2025-ben járunk. Technológiai újítások forradalmasították az űrrepülést. Amerikaiak és kínaiak küzdenek a holdporban található hélium-3-ért, mely a következő évezredben környezetbarát módon láthatná el energiával az emberiséget. Országnyi méretű konszernek irányítják a politikát, harcban állva az energiapiac feletti uralomért. Miközben Julian Orley, az excentrikus konszernigazgató illusztris vendégeinek körében utazást tesz a Holdra, Owen Jericho cyberdetektívnek a Sanghajban bujkáló szépséget, a kínai ellenzékit, Yoyót kell megtalálnia. A feladat kezdetben rutinmunkának tűnik, ám végül rémálommá válik: Kínán, Egyenlítői-Guineán, Berlinen, London át vezet kalandos útjuk, majd a Holdon folytatódik a hajsza. Üldözöttből vadásszá kell válniuk, hogy esélyük legyen a túlélésre. Rengeteg ember élete függ döntéseiktől... Mi az a határ, amit semmiképp nem léphetnek át? Meddig zsákmányolható még ki a környezetünk, hogy igényeinket kielégítsük? Milyen következményei lehetnek túlzott kapzsiságunknak? Egyetlen rossz döntés, és végleg elveszítjük a zöldenergia kiaknázásának életmentő lehetőségét. Frank Schätzing tudományos-fantasztikus krimije világképünket megrengető vízió az emberiség megmentéséről. Egy filmszerűen pergő mese civilizációnk nem is olyan távoli jövőjéről - A RAJ szerzőjének új sikerkönyve!

FRANK SCHÄTZING

LIMIT

FORDÍTOTTA MESÉS PÉTER

FRANK SCHÄTZING

LIMIT

1. KÖTET

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű: LIMIT

Originally published in the German language as „LIMIT”

by Frank Schätzing © 2009 by Verlag Kiepenheuer & Witsch GmbH & Co.

KG, Cologne/Germany

Copyright © Frank Schätzing, 2009

Hungarian translation © Mesés Péter, 2010

Brigittének és Rolfnak,

akik megajándékoztak a földi élettel.

Christinének és Clive-nak,

akik megajándékoztak a Hold egy darabkájával.

Planet Earth is blue

And there's nothing I can do

David Bowie

2024. augusztus 2.

PROLÓGUS

EVA

I want to wake up in a city that never sleeps...

A jó öreg Frankie boy. Mindaddig nem zavarta az urbánus átalakulás, amíg csak ébredés után ledönthetett egy pohárral.

Vic Thorn a szemét dörzsölgette.

Az ébresztő 30 perc múlva kergeti ki az ágyból a reggeli műszakot. Neki tulajdonképpen mindegy is lett volna. Látogatóként jobbára szabadon dönthetett arról, hogyan tölti el a napját, hiszen a vendégeknek csupán bizonyos formális keretfeltételekhez kellett igazodniuk. Ami nem jelentette feltétlenül azt, hogy korán kell kelniük, de hát a jelzés őket is ébresztette.

If I can make it there,

I'll make it anywhere...

Thorn eloldozta magát. A túlságosan hosszadalmas alvást züllesztőnek tartotta, azért, hogy életéből minél kevesebb időt töltsön alvással, semmi másban nem bízott, csak saját magában. Ráadásul ő maga szerette eldönteni, ki vagy mi ébressze reggelente. Thorn szerette, ha a szervezetét zene indítja be. E feladatot előszeretettel bízta a Rat Packre, Frank Sinatrára, Dean Martinra Joey Bishopra, Sammy Davis Jr.-ra, elmúlt korok divatjamúlt hőseire, akik iránt már szinte romantikus vonzalmat érzett. Pedig itt semmi sem volt, ami a Rat Pack szokásainak megfelelt volna. A súlytalanság állapotában értelmét veszítette még Dean Martin nevezetes mondása is, miszerint „egy férfi mindaddig nem részeg, amíg képes a földön feküdni és valamiben megkapaszkodni”, nem is beszélve arról, hogy a nagyivó lelkesedése, amiért egy efféle helyen nem eshet le a bárszékről, azonnal megszűnt volna, amint megpróbálkozik kitántorogni az utcára. A Föld felszíne fölött 35 786 kilométernyire nem prostik várakoztak az ajtó előtt, hanem a halált hozó légüres tér.

Top of the list, king of the hill...

Thorn hamiskásan dudorászta a New York, New York dallamát. Alig észrevehető mozdulattal megindult, kilibegett hálófülkéjéből a kicsiny, kerek ablakhoz, és kinézett.

A városban, amelyik soha nem alszik, a Huros-ED-4 elindult következő bevetésére.

Nem érdekelte sem a világűr hidege, sem az atmoszféra teljes hiánya. A nappal és az éjszaka váltakozása – amely a Földtől ekkora távolságra amúgy is inkább megegyezés kérdése volt, mintsem a tapasztalaté – számára szintén érdektelen volt. Ébresztője a programozók nyelvén szólt. A Huros-ED a Humanoid Robotic System for Extra-vehicular Demands rövidítése volt, a 4 pedig elhelyezte őt 19 további társa sorában. Mindegyikük 2 méter magas volt, felsőtestük és fejük meglehetősen hasonlatos az emberéhez, de hosszú karjuk nyugalmi állapotban az imádkozó sáska csápjaira emlékeztetett. Szükség esetén csodálatra méltó mozgékonyságra voltak képesek, kezükkel rendkívül bonyolult műveleteket tudtak elvégezni. Második, kisebb pár karjuk széles, elektronikával telipakolt mellükből nőtt ki, kisegítő elemként. Viszont nem volt lábuk. Ugyan a Huros-ED-nek volt dereka és medencéje, de ahol az embernek a combja kezdődik, belőle flexibilis kapaszkodók nőttek ki, a végükön tapadószerkezettel, így bárhol szilárdan meg tudott kapaszkodni, ahol éppen szükség volt rá. A szünetekben egy védett zugba bújt, akkuit az áramforráshoz csatlakoztatta, irányítófúvókája tankját feltöltötte hajtóanyaggal és átadta magát a gépi elmélkedésnek.

Utolsó szünete már 8 órája letelt. Azóta a Huros-ED-4 robotszorgalommal bejárta a nagy űrállomás legkülönfélébb pontjait. A tető – ahogy a zenit felé mutató részeket nevezték – külső részén segített kicserélni az elöregedett napelemeket; az űrhajógyárban pedig – a második dokkban, ahol a tervezett Mars-misszió egyik űrhajója készült – beállította a fényeket. Ezután 100 méterrel lejjebb küldték, az árbocdaru mentén rögzített tudományos haszontérbe, ahol kicserélte a Csendes-óceán ecuadori partok előtti térségének letapogatására szolgáló mérőeszköz egyik meghibásodott platinalemezét.

Az elvégzett munka után most az űrkikötőbe küldték, hogy megvizsgálja a rakodás során ismeretlen okból elromlott egyik manipulátor-kart. Az állomás mentén még egy darabot lejjebb kellett ereszkednie egy 180 méter átmérőjű gyűrűhöz, ahol 8 hely volt az ide-oda repülő holdkompok, valamint további 8 a mentősiklók számára. Eltekintve attól, hogy az itt állomásozó hajók víz helyett a vákuumon keltek át, a gyűrűn ugyanúgy zajlott minden, mint Hamburgban vagy Rotterdamban, a nagy tengeri kikötőkben, amelyekhez szintén hozzátartoztak a daruk és a síneken gördülő hatalmas manipulátorok. Néhány óra múlva egyikük egyszer csak abbahagyta a Holdra induló egyik személy- és teherszállító komp berakodását. Pedig semmi jel nem utalt meghibásodásra. A karnak működnie kellett volna, gépi makacssággal mégis megtagadott minden mozgást, kitárt effektorokkal lógott félig a komp rakterében, félig pedig kinn, így nem lehetett bezárni a hajó nyitott testét.

A Huros-ED-4 kikötött kompok, légzsilipek és összekötő alagutak, gömbtartályok, konténerek és árbocok mentén az előírt röppályán indult el a szűretlen napfényben a hidegen csillogó, meghibásodott kar felé. A fején lévő látóblende mögött és a végtagjai végén elhelyezett kamerák képeket továbbítottak a parancsnoki központba. Szorosan a konstrukció mellé tapadva alaposan végigvizsgálta annak minden négyzetcentiméterét. A látványt gondosan összehasonlította az adathordozójában rögzített képekkel, mígnem megtalálta a hiba okát.

Az irányító központban valaki megszólalt:

–  A kurva életbe!

A Huros-ED-4 visszakérdezett. Bár úgy volt programozva, hogy megértse az emberi beszédet, de a kiáltásban semmiféle értelmezhető parancsot nem fedezett fel. A központ lemondott az ismétlésről, ezért a robot nem tett semmit, hanem tovább szemlélte a kárt. A manipulátor egyik csuklójába parányi szilánkok szorultak. A csuklószerkezet felszínét sebként tátongó, hosszú és mély hasadék szelte át. Az elektronika első pillantásra sértetlennek tűnt, a kár tehát pusztán anyaghiba, ám mégis elegendő ahhoz, hogy a manipulátor kikapcsolja magát.

A központ parancsot adott a csukló megtisztítására.

A Huros-ED-4 megmakacsolta magát.

Ha ember lett volna, magatartását tanácstalanságnak nevezhetnénk. Végül aztán további információkat kért, amivel a maga bizonytalan módján beismerte: a feladat meghaladja az erejét. Akármilyen forradalmi volt is a konstrukciója – szenzoros vezérlés, az érzéki benyomások visszacsatolása, flexibilis és autonóm cselekvés –, ez mit sem változtatott a tényen, hogy a robotok sablonokban gondolkodó gépek. Látta a szilánkokat és mégsem látta. Tudta, hogy ott vannak, csak azt nem tudta, hogy mi az, ami ott van. Ugyanígy regisztrálta a repedést is, ám mégsem tudta a rendelkezésére álló információk alapján beazonosítani. A hibás részek tehát nem léteztek. Rejtély maradt számára, hogy mit kellene megtisztítania, ezért nem tisztított meg semmit.

Ha lenne öntudatuk, a robotok a létüket valóban gondtalannak érezhették volna.

Annál jobban aggódtak mások. Vic Thorn kiadós zuhanyt vett, miközben a My Wayt hallgatta, pólót, rövidnadrágot és tornacipőt húzott, s éppen elhatározta, hogy a fitneszstúdióban kezdi a napot, amikor a központból hívták.

–  Segíthetne nekünk egy probléma megoldásában – mondta Ed Haskin, akihez az űrkikötő és a hozzácsatolt rendszerek tartoztak.

–  Most azonnal? – vonakodott Thorn. – Épp futni akartam egyet a futógépen.

–  Jobb, ha azonnal jön.

–  Mi történt?

–  Úgy tűnik, valami baj van az űrhajójával.

Thorn az ajkába harapott. Arra gondolva, hogy az utazása halasztást szenved, ezernyi vészharang kondult meg az agyában. Nagyon, de nagyon rossz hír! A hajónak dél körül kellene elindulnia a kikötőből, fedélzetén, vele együtt, 7 asztronautával, hogy leváltsák az amerikai holdbázis személyzetét, akik hathónapos küldetésük után már lázasan álmodoztak az aszfaltozott utcákról, kitapétázott lakásokról, finom ennivalóról, mezőkről, színekkel, felhőkkel és esőkkel telített égboltról. Thorn volt a két és fél naposra tervezett út egyik pilótája, ráadásul pechjére ő volt a parancsnok, ami persze megmagyarázta, miért pont őt keresték meg. De volt még egy oka, ami miatt bármiféle késlekedés kellemetlenül érintette...

–  Mi van avval a taligával? – kérdezte szándékos egykedvűséggel. – Nem akar repülni?

–  De, repülni éppenséggel akar, csak nem tud. Valami baj történt a rakodásnál. A manipulátor tönkrement, blokkolja a nyílásokat. Nem tudjuk bezárni a rakterét.

–  Vagy úgy – sóhajtott Thorn megkönnyebbülten. Egy tönkrement manipulátorral még el lehet boldogulni. – Tudják már, mi a baj?

–  Debris. Éleslövedék.

Thorn fölsóhajtott. Space debris. Az űrhulladék kellemetlen jelenléte annak az orbitális csúcsforgalomnak köszönhető, amelyet még a szovjetek kezdtek szputnyikjaikkal az ötvenes években. Azóta ezernyi űrmisszió maradványa keringett különféle magasságokban: kiégett rakétalépcsők, kiselejtezett és elfeledett műholdak, számos robbanás és ütközés roncsa, a komplett reaktoroktól kezdve egészen a parányi salakszemcsékig, megfagyott hűtőfolyadék-cseppekig, csavarokig és drótokig, műanyag és fémdarabkákig, aranyfólia-cafatokig és lekopott festékig. A törmelék az újabb és újabb ütközések okozta folyamatos osztódás miatt kártevő módjára szaporodott. Az egy centiméternél nagyobb darabok számát immár 900 000-re becsülték. Ebből alig 3%-nyit figyeltek rendszeresen, a maradék, nem beszélve a milliárdnyi kisebb részecskéről és mikrometeoritról, valahol úton volt az ütközés irányába, ahogy a rovarok is elkerülhetetlenül tartanak a szélvédő felé.

A probléma abban rejlett, hogy ha például egy darázs egy ugyanakkora méretű space debris impulzusával ütközik egy luxuslimuzinnal, akkor egy kézigránát kinetikus energiáját kifejtve semmisítené meg az autót. A testek sebessége az űrben pusztító módon sokszorozódott meg. Hosszútávon még a mikrométernyi részecskék is romboló hatással bírtak, lecsiszolták a napelemeket, fölkarcolták a szatellitek felszínét, fölmarták az űrhajók külső burkát. A földközeli törmelékek előbb-utóbb elégtek az atmoszféra felsőbb rétegeiben, de őket újabb roncsok követték. Nagyobb magasságokban megnőtt az élettartamuk, az űrállomás orbitális szférájában pedig elvileg örök időkre megmaradhattak. Némi vigaszt csupán az nyújtott, hogy a veszélyes objektumok többségét ismerték, így röppályájukat hetekkel, hónapokkal korábban kiszámítva az asztronauták a teljes űrállomást el tudták kormányozni az útjukból. Ami a manipulátornak ütközött, nyilván nem tartozott ezek közé.

–  De mit tehetek én? – kérdezte Thorn.

–  Tudja, csapatmunka – nevetett Haskin idegesen. – Jól tudja, milyen szűkösek az erőforrások. A robot egyedül nem bírja. Ketten kéne kimennünk, de jelenleg csak egy emberem van. Nem ugrana be?

Thorn nem töprengett sokáig. Iszonyú fontos volt, hogy időben elmenjen innen, ráadásul szerette az űrsétákat.

–  Rendben – mondta.

–  Karina Spektor lesz a társa.

Még jobb. Spektort előző este ismerte meg a kantinban. A nő a robotika orosz származású szakértője volt, széles arccsontokkal, macskás zöld szemekkel. A flörtölési kísérleteire pedig a népek közötti megértés örömteli készségével reagált.

–  Már el is indultam! – mondta.

In a city that never sleeps...

A városok már csak zajosak. Utcák, amelyekben felerősödik a zaj. Emberek, akik felhívják magukra a figyelmet, dudálnak, kiabálnak, fütyülnek, fecsegnek, nevetnek, siránkoznak, visítanak. Kakofóniává duzzadó zaj. Gitárosok, énekesek, szaxofonosok a házak beugróiban, a metrók aluljáróiban. Varjak fejezik ki rosszallásukat, kutyák ugatnak. Építkezések visszhangja, dübörgő légkalapácsok. Váratlan, meghitt, simogató, éles, hegyes, sötét, rejtélyes, hangosodó és halkuló, közelgő és távolodó hangok: olyanok, amelyek gázként szállnak fel, mások pedig telitalálatok a gyomorszájba és a hallójáratokba. A közlekedés alapzaja. Nehéz limuzinok hivalkodó basszbaritonja vitázik a kényeskedő mopedekkel, az elektromos autók surranásával, a sportkocsik uralmi vágyával, föltuningolt motorokkal, a buszok húzódj-már-le zötyörgésével. Zene a butikokból. Lépések koncertje a sétálóutcában: bandukolás, csoszogás, rohanás. Az ég beleremeg a távoli repülők turbináinak dörgésébe, az egész város egyetlen nagy harang.

A világűrvárosban mindez hiányzik.

Amilyen meghitt volt a lakómodulok, laborok, kontrolltermek, összekötő alagutak, szabadidőtermek és éttermek belsejének 280 méteres magasságában, olyannyira kísértetiesnek tűnt az egész, amikor valaki először hagyta el az állomást EVA, Extravehicular Activity, azaz külső bevetés céljából. Átmenet nélkül kint találta magát, annyira kint, mint sehol máshol. A légzsilipeken túl megszűnt minden hang. Persze nem lett minden teljesen süket. Önmagát igenis érzékelte az ember, továbbá a ruhába beépített klímát, valamint a rádiót is, de mindez a testén hordozott „űrhajó” belsejében zajlott.

Körülötte a vákuumban tökéletes csend uralkodott. Láthatta az állomás hatalmas szerkezetét, a kivilágított ablakokat, a fényárt biztosító akkumulátorok jeges sugarát, egészen fönn, ahol az óriási űrhajókat építették, amelyek sohasem landolnak majd egyetlen bolygón sem, hiszen csakis a súlytalanság állapotát bírják. Megfigyelhette az indusztriális üzemmenetet, a daruk mozgását és nyújtózását a külső gyűrűn és a szállítógépeket a belsőn, a robotok szabad zuhanását, amelyek annyira hasonlítottak az élőlényekhez, hogy kedve támadt megkérdezni tőlük, merre visz az út. Az építmény szépségétől, a távoli Föld látványától és a csillagok ragyogásától – amelyek fénye nem szóródott szét az atmoszférában – lenyűgözve elvárhatott valamiféle titokzatos vagy fenséges muzsikát. De a világűr néma maradt, magasztosságát csak a lélegzetével zenésítette meg.

Thorn Karina Spektor társaságában lebegett az ürességen és csenden keresztül a hibás manipulátor felé. Az irányítófúvókával felszerelt űrruhák lehetővé tették a pontos navigálást. Elsuhantak az űrkikötő óriási dokkjai mellett, melyek autópályányi szélességben ölelték körül a toronyszerűen épített állomást. Három holdkomp horgonyzott a gyűrűn, kettő a légzsilipeknél, Thorn űrhajója parkolóhelyzetben, ezenkívül ott volt még a 8 repülőgépszerű mentősikló. Az egész gyűrű tulajdonképpen egyetlen rendező pályaudvar volt: fölötte az űrjárművek állandóan változtathatták helyüket, hogy a szimmetrikusan megépített állomás megőrizhesse az egyensúlyát.

Thorn és Spektor a Torus-2-től, a kikötő központjának elosztó moduljától egy külső zsiliphez ment. Nyitott rakodónyílásaival a komp fehéren és masszívan nyugodott a napfényben. A manipulátor megmerevedett karja a magasba emelkedett, majd könyökben megtörve eltűnt a rakodótérben. Közvetlenül horgonyplatformja előtt lógott a mozdulatlan Huros-ED-4. Volt valami rosszalló a tartásában, ahogy pillantását mereven a leblokkolt csuklóra vetette. Csak az utolsó pillanatban húzódott egy kicsit félre, hogy megtekinthessék a károkat. Magatartását persze nem valami kibernetikus közöny eredményezte, hiszen egy Hurosnak még csak nyomokban sem volt önképe, csak éppen a képeire nem kérdezett már rá senki. Ettől kezdve azok a benyomások számítottak, amelyeket a sisakkamerák továbbítottak a központba.

–  Na és? – érdeklődött Haskin. – Mit gondoltok?

–  Baj van – válaszolta Spektor, és közelebb húzta magát a manipulátor állványához. Thorn követte.

–  Furcsa – mondta. – Nekem úgy tűnik, mintha valami meghúzta volna a kart, és belevéste volna ezt a hasadékot, de az elektronika sértetlennek tűnik.

–  Akkor mozdulnia kellene – vetette ellen Haskin.

–  Nem feltétlenül – mondta Spektor. Szlávos csengésű angolt beszélt, meglehetősen erotikusan, legalábbis Thorn szerint. Tulajdonképpen kár, hogy nem maradhat még egy napot. – Az ütközésnél egy rakás mikrotörmelék keletkezhetett. A barátunk talán dugulásban szenved. Megvizsgálta már a Huros a környezetet?

–  Enyhe szennyezettség. Mi van a szilánkokkal? Nem lehet, hogy azok okozzák a dugulást?

–  De lehet. Valószínűleg magáról a karról származnak. Valami talán meghúzódott és most feszül. – Az űrhajósnő alaposan megvizsgálta a csuklót. – Ugyanakkor ez egy manipulátor, nem süteményes villa. Az objektum 7, maximum 8 milliméter lehetett. Szerintem nem is volt telitalálat, az ilyesmit tulajdonképpen ki kellene bírnia.

–  Te aztán kiismered magad – mondta Thorn elismerően.

–  Nagy művészet – nevetett a lány. – Szinte nem is foglalkozom mással. Idefenn a space debris a legnagyobb problémánk.

–  Na és az ott? – hajolt előre Thorn, és egy apró, világos pontra mutatott. – Lehet, hogy ez egy meteorit volt?

Spektor tekintetével követte Thorn mutatóujját.

–  Mindenesetre attól a valamitől van, ami eltalálta a kart. Közelebbit majd az analízis után mondhatok.

–  Így igaz – mondta Haskin. – Igyekezzetek. Azt javaslom, piszkáljátok ki azt az izét az etanol-fúvókával.

–  Nahát, ilyenünk is van? – kérdezte Thorn.

–  A Hurosnak van – válaszolt Spektor. – Használhatjuk a bal karját, belül van egy tank, az effektorokon pedig fúvókák. De ketten kell csinálnunk, Vic. Dolgoztál már Hurosszal?

–  Nem igazán.

–  Megmutatom. Részben ki kell kapcsolnunk, hogy szerszámként használhassuk. Ez azt jelenti, hogy egyikünknek segíteni kell stabilizálni, amíg a másik...

Ebben a pillanatban a manipulátor életre kelt.

Az óriási kar kinyúlt a raktérből, hátrahúzódott, majd egy csavarintással megragadta a Huros-ED-t és akkorát lökött rajta, mintha csak ráunt volna. Thorn reflexszerűen lenyomta az űrhajósnőt és eltolta az ütközés elől, de azt már nem tudta megakadályozni, hogy a robot a vállát súrolva megpörgesse. Spektor csak az utolsó pillanatban tudott az állványban megkapaszkodni; a manipulátor ekkor Thornt találta el, elszakítva tőle és a gyűrűtől, majd kilökte a világűrbe.

Vissza! Vissza kell mennie!

Reszkető ujjakkal próbálta megkeresni az irányítófúvókák kapcsolóit, közben a Huros-ED piruettező torzója egyre közelebbről követte. Haskin és Spektor kiabálása csengett a fülében. A robot alsó része eltalálta a sisakját. Thorn bucskázott egyet és kilátástalan körmozgásba kezdett, miközben túljutott már a gyűrű szélén és iszonyatos sebességgel távolodott az űrállomástól. Elborzadva állapította meg, hogy miközben az űrhajósnőn igyekezett segíteni, eljátszotta az egyetlen esélyét, hogy magát mentse. Kétségbeesetten kapálózott, végre megtalálta a fúvókák kapcsolóit, bekapcsolta őket, hogy röppályáját kicsiny lökésekkel stabilizálja és kikeveredjen a körmozgásból, de nem kapott levegőt. Rájött, hogy megsérült az öltözéke, hogy vége mindennek, kiáltani akart...

Kiáltása megfagyott.

Vic Thorn teste kisodródott a csendes, végtelen éjszakába. Halála pillanatában minden megváltozott.

2025. május 19.

A SZIGET

ISLA DE LAS ESTRELLAS,

CSENDES-ÓCEÁN

A sziget, mely alig volt több egy nagyobb darab sziklánál, úgy helyezkedett el pontosan az Egyenlítő vonalán, mint láncon a gyöngyszem. A környező szigetekkel összevetve szépsége inkább szerénynek volt mondható. Nyugaton látványos, meredek partfal emelkedett ki a tengerből, trópusi esőerdővel koronázva, ami sötéten és áthatolhatatlanul terült el a töredezett vulkáni talajon. Lakói szinte kizárólag rovarok és pókok voltak, no meg egy figyelemreméltóan ronda denevérfaj. A résekben és hasadékokban erecskék képződtek, majd zúgó patakokká terebélyesedve, dübörögve zuhantak az óceánba. A csupasz keleti oldal teraszformájú volt sziklás kitüremkedésekkel. Pálmás strandokat hiába is keresnénk erre. Fekete bazalthomok szegélyezte azt a néhány öblöt, amely a sziget belsejébe vezetett. A tűzvihar megkövesedett tanúin szivárványszínű gyíkok napoztak. Napi tevékenységük abból állt, hogy rovarokra vadászva akár egy méter magasra is fölugrottak. Meglehetősen halovány csúcspontja egy természeti színjáték amúgy csúcspontok nélküli repertoárjának. Mindent összevetve tehát a sziget nemigen tudott nyújtani semmit, ami máshol ne lett volna szebb, nagyobb vagy magasabb.

A földrajzi fekvése azonban tökéletes volt.

Pontosan a Föld középpontján feküdt, ott, ahol az északi és a déli félteke összeér, Ecuadortól 550 kilométerre nyugatra, távol minden légifolyosótól. A világ e részén alig volt vihar, felhők ritkán gyűltek össze nagyobb mennyiségben, és soha nem villámlott. Az év első felében néha esett, akár órákig és hevesen, anélkül, hogy a szél frissességet hozott volna. A hőmérséklet nemigen csökkent 22 Celsius-fok alá, inkább jóval e fölött maradt. Mivel lakatlan volt és semmiféle gazdasági hasznot nem hozott, az ecuadori parlament, hogy az állami költségvetést kissé feljavítsa, szívesen bérbe adta a következő 40 évre új bérlőknek, akiknek első dolguk volt, hogy átnevezzék. Isla Leona helyett immár Isla de las Estrellas, Stellar Island, azaz Csillagok szigete lett a neve.

Ezt követően a keleti lankák egy része eltűnt egy üveg- és acélhalom alatt, ami persze rögtön kiváltotta az állatvédők dühét. Az építkezésnek nem lettek ökológiai következményei: a lármás tengeri madarak rajait egyáltalán nem zavarta az emberi jelenlét, az építményt, akárcsak a sziklákat, továbbra is elborították ürülékükkel. A szépség nem érdekelte az állatokat, az emberek pedig valami magasabb értelmet kerestek a villás farkú sirálynál és a parti lilénél. Ez idáig amúgy sem jártak sokan a szigeten, és minden amellett szólt, hogy a hely a jövőben is meglehetősen exkluzív marad.

Ugyanakkor semmi sem foglalkoztatta jobban az emberiség fantáziáját, mint éppen ez a sziget.

Lehet, hogy nem volt több egy nagy halom madárszarnál, mégis a világ legkülönösebb, talán legreménytelibb helyének számított. A tulajdonképpeni bűvöletet egy kétmérföldnyire lévő objektum, egy ötháznyi nagyságú pontonon lévő gigantikus platform váltotta ki. Ha ködösebb időben közelítette meg valaki, a különlegességét nem is vette észre: lapos építmények, erőművek és tartályok, helikopter-leszálló, egy terminál toronnyal, antennák, rádióteleszkópok. Az egész egy repülőtérre emlékeztetett, csak éppen a kifutópályák hiányoztak. Ehelyett a közepéből egy gigantikus hengerforma épület emelkedett ki, egy csillogó kolosszus, oldalán csővezetékekkel. Csak hunyorítva lehetett felismerni a vékony, fekete vonalat, amely a hengerből indult meredeken fölfelé. Ha a felhők alacsonyan álltak, néhány száz méter után elnyelték a vonalat, s kérdés maradt, hogy tiszta időben mit lehetne látni. Mindenki, aki tudott valamit – elvileg tehát valóban mindenki, akinek sikerült a szigorúan ellenőrzött biztonsági zónába bejutnia –, valami látnivalót várt, valamit, amiben a vonal végződik: egy szilárd pontot, amire a túlterhelt fantázia támaszkodhatott volna.

De nem volt ott semmi.

Ragyogó napfényben, kék égnél sem lehetett látni a vonal végét. Egyre vékonyabb és vékonyabb lett, míg úgy tűnt, valahol az atmoszférában anyagát veszti. Ha látcsövet használt, akkor csupán annyi történt, hogy a vonalat egy kissé feljebb vesztette el. Csak bámult az ember, amíg meg nem fájdult a nyaka, és Julian Orley legendássá vált megjegyzése csengett a fülében, miszerint az Isla de las Estrellas az örökkévalóság földszintje.

E napon Carl Hanna is erőltette a nyakát, s mint egy idióta. A helikopter ülésében kitekeredve bámult fölfelé, a kékségbe, miközben alatta két barázdásbálna úszott a Csendes-óceánban. Hanna egy pillantást se vetett rájuk. Amikor a pilóta ismételten felhívta a figyelmét a ritka állatokra, azt morogta válaszul, hogy nincs érdektelenebb dolog a tengernél.

A helikopter egy kanyart leírva közeledett a platformhoz. A vonal eltűnt Hanna szeme elől, mintha megszűnt volna, majd ismét egyértelműen felismerhetővé vált az égbolton: nyílegyenesen állt, mintha vonalzóval húzták volna meg.

A következő pillanatban megduplázódott.

–  Kettő van belőle – jegyezte meg Mukesh Nair.

Az indiai férfi kifésülte homlokából sűrű fekete haját. Sötét arca ragyogott az örömtől, uborkaforma orrának cimpái kitágultak, mintha be szeretné lélegezni a pillanatot.

–  Persze, hogy kettő van belőle. – Sushma, a felesége felmutatta középső és mutatóujját, mintha egy elsősnek magyarázna. – Két kabin, két kábel.

–  Tudom, persze, tudom! – Nair türelmetlenül legyintett, de a szája mosolyra görbült. Hannára nézett. – Egy csoda! Tudja, milyen vastagok ezek a kábelek?

–  Gondolom, valamivel több, mint egy méter – mosolygott vissza Hanna.

–  Rövid időre eltűntek. – Nair fejét rázva kipillantott. – Egyszerűen eltűntek.

–  Valóban.

–  Maga is látta? És te? Csillogtak, mint a délibáb. Te is...

–  Igen Mukesh. Én is láttam.

–  Már azt hittem, én képzelődtem.

–  Nem, nem – mondta Sushma, és kicsiny, evezőforma kezét a térdére helyezte. Hannának úgy tűnt, mintha Fernando Botero készítette volna a kezet. Ugyanaz a kerekded forma, ugyanazok a rövid, felpumpáltnak tűnő végződések.

Ismét kinézett az ablakon.

A helikopter biztonságos távolságra repült el a kábelek mellett, és megközelítette a platformot. Csak a NASA vagy az Orley Enterprises felhatalmazott pilótája repülhetett ezen az útvonalon, amikor vendégeket hozott az Isla de las Estrellasra. Hanna megpróbált bekukkantani a henger belsejébe, ahol a kábelek eltűntek, de túl messze volt. A következő pillanatban elhagyták a platformot és elindultak a sziget irányába. Alattuk a gép árnya suhant a mélykék hullámokon.

Ezek a kábelek bizonyára extrém vékonyak, hogy oldalról nem látni őket – elmélkedett Nair. – Vagy keskenyek. Szóval laposak. Egyáltalán kábelek ezek? – dörzsölgette a kezét nevetve. – Inkább madzagok, nem? Persze nyilván egyik sem stimmel. Istenem, mit is mondhatnék? Egy szántóföldön nőttem fel, egy szántóföldön!

Hanna bólintott. Quitóból repülvén elegyedtek beszélgetésbe, de egyébként is tudta, hogy Nair meglehetősen bensőoséges viszonyt ápol a szántóföldekkel. Elégedett parasztfiú Pandzsábból, Hoshiarpurból, aki szeret jókat enni, méghozzá inkább egy utcai bódéban, mint egy háromcsillagos étteremben, többre becsüli az egyszerű emberek ügyeit és véleményét a bájcsevejnél egy fogadáson vagy megnyitón, turistaosztályon repül, és annyira vágyik drága ruhákra, mint egy örvös medve a nyakkendőre. Ugyanakkor Mukesh Nair a maga 46 milliárd dollárra becsült magánvagyonával a világ 10 leggazdagabb embere közé tartozott, és egyáltalán nem paraszti módon gondolkodott. Agrártudományt tanult Ludhianában és közgazdaságtant a Bombay Egyetemen, megkapta a Padma Vibushant, a második legmagasabb indiai polgári érdemrendet, és az indiai gyümölcsök és zöldségek világpiacán kétségtelenül ő volt a piacvezető. Hanna pontosan ismerte Mister Tomato életrajzát, ahogyan Nairt mindenki emlegette, hiszen minden meghívott vendég életrajzát áttanulmányozta.

–  Nézze meg, nézze csak jól meg – kiabálta Nair. – Ez sem rossz, ugye?

Hanna a nyakát nyújtogatta. A helikopter a sziget keleti oldala felé közeledett, így tökéletesen kiélvezhették a Stellar Island Hotel látványát. A szálloda 7 lépcsőzetes emeletével, egy kiszögellésben hatalmas uszodával hajótörött óceánjáróként pihent a lankákon. Mindegyik szobának megvolt a saját napozója. Az épület legmagasabb pontja egy kerek terasz volt, melynek felét hatalmas üvegtető fedte. Hanna felismerte a székeket, nyugágyakat, pohárszékeket és a bárpultot. A hajó közepén volt egy laposabb rész, nyilván a lobbi, északi felén pedig egy helikopter-leszálló. Az építményt meredek szikla vette körül, mintha egy tengerjáró hajót próbáltak volna a sziget elé teleportálni, csak éppen néhány száz méterrel elszámították magukat. Hanna úgy vélte, hogy a hotel egyes részeit belerobbantották a sziklába. Lépcsőkkel megtűzdelt gyalogút kanyargott lefelé, keresztül egy zöld téren, amelynek kialakítása túlságosan is harmonikus volt ahhoz, hogy természetes lehetett volna, majd tovább, még lejjebb, mígnem az út beletorkollott egy parti sétányba.

–  Golfpálya – mormogta Nair elbűvölve. – Csodálatos.

–  Bocsánat, de én azt hittem, ön az egyszerűséget kedveli. – Amikor az indiai férfi csodálkozva ránézett, Hanna hozzáfűzte: – Valaki ezt mondta. Egyszerű éttermek, egyszerű emberek. Fapadosan.

–  Ön nyilván összekever valakivel.

–  Ha hihetünk a médiának, ön közéleti szereplő létére meglepően szerény.

–  Á, dehogy! Megpróbálom magam távol tartani az úgynevezett közélettől. Egy kezemen meg tudom számolni, hány interjút adtam az elmúlt években. Ha a Tomato híre jó, elégedett vagyok, a lényeg, hogy senki ne próbáljon egy kamera vagy egy mikrofon elé ráncigálni. – Nair összeráncolta a homlokát. – Amúgy meg igaza van, luxusra nincs szükségem. Egy apró falucskából jövök. Kinek mennyi pénze van, nem számít. Belül még mindig abban a falucskában élek, csak azóta egy kicsit nagyobbacska lett.

–  Néhány földrésznyivel az Indiai-óceán partjai mentén – piszkálódott Hanna. – Értem.

–  Na és? – vigyorgott Nair. – Mondom, ön félreért.

–  Mit?

–  Nézze, nagyon egyszerű. A platform, ami fölött elröpültünk, tiszta szívemből érdekel. Talán ezektől a kábelektől függ az egész emberiség sorsa. Ez a szálloda ellenben csak annyira tetszik nekem, mint mondjuk a színház. Néha jólesik ellátogatni ide. Persze a legtöbb ember, aki pénzhez jut, rögtön azt hiszi, hogy a színház az igazi élet. Legszívesebben a színpadon élnének, mindennap új jelmezt öltenének, szerepet játszanának. Jut eszembe, ismeri a viccet a pszichológusról, aki oroszlánt akar fogni?

–  Nem.

–  Tehát, hogyan fog egy pszichológus oroszlánt?

–  Fogalmam sincs.

–  Nagyon egyszerűen. Kimegy a sivatagba, fölállít egy ketrecet, belemászik, bezárja és kijelenti, hogy belül van kívül.

Hanna vigyorgott. Nair rázkódott a röhögéstől.

–  Érti? Ez nem nekem való, soha nem is volt. Nem akarok ketrecben ülni, sem színpadon élni. A következő két hetet mégis élvezni fogom, erre akár fogadhatunk is. Mielőtt holnap elkezdődik, golfozok egyet, és élvezni fogom! De 14 nap múlva megint hazamegyek, ahol azért nevetnek egy viccen, mert jó, és nem azért, mert egy gazdag ember mesélte. Azt fogom enni, amit szeretek, nem pedig azt, ami drága. Azért beszélgetek majd emberekkel, mert kedvelem őket, nem pedig azért, mert híresek. Az efféle embereknek általában nincs arra pénzük, hogy az én éttermeimbe menjenek, elmegyek hát én az övékbe.

–  Felfogtam – mondta Hanna.

Nair az orrát dörzsölgette:

–  Megvan a veszélye, hogy kétségbe ejtem, de önről tulajdonképpen semmit sem tudok.

–  Mert az egész repülés alatt csak magadról beszéltél – jegyezte meg szemrehányóan Sushma.

–  Valóban? Bocsássa meg, kérem, a közlési kényszeremet.

–  Semmi baj – legyintett Hanna. – Rólam nincs igazán mit mesélni. Inkább csendben dolgozom.

–  Befektetés?

–  Pontosan.

–  Érdekes – biggyesztette le ajkát Nair. – Melyik területen?

–  Főként energia. Meg egy kicsit minden – tétovázott egy pillanatra Hanna. – Talán érdekesnek fogja találni, hogy Újdelhiben születtem.

A helikopter a leszállópályához közeledett. 3 ekkora gép számára volt odalenn hely, a pályát egy fluoreszkáló szimbólum jelezte: egy ezüstszínű O, ami körül stilizált, narancssárga hold keringett, az Orley Enterprises logója. A leszállóhely mellett Hanna egyenruhás embereket látott, akik az utasokat és csomagjaikat fogadták. Egy vékony, világos nadrágkosztümöt viselő nő lépett ki a csoportból. A rotor szele összeborzolta a ruháját, haja ragyogott a napfényben.

–  Ön Újdelhiből jön? – Sushma Nair, akit láthatólag feldobott Hanna váratlan közlése, közelebb húzódott. – Meddig élt ott?

A gép finoman leszállt. Az ajtó kitárult, és kibomlott egy kicsi létra.

–  Beszéljük majd meg ezt az uszodánál – csitította Hanna az asszonyt, majd előreengedte, és sietség nélkül követte őket.

Nair nevetve mutatta fogzománcát. Ráragyogott a várakozókra, a környezetre, az életre, orrlyukai mohón szippantották a sziget levegőjét, s azt mondogatta: „Ó!”, meg hogy „Hihetetlen!” Alighogy megpillantotta a világos nadrágos nőt, elkezdte a szállodát a legmagasabb fokon dicsérni. Sushma a tetszésnyilvánítás néhány indifferens hangjával kapcsolódott be a dicshimnuszba. A karcsú nő köszönetet mondott. Nair tovább beszélt, nem hagyta abba. Milyen csodálatos minden! Mennyire tökéletes! Hanna türelmesen várakozott, miközben a nőt figyelte. Harmincas éveinek vége felé járt, hamvasszőke haját, mint egy sisakot, feltűzte, ápolt volt és megvolt benne az az öntudatlan és természetes báj, és bármelyik hitelintézet vagy kozmetikum reklámfilmjében eljátszhatta volna a Vénuszcsapda szerepét. Ő volt az Orley Travel vezetője, vagyis ő irányította az Orley turisztikai leányvállalatát, így ő számított a világ legnagyobb gazdasági birodalmában a második legfontosabb embernek.

–  Carl – nevetett és kezet nyújtott Hannának. A férfi belenézett a nő valószerűtlenül intenzíven tengerkék szemébe, amely sötéten fogta körül a pupillát. Az apja szemei. – Örülök, hogy ön is a vendégünk.

–  Köszönöm a meghívást – Hanna megragadta a feléje nyújtott kezet, majd halkabban folytatta. – Tudja, előkészítettem magamban néhány kedves megjegyzést a szállodáról, de attól tartok, az előttem szóló az összes puskaporom ellőtte.

–  Hahaha! – csapott Nair a vállára. – Sajnálom, barátom, de Bollywood a mienk! Ennyi költészet és pátosz mellett a maga kanadai cédrusfa-charme-ja mit sem ér.

–  Ne hallgasson rá – felelt Lynn, anélkül, hogy a pillantását levette volna róla. – Én igenis fogékony vagyok a kanadai charme-ra. A szótlan változatát is kedvelem.

–  Akkor nem engedem elbátortalanítani magam – ígérte Hanna.

–  Rossz néven is venném magától.

Körülöttük szolgálatkész szellemek kipakolták hegynyinek tűnő csomagjaikat. Hanna úgy vélte, mind a Nair házaspáré. Szolid megmunkálású, már az ótestamentumi idők óta használt táskák. Ő maga csak egy kis bőröndöt és egy utazótáskát hozott magával.

–  Jöjjenek – mondta Lynn szívélyesen. – Megmutatom a szobáikat.

Tim látta a teraszról, amint nővére egy indiainak tűnő párral és egy atlétikus termetű férfival elhagyja a leszállópályát, és a recepció felé indul. Amberrel egy sarokszobában laktak az ötödik emeleten, ahonnan tökéletes volt a panoráma. Nem túl messze a platform ragyogott a napfényben. Egy másik helikopter közeledett a sziget felé – rotorjának zaja megelőzte.

Behúzta a nyakát.

Ritka, kristálytiszta nap.

Az ég mélykék kupolaként borult a tenger fölé. Egyetlen felhőcske lógott csupán látszólag mozdulatlanul az égen, mintha valami dísz vagy útmutató lenne. Timnek egy régi film jutott eszébe, amit évekkel ezelőtt látott: egy tragikomédia egy férfiról, aki egy kisvárosban nőtt fel és soha ki nem mozdult onnan. Ott járt iskolába, megházasodott, munkahelye lett, rendszeresen találkozott a barátaival, akiket gyermekkora óta ismert, majd későobb, amikor a harmincas éveinek a közepe felé járt, rá kellett jönnie, hogy tudtán kívül egy tévéshow sztárja, a város pedig egyetlen kolosszális hamisítvány, teletömve kamerákkal, hamis falakkal és színpadi fényekkel. Rajta kívül mindenki színész volt életfogytig szóló szerződéssel, természetesen az ő élete fogytáig, s természetesen a kék ég is csupán kékre mázolt hatalmas kupola volt.

Tim Orley becsukta egyik szemét és jobb mutatóujját úgy tartotta a magasba, hogy úgy tűnt, mintha ujjhegye elérné a felhőcske alját. A felhő, mint egy vattadarab, az ujján egyensúlyozott.

–  Kérsz valamit inni? – kiáltott ki Amber.

Nem válaszolt, hanem bal kezével átfogta a csuklóját és megpróbálta ujját a lehető legnyugodtabban tartani. Eleinte nem történt semmi. Azután a parányi felhő végtelenül lassan elindult kelet felé.

–  A bár csordultig tele van. Én egy bitter lemont iszom. Te mit kérsz?

Megmozdult. Továbbvonul. Tim kifürkészhetetlen okból megnyugodott attól, hogy a felhő nem festett, s nem is volt odaszögezve.

–  Micsoda? – kérdezte.

–  Azt kérdeztem, mit akarsz inni?

–  Igen.

–  Tehát mit?

–  Mit tudom én!

–  Istenem. Majd megnézem, van-e.

Tim ismét Lynn felé fordult. Amber is kijött a teraszra, ujjai között csábítóan himbált egy nyitott üveg Coca-Colát. Tim gépiesen átvette, ajkához emelte és ivott belőle, de egyáltalán nem fogta fel, mit is öntött magába. A felesége figyelte. Azután őo is lenézett, látta, hogy Tim nővére kicsiny társaságával éppen eltűnik a recepciónál.

–  Vagy úgy – állapította meg.

A férfi hallgatott.

–  Még mindig aggódsz?

–  Ismersz, nem?

–  De minek. Lynn jól néz ki. – Amber a korlátnak dőlt és hangosan szürcsölgette a limonádéját. – Sőt, nagyon is jól, ha engem kérdezel.

–  Éppen ez az, ami miatt aggódom.

–  Amiatt, hogy jól néz ki?

–  Nagyon jól tudod, mire gondolok. Már megint megpróbál tökéletesebb lenni a tökéletesnél.

–  Ó, Tim...

–  Te is láttad őt az előbb, nem?

–  Elsősorban azt láttam, hogy mindent kézben tart.

–  Itt mindent Lynn tart kézben.

–  Rendben, szerinted mit kéne csinálnia? Julian meghívott egy rakás kőgazdag, excentrikus embert, neki pedig törődnie kell velük, két hetet ígért nekik minden idők legexkluzívabb szállodájában, s mindegyikükért Lynn felel. Legyen hanyag, rohangásszon durcásan és kócosan föl-alá, hanyagolja el a vendégeket csak azért, hogy megmutassa, ő is emberből van?

–  Természetesen ne.

–  Ez itt egy cirkusz, Tim! Ő az igazgatónő. Tökéletesnek kell lennie, különben megzabálják az oroszlánok.

–  Tudom – mondta Tim türelmetlenül. – Nem is erről van szó. Csak már megint látom rajta a hajszoltságot.

–  Nekem nem tűnik különösebben hajszoltnak.

–  Mert téged becsap. Mert mindenkit becsap. Tudod, milyen jól működik a diplomáciája.

–  Bocsánat, de nem lehet, hogy te mindent egy kicsit túldramatizálsz?

–  Nem dramatizálok én semmit. Tényleg nem. Hogy jó ötlet volt-e egyáltalán ebben a hülyeségben részt venni, azt most hagyjuk, rendben, ezen már nem változtathatunk. Te és Julian, ti...

–  Hé! – Amber szeme vészjóslóan megvillant. – Csak azt ne mondd megint, hogy mi vettünk rá.

–  Hanem?

–  Senki sem vett rá téged semmire.

–  Na tessék! Ti ketten ragaszkodtatok rohadtul az egészhez.

–  Na és? Hány éves vagy? Öt? Ha egyáltalán nem akartad volna...

–  Nem is akartam. Csak Lynn kedvéért vagyok itt. – Tim sóhajtott egyet és megdörzsölte a szemét. – Oké, oké, fantasztikusan néz ki. Stabilnak is tűnik. Mégis.

–  Tim. Ezt a szállodát ő építette!

–  Világos – bólintott a férfi. – Világos. Szuper is. Tényleg.

–  Tim, én komolyan veszlek. Csak azt nem akarom, hogy Lynnre kend, amiért az apáddal nem tudsz zöld ágra vergődni.

Tim érezte a sértés keserű ízét. A nőhöz fordult és a fejét rázta.

–  Ez szemétség volt- mondta halkan.

Amber az ujjai között pörgette a limonádés üveget. Egy darabig hallgattak, aztán átkarolta Tim nyakát és megcsókolta.

–  Bocsáss meg.

–  Rendben.

–  Beszéltél még egyszer Juliannel?

–  Igen, és hármat találgathatsz. Ragaszkodik ahhoz, hogy Lynn remekül érzi magát. Te azt mondod, ő maga a lüktető élet. Tehát én vagyok a hülye.

–  Persze, hogy te vagy. A legkedvesebb hülye, aki valaha is felidegesített.

Tim kényszeredetten elvigyorodott. Magához ölelte Ambert, de a tekintete a távolban járt. A helikopter, amelyik az atlétát és az indiai párt hozta, zúgva repült a nyílt tenger felé. Helyette már a következő gép állt a pálya fölött, leszállásra készen. Odalent Lynn elhagyta a recepciót, hogy az új vendégeket fogadja. Tim tekintete a hotel és a szirtek közötti lejtős téren, az elhagyatott golfpályán, majd a parti sétányra vezető úton cikázott végig. A szakadékok és szurdokok miatt kisebb hidakat kellett építeni, hogy az Isla de las Estrellas teljes keleti oldalát kényelmesen be lehessen járni. Látta, amint valaki a sétányon feléje tart. A másik irányból egy vékonyka alak közeledett, a teste világosan ragyogott a napfényben.

Világosan, mint az elefántcsont.

Finn O'Keefe is látta, és megállt. A nőo sportos tempóban futott. Egyedülálló jelenség volt, már-már az anorexiával határosan vékony, mégis jó alakú. Bőre hófehér volt, akárcsak hosszú, ide-oda röpdöső haja. Szűkre szabott, gyöngyházszínű fürdőruhát viselt, ugyanilyen színű tornacipővel. Finoman mozgott, mint egy gazella. Egy magazin címlapjára való.

–  Helló – köszöntötte.

A nő lassított és ruganyos léptekkel közeledett felé.

–  Hi. Te ki vagy?

–  Finn.

–  Persze. Finn O'Keefe. A mozivásznon valahogy másképp nézel ki.

–  Én mindig valahogy másképp nézek ki.

Kezet nyújtott. A nő hosszú és finoman tagolt ujjai meglepő erővel szorították meg a kezét. Most, hogy előtte állt, Finn megállapíthatta, hogy a szemöldöke és a szempillája éppoly ragyogóan fehér, mint a haja, a szeme ellenben violaszínűnek hatott. Vékony, egyenes orra alatt érzékien vibráló száj, szinte színtelen ajkakkal. Finn O'Keefe-re úgy hatott, mint egy attraktív földönkívüli, akinek feszes bőre itt-ott meggyűrődött. Úgy vélte, valamivel elmúlhatott negyven.

–  És ön kicso... te ki vagy?

–  Heidrun – válaszolta. – Te is a csoporthoz tartozol?

Angol beszéde úgy hatott, mintha szűk alagúton préselné ki a szavakat. Megpróbálta beazonosítani az akcentusát. A németek általában olyan „fűrészfog”-angolt beszéltek, míg a skandinávok kiejtése inkább lágy és dallamos volt. Úgy döntött, hogy Heidrun se nem német, se nem dán vagy svéd.

–  Igen – mondta. – Oda tartozom.

–  Na és? Be vagy szarva?

Finn fölnevetett. A nő egyáltalán nem tűnt meghatottnak attól, hogy találkozott vele. Márpedig Finn tulajdonképpen folyamatosan menekült az őt csodáló nőktől, akik férjüket legszívesebben a kertben vagy még inkább szolgálati úton látták volna, hogy őt az ágyukban tudhassák, a belé szerelmes férfiakról már nem is beszélve.

–  Őszintén szólva, igen. Egy kissé.

–  Mindegy. Én is.

Izzadságtól nedves sörényét kifésülte homlokából, megfordult, két keze mutató- és hüvelykujját összeérintette, és keretükben szemlélte a platformot a tengeren. Csak ha egészen figyelmesen nézte, akkor látta a függőleges, fekete vonalat.

–  Mit akar tőled? – kérdezte hirtelen.

–  Ki?

–  Julian Orley – Heidrun leeresztette a kezét, és viola pillantását Finnre vetette. – Mindannyiunktól akar valamit.

–  Tényleg?

–  Ne tettesd magad. Egyébként aligha lennénk itt, nem?

–  Hm.

–  Gazdag vagy?

–  Elmegy.

–  Hülye kérdés, ember, te nyilván gazdag vagy! Te vagy a gázsikirály, nemdebár? Ha nem vertél el mindent, akkor biztosan érsz néhány százmillió dollárt – fordította el kíváncsian a fejét: – No, érsz annyit?

–  És te?

–  Én? – nevetett fel Heidrun. – Felejtsd el. Én fotós vagyok. Abból, amim nekem van, még a platformot se tudná lefesteni. Mondjuk, hogy megtűr engem. Számára Walo a fontos.

–  Az meg ki?

–  Walo? – fölmutatott a szálloda felé. – A férjem, Walo Ögi.

–  Semmit nem mond a neve.

–  Nem csodálom. A művészek képtelenek a pénzről gondolkodni, márpedig ő mást sem tesz – nevetett. – Mindazonáltal van egy rakás jó ötlete arra is, hogyan lehet a pénzt elkölteni. Szeretni fogod őt. Tudod, ki van még itt?

–  Na, ki?

–  Evelyn Chambers – válaszolta Heidrun kaján mosollyal. – Gondolom, majd szépen kiveséz téged. Itt még elfuthatsz előle, de odafenn...

–  Nem okoz gondot, hogy beszélgessek vele.

–  Fogadjunk, hogy okoz?

Heidrun hátat fordított és elindult az ösvényen a hotel felé. O'Keefe követte. Valóban dinoszaurusznyi gondot okozott neki, hogy Evelyn Chambersszel, Amerika első számú talk-ladyjével beszélgessen. Finn utálta a talkshow-kat, mint szinte semmi mást a világon. A nő már legalább tucatszor, ha nem többször, meghívta a Chambers című műsorába, óriási nézettségű lelki sztriptízébe, amely milliónyi társadalmilag lesüllyedt amerikait vonzott péntekenként a képernyő elé. Mindig visszautasította. Itt viszont, hogy nincs rács közöttük, ő lesz a steak, a nő pedig az oroszlán.

Borzalmas!

Átmentek a golfpályán.

–  Te albinó vagy – mondta.

–  Okos Finn.

–  Nem félsz, hogy leégsz? A... hogyishívják miatt?

–  A melaninhiányom és a fényérzékeny szemeim miatt – darálta le a választ. – Nem, semmi gond. Erősen szűrő kontaktlencsét hordok.

–  És a bőröd?

–  Mily hízelgő – gúnyolódott. – Finn O'Keefe érdeklőodik a bőröm iránt.

–  Marhaság. Tényleg érdekel.

–  Természetesen teljes mértékben pigmenthiányos. Napkrém nélkül lángba borulnék. Moving Mirrorst használok.

–  Moving Mirrors!

–  Egy nanotükör tartalmú zselé, igazodik a Nap sugárzásához. Néhány órát a szabadban tudok tölteni vele, persze ez nem válhat rendszerré. Megyünk úszni?

Miután egy egész napig jobbára azzal foglalatoskodott, hogy vendégeket kísérjen a helikopter-leszállótól a szállodába, majd visszament, hogy megvárja a következő helikoptert, ide-oda, ide-oda, Lynn Orley már csak azon csodálkozott, hogy nem taposott ösvényt a padlóba.

Természetesen azért sok mást is csinált. Andrew Norrington, az Orley Enterprises helyettes biztonsági főnöke az Isla de las Estrellast szigorúan védett biztonsági övezetté alakította, ami a Hotel Californiára emlékeztetett: You can check out any time you like, but you can never leave! Lynn elképzelései a biztonságról magukban foglalták a védelmet, de annak kirakatba helyezését nem. Ezzel szemben Norrington úgy vélekedett, hogy a security nem bújhat el manócskaként a bokorba. Lynn azzal érvelt, hogy éppen elég nehéz volt rábeszélni a vendégeket saját biztonsági embereik mellőzésére, és Oleg Rogasovra utalt, aki igencsak kelletlenül hagyta otthon féltucatnyi saját verőlegényét, akik szokás szerint minden útjára elkísérték, továbbá felrótta, hogy a biztonsági személyzet fele már így is mesterlövészekből áll. Futás vagy golfozás közben senki sem botlik szívesen folyton-folyvást mindenféle sötét figurába, akiknek szinte a homlokára van írva a helyzet komolysága. Amúgy nagy szimpátiával viseltetik a fegyveres manócskák iránt, akik úgy ügyelnek az emberre, hogy nincsenek állandóan útban.

Szívós küzdelem után Norrington végül is átalakította brigádját és megtalálta az útját-módját annak, hogyan igazodhatnak a környezethez. Lynn tudta, hogy így megnehezíti az életét, de hát ezzel meg kell birkóznia. Norrington kiválóan végezte a munkáját, remek szervező, megbízható, de ő is áldozatául esett már annak a ragályos paranoiának, amely előbb vagy utóbb minden testőrt utolér.

–  Érdekes – mondta Lynn.

Locatelli fújtatott, mint egy ló.

–  Igen, csakhogy le akarták nyomni az árat! Hú, de kifakadtam. Azt mondtam, pillanat, eeegy pillanat! Tudjátok ti egyáltalán, kivel van dolgotok? Stricik! Agyalágyultak! Nem most másztam le a fáról, értitek? Engem nem csalogattok ki banánnal az őserdőből. Vagy betartjátok a szabályaimat vagy...

És így tovább, és így tovább.

Lynn megértően bólogatott, miközben az újabb vendégeket a recepcióhoz kísérte. Mekkora egy seggfej ez a Warren Locatelli! Momoka Omura pedig, a hülye ribanc az oldalán, egy csipetnyivel sem jobb nála. De amíg Julian fontosnak tartja, addig egy beszélő ganajtúróra is odafigyel. Nem kell őket megérteni ahhoz, hogy beszélgetni tudjon velük. Elegendő reagálni a hangfekvésre, a beszédtempóra és a kísérő hangokra, mint a röfögésre, a dorombolásra és a nevetésre. Ha a rázúduló szóáradat habzik a jókedvtől, akkor nevetéssel kell helyeselni. Ha az áradat felháborodottan dübörög, akkor viszont egy „nem létezik!” vagy egy „nahát, tényleg?” a helyénvaló. Ha a helyzet megkövetelte a megértést, hát akkor odafigyelt. Az átverés legitim, csak lebukni nem szabad.

Locatelli esetében elegendő volt a robotpilóta. Ha nem szakmai kérdésekről beszélt, akkor saját nagyszerűségét dicsérte, s azt hajtogatta, hogy rajta kívül mindenki rohadék. Vagy strici és agyalágyult. Mikor hogy.

Ki is a következő?

Chuck és Aileen Donoghue.

Chucky, a hotelmogul. Vele nincs baj, még ha szörnyű vicceket is mesél. Aileen valószínűleg azonnal a konyhába fog rohanni, hogy megnézze, eléggé vastagon szeletelték-e a húst.

Aileen: Chucky a vastag steaket szereti! Vastagnak kell lennie.

Chucky: Vastagnak bizony! Amit az európaiak steaken értenek, az semmi. Hé, tudja, hogy nevezem az európai steaket? Akarja tudni? Na?... Carpacciónak!

Mégis, Chucky rendben volt.

Lynn nagy bánatára Julian sakktábláján Locatelli volt a királynő, de legalábbis az egyik bástya. Neki sikerült az, ami korábban fizikusok generációit kergette kétségbeesésbe, nevezetesen olyan napelemeket fejlesztett, amelyek a napfény több mint 60%-át elektromossággá alakították. Ezzel, no meg azért, mert briliáns üzletember is volt, a vállalkozása, a Lightyears elérte, hogy piacvezetővé váljon a napelem-szektorban, a tulajdonosát oly gazdaggá téve, hogy a Forbes listáján a milliárdosok között Locatelli az ötödik helyen állt. Momoka Omura unatkozva feszített mellettük, végigmérte a szállodát és dicsérően kinyögte: „klassz”. Lynn elképzelte, amint ököllel orrba vágja, de visszafogta magát és megdicsérte a frizuráját.

–  Tudtam, hogy tetszeni fog neked – válaszolta Omura leheletfinoman elmosolyodva.

Nem, tetvesen néz ki, gondolta Lynn. Teljesen el van szúrva.

–  Jó, hogy eljöttetek – mondta.

Ugyanekkor Evelyn Chambers a hatodik emelet teraszán napozott, és minden orosztudását összeszedve fülelt. Ő volt a jó társaság szeizmográfja. Minden mégoly kicsinyke rengést is átalakított személyes Richter-skáláján hírértékké, márpedig most igen nagy rengéseket regisztrált.

Mellette sütkéreztek Rogasovék. A teraszok közé hangszigetelő válaszfalakat építettek, de mégis hallotta Olympiada Rogasova lélegzetvétel nélküli szipogását, hol közelebbről, hol távolabbról. Szokása szerint nyilvánvalóan fel és alá rohangált a teraszon, csordultig teli pohárral a kezében.

–  Miért? – bőgte. – Már megint miért?

Oleg Rogasov válasza tompán és érthetetlenül jött a szobából. Akármit is mondott, Olympiada valósággal felrobbant tőle.

–  Te szarházi! – visította. – A szemem előtt!

Elfojtott hangok, görcsös légzés.

–  Még annyi fáradságot sem vettél magadnak, hogy titokban csináld!

Rogasov kilépett a szobából.

–  Azt akarod, hogy titkaim legyenek? Rendben.

Nyugodt volt a hangja, érdektelen, s alkalmasnak tűnt arra, hogy a környezete hőmérsékletét néhány fokkal lehűtse. Chambers maga előtt látta: középmagas, nem feltűnő férfi gyér világosszőke hajjal, rókaképű, a szemei olyanok, mint kicsiny, jeges hegyi tavak. Chambers az elmúlt évben készített interjút Oleg Alekszejevics Rogasovval, röviddel azután, hogy az megszerezte a Daimler konszern részvényeinek többségét. Udvarias, halk vállalkozót ismert meg benne, aki készségesen válaszolt minden kérdésre, ugyanakkor olyan áthatolhatatlannak bizonyult, mint egy páncéllemez.

Összefoglalt magában mindent, amit Rogasovról tudott. Apja egy szovjet acélkonszern vezetője volt, amit a peresztrojka után privatizáltak. Az akkoriban szokásos modell szerint privatizációs kuponokat osztogattak szét a munkások között. Átmenetileg a proletariátus soksejtű organizmusa vette át a parancsnokságot, csak hát az acélművek kuponjai egyetlen családot sem etettek egy egész télen át.

A legtöbb munkás készségesen pénzre váltotta és eladta a kuponjait a befektetőtársaságoknak vagy éppen a főnököknek, de a zabálj-vagy-meghalsz elv alapján a valódi érték töredékét kapták értük. Így a széthulló Szovjetunió állami vállalatai gyorsan befektetők és spekulánsok kezeibe kerültek. Az öreg Rogasov is megtollasodott, s miután elegendő részesedést vásárolt fel az embereitől, magához ragadta a konszernt. Ezzel azonban a konkurens maffia-klán célkeresztjébe került, balszerencsés módon a szó legszorosabb értelmében: két golyó találta el a mellét, a harmadik az agyába fúródott. A negyediket a fiának szánták, de az célt tévesztett. Oleg, aki addig inkább boldog diákéletet élt, azonnal félbeszakította tanulmányait, és szövetséget kötött egy kormányközeli klánnal a gyilkosok ellen, aminek a vége egy részletesebben nem dokumentált lövöldözés lett. Oleg mindenesetre bizonyíthatóan külföldön tartózkodott abban az időben, ám visszatérte után hirtelen az igazgatótanács elnöke, és szívesen látott vendég lett a Kremlben.

Egyszerűen tudta, ki mellé kell állnia.

Az elkövetkezendő években Rogasov modernizálta a konszernt, hatalmas nyereségeket söpört be, és egymás után kebelezett be egy német és egy angol acélipari óriást. Az alumíniumba fektetett be, szerződést kötött a kormánnyal az orosz vasúti hálózat kiépítésére, részesedést szerzett európai és ázsiai autógyárakban és vagyonokat keresett a nyersanyagra éhes Kínában. Eközben kínosan ügyelt arra, hogy ne sértse a moszkvai hatalmasságok érdekeit. Köszönetképpen rá mindig sütött a nap: Vlagyimir Putyin a megbecsüléséről biztosította őt, Dmitrij Medvegyev pedig tanácsadóként ültette asztalához. Amikor 2018-ban a világpiaci első Arcelormittal válságba került, Rogasov átvette a megroggyant óriást és a Rogamittal került az acélvilág élére.

Nagyjából ebben az időben bontotta le Medvegyev utódja, Makszim Ginsburg a magángazdaság és a politika közötti egyébként is erodálódó határokat, úgy, hogy a sajtó elnevezte az „Oroszország Rt.” elnökének. Rogasov a maga módján hálálta ezt meg Ginsburgnak. Egy végigivott éjszaka során ugyanis kiderült, hogy Ginsburgnak van egy lánya, a kissé szótlan és a visszafogottan bájos Olympiada, akit az elnök szívesen kiházasított volna, lehetőleg egy vagyonos kérővel. Olympiadának valahogyan sikerült befejeznie politikai és gazdaságtudományi tanulmányait, a parlamentben ült képviselőként, és gyermeki szeretetének a szavazógomb nyomogatásával adta tanújelét, miközben hervadozott, anélkül, hogy valaha is virágzott volna. A házasság a vagyonnal nagy pompával zajlott le, csak éppen a nászéjszakán Rogasov elkerülte a hitvesi ágyat és azt valahol másutt töltötte. Ettől fogva tulajdonképpen mindig valahol másutt volt, akkor is, amikor Olympiada egyetlen közös fiúgyermeküket a világra hozta, akit aztán egy magániskolába küldtek, így ritkán láttak. Ginsburg lánya magányos volt. Férjének a küzdősportok, fegyverek és futball iránti lelkesedésével nem tudott mit kezdeni, még kevésbé folyamatos afférjaival. Az apjának panaszkodott. Ginsburg belegondolt az 56 milliárd dolláros vagyonba, amit veje a mérleg serpenyőjébe tett, és azt tanácsolta Olympiadának, hogy tartson szeretőt. Lánya megfogadta a tanácsot. Szeretőjének, Jim Beamnek megvolt az az előnye, hogy mindig kéznél volt.

Hogyan fogja szerencsétlen asszony kibírni a következő két hetet?

Evelyn Chambers latinos testét riszálta. Nem rossz 45 évesen, gondolta, még akkor sem, ha itt-ott már kicsiny zsírpárnák képződtek, és fenekén, illetve combján a narancsbőr jelei mutatkoztak. A napba hunyorgott. A levegőt a tengeri madarak rikoltozása töltötte be. Csak most tűnt fel neki, hogy az égen egyetlen felhőocske volt látható, mintha eltévedt volna – egy felhőgyerek. Úgy tűunt, nagyon magasan van, de mi is az a magasság? Sokkal magasabbra fog utazni annál, ahol a felhők járnak.

Fönt, lent. Minden csak nézőpont kérdése.

Végiggondolta, miként lehet a társaságot majd a médiában kamatoztatni. 8 pár és rajta kívül 5 szingli. A jelenlévők közül néhányan nem örülnek annak, hogy ő is itt van. Finn O'Keefe például, aki gyűlölte a talkshow-kat. Vagy Donoghue-ék: ősrepublikánusok, akiknek egyáltalán nem ízlett, hogy Amerika hatalmas talk-királynője a demokrata tábort támogatta. Ugyan Chambers egyetlen politikai próbálkozása, amikor is 2018-ban harcba indult New York kormányzói tisztjéért, győzedelmesen kezdődött, mégis katasztrofálisan végződött – befolyása a közvéleményre azért sértetlen maradt.

Mukesh Nair? Ő is olyan, aki nem szívesen megy talkshow-kba.

Warren Locatelli és japán felesége ellenben igenis bírt médiapiaci értékkel. Locatelli hiú volt és faragatlan, ugyanakkor zseniális. Készült róla egy életrajz ezzel a címmel: Ha Locatelli teremtette volna a világot, amivel találóan kifejezte, miként is gondolkodik saját magáról. Vitorlázott, a tavalyi évben megnyerte az Amerika Kupát, de igazán az autóversenyt szerette. Omura hosszú időn keresztül emészthetetlen kísérleti filmek színésznőjeként volt ismert, mígnem a Fekete lótusz című művészi filmdrámával nagy sikert aratott. Nagyképű volt és – amennyire Chambers meg tudta ítélni – híján minden empátiának.

Ki volt még? Walo Ögi, svájci befektetőo és műgyűjtő. Részesedéssel ingatlanokban, biztosítókban, légitársaságokban és autógyárakban, a Pepsi Colában, trópusi fakitermelésben és készételekben. A pletykák szerint a monacói herceg megbízásából egy második Monacót tervezett, de Chambers számára mégis érdekesebbnek tűnt Heidrun Ögi, a harmadik felesége, akiről az a hír terjengett, hogy fotós tanulmányainak költségeit sztriptízből és pornófilmekből fedezte. Ugyancsak a csoporthoz tartozott Marc Edwards, aki népszerűségét a kvantumchip feltalálásának köszönhette, amely olyan kicsi volt, hogy egyetlen atom kapcsolta össze. Ott volt még Mimi Parker, az intelligens divat kreátora, aki anyagaiba Edwards chipjeit szőtte bele. Vidámak voltak, sportosak és szociálisan érzékenyek, nem túl érdekesek. Tautou-ékban talán több volt. Bernard Tautounak politikai ambíciói voltak és milliárdokat keresett a vízüzleten, amely tény az emberi jogi szervezetek érdeklődését rendszeres időoközönként felkeltette.

A negyedik pár Németországból érkezett. Eva Borelius számított az őssejtkutatás koronázatlan királynőjének, élettársa, Karla Kramp pedig sebészként dolgozott. Minta-leszbikusok. Rajtuk kívül ott volt még Miranda Winter, egykori modell és egy iparmágnás víg özvegye, Rebecca Hsu, a tajvani Coco Chanel. Mind a négyen kitálalták a lelküket nála, viszont Carl Hannáról Chambers semmit sem tudott.

Elgondolkodva kenegette a hasát napolajjal.

Hanna különös volt. Egy kanadai magánbefektető, aki 1981-ben született Újdelhiben egy vagyonos angol diplomata fiaként, 10 esztendősen családjával Brit Columbiában telepedett le, ahol később közgazdásznak tanult. Tanulóévek Indiában, szülei meghalnak egy balesetben, majd a visszatérés Vancouverbe. Örökségét nyilván jól fektette be, hogy a kisujját se kelljen mozdítania egész életében. A híresztelések szerint be akart szállni az indiai űrkutatásba. Ennyi. Egy spekuláns élete. Persze nem kell, hogy mindenki akkora hólyag legyen, mint Locatelli. De Donoghue például bokszolt. Rogasov minden lehetséges küzdősportot űzött, és néhány évvel korábban megvette a Bayern Münchent. Edwards és Parker búvárkodott, Borelius lovagolt, Kramp sakkozott, O'Keefe botránygyanús drogos múlttal rendelkezett és ír cigányokkal élt együtt. Mindenkiben volt valami, ami arra utalt, hogy hús-vér ember.

Hannának jachtjai voltak.

Helyette eredetileg Gerald Palstein, az EMCO, a világ harmadik olajkonszernje törzskarának a vezetője jött volna. Egy szabadgondolkodó, aki már évekkel ezelőtt a fosszilis korszak végéről elmélkedett. Chambers szívesen megismerte volna, de Palstein egy hónappal korábban egy merénylet célpontjává vált és olyan súlyosan megsérült, hogy le kellett mondania részvételét. Helyette jött Hanna.

Ki ez a fickó?

Chambers elhatározta, hogy kideríti, lábait átlendítette a nyugágyon és a terasz korlátjához ment. Mélyen alatta csillogott a Stellar Island Hotel óriási medencéje. Néhányan a türkizszín vízben pancsoltak, Heidrun Ögi és Finn O'Keefe éppen ekkor csatlakozott a többiekhez. Chambers azon gondolkodott, hogy ő is betársul, de a beszélgetés gondolatától hirtelen rosszul lett és elfordult.

Egyre gyakrabban megtörtént vele ez. Egy talk-királynő, aki allergiás a beszélgetésre. Hozott magának egy italt és várta, hogy jobban legyen.

O'Keefe követte Heidrunt a bárhoz, ahol egy 60 körüli, testes férfi széles karmozdulatokkal magyarázott valamit. Egy sportos pár figyelmét élvezte, akik türelmesen hallgatták, amint teli torokból nevetett és közben azt mondogatta, „eh, mit”, és sejteni engedte, szerinte miféle emberek lehetnek azok, akik tandemet vásárolnak.

–  Természetesen drasztikus volt – mesélte az idősebb férfi és nevetett. – Teljesen eltúlzott. De éppen azért volt jó.

Vonásaiban volt valami magasztos: erőteljes, római orr, sima áll. Sötét, már őszülő haját drótszerűen hátrafésülte és olajozta, a bajusza pont olyan volt, mint ujjnyi vastag szemöldöke.

–  Mi volt eltúlzott? – kérdezte Heidrun, és megcsókolta.

–  A musical – válaszolta a férfi, és pillantását O'Keefe-re vetette. – Ő kicsoda, mein Schatz?

Heidrunnal ellentétben szépen, szinte akcentus nélkül beszélt angolul. A különös az volt benne, hogy németül mondta: drágám. Heidrun odalépett hozzá, és fejét a vállára hajtotta.

–  Soha nem jársz moziba? – kérdezte. – Ő Finn O'Keefe.

–  Finn... O'Keefe – magas homlokán a ráncok kérdőjellé görbültek. – Sajnálom, de...

–  Ő játszotta Kurt Cobaint.

–  Ó! Nahát! Nagyszerű! Örülök, hogy megismerhetem. Walo vagyok. Heidrun látta az összes filmjét. Én nem, de a Hyperactive-ra még emlékszem. Hihetetlen teljesítmény!

–  Örvendek – nevetett O'Keefe. Nem volt különösebb problémája azzal, hogy ismerkedjen, csak a kölcsönös bemutatkozás áriáját találta borzalmasan fárasztónak. Kezet rázni. Akit korábban még sohasem látott, arról biztosítani, milyen nagyszerű, hogy éppen itt találkoztak. Ögi bemutatta a mellette álló szőkeséget: Mimi Parker, egy lebarnult All American Girl, sötét szemöldökkel és tökéletes fogakkal. Valószínűleg kaliforniai, gondolta O'Keefe. Úgy tűnik, Kaliforniának szabadalma van az efféle napfényillatú lányokra.

–  Mimi hihetetlen divatot kreál – áradozott Ögi. – Ha az ő pulóverét hordja, nincs szüksége többé orvosra.

–  Ó! Ezt hogy értsem?

–  Egészen egyszerű. – Parker mondani akart valamit, de Ögi megelőzte. – Méri az összes testfunkció adatait. Tegyük fel, hogy kap egy szívinfarktust. A ruha az adatait elküldi a legközelebbi klinikára és hívja a mentőt.

–  De operálni nem tud?

–  Tranzisztorok vannak beleszőve – magyarázta Parker komolyan. – A ruha gyakorlatilag egy számítógép milliónyi szenzorral. Ezek érintkeznek a ruha viselőjének testével, de minden külső rendszerhez is csatlakoztathatóak.

–  Eléggé csiklandozhat.

–  Marc kvantumchipjeit szőjük bele. Azok nem csiklandoznak.

–  Ha már itt tartunk – szólalt meg a szőke férfi és kinyújtotta a jobbját -: Marc Edwards.

–  Örvendek.

–  Nézze – mutatta a fürdőruháját Parker. – Csak ebben mintegy kétmillió szenzor van. Fölveszik a testhőmérsékletem és árammá alakítják. Egy testerőműből persze csak kevés használható energiát nyerünk, de arra elég, hogy szükség esetén melegítse a ruhát. A szenzorok reagálnak a levegő és a víz hőmérsékletére.

–  Érdekes.

–  Egyébként én is láttam a Hyperactive-ot – mondta Edwards. -Igaz, hogy kifejezetten a film kedvéért tanult meg gitározni?

–  A buta híresztelések tipikus esete – mondta Heidrun unottan. -Finn gitárral és zongorával nőtt fel. Még saját együttese is van.

–  Volt – emelte fel kezét O'Keefe. – Csak volt egy együttesem. Már csak ritkán jövünk össze.

–  Nagyszerűnek találtam a filmet – mondta Edwards. – Maga az egyik kedvenc színészem.

–  Köszönöm.

–  Remekül énekelt benne. Hogy is hívták az együttesét?

–  The Black Sheep.

Edwards olyan képet vágott, mintha azonnal eszébe jutna a Black Sheep és az összes slágere. O'Keefe mosolygott.

–  Higgye el, sohasem hallott rólunk.

–  Nem is – karolta át a vállát Ögi és halkabban folytatta: – Köztünk legyen szólva, fiam, ezek itt gyerekek. Lefogadom, még azt sem tudják, ki volt egyáltalán Kurt Cobain.

Mimi Parker bizonytalanul pislogott egyik férfiról a másikra.

–  Hát, őszintén szólva...

–  Ó, hát tényleg élt? – csodálkozott Edwards.

–  Történelmi alak. – Ögi elővarázsolt egy szivart, levágta a végét és elgondolkodva meggyújtotta. – Egy öngyilkosságra hajlamos generáció tragikus hőse. Romantikus alak a nihilizmus köntösébe bújva. Világfájdalom, látens halálvágy, semmi olyan, ami már Schubertnél vagy Schumann-nál ne lett volna meg. Döbbenetes vég. Hogyan készült fel a szerepre, Finn?

–  Na igen...

–  Megpróbálkozott azzal, hogy ő legyen?

–  Ahhoz tele kellett volna nyomnia magát drogokkal – mondta Edwards. – Ez a Cobain állandóan tele volt.

–  Talán meg is tette – vélte Ögi. – Megtette?

O'Keefe nevetve rázta a fejét. Hogyan magyarázza el ennek az uszodai társaságnak, miként játssza el az ember Kurt Cobaint? Vagy akárki mást.

–  Nem ez a method acting?kérdezte Parker. – A színész föladja identitását a filmbéli figura kedvéért, már hetekkel, hónapokkal a forgatás kezdete előtt. Gyakorlatilag agymosásnak veti alá magát.

–  Nem, nem egészen így megy. Én másképp dolgozom.

–  Hogyan?

–  Profánabbul. Ez egy munka, érti? Egyszerűen egy munka.

Parker csalódottnak tűnt. O'Keefe Heidrun violaszín tekintetét érezte magán. Kezdte kényelmetlenül érezni magát. Mindenki őt bámulta.

–  Az előbb éppen egy musicalről mesélt – fordult Ögihez, hogy megpróbáljon kikerülni az érdeklődés középpontjából. – Melyikről is?

–  Nine Eleven – felelte Ögi. – Múlt héten láttuk New Yorkban. Maga látta már?

–  Még nem.

–  Mi már gondoltunk rá, hogy megnézzük – mondta Edwards.

–  Tegyék meg – adott füstjeleket Ögi. – Mint már mondtam, drasztikus. Hagyhatták volna belefúlni a kegyeletbe, de persze az anyag erőteljes színrevitelt követel.

–  A színpadkép állítólag fenomenális – áradozott Parker.

–  Holografikus. Az ember úgy érzi, benne ül a kellős közepében.

–  Szeretem a rendőr és a lány duettjét. Állandóan játsszák a rádióban. A halálig, gyermekem...

Dúdolni kezdte a dallamot. O'Keefe remélte, hogy nem kell hozzászólnia a témához. Nem látta a Nine Elevent, s nem is állt szándékában megnézni.

–  A locsogás miatt nem érdemes megnézni – horkant föl Ögi. -Persze, Jimeno és McLoughlin jó, a feleségeik is, de főként az effektek miatt érdemes elmenni. Amikor a repülőgépek jönnek, az hihetetlen. És a pasas, aki Oszama bin Ladent énekli! Valóban rendkívüli.

–  Basszus?

–  Bariton.

–  Megyek úszni – mondta Heidrun. – Ki jön velem? Finn?

Köszönöm, gondolta a férfi.

Fölment a szobájába átöltözni. 10 perccel később már versenyt úsztak a medencében. Heidrun kétszer is megelőzte, csak harmadszor érték el egyszerre a medence szélét. A nő kiemelkedett a vízből. Walo havannafüstös csókot dobott felé, majd tovább magyarázott valamit széles gesztusokkal. Ekkor érkezett a medencéhez egy atléta egy telt idomú, tüzesvörös sörényű nő társaságában.

–  Ismered a pasast? – kérdezte Finn.

–  Nem. – Heidrun a medence széléhez támaszkodott. – Bizonyára most érkezett. Talán ő az a kanadai befektető. Valami H betűs, Henna vagy Hanson. A vöröskét, azt hiszem, láttam már valahol, csak nem tudom, hol.

–  Ő? – O'Keefe kifésülte csöpögő haját a szeméből. – Miranda Winternek hívják.

–  Ja, tényleg. Valamikor gyilkossággal gyanúsították, nem?

–  Igen, még régebben – vont vállat O'Keefe. – Amúgy elég vicces, ha hozzászoksz, hogy nevet ad a melleinek és egy 13 milliárd dolláros örökséget csak úgy elherdál. Fogalmam sincs, hogy a vádakban volt-e valami igazság. Egy csomó mindent írtak róla. Végül is felmentették.

–  Hol lehet találkozni efféle madarakkal? Partikon?

–  Nem járok partikra.

Heidrun mélyen a víz alá bukott, majd a hátára feküdt. Frizurája sápadt virágként bomlott ki. O'Keefe-nek a szirének jutottak eszébe, e varázslatos lények, akik a mélyből kiemelkedve ragadták magukkal a tengerészeket, hogy egy csókkal elrabolják lélegzetüket.

–  Na igen. Te gyűlölöd, ha a középpontban vagy, nem?

A férfi elgondolkodott.

–  Tulajdonképpen nem.

–  Pontosan. Csak addig idegesít téged mindez, amíg közted és a filmjeid nézői között nincs legalább egy képernyő vagy egy kordon. Szereted a körülötted kialakult kultuszt, de még jobban szereted az embereket abba a hitbe ringatni, hogy neked tulajdonképpen mindegy.

Megütközve bámult a nőre.

–  Tényleg ez a benyomásod?

–  Amikor a People Magazin téged választott a legszexisebb élő férfinak, a sapkádat a homlokodba húzva állítottad, hogy fogalmad sincs, miért fakadnak sírva a nők, ha téged meglátnak.

–  Mert nem értem – mondta O'Keefe. – Őszintén nem értem.

Heidrun felnevetett.

–  Én sem.

Elmerült a víz alá. Ahogy elúszott, körvonalai kubista vonalakba estek szét. O'Keefe egy ideig tanakodott, hogy a válasz tetszik-e neki. Rotorok dübörgése zavarta meg. Föltekintett az égre, és egy magányos fehér felhővel találta szemben magát.

Magányos kis felhő. Magányos kis Finn.

Te és én, mi ketten megértjük egymást, gondolta vidáman.

Egy helikopter került a látómezejébe, átrepült az uszoda felett és ereszkedni kezdett.

–  Emberek vannak a vízben – állapította meg Karla Kramp. Analitikus hűvösséggel mondta ezt, mintha arról referálna, miként terjednek a mikrobák langymeleg környezetben. Nem hangzott úgy, mintha feltétlenül csatlakozni szeretne. Eva Borelius kinézett a helikopter ablakán. Egy világos bőrű nőt látott siklani a türkizkék háttérben.

–  Talán meg kellene már tanulnod úszni.

–  A kedvedért már megtanultam lovagolni – felelte Kramp anélkül, hogy egy arcizma is rándult volna.

–  Tudom – dőlt hátra Borelius, csontos tagjait nyújtóztatva. – Az ember sohasem tanulhat eleget, kincsem.

Velük szemben Bernard Tautou szunyókált félig nyitott szájjal, hátrahajtott fejjel. Miután a repülőút első félórájában elmesélte erejét felemésztő hétköznapjait, amelyek, úgy tűnik, a világtól elzárt sivatagi források és az Élysée-palotában elköltött intim vacsorák között zajlottak, elpilledt, és már csak orrjárataiba engedett bepillantást. Kicsi volt és vékony, göndör, nyilván festett hajjal, ami a halántékánál már őszülni kezdett. Pillantásában a súlyos szemhéjak alatt volt valami tunyaság, amit arcának hosszúkás formája már-már melankolikussá tett. Ám ez a benyomás elillant, amint Tautou nevetni kezdett és szemöldökeit bohócosan felhúzta; és sokat nevetett. Rengeteget bókolt és érdeklődőnek mutatkozott, csupán azért, hogy beszélgetőtársa kijelentéseit ugródeszkaként használhassa önreflexiójához. Minden második mondat, amit feleségéhez intézett, követelőző n'est-ce pas?-val végződött, ami miatt Paulette Tautou funkciója kimerült az elhangzottak alátámasztásában. A hölgy csupán azután élénkült fel, miután férje elszundított; beszélt a francia elnöknőhöz fűződő baráti kapcsolatukról és arról, hogy mennyire fontos az emberiséget hozzásegíteni a szűkös erőforrások legértékesebbjéhez. Elmesélte, miként vette át Bernard a francia vízkonszern, a SUEZ Environnement főnökeként a Thames Water fölötti ellenőrzést – és az így létrejött új társaság hogyan vette át a globális vízellátásban a vezető szerepet, megmentve a világot. A világot valójában a férje mentette meg. Előadásában a derék Bernard fáradhatatlanul építette a vezetékeket a szegények és nyomorultak negyedeiben, valóságos védőszentként a szomjúság elleni harcban.

–  A víz nem az emberiség szabad erőforrása?

–  Dehogynem.

–  Szabad akkor egyáltalán privatizálni?

Paulette pillantása kifürkészhetetlen maradt. Rezgő pilláival és oldalra fésült hajával kicsit emlékeztetett a fiatal Charlotte Ramplingre, ám anélkül, hogy felért volna hozzá. Éppen azt a kérdést tették fel neki, amit az üzletágnak már évtizedek óta rendszeresen feltesznek.

–  Ó, tudja, ez a vita lassacskán kimegy a divatból. Privatizáció nélkül nem épülnének vízvezetékek és víztisztítók. Mire lenne jó a szabad hozzáférés ahhoz az erőforráshoz, amihez jelenleg hozzá sem tud férni?

Kramp elgondolkodva bólintott.

–  Lehetne akár a levegőt is privatizálni?

–  Hogyan? Természetesen nem.

–  Csak meg akarom érteni. A SUEZ tehát vezetékeket épít például...

–  Namíbiában.

–  Namíbiában. Pontosan. Az efféle építkezéseket fejlesztési támogatásokból finanszírozzák?

–  Igen, persze.

–  De a létesítmények nyereségorientáltan működnek?

–  Persze, hogyan másként?

–  Tehát ez azt jelenti, hogy a SUEZ olyan privát bevételekhez jut, amelyeket fejlesztési támogatásokból fizetnek.

Ebben a pillanatban Paulette Tautou némiképp megkínzottan nézett ki, Borelius pedig csendben azt mondta:

–  Elég, Karla.

Nem volt kedve ahhoz, hogy már az utazás elején különféle bonyodalmakba keveredjen, mint általában akkor, amikor Kramp kíváncsisága nem ismert határokat. Ezután érdektelen dolgokról beszélgettek és megcsodálták a platformot a tengeren. Pontosabban szólva: megbabonázva függtek a végtelen vonalon, miközben Paulette inkább bizalmatlanul szemlélte őket és nem állt szándékában férjét felébreszteni.

–  Nem akarja felébreszteni? – kérdezte Borelius. – Bizonyára szívesen látná.

–  Ó, nem, örülök, ha néha alszik. El sem tudják képzelni, milyen keményen dolgozik.

–  Nemsokára megérkezünk. Akkor úgyis fel kell ébresztenie.

–  Minden másodpercre szüksége van. Tudja, csak valami igazán fontos dolog miatt ébreszteném fel.

Valami igazán fontos dolog miatt, gondolta Borelius. Aha.

Amikor a helikopter a leszállóhoz közeledett, Paulette halkan a nevén szólítgatta, mígnem a férfi zavarodottan kinyitotta a szemét és hunyorgott.

–  Megérkeztünk?

–  Most szállunk le.

–  Micsoda? – pattant fel. – Hol a platform? Azt gondoltam, látni fogjuk a platformot.

–  Aludtál.

–  Ó! Merde! Miért nem ébresztettél fel, chérie? Olyan szívesen meg néztem volna a platformot.

Borelius visszafogta magát, nem szólt egy szót sem. Röviddel az előtt, hogy leszálltak volna, megpillantott egy hatalmas, hófehér jachtot messze kint a tengeren. Ezután földet értek, és a helikopter oldalajtaja kinyílt.

A jachton Rebecca Hsu elhagyta a dolgozószobáját, átment az óriási, márvánnyal borított szalonon, ki a fedélzetre és közben a tajpeji központjával telefonált.

–  Tökéletesen érdektelen, mit akar a francia értékesítési igazgató – mondta nyugodtan. – Egy 12 éves lányoknak szánt illatról beszélünk. Nekik kell tetszenie, nem neki. Ha a cucc megtetszik neki, akkor hibáztunk.

A vonal másik végén vadul érveltek. Hsu gyors léptekkel ment a hátsó fedélzethez, ahol az első tiszt, a kapitány és a motorcsónak várta.

–  Tudom, hogy saját kampányt akarnak – mondta. – Nem vagyok hülye. Mindig azt akarják. Ezek az európaiak szörnyen komplikáltak. Az illatot Németországban, Olaszországban és Spanyolországban piacra dobtuk, mindenféle külön igény nélkül, és mindannyiszor sikerrel. Nem látom be, miért lenne éppen Franciaországban... Tessék? Hogy mit mondott?

A vonal másik oldalán megismételték.

–  Hülyeség, én szeretem Franciaországot! – kiabálta felháborodottan. – Sőt, a franciákat is! Csak az állandó lázadozásból van már elegem. Hozzá kell szokniuk, hogy megvásároltam szeretett luxuskonszernjüket. Békén hagyom őket, amíg a Diorról meg ilyenekről van szó, de a saját kreációink esetében feltétel nélküli együttműködést várok el.

Elgyengülten nézte az Isla de las Estrellast, ami púpos tengeri szörnyként emelkedett ki a Csendes-óceánból. A levegő nem mozdult. A tenger sötét fóliaként fogta össze a horizont két oldalát. Befejezte a beszélgetést és az egyenruhásokhoz fordult.

–  Na és? Megkérdezte még egyszer?

–  Rendkívül sajnálom, Madame – rázta a fejét a kapitány. – Nem kaptunk engedélyt.

–  Rejtély, hogy ez mire jó.

–  Magánhajók sem az Isla de las Estrellason, sem a platformnál nem köthetnek ki. Ugyanez érvényes a légi forgalomra is. Az egész terület biztonsági övezet. Ha nem önről lenne szó, meg kellene várnunk a helikopterüket. Kivételesen kaptunk engedélyt arra, hogy átvihessük a saját motorcsónakunkkal.

Hsu sóhajtott. Hozzászokott, hogy a szabályok rá nem vonatkoznak. Ugyanakkor szórakoztatónak találta a motorcsónakázást, úgyhogy nem erősködött tovább.

–  A csomagom a fedélzeten van?

–  Természetesen, Madame. Remélem, kellemesen tölti majd a szabadságát.

–  Köszönöm. Hogy nézek ki?

–  Mint mindig. Tökéletesen.

Jó is lenne, gondolta az asszony. Mióta túljutott az ötvenen, reménytelen harcba kezdett. E harcot különféle fitneszeszközökkel vívta, valamint ellenáramlatos medencéjű uszodákban, magánfutópályákon és 140 méter hosszú jachtján, amelyet úgy építtetett, hogy gond nélkül körbe lehessen futni. Mióta Tajvanból elindult, hajóját naponta körbefutotta. Vasfegyelemmel még nagy étvágyát is korlátok közé szorította, de teste gyarapodását mégsem állíthatta meg. Viszont a ruhája legalább derekának maradékát hangsúlyozta és kellőképpen extravagáns volt. A madárfészek, amint frizurája divatkörökben híressé vált, jellegzetesen rendetlen volt, a make-uppal pedig soha nem volt problémája.

Amikor a motorcsónak elindult, ismételten telefonált.

-  Rebecca Hsu a láthatáron – szólt Norrington a rádióba.

Lynn otthagyta a Stellar Island Hotel konyháját, vizsla pillantást vetett a kanapékra, néhány utasítást adott a személyzetnek és kilépett a napfényre.

–  Hozott testőröket? – tudakolta.

–  Nem. Ennek fejében többször is megkérdezte, komolyan gondoljuk-e, hogy nem adunk kikötési engedélyt.

–  Micsoda? Az átkozott jachtját Rebecca nálunk akarja leparkolni?

–  Nyugodjon meg. Kemények maradtunk. Motorcsónakkal jön.

–  Oké. Mikor ér ide?

–  Körülbelül 10 perc múlva. Hacsak menet közben a tengerbe nem veti magát.

Ez az elképzelés Norringtont felvidította.

–  Errefelé bizonyára van néhány kapitális cápa, nem? Amikor kedvencünket utoljára láttam, éppen megfelelőnek tűnt egy ünnepi vacsorának.

–  Ha Rebecca Hsut fölfalják, maga lesz a desszert.

–  Érti a humort és laza, mint mindig – sóhajtott fel Norrington a beszélgetést befejezve.

Lynn futólépésben indult el a parti ösvényen, miközben lelke széthasadt és tucatnyi testetlen Lynn kísértett a szálloda körül. Elfelejtett valamit? Az összes lakosztály kifogástalanul ragyogott. Már a berendezésnél figyelembe vették a vendégek személyes preferenciáit, liliomok, licsi- és maracujahegyek Rebecca Hsu számára, Momoka Omura kedvenc pezsgője, egy csodálatos kötet az autóversenyzés történetérőol Warren Locatelli párnáján, ázsiai és orosz műremekek reprodukciói Ögiék szobájának falán, régi fémjátékok Marc Edwardsnak, Muhammad Ali életrajza soha nem látott fotókkal a jó öreg Chucky jókedvre derítésére, és csokoládéval ízesített fürdőeszencia Miranda Winternek. A menünél is figyelembe vették, hogy a vendégek mit szeretnek és mit nem. Lynn aggodalmas kísértetei sóhajtoztak a szaunákban és jacuzzikban, áthaladtak a golfpálya fölött, megrohamozták a Stellar Island Dome-ot, a föld alatti multimédia-központot, és nem találtak semmi kivetnivalót.

Aminek működnie kellett, az működött.

Ráadásul senki sem fogja látni, hogy nem lettek időben kész. Hacsak a vendégek nem nyitnak ki olyan ajtókat, amelyek mögött semmi keresnivalójuk nincsen. A legtöbb szobában még ott hevertek a szerszámok, ott sorakoztak a cementeszsákok, a festők is csak félig készültek el. Mivel tudta, hogy a hivatalos megnyitóra nem lesznek készen, Lynn csak a szükséges lakosztályok befejezésére törekedett. A konyhának csupán egy része működött, ahhoz bőven elég, hogy a csoportot elkényeztethesse, de semmiképpen sem elég az eredetileg tervezett 300 vendég számára.

Egy pillanatra megállt, és a bazalttal összenőtt óceánjárót szemlélte. Mintha megállása jel lett volna: az egyik közeli szirtről tengeri madarak százai riadtak fel éles és éhes sivítással és felhővé állva össze a sziget belseje felé repültek. Lynn megborzongott. Elképzelte, amint az állatok megrohamozzák a szállodát, teleszarják, szétkarmolják és az embereket a tengerbe kergetik. Látta, amint testek úsznak a medencében, a víz vérrel keveredik. A túlélők nekirontottak, hogy miért nem akadályozták meg a támadást. Mindenki közül Julian kiabált a leghangosabban. A személyzet is mozdulatlan maradt. Tekintetük ide-oda járt Lynnről a szállodára és vissza, bizonytalanul, hisz úgy tűnt, mintha főnökük az utolsó ítéletet látná.

Egy percnyi tökéletes bénultság után Lynn megrázta magát és továbbment az ösvényen a kikötőhöz.

Andrew Norrington látta, amint továbbmegy. A medence fölötti magaslatról, ahol a posztja volt, a keleti part nagy részét beláthatta. A kikötőben, egy robbantással kiszélesített természetes öbölben, több kis hajó horgonyzott, elsősorban őrhajók és néhány csónak, megjelölve az Orley Enterprises jellegzetes O betűjével. Rebecca Hsu jachtja számára lett volna ugyan hely, de Norringtonnak álmában sem jutott volna eszébe, hogy a tajvani nőt különleges elbánásban részesítse. Mindenki más megegyezés szerint Orley cégének helikoptereivel érkezett, ő miért nem? Hsu örülhetett egyáltalán az engedélynek, hogy vízi úton jöhetett.

Miközben lement a medencéhez, Julian lányán elmélkedett. Még ha nem is kedvelte Lynnt különösebben, azért autoritását és kompetenciáját elismerte. Már egészen fiatalon hatalmas felelősséget vállalt, és minden irigye és ellendrukkere ellenére elérte, hogy az Orley Travel első legyen a turisztikai vállalatok között. Még ha maradt is bőven tennivaló, a Stellar Island Hotel kétségtelenül az egyik gyöngyszeme volt, de azért az OSS Grand, vagyis az Orley Space Station és a GAIA mellett mégsem rúghatott labdába! Azokhoz hasonlót még nem épített senki soha. Harmincas éveinek végére Lynn legendává vált a konszernen belül.

Norrington behúzta a fejét és a napba pislogott. Elmerengve söpört le válláról egy tenyérnyi pókot, egy páfrányok és tűlevelűek szegélyezte úton lement az uszodához, és pillantása körbepásztázta a területet. Lassacskán az egész utazótársaság összegyűlt a medence szélénél. Italokat és kis falatkákat szolgáltak fel, ők pedig hangosan ismerkedtek egymással. Julian okosan választotta ki a résztvevőket. A tarka kis társaság több százmilliárd dollárnyit ért: világmegváltók, mint Mukesh Nair, oligarchák a Rogasovék fajtájából és olyan figurák, mint Miranda Winter, akinek borsónyi agyát megterhelte a feladat, miként is kell a pénzt értelmesen elkölteni. Orley-nak az volt a szándéka, hogy mindannyiukat megkönnyíti vagyonuk egy részével. Éppen ekkor csatlakozott hozzájuk Evelyn Chambers, és mosolya beragyogta a társaságot. Még mindig figyelemre méltó jelenség, vélte Norrington. Talán egy kissé telt lett az idők folyamán, de össze sem lehet hasonlítani Rebecca Hsu előrehaladott gömbölyödésével.

Továbbment, a legrosszabbra is felkészülve.

–  Mimi, Marc! De jó látni titeket!

Chambers már úrrá lett viszolygásán és ismét képes volt kommunikálni. Mimi Parkerhez már majdnem olyasvalami fűzte, mint a barátság, Marc pedig kedves fickó volt. Integetett Momoka Omurának, megpuszilta Miranda Wintert, aki minden újonnan érkezőt a riasztókészülékeket is megszégyenítő „hhhuuuuuhhhhhúúúúú” kiáltással üdvözölt, amit egy „Oh yeah!” megjegyzéssel zárt le. Chambers legutóbb hosszú, acélkék frizurával látta, ami mostanra rövid és rikító vörös lett, egy tűzriasztó készülék érzetét keltve. Az egykori modell homlokát filigrán applikáció díszítette. Mellei kelletlenül gyömöszölődtek be a ruhájába, amely hátsó fertályának planetáris domborulatát épphogy csak elfedte, és derekánál oly szűkre volt szabva, hogy az ember attól tarthatott, Winter asszony hamarosan kétfelé esik. Bár 28 évével ő volt a legfiatalabb, mégis annyi sebészeti átalakuláson ment már át, hogy csupán műtétjeinek dokumentációja eltartott néhány száz társasági riportert, kalandjairól, kicsapongásairól és perének utófájásairól már nem is beszélve.

Chambers az applikációra mutatott.

–  Csini – mondta, és lázas igyekezettel próbált tudomást sem venni Winter anyagban bővelkedő dekoltázsáról, ami, úgy tűnt, erőszakkal akarja pillantását magához vonzani. Mindenki tudta, hogy Chambers szexuális étvágya éppúgy kiterjedt a nőkre, mint a férfiakra. Intim életének közismertté válása New Yorkban a jelöltségébe került, tudniillik édes hármasban élt férjével és szeretőjével.

–  Indiai – válaszolta vidáman Winter. – Mert India a csillagokban áll, érted?

–  Ó, igen?

–  Igen. Képzeld el! Azt mondják a csillagok, hogy az indiai korszak következik. Csodálatos. Az átalakulás Indiában kezdődik el. Az emberiség meg fog változni. Először India, utána az egész világ. Soha többé nem lesz háború.

–  Ki állítja ezt, drágám?

–  Olinda.

Olinda Brannigan tőkehalszerűen kiszáradt, ősöreg hollywoodi színésznő volt Beverly Hillsben. Mirandának ő vetette a kártyát, ő jósolta meg a jövendőt.

–  És mit mond még Olinda?

–  Semmilyen kínai dolgot nem szabad többé vásárolni. Kína bukni fog.

–  A kereskedelmi deficit miatt?

–  Jupiter miatt.

–  No és miféle ruhát viselsz?

–  Ja, ez? Édi, nem? Dolce & Gabbana.

–  Le kéne venned.

–  Micsoda? Itt? – Winter zavarba jött és halkabban folytatta. -Most?

–  Kínai.

–  Ó, hagyd abba! Olasz, és...

–  Kínai, drágám – ismételte Chambers élvezettel. – A Dolce & Gabbanát Rebecca Hsu tavaly vásárolta meg.

–  Mindent meg kell vennie? – Winter egy pillanatra tényleg megrendültnek tűnt. Utána azonban ismét győzedelmeskedett optimista természete. – Mindegy. Olinda talán tévedett.

Ujjait nyújtogatta és megrázta magát.

–  Mindenesetre áááállatian örülök az utazásnak. Egész idő alatt sikongatni fogok.

Chambers egy pillanatra sem kételkedett a fenyegetés valódiságában. Körülnézett, Nairékat, Tautou-ékat és Locatelliéket látta, amint egymással beszélgetnek. Olympiada Rogasova a társasághoz csatlakozott, míg Oleg Rogasov éppen őt kémlelte, biccentett egyet és a bárhoz ment. Egy pillanat múlva már egy pohár pezsgővel lépett hozzá, átnyújtotta, és magára öltötte megszokott szfinxszerű mosolyát.

–  Tehát a világűrben is ítélkezni fog felettünk – mondta erős szláv akcentussal. – Nagyon oda kell majd figyelnünk, mit beszélünk.

–  Magánemberként vagyok itt – kacsintott vissza Chambers. – De ha valamit feltétlenül meg akar osztani velem...

Rogasov halkan felnevetett, de pillantásának jeges hidege nem változott meg.

–  Valamit meg is fogok osztani önnel, már csak a társasága kedvéért is. – Kitekintett a platformra. A nap már mélyen állt a vulkán gerince felett, meleg fényt bocsátva a mesterséges szigetre. – Maga is volt felkészítő tréningen? A súlytalanságot nem mindenki bírja.

–  Voltam, az Orley Space center-ben – ivott egy kortyot Chambers. – Parabolarepülések, szimuláció a merülőmedencében, végigcsináltam az egész programot. És ön?

–  Néhány szuborbitális repülés.

–  Izgul?

–  Kíváncsi vagyok.

–  Maga tudja, mi Julian szándéka a rendezvénnyel.

A megjegyzés a levegőben lebegett, arra várva, hogy valaki befogja. Rogasov odafordult.

–  Most azt szeretné megtudni, mit gondolok róla.

–  Nem lenne itt, ha nem gondolkodott volna el komolyan.

–  No és maga?

Chambers felnevetett.

–  Felejtse el. Ebben a társaságban én vagyok a templom egere. Az én megtakarításaimra aligha pályázik.

–  Ha minden templom egere a maga vagyoni helyzetével bírna, Evelyn, akkor a világot egerek kormányoznák.

–  A gazdagság relatív, Oleg, ezt pont magának nem kell magyaráznom. Juliannel régi barátok vagyunk. Szívesen bebeszélném magamnak, hogy ezért vett fel engem is a csoportba, de természetesen tudom, hogy rendelkezem olyan tőkével, ami fontosabb a pénznél.

–  A közvélemény – bólintott Rogasov. – Az ő helyében én is meghívtam volna magát.

–  Ezzel szemben maga gazdag. Itt szinte mindenki tényleg gazdag. Ha maguk közül mindenki csak vagyonának egy tizedét berakja a jackpotba, Julian építhet egy második liftet és egy második OSS-t.

–  Orley egyetlen résztulajdonosnak sem engedi meg, hogy vállalkozásának sorsába mértékadóan beleszóljon. Én orosz vagyok. Nekünk is megvan a magunk programja. Miért is támogatnám az amerikai űrkutatást?

–  Ezt komolyan gondolja?

–  Mondja meg maga.

–  Mert maga üzletember. Az államoknak lehetnek ugyan érdekeik, de mire mennek velük, ha hiányzik a pénz és a know-how? Julian Orley húzta ki az amerikai állami űrkutatást a gödörből, ezzel meg is pecsételve annak sorsát. Most ő a főnök. A figyelemre méltó űrkutatási programok manapság már szinte teljesen magánkézben vannak. Julian ebben a szektorban csillagászati mértékű előnyt élvez. Még Moszkvában is tudhatnak arról, hogy fütyül a nemzetállami érdekekre. Egyszerűen olyan embereket keres, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak.

–  Úgy is mondhatnánk, fütyül a lojalitásra.

–  Julian ideálokhoz lojális, ha hiszi, ha nem. Tény, hogy ő nagyon jól megvan a NASA nélkül, csak a NASA nincs meg nélküle. Tavaly mutatott be egy tervet a Fehér Házban, arról, hogyan finanszírozhatnának az amerikaiak egy második liftet, amivel ő a know-how tulajdonosaként erősen függő helyzetbe került volna. Ám a kongresszus ahelyett, hogy magához láncolta volna, vonakodott és kételyeit hangoztatta. Amerika még mindig nem fogta fel, hogy Julian számára Amerika csupán egyetlen befektetőnek számít.

–  S mivel e befektető aktuális lehetőségei hiányosak, ezért szélesebb körben keresi lehetséges partnereit.

–  Pontosan. Hogy maga orosz vagy marslakó, neki tökéletesen mindegy.

–  De mégis. Miért ne a saját hazám űrkutatásába fektessek be?

–  Mert föl kell tennie a kérdést, hogy a pénzét egy olyan államra akarja-e bízni, amelyik ugyan a hazája, de technológiailag reménytelenül le van maradva.

–  Az orosz űrkutatás éppúgy privatizált és teljesítőképes, mint az amerikai.

–  Csakhogy maguknál nincs egy Julian Orley. Úgy tűnik, egyelőre nem is lesz. Oroszországban sem, Indiában sem, Kínában sem. Még a franciáknál és a németeknél sem. Nézzük Japánt. Ha a pénzüket abba fektetik, hogy feltaláljanak valamit, amit mások már régen feltaláltak, csak hogy dagadozzon nemzeti büszkeségük, akkor nem lojálisak, hanem szentimentálisak – mérte végig Chambers a férfit. – Maga pedig nem hajlamos a szentimentalizmusra. Maga betartja Oroszországban a játékszabályokat, ennyi az egész. Ezen kívül éppoly kevéssé kötődik az országához, mint Julian bárkihez.

–  Maga aztán azt hiszi, sokat tud rólam.

Chambers vállat vont.

–  Csak azt tudom, hogy Julian nem puszta emberszeretetből fizeti valakinek a világ legdrágább utazását.

–  No és ön? – kérdezte Rogasov egy atlétikus termetű férfiútól, aki beszélgetésük alatt csapódott hozzájuk. – Ön miért van itt?

–  Egy szerencsétlenség miatt – a férfi közelebb lépett és jobbját nyújtotta Chambersnek. – Carl Hanna.

–  Evelyn Chambers. A Palstein elleni merényletre gondol?

–  Neki kellett volna repülnie a helyettem. Tudom, a körülményeket figyelembe véve nem illene örülnöm...

–  De maga került a helyére, így mégis örül. Teljesen rendben van.

–  Mindenesetre örülök, hogy magát láthatom. A Chamberst mindig megnézem, amikor csak tudom – az égre pillantott. – Odafönn is csinál egy műsort?

–  Ne aggódjon, magánemberek maradunk. Julian egy reklámfilmet akar velem forgatni, amelyben az univerzum szépségeit magasztalom, hogy fellendüljön kissé az űrturizmus. Ismeri egyáltalán Oleg Alekszejevics Rogasovot?

–  Rogamittal – mosolyodott el Hanna. – Természetesen. Azt hiszem, még egy közös szenvedélyünk is van.

–  Éspedig? – kérdezte gyanakodva Rogasov.

–  A futball.

–  Maga szereti a focit?

Az orosz kifürkészhetetlen rókaképe felélénkült. Aha, gondolta Chambers. Hanna érdekessé vált. Ő is érdeklődve mérte végig a kanadait, úgy tűnt, egész teste csupa izomból áll, de nem a bodybuilderekre jellemző ügyefogyottsággal. Haja és szakálla milliméternyire vágva. Erőteljes szemöldökével és barázdált állával bármelyik háborús filmben szerepelhetett volna.

Az idegenekkel szemben inkább tartózkodó Rogasov, ha a futballról volt szó, szinte eufórikussá vált. Egyszerre csak olyan dolgokról kezdtek beszélgetni, amelyekből Chambers egy szót sem értett. Ajánlotta magát és továbbment. A bárpultnál Lynn Orley karjaiba szaladt, aki bemutatta Nairéknak, Tautou-éknak és Walo Öginek. A hencegő svájcit azonnal megkedvelte. Önelégültségével és a pátosz iránti komikus vonzódásával együtt is világfinak és régimódian előzékenynek bizonyult. Általánosságban nem beszélgettek másról, mint az előttük álló utazásról. Heidrun Ögi figyelmét Chambers nagy örömére nem kellett túlságosan keresgélnie, hiszen boldogan integetett feléje, hogy gonosz mosollyal prezentálja a megkínzott tekintetű Finn O'Keefe-et. Chambersnek sikerült öt perc alatt egyetlen kérdést sem föltennie és megígérte, hogy ez így is marad.

–  Örökre? – kérdezte O'Keefe reménykedve.

–  Az elkövetkezendő két hétben – ismerte be Chambers. – Utána tovább próbálkozom a szerencsémmel.

Sokkal kilátástalanabb volt a küzdelme az ellen, hogy Heidrunt ne bámulja meg, mint amit Miranda Winter melleinek bűvköréből való kiszabadulásáért vívott. Utóbbi persze hullámzó táj volt, amelyen bolyongani ugyan lehet, de elveszni nem. Winter nagyjából-egészében mégiscsak egyszerű teremtés volt. Szexelni vele körülbelül olyan lehet, elmélkedett Chambers, mint kinyalni egy mézesbödönt, amelyben semmi más nincs, csakis méz: édes és csábító, de egy idő után profán, unalmas, és benne rejlik a veszedelem, hogy az ember rosszul lesz tőle. Heidrun pigmenthiányos, mindenütt hófehér, anorexiás teste ellenben extrém erotikus élményeket ígért.

Chambers magában nagyot sóhajtott. Ebben a társaságban semmiféle botrányt nem engedhetett meg magának, ráadásul a svájci nőnek a homlokára volt írva, hogy a nők nem érdeklik. Legalábbis úgy nem.

Kissé odébb megpillantotta Chuck Donoghue nyak nélküli hordófiguráját. Ajka parancsolóan előreállt, vékony, vöröses haját szoborrá formázta. Dörgedelmes beszédet intézett két asszonyhoz, egy magas, csontos vörösesszőkéhez és egy karcsú sötéthajúhoz, aki mintha Modigliani egyik festményéről lépett volna le. Eva Borelius és Karla Kramp. Chuck előadását rendszeres időközönként Aileen Donoghue fejhangon előadott anyai aláfestése szakította meg. Pirospozsgás orcájával és ezüstre tupírozott hajával olybá tűnt, mint aki bármelyik pillanatban elrohan felszolgálni saját maga sütötte almás süteményét, amit vélhetően lelkesen meg is tett, ha éppen nem Chucknak segített irányítani közös szállodabirodalmukat. Hogy Boreliusszal beszélgethessen, Chambersnek végig kellett volna hallgatnia Chuck tréfáit, ezért inkább megkereste Lynnt, aki egy hozzá feltűnően hasonlító férfival beszélgetett. Ugyanaz a hamvasszőke haj, tengerkék szem: Orley-kettőscsavar. Amikor Chambers hozzájuk lépett, Lynn éppen ezt mondta:

–  Ne aggódj, Tim, még soha nem éreztem magam jobban.

A férfi a fejét csóválta, és szemrehányóan vizslatta.

–  Bocsánat – indult tovább. – Látom, zavarok.

–  Egyáltalán nem – állította meg Lynn a karjánál fogva. – Ismered egyáltalán a testvéremet?

–  Örvendek. Még nem volt szerencsénk egymáshoz.

–  Én nem tartozom a céghez – mondta Tim mereven.

Chambers emlékezett, hogy Julian fia már évekkel ezelőtt hátat fordított a konszernnek. A testvérek bensőséges viszonyban álltak egymással, Tim és az apja között viszont adódtak problémák, amelyek akkor kezdődtek, amikor Tim anyja meghalt. A szellemi elborulás állapotában, azt rebesgették. Lynn ennél többet soha nem árult el, csupán annyit, hogy Tim felesége, Amber nem osztozott férje Julian iránti gyűlöletében.

–  Meg tudnád mondani, hol van Rebecca? – kérdezte Chambers.

–  Rebecca? – húzta össze szemöldökét Lynn. – Bármelyik pillanatban lejöhet. Most mutattam meg neki a lakosztályát.

Valójában Chambersnek édes mindegy volt, merre tartózkodik és kivel telefonál éppen Rebecca Hsu. Csupán úgy érezte, nemkívánatos a társaságban és indokot keresett az elegáns távozáshoz.

–  És amúgy? Hogy tetszik itt neked?

–  Szuper! Hallom, Julian csak holnapután érkezik.

–  Houstonban ragadt. Amerikai partnereink kissé stresszelnek.

–  Tudom. Hallottam már róla.

–  De a show kezdetére itt lesz – vigyorgott Lynn. – Ismered őt, szereti a hatásos fellépéseket.

–  Ez elsősorban a te fellépésed – mondta Chambers. – Hihetetlen jól csináltál mindent, Lynn. Gratulálok! Tim, büszke lehet a nővérére.

–  Köszönöm, Evy! Nagyon köszönöm.

Tim Orley bólintott. Chambers még sosem érezte ennyire, hogy valaki nem kér belőle. Furcsa, gondolta, tulajdonképpen egyáltalán nem ellenszenves fickó. Mi lehet a baja? Velem lenne problémája? Mibe csöppentem bele?

–  Maga is velünk repül? – kérdezte.

–  Én, ő... persze, ez Lynn nagy napja. – Elfojtott egy mosolyt, átölelte nővére vállát és magához vonta. – Higgye el nekem, végtelenül büszke vagyok rá.

Annyi melegség volt a szavaiban, hogy Chambersnek minden oka megvolt a meghatódásra. Csak éppenséggel Tim hangjának mellékzöngéi azt sugallták: húzz a francba, Evelyn.

Visszament a társasághoz, némiképp tanácstalanul.

Az alkonyat rövid, de álomszép volt. A nap vérvörösbe és rózsaszínbe öltözött, mielőtt elmerült volna a Csendes-óceánban. Néhány perc alatt sötét lett. A Stellar Island Hotel keleti fekvése miatt a legtöbben úgy látták, hogy nem a tengerben tűnt el, hanem a vulkán gerince mögé csúszott be. Csupán O'Keefe és Ögiék élvezhették teljes mértékben a naplementét: Ők ugyanis elhagyták a társaságot és felmentek a Kristálykupolába, ahonnan az egész szigetet, tehát a bejárhatatlan, őserdővel borított nyugati oldalt is látni lehetett.

–  Istenem – mondta Heidrun kifelé bámulva. – Mindenütt víz.

–  Nem egy megrázó élmény, kincsem – szólalt meg Ögi hangja valahonnan a szivarfüstből. Kihasználta az alkalmat és átöltözött, most acélkék inget és régimódi sálat viselt.

–  Ahogy vesszük, te randa fráter – fordult hozzá Heidrun. – Mégiscsak egy átkozott sziklán vagyunk a Csendes-óceán közepén – nevetett. – Tisztában vagy vele, mit jelent ez?

Ögi karikákat fújt a leszálló éjbe.

–  Amíg a havannám nem fogy el, addig ez azt jelenti, minden rendben.

Míg ők beszélgettek, O'Keefe céltalanul bóklászott ide-oda. A terasz felét hatalmas üvegkupola fedte, aminek a nevét is köszönhette. Csak néhány asztal volt vacsorához terítve, de Lynn elmesélte, hogy teltház esetén 300 ember számára van itt hely. Kelet felé tekintett, ahol a kivilágított platform állt a tengerben. Fantasztikus látványt nyújtott. Csak a vonalat nyelte el az éjszaka sötétje.

–  Talán nemsokára azt szeretnéd, bárcsak megint ezen az átkozott sziklán lehetnél – mondta.

–  Ó, igen? – vicsorított Heidrun. – De az is lehet, hogy én fogom majd a kezecskédet... Perry.

O'Keefe vigyorgott. Miután hosszú évekig egy ökör következetességével vetette bele magát a művészfilmek szakadékába és szerepeit megalkuvás nélkül válogatta meg, ő maga volt a legjobban meglepve, hogy Kurt Cobain megszemélyesítéséért Oscart nyert. A Hyperactive lett tudásának a védjegye. Senki sem hagyhatta immár figyelmen kívül, hogy nehezen emészthető, alacsony költségvetésű filmekben, érthetetlen szerzői filmekben és dogma-drámákban végbement a borostyántekintetű, sima vonású és érzéki ajkú, félénk ír apoteózisa. A kassza hirtelen droggá vált. Okosan elkerülte, hogy ezután csakis a kasszasikerekre koncentráljon, továbbra is azt játszotta, ami tetszett neki, csakhogy ami neki tetszett, most már mindenkinek tetszett. Ha az anyag megérintette, továbbra is bátran hívhatta akár egy azerbajdzsáni rendező is zsebpénzért játszani. Szerette származását, szívesen játszotta James Joyce-t. Sokat tett a hajléktalanokért és drogosokért. Annyi jót tett a kamera előtt és mögött, hogy múltja ködbe veszett: Született Galwayben, Connaught tartományban. Anyja újságíró, apja operaénekes. Korán megtanult zongorázni és gitározni, hogy úrrá legyen félénkségén. Játszott színházban, tévésorozatokban és reklámfilmekben is kapott statisztaszerepeket. A dublini Abbey Színházban azután a mellékszerepek mellett főszerepeket is kapott, a Black Sheeppel O'Donoghue bárjában brillírozott, verseket, novellákat írt. Egy évet még a tinkerek, az ír cigányok között is élt, tisztán romantikus fellángolásból a jó öreg Eire iránt. Végül a Mo ghrá thú című tévésorozatban oly meggyőzően játszotta a lázadozó parasztfiút, hogy felhívták Hollywoodból.

Így szólt a fáma, jól is hangzott és valamennyire még igaz is volt.

De azt már nem nagyon emlegették, hogy a félénk Finn már gyerekként hajlamos volt a tombolásra és kiverte iskolatársainak fogát, hogy utált tanulni és pusztán azért, mert nem tudott dönteni, sokáig semmit sem csinált. Nem emlegették szüleivel való szakítását, mértéktelen alkoholfogyasztását és a drogokat. A tinkereknél eltöltött első időszakra nem is tudott visszaemlékezni, mert folyton részeg vagy bedrogozott volt, vagy éppen mindkettő. Az Abbey Színházban sikeresen szocializálódott, ekkor egy német producer meghívta a Süskind-klasszikus, A parfüm főszerepének castingjára, csakhogy O'Keefe, miközben Ben Wishaw elment, benyomva elaludt egy dublini kurván, így a megadott időpontban meg sem jelent. Arról sem esett szó, hogy hasonló ügyek miatt teljesen elvesztette lelkesedését, ezért a sorozatból kitették, ezután két további lerongyolódott évet töltött a vándor népnél, mígnem végre kibékült szüleivel és elvonókúrára ment.

A mítosz csak ezután vette kezdetét. A Hyperactive-tól egészen addig az emlékezetes napig, amikor is 2017 januárjában Los Angelesben egy állástalan, német származású forgatókönyvíró kezébe vett egy ötvenéves ponyvát, s ezzel egy példátlan irodalmi fenomén karrierje kezdetét nem vette. Egy galaktikus szappanopera, amit Amerikában soha nem adtak ki nyomtatásban, és mégis elérte, hogy minden idők legsikeresebb science-fiction sorozata legyen belőole. A hőse egy űrhajós volt, Perry Rhodan, akit O'Keefe nagy kedvvel játszott, mint mindig, a sikerrel mit sem törődve. Úgy alakította a szerepet, hogy a tökéletes Perryből egy vakmerő balfácán lett, aki a Góbi sivatagban leginkább véletlenül építette fel Terrániát, az emberiség fővárosát, hogy aztán előrebotladozzon a Tejútrendszer meghódítása felé.

A mozi minden addigi filmet túlszárnyalt. Azóta O'Keefe két további filmben játszotta még a világűr hősét. Elvégzett egy kurzust az Orley Space center-ben, egy parabolarepülésekhez átépített Boeing 727-es fedélzetén küzdve rosszullétével. Ekkor ismerte meg Julian Orley-t, akit nagyra becsült, és akivel mozi iránti közös szenvedélyük révén laza barátságot kötött.

De az is lehet, hogy én fogom majd a kezecskédet...

Miért is ne, gondolta O'Keefe, de magába fojtotta a válaszát, hogy ne bosszantsa Walót, ráadásul Heidrun is igen gyanús volt neki, tudniillik hogy szereti a joviális svájcit. Nem kellett őket közelebbről ismerni, hogy az ember megérezze az ilyesmit. Nem is annyira abban mutatkozott ez meg, amit egymásnak mondtak, mint inkább abban, ahogyan egymásra néztek és egymáshoz értek. Jobb nem belemenni egy flörtbe.

Egyelőre.

A világűrben talán minden másképp lesz.

2025. május 20.

A PARADICSOM

SENCSEN, GUANDONG TARTOMÁNY,

DÉL-KÍNA

Owen Jericho tudta, hogy jó esélyei vannak arra, hogy még a mai napon a Paradicsomba kerüljön, és gyűlölte ezt a gondolatot.

Mások szerették. Ahhoz, hogy valaki odakerülhessen, féktelen nemi vágy, rosszul értelmezett gyerekszeretet, szadista hajlamok és kellőképpen deformált ego szükségeltetett, hogy minden undorító dolgot szentimentálisnak tartsunk. Nem kevesen azok közül, akik a bebocsátásra vágytak, úgy tekintettek magukra, mintha ők lennének az élharcosai az általuk kihasználtak szexuális felszabadításának. A kontroll mindenek felett. Többségük normálisnak tartotta magát, azokat vélték igazi perverzeknek, akik önmegvalósításuk útjába álltak. Mások jogukat hangoztatták, hogy perverzek lehessenek, megint mások üzletembernek tartották magukat. De közülük alig valaki tűrte volna a szégyent, hogy betegnek vagy gyengének bélyegezzék. Csak a bíróság előtt igyekeztek olyan szakvéleményt szerezni, hogy képtelenek ellenállni természetüknek, sajnálatra méltó ösztönlényeknek állították be magukat, akiknek megértésre és gyógyításra van szükségük. Ám ha nem ismerték fel őket és szellemi erejük teljében voltak, akkor nagyon is szívesen tértek vissza eltorzult fantáziájuk játszóterére, a Kis Császárok Paradicsomába, ami az ő szempontjukból valóban paradicsomi is volt, csak éppen a kis császárok szempontjából nem.

Számukra maga volt a pokol.

Owen Jericho tétovázott. Tudta, hogy innen már nem lett volna szabad Animal Mát tovább követnie. Látta, amint a férfi – akinek ódivatú, vastag szemüvege olyanná tette tekintetét, mintha folyton csodálkozna – fenekét himbálva átmegy a téren. A kacsajárást valamilyen derékproblémának köszönhette, amitől olyan érzése támadhatott az embernek, hogy könnyedén elbánhat vele. Csakhogy Ma Liping, így hívták ugyanis eredetileg, nem véletlenül kapta becenevét. Támadó kedvű és veszedelmes volt. Valóban azt állította magáról, hogy az Animal névre keresztelték, merő bizarr feltűnési viszketegségből, mert ugyanakkor úgy tett, mintha ez kínos lenne. Ma ravasz is volt.

Annak is kellett lennie, hiszen egyébként nem ringathatta volna a hatóságokat évekig abba a hitbe, hogy már kigyógyult a pedofíliából. A társadalomba való visszailleszkedés sikeres kísérletének élő példájaként a rendőrségnek dolgozott a Kínában járványszerűen terjedő gyermekpornográfia elleni harcban, adatokkal szolgált a kisebb halak letartóztatásához, és szemmel láthatóan mindent megtett, hogy elkerülje a társadalom megvetését.

A megrontóként letöltött 5 év börtön felér 500 évnyi kínzókamrával, szokta mondogatni.

A rohamosan terjeszkedő dél-kínai Sencsen konstruktivista épületektől hemzsegő elővárosa a Pekingből származó Ma számára lehetővé tette az újrakezdést. Itt senki sem ismerte, még a helyi hatóságok sem kapták meg az aktáját. A fővárosban ugyan tudtak tartózkodási helyéről, de a kapcsolat meglazult, mert a pedofil hálózat rohamosan szélesedett, és Ma sikeresen elhitette, hogy elvesztette a kapcsolatot a legbelsőbb körökkel. Senki sem figyelt már rá, volt más teendő is. Olyan új szakadékok engedtek bepillantást az emberi aljasság birodalmába, hogy az ember egyszerűen rosszul lett tőlük.

Olyan világba, mint amilyen a Kis Császárok Paradicsoma.

A kínai hatóságok – hogy 1,4 milliárd embert a maguk szociális feszültségével egyidejűleg védelmezzenek, ellenőrizzenek és vegzáljanak – támogatásképpen egyre több magándetektívet foglalkoztattak. Az előrehaladott digitalizáció miatt cyberdetektíveket alkalmaztak, a neten előforduló mindenfajta bűnözés és gyanús megjelenés specialistáit, akik közül Owen Jerichóról az a hír járta, hogy rendkívüli képességekkel bír. Portfoliója hibátlan volt, már ami a webes kémkedés, adathalászat, cyberterrorizmus stb. felderítését illeti. Beépült illegális társaságokba, rosszindulatú blogokba, chatszobákba és virtuális világokba, eltűnt személyeket talált meg elektronikus ujjlenyomatuk alapján, vállalkozásoknak adott tanácsot, miként védekezzenek az elektronikus támadások, trójaiak és rootkitek ellen. Angliában néhányszor akadt már dolga a gyermekpornográfiával, így amikor egy csapat megdöbbent nyomozó rábukkant a kis császárok poklára, jó barátján, Patrice Hon, a sanghaji rendőorség magas rangú tisztjén keresztül a segítségét kérték. E kérés eredményeként állt most itt és figyelte meg Animal Mát, amint bemegy a régi, üresen álló kerékpárgyárba.

A hőség ellenére rázta a hideg. A megbízás elfogadása megkövetelte, hogy látogatást tegyen a Kis Császárok Paradicsomában. Olyan tapasztalat ez, amely örök időkre nyomot hagy majd az agykérgében, még ha alapvetően tudta is, hogy mibe megy bele. Kis császárok, a kínaiak kicsit olaszos bolondsággal így nevezték gyermekeiket. De nem úszhatta meg, hogy elmenjen a Paradicsomba, fölvegye a holoszemüveget, megértendő, kit is keres.

Animal Ma belépett a gyárkapun.

Mivel az újításokra amúgy meglehetősen fogékony várostervezésnek nem állt szándékában a lepukkant téglaépületek lebontása, művészek és különféle szabadfoglalkozásúak költöztek ide, közöttük egy homokos pár is, akik antik elektromos készülékeket javítottak; egy etnometál zenekar, amelyik versenyt lármázott egy mando-prog együttessel és egy lepusztult fitneszstúdió alapjait minden este megrengette, valamint Ma Liping az ószeres boltjával, ahol az olcsó Ming-vázautánzatoktól a hordozható bambuszkalitkában kornyadozó énekesmadarakig mindent árult. Mindazonáltal úgy tűnt, vevőköre, ha egyáltalán létezett ilyen, egy emberként utazott el. A sencseni nyomozó, akivel Jericho együtt dolgozott, május 20-án kezdte Ma megfigyelését, két napon át nem tévesztette szem elől, követte lakásától a gyárig, fényképeket készített, minden derékfájós lépését ellenőrizte, és feljegyezte ügyfélforgalmát. Ezek szerint ezen idő alatt 4 személy tévedt be a boltba, egyikük Ma felesége, egy teljesen átlagos külsejű, nehezen megállapítható korú dél-kínai asszony. Üzletének gyatra látogatottsága azért is volt csodálatra méltó, mert a helyi viszonyokhoz képest gondozott és tágas hatlakásos társasházban laktak, amit Ma aligha engedhetett volna meg magának az üzlete bevételéből. A nő, amennyire tudni lehet, nem űzött rendszeresen semmiféle foglalkozást, naponta többször felbukkant a boltban, ott is maradt hosszabb időre, nyilván az irodai adminisztrációt intézte és kiszolgálta a vevőket, akik nem léteztek.

Kivéve két férfit.

Jericho egy egész sor okból arra a következtetésre jutott, hogy Ma, ha nem is egyetlen, de mindenképpen vezető erőként állt a Kis Császárok Paradicsoma mögött. Miután a gyanúsítottak körét sikerült egy maroknyi gyermekgyalázóra leszűkítenie – akik aktuálisan a neten tomboltak vagy korábban tűntek fel –, figyelme Animal Ma Liping felé fordult. Ebben az esetben az ő és a hatóságok véleménye eltért egymástól. Míg Jericho az indítékok viharfelhőjét Sencsen felett látta tornyosulni, addig a rendőrség véleménye szerint Lancsou szmogos poklában gyűlt össze a legtöbb gyanús momentum, ennek eredményeképpen ott éppen ezekben az órákban razziát tartottak. Jericho nem kételkedett abban, hogy a rendőrök találnak majd néhány érdekességet, csak pont azt nem találják meg, amit keresnek. A Paradicsomban az állat, a kígyó uralkodott, Animal Ma – ebben biztos volt, de arra utasították, hogy egyelőre ne tegyen lépéseket.

Ezt a direktívát azonban a legkevésbé sem szándékozott figyelembe venni.

Attól eltekintve, hogy a dolog Ma keze nyomát viselte, Jericho elgondolkodott házassága tényállásán is. Semmi baja nem volt a megvilágosodással és az átalakulással, de Ma bizonyítottan homoszexuális volt, egy homokos pedofil. Az is feltűnő volt, hogy a férfiak, akik a boltjába mentek, csak órák múlva bukkantak megint elő. Harmadszor, semmi jele nem volt valamiféle nyitvatartási időnek, és végül jobb helyet kívánni sem lehetett volna a sötét üzletek intézésére, mint amilyen az elhagyatott kerékpárgyár volt. Az összes többi lakó melléképületekben lakott, közvetlen utcai kapcsolattal, így a belső udvarban Ma egyedüli lehetett: a néhány vevőt leszámítva oda csak ő lépett be.

Jericho még Sanghajból megbízta a nyomozót, hogy látogasson el a boltba, vegyen valami apróságot, lehetőleg olyasvalamit, amiből több is volt a raktáron. Így amikor Mát reggel a téren át követte, már ismerte az eladóteret. A gyár falainak árnyékában várt néhány percet, majd belépett a kapun, átment a poros udvaron, föllépett egy alacsony rámpán és bement a dugig tömött polcokkal és asztalokkal teli üzletbe. A pult mögött a tulaj foglalatoskodott egy ékszerrel. Az eladóteret egy gyöngyfüggöny választotta el egy szomszédos helyiségtől, fölötte videokamera.

–  Jó reggelt.

Ma fölnézett. A szarukeretes szemüveg mögött hatalmasnak tűnő szemei bizalmatlansággal vegyes érdeklőodéssel vizslatták a látogatót. Nem ismerte.

–  Úgy hallottam, önnek minden alkalomra van valamije – mondta Jericho

Ma vonakodott. Letette az ékszert, egy kopott, ócska holmit, és visszafogottan mosolygott.

–  Ha megkérdezhetem, ki mondta ezt?

–  Egy ismerősöm. Tegnap járt itt. Születésnapi ajándékra volt szüksége.

–  Tegnap... – törte a fejét Ma.

–  Egy sminkkészletet vásárolt. Art deco. Zöld, arany fekete. Egy tükör, egy púderdoboz.

–  Ja igen! – A bizalmatlanság eltűnt, helyét az élénk érdeklődés vette át. – Szép munka. Elégedett volt a hölgy?

–  A megajándékozott hölgy a feleségem – mondta Jericho. – Igen, nagyon meg volt elégedve.

–  Nagyszerű. Önért mit tehetek?

–  Emlékszik a dizájnra?

–  Természetesen.

–  Nos, ebből a szériából szeretne még valamit. Persze, ha van.

Ma szélesen vigyorgott, örült, hogy szolgálatára lehet, Jericho pedig a nyomozótól tudta, hogy a készletben volt még egy kefe és egy fésű. Sajátos járásával kijött a pult mögül, elővett egy kicsi létrát, az egyik polcokkal teli falhoz támasztotta és felmászott rá. A kefe és a fésű egy fiókban volt, meglehetősen magasan, tehát néhány pillanatra el volt foglalva, eközben Jericho gyorsan körülnézhetett. Az eladótér nemigen volt más, mint aminek kinézett: egy szecessziós pult, giccses és nyilvánvalóan másolat, mögötte himbálózott az alig átlátható elefántcsontszínű gyöngyfüggöny, ami mögött egy másik helyiség volt, talán egy iroda. A sok limlom között egy meglepően drágának tűnő számítógép volt a pulton, képernyőjét a fal felé fordították.

Ma Liping nyújtózkodott az áruért, majd körülményesen leemelte. Jericho nem lépett a pult mögé. Túlságosan nagy volt annak a veszélye, hogy a férfi éppen abban a pillanatban fordul felé. Ehelyett továbblépett a pult mentén, amíg a képernyő tükörképe egy üvegvitrinen meg nem jelent. A világos felület három részre volt osztva, az egyik részen írásjeleket látott, a másik kétharmadon képeket, amelyek megfigyelőokamerák perspektíváiból mutattak különféle helyiségeket. Anélkül, hogy a részleteket felismerte volna, Jericho tudta, hogy az egyik az eladótér, hiszen látta magát a tükörképen; a másik szoba homályos volt, kevés bútorral.

Talán a hátsó szoba?

–  Két igen szép darab – mondta Ma, lejött a létráról és letette elé a fésűt és a kefét. Jericho egymás után felemelte a tárgyakat, ujját értő módon végighúzta a sörtéken, megnézte a fogazatot. Miért kell Mának kamera a hátsó szobába? Egy udvari kamerának lenne értelme, de magát akarja nézni munka közben? Valószínűtlen. Vagy van még egy bejárat a másik szobába?

–  Az egyik fog kitört – állapította meg.

–  Antik darabok – hazudta Ma. – A tökéletlenség bája.

–  Mit kér érte?

Ma egy pimaszul magas összeget nevezett meg. Jericho egy nem kevésbé pimasz ajánlatot tett. Végül megegyeztek egy összegben, mely mindkettejük számára lehetővé tette, hogy megőrizzék méltóságukat.

–  Ha már itt tartunk – mondta Jericho –, még valami eszembe jutott.

Ma koponyájából azonnal kinőttek az éberség antennái.

–  A feleségemnek van egy nyaklánca – folytatta. – Bárcsak kiismerném magam az ékszerekben! Mindenképpen egy hozzáillő fülbevalót szeretnék vásárolni, de... na igen, azt gondoltam...

Némiképp tanácstalanul mutatott a pulton kiállított darabokra. Ma megnyugodott.

–  Tudok önnek mutatni néhányat – mondta.

–  Ó, attól tartok, a lánc nélkül mit sem érek vele – Jericho úgy tett, mintha gondolkodna. – Az a helyzet, hogy dolgom van, pedig ma este lenne ideális meglepnem őt.

–  Ha elhozná nekem a láncot...

–  Lehetetlen. Nincs időm. Vagyis, várjon csak... Van e-mail címe?

–  Persze.

–  Akkor minden a legnagyobb rendben – tett úgy Jericho, mintha nagyon megkönnyebbült volna. – Küldök önnek egy fotót, ön pedig megkeresi a hozzáillőt. Későobb aztán már csak érte kell jönnöm. Nagy szívességet tenne nekem.

–  Hm – harapdálta ajkát Ma. – Körülbelül mikor jönne?

–  Hát, ha én azt tudnám! Késő délután? Kora este?

–  Közben nekem is el kell mennem. Mondjuk, hattól? Akkor itt leszek egy jó órát.

Jericho hálát mímelve hagyta el az üzletet, elment kétutcányira parkoló bérkocsijához, majd egy jobb környéken keresett egy ékszerüzletet. Rövidesen talált is egyet, kérte, mutassák meg neki az olcsóbb nyakláncokat. Majd a mobiltelefonjával lefotózta az egyiket, a képet, mondta, elküldené a feleségének. Az autóba visszatérve írt Mának egy rövid e-mailt, és egy trójaival együtt csatolta a fotót. Amint Ma Liping megnyitja a mellékletet, az a kémprogramot a tudomásán kívül telepíti a merevlemezre, ahonnan az továbbítja a tartalmakat. Jericho nem számított arra, hogy Ma olyan ostoba lenne, hogy a kényes tartalmakat egy nyilvánosan hozzáférhető számítógépen tárolja, de ez nem is érdekelte.

Visszament a gyár közelébe és várt.

Ma röviddel egy után nyitotta meg a mellékletet, és a trójai azonnal megkezdte az adást. Jericho a mobiljához csatlakoztatott egy összehajtható képernyőt, amelyen élesen és részletesen láthatta a megfigyelőkamerák képeit, amelyek nagy látószögben vették környezetüket, csak sajnos hang nélkül. De nemsokára bebizonyosodott, hogy a második kamera valóban a hátsó szobát őrizte, hiszen Ma eltűnt az egyik ablakból, majd azonnal feltűnt a másikon: egy kredenchez ment és teát főzött.

Jericho a berendezést tanulmányozta. Egy otromba íróasztal forgószékkel, előtte kopott székek, amelyek minden látogatót kérelmező pozícióba kényszerítettek, néhány ferde polc, néhány csomag papír túlterhelt fénylemezeken, dossziék, egy vágógép és mindenféle szörnyűség: selyemvirágok és ipari gyártású Buddha-szobrok. Semmi nem engedett arra következtetni, hogy Ma törődött volna a meghittséggel: egyetlen kép sem törte meg a falak monotóniáját, sehol sem volt jele annak a szimbiotikus kötődésnek, amely arra utalt volna, hogy a kis keretből a házastársak egymást nézik munka közben.

Ma Liping boldog házasságban élne? Nevetséges.

Jericho pillantása az íróasztallal szemben egy keskeny, zárt ajtóra esett. Érdekes, de amikor Ma letette teáját és kinyitotta az ajtót, csupán csempéket, egy mosdót és egy tükröt pillantott meg. Nem telt el fél perc, és a férfi újra feltűnt, kezei a sliccén, s Jericho kénytelen volt tudomásul venni, hogy a vélt kijárat csupán egy vécé.

Miért kamerázta hát be Ma azt az átkozott szobát? Kit remélt ott látni, kitől tartott?

Jericho felsóhajtott. Egy órán keresztül maradt türelmes: tanúja volt, amint Ma a lánc képét szem előtt tartva elővette a többé-kevésbé hozzáillő fülbevalókat, és láthatta, amint egy váratlan vevő felbukkanásán felbuzdulva rásózott egy figyelemreméltóan ronda étkészletet a tudatlan áldozatra. Nézte, amint Ma üvegkancsókat políroz, közben egy zacskóból csilit evett, míg a nyelve égni nem kezdett. Három óra tájban az úgynevezett feleség lépett be az üzletbe. Azt gondolván, hogy senki sem figyeli őket, a meghitt házastársi viszonyban, amiben voltak, mégiscsak el lehetett volna várni egy csókot, az intimitás egy aprócska jelét. De úgy viselkedtek egymással, mint az idegenek, néhány percig beszélgettek, majd Ma bezárta a bejárati ajtót, megfordította a Nyitva/Zárva táblát, és mindketten bementek a hátsó szobába.

Ami ekkor következett, ahhoz nem volt szükség hangra.

Ma kinyitotta a vécét, beengedte a feleségét, még egyszer figyelmesen körbenézett minden irányba, és becsukta maga mögött az ajtót. Jericho izgatottan várt, de a pár nem jött elő. Két perc múlva sem bukkantak elő, 5 perc és 10 perc múlva sem. Csak egy félóra elteltével rohant ki hirtelen Ma az eladótérbe, ahol az üvegajtón túl egy férfi sziluettje bontakozott ki. Jericho megbabonázva bámulta a félig nyitva maradt vécét, igyekezett a tükörben valamit megpillantani, de a hely nem árulta el titkát. Időközben Ma beengedte a jövevényt, egy bikanyakú, kopaszra nyírt férfit bőrdzsekiben. Visszazárta az ajtót és a hátsó szobába mentek, s mindketten eltűntek az illemhelyen.

Hihetetlen. A trio infernal vagy szeretett szűk helyen mulatozni, vagy a vécé volt nagyobb, mint gondolta.

De vajon mit csinált a hármas?

Több mint másfél óra telt el. Öt után 10 perccel aztán megjelent a bőrdzsekis és az asszony az irodában, majd előorementek. Ezúttal a nő nyitotta ki az ajtót, ő engedte ki a kopaszt, vele együtt ő is kiment, de az ajtót gondosan bezárta. Ma nem jött elő. Jericho úgy vélte, pontosan 6 órától megint a vevőkre és a bevételre koncentrál, kifejezetten arra, hogy a nyakláncot kiegészítse a megfelelő fülbevalókkal, de addig ki tudja, miféle szörnyűségeket művel a pasas. Úgy vélte, időközben rájött, mi célt is szolgál az irodára felügyelő második kamera. Szem előtt tartva, hogy senki sem látja, amint eltűnik az illemhely csodálatos világában, Ma azt is el akarta kerülni, hogy valaki várjon rá, amikor visszatér. A kamera képét valószínűleg a vécén is látni lehetett.

Jericho eleget látott. A szemétládát meglepetésszerűen kellett rajtacsípnie, csakhogy vajon Ma felkészületlen volt? Volt-e valaha is felkészületlen?

Elpakolta mobilját a kabátjába, kiszállt, és a gyárig hátralévő néhány percnyi utat gyalog tette meg, miközben a fejét törte. Talán jobb lett volna, ha segítségül hívja a helyi hatóságokat, ám azok be akarták volna biztosítani magukat. Ha pedig megakadályozzák a nyomozásban, akkor Jericho ennyi erővel vissza is térhet Sanghajba, de ő szilárdan elhatározta, hogy végére jár a hátsó szoba misztériumának. Fegyvere, egy ultralapos Glock a szíve fölött lapult. Remélte, hogy nem kell használnia. Túl sok izzadságban és vérben töltött év volt már mögötte, túl sok operatív frontmunka, melynek során ő maga, az ellenfele vagy éppen mindketten orvosi ellátásra szorultak. Járomcsontja a földön, szájában a hemoglobin és a piszok íze – mindennek vége. Jericho nem akart többé harcolni. Nem vonzotta már a túlvilági alak csontos vigyora, aki eddig minden lövöldözésben részt vett, minden házat vele együtt rohamozott meg, minden pokoli helyre vele tartott, és anélkül, hogy bárkinek is az oldalára állt volna, mindig csak aratott. Utoljára még összeáll a halálfejűvel, a Kis Császárok Paradicsomában, reménykedve abban, hogy minden megbízhatatlansága ellenére sikerül a maga oldalára állítania.

Belépett a gyárudvarra, határozott léptekkel átment az udvaron és fellépett a rámpára. Amint az várható volt, a bolt tábláján az állt: zárva. Jericho csöngetett, hosszan és idegesítően, kíváncsian várva, hogy Ma kifárad-e a vécéből, vagy pedig halottnak tetteti magát. A harmadik csöngetés után szétnyílt a gyöngyfüggöny. Ma megfogyatkozott eleganciájával megkerülte a pultot, kinyitotta az ajtót és a dioptriáktól eltorzult tekintetét a békétlenkedőre vetette.

–  Nyilván az én hibám – mondta elfintorodva. – Úgy emlékeztem, 6 órát mondtam, de valószínűleg...

–  Azt is mondta – biztosította őt Jericho. – Sajnálom, de mégis korábban van szükségem a fülbevalóra, mint ahogy megbeszéltük. Kérem, bocsássa meg a makacsságomat. Nők – tárta szét karjait a tehetetlenség gesztusával. – Érti, ugye?

Ma kényszeredetten nevetett, oldalra lépett és beengedte.

–  Megmutatom, mit találtam önnek – mondta. – Bocsásson meg, hogy annyit várakoztattam, de...

–  Nekem kell bocsánatot kérnem.

–  Nem, semmi esetre sem. Vécén voltam. Na, nézzük csak.

Vécén? Jericho meglepődve állapította meg, hogy Ma megadta a végszót.

–  Nagyon kellemetlen – dadogta –, de...

Ma rábámult.

–  Használhatnám?

–  Használni?

–  A vécéjét – fűzte hozzá Jericho.

A férfi kezei kaparászva önálló életre keltek, fülbevalókat tologattak a szálkás bársonyalátéten. Köhögés tört fel a torkán, majd még egy.

Kicsi, nyálkás, megzavart állatok. Jericho előtt hirtelen egy ember formájú zsák horrorvíziója jelent meg, teli nyüzsgő, kitinpáncélos, csillogó férgekkel, ami Ma Liping derekát mozgatta és emberszerű gesztikulációt mímelt.

Animal Ma.

–  Persze. Jöjjön csak.

Félrehúzta a gyöngyfüggönyt, és Jericho belépett a hátsó szobába. A második kamera rávetette sötét szemét.

–  Mindenesetre előbb... – dadogott Ma. – Tudja, ilyesmire nem vagyok felkészülve. Várjon, kérem, egy pillanatig, szerzek tiszta törölközőt.

Elvezette Jerichót az íróasztalhoz, majd annyira nyitotta ki a vécéajtót, hogy éppen csak befért.

–  Egy pillanat, kérem.

Az ajtót bezárta maga után.

Jericho megragadta a kilincset és feltépte.

Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. Egy vécé, valóban, magas és szűk. A lámpa tejüvegjén döglött rovarok tetemei. A csempe néhány helyen lejött, penészes fúgák, a tükör piszkos és lepattogzott, rozsdabarna foltok a mosdóban, a megkönnyebbülés helye alig volt több egy lyuknál a padlóban. A hátsó falon egy szekrény, már amennyire egyáltalán falról lehetett beszélni, ugyanis félig nyitva állt; rejtett ajtó, amit Ma igyekezetében, hogy Jerichót kiszolgálja, elmulasztott becsukni.

Mindennek közepén Animal Ma Liping, aki úgy tűnt, ebben a pillanatban csupán mesterségesen felnagyított szeméből áll, illetve cipőtalpából, amely meglendült és fájdalmasan csapódott Jericho mellének.

Valami reccsent. A tüdejéből a rúgás minden levegőt kipréselt. A padlóra zuhant. Látta, amint a kínai felbukkan az ajtóban. Kirántotta a Glockot és célzott. A másik visszahőkölt, megfordult. Jericho talpra ugrott, de nem volt elég gyors, így a másik az átjárón túl eltűnt a sötétben. A hátsó fal ide-oda dülöngélt. Gondolkodás nélkül átrohant, majd tétovázva megállt egy lépcsőnél. Sajátos szag csapta meg az orrát, a doh és valami édes keveréke. A mélyben elhaltak Ma lépései, aztán minden elcsendesedett.

Nem kéne lemennie. Akármi legyen is a pincében, a vécé rejtélyét megoldotta. Ma csapdába került. A legjobb, ha hívja a rendőrséget, intézzék el ők, ő pedig megenged magának egy italt.

De ha Ma nem került csapdába?

Hány ki- és bejárata lehet a pincének?

Jericho a Paradicsomra gondolt. A World Wide Web organizmusán úgy terjedtek a pedofil oldalak, mint gennyesedő sebek, amelyekbe a társadalom a gyógyulás kilátása nélkül tartósan belebetegedett. A galádság, amellyel az „árut” alkuba bocsátották, példátlan volt. Ekkor a pincéből zajt hallott, egy kísértetiesen vékony hangot. Egy nyöszörgés, amely azonnal abba is maradt.

Utána semmi.

Döntött.

A fegyverét készenlétben tartva ereszkedett lassan lefelé. Különös, de úgy tűnt, mintha a csend minden lépéssel sűrűbb lenne, doh és rothadás által átjárt médiummá válna, a hangot elnyelő éterré. A bűz egyre intenzívebb lett. A lépcső kanyarodott egyet, továbbvezetett lefelé, majd egy rengeteg oszlop által tartott boltozatos helyiségbe torkollott. Jericho úgy lépett a sötét foltos padlóra, amilyen halkan csak tudott, összehúzta a szemét, de kitartott. Néhány oszlop közé drótháló volt kifeszítve, másokat deszkákkal kötöttek össze, szemlátomást ideiglenesen összetákolt kamrák, a lépcső aljáról nem lehetett megállapítani, hogy mit rejtettek. Ellenben a csarnok végében felfedezett valamit, ami felkeltette a figyelmét.

Egy filmstúdió.

Igen, pontosan az volt. Minél jobban megszokta szeme a homályt, annál egyértelműbbé vált, hogy ott hátul filmeket forgattak. A sötétségben az állványokon és a mennyezeten kikapcsolt fényszórók, összehajtható székek, és egy kamera tűntek elő. Úgy tűnt, a stúdiót részekre osztották, néhány helyen pedig felszerelték különféle eszközökkel, másutt csupasz volt – talán egy greenbox, hogy később virtuális díszleteket illeszthessenek be. Minden oldalról bebiztosítva magát haladt tovább, ágyacskákat ismert fel, bútorokat, játékokat, egy mesterséges tájat játszóházzal, mezőket és fákat, és egy boncasztalt, mint a patológián. Valami a földön nyugtalanító hasonlóságot mutatott egy láncfűrésszel. A mennyezetről ketrecek lógtak, körbevéve mindenféle eszközzel, volt valami, ami talán egy kis villamosszék lehetett, a falon különböző szerszámok, nem, nem szerszámok, hanem kések, fogók és kampók – egy kínzókamra.

Valahol ebben a bolondokházában bújt el Ma.

Jericho vadul kalapáló szívvel ment tovább, egyik lábát a másik elé helyezve, mintha jégen járna, amelyik bármelyik pillanatban beszakadhat alatta. Odaért a tömlöcökhöz. Megfordult.

Egy fiú nézett rá.

Meztelen volt és piszkos, talán ötéves, ha lehetett. Ujjacskáival a dróthálóba kapaszkodott, de tekintete apatikus volt, szinte élettelen, mint az olyan embereké, akik visszavonultak mélyen önmagukba. Jericho a másik oldalt is megnézte: két kislányt látott a szemben lévő ketrecben, szinte ruhátlanok voltak. Egyikük, nagyon kicsi még, a padlón hevert, nyilván aludt, másikuk, kicsit nagyobbacska, hátát a falnak vetve ült, kezében egy plüssállatot szorongatva. Letargikusan fordította meggyötört arcát Jericho felé, sötét, szomorú szemeit rámeresztve. Ekkor úgy tűnt, megértette: a férfi nem azok közé tartozik, akik normális esetben ide járnak.

Kinyitotta a száját.

Jericho a fejét rázta, ujját a szájára tette. A kislány bólintott. A fegyvert mereven maga elé tartva, folyamatosan körbepislantva egyre mélyebbre merészkedett a kis császárok poklába. Még több gyerek. Közülük csak kevés vett róla tudomást. A többieknek, akik felemelték fejüket, jelezte, hogy maradjanak csöndben. Ketrecről ketrecre borzalmasabb lett. Mocsok és pusztulás, apátia, félelem. Egy piszkos takarón csecsemő hevert. Valami sötét repült egy rácsnak és rátapadt, úgyhogy ösztönösen visszalépett és visszafojtotta a lélegzetét. Pontosan maga előtt vélte felfedezni az édeskés bűz eredetét. Legyek zümmögését hallotta, látta, amint valami végigszalad a padlón...

Szeme tágra nyílt, rosszul lett.

E pillanatnyi figyelmetlenség miatt elveszítette a kontrollt. Kaparászó lépések hangzottak, egy légáram érte a nyakát, valaki ráugrott, hátrarántotta, és érthetetlen szavakat rikoltozva ütötte-verte...

Egy nő!

Jericho megfeszítette izmait, könyökével néhányszor hátrafelé ütött. A támadó felüvöltött. Megfordult és felismerte: Ma felesége volt, vagy akárkiként is szerepelt ebben a rémálomban. Megragadta a nőt, nekinyomta az egyik oszlopnak és a halántékához szorította a Glock csövét. Hogy jött ide? Elmenni látta, de visszatérni nem. A pincének lenne még egy bejárata? Ma végül mégis megszökött előle?

Nem, az ő hibája volt! Figyelmetlen volt az autótól a gyárig tartó úton. Elmulasztotta, hogy ekkor is figyelje a számítógépét. Valamikor ekkor tért vissza, hogy...

Fájdalom!

A nő cipősarkát a lábába fúrta. Jericho visszakézből pofon vágta. A nő vadállatként kapálózott a szorításában. Jericho megragadta a nyakát és még erősebben szorította az oszlophoz. A nő rugdosott, majd meglepetésszerűen felhagyott minden ellenállással és gyűlölettel bámulta a férfit.

A nő szemében tükröződött, amit látott.

Felriadva engedte el, megfordult és látta, amint Ma groteszk tartásban vitorlázik a levegőben, éppen feléje, kinyújtott kezében óriási késsel. Nincs elég idő arra, hogy lelője, hogy elfusson, semmire nincs elég idő, csak...

Jericho lehajolt.

A kés lecsapott, fütyülve hasította ketté a levegőt és Ma feleségének a torkát, amiből mint szökőkútból spriccelt ki a vér. Ma a saját lendületétől egyensúlyát vesztve botladozott, vértől mocskos szemüvegén keresztül bámulta földre omló feleségét, és a karjaival kapálózott. Jericho a Glockkal a csuklójára ütött, a kés a földre hullott. Félrelökte, hasba, majd vállon rúgta Mát, hogy a pedofil orra esett. A férfi felnyögött és négykézlábra esett. Szemüvege lecsúszott az orráról. Félvakon tapogatózva tápászkodott fel, két kezét magasba emelve, tenyerét kifelé fordítva.

–  Fegyvertelen vagyok – gurgulázta. – Védtelen vagyok.

–  Látok itt még néhány védtelen embert – zihált Jericho, a Glockot ellenfelére irányítva. – No és? Segített ez rajtuk?

–  Jogaim vannak!

–  A gyerekeknek is voltak.

–  Ez egészen más. Maga úgysem értheti.

–  Nem is akarom megérteni.

–  Nem szabad bántania – rázta a fejét Ma. – Beteg vagyok, egy beteg ember. Nem lőhet le egy beteg embert.

Jericho egy pillanatra úgy megrökönyödött, hogy elfelejtett válaszolni. A fegyverével továbbra is sakkban tartva Mát látta, ahogy a férfi ajkai reszketnek.

–  Nem fog lőni – mondta Ma csipetnyi magabiztossággal.

Jericho hallgatott.

–  És tudja, miért nem? – szája vigyorra torzult. – Mert érzi. Maga is érzi. A bűvöletet. A szépséget. Ha érezhetné azt, amit én érzek, nem fenyegetne itt fegyverrel.

–  Gyerekeket gyilkoltok – mondta rekedten Jericho.

–  A társadalom, amit maga képvisel, oly képmutató. Maga is képmutató. Szánalomra méltó. Maga szegény kis rendőr a nyomorult kis világában. Tudja egyáltalán, hogy irigyli az olyan embereket, mint én vagyok? Mi a szabadságnak olyan fokát értük el, amiről maga csak álmodni képes.

–  Te disznó!

–  Mennyivel többek vagyunk maguknál!

Jericho felemelte a fegyvert. Ma azonnal reagált. Ijedten emelte magasba a kezét és ismét a fejét rázta.

–  Nem, nem teheti meg. Beteg vagyok. Nagyon beteg.

–  Igen, csak éppen nem kellett volna ez a szökési kísérlet.

–  Miféle szökési kísérlet?

–  Na, pont ez a mostani.

Ma pislogott.

–  De én nem menekülök.

–  De, menekül. Megpróbál lelépni. Ebben a pillanatban. Kényszerítve érzem magam...

–  Nem! Nem! Nem szabad megten...

Jericho a bal térdkalácsába lőtt. Ma felüvöltött, összecsuklott, aztán a padlón vonaglott és visított, mint akit karóba húztak. Jericho leengedte a pisztolyt és fáradtan ült le elé. Nyomorultul érezte magát. Kurva rosszul. Holtfáradt volt és ugyanakkor úgy érezte, soha többé nem tud elaludni.

–  Ezt nem szabad tennie! – bőgött Ma.

–  Ne próbáltál volna meg lelépni – mormogta Jericho. – Seggfej!

A rendőrségnek húsz egész percig tartott, míg a gyárba értek, ráadásul úgy kezelték őt, mintha ő is a vadállatok közé tartozna. Túlságosan is fáradt volt, hogy ezen bosszankodjék, csupán annyit hozott a rendőrök tudomására, hogy hivatali előmenetelük érdekében jól tennék, ha felhívnának egy bizonyos telefonszámot. A szolgálatban lévő felügyelő mogorva arcot vágva ment telefonálni, de megváltozott emberként tért vissza és a telefont szinte gyermeki félénkséggel nyújtotta felé.

–  Beszélni szeretnének önnel, Jericho úr.

Patrice Ho volt, magas rangú sanghaji rendőrbarátja. Az információért cserébe – miszerint a lancsoui razzia során lebuktattak egy pedofil kört, ám kapcsolatuk a Kis Császárok Paradicsomához nem volt bizonyítható – Jericho bearanyozta az estéjét a hírrel, hogy megtalálta a Paradicsomot és elintézte a kígyót.

–  Milyen kígyót? – kérdezte barátja elképedve.

–  Felejtsd el – válaszolta Jericho. – Amolyan keresztény cucc. Tudnál gondoskodni arról, hogy ne kelljen itt gyökeret vernem?

–  Tartozom neked egy szívességgel.

–  Szarok a szívességre. Egyszerűen vigyél ki innen.

Nem vágyott másra, mint hogy a gyárat és Sencsent mielőbb elhagyhassa. Hirtelenjében megkapta ugyan a mély tiszteletet, amelyet általában csupán népi hősök és nagyon népszerű bűunözők élvezhetnek, de csak este nyolc óra körül engedték útjára. A repülőtéren leadta bérkocsiját és felült az első sanghaji gépre, egy Mach-1-Csupaszárnyra, s a levegőben megnézte az üzeneteit.

Tu Tian kereste.

Visszahívta.

–  Ja, semmi különös – mondta Tu. – Csak azt akartam elmesélni, hogy a megfigyelésed sikerrel járt. A gonosz konkurencia elismerte az adatlopást. Kicsit elbeszélgettünk.

–  Príma – mondta Jericho különösebb lelkesedés nélkül. – No és mi sült ki a beszélgetésből?

–  Megígérték, hogy abbahagyják.

–  Más semmi?

–  Ez egy egész rakás. A magam részéről szintén megígértem, hogy abbahagyom.

–  Micsoda? – Jericho azt hitte, rosszul hall. Tu Tiant, akinek vállalkozásáról bebizonyosodott, hogy trójaiakkal támadták meg, fölháborodásában alig lehetett megfékezni. Nem sajnált volna semmiféle fáradságot, hogy – amint mondta – a rakás nyomorult döglegyet és csótányt, akik cégének titkaihoz nyúlni merészeltek, a kezei közé kaphassa. – Te is náluk...

–  Hisz nem tudhattam, kik azok.

–  És mi a különbség, kérlek szépen?

–  Igazad van, semmi – nevetett Tu, kiváló hangulatban. – Jössz holnapután golfozni? Meghívlak.

–  Kedves tőled, Tian, de... – forgatta szemét Jericho. – Eldönthetem később?

–  Mi van? Rossz a kedved?

A sanghaji kínaiak mások voltak. Közvetlenebbek, nyíltabbak. Szinte olaszosak, és Tu Tian volt talán a legolaszosabb sanghaji, nyugodtan elénekelhette volna a Nessun Dormát.

–  Őszintén szólva – sóhajtott Jericho – teljesen kész vagyok.

–  Őszintén szólva úgy is tűnsz – állapította meg Tu. – Mint egy felmosórongy. Ki kellene téged teríteni száradni. Mi van veled?

Mivel a kövér Tu minden egocentrizmusa ellenére azon kevesek közé tartozott, akiknek Jericho bepillantást engedett életébe, elmesélt neki mindent.

–  Öregem, öregem – ámuldozott Tu néhány másodpercnyi tiszteletteljes hallgatás után. – Hogy csináltad?

–  Épp most meséltem el.

–  Nem, arra gondoltam, miként bukkantál a nyomára? Honnan tudtad egyáltalán, hogy őo az?

–  Nem tudtam. Egyszerűen csak minden emellett szólt. Ma hiú, tudod. A weboldal több volt az előkészített szörnyűségek katalógusánál, ahol férfiak csecsemőkre másznak és nők kicsi fiúkkal csináltatják maguknak, mielőtt baltával nekik rontanának. A szokásos filmek és képsorozatok is megvoltak, de a holoszemüveget is föltehetted, hogy három dimenzióban láss mindent. Sok minden ment élőben, ami e fickóknak különös élvezetet okozott.

–  Undorító.

–  De mindenekelőtt volt egy chatszobájuk, a szeretők fóruma, ahol beszélgettek és dicsekedtek. Sőt, Second Life szekciójuk is volt, ahol virtuális identitást vehettél föl. Ma víziszellemként lépett föl, csak hát a legtöbb pedo nem ismeri ki magát az ilyesmiben. Inkább konvencionális habitusúak, ráadásul nem is pofáznak szívesen a mikrofonba, a hangtorzító ellenére sem. A szarságaikat inkább öregapók módjára legépelik a billentyűzeten, s persze Ma is szépen velük írogatott, rendesen produkálta magát. Tehát így jött az ötlet, hogy én is írjak néhány bejegyzést.

–  Gondolom, felfordult a gyomrod!

–  Van egy kapcsoló az agyamban, egy másik a gyomromban. Legtöbbször sikerül legalább az egyiket kikapcsolni.

–  És az előbb, a pincében?

–  Tian – sóhajtott Jericho. – Ha ez sikerült volna, akkor az egész szart nem mesélném el neked.

–  Oké. Tovább.

–  Tehát az oldal összes látogatója be van jelentkezve, Ma, a hiú disznó, persze szintén. Látogatónak álcázza magát, de észleled, hogy egyszerűen túl sokat tud, és hihetetlen közlésingere van. Gyanús lett, hogy ez a figura legalábbis a kezdeményezők egyike, majd egy idő után bizonyos lettem abban, hogy ő az. A bejegyzéseit előbb szemantikailag elemeztem, a kifejezések különlegességeit, a kedvelt idiómákat, a nyelvtant. A számítógép behatárolja a területet, de még mindig marad jó száz internet-pedofil. Ezért akkor elemzem a csávót, amikor a gépnél van, a gépelési ritmusa elárulja. Megközelítőleg pontosan. A végén négyen maradtak.

–  Egyikük Ma.

–  Igen.

–  És te meg vagy győződve arról, hogy ő az.

–  Ellentétben a rendőrséggel, igen. Ők persze arról vannak meggyőződve, hogy a négy közül Ma az egyetlen, aki nem lehet.

–  Ezért mentél hát egyedül. Hm – Tu tartott egy kis szünetet. -Minden tiszteletem az akciódé, de nem te mesélted nem is olyan régen, hogy az internetes profilkészítésben éppen az a kellemes, hogy az embernek csak a számítógépes vírusokkal kell verekednie?

–  Nem is akarok többé verekedni – mondta Jericho fáradtan. – Nem akarok több halott, megcsonkított, meggyalázott embert látni, nem akarok többé senkire sem lőni és azt sem akarom, hogy rám lőjenek. Elég volt, Tian.

–  Biztos vagy benne?

–  Holtbiztos. Ez volt az utolsó.

Otthonában – ami az adott esetben a kartondobozokat jelentette, amelyeket heteken keresztül pakolt és amelyek a különféle eszközökben konzervált életét most sajátos módon megőrizték, mintha egy lelet lenne, amit az eredeti csomagolásban kell visszaadni, tehát otthonában – Jerichót elfogta a félelem, hogy talán túlfeszítette a húrt.

A taxi röviddel 10 után tette ki a pudongi ház előtt, amit néhány napon belül elhagy, hogy új álomlakásába költözzön. De ahányszor csak lehunyta a szemét, az oszlásnak indult csecsemőt látta a kamrában, a gazemberek hadát, akik rámásztak, hogy használják a húsát. Látta, amint Ma kése suhan felé, újra átérezte a halálfélelem pillanatát egy filmszerű drámában, amit ezentúl majd szüntelenül vetítenek, úgyhogy attól félt, új otthona rémálomlakássá válik majd. Csupán a tapasztalat vigasztalta, hogy a gondolatok természetük szerint olyanok, mint a vonuló felhők: a képek egy idő után megkopnak, de addig még sokat és hosszan kínlódhat.

Bárcsak ne vállalta volna el ezt az átkozott megbízatást!

Hibás, kapcsolt. Valódi kétségbeesés rejlett a feltételes módban, az alternatív cselekvési módok kiagyalásában, amelyek persze nem voltak alternatívák, hiszen mindenkinek csak egy szabad útja volt. És még azt sem lehetett megmondani, hogy önszántából haladt-e végig rajta vagy hajtották, hogy az ember döntött-e vagy minden eldöntetett, ami felveti a kérdést, hogy ki által. Te jó ég! Az ember előre eldöntött folyamatok médiuma lenne? Volt választása, hogy elfogadja a megbízást? Persze, visszautasíthatta volna, de nem tette. Nem válik-e ezáltal a választásra vonatkozó összes elképzelés fölöslegessé? Volt-e más választása, mint hogy Joannát Sanghajba kövesse? Amelyik úton az ember elindul, azon megy, tehát nincs választás.

Olcsó felismerése a keserű igazságnak. Talán írnia kellene egy tanácsadókönyvet. A repülőtéri könyvesboltok tele voltak efféle tanácsadókkal. Már olyanokat is látott, amelyek a tanácsadóktól óvtak.

Hogyan lehet valaki egyszerre ennyire éber és ennyire fáradt?

Nem kell még valamit becsomagolnia?

Bekapcsolta a monitorfalat, talált egy dokumentumfilmet a BBC-n – a lakosság nagy részével ellentétben gond nélkül tudta fogni a legtöbb külföldi adót, legálisat és illegálisat – és keresett egy ládát, amire leülhet. Eleinte alig fogta fel, hogy miről is van szó, azután viszont érdekelni kezdte a dolog. Tökéletesen megfelelő. Kellemesen távol állt mindattól, amivel az utóbbi napokban kellett foglalkoznia.

–  Pontosan egy évvel ezelőtt – mondta a kommentátornő –, 2024. május 22-én az amerikai-kínai viszony drámai kiéleződése foglalkoztatta az ENSZ-közgyűlést, amely így vált ismertté...

A HOLDVÁLSÁG

Jericho hozott egy sört a hűtőbőol és visszaült a ládára. A felidézett dokumentumok az elmúlt nyár kísérteties eseményeit tárgyalták, de visszamentek két évvel korábbra, 2022-re, néhány hónappal azutánra, hogy az amerikai bázis elkezdett működni a Hold Északi-sarkán. Az Egyesült Államok akkoriban kezdte bányászni a Mare Imbriumban a hélium-3 nemesgázizotópot, amelynek olyan fejleményei lettek, amik addig inkább csak a gazdaságot rózsaszín szemüvegen keresztül látókat és a science-fiction-szerzőket foglalkoztatták. A Naprendszer kutatásában a Hold kétségtelenül különösen nagy szerephez jutott: ugródeszka a Marshoz, kutatási terület, teleszkopikus szem egészen az univerzum határáig. Tisztán gazdasági szempontból Luna olcsóbban megszerezhető volt Marsnál. Kevesebb üzemanyagra volt szükség ahhoz, hogy odajussanak – gyorsan el lehetett érni. A filozófusok a holdutazást a vállalkozás spirituális értékével igazolták, istenérveket vagy ellenérveket reméltek tőle, valamint általános betekintést a Homo sapiens jelentőségébe, mintha ehhez szükség volna egy 360 000 kilométerre lévő kőgolyóra.

Ugyanakkor a közös, törékeny otthonra tekintő távolságtartó szem számára támogatandónak tűnt a békés célokat szolgáló támaszpontok kialakítása. Csupán bolygónk kísérőjének gazdasági haszna volt kérdéses. Odafönn nem volt arany, nem voltak gyémántbányák, nem volt olaj. De még ha lett is volna, a költségek a kereskedelmi hasznot abszurd magasságokba kergették volna. „A Holdon és a Marson olyan erőforrásokat találunk majd, amelyek meghaladják képzelőerőnket és próbára teszik álmainkat”, mondta George W. Bush 2004-ben az alapítóatyák jövőbelátásával. Ez izgalmasan, naivul és kalandosan hangzott ugyan, de hát ki vette komolyan Busht. Akkoriban Amerika háborúkban aprózta el magát, a legjobb úton haladt, hogy gazdaságát és nemzetközi tekintélyét tönkretegye. Semmi nem lehetett volna elhibázottabb, mint az újjászületettek elképzelése az új Eldorádóról, ráadásul a NASA-nak nem is volt pénze.

És mégis...

Fölriadva Amerika kijelentésétől, hogy 2020-ig ismét űrhajósokat küld a Holdra, az egész világ hirtelen lázas iparkodásba kezdett. Akármit is lehet szerezni a Holdon, a terepet már nem akarták átengedni Amerikának. Ráadásul most már úgy tűnt, kevésbé zászló- és lábnyomszimbolikáról, sokkal inkább kőkemény gazdasági-hatalmi politikáról volt szó. Az Európai Űrkutatási Ügynökség, az ESA technológiai segítséget ajánlott. A Német Űrrepülési Központ, a DLR szerelmes lett a gondolatba, hogy saját holdbázist épít. Franciaország ESA-igáslova, az EADS francia megoldást preferált. Kínában felismerték, hogy a holdbéli bányászat néhány évtized múlva döntő jelentőségű lesz a nemzetgazdaság szempontjából, kiváltképp a hélium-3 bányászata. Ugyanezzel kacérkodott a Roskosmos és az orosz Energia Rocket and Space Corporation, akik a holdbázis megépítését 2015-re ígérték, mire fel India a szép nevű Chandrayaan-1 űrszondát lőtte fel a Hold körüli poláris pályára, hogy kiderüljön, használható-e. Figyelembe véve a Bush-doktrína egyértelmű mellékzöngéit, miszerint egyedül akarnak a dolognak nekivágni, az orosz és a kínai űrhajózási hatóságok összeültek, hogy vegyesvállalatokról beszélgessenek. A japán JAXA is aktív lett, tehát mindenki rendkívül sürgősnek találta, hogy udvaroljon Luna kisasszonynak, és a maga számára biztosítsa legendás kincseit, mintha elegendő lenne egyszerűen odarepülni, a cuccot kikaparni és hazai területek felett kidobni. Egyik előrejelzés merészebb volt a másiknál, míg Julian Orley tiszta vizet nem öntött a pohárba.

A világ leggazdagabb embere az amerikaiakkal állt össze.

Az eredmény, enyhén szólva, húsbavágó volt. Alig kezdődött el a nemzetek versenyfutása a Földön kívüli nyersanyagokért, Orley döntésének következményeként máris megszületett a nyertes. E döntést nem is annyira a szimpátia diktálta, sokkal inkább az, hogy a notóriusan merev NASA-nak mégiscsak több pénze és jobb infrastruktúrája volt, mint a többi űrhajós nemzetnek együttvéve. Talán Kínát leszámítva, ahol a kilencvenes években kozmikus magasságokba szándékoztak emelkedni: szerény önkritikával ugyan és akkora költségvetéssel, amelyik épphogy egytizede volt az amerikainak, de patriotizmustól és élénk világhatalmi törekvésektől feltüzelve. Időközben, miután 2014-től egy bizonyos Cseng Pang-vang elkezdte finanszírozni a kínai űrkutatást, a költségvetés majdnem elérte az igények szintjét. Most már csak a know-how hiányzott, és Peking igyekezett megoldást keresni a helyzetre.

Csenget, egy globálisan működő technológiai konszern főpapját – akinek legfőbb törekvése abban állt, hogy az Egyesült Államokat megelőzve repítse Kínát a Holdba és megkezdhesse a hélium-3 bányászatát – a média előszeretettel nevezte a Kelet Orley-jának. Valóban, a brithez tette hasonlóvá hihetetlen gazdagsága, ráadásul kiváló konstruktőrök és tudósok garmadájával rendelkezett. A Cseng-csoport lázasan dolgozott egy űrlift megvalósításán, jól tudva, hogy Orley is ezen fáradozik. Ám míg utóbbi elérte célját, addig Cseng nem tudta megoldani a problémát. Ehelyett a csoportnak sikerült építenie egy fúziós reaktort, de mégiscsak lemaradt, mert Orley modellje biztonságosabban és hatékonyabban működött. A párt ideges lett. Sürgették Csenget, hogy mutasson már fel sikert, legrosszabb esetben keresse fel a nagyorrút egy olyan ajánlattal, amit az nem utasíthat vissza. Az öreg Cseng elment tehát vacsorázni Orley-val, és közölte vele, hogy Peking mielőbbi együttműködést óhajt.

Orley azt válaszolta, hogy Peking kinyalhatja a seggét. De Cseng nem akar megosztani vele egy üveg csodálatos Tignanellót?

Miért ne osztanának meg mindent, kérdezte Cseng.

Mit?

Hát pénzt, sok pénzt. Hatalmat, tekintélyt és befolyást.

Pénze neki is van.

Igen, de Kína éhes és rendkívül motivált, sokkal inkább, mint az elpuhult és túlsúlyos Amerika, mely még mindig nem heverte ki a 2009-es válságot, így Orley tevékenysége mind a mai napig ingatag. Ha amerikaiakat kérdez a jövőről, 70%-uk valami iszonyatosan félelmeteset lát, miközben Kínában mindenki optimistán várja a holnapot.

Ez mind szép, mondta Orley, de talán ne térjenek át inkább az Ornellaiára.

Semmi sem segített. A hagyományos rakéta-technológiával történő bányászat gazdasági szempontból egészen bizonyosan nem érte meg, és a kínai űrkutatást deficitbe süllyesztette. De a párt toporzékoló gyermekként elhatározta, hogy pontosan ezt kell tenni, abban bízva, hogy Cseng és a China National Space Administration szellemi nagyságai belátható időn belül majd csak kimásznak a trutymóból. S mivel Amerikának nem voltak skrupulusai, bányagépeit a Holdnak pont abba a régiójába telepítette, amelyik az általános vélekedés szerint átlagon felüli hélium-3 hozammal rendelkezett, vagyis a Mare Imbrium határvidékére. Válaszul a kínaiak – óriási megerőltetéssel – is odaszállították egy mobil holdbázis elemeit a lánctalpas napkályhákkal együtt, közvetlenül a nemszeretem konkurencia tőszomszédságába, s 2023. március 2-án megkezdték a bányászatot. Amerika először csodálkozni, majd örülni látszott. Szívélyesen fogadták Kínát a Holdon, világörökségről és a népek közösségéről beszéltek, és nem törődtek különösebben a jövevények megható igyekezetével, hogy a holdporból kipréseljék jelentéktelen hélium-3 tartalmát.

Egészen 2024. május 9-ig.

Az előző hónapokban mindkét nemzet fokozatosan kiterjesztette a termelést. Ezen a napon meglehetősen kényes beszélgetés zajlott le az amerikai holdbázis és Houston között. Közvetlenül ezután az a riasztó hír érkezett a Fehér Házba, hogy kínai űurhajósok gépeikkel tudatosan és nyilvánvalóan szándékosan átlépték a bányahatárokat és amerikai területet annektáltak. Behívatták a kínai nagykövetet, Pekinget határsértéssel vádolták és követelték, hogy azonnal állítsák helyre a régi állapotokat. A Kommunista Párt megvizsgálta a tényállást és március 11-én azt nyilatkozta, hogy nem érzik magukat bűnösnek. Hivatalosan megállapított határok híján nem történhet határsértés. Washington egyébként is tudatában lehetne annak, mit gondol a világ arról, hogy Amerika általánosan a Világűregyezmény és különösen a Hold-egyezmény pontjait figyelmen kívül hagyva kész helyzetet teremtett! Hogyan jutott eszükbe olyan zavaros ötlet, hogy egy égitesten, amely nevezett szerződések értelmében senkinek sem a tulajdona, határokat húzzon? A sajnálatos vitát vajon valóban tovább akarják-e folytatni ahelyett, hogy megelégednének az amúgy is mindenki számára egyértelmű vezető szerepükkel?

Az amerikaiak úgy érezték, durván megsértették őket. A Hold messze volt, a Földön senki sem tudta pontosan megmondani, ki sétál kinek a területén, de a Holdbázis május 13-án azt jelentette, hogy elfogták Hua Livei kínai űrhajóst. A férfi bejelentés nélkül szaglászott az amerikai bányabázison, ami teljesen automatizált volt, tehát nem érvelhetett azzal, hogy csupán egy teára ugrott be, hogy a Hold időjárásáról fecsegjenek. Ráadásul Hua volt a kínai bázis parancsnoka, magas rangú, sokszorosan kitüntetett tiszt, akinek nem engedték, hogy előadja saját verzióját, nos, mindez nem segítette a helyzet enyhülését. Peking tombolt, a leghatározottabb tiltakozását fejezte ki. Az Állambiztonsági Minisztériumban egymást múlták felül annak a mártíriumnak a kiszínezésében, amelyet Hua szenved el a kies poláris bázison és azonnali szabadon bocsátását követelték. Az amerikaiak megtagadták, mire kínai kötelékek, immár hivatalosan, emberekkel megrakott járművekkel és bányarobotokkal amerikai területre vonultak – legalábbis efféle rémhírek terjengtek. De facto egyetlen szerencsétlen kis robot szerepelt a játékban, amelyik véletlenül nekiment egy amerikai gépnek és teljesen ronccsá ment. Emberekkel megrakott járművekről már csak azért sem lehetett szó, mivel csak néhány kínai Rover kószált magányosan a környéken. A rettegett kötelékek pedig pontosabb megfigyelés esetén nem voltak mások, mint a bázis maradék személyzete, két tanácstalan nő, akiknek a politikai erőfitogtatás kedvéért egy inváziót kellett eljátszaniuk, miközben az amerikai űrhajósok a sarki bázison nem értették, miért kellett elfogniuk szegény Huát, és mindent megtettek azért, hogy legalább jól érezze magát.

De a Földön ez senkit sem érdekelt.

Ehelyett exorcizáltnak hitt kísértetek próbálták egymást halálra ijeszteni: imperializmus kontra vörös áradat. Az izgalom bizonyos mértékig jogos volt. Valójában egyáltalán nem csak néhány asztronautáról vagy pár négyzetkilométernyi területről volt szó, hanem arról, ki az úr odafönn és ki lesz majd az úr, ha még több nemzet szándékozik birtokba venni a Holdat. Washington azonnal szankciókkal fenyegetett, kínai számlákat fagyasztott be, kínai hajókat akadályozott meg abban, hogy elhagyják az amerikai kikötőket, és kidobta a kínai nagykövetet. Válaszul Kína masszív ellenintézkedésekkel fenyegetett, ha a számlákat, a hajókat és Huát nem szabadítják fel. Amerika ragaszkodott a bocsánatkéréshez. Előtte semmiféle szabadságról nem lehet szó. Peking bejelentette, hogy megrohamozzák az amerikai állomást. Furcsa módon senki sem tette fel a kérdést, miként is fogják bevenni a teljességgel túlterhelt taikonauták a kietlen, dimbes-dombos Északi-sarkon a hatalmas, részben föld alatti bázist, ám miután Washington támadás esetére a kínai bányaállomás és kínai földi célpontok elleni katonai csapást helyezett kilátásba, már senkinek sem volt kedve megkérdezni.

A világ már félt.

Mindettől nem zavartatva, sőt, talán éppen motiválva a két vérig sértett szuperhatalom tovább csépelte egymást. Mindkettő azzal vádolta a másikat, hogy felfegyverkezik a világűrben és fegyvereket tárol a Holdon, úgyhogy a hírek tele voltak a Holdon zajló atomháború szimulációjával, s attól tartottak, ennek folytatása a Földön következik. Miközben a BBC felrobbanó űrállomások képeit mutatta – amelyek a fizika törvényeit vígan figyelmen kívül hagyva hallhatóan dörrentek –, a holdbázisok személyzetének megtiltották, hogy egymással beszéljenek. A végén már senki sem tudta, mit csinált a másik, és tulajdonképpen miről is volt szó, csupán tekintélyüket igyekeztek megóvni, míg az ENSZ úgy nem vélte, most már ideje lenne az egészet befejezni.

A diplomácia öreg gebéjét bekötötték az eltévedt kocsi elé, hogy kihúzza azt a szutyokból. Az Egyesült Nemzetek közgyűlése 2024. május 22-én ült össze. Kína arra utalt, hogy saját űrlift hiányában nem is tud fegyvereket szállítani a Holdra, ami ezzel szemben az amerikaiak számára könnyű feladat. Ergo őket kell agresszornak tekinteni: nyilvánvalóan fegyvereket tárolnak a Holdon, és ezzel ismételten megszegték a Világűregyezményt, de hát ez közismert. Ők maguk amúgy nem gondolnak a fegyverkezésre, de az állandó provokációk miatt kényszerítve érzik magukat, hogy elgondolkodjanak egy szerény kontingensről az önvédelem érdekében. Az amerikaiak hasonlóan nyilatkoztak: az agresszió a kínaiaktól indult, és ha valaha is fegyverkeznének az amerikaiak a Holdon, akkor csakis a teljességgel indokolatlan határsértés következményeképpen.

Nem sértett határt senki.

Na, szép. Nincs is senkinek fegyvere a Holdon.

De van.

Nincs.

De van.

Az ENSZ-főtitkár fáradt felháborodással elítélte a kínai eljárást, csakúgy, mint a kínai űrhajós elfogását. A világ békét akar. Ez igaz volt. Alapjában véve Peking és Washington sem áhított semmit jobban a békénél, csak hát a tekintély, a tekintély! Kína csak 2024. június 4-én engedett fogcsikorgatva, meg sem említve az ENSZ határozatát, amelynek hatalma, úgy tűnt, már szimbolikus jelleggel sem bír. Az igazság az volt, hogy a két nemzet egyike sem tudta, és nem is akarta megengedni magának a nyílt konfliktust. Kína visszavonult az amerikai területről, ami annyit jelentett, hogy a taikonauták elvontatták a tönkrement bányagépet. Hua kiszabadult, felszabadították a kínai számlákat és elengedték a hajókat, a nagykövetek pedig ismét elfoglalták állomáshelyüket. A helyzet azonban eleinte továbbra is fenyegetésektől és bizalmatlanságtól volt terhelt. A politika szintjén jégkorszak következett, és időnként a gazdaság is megfagyott. Julian Orley, aki holdbéli szállodáját 2024-ben akarta megnyitni, kénytelen volt az építkezést bizonytalan időre elhalasztani, és mindkét fél hélum-3-bányászata akadozott.

–  Az Egyesült Államok és Kína – mondta a kommentátornő komoly képpel – a vita kirobbanása után először csak 2024. november 10-én, a bangkoki világgazdasági csúcstalálkozón kezdett ismét párbeszédet, ami azóta békülékeny hangnemben folytatódik – a hangja vészjóslóvá, drámaivá vált. – A világ elkerülte az eszkalációt, hogy mennyivel, senki sem tudja. – Majd ismét szelídebben folytatta: – Az Egyesült Államok megígérte Kínának, hogy erőteljesebben kapcsolódhat a holdbázis infrastruktúrájához, új szerződéseket írtak alá a kölcsönös űrbeli segítségnyújtásról, a régiek hatályát kiterjesztették, az amerikaiak és kínaiak megegyeztek a vitás kereskedelmi kérdésekben. – Most már pozitív, optimista hangnemben, egy jóéjszakát-mosollyal fejezte be: – A hullámok elültek. Amilyen hévvel rontottak egymásnak, most ugyanúgy mutatják a jóakarat gesztusait. Ennek oka egészen egyszerű: gazdaságaik nem működnek egymás nélkül. A két kereskedelmi óriás, az Egyesült Államok és Kína összefonódása nem bírja el a háborút, az ellenségesnek vélt területen saját javaikat pusztítanák el. Félszívvel arról beszélnek, hogy a jövőben még szorosabban együttműködnek, miközben mindkét nagyhatalom bizonyára csak most igyekszik igazán megszerezni a Holdon az elsőséget. Az űrutazók világa most éppen Julian Orley találmányaival enyeleg, aki a napokban indult útnak a világűrbe illusztris, kiválasztott vendégek feltűnően nemzetközi csapatával. Talán azért, hogy átgondolja eddigi kizárólagos amerikai orientációját, vagy talán azért, hogy a távolból mutassa meg nekik, milyen kicsiny és törékeny is a bolygónk, ezáltal emlékeztetve őket arra, hogy egy háborúnak nem lehetnek nyertesei. Ezzel zárom a mai kiadást: jó éjszakát.

Jericho kiitta az utolsó csepp habot is az üvegből.

Különös egy faj ez az ember. A Holdba repül, és kisgyerekeket gyaláz meg.

Kikapcsolta a televíziót, félrerúgta a ládát és ágyba bújt, remélve, hogy el is tud aludni.

2025. május 21.

A LIFT

A BARLANG

–  A Stellar DOME-ot eredetileg a legmagasabb pontra terveztük, oda, ahol most a Kristálykupola található az étteremmel – magyarázta Lynn Orley, miközben a csoport élén keresztülhaladt a lounge-on. – Ám a sziget vizsgálatakor olyasvalamire bukkantunk, aminek hatására sutba vetettük addigi terveinket. A hegy olyan alternatívát kínált, amelyet mi aligha találhattunk volna ki.

Az Isla de las Estrellason töltendő harmadik, és egyben utolsó napjukon a csoport tagjaira a nagy kaland előjátéka várt. Lynn egy széles, zárt átjáróhoz vezette őoket a lobbi hátsó falánál.

–  Nyilván nem kerülte el senki figyelmét, hogy a Stellar Island Hotel egy vulkánra futott óceánjáró gőzöshöz hasonlít. Hivatalosan ez a vulkán már kialudt.

Észrevette, hogy néhányan kellemetlenül kezdik érezni magukat. Különösen Momoka Omura fantáziájában indultak meg a lávafolyamok a lounge-on keresztül, hogy az egész estét tönkretegyék.

–  A csúcson és a hegyoldalban enyhe a hőmérséklet. Kellemesen hűvös, élelmiszereket és italokat lehet ott tárolni. A pumpákat, generátorokat és a kiszolgáló létesítményeket, a mosodát, a házmesterlakást és efféléket is ott helyeztük el. Közvetlenül mögém – fordította meg a fejét – terveztük az irodákat. Elkezdtünk fúrni a sziklába, de már néhány méter után egy üregbe kerültünk, ami barlanggá szélesedett, és e barlang végében...

Lynn a tenyerét egy szkennerhez illesztette, az ajtószárnyak megnyíltak.

–  ...volt a Stellar Dome.

Durván megmunkált falakkal szegélyezett, meredek folyosó következett, ami az átjárón túl kanyart írt le, így nem lehetett látni, merre vezet. Lynn kíváncsiságot, izgatottságot és várakozást látott az arcokon. Csupán Momoka Omura tűnt úgy, mint aki elvesztette az érdeklődését: unatkozva bámulta a plafont, miután biztosították arról, hogy nem fog elégni a folyékony kőzetben.

–  Kérdések? – Lynn szája szegletében titokzatos mosoly jelent meg. – Na, akkor induljunk.

Természetesnek tűnő hangok kavalkádja vette őket körül. Ropogás, visszhang, suttogás, csöpögés, ráadásul pedig zenekari aláfestés teremtett időtől elrugaszkodott légkört. Lynn ötlete, hogy az emocionális feszültséget fokozza, de azért ne süllyedjen el a Disney-szerűségben, megtette a kellő hatást: az érzékelés határán hangulatot teremtő hangok komplikált technikai berendezéseket igényeltek, de az eredmény felülmúlt minden várakozást. Mögöttük becsukódtak az ajtószárnyak, elvágva őket a lobbi levegős, kényelmes atmoszférájától.

–  Ezt a szakaszt mi magunk építettük – magyarázta Lynn. – A kanyar után azonnal kezdődik a természetes rész. A barlangrendszer végigvonul a vulkán egész keleti oldalán, órákon át bolyonghatnának benne, de mi inkább lezártuk az átjárókat. Másként fennállna a veszély, hogy valaki elvész az Isla de las Estrellas szívében.

A kanyaron túl jócskán kiszélesedett a folyosó. Sötétebb lett. Árnyékok suhantak a bazalton, mintha fölriadt, idegenszerű állatok lennének, amelyek a turisták hordája elől keresnek menedéket. Lépéseik zaja úgy tűnt, mintha egyszerre előzné meg és követné őket.

–  Hogy keletkeznek az efféle barlangok? – húzta be a nyakát Bernard Tautou. – Láttam már néhányat, de mindig elfelejtettem megkérdezni.

–  Számos oka lehet. Feszültség a kőzetben, vízbefolyás, csuszamlások. A vulkánok porózus szerkezetűek, amikor kihűltek, gyakran maradtak üres terek. A mi esetünkben minden valószínűség szerint lávacsatornáról van szó.

–  Na, fasza – morogta Donoghue. – A lefolyóba kerültünk.

A folyosó kanyart írt le, összeszűkült, majd egy megközelítőleg kerek térré tágult. A falakon olyan festett vagy karcolt motívumokat lehetett látni, amelyek mintha az emberiség hajnalán keletkeztek volna. Bizarr élet bámulta a látogatót a félhomályból, szakadékmély szemek, szarvak és farkak, sisakszerű fejfedők, amelyekből antennaformájú kitüremkedések nőttek. Némely ruhadarab az űrruhákra emlékeztetett. Olyan lényeket is láthattak, amelyek, úgy tűnt, komplikált gépekkel nőttek össze. Egy hatalmas, négyszögletes reliefen egy emberszerű teremtést láttak, amint magzati pózban kezelt mindenféle kart és kapcsolót. A hang kísértetiessé vált.

–  Hátborzongató – sóhajtott Miranda Winter lelkesen.

–  Remélem is – vigyorgott Lynn. – Végül is az emberiség korai alkotókorszakának legrejtélyesebb tanúbizonyságait hoztuk el ide. Reprodukciókon, természetesen. A csíkos ruházatú figurákat például Ausztráliában találták, és a hagyomány szerint a két villámtestvért, Yagjabulát és Yabiringlt személyesítik meg. Néhány kutató asztronautáknak tartja őket. Mellettük az úgynevezett Marsisten, eredetileg egy 6 méter magas sziklarajz a Szaharában. Azokat a lényeket ott balra, amelyek köszöntésre emelik kezüket, Olaszországban találták.

–  No és ez itt? – Eva Borelius érdeklődve szemlélte a reliefet.

–  Ez a fő büszkeségünk! Egy maja alkotás. Pakal király sírlapja Palenque-ből, egy ősrégi piramisvárosból, a mexikói Chiapasból. Állítólag az uralkodót ábrázolja, amint alászáll a tágra nyitott szájú óriáskígyó által szimbolizált alvilágba – lépett mellé Lynn. – Mire ismer a képen?

–  Nehéz megmondani. Inkább olybá tűnik, mintha egy rakétában ülne.

–  Pontosan! – rikoltotta a hozzájuk csatlakozó Ögi. – És tudja mit? Ezt az értelmezést egy svájcinak köszönhetjük.

–  Ó!

–  Maga nem ismeri Erich von Dänikent?

–  Nem ő volt az a fantaszta? – mosolygott Borelius hűvösen. – Olyan figura, aki mindenütt földönkívülieket látott?

–  Ő egy látnok volt – javította ki Ögi. – Méghozzá egészen rendkívüli!

–  Bocsánat – köhécselt Karla Kramp. – De a maga látnokát rendszeresen megcáfolták.

–  Na és?

–  Csupán azt szeretném megérteni, hogy akkor miért is volt egészen rendkívüli.

–  Mit gondol, kedvesem, hányszor cáfolták meg a Bibliát? – harsogta Ögi. – Fantaszták nélkül a világ unalmasabb, átlagosabb és állottabb lenne. Kit érdekel, hogy igaza volt-e vagy sem! Miért kell, hogy valakinek mindig igaza legyen ahhoz, hogy rendkívüli lehessen?

–  Sajnálom, én orvos vagyok. Ha nekem nincs igazam, a pácienseim általában nem azt gondolják rólam, hogy rendkívüli vagyok.

–  Lynn, át tudnál jönni egy pillanatra? – szólt át Evelyn Chambers. – Honnan származik ez? Úgy néz ki, mintha repülne.

Könnyed beszélgetés bontakozott ki, a félműveltek kivirágoztak, a motívumokat pedig megcsodálták és megvitatták. Lynn magyarázatokkal és hipotézisekkel szolgált. A barlangban most először voltak látogatók. Terve, hogy az embereket prehisztorikus rajzokkal és szobrokkal készítse fel az elkövetkezendők misztériumára, tökéletesen bevált. Végül összetrombitálta a csoportot, kivezette őket a galériából a folyosó következő szakaszára, ami még meredekebb, még sötétebb volt...

És melegebb.

–  Mi ez a lárma? – csodálkozott Miranda Winter. – Puff, puff! Normális ez?

Valóban, a hegy mélyéből tompa pufogás keveredett a zenébe, félelmetes légkört teremtve. A szikla felett vöröses kipárolgások gőzölögtek.

–  Ott van valami – suttogta Aileen Donoghue. – Egy fény.

–  Hé, Lynn – nevetett Marc Edwards. – Hová vezet minket?

–  Már bizonyára jó mélyen vagyunk, nem? – szólalt meg először Rebecca Hsu. Megérkezése óta egyfolytában telefonált, és nem állt szóba senkivel.

–  Mintegy 80 méterre – mondta Lynn, majd kilépett egy újabb kanyar felé, ami a lobogó tűuz fényébe veszett.

–  Izgalmas – jegyezte meg O'Keefe.

–  Á, dehogy, tiszta színház – magyarázta Warren Locatelli lenézően. – Egy idegen világba lépünk be, azt akarja szuggerálni. A Föld belsejébe, egy idegen bolygó belsejébe, vagy valami efféle élvezet.

–  Várjuk ki a végét – mondta Lynn.

–  Na, mi a fene jöhet még? – igyekezett Momoka Omura megfosztani a helyzetet varázsától, noha hanghordozásából érezni lehetett, hogy a lávafolyamok újra megelevenedtek a gondolataiban. – Egy barlang, még egy barlang. Szuper.

A morgás és dörgés erősödött.

–  Tehát, én úgy érzem... – kezdte Evelyn Chambers, de nem fejezte be a mondatot, ehelyett annyit mondott: – Ó, istenem!

Túlmentek a kanyaron. Hirtelen egy hő-szörnyeteg támadta meg őket. A folyosó kiszélesedett, lüktető parázs fedte. Néhány vendég azonnal megállt, mások néhány lépésnyit előremerészkedtek. Jobboldalt megnyílt a szikla és bepillantást engedett egy óriási szomszédos csarnokba, amelyből a dörgés és dübörgés olyan hangerővel tört elő, hogy minden beszélgetést elnyomott. A kamrát félig forró és fortyogó, vörösessárga szökőkutakat lövellő ragyogó tó töltötte meg. A lassú folyamból bazalttűk meredtek a kupola teteje felé, ami az ellenfényben kísértetiesen vibrált. Lynn csendes örömmel tanulmányozta a félelmet, az ámulatot, a döbbenetet, és látta, amint Heidrun Ögi kezeit magasba emelve védekezik a hőség ellen. Úgy tűnt, mintha fehér haja és bőre lobogna. Amikor bizonytalanul közelebb lépett, egy pillanatra úgy nézett ki, mintha egyenesen a pokolból érkezett volna.

–  Mi a csoda az ott? – kérdezte hitetlenkedve.

–  Egy magmakamra – magyarázta Lynn a legteljesebb nyugalommal. – Egy raktár, amely a vulkánt olvadékokkal és gázokkal táplálja. Efféle kamrák képződnek, ha a földkéreg gyenge pontjain folyékony kőzet emelkedik fel a mélybőol. Amint a kamrában túlnyomás keletkezik, az olvadék utat tör magának felfelé, és bekövetkezik a kitörés.

–  De ön nem azt mondta, hogy a vulkán már kialudt? – csodálkozott Mukesh Nair.

–  Tulajdonképpen kialudt, igen.

Hirtelen mindenki összevissza kezdett beszélni. O'Keefe volt az első, aki gyanakodni kezdett. Egész idő alatt gondolkodott, magába mélyedt, az átjárónál elbarangolt, ügyelt a kellő távolságra, most viszont egyenesen előrement.

–  Hé, mon ami! – kiabált Tautou. – Meg ne perzselje a haját!

–  Pas de problem – fordult meg vigyorogva O'Keefe. – Aligha hinném, hogy bármi effélétől tartanunk kellene. Nem igaz, Lynn?

Kinyújtotta jobb kezét és az ujjaival megérintette a felszínt. Meleg, de nem forró. Teljesen sima. Egész tenyerét ráhelyezte és elismerően bólintott.

–  Mikor nézett ki utoljára így ez a hegy?

Lynn mosolygott.

–  A geológusok véleménye szerint valamivel több, mint 100 000 éve. De nem ennyire közel a felszínhez. A magmakamrák általában 25-30 kilométer mélyen rejlenek, és sokkal, de sokkal nagyobbak, mint ez.

–  Mindenesetre a legjobb holográfia, amit valaha is láttam.

–  Igyekszünk.

–  Egy holográfia? – visszhangozta Sushma.

–  Pontosabban holografikus projekciók összjátéka, zenével, színes fénnyel és fűtősugarakkal.

O'Keefe mellé lépett és ujjaival megütögette a vetítő képernyőjének felszínét, mintha fennállna a veszélye, hogy mégiscsak tévedett.

–  De tényleg teljesen olyan, mintha valódi lenne.

Most már mindannyian megtapogatták a képernyőt, majd tiszteletteljesen visszaléptek, ismét átadván magukat az illúziónak. Chuck Donoghue elfelejtett tréfálkozni, Locatelli pedig elfelejtett lenézően fecsegni. Még Momoka Omura is megbámulta a digitális lávafolyamot, és úgy tűnt, a hatása alá került.

–  Gyakorlatilag elértük a célunkat – mondta Lynn. – Néhány másodperc múlva beléphetnek a kamrába, de akkor már teljesen másképp fog kinézni. A távoli múltból átlépnek bolygónk jövőjébe, az emberiség jövőjébe.

Megnyomott egy sziklába rejtett kapcsolót. A folyosó végén megnyílt egy magas, függőleges hasadék. Tompa fény szűrődött ki belőle. A zene lendületesebbé vált, hatalmassá és misztikussá, a hasadék tágult és bepillantást engedett a mögötte elterülő csarnokba. Kinézetében és méreteiben meglehetősen pontosan megfelelt a holografikus ábrázolásnak, csak éppen nem láva örvénylett benne. Ehelyett egy merész ívű emelvény emelkedett a padló nélküli mélység fölé. Acéljáratok vezettek egymás fölé sorban elrendezett, kényelmesnek tűnő ülésekhez, amelyek szabadon lebegtek a szakadék felett. Középen egy áttetsző felület domborodott, legalább 1000 négyzetméter. Alsó része elveszett a fénytelen mélyben, a felső majdnem elérte a kupola tetejét, oldalai pedig jócskán túlnyúltak a széksorokon.

Az emelvényen egy férfi állt.

Középmagas volt, kissé köpcös, meglehetősen fiatalosan nézett ki, noha szakálla és hosszú, vállig érő haja erősen őszült már: a korábbi évek hamvasszőke tónusát már csak imitt-amott lehetett felismerni benne. Pólót, zakót, farmernadrágot és cowboycsizmát viselt. Ujjain gyűrűk díszelegtek. Szeme merészen csillogott, mosolya világítótoronyként ragyogott.

–  Végre itt vagytok! – kiáltotta Julian Orley. – Na, akkor rock and roll!

Tim félrehúzódott, miközben azt figyelte, ahogy apja a vendégeket hol kézszorítással, hol öleléssel köszönti, kapcsolatuk mélységétől függően. Julian, a nagy kommunikátor, amint kiveti a barátság hálóit. Annyira szeretett új emberekkel ismerkedni, hogy soha eszébe nem jutott, vajon ezek az emberek meg akarják-e ismerni őt. De éppen ez volt a vonzó benne: az ismerkedés fizikája ismeri a vonzást és a taszítást, de Julian vonzásköréből kikerülni gyakorlatilag lehetetlen volt. Miután bemutatták neki, az ember máris meleg meghittséget érzett. Két-három további alkalom, és már olyan közös idők emlékezetében lebegtek, amelyek nem is léteztek. Julian ezért nem tett sok mindent: nem jópofáskodott, nem gyakorolt be beszédeket a tükör előtt, egyszerűen magától értetődően abból indult ki, hogy a newtoni két test rendszerben ő a bolygó, nem pedig a hold.

–  Carl, öregem! De jó, hogy itt vagy!

–  Evelyn, csodásan nézel ki. Melyik idióta mondta, hogy a kör a legtökéletesebb forma?

–  Momoka, Warren. Isten hozott. Ja, igen, köszönöm a legutóbbi találkozást, már rég telefonálni akartam. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan jutottam haza.

–  Olympiada Rogasova! Oleg Rogasov! Hát nem csodálatos? Most találkozunk először, holnap viszont már együtt utazunk a Holdra?

–  Chucky, öregem, van számodra egy kurva jó viccem, de félre kell vonulnunk vele.

–  Hol van az én tündérkirálynőm? Heidrun! Végre megismerhetem a férjed. Megvette a Chagallt?... Persze, hogy tudom, ismerem minden szenvedélyét. Heidrun folyamatosan önről áradozik.

–  Finn, cimbora, ez most kemény lesz. Most föl kell menned, oda. Márpedig ez nem film!

–  Eva Borelius, Karla Kramp. Önöknek egészen különlegesen...

És így tovább.

Juliannak mindenki számára volt egy kedves szava, azután, amolyan meglógtam-ezektől-hozzátok vigyorral, Timhez és Amberhez lépett.

–  No és? Nektek hogy tetszik?

–  Szuper – mondta Amber és átölelte. – A magmakamra kész őrület.

–  Lynn ötlete – ragyogott Julian. Alig tudta úgy kiejteni a lánya nevét, hogy ne kezdjen sóhajtozva áradozni. – De ez még mind semmi! Várjátok csak ki a show-t.

–  Lynn egyre tökéletesebb – mondta Tim alig rejtett szarkazmussal.

–  Együtt találtuk ki a koncepciót, Lynn és én – Julian szokás szerint úgy tett, mintha nem érzékelte volna a harapós mellékzöngéi. -A barlang az Ég ajándéka, én mondom nektek. Ez a pár sor ülés talán úgy néz ki, mintha semmiség lenne, de már most 500 fizető vendéget tudunk megetetni a spektákulummal, s ha többen lesznek...

–  Azt gondoltam, a szállodában csak 300 vendég számára van hely.

–  Igaz, de a kapacitást gyakorlatilag megduplázhatjuk. 4-5 fedélzetet építünk még az óceánjárónkra, vagy Lynn épít még egyet. Nem gond. A lényeg, hogy összejöjjön a zsozsó egy második liftre.

–  A lényeg, hogy neked ne legyen semmi gondod.

Julian világoskék szemével végigmérte Timet.

–  Nincs is. Megbocsátotok? Szórakozzatok csak, majd később beszélünk... Ó, Madame Tautou!

Julian ide-oda ugrált vendégei között, egy mosoly itt, egy bók ott.

Közben magához húzta Lynnt és homlokon csókolta. Lynn mosolygott: büszkének és boldognak látszott. Amber a pezsgőojét szopogatta.

–  Lehetnél egy kicsit barátságosabb vele – mondta halkan.

–  Juliannel? – horkant fel Tim.

–  Na mégis, kivel?

–  És mégis, mi van, ha barátságosabb vagyok vele? Úgyis csak saját magára figyel.

–  Talán nekem lenne jobb.

Tim értetlenül bámulta.

–  Mi van? – húzta fel Amber a szemöldökét. – Nem értesz?

–  De, csak...

–  Úgy tűnik, mégsem. Elmagyarázom akkor másképp. Nincs kedvem az elkövetkezendő két hétben a fancsali képedet nézni, világos? Élvezni szeretném ezt az utazást, s jó lenne, ha te is élveznéd.

–  Amber...

–  Hagyd itt lenn a kételyeidet.

–  Nem kételyekről van szó, Az a helyzet, hogy...

–  Valamilyen helyzet mindig van.

–  De...

–  Nincs de. Ül és pacsit ad. Egy igent akarok hallani. Egyszerűen egy igent. Képes vagy rá?

Tim az ajkát harapdálta, majd vállat vont. Lynn ment el mellettük, őt Tautou-ék és Donoghue-ék követték. A nő rájuk kacsintott, halkan, kezét a szája előtt tartva suttogta:

–  Figyelem, titkos közlemény. Bizalmas információ, kizárólag családtagoknak. Nyolcadik sor, 32. és 33. hely. Onnan látni a legjobban.

Amber csatlakozott hozzájuk, és szó nélkül elindult az auditórium felé. Tim utána támolygott. Valaki hozzá lépett.

–  Ön Julian fia, ugye?

–  Igen.

–  Heidrun Ögi. A családja meglehetősen őrült. Úgy értem, ez rendben van, abszolút oké – tette hozzá, mivel nem kapott választ. – Szeretem az olyan embereket, akiknek van valamilyen beütésük. Messze érdekesebbek az összes többinél.

Tim megbámulta. Ettől a csontsápadt, violaszín szemű, hófehér sörényű nőtől minden mást várt volna, kelta varázsszavakat, földönkívüli dialektust, csak éppen nem egy ilyen tapintatlan kijelentést.

–  Aha – mondta.

–  Miféle őrült maga? Már ha Julianre üt.

–  Tehát őrültnek tartja az apámat?

–  Világos, ő egy zseni. Tehát őrültnek kell lennie.

Tim hallgatott. Miféle őrült maga? Jó kérdés. Nem, gondolta, milyen egy idióta feltételezés! Én vagyok az egyedüli a családban, aki határozottan nem őrült.

–  Na igen...

–  Látjuk még egymást – nevetett Heidrun, majd ujjaival integetve követte a joviális svájcit, aki nyilván a férje volt.

Tim némiképp elképedve tört utat a nyolcadik sor közepére, s helyet foglalt Amber mellett.

–  Kik ezek egyáltalán, ezek az Ögiék? – kérdezte.

Amber körülnézett:

–  A pasas az albínó nővel?

–  Ühüm.

–  Ragyogó párocska. A fickó egy Swiss Performance nevű cég tulajdonosa. Mindenféle brancsban van részesedésük, főként az építőiparban. Ha jól tudom, ő találta ki az első pontontelepeket Hollandia elöntött részén. Jelenleg épp Alberttel tárgyal, Monaco kettő miatt.

–  Monaco kettő?

–  Igen, képzeld el! Egy óriási, navigálható sziget. Nemrég láttam egy riportműsorban. Állítólag csakis olyan helyeken jár majd, ahol szép az idő.

–  Ögi nyilván ugyanolyan gyagyás, mint Julian.

–  Lehetséges. Amennyiben ő is filantróp. Szükséghelyzetben lévő művészeket, artistákat, cirkuszi embereket támogat, hátrányos helyzetű fiataloknak hoz létre oktatási intézményeket, múzeumokat szponzorál, futószalagon szállítja az adományokat. Tavaly vagyona jelentős részét adományozta a Bill & Melinda Gates Alapítványnak.

–  Honnan a fenéből tudod mindezt?

–  Többet kellene olvasnod a bulvársajtót.

–  Dehogy kell, amíg itt vagy te nekem. És Heidrun?

–  Hajaj – nevetett Amber mindentudó módjára. – Pikáns, pikáns! Ögi családja nem túl lelkes a románcuk miatt.

–  Világosíts fel.

–  Heidrun fotós. Tehetséges. Hírességeket és egyszerű embereket fényképez, fotóalbumokat adott ki vöröslámpás negyedekről. Vadabb éveiben annyira túlfeszíthette a húrt, hogy kidobták otthonról és kitagadták az örökségből. Tanulmányait erre sztriptíztáncosnői fizetéséből finanszírozta, később pedig pornószínésznő lett. Az évezred elején a svájci jó társaság kedvence lett. Azt hiszem, nem lehet rá azt mondani, hogy szürke egér.

–  Isten az atyám, tényleg nem.

–  Csak szépen előre nézz, Timmy. A tanulmányai befejezése után abbahagyta a pornózást, de a sztriptízt nem. Partikon, megnyitókon, csak az élvezet kedvéért csinálta tovább. Valami efféle helyen botlott Walóba, aki aztán segítette fotós pályafutását.

–  Amiért szépen feleségül is ment hozzá.

–  Heidrun nem egy számító természet.

–  Megható – mondta Tim, majd amikor folytatni akarta, kialudt a fény. Átmenet nélkül éjfekete sötétségben találták magukat. Megszólalt egy magányos hegedű. Lágy muzsika szőtt fátylat a sötétségbe, csillámló vonalakat, amelyek művészi struktúrákká álltak össze. A tér kékes fényben kezdett derengeni: egy titokzatos, alkonyati óceán. Látszólag nagy távolságból közeledett valami – az óriási konkáv üvegfalra vetített holográfia látványos eredményeképpen –, lüktetve, áttetszően: egy organikus űrhajó, árnyékszerű utasokkal.

–  Az élet – szólalt meg egy hang – a tengerben kezdődött.

Tim elfordította a fejét. Amber arca kísértetiesnek tűnt a kékes fényben. Elbűvölve figyelte, amint a sejt egyre nőtt, majd forogni kezdett. A hang az ősvizekről mesélt és a vegyi házasságokról, amelyek évmilliárdokkal ezelőtt köttettek. A magányos sejt a parttalan kékségben osztódni kezdett, a folyamat egyre gyorsabbá vált, egyre több sejt jött létre, majd hirtelen egy hosszú, kígyószerű valami jelent meg.

–  600 millió éve – mondta a hang – kezdődött a komplex, többsejtű élőlények korszaka.

A következő percekben lezajlott az evolúció. A mélynyomó hatása olyan meggyőző volt, hogy Tim akaratlanul is összerezzent, amikor egy tépőfogazatú, méteres szörnyeteg rontott rájuk éles karmokkal, majd hatalmas farkának egyetlen csapásával irányt változtatva végül mégsem őt ette meg, hanem egy vonagló trilobitát. A szemei előtt játszódott le a kambrium korszak, majd azt követte az ordovícium, a szilur és a devon. Mintha valaki egy geológiai távirányító keresőfunkcióját nyomta volna meg, az élet úgy nyüzsgött a kékségben, s mintegy bódulatban ment át mindenféle elképzelhető metamorfózison. Medúzák, férgek, lándzsahalak és rákok, óriásskorpiók, tintahalak, cápák és hüllők váltották egymást, egy kétéltűből szaurusz lett. A színtér átkerült a szárazföldre, ragyogó, kissé felhős ég lépett a tenger mélyének helyére. A mezozoikum Napja sütött le a hadroszauruszokra, a brachioszauruszokra, a tirannoszauruszokra és a raptorokra, mígnem a horizonton egy óriási meteorit tűnt fel, a pusztítás hullámait korbácsolva fel, amelyek elmosták az életet. A pokol digitális tökéletességgel száguldva közeledett, a jelenlévőknek elakadt a lélegzete. De amikor a por leülepedett, megpillanthatták az emlősök diadalmenetét, s mindannyian sértetlenül ültek székükön. Valami majomszerű lógott a nyáriasan zöld fákon, fölegyenesedett, átalakult reszkető előemberré, majd felfegyverkezett, felöltözött, megváltozott a tartása, lóra ült, autót vezetett, repülőgépre szállt, integetve lebegett egy űrállomáson, kilibbent egy nyíláson, de ahelyett, hogy a világűrbe került volna, ugrott egyet és újra elmerült az óceánban. Megint homályos kékség. A benne lebegő ember rájuk nevetett, és nekik is kedvük lett volna visszanevetni rá.

–  Azt mondják, a víz vonz bennünket, mert a vízből származunk és 70%-ban vízből vagyunk. Valóban, újra és újra visszatérünk eredetünkhöz. De eredetünk vajon egyes-egyedül a tengerben keresendő?

A kékség egy golyóvá sűrűsödött, majd egy aprócska vízcseppé zsugorodott a nagy fekete Semmiben.

–  Ha kezdeteinkhez akarunk visszamenni, sokkal messzebbre kell visszatekintenünk a múltban. Hiszen a víz, amely a Földnek több mint kétharmadát borítja, és amelyből mi vétettünk – a hang jelentőségteljes szünetet tartott – a világűrből jött.

Csend.

A vízcsepp fülsiketítő zenekari kísérettel hullott szét, milliószorosan csillogva, s hirtelen minden tele lett galaxisokkal, amelyek úgy sorakoztak, mint harmatcseppek a pókháló fonalán. Mintha űrhajóban ülnének, megközelítettek egy galaxist, bele is hatoltak, elhaladtak egy nap mellett, tovább a rendszer harmadik bolygója irányába, amíg az tüzes golyóként előttük nem állt, forró lávaóceánnal borítottan. Mindenféle égitest zuhant bele nagy zajt csapva, miközben a hang azt magyarázta, hogy a víz a meteoritokkal érkezett az űr mélyéből a Földre, a szerves kötések nagy számával egyetemben. Tanúi lehettek, amint a láva fölött egy második óceán képződött, ezúttal vízgőzből. A csúcspont akkor érkezett el, amikor egy a fiatal Földnél alig kisebb, Theia nevezetű óriási aszteroida közeledett. A magmakamra beleremegett az ütközésbe, minden irányba törmelékek repültek, de a Föld ezt is túlélte, tömegében megnövekedett és vízben gazdagabb lett, valamint birtokába került egy holdnak, amely törmelékdarabokból állt össze és rohamtempóban kerülgette a bolygót. A törmelékhullás alábbhagyott, óceánok és kontinensek keletkeztek. Julian halkan megszólalt Tim mellett:

–  Persze, marhaság, hogy a légüres térben zaj van. Lynn szeretett volna inkább a tényekhez ragaszkodni, de én úgy véltem, gondolnunk kell a gyerekekre.

–  Miféle gyerekekre? – suttogott Tim is. Csak most vette észre, hogy másik oldalán az apja ül.

–  Na, hát főként szülők fognak utazni a gyerekeikkel, hogy megmutassák nekik a világegyetem csodáit! Az egész show-val a gyerekeket és a fiatalokat céloztuk meg. Képzeld csak el, milyen lelkesek lesznek.

–  Így hát nem csak a tenger vonz minket – mondta éppen a hang –, tekintetünket egy még régebbi örökség irányítja a csillagok felé. Ha fölnézünk az éjszakai égboltra, furcsa és irritáló közelséget érzünk, szinte olyasmit, mint a honvágy, és nem találunk rá magyarázatot.

A virtuális űrhajó keresztülszelte az éppen létrejött atmoszférát és New Yorkban szállt le. Nagyon hatásos volt az éjszakai Manhattan a kivilágított Freedom Towerrel a meseszerű éjjeli égbolt alatt.

–  Pedig a válasz nyilvánvaló. Tulajdonképpeni otthonunk a világűr. Szigetlakók vagyunk. Amint a mindenkori ember nekivágott az ismeretlennek, hogy tudását és életterét tágítsa, úgy bújik meg a génjeinkben is a felfedező-hajlam. Föltekintünk a csillagokra és azt kérdezzük, vajon a mi technikai civilizációnknak miért ne sikerülne, amit a régi idők nomádjai a legegyszerűbb eszközökkel megoldottak – állatbőrből készült csónakokkal, hónapokig tartó vándorutakkal, dacolva széllel és viharral, egyedül kíváncsiságuktól, soha nem nyugvó felfedező szellemüktől, a megismerés óhajától, a megértés vágyától hajtva.

–  És most jövök én! – nyekkent egyet egy kis rakéta, majd bemászott a képbe és csettintett egyet az ujjával.

Az éjszakai New York csodás panorámaképe a csillagos égbolttal együtt eltűnt. Néhányan nevettek. A rakéta valóban viccesen nézett ki. Ezüstszínű volt, kövér és hegyes, egy űrhajó a képeskönyvekből négy uszonnyal, vadul kalimpáló karokkal és meglehetősen tréfás arccal.

–  A gyerekek imádni fogják – súgta Julian átszellemülten. – Rocky Rocket! Képregényeket csinálunk a fickóval, rajzfilmeket, plüssálla-tokat, a teljes palettát.

Tim éppen válaszolni akart, amikor látta, hogy az apja lép a rakéta mellé a fekete Semmiben. A virtuális Julian is farmert viselt, nyitott fehér inggel és ezüstös csillogású tornacipővel. Ujjain csillogtak a kötelező gyűrűk, amint a kis rakétát félrehessegette.

–  Neked most még semmi keresnivalód itt – mondta kitárt karokkal. – Jó estét, hölgyeim és uraim, Julian Orley vagyok. Üdvözlöm önöket a Stellar Dome-ban. Engedjék, meg, hogy elvigyem önöket egy utazásra...

–  Igen, méghozzá velem – trombitálta a kis rakéta; show-mester módjára jött vissza, ugyancsak kitárt karokkal, és térden, illetve hát azon, amit a rakéták térdnek neveznek, az előtérbe csúszott. – Velem, akivel minden elkezdődött...

Julian oldalra lökte a rakétát, de az elgáncsolta. Elkezdtek veszekedni, ki is vezesse az utazást az űrutazás történetébe, mígnem megegyeztek, Hogy közösen csinálják. Úgy tűnt, a közönség jól szórakozik, főként Chucky mindent betöltő kacaja dübörgött fel Rocky Rocket minden csínytevését követően. A következőkben ismét számos képet lehetett megcsodálni, például egy téglákból épült űrállomást Föld körüli pályán, amely, mint Julian elmesélte, az amerikai lelkész, Edward Everett Hale A téglahold című science-fiction elbeszéléséből való. Rocky Rocket egy csodálkozva leső kutyát varázsolt a keringési pályára és elmagyarázta, hogy ez az első szatellit. Ezután ismét változott a kép. Egy hatalmas ágyú jelent meg, melynek csöve a Baktérítőtől délre egy hegyen állt. Régies ruházatú emberek másztak be a lövedékbe, és az ágyú aztán az űrbe lőtte őket.

–  Nyolc évvel A téglahold megjelenése után, 1865-ben történt mindez. Jules Verne az Utazás a Holdba és az Utazás a Hold körül című regényeiben meglepő éleslátással ábrázolta az emberi űrutazás kezdeteit, mégha az ágyús megoldást már csak a távolság miatt sem lehetett volna megvalósítani. De a lövedéket mindenesetre Floridából, Tampa Townból lőtték ki, s most gondoljanak csak bele, hol is van a NASA központja! A történetben előforduló kutya sajnos valamikor kiesik az űrhajóból és rövid ideig körülötte kering – megvan tehát az első szatellit.

Rocky Rocket odavetett a megdöbbent kutyának egy csontot, amely után az hiába kapkodott, ennek következménye az lett, hogy a csont immár a kutya körül kezdett keringeni.

–  Regényekben és elbeszélésekben az emberek már korán elkezdtek arról elmélkedni, miként is utazhatnának a csillagokhoz, de egy mesterséges égitestet előoször az oroszoknak sikerült földközeli orbitális pályára juttatniuk. Pontosan 1957. október 4-én 22 óra 28 perc 34 másodperckor egy 84 kilogrammos alumíniumgolyót juttattak fel az űrbe 4 antennával, amelyek egy sor legendássá vált csipogást küldtek a földgolyón körbe: 15 és 7,5 méter hullámhosszú rádiójeleket. A Szputnyik-1-től elállt a világ lélegzete!

Az elkövetkezendő percekben a virtuális űrhajó ismét időgéppé alakult át. Sztrelka és Belka, a két kutya élénken ugatott a Szputnyik-5 fedélzetén. Alekszej Leonov kimerészkedett a kapszulájából és köldökzsinórjával csillagok közt született bébiként lebegett az űrben. Megismerhették Valentina Vlagyimirovna Tyereskovát, az első nőt az űrben, látták, amint 1969. július 20-án Neil Armstrong a Hold porában hagyja lábnyomát, és láttak különböző űrállomásokat keringeni a Föld körül. Űrrepülőgépek és Szojuz-kapszulák szállították a legénységet és a felszerelést az ISS-hez, az International Space station-höz, és Kína fellőtte első Hold-szondáját. A nemzetek vetélkedése újraéledt, az űrrepülőgépeket lassacskán kivonták a forgalomból, Oroszország a Szojuz-program továbbfejlesztésével szállt be a versenybe, és az ISS építkezéseihez immár Ares-rakéták repültek. Az Orion űrhajóval ismét emberek mentek a Holdra, az ESA egy Mars-repülés előkészületeibe vágott bele, Kína saját űrállomást kezdett építeni; gyakorlatilag mindenki arról álmodozott, hogy befolyást szerez a világűrben: Hold-utazásokról, Mars-repülésekről, ismeretlen galaxisok meghódításáról, „ahol ennek előtte ember még nem járt”, ahogyan egy korai science-fiction sorozatban olyan szépen mondták.

–  Csakhogy mindezen tervek – magyarázta Julian – abban a gyerekbetegségben szenvedtek, hogy az űrhajókat és űrállomásokat nem tudták úgy konstruálni, ahogyan kellett volna. Ez semmiképpen sem a konstruktőrök dilettantizmusának volt köszönhető, hanem két megváltoztathatatlan fizikai adottságnak: a légellenállásnak és a gravitációnak.

Ismét elkövetkezett Rocky Rocket nagy fellépése: egy stilizált földgolyón egyensúlyozott, ami fölött a távolban barátságos holdarc lógott. A Hold – egyértelműen nő, kráter-aknékkal, de mégis szép volt – Rockynak integetett, és olyan kacéran flörtölt a kis rakétával, hogy az fölálló heggyel kis szívecskéket küldött neki az éterben. Tim lejjebb csúszott az ülésén és áthajolt Julianhez.

–  Valóban gyerekeknek való – gúnyolódott csendesen.

–  Mi a bajod?

–  Némiképp fallikus az egész. Úgy értem, a Hold nő, Luna kisasz-szony tehát azt szeretné, ha megkettyintenék. Vagy nem?

–  A rakéták már csak fallikusak – mormogott Julian. – Véleményed szerint mit kellett volna tennünk? Lett volna férfi a Hold? Szívesebben látnál egy buzi Holdat? Én nem.

–  Nem erről beszélek.

–  Nem akarok buzi Holdat. Senki sem akar buzi Holdat. Vagy egy buzi rakétát, amelyiknek a segge izzik. Felejtsd el.

–  Nem is azt mondtam, hogy nekem nem tetszik. Csupán azt, hogy...

–  Mindig is aggodalmaskodó voltál, és az is maradsz.

Veszekedni pusztán a veszekedés kedvéért. Tim azon gondolkodott, vajon hogy fogják kibírni a következő két hetet. Közben Rocky Rocket telipakolta bőröndjét mindazzal, amire egy rakétának utazáskor szüksége van: szép rendben becsomagolt néhány asztronautát, a csomagot elsüllyesztette a gyomrában, majd csókokat dobálva egy csinos kis tűzsugarat bocsátott ki magából és a magasba ugrott. A Föld felszínéből azonnal kinyúlt tucatnyi kar és visszahúzta. Rocky, a legteljesebb mértékben elképedve, még egyszer próbálkozott, de lehetetlennek tűnt a bolygót elhagyni. Magasan fölötte a szerelemtől felizgatott Holdkisasszonyon a depresszió jelei mutatkoztak.

–  Ha valaki a magasba ugrik, 100%-os bizonyossággal visszaesik a földre – magyarázta Julian. – Az anyag nehézségi erővel rendelkezik. Minél nagyobb tömegű egy test, annál nagyobb a gravitációs mezője, amellyel a kisebb tárgyakat magához vonzza.

Egy almafa alatt szunyókálva megjelent Sir Isaac Newton, majd amikor egy alma a fejére esett, tudós ábrázattal ugrott lel:

–  Pontosan ugyanez a helyzet minden test égi mechanikájával is. Mivel nagyobb vagyok az almánál, azt gondolhatnánk, a gyümölcs az én személyes testiségemnek hódolt be. És valóban, nekem is van némi szerény kis gravitációs erőm. De a bolygónk tömegével összevetve az érett almákra gyakorolt hatásom csekély szerepet játszik. Valójában Földünk gravitációja az, amivel szemben e parányi almának nincs semmi esélye. Minél nagyobb erővel próbálnám visszahajítani a magasba, annál magasabbra repülne, de akármennyire erőlködnék is, mindig is szükségszerűen visszaesne a földre. Állításait bizonyítandó, Sir Isaac szorgalmasan hajigálta az almát az égbe, miközben izzadságát törölgette. – Láthatjuk, a Föld mindig megfogja az almát. Mennyi energiára lenne vajon szükség ahhoz, hogy egyenesen a világűrbe dobjam?

–  Köszönöm, Sir Isaac – vette át a szót Julian – Pontosan erről van szó. Ha a Földet mint egészet nézzük, hozzá képest egy rakéta sem lényegesen nagyobb egy almánál. Más szavakkal, szörnyen nagy az energiaigénye, hogy egyáltalán startolhasson. No és még több energiára van szüksége, hogy legyőzze a másik fékezőerőt, nevezetesen a légkörünket.

Rocky Rocket, belefáradva a kísérletezésbe, hogy égi szeretőjét elérhesse, egy óriási hordóhoz ment, ami az Üzemanyag feliratot viselte, telitankolta magát, hogy egészen formátlanná vált, és szemei is kiguvadtak. Mindazonáltal képes volt már egy oly hatalmas tűzsugarat kibocsátani, hogy megindult, egyre kisebb lett, végül eltűnt szem elől.

Julian mérleget vont:

–  Eltekintve attól, hogy a csillagközi űrhajók üzemanyagtartályának nagysága egy bizonyos méret után problémát jelentett, a 20. században minden egyes start rengeteg pénzbe is került. Az energia drága. Csak egyetlen kilogrammnyi anyag olyan repülősebességre való gyorsítása, amellyel kikerülhetett a Föld gravitációs mezőjéből, átlagban de facto 50000 dollárba került. Egyetlen kilogrammé! A komplett, telitankolt Apollo-11 rakéta, fedélzetén Armstronggal, Aldrinnal és Collinsszal, majdnem 3000 tonna volt! Tehát akármit is építettek be vagy vittek magukkal, az csillagászati összegekkel emelte a költségeket. Szinte elképzelhetetlen volt az űrhajókat megfelelően védelmezni a meteoritok, az űrszemét és a kozmikus sugárzás ellen. Hogyan is lehetett volna a nehéz páncélzatot fölvinni, amikor minden egyes korty ivóvíz, minden centiméternyi hely felboríthatta a költségvetést? Rendben van, néhány napig el lehet lenni többedmagunkkal egy szardíniásdobozban, no de ki akar ilyen körülmények között a Marsra repülni? A dolgokat tovább nehezítette, hogy egyre több ember vonta kétségbe az egésznek az értelmét, amikor is az emberiség többsége kevesebb mint egy dollárból élt naponta. Ezen megfontolásokból az afféle tervek, mint a Hold benépesítése és gazdasági kihasználása, vagy más bolygók meglátogatása, a valóságtól elrugaszkodottnak tűntek – Julian kis szünetet tartott. – Eközben a megoldás egész idő alatt ott hevert az asztalon! Egy tanulmány formájában, amelyet egy Konsztantyin Ciolkovszkij nevű orosz fizikus írt 1895-ben, 62 évvel a Szputnyik-1 startja előtt.

A virtuális színpadra egy élőhalott eleganciáját sugárzó, öreg, pókhálófrizurás, bozontos szakállú, nikkelszemüveges férfi lépett fel. Miközben beszélt, a Föld felszínéből egy bizarr rácsszerkezet nőtt ki.

–  Egy toronyra gondoltam – igézte meg Ciolkovszkij a hallgatóságát remegő kezekkel. – Az Eiffel-toronyhoz hasonlóra, csak sokkal magasabbra. Egészen a világűrig érne, egy hatalmas liftakna, aminek a tetejéről kábel lóg le a Földre. Úgy tűnt nekem, egy efféle szerkezettel lehetségesnek kell lennie objektumokat stabil földkörüli pályára állítani zajos, büdös, hatalmas és drága rakéták nélkül is. Az emelkedés során ezek az objektumok, amint kevésbé érvényesül a Föld gravitációs ereje, tangenciálisan gyorsulnak majd, amíg az energiájuk és sebességük elegendő nem lesz, hogy elérjék céljukat, vagyis huzamos ideig fenn maradhassanak 35 786 kilométeres magasságban.

–  Príma ötlet – visította a holdbéli kéjutazásáról éppen visszatérő Rocky Rocket, és körberöpködte a félig kész tornyot, mígnem az egyszerre csak összedőlt. Ciolkovszkij megremegett, elsápadt és megtért őseihez.

–  Hm – vonta meg a vállát sajnálkozva Julian. – Pontosan ez volt Ciolkovszkij tervének gyenge pontja. Egyetlen anyag sem tűnt elég stabilnak egy efféle építményhez. A toronynak elkerülhetetlenül össze kellett roppannia saját súlya alatt, vagy darabokra kellett esnie a rá ható erők miatt. Az ötlet csak az ötvenes években vált ismét népszerűvé, azzal a különbséggel, hogy ekkor egy szatellitet szándékoztak geostacionárius pályára állítani, és a madzagot onnan akarták a Földre lógatni.

–  Hmhm... bocs – köszörülte torkát Rocky Rocket.

–  Igen? Mi van?

–  Igen kínos, főnök, de... – a kis rakéta elpirult és zavartan kaparászott uszonyaival. – Mit is jelent tulajdonképpen az, hogy a geostacionárius?

Julian felnevetett.

–  Semmi baj. Sir Isaac, egy almát kérek.

–  Rendben, tudom – mondta Newton, és megint feldobott egy almát a levegőbe. Az alma ezúttal tempósan emelkedett és nem vacakolt azzal, hogy visszaessen.

–  Tekintsünk most el a Földtől és hasonló testektől, és akkor, ugye, nem hat nehézségi erő az almára. Annak az impulzusnak megfelelően, amelyet a mélyen tisztelt Sir Isaac Newton izmainak köszönhet, repülni és repülni fog anélkül, hogy valaha is megállna. Ezt az effektust nevezzük centrifugális vagy röpítő erőnek. Mármost, ha ismét hozzá képzeljük a Földet, akkor a már említett gravitáció vagy nehézségi erőo újból szerepet kap, bizonyos értelemben a centrifugális erő ellenében lép fel. Ha az alma már kellőképpen eltávolodott a Földtől, akkor annak már túl gyenge a nehézségi ereje, hogy magához vonzza, így az alma eltűnik a világűrben. Ha túl közel van, visszaesik. A geostacionárius pálya, röviden GEO, ott helyezkedik el, ahol a Föld vonzereje és a centrifugális erő kiegyenlíti egymást, pontosan 35 786 kilométer magasságban. Az alma onnan nem mehet tovább, nem is eshet vissza. Ehelyett örök időkre ott marad a GEO-ban, és közben a Földet a keringési sebességével szinkronban kerüli meg, amiért is úgy tűnik, mintha egy geostacionárius objektum mindig ugyanazon pont fölött állna.

Szemeik előtt a Föld keringett. Newton almája látszólag pontosan az Egyenlítő fölött állt, egy csendes-óceáni sziget felett. Persze valójában egyáltalán nem állt egy helyben, hanem a bolygó körül keringett óránként pontosan 11 070 kilométeres sebességgel, miközben alatta a Föld, az Egyenlítőnél mérve, 1674 kilométeres sebességgel forgott. A hatás megdöbbentő volt. A szatellit úgy helyezkedett el a sziget fölött, ahogy egy kerékpár kerekén a szelep: mindig a keréknek ugyanazon a pontján áll.

–  A geostacionárius pálya tehát ideális egy világűrlift számára. Egyrészt a stabil helyzetű legfelső emelet kialakítása, másrészt ezen emelet rögzített pozíciója miatt. Miután tehát eldőlt, hogy csupán egy 35 786 kilométer hosszú kábelt kell odaföntről leengedni és a Földön is rögzíteni, felvetődött a kérdés, mekkora terhelést is kell egy efféle kábelnek kibírnia. A legnagyobb feszültség a súlypontban, tehát magában a GEO-ban keletkezik majd, ami olyan kábelt feltételez, amelyik fölfelé vastagabb vagy legalábbis erősebb.

Ebben a pillanatban kifeszült egy kábel a sziget és a szatellit között, amivé az alma hirtelen átalakult. A kábel mentén kis kabinok haladtak fel és alá.

–  Ebben az összefüggésben felvetődött egy másik kérdés is. Miért ne hosszabbítsuk meg a kábelt a súlyponton túl is? Emlékezzünk csak: a geostacionárius pályán a gravitáció és a centrifugális erő kiegyenlítik egymást. Ezen túl az erőviszonyok már a centrifugális erő számára kedveznek. Egy járműnek, amelyik a Földről a kábelen a magasba mászik, már csak egy csipetnyi energiára lenne szüksége, hogy a magasba katapultáljon. A növekvő magassággal a gravitációs erő egyre gyengül a centrifugális erővel szemben, tehát egyre kevesebb energiára van szüksége, a geostacionárius pályán pedig gyakorlatilag már semennyire. Tehát ha elképzeljük, hogy a kábelt 143 000 kilométer magasságig meghosszabbítjuk, akkor a jármű ki tudna röppenni a geostacionárius pályáról, folyamatosan gyorsulna, és ráadásul még energiát is nyerne. Tökéletes ugródeszka a csillagközi utazásokhoz, mondjuk, a Marsra.

A kabinok most építőelemeket szállítottak a röppályára, amelyekből egy űrállomás állt össze. Rocky Rocket szemmel láthatóan beleizzadt a munkába.

–  Így vagy úgy, egy világűrlift előnyei teljesen kézenfekvőek. Egy kiló hasznos teher majdnem 36 000 kilométer magasba juttatásához most már nem 50 000 dollárt, hanem csupán 200-at kellett letenni az asztalra, ráadásul a liftet az év 365 napján folyamatosan lehetett használni. Hirtelenjében problémamentessé vált a gigantikus űrállomások és a kellőképpen páncélozott űrhajók megépítése. A világűr benépesítése elérhető közelségbe került. A brit science-fiction-szerző, Arthur C. Clarke Az éden szökőkútjai című regényében meg is írta az efféle világűrliftek építését.

–  De miért kell ezt a cuccot feltétlenül az Egyenlítőnél megépíteni? – lihegett Rocky Rocket izzadságot törölgetve a csúcsáról. – Miért nem az Északi-sarkon vagy a Déli-sarkon, ahol kellemesen hűvös az idő? És miért pont a hülye tenger kellős közepén, miért nem, mondjuk például – szemei szikráztak, táncolni kezdett és ujjaival csettintett –, Las Vegasban?

–  Nem vagyok biztos abban, hogy valóban a pingvinektől szeretnél a csillagokba indulni – válaszolt Julian szkeptikusan –, de nem is lehetne. Csak az Egyenlítőnél tudod a Föld forgását kihasználni, hogy elérd a centrifugális erő maximumát. A geostacionárius objektumok csak ott működhetnek. – Egy pillanatra elgondolkodott. Támadt egy ötlete. – Figyelj csak, elmagyarázom. Képzeld el, hogy kalapácsvető vagy.

Úgy tűnt, a kis rakétának tetszik az ötlet. Megdöngette mellét és megfeszítette izmait.

–  Hol a kalapács? – visította. – Ide vele!

–  Már régen nem kalapácsot használnak, te fajankó, csak úgy nevezik. A kalapács ma már egy acélzsinórra erősített fémgolyó. – Julian a semmiből elővarázsolt egyet, majd a fogantyúját Rocky kezébe nyomta. – Most pedig kinyújtott karral forogj a tengelyed körül.

–  Minek?

–  Hogy felgyorsítsd a kalapácsot. Körözz vele.

–  Nehéz dög – nyögdécselt Rocky az acélzsinórt húzogatva. Majd egyre gyorsabban forogni kezdett saját maga körül. A zsinór kiegyenesedett, a golyó felemelkedett és vízszintesbe állt.

–  Eldobhatom? – sóhajtozott Rocky.

–  Mindjárt. Most azt kell elképzelned, hogy nem Rocky vagy, hanem a Föld. A fejed az Északi-sark, a lábad a Déli-sark. Közöttük húzódik a tengely, amely körül forogsz. Ezek szerint tehát mi a tested közepe?

–  Hah! Na mi? Természetesen az Egyenlítő.

–  Brávó.

–  Eldobhatom végre?

–  Várj! A tested közepétől, tehát az Egyenlítőtől a kalapács kifelé mozog, a centrifugális erő miatt kifeszül, ahogyan a világűrlift kábelének is feszesnek kell lennie.

–  Értem. Dobhatom?

–  Még egy pillanat! A két kezed most bizonyos értelemben a mi szigetünk a Csendes-óceánban, a fémgolyó pedig a szatellit, illetve az űrállomás geostacionárius pályán. Világos?

–  Világos.

–  Rendben. Most pedig emeld fel a karod!

–  He?

–  Csak rajta. Emeld a karodat! Forogj tovább, de emeld a karod magasan a fejed fölé.

Rocky követte az utasítást. Az acéldrót rohamosan vesztett a feszességéből, a golyó pedig a kis rakétára zuhant, aki támolyogni kezdett, majd a földre zuhant.

–  Úgy véled, megértetted az elvet? – kérdezte Julian együttérzően.

Rocky némán lengetett egy fehér zászlót.

–  Akkor ezt tisztáztuk. Gyakorlatilag az Egyenlítő bármely pontja alkalmas a világűrlift megépítéséhez, de azért néhány szempontot figyelembe kell venni. A földi horgonynak, úgymond a földszintnek olyan helyen kell lennie, ahol nincsenek viharok, nincs erős szél, nincsenek elektromos kisülések, nincs repülőgép-forgalom és az égbolt általában felhőtlen. Efféle helyek főként a Csendes-óceánon vannak. Az egyik ilyen hely Ecuadortól nyugatra fekszik 550 kilométerre, épp ahol most tartózkodunk: az Isla de las Estrellas!

Julian hirtelen a Stellar Island Hotel teraszán termett. Messze a távolban látszódott az úszó platform és a két kábel, amelyek a világűr-pályaudvar belsejéből a végtelen kékségbe nyúltak fel.

–  Amint önök is látják, nem egy, hanem két liftet építettünk. Két kábel indul párhuzamosan az űrbe. De még néhány évvel ezelőtt is kétségesnek tűnt, hogy ezt a látványt valaha is megpillanthatjuk-e. Az Orley Enterprises kutatómunkája nélkül a megoldásra még évtizedekig kellett volna várni, s mindaz, amit önök itt látnak – tárta szélesre karját Julian –, nem lenne.

Az illúzió eltűnt. Julian biblikus feketeségben lebegett.

–  A problémát az jelentette, hogy találnunk kellett egy olyan anyagot, amiből szőni lehet egy 35 786 kilométer hosszú fonalat. Ultrakönnyűnek és ultrastabilnak kellett lennie. Az acél szóba se jöhetett. Még a legkiválóbb acélkábel is összeomlana a saját súlya alatt 30-40 kilométer után. Mindenféle műanyagot megvizsgáltunk, majd rögtön el is vetettük őket. A pókfonalra is gondoltunk, végül is a terhelhetősége négyszerese az acélénak, de még a pókfonalból készült kábel sem érte volna el a kellő szilárdságot, arról nem is beszélve, hogy a 35 786 kilométernyi kábelhez átkozottul sok pókra lett volna szükség. Kétségbeejtő! A horgonyállomás, az űrállomás, a kabinok, minden kivitelezhetőnek tűnt. Az egész koncepciót csupán a kábel veszélyeztette – mígnem az évezred elején ismertté nem vált egy forradalmian új anyag, a szén nanocső.

A feketeségben egy fénylő, háromdimenziós rácsszerkezet kezdett forogni. A formája a varsára emlékeztetett, amivel a halakat fogják.

–  Ez az anyag valójában több tízezerszer vékonyabb az emberi hajszálnál. Egy parányi cső, ami likacsos elrendezésű szénatomokból áll. E csövek legkisebbjének átmérője nem éri el még az egy nanométert sem. Sűrűségük hatoda az acélénak, ezért igen könnyűek, ugyanakkor szakítószilárdságuk 45 gigapascal, amihez képest az acél a maga 2 gigapascaljával olybá tűnik, mint a morzsálódó keksz. Idővel sikerült a csöveket nyalábba fogni és fonallá szőni. Cambridge-i kutatók 2004-ben létrehoztak egy 100 méter hosszúságú fonalat. Mégis kérdésesnek tűnt, hogy az efféle fonalakból nagyobb struktúrák is előállíthatók-e, már csak azért is, mert kísérletek bizonyították, hogy a fonalak szakítószilárdsága az egyes csövekhez képest drámaian csökken. Valami szövethiba volt ez, a hiányzó szénatomoknak köszönhetően, ráadásul a szén, ugye, oxidálódik is. Erodálódik, tehát a szálaknak védőrétegre van szükségük.

Julian tartott egy kis szünetet.

–  Az Orley Enterprises sok év munkáját fektette annak a kérdésnek a megoldásába, hogy miként is lehetne e hibát megszüntetni. A megoldásra 2012-ben találtunk rá. Nem csupán a hiányzó atomokat tudtuk pótolni, hanem ezenfelül keresztkötésekkel elértük azt is, hogy a szálak szakítószilárdsága 65 gigapascalra növekedjen! Sikerült védőréteggel ellátnunk, hogy védve legyen a meteoritokkal, az űrszeméttel, a saját szerkezetbeli ingadozásával és az oxigénatomok roncsoló hatásával szemben. Egy méter szélesség esetén laposabbak az emberi hajnál, úgyhogy oldalról szemlélve mintha eltűnnének. Ahol végük van, azaz 143 000 kilométernyi távolságban, egy kis aszteroidához rögzítettük őket, amely mintegy ellensúlyként szolgál. A jövőben ezen a pályán az űrhajókat oly módon gyorsítjuk fel, hogy említésre méltó energiaigény nélkül elrepülhetnek a Marsig, vagy akár még tovább. – Felnevetett. – A geostacionárius pályán pedig építettünk egy űrállomást. Ez az OSS, az Orley Space Station, ami a világűrlifttel három óra alatt elérhető. Kutatóállomás, világűr-pályaudvar és űrhajógyár! Minden Holdra repülő űrhajó innen indul, utassal vagy utas nélkül. A sűrített hélium-3 a holdbéli bányákból az OSS-re kerül, onnan az űrlift szállítja tovább a Földre, tehát a vízió, hogy 10 milliárd embert korlátlanul tiszta és hozzáférhető energiával lássunk el, mindennap közelebb kerül a megvalósuláshoz. Azt is mondhatjuk, hogy a hélium-3 követte a fosszilis tüzelőanyagok korszakát, hiszen az Orley Enterprises már piacképessé fejlesztette a megfelelő fúziós reaktorokat. Az olaj és a gáz jelentősége drámai csökkenésnek indult. Otthonunk kifosztása a vége felé közeleg. Az olajért vívott háborúkat a múlt részének tekinthetjük. Mindez nem lett volna lehetséges az űrlift megalkotása nélkül, de mi végigálmodtuk Konsztantyin Ciolkovszkij álmát... és meg is valósítottuk.

A következő pillanatban újra megjelent minden, a terasz, az Isla de las Estrellas lankái, a tengerben úszó platform. Julian Orley, lobogó üstökkel és szikrázó szemekkel tárta ég felé a karját, mintha éppen a tizenegyedik parancsolatot hallgatná.

–  20 évvel ezelőtt, amikor az Orley Enterprises belefogott az űrlift konstrukciójának megalkotásába, megígértem a világnak, hogy a jövőben építek egyet. Abban a jövőoben, amelyről szüleink és nagyszüleink álmodni sem mertek. A legszebb jövőben, ami a Földön valaha is létezett. Meg is építettük! Néhány nap múlva elutaznak a lifttel az OSS-re. A Földet, a mi nagyszerű, csodaszép otthonunkat az űrből láthatják... és ámulva vethetik pillantásukat a csillagok, azaz jövőbeli otthonunk felé.

Drámai zenei aláfestéssel a vörösen megvilágított oszlopon két ragyogó kabin indult a tengeri platform henger alakú épületéből az ég felé. Julian fejét hátrahajtva követte őket pillantásával.

–  Üdvözlöm önöket – mondta – a jövőben.

ANCHORAGE, ALASZKA,

EGYESÜLT ÁLLAMOK

Jaj, már megint, gondolta Gerald Palstein. Immár negyedszer ugyanaz a szemrehányás, ugyanaz a kérdés.

–  Nem lett volna egyszerűbb, Mr. Palstein, azokat az embereket, akiket most elbocsátani kényszerül, eleve másutt foglalkoztatni ahelyett, hogy a Föld utolsó intakt ökoszisztémáit aláássák az olaj megszállott keresésében? Nem volt súlyos hiba az ön részlegétől, hogy a létesítményt egyáltalán megépítették, mintha olyan energiahordozók, mint a hélium-3 és a napenergia egyáltalán nem is léteznének?

Bizalmatlanság, értetlenség, rosszindulat. A sajtókonferencia, amelyet az EMCO hívott össze az alaszkai projekt befejezése alkalmából, bírósághoz kezdett hasonlítani, és ő lett a bűnbak. Palstein megpróbálta elrejteni fáradtságát.

–  Akkori szempontok szerint igenis felelősségteljesen cselekedtünk – válaszolta. – A hélium-3 2015-ben még csak lehetőség volt, ami a csillagokban rejtőzött, a szó szoros értelmében. Az Amerikai Egyesült Államok energiapolitikáját nem lehetett egyetlen zseniális technológiai lépés lehetőségére építeni...

–  Amiben most önök is részesedni óhajtanak – vágott a szavába az újságírónő. – Kicsit későn, nem gondolja?

–  De igen, ám engedje meg, hogy néhány dologra felhívjam a figyelmét, amelyekről azt gondoltam, mindkettőnk számára ismertek. Először is, 2015-ben még nem én álltam az EMCO stratégiai tervezésének élén...

–  De helyettesként már igen.

–  A végső döntést, hogy hol és mit építsünk, az elődöm hozta meg. Ám önnek mégis igaza van. Én is támogattam az Alaszka-projektet, mert nem láthattuk előre, hogy az űrlift és a fúziós technológia valóban a bejelentésnek megfelelően fog-e működni. A projekt akkoriban egyértelműen az amerikai nemzet érdekeit szolgálta.

–  Inkább néhány profitvadász érdekeit.

–  Gondoljon már bele egy kicsit a helyzetbe! Az évezred elején energiapolitikánk arról szólt, hogyan szabaduljunk ki a Közel-Kelettől való függésből. Már csak azért is, mert tapasztalataink azt mutatták, hogy aki megnyeri a háborút, még nem nyeri el feltétlenül a békét is. Az iraki bevonulás ostobaság volt. Az amerikai piac messze nem profitált belőle annyit, amennyit remélt. Azt terveztük, hogy leküldjük oda az embereinket és átvesszük az olajüzletet, ehelyett hétről hétre koporsóban tértek vissza az amerikai katonák, tehát tétováztunk, míg mások felosztották maguk között a tortát. Csakhogy miután még a legkonzervatívabb republikánusok is belátták, hogy George W. Bush egy közveszélyes őrült, aki a gazdaság mellett a tekintélyünket is lerombolja, senki sem akart már fegyverrel a kezében Iránba vonulni.

–  Ezzel azt akarja mondani, sajnálja, hogy a háború opciója lekerült a napirendrőol?

–  Természetesen nem.

Hihetetlen! Ez a nő egyáltalán nem figyel rá.

–  Mindig is a háború ellen voltam, mint ahogyan ma is. Egyszerűen csak azt gondolja végig, milyen helyzetben volt az Egyesült Államok akkoriban. Ázsia nyersanyagéhsége, Oroszország pókerjátéka az erőforrásokkal, ahogy leszerepeltünk a Közel-Keleten valóságos katasztrófa. Azután 2015-ben Szaúd-Arábia összeomlása. Égő csillagos-sávos lobogók Rijád utcáin, az iszlamista hatalomátvétel teljes folklórja. Ám mégsem hajíthattuk ki egyszerűen a fickókat, mivel Kína adta nekik a pénzt és a fegyvereket. Szaúd-Arábiában a hivatalos katonai beavatkozás egyenlő lett volna a Pekingnek küldött hadüzenettel. Ön is tudja, azóta milyen a helyzet odalenn. Ma már talán senkit nem érdekel, de akkoriban végzetes lett volna egyedül az arab olajra támaszkodni. Alternatívákat kellett keresnünk. Az egyik a tenger volt, a másik az olajhomok és az olajtartalmú kőzetek, a harmadik pedig az alaszkai erőforrások.

Ezt követően egy másik újságírónő jelentkezett. Loreena Keowa, az indián származású környezetvédő, a Greenwatch főszerkesztője. A riportjai mindig nagy visszhangot keltettek az interneten. Kritikus volt, de Palstein tudta, hogy adott esetben a szövetségese is lehet.

–  Azt hiszem, senki sem vetheti egy vállalkozás szemére, ha halottnak nyilvánít egy holttestet – mondta. – Még ha az munkahelyek elvesztésével jár is. Én inkább azt kérdezem, mit ajánl az EMCO azoknak az embereknek, akik most elveszítik a munkájukat. Talán nem érdemes már a tavalyi hóról locsogni, de nem az vezetett a mai áldatlan helyzethez, hogy az ExxonMobil akkoriban nem volt hajlandó az alternatív energiákba pénzt fektetni?

–  De, ez így van.

–  Emlékszem, a Shell már húsz évvel ezelőtt azt mondta, hogy ők nem egy olajipari vállalkozás, hanem egy energiakonszern, míg az ExxonMobil azt hangoztatta, hogy számára nem szükségszerű az alternatív energiák piacára lépni. Az olajkorszak vége, ahogyan ezt sokan látták, széles körben elterjedt félreértés.

–  Nos, ez a fajta vélekedés kétségtelenül téves volt.

–  Annál is jobban érezzük most az utófájásokat. Talán igaz, hogy az energiapiac most zajló hatalmas átalakulásával senki sem számolhatott. De az is igaz, hogy az EMCO nem képes az embereit alternatív szférákban elhelyezni, ugyanis ilyenek egyszerűen nem léteznek.

–  Pontosan ezen akarunk változtatni – mondta Palstein türelmesen.

–  Én tudom, hogy ön változtatni akar, Gerald – mosolygott hamiskásan Keowa. – A kritikusai azonban szemfényvesztésnek tartják, hogy részesedést terveznek az Orley enterprises-ban.

–  Tévedés – mosolygott vissza Palstein. – Nézze, nem akarok magyarázkodni, de 2005-ben a ConocoPhilips-nél az ecuadori fúrásokért voltam felelős, és csak 2009-ben mentem át a stratégiai menedzsmentbe. Az amerikai olaj- és gázüzletet ekkoriban az ExxonMobil uralta. Az alternatív energiák megítélésében meglehetőosen eltértek a vélemények az Atlanti-óceán két partján. Az ExxonMobil az Arab-öbölnél fektetett be, orosz olajcégekre pályázott, a növekvő olajárak miatt gyorsuló növekedésre számított, miközben fütyült az etikára és a hosszú távú gondolkodásra. Európában más volt a helyzet. A Royal Dutch Shell már a kilencvenes évek végén létrehozta a megújuló energiákkal foglalkozó üzletágát. A BP még egy kicsit ravaszabbul működött, amennyiben a mélytengereket kutatta és részesedést szerzett az orosz előfordulásokból, ugyanakkor olyan szlogenekkel operált, mint a Beyond Petroleum, és a portfolióját ott diverzifikálta, ahol csak tudta.

Palstein tudta, hogy az újságírók, különösen a fiatalabbak krónikus információhiányban szenvednek. Vázlatosan ismertette, miként jutott csúcspontjára a konszolidáció folyamata közvetlenül a szaúdi iszlamisták hatalomátvétele előtt, hogyan szippantotta be a BP a Royal Dutch Shell-t, létrehozva a UK Energies-t, míg Amerikában az ExxonMobil, a Chevron és a ConocoPhilips olvadt egybe.

–  Az EMCO stratégiai menedzsmentjében 2017-ben vettem át a helyettes vezető pozícióját. Az első munkanapomon várt íróasztalomon a hír, hogy az Orley Enterprises áttörő sikereket ért el az űrlift fejlesztésének területén. Azt javasoltam, tárgyaljunk Julian Orley-val, hogy beszállnánk az Orley energy-be. Ezenkívül azt ajánlottam, hogy szerezzünk részesedést Warren Locatelli cégéből, a lightyears-ből, vagy még jobb lenne, ha az egész vállalatot megvennénk. Locatelli piacvezető szerepe a fotovoltaika terén nem a véletlennek volt köszönhető, 2015-ben pedig még a tárgyalásra is készen állt volna.

Látta a helyeslést néhány tekintetben. Keowa pedig bólogatott.

–  Tudom, Gerald. Ön megpróbálta az EMCO hajóját a megújuló energiák vizei felé kormányozni. Közismert az ön kritikai álláspontja saját üzletágával szemben. De az is közismert, hogy egyetlen javaslata sem valósult meg.

–  Sajnos nem. Az Exxon régi lobbijait, akik ekkor még az EMCO-t is uralták, egyes-egyedül a régi üzlet izgatta. De amikor az olajpiac összeomlása elkezdődött és a kemény vonalasaknak pakolniuk kellett, az új igazgatótanács rám ruházta a stratégiai irányítást, és cselekvőképessé váltam. Azóta az EMCO sokat változott. 2020 óta mindent megteszünk azért, hogy pótoljuk a múltbéli mulasztásokat. Beszálltunk a fotovoltaikába, a víz- és szélenergiába. Talán még nem tűnik mindenki számára egyértelműnek, de igenis azt gondoljuk, képesek vagyunk az embereinket szép jövővel kecsegtető vállalkozásokba átcsoportosítani. Csak éppen évtizedes mulasztásokat nem lehet egyik pillanatról a másikra helyrehozni.

Jól tudta, mi lesz a következő kérdés.

–  Nos, a kérdés az, hogy ezek a mulasztások egyáltalán helyrehozhatóak-e?

Palstein hátradőlt. Tulajdonképpen válaszolnia sem kellett. A hélium-3 immár a jövő biztos energiahordozójává vált, ezen nincs mit rágódni. Orley reaktorai éjjel-nappal megbízhatóan működnek, az energia és a környezetvédelem mérlege pozitívan alakul, a Holdról a Földre való szállítás sem jelentett többé problémát. Palstein üzlete ezzel szemben jóformán megbénult. Az olajkonszernek mindenre számítottak, csak arra nem, hogy az olajkorszak véget ér, mielőtt a gáz és az olaj elfogyóban lenne! Még a Royal Dutch Shell és a BP legmerészebb vizionáriusai sem tudtak elképzelni olyan energiahordozót, amelyik ily gyorsan kiszárítaná az ő üzletüket. A UK Energies alig 10 évvel korábban az alternatív technológiák piaci részesedését 2050-re 30%-nyira jósolta. Beleértve az atomenergiát is. Az is mindenki számára világos volt, hogy ezeket a technológiákat piacképes árakon csakis globálisan működő konszernek kínálhatják. A fotovoltaikának például megvolt az az előnye, hogy a napfényben gazdag országokban gyors üzletet ígért, de mindeközben komoly logisztikát is igényelt. Az olajmultikon kívül – amelyek a gyeplőt kézben tartva egyébként is arra a bizonyos ikszedik napra vártak, hogy átnyergelhessenek – ki jöhetett volna e téren számításba?

De hogy a legtöbb konszern még erre sem volt képes, az azoknak a jóslatoknak volt köszönhető, amelyek az olaj és a gáz tényeleges elapadásának időpontjára vonatkoztak. A vész prófétái az olajkorszak végét folyamatosan átdátumozták, akárcsak a Jehova tanúi, akik a világvégét datálják folyamatosan át. A nyolcvanas években azt mondták, 2010-re fogy el az olaj, a kilencvenes években azt jósolták, 2030-ban, az évezred elején már 2050-et mondtak, mindezt növekvő fogyasztás mellett. Ezután világossá vált, hogy a tartalékok elegendőek 2080-ig, miközben az erőforrásokban még nagyobb lehetőségek ígérkeztek. Csak egyben értett mindenki egyet: olcsó olaj többé nem lesz. Soha többé.

De mégis lett.

Olyan drámaian olcsó lett, hogy az olajipar kezdte magát úgy érezni, mint az Incredible Shrinking Man, aki számára hirtelenjében egy egyszerű pók is életveszélyes fenyegetéssé vált. Még az járt a legjobban, aki idejében befektetett a megújuló energiákba. A UK Energies még meg tudta fordítani a kormányrudat, a francia Total-csoport még időben több lábra állt, hogy életben maradhasson, bár az elbocsátásokat egyikük sem kerülhette el. Mindazonáltal a napenergia felhasználása, abban a formában, ahogy azt Locatelli cége, a Lightyears kifejlesztette, meglehetősen hatékony volt, a hélium-3 mellett a legszebb jövővel kecsegtetett, és a szélenergiával is szép pénzeket lehetett keresni. Ugyanakkor a norvég Statoil Norsk Hydro agonizált, a kínai CNPC és az orosz Lukoil dermedten várta az olajmentes jövőt, nyilván nem ismervén a korábbi Szaúd-arábiai olajipari miniszter, Ahmed al Jamani legendássá vált mondását, miszerint „a kőkorszaknak nem azért lett vége, mert elfogyott a kő”.

Pedig nem is az volt az igazi probléma, hogy nem lett volna szükség olajra. Mert az olaj igenis kell a műanyaggyártásban, a műtrágyagyártásban, a kozmetikaiiparban, a textiliparban, az élelmiszeriparban és a gyógyszergyártásban. Orley fúziós reaktorai sem terjedtek még túlságosan el, az autók nagy része még mindig belső égésű motorral járt, a repülőgépek kerozinnal repültek. Az új erőforrásból elsősorban az Egyesült Államok profitált. A hélium-3 alapú energiagazdálkodásra való átállás világszerte még évekig eltart.

De már nem évtizedekig.

Az amúgy is betegeskedő olajipart végképp padlóra küldte az, hogy a hélium-3 és a deutérium úgynevezett auneutronikus fúziója egyáltalán működött. Az első évtized végén világossá vált, hogy az emberek mégsem voltak készek minden árat megadni az olajért. Amikor az olaj túlságosan drága lett, felébredt ökológiai öntudatuk, takarékoskodni kezdtek az árammal és szorgalmazták az alternatív energiák kiaknázásának fejlesztését. A spekulánsok számítása, akik a hordóárakat tömeges fölvásárlással akarták magasba tornázni, nem jött be. Hozzájárult még ehhez, hogy a legtöbb ország rendelkezett stratégiai tartalékokkal, ezért nem kellett új vásárlásokba bocsátkozniuk. A repülőgépek újabb generációi gigantikus tárolókapacitású akkumulátorokkal rendelkeztek és a konnektorból tankoltak környezetbarát áramot, ami a hélium-3-nak köszönhetően amúgy is hamarosan kimeríthetetlen készletekben áll majd a világ rendelkezésére. Barack Obama hatalomátvétele után pedig éppen az erőteljesen kizöldülő Amerikai Egyesült Államok szorgalmazta a széndioxid-kibocsátásra vonatkozó nemzetközi egyezmények megkötését, a CO2-ben az ördögre ismerve. Néhány évvel azután, hogy az első hélium-3 reaktort rákötötték a hálózatra, az is kiderült, hogy a környezetvédelmi gondolkodásmóddal asztronómiai méretű nyereségeket lehet elkönyvelni. Mindezen fejlemények következményeként az EMCO a világ legnagyobb olajipari konszernjeinek sorában az első helyről a harmadikra esett vissza, miközben az egész olajipart az a veszély fenyegette, hogy mikrokozmosszá zsugorodik össze. Az EMCO az önfejűség csontritkulásában szenvedve botladozni kezdett, zuhanó King Kong, aki a biztosnak tűnő hasra esés előtt bele akar kapaszkodni valamibe, markolászik, de csak levegőt talál.

Most pedig még Alaszkát is elvesztette.

Fúrási szándékát, amelyet a környezetvédelmi lobbival folytatott sokéves küzdelem után harcolt ki, most fel kellett adnia, mert az óriási földgáztartalék már senkit nem érdekelt. Alig különbözött ez a sajtókonferencia attól, amit néhány hete a kanadai Albertában kellett megtartaniuk, ahol az olajhomok kiaknázása került veszélybe, ami, ugye, körülményes és környezetszennyező eljárás, az összes természetvédő számára merő lidércnyomás. Persze meg lehetett valósítani, amíg a világ úgy sírt az olaj után, ahogy a csecsszopó a tej után. De mit használt, hogy a kanadai kormány néhány tagja osztozott az EMCO bánatában, hiszen a világ olajtartalékának kétharmada rejlett az olajhomokban, csak kanadai földön 180 millió hordónyi? A kanadaiak többsége azonban örült a fenyegető kudarcnak. A bányászat Albertában hosszú időre tönkretette volna a folyókat és mocsarakat, a boreális erdőket, a teljes ökoszisztémát. Ezt figyelembe véve Kanada nem tudta volna betartani nemzetközi kötelezettségeit. Az üvegházhatás növekedett, az aláírt jegyzőkönyvek a szemétdombra kerülhettek.

–  Helyre lehet hozni – mondta határozott hangon Palstein. – Az Orley Enterprises-zal folyó tárgyalások a befejezésükhöz közelednek. Megígérem önöknek, hogy mi leszünk az első olajkonszern, amelyik részesedni fog a hélium-3 üzletben, ráadásul más konszernek stratégáival is tárgyalunk lehetséges szövetségek megkötéséről.

–  Konkrétan mit tud ajánlani az Orley Enterprises-nak? – tudakolta egy újságíró.

–  Van egy-két dolog.

A férfi nem engedett:

–  A multik problémája, hogy a fúziós üzletről halvány gőzük sincs. Úgy értem, némelyik konszern rávetette magát a fotovoltaikára, a szél- és vízenergiára, a bioetanolra és az efféle dolgokra, de a fúziós technológia és az űrutazás... Bocsásson meg, de ez teljességgel meghaladja az önök kompetenciáját.

Palstein mosolygott.

–  Elmondhatom önöknek, hogy Julian Orley nagy erőkkel keres befektetőket a második űrliftjéhez, többek között azért, hogy kiépíthesse a hélium-3 szállításának infrastruktúráját. Persze, irgalmatlanul sok pénzről van szó. És nekünk van annyi pénzünk. A kérdés, hogy mibe akarjuk befektetni. A mi üzletágunk jelenleg gyengélkedik. Már épp itt az ideje, mondhatnák, de akkor önök szerint mit kellene tennünk? Siránkozva tönkremenni? Az EMCO nem lesz a napenergiaszektor legnagyobbja, akármennyire is igyekszünk megvetni a lábunkat. Mások néhány történelmi lépéssel már megelőztek bennünket. Tehát vagy tétlenül szemléljük, ahogy elveszítjük egyik piacunkat a másik után, míg vagyonunkat fel nem emésztik a különféle szociális programok, vagy a pénzünket befektetjük a második liftbe és megszervezzük a földi logisztikát. Amint mondtam, a tárgyalások gyakorlatilag véget értek, a szerződéseket hamarosan aláírjuk.

–  Mikor?

–  Orley jelenleg néhány potenciális befektetővel az Isla de las Estrellason tartózkodik. Onnan mennek tovább az OSS-re és a GAIA megnyitójára. Hát igen – tárta szét a karját Palstein a bánat és a fatalizmus gesztusával. – A tervek szerint én is ott lettem volna. Julian Orley nemcsak a leendő üzleti partnerünk, hanem személyes jó barátom is. Fáj, hogy nem tudok elutazni a többiekkel, de hát önök is tudják, mi történt Kanadában.

Ez volt a második félidő kezdetét jelző sípszó. Mindenki összevissza kezdett beszélni.

–  Lehet már tudni, ki lőtt önre?

–  Az egészsége kitart a következő hetekben? A sérülése...

–  Mi az igazság azokban a híresztelésekben, hogy a merénylet összefügg azzal a döntésével, miszerint az EMCO és az Orley Enterprises...

–  Igaz, hogy egy feldühödött olajmunkás...

–  Ön az olajiparban uralkodó állapotokkal szembeni kritikájával egy rakás ellenséget szerzett. Ki jöhet közülük...

–  Egyáltalán, hogy érzi magát, Gerald? – kérdezte Keowa.

–  Köszönöm, Loreena, egész jól, a körülményekhez képest – emelte fel Palstein a bal karját, mire csend lett. Jobb karja négy hete sínben volt. – Haladjunk csak szépen sorban. Minden kérdésükre válaszolok, de azt értsék meg, kérem, hogy spekulációkba bocsátkozni nem szeretnék. Jelenleg nem mondhatok többet, mint hogy én is nagyon szeretném tudni, ki tette. Csupán annyi biztos, hogy piszok szerencsém volt. Ha a pódium felé menet nem botlom meg a lépcsőben, a lövedék a fejemet találta volna el. Nem figyelmeztetés volt ez, ahogyan néhányan gondolják, hanem egy elfuserált kivégzés. A merénylet célja kétségtelenül az volt, hogy megöljenek.

–  Hogyan védekezik azóta?

–  Optimizmussal – nevetett Palstein. – És egy golyóálló mellénnyel, hogy az igazságot se hallgassam el. De mit használ ez a fejlövés ellen? Bújjak el? Nem. Csajkovszkij mondta: „Az ember halálfélelemből nem osonhat keresztül lábujjhegyen az életen.”

–  Másként kérdezem – mondta Keowa. – Kinek használna, ha ön eltűnne a színről?

–  Nem tudom. Ha valaki az Orley enterprises-ba való beszállásunkat akarja megakadályozni, azzal az EMCO legnagyobb, talán egyetlen esélyét semmisítené meg.

–  Talán pontosan erről van szó – kiáltotta egy hang. – Az EMCO megsemmisítéséről.

–  A piac túlságosan kicsivé vált az olajkonszernek számára – jelentkezett egy másik. – Ha az egyik konszern elpusztulna, az tulajdonképpen az ökonómiai evolúciót szolgálná. Valaki elintézi a konkurenciát, hogy...

–  Vagy valaki önön keresztül Julian Orley-t célozza meg. Ha az EMCO...

–  Mi a helyzet a saját háza táján? Kinek lépett a lábára, Gerald?

–  Senkinek – rázta a fejét határozottan Palstein. – Szanálási tervemnek összes pontját elfogadta az igazgatótanács, az orley-üzlet a legmagasabb prioritást élvezi. Az efféle találgatásokkal a sötétben tapogatóznak. Kérdezzék a hatóságokat. Ők minden nyomot megvizsgálnak.

–  És mit súg a megérzése?

–  A tettesről?

–  Igen. Nincs semmiféle olyan megérzése, amely nem hagyja nyugodni?

Palstein egy jó darabig hallgatott. Majd ezt mondta:

–  Én személy szerint csakis valamiféle bosszút tudok elképzelni. Valaki, aki kétségbeesett, elvesztette a munkahelyét, talán mindenét, és gyűlöletét most rám vetíti. Ezt meg tudnám érteni. Nagyon is jól tudom, hogy állunk. Sok ember aggódik az egzisztenciájáért, amit jobb időkben mi biztosítottunk. – Kis szünetet tartott. – De legyünk őszinték, a jobb idők éppen most kezdődnek. Talán nem én vagyok a legmegfelelőbb ember, hogy ezt mondjam, de az olyan világ, amelyik energiaigényét környezetkímélő és megújuló erőforrásokból tudja kielégíteni, az olajgazdálkodást messze felülmúlja. Csak azt ismételhetem, újra és újra, hogy mindent megteszünk azért, hogy biztosítsuk az EMCO jövőjét. És egyúttal munkatársaink jövőjét is.

Egy órával később Gerald Palstein a lakosztályában pihente ki magát, bal karja a feje alatt, lábait szétterpesztette, mintha fárasztaná, hogy egymásra tegye őket. Holtfáradtan és kiégetten hevert a takarón a baldachinos ágy mennyezetét bámulva. Küldöttsége a Sheraton Anchorage-ban szállt meg, e nem éppen építészeti remekműveiről híres város egyik jobb szállodájában. Ami a történelmi épületekből megmaradt, az elpusztult az 1964-es földrengésben. A Good-Friday-rengésben, ahogyan emlegették. Ez volt a leghevesebb csuklás, amit a szeizmográfok amerikai földön valaha is mértek. Most már csak egy igazán szép épület állt a városban, a kórház.

Egy idő múlva felállt, kiment a fürdőszobába, és egészséges kezével hidegvizet fröcskölt az arcába. Egy csepp az orra hegyén maradt. Lepöckölte. Paris, a felesége mondogatta, hogy a szemeibe szeretett bele, a rejtélyes, őzikeszerű, földbarna szemekbe, a sűrű, szinte nőies szempillái alatt. E tekintet folyamatosan melankóliát tükrözött. Túlságosan is szép, túlságosan is intenzív a barátságos, de jellegtelen arcához viszonyítva. Homloka magas volt és sima, a haja hátul rövidre nyírva. Törékeny teste egy ideje aszketikus vonásokat öltött az alváshiány, a rendszertelen étkezés és a klinikai tartózkodás következtében, ahol is 4 hete kioperálták vállából a golyót. Palstein tudta, többet kellene ennie, de szinte soha nem volt étvágya. Amit elé tettek, annak java részét mindig otthagyta. A kimerültség nyugtalanítóan makacs érzése bénította, mintha egy vírus kerítette volna hatalmába, amellyel rövidke alvással a repülőgépeken már nem tudott úrrá lenni.

Megtörölte az arcát, elhagyta a fürdőszobát és az ablakhoz lépett. Sápadt, hideg nyári Nap ragyogta be a tengert. Északon az Alaszkai-hegység hófödte csúcsai. Nem messze a szállodától meglátta a ConocoPhilips egykori székházát. Most az EMCO logója díszelgett rajta, dacolva a már régen végbement változással. A Peak Oilfield Service Company épületében kiadó irodák árválkodtak. A korábbi BP-főhadiszálláson a UK Energies napenergia-részlegének egy leányvállalatát helyezte el, a többit egy turizmussal foglalkozó cégnek adta ki, de így is sok hely maradt üresen. Minden gurult a lejtőn lefelé. Néhány felirat már elmosódott: Anadarko Oil, Doyon Drilling, Marathon Oil Company. Alaszkát az a veszély fenyegette, hogy elveszíti az Egyesült Államok gazdaságilag legsikeresebb szövetségi állama büszke címét. A hetvenes évek óta a fosszilis tüzelőanyagokból befolyó állami bevételek több mint 80%-a az Alaska Permanent Fundba áramlott, amelyből minden lakos részesedett. Olyan jövedelem, amiről hamarosan le kell mondaniuk. A régióban középtávon a fém, a halászat, a fakitermelés és a szőrmeállat-tenyésztés marad. No és persze az olaj és a gáz, de igen kis mennyiségben és olyan áron, hogy érdemesebb a földben hagyni.

Az újságírók és aktivisták, akikkel az elmúlt néhány órát töltötte, semmiképpen sem képviselték a közvéleményt, amikor az olajgazdálkodás végének örültek, és a szemére vetették, hogy bele sem kellett volna fognia az egészbe. A hélium-3 Alaszkában valójában mérsékelt lelkesedést keltett, akárcsak a Perzsa-öböl térségében. A sejkek már a régi idők sivatagi környezetében képzelték el magukat, amikor földjeik iránt elsősorban a skorpiók és sivatagi bogarak érdeklődtek. Kuvait, Bahrein és Katar nagyságait nem hagyta aludni az elszegényedés kísértete. Alig akadt ember, aki komolyan Dubaiba szeretett volna menni. Peking letett már a Szaúd-arábiai iszlamisták támogatásáról, az Egyesült Államok, úgy tűnt, már el is felejtette Észak-Afrikát. Irakban, mint mindig, a síiták és a szunniták marták egymást. Irán szokás szerint nyugtalanságot keltett atomprogramjával, fogát vicsorítva minden irányba és Kína közelségére vágyva, az egyetlen nemzetre, amelyik – ha elhanyagolható mennyiségben is –, de Amerika mellett mégiscsak bányászott a Holdon hélium-3-at. A kínaiaknak nem volt űrliftjük, nem is tudták, hogyan kell építeni. Amerikán kívül senki sem rendelkezett efféle szerkentyűvel, amelynek szabadalmán Julian Orley ült, mint kotlós a tojásán. Kínának meg kellett elégednie a hagyományos rakétatechnológiával, annak minden anyagi hátrányával együtt.

Palstein megnézte az óráját. Az EMCO épületébe kellett mennie egy ülésre. Mint mindig, most is sokáig fog tartani. Fölhívta a Business-Centert és kérte, kössék össze Isla de las Estrellasszal. Ott 3 órával későbbre járt már, és legalább 20 fokkal melegebb volt. Jobb hely Anchorage-nál. Palstein inkább lett volna ott, mint Anchorage-ban.

Legalább jó utat akart kívánni Juliannek.

ISLA DE LAS ESTRELLAS,

CSENDES-ÓCEÁN

Amennyire izgalmas volt belépni a vulkánba, olyan egyszerűen hagyták el újra. Természetesen voltak menekülőutak. Miután kigyulladtak a fények, egy ésszerűen megvilágított, nyílegyenes folyosón keresztül hagyták el a barlangot, miközben az az érzésük támadt, hogy az egész hegy nem áll másból, mint papírmaséból és állványokból. A folyosó elég széles volt, hogy szükség esetén pánikba esett, egymást letaposó és verekedő emberek százai is kimenekülhessenek rajta. Az alig 150 méternyi út a Stellar Island Hotel egyik mellékszárnyába vezetett.

Chuck Donoghue Julianhez furakodott.

–  Elismerésem – harsogta. – Nem rossz!

–  Köszönöm.

–  A barlangot csak úgy találtátok, mi? Na ne! Kicsit sem segítettetek? Egy kis robbanószer ide, egy kicsi oda?

–  Csak a menekülőutaknál.

–  Hihetetlen mázli. Ugye, azt tudod, fiacskám, hogy az ötletet el kell lopnom tőled? Haha! Nem, ne tojj be, azért van még néhány saját ötletem. Istenem, hány hotelt építettem már életemben! Hány hotelt!

–  Harminckettőt.

–  He, tényleg? – mormogta Donoghue meglepetten.

–  Bizony ám, és talán megjön majd a kedved, hogy a Holdon is építs egyet – vigyorgott Julian. – Azért vagy itt, öregfiú.

–  Áhá! – röhögött Donoghue hangosan. – És én még azt hittem, azért hívtál meg, mert szeretsz engem.

A maga 75 évével a hotelmogul volt a társaságban a legidősebb, 5 évvel Juliannél is idősebb, aki viszont legalább 10 évvel nézett ki fiatalabbnak. A jelentéktelen korkülönbség nem akadályozta meg Donoghue-t abban, hogy a világ leggazdagabb emberét egy marhakereskedő nyálkás jovialitásával fiacskámnak szólítsa.

–  Persze, hogy szeretlek – mondta jókedvűen Julian, miközben Lynnt követték a liftekhez. – De elsősorban az én szállodáimat akarom megmutatni neked, hogy azokba fektesd a pénzedet... Amúgy ismered a viccet a férfiról és a közvéleménykutatásról?

–  Meséld!

–  Egy pasastól megkérdezik, melyik lehetőséget választaná. A: egész éjszaka szex a feleségével, B: ... B, vágta rá a pasas, B!

Elég szar vicc volt, tehát pont jó Chuckynak, aki nevetve le is maradt, hogy Aileennek elmesélhesse. Juliannek nem kellett megfordulnia, hogy lássa az asszony arcát, amint a felháborodás citromába harap. A Donoghue házaspáré volt minden idők majd' három tucat legimpozánsabb, legdrágább és leggiccsesebb szállodája. Számos játékkaszinót építettek, és egy nemzetközi művészügynökséget üzemeltettek, amelyben a varieté világsztárjai adták egymásnak a kilincset, artisták, énekesek, táncosok, állatidomárok, no és természetesen lehetett náluk olyan show-t rendelni, amelyben a hölgyekről minden ruha lekerült. De Aileen, a jó, kövér, süteményeket sütő Aileen nem szabadult meg hamisítatlan déli prüdériájától, mintha Las Vegas színpadain nem ugrálnának tucatjával olyan félmeztelen táncosnők, akiknek a szerződésén az ő aláírása szerepel. Szerette az istenfélelmet, a fegyvereket, a jó ételeket, a jó cselekedeteket és a halálbüntetést, ha másképp nem megy. No és mikor ment másképp? Az erkölcsösséget mindenek fölé helyezte. Mindezt figyelmen kívül hagyva képes volt kínos ruhácskákban friss virsliként megjelenni a vacsorán, hogy bezsebeljen néhány bókot a fiatalabb férfiaktól a lézerrel feszessé tett dekoltázsáért, hogy megkezdje szokásos anyáskodó hadjáratát, és a hülye viccet „hihi” és „brrr” hangok kíséretében mesélje tovább, hogy aztán a legvégén mindenkinek hozzon egy italt. Megint a másik oldala győzedelmeskedett, amit a minden teremtmény iránti őszinte aggodalom jellemez és lehetővé teszi, hogy az ember Aileen Donoghue-t ne csak elviselje, hanem még kedvelje is.

A liftek üvegkabinjai emberekkel és fecsegéssel teltek meg. A társaság hamarosan a teraszon találta magát, ami fölött immár az éjszakai égbolt hollywoodi kulisszája díszelgett. Egy estélyi ruhás idősebb hölgy királynői méltóssággal dirigált vagy fél tucat pincért. Pezsgőt és koktélokat szolgáltak fel, távcsöveket osztogattak az embereknek. Fly me to the moon, játszotta egy dzsesszzenekar.

–  Mindenki ide – kiáltotta vidáman Lynn. – Hozzám! Nézzetek keletre!

A vendégek jókedvűen követték az utasítást. Odakinn a platformon fények gyúltak, és ragyogó ujjak markolászták az éjszakai égboltot. Az építmények körül hangyányi emberek szorgoskodtak. Egy nagy hajó, valószínűleg teherhajó hatalmas tömege ringott békésen a tengeren.

–  Kedves barátaim – lépett előre Julian pohárral a kezében. – Az előbb nem mutattam meg nektek az egész műsort. A teljes változatban az OSS-t és a GAIA-t is láthattátok volna, de az csak azoknak a látogatóknak szól, akik nem részesülnek majd abban, amit ti tapasztalhattok meg. Mert az csak az olyan utasok olyan hozzátartozóinak szól, akik csak pár napot töltenek majd el a szigeten, hogy utána szépen hazamenjenek. De nektek meg szeretném mutatni a liftet. Tehát nincs szükségetek filmre, mert mindent a saját szemetekkel fogtok látni! A következő két hetet soha nem felejtitek majd el, ezt megígérem.

Julian kivillantotta tökéletes fogsorát. Taps hallatszott, eleinte csak szórványosan, majd mindannyian lelkesen csapták egymáshoz tenyerüket.

–  Oh yeah! – sikoltotta Miranda Winter.

Lynn büszkeségtől ragyogva lépett az apja mellé. – Mielőtt vacsorázni mennénk, jöjjön egy kis kedvcsináló az utazáshoz – az órájára pillantott. – Néhány percen belül várjuk vissza a két kabint az űrből. Többek között sűrített hélium-3-at hoznak a Földre, amit az OSS-en rakodtak fel. Azt hiszem, mostantól érdemes nem elmerülni a pohárban...

–  Bár én elvileg ezt tanácsolom mindenkinek – mondta Julian, és köszöntésre emelte saját poharát.

–  Világos – nevetett Lynn. – Azt ugyanis még nem mondtuk el, hogy az alkoholfogyasztást az OSS-en drasztikusan korlátozni fogjuk.

–  Ami igen sajnálatos – vágott egy grimaszt Bemard Tautou, majd poharát egy húzással lehajtva a nőre mosolygott. – Tehát fel kell készülnünk minden eshetőségre.

–  Azt hittem, hogy magának a víz a szenvedélye – piszkálódott Mukesh Nair.

–  Mais oui! Kiváltképp, ha alkohollal van keverve.

–  ”Az ivóedény, ha kiürült, már nem okoz igazi örömet” – szavalta Eva Borelius északias mosolyával.

–  Pardon?

–  Wilhelm Busch. Nem ismeri?

–  A súlytalanságban egyáltalán elnehezülhet az ember feje? – kérdezte Olympiada Rogasova félénken, mire a férje elfordult tőle és a csillagokat kezdte bámulni.

Miranda Winter, mint egy kislány, az ujjaival csettintett egyet.

–  S mi van, ha valakinek a súlytalanságban hánynia kell?

–  Akkor megtalál téged a hányadékod, akárhová bújsz is el – oktatta ki Evelyn Chambers.

–  Gömbképződés – bólintott Walo Ögi, és két kezével egy feltételezett hányadékgolyót formázott meg. – A hányadék gömbbé áll össze.

–  Én azt hiszem, inkább szétterül – mondta Karla Kramp.

–  Igen, úgy, hogy mindenkinek jusson belőle – bólogatott Borelius.

–  Amúgy szép téma. Talán inkább...

–  Ott – kiáltotta Rebecca Hsu. – Ott fent!

A láthatáron két világító pontocska villant tel. Egy ideig úgy tűnt, mintha orbitális pályán haladnának délkeleti irányba, csak közben egyre nagyobbak lettek. Olyan látvány volt ez, amely minden addigitól eltért. Úgy tűnt, a dimenzionális térben valami nagyon nem stimmel. Azután hirtelen mindenki felfogta, hogy a testek függőlegesen ereszkednek lefelé a világűrből, tökéletesen függőlegesen. Mintha a csillagok ereszkednének alá.

–  Jönnek – suttogta Sushma Nair átszellemülten.

Mindenki távcsövet ragadott. Néhány perc múlva már nagyítás nélkül is felismerhetővé vált két hosszúkás képződmény, némileg elcsúszva egymás mellett, amelyek űrrepülőkre emlékeztettek, csak éppen a farrészükön álltak és alsó felük tányérszerű platókban végződött. Kúp alakú csúcsaik világítottak, hengertestük oldalán helyzetjelző fények villantak fel szívverésnyi ütemben. A kabinok vészes száguldással közeledtek a platform felé, és minél közelebb értek, annál jobban beleremegett a levegő, mintha óriási dinamók lennének. Julian elégedetten állapította meg, hogy a látvány a fiát is magával ragadja. Amber szeme pedig akkorára nyílt, mintha a karácsonyi ajándékát várná.

–  Ez csodálatos – suttogta.

–  Igen – bólintott Julian. – Csupán technika, de mégis csodálatos. „A kellőképpen fejlett technikát nem lehet megkülönböztetni a mágiától.” Arthur C. Clarke mondta ezt. Nagy ember!

Tim nem szólt egy szót sem.

Juliant hirtelen elfojtott düh öntötte el. Egyszerűen nem értette, mi baja a fiának. Timnek nincs kedve a neki kijáró pozíciót elfoglalni az Orley enterprises-ban – az ő dolga. Mindenki járja a maga útját, még ha Julian tulajdonképpen nem is tudta elképzelni, hogy a konszernen kívül lehet másik út is, de jól van, rendben, legyen! De... mi az ördöggel bántotta meg Timet?

Ezután minden gyorsan zajlott le.

A végső fázist a jelenlévők hallható lélegzetvétele vezette be. Egy ideig úgy tűnt, a kabinok ágyúgolyókként csapódnak be a kerek terminálba és az egész platformot bedöntik a tengerbe, de hirtelen lelassul-rak, előbb az egyik aztán a másik, hogy a földi fényszórók fénygyűrűjében azután szinte komótosan ereszkedjenek le a világűr-pályaudvar kerek felületére, majd egymás után szépen eltűnjenek. Ismét felcsattant a taps, brávó-kiáltások hangzottak fel. Heidrun Finn O'Keefe mellé lépett, és két ujját szájába dugva füttyentett.

–  Még mindig biztos vagy benne, hogy be akarsz szállni? – kérdezte a férfi.

Heidrun gúnyosan végigmérte:

–  És te?

–  Naná!

–  Nagyképű!

–  Valakinek csak segítenie kell a férjednek, ha elkezded a falat kaparászni.

–  Majd meglátjuk, kinek lesz tele a gatyája.

–  Ha én lennék az – vigyorgott O'Keefe –, akkor emlékeztetlek majd az ígéretedre.

–  Mikor ígértem én neked bármit is?

–  Az előbb. Azt mondtad, fogod majd a kezem.

–  Ja, igen – Heidrun szája szöglete vidáman rándult meg. Egy pillanatra úgy tűnt, mint aki komolyan elgondolkodik. – Sajnálom, Finn. Tudod, unalmas vagyok és régimódi. Az én filmemben a nő esik le a lóról és a férfi az, aki megmenti őt az indiánoktól, miközben a nő természetesen rendesen sivalkodik.

–  Kár. Ilyen filmben még sohasem játszottam.

–  Beszélj az ügynököddel.

Kecsesen megemelte egyik kezét, mutatóujját kedvesen végighúzta Finn arcán, majd otthagyta. O'Keefe utánanézett, amint Walóhoz ment. Mögötte megszólalt egy hang:

–  Siralmas, Finn. Csajoztál, elbuktad.

Megfordult és Momoka Omura szép, arrogáns arcát látta meg. Az elkerülhetetlen partikról ismerték egymást, amelyeket Finn tulajdonképpen került, mint az orvosi előszobát influenza idején. Ha néha mégiscsak elment valamelyikre, akkor fárasztó rendszerességgel botlott bele Momokába, mint legutóbb is Jack Nicholson 80. születésnapján.

–  Nem kéne forgatnod? – kérdezte.

–  Még nem landoltam a tömegtermelésben, mint te, ha erre gondolsz – nézegette a körmeit. Szája szegletében gúnyos mosoly jelent meg. – De szívesen megtanítalak flörtölni.

–  Köszönöm – nevetett vissza Finn. – De a tanárral nem szabad kikezdeni.

–  Csak elméletileg, te marha. Ugye, nem képzeled, hogy hagynálak?

–  Nem? – húzódott félre a férfi. – Megnyugtató.

Omura hátravetette fejét és fújt egyet. Majd, mint már a második nő, aki Finnt néhány percen belül faképnél hagyja, büszkén Locatellihez ment, aki Marc Edwards és Mimi Parker társaságában magyarázott valamit a fúziós reaktorokról. O'Keefe vállat vont és Julianhez csatlakozott, aki Hannával, Rebecca Hsuval, a lányával és Rogasovékkal beszélgetett éppen.

–  De hogy megy fel a kabin? – érdeklődött Rebecca. Felpörgöttnek és dekoncentráltnak tűnt. – Aligha lebeghet fel a kábelen.

–  Nem magát láttam véletlenül az előbb az előadáson? – kérdezte ironikusan Rogasov.

–  Épp egy új illatot dobunk piacra – mondta Hsu, mintha ezzel mindent megmagyarázna. S valóban, az előadás felét a zsebszámítógépe képernyőjét bámulva töltötte, akkor is a marketingterveket korrigálta, amikor éppen az elvet magyarázták. A startnál úgy tűnt, mintha a kabinok farrészén található, tányér formájú platók bocsátanának ki ragyogó vörös sugarakat, pedig pontosan fordítva történt. A platók alsó részére fotovoltaikus cellákat erősítettek, a sugarak a pályaudvar belsejébe telepített óriási lézerektől származtak. Amint a sugár elérte a cellákat, a keletkező energia beindította a hajtóműrendszert, kabinonként 6 pár egymásnak feszülő kereket, amelyek közrefogták a kábelt. Amint a kerekek az egyik oldalon megmozdultak, a szemben lévők automatikusan elkezdtek forogni a másik irányba, a lift pedig megindult fölfelé.

–  Egyre jobban gyorsul – magyarázta Julian. – Néhány száz méter után eléri a...

A zakójában megcsördült a mobilja. Szemöldökét ráncolva húzta elő telefonját.

–  Mi van?

–  Bocsásson meg a zavarásért, Sir – mondta valaki a telefonközpontban. – Hívása van.

–  Nem ér rá később?

–  Gerald Palstein hívja, Sir.

–  Ó, persze! – Julian bocsánatkérően mosolygott a társaságra. -Magukra hagyhatom önöket egy pillanatra? Rebecca, ne szaladjon el. Elmagyarázom majd alaposan az elvet, akár többször is, ha ezzel boldoggá tehetem.

Gyors léptekkel bement egy kis helyiségbe a bár mögött, egy konzolhoz csatlakoztatta a mobilját és egy nagyobb képernyőre vetítette a képet.

–  Helló, Julian! – mondta Palstein.

–  Gerald. Hol a bánatban bujkálsz?

–  Anchorage-ban. Most temettük el az Alaszka-projektünket. Nem meséltem róla?

Az EMCO-menedzser leharcoltnak tűnt. Utoljára néhány héttel a merénylet előtt találkoztak. Palstein nyilvánvalóan egy hotelszobából telefonált: az ablakon túl hóval borított hegycsúcsok látszottak a sápadt, hideg égbolt alatt.

–  De – mondta Julian. – De még akkor, mielőtt rád lőttek volna. Tényleg hiányzik ez neked?

–  Nem vészes – legyintett Palstein. – A vállamban van a lyuk, nem a fejemben. Ezzel még lehet a Holdra utazni, ha nem is azonnal. Sajnos.

–  No és hogy ment?

–  Mondjuk úgy, Alaszka némi méltósággal a prémvadászok reneszánszára készül. A jelen lévő szakszervezetisek közül a legtöbben bizonyára szívesen elintézték volna azt, amit Kanadában a lövész elcseszett.

–  Ne tégy magadnak szemrehányást! Senki sem bírálta olyan élesen az olajosokat, mint te, mostantól pedig rád fognak hallgatni. Beszéltél a tervezett részesedésről?

–  A sajtójelentés kiment. Nagy téma volt.

–  No és? Hogy fogadták?

–  Mintha új utak keresésén fáradoznánk. Mindenesetre a többség jóindulattal vette.

–  Nagyszerű! Amint visszajöttem, aláírjuk a szerződéseket.

–  Mások viszont szemfényvesztésnek tartják – Palstein egy pillanatig tétovázott. – Ne áltassuk magunkat, Julian. Számunkra nagy segítség, hogy a fedélzetre vesztek...

–  Számunkra segítség!

–  De csodát nem tehetünk. Egyszerűen túl sokáig lovagoltunk a fő üzletágunkon. Na, mindegy, fő az, hogy a csődöt elkerüljük. Számomra sokkal kedvesebb, ha a jövőben középvállalat leszünk, mintha gigászként csődbe mennénk. Annak rettenetes következményei lennének. A lejtmeneten már nem változtathatok, talán a zuhanást meg tudom akadályozni. Vagy legalábbis az erejét tudom tompítani.

–  Ha valakinek sikerül, akkor neked... Gerald, öregem! Tényleg nagy kár, hogy nem tudsz velünk jönni.

–  Majd legközelebb. Ki vette át végül a helyemet?

–  Egy kanadai befektető, Carl Hanna. Hallottál már róla?

–  Hanna? – ráncolta homlokát Palstein. – Őszintén szólva...

–  Nem baj. Néhány hónappal ezelőtt még én sem ismertem. Azok közül való, akik csendben gazdagodtak meg.

–  Érdekli az űrutazás?

–  Éppen ezért érdekes! Az ő étvágyát nem kell felkeltenem. Mindenképpen invesztálni akar az űrutazásba. A fiatalságát sajnálatos módon Újdelhiben töltötte, és a régi kötődések miatt úgy érzi, India holdprogramját kell szponzorálnia – Julian elvigyorodott. – Lesz még dolgom a fickóval, amíg megpuhítom.

–  És a banda többi része?

–  Ó, abban biztos vagyok, hogy Locatelli 8 számjegyű összeggel száll be. Már csak nagyzási hóbortja is azt diktálja, hogy az űrben is állítson magának egy emlékművet, ráadásul a létesítményeink az ő rendszereivel vannak felszerelve. Logikus lenne, hogy befektet. Donoghue-ék és Marc Edwards bizalmasan már megígértek egy nagyobb összeget, már csak az a kérdés, hány nulla lesz a szám mögött. Izgalmasnak tűnik Walo Ögi. Lynn és én két éve ismertük meg a feleségét Zermattban, ahol képeket készített rólam. Itt van még Eva Borelius, talán ismered, egy német őssejtkutató...

–  Te, lehet, hogy egyszerűen kijegyzetelted a Forbes-listát?

–  Nem egészen. A Borelius Pharma céget a stratégiai menedzsmentünk ajánlotta figyelmembe, akárcsak Bernard Tautout, a szuezi vízcárt. Ő is afféle figura, akit jól megragadhatsz az egójánál fogva. Vagy Mukesh Nair...

–  Ó, Mr. Tomato – húzta fel elismerően szemöldökét Palstein.

–  Igen, kedves fickó. Ugyanakkor az űrrepülésben nem játszik. Tehát elsőre mit sem használ, hogy gazdag, más kritériumokat is figyelembe kellett vennünk. Például azt, hogy élhetőbb jövőt akarunk biztosítani az emberiségnek. Így már azok is kéz a kézben járhatnak, akiket az űrkutatás amúgy nem érdekel: Nair az élelmiszerrel, Tautou a vízzel, Borelius a gyógyszerekkel, én az energiával. Ez egyesít minket, s máris közénk tartoznak. Hozzájuk társul néhány vagyonos magánember, mint Finn O'Keefe, Evelyn Chambers és Miranda Winter...

–  Miranda Winter? Te jó ég!

–  Mi van, miért ne? Végtelen egyszerűségében fogalma sincs, hová tegye a pénzét, meghívtam hát, hogy kicsit a segítségére legyek. Hidd el, a keverék tökéletes. Az olyan alakok, mint O'Keefe, Chambers vagy Winter fellazítják a kört, igazán vonzóvá teszik, a végén pedig megszerzem mindegyiküket! Rebecca Hsunak és az ő luxuscikkeinek ugyan kevés köze van az energiához, ezzel szemben igenis érdekli a világűrturizmus, mintha a saját ötlete lenne. Teljességgel elbűvöli az elképzelés, hogy a jövőben a Holdon kortyolgasson Moët & Chandont-t. Láttad már a portfolióját? Kenzo, Dior, Louis Vuitton, L'Oreal, Dolce & Gabbana, Lacroix, Hennessy, a saját márkáiról nem is szólva, Boom Bang és az összes többi cucc. Nálunk olyan presztízsű piacot talál, mint sehol másutt. Csak a vele kötött reklámszerződésekből meglesz a fél OSS Grand.

–  Nem hívtad meg azt az oroszt is? Rogasovot?

Julian elvigyorodott.

–  Ő az én személyes kis kihívásom. Ha elérem, hogy a milliárdjait az én projektembe fektesse, akkor a súlytalanság állapotában cigánykereket vetek.

–  Moszkva aligha engedi neki.

–  Tévedés! Egyenesen erőltetni fogják, amíg azt hiszik, üzletet köthetnek velem.

–  Ami csak úgy jöhetne össze, ha építenél nekik egy űrliftet. Rogasov számára mindaddig úgy tűnik, hogy a pénze rajtad keresztül az amerikai űrkutatásba folyik.

–  Hülyeség. Úgy fog kinézni, mintha egy lukratív üzletbe folyna, s pontosan ez is fog bekövetkezni! Én nem Amerika vagyok, Gerald!

–  Én tudom. Ellenben Rogasov...

–  Ő is tudja. Nem hülye fickó az! A világ egyetlen nemzete sincs abban a helyzetben, hogy a komolyan vett űrutazást költségvetési forrásokból finanszírozza. Csak nem gondolod komolyan, hogy az a vidám kis államközösség, amelyik egykor meghitt egységben barkácsolta össze az ISS-t, multikulti-lázban égett? Bullshit! Senkinek nem volt pénze, hogy egyedül építse meg. Ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy valamit egyáltalán megépítsenek anélkül, hogy E.T. halálra röhögné magát. Ezért kellett együttműködniük, ezért játszottak nyílt kártyákkal, aminek az lett a következménye, hogy alig mozdult valami. Mindenütt hiányzott valami, mert minden szarra költötték a pénzt, csak éppen nem az űrutazásra. Csak a magánvállalkozások változtattak a dolgokon, miután Burt Rutan 2004-ben végrehajtotta az első sikeres kommerciális szuborbitális repülést a SpaceShipOne fedélzetén. No és ezt ki finanszírozta? Az Amerikai Egyesült Államok? A NASA?

–  Tudom – sóhajtotta Palstein. – Paul Allen.

–  Pontosan! Paul Allen, a Microsoft társalapítója. Magánvállalkozók mutatták meg a politikának, hogyan mehet minden gyorsabban és hatékonyabban. Mint ti, amikor az olajüzlet még ért valamit. Elnököket csináltatok és kormányokat buktattatok. Most pedig a hozzám hasonló emberek fizetik ki az államcsődöt okozók, az aggodalmasok és a nacionalisták tömkelegét. Nekünk van több pénzünk, több know-how-nk, jobb embereink, nálunk kreatívabb a klíma. Az Orley Enterprises nélkül nem lenne űrlift, holdturizmus, a reaktorkutatás még sehol sem lenne. A NASA-nak a maga néhány fityingjével még mindig el kell számolnia minden fing miatt valami inkompetens bizottság előott. Ellenben minket nem kontrollálhat senki, a világ egyetlen kormánya sem! És miért? Mert nem kötelezzük el magunkat egyetlen kormány mellett sem. Hidd el, erre Rogasov is vevő.

–  Azért az OSS használati utasítását mégse nyomd azonnal a kezébe! Még eszébe jut lekoppintani.

Julian jóízűen felnevetett. Majd hirtelen elkomolyodott.

–  Van valami újdonság merénylet-ügyben?

–  Nem igazán – rázta a fejét Palstein. – Most már nagyjából egyetértenek abban, hogy honnan lőttek, de az sem segít igazán. Nyilvános rendezvény volt, egy rakás emberrel.

–  Még mindig halvány gőzöm sincs, kinek állhatna érdekében, hogy megöljön téged. Az olajüzlet szertefoszlik a levegőben. Senki sem tud ezen azzal változtatni, ha lelövi a menedzsereket.

–  Az emberek nem racionálisan gondolkodnak – nevetett Palstein. – Különben téged lőottek volna le. Te tetted lehetővé a hélium-3 nagybani szállítását. A te lifted tett be az én üzletemnek.

–  Engem akár ezerszer is agyonlőhetnek, a világ akkor is átáll a hélium-3-ra.

–  Pontosan. Az efféle tetteket nem számításból hajtják végre, hanem kétségbeesésből. Merő gyűlöletből.

–  Hm, igen – Julian hallgatott és az állát dörzsölgette. – Én nem tudok gyűlölni. A gyűlölet számomra idegen. Dühös tudok lenni! Valakit a pokolba kívánni és el is küldeni, ha van értelme. A gyűlölet viszont tökéletesen értelmetlen.

–  Tehát addig nem találjuk meg a tettest, amíg az értelem után kutatunk – Palstein megigazította a karját rögzítő sínt. – Na, mindegy. Voltaképpen csak azért hívtalak fel, hogy jó utat kívánjak nektek.

–  Legközelebb feltétlenül eljössz te is. Amint jobban leszel.

–  Szívesen megnézném ezt az egészet, az biztos.

–  Meg fogod nézni, ember! – vigyorgott Julian. – Sétálsz te még a Holdon!

–  Akkor sok szerencsét. Húzd ki a pénzt a zsebükből!

–  Minden jót, Gerald! Hívlak majd. Odaföntről.

Palstein elmosolyodott:

–  Te már egészen fönt vagy.

Julian elgondolkodva nézte az üres képernyőt. Több mint egy évtizede, amikor az olajüzletág a maga jövedelmével és áremeléseivel még a kartellellenes hivatalokat foglalkoztatta, Palstein megjelent londoni irodájában, kíváncsian, hogy miféle munka folyik ott. A lift megvalósítása elé épp súlyos akadály gördült, mert az új, sokat ígérő anyagban, amelyből a kábelt fonni akarták, javíthatatlannak tűnő kristályproblémát fedeztek fel. A világ már tudta, hogy a holdporban hihetetlen mennyiség található egy anyagból, amely megoldást kínálhat minden energiaproblémára. Mindazonáltal azt nem tudták, hogyan lehetne az anyagot kibányászni és a Földre szállítani, ráadásul megfelelő reaktorok sem voltak, tehát úgy tűnt, a hélium-3 érdektelen. Julian ennek ellenére folytatta kutatásait, amiről az olajszektor tudomást sem vett, hiszen el volt foglalva olyan alternatív trendekkel, mint a szélerő és a fotovoltaika. Julian fáradozásait alig vette komolyan bárki is. Egyszerűen valószínűtlennek tűnt, hogy sikerrel járjon.

Palstein azonban türelmesen végighallgatta, és az ExxonMobil-lal kötött házassága révén éppen akkor emco-vá avanzsált vállalata igazgatótanácsának azt javasolta, hogy vásároljanak részesedést az Orley Energy és az Orley Space vállalkozásaiban. A vállalatvezetőség elutasította a javaslatát, de Palstein fenntartotta a kapcsolatot az Orley enterprises-zal, Julian pedig megszerette és becsülte a melankolikus, mindig a bizonytalan távolba néző férfit. Noha az azóta eltelt hosszú évek során három hetet, ha együtt töltöttek, leginkább spontán ebédeken és különféle rendezvényeken, ráadásul privát keretek között igen ritkán, mégis valami barátságféle fűzte őket egymáshoz, s ezt még az sem zavarta meg, hogy egyikük makacssága a másik üzletágát elindította a megsemmisülés felé vezető úton.

Az utóbbi időben Palstein egyre gyakrabban kényszerült arra, hogy bejelentse bizonyos bányászati szándékaik elvetését, mint legutóbb Alaszkában vagy három héttel korábban Albertában, ahol feldühödött emberek százai elé kellett kiállnia, és meg is lőtték.

Julian tudta, hogy a menedzsernek igaza van. Az Orley Enterprises-ban való részesedés nem fogja megmenteni az EMCO-t, de talán hasznos lesz Gerald Palstein számára. Fölállt, elhagyta a helyiséget és visszatért a vendégeihez.

–  Tehát egy háromnegyed óra múlva ugyanitt vacsora – mondta éppen Lynn. – Maradhatnak itt is, élvezhetik a kilátást és az italokat, de át is öltözhetnek. Akár még dolgozhatnak is, ha éppen ez a kedvenc droguk, a munkához is optimális feltételeket teremtettünk.

–  S mindezt az én fantasztikus lányomnak köszönhetik – mondta Julian és átkarolta Lynn vállát. – Elbűvölő. Ő hozott létre itt mindent. Számomra ő a legnagyobb.

A vendégek tapsoltak. Lynn mosolyogva hajtott fejet.

–  Csak semmi álszerénység – súgta neki Julian. – Nagyon büszke vagyok rád. Mindent tudsz. Tökéletes vagy.

Nem sokkal később Tim a negyedik emelet folyosóján baktatott. Mindenütt antiszeptikus tisztaság. Útközben két biztonsági emberrel és egy takarítórobottal találkozott, amelyik hiába kereste e részben belakott világ nem létező vagy már eltakarított nyomait. Amint a masina szorgalmasan zümmögve próbált léte igazolásának nyomába eredni, valami mélyen csüggesztő érzés tapadt hozzá. Sziszüphosz, aki végre felgörgette a követ a hegyre, és most már nincs semmi dolga.

Nővére szobája előtt megállt és megnyomta a csengőt. Arcképét egy kamera közvetítette a lakosztály belsejébe, majd meghallotta Lynn hangját:

–  Tim! Gyere be.

Az ajtó kinyílt. Látta, amint Lynn egy izgató, hosszú ruhában sétál fel és alá a panorámaablak mellett, hátat fordítva a belépőnek. Kibontott haja lágy hullámokban omlott a vállára. Amint hátrafordulva rámosolygott, kék szemei akvamarinként ragyogtak. Gyors mozdulattal megfordult, megmutatva dekoltázsát. Tim nem vett róla tudomást, miközben a nővére úgy bámult el mellette, hogy mosolya már az elhülyülés határát súrolta. Tim egy golyóforma fotelhez lépett és a benne helyet foglaló – egy egyszerű kimonóba öltözött, bebugyolált lábú, fejét hátravető – nő orcájára nyomott egy csókot.

–  Lenyűgöző – mondta. – Valóban.

–  Köszönöm.

Az estélyi ruhás valami továbbra is ott vonaglott előttük, ide-oda forgott, fürdőzött saját egójában, miközben az igazi Lynn arcáról lehervadt a mosoly. Tim leült egy zsámolyra és Lynn holografikus alteregójára mutatott:

–  Ezt akarod ma este felvenni?

–  Még nem tudom – ráncolta a homlokát Lynn. – Talán túl ünnepélyes, nem? Legalábbis egy csendes-óceáni szigeten.

–  Meglepő gondolat. Ti már az összes érvényes déltengeri romantikát hatályon kívül helyzetétek. Nagyon jól néz ki, vedd fel. Vagy mi az alternatíva?

Lynn ujjai a távirányító felé nyúltak. Képmásának külseje átmenet nélkül megváltozott. A holo-Lynn most egy karját és vállát szabadon hagyó barackszínű catsuitot viselt, amit ugyanazzal az üres kecsességgel mutatott be, mint előbb az estélyi ruhát. Pillantása a képzeletbeli csodálóknak szólt.

–  Tudod úgy programozni, hogy rád nézzen?

–  Jaj, csak azt ne! Csak nem gondolod, hogy egész idő alatt magamat akarom bámulni?

Tim felnevetett. Saját avatárja a kétdimenziós animációs filmek korából való filmfigura, Wall-E volt, egy ócskának kinéző robot, amelynek kedvessége egyáltalán nem állt arányban a kinézetével. Tim még gyerekként látta a filmet és azonnal beleszeretett a figurába. Talán azért is, mert Julian hegyeket megmozgató és csillagokat az égből lehozó világában saját magát is ócskának találta.

–  Nézd csak – mondta Lynn. – Így?

A képmás lobogó frizuráját most föltűzte.

–  Jobb – mondta Tim.

–  Tényleg? – engedte le Lynn a vállait. – A francba, egész nap föltűzve hordtam, de igazad van. Hacsak...

A képmás most egy szorosan simuló türkizszínű blúzt és pezsgőszínű nadrágot mutatott be.

–  No és így?

–  Miféle ruhák ezek egyáltalán? – érdeklődött Tim.

–  Mimi Kri. Mimi Parker aktuális kollekciója. Az egész szajrét magával hozta, miután megígértem neki, hogy valamit felveszek majd belőle. A katalógusa a legtöbb avatárprogrammal kompatibilis.

–  Az enyém is hordhatná tehát a cuccokat?

–  Amennyiben átszabnák őket lánctalpakra és markoló-kezekre, igen. Hülyeség, Tim, csak emberi képmásoknál működik. A program amúgy kegyetlen. Ha túl kövér, vagy túl kicsi vagy Mimi kreációihoz, megtagadja az átszámítást. A probléma abban rejlik, hogy a legtöbb ember túlságosan megszépíti saját képmását, így, noha a számítógépen még minden stimmel, a valóságban mégis szarul néznek ki.

–  Az ő bajuk – Tim összehúzta a szemöldökét. – Hé, a képmásodnak túl kicsi a feneke! A fele a tiédnek, nem, a harmada. No és hol van a pocakod, hol a narancsbőröd?

–  Marha – nevetett Lynn. – Egyáltalán mit akarsz?

–  Á, semmit.

–  Semmit? Az is egy ok, hogy meglátogass.

–  Na igen – tétovázott. – Amber úgy véli, túlzásba viszem az aggodalmaskodást.

–  Nem, rendben van.

–  Nem akartam az előbb az idegeidre menni.

–  Kedves tőled, hogy aggódsz. Komolyan.

–  Mégis. Talán... – a kezét tördelte. – Tudod, egyszerűen az a helyzet, hogy azt hiszem, Julian teljesen vak, ami a környezetét illeti. Felkutathat egyes atomokat a tér-idő rendszerben, de ha holtan fekszel előtte a sírban, akkor legfeljebb csak azért panaszkodik, mert nem figyelsz rá.

–  Ne túlozz.

–  A te összeomlásodat mindenesetre nem vette észre. Emlékezz csak.

–  Annak már 5 éve – mondta Lynn szelíden. – Nem is volt tapasztalata az ilyesmivel.

–  Hülyeség. Egyszerűen nem vette figyelembe. Miféle különleges tapasztalatokra lenne szükség ahhoz, hogy a depresszióval és rettegéssel párosuló kiégést felismerje? Julian világában nem omlik össze az ember, ez a helyzet. Ő csak szuperhősöket ismer...

–  Talán hiányzik belőle a szabályozó erő. Anya halála után...

–  Anya 10 éve meghalt, Lynn. 10 éve! Amióta föltűnt neki, hogy anya valamikor megszűnt lélegezni, beszélni, enni és gondolkodni, azóta vadul kúrogat mindenkit, akit csak ér, és...

–  Ez az ő dolga. Tényleg, Tim.

–  Jól van, befogom a pofám – nézett föl a plafonra, mintha ott találhatná meg látogatása valódi okát. – Valójában csak azért jöttem, hogy elmondjam neked, milyen fantasztikus a hoteled. És hogy örülök az utazásnak.

–  Kedves vagy.

–  Komolyan. Mindent a kezedben tartasz. Mindent nagyszerűen szerveztél meg – vigyorgott. – Még a vendégek is elviselhetőek valamennyire.

–  Ha valamelyikük nem tetszik neked, eltüntetjük majd a vákuumban. – Lynn a szemét forgatta, és üres, tompa, vészjósló hangon folytatta: – A világűrben senki sem hallja a kiáltásodat!

–  Hú – nevetett Tim.

–  Örülök, hogy te is jössz – tette még hozzá Lynn halkan.

–  Lynn, megígértem, hogy vigyázok rád, s ezt meg is teszem. – Fölállt, lehajolt és még egyszer megpuszilta a nőt. – Tehát viszlát. Ja, igen, a nadrágot és a blúzt vedd fel. Remekül áll hozzá a kibontott haj.

–  Pontosan ezt akartam hallani, kisöcskös.

Tim elment. Lynn tovább nézegette képmását, amint ékszereket próbál. Az avatárok lényegében virtuális asszisztensek voltak, formát öltött programok, amelyek segítettek megszervezni a hálózatban élő ember mindennapi életét és egy komornyik, egy partner vagy egy játszótárs illúzióját nyújtották. Adatokat kezeltek, találkozókra emlékeztettek, információkat szereztek, szörföltek a neten, és a személyiségüknek megfelelő javaslatokkal látták el a felhasználójukat. A kialakításukban nem voltak korlátok, amihez a virtuális klónozás is hozzátartozott, legyen ennek oka merő nárcizmus, vagy az a praktikus szempont, hogy ezáltal a felhasználó megtakarította a butikokba az utat. Öt perc múlva Lynn felhívta Mimi Parkert. Az avatár összezsugorodott és lefagyott, a holofalon helyette a kaliforniai lány jelent meg csuromvizesen, derekán egy törölközővel.

–  Éppen a zuhanyzóból jövök – mondta bocsánatkérően. – Találtál valami szépet?

–  Ezt – mondta Lynn, és elküldte az avatár jpg-képét, ami azonnal meg is jelent Parker kijelzőjén.

–  Ó, remek választás. Nagyon jól áll neked.

–  Szuper. Azonnal szólok a szerviznek, rögtön jön valaki és elhozza tőled a ruhát.

–  Rendben. Akkor, viszlát.

–  Viszlát – nevetett Lynn. – És kösz!

A kép eltűnt. Lynn mosolya azonnal le is hervadt. A pillantása félresiklott. Üressé vált tekintettel bámult maga elé és Julian utolsó megjegyzését ismételgette, amit akkor mondott, mielőtt elhagyták volna a teraszt.

„Nagyon büszke vagyok rád. Te vagy a legnagyobb. Tökéletes vagy.”

Tökéletes.

Akkor miért nem érezte magát annak? Apja csodálata úgy nyomasztotta, mint egy olyan házra felvett kölcsön, amelynek ragyogó a homlokzata, de tönkrementek benne a vezetékek. Amióta a lakosztályába lépett, mintha üvegen járna, mintha a föld beszakadhatna alatta. Föltápászkodott, berohant a fürdőszobába, elővett két kicsi, zöld tablettát, és mohó kortyokkal leöblítette őket. Ezután elgondolkodott, majd bevett egy harmadikat is.

Lélegezni, érezni a testet. Szépen mélyet lélegezni.

Miután egy ideig a tükörképét bámulta, tekintete az ujjaira vándorolt. A mosdót markolászták, kézfején kirajzolódtak az inak. Egy ideig azt mérlegelte, hogy letöri a mosdót, ami persze nem sikerülne, de legalább visszatartaná attól, hogy üvöltsön.

Te vagy a legnagyobb. Tökéletes vagy.

Nyald ki a seggem, Julian, gondolta.

Ugyanebben a pillanatban elöntötte a szégyenérzet. Hevesen dobogó szívvel a földre vetette magát és nyögdécselve megcsinált 30 fekvőtámaszt. A fürdőben talált egy üveg pezsgőt, és felkapott egy poharat, noha amúgy alig fogyasztott alkoholt. A fekete lyuk, ami megnyílt alatta, kezdett ismét bezárulni. Fölhívta a szervizt és elküldte Mimi Parker lakosztályába, majd beállt a zuhany alá. Amikor negyedórával később blúzban és nadrágban, kibontott frizurával belépett a liftbe, Aileen Donoghue várt rá, aki pont úgy nézett ki, ahogy azt várni lehetett. Fülcimpáin két karácsonyfadísz himbálózott. Két mellének hatalmas völgye bekebelezett egy nyakéket.

–  Oh Lynn, te... hm... – küszködött Aileen a szavakkal. – Nagy Isten, mit is mondhatnék. Csodaszép vagy! Ó, milyen szép lány is vagy te! Engedd meg, hogy megöleljelek! Julian jogosan büszke rád.

–  Köszönöm, Aileen – nevetett Lynn félig fuldokolva.

–  És a hajad! Kibontva sokkal jobban áll neked, persze nem akarom azt mondani, hogy mindig hordd kibontva, de így kihangsúlyozza a nőiességed. Csak ne lennél... hoppá.

–  Igen?

–  Semmi.

–  Mondd már.

–  Ah, ti fiatalok, ti mind olyan gebék vagytok!

–  Aileen, 58 kiló vagyok.

–  Igen, tényleg? – Aileen nyilvánvalóan nem ezt a választ szerette volna hallani. – Na, mindegy, ahogy fölérünk, készítek neked egy tányérral. Enned kell, gyermekem. Az embernek ennie kell.

Lynn megnézte magának és elképzelte, ahogy a karácsonyfadíszeket kitépi a füléből. Hipp-hopp, olyan gyorsan, hogy a fülcimpái felszakadnak és a spriccelő vércseppek finom ködje ellepi a lift tükröződő üvegét.

Megnyugodott. A zöld tabletták hatni kezdtek.

–  Rettenetesen örülök a holnapnak – mondta szívélyesen. – Amikor majd elindulunk. Igazán szép lesz!

2025. május 23.

Az állomás

ORLEY SPACE STATION-OSS,

GEOSTACIONÁRIUS PÁLYA

Evelyn Chambers álmodott.

Egy különös, körülbelül 4 méter magas és 5 méter mély, mintegy 6 méter széles szobában volt. Az egyetlen sík felület a hátfal volt, a plafon és a padló erősen ívelten ért össze, amiből arra következtetett, hogy egy elliptikus csőben van. A cső két végén az építők kör alakú válaszfalakat emeltek. A válaszfalak be voltak zárva, de nem azt érezte, hogy be lenne csukva valahová, ellenkezőleg: annak bizonyosságát jelentette, hogy biztos helyen van.

A szobában, úgy tűnik, minden a feje tetejére állt. A padló fölött egy repülőszőnyeg természetességével egy nem túl barátságos ágy lebegett, ezenkívül egy íróasztal székkel, és egy számítógép óriási monitorral. Diszkrét fény világította be a teret, matt üvegajtó mögött rejtőzött a zuhany, a mosdó és a WC. Az egész egy futurista hajókabinra emlékeztetett, csak éppen a kényelmes, vörös kárpitú díványok a mennyezet alatt lebegtek, mégpedig fordítva.

Mindazonáltal az volt a legfurcsább, hogy Evelyn Chambers mindezen benyomásokat úgy érzékelte, hogy testének egyetlen porcikája sem állt kapcsolatban a térrel vagy annak berendezési tárgyaival. Amint a spanyol, indián és észak-amerikai gének válogatott összjátéka megteremtette, meztelenül lebegett az elülső fal 3 méter hosszú panorámaablaka előtt, testét semmi sem ölelte át, csupán a kellemesen 21 fokra temperált levegő. A csillagos égboltot szemlélte, amely oly tiszta és telt volt, hogy mindez csakis álom lehetett. Jó 36000 kilométerrel alatta csillogott a Föld, akár egy impresszionista festmény.

Csak álom lehetett.

De Chambers nem álmodott.

Mióta előző nap megérkezett, nem tudott betelni távoli otthona látványával. Semmi nem zavarta a kilátást, se egy rács, se egy antenna, se egy modul, de még a világűrliftnek a nadír felé elhajló kábele sem. Csendben annyit mondott, világítás ki, és kialudtak a fények. Persze volt egy kézi távirányító is a szervizrendszer kezeléséhez, de semmiképpen sem akarta vállalni a kockázatot, hogy tökéletes pozícióját valamiféle ketyere kezelésével tönkretegye. Már 15 órája tartózkodott az OSS-en, kezdett hozzászokni a súlytalansághoz, bár a fent és lent irányának elvesztése továbbra is idegesítette. Annál jobban meglepte viszont, hogy nem lett a hírhedt űrbetegség áldozata, mint például Olympiada Rogasova, aki ágyához szíjazva, vinnyogva azt kívánta, bárcsak soha ne született volna meg. Vele ellentétben Chambers tömény boldogságot érzett, annak a legmagasabb fokát, amit gyermekkorára visszaemlékezve karácsonyi sütemény-érzésnek nevezett: droggá desztillált tiszta örömöt.

Lélegezni is alig mert.

Megállapította, hogy egyáltalán nem egyszerű egyetlen ponton megmaradni. A súlytalanságban az ember akaratlanul is magzati pozíciót vesz fel, ám Chambers kinyújtotta a lábait és karját a melle előtt keresztbe fonta, mint egy búvár, akit a zátony mellett sodor a víz. Minden hevesebb mozdulat azt eredményezte volna, hogy forogni kezd, vagy ellebeg az ablaktól. Most, amikor minden fény kialudt és a helyiség minden berendezésével együtt a kvázilétezésbe ment át, agykérgi váltóművének minden idegsejtjével át akarta érezni azt az illúziót, hogy semmiféle védőburok nem veszi körül, hanem Kubrick csillaggyermekéhez hasonlatosan egyedül és meztelenül lebeg e csodaszép bolygó fölött. Hirtelen apró, csillogó golyócskákat látott tovalibbenni, és rájött, hogy ezek az ő könnycseppjei.

Vajon így képzelte ezt az egészet? Egyáltalán el tudott-e bármit is képzelni alig 24 órával ezelőtt, amikor a helikopter leszállt a tengeri platformra, az utazók kiszálltak, miközben az éjszaka már fellibbentette a szoknyáját, de a csodás napkelte nem tudta magára vonni a figyelmet? A távolból a platform impozáns és titokzatos látványt nyújt, kissé ijesztőnek is tűnik, most már egészen másképp elbűvölő, inkább letaglózó. Először érzik azt, hogy ez bizony mégsem Disneyland, nincs már visszaút, ezt a világot hamarosan egy másik, idegenszerűre cserélik fel. Chamberst nem lepi meg, hogy néhányan a csoportból vissza-visszatekingetnek az Isla de las Estrellasra. Például Olympiada Rogasova, Paulette Tautou – még Momoka Omura is lopott pillantásokat vet a repedezett sziklára, amelyen a Stellar Island Hotel fényei váratlanul otthonosan ragyognak, mintha arra figyelmeztetnék őket, hagyják már ezt az ostobaságot, térjenek haza a friss gyümölcslevekhez, a naptejhez és a tengeri madarak rikácsolásához.

Miért mi, kérdezi dühösen. Miért éppen a nők azok, akiknek a gondolatra, hogy be kell szállniuk a liftbe, kellemetlen érzésük támad? Tényleg ilyen gyáva nyulak lennénk? Az evolúció által lettek a notórius aggodalmaskodók szerepébe kényszerítve, mert az ivadékokat semmiféle veszedelemnek nem szabad kitenni, miközben a hímek – immár nem szükségesek, hiszen leadták spermáikat – nyugodtan előretörhetnek az ismeretlenbe és ott el is pusztulhatnak? Ám ugyanebben a pillanatban észreveszi, milyen erőteljesen izzad Chuck Donoghue, milyen ideges feszültség látszik Walo Ögin, ugyanakkor Heidrun Ögi arca izgatott várakozást, Miranda Winteré gyermeki lelkesedést, Eva Boreliusé pedig intelligens érdeklődést mutat, így mégis megbékél a helyzettel. Együtt mennek föl a pályaudvar hatalmas, többemeletes hengerébe, és hirtelen ráeszmél, miért is lett az előbb annyira ideges.

Kínos – de neki is teli van a nadrágja.

–  Őszintén szólva – szólal meg a mellette sétáló Marc Edwards –, nem érzem most túl jól magam.

–  Neeem? – somolyog Chambers. – Én azt hittem, maga egy kalandor.

–  Ja, persze.

–  Legalábbis ezt mesélte a műsoromban. Roncsbúvárkodás, barlangi búvárkodás...

–  Azt hiszem, ez itt egészen más, mint a búvárkodás – Edwards elmélázva nézegeti jobb mutatóujját, amelynek első perce hiányzik. – Valami egészen más.

–  Amúgy soha nem mesélte el, hogy ez hogyan történt.

–  Nem? Egy golyóhal. A Yucatánon történt, egy zátonynál. Bosszantottam. Ha megpiszkáljuk az orrukat, feldühödnek, hátrálnak és felfújják magukat. Folyamatosan böködtem – piszkálja Edwards a képzeletbeli golyóhalat –, csakhogy mindenütt korallok voltak, így nem tudott már hova hátrálni, tehát egyszerűen kitárta a száját. Az ujjam eltűnt benne. Ja. Nem lenne szabad azzal kísérleteznie az embernek, hogy az ujját egy csukott szájból kihúzza, főleg nem erőszakkal. Amikor kihúztam, csak a csont állt ki.

–  Ilyesmitől legalább odafent nem kell tartania.

–  Nem – nevet Edwards. – Valószínűleg ez lesz életünk legbiztonságosabb nyaralása.

Belépnek a pályaudvarra. Kerek, belülrőol még nagyobbnak tűnik, mint ahogyan azt kívülről sejteni lehet. Erőos fényszórók világítanak meg két, egymással szemben elhelyezkedő építményt, amelyek egymásnak tükörképei, minden részletükben megegyeznek. Középen a kábel feszesen indul ki földi rögzítéséből függőlegesen az ég felé, körülötte három, hordó alakú képződmény, kinézetük alapján ágyúk vagy keresőreflektorok is lehetnének, nyílásuk az ég felé tátong. Mindegyik építmény körül kétembernyi magasságú rács húzódik. Rései elég nagyok ahhoz, hogy valaki átpréselje magát raja, de azért egyértelműen jelzi, ezt nem érdemes megpróbálni.

–  És tudjátok, miért nem? – kérdezi Julian ragyogó hangulatban. – Mert a kábellel való minden közvetlen érintkezés azonnal egy testrészbe kerülhet. Gondoljátok csak el, több mint egyméternyi szélessége mellett is keskenyebb egy borotvapengénél, ráadásul hihetetlenül kemény. Ha egy csavarhúzót hozzáérintenék, forgácsot csinálna belőle. Meg akarja valaki próbálni az ujjával? Meg akar szabadulni valaki a házastársától?

Chambersnek eszébe jut egy újságíró mondása, miszerint Julian Orley nem megy a színpadra, a színpad követi őot, akármerre is jár. Találó, bár nem teljesen felel meg az igazságnak. Valóban hinni lehet a fickónak, minden egyes szavának, mert pusztán az önbizalma elegendő ahhoz, hogy minden kétséget, aggodalmat, feltételezést, tagadást és esetlegességet a kénsav könyörtelenségével oszlasson el.

A talaj fölött jó 20 méterrel a kabinok molyként lógnak a kábeleken. Közelről nézve már alig emlékeztetnek űrrepülőgépre, már csak azért sem, mert hiányzik a vezérsík és szárnyaik sincsenek. Ehelyett a napelemekkel telezsúfolt alsó részük dominál. Kinézetük a két nap alatt, ami landolásuk óta eltelt, némileg megváltozott, hiszen a folyékony hélium-3 szállítására alkalmas tankokat most gömbölyded, ablaktalan utasszállító modulokra cserélték. Egy emelvényről acél járólapok vezetnek a beszállónyílásokon át a kabinok belsejébe.

–  Az ön technológiája? – kérdezi Ögi, aki Locatelli mellett sétál, a liftek napkollektoraira pillantva.

Locatelli nyújtózkodik, és megnő egy centiméterrel. Látványára Chambersnek az elhunyt Moammer Kadhafi jut az eszébe. Meglepő a hasonlóság, akárcsak az uralkodói póz.

–  Mi más lenne – mondja lenézően. – A hagyományos vacakkal ezek a ládák 10 métert sem emelkednének.

–  Ó, valóban?

–  Valóban. A Lightyears nélkül nem működne itt az égvilágon semmi.

–  Tehát valóban azt akarja állítani, hogy a lift maga nélkül nem működne? – mosolyog Heidrun.

Locatelli úgy bámul rá, mint egy ritka bogárfajtára.

–  Mit ért maga ehhez?

–  Semmit. Csak maga olybá tűnik nekem, mintha itt állna egy elektromos gitárral a nyakában, és azt állítaná, hogy akusztikus gitárral csak szart lehet csinálni. Kicsoda is maga tulajdonképpen?

–  Ó mein Schatz – Ögi dús bajsza megremegett jókedvében. -Warren Locatelli az alternatív energiák Captain Americája. Megháromszorozta a napelemek hatékonyságát.

–  Jól van na – mormogja mellettük Momoka Omura. – Túl sokat azért ne várjon tőle.

Ögi összeráncolja szemöldökét.

–  Maga talán nem hiszi, lótuszvirágom, de Heidrun napról napra felülmúlja az elvárásaimat.

–  Mégis miben? – biggyeszti le ajkait gúnyosan Omura.

–  Önnek ehhez nincs elég fantáziája. De azért kedves, hogy megkérdezi.

–  Mindenesetre az energia hagyományos kihasználásával ezek az izék csak másznának fölfelé – szólal meg Locatelli, mintha nem is miatta vitáznának. – Napok alatt érnénk csak el a célunkat. Szívesen elmagyarázom, ha érdekli magukat.

–  Megértenénk egyáltalán? – kérdi Heidrun hangosan és aggodalmasan, Ögi felé fordulva.

–  Nem vagyok benne biztos, mein Schatz. Mi, svájciak mindenben nagyon lassúak vagyunk. Ezért is kellett évekkel ezelőtt megépítenünk azokat a részecskegyorsítókat.

–  Hogy gyorsabb svájciakat produkálhassunk?

–  Úgy ám.

–  Nem megy az állandóan tönkre?

–  De, sajnos igen.

Chambers szorosan fölzárkózik hozzájuk, és magába szívja a szavakat, mint méhecske a nektárt. Szereti az ilyesmit. Így van ez mindig: túl sok paradicsommadár egy ketrecben, ilyenkor röpködnek a tollak.

A beöltözés már előre jelzi, hogy mi vár rájuk. Mindegyikük narancssárga-ezüst overallba bújik, az Orley Enterprises színeibe, majd az egész csoport fölmegy az emelvényre, ahonnan a járólapok a liftekhez vezetnek. Julian bemutat nekik egy erőteljes felépítésűu fekete férfit, aki nem más, mint Peter Black.

–  Legalább könnyű megjegyezni – mondja vidáman Black és kezet fog mindenkivel. – Szólítsanak egyszerűen Peternek.

–  Peter az egyik pilótánk és expedícióvezetőnk – magyarázza Julian. – Ő és Nina... á, éppen ott jön.

Szőke, rövid hajú nő bújik ki az egyik nyílásból, fitos orra teli szeplőkkel. Amint csatlakozik hozzájuk, Julian átöleli erőteljes vállát. Chambers lehunyja a szemét és magában fogadni merne, hogy Nina alkalmanként szívesen látott vendég Julian hálószobájában.

–  Engedjék meg, hogy bemutassam: Nina Hedegaard, Dániából.

–  Hey! – integet körbe Nina.

–  Ugyanaz a feladata, mint Peternek. Pilóta és expedícióvezető. Az elkövetkezendő két hétben ők ketten lesznek mellettetek, ha valamelyikőtöknek kedve támadna a végtelen távolságokhoz. Megmutatják majd nektek Holdunk legszebb részeit, és megvédenek a titokzatos űrlényektől, például a kínaiaktól. Ó, bocsánat, Rebecca, természetesen a vörös kínaiakra gondoltam.

Rebecca Hsu, mintha valamin rajtakapták volna, felpillant mobilja kijelzőjéről.

–  Nincs térerőm – mondja könyörögve.

A liftkabin belseje szűkös. Mászni kell. Hat darab, létrával összekötött, öt ülésből álló sort rendeztek el egymás fölött. A csomagokat a másik liftbe pakolták. Evelyn Chambers Miranda Winter, Finn O'Keefe és Rogasovék társaságában ül egy sorban. Hátradől, lábait kinyújtja. Az ülések bármelyik légitársaság királyi kategóriájú üléseivel felveszik a versenyt.

–  Jaj, de jó! – ujjong Miranda Winter. – Dán.

–  Ön szereti Dániát? – kérdi Rogasov hűvös udvariassággal, miközben Olympiada mereven előrefelé bámul.

–  Na de kérem! – vonja fel szemöldökét Winter. – Én magam is dán vagyok.

–  Bocsássa meg tudatlanságomat, én az acéliparban vagyok otthon – mosolyodik el Rogasov. – Kegyed talán színésznő?

–  Hm. Erről megoszlanak a vélemények – kacag fel Winter hangosan és közönségesen. – Mi is vagyok én, Evelyn?

–  Egy szórakoztató tényező? – javasolja Chambers.

–  Na igen, tulajdonképpen modell. Annyi mindent csináltam már. Természetesen nem voltam mindig modell, előtte eladóként dolgoztam egy sajtospultnál, a sütőt kezeltem a McDonald's-nál, ám ezután felfedeztek egy castingshow-ban és azonnal szerződtetett a Levi's. Miattam, kérem, autók karamboloztak! Úgy értem, 1 méter 83 centi vagyok, szép, fiatal, cicik, igazi cicik, érti, valódiak. Nem is csoda, hogy Hollywoodból felhívtak.

Az ülésébe süppedő O'Keefe összevonja szemöldökét. Olympiada Rogasova pedig, úgy tűnik, rájött, hogy a realitások elől nem menekülhet el úgy, hogy egyszerűen félrenéz.

–  Mi mindenben játszott? – kérdi bágyadtan.

–  Ó, az áttörést a Criminal Passion, egy erotikus thriller jelentette – mosolyog Winter édesen. – Még díjat is kaptam érte, de ezt inkább nem részletezném.

–  Miért? Ez nagyon is... ez nagyszerű.

–  Á, nem. Az Arany Málna díjat kaptam, amit a legrosszabb színészi teljesítményért adnak. – Winter nevet és magasba emeli karját.

–  De mindegy. Ezután vígjátékok következtek, de nem mondhatnám, hogy szerencsés kezem van. Egyetlen sikeres darab sem volt köztük, így elkezdtem piálni. Na, az rossz volt! Néha már úgy néztem ki, mint egy kelt tészta, a szemeim pedig mint a mazsolák. Egy éjszaka benyomva a Mulholland Drive-on elütöttem egy hajléktalant, te jó ég, a szerencsétlen flótás!

–  Borzalmas.

–  Igen, de mégsem. Köztünk legyen szólva, túlélte és egy rakás pénzt keresett vele. Nem mintha szépíteni akarnám a dolgokat. De esküszöm, így történt. Én pedig hagytam, hogy a börtönben töltött időmet az első perctől az utolsóig filmre vegyék, még a zuhany alá is követhettek. Hihetetlen nézettségi mutatók a legjobb adásidőben. Megint egészen fent találtam magam – sóhajt. – Ezután megismertem Louist. Louis Burgert. Ismeri?

–  Nem. Sajnálom, de nem.

–  Ja igen, ön, illetve a férje az acéliparból jön, ahol nem ismerik az efféle embereket. Bár... Louis Burger, nagyiparos, befektetőmágnás...

–  Valóban nem ismerem...

–  Én viszont azt hiszem, igen – szólal meg Rogasov elgondolkodva.

–  Nem valami fürdőbaleset?

–  De. A boldogságunk csupán két évig tartott – bámul maga elé Winter. Hirtelen szipogni kezd, és valamit kitöröl a szeme sarkából.

–  Miami előtt történt. Szívinfarktus, úszás közben. Most pedig képzeljék el, a gyerekei, ezek a rohadt kölykök mit csináltak! Ugye, nem a mieink, közös gyerekünk nem volt, hanem Louis első házasságából. Feljelentettek! Engem, a feleségét! Állítólag segítettem neki meghalni. Hát nem felháborító?

–  No és segítettél? – kérdi O'Keefe ártatlanul.

–  Marha! – Winter, úgy tűnik, egy pillanatra valóban mélyen megrendül. – Mindenki tudja, hogy felmentettek. Mit tehetek én arról, hogy rám hagyott 13 milliárd dollárt? Nem tudnék bántani egy embert, egy légynek nem tudnék ártani! Tudja mit? – néz mélyen Olympiada szemébe. – Tulajdonképpen nem tudok én semmit. De azt legalább igazán jól! Hahaha. És ön?

–  Én? – Olympiada úgy néz, mint akit elgázoltak.

–  Igen. Mit csinál ön?

–  Én... – néz segítségért esedezve Olegre – Mi...

–  Feleségem képviselő az orosz parlamentben – mondja Rogasov anélkül, hogy a feleségére nézne. – Makszim Ginsburg lánya.

–  Apám! Ez igen! Hohohohóó, Ginsburg, juhhhééé – tapsol és ujjong Winter, cinkosan Olympiadára kacsint, majd elgondolkodik és őszintén megkérdezi: – Az meg kicsoda?

–  Az orosz elnök – világosítja fel Rogasov. – Legalábbis tavalyig még az volt. Az új neve Mihail Manyin.

–  Ja igen! Ő már volt egyszer, ugye?

–  Nemigen – mosolyog Rogasov. – Talán Putyinra gondol.

–  Nem, nem, már régebben volt, annak is volt a vagy á a nevében és a vége szintén in – Winter átkutatja műveltsége gyerekszobáját. -Áh, nem jut eszembe.

–  Talán Sztálinra gondolsz? – kérdi O'Keefe kajánul.

Ám a hangszóró véget vet minden találgatásnak. Lágy, mély női hang mondja el a biztonsági előírásokat. Szinte minden teljesen olyan, mint egy normális repülőgépen, gondolja Chambers. Bekötik magukat, igazi lószerszám. Mindegyik sor ülés előtt monitorok jelennek meg, és olyan plasztikus képeket mutatnak a külvilágról, hogy azok ablakok illúzióját keltik. Látni lehet a henger belsejét, egyre világosodik a felkelő Nap fényében. A nyílás bezáródik, a létfenntartó rendszerek búgva bekapcsolódnak, az ülések hátradőlnek, úgy fekszenek, mint a fogorvosnál.

–  Mondd csak, Miranda – súgja O'Keefe a fejét Winter felé fordítva. – Még mindig adsz nevet nekik?

–  Kiknek? – kérdi ugyanolyan halkan.

–  A cicijeidnek.

–  Vagy úgy. Hát persze – és kezei a bemutatandó felülethez vándorolnak. – Ez itt Tick. Az meg ott Trick.

–  No és mi van Trackkel?

Miranda félig lehunyt szempillái alól a férfira pillant.

–  Trackhez jobban meg kell ismernünk egymást.

Ugyanabben a pillanatban a kabin megrázkódik, remegni és vibrálni kezd. O'Keefe mélyebbre csúszik az ülésében. Chambers visszafojtja a lélegzetét. Rogasov arca kifejezéstelen. Olympiada becsukja a szemét. Valahol valaki idegesen felnevet.

Ami most következik, annak semmi, de semmi köze egy repülőgép startjához.

A lift úgy gyorsul, hogy Chambers egy pillanatra úgy érzi, belenő az ülésébe. Olyannyira belesüpped a kárpitba, hogy úgy tűnik, a karok és a támla egybeolvadnak. A járgány függőlegesen lövell ki a hengerből. Alattuk, a másik kamera képén, az Isla de las Estrellas sötét, hosszúkás pacnivá zsugorodik, benne egy türkiz ponttal. A medence. Tényleg csak tegnap volt, hogy ott lent hevert és kritikus tekintettel szemlélte a hasát, 4 fölösleges kilót panaszolva, amelyek újabban a bikinibőol fürdőruhába kényszerítették, miközben a környezete nem szűnik hangsúlyozni, milyen jól is áll neki a súlygyarapodás, hiszen csupán kiemeli a nőiességét? Szarok a 4 kilóra, gondolja. Most éppen megesküdne, hogy tonnákat nyom. Olyan nehéznek érzi magát, hogy attól tart, bármelyik pillanatban megnyílhat alatta a lift padlózata és visszapottyanhat a tengerbe, egy közepes cunamit okozva.

A Csendes-óceán egyenletes, finom felületté válik, a korai Nap sugarai ragyognak a vízen. A lift elképzelhetetlen sebességgel halad a kábelen. Átszáguldanak a magasan fekvő ködrégiókon, az ég egyre kékebb lesz, sötétkék, mélykék. A képernyő kijelzője mutatja, hogy gyorsabban mennek, mint a hangsebesség háromszorosa, nem, négyszerese, nyolcszorosa. A Föld gömbölyödik. Nyugaton felhők gyülekeznek, mint a vízen a tojáshab. A kabin tovább gyorsul, óránként 12000 kilométeres sebességre. Azután, egészen lassan, enyhülni kezd a gyilkos nyomás. Az ülés lassacskán elengedi Chamberst, ő pedig visszaalakul dinoszauruszból emberi lénnyé, akinek 4 kiló igenis számít.

–  Ladies and gentlemen, üdvözöljük önöket az OSS Spacelift One fedélzetén. Elértük utazósebességünket és elhagytuk az alacsony földkörüli pályát, amelyen az ISS kering. Az ISS-t 2023-ban hivatalosan bezárták, azóta múzeumként szolgál, ahol az űrutazás korai szakaszának relikviáit állították ki. Az utunk valamivel több, mint 3 óra hosszú lesz, a space debris-előrejelzés ideális, minden amellett szól, hogy pontosan fogunk érkezni az OSS-re, vagyis az Orley Space station-re. Most éppen a Van Allen sugárzási övön haladunk keresztül, ami tulajdonképpen a Földet körülvevő erős töltésű részecskékből álló övezet, eredete a napkitörésekben és a kozmikus sugárzásban keresendő. A Föld felszínén védettséget élvezünk, de 1000 kilométernél magasabban a Föld mágneses ereje már nem téríti el a részecskéket, így közvetlenül áramlanak az atmoszférába. Körülbelül itt, pontosabban 700 kilométeres magasságban kezdődik a belső öv. 3000 és 6000 kilométeres magasság között az öv lényegében energiában gazdag protonokból áll. A külső öv 1 525 000 kilométeres magasságban található, és főként elektronokból áll.

Chambers meglepve állapítja meg, hogy a nyomás teljesen megszűnt. Sőt! Rövid ideig úgy érzi, zuhan, míg rá nem jön, honnan ismeri a testétől való elszakadásnak ezt a különös érzését. Ezt érezte rövid ideig a parabolarepülések során is. Ez a súlytalanság. A főmonitoron a csillagos égboltot látja: gyémántpor fekete bársonyon. A hangszóró hangja konspiratívvá válik:

–  Amint önök közül néhányan már bizonyára hallották, az emberi űrutazás kritikusai a Van Allen sugárzási övet a benne uralkodó sugárkoncentráció miatt a világűrbe vezető úton tornyosuló áthatolhatatlan akadálynak tartják. Az összeesküvés-elméletek hívei pedig bizonyítéknak tartják arra, hogy ember soha nem járt még a Holdon. Az átkelés állítólagosan csupán 2 méter vastag acélfalak mögött lehetséges. Nyugodjanak meg, ebből egy szó sem igaz. Tény, hogy a sugárzás intenzitása meglehetősen ingadozó, hiszen a Nap változó aktivitásától függ. De ha az embert 3 milliméternyi alumínium veszi körül, akkor a sugáradag még szélsőséges körülmények között sem éri el a munkaügyi törvény sugárvédelmi rendeleteiben megengedett mennyiség felét. De az érték általában annak kevesebb mint egy százaléka! Az önök egészségének optimális védelme érdekében a lift személyszállító kabinjai megfelelően vannak páncélozva, és az ablakok hiányának is elsősorban ez az oka. Tehát amíg nem akarnak kiszállni, addig garantáljuk önöknek, hogy sértetlenül kelnek át a Van Allen sugárzási övezeten. Most pedig élvezzék az utazást. Üléseik karfáiban fejhallgatókat és monitorokat találnak. 800 tévécsatorna, videofilmek, könyvek és játékok állnak a rendelkezésükre.

A teljes program. Egy idő múlva belebeg Nina Hedegaard és Peter Black, kicsiny műanyag palackokban italokat, csipetnyi ételt és frissítőkendőket szolgálnak fel. A palackokból az italt szívni kell.

–  Semmi nincs, ami foltot hagyhatna, vagy morzsálódhatna -mondja Hedegaard skandinávosan erős s-sel. Miranda Winter dánul válaszol valamit, mindketten vigyorognak. Chambers hátradől, ő is vigyorog, noha egy szót sem értett. Egyszerűen vigyoroghatnékja van. A világűrben repül, Julian távoli városa felé, és úgy érzi, egyedül van a Földdel. Oly mélyen van alatta a bolygó, olyan aprón, hogy úgy érzi, csak ki kellene nyújtania a kezét és máris a tenyerébe csusszanna. Nyugat felől egyre oszladozik a sötétség, a Csendes-óceán felragyog. Kína alszik, miközben Észak-Amerikában a munkavállalók már telefonálva rohannak az ebédszünetre, Európában pedig lassacskán letelik a munkaidő. Álmélkodva állapítja meg, hogy közte és a kék-fehér golyó között még három Föld elférne, még ha csak szorosan is. Az OSS majdnem 36 000 kilométernyire lebeg az otthona felett az űrben. Már ez is erőteljesen igénybe veszi a képzelőerejét, s még az út tízszeresét kell megtennie ahhoz, hogy a Holdra repülhessen.

Kis idő eltelte után ellökte magát az ablaktól és az egyik fordítva montírozott díványhoz libbent. Nem találta túl elegánsnak. Szigorúan véve, az efféle helyeken a bútoroknak nem volt sok értelme. A víztől eltérően, aminek felhajtóereje a gravitációt kompenzálta annyira, hogy az ember lebegésszerű állapotba került, ám a vízsűrűség és az áramlatok hatása alól mégsem vonhatta ki magát, a súlytalanságban semmiféle erő nem hatott a testre. Nem volt súlya, nem indult semmilyen irányba, nem volt szüksége székre, ami megóvhatta attól, hogy a hátsójára pottyanjon, nem volt szüksége a puha kárpit kényelmére, de ágyra sem, amelyen tagjait kinyújtóztathatja. Tulajdonképpen elegendő lett volna bebugyolált lábakkal és karokkal kitartani a puszta semmiben, csak éppen a legkisebb impulzus is elég volt ahhoz, hogy a testet mozgásba hozza, így állandóan fennállt a veszély, hogy álmában beveri a fejét. Ráadásul 6,5 millió év genetikai berögződése megkívánta, hogy az ember valamin feküdjön, még ha az a valami függőlegesen állt is, vagy éppen a plafonról lógott le. Igaz, az olyan fogalmak, mint a függőleges, az űrben semmiféle szerepet nem játszottak, de hát az embereknek szükségük van ilyen viszonyítási pontokra. Kísérletek bizonyították, hogy az űrhajósok számára természetesebbnek tűnt a lábuk alatti talaj, mint a fejük felett lebegő, ezért a pszichológusok az úgynevezett gravitációs építési módot javallották, megteremtve a padló illúzióját. Az ember hozzákötötte magát az ágyhoz, a fotelben úgy tett, mintha ülne, és a végén már szinte otthonosan érezte magát.

Kinyújtózott, bukfencezett egyet és elhatározta, hogy elmegy, vagyis inkább ellebeg reggelizni. A falban, amelyik véleménye szerint a létfenntartó rendszereket rejtette, egy ruhásszekrény is volt. Kivett belőle egy sötét háromnegyedes nadrágot, egy pólót és egy szorosan illeszkedő papucsot. A válaszfalhoz evezett és azt mondta:

–  Evelyn Chambers. Nyitni.

A számítógép megvizsgálta a nyomást, a légkört és a sűrűséget, majd kinyílt a modul, és láthatóvá vált egy több méter átmérőjű cső. Az állomást több kilométernyi csőhálózat szőtte be, ezek a csövek kötötték össze egymással a modulokat és a központi szerkezetet, ezek alkották az összekötő- és menekülőutakat. Minden a redundancia elvének volt alávetve: egy modul elhagyására mindig legalább két lehetőség adódott, minden számítógéprendszernek megvolt a maga tükörrendszere, a létfenntartó rendszerek megtöbbszörözve álltak rendelkezésre. Chambers már hónapokkal az utazás előtt igyekezett szellemileg megbarátkozni az óriási építménnyel, modelleket és dokumentációkat tanulmányozott, ám most meg kellett állapítania, hogy a fantázia alulmaradt a valósággal szemben. Lakómoduljából kilibegve szinte nem is volt képes felfogni a kolosszust, a méreteit, a sokszorosan elágazó komplexitását. Csak az volt biztos, hogy emellett a jó öreg ISS úgy nézett ki, mint valami játékszer átlátszó csomagolásban.

A legnagyobb szerkezetben volt, amit emberi kéz valaha az űrben épített.

A világűrlift koncepciójával összhangban tervezői az OSS-t is függőleges irányba állították. A gerincét három hatalmas, egyenként 280 méter magas acéloszlop képezte. Az alapnál és a csúcsnál az acéloszlopokat összekapcsolták, és ebben az alagútban futottak a lift kábelei. Az oszlopokat kör alakú, emeletszerű elemek vették körbe, az úgynevezett Torusok, ezek képezték a létesítmény öt szintjét. Az alsó szinten volt az OSS Grand, a világűrhotel. A Torus-1-ben volt a snack bár és kávézó, a kandallószoba holografikus tűzzel, a könyvtár és egy némiképp elhagyatottnak tűnő játszóház, amelyet azonban Julian mégiscsak meg akart építeni, „mert a gyerekek úgyis jönnek majd, és szeretni fogják!” Az OSS Grand két évvel korábbi megnyitása óta valóban jól működött, csak éppen a családok maradtak el. Alig valaki merte utódait kitenni a szabadesés veszedelmeinek, amire Julian dühös értetlenséggel reagált: „Csupán előítélet! Az emberek annyira ostobák, itt fent semmivel sem veszélyesebb, mint a hülye Bahamákon. Ellenkezőleg. Itt nem haraphat meg semmi, nem fulladhatsz meg, nem kapsz sárgaságot, a bennszülöttek barátságosak, mit kell annyit rágódni? A világűr a gyerekek Paradicsoma!

Talán az volt a probléma, hogy az emberek mindig is kétes viszonyban álltak a Paradicsommal.

Chambers ragadozó halként cikázott a csövekben. Az ember, ha akarja, nagyon gyors tud lenni a súlytalanságban. Útja során megszámozott zsilipek mellett haladt el, amelyek mögött az övéhez hasonló lakosztályok rejtőztek. Egy egység 5 modulból állt, mindegyikben 2-2 lakosztály, zavartalan kilátással a Földre. Jobb kéz felé volt az elágazás a Torus irányába, de Chambers reggelizni akart, tehát tovább követte az alagutat, ami az OSS két legkülönlegesebb moduljának egyikébe, a Kirkbe torkollott. A két diszkosz alakú modul magasan a lakóterek felett volt, üvegezett padlójukon át kiváló kilátás nyílt a Földre. A Kirk étteremként szolgált, északra fekvő párja, a Picard lounge, night-club és multimédia-központ volt egyben.

–  Az üvegezés a megvalósíthatóság határait súrolta – mondogatta fáradhatatlanul Julian. – Valóságos küzdelem! A konstruktőrök siránkozása még ma is a füleimben cseng. Na és, mondtam, mióta érdekelnek bennünket a határok? Az űrhajósok mindig is ablakokra vágytak, szép nagy panorámaablakokra, csak éppen a múltbéli repülő szardíniásdobozok falai nem voltak elég erősek. A lifttel ez a probléma is megoldódott. Anyag kell? Hozzuk fel! Ablak kell? Beépítjük! – Ezután, mint mindig, szinte tisztelettel suttogta: – Hogy így építsük, az Lynn ötlete volt. Nagyszerű kislány. Benne aztán van rock and roll! Én mondom nektek.

A Kirk nyílása nyitva állt. Chambersnek túl későn jutott eszébe újdonsült szabadsága, megpróbálta elkapni a zsilip keretét, hogy fékezze lendületét, de nem érte el: kapálózva haladt keresztül a nyíláson, egy kissé rémült pincért majdnem elgázolva. Valaki megragadta a bokájánál fogva.

–  Saját szakálladra akarsz a Holdba repülni? – hallotta a jól ismert hangot.

Chambers meghökkent. A férfi lehúzta szemmagasságba.

A szemei...

Chambers természetesen ismerte. Mindenki ismerte. Legalább tucatszor volt már műsorának vendége, de szemeit mind a mai napig nem volt képes megszokni.

–  Mit keresel te itt? – kérdezte döbbenten.

–  Én vagyok az esti program – vigyorgott. – És te?

–  Én vagyok az űrutazást megunók hangulatjavítója. Julian és a média, jól tudod – rázta a fejét és nevetett. – Hihetetlen. Látott már valaki?

–  Még nem. Finn is itt van, azt hallottam.

–  Igen, kellőképpen meg is lepődött, Hogy itt talál engem. De azóta egész barátságos lett.

–  A póztalanság is egy póz. Finn szereti a kívülálló szerepét. Minél kevesebbet kérdezed, annál többet fog válaszolni. Akarsz reggelizni?

–  De még mennyire!

–  Nagyszerű, én is. És utána?

–  Multimédia-központ. Lynn bemutatja nekünk az állomást. Csoportokra osztottak bennünket. Néhányunknak elmagyarázzák a tudományos részleget, mások kimennek játszani.

–  Te nem?

–  Majd később. Csak 6 embert tudnak kivinni egyszerre. Van kedved velem jönni?

–  Kedvem lenne, csak időm nincs. Egy videót forgatunk a Torus-4-ben.

–  Ó, valami újat csinálsz? Komolyan?

–  Ne áruld el senkinek – mondta a férfi mosolyogva, és ajkaihoz illesztette a mutatóujját. A szemei egy másik galaxisba csábították Chamberst. A férfi, aki az égből pottyant le. – Valakinek a nyugdíjasokat is ki kell szolgálnia.

Lynn mosolygott, kérdésekre válaszolt, mosolygott.

Büszke volt a multimédia-központra, ahogy túláradóan büszke volt az egész OSS Grand-ra, a Stellar Island Hotel-re és a távoli GAIA-ra. Ugyanakkor mindhárom miatt rettenetesen aggódott, mintha egy Velencét épített volna gyufaszálakra. Műveiben alig látott mást, mint sérülékenységet. Egészen a kimerülésig játszott le magában különféle horrorjeleneteket, a katarzis reménye nélkül, mindaddig, amíg legrémesebb félelmei el nem maradtak. Egyértelműen csapdában volt, ki akarta ütni és üldözte magát, miközben önmaga elől menekült. Minél több érvet hozott fel félelmeivel szemben, azok annál szörnyűségesebbre dagadtak, mintha egy fekete lyuk felé haladna.

El fogom veszíteni az eszem, gondolta. Akárcsak Mama. Egészen biztosan meg fogok bolondulni.

Mosolyogni. Mosolyogni.

–  Sokan gombának látják az OSS-t – mondta. – Vagy napernyőnek, lapos koronájú fának. Állópultnak. Mások egy medúzát vélnek felfedezni benne.

–  Mi is az a medúza, kedvesem? – kérdezte Aileen, mintha afféle divatos vicik-vacakok iránt érdeklődne, amelyekre a mélyebb belátással nem bíró fiatalok pazarolják a figyelmüket.

–  Afféle kocsonyás izé – válaszolt Ed Haskin. – Olyan csápos ernyő, alul tapogatók meg más kocsányok lógnak rajta.

Lynn az ajkába harapott. Haskin, korábban az űrkikötő vezetője, néhány hónapja a teljes műszaki részleg irányítója, kedves volt, kompetens, csak sajnos annyi finomság szorult belé, mint egy neandervölgyibe.

–  Amúgy nagyon szép lények – fűzte hozzá.

Mintha szatellitek lennének, úgy köröztek az OSS 4 méter magas, holografikus modellje körül, amit a Picard középpontjába vetítettek. Kíséretükben Walo Ögi, Aileen és Chuck Donoghue, Evelyn Chambers, Tim, valamint néhány újonnan csatlakozott francia tudós lebegett a virtuális térben. A Picard másképp volt kialakítva, mint a klasszikus éttermek esztétikáját idéző Kirk. A kedélyesség úszó szigetei szétszóródva különféle szinteken, tompa fényben elmerülve. Az egész teret terebélyes bár vette körül, amely mintha csak arra várt volna, hogy szemfestékkel erőteljesen felvértezett Barbarellák népesítsék be. Gombnyomásra minden átalakítható volt asztalos-székes átriummá.

–  Medúza, asztal vagy ernyő, az efféle asszociációk az állomás vertikális felépítésének és szimmetriájának köszönhetők – mondta Haskin. – Nem felejthetjük el, hogy az űrállomásoknak nincsen szilárd alapzatuk. Valójában semmiféle alapzatuk nincs, ám ki vannak téve a tömegek folyamatos áthelyeződésének és a rázkódásnak, gondoljunk csak a futószalagon sportolókra vagy a holdkompok kikötésére. Mindez lengésbe hozza a szerkezetet, márpedig a szimmetrikus konstrukciók a legalkalmasabbak arra, hogy elosszák a lengésből eredő energiákat. A függőleges helyzet a stabilitást szolgálja és megfelel a világűrlift elvének is. Amint láthatják, a legkisebb tehetetlenségi nyomaték a Föld felé irányul.

Egészen lent fölismerték a szálloda Torusát a kiálló lakosztálymodulokkal, fölötte a Kirk és a Picard emelkedett ki. A rácsos oszlopok mentén különféle modulok helyezkedtek el, fitneszstúdiókkal, személyzeti szállásokkal, raktárhelyiségekkel és irodákkal, egészen fel a Torus-2-ig, amelynek központjában a világűrlift megállt. A fánk alakú modult mozdítható járólapok kötötték össze a kabinokkal.

–  Ide érkeztünk meg tegnap – magyarázta Lynn. – A Torus-2 úgymond az OSS Grand recepciója, a személy- és teherszállító gépek terminálja. Amint látjátok, küllőszerűen ágaznak el innen a folyosók egy nagyobb, körbefutó gyűrű irányába – kezével végigsimított a Torust körbevevő rácsszerkezeten. – Ez az űrkikötőnk. A repülőgéphez hasonló szerkentyűk mentősiklók, a kis dobozkák pedig a holdkompok. Egyikükkel, a Charonnal indulunk holnap a Holdra.

–  Diétáznom kellett volna – mondta Aileen idegesen Chucknak. -Hogyan férek én oda be? A hátsómon a Haley-üstökös is szétzúzódna.

Lynn felnevetett.

–  Ó nem, a kompok nagyon tágasak. Nagyon kényelmesek. A Charon több mint 30 méter hosszú.

–  Na és az ott? – Ögi a nagy, daruszerű képződményekre mutatott a gyűrű oldalán, az árbocok mentén. Közelebb lebegett és bekerült a projektor sugarába. Úgy nézett ki, mint egy kozmikus szuperszörny, amelyik éppen megtámadni készül az OSS-t.

–  Manipulátorok – mondta Haskin. – Síneken mozgó robotkarok. Ezek pakolják ki a beérkező teherkompokat, kiveszik a sűrített hélium-3-mal teli tartályokat, majd berakodják a Torus belsejébe és rögzítik a liftben.

–  Mi történik, amikor egy ilyen komp dokkol?

–  Nyekken egyet.

–  De nem borul fel akkor az állomás egyensúlya? Hiszen nem mindig dokkol azonos számú hajó.

–  Nem gond. Mindegyik dokkolóállomást szabadon mozgathatjuk a gyűrű mentén, tehát mindig tudjuk biztosítani az egyensúlyt. Egyébként jó észrevétel – bólintott Haskin elismerően. – Ön építész?

–  Befektető. De elég sok mindent építettem már. Nagyvárosi lakómodulokat, amelyeket vagy beleillesztünk a már meglévő struktúrákba, vagy felhőkarcolók tetejére telepítjük őket, aztán ha költözik, viszi a kunyhót magával. A kínaiak imádják. Árvizet is túlélő telepek az Északi-tengeren, tudja, Hollandiát lassan elönti a víz, költözzenek mindannyian Belgiumba? A házak stégeken állnak, ha a víz emelkedik, úsznak.

–  Épít egy második Monacót is – mondta Chambers.

–  Minek egy második Monaco? – kérdezte Tim.

–  Mert az első már minden eresztékében remeg – oktatta ki őt Ögi. – A monacóiak már az Alpokon másznak fel, tehát Alberttel elővettük Jules Verne könyveit. Halott már Az úszó szigetről?

–  A történet a bolond kapitányról a fura tengeralattjárójával? – kérdezte Donoghue.

–  Nem, nem – tiltakozott az egyik francia. – Az a Nautilus! Némó kapitány.

–  Hülyeség! Azt láttam. Az Walt Disney.

–  Nem, nem! Nem Walt Disney! Mon dieu!

–  Az úszó sziget egy mobil városállam – magyarázta Ögi az irodalmi hullarabló Donoghue-nak. – Érti? Egy sziget, amelyik úszik. Monacót nem lehet a végtelenségig bővíteni, még csak mesterségesen telepített szigetekkel sem, így született meg az ötlet, hogy építünk egy másikat, amelyik a déltengereken úszkál.

–  Egy második Monacót? – vakarta a fejét Haskin. – Tehát egy hajót?

–  Nem hajót. Szigetet. Hegyekkel és partokkal, csinos kis fővárossal és egy borospincével az öreg Ernst August számára. Minden lesz, csak éppen mesterséges.

–  És ezt lehet?

–  Pont ön kérdezi? – nevetett Ögi és szélesre tárta karjait, mintha szívéhez akarná ölelni az egész OSS-t. – Hol a probléma?

–  Sehol – nevetett Lynn is. – Vagy úgy nézünk mi ki, mintha problémáink lennének?

Pillantása Timre tévedt. Észrevette már vajon, hogy mi van vele? Tim látványos aggodalmaskodása egyformán idegesítette, meghatotta és megszégyenítette. De minden oka megvolt az aggodalomra attól a naptól fogva, attól az 5 évvel ezelőtti szörnyű pillanattól fogva, ami az életét volt hivatott megváltoztatni. Este hat előtt Lynn a közlekedési dugó közepén áll, tízsávnyi araszoló, lüktető, forró láda, a gleccser lassúságával csorognak az M25-ön Heathrow felé a vigasztalan, hideg februári Nap alatt, ami a sárgás, csernobili katasztrófára emlékeztető égbolton lóg, és akkor egyszerre csak megtörténik. Párizsba kell mennie egy megbeszélésre – mindig valamilyen megbeszélésre kell mennie –, de hirtelen valaki kikapcsolja fejében a fényt, csak úgy, és minden elsüllyed a reménytelenség mocsarában. Szakadékmély gyász tör rá, amit 10 000 voltnyi tiszta pánik követ. Később nem tudja elmesélni, hogyan jutott el a repülőtérre, de nem repült el, csak ült a terminálban, minden bizonyossága odaveszett, kivéve egyet, tudniillik hogy életének körülményeit egyetlen másodpercig sem képes tovább elviselni, mert ennyi szomorúsággal és félelemmel nem akar tovább együtt élni. Az emlékezete ettől fogva kihagy egészen másnap reggelig, amikor felöltözve találja magát Notting Hill-i penthouse-lakása padlóján heverve, a mailboxa, levelezőrendszere és üzenetrögzítője csordultig telve más emberek izgalmával. Kimegy a teraszra a jeges esőbe, és azon elmélkedik, vajon a 12 emelet elegendő-e. Meggondolja magát, felhívja Timet, egytől s mástól megkímélve a járókelőket.

Azóta akármikor, ha a megbetegedésére terelődik a szó, Julian igyekszik behurcolt vírusokkal és megfázásokkal magyarázni saját magának és másoknak, hogy mi is történik az ő szeme fényével, a lányával, s utálja, hogy Tim szüntelenül a terápia és a pszichiáter szavakat hajtogatja. A lánya állapota rejtély számára, amit pedig legbelül sejt, azt elfojtja, ahogy eltemette magában Crystal halálát is. 10 éve már, hogy Lynn és Tim anyja szellemileg elborult és meghalt, de Julian feltűnően nem vesz róla tudomást. Nem mintha traumatizált lenne, hanem mert valóban képtelen arra, hogy összefüggéseket fedezzen fel a kettő között.

Tim és Amber veszik gondjaikba. Amikor minden érzése elvesztése miatt nem érez mást, csak felháborodást, Tim az, aki napsütésben és zuhogó esőben órákon át rója vele a köröket a háztömb körül, visszakényszerítve szellemét a jelenbe, egészen addig, míg legalább a hideget és a nedvességet képes lesz érzékelni, no meg félelmének fémes ízét a nyelve hegyén. Amikor azt hiszi, soha többé nem tud aludni, soha nem tud már egy falatot sem lenyelni. Amikor a másodpercek az örökkévalóságig nyúlnak, amikor körülötte minden – a fény, a színek, az illatok, a zene – a fenyegetés sokkoló hullámait küldi felé. Amikor minden háztető, minden korlát, minden híd hívogatja, hogy zuhanását csattanással fejezhesse be, és attól retteg, hogy megőrül, ahogyan Crystal, és ámokfutóvá válik, embereket fog ölni, akkor Tim az, aki elmagyarázza, hogy nem kerítette őt hatalmába semmiféle démon, nem üldözik őt semmilyen szörnyetegek, senkinek sem fog ártani, magának sem, egészen addig, amíg lassan hinni kezd Timnek.

Egyre jobban érzi magát, pedig Tim idegesíti. Arra biztatja, kérjen szakértői segítséget, feküdjön már le a kanapéra. Lynn vonakodik, bagatellizálja a rémálmot. Okkeresés? Minek? A legkevésbé sem hajlandó amúgy tökéletes élete eme nyomorult fázisával törődni. Az idegei egy picit hülyéskedtek, túldolgozta magát; szinapszis-saláta, biokémiai marhaság, akármi. Elegendő ok, hogy szégyellje magát, ne vájkáljon mélyebben a gödörben, amelyből a kocsit egyesített erőkkel húzták ki. Miért is tenné? Hogy találjon valamit? Boldog és hálás lehet, hogy a konszern a magyarázat védőleple mögé bújtatta: influenza, nagyon súlyos influenza és tüdőgyulladás. A válság megoldódott, a tönkrement baba megjavítva. Megint úgy látja magát, ahogyan Julian látja őt, van perspektívája, ami egy pillanatra veszni látszott. Kit érdekel, hogy szereti-e magát? Julian szereti őt! Ha önmagát Julian szemén keresztül látja, megoldódik minden probléma. Önmaga alulértékelésének ócska meghittsége – pompásan lehet vele élni.

–  ...vannak a tudományos szekció étkező- és alvóhelyiségei – hallotta saját szavait.

Továbbhaladt fölfelé a hologram mentén, a Torus-3 sportlétesítményeitől a Torus-4 tucatnyi lakó- és labormoduljáig, amelyeket Julian privát és állami kutatóintézeteknek szokott bérbe adni. Ügyfelei a világ minden tájáról jönnek: NASA, ESA, Roskosmos, saját leányvállalatai, az Orley Space, Orley Travel, Orley Energy. Kipirult arccal mutatta meg a Torus-4 fölé telepített golyó alakú bioszféra zöldségeskertjeit és haszonállat-tenyészeteit. Bepillantást engedett a Torus-5 obszervatóriumaiba, műhelyeibe, kontroll- és konferenciatermeibe, melyeknek közepéből a lift kábelei mentek tovább – a végtelenbe, legalábbis abba, amit a mának élő ember annak gondolt. Élvezettel mutatta be a tető több száz méter átmérőjű korongvilágát az üzemekkel, ahol a holdkompokat javították és a bolygóközi űrhajókat gyártották, ahol szorgos robotok közlekedtek a vákuumban, és napelemek lélegezték be a napfényt, hogy amíg az állomás a Föld árnyékában van, addig is táplálkozhasson. A szakadék szélén nevetve mutatta be az OSS-t, az Orley Space station-t, amit a NASA oly szívesen épített volna fel, és oly szívesen birtokolna. Csakhogy ehhez dönteniük kellett volna a politikusoknak, akik természetük szerint periodikus, vagyis tünékeny jelenségek, s önképük főként abból áll össze, hogy elődeik vízióit és döntéseit megkérdőojelezzék. Így végül is egy magánbefektető álmodta tovább a világűr betelepítésének álmát, mellesleg megteremtve ezzel az energiaszektor földcsuszamlásszerű átalakulásának előfeltételeit is, ami felvetette a kérdést: kinek az érdekeit támogatjuk, ha beszállunk az Orley Enterprises-ba?

–  Na, elsősorban a saját magunkét – mondta Locatelli. – Vagy?

–  Teljesen egyetértek önnel – válaszolta Rogasov. – Persze, azért tudni szeretném azt is, kinek kedvezek még.

–  Ameddig a Lightyears piacvezető, addig más haszonélvezők kinyalhatják a seggemet az érdekeikkel, már ha orbitális magányunkban szabad így kifejeznem magam.

–  Riba iscset ggye glubzse, a cselovek ggye lucsse – nevetett Rogasov. – A hal a legmélyebb helyet keresi, az ember a legjobbat. Én azért a magam részéről jobban szeretem az áttekinthetőséget.

Locatelli fújt egyet.

–  Igen ám, de ha mindent csupán kívülről szemlél, akkor ezt soha nem szerzi meg. A perspektíva a pozícióból adódik.

–  Melyik lenne az?

–  A vállalkozásomé, ami engem illet. Tudom, ön be van szarva, hogy közvetetten Washingtont és a NASA-t támogatja, ha Juliannek pénzt ad. Na és? Fő, hogy év végén stimmeljen a mérleg.

–  Nem vagyok biztos benne, hogy ezt lehet így nézni – mondta Marc Edwards, majd észrevéve, hogy mennyire érdektelen a megjegyzése, arra a pár csizmára fókuszált, amit Hedegaard tett elébe.

–  Én tudom így nézni. Ő nem – mutatott Locatelli az oroszra kinyújtott hüvelykujjal, és felnevetett. – Ő ugyanis a politikával kötött házasságot.

Finn O'Keefe Heidrun Ögit figyelte. Rogasov és Locatelli eléggé az idegeire ment. Olyan dolgokról vitáztak, amelyeket véleménye szerint az utazás végén kell majd megvitatni. Vagy talán csak túlságosan is tapasztalatlan volt ahhoz, hogy a farokcsóválás természetét a kutya ismerete nélkül magyarázza, mindenesetre az elkövetkezendő napokra nem volt egyéb terve, mint hogy tőle telhetőleg a legjobban szórakozzon és leforgassa azt a reklámfilmet, amit Juliannek megígért: Perry Rhodan az igazi Holdon. Ráadásul azt gondolta, a befektetői locsogásnak végképp nincs keresnivalója az Extravehicular activities öltözőfülkéjében, az „EVA's Garderobe”-ban.

–  És ön? – fordult hozzá Locatelli. – Hogyan látja Hollywood a dolgokat?

–  Lazán – vont vállat O'Keefe.

–  A maga pénzét is akarja.

–  Nem, az ábrázatomat akarja, amellyel az olyan gazdag pasiknak, amilyenek mi is vagyunk, el tudom magyarázni, hogy feltétlenül el kell jönniük a Holdra. Ennyiben igaza van – O'Keefe egymáshoz dörzsölte a hüvelyk- és mutatóujját. – Pénzt szerzek neki. Csakhogy nem a sajátomat.

–  A ravasz róka – mondta Locatelli Rogasovnak. – Talán még meg is fizetik érte.

–  Nem, pénzt nem kapok.

–  Na és valójában mit gondol a dologról? Világűrturizmus, privát holdutazások?

O'Keefe körülnézett. Arra várt, hogy mindenütt komplett űrruhák lógnak majd, mindenütt mozdulatlanná merevedett asztronauták, ehelyett a sterilen megvilágított helyiség inkább egy butik légköréhez hasonlított. Összehajtogatott overallok minden nagyságban, egymás mellett sorjázó sisakok, kesztyűk és csizmák glédában, páncéldarabok.

–  Fogalmam sincs – mondta. – Kérdezzen két hét múlva.

Kicsiny csoportjuk – Rogasov, Locatelli, Edwards, Parker, Heidrun Ögi és ő maga – Nina Hedegaard köré gyűlt, és igyekezett elkerülni, hogy egy ügyetlen mozdulattal mindent összegabalyítson. O'Keefe óráról órára jobban bírta a világűr-balettet, akárcsak Rogasov, aki az esti beszélgetés folyamán felsorolta személyes szenvedélyeit is, így most már mindenki tudta, hogy a futball mellett a küzdősportokat is szereti. Amúgy úgy tűnt, az orosznak csupán azért van teste, hogy hüllőszerű kontroll alá vesse. Érzései, ha egyáltalán voltak, elrejtőztek világoskék szemek jégpáncélja mögött. Marc Edwards és Mimi Parker, mindketten műkedvelő búvárok, inkább szenvedtek, Heidrun Ögi megpróbálta minden erejével összeszedni magát, míg Locatelli féktelensége magában hordozta néhány horzsolás veszélyét.

–  Megkérhetem önöket, hogy jöjjenek közelebb? – szólt Hedegaard.

–  Köztünk maradjon – halkította le Mimi Parker a hangját –, hallottam néhány pletykát. Fogalmam sincs, hogy igaz-e, de azt mondogatják, Julian kipukkadt.

–  Mit akar ez jelenteni?

–  Csődbe ment.

–  Ez még mind semmi – súgta vissza Heidrun. – Tudjátok, ki pukkad ki igazán?

–  Naná – hajolt hozzá Parker. – Mondd már.

–  Ti, ti fecsegő majmok. Mégpedig odakint, ha nem hagytok fel a hülyeségek terjesztésével.

Rogasov úgy tekintett rá, mint egy kandúr, amelyikre rámordultak az egerek.

–  Magában tényleg van valami frissítő, Ögi asszony.

Heidrun rámosolygott, mintha Rogasov éppen Miss Moszkvává avatta volna. Az orosz vidáman vonogatta a szemöldökét, majd közelebb lebegett Hedegaardhoz. Heidrun esetlenül követte. A végtagjai a súlytalanságban még hosszabbnak és ügyetlenebbnek tűntek. A dán nő megvárta, míg félkörben köré gyűlnek, tapsolt egyet és megmutatta, milyen jól is dolgozik a fogorvosa.

–  Nos! – újra egy erős skandináv s. – Most következik első űrsétájuk. Izgulnak?

–  Naná! – kiáltotta egyszerre Edwards és Parker.

–  Mérsékelten – mosolygott Rogasov. – Végül is az ön bájos kezei közé kerültünk.

Locatelli az orrcimpáit dagasztotta. Az izgatottságot nyilván méltóságán alulinak tartotta. Ehelyett magasba emelte saját találmányát, a vákuumnak ellenálló kamerát és készített egy képet. Hedegaard vidám mosollyal vette tudomásul a válaszokat.

–  Egy kicsit kell is, hogy izgatottak legyenek, hiszen az űrhajón kívüli tevékenységek az űrhajózásban létező legbonyolultabb dolgok közé tartoznak. Végül is a vákuumba mennek, ráadásul szélsőséges hőmérséklet-ingadozásoknak lesznek kitéve.

–  Ó! – csodálkozott Parker. – Én azt hittem, az űrben egyszerűen hideg van, és kész.

–  Az űrben egyáltalán nincs hőmérséklet. Amit mi hőmérsékletnek nevezünk, az annak az energiának a mértéke, amellyel egy test, egy folyadék vagy egy gáz molekulái mozognak. Például a forró vízben ide-oda száguldoznak, míg a jégben jóformán mozdulatlanul állnak. Az egyiket forrónak, a másikat hidegnek érezzük. Ezzel szemben az üres térben...

–  Igen, igen – morogta Locatelli türelmetlenül.

–  ...szinte egyáltalán nincsenek molekulák. Tehát nincs is mit mérni. Elméletileg tehát 0 fokig megyünk a Kelvin-skálán, ami -273 Celsius-foknak felel meg. Ez az abszolút nulla fok. Azonban létezik az úgynevezett kozmikus háttérsugárzás, az ősrobbanás utósugárzása, amikor az univerzum még elképzelhetetlenül sűrű és forró volt. E sugárzás 3 fok, tehát nem igazán lesz melegünk tőle. Ennek ellenére odakint megéghetnek vagy megfagyhatnak, attól függ...

–  Ezt tudjuk mindannyian – erőszakoskodott Locatelli. – Engem inkább az érdekel, honnan...

–  Nos, én nem tudom – fordult felé Heidrun Ögi. – De szeretném tudni. Amint azzal ön is tisztában van, különös viszonyban állok a leégéssel.

–  De hát ez az általános műveltség része!

Heidrun tekintete azt mondta: baszd meg, nagyokos.

Hedegaard békítően mosolygott.

–  Tehát az üres térben minden test, legyen az űrhajó, bolygó vagy asztronauta, a környezetében uralkodó hőmérsékletet veszi át. Ez a napsugárzásból és a világűrbe való visszaverődésből tevődik össze. Azért fehérek az űrhajósruhák, hogy lehetőleg minél több fényt verjenek vissza, és így kevésbé melegedjenek fel. Ennek ellenére a ruha Nap felőli oldalán több mint 120 Celsius-fok a hőmérséklet, míg az árnyékos oldalon -101 Celsius-fok van.

–  Brrr – rázkódott össze Parker.

–  Semmi pánik, ebből semmit sem vesz észre. Az űrruházatok klimatizáltak. Belül elviselhető, 22 fokos a hőmérséklet. Persze csak akkor, ha a ruhát rendesen vették fel. Minden hanyagság halálos következményekkel járhat. Később, a Holdon, hasonló körülményekkel találkoznak majd. A sarki területeken van olyan kráter, amelyik -230 fokos hőmérsékletével az egész Naprendszer leghidegebb régiói közé tartozik. Soha nem éri fény. A Hold felszínének átlagos nappali hőmérséklete 130 fok, éjszaka pedig -160 fokra hűl le. Amúgy ez volt az oka, hogy az Apollók mindig a holdbéli reggeleken landoltak, amikor a Nap alacsonyan állt és még nem volt olyan nagy a forróság. De még így is, amikor Armstrong a holdjárójának árnyékába lépett, ruhájának hőmérséklete 65 fokról azonnal -100 fokra süllyedt. Egyetlen lépés után! Egyéb kérdés?

–  A vákuum – mondta Rogasov. – Azt mondják, az ember szétpukkad, ha védtelenül lép ki a légüres térbe.

–  Ennyire nem drámai a helyzet. De mindenképpen meghalna, tehát ne vegye le a sisakját. Bizonyára ismerik a régi űröltözeteket, amikben az ember úgy nézett ki, mint egy darab gumicukor. Olyannyira fel voltak pumpálva, hogy az űrhajósoknak ugrálniuk kellett, mert a nadrág nem hajlott. Rövid tartózkodásra vagy alkalmi űrsétákra ez is megfelelt. Ám állandóan lakott űrbéli városokban a Holdon vagy a Marson az efféle ruhaszörnyek már nem lennének megfelelőek.

Hedegaard rámutatott az overalljára. Vastag, sötét vonalak hálójával bevont neoprénszerű anyagból készült. A könyökét és a térdét kemény betétek védték. Noha úgy nézett ki, mintha három búvárruha lenne rajta, az összkép mégis valahogy szexi volt.

–  Egy ideje ezért már ilyen ruhákat hordunk. A biosuitot, egy gyönyörű nő, Dava Newman professzor találmányát az MIT-ról. Csinos, nem? – Hedegaard lassan körbefordult.

–  Nyilván kíváncsiak, hogyan jön létre a megkívánt nyomás. Egészen egyszerűen. Gáz helyett fémmerevítők hozzák létre mechanikusan az ellennyomást. Az anyag csak ott flexibilis, ahol a bőr sokat mozog, egyébként teljesen merev, gyakorlatilag olyan, mint egy külső csontváz.

Hedegaard levett a polcról egy melltartószerű darabot.

–  Az alapruha már most bővíthető különféle kiegészítőkkel és páncélozással, mint például ez a szénszálas torzióvédő. A létfenntartó rendszerek a csatlakozókkal a hátra kerülnek, a levegőt a sisakba pumpák juttatják be, majd csővezetékeken tovább a csizmákba és a kesztyűkbe, ahol kiegészítésképpen gáznyomást is használunk. A hagyományos, zajos hűtés helyét klimatizáló nanoréteg vette át. A lovagi felszerelésekről ismert kiegészítő elemek védik a csuklót, amik azonban összehasonlíthatatlanul könnyebbek és keményebbek. A szabad világűrben az embert kozmikus sugárzás éri, mikrometeoritok röpködnek ide-oda, a Holdon mindehhez a regolit, vagyis a holdpor társul. Amíg lábaik mozgékonysága a világűrben szinte nem játszik semmiféle szerepet, addig egy bolygó felszínén ez döntő jelentőséggel bír. Ezért a biosuitok koncepciója az építőkocka-rendszerre épül. Különféle elemek tucatjait lehet szükség esetén kombinálni, gyorsan, alig néhány kézmozdulattal. Ugyanazt a nitrogén-oxigén keveréket lélegezzük, mint a Földön vagy itt a fedélzeten, tehát nem kell a végtelenségig várakozni a nyomáskiegyenlítő zsilipekben.

Fölhúzta a csizmáját és a kesztyűjét, hátára csatolta a létfenntartó-rendszerek tartályát, majd bezárta a csatlakozókat.

–  Gyerekjáték, mondaná Dava Newman, de vigyázat, semmit se próbáljanak meg egyedül. Ne kívánják, hogy bármelyiküket felismerhetetlenül és kiszáradva kelljen odakinn összevakarnom. Minden rendben? Helyes! A biosuitok könnyedén kezelhetők. Ja igen, ezzel kapcsolatban még valami: ha útközben valaki egy bizonyos ingert érez – csak bátran engedje el. Nagyra becsült pisijüket egy vastag poliakrilát réteg köti meg, senkinek nem kell tartania attól, hogy végigfolyik a lábán. Ezek itt – mutatott Hedegaard két konzolra a csuklója alatt – az összesen 16 irányítófúvóka gombjai. A fúvókák a vállaknál és deréktájon vannak. Az űrhajósok már nem lógnak újszülöttként a köldökzsinóron, hanem ellenlökésekkel navigálnak. A rövid tűzkilövéseket kézi vezérléssel és automatikusan is lehet irányítani. Ez utóbbi új dolog. Amint az elektronika úgy érzékeli, hogy elvesztették a kontrollt, az automatika stabilizálja önöket. Számítógépük hozzá van csatolva az enyémhez, távirányítással is működik, szigorúan véve tehát egyáltalán nem veszhetnek el. Itt 30 kis mezőt találhatnak – húzta végig a kezét az alkarján található másik konzolon amelyek mind a beszéd és a vétel opcióit szolgálják. Ezek segítségével dönthetik el, kivel akarnak kommunikálni. Talk to all azt jelenti, mindenkihez beszélnek, Listen to all pedig azt, hogy mindenkit hallanak. Ha valakinek szerelmet kívánnak vallani, akkor válasszák az individuális kapcsolatot, a többieket pedig egyszerűen zárják ki – vigyorgott Hedegaard. – Gondot okoz valakinek, ha látom, milyen fehérneműt visel? Senkinek? Akkor le a ruhákkal. Készüljünk fel a sétára.

–  És a tyúkok? – kérdezte Mukesh Nair.

–  Ostoba ötlet volt – vallotta be Julian. – Négy maradt meg. Kettő még tojik is, kicsi, gömb alakú tojásokat, a tápértékük egyenlő a golflabdáéval. A többinél az izomzat túlságosan visszafejlődött ahhoz, hogy bármit is kinyomjanak.

–  Ennyit a világűrben való szülésről – mondta Eva Borelius. -Nyomni, nyomni! De mivel?

–  És a tyúkszar? – Úgy tűnt, Karla Krampot a téma sajátos módon igencsak érdekli.

–  Ó, többet szarnak, mint amennyit szeretnénk – felelte Julian. -Megpróbáltuk leszívni a dolgot, de vigyázni, kell, nehogy a szegény jószágok tollát is leszívjuk a seggükről. Bonyolult az egész. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan lehetne tyúkokat tenyészteni a súlytalanságban. Nem szeretik, na. Folyamatosan egymásnak ütköznek, ki kell kötni őket, olyan elhagyatottnak tűnnek. Nem úgy, mint a halak! Úgy tűnik, ők fel sem veszik, amúgy is lebegő állapotban élnek. Nézzük meg a haltenyészetet, ha van kedvetek.

–  Na, azért még nem lőttük el az összes puskaporunkat – nyugtatta meg őket Kay Woodthorpe a bioregeneratív rendszerek kutatócsoportjából, testes asszonyság egy chihuahua ábrázatával.

–  Ha minden kötél szakad, megpróbálkozunk a mesterséges gravitációval.

–  Hogyan akarják azt elérni? – érdeklődött Carl Hanna. – Forgásba hozzák az OSS-t?

–  Nem – rázta a fejét Julian. – Csak a tenyésztőmodult. Lekapcsoljuk és néhány kilométerrel odébb toljuk. Az olyan építmény, mint az OSS, nem alkalmas a forgásra. Ahhoz egy kerék kell.

–  Mint a science-fiction filmekben?

–  Pontosan.

–  De hát itt van – vetette ellen Tautou. – Nem kerék ugyan, de a tengelyesen szimmetrikus elemek...

–  Maga a Bernal-szféráról beszél, barátom. Az valami más. Egy kerék, aminek a fordulatszáma megegyezik a Föld forgási sebességével. – Julian a homlokát ráncolta. – Képzeljen el egy autógumit vagy bármilyen hengeres testet. Ha forog, a belső falán, tehát a tengelyével szemben centrifugális erő keletkezik. Ott valami olyasmi jön létre, mint a gravitáció. Amint egy mókuskerékben is végig tud futni egy önmagában zárt felületen, ami amúgy príma futógyakorlat, miközben a tengely felé csökken a tömegvonzás. Elvileg megoldható. A probléma a szerkezet nagyságában és stabilitásában rejlik. Egy – mondjuk – száz méter átmérőjű keréknek tizennégy másodperc alatt kellene megfordulnia a tengelye körül, a gravitáció pedig a lábainál valószínűleg erőosebb lenne, mint a fejénél, mivel a teste különböző részei nem azonos sebességgel gyorsulnak. Ezenkívül, ha valami efféle dolgot forgásba hoz – ismeri a helyzetet az autózásból, amikor az egyik kerék nincs centírozva –, úgy elkezd ingadozni, mint a pokol. Most pedig képzelje el, ha egy ilyen állomásnak nyolcasa van. Rengeteg ember szaladgál benne, hogyan tudna gondoskodni arról, hogy az eloszlásuk mindig egyenletes legyen? Ami összegyűlik az efféle ingó mozgásnál, azt ki sem tudja már számítani, mindenki borzasztó rosszul lenne, s valószínűleg az egész vacak előbb-utóbb úgyis szétesne...

–  De a könnyűszerkezetes építési módot már régen ismeritek – mondta Hanna. – A lifttel korlátlan mennyiségű anyagot hozhattok az űrbe. Építsetek nagyobb, stabilabb állomásokat.

–  Ez lehetséges lenne? – álmélkodott Tautou. – Mint az Űrodisszeiában?

–  Igen – bólintott Julian. – Ismertem Kubrickot. Az öreg mindent pontosan átgondolt, vagy mondjuk így, átgondoltatott. Mindig is arról álmodtam, hogy az ő állomását építem meg. Az a hatalmas kerék, ami a keringő ütemére forog, és körbe is lehet járni. Csakhogy óriásira kellene építeni. Sok-sok kilométer átmérőjűre. Magas röppályán vagyunk, erősen kellene páncélozni. Egy egész város beleférhetne, lakónegyedekkel, zöldterületekkel, talán még egy folyóval is...

–  Én úgy gondolom, hogy már ez is kellőképpen varázslatos – mondta Sushma Nair a férjének, és nagy lelkesedésében a karját szorongatta. – Nézd csak, Mukesh. Spenót. Cukkini!

Egy méternyi magas üvegfal mentén lebegtek. Az üveg mögött zöldségek, növények és különböző gyümölcsök pompáztak.

–  Ez aztán az úttörő teljesítmény, Julian – ismerte el Mukesh. – Magának sikerül, pedig egy egyszerű parasztot nehéz ámulatba ejteni.

–  Mint ahogy maga is ámulatba ejtette a világot – nevetett Julian.

Nair, a te átkozott álszerénységed, gondolta Hanna.

Miközben a vakmerőek kicsiny csapata e percekben éppen a légüres térbe merészkedett, ő maga, Eva Borelius, Karla Kramp, Bernard Tautou és Nairék Julian és Kay Woodthorpe szakszerű kalauzolásában a két bioszférát tekintették meg, azt a két hatalmas gömbölyű modult, amelyekben a bioregeneratív létfenntartó rendszerek részlege kísérletezett a mezőgazdasággal és állattenyésztéssel. Az A bioszférában 6 emeleten cukkinit, kínai kelt, spenótot, paradicsomot, paprikát, brokkolit, kivit, epret, valamint egy egész kis-olaszországnyi fűszernövényt termesztettek, körös-körül mindenütt robotok ültettek, trágyáztak, gyomláltak, metszettek és arattak. Hanna nem csodálkozott volna, ha szénszálakkal erősített nyulak rágcsálták volna a salátát, amelyek rádióteleszkópos fülüket hegyezve figyelnék, mikor kell menekülve tovalebegniük. Fölnézett. Egy szinttel fölöttük almafák nyújtóztatták göcsörtös ágacskáikat, amelyeken csontkemény gyümölcsök sorakoztak.

A kezdetekben, magyarázta Woodthorpe, komoly problémákba ütköztek. Az üvegházak elődjei, amelyeket salátagépeknek neveztek, nemigen voltak többek egyszerű polcoknál: a paradicsom és a fejes saláta versengett bennük a növekedésben. Mivel a növények, akárcsak a többi élőlény, a gravitációhoz voltak szokva, tehát tudták, merrefelé növekedjenek, és melyik irányba eresszék a gyökereiket, a fent és a lent elvesztésének hatására áttekinthetetlen bozótnövesztésbe kezdtek, sajnos, pont a gyümölcsök rovására, amelyek a polipszerű gyökérszörny kellős közepén élték nyomorult gerillaéletüket. Nagy összezavarodottságában még a spenót is valami fás kinövéseket produkált, hogy valamiben megkapaszkodhassék, mígnem valakinek eszébe jutott, hogy az ágyásokat néha mesterséges földrengésnek kell alávetni, vagyis rázni kell őket, ezért a gyümölcs és a zöldség ott próbált megkapaszkodni, ahol rengett, vagyis lent.

–  Azóta ellenőrzésünk alatt tartjuk az őserdőt, a minőségre sem lehet igazán panaszunk – magyarázta Woodthorpe. – Jó, rendben, üvegházi termékek, azok is maradnak. Az eper egy kissé vizes, díjat nyerni talán a paprikánkkal sem lehetne...

–  De a cukkini nagyszerű – egészítette ki Julian.

–  Igen, a brokkoli és meglepő módon a paradicsom is. Még nem tudjuk pontosan, miért sikerül az egyik jobban, mint a másik. Mindenesetre az üvegházak okot adnak a reménységre, hogy a még nyitott létfenntartó rendszereket a jövőben lezárhatjuk. A Holdon már majdnem ott tartunk.

–  Mit ért lezáráson? – kérdezte Kramp.

–  Amit a Földön. Ott semmi sem vész el. A Föld egy önmagában zárt rendszer, minden állandóan egy folyamatban vesz részt. Tekintse az űrállomást egyszerűen a bolygónk kicsinyített másolatának, megfelelő víz-, levegő- és üzemanyag-tartalékokkal. Csak éppen ezeket az erőforrásokat régebben nem tudtuk előállítani, állandóan pótolnunk kellett. A szén-dioxidot például el kellett távolítanunk a fedélzetről. Ma már fel tudjuk bontani a reaktorokban, a felszabaduló oxigént újra használhatjuk lélegzésre, vagy hidrogénnel megkötve vizet készíthetünk belőle. A megmaradó szén pedig metánnal szintetizálva üzemanyag lesz. A vizet ugyanígy alkotórészeire bonthatjuk és megszabadíthatjuk minden szennyeződéstől. Csak egy kevés sludge, szennyvíz megy veszendőbe, szóra sem érdemes. Inkább az a probléma, hogy a reaktorok nagyságát és fogyasztását megfelelő egyensúlyba hozzuk a hatásfokukkal. Tehát a természetes regenerációs folyamatokkal kísérletezünk. A növények ezt a célt is szolgálják. A mi saját kis esőerdőnk, ha úgy tetszik. A Holdon nagyobb üvegházaink vannak, ott már közel állunk ahhoz, hogy minden körforgást lezárhassunk.

–  Ez tehát nem piac a vízműveknek – nevetett Tautou.

–  Nem, az OSS jó úton halad az önellátás felé!

–  Hm, önellátás – elmélkedett Kramp. – Az űrállomás kikiálthatná a függetlenségét, mi? Vagy azonnal az egész Holdét. Valóban, tulajdonképpen kié is a Hold?

–  Senkié – mondta Julian. – A Hold-egyezmény szerint.

–  Érdekes – Kramp Modigliani-arcán az ívelt szemöldökök még magasabbra szaladtak, még inkább kihangsúlyozva magas homlokát. – Ahhoz képest, hogy senki sem birtokolja, egy egész rakás ember mászkál arrafelé.

–  Így van. A szerződést sürgősen újra kellene fogalmazni.

–  Talán úgy, hogy a Hold mindenkié?

–  Pontosan.

–  Tehát azoké, akik először mennek fel. Illetve azoké, akik már ott vannak. Amerikáé és Kínáé.

–  Egyáltalán nem. Mindenki feljöhet.

–  Mindenki föl tud jönni? – kérdezte óvatosan.

–  Kedves Karla – mosolygott Julian –, éppen ez az a pont, ami körül minden forog.

Finn O'Keefe a fizikában keresett támpontot.

Az öltözködés meglehetősen elhúzódott, míg végre mindannyian becsomagolva, sisakostul eljutottak a hermetikusan lezárt légzsilipbe, egy klinikai megvilágítású, lekerekített, üres térbe. A falak mentén végig kapaszkodók húzódtak, egy kijelzőn információt láthattak a nyomásról, hőmérsékletről és az atmoszféra összetételéről. Hedegaard elmagyarázta, hogy ez a zsilip jóval nagyobb az összes többi kijáratnál, amelyek az OSS-en mindenütt megtalálhatók voltak. Peter Black is csatlakozott hozzájuk, a csoportjuk nyolcfősre növekedett. Egyre halkuló, majd teljesen elhaló sziszegés jelezte, hogy a levegőt kiszívták, majd hangtalanul megnyíltak a külső válaszfalak.

O'Keefe nyelt egyet. Az ősemberek szakadékok és félrelépések iránt érzett bűvöletével bámult kifelé, a gyomrában némi remegéssel. Szemei elé tárult a tető egy része. Nem tudta, hogy mit várt, egy kilépőt, egy erkélyt, egy járdát, figyelembe sem véve, hogy egyiknek sem lenne értelme. De a kerek szintnek nem volt semmiféle alja; egy 400 méter átmérőjű nyílt szerkezet egy acélgyűrűvel körülvéve, elég szilárd ahhoz, hogy vonatok mehettek volna rajta, teli volt pakolva hasznos teherrel és manipulátorokkal. A Torustól mozgó konstrukciók küllőszerkezete vezetett a külső részekhez. Azon túl napelemparkok csillogtak a napsütésben, fűtőtestek keringtek, daruszerű nyúlványokon gömbtartályok lógtak. Hatalmas hangárok úsztak fényárban, eljövendő űrhajók szülőotthonai. Apró asztronauták lebegtek egy acélóriás hasa alatt és figyelték, hogy a robotok rendesen építik-e be az üléssorokat. Bizarr géplények, félig emberek, félig rovarok cikáztak a térben, sáskakezeikben építőelemekkel, elkülönített fogódzóikkal a keretbe vagy a rácsozatba kapaszkodtak, hegesztettek és helyükre szegecselték az előre gyártott elemeket. Androidarcukat kétségtelenül Boba Fett inspirálta, a Csillagok háborúja állandóan sisakot viselő bérgyilkosa, amiből az is következett, hogy tervezésükben Julian Orley is részt vett. Orley rajongott a science-fiction filmekért, és senki más nem értett annyira ahhoz, hogy idézetekből innovációt faragjon, mint ő.

A zsilipen túl a feneketlen űr ásítozott.

Az OSS vertikális struktúrája majdnem 300 méterrel O'Keefe alatt terült el, alatta pedig a Föld, elképzelhetetlen messzeségben. Tétovázott, érezte, hogy hevesen ver a szíve. Noha tudta, mennyire nem érdekes a súlya, mégis a legnagyobb őrültségnek tartotta, hogy lelépjen a szegélyről, gyakorlatilag úgy érezte, olyan, mintha egy felhőkarcoló tetejéről ugrana le.

Fizika, gondolta. Bízzál Isten törvénykönyvében. Csak éppen nem hitt Istenben.

Mellette Nina Hedegaard és Peter Black vitorlázgatott immár kedélyesen odakinn, majd feléjük fordították sisakjuk tükröződő arcfelületét.

–  Első alkalommal mindenkinek túl kell tennie magát a nehézségeken – hallotta a dán nő hangját. – De nem tudnak leesni. Egyszerűen próbáljanak meg nem gondolkodni.

Rajtakapott, gondolta O'Keefe. A következő pillanatban lökést érzett, lecsúszott a szegélyről a két vezető felé, majd rajtuk is túl. Megdöbbenve kapkodta a levegőt, megpróbált a repülési iránnyal ellentétesen mozdulni, de semmi sem fékezte le. Visszatérés nélküli útra küldve repült egyre messzebbre. Elöntötte a forróság a gondolatra, hogy el fog veszni a világűrben, kivetődik a semmibe, majd vadul elkezdett kalimpálni, amivel nem ért el többet, mint hogy pusztulását nevetségessé tegye.

–  No, nézd csak! – mondta Laura Lurkin. – A hölgyprogram.

Amber úgy érezte, átjárja a testét a másik hangjából áradó maró gúny. Lynntől tudta, hogy a fitneszedző, az emberiség egyik fenyegető testalkattal rendelkező darabja birkózóvállaival, trollkarjával és álomba ringató hangjával nem különösebben szereti az űrturistákat. Véleményét arra alapozta, hogy magánembereknek semmi keresnivalójuk a szokványos repülőútvonalak magassága felett. Lurkin egykor tengerészgyalogos volt, a geopolitikai konfliktusok tüzében edződött. Amikor Rogasova, Winter, Hsu, Omura és Amber szórakoztatásra vágyó elnökfeleségek delegációjaként megjelent a wellness-részlegnél, Lurkin első gúnyos reakciója csupán következetes volt, ráadásul úgy csinálta, hogy az még barátságosságnak, sőt haverkodásnak is tűnhetett, elvégre az volt a feladata, hogy az űrutazókat karbantartsa, nem az, hogy lehangolja őket.

–  Oda kell menned, Amber! Kérlek! Itt az EVA, a tudományos részleg bemutatása, a multimédia-performance. Boldog lennék, ha ezeket a hülye libákat beoszthattuk volna a 3 csoport valamelyikébe, de csak a beauty-programjuk érdekli őket. Persze örülök, hogy megússzuk Paulette-et, de...

–  Tulajdonképpen sokkal szívesebben mennék az előadásodra, Lynn.

–  Tudom. Sajnálom is, hidd el! De el kell hitetnünk ezzel a néggyel, hogy ők is éppen olyan fontosak nekünk, mint a többiek, akik egy űrutazástól többet várnak, mint hogy megizzadjanak és kozmetikushoz menjenek. Elvállalnám őket, de nem tehetem!

–  Ó, Lynn! Tényleg ezt akarod? Tim és én...

–  Téged elfogadnak képviselőként, vendéglátóként.

–  Én egyáltalán nem vagyok vendéglátó.

–  De. Az ő szemükben igen. Te is Orley vagy. Kérlek, Amber!

Ez a könyörgés!

–  Na jó, felőlem legyen. De cserébe délután én is ott leszek a második űrsétánál!

–  Ó, Amber, hadd csókoljalak meg! Elsétálhatsz egészen a Jupiterig, és saját kezűleg kenem meg a vajas kenyeredet. Köszönöm! Köszönöm!

Íme tehát a hölgyprogram. A wellness-részleg két modulban volt elhelyezve, ugyanolyan elliptikusra alakították ki, mint a lakócsöveket. A felső részben igazi szauna volt hatalmas ablakokkal, bár nem fapadokkal, de helyettük tartógyűurűkkel a kezek és a lábak számára, valamint egy gőzfürdő, amelynek lekerekített falai a csillagokat tükrözték sok száz elektromos lámpácska formájában. A kristálybarlangban bepermetezett és újra kiszívott jéghideg vízcseppekkel hűthették le magukat, a pihenőben a szférák zenéjére lehetett egyszerűen csak hallgatni, olvasni vagy éppen szundikálni. Egy emelettel lejjebb különféle fitneszeszközök, masszázstermek és erőos kezek várták a stressztől megkínzott hobbiűrhajósokat.

–  ...elengedhetetlen a világűrben! – mondta éppen Lurkin. – A súlytalanság klassz dolog, de ha valaki hosszabb időt tölt el benne, az magában rejt egy sor egyáltalán nem lebecsülendő veszélyt is. Néhány változást már bizonyára felfedeztek magukon. Például a tej és a mellek felmelegedését. Közvetlenül azután, hogy belépünk a szabadesés világába, több mint egy fél liter vér száll a mellkasba és a fejbe. Kikerekedik az arcuk, olyan lesz, amit az űrhajósok puffy face-nek neveznek, vagyis enyhén kerekded. Amúgy kellemes, mert kompenzálja a ráncokat és az arc fiatalabbnak néz ki tőle. Csak sajnos nem tartós. Amint visszamennek a Földre, a gravitáció ismét leráncigálja a szöveteket, tehát élvezzék ki a látványt most.

–  Fázik a lábam – mondta bizalmatlanul Rebecca Hsu, aki fürdőköpenyében frottírgolyóvá görnyedt. – Ez normális?

–  Teljesen normális. A testnedvek átrendeződésének megfelelően a lábak némileg hidegebbnek tűnnek. Megszokja az ember, akárcsak az alkalmankénti izzadsághullámot és az orientáció átmeneti elvesztését. Azt hallottam, valaki maguk közül elég rosszul van.

–  Madame Tautou – bólintott Miranda Winter. – Hajjajj! Szegénynek állandóan... – lehalkította a hangját. – Tehát lent is folyik kifele, tulajdonképpen mindenütt.

–  Űrbetegség – nyugtázta Lurkin. – Nem kell szégyellnie magát, meg tapasztalt asztronautákkal is előfordul. Van valakinek még valamilyen tünete?

Olympiada Rogasova tétován magasba emelte a kezét. Néhány pillanat múlva Momoka Omura is kiegyenesítette mutatóujját, ám azonnal vissza is görbítette.

–  Lényegtelen – mondta.

–  Én valahogy megvagyok – jelentette ki Hsu. – Az egyensúlyérzékem zavarodott kicsit össze. A tengerészjáráshoz tulajdonképpen hozzá vagyok szokva.

–  Én örülök, ha minden bennem marad – sóhajtott Rogasova.

Lurkin mosolygott. Természetesen informálták arról, hogy az oligarcha felesége alkoholproblémával küszködik. Szigorúan véve Olympiada Rogasovának nem is lett volna szabad ide jönnie, mindazonáltal a kéthetes tréning során csak teát ivott és minden szkeptikust megtévesztett. Úgy tűnt, megy ez vodka és pezsgő nélkül is.

–  Semmi baj, hölgyeim. Legkésőbb holnapután már immunisak lesznek az űrbetegségre. Ami viszont mindenkit érint, az a néhány hosszú távú fiziológiai hatás. A súlytalanságban leépülnek az izmok. A vádlikból chicken legs, csirkeláb lesz, a szív és a keringési rendszer a szokásosnál jobban meg van terhelve. A sport már csak ezért is kötelező minden asztronauta számára, tehát gimnasztika, szobakerékpár, súlyemelés, persze szépen leszíjazva. Hosszú missziók esetében megállapították, hogy a csontozat is visszafejlődik, különösen a gerinc tájékán és a lábakban. Az űrben eltöltött fél év során a test elveszíti a kalcium körülbelül 10%-át, immunrendszeri zavarok lépnek fel, a sebek lassabban gyógyulnak. Mindezek olyan kísérőjelenségek, amelyekről Perry Rhodan szégyenlősen hallgat. Maguk persze csak néhány napot töltenek majd el a súlytalanságban, mégis tanácsolom, hogy sportoljanak. Evezni, kerékpározni, futni!

Omura úgy bámult Lurkinra, mintha elment volna az esze.

–  Egyiket sem. Én a gőzfürdőbe akarok menni.

–  El is megy majd a gőzfürdőbe – mondta Lurkin, mintha egy gyerekkel beszélne. – De először lenyomunk egy kör fitneszt, világos? Így megy ez az űrállomások fedélzetén. Az történik, amit az instruktor mond.

–  Remek – nyújtózott egyet Amber. – Én megyek az ergométerre.

–  Én pedig a kerékpárra – kiáltotta Winter vidáman.

–  Az ergométer egy kerékpár – húzta el a száját Omura, mintha szörnyű igazságtalanság történt volna vele. – Úszni legalább lehet itt?

–  Persze – tárta szét izmoktól dagadó karját Lurkin. – Ha megtalálja a módját, hogy nulla gravitáció mellett hogyan marad meg a víz a medencében, beszélhetünk róla.

–  No és az ott? – mutatott egy éppen a feje fölött lógó gépre Hsu.

–  Úgy néz ki, mint egy stepper.

–  Bingó. A feneket és a combokat edzi.

–  Pont megfelelő – hámozta ki magát a köpenyéből a divatdiktátor.

–  Egyetlen lehetőséget sem mulaszthatunk el, hogy valamit tegyünk az elmúlás ellen. Amúgy is elég drámai! Már amúgy is az az érzésem, hogy csupán a kompressziós ruha akadályozza meg kontrollálatlan terebélyesedésemet.

Amber, aki Hsut a médiából ismerte, felvonta a szemöldökét. A luxus királynője az utóbbi években kétségtelenül magára szedett jó pár kilót, de a bőre simának és rugalmasnak tűnt, mint egy léggömb. Mit is mondott Lurkin, puffy face? Miért is jelentkezne a hatás kizárólag az arcon? Világos, hogy a felkarok a súlytalanságban nem remegnek, a mellek megemelkednek – hisz nem húzza őket maga felé a Föld –, hogy minden kívánatosan kikerekedik és feszes lesz. Az egész Rebecca Hsu valahogy olyan puffy.

–  Ne aggodalmaskodjon – mondta. – Nagyon jól néz ki.

–  A maga korában – tette hozzá öntelten Omura.

Hsu Omura segítségével belebújt a stepperbe, beköttette magát és fejjel lefelé lógva mosolygott Amberre.

–  Köszönöm, de ha az ember már ott tart, hogy a paparazzóknak helikopterrel kell fölé szállniuk, hogy egész alakos képet tudjanak készíteni róla, akkor nem árt szembenézni az igazsággal. Belőlem lassan egy rakás puding lesz. Én látom el a világot a legnevesebb kozmetikai márkák narancsbőr elleni készítményeivel, de ha valaki a seggemre csap, negyedórát kell várnia, hogy a hullámok lecsendesedjenek.

Elkezdett taposni, mint borász szüret után a dézsában, miközben Miranda Winter görnyedezett a nevetéstől, Amber is vele tartott.

Omura arca végigment az emberré válás néhány fokozatán, végül ő is nevetésben tört ki kezdett. Valami oldódni kezdett, valami mélyen rejlő, be nem vallott félelem, a nők gágogva és lihegve gurultak szerteszét.

Lurkin elnéző tekintettel figyelte őket, karjait egymásba tűzve.

–  Csodás, hogy megértjük egymást – mondta.

-  Kifelé!

Heidrun hangja, amit pajkos böffentés követett. Ez volt az utolsó, amit O'Keefe még érzékelt, mielőtt kirepült volna a zsilipből. Heidrun, a kis szemét! Frank Poole, az Űrodisszeia szerencsétlen űrhajósa egy paranoiás számítógép áldozata lett, ő pedig egy közveszélyes svájci nőé. Ujjai az irányítófúvókák kapcsolóit keresték. Az első impulzus megállította a repülést, a második, amitől azt remélte, visszavezeti a zsiliphez, forgatni kezdte saját maga körül.

–  Nagyon jó – hallotta Hedegaard hangját, mintha behúzott angyalszárnyakkal ülne a sisakjában. – Nagyon gyors a reakciója ahhoz képest, hogy kezdő.

–  Ne cseszegessen – morogta Finn.

–  Nem, komolyan. Meg tudja állítani a forgást?

–  Miért? – nevetett Heidrun. – Nagyon jól néz ki. Hé, Finn, be kéne fognod egy holdat, amelyik körülötted kering.

Az óramutató járásával megegyező irányba forgott. Tehát jobbra kell ellenkormányozni.

Sikerült. Hirtelenjében ott lógott mozdulatlanul és látta, amint a többiek hordóként gurulnak ki a zsilipből. Az űrruhák új generációjának megvolt az az előnye, hogy feszességük folytán meg lehetett különböztetni a bennük rejlő embereket. Sejteni lehetett, hogy ki is közeledik éppen, noha az arcokat a tükröződő sisakfedél miatt nemigen lehetett felismerni. Heidrun, csillagharcosként páncélba öltözve, anorexiás tündérformájával árulta el magát. A legszívesebben belerúgott volna.

–  Ezt visszafizetem még neked – mormogta, ám ugyanebben a pillanatban elnevette magát.

–  De Perry! Te vagy az én hősöm.

Tovább vihogott, majd egy mozdulattal a feje tetejére fordult. Valaki más, talán Locatelli, Edwards vagy Parker, azon mesterkedett, hogy megpróbáljon visszajutni a zsilip belsejébe. Egy harmadik evezőszerűen kapálózott karjával. Nem úgy tűunt, mintha önszántából tenné. Hedegaardot és Blacket nem számítva csak egyvalaki volt a csoportban, aki tudatosan cselekedett, szép félkörívet leírva csatlakozott a két vezetőhöz. O'Keefe-nek kétsége sem volt afelől, hogy csakis Rogasov lehetett. Utána hirtelen mindannyian egybeverődtek, mintha valami szellemkéz irányítaná őket.

–  Cseles, mi? – nevetett Black. – A navigáció a vákuumban nem hasonlítható semmihez. Nincs súrlódás, nincs áramlat, ami sodorná önöket, nincs ellennyomás. Ha egyszer megmozdultak, addig maradnak a röppályán, amíg egy ellenimpulzus el nem téríti magukat, vagy bele nem kerülnek egy égitest vonzáskörébe, ami aztán gondoskodik arról, hogy úgy végezzék, mint egy hullócsillag, vagy éppen egy szép kis krátert okozzanak. Az irányítófúvókák használatához gyakorlat kell, amivel még nem rendelkeznek. Ezért mostantól kezdve nem kell csinálniuk semmit. A következő 20 percben csatlakoztatjuk önöket a vezérsugárhoz, ami azt jelenti, hogy élvezzék nyugodtan a kilátást.

Megmozdultak, és tempósan elindultak fölfelé a mesterséges szint irányába, a félig kész űrhajóhoz, ami súlytalanul pihent a fényárban.

–  Természetesen igyekszünk az űrsétákat az abszolút legszükségesebb esetekre korlátozni – magyarázta Hedegaard. – Ugyan a napviharok előrejelzése már meglehetősen megbízható, így a bevetések megtervezésénél már ezt is figyelembe lehet venni, ráadásul doziméter nélkül egyetlen űrhajós sem hagyja el az állomást. Ha mégis váratlanul jönne a napkitörés, még mindig elég időo marad, hogy bárki visszatérhessen az állomás belsejébe, ráadásul az OSS külső burkolatán több tucat storm shelter, páncélozott búvóhely található, ha mégis szorítana a helyzet. Mindazonáltal hosszú távon még a legtökéletesebb űrruha sem véd kellőképpen a sugárzástól, ezért használunk egyre inkább robotokat.

–  Azok az izék ott? – kérdezte remegő hangon Locatelli, és két láb nélküli gépre mutatott, amelyek éppen egy bizonyos távolságban keresztezték egymás útját. – Úgy néznek ki, mint valami átkozott földönkívüliek.

–  Igen, meglepő. Miután a valóság megszabadult a science-fiction terhétől, most felhasználja az ötleteit. Például fölismerte, hogy az emberszerű masinák többféle szempontból is megfelelnek alkotóik elvárásainak.

–  Önképére teremteni – mondta Mimi Parker. – Amint azt 6000 éve tanultuk a főnöktől.

Valami volt a pongyola megfogalmazásban, amitől O'Keefe megrökönyödött. De úgy döntött, majd később gondolkodik el a dolgon. A csoport széles ívben közelített az űrhajó felé. Az automaták egyike kullancsként kapaszkodott a külső burokba. Két főkarja eltűnt egy nyílásban, ahol nyilvánvalóan éppen valamit szerelt, míg két kisebb karja a mellénél építőelemeket tartott készenlétben. Sisakszerű fejének elülső részét szemnyíláshoz hasonlító fekete üveg díszítette.

–  Tudnak gondolkodni ezek az izék?- kérdezte Heidrun.

–  Tudnak számolni – válaszolt Hedegaard. – Ezek a robotok a Huros-ED sorozatba tartoznak, Humanoid Robotic System for Extravehicular Demands. Nagyon pontosak, abszolút megbízhatóak. Mindeddig összesen egy baleset történt, amiben egy Huros-ED is szerepelt, de azt sem ő okozta. Azután beépítettek még egy áramkört, amit életmentésre programoztak. Mindenfélére használjuk, javításra, karbantartásra és építésre. Ha mégis kisodródnának az űrbe, jó eséllyel egy Huros gyűujtené be önöket és hozná vissza épen és egészségesen.

Az útjuk ezután a fényoszlop mentén vezetett függőlegesen fölfelé, majd végig az űrhajó gerince mellett.

–  A kompokkal 2-3 napig tart az út a Holdra. Tágas szerkentyűk, meg fogják majd látni, de azért a tréfa kedvéért képzeljék csak el, hogy a Marsra mennek. 6 hónap egy ilyen ládában, színtiszta horror! Hát igen, az emberek mégsem gépek, szükségük van társas kapcsolatokra, magánszférára, helyre, zenére, jó ételekre, szép dizájnra, érzéki hatásokra. Ezért az űrhajó, amelyik itt készül, egyetlen korábbi hajóhoz sem hasonlítható. Ha elkészül, rendkívül nagy lesz, amit itt látnak, az a 200 méter hosszú hajótörzs. Pontosabban szólva egymáshoz kapcsolt elemek, részben régi űrkompok kiégett tartályai, részben új modulok. Ez lesz a munkaterület és a parancsnoki központ. Lesznek még ezenkívül laborok, konferenciatermek, melegházak és feldolgozóegységek. A lakó- és tréningmodulok a hajótörzs körül keringenek centrifugálisan, tehát létrejön egy gyenge mesterséges gravitáció, hasonló, mint amilyen a Marson van. A következő lépésben a szerkezet első és hátsó részét építjük majd meg több száz méter hosszan, árbocok segítségével.

–  Több száz méter? – visszhangozta Heidrun. – Te jó ég! Milyen hosszú lesz az egész?

–  Egy kilométerről beszélnek, amiben a napszárnyak és a generátorok nincsenek benne. Kétharmada amúgy az előárboc lesz, aminek csúcsán nukleáris reaktor működteti a hajtóművet. Ezért is ilyen sajátos a konstrukció. A lakótereknek legalább 700 méterre kell lenniük a sugárzás forrásától.

–  Mikor lesz az első repülés?

–  A realisták 2030-ra gondolnak. Washington korábban szeretné. Nemcsak a Holdért folyik ugyanis a verseny. Az Egyesült Államok mindent megtesz, hogy a vörös bolygót is...

–  ...birtokba vegye – egészítette ki Rogasov. – Világos. Orley az egész gyárat az amerikaiaknak adta bérbe?

–  Egy részét – mondta Hedegaard. – Az állomás más részeit németeknek, franciáknak, indiaiaknak, japánoknak adta ki. Oroszoknak is. Mindenkinek van itt kutatóállomása.

–  Csak a kínaiaknak nincs?

–  Nem. Nekik nincs.

Rogasov tudomásul vette. Tovább repültek a gyár felett a külső gyűrű műhelyei és manipulátorai felé. Hedegaard felhívta a figyelmüket az árbocok távoli végeire, amelyeken szférikus képződmények csüngtek.

–  A helyzet- és pályaszabályozó rendszer. Az irányítófúvókákat gömbtartályok táplálják, a segítségükkel lehet megemelni, lejjebb süllyeszteni vagy odébb tolni az állomást.

–  Azt meg minek? – kérdezte O'Keefe. – Azt hittem, pontosan ebben a magasságban kell állnia.

–  Valójában igen. Viszont ha egy meteorit vagy egy különösen nagy darab szemét közeleg, akkor esetleg korrigálnunk kell a pályáját. Ezt általában már hetekkel korábban tudjuk. Általában elegendő a vertikális igazítás, de néha oldalra kell kitérnünk.

–  Ezért is van a földi állomás egy úszó szigeten! – kiáltott lel Mimi Parker. – Hogy párhuzamosan el lehessen tolni az OSS-szel!

–  Pontosan – mondta Hedegaard.

–  Őrület! Gyakran fordul elő efféle bombázás?

–  Inkább ritkán.

–  Minden objektum pályája ismert? – faggatózott tovább O'Keefe.

–  Na igen – tétovázott Black. – A nagyoké. Kisebb vackok persze milliószámra repülnek erre, anélkül, hogy észrevennénk őket. Nanorészecskék, mikrometeoritok.

–  És mi van, ha egy ilyen izé eltalálja az űrruhámat? – kérdezte Edwards úgy, mintha máris visszakívánkozna az állomás belsejébe.

–  Akkor egy lyukkal több – mondta Heidrun. – Remélhetőleg valami szép helyre kapod.

–  Nem, a ruha kibírja. A páncélzat felfogja a nanorészecskéket, de ha egy gombostűnyi lyuk mégis keletkezne az overallon, attól még nem halna meg rögtön az ember. A szövet alatt egy műanyag réteg található, amelynek molekulaláncai azonnal bezáródnak, amint az anyag eléri az olvadáspontját. Ez pedig a mikrometeorit esetében már csak a súrlódási hő miatt is megtörténik. Talán megsérül egy kicsit, de hát ez akkor is megtörténik, ha egy tengeri sünbe lép vagy a macskája otthon bekattan. Annak az esélye, hogy egy mikrometeorittal találkozzék, lényegesen kevesebb, mint hogy felfalja egy cápa.

–  Mily megnyugtató – mondta Locatelli nyomottan.

A csoport átkelt a gyűrű külső szélén és egy másik rácsos oszlopot követett. O'Keefe szívesen visszanézett volna. Innen bizonyára fantasztikus látványt nyújthatott a tetőo a Torusig, de a ruházata volt az a nevezetes ló, amelyik ismeri az utat, előtte pedig mitikus, sötéten ragyogó madarak raja bontakozott ki, őrizve ezt az elgondolkodtató, tenyérnyi civilizációt az űrben. Túl a napelemeken, amelyek az állomást energiával látták el, már csak a nyílt világűr volt.

–  Ez a rész bizonyára különösen érdekli önt. Ez az ön műve, Mr. Locatelli! – mondta Black. – Hagyományos technológiával négyszer-ötször ennyi napelemre lenne szükségünk.

Locatelli valami olyasmit mondott, hogy igen, ez igaz. Utána még mondott mindenfélét. O'Keefe úgy vélte, a forradalom és az emberiség szavakat hallja, ezt követte valami olyasmi, hogy „méfőkő”, ami alighanem mérföldkő akart lenni, vagy valami hasonló. Ismeretlen okból minden morgásfélévé állt össze.

–  Erre valóban büszke lehet, Sir – mondta Black. – Sir?

Akit magasztalt, az éppen magasba emelte mindkét kezét, mintha egy zenekart vezényelne. A torkából hangfoszlányok törtek már csak elő.

–  Minden rendben, Sir?

Locatelli lihegett. Utána már csak hörgést, fulladozást lehetett hallani.

–  B-4, megszakítva – mondta Hedegaard a legteljesebb nyugalommal. – Warren Locatelli. Elkísérem a zsilipig. A csoport a terv szerint folytatja.

Egy napon, mesélte Mukesh Nair, még diák volt, a Loni Kalbhor nevű falucskában levágták a nagybátyját a zsinórról, amivel kunyhója padlásán felakasztotta magát. Akkoriban szinte mindennapos dolog volt egy paraszt öngyilkossága, ez volt az agrárválság keserű aratása. Mukesh a parlagon heverő cukornádföldeken sétálgatott és azon elmélkedett, mit lehetne tenni az úgynevezett fejlett országokból érkező olcsó import ellen, amelyeknek a mezőgazdasága a nagyvonalú szubvenciók melegágyán nyugodott, elárasztva a világot nevetségesen olcsó zöldséggel és gyümölccsel, miközben az indiai parasztoknak nem maradt más lehetőségük, mint az öngyilkosság.

Akkoriban tudatosodott benne, hogy a globalizációt nem szabad olyan folyamatként értelmezni, amelyet a politikusok és vállalkozók kedvük szerint kezdeményeznek, gyorsítanak és ellenőriznek. Nem olyasvalami az, amit csak úgy be lehet indítani és le lehet állítani, nem ok, hanem egy olyan eszme szimptómája, amelyik pont olyan idős, mint az emberiség maga. Ez az eszme a kultúrák és az áruk cseréje. Megtagadni körülbelül olyan naiv dolog lenne, mint az időjárást felelőssé tenni a rossz aratásért. Attól a naptól kezdve, amikor emberek más emberek területére léptek, hogy kereskedjenek vagy háborúzzanak, mindig is a globalizáció alakításáról volt szó, méghozzá olyasféleképpen, hogy abból kivegyék a részüket és a lehető legnagyobb mértékben a profitból is részesüljenek. Nair felfogta, hogy a parasztok nyomora nem a fejlett országok baljóslatú összeesküvésének az eredménye, hanem az Újdelhiben uralkodók alkalmatlanságának köszönhető, akik nem tudják India erősségeit kihasználni. Az egyik ilyen erősség pedig – még akkor is, ha történetileg nézve alig volt olyan ország, ahol többet éheztek – abban a képességében rejlett, hogy a világot ellássa élelemmel.

Akkoriban indította útnak Nair néhány eszmetársával karöltve a zöld forradalmat. Végigjárta a falvakat, a parasztokat arra biztatva, hogy cukornád helyett csilit, paradicsomot, padlizsánt és cukkinit ültessenek, ellátta őket vetőmaggal és trágyával, bemutatta az új technológiákat, olcsó hiteleket szerzett, minimálárakat kínált és részesedést annak a hipermarket-láncnak a nyereségéből, amit a modern hűtéstechnológia segítségével a semmiből hozott létre és kedvenc zöldsége után a Tomato névvel illetett. A fejlett logisztika segítségével a romlandó áruk olyan gyorsan jutottak el a földekről a Tomato áruházak pultjaira, hogy mellettük minden importtermék öregnek és rothadtnak tűnt. A kétségbeesett parasztok, akik előtt nemrégiben két lehetőség állt, tudniillik hogy vagy a városba mennek napszámosnak, vagy fölkötik magukat a padláson, vállalkozók lettek. A Tomato rohamosan növekedett. Egyik üzlet nyílt a másik után, egyre több paraszt erősítette Nair csapatát a feltörekvő Indiában.

–  Forró és fertőzött városaink lakói a kezdetektől fogva szerették a klimatizált, tiszta frissáru-kereskedéseinket – mesélte Nair. – Természetesen megjelent a konkurencia is, akik hasonló koncepció alapján dolgoztak, részben külföldi gigakonszernek támogatásával. De én a versenytársaimban mindig is csak a szövetségest láttam. A döntő pillanatokban mindig mi vezettünk egy orrhosszal.

A Tomato immár az egész földkerekségen elterjedt. Nair a legtöbb versenytársát lenyelte. Miközben az indiai agrártermékek a világ legeldugottabb zugaiba is eljutottak, Nair felfedezett egy új területet is a maga számára, és beszállt a génkutatásba. Ennek eredményeként hazája árvíztől veszélyeztetett part menti régióit a sós víznek ellenálló rizsfajtával ajándékozta meg.

–  Pontosan ez az – mondta Julian –, ami összeköt minket.

Egy kis aratórobotot figyeltek, amelyik finom kis fogóival koktélparadicsomot szüretelt és nyelt el, még mielőtt továbbléphettek volna.

–  Birtokunkba fogjuk venni a világűrt, betelepítjük a Holdat és a Marsot. Talán nem olyan gyorsan, mint ahogy megálmodtuk, de meg fogjuk tenni, már csak azért is, mert egy sor ésszerű érv ezt diktálja. Egy olyan korszak kezdetén állunk, amelyikben a Föld már csak egyike lesz a lehetséges lakóhelyeknek és iparterületeknek.

Julian kis szünetet tartott.

–  Ugyanakkor belátható időn belül nem fog vagyont keresni a földgolyón kívül zöldséggel és gyümölccsel, Mukesh. Hosszú az út odáig, hogy a Marson megnyíljanak a Tomato-üzletek! Ön, Bernard, ugyan a Hold rendelkezésére bocsáthat vizet, ami amúgy elengedhetetlen, de pénzt keresni aligha fog vele. Ami az ön munkáját illeti, Eva: az űrben, a Holdon vagy más bolygókon töltött hosszú idő teljesen új kihívások elé állítja a gyógyszerészetet. De a kutatás eleinte ennek ellenére támogatott üzlet marad, amint én támogatom az amerikai űrkutatást, hogy lehetővé váljék a tiszta, tartós energiaellátás erőforrásainak kiaknázása, és ahogy az ehhez szükséges reaktorok fejlesztését is támogattam. Minden világjobbító, úttörő dolog először befektetést igényel. Te, Carl, egy vagyont kerestél az olaj- és gázüzletbe való okos befektetésekkel, majd átálltál a szolártechnológiára. De ezekkel a technológiákkal a világűrben még nem lehet néven nevezhető eredményeket elérni. Miért is fektetnétek be tehát az Orley Enterprises-ba?

Mindegyiküket végigmérte.

–  Megmondom, miért. Mert minket több minden köt össze annál, amit előállítunk, finanszírozunk, amit éppen kutatunk: nevezetesen a mindenki jólétéért való aggódás. Eva, akinek sikerült kitenyésztenie a mesterséges bőrt, idegeket és szívizmokat. Jó üzlet, igen, meglehetősen lukratív, de ez csak a fele igazság, hiszen mindez mindenekelőtt reménységet jelent az infarktustól veszélyeztetettek, a rákos betegek és az égési sérültek számára! Itt van Bernard, egy férfi, aki a glóbusz minden pontján eljuttatja a szegények legszegényebbjeihez a tiszta vizet. Mukesh, aki India parasztjainak új perspektívát kínált és a világot táplálékkal látja el. Carl, akinek a megújuló energiaforrásokba való befektetései teszik egyáltalán lehetővé azok áttörését... És mi az én álmom? Ismeritek. Tudjátok, miért vagyunk itt. Amióta a szakemberek elkezdtek gondolkodni a tiszta, kockázatmentes fúziós technológián, azon, miként lehetne a Holdról a Földre juttatni a jövő tüzelőanyagát, a hélium-3-at, azóta nem hagy nyugodni a gondolat, miként tudnám bolygónkat ellátni ezzel az új, kimeríthetetlen energiával. Számos deficites évet szenteltem e feladatnak, sorozatgyártásra alkalmas reaktorokat fejlesztettem, megépítettem az első működőképes űrliftet, hogy ugródeszkát kínáljak az emberiségnek az űrbe. S tudjátok mit?

Vidáman mosolygott és várt néhány másodpercet.

–  Az idealizmus kifizetődött. Most keresni akarok és fogok is vele! S ti mindannyian kereshettek! Az Orley Enterprises-on, a világ legjelentősebb technológiai műhelyében. Olyan emberek mozgatják vagy állítják meg azt a csodaszép bolygót 36 000 kilométerrel alattunk, mint mi. Rajtunk múlik. Ha összeadjuk erőinket, talán csak jelentéktelen mennyiségben adtok el több zöldséget, vizet vagy gyógyszert, de részt vehettek a világ legnagyobb vegyeskonszernjében. Az Orley Energy a fúziós reaktorokkal és a tiszta árammal már holnap átveszi a világpiaci vezető helyet az energiaszektorban. Az Orley Space további űrliftekkel és űrállomásokkal fogja meghódítani a Naprendszert az egész emberiség javára, és az Orley Travel-lel közösen kiépíti majd a világűrturizmus útjait. Higgyétek el nekem, mindent összevetve megéri! Mindenki el akar jutni az űurbe, mindenki el akar jutni a Holdra, a Marsra és azon túl, emberek, nemzetek. Az évezred elején azt hittük, vége az álomnak, pedig csak akkor kezdődött el, barátaim! De csak nagyon kevés ország rendelkezik megfelelő technológiával, és itt van az Orley behozhatatlan előnye. A mi technológiánk az, amit az egész világ használ. És mindenki, kivétel nélkül mindenki megfizeti majd az árát.

–  Igen – mondta Nair tisztelettel. – Igen!

Hanna mosolygott és bólintott.

Mindenki megfogja fizetni az árát...

Akármit is adott elő Julian megszokott eleganciájával és meggyőzőerejével, az ő fülében az egész az utolsó mondatra redukálódott. Ez fejezte ki, mit hagyott maga után a kormányzó erők kivonulása a globalizáció folyamatából, a gazdaság önállósodásából, és mit hagyott maga után a politika privatizálása: vákuumot, amit betöltöttek a kereskedők. A jövőt mint árucikket definiálta. Ezen már az elkövetkezendő napok sem fognak változtatni, ellenkezőleg. A világot még egyszer el fogják adni.

Csak éppen egészen másként, mint ahogyan azt Julian Orley elképzeli.

-  Megjöttem – csicseregte Heidrun.

–  Ó, mein Schatz – meredt égnek Ögi bajsza a gyönyörűségtől. – Épen és egészségesen. Milyen volt?

–  Szuper! Locatelli elhányta magát, amikor meglátta a napelemeit.

Heidrun közelebb lebegett és megcsókolta Ögit. Az akció nem lelt viszonzásra. Lassan ismét eltávolodott, megfogta egy ülés karfáját és ismét rácsimpaszkodott.

–  Warren űrbeteg lett? – kérdezte Lynn.

–  Igen, remek volt! – ragyogott Heidrun. – Nina eltakarította, utána egészen jó volt.

–  Hát nem tudom – rágta ajkait Donoghue. Vöröslő arccal és felduzzadva trónolt falstaffi méltósággal a semmiben, a haja szerteszéjjel, mintha egy állat múlt volna ki a fejbőrén.

–  Nekem veszélyesnek tűnik, ha valaki a sisakjába okád.

–  Neked nem kell kimenned – mondta Aileen élesen.

–  Lárifári. Ezzel nem azt akartam...

–  65 vagy, Chucky. Nem kell mindenben részt venned.

–  Azt mondtam, veszélyesnek tűnik – morgott Donoghue. – Nem azt, hogy félek tőle. Százévesen is kimennék! Apropó, öregkor. Ismeritek, amikor az öreg házaspár elmegy a válóperes bíróhoz?

–  Válóperes bíró! – előlegezte meg Haskin a nevetést. – Mesélje.

–  Tehát elmennek a válóperes bíróhoz, aki ránéz a feleségre és megkérdezi: Úristen, ön hány éves? Ő, mondja a nő, kilencvenöt. És ön? A férj elgondolkodik: kilencvennyolc. Mindenhatóm, mondja a bíró, nem hiszem el. Minek akarnak ebben a korban még válni? Ó, tudja, tekintetes bíró úr...

Tim a fogát csikorgatta. Nem lehet elviselni. Chucky két órája fáradhatatlanul indította egyik humorrakétát a másik után.

...meg akartuk várni, amíg a gyerekek meghalnak.

Haskin szaltózott egyet. Természetesen mindenki nevetett. Olyan nagyon nem is volt rettenetes a vicc, annyira legalábbis nem, hogy Tim apokaliptikus hangulatát teljes egészében Donoghue számlájára írja. Éppen az előbb nézte, milyen megkövülve ül Lynn, mintha egészen másutt lenne, üres tekintettel maga elé bámulva. Nyilvánvalóan semmit nem fogott fel abból, ami körülötte történt. Azután egészen hirtelen ő is nevetni kezdett.

Tévedhetek is, gondolta Tim. Ez még nem jelenti szükségszerűen azt, hogy minden elölről kezdődik.

–  No és ti mit csináltatok közben? – nézett körül Heidrun kíváncsian. – Becserkésztétek az állomást a modellen?

–  Igen, és most azonnal meg tudnám építeni – hetvenkedett Ögi. – Nagyszerű építmény. Őszintén szólva meglep a biztonság magas foka.

–  Miért lepi meg? – kérdezte Lynn.

–  Az űrutazás privatizálása általában táplálja azokat a félelmeket, amelyek szerint ez forró talajjá vált.

–  Itt lenne, ha ettől komolyan tartania kellene?

–  Ez igaz – nevetett Ögi. – De mégis. Maguk gyorsak voltak. Rendkívül gyorsak. Aileen és Chucky egy dalt tudna énekelni az építési előírásokról, szakértői véleményekről és megkötésekről...

–  Egy dalt? – mormogott Chucky. – Operákat!

–  Amikor a Red Planet koncepcióját bemutattuk, azt mondták, hogy megvalósíthatatlan – erősítette meg Aileen. – Egy hadseregnyi gyáva nyúl! Egy évtized telt el a vázlatok és az építkezés kezdete között, de még ezután sem hagytak minket békén.

A Red Planet volt Donoghue-ék ékköve, a marsbéli tájra emlékeztető luxushotel Hanoiban.

–  Ma már a statika gyöngyszemének számít – diadalmaskodott Aileen. – Egyetlen szállodánkban sem történt soha baleset! De mi történik? Ha valami újat tervezel, zombiként vetik rád magukat, megpróbálnak felfalni, a lelkesedésedet, az ötleteidet, a Teremtőtől kapott alkotóerődet. Azt gondolhatnád, az évek során összegyűlt némi referenciád, de olybá tűnik, mintha észre sem vennék az életed során felhalmozott teljesítményt. A szemeik halottak, a koponyájuk teli előírásokkal.

Ó, istenem, gondolta Tim.

–  Igen, igen – vakargatta állát elgondolkodva Ögi. – Nagyon is jól tudom, miről beszél. Ezért nem tudom elkerülni, kedves Lynn, hogy a szkepszis vizét bele ne töltsem a csodálat borába. Amint mondtam, önök az állomást rendkívül gyorsan építették meg. Azt is mondhatnám, gyanúsan gyorsan, összevetve a kisebb ISS-szel, ami jóval tovább épült.

–  Magyarázatra vár?

–  Ó, félek, megkínoznám vele...

–  Egyáltalán nem kínoz, Walo. Minden hanyagság anyja a verseny. Csak éppen az Orley space-nek nincs vetélytársa, soha nem kellett gyorsabbnak lennünk senkinél.

–  Hm.

–  A tökéletes tervezésnek köszönhetően voltunk gyorsak, a végén az OSS már önmagát építette. Nem kellett megküzdenünk a merev űrhivatalokkal, és nem kellett bürokratikus futóhomokon sem átkelnünk. Egyetlen partnerünk volt, az Amerikai Egyesült Államok. A Lincoln-emlékművet kellett eladniuk, hogy kiszabaduljanak a nyersanyagcsapdából. A szerződésünk elfért egy benzinkúti nyugta hátoldalán. Amerika kiépíti a holdbázisát és szállítja a hélium-3 bányászásának technológiáját, mi pedig piacképes reaktorokkal szállunk be a játékba, olcsó és gyors szállítási rendszerrel, no és ne feledjük el, átkozottul sok pénzzel! A kongresszusi hozzájárulás rohamtempóban lett meg! A perspektíva mindenki számára nagyszerű! Az egyik fél monopolhelyzetbe kerül a reaktorüzletben, a másik ismét első helyre kerül az űrhajózó nemzetek sorában, ráadásul megoldódik minden energiagondja. Higgye el, Walo, efféle lehetőségek mellett nem marad más út, csak a gyorsaság!

–  Ami igaz, az igaz – mondta Donoghue dörgedelmes hangon. – Mikor volt az a kérdés, hogy az ember tud-e építeni? Mindig is csupán az átkozott pénzen múlt.

–  És a zombikon – bólogatott Aileen szorgosan. – Mindenütt ezek a zombik.

–  Bocsánat – emelte magasba a kezét Evelyn Chambers. – Bizonyára igazad van, ugyanakkor mi nem azért vagyunk itt, hogy virággal hintsük be egymást. Invesztálásról beszélünk. Az én befektetésem a szavahihetőségem, tehát ki kellene terítenünk a kártyáinkat, nem gondolod?

Tim a nővérére pillantott. Egyértelmű, hogy fogalma sem volt arról, mire gondol Chambers, de nyíltnak és érdeklődőnek tűnt.

–  Természetesen. Miről beszélsz?

–  Balesetekről.

–  Konkrétan?

–  Vic Thornról.

–  Világos. Az ütemterv része – Lynn-nek a szempillája se rebbent. – Később akartam mesélni róla, de előre is hozhatjuk.

–  Thorn? – ráncolta szemöldökét Donoghue. – Ki a fene az?

–  Fogalmam sincs – vonogatta a vállát Ögi. – De mégis szeretném, ha mesélne a balesetekről. Már csak azért is, hogy a magaméival megbékülhessek.

–  Nincsenek titkaink – mondta Haskin. – A hírek amúgy is tele voltak vele tavaly. Thorn az amerikai űrbázis első hosszú távú legénységéhez tartozott. Kiváló munkát végzett, tehát további hat hónapnyi időre javasolták, ráadásul őt bízták meg az irányítással. Elfogadta, feljött az OSS-re, hogy innen repüljön tovább a bázisra.

–  Igen, most már rémlik a dolog – mondta Heidrun.

–  Nekem is – bólintott Walo. – Nem támadt valami gond egy külső bevetésen?

–  Egészen pontosan egy manipulátorral. Elzárta annak a kompnak a rakodónyílását, amelynek Thorn embereit kellett volna a Holdra szállítania. Egy mozdulat közben megmerevedett, miután egy darab űrszemét eltalálta. Kiküldtünk egy Hurost...

–  Egy micsodát? – kérdezte Aileen.

–  Egy humanoid robotot. Szilánkokat fedezett fel egy gömbcsuklónál, a manipulátor nyilván ezért kapcsolt ki.

–  Nagyon ésszerűen hangzik.

–  Az ésszerűség kérdései nem foglalkoztatják a gépeket – nézett rá Huskin, mintha amiatt tett volna szemrehányást, hogy meleg zokni nélkül küldték ki a robotot. – Megegyeztünk, hogy megtisztítja a csuklót, ám a Huros képtelennek bizonyult erre. Ezért küldtük ki Thornt egy űrhajósnővel. Csak éppen a manipulátor nem kapcsolt ki, csupán átmenetileg került „elektrokómába”. Hirtelen életre kelt, és Thornt kilökte a világűrbe. Nyilván a létfenntartó rendszere sérült meg. Elveszítettük a kapcsolatot vele.

–  Szörnyű – suttogta hamuszürkén Aileen.

–  Hát igen – Huskin elhallgatott egy pillanatra. – Nem szenvedhetett sokat. Az arcvédője valószínűleg megrepedt.

–  Szenvedhetett? Hát nem próbálták...

–  Sajnos nem.

–  Mindig is azt hittem, hogy utána lehet menni – meresztette ki jobb kezének ujjait Aileen, és repülőmozdulatokat tett a levegőben.

–  Mint a moziban.

–  A moziban igen – mondta Huskin lemondóan.

–  De azt is el kell mondanunk, hogy a Huros-sorozat új generációja már valószínűleg meg tudta volna menteni – fűzte hozzá Lynn.

–  Ezenkívül továbbfejlesztettük az űrruhák távirányító rendszerét. Thornt legalábbis vissza tudtuk volna hozni.

–  Ha jól emlékszem – mondta Chambers –, vizsgálat is indult.

–  Így van – bólintott Lynn. – A végeredménye az lett, hogy egy japán cég felelősségét állapították meg. Ők konstruálták a manipulátort. Egyértelműen ők hibáztak. Thorn halála tragédia, de az OSS üzemeltetőit, tehát minket, minden vád alól felmentettek.

–  Köszönöm, Lynn – nézett körül Chambers. – Engem kielégít a magyarázat. Vagy?

–  Minden úttörő tevékenység áldozatokkal jár – dörmögte Donoghue. – A korán kelő madár kapja el a kukacot, de néha a kukac eszi meg őt.

–  Nézzünk még egy kicsit körül – vélte Ögi.

–  Önt nem győztem meg? – kérdezte Lynn.

Ögi tétovázott.

–  De, azt hiszem, meggyőzött.

És ekkor megtörténik! Szája szeglete alig észrevehetően legörbül, és pánik jelenik meg Lynn szemében, amikor érzi azt a sodrást, amit egyszer átélt már, amikor elmerült a pokolban, s azt kérdi magától döbbenten, mibe is vágta a fejszéjét. Hetekkel korábban kezdődött, hogy a munkája gyenge pontjait vélte felfedezni, pedig ilyenek nem voltak. Kész lenne letenni a szent esküvést, hogy Julian űrállomása túléli az egész ostoba emberiséget, miközben az alsó részen állandó robbanásokat lát, és szétesni gondolja az egészet. És miért?

Mert ez az egyetlen rész, amelyet ő tervezett és nem Julian, mert ezért ő viseli a felelősséget!

Közben ugyanazok a dizájnerek dolgoznak ott is, ugyanazok az építészek, mérnökök, építők. Az ő állomásának moduljai alig különböznek a többitől: ugyanazok a létfenntartó rendszerek, ugyanaz a konstrukció. Lynnt mégis a végtelenségig kínozza az elképzelés, hogy hiba csúszott valamibe. Minél jobban dicséri Julian a munkáját, annál mélyebbre rágja bele magát a kétely. Folyamatosan a legrosszabbra készül. Amúgy olyannyira dicséretes elővigyázatossága az állandó kétkedés paranoiájává nő, mint egy megszállott keresi csődjének jeleit, s minél kevesebbet talál, annál idegesebb lesz. Az OSS Grand saját felszínességének rémálmává dagad, mielőtt szappanbuborékként szétpukkanna, emberek tucatjainak halálát okozva. Szegecselések, kitámasztások, szigetelések, ventilátorok, elektrolízis-eszközök, keringető szivattyúk, légzsilipek, folyosók, mindben saját énjének széteső konstrukcióját látja. Túlterhelt hipotalamusza szétmállik az adrenalin és a kortizon túltengésétől, hacsak eszébe jut az űrbéli szálloda, vagy az a másik a Holdon. Ha a félelem teológiai értelemben véve a hit ellentéte, az elválás az istenitől, akkor Lynn maga a pogány par excellence. Félelem attól, hogy tönkretesz valamit. Félelem attól, hogy ő megy tönkre. Egy és ugyanaz.

Valamikor, kétségbeesése mélypontján, egy gondolat képében meglátogatta az ördög, és azt súgta a fülébe, hogy a pokoltól való félelmet csak úgy győzheti le, ha saját lábán sétál be. Hogyan kerülhet ki valaki a félelem körforgásából, hogy valami szörnyűség történhet? Milyen kiút létezik, még mielőtt teljességgel elvesztené az eszét? Hogyan szabadulhat meg?

Ha az megtörténik!

Kérdéses persze, hogy mi marad belőle, ha műve mulandónak bizonyul. Több ő egyáltalán, vagy csupán Julian találmánya, egy filmfigura? Mi történik, ha Julian nem gondolja többé el őt, mert érdemtelennek bizonyul arra, hogy elgondolja? Az örökkévaló szenvedés vár rá? Örök elátkozottság? Banális elmúlás? Vagy el kellene múlnia, hogy visszatérhessen, ragyogóbban, mint valaha? Ha minden véget ér, ami által meghatározza magát és mások is meghatározzák, akkor vajon előtűnik majd az igazi Lynn, már ha egyáltalán létezik?

-  Miss Orley! Rosszul van?

–  Gyermekem, mi van veled? – anyáskodik Aileen. – Hisz viaszfehér vagy.

–  Lynn?

Tim terem mellette. Ujjai finoman szorítják nővére felkarját. Lassan forogni kezdenek, testvéri kettős csillag.

Lynn, ó Lynn. Mibe vágtad a fejszédet?

–  Hé, Lynn! – fehér, karcsú ujjak simogatják a homlokát. – Minden rendben? Valami rosszat szívtál?

–  Sajnálom – kezd pislákolni. – Rajtakaptak.

–  Min kaptunk rajta, gyermekem?

A mosoly visszatér az ajkaira. Egy ló, amelyik ismeri az utat. Tim őt nézi, behatóan. El akarja mondani, hogy tisztában van a helyzettel, de nem mondhat semmit, Lynn pedig nem kérdezhet. Ehelyett összeszedi magát, kikerül a sodrásból. Pillanatnyilag győzött.

–  Űrbetegség – mondja. – Hülye dolog, nem? Azt hittem, velem nem eshet meg, de nyilván rosszul gondoltam. Egy pillanatra kialudtak a fények.

–  Akkor én is bevallhatom – vigyorog Ögi. – Én is gyatrán érzem magam.

–  Te? – bámul rá Heidrun. – Te űrbeteg vagy?

–  Nos, igen.

–  Miért nem szóltál egy szót sem?

–  Örülj neki. Eljön még a nap, amikor csak a rossz közérzetem beszél majd helyettem. Jobban van, Lynn?

–  Igen, köszönöm – tolja félre Lynn Tim kezét. – Tervezzük tovább a napot.

A fivére idegenül tekint rá. Persze, mondja a tekintete, űrbeteg vagy. És én vagyok a Mikulás.

Sikerült elkapnia Juliant, amikor el akarta hagyni a lakosztályát. Egy óra volt még hátra vacsoráig. Tim apja divatos szabású inget viselt nyakkendővel, az elmaradhatatlan farmert és elegáns papucsot a Mimi Kri emblémájával.

–  Te is felöltözködhetsz nála, ha akarsz – mondta vidáman. – Mimi kitalált egy kollekciót a súlytalanságra és a gyenge gravitációra. Jó, mi? – Egyet fordult a tengelye körül.

–  Megerősített szálak, semmi sem lifeghet, még a papucsok sem.

–  Julian, figyelj...

–  Ja, még mielőtt elfelejteném, Ambernek is hozott valamit. Egy estélyit. Hülyeség. Én akartam meglepni vele, de látod, mi van itt. Ez a falka nem hagy nyugodni egy percre sem. Amúgy minden rendben, fiam?

–  Nem. Beszélnem...

–  Estélyik a súlytalanságban, gondolj már bele! – vigyorgott Julian. – Nem tiszta hülyeség? Teljesen bolond! Mindegyik szoknya alá bekukkanthatsz minden segédeszköz nélkül. Marilyn Monroe árvagyerek lenne emellett, tudod, amint ott áll a légnyílás fölött és alulról fölkapja a szél a szoknyáját.

–  Nem, nem tudom.

Julian a homlokát ráncolta. Úgy tűnt, végre tényleg észreveszi Timet, gyűrött overallját, fölötte vöröslő arcát, ami semmi jót nem ígért.

–  A filmet sem ismered, vagy...

–  Apa, nekem kurvára mindegy, hogy kinek a szoknyája libben fel. Törődjél már, basszus, a lányoddal!

–  Azt teszem. Hogy egészen pontos legyek, amióta megszületett.

–  Lynn rosszul van.

–  Ja, erről van szó – nézett Julian az órájára. – Mesélte. Jössz a Kirkbe?

–  Mit mesélt? – kérdezte Tim meglepődve.

–  Azt, hogy űrbeteg lett – nevetett Julian. – Eddig még soha nem volt. Az én csőrömet is piszkálná!

–  Nem, várj – rázta türelmetlenül a fejét Tim. – Nem érted. Lynn nem űrbeteg.

–  Hanem?

–  Túlhajszolt. Az idegösszeomlás szélén áll.

–  Megértem, hogy aggódsz érte, de...

–  Egyáltalán nem lenne szabad itt lennie, apa! Leépül. Ó, istenem, hányszor kell még mondanom neked, hogy Lynn a végét járja! Nem fogja kibírni ezt. Még mindig nem dolgozta föl azt, ami öt éve...

–  Hé! – bámult rá Julian. – Megbolondultál? Ez itt az ő szállodája.

–  Na és?

–  Az ő műve. Jó ég, Tim! Lynn az Orley Travel ügyvezető igazgatója, itt kell lennie.

–  Persze. Kell.

–  Csak ne gyere már megint ezzel. Kényszerítettelek én téged valaha is bármire? Megakadályoztam talán, hogy tanár legyél, vagy beszállj a szaros helyi politikába, holott az Orley-nál minden ajtó nyitva állt volna előtted?

–  De most egyáltalán nem erről van szó.

–  Erről soha nincs szó, nem? Mint ahogy arról sem, hogy a nővéred sikeresebb nálad és titokban ezt rühelled.

–  Ó, igen?

–  Mindenképpen. Lynn-nek egyáltalán nincs semmi baja! Bajaid neked vannak! Megpróbálod gyengének beállítani őt, mert magaddal nem vagy kibékülve.

–  Hát ez a legnagyobb hülyeség, amit életemben... – Tim kényszerítette magát, hogy megnyugodjon, majd csendesebben folytatta: – Felőlem higgyél, amit csak akarsz, nekem tökmindegy. Egyszerűen figyelj rá! Nem emlékszel már, mi történt öt éve?

–  Persze, hogy emlékszem. Akkoriban kimerült. Ha neked kéne a penzumát teljesítened...

–  Nem, Julian, nem kimerült volt. Kiégett! Beteg volt, pszichés beteg, miért nem érted már meg végre? Súlyosan depresszív! Az öngyilkosság határán!

Julian körülnézett, mintha a falnak fülei lennének.

–  Ide figyelj, Tim – suttogta. – Lynn keményen dolgozott mindezért. Az emberek csodálják és tisztelik. Ez az ő nagy pillanata. Nem fogom hagyni, hogy beleköpj a levesébe, csupán mert mindenütt kísérteteket látsz.

–  Istenem, te mennyire öntelt vagy. Mennyire elvakult!

–  Nem, te vagy elvakult. Miért jöttél el egyáltalán?

–  Hogy vigyázzak rá.

–  Ó! – nevetett fel Julian gúnyosan. – És én még azt hittem, egy aprócska szerepe van ebben az én szerény személyemnek is. Bocsásd meg ezt a szentimentális kiruccanást. De mindegy. Beszélek majd vele, rendben? El fogom mondani neki, hogy milyen nagyszerűen csinált mindent, hogy minden tökéletes, a világ a tenyerén hordozza őt. Rendben?

Tim hallgatott, Julian pedig szemmel láthatóan rosszkedvűen ellibbent a zsilip felé. A másik oldalról O'Keefe közeledett. – Hé, Tim!

–  Helló, Finn. Minden rendben?

–  Köszönöm, rendben. Nem jön a Picardba meginni valamit?

–  Nem, majd a vacsoránál találkozunk – Tim elgondolkodott. -Szükségem van még valami szöveterősítőre. Egy szöveterősített nyakkendőre. Szöveterősítés nélkül nem lehet itt kibírni.

AZ ESTE

A férfi két különböző színű szemével rendkívüli módon érdeklődött az abban rejlő művészet iránt, miként is lehet 36000 kilométerrel a Föld fölött a steaket úgy megsütni, hogy kívül ropogós barna, belül viszont rózsaszín legyen, és a hús nedvének egy cseppje se vesszen kárba.

Ezenkívül az is érdekelte, mi vonzza az embereket a Marsra.

–  Az élet – mondta Julian. – Ha ott találunk életet, az alapjaiban változtatja meg a világképünket. Azt gondoltam volna, hogy téged elbűvöl ez az elképzelés.

–  Persze, el is bűvöl. De mit mondanak a szakemberek? Van élet a Marson?

–  Világos – vigyorgott Julian. – Pókok.

–  Pókok a Marsról – vigyorgott vissza a másik. – Ezzel tulajdonképpen már lehet valamit kezdeni.

A két különbözőo színű szemmel bíró férfi viszont egy rakás embert érdekelt a csoportból. Legnagyobb csodálóját, Walo Ögit Bernard Tautou és Oleg Rogasov sajnos a gazdasági helyzet megbeszélésének versenypályájára terelte, míg Winter és Hsu, Momoka Omurával meglepő egyetértésben, a luxusnak az őszi depresszióra való terápiás hatásáról értekezett. Warren Locatelli hiányzott. Akárcsak Paulette Tautou, ő is áldozatul esett a nervus vagus és a különféle neurotranszmitterek egyesült erővel zajló támadásának, ami az agytörzs hányásközpont néven ismert része ellen irányult, és gyomrának áradásszerű kiürülését okozta.

Mindezt figyelmen kívül hagyva a vacsora pompásra sikeredett.

A fényeket lecsavarták, így az üvegpadlón keresztül a Föld lampionként ragyogott. Először és utoljára alkohol is volt, pezsgő, amit szopókával ellátott cumiskelyhekben szolgáltak fel. Mint már az előző este is, az étel kiváló minőségű volt. Julian a kirándulás időtartamára egy agyondekorált német mesterszakácsot szerződtetett, egy Johannes King nevezetű svábot, aki a konyha hatékonyságát azonnal 300%-kal megnövelte, és olyan meglepő finomságokat varázsolt, mint a szarvasgomba tejszínes zöldségkörettel, természetesen valódi perigordi szarvasgombából. A tejszínes köretet többszöri próbálkozással sikerült hozzáigazítania a súlytalanság sajátos körülményeihez.

–  Mert a szósz, kérem, tehát ami folyékony vagy krémes, az bizony önállósodik a szabadesésben – röpködött a szakács ide-oda. Nyugtalan alkat volt, élénk motorikával, és úgy tűnt, jól érzi magát a súlytalanságban, mint hal a vízben. – Kivéve, ha olyan állagúra készítjük, hogy hozzátapad a húshoz vagy a zöldséghez. Persze ha túl sűrű, akkor már nem ízletes, bizony, hajszálon múlik minden.

Tautou azt javasolta, hogy a Michelint ki kell egészíteni egy új fejezettel, amelynek címe „Földközeli perifériák”. Mi lehetne értelmesebb annál, mint hogy csillagokat osztogassanak idefenn? A következőkben nem kímélte magát, és idióta módon e soványka tréfát fárasztó lelkesedéssel mindenkinek a fülébe súgta, miközben a következő fogások kerültek még az asztalra: vadpástétom tőzegáfonyával, steak, burgonyagratin, valamint egy pompás tiramisu.

–  De nincs hagyma, nincs bab, semmi, ami felfúvódást okozhat! A kiáramló gázok ilyen szűk helyen komoly problémát jelentenek, emberek ennél már kevesebbért is ütöttek. Egyébként, amit itt ettek, az a Földön túlfűszerezettnek tűnt volna, de itt az űrben az ízlelőbimbók takaréklángon dolgoznak. Ja, igen, szépen lassan egyenek. Minden falatot óvatosan fogjanak meg, gondosan emeljenek a szájukhoz, gyorsan és határozottan kapjanak be, és alaposan rágjanak meg.

–  A steak mindenesetre isteni alkotás volt – vélte Donoghue.

–  Köszönöm – hajolt meg King, aminek az lett a következménye, hogy túllendült és bukfencezett egyet. – Valójában csírátlan szintetikus anyag volt a molekulakonyhából. Nagyon büszkék vagyunk rá, ha szabad ezt mondanom.

A következő tíz percben Donoghue meg sem szólalt, elmerült a gondolkodás mély állapotában.

O'Keefe a pezsgőjét cumizta.

Igyekezett bosszúságát megőrizni. Észrevette persze, hogy Heidrun mellette ül, helyesebben mellette akasztotta be a lábát az erre a célra szolgáló tartóba. Akármennyire is tetszett ez neki, azzal büntette, hogy tüntetően fecsegett a meglepetésvendéggel. Heidrun a maga részéről nem igyekezett különösebben beszélgetést kezdeményezni. Miután a nap összes eseményét megtárgyalták már, és a társalgás széttöredezett, csak ekkor tett Finn egy éles megjegyzést:

–  Mi a fenét gondoltál ma reggel?

Heidrun makacskodott.

–  Miről beszélsz?

–  Kilöktél a zsilipből.

–  Ó – Heidrun hallgatott egy ideig. – Értem. Mérges vagy.

–  Nem, de kétségbe vonom az ép elmédet. Meglehetősen veszélyes volt.

–  Hülyeség, Finn. Talán gyerekes vagyok, de bolond nem. Nina már tegnap elmondta, hogy az űrruhák távirányításúak. Csak nem gondolod komolyan, hogy a turistákat, akiknek legnagyobb sportteljesítményük az úszás, odakint magukra hagynák?

–  Nem akartál megölni? Ez megnyugtat.

Heidrun talányosan nevetett magában.

–  Azt hiszem, egyszerűen ki akartam próbálni, hol ér véget Perry Rhodan és hol kezdődik Finn O'Keefe.

–  És?

–  Illik hozzád, hogy balfácánként játszod.

–  Egy pillanat – tiltakozott O'Keefe. – Hősies balfácánként.

–  Persze, világos. Amúgy meg elég gyorsan vetted a lapot ahhoz, hogy legközelebb a párzásra kész nőstények osztogatásakor versenyben maradhass. Elégedett vagy?

O'Keefe vigyorgott. A beállt szünetben meghallotta, amit Eva Borelius mondott:

–  De ez nem teológiai kérdés, Mimi, hanem a civilizációnk eredetére vonatkozik. Miért akarnak az emberek átlépni a határokon, mit keresnek a világűrben? Néha én is késztetést érzek arra, hogy beszálljak a kórusba és velük együtt mondjam, hogy milliók éheznek, nincs friss vizük...

–  Most már van – kotyogott közbe Tautou, de csak azért, hogy Karla Kramp pisztolylövésszerű megjegyzése, „Nincs!”, visszakényszerítse a helyére.

–  ...miközben ez a mulatság itt hihetetlen összegeket emészt fel. De kutatni muszáj. Egész kultúránk a cserén és a terjeszkedésen alapszik. Az idegenben végeredményben saját magunkat keressük, a jelentőségünket, a jövőnket, mint Alexander von Humboldt, Stephen Hawking...

–  Nem lennék itt, ha ellenemre lenne az emberi faj terjeszkedése -mondta Mimi Parker élesen.

–  De úgy hangzott.

–  Egyáltalán nem! Csupán azon bornírt szándék ellen tiltakozom, hogy olyasmit kutassunk, ami nyilvánvaló. Én a magam részéről azért vagyok itt, hogy álmélkodjak, a művét megcsodáljam.

–  Ami a véleménye szerint 6000 éves.

–  10000 is lehet. Legyen 10 000, ne legyünk dogmatikusak.

–  De több nem?... Legalább néhány milliócska?

–  Semmiképpen. Amit én itt kint megtalálni...

Aha, gondolta O'Keefe. Önképére teremteni, mint azt 6000 éve tanultuk a főnöktől. Parker képviseli a kreacionistákat a fedélzeten.

–  No és te mire vársz, mit találsz itt fent? – kérdezte Heidruntól, aki éppen azon nevetett, amit Carl Hanna mondott neki.

–  Én? – fordult felé a nő. Hosszú fehér haja finoman úszott utána. – Én nem azért vagyok itt, hogy várjak valamire.

–  Hanem?

–  Mert meghívták a férjemet. Ilyen esetekben engem is megkapnak, akár akarják, akár nem.

–  Jó, de most már itt vagy.

–  Hm. Mégsem. Nem tartom túl sokra az elvárásokat. Az elvárás szemellenző. Én a meglepetést várom. Idáig mindenesetre remek. -Egy kicsit tétovázott, majd közelebb húzódott. – És te?

–  Semmit. A munkámat végzem.

–  A... munkádat?

–  Igen.

–  Julian bekötött a szekere elé?

–  Ezért vagyok itt.

–  A francba, Finn – rázta a fejét lassan és hitetlenül Heidrun. Azután az a kínos érzése támadt, hogy rossz gombot nyomott meg. – Te akkora egy hülye fasz vagy! Mindig, amikor már kezdenélek megszeretni...

–  Mi van? Mit csináltam már megint?

–  Ez a távolságtartó hűhó! Soha nem hat meg semmi, mi? Képedbe húzod a sapkád, amikor az útról lelépve jársz-kelsz. Pontosan erre gondoltam az előbb: Ki az az O'Keefe?

–  Előtted ül.

–  Bullshit! Te olyasvalaki vagy, akinek esetleg arról van halvány fogalma, milyen legyen O'Keefe, hogy mindenki baromi menőnek tartsa. Egy lázadó, akinek az a problémája, hogy nincs ami ellen lázadni tudna, hacsak nem az unalom ellen.

–  Hé! – hajolt előre. – Mi az isten nyilától gondolod, hogy ilyen vagyok?

–  Az ostoba manírjaid.

–  Te magad mondtad...

–  Azt mondtam, hogy nincsenek elvárásaim, ami azt jelenti, hogy nyitott vagyok minden iránt. Ez azért egy egész rakás. Te ellenben azt állítod, hogy az egész számodra nem több egy munkánál. Úgy gondolod, Julian kedves, a Hold kerek, fogjuk szépen egymás kezecskéjét, amíg a kamerát ki nem kapcsolják, és végre elmehetek bebaszni. Ez szar, Finn, ez nagyon kevés! Tulajdonképpen mennyire vagy te jóllakott? Halál komolyan azt akarod bemagyarázni nekem, hogy rászorulsz arra a kis lóvéra, amit Julian fizet neked?

–  Hülyeség. Nem kérek pénzt érte.

–  Na, akkor az utolsó esélyed: Mit csinálsz itt fent? Mit érzel... na, ha például meglátod a Földet?

O'Keefe várt egy kis ideig, közben gondolkodott. Megfeszülve bámult az üvegpadlón keresztül lefelé. Az volt a baj, hogy semmiféle válasz nem jutott eszébe, ami őt magát kielégítette volna. A Föld a Föld volt.

–  Distanciát – mondta végül.

–  Distanciát – úgy tűnt, Heidrun ízlelgeti a szót. – És? Príma distanciát? Szar distanciát?

–  Ó, Heidrun! Nevezd felőlem manírnak, de én tényleg csak nyugalmat akarok. Azt gondolod, unatkozó, felszínes fickó vagyok, akinek elment a kedve attól, hogy keresse a vitát. Talán igazad van. Ma puha és alkalmazkodó vagyok, a kedves Finn. Mit vársz?

–  Nem tudom. Mit vársz te?

–  Miért érdekel ez téged annyira? Alig ismerjük egymást.

–  Mert te érdekelsz... most még.

–  Én sem tudom. Csak azt tudom, hogy vannak rendezők, akik alacsony költségvetéssel csodálatos filmeket forgatnak, minden ellenállás ellenére. Mások olyan zenét játszanak, amit senki sem akar hallgatni, talán néhány bolondot leszámítva. De mégis eltéríthetetlenek attól, amit csinálnak, lángolnak érte. Néhányan alig engedhetik meg maguknak a lőrét, amitől egyáltalán még írni tudnak, de ha véletlenül találsz tőlük valamit a neten és letöltöd, akkor mélyen megérint, amint az emberiesség párosul a megvesztegethetetlenséggel, és rájössz, hogy a nagy érzések mindig a kicsiben, az intimitásban, a reménytelenségben csíráznak. Amint egy zenekar társul ehhez, az egész pátosszá válik. Ha így vesszük, a legszebb nő nem veheti fel a versenyt a legnyomorultabb kurvával. Semmiféle luxus nem nyújtja neked azt az érzést olyan intenzíven, hogy élsz, mint egy másnaposság, miután előző este a megfelelő figurákkal poharazgattál, vagy éppen egy megdagadt orr, ha esetleg rossz társakat választottál. Én a világ legjobb szállodáiban lakom, de egy penészes hátsó szoba egy olyan negyedben, ahová rendes ember önként nem megy be, viszont találsz benne valakit, akinek álmai vannak, igen, ez engem jobban megérint, mint egy utazás a Holdra.

Heidrun elgondolkodott.

–  Szép, ha valaki megengedheti magának, hogy romantizálja a szegénységet – állapította meg.

–  Tudom, mire gondolsz. Nem teszem. Nem szűkös körülmények között nőttem fel. Nincs küldetésem, nincs bennem szociális düh, nem irányít politikai vezérfonal. Talán van némi lelkesedéshiányom, de nekem igazán nem úgy tűnik. Ha a Perry Rhodant forgatjuk, élvezzük, nem is kérdés. És én lennék az utolsó, aki fizetésnapon nemet mondana. Most már azt is élvezem, hogy kedves fickó vagyok, egy gazdag kedves fickó, aki ingyen repülhet a Holdra. Észlelem mindezt, és azt gondolom, no, nézd csak, a kicsi Finn... Aztán találkozom olyan nőkkel, akik együtt akarnak lenni velem, mert úgy gondolják, része vagyok az életüknek. Ami valahol igaz is. Elkísérem őket kicsi, vagy felőlem akár nagyszerű életükben, mindenütt velük vagyok, a moziban, az újságokban, az interneten, képeken. Éjszaka, amikor álmatlanul forgolódnak, rám bízzák a titkaikat. Életük válságos pillanataiban fontosak nekik a filmjeim. Olvassák az interjúimat és azt gondolják minden második mondatnál, tyűha, ez a pasas megért engem! Ő aztán pontosan tudja, mit érzek! Amikor meg találkoznak velem, meg vannak győződve arról, hogy egy ismerőst, egy barátot látnak maguk előtt, a lelki társukat. Azt hiszik, ismernek engem, de én nem ismerem őket. Én jelentek számukra mindent, de ők nekem nem jelentenek semmit. Nem voltam velük az első orgazmusuknál csak azért, mert a poszterem lógott a szobájuk falán és közben talán még rám is gondoltak. Az én életemnek ők nem részei. Semmi nincs, ami összekötne minket. – Szünetet tartott. – Most pedig te meséld el, milyen volt, amikor belébotlottál Walóba? Mire gondoltál? Ó, érdekes, egy új ember? Ki az, találjuk ki?

–  Igen. Valahogy így.

–  Ő pedig szintén ezt gondolta. Látod. Az első pillanat kegyelme. Én ellenben olyan ismeretlenekkel futok össze, akik hisznek az őrületben, hogy ismernek engem. Kikerülendő ebből a helyzetből, hogy része vagyok életüknek, föl kellene hagynom a színészettel, de ahhoz meg túlságosan sok örömet okoz. Tehát táncolok és kurjongatok, közben tartom a távolságot.

–  Így van ez a hírnévvel – mondta Heidrun. Ezúttal nem volt gúnyos, inkább úgy hangzott, mintha csodálkozna ennyi banalitás fölsorolásán, de hát éppen ez az. Banális. Egészében nincs banálisabb dolog a hírnévnél.

–  Igen – mondta Finn. – Így van.

–  Tehát eredetibb nem jut eszünkbe annál, amit az orvosnő mondott. Az idegenben mindenki saját magát keresi.

Finn egy darabig tétovázott. Aztán megvillantotta híres, félénk mosolyát.

–  Talán az, hogy lelki rokonokat talál.

Heidrun viola szemei az övéibe kapaszkodtak, de a válasszal adós maradt. Nézték egymást, belemerülve valami sajátos begubózó hangulatba, ami O'Keefe-t éppúgy izgatta, ahogyan nyugtalanította, és érezte, amint rátelepszik az elfogódottság. Úgy tűnt, éppen azon volt, hogy belehabarodjék a halmozott melaninhiányba.

Szinte megkönnyebbülten tért magához, amikor Julian tapsolt egyet.

–  Kedves barátaim, remélni sem mertem volna.

Csend lett.

–  És esküszöm, nem kértem meg rá. Csupán arra adtam utasítást, hogy legyen már kéznél egy gitár, ki tudja! De ő elhozta a sajátját.

Julian mosolyogva nézett végig rajtuk. Tekintete megállt a férfin, a különböző színű szemekkel.

–  1969-ben látta a 2001 Űrodisszeiát, az én kedvenc filmemet, én éppen hároméves voltam akkor. A film alkotójának rögtön lerótta tiszteletét. Majd egy negyedszázaddal később adódott alkalom arra, hogy én magam is tisztelegjek Kubrick előtt, amikor első éttermemet az ő űrállomásának mintájára rendeztem be, és zenei epigonja tiszteletére az Oddity névre kereszteltem. Kubrick ekkoriban London melletti birtokán, Childwickbury Manorban élt, amit jóformán soha el nem hagyott. Ráadásul gyűlölte a repülőgépeket. Azt hiszem, miután New Yorkból az Egyesült Királyságba költözött, lába és az angol föld között nem volt nagyobb távolság, mint amekkorát ugrani tudott. Amúgy is rendkívül bátortalan volt, így egyáltalán nem remélhettem, hogy valaha is beteszi a lábát az Odditybe. De egyik este legnagyobb meglepetésemre mégis felbukkant, amikor éppen David is a bárnál ült. Beszédbe elegyedtünk egymással, majd valamikor kibuggyant belőlem, hogy mindkettejüket elviszem a Holdra, csak igent kell mondaniuk, és repülünk. Kubrick nevetett és azt mondta, hogy ebben már csak a komfort hiánya is meg fogja akadályozni. Az egészet természetesen viccnek tartotta. Én azonban ragaszkodtam ahhoz az állításomhoz, hogy az ezredfordulóig építek egy űrhajót, minden kényelemmel ellátva, persze halvány fogalmam sem volt, hogy miként. Éppen csak 26 éves voltam, filmproducerkedtem, rendezőként csináltam néhány inkább rossz, mint jó filmet, még a színészettel is próbálkoztam. Daviddel a főszerepben megcsináltam Fritz Lang Nő a Holdban című filmjének remake-jét, a kritika és a közönség is jól fogadta, de továbbra is a gasztronómiában próbálkoztam. Az Orley Enterprises a távoli, ködös jövőben lebegett. Mindazonáltal szenvedélyesen imádtam a repülést, űrutazásokról álmodoztam, amelyek Kubrickot is elbűvölték. Így végül sikerült rábeszélnem őket egy fogadásra: ha 2000-ig elkészül az űrhajóm, akkor mindkettejüknek repülniük kell. Ha nem, akkor Kubrick következő filmjét és David következő albumát 100%-ban én finanszírozom.

Julian a múltba merülve vakargatta szakállát.

–  Stanley sajnos korábban meghalt, de az életemet ez az este alapjaiban változtatta meg. Filmproducerként már csak mellékesen dolgoztam. A kilencvenes évek elején átvettem a Sohóban egy kis utazási irodát, ebből lett az Orley Travel. Volt két légitársaságom és vásároltam egy stúdiókomplexumot, hogy ott fejlesszük az űrhajókat és az űrállomásokat. Az Orley Space megalakításával előretörtünk a technológiai piacon. A NASA és az ESA legjobb koponyái közül néhányan már nekünk dolgoztak, majd orosz, ázsiai és indiai szakértők, német mérnökök, mert jobban fizettünk, jobb munkafeltételeket biztosítottunk, lelkesebbek, gyorsabbak és teljesítőképesebbek voltunk a régi munkaadóiknál. Senki sem kételkedett már abban, hogy az állami űrkutatás igencsak rászorul a privátszférából érkező vérfrissítésre, de én azt tűztem ki célul, hogy a helyébe lépek! Az igazi űrkorszak kezdetét akartam beindítani, a bürokraták tétovázása, az állandó pénzhiány és a politikai változásoktól való függőség nélkül. Pályázatokat írtunk ki fiatal konstruktőröknek űrrepülőgépek tervezésére, turisztikai kínálatunkba felvettük a szuborbitális repüléseket. Én magam is többször vezettem a gépeket. Ez talán még nem volt valódi űrutazás, de kezdetnek nem volt rossz. Mindenki repülni akart! A világűrturizmus óriási nyereségekkel kecsegtetett, ha sikerült volna a start költségeit redukálni. – Halkan elnevette magát. – No mindegy, a fogadást mindettől függetlenül elvesztettem. 2000-ben nem tartottunk még ott. Fölajánlottam tehát Davidnek, hogy kiegyenlítem a tartozásom. Nem fogadta el. Annyit mondott: tartsd meg a pénzed és adj egy jegyet, ha majd megteheted... Minden, amit ma elmondhatok, az csupán annyi, hogy ittléte nagy megtiszteltetés az OSS számára, engem személyesen pedig végtelenül boldoggá tesz. Mindazt, amit még elmondhatnék a nagyságáról, a kultúránkban betöltött szerepe jelentőségéről, a generációk sokasága számára nyújtott életérzésről, azt zenéje sokkal jobban kifejezi az én szavaimnál. Befogom tehát a számat és átadom a szót – Major Tomnak.

A csend időközben már-már szakrális jelleget öltött. Egy gitár került elő. A fény Julian előadása alatt még halványabbá vált. A Csendes-óceán csillogott, mintha kipolírozták volna. Az ovális oldalablakokban fekete alapon szétszórt cukor csillogott.

O'Keefe később azt gondolta, hogy az utazás utolsó, ha nem egyetlen valóban harmonikus pillanatait azokban a másodpercekben élte át, amikor David Bowie a Space Oddity kezdőakkordjait játszotta: F-dúr 7 és e-moll váltakozva először finoman és visszafogottan, majd erőteljesen, mintha a starthely körüli sürgés-forgás felé közelednénk a világűr részvétlen csendjéből, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem kezdődik a földi irányítás és Major Tom elgondolkodtató párbeszéde. Finn naiv boldogságában arról is megfeledkezett, hogy Orley vállalkozása tulajdonképpen miről is szól: embereket katapultálni a Földről egy életidegen világba, a Holdra, ami a látogatóit ugyan spiritualizálta, mindazonáltal anélkül, hogy bármelyikük is visszakívánkozott volna ide. Egyértelműen érezte, bármilyen értelmet is keresne abban, hogy elhagyta a Földet, az csak abban csúcsosodna ki, hogy minden percben mégis pont ezt a bolygót keresné, s az elképzelés, hogy oly messzire ment tőle, hogy teljesen kikerült a látóköréből, hirtelen vigasztalannak és félelemkeltőnek tűnt.

And the stars look very different today...

Amikor végül Tom balladája véget ért, és a boldogtalan őrnagy eltűnt felfokozott várakozásai Semmijében, a remélt varázslat helyett sajátságos kijózanodást érzett, majdnem olyasvalamit, mint a honvágy, holott ők csak 36000 kilométernyire voltak hazulról. A bolygó jobb felén sötétedni kezdett, Kínában alkonyodott. Látta, amint Heidrun félig nyitott ajkakkal lélegzi be a pillanatot, tekintete ideoda jár Bowie és az oldalablakokon túli csillagtenger között, míg az övét mágikusan húzta valami lefelé. Rájött, hogy Heidrun már régen megtalálta önmagát, lelkesen utazna akár az univerzum végéig is, mivel otthonát magában hordozza, a szabadságnak sokkal magasabb fokát érte el, mint ő; ő, aki jelen pillanatban egy dublini pub emeletére kívánkozik, ahol egy ütött-kopott matracon valaki a karjaiba zárná.

Ezen az éjszakán elég sokuknak támadt ugyanaz az ötlete.

Talán Amber módszerén múlott – ahogyan vigasztalta, miután kisírta nála magát Julian nemtörőodömsége miatt –, hogy a vigasz Tom testét is felébresztette, a csókjai, ölelésének ereje, puha, fitneszstúdiókban kiművelt rugalmassága; talán azért, mert a fantáziája oly sokévnyi házasságban eltöltött hétköznap után is kizárólag a felesége körül forgott. Egyetlen más popsit sem akart kényeztetni, csak az övét, a kezét egyetlen más dekoltázsba sem kívánta becsúsztatni, csak az övébe, ami olyan alkalmassá tette őt a házasságtörésre, mint, mondjuk, amennyire egy gőzmozdony képes elhagyni a síneket. És talán azért, mert az önmagának való örömszerzés pillanataiban sem járt más a fejében, csakis Amber; talán azért, mert megjelenése az évek során semmiképpen sem változott hátrányára – dicsőség a géneknek! –, és mellei a súlytalanság hatására visszatértek abba a legendás állapotba, amely kapcsolatuk kezdetén mindig azt az érzést keltette benne, hogy érett dinnyéket ölelget. Vagy talán azért, mert miközben megpróbálta kibogozni Amber fürdőköpenyének övét, a modul másik felébe sodródott, ami annál is inkább felizgatta, mert nevető felesége úgy nézett ki a nyitott, szárnyként lebegő köpenyben, mint egy bűnbeesésre kész angyal. Akármi is volt az oka, a teste – a súlytalanság által elébe görgetett minden akadály, az ágyéki részek hiányos vérellátása, a dezorientáció és az enyhe rosszullét ellenére – egy igazi holdrakéta ágaskodásával reagált.

Átevezett Amberhez és átölelte felsőkarját. Teljesen kihámozni őt a fürdőköpenyből még úgy-ahogy sikerült, ám Amber próbálkozásai, hogy megszabadítsa Timet pólójától és nadrágjától, kudarcot vallottak a már ismert taszítóhatás miatt. Újra és újra szétrebbentek, mígnem Tim meztelenül kapálózott az ágy felett, gyámoltalanul a plafon felé sodródva. Amber nyilvánvaló érdeklődéssel, ám éppoly tanácstalanul szemlélte galaktikus erekcióját.

–  No és most mit kezdünk evvel? – nevetett.

–  Valamilyen megoldásnak lennie kell – szögezte le a férje. – Az emberek csak elgondolkodtak ezen.

–  Remélhetőleg. Nagy kár lenne érte.

Tim a feje tetejére fordult és lesiklott hozzá. Ezúttal elkapta a derekát, arcát a lábai közé fúrta, amiket Amber széttárt, majd nyomban össze is zárt, gondolván, így megtarthatja Tim fejét. A vér forrni kezdett Tim fülében. Köröző nyelvvel haladt előre, bevette az aprócska dombot az erdő alatt, amelynek sűrűsége azzal fenyegette, hogy nem kap levegőt. Olyannyira belefúrta orrát attól való félelmében, hogy a végén megint a tér másik felében köt ki, hogy megittasodott Amber kéjének melange-ától, és néma helyesléssel vette tudomásul az első örömteli sóhajokat, már ha füle nem csalta meg a combok szorításában. Úgy tűnt, mintha a kabin levegőjébe extra adag oxigént kevertek volna – vagy éppen az oxigénhiány volt az, amitől hirtelen boldognak érezte magát, mint egy gimnazista? Mindegy, tökmindegy! Boldog bódulatban vándorolt lejjebb, szuszogott, nyelve hegyét odaadóan engedte szárnyalni. Abban a pillanatban, amikor megnyílt előtte a mélyebben fekvő térségek trópusi nedvessége, érezte az előlövellő szerelmi vallomást, és anélkül, hogy megállt volna, fölfelé sóhajtotta: „énisénis”, amire rejtélyes válasz érkezett:

Jaj! Jajjaj!

Valami nem stimmelt. Tim felnézett. Közben elkövette a hibát, hogy engedett a szorításból. Amber fuldoklóként kapálózott és ellökte magától. Félrelebegtében látta, amint felesége a fejét tapogatja az íróasztal szélének tőszomszédságában. Aha. Tulajdonképpen gondolhatta volna, hogy a csata hevében el fognak sodródni. Elsőszámú tanulság: nem elég, ha egymásba kapaszkodnak, a térben is rögzíteniük kell valahogy magukat. Nem tehetett mást, ostobán felnevetett. Amber felhúzta az orrát és a szemöldökét ráncolta, amikor Tim észrevett valamit, ami a segítség reményével kecsegtetett.

–  Nézd csak!

–  Mit? – Amber belemarkolt a hajába és megpróbálta megharapni az orrát, aminek az lett az eredménye, hogy a feje tetejére fordult. Tim békaként rángatózott az ágy felé, a még mindig fejen álló Ambert maga után húzva.

–  Bekötni magunkat? – horkant fel a nő tiltakozva. – Nem kifejezetten erotikus. Olyan, mint egy autóban. Alig tudunk majd moz...

–  Nem, te kis gyagya, nem az alvóövvel. Nem látod?

Amber arca felragyogott. Az ágy fölött, egymástól bizonyos távolságra kapaszkodókat szereltek fel.

–  Várj csak, azt hiszem, láttam erről valamit.

A szekrényhez úszott, kinyitotta, kutakodott benne, majd kihúzott néhány gumiszerű anyagból készült szalagot. Piros, sárga és zöld mintázatúak voltak, rájuk nyomtatva a lényeg:

–  Love Belt – olvasta.

–  Na látod – vigyorgott Tim. – Csak elgondolkodtak!

Az utazás kezdete óta először érezte magát jól és lazán, olyan álla-potban, amiről alig egy órája még azt gondolta, számára örök időokre elveszett. Lynn nem tűnt el teljesen a jelentéktelenség homályában, de mindenesetre agykérge egyik kies tartományába költözött, amelyiket éppen nem foglalkoztatta sem Amber illata, sem pedig saját lüktető vágya.

–  Úgy tűnik, meg kell kötöznünk a csuklódnál fogva, édesem. Nem, a kezeidnél és a lábaidnál is. Mint a szent inkvizíció kínzókamráiban.

Amber áthúzta a szalagokat a fogantyúkon:

–  Azt hiszem, valami elkerülte a figyelmedet – mondta. – Te leszel az, akit megkötözünk.

–  Egy pillanat! Ezt meg kell vitatnunk.

–  Gondolod, hogy ő most vitatkozni akar? – kérdezte, egy fejmozdulattal Tim kapitális hímtagjára mutatva. – Én azt hiszem, valami egészen mást akar, mégpedig igen hamar.

A gumiszalagokat rácsomózta a csuklóira, majd vihogva és prüszkölve a bokáira, mígnem Tim kinyújtott végtagokkal lógott a szoba közepén. Kíváncsian hajlítgatta térdét és könyökét, megállapítva, hogy a szalagok rendkívül rugalmasak. Képes volt mozogni, méghozzá igen nagyvonalú keretek között. Csak éppen elrepülni nem tudott.

–  Gondolod, ezt Julian találta ki? – kérdezte.

–  Fogadni mernék rá.

Amber feléje lebegett, mintha valami vezérsugár irányítaná, átkarolta a vállát és lábaival a férfi dereka köré csimpaszkodott. Nemi szerve rövidesen Timén egyensúlyozott, mint egy artistanő az oroszlánfóka orrán.

–  Azt hiszem, az összekapcsolódás az egyik legigényesebb művelet a világűrben – suttogta, majd Timhez bújt, és lefelé mozdulva magába fogadta.

Elég sokuknak támadt ugyanaz az ötlete, de csak keveseknek adatott meg, hogy meg is valósítsák. Eva Borelius és Karla Kramp is megtalálta a szalagokat, és azonnal rájöttek, mi a teendő. Akárcsak Mimi Parker és Marc Edwards. Mindazonáltal utóbbinak a több mint félliternyi vér átáramlása a test felsőbb régióiba több problémát okozott, mint Timnek. Tautou okosan semmi ilyesmivel nem próbálkozott. Ehelyett arra jutott, hogy Paulette nyomorult állapotára való tekintettel inkább hazamennek.

A 12-es számú lakosztály hasonló szenvedések színhelye volt, csak éppen Locatelli soha nem adta volna meg magát valami olyan profán dolognak, mint az űrbetegség. Békés csend honolt a 28-as lakosztályban, ahol Ögiék összeölelkezve hevertek, mint télen a mezei egerek. Egy emelettel feljebb Sushma és Mukesh Nair izgalommentesen élvezte, ahogyan az éjszaka ráborul az Isla de las Estrellasra. Aileen Donoghue a 17-esben füldugót dugott a fülébe, hogy Chucky kedvére horkolhasson.

A Torus szemben lévő oldalán Oleg Rogasov mereven bámult ki az ablakon, míg Olympiada ugyanígy nézett maga elé.

–  Tudod, mire vagyok kíváncsi? – mormogta egy idő után. A férfi a fejét rázta.

–  Hogyan lesz valaki olyan, mint Miranda Winter.

–  Olyan nem lesz valaki – felelte Oleg anélkül, hogy megfordult volna. – Olyannak születik.

–  Nem a külsejére gondoltam – horkant föl Olympiada. – Hülye azért nem vagyok. Arra vagyok kíváncsi, hogyan lesz valaki ilyen támadhatatlan. Ilyen konzekvensen mentes minden fájdalomtól. Nekem úgy tűnik, mintha egy két lábon járó immunrendszer lenne minden probléma ellen, a megtestesült gondtalanság. Arra gondolok, hogy neveket ad a melleinek, érted?

Rogasov lassan feléje fordult.

–  Téged sem akadályoz senki.

–  Talán egy adag butaság is kell hozzá – elmélkedett Olympiada, mintha nem hallotta volna, férje mit mond. – Tudod, azt hiszem, Miranda egy kicsit butácska. Ah, fenét, tökhülye. Nyilvánvalóan teljességgel műveletlen, de ez lehet, hogy még előnyös is számára. Talán jó is hülyének lenni, irigylésre méltó állapot. Buta, naiv és egy kicsit számító. Kevesebbet érez így az ember. Miranda csakis önmagát szereti, míg számomra minden nap olybá tűnik, mintha összes érzésemet, minden erőmet egy feneketlen zsákba önteném. Mirandát nem érdekelnék a szemétségeid, Oleg, olyan lenne, mintha tűuvel szurkálnád a bálnát.

–  Nem vagyok szemét veled.

–  Ó, nem?

–  Nem. Egyszerűen nem érdekelsz. Az ember nem bánthat valakit, aki egyáltalán nem érdekli.

–  No és ez nem szemétség?

–  Ez az igazság.

Rogasov egy pillanatra ránézett. Olympiada elásta magát a hálózsákjában, övekkel biztosítva magát, minden hozzáférés elől jól elzárva. Rogasovnak egy pillanatra átfutott az agyán, hogy milyen lenne, ha reggel a zsák felrepedne, és egy pillangó röppenne ki belőle, ami meglepő teljesítmény volt retardált fantáziájától. De Olympiada nem hernyó volt, neki meg eszébe sem jutott, hogy a gubójához hozzáérjen.

–  Az esküvőnk stratégiai intézkedés volt. Én tudtam, az apád tudta, és te is tudtad. Fejezd már be az állandó önsajnálatot!

–  Egy szép napon nagyot fogsz zuhanni, Oleg – sziszegte Rogasova. – Úgy végzed majd, mint egy patkány. Egy átkozott patkány a csatornában.

Rogasov ismét kibámult az ablakon, de egyáltalán nem érintette meg a lassan sötétségbe boruló bolygó odalenn.

–  Keress már végre egy szeretőt magadnak – mondta hangtalanul.

Miranda Winter valóban nem tervezte, hogy korán fekszik le, aminek Rebecca Hsu kifejezetten örült, hiszen szenvedett az egyedülléttől. Egy szegény, gazdag nő – amint mondogatni szokta, kétszeresen elvált, három lány anyja, akiket szégyenletesen ritkán látott. Olyasvalaki, aki addig nem hagyja el a társaságot, amíg az utolsónak is le nem csukódik a szeme, utána pedig vállalkozása világot átfogó szerkezetének köszönhetően bármelyik időzónába telefonálhat, amíg végül el nem veszti a fáradtsággal vívott küzdelmet. Ha szigorúan szabályozott napirendjében mégis előfordult néhány hézag, akkor telefonon marketingtervekről értekezett, kampányterveket vitatott meg, vételeket, eladásokat és részesedéseket mérlegelt, valamint folyamatosan beutazta a birodalmát. A kontroll megszállottja volt, és közben állandóan rettegett a gondolattól, hogy a férjeit és a lányait éppen munkamániájával üldözte el.

Winterrel legalább a férjek hiányáról beszélgethetett, anélkül, hogy azonnal búskomorságba esne. Ráadásul Winter kabinjában csodálatos módon felbukkant néhány cumiskehelynyi Moët & Chandon, aminek Hsu már csak azért is külön örült, mert a márkát már hosszabb ideje ő birtokolta.

Finn O'Keefe-nek fogalma sem volt, hogy mit gondoljon vagy érezzen, ezért egy ideig zenét hallgatott, majd elaludt.

Evelyn Chambers ébren feküdt, már amennyire egyáltalán fekvésről szó lehetett. Cseppet sem volt kedve tombolni vágyó őrültként az ágyra szíjaznia magát. A gumiszalagokat véletlenül találta meg, és az ablakok menti fogantyúkhoz szíjazta magát, hogy a szabadesést álmában is kipróbálhassa. De amikor lehunyta a szemét, a teste mintha egy piac zsongásába került volna, háromszoros körözésbe kezdett, és rosszul lett.

Nem minden fáradság nélkül hajolt előre, hogy leoldozza a szalagokat a bokáiról. Csak ekkor vette észre a feliratot: Love Belt. Hirtelenjében világossá vált számára, mi célra is szolgálnak e dolgok, és mélyen sajnálni kezdte, hogy a súlytalanság megtapasztalását ebben az irányban nem koronázhatja meg. Érdeklődve gondolkodott el azon, vajon a többiek megteszik-e, majd merészen mérlegelni kezdte, ő maga kivel is tehetné meg. Gondolatai Miranda Wintertől Heidrun Ögihez vándoroltak és vissza, mivel Heidrun nem állt rendelkezésére, ám vonzalom híján voltaképpen Miranda sem.

Rebecca Hsu? Isten ments!

Épphogy felforrósodott, vágyának felfújtja magába is zuhant. Pedig miután biszexualitása miatt nem nyerte el a kormányzó posztját, szentül elhatározta, hogy mostantól fogva igazán kiszórakozza magát. Még mindig ő volt Amerika legkedveltebb és legbefolyásosabb műsorvezetője. Politikai Waterloo-ja után úgy érezte, nem kell eleget tennie a konzervatív kódexekben leírtaknak. Ami házasságából még megmaradt, semmiképpen sem kötelezte el őt a monogámia mellett, ráadásul úgynevezett férje közös pénzüket költötte folyamatosan cserélődő ismeretségeire. Nem mintha ez őt zavarta volna. Szerelmük már évekkel korábban eltűnt a lefolyóban, csak éppen minden kéjvágya ellenére sem akart mindenkivel és mindig valaki mással ágyba bújni.

Persze a rendkívüli körülmények...

Finn O'Keefe? Egy próbát megérne. Persze vicces lenne, pont ővele, de a gondolat végül is puszta gondolat maradt.

Julian?

A férfi egyértelműen szívesen flörtölt vele. Másrészt Julian már csak kötelességtudatból is flörtölt mindenkivel. Mégis. Szabad volt, eltekintve a Nina Hedegaard-féle affértól, ha volt egyáltalán köztük valami, és nem csupán a fantáziája játszott vele. Ha engedne Julian csábításának, akkor kevés veszélye lenne annak, hogy másvalakit taszít evvel boldogtalanságba, s hogy mindketten jól járnának, abban egészen biztos volt. Talán még több is kialakulhat. Ha nem, az sem baj.

Elindult Julian lakosztálya felé.

De senki sem válaszolt, a képernyő is sötét maradt. Hirtelen idiótának érezte magát, egy verébnek, amelyik az asztalok között repkedve kereste, mi esett le a tányérokról, úgyhogy sürgősen visszamászott a hálózsákjába.

-  Biztos?

–  Egészen biztos.

–  Tautou maga mesélte az előbb, hogy Madame vissza kíván térni a Földre. Tehát lenne szabad helyünk – szopogatta üvegét Julian. – Ah, marhaság! Felejtsd el Tautouékat! Akkor is lenne helyünk, ha ők is jönnének. Számodra mindig van szabad helyem.

Már csak ketten üldögéltek a félhomályba burkolózó Picardban, és alkoholmentes koktélokat szopogattak. Bowie elgondolkodva pörgette ujjai között az üveget.

–  Köszönöm, Julian, tényleg nem.

–  Miért nem? Ez a te esélyed, hogy eljuss a Holdra. Te vagy Starman, a férfi, aki az égből pottyant le, Ziggy Stardust! Ki, ha te nem? El kell jutnod a Holdra!

–  Először is, 78 éves vagyok.

–  Na és? Nem látszik rajtad. Te mondtad, hogy 300 évig szeretnél élni. Ahhoz képest még gyerek vagy.

Bowie felnevetett.

–  És? – kérdezte témát váltva. – Megkapod a pénzt a második lifthez?

–  Persze – dörmögte Julian. – Akarsz fogadni rá?

–  Nincs több fogadás. Mi van egyáltalán a kínaiakkal? Úgy hírlik, elárasztanak téged az ajánlataikkal.

–  Hivatalosan semmi ilyesmit nem tesznek, de fű alatt úgy udvarolnak, ahogyan csak tudnak. Mond neked valamit a Cseng Pang-vang név?

–  Nem sokat.

–  A Cseng-csoport.

–  Ja! – húzta össze Bowie a szemöldökét. – Azt hiszem, tudom már. Az is valami technológiai konszern, nem?

–  Cseng a pekingi űrkutatás felhajtóereje. Magánvállalkozó, elkötelezve a pártnak, tehát ott van. Nem hagy ki egyetlen lehetőséget sem, hogy a soraimba lopakodjon, de a tűzfalaim jól működnek, ezért aztán konspirációval próbálkozik. A kínaiak persze exkluzívan szeretnének megszerezni engem. Pénzük van, több is, mint az amerikaiaknak, csak éppen hiányzik nekik a lift szabadalma, és nincs elég eszük, hogy olyan fúziós reaktorokat építsenek, amelyek nem kapcsolnak ki azonnal. Néhány hete találkoztam a vén Pang-vanggal Párizsban. Tulajdonképpen rendes fickó. Ismételten megpróbálta ízletessé tenni számomra a pálcikával történő pénzszámlálást, és a kozmopolita szívemre apellált, végül is a tiszta energiaellátás az egész emberiségnek érdekében áll. Nem tartom-e tisztességtelennek, hogy a hélium-3-at kizárólag az amerikai tűfokon fűzzük be. Megkérdeztem, mit szólnának a kínaiak ahhoz, ha a szabadalmakat legközelebb az oroszoknak és indiaiaknak, németeknek és franciáknak, japánoknak és araboknak adnánk el.

–  Én inkább azt kérdezem, mit szólnának ehhez az amerikaiak.

–  Pedig a kérdést még egy kicsit másképp kell föltenni: Ki ül az emelő hosszabbik végén? Véleményem szerint én, és természetesen egészen új geopolitikai viszonyokat teremtenék. Akarom ezt? Egész idő alatt egyfajta szimbiózisban éltem Amerikával, mindkettőnk előnyére. Újabban, a holdválság óta, Amerikában ismét megjelentek a 2008-2010-es kisebbfajta válság kísértetei. Úgy gondolják, valahogy felbillenne az egyensúly, ha egyetlen konszern ekkora hatalmat kapna. Ami persze színtiszta hülyeség, mert én adtam hatalmat az ő kezükbe. Hogy kijelölhessék odafönn a követeléseiket. Az én eszközeim, az én know-how-m segítségével! De nem akar szűnni az őrület, hogy a konszerneket erősebb ellenőrzés alá kell vonni. – Julian sóhajtott egyet. – Ahelyett, hogy a kormányok az infrastruktúrával, a betegellátással és az oktatással foglalkoznának! Utakat kellene építeniük, óvodákat, lakásokat és sok idősek otthonát, de a magángazdaságnak még ekkor is a hónuk alá kell nyúlnia, tehát mit képzelnek ezek egyáltalán? A kormányok képtelennek bizonyultak a globális folyamatok előmozdítására, mindig csak veszekedés, csúszás, rossz kompromisszumok. Nevetséges egyezményeikkel még a környezetvédelem problémáját sem oldották meg, elcsukló hangon követelik a korrupt és háborúskodó államokkal szembeni szankciókat, amire a kutya sem hallgat, fegyverkeznek, és kölcsönösen blokkolják egymás piacait. Amióta a Gazprom léte cérnaszálon lóg, az oroszoknak nincs már pénzük az űrkutatásra, de ahhoz még mindig elég, hogy odaadják az amerikaiaknak és nekem, cserébe használhatnák a következő űrliftet. Ezzel lenne még egy játékos a Holdon. Én nem bánnám.

–  De Amerika hallani sem akar róla.

–  Nem, hiszen nekik ott vagyok én. Igaz, ketten együtt senkire sincs szükségünk, Washington viszont ebben a helyzetben az orrom előtt táncol, és több átláthatóságot követel.

–  És mi most a te szándékod? Az oroszokat akarod a magad oldalára állítani Amerika áldása nélkül?

–  Ha Amerika nem akar velük játszani és az én ötleteimet folyamatosan gátolja... látod, milyen kiválóságokat hívtam meg. Csengnek még igaza is van, csak másképp, mint ahogyan ő gondolja. Valóban idáig vagyok vele, hogy az ügyek nem haladnak gyorsabban! A konkurencia élénkíti az üzletet! Rendben, azt csúf dolognak tartanám, ha az amerikaiaktól átállnék a kínaiakhoz, itt is, ott is ugyanazok az idióták vannak, de a liftet felajánlani az összes nemzetnek – na, ebben már van valami!

–  És ezt így mondtad Csengnek?

–  Igen, és azt hitte, rosszul hall. Persze, nem ezt a változást akarta kiváltani bennem, de túlbecsüli magát. Az elképzelés már régóta érik bennem. Ő csupán megerősített benne.

Bowie hallgatott egy ideig.

–  Azt tudod, hogy a tűzzel játszol? – mondta aztán.

–  A Nap tüzével – mondta Julian egykedvűen. – Reaktorok tüzével. Megszoktam már a tüzet.

–  Amerikai barátaid ismerik már a terveidet?

–  Valamit sejthetnek. Nem titok, hogy kivel gondolázom a Holdra.

–  Te aztán értesz hozzá, hogyan szerezz magadnak ellenségeket.

–  Azzal utazok, akivel akarok. Ez az én liftem, az én űrállomásom, az én szállodám. Persze, nem túlságosan boldogok. Mindegy. Álljanak elő jobb ajánlattal és hagyjanak fel a kontroll-játékaikkal – Julian hangosan szürcsölgetett az üvegéből és megnyalta szája szélét. – Finom cucc, nem gondolod? A Holdon van borunk alkoholpótlóval. Tiszta őrület! 1,8%, de olyan, mint az igazi. Biztos ki akarod hagyni?

–  Te soha nem engedsz, mi? – nevetett fel ismét Bowie.

–  Nem én – vigyorgott Julian.

–  Csak éppen túl későn érkeztél. Ne érts félre, szeretem az életet, ami egyértelműen túl rövid, így van. 300 év csodálatos lenne, különösen mostanság! De én... Na igen...

–  ...földönkívüliből mégis földlakóvá váltál – fejezte be a mondatát mosolyogva Julian.

–  Soha nem is voltam más.

–  Te voltál a férfi, aki az égből pottyant.

–  Nem. Csak egy olyasvalaki, aki álruhában akart úrrá lenni a társasági problémáin, miszerint: sajnálom, ha nem működik a kommunikáció, én a Marsról jöttem – túrt a hajába Bowie. – Tudod, egész életemben lelkesen szívtam magamba mindazt, ami a világot izgalomba hozta, ami elektrizálta. Divatokat és állapotokat gyűjtöttem, ahogyan mások művészetet vagy bélyegeket. Nevezd nyugodtan eklekticizmusnak, talán ebben volt a legnagyobb tehetségem. Soha nem voltam egy innovátor, inkább mindig is a jelen ügyintézője, egy építőmester, aki az életérzéseket és trendeket oly módon illesztette össze, hogy abból valami új illúziója kerekedett. Visszatekintve azt mondanám, az én kommunikációm ez volt: Hé, emberek, értem, mi mozgat titeket, nézzetek és hallgassatok rám, egy dalt írtam belőle! Valahogy így. De hosszú ideig senkivel sem tudtam erről beszélni. Egyszerűen nem tudtam, hogy kell csinálni, hogyan működik egy sima beszélgetés. Féltem belevágni egy kapcsolatba, képtelen voltam meghallgatni másokat. Egy magamfajta számára a színpad, vagy mondjuk úgy, a Művészet nevű bolygó a tökéletes fórum, ideálisan alkalmas a monologizálásra. Te elérsz mindenkit, téged viszont senki sem ér el. Te vagy a Messiás! Persze, csupán egy képzet, egy bálvány, de már csak ezért sem engedhetsz közel magadhoz senkit, mert kiderülne, hogy valójában csupán félénk és bizonytalan vagy. Így válsz idővel valóban földönkívülivé. Még jelmez sem kell hozzá, persze ha van, az sokat segít. Ha olyannyira rosszul érzed magad az emberek között, ahogyan én éreztem magam akkoriban, akkor a világűrt stilizálod otthonoddá, a válaszokat a magasabb lényektől várod, vagy úgy teszel, mintha te is közülük való volnál.

Julian megpöccintette az üvegét, engedte, hogy egy kicsit szálljon fölfelé, majd újra elkapta.

–  Szörnyen felnőttnek tűnsz – mondta.

–  Mert szörnyen felnőtt vagyok – nevetett Bowie, dagadva a jókedvtől. – És ez nagyszerű! Hidd el nekem, ez az egész spirituális hajtóvadászat, hogy rájöjjünk, mi köti össze az embert az univerzummal, miért születünk és hová kerülünk, amikor meghalunk, mitől van jelentősége annak, amit csinálunk, ha egyáltalán van jelentősége... Úgy értem, szeretem a science-fictiont, Julian, szeretem, amit létrehoztál! De ez az egész világűrizé csupán metafora volt számomra. Mindig is a spirituális keresés számított. Az egyházak térképeit számomra túl durván rajzolták meg, teli egyirányú és zsákutcákkal. Nem akartam, hogy előírják nekem, hogyan és hol keressek. Istent ritualizálhatod vagy interpretálhatod. Ez utóbbi nem működhet előre kijelölt utakon, a bozóton kell keresztülvágnod magad. Én ezt tettem, és folyamatosan új űrruhákat szereztem magamnak, hogy a végtelen kozmoszt kifürkészhessem, és azt reméltem, hogy magamra találok benne, mint Starman, Ziggy Stardust, Aladdin Sane, Major Tom... Aztán egy szép napon feleségül veszel egy csodálatosan szép nőt, New Yorkba költözöl és hirtelen megállapítod, odakint nincs semmi, viszont a Földön van minden. Emberekkel találkozol, beszélgetsz, kommunikálsz, és mindaz, ami korábban olyannyira nehezedre esett, hirtelen csodálatos könnyedséggel működik. Fölpuffadt félelmeid teljesen normális gondokká zsugorodnak, flörtölésed a halállal, a Rock' n' Roll Suicide pátosza csupán egy tanácstalan és tapasztalatlan fiatal nem különösebben eredeti hangulatának bizonyul, már nem ébredsz fel attól rettegve, hogy megőrülsz, nem az emberi egzisztencia nyomorúságáról gondolkodsz állandóan, hanem saját gyermekeid jövőjéről. És azt kérded magadtól, mi a fenét akartál te tulajdonképpen a világűrben! Érted? Landoltam. Még soha nem okozott ennyi örömöt az emberek között a Földön élni. Ha egészséges vagyok, néhány évig még élvezhetem. Eléggé szar, hogy legfeljebb már csupán 10-12 évem lehet, semmiképpen sem 300, tehát örülök minden pillanatnak. Egyetlenegy okot mondjál nekem, most, mikor végre ott lenn hazaértem, egyetlen okot, amiért a Holdra repüljek!

Julian elgondolkodott. Ezer ok jutott az eszébe, miért is kellene pont neki a Holdra repülnie, de egyetlen olyan sem, amelyik a vele szemben lévő öregember számára fontos lehetne. Pedig Bowie egyáltalán nem nézett ki öregnek, inkább olyannak, mint aki épp most született újjá. A pillantása, mint mindig, most is tudásszomjat tükrözött, de ez nem a földönkívüli megfigyelő pillantása volt, hanem a Föld lakójáé.

Ez a különbség közöttünk, gondolta. Én mindig is teljes mértékben földi voltam. Mindig a legelső sorokban, a nagy kommunikátor, akit nem érdekeltek a félelmek és a saját magával szembeni kételyek. Utána meg arra gondolt, hogy milyen is lenne, ha egy szép napon rájönne, hogy ez a világűropera, amelynek intendánsa és főszereplője volt egy személyben, csak egy célt szolgált, nevezetesen, hogy közelebb vigye őt a Földhöz, s hogy vajon ez a felismerés tetszene-e saját magának.

Vagy mégis csak egy egocentrikus földönkívüli lenne, aki még azt sem érti, mi történik saját gyerekeivel. Hogyan is fogalmazott Tim?

Istenem, te mennyire öntelt vagy!

Julian grimaszolt egyet. Azután ő is elnevette magát, pedig nem volt igazán jókedve, megemelte az üvegét és Bowie felé biccentett.

–  Cheerio, öreg cimbora – mondta.

Amber nem sokkal később kinyitotta a szemét és látta, hogy eltűnt a Föld. Megijedt. A múlt éjszakát végigaludta, a Föld pedig reggel a helyén volt, legalábbis a fele. De most az égvilágon semmit sem látott maga előtt.

Persze, hogy nem. A Csendes-óceán felett éjszaka volt, a civilizáció fényei pedig a geostacionárius magasságból már nem észlelhetők. Nincs ok aggodalomra.

Megfordult. Mellette Tim bámult a sötétségbe.

–  Mi van, hősöm – suttogta. – Nem tudsz aludni?

–  Fölébresztettelek?

–  Nem, magamtól ébredtem – közelebb mászott Timhez, és fejét a vállára hajtotta.

–  Jó volt veled – mondta Tim csendesen.

–  Óh, veled volt jó. Aggódsz?

–  Nem tudom. Lehet, hogy Juliannek van igaza. Talán tényleg kísérteteket látok.

–  Nem, nem hiszem – mondta Amber némi gondolkodás után. – Nagyon is jó, hogy nyitva tartod a szemed. De ha továbbra is ellenségnek tekinted, akkor úgy is fog viselkedni.

–  Nem tekintem ellenségnek.

–  De nem is vagy éppen világbajnok a diplomáciában.

–  Nem – nevetett Tim csendesen. – Én magam sem tudom, Amber. Van valami rossz érzésem.

–  A súlytalanság – mormogta Amber, aki majdnem elaludt időközben. – Mi történhetne?

Tim hallgatott. Amber pislogott, fölemelte a fejét és rájött, az előbb tévedett. Jobb oldalon egy vékony, kék-fehér sarló volt látható. Minden rendben. A Föld még a helyén volt.

Aludj, drágám, akarta még mondani, de a fáradtság olyan erővel telepedett rá, hogy már csak gondolni tudta. Mielőtt elaludt volna, egy fekete lepel képét látta, amelyik kettejük fölé borul. Utána vége volt.

Carl Hanna nem aludt, nem is volt rá szüksége. A tárgyakat egymás után vette kézbe, figyelő tekintettel vizsgálgatta, pörgette, forgatta, majd gondosan letette őket: a kis flakon aftershave-et, a tusfürdőt és a sampont, krémeket, borotvahabot, különféle gyógyszereket fejfájás, rosszullét, gyomorpanaszok ellen, vattapamacsokat, gyúrható füldugókat, fogkefét és fogkrémet. Még fogselymet is hozott, körömollót és reszelőt, egy kis tükröt, az elektromos hajvágóját és három golflabdát. Az Orley Towers létesítményei között volt egy pálya, amint Lynn mesélte, a Shepard's Green, Hanna pedig remekül golfozott, és fontos volt számára az ápolt megjelenés. Ezt figyelmen kívül hagyva, az egész maszlagból semmi sem az volt, aminek látszott. A gitár nem gitár volt, Carl Hanna pedig nem az, akinek kiadta magát. Nem így hívták és az életrajza sem volt más, mint merő konstrukció.

Vic Thornra gondolt.

Mindennel számoltak, csak azzal nem, hogy Thornt baleset éri. Bevetését példásan, gondosan tervezték meg. Semminek sem lett volna szabad félresikerülnie, de egy aprócska darab space debris egy pillanat alatt mindent megváltoztatott.

Hanna kinézett a világűrbe.

Thorn valahol odakint volt. A kozmosz részévé vált, egy ismeretlen pályájú aszteroidává. Sokan úgy gondolták, hogy a Föld vonzáskörében kellett maradnia, ami azt jelentené, hogy a teste ciklikusan felbukkan az orbitban. De Thorn eltűnt. Lehet, hogy egy távoli napon belezuhan majd a Napba. Az is lehet, hogy egy nem emberi intelligencia által lakott bolygón bukkan fel, valamikor néhány millió év múlva, óriási csodálkozást kiváltva.

Fölemelte a dezodort, levette a kupakját, visszatette, majd elpakolta.

Ezúttal minden működni log.

2025. május 26.

A megbízás

XINTIANDI, SANGHAJ,

KÍNA

Csen Hongbing görnyedve lépett be a szobába, olyan emberek módjára, akiknek állandóan meggyűlik a bajuk az ajtókerettel és a csillárokkal. Kínai létére valóban rendkívül magas volt. A shikumen építészét nem lehetett azzal vádolni, hogy ne viseltetett volna kellő tisztelettel a magas emberek iránt. Az ajtó ugyanis 3 méter magas volt, így egyáltalán nem lett volna szükség sem a leeresztett vállakra, sem a majdnem szegycsontig horgasztott lejre. Csen termete ellenére nagyon elesettnek és alázatosnak tűnt. Szemében rettegés ült, mintha verésre számítana, vagy valami még rosszabbra. Jerichóra olyan benyomást tett, mint aki egész életében ülve beszélt olyanokkal, akik álltak.

Ha egyáltalán Csen Hongbing volt az.

A látogató ujjhegyével megérintette az ajtókeretet, mintha egy esetleges ájulásra készülve biztos támaszt keresne, zavartan nézte a telipakolt dobozokat, majd egy kötéltáncos óvatosságával átlépett a küszöbön. A déli nap fehéren ragyogta be a szobát. Csen mint egy kísértet jelent meg benne, hunyorgó szemmel. Fiatalabbnak nézett ki, mint ahogyan Tu Tian leírta. A homlokán és az állán a bőre feszes volt, arca lassan ráncosodott. Csupán a szeme körül látszott némi kis makramé, inkább hegek, mint ráncok.

–  Ta csi le hen duo Ku – mondta Tu Tian. – Hongbing keserűséget evett, Owen, sok-sok éven át. Minden reggel felöklendezi, lenyeli, de egy napon meg fog fulladni benne. Segíts neki, xiongdi.

Keserűséget evett. Kínában a nyomor is táplálék volt.

Jericho tanácstalanul nézte kezében a dobozt, s azon gondolkodott, hogy az íróasztalra tegye-e, ahogyan tervezte, vagy pedig dobja vissza a rakásra. Csen rosszkor jött. Nem gondolta volna, hogy már ilyen korán itt lesz. Tu Tian délutánt emlegetett, most meg nem volt még dél sem. A gyomra korgott, homloka és ajka olajosan csillogott. Minél gyakrabban törölgette arcát és haját, hogy letörölje a port és az izzadságot, annál kevésbé nézett ki úgy, mint aki éppen a drága és divatos Xintiandi negyedbe készül költözni. Három nap borotválkozás nélkül megtette a magáét. Egy ragadós pólóban – amelyen inkább látszottak már a 37 Celsius-fok hőmérséklet és a 99,9%-os páratartalom jelei, mint az eredeti színei –, 24 órája jóformán táplálék nélkül, Jericho semmit nem óhajtott már jobban, mint hogy túl legyen végre a költözködésen. Ez az egy doboz még, aztán beugrik egy falatra a Taicang Luba, kipakol, lezuhanyozik és megborotválkozik.

Ez volt a terve.

De amint meglátta Csent a poros fényben, tudta, nem küldheti el. Csen olyasvalaki volt, akiről az ember álmodni szokott, ha elküldi; ráadásul Tu Tianra való tekintettel sem küldhette el. Visszatette a kartont a többi közé, és magára öltött egy B kategóriás mosolyt: szívélyes, de nem kötelezi semmire.

–  Csen Hongbing, gondolom.

A férfi bólintott, és zavarodottan nézett a dobozokra és a bezsúfolt bútorokra. Köhintett. Azután egy lépésnyit hátrált.

–  Rosszkor jöttem.

–  Nem. Dehogy.

–  Így adódott... a közelben voltam, de ha alkalmatlan, később vissza...

–  Egyáltalán nem alkalmatlan – Jericho körülnézett, előhúzott egy széket és az íróasztal elé állította. – Foglaljon helyet, tiszteletre méltó Csen, érezze magát otthon. Éppen most költözöm, azért ez az összevisszaság. Megkínálhatom valamivel?

Nem is tudod megkínálni, gondolta, ahhoz be kellett volna vásárolnod, de hát férfi vagy. Ha egy nő költözik, először is a teli hűtőszekrényről gondoskodik, mielőtt még az első doboz lekerülne a teherautóról, ha nincs hűtő, akkor pedig vesz egyet és megtölti. Ekkor jutott eszébe a fél üveg narancslé. Tegnap reggel óta áll a nagyszobában az ablakpárkányon, ami nem jelent mást, mint hogy két napja a forró napon tanyázik – a belsejében talán már valami intelligens életforma is kialakult.

–  Kávé, tea? – kérdezte mégis.

–  Köszönöm, nagyon köszönöm – Csen leereszkedett a szék karfájára és a térdét bámulta. Ha egyáltalán érintette az ülőkét, azt fizikailag alig lehetett volna bemérni. – Néhány perc az idejéből több, mint amennyit a jelenlegi körülmények között elvárhatok.

Szavaiban volt valami szúrós büszkeség. Jericho előhúzott egy másik széket, letette Csen mellé és várt. Az íróasztal elé voltaképpen két kényelmes fotel tartozott, mindkettő látótávolságon belül is volt, csak éppen átalakultak egy tömbnyi összekötözött csomagolófóliává.

–  Örömömre szolgál, ha segíthetek önnek – mondta egyre szélesedő mosollyal. – Annyi időt szánunk a dologra, amennyire szükségünk lesz.

Csen óvatosan hátrébb csúszott a széken és félénken hátradőlt.

–  Ön nagyon kedves.

–  Ön pedig kényelmetlenül ül. Bocsásson meg, kérem. Mindjárt gondoskodom valami kényelmesebb ülőhelyről. Igaz, be van még csomagolva, de...

Csen megemelte a fejét és rápillantott. Jerichót egy pillanatra valami megzavarta, aztán rájött, mi az: Csen alapjában véve jól nézett ki. A korábbi években bizonyára azon férfiak közé tartozott, akikre a nők azt mondják hogy szépek. Addig a napig, amíg szabályos vonásait valami maszkká nem csiszolta. Groteszk módon arcáról hiányzott bármiféle mimika, kivéve az alkalmankénti ideges pillantásokat.

–  Semmiképpen sem engedhetem, hogy miattam...

–  Pedig nagyon örülnék.

–  Semmi esetre sem.

–  Úgyis ki kell pakolnom.

–  Bizony, ki kell pakolnia, de akkor, amikor ön akarja – Csen a fejét rázta és felállt. Az ízületei megroppantak. – Kérem. Túl korán jöttem. A munka kellős közepében van, és bizonyára nem túl lelkes, hogy betoppantam.

–  Ugyan már! Örülök a látogatásának.

–  Nem, majd később visszajövök.

–  Kedves jó Csen úr, semmikor máskor nem lenne alkalmasabb. Kérem, maradjon.

–  Ezt nem tehetem meg önnel. Ha tudtam volna...

És így tovább, és így tovább. Nem mintha bármelyikük is kételkedett volna a másik helyzetével kapcsolatban. Csen nagyon is jól tudta, hogy alkalmatlan pillanatban látogatta meg Jerichót, és ezen mit sem változtatott a tiltakozás. Jericho számára pedig az volt világos, hogy Csen egy szöges ágyon kényelmesebben érezné magát, mint az ő konyhaszékén. Mindez a körülmények miatt volt így. Csen ittléte egy olyan rendszernek volt köszönhető, amelyben a szívességek kölyökkutyaként kergették egymást, s majd elsüllyedt szégyenében, hogy elbaltázta. Tudniillik egy efféle szívesség következtében volt itt. Ostoba módon azonban túl korán jött és belekeveredett egy költözésbe, amivel szégyent hozott a közvetítőre, a másikat pedig belesodorta abba a kellemetlen szituációba, hogy a munkáját miatta kellett félbeszakítania. Mert Jericho természetesen nem fogja megkérni, hogy jöjjön vissza később. Az udvariasság rituáléja a „nem, de, semmiképpen, dehogynem, megtiszteltetés lenne, semmi esetre sem, de, nem, de” véget nem érő sorozatát kívánta meg. Egy játék, amit ha jól akart valaki játszani, évekig kellett edzenie. Másként játszották, ha az ember peng you volt, egy barát a hasznos kapcsolat értelmében, megint másként, ha xiongdi, azaz szívbéli kebelbarát. A koordinátarendszerbe mindent bele kellett számítani, a társadalmi rangot, az életkort, a nemet, a beszélgetés tárgyát.

Tu Tian például lerövidítette a játékot, amikor Jerichót a már említett szívességre megkérte, hiszen xiongdinak nevezte. Egy lelki társsal szemben el lehetett hagyni a diplomáciai tojástáncot. Talán azért, mert valóban fontos volt neki Csen, de talán csak azért, mert nem akarta a golfpartit valami hosszú procedúrával megszakítani, aminek a végét úgyis előre látta. Amikor előállt az üggyel, késő délutáni, tojássárgájára emlékeztető Nap ragyogott barátságosan a bárányfelhők között, a környezet az olasz reneszánsz tájképfestészet színeiben pompázott. Éppen véget ért egy kétnapos folyamatos esőzés, Tu úr pedig a következő comme il faut szavakkal kezdte:

–  Owen, tudom, hogy nyakadon a költözés, rendkívül sok a tennivalód, nem is zaklatnálak – de aztán az égre nézett, s a Big Bertha labdát előhúzva mondandóját rövidre zárta –, de kérnék tőled egy szívességet, xiongdi.

Két nappal korábban Tu Tian a Tomson Sanghai Pudong golfpályán nagyon erősen koncentrált.

Akármi legyen is az a szívesség, Jericho várakozó álláspontra helyezkedik. Tu átmenetileg egy másik bolygón tartózkodik, hatalmas ütésre készül. Teljes lendület hátrahajlásból kiindulva, az izmok és az ízületek tökéletes harmóniában. Jericho tehetséges, két éve van szerencséje Sanghaj legjobb pályáin játszani, ha Tu vagy hozzá hasonló emberek meghívják. Amúgy a szintén megbecsült, de megfizethető Luchao Harbour City Clubban játszik. Az a különbség Tu Tian és közte, hogy egyikük soha nem fogja elérni még megközelítőleg sem azt, ami a másikban genetikai adottságnak tűnik. Mindketten későn adták fejüket arra, hogy fehér labdácskákat gyorsítsanak több mint 200 kilométeres óránkénti sebességre, hogy a végén a földbe vájt kis lyukacskákba juttassák őket. Csak éppen Tu, amikor először belépett egy golfpályára, mintha hazatért volna. A játéka messze meghaladja azt, amit úgy lehet leírni, hogy ügyes vagy elegáns. Tu a kezdetektől fogva úgy játszott, ahogyan az újszülöttek úsznak. Ő maga a játék.

Jericho tisztelettel nézi, ahogyan barátja a labdát tökéletes parabolaívben üti el. Tu egy ideig az ütési pózban megmeredve figyel, aztán elégedett arckifejezéssel konstatálja, hogy Big Bertha leesett.

–  Valami szívességet említettél – mondja Jericho.

–  Micsoda? – vakarja a homlokát Tu. – Ja, semmi komoly. Tudod.

Megmozdul, tempósan elindul a labdája után. Jericho melléje szegődik. Semmit nem tud, de sejti, hogy mi következik.

–  Mi a fiú baja? – kérdezi találomra. – Vagy lány?

–  Fiú. Egy barát. A neve Csen Hongbing. – Tu vigyorog. – De nem ezt a problémáját kell megoldanod.

Jericho érti a megjegyzés epésségét. A név egy rossz tréfa, amin éppen azok nem tudnak nevetni, akikkel e tréfát űzték. Csen minden bizonnyal a múlt század hatvanas éveinek végén született, amikor a Vörös Gárda terrorizálta az országot, és az újszülöttek a forradalom és a Nagy Mao elnök tiszteletére a legfurcsább neveket kapták: nem volt ritka, hogy valaki olyan idős korában, amikor még a vizeletét sem tudta visszatartani, már efféle jelentésű nevet viselt: „Le Amerikával”, vagy „Tisztelet az Elnöknek”, vagy éppen „Hosszú Menetelés”.

Valójában a félelem volt a tulajdonképpeni névadó. Akkoriban színt kellett vallani. Mielőtt a Népi Felszabadító Hadsereg a vörösgárdistákat 1969-ben véres leszámolással el nem intézte, általános volt a bizonytalanság, ki is fogja uralni a jövőben Kínát. Három évvel korábban Mao Ce-tung Pekingben, a Mennyei Béke Terén mintegy leereszkedett a halandók közé: vörös rongyot köttetett a karjára, ezzel szimbolikusan élére állt a gárdáknak. Ezek az elsősorban iskolákból és egyetemekről szökött, főként pubertáskorú, fanatikus fiatalok millióiból összeálló hordák a tanáraikat kopaszra nyírták, megverték, és mint szamarakat az utcán hajtották, mert mindenki, aki akár csak a legegyszerűbb dolgokat is tudta és nem paraszt vagy munkás volt, értelmiségiként felforgatónak számított. Az ámokfutás csak 1969 tavaszán ért véget, míg az úgynevezett Négyek Bandája állítólag a háttérben csörgette a láncokat. De a vörösgárdisták mindenesetre követték útjukon áldozataikat, akikkel az átnevelő táborokban találkoztak, miáltal a helyzet sok kínai véleménye szerint csak rosszabb lett. Jiang Quing, Mao felesége kultúrforradalomról hablatyolt, és előkészítette Kína történetének néhány legborzalmasabb rémtettét. De legalább a névadás kezdett újra normalizálódni.

Csen, gondolja Jericho, valamikor 1966 és 1969 között láthatta meg a napvilágot: olyan korban, amikor a neve körülbelül annyira volt ritka, mint hernyó a salátában. Hongbing szó szerint azt jelenti: „Vöröskatona”.

Tu a napfénybe néz.

–  Hongbingnak van egy lánya – ez úgy cseng, mintha már ez a tény is a történelemkönyvekbe kívánkozna. A szemei ragyognak, de aztán összeszedi magát. – Nagyon szép, csak sajnos nagyon könnyelmű. Két napja nyomtalanul eltűnt. Általában bízik bennem, illetve akarom mondani, jobban bízik bennem, mint az apjában. Na, igen. Nem ez az első alkalom, hogy eltűnik, de korábban ezt mindig előre bejelentette. Neki, nekem, vagy legalább valamelyik barátjának.

–  Ezt most elfelejtette.

–  Vagy nem volt rá lehetősége. Hongbing rettenetesen aggódik, persze joggal. Yoyo hajlamos arra, hogy pont azt köpje le, akit nem kellene. Vagy mondjuk ki nyíltan, pont, akit kellene.

Ezzel Tu a maga módján vázolta a problémát. Jericho az ajkát harapdálta. Tudta, mit várnak tőle. Ezenkívül a Yoyo név kiváltott benne valamit.

–  Tehát keressem meg a lányt?

–  Nagy szívességet tennél, ha fogadnád Csen Hongbinget. – Tu örömmel pillantja meg a labdáját és sietni kezd. – Persze csak akkor, ha van rá lehetőséged.

–  Pontosan mit csinált? – kérdi Jericho. – Mármint Yoyo.

A másik férfi a frissen nyírt fűben heverő fehér valamihez lép, Jericho szemébe néz és elmosolyodik. A tekintete elárulja, hogy most a labdát akarja a lyukba juttatni. Jericho visszamosolyog rá.

–  Mondd meg a barátodnak, megtiszteltetés a számomra.

Tu bólint, mintha nem is várna mást. Jerichót másodszor is xiongdinak nevezi és figyelmét immár teljes mértékben a golfütőnek és a labdának szenteli.

A fiatalabb kínaiak már csak ritkán játszották a játékot. Az ő hangnemük már globalizálódott. Ha valaki akart valamit, akkor kerülőutak nélkül a tárgyra tért. Csen Hongbing esetében egyértelműen más volt a helyzet. Egész habitusa egy régebbi Kínára utalt, amikor még ezer okból elveszíthette arcát az ember. Jericho egy pillanatig tanácstalan volt, de azután eszébe jutott, miként tudná Csen számára megoldani a helyzetet. Lehajolt az íróasztal mellé, szerszámosládájából elővett egy szőnyegvágót és gyors mozdulatokkal vagdosni kezdte az egyik fotelről a fóliát.

Csen szörnyülködve emelte magasba a kezét.

–  De kérem, ez nekem rendkívül kellemetlen...

–  Ne legyen – mondta vidáman Jericho. – Őszintén szólva számítok a segítségére. A szerszámosládában van még egy kés. Mit szólna hozzá, ha összeállnánk és egy kicsit lakályosabbá tennénk a kérót?

Ez persze letámadás volt. Ugyanakkor felkínálta a lehetőséget Csen számára, hogy kikeveredjen a maga által kreált slamasztikából. Segíts nekem, én is segítek neked, még ha csupán azért is veszed ki részedet a költözésemből, hogy kényelmesebben ülhessünk, és ne égjen a pofád. Quid pro quo.

Csen bizonytalannak tűnt. A fejét vakargatta, feltápászkodott, azután kihalászta a másik kést a ládából és nekiállt a másik a fotelnek. Amint elvágta a ragasztószalagot, szemmel láthatóan megkönnyebbült.

–  Nagyon méltányolom az ajánlatát, Jericho úr. Tiannak sajnálatos módon nem nyílt lehetősége arra, hogy megemlítse a költözését.

Ami annyit jelentett, hogy a marha egy szót sem szólt. Jericho megvonta a vállát, és lehúzta a fóliát a fotelről.

–  Fogalma sem volt róla.

Persze ez sem volt igaz, de Tu magatartása így mindkettejük számára elfogadhatóvá vált, és végre nekiláthattak a fontosabb dolgoknak. A foteleket az íróasztalhoz tolták.

–  Nem is néz ki rosszul – vigyorgott Jericho. – Most már csak egy kis erősítőore lenne szükségünk. Mit szól hozzá? Hozhatnék kávét. Lent a házban van egy pékség, remek...

–  Ne fáradjon – vágott közbe Csen. – Majd hozok én.

Ja, igen. A játék.

–  Semmi esetre sem!

–  De bizony.

–  Nem, ez legyen az én örömöm. Ön a vendégem.

–  Ön pedig soron kívül fogad engem. Amint már említettem...

–  Ez a legkevesebb, amit önért tehetek. Hogyan kéri a kávéját?

–  Ön hogyan kéri a kávéját?

–  Nagyon kedves, de...

–  Kér szerecsendiót a kávéba?

Ez volt a legújabb: szerecsendiót a kávéba. Azt mondják, a Starbucks előző télen ezzel úszta meg a csődöt. Újabban az Isten is szerecsendiós kávét ivott, és az egész világ esküdözött, hogy rendkívül finom. Jericho visszaemlékezett a Szecsuán-eszpresszó hullámra, ami néhány évvel azelőtt zúdult keresztül az országon, és az olasz kávé élvezetét Dante Poklának ázsiai változatává alakította. Jericho egyszer kortyolt bele, de még napokkal később is úgy érezte, hogy le tudná húzni a bőrt az ajkáról.

–  Egy sima kapucsínó jólesne – adta meg magát. – A pékség mindjárt itt van, lent.

Csen bólintott.

Hirtelen ő is elmosolyodott. Arcbőre megfeszült, úgyhogy Jericho attól tartott, mindjárt fölreped, de a mosoly látványos és barátságos volt, csupán a szemek alatti barázdás sivatagban halt el.

-  Valójában nem Yoyo az igazi neve – magyarázta Csen, amikor már kávét szürcsölgetve ültek egymás mellett. Időközben beindult a klímaberendezés is, úgyhogy a hőmérséklet is elviselhetőobb lett. Csen olyan tartást vett fel, mintha számolnia kellene azzal, hogy a puha bőrfotel bármelyik pillanatban kitaszíthatja, de összehasonlítva avval a férfival, aki negyedórája bekúszott az ajtón, valósággal kiegyensúlyozott benyomást keltett.

–  Hogy hívják valójában?

–  Yuyun.

–  ”Jádefelhő” – húzta fel elismerően a szemöldökét Jericho. – Szép név.

–  Ó. Sokat gondolkodtam! Könnyed, friss nevet szerettem volna, teli költészettel, teli... – Csen tekintete elhomályosodott és a végtelenbe meredt.

–  Harmóniával – egészítette ki Jericho.

–  Igen. Harmóniával.

–  Miért nevezi Yoyónak magát?

–  Nem tudom – sóhajtott Csen. – Amúgy is túl keveset tudok róla, éppen ez a probléma. Nem lehet úgy megérteni egy embert, hogy becédulázzuk. A felirat mögött nincs tartalom... Kérdem én, mit jelentenek a nevek? Az eltűntek jelszavai, legjobb esetben. Az ember persze bízik a kivételben, a saját gyereke, úgy érzi magát, mint akit elkábítottak. Mintha a nevek bármit is megváltoztathatnának. Mintha egy névben valaha is lett volna igazság!

Hangosan szürcsölte a kávéját.

–  És Yoyo-Yuyun eltűnt?

–  Maradjunk a Yoyónál. Rajtam kívül senki sem hívja Yuyunnak. Igen, 2 napja nem láttam, nem is beszéltem vele. Tu Tian semmit sem mesélt?

–  Csak keveset.

Ez a körülmény valamilyen kideríthetetlen okból tetszett Csennek. Azután Jerichónak derengeni kezdett. Hogyan is mondta Tu? Jobban bízik bennem, mint az apjában. Akármilyen viszony is fűzte Csent Tuhoz, akármilyen szoros is volt kettejük között a kötelék, Yoyónak ez a kedvtelése közéjük állt. Csen némi melegséget érezve éppen most bizonyosodott meg arról, hogy ezúttal Tu sem tudott semmit.

–  Nos, megbeszéltünk egy találkát – folytatta. – Tegnapelőtt ebédre a Liaoning Luban. Több mint egy órát vártam, de nem jött. Először azt hittem, a veszekedés miatt, és hogy még mindig dühös, de aztán...

–  Veszekedtek?

–  Miután 10 nappal ezelőtt szembesített kiköltözése tényével, egy ideig kerültük egymást. Nem tartotta szükségesnek, hogy ez ügyben meghallgassa a tanácsomat, és azt sem engedte, hogy segítsek.

–  Nem értett vele egyet.

–  A lépés elhamarkodottnak tűnt nekem, és ezt meg is mondtam. Egészen egyértelműen! Hogy erre semmi oka nincs. Hogy nálam mindenképpen jobb helye van, mint abban a rablóbarlangban, ahová évek óta jár. Hogy nem tesznek jót neki ezek a figurák... Tehát hogy nem okos dolog.... – Csen a kezében lévő poharat bámulta. Egy darabig csend volt. A napfényben porból univerzumok születtek és pusztultak el. Jerichónak viszketett az orra, de leküzdötte tüsszenthetnékjét. Ehelyett megpróbált visszaemlékezni arra, hol is olvasta már a Yoyo Chen nevet.

–  Yoyo nagyon tehetséges – folytatta halkan Csen. – Talán tényleg nagyon szigorúan fogtam. De nem volt más választásom. Többször kivívta prominens körök nemtetszését, egyre veszedelmesebbé vált. Már 5 évvel ezelőtt is... Mert nem hallgatott a tanácsomra.

–  Mi rosszat tett?

–  Mi rosszat? Eleresztette a füle mellett a figyelmeztetéseimet.

–  Igen, tudom, de ez még nem bűn. Miért tartóztatták le?

Csen bizalmatlanul pislogott.

–  Ezt konkrétan nem mondtam.

Jericho a homlokát ráncolta. Előrehajolt, az ujjhegyeit egymáshoz illesztette és mélyen Csen szemébe nézett.

–  Idehallgasson! Semmiképpen sem akarok erőszakoskodni. De így nem jutunk semmire. Nem azért jött, hogy elmesélje nekem, a párt kitüntette Yoyót, tehát beszéljünk őszintén. Szóval, mit csinált?

–  Ő... – Csen szemmel láthatóan úgy próbálta megfogalmazni mondandóját, hogy abban rendszerkritikus és efféle szavak ne forduljanak elő.

–  Elmondhatom, mire gondolok?

Csen rövid töprengés után bólintott.

–  Yoyo ellenzéki. – Jericho tudta, hogy ez az igazság. Hol a fenében is olvasta már a nevét? – Kritizálja a rendszert, valószínűleg az interneten. Már évek óta. Már többször is feltűnt, de tegnapelőttig megúszta. Most viszont talán történt valami. Ön pedig aggódik, hogy Yoyót esetleg letartóztatták.

–  Azt mondta, én vagyok az utolsó, aki ezért szemrehányással illetheti – suttogta Csen. – Pedig csak őt akartam megvédeni. Ezért veszekedtünk, sokat vitatkoztunk. Üvöltözött velem. Azt mondta, kilátástalan vitázni velem, én senkit nem engedek magamhoz közel, még a saját lányomat sem... Azt mondta, olyan vagyok, mint a kakas, amelyik gyűlöli a kukorékolást.

Jericho várt. Csen arckifejezése megváltozott.

–  De nem akarom ezekkel a történetekkel untatni – fejezte be. -Tény az, hogy két napja semmiféle életjelt nem adott magáról.

–  Talán nem olyan vészes a helyzet, mint gondolja. Nem ez lenne az első alkalom, hogy egy gyerek egy veszekedés után eltűnik. Ilyenkor megbújnak egy barátnál, egy ideig halottnak tettetik magukat, csak hogy a szüleiket kioktassák.

Csen a fejét rázta.

–  Yoyo nem. Egy veszekedés miatt soha nem tenne ilyet.

–  Maga mondta, hogy alig ismeri a lányát...

–  De ebből a szempontból jól ismerem. Sok mindenben hasonlítunk egymásra. Yoyo utálja a gyerekességet.

–  A hatóságoknál érdeklődött már?

Csen ökölbe szorította a kezét. Ujjai elfehéredtek, de az arca kifejezéstelen maradt. Jericho tudta, hogy közelednek lényeghez, a tulajdonképpeni okhoz, amiért Tu a barátját éppen hozzá küldte.

–  Érdeklődött, igaz?

–  Nem, nem érdeklődtem – úgy tűnt, Csen megrágja a szavakat, mielőtt kimondaná őket. – Nem tehetem. Nem érdeklődhetnék a hatóságoknál anélkül, hogy esetleg Yoyóra ne uszítsam őket.

–  Tehát nem biztos, hogy Yoyót letartóztatták?

–  Legutóbb hetekig bizonytalanságban tartottak, hogy melyik őrsön tartják fogva. De azt, hogy letartóztatták, néhány órával az elfogása után tudtam meg. Tudnia kell, hogy az elmúlt években sikerült kiépítenem néhány fontos kapcsolatot. Akadnak emberek, akik Yoyo és az én érdekemben hajlandóak bevetni befolyásukat.

–  Mint Tu Tian.

–  Ő és mások. Csak ezért tudtam meg, hogy Yoyót letartóztatták. Érdeklődtem ezeknél a... barátaimnál, de azt állítják, semmit sem tudnak Yoyóról. Nem lepődnék meg, ha megint indokot szolgáltatott volna a hatóságoknak, hogy üldözzék, de talán ezt még maguk a hatóságok sem tudják.

–  Úgy véli, hogy Yoyo egyszerűen megijedt és a biztonság kedvéért eltűnt egy időre?

Csen a kezét tördelte. Jerichónak úgy tűnt, olyan, mint egy megfeszített íj. Sóhajtott egyet.

–  Ha elmennék a rendőrségre – mondta –, megtörténhetne, hogy bizalmatlanságot vetnék a tudatlanság mezején. Ismét felfigyelnének Yoyóra, akár csinált valamit, akár nem. Bármilyen alkalom kapóra jönne nekik. Yoyo egy ideig kerülte, hogy provokálja őket, úgy éreztem, tanult a leckéből és békét kötött a múlttal, de... – homályos, mélykék szemeivel Jerichóra nézett. Most nem pislogott. – Megérti a dilemmámat, Jericho úr?

Jericho némán tanulmányozta. Hátradőlt és elgondolkodott. Amíg Csen csak kerülgeti a lényeget, mint macska a forró kását, addig nem jutnak előre. A vendége mindeddig csak utalgatott dolgokra. Jericho kételkedett abban, hogy ezzel tisztában lenne. Olyannyira magáévá tette már a kanyargós utat, hogy neki bizonyára úgy tűnt, ez az egyenes.

–  Nem akarok erőszakoskodni, Csen úr... de nem lehetséges, hogy éppen ön nem lenne a megfelelő személy arra, hogy a hatóságokat államellenes cselekményekkel kapcsolatban felkeresse?

–  Hogy érti ezt?

–  Csak feltételezni tudom, hogy Yoyót nem csupán azzal vádolhatják, amit ő maga követett el.

–  Értem – bámult rá Csen. – Igaza van, nem minden lenne a múltamban előnyös Yoyo számára. Mindenesetre rossz szolgálatot tennék neki, ha elmennék a rendőrségre. Maradhatunk egyelőre ennyiben?

Jericho bólintott.

–  Ismeri a fő szakterületemet? – kérdezte. – Tian felvilágosította?

–  Igen.

–  Vadászterületem a net. Úgy gondolom, azért ajánlott engem, mert Yoyo ott aktivizálta magát.

–  Nagyra becsüli önt. Úgy gondolja, ön a legjobb.

–  Megtiszteltetés számomra. Van képe Yoyóról?

–  Ó, annál több is! Filmjeim vannak.

Benyúlt zakója zsebébe és kivett egy mobiltelefont. Régebbi darab volt, nem alkalmas még a 3-D-s vetítésre. Csen a már jól ismert pislogással kezdte babrálni, egymás után nyomogatta a gombokat, de nem történt semmi.

–  Segíthetek? – ajánlkozott Jericho.

–  Yoyótól kaptam ajándékba, ritkán használom – egy pillanatra a zavar jelei mutatkoztak Csen arcán. Odaadta a készüléket Jerichónak. – Tudom, nevetséges. De kérdezzen az autókról. Régi autókról. Ismerem az összes modellt, de ezek az izék itt...

Ezek az izék, gondolta Jericho, szintén kimentek a divatból, ha nem tudnád.

–  Érdeklik a régi autók?

–  Szakértőjük vagyok! Historical Beauties, a Beijing Donglun. Soha nem járt ott? Én vezetem a műszaki vevőszolgálatot. Egyszer meg kell látogatnia, múlt hónapban szereztünk egy ezüstszínű Rolls Royce Corniche-t, fabetétes, piros bőrülésekkel, csodás darab. Németországból való, egy öregember adta el. Szereti az autókat?

–  Hasznosak.

–  Megkérdezhetem, milyen kocsija van?

–  Toyota.

–  Hibrid?

–  Üzemanyagcella.

Jericho a kezei között forgatta a mobilt, megvizsgálta a csatlakozóit. Egy adapterrel kivetíthette volna a tartalmát az új holofalára, de csak estefelé szállítják majd. Belépett a memóriába.

–  Szabad?

–  Kérem. Csak három film van rajta, mindegyik Yoyóról.

Jericho a szemben lévő fal felé fordította a készüléket és aktiválta az integrált vetítőt. A képet a szokványos lapos képernyők méretére nagyította, így az a napfény ellenére elég éles maradt, és elindította a lejátszást.

Tu Tiannak igaza volt.

Nem, nem volt igaza. Yoyo nem egyszerűen csinos, hanem lenyűgöző szépség volt. Jericho még Londonban behatóan foglalkozott avval, hogy a különféle elméletek szerint mi határozza meg a szépség lényegét: az arcvonások szimmetriája, a különféle ismertetőjegyek, mint a szem és az ajkak kidolgozása, a koponya arányossága, a gyermeki vonások aránya. A pszichológiai bűnüldözésben fölhasználták az efféle tanulmányokat, ennek alapján keresték az olyan embereket, akik magukat valamilyen virtuális személyiséggel álcázták. A modern tanulmányok arra a megállapításra jutottak, hogy a tökéletes női szépség ismertetőjegyei a nagy, kerek szemek, magas, enyhén ívelt homlok, a keskeny orr és a kicsi, de markáns áll. Ha a női arcokhoz számítógépen hozzáadtak néhány százaléknyi gyermeki vonást, a férfiak helyeslése az egekig ért. A telt ajkak legyőzték a vékony szájakat, a közel ülő szemek veszítettek azokkal szemben, amelyek között nagyobb a távolság. A tökéletes Vénusz pofacsontjai magasak, szemöldöke vékony és sötét, szempillája hosszú, haja ragyogó és dús, frizurája rendezett.

Yoyóban mindez megvolt – és mindez hiányzott belőle.

Csen valami fellépésen filmezte egy rosszul világított klubban, zenészek társaságában, akik valószínűleg férfiak voltak. Ebben az időben a fiatal fiúk szerették az androgyn stílust, a hajuk derékig ért. Aki a mando-progban valamire vinni akarta, annak megvolt még az a lehetősége is, hogy kopaszra nyiratkozik és a koponyáját kicicomázza. A rövid haj viszont nem volt téma. Persze éppúgy lehettek avatárok is, akik a gitárok és a bőgők fölé hajoltak, holografikus szimulációk, noha a ráfordítás hatalmas volt. Csak nagyon sikeres zenészek engedhették meg maguknak az avatárokat, mint legutóbb az amerikai rapper, Eminem, aki ötven fölött még egyszer meg akarta mutatni, és saját magát számos verzióban vetíttette a színpadra. Képmásai kezelték a hangszereket, táncoltak, csak sajnos mindegyikük mozgékonyabbnak bizonyult, mint maga a mester.

De mindez – nem, hús és vér, bitek és byte-ok – jelentéktelenné vált az énekesnő mellett. Yoyo szorosan hátrafésülte a haját és négy copfba fogta, amelyek minden mozdulatára ide-oda libbentek. Mozdulatai nagyvonalúak és erőteljesek voltak. Egy ősrégi Shenggy-dalt énekelt. Amennyire a mobil mérsékelt minőségű felvételéből meg lehetett állapítani, jó hangja volt, de semmi különleges. Noha a rossz fény miatt nem lehetett túlságosan jól látni, annyit azért Jericho mégis észlelt, hogy valószínűleg ő a legszebb nő, akit életének 38 éve alatt látott. Csak éppen Yoyo szépsége rácáfolt a szépségről szóló összes elméletre.

Amikor Csen megpróbált rázoomolni a lányára, a kép hirtelen életlenné vált. Ekkor Yoyo szemei töltötték be a képernyőt, bársonyos tekintet, keskeny szemhéjak, függönyszerű szempillák, amelyek leereszkedtek, majd gyorsan újra felemelkedtek. A kamera megremegett, Yoyo eltűnt, és véget ért a felvétel.

–  Énekel – mondta Csen, mintha enélkül nem lett volna világos.

Jericho lejátszotta a következő filmet. Yoyo egy étteremben Csennel szemben ült, a haja kibontva. Egy étlapot lapozott, majd észrevéve a kamerát elmosolyodott.

–  Hát ez meg minek? – kérdezte.

–  Olyan ritkán látlak – hallatszott Csen hangja. – Így legalább konzervként megvagy nekem.

–  Ó! Dobozos Yoyo.

Nevetett. Eközben szemei alatt kis ráncocskák jelentek meg, amelyek a pszichológusok szépségideáljában ugyan nem szerepeltek, de Jericho felettébb izgalmasnak találta őket.

–  Ráadásul büszkélkedhetek veled.

Yoyo grimaszokat vágott és kancsalított.

–  Ne – mondta Csen.

A felvétel véget ért. A harmadik film szintén az étteremben készült, de nyilván más időpontban. A lárma mellett zene is szólt. A háttérben pincérek rohangáltak az asztalok körül. Yoyo beleszívott a cigarettájába, jobb kezében egy italt egyensúlyozgatott. Nyitott száján kieresztett egy keskeny füstcsíkot. Az egész felvételen meg sem szólalt. Tekintete az apján nyugodott. Szeretet tükröződött benne és talán szomorúság, úgyhogy Jericho nem csodálkozott volna, ha könnycseppek is megjelennek a szemében. De nem történt semmi ilyen. Yoyo néha lehunyta a szemét, mintha azt, amit látott, leereszkedő szemhéjával akarta volna kirekeszteni. Iszogatott az italából és szívta a cigarettáját.

–  Szükségem lesz ezekre a felvételekre – mondta Jericho.

Csen kikászálódott a fotelből, és az üres falat bámulta, mintha a lánya még mindig ott lenne. Vonásai merevebbnek tűntek, mint bármikor korábban. De Jericho tudta, bár a körülményeket nem ismerte, hogy ezeket a vonásokat valamikor kín torzította el. Londonban látott hasonló arcokat. Áldozatokat. Áldozatok hozzátartozóit. Tetteseket, akik önmaguk áldozatává váltak. Akármitől is lett Csen ilyen merev, remélte, hogy nem lesz majd a közelében, amikor a merevsége feloldódik. Ami akkor történhet, azt egyáltalán nem akarta látni.

–  Még többet is kaphat – mondta Csen szinte hangtalanul. – Yoyo szereti, ha fotózzák. De még jobbak a filmek. Nem ezek itt. Yoyo Tian számára készített felvételeket virtuális idegenvezetőként. Nagy felbontásban, ahogyan ő mondta. Valóban, ha egy ilyen programmal megy végig a Városépítészeti Múzeumon vagy a World Financial Centeren, akkor olyan, mintha valóban ott lenne. Van belőle néhány otthon, de Tian bizonyára még jobb anyagot tud adni önnek – dadogni kezdett. – Feltételezve persze, ha... ön hajlandó lesz nekem megtalálni Yoyót.

Jericho a poharáért nyúlt, megnézte benne a pocsolyányi kihűlt kávét, majd visszatette. A szobát napfény ragyogta be. Csent figyelte, és jól tudta, látogatója nem fogja még egyszer megkérdezni.

–  A filmeknél többre lesz szükségem – felelte.

A JIN MAO TOWER

Ugyanekkor egy japán pincérnő közeledett Kenny Xin asztalához, kezében szusival és szasimivel megrakott tálcával. Xin, aki mindezt a szeme sarkából nyugtázta, nem pillantott rá. Inkább a Huangpu kékesszürke szalagját nézte 300 méterrel alattuk. Ebben a napszakban nagyon sok hajó volt a folyón. Láncokkal összekötött dzsunkaszerű teheruszályok lusta vízi kígyóként követték a folyó hömpölygését, és nehéz teherhajók dokkoltak a kanyarulattól keletre. Közöttük kompok, vízitaxik és kirándulóhajók tülekedtek útban a Yang-pu híd és a kikötő darui felé, elúszva az idilli Gongqing Park mellett egészen a torkolatig, ahol a Huangpu olajos hullámai a Jangce iszapos vizével keveredve zavaros színekben ömlöttek bele a Kelet-kínai-tengerbe.

A folyó éles, majdnem derékszögű jobbkanyarulatának köszönhetően Sanghaj pénzügyi és gazdasági negyede, a Pudong félszigetként terült el, és kiváló kilátást nyújtott a Csongshan Lu nevezetűu rakpart koloniális bankjaira, klubjaira és szállodáira. Az ópiumháborúk utáni idők maradványai, amikor az európai kereskedelmi óriások fölosztották egymás között az országot és hatalmuknak emlékműveket állítottak a folyó jobb partján. Száz évvel ezelőtt ezek az épületekpompában és nagyságban mindent fölülmúltak, ami körülöttük csak látható volt. Most játékszernek tűntek a mögöttük magasodó hatalmas üveg-, acél- és betontornyok mellett, amelyek autópályák, mágnesvasutak és skytrain-pályák mentén épültek. Körülöttük nyüzsögtek a repülőautók, a rovarszerű minikopterek és a teherléghajók. Noha az idő meglepően tiszta volt, a horizont nem látszott. Sanghaj feloldódott a nedvességben, szétszóródott a határainál és egyesült az éggel. Semmi sem utalt arra, hogy az építményeken túl más is lenne, mint építmények.

Xin ezt szemlélte anélkül, hogy a pincérnőt megtisztelte volna figyelmével. Koncentrációját nem tudta megosztani, és jelenleg az kötötte le, hogy a lány, akit keres, hol bujkálhat ebben a húszmilliós kolosszusban. Otthon mindenesetre nem volt, azt már kérdezte. Ha ez a hülye nevű diák, ez a Grand Cherokee Vang nem hazudott, akkor persze még fennáll a lehetősége, hogy behatárolják, hol is lehet. Ebbe a szalmaszálba kell kapaszkodnia akkor is, ha a fickó nem tűnt megbízhatónak. Yoyo két lakótársának egyike nyilván rákattant a lányra, de még inkább a pénzre, amiért úgy tett, mintha lenne eladni való információja. Közben egyértelműen nem tudott semmit.

–  Yoyo nem régóta lakik itt – mondta. – Amolyan bulizós tyúk.

–  És mi vagyunk a tyúkfejek – nevetett a másik, hogy látni lehetett a nyelvcsapját, de utána rögtön fel is fogta, hogy ez nagyon rossz vicc volt. A kínaiak tyúknak nevezték a kurvákat, tyúkfejnek a striciket. A fickónak nyilván eszébe jutott, mit is csinálna vele Yoyo, ha Xin elmesélné neki ezt az apró ízléstelenséget.

Vajon el tudják érni?

Xin megkérdezi, mikor látták utoljára Yoyót.

Május 23-án este. Együtt főztek, utána megittak néhány üveg sört. Utána Yoyo bement a szobájába, de még aznap éjszaka el is hagyta a házat. Mikor?

Későn, emlékszik vissza Grand Cherokee. Hajnali 2-3 körül. A másik, Csang Li, a vállát vonogatja. Azóta mindenesetre nem látták.

Xin gondolkodik.

–  Lehet – mondja –, hogy a lakótársnőtök bajba került. Jelenleg nem tudok többet mondani, de a családja nagyon aggódik.

–  Maga rendőr? – érdeklődik Csang.

–  Nem. Olyasvalaki vagyok, akit azért küldtek, hogy segítsen Yoyónak – sokat sejtető pillantását egyikről a másikra veti. – Ezenkívül felhatalmaztak, hogy a segítségre megfelelő módon reagáljak. Mondjátok meg Yoyónak, hogy ezen a számon bármikor elérhet – Xin átnyújt Grand Cherokeenak egy kártyát, amin csak egy telefonszám áll. – Ha esetleg eszetekbe jutna, hogy hol találhatnám meg...

–  Fogalmam sincs – válaszolja Csang látható egykedvűséggel, és eltűnik a szobájában.

Grand Cherokee utána néz, egyik lábáról a másikra áll. Xin megáll a nyitott ajtóban, hogy Grand Cherokeenak lehetőséget adjon az offenzívára. Amint várható volt, mihelyst a haverja eltűnt, a fiú suttogva belevág a mondandójába.

–  Én kiszimatolhatok magának valamit – mondja. – Persze nem ingyen.

–  Persze – visszhangozza Xin szelíd mosollyal.

–  Csak hogy a költségeimet fedezzem, tudja. Öööö... tehát vannak bizonyos jelek, hogy hol tartózkodhat, és én...

Xin jobb kezét a zakójába csúsztatja, majd egy kötegnyi papírpénzt húz elő.

–  Vethetnék egy pillantást a szobájára?

–  Ezt nem engedhetem meg – mondja Grand Cherokee ijedten. -Ezt soha nem...

–  A saját biztonsága érdekében – folytatja csendesebben Xin. – Magunk közt szólva, a rendőrség is ide jöhet. Nem szeretném, ha olyasmit találnának, ami Yoyóra nézve terhelő lenne.

–  Igen, persze. Csak...

–  Értem – Xin vissza akarja dugni a pénzt a zsebébe.

–  Ne, várjon... én...

–  Igen?

Grand Cherokee a pénzt bámulja és megpróbál valamit szavak nélkül Xin értésére adni. Szándéka nyilvánvaló. A kapzsiság nyelvének nincs szüksége szavakra. Xin újra a zakójába nyúl, emeli a tétet. A fiú az ajkába harap, elveszi a pénzt és a lakás belseje felé mutat.

–  Utolsó ajtó jobbra. Én is...

–  Köszönöm, feltalálom magam. Amint már említettem... Ha tudna valamilyen nyomot...

–  Tudok! – ragyogott fel Grand Cherokee szeme. – Csak néhány telefonhívást kell elintéznem. Pár emberrel beszélnem kell. Hé, elviszem Yoyóhoz, amint lehet!... Persze...

–  Igen?

–  Lehetséges, hogy itt-ott valakit meg kell kennem.

–  Előlegről beszélünk?

–  Valami olyasmiről.

Xin látja Grand Cherokeen, hogy hazudik. Nem tudsz te az égvilágon semmit, de mégiscsak fennáll a lehetősége, hogy kapzsiságod miatt valamit találsz. Így vagy úgy, jelentkezni fogsz. Egyszerűen kaszálni szeretnél. Azzal még két papírdarabot nyomott a kezébe, és otthagyta.

Mindez tegnap történt.

A fiú eddig még nem jelentkezett, de Xin nem aggódott. Valamikor délutánra várta a hívást. Nekiállt a szusinak, kizárólag tonhal, lazac és makréla, a legjobb minőség. A japán étteremben a Jin Mao Tower 56. emeletén nem sok mindent lehetett kifogásolni, ha eltekintünk az ételek elrendezésében mutatkozó hanyagságoktól. Az étterem a Jin Mao Grand Hyatt része volt, ami Kína egykor legmagasabb épületének fölső 53 emeletét foglalta el. Azóta persze már csupán Sanghajban tucatnyi magasabb épületet emeltek, az első mindjárt a szomszédos World Financial Center, ami 2008-ra készült el, s szintén volt benne egy Hyatt. Azért a Jin Mao Tower elöregedett környezete mégis megőrzött valamit a monumentalitás érzetéből. Azt az időt tükrözte, amikor Kína a kommunizmus, a konfucianizmus és a kapitalizmus határmezsgyéjén kereste új önmagát, és ebbe a régi császári múlt reminiszcenciái éppúgy belefértek, mint a kolonializmus art deco esztétikája. Xinnek tetszett mindez, bár elismerte, hogy odaát stílusosabban el lehet időzni. Az az elképzelés vezérelte ide, hogy létét egy koncepciónak vetheti alá, amit nem az érzelmek jellemeznek, hanem a rend elveivel vág józanul egybe, végső soron a tökéletesség titkos szabályrendszerével. Kenny Xin 1988-ban született, a Jin Mao Towert pedig a 8-as szám úgy határozta meg, mint az embert a genomja. Teng Hsziao-ping 88 éves volt, amikor jóváhagyta az épület terveit, a felavatásra 1998. augusztus 28-án került sor. 88 emelet épült egymásra, olyan konstrukciót képezve, amelynek minden szegmense egy nyolcaddal volt keskenyebb az alapot képező 16 emeletnél. A tornyot hordozó acéltartók 80 méter hosszúak voltak, mindenben lel lehetett ismerni a 8-ast. 2015-ig 79 lifttel rendelkezett az épület, de ezen a szépséghibán egy személyfelvonó hozzáépítésével végül is segítettek.

Persze kisebb szépséghibák elcsúfították az egyébként példaértékű koncepciót. Például a torony viharban vagy földrengésnél maximum 75 centimétert lengett ki. Xin nem is értette, hogy az építészek hogyan véthettek ekkora hibát a matematikai szépségben. Nem volt építész. Talán nem ment másképp, de mit számíthat az az 5 centiméter a tökéletesség elsőobbsége szempontjából? A kozmikus renddel összevetve a Jin Mao Tower is csak olyan volt, mint egy rendetlen gyerekszoba.

Manikűrözött kezével odébb tolta a szusival megrakott tálcát, az üveg Csingtao sört is mellé tette a hozzá tartozó pohárral, egyenlő távolságra. Így már jobban tetszett neki. Távol állt tőle, hogy imádja a végletekig fokozott rendszeretetet, mint azok az emberek, akik mindent élére állítva helyeznek el. A legtisztább rendet a káoszban fedezte lel. Mi lehet tökéletesebb az egyenetlenségek nélküli homogenitásnál, amint egy abszolút üres szellem megfelel a kozmikus ideálnak és minden gondolat szennyeződésnek tűnik benne, kivéve, ha tudatosan tör elő, és az ember tetszés szerint meg tud szabadulni tőle. A szellem kontrollja a világ kontrollja. Xin mosolygott, miközben tovább igazgatta a tárgyakat: a szójaszószos tálkát odébb tolta, a vázát az orchideával néhány fokkal elfordította, a pálcikákat kettétörte és párhuzamosan maga elé helyezte. Nem volt-e a maga módján egész Sanghaj egy csodálatos káosz? Vagy inkább az önkény rendje, ami csak a tanult megfigyelő számára nyílik meg, egy titkos terv?

Xin odébb lökött még néhány rizsgombócot, míg a látvánnyal elégedett nem lett, majd elkezdett enni.

XINTIANDI

Kínában töltött életére visszagondolva Jericho számára úgy tűnt, mintha az kockázatvállalások és menekülések zavaros sorozata lenne, beékelve hangtompító falak és építkezések közé, amelyek árnyékában anyagi helyzetén igyekezett javítani. A küszködésnek végül mutatkozott némi eredménye: a bankár haverkodni kezdett vele. Nyílttengeri hajózásban, vízfeldolgozó üzemekben, bevásárlóközpontokban és felhőkarcolókban való részesedés ajánlatával keresték meg. Úgy tűnt, az egész világ azon fáradozik, hogy megismertesse a pénzkiadás lehetőségeivel. Végül a jobb társaság keblére ölelte, elfogadta, de Jericho magát túldolgozva ólomként csüggött azon, amit elért, túlságosan kimerülten ahhoz, hogy nomád életéhez hozzáfűzze még az utolsó fejezetet, és egy olyan vidékre költözzön, ahol érdemes megöregedni. A lépés aktuális lett volna, de a gondolat, hogy ismét csomagolja a bőröndjét, narkotizálta, ezért inkább esténként elnyúlt a kanapén, s miközben a függönyön fényár és építkezések zaja szüremlett be, ő filmeket nézett, mantraként mormolva, hogy el kell innen mennem, amíg csak el nem aludt.

Ez volt az az időszak, amikor Jerichónak komoly kételyei támadtak saját életét illetően.

Akkor nem voltak kételyei, amikor Joanna Sanghajba csábította, hogy aztán 3 hónappal később elhagyja. Nem voltak kételyei, amikor rájött arra, hogy nincs annyi pénze, amennyiből vissza tudna repülni, s annyi sincs, amennyiből Londonban a felégetett hidakat újjáépíthetné. Nem voltak kételyei első sanghaji lakóhelyén, ahol nedves padlószőnyegen aludt és minden reggel megküzdött azzal, hogy néhány liter barnás vizet kifacsarjon a zuhanyzóból, miközben az ablakok beleremegtek a ház mentén húzódó, kétemeletes autópálya forgalmába.

Egyszerűen annyit mondott, ennél csak jobb lehet.

Így is lett.

A kezdetekben Jericho Sanghajba érkező külföldi vállalkozóknak ajánlotta fel szolgálatait. Sokan közülük nem találtak kapaszkodót a szerzői jogokra vonatkozó törékeny kínai törvénykezésben. Úgy érezték, kikémlelik és megrabolják őket. Idővel azonban a sárkány önkiszolgáló mentalitása engedett a nyomásnak. Az évezred elején Kína boldogan plagizált mindent, amit a szakemberek a globális ötlettenger mélyéről a felszínre hoztak, de azért lassacskán a kínai vállalkozóknak is elegük lett abból, hogy államuk képtelen volt megvédeni a szellemi javakat. „Követésre érdemesnek találtuk.” Ez ezt jelenti udvarias megfogalmazásban: „Persze, hogy elloptuk, de csodálunk azért, mert feltaláltad.” Ezt ők is egyre sűrűbben hallhatták. Hosszú-hosszú évekig felháborodva utasították el a nagyorrúak panaszait, miszerint kínai cégek és intézmények lopják a szellemi tulajdont, vagy éppen tudomást sem vettek róla. Jericho megállapította, hogy elsősorban a kínai cégeknek van egyre inkább szükségük a webdetektívekre. A helyi vállalkozók lelkesen hallgatták, hogy amikor a Scotland Yardnál segédkezett a cyberbűnözési osztály létrehozásában, akkor éppenséggel ellenük küzdött. Úgy vélték, a szabadalmaikat az védheti majd meg a legjobban, aki a múltban olyannyira értett ahhoz, hogy az orrukra koppintson.

A probléma – a perzselő, burjánzó, végtelenül falánk, gyakorlatilag ellenőrizhetetlen probléma-szörnyeteg – ugyanis abban rejlett, hogy mindaddig, amíg várnia kellett a szellemi tulajdonjogok védelmének országszerte és nemzetközileg is elfogadható és megvalósítható rendszerére, Kína kreatív elitje kannibalizálódott. Az, hogy a Kína által gyakorlatilag újonnan felfedezett kapitalizmus a tulajdonjogokon alapul, hogy egy gazdaság, amelynek legfontosabb tőkéje a know-how volt, a márkák, szabadalmak és szerzői jogok védelme nélkül nem létezhet, mindig is nyilvánvaló volt, csak éppen addig nem érdekelt senkit, amíg a körülmények áldozatává nem váltak. Ugyanis a kínaiak kémkedésébőol adódó legnagyobb gazdasági károkat immár Kína szenvedte el. Mindenki feltúrta a szomszéd kertjét, a legszívesebben elektronikus ásóval. A vadászat a globális hálózaton zajlott, és Owen Jericho a vadászok közé tartozott, akiket más vadászok bíztak meg, amint úgy érezték, rájuk is vadászik valaki.

Miután Jericho is részévé vált annak a hálózatnak, amelyik nélkül Kínában semmiféle szívesség és semmiféle cselekvés nem volt lehetséges, fölemelkedése rakétasebességgel zajlott le. 5 év alatt ötször költözött, kétszer szabad akaratából, háromszor pedig azért, mert a házat, amelyben éppen lakott, számára érthetetlen okból le kellett bontani. Egyre jobb negyedekbe költözött, szélesebb utcákba, szebb házakba, egyre közelebb került álmához, hogy valamikor beköltözik az újra felépített shikumen-házak egyikébe, amelyek kőkapuikkal Sanghaj szívében is békés belső udvarokat kínáltak. Akárhányszor is kellett valamilyen kompromisszumba belemennie, soha nem kételkedett abban, hogy egy napon álma valóra válik.

Egy szép napon megkérdezték tőole a bankban, hogy miért is nem lép ennek érdekében. Jericho azt válaszolta, még nem érett meg a helyzet, majd valamikor. A bankár megmutatta neki a számláját és azt mondta, a valamikor éppen ma érkezett el. Jericho rájött, hogy a sok munkától észre sem vette, mennyi lehetőség nyílt meg időközben előtte. Kilépett a bankból, és mint akit fejbekólintottak, úgy dülöngélt haza.

Nem vette észre, hogy elérkezett az idő.

A felismeréssel együtt jöttek a kételyek. Úgy tűnt, mindig is léteztek, csak éppen ő vonakodott észrevenni őket. Azt sugdosták: Mi a fenét keresel itt egyáltalán? Hogy is kerültél te ide?

Hogyan történhetett ez veled?

Azt sugallták, hogy minden hiába volt, s hogy a legrosszabb helyzet, amibe egy ember kerülhet, az, amikor elérte a célját. A remény az átmenetiségből táplálkozik, gyakran egy életen át. Most hirtelen minden kötelező érvényűvé vált. Sanghajivá kellene válnia, de akarta ezt egyáltalán? Egy olyan városban élni, ahová Joanna nélkül soha nem költözött volna?

Amíg úton voltál, azt mondták a kételyeid, nem kell aggódnod a cél miatt. Köszöntünk az elkötelezettségben.

Egy igencsak mutatós házban élt a gazdasági negyedben, Pudongban, amelynek egyetlen szépséghibája a körülötte építendő többi felhőkarcoló volt, no meg a lárma és az a finom barna por, ami az ablak réseitől kezdve a torkáig mindenhol leülepedett. Ám hogy letargiáját levetkezze, a végén mégis az kellett, hogy a városi közigazgatás ismét kiköltöztesse. Meglátogatta két mosolygós úriember, elteáztak nála, majd közölték, hogy a háznak, amelyben lakik, sajnos helyet kell adnia egy új és egészen nagyszerű építménynek. Ha kívánja, az új házban természetesen felajánlanak neki egy helyet. De a következő néhány évre sajnos el kell költöznie. A városvezetés boldog, hogy Owen Jericho úrnak felajánlhat egy lakást Luchao Harbour City közelében, alig 60 kilométernyire Sanghajtól, ami egy olyan metropolisz esetében, amelyik terjeszkedése során annyi más várost ölel át szeretettel, már nem is számít igazán külterületnek. Ja, igen, 4 hét múlva kezdik az építkezést, tehát ha addig... szóval, úgyis tudja. Nem ez az első alkalom, és nagyon sajnálják, de valójában nem is.

Jericho a két férfit bámulta, miközben az a csodálatos érzés öntötte el, hogy most ébredt fel a kómából. A világnak megint lett szaga és íze. Hálásan rázogatta a két megrökönyödött férfi kezét, és arról biztosította őket, hogy mekkora szolgálatot tettek neki, mindettől függetlenül persze küldhetnek mindenkit Luchao Harbour Citybe, akit csak akarnak. Ezután felhívta Tu Tiant és minden udvariassági formula betartásával megkérdezte: ismer-e valakit, aki esetleg valakit ismer, aki tudná, hogy Sanghaj egyik mozgalmas sarkában van-e valahol egy felújított vagy új shikumen-ház, amelyikbe rövid időn belül beköltözhetne. Tu úr, aki avval dicsekedett, hogy Jericho legelégedettebb ügyfele, ráadásul a barátja is – nos, az efféle kérdésekben ő volt a megfelelő partner. Egy középméretű technológiai konszernt vezetett, sok jó ismerőse volt a város hatalmasságai között. Örömmel volt hajlandó egy kicsit „körbehallgatózni”.

Két héttel később Jericho aláírta a bérleti szerződést és azonnal beköltözhetett az egyik legszebb shikumen-ház emeletére, Sanghaj egyik legnépszerűbb negyedében, Xintiandiban. Az épület természetesen új volt. Eredeti shikumen-házak már régen nem voltak. Az utolsókat a világkiállítás után bontották le 2010-ben, de Xintiandit mégis nyugodt szívvel lehetett a shikumen-építészet középpontjának nevezni, hasonló módon, ahogyan Sanghaj óvárosa is minden volt, csak nem „ó”.

Jericho nem kérdezte, kinek kellett kiköltöznie. Remélte, hogy a lakás valóban üresen áll, aláírta a papírt és nem törte tovább a lejét, hogy ellentételezésként Tu Tian milyen szívességet kér majd tőle. Azt tudta, hogy tartozik Tunak. Tehát felkészült a költözésre és megadóan várta, hogy jöjjön, aminek jönnie kell.

El is jött, korábban, mint gondolta volna. Csen Hongbing és egy nemszeretem megbízás képében. A feladatot el kellett vállalnia, ha nem akarja Tut vérig sérteni.

Miután Csen elment, Jericho összeszerelte a számítógépét. Megmosta az arcát, kócos haját, amennyire lehetett, rendbe szedte, tiszta pólót húzott. Ezután kényelembe helyezte magát a képernyő előtt, és a rendszerrel felhívatott egy számot. A képernyőn feltűnt két egymásba fonódó T, a Tu Technologies jele. A következő pillanatban egy csinos negyvenes hölgy mosolygott rá. Egy lounge-bútorokkal ízlésesen berendezett irodában ült. A panorámaablakokon át feltűntek Pudong fényei, és a nő apró porceláncsészéből valamilyen italt kortyolgatott. Jericho tudta, hogy eperteát. Naomi Liu élt-halt az eperteáért.

–  Jó napot, Naomi.

–  Jó napot, Owen. Hogy megy a költözés?

–  Köszönöm, pompásan.

–  Örvendek. Tu úr mondta, hogy kap egyet az új, nagy terminálokból.

–  Ma este, remélem.

–  Izgalmas – letette a csészét egy átlátszó felületre, ami úgy tűnt mintha a térben szabadon lebegne, és leeresztett szempilláin át őt nézte. – Akkor hamarosan tetőtől talpig látom magát.

–  Össze sem lehet hasonlítani azzal az izgalommal, hogy én magát nézhetem. – Jericho előrehajolt és halkabban folytatta: – Mindenki megesküdne rá, olyan, mintha itt ülne testi valójában.

–  És ez elég önnek?

–  Természetesen nem.

–  Attól tartok, igen. Elég lesz önnek, és nem is lát majd indokot arra, hogy személyesen is meghívjon engem. Azt hiszem, meg kell győznöm a főnökömet, hogy mégse szállítsuk magának azt az izét.

–  Egyetlen holografikus program sem veheti fel magával a versenyt, Naomi.

–  Neki mesélje – intett fejével Tu irodájának irányába. – Különben még eszébe jut, hogy lecseréljen egy ilyen programra.

–  Abban a pillanatban megszüntetnék minden üzleti kapcsolatot vele. Amúgy ha már itt tartunk...

–  Igen, itt van. Legyen jó. Kapcsolom.

Jericho szerette kicsiny flörtölésük rituáléját. Naomi volt a tűfok, amelyen keresztül Tu Tianhoz fűződő kapcsolatát szőtte. A nő jóindulata hasznos lehetett számára. Ráadásul Jerichónak egyáltalán nem esett volna nehezére meghívnia magához, de úgyse fogadta volna el a meghívást. Két gyerek anyjaként boldog házasságban élt.

A két ragyogó T ismét fordult egyet, majd Tu hatalmas koponyája jelent meg a képernyőn. Amennyi haja még megmaradt, az mind a füle mögötti részre koncentrálódott, őszen és tüskésen. Orrán egy vékony szemüveget egyensúlyozott. A bal oldali szára úgy nézett ki, mintha ragasztószalag tartaná egyben. Ingujját föltűrve lapátolt magába valami ragadósnak tűnő tésztát, amit pálcikákkal halászott ki egy papírdobozból. Háta mögött a nagy íróasztal tele volt monitorokkal és holovetítőkkel. Közöttük azért maradt még hely néhány merevlemeznek, távirányítónak, brosúrának, papírpohárnak és különféle csomagolópapíroknak.

–  Nem, nem zavarsz – mondta Tu teli szájjal, mintha Jericho éppen ebbéli aggodalmának adott volna hangot.

–  Azt látom. Voltál már a kantinodban? Friss kaját főznek.

–  Na és?

–  Rendes ételt.

–  Ez itt rendes étel. Forró vizet öntöttem rá és étel lett belőle.

–  Azt legalább tudod, hogy mi akar lenni? Áll valami a csomagoláson?

–  Hát, valami – rágott Tu egyenletesen tovább. Duzzadt ajkai kopuláló gumicsövekként mozogtak. – Akinek olyan kaotikus az időbeosztása, mint a tied, talán nem értheti meg, de oka van, hogy az irodában eszem.

Jericho föladta. Amióta ismeri Tut, még nem látta, hogy egészséges, ízletes ételt evett volna. Mintha a menedzser feladatul tűzte volna ki maga elé, hogy egymaga lerombolja a kínai konyhának a világban megszerzett jó hírét. Lehet, hogy zseniális feltaláló és istenáldotta golftehetség volt, de ami a konyhát illeti, Kubiláj kán minden ínyencek atyja lehetett volna mellette.

–  Mit ünnepeltetek tulajdonképpen? – kérdezte Jericho a Tu irodájában uralkodó káoszra utalva.

–  Kipróbáltunk valamit – Tu megragadott egy vizesüveget, rendesen leöblítette a tésztát és böffentett egy egészségeset. – Holo-zsarukat. A közlekedési hatóság megbízásából. Sötétben már egészen jól működnek, de a napfény még problémát jelent. Szétesnek – vihogott egyet. – Mint a vámpírok.

–  Mit akar a város a holografikus rendőrökkel?

Tu csodálkozva nézett rá.

–  A közlekedést irányítani, mi mást? A múlt héten is elütöttek egy igazi rendőrt, nem olvastad? A Siping Lu és a Dalian Xilu kereszteződésében állt, egy bútorszállító keresztülment rajta és az aszfaltba döngölte. Hatalmas disznóság, bömbölő gyerekek, gonosz levelek! Senki sem megy már önként forgalomirányítónak.

–  Mióta érdekli a rendőrséget, hogy ki mit csinál önként?

–  Egyáltalán nem érdekli őket, Owen, ez egy gazdasági kérdés. Túl sok rendőrt veszítenek el. A közlekedési rendőr immár a legveszélyesebb foglalkozások listáján egészen előkelő helyen áll, a legtöbben szívesebben üldöznének egy elmebeteg tömeggyilkost. Na igen, és hát emberek vagyunk, ugye, senki sem szereti igazán a halott rendőröket. A holo-zsaruknak ellenben nem okoz gondot, ha elütik őket, sőt, jelentést tesznek róla. A vetítő jelentést küld a központba, a kocsi típusával és rendszámával.

–  Érdekes – mondta Jericho. – No és mi a helyzet a holografikus idegenvezetőkkel?

–  Óh! – Tu megtörölte a száját egy szalvétával, amelyet szemmel láthatóan már máskor is használt. – Tehát látogatód volt.

–  Igen.

–  És?

–  A barátod a kétségbeesésig szomorú. Mi történt vele?

–  Mondtam már. Keserűséget evett.

–  A többihez pedig semmi közöm, világos. Beszéljünk hát a lányáról.

–  Yoyo! – vakarta meg a hasát Tu. – Őszintén, szenzációs, nem?

–  Kétségtelenül.

Jericho kíváncsi volt, hogy Tu egy nyilvános vezetéken is beszél-e Yoyóról. Ugyan a hatóságok rajta voltak az összes telefonbeszélgetésen, de az ellenőrző apparátus gyakorlatilag nem győzte a kiértékelést, még akkor sem, ha okos programok már előzetes szelektálást végeztek. Az amerikai titkosszolgálatok a világot átfogó Echelon-program keretében már a múlt század végén kifejlesztettek egy olyan szoftvert, amelyik fölismer bizonyos kulcsszavakat – ennek eredményeként bárkit letartóztathattak, aki a nagymama születésnapjának megtervezésekor háromszor egymás után leírta, hogy gránátalma. A korszerű programok ellenben már bizonyos határok között képesek voltak felismerni egy beszélgetés értelmét és fel tudták állítani a prioritások listáját. Mindazonáltal még mindig képtelenek voltak az irónia felismerésére. A humor és a kétértelműség idegen volt számukra, így a spiclik, mint a régmúlt időkben, maguk is kénytelenek voltak továbbra is hallgatózni, amint valahol elhangzottak olyan kifejezések, mint ellenzéki vagy a Tienanmen téri vérengzés. Tu a várakozásoknak megfelelően csupán ennyit mondott:

–  Most pedig találkozni szeretnél a kicsikével, mi?

Jericho öröm nélkül vigyorgott egyet. Sejtette, hogy problémás ügy lesz.

–  Ha megoldható.

–  Na igen, a kislánynak magasak az elvárásai – mondta Tu cselesen. – Talán szolgálhatnék neked néhány hasznos tanáccsal, kicsi Owen. Jársz a közeljövőben a környékemen?

–  Van egy rakás dolgom. De ebédidőben talán szabad leszek.

–  Remek! Gyere a komppal. Szép az idő, találkozzunk a Lujiazui Greenben.

PUDONG

A Lujiazui Green egy felhőkarcolóktól határolt szép park volt a Jin Mao Tower és a WFC közelében. Tu a kis tó partján ült egy padon és napozott. Napszemüvegét szokása szerint a rendes szemüvege fölött viselte. Gyűrött inge kilógott a nadrágjából, a gombok nyílásainál elő-előbukkant fehér hasa. Jericho leült mellé és kinyújtóztatta a lábait.

–  Yoyo ellenzéki – mondta.

Tu lomhán felé fordította a fejét. A szemüveg és napszemüveg ferde konstrukciója elrejtette a szemét.

–  Azt hittem, erre már a golfpályán is rájöttél.

–  Nem erről van szó. Azt akarom mondani, hogy ez nem éppen szokványos eset. Egy ellenzékit kell megkeresnem, hogy megvédhessem.

–  Egy egykori ellenzékit.

–  Az apja nem így látja. Miért tűnt volna el Yoyo, ha nem félelemből? Hacsak le nem tartóztatták. Te magad mondtad, hogy hajlamos a nem megfelelő embereket szembeköpni. Talán pont valaki olyan került éppen elébe, aki túl nagy falat neki.

–  No és mit szándékozol tenni?

–  Tudod jól, mit fogok tenni – horkant fel Jericho. – Természetesen megkeresem Yoyót.

Tu bólintott.

–  Nemes cselekedet.

–  Nem, hanem magától értetődő. A probléma csupán az, hogy most a hatóságoktól függetlenül kell dolgoznom. Szükségem van tehát minden fellelhető információra Yoyóról és környezetéről, ebben pedig a te segítségedre szorulok. Cseng Hongbingről az a benyomásom, hogy rendkívül tiszteletre méltó és rendkívül zárkózott. Talán vak is az egyik szemére, mindenesetre minden egyes szót harapófogóval kellett kihúznom belőle.

–  Mennyit mesélt el neked?

–  Megadta Yoyo új címét, mutatott néhány filmet és képet. A többi csupán egy rakás utalás.

Tu levette orráról a napszemüveget és megpróbálta másik szemüvegét megközelítőleg vízszintesen az orrára illeszteni. Jericho megállapította, hogy nem tévedett: a bal oldali szárat valóban ragasztószalag tartotta össze. Azon gondolkodott, hogy miért nem műtteti meg a szemét Tu, vagy miért nem használ elsötétülő kontaktlencsét. Alig hordott már valaki szemüveget. Legfeljebb divatcikként, márpedig Tu Tian oly távol állt mindentől, ami divatos, mint a neandervölgyi az atomkorszaktól.

Egy ideig hallgattak. Jericho a napba pislogva egy repülőgépet nézett.

–  Tehát – mondta Tu –, kérdezz!

–  Nincs mit kérdeznem. Mesélj el mindent Yoyóról, amit még nem tudok.

–  Tulajdonképpen Yuyun a valódi neve...

–  Na, ennyit Csen is elárult.

–  És a magát Őrzőknek nevező csoporthoz tartozik. Ezt nem mondta el, ugye?

–  Az Őrzők? – füttyentett Jericho csendesen.

–  Hallottál már róla?

–  De még mennyire! Internet-gerillák. Emberi jogok, a régi dolgok, mint a Tienanmen tér emlékezetének ébrentartása, támadások a kormány és az ipar hálózatai ellen. Jócskán befűtenek a pártnak.

–  Ami ennek megfelelően ideges. Az Őrzőok más kaliber, mint a helyes kis Titánegér.

Liu Di, a nő, aki magát Titánegérnek nevezte, egyike volt az első internet-ellenzékieknek. Az évezred elejétől kezdve jelentette meg éles hangú kommentárjait a politikai elitről a neten, akkor még Nemesfémegér álnéven. A pekingi vezetés számára rémes volt, hogy a virtuális személyeket nem tartóztathatta le olyan egyszerűen, mint a hús-vér embereket. Jelen voltak, anélkül, hogy ténylegesen jelen lettek volna. A pekingi biztonsági rendőrség főnöke megjegyezte, hogy az új fenyegetés a legnagyobb aggodalomra ad okot, az arcnélküli ellenség a legrosszabb, amivel a net-ellenzékiek első generációját mértéktelenül túlbecsülte: a legtöbben ugyanis nem is gondoltak arra, hogy álcázzák identitásukat, s ha mégis megtették, akkor előbb-utóbb elkövettek más hibákat is.

A Nemesfémegér például úgy szaladt bele az egérfogóba, hogy egy új, demokratikus párt alapítójának megígérte a támogatását, nem sejtvén, hogy egy ráállított rendőrrel áll szemben. Elhurcolták egy rendőrőrsre, majd bírósági tárgyalás nélkül egy évig fogva tartották. Ám a következő időkben a pártnak új leckét kellett megtanulnia: az embereket ugyan el lehet tüntetni a falak mögött, de a hálóról nem. Ott ugyanis Liu Di ügye nagy visszhangra lelt. Kínában rohamosan terjedt a híre, s felkeltette a külföldi sajtó figyelmét is. A világ megismert egy huszonegy éves, félénk lányt, aki nem is gondolt mindent olyan komolyan. Ez volt hát a hatalmas, arcnélküli ellenség, akitől a párt rettegett.

Szabadon bocsátása után Liu Di a nemesfémről keményebb fémre állt át, és Titánegérként már sokat tanult. Egy olyan apparátusnak üzent hadat, amely Mao legmerészebb álmaiban sem fordult elő: a Cypolnak, a kínai internet-rendőrségnek. Külföldi szervereken keresztül kapcsolódott az internetes fórumokhoz, a blogját olyan programok segítségével írta, amelyek a veszedelmes szavakat már íráskor kiszűrték. Mások is követték a példáját, egyre ravaszabbak lettek, a pártnak immár tényleg volt oka aggódni. Hiszen amíg a veteránok, mint Titánegér, nem titkolták az identitásukat, addig az Őrzők fantomként járták be az internetet. Ahhoz, hogy a nyomukra rábukkanjanak, Pekingnek ravaszabb csapdákat kellett volna állítania, amit idővel meg is tett, de mindeddig eredménytelenül.

–  A pártnak mind a mai napig fogalma sincs arról, hányan is vannak egyáltalán. Néha azt hiszik, több tucatnyian, néha azt, csak egyes személyekről van szó. Mindenesetre egy rákos daganat, amelyik a mi csodálatos, egészséges népi köztársaságunkat belülről emészti. – Tu felszívott egy adag taknyot az orrán, majd a lábai elé köpte. – Nos, tudjuk, ami Pekingből jön, az elsősorban pletyka, és egyáltalán nincs benne semmi kézzelfogható, tehát hogy mekkora is valójában a szervezet...

Jericho elgondolkodott. Nem emlékezett arra, hogy valaha is hallott volna akár csak egyetlen Őrző letartóztatásáról is.

–  Ó, néhanapján letartóztatnak valakit és azt állítják, közéjük tartozik! – mondta Tu, mintha olvasott volna Jericho gondolataiban. – Egészen véletlenül pontosan tudom, hogy mind a mai napig senkit nem sikerült elkapniuk. Elképesztő, nem? Úgy értem, egy hadseregre vadásznak, de hol maradnak a hadifoglyok?

–  Olyasvalamire vadásznak, ami úgy néz ki, mint egy hadsereg – mondta Jericho.

–  Egész közel jársz.

–  A hadsereg nem létezik. Kevesen vannak, de tudják, hogy bújjanak ki a nyomozók hálójából. Tehát démonizálják őket: veszélyesebbnek és ravaszabbnak állítják be őket a valóságnál, hogy eltereljék a figyelmet arról a tényről, hogy az államnak még mindig nem sikerült elbánnia egy maroknyi hackerrel.

–  No és mire következtetsz mindebből?

–  Arra, hogy ahhoz képest, hogy Peking tiszteletre méltó szolgája vagy, feltűnőoen sokat tudsz egy rakásnyi internet-ellenzékiről – mérte végig Tut Jericho szemöldökét ráncolva. – Csak nekem tűnik úgy, vagy tényleg benne van a kezed a játékban?

–  Miért nem kérdezed egyenesen azt, hogy közéjük tartozom-e?

–  Tessék, ezennel megkérdezem.

–  A válasz: nem. De azt elmondhatom neked, hogy az egész csapat 6 emberből áll. Soha nem is voltak többen.

–  És Yoyo az egyik közülük?

–  Hát – masszírozta a nyakát Tu. – Ez így nem egészen stimmel.

–  Hanem?

–  Ő a fej. Yoyo hozta létre az Őrzőket.

Jericho elvigyorodott. Az internet görbe tükrében minden lehetséges. Az Őrzők tehát egy nagyobb szervezet, amelyik képes a kormány titkainak kikémlelésére. Akcióik átgondoltak voltak, a hátterüket alaposan megvizsgálták. Mindenképpen felvetődött egy szerteágazó hálózat képe, bár ez valójában a számtalan szimpatizánsnak volt köszönhető, akik azonban nem tartoztak a csoporthoz és a felépítését sem ismerték. Pontosabb megfigyelés esetén az Őrzők tevékenységét valóban vissza lehet vezetni egy kicsiny összeesküvő hacker-csoportra. Mindazonáltal...

–  ...folyamatosan a legfrissebb információkkal kell rendelkezniük – mormolta Jericho.

Tu a könyökével oldalba bökte.

–  Velem beszélsz?

–  Mi? Nem. De igen. Hány éves is Yoyo tulajdonképpen?

–  25.

–  Egyetlen 25 éves lány sem lehet annyira minden hájjal megkent, hogy az állambiztonsági szolgálatot hosszú távon kicselezze.

–  Yoyo kimagaslóan intelligens.

–  Nem erről beszélek. Az állam talán csak kullog a hackerek nyomában, de azért ők sem teljesen hülyék. Hagyományos eszközökkel nem kerülheted meg a Diamond Shieldet, egyszer csak a nyakadon lesz az internet-rendőrség. Yoyónak hozzá kell férnie olyan programokhoz, amelyekkel mindig egy lépéssel a másik előtt jár.

Tu a vállát vonogatta.

–  Ami azt jelenti, hogy kiismeri magát – fonta tovább a fonalat Jericho. – Kik a többiek?

–  Diákok, mint Yoyo.

–  És honnan tudod te mindezt?

–  Yoyo mesélte.

–  Neked elmesélte – Jericho egy kis szünetet tartott –, de Csennek nem mesélte el?

–  De, megpróbálta. Csakhogy Csen nem akar tudni róla. Nem hallgatja meg, tehát hozzám jön.

–  Miért pont hozzád?

–  Owen, nem kell mindent tudnod.

–  De értenem mindent kell.

Tu sóhajtott és végigsimított a fején.

–  Mondjuk, segítek Yoyónak abban, hogy megértse az apját. Mindenesetre tőlem ezt reméli. – Felemelte az ujját. – Most pedig meg ne kérdezd, mit kell megértenie rajta. Ehhez semmi közöd, a kurva életbe.

–  Ugyanolyan rejtvényekben beszélsz, mint Csen – morogta rosszkedvűen Jericho.

–  Ellenkezőleg. Nagyon is megbízom benned.

–  Akkor továbbra is bízz bennem. Ha meg akarom találni Yoyót, meg kell ismernem a többi Őrzőt. Fel kell keresnem, ki kell kérdeznem őket.

–  Egyszerűen indulj ki abból, hogy a többiek szintén elbújtak.

–  Vagy elkapták őket.

–  Aligha. Évekkel ezelőtt lehetőségem adódott bepillantani az állami gondoskodás mókuskerekébe, ahol belenéznek a fejedbe és megszabadítanak az őrült gondolatoktól. Ismerem a fickókat. Ha elfogták volna az Őrzőket, akkor most nagy hangon dicsekednének. Egy dolog eltüntetni az embereket, de ha valaki az orrodat piszkálja és évekig bolondot csinál belőled, akkor amint elkaptad, lándzsahegyre tűzöd a fejét. Yoyo nagyon bosszantotta a pártot. Ezt nem engedhetik meg maguknak.

–  Hogy került bele Yoyo ebbe az egészbe?

–  Ahogyan fiatalok belekeverednek az ilyesmibe. Megfertőzte a zi you, a szabadság – Tu beleturkált a gomblyukai mentén a hézagokba, és a hasát vakargatta. – Te már jó néhány éve itt élsz, Owen, szerintem elég jól ismered már a népemet. Vagy mondjuk úgy, megérted, amit látsz. De néhány dolog mégis rejtély marad számodra. Mindaz, ami ma a Közép Birodalmában történik, logikus következménye történelmünk fejlődésének és töréseinek. Tudom, ez úgy hangzik, mint egy útikönyvduma. Az európaiak azt hiszik, ez az egész jin és jang, a hagyományok tisztelete csupán folklorisztikus ócskaság, ami el akarja fedni, hogy mi mohó másolók bandája vagyunk, akik rá akarjuk erőltetni a világra magunkat. Folyamatosan megsértjük az emberi jogokat és Mao óta semmiféle ideállal nem bírunk. De Európa kétezer éven át egy olyan edény volt, amibe mindig valami újat dobtak bele. Az identitásérzetek tákolmánya, amiből megpróbáltak egységes szőnyeget szőni. Lerohantátok a másikat, szomszédaitok erkölcseit és szokásait magatokévá tettétek, miközben háborúztatok ellenük. Óriási birodalmak jöttek és mentek. Hol a rómaiaké, hol a franciáké, hol a németeké, hol pedig a briteké volt a hatalom. Egyesült Európáról beszéltek, de több nyelven mondjátok ezt, mint amennyit megértetek, s mintha ez nem lenne még elég, importáljátok hozzá Ázsiát, Amerikát és a Balkánt is. Tiszta szívből igyekeztek egészséges patriotizmusként eladni a Vive La France-t, a God Save the Queent és a Deutschland einig Vaterlandot, ugyanakkor sajátosságaitokat a kommerciális eladhatóság szempontjai szerint belezitek ki, nem pedig az éppen adott történelmi háttérből kiindulva. Nem tudjátok megérteni, hogy egy nép, amely történelme során nagyrészt elégedett volt saját magával, mert úgy gondolta, hogy a Középnek nincs szüksége a szélek ismeretére, az újat csak nehezen fogadja be, főként ha kívülről erőszakolják rá.

–  Ehhez aztán mesteri módon értetek – horkant fel Jericho. – Német, francia és koreai autókkal jártok, olasz cipőt hordtok, amerikai filmeket néztek, egyetlen olyan népet sem ismerek, amelyik az elmúlt években nálatok jobban kifelé fordította volna magát.

–  Kifelé fordította magát? – nevetett Tu szárazon. – Szépen mondtad, Owen. No és mit látsz, ha valamit kifelé fordítasz? A belsejét. De mégis, mit látsz? Mit fordítunk mi konkrétan kifelé? Csak azt, amit felismertek. Azt akartátok, hogy nyissunk? Megtettük a '80-as években, Teng Hsziao-ping idején. Üzletelni akartatok velünk? Megtehetitek. Mindazt, amit a kínai császárok évezredekig nem akartak tőletek, mi néhány év alatt megvásároltuk, ti pedig boldogan adtátok el. Most ugyanazt adjuk el nektek, ti pedig megveszitek! Ráadásként szeretnétek még egy jó adag autentikus Kínát is. Ezt is megkapjátok, de ez már nem tetszik nektek. Mértéktelenül felháborodtok azon, hogy lábbal tapossuk az emberi jogokat, pedig alapjában véve csupán azt nem értitek meg, hogy egy embert a véleményéért letartóztathatnak egy olyan országban, amelyben Coca-Colát isznak. Ez nem fér a fejetekbe. Az etnológusaitok siránkoznak az utolsó kannibálok eltűnése miatt és az életterük megőrzéséért emelnek szót, de jaj, ha a kannibálok nyakkendőt kötnek és elkezdenek üzletelni. Akkor azt akarjátok, hogy egy szempillantásnyi idő alatt térjenek át a csirkehúsra és a zöldségre.

–  Tian, a legjobb akaratom ellenére sem...

–  Tudod te egyáltalán, hogy a zi you fogalma csak a 19. század közepén vált ismertté Kínában? – folytatta Tu kérlelhetetlenül. – 5000 évnyi kínai történelem során nem jött létre, ugyanúgy, ahogyan a min csu, a demokrácia, és a ren quan, a emberi jogok fogalma sem. De mit jelent a zi you? Kövesd önmagad! Magadat és az álláspontodat, s ne a tömegek gondolkodásának és érzéseinek dogmáját emeld minden megfontolás kiindulópontjává. Ellenvetheted, hogy az individuum démonizálása Mao találmánya, de ez nem igaz. Mao Ce-tung csupán az önmagunknak lenni érzésétől való rettegésünk szörnyűu variánsa volt. Talán megérdemeltük ezt a büntetést, mert túlságosan is belemerevedtünk abba a meggyőződésünkbe, hogy a kínaiakon kívül csak barbárok léteznek. Amikor Kína kénytelen volt nyitni a nyugati hatalmak előtt, egyáltalán nem volt tisztában azzal, amit az összes koloniális tapasztalattal rendelkező nép intuitíve ismert. Mi vendéglátókként mutattuk magunkat, holott a vendégek már régen tulajdonosok voltak. Mao ezen akart változtatni, csakhogy nem elégedett meg a történelem kerekének visszafordításával, mint később az ajatollahok Perzsiában. Az ő célja arra irányult, hogy a történelmet meg nem történtté tegye és Kínát az elzárkózás csúcsán izolálja. Ez nem működik gondolkodó, érző és kritikus emberekkel. Ez csak automatákkal megy. Nem Pu Yi volt az utolsó császár, hanem Mao, ha érted, mire gondolok. Ő volt a legszörnyűbb mindegyik közül, megfosztott minket mindentől, a nyelvünktől, a kultúránktól, az identitásunktól. Minden eszmét elárult és egy romhalmazt hagyott maga után.

Tu Tian szünetet tartott. Húsos ajkai remegtek, kopasz fején izzadság csillogott.

–  Azt kérdezed, hogyan lehetett Yoyóból ellenzéki? Elmondom neked, Owen. Mert nem akar azzal a traumával élni, amit az én generációm és a szüleimé már nem tud feldolgozni. De hogy népének identitást nyújtson, nem tudja a francia forradalom szellemét megidézni, sem a spanyol demokrácia létrejöttét, sem Mussolini és Hitler végét, sem Napóleon bukását, sem pedig a Római Birodalom összeomlását. Míg a történelem Európát elképzelhetetlen ékesszólással áldotta meg, hogy kifejezze az igényeit, nekünk hosszú ideig a legegyszerűbb szavaink is hiányoztak. Ó igen, Kína ragyog! Kína gazdag és szép, Sanghaj a világ központja, ahol mindent szabad és semmi sem lehetetlen. Utolértük az Egyesült Államokat, két gazdasági gigász fej fej mellett, és éppen azon vagyunk, hogy az elsőkké váljunk. De mindezen ragyogás kellős közepén belül elszegényedtünk, és ezzel tisztában is vagyunk. Nem fordítjuk ki magunkat, Owen, ez csak úgy tűnik. Ha kifelé fordítanánk magunkat, csak üresség látszana, mint a tintahalnál. A külföld a példaképünk, mert az utolsó kínai példaképünk elárult minket. Yoyo szenved attól, hogy e kiüresedett kor gyermeke, sokkal inkább, mint ahogy azt a globalizáció és az emberi jogsértések önelégült kritikusai Európában és Amerikában el tudnák képzelni. Csak a hibáinkat látjátok, a lépéseinket nem. Nem látjátok, mennyi mindent értünk el. Nem látjátok azt a mérhetetlen vesződséget, amit az okoz, hogy morális hagyományok nélkül lépjünk fel ideálokért, hogy egyáltalán megfogalmazzuk azokat!

Jericho a Napba hunyorgott. Szívesen megkérdezte volna Tutól, hogy mikor tépték ki Csen Hongbing szívét, de nem szólalt meg. Tu szusszantott és hirtelen megtörölte tar koponyáját.

–  Ez az, ami megkeseríti a Yoyóhoz hasonló embereket. Ha valaki Angliában megy ki az utcára, hogy szabadságot követeljen, legfeljebb megkérdezik, mi végre. Kínában beleestünk abba az illúzióba, hogy őrült gazdasági lendületünk automatikusan meghozza majd a szabadságot is, csak éppen halvány fogalmunk sem volt, mi is az a szabadság. Országunkban 20 év óta minden e körül a fogalom körül forog, mindenki az individuális élet örömeit dicséri, de végeredményben csak arról a szabadságról van szó, hogy élhetsz. A másik szabadságról már nem szívesen beszélnek, mert fölveti a kérdést, hogy milyen joga van egy olyan kommunista pártnak az egyeduralomra, amelyik már egyáltalán nem is kommunista. A baloldali önkényuralomból jobboldali lett, Owen, abból pedig egy olyan, amelyiknek már nincs semmiféle tartalma. Az élvezet diktatúrájában élünk, s jaj annak, aki avval jönne, hogy de ott vannak a parasztok, a vándormunkások és a kivégzések, hogy latorállamokat támogatunk anyagilag, és a többi.

Jericho az állát vakargatta.

–  Boldognak érzem magam, hogy megtisztelsz a gondolataiddal – mondta. – De még boldogabb lennék, ha visszatérhetnénk Yoyóra.

–  Bocsáss meg egy öregembernek, Owen – fordította felé Tu ráncok barázdálta arcát. – De egész idő alatt Yoyóról beszélek.

–  Csak éppen a személyes hátterét nem említed.

–  Owen, már mondtam...

–  Tudom – sóhajtott Jericho. Tekintetével végigmérte a Jin Mao Tower üveg- és acélfrontját. – Semmi közöm hozzá.

JIN MAO TOWER

Az ablakok egyike mögött Xin üldögélt és a gőzfürdőt bámulta, amiben a délutáni Sanghaj verejtékezett. Visszavonult 72. emeleti tágas art deco lakosztályába, melynek két oldala teljesen üvegből volt, de még erről a kiemelt lesről sem látott mást, csak épületeket. Minél magasabbra jutott az ember, az egyedileg kialakított lakó- és üzletházak annál egyformábbnak tűntek, mintha ezernyi termesztörzs lakna egymás mellett.

Felhívott egy lehallgatásbiztos számot.

Valaki jelentkezett, de a képernyő sötét maradt.

–  Mit tudott meg a lányról? – kérdezte Xin anélkül, hogy az időt fölösleges köszönésre vesztegette volna.

–  Keveset. – A hangot alig észrevehető időeltolódással hallotta. – Tulajdonképpen csak az vált bizonyossá, amitől tartottunk. Aktivista.

–  Ismert?

–  Igen is, meg nem is. Az adataiból arra következtethetünk, hogy az internet-ellenzékiek egy csoportjával van dolgunk, akik az Őrzőknek nevezik magukat. Olyan csoportosulás, amelyik a pártot a demokrácia követelésével nyaggatja.

–  Úgy véli, Yoyo nem kifejezetten minket keresett?

–  Ezt kizárhatjuk. Merő véletlen. Gyorsabban leszkenneltük a merevlemezét, mint ahogy ő kikapcsolhatta volna, amiből az következik, hogy a támadás meglepte. Mindazonáltal nem tudtuk megsemmisíteni a számítógépét. Nagyon hatékony biztonsági rendszere van, ez pedig sajnos semmi jót nem jelent. Most már abból kell kiindulnunk, hogy adatátvitelünknek legalábbis egy töredéke Yuyun... izé, Yoyo számítógépén van.

–  Aligha tud vele mit kezdeni – vélte Xin lekicsinylően. – A kódolást a legkomolyabban ellenőriztük.

–  Más körülmények között egyetértenék önnel. De ahogyan Yoyo védelmi rendszere kinéz, rendelkezhet akár dekódoló programokkal is, amelyek sokkal jobbak a szokásosnál. Nem kérettük volna Sanghajba, ha aggodalmaink nem lennének megalapozottak.

–  Én is legalább annyira aggódom, mint maga. Leginkább az információi hiányossága aggaszt, ha őszinte lehetek.

–  No és maga mit talált? – kérdezte a hang anélkül, hogy Xin megjegyzésére reagált volna.

–  Elmentem a lakótársaihoz. Ketten vannak. Az egyik semmit sem tud, a másik úgy tesz, mintha el tudna vezetni hozzá. Persze pénzt akar.

–  Megbízik benne?

–  Megbolondult? Minden esélyt ki kell használnom. Majd jelentkezik, de fogalmam sincs, mi lesz az eredménye.

–  Egyiküknek sem említett valamiféle rokonokat?

–  Yoyo nem tűnik különösképpen közlékenynek. Együtt ittak, utána május 23-ról 24-re virradó éjszaka, valamikor 2 és 3 között eltűnt.

Rövid szünet.

–  Ez stimmelhet – mondta elgondolkodóan a hang. – Kínai idő szerint valamivel 2 óra előtt jött létre a kapcsolat.

–  Röviddel később pedig köddé válik – mosolygott Xin. – Okos gyermek.

–  Hol járt még?

–  A szobájában. Semmi. Még számítógép sem. Alaposan kitakarított, mielőtt eltűnt. Az egyetemen sincs semmi nyoma, az aktáiba nem nézhettem bele. Ez utóbbit ugyan el tudnám intézni, de jobban szeretném, ha maga foglalkozna vele. Csak bejut egy egyetem adatbankjába!

–  Melyik egyetem?

–  Shanghai University, Shangda Lu, Bao Shan District.

–  Kenny, nem kell figyelmeztetnem, hogy milyen kényes ez az ügy. Tehát igyekezzen. Mindenképpen szükségünk van a lány számítógépére.

–  Megkapja, a lánnyal együtt – mondta Xin, és befejezte a beszélgetést.

Ismét kinézett az urbánus sivatagba.

A számítógép. Kétségtelen, hogy Yoyo magával vitte. Xin azon gondolkodott, hogy mi is lehetett az oka kétségbeesett menekülésének. Rá kellett jönnie, hogy a behatolását nem csupán észlelték és a rendszere ellen támadást indítottak, hanem az adatait is letöltötték, és megtudták, kicsoda. Ez ugyan ok arra, hogy aggódni kezdjen, de arra még nem, hogy hanyatt-homlok elmeneküljön. Számos hálózat védekezett oly módon, hogy azoknak a gépeit, akik szándékosan vagy véletlenül behatoltak a rendszerbe, egy villámgyors támadással kikapcsolták és alkalomadtán rátelepedtek az adataikra. De ez még nem elég indok. Valami más miatt érzi úgy Yoyo, hogy attól a perctől fogva többé nincs biztonságban.

Csak egyetlen magyarázat létezett.

Yoyo elolvasott valamit, amit nem lett volna szabad elolvasnia.

Ami azt jelenti, hogy a kódolás átmenetileg nem működött. Rendszerhiba. Egy lyuk, amin véletlenül lépett be, és amin keresztül meglátott valamit. Ha ez igaz, akkor a következmények valóban szörnyűségesek lehetnek! A kérdés az, milyen gyorsan záródott be a lyuk. Az mindenesetre biztos, hogy nem elég gyorsan, hiszen az a rövidke bepillantás is elég volt arra, hogy a lányt menekülésre késztesse.

De ténylegesen vajon mennyit tudott meg?

Xinnek többre volt szüksége a számítógépnél. Yoyót kellett megtalálnia, mielőtt a lány beszélne róla valakivel. Az egyetlen reményt most Grand Cherokee Vang jelentette. Csekélyke remény. Mindenesetre a fickó azonnal eladná Yoyót számítógépestül, amint újra felbukkan a lakásban.

Xin a homlokát ráncolta. Valami nem tetszett neki abban, ahogyan állt. Lépett egyet balra, amíg pontosan két ablak között mindkét cipőjének hegye pontosan egyenlő távolságra nem volt az ablak és a padló találkozásától.

Így már jobb volt.

PUDONG

–  Születésétőol fogva ismerem Yoyót – mondta Tu. – Teljesen normális tinédzserként nőtt fel, a feje tele romantikus elképzelésekkel. Aztán volt egy kulcsélménye. Semmi rendkívüli, de mégis úgy gondolom, egyike azoknak a mérföldköveknek, amelyek meghatározzák az életedet. Ismered Mian Miant?

–  Az írónőt?

–  Pontosan.

Jericho elgondolkodott.

–  Már egy örökkévalóság is eltelt azóta, hogy a könyvét olvastam. Ő volt a cégér, nem? Meglehetősen népszerű Európában. Emlékszem, még csodálkoztam is, hogy átment a cenzúrán.

–  Ó, a könyvei hosszú ideig be voltak tiltva! Azóta persze már azt csinál, amit akar. Amikor Sanghaj a partik fővárosává nyilvánította magát, őo volt a híd a csatorna és a csillogás között, mert mindkettőt ismerte és mindkettőről hitelesen tudott beszélni. Ma valami olyasmi, mint az itteni művészvilág védőszentje. 50 fölött jár, elfogadták, még a párt is vele díszíti magát. 2016 nyarán új regényéből olvasott fel a Guan Diben, a Fuxing Parkban, mielőtt lebontották volna. Yoyo pedig elment a felolvasásra. Utána alkalma adódott arra, hogy beszélgessen Mian Miannal, aminek egy többórás kaland lett a vége, klubokban és galériákban. Utána olyan volt Yoyo, mint akit megbabonáztak. Meg kell értened a hasonlóságokat. Mian Mian 16 évesen kezdett el írni, a legjobb barátnője öngyilkosságának hatására, Yoyo pedig éppen akkor töltötte be a tizenhatot.

–  És elhatározta, hogy írónő lesz.

–  Elhatározta, hogy megváltoztatja a világot. Egyrészt romantikus indíttatásból, másrészt viszont nagyon is tisztán látva a valóságot. Ekkortájt kezdődött az én felemelkedésem is. Csen Hongbinget a kilencvenes években ismertem meg, nagyon szerettem, ő pedig rám bízta a lányát, mert azt hitte, nálam tanulhat majd valamit. Yoyo mindig is vonzódott a virtualitáshoz, gyakorlatilag az interneten élt. Különösen érdekelte a valóságos és a mesterséges világ közötti határmezsgye. Ekkor, 2018-ban tagja lettem a Dao IT elnökségének, Yoyo pedig ekkor kezdte el a tanulmányait. Csen támogatta, amennyire a lánya engedte, de Yoyo számára fontos volt, hogy eltartsa magát. Tehát amikor hallotta, hogy én vettem át a Virtual Environments részleget, nyaggatni kezdett, hogy adjak neki munkát.

–  Egyáltalán mit tanult?

–  Újságírást, politológiát és pszichológiát. Az egyiket, hogy megtanuljon írni, a másikat, hogy tudja, miről ír. A pszichológiát pedig...

–  Hogy megértse az apját.

–  Ő maga ezt másként mondaná. Az ő szemében Kína a beteg, aki folyamatosan ki van téve a megőrülés veszélyének. Tehát a társadalmunk betegségének a diagnózisát kutatja. És itt persze Csen Hongbing is bejön a képbe.

–  A fegyvereit tőled kapta – elmélkedett Jericho.

–  Fegyvereit?

–  Persze. Mikor alapítottad a Tu Technologies-t?

–  2020-ban.

–  És Yoyo kezdettől fogva veled volt?

–  Természetesen. – Tu arca felderült. – Vagy úgy!

–  Yoyo mindenbe belekukkant, amit csináltok. Ti pedig mindenféle programot fejlesztetek.

–  Tudatában vagyok annak, milyen szerepet töltünk be az Őrzőknél, persze, akaratunk ellenére. Biztosíthatlak arról, hogy munkatársaimnak még csak álmában sem jutna eszébe, hogy egy ellenzékit technikával lásson el.

–  Csen említette, hogy a lányát már többször is letartóztatták.

–  Tulajdonképpen csak az egyetemen jött rá, hogy a hatóságok milyen mértékben cenzúrázzák az internetet. Olyasvalaki számára, akinek a net szinte a természetes életforma, a zárt ajtók nagyon frusztrálóak.

–  Megismerkedett a Diamond Shielddel.

Mindenki, aki a kínai virtuális autópályán gázt adott, előbb-utóbb útlezárásokba ütközött. Az évezred elején a párt, attól félve, hogy az új médium kényes témákra világíthat rá, kifejlesztett egy nagyon komoly programot a net cenzúrázására, amit Golden Shieldnek neveztek el. Ezt követte 2020-ban a Diamond Shield. Ennek segítségével több mint 150 000 internet-rendőr fésülte át a chat-szobákat, a blogokat és a fórumokat. Amíg a Golden Shield, mint egy kopó, alkalmas volt arra, hogy a világháló legeldugottabb zugaiban is felfedezze az olyan kifejezéseket, mint a Tienanmen téri vérengzés, Tibet, diáklázadás, szabadság és emberijogok, addig a Diamond Shield egy bizonyos fokig már a szövegösszefüggéseket is képes volt értelmezni. Ezzel reagált a párt az úgynevezett bodyguard-programokra. Szabadulása után például a Titánegér megértette, úgy kell a kritikus szövegeit elhelyezni a hálón, hogy azokban ne szerepeljenek azok a szavak, amelyekre a Golden Shield ugrott. Erre a célra bodyguard-programot használt, ami úgymond írás közben a körmére koppintott – ha egy végzetesnek tekintett szót írt le, a bodyguard azt azonnal törölte és másikkal helyettesítette, őt saját magától is megvédve. Így tehát a Diamond Shield már nem annyira a kulcsszavakat kereste, hanem egész szövegeket vizsgált, szólásokat és megjegyzéseket vetett össze, a kétértelműségeket és kódolásokat kereste, és azonnal riadót fújt, ha valami felforgatás-gyanúsat észlelt.

Ironikus módon éppen ennek a cerberusnak köszönhette a hacker-világ a korszakos fejlődését, hogy a kockázat minimumával a kritika maximumát tudta a hálón elhelyezni. Persze a Diamond Shield a keresőket és a külföldi hírügynökségek oldalait is blokkolta. Az egész világ élőben követhette a Kim Jong-un elleni merényletet és Észak-Korea összeomlását, csak a kínai hálón nem volt róla semmi. A burmai junta elleni véres felkelések ugyan a Föld nevű bolygón zajlottak, de nem a Kína nevű bolygón. Aki megpróbálta lehívni a Reuters vagy a CNN oldalait, az megtorlásra számíthatott. Amilyen mértékben a kínai Fal töredezett, ugyanolyan mértékben erősödött az a fal, amelyet a Diamond Shield vont az ország köré, de a hatóságok félelme mégis napról napra növekedett. Úgy tűnt, nem csupán a kínai hackerek közössége tett szent esküt, hogy a gyémántfalat ezernyi darabra robbantja szét, de a földkerekség minden részén ezen dolgoztak az aktivisták, sokan közülük európai, amerikai, indiai konszernek, titkosszolgálatok és kormányzati intézmények irodáiban. A világban dúlt a cyberháború, Kína pedig mint az első agresszor volt a támadások fő célpontja.

–  Ehhez mérten – magyarázta Tu – Yoyónak a hálón megtett első lépései gyerekesek voltak. Fölháborodottan kikerekedett szemekkel támadta a cenzúrát, a nevét nagybetűkkel írta írásai alá. Követelte a szabad véleménynyilvánítás jogát és követelte a Google, az Alta Vista és hasonló keresők információihoz való szabad hozzáférés jogát. Párbeszédet folytatott a hozzá hasonlóan gondolkodókkal, akik úgy vélték, a chat-szobákat el lehet zárni az illetéktelen behatolók elől, mint valami kamrát.

–  Tényleg ennyire naiv volt?

–  Kezdetben igen. Persze, imponálni akart Hongbingnek. Teljességgel meg volt győződve arról, hogy neki tetsző, amit csinál. Hogy büszke a kis rendbontójára. Csakhogy Hongbing fölháborodva reagált.

–  Megpróbálta megtiltani, hogy tovább csinálja.

–  Yoyo teljesen kikészült. Nem értette. Csen teljességgel megmakacsolta magát, s mondhatom, olyan makacs tud lenni, mint egy öszvér. Minél inkább követelte Yoyo, hogy indokolja meg elutasító magatartását, annál keményebb lett. A lány érvelt. Ordított. Bőgött, Csen pedig nem beszélt vele. Persze Yoyo tudta, hogy az apja aggódik érte, de végül is nem a kormány megbuktatására szólított fel, hanem csupán morgolódott egy kicsit.

–  Tehát téged fogadott a bizalmába.

–  Azt gondolta, az apja egyszerűen gyáva. Ezt a fogat érzéstelenítés nélkül húztam ki. Megmagyaráztam neki, hogy nála jobban értem Csen indítékait, és ez végképp elkeserítette. Természetesen tudni akarta, hogy Hongbing miért nem bízik a saját lányában. Azt feleltem erre, hogy a hallgatásnak semmi köze a bizalom hiányához, legfeljebb a magánszférához... Vannak gyerekeid, Owen?

–  Nincsenek.

–  Kis császárok, Owen!

Kis császárok. Jericho megmerevedett. Ekkora egy barmot! Végre néhány óra erejéig nem kínozták a sencseni pincében látott képek, erre Tu a kis császárokkal jön.

–  Ahogyan ragyognak, úgy követelnek – folytatta Tu. – Yoyo is. Nos, elmagyaráztam neki, hogy az apjának joga van az önálló élethez, hogy születésének ténye még nem jogosítja fel, hogy Csen lelkének titkos szféráiba is benyomuljon. A gyerekek nem értik ezt. Azt hiszik, a szülők szolgáltatók: csak azért léteznek, hogy kinyalják a valagukat, kezdetben hasznosak, utána hülyék, a végén meg egyszerűen kínosak. Yoyo azzal vágott vissza, hogy Hongbing minden vita okozója, ő próbálja meg kontrollálni az életét, és ebben ostoba módon igaza volt. Hongbingnak el kellett volna magyaráznia, miért lett olyan dühös.

–  De nem tette. És? Te megtetted?

–  Csen soha nem engedné, hogy Yoyóval erről beszéljek. Senkivel! Tehát hidakat építettem. Elmondtam a lánynak, hogy az apját egykor óriási igazságtalanság érte, és hogy senki sem szenved jobban a hallgatásától, mint ő maga. Megkértem, legyen vele türelmes. Idővel Yoyo elfogadta a véleményemet, és mélyen elgondolkodott. Ettől kezdve megbízott bennem, és ez nagyon megtisztelő volt, hiszen nem szakadtam meg érte.

–  Hongbing pedig féltékeny lett.

Tu halkan nevetett, különös, szomorú nevetéssel.

–  Ezt soha nem ismerné be. Nagyon mély dolog köt össze minket, Owen. Persze, nem tetszett neki. Elkerülhetetlen volt, hogy a frontok megmerevedjenek. Yoyo elhatározta, hogy keményebb hangon ír a neten, tesztelte a hatóságok ingerküszöbét. Utána azonban megint csak hétköznapi dolgokról írt, partikról, zenéről, filmekről és utazásokról, írt néhány verset és novellát. Azt hiszem, nem tudta pontosan, mi is akar lenni: komoly újságíró, ellenzéki, vagy csupán egy újabb Shanghai Baby.

–  Shanghai Baby... ez nem...

–  De. Mian Mian könyve – bólintott Tu. – Az évezred elején így nevezték a fiatal sanghaji írónőket. A fogalom időközben kiment a divatból. Nos, te láttad őt. Nevet szerzett magának művészkörökben, felkeltette az értelmiségiek érdeklődését, tehát mégiscsak írónő lenne? – Tu a fejét rázta. – Soha nem írt egyetlen jó regényt sem. Ezzel szemben el tudom róla képzelni, hogy egymaga felderíti a Kennedy-gyilkosságot. Briliáns a kutatásban és a támadásban. Ezt a cenzorok is hamar felismerték. Hongbing is tudja. Ezért is fél annyira, hiszen Yoyo olyasvalaki, aki után mások futnak. Karizmatikus, hiteles. A párt szemében ezek nagyon veszedelmes tulajdonságok.

–  Mikor készült az első aktája?

–  Eleinte nem történt semmi. A hatóságok kivártak. Yoyo gyakorlatilag a cégem leltárához tartozott, kifejezett érdeklődést mutatott a holográfiák iránt és segítségünkre volt nagyon vicces programok kifejlesztése során, márpedig a párt nem tud mit kezdeni a viccel. Nem tudja, mit is gondoljon róla. Bizonytalanná teszi, hogy kulturális fejlődésük során először a kínaiak a viccet is értékként kezelik.

–  Arisztotelész írt egy könyvet a nevetésről – mondta Jericho. – Tudtad?

–  Jobban ismerem a mi Konfuciusunkat.

–  Alig volt olyan könyv, amelyik ennyi gondot okozott volna az egyháznak. Azt gondolták, aki nevet, az a végén Istenen, a pápán és az egész klerikális hatalmi apparátuson is nevet.

–  Vagy a párton. Persze, vannak párhuzamok. Másrészt, aki örömét leli a viccekben, ritkábban dühös és kevésbé politizál. Ennyiben tehát mégiscsak jónak tartja a humort a párt, márpedig Yoyo tulajdonképpen vicces. Valamikor kitalálta, hogy énekelni log, és alapított egy ilyen mando-prog együttest, amelyek mostanában bolondgomba módjára nőnek. Nem volt buli Yoyo nélkül! Ha úton vagy, gyakorlatilag nem kerülheted el, hogy találkozzál vele. Talán azt gondolták, minél jobban szórakozik a kislány, annál kevésbé kell tartani tőle. Azt hiszem, ha békén hagyták volna, be is jön a számításuk.

Tu nadrágjának mélyéből előbányászott egy valamikor fehér kendőt és letörölte homlokáról a verejtéket.

–  Csakhogy öt évvel ezelőtt egy reggel hirtelenjében blokkolták a blogjait és minden bejegyzését törölték a netről. Még ugyanazon a napon letartóztatták, elvitték egy kapitányságra és hagyták, hadd vergőodjön. Azzal vádolták, hogy veszélyt jelent az ország biztonságára és a népet zavargásokra biztatja. Egy hónapig tartották ott, Hongbing az elején azt sem tudta, hol őrzik. Szinte beleőrült! Az egész ügy kísértetiesen emlékeztetett Titánegérére. Nincs vádemelés, nincs tárgyalás, nincs ítélet, nincs semmi. Yoyo maga sem tudta, hogy mit követett el. Két kábítószeressel ült egy cellában, meg egy nővel, aki leszúrta a férjét. A rendőrök barátságosak voltak. A végén árulták el neki, miért vitték be. Védelmébe vett egy rockzenészt, aki valami pimaszság miatt börtönben ült. Nevetséges. Az alkotmány szerint az ügyésznek 6 héten belül kell döntenie, hogy kezdeményez-e eljárást. Végül az ügyet bizonyítékok hiányában ejtették, Yoyo kapott egy figyelmeztetést és hazamehetett.

–  Fölösleges említeni, hogy Hongbing megtiltott neki minden kritikai tevékenységet a neten – vélekedett Jericho.

–  Amivel persze csak az ellenkezőjét érte el. Vagyis eleinte jámbor volt, mint egy bárány, cikkeket írt internetes újságokba, még pártorgánumokba is. Néhány hét múlva azonban rábukkant egy illegális veszélyeshulladék-tárolóra a Nyugati-tónál. Egy Hangcsou melletti vegyi vállalkozás, akkoriban még állami tulajdonban, oda süllyesztette a szemetét, mire a környéken lakók haja kihullott, és még sokkal rosszabb dolgok is történtek. A vállalat igazgatója...

–  ...a munkaügyi miniszter egyik unokatestvére volt – kiáltott fel Jericho. – Persze! Yoyo tudta ezt, mégis utánajárt a dolognak.

Tu megrökönyödve nézett rá.

–  Honnan tudod?

–  Végre eszembe jutott, honnan ismerős Yoyo neve! – Élvezte a pillanatot, hiszen agyában végre feloldódott a blokád és emlékezett. – Képet soha nem láttam róla. De a hulladékbotrányról tudok. Bejárta akkoriban a netet, hogy illegálisan hajigálták a tóba a szemetet. Megpróbálták elmagyarázni neki, hogy téved. Yoyo erre azt válaszolta, kinyalhatják a seggét, mire azonnal letartóztatták.

–  Miután Yoyo megmakacsolta magát, néhány órán belül ismét eltűnt a netről az összes bejegyzése. Még aznap este megjelent a biztonsági rendőrség az ajtajában, ismét zárkába került. De megint csak nem tudták megvádolni semmivel. A hibája az volt, hogy belegabalyodott a korrupció hálójába. Az ügyészség tudni akarta, mi ez a hülyeség, hiszen már egy éve nyomozást indítottak ellene és nem találtak semmit; de nyomás nehezedett rájuk. Végül kelletlenül vádat emeltek Yoyo ellen.

–  Emlékszem, börtönbe kellett mennie.

–  Rosszabb is lehetett volna. Hongbingnak vannak kapcsolatai, nekem meg még inkább. Szereztem tehát Yoyónak egy ügyvédet, akinek sikerült a büntetést 6 hónapra mérsékelnie.

–  Egyáltalán miért ítélték el?

–  Államtitoksértésért, mint mindig – nevetett dühösen Tu, és a vállát vonogatta. – A vegyi üzem kínai-brit vegyesvállalat volt, Yoyo pedig felkereste az egyik angolt, hogy információkat szerezzen. Ennyi elég. De arra is elég volt, hogy a média az ügyet felkarolja. A kínai újságírókat nem lehet már úgy megfélemlíteni, mint 2005-ben vagy akár 2010-ben. Ha közülük kerül valaki pellengérre, azonnal vonítani kezd a falka, a korrupciós ügyekben pedig a párt sem egységes. Az ügy külföldön is ismertté vált, a Riporterek Határok Nélkül felszólalt az érdekében, a brit miniszterelnök pedig, aki éppen Pekingben volt hivatalos látogatáson, a bilaterális tárgyalások margóján eleresztett néhány megjegyzést. Három hónap múltán Yoyo ismét szabad volt.

–  A gyár igazgatóját pedig a tóban találták meg, ugye? Állítólag öngyilkos lett.

–  Inkább segítettek neki meghalni – vágott egy grimaszt Tu. – A hatóságok nem számítottak ekkora nyomásra. Kénytelenek voltak vizsgálatot indítani. Gondolom, sok név elhangzott volna, de mivel a csibész immár belefulladt a saját szennyvizébe, nemigen lehetett kihallgatni, tehát a biztonság kedvéért elbocsátották az igazgatóhelyettest és az üzemvezetőt, a nyomozást pedig megszüntették. Yoyo 2022-ben újrakezdte tanulmányait. Olvastad azóta valahol a nevét?

Jericho elgondolkodott.

–  Nem emlékszem rá.

–  Pontosan. Jó kislány lett belőle, legalábbis addig, amíg saját neve áll a szöveg alatt. Utazásokról írt, kulturális eseményekrőol, tudósított az új kínai partikultúráról. Ugyanekkor azonban felvett egy sor álnevet, és más hangon szólalt meg. Külföldi szervereken keresztül kommunikált. Ott rúgta seggbe a rendszert, ahol csak tudta. Olyan lett – Tu nevetve kitárta karját és úgy tett, mintha repülne –, mint Batgirl! Kifelé particica, titokban meg hadjáratot folytatott a kínzás, a korrupció, a halálbüntetés, a legalizált bűnözés, a környezetszennyezés, tehát az egész arzenál ellen. Demokráciát követelt, kínai demokráciát, érted? Yoyo nem a nyugati utat akarja bejárni, azt kívánja, hogy húzzák már ki az országnak azt a lyukas és elrothadt fogát, ami pártnak nevezi magát, hogy az igazi értékek is esélyt kaphassanak. Hogy ne csak gazdasági óriásnak lássanak minket, hanem az új emberiesség képviselőinek is.

–  Isten mentsen a hittérítőktől – mormogta Jericho.

–  Yoyo nem hittérítő – mondta Tu. – Csak az identitását keresi.

–  Amit az apjától nem kap meg.

–  Lehetséges, hogy Hongbing a fő hajtóerő. Talán egyszerűen egy olyan gyermekről beszélünk, aki pusztán szeretetre vágyik. De Yoyo akkor sem naiv. Már nem! Amikor létrehozta az Őrzőket, már pontosan tudta, mit akar. Egy fantom-kommandót. Hatalommá akart válni a neten, amelyik a párt bőrébe égeti a félelmet, és azért kellett felfednie a piszkos ügyeiket és aláásnia a tekintélyüket, hogy ezzel Kína tekintélyét növelje. Jó egy évre volt szüksége, hogy az Őrzőoket technológiailag felszerelje.

Jericho az ajkát harapdálta. Tudta, hogy az elbeszélésnek vége. Tu nem fog többet elmondani.

–  Yoyo minden feljegyzésére szükségem lesz, amit csak meg tudsz szerezni – mondta.

–  Van néhány – nyúlt szakadt bőrtáskájába Tu, és kivett egy holo-szemüveget egy holo-drive-val. A szemüveg elegáns, a drive pedig kisebb volt a szokványos modelleknél. – Prototípusok. Minden program tárolva van rajtuk, amelyekben Yoyo virtuális idegenvezetőként szerepel. Elmehetsz jó néhány klubba, ha akarod, meglátogathatod a Jin Mao Towert és a World Financial Centert, bejárhatod a Yu-kerteket vagy a MOCA Shanghait – vigyorgott. – Jól fogsz szórakozni vele. A szövegeket ő maga írta. A drive-on találod az aktáját, beszélgetések felvételeit, fotókat és filmeket. Más nincs.

–  Csinos – forgatta ujjai között a drive-ot Jericho és a szemüveget nézegette. – Holo-szemüvegem nekem is van.

–  Ilyened nincs. Meg voltunk róla győződve, hogy a szokásos gyanúsítottjaink kikémlelik a fejlesztését. De úgy tűnik, az utolsó akcióddal menekülésre kényszerítetted őket. A Dao IT még mindig a kék foltjait gyógyítgatja.

Jericho somolygott. A Dao IT, Tu korábbi munkaadója nem volt túl lelkes, amikor a Virtual Environments részleg vezetője az önállósodás mellett döntött. Azóta a konszern többször betört a Tu Technologies rendszerébe, hogy üzemi titkokat letölthessen. A hackerek minden alkalommal gondosan eltüntették a nyomaikat, így Jerichónak minden tudományára szüksége volt, hogy rájuk bukkanjon. Tu a bizonyítékokkal bíróságra ment, és a Dao IT-nek milliós nagyságrendű bírságot kellett fizetnie.

–  Amúgy ajánlatot tettek nekem – jegyezte meg mintegy mellékesen.

–  Kicsoda? – egyenesedett ki hirtelen Tu. – A Dao?

–  Igen, tudod, lenyűgöztem őket. Úgy gondolták, ha már sikerült a nyomukra bukkannom, jó lenne, ha a maguk oldalán tudhatnának engem.

A menedzser megemelte szemüveg-konstrukcióját. Cuppantott néhány hangosat, majd a torkát köszörülte.

–  Semmi szégyenérzet, mi?

–  Természetesen elutasítottam őket – mondta Jericho elnyújtva. A lojalitás értékes holmi volt. – Csak gondoltam, érdekel téged.

–  Persze, hogy érdekel – vigyorgott Tu. Utána jót nevetett és Jericho vállára csapott. – Na, akkor munkára fel, xiongdi.

WORLD FINANCIAL CENTER

Grand Cherokee Vang valami alig hallható beatzenére mozgott. Minden lépésnél bólintott egyet, mintha saját faszaságát igazolná. Ruganyos térdekkel, egy nemlétező hangszeren játszva táncolt végig az üvegfolyosón, nagyokat csettintett nyelvével, fogait csattogtatta és a fenekét riszálta. Ó, mennyire szerette magát! Grand Cherokee Vang, a világ ura! Szívesen járt erre éjszakánként, amikor visszatükröződött az üvegfelületeken, amelyeken keresztül Sanghaj fény tengerét is látni lehetett, úgyhogy olybá tűnt, mintha valóban a város fölé emelkedne, egy igazi gigász! Egyetlen kirakat sem volt a Nanjing Donglun, amelyben elfelejtette volna megcsodálni magát, jóvágású arcát arany beültetéseivel a homlokán és orcáján, vállig érő kékesfekete haját, fehér lakk-kabátját, amely túl meleg volt ebben az évszakban, de mindegy. Vang és a tükrözőodő felületek – egymásnak teremtették őket.

Egészen fönt volt.

Vagy legalábbis egészen fönt dolgozott, a World Financial Center 97. emeletén, mivel szülei a tanulmányai finanszírozását attól tették függővé, hogy hajlandó-e ő is beszállni némi saját keresettel. És hajlandó volt. Ráadásul olyan odaadással, hogy apja kezdte azt hinni, hogy egyébként nem túl izgalmas fiacskája a munkát mint olyat szereti. De éppen ennek a munkának a sajátos körülményei okozták, hogy Grand Cherokee időközben több időt töltött a World Financial Centerben, mint az egyetemen, ahol pedig nagyobb szükség lett volna a jelenlétére. Persze az is kétségtelen volt, hogy egy jövendőbeli elektro- és gépészmérnök számára aligha lehetett volna jobb helyet találni a szemléltető oktatásra a World Financial Center 97. emeleténél.

Nagyanyjának, aki az évezred elején, tehát még az épület elkészülte előtt megvakult, Vang a következőképpen próbálta megmagyarázni a tényállást:

–  A Jin Mao Towerre vissza tudsz emlékezni?

–  Természetesen, nem vagyok hülye. Vak vagyok, de mindenre nagyon jól emlékszem.

–  Akkor képzeld el a sörnyitót közvetlen mögötte. Tudod, azért nevezik sörnyitónak, mert...

–  Csak azt tudom, hogy így hívják.

–  Azt nem tudod, miért?

–  Nem. De aligha akadályozhatom meg, hogy elmeséld.

Vang nagyanyja úgy gondolta, vaksága egy sor előnnyel jár, melyek közül a legörömtelibb az, hogy nem kell többé családtagjai arcát néznie.

–  Tehát, figyelj ide, egy karcsú épület, szép, lendületes homlokzattal. Teljesen sima, semmi kitüremkedés, csak üveg. Tükröződik benne az ég, a környező épületek, még a Jin Mao Tower is. Hihetetlen! Majdnem 500 méter magas, 101 emelet. Hogyan írjam le a formáját? Négyzet alapú, tulajdonképpen egy teljesen normális torony, de a növekvő magassággal 2 oldala laposodik, úgyhogy egyre keskenyebb lesz, a teteje pedig egy hosszú él.

–  Nem tudom, hogy akarom-e ilyen pontosan ismerni.

–  De! El kell tudnod képzelni, hogy megértsd, mit is építettek odaföntre. Eredetileg az él alá egy kerek nyílást terveztek, 50 méter átmérőjűt, de aztán azt mondta a párt, hogy az nem megy a szimbolika miatt, túlságosan emlékeztetne a japán felkelő napra...

–  A japán ördögök!

–  Pontosan, tehát egy négyszögletes nyílást építettek, 50-szer 50 métereset. Egy lyuk az égben. A szögletes nyílással az egész torony úgy néz ki, mint egy óriási, egyenesen álló sörnyitó. Amikor 2008-ban elkészült, mindenki így nevezte, nincs mit tenni. A lyuk alsó része kilátó egy üvegfolyosóban. Fölül is üvegtető fedi, még a padló is üvegből van.

–  Soha föl nem mennék!

–  Na, most figyelj, most jön még csak a lényeg: 2020-ban valakinek az a teljesen bolond ötlete támadt, hogy a nyílásba kell építeni a világ legmagasabban fekvő hullámvasútját, a Silver Dragont. Hallottál már róla?

–  Nem. Vagyis de. Mit tudom én.

–  A lyuk persze túl kicsi egy komplett hullámvasúthoz. Úgy értem, hogy óriási, de még nagyobbat akartak, tehát a hullámvasút állomását a lyukba építették, magát a pályát pedig a ház köré. Tehát az üvegfolyosón beszállsz a kocsiba és már indul is. 10 méterrel az él mellett, széles ívben a bal oldali oszlopok körül a torony hátoldalára. Szabadon libegsz Pudong fölött, fél kilométernyi magasságban!

–  Micsoda egy baromság!

–  Micsoda őrült ötlet! A hátoldalán a pálya meredeken megy a tető irányába, megkerüli a jobb oldali oszlopot és hosszú vízszintes vonalba torkollik, ami a tetőélen nyugszik. Hát nem őrület? A World Financial Center tetején kocsikázol.

–  Én már előtte meghalnék.

–  Igen, a legtöbben már az első métereken telecsinálják a nadrágjukat, pedig az még semmi. Túl az élen megindul lefelé. Egy meredek kanyar! Most már száguld a kocsi! És tudod mit? Egyenesen a lyukba, az óriási lyukba végig a tetőtengely alatt, utána megint fölfelé, hiszen egy átkozott hurokban vagy, magasan a tető fölé, majd megint meredeken le, megint be a lyukba, megkerülöd a jobb oldali oszlopot és vissza egyenesbe, az állomásra, mindezt 3 körben. Ó, istenem!

Akárhányszor Grand Cherokee ezt elmesélte, egészen kimelegedett a lelkesedéstől.

–  Nem kellene neked tulajdonképpen tanulnod?

Kellene? Az üvegfolyosón, fenekét riszálva, szeme előtt a sor, a rács felé nyomulva, minden arc őt nézi, néhányan a várakozó öröm és a már kirobbanni készülő pánik között ingadozva, néhányan a sokktól megbénulva, megint mások megmámorosodva, nos, ezt figyelve Grand Cherokee áthidalhatatlannak érezte a szakadékot, amely alacsonyrendű tanulmányaitól elválasztotta. Az egyetem fél kilométerrel alatta volt. Az előadókban létezni, ez méltatlan hozzá. Egyedül az a körülmény békítette ki a kérlelhetetlen valósággal, hogyha az egész biflázás véget ér, akkor képesítve lesz még a Silver Dragonnál is nagyobb dolgok létrehozására. Keresztülverekedte magát a várakozókon az üvegajtóig, amely a folyosót a beszállóhelytől elválasztotta, benyitott és rávigyorgott a tömegre.

–  Pisilnem kellett – mondta joviálisan.

Néhányan előretülekedtek. Néhányan pedig hátraléptek, mintha a kivégzésükre készülnének. Becsukta maga mögött az ajtót, bement az ugyancsak üvegből készült számítógépes szobába és életre keltette a sárkányt. A képernyők felvillantak, a fények kigyúltak, ahogyan a rendszerek fölálltak. A pálya egyes részleteit monitorok mutatták. A Silver Dragon kezelése egyszerű volt, egészen pontosan olyan biztonságosra csinálták, hogy egy idióta is elboldogult volna vele, de ezt nem tudhatták azok odakint. Számukra ő volt a mágus a kristályfülkéjében. Ő volt a Silver Dragon! Grand Cherokee nélkül nincs kocsikázás.

Az egymáshoz kapcsolt kocsikat egy kicsit visszaengedte ahhoz az egyetlen ponthoz, ahol a pályát rács szegélyezte. A kocsik titokzatosan csillogtak a napfényben, alig látszottak többnek sínen fekvő szörfdeszkáknál. Amilyen jól bebiztosították az utasokat a hevederek, annyira nyitott volt az egész vonat koncepciója. Semmiféle kapaszkodó, ami legalább azt az illúziót biztosíthatta volna, hogy a hurok felső részében az utas valamiben megkapaszkodhat. Semmi olyasmi, ami a tekintetet a mélységtőol elvonhatta volna. A sárkány nem ismert kegyelmet.

Kinyitotta az üvegajtót. A többség a mobilját vagy az e-jegyét tartotta a szkennerhez, néhányan vettek csak jegyet az előcsarnokban. Miután kéttucatnyi adrenalinfüggőt átengedett a bejáraton, ismét lezárta. Egy krómozott sorompó emelkedett fel, szabaddá téve a sárkányhoz vezető utat. Grand Cherokee segített beszállni az utasoknak, ellenőrizte a hevedereket, belepillantva mindegyik szempárba. Egy lány, skandináv kinézetű, félénken visszamosolygott.

–  Félsz? – kérdezte angolul.

–  Izgulok – suttogta a lány.

Ó, de még mennyire félt! Nagyszerű! Grand Cherokee lehajolt hozzá.

–  Ha vége a menetnek, megmutatom neked az irányítótermet – mondta. – Meg szeretnéd nézni?

–  Ó, az nagyon... nagyon jó lenne.

–  De csak ha bátor leszel!

Rávigyorgott és hódító mosollyal figyelte a lányt. A szőkeség kiengedte visszafojtott lélegzetét és hálásan mosolygott rá.

–  Az leszek. Megígérem.

Grand Cherokee Vang! A sárkány ura!

Gyors léptekkel tért vissza a fülkébe. Ujjai végigzongoráztak a számítógépen. A sínbiztosítást kioldani, a start gombot megnyomni. lyen egyszerűen ment. Ilyen gyorsan lehetett elküldeni az embereket az ég és a föld közötti feledhetetlen utazásra. A sárkány elhagyta rácsos ketrecét, felemelkedett az él fölé, felgyorsult és eltűnt a látómezejéből. Grand Cherokee megfordult. Az üvegfolyosón át láthatta az egymástól távol álló, hatalmas oldaloszlopokat, amelyek penthouse méretű emeletekre tagolódtak, feje felett pedig szédítő magasságban az üvegpadlós obszervatóriumot. A látogatók úgy mozogtak benne, mintha tükörjégen járnának, lefelé néztek, az 50 méterrel lejjebb fekvő hullámvasút-állomásra, ahol már a merész emberek következő csoportja gyülekezett. Mindenki a bal oldali oszlopot bámulta, amely mögül a vonat lassan felbukkant, hogy bevegye a kanyart a tető felé, immár ismét eltűnve szem elől.

Grand Cherokee egy pillantást vetett a monitorokra.

A kocsik a tető végéhez közeledtek. Mögötte megbicsaklik a sín. Várt. Ez volt az a pillanat, amit a legjobban élvezett, amikor őo is hullámvasutazhatott. Az első sor volt a legjobb. Az a benyomás, hogy a sínek a semmiben végződnek. Átlendülni az élen, át a semmibe, minden kapaszkodó nélkül. Elgondolni az elgondolhatatlant, mielőtt a járgány billen egyet és a pillantás előrerohan a meredeken lefelé vezető kanyarba, mielőtt a forrásban lévő adrenalin minden gondolatot kimos az agytekervényekből, a tüdő pedig ordításra tágul. Hanyatt-homlok zuhan az ember az állomás felé, majd megint fölfelé lendül, súlytalan állapotban kerül a tető fölé, hogy azután ismét elinduljon száguldó lejtmenetben.

A kocsik eltűntek.

Grand Cherokee elbűvölve nézett felfelé. Úgy tűnt, az idő végtelenné tágul.

Az ezüstsárkány ekkor fordult meg.

Az üvegen keresztül hallotta a sikoltásokat.

Micsoda egy pillanat! A test és a szellem fölötti hatalom micsoda demonstrációja, no és mekkora dicsőség a sárkányt meglovagolni és irányítani! Grand Cherokeet a sebezhetetlenség érzése fogta el. Naponta legalább egyszer megpróbált helyet szerezni magának a járgányon, hiszen nem érzett félelmet, nem tartott a szédüléstől; ahogyan semmiféle kételytől, szégyentől és gátlástól, de még az értelem zsörtölődő hangjától sem zavartatta magát.

És hiányzott belőle az elővigyázatosság.

Amíg fölötte két tucat sárkánylovas éppen biokémiai poklát élte át, elővette a mobilját és felhívott egy számot.

–  Lenne némi felajánlanivalóm – mondta, miközben megpróbált unottnak tűnni.

–  Tudja, hol a lány?

–  Azt hiszem, igen.

–  Nagyszerű. Valóban nagyszerű! – a férfi hangja megkönnyebbülten és hálásan csengett. Grand Cherokee elhúzta a szája szélét. A pasas, akárhogyan is próbálta eljátszani a kedves nagybácsit, egészen biztosan nem azért keresi Yoyót, hogy vattába csomagolja. Valószínűleg a titkosszolgálattól vagy a rendőrségtől jött. Nem érdekes. Tény, hogy volt pénze, és késznek mutatkozott arra, hogy neki is juttasson belőle. Ezért olyan információkat kap majd az ürge, amelyeknek Grand Cherokee nem volt a birtokában, mert valójában halvány gőze sem volt, hogy hol van, vagy hol lehet Yoyo. Ugyanilyen kevéssé tudta, hogy ki vagy mi késztette Yoyót a gyors eltűnésre, sőt, még azt sem tudta, hogy valóban eltűnt-e, vagy pedig csak elment nyaralni anélkül, hogy neki bejelentette volna. Ismeretei egyenlőek voltak a bankszámlája egyenlegével: itt is, ott is a nagy semmi.

Persze hogy hangzana, ha az igazat mondaná:

–  Yoyo a World Financial Centerben dolgozik a Tu Technologies-nál. Én vagyok fönn az állomásfőnöke mindenkinek, aki szabadesésben teli akarja hugyozni a nadrágját. Így ismertem meg. Feljött, mert akart egyet lovagolni a sárkányon. Tehát meglovagoltattam, utána megmutattam neki, hogyan kell irányítani a sárkányt, amit, hm, na igen...

Az igazságot, Grand Cherokee, az igazságot!

–  ...izgalmasabbnak talált nálam, bár amúgy mindig működik, úgy értem, egy ingyen menet, utána kis közös kiruccanás, valamit iszunk, világos? Beindult a sárkányra és keresett valami kérót, mert az öregével valahogy nem jött ki, Livel meg éppen volt egy szabad szobánk. Bár... Li nem volt túl lelkes, úgy gondolja, a lányok megzavarják az összhangot, főleg ha úgy néznek ki, mint Yoyo, mert akkor aztán tényleg a farkaddal kezdesz gondolkodni és megbomlanak a barátságok, de én ragaszkodtam hozzá, Yoyo pedig beköltözött. Nincs még két hete.

Vége a történetnek. Talán még ennyi:

–  Gondoltam, ha nálunk lakik, majd csak ágyba vihetem, de reménytelen. Pedig egy bulizós tyúk, énekel, mindent szeret, amit én szeretek, tulajdonképpen érthetetlen.

Na és még:

–  Néha láttam még, amint különböző csávókkal mászkált a csóró negyedekből. Motorosok. Talán valami banda. Olyan matrica van a dzsekijükön: City Demons, azt hiszem, igen, City Demons.

Ez lett volna az egyetlen néven nevezendő információ.

De hát ezért aligha kapna pénzt. Itt az ideje, hogy kitaláljon valamit.

–  No és hol van most éppen? – érdeklődött a hang a telefonban.

Cherokee tétovázott.

–  Ezt nem kéne telefonon...

–  Hol van? Ebben a pillanatban indulhatok.

–  Nem, nem, nem jó nekem. Ma már nem. Mondjuk, holnap reggel 11-kor.

–  11 már nem reggel – a másik tartott egy kis szünetet. – Ha jól értettem, pénzt akar keresni, nem?

–  Jól értette! De maga akar valamit tőlem, nem? Ki szabja hát meg a szabályokat?

–  Maga, barátom – tévedett, vagy jól hallotta, hogy a másik csendben nevetett? – Mégis, mit szólna a 10-hez?

Grand Cherokee gondolkodott. 10-kor ellenőriznie kellett a hullámvasutat, fél 11-kor nyitott. Amúgy meg talán egyáltalán nem hülyeség, ha egyedül van, amikor beszél Mister Big Money-val. Ahol pénz cserél gazdát, ott lehetőleg minél alacsonyabb legyen a nézőszám, 10-kor pedig teljesen egyedül lennének, ő, a pasas és a sárkány.

–  Rendben – addig nyilván eszébe jut majd valami. – Megmondom, hova jöjjön.

–  Jó.

–  És hozzon magával egy jól megtömött pénztárcát.

–  Nyugalom. Nem lesz alkalma, hogy panaszkodjon.

Ez jól hangzott.

Jól hangzott? A kocsik lefelé száguldottak, majd lefékeztek. A menet véget ért. Grand Cherokee 24 pár remegő térdet látott. Mentálisan fölkészült, hogy a legrosszabb eseteket támogatnia kell.

Igen, jól hangzott!

JERICHO

Yoyo lakása a Tibet Luban, egy teljesen egyformán kinéző betontornyokból álló negyedben volt. Néhány évvel ezelőtt még egy éjszakai bazár volt ott. Lapított oromzatú házak furakodtak be a felhőkarcolók közé, a szegénység és a pusztulás szigete, majd' 4 négyzetkilométeren, elégtelen vízellátással és gyakori áramszünetekkel. A kereskedők a járdákra terítették ki áruikat, a boltok és az ajtók nyitva álltak, így a lakás raktárként és eladótérként is szolgált, vagy az egész ház egyszerűen utcai konyhává változott. Gyakorlatilag mindent lehetett kapni: háztartási eszközöket, gyógynövényeket, libidót serkentő gyökereket, gonosz szellemek elleni kivonatokat, és voltak szuvenírek a véletlenül erre tévedő turistáknak, akik nem tudták megkülönböztetni az antik és a műanyag Buddhákat. Bográcsok gőzölögtek minden sarkon, sült zsír és leves elegye illatozott a szűk utcákban. Jericho visszaemlékezett, hogy egyáltalán nem volt kellemetlen, amikor röviddel ideérkezése után a környéken bóklászott. Néhány étel, ami pár fityingért cserélt gazdát, kifejezetten finom volt.

De mégiscsak nyomorúságosnak kell nevezni azt az életet, amikor emberek arra kényszerülnek, hogy tízen osztozzanak egyetlen, folyamatosan eldugult vécén, már ha a házban volt egyáltalán olyan luxus, mint a vécé. Így amikor az ingatlanügynökségek és az építési hatóság képviselői megjelentek ajánlataikkal, arra vártak, hogy mindenki meghatódik majd. Világos lakásokat ígértek, elektromos tűzhellyel és zuhanyzóval. De az ígéreteket hallván alig néhány szemben tükröződött öröm. Sem öröm, sem ellenállás nem volt. Az emberek aláírták a szerződéseket, egymásra néztek és tudták, véget ért az ő idejük. Ez az élet véget ér, de legalább élet volt. Az egyszerű házak jobb időket is átéltek, még mielőtt Kínában a '90-es évek elején felgyorsult volna a gazdaság növekedése. Persze, lepusztultak voltak, de némi jóindulattal mégis otthonnak lehetett nevezni őket.

Néhány hónappal később Jericho megint erre járt. Először azt hitte, bombatámadás érte a környéket. Egy seregnyi munkás ügyködött azon, hogy a negyedet a földdel tegye egyenlővé. Kezdeti meglepetése hitetlen csodálkozásba ment át, amikor rájött, hogy a lakosság jó fele továbbra is ott élt és intézte megszokott ügyeit, miközben mindenütt romboltak, a falak leomlottak és a teherautók tonnaszámra hordták el törmeléket.

Tudni akarta, mi történik az emberekkel, ha eltűnik az egész negyed.

–  Elköltöznek – mondta neki az egyik építőmunkás.

–  De hová?

A válasszal azonban adós maradt, és Jericho megrendülten kóválygott a negyedben, miközben leszállt az éj és beindult az amputált éjszakai bazár, amelynek szereplői, úgy tűnt, makacsul nem vesznek tudomást a rombolásról. Akárkit is kérdezett, mindenki egykedvűen vagy éppen barátságosan azt magyarázta, hogy hát úgy van, ahogy van. Egy idő után Jericho úgy gondolta, egyedül a sanghaji dialektuson mégsem múlhat, hogy mindenből csak egy mondatot ért, a bármiféle katasztrófára és igazságtalanságra való állandó reakció szavait: Mei you banfa. Nincs mit tenni.

Az éjszaka beálltával néhány ember közlékenyebb lett. Egy kerekded, idősebb hölgy, aki finom kis gombócokat főzött valami levesbe, elárulta Jerichónak, hogy az a pénz, amit az építési hivatal fizet, messze nem elég ahhoz, hogy valaki új lakást vegyen. Arra sem elég, hogy hosszú távon béreljen egyet. Egy másik asszony, aki hozzájuk csapódott, elmesélte, hogy kezdetben sokkal nagyobb összeget kínáltak nekik, de senki sem kapott annyit, amennyit ígértek. Egy fiatalember azt mérlegelte, hogy pert indít emiatt, de a kerekded hölgy erre csak lemondóan legyintett. A fia már négyszer próbált pereskedni. Mindegyik keresetét elutasították, negyedszerre pedig egy hétre egy zárkába csukták, majd a hét letelte után néhány fenékbe rúgás kíséretében útjára bocsátották.

A végén olyan tanácstalanul hagyta el Jericho a negyedet, ahogyan ideérkezett. Most harmadik alkalommal járt erre, és immár semmi sem utalt arra, hogy valaha is lett volna itt más, mint tornyok, mindegyik ablak előtt egy klímaberendezéssel. A házak meg voltak számozva, de az alkonyatban a számok beleolvadtak a háttérbe. Valami idióta elegánsnak találta, hogy pasztellre pasztellel fessen, ugyan óriási táblákra, de a sötétben ez éppannyira volt kivehető, mint egy hógolyó a hóban. Jericho nem fáradozott azzal, hogy bejárja az összes utcát. Elővette a mobilját, beírta a házszámot és a GPS-szel határozta meg a helyét. A kijelzőn megjelent a város részlete egy műhold perspektívájából. Jericho a legközelebbi ház falára vetítette a térképet. A vetítő elég erős volt ahhoz, hogy remek képet készítsen kétszer kétméteres nagyságban. A házfalon keresztben futott az utca, amelyikben éppen volt, mellette és körülötte a párhuzamos és keresztutcák. Bekapcsolta a zoomot. Egy villogó jel mutatta a helyet, ahol állt, egy másik pedig Yoyo házát.

–  Kérem, menjen egyenesen 32 métert – mondta a mobil barátságosan. – Utána forduljon jobbra.

Kikapcsolta a hangot és elindult. Elegendő volt számára, hogy Yoyo háztömbje ott volt a sarkon és gyorsan odaérhet.

Két perccel később becsöngetett.

Meglepetésnek szánta a látogatást, ezáltal egyfajta befektetésnek. Annak a csekély esélyét, hogy valakit otthon talál, ellensúlyozta a lerohanás-hatás. A delikvensnek, amennyiben otthon van, nincs ideje felkészülni, dolgokat eltüntetni, hazugságokat kitalálni. Jericho utánajárt, Yoyo lakótársai nem voltak sem büntetett előéletűek, sem pedig bármiféle módon különlegesek. Egyikük, Csang Li, üzemgazdaságtant és angolt tanult, a másik gépész- és elektromérnöknek készült. A hivataloknál Vang Jintao néven volt bejegyezve, de magát Grand Cherokeenek nevezte. Nincs ebben semmi szokatlan. A '90-es évektől jött divatba, hogy fiatal kínaiak családnevükhöz nyugati nevet illesztettek. Az eredeti jelentést nem ismervén megtörténhetett, hogy fiúk egy női betétről vagy éppen kutyaeledelről nevezték el magukat, lányoknál nem volt ritkaság egy-egy Pershing Szonggal vagy éppen White House Lianggal találkozni. Vang egy amerikai terepjárót választott magának. Ha Tunak hinni lehet, akkor sem ő, sem Li nem volt valami házias fajta, tehát tarthatott attól, hogy fölöslegesen tette meg az utat. De amikor másodszor csengetett, meglepetés érte. Anélkül, hogy valaki beleszólt volna a kaputelefonba, kinyílt az ajtó. Kopár, szénszagú folyosóra lépett be, lifttel felment a 7. emeletre és egy fehérre festett folyosón találta magát, ahol a neonfény idegesítően vibrált. Pár lépésnyire kinyílt egy ajtó. Egy fiatalember lépett ki és egykedvűen végigmérte Jerichót.

Semmi kétség. A divatnak megfelelően fémbeültetések díszítették a homlokát és az orcáját. A beültetések megjelentével a piercing ideje lejárt. Aki manapság szemöldökében egy karikával vagy nyelvében valami ezüsttel szaladgált, az egyszerűen csak kínosnak számított. Sima és fényes haja is megfelelt a trendnek. Indián stílus, ahogyan világszerte a fiatal férfiak többsége viselte, kivéve magukat az indiánokat, akik minden felelősséget elhárítottak maguktól. Mintás pólója látni engedte Vang izomzatát, lakknadrágja pedig, úgy tűnt, éjjel-nappal teljesíti szolgálatát. A srác tulajdonképpen nem nézett ki rosszul, de igazán jól sem. A harcias megjelenéshez magasságából hiányzott még jó 10 centiméter, vonásai pedig ugyan élességük révén tetszetősek lehettek, de minden eleganciát nélkülöztek.

–  Ön kicsoda? – kérdezte egy elfojtott ásítás kíséretében.

Jericho az orra elé tartotta mobilját és a kijelzőjén megmutatta arcának 3-D-s képét a rendőrségi azonosítószámmal.

–  Owen Jericho, webdetektív.

Vang a szemöldökét ráncolta.

–  Valóban? – igyekezett gúnyos hangot megütni.

–  Lenne egy kis ideje számomra?

–  Miről van szó?

–  Ez itt Csen Yuyun lakása, igaz? Yoyóé?

–  Tévedés – úgy tűnt, a fiú megrágja a szavakat, mielőtt kibökné őket. – Ez Li lakása és az enyém, a kicsike csak itt tárolja a könyveit és a ruháit.

–  Azt hittem, itt lakik.

–  Egyvalamit tisztázzunk, rendben? Ez nem az ő lakása. Én szereztem neki a szobát.

–  Akkor bizonyára maga Grand Cherokee.

–  Yeah! – nevének említése elegendő volt, hogy a viselője egy csapásra barátságossá váljék. – Hallott már rólam?

–  Csupa jót – hazudta Jericho. – Elárulná nekem, hol találom meg Yoyót?

–  Hol, Yoyo... – dadogott Grand Cherokee. Kifürkészhetetlen okból úgy tűnt, a kérdés nagyon meglepi. – De hát ez... – mormogta.

–  Nahát ilyet!

–  Beszélnem kéne vele.

–  Nem megy.

–  Tudom, Yoyo eltűnt – folytatta Jericho. – Ezért vagyok itt. Az apja keresi, nagyon aggódik érte. Tehát ha tudna valamit arról, hogy hol lehet...

Grand Cherokee bámulta. A fickóban, pontosabban a magatartásában valami nagyon zavarta Jerichót.

–  Amint mondtam – ismételte. – Ha tudna...

–  Pillanat – emelte fel a kezét Grand Cherokee. Néhány másodpercig így maradt, utána kisimultak a vonásai.

–  Yoyo – mosolygott joviálisan. – Hát persze. Nem akar bejönni?

Jericho, bár a fiú még mindig idegesítette, belépett a kis előszobába, ahonnan több helyiség is nyílt. Grand Cherokee előrement, kinyitotta az utolsó ajtót és egy bólintással befelé mutatott.

–  Megmutathatom a szobáját.

Jericho lassan kezdett tisztán látni. Ennyi együttműködés mögött nyilvánvalóan valami számítás rejlett. Lassan belépett a szobába és körülnézett. Semmi különös. Semmi sem utalt arra, hogy ki lakja a szobát, eltekintve néhány posztertől, amelyeken a mando-prog néhány képviselője volt látható. Az egyik képen maga Yoyo, színpadi pózban. Egy olcsó íróasztal fölött egy cetli lógott. Jericho közelebb lépett és elolvasta.

„Sötét szezámolaj, 30 dkg csirkemell...”

Grand Cherokee diszkréten köhintett.

–  Igen? – fordult felé Jericho.

–  Talán tudnék néhány tippet adni, hol lehet Yoyo.

–  Príma.

–  Na, igen – dörzsölgette sokatmondóan az ujjait. – Egy csomó mindent mesélt, tudja? Úgy értem, a kicsike kedvel engem. Meglehetősen bizalmas volt az utóbbi napokban.

–  Maga is bizalmas volt?

–  Mondjuk úgy, megvolt rá a lehetőségem.

–  És?

–  Na, ez már tényleg bizalmas ügy, ember! – Grand Cherokee szemmel láthatóan fel akart háborodni. – Természetesen mindenről beszélhetünk, de...

–  Nem, rendben. Ha bizalmas a dolog... – Jericho otthagyta. Fontoskodó alak, ahogyan gondolta. Kihúzta az íróasztal fiókjait. Utána az ajtó melletti keskeny függőszekrényhez ment és kinyitotta. Farmer, egy pulóver, pólók, néhány pár tornacipő, amelyek láttak már szebb napokat is. Két spray, ledobható ruhákhoz. Megrázta, félig tele voltak. Yoyo nyilván nagy sietve pakolt össze néhány dolgot és menekülve hagyta el a házat.

–  Mikor látta utoljára a lakótársnőjét?

–  Utoljára? – visszhangozta Grand Cherokee.

–  Utoljára – nézett rá Jericho. – Ugye, ez az az időpont, ami után már nem látta Yoyót, tehát mikor volt ez?

–  Igen, tehát... – Grand Cherokee úgy tűnt, mint aki mély álomból ébred. – Május 23-án este. Egy kicsit bulizgattunk. Li valamikor lefeküdt, Yoyo még ott maradt nálam. Dumálgattunk, iszogattunk, utána átment a szobájába. Valamikor később hallottam, amint zajongani kezd, föltépi a szekrényeket. Kisvártatva becsapta maga mögött az ajtót.

–  Pontosan mikor?

–  Kettő és három között, gondolom.

–  Gondolja?

–  Mindenesetre 3 előtt.

Jericho tovább kutakodott Yoyo szobájában, mert Grand Cherokee nem jelezte, hogy kifogása lenne ellene. Szeme sarkából látta, amint a diák bizonytalanul egy helyben toporog. Jericho érdektelensége úgy látszik, zavarba ejtette.

–  Többet is mesélhetek – mondta egy idő után. – Már ha magát érdekli egyáltalán.

–  Ki vele!

–  Talán holnap.

–  Miért nem most?

–  Néhány embert föl kell hívnom, hogy... úgy értem, tudom, hol van Yoyo, de előtte... – Kitárta a karját és tenyerét fölfelé fordította. – Mondjuk úgy, mindennek megvan a maga ára.

Ez egyértelmű volt.

Jericho befejezte a nézelődést és kilépett az előtérbe.

–  Persze, ha megéri az árát – mondta. – Amúgy pedig, ha már itt tartunk, hol a lakótársa?

–  Li? Fogalmam sincs. Ő amúgy sem tud semmit.

–  Csak nekem tűnik úgy, vagy maga sem tud semmit?

–  Én? Én igen.

–  De?

–  Nincs de. Csupán arra gondoltam, majd rájön, hogyan lehet szólásra bírni – vigyorgott rá Grand Cherokee.

–  Értem – mosolygott vissza Jericho. – Előlegről szeretne tárgyalni.

–  Nevezzük inkább költségtérítésnek.

–  És miért, Grand Cherokee, vagy hogy a fenébe hívják magát. Azért, hogy élénk fantáziájával hülyét csináljon belőlem? Magának halvány fogalma sincs semmiről!

Indulni készült. Grand Cherokee kétségbeesettnek tűnt. Nyilván másként képzelte ezt a beszélgetést. Megfogta Jericho vállát és visszatartotta.

–  Senkit nem akarok megkopasztani, ember!

–  Hát akkor ne tegye.

–  Na, ne csinálja már. A tanulmányaimat nem tudom a levegőből fizetni! Meg fogok tudni mindent, amit csak akar.

–  Tévedés. Magának nincs semmi eladnivalója.

–  Én... – a diák küszködött a szavakkal. – Rendben. Ha itt és most elárulok magának valamit, ami továbbviszi, akkor megbízik bennem? Ez lesz az én előlegem, érti?

–  Hallgatom.

–  Tehát, van egy motoros banda, akikkel gyakrabban együtt lóg. Ő is motorozik. A City Demons, legalábbis ez áll a dzsekijükön.

–  Hol találom őket?

–  Ez volt az előlegem.

–  Most pedig hallgasson rám – bökte meg Jericho a mutatóujjával. – Itt és most nem fizetek magának semmit. Magának nincs semmije. Egyáltalán semmije. De ha a jó szívéből kiindulva mégiscsak szerez információkat, úgy értem, valódi információkat, akkor adott esetben talán beszélhetünk üzletről. Világos?

–  Világos.

–  Tehát mikor várhatom a hívását?

–  Holnap délután – dörzsölgette Grand Cherokee az állát. – Nem, talán korábban is. – Mohón nézett Jerichóra. – De akkor aztán fizet, ember!

–  Akkor aztán fizetek – veregette meg Jericho a vállát. – A megfelelő összeget. Akart még valamit mondani?

Grand Cherokee némán rázta a lejét.

–  Rendben. Akkor holnap.

Akkor holnap...

Mintha gyökeret vert volna, úgy állt a folyosón. Hallotta a lift kattogását, miközben gondolatok cikáztak az agyában.

Azt a mindenit, ez aztán nem volt semmi!

Elgondolkodva ment a konyhába, kivett egy sört a hűtőszekrényből és kiitta. Mi van itt tulajdonképpen? Mi a fenét csinálhatott Yoyo, hogy hirtelenjében az egész világot az eltűnése érdekli? Először az az elegáns figura, most meg ez a nyomozó. No és ami még fontosabb: hogyan húzhat ebből ő hasznot?

Nem lesz egyszerű. Grand Cherokee-nak nem voltak illúziói, jól tudta, hogy ismeretei a nullával egyenlőek, és ezen a hátralévő néhány óra sem fog változtatni. De vigye el az ördög, ha másnap reggelig nem jut eszébe néhány zaftos hazugság. Olyasféle hazugság, amit senki sem bizonyíthat rá, valami efféle: első kézből származtak az információim, magam sem tudom, Yoyo nyilván kiszimatolt valamit, az orrunknál fogva vezettek, és a többi, és a többi.

Még magasabbra kell srófolnia az árat. Ki kell játszania a két fickót egymás ellen! Nagyon is jó, hogy a nyomozónak Xin látogatását még csak nem is említette. Sok mindent el lehetett róla mondani, de hogy a fejére ejtették, azt nem.

Nagyon is ravasz vagyok, gondolta.

Kezdjétek csak számolni a pénzt.

2025. május 26.

A Hold

MEGÉRKEZÉS

Mintha 2018 óta az emberi hősiesség jeleként egyetlen pár csizma sem érintette volna a Hold felszínét, még mindig Eugene Cernan, az Apollo 17 parancsnoka számított az utolsó embernek, aki a Holdra lépett. Az 1969 és 1972 között eltelt évek az amerikai történelemben emlékművé stilizálódtak, az űrrepülés rövid, de mágikus korszakává, amely szürreális módon egyenlíti ki Nixon balfogásait, s azzal ér véget, hogy Cernan odafönt lekapcsolta a villanyt. Ő volt és maradt is az utolsó az évezredben. Tizenegyedik Apollo-pilótaként sétálgathatott a Mare Serenitatisban, több száz kis lépést megtehetett, amelyek Neil Armstrong szerint oly nagyok az emberiségnek. Csapata több holdkőzetet gyűjtött és hosszabb külső bevetéseken vett részt, mint előttük bárki. A parancsnok volt az első ember, aki autóbalesetet okozott egy idegen égitesten, amikor Roverjének bal hátsó sárhányóját tönkretette, majd egy Robinson Crusoe improvizációs készségével újra helyére illesztette. De semmi sem volt elegendő ahhoz, hogy a köz érdeklődését ismét felkeltse. Egy korszak véget ért. Cernan, akinek megvolt az esélye, hogy mennydörgő szavakkal bevonuljon a lexikonokba és a történelemkönyvekbe, csupáncsak a figyelemre méltó tanácstalanság szavait ismételgette.

–  Hazafelé azzal töltöttük az idő legnagyobb részét – mondta –, hogy megvitattuk, akkor most milyen színű is a hold.

Ez igen. Ez volt hát az eredménye egy több százezer kilométerre lévő szikladarabra tett hat igen drága kirándulásnak? Hogy még azt sem tudták, milyen színű?

–  Én olyan sárgásnak találom – mondta Rebecca Hsu, miután egy jó ideig némán bámult ki a kis ablakon. Időközben már szinte senkit sem érdekelt a szemben lévő ablaksor. Az elmúlt két napban, mióta elindultak, onnan látták egyre kisebbé válni saját bolygójukat, a meghittség kísérteties zsugorodásával, hogy aztán félúton paritásos alapon osszák meg figyelmüket a Föld és a Hold között, míg végül teljességgel az utóbbi bűvölte el őket. 10 000 kilométeres távolságról még mindig látni lehetett az egészet, élesen elhatárolódva a körülötte lévő tér feketeségétől. Csakhogy a romantikus gondolatok tárgya közben ijesztően jelenlévő golyóvá vált, csatamezővé, amely évmilliárdok alatt állandó belövéseket szenvedett el. Teljes hangtalanságban száguldottak az idegen világ felé, amit csupán a civilizáció hangja tört meg. A létfenntartó rendszerek fülzúgásszerű surrogása utalt csupán arra, hogy a fedélzeten egyáltalán vannak gépek. Ezenkívül a szívdobbanás pergődobnak hatott, a véráramlás az erekben morajlott, a csendben a test állapotáról vegyi üzemeinek minden egyes rezdülése hangos tudósítást nyújtott, mindezt az elképzelhetőség határait súrolva.

Olympiada Rogasova evezett oda hozzá mint félénk úszó a súlytalanságban. Immár 1000 kilométerre megközelítették a Holdat, és már csupán a háromnegyede látszott.

–  Semmi sárgásat nem látok benne – mormogta. – Nekem egérszürkének tűnik.

–  Metálszürke – javította ki Rogasov ridegen.

–  Na, nem tudom – nézett át Evelyn Chambers a másik ablaktól. – Metál?

–  Bizony. Nézze csak. Jobbra fent, azt a nagy kerek részt. Sötét, mint a megolvadt vas.

–  Maga már túl régóta van az acéliparban, Oleg. Még a csokoládépudingban is képes lenne felfedezni valami fémet.

–  Persze, a kanalat. Juuujjjjj! – bukfencezett és visítozott Miranda Winter.

Időközben mindannyian megunták már a szabadesés akrobatikáját. Miranda Winter azonban még nem, s ezzel egyre inkább a többiek idegeire ment. Nem lehetett úgy beszélgetni vele, hogy ne pörgött volna visongva és kotkodácsolva a levegőben, miközben partnerét oldalba rugdosta és állon verdeste. Chambers a sarkát kapta a hátába, mire megjegyezte:

–  Nem vagy te körhinta, Miranda. Hagyd már abba végre!

–  De úgy érzem, mintha az lennék.

–  Hé, Miranda – nézett föl a könyvéből O'Keefe. – Miért nem képzeled inkább azt, hogy kékbálna vagy?

–  Micsoda? Azt meg minek?

–  A kékbálnák nyugisak. Többé-kevésbé mozdulatlanul lebegnek, planktonokat zabálnak és békések.

–  És vizet fújnak – jegyezte meg Heidrun. – Szeretnéd látni, ahogy Miranda vizet fúj?

–  Miért ne?

–  Hülyék vagytok – állapította meg Winter. – Egyébként én úgy látom, valami kékes van benne. A Holdban, úgy értem. Szinte kísérteties.

–  Húúú – rázkódott össze O'Keefe.

–  Na, akkor milyen színű? – tudakolta Olympiada.

–  Ilyen is és olyan is, bármilyen és semmilyen – mondta Julian Orley, aki a Charon lakórészét a landolómodullal összekötő nyíláson lebegett be éppen. – Nem tudjuk.

–  Hogyhogy? – ráncolta a homlokát Rogasov. – Nem volt elég idejük, hogy erre rájöjjenek?

–  Dehogynem. A probléma azonban az, hogy ember eddig még csak színezett vagy szűrőfóliával ellátott üvegen vagy sisaknyíláson keresztül látta. A Hold albedója pedig nem különösebben nagy...

–  A micsodája? – kérdezte Winter forogva, mint malac a nyárson.

–  A sugárvisszaverési képessége. Az a sugárzás, amelyet egy felület a ráeső fényből visszaver. A holdkőzet reflexiós rátája nem éppen magas, kiváltképp a Mariában nem...

–  Egy szót sem értek.

–  A tengerekben – magyarázta Julian türelmesen. – A holdtengerek összességét nevezik Mariának. A Mare többes száma. Sötétebbnek tűnnek, mint a kráter szélén a hegységek.

–  Miért látszik akkor a Hold a Földről nézve fehérnek?

–  Mert nincs légköre. A napfény szűretlenül éri a felületét. Ugyanígy szűretlenül ragyogna egy űrhajós recehártyájára is. Az UV-sugárzás itt kint jóval veszélyesebb, mint a Földön, ezért is vannak űrhajóink ablakai is lesötétítve.

–  Egy egész rakás holdkőzetet vittek már a Földre – mondta Rogasov. – Azok milyen színűek?

–  Sötétszürkék. De ez még nem jelenti feltétlenül azt, hogy az egész Hold sötétszürke. Talán itt-ott valóban belekeveredik valami barna. Vagy sárga.

–  Pontosan – jegyezte meg O'Keefe a könyvébe mélyedve.

–  Mindenki kicsit másként látja. Mindenkinek a maga Holdja – szegődött Julian Chambershez. Mélyen alattuk egy magányos, óriási kráter húzódott. Úgy tűnt, mintha lankáiról folyékony fény áramlana a környező síkra. – Ha már itt tartunk, ez itt a Copernicus. Általános vélekedés szerint minden holdkráterek legkülönösebbike. 800 millió évvel ezelőtt keletkezett. Jó 90 kilométer átmérőjűu, olyan falakkal, amelyeken a sziklamászók alaposan megizzadnának. De igazán a mélysége lenyűgöző. Látjátok a hatalmas árnyékot a belsejében? Majdnem 4 kilométer mély.

–  A középpontjában hegyek vannak – jegyezte meg Chambers.

–  Hogy lehet az? – csodálkozott Olympiada Rogasova. – Úgy értem, egy becsapódás helyének a kellős közepén? Nem kellene ott mindennek laposnak lennie?

Julian hallgatott egy darabig.

–  Képzeljétek el a következőt – mondta aztán. – A holdfelszín, csak éppen a Copernicus nélkül. Világos? Minden nyugodt és békés. Még! Az űr mélyéből ugyanis másodpercenként 70 kilométeres sebességgel már közeleg egy 11 kilométeres szikla, és nincs légkör, nincs semmi, ami lefékezné. Most azt képzeljétek el, amint ez a tömb belecsapódik a felszínbe. A becsapódás maga néhány ezredmásodpercig tart, a meteorit körülbelül 100 méternyit nyomul be a felszínbe, nem különösebben mélyre, no és egy ilyen 11 kilométeres lyukat még el lehet viselni, gondolhatnánk. Csakhogy a dolog kissé máshogyan működik. A meteoritokban tudniillik az a kellemetlen, hogy becsapódásuk pillanatában teljes mozgási energiájuk hővé alakul át. Más szavakkal, a cucc felrobban! Tehát nem maga a becsapódás, hanem a robbanás az, ami a szikla átmérőjénél tízszer-hússzor nagyobb krátert üt. Milliónyi tonna kőzet robban szét minden irányban, villanásszerűen sánc képződik a kráter körül, de az egész borzasztó gyorsan játszódik le, a kiszorított holdbazalt olyan gyorsan nem rétegződik vissza, tehát a talaj sokkszerűen behorpad és több kilométer mélységben összesűrűsödik. De miközben a kivetett anyagból keletkezett óriási felhők még fölfelé szállnak a becsapódás helyénél, e horpadás már vissza is rugózik, a meteorit, ugye, teljességgel átalakult forrósággá, nincs már ott. A kőzet fölfelé áramlik tehát és a lyuk középpontjánál heggyé áll össze. Közben a kőzetfelhők gyorsan terjeszkednek. A fékező hatású légkör hiánya megint csak észrevehetővé válik, hisz nincs, ami korlátozza az expanzió hatósugarát. Ehelyett a törmelék a végtelenségig sodródik kifelé, mielőtt visszazuhanna, száz kilométerekre, milliárdnyi és milliárdnyi lövedék. Ezt az anyagot még ma is láthatjátok sugárkoszorú formájában, különösen telihold idején. Más az albedója, mint körülötte a sötét bazaltnak, úgy tűnik, mintha magától ragyogna. Valójában azonban csupán egy kicsivel több napfényt ver vissza. Nagyjából így kell elképzelnetek a Copernicus keletkezését. Victor Hugo egyébként szemnek látta, ami visszanéz arra, aki a Holdat figyeli.

–  Aha – mondta bátortalanul Olympiada.

Julian vigyorgott magában, élvezve az elbeszélése után beállt csendet. Körülötte kozmikus bombák csapódtak az agytekervényekbe, a kinetikus energiát kérdésekké alakítva át, például mi a teendő akkor, ha egy hasonló becsapódás éri a Földet. Jobb lemenni azonnal a pincébe, vagy még jobb inni még egyet?

–  Gondolom, az atmoszféránk nem sokat segítene? – érdeklődött Rebecca Hsu.

–  Hát – harapdálta ajkát Julian. – A Földre állandóan esnek meteoritok, naponta 40 tonna. A legtöbb homokszem vagy kavics nagyságú és még a légkörben elég. Néha öklömnyi darabok is előfordulnak, esetenként egyik-másik becsapódik a tundrába vagy a tengerbe. Mindazonáltal 1908-ban Szibéria fölött felrobbant egy üstökös 60 méteres darabkája, és egy New York nagyságú területen mindent megsemmisített.

–  Igen, emlékszem, hallottam róla – mondta Rogasov szárazon. – Elvesztettünk némi erdőt, pár birkát és egy pásztort.

–  Többet vesztettek volna, ha Moszkvát találja el. De rendben, az univerzum a legrosszabbat már maga mögött tudhatja. Akkora darabok, mint amelyik a Copernicust is okozta, már igen ritkák.

–  Milyen ritkák? – kérdezte Heidrun elnyújtottan.

Julian úgy tett, mintha utána kellene gondolnia.

–  Az utolsó valóban figyelemre méltó darab valószínűleg 65 millió éve zuhanhatott a mai Yucatán területére. A sokkhullám körbejárta az egész Földet, a becsapódást több évig tartó tél követte, aminek következtében a flóra és fauna jelentős része kipusztult – sajnos, a legtöbb őshüllő is.

–  Ez nem válasz a kérdésemre.

–  Tényleg komolyan akarod tudni, hogy mikor jön a következő?

–  Csak hogy úgy tervezhessek.

–  Tehát, statisztikailag minden 26 millió évben történik egy globális katasztrófa. Hogy mekkora katasztrófa, az a becsapódó test nagyságától is függ. Egy 75 méter átmérőjű aszteroida 1000 Hirosima-bomba robbanóerejével rendelkezik. Minden, aminek nagyobb az átmérője 2 kilométernél, világszerte telet okozhatna és alkalmas lehet arra, hogy eltörölje az emberiséget a Földről.

–  Ezek szerint 40 millió éve itt lenne már az ideje – állapította meg O'Keefe. – Milyen nagy is volt az a hüllőgyilkos?

–  10 kilométer.

–  Kösz, Julian. Mindenesetre jó, hogy onnan lentről elhoztál minket.

–  No és mit lehet tenni ellene? – kérdezte Rebecca Hsu.

–  Keveset. Az űrhajózó nemzetek elmulasztották, hogy komolyan szembenézzenek ezzel a problémával, inkább egymással szemben állították fel drága középtávú rakétáikat. Közben pedig valóban sürgős szükségünk lenne egy működő meteoritelhárító rendszerre. Ha a kalapács lesújt, édes mindegy, hogy muzulmán, zsidó, hindu, keresztény, ateista vagy pedig fundamentalista vagy-e, hogy éppen kivel civakodsz, mindez egyáltalán nem játszik semmiféle szerepet. Bumm, és vége! Nem egymás ellenében van szükségünk fegyverekre. Azért kell fegyver, hogy mindannyiunkat megvédhessük vele.

–  Nagyon helyes – nézett rá Rogasov kifejezéstelenül. Utána Julianhez lebegett, karon ragadta és egy kicsit félrevonta a többiektől.

–  De önnek nincsenek meg már régóta ezek a fegyverei? – kérdezte azután csendesen. – Nem fejleszt fegyvereket a meteoritok ellen?

–  Létrehoztunk egy munkacsoportot – bólintott Julian.

–  Fegyvereket fejlesztenek az OSS-en?

–  Védelmi rendszereket.

–  Mily megnyugtató mindannyiunk számára – nevetett az orosz haloványan. – Persze, ezt is egyedül viszi véghez, mint mindent.

–  Egy kutatócsoport, Oleg.

–  Ami azt jelenti, hogy a Pentagont nagyon érdekelné ez a kutatócsoport.

–  Csak nyugalom – mosolygott vissza rá Julian. – Ismerem a pletykákat. Oroszország és Kína rendszeresen azzal vádol bennünket, hogy világűrfegyvereket készítünk Amerikának. Micsoda hülyeség! A kutatásunk egyes-egyedül arra az esetre irányul, ha a statisztika megkövetelné a maga igazát. A fenébe is, igenis szeretnék tudni lőni, ha egy ilyen szikla az ütközés irányába tart.

–  A fegyvereket bármilyen ellenfél ellen be lehet vetni, Julian. Ön Amerikának tejhatalmi státuszt biztosított a világűrben, saját maga pedig az energiaellátást akarja uralni, amennyiben a megfelelő technológiák felett ellenőrzést gyakorol. Nagyon nagy a hatalma, és ebben ne lenne semmi saját érdeke?

–  Nézzen ki az ablakon – mondta nyugodtan Julian. – Látja azt a kékesfehér ékszert?

–  Látom.

–  És? Nincs honvágya?

Rogasov tétovázott.

–  Nehezen tudok mit kezdeni az efféle fogalmakkal.

–  Ha hiszi, Oleg, ha nem, de maga más ember lesz, amikor véget ér ez az utazás. Rá fog jönni, hogy bolygónk egy törékeny kis karácsonyfadísz, amit papírvékony belélegezhető, még belélegezhető levegő vesz körül. Határok és nemzetállamok nélkül, csak föld és tenger és néhány milliárd ember, akiknek meg kell osztozniuk a gömbön, mert nincs másik belőle. Minden olyan döntéstől, ami nem arra irányul, hogy e bolygót megmentse, minden, erőforrásokért vagy istenképzetekért vívott harctól hányingere lesz majd. Lehet, hogy egy kráter csúcsán fog állni és bőg majd, lehet, hogy csupán feltesz bizonyos létkérdéseket, de meg fog változni. Nincs visszaút, ha az ember a Földet a világűurből látta, holdnyi távolságból. Nem tehet mást, csak beleszerelmesedhet... Komolyan elhiszi, hogy hagynám bárkinek is, hogy rossz célokra használja a technológiámat?

Rogasov hallgatott egy darabig.

–  Nem hiszem, hogy szándékosan jóváhagyná – felelte. – Csak az a kérdés, hogy van-e választási lehetősége.

–  Van, minél több baráttal rendelkezem.

–  Maga világbajnok abban, hogy ellenségeket szerezzen! Tudom, a szemei előtt a rendkívüli gentlemanek ligája lebeg, a független befektetők világhatalma, ehhez képest folyamatosan masszívan sért nemzeti érdekeket. Hogy fér ez a kettő össze? Egyrészt a pénzemet akarja, tehát orosz pénzt, másrészt viszont Moszkvával nem akar kezdeni semmit.

–  Orosz pénz az, csupán azért, mert maga orosz?

–  Ott mindenesetre jobb szemmel néznék, ha a vagyonomat a nemzeti űrkutatásba fektetném.

–  Minden jót! Szóljon majd, ha megépítették a saját űrliftjüket.

–  Nem hiszi, hogy képesek vagyunk rá?

–  Maga sem gondolja komolyan! A szabadalom az enyém. Mégis, be kell ismernem, hogy Amerika nélkül nem jutottam volna el idáig. Mindketten csillagászati összegeket fektettünk az űrutazásba. De Oroszország csődben van. Putyin a maffiaállamát akkoriban a gázra és az olajra alapozta, de arra ma már senkinek nincs szüksége. Pókereztek és veszítettek. Ne felejtse el, Oleg, az Orley Enterprises tízszer akkora, mint a Rogamittal. Mi vagyunk a világ legnagyobb technológiai konszernje, de mégis szükségünk van egymásra a befektetőimmel. De magának Moszkva nem ad majd egy vasat sem. Talán hazafias gesztus lenne, ha Oroszország betegeskedő űrkutatásába fektetne, de a pénze elveszne. Nem is tudna kitartani annyi ideig, hogy velem versenyezzen, az állama már jóval azelőtt kifacsarna magából mindent, mielőtt még bármi használható eredményt elérhetne.

Rogasov ezúttal hosszabban hallgatott. Utána elmosolyodott.

–  Moszkva szabadabb kezet adna önnek, mint Washington. Nincs kedve váltani?

–  Azt hiszem, ezt meg kellett kérdeznie.

–  Megkértek, hogy puhatoljam ki a szándékait.

–  Először is, a hidegháború már véget ért. Másodszor, Oroszország nem tudja megfizetni az exkluzivitásomat. Harmadszor, nem állok senki oldalán. Válaszoltam a kérdésére?

–  Fogalmazzuk meg másként. Adott esetben hajlandó lenne arra, hogy a technológiáját Oroszországnak is eladja?

–  Hajlandó lenne beszállni a vállalkozásomba? Nem azért van itt, mert fél Moszkvától?

Rogasov az állát dörzsölgette.

–  Tudja mit? – mondta végül. – Azt javaslom, kössünk békét és egyelőre élvezzük a nyaralást.

A Charon lényegében egy 7 méter átmérőjű és 28 méter hosszú, 3 részre osztott cső volt a hozzá csatlakoztatott landoló modullal. Egy repülő omnibusz, felosztva hálóteremre, parancsnoki cellára, valamint bisztróra és szalonra, amelytől alkotói megtagadták az aerodinamikus kecsességet, tudniillik soha nem kerül majd olyan helyzetbe, hogy légkörön kelljen áthatolnia. Már az Apollo-kapszulák és az űrsiklók utódainak szánt Orion sem felelt meg a dizájnhoz szokott mozilátogatók elvárásainak, de legalább egy csinosnak mondott kerek orrocskával rendelkezett, amelyik izzani kezdett, amint a jármű behatolt a termoszférába. Ezzel szemben a Charon egy háztartási gép eleganciájával rendelkezett. Egytonnányi fehérség és szürkeség, itt sima, amott barázdált, részben üzemanyaggal, részben űrhajósokkal megtöltve, és az Orley Enterprises „O” betűjével díszítve.

–  Felkészülni a fékezésre – hallatszott Black hangja a hangszórókban.

Két és fél nap egy űrkompon, lett légyen az bármilyen tágas, színvilágát mégannyira is kidolgozhatták a pszichológusok tanácsai alapján, azért mégis csak egy börtönre emlékeztetett. A szűkösség és egyhangúság azt eredményezte, hogy a szokatlanság elvesztette varázsát, és a bolygó állapotáról folytatott vitákban, váratlan barátkozásokban és nyíltan kifejezett ellenérzésekben csapódott le. Sushma és Nair Mukesh, a szerénység karizmájától övezve, kifinomult lelkeket vonzottak maguk köré, például Eva Boreliust, Karla Krampot, Marc Edwardsot és Mimi Parkert. Kedélyes beszélgetéseket folytattak, mígnem Parker egyszer felvetette, hogy vajon a darwinizmus úgy, ahogy van, nem zsákutca-e, amibe a természettudományokat az ateista arrogancia kényszerítette, és amiből csakis a kreacionista világnézet segítségével lehet kikecmeregni. Az élet túlságosan is komplex ahhoz, hogy véletlenül alakulhatott volna ki valamiféle ősóceánban, no és semmiképpen sem négymilliárd éve. Kramp válasza, amely szerint az efféle kijelentések hallatán a jelenlévők némelyikének komplexitását kellene kétségbe vonnia, heves vitákat váltott ki, melynek során Parker segítséget kapott Aileen Donoghue-tól, aki ugyan nem akarta elkötelezni magát a néhány ezer év mellett, mindazonáltal erőteljesen vitatta a fajok közötti bármiféle rokonságot. Bizonyos élőlényeket Isten inkább egyetlen lélegzetével teremtett. Kramp azt mondta, Parker majmoktól való származása pedig szembetűnő. Ezenkívül Mózes könyvének első két fejezete két különféle módon tárgyalja az ember teremtését, már az Ótestamentum sem egységes a teremtés lezajlásának módjával kapcsolatban, már ha komolynak szánt természettudományos felismeréseket egyáltalán alapozni lehet egyetlen, történetileg meglehetősen kérdéses hitelességű könyvre.

Eközben kusza szálak szövődtek Rebecca Hsu, Momoka Omura, Olympiada Rogasova és Miranda Winter között. Evelyn Chambers mindenkivel jól kijött, talán az egy Chuck Donoghue kivételével, aki Parkernek bizalmasan elmesélte, hogy Chamberst istentelennek tartja, amit ő azonnal továbbmondott Olympiadának és Amber Orley-nak, akik persze elmondták Evelynnek. Locatelli az űrbetegségből felgyógyulva ismét szárnyait bontogatta, mesélt a vitorlás és motoros jachtokról, arról, hogyan nyerte meg az Amerika Kupát, az autóversenyzés iránti szeretetéről, napenergiával hajtott nagy versenykocsikról, és annak a lehetőségéről, hogy még egy kullancsból is ki tud vonni annyi energiát, hogy az hozzájáruljon a világ ellátásához.

–  Minden test, az emberé is, egy erőmű – mondta. – Márpedig az erőművek hőt termelnek. Ti itt nem vagytok mások, mint erőművek, egyszerű melegítőkészülékek. Én mondom nektek, emberek: ha a világ összes emberét összefoghatnánk egyetlen hatalmas erőműben, nem lenne szükségünk arra a szar hélium-3-ra.

–  És mi a helyzet a lélekkel? – érdeklődött indignálódva Parker.

–  Buhh, lélek! – tárta szét a karját Locatelli, erre ellibbent és beverte a lejét. – A lélek egy software, nagysága. Gondolkodó hús. De ha lenne, én lennék az első, aki lélekerőművet építene. Hahaha!

–  Locatelli izgalmas dolgokat mesélt – mondta később Heidrun Walónak. – Tudod, mi vagy te?

–  Micsoda, drágám?

–  Egy kályha. Tehát gyere gyorsan és melegíts fel engem.

Parker békét kötött Kramppal, Hanna gitározott, zenével egyesítette újra a jelenlévőket, a folyamatosan fényképező Locatelli valóságos rajongója lett, O'Keefe pedig forgatókönyveket olvasott. Mindenki úgy tett, mintha nem piszkálná az orrát az izzadságból, intim illatokból, fingból és a hajzsír szagából összeálló keverék, amellyel még a fedélzet igazán modern szellőztetőberendezése sem birkózott meg. Az űrutazás ugyan lehetett varázslatos, de meg volt az a hátránya, hogy nem lehetett kinyitni az ablakot, hogy egy kis friss levegő jöjjön be. Chambers azon gondolkodott, milyen lehet a hosszú távú küldetéseken a szag és az ingerlékenység. Nem egy orosz űrhajós mondta még régebben, hogy minden előfeltétel adott a gyilkossághoz, ha két férfit összezárnak egy szűk kabinban és két hónapra ott tartják őket? Persze az efféle misszióra másfajta embereket szokás küldeni. Nem individualistákat, s főként nem egy rakás bolond szupergazdag hírességet. Peter Black például, a pilóta kiegyensúlyozottnak, szinte fantáziátlannak tűnt. Csapatember, aki nem vonzódik az extravaganciához és a problémagyártáshoz.

–  Felkészülni a fékezésre!

220 kilométer távolságból a Holdnak már csupán a fele látszott, viszont nagyszerű részletességgel. Csekély terjedelmének köszönhetően olyan gömbölyűnek tűnt, hogy tartani lehetett attól, a leszállásnál lecsúsznak az oldalán. Nina Hedegaard rebbent közéjük és segített a nyomáskiegyenlítő ruhák felvételénél, amihez egy vizelettartály is hozzátartozott.

–  Majd később, ha leszállunk – magyarázta rejtélyes mosollyal.

–  Ki mondta, hogy pisilnünk kell? – csattant lel Momoka Omura.

–  A fizika – mélyültek el Hedegaard gödröcskéi. – A hólyagja a beálló gravitációt kihasználhatja arra, hogy kérdezés nélkül ürítsen. Be akarja nedvesíteni a ruháját?

Omura úgy nézett végig magán, mintha mindez már megtörtént volna.

–  Az egész cirkuszból valahogyan hiányzik az elegancia – mondta, majd fölvette, amit föl kellett vennie.

Hedegaard átterelte a holdutazókat a landolóegységbe, ami szintén egy tonna volt, kúpalakú, négy teleszkóplábbal. A lakómodulhoz képest annyi mozgásszabadságot biztosított, mint egy szardíniásdoboz. A bekötözés procedúráját többségük már a rutinos rókák arckifejezésével fogadta, hiszen két és fél nappal korábban ugyanígy egymás mellett összekötözve várták, hogy a komp egy impozáns tűzcsóva segítségével katapultáljon az OSS dokkjából. De a hajó az elvárásokkal ellentétben szép lassan indult el, mintha csak észrevétlenül kellene lelépnie. Black csak az űrvárostól jókora távolságra kapcsolta be a hajtófúvókákat, ezután teljes sebességre gyorsított, aztán kikapcsolta a hajtóműveket és hangtalanul száguldottak az űrben himlőhelyes céljuk irányába.

De a nyugalomnak immár vége, aminek mindenki örült. Jólesett végre megérkezni.

Megint csak bepréselődtek az üléseikbe, amint Black a Hold felett 70 kilométerre óránkénti 5600 kilométeres sebességre fékezett, és 180°-os fordulatot vett, hogy stabilizálódjon az orbitális magasságban. Alattuk kráterek, hegységek és hamuszürke síkságok suhantak el. Mint már az űrliftben, itt is kamerák közvetítettek a külső képeket holografikus monitorokra. Tettek egy kétórás tiszteletkört a Hold körül, miközben Nina Heedagard mesélt nekik az idegen világ különlegességeiről és látnivalóiról.

–  A felkészülés során már megtanulták, hogy egy holdbéli nap valamivel hosszabb egy földinél – sziszegett skandináv színezetű angoljával. – Egészen pontosan 14 nap, 18 óra, 22 perc és 2 másodperc. Ugyanilyen hosszú a holdbéli éjszaka. A fény-árnyék határ neve terminator. Igen lassan halad, úgyhogy nem kell attól tartaniuk, hogy séta közben hirtelen magukra sötétedik. Ám ha besötétedik, akkor aztán rendesen! A terminátor könyörtelen, vagy van fény, vagy nincs. Semmi szórt fény. A szikrázó déli hőségben a látnivalók veszítenek érdekességükből, ezért a legérdekesebb helyeket holdbéli reggel vagy este látogatjuk meg, amikor az árnyékok hosszúra nőnek.

Maguk alatt megláttak még egy impozáns krátert, amit bizarr, gyűrött táj követett.

–  A holdbéli Appenninek – magyarázta Hedegaard. – Az egész területet átszövik a rimák, barázdaszerű struktúrák, amiket a régi korok csillagászai a szeleniták úthálózatának véltek. Fantasztikus táj! Az a széles, fölfelé tekergő völgy ott a Rima Hadley, mely keresztülvezet a Rothadás Mocsarán, ami azért is vicces név, mert nem rothad és nem is mocsár. De ez már csak így van a Holdon: tengerek, amelyek egyáltalán nem tengerek, és így tovább. Látják azt a két hegyet a barázda két oldalán? Az a Mons Hadley és a Mons Hadley Delta. Mindkettőt ismerhetik fényképekről, gyakran látni őket, előtérben egy holdjáróval. Az Apollo 15 nem messze onnan landolt. A leszállóegység állványa még ott van, és az is, amit az asztronauták otthagytak.

–  Mit hagytak ott? – kérdezte Nair csillogó szemekkel.

–  Egy rakás szart – morgott Locatelli.

–  Miért ilyen defetista?

–  Nem vagyok defetista. Otthagyták, amit szartak. Mindenki tudja, minden más egyébként is hülyeség lenne, nem? Higgye el, akárhol is áll egy efféle állvány, az mind körbe van véve űrhajósszarral.

Nair bólintott. Úgy tűnik, még ez is elbűvölte. Az űrhajó sebesen haladt további völgyek, hegyek és kráterek felett, mígnem elérte a Mare Tranquillitatis partját. Hedegaard megmutatott nekik egy kis krátert, amelyet Moltkéról neveztek el. Kiterjedt barlangrendszeréről ismert, amelyet az ősidőkben folyékony láva vájt ki.

–  Hasonló rendszereket találtak az Északi-sarkon a Peary-kráter sáncaiban és fennsíkjain, ahol az amerikai holdbázist rendezték be. A Moltkét majd akkor látogatjuk meg, amikor közeleg a holdbéli este, és a terminátor a kráter közepén áll. Nagyszerű színjáték! No és ott van még a múzeum, ami tájképileg ugyan unalmas, mégis kötelező, mert...

–  Hadd találjam ki – kiáltott fel Ögi. – Apollo 11.

–  Helyes – ragyogott Hedegaard. – Tudniuk kell, hogy az Apollo-missziók a keskeny egyenlítői sávra voltak utalva. Látványos leszállóhelyekről nem lehetett szó, az volt a fontos, hogy egyáltalán leszállhassanak a Holdon. Ma már persze a múzeum szimbolikus értéke számít. Időközben bárhol megtalálhatják az egykori látogatók nyomait, sokkal érdekesebb környékeken, de Armstrong lábnyomai csak ott láthatók.

A repülés a Mare Crisium, a legsötétebb holdtenger mentén folytatódott, ahol, amint Hedegaard mesélte, a legerősebb holdi gravitációt mérték. Egy ideig nem láttak mást, csak vadul tagolt tájat és egyre hosszabbá váló árnyékokat, amelyek baljósan borították be a völgyeket és síkokat, elnyújtott tócsákat képeztek és megtöltötték a krátereket, míg a legmagasabb csúcsok még napfényben ragyogtak. Chambers megborzongott a gondolatra, hogy ebben az alaktalan sötétségben kell bóklásznia, ezután eltűntek az utolsó ragyogó szigetek is, és enigmatikus sötétség jelent meg a monitorokon, ami befészkelődött az artériákba és agytekervényekbe, felkavarva a lelki nyugalmat.

–  The Dark Side of the Moon – sóhajtott Walo Ögi. – Ismeri valaki? Pink Floyd? Remek album.

Lynn, aki az utazás során jobbára stabilnak érezte magát, most önmaga szakadékába zuhant. Úgy tűnt, ismét elszállt belőle minden életkedv. A Hold hátoldalán nem látszódott a Föld, sajnos éppen a Nap sem. Ha van pokol, akkor az nem forró és tüzes, hanem hideg és nihilistán fekete. Nem kellettek ördögök és démonok, kínpadok, máglyák és zubogó üstök, hogy mindezt elképzelje. A biztonság, a belső és a külső világ biztonságának hiánya, az érzések vége, ez a pokol. A teljes megvakulás. Ez volt minden remény halála, a félelemben való föloldódás.

Lélegezni, érezni a testet.

Mozgásra volt szüksége, ki kellett mennie, futni, mert aki fut, annak belül ismét ragyog a kihűlt csillag, de itt ült, az ülésébe szíjazva, miközben a Charon a fénytelenségben száguldott. Mirőol beszélt Ögi? Ki az a Pink Floyd? Miért beszél Hedegaard folyamatosan hülyeségeket? Nem tudná már valaki elhallgattatni a hülye libát? Kitekerni a nyakát, kitépni a nyelvét?

–  A Hold hátoldala nem szükségszerűen sötét – suttogta. – Csak éppen a Föld felé fordítja mindig ugyanazt az oldalát.

Tim feléje fordult.

–  Mondtál valamit?

–  Mindig ugyanazt az oldalát fordítja a Föld felé. A hátoldalát nem látjuk, de az is ugyanolyan gyakran fényes, mint az elülső oldala – lélegzetvétel nélkül préselte ki magából a szavakat. – A hátoldal nem sötét. Nem szükségszerűen. A Hold mindig csak a Földnek...

–  Félsz, Lynn?

Tim aggódása. A szalmaszál, amibe kapaszkodhat.

Marhaság, vett egy mély lélegzetet, háromszor repültem már ezen az útvonalon. Nem szabad félni. Mindjárt megint a fénybe érünk.

–  ...biztosíthatom, hogy nem mulasztanak sokat – mondta éppen Hedegaard. – Az elülső oldal sokkal érdekesebb. Figyelemre méltó módon a hátoldalon szinte egyáltalán nincsenek tengerek. Tele van kráterekkel, meglehetősen egyhangú, mindazonáltal ideális hely egy űrteleszkóp megépítésére.

–  Miért pont ott? – kérdezte Hanna.

–  Mert a Föld az a Hold számára, ami a Hold a Föld számára. Egy lámpás, ami a felszínét néha megvilágítja. Még a holdbéli éjfélkor is látható a Föld homályos maradék fénye. Ám a hátoldal, amint önök is látják, éjszaka olyan fekete, mint a környező világűr. Sem a Nap, sem pedig a Föld lénye nem fedi el a csillagokat. Az űrhajósok nagyon szeretnének idetelepíteni egy megfigyelőállomást, de egyelőre meg kell elégedniük az északi-sarki teleszkóppal. Nem is olyan vészes kompromisszum, végül is a Nap alacsonyan áll, a hátsó oldal csillagait meg lehet figyelni.

Lynn megragadta Tim kezét és megszorította. A gondolatai a gyilkosság és a rombolás körül forogtak.

–  Nem tudom, te hogy érzed magad – mondta csendesen Tim. – Én ezt a feketeséget mindenesetre nagyon nyomasztónak találom.

Óh, az okos Tim! A szövetséges.

–  Én is – mondta hálásan.

–  Szerintem ez normális, nem?

–  Nem tart sokáig.

–  És mikor érünk ki megint a fényre? – kérdezte ebben a pillanatban Winter.

–  Még egy jó óra – sziszegte Hedegaard.

–  Óóóóra – mondta nyávogva, kellemetlenül.

Julian hülye kis időtöltései. De Tim kezét fogva kezdett megnyugodni, majd hirtelen az is eszébe jutott, hogy ő tulajdonképpen szereti ezt a dán lányt. Miért reagált hát ilyen hevesen, ilyen agresszíven? Mi történik velem? – gondolta.

Mi a fene történik velem?

Miután a Hold felszíne nem tudott semmit sem nyújtani, a külső kamerák a csillagos ég képét közvetítették a Charon belsejébe, O'Keefe-et pedig váratlanul valamilyen otthonosságérzet fogta el. Még az OSS-en stante pede visszament volna a Földre. Most valamiféle vágyakozást érzett. Talán azért, mert a miriádnyi fény odakinn némiképp hasonlított a távoli utcák és házak fényeire, talán mert ez a víziállat, az ember tulajdonképpeni eredete szerint a kozmosz gyermeke volt, annak elemeiből képződött. Érzéseinek ellentmondásossága zavarta őt, mint egy gyermeket, aki mindig annak kívánkozik a karjai közé, aki éppen nem hintáztatja. Megpróbálta elfojtani gondolatait, de aztán gondolkodott és gondolkodott, egy órán keresztül megállás nélkül, mit is akar és hová is tartozik ő tulajdonképpen.

Pillantása Heidrunra tévedt. Két sorral előtte ült és arra figyelt, mit sugdos neki Ögi. O'Keefe az orrát ráncolta és a monitort bámulta. A kép váltott. Az első pillanatban nem tudta, hogy mit jelentenek a világos foltok, azután rájött, hogy ezek a napsütötte csúcsok, amelyek immár kiemelkedtek a fekete tintából. A Charonban mindenki fellélegzett.

Ismét a fény felé repültek, az Északi-sarkra.

–  Most pedig lekapcsoljuk a leszállóegységet – mondta Black. – Az anyahajó orbitális magasságban marad, míg egy hét múlva vissza nem térünk. Nina segít majd önöknek a sisakokat felcsatolni. Talán nem érzékelik, de még mindig a hangsebesség ötszörösével repülünk, tehát készüljenek fel a következő fékezésre.

–  Hé, Momoka – súgta O'Keefe.

A japán nő hátrafordult.

–  Mi van?

–  Minden rendben?

–  Persze.

O'Keefe elvigyorodott.

–  Akkor nehogy a nadrágodba csinálj.

Locatelli haverkodóan és rekedten felvihogott. Mielőtt azonban Omura rendre utasíthatta volna, megjelent Hedegaard és fejébe nyomta a sisakot. Néhány percen belül mindannyian egyformán golyófejűek lettek. Amint az anyahajó és a leszállóegység közötti nyílás bezáródott, valami sziszegést hallottak, utána rögtön egy üres kongást. A leszállóegység lekapcsolódott és lassan eltávolodott. A bejelentett fékezésből még semmit sem lehetett érzékelni. A táj közben megint megváltozott. Az árnyékok megint hosszabbak lettek, vagyis közeledtek a sarki régióhoz. Lávasíkságok váltakoztak kráterekkel és hegygerincekkel. O'Keefe úgy vélte, messze a távolban egy porfelhőt lát, ami laposan terült el a táj felett, utána nyomást érzett, a mellkas és a tüdő már szinte megszokottnak tűnő megerőltetését, csak éppen a hajtóművek most sokkal hangosabban dübörögtek, mint két órával ezelőtt. Nyugtalankodni kezdett, hogy ez vajon problémát jelent-e, míg rá nem jött, hogy mindeddig a lakómodul jóval hátrébb lévő fúvókák kapcsolták be. A leszállóegység most előoször manőverezett a közvetlenül alattuk található saját hajtóműve segítségével.

Black tüzet gyújt a seggünk alá, gondolta.

Pokoli ellenlökésekkel csökkentette a sebességét a leszállóegység, miközben gyorsan, túlságosan is gyorsan közelített a Hold felszínéhez. A képernyőn egy kijelző számlálta vissza a kilométereket. Mi történik itt? Ha nem lassítanak igen hamar, mindjárt létrehozzák a saját kráterüket. Eszébe jutott, amikor Julian elmesélte, hogyan lesz a kinetikus energiából hő. A mellkasa szorítani kezdett, és megpróbált a monitorokra koncentrálni. Remegtek a szemgolyói? Mit is meséltek a felkészüléskor? Nem alkalmas űrhajósnak, aki nem tudja a szemét kontrollálni, mert a pupillák remegése életlenné teszi a látást, kettős látást okozhat. A szemeknek mereven kell a műszerekre meredniük. Az igazi műszerekre, erről van szó! Hogyan is tudná valaki a helyes gombokat nyomogatni, ha mindenből kettőt lát?

Vajon Black szemgolyói remegnek?

A következő pillanatban elszégyellte magát, dühös lett saját magára. Mekkora egy idióta! A gyakorlópálya centrifugájában, a lift indulásakor, a Hold orbitális pályáján a fékezéskor sokkal nagyobb terhelés érte. Ezekhez képest a landolás csupán egy kis lökés. Meg kellett volna őriznie a nyugalmát, de az idegesség elektromossággal töltött ujjakként ragadta meg, s be kellett ismernie, hogy légszomját nem a nyomás okozta, hanem a rettegés, hogy szétkenődik a Holdon.

Még öt kilométer, még négy.

A másik kijelző mutatta, hogy folyamatosan lassulnak, és fellélegzett. Fölösleges az aggodalom. Még három kilométer a leszállásig. Egy hegyhát került a képbe, egy fennsík, fények, amelyek egy védősáncokkal körülvett leszállópályát jeleztek. Csövek és csatlakozók gyanútlan áldozatukra leső páncélos ászkákként bújtak a sziklába, a mélyen álló Nap fényében napelemek ragyogtak, árbocok és antennák, a közeli dombot pedig egy henger alakú építmény díszítette. Valamivel távolabb nyitott, hangárszerű szerkezetek látszódtak, óriási gépek mozogtak egy külszíni fejtésben. A lelőohelyeket sínrendszer kötötte össze az űrkikötővel, amelyek egy platformban futottak össze és innen ágaztak szét, széles kanyarban. O'Keefe lépcsőket látott, emelőszerkezeteket, manipulátorokat. Mindez rakodóhelyre utalt. Egy fehér micsodát látott az úton, egy olyan magas izét, széles kerekekkel, talán valaki ült benne és vezette, de talán robot volt. A Charon megremegett, a talaj felé ereszkedett. Egy rövid időre hatalmas, kivilágított tornyokat pillantott meg, közöttük nagy, durva repülőszerkezeteket, tartályokat és konténereket – minden olyan rejtélyes volt. Valami, ami nagyon hasonlított egy kerekeken guruló imádkozó sáskára, a leszállópályát keresztezte, amelynek most már a méreteit is megállapíthatta: 3-4 focipályányi volt. A környezet és az építmények eltűntek a sáncszerűségek mögött, majd az űrhajó óvatosan, ruganyos eleganciával leszállt, észrevehetetlenül rugózott egyet és megnyugodott.

O'Keefe érezte, hogy valami gyengéden húzza. Először fogalma sem volt, hogy mi az, majd annál jobban meglepte, amikor rájött, hogy milyen egyszerű is a megoldás. Gravitáció! Mióta elindultak az Isla de las Estrellasról, a gyorsítási és fékezési manővereket nem számítva, most először volt ismét súlya. Igaz, testsúlya csak hatoda volt a földinek, de csodálatos volt újra érezni, hogy van, megváltás az ide-oda lebegés után! Hasta la vista, Miranda, gondolta, vége az akrobatikának. Nincs több bukfenc, könyökölés. Hallójáratait zajáramlat csapta meg, szinaptikus utóérzés, hiszen a hajtóműveket már rég leállították, csak éppen még nem hitte el.

–  Ladies and Gentlemen – mondta Black nem egészen pátoszmentesen. – Gratulálok! Sikerült. Ninával most segítünk felvenni a létfenntartó rendszereket, szabályozzuk az oxigént, a hűtést és a nyomást, és aktiváljuk a rádióösszeköttetést. Elvégzünk majd egy sor tesztet, hogy ellenőrizzük a szigeteléseket, ezt már ismerik az OSS-en tett űrsétából, ha pedig nem, akkor sincs okuk aggodalomra. Minden lépésükre odafigyelünk. Amint vége az ellenőrzésnek, kipumpálom a levegőt a kabinból, és megállapítjuk a kiszállás sorrendjét. Ne vegyék udvariatlanságnak, hogy én szállok majd ki először, de meg szeretnénk örökíteni a hősiességüket, lefilmezem majd önöket, amint elhagyják a Charont. Ezenkívül felvesszük a rádióbeszélgetést is. Minden rendben? Üdvözlet a Holdon!

A Holdon.

A Holdon voltak.

Valóban az átkozott, kövér Holdon landoltak, amelynek egyhatodnyi gravitációja egy szerető finomságával vonta magához O'Keefe-et, a végtagjait, a fejét, belső szerveit és testnedveit, ja igen, a nedvek, húzta, húzta, húzta és valamit kihúzott belőle, ami kint is volt, mielőtt bármit tehetett volna. Melegen és vidáman csordogált az erre a célra szolgáló zacskóba, az öröm szökőkútja, a gravitáció dicsérete, ajándék a szürke, barázdás fickónak, akinek felületét most majd egy hétig belakhatják. Lopott pillantást vetett Momoka Omurára, mintha fönnállna annak lehetősége, hogy visszafordulnak, s az ő szemébe nézve látná rajta, tudná.

Aztán megvonta a vállát. Ki mindenki pisilhetett már a nadrágjába a Földön kívül? Kerülhetett volna rosszabb társaságba is.

PEARY BÁZIS,

ÉSZAKI-SARK

Lábnyomokat hátrahagyni a pionírok privilégiumai közé tartozott, és kellemes lehetőségeket biztosított az ügyintéző típusú embernek. Ismerte a kockázatokat, de nem volt kitéve nekik. Tisztában volt a természeti jelenségekkel, a helyi flóra és fauna étvágyával és fegyverzetével, tudta, hogyan kell felkészülni az őslakosok ellenszegülésére. Ismereteit a felfedező típus lázas, potenciálisan öngyilkos kíváncsiságának köszönhette, aki nem tudott mást tenni, mint hogy életét a diadal és a halál közötti keskeny mezsgyén élje le. Az antropozófusok megegyeztek abban, hogy már a homo erectus elődjénél is megfigyelhető volt az emberiség feloszlása az ügyintéző többség és a nyugodtan egy helyben ülni nem tudó kisebbség között. Ez utóbbiak egy speciális génnel rendelkeztek: a Kolumbusz-génnel, más néven Novelty-Seeking-Gene-nel, ami egyszerűen csak a D4DR hosszabbított változata, ami a határterületek átlépését és a kockázatvállalásra való rendkívüli hajlandóságot kódolta. A meghódított területek pacifikálására a maroknyi kalandor persze természeténél fogva nem volt alkalmas. Sokkal szívesebben kutatták a fehér foltokat és haraptatták meg magukat ismeretlen állatokkal, egyáltalán, megteremtették annak az előfeltételeit, hogy a konzervatív hajlamú többség követhesse őket. Ők voltak az örök nyomkeresők, akik mindent megadtak azért, hogy lábnyomuk ott lehessen a Terra incognitán. Megfordítva, az ügyintézők természetének az felelt meg, hogy az agyagot, mocsarat, homokot, kavicsot, iszapot és mindazt, ami még az amorf érintetlenséget képviselhette, alárendeljék a kiegyenlített felületeknek, így Evelyn Chambers, amikor megrendülten lekászálódva a Charon lépcsőjéről először érintette a Holdat, nem hagyott semmilyen maradandó nyomot maga után, ugyanis tömör betonra lépett.

Egy másodpercnyi időre csalódott volt. Mások is reflexszerűen néztek a lábuk alá, mintha a holdat érés egyenlő lenne a regolit lebélyegzésével.

–  Lesz még bőven időtök nyomokat hagyni – szólalt meg Julian hangja mindegyik sisakban.

Néhányan nevettek. A meghiúsult remények pillanata hamarosan elmúlt és helyet csinált a hitetlenkedő csodálkozásnak. Óvatosan lépett egyet, majd még egyet, rugózni kezdett – lábizmai ereje egy méter magasba emelte.

Hihetetlen! Teljességgel hihetetlen!

Több mint 5 napnyi súlytalanság után ismét érezte súlya meghitt terhét, és nem érezte mégsem. Inkább olyan volt, mintha valamilyen, a képregényekből ismerős sugárzás szupererővel ruházta volna fel. Körülötte mindenki vad ugrálásba kezdett. Black körülöttük ugrált kamerájával és vette őket.

–  Hol a csillagos-sávos lobogó? – dörögte Donoghue. – Ki akarom tűzni a talajba!

–  Akkor bizony 56 évet késett – nevetett Ögi. – Viszont a svájci zászlót...

–  Imperialisták – sóhajtott Heidrun.

–  Esélyük sincs – mondta Julian. – Hacsak nem akarjátok a zászlóitokat a talajba robbantani.

–  Hé, ide nézzetek! – kiabált Rebecca Hsu.

Telt alakja szélmalomszerűen kapálózva elrepült a többiek feje felett. Ha egyáltalán Rebecca Hsu volt az. Pontosan nem lehetett megállapítani. A visszatükröző szemnyílásokon keresztül az arcokat ugyanis nem lehetett felismerni, viselője identitását csupán a mell-vértre nyomott jel árulta el.

–  Na, gyerünk – nevetett Julian. – Csak bátran!

Chambers nekifutott, végrehajtott néhány ügyetlen ugrást, majd ismét a magasba emelkedett és saját merészségétől megittasodva megpördült a tengelye körül, közben egyensúlyát elvesztve meditatív siklórepülésben ért földet. Nem tehetett mást, ostobán vihogott, miközben lágyan landolt a hátsó fertályán. Elbűvölve maradt ülve, hogy nézze a kibontakozó szürreális színjátékot. A tiszteletre méltó társaság néhány másodperc alatt első osztályosok, magukról megfeledkezett játszópajtások gyülekezetévé vált. Szinte magától ugrott talpra.

–  Jó – dicsérte őket Julian –, nagyon jó. A Bolsoj Balett hozzátok képest egy rakás szerencsétlenség, mindazonáltal egy kicsit fel kell függesztenünk a testgyakorlást. Tovább kell mennünk a szállodába, kérlek, figyeljetek megint egy kicsit Ninára és Peterre.

Mintha rossz frekvenciára kapcsolt volna. A többiek az ebédhez hívott gyerekek kedvetlenségével kérették magukat, csak lassacskán lehetett őket a vezetőik köré terelni. Ahogyan ott álltak, egy titkos társasághoz hasonlítottak: a grált keresők a repülő várak kulisszái előtt. Chambers körülnézett. A bázisból jóformán semmi sem látszott. Egyedül a 15 méter magas oszlopokon nyugvó pályaudvar platformja lógott bele a leszállópálya képébe. Fémlépcsők és egy nyitott lift vezetett a vágányokhoz, körülöttük gömbtartályok sorjáztak. A platform szélén két manipulátor kuporgott jura korabeli madárként: homárszerű, csuklószerkezetes markolójú gépek a nagy rakodófelületek felé fordulva. Chambers úgy gondolta, ez utóbbiak feladata abból állt, hogy a rakományt átvegyék a manipulátoroktól, vagy éppenséggel továbbítsák nekik, attól függően, hogy a szállítmányt ki vagy éppen be kellett pakolni.

Megpróbálta normalizálni a légzését. A leszállóegység szűkösségét már alig tudta elviselni. Előző éjszaka vadakat álmodott. Magasabb hatalmak egy gigantikus konzervnyitóval felnyitották a Charont, utasait pedig kidobták a vákuumba, ami a maga részéről viszont egy rakás szájtátó emberszerű kreatúrának bizonyult, ő pedig anyaszült meztelen volt. Na igen, tiszta hülyeség, de mégis! Miranda Winter sarka egy kékeszöld foltot hagyott a derekán, és az egészből teljesen elege volt. Amikor kívülről látta a hajót a leszállópályán, meglepte, hogy milyen nagy: egy impozáns torony erős teleszkóplábakon, akkora, mint egy kisebbfajta toronyház. Több űrhajó is állt a leszállópályán, némelyik nyitott rakodónyílásokkal és üres beltérrel, szemmel láthatóan rakományra várva. Néhány kisebb gép széttárta póklábait és üvegszemével bámult maga elé. Chambersnek eszébe jutott a rovarirtó spray.

–  Nézzék el, kérem, a bázis lakóinak, hogy nem jöttek ki az üdvözlésükre – mondta Black. – Itt tényleg csak akkor megy ki az ember, ha feltétlenül szükséges. Önökkel ellentétben ezek az emberek hat hónapot töltenek a Holdon. Egyhétnyi kozmikus sugárzás nem árthat önöknek, hacsak nem kerülnek védtelenül egy napviharba. De a hosszas tartózkodás egészen más tészta. Mivel a bázist csak az elutazásunk napján tekintjük meg, ezért ma nincs fogadóbizottság.

A homárszerű gépek egyike, mintha láthatatlan kéz irányítaná, megmozdult és elindult a Charonhoz, hogy a rakodóteréből kivegye a nagy, fehér konténereket.

–  A csomagjaik – magyarázta Hedegaard – idefent ki lennének téve a vákuum hatásának, de ne izguljanak, a konténerek nyomásállóak. Különben megtörténhetne, hogy az éjszakai krém szörnnyé válva megtámadja a pólóikat. Jöjjenek!

Olyan volt, mintha víz alatt mennének, csak éppen az ott szokásos nyomást nem érzékelték. Chambers egészen izgatottan gondolt arra, hogy most nem 66 kiló, hanem csupán 11, ami azzal kecsegtetett, hogy a testi ereje a hatszorosára növekedett. Könnyű, mint egy 3 éves, erős, mint Superwoman. Gyermeki boldogság töltötte el. Követte Blacket a lifthez, beugrott a tágas ketrecbe, és amint az árnyékolás szélén felemelkedtek és megérkeztek a pályaudvar platformjára, ismét meglátta a bázis lelőhelyeit. Több vágány is befutott ide. Kivilágított, üres vonat várt rájuk, ami hasonlított egy földi mágnesvasúthoz, csak éppen nem volt olyan áramvonalas, és ezért sajátságosan régimódinak tűnt. De miért is lett volna áramvonalas? Idefenn nem volt légáramlás. Nem volt levegő sem.

A távolba nézett.

A benyomások szinte lerohanták. Innen fentről a környék nagy részét be lehetett látni. Egy fennsík. Dombok és peremek. Az árnyékokat mintha ollóval vágták volna ki. A kráterek pedig mintha fekete tintával lennének megtöltve. A fehéren izzó, alacsonyan álló Nap feloldotta a horizont körvonalait, a táj kulisszaszerűen emelkedett ki a világűrbőol. A fényt sem köd, sem légkör nem szórta, a tényleges távolságától függetlenül úgy tűnt, mintha éles körvonalaival minden kézzelfogható közelségben lenne. A leszállópályán túl a mágnesvasút sínpárja egy feketeséggel töltött völgybe fordult, az oszlopok magasságának köszönhetően egy ideig még látható volt, majd hirtelen, átmenet nélkül elnyelte a sötétség.

–  A Hold földrajzi Északi-sarka most nincs tőlünk 15 kilométerre sem – mondta Black. – Most a Peary-kráter északnyugati szélén egy fennsíkon, a Hermite-kráter tőszomszédságában vagyunk. A térség „az örök fény hegyei” jelzőt viseli. Van valakinek ötlete, hogy miért?

–  Magyarázd el szépen, Peter – mondta Julian szelíden.

–  Nos, a '90-es években, miután megállapították, hogy egyes kráterek szélein és csúcsain mindig süt a nap, az érdeklődés erőteljesen a pólusok felé fordult. Egy lakott holdbázis legfőbb problémáját mindig is az energiaellátás jelentette, az atomenergiát pedig nem akarták fölhasználni. Már a Földön tömegesen tiltakoztak ellene, attól tartva, hogy egy reaktort szállító űrhajó esetleg lakott területre zuhanhat. Amikor az állomást tervezték, a hélium-3 még csak halovány reménység volt, tehát szokás szerint a napenergiát választották. Csakhogy a napelemek ugyan nagyszerűek, de sajnálatos módon sötétben teljességgel használhatatlanok. Néhány órát át lehet hidalni akkumulátorokkal, de a holdbéli éjszaka 14 napig tart. Igaz, a fényt itt kevésbé lehet kihasználni, mint az Egyenlítőonél, hiszen a napsugarak rendkívül ferdén érik a felszínt, viszont állandóan rendelkezésre állnak. Ha feltekintenek a magaslatokra, mindenütt napelemeket látnak, amelyek mindig a Nap állásához igazodnak.

Black tartott egy kis szünetet, megvárva, amíg mindenki megtalálja a napelemeket.

–  A pólusok mégsem ideális helyszínek egy bázis számára. Amint már említettem, a napsugarak itt nagyon ferdék, a sarkok meglehetősen lőtávolon kívül vannak, ráadásul a holdteleszkópot szívesebben telepítették volna a hátoldalra. A kritikusok azt is megjegyzik, hogy közvetlenül az építkezés kezdete előtt világossá vált a hélium-3 használhatósága, így a terveket elvetve mégis oda építhették volna a bázist, ahová szerették volna. Valóban paradoxon, de pont a Holdon nem használják a hélium-3-at, mert az eredeti elképzeléseket valósították meg. Van ugyanis még egy érv, amely a pólusok mellett szól. A hőmérséklet. Ez ugyanis a holdbéli viszonyokhoz képest itt kifejezetten mérsékelt, napsütésben állandóan 40 és 60 Celsius-fok. Ezzel szemben az Egyenlítőnél délidőoben meghaladja a 100 Celsius-fokot, éjszaka a hőmérő viszont mínusz 180 Celsius-fokot is mutathat. Hosszú távon semmilyen építőanyag nem szereti az ekkora ingadozásokat, állandóan tágul és összehúzódik, a végén törékennyé válik és hasadékok keletkezhetnek. És volt még egy megfontolás, ami a pólusok mellett szólt. Ahol a Nap olyan szorosan vánszorog a horizont felett, nem képzelhető el olyan régió, ahová egyáltalán nem süt? Ha igen, akkor fennáll a lehetősége, hogy valami olyasmit találhatnak, ami a Holdon tulajdonképpen egyáltalán nem lehetséges: vizet.

–  És miért nem lehet itt víz? – kérdezte Winter. – Miért nem lehet legalább egy folyó vagy kis tavacska?

–  Mert a napfényben azonnal elpárologna és eltűnne a világűrben. A Hold gravitációja nem elegendő ahhoz, hogy magához kösse a gázokat, ez az egyik oka, hogy nincs légköre. Csakis az örök sötétségben lehetett a meteoritok által ideszállított, a holdporban molekulárisan megkötött, fagyott vízre számítani. Az efféle állandóan sötétségben lévő szakadékok létét gyorsan lehetett bizonyítani, például a becsapódás helyét a Peary-kráterben, tehát mindjárt itt a sarkon. A mérések valóban igazolni látszottak a víz jelenlétét, ami egy komplex infrastruktúra kiépítését rendkívül megkönnyítené. Az alternatíva, tehát a Földről föllőoni a vizet, már pusztán a költségek miatt is tiszta őrültség.

–  És találtak vizet? – kérdezte Rogasov.

–  Eddig még nem. Nagy mennyiségű hidrogént igen, de vizet még nem. A bázist mégis itt építették fel, mert a szállítás a világűrliftnek köszönhetően egyszerűbb és olcsóbb, mint ahogy eredetileg gondolták. Jelenleg tartályokban érkezik az OSS-re, onnan pedig a tömeg már amúgy sem jelent problémát. Természetesen továbbra is folyik a lázas kutatás a H2O után, ezenkívül – mutatott Black a távoli, hordó alakú tárolókra – mégiscsak belefogtak egy kisebb hélium-3 reaktor megépítésébe, a bázis állandóan növekvő energiaigényének kielégítésére.

–  Őszintén szólva – jegyezte meg Momoka Omura zsörtölődve –, én egy holdbázist valahogy impozánsabbnak képzeltem.

–  Én nagyon is impozánsnak találom – mondta Hanna.

–  Én is!- kiáltotta Winter.

–  Abszolút – erősítette meg nevetve Nair. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy a Holdon vagyok, hogy itt emberek élnek! Csodálatos.

–  Várjatok csak, míg a GAIA-t meg nem látjátok – mondta Lynn titokzatosan. – Utána valószínűleg nem is akartok elmenni innen.

–  Ha úgy néz ki, mint az a rakás ócska kacat ott lenn, én azonnal el akarok menni – hörgött Omura.

–  Baby – szólt rá a szokásosnál élesebben Locatelli. – Sértegeted a vendéglátóinkat.

–  Miért? Én csupán...

–  Vannak alkalmak, amikor igazán befoghatnád a pofádat, nem gondolod?

–  Micsoda? Fogd be te!

–  A szálloda tetszeni log neked, Momoka – igyekezett gyorsan közbelépni Lynn. – Nagyon is! És nem, nem úgy néz ki, mint a holdbázis.

Chambers elvigyorodott. Már csupán foglalkozásából adódóan is szerette a kisebbfajta háborúkat, ráadásul Locatelli és japán múzsája általában egyetértettek, ha másokat piszkálhattak. Locatellit amúgy is meg akarta hívni egyik legközelebbi műsorába, amit a „Világmegváltók harca” mottó alapján tervezett: „Miként vezet az olajüzlet csődje az alternatív szolgáltatók hatalmi harcához.” A beszélgetésbe talán bele lehet majd fűzni néhány magánjellegű kérdést is.

Jókedvűen követte Blacket.

A LUNAR EXPRESS

Egy nyomáskiegyenlítő zsilipen keresztül szálltak be a vonatba, majd levették a sisakot és a páncélzatot. A levegő kellemes hőmérsékletű volt, az ülések alkalmasak voltak a túlsúlyos utasok befogadására is – Rebecca Hsu sajnálatot kiváltva fel is sóhajtott. Örömét Amber Orley-nak mondta el, akivel Chambers mindeddig alig beszélgetett. Pedig Amber mindenkihez kedves volt, a kezdeti visszafogottsága után még Julian fia is barátságosnak bizonyult, eltekintve a nővére miatt érzett súlyos aggodalmától. Ez ugyanis meglehetősen elrontotta nemcsak az ő, hanem Amber kedvét is, ráadásul úgy tűnt, az apjához fűződő viszonyát is megviselte. Chambers figyelmét semmi sem kerülte el. Úgy gondolta, Lynn szimulálta az űrbetegséget a Picardban. Valami nem volt rendben vele, Chambers pedig elhatározta, hogy kideríti, mi is ez a valami. Mukesh Nair lefoglalta magának Timet, elmesélve neki, mennyire is szereti az életet, tehát Chambers Amber mellett foglalt helyet.

–  Hacsak nem szeretne inkább a férje mellé...

–  Nem, egyáltalán nem – húzódott közelebb Amber. – A Holdon vagyunk, hát nem eszméletlen?

–  De még mennyire, hogy eszméletlen! – helyeselt Chambers.

–  Hát még a hotel – mondta Amber drámaian forgatva szemeit.

–  Ismeri? Eddig nagyon titkolóztak. Se képek, se filmek...

–  Néha vannak a rokonságnak előnyei is. Lynn megmutatta nekünk a terveket.

–  Mindjárt megveszek a kíváncsiságtól! Hé, elindultunk.

A vonat észrevétlenül lendült mozgásba. Éteri muzsika lebegett a térben, leheletfinom és hömpölygő, mintha a zenekar bedrogozva játszana.

–  Gyönyörű – szólalt meg Eva Borelius Chambers mögött. – Mi ez?

–  Aram Hacsaturján – felelte Rogasov. – Adagio szólócsellóra és vonósokra, a Gajane-szvitből.

–  Bravó, Oleg – fordult meg Julian. – Azt is meg tudja mondani, melyik felvétel?

–  Szerintem a Leningrádi Filharmonikusok lehetnek, Gennagyij Rozsgyesztvenszkij vezényletével, vagy nem?

–  Atyaisten, milyen művelt – döbbent meg Borelius teljesen. – Maga aztán kiismeri magát!

–  Elsősorban vendéglátónk egy bizonyos film iránti különös vonzalmát ismerem – mondta Rogasov szokatlanul vidáman. – Mondjuk inkább azt, hogy készültem.

–  Nem is gondoltam volna, hogy önt a klasszikus...

–  Nem – vágott közbe Olympiada – az ember el sem képzelné róla.

Hoppá, gondolta Chambers, ez egyre jobb lesz.

Lynn kiállt a középső folyosóra.

–  Talán föltűnt önöknek – mondta egy kis mikrofonba –, hogy én mindig akkor kerülök sorra, amikor a szállásügyek jönnek szóba. Először is, amit most átélnek, az valami premier féleség. Önök voltak a Stellar Island Hotel első vendégei, a GAIA területére is önök léphetnek elsőkként. Így természetesen önök élvezhetik elsőkként az utazást a Lunar Expressen is, ami az 1300 kilométeres távolságot kevesebb mint két óra alatt teszi meg. Az éppen elhagyott pályaudvar fő funkciója szerint persze teherpályaudvar. Az északnyugati Mare Imbriumban bányásszák a hélium-3-at. A tartályok síneken kerülnek ide, űrhajókba rakodják, majd az OSS-re viszik őket. A teherszállító vágány egy ideig párhuzamosan halad a mienkkel, majd röviddel a célunk előtt kanyarodik el nyugati irányba, tehát nagyon is lehetséges, hogy találkozunk egy tehervonattal.

Az oldalsó ablakokban védősáncaival együtt lassacskán eltűnt a leszállópálya. A mágnesvasút felgyorsult, egy nagy ívű kanyarral eltávolodott a bázistól és a völgybéli sötétség felé igyekezett.

–  Terv szerint 19.15-kor érünk a szállodához. A csomagjaikkal nem kell törődniük. Amíg a robotok mindent felhordanak a szobákba, addig összeülünk a lobbiban, megismerkedünk a személyzettel, megtekintjük a létesítményt, a végén pedig lehetőségük lesz a felfrissülésre. A vacsora ma kivételesen kicsit később, 20.30-kor lesz. Utána tanácsos lefeküdni. Az utazás kimerítő volt, fáradtak lesznek, ráadásul Neil Armstrong elmondta, hogy a Holdon töltött első éjszaka rendkívül jól tudott aludni. Még hogy teliholdnál álmatlanul kell hánykolódni... Van valakinek kérdése?

–  Csak egy – emelte magasba a kezét Donoghue. – Valami ital van errefelé?

–  Sör, bor, whisky – ragyogott Lynn. – Mind alkoholmentes.

–  Tudtam.

–  Jót tesz majd neked – mondta Aileen rendkívül elégedetten, és megveregette a combját.

Donoghue maga elé mormogott valamit. A sötétség, mintha büntetés lenne, elnyelte őket. A ragyogó napsütésben egy darabig még látták a kráterek magasan fekvő széleit, majd ezek is eltűntek. Nina Hedegaard ételt szolgált fel. A pokoli sötétséghez illően Ligeti György Requiemje szólt, érezhetően lefelé mentek, a Lunar Express pedig egyre gyorsabb lett. Black elmagyarázta, hogy éppen a Peary és a Hermite közötti hasadékban mennek; utána ismét kiértek a napfényre, csorba sziklák mellett haladtak el egy töredezett mélyedés irányába. Amint bementek egy kisebb kráterbe, ismét sötét lett. Chambers az előbb még ki akarta faggatni Ambert a családi életükről, ám most már semmi más vágya nem volt, mint hogy csodálhassa ezt az idegen, érintetlen tájat, a brutálisan archaikus sziklafalakat és hegyhátakat, a porral teli völgyek és síkságok bársonyos titokzatosságát, a színek teljes hiányát. A Nap hidegen csillogott a becsapódások által létrehozott lyukak szélein, izzásában föloldódott az idő. Senki sem akart már beszélgetni, még Chucky is félbehagyta a viccét röviddel az amúgy is gyatra poén előtt, és megbabonázva bámult kifelé, ahol éppen egy kékesfehéren csillogó ékszer emelkedett lassacskán a horizont fölé, s minden kilométerrel, amelyet déli irányban megtettek, egyre magasabbra került – az otthonuk, végtelenül messze, fájó szépségben tündökölt.

Hedegaard és Black szorgalmasan pótolták közben a többiek műveltségének esetleges hiányait. Elhangzott még néhány kráter neve: Byrd, Gioia, Main. A csúcsok dombokká olvadtak, a szakadékokat világos síkságok váltották. Egy óra múlva elértek egy elnyújtott sánchoz, a Goldschmidthez, amelynek nyugati szélén az Anaxagoras tátongott – Hedegaard szerint egy igen fiatal becsapódás lenyomata. Erre a hírre többen is nyugtalanul az égre emelték a tekintetüket, idegesen köhécseltek és nevetgéltek, hiszen a fiatal úgy hangzott, mintha éppen most történt volna, nem pedig 100 millió éve. Átkeltek a Goldschmidten, keresztülszáguldottak egy sötétebb színezetű sivatagi tájon. Julian ekkor felállt és gratulált nekik, hogy átkeltek első holdbéli tengerükön, a Mare Frigorison.

–  Miért neveznek egy ilyen ócska sivatagot tengernek? – érdeklődött Winter, amivel megkímélte műveltebb útitársait, hogy nekik kelljen föltenniük e kérdést.

–  Mert a sötét bazaltsíkságokat régebben óceánoknak vélték -mondta Julian. – Abból indultak ki, hogy a Holdnak a Földhöz hasonlóan kell kinéznie. Tehát azt hitték, hogy tengereket, tavakat, öblöket és mocsarakat látnak. Ebben az összefüggésben érdekes a névadás, például ezt a medencét miért éppen úgy nevezték el, hogy a Hideg tengere. De létezik például a Nyugalom tengere is, a Mare Tranquillitatis, ami az Apollo 11 révén vonult be a történelembe. Egyébként a leszállóhely közelében lévő 3 kicsi krátert kötelező módon Armstrongról, Aldrinról és Collinsról nevezték el. De létezik a Csendesség tengere, a Derültség tengere, a Felhők tengere, az Esők tengere, a Viharok óceánja, a Habzó tenger és a Hullámok tengere, és így tovább, és így tovább.

–  Úgy hangzik, mint egy időjárás-jelentés – mondta Hanna.

–  Fején találtad a szöget – vigyorgott Julian. – Egy bizonyos Giovanni Battista Riccioli a bűnös, egy 17. századi csillagász, Galileo Galilei kortársa. Az volt a vágya, hogy minden krátert és hegyláncot valamelyik nagy csillagászról és matematikusról nevezzen el, csak éppen pechjére elfogytak a csillagászok. Később az oroszok és az amerikaiak is követték a rendszerét. Ma már írókat, pszichológusokat és sarkkutatókat is találunk a Holdon, van Alpok, Pireneusok, Andok is. Mindenesetre Riccioli biztos volt benne, hogy a sötétebb foltok tengerek. Már Plutarchos is így hitte, Galileo pedig úgy vélekedett, hogy ha a Hold egy második Föld, akkor a világosan ragyogó térségek kétségtelenül szárazföldi területek, a sötétebbek pedig vizek. Természetesen Riccioli a tengereinek is elegáns neveket akart adni, pedig közben óriásit tévedett! Úgy vélte, rájött, hogy a földi időjárás a holdfázisok szerint alakul. Tehát gyarapodó Holdnál szép idő...

–  Fogyó Holdnál pedig szar idő.

–  Így van! Azóta a Hold keleti sarlójának tengerei nyugalmat és harmóniát hordoznak a neveikben, miközben nyugaton esik és akkora a vihar, amekkora csak a csövön kifér. Az Északi-sark közelében egy tengernek természetesen hidegnek kell lennie, innen ered a Mare Frigoris, a Hidegség tengere. Ó, nézzétek csak! Azt hiszem, ott jön valami velünk szembe.

Chambers a nyakát nyújtogatta. Először nem látott mást, mint végtelen síkságot és a vágányok kanyargós vonulatát, majd ő is észrevette. Egy pontocska, ami rendkívül gyorsan közeledett, repült a síneken, mígnem egy elnyújtott valamivé vált, világító fényszórókkal. Amíg megpróbált részleteket is felfedezni rajta, a tehervonat melléjük is ért és már tovább is haladt. Óránként majdnem 1500 kilométeres sebességgel keresztezték egymás útját, de semmit nem lehetett sem hallani, sem érezni.

–  Hélium-3 – mondta Julian áhítattal. – A jövő.

És leült, mintha ehhez már nem tudna mit hozzáfűzni.

A Lunar Express tovább száguldott. Rövid idő múlva egy hegyhát rajzolódott ki a horizonton, amely igen gyorsan növekedett, mintha a Mare Frigoris valóban tenger volna, és belőle emelkedne ki. Chambers emlékezett rá, hogy az efféle jelenségek a Hold erős görbületének voltak köszönhetők. Black elmondta, hogy ez a kráter a Platón, több mint 100 kilométeres átmérőojével és 2500 méter magas sáncaival csodálatos példány. Megint egy olyan töredékinformáció, ami valahol elraktározódott Chambers lázasan dolgozó agykérgében. Ahogy azt előre jelezték, a tehervonatok vágánya elkanyarodott és eltűnt nyugat felé, miközben ők megkerülték és maguk mögött hagyták a Platónt. Egy utolsó pillantás a Mare Imbrium porszőnyegére, utána csúcsok és fennsíkok között hatoltak be a hátországba egy holdbéli Grand Canyon szélén...

Chambers nem hitt a szemének.

A megrökönyödés sóhaja suhant át a vonaton. A hajtómű zúgása alig hallhatóan keveredett bele a Zarathustra-téma súlyos basszusába, miközben a Lunar Express lassulni kezdett, és az első harsonák hangjai lassan elhaltak. Straussnak alighanem Nietzsche napfelkeltéje járt a fejében, Kubrick az emberi géniusz valami újjá, magasabbá alakulására gondolhatott. Chambersnek ebben a pillanatban Edgar Allan Poe jutott az eszébe, akinek elbeszélői mélysége végigkísérte fiatalkorát, és amiből egyetlen gondolatot meg is őrzött, az Arthur Gordon Pym hátborzongató utolsó mondatait: „...de ekkor páralepelbe burkolózó emberalak kél utunkban, nagyobb, hatalmasabb termetű minden más földlakónál. És bőrének színe a hó makulátlan fehérsége.”

Chambers visszafojtotta a lélegzetét.

Talán 10-12 kilométernyi távolságban, egy fennsík kúpján, magasan egy teraszforma kitüremkedés fölött, ami mögött a kanvon meredeken eltűnt, valami ült és a Földet nézte.

Egy ember.

Nem, egy ember formájú valami. Nem férfialak, hanem egy tökéletesen arányos nő. A feje, a végtagjai és a teste világosan ragyogott a csillagtengerben. Arca, szája, orra és szeme nem volt, mégis volt benne valami álmodozó, már-már vágyakozó, amint lábait a fennsík szélén lelógatva, behajtott könyökénél karjára támaszkodva teljes odaadással figyelte a csendes és távoli bolygót, ahová soha nem teszi be a lábát.

Legalább 200 méter magas volt.

DALLAS, TEXAS,

EGYESÜLT ÁLLAMOK

Ha Loreena Keowa volt a Greenwatch tökéletes cégére.

Gyökerei félreismerhetetlenek voltak. 100%-ig tlingit, egy olyan nép leszármazottja, amely ősidőktől fogva Alaszka délkeleti partvidékén élt, a mai Yukon-térség déli és Brit Columbia északnyugati területén. A nagyjából 8000 főnyi tlingit népesség létszáma azonban folyamatosan csökkent. Már csak néhány száz öreg beszélte a dallamos nadiné nyelvet, igaz, újabban fiatalok is, olyanok, mint Keowa, akik magukat a kizöldült Amerikában az etnikai önérvényesítés zászlóvivőinek tartották.

Keowa a Holló klánból származott Hoonah-ból, a „falu a sziklánál” jelentésű tlingit településről, a Chichagof-szigetről. Ha éppen nem Vancouverben, a Greenwatch székhelyén tartózkodott, akkor Juneau-ben lakott, Hoonah-tól 40 mérföldnyire nyugatra. Arcvonásai egyértelműen indián származására utaltak, bár némi fehér örökség jegyeit is föl lehetett rajtuk fedezni, noha tudomása szerint soha egyetlen fehér sem házasodott be a klánba. Klasszikus értelemben nem volt szép, de mégis izgalmas, enyhén romantikus vadságot sugárzott magából. Frizurája hosszú és ragyogóan fekete, megfelelt annak, ahogyan egy New York-i tőzsdeügynök elképzeli az indiánok frizuráját. Öltözködési stílusa viszont ellentmondott a nemes vadakról alkotott kliséknek. Véleménye szerint Gucciban és Armaniban is lehetett védeni a környezetet. Riportjai megalapozottak és kíméletlenek volt, ugyanakkor soha senkit nem taposott kíméletlenül a sárba. Ellenfelei, a fékezett habzású Wall Street-ökoaktivisták kompromisszumos megoldásnak nevezték, hívei integratív képességeit magasztalták. Akármi is legyen azonban az igazság, azt senki sem vitatta, hogy a Greenwatch sikere nagyrészt Loreena Keowa érdeme. Az utóbbi két évben a korábban kicsi internet-tévének számító csatorna Amerika környezetvédelmi adói közül az első lett, és igen figyelemre méltó módon alig kellett helyreigazításokat közölnie – ami korántsem magától értetődő, hiszen az első közlésért folytatott küzdelemben az interneten aggasztó hiányosságok voltak tapasztalhatók a kutatás területén.

A Greenwatchra jellemzően, emészthetetlen módon szimpátiával viseltetett az EMCO stratégiai főnöke, Gerald Palstein, a tulajdonképpeni gonosz ellenség iránt. Csakhogy Palstein zöld álláspontokat képviselt, Calgaryban pedig annak esett áldozatul, hogy leállíttatott valamit, ami a környezetvédők haragját mindig is felszította. Az évezred elején az ExxonMobil és a többi konszern a Bush-adminisztráció ökológiai immunitásán felbátorodva egy gyakorlatilag már félrehajított üzletágat élesztett újra, a homok, a víz és a szénhidrogének, mint a bitumen, a nyersolaj keverékéből álló olajhomok kiaknázását, amelynek legnagyobb lelőhelyei többek között Kanadában voltak. Csak az Athabasca, a Peace River és a Cold Lake régióiban található tartalékokat 24 millió tonnára becsülték, ezzel az ország Szaúd-Arábia mögött a második helyre került az olajban leggazdagabb országok sorában. A fekete arany kinyerése a homokból azonban háromszor annyiba került, mint a hagyományos bányászat, tehát amíg a barrel-árak 20 és 30 dollár között mozogtak, az üzlet veszteséges volt. De a gyors áremelkedés végül igazolta a bonyolult eljárás létjogosultságát, amit az állandóan szomjas fő felvevőpiac, a minden nem arab forrásért hálás Egyesült Államok közelsége csak tovább fokozott. A konszernek a dollártól elvakulva vetették magukat a készletekre, ami Albertában rövid idő alatt a boreális erdő, a mocsaras vidékek és a vizek teljes megsemmisüléséhez vezetett. Ráadásul az ily módon nyert szintetikus olaj minden egyes barrelje után több mint 80 kilogramm üvegházhatást fokozó gáz jutott a Föld légkörébe, és 4 barrel szennyezett víz a tavakba és a folyókba.

De a barrel ára örök időkre lezuhant. A külszíni bányászat egyik pillanatról a másikra véget ért, csakhogy a vállalkozások, amelyek azt beindították, nem voltak olyan helyzetben, hogy a megkárosított ökoszisztémákat helyreállítsák. Utánuk elpusztított területek maradtak, és növekvő számú rákos megbetegedés a lakosság körében. Az olyan cégek, mint az Imperial Oil – egy nagy hagyományokkal rendelkező vállalat Calgaryban, amelyik a pénzét immár majdnem 150 éve a földgáz és a kőolaj bányászatával, illetve finomításával kereste, majd az utóbbi években beszállt az olajhomok-üzletbe – nemrégiben még az üzletág éllovasa volt, most pedig ki kellett kapcsolni a világítást. Az Imperial Oil részvényeinek kétharmadát az EMCO birtokolta, így a fő tulajdonos képviseletében Palsteinnek, a stratégiai vezetőnek kellett elutaznia Albertába, neki kellett közölnie a menedzsmenttel és a megdöbbent alkalmazottakkal, hogy ki vannak rúgva.

Calgaryban rálőttek Palsteinre. Talán hatékonyabbnak ígérkezett, ha valaki a dühét egyetlen emberen tölti ki, mint a távoli Holdon, amelynek nyersanyagai a katasztrófát tulajdonképpen okozták. Egy kétségbeesett ember cselekedete, legalábbis a legtöbben így gondolták.

Loreena Keowa mindenesetre szkeptikusnak látszott.

Nem mintha tudta volna, ki tette. De egy elkeseredett munkanélküli meddig tudná megúszni, hogy elkapják? A merénylet immár egy hónapja történt. A megvadult magányos tettes teóriájában sok minden tűnt értelmetlennek, és mivel Keowa amúgy is tervezett egy riportsorozatot „A szörnyeteg öröksége” címmel az olajkonszernek környezetszennyezéséről, ezért úgy gondolta, az ügynek a maga módján ő is a nyomába ered. Palstein már a hélium-3 előtt is alternatív megoldások keresésére ösztönözte az üzletágát. Az olajhomok-üzletnek bizonyíthatóan nem volt barátja sohasem, így Anchorage-ban a sajtókonferencián érdemtelenül bántották – legalábbis Keowa így vélte. Ezért felajánlotta, hogy készít róla egy portréműsort, amelyben jobb színben tűnhet majd fel. Ellentételezésként abban reménykedett, hogy némi betekintést kaphat a rogyadozó óriás, az EMCO belső ügyeibe, de még inkább izgatta, hogy az amerikai tényfeltáró újságírás legjobb hagyományait követve hozzájárulhat a merénylet felderítéséhez.

Talán még meg is oldhatja az ügyet.

Palstein vonakodott egy ideig, de végül is meghívta Texasba, a Lavon Lake partján álló házába, ahol a sérülésének és az általa közvetített rossz híreknek a következményeit pihente ki. Egyetlen feltétel volt csak: hogy az első beszélgetésre ne hozzon kamerát.

–  De szükségünk lesz képekre – mondta Keowa. – Mi egy tévéadó vagyunk.

–  Majd lesznek képei. Ha meggyőzött arról, hogy őszintén gondolja. A verést én is csupán egy bizonyos pontig viselem el, Loreena. Elbeszélgetünk egy órácskát, aztán hívhatja az embereit. Ha akarja.

A repülőtérről útban Dallas belvárosába, a taxiban Keowa még egyszer átnézte a jegyzeteit. Az operatőor és a hangtechnikus a hátsó ülésen szunyókált, ledöntötte őket a párás forróság, ami ebben az évben különösen korán köszöntött be Texasban. Az EMCO székhelye a szomszédos Irvingben volt, Palstein viszont a város másik végében lakott. A Sheraton Dallasban elfogyasztották könnyű kis ebédjüket, majd a megbeszélés szerint megjelent Palstein sofőrje. Elhagyták a várost és keresztülautóztak az érintetlen környéken, mígnem balra, a fák között, meglátta a tó csillogó tükrét. Miután a rozoga repülőgépből kiszállva belemerült az itteni hőmérséklet gőzfürdőjébe, Keowa kifejezetten élvezte az utat a légkondicionált elektroautóban. Egy idő után a sofőr lekanyarodott egy kisebb útra, majd onnan egy magánútra, amely közvetlenül Palstein vízparti házához vezetett, ami nagyjából megfelelt annak, amilyennek elképzelte. Palstein egy ranchen, bölényszarvakkal és oszlopos verandával, az lehetetlen! A szellős, zöld felületekkel tarkított kubista elemek a nagy üvegfelületekkel, filigrán támaszokkal és szinte súlytalannak tűnő falakkal sokkal jobban illettek hozzá.

A sofőr kitessékelte a kocsiból. Egy erős testalkatú, szövetnadrágot és pólót viselő férfi udvariasan elkérte az igazolványát. A part mentén két hozzá hasonló férfi sétálgatott. Úgy tűnt, Palstein testőröket alkalmazott. Odaadta a férfinak a személyi igazolványát, aki mobilja szkennere elé tartotta. A kijelzőn megjelenő kép, úgy tűnt, kielégítette, mivel mosolyogva adta vissza a dokumentumot és megkérte, kövesse. Gyors léptekkel átsétáltak egy japánkerten és az úszómedence mellett elhaladva egy csónakkikötőhöz mentek.

–  Van kedve egy körhöz?

Palstein egy kötélbakra támaszkodva várta. Háta mögött egy magas árbocos, feltekert vitorlájú hófehér jacht. Farmert és pólót viselt, egészségesebbnek nézett ki, mint legutóbb, amikor Anchorage-ban találkoztak. Karjáról eltűnt a kötés. Keowa a vállára mutatott.

–  Jobban van?

–  Köszönöm – ragadta meg a feléje nyújtott kezet Palstein. – Már csak egy kicsit érzem. Jól utazott, Shax' saani Keek?

Keowa zavartan elnevette magát.

–  Ismeri az indián nevemet?

–  Miért ne?

–  Alig tudja valaki.

–  Az udvariasság megköveteli, hogy információkat gyűjtsek. Shax' saani Keek, a tlingitek nyelvén azt jelenti, „a lány húga”, igaz?

–  Lenyűgöz.

–  Ugyan, alighanem csupán egy nagyképű alak vagyok – mosolygott Palstein. – Tehát, mit szól hozzá? Vitorláskirándulást nem ajánlhatok még fel, az még nem megy a vállammal, de a motor működik, a fedélzeten pedig be vannak hűtve az italok.

Más körülmények között Keowa gyanakodni kezdett volna. De ami másoknál manipulatívnak hatott volna, az Palstein esetében nem volt több egy egyszerű meghívásnál.

–  Szép ház – mondta Keowa, mikor már kinn voltak a tavon. A hőség szinte rátelepedett a tóra, egy leheletnyi légmozgás sem borzolta fel a vizet, de még mindig elviselhetőbb volt itt, mint a parton. Palstein hátrapillantott, hallgatott egy percig, mintha birtokát először látná szépnek.

–  A terv Mies van der Rohe alapján készült. Ismeri?

Keowa a fejét rázta.

–  Az én szememben ő a modernitás legnagyobb építésze. Német, nagy konstruktivista, a logika nagymestere. Az volt a célja, hogy a technikai civilizáció kaotikusan áradó outputját rendezett struktúrákba szedje, miközben rendértelmezése nem a behatárolásra, hanem a lehető legnagyobb szabad terek megteremtésére irányult, a külső és a belső világ látszólag átmenet nélküli egybefolyatására.

–  Ugyanez érvényes a múlt és a jövő viszonyára is?

–  Abszolút! A munkája időtlen, mert minden kornak megfelel. Van der Rohe befolyása az építészekre soha nem fog megszűnni.

–  Maga szereti a világos struktúrákat.

–  Szeretem az áttekintéssel bíró embereket. Egyébként biztos vagyok benne, hogy ismeri a leghíresebb mondását: „A kevesebb több.”

–  Ó igen – bólintott Keowa. – Persze.

–  Tudja, mit gondolok? Ha úgy értelmeznénk a világot, ahogyan van der Rohe tette, akkor észrevennénk a magasabb összefüggéseket, és más következtetésekre jutnánk. Tisztaság a redukció révén. Felismerés a törlés által. A gondolkodás matematikája. – Egy pillanatra megállt. – De nem azért jött, hogy a számok szépségéről beszélgessünk. Mit szeretne tudni?

–  Ki lőtt magára?

Palstein bólintott, szinte csalódottan, mintha valami eredetibbet várt volna.

–  A rendőrség egy frusztrált, dühödt, magányos tettest keres.

–  Maga még mindig egyetért ezzel a feltételezéssel?

–  Már mondtam, hogy egyetértek.

Állával a kezére támaszkodott.

–  Mondjuk így: ha meg akar oldani egy egyenletet, akkor ismernie kell a változóit. Mindazonáltal kudarcot vall, ha beleszerelmesedik a változók egyikébe, és olyan tulajdonsággal ruházza fel, amellyel nem rendelkezik. Meglátásom szerint pont ezt teszi a rendőrség. A baj csupán az, hogy én sem tudok jobb megoldással szolgálni.... Ön mit gondol?

–  Hát igen. Egy iparág éppen tönkremegy, ön sírásóként járja körbe a világot, közli az emberekkel, hogy elveszítik a munkahelyüket, létesítményeket zár be, cégeket állít falhoz, pedig valójában maga nem is sírásó, hanem mentőorvos.

–  Minden attól függ, honnan nézzük.

–  Pontosan. Miért ne lehetne egy kétségbeesett családapa? Csupán azon csodálkozom, hogy 4 hét alatt még nem találták meg. A merényletkor több tévétársaság is felvételt készített, valakit csak látniuk kellett. Valakit, aki gyanúsan viselkedik, fegyvert ránt, elrohan, csinál valamit.

–  Tudta, hogy a tribünnel szemben, a tér másik végén van egy épületkomplexum...

–  ...és a rendőrség azt gyanítja, onnan lőttek. Még akkor is, ha senki sem emlékszik arra, hogy látott volna valakit bemenni vagy a merénylet után kijönni onnan. A környék tele volt rendőrrel, mindenütt ott voltak. Nem találja furcsának? Nem úgy néz ki, mintha ez egy gondosan megtervezett, szakszerűen végrehajtott akció lett volna?

–  Lee Harvey Oswald is egy házból lőtt.

–  Egy pillanat! A munkahelyéről.

–  De nem indulatból. Elő kellett készítenie az akcióját, mégis kevés dolog szól amellett, hogy profi gyilkos lett volna, még ha az összeesküvés-elméletek milliónyi híve így is szeretné látni.

–  Egyetértek. Mégis felvetődik bennem a kérdés, kire is lőttek tulajdonképpen.

–  Arra gondol, hogy a lövést nekem mint magánembernek, vagy az EMCO képviselőjének, vagy pedig a rendszer szimbolikus figurájának szánták-e?

–  Maga nem a rendszer szimbolikus figurája, Gerald. A militáns környezetvédők valaki mást keresnének, nem pedig azt az egyetlen embert, akire bizonyos körülmények között számíthatnak. Talán éppen fordított a helyzet, és maga a rendszer militáns képviselőinek van útjában.

–  Nekik lett volna alkalmuk arra, hogy elfújják a gyertyát, amíg az EMCO-nál még lehetőség volt döntéseket hozni – hessegette el a gondolatot Palstein. – Amint azt olyan szépen mondta, falhoz állítottam az Imperial Oil-t és véget vetek részvételünknek az olajhomok-üzletben. Ha mindez még a hélium-3 előtt történik, akkor még talán lett volna értelme eltenni engem láb alól és továbbra is kurkászni az olajos sárban, de ma? Mindegyik népszerűtlen döntésemet tulajdonképpen a körülmények hozzák meg.

–  Jó. Nézzük Palsteint, a magánembert. Mi a helyzet a bosszúval?

–  Személyes bosszúra gondol?

–  Nem lépett valakinek a lábára?

–  Nem, nem tudok róla.

–  Nem szerette el senkinek a feleségét, nem halászta el senki orra elől a munkát?

–  Higgye el, az én munkámat ma már nem irigyli senki, más feleségét elszeretni pedig nincs is időm. De még ha valakinek személyes motívumai lennének is, miért választ egy ilyen veszedelmes, nyilvános pillanatot? Elintézhetett volna itt a tónál is. Szép csendben.

–  Elég jól őrzik magát.

–  Csak Calgary óta.

–  Talán mégiscsak valaki a saját köreiből? Nem akar maga valami olyasmit, amit az EMCO befolyásos képviselői a helyzetet figyelmen kívül hagyva semmi áron nem akarnak?

Palstein összefonta az ujjait. A motort leállította, a kis jacht úgy állt a tükröződő vízfelületen, mintha odaragasztották volna. Keowa feje mögött egy dongó jóindulatú zümmögése hangzott fel.

–  Természetesen vannak néhányan az EMCO-nál, akik úgy gondolják, hogy egyszerűen ki kell bekkelnünk ezt az egész hélium-3-históriát – mondta. – Hülyeségnek tartják, hogy szálljunk be Orley-hoz. De ez irreális. Csődbe megyünk. Nem tudunk semmit kibekkelni.

–  A halála változtatott volna valamit az Imperial oil-lal kapcsolatban?

–  Semmivel kapcsolatban nem változtatott volna semmit. Nem tudtam volna megjelenni néhány találkozón – vonta meg a vállát Palstein. – Na igen, néhányon így sem tudtam megjelenni.

–  Úgy volt, ön is elrepül Orley-val a Holdra. Meghívta magát.

–  Nos, az igazság kedvéért el kell mondanom, én kértem meg, hogy velük mehessek. Nagyon szívesen fölrepültem volna oda – Palstein tekintete álmodozóvá vált. – Ráadásul érdekes emberek vannak köztük, talán lett volna lehetőségem létrehozni egy-két közös vállalkozást. Oleg Rogasov például 56 milliárd dollárt nyom, ő a világ legnagyobb acélóriása. Sokan próbálnak vele üzletelni. Vagy Warren Locatelli, alig ér kevesebbet nála.

–  Az EMCO és a napelemek világpiaci vezetője – mosolygott Keowa. – Nem dühíti fel, hogy az egykor oly hatalmas üzletága most efféle emberek kegyeit kénytelen keresni?

–  Az dühít föl, hogy az EMCO-nál akkoriban nem hallgattak rám. Mindig is együtt akartam műuködni Locatellivel. Kellő időben meg kellett volna vennünk a Lightyears-t.

–  Amikor még tudtak valamit ajánlani neki?

–  Igen.

–  Abszurd, nem? Hát nem a történelem rossz vicce, hogy éppen az olajkirályok nem voltak képesek a saját érdekükben befolyásolni az eseményeket, pedig majd egy évszázadig ők határozták meg a világ menetét?

–  Minden uralom dekadenciába fullad. Mindenesetre sajnálom, hogy nem szolgálhatok önnek a merénylet hátterével. Attól tartok, másutt kell keresgélnie.

Keowa hallgatott. Talán naiv dolog volt abban reménykednie, hogy Palstein a Lavon Lake csendes magányában dörgő hangon leplez majd le valami szörnyűséget. Ekkor támadt egy ötlete.

–  Az EMCO-nak még van pénze, ugye?

–  Hát persze.

–  Látja – mosolygott diadalmasan. – Tehát mégiscsak hozott egy döntést, amelynek lenne alternatívája.

–  Melyikre gondol?

–  Óriási összegekkel terveznek beszállni az Orley Enterprises-ba, nemde?

–  Igen. De ennek nincs is igazán alternatívája.

–  Gondolom, attól függ, kinek mi az érdeke. Nem kell feltétlenül arról szólnia a történetnek, hogy az EMCO megmaradjon.

–  Hanem?

–  Bezárni a kócerájt és a pénzt másutt fölhasználni. Úgy értem, kinek állna érdekében, hogy felgyorsítsa az EMCO bukását? Talán olyasvalakinek, akinek ön a szanálási terveivel útjában áll?

Palstein melankolikus tekintettel nézett rá.

–  Érdekes kérdés.

–  Gondoljon csak bele! Ott az a sok ezer munkanélküli, akik sokkal értelmesebbnek tartanák, ha az EMCO a pénzét az ő szociális támogatásukra fordítaná, legalábbis addig, amíg új munkát nem találnak, utána persze a hajó nyugodtan elsüllyedhet. Vannak hitelezők, akik nem akarják, hogy zsetonjukat a Holdba lőjék fel. Ott a kormány, amelyik magukat szemrebbenés nélkül ejtette. De miért? Az EMCO rendelkezik know-how-val.

–  Nem rendelkezünk know-how-val. A Holdon nem.

–  Nem nyersanyagbányászat az, amivel odafönt foglalkoznak?

Palstein a fejét rázta.

–  Elsősorban űrutazás. Másodsorban a földi technológiákat a Holdon nem lehet egy az egyben alkalmazni, a miénket kiváltképpen nem. A kisebb gravitáció, a légkör hiánya, mindez sajátos követelményeket támaszt. A szénbányászatból került oda néhány ember, de úgy általában teljesen új technológiákat fejlesztettek ki. Az ok, amiért ejtenek minket, véleményem szerint egész máshol keresendő. Az állam szeretné ellenőrizni a hélium-3 bányászatát, mégpedig 100%-ban. Alkalomadtán Washington üstökön ragadva magát nem csupán a Közel-Kelet szorításából, hanem egyben az olajkonszernek függőségéből is kihúzná magát.

–  Halál a királycsinálókra – gúnyolódott Keowa.

–  Természetesen – mondta Palstein szinte vidáman. – Az olaj csinált már elnököket, de egyetlen elnök sem játssza szívesen a magántőke paprikajancsiját, hacsak annak nem ő maga a legnagyobb játékosa. A dolog természetéből adódik, hogy a király az, aki elsőként kinyírja a királycsinálókat, gondoljon csak a '90-es évek orosz viszonyaira, Vlagyimir Putyinra... á, maga ahhoz még túlságosan fiatal.

–  Tanulmányoztam az orosz viszonyokat – mosolygott Keowa. -Putyinnak az oligarchák paprikajancsijává kellett volna válnia, de azok elszámították magukat. Az olyan fickók, mint az a kimondhatatlan nevű...

–  Hodorkovszkij.

–  Így van, a Jelcin-korszak egyik rablólovagja. Putyin jött, nem sokkal később Hodorkovszkij egy szibériai börtönben találta magát. Sokan jártak így.

–  A mi esetünkben magától oldódik meg a probléma – vigyorgott Palstein.

–  Mégis – makacskodott Keowa. – A 16 évvel ezelőtti nagy válságban a kormányok mindenütt a világon milliárdos csomagokat vettek a kezükbe, hogy megmentsék a megroggyant bankokat. Szükséget szenvedő intézményekről beszéltek, mintha az intézmények és a vezetőoik szenvedtek volna szükségben, nem pedig a befektetők hada, akiknek a veszteségeit senki sem kompenzálta állami garanciákkal. De a kormányok segítettek a bankoknak. Most pedig nem tesznek semmit. A kutyák elé vetik az olajmultikat. Minden igyekezete ellenére ez nem állhat érdekében Washingtonnak.

Palstein úgy mérte végig, mint egy érdekes halat, amit a tóból horgászott ki éppen.

–  Mindenáron egy sztorit akar, mi?

–  Ha van egy.

–  Emiatt pedig összekeveri a szezont a fazonnal. A bankokkal az egészen más volt. A bankok a magát kapitalizmusnak nevező rendszer őseredeti támaszai. Komolyan azt hiszi, hogy akkoriban valóban az egyes intézmények, vagy a magukat soha véghez nem vitt teljesítményekért jutalmazó ellenszenves menedzserek és spekulánsok megmentéséről volt szó? Annak a rendszernek a megmentéséről volt szó, amely a politikát hordozta, a kapitalizmus templomának statikai állapotáról volt szó, végeredményben pedig a kormányzóknak a tőkére gyakorolt befolyásáról, ami az idők folyamán veszendőbe ment. Ne ámítsuk magunkat, Loreena, ilyen szerepet az olajkonszernek soha nem játszottak. Mindig csupán szimptómái voltak a rendszernek, de nem a tartóoszlopai. Rólunk simán le lehet mondani. Azok közülünk, akiknek nem sikerült időben belebújniuk valamilyen alternatív gúnyába, agonizálnak. Miért mentene meg bennünket az állam? Nem tudunk neki ajánlani semmit. Korábban mi fizettünk, kényelmes helyzet, de most még ő támogasson minket?! Ez senkinek sem áll érdekében! Az állam hélium-3 után kutat, mert esélyét látja annak, hogy maga is ismét vállalkozóvá válhat. Amerika számára az az egyedülálló lehetőség van kibontakozóban, hogy az energiaellátást az állam vegye kézbe, így új királycsinálók már nem is születhetnek.

–  Ami a szemfényvesztés tényállását valósítja meg – mondta Keowa becsmérlően. – Nevezzen meg csupán egyetlen kapitalista alapokon nyugvó rendszert, amelyben a hatalom birtokosai nem automatikusan a tőke és a magángazdaság termékei. Az Egyesült Államok az EMCO-t az Orley enterprises-ra cseréli, ez minden. Orley fölviszi őoket a Holdra, reaktorokat épít, hogy a hélium-3 energiát termeljen. A magángazdaság támogatása nélkül az egész vállalkozás messze nem tartana itt. Az új királycsináló pedig ül a szabadalmain és partnereinek immár ő diktálja a napirendet. Nélküle nem építhetnek további űrlifteket, reaktorokat...

–  Julian Orley nem a klasszikus értelemben vett királycsináló. Ha úgy tetszik, ő egy alien. Földönkívüli hatalom. Az ExxonMobil, később az EMCO, nos, ők amerikaiak voltak, akik befolyással bírtak az amerikai választásokra, külföldön pedig pénzt és fegyvert adtak a puccsistáknak. Orley ezzel szemben államnak, autonóm világhatalomnak tartja magát. A nagy konszernek mindig is ilyesmivel kacérkodtak. Senki másnak nincs elkötelezve, csak saját magának. Julian Orley soha nem próbálna meg támogatni egy nemszeretem amerikai elnököt, már csupán morális megfontolásból sem. Egyszerűen megszakítaná a diplomáciai kapcsolatokat Washingtonnal és visszahívná a nagykövetét.

–  Tényleg államnak tekinti magát?

–  Csodálkozik? Julian fölemelkedése már akkor nyilvánvaló volt, amikor a kormányok még a szemüket dörzsölgették és több beleszólást követeltek a bankok működésébe. Ők maguk támogatták a privatizációt, most pedig egyszerre csak arra lettek figyelmesek, hogy a szociális állam kicsúszni látszik a kezeik közül. Tehát ha ismét erőosebb államot akartak, be kellett látniuk, hogy a tőke államosítása pontosan azokat az erőket bénítja meg, amelyek gyarapítják, tehát napirendre tértek fölötte. A 2008 és 2012 közötti depressziót kényelmesen az amúgy vegytiszta rendszer kilengésének tekintették. Elmulasztották az esélyt, hogy újraértelmezzék a kapitalizmust, és ezáltal annak lehetőségét, hogy tartósan erősítsék az államot.

Palstein tekintete elkalandozott. Beszéde tudálékossá, elemzővé vált, és híján volt minden empátiának.

–  A magánszféra ekkor vette ki végleg a jogart a kormányok kezéből. Az emberek erőforrássá váltak. Miközben a demokratikusan kormányzott országokban a pártok egymás lábára tapostak és a totalitárius hatalmasságok saját pecsenyéjüket sütögették, addig a konszernek benyomultak a szociális rend szférájába és létrehozták a modern társadalmak áruházát. Átvették a víz-, a gyógyszer- és az élelmiszer-ellátás ellenőrzését, privatizálták az oktatást, saját egyetemeket, kórházakat, idősotthonokat, temetőoket építettek, az állami létesítményekhez képest mindegyik szebb, jobb és nagyobb. Felléptek a háború ellen, segélyprogramokat szerveztek a rászorulók részére, fölvették a küzdelmet az éhezéssel, a szomjúsággal, a kínzással, a globális felmelegedéssel, a tengerek lehalászásával és a rablógazdálkodással, a szegények és gazdagok közötti szakadékkal. Ugyanakkor maguk is tágították ezt a szakadékot, amennyiben eldöntötték, hogy ki fér hozzá a szolgáltatásokhoz és ki nem. A kutatást nagyvonalú összegekkel támogatták, ugyanakkor alávetették saját céljaiknak. A Föld, az emberiség öröksége a gazdaság örökségévé vált. Felkutattak minden sarkot, minden erőforrást. Mindent az értéke szerint számoztak meg, az ivóvízforrástól az emberi genomig, a szabadon hozzáférhető világot katalógussá változtatták, megjelölve a tulajdonost, a használati díjat és a hozzáférési lehetőségeket, a teremtést, ha megengedtek maguknak efféle patetikus kisiklást, forgókereszttel látták el. Az emberiséget felosztották illetékesekre és illetéktelenekre. Még az ingyenes oktatás és ivóvíz is egy akciós ajánlat, ami az embereket, ha élnek vele, valamiféle kommersz ideológiának, egy márka víziójának veti alá.

–  Nem volt ez mindig is így? – kérdezte Keowa. – Hogy a sokaság jutalomban részesül, ha követi a kevesek eszméit, aki meg nem teszi, annak kirekesztéssel és büntetéssel kell számolnia?

–  Maga a diktatúra díszpintyeiről beszél. Tutanchamon, Julius Caesar, Napóleon, Hitler, Szaddam Husszein.

–  Vannak a diktatúrának szelídebb formái is.

–  A régi Róma egy szelídebb forma volt – mosolygott Palstein. – A rómaiak azt gondolták magukról, hogy ők a legszabadabb emberek. Ez egészen más, Loreena. Én olyan uralkodók hatalomátvételéről beszélek, akiknek az államai nem szerepelnek semmiféle térképen. Az olajkonszerneket a bukás veszélye fenyegeti, de ez még nem jelenti azt, hogy befolyásuk a politikára kisebb lenne, épp ellenkezőleg. Ez csupán a súlypontok áthelyeződését jelenti. A Föld nevű áruházban más részlegvezetők jutottak nagyobb befolyáshoz, ennyiben tökéletesen igaza van: Orley az EMCO helyett. Csak éppen az EMCO az amerikai érdekek szerint cselekedett, mert a mi embereink ültek a kormányban, míg Orley egyáltalán nem törekszik erre. Ez teszi olyan kiszámíthatatlanná. Ettől félnek a kormányzatok. Most pedig, az állami kudarcokat figyelembe véve, tegye fel a kérdést magának, hogy a hatalomátvétel ilyen formája valóban olyan rossz-e.

–  Tessék? – kérdezte Keowa. – Ezt nem gondolja komolyan!

–  Nem akarok magának eladni semmit. Azt szeretném, ha az ügyet matematikai egyenletként nézné, minden egyes változóját, viszolygás nélkül, szimpátia nélkül. Képes erre?

Keowa elgondolkodott. Furcsa egy beszélgetés, amibe Palstein itt belerángatta. Azért jött, hogy interjút készítsen vele és elemezze, ehelyett visszájára fordult a dolog.

–  Azt hiszem, igen.

–  És?

–  Nincs ideális állapot. De meg lehet közelíteni. Sokat kell érte küzdeni. A rabszolgaság megszüntetésével a szabad polgárság eszméje minden rétegben teret nyert. Egy demokratikusan legitim állam polgáraként az embert ugyan kötik a törvények, de alapjában véve szabad. Igaz?

–  D'accord.

–  Egy konszernközösség tagjaként viszont tulajdon. Ez az a változás, ami végbemegy.

–  Ez is igaz.

–  Ebből kitörni számomra legalább annyira problematikusnak tűnik, mintha megpróbálnánk a természeti törvények szerkezetét érvényteleníteni. Az individuum szabadsága már csak egy eszme. Egy gömbön lakunk. A gömbök zárt rendszerek, nincs esély a menekvésre a gömb föl van osztva. Ebben a pillanatban, amikor mi ezen a szép tavon ezt megbeszéljük, egy távoli keringési pályán éppen a Holdat osztják fel, a következő gömböt. Nem maradt több tér.

–  Így van.

–  Sajnálom, Gerald, én tárgyilagos vagyok, de ez ellen az utolsó erőmig küzdeni fogok.

–  Joga van hozzá. Meg tudom magát érteni, de mégis, gondolkodjon egy kicsit. Gyűlölheti a tulajdon gondolatát. De meg is lehet békülni vele – Palstein egy hajókötelet morzsolgatott. Hirtelen fesztelenné vált, nyugvó Buddhává. – Talán a megbékülés a jobbik választás.

GAIA, VALLIS ALPINA,

HOLD

A Nap veszít a tömegéből.

A Nap minden percben 60 millió tonnát veszít anyagából, protonokat, elektronokat, héliummagot, valamint néhány elemi mellékszereplőt, ama ősköd titokzatos receptúrájának alkotórészeit, amelyből állítólag a saját égitestjei létrejöttek.

A napszél megállíthatatlanul áramlott a világűrbe, üstökösök csóváját térítve el, sarki fényként izzott fel a földi égbolton, megtisztította a bolygóközi tereket a lerakódott gázoktól és jócskán túlment a Plútó pályáján, egészen az Oort-felhőig. Kozmikus háttérsugárzás keveredett hozzá, gyenge, de mindenütt jelenlévő, a szupernóvákról, neutroncsillagokról, fekete lyukakról és az univerzum korai szakaszáról szóló történetek fénysebességű folyama. A Hold, mióta a Földnek a Theia nevű kisbolygóval kötött házasságából megszületett, mindezeknek a hatásoknak védtelenül volt kitéve. A Nap lélegzete folyamatosan megérintette. A nagy energiájú részecskék folyamát nem térítette el mágneses mező, s noha csupán néhány mikrométernyi mélységig hatoltak be, a holdpor egészen az alapjáig megtelt velük. A 4 milliárd évnyi állandó meteorithullás a legalsóbb réteget legfelülre helyezve folyamatosan átforgatta. Létezése óta a Hold annyi szoláris plazmát nyelt el, hogy az elegendő volt a nyersanyagra éhező emberiség kíváncsiságának felkeltésére. És az emberek immár meg is jelentek űrhajóikkal és bányagépeikkel, hogy elvegyék a Holdtól az örökségét.

Néha vihar tombol a Napban.

Ekkor befoltosodik a teste, hatalmas plazmaívek feszülnek izzó óceánjai fölé, a szokásos sugárzás sokszorosa kerül a világűrbe, a napszél orkánná válik, és kétszeres sebességgel száguld a Naprendszerben. Egy ilyen időszakban jól teszik az űrhajósok, ha menedéket keresnek a szállásukon és lehetőség szerint nem ekkor kelnek útra egy űrhajóval. Minden ionizált részecske, amely áthatol egy emberi sejten, maradandó károsodást okoz az örökítőanyagban. A napbéli orkánok minden 11. évben fordulnak elő rendkívüli gyakorisággal, legutóbb 2024-ben bénították meg egy időre az űrhajó-közlekedést és kényszerítették föld alá a holdbázisok lakóit. Még a gépek sem bírták a részecskék viharzását, mert felsértették külső burkolatukat, törölték a mikrochipeken tárolt adatokat, téves kapcsolásokat indítottak be és nemkívánatos láncreakciókat okoztak.

Mindenki egyetértett abban, hogy az űrutazás legnagyobb kockázata a napviharokban rejlik.

2025. május 26-án a Nap nyugodtan, egyenletesen lélegzett.

Anyagát szokása szerint ontotta ki a helioszférába, elérte a Merkúrt, összekeveredett a Vénusz és a Mars szén-dioxidjával és a Föld levegőjével, áttörte a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz és a Neptunusz gázburkait, lerakódott a holdjaikon, és másodpercenként 400 kilométeres sebességgel természetesen a Föld holdját is elérte. A részecskék becsapódtak a regolitba, hozzátapadtak a szürke porhoz, eloszlottak a síkságokon és a kráterek sáncain, néhány billió pedig egy kolosszális nőnek ütközött a Hold északi részén, a Vallis Alpina szélén, anélkül, hogy a bőrén áthatolhatott volna – legalábbis ott nem, ahol holdbetonnal páncélozták. GAIA ott trónolt a sziklája szélén a kozmikus csapásokkal mit sem törődve, arcát a Föld felé fordítva.

Julian asszonya a Holdban, egyben Lynn rémálma.

A partra vetett óceánjáró az Isla de las Estrellas vulkánján, az OSS Grand, mindkettő az ő fantáziájának terméke. A GAIA ellenben Julian egy álmából született, amelyben lányát látta, amint a Holdon ül, fénylő alakként a világűr fekete, csillagos brokátja előtt. Lynnt jellemző módon metaforikus túlzásként pillantotta meg, egy terjeszkedő, felvilágosult emberiség ideáljaként. Amikor felébredt, az ágyához hívta lányát, és ott helyben elmesélte a vízióját. Lynn persze lelkesen fogadta az emberi alakzatot öltő szálloda ötletét, gratulált az apjának és megígérte, hogy azonnal nekilát elkészíteni az első vázlatokat. Eközben a saját magát dicsőítő mozzanat olyannyira megterhelte, hogy egy hétig nem aludt, étkezési zavarai olyannyira fokozódtak, hogy szinte nem is evett, és elkezdett kicsi zöld pirulákat szedni, hogy a kudarctól való félelmein úrrá legyen. De végül is fölállította a kolosszust a Vallis Alpina szélén, egy óriási nőt, akit a régi görög mitológia Földanyájáról neveztek el.

GAIA.

Ráadásul az asszony jól sikerült! Az építkezés őrületében elillantak energiájának utolsó tartalékai is, viszont egy remekművel dicsekedhetett. Legalábbis mindenki ezt állította. Ő maga nem volt erről meggyőződve. Julian logikája szerint a GAIA éppenséggel meggyógyítani volt hivatott őt, hiszen az építkezést az ominózus betegsége utáni terápiás intézkedésnek szánta, mivel a betegség természetét valahogy úgy fogta fel, mintha a lányát földönkívüliek rabolták volna el, hogy ideiglenesen egy idegen bolygóra hurcolják. Ugyancsak jellemző Julianre, hogy abba a hitbe ringatta magát, hogy Lynn szenvedését a kihívások hiánya okozza, a rutin eluralkodása. Lynn éveken át mintaszerűen vezette az Orley Travel-t, a csoport turisztikai konszernjét. Lehetséges, hogy valami izgalmasra, valami újra vágyott. Talán valami kihívásra. A világot igazgatta, de elég volt neki a világ? Szuborbitális magánrepülések, fizetett kirándulások az OSS-re, utazások a földkörüli pálya kisebb szállodáiba – mindezt a második évtized végén az Orley Space intézte, holott ez tulajdonképpen már turisztika volt.

Így határozta el Julian, hogy a szállodaépítés történetének legnagyobb kalandját nem az Orley space-re, hanem a lányára bízza.

A titáni projekt tervezését nagyon megkönnyítette a statikai szabadság, hiszen a Holdon minden a földi súlyának csupán az egyhatodát nyomta. A munkát mindazonáltal megnehezítette, hogy semmiféle tapasztalattal nem rendelkeztek a holdbéli magasépítkezésekrőol. Az amerikai holdbázis legnagyobb része a föld alá épült, a felszín feletti rész pedig meglehetősen lapos volt. Kína egyáltalán nem épített állandó bázist, kiküldöttjei összekapcsolható, tartálykocsiszerű járművekben laktak, amelyek nem messze a bányaterülettől követték a feldolgozógépeket. A déli sarkvidéken, az Aitken-medence szélénél a németek állomása osztozott egy napfényes kis helyen a franciákéval, mindkettő kétszemélyes, míg az Oceanus Procellarumban egy teljesen automatizált, szorgalmas és élénk kis valami kémlelte a vidéket, hogy az orosz bázis számára megtalálja a megfelelő helyet. Az orosz bázis számára, amit soha nem fognak megépíteni. A Mare Serenitatis egy indiai robotnak biztosított otthont és szórakozást, a japánoknak itt a sarkon volt egy szomorú és üres birtokuk. Több építménnyel a Hold nem dicsekedett. Mindenesetre a magasvasút bizonyította, hogy a felfelé törekvő, filigrán építmények, melyek a Földön már saját súlyuk alatt összeomlanának, a holdbéli gravitációban megállják a helyüket.

Márpedig a GAIA nagy kellett, hogy legyen. Nem valami kis panziónak szánták, hanem az emberiség dicsőségére emelt emlékműnek, no és persze szállásnak, 200 fizetőképes vendég részére.

Lynn engedelmesen trombitálta össze a dizájnereket és építészeket, s a legnagyobb titoktartás közepette láttak munkához. Hamar bebizonyosodott, hogy egy álló figura túl magas lenne. Tehát ülő helyzetben is lerajzolták GAIA-t, ami különösen Juliannek nyerte el a tetszését, mivel a szállodáját pontosan így és nem másképp álmodta meg. Mivel az nem volt vita tárgya, hogy az emberi testet teljes részletességgel kell kidolgozni, ezért a tervezők először a nő lábának álltak neki, egy masszív komplexummá alakítva, mintha szűk szoknyát viselne, ami egy csúcsba futott ki. A fenék és a comb képezte az épület vízszintes részét, ami a térdnél fordult a szakadékba, anélkül, hogy maga mögött a sziklafalat érintette volna. Már ez a statikai vakmerőség elegendő volt, hogy Lynn a vécécsészébe kapaszkodva keressen menedéket, és félig megemésztve kiadja magából azt a keveset is, amit egyáltalán le tudott nyelni. Tablettafogyasztása viszont növekedett, de Julian lelkesedett, a szakemberek meg azt mondták, hogy na, igen, megvalósítható.

Nem kell külön hangsúlyozni, hogy a megvalósítható volt Julian kedvenc kifejezése.

A női attribútumok kidolgozásánál most a felsőtest került sorra, ami alapjában véve egy toronyház, csak egyenes falak helyett kanyarulatokkal. Megtervezték a derekát és a mellét. Ez utóbbi vita tárgya lett. A férfi rajzolók ugyanis túlméretezték a melleket. Lynn elmagyarázta, hogy nincs kedve a pornósztárhoz illő cicik statikájával foglalkozni csupán azért, hogy néhány vendéggel többet fogadhassanak, így ezt kihúzatta. Hirtelen szörnyen idétlennek találta az ötletet, hogy egy nőt ültessenek a Holdra. Julian megjegyezte, hogy a mellbőség megváltoztatásával az alak mégis férfira emlékeztet, s hogy nem jött-e el az ideje, hogy az emberiséget végre egy nő reprezentálja. Az egyik építész megjegyezte, hogy Lynnt prűdnek tartja. Lynn felbőszült. Egyáltalán nem ellensége a szexualitásnak, s ami a melleket illeti, maga is elég jól el van látva, de mégis, mit testesít meg a GAIA? A dudák emlékműve akar lenni? A női mellbőség növekedéséé? Tehát domború legyen, vélte Julian. Nyugodtan lehet a fiússág határán, válaszolt erre Lynn. De semmiképpen sem lehet androgyn, tiltakozott a csoport vezetője. De semmiképpen sem lehet kipakolni, makacskodott Lynn. Akkor legyen decensen domború, javasolta Julian, ami ugyan jól hangzott, de mi is az a decens?

Egy szakmai gyakorlaton lévő lány eközben odament, szótlanul leült a számítógéphez és megrajzolt egy domborulatot. Megnézték. Mindenkinek tetszett. Fiús, de nem androgyn. Ebben megegyeztek, és pont került a téma végére.

A vállak feminin módon lekerekítve folytatódtak két lefelé keskenyedő, de mégsem vékony toronyban, amelyek stilizált, támaszkodó kézfejekben végződtek. A felsőtestből karcsú nyak nőtt ki, a testtel tökéletesen arányos összhangban lévő fejjel, haj és arc nélkül, csupán a nemes koponya kontúrja, enyhén hátradőlve, hogy GAIA láthassa a Földet. Az egész, ahogyan a számítógépen lassan testet öltött, hasgörcsöket és erős verejtékezést okozott Lynn-nek, de türelmesen fogadta a következő kihívást: a lehető legtöbb üvegfelület megépítését úgy, hogy a sugárzásvédelem optimális maradjon. GAIA arca, mondta, legyen átlátszó, hiszen a fejbe éttermeket és bárokat gondolt elhelyezni, a hátsó rész ellenben, a szakácsok birodalma, legyen csak páncélozott. Üveg fedte a gégét és a melleket, ahol a lakosztályokat helyezték el, a díszpéldány egy gótikusra vágott ablak volt a hasüregnél, 4 emelet magas a recepcióval, kaszinóval, teniszpályákkal és szaunával. Üvegezve volt még a sípcsont és néhány kilátó a karok külső részén. Julian elpanaszolta, hogy az óriási ablak arra az időre emlékezteti, amikor még nem tudott ellenállni, és templomba kellett járnia. Lynn a csúcsot román ívre cserélte, de az ablak maradt.

Minden más, a hát, a vállak, a bordák, a nyak, a comb és a karok belső része páncéllemez vastagságú, regolitból készült öntött betonnal lesz borítva, vízzel töltött üveglemezekkel megerősítve, ami megszűri a részecskéket és csökkenti a hőveszteséget. A betont, feltéve, ha az amerikaiak beleegyeznek, az északi-sarki gyárüzemben lehet majd víz hozzáadása nélkül, csupán fölforrósítás révén előállítani és egy automatikus összeszerelő üzemben építésre kész panelekbe önteni. A hold-beton a hírek szerint tízszer tartósabb volt a normál betonnál, ellenálló az erózióval, a kozmikus sugárzással és a mikrometeoritokkal szemben, ráadásul olcsó is.

GAIA csontváza formát öltött: a gerince óriási tartóelem, ebben futnak a nélkülözhetetlen vezetékek és aknák, továbbá három gyorslift. Ebből ágaznak majd el az acélbordák, amelyek az emeleteket és a külső burkolatot tartják, mélyen a sziklafalba erősített kötésekkel. Keresztgerendákat mindaddig nem tartottak szükségesnek, míg valakinek föl nem tűnt, hogy a szerkezet jóval nagyobb terhelésnek lesz kitéve, mint ahogyan azt eredetileg gondolták, mivel a környező vákuum nem tudja ellentételezni az épület belsejében mesterségesen létrehozott légkör nyomását. Számos megoldást el kellett vetni, minden paramétert lázasan újraszámoltak, mígnem a szakértők ezt a problémát is megoldottnak nyilvánították. Ezután Lynn bukásra vonatkozó fantáziáinak kelléktára egy újabb szállodával bővült, ami valamikor összedől majd.

De a GAIA ragyogott.

Belülről ragyogott kifelé, és erős fényszórók lágy lényben fürdették hibátlan, hófehér külsejét. Lynn hosszú évek vesződségével sikert ért el. Létrehozta Julian álmainak asszonyát, legalábbis java részben. Az olcsóbb szobák némelyikében hiányos volt még a vízellátás, a szemétszállítás, GAIA térdhajlatában az ökumenikus templom redundáns létfenntartó rendszerei annyira még nem készültek el, hogy teljesen megfeleljenek a biztonsági előírásoknak, na és ami az űrkikötőt illeti, talán építenek majd valamikor egyet, hogy a GAIA és az OSS közötti közvetlen kapcsolat meg legyen oldva. Ugyanakkor a Lunar Express jobb a közvetlen repülésnél. Sokkal nagyobb élvezetet okozott a vonattal megérkezni, ráadásul rendelkeztek holdközi repülőtérrel. Minden rendben volt.

Csak nem Lynn lejében.

Rémálmaiban a GAIA már oly gyakran leomlott, hogy valósággal várta már a katasztrófát. Egy egész raktárnyi szakértői vélemény mondta ki, hogy nem lesz katasztrófa, de ő jobban tudta. A gondolat, hogy valamiről megfeledkeztek, az őrületbe kergette, márpedig az őrület romboló erejű.

Nem vagytok biztonságban, gondolta, és bemutatta a hölgyet: – ...aki csapatával folyamatosan gondoskodik majd a biztonságukról és arról, hogy jól érezzék magukat. Kedves barátaim, örömömre szolgál, hogy bemutathatom önöknek szállodánk igazgatóját, helyesebben a GAIA menedzserét: Dana Lawrence-et.

A Lunar Express menetrend szerint érkezett meg a szálloda pályaudvarára. Egy darabig a szakadék szélén haladtak, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a túloldalon álló épületre, majd a szakadék külső részén átkelve széles ívű kanyarban közelítették meg a GAIA-t. Közvetlenül a szállodánál egy domb emelkedett, s az építők úgy határoztak, hogy a síneket nem azon vezetik fel, inkább egy alagutat építettek, úgyhogy a pályaudvar a föld alá került. A sínek 300 méterrel a gigantikus figura mögött, egy csupasz csarnokban végződtek. Kiszálláskor ezúttal nem kellett átkelniük a vákuumon. Egy folyosón keresztül egy másik, széles folyosóra jutottak, ahonnan mozgójárdák vezettek közvetlenül a szálloda aljába, onnan a liftekhez, majd föl a lobbiba, ami organikusan kialakított tér volt, ülőszigetekkel és íróasztalokkal. Akváriumokban halak úszkáltak. Tavaszi zöldben pompázó kacér fák szegélyeztek egy lendületes ívű recepciót, amelynek kanyarulata fölött a naprendszernek megfelelően holografikus bolygók keringtek egy világosan ragyogó központi csillag körül, amelynek felülete gázkitöréseket köpködött. Ha valaki fölfelé nézett, úgy érezhette, elvész az üveghidak labirintusában. Az a körülmény, hogy a recepció GAIA üveggel borított hasüregében volt, ahol a román stílusú óriási ablak lekerekedett, valami katedrálisszerűséget kölcsönzött a helyiségnek. A szakadékon át látni lehetett a ragyogó napfényben fürdőző túloldalt, a magasvasút oszlopait, amik aztán eltűntek a messzeségben. Az égen otthonosan fénylett a Föld.

Dana Lawrence bólintott.

Szürkészöld, fürkésző szemei voltak, ovális arca és vállig érő vörös haja. Magasan ülő pofacsontjával és ívelt szemöldökével brit hűvösséget sugárzott magából, ami már-már a megközelíthetetlenséggel volt határos. Még ajkának érzéki íve sem tudta ezt ellensúlyozni. Ez a hatás csak akkor illant el, amikor mosolygott, de Lawrence meglehetősen takarékosan bánt a mosolyával. Nagyon is tisztában volt azzal, hogyan hat, és azzal is, hogy kompetenciát és komolyságot sugároz, olyasmit tehát, amit a Holdra utazó emberek igenis értékeltek.

–  Köszönöm, Lynn – mondta egy lépést előrelépve. – Remélem, kellemesen utaztak. Talán tudják, hogy ez a szálloda a jövőben 200 vendég és 100 főnyi személyzet befogadására lesz alkalmas. De mivel egy hétig csupán az önök rendelkezésére áll, ezért megengedtük magunknak, hogy a személyzet létszámát kicsit csökkentsük, de önök nem szenvednek majd hiányt semmiben. Munkatársaink értenek hozzá, hogy teljesítsék a kívánságaikat, még mielőtt kimondták volna azokat. Sophie Thiel...

Fiatal emberek mosolygó csoportjához fordult, akik mind az orley-csoport színeibe öltöztek. Egy szeplős, kislányos nő lépett elő.

–  ...a jobbkezem. Ő irányítja a technikai részleget és gondoskodik a létfenntartó rendszerek működéséről. Ashwini Anand – egy törékeny, büszke tekintetű indiai nő bólintott – a szobaszervizért felelős, de Sophie-val együtt gondoskodik a technikáról és a logisztikáról is. Az űrhajósoknak a múltban sok mindent el kellett viselniük, főleg az étkezés területén. Hosszú út vezetett a tubusos ételektől a mesterszakácsokig, ám önök már két kiváló étterem közül választhatnak, amelyeket főszakácsunk, Axel Kokoschka irányít.

Egy esetlen, szégyenlősnek tűnő, babaarcú és teljesen kopasz férfi megemelte a jobb kezét, miközben egyik lábáról a másikra toporgott.

–  Neki segít második főszakácsunk, Micsio Funaki, aki többek között megmutatja majd önöknek, hogyan kell a Holdon frissen fogott halból szusit készíteni.

Funaki, egy sovány és rövidre nyírt hajú férfi, előre-, majd hátrahajlította felsőtestét.

–  Mind a négyen vezetők, akik a világ legjobb szállodáiban és éttermeiben járták ki az iskolát, ezen túlmenően kétéves kiképzés áll mögöttük az Orley Space center-ben, tehát egyben kiváló űrhajósok is, akik a GAIA rendszereivel éppúgy tisztában vannak, mint az itteni közlekedési eszközökkel. A jövőben Sophie, Ashwini, Axel és Micsio lesznek a GAIA középszintű vezetői, de az elkövetkezendő napokban kizárólag az önök rendelkezésére állnak. Ugyanez érvényes rám is. Kérem, ne tétovázzanak, forduljanak bátran hozzám, ha valami a lelküket nyomja. Megtiszteltetés számunkra, hogy vendégül láthatjuk önöket.

Egy mosoly, homeopata adagolásban.

–  Ha jelenleg nincs több kérdésük, szeretném megmutatni a szállodát. Egy óra múlva, tehát 20.30-kor várja önöket a vacsora a Selene-ben.

A lobbi alatt volt a kaszinó, egy bálterem színpaddal, koktélbárral és játékasztalokkal. Egy emelettel lejjebb, a derekánál kiszélesedett GAIA asszonyság, s mindannyiuk legnagyobb meglepetésére két teniszpályát találtak.

–  Odakinn van még kettő – mondta Lawrence. – A keményebb fából faragottak részére. Űrruhában játszani nem okoz gondot, de a labdák már igen. A Holdon néhány száz méterre elrepülnek, úgyhogy a pályákat körbekerítettük.

–  Mi a helyzet a golffal? – érdeklődött Edwards.

–  Golf a Holdon? – vihogott Parker. – A golflabdát aztán tényleg nem találod meg soha.

–  De – mondta Lynn. – Rádióadóval ellátott labdákkal próbálkoztunk. LPCS segítségével. Működik.

–  LP micsoda?

–  Lunar Positioning and Communication System. A Hold körül 10 műhold kering, hogy idefenn is tudjunk normálisan kommunikálni, és hogy ne tévedjünk el. A golfpálya a szakadék másik oldalán van, a neve Shepard's Green. De a hosszú utak pályájának is nevezzük.

–  Kiről nevezték el? – kérdezte Kramp.

–  A jó öreg Alan Shepardról – nevetett Julian. – Igazi úttörő, az Apollo 14-gyel szállt le a Copernicustól délre, a fennsíkon. A gazfickó tényleg hozott magával néhány golflabdát és egy hatos ütő fejét. Ütött egyet és kiabált: „ott repül, mérföldekre, mérföldekre, mérföldekre...”

–  Én aztán biztosan nem fogok itt golfozni – mondta határozottan Aileen Donoghue.

–  Nem olyan vészes. Nem indult el megkeresni a labdákat, de aligha repülhettek 200-400 méternél messzebbre. Jó dolog a Holdon golfozni, az benne a művészet, hogy nem szabad akkorát odacsapni.

–  Nem süllyednek el a labdák a porban?

–  Túl könnyűek ahhoz – mondta Lawrence. – Próbálja csak ki.

Mindazonáltal van egy holografikus pályánk is itt a szállodában. Megnézik a wellness-részleget?

A teniszpályák alatt voltak a szaunák, de a leghatásosabb az úszómedence volt a GAIA fenekénél. Elfoglalta majdnem az egész területet. A falak és a mennyezet a csillagos eget szimulálták, egy holografikus Föld árasztott magából hangulatos fényt, míg a padlót a holdbéli regolitról mintázták, a láthatáron durva hegyláncokkal. A medence maga egy kettős kráter volt, akkora, mint egy tó, és nyugágyak vették körül. Tökéletes volt az illúzió, hogy a Hold felszínén fürödnek.

Heidrun fehér arcát O'Keefe felé fordította és nevetett:

–  Na, nagy hős? Egy úszóverseny?

–  Bármikor.

–  Vigyázz! Tudod, hogy én vagyok a jobb.

–  Várjuk csak ki, mi a helyzet az itteni gravitációval – somolygott Ögi. – Talán mindannyiótokat lehagylak.

–  Mindenképpen rendezzünk úszóversenyt – örvendezett Winter széttárt ujjakkal. – Imáááádok vízben lenni!

–  Értem. Tick és Trick – pillantott lefelé O'Keefe. – Vízimadarak.

Megtekintették a többi emeletet is, a konferenciatermeket, az ökumenikus templomot, egy meditációs központot, egy patyolattiszta, bizalomgerjesztő orvosi rendelőt, majd felmentek GAIA melleibe. A csoport szállása a 14-16. emeleten volt, a mellek külső íveinél. A lobbi majdnem 50 méterrel alattuk volt. A liftektől a lakosztályokig az üveghidakon át vezetett az út. További hidak szelték át a teret keresztbe-kasul egy emelettel lejjebb, nyilvánvalóan önkényes elrendezésben. Korlátja egyiknek sem volt.

–  Valaki szédülős? – kérdezte Lawrence.

Sushma Nair tétován magasba emelte a kezét. Néhányan bizonytalanul néztek körbe. Lawrence ezúttal egy kissé szívélyesebben mosolygott.

–  A következőket kell tudniuk: ha a Földön leugranak egy két méter magas falról, akkor 0,6 másodperc alatt érik el a földet. Ennyi idő alatt testük 22 kilométer per órás sebességre gyorsul fel. A Holdon ugyanez az ugrás háromszor annyi ideig tart, a sebességük viszont a földinek a felét sem éri el. Tehát, 12 méter magasból kellene leugraniuk, hogy ugyanaz legyen a hatás, mint egy kétméteres földi ugrásnál, másképp mondva a Holdon nyugodtan leugorhatnak egy közönséges emeletes ház 4. emeletéről. Tehát nem kell mindig a liftet használniuk, ha lefelé mennek. Ugráljanak egyszerűen hídról hídra, 4 méternyire vannak egymástól, semmiség. Meg akarja próbálni valaki?

–  Én – mondta Carl Hanna.

Lawrence ránézett vizsla tekintetével: magas növésű, izmos, kontrollált a mozgása.

–  Aki igazán ügyes, az fölfelé is ugrik – tette hozzá sokatmondóan.

Hanna elvigyorodott és rálépett a legközelebbi hídra.

–  Ha hazudott – fordult a többiekhez –, hajítsátok utánam, oké?

Elrugaszkodott Donoghue hangos nevetése kíséretében, majd 4 méterrel lejjebb a legkisebb rezdülés nélkül érkezett meg.

–  Mintha a járdaszegélyről ugrottam volna le – kiáltott fel a többieknek.

A következő pillanatban O'Keefe vitorlázott át a légtéren, őt Heidrun követte. Mindketten úgy landoltak, mintha soha nem is ismerték volna a haladás más formáját.

–  Ó, Istenem – mondta Aileen –, ó, Istenem!

Mindenkin végignézett, mindenki kapott egy „ó istenemet”.

–  Gyerünk, gyerekek – ordibálta Chucky. – Mutassátok meg, mit tudtok! Gyertek fel!

–  Csináljatok helyet – hessegette el őket kezeivel Hanna. Félrehúzódtak. Hanna elgondolkodva figyelte fönn a szegélyt. Ha felemelte a karját és nyújtózkodott, 2 méter 50 centi magasra ért fel, másfél métert kellett tehát valahogyan megtennie.

–  Milyen magas vagy? – kérdezte O'Keefe bizonytalanul.

–  190.

–  Hm – dörzsölgette az állát az ír. – Én 175 vagyok.

–  Szűkös lehet. Heidrun?

–  178. Mindegy. Akinek nem sikerül, meghívja a többieket.

–  Felejtsd el – legyintett O'Keefe. – Itt minden ingyen van.

–  Akkor majd a Földön. Hé, Zürichben! Rendben? Egy kör tokány a Kronenhalléban.

–  De mindenkinek! – kiáltotta Julian.

–  Jó, együtt ugrunk – határozta el Hanna. – Menjetek odébb, hogy ne akadályozzuk egymást. Ti ott fenn, hátra! Kész?

–  Igen, mester – vigyorgott Heidrun. – Kész.

–  Akkor ugrás!

Hanna erőteljesen elrugaszkodott. Hihetetlenül könnyedén ment. Egy szuperhős lazaságával repült a szegély felé, megkapaszkodott benne, és egyenesen állva ért földet. Mellette Heidrun keresgélte az egyensúlyát. O'Keefe keze majdnem lecsúszott a szegélyről, de ő is felért, igaz, kevésbé elegánsan.

–  Sajnálom – mondta. – A Kronenhalle elmarad.

–  Mindannyian meg vagytok hívva – kiáltotta Ögi olyan hanglejtéssel, mintha éppen az egész világot ölelné át. – Még soha nem ugrott svájci nő álló helyzetből 4 méter magasra. Találkozunk Zürichben!

–  Optimista – mondta Lynn olyan halkan, hogy csak Lawrence hallotta meg.

A szálloda igazgatónője meghökkent. Úgy tett, mintha nem hallotta volna a halovány kis szót, amihez valami bizalmatlanság tapadt.

Mi lehet Orley lányával?

–  Kérem, gondoljanak arra – mondta aztán hangosan –, hogy izomzatuk a csökkent gravitációban leépül. Két liftünk is van a vendégeink számára, az E1 és az E2, valamint van egy a személyzet számára is, de mégis azt ajánlom, hogy eddzenek, használják minél gyakrabban a hidakon keresztül a rövidítéseket. De most beszéljünk megint a kényelemről: megmutatom a szobáikat.

Hannát Sophie Thiel vezette be lakosztálya rejtelmeibe. A létfenntartó rendszerek nem sokban különböztek azoktól, amelyek az űrállomáson is működtek.

–  A hőmérséklet 20 Celsius-fokra van beállítva, de szabályozható – magyarázta Sophie Thiel széles mosollyal, és egy gombocskára mutatott az ajtó mellett, majd olyan közel ment Hannához, hogy az munkaköri leírásába még éppen csak belefért. – A lakosztályának saját vízellátó rendszere van, csodálatosan steril víz...

–  Ezt ne így adja el az embereknek – mondta Hanna, s miközben körülnézett, a nő pillantásának hősugarát érezte a hátában. Nem kétséges, Thiel kisasszony szerette az izmokat. – Úgy hangzik, mintha meg akarná mérgezni az embereket.

–  Jó, legyen egyszerűen friss. Haha.

Hanna a nő felé fordult. Szemének félhold alakja miatt alig lehetett a színét megállapítani, ezzel szemben úgy tűnt, mint aki 64 ragyogóan fehér foggal és a jókedv kimeríthetetlen tartalékával rendelkezik. Egyáltalán nem szép, de mégis nagyon csinos volt. Egy felnőtt Harisnyás Pippi, vagy hogy is hívták azt a svéd kiscsajt. A filmbe egy vasárnap délután botlott egy németországi hotelben, miközben órák hosszat várakozott valakire, aki azonban már régóta holtan úszott a Rajnában, és sajátos módon meghatódott tőle. Poros, infantilis kis filmecske, de a benne ábrázolt gyermekkor olyannyira különbözött az övétől, hogy az már a science-fiction határait súrolta. Nem tudott máshová kapcsolni. Előtte soha nem látott még gyerekfilmet, ilyet legalábbis nem.

Azután se nézett meg egyet sem.

Thiel bemutatta a fényerő-szabályozót, kinyitott egy remek minibárt és elmagyarázta, melyik számot kell hívnia, ha valamiben hiányt szenved. A tekintete elárulta: más körülmények között esetleg... A világ legjobb szállodáiban dolgoztam. Vendégekkel sohasem. Nem lehetett felróni neki, hogy erőszakos lett volna. Professzionális volt és barátságos, egy nyitott könyv.

De Hanna nem azért jött, hogy szórakozzon.

–  Ha van még valami kívánsága...

–  Nem, pillanatnyilag nincsen. Feltalálom magam.

–  Ja, majdnem elfelejtettem! Alul a ruhásszekrényben találja a holdpapucsot – vakarta meg az orrát. – Még nem jutott jobb név az eszünkbe. A talpára ólom van elhelyezve, ha nehezebb szeretne lenni.

–  Azt meg minek?

–  Néhány ember szeret a Holdon ugyanúgy mozogni, mint a Földön.

–  Vagy úgy! Nagyon körültekintőek.

A lány tekintete azt mondta: legfeljebb akkor, ha megerőlteted magad.

–  Akkor tehát fél 9-kor a Selene-ben.

–  Igen. Köszönöm szépen.

Megvárta, amíg a lány elmegy. A szoba ugyanazt a sallangmentes stílust képviselte, mint a lobbi. Hanna nem sokat értett a dizájnhoz, tulajdonképpen semennyit sem, de itt szakértők végezték a dolgukat, ezt ő is érezte, végül is a szerepéhez bizony magára kellett szednie bizonyos ismereteket és stílust. Ezenkívül még szerette is a tiszta körvonalú, átlátható tereket. Amennyire szerette Indiát, annyira idegesítette az indiai terek színes budoárjellege.

Pillantása a falméretű ablakra esett.

Jobb helyet nem is találhattak volna a hotelnek, gondolta. A GAIA alatti fennsík, amelynek magányos teniszpályáit egy lifttel lehetett megközelíteni, mélyen benyúlt a szakadékba. Onnan bizonyára nagyszerű kilátás nyílik a kivilágított hotel-szoborra. Balkéz felől, ahol a sziklafalak összezáródtak és a szurdok véget ért, egy természetesnek látszó ösvény vezetett nagy ívben a másik oldalra.

Mit is mondott Julian Orley? A Lunar Express vágányai mögött van a golfpálya.

Golfpálya a Holdon!

Hirtelen nyomasztó érzés futott át Hannán, hogy nem akként van itt, akinek mindenki tartja. Ám mielőtt még komolyabban foglalkozhatott volna vele, gyorsan elhessegette magától ezt az érzést. Kinyitotta ezüstszínű bőröndjét, kivette csokoládé nagyságú, szokványos érintőképernyős számítógépét, a piperetáskáját, amelynek mélyéből előhúzta elektromos hajvágóját. Megszokott mozdulattal szétszedte, és a belsejéből kiszedett egy kis lemezt, amit a számítógépébe illesztett. Dallam nélkül fütyörészve bekapcsolta a gépet és megvárta, amíg az betölti a programokat és csatlakozik az LPCS-hez.

Néhány másodperccel később a készülék jelezte, hogy üzenete érkezett.

Megnyitotta az e-mailfiókját. Az üzenet egy barátjától jött és figyelmeztette, hogy ne feledkezzen meg Dexter és Stacey esküvőjéről. A nem létező pár házassági szándékától hidegen hagyva az üzenethez tartozó fehér zajból kiszűrt egy néhány soros szöveget, ami nem tartalmazott mást, mint több tucatnyi internetes oldal címét, föltöltött egy szimbólumot – sok egymásba gabalyodó hüllőnyakat, amelyek azonban mind egy testből látszottak kinőni –, és várt. Valami összeállt.

Szótagok és szavak jelentek meg villámgyorsan egymás után. A tulajdonképpeni üzenet a szemei előtt öltött formát. Még be sem fejeződött a rekonstrukció, már tudta, hogy gond van. A szöveg rövid volt, de sürgető:

A csomag megsérült. Nem reagál a kormányzásra, saját erőoből nem érheti el a bevetés helyét. Így megváltozott a terv. Meg fogja javítani, vagy a tartalmát maga viszi a helyszínre. Ha a körülmények megengedik, válassza az implantációt. Cselekedjék azonnal!

Azonnal.

Hanna a kijelzőre meredt. A következmény úgy jelent meg a szemei előtt, mint egy kellemetlen látogató. Az azonnal azt jelenti, hogy most, illetve amilyen gyorsan csak lehet, úgy, hogy ne keltsen feltűnést. Azt jelentette, hogy, később, amikor a többiek alszanak, ki kell mennie, és vissza kell térnie. Vissza a Peary-bázisra.

ASZTALI BESZÉLGETÉSEK

Tim az orbitális szerelmi repülésük óta nem zaklatta Ambert a Lynn mentális állapotáról szóló spekulációival. Magának bemagyarázta, hogy azért, mert tekintettel akart lenni a feleségére, aki élvezni szerette volna az utazást, valójában pedig azért, mert a saját dilemmájával küzdött. Egyre többször kapta magát rajta, hogy szórakoztatja az utazás, pedig előre elhatározta, hogy tiszta szívből utálni fogja: a körülmények miatt, ahogy létrejött, az egész juliani gőgössége miatt. Ahogyan egyre jobban élvezte, abban a mértékben hatalmasodott el rajta az árulás kamaszos érzése. Korrumpálta egy repülőjegy! Bebeszélte magának, hogy csupán a benyomások áradatának köszönhető, hogy a szimpátia érzése ébredezik benne az öreg patkányfogó iránt. Mert eldöntötte magában, hogy megveti Juliant, aki nagyzási hóbortjában észre sem vette, kiken gázol keresztül a jövőbe vezető útján, és aki a számára legkedvesebbeket elhanyagolta vagy fetisizálta.

Olyan nagyszerűen egyszerű volt utálni őt.

Az a Julian azonban, akit a szűk űrhajóban ismert meg, elbizonytalanította, mert nem volt utálatos és önző, legalábbis nem elegendő mértékben ahhoz, hogy Tim a megsemmisítő ítéletét fenntarthassa. Sokkal inkább emlékeztette azokra az időkre, amikor még gyermeki csodálattal tekintett rá és Crystalra, az anyjára, aki egészen addig a pillanatig, amíg értelme ki nem hunyt, ragaszkodott ahhoz, hogy életében nem ismert kedvesebb embert az apjánál, aki őt napsugárhoz hasonlította, boldogítóan és sajnos felületesen. Az ily módon magasztalt férfiú pedig egy órával anyja halála előtt indult saját maga gyártotta gépével egy szuborbitális repülésre a termoszférába, pedig tudta, hogy milyen kritikus a felesége állapota. Tudta, de azokban a döntő pillanatokban, amikor arról volt szó, hogy megdöntsön egy rekordot, megnyerjen egy díjat, és a fiát örökre ellenségévé tegye, elfelejtette.

Lynn megbocsátott Juliannek.

Tim nem.

Ehelyett folyamatosan démonizálta. Még mindig nem tudott megbocsátani Juliannek, noha viszolygásának tartóoszlopai düledezni kezdtek. Vagy tán éppen ezért nem. Ez a hotel nem jöhetett létre kizárólag a profit logikája vagy valami ócska önmegvalósítás révén. Több kellett legyen mögötte: egy álom, ami túl nagy volt ahhoz, hogy felossza egy maréknyi családtag között. Tetszett neki vagy sem, de titokban kezdte megérteni az öreget, a felfedezési kényszer maláriaszerű rohamait, nomád természetét, amellyel utakat talált ott, ahol mások csupán falakat láttak, hitvallását a fejlődés és megújulás erői mellett, s féltékenységet érzett Julian igazi szeretőjével, a világgal szemben. Érzései fellángolásával párhuzamosan az a benyomása támadt, hogy Lynnre vonatkozón túlreagálta a dolgokat, sőt, esetleg – egyáltalán nem szándékosan! – felhasználta őt Julian ellen: talán kevésbé érdekelte nővére állapota, mint Julian bűnössége a lány szenvedései miatt. Kacérkodni kezdett a gondolattal, hogy Lynn valóban olyan jól van, ahogyan állítja, és hogy nem kell szégyellnie magát a megbocsátó érzései miatt. Most pedig hirtelen a GAIA orránál, pontosabban az orra helyén elköltött vacsoránál, a szurdok látványát csodálva semmit nem kívánt jobban, mint hogy egyszerűen jól érezhesse magát, elhessegethesse az asztaltól a múlt kísérteteit, amelyek rossz árnyakként követték.

–  Úgy látom, ízlik neked – állapította meg Amber.

Egy hosszú asztalnál ültek a feketés-szürkéskékben játszó Selene-ben, és vörös márnát ettek sáfrányos rizottóval. A hal olyan volt, mintha éppen akkor fogták volna ki a tengerből.

–  Sósvízi tenyészet – magyarázta Axel Kokoschka, a szakács. – Nagy tartályaink vannak a föld alatt.

–  De nem túl bonyolult itt fent óceáni viszonyokat teremteni? -kérdezte Karla Kramp. – Úgy értem, nem egyszerűen sót kell önteni a vízbe...

Kokoschka elgondolkodott.

–  Nem csak úgy egyszerűen.

–  A sótartalom a Földön más és más minden biotópban, nem? Nem kell valamiféle speciális összetételre gondolniuk, hogy olyan környezetet hozzanak létre, amelyben az állatok élhetnek? Klorid, szulfát, nátrium-, kalciumkeverékek, kálium, jód, et cetera.

–  Ja, a halnak otthon kell magát éreznie.

–  Csak megérteni akarom. Sok hal rászorul a folyamatos áramlásra, a kiegyenlített oxigénellátásra, a szabályozott hőmérsékletre, nem igaz?

Kokoschka elgondolkodva bólogatott, félénk mosollyal simogatta kopasz fejét, erősen megrángatta rövid szakállát, majd azt mondta:

–  Pontosan.

Ezzel eltűnt. Kramp döbbenten nézett utána.

–  Köszönöm, hogy elmagyarázta – kiabálta.

–  Nem éppen a szavak mestere, ugye? – vigyorgott Tim.

Kramp levágott egy darab vörös márnát és eltüntette Modigliani-ajkai között.

–  Aki a Holdon ilyen halat tud készíteni, felőlem ki is vágathatja a nyelvét.

A GAIA üvegezett koponyarészében két étterem és két bár volt négy emeleten. Az ablakok egészen a halántékokig értek, tehát mindenütt csodálatos körpanoráma nyílt. A két étterem, a Selene és a Change foglalta el az alsó részt, felettük volt a Luna Bar, egészen fönt pedig a Mama Quilla Club, ahol a csillagok alatt lehetett táncolni. Onnan egy üvegezett légzsilip vezetett a hotel legmagasabb pontjára, egy kilátóra, ahová csak űrruhában lehetett kimenni, és ami csodálatos, 360°-os panorámát kínált. Kokoschka, félénkségétől eltekintve, akárcsak Ashwini Anand, Micsio Funaki és Sophie Thiel, a legnagyobb odafigyeléssel gondoskodott a csoportról. Lynn mindenki csodálatát kivívta a szállodával. Készségesen szolgált információkkal, noha közben kihűlt a vacsorája, a kérdéseket bőbeszédűen, derűsen válaszolta meg, és szemmel láthatóan hízelgett neki az egész. Hosszú ideig csak az idegen világ, a GAIA és a menü volt a téma.

Azután másra terelődött a szó.

–  Csang'e – gondolkodott Mukesh Nair a főfogás közben, ami szarvasgombás őzfilé volt, hajszálvékony pirítós kenyérrel, s ragyogott a folyékony foie gras-tól. – Ez nem valami fogalom a kínai űrutazásból?

–  Igen is, meg nem is – ivott egy kortyot Rogasov a csökkentett alkoholtartalmú Chateau Palmers-ból. – Néhány űrszondát neveztek így, amelyekkel a kínaiak az évezred elején a Holdat kutatták. De tulajdonképpen egy mitológiai alakról van szó.

–  Csang'e, a Hold istennője – bólintott Lynn.

–  Úgy tűnik, GAIA-nak csakis a mitológia jár az eszében – mosoly-gott Nair. – Szeléné a görögök holdistensége volt, nem igaz? Mint Luna a régi rómaiaké...

–  Ezt még én is tudom – örvendezett Winter. – Luna és Sol, ez a napfickó. Az örökkévalóság istenei, tudjátok, felkelnek, lenyugszanak, fel, le, szünet nélkül. Az egyik jön, a másik megy, mint egy házaspár, amelyik két műszakban dolgozik.

–  Nap és Hold. Két műszakban dolgoznak – mosolyodott el Rogasov. – Világos.

–  Engem érdekelnek az istenek és az asztrológia! A csillagok elárulják a jövőt – hajolt előre Winter, az őz maradékát beárnyékolva mellének kettős csillagával, amit az este tiszteletére egy ragyogó semmibe erőszakolt be. – És tudjátok mit? Mondjak még valamit? – szurkálta villájával a levegőt. – Néhányan, tehát azok, akik tényleg tudtak valamit a régi Rómában, Noctilucának nevezték, és éjszakára egy külön templomot világítottak ki számára a Palatinuson, ami egy olyan hegy a városban. Én ugyanis jártam már ott, egész Róma tele van hegyekkel, tehát nem egy hegyi város, értitek, hanem amolyan városhegység, ha pontosan tudni akarjátok.

–  Gyakrabban el kellene magyaráznia nekünk a világot – mondta Nair barátságosan. – Mit jelent, hogy Noctiluca?

–  Az éj világító asszonya – zárta le ünnepélyesen mondandóját Winter, és megjutalmazta magát egy nem éppen szalonképes korty vörösborral.

–  És Mama Quilla?

–  Valami mami, gondolom. Julian, mit jelent a Mama Quilla?

–  Na igen, zavarba jöttünk már a holdistennők miatt – mondta vidáman Julian –, de Lynn előbányászott még néhányat. Ilyen Ningal, az asszír holdisten, Szín felesége, a babiloni Annit, az arábiai Kusra, Egyiptomból Ízisz...

–  De a legjobban Mama Quilla tetszett – vágott közbe Lynn. – A holdanya, az inkák istennője. A magaskultúra utódai még ma is tisztelik, mint a férjezett asszonyok védelmezőojét...

–  Valóban? – horkant fel Olympiada Rogasova. – Azt hiszem, szívesen megyek majd abba a bárba.

Rogasovnak egyetlen arcizma sem rezdült.

–  Meglepő, hogy egy kínai holdistennőt is szerepeltetnek – vette fel ismét a beszélgetés fonalát Nair, még mielőtt zavarba jöhettek volna.

–  Miért? – kérdezte Julian ártatlanul. – Talán előítéletesek lennénk?

–  Na, mégiscsak ön Kína legnagyobb vetélytársa!

–  Nem én, Mukesh. Ön az Egyesült Államokra gondol.

–  Igen, persze. De ennél az asztalnál mégis látok amerikaiakat, kanadaiakat, angolokat és íreket, németeket, svájciakat, oroszokat és indiaiakat, nemrégiben még francia társaságnak is örvendhettünk. De nem látok egyetlen kínait sem.

–  Ne aggódjon, itt vannak – mondta Rogasov egykedvűen. – Ha nem tévedek. Alig 1000 kilométernyire délnyugatra innen ásnak szorgalmasan a regolitban.

–  De itt nincsenek.

–  Egyetlen kínai sem fektetne pénzt a mi projektjeinkbe – mondta Julian. – Saját liftet akarnak.

–  Nem ezt akarjuk mind? – jegyezte meg Rogasov.

–  Igen, de amint ön nagyon helyesen megjegyezte, Moszkvával ellentétben Peking már bányássza a hélium-3-at.

–  Apropó, lift – pakolt egy kis libamájat a húsra Ögi. – Igaz, hogy hamarosan megcsinálják?

–  A kínaiak?

–  Ühüm.

–  Szép rendszerességgel állítják ezt – nevetett sokatmondóan Julian. – De ha így lenne, Cseng Pang-vang nem használna ki minden alkalmat arra, hogy megihasson velem egy csésze teát.

–  De nem úgy van – könyökölt az asztalra Mukesh Nair, húsos orrát masszírozva –, hogy a maga amerikai barátai rossz néven vennének bármilyen flörtöt a kínaiakkal, kiváltképp a tavalyi holdválság után? Azt akarom mondani, hogy talán mégsem dönthet olyan szabadon, ahogyan talán szeretne.

Julian csücsörített. Az arca elkomorult, mint mindig, amikor a kormányoktól való függetlenségét igyekezett elmagyarázni. Utána fatalista gesztussal széttárta a karját.

–  Nézze, mi az oka, hogy önök itt vannak? Gyakorlatilag megfelelő ajánlat esetén bármelyik állam alávetné magát az amerikai irányításnak, hivalkodjon amúgy akármilyen hangosan is saját űrutazási programjának teljesítőképességével. Vagy mondjuk úgy, megpróbálna egyenrangú partneri viszonyt kialakítani, ami nem jelentene mást, mint hogy maga is beszállna a NASA költségvetésébe, amiért kutatási jogot szerezhetne. Csakhogy ajánlat nem érkezik, s ennek jó oka van. Mindazonáltal van egy alternatíva. Lehet engem támogatni, ám az ajánlatom csakis magánbefektetőkre vonatkozik. Nem adom el a know-how-t, hanem meghívok embereket, hogy részesedjenek belőle. Aki velem tart, egy rakás pénzt kereshet, de nem adhatja el a képleteket és az építési terveket. Ez az oka, hogy partnereim Washingtonban el tudják viselni a mi kis asztaltársaságunkat. Jól tudják, hogy az önök országai közül egyik sem lesz belátható időn belül olyan helyzetben, hogy liftet építsen, arról már nem is beszélve, hogy létrehozza a megfelelő infrastruktúrát a hélium-3 kibányászásához. Hiányoznak az alapok, az eszközök, egyszerűen hiányzik minden. Ennek következtében saját hazájuk űrutazási programjaival csakis elveszíthetik a pénzüket. Washington ezért kész elhinni, hogy mi itt csupán a részesedésről tárgyalunk. Kínával azonban más a helyzet. Peking fölépítette már az infrastruktúrát. Ők már bányásszák a hélium-3-at. Előkészítették már a talajt, csak az elavult technológia szorítja őket még korlátok közé. Ez az ő dilemmájuk. Már túlságosan messzire jutottak el, hogy valakihez hozzácsapódjanak, csupán az átkozott lift hiányzik nekik! Higgye el, ebben a helyzetben egyetlen kínai sem adna nekem egy jüant sem, legyen akár politikus, akár vállalkozó, hacsak...

–  Nem akar megvásárolni téged – szólt közbe Evelyn Chambers, aki egyszerre több beszélgetésre is figyelt. – Ez az oka, hogy Cseng Pang-vang teázni akar veled.

–  Ha ma este itt ülne közöttünk egy kínai, akkor egészen biztosan nem azzal a szándékkal, hogy beszálljon. Washington pedig arra következtetne, hogy egy know-how-piacot nyitottam.

–  Nem gondolják ezt már akkor, amikor Csenggel találkozik? -kérdezte Nair.

–  Ebben az üzletágban csak találkozgatnak néha az emberek egymással. Kongresszusokon, szimpóziumokon. Na és? Cseng szórakoztató egy madár, kedvelem őt.

–  De a barátai mégis idegesek, vagy nem?

–  Ők állandóan idegesek.

–  Joggal. Aki egyszer fönt van, az ásni is elkezd – törölgette meg kefebajszát Ögi, majd a szalvétát a tányérja mellé tette. – Miért nem teszi meg tulajdonképpen, Julian?

–  Mit? Menjek át a másik táborba?

–  Nem, nem. Senki sem beszél a táborok cseréjéről. Úgy értem, miért nem adja el a lift technológiáját egyszerűen az összes országnak, amelyik azt oly hőn óhajtja; miért nem aranyoztatja be a hátsóját? A Holdon jól működő kis verseny indulna be, ami a maga reaktorüzletét is szépen felvirágoztatná. Világszerte biztosíthatná magának a részesedést a bányászat hasznából, exkluzív szerződéseket köthetne az áramszolgáltatásról, ahogyan immár köztünk nem lévő barátunk, Tautou ellenőrzi az ivóvizet, amikor a víztisztítókért és a hálózatért cserébe egész forrásokat írat a maga nevére.

–  Nem kerülne egyik függőségből a másikba – fonta tovább a fonalat Rogasov –, hanem mindenki magától függne.

Poharát némi gúnnyal Julianre emelte.

–  Az emberiség igaz barátja.

–  És ez működne? – szólt közbe Rebecca Hsu.

–  Miért ne? – kérdezte Ögi.

–  Maga átadná Kínának, Japánnak, Oroszországnak, Indiának, Németországnak, Franciaországnak és még a jó ég tudja kinek e lift technológiáját?

–  Megfizettetném velük – javította ki Rogasov.

–  Rossz terv, Oleg. Nem tartana sokáig, és itt fenn törnék be egymás fejét.

–  A Hold nagy.

–  Nem, a Hold kicsi. Olyannyira kicsi, hogy az én kínai kommunista szomszédaim és a maga amerikai barátai, Julian, nem tudtak jobbat kitalálni, mint hogy ugyanazon a területen kezdjenek bányászni, nem igaz? Csupán két nemzetre volt szükség – mutatta fel a nyomaték kedvéért két ujját –, hogy kirobbanjon egy olyan konfliktus, amit a holdválság névvel illetni egyenesen hízelgőnek hat. A világ a szuperhatalmak fegyveres összecsapásának szélére sodródott, a helyzet nem volt különösebben vicces.

–  Miért mentek mindketten ugyanarra a területre? – kérdezte Winter ártatlanul. – Véletlenül?

–  Nem – rázta a fejét Julian. – A mérések eredményei azt mutatták, hogy az Oceanus Procellarum és a Mare Imbrium határvidéke olyan rendkívül magas koncentrációban tartalmazza a hélium-3-at, amilyenben másutt csak a Hold túloldalán fordul elő. Hasonlóan gazdagnak tűnik még a szomszédos Sinus Iridum, a Jura-hegységtől keletre. Világos, hogy mindenki ott akar ásni.

Hsu felhúzta a szemöldökét.

–  És ez működne másképp, ha több nemzet is fönt lenne?

–  Igen. Ha a Holdat fölosztanák még azelőtt, mielőtt az aranyásók hada útnak indulna. Persze magának igaza van, Rebecca. Mindenkinek igaza van. Be kell vallanom, hogy az elképzelés, miszerint az űrutazást az emberiség közös ügyévé emeljük, tetszik nekem.

–  Érthető – mosolyodott el Nair. – A jó cselekedetből szép hasznot húzhatna.

–  Hát még mi – erősítette meg Ögi.

–  Igen, jó dolog – tette le evőeszközét Rogasov. – Csupán egy probléma van, Julian.

–  Éspedig?

–  Egy efféle változást túl is kell élni.

HANNA

Kicsiny, langyos csokoládés sütemények kerültek terítékre, folyékony belsejük sötéten és nehézkesen tört elő a színes gyümölcspépből. 22 óra tájékán már ólmos fáradtság vett erőt az asztaltársaságon. Julian elmondta, hogy a másnap reggelt az alvásnak szentelhetik és napközben kedvük szerint bejárhatják a szállodát és a közvetlen környéket, nagyobb kirándulást majd csak az azt követő napra terveznek. Dana Lawrence mindenkitől megkérdezte, elégedett-e. Az összes vendég az egekig dicsérte, Hanna is.

–  De én még mindig nem hiszem, hogy Cobain mondana valamit a mai gyerekeknek, ha nem csináltuk volna meg a filmet – ragaszkodott véleményéhez O'Keefe a liftben. – Nézd csak meg, hol kötött ki a grunge. A rossz zenék polcán. Senkit sem érdekelnek már az olyan figurák, amilyen ő volt. A fiatalok inkább a műumicsodákat hallgatják. The Week that was, Ipanema Party, Overload...

–  Te is grunge-ot játszottál a zenekaroddal – mondta Hanna.

–  Igen. Abba is hagytuk. Istenem, azt hiszem, talán 10 éves lehettem, amikor Cobain meghalt. Mi közöm is lehetett hozzá?

–  Na, ide figyelj! Mégiscsak te játszottad.

–  Eljátssza az ember Napóleont is, ettől még nem akarja azonnal lerohanni egész Európát. Az emberek minden korban azt hiszik, hogy az ő hőseik fontosak. Fontosak! A popzenében mindig vannak fontos albumok, amiket 20 évvel később már a kutya sem ismer.

–  A jó zene megmarad.

–  Bullshit. Ki ismeri már Prince-t? Ki ismeri Axl Rose-t? Keith Richardsot, akiről tulajdonképpen már csak annyit tudnak az emberek, hogy egy mindig ugyanazt játszó sramlizenekar középszerű gitárosa volt. Hidd el, a popistenségeket túlbecsülik az emberek. Minden sztárt túlbecsülnek. Alapvetően. Nem vonulunk be a történelembe. Csak úgy elmúlunk, egyszerűen. Hacsak nem leszel öngyilkos, vagy le nem lőnek.

–  És akkor miért hivatkozik ma mindenki a '70-es és '80-as évekre? Ha igaz lenne, amit mondasz...

–  Oké, az éppen divatos.

–  Elég régóta.

–  Na és? 10 év múlva másvalaki lesz majd az úr a disznóólban. A Nucleosis, például. Az efféle fut mostanában fel, két nő és egy számítógép, az egész cucc felét a számítógép komponálja.

–  Számítógép mindig is volt.

–  De nem mint komponista. Én mondom neked, a holnapután sztárjai már gépek lesznek.

–  Hülyeség. Ugyanezt mondták már 25 évvel ezelőtt is. És mi jött ki belőle? Szövegíró-énekesek. A kézzel írott zene nem hal ki sohasem.

–  Na, igen. Lehet, hogy egyszerűen csak túl öregek vagyunk már. Jó éjszakát.

–  Jóccakát, Finn.

Hanna átment a hídon a lakosztályához és belépett. Az este folyamán szép rendesen odafigyelt a beszélgetésekre, anélkül, hogy bonyolultabb magyarázatokba keveredett volna. Egy ideig osztozott Eva Borelius lovak iránti lelkesedésében, azután a zenére terelődött a szó, végül a német romantika ingoványos területére tévedtek, amiből végképp nem értett egy szót sem. O'Keefe mentette meg végül a '90-es évek végi brit popzene kómás állapotáról, a mando-progról és a psychobillyről szóló fejtegetéseivel. Kifejezetten jó téma olyasvalaki számára, akinek másutt jár az esze, márpedig Hannáé teljesen másutt járt. Hamarosan mindenki aludni tér, ez bizonyos volt. Az űrhajóban már felkészítették őket arra, hogy a súlytalanságban töltött napoknak, a landolás fáradalmainak, a testi átállásnak és a rengeteg új benyomásnak meglesz majd az ára. Az ágy magasságában a hálószobát egy réteg holdbeton védte, így legkésőbb egy óra múlva már senki sem néz majd ki az ablakon, a személyzet meg amúgy is a föld alatt lakott.

Tehát még várni kell.

Lefeküdt a nevetségesen vékony matracra, ami mindazonáltal elegendő volt, hogy az itt 16 kilónyi testsúlyát kényelmesen felfogja, karját feje alá helyezte és egy pillanatra becsukta a szemét. Ha fekve marad, elalszik, ráadásul elég sok teendője volt még indulás előtt. Halkan fütyörészve visszament a nappaliba, és lehúzta a gitárról a borítót. Eljátszott egy rövid flamencót, majd megfordította a hangszert, végigtapogatta a széleit, itt-ott megnyomogatta, kihúzta a tartóheveder gombját és levette a fenekét.

Egy vékony, a hangszertesthez illeszkedő lemez volt ráerősítve, a színe megegyezett a fa színével, felszínét hajszálvékony vonalak hálózata szőtte be. Orley biztonsági szolgálata nem kutatta át a csomagját, amint azt az egyszerű turistákéval tette volna, csupán néhány udvarias kérdést tettek fel. Abban végképp nem kételkedett senki, hogy a gitárja valódi gitár. Julian vendégei minden gyanú felett álltak, de a szervezet még így sem akart kockázatot vállalni, tehát egy átvilágítás során is legfeljebb annyi derülhetett volna ki, hogy ennek a hangszernek a feneke a szokásosnál némileg vastagabb. De ez is csupán egy szakértőnek tűnhetett volna fel, ám ebből még egy szakértő sem gondolhatta volna, hogy két egymásra illesztett fenéklemezről van szó, s hogy a belső egy speciális, rendkívül ellenálló műanyagból készült.

Két hüvelykujjával darabkákat nyomogatott ki a lemezből, amelyek egy kattanással a földre estek, ahol úgy hevertek, mint egy intelligenciateszt komponensei. Ezután a gitár nyakát választotta el a testtől, és kivett belőle egy 40 centi hosszú csövet, amit két egyenlő nagyságú darabra tört el, így rengeteg kis cső került elő, szétterülve a padlón. Hanna egy kupacba gyűjtötte őket, kinyitotta a bőröndjét, és kiöntötte a piperetáska tartalmát. A tusfürdőt, a sampont, a gyúrható füldugókat a keze ügyébe helyezte, a két hidratáló krémes tubus egyikéről lecsavarta a kupakot, az egyik építőelemre egy csíkot nyomott belőle, majd a másikat derékszögben hozzáillesztette. A krém és a műanyag azonnal kémiai reakcióba lépett. Hanna tudta, hogy a legkisebb hibát sem engedheti meg magának, mivel az összeszerelést nem lehetett megismételni. Koncentráltan dolgozott, sietség nélkül, szétcsavarta az egyik golflabdát, apró elektronikus építőelemeket vett ki belőle, újabb részeket illesztett össze, az elemeket bedolgozta. Néhány perc múlva egy lapos szerkezetet tartott a kezében, amiből egy cső állt ki, olyan, mint egy pisztoly csöve. Az is volt. Különösen ódonnak tűnt. Volt markolata, csak a ravasz helyén egy kapcsoló állt. A megmaradt darabokból Hanna épített még egy ugyanilyen modellt, mindkét fegyvert tüzetesen átvizsgálta, és hozzáfogott munkája második részéhez.

Ehhez szétdarabolta piperetáskája további tartalmát, majd új elrendezésben összeillesztette őket, és előkészített 20 lövedéket. Mindegyik két kamrára oszlott, külön-külön lehetett megtölteni őket. A legnagyobb óvatossággal töltött a tusfürdőből a bal oldali, a samponból a jobb oldali kamrákba, majd lezárta őket. A gitárnyakból kivett rövid hüvelyeket belülről a gyúrható füldugókkal tömte ki és valami kocsonyás tablettával, amit a gyomorpanaszok ellen szolgáló orvosság dobozából vett ki. Végül ráillesztette a hüvelyeket a lövedékekre, ötöt betöltött az első pisztoly markolatába, ötöt pedig a másodikéba. Ezután a feneket visszaillesztette a gitár testére, a nyakat is a helyére rögzítette, összeszedte a műanyag lemez maradékát és mindent elsüllyesztett bőröndje legmélyére, a tubusokat és üvegcséket visszapakolta a piperetáskába, s megállt, amikor az after shave került a kezébe.

Ja igen!

Merengve nézte az üveget. Utána levette a tetejét, a nyakához illesztette és megnyomta a szórófejet.

Az after shave valóban after shave volt.

Senkivel sem találkozott, amikor elhagyta a lakosztályát.

Űrruhában volt, felszerelésével együtt, hátán a túlélőkészlet, a sisakot pedig a hóna alá fogta. A fegyverek egyike a combjánál volt, űrruhája egyik zsebében, úgyhogy senki sem vehette volna észre. 5 patront is magával vitt, bár nem gondolta, hogy az éjszaka folyamán használnia kell majd a fegyverét. Ha minden úgy megy, ahogyan tervezte, nem is kényszerül majd fegyverhasználatra, de a tapasztalat arra tanította, hogy még a leggondosabb tervezésbe is becsúszhat egy féreg szemtelenségével valami hiba. Valamikor tehát talán mégis hasznára lesz majd a fegyver. Mostantól fogva mindig is magánál tartja majd.

A GAIA elnéptelenedett teste most úgy hatott, mint egy emlékmű, amelyik túlélte építőit. Mélyen alatta volt a kihalt lobbi. Megvárta, míg az E2 ajtai kinyílnak, belépett a kabinba és megnyomta az 1. szint gombját. A lift zuhanni kezdett a mélybe. A pincében kiszállt, követte az útmutató táblákat a széles folyosóhoz, amelyen keresztül néhány órával korábban megérkeztek. A folyosó is üres volt, rideg fehér fénnyel megvilágítva, valami monoton zúgással megtöltve. Hanna rálépett az egyik mozgójárdára. A járda elindult, elment a zsilipek mellett, amelyek felfelé vezettek, a Hold felszínéhez, elment a garázs kapunyi bejárata mellett, ahogyan a szálloda föld alatti leszállópályáját nevezték, majd elhaladt egy keskeny, két kilométernyi leágazás mellett, ami egyenesen egy kicsiny hélium-3 reaktorhoz vezetett. A holdbéli éjszakán ez látta el energiával a GAIA-t. A folyosó végén leszállt a mozgójárdáról, és egy ablakon keresztül benézett a pályaudvar csarnokába. A Lunar Express a helyén pihent a síneken, a folyosóval gyalogjárók kötötték össze. Belépett a vonat belsejébe és az ülések között előrement a pilótafülkéhez. A fedélzeti számítógép működött, a kijelző világított. Hanna beütött egy kódot és várt a visszajelzésre. Utána megfordult, leült az első sorba és kinyújtotta a lábait.

Mindebből semmit sem tehetett volna meg, ha csupán egy egyszerű vendég lett volna. De Ebola mindent előkészített számára. Ebola gondoskodott arról, hogy Carl Hanna a Holdon ne ütközzön akadályokba, számára ne legyen zárva egyetlen ajtó, egyetlen zóna sem.

A Lunar Express lassan mozgásba lendült.

44 éve során Hanna megtanulta, hogy a dolgokat egymástól el kell különítenie. Indiában részt vett egy sor titkos akcióban, amelyek után aligha nevezhették volna őt az ország barátjának. Közben kiépítette bennszülött baráti körét, indiai nőkkel élt együtt. Károsította vendéglátói érdekeit, aláásta a soknemzetiségű állam gazdasági és katonai autonómiáját, de közben számos kollégájától eltérően nem olcsó bárokban, kétes mulatóhelyeken vagy éppen alkoholt árusító drága klubokban töltötte az idejét, hogy kókuszpálma-pálinkát és whiskyt magába döntve illesse vendéglátóit rasszista megjegyzésekkel, ha senki sem figyelt rá. Nem, ő integrálódni akart, szép kis belvárosi lakást bérelt Újdelhiben, és szenvedélyévé vált a curry és a fűszerpiac. Természeténél fogva nem volt olyan ember, aki gyorsan barátkozik, de az évek során a kultúra és az emberek a szívéhez nőttek, úgyhogy egy ideig még azzal a gondolattal is kacérkodott, hogy végleg letelepedik a Yamuna partján. Amikor éppen nem csalárd ügyességet és nagymértékű álnokságot igénylő munkáját végezte, akkor megpróbált teljesen normális módon élni, az ország mottója szerint: „Satyameva Jayate”, vagyis csakis az igazság győz. Életének Janus-arcúsága nem zavarta, hanem segített neki abban, hogy következetesen elkülönítse egymástól Hannát, a polgárt és Hannát, a hazug embert, akik így nem is keresztezték soha egymás útjait.

Most is, miközben szeme előtt lebegett feladata, élvezte az utazást, örült a Mare Imbrium végtelen tágasságának, a Platónnál az árnyak játékának, a közeledő sarkvidéki hegység fenyegető durvaságának, a gyors emelkedésnek. Ismét átkarolta az árnyékban fekvő kráter sötétsége, miközben a vonat a Peary és a Hermite közti hasadékban száguldott felfelé az amerikai holdbázis irányába, óránként 700 kilométeres sebességgel.

Majd hirtelen lassabb lett.

És megállt.

Magányosan függött a Lunar Express egy hegyháton a sarkvidéki kráterrégió senki földjén, nem egészen 50 kilométerre a bázistól. Hanna fölállt és a vonat közepébe ment, ahol szekrények álltak az átjáróban, redőnnyel elzárva. Az egyiket felnyitotta és gyors pillantással felmérte a terepet, megnézte a szerelési útmutatót a hátsó falon, kivett egy szétnyitható teleszkópos támaszokkal rendelkező ovális platformot, 8 kis gömbtartályt, támasztékokra szerelt forgatható fúvókákat, két teli akkut, valamint erős, fogantyúban végződő botokat, amelyek között egy kijelzőo ragyogott. Az összeszerelés egyszerűen ment, végül is a grasshoppert vészhelyzetre találták ki, amihez az is hozzátartozott, hogy az idegenvezető kiiktatódott és a vendégek magukra maradtak. Összeszerelve, rugólábain állva két űrhajósnak nyújtott helyet, akik közül az elülsőo kormányzott. Hanna a légzsiliphez vonszolta, majd visszament a szekrényhez, kivett belőle egy szerszámos táskát és egy mérőkészüléket, mindkettőt betette a grasshopper csomagtartójába. Felvette a sisakját, elvégezte a szokásos teszteket a ruhán, mielőtt a levegőt kiszivattyúzta volna. A külső elválasztó néhány másodperc múlva kinyílt. Felszállt a hopperre, elővette a számítógépét, a műszerek mellé erősítette és kinyitotta a külső nyílást.

A készülék bemérte a helyzetét.

Izgatottan táplálta a grasshopperbe a koordinátákat. Az LPCS lehetővé tette, hogy meghatározza a csomag helyét. Megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a csomag még kommunikál, különben reménytelen lett volna megtalálnia a töredezett felületű pusztaságban. Az elektronikus rendszerek működtek, tehát a mechanikával történhetett valami. A grasshopper egy tűzcsóvával felemelkedett és felgyorsult. Hogy magasságából ne veszítsen, folyamatosan ellenlökéseket kellett produkálnia, irányítani pedig a forgatható fúvókákkal lehetett. A grasshopper formátumú repülőo szerkezet akciórádiusza persze korlátozott volt, de a hordozó levegőrétegek hiányában pozitívum is rejlett, hiszen az egyszer vett lendületet nem fékezte a légkör. Óránként 80 kilométeres csúcssebességnél a kicsiny gömbtartályok meglepő hatótávolságot tettek lehetővé.

A jel alig 6 kilométer távolságból érkezett. A kráterfal árnyékában jóformán teljesen vak volt, csupán a fényszórók halvány fénykúpjaira hagyatkozhatott. Mintha le akarnák rázni, úgy haladtak előtte. Csupán a hopper radarrendszere védte meg attól, hogy bele ne ütközzék valamilyen kiálló sziklába. A megvilágított fennsík jelentős távolságra illeszkedett a hegy árnyékának élesen körvonalazott feketeségéhez, a vakító napfény magasan a kráter szélén csillogott. A Lunar Express sínpárja rég eltűnt a szomszédos völgy sziklaredői között, abban a lágyan emelkedő teknőben, amelyik egyenesen a Peary hegyhátához vezetett, ahonnan a csomagnak már régen útjára kellett volna indulnia saját magától. De a jel az ellenkező irányból érkezett, a kráter mélyéből.

Hanna mérsékelte az ellenlökést. A grasshopper ereszkedni kezdett, fényujjai végigtapogatták az érdes sziklát. Körülötte éles szikladarabok tornyosultak, kísérteties utalások arra, hogy itt nemrégiben egy lavina dübörgött a völgybe, nem teljes hangtalanságban ereszkedett le, ezután a terep laposabbá lett, a vevőkészülék pedig közölte, hogy elérte a célját. Még néhány méter.

Hanna bekapcsolta a fékezőfúvókákat és a fénykúpokkal leszállóhelyet keresett. A krátersánc alját még nyilvánvalóan nem érte el. A talaj még mindig túlságosan meredek és egyenetlen volt, hogy a grasshoppert biztonságban letehesse. Amikor végre talált egy többé-kevésbé egyenes platót, kénytelen volt 1,5 kilométert csúszkálva és ugrálva megtenni, folyamatosan kitéve a veszélynek, hogy elveszíti az egyensúlyát és a pengeéles sziklák fölsértik az öltözékét. Sisaklámpájának fénye eltünedezve tévelygett a színtelen hamuban. Többször is megbotlott. Hamuszerű, ultrafinomságú, statikus töltésű holdpor szállt fel, és makacsul hozzátapadt a lábához. Kavicsok ugráltak fel előtte, borzongató élénkséggel, majd a terep egyszerűen véget ért, a lámpafény elveszett a formátlan sötétségben. Megállt, kikapcsolta a lámpát, tágra nyitotta a szemét és várt.

A hatás elképesztő volt.

Feje felett a Tejút milliárdnyi csillaga. Semmiféle mesterséges fény nem szennyezte a kilátást. Csupán háta mögött a távoli grasshopper helyzetjelzője, egy pontocska. Hanna olyan egyedül volt a Holdon, amilyen egyedül egyáltalán lehetséges lenni. Ehhez a tapasztalathoz semmi más nem volt fogható, amit valaha is átélt, úgyhogy átmenetileg még a megbízásáról is megfeledkezett. Minden, ami az embert elválasztotta a megtapasztalhatótól, elmosódott és feloldódott. Testnélkülivé vált, eggyé a világgal. Minden Hanna volt, minden benne volt, és ő is benne volt mindenben. Egy sadhu, egy szerzetes jutott az eszébe, aki még évekkel ezelőtt magyarázta neki, hogy ha akarná, egyetlen kortyra kiihatná az Indiai-óceánt; meglehetősen rejtélyes kijelentés, gondolta Hanna akkoriban. Most pedig itt állt – állt még egyáltalán? – és magába szívta az univerzumot.

Várt.

Kisvártatva beigazolódott a reménye, tudniillik hogy a sötétség kevésbé áthatolhatatlan, mint ahogy attól tartani lehetett. Fotonok jártak-keltek benne, a szemben lévő, megvilágított kráterfalról kerültek ide, aminek a szegélye egy darabon a síkság fölé hajlott. Mint egy fénykép az előhívó-folyadékban, úgy körvonalazódott előtte a környék, inkább sejthetően, mint láthatóan, de ahhoz mégis elegendőnek bizonyult, hogy amit a lábai előtt szakadéknak vélt, az csupán egy tölcsérnek bizonyuljon, amit néhány lépéssel megkerülhetett. Ismét bekapcsolta a világítást. A varázslat véget ért. Kijózanodva indult tovább, a számítógépe képernyőjét olyan koncentráltan bámulva, hogy a tárgyat csak akkor látta meg, amikor egyenesen nekiszaladt.

Egy hatalmas, kiálló állvány.

Hanna megbotlott, elejtette a mérőműszert és a szerszámosládát. Mi ez? A bemérés jó 300 métert tévedett! Az izé majdnem szétverte a sisak szemnyílását. Káromkodva járta körbe. Hamarosan rájött, hogy a rádió mégsem tévedett, a romhalmaz nem volt érdekes. Valami négylábú, kiégett tartályokkal ellátott állvány, ami az oldalán feküdt részben szétesve. A feladata abból állt, hogy a tartályt, amit a szervezet csomagnak nevezett, és ami a jeleket küldte, vigye el a sarkra.

De a csomag nem itt volt.

Még lejjebb kellett lennie.

Amikor végre meglátta, a sziklák közé szorulva, siralmas állapotban találta. Az oldalsó borítás részben kinyílt, a lábak és a fúvókák kifelé meredtek a belsejéből, részben elgörbülve, részben letörve. Az üzemanyagtartályok úgy lógtak, mint a rovarok tojásai az altestükön. A csomag nyilván a terv szerint elindult, hogy megtegye az utat rendeltetési helyére, amikor valami előre nem látható dolog történt.

Hanna hirtelen azt is megtudta, mi.

A tekintete a világos hegykúp felé fordult. Nem volt kétséges, hogy a leszállóegység eleve túl közel szállt le a kráterhez. Önmagában nem gond. A tervezők amúgy is beleszámítottak bizonyos eltérést, amibe még az is belefért, hogy az állvány és a csomag a kráterbe zuhan. A mechanikának mindaddig védve kellett volna maradnia, amíg az érzékelők stabil helyzetet vagy valami egyéb módon lezárt landolást nem jelentenek. Utána azt tervezték, hogy a csomag elválik az állvány alsó részétől, és amint nyugalmi helyzetbe kerül, kiengedi a végtagjait, és útnak indul. A jelentés valószínűleg meg is érkezett, csakhogy miközben éppen kibontakozott, a domb megcsúszott, és az egész képződményt magával rántotta. A kőomlás szétverte a végtagokat és a csomag elvesztette manőverező képességét.

Egy rengés?

Lehetséges. A Hold nem volt olyan nyugodt, hely, mint ahogyan sokan gondolják. Az általános vélekedéssel ellentétben gyakoriak a rengések. A hatalmas hőingadozás keltette feszültségek gyakorta okoztak mozgást, a Nap és a Föld erői még mélyen a holdkőzet belsejében is hatottak, amiért is például a GAIA-t úgy építették, hogy a Richter-skála szerinti ötös fokozatú rengést is kibírja. Nehogy valamit kipróbálatlanul hagyjon, Hanna nekilátott a tönkrement tengelyek és fúvókák szerelésének. 20 percnyi hajlítgatás és hegesztgetés után be kellett látnia, hogy a károsodás nem hozható helyre. A póklábak elvesztése még kezelhető lett volna, de hogy az egyik fúvóka félig letörve lógott, a másikat pedig egyáltalán nem találta, az már elég kellemetlen volt.

A művész pechje, gondolta Hanna. Először Thorn balesete, utána meg ez. Mindez az ő feladata lett volna. Már egy éve örökbe kellett volna fogadnia a csomagot, csakhogy Thorn holtteste valahol úton volt az univerzumban.

További kellemetlen meglepetésekre számítva nyitotta ki a zárakat a hátoldalon, majd belevilágított a tartályba, de belül minden sértetlennek látszott. Hanna fellélegzett. Ha a rakomány is elvész, az a véget jelentette volna, minden más csupán kellemetlenség. Fogta a mérőműszert és ellenőrizte az illesztékeket. Semmi sem károsodott.

Óvatosan kivette a csomagot.

Akkor hát neki magának kell elvinnie a rendeltetési helyére. Így is jó. A grasshopperben van elég hely. Egy darabig mérlegelte, hogy informálja megbízóját, de az idő rohant. Úgysem volt más alternatíva. Cselekednie kellett. Tanácsos volt visszatérnie a szállodába, mielőtt még a többiek kidörzsölik az álmot a szemükből.

Tanácsos volt úgy tennie, mintha sehol sem járt volna.

2025. május 27.

A JÁTÉKOK

XINTIANDI, SANGHAJ, KÍNA

Jericho a pamlagon találta magát két üveg és két nyitott zacskó mangó-chips és egy pohár társaságában, amelyben vörösbor kiszáradt maradékait fedezte fel. Előoször fogalma sem volt arról, hol van. Megpróbált föltápászkodni, ami csak másodjára sikerült. Fölvetődött a kérdés, mi is ez a teleszívott szivacs, ami a fejében van. Ekkor már visszaemlékezett szerencséjére. Ugyanakkor a veszteség bizonytalan érzése is eluralkodott rajta. Valami hiányzott neki, ami az idők folyamán oly meghitté vált, mint a szívverése.

A lárma.

Soha többé nem ébreszti már a toronyházak építkezésének zaja. Soha többé nem járja már át a hallójáratait a hatsávos út korai forgalmának moraja, még mielőtt a nap felkelt volna. Mától fogva Xintiandiban volt a rezidenciája, amit ugyan ellepnek a turisták hordái, de velük azért nagyszerűen ki lehet jönni. Általában nem jelennek meg 10 óra előtt, késő délután pedig izzadtan, fájós lábakkal térnek vissza szállodáikba, hogy erőt gyűjtsenek az esti étteremlátogatáshoz. Esténként elsősorban sanghajiak népesítették be a negyed bisztróit, kávéházait, klubjait, butikjait és mozijait. Új otthonában Jericho sem az egyik, sem a másik invázióból nem érzékelt túl sokat. Ez az előnye egy shikumen-háznak. Kint akár dinoszauruszokat is terelhettek az utcán, a házban béke és csend honolt.

A szemét dörzsölgette. Azt még nem állíthatta, hogy itt lakik. Még mindig dobozok hevertek mindenfelé. De legalább már az új médiaterminált sikerült installálnia. Tu ügyfélszolgálata előző este szállította két barátságos férfi személyében, akik a cuccot fölcipelték a lépcsőn, és olyan ügyesen építették be, hogy egészen áttekinthető lett. Közvetlenül ezután Jerichónak indulnia kellett, hogy meglepetésszerűen felkeresse Yoyót. Csak visszatérése után adódott lehetősége, hogy új játékszerét kellőképpen megcsodálhassa, s egyben megünnepelje első éjszakáját Xintiandiban. Méghozzá alaposan, ahogyan azt a két üres üveg is tanúsította, Animal Ma Liping és a ketrecekbe zárt gyerekek társaságában. Eltűnődött, vajon Joanna jól érezné-e magát itt, de aztán úgy döntött, nem fogja magát még ezzel is kínozni.

Szép dolog, ha valaki megelégszik önmagával.

Zuhanyozni ment, majd bekapcsolta a gépét. A legszívesebben egy csapásra elintézte volna még a maradék pakolást, de tegnap óta a többi kísértete mellett Tu Tian és Csen Hongbing nem hagyták nyugodni, és sürgették, hogy haladjon Yoyo keresésével. Megadóan határozta el, hogy ez az ügy most elsőbbséget élvez. Megborotválkozott, könnyű nadrágot és zakót keresett, a Tutól kapott programok egyikét feltöltötte új holoszemüvege adattároló szárába és elhagyta a házat.

A következő órát Yoyo társaságában tölti.

Szerencsés módon az idegenvezetések egyike pont a francia negyeden, a 19. századi gyarmati idők maradványán vezetett körbe. Közvetlenül határos volt Xintiandival, tulajdonképpen csak a háromemeletes autópálya választotta el egymástól a két városrészt. Miután átkelt az aluljárón és újra feljött a napfényre, elindult a Fuxing Csong Lun, és aktiválta a program nyelvfelismerő rendszerét.

–  Bekapcsolni – mondta.

Nem történt semmi. A szemüveg átlátszó felületén keresztül a világ megszokott színeiben és formáival tűnt fel. Emberek andalogtak vagy éppen rohantak mindenfelé. Üzletemberek kommunikáltak mobiljaikon, tekintetüket a kijelzőre vetve, fülükben a vezeték nélküli fülhallgatóval keltek át az utcán, végrehajtva azt a mutatványt, hogy nem ütötték el őket. A drága butikokban elegáns hölgyek jöttek-mentek telefonálgatva vagy fecsegve, a kevésbé elegánsak az amerikai és japán áruházakat rohamozták meg. Turistacsoportok fényképezték azt, amit a gyarmati idők autentikus tanúinak gondoltak. A kisautók, kisbuszok és limuzinok között tucatnyi hamisítatlan bérautó tolakodott útban az autópálya felé, elektrorollerek és hibridkerékpárok cikáztak keresztül a hézagokon, amelyek még azelőtt bezáródtak, mielőtt rendesen megnyíltak volna. Csattogó védőpajzsos biciklik versenyeztek antigrav-skate-ekkel. Városi buszok és teherautók cammogtak a forgatagban, rendőrségi skymobil-formáció húzott el az utca fölött, egy kicsivel odébb betegszállító szállt föl, a levegőben megfordult és elhúzott nyugat felé. A levegőben a légiirányító rendszer által vezérelt csillogó magángépek és skybike-ok repültek. Mindenünnen robaj, surrogás, dudálás hallatszott, zene szólt, reklámszövegek és hírek özönlöttek a mindenüvé fölállított videófalakról.

Egy nyugodt nap egy áttekinthető negyedben.

Jericho szemei előtt megjelent a Tu Technologies két T betűje. A vetítési technika azt az illúziót keltette a recehártyán, mintha a jel három dimenzióban lebegne több méternyire a föld felett. Aztán eltűnt a jel, és a szemüvegszárban elhelyezett számítógép Yoyót vetítette a járdára.

Megdöbbentő volt.

Jericho már sok holografikus vetítést látott. A szemüveg, egy üvegszálakból álló, meghajlított felület, úgy működött, mint egy 3-D mozi, amit az ember a szemén viselt. Az egésznek semmi köze nem volt a virtuális valóságot mutató régi, durva készülékekhez. Látni lehetett valakit, aki fizikai valójában nem volt jelen. Ez a valaki lehetett valódi vagy kitalált személy, a programozás szerint közelebb vagy távolabb. Az elektronikusan kialakított környezetben alig lehetett megkülönböztetni a ténylegesen jelen lévő emberektől. A problémák a valódi világban kezdődtek, amikor a számítógépnek az avatárok mozdulatait és reakcióit a valós idejű realitással kellett kombinálnia. A komplex, mozgó hátterek előtt áttetszőnek tűntek. Azonnal véget ért az illúzió, amikor valódi emberek jelentek meg a térben, amelyben az avatár látszólag tartózkodott. Egyszerűen keresztülgázoltak rajta. A boldogan fecserésző virtuális cimborák meg sem rezdültek, ha előadásuk közben egy teherautó gázolt rajtuk keresztül. Ha az ember hirtelen fejmozdulatot tett, akkor kísértetszerűen mozdultak ők is. A rendszernek folyamatosan ki kellett számítania a valós környezetet is, szinkronizálnia kellett azt a programmal, hogy a látszat és a valóság összhangba kerülhessen. Mind ez idáig nem sikerült megoldani ezt a problémát.

Yoyo azonban egy méterrel Jericho mellett jelent meg a járdán, s nem voltak láthatók rajta a többi avatár szokásos, fantomszerű jellemzői. Málnaszínű, szűk catsuitot viselt, visszafogott beültetésekkel, haját két copfba fogta és világos make-up-ot hordott.

–  Jó reggelt, Jericho úr – mondta mosolyogva.

Mögötte gyalogosok mentek a maguk útján. Yoyo eltakarta őket. Egyáltalán nem látszott áttetszőnek, sehol nem volt életlen. Elélépett és egyenesen a szemébe nézett.

–  Megnézzük a francia negyedet?

Hangját a szemüveg szára közvetítette a halántékcsontok által Jericho fülébe.

–  Valamivel hangosabban – mondta Jericho.

–  Rendben – szólalt meg Yoyo hangja, valamivel erőteljesebben. -Megnézzük a francia negyedet? Az időjárás tökéletes, az ég felhőtlen.

Igaz ez? Jericho felnézett. Igaz.

–  Jó lenne.

–  Örömömre szolgál. A nevem Yoyo – egy picit tétovázott, majd a kacérkodás és a zavar határán mozgó pillantással mérte végig a férfit. – Szólíthatom Owennek?

–  Természetesen.

Elbűvölő. A program azonnal felismerte a személyi kódját. Felismerte őt, a köszöntési formulát az aktuális időponthoz illesztette, még az időjárást is pontosan kielemezte. A Tu Technologies emberei már most felülmúltak mindent, amit Jericho eddig ismert.

–  Jöjjön – mondta vidáman Yoyo.

Szinte megkönnyebbülten állapította meg, hogy már nem találta olyan földöntúlian szépnek, mint előző nap. A teljes életnagyságban látható, nevető, beszélő és gesztikuláló, „hús-vér” Yoyóból eltűnt az az átszellemültség, amit Csen elmosódott videóin még felfedezni vélt. Azért ami megmaradt belőle, még az is elég volt, hogy az elöregedett szívritmus-szabályozók ütemét összezavarja.

Egy pillanat. Hús és vér?

Bitek és byte-ok!

Egészen megdöbbentő volt. A számítógép még Yoyo árnyékát is pontosan kiszámította. De tovább nem törte a fejét azon, hogy a program mindezt hogyan csinálta, hanem a lány járására, gesztusaira és mimikájára koncentrált. Vezetője balra fordult, mellé állt és felváltva nézte őot és az utcát.

–  A Si Nan Lu többféle építészeti stílus gyűjtőhelye. Láthatunk francia, német és spanyol hatást. Az utolsó eredeti épületeket – kevés kivételtől eltekintve – 2018-ban bontották le, helyükre újakat építettek. Az eredeti tervek alapján persze. Most minden még szebb és még eredetibb – villantott egy Mona Lisa-mosolyt Yoyo. – Eredetileg a nacionalisták és a kommunisták jelentős funkcionáriusai laktak itt. Senki sem tudott ellenállni a negyed nagyvonalú bájának, mindenki a Si Nan Luba szeretett volna költözni. Egy ideig Csu Enlaj is ide költöztette udvartartását. Balra tőlünk az a szép háromemeletes villa volt az övé. A stílusát általánosságban franciának nevezik, pedig ebben az esetben az art deco kínai elemekkel ötvöződik. Ez a villa egyike azon keveseknek, amelyek mindeddig megúszták a párt újítási mániáját.

Jericho megdöbbent. Ez átment a cenzúrán?

Aztán eszébe jutott, hogy Tu prototípusról beszélt. A szöveget még át fogják dolgozni. Azon tűnődött, hogy kinek az ötlete volt ez az inkorrektség. Tu gondolta ki a viccet, vagy Yoyo beszélte rá?

–  Meg lehet tekinteni a villát? – kérdezte.

–  Belülről is megnézhetjük a villát – mondta Yoyo. – Az enteriőr gyakorlatilag érintetlen maradt. Csu spártaian élt, végül is a proletariátus mellett kötelezte el magát. De talán az sem vonzotta, hogy a Nagy Elnök rendezze el a bútorait.

Jericho elvigyorodott.

–  Inkább továbbmennék.

–  Rendben, Owen. Hagyjuk nyugodni a múltat.

A következő percekben Yoyo kétértelmű utalások nélkül mesélt a környezetről. Két kanyar után egy élénk utcácskában találták magukat, teli kávéházzal, galériákkal, műtermekkel és festői boltocskákkal. Jericho gyakran járt erre. Szerette ezt a negyedet a fapadjaival, pálmáival, és a szépen renovált shikumen-házakkal, amelyek ablakaiban virágosládák díszelegtek.

–  A Taikang Lu utca 20 évvel ezelőtt még a művészeti élet központja volt – magyarázta Yoyo. – Egy egykori édességgyárat 1998-ban átalakítottak, ebből lett az International Artists Factory. Reklámügynökségek és dizájnerek költöztek be, neves művészek nyitottak benne műtermet, köztük olyan hírességek, mint Huang Yong-cseng, Er Dong-kiang és Csen Yi-fej. A negyed mégis sokáig elhalványult a Suszhou-csatornától északra elterülő Moganshan Lu árnyékában, ahol a befutott művészet együtt élt az undergrounddal és az avantgárddal, uralva a sanghaji piacot. A viszonyok csak 2015-ben változtak meg, amikor felépült a Taikang Art Foundation. Az a komplexum ott elöl. A népnyelv medúzának nevezi.

Yoyo egy hatalmas üvegkupolára mutatott, ami nagysága ellenére meglepően levegősnek és filigránnak tűnt. Az épületet a bionika elvei szerint konstruálták, és egy nagy medúza testfelépítéséhez hasonlított.

–  Mi volt ott azelőtt? – kérdezte Jericho.

–  A Taikang Lu Art Street eredetileg egy valóban szép halpiacba torkollott.

–  S az hova lett?

–  A halpiacot lerombolták. A pártnak van egy nagy radírja, amivel a történelmet maradéktalanul kitörölheti. Most a Taikang Art Foundation van ott.

–  Meg lehet tekinteni a műtermeket?

–  Meg lehet tekinteni a műtermeket. Van kedve?

Yoyo előrement. A Taikang Art Street lassan megtelt turistákkal. A tér szűkös lett, de Yoyo így is valódinak tűnt, amint keresztülvágott a tömegen. Pontosabban szólva, gondolta Jericho, néhány embernél sokkal valódibbnak.

Ámuldozott.

A szeme tréfálja meg? Teljességgel Yoyóra koncentrált. Egy csoportnyi japán közeledett pontosan szemben, vállt vállnak vetve, a szembejövő emberekkel mit sem törődve. Feltűnt neki, hogy a számítógép mindig félreállítja Yoyót, ha volt erre lehetőség, de a csoport mindkét oldalon megtöltötte az utcát. Nem maradt más lehetőség, mint visszafordulni vagy keresztülfurakodni rajtuk. Sem a japánok, sem a kínaiak nem találtak semmi rosszat abban, ha valaki szabaddá teszi magának az utat, tehát Jericho úgy gondolta, hogy az igazi Yoyo gond nélkül keresztülvágná magát rajtuk a könyökével. De az avatároknak nem volt könyökük. Legalábbis olyan nem, amit a másiknak érzékelhetően a bordái közé döfhettek volna.

Érdeklődve figyelte, mi fog történni. A következő pillanatban keresztülment a csoporton, anélkül, hogy úgy tűnt volna, mintha valaki keresztülgázolt volna rajtuk. Sokkal inkább úgy látszott, mintha az egyik japán egy pillanatra levegővé vált volna, hogy helyet csináljon neki.

Jericho zavartan vette le a szemüveget.

Semmi sem változott, csak éppen Yoyót nem látta. Visszatette a szemüveget, keresztülfurakodott a csoporton, és látta, amint Yoyo egy kicsit odébb várja az utcában. Meglátta őt és integetni kezdett.

–  Hol marad? Jöjjön már!

Jericho haladt pár lépést. Yoyo várt, míg utol nem érte, aztán elindult ő is. Hihetetlen! Hogy működik ez? Nem értené segítség nélkül, tehát most sarokba akarta szorítani a programot. A programozók tényleg remek munkát végeztek. A vezetés korrekt volt, megalapozott és jól felépített. Mindeddig minden stimmelt, amit Yoyo mondott neki.

–  Yoyo... – kezdte.

–  Igen? – nézett vissza barátságos érdeklődéssel.

–  Mióta végzi ezt a munkát?

–  Ez az útvonal még egészen új – válaszolta kitérően.

–  Tehát nemrég kezdett?

–  Nem.

–  És mit csinál ma este?

Megállt és édesen rámosolygott.

–  Ez egy ajánlat?

–  Szívesen meghívnám vacsorára.

–  Sajnálom, hogy nemet kell mondjak, de virtuális gyomrom van.

–  Nem jönne el velem táncolni?

–  Szívesen mennék.

–  Nagyszerű. Hová menjünk?

–  Azt mondtam, mennék – kacsintott rá. – Sajnos, nem tehetem.

–  Kérdezhetek valami mást?

–  Csak rajta.

–  Lefekszik velem?

Megállt egy pillanatra. A mosolyába gúny keveredett.

–  Csalódna.

–  Miért?

–  Mert én egyáltalán nem létezem.

–  Vetkőzz le, Yoyo.

–  Felvehetek valami mást – tért vissza a mosoly. – Szeretné, ha valami mást vennék fel?

–  Le akarok feküdni veled.

–  Csalódna.

–  Szexelni akarok veled.

–  Csináld magadnak, Owen.

Aha.

Egyértelmű, ez nem a hivatalos változat volt.

–  Meg lehet tekinteni a műtermeket? – ismételte meg előbbi kérdését.

–  Meg lehet tekinteni a műtermeket. Van kedve?

–  Ki programozott téged, Yoyo?

–  A Tu Technologies.

–  Ember vagy?

–  Ember vagyok.

–  Utállak, Yoyo.

–  Nagyon sajnálom – tartott egy kis szünetet. – Szeretné folytatni a vezetést?

–  Te egy ronda, hülye liba vagy.

–  Igyekszem a kedvében járni. De a hangneme nem megfelelő.

–  Elnézést.

–  Semmi baj. Valószínűleg az én hibám.

–  Lottyadt tehén.

–  Faszfej.

WORLD FINANCIAL CENTER

–  Yoyo elég népszerű, nem?

Grand Cherokee Xinre kacsintott, miközben ujjait végighúzta az irányítókonzol felületén. A számítógéppel egymás után leellenőrizte a Silver Dragon rendszereit. A nap ideálisnak tűnt a sárkánylovaglásra, napos és tiszta, ezért az állandó szmogtakaró ellenére olyan távoli épületek is jól látszottak, mint a Shanghai Regent vagy a Portman Ritz Carlton. A toronyépületek homlokzatai visszatükrözték a korai fényeket. Kis napok keletkeztek, amelyek eltűntek a Huangpu felett repülő skymobilok karosszériáin. Amint a háttérben Sanghaj egy város ködös ideájává mosódott el, annál világosabban és erősebb színekben pompázva rajzolódtak ki a túlparton a Bund, a régi főutca gyarmati palotái.

Grand Cherokee a Sky Lobbyba ment Xinért, és a liftben végig azt magyarázta, mekkora megtiszteltetés ebben az időpontban belépni a sárkány birodalmába. Közben pedig a pálya maga, ahogy Xinnek mesélte, nem különösebben izgalmas, mármint ami a tulajdonképpeni pályát illeti: alig vannak benne fordulatok, csak egyetlen klasszikus függőleges hurok, amit egy Heartline Roll vezet be s zár le, rendben, van három Zero G Point, ahol valóban átélhető a súlytalanság állapota, de alapvetően alsó szint. A különlegesség sokkal inkább a sebességben rejlik, magyarázta, miközben áthaladtak az elhagyatott üvegfolyosókon, no meg abban a körülményben, hogy fél kilométerrel a földfelszín fölött száguldoznak. Az adrenalintermelés e csodája, monologizált tovább, miközben kinyitotta az irányítótermet és belépett, egyedülálló a világon, a kezelése éppúgy erős idegeket igényel, mint az utazás rajta, ezért erős személyiség kell a sárkányidomításhoz.

–  Érdekes – mondta Xin. – Mutassa már meg! Mit kell pontosan csinálnia?

Grand Cherokee megmerevedett. Megszokta már, hogy nagyra nőtt egóját a valóság görbe tükrében nézze, de az utolsó megjegyzés még neki is kellemetlen volt. Valójában ugyanis mi sem volt egyszerűbb annál, mint hogy valaki a hullámvasutat kezelje. Bármelyik idióta képes lett volna erre, aki meg tud érinteni három mezőt egy kijelzőn. Némileg körülményes öniróniával elmagyarázta Xinnek a kapcsolást. Hogy tulajdonképpen csupán három biztonsági zárat kell feloldani, amihez persze a kódokat is ismerni kell.

–  Hármat – magyarázta Xinnek. – Egymás után beadom őket, első, így, és a második, a harmadik, kész. A rendszer készen áll. Ha most a jobb oldali felső mezőt aktiválom, akkor megnyitom a zárat, alatta indítom a katapultot, a többit pedig elintézi a program. Legalul van a vészfék. De még soha nem használtuk.

–  No és ez mire való? – mutatott Xin a képernyő felső szélére.

–  Ez a Check Assistant. Mielőtt útnak indítom a vonatot, a számítógéppel egy rakás paramétert végigvizsgálok. Mechanikus rendszereket, programokat.

–  Valóban egyszerű.

–  Egyszerű és zseniális.

–  Szinte sajnálom, hogy nem utazhatunk egyet, de nagyon rövid az időm. Szeretném tehát...

–  Elvileg beszállhatna – mondta Grand Cherokee, miközben elkezdte az ellenőrzést. – Úgy megmozgatnám a hátsóját, hogy nem is tudná megkülönböztetni a fejétől. De be kellene jelentenem, mint különjáratot.

–  Semmi baj. Beszéljünk Yoyóról.

Ekkor vigyorgott Grand Cherokee a látogatójára, és ekkor jegyezte meg, hogy Yoyo milyen népszerű. Valamit még hozzá akart fűzni, de inkább elhallgatott. A másik férfi vonásai ugyanis megváltoztak. Kíváncsiság tükröződött rajta, ami nem csupán Yoyóra vonatkozott, hanem magára Grand Cherokee-ra is.

–  Ki érdeklődik még utána? – kérdezte Xin.

–  Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Grand Cherokee. Már most játssza ki az aduászt? A nyomozóval tulajdonképpen nyomást akart gyakorolni Xinre, de talán jobb, ha még egy kicsit kapálózik. – Maga mondta.

–  Mit mondtam?

–  Yoyónak védelemre van szüksége, mert valaki a nyomában van.

–  Ez igaz – vizsgálgatta jobb kezén az ujjai hegyét Xin. Grand Cherokee-nak feltűnt, milyen tökéletesen volt manikűrözve. A pontosan egyforma hosszúságú körmök mintha gyöngyházszínű félhold alakban lettek volna kifényesítve. – Maga pedig információkat ígért, Vang. Bizonyos emberekkel akart telefonálni, valami ilyesmi. El akart engem vezetni Yoyóhoz. Emlékeim szerint pénz cserél gazdát. Tehát mije van a számomra?

Affektáló seggfej, gondolta Grand Cherokee. A múlt éjszaka valóban kitalált egy történetet. Yoyo egyik megjegyzésére alapozta, amikor panaszkodott, hogy a bulizás néha az idegeire megy, ilyenkor Hangcsouba utazik, a Nyugati-tóhoz. Nem azt mondja az egyik hülye közmondás, amelyikkel a nagyanyja állandóan traktálja, hogy Hangcsou a menny párja a Földön? Grand Cherokee úgy döntött, hogy Yoyo valahol a Nyugati-tó partján egy romantikus kis hotelben van, a hotel neve pedig lehetne...

Állj, túl konkréttá nem válhat. A Nyugati-tó körül hemzsegtek a különféle kategóriájú szállások. A biztonság kedvéért utánanézett az interneten, és egy csomót talált, amelyiknek valami fa vagy növény szerepelt a nevében. Ez tetszett neki. Yoyo elmélkedésre kiszemelt helye egy szálloda lesz, valamilyen növénnyel a nevében! Valami virág, amire kitalált informátora éppen nem emlékezett. Azért a kis aprópénzért többet nem sikerült megtudnia, de hát ez is valami, nem? A gondolatra, hogy Xin 170 kilométert utazik a Nyugati-tóhoz és minden zöld nevű szállodát átkutat, Grand Cherokee-nak hangos nevethetnékje támadt, már csak azért is, mert a nyomozót is oda szándékozott küldeni. Anélkül, hogy észrevennék, a két hülye állandóan keresztezi majd egymás útját. Még több pénzért megemlíti majd a motoros bandát is, ami teljesen másik nyom, hiszen a City Demons nehezen hozható a Nyugati-tóval összefüggésbe. Ugyanakkor egy kis vidéki motorozgatás? Miért is ne?

Xin elmerült körmei csodálatában. Grand Cherokee gondolkodott. Ugyanezt a mesét adja be majd Jerichónak is, belekalkulálva azt a veszélyt is, hogy a nyomozó nem lesz olyan nagyvonalú.

No és volt még egy lehetőoség.

–  Tudja – kezdte lassan és olyan egykedvűen, ahogyan csak tudta –, még egyszer átgondoltam az ügyet – fejezte be a Silver Dragon ellenőrzését, és Xinre tekintett. – Azt hiszem, magának egy kicsit többet is megérhetne Yoyo tartózkodási helye.

Xin nem tűnt különösebben meglepettnek. Inkább úgy látszott, mintha a kései belátás fáradtsága lepné el.

–  Mennyivel?- kérdezte.

–  A tízszeresével.

Saját pofátlanságán maga is meglepődve Grand Cherokee érezte, amint a szíve hevesebben ver. Ha Xin ezt beveszi...

Egy pillanat! Még jobb ötlete is van!

–  A tízszeresével – ismételte –, és egy új találkával.

–  Ez meg mit jelentsen?

Mit jelentsen, gondolta Grand Cherokee. Egyszerű, te lakkozott majom. Ezzel az összeggel elmegyek Jerichóhoz és választás elé állítom. Vagy rátesz még valamit, és akkor csak ő kapja meg a történetet, vagy nem, és akkor a tiéd a mese. De csak azután, hogy beszéltem Jerichóval. Ha pedig Jericho megadja a hússzorosát, akkor nálad majd a harmincszorosával próbálkozunk.

–  Igen vagy nem? – kérdezte.

Xin szája alig láthatóan felfelé görbült.

–  Melyik filmben látta ezt, Vang?

–  Nem kell ehhez nekem film. Maga Yoyót akarja, hogy miért, leszarom. Ennél sokkal érdekesebb, hogy a zsaruk is akarnak valamit tőle. Tehát: maga nem zsaru, azaz nem tehet velem semmit. El kell fogadnia, amit kap – előrehajolt és fogait vicsorította –, és amikor kapja.

Xin az arcára fagyott mosollyal nézett rá. A pillantása utána az irányítókonzolra vándorolt.

–  Tudja, mit utálok? – kérdezte.

–  Engem? – nevetett Grand Cherokee.

–  Maga egy pondró, Vang, az utálat csak felértékelné. Nem, a foltokat. A zsíros ujjai ronda foltokat hagytak a kijelzőn.

–  Na és?

–  Mossa le őket.

–  Mit csináljak?

–  Mossa le a zsírfoltokat.

–  Ide figyelj, te kifestett szar, tulajdonképpen mit képzelsz...

Valami olyan furcsaság történt, amilyet Grand Cherokee még sohasem élt át. Villámgyorsan történt. Amikor véget ért, a konzol előtt hevert a padlón, az orra olyan volt, mintha egy éppen felrobbanó gránátba dugta volna. Szemei előtt színes villámok cikáztak.

–  Az arca nem alkalmas a tisztításra – mondta Xin, majd lehajolt és úgy állította talpra Grand Cherokeet, mintha játékbaba volna. – Ó, de szarul néz ki! Mi történt az orrával? Beszélgetünk még?

Grand Cherokee dülöngélve a konzolra támaszkodott. Másik kezével az arcát tapogatta. A homlokán lévő beültetés a tenyerében maradt. Véres volt. Kétségbeesetten nézett Xinre.

Ekkor dühödten ütésre lendült a karja.

Xin lazán a mellébe nyomta mutatóujját.

Olyan volt, mintha Grand Cherokee altestét valaki minden rendszerről lekapcsolta volna. Térdre esett, miközben mellébe égető fájdalom nyilallt. Szája kinyílt, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Xin melléje guggolt és jobb kezével megtartotta, mielőtt eldőlt volna.

–  Mindjárt vége – mondta. – Tudom, egy pillanatig azt hiszi az ember, soha nem tud már többé megszólalni. De ez tévedés. Sőt még segíti is a közlési vágyat. Mit akart tehát mondani?

Grand Cherokee felnyögött és egy szót próbált mondani.

–  Yoyo? – bólintott Xin. – Jó kezdet. Igyekezzen, Vang, és mindenekelőtt – ragadta meg és állította fel ismét – álljon már lábra.

–  Yoyo... – nyögdécselt Grand Cherokee.

–  Hol van?

–  Hangcsouban.

–  Hangcsou! – húzta föl szemöldökét Xin. – Ez igen. Tényleg tud valamit? Hangcsouban hol?

–  Egy... szállodában.

–  Neve?

–  Fogalmam sincs – szívta teli mohón a tüdejét levegővel Grand Cherokee. A fájdalom elillant, de ettől még semmivel nem érezte jobban magát. – Valami virág.

–  Ne legyen ilyen bonyodalmas – mondta Xin szelíden. – Valami virág körülbelül annyira konkrét, mintha azt mondaná, valahol Kínában van.

–  Valami fa is lehet – tört elő Grand Cherokee-ból. – Az informátorom azt mondta, valami növény.

–  Hangcsouban?

–  A Nyugati-tónál.

–  Hol a Nyugati-tónál? A város felé eső oldalon?

–  Igen, igen!

–  Tehát a nyugati parton?

–  Pontosan.

–  Ó! Csak nem a Su-gát közelében?

–  A... azt hiszem, igen – kezdett reménykedni Grand Cherokee. -Valószínűleg. Valami ilyesmit említett.

–  De a város a keleti parton fekszik.

–  Ta...talán nem figyeltem rendesen.

A remény el is illant.

–  De a Su-gát közelében? Vagy a Bai-gátnál?

Bai-gát? Su-gát? Egyre bonyolultabb lett. Hol vannak azok a gátak? Grand Cherokee ennyire pontosan nem gondolta át az ügyet. De ki számított ilyen kérdésekre?

–  Nem tudom – mondta tompán.

–  Azt hittem, az informátora...

–  De én nem tudom.

Xin megrovóan nézett rá. Utána az ujjait Grand Cherokee veséjének tájékába nyomta.

A hatás leírhatatlan volt. Grand Cherokee gyors egymásutánban nyitotta és csukta a száját, akár egy hal, amelyet kiragadtak a vízbőol, miközben szemei hatalmas golyókká nőttek. Xin tartotta, ezért nem tudott összeesni. A videokamerák szemszögéből úgy néztek ki, mint két egymás mellett álló jó barát.

–  Tehát?

–  Nem tudom – vinnyogott Grand Cherokee, és testének egy része mintha levált volna róla. Érdeklődve állapította meg, hogy a fájdalom színe vérnarancs. – Tényleg nem.

–  Mit tud maga egyáltalán?

Grand Cherokee reszketve emelte fel a tekintetét. Egyértelműen kiolvashatta Xin szeméből, mi történik vele, ha még egy hazug választ ad.

–  Semmit – suttogta.

Xin megvetően nevetett, a fejét rázta és elengedte.

–  Visszakéri a pénzt? – suttogta Grand Cherokee, és a testét ért fájdalmak hatására összegörnyedt.

Xin az ajkát harapdálta. Kinézett a ragyogó városra.

–  Egy megjegyzése nem megy ki a fejemből – mondta.

Grand Cherokee rábámult és várt. Saját levált része arra emlékeztette, hogy az első látogatókat 15 perc múlva beengedik, s valószínűleg telt ház lesz ebben a kifejezetten szép időben.

–  Azt mondta, Yoyo meglehetősen népszerű. Azt hiszem, így fogalmazott, ugye?

Még 15 perc.

–  Nos, azt hiszem, jóváteheti a hibáját, Vang. De most igazat beszéljen. Ki kereste még?

–  Egy nyomozó – mormolta Grand Cherokee.

–  Érdekes. Mikor?

–  Tegnap este. Megmutattam neki Yoyo szobáját. Ugyanazokat kérdezte, mint maga.

–  Maga pedig ugyanazt válaszolta. Hogy valamit éppenséggel megtudhat, csak fizessen egy kicsit.

Grand Cherokee búskomoran bólintott. Ha Xin ezzel az információval elmegy Jerichóhoz, keresztet vethet a nyomozó pénzére. Elhamarkodott alázattal húzta elő Jericho névjegykártyáját és átadta Xinnek, aki mindkét kezével megragadta, figyelmesen tanulmányozta, majd eltette.

–  Még valami?

Persze. Beszélhetett volna még a motoros bandáról. Talán ez az egyetlen nyom, ami tényleg elvezethette volna Yoyóhoz. De ezt a szívességet nem teszi meg ennek a szarházinak.

–  Baszd meg – mondta ehelyett.

–  Tehát semmi.

Xin elmélázott, majd az irányítóteremből kilépett a sorompó és a vágány közti részre. Grand Cherokee-ra rá sem nézett többé, mintha már nem is létezne. Ami ebben a pillanatban talán a legjobb lenne. Addig megszűnni létezni, amíg a gazember el nem hagyja az emeletet. Meg sem mukkanni, egérméretűre zsugorodni, kisebbnek lenni, mint egy ujjlenyomat a számítógép képernyőjén. A darabokra szakadt Grand Cherokee Vang számára mindez a napnál is világosabb volt, tehát jót akarva figyelmeztette a gyűlölettől elborult Vangot, aki azonban erről nem vett tudomást. Ehelyett Xin nyomába eredt és azon elmélkedett, hogyan szerezheti vissza méltóságát, a sárkányidomár méltóságát, amit csúfos módon épp most vesztett el. Maga brutális seggfej! Xin maga is tisztában lehetett avval, hogy brutális, a seggfej pedig túlságosan jelentéktelen szó. Grand Cherokee amúgy is úgy vélte, hogy a sértések leperegnek Xinről.

Miként tudná elkapni a szarházit?

Miközben a másik, a levált Grand Cherokee egy egérlyukat keresett, amelyben megbújhat, hallotta, amint a szájhős Grand Cherokee megszólal:

–  Nehogy azt hidd, hogy biztonságban vagy, te szemét disznó!

Xin, aki már éppen át akart lépni a sorompón, megállt.

–  Először is felhívom Jerichót – ugatta Grand Cherokee. – Utána pedig a zsarukat. Kinek a számára leszel érdekesebb, he? Igyekezz szépen eltűnni Sanghajból, sőt, Kínából! Repülj a Holdra, talán ott fent van számodra még szabad hely, mert itt lent ki foglak nyírni, ezt megígérhetem!

Xin lassan feléje fordult.

–  Maga szerencsétlen barom – mondta, már-már részvéttel.

–  Majd jól... – kiabált Grand Cherokee, s ekkor leesett neki, hogy alighanem élete legnagyobb hibáját követte el. Xin ismét feléje közeledett. Nem úgy nézett ki, mint aki továbbra is vitatkozni akar.

Grand Cherokee hátrált.

–  Itt mindenütt videokamerák vannak – mondta figyelmeztetően, ám hangjába már pánik keveredett.

–  Igaza van – bólintott Xin. – Sietnem kell.

Grand Cherokee gyomra összerándult. Ugrott egyet hátrafelé és megpróbálta felmérni a helyzetet. Ellenfele közte és az üvegfolyosóra vezető átjáró között állt. Mellette nem lehet elmenni, Grand Cherokee háta mögött pedig a platform szegélye volt, amin túl a hullámvasút állt a vágányán. Azt a részt, ahol az utasok ki- és beszálltak, egy átlátszó fal választotta el a mélységtől, jobbra és balra a vágány a semmibe futott.

Xin pillantása félreérthetetlen volt.

Grand Cherokee egy ugrással a középső kocsiba vetette magát. Pillantása a sárkány fejére esett. A kocsik ülésekkel ellátott lemezek voltak, amelyek támaszai hatalmas uszonyokra vagy szárnyakra emlékeztettek, így a jármű a távolból ezüst hüllőnek tűnhetett. Csak egészen elöl volt valami felépítmény, egy hosszúra nyúlt, stilizált koponya. Ebben helyezték el a vészhelyzet esetére szolgáló irányítóegységet, amivel a szerelvényt egy ideig irányítani lehetett. Persze nem a hurokban, de az egyenes részeken mindenképpen.

Ahol a szerelvény megkerüli az épület oldalsó oszlopait, azelőtt, hogy fölfelé indulna, egy-egy átjáró vezetett a vágányokról az épületbe. Az oszlopokba technikai eszközöket és raktárokat építettek be. Az acélhidak az oszlopok üvegfrontjába torkolltak, és szükség esetén vészkijáratként funkcionáltak, ha a szerelvény valamilyen oknál fogva nem érné el az állomást. Innen egy elkülönített lépcsőházhoz és lifthez vezetett az út, de az üvegfolyosóról egyiket sem lehetett megközelíteni.

Grand Cherokee mindezt végiggondolta, miközben belemerevedett lesállásába, amivel a második hibát követte el, hiszen időot veszített, ahelyett, hogy rögtön cselekedett volna. Xin elrugaszkodott, s most már közte és a sárkányfej között állt. Csak két üléssor választotta el őket egymástól. Grand Cherokee felfogta, hogy elszalasztotta a lehetőséget arra, hogy elérje az irányítóegységet. Azt mérlegelte, hogy visszamegy a peronra, de nyilvánvaló volt, hogy Xin azonnal a nyomában lenne. Valószínűuleg még a sorompóig sem jutna el.

Xin közeledett. Keresztülmászott az üléseken, olyan gyorsan, hogy Grand Cherokee abbahagyta a mérlegelést és a szerelvény végébe menekült. Nem sokkal messzebb ért véget az állomás üvegezése. A vágány ott eltávolodott az épülettől, és jó 25 méter után nagy ívben kanyarodott be az oszlop mögé.

–  Hülye ötlet – mondta a közeledő Xin.

Grand Cherokee a vágányt bámulta, majd ismét Xint. Rég rájött, hogy túl messzire merészkedett, és a fickó most már meg akarja ölni. Átkozott Yoyo! Rohadt dög, hogy ilyen helyzetbe keverte.

Tévedés, állapította meg a másik, a levált Grand Cherokee, te vagy a hülye. Eszedbe jutott már, hogy a levegőn keresztül menekülj el? Mivel a nagypofájú nem válaszolt, hozzáfűzte: van egy óriási előnyöd. Nem vagy szédülős.

Vajon Xin sem?

Amikor rájött, hogy a nagy magasságok meg sem kottyannak neki, Grand Cherokee tagjaiból egy szempillantás alatt kiállt a bénultság. Mindenre elszántan lépett a vágányra, lépett egyet, majd még egyet. Fél kilométerrel maga alatt látta a World Financial Center előtti zöld, járdákkal átszőtt teret. A kétemeletes Shiji Dadaón, ami a folyótól Pudong belsejébe vezetett, hangyákként haladtak az autók. Amint elhagyta az állomás üveggel védett részét, és méterről méterre haladt a vágány mentén a torony hatalmas nyílásán keresztül, a bőrét perzselte nap. Meleg légfuvallatok lökdösték. Baloldalt minden lépéssel távolabb került a torony üveghomlokzatától. Mögötte és körülötte Pudong üzletházai tornyosultak, ragyogóan kanyargott a Huangpu szalagja: Sanghaj az elképzelhetőség határain túl terjeszkedett.

Vadul zakatoló szívvel állt meg és fordult hátra. Xin a szerelvény végében állt, és csak bámult utána.

Nem követte.

A seggfej félt!

Grand Cherokee tett még egy lépést, és becsúszott két keresztgerenda közé.

Megállt a szívverése. Zuhanó macskaként kiterjesztette karját és lábát: még éppen meg tudta ragadni az egyik sínt, s egy szörnyű percig himbálózott a mélység fölött, mígnem minden erejét összeszedve sikerült visszakapaszkodnia. Lihegve kapkodott levegő után és megpróbált fölállni. Félúton járt az állomás és a kanyar között, a vágány dőlni kezdett. Szél verdeste a kabátját – kifejezetten kellemetlen kísérője egy 500 méter magasban tett sétának.

Sóhajtva nézett ismét körbe.

Xin eltűnt.

Előre, gondolta. Milyen messze van még az átjáró? 25, 30 méter? Legfeljebb. Tehát gyerünk! Mozgás, érdd már el a kanyart. Kerülj már biztonságba. Kit érdekel, mi van Xinnel.

Újra nekibátorodva egyensúlyozgatott tovább, ismét uralva érzékeit, amikor meghallotta a zajt.

A zajt.

A zúgás és kattogás között, amit telt, mechanikus döngés indított el. Az ellenkező irányba távolodott tőle. Grand Cherokee ereiben megfagyott a vér, holott a hangot jól ismerte, napjában többször is hallotta, akárhányszor csak szolgálatban volt idefent.

Xin felébresztette a sárkányt.

Elindította a hullámvasutat!

Ijedtében hatalmasat üvöltött, kiáltását a szél darabokra szaggatta és szétterítette Pudong felett. Nyöszörögve botorkált előre, amilyen gyorsan csak tudott. Hallotta, hogy a vasút éppen eltűnt az északi oszlop mögött, aztán meglátta, hogy elindul fölfelé a meredeken. Most még lassú volt a sárkány, de a tetőn felgyorsul majd, és aztán...

Eszelősként kúszott tovább a déli oszlop árnyékában. A sín egyre jobban remegett, nem volt más választása, mint hogy négykézláb haladjon tovább.

Túl lassú volt. Túl lassú!

A szíved meghasad a félelemtől, gondolta Grand Cherokee, a részvétlen. Próbálj meg talán káromkodni.

Ez segített.

Teli torokból átkozódott a kék ég irányába, a forró fémsínbe kapaszkodott, és inkább ugrált előre, mintsem mászott. A sín rengeni kezdett. Kétszer is majdnem elvesztette az egyensúlyát, majdnem kidőlt a kanyarból, de mindkétszer megtartotta magát és elkeseredetten mászott tovább. Magasan fölötte egy fütyülés jelezte, hogy a kocsik elérték a csúcspontot és a tető síkjában haladtak, de még mindig nem érte el a célját. Megpróbálta megnézni, hogy merre jár a sárkány, de csak önmagát látta tükröződni az oszlop üvegezésében – tulajdonképpen baromi jó mozi. Alapjában véve remekül szórakozott volna, csak éppen a happy end volt kétséges. A sárkány áthaladt a katapulton.

A sín erőteljesen vibrálni kezdett. Grand Cherokee tovább mászott, mantraként mormolta, „kérem”, „kérem, kérem, kérem”, a sín rezgésének ritmusában.

„Kérem...” Dadamm. „Kérem...” Dadamm.

Megkerülte az oszlopot, nem volt már 10 méter sem az acélhídig, amelyik a sínektől a ház falához vezetett.

A sárkány ekkor felbukkant a tető mögül.

„Kérem...”

A szerelvény fülsiketítő robajjal zúdult a mélybe, bekanyarodott a hurokba és elindult ismét fölfelé. Az egész konstrukció mozgásba lendült. Grand Cherokee szemei előtt a vágány táncolni kezdett. Fölállt, egyszerre átugrott több keresztgerendát, és a dőlés ellenére mégis meg tudta tartani az egyensúlyát.

5 méter. 4 méter.

A sárkány lefelé száguldott a hurokban...

3 méter,

...bekanyarodott...

2.

...feléje száguldott.

Abban a pillanatban, amikor a szerelvény elhaladt az átjáró mellett, Grand Cherokee valami emberfeletti teljesítményt hajtott végre. Vad sikoltással lökte el magát és óriásit ugrott, fel a levegőbe. Alatta elhaladt az első kocsi legeleje. Kitárta a karjait, hogy belekapaszkodjék az egyik ülésbe, megfogott valamit, ami azonnal ki is csúszott a kezei közül. Teste a következő üléssor háttámlájának ütközött, amitől felrepült, pörögni kezdett, egy pillanatig úgy tűnt, mintha a kék ég felé igyekezne, mintha elhatározta volna, hogy a világűrre bízza magát.

Utána zuhanni kezdett.

Az utolsó, ami átfutott Grand Cherokee Vang agyán, az volt, hogy legalább megpróbálta.

Hogy annyira nem is volt vészes.

Xin fölnézett. Látta, hogy magasan a feje felett emberek lepik el az obszervatóriumot. A folyosót is nemsokára megnyitják. Ideje lesz eltűnni. Tudta, hogyan működnek a toronyházak biztonsági rendszerei, s hogy az elmúlt negyedórában egészen biztosan nem figyelte senki a monitorokat. De ha figyelte volna, akkor sem láthatott valami sokat. Azon kívül, amikor Vang kétszer is ismeretséget kötött a padlóval, mindig egymás mellett álltak. Két ember, akik meghitten beszélgetnek.

Most azonban beindította a sárkányt. A szokott időnél korábban. Ez már feltűnik. Ki kell jutnia.

Xin tétovázott.

Aztán karjával letörölte ujjlenyomatait a kijelzőről, megállt, és azt a részt is megtisztította, amelyiket Grand Cherokee zsíros ujjai mocskoltak össze. Attól tartott, hogy a foltok különben még álmában is kísértették volna. Bizonyos dolgok hajlamosak voltak piócaként megragadni Xin fejében. Végül elindult a folyosón, és azon az úton ment vissza, amelyiken jöttek. A liftben levette a parókát, a szemüveget, letépte a bajszát és kifordította a kabátját. Kifejezetten az ő számára készítették, úgy volt kialakítva, hogy mindkét oldalán hordhatta: a szürke zakóból homokszínű lett. Belegyömöszölte a parókát, a bajszot és a szemüveget. Eldöntötte, hogy a 28. emeleten, a Sky Lobbyban átszáll egy másik liftbe. Lement a pincébe, keresztülvágott a Shopping Mallon és kilépett a napfényre. Odakinn látta, amint az emberek az épület déli részéhez szaladnak. Hangos kiáltások. Valaki egy öngyilkosról kiáltozik valamit.

Öngyilkosság? Az is jó.

Miközben elsietett a park fái alatt, elővette a magánnyomozó névjegykártyáját.

2025. május 27.

FANTOMOK

GAIA, VALLIS ALPINA, HOLD

Julian elméje a rendkívüli ötletek generátora volt, s azt állította, hogy tetszése szerint tudja ki- és bekapcsolni. Amikor megoldatlan problémák akarták elkísérni az ágyba, akkor elhatározta, hogy elalszik, és máris kómaszerű bűvöletben pihent, úgy, hogy a feje alig érintette a párnát. Mentális és fizikai egészségének az alvás volt az alapja, és a Holdon eddig minden alkalommal kiválóan aludt.

Csak most nem.

A körhintához hasonlóan tért vissza folyamatosan az esti beszélgetés a gondolataiba, pontosabban Walo Ögi megjegyzése, hogy miért nem bontja fel a házasságot Washingtonnal, miért nem nyitja meg technológiája piacát, hogy világszerte mindenki hozzáférhessen. Valóban van különbség aközött, hogy a legjobb ajánlatot fogadja-e el, vagy pedig az összes ajánlatot. Ráadásul morális különbség. Az egyoldalú kedvezést, amikor 10 milliárd ember javáról van szó, még ha nem is fog mindegyikük űrliftet építeni a kertjébe, alattomos és nyereségvágyó dologként róhatják fel neki, neki, aki a vállalkozói autonómiát mindenki másnál erőteljesebben képviseli és ünnepi beszédeiben a globális felelősséget, illetve az erőfitogtatás ostobaságát emlegeti.

Ami Juliant ezen az éjszakán nem hagyta nyugodni, az az a körülmény volt, hogy titkos megfontolásait megint igazolva látta. Ráadásul, és ez egyáltalán nem mond ellent az erkölcsnek, szabadalmainak az általános engedélyeztetése nem csupán a Hold gazdasági kihasználását erősítené, de egyben jobb üzleteket is generálna. A svájci fején találta a szöget: ha még 3-4 nemzet rendelkezne lifttel és bányászhatná a hélium-3-at, akkor az aneutronos fúzióra való átállás néhány éven belül világszerte megvalósulna. Az Orley Enterprises, pontosabban az Orley Space beszállhatna kevésbé tőkeerős országok finanszírozásába, ami lehetővé tenné az Orley Energy számára, hogy exkluzív szerződéseket köthessen az áramszolgáltatásra. A reaktorüzlet virágzásnak indulna, az Orley Energy lehetne a bolygó legnagyobb áramellátója. Washington ugyan nem örülne ennek túlzottan, de rendben, ezzel meg kellene békélni.

De a helyzet mégis kicsit más volt.

Cseng Pang-vang többször is megpróbálta már összehozni Pekinggel, amit Julian szigorúan elutasított, ám egyszer csak az előkelő londoni kínai étteremben, egy közös ebédjük közben a Hakkasanban hirtelen rájött, hogy amerikai partnerét csak akkor csalná meg, ha csak egy másikkal bújna ágyba. Ám ha szolgálatait mindenkinek felajánlja, az olyan, mintha az összes ország mindegyik emberének ajándékozna egy Toyotát, vagy megkínálná egy Big Mac-kel. Washington persze másképp látná. Azzal érvelnének, hogy kölcsönösségen alapuló szerződést kötöttek, amelyben – a gyorséttermek példájánál maradva – a húst ő szállítja, a zsömlét pedig az állam, így egyikük sem cselekvőképes a másik nélkül.

Egyszer, amikor rájött a beszélhetnék, Csengnek elárulta a gondolatait.

Az öregember kezéből majdnem kiesett a pálcika.

–  Nem, nem, tisztelt barátom! Az embernek lehet felesége és szeretője is. Mit változtathat a szerető azon, hogy a férfi már házas? Semmit. Örülni fog, hogy osztozhat a féleséggel a jó dolgokban, de lelkesedése nyomban megszűnne a további szeretők gondolatára. Kína már túl sokat fektetett be. Szomorúan, bár döntését tiszteletben tartva vesszük tudomásul, hogy ragaszkodik a feleségéhez, de ha hirtelenjében mindenünnen liftek nőnének ki a földből és a Holdon mindenki előállna a maga követelésével, az összehasonlíthatatlanul nagyobb probléma lenne. Peking nagyon aggódna.

Nagyon aggódna.

„Csupán egy probléma van, Julian... Egy efféle változást túl is kell élni.”

Rogasov megjegyzése nagyon bosszantotta, mert ismét nyilvánvalóvá tette a kormányok és szerveik arroganciáját. Hasztalan csomag. Miféle globalizáció az, amelyikben a szereplők egyáltalán nem éreznek hajlandóságot arra, hogy megmutassák a kártyáikat, és az embernek saját halálának gondolatával kellene együtt élnie abban az esetben, ha a tortát egyenlően osztaná el? Minél többet gondolkodott, a kémiai ébresztőszerek annál vadabbul működtek a talamuszában, míg röviddel 5 óra előtt már nem volt kedve tovább vergődni a takaró alatt. Beállt a zuhany alá és elhatározta, hogy álmatlanságának figyelemre méltó körülményét kihasználja egy sétára a szakadék mentén. Valójában holtfáradt volt, legalábbis a teste, mégis bement a nappaliba, nadrágot és pólót húzott, majd ásítozva egy könnyű papucsba bújt.

Amint a fejét felemelte, úgy tűnt neki, mintha az ablak bal oldalán valami mozgást látott volna.

Kibámult a szurdokra.

Semmi.

Bizonytalanul nézelődött egy kicsit, majd megvonta a vállát és elhagyta a lakosztályt. Nem látott senkit. Mégis hogyan láthatna bárkit is? Mindnyájan kimerültek. Az öltözőszekrényhez lépett, kivett egy űrruhát és öltözni kezdett. Belebújt a szűk, acéllal megerősített ruhába, felcsatolta a mellvértet és a hátizsákot, majd a sisakot a hóna alá csapva elindult a pinceszintre.

Amikor a folyosóra ért, egy pillanatra azt hitte, hallucinál.

A pályaudvar irányából egy asztronauta jött felé.

Julian pislogott. A másik gyorsan közeledett a mozgójárdán. Fehér fény vette körül a sziluettjét. Hirtelen az a bolond érzése támadt, mintha egy tükröződő világba pillantana be, és önmagát látná közeledni a folyosó másik végében. Ám az ovális fejforma a rövidre nyírt hajjal, az erőteljes áll és a sötét szemek hamarosan ismert arccá álltak össze.

–  Carl! – kiáltotta döbbenten.

Hanna semmivel sem volt kevésbé meglepve.

–  Mit csinálsz te itt? – hagyta el a mozgójárdát, és Julian felé közeledett. Ez utóbbi zavartan húzta fel szemöldökét, és úgy nézett körül, mintha további korán kelőkre számítana.

–  Ugyanezt kérdem én is.

–  Hát, őszintén szólva... – Hanna úgy nézett, mint akit valamin rajtakaptak, mosolya kissé ostobára sikeredett. – Én...

–  Nehogy azt mondd, hogy kint jártál!

–  Nem, nem voltam kint – emelte fel mindkét karját Hanna. -Tényleg nem.

–  De ki akartál menni.

–  Hm.

–  Na, mondd már.

–  Hát igen, egy ugrásra. A szakadék másik oldalára, hogy megnézhessem a GAIA-t a másik oldalról is.

–  Teljesen egyedül?

–  Persze, hogy egyedül – alakult vissza Hanna kisfiús arca ismét férfiassá. – Ismersz, nem? Nem olyan fickó vagyok, aki 8 órát alszik. Talán nem is vagyok kellőképpen társasági lény, nem vagyok alkalmas a csoportos utazásra, mindenesetre ki akartam próbálni, milyen lehet egyedül lenni a Holdon. Milyen érzés lehet odakint sétálni, teljesen egyedül, a többiek nélkül. Elképzelni, hogy rajtam kívül nincs itt senki.

–  Hülye egy ötlet.

–  De a tiéd is lehetne – forgatta a szemét Hanna. – Na, gyere, ne csináld már. Úgy értem, a következő napokban állandóan csapatostul indulunk majd útnak. Rendben is van, tényleg. Szeretem a többieket, nem akarom kivonni magam. De mégis ki akartam próbálni.

Julian ujja hegyével a szakállát birizgálta.

–  Valóban úgy tűnik, hogy nem kell aggódnom – vigyorgott. – Már azelőtt eltévedtél, mielőtt még kitetted volna a lábad.

–  Hülye egy dolog, nem? – nevetett Hanna. – Elfelejtettem, hol vannak az átkozott zsilipek! Tudom, megmutattátok, de...

–  Itt. Pont itt, elöl.

Hanna megfordult.

–  Na, remek – mondta megilletődve. – Még szép nagy betűkkel rá is van írva.

–  Szép kis magányos lovag – gúnyolódott Julian. – Amúgy tényleg ugyanaz volt a szándékom, mint neked.

–  Micsoda, teljesen egyedül kimenni?

–  Nem, te bolond, egy rakás gyakorlati tapasztalattal a hátam mögött, amivel te nem rendelkezel. Ez nem egy futópálya. Veszélyes.

–  Világos. Az élet önmagában veszélyes.

–  Komolyan.

–  Hülyeség, Julian, kiismerem magam az öltözékkel! Csináltam egy EVA-t az OSS-en, egyet idefelé jövet, mindegyik veszélyesebb, mint itt laposra taposni egy kis regolitot.

–  Persze, csak... – csak annyi, hogy én éppúgy kilopóztam, mint te, gondolta Julian. – Az előírásokban az áll, hogy senki sem mehet ki kíséret nélkül, legalábbis turista nem.

–  Na, csodálatos – mondta Hanna élénken. – Most már ketten vagyunk. Hacsak nem akarsz inkább egyedül lenni.

–  Marhaság – nevetett Julian. A zsiliphez lépett és kinyitotta a belső ajtót. – Elkaptalak, most már jönnöd kell, ha akarsz, ha nem.

Hanna követte. A zsilipet 20 emberre tervezték, kissé elveszetten álltak benne, míg az űrruhák végrehajtották a teszteket. Döbbenten tette fel magának a kérdést, hogy mekkora volt a matematikai valószínűsége ennek a találkozásnak. Ha igaz, hogy az ember csupán az egyikét lakja a számos párhuzamos univerzumnak, amelyekben a valóság minden elképzelhető formában előofordulhat, a megközelítően azonostól a teljesen eltérőig, amelyekben intelligens dinoszauruszok voltak és Hitler nyerte meg a háborút, akkor miért kellett neki éppen abban élnie, amelyikben Julian pontosan ugyanabban az időpontban tűnt fel a folyosón, amelyikben ő? Miért nem 10 perccel később, hogy lehetősége lett volna észrevétlenül visszatérni a lakosztályába? Csupán az vigasztalta, hogy más valóságokban még rosszabbul is járhatott volna, például ha Julian azt is látta volna, amint visszatér a Lunar Express-szel. Ám úgy tűnik, ebből semmit sem vett észre.

Még jobban vigyáznia kell, még éberebbnek kell lennie.

Neki és Ebolának.

XINTIANDI, SANGHAJ, KÍNA

–  Érdekes a programod – mondta Jericho.

–  Ah – Tu jókedvűnek tűnt. – Már feltettem magamnak a kérdést, hogy mikor telefonálsz. Melyiket próbáltad?

–  A francia negyedet. Ezt nem akarod komolyan a piacra dobni, ugye?

–  A savát-borsát kiszedtük már – vigyorgott Tu. – Már mondtam, prototípus. Szigorúan belső használatra, tehát el ne kezdjél házalni vele. Úgy gondoltam, elviseled a tréfát, ráadásul meg akartad ismerni Yoyót.

–  Az ő ötlete volt? A párt piszkálgatása?

–  Az egész Yoyo szövege. Ezek csak próbafelvételek, jobbára improvizált. Megpróbáltál kikezdeni vele?

–  Persze. Kikezdtem vele, szidalmaztam.

Tu vihogott.

–  Hatásos, mi?

–  A válaszai lehetnének kicsit változatosabbak is, amúgy nagyon jó.

–  A piaci verzió a mesterséges intelligencia bázisán munkálkodik. Időhúzás nélkül generál bármiféle reakciót. S ehhez Yoyót még csak filmeznünk sem kellett. Eredeti szövegekre sincs szükségünk. A szintetizátor szimulálhatja a hangját, az ajakmozgását, gesztikulációját, egyszerűen mindent. A te változatod még erősen leegyszerűsített, de legalább Yoyót kaptad.

–  Egyvalamit el kell magyaráznod nekem.

–  Amíg nem adod el a DAÓ-nak.

Marha, gondolta Jericho, de nem mondta ki.

–  Tudod, hogy soha nem tenném meg – mondta ehelyett.

–  Csak hülyéskedtem.

Tu a fogait piszkálta, kiszedett közülük valami kis zöldet és elpöckölte. Jericho megpróbált nem odanézni. Ám az elkerülhetetlen volt, hogy odafordítsa a fejét, ahol a maradék landolt. Irritációja abból a körülményből adódott, hogy Tu az új médiafalán nemcsak hogy életnagyságban jelent meg, hanem még ráadásul tökéletes térbeli modulációban is, tehát úgy tűnt, mintha Jericho lakása átmenetileg még egy szobával bővült volna. Nem csodálkozott volna, ha a mellékesen eltakarított ételmaradékot a saját parkettáján pillantja meg. Mindenesetre az élvezet, hogy Tut három dimenzióban láthatja, nem ért fel Naomi Liu látványával.

Neki tényleg szép volt a lába.

–  Owen?

Jericho szempillája megrebbent.

–  Feltűnt, hogy Yoyo jelenléte a tömegben megdöbbentően stabil. Hogy csináljátok?

–  Üzleti titok – fuvolázta Tu.

–  Magyarázd meg. Különben még kénytelen leszek szemészhez fordulni.

–  A szemeddel minden rendben van.

–  Pedig nincsen. Úgy értem, a szemüveg átlátszó, mint bármelyik normális ablak. Azon keresztül látom a valóságot. A programod rávetíthet valamit, de a valóságot nem változtathatja meg.

–  Megváltoztatná? – vigyorgott Tu.

–  Tudod jól, hogy mit csinál. Átmenetileg eltünteti az embereket.

–  Még soha nem jutott eszedbe, hogy a valóság is csupán vetítés?

–  Nem lehetne kevésbé rejtélyesen?

–  Mondjuk úgy, nyugodtan elhagyhatnánk az üveget.

–  És Yoyo mégis megjelenne?

–  Bingó.

–  De milyen médiumon?

–  Megjelenne, mert abból, amit látsz, semmi sem puszta realitás. A szemüveg keretében és száraiban parányi kamerák rejlenek, amelyek a valódi világ képeit közvetítik a számítógépbe, hogy tudja, hová és hogyan illessze be Yoyót. Amit talán nem vettél észre, azok a szemüveg belső szélén lévő projektorok.

–  Tudom, hogy Yoyo a szemüveg lencséjére lesz kivetítve.

–  Nem, éppenséggel nem – rezgett bele Tu teste a nevetésbe. – Az üveg fölösleges. A kamerák komplett képet készítenek, ami a környezetből és Yoyóból áll. Ezt a képet pedig közvetlenül a retinádra vetítjük.

Jericho csak bámult Tura.

–  Azt állítod, hogy mindabból, amit láttam...

–  Ó, igenis a valóságos világot láttad. Csak éppen nem első kézből. Azt látod, amit a kamerák filmeznek. Márpedig a filmek manipulálhatók. Valós időben, természetesen. Rózsaszínre festhetjük az eget, eltüntethetünk embereket, szarvakat növeszthetünk nekik. A szemedet alakítjuk mozivászonná.

–  Hihetetlen.

Tu vállat vont.

–  Ezek olyan alkalmazásai a virtuális valóságnak, amelyeknek van értelmük. Tudtad, hogy a vakságot a legtöbb esetben a lencse elhomályosodása okozza? A retina rendben van, márpedig mi a látható világot a retinára vetítjük. A vakokból újból látókat csinálunk. Ennyi az egész trükk.

–  Értem – dörzsölgette az állát Jericho. – És Yoyo is részt vett a munkában.

–  Pontosan.

–  Nagyon megbízol benne.

–  Ha egyszer jó. Tele van jó ötletekkel. Egy valóságos ötletgyár.

–  Egy gyakornok!

–  Lényegtelen.

–  Számomra nem. Tudnom kell, kivel van dolgom, Tian. Mennyire ügyes is valójában a leány? Valóban csupán egy...

Azt akarta mondani, ellenzéki. Ostoba hiba lett volna. A Diamond Shield azonnal kiszúrja a szót, és betette volna az aktájába.

–  Yoyo kiismeri magát – mondta röviden Tu. – Soha nem állítottam, hogy egyszerű lesz megtalálni.

–  Nem – mondta Jericho inkább saját magának. – Nem állítottad.

–  Fel a fejjel. Még valami eszembe jutott.

–  Éspedig?

–  Úgy tűnik, Yoyónak vannak barátai egy motoros csapatban. Nekem nem mutatta be a fickókat, de emlékszem, a dzsekijükön az áll, City Demons. Ez talán segít valamiben.

–  Már tudom, köszönöm. Yoyo nem említette véletlenül, hogy hol találhatók meg?

–  Attól tartok, ezt magadnak kell kiderítened.

–  Jó, rendben. Ha még valami megvilágosodásod támad...

–  Akkor feltétlenül értesítelek. Várj egy kicsit – felhangzott Naomi Liu hangja. Tu felkelt és kiment Jericho látóteréből. Jericho hallotta amint fojtott hangon beszélgetnek egymással, majd Tu visszatért.

–  Bocsáss meg, Owen, de úgy tűnik, mintha lenne itt egy öngyilkosunk – kis tétovázás után hozzátette: – Vagy valami baleset.

–  Mi történt?

–  Szörnyű dolog. Valaki lezuhant. A hullámvasút menetrenden kívül beindult. Ez az ember nyilván odafönn dolgozott. Jelentkezem majd, oké?

–  Oké.

Befejezték a beszélgetést. Jericho elgondolkodva ült az üres fal előtt. Valami nyugtalanította Tu megjegyzésében. Azon töprengett, vajon mi lehet az. Toronyházakról mindenütt ugranak le emberek. Kínában volt a legmagasabb az öngyilkosok aránya, még Japánt is megelőzték, márpedig a toronyházak kínálják az egyik legolcsóbb és leghatékonyabb lehetőséget az öngyilkosságra.

Nem az öngyilkosságról volt szó.

De akkor miről?

Elővette a drive-ot, amit Tutól kapott, letette a munkakonzolra és letöltötte Yoyo virtuális idegenvezetéseit, személyi aktáját, a beszélgetések jegyzőkönyveit és dokumentumait. Az aktában szerepelt a génkódja, a hangjának és szemének lenyomata, ujjlenyomata és vércsoportja. A vezetéseken tanulmányozhatta a mozgását, a mimikáját és beszédmódját, a dokumentumokból és a jegyzőkönyvekből megismerhette a gyakorta használt kifejezéseit, szólásait és a mondatszerkesztését. Ebből már elő tudott állítani egy használható személyiségrajzot.

De valószínűleg avval kellett volna kezdenie, amit nem tudott.

Az interneten elkezdte keresni a City Demonst. Talált egy ausztrál futballklubot Új-Dél-Walesben, egy másikat Új-Zélandon, egy kosárlabdacsapatot a kansasi Dodge Cityben, valamint egy vietnami zenekart.

Sanghajban nem voltak démonok.

Miután a keresőt úgy állította be, hogy a hibás írást is figyelembe vegye, egy találatot kapott. Egy City Damons nevezetű motorosklub két tagja a Huaihai Csong Lun, a Club dkd-ban verekedésbe keveredett egy féltucat részeg észak-koreaival, akik meggyilkolt vezérük dicshimnuszát zengték. A motorosok megúszták egy figyelmeztetéssel, ami annak a körülménynek volt köszönhető, hogy a kínai vezetés Kim Jong-unt posztumusz persona non gratának nyilvánította, tiszteletben tartva az újraegyesített Koreában uralkodó hangulatot. Peking számos okból igyekezett csírájában elfojtani minden, az észak-koreai totalitarizmusra vonatkozó nosztalgikus dicsőítést.

City Damons. A-val.

Következő bejegyzésként a számítógép egy blogot talált, amelyben a sanghaji hip-hop-világ kapta fel a Club dkd-ban történt esetet, és a City Demons – e-vel – két tagjának bátor fellépését magasztalta, akik testi épségük kockáztatásával mutatták meg az észak-koreai ördögöknek a kifelé vezető utat. Az egyik link egy motorosfórumhoz vezetett el, amit Jericho annak reményében nézett át, hogy többet tudhat meg a Demonsról. Megerősödött a gyanúja, hogy a bejegyzések maguktól a City Demons-tagoktól származnak. A fórum egy Demon Point nevű, e-motorokkal és hibridmotorokkal foglalkozó műhely reklámfelülete volt, amelynek tulajdonosa nagy valószínűséggel a City Demons egyik tagja volt.

Ez pedig már érdekes.

A műhely ugyanis Quyu szélén volt: egy párhuzamos világban, amelyben alig valakinek volt saját számítógépe és internetes kapcsolata, másrészt minden sarkon megtalálható volt egy Cyber Planet nevezetű fekete lyuk, amelyik magába szippantotta a fiatalokat, és soha többé nem eresztette el őket. Ez a világ a triádok több kisebb bandájának uralma alatt állt, amelyek néha szövetkeztek, néha rivalizáltak, de egységet csakis a mindenféle elképzelhető bűncselekmény elkövetésében mutattak. A komplex hierarchiák világa, amelyen kívül egyetlen lakos sem számított semmit. Egy világ, amelyik naponta bocsátotta ki magából az olcsó gyári munkások és segédmunkások hadait a jobb negyedekbe, hogy estére ismét visszafogadja őket, egy világ, amelyik alig tudott felmutatni valami látnivalót, ám mégis mágikusan vonzotta a jobb körökhöz tartozókat, mert valami olyasmit tudott nyújtani, ami a megújult Sanghajban máshol már sehol nem volt látható: az emberi rothadás elbűvölő, sokszínű ragyogását.

Quyu, a zóna, az elfeledett világ. A tökéletes hely, ha valaki nyomtalanul akar eltűunni.

A kis motorszerelő-műhely nem közvetlenül Quyuban volt, de elég közel hozzá, hogy a bejárataként szolgáljon. Jericho felsóhajtott. Olyan lépésre érezte kényszerítve magát, ami nem tetszett neki. A sanghaji rendőrséggel, miként legutóbb is, időről időre együtt dolgozott. Jó kapcsolatban álltak egymással. Hogy a saját ügyeiben segítettek-e neki a rendőrök, az mindig éppen attól függött, hogy a Jericho által vizsgált kémkedési vagy korrupciós ügyekben érdekeltek voltak-e vagy sem. Vállvetve harcoltak ugyanakkor az olyan szörnyetegek ellen, mint Animal Ma Liping. Nem csak azóta élvezte a rendőrök tiszteletét, amióta a pedofilt elintézte. Közös ivászatok közben már jelezték neki, hogy szükség esetén fordulhat hozzájuk információért, és a sencseni rémálom után Patrice Ho, magas rangú barátja a rendőrségen egy nagyobb szívességgel is tartozott neki, ami kifejezetten a rendőrségi adatbankokba való betekintésre vonatkozott. Jericho nagyon is szívesen élt volna ezzel a lehetőséggel, de ha Yoyót valóban a hatóságok üldözik, akkor erre gondolni sem lehetett.

Ez pedig azt jelentette, hogy be kell törnie.

Kétszer már megtette. Kétszer sikerült.

Akkor megesküdött, hogy harmadszorra nem próbálja meg. Tudta, mi vár rá, ha a nyomára bukkannak. Miután 2007-ben Peking behatolt európai és amerikai kormányzati hálózatokba, a Nyugat a saját ügyeiket is intéző orosz és arab hackerek támogatásával ellentámadásba lendült. Azóta Kína nem sok mindentől félt jobban, mint az internetes támadásoktól. Ennek megfelelően, aki behatolt a kínai rendszerekbe, nem számíthatott kegyelemre.

Nagyon rossz érzéssel látott munkához.

Kis idő múlva már különféle archívumokban kotorászott. A város szinte minden része el volt látva szkennerekkel, amelyeket házfalakba, közlekedési lámpákba és táblákba, kilincsekbe és csengőkbe, reklámtáblákba, matricákba és tükrökbe, szerelvényekbe és háztartási eszközökbe rejtettek. Leolvasták a retinát, biometriai adatokat halásztak, elemezték a járást és a gesztikulációt, rögzítették a hangokat és a zajokat. Miközben az amerikai NSA mintájára fölépített kémrendszert már évtizedekkel korábban kifejlesztették, addig a retinaanalízis viszonylag újdonságnak számított. A szkennerek méterekről felismerték az emberi írisz individuális struktúráját és az adatokat azonnal továbbították. Forgalmas kereszteződésekben mikroszkopikus méretű mikrofonok szűrték ki a zajból az egyes frekvenciákat, mígnem nagy tisztasággal lehetett hallani, mit mondanak az emberek. Az ellenőrzés igazi művészete a kiértékelésben rejlett. A rendszer felismerte a keresett személyeket a mozgásuk alapján, azonosította az arcot akkor is, ha valaki álszakállt ragasztott. Yoyo egyetlen pillantása elegendő volt, hogy a mindenütt jelen lévő szkennerek valamelyike azonosítsa a recehártyáját, amiről először születésekor vettek mintát, aztán a beiskolázásakor, majd amikor beiratkozott az egyetemre, végül pedig letartóztatásakor és szabadon bocsátásakor.

Jericho gépe számolni kezdett.

Elemezte Yoyo szempillájának minden rezdülését, íriszének kristályszerkezetét, megmérte a szöget, amelyben száját elhúzta, ha nevetett, tanulmányozta frizurájának mozgását, ha fújt a szél, vázlatot készített csípője ringásáról, ujjai tartásáról, amikor a karját lóbálta, csuklótartásáról, amikor valamire rámutatott, lépéseinek átlagos hosszáról. Yoyo egyenletekből álló teremtéssé változott, egy algoritmussá, amit elküldött a rendőrségi archívumokba, annak reményében, hogy megtalálja a megfelelő feljegyzéseket. A keresés kezdő időpontját közvetlenül eltűnése utánra állította be, a rendszer így is több mint 2000 egyezést talált. Letöltötte a lopott adatokat a merevlemezére, Yoyofiles mappa alatt elmentette, és sürgősen kilépett a hatóság rendszeréből. A behatolást nem vették észre. Eljött az ideje, hogy nekiálljon a kiértékelésnek.

Állj, egy darab hiányzik a puzzle-ból. Akármennyire is valószínűtlennek tűnt, annak a kalandos nevű diáknak talán mégis volt valami a tarsolyában. Hogyan is nevezte magát a fickó? Grand Cherokee Vang.

Grand Cherokee...

Ebben a pillanatban villámként érte Jerichót a felismerés.

Amint a nyomozás során már kiderítette, Vang a World Financial Centerben dolgozott, ahol Tu cégének is volt a székhelye. Ő kezelte a Silver Dragont...

A Silver Dragon pedig egy hullámvasút volt!

A hullámvasút menetrenden kívül beindult. Ez az ember nyilván odafönn dolgozott.

Jericho maga elé bámult. Valami azt súgta neki, hogy a diák nem önszántából ugrott le, s nem is baleset érte. Vang azért halt meg, mert tudott valamit Yoyóról. Nem, nem ezért! Hanem azért, mert azt állította magáról, hogy tud valamit.

Az ügy így már egészen más fényben tűnt fel.

Keresztülmászott óriási lakásán a konyháig, és azt mondta:

–  Teát. Lady Grey. Egy csésze, dupla cukor, normál adag tej.

Amíg a gép elkészítette, amit kért, még egyszer végiggondolta, amit már tudott. Talán kísérteteket lát, de adottsága, hogy mintákat ismerjen fel és összefüggéseket állapítson meg ott, ahol mások csupán töredékeket láttak, ritkán csalta meg. Az biztos, hogy rajta kívül még valaki kereste Yoyót. Önmagában egyáltalán nem új felismerés. Csen és Tu is úgy vélte, hogy Yoyo menekül. Ugyanakkor mindketten kételkedtek abban, hogy ezúttal is a rendőrség üldözné, még ha Yoyo esetleg ezt is hitte. Ezúttal nem a rendőrök vitték el, mint korábban már kétszer, sokkal inkább nyomtalanul elbújt. Miért? Úgy tűnt, a döntést kapkodva hozta meg. Valami felébresztette Yoyóban a félelmet, hogy az elkövetkezendő percekben vagy órákban olyan emberek látogatják majd meg, akik nem éppen jóindulattal viseltetnek iránta. Mit tett tehát, mielőtt elmenekült volna?

Figyelmeztette őt valaki?

Ki és mire? Amennyiben Vang igazat mondott, a kérdéses időpontban egyedül volt, tehát kaphatott egy hívást: jobb, ha eltűnsz. Vagy egy e-mailt. De talán nem kapott semmit. Talán felfedezett valamit a hírekben vagy a neten, ami nagyon ráijesztett.

A konyha félénk sípolással közölte, hogy a tea elkészült. Jericho a csészéért nyúlt, megégette a kezét, káromkodott, majd ivott egy kortyot. Elhatározta, szól a műszaki vevőszolgálatnak, hogy programozzák át a masinát. A dupla cukor túl édes volt, a sima pedig túl keserű. Töprengve tért vissza íróasztalához. A sanghaji rendőrök nem voltak éppen szívbajosak, de igen ritkán hajították le a gyanúsítottakat toronyházak tetejéről. Grand Cherokee Vang előbb találta volna magát egy őrszobán. A fiú megpróbált pókerezni. Egy hamisjátékos, akinek nem volt mit eladnia, csak éppen nem azzal kezdett ki, akivel kellett volna.

Ki az ördögnek lépett a lábára Yoyo?

–  Breaking News – mondta. – Sanghaj. World Financial Center.

A falon feliratok és képek jelentek meg. Jericho ráfújt a teájára és megkérte a számítógépet, hogy olvassa fel az utolsó jelentést.

–  Ma reggel, helyi idő szerint 10.50-kor Pudongban a Shanghai World Financial Center tetejéről lezuhant egy férfi – mondta egy kellemesen mély tónusú női hang. – Az első jelentések szerint a férfi a ház munkatársa, a Silver Dragonnak, a világ legmagasabban fekvő hullámvasútjának karbantartója és kezelője volt. Az esemény időpontjában a hullámvasút menetrenden kívül volt üzemben. Az ügyészség nyomozást indított. Eddig még nem tisztázódott, hogy baleset vagy öngyilkosság történt-e, de minden amellett szól...

–  Csak filmbejátszásokat – mondta Jericho.

Megnyílt egy videóablak. Egy fiatal kínai nő pózolt a Jin Mao Tower tetején a kamerák előtt, úgy, hogy látni lehetett a World Financial Center alsó részét. Megpróbált megrendültnek tűnni, de tulajdonképpen ragyogott a boldogságtól, hogy valami balfácán a halálával átmenetileg kisegítette őt az uborkaszezonban.

–  Még egyáltalán nem világos, hogy a hullámvasút miért működött utasok nélkül, a hivatalos nyitvatartási időn kívül – mondta, minden egyes szót titokzatosan külön hangsúlyozva. – A rejtély megoldásának kulcsa egy szemtanú videója lehet, aki véletlenül éppen a hullámvasutat filmezte, amikor a baleset történt. Ha egyáltalán baleset volt. Az elhunyt férfi személyazonosságáról egyelőre semmiféle...

–  A szemtanú videóját – szakította félbe Jericho. – A halott személyazonossága.

–  A videó sajnos nem áll rendelkezésre.

A számítógép még a sajnálkozást is képes volt imitálni. Jericho 20%-osra állította be a rendszer érzelmi szintjét. A hang így nem mechanikusan, hanem melegen és emberien csengett. Ráadásul a számítógép igyekezett némiképp előzékeny lenni. – A halott személyazonosságáról két jelentés elérhető.

–  Kérem felolvasni.

–  A Shanghai Satellite írja: A halott férfi neve Vang Jintao, Vang egyetemista a...

–  Másik jelentés.

–  A Xinhua hírügynökség írja: Egyértelműen megállapították, hogy a halott férfi Vang Jintao, aki magát Grand Cherokee Vangnak nevezte...

–  Jelentések a halál pontos körülményeiről.

Sok jelentés volt, de egyik sem állított semmi bizonyosat. Azért mégiscsak összeállt egy érdekes kép. Az biztos, hogy a Silver Dragon láncait valaki 10 perccel korábban oldozta el, még a vendégek érkezése előtt. Grand Cherokee feladata a rendszer karbantartásából állt, no meg abból, hogy foglalkozzon a délelőtti vendégekkel, ami konkrétan annyit jelentett, hogy szedje be a pénzt és indítsa el a szerelvényt. Az adott időpontban rajta kívül senkinek sem lett volna szabad ott tartózkodnia. Két alkalmazott állítólag mégis látta, hogy Vang a Sky Lobbyban egy férfit fogadott, és vele együtt szállt be az egyik liftbe. Ugyanerre utalt az amatőr filmes videója is, amelyen látszott, hogy Vang a vágányon mászkált, amikor a szerelvény már elindult.

Mi az ördögöt keresett ott Vang?

Lehetséges, hogy véletlenül indította be a hullámvasutat, vélekedett a Shanghai Satellite egyik rövid cikke. Mindazonáltal az öngyilkosság kézenfekvőbbnek tűnik. Másrészt egy öngyilkos miért egyensúlyozgatna a vágányon, amikor a nyitott állomásról egyenesen leugorhatott volna? Ráadásul, amint egy másik cikk hírül adta, egyre több jel utal arra, hogy Vang egyáltalán nem ugrott, hanem a száguldó szerelvény gázolt keresztül rajta.

Mégis baleset? Mindenesetre gyilkosságot sehol nem említettek, csak néhol bukkant fel egy-egy utalás a lehetséges idegenkezűségre.

Két perccel később Jericho okosabb lett. A Xinhua jelentette, hogy megvannak a videokamerák felvételei. Vangot egy magas férfi társaságában vették fel, aki az emeletet közvetlenül a zuhanás után hagyta el. Nyilvánvalóan vitába bonyolódtak, Vang pedig biztosítás nélkül ment ki a sínekre, majd a déli oszlop közelében elütötte a szerelvény.

Jericho megitta a teáját és elgondolkodott.

Miért kellett a fiúnak meghalnia?

Ki a gyilkosa?

–  Számítógép – mondta – nyisd meg a Yoyofiles mappát.

Több mint 2000 egyezés. Hol kezdje?

Úgy döntött, hogy a megfelelési hányadost 95%-ra állítja be, így 117 file maradt, amelyikben a megfigyelőrendszer Yoyót vélte felfedezni.

Megparancsolta, hogy a gép csak a közvetlen szem kapcsolatot vegye figyelembe.

Csak egy ilyen volt, Yoyo lakásának közvetlen közelében. A felvétel 02.47-kor készült. Jericho nem tudta megmondani, pontosan hol is lehetett a szkenner, talán egy utcanév-táblában. A pontos koordinátákat külön file tartalmazta. De az utca túloldalán lévő nő kétségtelenül Yoyo volt. Egy rendszám nélküli motorkerékpáron ült, fejét lehajtotta, kezében egy sisakot tartott. Mielőtt felvette volna, pontosan a szkennerbe nézett, majd lecsapta a tükröződő sisakrostélyt és elviharzott.

–  Megvagy – mormolta Jericho. – Számítógép, tekerd vissza a filmet.

Yoyo megint nagy lendülettel vette fel a sisakot.

–  Stop.

Pont a szemébe nézett.

–  Nagyítás 230%-ra.

Az újfajta fal lehetővé tette az életnagyságú vetítést. Amint a lány ott ült a gépén, plasztikusan a háromdimenziós környezetben, olybá tűnt, mintha a lakásában hirtelen egy kapu nyílt volna az éjszakába. Jól állította be a nagyítást. Yoyo 3-4 centiméterrel magasabbnak tűnt, mint valójában volt, de a kép tökéletesen éles maradt. Egy olyan rendszer, amelyik egy utcaszélességnyi távolságról felismeri az írisz szerkezetét, méltán viseli a pórusszámláló becenevet. Jericho tudta, hogy egy ideig ez lesz az a pillantás, amelyet Yoyóból láthat, tehát megpróbált mindent kiolvasni belőle.

Félsz, gondolta Jericho, de ügyesen leplezed.

Ráadásul készen állsz mindenre.

Visszalépett. Yoyo világos farmert, térdig érő csizmát, mintás pólót, és egy felfújt lakk-kabátot viselt, ami úgy nézett ki, mintha a spray-k egyikéből származna, amelyeket a szobájában talált. Pólóján a felirat nagyobbik része árnyékban volt, vagy a kabát takarta el, csak keveset látott belőle a kabát nyílásában. Majd később még visszatér rá.

–  Keresd ezt a személyt a Yoyofiles mappában – mondta. – Megfelelés 90%-os.

Azonnal megkapta az eredményt, 76 találat. Gondolkodott, hogy megnézze-e az összes filmet, ám végül arra utasította a számítógépet, hogy a felvételek koordinátáit helyezze el Sanghaj térképén. Egy szempillantással később megjelent a térkép a falon, rajta Yoyo útvonala, az út, amelyen eltűnése éjszakáján haladt. Az utolsó felvétel a Demon Pointtal, a motorszervizzel szemben készült. Onnantól fogva nyoma veszett.

Yoyo az elfeledett világban volt.

Az a körülmény, hogy Quyuban alig telepítettek figyelőrendszereket, jó esélyt adott Yoyónak arra, hogy észrevétlen maradjon. Quyu mégsem volt a klasszikus értelemben vett slum, nem lehetett összevetni Kalkutta, Mexikóváros vagy Bombay burjánzó peremvidékeivel, amelyek vírusa a vidékre is átterjedt. Sanghajnak, mint a New Yorkhoz mérhető globális városnak éppúgy volt szüksége Quyura, mint New Yorknak Bronxra, ami azzal a következménnyel járt, hogy a város a környéket békén hagyta. Nem jelentek meg buldózerekkel, nem is tartottak razziákat. Az ezredforduló utáni években Sanghaj belső kerületeinek régi városrészeit és nyomornegyedeit szisztematikusan lebontották, e területek autentikus történelem nélkül maradtak. Quyu ott nőtt ki, ahol a Boashan nevezetű külső kerület érintkezett a város magvával, s a növekedést nem akadályozták, ahogyan a vadont is növekedni engedik, ha nem akarnak költeni kertészre. A Huangputól északnyugatra Quyu képezte az átmenetet az ideiglenes települések, falvak maradványai, lepusztuló kisvárosi központok és elhagyatott ipartelepek felé – olyan monstrum, amelyik évrőol évre növekszik, elnyelve egy valamikor vidéknek számító térség utolsó maradványait is.

Quyu belülről önállóan, kívülről börtönként őrizve meglepő példáját nyújtotta a szegénység 21. századi urbanizációjának. Lakossága olyan emberekből állt, akiknek el kellett hagyniuk Sanghaj szívében eredeti otthonukat, olyan egykori községek lakóiból, amelyeket Quyu már magába olvasztott, szegény tartományokból érkező betelepülőkből, akiket a globális metropolisz vonzott ide és senki által nem ellenőrzött tartózkodási engedélyük már régen lejárt, és illegális, a hatóságok számára nem létező munkások hadából. Quyuban mindenki szegény volt, egyesek azonban kevésbé szegények, mint a többiek. A legtöbb pénzt a drogkereskedelemben és a szórakoztatóiparban lehetett keresni, ami elsősorban a prostitúciót jelentette. Quyut minden szempontból informális társadalom népesítette be, betegbiztosítás, nyugdíjigény és munkanélküli-segély nélkül.

De mégiscsak több volt ez a koldusok népénél.

A legtöbbjüknek ugyanis volt munkája. Ok álltak a futószalagok mellett és az építkezések állványain, ők söpörték a parkokat és az utcákat, ők szállították az árut, és ők takarították a jómódúak lakásait. Szellemként jelentek meg a nyilvántartott világban, elvégezték a munkájukat, és azonnal el is tűntek, amint nem volt már rájuk szükség. Szegények voltak, mert mindenkit, aki Quyuban élt, 24 órán belül pótolni lehetett. Szegények is maradtak, mert az agg Bill Gates definíciója szerint egy olyan világtársadalom részei voltak, amelyik két részre oszlott, a hálózatban lévőkre és a hálózatból kimaradókra. Márpedig Quyuban mindenki kimaradt a hálózatból, még ha volt is mobilja, vagy akár számítógépe. A hálózatban benne lenni azt jelentette, hogy részt kell venni a nagysebességű játékban, a figyelemnek egy pillanatra sem szabad lankadnia. Meg kell különböztetni a releváns információt az irrelevánstól, ezáltal jutva előnyhöz, amely rögtön elveszett, ha valaki el volt zárva a világhálótól. Minden másodpercben jobbnak, gyorsabbnak, olcsóbbnak, innovatívabbnak és rugalmasabbnak kellett lenni a konkurenciánál, szükség esetén készen kellett állni lakóhely- és munkahely-változtatásra.

Hozzá kellett férni a játékhoz.

„A jövő – mondta Gates – a hálózatban lévők jövője lesz.” Ennek megfelelően a hálózatból kimaradó társadalmaknak nem volt jövőjük. Az olyan egyének, akik nem voltak benne a hálózatban, pókokra hasonlítottak, amelyek nem szőnek hálót. Nem fognak semmit. Éhhalálra vannak ítélve.

Quyuban hivatalosan még senki sem halt éhen. Kína hatalmasai szenvedtek a fehér foltoktól, amikor slumokról vagy slumszerűu negyedekről volt szó, azért Sanghaj utcáin nem engedték meg az éhhalált. Nem annyira emberszeretetből, sokkal inkább azért, mert a világ pénzügyi központjában, Sanghajban ez egyszerűen nem volt megengedhető. Mindazonáltal a Quyura vonatkozó hivatalos állásfoglalásoknak nem volt semmi értelme. Mit is lehetett volna hivatalosan mondani egy olyan városrészről, amelynek demográfiai helyzetére sötét fátyol borult, ami irányíthatatlannak és ellenőrizhetetlennek számított, ezért önmagát kormányozta átláthatatlan módon, amelynek területén a rendőrség szinte sohasem bukkant fel, miközben kívülről szabályszerűen elbarikádozta? Annyit lehetett tudni, hogy van valamiféle infrastruktúra, vannak lakások, némelyik emberhez méltó, némelyik alig több a földbe kapart lyuknál. Az ivóvíz kevés volt, viszont rendszeresek voltak az áramszünetek, hiányosak a higiéniás feltételek. Quyuban voltak olyan orvosok és rendelők, kórházak, iskolák és óvodák, kifőzdék, teázók és kocsmák, mozik, trafikok és utcai piacok, amelyek a szabályszerű Sanghajból jóformán teljesen eltűntek. Ám miként zajlik Quyuban az élet, erről fogalma sem volt senkinek. A Quyuban elkövetett bűncselekményeket nem igazán derítették fel, ami amúgy szintén annak az agyonhallgatott egyezménynek volt a jele, hogy a negyedet magára hagyják és elzárják a társadalom fejlődő részétől. A lakosságot nem támogatták és nem is vonták felelősségre, ha nem követtek el semmit a nekik kijáró élettéren kívül. Ahol nem volt jövő, ott múlt sem volt, legalábbis olyan nem, amivel büszkélkedni, vagy amire építeni lehetne. A hálózaton kívüliként az időn is kívül élt az ember, egy olyan univerzum sötét régióiban, amelynek centrumait többemeletes autópályák és függővasutak kötötték össze. Sanghaj központjából a pompás elővárosokba ugyanolyan negyedeken át vezetett az út, mint amilyen Quyu is volt, de ezért még nem kellett keresztülmenni az elfeledett világon, nem kellett megismerkedni vele. Egyszerűen felette mentek el, mint egy mocsár fölött.

Sanghaj vezetősége egyszer feltette a kérdést Pekingben, hogy vajon nem kell-e tartani attól, hogy Quyuból valamikor egy felkelés indulhat ki. Senki sem kételkedett abban, hogy bűnözők és terroristák is meghúzták ott magukat. Mindazonáltal a terület erősebb állami felügyeletének követelésével szemben állt a kétely, hogy vajon az egykori parasztokból, segédmunkásokból, szolgálókból és építőipari munkásokból összeálló foltos társadalom képes lehet-e egyáltalán egy proletárlázadás végrehajtására. A nagyszabású terrort inkább a polgári tábortól lehetett várni, ők azok, akik kijutnak az információs sztrádára, és hozzáférnek bármilyen csúcstechnikához. Mikor hirdetett a maffia osztályharcot? Így tehát győzött a belátás, hogy Quyuban minden bűnöző egy volt azon kevesek közül, akik nem máshol voltak, mire Peking egyértelműen azt javasolta:

Felejtsétek el Quyut.

Így a világ, amelyben Yoyo alámerült, a városiasodás térképén az új fehér foltok közé került. Jericho azon gondolkodott, hogy vajon Quyuban valaha is eszébe jutott-e valakinek, hogy ha nem ellenőorzik, az is a diszkrimináció egyik fajtája.

Aligha.

Az estét avval töltötte, hogy olyan szövegeket keresett a neten, amelyeket esetleg Yoyo írt az eltűnése óta. Ugyanazt a technológiát alkalmazta, mint a Diamond Shield az ellenzékiek lázas kutatásában, vagy az amerikai titkosszolgálatok a terrorizmus elleni harc mókuskerekében, és amelyet már ő maga is használt Ma Liping ellen. A gépelési ritmus legalább annyira egyedi, mint az ujjlenyomat. Egy gyanúsítottat abban a pillanatban lehetett azonosítani, amint írni kezdett és szövegét egy browserre bízta. Még érdekesebbek voltak a Social Network Analysis újabb eredményei: szókincs, kedvenc metaforák, mindenki hagyott maga után valamilyen grammatikai és szemantikai nyomot. Néhány száz szó elég volt a számítógép számára, hogy majdnem 100%-os bizonyossággal megállapítsa a szerző kilétét. Ám a legfontosabb az volt, hogy a rendszer nem vakon rendezte egymás után a szavakat, hanem felismerte a szövegösszefüggéseket. Bizonyos értelemben felfogta, mit akart a szerző kifejezni. Kifejlesztett valamifajta intelligenciát és azt a képességet, hogy egész hálózatokat derítsen fel, a terror és a szervezett bűnözés világot átfogó struktúráit, amelyekben egymástól sok ezer kilométernyire élő neonácik, robbantgatók, rasszisták és huligánok találtak egymásra, olyanok, akik a valós életben bizonyára kölcsönösen szétverték volna egymás fejét.

Ami segített abban, hogy merényleteket akadályozzanak meg, pedofiloknak bukkanjanak a nyomára, és gazdasági kémeket leplezzenek le, az ugyanakkor rémálommá vált ellenzékiek és emberi jogi aktivisták nagy örömére. Nem volt mit csodálkozni azon, hogy a Social Network Analysis módszere kiváltképp az elnyomó rendszereket érdekelte. Yoyo mégis elérte, hogy kicselezze az állambiztonság elemző programjait, egészen néhány nappal korábbi lelepleződéséig. Már ha egyáltalán ez volt a helyzet. Ám Yoyo bizonyára így gondolta, s ez magyarázza hirtelen menekülését.

Mindazonáltal érthetetlen, hogyan vehette ezt észre.

Jericho ásított.

Holtfáradt volt. Egész éjszaka azzal foglalatoskodott, hogy számítógépével nyomokat és indítékokat kerestessen. Világosan tudta, hogy nem fogja egykönnyen megtalálni Yoyót. Ebbe az internetrendőrségnek is éveken keresztül beletört a bicskája. Bizonyára álmából fölébresztve is ismerte az elemző programok algoritmusait, ráadásul a Tu Technologies az ismeretek templomát jelentette. Némiképp tanácstalanul azon töprengett, hogyan tud megoldani egy problémát, ami oly hosszú ideig az államnak sem sikerült, bár volt egy kétségtelenül igen jelentős előnye.

Ő tudott arról, hogy Yoyo az Őrzők közé tartozik.

Miközben számítógépe virtuális árnyakra vadászott, Jericho kipakolta a maradék dobozokat, s a lakását olyanná varázsolta, hogy már valóban meglehetősen hasonlított egy lakáshoz. Amikor pedig már a bútorok is helyükre kerültek, a képek a falakra, a ruhák a szekrényekbe, amikor mindent elpakolt és a helyére tett, a lakásban pedig Erik Satie Trois Gymnopédiesének hangjai gyöngyöztek téren és időn át, napok óta először érezte magát megint boldognak, megszabadulva a sencseni képektől, és átmenetileg még Yoyo iránti érdeklődését is elveszítette.

Owen Jericho, elmerülve a muzsikában és az elégedettségben.

–  Egyezés – jelenti a számítógép.

Zavaró.

Olyannyira zavaró, hogy elhatározza, a program előzékenységi szintjét 30%-kal megemeli. A számítógép most már legalább úgy beszél, mintha kész lenne őt kávéval vagy borral is megkínálni.

–  Találtam egy bejegyzést egy blogban, ami Yoyóra utal – mondja a meleg, női hang, szinte emberi. – Egy rövid szöveget jelentetett meg a Brilliant Shiten, egy mando-prog fórumban. Olvassam fel?

–  Biztos vagy benne, hogy Yoyo?

–  Majdnem biztos. Tudja álcázni magát. Azt gondolom, Yoyo torzítókkal dolgozik. Mit gondolsz?

Az előzékenység szabályozása nélkül mindez így hangzana:

–  Megfelelés 84,7%. Torzító használatának valószínűsége 90,2%.

–  Valószínűnek tartom, hogy torzítókat használ – helyesel Jericho.

A torzítok olyan programok, amelyek a szerző személyes stílusát utólag változtatják meg. Egyre inkább divatba jönnek. Néhányan nagy költők és írók stílusába írják át szövegeiket, így amit gondtalanul leírnak, azt az olvasó Thomas Mann, Ernest Hemingway vagy Jonathan Franzen kifejezésmódjában kapja meg. A programok már politikusokat is imitálnak. Akkor válik kritikussá a helyzet, ha hackerek gonosz szándékkal törik fel mások profilját, hogy stílusukat megváltoztassák. Mindazonáltal az interneten számos ellenzéki dolgozik torzítókkal, amelyek véletlenszerűen korrektúrázzák a szövegeket és a hétköznapi stílusok sokaságából válogatnak. A döntő, hogy a mondanivaló értelme ne változzon.

De éppen ebben rejlik a legtöbb program gyöngéje.

–  A bejegyzés elemei nem homogének – mondja a számítógép. – Ez igazolja az elméleted, Owen.

Kedves, a keresztnevét használja. Udvarias is, hogy az ő elméletének nevezi, mintha nem a számítógép említette volna a torzítókat. 50% százalékosra állított előzékenység, bőven elég, 80%-nál már talán a seggét is kinyalná. Nem is tetszik már neki, hogy a gépet csak úgy egyszerűen számítógépnek szólítja. Hogyan is nevezhetné el a kislányt? Talán...

Beprogramozott neki egy nevet.

–  Diane?

–  Igen, Owen.

Csodálatos. Tetszik neki a Diane. Diane az új asszony az életében.

–  Kérlek, olvasd fel a szöveget.

–  Szívesen.

Hi, mindenki. Néhány napja visszatértem galaxisunkba. Az utóbbi napok tök stresszesek voltak, mérges rám valaki? Nem tehettem róla, tuti nem. Minden rohanvást zajlott. Basszus. Ilyen gyorsan feledésbe merül az ember. Már csak az hiányzik, hogy a régi démonjaim újra kergessenek. Na jó, szorgalmasan írom az új dalokat. Ha valaki a bandából kérdezné, akkor lépünk fel, ha már néhány jól csengő szöveg a tarsolyomban lesz. Let's prog!

Jericho ismételten eltöpreng, egy efféle zagyvaságból vajon honnan találja ki a program, hogy ki a szerző, de a tapasztalat azt mutatja, ennél kevesebb is elég. Na mindegy, nem kell értenie. Ő a felhasználó, nem a programozó.

–  Elemzést kérek – mondja.

Tulajdonképpen elég kellemes, Satie és ez a lágy hang.

–  Szívesen, Owen.

Igen, ez a „szívesen”, ez nem jó, el kell tüntetnie. A HAL 6000-re emlékezteti, az Űrodisszeiából. A navigációs rendszerek feltalálása óta mindegyik beszélő számítógép a bolond HAL-t utánozza.

–  A szövegnek lazának kell lennie – mondja a számítógép. – De a rohanvást és a jól csengő szavak stílustörést jelentenek. A régi démonjaim újra kergessenek, ez művinek hat, azt hiszem, a torzítónak nem volt rá befolyása. A többi apróság. Például a jól csengő szöveg a tarsolyomban kifejezés nem illik a második és harmadik mondat stílusához.

–  Mit mond neked a tartalom?

–  Nehéz. Lenne néhány javaslatom. Először is, galaxis. Ez lehet pongyolaság, de lehet valaminek a szinonimája is.

–  Például?

–  Valószínűleg valami helyé.

–  Tovább.

–  Démonjaim. Már kerestél démonokat. Szerintem Yoyo a City Demonsra vagy City Damonsra utal.

–  Így gondolom én is. A Damons amúgy tévedés. Még valami feltűnő?

A számítógép tétovázik. Előzékenységből tétovázik.

–  Túl keveset tudok Yoyóról. A további megfogalmazásokhoz és fogalmakhoz körülbelül 380000 értelmezést kínálhatok neked.

–  Felejtsd el – morog Jericho.

–  Attól tartok, ezt nem értem.

–  Nem baj. Kérlek, keress rá Sanghajban a galaxisra, ha összefüggésben áll valami hellyel.

A számítógép ezúttal nem tétovázik.

–  Nincs bejegyzés.

–  Jó. Lokalizáld, honnan küldték a szöveget.

–  Szívesen – a számítógép megnevezi a koordinátákat.

Jericho megdöbben. Nem gondolta volna, hogy a bejegyzés útja ilyen egyszerűen rekonstruálható. Azt vélné az ember, hogy Yoyo kissé bonyodalmasabb úton kommunikál.

–  Egészen biztos vagy abban, hogy nem egy közbeiktatott szervert találtál?

–  100%-ig biztos, Owen. Innen érkezett a bejegyzés, május 24-én, helyi idő szerint reggel 6 óra 24 perckor. Jericho bólint. Ez jó. Nagyon jó! Reménye bizonyossággá vált.

ELFELEDETT VILÁG

Miközben Jericho a bérautóval elindult a Huaihai Dong Lun az autópálya irányába, gondolatban összefoglalta az előző éjszaka következtetéseit.

Hi, mindenki. Néhány napja visszatértem galaxisunkba.

Azt jelentheti, néhány napja ismét Quyuban vagyok. Világos. Az már kevésbé, hogy miért nevezi Yoyo Quyut galaxisnak. Talán inkább mégiscsak egy bizonyos helyre gondol Quyuban.

Az utóbbi napok tök stresszesek voltak, mérges rám valaki?

Stressz: hát persze.

No és miért lenne bárki is mérges? Erre a kérdésre is viszonylag könnyű válaszolni. Yoyo nem kérdést tett fel, ez egy információ. Valaki a nyomára bukkant, ez a valaki veszélyt jelent, ő pedig nem tudja, ki ez a valaki.

Nem tehettem róla, tuti nem. Minden rohanvást zajlott. Basszus.

Nehéz. Fejvesztve menekült, rendben. De mit jelent az első rész? Miről nem tehetett?

Ilyen gyorsan feledésbe merül az ember.

Egyszerű. Quyu, az elfeledett világ. Szinte banális. Yoyónak nagyon sürgős lehetett a híradás.

Már csak az hiányzik, hogy a régi démonjaim újra kergessenek.

Még egyszerűbb: City Demons, tudjátok, hol vagyok.

Na, jó, szorgalmasan írom az új dalokat. Ha valaki a bandából kérdené, akkor lépünk fel, ha már néhány jól csengő szöveg a tarsolyomban lesz. Let's prog!

Azt jelentheti, megpróbálom a problémát amilyen gyorsan csak lehet, rendezni. Addig eltűnünk.

És ki a mi?

Az Őrzők.

Jericho útvonalát keresztezte a városi autópálya. Nyolcsávos út, olyan forgalommal, amilyen 16 sávot is megtöltött volna, fölötte egy többszintes magasított úttal. Autók, buszok és teherautók vánszorogtak a délelőtti forgalomban, mintha lekvárban haladtak volna. Az ingázók százezrével áramlottak az alvóvárosokból a központba, a taxisok bambán meredtek maguk elé. Még a motorosok sem tudtak átkígyózni a tömegen. Mindannyian szájvédőt viseltek, mégis attól lehetett tartani, hogy bármelyik pillanatban elkékülnek és kiesnek a nyeregből. Noha a világon sehol sem közlekedett annyi üzemanyagcellás, hidrogénmotoros és elektromos autó, mint a kínai metropoliszokban, mégis kipufogógáz füstje telepedett a városra.

Mindezek fölött egy különleges útvonal vezetett. Kecses teleszkóplábakon nyugodott, csak néhány éve adták át, kizárólag a bérautók számára. Ezek a bérautó-utak immár összekötötték egymással a város legfontosabb pontjait, az alvóvárosokat és a tengert, némelyik szédítő magasságban. Jericho besorolt a meredek feljáróba, megvárta, amíg járműve csatlakozik a sínekre, és beadta a célkoordinátákat. Ettől kezdve nem neki kellett kormányozni, amúgy nem is tudott volna. Amint a bérautó belépett a rendszerbe, a sofőrre már nem volt semmi szükség.

Egy sor ugyanolyan jármű között mászott fel Jericho bérautója az emelkedőre. Az út magasságában látta, amint a megszámlálhatatlan kabinszerű járgány óránként 300 kilométernél is nagyobb sebességgel száguldott tova, ezüstösen megcsillanva a napfényben. Egy emelettel lejjebb azonban a teljes forgalom leállt.

Hátradőlt.

A külső sávon érkező járművek éppen annyira fékeztek, hogy egy pontosan kiszámított rés keletkezzen, amibe besorolt az ő járgánya. Jericho szerette a szédületes gyorsulást, amivel a bérautó aztán felvette a forgalom ritmusát. Rövid ideig hozzátapadt a háttámlához, majd elérte az utazósebességet. A mobilja jelezte, hogy üzenete érkezett a számítógépétől. A kijelző megvizsgálta az íriszét. A hangazonosítás már nem lett volna szükséges, de Jericho szeretett biztosra menni.

–  Owen Jericho – mondta.

–  Jó reggelt, Owen.

–  Hello, Diane.

–  Elemeztem Yoyo pólóján a feliratot. Meg akarod nézni az eredményt?

Ezzel bízta meg a számítógépet, mielőtt elindult volna. Mobilját bedugta a műszerfali csatlakozóba.

–  Na, hogy szól az elemzésed?

–  Nyilvánvalóan valami szimbólum.

A bérautó képernyőjén megjelent egy nagy A. Legalábbis Jericho úgy vélte, hogy egy A. Az összekötő rész hiányzott, a szárakat elmosódott, elliptikus gyűrű fogta körbe. Alatta ez volt olvasható: NDRO.

–  Utánanéztél a szimbólumnak a neten?

–  Igen. Amit látsz, az a képfeldolgozás eredménye. Megközelítőleg ilyen lehet. Az adatbázisokban nem bukkan fel sehol a szimbólum. A betűk valaminek a rövidítései lehetnek, vagy egy szó töredékei. Az NDRO rövidítést több helyen is megtaláltam, csak éppen Kínában nem.

–  Melyik szóra tippelsz?

–  Az én javaslatom: androgyn, android, androméda.

–  Köszönöm, Diane – gondolkodott el Jericho. – Utánanéznél, hogy becsuktam-e a hálószobaablakot?

–  Nyitva van.

–  Csukd be, kérlek.

–  Persze, Owen.

A bérautó figyelmeztette, hogy néhány másodperc múlva letér az útról. Csak négy percre volt szüksége 20 kilométer megtételéhez. Jericho kihúzta a mobilját. A bérautó lelassult, most azoknak a járműveknek a sorába állt be, amelyek közvetlenül Quyu előtt léptek ki a hálózatból. A lejárón át viszonylag gyorsan lejutott a főútra. Még itt, a központtól jó messze is csak csordogált a forgalom, de legalább haladt. Quyut a várostól többsávos autópálya választotta el. A kivezető utak a torlaszoknak köszönhetően olyanok voltak, mint egy tű toka, mindegyik mellett egy-egy rendőrposzt. Keleten és Nyugaton még két katonai kaszárnya is őrködött. Persze Quyuban csak igen kevesen engedhették meg maguknak, hogy autójuk legyen, vagy autót béreljenek, így a negyedet metróvonalak és trolik kötötték össze a várossal.

A City Demons műhelye Quyu mellett, egy történelmi részen állt, nem volt két kilométernyire sem. A valóban régi negyedek egyike. Korábban falu vagy vidéki városka lehetett, és hamarosan át kell majd adnia a helyét a modern, anonim házak falanxainak. Miután a teljes belvárost átépítették, a tervezők a perifériáknak estek neki.

Csak Quyu marad majd örökké érintetlen.

Amilyen gyorsan ideért a bérautó-úton, olyan kínosan hosszú időbe telt, amíg a negyedet elérte. Tipikus régi település volt. Egy-három emeletes kőházak, sötétvörös és fekete oromzattal az élénk utcák mentén, amelyekből számos sikátor és belső udvar nyílt. Színes napernyők alatt boltocskák és kifőzdék bújtak meg, a házak között ruhaszárítókat feszítettek ki. A Demon Point nevű műhely egy feketére festett ház földszintjét foglalta el, amelynek első emeletét hiányos faerkély vette körbe. Jó pár ablak üvege törött vagy repedezett volt.

Jericho egy mellékutcában parkolt, gyalog ment a műhelyhez. Néhány szép hibrid- és elektromos motorkerékpár állt a műhely előtt pár másik, kevésbé szép példány társaságában. Senkit sem látott. Egy idő után előbukkant egy fiú az apró irodából, rövidnadrágban és kinyúlt, csupa olaj pólóban, majd ronggyal és lakkal kenni kezdte az egyik motort.

–  Jó napot – mondta Jericho.

A fiú felpillantott, majd folytatta a munkáját. Jericho melléje guggolt.

–  Szép motor.

–  Ühüm.

–  Látom, polírozod. Azok közül való vagy, akik a Club dkd-ban az észak-koreaiak pofáját polírozták ki?

A fiú vigyorgott és tovább dolgozott.

–  Az Daxiong volt.

–  Jól csinálta.

–  Mondta a geciknek, hogy fogják be a pofájukat. Bár többen voltak. Azt mondta, nincs kedve a fasiszta szarságukhoz.

–  Remélem, nem lett baja.

–  Csak egy kicsi.

Ekkor esett le neki, Hogy olyasvalakivel elegyedett beszélgetésbe, akit egyáltalán nem is ismer. Letette a rongyot és bizalmatlanul mérte végig Jerichót.

–  Ki maga egyáltalán?

–  Ó, Quyuba megyek tulajdonképpen. Tiszta véletlen, hogy megláttam a műhelyeteket. De miután olvastam a blogban a bejegyzéseteket... Na szóval, azt gondoltam, ha már itt vagyok...

–  Érdekli egy motor?

Jericho felkelt. Pillantásával a fiú kinyújtott kezét követte. A műhely hátsó részében egy jókora elektrochopper állt. A hátsó kereke hiányzott.

–  Miért ne? – lépett a géphez, és megcsodálta, ahogyan csak tellett tőle. – Már évek óta gondolkodom egy chopperen. Lítium-alumínium akkumulátor?

–  Persze. Kettőnyolcvanat simán megy.

–  Hatótávolság?

–  400 kilométer. Legalább. A belvárosba való?

–  Ühüm.

–  Autóval pokol. Gondolja csak meg.

–  Persze – vette elő Jericho a mobilját. – Sajnos, alig ismerem ki magam errefelé. Valakivel találkoznom kell, de tudod, mi a helyzet Quyuban a címekkel. Talán te tudsz segíteni nekem.

A fiú vállat vont. Jericho a műhely hátsó falára vetítette az A-t, az elmosódott gyűrűvel. A fiú szemén látszott, hogy felismeri.

–  Oda akar menni?

–  Messze van?

–  Nem igazán. Csak át kell mennie...

–  Fogd be a szád – mondta valaki a hátuk mögött.

Jericho megfordult, és megpillantott egy mellkast, ami valahol délkeleten kezdődött és a távolban, északnyugaton ért véget. Valahol, magasan a mellkas fölött kellett valaminek lennie, amivel ez az izé gondolkodik. Fölnézett és meglátott egy kopaszra nyírt golyót olyan erősen ferde szemekkel, hogy még egy kínainak is kételkednie kellett abban, hogy ezekkel egyáltalán látni lehet. Állán egy kékes beültetés a fáraók szakállára emlékeztetett. Nyitott bőrdzsekijén felirat: City Demons.

–  Jól van, na – nézett fel bizonytalanul a fiú. – Csak megkérdezte, hol van...

–  Mi?

–  Minden rendben – vigyorgott Jericho. – Csak tudni akartam, hogy...

–  Mit? Mit akart tudni?

A hegy nem mutatott hajlandóságot arra, hogy lehajoljon hozzá, pedig ez lényegesen megkönnyítette volna a beszélgetést. Jericho hátralépett egyet és újra a falra vetítette a képet.

–  Sajnálom, ha alkalmatlan pillanatban jöttem. Egy címet keresek.

–  Egy címet? – fordította oda hatalmas fejét az óriás, és szemének résein át pillantását a vetítés felé vetette.

–  Úgy értem, ez egyáltalán egy cím? – kérdezte Jericho. – Csupán ennyit...

–  Kitől van ez?

–  Valakitől, akinek nem volt ideje elmagyarázni az utat. Quyuból való. Segíteni akarok neki.

–  Miben?

–  Szociális problémák.

–  Van valaki Quyuban, akinek nincsenek szociális problémái?

–  Pontosan! – Jericho elhatározta, hogy most már elég ebből a bánásmódból: – Na, mi van? Nem szeretném, ha ennek a bizonyos személynek sokat kellene rám várnia.

–  Ráadásul egy chopper is érdekli! – tette hozzá a fiú olyan diadalmas hangon, mintha már valami irgalmatlan összegért el is adta volna Jerichónak a gépet.

A hegy az ajkát harapdálta.

Aztán elmosolyodott.

A visszautasító kifejezés leolvadt az arcáról, helyet csinálva egy széles és barátságos mosolynak. Óriási mancs hasított át az univerzumon és csattanva landolt Jericho vállán.

–  Miért nem ezzel kezdte?

Megtört a jég. A hirtelen jött szívélyesség azonban nem információkban nyilvánult meg, hanem mindazon előnyök részletes leírásában, amelyekkel a chopper állítólag rendelkezett, s végül egy irgalmatlan összeg megnevezésében csúcsosodott ki. A szörnyeteg még azt a bűvészmutatványt is végrehajtotta, hogy a hiányzó hátsó kereket külön számította fel.

Jericho bólogatott. A végén a fejét rázta.

–  Nem? – csodálkozott az óriás.

–  Ezen az áron nem.

–  Jó. Mondjon egy árat maga.

–  Valami mást javaslok. Egy A elmosódott övvel, alatta négy betű. Emlékszik? Odamegyek, visszajövök. Utána tárgyalhatunk.

Az óriás a homlokát ráncolta. A gondolkodás ráncai, vélte Jericho. Utána leírt egy útvonalat, ami, úgy tűnt, keresztülvezet egész Quyun.

Hogy is mondta az előbb a fiú? Nem túl messze?

–  És mit jelentenek a betűk?

–  NDRO? – nevetett az óriás. – Az ismerőse tényleg nagyon siethetett. Andromeda.

–  Ó!

–  Élő koncerteket rendeznek.

–  Köszönöm.

–  Ha megenged egy megjegyzést, maga minden helyismeretet nélkülöz.

Jericho felhúzta a szemöldökét. Ilyen mélyenszántó megállapítást nem is tételezett volna fel a hegyről, tetején a gondolkodásra alkalmas púppal.

–  Valóban keveset tudok Quyuról.

–  Akkor vigyázzon magára.

–  Világos. Később látjuk egymást. Hogy is hívják magát tulajdonképpen?

Egy vigyor osztotta két részre a tar fejet.

–  Daxiong. Egyszerűen Daxiong.

Aha. Hat koreai, akik verést kaptak. Lassan tisztázódott a helyzet.

Jericho még soha nem járt Quyuban. Elképzelése sem volt arról, mi vár rá. De tulajdonképpen nem is történt semmi. Quyunak nem volt kifejezett kezdete, legalábbis itt nem. Egyszerűen valahogy elkezdődött. Ugyanolyan lapos házsorokkal, amilyenek mellett most haladt el. Üzlet alig volt, ellenben rengeteg utcai árus, akik pokrócokra és szőnyegekre terítettek ki mindent, ami eladhatónak tűnt és nem futott el. Egy asszony rozzant nádfotelben, ócska baldachin alatt szunyókált, mellette egy kosárban padlizsán. Egy vevő elvett kettőt, majd letette a pénzt, anélkül, hogy felébresztette volna. Öregemberek beszélgettek, némelyik pizsamában, némelyik meztelen felsőtesttel. Lökdösődés és tolakodás a zsúfolt járdákon. Az úton keresztben ruhaszárító kötelet feszítettek ki, rajta lobogó zászlóként a mosás, köpenyek és ingek, amelyeknek ujjai integettek, amint beléjük kapott a szél. A morgás, csevegés és kiáltozás, dallamos, fenyegető, éles és mély hangok kakofóniává álltak össze. Olcsó motorok sivító jelenléte, csikorgó, kerregő kerékpárok, kalapácsütések és fúrógépek visszhangja. A karbantartás, a rothadás szegényes konzerválásának hangjai. Néhány kereskedő észrevette Jericho szőke fürtjeit, felpattant, kézitáskáit, óráit, szobrait felé nyújtogatva kiáltotta: „looka, looka!”, amire ő persze nem figyelt, hiszen azon igyekezett, hogy senkit se üssön el. Sanghajban, Sanghaj belső kerületeiben a közlekedés valóságos háború volt. Nehéz teherautók üldözték a buszokat, a buszok az autókat, ezek a kétkerekűeket, s mindannyian közösen döntöttek úgy, hogy kiirtják a gyalogosokat. Quyuban kevésbé volt agresszív a dolog, de jobb sem. Nem támadták egymást, hanem egészen egyszerűen nem vettek tudomást a másikról. Emberek, akik az előbb még tyúkokra vagy háztartási eszközökre alkudoztak, hirtelen az útra rohantak, vagy az út közepén kis csoportokba gyűltek, hogy megtárgyalják az időjárást, az élelmiszerárakat vagy éppen a család egészségi állapotát.

Befelé haladva Jericho egyre kevesebb turistákra specializálódott kereskedőt látott. A kínált áru egyre szegényesebb lett. Az autók száma egyre csökkent, ám ugyanilyen arányban nőtt a kerékpárosoké és a gyalogosoké, és a tolongás fokozódott. Egyre több félig lerombolt házat látott, amelyek hiányzó falait kartonnal és hullámlemezzel pótolták. Mindegyikben laktak. A házak között évek hulladéka halmozódott fel. Az út mentén, mintha csak odahajították volna, szürke és fekete panelépületek tűntek fel, előttük beteg fák görnyedeztek. Magukra hagyott autók, amelyek még azokból az időkből származtak, amikor Teng Hsziao-ping meghirdette Kínában azt a csodát, ami az országnak ezt a részét soha nem érte el.

Egyszerre csak minden sötét lett körülötte.

Minél beljebb hatolt Jericho Quyuba, annál kuszábbá vált minden. Úgy tűnt, az építészeti hagyományokat egyszerűen sutba dobták. Félbemaradt toronyházak váltakoztak a pusztuló lapos épületekkel és emeletes silókkal, amelyek ocsmányságát csak kihangsúlyozta az egykori festék pattogzó maradványa. Kétségbeesett kísérlet volt arra, hogy a lakhatatlant lakhatóvá tegyék, s ez Jerichót mélyen meghatotta. Szinte folklorisztikusan nőtt ki a földből az önkezűleg barkácsolt fabódék vadonja. Egy ilyen bódé általában alig volt több néhány cölöpre kifeszített ponyvánál. Itt legalább élet volt, míg a silók egy atomtámadás utáni állapot képzetét keltették.

Egy szemétsivatag közepén megállt, figyelte az asszonyokat és gyerekeket, akik kordékat töltöttek meg hasznosnak gondolt szeméttel. Egész térségek tűntek olyannak, mintha egy korábban érintetlen városrészt szőnyegbombázás tett volna a földdel egyenlővé. Megpróbált visszaemlékezni arra, amit az efféle környékekről tudott. Egy szám jutott az eszébe. 2025-ben világszerte 1,5 milliárd ember élt slumokban. 20 évvel korábban 1 milliárd. A szám évente 20-30 millióval emelkedett. Aki egy slumban kötött ki, annak egy bizarr hierarchiával kellett megküzdenie: a legalsó lépcsőfokon azok álltak, akik szemetet gyűjtöttek és abból valami hasznosíthatót igyekeztek előállítani, amit esetleg eladhattak vagy elcserélhettek. Daxiong leírása szerint még legalább egy órát kellett volna mennie az Andromedáig. Továbbment és arra a negyedre gondolt, amelybe néhány évvel ezelőtt megérkezett: a negyedet hamarosan lerombolták, hogy helyet csináljanak annak a telepnek, amelyben most Yoyo lakott. Akkor nem volt képes megérteni, hogy miért ragaszkodnak a lakók annyira a romokhoz. Csak annyit értett, hogy nem volt választásuk, pedig néhányuk Sanghajon kívül viszonylagos luxuskörülmények közé, olyan lakásokba költözhetett volna, melyekben volt folyó víz, vécé és fürdőszoba, lift és áram.

–  Itt élünk – hangzott a mosolygós válasz. – Odakint csak szellemek vagyunk.

Csak később vált világossá számára, hogy az emberi nyomorúság fokát nem a házak állapotán lehet lemérni. Ivóvízhiány, kiömlő csatornák, eldugult lefolyók, mindez a pokol könyvébe való. De amíg az emberek az utcán éltek, addig találkoztak egymással. Ott adták el portékáikat. Főztek a munkásoknak, akiknek nem volt lehetőségük harapnivalójuk elkészítésére. Csupán az ételkészítés családok millióit foglalkoztatta és tartotta el, olyan létalap ez, ami csak a földszinten gazdálkodható ki, ahogy a társadalmi összetartás is az utca ügye volt. Emberek léptek ki ajtajuk elé és beszélgetésbe elegyedtek. A földszintes élet, a házak nyitott szerkezete, mindez vigaszt és melegséget kínált. Egy lakóépület 10. emeletén már senki sem csönget be, hogy vegyen valamit, aki pedig kilépett a lakásából, az legfeljebb egy fallal találta szembe magát.

Az útja egy emelkedőn vezetett. Innen ellátott minden irányba, már amennyire ezt a barna szmog megengedte. A bérkocsi klimatizált volt, Jericho mégis szinte a bőrén érezte a hőséget. Köröskörül a már ismert kép: kunyhók, többé-kevésbé lepusztult lakótömbök, megdőlt villanyoszlopok lógó vezetékekkel, por és kosz.

Menjen tovább?

Tanácstalanul mérte be mobilján a pozícióját. A senki földjén volt. Nincs rajta a térképen. Csak azután jelent meg nagy kegyesen néhány Quyut átszelő több útvonal, miután nagyobb léptékre váltott. Már ha az adatok érvényesek voltak.

Ebben a nyomorban bujkálna Yoyo?

Beadta azokat a koordinátákat, ahonnan Yoyo a Brilliant Shiten megjelent bejegyzését küldte. A számítógép egy pontra mutatott, a Demon Point közelébe, az autópályától nem messze.

Az ellenkező irányban.

Káromkodva fordult meg, épphogy elkerülve egy kordét, amelyet néhány suhanc tolt át éppen az úton, s szidalmak kíséretében sebesen útnak indult. Egy idő után ismét sűrűbb lett a forgalom. A már ismert környék bal kéz felé elmaradt mögötte, sikátorokba tévedt, egy olyan negyedbe, ahol főként ruhát varrtak és árultak. Végre a pultok között talált egy átjárót, ami egy széles, falakkal övezett útra vezette, meglepően gondozottnak látszó házakkal. Csak úgy hemzsegett mindenfelé a sok ember és a rengeteg jármű. Kifőzdék, gyorséttermek, üzletek és pultok alkották a városképet. A Cyber Planet több fiókja mellett is elhaladt. Az egész úgy hatott, mint a legendás londoni Camden Town egy nyomasztó változata, amikor ott jó 30 évvel korábban még a szubkultúra uralkodott. A kapualjaknak prostituáltak támaszkodtak. Olyan férfiak csoportjai üldögéltek a kávéházakban és wok-konyhákban, akiknek egyértelműen nem volt polgári foglalkozásuk és ellenőrző pillantásokat vetettek a környezetükre. Jericho bérkocsiját is alaposan szemügyre vették.

A számítógép szerint egészen közel volt már a célhoz, de mintha megbabonázták volna. Mindig eltévedt. Akárhogyan is próbált visszajutni a főútra, csak egyre mélyebbre keveredett e baljós negyedbe, amelyet szemmel láthatóan a triádok uraltak, s amelyben vélhetően a slum főnökei, a rothadás fejedelmei laktak. Kétszer is megállították és megpróbálták kiráncigálni a kocsiból, hogy miért is, azt ki tudja. Végül mégis talált egy utat, ami hirtelen kivezetett onnan. Egy acélmű távoli, óriási sziluettjét látta kibontakozni egy nagy kéménynyel. Ledöngölt földön haladt a hatalmas, rozsdabarna komplexum felé. Egy csapat motoros megelőzte és eltűnt a kanyarban. Jericho a nyomukba eredt. Az út egy udvarra vezetett, valami találkozóhelyre. Mindenütt motorkerékpárok parkoltak, fiatalok üldögéltek, akik ittak és cigarettáztak. Hangos zene szólt. Az üres gyárépületbe kocsmák és klubok, bordélyok és szexboltok költöztek be. Az elkerülhetetlen Cyber Planet a belső udvar egy egész oldalát foglalta el, körülötte pultok, amelyeken kézzel készített beültetéseket és használt hangszereket árultak. Szemben egy kétemeletes téglaépület. A nyitott bejárat előtt egy teherautó állt: vad külsejű alakok hordtak be technikai eszközöket az épületbe.

Jericho nem akart hinni a szemének.

A bejárat fölött, kétembernyi magasan egy „A” díszelgett. Alatta hatalmas betűkkel egyetlen szó:

ANDROMEDA

Csikorgó kerekekkel fékezett le a teherautó előtt, kiugrott és hátrált néhány lépést. Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy mi is az az elmosódott gyűrű, ami az „A” hiányzó részét pótolta. Diane a rendelkezésére álló képanyagból a legjobbat szerezte be, de az egész csak eredetiben nyert értelmet. A gyűrű egy galaxist ábrázolt, az Andromeda pedig helyesebben az Androméda-köd, az Androméda-csillagkép egy spirális galaxisa.

Hi, mindenki. Néhány napja visszatértem galaxisunkba.

Yoyo itt volt!

Vagy nem. Már nem. Daxiong elküldte őt, hogy Yoyónak legyen ideje eltűnni. Káromkodva hunyorgott. A szmog a Nap fényét éles ragyogássá kente el, ami bántotta a szemét. Rosszkedvűen zárta be a bérkocsit és belépett az Andromeda félhomályába. Na és akkor mi van? Csen Hongbing attól félt, hogy a lánya hivatalos vádemelés nélkül ül valamelyik rendőrőrszobán. Ezt az aggodalmát Jericho legalább megcáfolhatta. Más megbízást nem adott neki Csen, legalábbis nem explicit módon. Hazamehetett, a munkáját elvégezte.

Legalábbis minden amellett szólt, hogy Yoyo nyomára bukkant.

Hogy megint elveszítse.

Mégis bosszantó.

Körülnézett. Tágas folyosó, később itt árulják majd a belépőket, italokat és cigarettát. A pénztárral szembeni falat ellepték a plakátok, rendezvények hirdetései, faliújságok, felragasztott cetlik. Nyilván egyfajta kapcsolatbörze. Elsősorban munkát és telekocsikat, szállást, hangszereket és szoftvereket kerestek. Mindenféle használt és lopott holmit kínáltak, továbbá partnereket – egy éjszakára, többre, különleges praktikákhoz. Amit valaki keresett, azt másvalaki kínálta. A kézzel írt cetlik szokatlan látvány nyújtottak. Belépett a tulajdonképpeni koncertterembe, egy csupasz csarnokba, hatalmas, a térre nyíló ablakokkal. A legtöbb üveget összemázolták, így a ragyogó napfény ellenére alig szűrődött be valami fény. Néhol kartonpapír helyettesítette az üveget. Hátul egy akkora színpad állt, hogy két szimfonikus zenekar is elfért volna rajta. Két oldalán hangfalak tornyosultak. Két férfi létrán állva igazgatta a lámpákat, mások mindenfélét cipeltek körülötte. Az ablaktalan fal mellett acéllépcső vezetett fel egy erkélyre.

Jerichónak eszébe jutott Csen kétségbeesett pillantása.

Tunak többel tartozik egyszerű találgatásoknál.

Két férfi hatalmas guruló bőröndöt tolt el mellette. Egyikük kinyitotta a tetejét és mikrofonállványokat nyújtott fel a színpadra. A másik elindult a folyosó irányába, majd Jericho felé fordulva alaposan végigmérte.

–  Segíthetek? – kérdezte, ami úgy hangzott, mintha azt ajánlaná, kotródj innen.

–  Ki játszik ma este?

–  A Pink Asses.

–  Valaki ajánlotta az Andormedát – mondta Jericho. – Állítólag itt vannak a legjobb koncertek Sanghajban.

–  Lehetséges.

–  A Pink Assest nem ismerem. Megéri?

A férfi megvetően mérte végig. Izmos volt, jól nézett ki, szabályos, szinte lányos vonásokkal, vállig érő hajjal. Narancsvörös pólóját a lakknadrágja fölött mintha ráöntötték volna – nyilván spray-ből spriccelte magára. Nem viselt semmilyen ékszert, még a szinte kötelező beültetéseket sem.

–  Attól függ, mit szeret.

–  Mindent, ami jó.

–  Mando-prog?

–  Például.

–  Akkor rossz helyen jár – vigyorgott a pasas. – A zene pont úgy hangzik, mint az együttes neve.

–  Úgy hangzik, mint a rózsaszín seggek?

–  Mint a sebesre baszott seggek, kicsi fiú. Mindkét nemből. Ass Metal, még nem hallott róla? Még mindig el akar jönni?

Jericho mosolygott.

–  Majd meglátjuk.

A másik a szemét forgatta és kiment.

Jericho egy pillanatra tanácstalannak érezte magát. Kérdezte volna meg a fickót, hogy tud-e valamit Yoyóról? Az ember könnyedén paranoiás lehet az efféle helyeken. Itt úgy tűnt, mintha mindenki egy árnyékhadsereg tagja lenne, amelynek az a feladata, hogy elvegye a kedvét a Yoyo utáni kutakodástól.

–  Hülyeség – mormogta magában. – A lány csupán egy ellenzéki, nem Quyu királynője.

Tu hat aktivistát említett, hatot, nem hatvanat. Yoyo bejegyzéséből arra lehet következtetni, hogy mind a City Demons tagjai. Ezenkívül nyilván vannak segítői az Andromedában. A legtöbb embernek itt egész biztos fogalma sem volt arról, hogy ki is ő, s hogy errefelé valójában csak bujkál. A valódi probléma abban rejlett, hogy az efféle negyedek lakói alapvetően nem voltak hajlandóak kérdésekre válaszolni.

Miközben azt nézte, ahogy kábeleket fektetnek és hangszereket pakolnak a színpadra, végiggondolta a lehetőségeket. Daxiong figyelmeztette Yoyót, hogy valaki érdeklődik az Andromeda iránt. Nyilván azt gondolja most, hogy Jericho a következő órákra elvész Quyu bugyraiban. Yoyo ugyanígy véli majd.

Az idő még neki dolgozott.

Körbenézett. A színpadi tér fölött alkóv húzódott. Két ablakot, amelyek korábban a csarnokra nyíltak, befalaztak. Körülötte folyamatosan dolgoztak. Senkit sem érdekelt. Sietség nélkül ment fel a fémlépcsőn az erkélyre. A végén szürkére festett ajtót talált. Lenyomta a kilincset. Valójában arra számított, hogy az ajtó zárva lesz majd, ehelyett hangtalanul kinyílt és megláthatta a félhomályban rejtőző folyosót. Gyorsan belépett, keresztülsietett egy jobb felé nyíló átjárón, majd egy neoncsövekkel megvilágított térben találta magát, melynek egyetlen ablaka az előtérre nyílt.

Pontosan a színpad fölött volt.

Noha szinte bútorozatlan, rideg és csupasz, mégis volt a térben valami meghatározhatatlanul életteli, tipikusan olyan hely benyomását keltette, amelyet röviddel azelőtt hagytak el. Energetikus utóérzés, tudattalan emlékezet a molekulákban, megérintett tárgyakban, a kilélegzett levegőben elraktározva. Egy rozsdás lábú székekkel körülvett asztalhoz lépett, alatta télig telt papírkosár. Néhány szabad polc, a földön matracok: a gyűrött takaró és párna tanúsága szerint csak az egyiket használták. A polcokon laptopok, egy nyomtató, részben telenyomtatott papírlapok tornyai, egy rakás képregény, újság, könyv. Díszpéldányként egy prehisztorikus hifitorony, rádió, lemezjátszó. Lemezek sorakoztak a fal mentén, szemmel láthatóan abból a korból származtak, amikor a CD még ritkaságnak számított, annak ellenére, hogy a CD ismét eltűnőben volt a piacról. A letöltések korában ismét megjelentek a lemezek, az új együttesek új hanglemezei.

De némelyik régi volt, amint Jericho leguggolva megállapította. A kínai pop és avantgárd, mint a Top Floor Circus, Shen Yin Sui Pian, SondTOY és Dead J mellett Genesis, Van der Graaf Generator, King Crimson, Magma és Jethro Tull lemezeket is talált. Alig valami hiányzott a '60-70-es évek repertoárjából, amikor a progresszív rockot kitalálták. A progresszív rock a '80-as években vesztésre állt a punkkal és az újhullámmal szemben, a '90-es években állandóan betegeskedett, az új évezred első évtizedében tetszhalott volt, újjászületését pedig nem az európaiaknak, hanem a kínai dj-knek köszönhette, akik 2020 táján kombinálni kezdték a tánczenével, a beattel. Azóta virágzott a mando-prog, ami a koncert-rock, a dancefloor és a kínai opera keveréke volt, naponta nőttek ki az új együttesek a földből. A prog-korszak új albumai népszerű művészek, Csong Tong Xi, thirdparty, IN3 és B6 révén nyújtottak teljesen új hangzásélményt, a hazai szupersztárok, Mu Ma és Zuo Xiao Zu Csou olyan tehetségekkel együtt léptek fel, mint Peter Hammill, Robert Fripp, Ian Anderson és Christian Vander, klubokat és koncerttermeket megtöltve.

Yoyo zenéje.

Jericho fülét folyamatos zúgás zavarta. Fölnézett, egy hűtőszekrényt látott meg távolabb, odament és kinyitotta. Félig volt, javarészt megkezdetlen fast-food ételekkel. Néhány teli és félig üres üveg, víz, gyümölcslé, sör, egy üveg kínai whisky. Belélegezte a hideg, kiáramló levegőt. A hűtőszekrény kattant egyet. Légáramlat simogatta meg a tarkóját.

Jericho megmerevedett.

Nem a hűtőszekrény kattant.

A következő pillanatban keresztül repült a helyiségen, majd tompa puffanással az egyik matracon landolt. A földet érés kipréselte tüdejéből a levegőt. Villámgyorsan oldalra gurult és maga alá húzta a térdét. Támadója rávetette magát. Jericho feléje rúgott. A férfi hátraugrott, elkapta a bokáját és fordított egyet rajta, úgy, hogy a hasán találta magát. Megpróbált föltápászkodni, érezte, amint a másik rávetette magát, vakon csapdosott hátrafelé annak reményében, hogy valami fájdalmas pontot majdcsak eltalál.

–  Csak nyugi – mondta egy hang, amit ismerősnek talált. – Vagy ez a matrac lesz az utolsó, amit életedben látsz.

Jericho fordult egyet. Arcát mélyen belenyomták a dohos matracba. Hirtelen nem kapott levegőt. A pánik elektromos ütésként szaladt végig rajta fejétől az altestéig. Vadul kapálózott minden irányba, lábaival rúgni próbált, de a férfi kérlelhetetlenül nyomta fejét a matracba.

–  Megértettük egymást?

–  Mmmm – nyöszörgött Jericho.

–  Ez egy igen akar lenni?

–  MMMM!

Kínzója levette kezét a tarkójáról. A következő pillanatban a vállán sem érezte már a súlyt. Levegő után kapkodva fordult Jericho a hátára. A jóképű csávó – akivel az előbb beszélgetett a csarnokban – nézett le rá késpengényi mosollyal.

–  A Pink Asses nem itt fönt játszik, kicsi fiú.

–  Nem is ajánlanám nekik.

–  Mi keresnivalója van itt?

Legalább ennyi. Ismét magázta. Jericho felült és a nyomorúságos bútorzatra mutatott.

–  Tudja, szeretem a luxust. A szabadságomat akartam...

–  Vigyázat, barátocskám. Semmi olyasmit nem szeretnék hallani, ami esetleg újra feldühíthet.

–  Mutathatok valamit?

–  Próbálja meg.

–  A számítógépemen – tartott egy kis szünetet Jericho. – Azt akarom mondani, hogy be kell nyúlnom a zsebembe, elő kell húznom egy technikai segédeszközt. Maga talán fegyvernek tarthatja, s meggondolatlan dolgokat követhet el.

A csávó rábámult, majd elvigyorodott:

–  Akármit is teszek, legyen nyugodt, remekül fogok szórakozni.

Jericho feltöltötte Yoyo képét és a szemközti falra vetítette.

–  Látta már?

–  Mit akar tőle?

–  Elmondom, ha válaszolt a kérdésemre.

–  Meglehetősen pimasz maga, kicsi ember.

–  A nevem Jericho – mondta Jericho türelmesen. – Owen Jericho, magánnyomozó. 1,78 vagyok, ne csinálja már. És hagyja már abba a marháskodást, nem tudok koncentrálni, ha valaki közben meg akar ölni. Tehát, ismeri a lányt vagy nem?

A férfi tétovázott.

–  Mit akar Yoyótól?

–  Köszönöm – kapcsolta ki a vetítőt Jericho. – Yoyo apja, Csen Hongbing bízott meg. Nagyon aggódik. Pontosabban szólva elemészti az aggodalom.

–  No és miből gondolja, hogy itt találja meg a lányát?

–  Többek között az előzékeny magatartásából. De ha már itt tartunk, kihez van tulajdonképpen szerencsém?

–  Itt én kérdezek, barátocskám.

–  Jól van, na – emelte magasba a kezét Jericho. – Csak jót akartam. Én elmondom magának az igazat, erre föl maga krimibe illő párbeszédekkel untat engem. Ebben megegyezhetünk?

–  Hm.

–  Hm. A neve?

–  A nevem Bide. Csao Bide.

–  Köszönöm. Yoyo itt lakik, ugye?

–  Lakik, ez kissé túlzás.

–  Világos. Nézze, Csen Hongbing fél. Yoyo napok óta nem jelentkezett, egy találkozóra sem ment el, teljesen magánkívül van. Azzal bízott meg, hogy találjam meg.

–  És utána mit tegyen?

–  Semmit – vont vállat Jericho. – Na jó, a lelkére beszélnék, hogy hívja föl az apját. Maga itt dolgozik?

–  Tág értelemben véve.

–  A City Demons közé tartozik?

–  Hogy én... – Csao szemében némi zavar tükröződött. – Nem, hogy jut ilyesmi eszébe?

–  Kézenfekvő lenne, nem gondolja?

–  Úgy nézek én ki?

–  Fogalmam sincs.

–  Pontosan. Magának fogalma sincs.

–  Jelenleg azt gondolom, hogy Yoyo legközelebbi bizalmasai a City Demonshoz tartoznak.

Csao bizalmatlanul méregette.

–  Ellenőrizze, amit mondtam – fűzte hozzá Jericho. – Az interneten mindent megtalál rólam, amit tudnia kell. Nem akarok rosszat Yoyó-nak. Nem vagyok rendőr, nem a titkosszolgálattól jöttem, tőlem nem kell félnie.

Csao a füle tövét vakargatta. Tanácstalannak tűnt. Majd megragadta Jericho karját, felrángatta és az ajtó felé taszította.

–  Gyerünk, igyunk valamit, kicsi Jericho. Ha kiderülne, hogy át akar baszni, Quyuban temetem el. Élve. Csak hogy tudja.

A csarnokkal szemben ültek ki egy kávéház elé, a napra. Egy lány, akinek borotvált fejét olyan beültetések díszítették, hogy robotnak is lehetett volna vélni, Csao rendelésére két jéghideg sört hozott nekik.

Ittak. Egy darabig hallgattak.

–  Nem lesz könnyű Yoyót megtalálni – mondta végül Csao. Nagyot kortyolt, majd jóízűen böfögött egyet.

–  Nemcsak az apja vesztette szem elől. Mi is.

–  Ki az a mi?

–  Hát mi. A barátai – nézett rá Csao. – Mit tud a lányról? Mennyit mondtak el magának?

–  Tudom, hogy menekül.

–  Azt is tudja, miért?

–  Nocsak – húzta fel a szemöldökét Jericho. – Csak nem bízik meg bennem?

–  Nem tudom.

–  Én meg azt nem tudom, hogy én bízhatom-e magában, Csao. Csak azt tudom, hogy így nem megyünk semmire.

Csao elgondolkodott.

–  A maga tudása az enyémért cserébe – javasolta.

–  Maga kezdi.

–  Rendben. Yoyo ellenzéki. Az utóbbi években szépen odamondogatott a pártnak.

–  Így van.

–  Egy csoport tagjaként, akik magukat Őrzőknek nevezik. Rendszerkritika, emberi jogok követelése, cyberterrorizmus. Csupa szimpatikus álláspont. Az utóbbi időkig megúszta.

–  Ez is rendben.

–  Maga jön.

–  Május 25-re virradó éjszaka Yoyo elmenekült a lakásából és Quyu-ba jött – Jericho ivott egy kortyot, letette az üveget és megtörölte a száját. – Ennek okairól csak találgatni tudok, de úgy gondolom, az interneten talált valamit, amitől megijedt.

–  Eddig korrekt.

–  Rátaláltak. Vagy legalábbis ezt hiszi. Előző büntetései miatt félhet, hogy felfedezik. Valószínűleg attól tartott, hogy a rendőrség vagy a titkosszolgálat még az éjszaka megkeresi.

–  Quyu a hátországa – mondta Csao. – Gyakorlatilag kontrollmentes, nincsenek szkennerek, nincs rendőrség. Terra incognita.

–  Első állomása a City Demons műhelye. De hosszú távon az nem elég biztonságos. Tehát beköltözik az Andromedába, ahogy azt már többször is megtette.

–  Hogyan jött rá, hogy az Andromedában van?

–  Mert innen küldte el az üzenetét a barátainak.

–  Amit maga olvasott?

–  Ez vezetett el ide.

Csao bizalmatlanul hunyorított.

–  Hogyan került az üzenet birtokába? Ilyesmi általában csak az állambiztonságnak sikerül.

–  Csak nyugi, kicsi Csao – mosolygott Jericho. – A kriptográfia a munkámhoz tartozik. Cyber-detektív vagyok, elsősorban gazdasági kémkedéssel és szerzői jogi ügyekkel foglalkozom.

–  Hogyan bukkant magára Yoyo apja?

–  Ehhez tényleg semmi köze – öntött le egy korty hideg sört a torkán Jericho. – Azt mondta, Yoyo megint eltűnt.

–  Úgy tűnik. Itt kellene lennie.

–  Mikor tűnt el?

–  Valamikor a nap folyamán. Lehetséges, hogy csak egy kicsit mászkál a környéken. Talán ok nélkül aggodalmaskodunk, bár általában bejelenti, ha elmegy.

Jericho az ujjai között forgatta az üveget. Azon töprengett, hogyan tovább. Csao Bide igazolta a sejtéseit. Yoyo itt volt, de pusztán ezzel még nem tudja megnyugtatni Csen Hongbinget. Ő bizonyosságot akar.

–  Talán tényleg nem kell aggódnunk – mondta. – A City Demons jelezte neki, hogy jövök. Yoyo ezúttal talán miattam tűnt el.

–  Értem – mutatott Csao az üveggel Jericho ezüstös bérautójára, amely az Andromeda előtt tükröződött a napfényben. – Ráadásul maga az itteni viszonyokhoz képest feltűnően közlekedik. Bérautók ritkán tévednek Quyuba.

–  Nyilván.

–  De Yoyo talán mégis a másik elől menekült.

Jericho a homlokát ráncolta.

–  Milyen másik?

Csao keze tovább mozdult jobbra. Jericho követte a mozdulatot, és a csarnok végén meglátott egy másik parkoló bérautót. Döbbenten próbált visszaemlékezni, hogy vajon már akkor is ott állt-e, amikor megérkezett. Figyelmetlen volt, a meglepetés miatt, hogy megtalálta az Andromedát, és a bosszankodás miatt, hogy Daxiong így átverte. Ha jól látta, senki sem ült a járműben.

Véletlen lenne?

–  Követte valaki? – kérdezte Csao.

Jericho a fejét rázta.

–  Fél Quyun keresztülvágtam magam, mielőtt idetaláltam volna. Egyetlen kocsi sem jött utánam.

–  Biztos benne?

Jericho hallgatott. Nagyon is jól tudta, hogyan kell valakit észrevétlenül követni. Akárki is tette ott le a kocsit, már Xintianditól a nyomában lehetett.

Csao is felállt.

–  Ellenőrizni fogom magát, Jericho – mondta. – De a jóba és nemesbe vetett hitem azt mondatja velem, hogy maga tiszta. Nyilvánvalóan osztozunk Yoyo iránti aggodalmunkban, úgyhogy ideiglenes együttműködést ajánlok – előhúzott egy ceruzát, ráfirkált valamit egy cetlire, majd átadta Jerichónak. – A mobilszámom. Adja ide a magáét. Próbáljuk meg együtt megtalálni.

Jericho bólintott. Elmentette a számot és adott egy névjegykártyát. Nem látta át, mit akar Csao, de jelen pillanatban a javaslata a legjobb megoldásnak tűnt.

–  Ki kellene dolgoznunk egy tervet – mondta.

–  A tervünk a kölcsönös őszinteség. Amint látunk vagy hallunk valamit, informáljuk egymást.

Jericho tétovázott.

–  Kérdezhetek még valami személyeset?

–  Ha nem várja el, hogy feleljek.

–  Milyen viszonyban van Yoyóval?

–  Vannak itt barátai. Én vagyok az egyik.

–  Azt tudom, hogy itt vannak barátai. Kifejezetten azt szeretném tudni, hogy maga milyen viszonyban áll vele. Maga nem City Demon. Tudja, hogy az Őrzők közé tartozik, de ez még nem jelenti feltétlenül azt, hogy maga is az.

Csao kiitta a sörét és megint böffentett egyet.

–  Quyuban valahogy mindenki összetartozik – mondta egykedvűen.

–  Jaj, Csao – rázta a fejét Jericho. – Válaszoljon vagy ne, de ne jöjjön nekem ezzel a slum-romantikával.

Csao végigmérte.

–  Ismeri Yoyót személyesen?

–  Csak felvételekről.

–  Aki személyesen ismeri, annak két lehetősége van. Beleszeret, vagy elnyomja az érzelmeit. Mivel ő nem akar belém szeretni, ezért dolgozom a második lehetőségen, de cserbenhagyni sosem fogom őt.

Jericho bólintott, és pillantása megint a második járgányra tévedt.

–  Körülnéznék még egyszer az Andromedában – mondta.

–  Minek?

–  Talán találok valamit, ami továbbvezethet.

–  Felőlem! De ha bajba kerül, nem tőlem kapta az engedélyt.

Rácsapott Jericho vállára és átment a téren a rozsdás teherautóhoz.

Jericho látta, amint gesztikulálva beszélget az egyik roadie-val. Úgy tűnt, mintha a színpadi világításról beszélgetnének. Azután együtt húztak ki még egy hatalmas bőröndöt a kocsiból. Jericho várt egy percet, majd követte őket. Amikor belépett, éppen a hangmérnök helyét készítették elő. Az erkélyen senki sem volt. Felment az acéllépcsőn, átment a szürke ajtón, felhúzott egy pár steril eldobható kesztyűt, és azon a napon már másodszor lépett be Yoyo nyomorúságos birodalmába. Először is elhelyezett egy poloskát a polcok alatt. Utána szélsebesen átnézte a felhalmozott papírokat, újságokat és könyveket. Semmi sem utalt arra, hová mehetett Yoyo. Túlnyomó részük zenéről, divatról, dizájnról, Sanghajról, politikáról, virtuális terekről és robotikáról szólt. Szakirodalom, amit Yoyo talán azért olvasott, hogy a Tu Technologies-nál végzett munkája során mindig képben legyen. Az íróasztalhoz lépett és átkutatta a papírkosarat: széttépett és összegyűrt csomagolópapír, rátapadt ételmaradékokkal. Jericho kisimította. A Wongs World felirat több papíron is szerepelt, mellette szerencsétlen logó. Egy földgolyóbis úszott egy tál lében, mellette valami izé, ami talán zöldség akart lenni. Arca is volt, meglehetősen deprimált.

Jericho készített néhány fotót és elment.

Amikor lement az acéllépcsőn, Csao rápillantott, majd ismét a keverőpult felé fordult. Jericho szó nélkül ment el mellette. A folyosón meglátta a Pink Asses plakátját. Valóban az Ass Metal kifejezéssel reklámozták magukat, s azt ígérték, zenéjük közvetlenül a seggre hat.

Elég biztos volt abban, hogy ezt nem akarja meghallgatni.

Miközben kinyitotta a kocsiját, végigpásztázta a környéket. A másik kocsi még mindig ott parkolt. Valaki rátapadt, minden más feltételezés naivitás lenne. Valószínűleg ebben a pillanatban is megfigyelték.

Egy diák, aki megígérte, hogy információkat szerez neki Yoyo hollétéről, lezuhant, miután saját hullámvasútja halálra gázolta. Egy bérkocsi, amelyik közvetlenül azután bukkan fel, hogy megérkezik az Andromedába. Yoyo újabb eltűnése. Mennyi véletlennek kell még történnie, hogy szájában érezze a félelem kesernyés ízét? Yoyo nem látott rémeket. Minden oka megvolt rá, hogy elrejtőzzön, s egyáltalán nem volt világos, ki üldözte. A kormány a rendőrség és a titkosszolgálat felhasználásával egy pillanatig sem vonakodna meggyilkolni valakit, ha a körülmények megkövetelik. De milyen körülmények azok, amelyek a pártot ilyen radikális lépésre kényszerítenék? Yoyo ugyan kivívhatta magának az államellenség rangját, de hogy ezért meggyilkolják, az nem illett egy olyan rezsim stílusához, amely az ellenségeit a Mao-korszakkal ellentétben inkább elzárta, mintsem meggyilkolta.

Vagy egy egészen másfajta szörnyeteget ébresztett tel Yoyo, mely nem tartja magát semmiféle játékszabályhoz?

Akárki is üldözte, az már biztos, hogy Jerichót is észrevette. Túl késő már, hogy leadja az ügyet. Beindította a kocsiját és telefonált. Háromszori csengetés után Csao hangja jelentkezett.

–  Elhúzok innen – mondta Jericho. – Maga pedig hasznosíthatna magát az új partneri viszonyunk értelmében.

–  Mit kellene tennem? – kérdezte Csao.

–  Figyelje a másik bérautót.

–  Rendben. Majd jelentkezem.

Kenny Xin látta, amint elmegy.

A sors hűtlen egy szerető. A World Financial Center emelkedettségéből ide vezette őt, az első számú gazdasági világhatalom körömpiszkába. Mindig ez történik vele. Éppen csak remélhette, hogy kimenekült végre az emberiség nevű szifiliszes kurva karjai közül, azt hitte, nem tartozik neki már semmivel, nem kell többé szagolnia bűzös leheletét, és már vissza is kényszerült a keblére. Már Afrikában el kellett viselnie undorító látványát, engednie kellett, hogy megérintse, közben attól rettegett, hogy testének minden porcikája megfertőződik és átváltozik valami keléses, gennyes masszává. Most pedig Quyuba került, s megint rávigyorgott ez a torz pofa, ő pedig nem tudta levenni róla a pillantását. Szédülni kezdett, mint mindig, amikor az undor elhatalmasodott rajta. A világ megdőlt, ő pedig csodálkozott, hogy a házak nem dőlnek össze, és az emberek nem bucskáznak összevissza, fejjel lefelé.

Hüvelyk- és mutatóujját orrtövéhez szorította, míg ismét tisztán tudott gondolkodni.

A nyomozó eltűnt. Könnyű lett volna egy poloskát tenni a kocsijába, de Xin nem kételkedett abban, hogy Jericho most elhagyja Quyut és hamarosan leadja a kocsit. Nem kellett már követnie. Jericho már nem szökhet meg. Tekintete végigmérte a teret és úgy szabadult meg iszonyától, hogy azt minden irányba szétküldte. Hogy utálta Quyuban ezeket az embereket! Pont úgy, ahogyan az alultáplált, örökké beteg, gyáva kreatúrákat utálta Afrikában! Nem mintha személyesen gondja lett volna velük. Ismeretlenek voltak, csupán a statisztikákban léteztek. Azért utálta őket, mert szegények voltak. Xin annyira utálta a szegénységüket, hogy fájt neki, hogy élve látja őket.

Legfőbb ideje eltűnni innen.

JERICHO

Éppen ráhajtott az autópálya felvezetőjére, amikor megcsörrent a telefonja. A kijelző sötét maradt.

–  Üldözője elhagyta a terepet – közölte Csao.

Jericho automatikusan a tükörbe nézett. Hülye ötlet. Ezen az úton csak bérautók közlekednek, egyforma színűuek és alakúak.

–  Eddig nem vettem észre – mondta. – Legalábbis valószínűleg nem közvetlenül követett.

–  Nem, egy kicsit várt.

–  Le tudja írni?

–  Kínai.

–  Na ne.

–  Körülbelül akkora, mint én. Elegáns jelenség. Valaki, akinek egyértelműen semmi köze Quyuhoz. – Csao tartott egy kis szünetet. – Maga akkor már hitelesebb volt.

Jericho úgy hallotta, elvigyorodik. A kocsi felgyorsult.

–  Átkutattam Yoyo papírkosarát – mondta anélkül, hogy Csao megjegyzésére reagált volna. – Úgy tűnik, egy Wongs World nevű helyen étkezett. Hallott róla?

–  Lehetséges. Egy kifőzde?

–  Talán. De lehet szupermarket is.

–  Kiderítem. Elérem ma este?

–  Mindig elérhető vagyok.

–  Gondoltam. Nem úgy néz ki, mint akire vár otthon valaki.

–  Hé, egy pillanat! – gurult dühbe Jericho. – Honnan szedi...

–  Viszlát.

Marha!

Jericho szeme előtt a düh vörös felhője gyülekezett, de hamarosan el is oszlott. Helyére a gyámoltalanság és kiszolgáltatottság érzése lépett. A legrosszabb az egészben az, hogy Csaónak igaza volt. A pasas lehet, hogy bunkó, de igazat mondott. Pedig Jericho nem nézett ki rosszul. Sportos, szőke, csillogó kék szemekkel, általában skandinávnak nézték, márpedig ők népszerűek voltak a kínai nőknél. Ugyanígy tisztában volt azzal, hogy a férfit, aki a tükörben visszanézett rá, alig tartotta egy pillantásra méltónak. Annyira ápolta magát, hogy ne tűnjön ápolatlannak. Háromnaponta borotválkozott, háromhavonta megjelent a fodrásznál, hogy visszametsszék a gyomot, ahogyan ő maga mondogatta, a pólókat tucatjával vette, nem nézte, hogy jól áll-e neki vagy sem. Alapjában véve a kövér, kopasz Tu Tian a maga kulturálatlanságának kultiválásában izgalmasabb volt.

Amikor Xintiandi közelében lehajtott az útról, dühe helyét a rosszkedv foglalta el. Megpróbálta elképzelni új otthonát, de a vigasz elmaradt. Xintiandi távolabbinak tűnt, mint valaha, szórakozónegyednek, amihez ő nem tartozott hozzá, mert szórakozása saját lényéből indult ki, és mások nem részesültek belőle.

Itt volt megint a stigmatizáltság.

Pedig azt hitte, már túl van rajta. Ha Joanna megtanította valamire, akkor arra, hogy már nem az a fiú, aki az iskolában volt, aki 18 évesen úgy nézett ki, mintha 15 lenne. Akinek soha nem lehet barátnője, mert a lányok összességükben és külön-külön is másfajta fiúkat szerettek. Ami nem volt egészen igaz. Megértő barátként nagyon is szerették, de ez szerinte csupán a szemetesláda finomkodó elnevezése volt. Könnyezve kínozták őt kapcsolataik részleteivel, rábízták szerelmi bánatukat, csupa terápiás kezelés, aminek a végén közölték Jerichóval, hogy testvérükként szeretik, mert Isten látja lelküket, ő az egyetlen fiú ezen a Földön, aki nem akar tőlük semmit.

Megtört szívvel ápolta a lelkeket, csak egyetlenegyszer próbálkozott egy fitos kis barnánál, akit éppen akkor hagyott el idősebb, notórius szoknyavadász barátja. Pontosabban szólva meghívta vacsorázni a lányt, és megpróbált egy kicsit flörtölni vele. Két órán keresztül minden rendben is ment, de csak azért, mert a fitos orrú lány nem vette észre, hogy az tulajdonképpen flört akart lenni. Még azt is aranyosnak találta, ahogyan rátette a kezét a karjára. Csak azután esett le neki, hogy a lelki szemetesládának szükségletei vannak; ekkor elhagyta az éttermet és soha többé szóba se állt vele. Owen Jerichónak 20 éves koráig kellett várnia, amíg egy walesi kocsmáros lánya megkönyörült rajta, és elvette a szüzességét. Nem volt szép, csak hozzá hasonló poklokat járt meg, és ez a tény, összekötve jó néhány korsó sörrel, megteremtette a szükséges előfeltételeket.

Ezután jobban mentek a dolgok, nemsokára igazán jól, ő pedig bosszút állt azon a puhány és megvetendő fickón, aki makacsul állította, hogy Owen Jericho a neve. Joanna segítségével eltemette a fickót, csak sajnálatos módon élve, nem sejtve, hogy pont Joanna fogja majd valamikor újra életre kelteni. Sanghajban kelt ki a zombi a sírjából, ahol a világ újradefiniálta magát. Most ő akart bosszút állni. A nőket a szemében rejtőző fiú ijesztette el. Őt magát is megijesztette.

Rosszkedvűen vitte járgányát a legközelebbi leadóhelyhez, és rákapcsolta az áramra. A számítógép kikalkulálta, mivel tartozik, és amikor mobilját bedugta a csatlakozóba, levette a számlájáról az összeget. Jericho kiszállt. Rá kell jönnie, miért kellett meghalnia Grand Cherokee Vangnak. Megállt az út közepén és felhívta Tu Tiant. Naomi Liuval csak pár szót váltott. A lány nyilván megérezte rosszkedvét, ezért bátorítóan rámosolygott, majd kapcsolta.

–  Megtaláltam a lányt – mondta bevezetés nélkül.

Tu felhúzta a szemöldökét.

–  Ez aztán gyorsan ment.

A hangjában szinte valami tiszteletféle csengett. Ekkor tűunt fel neki Jericho búskomor ábrázata.

–  No és hol a probléma? Már ha csak egy problémánk van.

–  Kicsúszott a kezeim közül.

–  Ó – csettintett Tu a nyelvével. – Na jó. Bizonyára megtetted, ami tőled tellett, kicsi Owen.

–  A részleteket nem szívesen beszélném meg telefonon. Találkozzunk Csen Hongbinggal, vagy szeretnéd, ha előbb téged informálnálak?

–  Az ő lánya – mondta Tu diplomatikusan.

–  Tudom. Őszinte leszek. Előbb inkább veled szeretnék beszélni.

Tu elégedettnek tűnt, mintha pont ebben reménykedett volna.

–  Úgy gondolom, megtehetjük ezt úgy is, hogy a másik se maradjon el – mondta nagyvonalúan. – De bizonyára bölcs dolog lenne, ha megosztanád velem a gondolataidat. Mikor tudsz itt lenni?

–  Negyedóra múlva, ha nem lesz dugó. Valami más, Tian. A csávó, aki ma reggel leesett nálatok a tetőről...

–  Igen, szörnyű ügy.

–  Tudsz valamit róla?

–  A halálának körülményei enyhén szólva furcsák – szikrázott Tu szeme. Inkább úgy tűnt, mint akit lenyűgöz, semmint megrendít az eset. – A fickó sétálni indult a vágányokon, majdnem 500 méter magasan! Kérdem én, normális dolog ez egy diáktól, aki mellékesen néhány jüant akart keresni? Mit csinált ott?

–  Azt hallottam, van valami videó.

–  Igen, egy szemtanú videója. Mutatták a hírekben.

–  Bemutatták?

–  Igen, de nem látsz valami sokat rajta. Csak annyit, hogy ez a, na, hogy is hívták, Grand Chevrolet, vagy micsoda odafönt mászkál, mint egy majom és megpróbál átugrani a kocsikon.

–  Grand Cherokee. Grand Cherokee Vang – dörzsölgette orrát Jericho. – Tian, egy szívességet szeretnék kérni tőled. A hírekben azt mondták, hogy a World Financial Center felső emeletének kamerái Vangot egy férfi társaságában mutatták. Nyilvánvalóan veszekedtek. Meg kéne néznem a felvételeket, és – Jericho egy pillanatra elakadt – lehetőleg Vangot is.

Tu döbbenten bámult.

–  Tessék?

–  Na igen, pontosabban...

–  Hogy képzeled ezt, Owen? Normális vagy? Telefonáljak a hullaházba, és mondjam, hello, hogy vagytok, elő tudnátok húzni Vang urat, ugyanis egy barátom kedveli a széttrancsírozott tetemeket?

–  A cuccait akarom megnézni, Tian. Például a mobilját.

–  Honnan varázsoljam elő a mobilját?

–  Fél Sanghajt ismered.

–  De a hullaházban senkit sem ismerek!

Tu sóhajtott, és homlokára tolta megviselt szemüvegét, ami a beszélgetés során folyamatosan az orrára csúszott. Húsos arca remegett.

–  Ami pedig a kamerák képeit illeti, ne fűzz hozzá nagy reményeket.

–  Miért? A felvételeket nyilván mentették a rendszer merevlemezére

–  De én nem nézhetem meg azokat. Bérlő vagyok itt, nem tulajdonos. Ráadásul ha a rendőorség nyomozásba kezdett, akkor a felvételek bizonyítéknak számítanak. Neked vannak kapcsolataid a rendőrségen.

–  Ebben az esetben nem lenne okos dolog igénybe venni őket.

–  Miért?

–  Később elmagyarázom.

–  Nem tudom, hogy tudok-e segíteni neked.

–  Igen vagy nem?

–  Hihetetlen! – csettintett Tu. – Hogy beszélsz te egyáltalán egy kínaival? Mi nem ismerjük az igent és a nemet. A kínaiak utálják a kötöttségeket, ezt már felfoghattad volna, nagyorrú.

–  Tudom. Jobban szeretitek a határozott talánt.

Tu megpróbált felháborodottan nézni. Aztán elvigyorodott és a tejét rázta.

–  Nyilván meghülyültem. De rendben, megteszem, amit tehetek. Tényleg kíváncsi vagyok, mi érdekel ebben a repülőművészben.

A beszélgetés néhány perce alatt a közeli Yan'an Donglu forgalma drámaian megnőtt. A párhuzamos Huaihai Donglu is koronáriás elzáródásban szenvedett. A belvárost a Huangpu és a Luvan között naponta kétszer érte infarktus. Saját autójával illuzórikus lett volna elindulni, de amikor Jericho visszatért a bérkocsiállomásra, végig kellett néznie, amint valaki az utolsó szabad járművet is elkötötte. Ez volt a baj a bérautókkal. Egyrészt túl kevés volt belőlük, másrészt amelyik nem az arra a célra épített autópályán közlekedett, az egy fölösleges autóval többet jelentett Sanghaj utcáin.

Jericho hangulata a skálán elérte a nullát. Amíg Pudongban lakott, egyszerű volt meglátogatni Tut. Elment a Huangpi Nanlu metróállomásra, lement a kivilágított alagútba, ahol emberek százai tolakodtak sztoikus pillantással az 1-es metró tömött kocsijaiba. Alighogy bezáródtak az ajtók, máris keserűen megbánta, hogy nem tette meg gyalog azt a másfél kilométert a folyóig, ahonnan hajóval mehetett volna tovább. Nyilván még sok mindent meg kell tanulnia erről a kerületről.

Még soha sem lakott ennyire a központban. Nem tudott visszaemlékezni arra, hogy ebben az időpontban valaha is metrózott volna. Azt meg végképp nem tudta elképzelni, hogy ezt még egyszer megteszi.

A vonat gyorsult, anélkül, hogy akár csak egyetlen utas is megbillent volna. Körülötte szinte valamennyi férfi a magasba nyújtotta mindkét karját, hogy kezeiket látni lehessen. A szokás annak a félelemnek volt köszönhető, hogy szexuális zaklatással vádolhatják őket. Ahol egy négyzetméteren 12 ember állt, lehetetlen volt megmondani, ki kinek nyúl bele a bugyijába. A teli vonatokon rendszeres volt az erőszak. Az áldozatnak általában még arra sem volt esélye, hogy megforduljon. Miután egyre több férfit is zaklattak, újabban a nők is átvették a karemelés szokását. A metrózás maga volt a szenvedés. Főleg a gyerekek szenvedtek a dohos textil, az izzadság és a nemiség szagának keverékétől, ami a fejük magasságában terjengett.

Jericho közvetlenül az ajtók mögé szorult be. Ennek következtében a tömegek nyomása a következő megállóban őt löki ki elsőként a peronra. Röviden mérlegelte, hogy ne menjen-e el a Houcsecsan megállóig, ahol átszállhatott volna a mágnesvasútra, a maglevre. Ez a partközeli pudongi repülőteret kötötte össze nyugaton Szucsou városával. Közvetlenül a World Financial Center mellett haladt el, nagy pénzért kínálva az elérhető luxust, amiért is általában félig üresen járt. Egy percen belül célhoz érne, csak éppen a maglev állomásig pontosan annyi ideig tartana az út, mintha a metróval továbbmenne Pudongba. Semmit sem nyerne. Ebben a pillanatban a tömeg magával ragadta a 2-es metró felé vezető mozgójárdára. Csak az a tudat vigasztalta, hogy a fickó, aki elvitte az orra elől az utolsó bérautót, még 100 métert sem tehetett meg.

Amikor Pudongban kimászott a légkondicionált metróból, mintha egy forró rongy csapta volna arcul. A Nap barátságtalan foltként lógott a nyálkás felhők között. Lassan magához tért. Pillantását a Jin Mao Tower mellett álló World Financial Centerre vetette. Ott fönt egyensúlyozgatott Grand Cherokee Vang? Elképzelhetetlen! Vagy megbolondult, vagy a körülmények nem engedtek neki más választást. Felépett az internetre és feltöltötte az amatőr videót a mobiljára.

A felvétel remegett, de éles volt és közelire nagyított. Egy apró alak volt látható a vágányon.

–  Diane – mondta.

–  Hello, Owen. Miben segíthetek?

–  Dolgozd fel a videót. Élesítsd, amennyire csak lehetséges. Minden 3. másodpercben készíts állóképet.

–  Rendben, Owen.

Átment a sörnyitóhoz, keresztülment a Shopping Mallon és felment a Sky Lobbyba.

A TU TECHNOLOGIES

Tu vállalata a 74-77. emeleteket foglalta el, fölötte volt a szálloda, amit az obszervatórium és a hullámvasút koronázott meg. Egy hölgy mosolygott szívélyesen Jerichóra, jó reggelt kívánva. Mindenki ismerte. Gong Qingnek hívták, ő volt Kína új női szupersztárja, tavaly megkapta az Oscart, és nem volt más dolga, mint hogy ellenőrizze, ki jár-kel a Tu Technologies-nál. Tu munkatársai viszonozták a köszöntést, elmentek Gong Qing mellett, míg a látogatóktól megkérdezte a nevüket és megkérte őket, hogy kezüket helyezzék bele a színésznő kinyújtott jobbjába. Jericho is megtette. Röviden érezte Gong Qing háromdimenziós szimulációjának hűvös vetítőfelületét. A rendszer megvizsgálta az ujjlenyomatát és tenyerének vonalait, beszkennelte az íriszét és elmentette a hangját. Gong Qing megállapította, hogy őt már regisztrálták, így nem kérdezte meg, hogy hívják. Ehelyett a felismerés öröme jelent meg arcvonásain.

–  Köszönöm, Jericho úr. Örülök a viszontlátásnak. Kihez szeretne menni, kérem?

–  Megbeszélésem van Tu Tiannal – mondta Jericho.

–  Menjen fel a 77. emeletre. Naomi Liu várja önt.

A liftben Jericho tisztelettel gondolt Tu barátjára, amiért sikerül neki háromhavonta megnyernie egy jeles személyiséget erre a feladatra. Azon gondolkodott, vajon mennyit fizethetett Tu a színésznőnek, majd a liftből kilépve az egész emeletet elfoglaló terembe lépett. A Tu Technologies által használt 4 emelet hasonlóképpen volt berendezve. Nem voltak sem fix munkaállomások, sem élettelen folyosók. A munkatársak egyik helyről a másikra vándoroltak, konténerformájú, hangtalanul suhanó munkarobotok társaságában, amelyek belsejében számítógép, csatlakozó és a személyes munkaanyag számára fiók rejlett. Minden alkalmazottnak saját munkarobotja volt, amelyet reggelente a recepciónál vett fel, s amivel az éppen adott feladata szerint vándorolt munkahelyről munkahelyre. Voltak nyílt és zárt helyek, a tanácskozások számára közös terek és üvegfallal elkerített, hangszigetelt irodák, amelyeket szükség esetén el is lehetett sötétíteni. Minden emelet központjában volt egy pihenősziget, kanapékkal, egy bárral és konyhával, arra a központi tábortűzre emlékeztetve, amely köré évezredekkel korábban gyűltek össze az ősemberek.

Nem egyszerűen munkát adunk az alkalmazottainknak, szokta volt mondogatni Tu. Otthont kínálunk nekik.

Naomi Liu az íróasztalánál ült, egy két méter magas, kúpszerűen görbülőo képernyő mellett. Az asztal lapja és a képernyő egyaránt átlátszó volt. Mindenütt dokumentumok, diagramok és filmek, amelyeket Naomi ujjhegyével nyitott és zárt, vagy éppen a hangjával irányított. Amikor Jerichót meglátta, mosolyogva villantotta meg hófehér fogsorát.

–  Na és? Elégedett az új holofalával?

–  Sajnos nem, Naomi. A holográfia nem közvetíti a maga illatát.

–  Milyen elegánsan tud túlozni.

–  Semmiképpen sem. Az én érzékeim élesebbek, mint általában az embereké. Ne felejtse el, nyomozó vagyok.

–  Akkor nyilván azt is meg tudja mondani, milyen parfümöt használok ma.

A lány félig várakozva, félig gúnyosan tekintett rá. Jericho meg sem próbálkozott azzal, hogy egy márkát megnevezzen. Számára mindegyik parfüm egyformán porrá tört, alkoholban áztatott virág illatát árasztotta.

–  A legjobbat – mondta.

–  Ezért a válaszért bemehet a főnökhöz. A hegységben van.

A hegység egy amorf ülőalkalmatosság volt a terem végében, amelynek elemei felvették a test formáját és folyamatosan önálló életet éltek. Az ember rávethette magát, megmászhatta, hempereghetett rajta. Ugyanakkor nanorobotokkal volt töltve, amelyek gondoskodtak arról, hogy az alkalmatosság formája, így a benne ülők testtartása is folyamatosan változzon. A szakértők ugyanis azt gondolták, hogy a gondolkodás kreatívabbá válik attól, ha az ember gyakorta vált pozitúrát. A gyakorlat igazolta vélekedésüket. A Tu Technologies úttörő ötletei mind a hegység elringató dinamikájában születtek.

Tu két projektvezetővel trónolt legfelül, úgy nézett ki, mint egy kövér, büszke gyermek. Amikor Jerichót meglátta, lecsúszott, majd nyögdécselve feltápászkodott, reménytelen kísérleteket téve arra, hogy gyűrött nadrágját kisimítsa. Jericho türelmesen figyelte. Biztos volt abban, hogy a nadrág már reggel is így nézett ki.

–  Egy vasaló csodákra lenne képes.

–  Miért? – vont vállat Tu. – Elmegy.

–  Nem vagy kissé öreg már a mászkáláshoz?

–  Ó, igen?

–  Egy lavina eleganciájával jöttél le a völgybe, ha megengeded. A porckorongod...

–  A porckorongomhoz semmi közöd. Gyere.

Tu az egyik üvegezett irodába vezette Jerichót, és bezárta maga mögött az ajtót. Utána megnyomott egy kapcsolót, mire az üveg elsötétedett, a mennyezet pedig kivilágosodott. Néhány másodperc múlva nem lehetett már átlátni az üvegfalakon. Helyet foglaltak az ovális tárgyalóasztal mellett, Tu pedig várakozóan nézett a nyomozóra.

–  Tehát, mi újság?

–  Nem hiszem, hogy Yoyót a hatóságok keresik – mondta Jericho. – Legalábbis nem a törvényes biztonsági szervek.

–  Szabadlábon van?

–  Szerintem igen. Quyuban rejtőzködik.

Meglepetésére Tu bólintott, mintha nem is várt volna mást. Jericho elmesélte, mi történt utolsó beszélgetésük óta. Utána Tu egy ideig szótlanul ült.

–  No és mire gondolsz a halott diákkal kapcsolatban? – kérdezte végül.

–  Érzéseim szerint meggyilkolták.

–  Minden tiszteletem az érzéseidé.

–  Yoyo lakótársa volt, Tian. Meg akarta csapolni a pénztárcámat olyan információkért cserébe, amelyekkel valószínűleg nem is rendelkezett. Talán másvalakivel is eljátszotta ugyanezt a játékot. Valakivel, aki kevésbé megértően bánt vele. Vagy pedig tényleg tudott valamit, ezért eltakarították, mielőtt másvalakinek is elmesélhette volna.

–  Például neked.

–  Például nekem – rágta a szája szélét Jericho. – Jó, ez csak egy elmélet. De számomra kézenfekvőnek tűnik. Yoyo lekopik, a lakótársa mesélget a rejtekéről, pénzt akar, majd leesik a tetőről. Ez pedig fölveti a kérdést, hogy ki segített neki a zuhanásban. A rendőrség? Kizárt! Kezelésbe vették volna a fickót, de nem hajítják át a palánkon. Arról nem is beszélve, hogy csak egy ok miatt jelenhettek volna meg Yoyónál, nevezetesen, ha leleplezik. De megjelent nálad akár csak egyetlen rendőr is?

Tu a fejét rázta.

–  Pedig jöttek volna, arra mérget vehetsz – mondta Jericho. – Yoyo nálad dolgozik. Megjelentek volna Csennél is, és mindent kipréseltek volna belőle... Mindebből semmi sem történt meg. Bizonyára másvalakinek lépett a lábára. Valakinek, aki kevéssé bánik kesztyűs kézzel az emberekkel.

Tu az ajkát harapdálta.

–  Hongbing és én hagyhatnánk valami üzenetet ezen a fura fórumon, amin ő is jelentkezett. Közölhetnénk vele...

–  Felejtsd el. Yoyónak nem hiányzik most a kapcsolatfelvétel veletek.

–  Nem értem. Miért nem adott hírt magáról legalább Hongbingnak?

–  Mert attól fél, hogy őt is belekeveri. Pillanatnyilag bizonyára csak arra tud gondolni, mennyit kockáztathat anélkül, hogy magát és másokat bajba sodorjon. Honnan tudhatná, hogy Csent és téged nem figyelnek? Tehát halottnak tetteti magát, és megpróbál információkhoz jutni. Quyuban egy ideig biztonságban volt, de aztán szóltak neki, hogy úton vagyok, és keresem. Azóta tudja, hogy ott voltam. Azt is, hogy valaki követett. Ezzel az Andromeda mint búvóhely megszűnt létezni. Amilyen nyomtalanul eltűnt a lakásából, ugyanúgy lelépett onnan is.

–  Ez a Csao Bide – mondta Tu töprengve – szerinted milyen szerepet játszik?

–  Fogalmam sincs. A koncert előkészítésében segédkezett. Gondolom, az Andromedához van valami köze.

–  City Demon?

–  Azt mondja, nem.

–  Ugyanakkor tudja, hogy Yoyo az Őrzők közé tartozik.

–  Igen, bár én azt gondolom, hogy a Brilliant Shiten megjelent üzenetét nem is ismerte. Nehéz őt elhelyezni. Az biztos, hogy némelyik Őrző City Demon is. De nem mindegyik City Demon Őrző is egyben. No és vannak olyanok is, akik segítenek Yoyónak, bár egyik csoporthoz sem tartoznak. Mint Csao.

–  Szerinted élvezi a lány bizalmát?

–  Legalábbis úgy tűnik, mindent megtesz érte. Mindazonáltal Yoyo nem árulta el neki, hogy ezúttal hová menekült.

–  Engem vagy Csent sem informált.

–  Ez is igaz. Csak éppen mindez nem vezet sehová – nézett Jericho szemrehányóan Tura. – És ezt te is jól tudod.

Tu egykedvűen viszonozta a pillantását.

–  Mit akarsz ezzel mondani?

–  Yoyo minden egyes eltűnésével szűkíti a beavatottak körét. De lennie kell néhány olyan embernek, aki mindig tudja, hol van.

–  És?

–  És minden tiszteletem hangsúlyozása mellett arra kell gyanakodnom, hogy néhány dolgot elhallgatsz előlem.

Tu összeérintette ujjhegyeit.

–  Arra gondolsz, hogy ismerem a többi Őrzőt is?

–  Arra gondolok, hogy Yoyót éppúgy védeni akarod, mint önmagadat. Tegyük fel, hogy szigorúan véve nem is lett volna szükséged a segítségemre. Mégis engem bízol meg a kereséssel, hogy ne kelljen aktívvá válnod. Nehogy eszébe jusson bárkinek is, hogy Tu Tiant egyáltalán érdekelheti egy ellenzéki holléte. Csen Hongbing viszont Yoyo apja, ő gond nélkül megbízhat egy nyomozót.

Jericho várt, hogy Tunak ehhez lesz-e valami hozzáfűznivalója, de csupán ferde szemüvegét vette le az orráról, és pucolni kezdte inge szélével.

–  Továbbá tegyük fel – folytatta Jericho –, te tudod, hová rejtőzik el Yoyo, ha bajban van. Ekkor jön Csen Hongbing, aki tényleg nem tud semmit, és segítséget kér tőled. Talán elmeséled neki, mit csinál a lánya a neten, s hogy te erről tudsz? Vagy hogy helyesled a tevékenységét és a tartózkodási helyét is ismered? Bekattanna, tehát elküldöd hozzám, mellesleg közlöd velem a legfontosabb utalást. A City Demonst. Akiket amúgy Grand Cherokee Vang is említett. Tulajdonképpen el is árultad nekem, hol keressem. A terved egyszerű volt: én megtalálom a lányt, te pedig nem tűnsz fel senkinek, Csen előtt nem kell letolnod a gatyádat, az apa megbizonyosodhat a lánya tartózkodási helyéről, az atyai jóbarát pedig nyugodtan aludhat.

Tu egy pillanatra fölnézett, de továbbra is némán pucolta a szemüvegét.

–  Azt viszont nem tudtad és nem is tudod, kik Yoyo ellenségei, s hogy az egész ügy miről is szól tulajdonképpen. Ez nyugtalanított. Most, hogy Yoyo elhagyta az Andromedát, te is a sötétben tapogatózol. A dolgok bonyolulttá váltak. Időközben te is ugyanolyan tanácstalan és nyugtalan lettél, mint Csen, ráadásul valaki meg is halt azóta.

Tu rálehelt egyet a szemüvegére és ismét az ingére bízta.

–  Ez azt jelenti, hogy mostantól fogva tényleg szükséged van rám – hajolt előre Jericho. – Mégpedig azért, hogy valóban nyomozzak.

Lehel, pucol.

–  De akkor tudnom kell mindent!

A szemüveg ragasztószalaggal körbetekert szára egy reccsenéssel eltört. Tu elfojtott egy kitörni készülő káromkodást, hangosan megköszörülte a torkát és megpróbálta az orrára illeszteni a szemüveget. Úgy dülöngélt rajta, mint egy megcsúszott autó, mielőtt a szakadékba zuhanna.

–  Amúgy egy optikust is javasolnék neked – fűzte hozzá szárazon Jericho. – De előbb mindent el kell mondanod, amit eddig elhallgattál. Máskülönben nem tudok segíteni nektek.

Máskülönben, futott át a gondolat az agyán, én magam is hamarosan lezuhanhatok egy tetőről.

Tu az asztalra hajította a letört szárat.

–  Tudtam, hogy miért téged bízlak meg. De az nem használ semmit, ha megmondom a másik öt Őrző nevét is. Ők is ugyanúgy eltűnhettek.

–  Először is van egy nyomom. Másodszor egy szövetségesem.

–  Csao Bide?

–  Még ha nem is City Demon, az arcukat azért ismeri. Nevekre és fotókra van szükségem.

–  Fotók, ez eltart egy darabig – vakargatta a fülét Tu. – A neveket megmondom. Egyiküket amúgy már meg is ismerted.

–  Úgy? – húzta fel a szemöldökét Jericho. – Kit?

–  A beceneve Daxiong. A Nagymedve.

–  A hegy a gondolkodó púppal?

Megpróbálta elképzelni Daxiongot politikai öntudattal, olyan intellektussal, amely képessé tette őt arra, hogy a pártban zavart okozzon.

–  Alig tudom elhinni. Azt hittem, a motorjának magasabb az IQ-ja, mint neki.

–  Sokan hiszik ezt – mondta Tu. – Vannak, akik engem is túlsúlyos, vén csavargónak tartanak, aki nem tudja, mi az az optikus és konzerves dobozból szart eszik. Tényleg azt hiszed, hogy Yoyo azért lógott meg előled, mert a Nagymedve olyan hülye? Elküldött téged a pokolba, te pedig szépen el is mentél.

Jericho kénytelen volt beismerni, hogy ez igaz.

–  Mindenesetre most már tudod, hogy miért nem akarom próbára tenni a kapcsolataimat – mondta. – A rendőrség kissé csodálkozna. Azóta nyilván rájöttek már, hogy Vang Yoyo lakótársa volt. Nyomozni kezdenek és rájönnek majd, hogy én kerestem a lányt. Ekkor felállítják az egyenletüket: egy halott, valószínűleg meggyilkolt diák, egy büntetett előéletű rendszerkritikus ellenzéki, egy nyomozó, aki az egyikük iránt érdeklődik, miközben a másikat keresi. Nem jó, ha rájönnek a kapcsolatokra, Tian, feltűnés nélkül akarok nyomozni. A végén még az eszükbe jutna, hogy érdeklődjenek Yoyo után.

–  Értem – mondta Tu, majd ujjaival végigsimította az asztalt, a szemben lévő fal erre képernyővé alakult át. – Akkor nézd meg ezt.

Az üvegfolyosó volt az, a hullámvasút bejáratával, két kamera perspektívájából.

–  Hogyan szerezted meg ilyen gyorsan a felvételeket? – kérdezte csodálkozva Jericho.

–  A kérésed számomra parancs – vihogott Tu. – A rendőrség ugyan elhelyezett rajta egy elektronikus pecsétet, de az ilyesmi nekünk nem jelent akadályt. Saját ellenőrző rendszerünk kapcsolódik a házéhoz, ráadásul azért behatoltunk mi már egészen más rendszerekbe is. Probléma csak akkor adódott volna, ha létrehoznak egy magas fokú biztonsági zárlatot.

Jericho elgondolkodott. Az elektronikus zárlatban nem volt semmi szokatlan. Az, hogy a nyomozó hatóság ezt nem tartotta fontosnak, sok mindent elárult arról, hogy az esethez miként viszonyulnak. Mindenesetre ez is azt mutatja, hogy a rendőrség még csak nem is gondol Yoyóra.

Az üvegfolyosón megjelent két férfi. A kisebbik, aki elöl ment, hosszú hajú volt, divatos öltözéket viselt, a homlokán és az arcán pedig beültetéseket. Egyértelműen Grand Cherokee Vang. Magas növésű, karcsú férfi követte, jól szabott öltönyben. Lenyalt frizurájában, vékony bajszában és színezett szemüvegében volt valami gigerlis. Fejfordulataiból Jericho megállapította, hogy az egész folyosót felmérte, s szemét csak a másodperc egy töredékére fordította a kamera felé.

–  Ravasz fickó – mormogta.

Elmentek a folyosó közepéig, ott kikerültek az első kamera látószögéből. A másik azt mutatta, amint együtt belépnek az irányítópultot magában foglaló üvegkalitkába.

–  Beszélgetnek – tekert előre Tu. – Nem történik semmi érdekes.

Jericho a gyorsításban látta Vangot gesztikulálni, nyilván a pult működését magyarázta. Utána úgy tűnt, elmerülnek egy beszélgetésben.

–  Most figyelj – mondta Tu.

A film most megint normálsebességen futott. A két férfi változatlanul egymás mellett állt. Grand Cherokee a magas ember felé lépett, aki kinyújtotta a karját.

A következő pillanatban a diák összeesett, fejét beverte a pultba és a földre zuhant. A másik megragadta és lábra állította. Grand Cherokee dülöngélt. Az idegen tartotta. Felületes szemlélő úgy vélhette, hogy egy barátját tartja, aki éppen rosszul lett. Eltelt néhány másodperc, Grand Cherokee ismét térdre rogyott. A másik melléje guggolt és mondott valamit. Grand Cherokee összegörnyedt, feltápászkodott. A magas férfi egy idő után elhagyta a helyiséget, de megállt és visszatért. Mióta belépett a folyosóra, most nézett először a kamerába.

–  Stop – mondta Jericho. – Ki tudod nagyítani?

–  Nem gond – közelített Tu a felsőtestre és az arcra, amíg teljesen ki nem töltötték a képernyőt.

Jericho hunyorított. A férfi úgy nézett ki, mint Ryuichi Sakamoto japán megszállóként Bertolucci Az utolsó császár című filmjében.

–  Emlékeztet valakire? – kérdezte Tu.

Jericho tétovázott. A hasonlóság a japán színész-zeneszerzővel megdöbbentő volt, mindazonáltal érezte, hogy téved. A film ősrégi, Sakamoto jóval elmúlt már 70.

–  Nem igazán. Küldd el a képet a számítógépemre.

Tu továbbjátszotta a filmet. Grand Cherokee Vang elhagyta a helyiséget, de visszahőkölt az idegen elől. Egy időre mindketten eltűntek, majd a magas férfi újra feltűnt. Bement az irányítóterembe és a pulthoz lépett.

–  Az vetődött fel bennem, hogy az őrszolgálatnak vajon nem kellett volna-e közbelépnie? – tűnődött Tu.

–  Miért? – kérdezte Jericho.

–  Mit miért? – bámult rá Tu. – Te is látod.

–  Mit látsz?

–  Valami csak történt kettejük között, nem?

–  Valóban? – dőlt hátra Jericho. – Eltekintve attól, hogy Vang kétszer a földre került, nem történt semmi. Talán befüvezett vagy berúgott, vagy egyszerűen csak rosszul érzi magát. Lenyalt hajú barátunk felsegíti, ez minden. Ráadásul az őrszolgálat 100 emeletet figyel, tudod, hogy megy az ilyesmi. Nem bámulják folyamatosan a monitorokat. Amúgy vannak külső kamerák is?

–  Igen, de azok a Silver Dragon irányítótermébe közvetítik a képet.

–  Ez azt jelenti, hogy nem tudjuk...

–  Ők nem tudják – mondta Tu. – Mi igen.

A magas fickó éppen elhagyta az irányító termet, átment a folyosón az épület szomszédos részébe. Tu elindított egy másik felvételt. A képernyő nyolc részre oszlott, amelyek egymás mellé illesztve a Silver Dragon egész útvonalát megmutatták. Az egyik kamera Grand Cherokeet mutatta, amint a hátsó kocsiban áll és hátrafelé tekinget.

Utána kilépett a vágányra.

–  Állítsd meg – kiáltotta Jericho. – Az arcát akarom látni.

Semmi kétség, Grand Cherokee vonásait eltorzította a pánik. Jericho a bűvölet és az iszonyat keverékét látta tükröződni az arcán.

–  De hova akar menni?

–  Mindenesetre nem meggondolatlanul cselekszik – mondta Tu fojtott hangon, mintha a hangos beszéd megijeszthetné a hullámvasút vágányán egyensúlyozgató, kétségbeesett embert. Eközben a Silver Dragon elhagyta az állomást és egy másik képernyőn tűnt fel. – A ház körül van egy kapcsolat a vágány és az épület között. Némi szerencsével elérheti.

–  De nem éri el – mondta Jericho.

Tu némán rázta a fejét. Elborzadva nézték, hogyan hal meg Grand Cherokee. Egy ideig némán ültek, majd Jericho megköszörülte a torkát.

–  Az időpontok – mondta. – Ha összeveted őket, nem kétséges, hogy a Silver Dragont az idegen indította el. És még valami feltűnt. Az arcát csupán kétszer láthatjuk. Ért hozzá, hogy mindig háttal álljon a kamerának.

–  Mire következtetsz ebből? – kérdezte Tu rekedten.

Jericho végigmérte.

–  Sajnálom – mondta. – De Csen és te... szóval meg kell barátkoznotok a gondolattal, hogy Yoyót egy profi gyilkos üldözi.

Nem, gondolta, nem igaz. Nem csak Yoyót.

Engem is.

A Tu Technologies azon kevés sanghaji vállalat közé tartozott, amely magán skymobil-flottával rendelkezett. A World Financial Centerhez 2016-ban utólag egy hangárt építettek a repülőautók számára, az irodák fölött, a 78. emeleten. Kéttucatnyi gépnek volt benne hely, a fele a tulajdonosi társaság birtokában állt, elsősorban súlyos VTOL-gépek, amelyek menekülés esetén függőlegesen tudtak felszállni. Mióta jó negyedszázaddal korábban New Yorkban iszlamista terroristák két utasszállító géppel belerepültek a World Trade Center ikertornyaiba, évről évre jelentősen nőtt a repülőautók iránti érdeklődés, és számos típust fejlesztettek ki. Kínában szinte az összes újonnan épített felhőkarcoló rendelkezett leszállópályával. Hét gép a Hyatté volt: négy elegáns személyszállító forgatható turbinákkal, két skybike és egy, a helikopterekhez hasonlító gyrokopter. Tu flottája két gyrokopterből és a Silver Surferből, egy ultralapos, csillogó VLOT-ból állt. Előző évben Jericho vehetett néhány repülőórát, olyan munkák ellentételezéseként, amelyekért nem kért pénzt, így megtanulhatta kezelni a botrányosan drága szerkezetet. Most Tu ült a pilótaülésbe. Meg akarta látogatni Csen Hongbinget, utána üzleti tárgyalása volt Sanghaj egyik elővárosában, Jangce Csongming nevű szigeten fekvő Dongtan Cityben, ami a világ legkörnyezetbarátabb városa címmel büszkélkedhetett. A Tu Technologies egy virtuális vízi utat fejlesztett ki a csatornákkal átszőtt metropoliszban, egy üvegből készült alagutat, ami azt az illúziót keltette, mintha a három birodalom korát – a Han- és a Jin-dinasztia közötti, történésekben gazdag, népszerű kort – utazhatná be az ember.

–  Most mi egyedül vagyunk a világ legnagyobb bemocskolói – jegyezte meg Tu Dongtannal kapcsolatban. – A bolygót senki sem szennyezi olyan kitartóan, mint Kína, még az Amerikai Egyesült Államok sem. Ugyanakkor sehol máshol nem valósítják meg olyan következetességgel az alternatív koncepciókat, mint itt. Akármit is teszünk, úgy tűnik, mintha valami kényszerű radikalizmus állna mögötte. Ez az, amit ma a jin és jang jelent: a szélsőségek kiegyenlítése.

Az óriási hangár ki volt világítva. A ház saját gépei partra vetett bálnákként sorakoztak egymás mellett. Miközben Tu saját lepényhalát a kifutópálya felé kormányozta, kinyílt a hangár üvegezett frontja. Vízszintesre állította a járgány 4 turbináját és rálépett a gázra. A csarnokban felzúgott a turbinák bőgése, majd a Silver Surfer kilőtt az épületből a Huangpu felé. Tu 200 méterrel a felszín felett megfogta a masinát és nagy ívben a folyó fölé kanyarodott.

–  Hongbingnak egy enyhébb verziót tálalok – mondta. – Hogy Yoyót nem a rendőrség keresi, de ő talán mégis azt képzeli. És hogy még mindig Quyuban van.

–  Ha még Quyuban van – emlékeztette Jericho.

–  Akárhogy is. Mit szándékozol most tenni?

–  Átnézem a netet, hátha Yoyo megint hírt adott magáról. Utánanézek egy Wongs World nevű kifőzdének is.

–  Sohasem hallottam róla.

–  Valószínűleg csak Quyuban működik. Yoyo papírkosara tele volt a Wongs World csomagolásaival. Harmadszor pedig információra van szükségem az Őrzők aktuális terveiről. Méghozzá hiánytalanul – vetett egy oldalpillantást Tura. – Semmi kozmetikázás, nincsenek rejtett kártyák.

Tu egy olyan léggömbre hasonlított, amelyből kiengedték a levegőt. Mióta Jericho ismerte, most először tűnt tanácstalannak. Szemüvege sérülten fityegett az orrán.

–  Amit tudok, el is mondom – mondta bűnbánó hangon.

–  Jó is lesz – Jericho megütögette orrnyergét. – Mondd, látsz egyáltalán valamit?

Kínai barátja szótlanul kinyitotta a kesztyűtartót, kivett egy pontosan ugyanolyan szemüveget, feltette, a régit pedig maga mögé hajította. Jericho egy pillanatra megijedt attól, hogy érzékei megcsalják. Vagy tényleg jól látta, és egy tucatnyi szemüveg van a kesztyűtartóban?

–  Miért ragasztgatod az eldobható szemüveget ragasztószalaggal? – kérdezte.

–  Hogyhogy? Még teljesen rendben volt.

–  Egyáltalán nem... áh, mindegy. Ami Hongbinget illeti, azt hiszem, valamikor meg kell tudnia a teljes igazságot. Szerinted? Mégiscsak Yoyo apja. Joga van hozzá.

–  De nem most – repült át Tu éppen a Bund felett, majd lejjebb ereszkedett a Silver Surferrel és tovább repült dél felé. – Hongbing egy nyers tojás, alaposan meg kell fontolni, meddig lehet nála elmenni. De van más Grand Rokokó holtteste ügyében, vagy hogy hívták a fickót: szinte kilátástalannak tartom, hogy hozzáférjek a dolgaihoz, de átgondolom még, mit tehetek. Elsősorban a mobilja érdekel, nemde?

–  Azt szeretném tudni, kivel telefonált Yoyo eltűnte után.

–  Rendben, megteszem, amit tehetek. Hol tegyelek ki?

–  Otthon.

Tu lassított, és a luvani skyport felé fordult, ami csupán néhány percnyi sétára volt Xintianditól. Ameddig csak el lehetett látni, az utakon mindenütt dugó volt, csak a bérautó-úton száguldoztak a kabinok. Ujjaival megérintette a holografikus navigációs felületet, és a turbinák függőleges helyzetbe fordultak. Jericho kinézett az ablakon. A leszállópálya szélén két városi gyrokopter parkolt, mindkettő betegszállító. Egy harmadik éppen startolt, ijesztően közel repült el mellettük, majd teljes sebességgel elhúzott a Huangpu irányába. Jericho valami vibrálást érzett a derekánál, előhúzta a mobilját.

–  Na, kicsi Jericho.

–  Csao Bide – csettintett Jericho a nyelvével. – Legújabb barátom és bizalmasom. Mit tehetek önért?

–  Nem vágyakozik Quyu után?

–  Keltse fel a vágyam.

–  Kiváló a rák-baozi a Wongs Worldben.

–  Ó! Megtalálta hát.

–  Sőt, ismertem is. Csak a nevére nem emlékeztem. Quyunak, mondjuk úgy, a civilizált részében van. Tulajdonképpen el is kellett mennie mellette. Afféle fedett utcai piac, óriási.

–  Jó, megnézem majd.

–  Lassan, nyomozó uram. Kettő van belőle. A másik egy blokkal odébb.

–  Harmadik nincs?

–  Csak ez a kettő.

A Silver Surfer rugózva megállt. Tu leállította a motorokat.

–  Hétig szükség van rám az Andromedában – mondta Csao. – Legalább addig, amíg a Pink Asses fönt nincs a színpadon, s nem olyan egyszerű fölterelni őket. Utána szabad vagyok.

Jericho eltöprengett.

–  Rendben. Álljunk majd őrségben. Ketten szemmel tartjuk mindkét piacot. Lehetséges, hogy Yoyo és a barátai is fölbukkannak.

–  No és mit kapok érte?

–  Ejnye, ejnye, kicsi Csao! – háborgott Jericho. – Hát így beszél egy aggódó szerelmes?

–  Így beszél egy quyui szerelmes, maga nyomorult idealista. Na, mi van, akarja, hogy segítsek vagy nem?

–  Mennyi?

Csao megnevezett egy összeget, amit Jericho a felére alkudott le, mert így illett.

–  Hol találkozunk? – kérdezte.

–  Az Andromedában, fél 8-kor.

–  Remélem, tisztában van vele, hogy ez a világ legunalmasabb melója – mondta Jericho. – Csönden ülni és bámulni, és közben nem szabad elaludni.

–  Maga csak ne törje az én fejem.

–  Nem is teszem. Később találkozunk.

Tu oldalról végigmérte.

–  Biztos vagy abban, hogy megbízhatsz a fickóban? – kérdezte. -Talán csak fontoskodik. Az is lehet, hogy csak pénzt akar.

–  Az is lehet, hogy a pápa pogány – vonta meg a vállát Jericho. -Nem sok mindent szúrhatok el Csao Bidével. A szemét kell nyitva tartania, ez minden.

–  Te tudod! De maradj elérhető arra az esetre, ha megtalálnám a lezuhant Grand Sheraton barátunk mobilját. Valahol a lépe és a mája közt.

QUYU

Amikor Jericho ismét útnak indult az elfeledett világba, a forgalom mézként csordogált. Vagyis egy sanghaji számára elég gyorsan: a pontos hazaérkezés ígéretével, meleg vacsora, gyűrött gyerekek, akiknek ébren kell maradniuk, hogy a mama és a papa együtt fektesse le őket.

Ellenben egy közép-európai számára, aki hozzá volt szokva, hogy huzamosabb ideig utazhat gyorsan, a sanghaji utakon eltöltött minden perc életének fájdalmas tapasztalatai közé tartozott. A statisztikusok azt állították, hogy egy átlagos autós városi létéből megszakítás nélkül 6 teljes hónapot tölt piros lámpáknál állva. De ez mind semmi a sanghaji dugókra vonatkozó kutatások eredményeihez képest. Mivel a bérautó nem alkalmas a quyui látogatásra, hiszen feltűnő, mint egy repülő béka, és felkelthetné Yoyo bizalmatlanságát, Jericho kénytelen volt a saját autóját kihozni a mélygarázsból. Délután megbízta Diane-t, hogy keresse Csao Bidét a neten, de eredmény nélkül. Ilyen néven senki sem szerepelt. Quyu nem létezett, a lakói sem.

Ellenben a további 5 Őrző szépen rajta volt az egyetemek listáin.

Yoyo maga a Brilliant Shiten megjelent bejegyzése óta nem hagyott újabb nyomot maga után. Jericho folyamatosan azon tűnődött, hogy ki küldhet egy zavaró, de azért annyira mégsem életveszélyes ellenzéki lány nyakára egy profi gyilkost. A rendőrséget kihagyva a számításból, állami szervek azért igenis szóba jöhetnek. A pártot úgy átszőtték a titkosszolgálatok, mint gorgonzolát a penész. Az összefonódások valódi mértékét senki, valószínűleg még a legmagasabb rangú káder sem ismerte. Efféle körökből is kiindulhatott egy titkos akció, amelynek célja egy olyan információ nyilvánosságra kerülésének megakadályozása, amelyet Yoyónak semmiképpen sem lett volna szabad elolvasnia.

Ehhez nem elég a lány puszta meggyilkolása.

Hiszen ha tiltott ismeretét a hálóról szerezte, akkor elég valószínű, hogy a gépére is elmentette. Ez a körülmény ugyan nem javított Yoyo túlélési esélyein, a megölését viszont megnehezítette. Ameddig ugyanis nem tudják, hol van a gép, addig nem lőhetik le Yoyót csak úgy egyszerűen a nyílt utcán. A gyilkosnak meg kell szereznie a számítógépet, sőt, meg kell tudnia, kinek mesélte még el, amit tud. A feladata hasonlított egy epidemiológuséhoz: be kell határolnia a vírust, a megfertőzötteket össze kell gyűjtenie, végül meg kell semmisítenie és el kell tüntetnie a vírus elterjesztőjét.

A kérdés az, hogy az epidemiológus ebben a pillanatban vajon merre járhat.

Jericho számított arra, hogy követik. Hozzá hasonlóan reggel még a gyilkos is bérkocsival közlekedett. Azóta, ugyancsak Jerichóhoz hasonlóan, ő is válthatott már járművet. Csao leírása ráillett a World Financial Center kamerái által mutatott férfira, de Jericho nem hitt abban, hogy az idegen mutatkozni fog majd előtte. Ugyanakkor persze a fickó nem tudta, hogy Jericho már látta az arcát, azt hihette, eddig még nem jöttek rá arra, hogy ő létezik, és talán könnyelmű lesz. Akárhogy is, arra nagyon kellett vigyáznia, hogy ne legyen Yoyo keresésében túl sikeres, nehogy még ő szolgáltassa ki a gyilkosnak.

Két kilométerre járt Quyutól, amikor Tutól megkapta az ígért fényképeket. „Daxiong” Guan Guo mellett két lányt, „Maggie” Xiao Meiqit és Yin Ziyit, valamint még két férfi Őrzőt, Tony Sungot és Jin Jia Veit ábrázolták. Ezek a képek, – a Grand Cherokee gyilkosáról készült állóképekkel együtt – képezték kutatásának alapját. A mindig nála lévő holoszemüvegek és szkennerek folyamatosan figyelik az adatokat és azonnal jelentik, ha valamit találnak. Az állóképek sajnos nagyon rossz minőségűek voltak, alig lehetett reménykedni abban, hogy a számítógép felismeri a gyilkost a nyüzsgésben. De Jericho szilárdan elhatározta, hogy mindent megpróbál. Végül is a szkennerek féltucatnyi megbízható nyomozókutyaként segíthették őt és Csaót, azonnal jeleznek, ha Yoyo vagy valamelyik barátja a Wongs Worldben felbukkanna.

A quyui lejárón elhagyta az utat, megállt az út szélén, hogy az autó színét megváltoztassa. A mágneses mezők néhány másodperc alatt átalakították a lakkrészecskék nanostruktúráit. Ez az extra belekerült néhány jüanjába, de így Toyotája egy kaméleon képességeivel rendelkezett. Miközben egy kliensével telefonált, az elegáns szürkéskék szín piszkos, matt helyekkel csúfított szürkésbarnára változott. Az első részt mintha rosszul lakkozták volna újra. A sofőr ajtaját sötét foltok éktelenítették, úgy nézett ki, mintha tele lenne horpadásokkal, amelyek széléről már pereg le a lakk. A bal hátsó kerék fölött éles karcolás jelent meg. Amikor Jericho átlépte a szellemek birodalmát az élők világától elválasztó határt, az autója már nyomorúságosnak tűunt – éppen megfelelő volt ahhoz, hogy Quyu utcáin ne tűnjön föl.

Csao a két Wong-piac közül a nagyobbikhoz vezető utat magyarázta el neki. Amikor megérkezett, a piacon még mindig csúcsforgalom volt. Quyunak ezt a részét már más szemmel nézte. Az érintetlenség érzése és az élénk üzletelés elfedtette, hogy itt húzódik a társadalom törésvonala, amelyen túl a hálózatból kimaradók az egymással versengő triádok uralma alatt éltek, amelyek vezetői mindent ellenőrzésük alatt tartottak. A leállított acélmű árnyékában, amelynek a létét a negyed eredetileg köszönhette, virágzott a drogkereskedelem, a pénzmosás, a prostitúció, és a Cyber Planetben virtuális csodadrogokkal kábították magukat az emberek. Ezzel szemben a nyomor kiterjedt pusztaságai, amelyeken Jericho aznap reggel átkelt, a triádokat sem igen érdekelték. Így Quyu a legszegényebb részein volt a legőszintébb, és szegény maradt az, aki igyekezett őszinte lenni.

A Wongs World egy háztömbnyi területet foglalt el, s volt benne minden: gőzölgő konyhák, óriási polcokon konzervhegyek, egymásra pakolt ketrecekben káráló, csiripelő, vinnyogó állatok, ferde pultok és lepukkant bódék, amelyekben badflasht, nemi betegséget és játékadósságot lehetett szerezni. Jericho nem kételkedett abban, hogy Wongnál fegyvereket is árulnak. Hihetetlenül zsúfolt volt minden. Szófoszlányokból és röhögésből összeálló zümmögés hallatszott, amit átszőtt a túlterhelt hangszórókból dübörgő kínai slágerzene. Csaót kereste, amikor egyszer csak az utcán átkelve a férfi előbukkant a tömegből. Jericho leengedte az ablakot és integetett. Csao egy szebb napokat látott farmert és egy foszladozó széldzsekit viselt, de valahogy mégis ápoltnak tűnt. Frizurája selymesen omlott hátra, amint fejét hátrahajtva kortyolt egyet a hidegtől gyöngyöző sörösdobozból. Válláról lezárt hátizsák lógott. Sietség nélkül ment Jericho autójához.

–  Nem egészen a maga világa, ugye?

–  Megjártam már egészen másféle poklokat is – mondta Jericho, majd fejével a Toyota belseje felé intett. – Gyerünk, szálljon be. Mutatok magának valamit.

Csao megkerülte a kocsit, kinyitotta az ajtót és lehuppant az anyósülésre. Profilját egy másodpercre megvilágította a gomolygó felhőkön áttörő napsugár. Jericho azon töprengett, hogy ilyen külsővel hogyhogy nem a divatszakmában vagy a filmiparban dolgozik. Vagy látta már valahol? A televízióban? Egy magazinban? Úgy tűnt neki, igen. Csao, az egykori modell, aki lecsúszott és Quyuban landolt.

A szélvédőn megjelentek az első esőcseppek.

–  Minden rendben? – kérdezte Csao.

–  Magánál?

–  A fiúk már a színpadon vannak. Amúgy ronda egy verdája van magának. Vario-lakk?

Jericho meglepődött.

–  Jól kiismeri magát.

–  Egy kicsit. De ne féljen. Az illúzió tökéletes – hajolt előre Csao, és letörölt egy foltot a műszerfalról. – Mindenki bedől, amíg be nem száll, és nem látja a ragyogó belsőt.

–  Írja le a másik piacot.

–  Nagyjából feleakkora, mint ez. Se tyúkok, se tyúkfejek.

Jericho a háta mögé nyúlt és egy holoszemüveget adott Csaónak.

–  Hordott már ilyesmit?

–  Persze – Csao a túloldalon lévő Cyber Planet felé intett. – Odabent mindenki ilyet visel. Tudja, hogy nevezik ezeket errefelé?

–  A Cyber Planeteket? Nem.

–  Hullaházaknak. Aki egyszer bemegy, gyakorlatilag halott. Úgy értem, lélegzik még, de léte az alapvető testi funkciókra korlátozódik. Valamikor aztán kihoznak, mert tényleg meghaltál. A Cyber Planetben folyamatosan halnak meg emberek.

–  Milyen gyakran jár oda?

–  Néhányszor voltam már.

–  Nem tűnik halottnak.

Csao leeresztett szempillákkal nézett rá.

–  Én már túl vagyok a drogokon, kicsi Jericho. Magyarázza el, hogy működik ez a hülye szemüveg.

–  Biometrikus összehasonlítást végez. 180°-os panorámát szkennel. Yoyo és a többi Őrző képeit mentettem el benne. Ha valamelyikük belép a szemüveg hatókörébe, a szemüveg elvörösödik és halihózni kezd. Elég hangosan ahhoz, hogy felébredjen, ha a felelősség terhe alatt elnyomta volna az álom. A bal oldali száron lévő szabályozóval elsötétítheti, ha akarja – Jericho a szemüveget Csao ölébe tette és az orra alá dugta a szkennert. – Ezekből a cuccokból hármat szinkronizáltam a szemüvegével. Ott használja őket, ahol csak akarja, de lehetőleg úgy, hogy olyan területeket ellenőrizzenek, amelyeket maga nem lát be. Itt az élesítő gomb, ezzel aktiválja a rögzítő mechanizmust. Az adatokat közvetlenül a szemüvegére továbbítják, a szkennerek képe az alsó részen jelenik meg.

–  Lenyűgözött – mondta Csao, és úgy nézett ki, mintha ezt komolyan is gondolná. – Hogyan kommunikálunk?

–  Mobilon. Tudja már, hol lesz az őrhelye?

–  Az én piacommal szemben is van egy Cyber Planet. Szép nagy ablakok, jó kilátással.

Jericho a sarokra, a Cyber Planetre nézett.

–  Jó ötlet – morogta.

–  Persze. Csak verjen ott tanyát, és fizessen be 24 órára. Kellemesebb, mint az autóban kuporogni. Ha a szemüveggel az orrán az ablakhoz ül, azt fogják hinni, hogy éppen egy négymellűu, marsbéli kurvával baszik. Van rágcsálnivaló és pia is, igaz, mérsékelten élvezetes. Viszont próbálja ki a rák-baozit, az tényleg finom. A Wongs Worldben jó és olcsó az étel.

–  Rokonai vannak ott? – kérdezte Jericho gúnyosan.

–  Nem, de vannak ízlelőbimbóim. Nehezére esne elvinni engem az őrhelyemre?

Jericho beindította az autóját, Csao pedig mutatta az utat. Útközben teázók és egy japán tésztabár mellett haladtak el, előttük férfiak kártyáztak és sakkoztak, vagy csak nagy hangon, gesztikulálva vitatkoztak; közülük sokan kopaszok voltak, meztelen felsőtesttel.

–  Quyu urai – mondta Csao becsmérlően. – Ők osztják fel egymás között a napot.

–  Nem akar belőle egy darabot maga is?

–  Hogy jut ez eszébe?

–  Mi marad a magafajtának, ha ezek már felosztották a napot?

–  Mindegy – vonta meg a vállát Csao. – Fölsegítem a befüvezett idiótákat a színpadra, majd lehozom őket. Ez is egy feladat.

–  Nem értem.

–  Mit lehet ezen nem érteni?

–  Nem tudom felfogni, mit keres egy olyan ember, mint maga Quyuban. Maga máshol is élhetne.

–  Úgy gondolja? – rázta a fejét Csao. – Itt senki sem tud máshol élni.

–  Quyu nem börtön.

–  Quyu egy koncepció, Jericho. Az emberiség kétharmada városokban él, a vidék elnéptelenedett. Valamikor az összes város egybeér majd. Mint a rákos daganatok, olyanok: beteg, elburjánzó szövet, csak a városmagok egészségesek, beágyazva a pusztulás sivatagába. A városmag, az szent, a fejlődés temploma. Ott emberek élnek, valódi emberek. Olyanok, mint maga. A többi az állattenyészet, beszélő állatok, akik abba a nevetséges hitbe ringatják magukat, hogy egy isten szereti őket. Nézzen csak körül. Az emberek itt olyan szinten vegetálnak, mintha a fákon élnének, szaporodnak, elfogyasztják a bolygó tartalékait, gyilkolják egymást vagy elpusztulnak valami betegségben. A teremtés söpredékei. A kísérlet sikerületlen része.

–  Ennek a része maga is? Vagy valamit félreértettem?

–  Ó, Jericho – nevetett önelégülten Csao. – Az univerzumnak megvannak a maga fényesen csillogó centrumai. És miért? Mert közöttük a sötétség uralkodik? Hallotta már valaha is, hogy fényt kellene gyújtani az univerzum sötétjében? Lehetetlen. Minden kísérlet, ami az emberiség mint egész jólétének megteremtésére irányul, kudarcra van ítélve, csupán oda vezet, hogy mindenkinek rosszabb lesz. A magasabbnak nem szabad egyenlőnek lennie az alacsonyabbal, el kell határolódnia tőle, hogy ragyoghasson. Nincs emberiség, Jericho, legalábbis homogén faj értelemben nincs. Vannak győztesek és vesztesek, vannak, akik a hálózatban élnek, és vannak, akik nem, vannak a világos, és még többen a sötét oldalon. A szakadás már végbement. Senki sem akarja a világ quyuit integrálni, senki sem akarja megszüntetni a határokat. Amúgy ott elöl kell balra fordulnia.

Jericho hallgatott. A Toyota egy széles, kikövezett úton bukdácsolt, műhelyek és téglaházak között. Ahol a Wongs World és a Cyber Planet egymással szemben állt, egy nagy térré szélesedett, szabaddá téve a kilátást a mögötte elterülő acélművekre. Az óriási kémény emlékműként emelkedett ki belőle.

–  Nem tudok kiigazodni magán, Csao. Ki maga tulajdonképpen?

–  Mit gondol, ki vagyok?

–  Nem tudom – mérte végig Jericho. – Úgy tűnik, érez valamit Yoyo iránt, de ha arról van szó, hogy megtaláljuk, akkor pénzt kér tőlem, mint valami strici. Itt él és megveti a saját fajtáját. Valahogy nem passzol Quyuhoz.

–  Nagyon vigasztaló – gúnyolódott Csao. – Mintha egy aranyeret vigasztalna, hogy túlságosan is jó abba a segglyukba, amelyikben éppen nő.

–  Quyuban született, vagy csak idekeveredett?

–  Az utóbbi.

–  Akkor el is tud menni innen.

–  Hová?

–  Hm – gondolkodott Jericho. – Vannak lehetőségek. Lássuk, hogyan alakul majd ideiglenes partneri viszonyunk.

Csao oldalra billentette a fejét és felhúzta a szemöldökét.

–  Jól értettem? Munkát ajánl nekem?

–  Nincsenek állandó munkatársaim, de a megbízástól függően mindig csapatokat állítok össze. Maga kifejezetten intelligens, Csao. Meglepetésszerű támadása az Andromedában imponált nekem, jó erőben van. Nem állíthatom, hogy különösebben szimpatikus lenne, de nem is kell azonnal összeházasodnunk. Lehetséges, hogy időről időre szükségem lenne magára.

Csao szemei összeszűkültek.

Aztán elmosolyodott.

Ugyanebben a pillanatban Jerichón elhatalmasodott a déja vu érzése. Látta a bizalmast az idegenben. Világos folyadékban fekete csepp tintaként terjedt, gyorsan, minden irányba, így a következő pillanatban már nem is tudta megmondani, mire is vonatkozott az érzés. Körülötte minden olybá tűnt, mintha egy régóta ismert föloldás irányába törekedne, mint egy filmben, amelyet látott ugyan, de a végét elfelejtette. Nem, nem is film, inkább egy álom, egy illúzió. Tükörkép a vízben, amit tönkretesz az ember, ha megpróbálja megragadni.

Quyu. A piac. Oldalán Csao.

–  Minden rendben? – kérdezte Csao már másodszor.

–  Igen – törölte meg a szemét Jericho. – Nem vesztegethetjük az időnket. Lássunk munkához.

–  Miért nem az egyik csapatával végezteti el a melót?

–  Mert az most abból áll, hogy meg kell védenünk egy ellenzékit, akinek identitását egy maréknyi beavatott emberen kívül senki sem ismeri. Minél kevesebb ember foglalkozik Yoyóval, annál jobb.

–  Ez azt akarja jelenteni, hogy rajtam kívül senkivel sem beszélt a lányról?

–  De. Meglátogattam a lakótársait.

–  És?

–  Szinte semmi. Ismeri őket?

–  Látásból. Yoyo az állítja, semmit sem tudnak a kettős életéről. Az egyiket nem érdekli, a másik attól szenved, hogy őt nem érdekli. Hajlamos a fontoskodásra.

–  Grand Cherokee Vangra gondol?

–  Azt hiszem, így hívják. Röhejes egy név. Amolyan nyálgép az a fickó. Mit meséltek?

–  Semmit – Jericho rövid szünetet tartott. – Ami Vangot illeti, már nem is mesélhet semmit. Meghalt.

–  Úgy? – ráncolta homlokát Csao. – Amikor legutóbb láttam, nagyon is élő volt még. Valami hullámvasúttal dicsekedett, ami az övé.

–  Semmi sem volt az övé – bámulta Jericho a piac forgatagát. – Nem akarok hazudni magának, Csao. Amit itt most csinálunk, akár veszélyes is lehet. Mindenki számára. Úgy tűnik, Yoyo olyan emberekkel akaszkodott össze, akik holttesteken gázolnak keresztül. Vangnak ezért kellett meghalnia. Azt gondoltam, ezt tudnia kell.

–  Hm. Na igen.

–  Még mindig hajlandó az együttműködésre?

Csao várt egy pillanatot. Hirtelen úgy tűnt, mintha zavarban lenne.

–  Figyeljen, amit a pénzről mondtam...

–  Rendben van.

–  Nem, nem akarom, hogy félreértsen. Akkor is segítenék magának, ha semmit sem kapnék érte. Csak éppen... szükségem van a zsetonra, ennyi az egész. Úgy értem, látta a fickókat az út mentén, nem?

–  Akik felosztják egymás közt a napot?

–  Könnyű lenne nekik dolgozni. Valami mindig adódik. A többség itt abból él, hogy az ő talpukat nyalja. Érti?

–  Szerintem igen.

–  Maga sem ingyen csinálja, nem?

–  Figyeljen, Csao, semmiért sem kell bocsá...

–  Nem kérek bocsánatot. Csak helyükre teszem a dolgokat – pakolta a hátizsákjába Csao a szemüveget és a szkennereket. – Tulajdonképpen meddig akarja folytatni a megfigyelést?

–  Ameddig szükséges. Töltöttem már három hetet is egyetlen ajtó előott.

–  Micsoda, és a hölgy nem engedte be? – nyitotta ki a kocsi ajtaját Csao. – Igen, valahogy illik magához.

–  Hogy érti ezt?

Csao vállat vont.

–  Mondta már valaki, hogy maga tűnik a világ legmagányosabb emberének? Nem? Vigyázzon magára, kicsi fiú!

Jericho nyelve hegyére ezernyi válasz torlódott, de sajnos egyik sem lett volna elég csattanós. Végignézte, amint Csao sietség nélkül átballag a Wongs Worldhöz, majd megfordult és visszament a saját piacához, ahol a Toyotát úgy állította le, hogy a belső tükör alá elhelyezett szkenner a piac egy részét belássa. Kiszállt, majd gyalog megkerülte a területet, végül kiválasztott két házat, amelyek helyzete megfelelőnek tűnt. Mindkettő remek lehetőséget kínált a szkennerek elhelyezésére. Az egyiket egy ablakpárkány alá helyezte, a másikat pedig egy repedésbe. A készülékek, borsónyi fekete golyócskák, önállóan ellenőrizték a környezetüket, aprócska teleszkóplábakkal kapaszkodva meg a kövekben.

A Wongs World be volt kerítve.

Széllökés suhant keresztül a triádok városának nyomorúságos kanyonjain, megbillentve a napernyőket, ruhákat és felborzolva az idegeket. Időközben elviselhetetlenné vált a fülledtség, az ég halotti lepellé vált. Ritkás, hatalmas cseppek hullottak az égből, annak az özönvíznek az előfutárai, amely a távoli mennydörgésekben már bejelentkezett. A szél ajtókat csapdosott. Jericho felvette a szemüvegét és belépett a Cyber Planet folyosójára.

Elvileg a láncolat mindegyik fióküzlete egyforma volt. A betérőt szabványautomaták fogadták házmesterstílusban, rajtuk nyílás a készpénz, és elektronikus leolvasó a kártyás fizetés számára. Fizetés után regisztrálni kellett, s az ember máris beléphetett a szentélybe. Egy pult mellett két biztonsági őr beszélgetett, a monitorokra egy pillantást sem vetettek. A legtöbb látogató szemlátomást törzsvendég volt. Nem sokáig piszmogtak az automatáknál, hanem belenéztek a szemszkennerbe, vártak, míg a páncélüveg ajtók kinyílnak, és a későn megvakultak tapogatózásával mentek be a terembe.

Odabenn játékkonzolok és áttetsző heverők sorakoztak egymás mellett, mindegyik holoszemüveggel fölszerelve. Egy emelvény két tucat full motion helyiségnek, azaz három méter átmérőjű köröknek biztosított helyet, amelyekben szenzorokkal ellátott öltönyökben lehetett élvezni a tökéletes mozgásszabadságot. Hátrébb lezárható egyszemélyes kabinok, vécék, zuhanyzók és alvófülkék sorakoztak. Az óriási terem hátsó falánál egy szupermarket és egy bár kapott helyet. Földig érő ablakokon keresztül nyílt kilátás az utcára és a piacra. Eltekintve a biztonsági őröktől a folyosón, egyáltalán nem volt személyzet. Minden automatizáltan zajlott. Elméletileg a Cyber Planetet egyáltalán nem kellett elhagyni, feltéve, ha az ember megelégedett a fast-food és az üdítőitalok kínálta élvezetekkel. A lánc egyéves ajánlatokkal csalogatta az embereket, akiknek nem kellett mást csinálniuk, mint egy szemüveggel felszerelkezve vándorolni a virtuális világokban, akár passzív megfigyelőként, akár az események aktív alakítójaként. Álmodtak, rémálmokat láttak, éltek és meghaltak.

Jericho 24 órára fizetett be. Amikor belépett, a heverőknek nagyjából a fele volt foglalt, a legtöbb az ablak mellett. A látogatók többsége kideríthetetlen okokból az utca közelségét kereste, még akkor is, ha a szemüveg és a fejhallgató teljességgel elzárta őket a külvilágtól. Jericho talált egy olyan helyet, ahonnan láthatta a Wongs Worldöt és a kereszteződést az autójával. Elnyújtózott és megigazította a szemüvege szárát, mire a szemüveg elsötétült. Mobilja fülhallgatóját a fülébe dugta és felkészült egy nagyon hosszú éjszakára.

Vagy akár többre.

Yoyo talán már árkon-bokron túl volt, ő pedig Csaóval együtt, mint két idióta, várakozott a rémálmok benzinkútjánál.

Ásított.

Hirtelenjében aztán olybá tűnt, mintha a fényt kiszippantották volna az utcákból. Viharfront terjeszkedett Quyu felett, éjfekete zápor ömlött az égből. Az utcán pillanatok alatt úszott a szemét, az emberek felhúzott vállakkal vad rohanásba kezdtek, mintha ez bármit is használt volna a teljes elázás ellen. A heves dörgések rövid időközönként követték egymást. Jericho felnézett az elektromos feszültséggel teli égre.

Az elmúlás kóstolója.

Egy óra elteltével minden véget ért, az utca átmenetileg átalakult a Jangce miniatűr kiadásává, a felhalmozódott szemét pedig a Három Szoros gátjának kedélyes másává. A vihar amilyen gyorsan jött, el is ment. A lé lefolyt, maga után hagyva az egyszer használatos világ elázott relikviáit és megfulladt patkányok tetemeit, amelyek a víz elpárolgásával teátrálisan kerültek a felszínre. Még egy óra elteltével egy sötétvörösen izzó gömb megnyerte a felhőkkel vívott harcát, fényét a turisták nélküli utcára pazarolva. A Wongs Worldben sápadt alakok jelentek meg, nők integettek kifelé sátrakból és különböző rejtekekből, az éjszaka kétes csábításai, vagy hiányos öltözetben éppen elfoglalták helyüket a kereszteződésben.

11 óra tájban egy fiatal fiú sóhajtott fel a Jericho melletti heverőn, letépte magáról a szemüveget, felemelkedett, és vékony sugárban a saját lábai közé okádott egyet. A heverő öntisztító berendezése zümmögve beindult, felszívta a hányást és fertőtlenítőszerrel mosta le a heverő felületét.

Jericho megkérdezte, hogy segíthet-e.

A fiú, alig lehetett idősebb 16-nál, érthetetlen átkozódással válaszolt, és elindult a bár felé. Teste aszott volt, láthatólag nem vett tudomást a dolgok jelenvalóságáról. Egy idő után visszatért, valamit rágott, amiről aligha tudta pontosan, micsoda. Jericho szerette volna tudatosítani benne, hogy folyadékhiányban szenved, szívesen vett volna neki egy üveg vizet, ám a fiú köszönetképpen alighanem az arcába öntötte volna. Ha a szemében még volt valami, akkor azoknak az izzó agresszivitása, akik utolsó illúzióik elvesztésétől rettegnek.

Egyik szkenner sem küldött megváltó jelet.

MONTES ALPES,

HOLD

A Vallis Alpina kezdetét jelző katlantól délkeletre egy sor markáns csúcs húzódott egészen a Promontorium Agassizig, a Mare Imbrium szélén elhelyezkedő fokig. A formáció egészében véve inkább emlékeztetett a földi szubdukciós zónák gyűrött széleire, mintsem a Holdon szokásos körhegységekre. Csak nagy magasságból vált nyilvánvalóvá a félelmetes igazság, hogy tudniillik a Mare Imbrium, mint az összes tenger, maga is egy hatalmas méretű kráter, ami évmilliárdokkal ezelőtt keletkezett: a Hold korai korszakában, amikor a köpenye és megmerevedőben lévő felszíne még folyékony volt. Pusztító becsapódások tépték fel a fiatal kérget, láva ömlött a mélyből a felszínre és hozta létre azokat a sötét bazaltsíkokat, amelyekből Riccioli és a többi csillagász arra következtetett, hogy a Holdon is vannak tengerek. Valójában az egész 250 kilométer hosszú Alpok csupán a tizedrészét képezte egy olyan kolosszális körkráternek, amely mellett az olyan gigantikus méretű kráterek, mint a Calvius, a Copernicus vagy a Prolemaeus, bárányhimlős sebhelyekké törpültek.

Az alpokbeli csúcsok legmagasabbika a Mont Blanc volt. 3500 méteres magasságával elmaradt földi társa mellett, de titáni természetének ez mit sem ártott. Nem csupán azért, mert a hátságairól indult ki az elképesztően tágas délkeleti Mare Imbrium, hanem azért is, mert itt fenn az ember még közelebb érezte magát a csillagokhoz, szinte olyan érzése támadt, mintha a csillagoknak is látniuk kellene őt, hogy illendő módon köszönjenek neki.

Valóban, köszöntek is. Tudniillik amint Julian egy hullócsillag izzó nyomának látványa reményében a Cassiopeiára nézett, az égbolt válaszolt neki, amennyiben milliárdnyi részvétlenül bámuló szeme helyet változtatva és egy kozmikus megrovás esszenciájává összeállva egyetlen, világosan kiolvasható szót képezett: IDIÓTA! Megjegyzendő, hogy légkör nélkül nincs hullócsillag sem, legfeljebb a napfényben megcsillanó aszteroidák lehetségesek, tehát mi lehet ez? Kérem szépen, ezúttal, ha lehetséges, pontosabban kifejezni!

Julian megmerevedett. Az ég természetesen csak nagyon rövid időre formálta meg a szót, úgyhogy nem vette észre sem Mimi Parker, sem Marc Edwards, sem Eva Borelius, sem Karla Kramp, de nem vette észre Nina Hedegaard sem, aki kis hegymászó csapatukat vezette – már ha egy néhány száz méter magas, enyhén emelkedő domb leküzdését egyáltalán hegymászásnak lehet nevezni. Látótávolságban parkolt a Kallisto, ami a 40 kilométernyire fekvő szállodától a csúcs aljáig hozta őket, egy három tucat utast befogadni képes darabos, dongószerű fúvókás hajó. Julian tudta, hogy a jövőbeli turisták csalódottak lesznek a holdjárművek formája miatt. De a vákuumban semmi sem indokolta az aerodinamikus formát. Hacsak az nem, hogy aerodinamikusra építik. Csak úgy.

A gondolattal érdemes lett volna eljátszadozni, de Julian nem játszadozott. Gondolkodását hullócsillagok blokkolták, pedig ezek a hülyeségek nem is érdekelték különösebben. Mi okozta tehát, hogy mégis rájuk gondolt? Vagy nem is rájuk gondolt, hanem inkább általában a felvillanó fényjelenségekre? Ami az agyán átsuhan, az gondolatainak állandóan cirkuláló részecskefolyamából ered. Nyomába eredt a képnek, a nap folyamán visszapörgette egészen a kora hajnali időpontig, összesűrítette, koordinátarendszerbe kényszerítette, elhelyezte időben és térben: kora reggel, röviddel azelőtt, hogy lakosztályát elhagyta volna, egy pillanat, egy villanás...

Ekkor hirtelen végre emlékezett.

Egy fényvillanás az ablak bal szélén, amelyik a szoba katlan felőli részére esett. Egy suhanás jobbról balra, mint egy hullócsillag, de talán csak túlságosan fáradt és kialvatlan volt, hogy nem vette észre, mi is az. Igen, nagyon fáradt volt! De Julian szelleme olyan volt, mint egy filmarchívum, egyetlen jelenet sem ment veszendőbe. Visszatekintve felismerte, hogy amit látott, az nem a fantáziája terméke, nem virtuális természetű, hanem nagyon is valóságos eredetű volt, vagyis ténylegesen látott valamit, mégpedig a völgy túloldalán, a mágnesvasút magasságában, helyesebben pont a mágnesvasúton, ott, ahol a sínek észak felé fordulnak...

A Lunar Expresst látta.

Megdöbbenve állt meg.

–  ...sokkal bizarrabb formák, mint amikhez a Földön hozzászoktunk – magyarázta közben Nina Hedegaard, és megállt egy kockaszerű bazalttorony mellett. – Ennek oka, hogy a szél nem csiszolja le a sziklát, nincs erózió. Ezáltal keletkeznek...

A vonatot látta!

–  Érdekes, hogy mi mindent láttak már a Holdban a népek – mondta Borelius éppen. – Tudták, hogy a csendes-óceáni törzsi kultúrák még mindig megtermékenyítőként tisztelik ezt a csupasz sziklát?

–  Megtermékenyítőként? – nevetett Hedegaard. – Még a legvígabb egysejtű sem élne itt meg.

–  Én inkább a Napra tippeltem volna – mondta Mimi Parker. A hangjában volt valami, ami arra utalt, hogy megveti ezeket az ősi kultúrákat, mert képviselőik nem rendes keresztényként jöttek a világra. – Úgy értem, a Nap, mint az élet forrása.

–  A trópusi övezetben nehéz lenne a Napra így tekinteni – válaszolt Borelius. – Vagy a sivatagban. Könyörtelenül süt le rád megállás nélkül 12 hónapon át, felperzseli az aratást, kiszárítja a folyókat, megöl embert és állatot, miközben minden skorpió, moszkitó, az egész mérgező csürhe pompásan érzi magát. A Hold ellenben enyhülést és felfrissülést kínál. A nappali nedvességből harmat lesz, pihenni lehet és aludni...

–  Aludni valakivel – egészítette ki Kramp.

–  Pontosan. A maoriknál például csupán annyi a férfi feladata, hogy péniszével a nő vagináját mindaddig nyitva tartsa, amíg a holdsugarak be nem hatoltak. Nem a férfi ejti teherbe az asszonyt, hanem a Hold.

–  No, nézd csak. A vén disznó.

–  Istenem, Karla, milyen kegyetlen – nevetett Edwards. – Azt hiszem, ez egyáltalán nem áll ellentmondásban a szeplőtelen fogantatás gondolatával.

–  Na de kérlek! – tiltakozott Parker. – Legfeljebb annak egy primitív változata lehet.

–  Miért primitív? – kérdezte kíváncsian Kramp.

–  Nem találja primitívnek?

–  Hogy a Hold ejti teherbe a nőket? Dehogynem. Pontosan annyira tartom primitívnek, mint azt a gondolatot, hogy valami szellem malackodik a Földön, aminek az eredményét szeplőtelen fogantatásként adják el.

–  Azért a kettő mégsem hasonlítható össze!

–  Miért nem?

–  Mert... na, mert nem hasonlítható össze. Az egyik primitív babona, a másik...

–  Én csak meg akarom érteni.

–  Minden tiszteletem mellett, csak nem kételkedik komolyan...

Pillanat. A Lunar Express? Egyáltalán az volt, amelyikkel jöttek?

Volt tudniillik egy másik is a sarknál, arra az esetre, ha a turisták áradata meghaladná az egyik kapacitását. Lehetséges, hogy hajnali negyed 6-kor a tartalékvonattal érkezett volna valaki?

És miért nem tud ő erről?

Hanna vajon látott valamit?

–  Bizonyára amögött van valahol a Plato – mondta Edwards, aki igyekezett elsimítani az ellentéteket. – Túl erős a görbület?

–  Nem egészen – mondta Hedegaard. – Innen felismerhető lenne a kráter felső széle, csak a felénk eső szárnya most éppen árnyékban van. Feketén a feketeség előtt. De ha megfordulnak, északkeleten felismerhetik a Vallis Alpinát.

–  Valóban! Fantasztikus.

–  Jó hosszú – mondta Parker.

–  134 kilométer. A fél Grand Canyon. Jöjjenek csak még néhány lépést. Ide fel. Nézzék!

–  Mit?

–  Amire az ujjammal mutatok. A világos pontocskát.

–  Hé! Talán ez a...

–  Valóban – kurjantotta Edwards. – A szállodánk!

–  Mi? Hol?

–  Ott.

–  Ha nem tudnám...

–  Őszintén szólva én csak a Napot és az árnyékot látom.

–  Nem. Ott van valami!

Összevissza beszélnek. Összevisszaság a fejében. Csak a második vonat lehetett. Tulajdonképpen nincs benne semmi furcsa. Lynn és Dana Lawrence mindenről gondoskodik. A szálloda az ő birodalmuk, mit tud ő egyáltalán. Az éjszaka talán élelmiszer, oxigén és üzemanyag érkezett. Ő is ugyanolyan vendég volt, mint a többiek, örülhetett, hogy minden olyan olajozottan működik. Legyen csak büszke! Büszke Lynnre, akármilyen ördögöt is fest elkeseredésében Tim a falra. Nevetséges a srác! Tudna valaki olyan hotelt építeni, mint a GAIA, ha túl nagy lenne a kihívás számára?

Vagy Lynn is egy olyan villanás a retináján, amelynek az igazi természetét nem ismerte fel?

Hihetetlen! Már ő maga is kezdi.

–  Julian?

–  Tessék?

–  Azt javasoltam, hogy repüljünk vissza – mondta Hedegaard, s a sisak mögött felcsendülőo minden szavában benne volt az édes összeesküvő nevetése. – Marc és Mimi kimennének még a teniszpályára, ráadásul bőven lenne lehetőségünk a felfrissülésre.

Felfrissülés. Kedves kódolás. Julian jobb keze automatikusan arca felé indult, hogy megvakarja szakállát, persze csak a sisakja szélét érhette el.

–  Persze. Menjünk.

-  Talán láttak már furcsa jeleneteket, amiket valódinak tartottak, holott értelmük azt diktálta, hogy ez egyáltalán nem is lehet igaz. De éppen ez a trükkmesterek dolga. Be kell csapniuk az értelmüket. Higgyék el, a modern trükktechnikával bármilyen illúziót létre lehet hozni.

O'Keefe széttárta a karját, miközben lassan továbbment.

–  Ám az illúziók nem hozhatnak létre olyan érzelmeket, amilyeneket éppen érzek. Mert amit most látnak, az nem trükk! Hanem a legizgalmasabb hely, ahol valaha is jártam, összehasonlíthatatlanul izgalmasabb bármelyik filmnél.

Megállt, a kamera felé fordult, háta mögött a ragyogó GAIA-val.

–  Régebben, ha a Holdra akartak utazni, be kellett ülniük egy moziba. Ma önök is átélhetik, amit én. Nézhetik a Földet egy olyan csodálatos csillagos égbe ágyazva, amely azt a benyomást kelti, mintha az univerzum határáig ellátnának. Órákig próbálhatnám érzéseimet ecsetelni, de én – nevetett – csak Perry Rhodan vagyok. Engedjék meg tehát, hogy Edgar D. Mitchell szavait idézzem, aki 1971 februárjában a 6. emberként lépett a Holdra: „A Hold horizontja mögött hosszú, lassításszerű, határtalanul magasztos pillanatok alatt feltűnik egy ragyogó, kékesfehér ékszer, egy világos, finom, égkék gömb, amit lassan kavargó fehér fátyol ölel körül. Lassacskán emelkedik fölfelé, mint kicsiny gyöngyszem a tenger mélyérőol, kifürkészhetetlenül, titokzatosan. Kell pár perc, míg végre felfogod, hogy ez a Föld, az otthonunk. ... Olyan látvány ez, ami engem örök időkre megváltoztatott.

–  Köszönöm – mondta Lynn. – Nagyszerű volt!

–  Nem tudom – rázta a fejét O'Keefe. Lassan esett le neki, hogy űrruhában a fejrázás nem bír értelmezhető hatással. Peter Black kamerája kijelzőjén ellenőrizte a felvételt. O'Keefe arca egyértelműen felismerhető volt a zárt sisakrostélyon keresztül is. Az aranybevonatú UV-szűrőt föltolta, mivel abban a környezet tükröződött volna. Hiába volt rajta azonban különleges réteggel bevont kontaktlencse, sokáig nem maradhatott így a szabadban. Különösen nem lett volna tanácsos a Napba néznie.

–  De, tényleg egész jó – mondta Black.

–  Szerintem az idézet túl hosszú – mondta O'Keefe. – Nagyon is hosszú. Tiszta prédikáció, én is majdnem elaludtam.

–  Természetfeletti.

–  Nem, egyszerűen túl hosszú, semmi több.

–  Bevágunk még képeket a Földről – mondta Lynn. – De ha akarod, készíthetünk egy alternatív felvételt. James Lovell idézetével: „Az embereknek a Földön fogalmuk sincs, hogy mit birtokolnak. Talán mert nem sokuknak adatik meg, hogy elhagyják, és vissza is térhessenek.”

–  Lovell nem megy – határozta el Black. – Soha sem járt a Holdon.

–  Annyira fontos ez? – kérdezte O'Keefe.

–  Igen, de van még egy másik ok is. Ő volt az Apollo 13 parancsnoka. Emlékszik valamelyikőtök? „Houston, bajban vagyunk.” Lovell és a legénység majdnem meghalt.

–  Cernan nem mondott semmi okosat? – kutakodott Lynn az emlékezetében. – Mindig olyan színpadiasan tudott dumálni.

–  Semmi sem jut eszembe.

–  Armstrong?

–  ”Kis lépés...”

–  Felejtsd el. Aldrin?

Black elgondolkodott.

–  De igen, ráadásul valami rövidet: „Aki már volt a Holdon, annak a Földön nincsenek többé céljai.”

–  Nagyon fatalista – morgolódott O'Keefe.

–  Mi a helyzet a majmokkal? – szólalt meg Heidrun hangja. O'Keefe látta, amint leereszkedik a dombról, amely mögött a Shepard's Green terült el. Tündéri alakja még a páncélban és arc nélkül is felismerhető volt.

–  Miféle majmok? – nevetett Lynn élesen.

–  Nem küldtek fel valamikor majmokat is? Mit mondtak azok?

–  Azt hiszem, oroszul beszéltek – mondta Black.

–  Mit keresel egyáltalán itt? – vigyorgott O'Keefe. – Meguntad a golfozást?

–  Sohasem szerettem golfozni – jelentette ki Heidrun. – Csak meg akartam nézni, amint Walo lendületvételkor a porba zuhan.

–  Ezt elmondom neki.

–  Tudja. Nem azzal dicsekedtél, hogy lehagysz engem úszásban, nagypofájúkám? Most lenne rá lehetőséged.

–  Micsoda, most?

Válasz helyett Heidrun intett egyet, és gazellaléptekkel tovalibegett.

–  Forgatnunk kell – kiáltott utána Finn, ami éppen olyan fölösleges volt, mint a fejrázás, hiszen a rádiókapcsolat mindaddig fennállt, amíg látótávolságban voltak egymástól.

–  Meghívlak, ha te nyersz – suttogta a fülébe a kicsi fehér kígyó. -Rösti tokánnyal.

–  Hé, Finn? – szólt Lynn.

–  Hm?

–  Szerintem abba kéne hagynunk.

Tévedett, vagy a lány tényleg ideges volt? Az egész forgatás alatt mintha végig feszült lett volna.

–  Szerintem a Mitchell-idézet tényleg megfelelő.

O'Keefe látta, amint Heidrun a katlan másik oldalához ér.

–  Igen – mondta elmélázva. – Tulajdonképpen szerintem is.

Nina Hedegaard éppen Juliannel együtt „felfrissült”. A hátán feküdt, miközben a lány mint egy joysticket vezette. Sokkal többet nem kellett tennie, minthogy a hátsóját megfogni, mert a lány barnára sült, aranyfoltos teste immár csupán kilenc és fél kilós volt, és attól lehetett tartani, hogy minden erőteljesebb lökéstől elszáll. A stratégiailag fontos milliméterek meghódítása a Holdon szemlátomást megkövetelte az alkalmazott mechanika alapvető ismeretét: hová kell nyúlni, milyen mozgást kell végezniük az izmoknak, a medencecsontokat miként kell átölelni, szorítani, pikánsan kiszámított szögben ismét hátratolni, majd azonnal újra visszaengedni; minden elbizonytalanítóan bonyolult. Valamikorra meglett az ív, de Julian nem volt igazán jelen. Miközben a lány medencéje lassított felvételként közeledett az ötös erősségű g-pont irányába, Juliannek mindenféle marhaság jutott eszébe. Például, hogy miféle következményei lennének a szexnek közvetlenül a Holdon, ha Új-Zélandon néhány holdsugár elegendő a kis maorik nemzéséhez. Tízes ikrek születhetnének? Nina termeszkirálynőként trónolna a GAIA sztalagmitszerű elzártságában, szörnyűségesre növekedett altesttel, s minden negyedik másodpercben világra hozna egy embergyereket, vagy pedig egyszerűen csak szétpukkadna?

A ragyogó, gondosan nyírt kis erdőcskét bámulta, apró vonatokat látott elsuhanni, bolondos arany villanásokat, miközben saját Lunar Expressének kazánja alaposan be volt fűtve. Hedegaard dán szavakat nyögdécselt, alapesetben kedvező jel, csak ma valahogy rejtélyesen csengtek a fülében, mintha ma áldozat lenne a lány vágyának oltárán, hogy lehetőleg minél gyorsabban világra hozhasson egy Juliant vagy Julianne-t és Mrs. Orley lehessen. Julian kezdte rosszul érezni magát. A lány 28 évvel volt fiatalabb nála. Még soha sem kérdezte meg, mit remél Nina mindettől, már csak azért sem, mert privát együttlétük ritka alkalmai során nem tudott olyan gyorsan kérdezni, amilyen gyorsan a ruháikból kibújtak, márpedig valamikor meg kell kérdeznie. Elsősorban azonban saját magának kell feltennie a kérdést. Ami annál is inkább rossz volt, mert a választ már ismerte, s az nem éppen egy hatvanéves férfi válasza volt.

Megpróbálta visszatartani magát, elment.

A csúcspont minden gondolat pillanatnyi kimúlásában teljesedett ki, agytekervényeit tisztára söpörte és megerősítette, hogy aki öreg, az azért nála még mindig 20 évvel öregebb. Egy pillanatig a tiszta, csodás jelenben lubickolt. Nina hozzábújt, s a gyanakvása azonnal újraéledt. Mintha a szex csupán kedvtelve fogalmazott előszava lenne a kisbetűs részeknek, egy hatalmas ajtó, amelyen keresztül az ember rögtön a gyerekszobába juthat, egy aljas becserkészési manőver. Tanácstalanul nézte mellén a szőke fürtöket. Nem mintha azt kívánta volna, hogy a lány tűnjön el. Tulajdonképpen nem akarta, hogy elmenjen. Bőven elég lett volna, ha visszaváltozik űrhajósnővé, akinek az a dolga, hogy a vendégeit szórakoztassa, anélkül, hogy szemében megjelenne ez a nedves ígéret, hogy őt soha sem hagyja már magára, mostantól mindig a rendelkezésére áll, egy életen át! Ujjaival a lány pelyhes nyakát cirógatta, kínosan meghatódva saját magától.

–  A központba kéne mennem – mormogta.

Barátságtalan, tompa hangok kérdőojelezték meg a szándékát.

–  Na jó, tíz perc múlva – vallotta be. – Zuhanyozunk egyet?

A mindenütt tapasztalható luxus a fürdőszobából sem hiányzott. Nagyvonalúan elhelyezett zuhanyrózsa-koszorúból trópusi eső esett, olyan finoman, hogy inkább csak pergett, nem is szemergett. Hedegaard ragaszkodott hozzá, hogy ő szappanozza be, és egy kicsiny, ám annál érzékenyebb és gyorsabban duzzadó ponton egyáltalán nem takarékoskodott a habbal. Julian aggodalma, hogy behálózzák, ismét az izgalomnak adta át a helyét, a zuhanyzó meglehetős tágassággal büszkélkedhetett, mindenfelé praktikus kapaszkodókkal, Hedegaard magához szorította, ő beléhatolt, és – hoppá! – máris eltelt újabb 30 perc.

–  Most aztán tényleg mennem kell – mondta Julian frottírtörölközőbe burkolózva.

–  Később még látjuk egymást? – kérdezte a lány. – A vacsora után?

Julian éppen a fülét törölgette, és nem hallotta, legalábbis nem elég hangosan, amikor pedig meg akarta kérdezni a lányt, mit is mondott, akkor az már Peter Blackkel beszélt meg valami technikai ügyet. Julian gyorsan nadrágot és pólót húzott, megpuszilta és gyorsan eltűnt, még mielőtt a telefonbeszélgetés véget ért volna.

Néhány másodperccel később belépett a kontrollterembe, ahol Lynn halkan Dana Lawrence-szel beszélgetett. Ashwini Anand egy háromdimenziós térképen éppen a másnapi útvonalukat tervezte. A terem felét egy holografikus fal foglalta el, amelynek ablakai a hotel nyilvános terében elhelyezett kamerák képét mutatták. Csupán a lakosztályokat nem figyelték meg. Az uszodában Finn úszott versenyt Heidrunnal és Miranda Winterrel, őket Olympiada Rogasova figyelte, akinek a férje a fitneszstúdióban versengett Evelyn Chambersszel óriási súlyok emelgetésében. A külső kamerák képein Marc Edwards és Mimi Parker volt látható, amint teniszeztek, legalábbis Julian úgy vélte, hogy Marcot és Mimit látja, miközben a golfozók a katlan túloldalán éppen elindultak hazafelé.

–  Minden rendben felétek? – kérdezte feltűnő vidámsággal.

–  A legnagyobb rendben – mosolygott Lynn. Juliannek feltűnt, milyen fehér, mintha valami külön fényforrás világítaná meg. – Milyen volt a kirándulás?

–  Veszekedős. Mimi és Karla a magasabb szintű lények párosodási szokásai miatt összeveszett. És szükségünk lesz egy teleszkópra a Mont Blancon.

–  Hogy láthassuk őket? – kérdezte Lawrence a vidámság legcsekélyebb jele nélkül.

–  A fenét, hogy a szállodát láthassuk jobban. Jaj, gyerekek! Azt hittem, idefenn a meghatottságtól majd egymás nyakába borulnak, ehelyett a Szentlélek miatt vagdalkoznak – pillantása apályaudvarra nyíló ablakra esett. – Amúgy a vonat már elment? – kérdezte mintegy mellékesen.

–  Melyik vonat?

–  A Lunar Express. Úgy értem, az LE-2, amelyik múlt éjszaka jött. Elment már?

Lawrence úgy nézett rá, mintha egy rakás szótagot hányt volna a lába elé, és most azt követelné, hogy mondatot faragjon belőlük.

–  Az LE-2 nem járt erre.

–  Nem?

Anand megfordult és felnevetett:

–  Nem. Az az LE-1, amelyikkel tegnap megérkeztek.

–  Azt tudom, de hol járt közben?

–  Közben?

–  Miről beszélsz te tulajdonképpen? – kérdezte Lynn.

–  Na, hát a... – dadogott Julian.

A képen valóban csak egy vonat volt látható. Volt egy olyan halvány sejtése, hogy ez valóban az a Lunar Express, amelyikkel idejöttek. Ami viszont azt jelentette...

–  Ma reggel egy vonat jött ide – ragaszkodott makacsul az igazához.

A lánya és Lawrence lopva egymásra tekintettek.

–  Melyik? – kérdezte Lawrence óvatosan, mintha üvegen járna.

–  Na, az ott – mutatott Julian türelmetlenül a monitorra.

Hallgatás.

–  Kizárt – próbálkozott ismét Anand. – Az LE-1 a megérkezése óta nem hagyta el a pályaudvart.

–  De én láttam.

–  Julian... – kezdte Lynn.

–  Amikor kinéztem az ablakon!

–  Apa, nem láthattad!

Ha azt mondaná, hogy a vonatot rövid időre bérbe adta egy tucat földönkívülinek, akkor most nyugodtabb lenne. Néhány órával korábban az egészet még érzéki csalódásnak gondolta volna. Most már nem.

–  Menjünk sorban – sóhajtott. – Ma reggel találkoztam Carl Hannával, oké? Fél 6-kor a folyosón, és...

–  Tessék? Mit kerestél te fél 6-kor a folyosón?

–  Az most mindegy! Mindenesetre előtte...

Hanna? Pontosan, Hanna! Hannát kell megkérdeznie. Talán ő is látta azt a bizonyos vonatot. Végül is ő előbb lent volt nála, pontosan akkor, amikor...

Egy pillanat. Hanna a pályaudvar felől jött.

–  Nem – mondta magában. – Nem, nem.

–  Nem? – nézett félre Lynn. – Mi nem?

Őrület! Teljességgel abszurd. Miért ment volna Hanna valami titkos útra a Lunar Expresszel?

–  Nem lehet, hogy álmodtál? – faggatózott Lynn. – Hallucináltál?

–  Ébren voltam.

–  Rendben, ébren voltál. De térjünk vissza arra, hogy mit kerestél fél 6-kor...

–  Az istenit, sétáltam egyet.

Pillantása végigfutott a monitorfalon. Hol van Hanna? Ott, a Mama Quilla Clubban. Koktélt szürcsölgetve nyújtózkodott egy díványon Donoghue-ék, Nairék és Locatelliék társaságában.

–  Juliannek talán igaza van – mondta elgondolkodva Dana Lawrence. – Talán tényleg nem vettünk észre valamit.

–  Hülyeség, Dana, nem – rázta a fejét Lynn. – Tudjuk, hogy nem ment sehová semmilyen vonat. Ashwini is tudja.

–  Valóban tudjuk?

–  Semmit sem szállítottak, senki sem ment sehova.

–  Ezt könnyen megállapíthatjuk – lépett Lawrence a monitorfalhoz és megnyitott egy menüt. – Csak megkell néznünk a felvételeket.

–  Nevetséges. Teljességgel nevetséges! – merevedett meg Lynn arca. – Ezért nem kell megnéznünk semmiféle felvételt.

–  Nem értem, miért tiltakozol – csodálkozott Julian. – Vessünk csak egy pillantást a felvételekre. Már rég megtehettük volna.

–  Apa, mindent kézben tartunk.

–  Ahogy vesszük – mondta Lawrence. – Valójában az én dolgom, hogy mindent kézben tartsak, nem igaz, Lynn? Ezért alkalmaznak. Elsősorban én vagyok felelős a szálloda biztonságáért és a vendégek kényelméért, márpedig az önállósodó mágnesvasutak ebbe nem férnek bele.

Lynn vállat vont. Lawrence várt egy pillanatig, majd gyors mozdulatokkal parancsokat adott a számítógépnek. Új ablak nyílt meg, a pályaudvar belsejét mutatta. A felvétel időpontja 2025. május 27., 05.00 óra volt.

–  Menjünk még vissza?

–  Ne – rázta a fejét Julian. – Negyed 6 és fél 6 között történt.

Lawrence bólintott és lejátszotta a felvételt.

Semmi sem történt: az LE-1 nem hagyta el a pályaudvart, az LE-2 pedig nem futott be. Te jó ég, gondolta Julian, Lynn-nek igaza van. Hallucinálok. Kereste lánya pillantását, de Lynn elfordult, láthatólag megbántva, hogy nem hisz neki.

–  Hm – mormogta. – Na igen... Sajnálom.

–  Semmi gond – mondta Lawrence komolyan. – Akár meg is történhetett volna.

–  Nem történhetett volna meg – dörmögött Lynn. Amikor apjára nézett, pillantása tele volt szemrehányással. – Abban egyáltalán biztos vagy, hogy a hülye sétádat nem álmodtad? Talán nem is voltál a folyosón. Lehet, hogy egyszerűen ágyban voltál.

–  Mondtam, sajnálom – elbizonytalanodva azon tűnődött, miért is lett a lánya ennyire dühös. Végül is nem akart mást, mint biztosra menni. – Egyszerűuen felejtsük el, tévedtem.

Lynn válasz helyett a monitorfalhoz lépett, beadott egy sor parancsot és megnyitott egy másik felvételt. Lawrence keresztbefont karokkal figyelt, míg Ashwini Anand megpróbált láthatatlanná válni. Julian felismerte a föld alatti folyosót, 5 után 20 perccel.

–  Erre tényleg nincs szükség – sziszegte.

–  Nincs? – vonta fel a szemöldökét Lynn. – Hogyhogy nincs? Biztosra akartál menni.

Elindította a felvételt, mielőtt Julian újfent tiltakozhatott volna. Néhány másodperc múlva megjelent Carl Hanna, elindult az egyik mozgójárdán. A folyosó vége felé közeledett, az ablakon át megnézte a pályaudvart és eltűnt a vonathoz vezető egyik mellékfolyosón, de néhány másodperccel később újra felbukkant és elindult visszafelé. Julian szinte éppen ebben a másodpercben lépett ki a liftből.

–  Gratulálok – mondta Lynn fagyosan. – Igazat mondtál.

–  Lynn...

A nő kifésülte homlokából szőke haját, és felé fordult. Julian úgy vélte, a düh mellett valami más is rejlik a pillantásában. Félelem. Úristen, Lynn fél! Azután a lánya átmenet nélkül elnevette magát, s úgy tűnt, haragja nyomtalanul elillan, mintha mást sem ismerne, csak megbocsátást és kedvességet. Fenekét riszálva hozzá lépett, cuppanós puszit nyomott az arcára és kedvesen oldalba vágta.

–  Azért szóljál, ha egy ufó száll le – vigyorgott, majd elhagyta az irányítóközpontot.

Julian utána bámult.

–  Szólok – mormogta magában.

Hirtelen az a zavaró érzése támadt: a lánya színészkedik.

De mégis!

Egyfajta gyermeki makacssággal ment fel a Mama Quilla Clubba, amelynek táncparkettjét a csillagos mennybolt örök fényei árasztották el titokzatos fénnyel. Micsio Funaki a bárban koktélokat kevert. Warren Locatelli, amint Juliant megpillantotta, felpattant és vad gesztusokkal köszöntötte.

–  Julian! Ez volt életem legfaszább napja!

–  Valóban nagyszerű – nevetett Aileen Donoghue csilingelő szopránján. – Még ha a golfot újra is kell tanulni.

–  Golf, lószar! – ölelte át Locatelli Juliant, majd maguk közé húzta. -Carllal kipróbáltuk ezeket a holdbuggykat, tiszta őrület! Építened kell idefenn egy versenypályát! Egy igazi kibaszott Le Mans de la Lune!

–  Közben még csak nem is nyert – vihogott Momoka Omura. -Majdnem tönkretette a buggyját.

–  Majdnem engem ütött el – mondta Rebecca Hsu, egyetlen szem mogyorót tüntetve el ajkai között. – Warren társasága igazán inspiráló, főként ha a holdbéli temetésekre gondolunk.

–  Gyönyörű napunk volt – mosolygott Sushma Nair. – Üljön már le közénk!

–  Azonnal – mosolygott Julian. – Egy perc. Carl, van egy kis időd?

–  Persze – pattant fel Hanna a díványról.

–  El ne tűnj nekem – nevetett Locatelli. Újabban sülve-főve együtt volt Hannával. Az egyik fecsegős, a másik hallgatag, különös, de kialakult közöttük egyfajta barátság. A bárhoz mentek, ahol Julian a lehető legbonyolultabb koktélt rendelte, ami csak az itallapon szerepelt, egy Alpha Centaurit.

–  Figyelj csak, valahogy hülyén érzem magam – várt, míg Funaki bele nem fogott a munkájába, s halkabban folytatta. – De meg kell kérdezzelek. Amikor ma reggel a folyosón találkoztunk, a pályaudvar felől jöttél.

Hanna bólintott.

–  És? – kérdezte Julian.

–  És mi?

–  Benéztél?

–  A pályaudvar csarnokába? Egyszer. Az ablakon keresztül – gondolkodott el Hanna. – Utána bementem az egyik mellékfolyosóba. Tudod, kissé eltévedtem, miközben a kijáratot kerestem.

–  És valamit... láttál valamit a csarnokban?

–  Mit akarsz tulajdonképpen?

–  Úgy értem, a vonat ott volt? Elment, esetleg éppen akkor érkezett?

–  Mi, a Lunar Express? Nem.

–  Tehát egyszerűen csak ott állt.

–  Pontosan.

–  100%-ig biztos vagy ebben?

–  Semmi mást nem láttam. De miért érzed hülyén magad?

–  Mert... áh, tulajdonképpen nem is érdekes.

És máris elmesélte Hannának az egész történetet, mert egyszerűen szüksége volt arra, hogy kiadja magából.

–  Talán egy olyan villám volt, amilyet mindannyian látunk idefenn.

Julian tudta, mire gondol. Energiával telített részecskék, protonok és nehéz atommagok hatoltak keresztül alkalmanként űurhajók és űrállomások páncélzatán, reakcióba léptek a retina atomjaival, rövid villámlásokat kiváltva, amit a retina észlelt, de csak ha a szem be volt csukva. Idővel hozzá lehetett szokni, föl sem tűunt. A hálószobában a regolitpáncélzat miatt ilyesmi gyakorlatilag nem fordult elő. A nappaliban viszont...

Funaki letette elé a koktélt. Julian a poharat bámulta, de mintha nem is látná.

–  Igen, talán.

–  Tévedtél – mondta Hanna. – Ha kíváncsi vagy a tanácsomra, bocsánatot kérsz Lynntől és elfelejted az egészet.

De Julian nem tudta elfelejteni. Valami nem stimmelt, nem illett a képbe. Pontosan tudta, hogy látott valamit, ha nem is a vonatot. Valami finomság, valami döntő csekélység foglalkoztatta, ami bizonyítja, hogy nem tévedett. Volt még egy második belső film, ami mindent megmagyarázna, ha sikerülne előhívnia a tudatalattijából, hogy megértse, mi az, amit látott, csak nem fogta fel; hogy akkor vajon meglelné-e esetleg a magyarázatot vagy sem.

Emlékeznie kell.

Emlékezz!

JUNEAU, ALASZKA, EGYESÜLT ÁLLAMOK

Loreena Keowa bosszankodott. Palstein még hajókázásuk napján hozzájárult, hogy elvigye hozzá az egész csapatát, s egészen eredeti szöveget nyomott le, de benne most nem alakult ki az a meghitt érzés, ami amúgy mindig létrejön a beszélgetőtársaival. Időközben megtudta, hogy Palstein szereti a számok kristályos esztétikáját, aminek segítségével mindent és mindenkit, még önmagát is alávetette a tiszta logikának, a személyes kapcsolatban azért megtartva az érzelmeket. Szerette Johann Sebastian Bach zenéjének matematikáját, Steve Reich töredékes minimalizmusát, másrészt teljesen elbűvölte Ligeti György zenéjében a szerkezetek és elbeszélői ívek tökéletes feloldása. Volt egy Steinway zongorája, jól játszott, bár kissé gépiesen, s Keowa várakozásaival ellentétben nem klasszikusokat, hanem Beatlest, Burt Bacharachot, Billy Joelt és Elvis Costellót. Voltak képei Mondriantól, és egy kétségbeesett eredetije Pollocktól, ami úgy nézett ki, mintha alkotója a festéket a vászonra üvöltötte volna.

Keowa kíváncsi volt Palstein feleségére. Végül egy bájos teremtéssel rázott kezet, aki abban a pillanatban magával is ragadta, negyedórán át hurcolta keresztül a saját maga telepítette japánkerten, miközben láthatólag minden ok nélkül nagyokat kacagott. Palsteinné építész volt, s a birtok legnagyobb részét ő maga tervezte. Újonnan szerzett tudásának valutáját kamatoztatni akarván, fecserészés közben Keowa rákérdezett Mies van der Rohére, amire rejtélyes mosoly volt a válasz. Palsteinné hirtelen úgy kezdett beszélni vele, mintha valami összeesküvést szőnének. Van der Rohe, ó igen! Marad vacsorára? Még mialatt Keowa latolgatta, hogy igennel válaszoljon-e, megcsörrent a hölgy telefonja: a migrénről beszélgetve teljesen meg is feledkezett Keowáról, aki egyedül próbálta megkeresni a házba visszavezető utat, majd, mivel Palstein nem hívta meg, vacsora nélkül távozott.

Azután, már Juneauben, be kellett vallania magának, hogy kedveli a menedzsert, a barátságosságát, jó modorát, melankolikus pillantását, amellyel, úgy érezte, átlát rajta, így egy kicsit félt is tőle. S mindezek ellenére a férfi valamilyen sajátságos módon mégis idegen maradt. Ahelyett, hogy a riporttal foglalkozott volna, belefogott a kutatásba: Texasból először Albertába, Calgaryba utazott, ahol bejelentés nélkül esett be a rendőrségre. Indián arcával és sajátos bájával eljutott egészen a hadnagy irodájáig, aki megígérte neki, hogy adott esetben értesítik majd a nyomozás fejleményeiről. Keowa kiengedte antennáit, és abból, amit a hadnagy nem mondott ki, megértette, hogy nincsenek fejlemények, de azért köszönetet mondott. A következő repülővel visszament Juneaube, s a szerkesztőséggel még útközben megbeszélte, hogy szedjenek össze minden felvételt Calgaryból. Miután megérkezett, behívatott egy gyakornokot az irodába, s elmondta neki, mit kell keresniük.

–  Tudom jól – mondta –, hogy a rendőrség az összes felvételt legalább százszor átnézte és elemezte. Tehát mi is nézzük át százszor. Vagy kétszázszor, ha kell.

Íróasztalán kiterített néhány felvételt, amelyek az Imperial Oil székhelye előtti teret mutatták. A szemben lévő épületkomplexum -miután egy külszíni fejtést végző vállalat csődbe ment – a merénylet idején már több hónapja üresen állt.

–  A rendőrség számos okból arra a következtetésre jutott, hogy a lövést a három épület közül a középsőből adták le, valószínűleg az egyik felsőbb emeletről. Amúgy a három épület összeköttetésben áll egymással. Vannak első, hátsó és oldalsó kijáratok, tehát számos lehetőség adódik arra, hogy valaki be- és kiosonjon.

–  Nem gondolod komolyan, hogy felfedezünk valamit, ami a zsaruk figyelmét elkerülte?!

–  Légy optimista – mondta Keowa. – Ébredj fel és nevess!

–  Már megnéztem az anyagot, Loreena. Szinte az összes kamera a tömeget és a tribünt vette. Csupán a merénylet után jutott néhányuknak eszébe, hogy az épületet is vegye, de senki sem jött ki.

–  Ki mondta, hogy az épületre figyeljünk? Azt megtette már a rendőrség. Azt akarom, hogy a téren álló tömeget nézzük meg alaposan.

–  Úgy gondolod, hogy a fickó a térről ment be a házba?

–  Úgy gondolom, hogy te egy kis soviniszta vagy. Lehetett nő is, nem?

–  Egy gyilkos maca? – vihogott a gyakornok.

–  Csináld csak, és majd megismersz. Nézz csak meg jól minden egyes alakot a téren. Tudni akarom, hogy valaki a merénylet előtt, alatt vagy után filmezte-e az épületet.

–  Jaj ne! Ez igazi rabszolgamunka.

–  Ne nyávogj. Láss hozzá. Én utánanézek a youtube-on, a my-space-en, a smallworldön....

Miután a gyakornok nekilátott a munkának, ő maga összeállította a Palstein által hozott vagy támogatott döntések listáját az utóbbi hat hónapból. Ugyanígy feljegyezte, hogy milyen érdekek ellenében lépett fel. Végignézte a fórumokat és blogokat, elolvasta a bezárásokról folyó vitákat: az egyik oldalon elégedettség, a másikon tehetetlen düh, összekapcsolva a kívánsággal, hogy az olajosokat jól pofán vágják, lehetőleg azonnal a falhoz állítsák, de egyik bejegyzés sem volt olyan, hogy szerzőjét komolyan összefüggésbe tudta volna hozni a merénylettel. A külszíni fejtés környékén az emberek egyrészt elkeseredettek voltak, másrészt viszont boldogok, hogy az egésznek végre vége, különösen az indián közösségekben. Feltűnt neki, hogy az elmúlt két évtizedben a kínaiak mennyire érdeklődtek a kanadai olajhomok iránt, egy rakás pénzt fektettek be a külszíni fejtésbe, amit most elvesztettek, s feltűnt az is, hogy mintha a hélium-3 nem is létezne, még mindig nagymértékben rá voltak utalva a gázra és az olajra. Igaz, ez a függés folyamatosan csökkent. Az olaj pedig olyan olcsó lett, hogy nem volt értelme a legkevésbé kifizetődő módon tovább folytatni a bányászást. Kora hajnalban, amikor már nem talált egyetlen sajtójelentést és postot sem, nyitott egy aktát az Orley Enterprises számára, pontosabban az Orley Energy és Orley Space, valamint Palstein befektetési szándékai számára.

És ekkor hirtelen támadt egy ötlete.

Holtfáradtan kezdte új elmélete számára keresni az érveket. Az elmélet amúgy annyira nem is volt új: valaki megpróbálta aláásni Palstein ténykedését Orley-nál. Csakhogy most hirtelen egészen biztos lett abban, hogy a merénylet arra irányult, hogy megakadályozzák Palstein utazását a Holdra.

Ha ez igaz...

Csak éppen mi okból tennék ezt? Mit beszélhetett volna meg ott Palstein Julian Orley-val, amit a Földön ne tisztázhattak volna? Vagy másvalakiről van szó, akivel ott kellett volna találkoznia?

Szüksége van a résztvevők listájára!

A szemei égtek. Palstein nem utazhatott a Holdra. A gondolat nem hagyta nyugodni, és zavaros álmokban folytatódott, ahogyan az íróasztal mellett, vészesen bólogató fejjel álmodni lehet: űrruhás emberek, akik sztárépítészek házaiból egymásra lövöldöztek, ő pedig ott állt középen.

–  Hé, Loreena!

–  Mies van der Rohe nagyon népszerű a Holdon – motyogta.

–  Milyen mísz? – nevetett valaki: Keowa hülyeségeket beszélt. Pislogva és zsibbadó tagokkal lassan magához tért. A gyakornok az íróasztal szélére dőlt, és olyan elégedettnek tűnt, mint Szilveszter, a macska, miután bekapta Csőrikét.

–  A fenébe – morogta Keowa. – Elaludtam.

–  Igen, úgy lógtál ott, mint akit ledöftek. Már csak a melledből kiálló markolat hiányzott. Térj magadhoz, Pocahontas, igyál meg gyorsan egy csésze kávét. Találtam valamit! Azt hiszem, valamit tényleg találtam!

2025. május 28.

TALÁLKOZÁS AZ ELLENSÉGGEL

QUYU, SANGHAJ, KÍNA

Egy óra tájban Jericho már negyedszer beszélt Csaóval, aki éppen egy tömegverekedést nézett, és igen jól szórakozott.

Internetfüggők jöttek-mentek. Néhányan az alvókabinok felé vették az irányt. A Cyber Planet vendégei szinte kizárólag férfiak voltak a nők tényleg jelentéktelen kisebbséget képeztek – a legtöbb közülük öreg volt. Jericho számára némiképp egészségesnek csupán a full motion helyiségek és a futópadok használói tűntek, hiszen ők valamilyen módon mégiscsak kénytelenek voltak a testüket is használni a virtuális univerzumok felderítésére. Sokan közülük valamelyik párhuzamos világban csapták agyon az időt, a Second Life-ban, a Future Earthben vagy az Evolutionariumban, ahol a dinoszaurusztól kezdve a baktériumig állatként létezhettek. Néhányan, akik feküdtek, szenzorokkal telepakolt kezüket mozgatták, rejtélyes jeleket rajzolva a levegőbe, annak tanúságaként, hogy aktív szerepre vágytak. A nagy többség azonban a kisujját sem mozdította. Ők már elérték a végső stádiumot: saját, lassú haláluknak lettek puszta megfigyelői.

A légkör különös módon katartikus hatást gyakorolt Jerichóra, amelyben Csao gúnyolódásai teljesen leperegtek róla. Mintha a netzombik elhatározták volna, hogy rámutatnak, tulajdonképpen csak kicsit kellene összeszednie az akaratát, hogy véget vessen egyedülléte állapotának, aszott ujjakkal mutogattak rá, megvádolva, hogy kacérkodik a búskomorsággal, elásva magát a múltba és nyomorúságának oka saját maga, visszaküldvén őt ezzel az életbe, ami eddig talán nem is volt olyan rossz. Ezernyi döntést hozott, szappanbuborékokat, amelyek felületén a jövő csillogott. Sajátos módon a Cyber Planet vigaszt nyújtott. Mintha megrendezték volna, pont ekkor hívta fel Csao: érdeklődik, hogy érzi magát Jericho.

Jól van, állította Jericho.

És tovább várt. Elég gyakorlata volt már abban, hogy sztoikusan bámuljon egy pontra. Lassan untatni kezdte a piaci jövés-menés. Emberek ettek és ittak, alkudoztak, lógtak, párzottak, nevettek és vitatkoztak. Az éjszaka a gengsztereké, ide vezették vissza a nappali zsákmányt, a vágyak körforgásába, de úgy tűnt, békésen. Elkezdte irigyelni Csaót a verekedés miatt, majd elhatározta, egy ideig a szkennerekre bízza magát, holoszemüvegét a mobiljához csatlakoztatta és belépett a Second Life-ba. A piac eltűnt, helyén egy sugárút jelent meg bisztrókkal, üzletekkel és egy mozival. Jericho a mobil érintőképernyőjével az utca túloldalára irányította avatárját. Ebben a világban sötét volt a haja, a neve pedig Juan Narciso Ucańan. A nevet évekkel ezelőtt valami katasztrófákról szóló könyvben olvasta. Egy asztalnál, a napon három csinos fiatal nő ült, mindannyian átlátszó szárnyakkal és szemeik fölött filigrán antennákkal.

–  Helló! – köszönt oda egyiküknek.

A lány ránézett és ragyogott. Jericho avatárja a programozás csúcsteljesítménye volt, még a magasabb Second Life-igények szerint is rendkívül jól nézett ki.

–  A nevem Juan – mondta. – Új vagyok itt.

–  Inara – válaszolt a lány. – Inara Gold.

–  Jól nézel ki, Inara. Lenne kedved valami izgalmas dologhoz?

A magát Inarának nevezőo avatár tétovázott. E tétovaság jellemző volt a mögötte rejtőző nőre.

–  A barátnőimmel vagyok itt – mondta kitérően.

–  Nekem nagy kedvem lenne – mondta egyikük.

–  Nekem is – nevetett a másik.

–  Rendben, csináljunk valamit négyesben – vigyorodott el Jericho-Juan. – De előbb meg kell beszélnem valamit a legszebbikőtökkel. Inarával.

–  Miért velem?

–  Mert van számodra egy meglepetésem – majd egy üres székre mutatott. – Leülhetek?

A lány bólintott. Nagy, aranyszínű szemeivel bizalmatlanul nézett a férfira. Jericho hozzáhajolt és suttogva kérdezte:

–  Beszélhetünk röviden úgy, hogy senki sem zavar, csodaszép Inara? Csak mi ketten?

–  Rajtam ne múljék, kedvesem.

–  Jól van, megyünk már – mondta a két barátnő egyike. A másik szájából kígyónyelv bukkant elő, elkapott egy rovart a levegőben, lenyelte, és sértődötten sziszegett. Majd kitárták szárnyaikat és eltűntek egy rózsaszín felhő mögött. Inara pózba vágta magát, melleit kidüllesztette. Az amúgy is szűk top anyaga áttetszővé vált.

–  Szeretem a meglepetéseket – suttogta.

–  Az is lesz... Emma.

Emma Deng annyira meglepődött, hogy elvesztette a kontrollt ruhája fölött. A top teljesen eltűnt, szabaddá váltak tökéletes alakú mellei. A következő pillanatban felsőteste feketére színeződött.

–  Ne tűnj el, Emma – mondta Jericho sietve. – Hiba lenne.

–  Ki maga? – sziszegte a nő, aki magát Inarának nevezte.

–  Nem érdekes – vetette keresztbe egymáson a lábait Jericho avatárja. – Kétmillió jüant sikkasztottál, és üzleti titkokat adtál el a Microsoftnak. Ennél több problémát aligha okozhattál volna.

–  Hogyan... Hogyan talált meg?

–  Nem volt nehéz. A kedvteléseid, a szemantikád...

–  A micsodám?

–  Felejtsd el. A specialitásom, hogy embereket találjak meg a neten, ez minden. Eleget vagy online, így be tudtalak azonosítani.

Ez persze hazugság volt, de Jericho tudta, hogy Emma Deng nem rendelkezik annyi ismerettel, hogy hazugságát leleplezze. Ravasz kislány, aki munkahelye cégvezetőjéhez fűződő intim viszonyát éveken át csalásra használta.

–  Ha akarom – folytatta Jericho –, a rendőrség tíz percen belül kopogtat az ajtódon. Meglóghatsz, de megtalálnak, ahogy én is megtaláltalak. Előbb-utóbb elkapnak, tehát azt tanácsolom, figyelj rám.

A nő megmerevedett. Külsőleg éppoly kevés köze volt az igazi Emma Denghez, mint Owen Jerichónak Juan Narciso Ucańanhoz. De ha felállítja valaki a pszichológiai profilját, akkor majdnem 100% a valószínűsége, hogy Emma olyan testet választ, amilyen Inara Goldé. Jericho rendkívül elégedett volt magával.

–  Figyelek – nyögte ki végül.

–  Nos, a tiszteletre méltó Li Shiling hajlandó megbocsátani neked. Ez a hír, amit át kell adnom neked.

Emma hangosan felnevetett.

–  Át akarsz baszni engem.

–  Egyáltalán nem.

–  Ide figyelj, lehet, hogy hülye vagyok, de nem ennyire. Shiling a pokolba kíván engem.

–  Nem lehet rossz néven venni tőle.

–  Nagyszerű.

–  Ugyanakkor úgy tűnik, Li úrnak hiányzik a becses társaságod. Eltűnésed óta különösen az ágyéka táján érez hiányt.

Inara Gold szép arca leplezetlen gyűlöletet tükrözött. Jericho úgy gondolta, hogy Emma egy egész testét átfogó szkenner előtt ül, ami mimikáját és gesztikulációját valós időben küldi át az avatárra.

–  Mit mondott még a vén disznó? – fújtatott.

–  De hát nem akarod tudni.

–  De. Tudnom kell, mibe megyek bele.

–  Talán egy frissítő fürdő a Huangpuban, lábadon egy kis ólommal? Úgy értem, meglehetősen dühös. Vagy átad téged a hatóságoknak. De ahogy elmondta, azt szeretné a legjobban, ha továbbra is leszopnád.

–  Shiling undorító.

–  Na, úgy tűnik, annyira mégsem volt rossz.

–  Kényszerített.

–  Mire? Hogy megkönnyítsd kétmillióval? Hogy a konstrukció terveit átadd a konkurenciának? Hogy elszédítsd, és így férkőzz a bizalmába?

Emma oldalra fordult.

–  És mit akar?

–  Semmi különöset. Menj hozzá feleségül.

–  Lószar.

–  Meglehet – mondta Jericho lazán. – Azért lószar lehet a Huangpuban is. A víz minősége sokat romlott az utóbbi időben. Li úr várja a hívásodat az általad ismert számon, és egy hangos, jól artikulált igent szeretne hallani. Mit gondolsz, képes vagy erre? Mit mondjak neki?

–  Baszd meg. Baszd meg!

–  Mást szeretne hallani.

Időközben Diane a szerveren keresztül kinyomozta Emma tartózkodási helyét. Egy hongkongi lakásban volt éppen. Jó messze, de nem elég messze. Sehol sem lenne elég messze, hacsak el nem hagyja a Naprendszert.

–  Talán vesz majd neked egy lakást is Hongkongban – tette hozzá békülékenyen.

Emma föladta.

–  Oké – mondta nyávogva.

–  Li úr bármikor szóba áll veled. Legkésőbb egy óra múlva szeretnék kapni tőle egy örömteli telefonhívást, különben kénytelen leszek megindítani a vadászatot ellened – kis szünetet tartott. – Ne vedd személyeskedésnek, Emma. Ebből élek.

–  Igen – suttogta a nő. – Mindannyian kurvák vagyunk.

–  Te mondtad.

Jericho kilépett és elhagyta a Second Life-ot. A szemüveg kitisztult. A piacon az utolsó férfiak vadásztak kurvákra. A legtöbb bódé már bezárt. Jericho megnézte, mennyi az idő.

Hajnali négy.

–  Diane – szólt a mobiljába.

–  Helló, Owen. Ébren vagy még?

Jericho elmosolyodott. Egy számítógép együttérzésében van valami, ha Diane hangján szólal meg. Körülnézett. A legtöbb heverő üres volt. Itt-ott takarítórendszerek dolgoztak. Még a függők is érzékelték a napszakok változását.

–  Ébressz fel 7-kor, Diane.

–  Szívesen, Owen. Ja, Owen!

–  Igen?

–  Épp most kapok egy üzenetet.

–  Fölolvasnád?

–  Csao Bide írja: Nem akarom fölébreszteni, ha a felelősség terhe alatt lecsukódott volna már a szeme. Szép álmokat. Ha mindennek vége, iszunk egyet.

Jericho elvigyorodott.

–  Írd vissza, hogy... Ne, ne írj semmit. Lefekszem.

–  Tehetek még érted valamit?

–  Köszönöm, Diane.

–  Később beszélünk, Owen. Jó éjszakát.

Később beszélünk, Owen.

Később, Owen.

Owen...

Később és később és később, de nem jön vissza. Az ágyán fekszik és vár. Az ágyán a penészes szobában, oly hőn reméli, hogy majd együtt költöznek el onnan.

De Joanna nem jön vissza.

Ehelyett kövér, poloskaszerű lények mászkálnak a takarón... Behajlított karmok a gyapjúban... Ízelt lábak ropogása... Harangok, riadó... Tapogatózó csápok, amelyek a talpát csiklandozzák... Riadó... Riadó...

Ébredj, Owen!

Ébredj!

–  Owen?

Fölriadt, a teste egyetlen szívdobbanás.

–  Owen?

A korai napfény szinte szúrta a szemét.

–  Mennyi az idő? – mormogta.

–  6 óra 25 – mondta Diane. – Bocsáss meg, hogy korán keltelek. Van egy sürgős hívásod.

Yoyo, futott át az agyán.

Nem, a szkennerek Diane-től függetlenül dolgoztak, idegtépő lármával kínozták volna, amit lehetetlen nem meghallani. Ráadásul pirosságot kellene látnia. De a piacot lassan benépesítő tömegben nem volt egyetlen Őrző sem.

–  Kapcsold – mondta tompán.

–  Na, mi van? Alszol még?

Tu szögletes feje jelent meg a képernyőn. Mögötte életre kelt a Serengeti. Vagy valami nagyon hasonló, mindenesetre zsiráfok és elefántok masíroztak a háttérben. Pasztellszínű hegyek felett narancs fények. Jericho feltápászkodott. Innen-onnan hortyogás hallatszott. Egy fiatal nő keresztbe vetett lábakkal ült a heverőn, jobb kezében egy csésze kávé. Nem nézett ki függőnek. Jericho úgy gondolta, hogy rövid látogatásra tért be, megnézni a reggeli híreket.

–  Quyuban vagyok – mondta egy ásítást elnyomva.

–  Sejtettem. Az üzenetrögzítős hölgy miatt. Szép hangja van, de te szoktad felvenni a telefonodat.

–  Diane...

–  Diane-nek nevezed a számítógépedet? – kérdezte Tu kíváncsian.

–  Nincs túl nagy személyzetem, Tian. Neked ott van Naomi. Volt egyszer egy tévésorozat, amelyben egy FBI-ügynöknek folyamatosan problémái voltak egy titkárnővel, aki sosem jelent meg a képernyőn...

–  És őt hívták Diane-nek?

–  Ühüm.

–  Kedves – mondta Tu. – De mi szól egy igazi titkárnő ellen?

–  És mégis, hová tenném?

–  Ha csinos, az ágyadba. Fiacskám, felkapott lettél az utóbbi időben. Xintiandiban laksz, egy jó kis lakásban. Itt az ideje, hogy te is megérkezz az új életedbe.

–  Köszönöm. Már megérkeztem.

–  Olyan emberekkel állsz kapcsolatban, akik nem kedvelik a betelepülőket.

–  Még valami, atyám? – pattant le Jericho a heverőről, és elindult a bár felé egy kapucsínóért. – Nem is érdekel, hol tartunk a keresésben?

–  Nem találtatok semmit.

–  Hogy jut ez eszedbe?

–  Ha valamit találtok, már rég az orromra kötötted volna.

–  A hívásod sürgős volt. Tulajdonképpen miért is?

–  Mert azzal büszkélkedhetem, hogy én vagyok a legjobb munkatársad – vihogott Tu. – Te akartad tudni, hogy kivel telefonált ez az Izé Vang a halála előtt.

Majd' visszaköpte a kávét a papírpohárba.

–  Ez azt jelenti, hogy...

–  Igen, azt jelenti. Átküldöm neked a híváslistát. Az összes beszélgetést, május 26. óta. Most pedig magasztalhatsz.

–  Hogy csináltad?

–  Hát nem úgy, hogy a maradványai közt kotorásztam. A szerencse úgy akarta, hogy két mobiltársaság igazgatójával is szoktam golfozni. A srác az egyikőjüknél fizetett elő. Az ismerősöm volt olyan kedves, és kérdezés nélkül átadta nekem az adatokat.

–  Ez igen, Tian! – fújt bele a kávéjába Jericho. – Most viszont egy rakás szívességgel tartozol neki, igaz?

–  Dehogy – mondta unottan Tu. – Ő tartozott nekem.

–  Jó. Nagyon jó.

–  És most hogyan tovább?

–  Diane folyamatosan figyelte, hogy felbukkan-e a neten valami árulkodó szöveg. Csaóval a piacokat figyeljük. Ha az elkövetkezendő néhány órában nem történik semmi, esetleg bevonok még másokat is a keresésbe, és körbemutogatok majd néhány fotót. Azért ezt nagyon szeretném elkerülni – Jericho kis szünetet tartott. – Milyen volt a beszélgetés Csen Hongbinggel?

–  Na igen. Nagyon aggódik.

–  Nem nyugtatja meg kissé, hogy a lánya legalább szabadlábon van?

–  Hongbing művészetté fejlesztette az aggodalmaskodást. Benned viszont bízik.

Tu háta mögött egy nagy ragadozó madár emelkedett a levegőbe. Egy zsiráf is meglehetősen közel lépett hozzá.

–  Mondd csak, hol vagy te egyáltalán?

–  Hol lennék? – vigyorgott Tu. – Természetesen az irodában.

–  És mit játszol, hol vagy?

–  Dél-Afrikában. Jó, mi? Az őszi kollekcióból van. 12 környezetet kínálunk. A szoftver a képedet beilleszti az adott környezetbe, amint felveszed a telefont. Észrevetted, hogy a Nap süti a kopasz fejemet?

–  És a többi környezet?

–  Nagyszerű lett a Hold – ragyogott Tu. – A háttérben az amerikai holdbázis, landoló űrhajókkal. A program űrruhába öltöztet. Az arcod a sisak nyílásán keresztül látszódik. A hangot egy kicsit eltorzítjuk, nagyjából a múlt századi holdraszállások stílusában.

–  ”Nagy lépés az emberiség számára...” – kötözködött Jericho.

–  Szólj, ha van valami újság!

–  Persze.

Jericho kortyolt egyet a kávéjából. Gyenge és keserű. Hirtelen égető szüksége lett friss levegőre. Amíg a folyosón járt, Diane közölte hogy kapott egy adatcsomagot Tutól, és továbbítja neki. A kijelzőjét figyelve lépett ki az utcára. Számok, napok, időpontok jelentek meg: Vang híváslistája. Diane összehasonlította az új adatokat a régiekkel. Jericho természetesen nem várt semmi egyezést.

De mégis volt egy.

Jericho a homlokát ráncolta. A halála előtti este Grand Cherokee Vang egy számot hívott, ami az ő telefonkönyvében is szerepelt. Diane hozzárendelte a számot a telefonjában lévő névhez, így egyáltalán nem volt kétséges, kivel beszélt a diák május 26-án délben.

Jericho a nevet bámulta.

Hirtelen rádöbbent, hogy óriási hibát követett el.

AZ ACÉLMŰ

Úgy döntött, vállalja az azonnali konfrontációt, és elhagyta az őrhelyét. Miután elhelyezett még egy szkennert a Cyber Planet bejáratánál, elindult. Ha a szkennerek megtalálják valamelyik keresett személyt, néhány perc alatt visszatérhet.

Az utcák még üresek voltak, gyorsan haladt. A Toyotát egy koromfekete épület mögé parkolta le, megigazította a holoszemüvegét és gyalog indult a Wongs World felé. Az itteni Cyber Planet üvegportálján a beinduló piaci élet tükröződött. Ez a Wong egyértelműen kevésbé volt lepusztult, mint a másik. Amint Csao is mondta, nem voltak prostituáltak és szerencsejátékosok, úgy tűnt, a főzésre és az ételek árusítására rendezkedtek be. A zöldséget és a fűszereket kosarakból és ládákból kínálták. Egy asszony bottal horgászott ki az egyik kosárból egy kígyót, amely vadul rángatózni kezdett, amikor az eladónő rutinosan felhasította a testét és lenyúzta a bőrét. Jericho megfordult és magába szívta a friss wan-tan és baozi – vagyis disznógyomor és tészta, levesben – illatát. A pultnál nagy volt a forgalom. Két csillogó felsőtestű fiatalember állt a fazekakból kiáradó gőzben, merőkanalaikkal tálakat töltöttek meg és adogatták a levest. Jericho továbbment, mit sem törődve gyomra tiltakozásával. Enni majd később is lesz ideje. Átment az utcán, belépett a Cyber Planetbe és körülnézett. Csaót nem látta. Alvókabinok nem voltak, így legfeljebb a vécére mehetett. Jericho várt 10 percet, de Csao nem bukkant fel.

Ismét kiment.

Ekkor meglátta őket.

Ketten voltak. A wan-tan-pulthoz mentek, majd véletlenül éppen feléje fordultak. Körvonalaik pirosan izzottak fel a holoszemüvegen. A fiú farmert és pólót viselt, a lány miniszoknyát, amihez legalább 10 kilóval több volt rajta, és egy motorosdzsekit, amin a City Demons logója díszelgett. A szakácsok szép adag leveseket töltöttek lezárható műanyag edényekbe, majd becsomagolták a Wongs World papírzacskóiba, ők pedig fecserészve és nevetgélve vették át. Gondtalannak és jókedvűnek tűntek. Egy ideig más vendégekkel beszélgettek, majd továbbálltak.

Egy fél század számára vásároltak be.

Jericho követte őket, a számítógép pedig közölte vele a részleteket, amelyeket Tu adataiból bányászott ki. A lány neve Xiao Mieqi, Maggie, informatikát tanul. A fiú neve Jin Jia Vei, elektrotechnikát tanul. Tu szerint Yoyo belső köreihez tartoztak. Daxiongot is beleszámítva Jericho a hatból immár négy ellenzékit ismert arcról, az pedig egészen biztos, hogy a zacskó tartalmát nem ők ketten fogják elfogyasztani.

Közelebb ment és közben állandóan figyelte, nem bukkan-e fel Csao. Maggie Xiao és Jin Jia Vei termoszkannákat töltettek meg teával, cigarettát és dióból, mézből, valamint vörös babból készült krémmel töltött süteményt vettek, amiről Jericho tudta, hogy Yoyo kedvence. Átmentek az utcán. Amint megpillantotta az utcán álló motorjaikat, tudta, nincs értelme gyalog követni őket, ezért visszament a Toyotáért, s a gyalogosok és kerékpárosok között lavírozva indult el. Az utca túlságosan széles volt, így nem lógtak keresztben ruhaszárító kötelek, semmi sem takarta el a kilátást: jól látta, amint néhány kilométernyire az égbe mered a magas kohó. Maggie és Jin arrafelé tartottak. Néhány pillanattal később Jericho elhagyta a piac forgatagát és a poros utat. A motorok porfelhőket vertek fel. Nem követte közvetlenül őket, hanem a Toyotával egy sor konténerépület árnyékába húzódott.

Biztos volt abban, hogy Yoyo valahol az óriási ipari romban rejtőzik.

Izgatottan figyelte, amint a két motoros a magas kohó felé halad, ami a hajnalhasadás ellenfényében űrhajók kilövőállására emlékeztetett – ahogyan azt Jules Verne elképzelhette. Hordó alakú, felfelé keskenyedő henger, amit acélból készült tartószerkezet vett körül, az olvasztótartályokat csak sejteni lehetett. Állványok, hidak, emelvények, lépcsőkkel és támfalakkal összekötve, minden tele pumpákkal, aggregátorokkal, fényszórókkal, vezetékekkel és mindenféle más eszközzel. Futószalag emelkedett meredeken a kohó nyílásához. Irgalmatlan méretű cső nyúlt az ég felé, majd megtört és egy túlméretezett fazékba torkollott, amit három egyenesen álló, hatalmas tartály kötött össze. Úgy tűnt, ebben a világban minden szervesen összefügg egymással. Mindaz, ami a gázok és folyadékok áramlását szolgálhatta, a kábelkötegek, csövek és vezetékek – a reménytelenül összegubancolódott belek képzetét keltette, mintha a kolosszális gépezet kifelé fordította volna a belsejét.

Közvetlenül a kohó mellett egy körülbelül feleakkora rácsos torony állt. Mintha odavarázsolták volna: a tetején egy kis házikóval, oromzattal és ablakokkal. A házikót platform kötötte össze a kohó szerkezetével. Régebben nyilván ez volt az irányítóhelyiség. A környék többi épületével ellentétben az ablakai épek voltak. Jin és Maggie elkanyarodott egy lapos épület felé. Néhány pillanattal később újra előbukkantak, kezükben a Wong-szatyrokkal, és elindultak felfelé a toronyban. Jericho lassított, megállt, és az egykori irányító központot bámulta.

Ott fönt lenne Yoyo?

Ebben a másodpercben megpillantott valakit a szabad téren. Megfordult, és egy férfit látott egy motorkerékpáron. Nem, nem motorkerékpár volt: mintha valaki egy versenygépet, egy kardszárnyú delfint és egy lökhajtásos hajtóművet valami olyasmivé barkácsolt volna össze, aminek az értelme a szemlélő számára első pillantásra nem egészen világos. Bikaszerű, széles nyereggel, zárt oldallal és laposított szélvédővel, ott pedig, ahol az első keréknek kellett volna lennie, nagy lyuk ásítozott. Ezüstös küllők csillogtak benne, nyilván egy turbina. A kormánynál és a hátsó ülésnél forgatható fúvókák voltak. A valami szemmel láthatóan a hasán és két, hátrafelé hajló uszonyán csúszott. Csak pontosabb megfigyeléssel lehetett észrevenni, hogy a hasból egy kerék nőtt ki, az uszonyok pedig golyókban végződtek, amelyeknek köszönhetően sima úton haladni lehetett vele. De a gép egészen más célból készült. Néhány évvel korábban, amikor elkezdték az első modellek szériagyártását, Jericho megszerezte hozzá a jogosítványt, de mégsem vett magának, mert anyagilag romba döntötte volna. Drága volt egy ilyen izé. Jerichónak túl drága.

Nagyon-nagyon drága egy quyuinak.

Akkor Csao miért ült egy ilyen izén?

Csao Bide a magas kohót bámulta: nézte, miként mászik fel Jin és Maggie, de Jerichót az árnyékban nem vette észre. Csao Bide, aki a megbeszéltekkel ellentétben nem jelentkezett, pedig két Őrzőt követett, akik szinte biztos, hogy Yoyo nyomára vezethetik. Akinek a számát Grand Cherokee Vang a halála előtti este hívta, hogy egy teljes percig beszéljen vele.

Vang felhívta Csaót.

Miért?

Nyugtalanságtól gyötörve Jericho arra gondolt, hogy Csaót kérdőre vonja. A férfi ezekben a pillanatokban a kabátujjával valamit letakarított a műszerfalról, pontosan úgy, ahogyan Jericho kocsijában a kijelzőt pucolta.

Minden egybevágott.

Ő volt Grand Cherokee Vang gyilkosa. Elegáns öltönyben, sötétített szemüveggel, felragasztott bajusszal és parókával, amelyek szabályos vonásait átmenetileg Ryuichi Sakamoto arcához teszik hasonlatossá, előrehajol és letakarítja a Silver Dragon irányítópultját. De Jericho nem figyelt elég pontosan, mert nem egy japán popsztárra, nem is egy modellre hasonlít, hanem...

Csao Bidére.

Ő vezette a gyilkost Yoyo nyomára.

Abban a pillanatban, amikor a gázpedálra lépett, Csao is elindította airbike-ját. A turbina felbőgött. A gép fúvókái függőleges irányba fordultak, egy pillanatig még egyensúlyozgatott az uszonyok csúcsán, majd meredeken felfelé kilövellt. Jericho tudta, hogy nem sok esélye marad Yoyó megmentésére.

Milyen nevetségesen egyszerű volt minden.

És mennyire fájdalmas.

Alighogy le tudta küzdeni az utóbbi órákban érzett iszonyatát, amikor is a sors Quyuba vezette, ismételten bebizonyítva, hogy az emberi faj magasztossága csupán a vallás által megfertőzött darwinisták lázálma, egy tragikus, korrektúrára váró tévedés. A merő undor indította arra, hogy Jerichónak a teremtés kitaszítottjairól, a kísérlet selejtjeiről beszéljen. Balgaság volt!

Amit Csaónak valahogy sikerült még szarkazmussá változtatnia, az kivívta Kenny Xin teljes felháborodását. Saját fajának túlnyomó része parazita semmirekellő volt, bármiféle teremtő szégyene, már ha létezett egyáltalán teremtő. Azok közül, akik hasonlóan éreztek, csak kevesen vontak le következtetést a gondolataikból, mint az a római, aki a városát felgyújtotta, még ha állítólag a pillanatot tönkre is tette éneklésével. De a tisztító tüzet Xin szívesen megnézte volna, amelyben a szegénység pofája fölhólyagosodik és szénné válik, mi több: ő maga szeretett volna e tűz lenni!

Tárgyilagosan nézve egy ilyen szégyenfolt, mint Quyu, nem érdemel mást, mint hogy felperzseljék. Világszerte 1,5 milliárd ember élt slumokban. 1,5 milliárd, akiknek élete pazarlásnak számít, hisz mást sem csinálnak, mint elszívják a drága levegőt, felélik a drága tartalékokat, közben nem termelnek mást, mint még több szegénységet, még több éhínséget és még több szemetet. 1,5 milliárd ember, akik megfojtják az életet. Quyu lehetne a kezdet.

De Xin megtanulta kordában tartani az érzelmeit. Függetlenné tudott válni érzései diktátumától. Dühödten szedte össze magát, immunis lett és megtisztult. Olyan tartósan, hogy soha többé ne kelljen minden erejét megfeszítve azon fáradoznia, hogy megszabaduljon a mocsoktól, születése mindent befolyásoló körülményeitől, a mindennapi támadások ragadós-nyálas maradványaitól, a kétségbeesés sebeitől. Tudta, hogy belepusztulna, ha nem tudna megtisztulni, s hogy saját halála, a húgyszagú kapituláció, semmiféle megváltás ígéretével nem kecsegtet.

Tehát cselekedett.

Éjszaka újra átélte a nappalt, újra és újra. A lángok büntetőbírósága. Érezte a forróságot az arcán, látta lelkét eltemetve saját ragadós hullájában, érezte a merő bámulatot saját csodálatos, újjászületett teste iránt, és érezte az immár rendelkezésére álló szörnyűséges hatalom miatti vad örömöt. Szabad volt. Szabadon tehette, amihez kedve volt. Szabad, hogy annak a bőrébe bújhasson, akiébe akar. Most Csaóba.

Milyen nevetségesen egyszerű ráakaszkodni Jerichóra, a pasast a saját szolgálatába állítania! Grand Cherokee Vang ugyan bizonyára egy idióta volt, de a nyomozó névjegykártyájáért Xin néma hálával tartozott neki. Jericho vezette el Quyuba, az Andromedába, ahol Xin elhatározta, élesben folytatja a játékot. Ezúttal nem kell paróka, sem hamis orr, álszakáll, csupán megfelelő ruházat a magával hozott ruhatárból. Talán nem nézett ki elég vadul, nem volt beültetése sem, de a roadie-k nem idegenkedtek tőle. Egyszerűen hálásak voltak, hogy valaki segített nekik a pakolásban, és néhány percen belül megszerezte tőlük a Jericho átveréséhez szükséges információkat. Hogyan is gyanakodhatott volna a nyomozó, hogy nem közülük való?

Jericho volt az egér, ő a macska. Terve improvizációból született. Támadás, fegyverszünet, két sör, paktum. A Hydra elég ismerettel látta el a lányról, hogy meggyőzze a nyomozót. Néhány válasszal azért adós maradt. Például amikor Jericho megkérdezte, hogy a City Demons-hoz tartozik-e. Sohasem hallott ilyen nevű szervezetről. Sok mindent nem tudott, amire a gyanútlan detektív hívta fel a figyelmét, például arra, hogy melyik az a hely, ahol Yoyo és az Őrzők rendszerint vásároltak. A Wong-piacokat kinyomozni negyedórába telt. Csao Bide lojális partner volt, minden erejével segített, amihez hozzátartozott az is, hogy felhívja Jericho figyelmét a követőjére, aki ő maga volt.

A délutánt a Hyattben töltötte, sokáig és kiadósan zuhanyozott, hogy Quyu bűzétől legalább néhány órára megszabaduljon. Hírt kapott, hogy a kért profik megérkeztek a három airbike-kal. Előreküldte a két embert, este pedig sietség nélkül követte őket, vissza a mocsokba, hogy Jerichót fogadhassa.

Owen Jericho és ő. Jó csapat voltak.

Amikor a szkennerek Maggie Xiao Meiqi és Jin Jia Vei jelenlétét jelezték, eljött az ideje a partneri viszony felmondásának. Dögöljön meg Jericho a Cyber Planetben. Az airbike a magasba emelkedett, mígnem Xin az acélműveket a maga elhagyatottságában teljes egészében át nem tekinthette. Csak néhány embert látott, hajléktalanokat és különböző bandákat, akik a gyárépületben kerestek menedéket. A salakos föld sivatagán keresztül egy csapatnyi motoros közeledett. Időközben Xiao Meiqi és Jin Jia Vei fölért a lépcsőn és felmászott a platformra, amelyen a magas kohó egykori irányítóközpontja helyezkedett el. A lány bement, Jia Vei pedig megfordult és még egyszer körülnézett.

Pillantása az ég felé fordult.

Xin beleszólt a mikrofonba, utasításokat adott, majd az airbike fúvókáit vízszintesbe fordította.

Jin Jia Vei lusta volt és a tanulmányai sem túlságosan érdekelték. Ellenben zseniális hacker volt. Nem több és nem kevesebb. Nem lelkesedett Yoyo nagyszabású terveiért, de nem is kérdőjelezte meg őket, mert egyszerűen nem érdekelték. Meg akarja váltani a világot? Neki így is jó. Mindenesetre viccesebb, mint az előadótermekben penészedni, ráadásul bele is habarodott, mint tulajdonképpen mindenki. Fő ideológusként Yoyo jó kis idióta érveket talált, hogy idegen hálózatokba betörjenek, főként a párt hálózataiba, ráadásul az eszközöket is ő szállította. Jia Vei számára Yoyo volt az eladó a játékboltban, ő pedig a szerencsés flótás, aki az összes szép dolgot azonnal kipróbálhatta. Yoyo szállította az ötleteket, ő a trükköket. Hogy is nevezik az ilyesmit? Szimbiózisnak?

Valahogy így.

Javára legyen mondva, Yoyót sohasem árulta volna el. Már csak saját érdekéből sem, végül is a csoport léte a lányon múlt, és a Tu Technologies-től szállított varázsládikókon. Emiatt még arra is kész volt, hogy a lány problémáit a magáévá tegye, ráadásul a kiélezett helyzetért kissé saját magát is felelőssé tette. Végül is ő maga ajánlotta neki azt a holtbiztos, szuperrafinált dolgot, amivel sikeres lett, sajnos túlságosan is. Most pedig Yoyót óriási gondok nyomasztották, tehát Jia Vei az elmúlt két napban megpróbálta kideríteni, hogy azon a bizonyos éjszakán tulajdonképpen mi is történhetett. Valamit talált is: az események elképesztő egybeesését. Most pedig, miközben a Wong-zacskókból áradó wan-tan-illat felhőjébe burkolózva még egyszer körülnézett, elhatározta, hogy reggeli után megbeszéli a dolgot Yoyóval. Az új főhadiszállásuknak számító központból – miután az Andromeda immár nem volt biztonságos – Maggie fecsegése szűrődött ki, aki boldogan trombitálta össze a csoport többi tagját.

–  Reggeli – károgta.

Reggeli, pontosan. Éppen ez az, amire most szüksége van.

De egyszerre mintha földbe gyökerezett volna a lába. Magasleséről egészen a szénégetők szomorkás tűztornyáig ellátott. A gyárterület óriási volt, körbevette a régi acélmunkás-lakótelepet. Azon töprengett, honnan jön ez a hang, amit ezen a környéken még sohasem hallott, valami távoli morgás, mintha a levegő égne a Wongs World felett.

Hunyorgott.

A tűztoronytól balra valami lógott a levegőben.

Jin Jia Veinek néhány pillanatra szüksége volt, míg felfogta, hogy ez a valami okozza a morgást. A következő pillanatban felismerte azt is mi ez a valami. S noha nem állíthatta magáról, hogy különösképpen intuitív lett volna, de most megérezte a veszélyt.

Quyuban senkinek sem volt airbike-ja.

Hátralépett. A Wongs World és a Cyber Planet között két másik bikaszerű gépet látott feltűnni, közvetlenül a talaj felett. Ugyanakkor egy kocsi lőtt ki a konténerépületek mögül, és elindult a magas kohó irányába. Úgy tűnt, mintha az airbike felfúvódna. Érzéki csalódás, amit a jármű nagy sebessége okozott.

–  Yoyo! – kiáltotta.

A gép úgy közeledett, mint egy kövér, repülő hal. Napfény csillant meg a lapos szélvédőn és a turbina lendkerekén, amint a pilóta áthelyezte a testsúlyát, hogy bevegyen egy kanyart. Jia Vei hátrafelé botladozva ment be a házba, átkarolva a zacskókat, miközben a morgás erősödött és a turbina pofája tágulni látszott, mintha be akarná szívni forgó fogsora közé. A következő pillanatban az airbike süllyedni kezdett, Maggie és Yoyo hangját dübörgésével elsöpörve, leszállt a platformon. Jia Vei látta, amint a pilóta kezében megcsillan valami...

Xin lőtt.

A lövedék keresztülhatolt a fiún és a kezében lévő zacskókon. Jia Vei arca széttrancsírozódott, üvegek törtek, a levegőben forró leves, kóla és kávé, vér, agyvelő, wan-tan és csontszilánkok spricceltek szerteszéjjel. A test még ingadozott, még nem is dőlt el, amikor Xin már kiugrott a nyeregből és átlépte az épület küszöbét.

Pillantásával egy másodperc töredéke alatt felmérte, mi érdemes megőrzésre, mi fölösleges, mi érdekes és mi hanyagolható. A kikapcsolt képernyőjű, poros irányítópultok arra utaltak, hogy valóban egy egykori irányítóközpontban van. Az is ugyanilyen nyilvánvaló volt, hogy az épület jelenleg mi célt szolgál. A szoba közepén egymáshoz tolt asztalokon a legmodernebb eszközök tornyosultak, áttetsző kijelzők, számítógépek és billentyűzetek. A hátsó fal mellett felállított heverők arról tanúskodtak, hogy a központban laktak is, vagy legalábbis alkalmi szállásként használták.

Megfordította a fegyverét. A kövér lány feltartotta a kezét. Xiao Meiqi vagy Maggie, hogy is hívják? Mindegy. Száját kitátotta, szemgolyói majdnem kiestek, meglehetősen csúnya volt. Xin mintegy mellékesen lőtte le, ahogyan a hatalmasok fognak kezet kevésbé jelentős emberekkel. Fegyverével lesöpörte az asztalról a zacskókat, majd a pisztolyt Yoyóra szegezte.

A lány meg sem szólalt.

Xin érdeklődve fordította el a fejét, úgy figyelte.

Ő maga sem tudta, mit vár. Az embereken egészen különféle módokon mutatkozik meg az iszony és a félelem. Jin Jia Vei életének utolsó pillanatában például úgy nézett ki, mintha átitatódott volna félelemmel. Meiqi félelme pedig Edvard Munchre emlékeztette, a Sikolyra, önmaga torzképére. Voltak olyan emberek is, akik szenvedésükben megőrizték méltóságukat és tekintélyüket. Meiqi nem tartozott közéjük. Nagyon kevesen voltak ilyenek.

Yoyo ellenben csak bámulta őt.

Nyilván felugrott, amikor Jia Vei a nevét kiáltotta, ez magyarázta kissé meghajlott, macskaszerű testtartását. Szemei tágra nyíltak, de arca meglepően kifejezéstelen maradt, egyenletes, szinte tökéletes, ha szája sarkában egy árnyék nem tette volna kissé közönségessé az összképet. Mégis sokkal szebb volt a legtöbb nőnél, akit Xin életében látott. Szinte sajnálatos, hogy aligha marad idejük...

Azután észrevette, hogy Yoyo keze remegni kezd.

Az ellenállása megtört.

Előhúzott egy széket, leült, és leengedte a fegyvert.

–  Három kérdésem van – mondta.

Yoyo hallgatott. Eltelt néhány másodperc, Xin talán arra várt, hogy a lány összeesik, de azonkívül, hogy a keze remegett, semmi sem változott: ugyanúgy bámult a férfira.

–  Mindhárom kérdésemre gyors és őszinte választ várok – folytatta. – Semmi mellébeszélés.

Mosolygott, ahogyan azokra a nőkre szokás mosolyogni, akiknek kegyeit nyíltsággal igyekszik megszerezni az ember. Ülhettek volna akár egy elegáns bárban vagy kellemes étteremben is. Xinnek feltűnt, hogy kifejezetten jól érzi magát Yoyo társaságában. Talán mégis marad egy kis idejük együtt.

–  Utána – mondta barátságosan – meglátjuk, mi lesz.

Jericho semmit sem látott a portól, amit a saját autója vert fel, amikor csikorgó gumikkal lefékezett a torony aljában. Előrántotta fegyverét, kinyitotta az ajtót és a lépcsőhöz osont. Acélból volt, mint az egész konstrukció, lépései hangosan döngtek.

Halkan káromkodott. Két lépcsőofokot tett meg egyszerre, megpróbált lábujjhegyen fölfelé óvakodni, elcsúszott, és fájdalmasan beverte a térdét a lépcsőbe.

Marha! Egyetlen szerencséje, hogy Csao nem látta meg.

Ebben a pillanatban lövéseket hallott föntről. Jericho még jobban igyekezett. Minél magasabbra jutott, annál hangosabban dübörgött fülében az airbike. Csao nem tartotta szükségesnek a motort leállítani. Ez jó. A motor zúgása elnyomja az ő hangját. Megfordította a fejét, mozgást látott a téren. Motorosok. Nem szentelt rájuk különösebb figyelmet, felment az utolsó lépcsőfokokon, megállt, majd átlépett a peremen. Az airbike az orra előtt parkolt. A központ ajtaja nyitva állt. Felugrott a platformra, az épülethez lopakodott, és hátát a falnak vetve, a fegyverét készenlétben tartva szorosan az ajtóhoz simult. Csao hangját hallotta, barátságosan, biztatóan:

–  Először is, mennyit tudsz? Másodszor, kinek meséltél róla? A harmadik kérdésre is könnyű válaszolnod – izgatott szünet. – Ez a nyerő kérdés, Yoyo. Hol van a számítógéped?

A lány élt. Ez jó.

Kevésbé jó, hogy nem látta a gyilkost, tehát nem tudta, melyik irányba néz éppen. Végignézett az épületen. A sarok mellett meglátott egy kis ablakot. Lehajolva ment oda és bepillantott.

Yoyo egy számítógépekkel teli asztal előtt állt. Csaóból egy lábat, egy kezet és a fegyvere csövét látta. Egyértelműen Yoyo felé fordult, ami azt jelenti, hogy háttal volt az ajtónak. Az ablak ujjnyi szélesen nyitva állt, így Jericho hallhatta, amint Csao újra megszólal:

–  Erre igazán nem lehet olyan nehéz válaszolni, ugye?

Yoyo némán rázta a fejét.

–  Tehát?

Semmi reakció. Csao sóhajtott.

–  Rendben, talán elfelejtettem elmagyarázni a játékszabályokat. A játék menete: én kérdezek, te válaszolsz. De még jobb, ha szépen elmesélsz mindent – leeresztette a fegyverét. – Több dolgod nincs is. Oké? Ha nem válaszolsz, ellövöm a bal lábadat.

Jericho eleget látott, néhány lépéssel az ajtónál termett, beugrott a szobába és a fegyverét Csao fejéhez szögezve.

–  Ülve marad! Kezeket fel. Csak semmi hősködés.

Pillantásával felmérte a helyzetet. A fiú teste a lábai előtt hevert, szétroncsolva, mintha fejében és mellében bomba robbant volna. Néhány méternyire Maggie guggolt. Feje lehajtva, némán figyelte saját hasát, amelyből hihetetlen mennyiségű bél bugyogott elő. A padló, a székek, az asztal, mind vöröslött a vértől. Jericho megszédülve azon töprengett, vajon mivel lőhetett Csao.

–  Flechette.

–  Micsoda?

–  Nyíllövedék – mondta Csao teljes nyugalommal, mintha Jericho hangosan kérdezte volna. – Metal Storm, 50 apró wolfram-karbit nyilacska lövésenként, óránként 5500 kilométeres sebesség. Átviszi az acéllemezt is. A vélemények persze megoszlanak. Igaz, nagy disznóólat csinál, viszont...

–  Pofa be! Kezeket fel.

Csao kínos lassúsággal engedelmeskedett. Jericho érezte, amint lélegzete akadozik. Védtelennek és nevetségesnek tűnt. Yoyo ajkai megmozdultak, arcáról eltűnt a maszkszerű merevség, a sokk megszűnőben volt. Remény csillant a szemében. És még valami. Mintha egy terv kovácsolódna a fejében...

A teste megfeszült.

–  Ne – szólt rá figyelmeztetően Jericho. – Semmi káosz. Először ezzel a disznóval kell dűlőre jutnunk.

Csao felnevetett.

–  No és hogy képzeled? Ahogy az Andromedában?

–  Pofa be.

–  Kinyírhattalak volna.

–  Tedd a fegyvert a padlóra!

–  Némi tisztelettel tartozol nekem, kicsi Jericho.

–  Azt mondtam, fegyvert a padlóra!

–  Miért nem mész egyszerűen haza, hogy elfelejtsd az egész történetet? Én...

Dörrenés. Jericho golyója néhány centiméterrel Csao mellett fúródott az asztalba. A gyilkos fölsóhajtott. Lassan megfordította a fejét, láthatóvá vált a profilja. Fülében apró adókészülék rejtőzött.

–  Tényleg, Owen, ez már túlzás.

–  Utoljára mondom!

–  Jól van, na – vont vállat Csao. – Leteszem a földre, rendben?

–  Nem.

–  Mi van, most mégsem?

–  Engedd leesni.

–  De...

–  Egyszerűen csúsztasd le a térdeden. A kezeid fönnmaradnak. Utána iderúgod hozzám.

–  Nagy hibát követsz el, Owen.

–  Már elkövettem a hibát. Na, gyerünk, vagy ellövöm a bal lábad!

Csao halványan elmosolyodott. Leengedte a fegyvert a földre. Csizmája orrával kicsit belerúgott, de félúton megállt.

–  Lődd le – mondta Yoyo rekedten.

Jericho ránézett.

–  Az nem lenne...

–  Lődd le! – ömlöttek a könnyek Yoyo szeméből. Vonásai eltorzultak az iszonytól és a dühtől. – Lődd le, lődd...

–  Nem – rázta a fejét hevesen Jericho. – Ha meg akarjuk tudni, kinek dolgozik, akkor...

Tovább beszélt, de hangját elnyomta az airbike zúgása és bőgése.

Hangosabb lett. De miért?

Yoyo felkiáltott és hátratántorodott. Tompa ütés rezgette meg a padlót, amikor valami leereszkedett a központ előtt. Ez nem Csao bike-ja volt, hanem több hasonló gép.

Csao vigyorgott.

Egy bénító pillanatig Jerichónak fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Ha megfordulna, a gyilkos egy másodperc alatt fölkapná a fegyverét. De meg kellett tudnia, mi történik odakint.

Utána rájött.

Az adókészülék Csao fülében! A hangját egész idő alatt továbbította. Erőosítést hívott. Csao fölállt a székről és ujjaival megmarkolta a háttámlát. Jericho megemelte a pisztolyát. Ellenfele megmerevedett, mint egy ragadozó az ugrás előtt.

–  Dobd el – mondta egy mély hang a háta mögött.

–  Azt tenném a helyedben, kicsi Owen, amit mond.

–  Előtte lelőlek – mondta Jericho.

–  Akkor lőj – nézett rá Csao sötét szemeivel, mintha belelátna. Lassan felegyenesedett. – Egyébként ketten vannak, s te amúgy is csak nekem köszönheted, hogy egyáltalán még élsz.

Jericho háta mögött lépések hallatszottak. Egy kéz nyúlt át a válla felett, a pisztolyáért nyúlt. Jericho ellenállás nélkül engedte, hogy elvegye. Tekintete Yoyóét kereste. A lány a régi irányítópulthoz lapult, reszketett.

Egy ököl előrelökte.

Csao felkészült a fogadására, meglendítette a karját és tenyerével az arcába ütött. A következő ütés a gyomrát érte, elakadt a lélegzete. Fuldokolva zuhant térdre. Meglátta a másik két férfit, egy kövérkés, szakállas ázsiait, aki Yoyóra figyelt. A másik nyeszlett szőke volt, szlávos kinézettel. Mindkettőjüknél olyan pisztoly volt, mint a főnöküknél. Csao halkan nevetett. Homlokából kisimította selymes fekete haját, és kiegyenesedett. Lassú léptekkel körbejárta Jerichót.

–  Uraim – mondta –, tanúi lehetnek, miként győzedelmeskedik a kisagy a gyomor felett. A tervezés fontossága. Csakis ezzel magyarázható, hogy egy ember, akinek gyakorlatilag a hatalmában voltam, most a lábunk előtt csúszik a porban. Egy nyomozó, jegyezzék meg. Egy profi – az utolsó szónál Jericho lábai elé köpött. – Látogatásának mégis örülünk, hiszen lehetőségünk lesz többet megtudni. Megkérdezhetjük például Jericho úrtól, amit tulajdonképpen ő akart tőlem megkérdezni.

Csao kinyújtotta jobb kezét, üstökön ragadta Jerichót, felállította, szorosan magához húzta. Jericho az arcán érezhette a gyilkos leheletét.

–  A megbízó kérdése mindig érdekes. Vendégünknek aligha juthatott magától eszébe, hogy a kis Yoyót keresse. Ki tehát a te megbízód? Igazam van, ugye Owen? Valaki elhajította a botot. Hozd vissza a botot, Owen! Keresd Yoyót. Vau! Van még valaki, akit kezelésbe kell vennem?

Jericho nevetett, holott a helyzet minden volt, csak éppen vicces nem.

–  Vigyázz, ne aprózd el magad.

–  Tényleg, igazad van – mordult egyet Csao, Jerichót oldalra lökte és Yoyo felé közeledett, aki már nem is próbálta elrejteni félelmét. Ajkai remegtek, arcán csillogó veríték folyt végig. – Forduljunk hát a mi kis szimpatikus világmegváltónkhoz, s kérjük a segítségét a már egyszer feltett kérdés megválaszolásában. Hol van a számítógéped?

Yoyo hátrált. Arcvonásai megváltoztak, mintha éppen most fedezett volna fel valami meglepőt. Csao megmerevedett, nyilvánvalóan zavarodottan. Ugyanebben a pillanatban Jericho halk, fémes kattanást hallott.

–  Nem fogsz te csinálni semmit sem – mondta egy hang.

Csao megfordult. Két fiatal férfi és egy nő lépett be a helyiségbe motorosdzsekiben, kezükben gyorstüzelő fegyver, amit Csaóra és két segítőjére irányítottak, akik viszont őket vették célba. Egyikük egy óriás volt, hordónyi mellkassal, gorillakarokkal, a koponyája egy borotvált félgömb. Állát kék, művészien kidolgozott beültetés hosszabbította meg: mesterséges fáraószakáll. Jerichónak elakadt a lélegzete. Daxiong a lehető legcsúnyábban átverte, de ebben a pillanatban senkinek sem örült volna jobban.

„Hat koreai, mind a hatot jól megverte...”

Daxiong ferde szemével Yoyóra nézett.

–  Gyere át ide – mondta hangosan. – Ti pedig ott maradtok, ahol...

A hangja elakadt. Úgy tűnt, az óriás csak most vette észre, mi történt a központban. Tekintete Jia Vei maradványairól Maggie groteszk módon eltorzult testére tévedt. Szeme alig észrevehetően elkerekedett.

–  Ezek ölték meg őket – sírt a lány az oldalán. Arcából eltűnt minden szín.

–  A kurva életbe – káromkodott a másik fiú. – Ó, a kurva életbe!

Jericho gondolatai veszett ebekként kergették egymást. Ezernyi variáció futott át az agyán. A gyilkosok, a City Demons, mindenki fegyvere kibiztosítva, miközben Csao ugrásra készen állt, és Yoyo pillantása egyikről a másikra vándorolt. Senki sem mert mozdulni, féltek, hogy megzavarják a törékeny egyensúlyt, ami elkerülhetetlenül katasztrófához vezetett volna.

Yoyo törte meg a mozdulatlanságot. Lassan elindult Csao mellett Daxionghoz. Csao nem mozdult, csak a szemével követte.

–  Stop.

Halkan mondta, inkább sziszegte, mégis túlharsogta az airbike-ok bőgését, a többiek kutyaszerű lihegését, a kopácsolást Jericho koponyájában. Yoyo megállt.

–  Ne, gyere ide – hívta Daxiong. – Ne hallgass...

–  Nem élitek túl – mondta Csao. – Nem tudtok megölni mindannyiunkat, jobb, ha meg sem próbáljátok. Adjátok ide, amit akarunk, mondjátok meg, amire kíváncsiak vagyunk, utána eltűnünk. Senkinek nem esik baja.

–  És Jia Vei? – sírta a fegyveres lány. – És Maggie?

–  Ez elkerülhetet... ne, ne!

A lány egy kissé elfordította a fegyverét, a kövér ázsiai pisztolya csövét a fejére irányította. Daxiong és a másik City Demon ugyanígy reagált. A szőke férfi mintha fogaival őrölt volna. Csao esküre emelte a kezét.

–  Elég vér folyt már! Yoyo, ide figyelj, láttál valamit, amit nem lett volna szabad látnod. Véletlen, ostoba véletlen, de megoldhatjuk a problémát. A számítógépedet akarom, hogy lássam, kire bíztad a titkodat. Senkinek sem kell meghalnia, esküszöm. Életet a hallgatásért cserébe.

Hazudsz, gondolta Jericho. Minden egyes szavad színtiszta hazugság.

Yoyo bizonytalanul Csao felé fordult, és belenézett az ördög szép arcába.

–  Jól van, Yoyo, jól van – bólintott. – Szavamat adom, hogy senkinek sem esik bántódása, ha együttműködtök.

–  Baszd meg – kiabálta a fiú Daxiong mellett. – Az egész egy átkozott átbaszás! Lelőnek minket, amint...

–  Vigyázz magadra! – ordította a szőke.

–  Kenny, ennek semmi értelme – remegett a kövér az idegességtől. – Nyírjuk ki őket.

–  Kövér disznó! Előbb mi nyírunk ki...

–  Pofa be!

–  Egy szó! Még egy szó, és én...

–  Abbahagyni! Mindenki hagyja abba!

A szemek ide-oda cikáztak. Az ujjak megmerevedtek a ravaszokon. Mintha a terem robbanékony gázzal telt volna meg, gondolta Jericho, s most mindenki lázasan várná az öngyújtó fellobbanását. De Csao autoritása mindenkit sakkban tartott. A robbanás elmaradt. Egyelőre.

–  Kérlek, add nekem a számítógéped.

Yoyo letörölte az arcát, kezével elkente könnyeit és taknyát.

–  Futni hagysz utána?

–  Válaszolj a kérdéseimre és add ide a számítógéped.

–  A szavadat adod?

–  Igen. Utána mehettek.

–  Megígéred, hogy Daxiong, Ziyi és Tony bántatlanul elmehet? És... ő ott?

Mily gondoskodó, gondolta Jericho.

–  Ne hallgass rá – mondta. – Csao...

–  Még sohasem szegtem meg az adott szavam – vágott közbe Csao anélkül, hogy Jerichóról tudomást vett volna. Barátságosnak és őszintének tűnt. – Nézd, arra képeztek ki, hogy embereket öljek. Mint minden rendőrt, katonát és ügynököt. A nemzetbiztonság fontosabb az egyes emberek életénél, ezt te is beláthatod. De amit ígérek, azt betartom.

–  Ha odaadod neki a számítógéped, mindannyiunkat meggyilkol – állapította meg Jericho. Olyan tárgyilagos próbált maradni, amennyire csak lehetett. – Én a barátod vagyok. Apád küldött.

–  Hazudik – hízelkedett a lánynak Csao hangja. – Tudod mit? Tőle jobban kell tartanod, mint tőlem. Szemét játékot játszik veled, minden egyes szava hazugság.

–  Meg fog ölni – mondta Jericho.

–  Azt próbálja meg – morogta a fiú, akit ezek szerint Tonynak hívtak. Támadásra készen meredt előre, de a hangja és a fegyvere alig észrevehetően megremegett. Ziyi, a lány tartását elvesztve sóhajtozni kezdett.

–  Add már oda neki azt a rohadt számítógépet!

–  Ne tedd – tiltakozott Jericho erőteljesen. – Amíg nem tudja, hol a géped, életben kell hagynia bennünket.

–  Pofa be! – üvöltött rá Daxiong.

–  Add már végre oda neki azt az átkozott számítógépet! – kiabált Ziyi.

Yoyo az asztalhoz lépett. Ujjaival egy eszköz felé nyúlt, alig nagyobb egy szelet csokoládénál, egy képernyő és egy billentyűzet csatlakozott hozzá.

–  Nagyot hibázol – mondta kétségbeesetten Jericho. A tagjaiból elszállt minden erő. – Meg fog ölni téged.

Csao ránézett.

–  Ahogyan te megölted Grand Cherokee Vangot, Jericho?

–  Én... mit csináltam én?

Yoyo visszakozott.

–  Marhaság! – rázta a fejét Jericho. – Hazudik. Ő...

–  Fogd már be végre a pofádat! – kiáltotta a kövér ázsiai, és fegyverét Jerichóra fordította, aki megdöbbentő tisztasággal látta a ragyogó izzadságcseppeket a gyilkos arcán.

Daxiong az ázsiai felé fordult. Csao szemei kitágultak.

–  Ne! – kiáltotta.

Az öngyújtó lángja fellobbant.

Jericho látta, amint két gyors dörrenés után Tony felrántja a fegyverét, és a kövér összerogy. Minden egyszerre történt. A szőke pisztolya fülsiketítő csattanással dördült el, ellőve Tony fél arcát. Előredőlt, eltakarva Daxiong elől a kilátást, Ziyi sikoltozott, Yoyo pedig az ajtó felé rohant. Csao megpróbálta elkapni, de nem érte el és elterült a földön. Jericho a földön fekvő fegyverért nyúlt. Már el is kapta a csövét, de Csao gyorsabb volt nála, miközben a szőkét az asztal mögött fedezékbe kényszerítve Ziyi vadul lövöldözött.

Lehajolt.

Daxiong elindult, de megcsúszott Jia Vei vérében, fejét egy polcba beverve elesett, és magával rántotta Jerichót. Egy sorozat szántotta végig mellette a földet. Elgurult az ájult óriás mellől, és látta, amint Ziyi a bosszú istennőjeként Tony holttestére lépve sikítozva, célzás nélkül lő. A következő pillanatban egy vörös szökőkút lövellt ki onnan, ahol az előbb még a lány karja volt. Csao pisztolyának dördülése még a fülében csengett, amikor kirohant. Ziyi megingott. Üveges tekintettel fordult meg tengelye körül, arcvonásain némi csodálkozás tükröződött, ömlő vére a szőkére folyt, a szemébe spriccelt. A férfi védekezőn emelte fel a kezét, megpróbált a lány haldokló teste elől kitérni, de elvesztette az egyensúlyát.

Jericho felugrott. Lábai előtt Ziyi leszakadt karja rángatózott. Hirtelen olybá tűnt minden, mint egy színházi előadás. Hálásan vette tudomásul, hogy valami félrevonul benne és kapitulál. Gondolkodása és motorikája fölött valami gép vette át a parancsnokságot, amelynek annyi volt az összes becsvágya, hogy működjön. Lehajolt, kivette a fegyvert a megmerevedett kézből, a tehetetlen gyilkosra irányította és meghúzta a ravaszt.

Üres.

A szőke férfi üvöltve lökte el magától a halott lányt, a revolvere után kapott és Ziyi vérétől megvakulva a tárat a levegőbe ürítette. Jericho kihátrált a tűzvonalból és fejbe verte a fegyverrel. Ezután egy pillantást sem vetve rá átugrott a fekvő testeken és kiszaladt a szabadba.

Xin röviden azon morfondírozott, hogy az egész milyen egyszerű is lehetett volna. Megtalálta a lányt a számítógépével együtt. Kiszedni belőle, hogy kikkel kell még foglalkoznia, néhány perc munkája lett volna. Xin biztos volt abban, hogy Yoyo nagyon érzékeny a fájdalomra. Gyorsan elárult volna mindent.

Már készen is lehetne a munkával.

Ehelyett, mintha kalapból varázsolták volna elő, megjelent Owen Jericho. Xinnek halvány fogalma sem volt arról, hogyan került ide a nyomozó. Nem álcázta elég jól magát? Ebben a pillanatban ez nem volt érdekes. A magas kohó hatalmas tömege sötéten emelkedett. Yoyo és a lenti lépcső között két airbike parkolt. Zavarodottságában a kelleténél kicsit tovább mérlegelte, hogy melyik út lehet a legrövidebb, így már Xin is kiért az emelvényre és elzárta a lépcsőt. A torony tehát nem nyújtott többé lehetőséget a menekvésre. A központot a magas kohóval összekötő hídon át menekült, a másik oldalon, az olvasztótégelyeket körbefonó kerengők, eszközök és csövek dzsungelében.

Xin különösebb sietség nélkül követte. A kohó állványzatának mindegyik szintjét lépcső kötötte össze a felsőbb szintekkel, de egy összedőlt támaszfal elzárta az utat lefelé. Yoyo is észrevette. Váltakozva nézett Xinre és a magasba, miközben lassan hátrált. A férfi magabiztossága közben visszatért. Megállt.

–  Ezt nem akartam – kiáltotta.

Yoyo vonásai elmosódtak. Egy pillanatra azt hitte, megint elöntötték a könnyek.

–  Amúgy sem adtam volna oda neked a cuccot – kiáltotta a lány.

–  Yoyo, sajnálom!

–  Akkor húzz a francba!

–  Talán én szegtem meg a szavam? – kérdezte megbántódást mímelve. – Én lettem volna?

–  Nyald ki a seggem!

–  Miért nem bízol bennem?

–  Aki megbízik benned, halott!

–  A te embereid kezdték, Yoyo. Legyen eszed, csak beszélni szeretnék veled.

Yoyo hátranézett, fölfelé, majd pillantását ismét Xinre vetette. Már majdnem elérte a következő emeletre vezető lépcsőt. A férfi letette a revolverét, és felmutatta üres kezét.

–  Nincs több erőszak, Yoyo. Nincs több vérontás. Esküszöm neked.

A lány tétovázott.

Gyere már, gondolta a férfi. Lemenni úgysem tudsz. Csapdában vagy, kisegér. Csacsi kisegér.

Csakhogy az egér hirtelen egyáltalán nem tűnt gyámoltalannak. Zavartan töprengett, ki is játszik itt tulajdonképpen színházat. A lány nyilvánvalóan sokkos állapotban volt, de ahogy a lépcsőn fölfelé jött, már nem emlékeztetett a könnyáztatta arcú Yoyóra, aki néhány perccel korábban még kész lett volna átadni neki a számítógépét. Macskaszerű mozgásában felismerte saját, éveken át begyakorolt éberségét, ami szívósságon, bizalmatlanságon, túlélési ösztönön és ravaszságon alapult.

Yoyo erősebb volt, mint gondolta volna.

Abban a pillanatban, amikor a lépcsőre ugrott, Xin már tudta, hogy minden további diplomáciai erőfeszítés időpocsékolás lenne. Ha valaha is volt rá esélye, hogy a lányt megdumálja, azt már eljátszotta.

Fölemelte a fegyverét.

Háta mögött felbődült egy turbina. Xin megfordult és Jerichót pillantotta meg az airbike nyergében: a járgány elindításán fáradozott. Villámgyorsan végiggondolta a lehetőségeket, de Yoyo elsőbbséget élvezett. Hagyta hát a detektívet, és a szökevény nyomába eredt. Látta az árnyékát, amint a rácsok között tovasuhan. Néhány ugrással fönt termett, csővezetékek és törmelékek zárták el az útját. Libbenő hajzuhatagot pillantott meg, amint Yoyo épp eltűnt egy rozsdás oszlop mögött. Utána léptei már a következő emelet irányába dübörögtek.

Kezd az egész idegesítő lenni. Legfőbb ideje véget vetni ennek az ügynek.

Tovább üldözte emeletről emeletre, míg végül ott kötöttek ki, ahonnan már nem volt tovább. Néhány méterrel fölöttük elkeskenyedett a kohó és egy nyílásba torkollt, amelybe régebben a kokszot és az ércet öntötték. Efölött valami szögletes, behajlított felépítmény emelkedett, majd kicsúcsosodott a hatalmas szellőzőben, ami az egész konstrukciót már távolról jellegzetessé tette. Függőleges állványok vezettek a legmagasabb ponthoz, nagyjából 70 méteres magasságba. Azután már csak a szabad ég következett. Onnan már nem lehetett továbbmenni, hacsak nem a jó 20 méteres csövön lefelé egyensúlyozva, ahonnan még vagy 10 métert kellett ugrani lefelé a hatalmas, üst alakú tartályba.

Xin hallgatózott. Meglepő csend volt idefenn, mintha a nagyváros távoli, diffúz zaja és Quyu hangjai egy tengerré állnának össze, ami alatta hullámzott. Valahol a sztratoszférában hatalmas repülőgépek turbinái énekeltek.

Xin fölemelte a fejét. Yoyo eltűnt.

Aztán meglátta. Majomként lógott a támfalon, egyre följebb húzódzkodva, és Xin rájött, hogy nagyon is van még egy lehetősége a menekvésre. A zsilipnél volt egy meredek futószalag, ami a földre vezetett.

Átkozott liba.

Szüksége van még egyáltalán rá élve? Már nyúlt a számítógép felé, nem kétséges, melyik volt az. A gép a központban van, most már csak azt nem tudta, kivel beszélt még a dologról.

Átkozódva indult el fölfelé.

Hangos zúgás közeledett felé. Megfordult, egyik kezével a rácsba kapaszkodva, a másikban fegyverét tartva.

Az airbike egyenesen feléje száguldott.

Az első gép lefulladt. Új modell volt, az előzőhöz képest sokat változtattak rajta. Minden egy felhasználói felületen jelent meg, semmiféle mechanikus eszköz nem volt. Jericho kiugrott a nyeregből, felült a másik járó motorú airbike-ra, és tanulmányozni kezdte az érintőképernyőt. Ezúttal több szerencséje volt. A gép reagált: egy feldühödött bika hevességével ugrált és megpróbálta levetni őt. Kezével erősen szorította a kapaszkodót. Korábban vízszintesen álltak, most fölfelé hajlottak és minden irányban forgathatók voltak. A bike heves körforgásba kezdett. A kijelzők villogtak, mint egy játékautomatán. Próba szerencse, Jericho megérintett két gombot, a körhinta leállt. Ehelyett a gép a központ felé fordult. Mielőtt még nekiütközött volna, áthelyezte a testsúlyát és 180°-os ívben megfordult. Körbenézett a környéken.

Yoyónak vagy Csaónak nyomát sem látta.

Lassacskán kijött az ívből. Megemelte a gépet, de a fúvókákat nem párhuzamosan mozgatta, így ismét kellemetlen helyzetbe került, mivel a bike rakétaszerűen lőtt ki a magasba. Úgy érezte, menthetetlenül kicsúszik a nyeregből, remegő kézzel próbálta meg korrigálni a hibát, végül sikerült kontroll alá helyezni a gépet, még egy kanyart tett és a magas kohó felé fordult.

Meglátta őket!

Yoyo eljutott a zsilipig, ahonnan a futószalag indult, Csao követte: két méterrel alatta, az állványon lógott. Jericho lefelé irányította a gépet, remélve, hogy úgy fog reagálni, ahogy ő szeretné. Látta, amint a gyilkos összerándul és behúzza a fejét. Jericho fél méterre sem volt tőle, amikor elkapta a bike-ot, leírt egy kört és ismét a kohó felé fordult. Yoyo a futószalag szélén tökéletesen tanácstalanul állt. Amint Jericho átrepült a szalag fölött, meg is értette ennek okát. Ahol görgőknek és támaszoknak kellett volna lenniük, ott a konstrukció egy része egész egyszerűen hiányzott. Csupán az oldalszalagok voltak meg. Ahhoz, hogy valaki lejusson, profi kötéltáncosnak kellett volna lennie.

Yoyo csapdába került.

Jericho hangosan átkozta magát. Miért nem vette el a szőkétől a pisztolyát? A központban mindenütt fegyverek hevertek. Izgatottan figyelte, amint Csao feje és válla megjelenik a párkányzat felett. A gyilkos egyetlen ugrással a zsilipen termett. Yoyo hátralépett, négykézlábra állt és átölelte a futószalag korlátját. Óvatosan csúszott rajta lefelé, míg lábai egy párhuzamosan futó másik korláthoz nem értek. Kereste a többé-kevésbé szilárd támasztékot, méterről méterre lejjebb ereszkedve...

Megcsúszott.

Jericho elszörnyedve látta, hogy zuhan. A lány teste megrázkódott, és az utolsó másodpercben sikerült átölelnie az állványt, amelyen az előbb állt, de most egy jó 70 méteres űr fölött kalimpált.

Csao is őt bámulta.

Utána elhagyta az állvány fedezetét.

–  Nagy hiba – mormogta Jericho. – Nagyon nagy hiba!

Mellékveséi hatalmas adagban termelték az adrenalint, szívverése és vérnyomása immár hőstettekre sarkallták. A gépet egyre jobban kezelte. A düh és az eufória hullámait meglovagolva gyorsította fel az airbike-ot és vette célba Csaót, aki éppen leguggolt, hogy lemásszon Yoyóhoz.

A gyilkos észrevette őt.

Megdöbbenve merevedett meg. A bike elrepült a futószalag felett. Mindenki mást lesöpört volna, de Csao egy piruettel visszaugrott a zsilipre. A fegyverét viszont a mélybe ejtette. Jericho megfordult és észrevette, amint a szőke éppen kitántorog a központból és felül az egyik airbike-ra. Vele már nem tudott foglalkozni. Ujjaival tanácstalanul matatott a kijelzőn. Csupán a jobb kapaszkodót kellett egy parányit lefelé...

Túl sok.

A bike kőként zuhant lefelé. Káromkodva fogta meg, gázt adva ismét fölgyorsult, elindult újra fölfelé, majd zúgó fúvókákkal megállt közvetlenül a vadul kalimpáló Yoyo alatt.

–  Ugorj! – kiáltotta.

A lány lenézett rá, arca eltorzult az erőlködéstől, miközben ujjai egyre kevésbé tudták tartani. Egy széllökés oldalba kapta a bike-ot és arrébb fújta. Az állvány megremegett, amikor Csao kecsesen leugrott a zsilip széléről és megállt az alsó korláton. A gyilkos nyilván nem szédült és nem is volt tériszonya. Jobb kezét kinyújtotta, hogy a lány csuklóját megragadja. Jericho korrigálta a pozícióját, és a bike megint Yoyo alatt imbolygott.

–  Ugorj már! Ugorj!

A lány jobb lábával fejbe rúgta, úgyhogy egy pillanatra nem látott és nem hallott. De még mindig alatta volt, fölnézett. Látta, amint Csao ujjai nyújtózkodnak, és majdnem megérintik a lány ujjait.

Yoyo elengedte a korlátot.

Körülbelül olyan volt, mintha egy zsák cement esett volna Jerichóra. Ha úgy képzelte, hogy a lány majd elegánsan csusszan a hátsó ülésre, hát nagyot tévedett. Yoyo a kabátjába csimpaszkodott, megcsúszott és úgy lógott, mint gorilla a traktorgumin. Két kézzel felhúzta, miközben a bike zuhanni kezdett.

A lány üvöltött. Úgy hangzott, mintha azt mondaná, talán.

Talán?

A turbina zaja üvöltéssé erősödött. Mindenütt Yoyo ujjait érezte, a ruhájában, a hajában, az arcában. A poros felszín egyre közeledett. Palacsintává fognak lapulni.

De nem lapultak palacsintává, nem haltak meg. Valamit nyilván helyesen csinált, mert abban a pillanatban, amikor a lány kezei átölelték a vállát és felsőtestét a hátához szorította, a bike emelkedni kezdett.

–  Talán...

A szavakat elfújta a szél. Bal kéz felől a szőke közeledett, arca csupa vér, világos szeme gyűlölettel bámulta őket.

–  Micsoda? – kiáltott Jericho.

–  Talán – kiabált vissza Yoyo – legközelebb előbb tanuld meg vezetni ezt az izét, hülyegyerek!

Daxiong kezdett magához térni.

Első gondolata az volt, hogy kér Maggie-től egy kávét, persze sok cukorral és habbal. Végül is azért jöttek ide. Hogy együtt reggelizzenek, mint mindig, mióta Yoyo az Andromedát nyári rezidenciájává nyilvánította, ahogyan azt Daxiong tréfásan mondogatta. Csak most éppen okosabbnak tűnt egy időre eltűnni az acélműben.

Kávét mindig csak neki készített Maggie. A többiek, Tony, Yoyo, Maggie, Ziyi és Jia Vei teát ittak, ahogy kínaiakhoz illett. Derekasan ették reggelire a wan-tant és a baozit, nyelték a félig nyers rákokat, miközben a szíve kifürkészhetetlen okokból a Grand Nationért dobogott, és frissen sült, illatos croissant-ra vágyott. Arra is gondolt, hogy talán francia géneket örökölt, de ezt mindenki, aki az arcába nézett, erőteljesen cáfolta. Daxiong annyira mongol volt, amennyire mongol egyáltalán lehetett valaki. Ezért – amint Yoyo fáradhatatlanul mondogatta – az autentikus Kínából, melynek nincs szüksége a nyugati kultúrexportra, is ki tudná préselni az örömfaktort. Daxiong hagyta, hadd beszéljen. Számára a nap egy rendes tejhabos bajusszal kezdődött. Maggie telefonált, reggeli, kiáltotta a kagylóba. Ziyi pedig üvöltött és sírt.

De tulajdonképpen miért is?

Ja, igen, álmodott. Valami szörnyűségeset! Miért álmodik az ember ilyesmit? Ő, Ziyi és Tony, Maggie hívására éppen a magas kohóhoz mentek, amikor két ilyen repülő motorkerékpár, amelyik túlságosan is drága volt ahhoz, hogy megengedhessék maguknak, tehát két ilyen repülő izé leszállt a központ előtti platformra, ahol már állt egy harmadik. Furcsa. Menet közben megpróbálta Maggie-t fölhívni, hogy megkérdezze, miféle fickók vannak odafent, de nem jelentkezett. Elhatározták tehát, hogy a fegyvereiket is magukkal viszik a nyeregtáskából, csak úgy, minden eshetőségre.

Furcsa álom. Buliztak egyet.

Mindenki vidám volt, csak éppen Jia Vei nem tudott rendesen velük ünnepelni, mert nem maradt belőle valami sok, Maggie-t pedig hasfájás gyötörte. Tonynak hiányzott a fél arca, persze, Ziyi talán tényleg ezért visítozott, most kezdett összeállni minden. De kik voltak tulajdonképpen azok az emberek?

Daxiong kinyitotta a szemét.

Xint majd szétvetette a méreg.

Egy majom ügyességével ugrált állványról állványra, lefelé a lépcsők és korlátok közt. Airbike-ja még a platformon állt. Mélyen lent a nyomozó birkózott a lopott géppel, magát és Yoyót a halál felé terelgetve.

Jericho, a kullancs!

Dögöljetek meg, gondolta Xin. Megvan a számítógéped, Yoyo. Kivel beszélhettél a néhány barátodon kívül? Azok pedig már halottak. Nincs már szükségem rád.

Aztán látta, amint Jericho megint úrrá lesz a gépen, felemelkedik és eltávolodik a magas kohótól...

Valaki pedig leszorította.

A szőke!

Xin mindkét kezével feléje intett.

–  Nyírd ki őket – kiáltotta. – Intézd el a szemeteket!

Nem tudta, hogy a szőke hallotta-e. Lendületesen átvetette magát a korláton, nagy dobbanással landolt a platform acélján és a bike-jához rohant. A turbina járt. Jericho piszkálgatta volna? A két másik bike nagy sebességgel eltűnt a szemei elől, ő pedig elmerült az acélmű összefoltozott világában. A fúvókákat függőlegesbe állította. A gép süvített és rázkódott.

–  Gyerünk már! – kiabálta.

Az airbike lassan emelkedni kezdett, amikor valami olyan közel fütyült el a füle mellett, hogy a huzatot is érezte. A levegőben megfordította a gépet és látta, amint a kopasz óriás kirohan a központból, mindkét kezében fegyver, és mindkettővel tüzel. Xin zuhanórepülésben támadta meg. Az óriás a földre vetette magát. Megvető morgással húzta fel ismét az airbike-ot és a másik kettő nyomába eredt.

Daxiong feltápászkodott. A szíve hevesen vert, a nap égette. A salakos föld felett a két airbike gyorsan távolodott, egyre kisebbek lettek, mégis ki lehetett venni, hogy az egyik üldözi a másikat, és leszállásra próbálja kényszeríteni.

Az egyik gyilkos halottan hevert a központban. Ki vezette a menekülő bike-ot?

Yoyo?

Miközben ezen gondolkodott, lerohant a lépcsőn. Rajta és talán Yoyón kívül egyetlen Őrző sem élte túl a mészárlást. A többi City Demon mit sem tudott hatuk kettős életéről, még ha néhány dolgot esetleg sejtettek is. A maga idejében álcázásként hozták létre Yoyóval a Demonst. Egy motoros egyesület nem volt feltűnő, nem volt benne semmi intellektuális és felforgató. Gond nélkül találkozhattak, ráadásul Quyuban. Az elmúlt évben három új tag csatlakozott hozzájuk. Talán, gondolta Daxiong, miközben másfél mázsájával a motorkerékpárjára szállt, itt az ideje beavatni őket. Pontosabban, nem is maradt más választása. Akárki is volt az ellenség, annyi bizonyos, hogy az Őrzők lebuktak.

Menet közben hívott egy számot.

Csengett. Sokáig, nagyon sokáig. Végre jelentkezett a fiú.

–  Hol a fenében voltál?! – morgolódott Daxiong.

Lau Ye beszélt és ásított egyszerre.

Utána kérdezett valamit.

–  Ne kérdezz, Ye – lihegett a telefonba Daxiong. – Szedd össze Xiao-Tongot és Makot. Azonnal! Menjetek a magas kohóhoz és pakoljátok ki a központot, mindent vigyetek, amit találtok, számítógépeket, monitorokat, mindent!

A fiú dadogott valamit, amiből Daxiong annyit értett, hogy nem tudja, merre járnak a többiek.

–  Akkor keresd meg őket – kiabálta. – Később elmagyarázom. Mi? Nem, ne az Andromedába vigyétek a cuccokat, ne is a műhelybe. Találj ki valamit. Valami helyet, amit nem hoznak összefüggésbe velünk. Ja igen, Ye – nyelt egyet –, találtok majd néhány holttestet. Legyetek erősek, érted?

Befejezte a beszélgetést, mielőtt Ye visszakérdezhetett volna.

Amikor a szőke airbike-ja hozzácsapódott, Jericho gépe kapott egy ütést. Azon igyekezett, hogy elérje az acélmunkás-lakótelep feletti légteret. A szőke minden alkalommal visszakényszerítette, vadul bámult rá és megpróbált az arcába lesni. Alattuk elszáguldott a salakmező holdbéli tája. Jericho ismét megpróbált kitérni balra. A szőke gyorsított és újra visszaszorította.

–  Hová akarsz menni tulajdonképpen? – üvöltött Yoyo hangja a fülében.

–  Lerázzuk!

–  Nyílt terepen semmi esélyed! Csald be az épületek közé!

A szőke airbike-ja kilőtt felfelé, majd közvetlenül feléjük zuhant. Jericho látta a gép hasát, amint az szorosan elsuhan a fejük felett és lejjebb ereszkedik. Alig valamivel a föld felett haladtak tovább.

–  Vigyázz már! – szájalt vele Yoyo.

–  Tudom, mit csinálok! – fortyant fel, pedig egyáltalán nem volt biztos benne, mit is kellene tennie. Közvetlenül előttük egy hatalmas kémény nőtt ki a földből.

–  Jobbra! – rikácsolta Yoyo. – Jobbra!

A szőke gépe tovább szorította őket lefelé. A bike súrolt egy kiszáradt salakdombot, ugrálni kezdett, majd hevesen ingadozott, végül maguk mögött hagyták a kéményt, de csak azért, hogy egy hangár-méretű csarnokkal rohanjanak szembe. Az épület mellett és fölött már nem vezetett út, olyan közel voltak egymáshoz. Túl közel. Nincs esélyük, hogy kitérjenek vagy megforduljanak és elkerüljék az ütközést.

De! A csarnok ajtaja nyitva állt.

Közvetlenül a fenyegető ütközés előtt Jericho félrekapta a gépet és berepült az ajtón.

Lau Ye keresztülrohant az Andromeda homályos koncerttermén.

Olyan gyorsan futott, ahogy csak cingár lábai bírták.

Ne tegyél fel kérdéseket! Ne kérdezz!

Az effélét már megszokta Daxiongtól, sohasem panaszkodott miatta. Lau Ye novícius volt a City Demons rendjében, utolsóként csatlakozott, messze ő volt a legfiatalabb. Tisztelte Daxiongot és Yoyót, Ziyit és Maggie-t, Tonyt és Jia Veit. Ugyanígy tisztelte Ma Makot és Hui Xiao-Tongot is, bár ők is később csatlakoztak a klubhoz. A többiek együtt alapították az egyesületet, Daxiong alapítóként, Yoyo pedig az alelnök szerepében.

De Ye nem volt vak.

Röviddel az acélművek leállítása után született a telepen, iskolába nem járt, de annál jobban tisztában volt Quyu és lakosai sajátosságaival, és már a kezdetektől fogva nem hitte, hogy a Demons egyszerű motorosklub lenne. Ugyan Daxiong is Quyuból származott, de őt a két világ közötti határjáróként tartották számon. Senki sem kételkedett abban, hogy egy szép napon majd a másik oldalon ébred, megdörzsöli a szemét és egy elegáns autóval egy légkondicionált toronyházba megy, ahol jól fizető állása lesz. Ellenben Yoyo, Maggie, Ziyi, Tony és Jia Vei éppoly kevéssé voltak természetesek Quyuban, mint egy vonósnégyes az Andromedában. Az irányítóhelyiségben egyfajta Cyber Planetet rendeztek be kiváltságosoknak, a méregdrága számítógépeket Yoyo telepakolta a legfaszább játékokkal, de mégsem volt közülük való. Egyetemre járt. Mindegyikük egyetemre járt, hogy valamit tanuljon, amit a szüleik helyénvalónak tartottak.

Na igen. Nem az ő szülei.

Lau Ye szülei nemigen törődtek gyermekükkel. 16 évesen tőlük akár a Holdon is élhetett volna. Daxiong műhelyében a munka és a City Demons volt mindene, és örült, hogy közéjük tartozhatott. Ezért nem kérdezett. Nem kérdezte meg, hogy szerénysége, Xiao-Tong és Mak csak azért kellenek-e, hogy egy konspiratív diákklubocskát alkalmassá tegyenek a slumbeli létre. Nem kérdezte meg, hogy ők hatan mit csinálnak oly gyakran a központban, amikor ő, Xiao-Tong és Mak nincsenek jelen. Egészen néhány nappal azelőttig, amikor is Yoyo űzött vadként jelent meg a műhelyben. Akkor mégis feltette Daxiongnak a kérdést.

A válasz ismerősen csengett.

–  Ne kérdezz!

–  Csak azt szeretném tudni, tehetek-e valamit.

–  Yoyo gondban van. A legjobb, ha egy ideig a műhelyben maradsz, és kerülöd a központot.

–  Milyen gondban van?

–  Ne kérdezd!

Ne kérdezd. Három nappal később megjelent az a szőke hajú, kék szemű fickó, akiről Daxiong azt mondta, úgy néz ki, mint egy... skanadáv? Skandináv! Ye beszélt a férfival és megtudta, hogy az Andromedát keresi.

–  Klassz – mondta később Daxiongnak. – Ezt jól elküldted kapálni. De tulajdonképpen miért is?

–  Ne kér...

–  De. Kérdezek.

Daxiong kopasz fejét és állát törölgette, orrában turkált, álszakállát ráncigálta, végül ezt mormogta:

–  Lehetséges, hogy hívatlan látogatóink lesznek. Szemét alakok.

–  Mint ez itt az előbb?

–  Pontosan.

–  No és mit akarnak tőlünk? Úgy értem, mit akarnak tőletek? Mit csináltatok... ti hatan?

Daxiong sokáig nézte.

–  Ha elmesélem, kicsi Ye, befogod a szádat, és senkinek sem adod tovább?

–  Oké.

–  Maknak vagy Xiao-Tongnak sem?

–  O... oké.

–  Szavadat adod?

–  Persze. Aha... miről van tehát szó?

–  Ne kérdezd.

De még azon a fura napon sem hangzott a megszokott elutasítás oly kétségbeesetten és dühösen, mint most. Amit Ye már régen sejtett, az úgy látszik, most beigazolódik. Azok hatan összeesküvői terveket kovácsoltak. Minden tagja reszketett, amint átkelt az előző napi koncert után még teljesen romos termen. Alig lehetett átjutni a mindenütt szanaszét heverő ételmaradékok, csikkek és drogkellékek tengerén. Szaglószerve ellen az alkohol, a hideg füst és a húgyszag indított frontális támadást. Mak és Xiao-Tong négy hete voltak együtt, hozzá hasonlóan ők is végighallgatták előző este a koncertet. Utána még egy jó nagyot mulattak. Ye csak reggel mászott be jól benyomva Yoyo nyári rezidenciájába a színpad felett. A feje, még mindig úgy érezte, mintha egy akvárium lenne, amiben minden mozdulatra ide-oda löttyen a víz, de Daxiong megbízott benne.

„Találtok majd néhány holttestet...”

Valami szörnyűség történhetett. Ye sejtette, hogy hol találja meg a másik kettőt. Ma Mak szüleivel és testvéreivel egy félig lerombolt ház romjai között lakott a telep szélén. A család egyetlen szobában élt. Hu Xiao-Tong egészen közel, egy barlangszerű bódéban lakott egyedül. Meg fogja találni őket.

Kitámolygott a ragyogó napfénybe és hunyorogva átfutott a téren a motorkerékpárjához.

A csarnokban félhomály uralkodott, kolosszális méretek, legalább 20-30 méteres belmagasság, szegecselt falak, acéltartók. A hatalmas állványok arra engedtek következtetni, hogy itt régebben öntött acélt raktároztak.

Mögöttük lövések dördültek. A hangokat a tető és a falak visszaverték, mint lepattanó akusztikus lövedékeket.

–  Vigyázz már, a kurva életbe, hogy hová repülsz! – kiabálta Yoyo.

Jericho hátrafordult, látta, hogy a szőke közeledik.

–  Menj lejjebb!

Üldözőjük egyre közeledett. Ismét lövések süvítettek keresztül a csarnokon. Bőgő turbinákkal kergetőztek az állványok között a hátsó fal felé, amin szintén volt egy ajtó, amely szerencsére ugyancsak nyitva állt. Mögötte egy még nagyobbnak és sötétebbnek tetsző tér tátongott.

A homályból mintha valami daruféleség tűnt volna elő.

–  Vigyázat!

–  Ha nem fogod be végre a szád...

–  Magasabbra! Magasabbra!

Jericho engedelmeskedett. Az airbike egy nyaktörő parabolaívben repült el a daru felett. Hirtelen azonban túl magasra röpültek, és egészen közel kerültek a tetőhöz. Gyors mozdulattal az ellenkező irányba fordította a fúvókákat. A gép keresztbe fordult, lefelé indult, majd őrült tempóban forogni kezdett. Pörögve jutottak el a következő csarnokba. Jericho egy pillanatra látta üldözőjüket, amint utánuk száguld a kapu alatt, majd zuhanórepülésben a bike-ját egyenesen feléjük irányította, és oldalról beléjük ment. De ha az volt a szándéka, hogy kilökje őket a pályáról, akkor tévedett, épp az ellenkezőjét érte el. Mintha csoda történt volna, a gépük stabilizálódott. Megint egyenes vonalban repültek, csak éppen aggasztóan közel a falhoz. Jericho becsukta a szemét. Ez a csarnok még nagyobbnak és magasabbnak tűnt, mint az előző. A földön tekercsek százai hevertek: valami futószalagszerűség lehetett, ami egy magasba emelkedő konstrukcióhoz vezetett. Homályos volt és hatalmas, úgy nézett ki, mint egy nyomdagép, csak éppen itt küklopszok számára nyomtattak könyveket.

Egy hengermű, futott át Jericho agyán. Az a valami egy hengerlőgép volt, ami a forró vastömböket lemezzé préselte. Mi mindent nem tud az ember!

A szőke megint felbukkant, most megpróbálta a falhoz nyomni őket. Jericho ránézett. Véres arcán diadalittas vigyor ült.

Feldühödött.

–  Yoyo?

–  Mi van?

–  Kapaszkodj!

Abban a pillanatban, amikor a lány hozzábújt, félrekapta a kormányt és a támadó bike-ra hatalmas csapást mért a saját járgánya törzsével. Yoyo felsikoltott. Szétpattant szélvédő szilánkjai hulltak szerteszéjjel. A gyilkos oldalra sodródott, fegyvere eltűnt a sötétségben. Jericho nem hagyta nyugodni, ismét nekitámadt, miközben egymás mellett haladtak egyenesen a henger felé.

–  Szívélyes üdvözlettel – kiabálta –, ezt neked!

A harmadik csapás a szőke bike-jának hátsó részét érte. Megpördült a levegőoben, és egyenesen a henger felé keringett. Jericho elhúzott mellette, látta, amint a gyilkos kapálózó karokkal küzdött egyensúlya visszanyeréséért, majd bevette a kanyart. Éppen csak elfértek a kolosszus mellett, de a becsapódás szörnyű zaja elmaradt. Ehelyett több heves csattanást hallottak. Jericho belenézett a visszapillantó tükörbe. Hihetetlen! A fickó valahogy elkerülte az ütközést és letette járgányát a földre. Mint a tó tükrére hajított lapos kavics ugrált most a futószalag tekercsein, majd eldőlt. A lovas leesett.

Szemük előtt a következő ajtó tátongott.

–  Yoyo – kiáltott hátra. – Hogy a fenébe találunk ki innen?

–  Sehogy – mutatott kinyújtott kezeivel a sötétbe. – Ha ott átmész, egyenesen a pokolba jutsz.

Xint egyáltalán nem érdekelte a motoros fáradozása. A fickó nevetséges. Óriási, esetlen, egy vicc. Nyugodtan lője csak ki tárát a levegőbe. Eljön majd az idő, amikor azt is meg fogja bánni, hogy megszületett.

Az airbike-okat kereste.

Eltűntek.

Tanácstalanul keringett a gyár felett, de úgy tűnt, mintha a két gépet az ég nyelte volna el. Utoljára akkor látta őket, amikor megkerülték az épületkomplexumot, ami mögött a kémény meredezett.

Onnantól kezdve nyomuk veszett.

A motorkerékpár náthás prüszkölése fölhallatszott hozzá. Eljátszott a gondolattal, hogy néhány gránátot hajít az óriás kopasz fejére. Mutatóujjával megnyomott valamit a műszerfal mellett, jobb térde fölött megnyílt egy rekesz. Figyelemre méltó fegyverkészlet. Xin megvizsgálta a rekesz tartalmát: kézigránátok, géppisztoly, minden volt benne. Ujjai óvatosan, szinte gyengéden érintették meg az M-79 gránátvetőt a gyújtólövedékekkel. A három bike egyforma fegyverzettel rendelkezett.

Tehát Jerichóé is.

Elvetette a gondolatot és a magasságmérőre nézett. 188 méter. Tovább folytatta a keresést, kicsit lassítva. Az ég ilyen gyorsan nem nyel el senkit.

Ha a tető egy része nem áll nyitva, koromsötét lett volna. Így viszont éles csíkokban esett be a napfény, bizarr részleteket világítva meg: rácsos gyalogjárókat, lépcsőket, balkonokat, teraszokat, csöveket, kábeleket, szegmentált és szegecselt páncélzatokat, nyitott válaszfalakat.

Jericho a fényforrás alatt lefékezett. Halkan búgva lebegtek a vastól, rozsdától és avas kenőzsírtól bűzölgő levegőben.

Jericho magasba emelte a fejét.

–  Felejtsd el – szólt Yoyo. Hangja visszhangzott a falak között, majd elhalt a felépítményeken. – Minden be van rácsozva. Nem férünk át.

Jericho káromkodva nézett körül. Nem tudta volna megmondani, hogy ez a csarnok nagyobb volt-e az előzőeknél, mindenesetre monumentálisnak, szinte wagnerinek tűnt, az ipari korszak Walhallájának. Méternyi vastag acéltartók lógtak mindenütt, nyitott gondolákkal, amelyeket masszív zsanérokba illesztettek, s egyenként olyan nagyok voltak, hogy a Toyotája kényelmesen elfért volna bármelyikben. A tetőoboltozat sötétségéből kinyúlt egy jó 3 méter vastagságú cső, s lelógott a csarnok közepéig. A gondolákhoz hasonló képződmények hevertek a földön is, a fal mellett pedig konténerek sorakoztak.

Yoyónak igaza volt. Az egésznek volt valami pokoli hangulata. Egy kihűlt pokol. Jericho még a hengerművekről való, váratlanul felbukkanó ismeretei hatása alatt megpróbált visszaemlékezni arra, mi is lehet ez a hely. Acélt öntöttek itt óriási, konverternek nevezett tartályokba. Ferde, kerek pofáik közvetlenül alattuk nyíltak, bejáratok a vulkán szívébe, járatok, amelyek normális esetben vörösen és sárgán izzottak a fortyogó érctől. Most feketén és titokzatosan hevertek odalenn, egészen pontosan három darab.

Egy kialudt világ.

Az átjárón túl felhangzott a másik airbike zúgása.

Közeledett.

–  Hé! Mit szólsz ehhez? – kérdezte Yoyo előrehajolva és az egyik konverterre mutatott. – Ebben nem talál meg minket.

Jericho nem felelt. A bike-kal gond nélkül befértek volna a konverterbe. A nyílás elég nagy volt, a tartály elég tágas és jó néhány méter mély. De mégsem vonzotta a gondolat, hogy odalent esetleg csapdába eshet. Feljebb irányította a gépet, a tető felé.

–  Bárcsak ne hoztál volna ide! – pofázott Yoyo.

–  Bár elhoztad volna a számítógéped! – mordult vissza rá Jericho. – Akkor most nem akarnának lelőni minket.

Két acéltartó között, közvetlenül a tető alatt egy emelvényt látott meg. Onnan áttekintheti majdnem az egész csarnokot. Mélyen alattuk ásítoztak a páncélozott falakkal elválasztott konverterek. Napsugarak simogatták a gépüket, megvizsgálták alakját, majd elengedték. Jericho erősen koncentrálva kormányzott, a fúvókákból épp csak annyi ellenerő áramlott ki, hogy a gép lassan az emelvény széléig hátrált.

–  Jön – sziszegte Yoyo.

Egy fénycsóva világított be a csarnokba. A szőke bekapcsolta a fényszóróját. Jericho hangtalanul tette le a gépet az emelvényen és levette a gázt. A zúgás csendes búgássá változott. Szinte büszkeséget érzett navigációs képességei miatt. Saját gépének lármájában nem hallja meg az övékét a szőke, ráadásul odafent elnyeli őket a sötétség. Kövér, lopakodó rovarként húzták meg magukat a tetőn.

–  Amúgy magammal hoztam a számítógépem – suttogta Yoyo.

Jericho meglepetten fordult felé.

–  Azt hittem...

–  Az nem az én gépem volt. Csak azt akartam, hogy azt higgye. A saját gépemet mindig az övemen hordom.

Jericho felemelte a kezét, jelezve, hogy hallgasson. Mélyen alattuk felbukkant az üldözőjük, majd lassan el is libegett alattuk. Bike-ja halkan búgott, hideg, fehér fény tapogatta le a környéket. Jericho előrehajolt. A szőke minden irányba forgolódott, felnézett a tetőre is, de őket nem láthatta. Benézett a konténerek közé. Jobb kezében fegyver.

Nem vesztette el?

Jericho meghökkent. Azt ugyanis elég valószínűtlennek gondolta, hogy a zuhanás után a pisztolyát kereste volna. Ütközésük lendülete miatt a pisztoly lezuhant a hengermű sötétjébe. Csak egy magyarázat volt: a bike-okat több fegyverrel szerelték fel...

A tank bal és jobb oldalán, gondolta. Csak ott van hely. Közvetlenül a lába mellett.

Ujjával végigtapogatta a helyet.

Semmi kétség, üres helyek, rekeszek lehetnek a lemezek mögött. De hogy nyitja ki?

A gyilkos alattuk kanyargott a csarnokban. Fénycsóvája bevilágított a felépítmények és konténerek közé, végigpásztázta a folyosókat és a balkonokat. Jerichónak csak most tűnt fel, hogy a boltozat hátsó részén egy alagútszerű akna nyílt, s az üldözőjük afelé indult. Sínek vezettek ki belőle, a csarnok belseje felé. A szőke megállt, benézett. Bizonytalan volt, hogy bemenjen-e, még mielőtt átkutatta volna az egész csarnokot, végül megfordult és emelkedni kezdett.

Feléjük.

Jericho fejében egymást kergették a tervek. A gyilkos néhány másodpercen belül felfedezi őket. Megszállottként kutatta a műszerfalon, hogyan nyithatná ki a fegyvereket rejtő rekeszeket. A búgás közeledett. Tarkóján Yoyo forró leheletét érezte, s megkockáztatva egy pillantást, kinyújtotta a nyakát. A szőke a csarnok fölső harmadában volt.

Nincs már egy méter, és meglátja őket.

De nem jött följebb.

Ehelyett lenézett és a konverterek nyílását vizslatta. Kerek szájukkal feléje fordulva mintha egyenesen magukba akarták volna szippantani, Jericho pedig pontosan tudta, mi a szándéka. A bike mozdulatlanul állt az egyik torok felett. Az acélüst koromfekete sötétjében lehetetlen volt felismerni, hogy rejtőzködik-e benne valaki. A szőke kinyitott egy rekeszt, elővett valami hosszúkásat, ledobta, majd gázt adva menekült a veszélyzónából.

Eltelt egy másodperc.

Egy második, harmadik.

Pokol.

A gránát fülsiketítő dörrenéssel robbant. Amint a robbanás ereje kiáramlott a nyíláson, egyméteres tűzoszlop lövellt ki a konverterből. A csarnok izzó vörös fényben úszott, minden megremegett, és betöltötte a füst. Jericho arca eltorzult, akkora fájdalmat okozott füleiben a robbanás visszhangja.

A konverter-csarnok tetőnyílásain át a robbanás döreje továbbterjedt, ki a szabad térbe, megrezegtetve a levegőmolekulákat a gyárépület fölött.

Daxiong hallotta a földön.

Xin is hallotta, 200 méterrel a feje felett.

Valami a levegőbe röpült. Hogy pontosan hol, azt nem tudta megállapítani, de abban biztos volt, hogy a magas kohótól nyugatra elterülő csarnokok egyikében robbant valami.

Daxiong viszont biztos volt benne, hogy a robbanás a konvertercsarnokban történt.

Kavicsokat lövellve szerteszét megfordította a motorkerékpárját. Ebben a pillanatban Xin sólyomként csapott le az égből.

- Most már gyertek, a kurva életbe!

Lau Ye már igazán dühös volt. Ott toporgott Xiao-Tong kunyhójában, s nézte, amint barátai úgy bújnak farmerbe és pólóba, mintha az öltözködés folyamata különös kockázatokkal járna. Ma Mak a legkevésbé sem volt zavarban, egy zombi sztoizmusával vette tudomásul, hogy a kis Ye őt és Xiao-Tongot meztelenül találta, egyértelmű pozitúrában. Xiao-Tong vadul pislogott, apró élőlényeket űzve el szeme sarkából.

–  Gyerünk már! – szorította ökölbe a kezét Ye, nagy lépéseket téve a semmibe. – Megígértem Daxiongnak, hogy sietünk.

Kétszólamú röfögés hangzott fel, de legalább követték. Odakinn, a ragyogó napsütésben összegörnyedtek, mint a vámpírok.

–  Egy tea kéne – morgott Mak.

–  Egy baszás kéne – vigyorgott Xiao-Tong és megfogta a lány fenekét. Mak lerázta és szenvedve felült a motorkerékpárra.

–  Nem vagy normális.

–  Egyikőtök se normális – vélte Ye, és meglökte Xiao-Tongot, amivel annyit mindenesetre elért, hogy a srác egyik lábát átvetette a nyergen. Sokra még nem jutottak. Az utca túloldalán, néhány háznyira tőlük volt a Wongs World, mögötte a hajnali párában a magas kohó sziluettje látszott. Xiao-Tong óvatos gesztussal a piac felé mutatott.

–  Nem lehetne előtte legalább valamit...

–  Nem – mondta határozottan Ye. – Szedjétek már össze magatokat! A bulinak vége.

Ez jó volt, nagyon is felnőttes, gondolta. Daxiong is mondhatta volna, legalábbis Xiao-Tongra és Makra nagy hatással volt. Most már ellentmondás nélkül indították be gépeiket, és indultak felfelé az utcán. Ye gyomra minden méterrel jobban összeszűkült, ahogy egyre közelebb kerültek a magas kohóhoz, szörnyű félelem kerítette hatalmába.

Daxiong hullákról beszélt.

Erről Xiao-Tongnak és Maknak még nem tett említést. Még nem. Egyelőre boldog volt, hogy egyáltalán fel tudta ébreszteni őket.

Jericho visszafojtotta a lélegzetét.

A szőke a második konverter fölé kormányozta a gépét, így egy kicsit közelebb került hozzájuk. Ismét előhúzott egy gránátot, kihúzta a biztosítót, belehajította a tartályba és félrehúzódott. Dörgés, a konverter tüzet és füstöt okádott.

–  Tűnjünk el – suttogta a fülébe Yoyo.

–  Akkor elkap – súgta vissza Jericho. – Még egyszer nem tudunk meglépni előle.

Nem menekülhettek örökké. Valahogyan el kell intézniük a szőkét, már csak azért is, mert Jericho biztos volt abban, hogy előbb-utóbb még dolguk lesz Csaóval is. Már ha egyáltalán így hívják a csávót. A gyilkosok egyike Kennynek szólította.

Kenny Csao Bide?!

A pillantása ide-oda járt. Közvetlenül alattuk ásítozott a harmadik konverter, pofáját hatalmasra tátva, mintha arra várna, hogy megetessék. Egy fiatal dinoszaurusz, gondolta Jericho. Kismadarak ültek tátott csőrrel a fészekben, farkaséhesen várták a kukacokat és bogarakat, márpedig mik lettek volna a madarak, ha nem miniatűr, tollas szauruszok? Ez itt például óriási volt. Valami nagyobb táplálékra vágyott. Emberre.

A következő pillanatban megérkezett a szőke bike-ja, elzárta a kilátást a konverterre. A gép pontosan az üst felett lebegett, úgy, hogy Jericho kinyújtott karokkal elérhette volna a gyilkos fejét. Ha felpillant, a szőke megláthatta volna őket, de csak lefelé nézett, ahol a szökevényeket sejtette.

Előrehajolt, benyúlt a fegyvertárba és előhúzott még egy kézigránátot.

–  Kapaszkodj erősen – mondta Jericho olyan halkan, amilyen halkan csak tudta. Yoyo megszorította a karját, jelezvén, hogy megértette.

A szőke kihúzta a gránát biztosítóját.

Jericho gázt adott.

A jármű előreugrott és megindult egyenesen neki a gyilkosnak. Jericho egy szívdobbanásnyi ideig, mint amikor egy vaku villan, látta a férfit, kezében az éles gránáttal, a karját éppen dobásra emelte, de most a szeme a döbbenettől kitágult, fejét a nyakába húzta, megdermedt.

Aztán nekiütköztek.

Felbődült mindkét turbina. Jericho növelte a tolóerőt. Kíméletlenül tolta az ellenséges járművet a konverter felé, majd félrekapva a kormányt a magasba emelkedett. A szőke gépe tovább zuhant, pörgésbe kezdett, nekicsapódott a nyílás szélének, visszapattant, majd lovasát magával rántva belezuhant az üst fekete bugyrába. Amint fölfelé igyekeztek, üres döngéseket és kongásokat hallottak. Jericho kétségbeesett igyekezetében, hogy a hamarosan elszabaduló pokolból kikerüljenek, maximális teljesítményre ösztökélte a gépet, és küldött egy imádságot a csarnoktető irányába.

Ekkor bekövetkezett a robbanás...

Egy démon szabadult el az üst aljában, üvöltve tört ki onnan és izzó hullámokat keltett. Forró lehelete elérte Jerichót és Yoyót, a bike-ot pedig megpördítette a levegőben. A magasba lendültek, forogtak egyet, és zuhanni kezdtek. Kiáltásukat ágyúlövésszerű dördülések nyomták el, amint a szőke arzenálja a levegőbe repült. A vulkán tüzet okádott minden irányba, egy szempillantás alatt lángba borította a fél csarnokot, miközben ők a föld felé bucskáztak, és Jericho vadul rángatta a kormányt. A járművük leírt egy nyolcast, elszáguldott egy oszlop mellett, majd megpattant valami emelvényen. Elállt a lélegzetük. Yoyo üvöltött félelmében, hogy lezuhan, majd' eltörte Jericho bordáit. Szikrákat hányva száguldottak tovább, egyenesen neki egy falnak. Jericho fékezett, ellenlökést adott. A gép kacsázni kezdett, irányt váltott és egy állványra sodródott, ahol egy pillanatra megállt, mintha menetrendszerűen itt kellett volna leszállniuk, aztán sóhajtozva felborult.

Jericho a hátára esett. Mellette Yoyo vonaglott, igyekezett felállni. Bal combja csúnyán nézett ki, a nadrágja darabokban lógott, bőre felszakadt, vérzett. Jericho négykézláb mászott a korláthoz, belekapaszkodott a rácsba és bizonytalanul feltápászkodott. Körülöttük minden égett. Kátrányos füst emelkedett felfelé, ködbe borítva a csarnokot.

Ki kell innen jutniuk.

Mellette Yoyo összerogyott, nyöszörgött a fájdalomtól. Felsegítette, miközben az egyre sűrűsödő füstöt bámulta. Mi ez? A fortyogó felhőben valami meghatározhatatlan világosságot látott. Először azt hitte, egy újabb tűzfészek, de a fény fehér volt, egyre erősödött és egyenletesen terjedt.

A füstből egy airbike halszerű alakja bontakozott ki.

Csao volt az.

Ye megpróbálta leküzdeni a remegést a térdében, amikor a lépcső első fokára lépett. Tekintete a torony tetejére, a platform felé irányult, amin a központ volt. Hirtelen annyira félni kezdett attól, ami odafönt várt rájuk, hogy lábai majdnem fölmondták a szolgálatot.

Körülnézett.

Az állvány alatt egy ronda autó parkolt, egy Toyota, valamivel távolabb két motorkerékpár. Csodálkozott. Általában a szomszédos, üresen álló épületben szokták letenni a gépeket, mielőtt fölmennének.

Pillantását nem tudta levenni a motorokról.

Az egyik Tonyé volt. És a másik? Abban nem volt biztos, de úgy tűnt, mintha Ziyi gépe lenne.

Tony... Ziyi...

Mi vár rájuk odafent?

Mak botladozott, Xiao-Tong árnyékként követte a lépcsőn fölfelé. Ye a torkát köszörülte.

–  Várjatok, valamit mondanom...

–  Ne bámészkodj itten! – morgott Mak. – Ha már egyszer kizavartál minket az ágyból...

–  Teljességgel lehetetlen időben – szidta Xiao-Tong.

–  ...akkor gyere.

Ye a kezét tördelte. Nem tudta, mit tegyen. Legfőbb ideje lett volna elmondani, hogy Daxiong halottakat is említett. Hogy valami szörnyűség történt a központban. De nyelve a szájpadlásához tapadt, torka mintha kisebesedett volna a szárazságtól. Kinyitotta a száját, de csak krákogás jött ki belőle.

–  Jövök.

Daxiong nem a hengermű felé ment. Ismert egy rövidebb utat, legalábbis bízott abban, hogy még járható. Valamikor vonatok közlekedtek a gyár területén, tolatómozdonyok torpedóformájú vagonokkal, amelyeket a kohó kiürítésekor folyékony nyersvassal töltöttek meg. Onnan vitték 1400°C-os terhüket a konverter-csarnokba, ahol a vasat előbb óriási edényekbe, majd az üstökbe öntötték.

Daxiong jó két kilométernyit szabad területen, majd egy alagútban, inkább fedett átjáróban haladt, közvetlenül a konverter-csarnokhoz vezető sínek mellett. Újabb dörrenés hallatszott. Daxiong teljes gázt adott, mire a kereke megcsúszott a sínen, és elesett. Nadrágján csúszott a motorja után, háborogva saját ostobaságán, majd káromkodva ugrott talpra. Szerencsésen megúszta a dolgot, de a balesettel időt vesztett.

Az égre pillantott.

Sehol egy airbike. Felállította a motorkerékpárt és megpróbálta beindítani. Több próbálkozás és néhány biztató szó után, melyek közül a leggyakoribb a Merde! volt, a gép csak beindult. Daxiong eltűnt az átjáró sötétségében. Amit látott, az nem igazán derítette fel. A párhuzamosan futó sínpárok egyikén egy tolatómozdony terpeszkedett nagy komótosan, a másikat a torpedószerű vagonok foglalták el. Sem jobbra, sem balra nem volt hely, csak a vonatok közt volt olyan széles a rés, hogy átmehetett volna, de azt meg elzárta valami.

A hengermű felé kellett volna mennie.

Kénytelen volt megállni, leszállt, odament az akadályhoz, egy összecsavarodott fémállványhoz. 150 kilója minden erejével nekiveselkedett, és megpróbálta felemelni. Látta a nyílást, és azon túl a csarnokot. Nem volt 20 méterre sem.

Oda kell eljutnia.

Ebben a pillanatban harmadszor is dörgött egyet, díszsortűzszerűen, jóval hangosabban, mint korábban. Az átjáró felforrósodott, valami égő dolog repült feléje és becsapódott a földbe. Ezután még több robbanás következett. Daxiong megszállottként rázta az állványt, míg végre engedni kezdett. Nem volt nehéz, csak reménytelenül berozsdásodott. Megfeszítette az izmait. Odaát nyilván a pokol szabadulhatott el. Mindenütt lángok. Daxiong sóhajtott, tépett és rángatott, tolt és húzott, ekkor az állvány végre megadta magát, és egy kicsit oldalra fordult.

Végre. A rés éppen elég volt, hogy átférjen.

Amint Xin a füstfelhőbe ért, a szája és az orra elé tartotta egyik kezét. A szeme könnyezni kezdett. Mi a fenét csinálhatott itt a szőke? De remélhetőleg legalább megérte: az áthatolhatatlan feketeségben tűz lobogását látta. Jobb kezével megragadta a géppisztolyt, majd újra elengedte.

Ki kell kerülnie ebből a levesből.

A füst lassan oszladozott, és végre belátott a csarnokba. Sehol egy lélek, csak egy összetört airbike lógott feketén egy emelvény korlátján. A szélvédője hiányzott. Xin feléje indult, amikor újabb dörgés rázta meg a csarnokot. Közvetlenül mögötte egy lángoszlop lövellt a tető felé, a nyomás az ő gépét is elérte és jól megrázta. Fölemelkedett és elindult a csarnok vége felé.

Valami berregve kilőtt a falból. A motoros. A kopasz óriás.

Xin kirántotta fegyverét a tokból.

Zsíros fekete felhő burkolta be, forró és fojtogató. Visszatartotta a lélegzetét, még magasabbra akarta emelni a bike-ját, de a felhő nem engedte. Persze, hogy nem. A füst fölfelé száll. Mekkora egy hülye! Vakon engedte lejjebb a gépet. Még a műszerfal fénylő jelzéseit sem látta. A jó szerencsére bízva magát indult jobb kéz felé, de nekiment valaminek, félrekapta a kormányt.

Még lejjebb kellett mennie. Körülötte kisebb tűz borította vörösbe a gépét. Úgy vélte, valahonnan hangokat hall, lassított, hogy elkerülje az ütközést. Gyerünk előre, ki ebből a felhőből! Lobogó lángok és füstoszlopok között meglátta a motorkerékpárt.

A hátsó ülésén Yoyo ült.

Xin dühében felordított. A motorkerékpár eltűnt a széles, alacsony átjáróban, amelyikből előbukkant. Felbőgő hajtóművel indult a nyomukba, követve őket az alagútba. A motor két vonat között húzott el. Megpróbálta felmérni a teret, ugyanis az airbike-ok valamivel szélesebbek voltak a motorkerékpároknál. Ám ha óvatos, átfér.

Amikor éppen felemelte a fegyvert, hogy a lányt hátba lője, valami elzárta előle az utat.

Karók, összevissza dőlve, hasogatva.

A dühtől magánkívül kellett végignéznie, amint Yoyo és az óriás fejüket behúzva épphogy átfértek az akadály alatt, ami őt fölnyársalná. Esélye sincs. A bike-ja túl nagy. A fúvókákat az ellenkező irányba fordította, fékezett, de a lendület még vitte előre az akadály felé. Xin egy pillanatra a tehetetlenség bénító érzésével küszködött, majd elrántotta a kormányt, és keresztbe fordította a járművet, aminek az lett a következménye, hogy horzsolta a vonatokat, de a sebessége csökkent. Fém csikorgott fémen.

Visszatartotta a lélegzetét.

Az akadálytól egy centiméterre állt meg.

Dühödten bámult át rajta. Kissé távolabb már napfény szűrődött be, az átjáró vége. A motorkerékpár köszöntőt böffentett neki elektromotorjából, majd eltűnt a szeme elől. Önuralma elvesztésének a határán fordította meg Xin az airbike-ot, visszarepült a csarnokba, belevetette magát a füstbe, átszáguldott a hengerműn és a raktárcsarnokon, ki a szabadba. A salakmező fölött tett egy nagy ívű kört – hálásan a friss levegőért –, kinyitotta a másik fegyveres rekeszt és benyúlt. Amikor kezét ismét kihúzta, valami nehéz és hosszú dolgot tartott benne.

Teljes sebességgel megindult a magas kohó felé.

Jericho köpködött és krákogott. A füst bebújt minden sarokba. Még egy párbajt nem bírna már ki ebben a pokolban. Ha nem jut ki azonnal, amúgy is mindennek vége. Még néhány perc, és akár itt is maradhat és megtömheti tüdejét kátránnyal, míg ő is kátrányszínű nem lesz.

Teljes szívéből remélte, hogy Yoyónak sikerült kijutnia. Minden valószínűtlenül gyorsan játszódott le. Menekülésük az emelvény védelmében. Csao gépe. Aztán hirtelen Daxiong. A gyilkosnak látnia kellett, de valami megakadályozhatta, hogy azonnal reagáljon. Az idő elegendőnek bizonyult arra, hogy Daxionghoz szaladjanak, aki azonnal lefékezett és járó motorral várt. Az óriás szemében tanácstalanság jelent meg, hogyan is ültesse mindkettejüket a hátsó ülésre.

–  Menj, Yoyo – szólt Jericho.

–  Nem hagyhatlak itt...

–  Menjél már, a kurva életbe! Ne szónokolj, tűnj már el végre! Én majd megoldom.

A lány végigmérte, koromfeketén, ziláltan és sokkos állapotban, ugyanakkor dühödt és határozott pillantással. És ekkor Jericho megpillantotta szemében azt a különös szomorúságot, amit Csen felvételeiről ismert. Utána Yoyo kiugrott Daxiong mögé a hátsó ülésre. Ekkor felfedezte fel őket Csao.

Jericho reménykedett abban, hogy megszöktek a gyilkos előol. Alig látott valamit. Karjával száját és orrát eltakarva visszamászott az emelvényre és megvizsgálta az airbike-ot. Szörnyen nézett ki, de úgy tűnt, a károk inkább csak kozmetikai természetűek. Remélte, hogy a kormánymű épségben maradt, lehajolt, és felemelte a gépet.

Ekkor valami kis dolgot vett észre.

Az airbike mellett hevert a földön, egy lapos, ezüstösen csillogó valami. Csodálkozva nyúlt érte, vizsgálgatta, forgatta minden irányba...

Yoyo számítógépe!

A lány bizonyára akkor vesztette el, amikor leröpült a bike-ról.

A számítógépet gyorsan elsüllyesztette a kabátja zsebébe, nyeregbe pattant és elindította a gépet. A jól ismert búgás felharsant.

Gyerünk ki innen.

Még rosszabb volt, mint amire számított. Ma Mak azonnal elhányta magát, Xiao-Tong felváltva ordított átkokat és a holtak nevét, s nagyon úgy tűnt, hogy semmire sem használható.

Ye sírt.

Tudta, hogy ettől a képtől már sohasem szabadul meg. Soha többé, egész életében.

Ne kérdezz!

–  Össze kell pakolnunk a cuccot – lihegte.

–  Nem megy – bőgött Mak.

–  Megígértük Daxiongnak. Valami köze van ehhez az egészhez. Mindent el kell vinnünk – elkezdte kihúzogatni a számítógépeket, lebontani a képernyőket. Xiao-Tong bénultan nézte.

–  Mi történhetett itt? – suttogta.

–  Nemtom.

–  Hol van Yoyo?

–  Fogalmam sincs. Segítesz?

Mak megtörölte a száját, megragadott egy billentyűzetet és kihúzta. Végre Xiao-Tong is pakolni kezdett. Az eszközöket kartondobozokba tették és kivitték az emelvényre. A holttestekhez nem nyúltak, megpróbáltak rájuk sem nézni, igyekezték elkerülni a még nedves vértócsákat, de ez lehetetlen volt. Minden csupa vér: a terem, az asztal, a képernyők, egyszerűen minden. Mak megragadott egy kartont, felemelte, majd újra letette. Ye látta, amint összerándul. A feje ide-oda járt, óraműszerűen, tagadva a tényeket. Ye megsimogatta a hátát, kivette a kartont a kezéből és keresztülhúzta Tony – vagy Jia Vei, vagy Ziyi? – vérén.

Egy pillanatra megállt, felsóhajtott és az égre nézett.

Mi az ott?

A csarnokok felől valami közeledett a levegőben. Éles zúgás előzte meg. Egy repülő izé. Mint egy motor, csak kerekek nélkül. Valaki ült a nyergében, és egyenesen a központ felé közeledett.

Ye pislogott az erős napsütésben, majd kezét homloka elé emelte.

Daxiong?

Lassan felismerte a részleteket. Azt nem, hogy ki repül a gépen, de azt igen, hogy a vezető, vagy pilóta, vagy hogy kell nevezni az ilyet, valami hosszúkásat tart a kezében, ami megcsillant a napfényben...

–  Hé – kiáltotta. – Gyertek, ezt nézzé...

Valami elvált a repülő motorkerékpárról és egy rakéta sebességével közeledett.

Valóban rakéta volt.

–  ...tek – suttogta.

Utolsó gondolata az volt, hogy mindezt csak álmodja. Hogy mindennek nem volt szabad megtörténnie.

Ne kérdezz!

Xin megfordult.

A kis házikó az állványon úgy tűnt, mintha felfúvódott volna, mintha mély lélegzetet venne. Azután a homlokzata egy tüzes felhőt keltve szétrepült, a törmelékek minden irányba szétszóródtak. A magas kohó leomlott a szomszédos épületre és a térre. Xin egy kanyart írt le és további gránátokat lőtt ki a hátoldalra. Ami az oldalsó falakból megmaradt, az magától omlott össze, a tető is szétesett. A rácsos torony tartóoszlopai gyufaszálakként dőltek el, a platform vadul dülöngélő romhalmaz lett. Lassan csúszni kezdett, a részei tüzes esőként hulltak le, majd a közepén eltörve szikrákat hányva lezuhant.

Xint hirtelen elégedettség öntötte el, amikor a tűzzivatarban meglátta Jericho Toyotáját. Egy pillanattal később az autóból semmi sem maradt. A régi központ maradványai beterítették a földet, már csak a rácsszerkezetből maradt állva valami, egy máglya, a nehézfegyverzet gyilkos erejének intő jele.

Jericho, mikor végre kijutott a sötét raktárból, embereket látott a salakmezőn rohanni, akik összevissza ordítoztak. A tűz vonzotta őket, aminek fekete, szikráktól megvilágított füstoszlopa magasan a kohó felé szállt, a sápadt korai Nap irányába.

Vajon Yoyo bent volt az épületben? Visszatértek volna Daxionggal? A végén csak elkapta őket Csao?

Nem, Csao, Kenny, vagy hogy is hívják, valami más okból rombolta le az épületet. Hiszen Yoyo elhitette vele, hogy ott van a számítógépe. Megölte az Őrzők nagy részét, most pedig a találkahelyüket is elpusztította a teljes felszereléssel együtt. Lefejezte a szervezetet, és megölte mindazokat, akiknek Yoyo valamit is elmesélhetett.

Teljes szívéből remélte, hogy elegendő volt a lány előnye, és elmenekült Csao előol.

Közelebb repült. A konverter-csarnokbeli zuhanás óta az airbike-ot nehezebben lehetett irányítani. Talán az egyik fúvóka ferdült el, és nem lehetett pontosan beállítani. Azon fáradozva, hogy függőlegesbe állítsa a gépet, nem is fogta fel rögtön, mit látott. Autójának képe vázlatszerűen jelent meg előtte a torony aljában. Amikor már olyan közel jutott a tűzhöz, hogy vissza kellett fordulnia, csak akkor jött rá teljes bizonyossággal, hogy a füstoszlop pont az ő éppen szénné váló Toyotájából szállt fel.

A düh hulláma elmosott mindent, fáradtságot, félelmet. Zabolátlan harag kerítette hatalmába. Lázasan kereste a rekeszek nyílását, hogy Csaót saját fegyvereivel szedje le a levegőből. De nem nyílt ki semmi, Csaót pedig sehol sem látta.

A tér tele lett emberekkel. Mindenhonnan érkeztek, gyalog, biciklivel, motorral. Mintha az egész Wongs World megindult volna a magas kohó felé, még a Cyber Planet ajtai is megnyíltak, s az épület a valóság kihívásaival nehezen birkózó, sápadt alakokat öntött ki magából.

Semmi sem segített. Ilyen körülmények között még azzal is számolni kellett, hogy hirtelen a rendőrségnek is eszébe fog jutni az elfeledett világ. Jericho felemelkedett. Észrevette, hogy odalent feléje mutogatnak, gázt adott és elrepült a telep felett.

Xin figyelte, amint az airbike egyre kisebb lesz.

Az eseményektől távolabb trónolt egy kéményen, mit egy ölyv. Röviden azt mérlegelte, Jerichót is elintézi egy lövéssel, de a nyomozó még a hasznára is lehet. Xin elengedte. Yoyo fontosabb volt. Messzire nem juthatott, de mégis meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy a lányt egyelőre elvesztette. Elhatározta, hogy legalább addig ott marad őrködni, amíg a rendőrség fel nem tűnik.

Veresége ellenére abban a pillanatban az egész univerzumot magában érezte. Életek, amelyek hólyagokként keletkeztek és szétpukkantak, a lét és az elmúlás hullámzó habja, miközben Kenny Xin elpusztíthatatlan, a közép, a pont, amelyben a vonalak összefutnak. Ez az elképzelés megnyugtatta. A rácsos torony maradékai éppen ekkor omlottak le, nyugaton a konverter-csarnokból lángok törtek elő. Nála sekélyesebb emberek pusztításról beszéltek volna, de ő nem érzett mást, csak harmóniát. A tűz kifejtette tisztító hatását, meggyógyította a világot a szegénység fertőzésétől, kiégette a gennyes részt a megalopolisz szervezetéből.

Ugyanekkor könyvelői lelkiismeretességgel visszagondolt a megbízására, mindent lefordítva a pénz nyelvére. Xin ugyanis megtanult biztosan navigálni gondolatai óceánján. Kétségtelenül őrült volt, ahogyan a családja állította, csak éppen tisztában volt őrültségével. Minden dolog közül, amit magában szeretett, arra volt a legbüszkébb, hogy ő önmaga analitikusa, távolságtartóan volt képes megállapítani, hogy ő bizony színtiszta pszichopata. Micsoda szörnyű hatalom rejlett e felismerésben! Tudni, hogy kicsoda. Egy és ugyanazon pillanatban minden lehet: művész, szadista, valami magasabb szintű lény, vagy teljességgel egyszerű átlagpolgár. Most éppen a karrierista látta el az elnöki tisztet személyisége grémiumában, aki a szerződéseket intézte, és egy tengerparti villát kívánt, amelyben szolgálatra kész szellemek tevékenykednek, ő maga pedig az univerzum középpontja. A két lábon a földön álló, számító Xin volt ez, aki őrült, piromán alteregóját korlátok közé szorította és teljesítményre sarkallta.

Olyan sok minden volt. Oly sokféle.

Magasan a kéményén trónolva Xin, a tervező azon töprengett, mit kell tennie, hogy Yoyo önként keresse meg őt.

JERICHO

Bike-jával egy ideig a Quyut a valós világtól elválasztó autópálya alatt haladt. Lábánál a forgalom lármázva áramlott nyugat felé, feje fölött bőgve és dübörögve száguldottak a bérkocsik az úton. A hangzavar szendvicsének foglya volt. Amikor az oszlopokon túl megpillantott két vadul szirénázó rendőrségi repülőautót, bekanyarodott a Sanghaj belvárosi részeit körülvevő, homokszínű toronyházakból álló városi sztyeppére, és követte a főutat Hongkou felé. Megpróbált olyan mélyen a házak kanyonjában maradni, amennyire csak lehetett. Valószínűleg büntetendő módon alacsonyan szállt, de nem bízott a megviselt airbike-ban. Nemigen volt kedve ahhoz, hogy magasan a háztetők felett tapasztalja meg, milyen az, amikor a turbina felmondja a szolgálatot. Igyekezett kiegyensúlyozni a gép balra dőlését, homlokzatok, oszlopok, közlekedési lámpák, villanyvezetékek, táblák között szlalomozgatott, közben, hol előre, hol a visszapillantó tükörbe, hol pedig fölfelé figyelt, előbukkan-e valahonnan Csao. Csak azután kezdett bízni abban, hogy lerázta a gyilkost, miután átkelt Hongkoun és a folyó felett haladt tovább. Már ha Csao egyáltalán követni akarta. Elmerült a Bund gyarmati világának élénk utcáiban, majd leszállt a Huaihai Parktól nyugatra és elgurult a Xintiandi mélygarázsig. A bal hátsó kerék beragadt, csak csiszolta az aszfaltot. Egy ideig azon gondolkodott, hová is parkoljon, végül eszébe jutott, mi is történt az autójával.

De legalább volt nála hely ennek az izének.

A tönkrement kerék súrlódása csikorogva verődött vissza a bejárat falairól, miközben a parkolóhelye felé haladt. Igyekezett autója elvesztése miatt érzett bosszúságát háttérbe szorítani Yoyo iránti aggodalma javára. Nagy önfeladásában aggodalma Daxiongra is kiterjedt, miközben a parkolóban haladva csak abban reménykedett, hogy senki sem látja meg koromfekete arcát. Szerencsére a lift is üres volt. Egyenletes fény világította meg, az aggregátor barátságosan zümmögött. Mikor végre becsukta maga mögött lakása ajtaját, örült, hogy senki sem látta meg.

Nagyot fujtatott, végigsimította az arcát és a haját.

Becsukta a szemét.

Azonnal meglátta a holttesteket, a fiút a szétroncsolt arcával, a haldokló, vonagló lányt, amint ellőtt karjából mint szökőkútból ömlött halványpiros vére, a karját, saját magát, amint a lány merev ujjai közül kiveszi a fegyvert – mit történt, mit rontottak el? Hát nem békében akart ezentúl élni? Most pedig ez. Néhány nap alatt. Meggyalázott gyermekek, megcsonkított fiatalok, ő maga is inkább halott, mint eleven. Valóság? Egy álom, egy film?

Igen, egy film. Hozzá pattogatott kukorica és valami hideg ital. Hátradőlni. Mi lesz a következő előadás? Második rész: Quyu, a visszatérés?

Az emlékek veszett kutyaként üldözték. Nem szabad a hatásuk alá kerülnie! Nem fog már elfeledni soha semmit, ettől a pillanattól fogva ezek a képek az átvirrasztott éjszakák repertoárjához tartoznak, de most gondolkodnia kell. Egymásra kell építenie a gondolati rétegeket, mint az építőkockákat. Ki kell agyalnia valamilyen tervet.

A szobában szanaszét hagyta a ruháját, megengedte a vizet, lemosta magáról a kormot és a vért, majd elkészítette a mérleget. Yoyo és Daxiong megmenekült. Igaz, ez puszta feltételezés, amit a tény szintjére emelt, de valamiből mégis ki kell indulnia. Másodszor, Yoyo megmentette a számítógépét, ami most nála van. Persze Csao nyilván nem olyan naiv, hogy azt gondolja, az adatok kizárólag e kis számítógép memóriájába vannak lementve. A központ lerombolása nem csupán a szeszélyének volt köszönhető, hanem azt a célt is szolgálta, hogy megsemmisítse a csoport infrastruktúráját és lehetőleg az összes gépet, amelyikre Yoyo az adatokat átmásolhatta. Másrészt Yoyo blöffje talán elérte a célját, s Csao elhitte, hogy a számítógépe a központban maradt. Így most azt kell hinnie, hogy legalább ezt a problémát megoldotta.

Mit fog most tenni?

A válasz kézenfekvő. Természetesen felteszi magának a kérdést, ami már napok óta foglalkoztatta: kinek mesélhetett Yoyo a felfedezéséről, s közülük ki van még életben.

Én tudok róla, gondolta, miközben a forró vízsugarak masszírozták vállait. Nem, nem igaz! Tudom, hogy valamire rábukkant, de azt nem, hogy mire. Azt pedig Csao is tudja, hogy nem tudok semmit. Szép, szókratikus. Valójában nem tudok semmit, csupán tanúja vagyok egy kellemetlen esetnek.

Csupán? Ez bőven elég ahhoz, hogy második legyek Csao listáján.

Másrészt, mennyi annak a valószínűsége, hogy Csao őt is meg akarja ölni? Reálisan nézve igen nagy, csakhogy egyelőre talán abban bízik, hogy Jericho, a megbízható balfácán, másodszor is Yoyo nyomára vezeti majd.

Jericho, fején egy habszoborral, kis szünetet tartott.

De akkor miért nem követte őt Csao hazáig?

Egyszerű. Azért, mert Yoyo valóban elmenekült!

Csao pedig úgy vélte, továbbra is Quyuban van. Számára most az a legfontosabb, hogy a lányt megtalálja, ráadásul ide nem is kell követnie, hiszen tudja, őt hol találja.

De mégis időt nyert.

Mennyit?

Kimosta hajából a habot. Feketén folyt le a víz a mellén és a karján, mintha pórusaiból újra és újra előtörne a kosz. Égő fájdalmat érzett sok helyen, a konverter-csarnokbeli zuhanás során szerzett sebeit. Azon töprengett, hogy lehet Yoyo. Kétségtelenül sokkos állapotban, bár ez a szájára kevésbé vonatkozik, hisz vigasztaló magabiztossággal sértegette, amiből viszont arra következtetett, hogy mentálisan nem sérült meg, vagy legalábbis nagy az ellenálló képessége. Úgy gondolta, a lány szívós, mint a rinocérosz.

Elzárta a vizet.

Csao előbb vagy utóbb fel fog itt bukkanni. Az sem zárható ki, hogy már úton van. Felkapott egy törölközőt, szárítkozva méregette napsütötte, tágas lakását, amit újra el kell hagynia, pedig épphogy csak beköltözött. Tiszta ruhát húzott, haját úgy-ahogy rendbe hozta. Ami most következett, az már Owen Jericho jól begyakorolt menekülése volt. Owen Jericho pedig belőle és Diane-ból állt, beleértve az összes hordozható alkatrészeket. Kiszerelte a vincsesztert, egy cipősdoboznyi hordozható egységet, majd a billentyűzettel, egy összecsukható érintőképernyővel és egy 20 colos átlátszó kijelzővel egyetemben egy hátizsákba süllyesztette. Elpakolta még a személyi igazolványát, a pénzét, második mobilját, egy kisebb vincsesztert a backupok számára, Yoyo számítógépét, egy fejhallgatót és Tu holoszemüvegét. A zsákba gyömöszölt még némi alsóneműt, pólókat, egy másik nadrágot, papucsot, borotvát, tollakat és papírt. A lakásban csupán a kiszolgálópult és a nagy képernyő maradt a különféle hardverekkel és beépített memóriákkal, amelyek azonban Diane nélkül annyit értek, mint a fogprotézis száj nélkül. Akárki is törjön be ide, egyetlen bitet vagy byte-ot nem talál, Jericho munkáit nem rekonstruálhatja. A lakás bizonyos értelemben adatmentessé vált.

Anélkül, hogy megfordult volna, kiment.

A mélygarázsban a hátizsákot letette a hátsó ülésre, megvizsgálta az elferdült fúvókákat, és két kézzel megpróbálta visszarángatni őoket az eredeti helyükre. Az eredmény nem lett éppen meggyőző, de legalább kicsit tudta mozgatni őket. Utána valamit igazgatott a hátsó keréknél is, és dühös elégtétellel állapította meg, hogy a csiszolódó hang ezúttal elmaradt. A kerék ismét forgott. Az autóját egy airbike-ra cserélte, igaz, nem önként, de mégiscsak csere történt.

Odakint a napfény olyan volt, mintha foszforeszkáló tej lenne. Jericho összevont szemöldökkel vizsgálódott, de Csaót sehol sem látta.

És most hová?

Nem kell messzire mennie. Egy olyan városban, mint Sanghaj, a legjobb búvóhely mindig a legközelebbi sarkon található. Nem a reménytelenül forgalmas Huaihai Donglu felé vette az irányt, hanem a Xintiandit a Yu-kertekkel összekötő kis utcákon át érte el Liuhekou Lut, amelyik sokáig büszkélkedett avval, hogy a javíthatatlan koloniális romantikusok fantáziájában élő Sanghaj autentikus maradványa. De mi is maradhat autentikus az évszázados átalakulások során? Csak az, ami létezik – ezt tanította a párt. Itt nemrégiben még egy piaccsarnok állt, teli virágosbódékkal, tyúkokkal, amelyek nyakukat nyújtogatva igazolták frissességüket és fogyaszthatóságukat, tücskökkel, amelyek remegő lábakkal mászkáltak a befőttesüvegek falán, s tulajdonosaiknak, akiknek élete nem sokban különbözött az övékétől, vigaszt nyújtottak. Három évvel ezelőtt aztán a csarnok átadta helyét egy csinos shikumen-komplexumnak, teli bisztrókkal, internetkávézókkal, butikokkal és galériákkal. Maradt még ugyan néhány piaci stand, az olyan öregurak makacsságával, akik az út közepén megállnak és a közelgő autókat botjukkal fenyegetik, míg segítőkész polgártársaik át nem kísérik őket az utca túloldalára, s meg nem győzik őket cselekedetük totális értelmetlenségéről. Még létezett egy darab autentikus Sanghaj. Holnapra majd eltűnik, hogy helyet biztosítson az új autentikusság számára.

Jericho letette a bike-ot a mélygarázs második szintjén, elvonult az egyik bisztró leghátsó sarkába és rendelt egy kávét. Noha egyáltalán nem volt éhes, rendelt egy sajtos szendvicset is, beleharapott, a morzsák a pólóján és a nadrágján landoltak, majd némiképp elégedetten állapította meg, hogy minden benne maradt.

Milyen messzire merészkedik Csao?

Az ideiglenes mérleg jóval keserűbb volt a kedvetlenül szürcsölgetett kávéjánál. Nincs autója. Nincs lakása, mert ideiglenesen lakhatatlan. Egy gyilkos célkeresztjében áll, háttal a falnak. A megfutamodásra nem is gondolhat. Cselekednie kell, csak éppen cselekvésképtelennek érezte magát. Nem vezetett vissza út a normalitásba, hacsak nem a vizsgálódásé. Meg kell értenie, miről szól egyáltalán ez az egész dráma. Rá kell jönnie, ki Csao megbízója.

Jericho maga elé bámult.

Egy pillanat! Annyira azért nem is cselekvésképtelen. Csao ugyan defenzívába kényszerítette, de van valami a birtokában, amit a gyilkos még csak nem is sejtett. A titkos fegyvere, mindennek a kulcsa.

Yoyo számítógépe.

Rá kell jönnie, mit talált a lány.

Azután majd ismét megkeresi, hogy visszavigye az apjához. Csen Hongbing. Érdemes lenne felhívni? A kapcsolatot ugyan Tu Tian hozta közöttük létre, de a megbízója mégiscsak Csen volt. A férfinak joga van információhoz jutni, de mit meséljen neki? Minden rendben, Yoyo jól van? Nem, tiszteletre méltó Csen, nem a rendőrség üldözi, csak egy őrült gyilkos, aki szereti a robbanólövedékeket, de ne aggódjék, a lányának még megvan mindkét lába és mindkét karja, no meg az egész arca, hahaha! Hogy hol van? Menekül éppen! Amúgy én is, szép napot kívánok.

Mit tudott volna mondani, hogy az ember ne haljon bele a nyomorúságába?

És ha mégis bevonná a rendőrséget? Természetesen a háttérről is kellene mesélnie a rendőröknek, így Yoyóról is. Ebben pedig benne rejlik a veszély, hogy felhívja a figyelmet a lányra. Megkérdeznék, mi volt a szerepe a mészárlásban, belenéznének az adataiba, rájönnének, hogy már van egy aktája, sőt büntetett előéletű. Lehetetlen. A rendőrséget ki kell zárni még akkor is, ha Csao soha életében nem volt rendőr, akármit mondott is a központban Yoyónak:

„Nézd, arra képeztek ki, hogy embereket öljek. Mint minden rendőrt, minden katonát, minden ügynököt.”

Minden ügynököt?

„A nemzetbiztonság fontosabb az egyes emberek életénél.”

A titkosszolgálat valóban levegőbe repített már ennél különb dolgokat is. Főként ha a nemzetbiztonság volt a tét. Ugyan Csao akár blöffölhetett is, de mi van akkor, ha valóban a hatóságok jóváhagyásával jár el?

Mégis hívja fel Tut?

Nem sokat ér, sem az egyik, sem a másik. Jericho kényszerítette magát, hogy világosan gondolkodjon. Először is Diane-t kell aktiválnia. Körülnézett. A bisztró kétharmada tele volt, de a körülötte lévő asztalok szabadok. Néhány fiatal írogatott valamit a laptopján, vagy éppen telefonált. Maga elé helyezte a billentyűzetet és a képernyőt, mindkettőt hozzákapcsolta a hátizsákjában rejlő vincseszterhez. Bedugta fülébe a fülhallgatót, és a rendszerhez kötötte Yoyo gépét. Egy szimbólum jelent meg, egy fenyegetően vicsorgó farkas. Alatta egy mondat:

Meghívlak vacsorára.

Világos, gondolta Jericho.

–  Hello, Diane – mondta halkan.

–  Hello, Owen – válaszolt Diane finom hangszíne. A gép vigasza. – Hogy érzed magad?

–  Szarul.

–  Nagyon sajnálom. – Milyen őszintén hangzott. Na jó, de legalább nem őszintétlenül. – Segíthetek valamiben?

Lehetnél húsból és vérből, gondolta Jericho.

–  Kérlek, nyisd meg a Meghívlak vacsorára formátumot. Az adatokat a Yoyofiles mappában találod.

Két másodpercnyi csend. Utána megszólalt Diane:

–  A formátum négyszeres védelem alatt áll. Három eszközt sikeresen alkalmaztam. A negyedik biztosítás hiányzik.

–  Mely eszközök működtek?

–  Írisz, hang és ujjlenyomat. Mindegyik Csen Yuyuné.

–  Mi hiányzik?

–  Úgy tűnik, egy jelszó. Dekódoljam?

–  Tedd meg. Mit gondolsz, mennyi időre lesz szükséged?

–  Sajnos nem tudom. Jelenleg csak feltételezem, hogy a kód több szóból áll, vagy egy nagyon hosszúból. Tehetek valami mást is érted?

–  Lépj fel a netre – mondta Jericho. – Egyelőre ennyi. Viszlát, Diane.

–  Viszlát, Owen.

Belépett a Brilliant Shitbe. Ha jól következtetett, akkor a blogot az Őrzők halott levelesládaként használták, és rendszeresen megnézték.

Jericho démonnak, írta. Nálam van a számítógéped. Leírta még a telefonszámát és az e-mail címét. Nem jelentkezett ki, a blogot ikonként mentette. Ha valaki ír valamit, Diane azonnal informálja. Kissé jobban érezte magát. Beleharapott a szendvicsébe, töltött egy kis kávét és elhatározta, hogy kapcsolatba lép Tuval.

Valaki hívta.

Megnézte a kijelzőjét. Se kép, se szám.

Yoyo? Ilyen gyorsan?

–  Hello, Owen – mondta egy jól ismert hang.

–  Csao – rándult össze Jericho gyomra. Várt egy kicsit, majd amilyen lazán csak tudott, megszólalt. – Vagy mondjam inkább, hogy Kenny?

–  Kenny?

–  Ne tettesd magad hülyébbnek, mint amilyen vagy. Nem így szólított a dagadt faszfej, mielőtt feldobta volna a talpát?

–  Ja, persze – nevetett halkan a másik. – Tőlem, legyen Kenny.

–  Kenny kicsoda? Kenny Csao Bide?

–  Legyen elég a Kenny.

–  Rendben, Kenny – vett egy mély lélegzetet Jericho. – Akkor hegyezd a füled! Yoyo meglógott előled. Én meglógtam előled. Egyetlen lépéssel sem jutsz előbbre, amíg bármelyikünknek is oka van félni tőled.

A fülhallgatóban rezignált sóhaj hallatszott.

–  Tőlem senkinek nem kell félnie.

–  De. Embereket gyilkolsz, és házakat röpítesz a levegőbe.

–  Szembe kell nézni a tényekkel, Owen. Tiszteletreméltóan harcoltatok, te és a lány. Csodálatra méltó, csak éppen nem túl okos. Ha Yoyo együttműködött volna, még mindenki élhetne.

–  Nevetséges.

–  Az ő emberei kezdték a lövöldözést.

–  A fenét. Azért lőttek, mert meggyilkoltad Xiao Meiqit és Jin Jia Veit.

–  Elkerülhetetlen volt.

–  Ó, igen?

–  Másként Yoyo nemigen állt volna szóba velem. Utána mindent megtettem, hogy elkerüljük a további vérontást.

–  Mit akarsz, Kenny?

–  Mit akarnék? Természetesen Yoyót.

–  Mit akarsz tőle?

–  Meg akarom kérdezni tőle, hogy mit tud és kinek mesélt róla.

–  Te...

–  Csak nyugodtan! – vágott a szavába Kenny. – Egyáltalán nem volt kedvem meggyilkolni annyi embert. Csak hát bizonyos nyomás nehezedik rám. Eredmény, érted? Ilyen a kor, amiben élünk, mindig mindenki eredményt akar. Te mit tettél volna a helyemben? Elmentél volna dolgodvégezetlenül?

–  Elég sok dolgot elvégeztél. Tönkretetted Yoyo számítógépét, az Őrzők teljes infrastruktúráját. Csak nem gondolod komolyan, hogy közülük bárki is össze akarná még mérni veled az erejét?

–  Owen – mondta Kenny egy olyan tanár hanghordozásával, aki harmadszorra is kénytelen elismételni ugyanazt. – Én semmit sem tudok. Nem tudom, hogy tönkretettem-e Yoyo infrastruktúráját, hány gépen mentette még el az adatokat, hogy a központban minden elégett-e, vagy hogy kire bízta még rá a titkait. Mi van ezzel a motoros óriásbébivel? Mi van veled? Neked semmit sem mesélt?

–  Így nem jutunk semmire. Hol vagy egyáltalán?

Kenny várt egy pillanatig.

–  Szép lakás. Amint látom, rendet raktál.

Jericho dühösen felnevetett. Keserű elégtételt érzett, hogy igaza volt és még időben lelépett.

–  A hűtőben van egy hideg sör – mondta. – Fogd és húzz el.

–  Nem tehetem, Owen.

–  Miért nem?

–  Te nem intézed el a megbízatásaidat, akárcsak én? Nem szoktál hozzá, hogy végigvidd a dolgokat?

–  Még egyszer mondom...

–  Képzeld el azt a poklot, ahogy a lángok átterjednek az épület többi részére!

Jericho torka kiszáradt.

–  Miféle lángok?

–  Hát a lakásodból – halkult le Kenny hangja, s Jerichót hirtelen egy kígyóra emlékeztette. Óriási, beszélő, emberbőrbe bújt kígyóra. – Az emberekre gondolok, és természetesen rád is. Úgy értem, itt minden újnak és drágának tűnik, valószínűleg minden megtakarított pénzed ebbe fektetted. Nem lenne szörnyű mindent egy csapásra elveszíteni, a pillanatnyi korrektség, egy lázadozó lány iránti szolidaritás kedvéért?

Jericho hallgatott.

–  Most már jobban bele tudod élni magad a helyzetembe?

Jerichóban ezernyi sértés fogalmazódott meg, de olyan nyugodtan szólt, amennyire csak tőle tellett.

–  Igen. Azt hiszem, igen.

–  Nagy kő esett le a szívemről. Valóban! Úgy értem, nem voltunk mi rossz csapat, Owen. Érdekeink csak kicsit különböznek egymástól, de valójában mind a ketten ugyanazt akarjuk.

–  És most?

–  Egyszerűen áruld el, hol van Yoyo.

–  Fogalmam sincs.

Úgy tűnt, Kenny elgondolkodott.

–  Rendben. Hiszek neked. Akkor hát meg kell találnod nekem.

„Meg kell találnod...”

Te jó Isten! Mekkora egy marha is volt! Fogalma sem volt arról, hogy milyen eszközei vannak a gyilkosnak, de amit mondott, az nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy húzza az időt. Kenny őt próbálta megtalálni. Meg akarta határozni, honnan beszél.

Gondolkodás nélkül megszakította a kapcsolatot.

Nem telt el egy perc sem, kapott egy hangüzenetet.

–  Két órát adok neked – sziszegte Kenny. – Egy perccel sem többet. Utána valami olyasmit szeretnék hallani, ami kielégít engem, különben kényszerítve érzem magam, hogy szanáljam a lakásod.

Két óra.

Mit érhet el Jericho két óra alatt?

Sietve pakolta el a képernyőt és a billentyűzetet, egy bankjegyet tett le az asztalra, majd vissza sem nézve elhagyta a bisztrót. Hosszú léptekkel igyekezett a lifthez, lement a mélygarázsba, felült a bike-ra, és rákanyarodott a Liuhekou Lura. A gépet a folyó felé irányította. A rövid repülés alatt egy betegszállító repült el alatta, elég nagy ahhoz, hogy akár rá is telepedhetett volna. A távolban egy seregnyi pilóta nélküli tűzoltógépet látott elrepülni Pudong irányába. Magán-repülőautók keresztezték az útját, a Huangpu felett kiránduló-léghajók ringtak. Egy darabig azt mérlegelte, hogy repüljön-e a WFC-hez, és keresse-e fel Tut, de még túl korán volt. Nyugalomra van szüksége ahhoz, amit tenni készül, ráadásul valahová el is kell tűnnie, amíg Kenny elrabolja tőle a fészek melegét Xintiandiban.

Azt is tudta, hova.

A Bund pompás épületei fölé Sanghaj egyik legsajátosabb szállodája magasodott. A Westin Shanghai Bund Center teteje óriási lótuszvirágként, a növekedés és a jólét kínai szimbólumaként nyílt az ég felé. Némelyeket agavére emlékeztetett, másokat pedig túlméretezett polipra, amelyik a csápjait nyújtogatja, hogy elkapja a madarakat és a repülőautókat. Jericho csupán egy menedéket látott benne, amelynek igazgatója ugyanabban a golfklubban játszott, amelyikben Tu Tian és ő. Amolyan futó ismeretség a meghitt viszony bonusza nélkül, de Tu kedvelte az igazgatót és nála szállásolta el azokat az üzleti partnereit, akiknek a WFC vagy a Jin Mao Tower túlzás lett volna. Jericho is élvezhette a különleges kedvezményeket, bár eddig még nem élt velük. Most azonban, hogy nem volt kedve bisztróról bisztróra vándorolni, úgy döntött, igénybe veszi e lehetőséget. Miután leszállt a főbejáratnál, belépett a lobbiba és szoba után érdeklődött. A beépített kamerák a képét a megfelelő információkkal a recepciós lányhoz továbbították. A lány a nevén szólítva mosolyogva üdvözölte, vagyis már regisztrálva volt, s megkérte, helyezze mobilját az érintőképernyőhöz. A szálloda számítógépe összevetette Jericho személyazonosítóját a saját adatbankjával, igazolta a foglalást és feltöltötte a szükséges kódokat Jericho memóriájába.

–  Levigyük az autóját a mélygarázsba? – kérdezte a nő, végrehajtva azt a bűvészmutatványt, hogy mosolyogva beszélt, úgy, hogy közben ajkait egyáltalán nem érintette egymáshoz.

–  Airbike-kal jöttem – mondta Jericho.

–  Bizonyára tudja, hogy van egy leszállópályánk is – mondta a szájszegletében megmerevedett mosollyal. – Parkoljuk le a bike-ját?

–  Nem, majd megcsinálom magam – vigyorgott Jericho. – Őszintén szólva szükségem van minden gyakorlásra.

–  Igen, értem – váltott át a mosoly rutinos udvariasságból rutinos szívélyességbe. – Csak vigyázzon. Ne feledje, a hotel falai többet kibírnak, mint maga.

–  Majd ügyelek.

Elhagyta a lobbit és bike-jával az üvegezett fal mellett a magasba emelkedett, tükörképe kíséretében. Ekkor jött rá, hogy nincs rajta sisak, ami pedig az airbike-on kötelező. Még egy ok, hogy távol tartsa magát a rendőrségtől. Ha pedig arra is rájönnének, hogy a gép egyáltalán nem is az övé, hát akkor aztán igazán magyarázkodhatna.

A parkolószint nyitva állt, meglehetősen üres volt, csak a hotel néhány gépe állt ott. A 20. századi jövőképek szinte egyike sem volt elképzelhető vezérlősugár által irányított individuális légi közlekedés nélkül, a városképet a különböző szinteken közlekedő repülőautók jellemezték, de a járműpark valójában állami és városi intézmények, néhány exkluzív taxivállalat és az olyan milliomosok, mint Tu Tian gépeire korlátozódott. Tisztán infrastrukturális szempontból persze számos ok támasztotta alá a földi közlekedés légi tehermentesítését, de mindezen megfontolásokkal szemben egyetlen érv valóságos Godzillaként magasodott: a fogyasztás. A gravitáció leküzdése hatalmas teljesítményű turbinákat, azaz hatalmas energiát igényelt. A takarékos alternatíva, a gyrokopter rotorokkal emelkedett a magasba, akárcsak egy helikopter, ennek a hátránya a nagy rotor volt. Az autók reptetése anyagilag semmiképpen sem állt arányban a hatékonysággal, s noha az airbike takarékosabb és hozzáférhetőbb volt, szintén nem jelentett ez alól kivételt. Ez is meglehetősen drága volt, így Jerichóban felvetődött a kérdés, ki is engedheti meg magának, hogy egy gyilkost rögtön három efféle járművel szereljen fel, ráadásul speciális kivitelben. A krónikus pénzhiányban szenvedő rendőrség? Aligha. A titkosszolgálatok? Már inkább. A hadsereg?

Kenny talán katona lett volna? A hadsereg állna mögötte?

Hátizsákját vállára vetve a lifttel lement az emeletére, és mobilját az ajtó melletti leolvasóhoz illesztette. Az ajtó kinyílt, bepillantás engedve a mögötte rejlő szobába. Túlzsúfolt és nyárspolgári, ez volt az első benyomása. Minden kitűnő állapotban, de stílusa nincsen. Jerichót nem érdekelte. Diane-t azonnal kipakolta és bekötötte a hálózatra. A hotelszoba lett az új nyomzóirodája.

Vajon Kenny felgyújtja a lakását?

Jericho a halántékát masszírozta. Nem csodálkozna rajta, mindazonáltal kételkedett abban, hogy a gyilkos Xintiandiban vár, amíg őo nem jelentkezik. Kenny saját szakállára próbálja majd megtalálni Yoyót, hiszen jól tudhatja, hogy Jericho nem kész automatikusan az együttműködésre, csupán mert gyufákkal fenyegetőzött.

–  Diane?

–  Itt vagyok, Owen.

–  Hogy állsz a jelszó keresésével?

Hülye egy kérdés. Ameddig Diane magától nem jelentkezik, igazán nem kell fáradoznia a kérdezősködéssel. De amíg a számítógéppel beszélt, úgy érezte, hogy egy kis csapat ura, ami mindent megtesz, ami hatalmában áll.

–  Te leszel az első, akinek elmondom – mondta Diane.

Jericho meghökkent. Ez humor volt? Nem rossz. Lefeküdt a hatalmas, rikító sárga ágyra. Szörnyen fáradtnak és haszontalannak érezte magát. Owen Jericho, cyberdetektív. Röhejes. Meg kellett volna találnia Yoyót, ehelyett egy pszichopatát szabadított a nyomába. Hogyan magyarázza meg ezt Tunak, Csen Hongbingról már nem is beszélve?

–  Owen?

–  Diane?

–  Épp most ír valaki egy bejegyzést a Brilliant Shitre.

Jericho azonnal felült.

–  Olvasd fel.

Első pillanatban csalódást érzett. Egy koordináta adatait adta meg valaki, feladó vagy bármilyen más jelzés nélkül. Időpont, kód, semmi több.

Egy cím a Second Life-ban.

Vajon Yoyótól származik?

Ólomnehéz lejjel és karokkal tápászkodott fel, a kicsi íróasztalhoz ment, amin a képernyő és a billentyűzet hevert, és megvizsgálta a rövid szöveget. A végén talált egy betűt, amit az előbb alighanem nem hallott meg.

Egy D.

Démon.

Jericho az órára pillantott. 11 múlt néhány perccel. Yoyo pontosan 12-re várta a virtuális világba, már ha az üzenet valóban tőle származik, és nem Kenny egy újabb kísérlete, hogy beazonosítsa a tartózkodási helyét. Elmondta a gyilkosnak a blog nevét? Úgy emlékezett, hogy nem. Kenny pedig annyira nem ravasz, hogy hirtelenjében rábukkanjon a Brilliant Shitre, de azért nem árt az óvatosság. Jericho nem akart kockáztatni. Ezentúl minden online-kommunikációt egy anonimizálón keresztül végez majd.

Visszafeküdt az ágyra és a mennyezetet bámulta.

Nem volt semmi teendője.

Néhány perc múlva szélcsend állt be idegei felkorbácsolt tengerén. Elszundított, de nem pihentető álom volt az, amibe zuhant. Valamivel a tudat felszíne alatt csúszó-mászó torzók képei kergették, amik nem emberek voltak, hanem emberi lények kudarcot vallott kísérletei, groteszk formájúak és tökéletlenek, vérrel és nyálkával borítva, mint az újszülöttek. Lábnélküli kreatúrákat látott, az arcuk csupán sima, obszcénul rángatózó, rózsaszín nyílásokkal függőlegesen kettéosztott csillogó felület. Félig elszenesedett rögök pókként leptek el féltucatnyi vagy még annál is több kart. Formátlan szövetek varjában szemek és szájak nyíltak. Egy elnyújtott, vak valami közeledett felé, tépőfogas állkapcsai közül csomós nyelvét nyújtogatva, de Jericho mégsem érzett félelmet, csak valami súlyos szomorúságot, hiszen tudta, hogy mindezen szörnyetegek egy másik életben jól voltak megalkotva, akárcsak ő.

Azután zuhanni kezdett, és egy ágyon találta magát, de nem azon, amelyiken éppen az előbb nyújtózott el. Sötét volt és pára, s a vigasztalanságot sugárzó kopár helyiséget a koszos ablakon átszűrődő, gyenge holdfény világította meg, s úgy tűnt, valami különös hatalommal bír felette. Álmában is világos volt számára, hogy tulajdonképpen kényelmes, nyárspolgári szobájában kellene feküdnie, de nem sikerült a szemét kinyitnia. Mintha valami mágnes húzná ehhez a matrachoz, ehhez a száraz, félelmetes csendhez.

És ebben a csendben hirtelen kitinpáncélos lábak kopogását hallotta.

Ízelt lábak kaparásztak a takaró szélén, belekapaszkodtak a huzatba és kövér, szegmentált testüket felhúzták hozzá. Elöntötte a félelem. Nem is attól ijedt meg, hogy vajon mit tesznek majd vele a páncélozott lények, hanem sokkal inkább attól a rettenetes felismeréstől, hogy valami aljas akarat visszavetette a múltba, életének egy olyan szakaszába, amelyikről azt hitte, már régen túl van rajta. Társadalmi felemelkedése Sanghajban, a Joannával kötött béke, Xintiandi, minden fantáziának bizonyult, ez volt a tulajdonképpeni álom, amiből a zörgő, kattogó rovarok most kiragadták.

Valójában sohasem hagyta el a poklot.

Közel hozzá valaki magas, éneklőo hangon vinnyogni kezdett. Minden sötétségbe süllyedt, mert csukott szemei megpróbáltak védekezni a szörnyű szoba víziójával szemben. Szelleme lassan visszatért a valóságba, csak a teste nem akart erről tudomást venni. Semmiféle fáradozására sem reagált, nem mozdult. Jericho küzdeni próbált a félelmetes merevséggel, amikor vinnyogni kezdett, valódi hangon, úgyhogy a szobában bárki hallhatta volna, s végre minden erejét összeszedve sikerült megmozdítania balkezén a kisujját. Időközben teljesen felébredt. Történetek jutottak eszébe olyan emberekről, akiket – látszólag holtan – a sírjukba tettek, miközben maguk körül mindent kristálytisztán érzékeltek, csak éppen képtelenek voltak magukra felhívni a figyelmet, így kétségbeesésében és pánikreakciójában még hangosabban kezdett vinnyogni.

Diane mentette meg.

–  Owen, sikerült megfejtenem Yoyo jelszavát.

Bénult testén egy rándulás futott végig. Jericho fölemelkedett. A számítógép hangja megtörte az átkot, az álomképek eltűntek a feledés lefolyójában. Vett néhány mély lélegzetet, mielőtt feltette volna a kérdést:

–  Hogy szól?

–  Falj csak fel, én majd felfallak belülről.

Istenem, Yoyo. Mily teátrális. Ugyanakkor hálás is volt, hogy a jelszó a rebellis romantikát tükrözte, s a lány nem a betűk és számok véletlenszerű sorozatának biztonságosabb változatát választotta, amit sokkal nehezebb lett volna megfejteni.

–  Töltsd le a tartalmát – mondta.

–  Már megtörtént.

–  Mentsd el a Yoyofiles nevű mappába.

–  Szívesen.

Jericho sóhajtott. Hogyan tudná leszoktatni Diane-t errőol az átkozott szívesenről? Amennyire szerette a hangját, a hanghordozását, annyira zavarta ez a szó. Volt benne valami szervilis, amit megvetett. Megdörzsölte a szemét, leült az íróasztal szélére, majd a monitorra nézett.

–  Diane?

–  Igen, Owen?

–  Megtennéd... úgy értem, lehetséges lenne, hogy töröld a szívesen szót a szókincsedből?

–  Mire gondolsz konkrétan?

–  Arra, hogy szívesen.

–  Fölajánlhatom, hogy nem használom a szót.

–  Nagyszerű ötlet. Tedd ezt!

Szinte arra várt, hogy a számítógép az óhaját egy szívesennel nyugtázza, de Diane finoman azt mondta:

–  Megbeszéltük.

–  Jó! – Milyen megrázóan egyszerű. Miért nem jutott korábban az eszébe? – Mutass meg minden letöltést a Yoyofilesban, ez év májusától, időrendi sorrendbe állítva.

Rövid lista jelent meg a képernyőn, körülbelül két tucat letöltés. Jericho átugrott rajtuk, s közvetlenül a Yoyo menekülése előtti időre koncentrált.

Valamit talált. Fáradtsága egy csapásra elmúlt. Jó félórával azelőtt, hogy a lakását elhagyta volna, adatok érkeztek a gépére, két különböző formátumú fájl. Utasította Diane-t, hogy nyissa meg az egyiket. Egymásba tekeredőo vonalak csillámló szimbóluma. Vibrált, mintha lélegezne. Jericho pontosan megfigyelte.

Kígyók?

Valóban kígyófészekre emlékeztetett. Kígyók, amelyek hatalmas hüllőszemmé egyesülnek. Úgy tűnt, mintha valami testen nyugodnának, amiből a kígyótestek kinőnek: egyetlen, szürreálisnak tűnő lény, ami Jerichót az iskolára emlékeztette.

A mitológiában hol is csúsznak-másznak mindenütt kígyók?

Megnézte a másik fájlt:

Vanessacraig.com

Hoteconomics.com

Littlewonder.at

Helyett:

friends-of-iceland.com

en-medio-de-la-suiza.es

Brainlab.de/Quantengravitationstheorie/Planck/uni-kassel/32241/html

Nem kellett különösebben intelligensnek lennie ahhoz, hogy megértse, miről van szó. Három weboldalt kellett kicserélni. Azon töprengett, hogyan jutott Yoyo az adatok birtokába. Diane-nal egymás után megnyittatta a fenti oldalakat. Mindenki számára egyértelmű és ártalmatlan címek voltak. Az első, a friends-of-iceland.com egy blog volt. Skót származású izlandi bevándorlók cseréltek tapasztalatokat, fotókat töltöttek fel a netre, hasznos tanácsokkal látták el az újonnan érkezőket és az olyanokat, akik a kivándorlást fontolgatták. Az en-medio-de-la-suiza.es szintén a külföld szépségeiről szól. Az oldal Svájcról kínál látványos, 3-D filmeket. Jericho megnézett néhányat. Repülőgépről vagy helikopterről készítették őket. Alacsonyan repültek el Zürich, majd Uri kanton tájai felett, házak és pajták festői gyűjteményét figyelhette meg, amelyek, mintha odavetették volna őket, egy kanyargó folyó mentén álltak.

Végül a Brainlab.de/Quantengravitationstheorie/Planck/uni-kassel/32241/html egy német oldal volt, szűkösen szedett tizenkét oldalon foglalkozott azzal a jelenséggel, amit a fizika kvantumhabnak nevez. Azt írta le, mi történne, ha a kvantumelméletet és az általános relativitáselméletet az úgynevezett Planck-hosszra alkalmaznánk, miközben bugyborékoló téridő-hólyagocskákat és egy tudományos dilemmát kapnánk eredményként, mert a bugyborékolás az általános relativitáselmélet számításait hatályon kívül helyezné. A szöveg feltűnően nélkülözte a tagolást, egyértelműen olyan emberek számára írták, akik egy képletekkel teleírt táblától esnek extázisba.

Skócia, Spanyolország, Németország. Izland barátai. Svájc szépségei. Kvantumfizika.

Egyik sem különösebben alkalmas arra, hogy rettegést váltson ki.

Kíváncsian nézte meg a lecserélendő weboldalakat. Vanessa Craig-ről kiderült, hogy Texasban, Dallasban tanul agrártudományokat, néhány hónapot Oroszországban töltött és online-naplójában kevéssé érdekes tudósításokat közölt egy Moszkva melletti kicsiny egyetemi városról. Honvágya volt, szerelmi bánatban szenvedett, panaszkodott a hidegre, aminek szerinte az orosz lélek veleszületett melankóliáját köszönhette. A Hoteconomics mögött egy amerikai gazdasági oldal rejtőzött, a Littlewonder pedig egy főként óvodáskorú gyerekek számára kézzel készített játékokat népszerűsítő osztrák portál volt.

Mit jelentsen ez? Mi köze van egymáshoz az úti naplónak, a játéknak, a kvantumfizikának, a világgazdaságnak és egy folyamatosan fázó amerikai lánynak?

Semmi.

Pontosan ez az, ami a halott levelesládák jelentőségét adja. Az ember elmegy mellettük, s eszébe sem jut, hogy másvalamit is tartalmazhatnak. Yoyo bizonyára megtalálta a közös pontot. Azt, amit az ember nem lát, mégis ott van. Jericho még egyszer megnyitotta a svájci filmeket tartalmazó spanyol oldalt, rákattintott a kígyószimbólumra és ráhúzta az oldalra.

Nem történt semmi. Mintha gumiszalagon húznák, úgy pattant vissza a képernyő üres részére.

–  Furcsa – mormogta Jericho. – Megesküdtem volna...

Hogy egy maszk.

Egy maszk, ami rejtett tartalmakat fed fel egy látszólag ártalmatlan kontextusban. Egy dekódoló program. Ismét ráhúzta a spanyol oldalra, ismét lepattant.

–  Na jó, Izland barátai. Lássuk, ti mit tudtok.

És ezúttal megtörtént.

Abban a pillanatban, amint ráhúzta a kígyószimbólumot a blogra, megjelent egy új ablak. Néhány, látszólag összefüggéstelen szót tartalmazott, de az ösztöne nem csapta be:

Jan üzlet cím: Oranienburger Straße 50, változatlanul egy hogy ő vajon kijelentés kormány buktatása időpont Donner Ez az

–  Tudtam! Tudtam!

Jericho ökölbe szorította a kezét. Elöntötte a nyomozás izgalma. A kígyószimbólum volt a kulcs. Akárki is hagyott hátra valami üzenetet, egy speciális algoritmust alkalmazott, az algoritmus paramétereit pedig a maszk rejtette.

Megnyitotta a kvantumhabról szóló oldalt és elvégezte ugyanezt a procedúrát. A töredék új szavakkal egészült ki:

Jan Andre ben működ üzlet cím: 10117 Berlin, Oranienburger Straße 50. változatlanul egy magas, hogy ő ismeri vajon Így vagy úgy, a kijelentés a kínai kormány megbuktatás az időpont és Donner likvidálni. Ez az

Ez az? Akármi is legyen ez. Ez itt sokkal alkalmasabb volt arra, hogy ráijesszen valakire, aki az állami kontroll fókuszában állt. Ami jelen pillanatban merő dadaizmusnak tűnik, az valójában egy hosszú hír töredéke volt, amit ismeretlen számú levelesládákban raktároztak el.

Jericho elgondolkodott. Halott levelesládák azóta léteztek, amióta államok és intézmények kémkedtek egymás ügyei után, és az ügynököknek ügyelniük kellett arra, nehogy véletlenül valaki együtt lássa őket. A hidegháború idején ezek képezték a hírközlés gerincét. Szinte minden alkalmas volt erre a szerepre: szemétkosarak, faodúk, rések a falakban, nyilvános telefonfülkékben a telefonkönyvek, újságok a várótermekben, vázák és cukortartók az éttermekben, nyilvános vécék öblítőtartályai. A levelesláda egy mindenki számára hozzáférhető hely volt, ahol ha valaki hátrahagyott valamit, azt adott esetben mindenki láthatta, de csak a beavatottak tudták, hogy az egy üzenet. A feladó és a címzett megállapodott egy időpontban, a feladó elhelyezte, amit továbbítani akart – dokumentumokat, mikrofilmeket, váltságdíj-követeléseket, kényes anyagokat –, egy megbeszélt helyen hátrahagyott valamilyen jelet, hogy a levelesládában van valami, majd felszívódott. Nem sokkal később megjelent a címzett, elvette a küldeményt, ugyancsak hátrahagyott egy jelet, hogy minden rendben, s ő is ment tovább a maga útján. Ez a rendszer mindaddig működött, amíg a hardver fizikai átadására szükség volt. Amióta az interneten kódolt küldeményeket lehet küldeni, azóta kiment a divatból, s csak abban az esetben alkalmazták, amikor a küldemény a legjobb akarat ellenére sem fért át az üvegkábeleken.

Legalábbis így látszott.

A halott levelesláda valójában példátlan reneszánszát élte, kiváltképp ott, ahol az elektronikus kódolás tilos volt, vagy azzal a feltétellel engedélyezték, hogy a pótkulcsot le kellett adni az internetrendőrségnek. Az újfajta levelesládák ártalmatlan fájlok és weboldalak voltak, amiket bárki megnézhetett. Az oldalak tartalma érdektelen volt, a fontos, hogy alkalmas legyen az üzenet továbbítására. Egy tizenkét szavas mondatot tizenkét részre lehetett szedni és tizenkét weboldalon elosztani. Az első szó, a névelő lehetett valami útinapló második sorában. A második szó egy tudományos értekezés második bekezdésének hatodik sorában, a harmadik szó egy tinédzser korlátlan ömlengéseiben, s ha egy szó egyáltalán nem volt hajlandó felbukkanni, akkor betűire lehetett szedni.

Persze senki sem tudott mit kezdeni ezekkel a fájlokkal, ha nem volt a kulcs birtokában, ami a szavakat vagy betűket kiemeli a kontextusukból és új, titkos értelmet ad nekik, tehát egy olyan maszk birtokában, ami már korábban is létezett. A Bibliából vagy Tolsztoj valamelyik könyvéből meglepő tartalmakat lehetett előcsalogatni, ha megvolt hozzá a megfelelő helyeken kilyuggatott karton. A lyukak helyén megjelenő betűkből állt össze az üzenet. A world wide web világában a maszk már egy program. Nyilván egy efféle program részei kerültek Yoyo gépére, azzal a megjegyzéssel, hogy három halott levelesládát három újra kell cserélni. Jerichónak fogalma sem volt, hány levelesláda része a játéknak. Lehetett akár többtucatnyi, vagy több száz. Nyilvánvalóan még több címre lett volna szüksége a hír megfejtéséhez, de most már kezdte sejteni, miért is érezte Yoyo, hogy darázsfészekbe nyúlt.

Jan Andre ben működ üzlet cím: 10117 Berlin, Oranienburger Straße 50.

Kiről van szó? Valakiről, akinek a neve Jan vagy Andre, esetleg nő, Janine, Andrea? Lehet működ egy üzlet címét? Szerencsétlen szóválasztás. Valami hiányzott, mindazonáltal úgy tűnt, a cím pontos.

változatlanul egy magas, hogy ő ismeri vajon Így vagy úgy

Valami éppen zajlott és valaki tudott erről.

hogy ő ismeri vajon

Ő? Férfi vagy nő? Jan Andre. Összefüggő név vajon? Most pedig az igazán kényes rész:

a kijelentés a kínai kormány megbuktatása

Yoyo ennél a résznél bizonyára meresztgette a szemeit. A kínai kormány egy lapon egy bukás tényével. Egy személy, aki erről tudomással bír, talán a buktatók vezetője. De kit vagy mit akarnak megbuktatni? A pekingi kormányzatot? A tervek a népi gyűlésben, a hadseregben kovácsolódnak vajon? Vagy külföldön? Nehéz elképzelni. Valószínűbb, hogy a megbuktatás egy másik országra vonatkozik, s a kínai kormány valamilyen módon részese a dolognak. Egy puccs, ami már megtörtént, ami kudarcba fulladt, vagy még előttük áll.

Valaki talán el tudta volna árulni Peking szerepét?

az időponttól az és Donner likvidálni. Ez az

Halandzsa, de van egy szó: likvidálni. Donner? Berlinrőol van szó. Mit is jelent németül a Donner? Mennydörgés? A mennydörgést likvidálni? Mennydörgés és villámlás? Aligha. De miért van németül? Talán egy név. Donnert likvidálni? Mint mindenhonnan, innen is fontos részek hiányoztak. Lehet, hogy a szöveg néhány szó beillesztésével teljessé válna, de az is lehet, hogy a terjedelme több száz oldal, s minden, amit Jericho kiolvasni vélt, tévedés. Ám ha nem, akkor itt egy gyilkosságot vetítenek előre, vagy legalábbis megoldásként gyilkosságot javasolnak.

Még egyszer megvizsgálta az utolsó sort.

Időpont.

Valami eseményről van szó. Egy eseményről, amit valami veszélyeztet? Yoyo alighanem ugyanúgy rakta össze a mozaikokat, mint ő, ugyanazokra a következtetésekre is juthatott, utána azonnal eltűnt, mintha az ördög loholna a nyomában. Persze a kínai állambiztonságiakat nyugodtan lehet ördögnek tekinteni. De menekülésének még sincs igazán értelme. Évek óta foglalkozik kényes kérdésekkel. A töredéknek a kíváncsiságát kellett volna felkeltenie, lelkesítenie kellett volna, ehelyett pánik lett rajta úrrá.

Valóban? Vagy lelkesen rohant Quyuba, hogy összetrombitálja az Őrzőket és a központ védelmében együtt folytassanak további kutatásokat?

Nem, ez nem lehet. Az apját nem hagyta volna bizonytalanságban.

Ennek csak egy oka lehet: attól fél, hogy apját és saját magát is veszélybe sodorhatja a kapcsolatfelvétellel. Mert abból indult ki, hogy megfigyelik, sőt! Azon az éjszakán bizonyára megvolt az oka az aggodalomra, hogy ellenfelei néhány percen belül az ajtaja előtt állhatnak, mert betolakodott titkos hírcsatornáikba és ezt észre is vették. Kinyomozták Yoyót.

Jerichónak újra eszébe jutott a lány Brilliant Shiten hagyott üzenete, Diane-nel még egyszer felolvastatta:

Hi, mindenki. Néhány napja visszatértem galaxisunkba. Az utóbbi napok tök stresszesek voltak, mérges rám valaki? Nem tehettem róla, tuti nem. Minden rohanvást zajlott. Basszus. Ilyen gyorsan feledésbe merül az ember. Már csak az hiányzik, hogy a régi démonjaim újra kergessenek. Na jó, szorgalmasan írom az új dalokat. Ha valaki a bandából kérdené, akkor lépünk fel, ha már néhány jól csengő szöveg a tarsolyomban lesz. Let's prog!

Nem így ír, aki nagyon örül valaminek. Egy olyan ember segélykiáltása ez, aki elvesztette a kontrollt. Abban a pillanatban, amikor a weboldalak címét és a maszkot letöltötte, világossá vált számára, hogy rájöttek a kilétére. Ez volt hirtelen menekülésének az oka. Tovább tanulmányozta a töredéket.

–  Diane, keress rá az alábbi címre: 10 117 Berlin, Oranienburger Straße 50.

A válasz postafordultával érkezett. Jericho megnézte az óráját. Két perc múlva 12. A holoszemüveget a számítógéphez kötötte és kiválasztotta a Yoyo által megadott koordinátákat.

A MÁSODIK VILÁG

Az előző évtized közepe óta, amikor a várt összeomlás után a Second Life újraszerveződött, nem volt már központi csomópont, ahogy az űrnek sincs valódi középpontja, hanem csupán végtelen számú megfigyelőpont létezett, amelyek mindegyike a középpont illúzióját keltette. Valahogy úgy, ahogyan a földlakó a saját helyét szilárdnak érezte, és a nagy Egészről úgy gondolta, hogy az körülötte kering, távolodik tőle vagy éppen felé közeleg. Nem érzett másképp egy űrhajós sem a Holdon, vagy bármely élőolény az univerzumban. A valódi világegyetemben a részecskék összessége összefüggésben állt egymással, ezáltal minden részecske elfoglalhatta a relatív középpontot.

Hasonló módon vált a Second Life egy peer-to-peer hálózattá, egy kvázi végtelen, decentralizált és önszerveződő rendszerré, amelyikben minden szerver – akárcsak egy bolygó – egy csomópontot képezett, amely tetszőleges számú kapcsolaton keresztül az összes többi csomóponttal összeköttetésben állt. Minden résztvevő automatikusan vendéglátó és a többiek világának felhasználója is volt egyben. Senki sem tudta, hány bolygója van a Second Life-nak, ki lakik ott és ki ellenőrzi. Persze, voltak feljegyzések, kibernetikus katalógusok, ismert útvonalak és protokollok, amelyek a virtuális univerzumot lehetővé tették, ahogyan a külső univerzum is alá volt vetve bizonyos fizikai keretfeltételeknek. E feltételek keretei között utaztak az avatárok a weben bárhová, amit ismertek vagy amihez hozzáférésük volt. Csak már senki sem volt, aki mindezt átlátta volna.

Jericho arra várt, hogy egy efféle ismeretlen helyre jut majd el, de Yoyo koordinátái egy közismert csomóponthoz vezették. A valódi világ szinte mindegyik metropoliszát felépítették már virtuálisan is, tehát Sanghajból Sanghajba utazott a People's Square-re, vagy legalábbis annak majdnem teljesen pontos másolatára. A valódi Sanghajhoz képest annyi volt a különbség, hogy itt nem voltak közlekedési dugók, a város határain túl pedig nem terültek el olyan helyek, mint Quyu. Ellenben feltűntek új épületek, maradtak egy ideig, megváltoztak, vagy egy egérkattintással egyszerűen eltűntek.

Cyber-Sanghaj építője és tulajdonosa a kormány volt, az építést kínai és külföldi konszernek finanszírozták. A párt fenntartott még egy második Pekinget, második Hongkongot és egy virtuális Csung-kingot. Az összes valódi példa alapján felépített netmetropolis varázsa az autentikusságban és a túlzásban rejlett. Semmi csodálnivaló sem volt abban, hogy Cyber-Sanghajban több amerikai élt, mint kínai, s hogy a kínainak kinéző avatárok többsége bot volt, vagyis élőlénynek álcázott robot. Ugyanakkor számos kínainak volt második otthona Cyber-New Yorkban, virtuális Párizsban vagy Berlinben. A franciák és spanyolok szívesen laktak Marrakeshben, Isztambulban és Bagdadban, a németek és az írek Rómát szerették, a briteket Újdelhi és Fokváros vonzotta, az indiaiakat pedig London. Aki arról álmodozott, hogy New Yorkban éljen, de nem tudta azt megengedni magának, az interneten megtalálta a maga New Yorkját, csak éppen az eredetinél egy kicsit még vadabbat, még fejlettebbet és még varázslatosabbat. Aki a virtuális Párizsban üzletelt, az nem az elkülönülést kereste, hanem igenis érdekelte a valódi világ. A BMW, a Mercedes-Benz és a többi autógyár a cybervárosokban nem fantáziakonstrukciókat árult, hanem prototípusokat.

Alapjában véve a netmetropolis nem volt más, mint egy tesztlabor, amelyben senki sem találta furcsának, hogy hajó helyett űrhajóval közlekedik, csak a Szabadság-szobor maradjon a helyén. A tulajdonosok, vagyis az adott országok a globalizáció új fejezetét itt nyitották meg, de mindenekelőtt az emberi világ modelljét állították fel. A virtuális New Yorkban is volt bűnözés és terrorizmus, épületeket robbantottak adattámadással, avatárokat zaklattak szexuálisan, ismerték a rablótámadást, a betörést, a testi sértést és a nemi erőszakot, itt is bezárhatták vagy elüldözhették az embert. Egyvalami azonban nem létezett: szegénység.

A hálón egyáltalán nem a társadalom idealizált képe jelent meg. Itt is meg lehetett betegedni. Hackerek támadtak vírusokkal, becsempészték a cyberjárványokat. Előfordulhatott baleset, vagy ha valakinek rossz kedve volt, függővé is válhatott. A hajszálvékony szenzoros bőrök korában – amelyekbe bele lehetett bújni, hogy a tökéletes grafikát szinte testileg is érezhesse az ember –, a cyberszex volt a legnagyobb bevételi forrás és egyben ez jelentette a legnagyobb kiadást. Ismert volt a játékszenvedély, az avatárok szenvedhettek különféle fóbiákban, mint a tériszony, klausztrofóbia, agorafóbia és arachnofóbia.

De túlnépesedésről szó sem lehetett. A szegények, mint minden rossz kiindulóponjai, eltűntek az emberi érzékelés elől. Akik a hálózatban voltak, megengedhettek maguknak egy olyan Mumbait vagy Rio de Janeirót, ami folyamatosan növekedett, mégsem nyomorgott, mert a bitek és byte-ok végtelen mennyiségű erőforrást biztosítottak. A cybermetropolisokban amúgy még a természeti katasztrófák sem maradtak el. Aki Tokióban élt, az időről időre mindig számíthatott egy autentikus kis földrengésre.

De slumok nem voltak.

A világ olyan ábrázolása, amilyen lehetne, maga is világgá vált, a valódi lét napos és árnyékos oldalával, és maga szállította annak bizonyítékát, hogy ki a felelős a globális nyomorúságos állapotokért. Nem a kapitalizmus, nem az ipari társadalmak, amelyek állítólag nem akartak osztozkodni. Az empíria kérlelhetetlenségével azonosította a virtuális kísérlet a bűnösöket, mégpedig azokban, akiknek semmijük sincs. A szegények seregei Quyuban, a brazil favelákban, a török gecekondukban, Mumbai és Nairobi megaslumjaiban, emberek milliárdjai, akik kevesebb mint napi 1 dollárból élnek. A cyberspace-ben nem izolálták, nem zárták be őket, nem vívtak osztályharcot, nem tárgyaltak róluk a harmadik világ csúcstalálkozóin, nem kaptak segélyeket, nem okoztak lelkiismeret-furdalást, de még csak nem is gyűlölték őket.

Egyszerűen nem léteztek.

És hirtelen minden hibátlanul működött. Mi akkor a gond? Ki a felelős a helyhiányért, a rablógazdálkodásért, a környezetszennyezésért, amikor a virtuális univerzum szegénység nélkül oly pompásan működik? A szegények. Értelmetlen hangsúlyozni a két rendszer, az oxigénalapú és a memóriaalapú összehasonlításának lehetetlenségét. A net szószólói annak a filozófusnak a naivságával jegyezték meg, hogy itt nincs szegénység, aki minden emberi rossz gyökerét a túlnépesedésben látja, de azonnal befogja a fülét, amikor a konzekvenciákról esik szó. Nem azért nincsenek, mert leállították a segélyeket, lerombolták a slumokat, vagy akár megöltek milliónyi embert.

Egyszerűen meg sem jelentek. A Second Life megmutatta, hogy néz ki nélkülük a világ, s kétségtelen, sokkal jobban mutatott, honi soit qui mal y pense.

Persze, a virtuális Sanghajban sok más sem volt. Nem volt például szmog, ami Jerichót mindig is irritálta. Mivel a szimuláció számolt az emberi látással, az örökös dunsztfelhő hiánya teljességgel megváltoztatta az összképet.

Körülnézett és várt.

Avatárok és botok nyüzsögtek mindenfelé, sokan közülük a talaj fölött lebegtek. Alig valaki gyalogolt. Önmagában népszerű volt a gyaloglás a Second Life-ban, de csakis rövidtávon. Csak a vidékiesre programozott világokban lehetett látni vándorokat, akik órákon át gyalogoltak. Egészen a legmagasabb épületek tetejéig nagy, de gyors volt a forgalom. Ebben is különbözött a programozott Sanghaj a valóditól. A hálón a légi infrastruktúra is valósággá vált.

Egy csoportnyi földönkívüli bevándorló igyekezett nagyokat gesztikulálva és lármásan a Shanghai Art Museum irányába. Az utóbbi időben egyre gyakrabban tűntek fel a Szíriusz csillagképből származó reptiloidok. Senki sem tudta pontosan, ki irányítja őket. Titokzatosnak és bárdolatlannak számítottak, mindazonáltal sikeresen üzleteltek az érzékiség fokozását szolgáló új technológiákkal. Cyber-Sanghaj az állambiztonság alá tartozott, ami számos bot segítségével nagy nehezen kontroll alatt tudta tartani a netmetropolist. A reptiloidok mögött talán néhány megtűrt hacker rejtőzött, de az is lehet, hogy a Cypol álcázott ügynökei.

A földönkívüliek immár tömegével jelentek meg az összes netmetropolisban, ami nagyban tágította a kereskedelem lehetőségeit. Általában szoftvercégek álltak mögöttük, amelyek számításba vették, hogy a virtuális univerzumoknak mindig új vonzerőt kell kínálniuk. Az Aldebaran asztrális fényalakjairól például, akikkel ideiglenesen össze lehet olvadni, hogy az ember soha sem hallott hangokat élvezhessen, kiderült, hogy az IBM képviselői.

Jericho azon töprengett, vajon Yoyo milyen alakban jelenik majd meg.

Alig egy perc múlva megpillantott egy bubifrizurás, nagy és sötét szemű, franciának kinéző, törékeny nőt, amint a tér felett feléje közeledett. Smaragdzöld nadrágkosztümöt és tűsarkú cipőt viselt. Jericho úgy vélte, úgy néz ki, mint egy hollywoodi figura a hatvanas évekből, amikor a francia nők úgy néztek ki, ahogyan az amerikai rendezők elképzelték őket. Jericho, akinek több identitása volt a Second Life-ban, saját magaként jelent meg, így a nő azonnal felismerte. Megállt szorosan mellette, komolyan végigmérte és kinyújtotta a jobb kezét.

–  Yoyo? – kérdezte Jericho.

A nő szája elé tette az ujját, megragadta a kezét és maga után húzta. A metróbejárat előtt megállt egy virágosnál, elengedte a férfit és kinyitotta apró kézitáskáját. Egy gyík feje kukkantott ki belőle, smaragdzöld, mint a lány ruhája. A teremtmény szeme egy percre Jerichóra tapadt. Azután a magasba emelkedett a karcsú test, leugrott a lábuk elé a földre, elindult a virágos felé, majd a gyík megállt és rájuk nézett, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy követik.

A következő pillanatban egy nagyjából három méter átmérőjű átlátszó golyó jelent meg felettük. A gyík feléjük fordult és kinyújtotta villás nyelvét.

–  Egy pillanat – mondta Jericho. – Mielőtt...

A nő magához húzta, majd meglökte. A lendület pontosan a golyó belsejébe vetette. Belesüppedt egy ülésbe, amelyik az előbb még nem volt ott, ha jól emlékezett, a golyó kívülről legalábbis teljesen üresnek látszott. A lány utána ugrott, helyet foglalt mellette és keresztbe vetette a lábát. A golyó átlátszó alján keresztül Jericho látta, amint a gyík felnéz rájuk.

Azután eltűnt. A helyén egy megvilágított és szemmel láthatóan feneketlen akna jelent meg.

–  Erős zsomrod ván? – nevetett rá a nő. Olyannyira franciásan beszélt, hogy minden igazi franciának borsózni kezdene a háta a gondolattól, hogy ő maga is így beszél.

Jericho vállat vont.

–  Attól függ, hogy...

–  Jó.

A golyó kőként zuhant az aknába.

Az illúzió olyan tökéletes volt, hogy Jericho azonnal összerándult, mellékveséi csak úgy pumpálták az adrenalint a vérébe. Pulzusa és szíve erőteljesen vert. Egy pillanatig csakugyan örült annak, hogy gyomrát nem terhelte meg kiadós reggelivel. Száguldottak lefelé.

–  Sukd bé nyugotán á széméid, 'á ném birod – csicseregte a kísérője, mintha panaszkodott volna. Jericho ránézett. A lány nevetett, gonoszul, legalábbis ő úgy találta.

–  Köszönöm, de élvezem.

A meglepetés effektusa elmúlt. Innentől fogva választhatott, hogy milyen érzést részesítsen előnyben. Inkább üljön egy hotelszobában és nézzen egy jó filmet, vagy pedig tényleg ezt élje át. Egy szenzoros bőrbe bújva már nehezebb lett volna a választás, csaknem lehetetlen. A bőrök megszüntették a távolságot a mesterséges világgal, de ő csak szemüveget és kesztyűt viselt. A többi felszerelését Xintiandiban hagyta.

–  Néányán injeksziót ádátnák máguknák – mondta a francia lány egykedvűen. – Voltál té már tánkbán?

Jericho bólintott. A Cyber Planet nagyobb fiókjaiban, amelyeket a módosabb vendégek látogattak, voltak sóoldattal töltött tankok, amikben szenzoros bőrbe bújva át lehetett élni a súlytalanságot. A szemeket 3-D-szemüvegek védték, a levegőt olyan apró csöveken át lehetett venni, hogy az ember szinte egyáltalán nem érzékelte. Olyan körülmények, amelyek között a virtualitást oly módon lehetett érzékelni, hogy utána a valóság nyomorúságosnak, mesterségesnek és terhesnek tűnt.

–  Áproská injekszió – folytatta a nő –, á széméd sárkábá. Bénítzsá á széméd piládát. A szém lész nédvézs, dé ném tudod sukni bé. Nészni kél nékéd mindén. C'est pour les masochistes.

Sokkal rosszabb, hogy hallanom kell mindent, gondolta Jericho.

Például a teljesen idióta akcentusodat. Azon töprengett, honnan ismeri a lányt. Nyilvánvalóan valami régi filmből.

–  Hová megyünk tulajdonképpen, Yoyo? – kérdezte, bár sejtette.

A kapcsolat nyilván valami menedékhely volt, ami kívül esett a kibernetikus Sanghaj ellenőrzött világán, s az internetrendőrség valószínűleg nem ismerte. Fények suhantak el mellettük, őorült villanások. A golyó forogni kezdett. Jericho a lábai között átnézett az átlátszó padlón, de nem látta az akna alját, csak azt, hogy mintha tágulna.

–  Yo Yo? – nevetett fel a lány csilingelve. – Én ném vázsok Yo Yo. Le voilá!

A következő pillanatban már a vibráló csillagos ég alatt lebegtek. Szemük előtt egy ragyogó, spirális galaxishoz hasonló képződmény forgott, mégis valami egészen más lehetett. Jerichónak úgy tűnt, mintha élő lenne. Előrehajolt, de csak másodpercekig tartózkodtak a fenséges térben, utána belezuhantak egy fénycsőbe.

Ismét lebegtek.

Ezúttal már tudta, hogy elérték a céljukat.

–  Tétszik? – kérdezte a nő.

Jericho hallgatott. Kilométerekkel alattuk egy végtelen, kékeszöld óceán hullámzott. Apró felhők vonultak valamivel a felszíne felett, hátuk a rózsa és a narancs színeiben pompázott. A golyó egy hely felé ereszkedett, magasan a felhők fölött, amin egy hegy, erdős lankák, vízesések, mezők és strandok terültek el. Jericho szárnyas lények raját pillantotta meg. A vulkáni csúcs körül kígyóként tekergő, csillogó folyó mentén óriási állatok legeltek. A folyó a tengerbe torkollott.

Nem, nem torkollott.

Zuhant!

A víz lobogóként ömlött a lebegő sziget szélén át a kékeszöld óceánba. Minél közelebb kerültek hozzá, Jerichónak annál inkább olybá tűnt, mintha egy UFO lenne. Felemelte a fejét és két napot látott ragyogni az égen, az egyik fehér fényt árasztott, a másikat valami idegenszerű türkiz koszorú ragyogta körül. Járművük felgyorsult, majd fékezett és a folyó kanyarulatait követte. Jericho egy gyors pillantást vetett az állatokra... Semmihez sem hasonlítottak. Elhaladtak a lágyan hullámzó rétek felett, amelyek mögött a tér hófehér stranddá alakult át.

–  Minzsárt zsönnek értéd – mondta a francia lány egy gyors kézmozdulat kíséretében. A golyó eltűnt, akárcsak ő maga, Jericho meg ott maradt ülve a homokban.

–  Itt vagyok – mondta Yoyo.

Jericho felemelte a fejét, s meglátta a közeledő lányt, mezítláb, karcsú testét egy tunikába bugyolálta. Avatárja önmaga tökéletes mása volt – megkönnyebbült. A szörnyűséges Irma La Douce után már attól tartott...

Megvan! A francia lány egy film szereplőjére emlékeztette, s most már arra is rájött, hogy kire. 100%-os másolata volt Shirley McLaine-nek Irma La Douce szerepében. Ősrégi film, valamikor a '60-as vagy '70-es évekből. Jericho is csak azért ismerte, mert szenvedélyesen szerette a 20. századi filmeket.

Yoyo egy ideig némán figyelte, majd megkérdezte:

–  Grand Cherokee... Igaz?

–  Mi?

–  Hogy megölted.

Jericho a fejét rázta.

–  Az igaz, hogy halott. De Kenny ölte meg.

–  Kenny?

–  A pasas, aki a barátaidat is meggyilkolta.

–  Nem tudom, hogy megbízhatok-e benned – lépett mellé, sötét szemével továbbra is őt vizslatva. – Megmentettél az acélműben, de ez nem biztos, hogy bármit is jelent, nem?

–  Nem – hagyta jóvá Jericho. – Nem feltétlenül.

A lány bólintott.

–  Sétáljunk egyet.

Jericho körülnézett. Nem tudta, mit gondoljon erről az egészről. Kicsit távolabb filigrán valamik szálltak éppen le, nem voltak sem madarak, sem rovarok; leginkább valamiféle repülő növényekre emlékeztettek. Elfordult tőlük és tovább bandukoltak a part mentén.

–  Az óceánt így találtuk, amikor a neten biztonságos menedéket kerestünk – magyarázta Yoyo. – Merő véletlen. Talán az egész központtal ide kellett volna költöznünk, de én kételkedtem benne, hogy itt valóban zavartalanul lehetünk.

–  Nem ti programoztátok ezt a világot? – kérdezte Jericho.

–  A szigetet igen. Minden más már itt volt. Az óceán, az ég, a felhők, a fura állatok a vízben, amelyek néha feljönnek, majdnem egészen a felszínre. A két nap is nyugszik és kél, némi időeltolódással. Van szárazföld is. De még csak távolról láttuk.

–  Valakinek csak meg kellett ezt csinálnia.

–  Gondolod?

–  Van egy szerver, amely az adatokat tárolja.

–  Eddig még nem tudtuk beazonosítani. Én inkább azt hiszem, ez egy egész hálózat.

–  Talán egy kormányzati hálózat – gondolkodott el Jericho.

–  Aligha.

–  Miért vagy ilyen biztos benne? Úgy értem, mi ez az egész? Kinek áll érdekében egy ilyen világ létrehozása? Milyen célból?

–  Talán öncélból? – vont vállat a lány. – Ma már senki sem látja át teljes egészében a Second Life-ot. Az utóbbi években áttekinthetetlen mértékben hoztak létre eszközöket, amelyek állandóan variálódnak. Mindenki kiépíti a saját világát. A legtöbb vacak, de néhány meglepően ragyogó. Ide bejutsz, oda meg nem. Általában a protokoll kötelezettsége érvényes, hogy mindenki lássa, amit a másik, de azt hiszem, már ez sem egészen igaz. Néhány régióban teljesen idegenszerű algoritmusok uralkodnak.

Jericho egészen közel lépett a sziget széléhez. Ahol a strandnak a vízzel kellett volna találkoznia, a tengerpart szédítően zuhant lefelé. A napok fénye mélyen alattuk tört meg az óceán hullámos felszínén.

–  Úgy gondolod, hogy ezt a világot botok hozták létre?

–  Nem tartozom azon gyengeelméjűek közé, akik a memóriából új vallást alapítanak – lépett mellé Yoyo. – Ám azt elhiszem, hogy a mesterséges intelligencia kezdi oly módon áthatni a webet, ahogyan azt a megalkotói sem képzelték volna. Számítógépek hoznak létre számítógépeket. A Second Life eljutott egy olyan stádiumba, amelyikben már saját impulzusaiból kiindulva fejlődik tovább. Beilleszkedés és kiválasztódás, érted? Senki sem tudja megmondani, hol kezdődött, azt pedig végképp nem, hol ér majd véget. Ami itt történik, az az evolúció konzekvens folytatása más eszközökkel. Kibernetikus darwinizmus.

–  Hogy kerültetek ide?

–  Mondom. Véletlenül. Egy lehallgatásbiztos sarkot kerestünk. Régimódinak találtam, hogy vándormunkásokként üldögéljünk az Andromedában vagy az acélműben, ahol a Cypol szemétládái bármikor ránk törhetik az ajtót. Jó, a hálón is rád törik az ajtót. Ha kódot használsz, elintézted magad, akár meghívót is küldhetsz nekik, hogy tartóztassanak le. Blogokon, torzítókon és anonimizálókon keresztül kommunikáltunk. Mégis, az még semmi nem volt. Úgy gondoltam tehát, költözzünk át a Second Life-ba. Bár ott is őrülten keresnek, csak azt nem tudják, mit. Itt nem működik az ontológiájuk és taxonómiájuk.

Jericho bólintott. A Second Life rendkívül alkalmas volt menedéknek, ha valaki az állami ellenőrzés alól akarta kivonni magát. A virtuális világok jóval komplexebbek voltak a blogoknál és chatszobáknál, ezért nehezebben is lehetett ellenőrizni őket. Nagy volt ám a különbség, hogy valakik szövegpaneleket helyeznek el egy gyanús kontextusban, vagy pedig virtuális személyek mimikájából, gesztikulációjából, kinézetéből és környezetéből kell konspirációra vagy ellenséges érzületre következtetni. A Second Life-ban minden és mindenki lehetett egy kód, barát vagy ellenség.

Logikus volt, hogy egyetlen kínai hatóságnál sem dolgozott annyi ember, mint az állami internet-ellenőrzésnél. A Cypol megpróbált behatolni a virtuális kozmosz minden szférájába, ami persze éppoly kevéssé sikerült, mint az igazi rendőrségnek maradéktalanul ellenőrzése alá vonnia a lakosságot a valódi világban. Hatalmas apparátusuk ellenére mégsem volt elég emberük ahhoz, hogy sokmilliónyi felhasználót állandóan megfigyeljenek. Ennek következtében a Cypol fegyvere az elbizonytalanítás volt. Persze a Second Life-ban nem volt mindenki a kormány ügynöke, de akárki lehetett: az elegáns üzletasszony, a barátságos bankár, a sztriptíztáncosnő, az engedelmes szexpartner, a földönkívüli, a szárnyas sárkány, a robot, a DJ, vagy akár egy fa, egy gitár vagy egy egész épület. A krónikus emberhiány másik következményeként a kormány botok seregeivel dolgozott, olyan avatárokkal, amiket nem emberek, hanem gépek irányítottak, amelyek embereknek adták ki magukat.

Léteztek már kifejezetten rafinált bot-programok is. Alkalmanként, ha a Second Life-ban adódott dolga, Jericho is virtuális alakot adott Diane-nek, s a gépe pici, átlátszó szitakötő-szárnyaival verdeső, rovarszerűen fekete szemű, androgyn tündérként jelent meg. De ugyanígy megjelenhetett volna csábító asszonyként is, aki képes elcsavarni valódi férfiak fejét anélkül, hogy azok észrevennék, hogy egy számítógéppel flörtölnek. Ilyen helyzetekben Diane botként működött, amit csak a touring-teszttel lehetett leleplezni. Ezt az eljárást a gépek még 2025-ben sem tudták kicselezni. A tesztet bárki elvégezhette. Addig kellett párbeszédet folytatni a géppel, amíg ki nem ütköztek rajta kognitív korlátai, s ki nem derült róla, hogy nem más, mint egy rafinált, de alapjában véve mégis tökkelütött program.

Ebben rejlett a bot-ügynökök problémája. Valódi intelligencia és absztraháló képesség híján nemigen voltak abban a helyzetben, hogy virtuális személyek magatartását és kinézetét kódként leplezzék le. Nem csoda hát, hogy Yoyo és az Őrzők felfigyeltek a Second Life-ra, mivel a peer-to-peer-hálózat decentralizált struktúrája ideális módon alkalmas volt a rejtett terek létrehozására, az adatok küldőit és fogadóit nem lehetett egyértelműen beazonosítani, a világok száma pedig a végtelenségig szaporodott. Gyakorlatilag csupán az adatok szerverek közötti áramlását lehetett nyomon követni. A szerverek maguk elektronikus ajtónállókkal működtek. Aki ellátogatott egy szerverre és bebocsátást is nyert, az alávetette magát az adott webmester ellenőrzésének, ám a szerver látogatói nem ellenőrizhették egymást, amíg nem kapták meg a megfelelő felhatalmazást.

Cyber-Sanghaj webmestere Peking volt. Ha Jerichónak lett volna egy nyomozóirodája a virtuális metropolisban, akkor azt a kínai kormánytól bérelte volna, ami azt jelenti, hogy a hatóságok bármikor megjelenhetnek az ajtajában és elektronikus kéróját egy házkutatási paranccsal bármikor a feje tetejére állíthatják. Igaz, ehhez bírói engedélyre volt szükség, de azt Kínában előszeretettel nyújtották be utólag. Ez volt az egyetlen oka, hogy Jerichónak eszébe sem jutott, hogy itt is nyisson egy irodát.

Elnézett a kék messzeségbe.

Lehetséges lenne, hogy ezt a világot valóban egy bot-hálózat építette fel? Ha a számítógépek kifejlesztettek valami olyasmit, amit esztétikai érzéknek lehet nevezni, akkor az meglehetősen hasonlít az emberéhez, de mégis zavaróan idegen.

–  Biztonságos a sziget?

Yoyo bólintott.

–  Mindenféle elképzelhető helyen megfúrtuk a cyberspace-t, hogy felépítsük a bolygónkat, mégpedig úgy, hogy ne tévedhessen oda bárki. Jia Vei – Yoyo hangja kissé elcsuklott – egyszerre milliónyi lehetőséget megvizsgált. Ehhez hozzátartozott a protokoll módosítása is. Nem nagyon, csupán annyira, hogy a beavatatlanok egy adatsalátába kerüljenek, ha nem rendelkeznek a megfelelő kulccsal. Fogalmam sincs, hányféle variációt próbáltunk ki, amelyeket véletlenszerűen generáltunk, mert azt hittük, ez egy új ötlet. Ehelyett végül itt kötöttünk ki.

–  A protokoll pedig...

–  Egy kicsi zöld gyík.

Yoyo elmosolyodott. Ugyanaz a szomorú mosoly volt, amelyet Jericho már Csen Hongbing felvételeiről is ismert.

–  Cyber-Sanghaj szervere persze feljegyzi a behatolást, de nem riadóztat. Nem regisztrálja, hogy egy rövid időre megnyílik egy elektronikus féreglyuk, amin keresztül át lehet szökni egy párhuzamos univerzumba. Számára nem történik más, mint hogy valaki kinyit egy ajtót, majd bezárja.

–  Valami ilyesmire gondoltam – bólintott Jericho. – És kicsoda Irma La Douce? Egy bot?

–  Hé! – húzta lel a szemöldökét meglepve Yoyo. – Te ismered Irma La Douce-t?

–  Természetesen.

–  Tyű, a mindenit! Nekem halvány fogalmam sem volt róla, kicsoda, amikor Daxiong előállt vele.

–  Egy film. Szép film.

–  Valami francia pipiről szól.

–  Talán nem feltétlenül képviseli a dicső kínai kultúrát – mondta Jericho szelíden –, de azért azon kívül létezik még más is, képzeld csak el. Amúgy az avatár tökéletes mása Shirley McLaine-nek.

–  Az... hm... egy színésznő volt, ugye? Egy francia.

–  Amerikai.

Úgy tűnt, Yoyo elgondolkodik. Utána hirtelen felnevetett.

–  Na, ez piszkálni fogja Daxiong csőrét. Azt hiszi, remekül kiismeri magát.

–  A filmekben.

–  Fenét. Daxiong meg van hülyülve Franciaországért. Mintha nem lenne elég jó a saját kultúránk. Egy egész álló napon keresztül képes teledumálni a fejedet... Áh, tökmindegy.

Elfordult és a szemét dörzsölgette. Jericho békén hagyta. Amikor úja visszafordult, látta az elkenődött könnycseppeket az arcán.

–  Nálad van a számítógépem – mondta a lány. – Mit akarsz? Egyáltalán, mit akarsz tőlem?

–  Semmit – válaszolta Jericho.

–  Akkor?

–  Az apád küldött. Szörnyen aggódik érted.

–  Ne hidd, hogy engem nem érdekel – mondta támadóan.

–  Nem hiszem – rázta meg a fejét Jericho. – Tudom, hogy nem akartál gondot okozni neki. Azt gondoltad, a kommunikációdat megfigyelik, s ha felhívod, vagy e-mailt küldesz neki, akkor rávetik magukat és baja eshet. Igazam van?

Yoyo komoran bámult maga elé.

–  Hongbing nem ismeri ki magát a blogokban és a virtuális világokban – folytatta Jericho. – Már attól boldog, ha kezelni tud egy özönvíz előtti mobilt. Ráadásul azzal kábítja magát, hogy a lánya tanult a leckéből. Nem tudja, mivel foglalkozol. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy sejti, de nem akar tudomást venni róla. Fogalma sincs, hogy Tu Tian fedez téged.

–  Tian! – kiáltott fel Yoyo. – Ő bízott meg, igaz?

–  Ő küldte apádat hozzám.

–  Világos, mert Hongbing sohasem... De miért nem...

–  Miért nem küldött neked üzenetet az Andromedába? Noha tudta, hogy oda bújtál el? Úgy értem, a magas kohóról sohasem meséltél neki, ezért aztán ideges lett...

–  Honnan ismered Tiant?

–  A barátom. És ha megengeded, hogy tippeljek, az ŐOrzők nem hivatalos tagja. Mindenesetre teljes erőből támogatott titeket. Az egész cucc a központban tőle van, nem? Tian éppúgy ellenzéki volt, mint ti vagytok.

–  Mi voltunk.

Igaz, gondolta Jericho. Milyen nyomorult egy téma. Akármiről is beszélnek, a végén mindig ide lyukadnak ki.

–  Tiannak nem kellett üzenetet küldenie – mondta Yoyo. – Tudta, hogy úgysem változna semmi.

–  Pontosan. De valami mégis megváltozott, amikor Hongbingnak eszébe jutott, hogy kerestessen téged. Kockázatos vállalkozás. Az apád szereti játszani a vakot, de hogy a rendőrséget nem vonhatja be, azzal tisztában volt. Azt hiszem, tulajdonképpen tudja, hogy te a párt hátsó udvarán borogatod a kukákat. Megkérdezte tehát Tu Tiant, ahogyan őt kérdezni szokás a maga kapcsolataival, s mert fogcsikorgatva elismerte, hogy Tian talán közelebb áll hozzád, mint a saját...

–  Ez nem igaz – támadott Yoyo. – Marhaságokat beszélsz!

–  Számára így tűnik...

–  Semmi közöd hozzá! Egyáltalán, világos? Maradj csak ki a magánéletemből.

Jericho fejet hajtott.

–  Igenis, hercegnő. Amennyire lehetséges. Tehát, mit tehetett volna Tian? Veregesse vállon Hongbinget és nyugtassa meg, hogy semmi oka az aggodalomra? Én tudok valamit, amit te nem? Rendben, a magánéleted számomra szent, akkor is, ha az autómba és talán a lakásomba kerül, ami hamarosan lángok martaléka lehet. Egy rakás stresszt okozol, Yoyo.

A lány homlokán a düh ráncai jelentek meg. Kinyitotta a száját, de Jericho egy gesztussal a torkára forrasztotta a szót.

–  Tartogasd későbbre.

–  De...

–  Nem dumálhatunk örökké a szigeteden. Készítenünk kell valami tervet, hogy miként mászhatunk ki a szarból.

–  Mászhatunk?

–  Nem is figyelsz, ugye? – dühöngött Jericho. – Én ugyanúgy nyakig vagyok benne, mint te, töröld már meg a szemed, kisasszony! Elvesztetted a barátaidat. Mit gondolsz, miért történt mindez? Mert kissé felkavartad a port? A párt megszokta már, hogy belelépjen az ellenzéki szarba. Ezért talán lecsuknak, de nem küldenek olyasvalakit, mint Kenny.

A lány szemei megteltek könnyel.

–  Nem tudhattam...

Jericho az ajkába harapott. Majdnem hibát követett el. Yoyo rovására írni a többiek halálát éppoly igazságtalan, mint amennyire hülyeség lett volna.

–  Sajnálom – mondta gyorsan.

Yoyo lihegett, toporgott, kezével a levegőben hadonászott.

–  Talán nekem... Talán én...

–  Nem, minden rendben. Nem tehetsz semmiről.

–  Bárcsak ne jutott volna eszembe ez a hülyeség!

–  Mesélj róla. Mit csináltál?

–  Semmi sem történt volna. Az én hibám, én...

–  Nem.

–  De.

–  Nem, Yoyo, nem tehetsz róla. Meséld el, mit csináltál! Mi történt aznap éjszaka?

–  Nem akartam – remegtek az ajkai. – Én tehetek róla, hogy meghaltak. Mind meghaltak.

–  Yoyo...

A lány az arcát ütögette. Jericho hozzálépett, finoman megfogta a csuklóját és megpróbálta lefogni. Yoyo kiszabadította magát és elbotladozott.

Jericho mögött mély, öblös morgás hangzott fel.

Mi ez már megint? Lassan megfordult, és pontosan egy óriási medve aranyszínű szemeibe nézett.

Ez igen, gondolta.

–  Daxiong?

A medve a fogait vicsorította. Jericho nem mozdult. Az állat bőven volt akkora, mint egy közepes póni. Persze a szimuláció nem jelentett veszedelmet, de nem tudta, hogy milyen impulzusok érik a kesztyűn keresztül. Átvitték a tapintás érzeteit, tehát stimulálták az idegeket. Vajon a fájdalmat is érzékelné, ha a szörnyetegnek eszébe jutna megrágcsálni az ujjait?

–  Minden rendben – lépett vissza melléjük Yoyo. Megcirógatta a hatalmas állat bundáját, utána Jerichóra nézett. A hangja megint nyugodt, szinte kifejezéstelen volt.

–  Aznap éjszaka kipróbáltunk valamit – mondta. – Egy utat az üzenetek elküldéséhez.

–  E-mail?

–  Igen. Az egész az én ötletem volt. Jia Vei dolgozta ki a módszert.

Rácsapott a medve pofájára. Az állat lehajtotta a fejét, a következő pillanatban eltűnt.

–  Van egy csomó aktivista világszerte, akikkel kapcsolatban állunk – folytatta. – Nélkülük nem jutnánk releváns információkhoz. Persze, tilos Washingtonban hivatalosan rákérdezni, hogy milyen disznóságokat gondol ki éppen az országod, én pedig ellenzékiként vagyok regisztrálva, világos?

–  Világos.

–  Tehát a Second Life az egyik út, hogy kicselezzük a Cypolt. De mindig nagy a ráfordítás. Jó az efféle találkozók számára, de én valami gyorsabbat, kevésbé bonyolultat akartam, hogy egyszerűen elküldjünk egy képet vagy néhány sort – Yoyo arra a helyre bámult, ahol az előbb még a medve állt. – A mailek állandóan jönnek-mennek. Rendes, ártatlan levelek, amelyekben nem áll semmi, amitől a politikai bizottság beszarhatna. Megpróbáltunk tehát idegen járművekre pattanni.

–  Parazita-mailek?

–  Gólya viszi a fiát, parazita, potyautas... Nevezd, aminek akarod. Jia Vei-jel írtunk egy protokollt, amivel híreket lehet kódolni és dekódolni a fehér zajban. Telepítettük Daxiongnál és nálam, s elhatároztuk, hogy kipróbáljuk.

Jericho lassan sejteni kezdte, mi történt akkor éjszaka. Az alapötlet alkalmas volt arra, hogy még a legdörzsöltebb megfigyelő-profikat is kijátssza. Alapjában véve az e-mailezés egyszeregyére épült, miszerint a mailek elsősorban adathalmazok, kis utasok. Tehát adatcsomagokba pakolták őket, akárcsak az utasokat a vagonokba; s akárcsak a vagonok, e csomagok is meghatározott hosszúsággal bírtak. Ha egy vagon megtelt, jött a következő, mígnem az egész üzenetnek meglett a helye, és el lehetett küldeni. Mozdonyként a fogadó e-mail címe szolgált.

Az adatmennyiség különbözősége mindazonáltal általában oda vezetett, hogy az utolsó vagon csak részben telt meg. Az end of message utalás jelezte, hol van az üzenet vége, de mivel a csomagot csak egészként lehetett továbbítani, maradt még valami adatmentes tér, az úgynevezett fehér zaj. A megérkezés pillanatában a fogadó gép elolvasta a hivatalos adatokat, a maradékot pedig levágta és eldobta. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a fehér zajban még valami tartalmat keressen, hiszen ott úgysincs semmi.

Ez volt az ötlet alapja. Akárkinek is jutott eszébe, maga az ötlet zseniális volt. Egy titkos üzenetet úgy kódoltak, hogy fehér zajnak tűnt, kicserélték az igazi fehér zajjal és potyautasként küldték útjára. Csak egy problémát kellett megoldani. Az üzenetet magának a feladónak kellett útjára bocsátania, vagy legalábbis hozzá kellett férni a kiválasztott feladó számítógépéhez. Persze semmi sem szólt az ellen, hogy saját vonatára is felültessen valaki egy potyautast. De aki egyszer már gyanús lett, annak a levelezését folyamatosan megfigyelték. Márpedig lehet, hogy a Cypol túl volt terhelve, de azért hülyék nem voltak, tehát tartani lehetett attól, hogy belekukkantanak a fehér zajba is.

De volt egy másik lehetőség is, nevezetesen mások levelezésének a felhasználása. Két ellenzékinek, akik egymással konspiratív üzeneteket váltottak, egy-egy útvonaltervezőre vagy illegális állomásra volt szüksége, ahol megállíthatták az átrobogó adatvonatokat, s természetesen meg kellett egyezniük a vonatban. Lehetett ez például a sencseni Huang úr születésnapi üdvözlete a Pekingben élő unokaöccsének, Yinek, mindketten derék polgárok, akikről az állam csakis jó véleménnyel lehetett. Huang úr tehát elküldte az üzenetét, nem is sejtve, hogy a vonata megállt az egyes számú ellenzékinél, aki kicserélte a fehér zajt a maga titkos üzenetére, majd a levelet továbbküldte. Még mielőtt a levél megérkezett volna Yihez, megint megállt, ezúttal a kettes számú ellenzékinél, aki dekódolta a titkos üzenetet, visszacsatolta az igazi fehér zajt, s immár valóban továbbküldte Pekingbe, ahol az unokaöcs végre tudomást szerzett arról, mily nagyra becsüli őt Huang úr, anélkül, hogy bármelyikük is tudta volna, közben milyen célokra használták fel a levelezésüket. Az egész hasonlóan működött, mint amikor a mit sem sejtő turistának a repülőtéren drogot csempésznek a csomagjába, amit a célállomáson ismét csak észrevétlenül kivesznek belőle, csak éppen a drog az utazás közben nem vette fel a becsomagolt alsónadrágok alakját.

–  Persze, nem voltunk naivak, nem gondoltuk, hogy mi találtuk ki ezt a trükköt – mondta Yoyo. – De mégis igen valószínűtlen, hogy pont egy olyan levelet fogsz ki, amelyiknek valaki már felült a hátára.

–  Kinek a hivatalos levelére másztál rá?

–  Valami hatóságtól jött – vont vállat Yoyo. – Energetikai Minisztérium, vagy valami hasonló.

–  Pontosan honnan jött?

–  Várjál már... izé – ráncolta össze a homlokát Yoyo, és magára öltötte makacs arckifejezését. – Jól van, na, nem tudom.

–  Tessék? – nézett rá hitetlenkedve Jericho. – Nem tudod, kinek a...

–  Az istenit, csupán egy teszt volt! Azt akartam kipróbálni, hogy sikerül-e belépnem!

–  Mit írtál?

–  Valamit, mindegy.

–  Na, gyerünk! Mit írtál?

–  Azt... – úgy tűnt, többször is megrágja a mondatot, mielőtt Jericho lábai elé köpné. – Azt, hogy catch me if you can.

–  Catch me if you can?

–  Mongolul mondtam volna? Igeeen!

–  Miért pont ezt?

–  Miért pont ezt? – majmolta a lány Jerichót. – Tökmindegy. Mert lazának találtam, azért.

–  Állati laza. Egy tesztnél...

–  A francba! – forgatta a szemeit a lány. – Senkinek sem lett volna szabad elolvasnia!

Jericho sóhajtott és a fejét rázta.

–  Rendben. Tovább?

–  A protokoll valós időre volt állítva. Megállítani a levelet, kivenni a zajt, beleírni az üzenetet, kódolni, továbbküldeni, mindent szimultán. Tehát írom az üzenetem, s abban a pillanatban észrevettem, hogy már volt benne valami! Egyáltalán nem fehér zajt vágtam ki, hanem valami titkos cuccot.

–  Mert valaki pontosan ugyanazt csinálta, amit te.

–  Igen.

Jericho bólintott. Be kellett látnia, hogy Yoyo egyáltalán nem számolhatott ezzel a fejleménnyel.

–  Csakhogy ekkorra már megint úton volt a mail – mondta. – Mégpedig ahhoz, akinek a titkos levelet szánták. De nem érkezett meg soha, mert te kivágtad és kicserélted.

–  Akaratlanul.

–  Mindegy. Képzeld csak el. Valami komplex, titkos információra várnak. Ehelyett azt olvassák: Catch me if you can – Jericho nem tehetett mást. Megemelte a kezét és tapsolni kezdett. – Bravó, Yoyo. Szép kis provokáció. Gratulálok.

–  Áh, baszd meg! Persze rögtön észrevették, hogy valaki betört hozzájuk.

–  És fölkészültek voltak.

–  Igen, ellentétben velem – a lány savanyú képet vágott. – Úgy értem, nem tudom, hogy ilyesmire vártak-e, de a védelmük működik, azt meg kell hagyni. Valami házőrzőprogram azonnal ugatni kezdett: a meghatározott útvonalon felbukkant egy állomás, ami nem tartozik hozzá. Grrrr, hol vannak az adataink?

–  És visszakövették a nyomokat.

–  Követték? – nevetett fel élesen. – Megtámadtak! Megtámadták a gépemet, fogalmam sincs, hogyan, nagyon ijesztő volt! Én meg csak bámultam, hogy mi is történik velem, és láttam, hogy töltik le az adataimat. Nem is tudtam olyan gyorsan kilépni a hálóból, amilyen gyorsan ők támadtak. Azonnal tudták, ki vagyok, s azt is, hogy hol!

–  Ez azt jelenti, hogy anonimizáló nélkül...

–  Nem vagyok hülye – fújt a lány mérgesen. – Természetesen használok anonimizálót. De ha valami teljesen újat implementálsz és azzal játszadozol, egy ideig kénytelen vagy megnyitni a rendszered. Különben az alsó szintű védelmi eszközök közbeszólnának, hisz ezért vannak.

–  Tehát kikapcsoltál mindent.

–  A kockázatot vállalnom kellett – szikrázott dühösen a szeme. -Biztosra kellett mennem, hogy a jövőben tudunk-e így dolgozni.

–  Na, most már tudod.

–  Rendben, Mr. Nagyokos – fonta össze a karjait. – Te hogyan csináltad volna?

–  Sorrendben – válaszolt Jericho. – Először kiszedem a csatolmányt, utána megvizsgálom, vannak-e benne taposóaknák. Utána teszem bele a saját cuccomat. Nyitva hagyom a lehetőoségét, hogy visszacsinálhassak mindent, mielőtt még elküldöm. És semmiféleképp sem írtam volna bele valami nagyképű dumát, még ha ezerszer kódolom is zajként.

–  Mi haszna egy adatátvitelnek, ha nincs semmi értelme?

–  Egy tesztről beszélünk. Amíg nem tudod biztosan, hogy biztonságos az adatátvitel, úgy kell tenned, mintha az egész valami továbbítási hiba lenne. Talán csodálkoztak volna, hogy hol marad az üzenet, de nem jöttek volna azonnal rá, hogy valaki megcsapolja a kommunikációjukat.

Yoyo úgy nézett rá, mint aki mindjárt a torkának akar ugrani. Utána széttárta a karját és erőtlenül leengedte.

–  Oké, hibát követtem el.

–  Óriási hibát.

–  Sejthettem volna, hogy a milliárdnyi és milliárdnyi levél közül éppen ezt az egyet már megcsapolták?

Jericho a lányt figyelte. Majdnem kitört belőle a méreg. Nem is annyira a hiba miatt, mint inkább azért, hogy ilyesmi Yoyo gyakorlottsága mellett is megtörténhetett. Önelégültsége miatt nem csupán a saját életét tette kockára. Majdnem az egész csoportot meggyilkolták, s Jericho sem érezte magát éppen biztonságban. De elszállt a mérge. Látta a lány arcán a félelmet és a megrendülést, így csak a fejét rázta.

–  Nem. Nem sejthetted.

–  Tehát, ki van a nyomomban?

–  A nyomunkban, Yoyo, ha megengeded. Ha emlékeztethetlek magamra és az én problémáimra.

A lány elfordította a fejét, kinézett a tengerre, majd visszafordult.

–  Oké. A nyomunkban.

–  Kétségtelenül olyasvalaki, akinek hatalma van. Pénzes és befolyásos emberek, technikailag elsőrangúan felszerelve. Nem hiszem, hogy az ő kommunikációjuk még kísérleti stádiumban lenne. Te kipróbáltál valamit. Ők ezt már jó ideje alkalmazzák. Véletlenül ugyanazt a protokollt használjátok, ezért tudjátok elolvasni egymás adatait. Innen már csak spekulálni tudok, de szerintem elég befolyással bírnak ahhoz, hogy ne legyenek rászorulva mások e-mailjeire.

–  Azt hiszed...

–  Tegyük fel, hogy a leveleiket a saját szerverükről küldik el. Teljesen hivatalosan. Közintézményekben ülnek, ellenőrizhetik a kimenő és a bejövő levélforgalmat, tetszésük szerint pakolhatnak bármit a levelekbe.

–  Magas rangú káderek.

–  Azt gondolod, a párt?

–  Ki más? Az Őrzők minden akciója a párt ellen irányul... Irányult.

S ne áltassuk magunkat, az Őrzők csupán egy másik szó arra, szóval, másik szó volt...

–  ...arra, hogy Yoyo.

–  Én voltam a fej. És Daxiong.

–  Tudom. Régebben nyilvánosan morgolódtál, ezért őrizetbe vettek. Azóta próbálod védeni magad. Second Life, parazita-levelek. Közben, akaratodon kívül, betörsz egy titkos adatátviteli rendszerbe, s a rémálmaid valósággá válnak. Valami megbuktatás és likvidálás áll az üzenetben, szóba kerül a kínai kormány, minden amellett szól, hogy kedvelt pártod illegális ügyletekbe bonyolódott, s a következő pillanatban már a nyomodban is vannak.

–  Mit tettél volna a helyemben?

–  Na mit? – nevetett Jericho szomorúan. – Eltűntem volna, akárcsak te.

–  Vigasztaló – kicsit tétovázott. – Tehát... belenéztél a gépembe?

–  Igen.

Jericho újabb dühkitörést várt, de a lány csak sóhajtott egyet, és kinézett az óceánra.

–  Ne aggódj – tette hozzá. – Nem néztem szét benne. Csak megpróbáltam tisztán látni ebben az ügyben.

–  Tudtál valamit kezdeni a harmadik weboldallal?

–  A svájci filmekkel?

–  Aha.

–  Eddig még nem. De valaminek kell lennie rajta. Talán egy másik maszk kell hozzá, vagy valamit nem vettünk észre. Jelenleg úgy gondolom, hogy egy olyan puccsról van szó, amelyben a kínai kormány részt vett vagy részt fog venni, és hogy valaki túl sokat tud, ezért a likvidálását mérlegelik.

–  Valaki, akinek a neve Jan vagy Andre.

–  Inkább Andre. Utánanéztél már a berlini címnek?

–  Igen.

–  Érdekes, nem? Donner likvidálni. A megadott címen pedig Andre Donner dél-afrikai specialitásokat kínáló étterme működik.

–  A Muntu. Idáig én is eljutottam.

–  Csakhogy mennyivel lettünk okosabbak? – töprengett Jericho. -Vajon Andre Donnert az a veszély fenyegeti, hogy likvidálják? De hát mit tudhat egy berlini vendéglátós Peking ügyleteiről egy bizonyos puccsal kapcsolatban? No és ki a másik pasas?

–  Jan?

–  Igen. Ő lenne a gyilkos?

Illetve Jan azonos Kennyvel, gondolta Jericho, de a gondolatot megtartotta magának. A fantáziája elragadta. Alapjában véve a töredék túlságosan kevés volt ahhoz, hogy egyáltalán bármit is ki lehessen hámozni belőle.

–  Afrikai étterem – mondta Yoyo elgondolkodva –, és nemrég nyitották meg.

Jericho csodálkozva nézett rá.

–  Jól van, nekem több időm volt már foglalkozni a dologgal – tette hozzá gyorsan. – Kritikákat olvastam a neten. Donner 2024 decemberében nyitotta meg a Muntut...

–  Csupán fél éve?

–  Pontosan. Róla alig találtam információt. Holland, aki egy ideig Fokvárosban élt, talán ott is született. Ennyi. De az Afrika-kapcsolat annyiban érdekes...

–  Hogy Afrikában a puccs nem megy ritkaságszámba – bólintott Jericho. – Ez azt jelenti, hogy át kell néznünk az utóbbi idők összes kétes, illetve erőszakos kormányváltásának történetét. Érdekes feladat. De Dél-Afrika kimarad. Már régóta stabil ország.

Egy ideig hallgattak.

–  Azt kérdezted, kivel van dolgunk – szólalt meg végül Jericho. – A puccshoz pénzre és befolyásra van szükség, politikaira és gazdaságira egyaránt. Mindenekelőtt azonban jó képességű, erőszakos végrehajtókra. Nos, ezek az emberek elérték, hogy a legrövidebb idő alatt a sarkadban legyen egy profi a segítőivel. Hadseregként fölfegyverkezve. Tegyük fel, hogy a kormány bizonyos körei állnak mögöttük. Akkor azt hiszem, egy szempontból megnyugtathatlak.

Yoyo felvonta a szemöldökét.

–  Ezeket egyáltalán nem érdeklik az ellenzékiek – folytatta Jericho. – Amit te műuvelsz, az számukra tökéletesen lényegtelen. Bárkit kinyírnának, aki az útjukba áll.

–  Nagyon megnyugtató – gúnyolódott Yoyo. – De rendelkeznek egy hadseregnyi rendőrrel, akik adott esetben közlik majd velem a jó hírt, hogy nem az ellenzéki tevékenységem miatt lőnek éppen le. Köszönöm, Jericho. Végre nyugodtan tudok majd aludni.

Végignézett a parton, mely a ragyogó kettős napsütésben sajátos módon élőnek tűnt. Spontán minták keletkeztek a homokban, amik azonnal el is tűntek. A virágszerű teremtmények némelyike kitárta áttetsző, a falevelek erezetéhez hasonlító szárnyait. Arany homokfelhők gomolyogtak, amelyek a sziget szélére érve eloszlottak a szélben. Nyugtalanítóan szépséges volt ez a világ.

–  Jó – mondta. – Van néhány javaslatom. Először is szükségem van az engedélyedre, hogy az adataidat letölthessem a számítógépemre. Ha jól látom, az összes back-up rendszered elpusztult.

–  Egyet kivéve.

–  Tudom. Megkérdezhetem, hogy milyen gépen lógsz most?

A lány a szája szélét rágva nézett körbe, mintha lenne ott valaki, akitől tanácsot kellene kérnie.

–  Daxiongnál – mondta vonakodva.

–  Hol? A műhelyben?

–  Igen. Ott lakik.

–  Amint befejeztük, el kell onnan tűnnötök.

–  Daxiong pincéje biztonságos, mi...

–  Kenny rakétákkal lő – vágott durván a szavába Jericho. – Azokkal szemben semmi sem biztonságos. A műhely neve Demon Point. A tulajdonosa a City Demons. Csak idő kérdése, hogy Kenny mikor tűnik fel ott, vagy mikor küld oda valakit. Daxiongnak minden adatodról van másolata?

–  Nem.

–  Akkor engedd meg, hogy mindent letöltsek.

–  Oké.

Jericho elgondolkodott, ujjain számolva a pontokat.

–  Másodszor, megvizsgáljuk az Afrika-nyomot. Harmadszor, megpróbáljuk föltörni a spanyol weboldalt a svájci filmekkel. Mindkettő az én feladatom. Diane-nek megvannak a megfelelő programjai...

–  Diane?

–  Az én... Az én... – hirtelen egészen zavarba jött. – Mindegy. Negyedszer, mi az, ami a hat oldalban, a három érvényesben és a három érvénytelenben közös?

–  Ez világos – nézett rá értetlenül Yoyo. – Tartalmazzák, illetve tartalmazták a...

–  És mi következik ebből?

–  Hé! Nem tudnál már leállni ezzel az átkozott tanárbácsis dumával?

–  Valakinek ellenőriznie kell őket – folytatta Jericho zavartalanul. – Úgy, hogy a maszk mindig ott legyen. Úgy tűnik, tartalmilag semmi kapcsolat sincs köztük, mindegyik oldal nyilvános és különböző országokban jegyezték be őket. Mégis, kik kezelik? Ha sikerülne egy közös adminisztrátorra bukkannunk, akkor talán rájöhetnénk arra is, milyen más oldalai vannak még. Minél több oldalt találunk, amelyikre illik a maszkunk, annál több kódot fejthetünk meg.

–  Az ilyesmire nem vagyok berendezkedve, és Tian sem.

–  De én igen.

Jericho teleszívta a tüdejét. Egy pillanatig azt képzelte, hogy friss óceáni levegő járja át a hajszálereit, de csak azt lélegezte be, amit a szoba légkondicionálója fújt ki. Minden percben érezte, hogy visszatér az ereje és a határozottsága. Az érzés, hogy nincs Kennynek és a mögötte álló erőknek védtelenül kiszolgáltatva, fénylő szubsztanciaként növelte öntudatát.

–  Ötödször, tegyük fel, hogy Andre Donner éppúgy a meggyilkolandók listáján áll, mint mi. Tehát két okunk is van rá, hogy kapcsolatba lépjünk vele. Azért, hogy többet tudjunk meg a mi ügyünkről, és azért, hogy figyelmeztessük.

–  Már ha szüksége van figyelmeztetésre.

–  Nem veszthetünk semmit. Szerinted?

–  Nem.

–  Nahát – kis szünetet tartott. – Yoyo, nem akarok állandóan erről beszélni, de kinek meséltél még a felfedezésedről? Úgy értem, közülük...

–  Ki van még életben? – kérdezte a lány keserűen.

Jericho hallgatott.

–  Csak Daxiong – mondta. – És te.

A lány leült, és gyöngyszínű homokot pergetett az ujjai között. A vékony erecskék furcsa alakzatokat formáztak a talajon, mielőtt eltűntek volna. Felemelte a fejét.

–  Fel szeretném hívni az apámat.

Jericho bólintott.

–  Ez lett volna a következő javaslatom.

Magában azt kérdezte, nem lenne-e értelmesebb előbb Tuval kapcsolatba lépni. De ez a döntés egyedül a lábai előtt ülő lányra tartozott, aki lassan felemelkedett és szép, szomorú szemével ránézett.

–  Hagyjalak magadra? – kérdezte Jericho.

–  Ne – szipogott egyet nem túl nőiesen, majd hátat fordított neki. – Talán jobb, ha te is itt vagy.

Jobb kezének ujjaival rajzolt valamit a semmibe. A következő pillanatban egy sötét mező jelent meg a tiszta a levegőben. Egy telefon csengése hangzott fel, ebben az idegen világban szinte abszurd módon profánul, ide nem illőn.

–  Nem aktiválta a képernyőt – mondta a lány, mintha bocsánatot kellene kérnie Hongbing elmaradottságáért.

–  Tudom, a régi mobilja. Tőled kapta ajándékba.

–  Csoda, hogy egyáltalán használja – sóhajtott. A telefon tovább csöngött. – Tulajdonképpen az autószalonban kellene lennie. Ha nem veszi fel, felhívom...

Megszűnt a csengetés. Halk recsegés, mellékzörejek. Senki sem szólt a telefonba.

Yoyo bizonytalanul nézett Jerichóra.

–  Apa? – suttogta.

A válasz halk volt. Baljósan közeledett, egy kövér, lusta kígyó, amelyik kiegyenesedik és a következő áldozatát veszi szemügyre.

–  Nem az apád vagyok, Yoyo.

Jericho nem tudta, mi fog történni. Yoyo összeomlott, a barátai meghaltak. Olyan képeket kellett földolgoznia, amelyek csak rémálmokban fordulnak elő, de szörnyűségüket eloszlatja a reggeli fénysugár. Ám ebből a rémálomból nem volt ébredés. Kenny hangja méregként tette tönkre a sziget idilljét. De amikor Yoyo megszólalt, csakis elnyomott düh volt a hangjában.

–  Hol van az apám?

Kenny nem siette el a választ, sokat várt vele, nagyon sokat. Yoyo jeges rémületbe dermedt, így mindketten hallgattak. Egy néma erőpróba.

–  Mára szabadságoltam – szólalt meg végül Kenny. Megjegyzését halk, önelégült nevetéssel koronázta meg.

–  Ez nem válasz a kérdésemre.

–  Senki sem mondta, hogy kérdezhetsz.

–  Jól van?

–  Nagyon jól. Éppen pihen.

A hangsúlyból, amivel Kenny azt mondta, „nagyon jól”, ennek éppen az ellenkezőjére lehetett következtetni. Yoyo ökölbe szorította a kezét.

–  Ide figyelj, te beteg állat! Azonnal beszélni akarok az apámmal, hallod? Utána felőlem előállhatsz a követeléseiddel, de először te jössz egy életjellel, különben a továbbiakban saját magaddal beszélgethetsz. Érthető voltam?

Kenny hagyta, hogy egy ideig csak a telefon recsegjen.

–  Yoyo, jádevirágom – sóhajtotta. – A világképed, úgy tűnik, néhány téves elképzelésen alapul. Az efféle történetekben másképp vannak kiosztva a szerepek. Minden egyes szavad, ami nem tetszik nekem, fájdalmat fog okozni Hongbingnek. A beteg állat még elmegy – vihogott. – Talán igazad is van.

Hiú, mint egy páva, gondolta Jericho. Kenny ugyan meglehetősen egzotikus példánya volt a bérgyilkosoknak, viszont annál inkább megfelelt a pszichopata sorozatgyilkosról alkotott képnek. Nárcisztikus, szerelmes a saját szavaiba, kedvesen kokettál a saját elviselhetetlenségével.

–  Egy életjel – makacskodott Yoyo.

Hirtelen átalakult a fekete négyszög. Kenny arca szinte teljesen betöltötte. Palackból kiszabadult szellemként lebegett a gyöngyfehér homok felett. Azután eltűnt a kamera látószögéből és egy szoba jelent meg a képen, a hátsó falon ablakokkal, amelyeken beragyogott a nappali fény. Bútorok sötét körvonalai, egy szék, amelyiken ült valaki. Előtte valami háromlábú feketeség.

–  Apa – súgta Yoyo.

–  Kérem, mondjon valamit, tiszteletre méltó Csen – hallatszott Kenny hangja.

Csen Hongbing mozdulatlanul ült a széken, mintha hozzánőtt volna. Az ellenfényben alig lehetett felismerni az arcát. Ahogy megszólalt, olyan volt, mint amikor valaki a száraz avarban jár.

–  Yoyo. Jól vagy?

–  Apa – kiabálta a lány. – Minden rendben lesz, minden rendben lesz!

–  Annyira... annyira sajnálom.

–  Nem, én sajnálom. Én! – buggyantak ki Yoyo könnyei. Szemmel láthatóan küszködve szedte össze magát. Kenny újra megjelent a képen.

–  Szörnyen rossz minőségű ez a mobil – mondta. – Attól tartok, az apád alig hallott téged. Talán meg kéne látogatnod, nem gondolod?

–  Ha bármit is csinálsz... – kezdte Yoyo remegő hangon.

–  Csakis rajtad múlik, mit teszek vele – vágott közbe Kenny ridegen. – Most még nagyon kényelmesen elvan, csak a mozgásszabadsága korlátozott kissé. Egy automatikus fegyver szkennere előtt ül. Beszélni és kacsintani tud. Ha eszébe jutna felugrani vagy megemelni a karját, akkor elsül a fegyver. Sajnos akkor is, ha vakarózni próbál. Talán mégsem olyan kényelmes.

–  Kérlek, ne okozz neki fájdalmat – csuklott el Yoyo hangja.

–  Nem szeretnék senkinek fájdalmat okozni, akár hiszed, akár nem. Tehát gyere ide, mégpedig gyorsan – Kenny kis szünetet tartott. Amikor újra megszólalt, a kígyószerűség eltűnt a hangjából. Hirtelen megint barátságos lett. Szinte haverkodó, mint amikor Csao Bide beszélt. – Apádnak szavamat adtam, hogy nem lesz semmi bajod, ha együttműködsz. Ehhez az is hozzátartozik, hogy nevezz meg mindenkit, akik tudnak az elfogott üzenetről vagy ismerik a tartalmát. Ezenkívül ideadod az összes, de valóban az összes adathordozót, amire letöltötted az üzenetet.

–  Elpusztítottad a számítógépemet – mondta Yoyo.

–  Valamit elpusztítottam. De elpusztítottam mindent?

–  Ne mondj ellent – suttogta Jericho Yoyónak.

A lány hallgatott.

–  Látod – nevetett Kenny, mintha igazolva látná a vélekedését. – Ne aggódj, én állom a szavam. És hozd magaddal a kopasz óriást is, na, tudod, melyiket. Mindketten az első ajtón jöttök be, nyitva van – egy pillanatra elhallgatott. Valami mintha eszébe jutott volna, majd megkérdezte: – Keresett már azóta ez az Owen Jericho?

–  Jericho? – visszhangozta Yoyo.

–  A nyomozó.

Jericho kezdettől fogva a mobil kamerája mögött állt, úgy, hogy a Csen lakásában játszódó jelenetet tükröződve látta, viszont Kenny egyáltalán nem láthatta őt meg. Jelt adott Yoyónak és hevesen rázta a fejét.

–  Fogalmam sincs, hol van az a marha – mondta lány megvetően.

–  Miért ilyen durván? – vonta fel csodálkozva a szemöldökét Kenny. – Ő mentett meg téged.

–  Ugyanúgy át akar baszni, mint te, nem? Azt mondtad, ő ölte meg Grand Cherokee-t.

Kenny ajka vidáman megrándult.

–  Ja. Persze. Tehát mikor leszel itt?

–  Amilyen gyorsan csak tudok – mondta Yoyo. – A forgalomtól függ. Negyedóra múlva? Az rendben van?

–  Teljesen rendben. Te és Daxiong. Fegyvertelenül. Ha meglátok bármilyen fegyvert, Csen meghal. Ha mégvalaki belép az ajtón, meghal. Ha valaki megpróbálja az automatikus fegyvert semlegesíteni, akkor tüzelni kezd. Amint mindent tisztáztunk, együtt hagyjuk el a házat. Ja igen, ha odakint erősítés várna, vagy valaki hőst akarna játszani, Csen akkor is meghal. Csak akkor tud felállni a székből, ha deaktiválom az automatikát.

A kapcsolat megszakadt.

A távolból nagy és idegen állatok hangja hallatszott. Szél fújt, a partot a mezőtől elválasztó bokrok megremegtek, a rózsaszín bimbók táncolni kezdtek.

–  Ez a disznó – préselte ki magából Yoyo. – Ez az átkozott...

–  Akármi is, de nem mindenható.

–  Á, nem! – kiabált vele a lány. – Láttad, mi a helyzet! Komolyan elhiszed, hogy életben hagyja? Hogy engem életben hagy?

–  Yoyo...

–  Mit tegyek? – hátrált remegő ajkakkal. A fejét rázta, könnyek csorogtak az arcán. – Mit csináljak? Mit csináljak?

–  Hé! – kiáltott Jericho. – Kihozzuk onnan. Megígérem neked. Senki sem fog meghalni, hallod?

–  No és hogy képzeled?

Jericho föl-alá járkált. Pontosan még ő sem tudta. De egy terv már körvonalazódott az agyában. Őrült vállalkozás, melynek sikere egy egész sor tényezőn múlik. Szerepet játszott benne a hátsó fal az ablakokkal és a zsákmányolt airbike. Azonkívül beszélnie kell Tu Tiannal.

–  Felejtsd el – mondta Yoyo. – Menjünk.

–  Várj.

–  De nem várhatok! Az apámhoz kell mennem. Tűnjünk el! – nyújtotta ki a jobb kezét.

–  Mindjárt, Yoyo...

–  Most!

–  Csak egy perc. Én... – a szája szélét rágta. – Tudom már, hogy csináljuk. Tudom már!

HONGKOU

A Sipping Lu 1276-os számú ház azok közé az egyhangú, pasztellszínű blokkok közé tartozott, amelyeket az évezred elején építettek Sanghaj Hongkou nevű negyedében. Ködös időben olyan volt, mintha feloldódna az égben. Mintegy ellentételezésként hatottak a homlokzat zöld ablakai, szintén jellemzően arra a korszakra, amelyikben a felhőokarcolók is olcsónak, szinte játékszernek hatottak.

A néhány utcával távolabbi házakkal ellentétben az 1276-os számú ház megelégedett hat emelettel. Nagy balkonokkal és egy pagodatetővel büszkélkedhetett. A balkonok két oldalán légkondicionálók piszkosfehér dobozait építették be a vakolatba. Egy szakadozott transzparenst cibált a szél, amelyen a ház lakói követelték, hogy azonnal állítsák le a maglev építését. Az újabb autóút pontosan a ház bejárata előtt menne, a tartóoszlopait már felállították. Eltekintve a népakarat e nyomorúságos tanújától, az épület semmiben sem különbözött az 1274-es és az 1278-as számútól.

Csen Hongbing a 4. emeleten lakott.

A lakás 38 négyzetméterébe egy nagyszoba fért bele beépített szekrénnyel, ebédlősarokkal és heverővel, egy hálószoba, egy apró fürdőszoba és egy alig nagyobb, az ebédlősarok felől nyíló konyha. Pult nem volt, a bejárati ajtót egy paraván takarta el, így teremtve némi intimitást.

Legalábbis eddig.

Most összehajtva a falnak támasztották, így a bejárati rész teljesen áttekinthető lett. Xin kényelembe helyezkedett a heverőn, a szék mögött, aminek a szélén ült Hongbing mintegy meditációba merülve. Halántéka ragyogott a ráeső napfényben, ami megtört a parányi izzadságcseppeken. Xin az automata fegyver távirányítójával játszadozott, egy pihekönnyű, lapos képernyővel. Elmagyarázta az öregembernek, hogy minden hirtelen mozdulat a halálát okozza. Valójában még egyáltalán nem aktiválta az automatikát. Xin nem akarta megkockáztatni, hogy az öreg nagy idegességében saját halálát okozza.

–  Talán túszként tarthatna engem – szólalt meg Csen a nagy csöndben.

Xin ásított.

–  Miért, most mégis micsoda?

–  Úgy értem, hosszabb időre is a hatalmában maradhatnék. Addig, amíg Yoyóban nem lát már kockázatot.

–  No és mit nyernénk ezzel?

–  A lányom életben maradna – válaszolt Csen rekedten. Furcsán hatott, ahogyan gesztikuláció és mimika nélkül beszélt, még a száját is igyekezett csupán a lehető legszükségesebb mértékben mozgatni.

Xin úgy tett, mintha gondolkodna az ajánlaton.

–  Nem. Életben fog maradni, ha sikerül meggyőznie.

–  Csakis a lányom életét kérem magától – Csen nehezen vette a levegőt. – Semmi más nem érdekel.

–  Ez nemes lélekre vall – mondta Xin. – A mártírok magasságába emeli.

Hirtelen mintha mosolyt látott volna az öregember arcán. Szinte észrevehetetlen, de Xinnek volt szeme az ilyesmihez.

–  Mi vidítja fel ennyire?

–  Hogy félreérti a helyzetet. Azt hiszi, megölhet engem, de nem sok van belőlem, amit még meg lehet ölni. Túl későn érkezett. Én már halott vagyok.

Xin válaszolni akart, de inkább fokozott érdeklődéssel figyelte a férfit. Általában nem törődött mások magánügyeivel, főleg ha meg voltak számlálva a perceik. De hirtelen érdekelni kezdte, mire gondol Csen. Felkelt és a fegyverállvány mögé állt, a puska mintha a hasából nőtt volna ki.

–  Ezt el kell magyaráznia.

–  Nem hiszem, hogy érdekelné – mondta Csen. Felemelte a tekintetét, a két szeme mintha két seb lett volna. Xin hirtelen úgy érezte, belelát ebbe a vékony testbe és egy tó fekete tükrét pillantja meg a holdvilág nélküli ég alatt. A mélyben régi szenvedést, öngyűlöletet és undort érzett, kiáltásokat és könyörgéseket, csörgést és ajtócsapkodást, rezignált nyögéseket hallott, amelyek tompa visszhangja a végtelen, ablaktalan folyosókon kongott. Csent hosszú éveken át próbálták megtörni. Xin tudta ezt, anélkül, hogy valóban tudta volna. Gond nélkül felismerte az érzékeny pontokat, meg tudta érinteni azokat a helyeket, ahol az emberek a legérzékenyebbek voltak; amint elég volt egyetlenegyszer belenéznie Jericho szemébe, s azonnal tudta, mennyire magányos.

–  Maga börtönben volt – mondta.

–  Nem közvetlenül.

Xin csodálkozott. Tévedett volna?

–  De mindenesetre megfosztották a szabadságától.

–  Szabadság? – adott ki magából Csen egy horkantás és sóhaj közti hangot. – Mi az? Maga ebben a pillanatban szabadabb nálam, mert én ezen a széken ülök, és maga meg előttem áll? Az a dolog, amit rám irányít, felszabadítja magát? Elveszti a szabadságát, ha bezárják?

Xin az ajkát rágta.

–  Magyarázza ezt meg.

–  Ezt nem kell magának elmagyaráznom – válaszolt Csen – Maga tudja a legjobban.

–  Mit?

–  Hogy mindenki, aki másokat fenyeget, fél. Aki fegyvert fog egy másik emberre, az fél.

–  Tehát én félek? – nevetett Xin.

–  Igen – mondta Csen kurtán. – A represszió mindig a félelmen alapul. Félelem a másként gondolkodók véleményétől. Félelem a leleplezéstől. Félelem a hatalom elvesztésétől, az elutasítástól, a jelentéktelenségtől. Minél több fegyvert vet be, minél magasabb falakat emel, minél rafináltabban kínoz, annál jobban leplezi le tehetetlenségét... Emlékszik a Tienanmenre? Arra, hogy mi történt a Mennyei Béke terén?

–  A diáklázadások?

–  Nem tudom, hány éves maga. Valószínűleg még gyerek volt akkoriban. Fiatal emberek, akik békésen léptek fel valamiért, aminek mélyebb értelméért már mások is küzdöttek: a szabadságért. Velük szemben egy állam, szinte bénultan, az alapjáig megrendülve. A végén tankokat küldtek és minden káoszba fulladt. Mit gondol, ki félt akkor jobban? A diákok? A párt?

–  Ötéves voltam – mondta Xin, meglepődve azon, hogy egy tússzal úgy beszélget, mintha egy teázóban ülnének. – Honnan az ördögből tudnám én azt?

–  Tudja maga. Éppen fegyvert fog rám.

–  Igaz. Tehát úgy vélem, maga az, akinek kurvára félnie kéne, öregfiú!

–  Ugye? – torzította el ismét egy kísérteties mosoly Csen arcát. – De én mégis csak a lányom életét féltem. Amitől még félek, az az, hogy mindenhez hibásan nyúltam. Hallgattam, amikor beszélnem kellett volna. Ez minden. A maga fegyvere nem ijeszthet meg engem. Belső démonjaim minden szempontból felülmúlják a nevetséges puskáját... De maga, maga fél. Attól fél, mi maradna, ha a fegyvere és az összes többi attribútuma elveszítené a hatalmát. Fél a visszaeséstől.

Xin csak bámult az öregre.

–  Nincs visszaesés, nem értette még meg? Csak előrehaladás van az időben. Egy folyamatos jelen. A múlt hűlt hamu.

–  Ebben igazat adok magának. Egy különbséggel. Az, ami az embert elpusztítja, kihűlt hamu. De a pusztítás következményei megmaradnak.

–  Ettől is meg lehet tisztulni.

–  Megtisztulni? – tanácstalanság tükröződött Csen tekintetében. – Mitől?

–  Attól, ami volt. Ha átadja a lángoknak. Ha elégeti. A tűz megtisztítja a lelkét, érti? Úgy, hogy újjászülethet.

Csen sebzett tekintete rászegeződött.

–  Bosszúról beszél?

–  Bosszú? – vicsorított egyet Xin. – A bosszú csak naggyá teszi az ellenfelet, jelentőséggel ruházza fel. Én a teljes megsemmisítésről beszélek. A saját történelem meghaladásáról. Megszabadulni attól, ami magát kínozza, a démonjaitól.

–  Úgy érti, el lehet égetni a démonokat?

–  Persze, hogy el lehet!

Milyen ostoba lehet az, aki ezt az elementáris bizonyosságot tagadja. Az egész univerzum, a lét, a létezés a mulandóságon alapul.

–  De mi van – mondta Chen némi gondolkodás után ha rájön, hogy nincsenek szellemek? Nincsenek démonok. Hogy a múlt lenyomata bevésődött magába, és a szellemek a maga részei. Akkor nem saját magát próbálja meg elpusztítani? Akkor a megtisztulás nem önpusztítás?

Xin lehunyta a szemét. A beszélgetés olyan fordulatot vett, ami elbűvölte.

–  Mit égetett el? – kérdezte Csen.

Azon gondolkodott, miként magyarázhatná el Csennek, hogy a másik felfogja az ő nagyságát. De hirtelen meghallott valamit. Lépteket a folyosón.

–  Majd máskor, tiszteletre méltó Csen – suttogta.

Gyorsan visszament a heverőhöz és aktiválta az automatikát. Na, ezzel megvolna. Egyetlen rossz mozdulat, és Csen teste cafatokra szakad. A lépések közeledtek.

Felpattant az ajtó és... Yoyo látta az apját a széken, a puska csöve felé irányult. Nem mozdult, csak a szemét fordította feléjük. A lány érezte, amint mellette Daxiongban felgyülemlik a feszültség, belépett, jobbjában a kis számítógépet szorongatva. A gyilkos felemelkedett a heverőről. Ő is tartott valamit a kezében, valami laposat és csillogót.

–  Helló, Yoyo – sziszegte. – Örülök, hogy viszontlátlak.

–  Apa – mondta a lány, Xint válaszra sem méltatva. – Jól vagy?

Csen Hongbing megpróbálkozott egy vigyorral.

–  A körülményekhez képest.

–  Mindaddig jól van, amíg betartod a megállapodásunkat – pontosított Kenny. – Az automatikát aktiváltam. Ha Csen megmozdul, meghal – a magasba emelte a távirányítót. – Persze, én is lőhetek. Tehát akármi is állt szándékotokban, felejtsétek el.

–  Na és most, hogyan tovább? – morgott Daxiong.

–  Először is csukjátok be az ajtót.

Nem úgy tűnt, mint aki különösebben sietne. Yoyo megborzongott és a magasba emelte a számítógépet.

–  Neked ez kellett – mondta.

A gyilkos egy darabig még kifelé nézett. Utána feléjük fordult.

–  Az egyetlen backup?

–  Mondjuk úgy, egyelőre igen.

–  Igen vagy nem?

Yoyo kezdett idegessé válni, de próbálta leplezni. Valami bizonyára közbejött. Mi tart ilyen sokáig? Hol van már Jericho?

–  Tehát? – bólintott Kenny biztatóan. – Hallgatlak.

–  Nem. Néhány dolgot előbb tisztáznunk kell.

–  Emlékezetem szerint mindent megbeszéltünk.

A lány a fejét rázta.

–  Mi a garancia arra, hogy nem ölsz meg minket?

Kenny nevetett, mint akit csalódás ért, de számított rá.

–  Hagyd el, Yoyo. Nem azért vagyunk itt, hogy alkudozzunk.

–  Pontosan – mormogott Daxiong. – Tudod, én mit hiszek? Amint megkapod, amit akarsz, kinyírsz minket.

–  Így van – bólintott Yoyo. – Tehát miért mesélnénk el neked bármit is, ha úgyis megölsz minket? Talán elviszünk magunkkal néhány titkot a sírba.

–  A szavamat adtam neked – mondta Kenny nagyon halkan. – Legyen elég ennyi.

–  Ma reggel nem sokat ért a szavad.

–  De másképp is játszhatjuk a játékot – mondta, a lány megjegyzését teljesen figyelmen kívül hagyva. – Nem kell feltétlenül meghalnia senkinek. Nézd meg az apád, Yoyo. Bátor ember, nem fél a haláltól. Csodálatra késztet. De kérdezem én, vajon mennyi fájdalmat visel el?

Hongbing megvetően felnevetett.

–  Meg fog lepődni – mondta.

A gyilkos vigyorgott.

–  Kapcsold be végre a géped, Yoyo, és hívd le a dekódolt fájlt. Utána pedig küldd át nekem. Nincs más választásod, Yoyo. Csak a hited.

Jericho, gondolta a lány, a kurva életbe. Mi van már? Nem sokáig tudjuk már szóval tartani ezt a szarházit.

Hol vagy?!

Jericho káromkodott.

Mindeddig minden simán ment. Szinte túl simán. Miközben Yoyo és Daxiong elindultak Csenhez, ő beszélt Tuval, és sikerült felnyitnia az airbike fegyvertárát. Kivett egy kézhez álló, nagy erejű, lézeroptikájú gyorstüzelő puskát, beindította a turbinát és gond nélkül odaért a találkozóra.

Nem messze az 1276-os számú háztól rövid helyzetértékelést tartottak.

-  A 6. ház a sorban – mutat végig az utcán Yoyo. – A hátsó udvarok mind egyformák, kis terek és fák, meg ösvények kötik össze őoket. A bal oldali ablak, 4. emelet.

–  Rendben – bólint Jericho.

–  Elhoztad a számítógépemet?

–  Igen. Daxiong is?

–  Itt van – nyom a kezébe az óriás egy némiképp ósdinak tűnő számítógépet. Jericho átmásolja a dekódolt töredéket.

–  Visszakaphatom a gépemet? – kérdi Yoyo.

–  Persze – Jericho elteszi a gépet. – Majd ha ennek itt vége. Addig biztosabb helyen van nálam. Kennynek még a lehetőségét sem szabad megadnunk, hogy elvehesse tőled.

A lány nem szól semmit, amit ő az egyetértés jeleként értelmez. A lányról Daxiongra néz, majd vissza.

–  Minden rendben?

–  lgen.

–  Pontosan 5 perc múlva léptek be a lakásba.

–  Oké.

–  Én is azonnal ott leszek, s akkor harapófogóba fogtuk. Még valami kérdés?

Mindketten némán rázzák a fejüket.

–  Jó.

Az 5 perc letelt! Ő pedig még mindig az utcasarkon állt, mert az airbike hirtelen úgy kezdett viselkedni, mint valami hisztis díva, akinek nincs kedve föllépni, akármilyen szépen beszélnek is vele.

–  Gyerünk már – átkozódott.

Hongkounak ezen a részén csak lakóházak álltak, a Siping Lu pedig egy többsávos, nagy út. Üzletek alig voltak errefelé, éttermek sem.

Ennek megfelelőn vacak állapotban voltak a járdák, mivel a kínaiak 40 évvel Teng Hsziao-ping legendás nyitása óta sem kedvelték meg a sétálgatást, mint a franciák, a németek vagy az olaszok. A forgalom lendületes volt, az úton egymástól szabályos távolságra gyalogos-felüljárók íveltek át. A gépjárműforgalom nem volt vészes, mivel a legtöbb ingázó a kora reggeli órák óta a munkahelyén volt. A két forgalmi irányt elválasztó középső vonalból nőttek ki a megépítendő maglev-út tartóoszlopai, amelyek hosszú, fenyegető árnyékot vetettek. Az utca túloldalán kis park terült el, fű, tavacska, liget, ahol kortalannak tűnő öregemberek csikungoztak. Mintha két, különböző sebességgel forgó filmet nézne az ember. A lassított felvételnek tűnő kulissza előtt az autók még gyorsabbnak tűntek, mint amilyenek valójában voltak. Jerichóra ügyet sem vetettek, amíg ő elég feltűnően az airbike-kal bajlódott. A küzdelem nagyjából abból állt, hogy ő beszélt, a masina pedig hallgatott.

Teltek a másodpercek.

Jericho végül abbahagyta a monológját és belerúgott a járgányba. A műanyag a rúgást hangtalanul elnyelte, ami felért egy sértéssel. Lázasan gondolta át, mit tehetne. Közben minden mechanikus módszert kipróbált, hogy a gépet beindítsa, s még mindig töprengett, mit tegyen, amikor a turbina lapátjai egyszer csak megmozdultak és felhangzott az ismerős búgás, egyre hangosabban, míg végre elérte azt a fordulatszámot, amivel már felemelkedhetett. Mintha korábban mi sem történt volna.

- Jó – mondta Yoyo. – Te nyertél.

Leguggolt és a földön Kenny felé csúsztatta a kicsiny számítógépet. Amikor felállt, tekintete Hongbingéval találkozott. Úgy tűnt, mintha apja bocsánatot kérne, amiért a probléma megoldásához nem járulhat többel hozzá, minthogy szinte megbénulva ül. Kenny rettenetes konstrukciója valóban megakadályozta abban, hogy rávesse magát a fickóra, aki a lányát fenyegeti. Egy métert sem tudna megtenni. Semmit sem nyernének.

–  Nem tehetsz róla – mondta Yoyo. Utána, még mindig bízva abban, hogy Jericho majdcsak felbukkan, hozzáfűzte: – Akármi is történik, apa, meg ne mozdulj, hallod? Egy millimétert se.

–  Mily megható – mosolygott Kenny. – Mindjárt hánynom kell.

Fölemelte a földről a számítógépet és megnézte a képernyőt. Utána megvetően Yoyóra pillantott.

–  Elég ócska egy modell, hm?

A lány vállat vont.

–  A backupoknak van.

–  Na jó, most jön a második rész. Ki tud még a tiltott területre való kis kirándulásodról?

–  Daxiong – mondta Yoyo a barátjára mutatva. – És Shi Vanxing.

Daxiong meglepve pillantott rá. Ebben a pillanatban nem csak Kenny nem tudta, ki is az a Shi Vanxing. Tulajdonképpen ott helyben találta ki a nevet, reménykedve abban, hogy Daxiong megérti a blöfföt és veszi a lapot. Most, hogy a gyilkos a kezében tartotta a számítógépét, pontosabban azt, amiről azt hitte, az ő gépe, gyakorlatilag halottak voltak. Meg kellett próbálnia visszatartani.

–  Vanxing? – szűkült össze Kenny szeme. – Ki az?

–  Ő ... – kezdte Yoyo.

–  Pofa be! – mordult rá Kenny és fejével Daxiong felé intett. – Őt kérdeztem.

Daxiong egy másodpercet kivárt, ami most egy egész örökkévalóságnak tűnt. Majd fáraószakálla mögül megszólalt:

–  Kettőnket nem számítva Shi Vanxing az utolsó, akit még nem lőttél le. Az Őrzők utolsó túlélője. Nem tudtam, hogy Yoyo őt is a bizalmába fogadta.

Kenny bizalmatlanul ráncolta a homlokát.

–  Úgy tűnik, mintha eddig a pillanatig ő maga sem tudta volna.

–  Ami Vanxingot illeti, egyáltalán nem egyezik a véleményünk – dörmögte Daxiong. – Valamilyen rejtélyes okból Yoyo nagyra tartja. Én fel sem akartam venni a csoportba. Olyasfajta, aki túl sokat pofázik.

A mindenit, gondolta Yoyo.

–  Vanxing kiváló kódfejtő – vágott vissza makacskodó hangnemben.

–  És ezért kellett mindent átküldened neki? – dörgött rá Daxiong.

–  Miért ne? Azt mondta, dekódolja majd a svájci filmes oldalt.

–  Na és? Megtette?

–  Fogalmam sincs.

–  Pontosan. Mert nem is csinált semmit!

–  Hé, Daxiong! – támadt rá Yoyo. – Miről is van szó tulajdonképpen? Nyilván arról, hogy ki nem állhatod.

–  Mert egy pletykás vénasszony.

–  Én bízom benne.

–  De nem lehet megbízni benne.

–  Vanxing nem pofázik.

–  Lófaszt! – dühöngött Daxiong. – Mást sem csinál!

Kenny megdöntötte a fejét. Nem igazán tudta, mire vélje ezt a vitát.

–  Ha Vanxing beszélt róla valakinek, akkor csak azért, mert új eszközökre volt szüksége – Yoyo szinte üvöltött. – Mivel te képtelen voltál megoldani a problémát.

–  Mondom én.

–  Mit?

–  Hogy most már Sarah és Cseiying is tud erről a kurva üzenetről.

–  Micsoda? Miért pont ők?

–  Na miért? Vak vagy? Vanxing teljesen belezúgott Sarah-ba.

–  Te zúgtál bele!

–  Hé – mondta Kenny.

–  Te teljesen hülye vagy – folytatta Daxiong. – Beszéljünk inkább a te viszonyodról Cseiyinggel? Mekkora marhát csinálsz magadból, csak mert...

–  Hé! – üvöltötte Kenny, és Daxiong lábai elé hajította a számítógépét. – Mi a franc ez az egész? Át akartok verni engem? Ki ez a Vanxing? Kik a többiek? Ki tud még a dologról? Nyissátok ki végre a pofátokat, vagy szarrá lövöm az öreget!

Yoyo kinyitotta a száját, de azonnal be is csukta. Nem tudta levenni a szemét a gyilkosról, aki, úgy tűnt, végre kezdi kapiskálni. Hogy blöfföltek, hogy átverték. Valójában azonban nem is őt nézte, hanem melléje bámult, a búgás forrására, amit Kenny a megrendezett veszekedésük hatása alatt nem hallott meg. Kenny, a bomba, amit hatástalanítani kellett, mint a régi filmekben. Még néhány másodperc. A számláló közeledik a nullához, egy fél tucat drót, mind egyforma színű, de csak az egyiket szabad elvágnod.

–  A célkeresztben vagy – szólalt meg nyugodtan.

Xin a távirányítóra nézett. A kijelző azt mutatta, amit az automata puska szkennere látott. Csen Hongbing, amint a széken ül. Mögötte az ablak. A kép szélén valami sötét körvonal.

–  Ha az apám meghal, te is halott vagy – mondta Yoyo. – Ha megtámadsz minket vagy menekülni próbálsz, szintén. Tehát ide figyelj. Az ablak előtt az egyik airbike-od lebeg. Owen Jericho ül rajta, és valamit rád irányít. Nem ismerem ki magam, mi az, de a nagyságából ítélve úgy gondolom, hogy téged szarrá lőhet vele, próbáld hát meg visszafogni magad.

Kenny könyvelői precizitással rendezte a gondolatait és az érzéseit. Bosszankodni később is ráér majd. Nem kételkedett abban, hogy Yoyo igazat beszél. Ha Csen meghal, ő is meghal. A lány és óriási barátja fegyvertelen, neki van ugyan fegyvere a nadrágzsebében, de semmit sem ér vele... Mire előhúzhatná, már halott.

–  Mit tegyek? – kérdezte nyugodtan.

–  Kapcsold ki az automatikát. Azt a puskát ott. Azt akarom, hogy apám felállhasson és átjöjjön ide hozzánk.

–  Rendben. De ahhoz hozzá kell nyúlnom a távirányítóhoz. Hozzá kell nyúlnom, oké?

–  Ha ez valami trükk... – mordult fel Daxiong.

–  Nem vagyok öngyilkos. Ez csak egy távirányító.

–  Csináld már – bólintott Yoyo.

Xin babrált valamit az érintőképernyőn, kikapcsolta az automatikát. A puska már nem ellenőrizte Csen Hongbing mozdulatait. A fegyvert megint ő maga irányította.

–  Még egy pillanat – megnyomta a hajlásszöget, a forgási sebességet és a tűzfrekvenciát. – Minden rendben. Álljon fel, tiszteletre méltó Csen. Menjen a lányához.

Csen Hongbing tétovázott. Majd ellökte magát a széktől.

Xin a földre vetette magát és megnyomta a start gombot.

A barlanglakók, a szavannák népei, mind életben maradtak a 21. századig. Látták a fű rezdülését, hallották, mit hoz a szél, ingerek sokaságát tudták egyszerre feldolgozni és intuitív módon értékelni. Néhány emberben több rejlett az archaikus örökségből, másokban kevesebb, de voltak olyanok is, akik egészen rendkívüli módon megőrizték magukban azokat az ösztönöket, amelyek az emberi történelem hatmillió éve alatt kialakultak.

Közéjük tartozott Owen Jericho.

A bike-ot lassan az ablakhoz irányította, a géppuskát a kezében tartotta, úgy, hogy a lézer piros pontja Kenny hátán világított. Szitakötőként lebegett ott, jól tudva, hogy a gyilkosnak hallania kell a fúvókák búgását, de Kenny semmi jelét nem adta annak, hogy meg akarna fordulni. Ebből az irányból nem számított támadásra. Harapófogóba került.

Yoyo mondott valamit és az apjára mutatott.

A lézerpont Kenny vállai között remegett. Csen egyenes, vékony teste megfeszült, a gyilkos mintha összefűzné a karjait. Talán van valami a bal kezében, amit a jobbjával piszkál.

Utána megtörtént... És Jerichót archaikus öröksége irányította. Észlelése olyannyira felgyorsult, hogy a világ megállni látszott és minden frekvencia a hallhatóság szintje alá süllyedt. A kiterjedt folyamatokról csak tompa mormogás tanúskodott. Csen, mintha súlytalanná vált volna, lassan távolodott a széktől, centiméterről centiméterre, bal lába a földre támaszkodva, a jobb behajlítva, miközben a föld felé dőlt. Egy ugrás tanulmánya volt ez, de még mielőtt valóban elkezdődhetett volna, Kenny is reagált, látszott rajta a szándék, hogy a földre vesse magát. Jericho mindent regisztrált, Csen menekülését és Kenny ugrását, intuitív módon felállította az összefüggéseket, pillantása a távirányított puska felé fordult. Még mielőtt megfordult volna az állványon, már tudta, hogy be fog következni. Csen menekült, mert Kenny az automatika fókuszát levette róla. A gyilkos pedig nem Jericho fegyvere elől keresett menedéket, hanem a sajátja elől, amit ebben a pillanatban távirányítva az ablak felé fordított.

Jerichót ugyanaz az evolúciós algoritmus késztette emelkedésre, amelynek évmilliókkal korábban a vadászok köszönhették a mentő ugrást, még mielőtt a puska az első lövedékeket kiköpte volna. Mire a golyó elhagyta a fegyvert, a pozícióját már megváltoztatta.

Ezután minden még jobban felgyorsult.

A fegyver körbeforgott az állványon, rövid sorozatokat lőve. Mindegyik ablak kitört. Találat érte a bike-ját is, de annyira már föl tudta emelni a gépet, hogy a golyó őt magát nem érte. Két lövedék fúródott a forgó turbinába. Olyan hang hallatszott, mintha egy harang törne le. Az airbike-kot szörnyű ütés érte.

- A földre! – üvöltötte Daxiong.

Eldobta magát. Másfél mázsa mozdult meg, de Daxiong hatalmas teste szinte kizárólag izomból állt, úgyhogy sikerült Yoyót félrelöknie és néhány ugrással Csen Hongbingnál teremnie, miközben a fegyver követte. Lövedékek csapódtak fülsiketítő robajjal a falba és a bútorokba. A lyukakból szinte fröcskölt a fa, az üveg és a vakolat. Daxiong látta, amikor Yoyo elesett. A puska másodpercenként nyolclövésnyi frekvenciával darabokra szaggatta a bejárati ajtót, amely előtt nemrég még ott álltak, tovább forgott, őt követve, lélegzetelállító versenyfutásban. Nekiütközött Csen Hongbingnak, magával rántotta a földre.

Fejük fölött szétszakadt a fal.

Jericho zuhant.

Látszólag egymástól teljesen független dolgok álltak meglepően szoros viszonyban, valamilyen összefüggést alkotva, többek között a repülő gépek konstrukciós elvei, a ballisztika hatásai és a városépítészet ambíciói. Tokió például egy olyan nép szimbóluma, amelyik mindig rendkívüli helyszűke állapotában élt, a városban minden négyzetmétert igyekeztek lakhatóvá tenni, tehát ott szinte egyáltaIán nem lehetett látni fát. Sanghaj ellenben parkokkal és az út menti fákkal büszkélkedett, ami nagyban emelte az életminőséget, mellékesen pedig alkalmasnak bizonyult arra, hogy érezhetően csillapítsa egy 12 méter magasságból zuhanó airbike becsapódásának hevességét. A nedves klíma igencsak kedvezett a nyírfák növekedésének. A bike beleakadt egy fa lombkoronájába, és Jericho kizuhant. Az ágak között haladt tovább lefelé, ami a zuhanás sebességét tovább lassította, hadonászott maga körül, tovább zuhant, az ágak összekarmolták, a vastagabbak nagyot ütöttek rajta, míg végül az egyiket megragadta és belecsimpaszkodott, 4-5 méterrel a hátsó udvar talaja fölött.

Túl magas, hogy leugorjon.

Hová lett az airbike?

Törések, szilánkok tanúskodtak arról, hogy megelőzte a gépet a zuhanásban. A masina magasan fölötte tombolt. Behúzta a fejét, látta, hogy valami repül feléje, megpróbálta elkerülni, de túl késő volt. Egy ág pontosan homlokon találta. Amikor a tekintete kitisztult, észrevette, hogy az airbike pontosan feléje zuhan.

Xin a földön hempergett.

Szeme előtt malterból összeálló felhők gomolyogtak. Látta, amint a szétlőtt ajtó közelében Yoyo a könyökére támaszkodva az apja felé mászik. Közben a forgó puska éppen befejezte az első kört, tüzet okádva most kezdett bele a másodikba.

–  Kifelé, Yoyo – hallotta Daxiong kiáltását. – Ki innen!

–  Apa!

Xin megvárta, míg a lövések elfütyülnek a feje felett, felugrott és mutatóujját végighúzta a távirányító érintőképernyőjén, megállította a fegyvert, majd ujját jobbra lefelé húzta, a puska követte ujjai mozgását, a csöve leereszkedett és odaköpött egy sorozatot, ahol az óriás és Csen éppen feltápászkodtak. A lövedékek hajszálnyival kerülték el őket. Meghajolva botladoztak át a szomszédos helyiségbe. Xin a falba tüzelt, de a fal kibírta az előző sorozatot is.

Mindegy. Odaát úgyis csapdába kerültek.

A puskát higgadtan balra fordította. A fegyver staccatóban verte töltényeit a betonba, végigsöpört egy már félig szétlőtt polcon, ami most teljesen összedőlt. Kráterek keletkeztek szorosan egymás mellett, a rombolás nyomai, amelyek a földön fekvő lány felé közeledtek.

Yoyo rábámult. Pánikba esve próbált meg felállni, de nevetségesen lassú volt. A pupillái kitágultak, amikor felfogta, hogy most meg fog halni.

–  Bye bye, Yoyo – sziszegte Kenny.

Az airbike a turbinával feléje fordulva tört utat magának az ágak között, mintha Jerichót nem csak agyon akarná csapni, de le is szeretné nyelni.

Muszáj leugrania!

Ekkor leállt a törés-zúzás. A gép roncsa alig fél méterrel a feje felett beleakadt a gallyakba és himbálózva megállt. Forgács, levél és törött ág hullott rá. Megbámulta a turbina szétroncsolt lapátjait, megindult a fa törzse felé, maga alatt megpillantott egy vékonyabb ágat, amelyikre talán ráállhatna.

Nyugtalanítóan vékony, ahogy jobban megnézte.

Túl vékony.

Feje felett újabb zörej.

Nem maradt más választása, leengedte magát az ágra, érezte, amint a fa enged a súlya alatt, ezért karjával belekapaszkodott a törzsbe.

Xin hallotta a kiáltást, de nem Yoyo kiáltott, hanem az óriás, aki hirtelen kirontott a másik szobából és teljes lendületével nekiment az állványnak és feldöntötte a puskát. A lövések iránya megváltozott, most a mennyezetet érték, ahonnan öklömnyi tégladarabokat szakítottak ki. Xin megnyomta a stop gombot és a kézifegyveréért nyúlt. Látta Hongbingot Yoyóhoz rohanni, aki felugrott és feltépte a bejárati ajtó maradékát.

Abban a pillanatban, amikor megcélozta, Daxiong elrántotta a lábánál fogva.

Xin a hátára zuhant, de villámgyorsan az oldalára fordult. Daxiong már csak a hűlt helyére vetette magát. Megemelte a pisztolyát, de az óriás meglepően rugalmasan pattant fel és kiverte a kezéből. Xin odarúgott, ahol a szekrényszélességű mellkas az állal találkozott, vagyis ahol a torkának kellett volna lennie. Daxiong művészien megformált fáraószakálla szétesett. Az óriás megtántorodott és egy fuldokló hörgést hallatott. Xin egy ugrással a pisztolynál termett, felkapta, majd érezte, hogy valaki megragadja, s mint egy gyereket, a magasba emeli. Rugdalózva próbált kiszabadulni a szorításból. Az előbbi rúgása, úgy tűnik, nem hatott sokáig. Daxiong marka satuként tartotta fogva, s az ablak felé indult vele.

Nyilvánvaló volt, hogy mi a szándéka.

Xin a jószerencsében bízva hátrahajlította a karját és tüzelt. Az elfojtott fájdalom kiáltásából arra következtetett, hogy talált, ami azonban Daxiongot nem akadályozta meg abban, hogy még magasabbra emelje és az egyik ablakon hatalmas lendülettel kihajítsa. Túl sok üveg nem volt már a keretben. Más körülmények között a lökés bizonyára a halálát jelentette volna, de a sebesülés mégiscsak elvett valamennyit az óriás erejéből. Xin macskaként tárta szét a lábait és a karjait, kapaszkodót keresve, majd megragadott egy párkányt, ami a golyózivatarban nem forgácsolódott szét. A teste kifelé lendült. Egy pillanatra látta maga alatt a levelek zöld tengerét, megfeszítette az izmait, hogy visszakapaszkodjék a szoba belsejébe, de meglátta Daxiong öklét közeledni és elengedte magát.

Zuhant.

Nem sokáig.

A légkondicionáló nagydarab szekrényét kell megragadnia. Egy rángás futott végig Xin egész testén, kezei elérték a szekrényt, ami csikorogva hajlott meg a súlya alatt. Mélyen alatta valami tört-zúzott, mintha a lombkoronában valami óriási állat tombolna.

Jericho? A nyomozó ugyanitt zuhant le.

Nem érdekes. Vissza kell másznia a lakásba. Minden erejét megfeszítve felhúzódzkodott, lábait a falnak támasztotta és elindult felfelé.

Jericho kétségbeesetten kapaszkodott a törzsbe. Sehol egy rés, odú, amiben megkapaszkodhatna. Három méterrel a föld felett elhatározta, hogy elengedi a fa törzsét. Ellökte magát, a két lábán landolt, majd a hátára dőlt. Meglátta, amint az airbike ismét pont feléje zuhan.

Fáról lezuhanó motorkerékpár ütötte agyon a nyomozót.

Vannak olyan újságcikkek, amelyeket az ember nem feltétlenül szeretne nyomtatásban látni.

Minden erejét összeszedve ugrott oldalra. Mellette az airbike olyan lendülettel csapódott a földbe, hogy attól tartott, a fegyverraktár a levegőbe repül, de legalább ezt a katasztrófát megúszta. A bike az oldalára esett. Két fúvóka és az oldalborítás letört. Most már teljességgel alkalmatlanná vált a repülésre. Fölpillantott, de a lombkorona eltakarta Csen lakását. Amikor a ház falához botladozott, úgy vélte, lábakat lát, amint eltűnnek az ablakpárkány felett. Hunyorogva figyelt.

A lábak eltűntek.

Körülnézett, meglátott egy hátsó ajtót. Lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt, és egy sötét folyosóra vezetett. Beugrott, szüksége volt egy percre, hogy kiismerje magát. Észrevette, hogy a folyosó elkanyarodik, elindult hát. Néhány lépcsőn felment, és a liftakna mellett találta magát. Az első ajtóhoz vezető folyosó innen nyílt. A lépcsőházból hangos dobogás hallatszott. Valaki elefántként robogott a lépcsőn lefelé. Jericho hátralépett, meghúzódott a liftakna fedezékében és várta, ki tűnik majd fel a lépcső alján.

Daxiong volt. Az óriás a falnak ment, majd megtámaszkodott. Jobb vállánál elszakadt a kabátja, tiszta vér volt. Jericho néhány lépéssel mellette termett.

–  Mit történt? Hol van Yoyo és Csen?

Daxiong megfordult, öklét ütésre emelve. Felismerte Jerichót, leengedte a kezét és az ajtóhoz támolygott.

–  Odakint – sóhajtotta.

–  És Kenny?

–  Odakint.

A térdei megroggyantak. Jericho megragadta a karját.

–  Támaszkodj rám – lihegte.

–  Túl nehéz vagyok.

–  Marhaság. Nálad nagyobb bébiket is ringattam már. Mit jelent az odakint?

Daxiong egyik kezével megkapaszkodott Jericho vállában és rátámaszkodott. Persze, hogy túl nehéz volt. De még mennyire nehéz. Körülbelül annyira, mintha egy közepes dinoszauruszt cipelt volna a vállán. Jericho kinyitotta az ajtót és kitámolyogtak a napfényre.

–  Kidobtam – sóhajtotta Daxiong. – Kihajítottam az ablakon. Átkozott szemétláda.

–  Azt hiszem, a szemétláda visszamászott.

Jericho gyorsan körbepillantott. Autók és motorosok haladtak el mellettük nem túl sűrű egymásutánban.

–  Valahol itt kell lenniük... Ott!

A járművek között, az utca túloldaláról Yoyo integetett feléjük. Az egyik motor nyergében ült, amelyikkel Daxiong és ő idejöttek. Mellette Csen Hongbing toporgott idegesen. Yoyo a másik motorkerékpárra mutatott és valamit kiabált.

–  Pontosan – mormogta Daxiong. Levette Jericho válláról a kezét és dülöngélve elindult. – Lépjünk le!

Az épület pagodaszerű tetőszerkezete középen ellaposodott. E lapos részbőol indult ki a lépcsőház. Xin itt parkolta le az airbike-ját és innen ment le a 4. emeletre. Most ismét kirohant a szabadba, a puskáját lövésre készen tartva, számos apró sebből vérezve. Kilépett a tető szélére. A pagoda laposan terült el a lábai alatt, eltakarva az utca nagy részét, de az autóút oszlopainak semmibe markoló ujjait és a szemben lévő oldalon a parkot láthatta.

Az egyik gyalogos-felüljáró mellett felfedezte Yoyót és az apját.

Megcélozta őket, de rá kellett jönnie, hogy kiürült a tár. Dühében felüvöltve hajította el a puskát, az airbike-hoz rohant, felült, elindította a gépet és függőlegesen startolt a magasba, hogy az utcát teljes szélességében beláthassa. Ott szaladt Jericho és Daxiong. Elérték a felezővonalat, valamivel túl voltak a híd felén. Alattuk haladt a forgalom. A levegőből úgy tűntek, mint egerek a laboratórium ketrecében, az egyikük kissé bénultan, ha jól látta.

Az óriás. Tehát eltalálta.

Xin kinyitotta a fegyverraktárt és kivett egy kézre eső géppisztolyt. Felbőgő turbinával kezdett zuhanórepülésbe.

Jericho látta közeledni. Megragadta az előtte összegörnyedve baktató Daxiong karját és fölfelé mutatott.

–  Bassza meg – sóhajtott Daxiong.

Mindkét kezét a magasba emelte, hogy felhívja a többiek figyelmét a bike-ra, majd feljajdult. Arca eltorzult a fájdalomtól. De Yoyo is felismerte, hogy mi közeleg. Leugrott a motorról és teljes erejéből a park felé iramodott. Csen a nyomában.

–  Daxiong – kiáltotta Jericho. – Vissza kell mennünk.

–  Nem!

–  Nem érünk már át.

Meglökte az óriást, és arrafelé terelgette, ahol a felüljáró a felezővonalat keresztezte. A híd egy hatalmas oszlopkonstrukció mellett állt, amely a maglev-síneket lesz majd hivatott tartani. Egymástól azonos távolságra létrák vezettek le róla. Jericho átlendült a korláton és lemászott. Remélte, Daxiongnak van annyi ereje, hogy kövesse. Semmiképpen sem bírta volna lehozni.

Az airbike elsuhant a felüljáró fölött. A lövedékek nagy hanggal csapódtak be. Daxiong elvesztette az egyensúlyát és lezuhant a fűbe. Jericho odafutott hozzá, de már fel is tápászkodott, közben úgy üvöltött, hogy túlharsogta az autók zúgását. Jericho nagy megkönnyebbülésére nem a fájdalomtól kiabált, hanem szitkozódott és átkozódott, tirádái mind Kenny lassú és fájdalmas halálára vonatkoztak.

–  Kelj már föl – szólt rá Jericho.

–  Nem tudok!

–  Dehogynem. Nem szeretem a partra vetett bálnákat.

Daxiong rápillantott.

–  Fölhasítom a gyomrát – kiáltotta. – Kitépem a beleit! Előoször a vastagbelét, aztán a vékony...

–  Ahogy óhajtod. De kelj már föl!

Xin fordult egyet és most Yoyót vette célba.

De ők éppen eltűntek a parkot övező fák pazarul burjánzó lombjai alatt. Xin lejjebb ereszkedett, és a rét felett a csikungozó csoport felé söpört. Az öregek egyenes fejtartással, leeresztett vállakkal, alsó- és felsőtestük harmonikus mozgatásával tárták ki karjukat, forgatták tenyerüket, nyújtóztatták tagjaikat, majd kezüket a magasba tartva olybá tűntek, mintha meg akarnák akadályozni, hogy az ég ráessen a Siping Lire. Platánok és szomorúfüzek között pillantotta meg a menekülőket, lövései tátongó sebeket ütöttek a fák törzsein. A csoport tagjai kiestek a ritmusból, elfelejtették összezárni ujjaikat, elmulasztották a lassú kilégzést, a fejüket forgatták.

A következő pillanatban, amikor az airbike szétcsapott közöttük, szétrebbentek.

Xin fékezett, majd a liget felé indult, ahol Yoyo és az apja eltűnt. Nyomukat sem látta. Felfelé húzta az airbike orrát, és gyorsan a magasba emelkedett. Talán ki akarják várni a megfelelő pillanatot, hogy az utca túloldalán elérjék a motorjaikat. Zúgó fúvókákkal csapott le a két gépre. Elektromos meghajtásúak voltak, tehát nem robbannak, de egy jó kis sorozattal működésképtelenné teheti őket.

A felezővonalnál mozgást érzékelt. Hoppá! Jericho és a kolosszus, aki megpróbálta kihajítani az ablakon.

Ez is jó.

- Jön!

Daxiong bágyadtan bólintott. Az utolsó pillanatig kivártak, csak akkor bújtak el az oszlop mögött, amikor az első lövedékek már belefúródtak a betonba. Az airbike elszáguldott mellettük, majd gyorsan megfordult.

–  A másik oldalra!

Ismét fedezékbe bújtak. Ily módon egy ideig kibabrálhatnak Kennyvel. Az oszlopnak mindig arra az oldalára kell állni, amelyik éppen védelmet nyújt.

Legalábbis Jericho bízott benne, hogy ez működhet.

Mellette Daxiong verítékezett és zihálva vette a levegőt.

–  Sokáig nem bírom már – lihegte.

–  Nem is kell – mondta Jericho, de egyre jobban félt attól, hogy tervének utolsó része nem úgy sikerül majd, ahogy remélte. Szemével az eget pásztázta. Kétoldalt laza sorban járművek haladtak el. A turbina zúgása távolodott. Egy pillanatig azt remélte, a gyilkos feladta. Ekkor megpillantotta az airbike-ot magasan a fejük felett, s rájött, mi Kenny szándéka. Ha elég magasan van, akkor az oszlop nem sokat segít rajtuk. Szaladgálhatnak körbe, mint a nyulak, előbb-utóbb úgyis eltalálja őket.

–  ... És a vakbelét, ha még van – krákogta Daxiong. – Azt is kitépem. De talán mégis előbb a vakbelét, utána a...

Lábuk előtt felcsapódott a fű és a föld. Jericho megkerülte az oszlopot. Daxiong utána dülöngélt, alig volt már képes a lábain megállni.

–  Jól vagy? – kérdezte Jericho.

–  A rohadt geci hátba lőtt – mormogta Daxiong. Köhögött, majd összeesett – Azt hiszem, én most...

–  Daxiong! A kurva életbe! Nem szabad elhagynod magad. Hallod? Ne ájulj el!

–  Igen... Megpróbálom... Én...

–  Ott! Nézd csak!

A távolban feltűnt az égen egy lapos és ezüstösen csillogó jármű. Lejjebb ereszkedett, nagyon gyorsan közeledett.

–  Daxiong – kiabálta Jericho. – Megmenekültünk!

Az óriás elmosolyodott.

–  Az nagyon jó – mondta elmélázva, majd eldőlt.

Xin egy kis időre megint a ligetre figyelt, így a csillogó lepényhalat majdnem túl későn vette észre. Másodperceken belül nőtt ijesztően nagyra, s úgy tűnt, a pilótának nem áll szándékában kitérni. Meglepődött, majd rájött, hogy az újonnan érkezőnek pontosan az a célja, hogy rajta keresztülgázoljon. Megdöbbenve emelte fel a kezét, leadott pár lövést, amit a jármű elegáns kitérővel elkerült, és ismét egyenesen felé tartott.

Akárki is irányította a gépet, mesterien navigált.

Zuhanásba irányította az airbike-ot, s közvetlenül a forgalom fölött állította csak meg. Az ezüstdiszkosz is átment zuhanórepülésbe. Xin megfordult, elrepült a liget és a mesterséges tó fölött, hajtűkanyarokat írt le, teljesen váratlan manőverekbe kezdett, de üldözőjét nem tudta lerázni. Az ezüstdiszkosz a parkon keresztül vissza az útig üldözte őt, utána hirtelen elfordult és meredeken felfelé indult. Xin zavarodottan nézte, lassított, és a forgalom fölött lebegett.

Az idegen gép távolodott.

Káromkodott, amint a feladata újra eszébe jutott. Milyen megalázó! Yoyo és az öreg Csen itt bujkálnak valahol a bokrok között, s mindent láttak. Erre a gondolatra mérhetetlenül feldühödött. Előveszi majd az aknavetőt és felgyújtja az egész ligetet, de előbb Jerichót és Daxiongot intézi el. A rendőrség még nem volt sehol. Lövésre kész fegyverrel indult az oszlop felé, amely mögött a két barom menedéket keresett, de ekkor észrevette, hogy az ezüstdiszkosz újra támadásba lendül.

Xin eltette a fegyvert. Alatta özönvíz előtti autók pöfögtek kipufogógázokat a levegőbe, s felverték az utca porát. Forrt a dühtől. Még egyszer nem hagyja, hogy üldözzék. Leszedi a pasast az égből. Ujjai a rakétakilövő felé nyúltak, de az beragadt. Eszelősen rángatta, lenézett, egy pillanatra ez kötötte le minden figyelmét.

Hangos dudaszó.

Egyre hangosabban, egyre közelebb.

Idegesen emelte fel a fejét.

Egy vészes gyorsasággal közeledőo teherszállítót pillantott meg. Amíg a rakétavetőt piszkálta, az airbike nagyon lesüllyedt. Rémülten látta a sofőrt gesztikulálni a szélvédő mögött, valamit üvöltött is, felkapta a gépét és éppen csak sikerült elkerülnie, hogy beleütközzön a pilótafülkébe. De a diszkosz ekkor repült el felette, oly közel, hogy a légnyomása megpördítette az airbike-ot, mintha csak egy falevél lenne. Nagy ívben kirepült a nyeregből, s a hátára esett. Egy pillanatra elakadt a lélegzete. Ösztönösen felemelte a kezét, de egyetlen jármű sem közeledett, ami elüthette volna. Valami szilárd, de puha felületen feküdt. Levegőért kapkodva ült fel a dombon, amit rozsdás palánk vett körül.

Nem. Nem palánk. Egy teherautó platója. Xin értetlenül nyúlt le, és homokot fogott a kezében.

Homokba zuhant.

Dühösen ordítva állt tel, látta, amint mellette házak, oszlopok, lámpák haladnak el, elvesztette az egyensúlyát és ismét eldőlt a piszokban, amint az óriási teherautó elkanyarodott és gázt adott. Vitte őt, egyre messzebbre Hongkoutól, Daxiongtól, Jerichótól, Yoyótól, Csentől és a Siping Lutól.

A nyugat felé vezető két belső sávban már kialakulóban volt a dugó. Az airbike a felezővonalra zuhant, darabjai az útra estek, néhány sofőrt vészfékezésre kényszerítve. Csakis a pre-safe érzékelőknek volt köszönhető, hogy elmaradt a tömeges baleset, ugyanis ezeket az idősebb autókba is kötelező volt beépíteni. CMOS-kamerákkal felszerelt radarrendszer folyamatosan figyelte a forgalmat, és az autó azonnal magától fékezett, ha az előtte haladó váratlanul megállt. Az érzékelők számára, úgy tűnik, csupán a repülő tárgyak jelentettek problémát.

Időközben a Silver Surfer leszállt a parkban. Jericho átkukucskált az autók között, látta, amint a jármű ajtai kinyílnak és egy ismerős, testes alak ugrik ki. Utána megpillantott még mást is, s szíve még gyorsabban kezdett verni az örömtől: Yoyo és Csen érkeztek futva a ligetből.

–  Daxiong! – hajolt le az óriáshoz, az arcát pofozgatva. – Felállni. Kelj már föl!

Daxiong barátságtalanul morgott valamit. Jericho két csattanós pofont adott neki, és azonnal félreugrott, arra számítva, hogy esetleg mégis lebecsülte az óriás reflexeit. De nem sok minden történt, Daxiong megpróbált felülni, sóhajtozott, majd ismét visszafeküdt. Jericho megragadta a karját, néhány másodpercig minden erejét megfeszítve tartotta, de a hatalmas test kicsúszott a kezei közül.

–  Daxiong, a kurva életbe!

Nem engedhette, hogy a sebesült kómába essen. Itt nem. Tovább pofozta. Ezúttal több sikerrel.

–  Megbolondultál? – mordult rá Daxiong.

Jericho az oszlopon lévő létrafokokra mutatott, amelyek felvezettek a felüljáróra.

–  Mindjárt alhatsz. De előbb fel kell jutnunk oda.

Daxiong a bal kezére támaszkodott, összecsuklott, még egyszer megpróbálta, s ezúttal sikerült felállnia. Jericho borzasztóan sajnálta. A moziban a sebesültek még órákig vidáman rohangálnak mindenféle hőstettet végrehajtva, de a valóságban más a helyzet. A seb Daxiong hátán valószínűleg csupán egy súrolás, de már a nyíllövedék sebességéből adódó sokk elegendő, hogy egy ember elájuljon tőle. Daxiong sok vért vesztett, a seb pedig nyilván rettenetesen fájt.

Pillantása a létrára esett. Az arca időközben viaszfehérré vált.

–  Én nem tudok oda felmenni, Owen – suttogta.

Jericho mély lélegzetet vett. Daxiongnak igaza volt. Tulajdonképpen ő sem érezte magát túl erősnek. Felbecsülte a felezővonal szélességét, éppen elegendőnek találta, és előhúzta a mobilját. Tu két csengetés után felvette. Jericho látta őket a parkban, Yoyo és Csen éppen bemásztak a repülőautóba.

–  Tian?

A hangja hirtelen remegni kezdett. Körülötte amúgy is minden remegett.

–  Te jó Isten, Owen! – rikoltotta Tu. – Mi van? Rátok várunk.

–  Sajnálom – nyelt egyet. – Nagyszerű voltál, de attól tartok, a legnagyobb kihívás még előtted áll.

–  Micsoda? Miféle kihívás?

–  Precíziós landolás. A felezővonalnál. Gyere, öreg cimbora.

A Silver Surfer kétüléses volt, pótülésekkel. Öt ember – közülük kettő meglehetősen túlsúlyos – terhe alatt bizony sokat veszített manőverezhetőségéből. Nagyon szűk volt a hely. Daxiongot az anyósülésre helyezték, a többiek mögéje préselődtek be. Reménytelenül túlterhelve a Silver Surfer egy béna kacsa eleganciájával emelkedett a levegőbe. Jericho azon csodálkozott, hogy egyáltalán fel tudott emelkedni. A gép elhaladt Hongkou lakónegyedeinek egyforma, vörösesbarna tetői fölött, átkeltek a Huangpu felett és az északi parton a pénzügyi központ felé vették az irányt.

A Yangpu hídtól nem messze terült el a Pudong International Medical Center parkszerű létesítménye, a csinos kertek, mesterséges tavak és bambuszligetek közé beékelt, pillekönnyűnek tűnő üvegpavilonok csoportja. A neves magánklinikát néhány éve alapították. A sanghaji városépítészet új racionalitását képviselte, amely belátta, hogy az építmények valahogyan olyanok, mint a brachioszauruszok nyaka, amelynek hossza ugyan kiváló kilátást tesz lehetővé, ám ezt leszámítva csakis problémákat okoz. Az építészeti falloszőrület mintapéldányaként a Nakheel Tower meredt félig készen az égbe a csődbe ment Dubaiban, alátámasztva a népi bölcsesség igazságát, miszerint messze nem az a legnagyobb, akié a leghosszabb. A monstrumot 1400 méter magasra tervezték. A munkálatokat valamivel egy kilométer fölött állították le, az ég ostromlói csődöt mondtak banális koncepciójukkal, a casa erecta megérett arra, hogy bekerüljön a nagy tévedések könyvébe. A Pudong International Medical Center egymásba fonódó sejtjei sokkal jobban illettek egy magát gigantikus urbánus egysejtűként értelmező metropolishoz, amelynek anyagcseréje az idegi összeköttetéseken alapult, nem pedig a rekordra törő extremitásokon.

–  Ismerek ott valakit.

Tu a Medical Centerben is jó kapcsolatokat ápolt a mértékadó erőkkel, jelen esetben a sebészet vezetőjével. Miután Daxiongot beszállították, félrevonultak. A végén megegyeztek abban, hogy kezelik Daxiong sebét, de a sérülés körülményeiről nem kérdezősködnek. Az óriást össze kellett varrni, s meg kellett barátkoznia egy csinos kis heggel. Egy ideig pedig még fájdalmai lesznek.

–  De az ellen is tehetünk valamit – búcsúzott el a sebész és nyugtatgatóan nevetett. – Ma már tulajdonképpen minden ellen lehet valamit tenni.

A magánkórházakban, fűzte hozzá a tekintete.

Jericho szívesen megkérdezte volna, mit tudna ajánlani Yoyónak a barátai elvesztése miatt érzett fájdalmára, az öreg Csen Hongbing lelkének háborgására, vagy a saját belső filmjeire, de nem tette, ehelyett megszorította Daxiong kezét és minden jót kívánt neki. Az óriás kifejezéstelenül nézte. Utána elengedte a kezét, átölelte és magához szorította. Jericho sóhajtott. Ha Daxiong félholt állapotban így ölel, akkor arra már igazán nem lett volna kíváncsi, hogyan fejezi ki a szeretetét ereje teljében.

–  Nem is vagy te olyan rossz fickó – mondta Daxiong.

–  Jól van, na – vigyorgott Jericho. – Légy kedves a nővérekhez.

–  Te pedig vigyázz Yoyóra, míg ki nem jövök.

–  Persze.

–  Rendben. Este találkozunk.

Jericho azt hitte, rosszul hall. De Daxiong elfordult, jelezvén, hogy elbocsátásának időpontjáról tovább vitázni merő időpocsékolás lenne.

–  Hagyd csak – mondta Yoyo, amikor már kifelé mentek. – Én már annak is örülök, hogy nem akart most azonnal velünk jönni.

–  Na és most? – kérdezte Csen Hongbing, miután visszatértek a Silver Surferhöz. Először szólalt meg azóta, hogy elhagyták a parkot. Akármiféle pokolnak köszönhette is, de szegényes mimikája miatt úgy tűnt, mintha az egész dolog valami különös módon egyáltalán nem érintené.

–  Azt hiszem, néhány dolgot el kell mesélnem neked – hajtotta le a fejét Yoyo. – Csak... Ne most.

Csen a tanácstalanság gesztusával emelte magasba a kezét.

–  Semmit sem értek – fordult Jerichóhoz. – Maga...

–  Megtaláltam – bólintott Jericho. – Ahogy kívánta.

–  Iigeeen – mondta Csen hosszan elnyújtva. Úgy tűnt, azon gondolkodik, hogy valóban ezt akarta-e.

–  Sajnálom, ami történt.

–  Nem, nem. Köszönettel tartozom önnek!

Megint teljesen olyan volt, mint az az ember, aki két nappal korábban – valóban csak két napja volt? – belépett az irodájába és majdnem hasra esett saját udvariasságában. Persze a kérdés ott lebegett, hogyan is várhat köszönetet, amikor egy egyszerű kereséssel bízták meg, és az apokalipszis lovasaival tért vissza.

Jericho hallgatott. Csen is. Yoyo felfedezett valami érdekeset az égen. Tu a páfrányok, bambuszok és feketefenyők közt téblábolva egy rakás utasítást mondott a mobiljába.

–  Na – adta hírül, amikor visszatért.

–  Mit jelent az, hogy na? – kérdezte Jericho.

–  A na azt jelenti, hogy valaki úton van a Westinbe, hogy elhozza a számítógépedet és a többi cuccodat, és elvigye hozzám, mert nálam fogsz lakni.

–  Ja. Jó.

–  Két embert pedig megbíztam, hogy tartsák szemmel a lakásodat Xintiandiban. Másik kettő a Siping Lu felé tart. Összepakolni és vigyázni – köszörülte meg a torkát, majd Csen vállára tette a kezét. -Természetesen el kell gondolkodnunk a kérdésen, kedves Hongbing, mit is mondunk majd a rendőrségnek, ha megjelennek és a lakásod állapota miatt kérdezősködni kezdenek.

–  Ez azt jelenti, hogy hozzád megyünk? – következtetett Yoyo.

Tu körbenézett.

–  Van valakinek jobb ötlete?

Hallgatás.

–  Ki szeretne otthon aludni? Senki? Akkor menjünk.

A Silver Surfer ajtaja hangtalanul nyílt ki.

–  A legmagasabban állnak, akik bölcsek – suttogta Jericho, és engedelmesen bemászott a hátsó ülésre.

Tu rosszallóan nézett rá.

–  Akik bölcsnek születtek – mondta. – Verd ki a fejedből Konfuciust. Jobban ismerem, mint te. Nagyorrú!

A kétembernyit simán nyomó Daxiong nélkül a gép gyorsan a magasba emelkedett. Tu egy villában lakott Pudong közelében, egy erődszerűen őrzött, Gated Area nevezetű körzetben, amit parkszerű zöldfelületek öveztek. Közvetlenül a háza előott landoltak, kihámozták magukat az ülésekből, és felmentek a szárnyas ajtóhoz vezető lépcsőn.

Az ajtó kinyílt. Csinos, vörösre festett hajú kínai nő jelent meg. Pont az ellentéte volt Yoyónak. Kevésbé szép, ellenben sokkal elegánsabb jelenség, valamilyen módon erotikusabb is. Egy ember, akinek az életrajzában nincsenek törések, aki megszokta, hogy megjelenése pillanatától fogva a világ körülötte forog. Tu öleléssel köszöntötte, majd a lakásba lépett. Jericho követte. Az asszony mosolygott, majd két puszit nyomott az arcára.

–  Helló, Owen – üdvözölte mély hangján.

Jericho visszamosolygott.

–  Helló, Joanna.

PUDONG

Tu már jó előre megbízta Joannát, hogy, amint megérkeznek, törődjön Csennel. Valójában azt akarta, hogy egy kicsit terelje el a figyelmét, amit Joanna teljes lendülettel meg is tett. Azzal a határozottsággal irányította a megzavarodott Csent a palotaszerű konyhába, amellyel az ember a bevásárlókocsit tolja. Megkérdezte, milyen teát iszik, szaunázni, fürödni vagy éppen zuhanyozni lenne-e kedve?, vannak-e fájdalmai, egyáltalán, mi történt?, a hűtőszekrényben van egy kis csirke, ó, fogalma sincs, hogy történhetett, a fickó egyszer csak ott állt a flintájával a szobában, a fenébe, hogyan mehetett egyáltalán be, ó, maga csupa horzsolás, az ilyesmi könnyen begyulladhat!, hallgasson, ne beszéljen vissza!, és így tovább és így tovább. Persze a nő maga nem tudott az égvilágon semmit sem. De Joanna nem lenne Joanna, ha ez problémát jelentett volna számára. Addig adagolta a saját optimizmusát, amíg Csen is bizakodóvá vált, s kész volt elhinni, hogy minden jóra fordul, csak mert a nő azt mondta. Jericho senki mást nem ismert, aki ennyire meggyőzően tudott a jó mellett érvelni anélkül, hogy halvány fogalma lett volna arról, hogy az mitől is következik majd be. Joanna blöffölt, ahogy csak tőole telt. Az ő világában a farok csóválta a kutyát. Csen nyilván meg volt győződve arról, hogy ő irányítja a beszélgetést, mi több, ő kezdeményezte. Joanna oly módon tudta terelgetni a férfiakat, hogy azok megesküdtek volna rá, hogy a nő jár az ő nyomukban.

–  Nos, mit tegyünk? – sziszegte Tu.

–  Értesítsük a rendőrséget – válaszolt kurtán Jericho. – Még mielőtt maguktól jönnének.

–  Offenzívát akarsz indítani?

–  Mi mást tehetnénk? Ez az őrült fölgyújtotta a fél acélművet. Nem lesz nehéz dolguk, hogy Quyuban holttesteket és szemtanúkat keressenek. A Siping Lu úgy néz ki, mintha bombatámadás érte volna, nem igaz, Yoyo?

–  De.

–  A hátsó udvarban egy lezuhant airbike roncsai állnak, megpakolva nehézfegyverzettel. Egy másik a forgalmat bénította meg. Ebből csak összeraknak valamit.

–  De mit?

–  Megesküszöm neked, nem telik el néhány óra, és rá fognak kérdezni, mi köze Hongbing barátodnak a quyui mészárláshoz. Onnan már csak egy lépés Yoyo. Úgy értem, ami az acélműben történt, úgy néz ki, mint egy megsemmisítő hadjárat a City Demons ellen, vagy nem? Márpedig Yoyo közéjük tartozik.

–  Na és mi a helyzet veled? – kérdezte Yoyo. – Azt hiszed, téged is megtalálnak?

–  Hát hogyne. Az autóm ott égett Quyuban.

–  Azt pedig azonosíthatják – rágta az ajkát Tu. – Ráadásul a Siping Lu tele van szkennerekkel. Vagyis vannak felvételeik. Ahogy találkoztok, amint Yoyo és Daxiong bemennek a házba, ahogy ez a... ez a...

–  Kenny.

–  ...Kenny üldöz titeket...

–  Csak semmi titeket – vágott közbe Jericho. – Használd csak a helyes névmást. Téged éppúgy lehet látni mennyei dühödben. No és ki dolgozik a cégednél, hogy a tanulmányait finanszírozhassa?

–  Yoyo, a kis mocsok – sóhajtotta Yoyo.

–  Bizony, gyermekem, a múltad ragyog – állapította meg Tu kopasz fejét vakargatva. Új szemüvegével szinte civilizáltan nézett ki. – Tehát mit meséljünk nekik? Yoyo teljesen ártatlanul kihallgatta, amint Kenny valakivel...

–  Felejtsd el – vágott közbe Yoyo. – Mondjam el a rendőrségnek, hogy titkos információk birtokába jutottam? Az én múltammal? Ha ez a repülő seggfej a kormány megbízottja, akkor akár magamat is feljelenthetem és elvezettethetem. A fenét, főbe lőhetem magam!

–  Nem hiszem, hogy a rendőrség benne lenne a dologban – mondta Jericho.

–  Jó, de azt sem tudod, mi történik, ha engem elkapnak.

–  Egy pillanat – rázta erőteljesen a fejét Tu. – Legyünk tárgyilagosak. Jelen pillanatban azt feltételezzük a sanghaji rendőri apparátusról, hogy egy kvantumszámítógép logikai készségeivel rendelkezik. Ilyen gyorsan azért nem rakják ki a mozaikot.

–  De mégis értesítenünk kell őket – mondta Jericho.

–  De talán nem most azonnal.

–  De igen. Ha valaki rommá lövi a lakásodat és te nem jelented, az furán veszi ki magát. Közvetlenül előtte pedig felbukkan Yoyo és Daxiong, majd én, ráadásul pontosan olyan gépen repülve, mint Kenny.

–  Jól van, na. Mi lenne, ha ezt mondanánk: valaki megtámad egy motorosklubot Quyuban és vérengzést rendez. Segítői is vannak, repülő szerkentyűkkel jönnek. De nem tudják, hogy Yoyót éppen akkor látogatta meg a család barátja, Owen, aki befűut a fickóknak, hm? Mindketten szereznek egy airbike-ot, elmenekülhetnek. Nem sokkal később Hongbing felhívja Yoyót, elmondja neki, hogy valaki be akar hatolni a lakásába.

–  Hülyeség – rázta a fejét Yoyo. – Nem a lányodat hívod fel, ha valaki be akar törni hozzád.

–  Jó, akkor...

–  De. Kenny megfenyegetett téged, hogy kiirtja a családodat – javasolta Jericho. – Felhívod tehát az apádat. Nem veszi fel, tehát meglátogatjuk és közben értesítjük apád legjobb barátját, azaz Tiant.

–  Na és fogalmunk sincs arról, hogy mit akarnak ezek a figurák? -kérdezte Yoyo szkeptikusan. – Ezt elhiszi valaki?

–  Márpedig így van.

–  Jaj, istenem. Micsoda egy dajkamese.

–  A lényeg, hogy te valahogy kimaradj a történetből – mondta Tu. – Semmi ellenzékiség, semmi Őrzők – nézett megrovóan Yoyóra. – Ha már itt tartunk, nyugodtan elmondhattad volna, hogy a magas kohóban tanyáztok. Én csupán az Andromedáról tudtam.

–  Sajnálom. Nem akartunk még jobban belerángatni téged.

–  Miért nem? Én biztosítottam az infrastruktúrát a harapós kis csoportodnak. Jobban nem is lehetnék benne – sóhajtotta Tu. – De mindegy. Második napirendi pont. Mit mesélünk Hongbingnak?

Yoyo tétovázott.

–  Ugyanezt?

–  Micsoda? – mordult rá Jericho.

–  Na igen, úgy gondoltam...

–  Tényleg azt akarod apádnak bemagyarázni, hogy ezt az egészet csupán egy őrült követte el?

Hirtelen nagyon megharagudott Yoyóra.

–  Owen – emelte fel a kezét Yoyo. – Tényleg nagyszerű, amit értünk tettél, de ehhez valóban semmi közöd.

–  Az apádnak joga van megtudni az igazat!

–  Nem vagyok biztos benne, hogy olyan nagyon szeretné.

–  Pontosan. Nem vagy biztos benne. Istenem, túszul ejtették, fegyvert fogtak rá, fenyegették a lányát, romba döntötték a lakását, muszáj elmondanod neki az igazat! Minden más gyávaság volna.

–  Maradj ki ebből!

–  Yoyo – mondta Tu csendesen. Úgy hangzott, mintha azt mondta volna: ülj, vagy helyedre.

–  Micsoda? – folytatta a lány. – Micsoda? Semmi köze hozzá. Te magad is mondtad, hiba lenne apát ezzel terhelni.

–  A körülmények megváltoztak. Owennek igaza van.

–  Ja persze – mondta Yoyo gúnyosan. – Hiszen ő újabban a család barátja.

–  Nem. Egészen egyszerűen igaza van.

–  Hogyhogy? Mit tud Owen az apámról?

–  És te mit tudsz róla? – kérdezte Jericho támadóan.

Yoyo rápillantott. Nyilván egy mély sebbe nyúlt bele.

–  Hongbing megkeseredett, megkérgesedett, introvertált – mondta Tu. – De én ismerem őt! Arra a napra várok, amikor a kéreg lefoszlik róla, csak azt nem tudom, örüljek-e ennek a napnak, vagy rettegjek tőle. Életéből éveket kellett borzalmas körülmények között töltenie. Eddig nem volt okunk az orrára kötni, hogy te vagy Kína legjobban keresett ellenzékije, de ez most megváltozott. A mai délelőtt óta nagyon is jól tudja, hogy van mit mesélned neki.

Yoyo boldogtalanul rázta a fejét.

–  Gyűlölni fog engem.

–  Inkább engem fog gyűlölni, hogy segítettem neked, de amúgy ezt nem hiszem. Nem szabad többet hazudnod neki, Yoyo. Az lenne a legszörnyűbb számára, ha nem bíznál benne. Ezzel megfosztanád... – úgy tűnt, Tu keresi a megfelelő szavakat – apai méltóságától.

–  Apai méltóságától? – visszhangozta Yoyo, mintha rosszul hallana.

–  Igen. Minden embernek szüksége van arra, hogy fontos legyen. Hongbing is akart tenni valami fontosat, valamikor régen, és megbüntették érte.

–  Most pedig ő büntet engem.

–  Ez lenne az utolsó, ami szándékában állna.

Yoyo csak bámulta.

–  De sohasem mesélt nekem az életéről, Tian! Soha! Soha nem bízott bennem. Azt gondolod, ez nem büntetés? Hol voltam én fontos? Persze, aggódik, reggeltől estig, nagy aggodalmában a legszívesebben elzárna engem, de minek? Mit akar tőlem, ha nem áll velem szóba?

–  Szégyelli magát – mondta Tu csendesen.

–  Miért? Unom már! Az én apám ... Egy zombi!

–  Nem szabad így beszélned.

–  Nem? Mi lenne, ha ő is mesélne nekem?

–  Bizony, ezt neki is meg kell tennie – bólintott Tu.

–  Ó, köszönöm! Mikor?

–  Először rajtad a sor.

–  Miért én? – robbant Yoyo. – Miért nem ő?

–  Mert most éppen te vagy olyan helyzetben, hogy kezet nyújts neki.

–  Ne gyere már nekem a pátoszoddal – üvöltött a lány. – A barátaim meghaltak, őt is majdnem megölték. Én legfeljebb a túlterheltség helyzetében vagyok.

–  Mint mindannyian – avatkozott közbe Jericho, aki már kezdte kényelmetlenül érezni magát. – Oldjátok meg a problémáitokat, de ne most. Tian, mit gondolsz, mikor lesz itt a számítógépem?

–  Néhány perc múlva – válaszolta Tu, hálásan a témaváltás miatt.

–  Jó. Még egyszer megvizsgálom a svájci filmeket. Használhatom az irodádat?

–  Természetesen – vont vállat tétovázva Tu. – Akkor értesítem a rendőrséget. Jó?

–  Tedd meg.

–  Mindannyian a rendelkezésükre állunk?

–  Elbújni nincs értelme. Akkor legfeljebb külön-külön látogatnak majd meg – vonta fel a szemöldökét Jericho. – Gondolom, amúgy is elkezdték már a nyomozást. Kenny mocskos játékának első áldozata Grand Cherokee Vang volt – Yoyóra pillantott. – A lakótársad. Valósággal el fognak árasztani a kérdéseikkel.

–  Tegyék – mondta Yoyo dühösen. – Nyugodtan megpróbálhatnak felfalni engem.

–  Falj csak fel, én majd felfallak belülről.

–  Jól megtanultad – horkant föl Yoyo, majd megfordult és kiment a konyhába.

Jericho boldog volt, hogy visszakapta Diane-t. Ugyan nem sokat remélt tőle, de még egyszer átvizsgálta a három weboldalt, amit a feljegyzés szerint ki kellett cserélni. Ha remélt volna valamit, most csalódnia kellett volna. A maszk semmit sem talált. Nyilvánvalóan kivonták őket a forgalomból.

Maradtak a svájci filmek és a találgatásai.

Diane-nek egy sor utasítást adott. A gép beprogramozott udvariasságával közölte, hogy a feladatok elvégzésére szüksége lesz némi időre, ami jelenthetett 5 percet vagy 5 évet is. Erre vonatkozóan nem voltak tervei a számítógépnek. Mintha Alexander Fleminget kérdezték volna, hogy mennyi időre lesz szüksége a penicillin felfedezéséhez. Mivel a filmek három dimenzióban készültek, Diane-nek nem adatfelületeket, hanem adatkockákat kellett átvizsgálnia, ami persze még jobban elnyújtotta a munkát.

Joanna teát és süteményt hozott nekik.

Immár négy éve szakítottak, de Jericho még mindig nem tudta, hogyan viszonyuljon a nőhöz. Mindenesetre úgy érezte, Joanna kidobta őt, hogy a kínai fellendülés egyik részeséhez menjen. Rosszabbat el sem tudott volna képzelni. De éppen ez a férfi lett idővel Jericho legközelebbi barátja. Barátságukat Joanna kezdeményezte, s az üzleti kapcsolat fészkében nőtt nagyra, úgy, hogy igazán sem Tu, sem pedig Jericho nem vette észre. Joanna volt az, aki felhívta a figyelmüket a közöttük egyre mélyebbé váló kötődésre, miközben Jerichónak azt is tudtára adta, ideje lenne már abbahagynia, hogy minden ember bűnét magára vállalja.

–  Nem is teszem – válaszolta Jericho, s közben olyan értetlenül nézett a nőre, mintha azt javasolta volna, hogy jó lenne, ha a jövőben nem négykézláb járna munkába.

Pedig Jericho nagyon is jól tudta, mire gondol az asszony. Persze túlzott, hiszen Joanna éppen a másik szélsőséget képviselte: ő aztán nem érezte magát felelősnek semmiért. Emiatt persze lehetett önteltséggel vádolni, pedig nagyon távol állt tőle, hogy immorálisan cselekedjen. Csupán, mondjuk úgy, hiányos volt a bűntudata, mint egy gyereké. A férfi viszont attól a pillanattól fogva, amint megpillantotta a napvilágot, a figyelmeztetésnek, kioktatásnak, a lebuktatásnak és a folyamatos tévelygés vádjának, az ítélkezésnek volt kitéve, s mindez azt a célt szolgálta, hogy egy hibás embert jobbá alakítsanak. A javulás mértékét aszerint bírálták el, hogy miként felel meg az egyén mások elvárásainak, vagyis a kísérlet kudarcra volt ítélve. Általában minden érintett kudarcára. Jókívánságok és néma szemrehányások kíséretében végül a maga útján indult el, és elfelejtette feloldozni magában a gyermeket, aki megszokta, hogy a különcségei miatt megdorgálják. A „kell, jó lenne, nem szabad” keresztútján végül oda jutott el, ahová hosszú idővel azelőtt elindult, függetlenül attól, mennyire megöregedett közben. Egy életen át mások szemével látta magát, mások mércéivel mérte magát, mások értékkánonjai szerint értékelte magát.

Sohasem volt önmaga.

Ez volt az, amire Joanna gondolt. Ő maga figyelemre méltó tehetséggel fejlesztette ki, hogyan hámozza ki magát gyermekkora útvesztőiből. Tiszta tekintettel nézte a dolgokat, egy boncolókés élességével, s cselekvése következetes maradt. Minden tekintetben úgy érezte, igaza van, amikor Jerichót elhagyta. Tudta, hogy a szakítással fájdalmat okoz majd, de az efféle fájdalmak Joanna világában éppoly kevéssé eredtek valami vétkes cselekvésből, mint a fogfájás. Nem lopta meg a férfit, nem alázta meg nyilvánosan, nem hazudott neki hosszú időn át. Amit mások véleménye szerint kellett volna tennie, az őt nem érdekelte. Az egyetlen ember, akinek a pillantását mindig is állni akarta, önmaga volt.

–  Hogy vagy? – kérdezte Jericho.

–  Hogy lennék? – huppant le Joanna az egyik csővázas székbe. -Rendkívül izgatottan.

Pedig nem nézett ki különösebben izgatottnak. Inkább érdeklődőnek, legfeljebb kissé aggodalmasnak. Jericho belekortyolt a teájába.

–  Elmesélte Tian, mi történt?

–  Az ajtóban mondott valamit, tehát az ő verzióját ismerem. -Joanna közben kekszet rágcsált. – Ismerem Hongbingét is, természetesen. Szörnyű. Következőként Yoyót szerettem volna kikérdezni, de ő most éppen az apa-lánya konfliktust próbálja tisztázni.

Jericho tétovázott.

–  Tudod egyáltalán, miről van szó?

–  Nem vagyok hülye – az ajtóra mutatott. – Azt is tudom, hogy Tian is benne van.

–  Nem gond a számodra?

–  Az ő dolga. Neki kell tudnia, mit csinál. Engem ez szégyenletes módon nem érdekel, tudod jól. Nem lennék hatásos ellenzéki. De meg tudom érteni őt. Az indokai világosak, így én feltétlenül támogatom.

Jericho hallgatott. Nyilvánvaló, hogy a múltban nem csupán Csen Hongbing evett keserűséget. Tu társadalmi helyzetéből mindenre lehetett következtetni, csak arra nem, hogy kapcsolatban áll egy ellenzéki csoportosulással. Tetteit valami régmúlt dolog irányíthatta.

–  Talán elmeséli neked valamikor – fűzte hozzá, és megevett még egy kekszet. – Mindenesetre ti vadásztatok. Én azért vagyok itt, hogy gyűjtögessek. Mivel Yoyo indiszponált, hozzád jöttem.

Jericho röviden elmesélte, mi minden történt azóta, hogy Csen megjelent nála Xintiandiban. Joanna nem szakította félbe, eltekintve a néhány „ó”-tól, „ühüm”-től és „ahá”-tól, ami Kínában kötelező volt az udvariasság miatt, hogy beszélgetőtársát biztosítsa érdeklőodéséről. Közben megette az összes kekszet és megitta majdnem az összes teát. Jerichót nem zavarta. Még mindig nem érzett semmi étvágyat. Miután befejezte, egy ideig csend lett a szobában.

–  Úgy tűnik, komoly bajban vagytok – szólalt meg végül.

–  Igen.

–  Tian is?

Ez úgy hangzott: „Én is?” Jericho majdnem azt mondta, hogy saját maga miatt egyáltalán nem kell aggódnia, de aztán rájött, talán valami olyasmit hallott bele a kérdésbe, ami Joanna szándékai szerint egyáltalán nem volt benne.

–  Ezt magad is megítélheted – mondta. – Ugyanakkor Kennynek is meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy elszúrta. Időközben isten tudja, kinek mesélhettük el az egész ügyet. Az a lehetőség mindenesetre elszállt, hogy kinyírhasson mindenkit, aki tud a dologról.

–  Úgy érted, nem próbál meg többé ártani Yoyónak?

Jericho az orra tövét nyomogatta. Megfájdult a feje.

–  Nehéz megítélni – mondta.

–  Amennyiben?

–  Hidd el, volt már dolgom totál elmebetegekkel, akik az áldozataikat kínozták, felhasogatták, bezárták, halálra szomjaztatták, mindenüket levágták, amit csak lehet. Az efféle fickókat csakis a kényszerképzetük vezérli. De vannak profi gyilkosok is.

–  Akik összekötik a kellemest a hasznossal.

–  Az ölést általában munkának tekintik. Pénzt keresnek vele. Nincs emocionális kötődésük az áldozathoz, a munkájukat végzik. Kenny elszúrta a munkát. Bosszantó, de mégis elképzelhető, hogy ezentúl békén hagy minket, s más feladatokat vállal.

–  De te nem hiszel ebben?

–  Ő profi és őrült is egyben – böködte halántékát Jericho. – Az efféle fickóknál ferdén lógnak a képek.

–  Ez mit jelent?

–  Egy olyan fickó, mint Kenny, sértve érezheti magát, hiszen nem nyúltunk ki mindannyian, ahogy ő szerette volna. Talán úgy gondolja, nem lett volna szabad védekeznünk. De az is lehet, hogy nyugton marad. Ám az is elképzelhető, hogy felgyújtja a lakásomat, a házatokat, felkutat minket és lepuffant, csupán mert mérges.

–  Te aztán szokásod szerint értesz hozzá, hogy optimistává hangolj.

Jericho komoran tekintett rá.

–  Ez inkább a te munkád.

Tudta, hogy igazságtalan volt, de a nő valósággal kihúzta belőle. Nyomorult, kicsiny szemétség, hegyes fogakkal és szálkás szőrrel, ami előbújt, harapott egyet és újra eltűnt.

–  Marha.

–  Sajnálom – mondta.

–  Áh, semmiség.

Joanna fölállt, megigazította a haját. Mozdulatát Jericho sajátos módon egyszerre érezte vigasztalónak és megalázónak. Tu számítógépkonzolján felvillant egy kijelző. Az őrszolgálat jelentette, hogy megérkezett a rendőrség, s szeretné Tu urat valamint az összes jelenlévőt kikérdezni a Quyuban és Hongkouban történtekkel kapcsolatban.

A kihallgatás pontosan úgy zajlott, ahogyan a jól szituált embereket szokás kihallgatni. A nyomozónő, asszisztensek kíséretében, rendkívül udvariasnak bizonyult, biztosította a jelenlévőket hangsúlyos együttérzéséről, a történteket hol „szörnyűségesnek”, hol pedig „megvetésre méltónak” nevezve. Tu úr a „társadalom érdemes tagja”, Csen és Yoyo „hősies”, Jericho pedig a „hatóságok megbecsült barátja”. Közben úgy dobálózott a kérdésekkel, ahogyan a cirkuszban szokás a késekkel. Pontosan ott nem hitte el a történetet, ahol nem is volt igaz, például a Kenny motivációjáról szóló részeknél. Tekintete a mészáros barátságát tükrözte, aki beszélt a disznóhoz, miközben lélekben már a torkát vágta el.

Csen arca még beesettebbnek tűnt, mint egyébként. Tu vörösödni kezdett, Yoyo pedig makacskodott és színészkedett. A rendőrség megjelenése nyilván egy heves vitát szakított léibe. Jerichónak feltűnt, hogy a felügyelőnő egészen pontosan felméri az emocionális légkört, anélkül, hogy kommentálná. Csupán az egyéni kihallgatások során lett egyértelműbb. Középkorú nő volt, simára nyalt frizurával, értelmes tekintettel és egy apró lencséjű, vastag szárú, ódivatú szemüveggel. Jericho persze jól tudta, mi az. MindReader, egy hordozható számítógép, ami filmezte a beszélgetőtársat, a mimikáját egy erősítőn futtatta keresztül, az eredményt pedig valós időben kivetítette a szemüveg lencséjére. Egy aprócska mosoly ily módon túldimenzionáltan jelent meg. Egy ideges ajakrándulás mimikai földrengésként hatott. Az arc amúgy láthatatlan rezdülései láthatóvá váltak. Jericho úgy vélte, a nyomozónő még egy Interpretert is használ, ami a hanghordozást, a hangszínt és hangsúlyozást dramatizálja. Ennek hatása megdöbbentő. Ha valaki MindReadert és Interpretert használt, a kihallgatottak hirtelen olyanná váltak, mint a rossz színészek, durván grimaszoló bohócokká, akármennyire is úgy gondolták, hogy kontrollálni tudják magukat.

Jericho is dolgozott már mindkét programmal. Csak nagyon tapasztalt nyomozók használták. Sokévnyi gyakorlatra volt szükség, hogy a mimika, a hangsúly és egy kijelentés tartalma közötti finom diszkrepanciát valaki helyesen tudja értelmezni. Nem mutatta, hogy felismerte a készüléket, sztoikusan mesélte el a történetet, és minden kérdésre felelt.

–  Ön valóban a család barátja?

–  Valóban semmi különösebb oka nem volt arra, hogy éppen ma menjen az acélgyárba?

–  Ezek az alakok önnel egy időben érkeztek oda, s azt akarja mondani, hogy ez merő véletlen?

–  Volt valami megbízatása Quyuban?

–  Nem találja furcsának, hogy Grand Cherokee Vangot meggyilkolják, egy nappal azután, hogy felkeresi?

–  Tudja, hogy Csen Yuyun agitáció és államtitkok kiszolgáltatása miatt börtönben ült?

–  Tudja, hogy Tu Tian nem mindig úgy cselekedett, ahogyan azt a kínai állam a saját biztonsága és belső stabilitása érdekében helyesnek találta volna?

–  Mit tud Csen Hongbing múltjáról?

–  Komolyan higgyem el, hogy noha az egész történet nagyon gondos tervezésre vall, egyikük sem sejti, hogy ki ez a Kenny és mit akar?

–  Még egyszer: milyen megbízatást teljesített Quyuban?

És így tovább,és így tovább.

Végül feladta, hátradőlt és levette a szemüveget. Mosolygott, de tekintetével Jerichót apró darabkákra szaggatta.

–  Négy és fél éve él Sanghajban – állapította meg. – Amint hallottam, kiváló detektív hírében áll.

–  Megtisztel.

–  Hogy megy az üzlet?

–  Nincs okom panaszra.

–  Ennek örülök – fűzte össze ujjhegyeit. – Biztos lehet abban, hogy megbecsülésnek örvend az én köreimben. Többször is sikeresen együttműködött velünk, s mindig rendkívüli együttműködési készségről tett tanúbizonyságot. Ez az egyik oka, hogy a tartózkodási engedélyét szívesen hosszabbítják meg, s mindig és mindig – kezével hullámzó mozdulatokat tett egy bizonytalan jövő irányába – szívesen fogják meghosszabbítani. Mert a viszonyunk a kölcsönösség szellemén alapul. Érti, mire gondolok?

–  Nagyon pontosan fogalmazott.

–  Jó. Miután ezt tisztáztuk, föl szeretnék tenni még egy informális kérdést.

–  Ha tudok, válaszolok.

–  Biztos vagyok benne, hogy tud válaszolni – hajolt előre, majd bizalmasan, halkan folytatta. – Tudni szeretném, mit tartana erről az egészről, ha itt ülne az én helyemen. Magának van tapasztalata, intuitív, jó a szimata. Mit gondolna?

Jericho elhatározta, hogy nem megy lépre.

–  Kissé nagyobb nyomást gyakorolnék.

–  Ó – a felügyelőnő meglepődött, mintha azt kérte volna tőle, hogy égő cigarettával kínozza.

–  Nyomást gyakorolnék a csapatomra – fűzte hozzá Jericho. – Fordítsák minden energiájukat arra, hogy elkapják azt, aki felelős a támadásokért, derítsék fel, mi motiválta, no és felejtsék el azt az ostoba ötletet, hogy az áldozatokból faragjanak tetteseket és kitoloncolással fenyegetőzzenek. Elégedett a válaszommal?

–  Tudomásul veszem.

Jerichónak a legkevésbé sem tűunt úgy, hogy elbizonytalanodott volna. Nyilvánvalóan kételkedett a vallomása igazságtartalmában, de maga is jól tudta, hogy nincs semmi a kezében. Jericho inkább a többiek miatt aggódott. Gyakorlatilag ilyen-olyan módon mindegyiküknek meggyűlt már a baja a törvénnyel, márpedig ez megnyitotta az ajtót a rendőrségi önkény előtt.

–  Még egyszer ki szeretném fejezni együttérzésemet – mondta végül megváltozott hangon. – Sok mindent ki kellett bírnia. Mindent meg fogunk tenni, hogy megtaláljuk a vétkeseket.

Jericho bólintott.

–  Kérem, közölje, ha valamiben a segítségükre lehetek.

A nő felállt és kezet nyújtott.

–  Biztos lehet abban, hogy ezt fogom tenni.

-  És?

Tu lépett a szobába. Időközben késő délután lett. Az ég beborult Pudong felett, szemerkélni kezdett az eső. A rendőrök elmentek.

–  Semmi újság – nyújtózkodott Jericho. – Diane a svájci filmekkel bíbelődik. Közben megpróbáljuk kideríteni, hogy a hat weboldalnak nincs-e közös üzemeltetője. Eddig még semmi sem utal arra, hogy lenne, de ez nem jelent semmit.

–  Nem erre gondoltam – húzott maga alá egy széket Tu, amire nagyokat fújtatva leült. Jericho megállapította, hogy két karján az ingét nem egyformán tűrte fel. – Hogy zajlott a kihallgatás?

–  Hogy zajlott volna? Egy szavamat sem hitte el.

–  Nem hitt nekem sem – úgy tűnt, ez a körülmény valamilyen rejtélyes módon elégedettséggel tölti el. – Yoyónak szintén nem akar hinni. Úgy tűnik, csak Hongbinggal bánt kesztyűs kézzel.

–  Persze – mormogta Jericho.

Már abban a pillanatban feltűnt neki valami nagyon nehezen megfogalmazható dolog, amikor Csen belépett hozzá Xintiandiban, valami a szemében, merev arcában, ami olyan érzést keltett, mintha megnyúzták volna a lelkét. Most hirtelen világossá vált, mit látott, és nyilván a nyomozónő is felismerte ezt. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ez az ember hazudjon. Csen vonásai teljesen alkalmatlanok voltak arra, hogy egy hazugságot elrejtsenek. Ezáltal védtelenül kiszolgáltatott volt környezetének. Nem viselte el a hazugságot, sem magától, sem pedig másoktól.

–  Tian... – mondta kissé zavarban.

–  Hm?

–  Azt hiszem, van egy kis probléma a további teendőkre vonatkozóan. Ne érts félre, ez nem valami... – kereste a szavakat.

–  Mi van? Nyögd már ki!

–  Túl keveset tudok rólad.

Tu hallgatott.

–  Túl keveset, rólad és Csen Hongbingról. Világos, semmi közöm hozzá. De... Ha meg akarom ítélni, hogy milyen veszély fenyeget titeket a hatóságok részéről, akkor... Na igen... Egy képet kellene alkotnom, de...

Tu összeszorította a száját.

–  Értem.

–  Nem, azt hiszem, nem érted – mondta Jericho. – Azt hiszed, kíváncsi vagyok. Tévedsz. Nekem valóban teljesen mindegy, vagyis nem, nem mindegy. Tiszteletben tartom a hallgatásodat. Semmi közöm hozzá, mi történt veled és Csennel a múltban. De akkor neked kell megmondanod, hogyan tovább. Te jobban meg tudod ítélni...

–  Nem, rendben van – dörmögte Tu.

–  A te dolgod. Én tiszteletben tartom...

–  Nem, igazad van.

–  Semmiképpen sem akarok tapintatlan...

–  Elég, xiongdi – csapott a vállára Tu. – A tapintat az egyik fő tulajdonságod, ezt nem kell bizonygatnod. Amúgy is gyakran gondolok arra, hogy barátságunkat illene az élettörténetem elmesélésével elmélyítenem – pillantása az ajtóra esett. Valahol a ház egyik rejtekében Yoyo és az apja birkózott a múlttal és a jövővel. – De attól tartok, most vissza kell mennem a ringbe.

–  Békíteni?

–  Hogy én is megkapjam a magamét. Yoyóval elhatároztuk, hogy tiszta vizet öntünk a pohárba. A mai napon Csen megtudja a teljes igazságot.

–  Eddig hogy ízlik neki?

–  Ha szamárszart tálaltunk volna, akkor is nagyobb lenne az étvágya – böffentett Tu. – De nem aggódom komolyabban. Az a kérdés, hogy milyen sokáig akar forrni a saját mérgében. Előbb-utóbb be kell látnia, hogy nem várhat bizalmat, ha a saját gyerekétől megtagadja a már régóta esedékes válaszokat. El kell mesélnie Yoyónak az igazságot – sóhajtott Tu. – Azt viszont nem tudom, mi történik majd ezután. Hongbing semmiképpen sem gondolja komolyan, hogy életének egy része nem történt meg. Csak éppen nem képes arra, hogy egy olyan embernek meséljen erről, akit szeret. Mert szégyelli magát. Egy öreg rák. S próbáld meg elmagyarázni egy ráknak, hogy vesse le a páncélját.

–  Ő lenne az első rák, amelyik páncél nélkül járni tudna.

–  Ó, amikor fiatalok, gyakran levetik. Vedlenek, hogy növekedhessenek. Veszélyes vállalkozás, mert az új páncél az első órákban még nagyon puha. Ekkor nagyon sebezhetőek, könnyű zsákmányt jelentenek, semmi sem védi őket. Másrészt viszont nagyon szűkös lenne nekik a saját bőrükben – állt fel Tu. – Amint mondtam, Hongbing egy átkozottul öreg rák, de neki aztán igazán szűkös a bőrében. Azt hiszem, szüksége van még egy vedlésre, nehogy egy szép napon a belső nyomástól ezernyi darabkára hulljon szét.

Egy pillanatig Jericho vállán nyugtatta a kezét. Aztán elhagyta a szobát.

Fülledten és párásan köszöntött be az este.

Diane számolt.

Jericho a házban bóklászott, majd meglátogatta Joannát a műtermében, egy üveg pagodatemplomban a telek közepén álló mesterséges tó partján. Nem csodálkozott, hogy éppen az egyik nagyméretű portréján dolgozott. Joanna nem nagyon szeretett a kezeit morzsolgatva fel és alá rohangálni, amíg a kezének más elfoglaltságot is talált. Bekapcsolta az erős, nappali fényt árasztó világítást, és két szépség kontúrjait és mélységeit javítgatta, akik kéz a kézben egy tükör előtt vonaglottak és úgy néztek ki, mint akik három napot és három éjjelt végigtáncoltak.

Tu megerősítette a villa körül az őrséget és az irodájába repült, miután Csen haragtól vöröslő fejjel eltűnt az első emelet egyik vendégszobájában. Az előcsarnokban Yoyóba botlott. Látszott, hogy nagyon sokat sírt, s amikor meglátta őt, csak integetett neki, hogy ne tegyen fel kérdéseket. Amint fel akart menni a lépcsőn, meglátta apját, amint az a vécé felé rohan, s ennyi elég is volt Yoyónak, hogy a másik irányba meneküljön és kimenjen a kertbe, ahonnan Jericho éppen belépett.

Hirtelen nagyon nem találta a helyét.

Tu inasa látta, ahogy tanácstalanul álldogál, és igyekezett a kedvében járni. Jericho visszautasította a levendulafürdőt és a thai-masszázst, teát rendelt, és váratlanul nagyon megkívánta azt a fajta süteményt, amelyikből néhány órával korábban Joanna hozott neki, csak hogy elegye előle. Az inas felajánlotta, hogy berendezi neki a szalont. Jericho jobb ötlet híján beleegyezett. Körbemászkált, és érezte, hogy nem csupán a helyét nem találja, de emellett futóhomokszerűen a tanácstalanság is elhatalmasodik rajta. A szédítően gyors reggeli események után olybá tűnt neki, mintha a világ kedvetlenül rágcsálná őt, hogy hamarosan a sarokba köpje.

Valaminek történnie kell.

Történt is.

–  Owen? Itt Diane.

Az izgatottság áramütésként futott végig rajta, elővette a mobilját és elakadó lélegzettel mondta:

–  Igen, Diane? Mi újság?

–  Találtam valamit a filmekben, ami érdekelni fog. Egy vízjelet. Egy film rejtőzik a filmben.

Ó, Diane, gondolta Jericho. A legszívesebben megcsókolnálak. Ha csak feleolyan jól néznél ki, mint amilyen a hangod, még feleségül is vennélek, de hát csak egy átkozott számoló masina vagy. Mindegy. Tégy boldoggá!

–  Várj – mondta, mintha fennállna annak a kockázata, hogy a gép meggondolja magát és elmegy. – Jövök.

Yoyo nagyon szerette volna bemagyarázni magának, hogy túl van már a nehezén, de úgy érezte, mintha egy háromszoros adag még hátralenne. Hongbing üvöltött és tombolt. Több mint egy órát vitatkoztak. A végén a szemét marta a sós könny, mintha életében mást sem látott volna, mint nyomort és belső kínt. Mindenért magát hibáztatta. Az acélgyári mészárlásért, a lakás feldúlásáért, apja kétségbeeséséért, s azért, hogy Hongbing nem szereti őt. Ez utóbbi gondolat létrejötte pillanatában társult az öngyűlölet minden formájával, új bűntudatot szülve, tudniillik hogy igazságtalan Hongbinggal szemben. Hát persze, hogy szerette, mi mást tehetett volna? Hogyan süllyedhet ilyen mélyre, hogy apjáról azt feltételezi, megtagadja tőle apai szeretetét: már csupán ezért megérdemli, hogy ne szeresse; Hongbing pedig levonta a következtetést és megszűnt szeretni öt, tehát mit panaszkodik? Ő a bűnös, hogy apja arcáról a maszk nemhogy leolvadt volna, de rá is merevedett.

Mindenkinek csalódást okozott.

Egy ideig némán téblábolt Joanna műtermében és figyelte, amint Tian szép felesége lázas csillogást varázsolt kimerült tinédzser-szemekbe, az energia utolsó fellángolását, még mielőtt minden rendszert kikapcsolnának. Óriási, két és félszer négy méteren ábrázolta a pigmentté vált gondtalanságot, két díszhalat érzéseik akváriumában, akiknek legnagyobb gondjuk az volt, nehogy belefulladjanak az unalomba a következő buliig. Amikor Yoyo rájött, hogy e két grácia életének legszörnyűbb mészárlása az volt, amelyet serdülő kölykök szívében rendeztek, ismét elsírta magát.

Valószínűleg e lányokkal szemben is igazságtalan volt. Hisz ő maga jobb lett volna? Az utóbbi években ő sem hagyott ki semmit sem. A pillanatnak élt, ami kihuny, mint az elszenesedett kanóc végén a láng. Hongbing szomorúságával nem törődve énekelt, táncolt, szívott és dugott anélkül, hogy szemében megjelent volna az a jólesőo fáradtság, mint a két éjszakai hercegnő szemében Joanna tablóján. Utolsó gondolata mindig az volt, hogy kissé meghal, bár a kicsapongás nem éri meg a halált, s tulajdonképpen sokkal szívesebben ülne otthon, hogy hallgassa, mit mesél az apja a születése előtti időkről, ám Hongbing hallgatott.

Joanna lendületesen alkotta meg a szempillákat, kis göndörítőt tett bele, a szemek sarkába és az orcákra elkent némi make-upot. Yoyo búskomoran figyelte. Szerette, ahogyan Joanna kokettál a társadalommal, amelynek tarka tollazatát viselte. Ahogyan Kína szórakozik, szokta mondogatni Joanna, azt nem lehet elég nagyban ábrázolni, hiszen Kína nagy ország, ezért tollas barátainak, akik néha meglátogatták, hogy csőrüket pezsgőbe merítsék, azt magyarázgatta, hogy a tartalom hiánya nem ábrázolható kis formátumban. Viccesen és többszörösen felhasználhatóan hangzott, szépen, érthetetlenül, művészetként. Pompásan ünnepelte a semmitmondók szépségét és a semmitmondást a szépségben, csodálóinak eladott valamit, amit nézhettek, de azt elhallgatta, hogy ez a valami egy tükör.

–  Ne feledje – fűzte hozzá mindig a legelbűvölőbb mosolyával –, én is rajta vagyok a képen. Mindegyiken. Az önén is.

Yoyo irigyelte Joannát. Irigyelte egoizmusáért, amellyel az életen keresztülevickélt, és sohasem sérült meg. Irigyelte az érdektelenség képességéért és azért, mert ezt gond nélkül ki is tudta mutatni. Őt magát minden érdekelte. Kényszeresen. Lehet ennek jó vége? Világos, az Őrzők elég sok mindent elértek. Nekik köszönhetően engedtek szabadon letartóztatott újságírókat, bocsátottak el korrupt hivatalnokokat, derítettek fel környezetvédelmi botrányokat. Miközben Joanna a kezét manikűrözte, Yoyo fáradhatatlanul foglalkozott mindenki bajával. Kína jogát követelte, hogy meglegyen a joga az örömkultúrára, így nacionalista hírébe keveredett. Ez is jó. Örömkultúrát prédikáló liberális nacionalista volt, akinek a világ igazságtalansága elrontotta a kedvét. Szuper! Mi minden lehetne még? Néhány dolgot bizonyára találhatna még, ami azzal kecsegteti, hogy ne legyen Csen Yuyun.

Joanna felkente a festéket, és csak Joanna volt. Önmagára figyelő, gazdag, gondtalan. Mindaz, amit Yoyo a lelke mélyén megvetett, és amire vágyott. Olyasvalaki, akinek van tartása. Valaki, aki nem húzódik félre, mert nem szokta meg, hogy félrehúzódjon.

Megint sírva fakadt.

Egy idő után elapadtak a könnyei. Joanna terpentinben tisztogatta az ecseteit. A pagodatető üvegfelületei fölött az ég a szürke minden árnyalatán végigment, amint felkészült az éjszakára.

–  No és? Hogy ment? Jól?

Yoyo a fejét rázva sóhajtott.

–  Pedig csak jól mehetett – határozta el Joanna. – Üvöltöttetek egymással, te bőgtél. Ez jó.

–  Úgy gondolod?

Joanna feléje fordult és elmosolyodott.

–  Mindenesetre jobb, mint lenyelni a saját nyelvünket és éjszaka csak a fallal beszélgetni.

–  Nem lett volna szabad becsapnom – mondta Yoyo köhécselve; a légutait megviselte a sok sírás. – Fájdalmat okoztam neki. Látnod kellett volna.

–  Hülyeség, drágám. Nem okoztál fájdalmat neki. Elmondtad neki az igazat.

–  Hát pont erre gondolok.

–  Nem, te összekeversz valamit. Úgy teszel, mintha minden egyes őszinte szó, amit kimondasz, morális botrány volna. Aki az igazat mondja, a jók közé tartozik. Hogy mindebből mi jön le, az már egy másik kérdés, de ezért vannak a pszichiáterek. Abban már nem tudsz segíteni az apádnak, hogy lenyelje a békát.

–  Őszintén szólva fogalmam sincs, mit tegyek.

–  Viszont én tudom – nézegette Joanna kinyújtott karcsú ujjait. – Engedj egy kád vizet magadnak, ess neki a homokzsáknak, menj vásárolni, szórd a pénzt. Sok pénzt.

Yoyo a könyökét vakargatta.

–  Én nem te vagyok, Joanna.

–  Nem is azt mondtam, hogy azonnal egy Rolls-Royce-t vegyél. Azt akarom, hogy értsd meg az ok és okozat elvét. Az igazság jó, főként ha kellemes is. Ha pedig kellemetlen, akkor az ellenálló képességet erősíti.

–  Owen ellenálló képességét erősítette?

Joanna egy vastag ecsetet tartott a fény felé és körmeivel húzogatta a szálakat.

–  Tian mesélte, hogy együtt voltatok – fűzte hozzá gyorsan Yoyo.

–  Mielőtt hozzámentél feleségül.

–  Igen, együtt voltunk.

–  Oké. Témát válthatunk.

–  Dehogy – tette le az ecsetet, majd ragyogva elmosolyodott. – Szép időt töltöttünk együtt.

–  Akkor miért váltatok el? Hisz ő olyan kedves.

Furcsa, hogy ezt mondja. Valóban kedvesnek találja Owen Jerichót? Eddig még csak lőfegyverekkel, halállal, súlyos sebesüléssel kapcsolatosan látta. Másrészt megmentette az életét. Vajon kedvesnek tartunk valakit, aki megmenti az életünket?

–  A partnerség egy bármikor felmondható szerződés, drágám -mondta Joanna és felvett egy másik ecsetet. – Határidő nélkül. Nem a negyedév vége előtt hat héttel szünteted be az együtt hálást. Ha nem működik, tovább kell állnod.

–  Mi nem működött?

–  Semmi. Az az Owen, aki velem jött Sanghajba, egyáltalán nem hasonlított arra, akit Londonban megismertem.

–  Te voltál Londonban?

–  Ez egy interjú? – húzta fel szemöldökét Joanna. – Akkor szeretném, ha megjelenés előtt autorizálhatnám.

–  Nem, komolyan érdekel. Úgy értem, nem régóta ismerjük egymást, nem? Tiannal ugyebár... Hány éve is vagytok együtt?

–  Négy.

–  Pontosan. Még nem volt sok lehetőségünk, hogy beszélgessünk.

–  Mint nő a nővel, úgy érted?

–  A fenét, nem, úgy értem, Tiant mindig is ismertem, egész életemben, de rólad...

–  Rólam nem tudsz semmit – húzta el gúnyosan a száját Joanna. -Most pedig aggódsz a jó Tianért, mert el sem tudod képzelni, hogy mit akar egy szép, elkényeztetett nő egy kopasz, hanyag, túlsúlyos vénembertől, akinek ugyan annyi a pénze, mint a pelyva, de a szemüvege szárát ragasztgatja és a gatyája a seggénél lóg.

–  Ezt nem mondtam – válaszolta Yoyo dühösen.

–  De gondoltad. Owen is ezt gondolta. Jól van, elmesélem a történetet. Tanulságos a szerelem ökonómiája szempontjából. Londonban kezdődött, ahová 2017-ben mentem, hogy angol irodalmat, nyugati festészetet és művészetet tanuljak. Valamit, amihez őrültnek, idealistának vagy eleve gazdagnak kell lenni. Apám, Pan Csenrin...

–  A környezetvédelmi miniszter?

–  Miniszterhelyettes.

–  Hé! – rikoltotta Yoyo. – Az apádat mindig is csodáltuk!

–  Ennek örülne.

–  Egy rakás problémát nyíltan kimondott – járta át a melegség Yoyót. – Baromi bátor volt. És az igyekezete, hogy több pénzt fektessenek a napenergia kutatásába, hogy jobban hasznosítható legyen...

–  Igen, a köz számára elviselhető volt – válaszolt Joanna szárazon. -Közben egyáltalán nem tűnt zavarónak, hogy az áttörést elérő egyik cég pont az övé volt. Mondom, őrült, idealista vagy eleve gazdag. Londonban a kínai közösség akkoriban már rég kinőtte a Gerrard Streetet. A Sohóban volt egy rakás jó klub, ahová kínaiak és európaiak is jártak. Az egyikben ismertem meg Owent. 2019-ben történt, nagyon tetszett nekem. Ó igen, nagyon is tetszett nekem!

–  Jól is néz ki.

–  Mondjuk úgy, tűrhetően. Nem is a kinézete volt nagyszerű benne, hanem hogy nem félt tőlem, szörnyű, de mindenki azonnal megijedt tőlem, s én szeretem a veszteseket... reggelire – nevette el magát gúnyosan, s még egy ecsetet beledugott a terpentinbe. – De úgy tűnt, Owen elhatározta, hogy nem ijeszti meg sem a kétségtelenül ragyogó külsőm, sem pedig anyagi helyzetem, és sikerült megállnia, hogy két órán keresztül ne a melleimet bámulja. Ez igen. Cyber-zsaru volt a New Scotland Yardon, ahol nem öntenek éppenséggel aranyba, de a pénz nem érdekelt. Owen akár a London Bridge alatt is lakhatott volna, akkor is mellé fekszem – kis szünetet tartott. – Vagy mondjuk úgy, megveszem a hidat, s úgy fekszem mellé. Nagyon szerelmesek voltunk.

–  Hogy mehetett tönkre?

–  Hogyan? – igyekezett jól hangzóan sóhajtani Joanna. – Apám 2020-ban agyvérzést kapott és volt olyan tapintatos, hogy többet nem tért magához. Szép kis vagyont hagyott maga után, egy türelmes asszonyt, aki a halálát éppúgy elviselte, ahogyan korábban őt magát, valamint 3 gyereket, akik közül én vagyok a legidősebb. Mama magányos volt, én pedig úgy gondoltam, váratlan örökségemmel nem kell tovább Londonban koptatnom az iskolapadot. Elhatároztam hát, hogy hazajövök. Megkérdeztem Owent, mit szólna hozzá, ha Sanghajba mennénk, ő pedig különösebb gondolkodás nélkül rávágta: persze, menjünk Sanghajba. Tudod, ez valahogy furcsa volt.

–  Hogyhogy? Hiszen éppen ezt akartad.

–  Igen, de még kicsit sem tiltakozott. Pedig még csak fél éve voltunk együtt. De éppen ez a gond. Ha azt teszik a férfiak, amit mondasz, gyanússá, ha ellenkeznek, akkor pedig nevetségessé válnak. Azt gondoltam, azért van ez, mert annyira szeret engem, ami önmagában persze jó, hiszen amíg szeret, addig csak magát tudja megcsalni, nem engem. De akkoriban már feltettem magamnak a kérdést, kettőnk közül ki szeret jobban.

–  Ő pedig túlságosan szeretett téged.

–  Nem, magát szerette túl kevéssé. De ez csak akkor tudatosult bennem, amikor már Sanghajban voltunk. Kezdetben minden nagyszerűen ment. Kiismerte magát, szerette a várost, többször is járt már itt a bilaterális nyomozások során. A New Scotland Yardnál házi Kína-szakértőnek számított, és azt is tudnod kell, hogy Owen nem fáradsággal tanulja a nyelveket, mint a többi ember, hanem egyszerűen lenyeli őket, majd szépen fogalmazva adja vissza. Azt javasoltam neki, álljon munkába a Shanghai Department for Cybercrime kötelékében, hisz ott ismerték és nagyra becsülték őt...

–  Cypol – morgott Yoyo.

–  Igen, a barátaid. Beköltöztünk egy lakásba Pudongban, s elhatároztuk, hogy egy életre boldogok leszünk. Itt kezdődött. Apróságok. A tekintete remegni kezdett, amikor rám nézett. Udvarolt nekem. Persze, az én országomban éltünk, az én embereimmel találkoztunk, köztük politikusokkal, értelmiségiekkel, a közélet szereplőivel, mindegyik udvarolt nekem. Az én köreimben a nagyság mások megalázásának eredménye, Owen térdei pedig egyre jobban remegtek. Csodás magabiztossága elolvadt, mint a napon felejtett vaj, úgy tűnt, mintha degenerálódna és újra megjelennének a pattanásai, egyszer pedig félénken megkérdezte, hogy szeretem-e. Teljesen ledöbbentem! Körülbelül úgy, mintha ragyogó kék égnél azt kérdezte volna, süt-e a Nap.

–  Talán úgy érezte, már nem szereted annyira, mint korábban.

–  Pont fordítva, drágám. A kételyek a kétkedővel jöttek. Owennek a legcsekélyebb oka sem volt kételkednie bennem, még ha esetleg ő másképp is látta. Megszűnt bízni önmagában, ez volt a baj! Szerelmessé csak egyenrangúak válhatnak, de ha a társad összeroppan, akkor kénytelen vagy felülről letekinteni rá.

–  Féltékeny lett?

–  A féltékenység randa tulajdonság. Semmitől sem leszel kisebb és csúnyább – lépett Joanna egy nyitott fiókhoz, amiben tucatnyi tubus hevert. – Igen, az lett. Valami régi bizonytalansága lett úrrá rajta. Kapcsolatunk egyensúlya felborult. Én pozitív ember vagyok, drágám, én csakis pozitív lehetek, Owen pedig egyre inkább úgy nézett ki mellettem, mint egy cserepes virág, amelyik nem kap vizet. Az optimizmusom miatt száradt ki. Minél rosszabbul érezte magát, annál jobban élveztem én az életet, legalábbis ő így látta. Ez persze tiszta hülyeség! Én mindig is élveztem az életet, csak éppen korábban vele együtt élveztem – előhúzott egy tubus cinóbert, és egy keveset a palettára nyomott. – Elhagytam tehát, hogy megtalálhassa önmagát.

–  Nagyon tapintatos – gúnyolódott Yoyo.

–  Világos, te hogyan látod ezt – kis szünetet tartott. – De tévedsz. Én képes lettem volna leélni vele az életem. De Owen elvesztette a hitét. A világ illúzió, minden illúzió, a szerelem per se illúzió. Ha már nem hiszel benne, elmúlik. Ha megszűnik az érzékelésed, a Nap egy röggé válik, a virágok gazzá.

Yoyo egy fotelhez botorkált, leült.

–  Tudod mit? – mondta. – Sajnálom.

–  Kit?

–  Na kit, Owent!

–  Cc, cc – rázta fejét rosszallóan Joanna. – Nem szép tőled, azt hittem, hogy ennél azért jobban tiszteled. Owen tehetséges, intelligens, kedves, jól néz ki. Lehetne belőle bármi. Mindenki tudja, hogy ez így van. Csak ő nem.

–  Egy ideig elhitte. Londonban.

–  Igen, mert nagy meglepetésében, hogy rendben mennek a dolgaink, egy időre elfelejtette, hogy ő nem más, mint ez a nyomorult kis senkiházi.

Yoyo csak bámult.

–  Mondd, te valóban ennyire szívtelen vagy, vagy csak ennyire tetszik a szereped?

–  Őszinte vagyok, és az tetszik, hogy nem vagyok giccses. Mit akarsz? Szentimentalitást? Akkor menj moziba.

–  Jó, rendben. Hogy zajlott tovább?

–  Természetesen azonnal kiköltözött. Felajánlottam neki a segítségemet, de elutasította. Néhány hónap elteltével otthagyta a munkáját, mert én szereztem neki.

–  Miért nem tért vissza Angliába?

–  Ezt tőle kell megkérdezned.

–  Sohasem beszéltetek erről?

–  De igen, kapcsolatban maradtunk. Teljes csend csupán néhány hétig volt köztünk, ebben az időben lettem szerelmes Tianba, akit partikról már ismertem. Amikor Owen megtudta, hogy eljegyeztük egymást, egy világ omlott össze benne – nézett Joanna Yoyóra. – Nekem mindegy, milyen öreg, kövér vagy kopasz egy férfi. Nem számít. Tian hiteles, őszinte, egyenes; ó, istenem, mennyire becsülöm ezt benne! Egy harcos, egy szikla. Szellemes, művelt, liberális...

–  Gazdag – egészítette ki Yoyo.

–  Én magam is gazdag vagyok. Persze nagyon imponált, hogy Tian keresi a kihívásokat, éhes a sikerre. De tulajdonképpen semmit sem tud, amit ne tudna Owen is. Csak éppen Tian létét meghatározza az önmagába vetett szinte megrendíthetetlen hite. Szépnek találja magát, ez széppé is teszi. Ezért szeretem.

Joanna elbeszélése jótékonyan elbódította Yoyót. Hirtelen úgy érezte, könnyebben lélegzik, ha más emberek bajairól esik szó. Egyáltalán, jól esett neki a tudat, hogy más embereknek is vannak problémái. Nyugodtan lehettek volna akár még nagyobbak is, hogy a délelőttről eltereljék a figyelmét.

–  És mi lett ezek után Owennel? – kérdezte.

Joanna a paletta olajos foltjára figyelt, és egy hegyes ecsettel krémmé keverte.

–  Kérdezd meg tőle – mondta anélkül, hogy felnézett volna. – Én elmeséltem a történetemet. Az övével kapcsolatban nem vagyok illetékes.

Yoyo határozatlanul csúszkált ide-oda a székén. Joanna váratlan szűkszavúsága nem tetszett neki. Elhatározta, hogy megmakacsolja magát, ám ekkor Tu lépett be a műterembe.

–  Á, itt vagy! – szólt Yoyóhoz, mintha neki kellene közölnie a lánnyal, hol is van.

–  Van valami újság? – kérdezte.

–  Igen, Owen szorgalmas volt. Gyere az irodába, úgy tűnik, talált néhány dolgot.

Yoyo felkelt és Joannára nézett.

–  Jössz te is?

Joanna elmosolyodott. Az ecset hegyéről a cinóber nemes, ősi vérként csöpögött.

–  Nem, drágám. Menj csak nyugodtan. Én csak ostobaságokat kérdeznék.

Tu, Jericho és Yoyo negyed 8 után 5 perccel elmerültek a svájci hegyek szépségeiben. Tu multimédia-falán nagy formátumban futott egy 3D-s film. Egy festői kisvárosból, szakadékok és fenyőerdők fölött egy hegycsúcs felé induló gondoláról szólt. Egy lapos, nemesen kidolgozott épület tűnt fel. A spanyol kommentátor dicsérte az épületet, az Alpok egyik első nagy gonddal és a formatervezés szabályait figyelembe véve megtervezett szállodája, magasztalta a komfortos szobákat, a konyhát a gombócokkal; utána egy csoport látszott, amint éppen átkel egy mezőn. Kíváncsi tehenek közeledtek. Egy csinos városi lány bizalmatlanul méregette őket, majd futni kezdett a völgy felé, ahol két szürke szamár bukkant elő rejtekéből, így a lány visszafordult a tehenek irányába. Néhány vándor nevetett. A következő jelenetben egy paraszt látszott, amint seggbe rúgja a tehenet.

–  Idefenn a szokások még meglehetősen durvák és rusztikusak – magyarázta a spanyol kommentátor egy magatartáskutató hangsúlyával, aki éppen felfedezi, hogy a csimpánzok mégsem olyan intelligensek.

–  Nagyszerű – szólalt meg Yoyo.

Sem ő, sem Tu nem értett spanyolul, de ez nem volt érdekes. Jericho kérlelhetetlenül továbbfuttatta a filmet, a nagy pillanatra várva.

–  Nem kell elmesélnem, miként épül fel egy efféle film – mondta. – A vízjeleket ti is ismeritek. Tehát...

–  Bocsánat – szólalt meg valaki az ajtóban.

Odafordultak. Csen Hongbing lépett be az irodába. Megmerevedett, bizonytalanul lépett egyet előre, megint megmerevedett.

–  Nem akarok zavarni. Csak szeretném...

–  Hongbing – sietett Tu a barátjához és átölelte a vállát. – De jó, hogy jöttél.

–  Na igen – köszörülte Hongbing a torkát. – Úgy gondoltam, megkeserítjük azoknak a dolgát, nem igaz? Nem is annyira magam miatt, hanem... – Yoyo mellé lépett, ránézett, körbepillantott, állát dörzsölgette, bizonytalanul hadonászott a kezeivel. Yoyo zavartan tekintett fel rá. – Tehát, én sajnos nem ismerem – mondta végül.

–  Mit? – kérdezte Jericho óvatosan. Csen félénken a filmre mutatott.

–  A felépítését. Hogyan épül fel az efféle. Egy izé... vízjel – ismét a torkát köszörülte. – De nem akarom akadályozni a munkát, ne aggódjanak. Csak itt akartam lenni.

–  Nem akadályozod a munkát, apa – mondta Yoyo halkan.

Csen felhúzta az orrát, egy egész sor hörgést hallatott és valamit érthetetlenül morgott. Megragadta Yoyo kezét, röviden és erősen megszorította, majd újra elengedte.

Yoyo szemei csillogtak.

–  Semmi gond, tiszteletre méltó Csen – mondta Jericho. – A többiek elmondták, mit tudunk?

–  Csen, egyszerűen Csen. Igen, tudok erről... Erről a titkos üzenetről.

–  Jó. Nemrég sokkal többet még mi sem tudtunk. Csak sejtettük, hogy a filmekben is kell lennie valaminek – azon gondolkodott, hogyan magyarázhatná el Csennek az ügyet. Az öreg műszakilag meghatóan analfabéta volt. – Nézze, a helyzet a következő: minden adathalmaz adatcsomagokból áll. A legjobb, ha egy méhrajt képzel el, néhány millió különböző színű méhet, amelyek mindig másképp helyezkednek, tehát a szemei előtt egy mozgókép áll össze. Most azt képzelje el, hogy a méhek némelyikét kódolták. Ami magának, mint megfigyelőnek nem tűnik fel. Amint azonban egy speciális algoritmus birtokába kerül...

–  Algoritmus?

–  Egy maszk, egy dekódoló eljárás. Kikapcsolja vele az összes nem kódolt méhet. Csak a kódoltak maradnak. Hirtelen felismeri, hogy ezek valamit ábrázolnak. Egy filmet lát a filmben. Ezt nevezik elektronikus vízjelnek. Az eljárás nem új. Az évezred elején, amikor a szórakoztatóipar felvette a harcot a kalózmásolatokkal, ily módon kódolták a filmeket és a zeneszámokat. Elég volt egy apróságot megváltoztatni a szám frekvenciaspektrumában. Az emberi fül nem érzékelte a különbséget, de a számítógép kinyomozhatta a CD eredetét. – Kis szünetet tartott. – A különbség ma annyi: a régi internet az adatfolyamokat két dimenzióban ábrázolta. A mi mai internetünk háromdimenziós tartalmakat közvetít. Az efféle adatfolyamokat kockaszerűen kell elképzelni, ami lényegesen könnyebbé teszi a komplex vízjelek elhelyezését. Ugyanakkor ugyanilyen mértékben nehezíti meg a dekódolást.

–  És maga dekódolt egy ilyen vízjelet? – kérdezte tisztelettel.

–  Igen. Vagyis Diane... Hm, a számítógépem talált egy utat, hogy láthatóvá tegye.

Időközben a vándorok fölértek egy fennsíkra. A csinos városi lány egy birka felé közeledett. A birka nem mozdult, csak bámult a nőre, mire ő nagy ívben kikerülte.

–  Ne kínozz már tovább minket – mondta Yoyo.

–  Rendben – nézett Jericho a falra. – Diane, indítsd újra a filmet. Dekódolva és tömörítve, maximális nagyítás.

A hegyi világ eltűnt. Helyén egy autóút képei jelentek meg, az autóból filmezve. Hepehupás úton haladt. Kétoldalt dombos szántóföldek látszottak, bokrokkal, alkalmanként egy-egy fával tarkítva. Néhány kunyhó is megjelent, legtöbbjük nyomorúságos állapotban. Az ég felhős volt. Ahol a táj emelkedni kezdett és az erdő kezdődött, szürke esőcsíkok látszottak.

Jócskán az autó előtt egy teherautó haladt, nagy port vert fel. Platóján feketék ültek, legtöbbjük csak rövidnadrágban volt. Közömbösnek tűntek, már amennyire a távolság és a piszok miatt ezt meg lehetett állapítani. Ezután a kamera a sofőr felé fordult, hamvasszőke, bajszos férfi, napszemüvegben, előreugró erős állal.

Aki a kamerát tartotta, mondott valamit, amit nem értettek. A szőke ránézett és elvigyorodott.

–  Világos – mondta spanyolul. – Az elnök dicsőségére.

Mindketten nevettek.

Változott a kép. Ugyanez a férfi ült egyenruhások társaságában egy hosszú asztalnál, ezúttal khakiszínű ingben és világos kabátban, napszemüveg nélkül. A kamera ráközelített. Szempillája és szemöldöke ugyanolyan szőke, mint a haja, vízkék szemek, az egyik merev, valószínűleg üvegszem. Ismét totálkép: az asztal teljes hosszában láthatóvá vált. Két kínainak tűnő öltönyös-nyakkendős férfi mutogatott valamit. Előadásuk címzettje az asztalfőn ülő bikaszerű alak, kopasz, vastagnyakú és fekete, mint az ébenfa. Egyszerű, durva ruhát viselt. A többiek – szintén feketék – egyenruhája már formálisabbnak tűnt, fekete vállrojtok vörös-arany sujtással, mindenféle érdemrendekkel. De mégis egyértelműen a bikaszerű volt mindennek a középpontja, a szőke pedig megfigyelőnek tűnt.

Itt is spanyolul folyt a beszélgetés. Az előadó kínai folyékonyan beszélt, de rettenetes akcentussal. Nyilvánvalóan valamilyen gázcseppfolyósító létesítményről volt szó, amit a bikaszerű helyeslő bólogatással nyugtázott. A kínai néha kínaiul kért kollégájától valamilyen dokumentumokat, enyhe pekingi akcentussal.

A kamera megint a szőke férfira közelített. Jegyzetelt, az előadásra figyelt.

A multimédia-falon csíkok jelentek meg, a kép remegni kezdett. Valaki fókuszálni próbált. Egy városi utca látszott a képen, tele autóval. A túloldalon valaki éppen kilépett egy üvegépületből, aminek homlokzatán holografikus reklámfilmek futottak. A kamera a személyre irányult, a kép néha teljesen életlen lett, majd láthatóvá vált a fej és a felsőtest. Első pillantásra alig lehetett a szőke férfira ráismerni: magas, simára borotvált, haja sötétre volt festve. Körülnézett, majd elindult lefelé az utcán. A kamera megint remegni kezdett, ismét befogta őt a képbe, amint a napon ül és egy újságot lapozgat. Néha belekortyolt egy csészébe, hirtelen feltekintett, s a film itt ért véget.

–  Ennyi – mondta Jericho.

Egy ideig hallgattak. Majd Yoyo szólalt meg.

–  Itt valami Afrikában lévő kínai érdekeltségről volt szó, nem? Úgy értem, ez a konferencia egyértelmű volt.

–  Lehetséges. Ismerősnek tűnt valaki közülük?

Yoyo tétovázott.

–  A bikanyakút láttam már valahol.

–  És a kínaiakat?

–  Úgy néznek ki, mint valami konszern emberei. Miről volt szó? Gáz-cseppfolyósításról? Olajipari menedzserek, szerintem. Sinopec vagy Petrochina.

–  De nem ismered őket?

–  Nem.

–  Még valakinek van mondanivalója?

Rájuk nézett. Úgy tűnt, mintha Tu akarna mondani valamit, de aztán csak a fejét rázta.

–  Rendben. Először is, még nem volt időm, hogy kiértékeljem a filmet, de valamit azért tudok mondani. Véleményem szerint a felvétel kizárólag a szőoke férfiról szól. Kétszer egy afrikai országban tűnik fel, ahol, úgy tűnik, valami tisztet töltött be. Egyszer pedig egy városban jelenik meg. Valahol a nagyvilágban, megváltozott külsővel. A haját sötétre festette, a bajszát levágta. Következtetések?

–  Kettő – mondta Yoyo. – Vagy valami titkos küldetésben jár, vagy el kellett tűunnie.

–  Nagyon jó. De kérdezzünk tovább...

–  Owen – mosolyodott el szelíden Tu. – Nem tudnád egyszerűen elmondani, miről van szó?

–  Pardon – emelte magasba bocsánatkérően a kezét Jericho. – Tehát, utasítottam Diane-t, hogy keresse meg a neten ezt a fickót, ő pedig meg is találta – drámai szünetet tartott, akár tetszett Tunak, akár nem. – A barátunk neve Jan Kees Vogelaar.

Yoyo rábámult.

–  Egy Janunk már van a szövegtöredékben!

–  Pontosan. És így már két emberről tudunk, akinek köze van az elmúlt napok eseményeihez. Az egyik Andre Donner, akiről tulajdonképpen csupán azt tudjuk, hogy egy afrikai éttermet üzemeltet Berlinben, de ez is valami. A másik Jan Kees Vogelaar, egy zsoldos ász, valamint személyes biztonsági tanácsadója egy bizonyos Juan Alfonso Nguema Mayé nevű embernek, már ha ez a név mond nektek valamit.

–  Mayé – visszhangozta Tu. – Várj csak! Hol hallottam...

–  A hírekben. Juan Mayé 2017 és 2024 között Egyenlítői-Guinea elnöke és egyeduralkodója volt – Jericho megint szünetet tartott. – Amíg ki nem bombázták a hivatalából.

–  Valóban – mormogta Tu. – No nézd csak! Megvan a puccsunk.

–  Lehetséges. Tegyük fel tehát, hogy nem is a kommunista párt megdöntéséről van szó, vagy valami science-fictionről. Akkor a puccs, amiről a szövegünkben szó esik, már rég meg is történt. Hogy pontosak legyünk, tavaly júliusban. Mégpedig a kínai kormányzat részvételével!

Csen felemelte a kezét.

–  Egyáltalán hol fekszik Egyenlítői-Guinea?

–  Nyugat-Afrikában – világosította fel Yoyo. – Egy undorító kis tengerparti ország, rengeteg olajjal. A bikanyakú pasas pedig...

–  Mayé – helyeselt Jericho. – Pontosabban szólva Mayé volt. Becsvágya, hogy a hatalmát megtartsa, nem tett jót neki. Egész bagázsával együtt a levegőbe röpítették. Senki sem élte túl. '24-ben tele volt a hírrel a média.

–  Emlékszem. Akkoriban nyomozni akartunk Egyenlítői-Guinea után. Amikor még érdekelt bennünket a külpolitika.

–  Most tulajdonképpen miért nem érdekel már?

Yoyo vállat vont.

–  Mihez akarsz kezdeni, ha a mocsok ellepi a saját ajtódat? Kimész az utcára, és látod, amint a vándormunkások még mindig az építkezésen alszanak, ott dugnak, ott szülnek, ott is pusztulnak. Látod a sok illegális embert, papírok nélkül, munkavállalási engedély nélkül, betegbiztosítás nélkül. A borzalmat Quyuban. A kígyózó sorokat a panaszirodák előtt, majd a verőlegényeket, akik éjszaka érkeznek, és addig vernek, amíg azt is elfelejted, hogy mi miatt is akartál panaszt tenni. Ugyanakkor a Riporterek határok nélkül azt adja hírül, hogy Kínában a szólásszabadság helyzete bizonyíthatóan javul. Tudom, cinikusan hangzik, de valamikor majd annyira fog érdekelni a kizsákmányolt afrikaiak helyzete, mint a takony a lefolyóban.

Csen zavarában lehajtotta a fejét.

–  Maradjunk egyelőre Vogelaarnál – javasolta Tu. – Mit tudsz még róla?

Jericho egy táblázatot vetített a falra.

–  Átvilágítottam, amennyire csak tudtam. Dél-Afrikában született 1962-ben, holland bevándorlók gyermekeként. Katonai szolgálat, tanulmányok a katonai akadémián, 1983-ban, 21 évesen altisztként belép a hírhedt Koevoetba.

–  Nem hallottam róla – mondta Yoyo.

–  A Koevoet a dél-afrikai rendőrség paramilitáris egysége volt, amit a Délnyugat-Afrika, a mai Namíbia függetlenségéért küzdő gerillaszervezet, a SWAPO elleni harc céljából hoztak létre. Akkoriban a Dél-afrikai Unió az ENSZ határozata ellenére vonakodott kivonulni a tartományból, ehelyett létrehozták a Koevoetot, ami mellesleg azt jelenti, feszítővas. Elég kemény csapat volt. Elsősorban bennszülött törzsi harcosok és nyomkeresők. Csak a tisztek voltak fehérek. Páncélautókból vadásztak a SWAPO lázadóira, több ezer embert gyilkoltak meg. Kínzással és nemi erőszakkal is megvádolták őket. Vogelaar tiszt lett, de a '80-as évek végén feloszlatták az egységet.

–  Honnan tudod te mindezt? – ámuldozott Tu.

–  Utánanéztem. Egyszerűen tudni szeretném, kivel állunk szemben. Amúgy meg nagyon érdekes. A Koevoet az egyik oka a dél-afrikai zsoldoskérdésnek, hiszen a csapatnak vagy 3000 tagja volt, akik az apartheid végével munkanélküliek lettek. A többségük privát zsoldoscégeknél helyezkedett el. Vogelaar is. A Koevoet szétverése után, a '80-as évek végén fegyverkereskedelemmel foglalkozott, válságövezetekben dolgozott katonai tanácsadóként, 1995-ben pedig csatlakozott az Executive Outcomeshoz, egy magánkézben lévő biztonsági céghez, amelyhez az egykori katonai elit fele is hozzátartozott. Amikor Vogelaar csatlakozott, a szervezet már világszerte vezető szerepet töltött be a zsoldosüzletben, pedig az elején megelégedtek azzal, hogy aláássák az ANC-t, az African National Congresst. A '90-es évek közepére az Executive Outcomes hálózata tökéletesen kiépült. Katonai szolgáltatók, olaj- és bányacégek megbízásából háborúzott, s általában a petróleumipar fizette. Szomáliában az amerikai olajkonszernek megbízásából véget vetettek a polgárháborúnak, Sierra Leonéban visszaszerezték a gyémántbányákat, amelyeket korábban lázadók foglaltak el. Vogelaar remek kapcsolatokat épített ki magának. Négy évvel később az Outcomes leányvállalatához, a Sandline Internationalhez csatlakozott, ám ők inkább balsikerű akcióikkal szereztek maguknak nevet, 2004-ben be is fejezték tevékenységüket. Ezután alapította meg saját biztonsági cégét, a Mambát. Elsősorban Nigériában és Kenyában tevékenykedett. Azután valamikor a 2007-es választásokat követő zavargások során Kenyában nyoma veszett – tárta szét karjait bocsánatkérően Jericho. – Vagy mondjuk inkább úgy, én vesztettem el. Majd csak 2017-ben tűnik fel ismét Mayé oldalán, akinek a biztonsági apparátusát irányította.

–  10 év szünet – állapította meg Tu.

–  Mayé maga nem puccsal került hatalomra? – kérdezte Yoyo. -Vogelaar segíthetett neki ebben.

–  Lehetséges – vágott egy grimaszt Tu. – Afrika a maga királygyilkosságaival. Mindenki hátában ott van a kés. Egy ponton túl már átláthatatlan az egész. Csak azt csodálom, hogy ők maguk nem vesztik el a rálátásukat.

Csen a torkát köszörülte.

–  Szabadna valamit, hm... megjegyeznem?

–  De, Hongbing! Csupa fül vagyok. Csak bátran.

–  Na igen – nézett Csen Jerichóra. – Ön azt mondta, hogy Mayé egész bagázsa meghalt a puccsban, igaz?

–  Igaz.

–  Én a bagázst a legszélesebb értelemben vett kormánynak fordítom.

–  Jól teszi.

–  A halottak nélküli puccs kivételes lehet – tűnt hirtelen rendszerezettnek és analitikusnak Csen. – Vagy mondjuk úgy, ahol a fegyverek szerepet kapnak, ott kollaterális károk keletkeznek. De ha a komplett kormányzat meghal... Akkor aligha beszélhetünk kollaterális károkról, nem igaz?

–  Mire akar kilyukadni?

–  Hogy a puccs célja nem is annyira Mayé és emberei hatalomból való elűzése volt, inkább ki akarták irtani őket. Az utolsó szálig. Nekem úgy tűnik, az elejétől fogva ez volt a terv. Ez nem egy egyszerű puccs volt, hanem megtervezett tömeggyilkosság.

–  Ó, apa! – sóhajtott halkan Yoyo –, micsoda egy Őrző lehettél volna!

–  Hongbingnak igaza van – mondta gyorsan Tu, még mielőtt Csen Yoyo megjegyzésére reagálhatott volna. – S mivel szépen tapogatózunk a ködben anélkül, hogy belepirulnánk, feltételezhetjük a legrosszabbat is. A sárkány evett. A mi hazánk tette ezt a szörnyűséget, vagy legalábbis részt vállalt benne – állát jobb kezében pihentette. – Ugyanakkor mi oka lett volna Pekingnek egy teljes nyugat-afrikai kleptokrácia kiirtására?

Yoyo hitetlenkedve ráncolta a szemöldökét.

–  Nem tudod elképzelni róluk? Hé, mi van veled?

–  Csillapodj, gyermekem, bármit el tudok képzelni róluk. Csak éppen tudni szeretném, miért tették.

–  Ez a... – Csen jobbjával félénk mozdulatokat tett. – Na, hogy hívják ezt a zsoldost?

–  Vogelaar. Jan Kees Vogelaar.

–  Na, neki tudnia kell.

–  Persze, ő...

Egymásra néztek.

Jerichónak hirtelen derengeni kezdett.

Persze! Ha Csennek igaza van és a Mayé-kormány gyilkosság áldozatává vált, akkor annak két oka lehet. Az egyik, hogy a népharag lángra lobbant. Nem ez lett volna az első eset, hogy a felháborodott tömeg meglincseli egykori kínzóit, mindazonáltal az ilyesmi általában spontán történt meg, ráadásul a kivégzés módozatai is különböznek egymástól. Miszlikbe szabdalás bozótvágóval, égő autógumi a nyakba, agyonverés. E rövid idő alatt ugyan nem tudott meg sokat a háború sújtotta nyugat-afrikai ország viszonyairól, de úgy tűnt, Mayé bukása egy vegytisztán megtervezett, tökéletesen kivitelezett akció eredménye volt. Az egész néhány óra alatt lezajlott, s a diktátor szűkebb körének összes tagja már halott is volt. Mintha az lett volna a cél, hogy az egész apparátust elhallgattassák. Mayéval és hat miniszterével egy távirányítású rakéta robbanása végzett, további tíz minisztert és tábornokot lelőttek.

Egyvalaki menekült meg. Jan Kees Vogelaar.

Miért? Vajon Vogelaar kettős játékot játszott? Egy efféle puccs csak úgy lehetséges, ha van valami belső kapcsolat. Mayé biztonsági főnöke áruló lett volna? Ha ez igaz, akkor...

–  Andre Donner tanú lehet – mormogta Jericho.

–  Tessék? – kérdezte Tu.

Jericho mereven bámult a semmibe.

... Donner likvidálni...

–  Mi lenne, ha megosztanád velünk a gondolataidat? – javasolta Yoyo.

–  Donner likvidálni – mondta Jericho. Végigmérte őket. – Tudom, merész dolog néhány szóból ilyesmit kiolvasni. De úgy tűnik, ez a rész félreérthetetlen. Fogalmam sincs, ki Donner, de tegyük fel, hogy ismeri a puccs hátterét. Tudja, kik az irányítók. Akkor...

... változatlanul egy magas...

Magas mi? Kockázat? Talán fönnáll a kockázata, hogy Donner, miután eltűnt, elárulhatná, amit tud?

... ő ismeri vajon...

...a kijelentés a kínai kormány megbuktatása...

–  Akkor? – ismételte Yoyo.

–  Ide figyelj! – kiáltott fel izgatottan Jericho. – Tegyük fel, Donner tudja, hogy a kínai kormánynak köze volt a puccshoz. És azt is tudja, miért. El tud szökni. Egyenlítői-Guineában valószínűleg nem is Donner a neve. Talán a kormányban volt? Igen, a kormányban. Vagy valami magas rangú katona, egy tábornok vagy ilyesmi, mindegy. Akárki is, új identitásra van szüksége. Tehát Donnerré alakul. Ő immár Andre Donner. Ha lennének képeink az egykori hatalmasságokról és róla, felismernénk! Berlinbe megy, jó messzire, felépít egy új egzisztenciát, új életet kezd. Új papírok, új élet.

–  Nyit egy éttermet – mondta Tu. – De megtalálják.

–  Igen. Vogelaarnak az a feladata, hogy megszervezze a Mayé-klán egyidejű kivégzését. Ám egyvalaki eltűnik, olyasvalaki, aki minden számítását keresztülhúzhatja. Gondolj csak arra, mi mindent meg nem tesznek, hogy Yoyót kiiktassák, csak mert elfogott valami kis töredékes titkosírást. Akik Vogelaar mögött állnak, aggódnak. Amíg Donner életben van, bármikor úgy dönthet, hogy mindent kitálal.

–  Például azt, hogy egy külföldi kormányzat áll a hatalomváltás hátterében.

–  Amiben persze nincs semmi új – mondta Jericho. – Csak a CIA mi mindenben benne nem volt. 1962, puccskísérlet Kubában. A '70-es évek eleje, Chile. 2018, Észak-Korea. Senki sem kételkedik abban, hogy Washington keze benne volt a Kim Jong-un elleni merényletben. Aztán vannak olyan hangok is, amelyek Kínát vádolják, hogy 2015-ben besegített Szaúd-Arábiában, miért ne tehette volna meg ugyanezt Nyugat-Afrikában is?

–  Értem. Vogelaar most pedig Berlinbe ment, hogy a csodálatos módon újra felbukkant Donnert kiiktassa – vakargatta a nyakát Tu. – Valóban merész elgondolás!

–  De elképzelhető – köhécselt Csen. – Ami engem illett, számomra hihetően hangzik.

–  Tehát mégis – suttogta Yoyo.

–  Mi? – kérdezte Jericho.

–  Na mégis, mi? – csattant fel a lány. – Ahogy mondtam! A kormány keze van a dologban, a párt üldöz engem!

–  Igen – mondta fáradtan Jericho. – Úgy tűnik.

Yoyo a kezébe temette az arcát.

–  Többet kell megtudnunk erről az országról. Többet Vogelaarról, többet Donnerről. Minél többet tudunk, annál jobban védekezhetünk. Máskülönben már pakolhatom is a holmimat. És ti is. Sajnálom.

Tu a körmeit nézegette, ujjait ide-oda forgatta.

–  Jó ötlet – mondta.

Yoyo kinézett a kezei mögül.

–  Mi?

–  Hogy pakold a holmidat. Elhagyni az országot. Jó ötlet. Pontosan ezt fogjuk tenni.

–  Nem egészen értem.

–  Mit lehet ezen nem érteni? Megkeressük ezt a Donnert. A fickó életveszélyben van! Mi figyelmeztetjük, ő pedig cserébe elmondja, amit tudnunk kell.

–  Te azt akarod... – Jericho azt hitte, rosszul hall. – Tian, ez az ember Berlinben él. Németországban!

–  Már ha egyáltalán kiengednek minket – mondta Yoyo.

–  Lassan – emelte fel a kezét Tu. – Ti többet aggodalmaskodtok, mint a sündisznó, mielőtt lefeküdne a párjával. Mintha én galoppban akarnék átvágtatni a határon! Gondoljatok már bele, éppen most volt itt a rendőrség a házban. Komolyan azt hiszitek, hogy még mindig itt ülnénk, ha le akarnának minket csukni? Nem, teljesen hivatalosan utazunk majd el. A magánrepülőmön, ha meghívhatlak titeket.

–  És mikor akarsz repülni?

–  Éjfél után.

Jericho, Yoyo és Csen csak bámult.

–  Talán nem kellene...

–  Korábban sajnos nem megy – mondta Tu bocsánatkérően. – Van még egy vacsora, amit legjobb akaratom ellenére sem mondhatok le. Egy óra múlva.

–  Nem kellene előbb felhívnunk Donnert? Honnan tudod, hogy egyáltalán Berlinben van? Talán elutazott. Eltűnt.

–  Telefonon akarod figyelmeztetni?

–  Csak úgy gondolom...

–  Hülye ötlet, Owen. Képzeld el, felveszi a telefont, és hisz neked. Akkor már el is vesztettük. Olyan gyorsan eltűnik, hogy még levegőt sem vehetsz, mielőtt feltennéd neki a kérdéseidet. Amúgy meg, mit akarsz tenni? Pudongban ülöd laposra a kárpitjaimat.

–  Menjünk Berlinbe? – krákogott Hongbing. – Az éjszaka kellős közepén?

–  Vannak ágyak a fedélzeten.

–  De...

–  Te amúgy sem repülsz velünk. Csak a gyorsbevetésű csapat: Owen, Yoyo és én.

–  Én miért nem? – kérdezte Csen hirtelen felháborodással.

–  Túl fárasztó. Ne, ne tiltakozz! Az efféléhez pont egy agilis kis csoport kell. Fürge és mozgékony. Addig Joanna téged teában fürdet majd és masszírozza a lábujjaidat.

Jericho megpróbálta elképzelni az agilis és mozgékony Tut.

–  És ha nem találjuk Donnert? – érdeklődött.

–  Akkor megvárjuk.

–  És mi van, ha nem jön?

–  Visszarepülünk.

–  No és ki lesz a pilóta? – kérdezte, sötét sejtelmektől gyötörten.

Tu felvonta a szemöldökét.

–  Na ki lenne? Én.

Néhány kilométerrel távolabb és jó néhány méterrel magasabban Xin tekintett le az esti városra.

Miután az az átkozott teherautó a dugó miatt végre kénytelen volt lelassítani, leugrott, metróval ment vissza Pudongba, mert sehol sem volt szabad bérautó, a Jin Mao Towerig hátralévő néhány száz métert futva tette meg, s mint aki megkergült, úgy rohant át a csarnokon, mert mintha mennykő csapott volna bele, úgy megkívánt valami édességet. A folyosón egy édességbolt kínálta méregdrága pralinéit, olyan árban, mintha nemesebb ékszerek lennének. Xin vett egy dobozzal, aminek a felét a liftben be is habzsolta. A lakosztályába érkezve ledobta magáról a ruháit, berohant az óriási márványfürdőbe, megengedte a vizet és szinte levakarta magáról a bőrét nagy igyekezetében, hogy Quyu mocskától és veresége szégyenétől megszabaduljon.

Yoyo ismét elszökött előle, és most halvány fogalma sem volt, hol keresse. Jerichónál csak az üzenetrögzítő jelentkezett. A düh hullámán lovagolva Xin azt mérlegelte, hogy levegőbe röpíti a lakását. De elvetette a gondolatot. A bosszúvágyat jelenlegi helyzetében nem engedhette elhatalmasodni magán, amúgy meg a hongkoui katasztrófa után hiányt szenvedett fegyverekben. Ráadásul azt is világosan tudta, hogy nincs oka megbüntetni valakit, aki csak az önvédelem istenadta jogával élt.

Megtisztulva, puha törölközőbe bújva, a várostól jóleső távolságra próbált Xin rendet tenni méhkasként rajzó gondolataiban. Először is összeszedte szanaszét heverő ruháit, majd a mosásba dobta. Utána belenézett a feldúlt pralinés dobozba. Megszokta, hogy minden ételt mesteri terv alapján fogyaszt el, addig betartva a szimmetria követelményeit, ameddig csak lehetséges, de most megborzongott attól, amit látott. Általában kívülről befelé haladva evett. Semmit nem tizedelt meg az illendőonél nagyobb mértékben, a viszonyok fenntartására mindig ügyelt. Elképzelhetetlen, hogy egy doboz egyik felét üresre zabálja! De most pont ezt tette. Mint egy állat, mint egy quyui kreatúra esett a doboznak.

Belehuppant az üvegfal előtti fotelbe és azt figyelte, miként ereszkedik le az alkonyat Sanghajra. A város sokszínű fénybe burkolózott, a mocsok idő ellenére hatásos színjátékot nyújtva, de Xin csak az esztétikai elvei elárulását látta. Jericho, Yoyo, Yoyo, Jericho. A dobozban elkövetett hibáját korrigálni kell. Hol van Yoyo? Hol van a detektív? Ki vezette az ezüst repülőautót? A doboz, a doboz! Amíg ott nem rak rendet, addig megőrül. A maradék pralinékat Rorschach-módszer szerint kezdte újrarendezni, addig, amíg létre nem hozott egy tengelyt, amely keresztülszelte a dobozt: stabil, rendező alakzat, két oldalán tükörképként elhelyezve a maradék. Ezután már jobban érezte magát, most már készíthet számadást.

Nincs értelme tovább követnie Yoyót és a nyomozót. Néhány nap múlva amúgy is megtörténik minden, akkor már beszélhetnek. Már nem fontosak. Az akció elsőbbséget élvez. Már csak egyvalaki veszélyeztetheti a tervet. Azon töprengett, vajon milyen következtetést vont le Jericho annak az üzenetnek a töredékéből, amit ő, Kenny Xin küldött a Hydra fejeinek, miután kinyomozta egy bizonyos Andre Donner berlini éttermét és a fickó azonnali likvidálását javasolta. Szerencsétlen módon a levélhez egy módosított dekódoló programot csatolt, egy javított, gyorsabb változatot. A kulcsokat néhány havonta cserélték. A lehető legnagyobb pech volt, hogy Yoyo éppen ezt a levelet kapta el.

De ezen már nem lehet változtatni.

Andre Donner. Jó kis név, jó kis próbálkozás.

Egy számot hívott a mobiljáról.

–  Hydra – mondta.

–  Megoldotta a problémát?

Mint mindig, most is kódolva beszéltek a neten. Xin címszavakban elmesélte, mi történt. Beszélgetőtársa egy ideig hallgatott, azután azt mondta:

–  Ez lószar, Kenny. Erre nemigen lehet büszke.

–  Azt javaslom, a saját orrát dugja bele – válaszolta Kenny rosszkedvűen. – Ha egy biztos algoritmust adott volna meg, az egész helyzet elő sem áll.

–  Az algoritmus biztos. Amúgy meg nem nyitok erről vitát.

–  Arról nyitunk vitát, amiről én jónak tartom.

–  Sokat képzel magáról.

–  Igen? – nevetett fel élesen Xin. – Maga az én kapcsolatom, elfelejtette? Egy jobbfajta diktafon. Ha elődadásokat akarok hallgatni, majd felhívom Őt.

A másik indignálódva köszörülte a torkát.

–  Tehát mit javasol?

–  Amit már javasoltam. Berlini barátunknak el kell tűnnie. Minden más felelőtlenség lenne. De az étterem címe benne volt az átkozott e-mailben. Ha Jerichónak eszébe jut, hogy kapcsolatba lépjen vele, akkor valóban gond lesz!

–  Berlinbe akar menni?

–  Amilyen gyorsan csak lehet. Ezt senki másra nem akarom rábízni.

–  Várjon egy kicsit.

A vonal rövid időre megszakadt. Azután ismét jelentkezett a hang.

–  Az éjszakai gépre foglalunk jegyet.

–  Mi van a helyi erősítéssel?

–  Már úton van. A specialista, a kívánságának megfelelően. De most óvatosabban bánjon az emberekkel és a felszereléssel.

Xin megvetően lebiggyesztette az ajkát.

–  Csak ne aggodalmaskodjon.

–  Én ugyan nem, én csak a diktafon vagyok – mondta a hang jéghidegen. – De Ő aggodalmaskodik. Tehát ezt a munkát végezze el!

CALGARY, ALBERTA, KANADA

Április 21-én Sid Bruford két barátjával zarándokolt el Calgaryba a rendezvényre, amelyen az EMCO egy már nem is létező jövőt kíván felvázolni. Már senki sem ringatta magát illúziókba, hogy Gerald Palstein valami mást fog majd kihirdetni, mint az olajhomok bányászatának végét Albertában, így minden reményük már csupán a szanálásban, a konszolidálásban, vagy legalább a szociális gondoskodás valamiféle stratégiájában rejlett. Ebben bízva érkeztek ide, no meg azért, mert valahogy ildomos az embernek a saját temetésén megjelennie.

A vállalat székhelye előtti hatalmas, négyzet alakú park lassan megtelt emberekkel. A Nap, mintha nyomorúságukat akarná kifigurázni, szalmasárgán sütött le rájuk, a fellendülés és magabiztosság melegét sugározva. Bruford, nem akarván átadni magát az általános elkeseredés érzésének, elhatározta, hogy a legjobbat hozza ki a helyzetből. A haláltánc részét képezte, hogy a fatalizmust az ehhez szükséges mennyiségű sör elfogyasztásával magabiztossággá változtassák, a verekedést lehetőleg elkerülve. Egy darabig a háttérben maradva a baseballról beszélgettek, ott, ahol a levegőt kevésbé itatta át az izzadságszag. Bruford a mobiljával filmezett, hogy valamit megörökítsen a hangulatból, amikor két, örömtelien könnyedén öltözött leányzó került a kamera látószögébe, akik, miután észrevették, vihogva pózolni kezdtek. Mögöttük üresen álló épületkomplexum emelkedett, ha jól emlékezett, egy csődbe ment fúrástechnológiai vállalat székhelye. A leányzók kedvelték őt, ez oly biztosnak látszott, mint az Imperial Oil bezárása, csinos, olaszos arcvonásait, szoborszerű testét, ami arra késztette, hogy hideg időben se viseljen többet rövidnadrágnál és izompólónál. Filmezett és nevetett. A két lány vihogott. Néhány perc elteltével ismét a barátainak szentelte magát, de amikor újra megfordult, észrevette, hogy most a lányok filmezik őt. Hízelgett neki a dolog, majomkodott, grimaszokat vágott, pózokba vágta magát, aztán a barátai is kedvet kaptak a dologhoz. Nem viselkedtek különösebben felnőtt ember módjára. A lányok folyamatos nevetés közepette utánozni kezdték egy hollywoodi film jeleneteit, a fiúk pedig pantomimtudásukat csillogtatták, jókedvűen kiáltozva egymásnak. A nap vidámabbnak tűnt, mint amit elvárhattak volna, ráadásul Bruford, akárhányszor megpillantotta a tükörképét, mindig arra gondolt, hogy a filmiparban amúgy is sokkal jobb helyen volna, mint Cold Lake külszíni fejtésén. Egy szép napon talán még hálás lehet az EMCO-nak. Hangulata Ikarosz szárnyain emelkedett az áprilisi Nap felé, így majdnem elmulasztotta, amint az apró termetű, kopasz olajmenedzser felmászott a pódiumra.

Valaki megkopogtatta a vállát. Kezdődik. Bruford megfordult, még éppen időben, hogy láthassa, amint Palstein megbotlik. A férfi megkapaszkodott, majd megingott és összeesett. Biztonsági őrök rohantak hozzá, falat állítva a skandáló tömeg elé. Bruford a nyakát nyújtogatta. Szívinfarktus, szélütés, agyvérzés? Előretolakodott, mobilját az izgatott embertömeg feje fölé emelve. Teljesen világos, merénylet történt! Nem látott már elégszer ilyesmit a filmeken? A botladozás csupán ügyetlenség. De a menedzsert eltalálhatták, még mielőtt amúgy földet ért volna. Egy lövés, mi más lehetett volna? Valaki Palsteinre lőtt, csakis így történhetett!

Amit viszont Bruford nem tudott: miközben 20 perccel korábban a lányokat filmezte, ő is bekerült a tévékamerák látószögébe, elmosódottan és életlenül, csupán néhány másodpercre. A rendőrök figyelme az anyag elemzése során simán elsiklott felette.

Nem így a Greenwatch embereié.

Még mindig alig tudta elhinni, hogy e villanás alapján találtak rá a hólabda-taktikát követve, amint azt Lorena Keowa, ez a csontos arcú, nem túlságosan szép, de valahogy mégis izzasztóan izgató indián nő elmagyarázta. A Greenwatchnál gyorsan kikövetkeztették, hogy a mellette álló férfiak a haverjai, akiket jobban fel lehetett ismerni, mint őt, valamelyikük mondott is valamit az előttük álló sorban egy öregembernek, Jack „Mindenelvancseszve” Beckernek, erre még jól emlékezett, hiszen siránkozásával az agyára ment. A többiekkel ellentétben az Imperial Oil overallját viselő Becker élesen kivehető volt, Keowa pedig nyilvánvalóan jó kapcsolatokkal rendelkezett a cég személyzeti osztályán. Azonosították, fölhívták, megmutatták neki a felvételt, mire „Mitkapokezért” Becker megnevezte Bruford haverjait, ők pedig Brufordot magát.

Most pedig itt ült. Hátborzongató ez a világ! Mindenkinek utána lehet járni. Persze rosszabb dolog is történhetett volna, mint hogy Keowa mellett ül a kölcsönzött Dodge-ban, 50 kanadai dollárral gazdagabban és nézi, amint a nő a számítógépére tölti elmosódott videóit. Keowa az elegáns ruhájában egyáltalán nem úgy festett, mint valami ökonyanya. Sok minden megfordult Bruford fejében. Nem kellett volna többet kérnie? Mit akar a Greenwatch a filmekkel? Miért ragyog úgy az indiánok haja, s mit kellene tennie a sajátjával, hogy a hollywoodi karrierje érdekében az is úgy ragyogjon?

–  Nem köllene inkább a rendőrségre mennünk? – kérdezte. Jó kérdés, gondolta, Keowa a kijelzőjét bámulva, az átjátszásra koncentrálva.

–  Nyugodjon meg, elmegyünk majd – mormogta.

–  Jó, de mikor?

–  Mindegy, mikor – nyögte Keowa kísérője a hátsó ülésről.

–  Nemtom – rázta a fejét, mintha komolyan aggodalmaskodna, színészi tehetség, mindig is tudta, hogy erre született. – Nem akarok belekeveredni semmibe. Tulajdonképpen ez vóna a kötelességünk, nem?

–  Miért nem tette meg akkor?

–  Nem jutott eszembe. De most, hogy szóba került...

–  Persze, természetesen igaza van, át kell gondolnunk az egyezségünket – fordult felé Keowa. – Tudjuk egyáltalán, hogy az anyaga megér-e 50 dollárt? Talán semmi sincs rajta.

Buford tétovázott.

–  Az a ti bajotok.

–  De talán 100 dollárt is megér, nem? – húzta fel a nő a szemöldökét. – Ez is lehetséges, nem, Sid? Feltéve persze, ha nem kérdezősködik és elfelejti a rendőrséget.

Bruford elfojtott egy vigyort. Pontosan így képzelte.

–  De – mondta –, elképzelhető.

A nő benyúlt a zsebébe és egy második ötvenest húzott elő, mintha számolt volna ezzel a lehetőséggel. Bruford elvette és a másik mellé tette.

–  Úgy láccik, valami fészek van a kabátjában – mondta.

–  Nem, Sid, csak ez a kettő volt. S talán ez a kettő is vissza akar kerülni hozzám, ha úgy látom, nem bízhatok meg magában.

–  Akkó majd szerzek valami mást – vigyorodott el. – Magának van egy rakás mindene, ami jó. Kettő pont a kabátjában.

Keowa ősei erőszaktól vissza nem riadó tekintetével mérte végig.

–  Oké – mormogta Bruford. – Bocsánat.

–  Semmi gond. Örültünk a szerencsének.

A férfi megértette. Vállát vonogatva nyitotta ki a kocsi ajtaját.

–  Ja, még valami, Sid, ha nagy törvénytisztelői rohamában mégiscsak a rendőrségre akarna rohanni. A pénz a zsebében bizonyítja, hogy elkövette a fontos bizonyíték elhallgatásának tényállását. Csak hogy okuljon. Ez büntetendő, érti?

Bruford meghökkent. Mélyen megsértődött. Már félig kiszállt, de visszafordult.

–  Csak nem fenyegetni akar?

–  Ide figyeljen, Sid...

–  Nem. Maga figyeljen ide! A melómnak annyi. Megpróbálom megszerezni aztat, amit lehet, de ha egy egyezség áll, akkó az áll! Érti? Tán nagy a pofám, de ez nem jelenti aztat, hogy átbaszom az embereket. Tehát nyaljátok ki a seggemet és húzzatok el.

-  Szájhős – mondta megvetően a gyakornok, amikor Bruford elindult az utcán, anélkül, hogy visszanézett volna. – Még 100 dollárért az öreganyját is eladná.

Keowa utána nézett.

–  Nem, igaza van. Megsértettük. Ha itt valaki megkérdőjelezhető módon viselkedett, akkor azok mi voltunk.

–  Mondd csak, ha már itt tartunk, nem lenne tényleg jobb, ha átadnánk az anyagot a zsaruknak?

Keowa tétovázott. Egy törvénytelenség elkövetésének a gondolatát is utálta, de hát újságíró volt, márpedig az újságírók abból éltek, ha az előny náluk volt. Válasz nélkül kötötte számítógépét a fedélzeti komputerhez. A Dodge, amit a repülőtéren bérelt, nagy kijelzővel rendelkezett.

–  Gyere előre – mondta. – Nézzük csak meg, mit adott a jó öreg Sid.

–  Zsákbamacskát – vélte a gyakornok.

–  Néha kockáztatni kell.

Elmosódott kameramozdulatokat láttak, tömeget, büféket, az Imperial Oil székházát, egy pódiumot. Utána Bruford haverjait: szélesen vigyorogtak a kamerába. Bruford eleinte csupán előrefelé filmezett, majd forgásba kezdett. Két fiatal lány került a képbe. Észrevették, hogy filmezik őket, mire grimaszolni kezdtek.

–  Jól érzik magukat – nevetett a gyakornok. – Jól is néznek ki. Főleg a szőke.

–  Hé, a háttérre figyelj.

–  Tudok figyelni mindenre.

–  Ja persze. Férfiak és a multitasking.

Hallgattak. Bruford jó sok memóriát szentelt a két vidéki szépség bájainak, mögöttük emberek suhantak át a képen, megjelent három rendőr, kettő megint elment, a harmadik pedig elfoglalta helyét az épület árnyékában. A két lány performance-ba kezdett, amelynek értelmét Keowa nemigen fogta fel, de a gyakornok füttyentett egyet.

–  Nem is rossz! Felismered?

–  Nem.

–  Alien Speedmaster 7!

–  Micsoda?

–  Nem ismered az Alien Speedmastert? – úgy tűnt, döbbenete mértéktelen. – Te nem jársz moziba?

–  Valószínűleg más filmeket nézek, mint te.

–  Hiányos a műveltséged. Nézd csak, mit csinálnak! Azt hiszem, a Death Chat jelenetét utánozzák, tudod, amikor azok a kicsi, intelligens állatok elindulnak a mesterséges karú asszony felé és...

–  Nem, nem tudom.

A lányok görnyedeztek a nevetéstőol. Elkeserítő. Az anyag felét már megnézték, de nem láttak mást, mint kamaszok marháskodását.

–  Most meg mit csinálnak? – tanakodott a gyakornok.

–  Lennél olyan szíves az épületre figyelni?

–  Úgy néz ki, mint...

–  Kérlek!

–  Nem, várj csak! Azt hiszem, ez abból a szerelmes hülyeségből van, amit tavaly annyira magasztaltak. Elég szar, ha engem kérdezel. Az a pasas játszott benne, az a kéjsóvár vénember, na, ismered. Jaj istenem, hogy hívják? Na, mondd már!

–  Fogalmam sincs.

–  Na, az az öreg fószer, aki legutóbb megkapta az életművéért az Oscart!

–  Richard Gere?

–  Így van, pontosan! Gere! Ő játssza a nagyapát...

–  Pszt! – hallgattatta el egy kézmozdulattal Keowa. – Nézd csak!

A középső épület oldalsó kijáratán kijött két meglehetősen kigyúrtnak tűnő szabadidőruhás férfi. Odabattyogtak a járőröző rendőrökhöz, és megszólították őket. Mindkettő napszemüveget viselt.

–  Olajmunkásnak néznek ki.

–  Nem – hajolt előre Keowa, miközben azon gondolkodott, mi váltotta ki a déja vu érzését. Többször visszajátszotta a felvételt, és kinagyította az arcukat. A következő pillanatban karcsú, nadrágkosztümöt viselő nő lépett ki az épületből, és megállt a bejárat mellett. A rendőr mutatott valamit, szemükkel követték a mutatóujját, egyikük valamit az orra alá dugott, talán egy térkép lehetett, a beszélgetés tovább folyt. A háttérből egy pókhasú alak közeledett, hosszú, fekete frizurával, befordult a nyitott oldalajtón és belopakodott az épületbe.

–  No nézd csak – súgta Keowa.

A két kigyúrt alak kisvártatva megrázta a rendőr kezét és útnak indult. A nadrágkosztümös nő keresztbe font karokkal egy fának támaszkodott. Bruford felvétele ekkor ugrott egyet. Megint a lányok következtek. Az épület közvetlen közelében nem történt semmi, utána a tömeg és a pódium jelent meg. Egyenruhások és civilek tülekedtek, nagy és hektikus volt a tolakodás. A felvétel alighanem közvetlenül a merénylet után készülhetett.

–  A fickó, aki eltűnt a házban... – mondta a gyakornok.

–  Akárki lehet. A házmester, vízszerelő, valami hajléktalan – Keowa megállt. – De ha nem...

–  Akkor a gyilkost láttuk.

–  Igen. A férfit, aki rálőtt Gerald Palsteinre.

Egymásra pillantottak, mint két tudós, akik éppen felfedeztek egy ismeretlen, valószínűleg halálos vírust, és a rémület szakadékának mélyén már a Nobel-díj ragyogását látták. Keowa készített egy állóképet a kövér emberről, kinagyította, számítógépével csatlakozott a központhoz Juneau-ben, és letöltötte a Magnifiert, egy olyan programot, ami a legszemcsésebb, legéletlenebb anyagból is meglepő dolgokat hozott ki. Az elmosódott vonások hamarosan körvonalazódtak, a zsírosan alácsüngő hajcsomók elváltak a fehér bőrtől, láthatóvá vált egy bajusz és egy csupasz áll.

–  Ázsiainak tűnik – mondta a gyakornok.

Kínai, futott át Keowa agyán a gondolat. Kína komoly szerepet vállalt a kanadai olajhomok-üzletben. Még licenszeket is vásároltak. Ugyanakkor az EMCO egyik menedzserének halála mit változtatna azon, hogy Alberta elveszett? Vagy az Imperial Oil a kínaiak kezében lett volna? De akkor az EMCO is az övék. Nem, ennek semmi értelme. Palstein meggyilkolásának pedig végképp semmi. Ahogy maga is megfogalmazta: „Minden népszerűutlen döntést, amit hozok, a körülmények hoznak meg helyettem, ráadásul én csupán a stratégiai igazgató vagyok.”

Keowa az állát dörzsölgette.

Egyedül a kövér érne meg valami műsort, még ha a fickó ártatlannak bizonyulna is. Persze ezzel nevetségessé tenné a rendőrséget. A Greenwatch ellőné a puskaporát. Kétes győzelem, ami a nyomozás során megszerzett előnyét semmissé tenné. Az esélye, hogy egyedül oldja meg az ügyet, odalenne.

Talán, gondolta Keowa, nyugton kéne maradnod.

Bizonytalanul tekerte vissza a filmet odáig, amikor a két napszemüveges férfi szóba elegyedik a rendőrrel. Ráközelített a fejekre, végigfuttatta a Magnifiert, hogy az kiélesítse a képeket, s az eredmény nagy százalékban megfeleljen a valós kinézetnek. De a rendőr ekkor is idegen maradt, egy rendőr, semmi más. Viszont a két férfi közül a magasabbik ismerősnek tűnt. Nagyon is ismerősnek.

A számítógép közölte, hogy a vancouveri központból keresik. Sina – a társasági élettel és a színes hírekkel foglalkozó szerkesztő – arca jelent meg a kijelzőn.

–  Azt kérdezted, hogy az év eleje óta ért-e másvalakit is az olajipar nagyjai közül valamilyen baleset.

–  Igen, így van.

–  Bingo. Hármat is. Az egyik Umar al-Hamid.

–  Az OPEC külügyminisztere?

–  Pontosan. Januárban leesett a lóról és a lábát törte. Időközben meggyógyult. A lóról azt gyanítják, hogy kapcsolatban áll az iszlamistákkal. Hahaha. Vicc volt. A másik Prokofij Pavlovics Kiseljov...

–  Ki az ördög az?

–  A Gazprom egykori projektvezetője Nyugat-Szibériában. Márciusban halt meg, autóbalesetben. Saját hibájából. 94 éves volt, félig vak. Ennyit erről az évről.

–  De hármat említettél.

–  Engedelmeddel kissé visszamentem az időben. Itt bukkan fel a harmadik. Persze, mindig történik valami, az egyik megbetegszik, a másik meghal, itt-ott egy öngyilkosság, semmi különös. De itt van Alejandro Ruiz esete, a Repsol stratégiai elnökhelyetteséé.

–  Repsol? '22-ben nem vette át őket az ENI?

–  Szóba került, de nem történt meg. Ruiz mindenesetre fontos figura a stratégiai menedzsmentben. Vagy az volt.

–  Na mi van? Most fontos, vagy csak az volt?

–  Pontosan itt rejlik a probléma. Nem lehet tudni, hogy még életben van-e. Három évvel ezelőtt egy perui ellenőrzőkörúton tűnt el.

–  Csak úgy?

–  Egy éjjel. Soha többé nem bukkant elő, huss. Eltűnt Limában.

–  Mit tudsz még róla?

–  Nem sokat. De ha akarod, utánanézhetek.

–  Tedd meg, kérlek. Köszönöm.

Alejandro Ruiz...

A Repsol egy spanyol-argentin konszern volt, a 10 legnagyobb legkisebbike. A spanyolok és az EMCO között nincs sok kapcsolat. Nem aprózza el magát? Vajon fontos az, hogy '22-ben Limában eltűnt egy spanyol olajstratéga?

Palstein ugyancsak stratéga volt.

Gondolatai ezen új információ és Bruford felvételei között cikáztak, megpróbáltak valami értelmet találni, és felfűzni a logika fonalára.

Hirtelen beugrott neki, ki is a napszemüveges ember.

-  De! Esküszöm!

Egy kis kávéházban ültek az Avenue Southwest 5-ös szám alatt, néhány háztömbnyire az Imperial Oil Limited székházától. Keowa a harmadik kapucsínóját itta, a gyakornok egy cukormentes kólát szopogatott, és éppen rémületet keltő reggelijét falta, ami zabpehelyből, sült krumpliból, tojásrántottából, szalonnából, palacsintából és még sok minden másból állt. Keowa analitikus elméje nem állhatta meg, s eltöprengett azon, hogy valaki egy ekkora neutroncsillagnyi méretű kalóriaadag mellett miért is iszik cukormentes kólát. Elbűvölten figyelte, amint egy kanálnyi juharszirupba áztatott kocsonya útnak indult a fiú emésztőrendszere felé.

–  Varázsolni a Magnifier sem tud – mondta a gyakornok. – Azért nem tökéletesen éles a kép.

–  De két napja, hogy láttam a fickót, ilyen közel állt hozzám – tartotta az arca elé a kezét. Ujjai rácsozatán keresztül látta, amint a fiú szájában éppen eltűnik egy virsli. – Ilyen közel!

–  Attól tartok, meg is csókoltad.

–  Hülyeség. A személyimet akarta látni. Mintha Palstein a Pentagonban lakna.

A gyakornok letette a kanalat, és a homlokát vakargatta.

–  Tulajdonképpen nincs abban semmi rendkívüli, ha a biztonság emberei ügyelnek a rendre.

–  Ezt tették volna? A rendre ügyeltek? Tulajdonképpen mit kerestek a házban?

–  Már mondtam – vette fel újra a kanalat. – A rendre ügyel...

–  Az agyad beragad a koleszterintől! – mondta dühösen. – Persze, hogy körbe volt véve biztonsági emberekkel, meg a rendőrség is, úgy értem, nem karácsonyi ajándék volt éppen a zsákjában. De te beküldenéd a testőreidet egy szemben lévő üres házba? Palstein nem Kennedy. Mekkora a valószínűsége annak, hogy valaki onnan fog lőni rá?

A válasz elmaradt egy túlméretezett palacsintával vívott küzdelem miatt.

–  Tegyük fel, az ázsiai valami ártalmatlan fickó volt – folytatta Keowa –, aki egyszerűen csak egy vécét keresett. Akkor Palstein emberei vagy nem vették őt észre, vagy pedig nem érdekelte őket, hogy bemegy. Egyik sem valószínű.

–  A két pasas a rendőrrel beszélgetett. Nem is láthatták őt.

–  És a nő?

–  Biztos vagy benne, hogy ő is közéjük tartozik?

–  Közvetlenül utánuk jött ki. Azonkívül a biztonsági őrök mind egyformán néznek ki. Tegyük fel tehát, hogy a kínai a gyilkosunk.

–  Hogyhogy kínai?

–  Ázsiai. Mindegy – hajolt előre. – Gondolj már bele, ember! Három biztonsági őr! Az egyik közvetlenül a bejáratnál áll. A másik kettőo egy rendőrrel beszélget, néhány méternyire. És egyikük sem veszi észre ezt a meglehetősen túlsúlyos jelenséget, amint bemegy az általuk őrzött házba?

–  Talán a kína... Az ázsiai szintén biztonsági őr volt. Nem azt mondta neked Palstein, hogy csak Calgary óta alkalmazza a biztonsági őrséget? Ezen sokkal inkább csodálkozom.

–  Nem, nem ezt mondta – töltött a csészéjébe egy kis habos presszókávét. – Azt mondta, Calgary óta őrzik a házát.

–  Hm. Jobban tette volna, ha másvalakit alkalmaz.

Keowa a csészéjébe bámult.

Jobban tette volna...

–  A fenébe, igazad van.

–  Hát persze – mondta a gyakornok, a zabpehely maradékait összekapargatva. – De miben is?

–  Nem bízhat meg bennük.

–  Mert töketlenek. Túl hülyék, hogy...

–  Nem, nem hülyék.

Hihetetlen! Hogyhogy csak most jön rá? A biztonsági őrök engedték át a gyilkost. Tudták, hogy kicsoda. Sőt mi több, elterelték a rendőr figyelmét és szemmel tartották a környéket, hogy a dagadtat senki se akadályozza meg.

–  Te jó ég! – súgta.

DALLAS, TEXAS, EGYESÜLT ÁLLAMOK

–  Nem volt olyan rég, amikor egy nemzet geopolitikai szerepe szempontjából az volt döntő fontosságú, mennyire tudja szükségleteit fosszilis erőforrásokból biztosítani. Ebből kiindulva tételezték fel, hogy középtávon Kína válik az első számú gazdasági világhatalommá, messze megelőzve az Egyesült Államokat, amelyet India követ majd a harmadik helyen.

Gerald Palstein előadását az UT Dallason, az egyik elővárosban, Richardsonban lévő állami egyetemen jó 600 diák hallgatta, legtöbbjük jövendőbeli menedzser, közgazdász és informatikus. Az érdeklődés nagy volt, ami egyrészt Palstein médiabeli szerepléseinek volt köszönhető, másrészt annak a körülménynek, hogy ő vázolta fel az energiagazdálkodás Titanicjának nagy ívű panorámáját, amint nekiütközik a hélium-3 nevezetű jéghegynek.

–  Oroszország ebben az időben nagyhatalmi helyzetben volt, legalábbis ami az olajat és a gázt illeti. Azt mondogatták, a Gazprom fegyver. Senki sem forgatta e fegyvert az Oroszország geostratégiai szerepéért vívott küzdelemben olyan hatékonyan, mint az ország akkori elnöke, Vlagyimir Putyin. Ismeri önök közül valaki a becenevét?

–  Gaszputyin – kiabálta egy fiatal nő az első sorból. Nagy nevetés. Palstein elismerően vonta fel szemöldökét.

–  Nagyon jó. Az amerikaiak akkoriban aggódva nézték, amint Kína az energiaszükségletek ügyében nyíltan flörtöl Oroszországgal, ráadásul az OPEC-kel is kiépítette a kapcsolatait. Utóbbi persze boldog volt. Már régóta nem udvarolták körül, s most abban reménykedett, hogy visszanyeri egykori státuszát. Az Öböl olajban gazdag országai a pénzüket immár az Industrial and Commercial Bank of China számláin tárolták, Törökországban, sőt Indiában fektettek be, nem amerikai intézményekbe, Kína pedig dollár helyett euróban fizette Iránnak az olajszállítmányokat. Az erőegyensúly megbillent, ez is az egyik oka annak, hogy Amerika meg akart szabadulni a keleti olajszállítóktól való függéstől. Szaúd-Arábia képviselői 2006-ban Pekingbe utaztak, ahol egy sor szerződést írtak alá. Kuvait is udvarolt Kínának, mert attól tartottak, teret vesztenek Oroszországgal szemben. Kína mindezt ki tudta használni. Nem akarunk gyűlöletet kelteni, de az energiára éhes Kína évezredünk első évtizedében olyan volt, mint egy polip, amelyik csápjait némán és jobbára észrevétlenül terjesztette ki a nyugati olajmultik területeire. A Fehér Házban stratégiákat dolgoztak ki arra az esetre, ha radikális erők megdöntenék a szaúdi uralkodóházat, s mindegyik azon a megfontoláson alapult, hogy ebben Kínának is meglesz majd a maga szerepe, és a végén kínai atomrakéták állomásoznak majd a szaúdi sivatagban. Ez a félelem, amint ma tudjuk, nem volt teljesen alaptalan. A Szaúdi-ház bukása titokban egyértelműen kínai segítséggel következett be. Az iszlamista és monarchista erők konfliktusa egészen bizonyosan lángra kapott volna, Kína és Amerika közötti nyílt konfliktushoz vezetve, ha időközben a hélium-3 immár kézzelfogható közelségbe kerülő lehetőségei miatt Washington érdekei nem vettek volna más irányt.

Palstein letörölte homlokáról a verítéket. Nagyon meleg volt az előadóteremben. Hajója fedélzetére kívánkozott, a tavára, vagy még inkább a tengerre, ahol élénkítő szél frissíthette volna fel.

–  Feltételezhetjük a következőket: ha továbbra is a gáz és az olaj játszotta volna a domináns szerepet, akkor a világ ma kicsit másképp nézne ki. Kína nemhogy utoléri, hanem bizonyára megelőzte volna az Egyesült Államokat. A kínaiak, az oroszok és az arab államok energiapolitikai paktumokat kötnének. Iránnak pedig néhány éve már atombombája van, a nukleáris arzenálja ellenére nagyobb hatalma lenne és valószínűleg nagyobb nyomást fejtene ki Újdelhire, ami már 2006-ban gondolkodott egy Teheránnal közös olajvezeték megépítésén, amely Kaszpi-tengeri olajat szállítana Indiába. A vezeték a Vörös-tengernél ért volna véget, vagyis az olaj nem juthatott volna el Izraelbe, ezért az Egyesült Államok ellenezte. India számára nem volt egyszerű a helyzet. Az Iránnal való együttműködés Amerika haragjával fenyegetett, a Washingtonnak adott koncessziókat Irán nézte rossz szemmel. Elkerülendő ezt a harapófogót, az indiaiak akkoriban azt mérlegelték, hogy bevonjanak egy harmadik erőt is, amelyik integratív módon hat, Kínával és Iránnal egyaránt jó kapcsolatai vannak. Így kerültek ismét képbe a Gazprom révén az oroszok, akik viszont a maguk részéről államuk erősítésének minden esélyét megragadták, akár úgy is, hogy a szomszédos országok felé elzárták a gázcsapokat, így gyakorolva nyomást rájuk. Fölismerik a kialakulóban lévő új blokkot? Oroszország, Kína, India, az OPEC, ez nem állhatott Washington érdekében. Ebben a helyzetben George W. Bush utóda, Barack Obama a diplomáciát vetette be. Igyekezett Oroszországgal javítani a kapcsolatokat és Irán vitorlájából kifogni a szelet, okos stratégia, ami részben be is vált. Persze, adott esetben természetesen Obama is kénytelen lett volna agresszív eszközökkel biztosítani az Egyesült Államok energiaellátását, ha az Orley enterprises-zal való együttműködésből származó technológiai előny Washington számára nem nyit teljességgel új lehetőségeket, mint például...

Az UTD titkárságának egyik munkatársa lépett be az előadóterembe, gyors léptekkel hozzá sietett és egy cédulát nyomott a kezébe. Palstein bocsánatkérően elmosolyodott.

–  Bocsássanak meg, kérem, egy pillanatra. Mi van? – fordult halkan a titkárnőhöz.

–  Valaki telefonon akar beszélni önnel, egy Miss...

–  Nem várhat még 20 percet? Az előadásom kellős közepén tartok.

–  Azt mondta, sürgős. Nagyon sürgős!

–  Mit mondott, hogy hívják?

–  Keowa. Loreena Keowa, egy újságíró. Megkértem, hogy keresse később, de...

Palstein elgondolkodott.

–  Nem. Rendben van, köszönöm.

Még egyszer elnézést kért, kiment az auditóriumból és felhívta Keowát.

–  Shax' saani Keek' – mondta, amikor a nő arca megjelent mobilja kijelzőjén. – Hogy van?

–  Tudom, zavarok éppen.

–  Őszintén szólva, valóban. Egy perc, és vissza kell mennem teljesíteni a jövendő elit képzése iránti kötelezettségemet. Mit tehetek önért?

–  Remélem, én tehetek valamit magáért, Gerald. Ehhez viszont némiképp több időre lesz szükségem.

–  Most nem jó.

–  A maga érdekében.

–  Hm – kinézett a napsütötte campusra. – Rendben. Adjon egy negyedórát, hogy befejezhessem az előadásomat. Amint vége, jelentkezem.

–  De gondoskodjon róla, hogy senki ne halljon minket.

20 perccel később az egyetem elől, egy gesztenyefa árnyékában meghúzódó padról felhívta Keowát. Két biztonsági őr látótávolságból figyelte. Mindenfelé diákok igyekeztek bizonytalan jövőjük felé.

–  Maga aztán fel tud csigázni – mondta.

–  Kötünk egy kölcsönösségen alapuló szerződést?

–  Mire gondol?

–  Segítünk egymásnak – mondta Keowa. – Én információkat kapok, maga a merénylőt.

–  Tessék? Talált valamit?

–  Áll a megállapodás?

–  Hm – most már igazán kíváncsi lett. – Jó. Mondjuk azt, hogy áll.

–  Rendben. Küldök néhány képet a mobiljára. Nézze meg őket, amíg beszélünk.

A készüléke jelezte, hogy multimédia-üzenete érkezett. Letöltötte a képeket. Két napszemüveges férfit és egy nőt ábrázoltak.

–  Kit ismer közülük?

–  Mindenkit – felelte. – Nekem dolgoznak. Biztonságiak. Az egyikkel találkoznia is kellett, odakinn a Lavon Lake-nél. Lars Gudmundsson. Ő a parancsnok.

–  Így van, valóban találkoztam vele. Azt a feladatot adta nekik április 21-én, hogy őrizzék az épületet, amelyikből vélhetőleg magára lőttek?

–  Ez így túlzás – tétovázott Palstein. – Egyszerűen csak a környéket kellett szemmel tartaniuk. Őszintén szólva nem is voltam biztos abban, hogy valóban magammal kell-e vinnem őket. Olyan felfuvalkodottnak tűnik az ember magántestőrséggel, olyan szörnyen fontoskodónak. De az EMCO-t megfenyegették már, engem is...

–  Fenyegették?

–  Áh, marhaság. Semmi olyan, amit komolyan kellett volna venni. Feldühödött emberek, akik az egzisztenciájukért aggódtak.

–  Gerald, a kínaiak benne vannak valamilyenképp az EMCO-ban?

–  A kínaiak?

–  Igen.

–  Nem igazán. Vagyis mindig is próbálkoztak azzal, hogy átvegyenek tőlünk bizonyos leányvállalatokat. Az EMCO maga azért mégis túlságosan nagy falat nekik. Nagy falat volt. No és persze rendesen orvvadászkodtak a mi vadászterületeinken.

–  Kanadai olajhomok?

–  Is.

–  Jó. Küldök még egy fotót.

Ezúttal egy ázsiai arc jelent meg a kijelzőn. Hosszú, ápolatlan haj, kusza szakáll.

–  Nem – mondta Palstein.

–  Sohasem látta?

–  Nem tudok róla. Ha végre elárulná...

–  Azonnal. Ide figyeljen, Gerald, ez a férfi röviddel a fellépése előtt ment be az üresen álló épületbe. A maga biztonsági emberei is bent voltak a házban. Számunkra nem kétséges, hogy Gudmundsson emberei nem csupán beengedték az ázsiait az épületbe, de kifejezetten gondoskodtak róla, hogy zavartalanul bemehessen.

Palstein a képet bámulta és hallgatott.

  Egészen biztos abban, hogy még sohasem látta? – erősködött Keowa.

–  Legalábbis nem tudok róla. De egy ilyen emberre csak emlékeznék.

–  Tartozhat a maga emberei közé?

–  Az én embereim közé?

–  Úgy értem, személyesen is ismeri az őrzőit, vagy pedig Gudmundsson választja...

–  Ostobaság! Mindegyiküket személyesen ismerem, mit képzel? Ráadásul nincsenek is olyan sokan. Összesen öten.

–  Akikben megbízik.

–  Természetesen. Mi fizetjük őket, ráadásul egy neves biztonsági cég áll mögöttük, amelyikkel az EMCO már évek óta együttműködik.

–  Akkor lehetséges, hogy gondban van. Ha ez az ázsiai valóban az az ember, aki magára lőtt, akkor elég sok minden szól amellett, hogy a maga emberei is benne vannak az ügyben. De fel kell tennem még egy kérdést, bocsásson meg a staccatóért.

–  Dehogyis, rendben van.

–  Mond valamit magának Alejandro Ruiz neve?

–  Ruiz? – gondolkodott el Palstein. – Várjon egy kicsit. Valahogyan ismerősen cseng.

–  Segítek. Repsol. Stratégiai menedzsment.

–  Repsol... Igen, azt hiszem, hát persze, Ruiz. Egyszer együtt repültünk, de már elég régen.

–  Mit tud róla?

–  Szinte semmit. Istenem, Loreena, nem egy kis családról beszélgetünk, az olajüzlet áttekinthetetlen, több ezer ember dolgozik benne. Még mindig.

–  Úgy tűnik, Ruiz fontos ember lehetett.

–  Lehetett?

–  Eltűnt. Három évvel ezelőtt, Limában.

–  Milyen körülmények között?

–  Szolgálati úton volt. Látja, engem az érdekelne, hogy a merényletnek Calgaryban volt-e már valami előzménye a múltban. Hogy talán kevésbé irányult személyesen maga ellen, mint inkább az ellen, amit képvisel. Tehát összeállíttattam Ruiz aktáját. Boldog házasság, két egészséges gyermek, adóssága nincsen. Viszont vannak ellenfelei a saját táborában, akik számára túl liberális, túl környezettudatos volt, egy moralista. A gúnyneve: Ruiz El Verde. Például ellenezte az olajhomok bányászatát, ehelyett a mélytengeri kutatásokat szorgalmazta. Mármost magának nem kell elmesélnem, hogy a konszernek az olcsó olaj korában irtóztak a nagy költségekkel járó kutatásoktól, márpedig három éve a vég már igencsak látható volt. Ruiz arra ösztönözte a Repsol-t, hogy szálljanak be az alternatív energiaüzletbe. Nem emlékezteti ez saját magára?

Hihetetlen, gondolta Palstein.

–  Mindez lehet persze véletlen – folytatta Keowa. – Ruiz eltűnése. Kína aktivitása az olajhomoküzletben. Az ázsiai, még az is, hogy a maga emberei beengedték őt a házba. Talán teljesen ártalmatlan és én látok szellemeket, de az érzésem és az eszem is azt diktálja, hogy helyes nyomon járunk.

–  No és véleménye szerint most mit kellene tennem?

–  Ne bízzon Gudmundssonban és az embereiben. Ha minden tévedésnek bizonyul, önként mászom a keresztre. De addig is gondolkodjon! Ruizon, például. Kína kritikus metszéspontjain. A csapdákon a saját boltjában, s még valamin. Mérlegelje, kinek lehet hasznára, hogy nem utazott el a Holdra. Fölhívhat, találkozhatunk, amikor csak akarja. Próbálja meg kinyomozni, ki ez az ázsiai, talán felbukkan az EMCO valamelyik belső adatbankjában. Fektessen be a saját biztonságába, miattam dobja ki Gudmundssont és a csapatát, de ne vonja be a rendőrséget. Ez az egyetlen, amit öntől kérek.

–  Na, maga aztán jó!

–  Egyelőre ne vonja be őket.

–  De ez bizonyíték lehet!

–  Gerald – mondta Keowa hangsúlyosan. – Megígérem önnek, semmi olyat nem teszek, ami veszélyeztetné a biztonságát, és a rendőrséget sem felejtem el. Csak egy kis időre. Egy kis előnyre van szükségem, hogy exkluzív sztorit készíthessek.

–  Tudja egyáltalán, hogy mit beszél? Hogy mit kíván tőlem?

–  Kötöttünk egy egyezséget, Gerald. Lehet, hogy megtaláltam a merénylőt, ez több, mint amit a rendőrség négy hét alatt elért. Adjon egy kis időt. Kérem. Teljes gőzzel az ügyön dolgozunk. Ezüsttálcán szolgálom fel magának ezeket a disznókat.

Palstein egy darabig hallgatott. Majd sóhajtott egyet.

–  Rendben – mondta. – Tegye azt, amit jónak lát.

Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője

1086 Budapest, Dankó u. 4-8.

Telefon: 235-5020

Fax: 318-4170

athenaeum@lira.hu

graph-definition>

www.athenaeum.hu

ISBN 978-963-293-079-4

Felelős szerkesztő: Tracikievicz Zsófia

Műszaki vezető: Rácz Julianna

Borító és nyomdai előkészítés: 9s Műhely

Készült a Szekszárdi Nyomda Kft.-ben, 2010-ben

Felelős vezető: Vadász József igazgató