolok róla.

–  Nem lenne itt, ha nem gondolkodott volna el komolyan.

–  No és maga?

Chambers felnevetett.

–  Felejtse el. Ebben a társaságban én vagyok a templom egere. Az én megtakarításaimra aligha pályázik.

–  Ha minden templom egere a maga vagyoni helyzetével bírna, Evelyn, akkor a világot egerek kormányoznák.

–  A gazdagság relatív, Oleg, ezt pont magának nem kell magyaráznom. Juliannel régi barátok vagyunk. Szívesen bebeszélném magamnak, hogy ezért vett fel engem is a csoportba, de természetesen tudom, hogy rendelkezem olyan tőkével, ami fontosabb a pénznél.

–  A közvélemény – bólintott Rogasov. – Az ő helyében én is meghívtam volna magát.

–  Ezzel szemben maga gazdag. Itt szinte mindenki tényleg gazdag. Ha maguk közül mindenki csak vagyonának egy tizedét berakja a jackpotba, Julian építhet egy második liftet és egy második OSS-t.

–  Orley egyetlen résztulajdonosnak sem engedi meg, hogy vállalkozásának sorsába mértékadóan beleszóljon. Én orosz vagyok. Nekünk is megvan a magunk programja. Miért is támogatnám az amerikai űrkutatást?

–  Ezt komolyan gondolja?

–  Mondja meg maga.

–  Mert maga üzletember. Az államoknak lehetnek ugyan érdekeik, de mire mennek velük, ha hiányzik a pénz és a know-how? Julian Orley húzta ki az amerikai állami űrkutatást a gödörből, ezzel meg is pecsételve annak sorsát. Most ő a főnök. A figyelemre méltó űrkutatási programok manapság már szinte teljesen magánkézben vannak. Julian ebben a szektorban csillagászati mértékű előnyt élvez. Még Moszkvában is tudhatnak arról, hogy fütyül a nemzetállami érdekekre. Egyszerűen olyan embereket keres, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak.

–  Úgy is mondhatnánk, fütyül a lojalitásra.

–  Julian ideálokhoz lojális, ha hiszi, ha nem. Tény, hogy ő nagyon jól megvan a NASA nélkül, csak a NASA nincs meg nélküle. Tavaly mutatott be egy tervet a Fehér Házban, arról, hogyan finanszírozhatnának az amerikaiak egy második liftet, amivel ő a know-how tulajdonosaként erősen függő helyzetbe került volna. Ám a kongresszus ahelyett, hogy magához láncolta volna, vonakodott és kételyeit hangoztatta. Amerika még mindig nem fogta fel, hogy Julian számára Amerika csupán egyetlen befektetőnek számít.

–  S mivel e befektető aktuális lehetőségei hiányosak, ezért szélesebb körben keresi lehetséges partnereit.

–  Pontosan. Hogy maga orosz vagy marslakó, neki tökéletesen mindegy.

–  De mégis. Miért ne a saját hazám űrkutatásába fektessek be?

–  Mert föl kell tennie a kérdést, hogy a pénzét egy olyan államra akarja-e bízni, amelyik ugyan a hazája, de technológiailag reménytelenül le van maradva.

–  Az orosz űrkutatás éppúgy privatizált és teljesítőképes, mint az amerikai.

–  Csakhogy maguknál nincs egy Julian Orley. Úgy tűnik, egyelőre nem is lesz. Oroszországban sem, Indiában sem, Kínában sem. Még a franciáknál és a németeknél sem. Nézzük Japánt. Ha a pénzüket abba fektetik, hogy feltaláljanak valamit, amit mások már régen feltaláltak, csak hogy dagadozzon nemzeti büszkeségük, akkor nem lojálisak, hanem szentimentálisak – mérte végig Chambers a férfit. – Maga pedig nem hajlamos a szentimentalizmusra. Maga betartja Oroszországban a játékszabályokat, ennyi az egész. Ezen kívül éppoly kevéssé kötődik az országához, mint Julian bárkihez.

–  Maga aztán azt hiszi, sokat tud rólam.

Chambers vállat vont.

–  Csak azt tudom, hogy Julian nem puszta emberszeretetből fizeti valakinek a világ legdrágább utazását.

–  No és ön? – kérdezte Rogasov egy atlétikus termetű férfiútól, aki beszélgetésük alatt csapódott hozzájuk. – Ön miért van itt?

–  Egy szerencsétlenség miatt – a férfi közelebb lépett és jobbját nyújtotta Chambersnek. – Carl Hanna.

–  Evelyn Chambers. A Palstein elleni merényletre gondol?

–  Neki kellett volna repülnie a helyettem. Tudom, a körülményeket figyelembe véve nem illene örülnöm...

–  De maga került a helyére, így mégis örül. Teljesen rendben van.

–  Mindenesetre örülök, hogy magát láthatom. A Chamberst mindig megnézem, amikor csak tudom – az égre pillantott. – Odafönn is csinál egy műsort?

–  Ne aggódjon, magánemberek maradunk. Julian egy reklámfilmet akar velem forgatni, amelyben az univerzum szépségeit magasztalom, hogy fellendüljön kissé az űrturizmus. Ismeri egyáltalán Oleg Alekszejevics Rogasovot?

–  Rogamittal – mosolyodott el Hanna. – Természetesen. Azt hiszem, még egy közös szenvedélyünk is van.

–  Éspedig? – kérdezte gyanakodva Rogasov.

–  A futball.

–  Maga szereti a focit?

Az orosz kifürkészhetetlen rókaképe felélénkült. Aha, gondolta Chambers. Hanna érdekessé vált. Ő is érdeklődve mérte végig a kanadait, úgy tűnt, egész teste csupa izomból áll, de nem a bodybuilderekre jellemző ügyefogyottsággal. Haja és szakálla milliméternyire vágva. Erőteljes szemöldökével és barázdált állával bármelyik háborús filmben szerepelhetett volna.

Az idegenekkel szemben inkább tartózkodó Rogasov, ha a futballról volt szó, szinte eufórikussá vált. Egyszerre csak olyan dolgokról kezdtek beszélgetni, amelyekből Chambers egy szót sem értett. Ajánlotta magát és továbbment. A bárpultnál Lynn Orley karjaiba szaladt, aki bemutatta Nairéknak, Tautou-éknak és Walo Öginek. A hencegő svájcit azonnal megkedvelte. Önelégültségével és a pátosz iránti komikus vonzódásával együtt is világfinak és régimódian előzékenynek bizonyult. Általánosságban nem beszélgettek másról, mint az előttük álló utazásról. Heidrun Ögi figyelmét Chambers nagy örömére nem kellett túlságosan keresgélnie, hiszen boldogan integetett feléje, hogy gonosz mosollyal prezentálja a megkínzott tekintetű Finn O'Keefe-et. Chambersnek sikerült öt perc alatt egyetlen kérdést sem föltennie és megígérte, hogy ez így is marad.

–  Örökre? – kérdezte O'Keefe reménykedve.

–  Az elkövetkezendő két hétben – ismerte be Chambers. – Utána tovább próbálkozom a szerencsémmel.

Sokkal kilátástalanabb volt a küzdelme az ellen, hogy Heidrunt ne bámulja meg, mint amit Miranda Winter melleinek bűvköréből való kiszabadulásáért vívott. Utóbbi persze hullámzó táj volt, amelyen bolyongani ugyan lehet, de elveszni nem. Winter nagyjából-egészében mégiscsak egyszerű teremtés volt. Szexelni vele körülbelül olyan lehet, elmélkedett Chambers, mint kinyalni egy mézesbödönt, amelyben semmi más nincs, csakis méz: édes és csábító, de egy idő után profán, unalmas, és benne rejlik a veszedelem, hogy az ember rosszul lesz tőle. Heidrun pigmenthiányos, mindenütt hófehér, anorexiás teste ellenben extrém erotikus élményeket ígért.

Chambers magában nagyot sóhajtott. Ebben a társaságban semmiféle botrányt nem engedhetett meg magának, ráadásul a svájci nőnek a homlokára volt írva, hogy a nők nem érdeklik. Legalábbis úgy nem.

Kissé odébb megpillantotta Chuck Donoghue nyak nélküli hordófiguráját. Ajka parancsolóan előreállt, vékony, vöröses haját szoborrá formázta. Dörgedelmes beszédet intézett két asszonyhoz, egy magas, csontos vörösesszőkéhez és egy karcsú sötéthajúhoz, aki mintha Modigliani egyik festményéről lépett volna le. Eva Borelius és Karla Kramp. Chuck előadását rendszeres időközönként Aileen Donoghue fejhangon előadott anyai aláfestése szakította meg. Pirospozsgás orcájával és ezüstre tupírozott hajával olybá tűnt, mint aki bármelyik pillanatban elrohan felszolgálni saját maga sütötte almás süteményét, amit vélhetően lelkesen meg is tett, ha éppen nem Chucknak segített irányítani közös szállodabirodalmukat. Hogy Boreliusszal beszélgethessen, Chambersnek végig kellett volna hallgatnia Chuck tréfáit, ezért inkább megkereste Lynnt, aki egy hozzá feltűnően hasonlító férfival beszélgetett. Ugyanaz a hamvasszőke haj, tengerkék szem: Orley-kettőscsavar. Amikor Chambers hozzájuk lépett, Lynn éppen ezt mondta:

–  Ne aggódj, Tim, még soha nem éreztem magam jobban.

A férfi a fejét csóválta, és szemrehányóan vizslatta.

–  Bocsánat – indult tovább. – Látom, zavarok.

–  Egyáltalán nem – állította meg Lynn a karjánál fogva. – Ismered egyáltalán a testvéremet?

–  Örvendek. Még nem volt szerencsénk egymáshoz.

–  Én nem tartozom a céghez – mondta Tim mereven.

Chambers emlékezett, hogy Julian fia már évekkel ezelőtt hátat fordított a konszernnek. A testvérek bensőséges viszonyban álltak egymással, Tim és az apja között viszont adódtak problémák, amelyek akkor kezdődtek, amikor Tim anyja meghalt. A szellemi elborulás állapotában, azt rebesgették. Lynn ennél többet soha nem árult el, csupán annyit, hogy Tim felesége, Amber nem osztozott férje Julian iránti gyűlöletében.

–  Meg tudnád mondani, hol van Rebecca? – kérdezte Chambers.

–  Rebecca? – húzta össze szemöldökét Lynn. – Bármelyik pillanatban lejöhet. Most mutattam meg neki a lakosztályát.

Valójában Chambersnek édes mindegy volt, merre tartózkodik és kivel telefonál éppen Rebecca Hsu. Csupán úgy érezte, nemkívánatos a társaságban és indokot keresett az elegáns távozáshoz.

–  És amúgy? Hogy tetszik itt neked?

–  Szuper! Hallom, Julian csak holnapután érkezik.

–  Houstonban ragadt. Amerikai partnereink kissé stresszelnek.

–  Tudom. Hallottam már róla.

–  De a show kezdetére itt lesz – vigyorgott Lynn. – Ismered őt, szereti a hatásos fellépéseket.

–  Ez elsősorban a te fellépésed – mondta Chambers. – Hihetetlen jól csináltál mindent, Lynn. Gratulálok! Tim, büszke lehet a nővérére.

–  Köszönöm, Evy! Nagyon köszönöm.

Tim Orley bólintott. Chambers még sosem érezte ennyire, hogy valaki nem kér belőle. Furcsa, gondolta, tulajdonképpen egyáltalán nem ellenszenves fickó. Mi lehet a baja? Velem lenne problémája? Mibe csöppentem bele?

–  Maga is velünk repül? – kérdezte.

–  Én, ő... persze, ez Lynn nagy napja. – Elfojtott egy mosolyt, átölelte nővére vállát és magához vonta. – Higgye el nekem, végtelenül büszke vagyok rá.

Annyi melegség volt a szavaiban, hogy Chambersnek minden oka megvolt a meghatódásra. Csak éppenséggel Tim hangjának mellékzöngéi azt sugallták: húzz a francba, Evelyn.

Visszament a társasághoz, némiképp tanácstalanul.

Az alkonyat rövid, de álomszép volt. A nap vérvörösbe és rózsaszínbe öltözött, mielőtt elmerült volna a Csendes-óceánban. Néhány perc alatt sötét lett. A Stellar Island Hotel keleti fekvése miatt a legtöbben úgy látták, hogy nem a tengerben tűnt el, hanem a vulkán gerince mögé csúszott be. Csupán O'Keefe és Ögiék élvezhették teljes mértékben a naplementét: Ők ugyanis elhagyták a társaságot és felmentek a Kristálykupolába, ahonnan az egész szigetet, tehát a bejárhatatlan, őserdővel borított nyugati oldalt is látni lehetett.

–  Istenem – mondta Heidrun kifelé bámulva. – Mindenütt víz.

–  Nem egy megrázó élmény, kincsem – szólalt meg Ögi hangja valahonnan a szivarfüstből. Kihasználta az alkalmat és átöltözött, most acélkék inget és régimódi sálat viselt.

–  Ahogy vesszük, te randa fráter – fordult hozzá Heidrun. – Mégiscsak egy átkozott sziklán vagyunk a Csendes-óceán közepén – nevetett. – Tisztában vagy vele, mit jelent ez?

Ögi karikákat fújt a leszálló éjbe.

–  Amíg a havannám nem fogy el, addig ez azt jelenti, minden rendben.

Míg ők beszélgettek, O'Keefe céltalanul bóklászott ide-oda. A terasz felét hatalmas üvegkupola fedte, aminek a nevét is köszönhette. Csak néhány asztal volt vacsorához terítve, de Lynn elmesélte, hogy teltház esetén 300 ember számára van itt hely. Kelet felé tekintett, ahol a kivilágított platform állt a tengerben. Fantasztikus látványt nyújtott. Csak a vonalat nyelte el az éjszaka sötétje.

–  Talán nemsokára azt szeretnéd, bárcsak megint ezen az átkozott sziklán lehetnél – mondta.

–  Ó, igen? – vicsorított Heidrun. – De az is lehet, hogy én fogom majd a kezecskédet... Perry.

O'Keefe vigyorgott. Miután hosszú évekig egy ökör következetességével vetette bele magát a művészfilmek szakadékába és szerepeit megalkuvás nélkül válogatta meg, ő maga volt a legjobban meglepve, hogy Kurt Cobain megszemélyesítéséért Oscart nyert. A Hyperactive lett tudásának a védjegye. Senki sem hagyhatta immár figyelmen kívül, hogy nehezen emészthető, alacsony költségvetésű filmekben, érthetetlen szerzői filmekben és dogma-drámákban végbement a borostyántekintetű, sima vonású és érzéki ajkú, félénk ír apoteózisa. A kassza hirtelen droggá vált. Okosan elkerülte, hogy ezután csakis a kasszasikerekre koncentráljon, továbbra is azt játszotta, ami tetszett neki, csakhogy ami neki tetszett, most már mindenkinek tetszett. Ha az anyag megérintette, továbbra is bátran hívhatta akár egy azerbajdzsáni rendező is zsebpénzért játszani. Szerette származását, szívesen játszotta James Joyce-t. Sokat tett a hajléktalanokért és drogosokért. Annyi jót tett a kamera előtt és mögött, hogy múltja ködbe veszett: Született Galwayben, Connaught tartományban. Anyja újságíró, apja operaénekes. Korán megtanult zongorázni és gitározni, hogy úrrá legyen félénkségén. Játszott színházban, tévésorozatokban és reklámfilmekben is kapott statisztaszerepeket. A dublini Abbey Színházban azután a mellékszerepek mellett főszerepeket is kapott, a Black Sheeppel O'Donoghue bárjában brillírozott, verseket, novellákat írt. Egy évet még a tinkerek, az ír cigányok között is élt, tisztán romantikus fellángolásból a jó öreg Eire iránt. Végül a Mo ghrá thú című tévésorozatban oly meggyőzően játszotta a lázadozó parasztfiút, hogy felhívták Hollywoodból.

Így szólt a fáma, jól is hangzott és valamennyire még igaz is volt.

De azt már nem nagyon emlegették, hogy a félénk Finn már gyerekként hajlamos volt a tombolásra és kiverte iskolatársainak fogát, hogy utált tanulni és pusztán azért, mert nem tudott dönteni, sokáig semmit sem csinált. Nem emlegették szüleivel való szakítását, mértéktelen alkoholfogyasztását és a drogokat. A tinkereknél eltöltött első időszakra nem is tudott visszaemlékezni, mert folyton részeg vagy bedrogozott volt, vagy éppen mindkettő. Az Abbey Színházban sikeresen szocializálódott, ekkor egy német producer meghívta a Süskind-klasszikus, A parfüm főszerepének castingjára, csakhogy O'Keefe, miközben Ben Wishaw elment, benyomva elaludt egy dublini kurván, így a megadott időpontban meg sem jelent. Arról sem esett szó, hogy hasonló ügyek miatt teljesen elvesztette lelkesedését, ezért a sorozatból kitették, ezután két további lerongyolódott évet töltött a vándor népnél, mígnem végre kibékült szüleivel és elvonókúrára ment.

A mítosz csak ezután vette kezdetét. A Hyperactive-tól egészen addig az emlékezetes napig, amikor is 2017 januárjában Los Angelesben egy állástalan, német származású forgatókönyvíró kezébe vett egy ötvenéves ponyvát, s ezzel egy példátlan irodalmi fenomén karrierje kezdetét nem vette. Egy galaktikus szappanopera, amit Amerikában soha nem adtak ki nyomtatásban, és mégis elérte, hogy minden idők legsikeresebb science-fiction sorozata legyen belőole. A hőse egy űrhajós volt, Perry Rhodan, akit O'Keefe nagy kedvvel játszott, mint mindig, a sikerrel mit sem törődve. Úgy alakította a szerepet, hogy a tökéletes Perryből egy vakmerő balfácán lett, aki a Góbi sivatagban leginkább véletlenül építette fel Terrániát, az emberiség fővárosát, hogy aztán előrebotladozzon a Tejútrendszer meghódítása felé.

A mozi minden addigi filmet túlszárnyalt. Azóta O'Keefe két további filmben játszotta még a világűr hősét. Elvégzett egy kurzust az Orley Space center-ben, egy parabolarepülésekhez átépített Boeing 727-es fedélzetén küzdve rosszullétével. Ekkor ismerte meg Julian Orley-t, akit nagyra becsült, és akivel mozi iránti közös szenvedélyük révén laza barátságot kötött.

De az is lehet, hogy én fogom majd a kezecskédet...

Miért is ne, gondolta O'Keefe, de magába fojtotta a válaszát, hogy ne bosszantsa Walót, ráadásul Heidrun is igen gyanús volt neki, tudniillik hogy szereti a joviális svájcit. Nem kellett őket közelebbről ismerni, hogy az ember megérezze az ilyesmit. Nem is annyira abban mutatkozott ez meg, amit egymásnak mondtak, mint inkább abban, ahogyan egymásra néztek és egymáshoz értek. Jobb nem belemenni egy flörtbe.

Egyelőre.

A világűrben talán minden másképp lesz.

2025. május 20.

A PARADICSOM

SENCSEN, GUANDONG TARTOMÁNY,

DÉL-KÍNA

Owen Jericho tudta, hogy jó esélyei vannak arra, hogy még a mai napon a Paradicsomba kerüljön, és gyűlölte ezt a gondolatot.

Mások szerették. Ahhoz, hogy valaki odakerülhessen, féktelen nemi vágy, rosszul értelmezett gyerekszeretet, szadista hajlamok és kellőképpen deformált ego szükségeltetett, hogy minden undorító dolgot szentimentálisnak tartsunk. Nem kevesen azok közül, akik a bebocsátásra vágytak, úgy tekintettek magukra, mintha ők lennének az élharcosai az általuk kihasználtak szexuális felszabadításának. A kontroll mindenek felett. Többségük normálisnak tartotta magát, azokat vélték igazi perverzeknek, akik önmegvalósításuk útjába álltak. Mások jogukat hangoztatták, hogy perverzek lehessenek, megint mások üzletembernek tartották magukat. De közülük alig valaki tűrte volna a szégyent, hogy betegnek vagy gyengének bélyegezzék. Csak a bíróság előtt igyekeztek olyan szakvéleményt szerezni, hogy képtelenek ellenállni természetüknek, sajnálatra méltó ösztönlényeknek állították be magukat, akiknek megértésre és gyógyításra van szükségük. Ám ha nem ismerték fel őket és szellemi erejük teljében voltak, akkor nagyon is szívesen tértek vissza eltorzult fantáziájuk játszóterére, a Kis Császárok Paradicsomába, ami az ő szempontjukból valóban paradicsomi is volt, csak éppen a kis császárok szempontjából nem.

Számukra maga volt a pokol.

Owen Jericho tétovázott. Tudta, hogy innen már nem lett volna szabad Animal Mát tovább követnie. Látta, amint a férfi – akinek ódivatú, vastag szemüvege olyanná tette tekintetét, mintha folyton csodálkozna – fenekét himbálva átmegy a téren. A kacsajárást valamilyen derékproblémának köszönhette, amitől olyan érzése támadhatott az embernek, hogy könnyedén elbánhat vele. Csakhogy Ma Liping, így hívták ugyanis eredetileg, nem véletlenül kapta becenevét. Támadó kedvű és veszedelmes volt. Valóban azt állította magáról, hogy az Animal névre keresztelték, merő bizarr feltűnési viszketegségből, mert ugyanakkor úgy tett, mintha ez kínos lenne. Ma ravasz is volt.

Annak is kellett lennie, hiszen egyébként nem ringathatta volna a hatóságokat évekig abba a hitbe, hogy már kigyógyult a pedofíliából. A társadalomba való visszailleszkedés sikeres kísérletének élő példájaként a rendőrségnek dolgozott a Kínában járványszerűen terjedő gyermekpornográfia elleni harcban, adatokkal szolgált a kisebb halak letartóztatásához, és szemmel láthatóan mindent megtett, hogy elkerülje a társadalom megvetését.

A megrontóként letöltött 5 év börtön felér 500 évnyi kínzókamrával, szokta mondogatni.

A rohamosan terjeszkedő dél-kínai Sencsen konstruktivista épületektől hemzsegő elővárosa a Pekingből származó Ma számára lehetővé tette az újrakezdést. Itt senki sem ismerte, még a helyi hatóságok sem kapták meg az aktáját. A fővárosban ugyan tudtak tartózkodási helyéről, de a kapcsolat meglazult, mert a pedofil hálózat rohamosan szélesedett, és Ma sikeresen elhitette, hogy elvesztette a kapcsolatot a legbelsőbb körökkel. Senki sem figyelt már rá, volt más teendő is. Olyan új szakadékok engedtek bepillantást az emberi aljasság birodalmába, hogy az ember egyszerűen rosszul lett tőlük.

Olyan világba, mint amilyen a Kis Császárok Paradicsoma.

A kínai hatóságok – hogy 1,4 milliárd embert a maguk szociális feszültségével egyidejűleg védelmezzenek, ellenőrizzenek és vegzáljanak – támogatásképpen egyre több magándetektívet foglalkoztattak. Az előrehaladott digitalizáció miatt cyberdetektíveket alkalmaztak, a neten előforduló mindenfajta bűnözés és gyanús megjelenés specialistáit, akik közül Owen Jerichóról az a hír járta, hogy rendkívüli képességekkel bír. Portfoliója hibátlan volt, már ami a webes kémkedés, adathalászat, cyberterrorizmus stb. felderítését illeti. Beépült illegális társaságokba, rosszindulatú blogokba, chatszobákba és virtuális világokba, eltűnt személyeket talált meg elektronikus ujjlenyomatuk alapján, vállalkozásoknak adott tanácsot, miként védekezzenek az elektronikus támadások, trójaiak és rootkitek ellen. Angliában néhányszor akadt már dolga a gyermekpornográfiával, így amikor egy csapat megdöbbent nyomozó rábukkant a kis császárok poklára, jó barátján, Patrice Hon, a sanghaji rendőorség magas rangú tisztjén keresztül a segítségét kérték. E kérés eredményeként állt most itt és figyelte meg Animal Mát, amint bemegy a régi, üresen álló kerékpárgyárba.

A hőség ellenére rázta a hideg. A megbízás elfogadása megkövetelte, hogy látogatást tegyen a Kis Császárok Paradicsomában. Olyan tapasztalat ez, amely örök időkre nyomot hagy majd az agykérgében, még ha alapvetően tudta is, hogy mibe megy bele. Kis császárok, a kínaiak kicsit olaszos bolondsággal így nevezték gyermekeiket. De nem úszhatta meg, hogy elmenjen a Paradicsomba, fölvegye a holoszemüveget, megértendő, kit is keres.

Animal Ma belépett a gyárkapun.

Mivel az újításokra amúgy meglehetősen fogékony várostervezésnek nem állt szándékában a lepukkant téglaépületek lebontása, művészek és különféle szabadfoglalkozásúak költöztek ide, közöttük egy homokos pár is, akik antik elektromos készülékeket javítottak; egy etnometál zenekar, amelyik versenyt lármázott egy mando-prog együttessel és egy lepusztult fitneszstúdió alapjait minden este megrengette, valamint Ma Liping az ószeres boltjával, ahol az olcsó Ming-vázautánzatoktól a hordozható bambuszkalitkában kornyadozó énekesmadarakig mindent árult. Mindazonáltal úgy tűnt, vevőköre, ha egyáltalán létezett ilyen, egy emberként utazott el. A sencseni nyomozó, akivel Jericho együtt dolgozott, május 20-án kezdte Ma megfigyelését, két napon át nem tévesztette szem elől, követte lakásától a gyárig, fényképeket készített, minden derékfájós lépését ellenőrizte, és feljegyezte ügyfélforgalmát. Ezek szerint ezen idő alatt 4 személy tévedt be a boltba, egyikük Ma felesége, egy teljesen átlagos külsejű, nehezen megállapítható korú dél-kínai asszony. Üzletének gyatra látogatottsága azért is volt csodálatra méltó, mert a helyi viszonyokhoz képest gondozott és tágas hatlakásos társasházban laktak, amit Ma aligha engedhetett volna meg magának az üzlete bevételéből. A nő, amennyire tudni lehet, nem űzött rendszeresen semmiféle foglalkozást, naponta többször felbukkant a boltban, ott is maradt hosszabb időre, nyilván az irodai adminisztrációt intézte és kiszolgálta a vevőket, akik nem léteztek.

Kivéve két férfit.

Jericho egy egész sor okból arra a következtetésre jutott, hogy Ma, ha nem is egyetlen, de mindenképpen vezető erőként állt a Kis Császárok Paradicsoma mögött. Miután a gyanúsítottak körét sikerült egy maroknyi gyermekgyalázóra leszűkítenie – akik aktuálisan a neten tomboltak vagy korábban tűntek fel –, figyelme Animal Ma Liping felé fordult. Ebben az esetben az ő és a hatóságok véleménye eltért egymástól. Míg Jericho az indítékok viharfelhőjét Sencsen felett látta tornyosulni, addig a rendőrség véleménye szerint Lancsou szmogos poklában gyűlt össze a legtöbb gyanús momentum, ennek eredményeképpen ott éppen ezekben az órákban razziát tartottak. Jericho nem kételkedett abban, hogy a rendőrök találnak majd néhány érdekességet, csak pont azt nem találják meg, amit keresnek. A Paradicsomban az állat, a kígyó uralkodott, Animal Ma – ebben biztos volt, de arra utasították, hogy egyelőre ne tegyen lépéseket.

Ezt a direktívát azonban a legkevésbé sem szándékozott figyelembe venni.

Attól eltekintve, hogy a dolog Ma keze nyomát viselte, Jericho elgondolkodott házassága tényállásán is. Semmi baja nem volt a megvilágosodással és az átalakulással, de Ma bizonyítottan homoszexuális volt, egy homokos pedofil. Az is feltűnő volt, hogy a férfiak, akik a boltjába mentek, csak órák múlva bukkantak megint elő. Harmadszor, semmi jele nem volt valamiféle nyitvatartási időnek, és végül jobb helyet kívánni sem lehetett volna a sötét üzletek intézésére, mint amilyen az elhagyatott kerékpárgyár volt. Az összes többi lakó melléképületekben lakott, közvetlen utcai kapcsolattal, így a belső udvarban Ma egyedüli lehetett: a néhány vevőt leszámítva oda csak ő lépett be.

Jericho még Sanghajból megbízta a nyomozót, hogy látogasson el a boltba, vegyen valami apróságot, lehetőleg olyasvalamit, amiből több is volt a raktáron. Így amikor Mát reggel a téren át követte, már ismerte az eladóteret. A gyár falainak árnyékában várt néhány percet, majd belépett a kapun, átment a poros udvaron, föllépett egy alacsony rámpán és bement a dugig tömött polcokkal és asztalokkal teli üzletbe. A pult mögött a tulaj foglalatoskodott egy ékszerrel. Az eladóteret egy gyöngyfüggöny választotta el egy szomszédos helyiségtől, fölötte videokamera.

–  Jó reggelt.

Ma fölnézett. A szarukeretes szemüveg mögött hatalmasnak tűnő szemei bizalmatlansággal vegyes érdeklőodéssel vizslatták a látogatót. Nem ismerte.

–  Úgy hallottam, önnek minden alkalomra van valamije – mondta Jericho

Ma vonakodott. Letette az ékszert, egy kopott, ócska holmit, és visszafogottan mosolygott.

–  Ha megkérdezhetem, ki mondta ezt?

–  Egy ismerősöm. Tegnap járt itt. Születésnapi ajándékra volt szüksége.

–  Tegnap... – törte a fejét Ma.

–  Egy sminkkészletet vásárolt. Art deco. Zöld, arany fekete. Egy tükör, egy púderdoboz.

–  Ja igen! – A bizalmatlanság eltűnt, helyét az élénk érdeklődés vette át. – Szép munka. Elégedett volt a hölgy?

–  A megajándékozott hölgy a feleségem – mondta Jericho. – Igen, nagyon meg volt elégedve.

–  Nagyszerű. Önért mit tehetek?

–  Emlékszik a dizájnra?

–  Természetesen.

–  Nos, ebből a szériából szeretne még valamit. Persze, ha van.

Ma szélesen vigyorgott, örült, hogy szolgálatára lehet, Jericho pedig a nyomozótól tudta, hogy a készletben volt még egy kefe és egy fésű. Sajátos járásával kijött a pult mögül, elővett egy kicsi létrát, az egyik polcokkal teli falhoz támasztotta és felmászott rá. A kefe és a fésű egy fiókban volt, meglehetősen magasan, tehát néhány pillanatra el volt foglalva, eközben Jericho gyorsan körülnézhetett. Az eladótér nemigen volt más, mint aminek kinézett: egy szecessziós pult, giccses és nyilvánvalóan másolat, mögötte himbálózott az alig átlátható elefántcsontszínű gyöngyfüggöny, ami mögött egy másik helyiség volt, talán egy iroda. A sok limlom között egy meglepően drágának tűnő számítógép volt a pulton, képernyőjét a fal felé fordították.

Ma Liping nyújtózkodott az áruért, majd körülményesen leemelte. Jericho nem lépett a pult mögé. Túlságosan nagy volt annak a veszélye, hogy a férfi éppen abban a pillanatban fordul felé. Ehelyett továbblépett a pult mentén, amíg a képernyő tükörképe egy üvegvitrinen meg nem jelent. A világos felület három részre volt osztva, az egyik részen írásjeleket látott, a másik kétharmadon képeket, amelyek megfigyelőokamerák perspektíváiból mutattak különféle helyiségeket. Anélkül, hogy a részleteket felismerte volna, Jericho tudta, hogy az egyik az eladótér, hiszen látta magát a tükörképen; a másik szoba homályos volt, kevés bútorral.

Talán a hátsó szoba?

–  Két igen szép darab – mondta Ma, lejött a létráról és letette elé a fésűt és a kefét. Jericho egymás után felemelte a tárgyakat, ujját értő módon végighúzta a sörtéken, megnézte a fogazatot. Miért kell Mának kamera a hátsó szobába? Egy udvari kamerának lenne értelme, de magát akarja nézni munka közben? Valószínűtlen. Vagy van még egy bejárat a másik szobába?

–  Az egyik fog kitört – állapította meg.

–  Antik darabok – hazudta Ma. – A tökéletlenség bája.

–  Mit kér érte?

Ma egy pimaszul magas összeget nevezett meg. Jericho egy nem kevésbé pimasz ajánlatot tett. Végül megegyeztek egy összegben, mely mindkettejük számára lehetővé tette, hogy megőrizzék méltóságukat.

–  Ha már itt tartunk – mondta Jericho –, még valami eszembe jutott.

Ma koponyájából azonnal kinőttek az éberség antennái.

–  A feleségemnek van egy nyaklánca – folytatta. – Bárcsak kiismerném magam az ékszerekben! Mindenképpen egy hozzáillő fülbevalót szeretnék vásárolni, de... na igen, azt gondoltam...

Némiképp tanácstalanul mutatott a pulton kiállított darabokra. Ma megnyugodott.

–  Tudok önnek mutatni néhányat – mondta.

–  Ó, attól tartok, a lánc nélkül mit sem érek vele – Jericho úgy tett, mintha gondolkodna. – Az a helyzet, hogy dolgom van, pedig ma este lenne ideális meglepnem őt.

–  Ha elhozná nekem a láncot...

–  Lehetetlen. Nincs időm. Vagyis, várjon csak... Van e-mail címe?

–  Persze.

–  Akkor minden a legnagyobb rendben – tett úgy Jericho, mintha nagyon megkönnyebbült volna. – Küldök önnek egy fotót, ön pedig megkeresi a hozzáillőt. Későobb aztán már csak érte kell jönnöm. Nagy szívességet tenne nekem.

–  Hm – harapdálta ajkát Ma. – Körülbelül mikor jönne?

–  Hát, ha én azt tudnám! Késő délután? Kora este?

–  Közben nekem is el kell mennem. Mondjuk, hattól? Akkor itt leszek egy jó órát.

Jericho hálát mímelve hagyta el az üzletet, elment kétutcányira parkoló bérkocsijához, majd egy jobb környéken keresett egy ékszerüzletet. Rövidesen talált is egyet, kérte, mutassák meg neki az olcsóbb nyakláncokat. Majd a mobiltelefonjával lefotózta az egyiket, a képet, mondta, elküldené a feleségének. Az autóba visszatérve írt Mának egy rövid e-mailt, és egy trójaival együtt csatolta a fotót. Amint Ma Liping megnyitja a mellékletet, az a kémprogramot a tudomásán kívül telepíti a merevlemezre, ahonnan az továbbítja a tartalmakat. Jericho nem számított arra, hogy Ma olyan ostoba lenne, hogy a kényes tartalmakat egy nyilvánosan hozzáférhető számítógépen tárolja, de ez nem is érdekelte.

Visszament a gyár közelébe és várt.

Ma röviddel egy után nyitotta meg a mellékletet, és a trójai azonnal megkezdte az adást. Jericho a mobiljához csatlakoztatott egy összehajtható képernyőt, amelyen élesen és részletesen láthatta a megfigyelőkamerák képeit, amelyek nagy látószögben vették környezetüket, csak sajnos hang nélkül. De nemsokára bebizonyosodott, hogy a második kamera valóban a hátsó szobát őrizte, hiszen Ma eltűnt az egyik ablakból, majd azonnal feltűnt a másikon: egy kredenchez ment és teát főzött.

Jericho a berendezést tanulmányozta. Egy otromba íróasztal forgószékkel, előtte kopott székek, amelyek minden látogatót kérelmező pozícióba kényszerítettek, néhány ferde polc, néhány csomag papír túlterhelt fénylemezeken, dossziék, egy vágógép és mindenféle szörnyűség: selyemvirágok és ipari gyártású Buddha-szobrok. Semmi nem engedett arra következtetni, hogy Ma törődött volna a meghittséggel: egyetlen kép sem törte meg a falak monotóniáját, sehol sem volt jele annak a szimbiotikus kötődésnek, amely arra utalt volna, hogy a kis keretből a házastársak egymást nézik munka közben.

Ma Liping boldog házasságban élne? Nevetséges.

Jericho pillantása az íróasztallal szemben egy keskeny, zárt ajtóra esett. Érdekes, de amikor Ma letette teáját és kinyitotta az ajtót, csupán csempéket, egy mosdót és egy tükröt pillantott meg. Nem telt el fél perc, és a férfi újra feltűnt, kezei a sliccén, s Jericho kénytelen volt tudomásul venni, hogy a vélt kijárat csupán egy vécé.

Miért kamerázta hát be Ma azt az átkozott szobát? Kit remélt ott látni, kitől tartott?

Jericho felsóhajtott. Egy órán keresztül maradt türelmes: tanúja volt, amint Ma a lánc képét szem előtt tartva elővette a többé-kevésbé hozzáillő fülbevalókat, és láthatta, amint egy váratlan vevő felbukkanásán felbuzdulva rásózott egy figyelemreméltóan ronda étkészletet a tudatlan áldozatra. Nézte, amint Ma üvegkancsókat políroz, közben egy zacskóból csilit evett, míg a nyelve égni nem kezdett. Három óra tájban az úgynevezett feleség lépett be az üzletbe. Azt gondolván, hogy senki sem figyeli őket, a meghitt házastársi viszonyban, amiben voltak, mégiscsak el lehetett volna várni egy csókot, az intimitás egy aprócska jelét. De úgy viselkedtek egymással, mint az idegenek, néhány percig beszélgettek, majd Ma bezárta a bejárati ajtót, megfordította a Nyitva/Zárva táblát, és mindketten bementek a hátsó szobába.

Ami ekkor következett, ahhoz nem volt szükség hangra.

Ma kinyitotta a vécét, beengedte a feleségét, még egyszer figyelmesen körbenézett minden irányba, és becsukta maga mögött az ajtót. Jericho izgatottan várt, de a pár nem jött elő. Két perc múlva sem bukkantak elő, 5 perc és 10 perc múlva sem. Csak egy félóra elteltével rohant ki hirtelen Ma az eladótérbe, ahol az üvegajtón túl egy férfi sziluettje bontakozott ki. Jericho megbabonázva bámulta a félig nyitva maradt vécét, igyekezett a tükörben valamit megpillantani, de a hely nem árulta el titkát. Időközben Ma beengedte a jövevényt, egy bikanyakú, kopaszra nyírt férfit bőrdzsekiben. Visszazárta az ajtót és a hátsó szobába mentek, s mindketten eltűntek az illemhelyen.

Hihetetlen. A trio infernal vagy szeretett szűk helyen mulatozni, vagy a vécé volt nagyobb, mint gondolta.

De vajon mit csinált a hármas?

Több mint másfél óra telt el. Öt után 10 perccel aztán megjelent a bőrdzsekis és az asszony az irodában, majd előorementek. Ezúttal a nő nyitotta ki az ajtót, ő engedte ki a kopaszt, vele együtt ő is kiment, de az ajtót gondosan bezárta. Ma nem jött elő. Jericho úgy vélte, pontosan 6 órától megint a vevőkre és a bevételre koncentrál, kifejezetten arra, hogy a nyakláncot kiegészítse a megfelelő fülbevalókkal, de addig ki tudja, miféle szörnyűségeket művel a pasas. Úgy vélte, időközben rájött, mi célt is szolgál az irodára felügyelő második kamera. Szem előtt tartva, hogy senki sem látja, amint eltűnik az illemhely csodálatos világában, Ma azt is el akarta kerülni, hogy valaki várjon rá, amikor visszatér. A kamera képét valószínűleg a vécén is látni lehetett.

Jericho eleget látott. A szemétládát meglepetésszerűen kellett rajtacsípnie, csakhogy vajon Ma felkészületlen volt? Volt-e valaha is felkészületlen?

Elpakolta mobilját a kabátjába, kiszállt, és a gyárig hátralévő néhány percnyi utat gyalog tette meg, miközben a fejét törte. Talán jobb lett volna, ha segítségül hívja a helyi hatóságokat, ám azok be akarták volna biztosítani magukat. Ha pedig megakadályozzák a nyomozásban, akkor Jericho ennyi erővel vissza is térhet Sanghajba, de ő szilárdan elhatározta, hogy végére jár a hátsó szoba misztériumának. Fegyvere, egy ultralapos Glock a szíve fölött lapult. Remélte, hogy nem kell használnia. Túl sok izzadságban és vérben töltött év volt már mögötte, túl sok operatív frontmunka, melynek során ő maga, az ellenfele vagy éppen mindketten orvosi ellátásra szorultak. Járomcsontja a földön, szájában a hemoglobin és a piszok íze – mindennek vége. Jericho nem akart többé harcolni. Nem vonzotta már a túlvilági alak csontos vigyora, aki eddig minden lövöldözésben részt vett, minden házat vele együtt rohamozott meg, minden pokoli helyre vele tartott, és anélkül, hogy bárkinek is az oldalára állt volna, mindig csak aratott. Utoljára még összeáll a halálfejűvel, a Kis Császárok Paradicsomában, reménykedve abban, hogy minden megbízhatatlansága ellenére sikerül a maga oldalára állítania.

Belépett a gyárudvarra, határozott léptekkel átment az udvaron és fellépett a rámpára. Amint az várható volt, a bolt tábláján az állt: zárva. Jericho csöngetett, hosszan és idegesítően, kíváncsian várva, hogy Ma kifárad-e a vécéből, vagy pedig halottnak tetteti magát. A harmadik csöngetés után szétnyílt a gyöngyfüggöny. Ma megfogyatkozott eleganciájával megkerülte a pultot, kinyitotta az ajtót és a dioptriáktól eltorzult tekintetét a békétlenkedőre vetette.

–  Nyilván az én hibám – mondta elfintorodva. – Úgy emlékeztem, 6 órát mondtam, de valószínűleg...

–  Azt is mondta – biztosította őt Jericho. – Sajnálom, de mégis korábban van szükségem a fülbevalóra, mint ahogy megbeszéltük. Kérem, bocsássa meg a makacsságomat. Nők – tárta szét karjait a tehetetlenség gesztusával. – Érti, ugye?

Ma kényszeredetten nevetett, oldalra lépett és beengedte.

–  Megmutatom, mit találtam önnek – mondta. – Bocsásson meg, hogy annyit várakoztattam, de...

–  Nekem kell bocsánatot kérnem.

–  Nem, semmi esetre sem. Vécén voltam. Na, nézzük csak.

Vécén? Jericho meglepődve állapította meg, hogy Ma megadta a végszót.

–  Nagyon kellemetlen – dadogta –, de...

Ma rábámult.

–  Használhatnám?

–  Használni?

–  A vécéjét – fűzte hozzá Jericho.

A férfi kezei kaparászva önálló életre keltek, fülbevalókat tologattak a szálkás bársonyalátéten. Köhögés tört fel a torkán, majd még egy.

Kicsi, nyálkás, megzavart állatok. Jericho előtt hirtelen egy ember formájú zsák horrorvíziója jelent meg, teli nyüzsgő, kitinpáncélos, csillogó férgekkel, ami Ma Liping derekát mozgatta és emberszerű gesztikulációt mímelt.

Animal Ma.

–  Persze. Jöjjön csak.

Félrehúzta a gyöngyfüggönyt, és Jericho belépett a hátsó szobába. A második kamera rávetette sötét szemét.

–  Mindenesetre előbb... – dadogott Ma. – Tudja, ilyesmire nem vagyok felkészülve. Várjon, kérem, egy pillanatig, szerzek tiszta törölközőt.

Elvezette Jerichót az íróasztalhoz, majd annyira nyitotta ki a vécéajtót, hogy éppen csak befért.

–  Egy pillanat, kérem.

Az ajtót bezárta maga után.

Jericho megragadta a kilincset és feltépte.

Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. Egy vécé, valóban, magas és szűk. A lámpa tejüvegjén döglött rovarok tetemei. A csempe néhány helyen lejött, penészes fúgák, a tükör piszkos és lepattogzott, rozsdabarna foltok a mosdóban, a megkönnyebbülés helye alig volt több egy lyuknál a padlóban. A hátsó falon egy szekrény, már amennyire egyáltalán falról lehetett beszélni, ugyanis félig nyitva állt; rejtett ajtó, amit Ma igyekezetében, hogy Jerichót kiszolgálja, elmulasztott becsukni.

Mindennek közepén Animal Ma Liping, aki úgy tűnt, ebben a pillanatban csupán mesterségesen felnagyított szeméből áll, illetve cipőtalpából, amely meglendült és fájdalmasan csapódott Jericho mellének.

Valami reccsent. A tüdejéből a rúgás minden levegőt kipréselt. A padlóra zuhant. Látta, amint a kínai felbukkan az ajtóban. Kirántotta a Glockot és célzott. A másik visszahőkölt, megfordult. Jericho talpra ugrott, de nem volt elég gyors, így a másik az átjárón túl eltűnt a sötétben. A hátsó fal ide-oda dülöngélt. Gondolkodás nélkül átrohant, majd tétovázva megállt egy lépcsőnél. Sajátos szag csapta meg az orrát, a doh és valami édes keveréke. A mélyben elhaltak Ma lépései, aztán minden elcsendesedett.

Nem kéne lemennie. Akármi legyen is a pincében, a vécé rejtélyét megoldotta. Ma csapdába került. A legjobb, ha hívja a rendőrséget, intézzék el ők, ő pedig megenged magának egy italt.

De ha Ma nem került csapdába?

Hány ki- és bejárata lehet a pincének?

Jericho a Paradicsomra gondolt. A World Wide Web organizmusán úgy terjedtek a pedofil oldalak, mint gennyesedő sebek, amelyekbe a társadalom a gyógyulás kilátása nélkül tartósan belebetegedett. A galádság, amellyel az „árut” alkuba bocsátották, példátlan volt. Ekkor a pincéből zajt hallott, egy kísértetiesen vékony hangot. Egy nyöszörgés, amely azonnal abba is maradt.

Utána semmi.

Döntött.

A fegyverét készenlétben tartva ereszkedett lassan lefelé. Különös, de úgy tűnt, mintha a csend minden lépéssel sűrűbb lenne, doh és rothadás által átjárt médiummá válna, a hangot elnyelő éterré. A bűz egyre intenzívebb lett. A lépcső kanyarodott egyet, továbbvezetett lefelé, majd egy rengeteg oszlop által tartott boltozatos helyiségbe torkollott. Jericho úgy lépett a sötét foltos padlóra, amilyen halkan csak tudott, összehúzta a szemét, de kitartott. Néhány oszlop közé drótháló volt kifeszítve, másokat deszkákkal kötöttek össze, szemlátomást ideiglenesen összetákolt kamrák, a lépcső aljáról nem lehetett megállapítani, hogy mit rejtettek. Ellenben a csarnok végében felfedezett valamit, ami felkeltette a figyelmét.

Egy filmstúdió.

Igen, pontosan az volt. Minél jobban megszokta szeme a homályt, annál egyértelműbbé vált, hogy ott hátul filmeket forgattak. A sötétségben az állványokon és a mennyezeten kikapcsolt fényszórók, összehajtható székek, és egy kamera tűntek elő. Úgy tűnt, a stúdiót részekre osztották, néhány helyen pedig felszerelték különféle eszközökkel, másutt csupasz volt – talán egy greenbox, hogy később virtuális díszleteket illeszthessenek be. Minden oldalról bebiztosítva magát haladt tovább, ágyacskákat ismert fel, bútorokat, játékokat, egy mesterséges tájat játszóházzal, mezőket és fákat, és egy boncasztalt, mint a patológián. Valami a földön nyugtalanító hasonlóságot mutatott egy láncfűrésszel. A mennyezetről ketrecek lógtak, körbevéve mindenféle eszközzel, volt valami, ami talán egy kis villamosszék lehetett, a falon különböző szerszámok, nem, nem szerszámok, hanem kések, fogók és kampók – egy kínzókamra.

Valahol ebben a bolondokházában bújt el Ma.

Jericho vadul kalapáló szívvel ment tovább, egyik lábát a másik elé helyezve, mintha jégen járna, amelyik bármelyik pillanatban beszakadhat alatta. Odaért a tömlöcökhöz. Megfordult.

Egy fiú nézett rá.

Meztelen volt és piszkos, talán ötéves, ha lehetett. Ujjacskáival a dróthálóba kapaszkodott, de tekintete apatikus volt, szinte élettelen, mint az olyan embereké, akik visszavonultak mélyen önmagukba. Jericho a másik oldalt is megnézte: két kislányt látott a szemben lévő ketrecben, szinte ruhátlanok voltak. Egyikük, nagyon kicsi még, a padlón hevert, nyilván aludt, másikuk, kicsit nagyobbacska, hátát a falnak vetve ült, kezében egy plüssállatot szorongatva. Letargikusan fordította meggyötört arcát Jericho felé, sötét, szomorú szemeit rámeresztve. Ekkor úgy tűnt, megértette: a férfi nem azok közé tartozik, akik normális esetben ide járnak.

Kinyitotta a száját.

Jericho a fejét rázta, ujját a szájára tette. A kislány bólintott. A fegyvert mereven maga elé tartva, folyamatosan körbepislantva egyre mélyebbre merészkedett a kis császárok poklába. Még több gyerek. Közülük csak kevés vett róla tudomást. A többieknek, akik felemelték fejüket, jelezte, hogy maradjanak csöndben. Ketrecről ketrecre borzalmasabb lett. Mocsok és pusztulás, apátia, félelem. Egy piszkos takarón csecsemő hevert. Valami sötét repült egy rácsnak és rátapadt, úgyhogy ösztönösen visszalépett és visszafojtotta a lélegzetét. Pontosan maga előtt vélte felfedezni az édeskés bűz eredetét. Legyek zümmögését hallotta, látta, amint valami végigszalad a padlón...

Szeme tágra nyílt, rosszul lett.

E pillanatnyi figyelmetlenség miatt elveszítette a kontrollt. Kaparászó lépések hangzottak, egy légáram érte a nyakát, valaki ráugrott, hátrarántotta, és érthetetlen szavakat rikoltozva ütötte-verte...

Egy nő!

Jericho megfeszítette izmait, könyökével néhányszor hátrafelé ütött. A támadó felüvöltött. Megfordult és felismerte: Ma felesége volt, vagy akárkiként is szerepelt ebben a rémálomban. Megragadta a nőt, nekinyomta az egyik oszlopnak és a halántékához szorította a Glock csövét. Hogy jött ide? Elmenni látta, de visszatérni nem. A pincének lenne még egy bejárata? Ma végül mégis megszökött előle?

Nem, az ő hibája volt! Figyelmetlen volt az autótól a gyárig tartó úton. Elmulasztotta, hogy ekkor is figyelje a számítógépét. Valamikor ekkor tért vissza, hogy...

Fájdalom!

A nő cipősarkát a lábába fúrta. Jericho visszakézből pofon vágta. A nő vadállatként kapálózott a szorításában. Jericho megragadta a nyakát és még erősebben szorította az oszlophoz. A nő rugdosott, majd meglepetésszerűen felhagyott minden ellenállással és gyűlölettel bámulta a férfit.

A nő szemében tükröződött, amit látott.

Felriadva engedte el, megfordult és látta, amint Ma groteszk tartásban vitorlázik a levegőben, éppen feléje, kinyújtott kezében óriási késsel. Nincs elég idő arra, hogy lelője, hogy elfusson, semmire nincs elég idő, csak...

Jericho lehajolt.

A kés lecsapott, fütyülve hasította ketté a levegőt és Ma feleségének a torkát, amiből mint szökőkútból spriccelt ki a vér. Ma a saját lendületétől egyensúlyát vesztve botladozott, vértől mocskos szemüvegén keresztül bámulta földre omló feleségét, és a karjaival kapálózott. Jericho a Glockkal a csuklójára ütött, a kés a földre hullott. Félrelökte, hasba, majd vállon rúgta Mát, hogy a pedofil orra esett. A férfi felnyögött és négykézlábra esett. Szemüvege lecsúszott az orráról. Félvakon tapogatózva tápászkodott fel, két kezét magasba emelve, tenyerét kifelé fordítva.

–  Fegyvertelen vagyok – gurgulázta. – Védtelen vagyok.

–  Látok itt még néhány védtelen embert – zihált Jericho, a Glockot ellenfelére irányítva. – No és? Segített ez rajtuk?

–  Jogaim vannak!

–  A gyerekeknek is voltak.

–  Ez egészen más. Maga úgysem értheti.

–  Nem is akarom megérteni.

–  Nem szabad bántania – rázta a fejét Ma. – Beteg vagyok, egy beteg ember. Nem lőhet le egy beteg embert.

Jericho egy pillanatra úgy megrökönyödött, hogy elfelejtett válaszolni. A fegyverével továbbra is sakkban tartva Mát látta, ahogy a férfi ajkai reszketnek.

–  Nem fog lőni – mondta Ma csipetnyi magabiztossággal.

Jericho hallgatott.

–  És tudja, miért nem? – szája vigyorra torzult. – Mert érzi. Maga is érzi. A bűvöletet. A szépséget. Ha érezhetné azt, amit én érzek, nem fenyegetne itt fegyverrel.

–  Gyerekeket gyilkoltok – mondta rekedten Jericho.

–  A társadalom, amit maga képvisel, oly képmutató. Maga is képmutató. Szánalomra méltó. Maga szegény kis rendőr a nyomorult kis világában. Tudja egyáltalán, hogy irigyli az olyan embereket, mint én vagyok? Mi a szabadságnak olyan fokát értük el, amiről maga csak álmodni képes.

–  Te disznó!

–  Mennyivel többek vagyunk maguknál!

Jericho felemelte a fegyvert. Ma azonnal reagált. Ijedten emelte magasba a kezét és ismét a fejét rázta.

–  Nem, nem teheti meg. Beteg vagyok. Nagyon beteg.

–  Igen, csak éppen nem kellett volna ez a szökési kísérlet.

–  Miféle szökési kísérlet?

–  Na, pont ez a mostani.

Ma pislogott.

–  De én nem menekülök.

–  De, menekül. Megpróbál lelépni. Ebben a pillanatban. Kényszerítve érzem magam...

–  Nem! Nem! Nem szabad megten...

Jericho a bal térdkalácsába lőtt. Ma felüvöltött, összecsuklott, aztán a padlón vonaglott és visított, mint akit karóba húztak. Jericho leengedte a pisztolyt és fáradtan ült le elé. Nyomorultul érezte magát. Kurva rosszul. Holtfáradt volt és ugyanakkor úgy érezte, soha többé nem tud elaludni.

–  Ezt nem szabad tennie! – bőgött Ma.

–  Ne próbáltál volna meg lelépni – mormogta Jericho. – Seggfej!

A rendőrségnek húsz egész percig tartott, míg a gyárba értek, ráadásul úgy kezelték őt, mintha ő is a vadállatok közé tartozna. Túlságosan is fáradt volt, hogy ezen bosszankodjék, csupán annyit hozott a rendőrök tudomására, hogy hivatali előmenetelük érdekében jól tennék, ha felhívnának egy bizonyos telefonszámot. A szolgálatban lévő felügyelő mogorva arcot vágva ment telefonálni, de megváltozott emberként tért vissza és a telefont szinte gyermeki félénkséggel nyújtotta felé.

–  Beszélni szeretnének önnel, Jericho úr.

Patrice Ho volt, magas rangú sanghaji rendőrbarátja. Az információért cserébe – miszerint a lancsoui razzia során lebuktattak egy pedofil kört, ám kapcsolatuk a Kis Császárok Paradicsomához nem volt bizonyítható – Jericho bearanyozta az estéjét a hírrel, hogy megtalálta a Paradicsomot és elintézte a kígyót.

–  Milyen kígyót? – kérdezte barátja elképedve.

–  Felejtsd el – válaszolta Jericho. – Amolyan keresztény cucc. Tudnál gondoskodni arról, hogy ne kelljen itt gyökeret vernem?

–  Tartozom neked egy szívességgel.

–  Szarok a szívességre. Egyszerűen vigyél ki innen.

Nem vágyott másra, mint hogy a gyárat és Sencsent mielőbb elhagyhassa. Hirtelenjében megkapta ugyan a mély tiszteletet, amelyet általában csupán népi hősök és nagyon népszerű bűunözők élvezhetnek, de csak este nyolc óra körül engedték útjára. A repülőtéren leadta bérkocsiját és felült az első sanghaji gépre, egy Mach-1-Csupaszárnyra, s a levegőben megnézte az üzeneteit.

Tu Tian kereste.

Visszahívta.

–  Ja, semmi különös – mondta Tu. – Csak azt akartam elmesélni, hogy a megfigyelésed sikerrel járt. A gonosz konkurencia elismerte az adatlopást. Kicsit elbeszélgettünk.

–  Príma – mondta Jericho különösebb lelkesedés nélkül. – No és mi sült ki a beszélgetésből?

–  Megígérték, hogy abbahagyják.

–  Más semmi?

–  Ez egy egész rakás. A magam részéről szintén megígértem, hogy abbahagyom.

–  Micsoda? – Jericho azt hitte, rosszul hall. Tu Tiant, akinek vállalkozásáról bebizonyosodott, hogy trójaiakkal támadták meg, fölháborodásában alig lehetett megfékezni. Nem sajnált volna semmiféle fáradságot, hogy – amint mondta – a rakás nyomorult döglegyet és csótányt, akik cégének titkaihoz nyúlni merészeltek, a kezei közé kaphassa. – Te is náluk...

–  Hisz nem tudhattam, kik azok.

–  És mi a különbség, kérlek szépen?

–  Igazad van, semmi – nevetett Tu, kiváló hangulatban. – Jössz holnapután golfozni? Meghívlak.

–  Kedves tőled, Tian, de... – forgatta szemét Jericho. – Eldönthetem később?

–  Mi van? Rossz a kedved?

A sanghaji kínaiak mások voltak. Közvetlenebbek, nyíltabbak. Szinte olaszosak, és Tu Tian volt talán a legolaszosabb sanghaji, nyugodtan elénekelhette volna a Nessun Dormát.

–  Őszintén szólva – sóhajtott Jericho – teljesen kész vagyok.

–  Őszintén szólva úgy is tűnsz – állapította meg Tu. – Mint egy felmosórongy. Ki kellene téged teríteni száradni. Mi van veled?

Mivel a kövér Tu minden egocentrizmusa ellenére azon kevesek közé tartozott, akiknek Jericho bepillantást engedett életébe, elmesélt neki mindent.

–  Öregem, öregem – ámuldozott Tu néhány másodpercnyi tiszteletteljes hallgatás után. – Hogy csináltad?

–  Épp most meséltem el.

–  Nem, arra gondoltam, miként bukkantál a nyomára? Honnan tudtad egyáltalán, hogy őo az?

–  Nem tudtam. Egyszerűen csak minden emellett szólt. Ma hiú, tudod. A weboldal több volt az előkészített szörnyűségek katalógusánál, ahol férfiak csecsemőkre másznak és nők kicsi fiúkkal csináltatják maguknak, mielőtt baltával nekik rontanának. A szokásos filmek és képsorozatok is megvoltak, de a holoszemüveget is föltehetted, hogy három dimenzióban láss mindent. Sok minden ment élőben, ami e fickóknak különös élvezetet okozott.

–  Undorító.

–  De mindenekelőtt volt egy chatszobájuk, a szeretők fóruma, ahol beszélgettek és dicsekedtek. Sőt, Second Life szekciójuk is volt, ahol virtuális identitást vehettél föl. Ma víziszellemként lépett föl, csak hát a legtöbb pedo nem ismeri ki magát az ilyesmiben. Inkább konvencionális habitusúak, ráadásul nem is pofáznak szívesen a mikrofonba, a hangtorzító ellenére sem. A szarságaikat inkább öregapók módjára legépelik a billentyűzeten, s persze Ma is szépen velük írogatott, rendesen produkálta magát. Tehát így jött az ötlet, hogy én is írjak néhány bejegyzést.

–  Gondolom, felfordult a gyomrod!

–  Van egy kapcsoló az agyamban, egy másik a gyomromban. Legtöbbször sikerül legalább az egyiket kikapcsolni.

–  És az előbb, a pincében?

–  Tian – sóhajtott Jericho. – Ha ez sikerült volna, akkor az egész szart nem mesélném el neked.

–  Oké. Tovább.

–  Tehát az oldal összes látogatója be van jelentkezve, Ma, a hiú disznó, persze szintén. Látogatónak álcázza magát, de észleled, hogy egyszerűen túl sokat tud, és hihetetlen közlésingere van. Gyanús lett, hogy ez a figura legalábbis a kezdeményezők egyike, majd egy idő után bizonyos lettem abban, hogy ő az. A bejegyzéseit előbb szemantikailag elemeztem, a kifejezések különlegességeit, a kedvelt idiómákat, a nyelvtant. A számítógép behatárolja a területet, de még mindig marad jó száz internet-pedofil. Ezért akkor elemzem a csávót, amikor a gépnél van, a gépelési ritmusa elárulja. Megközelítőleg pontosan. A végén négyen maradtak.

–  Egyikük Ma.

–  Igen.

–  És te meg vagy győződve arról, hogy ő az.

–  Ellentétben a rendőrséggel, igen. Ők persze arról vannak meggyőződve, hogy a négy közül Ma az egyetlen, aki nem lehet.

–  Ezért mentél hát egyedül. Hm – Tu tartott egy kis szünetet. -Minden tiszteletem az akciódé, de nem te mesélted nem is olyan régen, hogy az internetes profilkészítésben éppen az a kellemes, hogy az embernek csak a számítógépes vírusokkal kell verekednie?

–  Nem is akarok többé verekedni – mondta Jericho fáradtan. – Nem akarok több halott, megcsonkított, meggyalázott embert látni, nem akarok többé senkire sem lőni és azt sem akarom, hogy rám lőjenek. Elég volt, Tian.

–  Biztos vagy benne?

–  Holtbiztos. Ez volt az utolsó.

Otthonában – ami az adott esetben a kartondobozokat jelentette, amelyeket heteken keresztül pakolt és amelyek a különféle eszközökben konzervált életét most sajátos módon megőrizték, mintha egy lelet lenne, amit az eredeti csomagolásban kell visszaadni, tehát otthonában – Jerichót elfogta a félelem, hogy talán túlfeszítette a húrt.

A taxi röviddel 10 után tette ki a pudongi ház előtt, amit néhány napon belül elhagy, hogy új álomlakásába költözzön. De ahányszor csak lehunyta a szemét, az oszlásnak indult csecsemőt látta a kamrában, a gazemberek hadát, akik rámásztak, hogy használják a húsát. Látta, amint Ma kése suhan felé, újra átérezte a halálfélelem pillanatát egy filmszerű drámában, amit ezentúl majd szüntelenül vetítenek, úgyhogy attól félt, új otthona rémálomlakássá válik majd. Csupán a tapasztalat vigasztalta, hogy a gondolatok természetük szerint olyanok, mint a vonuló felhők: a képek egy idő után megkopnak, de addig még sokat és hosszan kínlódhat.

Bárcsak ne vállalta volna el ezt az átkozott megbízatást!

Hibás, kapcsolt. Valódi kétségbeesés rejlett a feltételes módban, az alternatív cselekvési módok kiagyalásában, amelyek persze nem voltak alternatívák, hiszen mindenkinek csak egy szabad útja volt. És még azt sem lehetett megmondani, hogy önszántából haladt-e végig rajta vagy hajtották, hogy az ember döntött-e vagy minden eldöntetett, ami felveti a kérdést, hogy ki által. Te jó ég! Az ember előre eldöntött folyamatok médiuma lenne? Volt választása, hogy elfogadja a megbízást? Persze, visszautasíthatta volna, de nem tette. Nem válik-e ezáltal a választásra vonatkozó összes elképzelés fölöslegessé? Volt-e más választása, mint hogy Joannát Sanghajba kövesse? Amelyik úton az ember elindul, azon megy, tehát nincs választás.

Olcsó felismerése a keserű igazságnak. Talán írnia kellene egy tanácsadókönyvet. A repülőtéri könyvesboltok tele voltak efféle tanácsadókkal. Már olyanokat is látott, amelyek a tanácsadóktól óvtak.

Hogyan lehet valaki egyszerre ennyire éber és ennyire fáradt?

Nem kell még valamit becsomagolnia?

Bekapcsolta a monitorfalat, talált egy dokumentumfilmet a BBC-n – a lakosság nagy részével ellentétben gond nélkül tudta fogni a legtöbb külföldi adót, legálisat és illegálisat – és keresett egy ládát, amire leülhet. Eleinte alig fogta fel, hogy miről is van szó, azután viszont érdekelni kezdte a dolog. Tökéletesen megfelelő. Kellemesen távol állt mindattól, amivel az utóbbi napokban kellett foglalkoznia.

–  Pontosan egy évvel ezelőtt – mondta a kommentátornő –, 2024. május 22-én az amerikai-kínai viszony drámai kiéleződése foglalkoztatta az ENSZ-közgyűlést, amely így vált ismertté...

A HOLDVÁLSÁG

Jericho hozott egy sört a hűtőbőol és visszaült a ládára. A felidézett dokumentumok az elmúlt nyár kísérteties eseményeit tárgyalták, de visszamentek két évvel korábbra, 2022-re, néhány hónappal azutánra, hogy az amerikai bázis elkezdett működni a Hold Északi-sarkán. Az Egyesült Államok akkoriban kezdte bányászni a Mare Imbriumban a hélium-3 nemesgázizotópot, amelynek olyan fejleményei lettek, amik addig inkább csak a gazdaságot rózsaszín szemüvegen keresztül látókat és a science-fiction-szerzőket foglalkoztatták. A Naprendszer kutatásában a Hold kétségtelenül különösen nagy szerephez jutott: ugródeszka a Marshoz, kutatási terület, teleszkopikus szem egészen az univerzum határáig. Tisztán gazdasági szempontból Luna olcsóbban megszerezhető volt Marsnál. Kevesebb üzemanyagra volt szükség ahhoz, hogy odajussanak – gyorsan el lehetett érni. A filozófusok a holdutazást a vállalkozás spirituális értékével igazolták, istenérveket vagy ellenérveket reméltek tőle, valamint általános betekintést a Homo sapiens jelentőségébe, mintha ehhez szükség volna egy 360 000 kilométerre lévő kőgolyóra.

Ugyanakkor a közös, törékeny otthonra tekintő távolságtartó szem számára támogatandónak tűnt a békés célokat szolgáló támaszpontok kialakítása. Csupán bolygónk kísérőjének gazdasági haszna volt kérdéses. Odafönn nem volt arany, nem voltak gyémántbányák, nem volt olaj. De még ha lett is volna, a költségek a kereskedelmi hasznot abszurd magasságokba kergették volna. „A Holdon és a Marson olyan erőforrásokat találunk majd, amelyek meghaladják képzelőerőnket és próbára teszik álmainkat”, mondta George W. Bush 2004-ben az alapítóatyák jövőbelátásával. Ez izgalmasan, naivul és kalandosan hangzott ugyan, de hát ki vette komolyan Busht. Akkoriban Amerika háborúkban aprózta el magát, a legjobb úton haladt, hogy gazdaságát és nemzetközi tekintélyét tönkretegye. Semmi nem lehetett volna elhibázottabb, mint az újjászületettek elképzelése az új Eldorádóról, ráadásul a NASA-nak nem is volt pénze.

És mégis...

Fölriadva Amerika kijelentésétől, hogy 2020-ig ismét űrhajósokat küld a Holdra, az egész világ hirtelen lázas iparkodásba kezdett. Akármit is lehet szerezni a Holdon, a terepet már nem akarták átengedni Amerikának. Ráadásul most már úgy tűnt, kevésbé zászló- és lábnyomszimbolikáról, sokkal inkább kőkemény gazdasági-hatalmi politikáról volt szó. Az Európai Űrkutatási Ügynökség, az ESA technológiai segítséget ajánlott. A Német Űrrepülési Központ, a DLR szerelmes lett a gondolatba, hogy saját holdbázist épít. Franciaország ESA-igáslova, az EADS francia megoldást preferált. Kínában felismerték, hogy a holdbéli bányászat néhány évtized múlva döntő jelentőségű lesz a nemzetgazdaság szempontjából, kiváltképp a hélium-3 bányászata. Ugyanezzel kacérkodott a Roskosmos és az orosz Energia Rocket and Space Corporation, akik a holdbázis megépítését 2015-re ígérték, mire fel India a szép nevű Chandrayaan-1 űrszondát lőtte fel a Hold körüli poláris pályára, hogy kiderüljön, használható-e. Figyelembe véve a Bush-doktrína egyértelmű mellékzöngéit, miszerint egyedül akarnak a dolognak nekivágni, az orosz és a kínai űrhajózási hatóságok összeültek, hogy vegyesvállalatokról beszélgessenek. A japán JAXA is aktív lett, tehát mindenki rendkívül sürgősnek találta, hogy udvaroljon Luna kisasszonynak, és a maga számára biztosítsa legendás kincseit, mintha elegendő lenne egyszerűen odarepülni, a cuccot kikaparni és hazai területek felett kidobni. Egyik előrejelzés merészebb volt a másiknál, míg Julian Orley tiszta vizet nem öntött a pohárba.

A világ leggazdagabb embere az amerikaiakkal állt össze.

Az eredmény, enyhén szólva, húsbavágó volt. Alig kezdődött el a nemzetek versenyfutása a Földön kívüli nyersanyagokért, Orley döntésének következményeként máris megszületett a nyertes. E döntést nem is annyira a szimpátia diktálta, sokkal inkább az, hogy a notóriusan merev NASA-nak mégiscsak több pénze és jobb infrastruktúrája volt, mint a többi űrhajós nemzetnek együttvéve. Talán Kínát leszámítva, ahol a kilencvenes években kozmikus magasságokba szándékoztak emelkedni: szerény önkritikával ugyan és akkora költségvetéssel, amelyik épphogy egytizede volt az amerikainak, de patriotizmustól és élénk világhatalmi törekvésektől feltüzelve. Időközben, miután 2014-től egy bizonyos Cseng Pang-vang elkezdte finanszírozni a kínai űrkutatást, a költségvetés majdnem elérte az igények szintjét. Most már csak a know-how hiányzott, és Peking igyekezett megoldást keresni a helyzetre.

Csenget, egy globálisan működő technológiai konszern főpapját – akinek legfőbb törekvése abban állt, hogy az Egyesült Államokat megelőzve repítse Kínát a Holdba és megkezdhesse a hélium-3 bányászatát – a média előszeretettel nevezte a Kelet Orley-jának. Valóban, a brithez tette hasonlóvá hihetetlen gazdagsága, ráadásul kiváló konstruktőrök és tudósok garmadájával rendelkezett. A Cseng-csoport lázasan dolgozott egy űrlift megvalósításán, jól tudva, hogy Orley is ezen fáradozik. Ám míg utóbbi elérte célját, addig Cseng nem tudta megoldani a problémát. Ehelyett a csoportnak sikerült építenie egy fúziós reaktort, de mégiscsak lemaradt, mert Orley modellje biztonságosabban és hatékonyabban működött. A párt ideges lett. Sürgették Csenget, hogy mutasson már fel sikert, legrosszabb esetben keresse fel a nagyorrút egy olyan ajánlattal, amit az nem utasíthat vissza. Az öreg Cseng elment tehát vacsorázni Orley-val, és közölte vele, hogy Peking mielőbbi együttműködést óhajt.

Orley azt válaszolta, hogy Peking kinyalhatja a seggét. De Cseng nem akar megosztani vele egy üveg csodálatos Tignanellót?

Miért ne osztanának meg mindent, kérdezte Cseng.

Mit?

Hát pénzt, sok pénzt. Hatalmat, tekintélyt és befolyást.

Pénze neki is van.

Igen, de Kína éhes és rendkívül motivált, sokkal inkább, mint az elpuhult és túlsúlyos Amerika, mely még mindig nem heverte ki a 2009-es válságot, így Orley tevékenysége mind a mai napig ingatag. Ha amerikaiakat kérdez a jövőről, 70%-uk valami iszonyatosan félelmeteset lát, miközben Kínában mindenki optimistán várja a holnapot.

Ez mind szép, mondta Orley, de talán ne térjenek át inkább az Ornellaiára.

Semmi sem segített. A hagyományos rakéta-technológiával történő bányászat gazdasági szempontból egészen bizonyosan nem érte meg, és a kínai űrkutatást deficitbe süllyesztette. De a párt toporzékoló gyermekként elhatározta, hogy pontosan ezt kell tenni, abban bízva, hogy Cseng és a China National Space Administration szellemi nagyságai belátható időn belül majd csak kimásznak a trutymóból. S mivel Amerikának nem voltak skrupulusai, bányagépeit a Holdnak pont abba a régiójába telepítette, amelyik az általános vélekedés szerint átlagon felüli hélium-3 hozammal rendelkezett, vagyis a Mare Imbrium határvidékére. Válaszul a kínaiak – óriási megerőltetéssel – is odaszállították egy mobil holdbázis elemeit a lánctalpas napkályhákkal együtt, közvetlenül a nemszeretem konkurencia tőszomszédságába, s 2023. március 2-án megkezdték a bányászatot. Amerika először csodálkozni, majd örülni látszott. Szívélyesen fogadták Kínát a Holdon, világörökségről és a népek közösségéről beszéltek, és nem törődtek különösebben a jövevények megható igyekezetével, hogy a holdporból kipréseljék jelentéktelen hélium-3 tartalmát.

Egészen 2024. május 9-ig.

Az előző hónapokban mindkét nemzet fokozatosan kiterjesztette a termelést. Ezen a napon meglehetősen kényes beszélgetés zajlott le az amerikai holdbázis és Houston között. Közvetlenül ezután az a riasztó hír érkezett a Fehér Házba, hogy kínai űurhajósok gépeikkel tudatosan és nyilvánvalóan szándékosan átlépték a bányahatárokat és amerikai területet annektáltak. Behívatták a kínai nagykövetet, Pekinget határsértéssel vádolták és követelték, hogy azonnal állítsák helyre a régi állapotokat. A Kommunista Párt megvizsgálta a tényállást és március 11-én azt nyilatkozta, hogy nem érzik magukat bűnösnek. Hivatalosan megállapított határok híján nem történhet határsértés. Washington egyébként is tudatában lehetne annak, mit gondol a világ arról, hogy Amerika általánosan a Világűregyezmény és különösen a Hold-egyezmény pontjait figyelmen kívül hagyva kész helyzetet teremtett! Hogyan jutott eszükbe olyan zavaros ötlet, hogy egy égitesten, amely nevezett szerződések értelmében senkinek sem a tulajdona, határokat húzzon? A sajnálatos vitát vajon valóban tovább akarják-e folytatni ahelyett, hogy megelégednének az amúgy is mindenki számára egyértelmű vezető szerepükkel?

Az amerikaiak úgy érezték, durván megsértették őket. A Hold messze volt, a Földön senki sem tudta pontosan megmondani, ki sétál kinek a területén, de a Holdbázis május 13-án azt jelentette, hogy elfogták Hua Livei kínai űrhajóst. A férfi bejelentés nélkül szaglászott az amerikai bányabázison, ami teljesen automatizált volt, tehát nem érvelhetett azzal, hogy csupán egy teára ugrott be, hogy a Hold időjárásáról fecsegjenek. Ráadásul Hua volt a kínai bázis parancsnoka, magas rangú, sokszorosan kitüntetett tiszt, akinek nem engedték, hogy előadja saját verzióját, nos, mindez nem segítette a helyzet enyhülését. Peking tombolt, a leghatározottabb tiltakozását fejezte ki. Az Állambiztonsági Minisztériumban egymást múlták felül annak a mártíriumnak a kiszínezésében, amelyet Hua szenved el a kies poláris bázison és azonnali szabadon bocsátását követelték. Az amerikaiak megtagadták, mire kínai kötelékek, immár hivatalosan, emberekkel megrakott járművekkel és bányarobotokkal amerikai területre vonultak – legalábbis efféle rémhírek terjengtek. De facto egyetlen szerencsétlen kis robot szerepelt a játékban, amelyik véletlenül nekiment egy amerikai gépnek és teljesen ronccsá ment. Emberekkel megrakott járművekről már csak azért sem lehetett szó, mivel csak néhány kínai Rover kószált magányosan a környéken. A rettegett kötelékek pedig pontosabb megfigyelés esetén nem voltak mások, mint a bázis maradék személyzete, két tanácstalan nő, akiknek a politikai erőfitogtatás kedvéért egy inváziót kellett eljátszaniuk, miközben az amerikai űrhajósok a sarki bázison nem értették, miért kellett elfogniuk szegény Huát, és mindent megtettek azért, hogy legalább jól érezze magát.

De a Földön ez senkit sem érdekelt.

Ehelyett exorcizáltnak hitt kísértetek próbálták egymást halálra ijeszteni: imperializmus kontra vörös áradat. Az izgalom bizonyos mértékig jogos volt. Valójában egyáltalán nem csak néhány asztronautáról vagy pár négyzetkilométernyi területről volt szó, hanem arról, ki az úr odafönn és ki lesz majd az úr, ha még több nemzet szándékozik birtokba venni a Holdat. Washington azonnal szankciókkal fenyegetett, kínai számlákat fagyasztott be, kínai hajókat akadályozott meg abban, hogy elhagyják az amerikai kikötőket, és kidobta a kínai nagykövetet. Válaszul Kína masszív ellenintézkedésekkel fenyegetett, ha a számlákat, a hajókat és Huát nem szabadítják fel. Amerika ragaszkodott a bocsánatkéréshez. Előtte semmiféle szabadságról nem lehet szó. Peking bejelentette, hogy megrohamozzák az amerikai állomást. Furcsa módon senki sem tette fel a kérdést, miként is fogják bevenni a teljességgel túlterhelt taikonauták a kietlen, dimbes-dombos Északi-sarkon a hatalmas, részben föld alatti bázist, ám miután Washington támadás esetére a kínai bányaállomás és kínai földi célpontok elleni katonai csapást helyezett kilátásba, már senkinek sem volt kedve megkérdezni.

A világ már félt.

Mindettől nem zavartatva, sőt, talán éppen motiválva a két vérig sértett szuperhatalom tovább csépelte egymást. Mindkettő azzal vádolta a másikat, hogy felfegyverkezik a világűrben és fegyvereket tárol a Holdon, úgyhogy a hírek tele voltak a Holdon zajló atomháború szimulációjával, s attól tartottak, ennek folytatása a Földön következik. Miközben a BBC felrobbanó űrállomások képeit mutatta – amelyek a fizika törvényeit vígan figyelmen kívül hagyva hallhatóan dörrentek –, a holdbázisok személyzetének megtiltották, hogy egymással beszéljenek. A végén már senki sem tudta, mit csinált a másik, és tulajdonképpen miről is volt szó, csupán tekintélyüket igyekeztek megóvni, míg az ENSZ úgy nem vélte, most már ideje lenne az egészet befejezni.

A diplomácia öreg gebéjét bekötötték az eltévedt kocsi elé, hogy kihúzza azt a szutyokból. Az Egyesült Nemzetek közgyűlése 2024. május 22-én ült össze. Kína arra utalt, hogy saját űrlift hiányában nem is tud fegyvereket szállítani a Holdra, ami ezzel szemben az amerikaiak számára könnyű feladat. Ergo őket kell agresszornak tekinteni: nyilvánvalóan fegyvereket tárolnak a Holdon, és ezzel ismételten megszegték a Világűregyezményt, de hát ez közismert. Ők maguk amúgy nem gondolnak a fegyverkezésre, de az állandó provokációk miatt kényszerítve érzik magukat, hogy elgondolkodjanak egy szerény kontingensről az önvédelem érdekében. Az amerikaiak hasonlóan nyilatkoztak: az agresszió a kínaiaktól indult, és ha valaha is fegyverkeznének az amerikaiak a Holdon, akkor csakis a teljességgel indokolatlan határsértés következményeképpen.

Nem sértett határt senki.

Na, szép. Nincs is senkinek fegyvere a Holdon.

De van.

Nincs.

De van.

Az ENSZ-főtitkár fáradt felháborodással elítélte a kínai eljárást, csakúgy, mint a kínai űrhajós elfogását. A világ békét akar. Ez igaz volt. Alapjában véve Peking és Washington sem áhított semmit jobban a békénél, csak hát a tekintély, a tekintély! Kína csak 2024. június 4-én engedett fogcsikorgatva, meg sem említve az ENSZ határozatát, amelynek hatalma, úgy tűnt, már szimbolikus jelleggel sem bír. Az igazság az volt, hogy a két nemzet egyike sem tudta, és nem is akarta megengedni magának a nyílt konfliktust. Kína visszavonult az amerikai területről, ami annyit jelentett, hogy a taikonauták elvontatták a tönkrement bányagépet. Hua kiszabadult, felszabadították a kínai számlákat és elengedték a hajókat, a nagykövetek pedig ismét elfoglalták állomáshelyüket. A helyzet azonban eleinte továbbra is fenyegetésektől és bizalmatlanságtól volt terhelt. A politika szintjén jégkorszak következett, és időnként a gazdaság is megfagyott. Julian Orley, aki holdbéli szállodáját 2024-ben akarta megnyitni, kénytelen volt az építkezést bizonytalan időre elhalasztani, és mindkét fél hélum-3-bányászata akadozott.

–  Az Egyesült Államok és Kína – mondta a kommentátornő komoly képpel – a vita kirobbanása után először csak 2024. november 10-én, a bangkoki világgazdasági csúcstalálkozón kezdett ismét párbeszédet, ami azóta békülékeny hangnemben folytatódik – a hangja vészjóslóvá, drámaivá vált. – A világ elkerülte az eszkalációt, hogy mennyivel, senki sem tudja. – Majd ismét szelídebben folytatta: – Az Egyesült Államok megígérte Kínának, hogy erőteljesebben kapcsolódhat a holdbázis infrastruktúrájához, új szerződéseket írtak alá a kölcsönös űrbeli segítségnyújtásról, a régiek hatályát kiterjesztették, az amerikaiak és kínaiak megegyeztek a vitás kereskedelmi kérdésekben. – Most már pozitív, optimista hangnemben, egy jóéjszakát-mosollyal fejezte be: – A hullámok elültek. Amilyen hévvel rontottak egymásnak, most ugyanúgy mutatják a jóakarat gesztusait. Ennek oka egészen egyszerű: gazdaságaik nem működnek egymás nélkül. A két kereskedelmi óriás, az Egyesült Államok és Kína összefonódása nem bírja el a háborút, az ellenségesnek vélt területen saját javaikat pusztítanák el. Félszívvel arról beszélnek, hogy a jövőben még szorosabban együttműködnek, miközben mindkét nagyhatalom bizonyára csak most igyekszik igazán megszerezni a Holdon az elsőséget. Az űrutazók világa most éppen Julian Orley találmányaival enyeleg, aki a napokban indult útnak a világűrbe illusztris, kiválasztott vendégek feltűnően nemzetközi csapatával. Talán azért, hogy átgondolja eddigi kizárólagos amerikai orientációját, vagy talán azért, hogy a távolból mutassa meg nekik, milyen kicsiny és törékeny is a bolygónk, ezáltal emlékeztetve őket arra, hogy egy háborúnak nem lehetnek nyertesei. Ezzel zárom a mai kiadást: jó éjszakát.

Jericho kiitta az utolsó csepp habot is az üvegből.

Különös egy faj ez az ember. A Holdba repül, és kisgyerekeket gyaláz meg.

Kikapcsolta a televíziót, félrerúgta a ládát és ágyba bújt, remélve, hogy el is tud aludni.

2025. május 21.

A LIFT

A BARLANG

–  A Stellar DOME-ot eredetileg a legmagasabb pontra terveztük, oda, ahol most a Kristálykupola található az étteremmel – magyarázta Lynn Orley, miközben a csoport élén keresztülhaladt a lounge-on. – Ám a sziget vizsgálatakor olyasvalamire bukkantunk, aminek hatására sutba vetettük addigi terveinket. A hegy olyan alternatívát kínált, amelyet mi aligha találhattunk volna ki.

Az Isla de las Estrellason töltendő harmadik, és egyben utolsó napjukon a csoport tagjaira a nagy kaland előjátéka várt. Lynn egy széles, zárt átjáróhoz vezette őoket a lobbi hátsó falánál.

–  Nyilván nem kerülte el senki figyelmét, hogy a Stellar Island Hotel egy vulkánra futott óceánjáró gőzöshöz hasonlít. Hivatalosan ez a vulkán már kialudt.

Észrevette, hogy néhányan kellemetlenül kezdik érezni magukat. Különösen Momoka Omura fantáziájában indultak meg a lávafolyamok a lounge-on keresztül, hogy az egész estét tönkretegyék.

–  A csúcson és a hegyoldalban enyhe a hőmérséklet. Kellemesen hűvös, élelmiszereket és italokat lehet ott tárolni. A pumpákat, generátorokat és a kiszolgáló létesítményeket, a mosodát, a házmesterlakást és efféléket is ott helyeztük el. Közvetlenül mögém – fordította meg a fejét – terveztük az irodákat. Elkezdtünk fúrni a sziklába, de már néhány méter után egy üregbe kerültünk, ami barlanggá szélesedett, és e barlang végében...

Lynn a tenyerét egy szkennerhez illesztette, az ajtószárnyak megnyíltak.

–  ...volt a Stellar Dome.

Durván megmunkált falakkal szegélyezett, meredek folyosó következett, ami az átjárón túl kanyart írt le, így nem lehetett látni, merre vezet. Lynn kíváncsiságot, izgatottságot és várakozást látott az arcokon. Csupán Momoka Omura tűnt úgy, mint aki elvesztette az érdeklődését: unatkozva bámulta a plafont, miután biztosították arról, hogy nem fog elégni a folyékony kőzetben.

–  Kérdések? – Lynn szája szegletében titokzatos mosoly jelent meg. – Na, akkor induljunk.

Természetesnek tűnő hangok kavalkádja vette őket körül. Ropogás, visszhang, suttogás, csöpögés, ráadásul pedig zenekari aláfestés teremtett időtől elrugaszkodott légkört. Lynn ötlete, hogy az emocionális feszültséget fokozza, de azért ne süllyedjen el a Disney-szerűségben, megtette a kellő hatást: az érzékelés határán hangulatot teremtő hangok komplikált technikai berendezéseket igényeltek, de az eredmény felülmúlt minden várakozást. Mögöttük becsukódtak az ajtószárnyak, elvágva őket a lobbi levegős, kényelmes atmoszférájától.

–  Ezt a szakaszt mi magunk építettük – magyarázta Lynn. – A kanyar után azonnal kezdődik a természetes rész. A barlangrendszer végigvonul a vulkán egész keleti oldalán, órákon át bolyonghatnának benne, de mi inkább lezártuk az átjárókat. Másként fennállna a veszély, hogy valaki elvész az Isla de las Estrellas szívében.

A kanyaron túl jócskán kiszélesedett a folyosó. Sötétebb lett. Árnyékok suhantak a bazalton, mintha fölriadt, idegenszerű állatok lennének, amelyek a turisták hordája elől keresnek menedéket. Lépéseik zaja úgy tűnt, mintha egyszerre előzné meg és követné őket.

–  Hogy keletkeznek az efféle barlangok? – húzta be a nyakát Bernard Tautou. – Láttam már néhányat, de mindig elfelejtettem megkérdezni.

–  Számos oka lehet. Feszültség a kőzetben, vízbefolyás, csuszamlások. A vulkánok porózus szerkezetűek, amikor kihűltek, gyakran maradtak üres terek. A mi esetünkben minden valószínűség szerint lávacsatornáról van szó.

–  Na, fasza – morogta Donoghue. – A lefolyóba kerültünk.

A folyosó kanyart írt le, összeszűkült, majd egy megközelítőleg kerek térré tágult. A falakon olyan festett vagy karcolt motívumokat lehetett látni, amelyek mintha az emberiség hajnalán keletkeztek volna. Bizarr élet bámulta a látogatót a félhomályból, szakadékmély szemek, szarvak és farkak, sisakszerű fejfedők, amelyekből antennaformájú kitüremkedések nőttek. Némely ruhadarab az űrruhákra emlékeztetett. Olyan lényeket is láthattak, amelyek, úgy tűnt, komplikált gépekkel nőttek össze. Egy hatalmas, négyszögletes reliefen egy emberszerű teremtést láttak, amint magzati pózban kezelt mindenféle kart és kapcsolót. A hang kísértetiessé vált.

–  Hátborzongató – sóhajtott Miranda Winter lelkesen.

–  Remélem is – vigyorgott Lynn. – Végül is az emberiség korai alkotókorszakának legrejtélyesebb tanúbizonyságait hoztuk el ide. Reprodukciókon, természetesen. A csíkos ruházatú figurákat például Ausztráliában találták, és a hagyomány szerint a két villámtestvért, Yagjabulát és Yabiringlt személyesítik meg. Néhány kutató asztronautáknak tartja őket. Mellettük az úgynevezett Marsisten, eredetileg egy 6 méter magas sziklarajz a Szaharában. Azokat a lényeket ott balra, amelyek köszöntésre emelik kezüket, Olaszországban találták.

–  No és ez itt? – Eva Borelius érdeklődve szemlélte a reliefet.

–  Ez a fő büszkeségünk! Egy maja alkotás. Pakal király sírlapja Palenque-ből, egy ősrégi piramisvárosból, a mexikói Chiapasból. Állítólag az uralkodót ábrázolja, amint alászáll a tágra nyitott szájú óriáskígyó által szimbolizált alvilágba – lépett mellé Lynn. – Mire ismer a képen?

–  Nehéz megmondani. Inkább olybá tűnik, mintha egy rakétában ülne.

–  Pontosan! – rikoltotta a hozzájuk csatlakozó Ögi. – És tudja mit? Ezt az értelmezést egy svájcinak köszönhetjük.

–  Ó!

–  Maga nem ismeri Erich von Dänikent?

–  Nem ő volt az a fantaszta? – mosolygott Borelius hűvösen. – Olyan figura, aki mindenütt földönkívülieket látott?

–  Ő egy látnok volt – javította ki Ögi. – Méghozzá egészen rendkívüli!

–  Bocsánat – köhécselt Karla Kramp. – De a maga látnokát rendszeresen megcáfolták.

–  Na és?

–  Csupán azt szeretném megérteni, hogy akkor miért is volt egészen rendkívüli.

–  Mit gondol, kedvesem, hányszor cáfolták meg a Bibliát? – harsogta Ögi. – Fantaszták nélkül a világ unalmasabb, átlagosabb és állottabb lenne. Kit érdekel, hogy igaza volt-e vagy sem! Miért kell, hogy valakinek mindig igaza legyen ahhoz, hogy rendkívüli lehessen?

–  Sajnálom, én orvos vagyok. Ha nekem nincs igazam, a pácienseim általában nem azt gondolják rólam, hogy rendkívüli vagyok.

–  Lynn, át tudnál jönni egy pillanatra? – szólt át Evelyn Chambers. – Honnan származik ez? Úgy néz ki, mintha repülne.

Könnyed beszélgetés bontakozott ki, a félműveltek kivirágoztak, a motívumokat pedig megcsodálták és megvitatták. Lynn magyarázatokkal és hipotézisekkel szolgált. A barlangban most először voltak látogatók. Terve, hogy az embereket prehisztorikus rajzokkal és szobrokkal készítse fel az elkövetkezendők misztériumára, tökéletesen bevált. Végül összetrombitálta a csoportot, kivezette őket a galériából a folyosó következő szakaszára, ami még meredekebb, még sötétebb volt...

És melegebb.

–  Mi ez a lárma? – csodálkozott Miranda Winter. – Puff, puff! Normális ez?

Valóban, a hegy mélyéből tompa pufogás keveredett a zenébe, félelmetes légkört teremtve. A szikla felett vöröses kipárolgások gőzölögtek.

–  Ott van valami – suttogta Aileen Donoghue. – Egy fény.

–  Hé, Lynn – nevetett Marc Edwards. – Hová vezet minket?

–  Már bizonyára jó mélyen vagyunk, nem? – szólalt meg először Rebecca Hsu. Megérkezése óta egyfolytában telefonált, és nem állt szóba senkivel.

–  Mintegy 80 méterre – mondta Lynn, majd kilépett egy újabb kanyar felé, ami a lobogó tűuz fényébe veszett.

–  Izgalmas – jegyezte meg O'Keefe.

–  Á, dehogy, tiszta színház – magyarázta Warren Locatelli lenézően. – Egy idegen világba lépünk be, azt akarja szuggerálni. A Föld belsejébe, egy idegen bolygó belsejébe, vagy valami efféle élvezet.

–  Várjuk ki a végét – mondta Lynn.

–  Na, mi a fene jöhet még? – igyekezett Momoka Omura megfosztani a helyzetet varázsától, noha hanghordozásából érezni lehetett, hogy a lávafolyamok újra megelevenedtek a gondolataiban. – Egy barlang, még egy barlang. Szuper.

A morgás és dörgés erősödött.

–  Tehát, én úgy érzem... – kezdte Evelyn Chambers, de nem fejezte be a mondatot, ehelyett annyit mondott: – Ó, istenem!

Túlmentek a kanyaron. Hirtelen egy hő-szörnyeteg támadta meg őket. A folyosó kiszélesedett, lüktető parázs fedte. Néhány vendég azonnal megállt, mások néhány lépésnyit előremerészkedtek. Jobboldalt megnyílt a szikla és bepillantást engedett egy óriási szomszédos csarnokba, amelyből a dörgés és dübörgés olyan hangerővel tört elő, hogy minden beszélgetést elnyomott. A kamrát félig forró és fortyogó, vörösessárga szökőkutakat lövellő ragyogó tó töltötte meg. A lassú folyamból bazalttűk meredtek a kupola teteje felé, ami az ellenfényben kísértetiesen vibrált. Lynn csendes örömmel tanulmányozta a félelmet, az ámulatot, a döbbenetet, és látta, amint Heidrun Ögi kezeit magasba emelve védekezik a hőség ellen. Úgy tűnt, mintha fehér haja és bőre lobogna. Amikor bizonytalanul közelebb lépett, egy pillanatra úgy nézett ki, mintha egyenesen a pokolból érkezett volna.

–  Mi a csoda az ott? – kérdezte hitetlenkedve.

–  Egy magmakamra – magyarázta Lynn a legteljesebb nyugalommal. – Egy raktár, amely a vulkánt olvadékokkal és gázokkal táplálja. Efféle kamrák képződnek, ha a földkéreg gyenge pontjain folyékony kőzet emelkedik fel a mélybőol. Amint a kamrában túlnyomás keletkezik, az olvadék utat tör magának felfelé, és bekövetkezik a kitörés.

–  De ön nem azt mondta, hogy a vulkán már kialudt? – csodálkozott Mukesh Nair.

–  Tulajdonképpen kialudt, igen.

Hirtelen mindenki összevissza kezdett beszélni. O'Keefe volt az első, aki gyanakodni kezdett. Egész idő alatt gondolkodott, magába mélyedt, az átjárónál elbarangolt, ügyelt a kellő távolságra, most viszont egyenesen előrement.

–  Hé, mon ami! – kiabált Tautou. – Meg ne perzselje a haját!

–  Pas de problem – fordult meg vigyorogva O'Keefe. – Aligha hinném, hogy bármi effélétől tartanunk kellene. Nem igaz, Lynn?

Kinyújtotta jobb kezét és az ujjaival megérintette a felszínt. Meleg, de nem forró. Teljesen sima. Egész tenyerét ráhelyezte és elismerően bólintott.

–  Mikor nézett ki utoljára így ez a hegy?

Lynn mosolygott.

–  A geológusok véleménye szerint valamivel több, mint 100 000 éve. De nem ennyire közel a felszínhez. A magmakamrák általában 25-30 kilométer mélyen rejlenek, és sokkal, de sokkal nagyobbak, mint ez.

–  Mindenesetre a legjobb holográfia, amit valaha is láttam.

–  Igyekszünk.

–  Egy holográfia? – visszhangozta Sushma.

–  Pontosabban holografikus projekciók összjátéka, zenével, színes fénnyel és fűtősugarakkal.

O'Keefe mellé lépett és ujjaival megütögette a vetítő képernyőjének felszínét, mintha fennállna a veszélye, hogy mégiscsak tévedett.

–  De tényleg teljesen olyan, mintha valódi lenne.

Most már mindannyian megtapogatták a képernyőt, majd tiszteletteljesen visszaléptek, ismét átadván magukat az illúziónak. Chuck Donoghue elfelejtett tréfálkozni, Locatelli pedig elfelejtett lenézően fecsegni. Még Momoka Omura is megbámulta a digitális lávafolyamot, és úgy tűnt, a hatása alá került.

–  Gyakorlatilag elértük a célunkat – mondta Lynn. – Néhány másodperc múlva beléphetnek a kamrába, de akkor már teljesen másképp fog kinézni. A távoli múltból átlépnek bolygónk jövőjébe, az emberiség jövőjébe.

Megnyomott egy sziklába rejtett kapcsolót. A folyosó végén megnyílt egy magas, függőleges hasadék. Tompa fény szűrődött ki belőle. A zene lendületesebbé vált, hatalmassá és misztikussá, a hasadék tágult és bepillantást engedett a mögötte elterülő csarnokba. Kinézetében és méreteiben meglehetősen pontosan megfelelt a holografikus ábrázolásnak, csak éppen nem láva örvénylett benne. Ehelyett egy merész ívű emelvény emelkedett a padló nélküli mélység fölé. Acéljáratok vezettek egymás fölé sorban elrendezett, kényelmesnek tűnő ülésekhez, amelyek szabadon lebegtek a szakadék felett. Középen egy áttetsző felület domborodott, legalább 1000 négyzetméter. Alsó része elveszett a fénytelen mélyben, a felső majdnem elérte a kupola tetejét, oldalai pedig jócskán túlnyúltak a széksorokon.

Az emelvényen egy férfi állt.

Középmagas volt, kissé köpcös, meglehetősen fiatalosan nézett ki, noha szakálla és hosszú, vállig érő haja erősen őszült már: a korábbi évek hamvasszőke tónusát már csak imitt-amott lehetett felismerni benne. Pólót, zakót, farmernadrágot és cowboycsizmát viselt. Ujjain gyűrűk díszelegtek. Szeme merészen csillogott, mosolya világítótoronyként ragyogott.

–  Végre itt vagytok! – kiáltotta Julian Orley. – Na, akkor rock and roll!

Tim félrehúzódott, miközben azt figyelte, ahogy apja a vendégeket hol kézszorítással, hol öleléssel köszönti, kapcsolatuk mélységétől függően. Julian, a nagy kommunikátor, amint kiveti a barátság hálóit. Annyira szeretett új emberekkel ismerkedni, hogy soha eszébe nem jutott, vajon ezek az emberek meg akarják-e ismerni őt. De éppen ez volt a vonzó benne: az ismerkedés fizikája ismeri a vonzást és a taszítást, de Julian vonzásköréből kikerülni gyakorlatilag lehetetlen volt. Miután bemutatták neki, az ember máris meleg meghittséget érzett. Két-három további alkalom, és már olyan közös idők emlékezetében lebegtek, amelyek nem is léteztek. Julian ezért nem tett sok mindent: nem jópofáskodott, nem gyakorolt be beszédeket a tükör előtt, egyszerűen magától értetődően abból indult ki, hogy a newtoni két test rendszerben ő a bolygó, nem pedig a hold.

–  Carl, öregem! De jó, hogy itt vagy!

–  Evelyn, csodásan nézel ki. Melyik idióta mondta, hogy a kör a legtökéletesebb forma?

–  Momoka, Warren. Isten hozott. Ja, igen, köszönöm a legutóbbi találkozást, már rég telefonálni akartam. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan jutottam haza.

–  Olympiada Rogasova! Oleg Rogasov! Hát nem csodálatos? Most találkozunk először, holnap viszont már együtt utazunk a Holdra?

–  Chucky, öregem, van számodra egy kurva jó viccem, de félre kell vonulnunk vele.

–  Hol van az én tündérkirálynőm? Heidrun! Végre megismerhetem a férjed. Megvette a Chagallt?... Persze, hogy tudom, ismerem minden szenvedélyét. Heidrun folyamatosan önről áradozik.

–  Finn, cimbora, ez most kemény lesz. Most föl kell menned, oda. Márpedig ez nem film!

–  Eva Borelius, Karla Kramp. Önöknek egészen különlegesen...

És így tovább.

Juliannak mindenki számára volt egy kedves szava, azután, amolyan meglógtam-ezektől-hozzátok vigyorral, Timhez és Amberhez lépett.

–  No és? Nektek hogy tetszik?

–  Szuper – mondta Amber és átölelte. – A magmakamra kész őrület.

–  Lynn ötlete – ragyogott Julian. Alig tudta úgy kiejteni a lánya nevét, hogy ne kezdjen sóhajtozva áradozni. – De ez még mind semmi! Várjátok csak ki a show-t.

–  Lynn egyre tökéletesebb – mondta Tim alig rejtett szarkazmussal.

–  Együtt találtuk ki a koncepciót, Lynn és én – Julian szokás szerint úgy tett, mintha nem érzékelte volna a harapós mellékzöngéi. -A barlang az Ég ajándéka, én mondom nektek. Ez a pár sor ülés talán úgy néz ki, mintha semmiség lenne, de már most 500 fizető vendéget tudunk megetetni a spektákulummal, s ha többen lesznek...

–  Azt gondoltam, a szállodában csak 300 vendég számára van hely.

–  Igaz, de a kapacitást gyakorlatilag megduplázhatjuk. 4-5 fedélzetet építünk még az óceánjárónkra, vagy Lynn épít még egyet. Nem gond. A lényeg, hogy összejöjjön a zsozsó egy második liftre.

–  A lényeg, hogy neked ne legyen semmi gondod.

Julian világoskék szemével végigmérte Timet.

–  Nincs is. Megbocsátotok? Szórakozzatok csak, majd később beszélünk... Ó, Madame Tautou!

Julian ide-oda ugrált vendégei között, egy mosoly itt, egy bók ott.

Közben magához húzta Lynnt és homlokon csókolta. Lynn mosolygott: büszkének és boldognak látszott. Amber a pezsgőojét szopogatta.

–  Lehetnél egy kicsit barátságosabb vele – mondta halkan.

–  Juliannel? – horkant fel Tim.

–  Na mégis, kivel?

–  És mégis, mi van, ha barátságosabb vagyok vele? Úgyis csak saját magára figyel.

–  Talán nekem lenne jobb.

Tim értetlenül bámulta.

–  Mi van? – húzta fel Amber a szemöldökét. – Nem értesz?

–  De, csak...

–  Úgy tűnik, mégsem. Elmagyarázom akkor másképp. Nincs kedvem az elkövetkezendő két hétben a fancsali képedet nézni, világos? Élvezni szeretném ezt az utazást, s jó lenne, ha te is élveznéd.

–  Amber...

–  Hagyd itt lenn a kételyeidet.

–  Nem kételyekről van szó, Az a helyzet, hogy...

–  Valamilyen helyzet mindig van.

–  De...

–  Nincs de. Ül és pacsit ad. Egy igent akarok hallani. Egyszerűen egy igent. Képes vagy rá?

Tim az ajkát harapdálta, majd vállat vont. Lynn ment el mellettük, őt Tautou-ék és Donoghue-ék követték. A nő rájuk kacsintott, halkan, kezét a szája előtt tartva suttogta:

–  Figyelem, titkos közlemény. Bizalmas információ, kizárólag családtagoknak. Nyolcadik sor, 32. és 33. hely. Onnan látni a legjobban.

Amber csatlakozott hozzájuk, és szó nélkül elindult az auditórium felé. Tim utána támolygott. Valaki hozzá lépett.

–  Ön Julian fia, ugye?

–  Igen.

–  Heidrun Ögi. A családja meglehetősen őrült. Úgy értem, ez rendben van, abszolút oké – tette hozzá, mivel nem kapott választ. – Szeretem az olyan embereket, akiknek van valamilyen beütésük. Messze érdekesebbek az összes többinél.

Tim megbámulta. Ettől a csontsápadt, violaszín szemű, hófehér sörényű nőtől minden mást várt volna, kelta varázsszavakat, földönkívüli dialektust, csak éppen nem egy ilyen tapintatlan kijelentést.

–  Aha – mondta.

–  Miféle őrült maga? Már ha Julianre üt.

–  Tehát őrültnek tartja az apámat?

–  Világos, ő egy zseni. Tehát őrültnek kell lennie.

Tim hallgatott. Miféle őrült maga? Jó kérdés. Nem, gondolta, milyen egy idióta feltételezés! Én vagyok az egyedüli a családban, aki határozottan nem őrült.

–  Na igen...

–  Látjuk még egymást – nevetett Heidrun, majd ujjaival integetve követte a joviális svájcit, aki nyilván a férje volt.

Tim némiképp elképedve tört utat a nyolcadik sor közepére, s helyet foglalt Amber mellett.

–  Kik ezek egyáltalán, ezek az Ögiék? – kérdezte.

Amber körülnézett:

–  A pasas az albínó nővel?

–  Ühüm.

–  Ragyogó párocska. A fickó egy Swiss Performance nevű cég tulajdonosa. Mindenféle brancsban van részesedésük, főként az építőiparban. Ha jól tudom, ő találta ki az első pontontelepeket Hollandia elöntött részén. Jelenleg épp Alberttel tárgyal, Monaco kettő miatt.

–  Monaco kettő?

–  Igen, képzeld el! Egy óriási, navigálható sziget. Nemrég láttam egy riportműsorban. Állítólag csakis olyan helyeken jár majd, ahol szép az idő.

–  Ögi nyilván ugyanolyan gyagyás, mint Julian.

–  Lehetséges. Amennyiben ő is filantróp. Szükséghelyzetben lévő művészeket, artistákat, cirkuszi embereket támogat, hátrányos helyzetű fiataloknak hoz létre oktatási intézményeket, múzeumokat szponzorál, futószalagon szállítja az adományokat. Tavaly vagyona jelentős részét adományozta a Bill & Melinda Gates Alapítványnak.

–  Honnan a fenéből tudod mindezt?

–  Többet kellene olvasnod a bulvársajtót.

–  Dehogy kell, amíg itt vagy te nekem. És Heidrun?

–  Hajaj – nevetett Amber mindentudó módjára. – Pikáns, pikáns! Ögi családja nem túl lelkes a románcuk miatt.

–  Világosíts fel.

–  Heidrun fotós. Tehetséges. Hírességeket és egyszerű embereket fényképez, fotóalbumokat adott ki vöröslámpás negyedekről. Vadabb éveiben annyira túlfeszíthette a húrt, hogy kidobták otthonról és kitagadták az örökségből. Tanulmányait erre sztriptíztáncosnői fizetéséből finanszírozta, később pedig pornószínésznő lett. Az évezred elején a svájci jó társaság kedvence lett. Azt hiszem, nem lehet rá azt mondani, hogy szürke egér.

–  Isten az atyám, tényleg nem.

–  Csak szépen előre nézz, Timmy. A tanulmányai befejezése után abbahagyta a pornózást, de a sztriptízt nem. Partikon, megnyitókon, csak az élvezet kedvéért csinálta tovább. Valami efféle helyen botlott Walóba, aki aztán segítette fotós pályafutását.

–  Amiért szépen feleségül is ment hozzá.

–  Heidrun nem egy számító természet.

–  Megható – mondta Tim, majd amikor folytatni akarta, kialudt a fény. Átmenet nélkül éjfekete sötétségben találták magukat. Megszólalt egy magányos hegedű. Lágy muzsika szőtt fátylat a sötétségbe, csillámló vonalakat, amelyek művészi struktúrákká álltak össze. A tér kékes fényben kezdett derengeni: egy titokzatos, alkonyati óceán. Látszólag nagy távolságból közeledett valami – az óriási konkáv üvegfalra vetített holográfia látványos eredményeképpen –, lüktetve, áttetszően: egy organikus űrhajó, árnyékszerű utasokkal.

–  Az élet – szólalt meg egy hang – a tengerben kezdődött.

Tim elfordította a fejét. Amber arca kísértetiesnek tűnt a kékes fényben. Elbűvölve figyelte, amint a sejt egyre nőtt, majd forogni kezdett. A hang az ősvizekről mesélt és a vegyi házasságokról, amelyek évmilliárdokkal ezelőtt köttettek. A magányos sejt a parttalan kékségben osztódni kezdett, a folyamat egyre gyorsabbá vált, egyre több sejt jött létre, majd hirtelen egy hosszú, kígyószerű valami jelent meg.

–  600 millió éve – mondta a hang – kezdődött a komplex, többsejtű élőlények korszaka.

A következő percekben lezajlott az evolúció. A mélynyomó hatása olyan meggyőző volt, hogy Tim akaratlanul is összerezzent, amikor egy tépőfogazatú, méteres szörnyeteg rontott rájuk éles karmokkal, majd hatalmas farkának egyetlen csapásával irányt változtatva végül mégsem őt ette meg, hanem egy vonagló trilobitát. A szemei előtt játszódott le a kambrium korszak, majd azt követte az ordovícium, a szilur és a devon. Mintha valaki egy geológiai távirányító keresőfunkcióját nyomta volna meg, az élet úgy nyüzsgött a kékségben, s mintegy bódulatban ment át mindenféle elképzelhető metamorfózison. Medúzák, férgek, lándzsahalak és rákok, óriásskorpiók, tintahalak, cápák és hüllők váltották egymást, egy kétéltűből szaurusz lett. A színtér átkerült a szárazföldre, ragyogó, kissé felhős ég lépett a tenger mélyének helyére. A mezozoikum Napja sütött le a hadroszauruszokra, a brachioszauruszokra, a tirannoszauruszokra és a raptorokra, mígnem a horizonton egy óriási meteorit tűnt fel, a pusztítás hullámait korbácsolva fel, amelyek elmosták az életet. A pokol digitális tökéletességgel száguldva közeledett, a jelenlévőknek elakadt a lélegzete. De amikor a por leülepedett, megpillanthatták az emlősök diadalmenetét, s mindannyian sértetlenül ültek székükön. Valami majomszerű lógott a nyáriasan zöld fákon, fölegyenesedett, átalakult reszkető előemberré, majd felfegyverkezett, felöltözött, megváltozott a tartása, lóra ült, autót vezetett, repülőgépre szállt, integetve lebegett egy űrállomáson, kilibbent egy nyíláson, de ahelyett, hogy a világűrbe került volna, ugrott egyet és újra elmerült az óceánban. Megint homályos kékség. A benne lebegő ember rájuk nevetett, és nekik is kedvük lett volna visszanevetni rá.

–  Azt mondják, a víz vonz bennünket, mert a vízből származunk és 70%-ban vízből vagyunk. Valóban, újra és újra visszatérünk eredetünkhöz. De eredetünk vajon egyes-egyedül a tengerben keresendő?

A kékség egy golyóvá sűrűsödött, majd egy aprócska vízcseppé zsugorodott a nagy fekete Semmiben.

–  Ha kezdeteinkhez akarunk visszamenni, sokkal messzebbre kell visszatekintenünk a múltban. Hiszen a víz, amely a Földnek több mint kétharmadát borítja, és amelyből mi vétettünk – a hang jelentőségteljes szünetet tartott – a világűrből jött.

Csend.

A vízcsepp fülsiketítő zenekari kísérettel hullott szét, milliószorosan csillogva, s hirtelen minden tele lett galaxisokkal, amelyek úgy sorakoztak, mint harmatcseppek a pókháló fonalán. Mintha űrhajóban ülnének, megközelítettek egy galaxist, bele is hatoltak, elhaladtak egy nap mellett, tovább a rendszer harmadik bolygója irányába, amíg az tüzes golyóként előttük nem állt, forró lávaóceánnal borítottan. Mindenféle égitest zuhant bele nagy zajt csapva, miközben a hang azt magyarázta, hogy a víz a meteoritokkal érkezett az űr mélyéből a Földre, a szerves kötések nagy számával egyetemben. Tanúi lehettek, amint a láva fölött egy második óceán képződött, ezúttal vízgőzből. A csúcspont akkor érkezett el, amikor egy a fiatal Földnél alig kisebb, Theia nevezetű óriási aszteroida közeledett. A magmakamra beleremegett az ütközésbe, minden irányba törmelékek repültek, de a Föld ezt is túlélte, tömegében megnövekedett és vízben gazdagabb lett, valamint birtokába került egy holdnak, amely törmelékdarabokból állt össze és rohamtempóban kerülgette a bolygót. A törmelékhullás alábbhagyott, óceánok és kontinensek keletkeztek. Julian halkan megszólalt Tim mellett:

–  Persze, marhaság, hogy a légüres térben zaj van. Lynn szeretett volna inkább a tényekhez ragaszkodni, de én úgy véltem, gondolnunk kell a gyerekekre.

–  Miféle gyerekekre? – suttogott Tim is. Csak most vette észre, hogy másik oldalán az apja ül.

–  Na, hát főként szülők fognak utazni a gyerekeikkel, hogy megmutassák nekik a világegyetem csodáit! Az egész show-val a gyerekeket és a fiatalokat céloztuk meg. Képzeld csak el, milyen lelkesek lesznek.

–  Így hát nem csak a tenger vonz minket – mondta éppen a hang –, tekintetünket egy még régebbi örökség irányítja a csillagok felé. Ha fölnézünk az éjszakai égboltra, furcsa és irritáló közelséget érzünk, szinte olyasmit, mint a honvágy, és nem találunk rá magyarázatot.

A virtuális űrhajó keresztülszelte az éppen létrejött atmoszférát és New Yorkban szállt le. Nagyon hatásos volt az éjszakai Manhattan a kivilágított Freedom Towerrel a meseszerű éjjeli égbolt alatt.

–  Pedig a válasz nyilvánvaló. Tulajdonképpeni otthonunk a világűr. Szigetlakók vagyunk. Amint a mindenkori ember nekivágott az ismeretlennek, hogy tudását és életterét tágítsa, úgy bújik meg a génjeinkben is a felfedező-hajlam. Föltekintünk a csillagokra és azt kérdezzük, vajon a mi technikai civilizációnknak miért ne sikerülne, amit a régi idők nomádjai a legegyszerűbb eszközökkel megoldottak – állatbőrből készült csónakokkal, hónapokig tartó vándorutakkal, dacolva széllel és viharral, egyedül kíváncsiságuktól, soha nem nyugvó felfedező szellemüktől, a megismerés óhajától, a megértés vágyától hajtva.

–  És most jövök én! – nyekkent egyet egy kis rakéta, majd bemászott a képbe és csettintett egyet az ujjával.

Az éjszakai New York csodás panorámaképe a csillagos égbolttal együtt eltűnt. Néhányan nevettek. A rakéta valóban viccesen nézett ki. Ezüstszínű volt, kövér és hegyes, egy űrhajó a képeskönyvekből négy uszonnyal, vadul kalimpáló karokkal és meglehetősen tréfás arccal.

–  A gyerekek imádni fogják – súgta Julian átszellemülten. – Rocky Rocket! Képregényeket csinálunk a fickóval, rajzfilmeket, plüssálla-tokat, a teljes palettát.

Tim éppen válaszolni akart, amikor látta, hogy az apja lép a rakéta mellé a fekete Semmiben. A virtuális Julian is farmert viselt, nyitott fehér inggel és ezüstös csillogású tornacipővel. Ujjain csillogtak a kötelező gyűrűk, amint a kis rakétát félrehessegette.

–  Neked most még semmi keresnivalód itt – mondta kitárt karokkal. – Jó estét, hölgyeim és uraim, Julian Orley vagyok. Üdvözlöm önöket a Stellar Dome-ban. Engedjék, meg, hogy elvigyem önöket egy utazásra...

–  Igen, méghozzá velem – trombitálta a kis rakéta; show-mester módjára jött vissza, ugyancsak kitárt karokkal, és térden, illetve hát azon, amit a rakéták térdnek neveznek, az előtérbe csúszott. – Velem, akivel minden elkezdődött...

Julian oldalra lökte a rakétát, de az elgáncsolta. Elkezdtek veszekedni, ki is vezesse az utazást az űrutazás történetébe, mígnem megegyeztek, Hogy közösen csinálják. Úgy tűnt, a közönség jól szórakozik, főként Chucky mindent betöltő kacaja dübörgött fel Rocky Rocket minden csínytevését követően. A következőkben ismét számos képet lehetett megcsodálni, például egy téglákból épült űrállomást Föld körüli pályán, amely, mint Julian elmesélte, az amerikai lelkész, Edward Everett Hale A téglahold című science-fiction elbeszéléséből való. Rocky Rocket egy csodálkozva leső kutyát varázsolt a keringési pályára és elmagyarázta, hogy ez az első szatellit. Ezután ismét változott a kép. Egy hatalmas ágyú jelent meg, melynek csöve a Baktérítőtől délre egy hegyen állt. Régies ruházatú emberek másztak be a lövedékbe, és az ágyú aztán az űrbe lőtte őket.

–  Nyolc évvel A téglahold megjelenése után, 1865-ben történt mindez. Jules Verne az Utazás a Holdba és az Utazás a Hold körül című regényeiben meglepő éleslátással ábrázolta az emberi űrutazás kezdeteit, mégha az ágyús megoldást már csak a távolság miatt sem lehetett volna megvalósítani. De a lövedéket mindenesetre Floridából, Tampa Townból lőtték ki, s most gondoljanak csak bele, hol is van a NASA központja! A történetben előforduló kutya sajnos valamikor kiesik az űrhajóból és rövid ideig körülötte kering – megvan tehát az első szatellit.

Rocky Rocket odavetett a megdöbbent kutyának egy csontot, amely után az hiába kapkodott, ennek következménye az lett, hogy a csont immár a kutya körül kezdett keringeni.

–  Regényekben és elbeszélésekben az emberek már korán elkezdtek arról elmélkedni, miként is utazhatnának a csillagokhoz, de egy mesterséges égitestet előoször az oroszoknak sikerült földközeli orbitális pályára juttatniuk. Pontosan 1957. október 4-én 22 óra 28 perc 34 másodperckor egy 84 kilogrammos alumíniumgolyót juttattak fel az űrbe 4 antennával, amelyek egy sor legendássá vált csipogást küldtek a földgolyón körbe: 15 és 7,5 méter hullámhosszú rádiójeleket. A Szputnyik-1-től elállt a világ lélegzete!

Az elkövetkezendő percekben a virtuális űrhajó ismét időgéppé alakult át. Sztrelka és Belka, a két kutya élénken ugatott a Szputnyik-5 fedélzetén. Alekszej Leonov kimerészkedett a kapszulájából és köldökzsinórjával csillagok közt született bébiként lebegett az űrben. Megismerhették Valentina Vlagyimirovna Tyereskovát, az első nőt az űrben, látták, amint 1969. július 20-án Neil Armstrong a Hold porában hagyja lábnyomát, és láttak különböző űrállomásokat keringeni a Föld körül. Űrrepülőgépek és Szojuz-kapszulák szállították a legénységet és a felszerelést az ISS-hez, az International Space station-höz, és Kína fellőtte első Hold-szondáját. A nemzetek vetélkedése újraéledt, az űrrepülőgépeket lassacskán kivonták a forgalomból, Oroszország a Szojuz-program továbbfejlesztésével szállt be a versenybe, és az ISS építkezéseihez immár Ares-rakéták repültek. Az Orion űrhajóval ismét emberek mentek a Holdra, az ESA egy Mars-repülés előkészületeibe vágott bele, Kína saját űrállomást kezdett építeni; gyakorlatilag mindenki arról álmodozott, hogy befolyást szerez a világűrben: Hold-utazásokról, Mars-repülésekről, ismeretlen galaxisok meghódításáról, „ahol ennek előtte ember még nem járt”, ahogyan egy korai science-fiction sorozatban olyan szépen mondták.

–  Csakhogy mindezen tervek – magyarázta Julian – abban a gyerekbetegségben szenvedtek, hogy az űrhajókat és űrállomásokat nem tudták úgy konstruálni, ahogyan kellett volna. Ez semmiképpen sem a konstruktőrök dilettantizmusának volt köszönhető, hanem két megváltoztathatatlan fizikai adottságnak: a légellenállásnak és a gravitációnak.

Ismét elkövetkezett Rocky Rocket nagy fellépése: egy stilizált földgolyón egyensúlyozott, ami fölött a távolban barátságos holdarc lógott. A Hold – egyértelműen nő, kráter-aknékkal, de mégis szép volt – Rockynak integetett, és olyan kacéran flörtölt a kis rakétával, hogy az fölálló heggyel kis szívecskéket küldött neki az éterben. Tim lejjebb csúszott az ülésén és áthajolt Julianhez.

–  Valóban gyerekeknek való – gúnyolódott csendesen.

–  Mi a bajod?

–  Némiképp fallikus az egész. Úgy értem, a Hold nő, Luna kisasz-szony tehát azt szeretné, ha megkettyintenék. Vagy nem?

–  A rakéták már csak fallikusak – mormogott Julian. – Véleményed szerint mit kellett volna tennünk? Lett volna férfi a Hold? Szívesebben látnál egy buzi Holdat? Én nem.

–  Nem erről beszélek.

–  Nem akarok buzi Holdat. Senki sem akar buzi Holdat. Vagy egy buzi rakétát, amelyiknek a segge izzik. Felejtsd el.

–  Nem is azt mondtam, hogy nekem nem tetszik. Csupán azt, hogy...

–  Mindig is aggodalmaskodó voltál, és az is maradsz.

Veszekedni pusztán a veszekedés kedvéért. Tim azon gondolkodott, vajon hogy fogják kibírni a következő két hetet. Közben Rocky Rocket telipakolta bőröndjét mindazzal, amire egy rakétának utazáskor szüksége van: szép rendben becsomagolt néhány asztronautát, a csomagot elsüllyesztette a gyomrában, majd csókokat dobálva egy csinos kis tűzsugarat bocsátott ki magából és a magasba ugrott. A Föld felszínéből azonnal kinyúlt tucatnyi kar és visszahúzta. Rocky, a legteljesebb mértékben elképedve, még egyszer próbálkozott, de lehetetlennek tűnt a bolygót elhagyni. Magasan fölötte a szerelemtől felizgatott Holdkisasszonyon a depresszió jelei mutatkoztak.

–  Ha valaki a magasba ugrik, 100%-os bizonyossággal visszaesik a földre – magyarázta Julian. – Az anyag nehézségi erővel rendelkezik. Minél nagyobb tömegű egy test, annál nagyobb a gravitációs mezője, amellyel a kisebb tárgyakat magához vonzza.

Egy almafa alatt szunyókálva megjelent Sir Isaac Newton, majd amikor egy alma a fejére esett, tudós ábrázattal ugrott lel:

–  Pontosan ugyanez a helyzet minden test égi mechanikájával is. Mivel nagyobb vagyok az almánál, azt gondolhatnánk, a gyümölcs az én személyes testiségemnek hódolt be. És valóban, nekem is van némi szerény kis gravitációs erőm. De a bolygónk tömegével összevetve az érett almákra gyakorolt hatásom csekély szerepet játszik. Valójában Földünk gravitációja az, amivel szemben e parányi almának nincs semmi esélye. Minél nagyobb erővel próbálnám visszahajítani a magasba, annál magasabbra repülne, de akármennyire erőlködnék is, mindig is szükségszerűen visszaesne a földre. Állításait bizonyítandó, Sir Isaac szorgalmasan hajigálta az almát az égbe, miközben izzadságát törölgette. – Láthatjuk, a Föld mindig megfogja az almát. Mennyi energiára lenne vajon szükség ahhoz, hogy egyenesen a világűrbe dobjam?

–  Köszönöm, Sir Isaac – vette át a szót Julian – Pontosan erről van szó. Ha a Földet mint egészet nézzük, hozzá képest egy rakéta sem lényegesen nagyobb egy almánál. Más szavakkal, szörnyen nagy az energiaigénye, hogy egyáltalán startolhasson. No és még több energiára van szüksége, hogy legyőzze a másik fékezőerőt, nevezetesen a légkörünket.

Rocky Rocket, belefáradva a kísérletezésbe, hogy égi szeretőjét elérhesse, egy óriási hordóhoz ment, ami az Üzemanyag feliratot viselte, telitankolta magát, hogy egészen formátlanná vált, és szemei is kiguvadtak. Mindazonáltal képes volt már egy oly hatalmas tűzsugarat kibocsátani, hogy megindult, egyre kisebb lett, végül eltűnt szem elől.

Julian mérleget vont:

–  Eltekintve attól, hogy a csillagközi űrhajók üzemanyagtartályának nagysága egy bizonyos méret után problémát jelentett, a 20. században minden egyes start rengeteg pénzbe is került. Az energia drága. Csak egyetlen kilogrammnyi anyag olyan repülősebességre való gyorsítása, amellyel kikerülhetett a Föld gravitációs mezőjéből, átlagban de facto 50000 dollárba került. Egyetlen kilogrammé! A komplett, telitankolt Apollo-11 rakéta, fedélzetén Armstronggal, Aldrinnal és Collinsszal, majdnem 3000 tonna volt! Tehát akármit is építettek be vagy vittek magukkal, az csillagászati összegekkel emelte a költségeket. Szinte elképzelhetetlen volt az űrhajókat megfelelően védelmezni a meteoritok, az űrszemét és a kozmikus sugárzás ellen. Hogyan is lehetett volna a nehéz páncélzatot fölvinni, amikor minden egyes korty ivóvíz, minden centiméternyi hely felboríthatta a költségvetést? Rendben van, néhány napig el lehet lenni többedmagunkkal egy szardíniásdobozban, no de ki akar ilyen körülmények között a Marsra repülni? A dolgokat tovább nehezítette, hogy egyre több ember vonta kétségbe az egésznek az értelmét, amikor is az emberiség többsége kevesebb mint egy dollárból élt naponta. Ezen megfontolásokból az afféle tervek, mint a Hold benépesítése és gazdasági kihasználása, vagy más bolygók meglátogatása, a valóságtól elrugaszkodottnak tűntek – Julian kis szünetet tartott. – Eközben a megoldás egész idő alatt ott hevert az asztalon! Egy tanulmány formájában, amelyet egy Konsztantyin Ciolkovszkij nevű orosz fizikus írt 1895-ben, 62 évvel a Szputnyik-1 startja előtt.

A virtuális színpadra egy élőhalott eleganciáját sugárzó, öreg, pókhálófrizurás, bozontos szakállú, nikkelszemüveges férfi lépett fel. Miközben beszélt, a Föld felszínéből egy bizarr rácsszerkezet nőtt ki.

–  Egy toronyra gondoltam – igézte meg Ciolkovszkij a hallgatóságát remegő kezekkel. – Az Eiffel-toronyhoz hasonlóra, csak sokkal magasabbra. Egészen a világűrig érne, egy hatalmas liftakna, aminek a tetejéről kábel lóg le a Földre. Úgy tűnt nekem, egy efféle szerkezettel lehetségesnek kell lennie objektumokat stabil földkörüli pályára állítani zajos, büdös, hatalmas és drága rakéták nélkül is. Az emelkedés során ezek az objektumok, amint kevésbé érvényesül a Föld gravitációs ereje, tangenciálisan gyorsulnak majd, amíg az energiájuk és sebességük elegendő nem lesz, hogy elérjék céljukat, vagyis huzamos ideig fenn maradhassanak 35 786 kilométeres magasságban.

–  Príma ötlet – visította a holdbéli kéjutazásáról éppen visszatérő Rocky Rocket, és körberöpködte a félig kész tornyot, mígnem az egyszerre csak összedőlt. Ciolkovszkij megremegett, elsápadt és megtért őseihez.

–  Hm – vonta meg a vállát sajnálkozva Julian. – Pontosan ez volt Ciolkovszkij tervének gyenge pontja. Egyetlen anyag sem tűnt elég stabilnak egy efféle építményhez. A toronynak elkerülhetetlenül össze kellett roppannia saját súlya alatt, vagy darabokra kellett esnie a rá ható erők miatt. Az ötlet csak az ötvenes években vált ismét népszerűvé, azzal a különbséggel, hogy ekkor egy szatellitet szándékoztak geostacionárius pályára állítani, és a madzagot onnan akarták a Földre lógatni.

–  Hmhm... bocs – köszörülte torkát Rocky Rocket.

–  Igen? Mi van?

–  Igen kínos, főnök, de... – a kis rakéta elpirult és zavartan kaparászott uszonyaival. – Mit is jelent tulajdonképpen az, hogy a geostacionárius?

Julian felnevetett.

–  Semmi baj. Sir Isaac, egy almát kérek.

–  Rendben, tudom – mondta Newton, és megint feldobott egy almát a levegőbe. Az alma ezúttal tempósan emelkedett és nem vacakolt azzal, hogy visszaessen.

–  Tekintsünk most el a Földtől és hasonló testektől, és akkor, ugye, nem hat nehézségi erő az almára. Annak az impulzusnak megfelelően, amelyet a mélyen tisztelt Sir Isaac Newton izmainak köszönhet, repülni és repülni fog anélkül, hogy valaha is megállna. Ezt az effektust nevezzük centrifugális vagy röpítő erőnek. Mármost, ha ismét hozzá képzeljük a Földet, akkor a már említett gravitáció vagy nehézségi erőo újból szerepet kap, bizonyos értelemben a centrifugális erő ellenében lép fel. Ha az alma már kellőképpen eltávolodott a Földtől, akkor annak már túl gyenge a nehézségi ereje, hogy magához vonzza, így az alma eltűnik a világűrben. Ha túl közel van, visszaesik. A geostacionárius pálya, röviden GEO, ott helyezkedik el, ahol a Föld vonzereje és a centrifugális erő kiegyenlíti egymást, pontosan 35 786 kilométer magasságban. Az alma onnan nem mehet tovább, nem is eshet vissza. Ehelyett örök időkre ott marad a GEO-ban, és közben a Földet a keringési sebességével szinkronban kerüli meg, amiért is úgy tűnik, mintha egy geostacionárius objektum mindig ugyanazon pont fölött állna.

Szemeik előtt a Föld keringett. Newton almája látszólag pontosan az Egyenlítő fölött állt, egy csendes-óceáni sziget felett. Persze valójában egyáltalán nem állt egy helyben, hanem a bolygó körül keringett óránként pontosan 11 070 kilométeres sebességgel, miközben alatta a Föld, az Egyenlítőnél mérve, 1674 kilométeres sebességgel forgott. A hatás megdöbbentő volt. A szatellit úgy helyezkedett el a sziget fölött, ahogy egy kerékpár kerekén a szelep: mindig a keréknek ugyanazon a pontján áll.

–  A geostacionárius pálya tehát ideális egy világűrlift számára. Egyrészt a stabil helyzetű legfelső emelet kialakítása, másrészt ezen emelet rögzített pozíciója miatt. Miután tehát eldőlt, hogy csupán egy 35 786 kilométer hosszú kábelt kell odaföntről leengedni és a Földön is rögzíteni, felvetődött a kérdés, mekkora terhelést is kell egy efféle kábelnek kibírnia. A legnagyobb feszültség a súlypontban, tehát magában a GEO-ban keletkezik majd, ami olyan kábelt feltételez, amelyik fölfelé vastagabb vagy legalábbis erősebb.

Ebben a pillanatban kifeszült egy kábel a sziget és a szatellit között, amivé az alma hirtelen átalakult. A kábel mentén kis kabinok haladtak fel és alá.

–  Ebben az összefüggésben felvetődött egy másik kérdés is. Miért ne hosszabbítsuk meg a kábelt a súlyponton túl is? Emlékezzünk csak: a geostacionárius pályán a gravitáció és a centrifugális erő kiegyenlítik egymást. Ezen túl az erőviszonyok már a centrifugális erő számára kedveznek. Egy járműnek, amelyik a Földről a kábelen a magasba mászik, már csak egy csipetnyi energiára lenne szüksége, hogy a magasba katapultáljon. A növekvő magassággal a gravitációs erő egyre gyengül a centrifugális erővel szemben, tehát egyre kevesebb energiára van szüksége, a geostacionárius pályán pedig gyakorlatilag már semennyire. Tehát ha elképzeljük, hogy a kábelt 143 000 kilométer magasságig meghosszabbítjuk, akkor a jármű ki tudna röppenni a geostacionárius pályáról, folyamatosan gyorsulna, és ráadásul még energiát is nyerne. Tökéletes ugródeszka a csillagközi utazásokhoz, mondjuk, a Marsra.

A kabinok most építőelemeket szállítottak a röppályára, amelyekből egy űrállomás állt össze. Rocky Rocket szemmel láthatóan beleizzadt a munkába.

–  Így vagy úgy, egy világűrlift előnyei teljesen kézenfekvőek. Egy kiló hasznos teher majdnem 36 000 kilométer magasba juttatásához most már nem 50 000 dollárt, hanem csupán 200-at kellett letenni az asztalra, ráadásul a liftet az év 365 napján folyamatosan lehetett használni. Hirtelenjében problémamentessé vált a gigantikus űrállomások és a kellőképpen páncélozott űrhajók megépítése. A világűr benépesítése elérhető közelségbe került. A brit science-fiction-szerző, Arthur C. Clarke Az éden szökőkútjai című regényében meg is írta az efféle világűrliftek építését.

–  De miért kell ezt a cuccot feltétlenül az Egyenlítőnél megépíteni? – lihegett Rocky Rocket izzadságot törölgetve a csúcsáról. – Miért nem az Északi-sarkon vagy a Déli-sarkon, ahol kellemesen hűvös az idő? És miért pont a hülye tenger kellős közepén, miért nem, mondjuk például – szemei szikráztak, táncolni kezdett és ujjaival csettintett –, Las Vegasban?

–  Nem vagyok biztos abban, hogy valóban a pingvinektől szeretnél a csillagokba indulni – válaszolt Julian szkeptikusan –, de nem is lehetne. Csak az Egyenlítőnél tudod a Föld forgását kihasználni, hogy elérd a centrifugális erő maximumát. A geostacionárius objektumok csak ott működhetnek. – Egy pillanatra elgondolkodott. Támadt egy ötlete. – Figyelj csak, elmagyarázom. Képzeld el, hogy kalapácsvető vagy.

Úgy tűnt, a kis rakétának tetszik az ötlet. Megdöngette mellét és megfeszítette izmait.

–  Hol a kalapács? – visította. – Ide vele!

–  Már régen nem kalapácsot használnak, te fajankó, csak úgy nevezik. A kalapács ma már egy acélzsinórra erősített fémgolyó. – Julian a semmiből elővarázsolt egyet, majd a fogantyúját Rocky kezébe nyomta. – Most pedig kinyújtott karral forogj a tengelyed körül.

–  Minek?

–  Hogy felgyorsítsd a kalapácsot. Körözz vele.

–  Nehéz dög – nyögdécselt Rocky az acélzsinórt húzogatva. Majd egyre gyorsabban forogni kezdett saját maga körül. A zsinór kiegyenesedett, a golyó felemelkedett és vízszintesbe állt.

–  Eldobhatom? – sóhajtozott Rocky.

–  Mindjárt. Most azt kell elképzelned, hogy nem Rocky vagy, hanem a Föld. A fejed az Északi-sark, a lábad a Déli-sark. Közöttük húzódik a tengely, amely körül forogsz. Ezek szerint tehát mi a tested közepe?

–  Hah! Na mi? Természetesen az Egyenlítő.

–  Brávó.

–  Eldobhatom végre?

–  Várj! A tested közepétől, tehát az Egyenlítőtől a kalapács kifelé mozog, a centrifugális erő miatt kifeszül, ahogyan a világűrlift kábelének is feszesnek kell lennie.

–  Értem. Dobhatom?

–  Még egy pillanat! A két kezed most bizonyos értelemben a mi szigetünk a Csendes-óceánban, a fémgolyó pedig a szatellit, illetve az űrállomás geostacionárius pályán. Világos?

–  Világos.

–  Rendben. Most pedig emeld fel a karod!

–  He?

–  Csak rajta. Emeld a karodat! Forogj tovább, de emeld a karod magasan a fejed fölé.

Rocky követte az utasítást. Az acéldrót rohamosan vesztett a feszességéből, a golyó pedig a kis rakétára zuhant, aki támolyogni kezdett, majd a földre zuhant.

–  Úgy véled, megértetted az elvet? – kérdezte Julian együttérzően.

Rocky némán lengetett egy fehér zászlót.

–  Akkor ezt tisztáztuk. Gyakorlatilag az Egyenlítő bármely pontja alkalmas a világűrlift megépítéséhez, de azért néhány szempontot figyelembe kell venni. A földi horgonynak, úgymond a földszintnek olyan helyen kell lennie, ahol nincsenek viharok, nincs erős szél, nincsenek elektromos kisülések, nincs repülőgép-forgalom és az égbolt általában felhőtlen. Efféle helyek főként a Csendes-óceánon vannak. Az egyik ilyen hely Ecuadortól nyugatra fekszik 550 kilométerre, épp ahol most tartózkodunk: az Isla de las Estrellas!

Julian hirtelen a Stellar Island Hotel teraszán termett. Messze a távolban látszódott az úszó platform és a két kábel, amelyek a világűr-pályaudvar belsejéből a végtelen kékségbe nyúltak fel.

–  Amint önök is látják, nem egy, hanem két liftet építettünk. Két kábel indul párhuzamosan az űrbe. De még néhány évvel ezelőtt is kétségesnek tűnt, hogy ezt a látványt valaha is megpillanthatjuk-e. Az Orley Enterprises kutatómunkája nélkül a megoldásra még évtizedekig kellett volna várni, s mindaz, amit önök itt látnak – tárta szélesre karját Julian –, nem lenne.

Az illúzió eltűnt. Julian biblikus feketeségben lebegett.

–  A problémát az jelentette, hogy találnunk kellett egy olyan anyagot, amiből szőni lehet egy 35 786 kilométer hosszú fonalat. Ultrakönnyűnek és ultrastabilnak kellett lennie. Az acél szóba se jöhetett. Még a legkiválóbb acélkábel is összeomlana a saját súlya alatt 30-40 kilométer után. Mindenféle műanyagot megvizsgáltunk, majd rögtön el is vetettük őket. A pókfonalra is gondoltunk, végül is a terhelhetősége négyszerese az acélénak, de még a pókfonalból készült kábel sem érte volna el a kellő szilárdságot, arról nem is beszélve, hogy a 35 786 kilométernyi kábelhez átkozottul sok pókra lett volna szükség. Kétségbeejtő! A horgonyállomás, az űrállomás, a kabinok, minden kivitelezhetőnek tűnt. Az egész koncepciót csupán a kábel veszélyeztette – mígnem az évezred elején ismertté nem vált egy forradalmian új anyag, a szén nanocső.

A feketeségben egy fénylő, háromdimenziós rácsszerkezet kezdett forogni. A formája a varsára emlékeztetett, amivel a halakat fogják.

–  Ez az anyag valójában több tízezerszer vékonyabb az emberi hajszálnál. Egy parányi cső, ami likacsos elrendezésű szénatomokból áll. E csövek legkisebbjének átmérője nem éri el még az egy nanométert sem. Sűrűségük hatoda az acélénak, ezért igen könnyűek, ugyanakkor szakítószilárdságuk 45 gigapascal, amihez képest az acél a maga 2 gigapascaljával olybá tűnik, mint a morzsálódó keksz. Idővel sikerült a csöveket nyalábba fogni és fonallá szőni. Cambridge-i kutatók 2004-ben létrehoztak egy 100 méter hosszúságú fonalat. Mégis kérdésesnek tűnt, hogy az efféle fonalakból nagyobb struktúrák is előállíthatók-e, már csak azért is, mert kísérletek bizonyították, hogy a fonalak szakítószilárdsága az egyes csövekhez képest drámaian csökken. Valami szövethiba volt ez, a hiányzó szénatomoknak köszönhetően, ráadásul a szén, ugye, oxidálódik is. Erodálódik, tehát a szálaknak védőrétegre van szükségük.

Julian tartott egy kis szünetet.

–  Az Orley Enterprises sok év munkáját fektette annak a kérdésnek a megoldásába, hogy miként is lehetne e hibát megszüntetni. A megoldásra 2012-ben találtunk rá. Nem csupán a hiányzó atomokat tudtuk pótolni, hanem ezenfelül keresztkötésekkel elértük azt is, hogy a szálak szakítószilárdsága 65 gigapascalra növekedjen! Sikerült védőréteggel ellátnunk, hogy védve legyen a meteoritokkal, az űrszeméttel, a saját szerkezetbeli ingadozásával és az oxigénatomok roncsoló hatásával szemben. Egy méter szélesség esetén laposabbak az emberi hajnál, úgyhogy oldalról szemlélve mintha eltűnnének. Ahol végük van, azaz 143 000 kilométernyi távolságban, egy kis aszteroidához rögzítettük őket, amely mintegy ellensúlyként szolgál. A jövőben ezen a pályán az űrhajókat oly módon gyorsítjuk fel, hogy említésre méltó energiaigény nélkül elrepülhetnek a Marsig, vagy akár még tovább. – Felnevetett. – A geostacionárius pályán pedig építettünk egy űrállomást. Ez az OSS, az Orley Space Station, ami a világűrlifttel három óra alatt elérhető. Kutatóállomás, világűr-pályaudvar és űrhajógyár! Minden Holdra repülő űrhajó innen indul, utassal vagy utas nélkül. A sűrített hélium-3 a holdbéli bányákból az OSS-re kerül, onnan az űrlift szállítja tovább a Földre, tehát a vízió, hogy 10 milliárd embert korlátlanul tiszta és hozzáférhető energiával lássunk el, mindennap közelebb kerül a megvalósuláshoz. Azt is mondhatjuk, hogy a hélium-3 követte a fosszilis tüzelőanyagok korszakát, hiszen az Orley Enterprises már piacképessé fejlesztette a megfelelő fúziós reaktorokat. Az olaj és a gáz jelentősége drámai csökkenésnek indult. Otthonunk kifosztása a vége felé közeleg. Az olajért vívott háborúkat a múlt részének tekinthetjük. Mindez nem lett volna lehetséges az űrlift megalkotása nélkül, de mi végigálmodtuk Konsztantyin Ciolkovszkij álmát... és meg is valósítottuk.

A következő pillanatban újra megjelent minden, a terasz, az Isla de las Estrellas lankái, a tengerben úszó platform. Julian Orley, lobogó üstökkel és szikrázó szemekkel tárta ég felé a karját, mintha éppen a tizenegyedik parancsolatot hallgatná.

–  20 évvel ezelőtt, amikor az Orley Enterprises belefogott az űrlift konstrukciójának megalkotásába, megígértem a világnak, hogy a jövőben építek egyet. Abban a jövőoben, amelyről szüleink és nagyszüleink álmodni sem mertek. A legszebb jövőben, ami a Földön valaha is létezett. Meg is építettük! Néhány nap múlva elutaznak a lifttel az OSS-re. A Földet, a mi nagyszerű, csodaszép otthonunkat az űrből láthatják... és ámulva vethetik pillantásukat a csillagok, azaz jövőbeli otthonunk felé.

Drámai zenei aláfestéssel a vörösen megvilágított oszlopon két ragyogó kabin indult a tengeri platform henger alakú épületéből az ég felé. Julian fejét hátrahajtva követte őket pillantásával.

–  Üdvözlöm önöket – mondta – a jövőben.

ANCHORAGE, ALASZKA,

EGYESÜLT ÁLLAMOK

Jaj, már megint, gondolta Gerald Palstein. Immár negyedszer ugyanaz a szemrehányás, ugyanaz a kérdés.

–  Nem lett volna egyszerűbb, Mr. Palstein, azokat az embereket, akiket most elbocsátani kényszerül, eleve másutt foglalkoztatni ahelyett, hogy a Föld utolsó intakt ökoszisztémáit aláássák az olaj megszállott keresésében? Nem volt súlyos hiba az ön részlegétől, hogy a létesítményt egyáltalán megépítették, mintha olyan energiahordozók, mint a hélium-3 és a napenergia egyáltalán nem is léteznének?

Bizalmatlanság, értetlenség, rosszindulat. A sajtókonferencia, amelyet az EMCO hívott össze az alaszkai projekt befejezése alkalmából, bírósághoz kezdett hasonlítani, és ő lett a bűnbak. Palstein megpróbálta elrejteni fáradtságát.

–  Akkori szempontok szerint igenis felelősségteljesen cselekedtünk – válaszolta. – A hélium-3 2015-ben még csak lehetőség volt, ami a csillagokban rejtőzött, a szó szoros értelmében. Az Amerikai Egyesült Államok energiapolitikáját nem lehetett egyetlen zseniális technológiai lépés lehetőségére építeni...

–  Amiben most önök is részesedni óhajtanak – vágott a szavába az újságírónő. – Kicsit későn, nem gondolja?

–  De igen, ám engedje meg, hogy néhány dologra felhívjam a figyelmét, amelyekről azt gondoltam, mindkettőnk számára ismertek. Először is, 2015-ben még nem én álltam az EMCO stratégiai tervezésének élén...

–  De helyettesként már igen.

–  A végső döntést, hogy hol és mit építsünk, az elődöm hozta meg. Ám önnek mégis igaza van. Én is támogattam az Alaszka-projektet, mert nem láthattuk előre, hogy az űrlift és a fúziós technológia valóban a bejelentésnek megfelelően fog-e működni. A projekt akkoriban egyértelműen az amerikai nemzet érdekeit szolgálta.

–  Inkább néhány profitvadász érdekeit.

–  Gondoljon már bele egy kicsit a helyzetbe! Az évezred elején energiapolitikánk arról szólt, hogyan szabaduljunk ki a Közel-Kelettől való függésből. Már csak azért is, mert tapasztalataink azt mutatták, hogy aki megnyeri a háborút, még nem nyeri el feltétlenül a békét is. Az iraki bevonulás ostobaság volt. Az amerikai piac messze nem profitált belőle annyit, amennyit remélt. Azt terveztük, hogy leküldjük oda az embereinket és átvesszük az olajüzletet, ehelyett hétről hétre koporsóban tértek vissza az amerikai katonák, tehát tétováztunk, míg mások felosztották maguk között a tortát. Csakhogy miután még a legkonzervatívabb republikánusok is belátták, hogy George W. Bush egy közveszélyes őrült, aki a gazdaság mellett a tekintélyünket is lerombolja, senki sem akart már fegyverrel a kezében Iránba vonulni.

–  Ezzel azt akarja mondani, sajnálja, hogy a háború opciója lekerült a napirendrőol?

–  Természetesen nem.

Hihetetlen! Ez a nő egyáltalán nem figyel rá.

–  Mindig is a háború ellen voltam, mint ahogyan ma is. Egyszerűen csak azt gondolja végig, milyen helyzetben volt az Egyesült Államok akkoriban. Ázsia nyersanyagéhsége, Oroszország pókerjátéka az erőforrásokkal, ahogy leszerepeltünk a Közel-Keleten valóságos katasztrófa. Azután 2015-ben Szaúd-Arábia összeomlása. Égő csillagos-sávos lobogók Rijád utcáin, az iszlamista hatalomátvétel teljes folklórja. Ám mégsem hajíthattuk ki egyszerűen a fickókat, mivel Kína adta nekik a pénzt és a fegyvereket. Szaúd-Arábiában a hivatalos katonai beavatkozás egyenlő lett volna a Pekingnek küldött hadüzenettel. Ön is tudja, azóta milyen a helyzet odalenn. Ma már talán senkit nem érdekel, de akkoriban végzetes lett volna egyedül az arab olajra támaszkodni. Alternatívákat kellett keresnünk. Az egyik a tenger volt, a másik az olajhomok és az olajtartalmú kőzetek, a harmadik pedig az alaszkai erőforrások.

Ezt követően egy másik újságírónő jelentkezett. Loreena Keowa, az indián származású környezetvédő, a Greenwatch főszerkesztője. A riportjai mindig nagy visszhangot keltettek az interneten. Kritikus volt, de Palstein tudta, hogy adott esetben a szövetségese is lehet.

–  Azt hiszem, senki sem vetheti egy vállalkozás szemére, ha halottnak nyilvánít egy holttestet – mondta. – Még ha az munkahelyek elvesztésével jár is. Én inkább azt kérdezem, mit ajánl az EMCO azoknak az embereknek, akik most elveszítik a munkájukat. Talán nem érdemes már a tavalyi hóról locsogni, de nem az vezetett a mai áldatlan helyzethez, hogy az ExxonMobil akkoriban nem volt hajlandó az alternatív energiákba pénzt fektetni?

–  De, ez így van.

–  Emlékszem, a Shell már húsz évvel ezelőtt azt mondta, hogy ők nem egy olajipari vállalkozás, hanem egy energiakonszern, míg az ExxonMobil azt hangoztatta, hogy számára nem szükségszerű az alternatív energiák piacára lépni. Az olajkorszak vége, ahogyan ezt sokan látták, széles körben elterjedt félreértés.

–  Nos, ez a fajta vélekedés kétségtelenül téves volt.

–  Annál is jobban érezzük most az utófájásokat. Talán igaz, hogy az energiapiac most zajló hatalmas átalakulásával senki sem számolhatott. De az is igaz, hogy az EMCO nem képes az embereit alternatív szférákban elhelyezni, ugyanis ilyenek egyszerűen nem léteznek.

–  Pontosan ezen akarunk változtatni – mondta Palstein türelmesen.

–  Én tudom, hogy ön változtatni akar, Gerald – mosolygott hamiskásan Keowa. – A kritikusai azonban szemfényvesztésnek tartják, hogy részesedést terveznek az Orley enterprises-ban.

–  Tévedés – mosolygott vissza Palstein. – Nézze, nem akarok magyarázkodni, de 2005-ben a ConocoPhilips-nél az ecuadori fúrásokért voltam felelős, és csak 2009-ben mentem át a stratégiai menedzsmentbe. Az amerikai olaj- és gázüzletet ekkoriban az ExxonMobil uralta. Az alternatív energiák megítélésében meglehetőosen eltértek a vélemények az Atlanti-óceán két partján. Az ExxonMobil az Arab-öbölnél fektetett be, orosz olajcégekre pályázott, a növekvő olajárak miatt gyorsuló növekedésre számított, miközben fütyült az etikára és a hosszú távú gondolkodásra. Európában más volt a helyzet. A Royal Dutch Shell már a kilencvenes évek végén létrehozta a megújuló energiákkal foglalkozó üzletágát. A BP még egy kicsit ravaszabbul működött, amennyiben a mélytengereket kutatta és részesedést szerzett az orosz előfordulásokból, ugyanakkor olyan szlogenekkel operált, mint a Beyond Petroleum, és a portfolióját ott diverzifikálta, ahol csak tudta.

Palstein tudta, hogy az újságírók, különösen a fiatalabbak krónikus információhiányban szenvednek. Vázlatosan ismertette, miként jutott csúcspontjára a konszolidáció folyamata közvetlenül a szaúdi iszlamisták hatalomátvétele előtt, hogyan szippantotta be a BP a Royal Dutch Shell-t, létrehozva a UK Energies-t, míg Amerikában az ExxonMobil, a Chevron és a ConocoPhilips olvadt egybe.

–  Az EMCO stratégiai menedzsmentjében 2017-ben vettem át a helyettes vezető pozícióját. Az első munkanapomon várt íróasztalomon a hír, hogy az Orley Enterprises áttörő sikereket ért el az űrlift fejlesztésének területén. Azt javasoltam, tárgyaljunk Julian Orley-val, hogy beszállnánk az Orley energy-be. Ezenkívül azt ajánlottam, hogy szerezzünk részesedést Warren Locatelli cégéből, a lightyears-ből, vagy még jobb lenne, ha az egész vállalatot megvennénk. Locatelli piacvezető szerepe a fotovoltaika terén nem a véletlennek volt köszönhető, 2015-ben pedig még a tárgyalásra is készen állt volna.

Látta a helyeslést néhány tekintetben. Keowa pedig bólogatott.

–  Tudom, Gerald. Ön megpróbálta az EMCO hajóját a megújuló energiák vizei felé kormányozni. Közismert az ön kritikai álláspontja saját üzletágával szemben. De az is közismert, hogy egyetlen javaslata sem valósult meg.

–  Sajnos nem. Az Exxon régi lobbijait, akik ekkor még az EMCO-t is uralták, egyes-egyedül a régi üzlet izgatta. De amikor az olajpiac összeomlása elkezdődött és a kemény vonalasaknak pakolniuk kellett, az új igazgatótanács rám ruházta a stratégiai irányítást, és cselekvőképessé váltam. Azóta az EMCO sokat változott. 2020 óta mindent megteszünk azért, hogy pótoljuk a múltbéli mulasztásokat. Beszálltunk a fotovoltaikába, a víz- és szélenergiába. Talán még nem tűnik mindenki számára egyértelműnek, de igenis azt gondoljuk, képesek vagyunk az embereinket szép jövővel kecsegtető vállalkozásokba átcsoportosítani. Csak éppen évtizedes mulasztásokat nem lehet egyik pillanatról a másikra helyrehozni.

Jól tudta, mi lesz a következő kérdés.

–  Nos, a kérdés az, hogy ezek a mulasztások egyáltalán helyrehozhatóak-e?

Palstein hátradőlt. Tulajdonképpen válaszolnia sem kellett. A hélium-3 immár a jövő biztos energiahordozójává vált, ezen nincs mit rágódni. Orley reaktorai éjjel-nappal megbízhatóan működnek, az energia és a környezetvédelem mérlege pozitívan alakul, a Holdról a Földre való szállítás sem jelentett többé problémát. Palstein üzlete ezzel szemben jóformán megbénult. Az olajkonszernek mindenre számítottak, csak arra nem, hogy az olajkorszak véget ér, mielőtt a gáz és az olaj elfogyóban lenne! Még a Royal Dutch Shell és a BP legmerészebb vizionáriusai sem tudtak elképzelni olyan energiahordozót, amelyik ily gyorsan kiszárítaná az ő üzletüket. A UK Energies alig 10 évvel korábban az alternatív technológiák piaci részesedését 2050-re 30%-nyira jósolta. Beleértve az atomenergiát is. Az is mindenki számára világos volt, hogy ezeket a technológiákat piacképes árakon csakis globálisan működő konszernek kínálhatják. A fotovoltaikának például megvolt az az előnye, hogy a napfényben gazdag országokban gyors üzletet ígért, de mindeközben komoly logisztikát is igényelt. Az olajmultikon kívül – amelyek a gyeplőt kézben tartva egyébként is arra a bizonyos ikszedik napra vártak, hogy átnyergelhessenek – ki jöhetett volna e téren számításba?

De hogy a legtöbb konszern még erre sem volt képes, az azoknak a jóslatoknak volt köszönhető, amelyek az olaj és a gáz tényeleges elapadásának időpontjára vonatkoztak. A vész prófétái az olajkorszak végét folyamatosan átdátumozták, akárcsak a Jehova tanúi, akik a világvégét datálják folyamatosan át. A nyolcvanas években azt mondták, 2010-re fogy el az olaj, a kilencvenes években azt jósolták, 2030-ban, az évezred elején már 2050-et mondtak, mindezt növekvő fogyasztás mellett. Ezután világossá vált, hogy a tartalékok elegendőek 2080-ig, miközben az erőforrásokban még nagyobb lehetőségek ígérkeztek. Csak egyben értett mindenki egyet: olcsó olaj többé nem lesz. Soha többé.

De mégis lett.

Olyan drámaian olcsó lett, hogy az olajipar kezdte magát úgy érezni, mint az Incredible Shrinking Man, aki számára hirtelenjében egy egyszerű pók is életveszélyes fenyegetéssé vált. Még az járt a legjobban, aki idejében befektetett a megújuló energiákba. A UK Energies még meg tudta fordítani a kormányrudat, a francia Total-csoport még időben több lábra állt, hogy életben maradhasson, bár az elbocsátásokat egyikük sem kerülhette el. Mindazonáltal a napenergia felhasználása, abban a formában, ahogy azt Locatelli cége, a Lightyears kifejlesztette, meglehetősen hatékony volt, a hélium-3 mellett a legszebb jövővel kecsegtetett, és a szélenergiával is szép pénzeket lehetett keresni. Ugyanakkor a norvég Statoil Norsk Hydro agonizált, a kínai CNPC és az orosz Lukoil dermedten várta az olajmentes jövőt, nyilván nem ismervén a korábbi Szaúd-arábiai olajipari miniszter, Ahmed al Jamani legendássá vált mondását, miszerint „a kőkorszaknak nem azért lett vége, mert elfogyott a kő”.

Pedig nem is az volt az igazi probléma, hogy nem lett volna szükség olajra. Mert az olaj igenis kell a műanyaggyártásban, a műtrágyagyártásban, a kozmetikaiiparban, a textiliparban, az élelmiszeriparban és a gyógyszergyártásban. Orley fúziós reaktorai sem terjedtek még túlságosan el, az autók nagy része még mindig belső égésű motorral járt, a repülőgépek kerozinnal repültek. Az új erőforrásból elsősorban az Egyesült Államok profitált. A hélium-3 alapú energiagazdálkodásra való átállás világszerte még évekig eltart.

De már nem évtizedekig.

Az amúgy is betegeskedő olajipart végképp padlóra küldte az, hogy a hélium-3 és a deutérium úgynevezett auneutronikus fúziója egyáltalán működött. Az első évtized végén világossá vált, hogy az emberek mégsem voltak készek minden árat megadni az olajért. Amikor az olaj túlságosan drága lett, felébredt ökológiai öntudatuk, takarékoskodni kezdtek az árammal és szorgalmazták az alternatív energiák kiaknázásának fejlesztését. A spekulánsok számítása, akik a hordóárakat tömeges fölvásárlással akarták magasba tornázni, nem jött be. Hozzájárult még ehhez, hogy a legtöbb ország rendelkezett stratégiai tartalékokkal, ezért nem kellett új vásárlásokba bocsátkozniuk. A repülőgépek újabb generációi gigantikus tárolókapacitású akkumulátorokkal rendelkeztek és a konnektorból tankoltak környezetbarát áramot, ami a hélium-3-nak köszönhetően amúgy is hamarosan kimeríthetetlen készletekben áll majd a világ rendelkezésére. Barack Obama hatalomátvétele után pedig éppen az erőteljesen kizöldülő Amerikai Egyesült Államok szorgalmazta a széndioxid-kibocsátásra vonatkozó nemzetközi egyezmények megkötését, a CO2-ben az ördögre ismerve. Néhány évvel azután, hogy az első hélium-3 reaktort rákötötték a hálózatra, az is kiderült, hogy a környezetvédelmi gondolkodásmóddal asztronómiai méretű nyereségeket lehet elkönyvelni. Mindezen fejlemények következményeként az EMCO a világ legnagyobb olajipari konszernjeinek sorában az első helyről a harmadikra esett vissza, miközben az egész olajipart az a veszély fenyegette, hogy mikrokozmosszá zsugorodik össze. Az EMCO az önfejűség csontritkulásában szenvedve botladozni kezdett, zuhanó King Kong, aki a biztosnak tűnő hasra esés előtt bele akar kapaszkodni valamibe, markolászik, de csak levegőt talál.

Most pedig még Alaszkát is elvesztette.

Fúrási szándékát, amelyet a környezetvédelmi lobbival folytatott sokéves küzdelem után harcolt ki, most fel kellett adnia, mert az óriási földgáztartalék már senkit nem érdekelt. Alig különbözött ez a sajtókonferencia attól, amit néhány hete a kanadai Albertában kellett megtartaniuk, ahol az olajhomok kiaknázása került veszélybe, ami, ugye, körülményes és környezetszennyező eljárás, az összes természetvédő számára merő lidércnyomás. Persze meg lehetett valósítani, amíg a világ úgy sírt az olaj után, ahogy a csecsszopó a tej után. De mit használt, hogy a kanadai kormány néhány tagja osztozott az EMCO bánatában, hiszen a világ olajtartalékának kétharmada rejlett az olajhomokban, csak kanadai földön 180 millió hordónyi? A kanadaiak többsége azonban örült a fenyegető kudarcnak. A bányászat Albertában hosszú időre tönkretette volna a folyókat és mocsarakat, a boreális erdőket, a teljes ökoszisztémát. Ezt figyelembe véve Kanada nem tudta volna betartani nemzetközi kötelezettségeit. Az üvegházhatás növekedett, az aláírt jegyzőkönyvek a szemétdombra kerülhettek.

–  Helyre lehet hozni – mondta határozott hangon Palstein. – Az Orley Enterprises-zal folyó tárgyalások a befejezésükhöz közelednek. Megígérem önöknek, hogy mi leszünk az első olajkonszern, amelyik részesedni fog a hélium-3 üzletben, ráadásul más konszernek stratégáival is tárgyalunk lehetséges szövetségek megkötéséről.

–  Konkrétan mit tud ajánlani az Orley Enterprises-nak? – tudakolta egy újságíró.

–  Van egy-két dolog.

A férfi nem engedett:

–  A multik problémája, hogy a fúziós üzletről halvány gőzük sincs. Úgy értem, némelyik konszern rávetette magát a fotovoltaikára, a szél- és vízenergiára, a bioetanolra és az efféle dolgokra, de a fúziós technológia és az űrutazás... Bocsásson meg, de ez teljességgel meghaladja az önök kompetenciáját.

Palstein mosolygott.

–  Elmondhatom önöknek, hogy Julian Orley nagy erőkkel keres befektetőket a második űrliftjéhez, többek között azért, hogy kiépíthesse a hélium-3 szállításának infrastruktúráját. Persze, irgalmatlanul sok pénzről van szó. És nekünk van annyi pénzünk. A kérdés, hogy mibe akarjuk befektetni. A mi üzletágunk jelenleg gyengélkedik. Már épp itt az ideje, mondhatnák, de akkor önök szerint mit kellene tennünk? Siránkozva tönkremenni? Az EMCO nem lesz a napenergiaszektor legnagyobbja, akármennyire is igyekszünk megvetni a lábunkat. Mások néhány történelmi lépéssel már megelőztek bennünket. Tehát vagy tétlenül szemléljük, ahogy elveszítjük egyik piacunkat a másik után, míg vagyonunkat fel nem emésztik a különféle szociális programok, vagy a pénzünket befektetjük a második liftbe és megszervezzük a földi logisztikát. Amint mondtam, a tárgyalások gyakorlatilag véget értek, a szerződéseket hamarosan aláírjuk.

–  Mikor?

–  Orley jelenleg néhány potenciális befektetővel az Isla de las Estrellason tartózkodik. Onnan mennek tovább az OSS-re és a GAIA megnyitójára. Hát igen – tárta szét a karját Palstein a bánat és a fatalizmus gesztusával. – A tervek szerint én is ott lettem volna. Julian Orley nemcsak a leendő üzleti partnerünk, hanem személyes jó barátom is. Fáj, hogy nem tudok elutazni a többiekkel, de hát önök is tudják, mi történt Kanadában.

Ez volt a második félidő kezdetét jelző sípszó. Mindenki összevissza kezdett beszélni.

–  Lehet már tudni, ki lőtt önre?

–  Az egészsége kitart a következő hetekben? A sérülése...

–  Mi az igazság azokban a híresztelésekben, hogy a merénylet összefügg azzal a döntésével, miszerint az EMCO és az Orley Enterprises...

–  Igaz, hogy egy feldühödött olajmunkás...

–  Ön az olajiparban uralkodó állapotokkal szembeni kritikájával egy rakás ellenséget szerzett. Ki jöhet közülük...

–  Egyáltalán, hogy érzi magát, Gerald? – kérdezte Keowa.

–  Köszönöm, Loreena, egész jól, a körülményekhez képest – emelte fel Palstein a bal karját, mire csend lett. Jobb karja négy hete sínben volt. – Haladjunk csak szépen sorban. Minden kérdésükre válaszolok, de azt értsék meg, kérem, hogy spekulációkba bocsátkozni nem szeretnék. Jelenleg nem mondhatok többet, mint hogy én is nagyon szeretném tudni, ki tette. Csupán annyi biztos, hogy piszok szerencsém volt. Ha a pódium felé menet nem botlom meg a lépcsőben, a lövedék a fejemet találta volna el. Nem figyelmeztetés volt ez, ahogyan néhányan gondolják, hanem egy elfuserált kivégzés. A merénylet célja kétségtelenül az volt, hogy megöljenek.

–  Hogyan védekezik azóta?

–  Optimizmussal – nevetett Palstein. – És egy golyóálló mellénnyel, hogy az igazságot se hallgassam el. De mit használ ez a fejlövés ellen? Bújjak el? Nem. Csajkovszkij mondta: „Az ember halálfélelemből nem osonhat keresztül lábujjhegyen az életen.”

–  Másként kérdezem – mondta Keowa. – Kinek használna, ha ön eltűnne a színről?

–  Nem tudom. Ha valaki az Orley enterprises-ba való beszállásunkat akarja megakadályozni, azzal az EMCO legnagyobb, talán egyetlen esélyét semmisítené meg.

–  Talán pontosan erről van szó – kiáltotta egy hang. – Az EMCO megsemmisítéséről.

–  A piac túlságosan kicsivé vált az olajkonszernek számára – jelentkezett egy másik. – Ha az egyik konszern elpusztulna, az tulajdonképpen az ökonómiai evolúciót szolgálná. Valaki elintézi a konkurenciát, hogy...

–  Vagy valaki önön keresztül Julian Orley-t célozza meg. Ha az EMCO...

–  Mi a helyzet a saját háza táján? Kinek lépett a lábára, Gerald?

–  Senkinek – rázta a fejét határozottan Palstein. – Szanálási tervemnek összes pontját elfogadta az igazgatótanács, az orley-üzlet a legmagasabb prioritást élvezi. Az efféle találgatásokkal a sötétben tapogatóznak. Kérdezzék a hatóságokat. Ők minden nyomot megvizsgálnak.

–  És mit súg a megérzése?

–  A tettesről?

–  Igen. Nincs semmiféle olyan megérzése, amely nem hagyja nyugodni?

Palstein egy jó darabig hallgatott. Majd ezt mondta:

–  Én személy szerint csakis valamiféle bosszút tudok elképzelni. Valaki, aki kétségbeesett, elvesztette a munkahelyét, talán mindenét, és gyűlöletét most rám vetíti. Ezt meg tudnám érteni. Nagyon is jól tudom, hogy állunk. Sok ember aggódik az egzisztenciájáért, amit jobb időkben mi biztosítottunk. – Kis szünetet tartott. – De legyünk őszinték, a jobb idők éppen most kezdődnek. Talán nem én vagyok a legmegfelelőbb ember, hogy ezt mondjam, de az olyan világ, amelyik energiaigényét környezetkímélő és megújuló erőforrásokból tudja kielégíteni, az olajgazdálkodást messze felülmúlja. Csak azt ismételhetem, újra és újra, hogy mindent megteszünk azért, hogy biztosítsuk az EMCO jövőjét. És egyúttal munkatársaink jövőjét is.

Egy órával később Gerald Palstein a lakosztályában pihente ki magát, bal karja a feje alatt, lábait szétterpesztette, mintha fárasztaná, hogy egymásra tegye őket. Holtfáradtan és kiégetten hevert a takarón a baldachinos ágy mennyezetét bámulva. Küldöttsége a Sheraton Anchorage-ban szállt meg, e nem éppen építészeti remekműveiről híres város egyik jobb szállodájában. Ami a történelmi épületekből megmaradt, az elpusztult az 1964-es földrengésben. A Good-Friday-rengésben, ahogyan emlegették. Ez volt a leghevesebb csuklás, amit a szeizmográfok amerikai földön valaha is mértek. Most már csak egy igazán szép épület állt a városban, a kórház.

Egy idő múlva felállt, kiment a fürdőszobába, és egészséges kezével hidegvizet fröcskölt az arcába. Egy csepp az orra hegyén maradt. Lepöckölte. Paris, a felesége mondogatta, hogy a szemeibe szeretett bele, a rejtélyes, őzikeszerű, földbarna szemekbe, a sűrű, szinte nőies szempillái alatt. E tekintet folyamatosan melankóliát tükrözött. Túlságosan is szép, túlságosan is intenzív a barátságos, de jellegtelen arcához viszonyítva. Homloka magas volt és sima, a haja hátul rövidre nyírva. Törékeny teste egy ideje aszketikus vonásokat öltött az alváshiány, a rendszertelen étkezés és a klinikai tartózkodás következtében, ahol is 4 hete kioperálták vállából a golyót. Palstein tudta, többet kellene ennie, de szinte soha nem volt étvágya. Amit elé tettek, annak java részét mindig otthagyta. A kimerültség nyugtalanítóan makacs érzése bénította, mintha egy vírus kerítette volna hatalmába, amellyel rövidke alvással a repülőgépeken már nem tudott úrrá lenni.

Megtörölte az arcát, elhagyta a fürdőszobát és az ablakhoz lépett. Sápadt, hideg nyári Nap ragyogta be a tengert. Északon az Alaszkai-hegység hófödte csúcsai. Nem messze a szállodától meglátta a ConocoPhilips egykori székházát. Most az EMCO logója díszelgett rajta, dacolva a már régen végbement változással. A Peak Oilfield Service Company épületében kiadó irodák árválkodtak. A korábbi BP-főhadiszálláson a UK Energies napenergia-részlegének egy leányvállalatát helyezte el, a többit egy turizmussal foglalkozó cégnek adta ki, de így is sok hely maradt üresen. Minden gurult a lejtőn lefelé. Néhány felirat már elmosódott: Anadarko Oil, Doyon Drilling, Marathon Oil Company. Alaszkát az a veszély fenyegette, hogy elveszíti az Egyesült Államok gazdaságilag legsikeresebb szövetségi állama büszke címét. A hetvenes évek óta a fosszilis tüzelőanyagokból befolyó állami bevételek több mint 80%-a az Alaska Permanent Fundba áramlott, amelyből minden lakos részesedett. Olyan jövedelem, amiről hamarosan le kell mondaniuk. A régióban középtávon a fém, a halászat, a fakitermelés és a szőrmeállat-tenyésztés marad. No és persze az olaj és a gáz, de igen kis mennyiségben és olyan áron, hogy érdemesebb a földben hagyni.

Az újságírók és aktivisták, akikkel az elmúlt néhány órát töltötte, semmiképpen sem képviselték a közvéleményt, amikor az olajgazdálkodás végének örültek, és a szemére vetették, hogy bele sem kellett volna fognia az egészbe. A hélium-3 Alaszkában valójában mérsékelt lelkesedést keltett, akárcsak a Perzsa-öböl térségében. A sejkek már a régi idők sivatagi környezetében képzelték el magukat, amikor földjeik iránt elsősorban a skorpiók és sivatagi bogarak érdeklődtek. Kuvait, Bahrein és Katar nagyságait nem hagyta aludni az elszegényedés kísértete. Alig akadt ember, aki komolyan Dubaiba szeretett volna menni. Peking letett már a Szaúd-arábiai iszlamisták támogatásáról, az Egyesült Államok, úgy tűnt, már el is felejtette Észak-Afrikát. Irakban, mint mindig, a síiták és a szunniták marták egymást. Irán szokás szerint nyugtalanságot keltett atomprogramjával, fogát vicsorítva minden irányba és Kína közelségére vágyva, az egyetlen nemzetre, amelyik – ha elhanyagolható mennyiségben is –, de Amerika mellett mégiscsak bányászott a Holdon hélium-3-at. A kínaiaknak nem volt űrliftjük, nem is tudták, hogyan kell építeni. Amerikán kívül senki sem rendelkezett efféle szerkentyűvel, amelynek szabadalmán Julian Orley ült, mint kotlós a tojásán. Kínának meg kellett elégednie a hagyományos rakétatechnológiával, annak minden anyagi hátrányával együtt.

Palstein megnézte az óráját. Az EMCO épületébe kellett mennie egy ülésre. Mint mindig, most is sokáig fog tartani. Fölhívta a Business-Centert és kérte, kössék össze Isla de las Estrellasszal. Ott 3 órával későbbre járt már, és legalább 20 fokkal melegebb volt. Jobb hely Anchorage-nál. Palstein inkább lett volna ott, mint Anchorage-ban.

Legalább jó utat akart kívánni Juliannek.

ISLA DE LAS ESTRELLAS,

CSENDES-ÓCEÁN

Amennyire izgalmas volt belépni a vulkánba, olyan egyszerűen hagyták el újra. Természetesen voltak menekülőutak. Miután kigyulladtak a fények, egy ésszerűen megvilágított, nyílegyenes folyosón keresztül hagyták el a barlangot, miközben az az érzésük támadt, hogy az egész hegy nem áll másból, mint papírmaséból és állványokból. A folyosó elég széles volt, hogy szükség esetén pánikba esett, egymást letaposó és verekedő emberek százai is kimenekülhessenek rajta. Az alig 150 méternyi út a Stellar Island Hotel egyik mellékszárnyába vezetett.

Chuck Donoghue Julianhez furakodott.

–  Elismerésem – harsogta. – Nem rossz!

–  Köszönöm.

–  A barlangot csak úgy találtátok, mi? Na ne! Kicsit sem segítettetek? Egy kis robbanószer ide, egy kicsi oda?

–  Csak a menekülőutaknál.

–  Hihetetlen mázli. Ugye, azt tudod, fiacskám, hogy az ötletet el kell lopnom tőled? Haha! Nem, ne tojj be, azért van még néhány saját ötletem. Istenem, hány hotelt építettem már életemben! Hány hotelt!

–  Harminckettőt.

–  He, tényleg? – mormogta Donoghue meglepetten.

–  Bizony ám, és talán megjön majd a kedved, hogy a Holdon is építs egyet – vigyorgott Julian. – Azért vagy itt, öregfiú.

–  Áhá! – röhögött Donoghue hangosan. – És én még azt hittem, azért hívtál meg, mert szeretsz engem.

A maga 75 évével a hotelmogul volt a társaságban a legidősebb, 5 évvel Juliannél is idősebb, aki viszont legalább 10 évvel nézett ki fiatalabbnak. A jelentéktelen korkülönbség nem akadályozta meg Donoghue-t abban, hogy a világ leggazdagabb emberét egy marhakereskedő nyálkás jovialitásával fiacskámnak szólítsa.

–  Persze, hogy szeretlek – mondta jókedvűen Julian, miközben Lynnt követték a liftekhez. – De elsősorban az én szállodáimat akarom megmutatni neked, hogy azokba fektesd a pénzedet... Amúgy ismered a viccet a férfiról és a közvéleménykutatásról?

–  Meséld!

–  Egy pasastól megkérdezik, melyik lehetőséget választaná. A: egész éjszaka szex a feleségével, B: ... B, vágta rá a pasas, B!

Elég szar vicc volt, tehát pont jó Chuckynak, aki nevetve le is maradt, hogy Aileennek elmesélhesse. Juliannek nem kellett megfordulnia, hogy lássa az asszony arcát, amint a felháborodás citromába harap. A Donoghue házaspáré volt minden idők majd' három tucat legimpozánsabb, legdrágább és leggiccsesebb szállodája. Számos játékkaszinót építettek, és egy nemzetközi művészügynökséget üzemeltettek, amelyben a varieté világsztárjai adták egymásnak a kilincset, artisták, énekesek, táncosok, állatidomárok, no és természetesen lehetett náluk olyan show-t rendelni, amelyben a hölgyekről minden ruha lekerült. De Aileen, a jó, kövér, süteményeket sütő Aileen nem szabadult meg hamisítatlan déli prüdériájától, mintha Las Vegas színpadain nem ugrálnának tucatjával olyan félmeztelen táncosnők, akiknek a szerződésén az ő aláírása szerepel. Szerette az istenfélelmet, a fegyvereket, a jó ételeket, a jó cselekedeteket és a halálbüntetést, ha másképp nem megy. No és mikor ment másképp? Az erkölcsösséget mindenek fölé helyezte. Mindezt figyelmen kívül hagyva képes volt kínos ruhácskákban friss virsliként megjelenni a vacsorán, hogy bezsebeljen néhány bókot a fiatalabb férfiaktól a lézerrel feszessé tett dekoltázsáért, hogy megkezdje szokásos anyáskodó hadjáratát, és a hülye viccet „hihi” és „brrr” hangok kíséretében mesélje tovább, hogy aztán a legvégén mindenkinek hozzon egy italt. Megint a másik oldala győzedelmeskedett, amit a minden teremtmény iránti őszinte aggodalom jellemez és lehetővé teszi, hogy az ember Aileen Donoghue-t ne csak elviselje, hanem még kedvelje is.

A liftek üvegkabinjai emberekkel és fecsegéssel teltek meg. A társaság hamarosan a teraszon találta magát, ami fölött immár az éjszakai égbolt hollywoodi kulisszája díszelgett. Egy estélyi ruhás idősebb hölgy királynői méltóssággal dirigált vagy fél tucat pincért. Pezsgőt és koktélokat szolgáltak fel, távcsöveket osztogattak az embereknek. Fly me to the moon, játszotta egy dzsesszzenekar.

–  Mindenki ide – kiáltotta vidáman Lynn. – Hozzám! Nézzetek keletre!

A vendégek jókedvűen követték az utasítást. Odakinn a platformon fények gyúltak, és ragyogó ujjak markolászták az éjszakai égboltot. Az építmények körül hangyányi emberek szorgoskodtak. Egy nagy hajó, valószínűleg teherhajó hatalmas tömege ringott békésen a tengeren.

–  Kedves barátaim – lépett előre Julian pohárral a kezében. – Az előbb nem mutattam meg nektek az egész műsort. A teljes változatban az OSS-t és a GAIA-t is láthattátok volna, de az csak azoknak a látogatóknak szól, akik nem részesülnek majd abban, amit ti tapasztalhattok meg. Mert az csak az olyan utasok olyan hozzátartozóinak szól, akik csak pár napot töltenek majd el a szigeten, hogy utána szépen hazamenjenek. De nektek meg szeretném mutatni a liftet. Tehát nincs szükségetek filmre, mert mindent a saját szemetekkel fogtok látni! A következő két hetet soha nem felejtitek majd el, ezt megígérem.

Julian kivillantotta tökéletes fogsorát. Taps hallatszott, eleinte csak szórványosan, majd mindannyian lelkesen csapták egymáshoz tenyerüket.

–  Oh yeah! – sikoltotta Miranda Winter.

Lynn büszkeségtől ragyogva lépett az apja mellé. – Mielőtt vacsorázni mennénk, jöjjön egy kis kedvcsináló az utazáshoz – az órájára pillantott. – Néhány percen belül várjuk vissza a két kabint az űrből. Többek között sűrített hélium-3-at hoznak a Földre, amit az OSS-en rakodtak fel. Azt hiszem, mostantól érdemes nem elmerülni a pohárban...

–  Bár én elvileg ezt tanácsolom mindenkinek – mondta Julian, és köszöntésre emelte saját poharát.

–  Világos – nevetett Lynn. – Azt ugyanis még nem mondtuk el, hogy az alkoholfogyasztást az OSS-en drasztikusan korlátozni fogjuk.

–  Ami igen sajnálatos – vágott egy grimaszt Bemard Tautou, majd poharát egy húzással lehajtva a nőre mosolygott. – Tehát fel kell készülnünk minden eshetőségre.

–  Azt hittem, hogy magának a víz a szenvedélye – piszkálódott Mukesh Nair.

–  Mais oui! Kiváltképp, ha alkohollal van keverve.

–  ”Az ivóedény, ha kiürült, már nem okoz igazi örömet” – szavalta Eva Borelius északias mosolyával.

–  Pardon?

–  Wilhelm Busch. Nem ismeri?

–  A súlytalanságban egyáltalán elnehezülhet az ember feje? – kérdezte Olympiada Rogasova félénken, mire a férje elfordult tőle és a csillagokat kezdte bámulni.

Miranda Winter, mint egy kislány, az ujjaival csettintett egyet.

–  S mi van, ha valakinek a súlytalanságban hánynia kell?

–  Akkor megtalál téged a hányadékod, akárhová bújsz is el – oktatta ki Evelyn Chambers.

–  Gömbképződés – bólintott Walo Ögi, és két kezével egy feltételezett hányadékgolyót formázott meg. – A hányadék gömbbé áll össze.

–  Én azt hiszem, inkább szétterül – mondta Karla Kramp.

–  Igen, úgy, hogy mindenkinek jusson belőle – bólogatott Borelius.

–  Amúgy szép téma. Talán inkább...

–  Ott – kiáltotta Rebecca Hsu. – Ott fent!

A láthatáron két világító pontocska villant tel. Egy ideig úgy tűnt, mintha orbitális pályán haladnának délkeleti irányba, csak közben egyre nagyobbak lettek. Olyan látvány volt ez, amely minden addigitól eltért. Úgy tűnt, a dimenzionális térben valami nagyon nem stimmel. Azután hirtelen mindenki felfogta, hogy a testek függőlegesen ereszkednek lefelé a világűrből, tökéletesen függőlegesen. Mintha a csillagok ereszkednének alá.

–  Jönnek – suttogta Sushma Nair átszellemülten.

Mindenki távcsövet ragadott. Néhány perc múlva már nagyítás nélkül is felismerhetővé vált két hosszúkás képződmény, némileg elcsúszva egymás mellett, amelyek űrrepülőkre emlékeztettek, csak éppen a farrészükön álltak és alsó felük tányérszerű platókban végződött. Kúp alakú csúcsaik világítottak, hengertestük oldalán helyzetjelző fények villantak fel szívverésnyi ütemben. A kabinok vészes száguldással közeledtek a platform felé, és minél közelebb értek, annál jobban beleremegett a levegő, mintha óriási dinamók lennének. Julian elégedetten állapította meg, hogy a látvány a fiát is magával ragadja. Amber szeme pedig akkorára nyílt, mintha a karácsonyi ajándékát várná.

–  Ez csodálatos – suttogta.

–  Igen – bólintott Julian. – Csupán technika, de mégis csodálatos. „A kellőképpen fejlett technikát nem lehet megkülönböztetni a mágiától.” Arthur C. Clarke mondta ezt. Nagy ember!

Tim nem szólt egy szót sem.

Juliant hirtelen elfojtott düh öntötte el. Egyszerűen nem értette, mi baja a fiának. Timnek nincs kedve a neki kijáró pozíciót elfoglalni az Orley enterprises-ban – az ő dolga. Mindenki járja a maga útját, még ha Julian tulajdonképpen nem is tudta elképzelni, hogy a konszernen kívül lehet másik út is, de jól van, rendben, legyen! De... mi az ördöggel bántotta meg Timet?

Ezután minden gyorsan zajlott le.

A végső fázist a jelenlévők hallható lélegzetvétele vezette be. Egy ideig úgy tűnt, a kabinok ágyúgolyókként csapódnak be a kerek terminálba és az egész platformot bedöntik a tengerbe, de hirtelen lelassul-rak, előbb az egyik aztán a másik, hogy a földi fényszórók fénygyűrűjében azután szinte komótosan ereszkedjenek le a világűr-pályaudvar kerek felületére, majd egymás után szépen eltűnjenek. Ismét felcsattant a taps, brávó-kiáltások hangzottak fel. Heidrun Finn O'Keefe mellé lépett, és két ujját szájába dugva füttyentett.

–  Még mindig biztos vagy benne, hogy be akarsz szállni? – kérdezte a férfi.

Heidrun gúnyosan végigmérte:

–  És te?

–  Naná!

–  Nagyképű!

–  Valakinek csak segítenie kell a férjednek, ha elkezded a falat kaparászni.

–  Majd meglátjuk, kinek lesz tele a gatyája.

–  Ha én lennék az – vigyorgott O'Keefe –, akkor emlékeztetlek majd az ígéretedre.

–  Mikor ígértem én neked bármit is?

–  Az előbb. Azt mondtad, fogod majd a kezem.

–  Ja, igen – Heidrun szája szöglete vidáman rándult meg. Egy pillanatra úgy tűnt, mint aki komolyan elgondolkodik. – Sajnálom, Finn. Tudod, unalmas vagyok és régimódi. Az én filmemben a nő esik le a lóról és a férfi az, aki megmenti őt az indiánoktól, miközben a nő természetesen rendesen sivalkodik.

–  Kár. Ilyen filmben még sohasem játszottam.

–  Beszélj az ügynököddel.

Kecsesen megemelte egyik kezét, mutatóujját kedvesen végighúzta Finn arcán, majd otthagyta. O'Keefe utánanézett, amint Walóhoz ment. Mögötte megszólalt egy hang:

–  Siralmas, Finn. Csajoztál, elbuktad.

Megfordult és Momoka Omura szép, arrogáns arcát látta meg. Az elkerülhetetlen partikról ismerték egymást, amelyeket Finn tulajdonképpen került, mint az orvosi előszobát influenza idején. Ha néha mégiscsak elment valamelyikre, akkor fárasztó rendszerességgel botlott bele Momokába, mint legutóbb is Jack Nicholson 80. születésnapján.

–  Nem kéne forgatnod? – kérdezte.

–  Még nem landoltam a tömegtermelésben, mint te, ha erre gondolsz – nézegette a körmeit. Szája szegletében gúnyos mosoly jelent meg. – De szívesen megtanítalak flörtölni.

–  Köszönöm – nevetett vissza Finn. – De a tanárral nem szabad kikezdeni.

–  Csak elméletileg, te marha. Ugye, nem képzeled, hogy hagynálak?

–  Nem? – húzódott félre a férfi. – Megnyugtató.

Omura hátravetette fejét és fújt egyet. Majd, mint már a második nő, aki Finnt néhány percen belül faképnél hagyja, büszkén Locatellihez ment, aki Marc Edwards és Mimi Parker társaságában magyarázott valamit a fúziós reaktorokról. O'Keefe vállat vont és Julianhez csatlakozott, aki Hannával, Rebecca Hsuval, a lányával és Rogasovékkal beszélgetett éppen.

–  De hogy megy fel a kabin? – érdeklődött Rebecca. Felpörgöttnek és dekoncentráltnak tűnt. – Aligha lebeghet fel a kábelen.

–  Nem magát láttam véletlenül az előbb az előadáson? – kérdezte ironikusan Rogasov.

–  Épp egy új illatot dobunk piacra – mondta Hsu, mintha ezzel mindent megmagyarázna. S valóban, az előadás felét a zsebszámítógépe képernyőjét bámulva töltötte, akkor is a marketingterveket korrigálta, amikor éppen az elvet magyarázták. A startnál úgy tűnt, mintha a kabinok farrészén található, tányér formájú platók bocsátanának ki ragyogó vörös sugarakat, pedig pontosan fordítva történt. A platók alsó részére fotovoltaikus cellákat erősítettek, a sugarak a pályaudvar belsejébe telepített óriási lézerektől származtak. Amint a sugár elérte a cellákat, a keletkező energia beindította a hajtóműrendszert, kabinonként 6 pár egymásnak feszülő kereket, amelyek közrefogták a kábelt. Amint a kerekek az egyik oldalon megmozdultak, a szemben lévők automatikusan elkezdtek forogni a másik irányba, a lift pedig megindult fölfelé.

–  Egyre jobban gyorsul – magyarázta Julian. – Néhány száz méter után eléri a...

A zakójában megcsördült a mobilja. Szemöldökét ráncolva húzta elő telefonját.

–  Mi van?

–  Bocsásson meg a zavarásért, Sir – mondta valaki a telefonközpontban. – Hívása van.

–  Nem ér rá később?

–  Gerald Palstein hívja, Sir.

–  Ó, persze! – Julian bocsánatkérően mosolygott a társaságra. -Magukra hagyhatom önöket egy pillanatra? Rebecca, ne szaladjon el. Elmagyarázom majd alaposan az elvet, akár többször is, ha ezzel boldoggá tehetem.

Gyors léptekkel bement egy kis helyiségbe a bár mögött, egy konzolhoz csatlakoztatta a mobilját és egy nagyobb képernyőre vetítette a képet.

–  Helló, Julian! – mondta Palstein.

–  Gerald. Hol a bánatban bujkálsz?

–  Anchorage-ban. Most temettük el az Alaszka-projektünket. Nem meséltem róla?

Az EMCO-menedzser leharcoltnak tűnt. Utoljára néhány héttel a merénylet előtt találkoztak. Palstein nyilvánvalóan egy hotelszobából telefonált: az ablakon túl hóval borított hegycsúcsok látszottak a sápadt, hideg égbolt alatt.

–  De – mondta Julian. – De még akkor, mielőtt rád lőttek volna. Tényleg hiányzik ez neked?

–  Nem vészes – legyintett Palstein. – A vállamban van a lyuk, nem a fejemben. Ezzel még lehet a Holdra utazni, ha nem is azonnal. Sajnos.

–  No és hogy ment?

–  Mondjuk úgy, Alaszka némi méltósággal a prémvadászok reneszánszára készül. A jelen lévő szakszervezetisek közül a legtöbben bizonyára szívesen elintézték volna azt, amit Kanadában a lövész elcseszett.

–  Ne tégy magadnak szemrehányást! Senki sem bírálta olyan élesen az olajosokat, mint te, mostantól pedig rád fognak hallgatni. Beszéltél a tervezett részesedésről?

–  A sajtójelentés kiment. Nagy téma volt.

–  No és? Hogy fogadták?

–  Mintha új utak keresésén fáradoznánk. Mindenesetre a többség jóindulattal vette.

–  Nagyszerű! Amint visszajöttem, aláírjuk a szerződéseket.

–  Mások viszont szemfényvesztésnek tartják – Palstein egy pillanatig tétovázott. – Ne áltassuk magunkat, Julian. Számunkra nagy segítség, hogy a fedélzetre vesztek...

–  Számunkra segítség!

–  De csodát nem tehetünk. Egyszerűen túl sokáig lovagoltunk a fő üzletágunkon. Na, mindegy, fő az, hogy a csődöt elkerüljük. Számomra sokkal kedvesebb, ha a jövőben középvállalat leszünk, mintha gigászként csődbe mennénk. Annak rettenetes következményei lennének. A lejtmeneten már nem változtathatok, talán a zuhanást meg tudom akadályozni. Vagy legalábbis az erejét tudom tompítani.

–  Ha valakinek sikerül, akkor neked... Gerald, öregem! Tényleg nagy kár, hogy nem tudsz velünk jönni.

–  Majd legközelebb. Ki vette át végül a helyemet?

–  Egy kanadai befektető, Carl Hanna. Hallottál már róla?

–  Hanna? – ráncolta homlokát Palstein. – Őszintén szólva...

–  Nem baj. Néhány hónappal ezelőtt még én sem ismertem. Azok közül való, akik csendben gazdagodtak meg.

–  Érdekli az űrutazás?

–  Éppen ezért érdekes! Az ő étvágyát nem kell felkeltenem. Mindenképpen invesztálni akar az űrutazásba. A fiatalságát sajnálatos módon Újdelhiben töltötte, és a régi kötődések miatt úgy érzi, India holdprogramját kell szponzorálnia – Julian elvigyorodott. – Lesz még dolgom a fickóval, amíg megpuhítom.

–  És a banda többi része?

–  Ó, abban biztos vagyok, hogy Locatelli 8 számjegyű összeggel száll be. Már csak nagyzási hóbortja is azt diktálja, hogy az űrben is állítson magának egy emlékművet, ráadásul a létesítményeink az ő rendszereivel vannak felszerelve. Logikus lenne, hogy befektet. Donoghue-ék és Marc Edwards bizalmasan már megígértek egy nagyobb összeget, már csak az a kérdés, hány nulla lesz a szám mögött. Izgalmasnak tűnik Walo Ögi. Lynn és én két éve ismertük meg a feleségét Zermattban, ahol képeket készített rólam. Itt van még Eva Borelius, talán ismered, egy német őssejtkutató...

–  Te, lehet, hogy egyszerűen kijegyzetelted a Forbes-listát?

–  Nem egészen. A Borelius Pharma céget a stratégiai menedzsmentünk ajánlotta figyelmembe, akárcsak Bernard Tautout, a szuezi vízcárt. Ő is afféle figura, akit jól megragadhatsz az egójánál fogva. Vagy Mukesh Nair...

–  Ó, Mr. Tomato – húzta fel elismerően szemöldökét Palstein.

–  Igen, kedves fickó. Ugyanakkor az űrrepülésben nem játszik. Tehát elsőre mit sem használ, hogy gazdag, más kritériumokat is figyelembe kellett vennünk. Például azt, hogy élhetőbb jövőt akarunk biztosítani az emberiségnek. Így már azok is kéz a kézben járhatnak, akiket az űrkutatás amúgy nem érdekel: Nair az élelmiszerrel, Tautou a vízzel, Borelius a gyógyszerekkel, én az energiával. Ez egyesít minket, s máris közénk tartoznak. Hozzájuk társul néhány vagyonos magánember, mint Finn O'Keefe, Evelyn Chambers és Miranda Winter...

–  Miranda Winter? Te jó ég!

–  Mi van, miért ne? Végtelen egyszerűségében fogalma sincs, hová tegye a pénzét, meghívtam hát, hogy kicsit a segítségére legyek. Hidd el, a keverék tökéletes. Az olyan alakok, mint O'Keefe, Chambers vagy Winter fellazítják a kört, igazán vonzóvá teszik, a végén pedig megszerzem mindegyiküket! Rebecca Hsunak és az ő luxuscikkeinek ugyan kevés köze van az energiához, ezzel szemben igenis érdekli a világűrturizmus, mintha a saját ötlete lenne. Teljességgel elbűvöli az elképzelés, hogy a jövőben a Holdon kortyolgasson Moët & Chandont-t. Láttad már a portfolióját? Kenzo, Dior, Louis Vuitton, L'Oreal, Dolce & Gabbana, Lacroix, Hennessy, a saját márkáiról nem is szólva, Boom Bang és az összes többi cucc. Nálunk olyan presztízsű piacot talál, mint sehol másutt. Csak a vele kötött reklámszerződésekből meglesz a fél OSS Grand.

–  Nem hívtad meg azt az oroszt is? Rogasovot?

Julian elvigyorodott.

–  Ő az én személyes kis kihívásom. Ha elérem, hogy a milliárdjait az én projektembe fektesse, akkor a súlytalanság állapotában cigánykereket vetek.

–  Moszkva aligha engedi neki.

–  Tévedés! Egyenesen erőltetni fogják, amíg azt hiszik, üzletet köthetnek velem.

–  Ami csak úgy jöhetne össze, ha építenél nekik egy űrliftet. Rogasov számára mindaddig úgy tűnik, hogy a pénze rajtad keresztül az amerikai űrkutatásba folyik.

–  Hülyeség. Úgy fog kinézni, mintha egy lukratív üzletbe folyna, s pontosan ez is fog bekövetkezni! Én nem Amerika vagyok, Gerald!

–  Én tudom. Ellenben Rogasov...

–  Ő is tudja. Nem hülye fickó az! A világ egyetlen nemzete sincs abban a helyzetben, hogy a komolyan vett űrutazást költségvetési forrásokból finanszírozza. Csak nem gondolod komolyan, hogy az a vidám kis államközösség, amelyik egykor meghitt egységben barkácsolta össze az ISS-t, multikulti-lázban égett? Bullshit! Senkinek nem volt pénze, hogy egyedül építse meg. Ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy valamit egyáltalán megépítsenek anélkül, hogy E.T. halálra röhögné magát. Ezért kellett együttműködniük, ezért játszottak nyílt kártyákkal, aminek az lett a következménye, hogy alig mozdult valami. Mindenütt hiányzott valami, mert minden szarra költötték a pénzt, csak éppen nem az űrutazásra. Csak a magánvállalkozások változtattak a dolgokon, miután Burt Rutan 2004-ben végrehajtotta az első sikeres kommerciális szuborbitális repülést a SpaceShipOne fedélzetén. No és ezt ki finanszírozta? Az Amerikai Egyesült Államok? A NASA?

–  Tudom – sóhajtotta Palstein. – Paul Allen.

–  Pontosan! Paul Allen, a Microsoft társalapítója. Magánvállalkozók mutatták meg a politikának, hogyan mehet minden gyorsabban és hatékonyabban. Mint ti, amikor az olajüzlet még ért valamit. Elnököket csináltatok és kormányokat buktattatok. Most pedig a hozzám hasonló emberek fizetik ki az államcsődöt okozók, az aggodalmasok és a nacionalisták tömkelegét. Nekünk van több pénzünk, több know-how-nk, jobb embereink, nálunk kreatívabb a klíma. Az Orley Enterprises nélkül nem lenne űrlift, holdturizmus, a reaktorkutatás még sehol sem lenne. A NASA-nak a maga néhány fityingjével még mindig el kell számolnia minden fing miatt valami inkompetens bizottság előott. Ellenben minket nem kontrollálhat senki, a világ egyetlen kormánya sem! És miért? Mert nem kötelezzük el magunkat egyetlen kormány mellett sem. Hidd el, erre Rogasov is vevő.

–  Azért az OSS használati utasítását mégse nyomd azonnal a kezébe! Még eszébe jut lekoppintani.

Julian jóízűen felnevetett. Majd hirtelen elkomolyodott.

–  Van valami újdonság merénylet-ügyben?

–  Nem igazán – rázta a fejét Palstein. – Most már nagyjából egyetértenek abban, hogy honnan lőttek, de az sem segít igazán. Nyilvános rendezvény volt, egy rakás emberrel.

–  Még mindig halvány gőzöm sincs, kinek állhatna érdekében, hogy megöljön téged. Az olajüzlet szertefoszlik a levegőben. Senki sem tud ezen azzal változtatni, ha lelövi a menedzsereket.

–  Az emberek nem racionálisan gondolkodnak – nevetett Palstein. – Különben téged lőottek volna le. Te tetted lehetővé a hélium-3 nagybani szállítását. A te lifted tett be az én üzletemnek.

–  Engem akár ezerszer is agyonlőhetnek, a világ akkor is átáll a hélium-3-ra.

–  Pontosan. Az efféle tetteket nem számításból hajtják végre, hanem kétségbeesésből. Merő gyűlöletből.

–  Hm, igen – Julian hallgatott és az állát dörzsölgette. – Én nem tudok gyűlölni. A gyűlölet számomra idegen. Dühös tudok lenni! Valakit a pokolba kívánni és el is küldeni, ha van értelme. A gyűlölet viszont tökéletesen értelmetlen.

–  Tehát addig nem találjuk meg a tettest, amíg az értelem után kutatunk – Palstein megigazította a karját rögzítő sínt. – Na, mindegy. Voltaképpen csak azért hívtalak fel, hogy jó utat kívánjak nektek.

–  Legközelebb feltétlenül eljössz te is. Amint jobban leszel.

–  Szívesen megnézném ezt az egészet, az biztos.

–  Meg fogod nézni, ember! – vigyorgott Julian. – Sétálsz te még a Holdon!

–  Akkor sok szerencsét. Húzd ki a pénzt a zsebükből!

–  Minden jót, Gerald! Hívlak majd. Odaföntről.

Palstein elmosolyodott:

–  Te már egészen fönt vagy.

Julian elgondolkodva nézte az üres képernyőt. Több mint egy évtizede, amikor az olajüzletág a maga jövedelmével és áremeléseivel még a kartellellenes hivatalokat foglalkoztatta, Palstein megjelent londoni irodájában, kíváncsian, hogy miféle munka folyik ott. A lift megvalósítása elé épp súlyos akadály gördült, mert az új, sokat ígérő anyagban, amelyből a kábelt fonni akarták, javíthatatlannak tűnő kristályproblémát fedeztek fel. A világ már tudta, hogy a holdporban hihetetlen mennyiség található egy anyagból, amely megoldást kínálhat minden energiaproblémára. Mindazonáltal azt nem tudták, hogyan lehetne az anyagot kibányászni és a Földre szállítani, ráadásul megfelelő reaktorok sem voltak, tehát úgy tűnt, a hélium-3 érdektelen. Julian ennek ellenére folytatta kutatásait, amiről az olajszektor tudomást sem vett, hiszen el volt foglalva olyan alternatív trendekkel, mint a szélerő és a fotovoltaika. Julian fáradozásait alig vette komolyan bárki is. Egyszerűen valószínűtlennek tűnt, hogy sikerrel járjon.

Palstein azonban türelmesen végighallgatta, és az ExxonMobil-lal kötött házassága révén éppen akkor emco-vá avanzsált vállalata igazgatótanácsának azt javasolta, hogy vásároljanak részesedést az Orley Energy és az Orley Space vállalkozásaiban. A vállalatvezetőség elutasította a javaslatát, de Palstein fenntartotta a kapcsolatot az Orley enterprises-zal, Julian pedig megszerette és becsülte a melankolikus, mindig a bizonytalan távolba néző férfit. Noha az azóta eltelt hosszú évek során három hetet, ha együtt töltöttek, leginkább spontán ebédeken és különféle rendezvényeken, ráadásul privát keretek között igen ritkán, mégis valami barátságféle fűzte őket egymáshoz, s ezt még az sem zavarta meg, hogy egyikük makacssága a másik üzletágát elindította a megsemmisülés felé vezető úton.

Az utóbbi időben Palstein egyre gyakrabban kényszerült arra, hogy bejelentse bizonyos bányászati szándékaik elvetését, mint legutóbb Alaszkában vagy három héttel korábban Albertában, ahol feldühödött emberek százai elé kellett kiállnia, és meg is lőtték.

Julian tudta, hogy a menedzsernek igaza van. Az Orley Enterprises-ban való részesedés nem fogja megmenteni az EMCO-t, de talán hasznos lesz Gerald Palstein számára. Fölállt, elhagyta a helyiséget és visszatért a vendégeihez.

–  Tehát egy háromnegyed óra múlva ugyanitt vacsora – mondta éppen Lynn. – Maradhatnak itt is, élvezhetik a kilátást és az italokat, de át is öltözhetnek. Akár még dolgozhatnak is, ha éppen ez a kedvenc droguk, a munkához is optimális feltételeket teremtettünk.

–  S mindezt az én fantasztikus lányomnak köszönhetik – mondta Julian és átkarolta Lynn vállát. – Elbűvölő. Ő hozott létre itt mindent. Számomra ő a legnagyobb.

A vendégek tapsoltak. Lynn mosolyogva hajtott fejet.

–  Csak semmi álszerénység – súgta neki Julian. – Nagyon büszke vagyok rád. Mindent tudsz. Tökéletes vagy.

Nem sokkal később Tim a negyedik emelet folyosóján baktatott. Mindenütt antiszeptikus tisztaság. Útközben két biztonsági emberrel és egy takarítórobottal találkozott, amelyik hiába kereste e részben belakott világ nem létező vagy már eltakarított nyomait. Amint a masina szorgalmasan zümmögve próbált léte igazolásának nyomába eredni, valami mélyen csüggesztő érzés tapadt hozzá. Sziszüphosz, aki végre felgörgette a követ a hegyre, és most már nincs semmi dolga.

Nővére szobája előtt megállt és megnyomta a csengőt. Arcképét egy kamera közvetítette a lakosztály belsejébe, majd meghallotta Lynn hangját:

–  Tim! Gyere be.

Az ajtó kinyílt. Látta, amint Lynn egy izgató, hosszú ruhában sétál fel és alá a panorámaablak mellett, hátat fordítva a belépőnek. Kibontott haja lágy hullámokban omlott a vállára. Amint hátrafordulva rámosolygott, kék szemei akvamarinként ragyogtak. Gyors mozdulattal megfordult, megmutatva dekoltázsát. Tim nem vett róla tudomást, miközben a nővére úgy bámult el mellette, hogy mosolya már az elhülyülés határát súrolta. Tim egy golyóforma fotelhez lépett és a benne helyet foglaló – egy egyszerű kimonóba öltözött, bebugyolált lábú, fejét hátravető – nő orcájára nyomott egy csókot.

–  Lenyűgöző – mondta. – Valóban.

–  Köszönöm.

Az estélyi ruhás valami továbbra is ott vonaglott előttük, ide-oda forgott, fürdőzött saját egójában, miközben az igazi Lynn arcáról lehervadt a mosoly. Tim leült egy zsámolyra és Lynn holografikus alteregójára mutatott:

–  Ezt akarod ma este felvenni?

–  Még nem tudom – ráncolta a homlokát Lynn. – Talán túl ünnepélyes, nem? Legalábbis egy csendes-óceáni szigeten.

–  Meglepő gondolat. Ti már az összes érvényes déltengeri romantikát hatályon kívül helyzetétek. Nagyon jól néz ki, vedd fel. Vagy mi az alternatíva?

Lynn ujjai a távirányító felé nyúltak. Képmásának külseje átmenet nélkül megváltozott. A holo-Lynn most egy karját és vállát szabadon hagyó barackszínű catsuitot viselt, amit ugyanazzal az üres kecsességgel mutatott be, mint előbb az estélyi ruhát. Pillantása a képzeletbeli csodálóknak szólt.

–  Tudod úgy programozni, hogy rád nézzen?

–  Jaj, csak azt ne! Csak nem gondolod, hogy egész idő alatt magamat akarom bámulni?

Tim felnevetett. Saját avatárja a kétdimenziós animációs filmek korából való filmfigura, Wall-E volt, egy ócskának kinéző robot, amelynek kedvessége egyáltalán nem állt arányban a kinézetével. Tim még gyerekként látta a filmet és azonnal beleszeretett a figurába. Talán azért is, mert Julian hegyeket megmozgató és csillagokat az égből lehozó világában saját magát is ócskának találta.

–  Nézd csak – mondta Lynn. – Így?

A képmás lobogó frizuráját most föltűzte.

–  Jobb – mondta Tim.

–  Tényleg? – engedte le Lynn a vállait. – A francba, egész nap föltűzve hordtam, de igazad van. Hacsak...

A képmás most egy szorosan simuló türkizszínű blúzt és pezsgőszínű nadrágot mutatott be.

–  No és így?

–  Miféle ruhák ezek egyáltalán? – érdeklődött Tim.

–  Mimi Kri. Mimi Parker aktuális kollekciója. Az egész szajrét magával hozta, miután megígértem neki, hogy valamit felveszek majd belőle. A katalógusa a legtöbb avatárprogrammal kompatibilis.

–  Az enyém is hordhatná tehát a cuccokat?

–  Amennyiben átszabnák őket lánctalpakra és markoló-kezekre, igen. Hülyeség, Tim, csak emberi képmásoknál működik. A program amúgy kegyetlen. Ha túl kövér, vagy túl kicsi vagy Mimi kreációihoz, megtagadja az átszámítást. A probléma abban rejlik, hogy a legtöbb ember túlságosan megszépíti saját képmását, így, noha a számítógépen még minden stimmel, a valóságban mégis szarul néznek ki.

–  Az ő bajuk – Tim összehúzta a szemöldökét. – Hé, a képmásodnak túl kicsi a feneke! A fele a tiédnek, nem, a harmada. No és hol van a pocakod, hol a narancsbőröd?

–  Marha – nevetett Lynn. – Egyáltalán mit akarsz?

–  Á, semmit.

–  Semmit? Az is egy ok, hogy meglátogass.

–  Na igen – tétovázott. – Amber úgy véli, túlzásba viszem az aggodalmaskodást.

–  Nem, rendben van.

–  Nem akartam az előbb az idegeidre menni.

–  Kedves tőled, hogy aggódsz. Komolyan.

–  Mégis. Talán... – a kezét tördelte. – Tudod, egyszerűen az a helyzet, hogy azt hiszem, Julian teljesen vak, ami a környezetét illeti. Felkutathat egyes atomokat a tér-idő rendszerben, de ha holtan fekszel előtte a sírban, akkor legfeljebb csak azért panaszkodik, mert nem figyelsz rá.

–  Ne túlozz.

–  A te összeomlásodat mindenesetre nem vette észre. Emlékezz csak.

–  Annak már 5 éve – mondta Lynn szelíden. – Nem is volt tapasztalata az ilyesmivel.

–  Hülyeség. Egyszerűen nem vette figyelembe. Miféle különleges tapasztalatokra lenne szükség ahhoz, hogy a depresszióval és rettegéssel párosuló kiégést felismerje? Julian világában nem omlik össze az ember, ez a helyzet. Ő csak szuperhősöket ismer...

–  Talán hiányzik belőle a szabályozó erő. Anya halála után...

–  Anya 10 éve meghalt, Lynn. 10 éve! Amióta föltűnt neki, hogy anya valamikor megszűnt lélegezni, beszélni, enni és gondolkodni, azóta vadul kúrogat mindenkit, akit csak ér, és...

–  Ez az ő dolga. Tényleg, Tim.

–  Jól van, befogom a pofám – nézett föl a plafonra, mintha ott találhatná meg látogatása valódi okát. – Valójában csak azért jöttem, hogy elmondjam neked, milyen fantasztikus a hoteled. És hogy örülök az utazásnak.

–  Kedves vagy.

–  Komolyan. Mindent a kezedben tartasz. Mindent nagyszerűen szerveztél meg – vigyorgott. – Még a vendégek is elviselhetőek valamennyire.

–  Ha valamelyikük nem tetszik neked, eltüntetjük majd a vákuumban. – Lynn a szemét forgatta, és üres, tompa, vészjósló hangon folytatta: – A világűrben senki sem hallja a kiáltásodat!

–  Hú – nevetett Tim.

–  Örülök, hogy te is jössz – tette még hozzá Lynn halkan.

–  Lynn, megígértem, hogy vigyázok rád, s ezt meg is teszem. – Fölállt, lehajolt és még egyszer megpuszilta a nőt. – Tehát viszlát. Ja, igen, a nadrágot és a blúzt vedd fel. Remekül áll hozzá a kibontott haj.

–  Pontosan ezt akartam hallani, kisöcskös.

Tim elment. Lynn tovább nézegette képmását, amint ékszereket próbál. Az avatárok lényegében virtuális asszisztensek voltak, formát öltött programok, amelyek segítettek megszervezni a hálózatban élő ember mindennapi életét és egy komornyik, egy partner vagy egy játszótárs illúzióját nyújtották. Adatokat kezeltek, találkozókra emlékeztettek, információkat szereztek, szörföltek a neten, és a személyiségüknek megfelelő javaslatokkal látták el a felhasználójukat. A kialakításukban nem voltak korlátok, amihez a virtuális klónozás is hozzátartozott, legyen ennek oka merő nárcizmus, vagy az a praktikus szempont, hogy ezáltal a felhasználó megtakarította a butikokba az utat. Öt perc múlva Lynn felhívta Mimi Parkert. Az avatár összezsugorodott és lefagyott, a holofalon helyette a kaliforniai lány jelent meg csuromvizesen, derekán egy törölközővel.

–  Éppen a zuhanyzóból jövök – mondta bocsánatkérően. – Találtál valami szépet?

–  Ezt – mondta Lynn, és elküldte az avatár jpg-képét, ami azonnal meg is jelent Parker kijelzőjén.

–  Ó, remek választás. Nagyon jól áll neked.

–  Szuper. Azonnal szólok a szerviznek, rögtön jön valaki és elhozza tőled a ruhát.

–  Rendben. Akkor, viszlát.

–  Viszlát – nevetett Lynn. – És kösz!

A kép eltűnt. Lynn mosolya azonnal le is hervadt. A pillantása félresiklott. Üressé vált tekintettel bámult maga elé és Julian utolsó megjegyzését ismételgette, amit akkor mondott, mielőtt elhagyták volna a teraszt.

„Nagyon büszke vagyok rád. Te vagy a legnagyobb. Tökéletes vagy.”

Tökéletes.

Akkor miért nem érezte magát annak? Apja csodálata úgy nyomasztotta, mint egy olyan házra felvett kölcsön, amelynek ragyogó a homlokzata, de tönkrementek benne a vezetékek. Amióta a lakosztályába lépett, mintha üvegen járna, mintha a föld beszakadhatna alatta. Föltápászkodott, berohant a fürdőszobába, elővett két kicsi, zöld tablettát, és mohó kortyokkal leöblítette őket. Ezután elgondolkodott, majd bevett egy harmadikat is.

Lélegezni, érezni a testet. Szépen mélyet lélegezni.

Miután egy ideig a tükörképét bámulta, tekintete az ujjaira vándorolt. A mosdót markolászták, kézfején kirajzolódtak az inak. Egy ideig azt mérlegelte, hogy letöri a mosdót, ami persze nem sikerülne, de legalább visszatartaná attól, hogy üvöltsön.

Te vagy a legnagyobb. Tökéletes vagy.

Nyald ki a seggem, Julian, gondolta.

Ugyanebben a pillanatban elöntötte a szégyenérzet. Hevesen dobogó szívvel a földre vetette magát és nyögdécselve megcsinált 30 fekvőtámaszt. A fürdőben talált egy üveg pezsgőt, és felkapott egy poharat, noha amúgy alig fogyasztott alkoholt. A fekete lyuk, ami megnyílt alatta, kezdett ismét bezárulni. Fölhívta a szervizt és elküldte Mimi Parker lakosztályába, majd beállt a zuhany alá. Amikor negyedórával később blúzban és nadrágban, kibontott frizurával belépett a liftbe, Aileen Donoghue várt rá, aki pont úgy nézett ki, ahogy azt várni lehetett. Fülcimpáin két karácsonyfadísz himbálózott. Két mellének hatalmas völgye bekebelezett egy nyakéket.

–  Oh Lynn, te... hm... – küszködött Aileen a szavakkal. – Nagy Isten, mit is mondhatnék. Csodaszép vagy! Ó, milyen szép lány is vagy te! Engedd meg, hogy megöleljelek! Julian jogosan büszke rád.

–  Köszönöm, Aileen – nevetett Lynn félig fuldokolva.

–  És a hajad! Kibontva sokkal jobban áll neked, persze nem akarom azt mondani, hogy mindig hordd kibontva, de így kihangsúlyozza a nőiességed. Csak ne lennél... hoppá.

–  Igen?

–  Semmi.

–  Mondd már.

–  Ah, ti fiatalok, ti mind olyan gebék vagytok!

–  Aileen, 58 kiló vagyok.

–  Igen, tényleg? – Aileen nyilvánvalóan nem ezt a választ szerette volna hallani. – Na, mindegy, ahogy fölérünk, készítek neked egy tányérral. Enned kell, gyermekem. Az embernek ennie kell.

Lynn megnézte magának és elképzelte, ahogy a karácsonyfadíszeket kitépi a füléből. Hipp-hopp, olyan gyorsan, hogy a fülcimpái felszakadnak és a spriccelő vércseppek finom ködje ellepi a lift tükröződő üvegét.

Megnyugodott. A zöld tabletták hatni kezdtek.

–  Rettenetesen örülök a holnapnak – mondta szívélyesen. – Amikor majd elindulunk. Igazán szép lesz!

2025. május 23.

Az állomás

ORLEY SPACE STATION-OSS,

GEOSTACIONÁRIUS PÁLYA

Evelyn Chambers álmodott.

Egy különös, körülbelül 4 méter magas és 5 méter mély, mintegy 6 méter széles szobában volt. Az egyetlen sík felület a hátfal volt, a plafon és a padló erősen ívelten ért össze, amiből arra következtetett, hogy egy elliptikus csőben van. A cső két végén az építők kör alakú válaszfalakat emeltek. A válaszfalak be voltak zárva, de nem azt érezte, hogy be lenne csukva valahová, ellenkezőleg: annak bizonyosságát jelentette, hogy biztos helyen van.

A szobában, úgy tűnik, minden a feje tetejére állt. A padló fölött egy repülőszőnyeg természetességével egy nem túl barátságos ágy lebegett, ezenkívül egy íróasztal székkel, és egy számítógép óriási monitorral. Diszkrét fény világította be a teret, matt üvegajtó mögött rejtőzött a zuhany, a mosdó és a WC. Az egész egy futurista hajókabinra emlékeztetett, csak éppen a kényelmes, vörös kárpitú díványok a mennyezet alatt lebegtek, mégpedig fordítva.

Mindazonáltal az volt a legfurcsább, hogy Evelyn Chambers mindezen benyomásokat úgy érzékelte, hogy testének egyetlen porcikája sem állt kapcsolatban a térrel vagy annak berendezési tárgyaival. Amint a spanyol, indián és észak-amerikai gének válogatott összjátéka megteremtette, meztelenül lebegett az elülső fal 3 méter hosszú panorámaablaka előtt, testét semmi sem ölelte át, csupán a kellemesen 21 fokra temperált levegő. A csillagos égboltot szemlélte, amely oly tiszta és telt volt, hogy mindez csakis álom lehetett. Jó 36000 kilométerrel alatta csillogott a Föld, akár egy impresszionista festmény.

Csak álom lehetett.

De Chambers nem álmodott.

Mióta előző nap megérkezett, nem tudott betelni távoli otthona látványával. Semmi nem zavarta a kilátást, se egy rács, se egy antenna, se egy modul, de még a világűrliftnek a nadír felé elhajló kábele sem. Csendben annyit mondott, világítás ki, és kialudtak a fények. Persze volt egy kézi távirányító is a szervizrendszer kezeléséhez, de semmiképpen sem akarta vállalni a kockázatot, hogy tökéletes pozícióját valamiféle ketyere kezelésével tönkretegye. Már 15 órája tartózkodott az OSS-en, kezdett hozzászokni a súlytalansághoz, bár a fent és lent irányának elvesztése továbbra is idegesítette. Annál jobban meglepte viszont, hogy nem lett a hírhedt űrbetegség áldozata, mint például Olympiada Rogasova, aki ágyához szíjazva, vinnyogva azt kívánta, bárcsak soha ne született volna meg. Vele ellentétben Chambers tömény boldogságot érzett, annak a legmagasabb fokát, amit gyermekkorára visszaemlékezve karácsonyi sütemény-érzésnek nevezett: droggá desztillált tiszta örömöt.

Lélegezni is alig mert.

Megállapította, hogy egyáltalán nem egyszerű egyetlen ponton megmaradni. A súlytalanságban az ember akaratlanul is magzati pozíciót vesz fel, ám Chambers kinyújtotta a lábait és karját a melle előtt keresztbe fonta, mint egy búvár, akit a zátony mellett sodor a víz. Minden hevesebb mozdulat azt eredményezte volna, hogy forogni kezd, vagy ellebeg az ablaktól. Most, amikor minden fény kialudt és a helyiség minden berendezésével együtt a kvázilétezésbe ment át, agykérgi váltóművének minden idegsejtjével át akarta érezni azt az illúziót, hogy semmiféle védőburok nem veszi körül, hanem Kubrick csillaggyermekéhez hasonlatosan egyedül és meztelenül lebeg e csodaszép bolygó fölött. Hirtelen apró, csillogó golyócskákat látott tovalibbenni, és rájött, hogy ezek az ő könnycseppjei.

Vajon így képzelte ezt az egészet? Egyáltalán el tudott-e bármit is képzelni alig 24 órával ezelőtt, amikor a helikopter leszállt a tengeri platformra, az utazók kiszálltak, miközben az éjszaka már fellibbentette a szoknyáját, de a csodás napkelte nem tudta magára vonni a figyelmet? A távolból a platform impozáns és titokzatos látványt nyújt, kissé ijesztőnek is tűnik, most már egészen másképp elbűvölő, inkább letaglózó. Először érzik azt, hogy ez bizony mégsem Disneyland, nincs már visszaút, ezt a világot hamarosan egy másik, idegenszerűre cserélik fel. Chamberst nem lepi meg, hogy néhányan a csoportból vissza-visszatekingetnek az Isla de las Estrellasra. Például Olympiada Rogasova, Paulette Tautou – még Momoka Omura is lopott pillantásokat vet a repedezett sziklára, amelyen a Stellar Island Hotel fényei váratlanul otthonosan ragyognak, mintha arra figyelmeztetnék őket, hagyják már ezt az ostobaságot, térjenek haza a friss gyümölcslevekhez, a naptejhez és a tengeri madarak rikácsolásához.

Miért mi, kérdezi dühösen. Miért éppen a nők azok, akiknek a gondolatra, hogy be kell szállniuk a liftbe, kellemetlen érzésük támad? Tényleg ilyen gyáva nyulak lennénk? Az evolúció által lettek a notórius aggodalmaskodók szerepébe kényszerítve, mert az ivadékokat semmiféle veszedelemnek nem szabad kitenni, miközben a hímek – immár nem szükségesek, hiszen leadták spermáikat – nyugodtan előretörhetnek az ismeretlenbe és ott el is pusztulhatnak? Ám ugyanebben a pillanatban észreveszi, milyen erőteljesen izzad Chuck Donoghue, milyen ideges feszültség látszik Walo Ögin, ugyanakkor Heidrun Ögi arca izgatott várakozást, Miranda Winteré gyermeki lelkesedést, Eva Boreliusé pedig intelligens érdeklődést mutat, így mégis megbékél a helyzettel. Együtt mennek föl a pályaudvar hatalmas, többemeletes hengerébe, és hirtelen ráeszmél, miért is lett az előbb annyira ideges.

Kínos – de neki is teli van a nadrágja.

–  Őszintén szólva – szólal meg a mellette sétáló Marc Edwards –, nem érzem most túl jól magam.

–  Neeem? – somolyog Chambers. – Én azt hittem, maga egy kalandor.

–  Ja, persze.

–  Legalábbis ezt mesélte a műsoromban. Roncsbúvárkodás, barlangi búvárkodás...

–  Azt hiszem, ez itt egészen más, mint a búvárkodás – Edwards elmélázva nézegeti jobb mutatóujját, amelynek első perce hiányzik. – Valami egészen más.

–  Amúgy soha nem mesélte el, hogy ez hogyan történt.

–  Nem? Egy golyóhal. A Yucatánon történt, egy zátonynál. Bosszantottam. Ha megpiszkáljuk az orrukat, feldühödnek, hátrálnak és felfújják magukat. Folyamatosan böködtem – piszkálja Edwards a képzeletbeli golyóhalat –, csakhogy mindenütt korallok voltak, így nem tudott már hova hátrálni, tehát egyszerűen kitárta a száját. Az ujjam eltűnt benne. Ja. Nem lenne szabad azzal kísérleteznie az embernek, hogy az ujját egy csukott szájból kihúzza, főleg nem erőszakkal. Amikor kihúztam, csak a csont állt ki.

–  Ilyesmitől legalább odafent nem kell tartania.

–  Nem – nevet Edwards. – Valószínűleg ez lesz életünk legbiztonságosabb nyaralása.

Belépnek a pályaudvarra. Kerek, belülrőol még nagyobbnak tűnik, mint ahogyan azt kívülről sejteni lehet. Erőos fényszórók világítanak meg két, egymással szemben elhelyezkedő építményt, amelyek egymásnak tükörképei, minden részletükben megegyeznek. Középen a kábel feszesen indul ki földi rögzítéséből függőlegesen az ég felé, körülötte három, hordó alakú képződmény, kinézetük alapján ágyúk vagy keresőreflektorok is lehetnének, nyílásuk az ég felé tátong. Mindegyik építmény körül kétembernyi magasságú rács húzódik. Rései elég nagyok ahhoz, hogy valaki átpréselje magát raja, de azért egyértelműen jelzi, ezt nem érdemes megpróbálni.

–  És tudjátok, miért nem? – kérdezi Julian ragyogó hangulatban. – Mert a kábellel való minden közvetlen érintkezés azonnal egy testrészbe kerülhet. Gondoljátok csak el, több mint egyméternyi szélessége mellett is keskenyebb egy borotvapengénél, ráadásul hihetetlenül kemény. Ha egy csavarhúzót hozzáérintenék, forgácsot csinálna belőle. Meg akarja valaki próbálni az ujjával? Meg akar szabadulni valaki a házastársától?

Chambersnek eszébe jut egy újságíró mondása, miszerint Julian Orley nem megy a színpadra, a színpad követi őot, akármerre is jár. Találó, bár nem teljesen felel meg az igazságnak. Valóban hinni lehet a fickónak, minden egyes szavának, mert pusztán az önbizalma elegendő ahhoz, hogy minden kétséget, aggodalmat, feltételezést, tagadást és esetlegességet a kénsav könyörtelenségével oszlasson el.

A talaj fölött jó 20 méterrel a kabinok molyként lógnak a kábeleken. Közelről nézve már alig emlékeztetnek űrrepülőgépre, már csak azért sem, mert hiányzik a vezérsík és szárnyaik sincsenek. Ehelyett a napelemekkel telezsúfolt alsó részük dominál. Kinézetük a két nap alatt, ami landolásuk óta eltelt, némileg megváltozott, hiszen a folyékony hélium-3 szállítására alkalmas tankokat most gömbölyded, ablaktalan utasszállító modulokra cserélték. Egy emelvényről acél járólapok vezetnek a beszállónyílásokon át a kabinok belsejébe.

–  Az ön technológiája? – kérdezi Ögi, aki Locatelli mellett sétál, a liftek napkollektoraira pillantva.

Locatelli nyújtózkodik, és megnő egy centiméterrel. Látványára Chambersnek az elhunyt Moammer Kadhafi jut az eszébe. Meglepő a hasonlóság, akárcsak az uralkodói póz.

–  Mi más lenne – mondja lenézően. – A hagyományos vacakkal ezek a ládák 10 métert sem emelkednének.

–  Ó, valóban?

–  Valóban. A Lightyears nélkül nem működne itt az égvilágon semmi.

–  Tehát valóban azt akarja állítani, hogy a lift maga nélkül nem működne? – mosolyog Heidrun.

Locatelli úgy bámul rá, mint egy ritka bogárfajtára.

–  Mit ért maga ehhez?

–  Semmit. Csak maga olybá tűnik nekem, mintha itt állna egy elektromos gitárral a nyakában, és azt állítaná, hogy akusztikus gitárral csak szart lehet csinálni. Kicsoda is maga tulajdonképpen?

–  Ó mein Schatz – Ögi dús bajsza megremegett jókedvében. -Warren Locatelli az alternatív energiák Captain Americája. Megháromszorozta a napelemek hatékonyságát.

–  Jól van na – mormogja mellettük Momoka Omura. – Túl sokat azért ne várjon tőle.

Ögi összeráncolja szemöldökét.

–  Maga talán nem hiszi, lótuszvirágom, de Heidrun napról napra felülmúlja az elvárásaimat.

–  Mégis miben? – biggyeszti le ajkait gúnyosan Omura.

–  Önnek ehhez nincs elég fantáziája. De azért kedves, hogy megkérdezi.

–  Mindenesetre az energia hagyományos kihasználásával ezek az izék csak másznának fölfelé – szólal meg Locatelli, mintha nem is miatta vitáznának. – Napok alatt érnénk csak el a célunkat. Szívesen elmagyarázom, ha érdekli magukat.

–  Megértenénk egyáltalán? – kérdi Heidrun hangosan és aggodalmasan, Ögi felé fordulva.

–  Nem vagyok benne biztos, mein Schatz. Mi, svájciak mindenben nagyon lassúak vagyunk. Ezért is kellett évekkel ezelőtt megépítenünk azokat a részecskegyorsítókat.

–  Hogy gyorsabb svájciakat produkálhassunk?

–  Úgy ám.

–  Nem megy az állandóan tönkre?

–  De, sajnos igen.

Chambers szorosan fölzárkózik hozzájuk, és magába szívja a szavakat, mint méhecske a nektárt. Szereti az ilyesmit. Így van ez mindig: túl sok paradicsommadár egy ketrecben, ilyenkor röpködnek a tollak.

A beöltözés már előre jelzi, hogy mi vár rájuk. Mindegyikük narancssárga-ezüst overallba bújik, az Orley Enterprises színeibe, majd az egész csoport fölmegy az emelvényre, ahonnan a járólapok a liftekhez vezetnek. Julian bemutat nekik egy erőteljes felépítésűu fekete férfit, aki nem más, mint Peter Black.

–  Legalább könnyű megjegyezni – mondja vidáman Black és kezet fog mindenkivel. – Szólítsanak egyszerűen Peternek.

–  Peter az egyik pilótánk és expedícióvezetőnk – magyarázza Julian. – Ő és Nina... á, éppen ott jön.

Szőke, rövid hajú nő bújik ki az egyik nyílásból, fitos orra teli szeplőkkel. Amint csatlakozik hozzájuk, Julian átöleli erőteljes vállát. Chambers lehunyja a szemét és magában fogadni merne, hogy Nina alkalmanként szívesen látott vendég Julian hálószobájában.

–  Engedjék meg, hogy bemutassam: Nina Hedegaard, Dániából.

–  Hey! – integet körbe Nina.

–  Ugyanaz a feladata, mint Peternek. Pilóta és expedícióvezető. Az elkövetkezendő két hétben ők ketten lesznek mellettetek, ha valamelyikőtöknek kedve támadna a végtelen távolságokhoz. Megmutatják majd nektek Holdunk legszebb részeit, és megvédenek a titokzatos űrlényektől, például a kínaiaktól. Ó, bocsánat, Rebecca, természetesen a vörös kínaiakra gondoltam.

Rebecca Hsu, mintha valamin rajtakapták volna, felpillant mobilja kijelzőjéről.

–  Nincs térerőm – mondja könyörögve.

A liftkabin belseje szűkös. Mászni kell. Hat darab, létrával összekötött, öt ülésből álló sort rendeztek el egymás fölött. A csomagokat a másik liftbe pakolták. Evelyn Chambers Miranda Winter, Finn O'Keefe és Rogasovék társaságában ül egy sorban. Hátradől, lábait kinyújtja. Az ülések bármelyik légitársaság királyi kategóriájú üléseivel felveszik a versenyt.

–  Jaj, de jó! – ujjong Miranda Winter. – Dán.

–  Ön szereti Dániát? – kérdi Rogasov hűvös udvariassággal, miközben Olympiada mereven előrefelé bámul.

–  Na de kérem! – vonja fel szemöldökét Winter. – Én magam is dán vagyok.

–  Bocsássa meg tudatlanságomat, én az acéliparban vagyok otthon – mosolyodik el Rogasov. – Kegyed talán színésznő?

–  Hm. Erről megoszlanak a vélemények – kacag fel Winter hangosan és közönségesen. – Mi is vagyok én, Evelyn?

–  Egy szórakoztató tényező? – javasolja Chambers.

–  Na igen, tulajdonképpen modell. Annyi mindent csináltam már. Természetesen nem voltam mindig modell, előtte eladóként dolgoztam egy sajtospultnál, a sütőt kezeltem a McDonald's-nál, ám ezután felfedeztek egy castingshow-ban és azonnal szerződtetett a Levi's. Miattam, kérem, autók karamboloztak! Úgy értem, 1 méter 83 centi vagyok, szép, fiatal, cicik, igazi cicik, érti, valódiak. Nem is csoda, hogy Hollywoodból felhívtak.

Az ülésébe süppedő O'Keefe összevonja szemöldökét. Olympiada Rogasova pedig, úgy tűnik, rájött, hogy a realitások elől nem menekülhet el úgy, hogy egyszerűen félrenéz.

–  Mi mindenben játszott? – kérdi bágyadtan.

–  Ó, az áttörést a Criminal Passion, egy erotikus thriller jelentette – mosolyog Winter édesen. – Még díjat is kaptam érte, de ezt inkább nem részletezném.

–  Miért? Ez nagyon is... ez nagyszerű.

–  Á, nem. Az Arany Málna díjat kaptam, amit a legrosszabb színészi teljesítményért adnak. – Winter nevet és magasba emeli karját.

–  De mindegy. Ezután vígjátékok következtek, de nem mondhatnám, hogy szerencsés kezem van. Egyetlen sikeres darab sem volt köztük, így elkezdtem piálni. Na, az rossz volt! Néha már úgy néztem ki, mint egy kelt tészta, a szemeim pedig mint a mazsolák. Egy éjszaka benyomva a Mulholland Drive-on elütöttem egy hajléktalant, te jó ég, a szerencsétlen flótás!

–  Borzalmas.

–  Igen, de mégsem. Köztünk legyen szólva, túlélte és egy rakás pénzt keresett vele. Nem mintha szépíteni akarnám a dolgokat. De esküszöm, így történt. Én pedig hagytam, hogy a börtönben töltött időmet az első perctől az utolsóig filmre vegyék, még a zuhany alá is követhettek. Hihetetlen nézettségi mutatók a legjobb adásidőben. Megint egészen fent találtam magam – sóhajt. – Ezután megismertem Louist. Louis Burgert. Ismeri?

–  Nem. Sajnálom, de nem.

–  Ja igen, ön, illetve a férje az acéliparból jön, ahol nem ismerik az efféle embereket. Bár... Louis Burger, nagyiparos, befektetőmágnás...

–  Valóban nem ismerem...

–  Én viszont azt hiszem, igen – szólal meg Rogasov elgondolkodva.

–  Nem valami fürdőbaleset?

–  De. A boldogságunk csupán két évig tartott – bámul maga elé Winter. Hirtelen szipogni kezd, és valamit kitöröl a szeme sarkából.

–  Miami előtt történt. Szívinfarktus, úszás közben. Most pedig képzeljék el, a gyerekei, ezek a rohadt kölykök mit csináltak! Ugye, nem a mieink, közös gyerekünk nem volt, hanem Louis első házasságából. Feljelentettek! Engem, a feleségét! Állítólag segítettem neki meghalni. Hát nem felháborító?

–  No és segítettél? – kérdi O'Keefe ártatlanul.

–  Marha! – Winter, úgy tűnik, egy pillanatra valóban mélyen megrendül. – Mindenki tudja, hogy felmentettek. Mit tehetek én arról, hogy rám hagyott 13 milliárd dollárt? Nem tudnék bántani egy embert, egy légynek nem tudnék ártani! Tudja mit? – néz mélyen Olympiada szemébe. – Tulajdonképpen nem tudok én semmit. De azt legalább igazán jól! Hahaha. És ön?

–  Én? – Olympiada úgy néz, mint akit elgázoltak.

–  Igen. Mit csinál ön?

–  Én... – néz segítségért esedezve Olegre – Mi...

–  Feleségem képviselő az orosz parlamentben – mondja Rogasov anélkül, hogy a feleségére nézne. – Makszim Ginsburg lánya.

–  Apám! Ez igen! Hohohohóó, Ginsburg, juhhhééé – tapsol és ujjong Winter, cinkosan Olympiadára kacsint, majd elgondolkodik és őszintén megkérdezi: – Az meg kicsoda?

–  Az orosz elnök – világosítja fel Rogasov. – Legalábbis tavalyig még az volt. Az új neve Mihail Manyin.

–  Ja igen! Ő már volt egyszer, ugye?

–  Nemigen – mosolyog Rogasov. – Talán Putyinra gondol.

–  Nem, nem, már régebben volt, annak is volt a vagy á a nevében és a vége szintén in – Winter átkutatja műveltsége gyerekszobáját. -Áh, nem jut eszembe.

–  Talán Sztálinra gondolsz? – kérdi O'Keefe kajánul.

Ám a hangszóró véget vet minden találgatásnak. Lágy, mély női hang mondja el a biztonsági előírásokat. Szinte minden teljesen olyan, mint egy normális repülőgépen, gondolja Chambers. Bekötik magukat, igazi lószerszám. Mindegyik sor ülés előtt monitorok jelennek meg, és olyan plasztikus képeket mutatnak a külvilágról, hogy azok ablakok illúzióját keltik. Látni lehet a henger belsejét, egyre világosodik a felkelő Nap fényében. A nyílás bezáródik, a létfenntartó rendszerek búgva bekapcsolódnak, az ülések hátradőlnek, úgy fekszenek, mint a fogorvosnál.

–  Mondd csak, Miranda – súgja O'Keefe a fejét Winter felé fordítva. – Még mindig adsz nevet nekik?

–  Kiknek? – kérdi ugyanolyan halkan.

–  A cicijeidnek.

–  Vagy úgy. Hát persze – és kezei a bemutatandó felülethez vándorolnak. – Ez itt Tick. Az meg ott Trick.

–  No és mi van Trackkel?

Miranda félig lehunyt szempillái alól a férfira pillant.

–  Trackhez jobban meg kell ismernünk egymást.

Ugyanabben a pillanatban a kabin megrázkódik, remegni és vibrálni kezd. O'Keefe mélyebbre csúszik az ülésében. Chambers visszafojtja a lélegzetét. Rogasov arca kifejezéstelen. Olympiada becsukja a szemét. Valahol valaki idegesen felnevet.

Ami most következik, annak semmi, de semmi köze egy repülőgép startjához.

A lift úgy gyorsul, hogy Chambers egy pillanatra úgy érzi, belenő az ülésébe. Olyannyira belesüpped a kárpitba, hogy úgy tűnik, a karok és a támla egybeolvadnak. A járgány függőlegesen lövell ki a hengerből. Alattuk, a másik kamera képén, az Isla de las Estrellas sötét, hosszúkás pacnivá zsugorodik, benne egy türkiz ponttal. A medence. Tényleg csak tegnap volt, hogy ott lent hevert és kritikus tekintettel szemlélte a hasát, 4 fölösleges kilót panaszolva, amelyek újabban a bikinibőol fürdőruhába kényszerítették, miközben a környezete nem szűnik hangsúlyozni, milyen jól is áll neki a súlygyarapodás, hiszen csupán kiemeli a nőiességét? Szarok a 4 kilóra, gondolja. Most éppen megesküdne, hogy tonnákat nyom. Olyan nehéznek érzi magát, hogy attól tart, bármelyik pillanatban megnyílhat alatta a lift padlózata és visszapottyanhat a tengerbe, egy közepes cunamit okozva.

A Csendes-óceán egyenletes, finom felületté válik, a korai Nap sugarai ragyognak a vízen. A lift elképzelhetetlen sebességgel halad a kábelen. Átszáguldanak a magasan fekvő ködrégiókon, az ég egyre kékebb lesz, sötétkék, mélykék. A képernyő kijelzője mutatja, hogy gyorsabban mennek, mint a hangsebesség háromszorosa, nem, négyszerese, nyolcszorosa. A Föld gömbölyödik. Nyugaton felhők gyülekeznek, mint a vízen a tojáshab. A kabin tovább gyorsul, óránként 12000 kilométeres sebességre. Azután, egészen lassan, enyhülni kezd a gyilkos nyomás. Az ülés lassacskán elengedi Chamberst, ő pedig visszaalakul dinoszauruszból emberi lénnyé, akinek 4 kiló igenis számít.

–  Ladies and gentlemen, üdvözöljük önöket az OSS Spacelift One fedélzetén. Elértük utazósebességünket és elhagytuk az alacsony földkörüli pályát, amelyen az ISS kering. Az ISS-t 2023-ban hivatalosan bezárták, azóta múzeumként szolgál, ahol az űrutazás korai szakaszának relikviáit állították ki. Az utunk valamivel több, mint 3 óra hosszú lesz, a space debris-előrejelzés ideális, minden amellett szól, hogy pontosan fogunk érkezni az OSS-re, vagyis az Orley Space station-re. Most éppen a Van Allen sugárzási övön haladunk keresztül, ami tulajdonképpen a Földet körülvevő erős töltésű részecskékből álló övezet, eredete a napkitörésekben és a kozmikus sugárzásban keresendő. A Föld felszínén védettséget élvezünk, de 1000 kilométernél magasabban a Föld mágneses ereje már nem téríti el a részecskéket, így közvetlenül áramlanak az atmoszférába. Körülbelül itt, pontosabban 700 kilométeres magasságban kezdődik a belső öv. 3000 és 6000 kilométeres magasság között az öv lényegében energiában gazdag protonokból áll. A külső öv 1 525 000 kilométeres magasságban található, és főként elektronokból áll.

Chambers meglepve állapítja meg, hogy a nyomás teljesen megszűnt. Sőt! Rövid ideig úgy érzi, zuhan, míg rá nem jön, honnan ismeri a testétől való elszakadásnak ezt a különös érzését. Ezt érezte rövid ideig a parabolarepülések során is. Ez a súlytalanság. A főmonitoron a csillagos égboltot látja: gyémántpor fekete bársonyon. A hangszóró hangja konspiratívvá válik:

–  Amint önök közül néhányan már bizonyára hallották, az emberi űrutazás kritikusai a Van Allen sugárzási övet a benne uralkodó sugárkoncentráció miatt a világűrbe vezető úton tornyosuló áthatolhatatlan akadálynak tartják. Az összeesküvés-elméletek hívei pedig bizonyítéknak tartják arra, hogy ember soha nem járt még a Holdon. Az átkelés állítólagosan csupán 2 méter vastag acélfalak mögött lehetséges. Nyugodjanak meg, ebből egy szó sem igaz. Tény, hogy a sugárzás intenzitása meglehetősen ingadozó, hiszen a Nap változó aktivitásától függ. De ha az embert 3 milliméternyi alumínium veszi körül, akkor a sugáradag még szélsőséges körülmények között sem éri el a munkaügyi törvény sugárvédelmi rendeleteiben megengedett mennyiség felét. De az érték általában annak kevesebb mint egy százaléka! Az önök egészségének optimális védelme érdekében a lift személyszállító kabinjai megfelelően vannak páncélozva, és az ablakok hiányának is elsősorban ez az oka. Tehát amíg nem akarnak kiszállni, addig garantáljuk önöknek, hogy sértetlenül kelnek át a Van Allen sugárzási övezeten. Most pedig élvezzék az utazást. Üléseik karfáiban fejhallgatókat és monitorokat találnak. 800 tévécsatorna, videofilmek, könyvek és játékok állnak a rendelkezésükre.

A teljes program. Egy idő múlva belebeg Nina Hedegaard és Peter Black, kicsiny műanyag palackokban italokat, csipetnyi ételt és frissítőkendőket szolgálnak fel. A palackokból az italt szívni kell.

–  Semmi nincs, ami foltot hagyhatna, vagy morzsálódhatna -mondja Hedegaard skandinávosan erős s-sel. Miranda Winter dánul válaszol valamit, mindketten vigyorognak. Chambers hátradől, ő is vigyorog, noha egy szót sem értett. Egyszerűen vigyoroghatnékja van. A világűrben repül, Julian távoli városa felé, és úgy érzi, egyedül van a Földdel. Oly mélyen van alatta a bolygó, olyan aprón, hogy úgy érzi, csak ki kellene nyújtania a kezét és máris a tenyerébe csusszanna. Nyugat felől egyre oszladozik a sötétség, a Csendes-óceán felragyog. Kína alszik, miközben Észak-Amerikában a munkavállalók már telefonálva rohannak az ebédszünetre, Európában pedig lassacskán letelik a munkaidő. Álmélkodva állapítja meg, hogy közte és a kék-fehér golyó között még három Föld elférne, még ha csak szorosan is. Az OSS majdnem 36 000 kilométernyire lebeg az otthona felett az űrben. Már ez is erőteljesen igénybe veszi a képzelőerejét, s még az út tízszeresét kell megtennie ahhoz, hogy a Holdra repülhessen.

Kis idő eltelte után ellökte magát az ablaktól és az egyik fordítva montírozott díványhoz libbent. Nem találta túl elegánsnak. Szigorúan véve, az efféle helyeken a bútoroknak nem volt sok értelme. A víztől eltérően, aminek felhajtóereje a gravitációt kompenzálta annyira, hogy az ember lebegésszerű állapotba került, ám a vízsűrűség és az áramlatok hatása alól mégsem vonhatta ki magát, a súlytalanságban semmiféle erő nem hatott a testre. Nem volt súlya, nem indult semmilyen irányba, nem volt szüksége székre, ami megóvhatta attól, hogy a hátsójára pottyanjon, nem volt szüksége a puha kárpit kényelmére, de ágyra sem, amelyen tagjait kinyújtóztathatja. Tulajdonképpen elegendő lett volna bebugyolált lábakkal és karokkal kitartani a puszta semmiben, csak éppen a legkisebb impulzus is elég volt ahhoz, hogy a testet mozgásba hozza, így állandóan fennállt a veszély, hogy álmában beveri a fejét. Ráadásul 6,5 millió év genetikai berögződése megkívánta, hogy az ember valamin feküdjön, még ha az a valami függőlegesen állt is, vagy éppen a plafonról lógott le. Igaz, az olyan fogalmak, mint a függőleges, az űrben semmiféle szerepet nem játszottak, de hát az embereknek szükségük van ilyen viszonyítási pontokra. Kísérletek bizonyították, hogy az űrhajósok számára természetesebbnek tűnt a lábuk alatti talaj, mint a fejük felett lebegő, ezért a pszichológusok az úgynevezett gravitációs építési módot javallották, megteremtve a padló illúzióját. Az ember hozzákötötte magát az ágyhoz, a fotelben úgy tett, mintha ülne, és a végén már szinte otthonosan érezte magát.

Kinyújtózott, bukfencezett egyet és elhatározta, hogy elmegy, vagyis inkább ellebeg reggelizni. A falban, amelyik véleménye szerint a létfenntartó rendszereket rejtette, egy ruhásszekrény is volt. Kivett belőle egy sötét háromnegyedes nadrágot, egy pólót és egy szorosan illeszkedő papucsot. A válaszfalhoz evezett és azt mondta:

–  Evelyn Chambers. Nyitni.

A számítógép megvizsgálta a nyomást, a légkört és a sűrűséget, majd kinyílt a modul, és láthatóvá vált egy több méter átmérőjű cső. Az állomást több kilométernyi csőhálózat szőtte be, ezek a csövek kötötték össze egymással a modulokat és a központi szerkezetet, ezek alkották az összekötő- és menekülőutakat. Minden a redundancia elvének volt alávetve: egy modul elhagyására mindig legalább két lehetőség adódott, minden számítógéprendszernek megvolt a maga tükörrendszere, a létfenntartó rendszerek megtöbbszörözve álltak rendelkezésre. Chambers már hónapokkal az utazás előtt igyekezett szellemileg megbarátkozni az óriási építménnyel, modelleket és dokumentációkat tanulmányozott, ám most meg kellett állapítania, hogy a fantázia alulmaradt a valósággal szemben. Lakómoduljából kilibegve szinte nem is volt képes felfogni a kolosszust, a méreteit, a sokszorosan elágazó komplexitását. Csak az volt biztos, hogy emellett a jó öreg ISS úgy nézett ki, mint valami játékszer átlátszó csomagolásban.

A legnagyobb szerkezetben volt, amit emberi kéz valaha az űrben épített.

A világűrlift koncepciójával összhangban tervezői az OSS-t is függőleges irányba állították. A gerincét három hatalmas, egyenként 280 méter magas acéloszlop képezte. Az alapnál és a csúcsnál az acéloszlopokat összekapcsolták, és ebben az alagútban futottak a lift kábelei. Az oszlopokat kör alakú, emeletszerű elemek vették körbe, az úgynevezett Torusok, ezek képezték a létesítmény öt szintjét. Az alsó szinten volt az OSS Grand, a világűrhotel. A Torus-1-ben volt a snack bár és kávézó, a kandallószoba holografikus tűzzel, a könyvtár és egy némiképp elhagyatottnak tűnő játszóház, amelyet azonban Julian mégiscsak meg akart építeni, „mert a gyerekek úgyis jönnek majd, és szeretni fogják!” Az OSS Grand két évvel korábbi megnyitása óta valóban jól működött, csak éppen a családok maradtak el. Alig valaki merte utódait kitenni a szabadesés veszedelmeinek, amire Julian dühös értetlenséggel reagált: „Csupán előítélet! Az emberek annyira ostobák, itt fent semmivel sem veszélyesebb, mint a hülye Bahamákon. Ellenkezőleg. Itt nem haraphat meg semmi, nem fulladhatsz meg, nem kapsz sárgaságot, a bennszülöttek barátságosak, mit kell annyit rágódni? A világűr a gyerekek Paradicsoma!

Talán az volt a probléma, hogy az emberek mindig is kétes viszonyban álltak a Paradicsommal.

Chambers ragadozó halként cikázott a csövekben. Az ember, ha akarja, nagyon gyors tud lenni a súlytalanságban. Útja során megszámozott zsilipek mellett haladt el, amelyek mögött az övéhez hasonló lakosztályok rejtőztek. Egy egység 5 modulból állt, mindegyikben 2-2 lakosztály, zavartalan kilátással a Földre. Jobb kéz felé volt az elágazás a Torus irányába, de Chambers reggelizni akart, tehát tovább követte az alagutat, ami az OSS két legkülönlegesebb moduljának egyikébe, a Kirkbe torkollott. A két diszkosz alakú modul magasan a lakóterek felett volt, üvegezett padlójukon át kiváló kilátás nyílt a Földre. A Kirk étteremként szolgált, északra fekvő párja, a Picard lounge, night-club és multimédia-központ volt egyben.

–  Az üvegezés a megvalósíthatóság határait súrolta – mondogatta fáradhatatlanul Julian. – Valóságos küzdelem! A konstruktőrök siránkozása még ma is a füleimben cseng. Na és, mondtam, mióta érdekelnek bennünket a határok? Az űrhajósok mindig is ablakokra vágytak, szép nagy panorámaablakokra, csak éppen a múltbéli repülő szardíniásdobozok falai nem voltak elég erősek. A lifttel ez a probléma is megoldódott. Anyag kell? Hozzuk fel! Ablak kell? Beépítjük! – Ezután, mint mindig, szinte tisztelettel suttogta: – Hogy így építsük, az Lynn ötlete volt. Nagyszerű kislány. Benne aztán van rock and roll! Én mondom nektek.

A Kirk nyílása nyitva állt. Chambersnek túl későn jutott eszébe újdonsült szabadsága, megpróbálta elkapni a zsilip keretét, hogy fékezze lendületét, de nem érte el: kapálózva haladt keresztül a nyíláson, egy kissé rémült pincért majdnem elgázolva. Valaki megragadta a bokájánál fogva.

–  Saját szakálladra akarsz a Holdba repülni? – hallotta a jól ismert hangot.

Chambers meghökkent. A férfi lehúzta szemmagasságba.

A szemei...

Chambers természetesen ismerte. Mindenki ismerte. Legalább tucatszor volt már műsorának vendége, de szemeit mind a mai napig nem volt képes megszokni.

–  Mit keresel te itt? – kérdezte döbbenten.

–  Én vagyok az esti program – vigyorgott. – És te?

–  Én vagyok az űrutazást megunók hangulatjavítója. Julian és a média, jól tudod – rázta a fejét és nevetett. – Hihetetlen. Látott már valaki?

–  Még nem. Finn is itt van, azt hallottam.

–  Igen, kellőképpen meg is lepődött, Hogy itt talál engem. De azóta egész barátságos lett.

–  A póztalanság is egy póz. Finn szereti a kívülálló szerepét. Minél kevesebbet kérdezed, annál többet fog válaszolni. Akarsz reggelizni?

–  De még mennyire!

–  Nagyszerű, én is. És utána?

–  Multimédia-központ. Lynn bemutatja nekünk az állomást. Csoportokra osztottak bennünket. Néhányunknak elmagyarázzák a tudományos részleget, mások kimennek játszani.

–  Te nem?

–  Majd később. Csak 6 embert tudnak kivinni egyszerre. Van kedved velem jönni?

–  Kedvem lenne, csak időm nincs. Egy videót forgatunk a Torus-4-ben.

–  Ó, valami újat csinálsz? Komolyan?

–  Ne áruld el senkinek – mondta a férfi mosolyogva, és ajkaihoz illesztette a mutatóujját. A szemei egy másik galaxisba csábították Chamberst. A férfi, aki az égből pottyant le. – Valakinek a nyugdíjasokat is ki kell szolgálnia.

Lynn mosolygott, kérdésekre válaszolt, mosolygott.

Büszke volt a multimédia-központra, ahogy túláradóan büszke volt az egész OSS Grand-ra, a Stellar Island Hotel-re és a távoli GAIA-ra. Ugyanakkor mindhárom miatt rettenetesen aggódott, mintha egy Velencét épített volna gyufaszálakra. Műveiben alig látott mást, mint sérülékenységet. Egészen a kimerülésig játszott le magában különféle horrorjeleneteket, a katarzis reménye nélkül, mindaddig, amíg legrémesebb félelmei el nem maradtak. Egyértelműen csapdában volt, ki akarta ütni és üldözte magát, miközben önmaga elől menekült. Minél több érvet hozott fel félelmeivel szemben, azok annál szörnyűségesebbre dagadtak, mintha egy fekete lyuk felé haladna.

El fogom veszíteni az eszem, gondolta. Akárcsak Mama. Egészen biztosan meg fogok bolondulni.

Mosolyogni. Mosolyogni.

–  Sokan gombának látják az OSS-t – mondta. – Vagy napernyőnek, lapos koronájú fának. Állópultnak. Mások egy medúzát vélnek felfedezni benne.

–  Mi is az a medúza, kedvesem? – kérdezte Aileen, mintha afféle divatos vicik-vacakok iránt érdeklődne, amelyekre a mélyebb belátással nem bíró fiatalok pazarolják a figyelmüket.

–  Afféle kocsonyás izé – válaszolt Ed Haskin. – Olyan csápos ernyő, alul tapogatók meg más kocsányok lógnak rajta.

Lynn az ajkába harapott. Haskin, korábban az űrkikötő vezetője, néhány hónapja a teljes műszaki részleg irányítója, kedves volt, kompetens, csak sajnos annyi finomság szorult belé, mint egy neandervölgyibe.

–  Amúgy nagyon szép lények – fűzte hozzá.

Mintha szatellitek lennének, úgy köröztek az OSS 4 méter magas, holografikus modellje körül, amit a Picard középpontjába vetítettek. Kíséretükben Walo Ögi, Aileen és Chuck Donoghue, Evelyn Chambers, Tim, valamint néhány újonnan csatlakozott francia tudós lebegett a virtuális térben. A Picard másképp volt kialakítva, mint a klasszikus éttermek esztétikáját idéző Kirk. A kedélyesség úszó szigetei szétszóródva különféle szinteken, tompa fényben elmerülve. Az egész teret terebélyes bár vette körül, amely mintha csak arra várt volna, hogy szemfestékkel erőteljesen felvértezett Barbarellák népesítsék be. Gombnyomásra minden átalakítható volt asztalos-székes átriummá.

–  Medúza, asztal vagy ernyő, az efféle asszociációk az állomás vertikális felépítésének és szimmetriájának köszönhetők – mondta Haskin. – Nem felejthetjük el, hogy az űrállomásoknak nincsen szilárd alapzatuk. Valójában semmiféle alapzatuk nincs, ám ki vannak téve a tömegek folyamatos áthelyeződésének és a rázkódásnak, gondoljunk csak a futószalagon sportolókra vagy a holdkompok kikötésére. Mindez lengésbe hozza a szerkezetet, márpedig a szimmetrikus konstrukciók a legalkalmasabbak arra, hogy elosszák a lengésből eredő energiákat. A függőleges helyzet a stabilitást szolgálja és megfelel a világűrlift elvének is. Amint láthatják, a legkisebb tehetetlenségi nyomaték a Föld felé irányul.

Egészen lent fölismerték a szálloda Torusát a kiálló lakosztálymodulokkal, fölötte a Kirk és a Picard emelkedett ki. A rácsos oszlopok mentén különféle modulok helyezkedtek el, fitneszstúdiókkal, személyzeti szállásokkal, raktárhelyiségekkel és irodákkal, egészen fel a Torus-2-ig, amelynek központjában a világűrlift megállt. A fánk alakú modult mozdítható járólapok kötötték össze a kabinokkal.

–  Ide érkeztünk meg tegnap – magyarázta Lynn. – A Torus-2 úgymond az OSS Grand recepciója, a személy- és teherszállító gépek terminálja. Amint látjátok, küllőszerűen ágaznak el innen a folyosók egy nagyobb, körbefutó gyűrű irányába – kezével végigsimított a Torust körbevevő rácsszerkezeten. – Ez az űrkikötőnk. A repülőgéphez hasonló szerkentyűk mentősiklók, a kis dobozkák pedig a holdkompok. Egyikükkel, a Charonnal indulunk holnap a Holdra.

–  Diétáznom kellett volna – mondta Aileen idegesen Chucknak. -Hogyan férek én oda be? A hátsómon a Haley-üstökös is szétzúzódna.

Lynn felnevetett.

–  Ó nem, a kompok nagyon tágasak. Nagyon kényelmesek. A Charon több mint 30 méter hosszú.

–  Na és az ott? – Ögi a nagy, daruszerű képződményekre mutatott a gyűrű oldalán, az árbocok mentén. Közelebb lebegett és bekerült a projektor sugarába. Úgy nézett ki, mint egy kozmikus szuperszörny, amelyik éppen megtámadni készül az OSS-t.

–  Manipulátorok – mondta Haskin. – Síneken mozgó robotkarok. Ezek pakolják ki a beérkező teherkompokat, kiveszik a sűrített hélium-3-mal teli tartályokat, majd berakodják a Torus belsejébe és rögzítik a liftben.

–  Mi történik, amikor egy ilyen komp dokkol?

–  Nyekken egyet.

–  De nem borul fel akkor az állomás egyensúlya? Hiszen nem mindig dokkol azonos számú hajó.

–  Nem gond. Mindegyik dokkolóállomást szabadon mozgathatjuk a gyűrű mentén, tehát mindig tudjuk biztosítani az egyensúlyt. Egyébként jó észrevétel – bólintott Haskin elismerően. – Ön építész?

–  Befektető. De elég sok mindent építettem már. Nagyvárosi lakómodulokat, amelyeket vagy beleillesztünk a már meglévő struktúrákba, vagy felhőkarcolók tetejére telepítjük őket, aztán ha költözik, viszi a kunyhót magával. A kínaiak imádják. Árvizet is túlélő telepek az Északi-tengeren, tudja, Hollandiát lassan elönti a víz, költözzenek mindannyian Belgiumba? A házak stégeken állnak, ha a víz emelkedik, úsznak.

–  Épít egy második Monacót is – mondta Chambers.

–  Minek egy második Monaco? – kérdezte Tim.

–  Mert az első már minden eresztékében remeg – oktatta ki őt Ögi. – A monacóiak már az Alpokon másznak fel, tehát Alberttel elővettük Jules Verne könyveit. Halott már Az úszó szigetről?

–  A történet a bolond kapitányról a fura tengeralattjárójával? – kérdezte Donoghue.

–  Nem, nem – tiltakozott az egyik francia. – Az a Nautilus! Némó kapitány.

–  Hülyeség! Azt láttam. Az Walt Disney.

–  Nem, nem! Nem Walt Disney! Mon dieu!

–  Az úszó sziget egy mobil városállam – magyarázta Ögi az irodalmi hullarabló Donoghue-nak. – Érti? Egy sziget, amelyik úszik. Monacót nem lehet a végtelenségig bővíteni, még csak mesterségesen telepített szigetekkel sem, így született meg az ötlet, hogy építünk egy másikat, amelyik a déltengereken úszkál.

–  Egy második Monacót? – vakarta a fejét Haskin. – Tehát egy hajót?

–  Nem hajót. Szigetet. Hegyekkel és partokkal, csinos kis fővárossal és egy borospincével az öreg Ernst August számára. Minden lesz, csak éppen mesterséges.

–  És ezt lehet?

–  Pont ön kérdezi? – nevetett Ögi és szélesre tárta karjait, mintha szívéhez akarná ölelni az egész OSS-t. – Hol a probléma?

–  Sehol – nevetett Lynn is. – Vagy úgy nézünk mi ki, mintha problémáink lennének?

Pillantása Timre tévedt. Észrevette már vajon, hogy mi van vele? Tim látványos aggodalmaskodása egyformán idegesítette, meghatotta és megszégyenítette. De minden oka megvolt az aggodalomra attól a naptól fogva, attól az 5 évvel ezelőtti szörnyű pillanattól fogva, ami az életét volt hivatott megváltoztatni. Este hat előtt Lynn a közlekedési dugó közepén áll, tízsávnyi araszoló, lüktető, forró láda, a gleccser lassúságával csorognak az M25-ön Heathrow felé a vigasztalan, hideg februári Nap alatt, ami a sárgás, csernobili katasztrófára emlékeztető égbolton lóg, és akkor egyszerre csak megtörténik. Párizsba kell mennie egy megbeszélésre – mindig valamilyen megbeszélésre kell mennie –, de hirtelen valaki kikapcsolja fejében a fényt, csak úgy, és minden elsüllyed a reménytelenség mocsarában. Szakadékmély gyász tör rá, amit 10 000 voltnyi tiszta pánik követ. Később nem tudja elmesélni, hogyan jutott el a repülőtérre, de nem repült el, csak ült a terminálban, minden bizonyossága odaveszett, kivéve egyet, tudniillik hogy életének körülményeit egyetlen másodpercig sem képes tovább elviselni, mert ennyi szomorúsággal és félelemmel nem akar tovább együtt élni. Az emlékezete ettől fogva kihagy egészen másnap reggelig, amikor felöltözve találja magát Notting Hill-i penthouse-lakása padlóján heverve, a mailboxa, levelezőrendszere és üzenetrögzítője csordultig telve más emberek izgalmával. Kimegy a teraszra a jeges esőbe, és azon elmélkedik, vajon a 12 emelet elegendő-e. Meggondolja magát, felhívja Timet, egytől s mástól megkímélve a járókelőket.

Azóta akármikor, ha a megbetegedésére terelődik a szó, Julian igyekszik behurcolt vírusokkal és megfázásokkal magyarázni saját magának és másoknak, hogy mi is történik az ő szeme fényével, a lányával, s utálja, hogy Tim szüntelenül a terápia és a pszichiáter szavakat hajtogatja. A lánya állapota rejtély számára, amit pedig legbelül sejt, azt elfojtja, ahogy eltemette magában Crystal halálát is. 10 éve már, hogy Lynn és Tim anyja szellemileg elborult és meghalt, de Julian feltűnően nem vesz róla tudomást. Nem mintha traumatizált lenne, hanem mert valóban képtelen arra, hogy összefüggéseket fedezzen fel a kettő között.

Tim és Amber veszik gondjaikba. Amikor minden érzése elvesztése miatt nem érez mást, csak felháborodást, Tim az, aki napsütésben és zuhogó esőben órákon át rója vele a köröket a háztömb körül, visszakényszerítve szellemét a jelenbe, egészen addig, míg legalább a hideget és a nedvességet képes lesz érzékelni, no meg félelmének fémes ízét a nyelve hegyén. Amikor azt hiszi, soha többé nem tud aludni, soha nem tud már egy falatot sem lenyelni. Amikor a másodpercek az örökkévalóságig nyúlnak, amikor körülötte minden – a fény, a színek, az illatok, a zene – a fenyegetés sokkoló hullámait küldi felé. Amikor minden háztető, minden korlát, minden híd hívogatja, hogy zuhanását csattanással fejezhesse be, és attól retteg, hogy megőrül, ahogyan Crystal, és ámokfutóvá válik, embereket fog ölni, akkor Tim az, aki elmagyarázza, hogy nem kerítette őt hatalmába semmiféle démon, nem üldözik őt semmilyen szörnyetegek, senkinek sem fog ártani, magának sem, egészen addig, amíg lassan hinni kezd Timnek.

Egyre jobban érzi magát, pedig Tim idegesíti. Arra biztatja, kérjen szakértői segítséget, feküdjön már le a kanapéra. Lynn vonakodik, bagatellizálja a rémálmot. Okkeresés? Minek? A legkevésbé sem hajlandó amúgy tökéletes élete eme nyomorult fázisával törődni. Az idegei egy picit hülyéskedtek, túldolgozta magát; szinapszis-saláta, biokémiai marhaság, akármi. Elegendő ok, hogy szégyellje magát, ne vájkáljon mélyebben a gödörben, amelyből a kocsit egyesített erőkkel húzták ki. Miért is tenné? Hogy találjon valamit? Boldog és hálás lehet, hogy a konszern a magyarázat védőleple mögé bújtatta: influenza, nagyon súlyos influenza és tüdőgyulladás. A válság megoldódott, a tönkrement baba megjavítva. Megint úgy látja magát, ahogyan Julian látja őt, van perspektívája, ami egy pillanatra veszni látszott. Kit érdekel, hogy szereti-e magát? Julian szereti őt! Ha önmagát Julian szemén keresztül látja, megoldódik minden probléma. Önmaga alulértékelésének ócska meghittsége – pompásan lehet vele élni.

–  ...vannak a tudományos szekció étkező- és alvóhelyiségei – hallotta saját szavait.

Továbbhaladt fölfelé a hologram mentén, a Torus-3 sportlétesítményeitől a Torus-4 tucatnyi lakó- és labormoduljáig, amelyeket Julian privát és állami kutatóintézeteknek szokott bérbe adni. Ügyfelei a világ minden tájáról jönnek: NASA, ESA, Roskosmos, saját leányvállalatai, az Orley Space, Orley Travel, Orley Energy. Kipirult arccal mutatta meg a Torus-4 fölé telepített golyó alakú bioszféra zöldségeskertjeit és haszonállat-tenyészeteit. Bepillantást engedett a Torus-5 obszervatóriumaiba, műhelyeibe, kontroll- és konferenciatermeibe, melyeknek közepéből a lift kábelei mentek tovább – a végtelenbe, legalábbis abba, amit a mának élő ember annak gondolt. Élvezettel mutatta be a tető több száz méter átmérőjű korongvilágát az üzemekkel, ahol a holdkompokat javították és a bolygóközi űrhajókat gyártották, ahol szorgos robotok közlekedtek a vákuumban, és napelemek lélegezték be a napfényt, hogy amíg az állomás a Föld árnyékában van, addig is táplálkozhasson. A szakadék szélén nevetve mutatta be az OSS-t, az Orley Space station-t, amit a NASA oly szívesen épített volna fel, és oly szívesen birtokolna. Csakhogy ehhez dönteniük kellett volna a politikusoknak, akik természetük szerint periodikus, vagyis tünékeny jelenségek, s önképük főként abból áll össze, hogy elődeik vízióit és döntéseit megkérdőojelezzék. Így végül is egy magánbefektető álmodta tovább a világűr betelepítésének álmát, mellesleg megteremtve ezzel az energiaszektor földcsuszamlásszerű átalakulásának előfeltételeit is, ami felvetette a kérdést: kinek az érdekeit támogatjuk, ha beszállunk az Orley Enterprises-ba?

–  Na, elsősorban a saját magunkét – mondta Locatelli. – Vagy?

–  Teljesen egyetértek önnel – válaszolta Rogasov. – Persze, azért tudni szeretném azt is, kinek kedvezek még.

–  Ameddig a Lightyears piacvezető, addig más haszonélvezők kinyalhatják a seggemet az érdekeikkel, már ha orbitális magányunkban szabad így kifejeznem magam.

–  Riba iscset ggye glubzse, a cselovek ggye lucsse – nevetett Rogasov. – A hal a legmélyebb helyet keresi, az ember a legjobbat. Én azért a magam részéről jobban szeretem az áttekinthetőséget.

Locatelli fújt egyet.

–  Igen ám, de ha mindent csupán kívülről szemlél, akkor ezt soha nem szerzi meg. A perspektíva a pozícióból adódik.

–  Melyik lenne az?

–  A vállalkozásomé, ami engem illet. Tudom, ön be van szarva, hogy közvetetten Washingtont és a NASA-t támogatja, ha Juliannek pénzt ad. Na és? Fő, hogy év végén stimmeljen a mérleg.

–  Nem vagyok biztos benne, hogy ezt lehet így nézni – mondta Marc Edwards, majd észrevéve, hogy mennyire érdektelen a megjegyzése, arra a pár csizmára fókuszált, amit Hedegaard tett elébe.

–  Én tudom így nézni. Ő nem – mutatott Locatelli az oroszra kinyújtott hüvelykujjal, és felnevetett. – Ő ugyanis a politikával kötött házasságot.

Finn O'Keefe Heidrun Ögit figyelte. Rogasov és Locatelli eléggé az idegeire ment. Olyan dolgokról vitáztak, amelyeket véleménye szerint az utazás végén kell majd megvitatni. Vagy talán csak túlságosan is tapasztalatlan volt ahhoz, hogy a farokcsóválás természetét a kutya ismerete nélkül magyarázza, mindenesetre az elkövetkezendő napokra nem volt egyéb terve, mint hogy tőle telhetőleg a legjobban szórakozzon és leforgassa azt a reklámfilmet, amit Juliannek megígért: Perry Rhodan az igazi Holdon. Ráadásul azt gondolta, a befektetői locsogásnak végképp nincs keresnivalója az Extravehicular activities öltözőfülkéjében, az „EVA's Garderobe”-ban.

–  És ön? – fordult hozzá Locatelli. – Hogyan látja Hollywood a dolgokat?

–  Lazán – vont vállat O'Keefe.

–  A maga pénzét is akarja.

–  Nem, az ábrázatomat akarja, amellyel az olyan gazdag pasiknak, amilyenek mi is vagyunk, el tudom magyarázni, hogy feltétlenül el kell jönniük a Holdra. Ennyiben igaza van – O'Keefe egymáshoz dörzsölte a hüvelyk- és mutatóujját. – Pénzt szerzek neki. Csakhogy nem a sajátomat.

–  A ravasz róka – mondta Locatelli Rogasovnak. – Talán még meg is fizetik érte.

–  Nem, pénzt nem kapok.

–  Na és valójában mit gondol a dologról? Világűrturizmus, privát holdutazások?

O'Keefe körülnézett. Arra várt, hogy mindenütt komplett űrruhák lógnak majd, mindenütt mozdulatlanná merevedett asztronauták, ehelyett a sterilen megvilágított helyiség inkább egy butik légköréhez hasonlított. Összehajtogatott overallok minden nagyságban, egymás mellett sorjázó sisakok, kesztyűk és csizmák glédában, páncéldarabok.

–  Fogalmam sincs – mondta. – Kérdezzen két hét múlva.

Kicsiny csoportjuk – Rogasov, Locatelli, Edwards, Parker, Heidrun Ögi és ő maga – Nina Hedegaard köré gyűlt, és igyekezett elkerülni, hogy egy ügyetlen mozdulattal mindent összegabalyítson. O'Keefe óráról órára jobban bírta a világűr-balettet, akárcsak Rogasov, aki az esti beszélgetés folyamán felsorolta személyes szenvedélyeit is, így most már mindenki tudta, hogy a futball mellett a küzdősportokat is szereti. Amúgy úgy tűnt, az orosznak csupán azért van teste, hogy hüllőszerű kontroll alá vesse. Érzései, ha egyáltalán voltak, elrejtőztek világoskék szemek jégpáncélja mögött. Marc Edwards és Mimi Parker, mindketten műkedvelő búvárok, inkább szenvedtek, Heidrun Ögi megpróbálta minden erejével összeszedni magát, míg Locatelli féktelensége magában hordozta néhány horzsolás veszélyét.

–  Megkérhetem önöket, hogy jöjjenek közelebb? – szólt Hedegaard.

–  Köztünk maradjon – halkította le Mimi Parker a hangját –, hallottam néhány pletykát. Fogalmam sincs, hogy igaz-e, de azt mondogatják, Julian kipukkadt.

–  Mit akar ez jelenteni?

–  Csődbe ment.

–  Ez még mind semmi – súgta vissza Heidrun. – Tudjátok, ki pukkad ki igazán?

–  Naná – hajolt hozzá Parker. – Mondd már.

–  Ti, ti fecsegő majmok. Mégpedig odakint, ha nem hagytok fel a hülyeségek terjesztésével.

Rogasov úgy tekintett rá, mint egy kandúr, amelyikre rámordultak az egerek.

–  Magában tényleg van valami frissítő, Ögi asszony.

Heidrun rámosolygott, mintha Rogasov éppen Miss Moszkvává avatta volna. Az orosz vidáman vonogatta a szemöldökét, majd közelebb lebegett Hedegaardhoz. Heidrun esetlenül követte. A végtagjai a súlytalanságban még hosszabbnak és ügyetlenebbnek tűntek. A dán nő megvárta, míg félkörben köré gyűlnek, tapsolt egyet és megmutatta, milyen jól is dolgozik a fogorvosa.

–  Nos! – újra egy erős skandináv s. – Most következik első űrsétájuk. Izgulnak?

–  Naná! – kiáltotta egyszerre Edwards és Parker.

–  Mérsékelten – mosolygott Rogasov. – Végül is az ön bájos kezei közé kerültünk.

Locatelli az orrcimpáit dagasztotta. Az izgatottságot nyilván méltóságán alulinak tartotta. Ehelyett magasba emelte saját találmányát, a vákuumnak ellenálló kamerát és készített egy képet. Hedegaard vidám mosollyal vette tudomásul a válaszokat.

–  Egy kicsit kell is, hogy izgatottak legyenek, hiszen az űrhajón kívüli tevékenységek az űrhajózásban létező legbonyolultabb dolgok közé tartoznak. Végül is a vákuumba mennek, ráadásul szélsőséges hőmérséklet-ingadozásoknak lesznek kitéve.

–  Ó! – csodálkozott Parker. – Én azt hittem, az űrben egyszerűen hideg van, és kész.

–  Az űrben egyáltalán nincs hőmérséklet. Amit mi hőmérsékletnek nevezünk, az annak az energiának a mértéke, amellyel egy test, egy folyadék vagy egy gáz molekulái mozognak. Például a forró vízben ide-oda száguldoznak, míg a jégben jóformán mozdulatlanul állnak. Az egyiket forrónak, a másikat hidegnek érezzük. Ezzel szemben az üres térben...

–  Igen, igen – morogta Locatelli türelmetlenül.

–  ...szinte egyáltalán nincsenek molekulák. Tehát nincs is mit mérni. Elméletileg tehát 0 fokig megyünk a Kelvin-skálán, ami -273 Celsius-foknak felel meg. Ez az abszolút nulla fok. Azonban létezik az úgynevezett kozmikus háttérsugárzás, az ősrobbanás utósugárzása, amikor az univerzum még elképzelhetetlenül sűrű és forró volt. E sugárzás 3 fok, tehát nem igazán lesz melegünk tőle. Ennek ellenére odakint megéghetnek vagy megfagyhatnak, attól függ...

–  Ezt tudjuk mindannyian – erőszakoskodott Locatelli. – Engem inkább az érdekel, honnan...

–  Nos, én nem tudom – fordult felé Heidrun Ögi. – De szeretném tudni. Amint azzal ön is tisztában van, különös viszonyban állok a leégéssel.

–  De hát ez az általános műveltség része!

Heidrun tekintete azt mondta: baszd meg, nagyokos.

Hedegaard békítően mosolygott.

–  Tehát az üres térben minden test, legyen az űrhajó, bolygó vagy asztronauta, a környezetében uralkodó hőmérsékletet veszi át. Ez a napsugárzásból és a világűrbe való visszaverődésből tevődik össze. Azért fehérek az űrhajósruhák, hogy lehetőleg minél több fényt verjenek vissza, és így kevésbé melegedjenek fel. Ennek ellenére a ruha Nap felőli oldalán több mint 120 Celsius-fok a hőmérséklet, míg az árnyékos oldalon -101 Celsius-fok van.

–  Brrr – rázkódott össze Parker.

–  Semmi pánik, ebből semmit sem vesz észre. Az űrruházatok klimatizáltak. Belül elviselhető, 22 fokos a hőmérséklet. Persze csak akkor, ha a ruhát rendesen vették fel. Minden hanyagság halálos következményekkel járhat. Később, a Holdon, hasonló körülményekkel találkoznak majd. A sarki területeken van olyan kráter, amelyik -230 fokos hőmérsékletével az egész Naprendszer leghidegebb régiói közé tartozik. Soha nem éri fény. A Hold felszínének átlagos nappali hőmérséklete 130 fok, éjszaka pedig -160 fokra hűl le. Amúgy ez volt az oka, hogy az Apollók mindig a holdbéli reggeleken landoltak, amikor a Nap alacsonyan állt és még nem volt olyan nagy a forróság. De még így is, amikor Armstrong a holdjárójának árnyékába lépett, ruhájának hőmérséklete 65 fokról azonnal -100 fokra süllyedt. Egyetlen lépés után! Egyéb kérdés?

–  A vákuum – mondta Rogasov. – Azt mondják, az ember szétpukkad, ha védtelenül lép ki a légüres térbe.

–  Ennyire nem drámai a helyzet. De mindenképpen meghalna, tehát ne vegye le a sisakját. Bizonyára ismerik a régi űröltözeteket, amikben az ember úgy nézett ki, mint egy darab gumicukor. Olyannyira fel voltak pumpálva, hogy az űrhajósoknak ugrálniuk kellett, mert a nadrág nem hajlott. Rövid tartózkodásra vagy alkalmi űrsétákra ez is megfelelt. Ám állandóan lakott űrbéli városokban a Holdon vagy a Marson az efféle ruhaszörnyek már nem lennének megfelelőek.

Hedegaard rámutatott az overalljára. Vastag, sötét vonalak hálójával bevont neoprénszerű anyagból készült. A könyökét és a térdét kemény betétek védték. Noha úgy nézett ki, mintha három búvárruha lenne rajta, az összkép mégis valahogy szexi volt.

–  Egy ideje ezért már ilyen ruhákat hordunk. A biosuitot, egy gyönyörű nő, Dava Newman professzor találmányát az MIT-ról. Csinos, nem? – Hedegaard lassan körbefordult.

–  Nyilván kíváncsiak, hogyan jön létre a megkívánt nyomás. Egészen egyszerűen. Gáz helyett fémmerevítők hozzák létre mechanikusan az ellennyomást. Az anyag csak ott flexibilis, ahol a bőr sokat mozog, egyébként teljesen merev, gyakorlatilag olyan, mint egy külső csontváz.

Hedegaard levett a polcról egy melltartószerű darabot.

–  Az alapruha már most bővíthető különféle kiegészítőkkel és páncélozással, mint például ez a szénszálas torzióvédő. A létfenntartó rendszerek a csatlakozókkal a hátra kerülnek, a levegőt a sisakba pumpák juttatják be, majd csővezetékeken tovább a csizmákba és a kesztyűkbe, ahol kiegészítésképpen gáznyomást is használunk. A hagyományos, zajos hűtés helyét klimatizáló nanoréteg vette át. A lovagi felszerelésekről ismert kiegészítő elemek védik a csuklót, amik azonban összehasonlíthatatlanul könnyebbek és keményebbek. A szabad világűrben az embert kozmikus sugárzás éri, mikrometeoritok röpködnek ide-oda, a Holdon mindehhez a regolit, vagyis a holdpor társul. Amíg lábaik mozgékonysága a világűrben szinte nem játszik semmiféle szerepet, addig egy bolygó felszínén ez döntő jelentőséggel bír. Ezért a biosuitok koncepciója az építőkocka-rendszerre épül. Különféle elemek tucatjait lehet szükség esetén kombinálni, gyorsan, alig néhány kézmozdulattal. Ugyanazt a nitrogén-oxigén keveréket lélegezzük, mint a Földön vagy itt a fedélzeten, tehát nem kell a végtelenségig várakozni a nyomáskiegyenlítő zsilipekben.

Fölhúzta a csizmáját és a kesztyűjét, hátára csatolta a létfenntartó-rendszerek tartályát, majd bezárta a csatlakozókat.

–  Gyerekjáték, mondaná Dava Newman, de vigyázat, semmit se próbáljanak meg egyedül. Ne kívánják, hogy bármelyiküket felismerhetetlenül és kiszáradva kelljen odakinn összevakarnom. Minden rendben? Helyes! A biosuitok könnyedén kezelhetők. Ja igen, ezzel kapcsolatban még valami: ha útközben valaki egy bizonyos ingert érez – csak bátran engedje el. Nagyra becsült pisijüket egy vastag poliakrilát réteg köti meg, senkinek nem kell tartania attól, hogy végigfolyik a lábán. Ezek itt – mutatott Hedegaard két konzolra a csuklója alatt – az összesen 16 irányítófúvóka gombjai. A fúvókák a vállaknál és deréktájon vannak. Az űrhajósok már nem lógnak újszülöttként a köldökzsinóron, hanem ellenlökésekkel navigálnak. A rövid tűzkilövéseket kézi vezérléssel és automatikusan is lehet irányítani. Ez utóbbi új dolog. Amint az elektronika úgy érzékeli, hogy elvesztették a kontrollt, az automatika stabilizálja önöket. Számítógépük hozzá van csatolva az enyémhez, távirányítással is működik, szigorúan véve tehát egyáltalán nem veszhetnek el. Itt 30 kis mezőt találhatnak – húzta végig a kezét az alkarján található másik konzolon amelyek mind a beszéd és a vétel opcióit szolgálják. Ezek segítségével dönthetik el, kivel akarnak kommunikálni. Talk to all azt jelenti, mindenkihez beszélnek, Listen to all pedig azt, hogy mindenkit hallanak. Ha valakinek szerelmet kívánnak vallani, akkor válasszák az individuális kapcsolatot, a többieket pedig egyszerűen zárják ki – vigyorgott Hedegaard. – Gondot okoz valakinek, ha látom, milyen fehérneműt visel? Senkinek? Akkor le a ruhákkal. Készüljünk fel a sétára.

–  És a tyúkok? – kérdezte Mukesh Nair.

–  Ostoba ötlet volt – vallotta be Julian. – Négy maradt meg. Kettő még tojik is, kicsi, gömb alakú tojásokat, a tápértékük egyenlő a golflabdáéval. A többinél az izomzat túlságosan visszafejlődött ahhoz, hogy bármit is kinyomjanak.

–  Ennyit a világűrben való szülésről – mondta Eva Borelius. -Nyomni, nyomni! De mivel?

–  És a tyúkszar? – Úgy tűnt, Karla Krampot a téma sajátos módon igencsak érdekli.

–  Ó, többet szarnak, mint amennyit szeretnénk – felelte Julian. -Megpróbáltuk leszívni a dolgot, de vigyázni, kell, nehogy a szegény jószágok tollát is leszívjuk a seggükről. Bonyolult az egész. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan lehetne tyúkokat tenyészteni a súlytalanságban. Nem szeretik, na. Folyamatosan egymásnak ütköznek, ki kell kötni őket, olyan elhagyatottnak tűnnek. Nem úgy, mint a halak! Úgy tűnik, ők fel sem veszik, amúgy is lebegő állapotban élnek. Nézzük meg a haltenyészetet, ha van kedvetek.

–  Na, azért még nem lőttük el az összes puskaporunkat – nyugtatta meg őket Kay Woodthorpe a bioregeneratív rendszerek kutatócsoportjából, testes asszonyság egy chihuahua ábrázatával.

–  Ha minden kötél szakad, megpróbálkozunk a mesterséges gravitációval.

–  Hogyan akarják azt elérni? – érdeklődött Carl Hanna. – Forgásba hozzák az OSS-t?

–  Nem – rázta a fejét Julian. – Csak a tenyésztőmodult. Lekapcsoljuk és néhány kilométerrel odébb toljuk. Az olyan építmény, mint az OSS, nem alkalmas a forgásra. Ahhoz egy kerék kell.

–  Mint a science-fiction filmekben?

–  Pontosan.

–  De hát itt van – vetette ellen Tautou. – Nem kerék ugyan, de a tengelyesen szimmetrikus elemek...

–  Maga a Bernal-szféráról beszél, barátom. Az valami más. Egy kerék, aminek a fordulatszáma megegyezik a Föld forgási sebességével. – Julian a homlokát ráncolta. – Képzeljen el egy autógumit vagy bármilyen hengeres testet. Ha forog, a belső falán, tehát a tengelyével szemben centrifugális erő keletkezik. Ott valami olyasmi jön létre, mint a gravitáció. Amint egy mókuskerékben is végig tud futni egy önmagában zárt felületen, ami amúgy príma futógyakorlat, miközben a tengely felé csökken a tömegvonzás. Elvileg megoldható. A probléma a szerkezet nagyságában és stabilitásában rejlik. Egy – mondjuk – száz méter átmérőjű keréknek tizennégy másodperc alatt kellene megfordulnia a tengelye körül, a gravitáció pedig a lábainál valószínűleg erőosebb lenne, mint a fejénél, mivel a teste különböző részei nem azonos sebességgel gyorsulnak. Ezenkívül, ha valami efféle dolgot forgásba hoz – ismeri a helyzetet az autózásból, amikor az egyik kerék nincs centírozva –, úgy elkezd ingadozni, mint a pokol. Most pedig képzelje el, ha egy ilyen állomásnak nyolcasa van. Rengeteg ember szaladgál benne, hogyan tudna gondoskodni arról, hogy az eloszlásuk mindig egyenletes legyen? Ami összegyűlik az efféle ingó mozgásnál, azt ki sem tudja már számítani, mindenki borzasztó rosszul lenne, s valószínűleg az egész vacak előbb-utóbb úgyis szétesne...

–  De a könnyűszerkezetes építési módot már régen ismeritek – mondta Hanna. – A lifttel korlátlan mennyiségű anyagot hozhattok az űrbe. Építsetek nagyobb, stabilabb állomásokat.

–  Ez lehetséges lenne? – álmélkodott Tautou. – Mint az Űrodisszeiában?

–  Igen – bólintott Julian. – Ismertem Kubrickot. Az öreg mindent pontosan átgondolt, vagy mondjuk így, átgondoltatott. Mindig is arról álmodtam, hogy az ő állomását építem meg. Az a hatalmas kerék, ami a keringő ütemére forog, és körbe is lehet járni. Csakhogy óriásira kellene építeni. Sok-sok kilométer átmérőjűre. Magas röppályán vagyunk, erősen kellene páncélozni. Egy egész város beleférhetne, lakónegyedekkel, zöldterületekkel, talán még egy folyóval is...

–  Én úgy gondolom, hogy már ez is kellőképpen varázslatos – mondta Sushma Nair a férjének, és nagy lelkesedésében a karját szorongatta. – Nézd csak, Mukesh. Spenót. Cukkini!

Egy méternyi magas üvegfal mentén lebegtek. Az üveg mögött zöldségek, növények és különböző gyümölcsök pompáztak.

–  Ez aztán az úttörő teljesítmény, Julian – ismerte el Mukesh. – Magának sikerül, pedig egy egyszerű parasztot nehéz ámulatba ejteni.

–  Mint ahogy maga is ámulatba ejtette a világot – nevetett Julian.

Nair, a te átkozott álszerénységed, gondolta Hanna.

Miközben a vakmerőek kicsiny csapata e percekben éppen a légüres térbe merészkedett, ő maga, Eva Borelius, Karla Kramp, Bernard Tautou és Nairék Julian és Kay Woodthorpe szakszerű kalauzolásában a két bioszférát tekintették meg, azt a két hatalmas gömbölyű modult, amelyekben a bioregeneratív létfenntartó rendszerek részlege kísérletezett a mezőgazdasággal és állattenyésztéssel. Az A bioszférában 6 emeleten cukkinit, kínai kelt, spenótot, paradicsomot, paprikát, brokkolit, kivit, epret, valamint egy egész kis-olaszországnyi fűszernövényt termesztettek, körös-körül mindenütt robotok ültettek, trágyáztak, gyomláltak, metszettek és arattak. Hanna nem csodálkozott volna, ha szénszálakkal erősített nyulak rágcsálták volna a salátát, amelyek rádióteleszkópos fülüket hegyezve figyelnék, mikor kell menekülve tovalebegniük. Fölnézett. Egy szinttel fölöttük almafák nyújtóztatták göcsörtös ágacskáikat, amelyeken csontkemény gyümölcsök sorakoztak.

A kezdetekben, magyarázta Woodthorpe, komoly problémákba ütköztek. Az üvegházak elődjei, amelyeket salátagépeknek neveztek, nemigen voltak többek egyszerű polcoknál: a paradicsom és a fejes saláta versengett bennük a növekedésben. Mivel a növények, akárcsak a többi élőlény, a gravitációhoz voltak szokva, tehát tudták, merrefelé növekedjenek, és melyik irányba eresszék a gyökereiket, a fent és a lent elvesztésének hatására áttekinthetetlen bozótnövesztésbe kezdtek, sajnos, pont a gyümölcsök rovására, amelyek a polipszerű gyökérszörny kellős közepén élték nyomorult gerillaéletüket. Nagy összezavarodottságában még a spenót is valami fás kinövéseket produkált, hogy valamiben megkapaszkodhassék, mígnem valakinek eszébe jutott, hogy az ágyásokat néha mesterséges földrengésnek kell alávetni, vagyis rázni kell őket, ezért a gyümölcs és a zöldség ott próbált megkapaszkodni, ahol rengett, vagyis lent.

–  Azóta ellenőrzésünk alatt tartjuk az őserdőt, a minőségre sem lehet igazán panaszunk – magyarázta Woodthorpe. – Jó, rendben, üvegházi termékek, azok is maradnak. Az eper egy kissé vizes, díjat nyerni talán a paprikánkkal sem lehetne...

–  De a cukkini nagyszerű – egészítette ki Julian.

–  Igen, a brokkoli és meglepő módon a paradicsom is. Még nem tudjuk pontosan, miért sikerül az egyik jobban, mint a másik. Mindenesetre az üvegházak okot adnak a reménységre, hogy a még nyitott létfenntartó rendszereket a jövőben lezárhatjuk. A Holdon már majdnem ott tartunk.

–  Mit ért lezáráson? – kérdezte Kramp.

–  Amit a Földön. Ott semmi sem vész el. A Föld egy önmagában zárt rendszer, minden állandóan egy folyamatban vesz részt. Tekintse az űrállomást egyszerűen a bolygónk kicsinyített másolatának, megfelelő víz-, levegő- és üzemanyag-tartalékokkal. Csak éppen ezeket az erőforrásokat régebben nem tudtuk előállítani, állandóan pótolnunk kellett. A szén-dioxidot például el kellett távolítanunk a fedélzetről. Ma már fel tudjuk bontani a reaktorokban, a felszabaduló oxigént újra használhatjuk lélegzésre, vagy hidrogénnel megkötve vizet készíthetünk belőle. A megmaradó szén pedig metánnal szintetizálva üzemanyag lesz. A vizet ugyanígy alkotórészeire bonthatjuk és megszabadíthatjuk minden szennyeződéstől. Csak egy kevés sludge, szennyvíz megy veszendőbe, szóra sem érdemes. Inkább az a probléma, hogy a reaktorok nagyságát és fogyasztását megfelelő egyensúlyba hozzuk a hatásfokukkal. Tehát a természetes regenerációs folyamatokkal kísérletezünk. A növények ezt a célt is szolgálják. A mi saját kis esőerdőnk, ha úgy tetszik. A Holdon nagyobb üvegházaink vannak, ott már közel állunk ahhoz, hogy minden körforgást lezárhassunk.

–  Ez tehát nem piac a vízműveknek – nevetett Tautou.

–  Nem, az OSS jó úton halad az önellátás felé!

–  Hm, önellátás – elmélkedett Kramp. – Az űrállomás kikiálthatná a függetlenségét, mi? Vagy azonnal az egész Holdét. Valóban, tulajdonképpen kié is a Hold?

–  Senkié – mondta Julian. – A Hold-egyezmény szerint.

–  Érdekes – Kramp Modigliani-arcán az ívelt szemöldökök még magasabbra szaladtak, még inkább kihangsúlyozva magas homlokát. – Ahhoz képest, hogy senki sem birtokolja, egy egész rakás ember mászkál arrafelé.

–  Így van. A szerződést sürgősen újra kellene fogalmazni.

–  Talán úgy, hogy a Hold mindenkié?

–  Pontosan.

–  Tehát azoké, akik először mennek fel. Illetve azoké, akik már ott vannak. Amerikáé és Kínáé.

–  Egyáltalán nem. Mindenki feljöhet.

–  Mindenki föl tud jönni? – kérdezte óvatosan.

–  Kedves Karla – mosolygott Julian –, éppen ez az a pont, ami körül minden forog.

Finn O'Keefe a fizikában keresett támpontot.

Az öltözködés meglehetősen elhúzódott, míg végre mindannyian becsomagolva, sisakostul eljutottak a hermetikusan lezárt légzsilipbe, egy klinikai megvilágítású, lekerekített, üres térbe. A falak mentén végig kapaszkodók húzódtak, egy kijelzőn információt láthattak a nyomásról, hőmérsékletről és az atmoszféra összetételéről. Hedegaard elmagyarázta, hogy ez a zsilip jóval nagyobb az összes többi kijáratnál, amelyek az OSS-en mindenütt megtalálhatók voltak. Peter Black is csatlakozott hozzájuk, a csoportjuk nyolcfősre növekedett. Egyre halkuló, majd teljesen elhaló sziszegés jelezte, hogy a levegőt kiszívták, majd hangtalanul megnyíltak a külső válaszfalak.

O'Keefe nyelt egyet. Az ősemberek szakadékok és félrelépések iránt érzett bűvöletével bámult kifelé, a gyomrában némi remegéssel. Szemei elé tárult a tető egy része. Nem tudta, hogy mit várt, egy kilépőt, egy erkélyt, egy járdát, figyelembe sem véve, hogy egyiknek sem lenne értelme. De a kerek szintnek nem volt semmiféle alja; egy 400 méter átmérőjű nyílt szerkezet egy acélgyűrűvel körülvéve, elég szilárd ahhoz, hogy vonatok mehettek volna rajta, teli volt pakolva hasznos teherrel és manipulátorokkal. A Torustól mozgó konstrukciók küllőszerkezete vezetett a külső részekhez. Azon túl napelemparkok csillogtak a napsütésben, fűtőtestek keringtek, daruszerű nyúlványokon gömbtartályok lógtak. Hatalmas hangárok úsztak fényárban, eljövendő űrhajók szülőotthonai. Apró asztronauták lebegtek egy acélóriás hasa alatt és figyelték, hogy a robotok rendesen építik-e be az üléssorokat. Bizarr géplények, félig emberek, félig rovarok cikáztak a térben, sáskakezeikben építőelemekkel, elkülönített fogódzóikkal a keretbe vagy a rácsozatba kapaszkodtak, hegesztettek és helyükre szegecselték az előre gyártott elemeket. Androidarcukat kétségtelenül Boba Fett inspirálta, a Csillagok háborúja állandóan sisakot viselő bérgyilkosa, amiből az is következett, hogy tervezésükben Julian Orley is részt vett. Orley rajongott a science-fiction filmekért, és senki más nem értett annyira ahhoz, hogy idézetekből innovációt faragjon, mint ő.

A zsilipen túl a feneketlen űr ásítozott.

Az OSS vertikális struktúrája majdnem 300 méterrel O'Keefe alatt terült el, alatta pedig a Föld, elképzelhetetlen messzeségben. Tétovázott, érezte, hogy hevesen ver a szíve. Noha tudta, mennyire nem érdekes a súlya, mégis a legnagyobb őrültségnek tartotta, hogy lelépjen a szegélyről, gyakorlatilag úgy érezte, olyan, mintha egy felhőkarcoló tetejéről ugrana le.

Fizika, gondolta. Bízzál Isten törvénykönyvében. Csak éppen nem hitt Istenben.

Mellette Nina Hedegaard és Peter Black vitorlázgatott immár kedélyesen odakinn, majd feléjük fordították sisakjuk tükröződő arcfelületét.

–  Első alkalommal mindenkinek túl kell tennie magát a nehézségeken – hallotta a dán nő hangját. – De nem tudnak leesni. Egyszerűen próbáljanak meg nem gondolkodni.

Rajtakapott, gondolta O'Keefe. A következő pillanatban lökést érzett, lecsúszott a szegélyről a két vezető felé, majd rajtuk is túl. Megdöbbenve kapkodta a levegőt, megpróbált a repülési iránnyal ellentétesen mozdulni, de semmi sem fékezte le. Visszatérés nélküli útra küldve repült egyre messzebbre. Elöntötte a forróság a gondolatra, hogy el fog veszni a világűrben, kivetődik a semmibe, majd vadul elkezdett kalimpálni, amivel nem ért el többet, mint hogy pusztulását nevetségessé tegye.

–  No, nézd csak! – mondta Laura Lurkin. – A hölgyprogram.

Amber úgy érezte, átjárja a testét a másik hangjából áradó maró gúny. Lynntől tudta, hogy a fitneszedző, az emberiség egyik fenyegető testalkattal rendelkező darabja birkózóvállaival, trollkarjával és álomba ringató hangjával nem különösebben szereti az űrturistákat. Véleményét arra alapozta, hogy magánembereknek semmi keresnivalójuk a szokványos repülőútvonalak magassága felett. Lurkin egykor tengerészgyalogos volt, a geopolitikai konfliktusok tüzében edződött. Amikor Rogasova, Winter, Hsu, Omura és Amber szórakoztatásra vágyó elnökfeleségek delegációjaként megjelent a wellness-részlegnél, Lurkin első gúnyos reakciója csupán következetes volt, ráadásul úgy csinálta, hogy az még barátságosságnak, sőt haverkodásnak is tűnhetett, elvégre az volt a feladata, hogy az űrutazókat karbantartsa, nem az, hogy lehangolja őket.

–  Oda kell menned, Amber! Kérlek! Itt az EVA, a tudományos részleg bemutatása, a multimédia-performance. Boldog lennék, ha ezeket a hülye libákat beoszthattuk volna a 3 csoport valamelyikébe, de csak a beauty-programjuk érdekli őket. Persze örülök, hogy megússzuk Paulette-et, de...

–  Tulajdonképpen sokkal szívesebben mennék az előadásodra, Lynn.

–  Tudom. Sajnálom is, hidd el! De el kell hitetnünk ezzel a néggyel, hogy ők is éppen olyan fontosak nekünk, mint a többiek, akik egy űrutazástól többet várnak, mint hogy megizzadjanak és kozmetikushoz menjenek. Elvállalnám őket, de nem tehetem!

–  Ó, Lynn! Tényleg ezt akarod? Tim és én...

–  Téged elfogadnak képviselőként, vendéglátóként.

–  Én egyáltalán nem vagyok vendéglátó.

–  De. Az ő szemükben igen. Te is Orley vagy. Kérlek, Amber!

Ez a könyörgés!

–  Na jó, felőlem legyen. De cserébe délután én is ott leszek a második űrsétánál!

–  Ó, Amber, hadd csókoljalak meg! Elsétálhatsz egészen a Jupiterig, és saját kezűleg kenem meg a vajas kenyeredet. Köszönöm! Köszönöm!

Íme tehát a hölgyprogram. A wellness-részleg két modulban volt elhelyezve, ugyanolyan elliptikusra alakították ki, mint a lakócsöveket. A felső részben igazi szauna volt hatalmas ablakokkal, bár nem fapadokkal, de helyettük tartógyűurűkkel a kezek és a lábak számára, valamint egy gőzfürdő, amelynek lekerekített falai a csillagokat tükrözték sok száz elektromos lámpácska formájában. A kristálybarlangban bepermetezett és újra kiszívott jéghideg vízcseppekkel hűthették le magukat, a pihenőben a szférák zenéjére lehetett egyszerűen csak hallgatni, olvasni vagy éppen szundikálni. Egy emelettel lejjebb különféle fitneszeszközök, masszázstermek és erőos kezek várták a stressztől megkínzott hobbiűrhajósokat.

–  ...elengedhetetlen a világűrben! – mondta éppen Lurkin. – A súlytalanság klassz dolog, de ha valaki hosszabb időt tölt el benne, az magában rejt egy sor egyáltalán nem lebecsülendő veszélyt is. Néhány változást már bizonyára felfedeztek magukon. Például a tej és a mellek felmelegedését. Közvetlenül azután, hogy belépünk a szabadesés világába, több mint egy fél liter vér száll a mellkasba és a fejbe. Kikerekedik az arcuk, olyan lesz, amit az űrhajósok puffy face-nek neveznek, vagyis enyhén kerekded. Amúgy kellemes, mert kompenzálja a ráncokat és az arc fiatalabbnak néz ki tőle. Csak sajnos nem tartós. Amint visszamennek a Földre, a gravitáció ismét leráncigálja a szöveteket, tehát élvezzék ki a látványt most.

–  Fázik a lábam – mondta bizalmatlanul Rebecca Hsu, aki fürdőköpenyében frottírgolyóvá görnyedt. – Ez normális?

–  Teljesen normális. A testnedvek átrendeződésének megfelelően a lábak némileg hidegebbnek tűnnek. Megszokja az ember, akárcsak az alkalmankénti izzadsághullámot és az orientáció átmeneti elvesztését. Azt hallottam, valaki maguk közül elég rosszul van.

–  Madame Tautou – bólintott Miranda Winter. – Hajjajj! Szegénynek állandóan... – lehalkította a hangját. – Tehát lent is folyik kifele, tulajdonképpen mindenütt.

–  Űrbetegség – nyugtázta Lurkin. – Nem kell szégyellnie magát, meg tapasztalt asztronautákkal is előfordul. Van valakinek még valamilyen tünete?

Olympiada Rogasova tétován magasba emelte a kezét. Néhány pillanat múlva Momoka Omura is kiegyenesítette mutatóujját, ám azonnal vissza is görbítette.

–  Lényegtelen – mondta.

–  Én valahogy megvagyok – jelentette ki Hsu. – Az egyensúlyérzékem zavarodott kicsit össze. A tengerészjáráshoz tulajdonképpen hozzá vagyok szokva.

–  Én örülök, ha minden bennem marad – sóhajtott Rogasova.

Lurkin mosolygott. Természetesen informálták arról, hogy az oligarcha felesége alkoholproblémával küszködik. Szigorúan véve Olympiada Rogasovának nem is lett volna szabad ide jönnie, mindazonáltal a kéthetes tréning során csak teát ivott és minden szkeptikust megtévesztett. Úgy tűnt, megy ez vodka és pezsgő nélkül is.

–  Semmi baj, hölgyeim. Legkésőbb holnapután már immunisak lesznek az űrbetegségre. Ami viszont mindenkit érint, az a néhány hosszú távú fiziológiai hatás. A súlytalanságban leépülnek az izmok. A vádlikból chicken legs, csirkeláb lesz, a szív és a keringési rendszer a szokásosnál jobban meg van terhelve. A sport már csak ezért is kötelező minden asztronauta számára, tehát gimnasztika, szobakerékpár, súlyemelés, persze szépen leszíjazva. Hosszú missziók esetében megállapították, hogy a csontozat is visszafejlődik, különösen a gerinc tájékán és a lábakban. Az űrben eltöltött fél év során a test elveszíti a kalcium körülbelül 10%-át, immunrendszeri zavarok lépnek fel, a sebek lassabban gyógyulnak. Mindezek olyan kísérőjelenségek, amelyekről Perry Rhodan szégyenlősen hallgat. Maguk persze csak néhány napot töltenek majd el a súlytalanságban, mégis tanácsolom, hogy sportoljanak. Evezni, kerékpározni, futni!

Omura úgy bámult Lurkinra, mintha elment volna az esze.

–  Egyiket sem. Én a gőzfürdőbe akarok menni.

–  El is megy majd a gőzfürdőbe – mondta Lurkin, mintha egy gyerekkel beszélne. – De először lenyomunk egy kör fitneszt, világos? Így megy ez az űrállomások fedélzetén. Az történik, amit az instruktor mond.

–  Remek – nyújtózott egyet Amber. – Én megyek az ergométerre.

–  Én pedig a kerékpárra – kiáltotta Winter vidáman.

–  Az ergométer egy kerékpár – húzta el a száját Omura, mintha szörnyű igazságtalanság történt volna vele. – Úszni legalább lehet itt?

–  Persze – tárta szét izmoktól dagadó karját Lurkin. – Ha megtalálja a módját, hogy nulla gravitáció mellett hogyan marad meg a víz a medencében, beszélhetünk róla.

–  No és az ott? – mutatott egy éppen a feje fölött lógó gépre Hsu.

–  Úgy néz ki, mint egy stepper.

–  Bingó. A feneket és a combokat edzi.

–  Pont megfelelő – hámozta ki magát a köpenyéből a divatdiktátor.

–  Egyetlen lehetőséget sem mulaszthatunk el, hogy valamit tegyünk az elmúlás ellen. Amúgy is elég drámai! Már amúgy is az az érzésem, hogy csupán a kompressziós ruha akadályozza meg kontrollálatlan terebélyesedésemet.

Amber, aki Hsut a médiából ismerte, felvonta a szemöldökét. A luxus királynője az utóbbi években kétségtelenül magára szedett jó pár kilót, de a bőre simának és rugalmasnak tűnt, mint egy léggömb. Mit is mondott Lurkin, puffy face? Miért is jelentkezne a hatás kizárólag az arcon? Világos, hogy a felkarok a súlytalanságban nem remegnek, a mellek megemelkednek – hisz nem húzza őket maga felé a Föld –, hogy minden kívánatosan kikerekedik és feszes lesz. Az egész Rebecca Hsu valahogy olyan puffy.

–  Ne aggodalmaskodjon – mondta. – Nagyon jól néz ki.

–  A maga korában – tette hozzá öntelten Omura.

Hsu Omura segítségével belebújt a stepperbe, beköttette magát és fejjel lefelé lógva mosolygott Amberre.

–  Köszönöm, de ha az ember már ott tart, hogy a paparazzóknak helikopterrel kell fölé szállniuk, hogy egész alakos képet tudjanak készíteni róla, akkor nem árt szembenézni az igazsággal. Belőlem lassan egy rakás puding lesz. Én látom el a világot a legnevesebb kozmetikai márkák narancsbőr elleni készítményeivel, de ha valaki a seggemre csap, negyedórát kell várnia, hogy a hullámok lecsendesedjenek.

Elkezdett taposni, mint borász szüret után a dézsában, miközben Miranda Winter görnyedezett a nevetéstől, Amber is vele tartott.

Omura arca végigment az emberré válás néhány fokozatán, végül ő is nevetésben tört ki kezdett. Valami oldódni kezdett, valami mélyen rejlő, be nem vallott félelem, a nők gágogva és lihegve gurultak szerteszét.

Lurkin elnéző tekintettel figyelte őket, karjait egymásba tűzve.

–  Csodás, hogy megértjük egymást – mondta.

-  Kifelé!

Heidrun hangja, amit pajkos böffentés követett. Ez volt az utolsó, amit O'Keefe még érzékelt, mielőtt kirepült volna a zsilipből. Heidrun, a kis szemét! Frank Poole, az Űrodisszeia szerencsétlen űrhajósa egy paranoiás számítógép áldozata lett, ő pedig egy közveszélyes svájci nőé. Ujjai az irányítófúvókák kapcsolóit keresték. Az első impulzus megállította a repülést, a második, amitől azt remélte, visszavezeti a zsiliphez, forgatni kezdte saját maga körül.

–  Nagyon jó – hallotta Hedegaard hangját, mintha behúzott angyalszárnyakkal ülne a sisakjában. – Nagyon gyors a reakciója ahhoz képest, hogy kezdő.

–  Ne cseszegessen – morogta Finn.

–  Nem, komolyan. Meg tudja állítani a forgást?

–  Miért? – nevetett Heidrun. – Nagyon jól néz ki. Hé, Finn, be kéne fognod egy holdat, amelyik körülötted kering.

Az óramutató járásával megegyező irányba forgott. Tehát jobbra kell ellenkormányozni.

Sikerült. Hirtelenjében ott lógott mozdulatlanul és látta, amint a többiek hordóként gurulnak ki a zsilipből. Az űrruhák új generációjának megvolt az az előnye, hogy feszességük folytán meg lehetett különböztetni a bennük rejlő embereket. Sejteni lehetett, hogy ki is közeledik éppen, noha az arcokat a tükröződő sisakfedél miatt nemigen lehetett felismerni. Heidrun, csillagharcosként páncélba öltözve, anorexiás tündérformájával árulta el magát. A legszívesebben belerúgott volna.

–  Ezt visszafizetem még neked – mormogta, ám ugyanebben a pillanatban elnevette magát.

–  De Perry! Te vagy az én hősöm.

Tovább vihogott, majd egy mozdulattal a feje tetejére fordult. Valaki más, talán Locatelli, Edwards vagy Parker, azon mesterkedett, hogy megpróbáljon visszajutni a zsilip belsejébe. Egy harmadik evezőszerűen kapálózott karjával. Nem úgy tűunt, mintha önszántából tenné. Hedegaardot és Blacket nem számítva csak egyvalaki volt a csoportban, aki tudatosan cselekedett, szép félkörívet leírva csatlakozott a két vezetőhöz. O'Keefe-nek kétsége sem volt afelől, hogy csakis Rogasov lehetett. Utána hirtelen mindannyian egybeverődtek, mintha valami szellemkéz irányítaná őket.

–  Cseles, mi? – nevetett Black. – A navigáció a vákuumban nem hasonlítható semmihez. Nincs súrlódás, nincs áramlat, ami sodorná önöket, nincs ellennyomás. Ha egyszer megmozdultak, addig maradnak a röppályán, amíg egy ellenimpulzus el nem téríti magukat, vagy bele nem kerülnek egy égitest vonzáskörébe, ami aztán gondoskodik arról, hogy úgy végezzék, mint egy hullócsillag, vagy éppen egy szép kis krátert okozzanak. Az irányítófúvókák használatához gyakorlat kell, amivel még nem rendelkeznek. Ezért mostantól kezdve nem kell csinálniuk semmit. A következő 20 percben csatlakoztatjuk önöket a vezérsugárhoz, ami azt jelenti, hogy élvezzék nyugodtan a kilátást.

Megmozdultak, és tempósan elindultak fölfelé a mesterséges szint irányába, a félig kész űrhajóhoz, ami súlytalanul pihent a fényárban.

–  Természetesen igyekszünk az űrsétákat az abszolút legszükségesebb esetekre korlátozni – magyarázta Hedegaard. – Ugyan a napviharok előrejelzése már meglehetősen megbízható, így a bevetések megtervezésénél már ezt is figyelembe lehet venni, ráadásul doziméter nélkül egyetlen űrhajós sem hagyja el az állomást. Ha mégis váratlanul jönne a napkitörés, még mindig elég időo marad, hogy bárki visszatérhessen az állomás belsejébe, ráadásul az OSS külső burkolatán több tucat storm shelter, páncélozott búvóhely található, ha mégis szorítana a helyzet. Mindazonáltal hosszú távon még a legtökéletesebb űrruha sem véd kellőképpen a sugárzástól, ezért használunk egyre inkább robotokat.

–  Azok az izék ott? – kérdezte remegő hangon Locatelli, és két láb nélküli gépre mutatott, amelyek éppen egy bizonyos távolságban keresztezték egymás útját. – Úgy néznek ki, mint valami átkozott földönkívüliek.

–  Igen, meglepő. Miután a valóság megszabadult a science-fiction terhétől, most felhasználja az ötleteit. Például fölismerte, hogy az emberszerű masinák többféle szempontból is megfelelnek alkotóik elvárásainak.

–  Önképére teremteni – mondta Mimi Parker. – Amint azt 6000 éve tanultuk a főnöktől.

Valami volt a pongyola megfogalmazásban, amitől O'Keefe megrökönyödött. De úgy döntött, majd később gondolkodik el a dolgon. A csoport széles ívben közelített az űrhajó felé. Az automaták egyike kullancsként kapaszkodott a külső burokba. Két főkarja eltűnt egy nyílásban, ahol nyilvánvalóan éppen valamit szerelt, míg két kisebb karja a mellénél építőelemeket tartott készenlétben. Sisakszerű fejének elülső részét szemnyíláshoz hasonlító fekete üveg díszítette.

–  Tudnak gondolkodni ezek az izék?- kérdezte Heidrun.

–  Tudnak számolni – válaszolt Hedegaard. – Ezek a robotok a Huros-ED sorozatba tartoznak, Humanoid Robotic System for Extravehicular Demands. Nagyon pontosak, abszolút megbízhatóak. Mindeddig összesen egy baleset történt, amiben egy Huros-ED is szerepelt, de azt sem ő okozta. Azután beépítettek még egy áramkört, amit életmentésre programoztak. Mindenfélére használjuk, javításra, karbantartásra és építésre. Ha mégis kisodródnának az űrbe, jó eséllyel egy Huros gyűujtené be önöket és hozná vissza épen és egészségesen.

Az útjuk ezután a fényoszlop mentén vezetett függőlegesen fölfelé, majd végig az űrhajó gerince mellett.

–  A kompokkal 2-3 napig tart az út a Holdra. Tágas szerkentyűk, meg fogják majd látni, de azért a tréfa kedvéért képzeljék csak el, hogy a Marsra mennek. 6 hónap egy ilyen ládában, színtiszta horror! Hát igen, az emberek mégsem gépek, szükségük van társas kapcsolatokra, magánszférára, helyre, zenére, jó ételekre, szép dizájnra, érzéki hatásokra. Ezért az űrhajó, amelyik itt készül, egyetlen korábbi hajóhoz sem hasonlítható. Ha elkészül, rendkívül nagy lesz, amit itt látnak, az a 200 méter hosszú hajótörzs. Pontosabban szólva egymáshoz kapcsolt elemek, részben régi űrkompok kiégett tartályai, részben új modulok. Ez lesz a munkaterület és a parancsnoki központ. Lesznek még ezenkívül laborok, konferenciatermek, melegházak és feldolgozóegységek. A lakó- és tréningmodulok a hajótörzs körül keringenek centrifugálisan, tehát létrejön egy gyenge mesterséges gravitáció, hasonló, mint amilyen a Marson van. A következő lépésben a szerkezet első és hátsó részét építjük majd meg több száz méter hosszan, árbocok segítségével.

–  Több száz méter? – visszhangozta Heidrun. – Te jó ég! Milyen hosszú lesz az egész?

–  Egy kilométerről beszélnek, amiben a napszárnyak és a generátorok nincsenek benne. Kétharmada amúgy az előárboc lesz, aminek csúcsán nukleáris reaktor működteti a hajtóművet. Ezért is ilyen sajátos a konstrukció. A lakótereknek legalább 700 méterre kell lenniük a sugárzás forrásától.

–  Mikor lesz az első repülés?

–  A realisták 2030-ra gondolnak. Washington korábban szeretné. Nemcsak a Holdért folyik ugyanis a verseny. Az Egyesült Államok mindent megtesz, hogy a vörös bolygót is...

–  ...birtokba vegye – egészítette ki Rogasov. – Világos. Orley az egész gyárat az amerikaiaknak adta bérbe?

–  Egy részét – mondta Hedegaard. – Az állomás más részeit németeknek, franciáknak, indiaiaknak, japánoknak adta ki. Oroszoknak is. Mindenkinek van itt kutatóállomása.

–  Csak a kínaiaknak nincs?

–  Nem. Nekik nincs.

Rogasov tudomásul vette. Tovább repültek a gyár felett a külső gyűrű műhelyei és manipulátorai felé. Hedegaard felhívta a figyelmüket az árbocok távoli végeire, amelyeken szférikus képződmények csüngtek.

–  A helyzet- és pályaszabályozó rendszer. Az irányítófúvókákat gömbtartályok táplálják, a segítségükkel lehet megemelni, lejjebb süllyeszteni vagy odébb tolni az állomást.

–  Azt meg minek? – kérdezte O'Keefe. – Azt hittem, pontosan ebben a magasságban kell állnia.

–  Valójában igen. Viszont ha egy meteorit vagy egy különösen nagy darab szemét közeleg, akkor esetleg korrigálnunk kell a pályáját. Ezt általában már hetekkel korábban tudjuk. Általában elegendő a vertikális igazítás, de néha oldalra kell kitérnünk.

–  Ezért is van a földi állomás egy úszó szigeten! – kiáltott lel Mimi Parker. – Hogy párhuzamosan el lehessen tolni az OSS-szel!

–  Pontosan – mondta Hedegaard.

–  Őrület! Gyakran fordul elő efféle bombázás?

–  Inkább ritkán.

–  Minden objektum pályája ismert? – faggatózott tovább O'Keefe.

–  Na igen – tétovázott Black. – A nagyoké. Kisebb vackok persze milliószámra repülnek erre, anélkül, hogy észrevennénk őket. Nanorészecskék, mikrometeoritok.

–  És mi van, ha egy ilyen izé eltalálja az űrruhámat? – kérdezte Edwards úgy, mintha máris visszakívánkozna az állomás belsejébe.

–  Akkor egy lyukkal több – mondta Heidrun. – Remélhetőleg valami szép helyre kapod.

–  Nem, a ruha kibírja. A páncélzat felfogja a nanorészecskéket, de ha egy gombostűnyi lyuk mégis keletkezne az overallon, attól még nem halna meg rögtön az ember. A szövet alatt egy műanyag réteg található, amelynek molekulaláncai azonnal bezáródnak, amint az anyag eléri az olvadáspontját. Ez pedig a mikrometeorit esetében már csak a súrlódási hő miatt is megtörténik. Talán megsérül egy kicsit, de hát ez akkor is megtörténik, ha egy tengeri sünbe lép vagy a macskája otthon bekattan. Annak az esélye, hogy egy mikrometeorittal találkozzék, lényegesen kevesebb, mint hogy felfalja egy cápa.

–  Mily megnyugtató – mondta Locatelli nyomottan.

A csoport átkelt a gyűrű külső szélén és egy másik rácsos oszlopot követett. O'Keefe szívesen visszanézett volna. Innen bizonyára fantasztikus látványt nyújthatott a tetőo a Torusig, de a ruházata volt az a nevezetes ló, amelyik ismeri az utat, előtte pedig mitikus, sötéten ragyogó madarak raja bontakozott ki, őrizve ezt az elgondolkodtató, tenyérnyi civilizációt az űrben. Túl a napelemeken, amelyek az állomást energiával látták el, már csak a nyílt világűr volt.

–  Ez a rész bizonyára különösen érdekli önt. Ez az ön műve, Mr. Locatelli! – mondta Black. – Hagyományos technológiával négyszer-ötször ennyi napelemre lenne szükségünk.

Locatelli valami olyasmit mondott, hogy igen, ez igaz. Utána még mondott mindenfélét. O'Keefe úgy vélte, a forradalom és az emberiség szavakat hallja, ezt követte valami olyasmi, hogy „méfőkő”, ami alighanem mérföldkő akart lenni, vagy valami hasonló. Ismeretlen okból minden morgásfélévé állt össze.

–  Erre valóban büszke lehet, Sir – mondta Black. – Sir?

Akit magasztalt, az éppen magasba emelte mindkét kezét, mintha egy zenekart vezényelne. A torkából hangfoszlányok törtek már csak elő.

–  Minden rendben, Sir?

Locatelli lihegett. Utána már csak hörgést, fulladozást lehetett hallani.

–  B-4, megszakítva – mondta Hedegaard a legteljesebb nyugalommal. – Warren Locatelli. Elkísérem a zsilipig. A csoport a terv szerint folytatja.

Egy napon, mesélte Mukesh Nair, még diák volt, a Loni Kalbhor nevű falucskában levágták a nagybátyját a zsinórról, amivel kunyhója padlásán felakasztotta magát. Akkoriban szinte mindennapos dolog volt egy paraszt öngyilkossága, ez volt az agrárválság keserű aratása. Mukesh a parlagon heverő cukornádföldeken sétálgatott és azon elmélkedett, mit lehetne tenni az úgynevezett fejlett országokból érkező olcsó import ellen, amelyeknek a mezőgazdasága a nagyvonalú szubvenciók melegágyán nyugodott, elárasztva a világot nevetségesen olcsó zöldséggel és gyümölccsel, miközben az indiai parasztoknak nem maradt más lehetőségük, mint az öngyilkosság.

Akkoriban tudatosodott benne, hogy a globalizációt nem szabad olyan folyamatként értelmezni, amelyet a politikusok és vállalkozók kedvük szerint kezdeményeznek, gyorsítanak és ellenőriznek. Nem olyasvalami az, amit csak úgy be lehet indítani és le lehet állítani, nem ok, hanem egy olyan eszme szimptómája, amelyik pont olyan idős, mint az emberiség maga. Ez az eszme a kultúrák és az áruk cseréje. Megtagadni körülbelül olyan naiv dolog lenne, mint az időjárást felelőssé tenni a rossz aratásért. Attól a naptól kezdve, amikor emberek más emberek területére léptek, hogy kereskedjenek vagy háborúzzanak, mindig is a globalizáció alakításáról volt szó, méghozzá olyasféleképpen, hogy abból kivegyék a részüket és a lehető legnagyobb mértékben a profitból is részesüljenek. Nair felfogta, hogy a parasztok nyomora nem a fejlett országok baljóslatú összeesküvésének az eredménye, hanem az Újdelhiben uralkodók alkalmatlanságának köszönhető, akik nem tudják India erősségeit kihasználni. Az egyik ilyen erősség pedig – még akkor is, ha történetileg nézve alig volt olyan ország, ahol többet éheztek – abban a képességében rejlett, hogy a világot ellássa élelemmel.

Akkoriban indította útnak Nair néhány eszmetársával karöltve a zöld forradalmat. Végigjárta a falvakat, a parasztokat arra biztatva, hogy cukornád helyett csilit, paradicsomot, padlizsánt és cukkinit ültessenek, ellátta őket vetőmaggal és trágyával, bemutatta az új technológiákat, olcsó hiteleket szerzett, minimálárakat kínált és részesedést annak a hipermarket-láncnak a nyereségéből, amit a modern hűtéstechnológia segítségével a semmiből hozott létre és kedvenc zöldsége után a Tomato névvel illetett. A fejlett logisztika segítségével a romlandó áruk olyan gyorsan jutottak el a földekről a Tomato áruházak pultjaira, hogy mellettük minden importtermék öregnek és rothadtnak tűnt. A kétségbeesett parasztok, akik előtt nemrégiben két lehetőség állt, tudniillik hogy vagy a városba mennek napszámosnak, vagy fölkötik magukat a padláson, vállalkozók lettek. A Tomato rohamosan növekedett. Egyik üzlet nyílt a másik után, egyre több paraszt erősítette Nair csapatát a feltörekvő Indiában.

–  Forró és fertőzött városaink lakói a kezdetektől fogva szerették a klimatizált, tiszta frissáru-kereskedéseinket – mesélte Nair. – Természetesen megjelent a konkurencia is, akik hasonló koncepció alapján dolgoztak, részben külföldi gigakonszernek támogatásával. De én a versenytársaimban mindig is csak a szövetségest láttam. A döntő pillanatokban mindig mi vezettünk egy orrhosszal.

A Tomato immár az egész földkerekségen elterjedt. Nair a legtöbb versenytársát lenyelte. Miközben az indiai agrártermékek a világ legeldugottabb zugaiba is eljutottak, Nair felfedezett egy új területet is a maga számára, és beszállt a génkutatásba. Ennek eredményeként hazája árvíztől veszélyeztetett part menti régióit a sós víznek ellenálló rizsfajtával ajándékozta meg.

–  Pontosan ez az – mondta Julian –, ami összeköt minket.

Egy kis aratórobotot figyeltek, amelyik finom kis fogóival koktélparadicsomot szüretelt és nyelt el, még mielőtt továbbléphettek volna.

–  Birtokunkba fogjuk venni a világűrt, betelepítjük a Holdat és a Marsot. Talán nem olyan gyorsan, mint ahogy megálmodtuk, de meg fogjuk tenni, már csak azért is, mert egy sor ésszerű érv ezt diktálja. Egy olyan korszak kezdetén állunk, amelyikben a Föld már csak egyike lesz a lehetséges lakóhelyeknek és iparterületeknek.

Julian kis szünetet tartott.

–  Ugyanakkor belátható időn belül nem fog vagyont keresni a földgolyón kívül zöldséggel és gyümölccsel, Mukesh. Hosszú az út odáig, hogy a Marson megnyíljanak a Tomato-üzletek! Ön, Bernard, ugyan a Hold rendelkezésére bocsáthat vizet, ami amúgy elengedhetetlen, de pénzt keresni aligha fog vele. Ami az ön munkáját illeti, Eva: az űrben, a Holdon vagy más bolygókon töltött hosszú idő teljesen új kihívások elé állítja a gyógyszerészetet. De a kutatás eleinte ennek ellenére támogatott üzlet marad, amint én támogatom az amerikai űrkutatást, hogy lehetővé váljék a tiszta, tartós energiaellátás erőforrásainak kiaknázása, és ahogy az ehhez szükséges reaktorok fejlesztését is támogattam. Minden világjobbító, úttörő dolog először befektetést igényel. Te, Carl, egy vagyont kerestél az olaj- és gázüzletbe való okos befektetésekkel, majd átálltál a szolártechnológiára. De ezekkel a technológiákkal a világűrben még nem lehet néven nevezhető eredményeket elérni. Miért is fektetnétek be tehát az Orley Enterprises-ba?

Mindegyiküket végigmérte.

–  Megmondom, miért. Mert minket több minden köt össze annál, amit előállítunk, finanszírozunk, amit éppen kutatunk: nevezetesen a mindenki jólétéért való aggódás. Eva, akinek sikerült kitenyésztenie a mesterséges bőrt, idegeket és szívizmokat. Jó üzlet, igen, meglehetősen lukratív, de ez csak a fele igazság, hiszen mindez mindenekelőtt reménységet jelent az infarktustól veszélyeztetettek, a rákos betegek és az égési sérültek számára! Itt van Bernard, egy férfi, aki a glóbusz minden pontján eljuttatja a szegények legszegényebbjeihez a tiszta vizet. Mukesh, aki India parasztjainak új perspektívát kínált és a világot táplálékkal látja el. Carl, akinek a megújuló energiaforrásokba való befektetései teszik egyáltalán lehetővé azok áttörését... És mi az én álmom? Ismeritek. Tudjátok, miért vagyunk itt. Amióta a szakemberek elkezdtek gondolkodni a tiszta, kockázatmentes fúziós technológián, azon, miként lehetne a Holdról a Földre juttatni a jövő tüzelőanyagát, a hélium-3-at, azóta nem hagy nyugodni a gondolat, miként tudnám bolygónkat ellátni ezzel az új, kimeríthetetlen energiával. Számos deficites évet szenteltem e feladatnak, sorozatgyártásra alkalmas reaktorokat fejlesztettem, megépítettem az első működőképes űrliftet, hogy ugródeszkát kínáljak az emberiségnek az űrbe. S tudjátok mit?

Vidáman mosolygott és várt néhány másodpercet.

–  Az idealizmus kifizetődött. Most keresni akarok és fogok is vele! S ti mindannyian kereshettek! Az Orley Enterprises-on, a világ legjelentősebb technológiai műhelyében. Olyan emberek mozgatják vagy állítják meg azt a csodaszép bolygót 36 000 kilométerrel alattunk, mint mi. Rajtunk múlik. Ha összeadjuk erőinket, talán csak jelentéktelen mennyiségben adtok el több zöldséget, vizet vagy gyógyszert, de részt vehettek a világ legnagyobb vegyeskonszernjében. Az Orley Energy a fúziós reaktorokkal és a tiszta árammal már holnap átveszi a világpiaci vezető helyet az energiaszektorban. Az Orley Space további űrliftekkel és űrállomásokkal fogja meghódítani a Naprendszert az egész emberiség javára, és az Orley Travel-lel közösen kiépíti majd a világűrturizmus útjait. Higgyétek el nekem, mindent összevetve megéri! Mindenki el akar jutni az űurbe, mindenki el akar jutni a Holdra, a Marsra és azon túl, emberek, nemzetek. Az évezred elején azt hittük, vége az álomnak, pedig csak akkor kezdődött el, barátaim! De csak nagyon kevés ország rendelkezik megfelelő technológiával, és itt van az Orley behozhatatlan előnye. A mi technológiánk az, amit az egész világ használ. És mindenki, kivétel nélkül mindenki megfizeti majd az árát.

–  Igen – mondta Nair tisztelettel. – Igen!

Hanna mosolygott és bólintott.

Mindenki megfogja fizetni az árát...

Akármit is adott elő Julian megszokott eleganciájával és meggyőzőerejével, az ő fülében az egész az utolsó mondatra redukálódott. Ez fejezte ki, mit hagyott maga után a kormányzó erők kivonulása a globalizáció folyamatából, a gazdaság önállósodásából, és mit hagyott maga után a politika privatizálása: vákuumot, amit betöltöttek a kereskedők. A jövőt mint árucikket definiálta. Ezen már az elkövetkezendő napok sem fognak változtatni, ellenkezőleg. A világot még egyszer el fogják adni.

Csak éppen egészen másként, mint ahogyan azt Julian Orley elképzeli.

-  Megjöttem – csicseregte Heidrun.

–  Ó, mein Schatz – meredt égnek Ögi bajsza a gyönyörűségtől. – Épen és egészségesen. Milyen volt?

–  Szuper! Locatelli elhányta magát, amikor meglátta a napelemeit.

Heidrun közelebb lebegett és megcsókolta Ögit. Az akció nem lelt viszonzásra. Lassan ismét eltávolodott, megfogta egy ülés karfáját és ismét rácsimpaszkodott.

–  Warren űrbeteg lett? – kérdezte Lynn.

–  Igen, remek volt! – ragyogott Heidrun. – Nina eltakarította, utána egészen jó volt.

–  Hát nem tudom – rágta ajkait Donoghue. Vöröslő arccal és felduzzadva trónolt falstaffi méltósággal a semmiben, a haja szerteszéjjel, mintha egy állat múlt volna ki a fejbőrén.

–  Nekem veszélyesnek tűnik, ha valaki a sisakjába okád.

–  Neked nem kell kimenned – mondta Aileen élesen.

–  Lárifári. Ezzel nem azt akartam...

–  65 vagy, Chucky. Nem kell mindenben részt venned.

–  Azt mondtam, veszélyesnek tűnik – morgott Donoghue. – Nem azt, hogy félek tőle. Százévesen is kimennék! Apropó, öregkor. Ismeritek, amikor az öreg házaspár elmegy a válóperes bíróhoz?

–  Válóperes bíró! – előlegezte meg Haskin a nevetést. – Mesélje.

–  Tehát elmennek a válóperes bíróhoz, aki ránéz a feleségre és megkérdezi: Úristen, ön hány éves? Ő, mondja a nő, kilencvenöt. És ön? A férj elgondolkodik: kilencvennyolc. Mindenhatóm, mondja a bíró, nem hiszem el. Minek akarnak ebben a korban még válni? Ó, tudja, tekintetes bíró úr...

Tim a fogát csikorgatta. Nem lehet elviselni. Chucky két órája fáradhatatlanul indította egyik humorrakétát a másik után.

...meg akartuk várni, amíg a gyerekek meghalnak.

Haskin szaltózott egyet. Természetesen mindenki nevetett. Olyan nagyon nem is volt rettenetes a vicc, annyira legalábbis nem, hogy Tim apokaliptikus hangulatát teljes egészében Donoghue számlájára írja. Éppen az előbb nézte, milyen megkövülve ül Lynn, mintha egészen másutt lenne, üres tekintettel maga elé bámulva. Nyilvánvalóan semmit nem fogott fel abból, ami körülötte történt. Azután egészen hirtelen ő is nevetni kezdett.

Tévedhetek is, gondolta Tim. Ez még nem jelenti szükségszerűen azt, hogy minden elölről kezdődik.

–  No és ti mit csináltatok közben? – nézett körül Heidrun kíváncsian. – Becserkésztétek az állomást a modellen?

–  Igen, és most azonnal meg tudnám építeni – hetvenkedett Ögi. – Nagyszerű építmény. Őszintén szólva meglep a biztonság magas foka.

–  Miért lepi meg? – kérdezte Lynn.

–  Az űrutazás privatizálása általában táplálja azokat a félelmeket, amelyek szerint ez forró talajjá vált.

–  Itt lenne, ha ettől komolyan tartania kellene?

–  Ez igaz – nevetett Ögi. – De mégis. Maguk gyorsak voltak. Rendkívül gyorsak. Aileen és Chucky egy dalt tudna énekelni az építési előírásokról, szakértői véleményekről és megkötésekről...

–  Egy dalt? – mormogott Chucky. – Operákat!

–  Amikor a Red Planet koncepcióját bemutattuk, azt mondták, hogy megvalósíthatatlan – erősítette meg Aileen. – Egy hadseregnyi gyáva nyúl! Egy évtized telt el a vázlatok és az építkezés kezdete között, de még ezután sem hagytak minket békén.

A Red Planet volt Donoghue-ék ékköve, a marsbéli tájra emlékeztető luxushotel Hanoiban.

–  Ma már a statika gyöngyszemének számít – diadalmaskodott Aileen. – Egyetlen szállodánkban sem történt soha baleset! De mi történik? Ha valami újat tervezel, zombiként vetik rád magukat, megpróbálnak felfalni, a lelkesedésedet, az ötleteidet, a Teremtőtől kapott alkotóerődet. Azt gondolhatnád, az évek során összegyűlt némi referenciád, de olybá tűnik, mintha észre sem vennék az életed során felhalmozott teljesítményt. A szemeik halottak, a koponyájuk teli előírásokkal.

Ó, istenem, gondolta Tim.

–  Igen, igen – vakargatta állát elgondolkodva Ögi. – Nagyon is jól tudom, miről beszél. Ezért nem tudom elkerülni, kedves Lynn, hogy a szkepszis vizét bele ne töltsem a csodálat borába. Amint mondtam, önök az állomást rendkívül gyorsan építették meg. Azt is mondhatnám, gyanúsan gyorsan, összevetve a kisebb ISS-szel, ami jóval tovább épült.

–  Magyarázatra vár?

–  Ó, félek, megkínoznám vele...

–  Egyáltalán nem kínoz, Walo. Minden hanyagság anyja a verseny. Csak éppen az Orley space-nek nincs vetélytársa, soha nem kellett gyorsabbnak lennünk senkinél.

–  Hm.

–  A tökéletes tervezésnek köszönhetően voltunk gyorsak, a végén az OSS már önmagát építette. Nem kellett megküzdenünk a merev űrhivatalokkal, és nem kellett bürokratikus futóhomokon sem átkelnünk. Egyetlen partnerünk volt, az Amerikai Egyesült Államok. A Lincoln-emlékművet kellett eladniuk, hogy kiszabaduljanak a nyersanyagcsapdából. A szerződésünk elfért egy benzinkúti nyugta hátoldalán. Amerika kiépíti a holdbázisát és szállítja a hélium-3 bányászásának technológiáját, mi pedig piacképes reaktorokkal szállunk be a játékba, olcsó és gyors szállítási rendszerrel, no és ne feledjük el, átkozottul sok pénzzel! A kongresszusi hozzájárulás rohamtempóban lett meg! A perspektíva mindenki számára nagyszerű! Az egyik fél monopolhelyzetbe kerül a reaktorüzletben, a másik ismét első helyre kerül az űrhajózó nemzetek sorában, ráadásul megoldódik minden energiagondja. Higgye el, Walo, efféle lehetőségek mellett nem marad más út, csak a gyorsaság!

–  Ami igaz, az igaz – mondta Donoghue dörgedelmes hangon. – Mikor volt az a kérdés, hogy az ember tud-e építeni? Mindig is csupán az átkozott pénzen múlt.

–  És a zombikon – bólogatott Aileen szorgosan. – Mindenütt ezek a zombik.

–  Bocsánat – emelte magasba a kezét Evelyn Chambers. – Bizonyára igazad van, ugyanakkor mi nem azért vagyunk itt, hogy virággal hintsük be egymást. Invesztálásról beszélünk. Az én befektetésem a szavahihetőségem, tehát ki kellene terítenünk a kártyáinkat, nem gondolod?

Tim a nővérére pillantott. Egyértelmű, hogy fogalma sem volt arról, mire gondol Chambers, de nyíltnak és érdeklődőnek tűnt.

–  Természetesen. Miről beszélsz?

–  Balesetekről.

–  Konkrétan?

–  Vic Thornról.

–  Világos. Az ütemterv része – Lynn-nek a szempillája se rebbent. – Később akartam mesélni róla, de előre is hozhatjuk.

–  Thorn? – ráncolta szemöldökét Donoghue. – Ki a fene az?

–  Fogalmam sincs – vonogatta a vállát Ögi. – De mégis szeretném, ha mesélne a balesetekről. Már csak azért is, hogy a magaméival megbékülhessek.

–  Nincsenek titkaink – mondta Haskin. – A hírek amúgy is tele voltak vele tavaly. Thorn az amerikai űrbázis első hosszú távú legénységéhez tartozott. Kiváló munkát végzett, tehát további hat hónapnyi időre javasolták, ráadásul őt bízták meg az irányítással. Elfogadta, feljött az OSS-re, hogy innen repüljön tovább a bázisra.

–  Igen, most már rémlik a dolog – mondta Heidrun.

–  Nekem is – bólintott Walo. – Nem támadt valami gond egy külső bevetésen?

–  Egészen pontosan egy manipulátorral. Elzárta annak a kompnak a rakodónyílását, amelynek Thorn embereit kellett volna a Holdra szállítania. Egy mozdulat közben megmerevedett, miután egy darab űrszemét eltalálta. Kiküldtünk egy Hurost...

–  Egy micsodát? – kérdezte Aileen.

–  Egy humanoid robotot. Szilánkokat fedezett fel egy gömbcsuklónál, a manipulátor nyilván ezért kapcsolt ki.

–  Nagyon ésszerűen hangzik.

–  Az ésszerűség kérdései nem foglalkoztatják a gépeket – nézett rá Huskin, mintha amiatt tett volna szemrehányást, hogy meleg zokni nélkül küldték ki a robotot. – Megegyeztünk, hogy megtisztítja a csuklót, ám a Huros képtelennek bizonyult erre. Ezért küldtük ki Thornt egy űrhajósnővel. Csak éppen a manipulátor nem kapcsolt ki, csupán átmenetileg került „elektrokómába”. Hirtelen életre kelt, és Thornt kilökte a világűrbe. Nyilván a létfenntartó rendszere sérült meg. Elveszítettük a kapcsolatot vele.

–  Szörnyű – suttogta hamuszürkén Aileen.

–  Hát igen – Huskin elhallgatott egy pillanatra. – Nem szenvedhetett sokat. Az arcvédője valószínűleg megrepedt.

–  Szenvedhetett? Hát nem próbálták...

–  Sajnos nem.

–  Mindig is azt hittem, hogy utána lehet menni – meresztette ki jobb kezének ujjait Aileen, és repülőmozdulatokat tett a levegőben.

–  Mint a moziban.

–  A moziban igen – mondta Huskin lemondóan.

–  De azt is el kell mondanunk, hogy a Huros-sorozat új generációja már valószínűleg meg tudta volna menteni – fűzte hozzá Lynn.

–  Ezenkívül továbbfejlesztettük az űrruhák távirányító rendszerét. Thornt legalábbis vissza tudtuk volna hozni.

–  Ha jól emlékszem – mondta Chambers –, vizsgálat is indult.

–  Így van – bólintott Lynn. – A végeredménye az lett, hogy egy japán cég felelősségét állapították meg. Ők konstruálták a manipulátort. Egyértelműen ők hibáztak. Thorn halála tragédia, de az OSS üzemeltetőit, tehát minket, minden vád alól felmentettek.

–  Köszönöm, Lynn – nézett körül Chambers. – Engem kielégít a magyarázat. Vagy?

–  Minden úttörő tevékenység áldozatokkal jár – dörmögte Donoghue. – A korán kelő madár kapja el a kukacot, de néha a kukac eszi meg őt.

–  Nézzünk még egy kicsit körül – vélte Ögi.

–  Önt nem győztem meg? – kérdezte Lynn.

Ögi tétovázott.

–  De, azt hiszem, meggyőzött.

És ekkor megtörténik! Szája szeglete alig észrevehetően legörbül, és pánik jelenik meg Lynn szemében, amikor érzi azt a sodrást, amit egyszer átélt már, amikor elmerült a pokolban, s azt kérdi magától döbbenten, mibe is vágta a fejszéjét. Hetekkel korábban kezdődött, hogy a munkája gyenge pontjait vélte felfedezni, pedig ilyenek nem voltak. Kész lenne letenni a szent esküvést, hogy Julian űrállomása túléli az egész ostoba emberiséget, miközben az alsó részen állandó robbanásokat lát, és szétesni gondolja az egészet. És miért?

Mert ez az egyetlen rész, amelyet ő tervezett és nem Julian, mert ezért ő viseli a felelősséget!

Közben ugyanazok a dizájnerek dolgoznak ott is, ugyanazok az építészek, mérnökök, építők. Az ő állomásának moduljai alig különböznek a többitől: ugyanazok a létfenntartó rendszerek, ugyanaz a konstrukció. Lynnt mégis a végtelenségig kínozza az elképzelés, hogy hiba csúszott valamibe. Minél jobban dicséri Julian a munkáját, annál mélyebbre rágja bele magát a kétely. Folyamatosan a legrosszabbra készül. Amúgy olyannyira dicséretes elővigyázatossága az állandó kétkedés paranoiájává nő, mint egy megszállott keresi csődjének jeleit, s minél kevesebbet talál, annál idegesebb lesz. Az OSS Grand saját felszínességének rémálmává dagad, mielőtt szappanbuborékként szétpukkanna, emberek tucatjainak halálát okozva. Szegecselések, kitámasztások, szigetelések, ventilátorok, elektrolízis-eszközök, keringető szivattyúk, légzsilipek, folyosók, mindben saját énjének széteső konstrukcióját látja. Túlterhelt hipotalamusza szétmállik az adrenalin és a kortizon túltengésétől, hacsak eszébe jut az űrbéli szálloda, vagy az a másik a Holdon. Ha a félelem teológiai értelemben véve a hit ellentéte, az elválás az istenitől, akkor Lynn maga a pogány par excellence. Félelem attól, hogy tönkretesz valamit. Félelem attól, hogy ő megy tönkre. Egy és ugyanaz.

Valamikor, kétségbeesése mélypontján, egy gondolat képében meglátogatta az ördög, és azt súgta a fülébe, hogy a pokoltól való félelmet csak úgy győzheti le, ha saját lábán sétál be. Hogyan kerülhet ki valaki a félelem körforgásából, hogy valami szörnyűség történhet? Milyen kiút létezik, még mielőtt teljességgel elvesztené az eszét? Hogyan szabadulhat meg?

Ha az megtörténik!

Kérdéses persze, hogy mi marad belőle, ha műve mulandónak bizonyul. Több ő egyáltalán, vagy csupán Julian találmánya, egy filmfigura? Mi történik, ha Julian nem gondolja többé el őt, mert érdemtelennek bizonyul arra, hogy elgondolja? Az örökkévaló szenvedés vár rá? Örök elátkozottság? Banális elmúlás? Vagy el kellene múlnia, hogy visszatérhessen, ragyogóbban, mint valaha? Ha minden véget ér, ami által meghatározza magát és mások is meghatározzák, akkor vajon előtűnik majd az igazi Lynn, már ha egyáltalán létezik?

-  Miss Orley! Rosszul van?

–  Gyermekem, mi van veled? – anyáskodik Aileen. – Hisz viaszfehér vagy.

–  Lynn?

Tim terem mellette. Ujjai finoman szorítják nővére felkarját. Lassan forogni kezdenek, testvéri kettős csillag.

Lynn, ó Lynn. Mibe vágtad a fejszédet?

–  Hé, Lynn! – fehér, karcsú ujjak simogatják a homlokát. – Minden rendben? Valami rosszat szívtál?

–  Sajnálom – kezd pislákolni. – Rajtakaptak.

–  Min kaptunk rajta, gyermekem?

A mosoly visszatér az ajkaira. Egy ló, amelyik ismeri az utat. Tim őt nézi, behatóan. El akarja mondani, hogy tisztában van a helyzettel, de nem mondhat semmit, Lynn pedig nem kérdezhet. Ehelyett összeszedi magát, kikerül a sodrásból. Pillanatnyilag győzött.

–  Űrbetegség – mondja. – Hülye dolog, nem? Azt hittem, velem nem eshet meg, de nyilván rosszul gondoltam. Egy pillanatra kialudtak a fények.

–  Akkor én is bevallhatom – vigyorog Ögi. – Én is gyatrán érzem magam.

–  Te? – bámul rá Heidrun. – Te űrbeteg vagy?

–  Nos, igen.

–  Miért nem szóltál egy szót sem?

–  Örülj neki. Eljön még a nap, amikor csak a rossz közérzetem beszél majd helyettem. Jobban van, Lynn?

–  Igen, köszönöm – tolja félre Lynn Tim kezét. – Tervezzük tovább a napot.

A fivére idegenül tekint rá. Persze, mondja a tekintete, űrbeteg vagy. És én vagyok a Mikulás.

Sikerült elkapnia Juliant, amikor el akarta hagyni a lakosztályát. Egy óra volt még hátra vacsoráig. Tim apja divatos szabású inget viselt nyakkendővel, az elmaradhatatlan farmert és elegáns papucsot a Mimi Kri emblémájával.

–  Te is felöltözködhetsz nála, ha akarsz – mondta vidáman. – Mimi kitalált egy kollekciót a súlytalanságra és a gyenge gravitációra. Jó, mi? – Egyet fordult a tengelye körül.

–  Megerősített szálak, semmi sem lifeghet, még a papucsok sem.

–  Julian, figyelj...

–  Ja, még mielőtt elfelejteném, Ambernek is hozott valamit. Egy estélyit. Hülyeség. Én akartam meglepni vele, de látod, mi van itt. Ez a falka nem hagy nyugodni egy percre sem. Amúgy minden rendben, fiam?

–  Nem. Beszélnem...

–  Estélyik a súlytalanságban, gondolj már bele! – vigyorgott Julian. – Nem tiszta hülyeség? Teljesen bolond! Mindegyik szoknya alá bekukkanthatsz minden segédeszköz nélkül. Marilyn Monroe árvagyerek lenne emellett, tudod, amint ott áll a légnyílás fölött és alulról fölkapja a szél a szoknyáját.

–  Nem, nem tudom.

Julian a homlokát ráncolta. Úgy tűnt, végre tényleg észreveszi Timet, gyűrött overallját, fölötte vöröslő arcát, ami semmi jót nem ígért.

–  A filmet sem ismered, vagy...

–  Apa, nekem kurvára mindegy, hogy kinek a szoknyája libben fel. Törődjél már, basszus, a lányoddal!

–  Azt teszem. Hogy egészen pontos legyek, amióta megszületett.

–  Lynn rosszul van.

–  Ja, erről van szó – nézett Julian az órájára. – Mesélte. Jössz a Kirkbe?

–  Mit mesélt? – kérdezte Tim meglepődve.

–  Azt, hogy űrbeteg lett – nevetett Julian. – Eddig még soha nem volt. Az én csőrömet is piszkálná!

–  Nem, várj – rázta türelmetlenül a fejét Tim. – Nem érted. Lynn nem űrbeteg.

–  Hanem?

–  Túlhajszolt. Az idegösszeomlás szélén áll.

–  Megértem, hogy aggódsz érte, de...

–  Egyáltalán nem lenne szabad itt lennie, apa! Leépül. Ó, istenem, hányszor kell még mondanom neked, hogy Lynn a végét járja! Nem fogja kibírni ezt. Még mindig nem dolgozta föl azt, ami öt éve...

–  Hé! – bámult rá Julian. – Megbolondultál? Ez itt az ő szállodája.

–  Na és?

–  Az ő műve. Jó ég, Tim! Lynn az Orley Travel ügyvezető igazgatója, itt kell lennie.

–  Persze. Kell.

–  Csak ne gyere már megint ezzel. Kényszerítettelek én téged valaha is bármire? Megakadályoztam talán, hogy tanár legyél, vagy beszállj a szaros helyi politikába, holott az Orley-nál minden ajtó nyitva állt volna előtted?

–  De most egyáltalán nem erről van szó.

–  Erről soha nincs szó, nem? Mint ahogy arról sem, hogy a nővéred sikeresebb nálad és titokban ezt rühelled.

–  Ó, igen?

–  Mindenképpen. Lynn-nek egyáltalán nincs semmi baja! Bajaid neked vannak! Megpróbálod gyengének beállítani őt, mert magaddal nem vagy kibékülve.

–  Hát ez a legnagyobb hülyeség, amit életemben... – Tim kényszerítette magát, hogy megnyugodjon, majd csendesebben folytatta: – Felőlem higgyél, amit csak akarsz, nekem tökmindegy. Egyszerűen figyelj rá! Nem emlékszel már, mi történt öt éve?

–  Persze, hogy emlékszem. Akkoriban kimerült. Ha neked kéne a penzumát teljesítened...

–  Nem, Julian, nem kimerült volt. Kiégett! Beteg volt, pszichés beteg, miért nem érted már meg végre? Súlyosan depresszív! Az öngyilkosság határán!

Julian körülnézett, mintha a falnak fülei lennének.

–  Ide figyelj, Tim – suttogta. – Lynn keményen dolgozott mindezért. Az emberek csodálják és tisztelik. Ez az ő nagy pillanata. Nem fogom hagyni, hogy beleköpj a levesébe, csupán mert mindenütt kísérteteket látsz.

–  Istenem, te mennyire öntelt vagy. Mennyire elvakult!

–  Nem, te vagy elvakult. Miért jöttél el egyáltalán?

–  Hogy vigyázzak rá.

–  Ó! – nevetett fel Julian gúnyosan. – És én még azt hittem, egy aprócska szerepe van ebben az én szerény személyemnek is. Bocsásd meg ezt a szentimentális kiruccanást. De mindegy. Beszélek majd vele, rendben? El fogom mondani neki, hogy milyen nagyszerűen csinált mindent, hogy minden tökéletes, a világ a tenyerén hordozza őt. Rendben?

Tim hallgatott, Julian pedig szemmel láthatóan rosszkedvűen ellibbent a zsilip felé. A másik oldalról O'Keefe közeledett. – Hé, Tim!

–  Helló, Finn. Minden rendben?

–  Köszönöm, rendben. Nem jön a Picardba meginni valamit?

–  Nem, majd a vacsoránál találkozunk – Tim elgondolkodott. -Szükségem van még valami szöveterősítőre. Egy szöveterősített nyakkendőre. Szöveterősítés nélkül nem lehet itt kibírni.

AZ ESTE

A férfi két különböző színű szemével rendkívüli módon érdeklődött az abban rejlő művészet iránt, miként is lehet 36000 kilométerrel a Föld fölött a steaket úgy megsütni, hogy kívül ropogós barna, belül viszont rózsaszín legyen, és a hús nedvének egy cseppje se vesszen kárba.

Ezenkívül az is érdekelte, mi vonzza az embereket a Marsra.

–  Az élet – mondta Julian. – Ha ott találunk életet, az alapjaiban változtatja meg a világképünket. Azt gondoltam volna, hogy téged elbűvöl ez az elképzelés.

–  Persze, el is bűvöl. De mit mondanak a szakemberek? Van élet a Marson?

–  Világos – vigyorgott Julian. – Pókok.

–  Pókok a Marsról – vigyorgott vissza a másik. – Ezzel tulajdonképpen már lehet valamit kezdeni.

A két különbözőo színű szemmel bíró férfi viszont egy rakás embert érdekelt a csoportból. Legnagyobb csodálóját, Walo Ögit Bernard Tautou és Oleg Rogasov sajnos a gazdasági helyzet megbeszélésének versenypályájára terelte, míg Winter és Hsu, Momoka Omurával meglepő egyetértésben, a luxusnak az őszi depresszióra való terápiás hatásáról értekezett. Warren Locatelli hiányzott. Akárcsak Paulette Tautou, ő is áldozatul esett a nervus vagus és a különféle neurotranszmitterek egyesült erővel zajló támadásának, ami az agytörzs hányásközpont néven ismert része ellen irányult, és gyomrának áradásszerű kiürülését okozta.

Mindezt figyelmen kívül hagyva a vacsora pompásra sikeredett.

A fényeket lecsavarták, így az üvegpadlón keresztül a Föld lampionként ragyogott. Először és utoljára alkohol is volt, pezsgő, amit szopókával ellátott cumiskelyhekben szolgáltak fel. Mint már az előző este is, az étel kiváló minőségű volt. Julian a kirándulás időtartamára egy agyondekorált német mesterszakácsot szerződtetett, egy Johannes King nevezetű svábot, aki a konyha hatékonyságát azonnal 300%-kal megnövelte, és olyan meglepő finomságokat varázsolt, mint a szarvasgomba tejszínes zöldségkörettel, természetesen valódi perigordi szarvasgombából. A tejszínes köretet többszöri próbálkozással sikerült hozzáigazítania a súlytalanság sajátos körülményeihez.

–  Mert a szósz, kérem, tehát ami folyékony vagy krémes, az bizony önállósodik a szabadesésben – röpködött a szakács ide-oda. Nyugtalan alkat volt, élénk motorikával, és úgy tűnt, jól érzi magát a súlytalanságban, mint hal a vízben. – Kivéve, ha olyan állagúra készítjük, hogy hozzátapad a húshoz vagy a zöldséghez. Persze ha túl sűrű, akkor már nem ízletes, bizony, hajszálon múlik minden.

Tautou azt javasolta, hogy a Michelint ki kell egészíteni egy új fejezettel, amelynek címe „Földközeli perifériák”. Mi lehetne értelmesebb annál, mint hogy csillagokat osztogassanak idefenn? A következőkben nem kímélte magát, és idióta módon e soványka tréfát fárasztó lelkesedéssel mindenkinek a fülébe súgta, miközben a következő fogások kerültek még az asztalra: vadpástétom tőzegáfonyával, steak, burgonyagratin, valamint egy pompás tiramisu.

–  De nincs hagyma, nincs bab, semmi, ami felfúvódást okozhat! A kiáramló gázok ilyen szűk helyen komoly problémát jelentenek, emberek ennél már kevesebbért is ütöttek. Egyébként, amit itt ettek, az a Földön túlfűszerezettnek tűnt volna, de itt az űrben az ízlelőbimbók takaréklángon dolgoznak. Ja, igen, szépen lassan egyenek. Minden falatot óvatosan fogjanak meg, gondosan emeljenek a szájukhoz, gyorsan és határozottan kapjanak be, és alaposan rágjanak meg.

–  A steak mindenesetre isteni alkotás volt – vélte Donoghue.

–  Köszönöm – hajolt meg King, aminek az lett a következménye, hogy túllendült és bukfencezett egyet. – Valójában csírátlan szintetikus anyag volt a molekulakonyhából. Nagyon büszkék vagyunk rá, ha szabad ezt mondanom.

A következő tíz percben Donoghue meg sem szólalt, elmerült a gondolkodás mély állapotában.

O'Keefe a pezsgőjét cumizta.

Igyekezett bosszúságát megőrizni. Észrevette persze, hogy Heidrun mellette ül, helyesebben mellette akasztotta be a lábát az erre a célra szolgáló tartóba. Akármennyire is tetszett ez neki, azzal büntette, hogy tüntetően fecsegett a meglepetésvendéggel. Heidrun a maga részéről nem igyekezett különösebben beszélgetést kezdeményezni. Miután a nap összes eseményét megtárgyalták már, és a társalgás széttöredezett, csak ekkor tett Finn egy éles megjegyzést:

–  Mi a fenét gondoltál ma reggel?

Heidrun makacskodott.

–  Miről beszélsz?

–  Kilöktél a zsilipből.

–  Ó – Heidrun hallgatott egy ideig. – Értem. Mérges vagy.

–  Nem, de kétségbe vonom az ép elmédet. Meglehetősen veszélyes volt.

–  Hülyeség, Finn. Talán gyerekes vagyok, de bolond nem. Nina már tegnap elmondta, hogy az űrruhák távirányításúak. Csak nem gondolod komolyan, hogy a turistákat, akiknek legnagyobb sportteljesítményük az úszás, odakint magukra hagynák?

–  Nem akartál megölni? Ez megnyugtat.

Heidrun talányosan nevetett magában.

–  Azt hiszem, egyszerűen ki akartam próbálni, hol ér véget Perry Rhodan és hol kezdődik Finn O'Keefe.

–  És?

–  Illik hozzád, hogy balfácánként játszod.

–  Egy pillanat – tiltakozott O'Keefe. – Hősies balfácánként.

–  Persze, világos. Amúgy meg elég gyorsan vetted a lapot ahhoz, hogy legközelebb a párzásra kész nőstények osztogatásakor versenyben maradhass. Elégedett vagy?

O'Keefe vigyorgott. A beállt szünetben meghallotta, amit Eva Borelius mondott:

–  De ez nem teológiai kérdés, Mimi, hanem a civilizációnk eredetére vonatkozik. Miért akarnak az emberek átlépni a határokon, mit keresnek a világűrben? Néha én is késztetést érzek arra, hogy beszálljak a kórusba és velük együtt mondjam, hogy milliók éheznek, nincs friss vizük...

–  Most már van – kotyogott közbe Tautou, de csak azért, hogy Karla Kramp pisztolylövésszerű megjegyzése, „Nincs!”, visszakényszerítse a helyére.

–  ...miközben ez a mulatság itt hihetetlen összegeket emészt fel. De kutatni muszáj. Egész kultúránk a cserén és a terjeszkedésen alapszik. Az idegenben végeredményben saját magunkat keressük, a jelentőségünket, a jövőnket, mint Alexander von Humboldt, Stephen Hawking...

–  Nem lennék itt, ha ellenemre lenne az emberi faj terjeszkedése -mondta Mimi Parker élesen.

–  De úgy hangzott.

–  Egyáltalán nem! Csupán azon bornírt szándék ellen tiltakozom, hogy olyasmit kutassunk, ami nyilvánvaló. Én a magam részéről azért vagyok itt, hogy álmélkodjak, a művét megcsodáljam.

–  Ami a véleménye szerint 6000 éves.

–  10000 is lehet. Legyen 10 000, ne legyünk dogmatikusak.

–  De több nem?... Legalább néhány milliócska?

–  Semmiképpen. Amit én itt kint megtalálni...

Aha, gondolta O'Keefe. Önképére teremteni, mint azt 6000 éve tanultuk a főnöktől. Parker képviseli a kreacionistákat a fedélzeten.

–  No és te mire vársz, mit találsz itt fent? – kérdezte Heidruntól, aki éppen azon nevetett, amit Carl Hanna mondott neki.

–  Én? – fordult felé a nő. Hosszú fehér haja finoman úszott utána. – Én nem azért vagyok itt, hogy várjak valamire.

–  Hanem?

–  Mert meghívták a férjemet. Ilyen esetekben engem is megkapnak, akár akarják, akár nem.

–  Jó, de most már itt vagy.

–  Hm. Mégsem. Nem tartom túl sokra az elvárásokat. Az elvárás szemellenző. Én a meglepetést várom. Idáig mindenesetre remek. -Egy kicsit tétovázott, majd közelebb húzódott. – És te?

–  Semmit. A munkámat végzem.

–  A... munkádat?

–  Igen.

–  Julian bekötött a szekere elé?

–  Ezért vagyok itt.

–  A francba, Finn – rázta a fejét lassan és hitetlenül Heidrun. Azután az a kínos érzése támadt, hogy rossz gombot nyomott meg. – Te akkora egy hülye fasz vagy! Mindig, amikor már kezdenélek megszeretni...

–  Mi van? Mit csináltam már megint?

–  Ez a távolságtartó hűhó! Soha nem hat meg semmi, mi? Képedbe húzod a sapkád, amikor az útról lelépve jársz-kelsz. Pontosan erre gondoltam az előbb: Ki az az O'Keefe?

–  Előtted ül.

–  Bullshit! Te olyasvalaki vagy, akinek esetleg arról van halvány fogalma, milyen legyen O'Keefe, hogy mindenki baromi menőnek tartsa. Egy lázadó, akinek az a problémája, hogy nincs ami ellen lázadni tudna, hacsak nem az unalom ellen.

–  Hé! – hajolt előre. – Mi az isten nyilától gondolod, hogy ilyen vagyok?

–  Az ostoba manírjaid.

–  Te magad mondtad...

–  Azt mondtam, hogy nincsenek elvárásaim, ami azt jelenti, hogy nyitott vagyok minden iránt. Ez azért egy egész rakás. Te ellenben azt állítod, hogy az egész számodra nem több egy munkánál. Úgy gondolod, Julian kedves, a Hold kerek, fogjuk szépen egymás kezecskéjét, amíg a kamerát ki nem kapcsolják, és végre elmehetek bebaszni. Ez szar, Finn, ez nagyon kevés! Tulajdonképpen mennyire vagy te jóllakott? Halál komolyan azt akarod bemagyarázni nekem, hogy rászorulsz arra a kis lóvéra, amit Julian fizet neked?

–  Hülyeség. Nem kérek pénzt érte.

–  Na, akkor az utolsó esélyed: Mit csinálsz itt fent? Mit érzel... na, ha például meglátod a Földet?

O'Keefe várt egy kis ideig, közben gondolkodott. Megfeszülve bámult az üvegpadlón keresztül lefelé. Az volt a baj, hogy semmiféle válasz nem jutott eszébe, ami őt magát kielégítette volna. A Föld a Föld volt.

–  Distanciát – mondta végül.

–  Distanciát – úgy tűnt, Heidrun ízlelgeti a szót. – És? Príma distanciát? Szar distanciát?

–  Ó, Heidrun! Nevezd felőlem manírnak, de én tényleg csak nyugalmat akarok. Azt gondolod, unatkozó, felszínes fickó vagyok, akinek elment a kedve attól, hogy keresse a vitát. Talán igazad van. Ma puha és alkalmazkodó vagyok, a kedves Finn. Mit vársz?

–  Nem tudom. Mit vársz te?

–  Miért érdekel ez téged annyira? Alig ismerjük egymást.

–  Mert te érdekelsz... most még.

–  Én sem tudom. Csak azt tudom, hogy vannak rendezők, akik alacsony költségvetéssel csodálatos filmeket forgatnak, minden ellenállás ellenére. Mások olyan zenét játszanak, amit senki sem akar hallgatni, talán néhány bolondot leszámítva. De mégis eltéríthetetlenek attól, amit csinálnak, lángolnak érte. Néhányan alig engedhetik meg maguknak a lőrét, amitől egyáltalán még írni tudnak, de ha véletlenül találsz tőlük valamit a neten és letöltöd, akkor mélyen megérint, amint az emberiesség párosul a megvesztegethetetlenséggel, és rájössz, hogy a nagy érzések mindig a kicsiben, az intimitásban, a reménytelenségben csíráznak. Amint egy zenekar társul ehhez, az egész pátosszá válik. Ha így vesszük, a legszebb nő nem veheti fel a versenyt a legnyomorultabb kurvával. Semmiféle luxus nem nyújtja neked azt az érzést olyan intenzíven, hogy élsz, mint egy másnaposság, miután előző este a megfelelő figurákkal poharazgattál, vagy éppen egy megdagadt orr, ha esetleg rossz társakat választottál. Én a világ legjobb szállodáiban lakom, de egy penészes hátsó szoba egy olyan negyedben, ahová rendes ember önként nem megy be, viszont találsz benne valakit, akinek álmai vannak, igen, ez engem jobban megérint, mint egy utazás a Holdra.

Heidrun elgondolkodott.

–  Szép, ha valaki megengedheti magának, hogy romantizálja a szegénységet – állapította meg.

–  Tudom, mire gondolsz. Nem teszem. Nem szűkös körülmények között nőttem fel. Nincs küldetésem, nincs bennem szociális düh, nem irányít politikai vezérfonal. Talán van némi lelkesedéshiányom, de nekem igazán nem úgy tűnik. Ha a Perry Rhodant forgatjuk, élvezzük, nem is kérdés. És én lennék az utolsó, aki fizetésnapon nemet mondana. Most már azt is élvezem, hogy kedves fickó vagyok, egy gazdag kedves fickó, aki ingyen repülhet a Holdra. Észlelem mindezt, és azt gondolom, no, nézd csak, a kicsi Finn... Aztán találkozom olyan nőkkel, akik együtt akarnak lenni velem, mert úgy gondolják, része vagyok az életüknek. Ami valahol igaz is. Elkísérem őket kicsi, vagy felőlem akár nagyszerű életükben, mindenütt velük vagyok, a moziban, az újságokban, az interneten, képeken. Éjszaka, amikor álmatlanul forgolódnak, rám bízzák a titkaikat. Életük válságos pillanataiban fontosak nekik a filmjeim. Olvassák az interjúimat és azt gondolják minden második mondatnál, tyűha, ez a pasas megért engem! Ő aztán pontosan tudja, mit érzek! Amikor meg találkoznak velem, meg vannak győződve arról, hogy egy ismerőst, egy barátot látnak maguk előtt, a lelki társukat. Azt hiszik, ismernek engem, de én nem ismerem őket. Én jelentek számukra mindent, de ők nekem nem jelentenek semmit. Nem voltam velük az első orgazmusuknál csak azért, mert a poszterem lógott a szobájuk falán és közben talán még rám is gondoltak. Az én életemnek ők nem részei. Semmi nincs, ami összekötne minket. – Szünetet tartott. – Most pedig te meséld el, milyen volt, amikor belébotlottál Walóba? Mire gondoltál? Ó, érdekes, egy új ember? Ki az, találjuk ki?

–  Igen. Valahogy így.

–  Ő pedig szintén ezt gondolta. Látod. Az első pillanat kegyelme. Én ellenben olyan ismeretlenekkel futok össze, akik hisznek az őrületben, hogy ismernek engem. Kikerülendő ebből a helyzetből, hogy része vagyok életüknek, föl kellene hagynom a színészettel, de ahhoz meg túlságosan sok örömet okoz. Tehát táncolok és kurjongatok, közben tartom a távolságot.

–  Így van ez a hírnévvel – mondta Heidrun. Ezúttal nem volt gúnyos, inkább úgy hangzott, mintha csodálkozna ennyi banalitás fölsorolásán, de hát éppen ez az. Banális. Egészében nincs banálisabb dolog a hírnévnél.

–  Igen – mondta Finn. – Így van.

–  Tehát eredetibb nem jut eszünkbe annál, amit az orvosnő mondott. Az idegenben mindenki saját magát keresi.

Finn egy darabig tétovázott. Aztán megvillantotta híres, félénk mosolyát.

–  Talán az, hogy lelki rokonokat talál.

Heidrun viola szemei az övéibe kapaszkodtak, de a válasszal adós maradt. Nézték egymást, belemerülve valami sajátos begubózó hangulatba, ami O'Keefe-t éppúgy izgatta, ahogyan nyugtalanította, és érezte, amint rátelepszik az elfogódottság. Úgy tűnt, éppen azon volt, hogy belehabarodjék a halmozott melaninhiányba.

Szinte megkönnyebbülten tért magához, amikor Julian tapsolt egyet.

–  Kedves barátaim, remélni sem mertem volna.

Csend lett.

–  És esküszöm, nem kértem meg rá. Csupán arra adtam utasítást, hogy legyen már kéznél egy gitár, ki tudja! De ő elhozta a sajátját.

Julian mosolyogva nézett végig rajtuk. Tekintete megállt a férfin, a különböző színű szemekkel.

–  1969-ben látta a 2001 Űrodisszeiát, az én kedvenc filmemet, én éppen hároméves voltam akkor. A film alkotójának rögtön lerótta tiszteletét. Majd egy negyedszázaddal később adódott alkalom arra, hogy én magam is tisztelegjek Kubrick előtt, amikor első éttermemet az ő űrállomásának mintájára rendeztem be, és zenei epigonja tiszteletére az Oddity névre kereszteltem. Kubrick ekkoriban London melletti birtokán, Childwickbury Manorban élt, amit jóformán soha el nem hagyott. Ráadásul gyűlölte a repülőgépeket. Azt hiszem, miután New Yorkból az Egyesült Királyságba költözött, lába és az angol föld között nem volt nagyobb távolság, mint amekkorát ugrani tudott. Amúgy is rendkívül bátortalan volt, így egyáltalán nem remélhettem, hogy valaha is beteszi a lábát az Odditybe. De egyik este legnagyobb meglepetésemre mégis felbukkant, amikor éppen David is a bárnál ült. Beszédbe elegyedtünk egymással, majd valamikor kibuggyant belőlem, hogy mindkettejüket elviszem a Holdra, csak igent kell mondaniuk, és repülünk. Kubrick nevetett és azt mondta, hogy ebben már csak a komfort hiánya is meg fogja akadályozni. Az egészet természetesen viccnek tartotta. Én azonban ragaszkodtam ahhoz az állításomhoz, hogy az ezredfordulóig építek egy űrhajót, minden kényelemmel ellátva, persze halvány fogalmam sem volt, hogy miként. Éppen csak 26 éves voltam, filmproducerkedtem, rendezőként csináltam néhány inkább rossz, mint jó filmet, még a színészettel is próbálkoztam. Daviddel a főszerepben megcsináltam Fritz Lang Nő a Holdban című filmjének remake-jét, a kritika és a közönség is jól fogadta, de továbbra is a gasztronómiában próbálkoztam. Az Orley Enterprises a távoli, ködös jövőben lebegett. Mindazonáltal szenvedélyesen imádtam a repülést, űrutazásokról álmodoztam, amelyek Kubrickot is elbűvölték. Így végül sikerült rábeszélnem őket egy fogadásra: ha 2000-ig elkészül az űrhajóm, akkor mindkettejüknek repülniük kell. Ha nem, akkor Kubrick következő filmjét és David következő albumát 100%-ban én finanszírozom.

Julian a múltba merülve vakargatta szakállát.

–  Stanley sajnos korábban meghalt, de az életemet ez az este alapjaiban változtatta meg. Filmproducerként már csak mellékesen dolgoztam. A kilencvenes évek elején átvettem a Sohóban egy kis utazási irodát, ebből lett az Orley Travel. Volt két légitársaságom és vásároltam egy stúdiókomplexumot, hogy ott fejlesszük az űrhajókat és az űrállomásokat. Az Orley Space megalakításával előretörtünk a technológiai piacon. A NASA és az ESA legjobb koponyái közül néhányan már nekünk dolgoztak, majd orosz, ázsiai és indiai szakértők, német mérnökök, mert jobban fizettünk, jobb munkafeltételeket biztosítottunk, lelkesebbek, gyorsabbak és teljesítőképesebbek voltunk a régi munkaadóiknál. Senki sem kételkedett már abban, hogy az állami űrkutatás igencsak rászorul a privátszférából érkező vérfrissítésre, de én azt tűztem ki célul, hogy a helyébe lépek! Az igazi űrkorszak kezdetét akartam beindítani, a bürokraták tétovázása, az állandó pénzhiány és a politikai változásoktól való függőség nélkül. Pályázatokat írtunk ki fiatal konstruktőröknek űrrepülőgépek tervezésére, turisztikai kínálatunkba felvettük a szuborbitális repüléseket. Én magam is többször vezettem a gépeket. Ez talán még nem volt valódi űrutazás, de kezdetnek nem volt rossz. Mindenki repülni akart! A világűrturizmus óriási nyereségekkel kecsegtetett, ha sikerült volna a start költségeit redukálni. – Halkan elnevette magát. – No mindegy, a fogadást mindettől függetlenül elvesztettem. 2000-ben nem tartottunk még ott. Fölajánlottam tehát Davidnek, hogy kiegyenlítem a tartozásom. Nem fogadta el. Annyit mondott: tartsd meg a pénzed és adj egy jegyet, ha majd megteheted... Minden, amit ma elmondhatok, az csupán annyi, hogy ittléte nagy megtiszteltetés az OSS számára, engem személyesen pedig végtelenül boldoggá tesz. Mindazt, amit még elmondhatnék a nagyságáról, a kultúránkban betöltött szerepe jelentőségéről, a generációk sokasága számára nyújtott életérzésről, azt zenéje sokkal jobban kifejezi az én szavaimnál. Befogom tehát a számat és átadom a szót – Major Tomnak.

A csend időközben már-már szakrális jelleget öltött. Egy gitár került elő. A fény Julian előadása alatt még halványabbá vált. A Csendes-óceán csillogott, mintha kipolírozták volna. Az ovális oldalablakokban fekete alapon szétszórt cukor csillogott.

O'Keefe később azt gondolta, hogy az utazás utolsó, ha nem egyetlen valóban harmonikus pillanatait azokban a másodpercekben élte át, amikor David Bowie a Space Oddity kezdőakkordjait játszotta: F-dúr 7 és e-moll váltakozva először finoman és visszafogottan, majd erőteljesen, mintha a starthely körüli sürgés-forgás felé közelednénk a világűr részvétlen csendjéből, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem kezdődik a földi irányítás és Major Tom elgondolkodtató párbeszéde. Finn naiv boldogságában arról is megfeledkezett, hogy Orley vállalkozása tulajdonképpen miről is szól: embereket katapultálni a Földről egy életidegen világba, a Holdra, ami a látogatóit ugyan spiritualizálta, mindazonáltal anélkül, hogy bármelyikük is visszakívánkozott volna ide. Egyértelműen érezte, bármilyen értelmet is keresne abban, hogy elhagyta a Földet, az csak abban csúcsosodna ki, hogy minden percben mégis pont ezt a bolygót keresné, s az elképzelés, hogy oly messzire ment tőle, hogy teljesen kikerült a látóköréből, hirtelen vigasztalannak és félelemkeltőnek tűnt.

And the stars look very different today...

Amikor végül Tom balladája véget ért, és a boldogtalan őrnagy eltűnt felfokozott várakozásai Semmijében, a remélt varázslat helyett sajátságos kijózanodást érzett, majdnem olyasvalamit, mint a honvágy, holott ők csak 36000 kilométernyire voltak hazulról. A bolygó jobb felén sötétedni kezdett, Kínában alkonyodott. Látta, amint Heidrun félig nyitott ajkakkal lélegzi be a pillanatot, tekintete ideoda jár Bowie és az oldalablakokon túli csillagtenger között, míg az övét mágikusan húzta valami lefelé. Rájött, hogy Heidrun már régen megtalálta önmagát, lelkesen utazna akár az univerzum végéig is, mivel otthonát magában hordozza, a szabadságnak sokkal magasabb fokát érte el, mint ő; ő, aki jelen pillanatban egy dublini pub emeletére kívánkozik, ahol egy ütött-kopott matracon valaki a karjaiba zárná.

Ezen az éjszakán elég sokuknak támadt ugyanaz az ötlete.

Talán Amber módszerén múlott – ahogyan vigasztalta, miután kisírta nála magát Julian nemtörőodömsége miatt –, hogy a vigasz Tom testét is felébresztette, a csókjai, ölelésének ereje, puha, fitneszstúdiókban kiművelt rugalmassága; talán azért, mert a fantáziája oly sokévnyi házasságban eltöltött hétköznap után is kizárólag a felesége körül forgott. Egyetlen más popsit sem akart kényeztetni, csak az övét, a kezét egyetlen más dekoltázsba sem kívánta becsúsztatni, csak az övébe, ami olyan alkalmassá tette őt a házasságtörésre, mint, mondjuk, amennyire egy gőzmozdony képes elhagyni a síneket. És talán azért, mert az önmagának való örömszerzés pillanataiban sem járt más a fejében, csakis Amber; talán azért, mert megjelenése az évek során semmiképpen sem változott hátrányára – dicsőség a géneknek! –, és mellei a súlytalanság hatására visszatértek abba a legendás állapotba, amely kapcsolatuk kezdetén mindig azt az érzést keltette benne, hogy érett dinnyéket ölelget. Vagy talán azért, mert miközben megpróbálta kibogozni Amber fürdőköpenyének övét, a modul másik felébe sodródott, ami annál is inkább felizgatta, mert nevető felesége úgy nézett ki a nyitott, szárnyként lebegő köpenyben, mint egy bűnbeesésre kész angyal. Akármi is volt az oka, a teste – a súlytalanság által elébe görgetett minden akadály, az ágyéki részek hiányos vérellátása, a dezorientáció és az enyhe rosszullét ellenére – egy igazi holdrakéta ágaskodásával reagált.

Átevezett Amberhez és átölelte felsőkarját. Teljesen kihámozni őt a fürdőköpenyből még úgy-ahogy sikerült, ám Amber próbálkozásai, hogy megszabadítsa Timet pólójától és nadrágjától, kudarcot vallottak a már ismert taszítóhatás miatt. Újra és újra szétrebbentek, mígnem Tim meztelenül kapálózott az ágy felett, gyámoltalanul a plafon felé sodródva. Amber nyilvánvaló érdeklődéssel, ám éppoly tanácstalanul szemlélte galaktikus erekcióját.

–  No és most mit kezdünk evvel? – nevetett.

–  Valamilyen megoldásnak lennie kell – szögezte le a férje. – Az emberek csak elgondolkodtak ezen.

–  Remélhetőleg. Nagy kár lenne érte.

Tim a feje tetejére fordult és lesiklott hozzá. Ezúttal elkapta a derekát, arcát a lábai közé fúrta, amiket Amber széttárt, majd nyomban össze is zárt, gondolván, így megtarthatja Tim fejét. A vér forrni kezdett Tim fülében. Köröző nyelvvel haladt előre, bevette az aprócska dombot az erdő alatt, amelynek sűrűsége azzal fenyegette, hogy nem kap levegőt. Olyannyira belefúrta orrát attól való félelmében, hogy a végén megint a tér másik felében köt ki, hogy megittasodott Amber kéjének melange-ától, és néma helyesléssel vette tudomásul az első örömteli sóhajokat, már ha füle nem csalta meg a combok szorításában. Úgy tűnt, mintha a kabin levegőjébe extra adag oxigént kevertek volna – vagy éppen az oxigénhiány volt az, amitől hirtelen boldognak érezte magát, mint egy gimnazista? Mindegy, tökmindegy! Boldog bódulatban vándorolt lejjebb, szuszogott, nyelve hegyét odaadóan engedte szárnyalni. Abban a pillanatban, amikor megnyílt előtte a mélyebben fekvő térségek trópusi nedvessége, érezte az előlövellő szerelmi vallomást, és anélkül, hogy megállt volna, fölfelé sóhajtotta: „énisénis”, amire rejtélyes válasz érkezett:

Jaj! Jajjaj!

Valami nem stimmelt. Tim felnézett. Közben elkövette a hibát, hogy engedett a szorításból. Amber fuldoklóként kapálózott és ellökte magától. Félrelebegtében látta, amint felesége a fejét tapogatja az íróasztal szélének tőszomszédságában. Aha. Tulajdonképpen gondolhatta volna, hogy a csata hevében el fognak sodródni. Elsőszámú tanulság: nem elég, ha egymásba kapaszkodnak, a térben is rögzíteniük kell valahogy magukat. Nem tehetett mást, ostobán felnevetett. Amber felhúzta az orrát és a szemöldökét ráncolta, amikor Tim észrevett valamit, ami a segítség reményével kecsegtetett.

–  Nézd csak!

–  Mit? – Amber belemarkolt a hajába és megpróbálta megharapni az orrát, aminek az lett az eredménye, hogy a feje tetejére fordult. Tim békaként rángatózott az ágy felé, a még mindig fejen álló Ambert maga után húzva.

–  Bekötni magunkat? – horkant fel a nő tiltakozva. – Nem kifejezetten erotikus. Olyan, mint egy autóban. Alig tudunk majd moz...

–  Nem, te kis gyagya, nem az alvóövvel. Nem látod?

Amber arca felragyogott. Az ágy fölött, egymástól bizonyos távolságra kapaszkodókat szereltek fel.

–  Várj csak, azt hiszem, láttam erről valamit.

A szekrényhez úszott, kinyitotta, kutakodott benne, majd kihúzott néhány gumiszerű anyagból készült szalagot. Piros, sárga és zöld mintázatúak voltak, rájuk nyomtatva a lényeg:

–  Love Belt – olvasta.

–  Na látod – vigyorgott Tim. – Csak elgondolkodtak!

Az utazás kezdete óta először érezte magát jól és lazán, olyan álla-potban, amiről alig egy órája még azt gondolta, számára örök időokre elveszett. Lynn nem tűnt el teljesen a jelentéktelenség homályában, de mindenesetre agykérge egyik kies tartományába költözött, amelyiket éppen nem foglalkoztatta sem Amber illata, sem pedig saját lüktető vágya.

–  Úgy tűnik, meg kell kötöznünk a csuklódnál fogva, édesem. Nem, a kezeidnél és a lábaidnál is. Mint a szent inkvizíció kínzókamráiban.

Amber áthúzta a szalagokat a fogantyúkon:

–  Azt hiszem, valami elkerülte a figyelmedet – mondta. – Te leszel az, akit megkötözünk.

–  Egy pillanat! Ezt meg kell vitatnunk.

–  Gondolod, hogy ő most vitatkozni akar? – kérdezte, egy fejmozdulattal Tim kapitális hímtagjára mutatva. – Én azt hiszem, valami egészen mást akar, mégpedig igen hamar.

A gumiszalagokat rácsomózta a csuklóira, majd vihogva és prüszkölve a bokáira, mígnem Tim kinyújtott végtagokkal lógott a szoba közepén. Kíváncsian hajlítgatta térdét és könyökét, megállapítva, hogy a szalagok rendkívül rugalmasak. Képes volt mozogni, méghozzá igen nagyvonalú keretek között. Csak éppen elrepülni nem tudott.

–  Gondolod, ezt Julian találta ki? – kérdezte.

–  Fogadni mernék rá.

Amber feléje lebegett, mintha valami vezérsugár irányítaná, átkarolta a vállát és lábaival a férfi dereka köré csimpaszkodott. Nemi szerve rövidesen Timén egyensúlyozott, mint egy artistanő az oroszlánfóka orrán.

–  Azt hiszem, az összekapcsolódás az egyik legigényesebb művelet a világűrben – suttogta, majd Timhez bújt, és lefelé mozdulva magába fogadta.

Elég sokuknak támadt ugyanaz az ötlete, de csak keveseknek adatott meg, hogy meg is valósítsák. Eva Borelius és Karla Kramp is megtalálta a szalagokat, és azonnal rájöttek, mi a teendő. Akárcsak Mimi Parker és Marc Edwards. Mindazonáltal utóbbinak a több mint félliternyi vér átáramlása a test felsőbb régióiba több problémát okozott, mint Timnek. Tautou okosan semmi ilyesmivel nem próbálkozott. Ehelyett arra jutott, hogy Paulette nyomorult állapotára való tekintettel inkább hazamennek.

A 12-es számú lakosztály hasonló szenvedések színhelye volt, csak éppen Locatelli soha nem adta volna meg magát valami olyan profán dolognak, mint az űrbetegség. Békés csend honolt a 28-as lakosztályban, ahol Ögiék összeölelkezve hevertek, mint télen a mezei egerek. Egy emelettel feljebb Sushma és Mukesh Nair izgalommentesen élvezte, ahogyan az éjszaka ráborul az Isla de las Estrellasra. Aileen Donoghue a 17-esben füldugót dugott a fülébe, hogy Chucky kedvére horkolhasson.

A Torus szemben lévő oldalán Oleg Rogasov mereven bámult ki az ablakon, míg Olympiada ugyanígy nézett maga elé.

–  Tudod, mire vagyok kíváncsi? – mormogta egy idő után. A férfi a fejét rázta.

–  Hogyan lesz valaki olyan, mint Miranda Winter.

–  Olyan nem lesz valaki – felelte Oleg anélkül, hogy megfordult volna. – Olyannak születik.

–  Nem a külsejére gondoltam – horkant föl Olympiada. – Hülye azért nem vagyok. Arra vagyok kíváncsi, hogyan lesz valaki ilyen támadhatatlan. Ilyen konzekvensen mentes minden fájdalomtól. Nekem úgy tűnik, mintha egy két lábon járó immunrendszer lenne minden probléma ellen, a megtestesült gondtalanság. Arra gondolok, hogy neveket ad a melleinek, érted?

Rogasov lassan feléje fordult.

–  Téged sem akadályoz senki.

–  Talán egy adag butaság is kell hozzá – elmélkedett Olympiada, mintha nem hallotta volna, férje mit mond. – Tudod, azt hiszem, Miranda egy kicsit butácska. Ah, fenét, tökhülye. Nyilvánvalóan teljességgel műveletlen, de ez lehet, hogy még előnyös is számára. Talán jó is hülyének lenni, irigylésre méltó állapot. Buta, naiv és egy kicsit számító. Kevesebbet érez így az ember. Miranda csakis önmagát szereti, míg számomra minden nap olybá tűnik, mintha összes érzésemet, minden erőmet egy feneketlen zsákba önteném. Mirandát nem érdekelnék a szemétségeid, Oleg, olyan lenne, mintha tűuvel szurkálnád a bálnát.

–  Nem vagyok szemét veled.

–  Ó, nem?

–  Nem. Egyszerűen nem érdekelsz. Az ember nem bánthat valakit, aki egyáltalán nem érdekli.

–  No és ez nem szemétség?

–  Ez az igazság.

Rogasov egy pillanatra ránézett. Olympiada elásta magát a hálózsákjában, övekkel biztosítva magát, minden hozzáférés elől jól elzárva. Rogasovnak egy pillanatra átfutott az agyán, hogy milyen lenne, ha reggel a zsák felrepedne, és egy pillangó röppenne ki belőle, ami meglepő teljesítmény volt retardált fantáziájától. De Olympiada nem hernyó volt, neki meg eszébe sem jutott, hogy a gubójához hozzáérjen.

–  Az esküvőnk stratégiai intézkedés volt. Én tudtam, az apád tudta, és te is tudtad. Fejezd már be az állandó önsajnálatot!

–  Egy szép napon nagyot fogsz zuhanni, Oleg – sziszegte Rogasova. – Úgy végzed majd, mint egy patkány. Egy átkozott patkány a csatornában.

Rogasov ismét kibámult az ablakon, de egyáltalán nem érintette meg a lassan sötétségbe boruló bolygó odalenn.

–  Keress már végre egy szeretőt magadnak – mondta hangtalanul.

Miranda Winter valóban nem tervezte, hogy korán fekszik le, aminek Rebecca Hsu kifejezetten örült, hiszen szenvedett az egyedülléttől. Egy szegény, gazdag nő – amint mondogatni szokta, kétszeresen elvált, három lány anyja, akiket szégyenletesen ritkán látott. Olyasvalaki, aki addig nem hagyja el a társaságot, amíg az utolsónak is le nem csukódik a szeme, utána pedig vállalkozása világot átfogó szerkezetének köszönhetően bármelyik időzónába telefonálhat, amíg végül el nem veszti a fáradtsággal vívott küzdelmet. Ha szigorúan szabályozott napirendjében mégis előfordult néhány hézag, akkor telefonon marketingtervekről értekezett, kampányterveket vitatott meg, vételeket, eladásokat és részesedéseket mérlegelt, valamint folyamatosan beutazta a birodalmát. A kontroll megszállottja volt, és közben állandóan rettegett a gondolattól, hogy a férjeit és a lányait éppen munkamániájával üldözte el.

Winterrel legalább a férjek hiányáról beszélgethetett, anélkül, hogy azonnal búskomorságba esne. Ráadásul Winter kabinjában csodálatos módon felbukkant néhány cumiskehelynyi Moët & Chandon, aminek Hsu már csak azért is külön örült, mert a márkát már hosszabb ideje ő birtokolta.

Finn O'Keefe-nek fogalma sem volt, hogy mit gondoljon vagy érezzen, ezért egy ideig zenét hallgatott, majd elaludt.

Evelyn Chambers ébren feküdt, már amennyire egyáltalán fekvésről szó lehetett. Cseppet sem volt kedve tombolni vágyó őrültként az ágyra szíjaznia magát. A gumiszalagokat véletlenül találta meg, és az ablakok menti fogantyúkhoz szíjazta magát, hogy a szabadesést álmában is kipróbálhassa. De amikor lehunyta a szemét, a teste mintha egy piac zsongásába került volna, háromszoros körözésbe kezdett, és rosszul lett.

Nem minden fáradság nélkül hajolt előre, hogy leoldozza a szalagokat a bokáiról. Csak ekkor vette észre a feliratot: Love Belt. Hirtelenjében világossá vált számára, mi célra is szolgálnak e dolgok, és mélyen sajnálni kezdte, hogy a súlytalanság megtapasztalását ebben az irányban nem koronázhatja meg. Érdeklődve gondolkodott el azon, vajon a többiek megteszik-e, majd merészen mérlegelni kezdte, ő maga kivel is tehetné meg. Gondolatai Miranda Wintertől Heidrun Ögihez vándoroltak és vissza, mivel Heidrun nem állt rendelkezésére, ám vonzalom híján voltaképpen Miranda sem.

Rebecca Hsu? Isten ments!

Épphogy felforrósodott, vágyának felfújtja magába is zuhant. Pedig miután biszexualitása miatt nem nyerte el a kormányzó posztját, szentül elhatározta, hogy mostantól fogva igazán kiszórakozza magát. Még mindig ő volt Amerika legkedveltebb és legbefolyásosabb műsorvezetője. Politikai Waterloo-ja után úgy érezte, nem kell eleget tennie a konzervatív kódexekben leírtaknak. Ami házasságából még megmaradt, semmiképpen sem kötelezte el őt a monogámia mellett, ráadásul úgynevezett férje közös pénzüket költötte folyamatosan cserélődő ismeretségeire. Nem mintha ez őt zavarta volna. Szerelmük már évekkel korábban eltűnt a lefolyóban, csak éppen minden kéjvágya ellenére sem akart mindenkivel és mindig valaki mással ágyba bújni.

Persze a rendkívüli körülmények...

Finn O'Keefe? Egy próbát megérne. Persze vicces lenne, pont ővele, de a gondolat végül is puszta gondolat maradt.

Julian?

A férfi egyértelműen szívesen flörtölt vele. Másrészt Julian már csak kötelességtudatból is flörtölt mindenkivel. Mégis. Szabad volt, eltekintve a Nina Hedegaard-féle affértól, ha volt egyáltalán köztük valami, és nem csupán a fantáziája játszott vele. Ha engedne Julian csábításának, akkor kevés veszélye lenne annak, hogy másvalakit taszít evvel boldogtalanságba, s hogy mindketten jól járnának, abban egészen biztos volt. Talán még több is kialakulhat. Ha nem, az sem baj.

Elindult Julian lakosztálya felé.

De senki sem válaszolt, a képernyő is sötét maradt. Hirtelen idiótának érezte magát, egy verébnek, amelyik az asztalok között repkedve kereste, mi esett le a tányérokról, úgyhogy sürgősen visszamászott a hálózsákjába.

-  Biztos?

–  Egészen biztos.

–  Tautou maga mesélte az előbb, hogy Madame vissza kíván térni a Földre. Tehát lenne szabad helyünk – szopogatta üvegét Julian. – Ah, marhaság! Felejtsd el Tautouékat! Akkor is lenne helyünk, ha ők is jönnének. Számodra mindig van szabad helyem.

Már csak ketten üldögéltek a félhomályba burkolózó Picardban, és alkoholmentes koktélokat szopogattak. Bowie elgondolkodva pörgette ujjai között az üveget.

–  Köszönöm, Julian, tényleg nem.

–  Miért nem? Ez a te esélyed, hogy eljuss a Holdra. Te vagy Starman, a férfi, aki az égből pottyant le, Ziggy Stardust! Ki, ha te nem? El kell jutnod a Holdra!

–  Először is, 78 éves vagyok.

–  Na és? Nem látszik rajtad. Te mondtad, hogy 300 évig szeretnél élni. Ahhoz képest még gyerek vagy.

Bowie felnevetett.

–  És? – kérdezte témát váltva. – Megkapod a pénzt a második lifthez?

–  Persze – dörmögte Julian. – Akarsz fogadni rá?

–  Nincs több fogadás. Mi van egyáltalán a kínaiakkal? Úgy hírlik, elárasztanak téged az ajánlataikkal.

–  Hivatalosan semmi ilyesmit nem tesznek, de fű alatt úgy udvarolnak, ahogyan csak tudnak. Mond neked valamit a Cseng Pang-vang név?

–  Nem sokat.

–  A Cseng-csoport.

–  Ja! – húzta össze Bowie a szemöldökét. – Azt hiszem, tudom már. Az is valami technológiai konszern, nem?

–  Cseng a pekingi űrkutatás felhajtóereje. Magánvállalkozó, elkötelezve a pártnak, tehát ott van. Nem hagy ki egyetlen lehetőséget sem, hogy a soraimba lopakodjon, de a tűzfalaim jól működnek, ezért aztán konspirációval próbálkozik. A kínaiak persze exkluzívan szeretnének megszerezni engem. Pénzük van, több is, mint az amerikaiaknak, csak éppen hiányzik nekik a lift szabadalma, és nincs elég eszük, hogy olyan fúziós reaktorokat építsenek, amelyek nem kapcsolnak ki azonnal. Néhány hete találkoztam a vén Pang-vanggal Párizsban. Tulajdonképpen rendes fickó. Ismételten megpróbálta ízletessé tenni számomra a pálcikával történő pénzszámlálást, és a kozmopolita szívemre apellált, végül is a tiszta energiaellátás az egész emberiségnek érdekében áll. Nem tartom-e tisztességtelennek, hogy a hélium-3-at kizárólag az amerikai tűfokon fűzzük be. Megkérdeztem, mit szólnának a kínaiak ahhoz, ha a szabadalmakat legközelebb az oroszoknak és indiaiaknak, németeknek és franciáknak, japánoknak és araboknak adnánk el.

–  Én inkább azt kérdezem, mit szólnának ehhez az amerikaiak.

–  Pedig a kérdést még egy kicsit másképp kell föltenni: Ki ül az emelő hosszabbik végén? Véleményem szerint én, és természetesen egészen új geopolitikai viszonyokat teremtenék. Akarom ezt? Egész idő alatt egyfajta szimbiózisban éltem Amerikával, mindkettőnk előnyére. Újabban, a holdválság óta, Amerikában ismét megjelentek a 2008-2010-es kisebbfajta válság kísértetei. Úgy gondolják, valahogy felbillenne az egyensúly, ha egyetlen konszern ekkora hatalmat kapna. Ami persze színtiszta hülyeség, mert én adtam hatalmat az ő kezükbe. Hogy kijelölhessék odafönn a követeléseiket. Az én eszközeim, az én know-how-m segítségével! De nem akar szűnni az őrület, hogy a konszerneket erősebb ellenőrzés alá kell vonni. – Julian sóhajtott egyet. – Ahelyett, hogy a kormányok az infrastruktúrával, a betegellátással és az oktatással foglalkoznának! Utakat kellene építeniük, óvodákat, lakásokat és sok idősek otthonát, de a magángazdaságnak még ekkor is a hónuk alá kell nyúlnia, tehát mit képzelnek ezek egyáltalán? A kormányok képtelennek bizonyultak a globális folyamatok előmozdítására, mindig csak veszekedés, csúszás, rossz kompromisszumok. Nevetséges egyezményeikkel még a környezetvédelem problémáját sem oldották meg, elcsukló hangon követelik a korrupt és háborúskodó államokkal szembeni szankciókat, amire a kutya sem hallgat, fegyverkeznek, és kölcsönösen blokkolják egymás piacait. Amióta a Gazprom léte cérnaszálon lóg, az oroszoknak nincs már pénzük az űrkutatásra, de ahhoz még mindig elég, hogy odaadják az amerikaiaknak és nekem, cserébe használhatnák a következő űrliftet. Ezzel lenne még egy játékos a Holdon. Én nem bánnám.

–  De Amerika hallani sem akar róla.

–  Nem, hiszen nekik ott vagyok én. Igaz, ketten együtt senkire sincs szükségünk, Washington viszont ebben a helyzetben az orrom előtt táncol, és több átláthatóságot követel.

–  És mi most a te szándékod? Az oroszokat akarod a magad oldalára állítani Amerika áldása nélkül?

–  Ha Amerika nem akar velük játszani és az én ötleteimet folyamatosan gátolja... látod, milyen kiválóságokat hívtam meg. Csengnek még igaza is van, csak másképp, mint ahogyan ő gondolja. Valóban idáig vagyok vele, hogy az ügyek nem haladnak gyorsabban! A konkurencia élénkíti az üzletet! Rendben, azt csúf dolognak tartanám, ha az amerikaiaktól átállnék a kínaiakhoz, itt is, ott is ugyanazok az idióták vannak, de a liftet felajánlani az összes nemzetnek – na, ebben már van valami!

–  És ezt így mondtad Csengnek?

–  Igen, és azt hitte, rosszul hall. Persze, nem ezt a változást akarta kiváltani bennem, de túlbecsüli magát. Az elképzelés már régóta érik bennem. Ő csupán megerősített benne.

Bowie hallgatott egy ideig.

–  Azt tudod, hogy a tűzzel játszol? – mondta aztán.

–  A Nap tüzével – mondta Julian egykedvűen. – Reaktorok tüzével. Megszoktam már a tüzet.

–  Amerikai barátaid ismerik már a terveidet?

–  Valamit sejthetnek. Nem titok, hogy kivel gondolázom a Holdra.

–  Te aztán értesz hozzá, hogyan szerezz magadnak ellenségeket.

–  Azzal utazok, akivel akarok. Ez az én liftem, az én űrállomásom, az én szállodám. Persze, nem túlságosan boldogok. Mindegy. Álljanak elő jobb ajánlattal és hagyjanak fel a kontroll-játékaikkal – Julian hangosan szürcsölgetett az üvegéből és megnyalta szája szélét. – Finom cucc, nem gondolod? A Holdon van borunk alkoholpótlóval. Tiszta őrület! 1,8%, de olyan, mint az igazi. Biztos ki akarod hagyni?

–  Te soha nem engedsz, mi? – nevetett fel ismét Bowie.

–  Nem én – vigyorgott Julian.

–  Csak éppen túl későn érkeztél. Ne érts félre, szeretem az életet, ami egyértelműen túl rövid, így van. 300 év csodálatos lenne, különösen mostanság! De én... Na igen...

–  ...földönkívüliből mégis földlakóvá váltál – fejezte be a mondatát mosolyogva Julian.

–  Soha nem is voltam más.

–  Te voltál a férfi, aki az égből pottyant.

–  Nem. Csak egy olyasvalaki, aki álruhában akart úrrá lenni a társasági problémáin, miszerint: sajnálom, ha nem működik a kommunikáció, én a Marsról jöttem – túrt a hajába Bowie. – Tudod, egész életemben lelkesen szívtam magamba mindazt, ami a világot izgalomba hozta, ami elektrizálta. Divatokat és állapotokat gyűjtöttem, ahogyan mások művészetet vagy bélyegeket. Nevezd nyugodtan eklekticizmusnak, talán ebben volt a legnagyobb tehetségem. Soha nem voltam egy innovátor, inkább mindig is a jelen ügyintézője, egy építőmester, aki az életérzéseket és trendeket oly módon illesztette össze, hogy abból valami új illúziója kerekedett. Visszatekintve azt mondanám, az én kommunikációm ez volt: Hé, emberek, értem, mi mozgat titeket, nézzetek és hallgassatok rám, egy dalt írtam belőle! Valahogy így. De hosszú ideig senkivel sem tudtam erről beszélni. Egyszerűen nem tudtam, hogy kell csinálni, hogyan működik egy sima beszélgetés. Féltem belevágni egy kapcsolatba, képtelen voltam meghallgatni másokat. Egy magamfajta számára a színpad, vagy mondjuk úgy, a Művészet nevű bolygó a tökéletes fórum, ideálisan alkalmas a monologizálásra. Te elérsz mindenkit, téged viszont senki sem ér el. Te vagy a Messiás! Persze, csupán egy képzet, egy bálvány, de már csak ezért sem engedhetsz közel magadhoz senkit, mert kiderülne, hogy valójában csupán félénk és bizonytalan vagy. Így válsz idővel valóban földönkívülivé. Még jelmez sem kell hozzá, persze ha van, az sokat segít. Ha olyannyira rosszul érzed magad az emberek között, ahogyan én éreztem magam akkoriban, akkor a világűrt stilizálod otthonoddá, a válaszokat a magasabb lényektől várod, vagy úgy teszel, mintha te is közülük való volnál.

Julian megpöccintette az üvegét, engedte, hogy egy kicsit szálljon fölfelé, majd újra elkapta.

–  Szörnyen felnőttnek tűnsz – mondta.

–  Mert szörnyen felnőtt vagyok – nevetett Bowie, dagadva a jókedvtől. – És ez nagyszerű! Hidd el nekem, ez az egész spirituális hajtóvadászat, hogy rájöjjünk, mi köti össze az embert az univerzummal, miért születünk és hová kerülünk, amikor meghalunk, mitől van jelentősége annak, amit csinálunk, ha egyáltalán van jelentősége... Úgy értem, szeretem a science-fictiont, Julian, szeretem, amit létrehoztál! De ez az egész világűrizé csupán metafora volt számomra. Mindig is a spirituális keresés számított. Az egyházak térképeit számomra túl durván rajzolták meg, teli egyirányú és zsákutcákkal. Nem akartam, hogy előírják nekem, hogyan és hol keressek. Istent ritualizálhatod vagy interpretálhatod. Ez utóbbi nem működhet előre kijelölt utakon, a bozóton kell keresztülvágnod magad. Én ezt tettem, és folyamatosan új űrruhákat szereztem magamnak, hogy a végtelen kozmoszt kifürkészhessem, és azt reméltem, hogy magamra találok benne, mint Starman, Ziggy Stardust, Aladdin Sane, Major Tom... Aztán egy szép napon feleségül veszel egy csodálatosan szép nőt, New Yorkba költözöl és hirtelen megállapítod, odakint nincs semmi, viszont a Földön van minden. Emberekkel találkozol, beszélgetsz, kommunikálsz, és mindaz, ami korábban olyannyira nehezedre esett, hirtelen csodálatos könnyedséggel működik. Fölpuffadt félelmeid teljesen normális gondokká zsugorodnak, flörtölésed a halállal, a Rock' n' Roll Suicide pátosza csupán egy tanácstalan és tapasztalatlan fiatal nem különösebben eredeti hangulatának bizonyul, már nem ébredsz fel attól rettegve, hogy megőrülsz, nem az emberi egzisztencia nyomorúságáról gondolkodsz állandóan, hanem saját gyermekeid jövőjéről. És azt kérded magadtól, mi a fenét akartál te tulajdonképpen a világűrben! Érted? Landoltam. Még soha nem okozott ennyi örömöt az emberek között a Földön élni. Ha egészséges vagyok, néhány évig még élvezhetem. Eléggé szar, hogy legfeljebb már csupán 10-12 évem lehet, semmiképpen sem 300, tehát örülök minden pillanatnak. Egyetlenegy okot mondjál nekem, most, mikor végre ott lenn hazaértem, egyetlen okot, amiért a Holdra repüljek!

Julian elgondolkodott. Ezer ok jutott az eszébe, miért is kellene pont neki a Holdra repülnie, de egyetlen olyan sem, amelyik a vele szemben lévő öregember számára fontos lehetne. Pedig Bowie egyáltalán nem nézett ki öregnek, inkább olyannak, mint aki épp most született újjá. A pillantása, mint mindig, most is tudásszomjat tükrözött, de ez nem a földönkívüli megfigyelő pillantása volt, hanem a Föld lakójáé.

Ez a különbség közöttünk, gondolta. Én mindig is teljes mértékben földi voltam. Mindig a legelső sorokban, a nagy kommunikátor, akit nem érdekeltek a félelmek és a saját magával szembeni kételyek. Utána meg arra gondolt, hogy milyen is lenne, ha egy szép napon rájönne, hogy ez a világűropera, amelynek intendánsa és főszereplője volt egy személyben, csak egy célt szolgált, nevezetesen, hogy közelebb vigye őt a Földhöz, s hogy vajon ez a felismerés tetszene-e saját magának.

Vagy mégis csak egy egocentrikus földönkívüli lenne, aki még azt sem érti, mi történik saját gyerekeivel. Hogyan is fogalmazott Tim?

Istenem, te mennyire öntelt vagy!

Julian grimaszolt egyet. Azután ő is elnevette magát, pedig nem volt igazán jókedve, megemelte az üvegét és Bowie felé biccentett.

–  Cheerio, öreg cimbora – mondta.

Amber nem sokkal később kinyitotta a szemét és látta, hogy eltűnt a Föld. Megijedt. A múlt éjszakát végigaludta, a Föld pedig reggel a helyén volt, legalábbis a fele. De most az égvilágon semmit sem látott maga előtt.

Persze, hogy nem. A Csendes-óceán felett éjszaka volt, a civilizáció fényei pedig a geostacionárius magasságból már nem észlelhetők. Nincs ok aggodalomra.

Megfordult. Mellette Tim bámult a sötétségbe.

–  Mi van, hősöm – suttogta. – Nem tudsz aludni?

–  Fölébresztettelek?

–  Nem, magamtól ébredtem – közelebb mászott Timhez, és fejét a vállára hajtotta.

–  Jó volt veled – mondta Tim csendesen.

–  Óh, veled volt jó. Aggódsz?

–  Nem tudom. Lehet, hogy Juliannek van igaza. Talán tényleg kísérteteket látok.

–  Nem, nem hiszem – mondta Amber némi gondolkodás után. – Nagyon is jó, hogy nyitva tartod a szemed. De ha továbbra is ellenségnek tekinted, akkor úgy is fog viselkedni.

–  Nem tekintem ellenségnek.

–  De nem is vagy éppen világbajnok a diplomáciában.

–  Nem – nevetett Tim csendesen. – Én magam sem tudom, Amber. Van valami rossz érzésem.

–  A súlytalanság – mormogta Amber, aki majdnem elaludt időközben. – Mi történhetne?

Tim hallgatott. Amber pislogott, fölemelte a fejét és rájött, az előbb tévedett. Jobb oldalon egy vékony, kék-fehér sarló volt látható. Minden rendben. A Föld még a helyén volt.

Aludj, drágám, akarta még mondani, de a fáradtság olyan erővel telepedett rá, hogy már csak gondolni tudta. Mielőtt elaludt volna, egy fekete lepel képét látta, amelyik kettejük fölé borul. Utána vége volt.

Carl Hanna nem aludt, nem is volt rá szüksége. A tárgyakat egymás után vette kézbe, figyelő tekintettel vizsgálgatta, pörgette, forgatta, majd gondosan letette őket: a kis flakon aftershave-et, a tusfürdőt és a sampont, krémeket, borotvahabot, különféle gyógyszereket fejfájás, rosszullét, gyomorpanaszok ellen, vattapamacsokat, gyúrható füldugókat, fogkefét és fogkrémet. Még fogselymet is hozott, körömollót és reszelőt, egy kis tükröt, az elektromos hajvágóját és három golflabdát. Az Orley Towers létesítményei között volt egy pálya, amint Lynn mesélte, a Shepard's Green, Hanna pedig remekül golfozott, és fontos volt számára az ápolt megjelenés. Ezt figyelmen kívül hagyva, az egész maszlagból semmi sem az volt, aminek látszott. A gitár nem gitár volt, Carl Hanna pedig nem az, akinek kiadta magát. Nem így hívták és az életrajza sem volt más, mint merő konstrukció.

Vic Thornra gondolt.

Mindennel számoltak, csak azzal nem, hogy Thornt baleset éri. Bevetését példásan, gondosan tervezték meg. Semminek sem lett volna szabad félresikerülnie, de egy aprócska darab space debris egy pillanat alatt mindent megváltoztatott.

Hanna kinézett a világűrbe.

Thorn valahol odakint volt. A kozmosz részévé vált, egy ismeretlen pályájú aszteroidává. Sokan úgy gondolták, hogy a Föld vonzáskörében kellett maradnia, ami azt jelentené, hogy a teste ciklikusan felbukkan az orbitban. De Thorn eltűnt. Lehet, hogy egy távoli napon belezuhan majd a Napba. Az is lehet, hogy egy nem emberi intelligencia által lakott bolygón bukkan fel, valamikor néhány millió év múlva, óriási csodálkozást kiváltva.

Fölemelte a dezodort, levette a kupakját, visszatette, majd elpakolta.

Ezúttal minden működni log.

2025. május 26.

A megbízás

XINTIANDI, SANGHAJ,

KÍNA

Csen Hongbing görnyedve lépett be a szobába, olyan emberek módjára, akiknek állandóan meggyűlik a bajuk az ajtókerettel és a csillárokkal. Kínai létére valóban rendkívül magas volt. A shikumen építészét nem lehetett azzal vádolni, hogy ne viseltetett volna kellő tisztelettel a magas emberek iránt. Az ajtó ugyanis 3 méter magas volt, így egyáltalán nem lett volna szükség sem a leeresztett vállakra, sem a majdnem szegycsontig horgasztott lejre. Csen termete ellenére nagyon elesettnek és alázatosnak tűnt. Szemében rettegés ült, mintha verésre számítana, vagy valami még rosszabbra. Jerichóra olyan benyomást tett, mint aki egész életében ülve beszélt olyanokkal, akik álltak.

Ha egyáltalán Csen Hongbing volt az.

A látogató ujjhegyével megérintette az ajtókeretet, mintha egy esetleges ájulásra készülve biztos támaszt keresne, zavartan nézte a telipakolt dobozokat, majd egy kötéltáncos óvatosságával átlépett a küszöbön. A déli nap fehéren ragyogta be a szobát. Csen mint egy kísértet jelent meg benne, hunyorgó szemmel. Fiatalabbnak nézett ki, mint ahogyan Tu Tian leírta. A homlokán és az állán a bőre feszes volt, arca lassan ráncosodott. Csupán a szeme körül látszott némi kis makramé, inkább hegek, mint ráncok.

–  Ta csi le hen duo Ku – mondta Tu Tian. – Hongbing keserűséget evett, Owen, sok-sok éven át. Minden reggel felöklendezi, lenyeli, de egy napon meg fog fulladni benne. Segíts neki, xiongdi.

Keserűséget evett. Kínában a nyomor is táplálék volt.

Jericho tanácstalanul nézte kezében a dobozt, s azon gondolkodott, hogy az íróasztalra tegye-e, ahogyan tervezte, vagy pedig dobja vissza a rakásra. Csen rosszkor jött. Nem gondolta volna, hogy már ilyen korán itt lesz. Tu Tian délutánt emlegetett, most meg nem volt még dél sem. A gyomra korgott, homloka és ajka olajosan csillogott. Minél gyakrabban törölgette arcát és haját, hogy letörölje a port és az izzadságot, annál kevésbé nézett ki úgy, mint aki éppen a drága és divatos Xintiandi negyedbe készül költözni. Három nap borotválkozás nélkül megtette a magáét. Egy ragadós pólóban – amelyen inkább látszottak már a 37 Celsius-fok hőmérséklet és a 99,9%-os páratartalom jelei, mint az eredeti színei –, 24 órája jóformán táplálék nélkül, Jericho semmit nem óhajtott már jobban, mint hogy túl legyen végre a költözködésen. Ez az egy doboz még, aztán beugrik egy falatra a Taicang Luba, kipakol, lezuhanyozik és megborotválkozik.

Ez volt a terve.

De amint meglátta Csent a poros fényben, tudta, nem küldheti el. Csen olyasvalaki volt, akiről az ember álmodni szokott, ha elküldi; ráadásul Tu Tianra való tekintettel sem küldhette el. Visszatette a kartont a többi közé, és magára öltött egy B kategóriás mosolyt: szívélyes, de nem kötelezi semmire.

–  Csen Hongbing, gondolom.

A férfi bólintott, és zavarodottan nézett a dobozokra és a bezsúfolt bútorokra. Köhintett. Azután egy lépésnyit hátrált.

–  Rosszkor jöttem.

–  Nem. Dehogy.

–  Így adódott... a közelben voltam, de ha alkalmatlan, később vissza...

–  Egyáltalán nem alkalmatlan – Jericho körülnézett, előhúzott egy széket és az íróasztal elé állította. – Foglaljon helyet, tiszteletre méltó Csen, érezze magát otthon. Éppen most költözöm, azért ez az összevisszaság. Megkínálhatom valamivel?

Nem is tudod megkínálni, gondolta, ahhoz be kellett volna vásárolnod, de hát férfi vagy. Ha egy nő költözik, először is a teli hűtőszekrényről gondoskodik, mielőtt még az első doboz lekerülne a teherautóról, ha nincs hűtő, akkor pedig vesz egyet és megtölti. Ekkor jutott eszébe a fél üveg narancslé. Tegnap reggel óta áll a nagyszobában az ablakpárkányon, ami nem jelent mást, mint hogy két napja a forró napon tanyázik – a belsejében talán már valami intelligens életforma is kialakult.

–  Kávé, tea? – kérdezte mégis.

–  Köszönöm, nagyon köszönöm – Csen leereszkedett a szék karfájára és a térdét bámulta. Ha egyáltalán érintette az ülőkét, azt fizikailag alig lehetett volna bemérni. – Néhány perc az idejéből több, mint amennyit a jelenlegi körülmények között elvárhatok.

Szavaiban volt valami szúrós büszkeség. Jericho előhúzott egy másik széket, letette Csen mellé és várt. Az íróasztal elé voltaképpen két kényelmes fotel tartozott, mindkettő látótávolságon belül is volt, csak éppen átalakultak egy tömbnyi összekötözött csomagolófóliává.

–  Örömömre szolgál, ha segíthetek önnek – mondta egyre szélesedő mosollyal. – Annyi időt szánunk a dologra, amennyire szükségünk lesz.

Csen óvatosan hátrébb csúszott a széken és félénken hátradőlt.

–  Ön nagyon kedves.

–  Ön pedig kényelmetlenül ül. Bocsásson meg, kérem. Mindjárt gondoskodom valami kényelmesebb ülőhelyről. Igaz, be van még csomagolva, de...

Csen megemelte a fejét és rápillantott. Jerichót egy pillanatra valami megzavarta, aztán rájött, mi az: Csen alapjában véve jól nézett ki. A korábbi években bizonyára azon férfiak közé tartozott, akikre a nők azt mondják hogy szépek. Addig a napig, amíg szabályos vonásait valami maszkká nem csiszolta. Groteszk módon arcáról hiányzott bármiféle mimika, kivéve az alkalmankénti ideges pillantásokat.

–  Semmiképpen sem engedhetem, hogy miattam...

–  Pedig nagyon örülnék.

–  Semmi esetre sem.

–  Úgyis ki kell pakolnom.

–  Bizony, ki kell pakolnia, de akkor, amikor ön akarja – Csen a fejét rázta és felállt. Az ízületei megroppantak. – Kérem. Túl korán jöttem. A munka kellős közepében van, és bizonyára nem túl lelkes, hogy betoppantam.

–  Ugyan már! Örülök a látogatásának.

–  Nem, majd később visszajövök.

–  Kedves jó Csen úr, semmikor máskor nem lenne alkalmasabb. Kérem, maradjon.

–  Ezt nem tehetem meg önnel. Ha tudtam volna...

És így tovább, és így tovább. Nem mintha bármelyikük is kételkedett volna a másik helyzetével kapcsolatban. Csen nagyon is jól tudta, hogy alkalmatlan pillanatban látogatta meg Jerichót, és ezen mit sem változtatott a tiltakozás. Jericho számára pedig az volt világos, hogy Csen egy szöges ágyon kényelmesebben érezné magát, mint az ő konyhaszékén. Mindez a körülmények miatt volt így. Csen ittléte egy olyan rendszernek volt köszönhető, amelyben a szívességek kölyökkutyaként kergették egymást, s majd elsüllyedt szégyenében, hogy elbaltázta. Tudniillik egy efféle szívesség következtében volt itt. Ostoba módon azonban túl korán jött és belekeveredett egy költözésbe, amivel szégyent hozott a közvetítőre, a másikat pedig belesodorta abba a kellemetlen szituációba, hogy a munkáját miatta kellett félbeszakítania. Mert Jericho természetesen nem fogja megkérni, hogy jöjjön vissza később. Az udvariasság rituáléja a „nem, de, semmiképpen, dehogynem, megtiszteltetés lenne, semmi esetre sem, de, nem, de” véget nem érő sorozatát kívánta meg. Egy játék, amit ha jól akart valaki játszani, évekig kellett edzenie. Másként játszották, ha az ember peng you volt, egy barát a hasznos kapcsolat értelmében, megint másként, ha xiongdi, azaz szívbéli kebelbarát. A koordinátarendszerbe mindent bele kellett számítani, a társadalmi rangot, az életkort, a nemet, a beszélgetés tárgyát.

Tu Tian például lerövidítette a játékot, amikor Jerichót a már említett szívességre megkérte, hiszen xiongdinak nevezte. Egy lelki társsal szemben el lehetett hagyni a diplomáciai tojástáncot. Talán azért, mert valóban fontos volt neki Csen, de talán csak azért, mert nem akarta a golfpartit valami hosszú procedúrával megszakítani, aminek a végét úgyis előre látta. Amikor előállt az üggyel, késő délutáni, tojássárgájára emlékeztető Nap ragyogott barátságosan a bárányfelhők között, a környezet az olasz reneszánsz tájképfestészet színeiben pompázott. Éppen véget ért egy kétnapos folyamatos esőzés, Tu úr pedig a következő comme il faut szavakkal kezdte:

–  Owen, tudom, hogy nyakadon a költözés, rendkívül sok a tennivalód, nem is zaklatnálak – de aztán az égre nézett, s a Big Bertha labdát előhúzva mondandóját rövidre zárta –, de kérnék tőled egy szívességet, xiongdi.

Két nappal korábban Tu Tian a Tomson Sanghai Pudong golfpályán nagyon erősen koncentrált.

Akármi legyen is az a szívesség, Jericho várakozó álláspontra helyezkedik. Tu átmenetileg egy másik bolygón tartózkodik, hatalmas ütésre készül. Teljes lendület hátrahajlásból kiindulva, az izmok és az ízületek tökéletes harmóniában. Jericho tehetséges, két éve van szerencséje Sanghaj legjobb pályáin játszani, ha Tu vagy hozzá hasonló emberek meghívják. Amúgy a szintén megbecsült, de megfizethető Luchao Harbour City Clubban játszik. Az a különbség Tu Tian és közte, hogy egyikük soha nem fogja elérni még megközelítőleg sem azt, ami a másikban genetikai adottságnak tűnik. Mindketten későn adták fejüket arra, hogy fehér labdácskákat gyorsítsanak több mint 200 kilométeres óránkénti sebességre, hogy a végén a földbe vájt kis lyukacskákba juttassák őket. Csak éppen Tu, amikor először belépett egy golfpályára, mintha hazatért volna. A játéka messze meghaladja azt, amit úgy lehet leírni, hogy ügyes vagy elegáns. Tu a kezdetektől fogva úgy játszott, ahogyan az újszülöttek úsznak. Ő maga a játék.

Jericho tisztelettel nézi, ahogyan barátja a labdát tökéletes parabolaívben üti el. Tu egy ideig az ütési pózban megmeredve figyel, aztán elégedett arckifejezéssel konstatálja, hogy Big Bertha leesett.

–  Valami szívességet említettél – mondja Jericho.

–  Micsoda? – vakarja a homlokát Tu. – Ja, semmi komoly. Tudod.

Megmozdul, tempósan elindul a labdája után. Jericho melléje szegődik. Semmit nem tud, de sejti, hogy mi következik.

–  Mi a fiú baja? – kérdezi találomra. – Vagy lány?

–  Fiú. Egy barát. A neve Csen Hongbing. – Tu vigyorog. – De nem ezt a problémáját kell megoldanod.

Jericho érti a megjegyzés epésségét. A név egy rossz tréfa, amin éppen azok nem tudnak nevetni, akikkel e tréfát űzték. Csen minden bizonnyal a múlt század hatvanas éveinek végén született, amikor a Vörös Gárda terrorizálta az országot, és az újszülöttek a forradalom és a Nagy Mao elnök tiszteletére a legfurcsább neveket kapták: nem volt ritka, hogy valaki olyan idős korában, amikor még a vizeletét sem tudta visszatartani, már efféle jelentésű nevet viselt: „Le Amerikával”, vagy „Tisztelet az Elnöknek”, vagy éppen „Hosszú Menetelés”.

Valójában a félelem volt a tulajdonképpeni névadó. Akkoriban színt kellett vallani. Mielőtt a Népi Felszabadító Hadsereg a vörösgárdistákat 1969-ben véres leszámolással el nem intézte, általános volt a bizonytalanság, ki is fogja uralni a jövőben Kínát. Három évvel korábban Mao Ce-tung Pekingben, a Mennyei Béke Terén mintegy leereszkedett a halandók közé: vörös rongyot köttetett a karjára, ezzel szimbolikusan élére állt a gárdáknak. Ezek az elsősorban iskolákból és egyetemekről szökött, főként pubertáskorú, fanatikus fiatalok millióiból összeálló hordák a tanáraikat kopaszra nyírták, megverték, és mint szamarakat az utcán hajtották, mert mindenki, aki akár csak a legegyszerűbb dolgokat is tudta és nem paraszt vagy munkás volt, értelmiségiként felforgatónak számított. Az ámokfutás csak 1969 tavaszán ért véget, míg az úgynevezett Négyek Bandája állítólag a háttérben csörgette a láncokat. De a vörösgárdisták mindenesetre követték útjukon áldozataikat, akikkel az átnevelő táborokban találkoztak, miáltal a helyzet sok kínai véleménye szerint csak rosszabb lett. Jiang Quing, Mao felesége kultúrforradalomról hablatyolt, és előkészítette Kína történetének néhány legborzalmasabb rémtettét. De legalább a névadás kezdett újra normalizálódni.

Csen, gondolja Jericho, valamikor 1966 és 1969 között láthatta meg a napvilágot: olyan korban, amikor a neve körülbelül annyira volt ritka, mint hernyó a salátában. Hongbing szó szerint azt jelenti: „Vöröskatona”.

Tu a napfénybe néz.

–  Hongbingnak van egy lánya – ez úgy cseng, mintha már ez a tény is a történelemkönyvekbe kívánkozna. A szemei ragyognak, de aztán összeszedi magát. – Nagyon szép, csak sajnos nagyon könnyelmű. Két napja nyomtalanul eltűnt. Általában bízik bennem, illetve akarom mondani, jobban bízik bennem, mint az apjában. Na, igen. Nem ez az első alkalom, hogy eltűnik, de korábban ezt mindig előre bejelentette. Neki, nekem, vagy legalább valamelyik barátjának.

–  Ezt most elfelejtette.

–  Vagy nem volt rá lehetősége. Hongbing rettenetesen aggódik, persze joggal. Yoyo hajlamos arra, hogy pont azt köpje le, akit nem kellene. Vagy mondjuk ki nyíltan, pont, akit kellene.

Ezzel Tu a maga módján vázolta a problémát. Jericho az ajkát harapdálta. Tudta, mit várnak tőle. Ezenkívül a Yoyo név kiváltott benne valamit.

–  Tehát keressem meg a lányt?

–  Nagy szívességet tennél, ha fogadnád Csen Hongbinget. – Tu örömmel pillantja meg a labdáját és sietni kezd. – Persze csak akkor, ha van rá lehetőséged.

–  Pontosan mit csinált? – kérdi Jericho. – Mármint Yoyo.

A másik férfi a frissen nyírt fűben heverő fehér valamihez lép, Jericho szemébe néz és elmosolyodik. A tekintete elárulja, hogy most a labdát akarja a lyukba juttatni. Jericho visszamosolyog rá.

–  Mondd meg a barátodnak, megtiszteltetés a számomra.

Tu bólint, mintha nem is várna mást. Jerichót másodszor is xiongdinak nevezi és figyelmét immár teljes mértékben a golfütőnek és a labdának szenteli.

A fiatalabb kínaiak már csak ritkán játszották a játékot. Az ő hangnemük már globalizálódott. Ha valaki akart valamit, akkor kerülőutak nélkül a tárgyra tért. Csen Hongbing esetében egyértelműen más volt a helyzet. Egész habitusa egy régebbi Kínára utalt, amikor még ezer okból elveszíthette arcát az ember. Jericho egy pillanatig tanácstalan volt, de azután eszébe jutott, miként tudná Csen számára megoldani a helyzetet. Lehajolt az íróasztal mellé, szerszámosládájából elővett egy szőnyegvágót és gyors mozdulatokkal vagdosni kezdte az egyik fotelről a fóliát.

Csen szörnyülködve emelte magasba a kezét.

–  De kérem, ez nekem rendkívül kellemetlen...

–  Ne legyen – mondta vidáman Jericho. – Őszintén szólva számítok a segítségére. A szerszámosládában van még egy kés. Mit szólna hozzá, ha összeállnánk és egy kicsit lakályosabbá tennénk a kérót?

Ez persze letámadás volt. Ugyanakkor felkínálta a lehetőséget Csen számára, hogy kikeveredjen a maga által kreált slamasztikából. Segíts nekem, én is segítek neked, még ha csupán azért is veszed ki részedet a költözésemből, hogy kényelmesebben ülhessünk, és ne égjen a pofád. Quid pro quo.

Csen bizonytalannak tűnt. A fejét vakargatta, feltápászkodott, azután kihalászta a másik kést a ládából és nekiállt a másik a fotelnek. Amint elvágta a ragasztószalagot, szemmel láthatóan megkönnyebbült.

–  Nagyon méltányolom az ajánlatát, Jericho úr. Tiannak sajnálatos módon nem nyílt lehetősége arra, hogy megemlítse a költözését.

Ami annyit jelentett, hogy a marha egy szót sem szólt. Jericho megvonta a vállát, és lehúzta a fóliát a fotelről.

–  Fogalma sem volt róla.

Persze ez sem volt igaz, de Tu magatartása így mindkettejük számára elfogadhatóvá vált, és végre nekiláthattak a fontosabb dolgoknak. A foteleket az íróasztalhoz tolták.

–  Nem is néz ki rosszul – vigyorgott Jericho. – Most már csak egy kis erősítőore lenne szükségünk. Mit szól hozzá? Hozhatnék kávét. Lent a házban van egy pékség, remek...

–  Ne fáradjon – vágott közbe Csen. – Majd hozok én.

Ja, igen. A játék.

–  Semmi esetre sem!

–  De bizony.

–  Nem, ez legyen az én örömöm. Ön a vendégem.

–  Ön pedig soron kívül fogad engem. Amint már említettem...

–  Ez a legkevesebb, amit önért tehetek. Hogyan kéri a kávéját?

–  Ön hogyan kéri a kávéját?

–  Nagyon kedves, de...

–  Kér szerecsendiót a kávéba?

Ez volt a legújabb: szerecsendiót a kávéba. Azt mondják, a Starbucks előző télen ezzel úszta meg a csődöt. Újabban az Isten is szerecsendiós kávét ivott, és az egész világ esküdözött, hogy rendkívül finom. Jericho visszaemlékezett a Szecsuán-eszpresszó hullámra, ami néhány évvel azelőtt zúdult keresztül az országon, és az olasz kávé élvezetét Dante Poklának ázsiai változatává alakította. Jericho egyszer kortyolt bele, de még napokkal később is úgy érezte, hogy le tudná húzni a bőrt az ajkáról.

–  Egy sima kapucsínó jólesne – adta meg magát. – A pékség mindjárt itt van, lent.

Csen bólintott.

Hirtelen ő is elmosolyodott. Arcbőre megfeszült, úgyhogy Jericho attól tartott, mindjárt fölreped, de a mosoly látványos és barátságos volt, csupán a szemek alatti barázdás sivatagban halt el.

-  Valójában nem Yoyo az igazi neve – magyarázta Csen, amikor már kávét szürcsölgetve ültek egymás mellett. Időközben beindult a klímaberendezés is, úgyhogy a hőmérséklet is elviselhetőobb lett. Csen olyan tartást vett fel, mintha számolnia kellene azzal, hogy a puha bőrfotel bármelyik pillanatban kitaszíthatja, de összehasonlítva avval a férfival, aki negyedórája bekúszott az ajtón, valósággal kiegyensúlyozott benyomást keltett.

–  Hogy hívják valójában?

–  Yuyun.

–  ”Jádefelhő” – húzta fel elismerően a szemöldökét Jericho. – Szép név.

–  Ó. Sokat gondolkodtam! Könnyed, friss nevet szerettem volna, teli költészettel, teli... – Csen tekintete elhomályosodott és a végtelenbe meredt.

–  Harmóniával – egészítette ki Jericho.

–  Igen. Harmóniával.

–  Miért nevezi Yoyónak magát?

–  Nem tudom – sóhajtott Csen. – Amúgy is túl keveset tudok róla, éppen ez a probléma. Nem lehet úgy megérteni egy embert, hogy becédulázzuk. A felirat mögött nincs tartalom... Kérdem én, mit jelentenek a nevek? Az eltűntek jelszavai, legjobb esetben. Az ember persze bízik a kivételben, a saját gyereke, úgy érzi magát, mint akit elkábítottak. Mintha a nevek bármit is megváltoztathatnának. Mintha egy névben valaha is lett volna igazság!

Hangosan szürcsölte a kávéját.

–  És Yoyo-Yuyun eltűnt?

–  Maradjunk a Yoyónál. Rajtam kívül senki sem hívja Yuyunnak. Igen, 2 napja nem láttam, nem is beszéltem vele. Tu Tian semmit sem mesélt?

–  Csak keveset.

Ez a körülmény valamilyen kideríthetetlen okból tetszett Csennek. Azután Jerichónak derengeni kezdett. Hogyan is mondta Tu? Jobban bízik bennem, mint az apjában. Akármilyen viszony is fűzte Csent Tuhoz, akármilyen szoros is volt kettejük között a kötelék, Yoyónak ez a kedvtelése közéjük állt. Csen némi melegséget érezve éppen most bizonyosodott meg arról, hogy ezúttal Tu sem tudott semmit.

–  Nos, megbeszéltünk egy találkát – folytatta. – Tegnapelőtt ebédre a Liaoning Luban. Több mint egy órát vártam, de nem jött. Először azt hittem, a veszekedés miatt, és hogy még mindig dühös, de aztán...

–  Veszekedtek?

–  Miután 10 nappal ezelőtt szembesített kiköltözése tényével, egy ideig kerültük egymást. Nem tartotta szükségesnek, hogy ez ügyben meghallgassa a tanácsomat, és azt sem engedte, hogy segítsek.

–  Nem értett vele egyet.

–  A lépés elhamarkodottnak tűnt nekem, és ezt meg is mondtam. Egészen egyértelműen! Hogy erre semmi oka nincs. Hogy nálam mindenképpen jobb helye van, mint abban a rablóbarlangban, ahová évek óta jár. Hogy nem tesznek jót neki ezek a figurák... Tehát hogy nem okos dolog.... – Csen a kezében lévő poharat bámulta. Egy darabig csend volt. A napfényben porból univerzumok születtek és pusztultak el. Jerichónak viszketett az orra, de leküzdötte tüsszenthetnékjét. Ehelyett megpróbált visszaemlékezni arra, hol is olvasta már a Yoyo Chen nevet.

–  Yoyo nagyon tehetséges – folytatta halkan Csen. – Talán tényleg nagyon szigorúan fogtam. De nem volt más választásom. Többször kivívta prominens körök nemtetszését, egyre veszedelmesebbé vált. Már 5 évvel ezelőtt is... Mert nem hallgatott a tanácsomra.

–  Mi rosszat tett?

–  Mi rosszat? Eleresztette a füle mellett a figyelmeztetéseimet.

–  Igen, tudom, de ez még nem bűn. Miért tartóztatták le?

Csen bizalmatlanul pislogott.

–  Ezt konkrétan nem mondtam.

Jericho a homlokát ráncolta. Előrehajolt, az ujjhegyeit egymáshoz illesztette és mélyen Csen szemébe nézett.

–  Idehallgasson! Semmiképpen sem akarok erőszakoskodni. De így nem jutunk semmire. Nem azért jött, hogy elmesélje nekem, a párt kitüntette Yoyót, tehát beszéljünk őszintén. Szóval, mit csinált?

–  Ő... – Csen szemmel láthatóan úgy próbálta megfogalmazni mondandóját, hogy abban rendszerkritikus és efféle szavak ne forduljanak elő.

–  Elmondhatom, mire gondolok?

Csen rövid töprengés után bólintott.

–  Yoyo ellenzéki. – Jericho tudta, hogy ez az igazság. Hol a fenében is olvasta már a nevét? – Kritizálja a rendszert, valószínűleg az interneten. Már évek óta. Már többször is feltűnt, de tegnapelőttig megúszta. Most viszont talán történt valami. Ön pedig aggódik, hogy Yoyót esetleg letartóztatták.

–  Azt mondta, én vagyok az utolsó, aki ezért szemrehányással illetheti – suttogta Csen. – Pedig csak őt akartam megvédeni. Ezért veszekedtünk, sokat vitatkoztunk. Üvöltözött velem. Azt mondta, kilátástalan vitázni velem, én senkit nem engedek magamhoz közel, még a saját lányomat sem... Azt mondta, olyan vagyok, mint a kakas, amelyik gyűlöli a kukorékolást.

Jericho várt. Csen arckifejezése megváltozott.

–  De nem akarom ezekkel a történetekkel untatni – fejezte be. -Tény az, hogy két napja semmiféle életjelt nem adott magáról.

–  Talán nem olyan vészes a helyzet, mint gondolja. Nem ez lenne az első alkalom, hogy egy gyerek egy veszekedés után eltűnik. Ilyenkor megbújnak egy barátnál, egy ideig halottnak tettetik magukat, csak hogy a szüleiket kioktassák.

Csen a fejét rázta.

–  Yoyo nem. Egy veszekedés miatt soha nem tenne ilyet.

–  Maga mondta, hogy alig ismeri a lányát...

–  De ebből a szempontból jól ismerem. Sok mindenben hasonlítunk egymásra. Yoyo utálja a gyerekességet.

–  A hatóságoknál érdeklődött már?

Csen ökölbe szorította a kezét. Ujjai elfehéredtek, de az arca kifejezéstelen maradt. Jericho tudta, hogy közelednek lényeghez, a tulajdonképpeni okhoz, amiért Tu a barátját éppen hozzá küldte.

–  Érdeklődött, igaz?

–  Nem, nem érdeklődtem – úgy tűnt, Csen megrágja a szavakat, mielőtt kimondaná őket. – Nem tehetem. Nem érdeklődhetnék a hatóságoknál anélkül, hogy esetleg Yoyóra ne uszítsam őket.

–  Tehát nem biztos, hogy Yoyót letartóztatták?

–  Legutóbb hetekig bizonytalanságban tartottak, hogy melyik őrsön tartják fogva. De azt, hogy letartóztatták, néhány órával az elfogása után tudtam meg. Tudnia kell, hogy az elmúlt években sikerült kiépítenem néhány fontos kapcsolatot. Akadnak emberek, akik Yoyo és az én érdekemben hajlandóak bevetni befolyásukat.

–  Mint Tu Tian.

–  Ő és mások. Csak ezért tudtam meg, hogy Yoyót letartóztatták. Érdeklődtem ezeknél a... barátaimnál, de azt állítják, semmit sem tudnak Yoyóról. Nem lepődnék meg, ha megint indokot szolgáltatott volna a hatóságoknak, hogy üldözzék, de talán ezt még maguk a hatóságok sem tudják.

–  Úgy véli, hogy Yoyo egyszerűen megijedt és a biztonság kedvéért eltűnt egy időre?

Csen a kezét tördelte. Jerichónak úgy tűnt, olyan, mint egy megfeszített íj. Sóhajtott egyet.

–  Ha elmennék a rendőrségre – mondta –, megtörténhetne, hogy bizalmatlanságot vetnék a tudatlanság mezején. Ismét felfigyelnének Yoyóra, akár csinált valamit, akár nem. Bármilyen alkalom kapóra jönne nekik. Yoyo egy ideig kerülte, hogy provokálja őket, úgy éreztem, tanult a leckéből és békét kötött a múlttal, de... – homályos, mélykék szemeivel Jerichóra nézett. Most nem pislogott. – Megérti a dilemmámat, Jericho úr?

Jericho némán tanulmányozta. Hátradőlt és elgondolkodott. Amíg Csen csak kerülgeti a lényeget, mint macska a forró kását, addig nem jutnak előre. A vendége mindeddig csak utalgatott dolgokra. Jericho kételkedett abban, hogy ezzel tisztában lenne. Olyannyira magáévá tette már a kanyargós utat, hogy neki bizonyára úgy tűnt, ez az egyenes.

–  Nem akarok erőszakoskodni, Csen úr... de nem lehetséges, hogy éppen ön nem lenne a megfelelő személy arra, hogy a hatóságokat államellenes cselekményekkel kapcsolatban felkeresse?

–  Hogy érti ezt?

–  Csak feltételezni tudom, hogy Yoyót nem csupán azzal vádolhatják, amit ő maga követett el.

–  Értem – bámult rá Csen. – Igaza van, nem minden lenne a múltamban előnyös Yoyo számára. Mindenesetre rossz szolgálatot tennék neki, ha elmennék a rendőrségre. Maradhatunk egyelőre ennyiben?

Jericho bólintott.

–  Ismeri a fő szakterületemet? – kérdezte. – Tian felvilágosította?

–  Igen.

–  Vadászterületem a net. Úgy gondolom, azért ajánlott engem, mert Yoyo ott aktivizálta magát.

–  Nagyra becsüli önt. Úgy gondolja, ön a legjobb.

–  Megtiszteltetés számomra. Van képe Yoyóról?

–  Ó, annál több is! Filmjeim vannak.

Benyúlt zakója zsebébe és kivett egy mobiltelefont. Régebbi darab volt, nem alkalmas még a 3-D-s vetítésre. Csen a már jól ismert pislogással kezdte babrálni, egymás után nyomogatta a gombokat, de nem történt semmi.

–  Segíthetek? – ajánlkozott Jericho.

–  Yoyótól kaptam ajándékba, ritkán használom – egy pillanatra a zavar jelei mutatkoztak Csen arcán. Odaadta a készüléket Jerichónak. – Tudom, nevetséges. De kérdezzen az autókról. Régi autókról. Ismerem az összes modellt, de ezek az izék itt...

Ezek az izék, gondolta Jericho, szintén kimentek a divatból, ha nem tudnád.

–  Érdeklik a régi autók?

–  Szakértőjük vagyok! Historical Beauties, a Beijing Donglun. Soha nem járt ott? Én vezetem a műszaki vevőszolgálatot. Egyszer meg kell látogatnia, múlt hónapban szereztünk egy ezüstszínű Rolls Royce Corniche-t, fabetétes, piros bőrülésekkel, csodás darab. Németországból való, egy öregember adta el. Szereti az autókat?

–  Hasznosak.

–  Megkérdezhetem, milyen kocsija van?

–  Toyota.

–  Hibrid?

–  Üzemanyagcella.

Jericho a kezei között forgatta a mobilt, megvizsgálta a csatlakozóit. Egy adapterrel kivetíthette volna a tartalmát az új holofalára, de csak estefelé szállítják majd. Belépett a memóriába.

–  Szabad?

–  Kérem. Csak három film van rajta, mindegyik Yoyóról.

Jericho a szemben lévő fal felé fordította a készüléket és aktiválta az integrált vetítőt. A képet a szokványos lapos képernyők méretére nagyította, így az a napfény ellenére elég éles maradt, és elindította a lejátszást.

Tu Tiannak igaza volt.

Nem, nem volt igaza. Yoyo nem egyszerűen csinos, hanem lenyűgöző szépség volt. Jericho még Londonban behatóan foglalkozott avval, hogy a különféle elméletek szerint mi határozza meg a szépség lényegét: az arcvonások szimmetriája, a különféle ismertetőjegyek, mint a szem és az ajkak kidolgozása, a koponya arányossága, a gyermeki vonások aránya. A pszichológiai bűnüldözésben fölhasználták az efféle tanulmányokat, ennek alapján keresték az olyan embereket, akik magukat valamilyen virtuális személyiséggel álcázták. A modern tanulmányok arra a megállapításra jutottak, hogy a tökéletes női szépség ismertetőjegyei a nagy, kerek szemek, magas, enyhén ívelt homlok, a keskeny orr és a kicsi, de markáns áll. Ha a női arcokhoz számítógépen hozzáadtak néhány százaléknyi gyermeki vonást, a férfiak helyeslése az egekig ért. A telt ajkak legyőzték a vékony szájakat, a közel ülő szemek veszítettek azokkal szemben, amelyek között nagyobb a távolság. A tökéletes Vénusz pofacsontjai magasak, szemöldöke vékony és sötét, szempillája hosszú, haja ragyogó és dús, frizurája rendezett.

Yoyóban mindez megvolt – és mindez hiányzott belőle.

Csen valami fellépésen filmezte egy rosszul világított klubban, zenészek társaságában, akik valószínűleg férfiak voltak. Ebben az időben a fiatal fiúk szerették az androgyn stílust, a hajuk derékig ért. Aki a mando-progban valamire vinni akarta, annak megvolt még az a lehetősége is, hogy kopaszra nyiratkozik és a koponyáját kicicomázza. A rövid haj viszont nem volt téma. Persze éppúgy lehettek avatárok is, akik a gitárok és a bőgők fölé hajoltak, holografikus szimulációk, noha a ráfordítás hatalmas volt. Csak nagyon sikeres zenészek engedhették meg maguknak az avatárokat, mint legutóbb az amerikai rapper, Eminem, aki ötven fölött még egyszer meg akarta mutatni, és saját magát számos verzióban vetíttette a színpadra. Képmásai kezelték a hangszereket, táncoltak, csak sajnos mindegyikük mozgékonyabbnak bizonyult, mint maga a mester.

De mindez – nem, hús és vér, bitek és byte-ok – jelentéktelenné vált az énekesnő mellett. Yoyo szorosan hátrafésülte a haját és négy copfba fogta, amelyek minden mozdulatára ide-oda libbentek. Mozdulatai nagyvonalúak és erőteljesek voltak. Egy ősrégi Shenggy-dalt énekelt. Amennyire a mobil mérsékelt minőségű felvételéből meg lehetett állapítani, jó hangja volt, de semmi különleges. Noha a rossz fény miatt nem lehetett túlságosan jól látni, annyit azért Jericho mégis észlelt, hogy valószínűleg ő a legszebb nő, akit életének 38 éve alatt látott. Csak éppen Yoyo szépsége rácáfolt a szépségről szóló összes elméletre.

Amikor Csen megpróbált rázoomolni a lányára, a kép hirtelen életlenné vált. Ekkor Yoyo szemei töltötték be a képernyőt, bársonyos tekintet, keskeny szemhéjak, függönyszerű szempillák, amelyek leereszkedtek, majd gyorsan újra felemelkedtek. A kamera megremegett, Yoyo eltűnt, és véget ért a felvétel.

–  Énekel – mondta Csen, mintha enélkül nem lett volna világos.

Jericho lejátszotta a következő filmet. Yoyo egy étteremben Csennel szemben ült, a haja kibontva. Egy étlapot lapozott, majd észrevéve a kamerát elmosolyodott.

–  Hát ez meg minek? – kérdezte.

–  Olyan ritkán látlak – hallatszott Csen hangja. – Így legalább konzervként megvagy nekem.

–  Ó! Dobozos Yoyo.

Nevetett. Eközben szemei alatt kis ráncocskák jelentek meg, amelyek a pszichológusok szépségideáljában ugyan nem szerepeltek, de Jericho felettébb izgalmasnak találta őket.

–  Ráadásul büszkélkedhetek veled.

Yoyo grimaszokat vágott és kancsalított.

–  Ne – mondta Csen.

A felvétel véget ért. A harmadik film szintén az étteremben készült, de nyilván más időpontban. A lárma mellett zene is szólt. A háttérben pincérek rohangáltak az asztalok körül. Yoyo beleszívott a cigarettájába, jobb kezében egy italt egyensúlyozgatott. Nyitott száján kieresztett egy keskeny füstcsíkot. Az egész felvételen meg sem szólalt. Tekintete az apján nyugodott. Szeretet tükröződött benne és talán szomorúság, úgyhogy Jericho nem csodálkozott volna, ha könnycseppek is megjelennek a szemében. De nem történt semmi ilyen. Yoyo néha lehunyta a szemét, mintha azt, amit látott, leereszkedő szemhéjával akarta volna kirekeszteni. Iszogatott az italából és szívta a cigarettáját.

–  Szükségem lesz ezekre a felvételekre – mondta Jericho.

Csen kikászálódott a fotelből, és az üres falat bámulta, mintha a lánya még mindig ott lenne. Vonásai merevebbnek tűntek, mint bármikor korábban. De Jericho tudta, bár a körülményeket nem ismerte, hogy ezeket a vonásokat valamikor kín torzította el. Londonban látott hasonló arcokat. Áldozatokat. Áldozatok hozzátartozóit. Tetteseket, akik önmaguk áldozatává váltak. Akármitől is lett Csen ilyen merev, remélte, hogy nem lesz majd a közelében, amikor a merevsége feloldódik. Ami akkor történhet, azt egyáltalán nem akarta látni.

–  Még többet is kaphat – mondta Csen szinte hangtalanul. – Yoyo szereti, ha fotózzák. De még jobbak a filmek. Nem ezek itt. Yoyo Tian számára készített felvételeket virtuális idegenvezetőként. Nagy felbontásban, ahogyan ő mondta. Valóban, ha egy ilyen programmal megy végig a Városépítészeti Múzeumon vagy a World Financial Centeren, akkor olyan, mintha valóban ott lenne. Van belőle néhány otthon, de Tian bizonyára még jobb anyagot tud adni önnek – dadogni kezdett. – Feltételezve persze, ha... ön hajlandó lesz nekem megtalálni Yoyót.

Jericho a poharáért nyúlt, megnézte benne a pocsolyányi kihűlt kávét, majd visszatette. A szobát napfény ragyogta be. Csent figyelte, és jól tudta, látogatója nem fogja még egyszer megkérdezni.

–  A filmeknél többre lesz szükségem – felelte.

A JIN MAO TOWER

Ugyanekkor egy japán pincérnő közeledett Kenny Xin asztalához, kezében szusival és szasimivel megrakott tálcával. Xin, aki mindezt a szeme sarkából nyugtázta, nem pillantott rá. Inkább a Huangpu kékesszürke szalagját nézte 300 méterrel alattuk. Ebben a napszakban nagyon sok hajó volt a folyón. Láncokkal összekötött dzsunkaszerű teheruszályok lusta vízi kígyóként követték a folyó hömpölygését, és nehéz teherhajók dokkoltak a kanyarulattól keletre. Közöttük kompok, vízitaxik és kirándulóhajók tülekedtek útban a Yang-pu híd és a kikötő darui felé, elúszva az idilli Gongqing Park mellett egészen a torkolatig, ahol a Huangpu olajos hullámai a Jangce iszapos vizével keveredve zavaros színekben ömlöttek bele a Kelet-kínai-tengerbe.

A folyó éles, majdnem derékszögű jobbkanyarulatának köszönhetően Sanghaj pénzügyi és gazdasági negyede, a Pudong félszigetként terült el, és kiváló kilátást nyújtott a Csongshan Lu nevezetűu rakpart koloniális bankjaira, klubjaira és szállodáira. Az ópiumháborúk utáni idők maradványai, amikor az európai kereskedelmi óriások fölosztották egymás között az országot és hatalmuknak emlékműveket állítottak a folyó jobb partján. Száz évvel ezelőtt ezek az épületekpompában és nagyságban mindent fölülmúltak, ami körülöttük csak látható volt. Most játékszernek tűntek a mögöttük magasodó hatalmas üveg-, acél- és betontornyok mellett, amelyek autópályák, mágnesvasutak és skytrain-pályák mentén épültek. Körülöttük nyüzsögtek a repülőautók, a rovarszerű minikopterek és a teherléghajók. Noha az idő meglepően tiszta volt, a horizont nem látszott. Sanghaj feloldódott a nedvességben, szétszóródott a határainál és egyesült az éggel. Semmi sem utalt arra, hogy az építményeken túl más is lenne, mint építmények.

Xin ezt szemlélte anélkül, hogy a pincérnőt megtisztelte volna figyelmével. Koncentrációját nem tudta megosztani, és jelenleg az kötötte le, hogy a lány, akit keres, hol bujkálhat ebben a húszmilliós kolosszusban. Otthon mindenesetre nem volt, azt már kérdezte. Ha ez a hülye nevű diák, ez a Grand Cherokee Vang nem hazudott, akkor persze még fennáll a lehetősége, hogy behatárolják, hol is lehet. Ebbe a szalmaszálba kell kapaszkodnia akkor is, ha a fickó nem tűnt megbízhatónak. Yoyo két lakótársának egyike nyilván rákattant a lányra, de még inkább a pénzre, amiért úgy tett, mintha lenne eladni való információja. Közben egyértelműen nem tudott semmit.

–  Yoyo nem régóta lakik itt – mondta. – Amolyan bulizós tyúk.

–  És mi vagyunk a tyúkfejek – nevetett a másik, hogy látni lehetett a nyelvcsapját, de utána rögtön fel is fogta, hogy ez nagyon rossz vicc volt. A kínaiak tyúknak nevezték a kurvákat, tyúkfejnek a striciket. A fickónak nyilván eszébe jutott, mit is csinálna vele Yoyo, ha Xin elmesélné neki ezt az apró ízléstelenséget.

Vajon el tudják érni?

Xin megkérdezi, mikor látták utoljára Yoyót.

Május 23-án este. Együtt főztek, utána megittak néhány üveg sört. Utána Yoyo bement a szobájába, de még aznap éjszaka el is hagyta a házat. Mikor?

Későn, emlékszik vissza Grand Cherokee. Hajnali 2-3 körül. A másik, Csang Li, a vállát vonogatja. Azóta mindenesetre nem látták.

Xin gondolkodik.

–  Lehet – mondja –, hogy a lakótársnőtök bajba került. Jelenleg nem tudok többet mondani, de a családja nagyon aggódik.

–  Maga rendőr? – érdeklődik Csang.

–  Nem. Olyasvalaki vagyok, akit azért küldtek, hogy segítsen Yoyónak – sokat sejtető pillantását egyikről a másikra veti. – Ezenkívül felhatalmaztak, hogy a segítségre megfelelő módon reagáljak. Mondjátok meg Yoyónak, hogy ezen a számon bármikor elérhet – Xin átnyújt Grand Cherokeenak egy kártyát, amin csak egy telefonszám áll. – Ha esetleg eszetekbe jutna, hogy hol találhatnám meg...

–  Fogalmam sincs – válaszolja Csang látható egykedvűséggel, és eltűnik a szobájában.

Grand Cherokee utána néz, egyik lábáról a másikra áll. Xin megáll a nyitott ajtóban, hogy Grand Cherokeenak lehetőséget adjon az offenzívára. Amint várható volt, mihelyst a haverja eltűnt, a fiú suttogva belevág a mondandójába.

–  Én kiszimatolhatok magának valamit – mondja. – Persze nem ingyen.

–  Persze – visszhangozza Xin szelíd mosollyal.

–  Csak hogy a költségeimet fedezzem, tudja. Öööö... tehát vannak bizonyos jelek, hogy hol tartózkodhat, és én...

Xin jobb kezét a zakójába csúsztatja, majd egy kötegnyi papírpénzt húz elő.

–  Vethetnék egy pillantást a szobájára?

–  Ezt nem engedhetem meg – mondja Grand Cherokee ijedten. -Ezt soha nem...

–  A saját biztonsága érdekében – folytatja csendesebben Xin. – Magunk közt szólva, a rendőrség is ide jöhet. Nem szeretném, ha olyasmit találnának, ami Yoyóra nézve terhelő lenne.

–  Igen, persze. Csak...

–  Értem – Xin vissza akarja dugni a pénzt a zsebébe.

–  Ne, várjon... én...

–  Igen?

Grand Cherokee a pénzt bámulja és megpróbál valamit szavak nélkül Xin értésére adni. Szándéka nyilvánvaló. A kapzsiság nyelvének nincs szüksége szavakra. Xin újra a zakójába nyúl, emeli a tétet. A fiú az ajkába harap, elveszi a pénzt és a lakás belseje felé mutat.

–  Utolsó ajtó jobbra. Én is...

–  Köszönöm, feltalálom magam. Amint már említettem... Ha tudna valamilyen nyomot...

–  Tudok! – ragyogott fel Grand Cherokee szeme. – Csak néhány telefonhívást kell elintéznem. Pár emberrel beszélnem kell. Hé, elviszem Yoyóhoz, amint lehet!... Persze...

–  Igen?

–  Lehetséges, hogy itt-ott valakit meg kell kennem.

–  Előlegről beszélünk?

–  Valami olyasmiről.

Xin látja Grand Cherokeen, hogy hazudik. Nem tudsz te az égvilágon semmit, de mégiscsak fennáll a lehetősége, hogy kapzsiságod miatt valamit találsz. Így vagy úgy, jelentkezni fogsz. Egyszerűen kaszálni szeretnél. Azzal még két papírdarabot nyomott a kezébe, és otthagyta.

Mindez tegnap történt.

A fiú eddig még nem jelentkezett, de Xin nem aggódott. Valamikor délutánra várta a hívást. Nekiállt a szusinak, kizárólag tonhal, lazac és makréla, a legjobb minőség. A japán étteremben a Jin Mao Tower 56. emeletén nem sok mindent lehetett kifogásolni, ha eltekintünk az ételek elrendezésében mutatkozó hanyagságoktól. Az étterem a Jin Mao Grand Hyatt része volt, ami Kína egykor legmagasabb épületének fölső 53 emeletét foglalta el. Azóta persze már csupán Sanghajban tucatnyi magasabb épületet emeltek, az első mindjárt a szomszédos World Financial Center, ami 2008-ra készült el, s szintén volt benne egy Hyatt. Azért a Jin Mao Tower elöregedett környezete mégis megőrzött valamit a monumentalitás érzetéből. Azt az időt tükrözte, amikor Kína a kommunizmus, a konfucianizmus és a kapitalizmus határmezsgyéjén kereste új önmagát, és ebbe a régi császári múlt reminiszcenciái éppúgy belefértek, mint a kolonializmus art deco esztétikája. Xinnek tetszett mindez, bár elismerte, hogy odaát stílusosabban el lehet időzni. Az az elképzelés vezérelte ide, hogy létét egy koncepciónak vetheti alá, amit nem az érzelmek jellemeznek, hanem a rend elveivel vág józanul egybe, végső soron a tökéletesség titkos szabályrendszerével. Kenny Xin 1988-ban született, a Jin Mao Towert pedig a 8-as szám úgy határozta meg, mint az embert a genomja. Teng Hsziao-ping 88 éves volt, amikor jóváhagyta az épület terveit, a felavatásra 1998. augusztus 28-án került sor. 88 emelet épült egymásra, olyan konstrukciót képezve, amelynek minden szegmense egy nyolcaddal volt keskenyebb az alapot képező 16 emeletnél. A tornyot hordozó acéltartók 80 méter hosszúak voltak, mindenben lel lehetett ismerni a 8-ast. 2015-ig 79 lifttel rendelkezett az épület, de ezen a szépséghibán egy személyfelvonó hozzáépítésével végül is segítettek.

Persze kisebb szépséghibák elcsúfították az egyébként példaértékű koncepciót. Például a torony viharban vagy földrengésnél maximum 75 centimétert lengett ki. Xin nem is értette, hogy az építészek hogyan véthettek ekkora hibát a matematikai szépségben. Nem volt építész. Talán nem ment másképp, de mit számíthat az az 5 centiméter a tökéletesség elsőobbsége szempontjából? A kozmikus renddel összevetve a Jin Mao Tower is csak olyan volt, mint egy rendetlen gyerekszoba.

Manikűrözött kezével odébb tolta a szusival megrakott tálcát, az üveg Csingtao sört is mellé tette a hozzá tartozó pohárral, egyenlő távolságra. Így már jobban tetszett neki. Távol állt tőle, hogy imádja a végletekig fokozott rendszeretetet, mint azok az emberek, akik mindent élére állítva helyeznek el. A legtisztább rendet a káoszban fedezte lel. Mi lehet tökéletesebb az egyenetlenségek nélküli homogenitásnál, amint egy abszolút üres szellem megfelel a kozmikus ideálnak és minden gondolat szennyeződésnek tűnik benne, kivéve, ha tudatosan tör elő, és az ember tetszés szerint meg tud szabadulni tőle. A szellem kontrollja a világ kontrollja. Xin mosolygott, miközben tovább igazgatta a tárgyakat: a szójaszószos tálkát odébb tolta, a vázát az orchideával néhány fokkal elfordította, a pálcikákat kettétörte és párhuzamosan maga elé helyezte. Nem volt-e a maga módján egész Sanghaj egy csodálatos káosz? Vagy inkább az önkény rendje, ami csak a tanult megfigyelő számára nyílik meg, egy titkos terv?

Xin odébb lökött még néhány rizsgombócot, míg a látvánnyal elégedett nem lett, majd elkezdett enni.

XINTIANDI

Kínában töltött életére visszagondolva Jericho számára úgy tűnt, mintha az kockázatvállalások és menekülések zavaros sorozata lenne, beékelve hangtompító falak és építkezések közé, amelyek árnyékában anyagi helyzetén igyekezett javítani. A küszködésnek végül mutatkozott némi eredménye: a bankár haverkodni kezdett vele. Nyílttengeri hajózásban, vízfeldolgozó üzemekben, bevásárlóközpontokban és felhőkarcolókban való részesedés ajánlatával keresték meg. Úgy tűnt, az egész világ azon fáradozik, hogy megismertesse a pénzkiadás lehetőségeivel. Végül a jobb társaság keblére ölelte, elfogadta, de Jericho magát túldolgozva ólomként csüggött azon, amit elért, túlságosan kimerülten ahhoz, hogy nomád életéhez hozzáfűzze még az utolsó fejezetet, és egy olyan vidékre költözzön, ahol érdemes megöregedni. A lépés aktuális lett volna, de a gondolat, hogy ismét csomagolja a bőröndjét, narkotizálta, ezért inkább esténként elnyúlt a kanapén, s miközben a függönyön fényár és építkezések zaja szüremlett be, ő filmeket nézett, mantraként mormolva, hogy el kell innen mennem, amíg csak el nem aludt.

Ez volt az az időszak, amikor Jerichónak komoly kételyei támadtak saját életét illetően.

Akkor nem voltak kételyei, amikor Joanna Sanghajba csábította, hogy aztán 3 hónappal később elhagyja. Nem voltak kételyei, amikor rájött arra, hogy nincs annyi pénze, amennyiből vissza tudna repülni, s annyi sincs, amennyiből Londonban a felégetett hidakat újjáépíthetné. Nem voltak kételyei első sanghaji lakóhelyén, ahol nedves padlószőnyegen aludt és minden reggel megküzdött azzal, hogy néhány liter barnás vizet kifacsarjon a zuhanyzóból, miközben az ablakok beleremegtek a ház mentén húzódó, kétemeletes autópálya forgalmába.

Egyszerűen annyit mondott, ennél csak jobb lehet.

Így is lett.

A kezdetekben Jericho Sanghajba érkező külföldi vállalkozóknak ajánlotta fel szolgálatait. Sokan közülük nem találtak kapaszkodót a szerzői jogokra vonatkozó törékeny kínai törvénykezésben. Úgy érezték, kikémlelik és megrabolják őket. Idővel azonban a sárkány önkiszolgáló mentalitása engedett a nyomásnak. Az évezred elején Kína boldogan plagizált mindent, amit a szakemberek a globális ötlettenger mélyéről a felszínre hoztak, de azért lassacskán a kínai vállalkozóknak is elegük lett abból, hogy államuk képtelen volt megvédeni a szellemi javakat. „Követésre érdemesnek találtuk.” Ez ezt jelenti udvarias megfogalmazásban: „Persze, hogy elloptuk, de csodálunk azért, mert feltaláltad.” Ezt ők is egyre sűrűbben hallhatták. Hosszú-hosszú évekig felháborodva utasították el a nagyorrúak panaszait, miszerint kínai cégek és intézmények lopják a szellemi tulajdont, vagy éppen tudomást sem vettek róla. Jericho megállapította, hogy elsősorban a kínai cégeknek van egyre inkább szükségük a webdetektívekre. A helyi vállalkozók lelkesen hallgatták, hogy amikor a Scotland Yardnál segédkezett a cyberbűnözési osztály létrehozásában, akkor éppenséggel ellenük küzdött. Úgy vélték, a szabadalmaikat az védheti majd meg a legjobban, aki a múltban olyannyira értett ahhoz, hogy az orrukra koppintson.

A probléma – a perzselő, burjánzó, végtelenül falánk, gyakorlatilag ellenőrizhetetlen probléma-szörnyeteg – ugyanis abban rejlett, hogy mindaddig, amíg várnia kellett a szellemi tulajdonjogok védelmének országszerte és nemzetközileg is elfogadható és megvalósítható rendszerére, Kína kreatív elitje kannibalizálódott. Az, hogy a Kína által gyakorlatilag újonnan felfedezett kapitalizmus a tulajdonjogokon alapul, hogy egy gazdaság, amelynek legfontosabb tőkéje a know-how volt, a márkák, szabadalmak és szerzői jogok védelme nélkül nem létezhet, mindig is nyilvánvaló volt, csak éppen addig nem érdekelt senkit, amíg a körülmények áldozatává nem váltak. Ugyanis a kínaiak kémkedésébőol adódó legnagyobb gazdasági károkat immár Kína szenvedte el. Mindenki feltúrta a szomszéd kertjét, a legszívesebben elektronikus ásóval. A vadászat a globális hálózaton zajlott, és Owen Jericho a vadászok közé tartozott, akiket más vadászok bíztak meg, amint úgy érezték, rájuk is vadászik valaki.

Miután Jericho is részévé vált annak a hálózatnak, amelyik nélkül Kínában semmiféle szívesség és semmiféle cselekvés nem volt lehetséges, fölemelkedése rakétasebességgel zajlott le. 5 év alatt ötször költözött, kétszer szabad akaratából, háromszor pedig azért, mert a házat, amelyben éppen lakott, számára érthetetlen okból le kellett bontani. Egyre jobb negyedekbe költözött, szélesebb utcákba, szebb házakba, egyre közelebb került álmához, hogy valamikor beköltözik az újra felépített shikumen-házak egyikébe, amelyek kőkapuikkal Sanghaj szívében is békés belső udvarokat kínáltak. Akárhányszor is kellett valamilyen kompromisszumba belemennie, soha nem kételkedett abban, hogy egy napon álma valóra válik.

Egy szép napon megkérdezték tőole a bankban, hogy miért is nem lép ennek érdekében. Jericho azt válaszolta, még nem érett meg a helyzet, majd valamikor. A bankár megmutatta neki a számláját és azt mondta, a valamikor éppen ma érkezett el. Jericho rájött, hogy a sok munkától észre sem vette, mennyi lehetőség nyílt meg időközben előtte. Kilépett a bankból, és mint akit fejbekólintottak, úgy dülöngélt haza.

Nem vette észre, hogy elérkezett az idő.

A felismeréssel együtt jöttek a kételyek. Úgy tűnt, mindig is léteztek, csak éppen ő vonakodott észrevenni őket. Azt sugdosták: Mi a fenét keresel itt egyáltalán? Hogy is kerültél te ide?

Hogyan történhetett ez veled?

Azt sugallták, hogy minden hiába volt, s hogy a legrosszabb helyzet, amibe egy ember kerülhet, az, amikor elérte a célját. A remény az átmenetiségből táplálkozik, gyakran egy életen át. Most hirtelen minden kötelező érvényűvé vált. Sanghajivá kellene válnia, de akarta ezt egyáltalán? Egy olyan városban élni, ahová Joanna nélkül soha nem költözött volna?

Amíg úton voltál, azt mondták a kételyeid, nem kell aggódnod a cél miatt. Köszöntünk az elkötelezettségben.

Egy igencsak mutatós házban élt a gazdasági negyedben, Pudongban, amelynek egyetlen szépséghibája a körülötte építendő többi felhőkarcoló volt, no meg a lárma és az a finom barna por, ami az ablak réseitől kezdve a torkáig mindenhol leülepedett. Ám hogy letargiáját levetkezze, a végén mégis az kellett, hogy a városi közigazgatás ismét kiköltöztesse. Meglátogatta két mosolygós úriember, elteáztak nála, majd közölték, hogy a háznak, amelyben lakik, sajnos helyet kell adnia egy új és egészen nagyszerű építménynek. Ha kívánja, az új házban természetesen felajánlanak neki egy helyet. De a következő néhány évre sajnos el kell költöznie. A városvezetés boldog, hogy Owen Jericho úrnak felajánlhat egy lakást Luchao Harbour City közelében, alig 60 kilométernyire Sanghajtól, ami egy olyan metropolisz esetében, amelyik terjeszkedése során annyi más várost ölel át szeretettel, már nem is számít igazán külterületnek. Ja, igen, 4 hét múlva kezdik az építkezést, tehát ha addig... szóval, úgyis tudja. Nem ez az első alkalom, és nagyon sajnálják, de valójában nem is.

Jericho a két férfit bámulta, miközben az a csodálatos érzés öntötte el, hogy most ébredt fel a kómából. A világnak megint lett szaga és íze. Hálásan rázogatta a két megrökönyödött férfi kezét, és arról biztosította őket, hogy mekkora szolgálatot tettek neki, mindettől függetlenül persze küldhetnek mindenkit Luchao Harbour Citybe, akit csak akarnak. Ezután felhívta Tu Tiant és minden udvariassági formula betartásával megkérdezte: ismer-e valakit, aki esetleg valakit ismer, aki tudná, hogy Sanghaj egyik mozgalmas sarkában van-e valahol egy felújított vagy új shikumen-ház, amelyikbe rövid időn belül beköltözhetne. Tu úr, aki avval dicsekedett, hogy Jericho legelégedettebb ügyfele, ráadásul a barátja is – nos, az efféle kérdésekben ő volt a megfelelő partner. Egy középméretű technológiai konszernt vezetett, sok jó ismerőse volt a város hatalmasságai között. Örömmel volt hajlandó egy kicsit „körbehallgatózni”.

Két héttel később Jericho aláírta a bérleti szerződést és azonnal beköltözhetett az egyik legszebb shikumen-ház emeletére, Sanghaj egyik legnépszerűbb negyedében, Xintiandiban. Az épület természetesen új volt. Eredeti shikumen-házak már régen nem voltak. Az utolsókat a világkiállítás után bontották le 2010-ben, de Xintiandit mégis nyugodt szívvel lehetett a shikumen-építészet középpontjának nevezni, hasonló módon, ahogyan Sanghaj óvárosa is minden volt, csak nem „ó”.

Jericho nem kérdezte, kinek kellett kiköltöznie. Remélte, hogy a lakás valóban üresen áll, aláírta a papírt és nem törte tovább a lejét, hogy ellentételezésként Tu Tian milyen szívességet kér majd tőle. Azt tudta, hogy tartozik Tunak. Tehát felkészült a költözésre és megadóan várta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.

El is jött, korábban, mint gondolta volna. Csen Hongbing és egy nemszeretem megbízás képében. A feladatot el kellett vállalnia, ha nem akarja Tut vérig sérteni.

Miután Csen elment, Jericho összeszerelte a számítógépét. Megmosta az arcát, kócos haját, amennyire lehetett, rendbe szedte, tiszta pólót húzott. Ezután kényelembe helyezte magát a képernyő előtt, és a rendszerrel felhívatott egy számot. A képernyőn feltűnt két egymásba fonódó T, a Tu Technologies jele. A következő pillanatban egy csinos negyvenes hölgy mosolygott rá. Egy lounge-bútorokkal ízlésesen berendezett irodában ült. A panorámaablakokon át feltűntek Pudong fényei, és a nő apró porceláncsészéből valamilyen italt kortyolgatott. Jericho tudta, hogy eperteát. Naomi Liu élt-halt az eperteáért.

–  Jó napot, Naomi.

–  Jó napot, Owen. Hogy megy a költözés?

–  Köszönöm, pompásan.

–  Örvendek. Tu úr mondta, hogy kap egyet az új, nagy terminálokból.

–  Ma este, remélem.

–  Izgalmas – letette a csészét egy átlátszó felületre, ami úgy tűnt mintha a térben szabadon lebegne, és leeresztett szempilláin át őt nézte. – Akkor hamarosan tetőtől talpig látom magát.

–  Össze sem lehet hasonlítani azzal az izgalommal, hogy én magát nézhetem. – Jericho előrehajolt és halkabban folytatta: – Mindenki megesküdne rá, olyan, mintha itt ülne testi valójában.

–  És ez elég önnek?

–  Természetesen nem.

–  Attól tartok, igen. Elég lesz önnek, és nem is lát majd indokot arra, hogy személyesen is meghívjon engem. Azt hiszem, meg kell győznöm a főnökömet, hogy mégse szállítsuk magának azt az izét.

–  Egyetlen holografikus program sem veheti fel magával a versenyt, Naomi.

–  Neki mesélje – intett fejével Tu irodájának irányába. – Különben még eszébe jut, hogy lecseréljen egy ilyen programra.

–  Abban a pillanatban megszüntetnék minden üzleti kapcsolatot vele. Amúgy ha már itt tartunk...

–  Igen, itt van. Legyen jó. Kapcsolom.

Jericho szerette kicsiny flörtölésük rituáléját. Naomi volt a tűfok, amelyen keresztül Tu Tianhoz fűződő kapcsolatát szőtte. A nő jóindulata hasznos lehetett számára. Ráadásul Jerichónak egyáltalán nem esett volna nehezére meghívnia magához, de úgyse fogadta volna el a meghívást. Két gyerek anyjaként boldog házasságban élt.

A két ragyogó T ismét fordult egyet, majd Tu hatalmas koponyája jelent meg a képernyőn. Amennyi haja még megmaradt, az mind a füle mögötti részre koncentrálódott, őszen és tüskésen. Orrán egy vékony szemüveget egyensúlyozott. A bal oldali szára úgy nézett ki, mintha ragasztószalag tartaná egyben. Ingujját föltűrve lapátolt magába valami ragadósnak tűnő tésztát, amit pálcikákkal halászott ki egy papírdobozból. Háta mögött a nagy íróasztal tele volt monitorokkal és holovetítőkkel. Közöttük azért maradt még hely néhány merevlemeznek, távirányítónak, brosúrának, papírpohárnak és különféle csomagolópapíroknak.

–  Nem, nem zavarsz – mondta Tu teli szájjal, mintha Jericho éppen ebbéli aggodalmának adott volna hangot.

–  Azt látom. Voltál már a kantinodban? Friss kaját főznek.

–  Na és?

–  Rendes ételt.

–  Ez itt rendes étel. Forró vizet öntöttem rá és étel lett belőle.

–  Azt legalább tudod, hogy mi akar lenni? Áll valami a csomagoláson?

–  Hát, valami – rágott Tu egyenletesen tovább. Duzzadt ajkai kopuláló gumicsövekként mozogtak. – Akinek olyan kaotikus az időbeosztása, mint a tied, talán nem értheti meg, de oka van, hogy az irodában eszem.

Jericho föladta. Amióta ismeri Tut, még nem látta, hogy egészséges, ízletes ételt evett volna. Mintha a menedzser feladatul tűzte volna ki maga elé, hogy egymaga lerombolja a kínai konyhának a világban megszerzett jó hírét. Lehet, hogy zseniális feltaláló és istenáldotta golftehetség volt, de ami a konyhát illeti, Kubiláj kán minden ínyencek atyja lehetett volna mellette.

–  Mit ünnepeltetek tulajdonképpen? – kérdezte Jericho a Tu irodájában uralkodó káoszra utalva.

–  Kipróbáltunk valamit – Tu megragadott egy vizesüveget, rendesen leöblítette a tésztát és böffentett egy egészségeset. – Holo-zsarukat. A közlekedési hatóság megbízásából. Sötétben már egészen jól működnek, de a napfény még problémát jelent. Szétesnek – vihogott egyet. – Mint a vámpírok.

–  Mit akar a város a holografikus rendőrökkel?

Tu csodálkozva nézett rá.

–  A közlekedést irányítani, mi mást? A múlt héten is elütöttek egy igazi rendőrt, nem olvastad? A Siping Lu és a Dalian Xilu kereszteződésében állt, egy bútorszállító keresztülment rajta és az aszfaltba döngölte. Hatalmas disznóság, bömbölő gyerekek, gonosz levelek! Senki sem megy már önként forgalomirányítónak.

–  Mióta érdekli a rendőrséget, hogy ki mit csinál önként?

–  Egyáltalán nem érdekli őket, Owen, ez egy gazdasági kérdés. Túl sok rendőrt veszítenek el. A közlekedési rendőr immár a legveszélyesebb foglalkozások listáján egészen előkelő helyen áll, a legtöbben szívesebben üldöznének egy elmebeteg tömeggyilkost. Na igen, és hát emberek vagyunk, ugye, senki sem szereti igazán a halott rendőröket. A holo-zsaruknak ellenben nem okoz gondot, ha elütik őket, sőt, jelentést tesznek róla. A vetítő jelentést küld a központba, a kocsi típusával és rendszámával.

–  Érdekes – mondta Jericho. – No és mi a helyzet a holografikus idegenvezetőkkel?

–  Óh! – Tu megtörölte a száját egy szalvétával, amelyet szemmel láthatóan már máskor is használt. – Tehát látogatód volt.

–  Igen.

–  És?

–  A barátod a kétségbeesésig szomorú. Mi történt vele?

–  Mondtam már. Keserűséget evett.

–  A többihez pedig semmi közöm, világos. Beszéljünk hát a lányáról.

–  Yoyo! – vakarta meg a hasát Tu. – Őszintén, szenzációs, nem?

–  Kétségtelenül.

Jericho kíváncsi volt, hogy Tu egy nyilvános vezetéken is beszél-e Yoyóról. Ugyan a hatóságok rajta voltak az összes telefonbeszélgetésen, de az ellenőrző apparátus gyakorlatilag nem győzte a kiértékelést, még akkor sem, ha okos programok már előzetes szelektálást végeztek. Az amerikai titkosszolgálatok a világot átfogó Echelon-program keretében már a múlt század végén kifejlesztettek egy olyan szoftvert, amelyik fölismer bizonyos kulcsszavakat – ennek eredményeként bárkit letartóztathattak, aki a nagymama születésnapjának megtervezésekor háromszor egymás után leírta, hogy gránátalma. A korszerű programok ellenben már bizonyos határok között képesek voltak felismerni egy beszélgetés értelmét és fel tudták állítani a prioritások listáját. Mindazonáltal még mindig képtelenek voltak az irónia felismerésére. A humor és a kétértelműség idegen volt számukra, így a spiclik, mint a régmúlt időkben, maguk is kénytelenek voltak továbbra is hallgatózni, amint valahol elhangzottak olyan kifejezések, mint ellenzéki vagy a Tienanmen téri vérengzés. Tu a várakozásoknak megfelelően csupán ennyit mondott:

–  Most pedig találkozni szeretnél a kicsikével, mi?

Jericho öröm nélkül vigyorgott egyet. Sejtette, hogy problémás ügy lesz.

–  Ha megoldható.

–  Na igen, a kislánynak magasak az elvárásai – mondta Tu cselesen. – Talán szolgálhatnék neked néhány hasznos tanáccsal, kicsi Owen. Jársz a közeljövőben a környékemen?

–  Van egy rakás dolgom. De ebédidőben talán szabad leszek.

–  Remek! Gyere a komppal. Szép az idő, találkozzunk a Lujiazui Greenben.

PUDONG

A Lujiazui Green egy felhőkarcolóktól határolt szép park volt a Jin Mao Tower és a WFC közelében. Tu a kis tó partján ült egy padon és napozott. Napszemüvegét szokása szerint a rendes szemüvege fölött viselte. Gyűrött inge kilógott a nadrágjából, a gombok nyílásainál elő-előbukkant fehér hasa. Jericho leült mellé és kinyújtóztatta a lábait.

–  Yoyo ellenzéki – mondta.

Tu lomhán felé fordította a fejét. A szemüveg és napszemüveg ferde konstrukciója elrejtette a szemét.

–  Azt hittem, erre már a golfpályán is rájöttél.

–  Nem erről van szó. Azt akarom mondani, hogy ez nem éppen szokványos eset. Egy ellenzékit kell megkeresnem, hogy megvédhessem.

–  Egy egykori ellenzékit.

–  Az apja nem így látja. Miért tűnt volna el Yoyo, ha nem félelemből? Hacsak le nem tartóztatták. Te magad mondtad, hogy hajlamos a nem megfelelő embereket szembeköpni. Talán pont valaki olyan került éppen elébe, aki túl nagy falat neki.

–  No és mit szándékozol tenni?

–  Tudod jól, mit fogok tenni – horkant fel Jericho. – Természetesen megkeresem Yoyót.

Tu bólintott.

–  Nemes cselekedet.

–  Nem, hanem magától értetődő. A probléma csupán az, hogy most a hatóságoktól függetlenül kell dolgoznom. Szükségem van tehát minden fellelhető információra Yoyóról és környezetéről, ebben pedig a te segítségedre szorulok. Cseng Hongbingről az a benyomásom, hogy rendkívül tiszteletre méltó és rendkívül zárkózott. Talán vak is az egyik szemére, mindenesetre minden egyes szót harapófogóval kellett kihúznom belőle.

–  Mennyit mesélt el neked?

–  Megadta Yoyo új címét, mutatott néhány filmet és képet. A többi csupán egy rakás utalás.

Tu levette orráról a napszemüveget és megpróbálta másik szemüvegét megközelítőleg vízszintesen az orrára illeszteni. Jericho megállapította, hogy nem tévedett: a bal oldali szárat valóban ragasztószalag tartotta össze. Azon gondolkodott, hogy miért nem műtteti meg a szemét Tu, vagy miért nem használ elsötétülő kontaktlencsét. Alig hordott már valaki szemüveget. Legfeljebb divatcikként, márpedig Tu Tian oly távol állt mindentől, ami divatos, mint a neandervölgyi az atomkorszaktól.

Egy ideig hallgattak. Jericho a napba pislogva egy repülőgépet nézett.

–  Tehát – mondta Tu –, kérdezz!

–  Nincs mit kérdeznem. Mesélj el mindent Yoyóról, amit még nem tudok.

–  Tulajdonképpen Yuyun a valódi neve...

–  Na, ennyit Csen is elárult.

–  És a magát Őrzőknek nevező csoporthoz tartozik. Ezt nem mondta el, ugye?

–  Az Őrzők? – füttyentett Jericho csendesen.

–  Hallottál már róla?

–  De még mennyire! Internet-gerillák. Emberi jogok, a régi dolgok, mint a Tienanmen tér emlékezetének ébrentartása, támadások a kormány és az ipar hálózatai ellen. Jócskán befűtenek a pártnak.

–  Ami ennek megfelelően ideges. Az Őrzőok más kaliber, mint a helyes kis Titánegér.

Liu Di, a nő, aki magát Titánegérnek nevezte, egyike volt az első internet-ellenzékieknek. Az évezred elejétől kezdve jelentette meg éles hangú kommentárjait a politikai elitről a neten, akkor még Nemesfémegér álnéven. A pekingi vezetés számára rémes volt, hogy a virtuális személyeket nem tartóztathatta le olyan egyszerűen, mint a hús-vér embereket. Jelen voltak, anélkül, hogy ténylegesen jelen lettek volna. A pekingi biztonsági rendőrség főnöke megjegyezte, hogy az új fenyegetés a legnagyobb aggodalomra ad okot, az arcnélküli ellenség a legrosszabb, amivel a net-ellenzékiek első generációját mértéktelenül túlbecsülte: a legtöbben ugyanis nem is gondoltak arra, hogy álcázzák identitásukat, s ha mégis megtették, akkor előbb-utóbb elkövettek más hibákat is.

A Nemesfémegér például úgy szaladt bele az egérfogóba, hogy egy új, demokratikus párt alapítójának megígérte a támogatását, nem sejtvén, hogy egy ráállított rendőrrel áll szemben. Elhurcolták egy rendőrőrsre, majd bírósági tárgyalás nélkül egy évig fogva tartották. Ám a következő időkben a pártnak új leckét kellett megtanulnia: az embereket ugyan el lehet tüntetni a falak mögött, de a hálóról nem. Ott ugyanis Liu Di ügye nagy visszhangra lelt. Kínában rohamosan terjedt a híre, s felkeltette a külföldi sajtó figyelmét is. A világ megismert egy huszonegy éves, félénk lányt, aki nem is gondolt mindent olyan komolyan. Ez volt hát a hatalmas, arcnélküli ellenség, akitől a párt rettegett.

Szabadon bocsátása után Liu Di a nemesfémről keményebb fémre állt át, és Titánegérként már sokat tanult. Egy olyan apparátusnak üzent hadat, amely Mao legmerészebb álmaiban sem fordult elő: a Cypolnak, a kínai internet-rendőrségnek. Külföldi szervereken keresztül kapcsolódott az internetes fórumokhoz, a blogját olyan programok segítségével írta, amelyek a veszedelmes szavakat már íráskor kiszűrték. Mások is követték a példáját, egyre ravaszabbak lettek, a pártnak immár tényleg volt oka aggódni. Hiszen amíg a veteránok, mint Titánegér, nem titkolták az identitásukat, addig az Őrzők fantomként járták be az internetet. Ahhoz, hogy a nyomukra rábukkanjanak, Pekingnek ravaszabb csapdákat kellett volna állítania, amit idővel meg is tett, de mindeddig eredménytelenül.

–  A pártnak mind a mai napig fogalma sincs arról, hányan is vannak egyáltalán. Néha azt hiszik, több tucatnyian, néha azt, csak egyes személyekről van szó. Mindenesetre egy rákos daganat, amelyik a mi csodálatos, egészséges népi köztársaságunkat belülről emészti. – Tu felszívott egy adag taknyot az orrán, majd a lábai elé köpte. – Nos, tudjuk, ami Pekingből jön, az elsősorban pletyka, és egyáltalán nincs benne semmi kézzelfogható, tehát hogy mekkora is valójában a szervezet...

Jericho elgondolkodott. Nem emlékezett arra, hogy valaha is hallott volna akár csak egyetlen Őrző letartóztatásáról is.

–  Ó, néhanapján letartóztatnak valakit és azt állítják, közéjük tartozik! – mondta Tu, mintha olvasott volna Jericho gondolataiban. – Egészen véletlenül pontosan tudom, hogy mind a mai napig senkit nem sikerült elkapniuk. Elképesztő, nem? Úgy értem, egy hadseregre vadásznak, de hol maradnak a hadifoglyok?

–  Olyasvalamire vadásznak, ami úgy néz ki, mint egy hadsereg – mondta Jericho.

–  Egész közel jársz.

–  A hadsereg nem létezik. Kevesen vannak, de tudják, hogy bújjanak ki a nyomozók hálójából. Tehát démonizálják őket: veszélyesebbnek és ravaszabbnak állítják be őket a valóságnál, hogy eltereljék a figyelmet arról a tényről, hogy az államnak még mindig nem sikerült elbánnia egy maroknyi hackerrel.

–  No és mire következtetsz mindebből?

–  Arra, hogy ahhoz képest, hogy Peking tiszteletre méltó szolgája vagy, feltűnőoen sokat tudsz egy rakásnyi internet-ellenzékiről – mérte végig Tut Jericho szemöldökét ráncolva. – Csak nekem tűnik úgy, vagy tényleg benne van a kezed a játékban?

–  Miért nem kérdezed egyenesen azt, hogy közéjük tartozom-e?

–  Tessék, ezennel megkérdezem.

–  A válasz: nem. De azt elmondhatom neked, hogy az egész csapat 6 emberből áll. Soha nem is voltak többen.

–  És Yoyo az egyik közülük?

–  Hát – masszírozta a nyakát Tu. – Ez így nem egészen stimmel.

–  Hanem?

–  Ő a fej. Yoyo hozta létre az Őrzőket.

Jericho elvigyorodott. Az internet görbe tükrében minden lehetséges. Az Őrzők tehát egy nagyobb szervezet, amelyik képes a kormány titkainak kikémlelésére. Akcióik átgondoltak voltak, a hátterüket alaposan megvizsgálták. Mindenképpen felvetődött egy szerteágazó hálózat képe, bár ez valójában a számtalan szimpatizánsnak volt köszönhető, akik azonban nem tartoztak a csoporthoz és a felépítését sem ismerték. Pontosabb megfigyelés esetén az Őrzők tevékenységét valóban vissza lehet vezetni egy kicsiny összeesküvő hacker-csoportra. Mindazonáltal...

–  ...folyamatosan a legfrissebb információkkal kell rendelkezniük – mormolta Jericho.

Tu a könyökével oldalba bökte.

–  Velem beszélsz?

–  Mi? Nem. De igen. Hány éves is Yoyo tulajdonképpen?

–  25.

–  Egyetlen 25 éves lány sem lehet annyira minden hájjal megkent, hogy az állambiztonsági szolgálatot hosszú távon kicselezze.

–  Yoyo kimagaslóan intelligens.

–  Nem erről beszélek. Az állam talán csak kullog a hackerek nyomában, de azért ők sem teljesen hülyék. Hagyományos eszközökkel nem kerülheted meg a Diamond Shieldet, egyszer csak a nyakadon lesz az internet-rendőrség. Yoyónak hozzá kell férnie olyan programokhoz, amelyekkel mindig egy lépéssel a másik előtt jár.

Tu a vállát vonogatta.

–  Ami azt jelenti, hogy kiismeri magát – fonta tovább a fonalat Jericho. – Kik a többiek?

–  Diákok, mint Yoyo.

–  És honnan tudod te mindezt?

–  Yoyo mesélte.

–  Neked elmesélte – Jericho egy kis szünetet tartott –, de Csennek nem mesélte el?

–  De, megpróbálta. Csakhogy Csen nem akar tudni róla. Nem hallgatja meg, tehát hozzám jön.

–  Miért pont hozzád?

–  Owen, nem kell mindent tudnod.

–  De értenem mindent kell.

Tu sóhajtott és végigsimított a fején.

–  Mondjuk, segítek Yoyónak abban, hogy megértse az apját. Mindenesetre tőlem ezt reméli. – Felemelte az ujját. – Most pedig meg ne kérdezd, mit kell megértenie rajta. Ehhez semmi közöd, a kurva életbe.

–  Ugyanolyan rejtvényekben beszélsz, mint Csen – morogta rosszkedvűen Jericho.

–  Ellenkezőleg. Nagyon is megbízom benned.

–  Akkor továbbra is bízz bennem. Ha meg akarom találni Yoyót, meg kell ismernem a többi Őrzőt. Fel kell keresnem, ki kell kérdeznem őket.

–  Egyszerűen indulj ki abból, hogy a többiek szintén elbújtak.

–  Vagy elkapták őket.

–  Aligha. Évekkel ezelőtt lehetőségem adódott bepillantani az állami gondoskodás mókuskerekébe, ahol belenéznek a fejedbe és megszabadítanak az őrült gondolatoktól. Ismerem a fickókat. Ha elfogták volna az Őrzőket, akkor most nagy hangon dicsekednének. Egy dolog eltüntetni az embereket, de ha valaki az orrodat piszkálja és évekig bolondot csinál belőled, akkor amint elkaptad, lándzsahegyre tűzöd a fejét. Yoyo nagyon bosszantotta a pártot. Ezt nem engedhetik meg maguknak.

–  Hogy került bele Yoyo ebbe az egészbe?

–  Ahogyan fiatalok belekeverednek az ilyesmibe. Megfertőzte a zi you, a szabadság – Tu beleturkált a gomblyukai mentén a hézagokba, és a hasát vakargatta. – Te már jó néhány éve itt élsz, Owen, szerintem elég jól ismered már a népemet. Vagy mondjuk úgy, megérted, amit látsz. De néhány dolog mégis rejtély marad számodra. Mindaz, ami ma a Közép Birodalmában történik, logikus következménye történelmünk fejlődésének és töréseinek. Tudom, ez úgy hangzik, mint egy útikönyvduma. Az európaiak azt hiszik, ez az egész jin és jang, a hagyományok tisztelete csupán folklorisztikus ócskaság, ami el akarja fedni, hogy mi mohó másolók bandája vagyunk, akik rá akarjuk erőltetni a világra magunkat. Folyamatosan megsértjük az emberi jogokat és Mao óta semmiféle ideállal nem bírunk. De Európa kétezer éven át egy olyan edény volt, amibe mindig valami újat dobtak bele. Az identitásérzetek tákolmánya, amiből megpróbáltak egységes szőnyeget szőni. Lerohantátok a másikat, szomszédaitok erkölcseit és szokásait magatokévá tettétek, miközben háborúztatok ellenük. Óriási birodalmak jöttek és mentek. Hol a rómaiaké, hol a franciáké, hol a németeké, hol pedig a briteké volt a hatalom. Egyesült Európáról beszéltek, de több nyelven mondjátok ezt, mint amennyit megértetek, s mintha ez nem lenne még elég, importáljátok hozzá Ázsiát, Amerikát és a Balkánt is. Tiszta szívből igyekeztek egészséges patriotizmusként eladni a Vive La France-t, a God Save the Queent és a Deutschland einig Vaterlandot, ugyanakkor sajátosságaitokat a kommerciális eladhatóság szempontjai szerint belezitek ki, nem pedig az éppen adott történelmi háttérből kiindulva. Nem tudjátok megérteni, hogy egy nép, amely történelme során nagyrészt elégedett volt saját magával, mert úgy gondolta, hogy a Középnek nincs szüksége a szélek ismeretére, az újat csak nehezen fogadja be, főként ha kívülről erőszakolják rá.

–  Ehhez aztán mesteri módon értetek – horkant fel Jericho. – Német, francia és koreai autókkal jártok, olasz cipőt hordtok, amerikai filmeket néztek, egyetlen olyan népet sem ismerek, amelyik az elmúlt években nálatok jobban kifelé fordította volna magát.

–  Kifelé fordította magát? – nevetett Tu szárazon. – Szépen mondtad, Owen. No és mit látsz, ha valamit kifelé fordítasz? A belsejét. De mégis, mit látsz? Mit fordítunk mi konkrétan kifelé? Csak azt, amit felismertek. Azt akartátok, hogy nyissunk? Megtettük a '80-as években, Teng Hsziao-ping idején. Üzletelni akartatok velünk? Megtehetitek. Mindazt, amit a kínai császárok évezredekig nem akartak tőletek, mi néhány év alatt megvásároltuk, ti pedig boldogan adtátok el. Most ugyanazt adjuk el nektek, ti pedig megveszitek! Ráadásként szeretnétek még egy jó adag autentikus Kínát is. Ezt is megkapjátok, de ez már nem tetszik nektek. Mértéktelenül felháborodtok azon, hogy lábbal tapossuk az emberi jogokat, pedig alapjában véve csupán azt nem értitek meg, hogy egy embert a véleményéért letartóztathatnak egy olyan országban, amelyben Coca-Colát isznak. Ez nem fér a fejetekbe. Az etnológusaitok siránkoznak az utolsó kannibálok eltűnése miatt és az életterük megőrzéséért emelnek szót, de jaj, ha a kannibálok nyakkendőt kötnek és elkezdenek üzletelni. Akkor azt akarjátok, hogy egy szempillantásnyi idő alatt térjenek át a csirkehúsra és a zöldségre.

–  Tian, a legjobb akaratom ellenére sem...

–  Tudod te egyáltalán, hogy a zi you fogalma csak a 19. század közepén vált ismertté Kínában? – folytatta Tu kérlelhetetlenül. – 5000 évnyi kínai történelem során nem jött létre, ugyanúgy, ahogyan a min csu, a demokrácia, és a ren quan, a emberi jogok fogalma sem. De mit jelent a zi you? Kövesd önmagad! Magadat és az álláspontodat, s ne a tömegek gondolkodásának és érzéseinek dogmáját emeld minden megfontolás kiindulópontjává. Ellenvetheted, hogy az individuum démonizálása Mao találmánya, de ez nem igaz. Mao Ce-tung csupán az önmagunknak lenni érzésétől való rettegésünk szörnyűu variánsa volt. Talán megérdemeltük ezt a büntetést, mert túlságosan is belemerevedtünk abba a meggyőződésünkbe, hogy a kínaiakon kívül csak barbárok léteznek. Amikor Kína kénytelen volt nyitni a nyugati hatalmak előtt, egyáltalán nem volt tisztában azzal, amit az összes koloniális tapasztalattal rendelkező nép intuitíve ismert. Mi vendéglátókként mutattuk magunkat, holott a vendégek már régen tulajdonosok voltak. Mao ezen akart változtatni, csakhogy nem elégedett meg a történelem kerekének visszafordításával, mint később az ajatollahok Perzsiában. Az ő célja arra irányult, hogy a történelmet meg nem történtté tegye és Kínát az elzárkózás csúcsán izolálja. Ez nem működik gondolkodó, érző és kritikus emberekkel. Ez csak automatákkal megy. Nem Pu Yi volt az utolsó császár, hanem Mao, ha érted, mire gondolok. Ő volt a legszörnyűbb mindegyik közül, megfosztott minket mindentől, a nyelvünktől, a kultúránktól, az identitásunktól. Minden eszmét elárult és egy romhalmazt hagyott maga után.

Tu Tian szünetet tartott. Húsos ajkai remegtek, kopasz fején izzadság csillogott.

–  Azt kérdezed, hogyan lehetett Yoyóból ellenzéki? Elmondom neked, Owen. Mert nem akar azzal a traumával élni, amit az én generációm és a szüleimé már nem tud feldolgozni. De hogy népének identitást nyújtson, nem tudja a francia forradalom szellemét megidézni, sem a spanyol demokrácia létrejöttét, sem Mussolini és Hitler végét, sem Napóleon bukását, sem pedig a Római Birodalom összeomlását. Míg a történelem Európát elképzelhetetlen ékesszólással áldotta meg, hogy kifejezze az igényeit, nekünk hosszú ideig a legegyszerűbb szavaink is hiányoztak. Ó igen, Kína ragyog! Kína gazdag és szép, Sanghaj a világ központja, ahol mindent szabad és semmi sem lehetetlen. Utolértük az Egyesült Államokat, két gazdasági gigász fej fej mellett, és éppen azon vagyunk, hogy az elsőkké váljunk. De mindezen ragyogás kellős közepén belül elszegényedtünk, és ezzel tisztában is vagyunk. Nem fordítjuk ki magunkat, Owen, ez csak úgy tűnik. Ha kifelé fordítanánk magunkat, csak üresség látszana, mint a tintahalnál. A külföld a példaképünk, mert az utolsó kínai példaképünk elárult minket. Yoyo szenved attól, hogy e kiüresedett kor gyermeke, sokkal inkább, mint ahogy azt a globalizáció és az emberi jogsértések önelégült kritikusai Európában és Amerikában el tudnák képzelni. Csak a hibáinkat látjátok, a lépéseinket nem. Nem látjátok, mennyi mindent értünk el. Nem látjátok azt a mérhetetlen vesződséget, amit az okoz, hogy morális hagyományok nélkül lépjünk fel ideálokért, hogy egyáltalán megfogalmazzuk azokat!

Jericho a Napba hunyorgott. Szívesen megkérdezte volna Tutól, hogy mikor tépték ki Csen Hongbing szívét, de nem szólalt meg. Tu szusszantott és hirtelen megtörölte tar koponyáját.

–  Ez az, ami megkeseríti a Yoyóhoz hasonló embereket. Ha valaki Angliában megy ki az utcára, hogy szabadságot követeljen, legfeljebb megkérdezik, mi végre. Kínában beleestünk abba az illúzióba, hogy őrült gazdasági lendületünk automatikusan meghozza majd a szabadságot is, csak éppen halvány fogalmunk sem volt, mi is az a szabadság. Országunkban 20 év óta minden e körül a fogalom körül forog, mindenki az individuális élet örömeit dicséri, de végeredményben csak arról a szabadságról van szó, hogy élhetsz. A másik szabadságról már nem szívesen beszélnek, mert fölveti a kérdést, hogy milyen joga van egy olyan kommunista pártnak az egyeduralomra, amelyik már egyáltalán nem is kommunista. A baloldali önkényuralomból jobboldali lett, Owen, abból pedig egy olyan, amelyiknek már nincs semmiféle tartalma. Az élvezet diktatúrájában élünk, s jaj annak, aki avval jönne, hogy de ott vannak a parasztok, a vándormunkások és a kivégzések, hogy latorállamokat támogatunk anyagilag, és a többi.

Jericho az állát vakargatta.

–  Boldognak érzem magam, hogy megtisztelsz a gondolataiddal – mondta. – De még boldogabb lennék, ha visszatérhetnénk Yoyóra.

–  Bocsáss meg egy öregembernek, Owen – fordította felé Tu ráncok barázdálta arcát. – De egész idő alatt Yoyóról beszélek.

–  Csak éppen a személyes hátterét nem említed.

–  Owen, már mondtam...

–  Tudom – sóhajtott Jericho. Tekintetével végigmérte a Jin Mao Tower üveg- és acélfrontját. – Semmi közöm hozzá.

JIN MAO TOWER

Az ablakok egyike mögött Xin üldögélt és a gőzfürdőt bámulta, amiben a délutáni Sanghaj verejtékezett. Visszavonult 72. emeleti tágas art deco lakosztályába, melynek két oldala teljesen üvegből volt, de még erről a kiemelt lesről sem látott mást, csak épületeket. Minél magasabbra jutott az ember, az egyedileg kialakított lakó- és üzletházak annál egyformábbnak tűntek, mintha ezernyi termesztörzs lakna egymás mellett.

Felhívott egy lehallgatásbiztos számot.

Valaki jelentkezett, de a képernyő sötét maradt.

–  Mit tudott meg a lányról? – kérdezte Xin anélkül, hogy az időt fölösleges köszönésre vesztegette volna.

–  Keveset. – A hangot alig észrevehető időeltolódással hallotta. – Tulajdonképpen csak az vált bizonyossá, amitől tartottunk. Aktivista.

–  Ismert?

–  Igen is, meg nem is. Az adataiból arra következtethetünk, hogy az internet-ellenzékiek egy csoportjával van dolgunk, akik az Őrzőknek nevezik magukat. Olyan csoportosulás, amelyik a pártot a demokrácia követelésével nyaggatja.

–  Úgy véli, Yoyo nem kifejezetten minket keresett?

–  Ezt kizárhatjuk. Merő véletlen. Gyorsabban leszkenneltük a merevlemezét, mint ahogy ő kikapcsolhatta volna, amiből az következik, hogy a támadás meglepte. Mindazonáltal nem tudtuk megsemmisíteni a számítógépét. Nagyon hatékony biztonsági rendszere van, ez pedig sajnos semmi jót nem jelent. Most már abból kell kiindulnunk, hogy adatátvitelünknek legalábbis egy töredéke Yuyun... izé, Yoyo számítógépén van.

–  Aligha tud vele mit kezdeni – vélte Xin lekicsinylően. – A kódolást a legkomolyabban ellenőriztük.

–  Más körülmények között egyetértenék önnel. De ahogyan Yoyo védelmi rendszere kinéz, rendelkezhet akár dekódoló programokkal is, amelyek sokkal jobbak a szokásosnál. Nem kérettük volna Sanghajba, ha aggodalmaink nem lennének megalapozottak.

–  Én is legalább annyira aggódom, mint maga. Leginkább az információi hiányossága aggaszt, ha őszinte lehetek.

–  No és maga mit talált? – kérdezte a hang anélkül, hogy Xin megjegyzésére reagált volna.

–  Elmentem a lakótársaihoz. Ketten vannak. Az egyik semmit sem tud, a másik úgy tesz, mintha el tudna vezetni hozzá. Persze pénzt akar.

–  Megbízik benne?

–  Megbolondult? Minden esélyt ki kell használnom. Majd jelentkezik, de fogalmam sincs, mi lesz az eredménye.

–  Egyiküknek sem említett valamiféle rokonokat?

–  Yoyo nem tűnik különösképpen közlékenynek. Együtt ittak, utána május 23-ról 24-re virradó éjszaka, valamikor 2 és 3 között eltűnt.

Rövid szünet.

–  Ez stimmelhet – mondta elgondolkodóan a hang. – Kínai idő szerint valamivel 2 óra előtt jött létre a kapcsolat.

–  Röviddel később pedig köddé válik – mosolygott Xin. – Okos gyermek.

–  Hol járt még?

–  A szobájában. Semmi. Még számítógép sem. Alaposan kitakarított, mielőtt eltűnt. Az egyetemen sincs semmi nyoma, az aktáiba nem nézhettem bele. Ez utóbbit ugyan el tudnám intézni, de jobban szeretném, ha maga foglalkozna vele. Csak bejut egy egyetem adatbankjába!

–  Melyik egyetem?

–  Shanghai University, Shangda Lu, Bao Shan District.

–  Kenny, nem kell figyelmeztetnem, hogy milyen kényes ez az ügy. Tehát igyekezzen. Mindenképpen szükségünk van a lány számítógépére.

–  Megkapja, a lánnyal együtt – mondta Xin, és befejezte a beszélgetést.

Ismét kinézett az urbánus sivatagba.

A számítógép. Kétségtelen, hogy Yoyo magával vitte. Xin azon gondolkodott, hogy mi is lehetett az oka kétségbeesett menekülésének. Rá kellett jönnie, hogy a behatolását nem csupán észlelték és a rendszere ellen támadást indítottak, hanem az adatait is letöltötték, és megtudták, kicsoda. Ez ugyan ok arra, hogy aggódni kezdjen, de arra még nem, hogy hanyatt-homlok elmeneküljön. Számos hálózat védekezett oly módon, hogy azoknak a gépeit, akik szándékosan vagy véletlenül behatoltak a rendszerbe, egy villámgyors támadással kikapcsolták és alkalomadtán rátelepedtek az adataikra. De ez még nem elég indok. Valami más miatt érzi úgy Yoyo, hogy attól a perctől fogva többé nincs biztonságban.

Csak egyetlen magyarázat létezett.

Yoyo elolvasott valamit, amit nem lett volna szabad elolvasnia.

Ami azt jelenti, hogy a kódolás átmenetileg nem működött. Rendszerhiba. Egy lyuk, amin véletlenül lépett be, és amin keresztül meglátott valamit. Ha ez igaz, akkor a következmények valóban szörnyűségesek lehetnek! A kérdés az, milyen gyorsan záródott be a lyuk. Az mindenesetre biztos, hogy nem elég gyorsan, hiszen az a rövidke bepillantás is elég volt arra, hogy a lányt menekülésre késztesse.

De ténylegesen vajon mennyit tudott meg?

Xinnek többre volt szüksége a számítógépnél. Yoyót kellett megtalálnia, mielőtt a lány beszélne róla valakivel. Az egyetlen reményt most Grand Cherokee Vang jelentette. Csekélyke remény. Mindenesetre a fickó azonnal eladná Yoyót számítógépestül, amint újra felbukkan a lakásban.

Xin a homlokát ráncolta. Valami nem tetszett neki abban, ahogyan állt. Lépett egyet balra, amíg pontosan két ablak között mindkét cipőjének hegye pontosan egyenlő távolságra nem volt az ablak és a padló találkozásától.

Így már jobb volt.

PUDONG

–  Születésétőol fogva ismerem Yoyót – mondta Tu. – Teljesen normális tinédzserként nőtt fel, a feje tele romantikus elképzelésekkel. Aztán volt egy kulcsélménye. Semmi rendkívüli, de mégis úgy gondolom, egyike azoknak a mérföldköveknek, amelyek meghatározzák az életedet. Ismered Mian Miant?

–  Az írónőt?

–  Pontosan.

Jericho elgondolkodott.

–  Már egy örökkévalóság is eltelt azóta, hogy a könyvét olvastam. Ő volt a cégér, nem? Meglehetősen népszerű Európában. Emlékszem, még csodálkoztam is, hogy átment a cenzúrán.

–  Ó, a könyvei hosszú ideig be voltak tiltva! Azóta persze már azt csinál, amit akar. Amikor Sanghaj a partik fővárosává nyilvánította magát, őo volt a híd a csatorna és a csillogás között, mert mindkettőt ismerte és mindkettőről hitelesen tudott beszélni. Ma valami olyasmi, mint az itteni művészvilág védőszentje. 50 fölött jár, elfogadták, még a párt is vele díszíti magát. 2016 nyarán új regényéből olvasott fel a Guan Diben, a Fuxing Parkban, mielőtt lebontották volna. Yoyo pedig elment a felolvasásra. Utána alkalma adódott arra, hogy beszélgessen Mian Miannal, aminek egy többórás kaland lett a vége, klubokban és galériákban. Utána olyan volt Yoyo, mint akit megbabonáztak. Meg kell értened a hasonlóságokat. Mian Mian 16 évesen kezdett el írni, a legjobb barátnője öngyilkosságának hatására, Yoyo pedig éppen akkor töltötte be a tizenhatot.

–  És elhatározta, hogy írónő lesz.

–  Elhatározta, hogy megváltoztatja a világot. Egyrészt romantikus indíttatásból, másrészt viszont nagyon is tisztán látva a valóságot. Ekkortájt kezdődött az én felemelkedésem is. Csen Hongbinget a kilencvenes években ismertem meg, nagyon szerettem, ő pedig rám bízta a lányát, mert azt hitte, nálam tanulhat majd valamit. Yoyo mindig is vonzódott a virtualitáshoz, gyakorlatilag az interneten élt. Különösen érdekelte a valóságos és a mesterséges világ közötti határmezsgye. Ekkor, 2018-ban tagja lettem a Dao IT elnökségének, Yoyo pedig ekkor kezdte el a tanulmányait. Csen támogatta, amennyire a lánya engedte, de Yoyo számára fontos volt, hogy eltartsa magát. Tehát amikor hallotta, hogy én vettem át a Virtual Environments részleget, nyaggatni kezdett, hogy adjak neki munkát.

–  Egyáltalán mit tanult?

–  Újságírást, politológiát és pszichológiát. Az egyiket, hogy megtanuljon írni, a másikat, hogy tudja, miről ír. A pszichológiát pedig...

–  Hogy megértse az apját.

–  Ő maga ezt másként mondaná. Az ő szemében Kína a beteg, aki folyamatosan ki van téve a megőrülés veszélyének. Tehát a társadalmunk betegségének a diagnózisát kutatja. És itt persze Csen Hongbing is bejön a képbe.

–  A fegyvereit tőled kapta – elmélkedett Jericho.

–  Fegyvereit?

–  Persze. Mikor alapítottad a Tu Technologies-t?

–  2020-ban.

–  És Yoyo kezdettől fogva veled volt?

–  Természetesen. – Tu arca felderült. – Vagy úgy!

–  Yoyo mindenbe belekukkant, amit csináltok. Ti pedig mindenféle programot fejlesztetek.

–  Tudatában vagyok annak, milyen szerepet töltünk be az Őrzőknél, persze, akaratunk ellenére. Biztosíthatlak arról, hogy munkatársaimnak még csak álmában sem jutna eszébe, hogy egy ellenzékit technikával lásson el.

–  Csen említette, hogy a lányát már többször is letartóztatták.

–  Tulajdonképpen csak az egyetemen jött rá, hogy a hatóságok milyen mértékben cenzúrázzák az internetet. Olyasvalaki számára, akinek a net szinte a természetes életforma, a zárt ajtók nagyon frusztrálóak.

–  Megismerkedett a Diamond Shielddel.

Mindenki, aki a kínai virtuális autópályán gázt adott, előbb-utóbb útlezárásokba ütközött. Az évezred elején a párt, attól félve, hogy az új médium kényes témákra világíthat rá, kifejlesztett egy nagyon komoly programot a net cenzúrázására, amit Golden Shieldnek neveztek el. Ezt követte 2020-ban a Diamond Shield. Ennek segítségével több mint 150 000 internet-rendőr fésülte át a chat-szobákat, a blogokat és a fórumokat. Amíg a Golden Shield, mint egy kopó, alkalmas volt arra, hogy a világháló legeldugottabb zugaiban is felfedezze az olyan kifejezéseket, mint a Tienanmen téri vérengzés, Tibet, diáklázadás, szabadság és emberijogok, addig a Diamond Shield egy bizonyos fokig már a szövegösszefüggéseket is képes volt értelmezni. Ezzel reagált a párt az úgynevezett bodyguard-programokra. Szabadulása után például a Titánegér megértette, úgy kell a kritikus szövegeit elhelyezni a hálón, hogy azokban ne szerepeljenek azok a szavak, amelyekre a Golden Shield ugrott. Erre a célra bodyguard-programot használt, ami úgymond írás közben a körmére koppintott – ha egy végzetesnek tekintett szót írt le, a bodyguard azt azonnal törölte és másikkal helyettesítette, őt saját magától is megvédve. Így tehát a Diamond Shield már nem annyira a kulcsszavakat kereste, hanem egész szövegeket vizsgált, szólásokat és megjegyzéseket vetett össze, a kétértelműségeket és kódolásokat kereste, és azonnal riadót fújt, ha valami felforgatás-gyanúsat észlelt.

Ironikus módon éppen ennek a cerberusnak köszönhette a hacker-világ a korszakos fejlődését, hogy a kockázat minimumával a kritika maximumát tudta a hálón elhelyezni. Persze a Diamond Shield a keresőket és a külföldi hírügynökségek oldalait is blokkolta. Az egész világ élőben követhette a Kim Jong-un elleni merényletet és Észak-Korea összeomlását, csak a kínai hálón nem volt róla semmi. A burmai junta elleni véres felkelések ugyan a Föld nevű bolygón zajlottak, de nem a Kína nevű bolygón. Aki megpróbálta lehívni a Reuters vagy a CNN oldalait, az megtorlásra számíthatott. Amilyen mértékben a kínai Fal töredezett, ugyanolyan mértékben erősödött az a fal, amelyet a Diamond Shield vont az ország köré, de a hatóságok félelme mégis napról napra növekedett. Úgy tűnt, nem csupán a kínai hackerek közössége tett szent esküt, hogy a gyémántfalat ezernyi darabra robbantja szét, de a földkerekség minden részén ezen dolgoztak az aktivisták, sokan közülük európai, amerikai, indiai konszernek, titkosszolgálatok és kormányzati intézmények irodáiban. A világban dúlt a cyberháború, Kína pedig mint az első agresszor volt a támadások fő célpontja.

–  Ehhez mérten – magyarázta Tu – Yoyónak a hálón megtett első lépései gyerekesek voltak. Fölháborodottan kikerekedett szemekkel támadta a cenzúrát, a nevét nagybetűkkel írta írásai alá. Követelte a szabad véleménynyilvánítás jogát és követelte a Google, az Alta Vista és hasonló keresők információihoz való szabad hozzáférés jogát. Párbeszédet folytatott a hozzá hasonlóan gondolkodókkal, akik úgy vélték, a chat-szobákat el lehet zárni az illetéktelen behatolók elől, mint valami kamrát.

–  Tényleg ennyire naiv volt?

–  Kezdetben igen. Persze, imponálni akart Hongbingnek. Teljességgel meg volt győződve arról, hogy neki tetsző, amit csinál. Hogy büszke a kis rendbontójára. Csakhogy Hongbing fölháborodva reagált.

–  Megpróbálta megtiltani, hogy tovább csinálja.

–  Yoyo teljesen kikészült. Nem értette. Csen teljességgel megmakacsolta magát, s mondhatom, olyan makacs tud lenni, mint egy öszvér. Minél inkább követelte Yoyo, hogy indokolja meg elutasító magatartását, annál keményebb lett. A lány érvelt. Ordított. Bőgött, Csen pedig nem beszélt vele. Persze Yoyo tudta, hogy az apja aggódik érte, de végül is nem a kormány megbuktatására szólított fel, hanem csupán morgolódott egy kicsit.

–  Tehát téged fogadott a bizalmába.

–  Azt gondolta, az apja egyszerűen gyáva. Ezt a fogat érzéstelenítés nélkül húztam ki. Megmagyaráztam neki, hogy nála jobban értem Csen indítékait, és ez végképp elkeserítette. Természetesen tudni akarta, hogy Hongbing miért nem bízik a saját lányában. Azt feleltem erre, hogy a hallgatásnak semmi köze a bizalom hiányához, legfeljebb a magánszférához... Vannak gyerekeid, Owen?

–  Nincsenek.

–  Kis császárok, Owen!

Kis császárok. Jericho megmerevedett. Ekkora egy barmot! Végre néhány óra erejéig nem kínozták a sencseni pincében látott képek, erre Tu a kis császárokkal jön.

–  Ahogyan ragyognak, úgy követelnek – folytatta Tu. – Yoyo is. Nos, elmagyaráztam neki, hogy az apjának joga van az önálló élethez, hogy születésének ténye még nem jogosítja fel, hogy Csen lelkének titkos szféráiba is benyomuljon. A gyerekek nem értik ezt. Azt hiszik, a szülők szolgáltatók: csak azért léteznek, hogy kinyalják a valagukat, kezdetben hasznosak, utána hülyék, a végén meg egyszerűen kínosak. Yoyo azzal vágott vissza, hogy Hongbing minden vita okozója, ő próbálja meg kontrollálni az életét, és ebben ostoba módon igaza volt. Hongbingnak el kellett volna magyaráznia, miért lett olyan dühös.

–  De nem tette. És? Te megtetted?

–  Csen soha nem engedné, hogy Yoyóval erről beszéljek. Senkivel! Tehát hidakat építettem. Elmondtam a lánynak, hogy az apját egykor óriási igazságtalanság érte, és hogy senki sem szenved jobban a hallgatásától, mint ő maga. Megkértem, legyen vele türelmes. Idővel Yoyo elfogadta a véleményemet, és mélyen elgondolkodott. Ettől kezdve megbízott bennem, és ez nagyon megtisztelő volt, hiszen nem szakadtam meg érte.

–  Hongbing pedig féltékeny lett.

Tu halkan nevetett, különös, szomorú nevetéssel.

–  Ezt soha nem ismerné be. Nagyon mély dolog köt össze minket, Owen. Persze, nem tetszett neki. Elkerülhetetlen volt, hogy a frontok megmerevedjenek. Yoyo elhatározta, hogy keményebb hangon ír a neten, tesztelte a hatóságok ingerküszöbét. Utána azonban megint csak hétköznapi dolgokról írt, partikról, zenéről, filmekről és utazásokról, írt néhány verset és novellát. Azt hiszem, nem tudta pontosan, mi is akar lenni: komoly újságíró, ellenzéki, vagy csupán egy újabb Shanghai Baby.

–  Shanghai Baby... ez nem...

–  De. Mian Mian könyve – bólintott Tu. – Az évezred elején így nevezték a fiatal sanghaji írónőket. A fogalom időközben kiment a divatból. Nos, te láttad őt. Nevet szerzett magának művészkörökben, felkeltette az értelmiségiek érdeklődését, tehát mégiscsak írónő lenne? – Tu a fejét rázta. – Soha nem írt egyetlen jó regényt sem. Ezzel szemben el tudom róla képzelni, hogy egymaga felderíti a Kennedy-gyilkosságot. Briliáns a kutatásban és a támadásban. Ezt a cenzorok is hamar felismerték. Hongbing is tudja. Ezért is fél annyira, hiszen Yoyo olyasvalaki, aki után mások futnak. Karizmatikus, hiteles. A párt szemében ezek nagyon veszedelmes tulajdonságok.

–  Mikor készült az első aktája?

–  Eleinte nem történt semmi. A hatóságok kivártak. Yoyo gyakorlatilag a cégem leltárához tartozott, kifejezett érdeklődést mutatott a holográfiák iránt és segítségünkre volt nagyon vicces programok kifejlesztése során, márpedig a párt nem tud mit kezdeni a viccel. Nem tudja, mit is gondoljon róla. Bizonytalanná teszi, hogy kulturális fejlődésük során először a kínaiak a viccet is értékként kezelik.

–  Arisztotelész írt egy könyvet a nevetésről – mondta Jericho. – Tudtad?

–  Jobban ismerem a mi Konfuciusunkat.

–  Alig volt olyan könyv, amelyik ennyi gondot okozott volna az egyháznak. Azt gondolták, aki nevet, az a végén Istenen, a pápán és az egész klerikális hatalmi apparátuson is nevet.

–  Vagy a párton. Persze, vannak párhuzamok. Másrészt, aki örömét leli a viccekben, ritkábban dühös és kevésbé politizál. Ennyiben tehát mégiscsak jónak tartja a humort a párt, márpedig Yoyo tulajdonképpen vicces. Valamikor kitalálta, hogy énekelni log, és alapított egy ilyen mando-prog együttest, amelyek mostanában bolondgomba módjára nőnek. Nem volt buli Yoyo nélkül! Ha úton vagy, gyakorlatilag nem kerülheted el, hogy találkozzál vele. Talán azt gondolták, minél jobban szórakozik a kislány, annál kevésbé kell tartani tőle. Azt hiszem, ha békén hagyták volna, be is jön a számításuk.

Tu nadrágjának mélyéből előbányászott egy valamikor fehér kendőt és letörölte homlokáról a verejtéket.

–  Csakhogy öt évvel ezelőtt egy reggel hirtelenjében blokkolták a blogjait és minden bejegyzését törölték a netről. Még ugyanazon a napon letartóztatták, elvitték egy kapitányságra és hagyták, hadd vergőodjön. Azzal vádolták, hogy veszélyt jelent az ország biztonságára és a népet zavargásokra biztatja. Egy hónapig tartották ott, Hongbing az elején azt sem tudta, hol őrzik. Szinte beleőrült! Az egész ügy kísértetiesen emlékeztetett Titánegérére. Nincs vádemelés, nincs tárgyalás, nincs ítélet, nincs semmi. Yoyo maga sem tudta, hogy mit követett el. Két kábítószeressel ült egy cellában, meg egy nővel, aki leszúrta a férjét. A rendőrök barátságosak voltak. A végén árulták el neki, miért vitték be. Védelmébe vett egy rockzenészt, aki valami pimaszság miatt börtönben ült. Nevetséges. Az alkotmány szerint az ügyésznek 6 héten belül kell döntenie, hogy kezdeményez-e eljárást. Végül az ügyet bizonyítékok hiányában ejtették, Yoyo kapott egy figyelmeztetést és hazamehetett.

–  Fölösleges említeni, hogy Hongbing megtiltott neki minden kritikai tevékenységet a neten – vélekedett Jericho.

–  Amivel persze csak az ellenkezőjét érte el. Vagyis eleinte jámbor volt, mint eg