/ Language: Hungary / Genre:antique

Limit II.

Frank Schätzing

2025-ben járunk. Technológiai újítások forradalmasították az űrrepülést. Amerikaiak és kínaiak küzdenek a holdporban található hélium-3-ért, mely a következő évezredben környezetbarát módon láthatná el energiával az emberiséget. Országnyi méretű konszernek irányítják a politikát, harcban állva az energiapiac feletti uralomért. Miközben Julian Orley, az excentrikus konszernigazgató illusztris vendégeinek körében utazást tesz a Holdra, Owen Jericho cyberdetektívnek a Sanghajban bujkáló szépséget, a kínai ellenzékit, Yoyót kell megtalálnia. A feladat kezdetben rutinmunkának tűnik, ám végül rémálommá válik: Kínán, Egyenlítői-Guineán, Berlinen, London át vezet kalandos útjuk, majd a Holdon folytatódik a hajsza. Üldözöttből vadásszá kell válniuk, hogy esélyük legyen a túlélésre. Rengeteg ember élete függ döntéseiktől... Mi az a határ, amit semmiképp nem léphetnek át? Meddig zsákmányolható még ki a környezetünk, hogy igényeinket kielégítsük? Milyen következményei lehetnek túlzott kapzsiságunknak? Egyetlen rossz döntés, és végleg elveszítjük a zöldenergia kiaknázásának életmentő lehetőségét. Frank Schätzing tudományos-fantasztikus krimije világképünket megrengető vízió az emberiség megmentéséről. Egy filmszerűen pergő mese civilizációnk nem is olyan távoli jövőjéről - A RAJ szerzőjének új sikerkönyve!

FRANK SCHÄTZING

LIMIT

FORDÍTOTTA MESÉS PÉTER

FRANK SCHÄTZING

LIMIT

2. KÖTET

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű: LIMIT

Originally published in the German language as „LIMIT”

by Frank Schätzing © 2009 by Verlag Kiepenheuer & Witsch GmbH & Co.

KG, Cologne / Germany

Copyright © Frank Schätzing, 2009

Hungarian translation © Mesés Péter, 2010

2025. május 29.

A ZSOLDOS

ÉJJELI REPÜLÉS

Egyvalamit mindenképpen Teodoro Obiang Nguema Mbasogo javára kell írni. Miután 1979 augusztusában hatalomra került, az emberi jogok helyzete érezhetően javult Egyenlítői-Guineában. Ettől fogva megszűntek a tömeges keresztre feszítések a repülőtérre vezető autópálya mentén, az ellenzékiek koponyáit pedig többé nem tűzték ki közszemlére.

–  Igazi jótevő – gúnyolódott Yoyo.

–  De nem az első – mondta Jericho. – Hallottál már Fernáo do Póról?

A hangsebesség kétszeresével igyekeztek Berlin irányába, az időben visszafelé haladva, a Sanghajra virradó hajnalból a berlini éjszakába. 2025-ből egy olyan kontinens kezdeteiről beszélgettek, amelyen hagyományosan minden rosszul sült el, ami csak rosszul sülhetett el. Afrika, az emberiség gyűlölt bölcsője a maga nyílegyenes határaival, amelyek elmetszették ősi inait és idegeit, bizarr geometriájú országokat hoztak létre, amelyek legkisebbike kontármunkaként terült el a nyugati szélen, s amelynek története olyan volt, mint a folyamatos erőszak krónikája.

–  Fernáo do Pó? Ki az ördög az?

–  Szintén egy jótevő. Bizonyos értelemben.

Mivel Tu mindenképpen maga akarta vezetni a cég repülőgépét, Jericho és Yoyo kettesben maradtak a minden luxussal ellátott, 12 személyes utastérben. Két monitor és Diane segítségével ismerkedtek Egyenlítői-Guineával, abban reménykedve, hogy válaszokat találnak az előzőo két napban felvetődött kérdésekre. Ám a számítógép révén szerzett információkkal csak bonyolódott a kép, s úgy tűnt, az Egyenlítői-Guineában történteket csakis akkor lehet megérteni, ha a fejleményeket a kezdetektől fogva végigkövetik. Márpedig valójában minden vele kezdődött, a férfival, akinek a neve: Fernáo do Pó.

Lomha tenger. Szélcsend. Függönyszerű eső, végig a partvonal mentén.

A bőrön az izzadság keveredik az esőovízzel, az ember úgy érzi, mintha gőzben párolnák. Kisebb vízimadarak rikácsolásának kíséretében engedik le a csónakokat a vízre. Az evezősök igyekeznek, a csónak orrában egy ember áll. A part közeledik, a szürkeségből vegetáció körvonalai tűnnek elő. A férfi kilép a partra, körülnéz. A környék államszerűvé alakulása ismét egy portugállal veszi kezdetét.

Pó karavellái 1469-ben érnek partot közvetlenül Afrika nagy hajlata alatt, ott, ahol a kontinens elkeskenyedik. A felfedező, Tengerész Henrik méltó utódja egy szigeten lép partra, amelyet szépsége miatt Formosának nevez el. Bantuk élnek itt, a bubik kicsiny törzse. Barátságosan fogadják a látogatókat, fogalmuk sincs arról, hogy birodalmuknak éppen most lett új tulajdonosa. Valójában attól fogva, hogy Pó otthagyta csizmájának lenyomatát a homokban, őfelsége V. Alfonz portugál király alattvalói, akinek néhány évvel korábban Miklós pápa odaadta az egész afrikai szigetecskét, kereskedelmi és hajózási monopóliumokkal együtt. Legalábbis a pápa a nyugati kereszténység tévedésében élve azt hitte, Afrika csupán egy sziget. Do Pó szállítja az ennek ellentmondó bizonyítékokat. Most döbbennek rá, hogy Afrika bizony egy kontinens, hosszú és gazdag partvidékkel, sötét bőrű emberek lakják, akiknek szemmel láthatóan nincs sok tennivalójuk, és sürgős szükségük van a kereszténységre. Ez szerencsés módon egybeesik a pápai bulla lényegével, amely szerint a hitetleneket rabszolgaságra kell vetni. Olyan óhaj ez, amelyet Alfonz és tengerészei szíves örömest teljesítenek.

Pó érkezése napján megváltozik minden. Bár végeredményben semmi sem változik. Ha ő nem jön, jött volna valaki más. Előbb vagy utóbb. Sokan követik, a rabszolgakereskedelem 300 évig virágzik, utána a portugál korona afrikai területeit brazíliai gyarmatokra cseréli, a bantuk új urakat kapnak. Az új tulajdonos Spanyolország. Britek, franciák és németek jelennek meg, mindenki a Santa Clara-foktól a Niger-deltáig húzódó területekért verekszik...

- És megpróbálják alávetni a bennszülött népeket. Amit csak elősegít a bantuk, pontosabban a bubik és a fangok között növekvő rivalizálás.

–  Fang? – vigyorgott Yoyo. – Fang Bubi?

–  Egyáltalán nem vicces – mondta Jericho. – Afrika traumája.

–  Igen, tudom. A gyarmatosítók mindenre gondoltak, csak éppen az etnikai viszonyokra nem. Lásd Ruandát, a hutukat és a tuszikat...

–  Oké – dörzsölgette orrát Jericho. – De ne tegyünk úgy, mintha ez tisztán afrikai találmány lenne.

–  Nem, ti európaiak jobb, ha hallgattok.

–  Miért éppen mi?

Yoyo szemei elkerekedtek.

–  Na ide figyelj! Csak a szerbek és Koszovó. A függetlenség után 17 évvel még mindig nincs nyugalom! Aztán a baszkok. A skótok és a wales-iek. Észak-Írország.

Jericho keresztbe font karokkal hallgatta.

–  Tajvan – mondta. – Tibet.

–  Az...

–  Egészen más? Csak mert jelenlétetekben jobb szóba se hozni?

–  Hülyeség. Tajvan a szárazföldi Kína része, ezért más.

–  De ezzel a véleménnyel egyedül vagytok. Az sem lelkesít senkit különösebben, hogy a tajvaniakat néhanapján atombombával fenyegetitek.

–  Rendben, nagyokos – hajolt előre Yoyo. – Mi lenne, ha mondjuk, Texas vagy mondjuk, a cowboyok hirtelen kinyilvánítanák a függetlenségüket?

–  Na, ez aztán tényleg más.

–  Vagy úgy. Az más.

–  Igen. Ami pedig Tibetet illeti...

–  Ma Tibet, holnap Hszincsiang, utána Belső-Mongólia, Kuang-hszi, Hongkong. Miért nem értitek meg ti, európaiak, hogy az Egy-Kína politikája a biztonságot szolgálja? Óriási birodalmunk káoszba fulladna, ha megengednénk, hogy szétessen. Egyben kell tartanunk Kínát!

–  Erőszakkal.

–  Az erőszak nem helyes. Ezt a leckét nem tanultuk meg.

–  Egyáltalán nem! – rázta a fejét Jericho. – Valahogy nem tudok eligazodni rajtad. Hisz oly hevesen kiállsz az emberi jogokért. Legalábbis ezt gondoltam.

–  Igaz is.

–  De?

–  Semmi de. Nacionalista vagyok.

–  Hm.

–  Ezt persze nem tudod összerakni, mi? Hogy ez lehetséges. Emberi jogok és nacionalizmus.

Jericho megadóan tárta szét a karját.

–  Mindig szívesen tanulok.

–  Akkor tanulj. Nem vagyok fasiszta, rasszista, semmi ilyesmi. De igenis úgy gondolom, hogy Kína nagyszerű ország, nagyszerű kultúrával...

–  Amit ti magatok tapostatok meg.

–  Figyelj, Owen, mondok valami alapvetőt. „Ti, nektek, te, a te embereid”, hagyd már ezt! Amikor a vörösgárdisták tanárokat akasztgattak a fákra, én még tervben sem léteztem. Inkább arról mesélj, hogy folytatódik Bubi Fang története, már ha lényeges.

–  Fang – magyarázta Jericho türelmesen. – A bubik a szigeten éltek. A szárazföldhöz nem sok közük volt, míg Spanyolország a partvidéket és a szigeteket Egyenlítői-Guinea Köztársasággá nem egyesítette. A szárazföldön a fangok voltak dominánsak, egy másik bantu törzs, létszámuk jóval felülmúlja a bubikét, és egyáltalán nem voltak boldogok attól, hogy most egyik napról a másikra egy kalapba kerültek. Spanyolország 1964-ben teljes autonómiát biztosított az országnak, ami azt jelentette, hogy bekerítettek két egymást ki nem álló felet, és teljességgel magukra hagyták őket. Ebből csakis rossz származhatott.

Yoyo sötét szemével ránézett.

Hirtelen elmosolyodott. Olyan váratlan és ide nem illő volt ez a mosoly, hogy Jericho nem tudott mit tenni, csak bámult.

–  Amúgy meg köszönetet akartam mondani neked – mondta a lány.

–  Köszönetet?

–  Megmentetted az életemet.

Jericho tétovázott. Egész idő alatt, amíg oly bátran kanalazta a Yoyo által főzött levest, tulajdonképpen erre várt. De most úgy érezte, a lány lerohanta.

–  Nincs miért – mondta bénán. – Így alakult.

–  Owen...

–  Nem volt más választásom. Ha tudtam volna...

–  Nem, Owen, ne – rázta a fejét. – Mondj valami kedveset.

–  Valami kedveset? Minden általad okozott bosszúság mellett...

–  Hé – ragadta meg karcsú ujjaival a férfi kezét. Megszorította. – Mondj valami kedveset nekem. Most azonnal!

Közelebb húzódott a férfihoz, és valami megváltozott. Jericho eddig csak Yoyo szépségét látta az apró hibákkal. Most ijesztő intenzitással hullámok futottak végig rajta. Míg Joanna uralta az erotikus potenciálját és úgy tudta szabályozni, mint a hangerőt egy rádión, addig Yoyo csakis pazarló módon tudott égni, folyamatosan, akár egy világos, forró csillag. Jericho pedig hirtelen úgy érezte, mindent megtenne azért, hogy ki ne aludjon ez a csillag. Gyűlölte a gondolatot is, hogy Yoyo tönkreteheti magát. Azt akarta, hogy nevessen.

–  Na, igen – köszörülte a torkát – Bármikor.

–  Bármikor, mi?

–  Bármikor, ha kell. Ha meg kell menteni, csak szólj nekem. Itt vagyok – újabb torokköszörülés. – Most pedig...

–  Köszönöm, Owen. Köszönöm.

–  ... Folytassuk Mayéval. Mikortól válik érdekessé számunkra a dolog?

Yoyo elengedte a kezét és visszahuppant az ülésébe.

–  Nehéz megmondani. Elég kusza történet. Azt gondolom, ahhoz, hogy a viszonyokat megértsük, a függetlenséggel kell kezdenünk. A váltással, amikor hatalomra került...

Papa Macías.

A Guineai-öböl mentén 1968 októberében éppoly nedvesen fülledt az idő, mint az év összes többi részén. Néha esik, azután napfényben ragyog a szárazföld, a szigetek, a tenger, a partok –, az erő elszáll. A szigeten fekvő főváros – alig több, mint néhány kunyhók által övezett, penészedő gyarmati épület – átéli a független Egyenlítői-Guinea Köztársaság első államelnökének bevonulását, akit a nép igen kétes körülmények között választott meg. A fang törzsbéli Francisco Macías Nguema igazságosságot és szocializmust ígér, sürgeti a maradék spanyol csapatok kivonását, amiről már amúgy is egyezmény született, csak éppen a búcsút valahogyan békésebben képzelték. De „Papa”, ahogy az elnök előszeretettel nevezte magát, megszokta, hogy alkalmanként kiadósan reggelizzen. Amint a kiebrudalt gyarmatosítók döbbenten megállapították, a férfiú előszeretettel fogyasztja el ellenségei heréjét és agyát, vagyis kannibál. Egy efféle embertől nem várható el, hogy könnyek között búcsúzzon el.

De pontosan ez történt.

Tengernyi könny, tengernyi vér.

A fiatal köztársaság alighogy megszületett, már meg is gyalázták. Senki sem volt felkészülve olyan egzotikus dologra, mint a piacgazdaság, de legalább a kakaó és a trópusi faanyag kereskedelme virágzik. Macíast azonban, aki izzó csodálattal fedezi fel a marxista-leninista alapú önkényuralmat, egészen más érdekli. Alighogy a Guardia Civil utolsó egységei is elmasíroztak, megmutatkozik, mi is várható a herefaló Papától és az uralkodó Partido Unico Nacionaltól. A hadsereg botokkal, lőfegyverekkel és bozótvágókkal oly módon erősíti meg Macíasnak az istentől származó egyeduralom iránti igényét, hogy az ott maradt európaiak hanyatt-homlok menekülnek az országból. Az összes hivatalt a fangok egyik altörzsének, az Esangui-klánnak a tagjai töltik be. A számszerű fölényben lévő fangok szemében mindig is szálkát jelentett, hogy a sziget, az ország attraktívabb része, a bubik földje. Macías szította a gyűlöletet. De annyi tisztesség maradt benne, hogy hatályon kívül helyezte az alkotmányt, mielőtt megsértette volna.

Ezután a bubik érezhették atyai gondoskodását.

Több mint 50 000 embert mészárolnak le, zárnak börtönbe, kínoznak halálra, köztük az összes ellenzékit. Aki tud, külföldre menekül. Mivel Papa senkiben sem bízik, a saját családjában végképp nem, a fangok is az elnök látókörébe kerülnek. A lakosság több mint egyharmada menekül el vagy kerül lágerbe, helyettük százasával kószálnak az országban a kubai katonai tanácsadók, mert Moszkva megbízható barát. A '70-es évek közepére Papának sikerül a hazai gazdaságot oly következetesen tönkretennie, hogy nigériai vendégmunkásokat kell az országba hozatnia, ám ők igen gyorsan nyúlcipőt húznak. Rövidesen mindenki számára elrendeli a kényszermunkát, amivel további tömeges menekülést vált ki. Bezárják az összes iskolát, ez persze nem akadályozza meg Papát abban, hogy önmagát a népoktatás, a tudomány és a hagyományos kultúra nagymesterének nevezze. Saját istenségének őrült hitében bezáratja és leromboltatja a templomokat, kikiáltja az ateizmust és igyekszik új életet lehelni a mágikus rituálékba. Az egész kontinens a diktátorok paradicsoma. Macíast együtt emlegetik Jean-Bédel Bokassával, aki éppen megkoronáztatta magát és rendíthetetlenül meg van győződve arról, hogy ő Jézus 13. apostola, de hasonlítják Idi Aminhoz, valamint a kambodzsai Pol Pothoz is.

- Valóban nagyobb gazember volt még Mayénál is – állapította meg Yoyo.

–  De ez senkit sem érdekelt. Papának semmije nem volt, ami miatt érdekes lett volna. Derék hazafiként mindent átnevezett, aminek nem volt még afrikai neve, azóta a szárazföld neve Mbini, a szigeté Bioko, a fővárosé pedig Malabo. Amúgy utánanéztem Mayé törzsi hovatartozásának. Ő is fang.

–  Es mi történt evvel a nevezetes Papával?

Yoyo csettintett egyet.

–  Megpuccsolták.

–  Valami külföldi háttéremberek?

–  Nem úgy tűnik. Papa családi érzelmei vesztettek intenzitásukból, s elkezdte kivégeztetni legközelebbi rokonait is. Saját felesége titokban elszökött, így juthatott át a határon. A klánjából senki sem érezhette már magát biztonságban, így egyiküknek elege lett.

Egyenlítői-Guinea 1979-ben ünnepel.

Egyszerű egyenruhába bújt férfi támaszkodik egy boltíves bejáratnak, amelynek falain és mennyezetén a terem közepén égő tűz által megidézett szellemek suhannak el. ŐO a megtestesült szerénység. Időnként halk utasításokat ad, az őrök izzó piszkavassal segítenek a táncolóknak, akik groteszk lazasággal ugrálnak a tűz körül és Papát dicsőítő dalokat énekelnek. Rothadás és égő hús szaga terjeng. Mindenütt moszkitók. A félhomályos sarkokban és a falak mentén patkányok szemében tükröződik a jelenet. Aki a fáradtságtól összeesik, fölrángatják, véresre verik és kihurcolják. Az egyenruhásoktól eltekintve mindenki alultáplált, folyadékhiányban szenved, sokakon a bántalmazás nyomai látszanak, mások arcán a sárgaság és a malária egyértelmű jelei mutatkoznak.

Black Beach Party. Egy szinte normális nap a Black Beach Prison-ben, Malabo hírhedt börtönében, amelyhez képest az amerikai Devil's Island valóságos tüdőszanatórium.

A férfi egy darabig még álldogál, majd aggodalmasan elhagyja a haláltánc helyszínét. A neve Teodoro Obiang Nguema Mbasogo, az elnök unokaöccse, a Nemzeti Gárda és a börtön parancsnoka. Neki kell szerveznie az efféle rendezvényeket, amelyeket Papa nagyon kedvel, ahogy az elnök a születésnapját is szereti úgy ünnepelni, hogy tömeges kivégzéseket rendez Malabo stadionjában, miközben a Those were the days, my friend teljes hangerővel szól. De Obiang nem a foglyok miatt aggódik, akik közül a többség úgysem hagyja el élve a nyomorúságos, parkolóházra emlékeztető erődöt. Saját életét félti, és erre minden oka megvan. Ezekben a napokban Papa klánjának minden tagja kénytelen számolni azzal, hogy áldozatul eshet az elnök paranoiájának és Mary Hopkins dalának hangjaira átvonul az örök esőerdőkbe.

Obiang is fél.

Pedig a családhoz fűződő érzelmei nem különböznek olyan nagyon rabiátus bácsikájáétól. A Macíasnak a teljes kormányzati apparátust rokoni kézbe adó protekciós politikájából eredő félelem rajta is elhatalmasodott. Ezt Papa is megérezhette, amikor Obiang puccsot szervezett és az „egyedülálló csodát” a hatalomból elűzte. A hivatalától megfosztott elnök hanyatt-homlok menekül a dzsungelbe, de előtte az ország teljes devizakészletét felgyújtja. A villájában tartott több mint százmillió dollár a lángok martalékává válik, szó szerint az ország utolsó pénzmagja. Amikor Obiang martalócai óriási harasztok és majomszar között rábukkannak az erejétől megfosztott Macíasra, az ország olyan üres, mint a kirabolt páncélszekrény. A foglyot Malabóba viszik, eljátsszák neki a Those were the days-t, és egy puskagolyó segítségével átadják ősei szellemeinek. Marokkói katonák lövik le, mert saját emberei félnek a kannibál varázserejétől.

A kormányzati ügyeket a Legfelsőo Katonai Tanács veszi kezébe. Mint minden frissen hatalomra került vezér, Obiang is mindenféle jól csengő ígérettel halmozza el a népet, parlamentáris demokráciát vezet be, és a '80-as évek végén valóban engedélyezi is a választásokat. Obiang győz, nem utolsósorban azért, mert a Partido Democrático du Guinea Ecuatorial versenytárs nélkül lép porondra, hiszen a konkurencia képviselői éppen a Black Beach Prisonben ünnepelnek. A kormány megújul, mint a gyík farka, ugyanaz a vér, ugyanazok a gének. Esangui-fangok. Family business. Aki kritikus hangon szólal meg, hamarosan a tűz körül táncolva énekel, csak a szöveg változott meg. Obiang nem tombol olyan veszettül, mint Papa, azon fáradozik, hogy elnyerje a külföld jóindulatát, tapogatózva igyekszik fölvenni a kapcsolatot a mélyen megbántott Spanyolországgal, a szovjetekkel pedig közli, hogy többé nem a barátjuk. Egyenlítői-Guinea megint jobban kezd hasonlítani egy államra, mint egy szubtrópusi Dachaura. Pénz áramlik az országba. Annabón, a Bioko melletti sziget szép és nagy, ideális az atomhulladék tárolására, s ezért az első világ szép pénzt fizet. Ugyan Annabónon emberek élnek, de ettől fogva már nem sokáig. Rablóhalászat, fegyvercsempészet, drogkereskedelem, gyermekmunka, Obiang mindent felhasznál, hogy az öböl partján a szép zöld foltot csinos kis gengszterparadicsommá alakítsa.

A külföldi hitelezők nyomást gyakorolnak. Be kell vezetni a demokráciát. Obiang durcásan engedélyezi az ellenzéki pártokat, de hát összes bűnözői talentuma bevetése ellenére még mindig 250 millió dollár az adóssága, amikor valami hihetetlen történik, ami a jövőt egyetlen éjszaka alatt egészen más megvilágításba helyezi. Bioko előtt történik, azután a szárazföld előott. Megtörténik, az elnök pedig tisztelettel kerekíti ajkait, pontosan úgy kerekíti, mint ahogyan azt egy bizonyos szó kimondásához kerekíteni kell.

- Olaj.

–  Pontosan – mondta Jericho. – Az első lelőhelyeket a '90-es évek elején fedezik fel, s ekkor elszabadul a pokol. A konszernek egymásnak adják a kilincset az Öböl partján. Az emberi jogok helyzete már senkit sem érdekel. A bányászati jogok sokkal érdekesebb beszédtémává válnak.

–  Obiang pedig kaszál.

–  És tisztogat, mert kedvező a helyzet – mutat Jericho a képernyőjére. – Ha meg akarod nézni a gyilkosságok és letartóztatások listáját...

–  Hagyjuk.

–  Spanyolország kivételével, ezt meg kell hagynunk. Madrid nyíltan tiltakozik az emberi jogok megsértése ellen.

–  Tisztelet.

–  Nem, frusztráltság. Néhány ellenzéki Spanyolországban talált menedékre és onnan agitál Obiang klánja ellen, ezért ő visszafogja magát, amikor spanyol társaságoknak adandó jogokról van szó. A spanyol kormány dühös, demonstratív módon befagyasztja a segélyeket. Valahogy vicces, mert nem sokkal később a Mobil Malabónál egy újabb olajmezőt talál, Egyenlítői-Guinea gazdasági növekedése 40%-kal emelkedik. Ezután minden megy, mint a karikacsapás: új lelőhelyek Biokónál, Mbininél, építkezési láz Malabóban, új olajvárosok jönnek létre, Luba és Bata. Obiangnak nincsenek politikai ellenfelei. ŐO az olajherceg. Újraválasztása a '90-es évek közepén kabaréba fullad. Egyetlen komolyan vehető vetélytársát, a Haladó Párt képviselőjét árulás miatt 100 év börtönre ítélik, épp hogy el tud menekülni Spanyolországba.

–  Érdekes – nézett rá elgondolkodva Yoyo. – Ki kapta a legtöbb engedélyt?

–  Amerika.

–  Mi van Kínával?

–  Akkoriban semmi – rázta a fejét Jericho. – Az amerikai konszernek vannak nyerő helyzetben. Ők a leggyorsabbak, és szégyenletes szerződéseket kötnek Obianggal, csak mert semmit sem ért az üzlethez és mindent aláír, amit az orra alá dugnak. A fangok és bubik etnikai ellentétei újra kiéleződnek. A szárazföldön jóformán egyáltalán nincsenek bubik, viszont ők vannak többségben Biokón, melynek a partjai előtt rengeteg az olaj. Korábban mindannyian szegények voltak, most elméletileg mindannyian meggazdagodhatnának, de Obiang a saját zsebére dolgozik. A tiltakozások 1998-ban kezdődnek. A bubik megalakítják saját mozgalmukat. Céljuk Bioko önállósága, amit Obiang semmiképpen sem engedhet meg.

–  A szovjet csapatok ennél sokkal kevesebb miatt is kihozták már a tankjaikat a garázsból.

–  A kínai csapatok...

–  ...szintén – forgatta a szemét Yoyo. – Rendben van. Hogyan reagál Obiang?

–  Sehogy. Egyszerűen megtagadja a tárgyalásokat. Radikális bubik ekkor támadásokat intéznek rendőrkapitányságok és katonai bázisok ellen. Kétségbeesett, másodosztályú állampolgárok, amit nap mint nap éreztetnek is velük. Ez persze nem jelenti azt, hogy a fangok többségének lényegesen jobban menne a sora. De mégis a bubik helyzete a legkeményebb. Pedig a pénz elegendő lenne, hogy mindenki villát építtethessen a dzsungelben. Másrészt...

- ... Minden mennyben van pokol – mondogatják az évezred elején az emberek Malabóban, s ezt úgy értik, hogy a menny hasonlít a pokolhoz, mint az aranyrúd a tengernyi szarhoz, amelyben úszik.

A fellendülés előtt Egyenlítői-Guinea előkelő helyen áll a legszegényebb országok listáján. Biokóban összeomlik a kakaóexport, a part mentén a kávéültetvények mind eltűnnek a gazban. A nemesfa nyereséggel kecsegtetett, ezért kivágják az agachit és bongossit, és nézik, amint a fatörzsek ott hevernek, mert nincsenek eszközeik, hogy elszállítsák, utakról már nem is beszélve. A malária, a dzsungel úrnője szövetséget kötött a minden cselekvési kényszernek ellenálló egészségüggyel, és megegyeztek, hogy a születéskor várható élettartamot 49 évre csökkentik. Ebben segítségükre volt az új járvány, az AIDS is. Az országban a páfrányokon, orchideákon és broméliákon kívül csak a korrupció virágzik.

Négy évvel később Afrika hónaljának ezen verejtékező foltja évi 24%-os GDP-növekedést produkál. Ömlik az olaj és a dollár, de az életkörülmények nem változnak. Obiang gyanakszik, hogy a bányászati jogokról szóló tárgyalások során átverik. Még a népszerű bubivezetők letartóztatása és kivégzése sem tudja igazán jobb kedvre deríteni. Azt nem lehet állítani, hogy az elnök nyomorog; meggazdagszik, miközben Fekete-Afrikát pusztítja az AIDS, addig ő kereskedelmi egyezményt köt Nigériával az olaj közös kiaknázásáról, és megkezdi a földgázmezők kirablását is. Csak éppen más diktátorok jobb üzleteket kötöttek nála. A választások előtti évben, 2002-ben számos állítólagos puccsistát letartóztatnak, többek között az összes ellenzéki vezetőt, ami csodálatra méltó befolyást gyakorol az eredményre. Épeszű ember nem kételkedik Obiang újraválasztásában, de hogy a jelölt az összes szavazat 103%-át megkapja, az még a legkomolyabb elemzőket is meglepi. A tapasztalatokból kiindulva, népszavazással megerősítve Obiang immár drágábban árulja a jogokat, s most már az egyenleg is rendben van. Teodorin, a legidősebb fia és erdészeti minisztere Hollywood, Manhattan és Párizs között repülget, tucatjával vásárolja a Bentley-ket, Lamborghiniket és a luxusvillákat, és pezsgős partikon arról az időről ábrándozgat, amikor nemzőatyja végre elveszti a prosztatájával vívott küzdelmet, és az elnökséget reá hagyja.

Az apjának időközben a washingtoni Riggs Bank siet a segítségére, hogy az államkasszából szép csöndben 35 millió dollárt a saját számlájára írjon. Amikor az ügy kipattan, az elnök eljátssza a sértődöttet, bár különösebben nem érdekli. Afrika Kuvaitjában, ahogyan időközben Egyenlítői-Guineát nevezik, nagyon is jól el lehet lenni a tönkretett hírnévvel. Az ország Afrika legjelentősebb olajtermelői közé tartozik, a világ legnagyobb növekedésével büszkélkedhet. A diktátor szinte szeretettel ápolja hírét, hogy a kulináris élvezetek terén a bácsikájára ütött, és adott esetben nem utasítja vissza egy ellenzéki megsütött máját, lényeg, hogy a bor megfelelő legyen. Mindez színház, de óriási a hatása. Emberi jogi szervezetek közöltek szörnyülködő cikkeket, viszont odahaza senki sem mert többé ujjat húzni Obianggal.

Másutt nem törődtek ennyire az undorral. George W. Bush, akit Afrika a maga járványaival, legyekkel borított éhezőivel és mérgező állataival nem túlságosan érdekelt, most korrigálta álláspontját. A szeptember 11-i merényletek után arra törekedett, hogy függetlenedjen a közel-keleti olajtól, végül is állítólag csupán Nyugat-Afrikában több mint 100 milliárd barrel található a legjobb minőségű kőolajból. Bush 2015-ig az amerikai szükséglet negyedét ebből akarta fedezni. Miközben az Amnesty International a rengeteg horrorisztikus jelentés átböngészése után már nem lát tisztán, addig Bush szégyenszemre meghívja Obiangot néhány másik afrikai kleptokrata társaságában reggelizni a Fehér Házba. Közben Condoleezza Rice kiáll a sajtó elé és ékes szavakkal magasztalja a régi kapcsolatot: Obiang egy „jó barát”, nagyon tisztelik emberi jogi elkötelezettségét. Fényképek készülnek. A jó barát szerényen mosolyog. Rice asszony is mosolyog. A kamerák látóterén kívül pedig az Exxon, a Chevron, az Amerada Hess, a Total és a Marathon Oil menedzserei mosolyognak. Egyenlítői-Guinea olajtermelése 2000-re teljes egészében amerikai kézben van, a konszernek évente 700 millió dollárt utalnak át közvetlenül Obiang washingtoni számláira.

Furcsa.

Ugyanis aki ezekben a napokban ellátogat Malabóba, mindebből semmit sem lát. Az országban még mindig az az egyetlen aszfaltozott út, amelyik a repülőtérről a központba vezet, a Carraterra des Aeropuerto. A részben felújított, részben teljesen lepusztult óváros tömve van bordélyházakkal, bárokkal. A légkondicionált és ronda kormánypalota előtt hatalmas terepjárók parkolnak. Az egyetlen szálloda bájos, mint egy menedékhely. Sehol egy iskola, amelyik ezt a nevet kiérdemelné. Nincsenek rendszeresen megjelenő napilapok, nem lehet látni egyetlen mosolygós arcot, nem hallani egyetlen őszinte szót. Néhol részegen düledező állványokat lehet látni, az építtetők az Obiangok, de alig valami készül valóban el, nem számítva a kleptokrácia villáit. Ezek persze mind újak, emlékművei a szörnyűséges ízléstelenségnek, s oly gyorsan nőnek ki a földből, mint a külföldi olajmunkások szállásai. Az amerikai követség, mintha azért ez nagyon kínos lenne, lakóházak között bújik meg, míg egy kissé távolabb, az Exxon zárt területén túl a kínai követség annál inkább pompázik.

- Tehát ebben az időben kezdtek udvarolni Obiangnak – mondta Yoyo. – Noha szinte minden amerikai kézben volt.

–  Legalábbis megpróbálták – mondta Jericho. – Eleinte kevés sikerrel. Obiang új baráti köréhez nem csupán a Bush-dinasztia tartozott. Az Európai Bizottság is kiterítette eléje a vörös szőnyeget, kiváltképp a franciák. Vallásüldözés, kínzás, ugyan már! Az állam ellenőrzi az egyetlen emberi jogi szervezetet, akárcsak a tévét és a rádiót, kit érdekel? A lakosság több mint kétharmada kevesebb mint napi 2 dollárból él, mei you banfa, mit lehet tenni? A régió az érdeklődés középpontjában áll, aki későn érkezik, azt megbünteti az élet, a kínaiak pedig késtek.

–  Hogyan reagált az ország lakossága az olajmunkásokra?

–  Sehogy. Kitérő nélkül a cégek hermetikusan elzárt telepeire vitték őket. A Marathon nem messze Malabótól a gáz-cseppfolyósító köré saját várost épített, volt, hogy 4000 ember lakott benne. Szigorúan ellenőrzött Green Zone, saját áramhálózattal, vízellátással, éttermekkel, üzletekkel, mozikkal. Tudod, hogy nevezték a munkások? Pleasantville.

–  Szép.

–  Nagyon szép. Ha egy diktátor engedélyt ad neked, hogy elrabold földjének kincseit, míg a helyi lakosság az éhínség miatt majmokat vág le, addig nem feltétlenül akarsz a helyiek előtt mutatkozni. Ők pedig még kevésbé akarnak látni téged. Eltekintve attól, hogy nem is adódik rá lehetőségük, hogy kísértésbe essenek, mert a konszernek önellátóak. A bennszülött magángazdaság nem sok hasznot húz abból, hogy néhány kilométernyire ezernyi amerikai él. A legtöbb olajmunkás hónapokat töltött az ilyen gettókban vagy fúrótornyokon, AIDS-mentes kameruni lányokat dugtak, tucatjával zabálták a malária elleni tablettákat, s úgy mentek haza, hogy az országból semmit sem láttak. Senkinek sem hiányzott a kapcsolat. A fő, hogy Obiang biztosan ül a helyén, s vele együtt az amerikai olajipar.

–  De valami mégiscsak félresikeredett. Már az amerikaiak számára, úgy értem. Mayé idejében már gyakorlatilag sehol sincsenek.

–  Félre is sikeredett – bólintott Jericho. – A bukás 2004-ben kezdődött. Az okozója tulajdonképpen egy angol volt. Mark Thatcher.

–  Soha nem hallottam róla.

–  Maggie Thatcher fia.

–  Még inkább nem hallottam róla.

–  Mindegy. Azt hiszem, a történetünk, és összes bajunk története tulajdonképpen a Wonga-Coup után kezdődik igazán.

–  Mi után?

A Wonga-Coup. Bantu nyelven van. Wonga annyi mint pénz, lé, zseton, zsozsó. Coup pedig puccsot jelent. Felületes megnevezése minden idők egyik legostobább puccskísérletének.

2004 márciusában egy prehisztorikus, rozoga Boeing száll le a zimbabwei Harare repülőterén, teli dél-afrikai, angolai, namíbiai zsoldosokkal. A terv az, hogy fegyvereket és muníciót pakolnak fel a fedélzetre, majd továbbrepülnek Malabóba, ahol csatlakoznak a már a korábban az országba beszivárgott fegyveresek csoportjaihoz. Egyetlen csapással akarják megdönteni a kormányt, lelőni Obiangot, vagy legalábbis saját börtöneinek egyikébe zárni. A lényeg a hatalomváltás. Mintha csoda történt volna, egy nappal korábban madridi emigrációjából a közeli Maliba érkezett Severo Moto, az ellenzéki Haladó Párt vezére, aki így egy órán belül elérheti Malabót, s hálás népének kegyesen megengedheti, hogy a lábait csókolja.

De minden másképp történik. A dél-afrikai titkosszolgálatok, éberen figyelve az apartheid munkanélkülivé vált csatlósainak tevékenységét, tudomást szereznek a dologról és figyelmeztetik Obiangot. A zimbabwei kormány figyelmét is felhívják a tucatnyi álmodozó érkezésére, akik azt hiszik, hogy néhány ócska Kalasnyikovval történelmet írhatnak. A csapda itt is, ott is bezárul, mindenkit letartóztatnak és börtönbe csuknak, a dolog evvel el van intézve.

Vagyis el lett volna.

De – a háttérben állók számára – ostoba módon a letartóztatottak a büntetés enyhítése reményében beszélni kezdenek. A szerencsétlen kommandó egyik vezetője Simon Mann, egykori brit katonatiszt, aki hosszú évekig az Executive Outcomes és a Sandline International nevű magáncégek vezetője volt. Azoké a cégeké, melyek kötelékében egy bizonyos Jan Kees Vogelaar is megtalálható. A Zimbabwében letartóztatott Mann elmeséli, hogy az egész vállalkozás mögött egy brit útlevéllel rendelkező olajmenedzser, Eli Calil áll, ám mindenekelőtt Sir Mark Thatcher, a brit miniszterelnöknő fia, aki óriási összegeket bocsátott a rendelkezésükre. Ennyi is elég volt, hogy Obiang olyan kijelentéseket tegyen, mint hogy Simon Mannt és Thatchert az összes derék egyenlítői-guineai polgár szeme láttára megerőszakolja, mielőtt élve lenyúzná a bőrüket. Jelzi, hogy Thatcher testének bizonyos részeit átadja majd a szakácsának, ha sikerül a kezei közé kaparintania. Sir Mark sietve elbújik a mamája szoknyája mögött, ám Simon Mannt fenyegeti a kiadatás réme. Ez, no meg az elképzelés, hogy táncórákat kell majd vennie a Black Beachben, esetleg még rosszabb dolgok várhatnak rá, tehát mindez szépen megoldotta a nyelvét, és mindent kitálalt.

Thatcher csak egy stróman.

A pénz a brit olajkonszernektől, az üzletág krémjétől származik. Nem tetszett nekik, hogy a folyékony gazdagságot amerikai cégek osztják fel egymás között, ők pedig be sem tehetik a lábukat Obianghoz. Nem azért, ugye, de hát ezen csak változtatni kell. Severo Motó-ból kinézték, hogy kész lenne újraszeletelni a tortát. Bábelnök lehetne, aki korábban azt is megígérte, hogy a spanyol olajtársaságokat is beengedi az országba.

Simon Mann a végén robbantja az igazi bombát.

A dologról mindenki tudott!

A CIA. A brit MI6. A spanyol titkosszolgálat. Mindannyian tudtak róla, és segítettek. Állítólag még spanyol hadihajók is elindultak Egyenlítői-Guinea irányába. Végtelenbe húzódó kolonializmus. Obiang föl van háborodva. Még washingtoni barátja, akivel oly szépen elreggelizett, még ő is hátba támadja. Bush, aki nem volt hajlandó többé mögéje állni, késznek mutatkozott egy bábkormány hatalomra segítése érdekében az angolokkal és a spanyolokkal osztozkodni, hogy később együtt alkudjanak ki kedvezőbb kondíciókat. Obiang dühös lesz az egész nyomorult bandára, és elhatározza, hogy az elképzeléseiket annyiban csakugyan valóra váltja, hogy újraosztja a bányászati jogokat. Csak éppen egészen másként, mint ahogyan azt a globális stratégák elképzelték. Az amerikai cégeket kihajítják, helyüket dél-afrikaiak veszik át. Befagyasztják a kapcsolatot José Maria Aznarral, Severo Moto haverjával és 40 000 egyenlítői-guineai menekült befogadójával. Ellenben Franciaország állítólag segített a puccs meghiúsításában, Obiang ennek megfelelő jóindulattal viseltetik a Grande Nation irányában.

No és nem állt már valaki mindig is startra készen, az amerikai egyeduralom végét várva?

- Kína is belép a játékba.

–  Ravaszul. Obiang ugyanis elsőre úgy tűnik, mégis hajlandó megbocsátani. Aznar időközben elvesztette a választásokat, Spanyolországgal ismét lehet tárgyalni, beindítja hát a mosolyoffenzívát. Washington is megpróbálja a dolgokat diplomáciai úton jóvátenni. Vigyorverseny Condoleezza Rice-szal, új szerződések, meg minden. A konszernek 2008-ban 500 000 barrelnyit szivattyúznak ki Obiangs own country partjainál, az országé Afrika legnagyobb egy főre eső jövedelme. A szakértők úgy gondolják, hogy Egyenlítői-Guineában több olaj van, mint Kuvaitban. Egy jó része az Egyesült Államokba folyik, valamennyi Franciaországba, Olaszországba és Spanyolországba, de a tulajdonképpeni nyertes...

–  ... Kína.

–  Pontosan. Utolérték Amerikát. Szép csendben.

–  Világos – nézett rá Yoyo félig lehunyt pillái alól. Az alváshiány és a repülőgép kétszeres hangsebessége lassan kezdte kifejteni narkotizáló hatását. – És Obiang?

–  Még mindig mérges. Rettenetesen mérges! Természetesen tisztában van avval, hogy kormányának magas rangú képviselői tudtak a puccsisták szándékairól. Egy efféle puccsot csakis belső támogatással lehet végrehajtani. Tehát hullanak a fejek, ettől kezdve senkiben sem bízik többé. Saját embereitől való félelmében marokkói testőrgárdát szervez. Ugyanakkor bizarr módon udvaroltat magának. Ha az Exxon nagyfőnökei hozzá mennek, a minisztereit és tábornokait Excelentissimo megszólítással kell illetniük. Egykori rabszolgák találkoznak a valamikori rabszolgakereskedőkkel, mindenki megvet mindenkit. Az olajcégek utálnak egy asztalhoz ülni a bozótok hatalmasaival, de mégis megteszik, mert mindkét fél hatalmas hasznot húz belőle.

–  És közben az ország még mindig romokban hever.

–  A fangok valamivel jobb helyzetben vannak, de a gazdaság egésze romokban van. Jó, a slumokban valamivel több terepjáró parkol, mindenkinek van legalább egy mobiltelefonja, de a csapvíz és az áram továbbra is hiánycikk. Az ország a nyersanyag átkától szenved. Ki akar dolgozni vagy tanulni, ha a dollárok maguktól is befolynak a számlákra? A gazdagság némelyeket vadállattá tesz, másokat zombivá. Bush kijelenti, hogy a tengerfeneket Malabo előtt 2030-ig üresre akarja szivattyúztatni, Obiangnak pedig megígéri, hogy az emberi jogokkal és puccskísérletekkel ezentúl békén hagyja, és megfelelően jutalmazza.

–  Tulajdonképpen jól hangzik. Úgy értem, Obiang számára.

–  Igen, akár meg is elégedhetett volna. De nem. A jó öreg Obiang ugyanis... egy elefánt. Bosszúálló. Gyanakvó. Nem tudja elfelejteni, hogy Bush, a britek és a spanyolok át akarták verni. Olajozott hatalmi gépezetének dugattyúi boldogan járnak fel és alá, minden a legnagyobb rendben, ragyogó választási eredmények 2009-ben. Olyan hatalmas a gazdagság, hogy abból valami már a középső és alsó rétegeknek is csurran-cseppen, ahhoz mindenesetre elég, hogy az összes forradalmi gondolatot egy jó időre elaltassa. De Obiang bosszút esküszik.

Ironikus módon pont a washingtoni hatalomváltás hozza meg a fordulatot. Bushban bizonyos értelemben mégiscsak meg lehetett bízni, mert éppen annyira hiányt szenvedett morálban, amennyire a beszédeiben arról prédikált. Ezzel szemben Barack Obama, a változás főpapja, elborzad a gondolattól, hogy zárt ajtók mögött kannibálokkal eszegesse a lágytojást. Hangyaszorgalommal próbálja helyreállítani Amerika megroggyant tekintélyét a világban. Olyan fogalmakat húz ismét elő, amelyeket a Bush-féle szóhasználat a csatornába öntött, mint például demokrácia és emberi jogok. Szépen hallgat az ENSZ-re, amikor a latorállamok elleni szankciókról van szó, és Obiang idegeire megy humanitárius követeléseivel.

A megváltozott amerikai retorika fanfárjai mellett csak magának Obiangnak tűnt fel, hogy Săo Tomé és Principe szigetén, közvetlenül az orra előtt, egyik napról a másikra két komolyan felfegyverzett amerikai katonai bázis jelent meg. E kicsi szigetország környékén is olajat sejtenek. Időközben az erőoforrásokért Kína és az Egyesült Államok immár nyílt versenyfutásba kezdett. Mintha a Föld kincsei azért lennének, hogy a két gazdasági óriás egymást közt elossza őket. A támaszpontok hivatalosan azért létesültek, hogy biztosítsák az olaj- és gázszállítmányok útját a Guineai-öbölben, de Obiang árulást szimatol. Ha megbukna, az amerikaiak dolga könnyebbé válna. Márpedig ők szorgalmazni fogják a bukását mindaddig, amíg az összes kurvával ágyba bújik, ahelyett, hogy az egyiket végre feleségül venné.

Obiang Kelet felé kacsingat.

A legnagyobb pénzadakozóvá Afrikában 2010-re Peking vált, megelőzve a Világbankot. Az elnök felállít két geostratégiai egyenletet. Az első: a puccs veszélye legkevésbé Kínából fenyegeti, amíg a nyersanyagpókerben nekik kedvez. A második, hogy a puccs veszélye Pekingből fenyegeti leginkább, ha ezt nem teszi. Tehát további jogokat ad el Kínának, Amerikában pedig megszólalnak a vészharangok. Ott még mindig olyan országok közelségét keresik, amelyek olyasminek vannak a birtokában, amire ők is vágynak. Amerikai képviselők utaznak kellemetlen találkozókra Malabo csöpögős ege alá. Kifelé tökéletes kozmopolitaként mutatkozva Obiang biztosítja amerikai barátait változatlan nagyrabecsüléséről, miközben hatálytalanítja a szerződéseket, a jogokat önkényesen átíratja, a díjakat megemeli és lázít a nyugati „kizsákmányolók” ellen. A következmény: amerikai érdekeltségek elleni támadások, amerikai munkások bebörtönzése és kiutasítása. Washington kénytelen Obiangot elszigeteléssel és szankciókkal megfenyegetni, a légkör rohamosan romlik.

Ekkor, hatalmától teljesen megrészegülve, Obiang túlfeszíti a húrt. Az amerikai katonai támaszpontok miatt feldühödve megtámadja a Marathon olajvárosát, „Pleasantville”-t. A Punta Europa csúcsnál valódi csata bontakozik ki, mindkét oldalon halottakkal. Az elnök szokás szerint tagadja, hogy köze lett volna az eseményekhez, mély megrendülését fejezi ki és megígéri, hogy a bűnösöket, ahogy egykor bácsikája tette, az autópálya mentén keresztre feszítteti. De elköveti azt a hibát, hogy az egészet a bubikra akarja kenni, vagyis égő gyufát dob a benzinraktárba. A nagy geostratégiában Obiang nem vette észre, hogy az etnikai konfliktus rég átlépte a kezelhetőség küszöbét. A bubik védekeznek a vádaskodások ellen, és megtámadják az Esangui-klánhoz tartozó fangokat. Obiang paramilitáris egységeitől ugyan jókora verést kapnak, de a megfélemlítési politika ezúttal mégsem éri el a megszokott eredményt. A Marathon emberei ugyanis az egyik elesett támadóban felismerik az egyenlítői-guineai hadsereg tisztjét, aki vonalas fang, ráadásul Obiang rokona volt. Washington nem zárja ki a katonai lépéseket. Obiang látványosan letartóztat néhány amerikait és megvádolja Obamát, hogy meg akarja buktatni őt, ami felbátorítja a bubi politikusokat, hogy jelzéseket küldjenek Washingtonba. Severo Moto, a boldogtalan majdnem-elnök, akinek spanyolországi emigrációjában alig akad más dolga, mint hogy a kudarc csontjait rágcsálja, kidolgozza a részleteket: ha sikerülne ellenőrzés alá venni Malabót – és csakis ekkor –, van esély egy sikeres puccsra. A bubik szíve Amerikáért dobog. Az új egyenlet a következőképpen néz ki: Amerika plusz bubik egyenlő puccs egyenlő Kína ki, Amerika be. Az Egyesült Államok persze hivatalosan elveti a puccsot, de az árkokat már megásták.

Obiang ideges lesz.

Megpróbálja egységesen maga mögé állítani a fangokat, de mulasztásaiért a kései bosszú utoléri. Uralkodása alatt a legtöbb fangnak semmivel sem ment jobban, mint a bubiknak. Elégedetlenek és nem egységesek. Kiváltképp az uralkodó klán bizonyul a valósággal shakespeare-i intrikák melegágyának. Marokkói gárdája mögé elbújva az elnök nem veszi észre, hogy Amerika szép csendben leülteti egymással a fang és a bubi vezetőket, megvásárolja őket és kikényszeríti a kézfogásukat. A licitálásba Kína is beszáll. Az egyenlítői-guineai parlament kiárusítása zajlik, a korrupció Sotheby's-e. A szétszórt bel- és külföldi bubi-pártok ingatag szövetségeket kötnek. Obiang terrorral reagál, polgárháborús viszonyok rengetik meg az országot, a világsajtó érdeklődését felkeltve. Az Egyesült Államok végleg ejti az olajherceget. Engedélyeznie kell az új választásokat, de legjobb lenne, ha azonnal lemondana. Obiang a méregtől magánkívül genocídiummal fenyegeti a bubikat, közli, hogy nagy étvágya támadt a sült májra, de az ellenállást már nem tudja megtörni. A zavart kiteljesítendő, az elhanyagolt hátország fang-klánjai a bubik oldalára állnak. Obiang harci helikoptereket követel, Peking vonakodik. A be nem avatkozás politikája, a kínai külpolitika legfőbb tartóoszlopa nem engedi a katonai intervenciót. Ugyanekkor az ENSZ-közgyűlés szankciókat követel Egyenlítői-Guineával szemben. Kína él a vétójogával, az EU Obiang lemondását követeli. Kamerun közvetíteni akar, de az Atlanti-óceán mindkét partján egyetértenek abban: Obiang ideje lejárt. A fickónak el kell tűnnie. Így vagy úgy.

Végül a politika és a prosztatája által legyengített diktátor egy évvel hivatali ideje lejárta előtt, 2015-ben megtörik. Az állami televízióban egy fáradt öregember jelenik meg, aki egészsége megromlását ecseteli, s elmondja, hogy tovább már nem tud a szokásos megbízható módon szeretett népe szolgálatára állni. Tehát Egyenlítői-Guinea érdekében hivatalát fiatalabb kezekbe adja, mégpedig... mégpedig... mégpedig...

A darab dramaturgiája szerint most Obiang legidősebb fiának, Teodorinnak kellene a vállára borítani az elnöki ornátust, csakhogy ő előrelátóan elmerült aranyifjú barátainak Bermuda-háromszögében. Bácsikái és unokafivérei többsége amúgy is szívesebben látná a hatalomban Obiang másodszülött fiát, Gabrielt, aki az olajüzleteket irányítja. A teodoriniánusok és gabrieliánusok nem egyeznek. Az Egyesült Államok, Teodorin elkeseredett ellensége, mivel évekkel ezelőtt azt hangoztatta, hogy az összes szerződést újra akarja tárgyalni Amerika rovására, most azt híreszteli, hogy Teodorin Gabriel meggyilkolását tervezi. Hirtelen úgy tűnik, senki sem akarja igazán kezébe venni a kormányrudat. Obiang, megundorodva a gyávaságtól, egy átmeneti jelölt mellett dönt, aki a még hátralévő hivatali ideje alatt hivatott irányítani a kormányzati teendőket, hogy ennek végeztével az összes párt és jelölt engedélyezésével tisztességes választásokat írjon ki. A kiválasztott a haderő főparancsnoka, Obiang unokatestvére, akinek gazdagon kidekorált mellkasa lojalitását hirdeti, többek között számos merénylet- és puccskísérlet elhárításában, valamint számos bubi és fang letartóztatásában és megkínzásában. Nem más ő, mint Juan Alfonso Nguema Mayé dandártábornok. Zömök, kopasz ember, széles, megnyerő mosollyal. Mayé, aki Berlinben tankhajóüzletet üzemeltet és élvezettel nyeli le Yoyo szemgolyóját, miközben Jan Kees Vogelaar...

- Owen.

Mayé átalakul Kennyvé, közeledik, feketén emelkedik ki egy tűzfalból, fölemeli egyik karját, és Jericho látja, amint Yoyo szem nélküli koponyáját forgatja.

Add ide a számítógépedet, mondja.

Add ide...

–  Owen, ébredj fel.

Valaki a vállát rángatta. Yoyo hangja csendült fel a fülében. Mélyen beszívta az illatát és kinyitotta a szemét. A lány mögött a vigyorgó Tu állt.

–  Mi van? – kérdezte ujjaival a pilótafülkére mutatva. – Neked nem ott kéne ülnöd?

–  Robotpilóta, xiongdi – mondta Tu. – Óriási találmány. Átmenetileg helyettesítenem kellett téged. Akarod hallani, mi lett Mayéval?

–  Hm...

–  Elfogadhatjuk egy igennek – suttogta Yoyo Tuhoz fordulva. – Mit gondolsz, igent mondott?

–  Úgy hangzik, mintha inkább egy kávét kérne. Kérsz egy kávét, Owen?

–  Hm?

–  Kérsz egy kávét?

–  Én... nem, nem kérek kávét.

–  Szépen elszállt a mi ááátmeeeenti jelölölünk – mormolta konspiratívan Yoyo.

Tu kuncogott.

–  Ááátmeeeenti jelölöl – ismételte, Yoyo vihogásának kíséretében. Úgy tűnt, jól szórakoznak az ő rovására. Jericho rosszkedvűen nézett ki az ablakon az éjszakába, majd vissza.

–  Mennyi időre szálltam el?

–  Jó egy órányira.

–  Sajnálom, nem akartam...

Yoyo őt bámulta. Megpróbált komoly maradni, azután Tuval egyszerre tört ki harsogó nevetésben. Mintha eszüket vesztették volna, úgy kotkodácsoltak, idegesen és lélegzetvétel nélkül.

–  Hé! Mi olyan vicces?

–  Semmi – lihegés, röhögés.

–  De úgy tűnik, valami mégis vicces.

–  Nem, semmi Owen, valóban nem, csak éppen...

–  Csak mi?

Kezdődő hisztéria, gondolta. Közismert jelenség, hogy bizonyos emberek valamely traumatikus élmény után nem tudják abbahagyni a nevetést. Meglepő módon, noha fogalma sem volt, miről is van szó, fájdalmas késztetést érzett, hogy ő maga is velük nevessen, tökmindegy, min. Egyáltalán nem jó, gondolta. A végén még mind bedilizünk.

–  Tehát?

–  Na igen – húzta fel az orrát Yoyo, és megtörölte a szemét. – Csak olyan hülyeség, Owen. Azt mondtad, Obiang választottja ááátmeeeenti...

Tu gurgulázva mondta:

–  Jelölölö...

–  Nem vagytok normálisak.

–  Ugyan, Owen, ez vicces – röfögte Tu. – Tényleg vicces!

–  Mi vicces, a fene egye meg?

–  A mondat közepén elaludtál – vihogott Yoyo. – A fejed olyan furcsán előrehanyatlott, az állad leesett, valahogy így...

Jericho türelmesen kivárta, míg méltósága elvesztésének imitálása nyálat csorgatva véget ért. Tu a verejtéket törölgette kopasz fejéről. Az efféle pillanatokban úgy tűnt számára, az angol és a kínai humort galaxisok választják el egymástól, de meg kellett állapítania, hogy ő maga is nevet. Valahogy jólesett. Mintha belsejében valaki helyükre tette és kiszellőztette volna a bútorokat.

–  Na jó – csapott a vállára Tu. – Megint előre megyek. Yoyo elmeséli a többit. Utána levonhatjuk a következtetéseket.

–  Hol hagytuk abba? – kérdezte Jericho.

–  Az ááátmeeeenti jelölöl... – csipogta Yoyo.

–  Elég legyen.

–  Komolyan. Mayé tábornoknál.

Persze. Obiang a hadsereg legmagasabb rangú parancsnokát nevezte meg utódjaként. Mayénak a leköszönő elnök még hátralévő hivatali idejét a demoktratikus választások előkészítésére kellett volna felhasználnia, de senki sem bízik a dandártábornokban. Mayét keményvonalasnak és Obiang bábjának tartják. Választások persze kétségtelenül lesznek, amelyek eredményeként vagy Mayé maga, vagy pedig az elnök valamelyik fia ragadja majd magához a hatalmat. Ez az opció senkinek sem tetszik.

Leszámítva Pekinget.

Ami ekkor történik, az mind Obiang, mind pedig Mayé számára oly meglepő, hogy még hetekkel később is azt hiszik, rosszat álmodtak. A hivatal átadásának napján egy bubikból és fangokból álló merész szövetség, amelyhez a hadsereg tagjai közül többen is csatlakoztak, koncentrált akcióval megtámadja Malabo összes rendőrőrsét és a kormány székhelyét, elfogja a diktátort és kijelölt utódját, a kameruni határra szállítja, és szó nélkül kihajítja őket az országból. Amerika befektetése kifizetődött, kormánykörökben gyakorlatilag az összes kulcspozíciót megvásárolta, mindez ráadásul Obiang javára történt, mert Washington a puccs logisztikai és stratégiai támogatásáért cserébe megtiltotta a lincselést.

Néhány óra erejéig úgy tűnik, az országnak nincs vezetője.

Ekkor Severo Moto utóda, a közgazdász Juan Aristide Ndongo száll ki egy spanyol utasszállító gépből, egy bubi, aki rendszerkritika miatt éveket töltött a Black Beach-ben, s már csak ezért is bírja a lakosság nagy részének rokonszenvét. Ndongo okos, barátságos és gyenge ember hírében áll, ő az ideális manchuarian candidate. A fangok és a bubik már korábban megegyeztek a személyében az Egyesült Államokkal, Nagy-Britanniával és Spanyolországgal, annak reményében, hogy a derék Ndongót majd kedvükre terelgethetik, de ő a saját vízióival döbbentette meg őket. A parlament gyors feloszlatását az új kormány ugyanilyen gyors megalakítása követi, bubik és fangok egyaránt képviselve vannak benne. Ndongo megígéri, hogy kiépíti az infrastruktúrát, működő oktatási rendszert hoz létre, föléleszti a gazdaságot, az egészségügyet, s jólétet ígér mindenkinek. Mindenekelőtt azonban Kína vérszívó kapitalizmusát támadja, ami Obiang nemtörődömségével szövetségben Egyenlítői-Guineát nyomorba döntötte, felmondja a Pekinggel kötött szerződéseket, az amerikaiakét újra megerősíti. Bölcs előrelátással a spanyolokra, britekre, franciákra és németekre is gondolva.

De a valóság utoléri Ndongót, mint egy megvadult kutyafalka. Amilyen mértékben megpróbálja terveit valóra váltani, ugyanannyira váltja ki a fang elit elégedetlenségét, amely nem számolt politikai túlélőképességével. Az olajból származó bevételeket vagyonkezelő alapokra bízza, azok már nem magánszámlákra folynak be, így kivonja a pénzt a korrupciós ügyletekből. Ígéretéhez híven utakat és kórházakat épít, fellendíti a fakereskedelmet, leépíti a cenzúrát. Ezzel kiváltja a régi Obiang-összefonódások gyűlöletét, akiket azért lehetett megvásárolni, mert nem számítottak arra, hogy a prédikáló bubi politikus képes lesz megszilárdítani pozícióját. A hatalomátvétel első évében a keményvonalasok ellenzékbe szorultak. Bármi is sikerül Ndongónak, az csak a gyűlöletüket növeli, ott próbálnak szabotálni, ahol csak tudnak, s felróják neki, hogy képtelen megszüntetni az etnikai gyűlölködést. Amit persze ők szítanak. Azt állítják, Ndongo egy második Obiang, aki hátrányosan megkülönbözteti a fangokat, az Egyesült Államok bábja. Számos bátran elkezdett projekt helyzete meginog. Tombol az AIDS, a bűnözés, Ndongo parlamentje éppoly korruptnak bizonyul, mint az elődjéé, miközben az elnök makacsul a törvényesség mankójára támaszkodva veszíti el ítélőképességét.

Ndongo második évében radikális Esangui-fangok amerikai és európai olajipari létesítményeket támadnak meg. A bubik és a fangok egymás torkának esnek, mint korábban, s terrorista sejtek akadályozzák a politikai stabilizálásra irányuló összes kísérletet. Ndongo jobb világ megteremtésére irányuló próbálkozása látványosan összeomlik. Az ellenfelei számára túl messzire ment, a barátai számára nem ment elég messzire. Az önmegtagadás fájdalmas aktusával Ndongo erőteljesebb hangnemre vált, tömeges letartóztatások következnek, ő maga pedig egyik pillanatról a másikra eljátssza legnagyobb tőkéjét: az igazságosságot.

Közben Mayé Kamerunban már melegít.

- Kifelé úgy tűnt – mondta Yoyo –, hogy a beteg és elkeseredett Obiang a szomszédos országban arra ösztönzi Mayét, hogy ragadja meg az első lehetőséget Ndongo elűzésére. De az öreg akarata szerint ne Mayé maga kormányozzon, hanem Teodorin vagy Gabriel számára készítse elő a terepet, akik sírva borultak egymás nyakába, amikor csak Ndongo az eszükbe jutott. Rivalizálásról már szó sincs. Az ország destabilizált, most Ndongón a sor. Mayénak csupán be kellene utaznia és azt kellene mondania, hogy bú!, csak hát persze nem utazhat be.

–  De mivel a puccsistáknak nincs szükségük vízumra...

–  ...igent mond és belevág a dologba. Közismert, hogy Mayé jó kapcsolatot épített ki egy zsoldoscéggel, az APS-szel, vagyis az African Protection Services-szel. Ők pedig – tartott Yoyo rövidke hatásszünetet – igencsak érdekelhetnek minket!

–  Hadd találgassak! Ismét feltűnik Vogelaar.

Yoyo elégedetten mosolygott.

–  Megtaláltam a hiányzó éveket. Mond neked valamit az ArmorGroup név?

–  Ismerem. Egy londoni biztonságtechnikai óriás.

–  Az ArmorGroup 2008-ban elvállalt egy kenyai megbízatást. Ebben az időben kivált a cégből egy kisebb csoport, az Armed African Services. Vogelaar cége, a Mamba is ugyanitt tevékenykedik. Összefutnak, talán át is járnak egymáshoz kölcsönkérni némi muníciót; röviden, összebarátkoztak és 2010-ben megalapították az APS-t, Vogelaarral a vezetőségben. Világos?

–  Világos. Mayé az APS segítségével döntötte meg Ndongót. De ki fizette az APS-t?

–  Hát ez az. Mayé programja szélsőségesen Kína-barát volt.

–  Úgy érted...

–  Úgy értem, hogy egész idő alatt abból indultunk ki, hogy a puccskísérlet, amiről a szövegrészletben szó esik, a tavalyi eseményekre vonatkozik. Pedig Pekingnek 2017-ben sokkal több oka volt beavatkozni.

Jericho elgondolkodott. Megpróbált visszaemlékezni, hogy ki volt ekkor hatalmon Malabóban. Minél többet gondolkodott, annál inkább úgy rémlett neki, hogy Ndongo visszakerült régi helyére.

–  Hogyan zajlott Mayé puccsa?

–  Simán. Ndongo elővigyázatosságból külföldön tartózkodott. Senki sem tűnt meglepettnek. Ellenállás alig, halottak nincsenek. A tulajdonképpeni sokk Obiangot érte. Mayé az összes ellenzékit letartóztatta, köztük Obiang legfőbb bizalmasait, a teodoriniánusokat, gabrieliánusokat...

–  Mert eszébe sem jutott lemondani a hatalomról.

–  Bingó.

–  Vogelaar pedig a biztonsági főnöke lett.

–  Ühüm.

–  Vannak bizonyítékok arra, hogy Kína részt vállalt a puccsban?

–  Owen, hol élsz te? – dorgálta Yoyo. – Soha nincsenek bizonyítékok. De hülye az, aki nem veszi észre, hogy közvetlenül a puccs után befellegzett az Exxon-nak, a Marathon-nak és a többinek, viszont a kínai Sinopec úszott az egyenlítői-guineai olajban. Azután ott vannak Mayé beszédei: történelmi köszönettel tartoznak, Kína mindig testvérként viselkedett, blablabla. Tehát országát gondolkodás nélkül kiárusította Kínának.

Jericho bólintott.

Yoyónak kétségtelenül igaza van: Mayé kínai segítséggel került hatalomra és támogatóit a megegyezés szerint jutalmazta. Akkor miért akarták később meggyilkolni?

–  S ha nem is a kínaiak voltak? – mondta Yoyo, mintha kitalálta volna a gondolatait. – Úgy értem, tavaly.

–  Akkor ki?

–  Olyan nehéz kitalálni? Mayé egyetlen alkalmat sem hagyott ki, hogy az amerikaiakat bosszantsa. Letartóztatta a képviselőket, megszegett minden szerződést, támogatta az amerikai létesítmények elleni terrortámadásokat, még ha a diplomácia parkettjén mindezt tagadta is. De azt ennek ellenére elérte, hogy Washington szankciókkal és bevonulással fenyegesse.

–  Kardcsörtetésnek tűnik.

–  Pont ez a kérdés.

–  És tovább? A fickó hét évig kormányzott. Mi történt ebben az időben?

–  Felemelte a kezét. Megadta a gazdaságnak a kegyelemdöfést. Eltüntette, megkínozta, lelőtte, lefejezte az ellenzékieket, mit tudom én. Kisvártatva mindenki úgy gondolta, hogy Mayéhoz képest Obiang valóságos jótevő volt, de hát most ő ült a nyakukon. Csak a kannibalizmushoz, a varázsláshoz és az egész mágikus marhasághoz nem volt köze, viszont kialakult benne egy szép kis nagyzási hóbort. Felhőkarcolókat építtetett, amelyekbe senki nem költözött be, de mindegy is, fő, hogy álljanak. Egy egyenlítői-guineai Las Vegasról álmodozott, operaházat akart építtetni a tengerbe. Végül teljesen becsavarodott és kijelentette, hogy Egyenlítői-Guinea beszáll az űrhajózásba, s e célból halál komolyan építtetett egy kilövőállomást a dzsungel kellős közepén.

–  Várj csak – Jerichónak derengeni kezdett. Akkoriban mintha olvasott volna valamit. Egy afrikai diktátorról, aki egy rakétakilövőt építtetett és világgá kürtölte, hogy országa űrhajósokat küld a Holdra. – Ez nem...

–  ...2022-ben történt – mondta Yoyo. – Két évvel a bukása előtt.

–  Mi lett a dologból?

–  Látsz valahol afrikaiakat a világűrben?

–  Nem.

–  Na. Vagyis, egyszer valamit tényleg fellőtt. Egy hírközlési műholdat.

–  Mi a fenének kellett Mayénak egy hírközlési műhold?

Yoyo az ujjaival köröket írt le a halántékánál.

–  Mert nem volt teljesen normális, Owen. Miért hosszabbíttatják meg a férfiak a farkukat? Mindegyik miniatűr rakétakilövő. Viszont az egész röhejbe fulladt, mert a műhold néhány héttel a fellövése után tönkrement...

–  De fellőtték.

–  Gond nélkül.

–  Tovább?

–  Nincs tovább. Két évvel később Mayét likvidálták, és Ndongo visszatért – dőlt hátra Yoyo. Egész testtartása azt sugallta, véget ért a munkaideje. – Erről neked kell többet tudnod. Ezt a részt te kutattad.

–  Ndongóról nem tudok sokat.

–  Na igen – tornáztatta ujjait Yoyo. – Ha meg akarod tudni, hogy most ki állta a cechet, akkor nagyító alá kell venned Ndongo olajpolitikáját. Fogalmam sincs, hogy ő is olyan hűséges-e Kínához, mint amilyen Mayé volt.

–  Egyértelműen nem.

–  Honnan tudod?

–  Te magad mondtad, hogy a leghevesebb támadásokat intézte Kína ellen. Azt hiszem, ez nem kétséges. Ndongót az Egyesült Államok installálta, és Kína szerelte szét.

–  No és akkor ki szerelte szét Mayét?

Jericho az ajkát rágta.

...a kijelentés a kínai kormány megbuktatása...

–  Ebben a történetben valaminek így nincs értelme – mondta. – A töredékben egy bukásról van szó, amiben Kína is részes, de nem gondolhatnak a 2017-es puccsra. Először is, az már 8 éve volt. Amúgy is mindenki sejti, hogy Peking részt vett benne, miért üldöznének emiatt bennünket? Másodszor kifejezetten Donnert és Vogelaart említik. Vogelaar azonban csak Mayé oldalán tűnik fel ismét.

–  Vagy pedig Peking ültette oda. Mintegy őrizte Mayét. Spicliként.

–  És Donner?

–  Emlékezz csak, tavaly ez nem egyszerűen egy puccs volt. Inkább kivégzés. Az összes tanút el akarták tüntetni. Mayé bizonyára tudott valamit, pontosabban ő és a stábja. Valami annyira fontosat, hogy emiatt kinyírták.

–  Valamit Kínáról.

–  Egyébként miért akarnának valakit eltakarítani a kínaiak, akit ők segítettek hatalomra? Talán Mayé vállalhatatlanná vált. Donner pedig a stábjához tartozott.

–  És Vogelaar tartotta Pekinggel a kapcsolatot. Biztonsági főnökként ő volt legközelebb Mayéhoz. Ő javasolta, hogy Mayé rezsimjét fejezzék le.

–  Ami sikerült is. Donnert kivéve.

–  Ő megmenekült.

–  Vogelaarnak pedig most meg kell találnia őt, hogy Mayé után küldhesse. Ezért vadásznak ránk. Mert tudjuk, hogy Donner álcája lehullott. Mert gyorsabbak lehetünk, mint Vogelaar. Mert figyelmeztethetjük Donnert.

–  És Kenny?

–  Talán Vogelaar kínai kapcsolata.

Jericho agya pörgött. Ha igaz, amit itt összefabulálnak, akkor Donner élete cérnaszálon lóg.

Az ajkát rágta.

Nem, itt valami többnek kell lennie. Nem csupán arról van szó, hogy megakadályozhatják Donner meggyilkolását. Biztos ez is játszik valamennyi szerepet. De az utóbbi 24 óra brutális hajtóvadászatának más oka van. Valaki attól fél, hogy rájöhetnek arra, mit tud Donner.

Kibámult az éjszakába, és abban reménykedett, hogy nem érkeznek túl későn.

BERLIN, NÉMETORSZÁG

Izzó áramkörök. Penészfonalak fekete alapon. Milliárdnyiszor egymásba fonódó mélytengeri organizmusok kolóniái, egy végtelenül kiterjedő agy ideghálózata, egy megalvadt kozmosz. A világ éjszaka, nagy magasságból nézve bármiként interpretálható, csak éppen úgy nem, hogy bizonyos részeit utcai lámpák, reklámtáblák, autók és szobai lámpák világítják meg, fáradt taxisofőrök és több műszakban dolgozók, az állandó szórakozásvágy, a gondok, amelyek álmatlanságban és lehetetlen órákban kivilágított lakásokban öltenek testet. Ami egy földönkívüli megfigyelő számára kódolt üzenetnek tűnhet, az valójában így hangzott: egyedül vagyunk az univerzumban, mindenki egymagában és így együtt, megtalálhatóak vagyunk a fénytelen sivatagban is, csak fejletlenül, szegényen és mindentől elzárva.

Jericho határozatlanul bámult ki a repülőgép ablakán. Yoyo az ülésében szundikált, a repülőgép leszállásra készült. Tu nem szeretett a kormánynál beszélgetni. Egyedül maradva Jericho egy ideig megpróbált a netről információkat szerezni Ndongo jelenlegi hivatali ténykedéséről, de úgy tűnt, Mayé bukásával a média számára Egyenlítői-Guinea érdektelenné vált. Hirtelen a motiváció teljes hiányát kezdte érezni magában. Yoyo csendes, dallamos horkolásában volt valami monológszerű. Néha megemelkedett a melle, majd egész teste megrándult, szemgolyói forogtak a szemhéja alatt. Jericho figyelte. Olybá tűnt most számára, mintha az intimitás zavaró momentuma soha meg sem történt volna.

Elfordult, és az egyre sűrűsödő fényszövetet bámulta. 10 kilométeres magasságban mardosó magányt érzett, a Földtől túlságosan eltávolodott, az éghez nem került elég közel. Hálát érzett minden méterért, amellyel a gép közelebb került a talajhoz, a hatásért, hogy az idegenszerű minták lassan ismét a megszokott képekké álltak össze. Az épületek, utcák és terek a meghittség érzését keltették benne. Jericho többször járt már Berlinben. Jól beszélt németül, nem tökéletesen, mert soha nem vette a fáradságot, hogy rendesen megtanulja a nyelvet, de legalább nem volt akcentusa. Ha arról volt szó, hogy fegyelmezetten be kell bifláznia egy nyelvet, néhány héten belül meg is tanulta, de az odafigyelés is elég volt, hogy megértesse magát.

Teljes szívéből remélte, hogy Andre Donnert még életben találja.

Negyed 5-kor szálltak le a Berlin-Brandenburg repülőtéren. Tu elment, hogy bérautót szerezzen. Amikor visszatért, egy Audi kulcsát tartotta rosszkedvűen a kezében.

–  Jobban szerettem volna valami másik márkát – siránkozott, miközben a parkolóház neonsivatagában a járművüket keresték. Jericho hátizsákját a vállára vetve követte, oldalán a bágyadt tekintetű Yoyóval, akit alig lehetett ébren tartani. Diane-en és néhány hardveren kívül szinte semmit sem hozott magával. Tu megtagadta tőle, hogy az elindulás előtt még egyszer elvigye Xintiandiba, hogy összepakolhassa a legfontosabbakat. Yoyót sem engedte vissza a lakásába, mire a lány tiltakozni kezdett, Tu pedig feldühödött.

–  Nem vitázom! – mordult rá. – Kenny és a társai várhatnak titeket. Vagy helyben kinyírnak, vagy követnek titeket a házamig.

–  Akkor küldd el az egyik emberedet.

–  Őt ugyanúgy követhetik.

–  Vagy hagyjál engem egyszerűen...

–  Felejtsd el.

–  Ember! Nem tudok napokig ugyanabban a büdös ruhában rohangálni. Gondolom, Owen sem, nem igaz?

–  Hagyd már ezt a nyomorult haverkodást. Azt mondtam, nem! Berlin civilizált város. Úgy hallottam, van ott is zokni és bugyi, vezetékes víz, sőt még elektromos áram is.

Elektromos áram volt, ez tény. Ám a sivár, autókkal teli hangárból egy forró fürdő és a tiszta fehérnemű illata fényévnyi távolságra tűnt. Tu telipakolt utazótáskáját lóbálva elsietett néhány tucat egyforma bádog- és műanyagpofa mellett, őket is szinte futólépésre kényszerítve, míg végre meglátta a sötét, magányos limuzint.

–  Rendben van ez a kocsi – mert ellentmondani Jericho.

–  Jobban szerettem volna valami kínai márkát.

–  Miről beszélsz? Te nem jársz kínai autóval. Még Kínában sem.

–  Furcsa – mondta Tu, miközben a kocsi kiolvasta a kulcs számítógépéből az adatokat és az ajtó kinyílt. – Ilyen egy nagyszerű detektív, de néhány szempontból mégis úgy tűnsz nekem, mintha egyenesen a kőkorszakból érkeznél. Jaguárom van, márpedig a Jaguar kínai márka.

–  Mióta?

–  Három éve. Az indiaiaktól vettük meg, ahogy a Bentley-t a németektől. Természetesen egy Bentley-t is elfogadtam volna.

–  Miért nem mindjárt egy Rollst?

–  Szó sem lehet róla. A Rolls-Royce indiai.

–  Nem vagytok teljesen normálisak – mondta Yoyo, és ásítva végigheveredett a hátsó ülésen.

–  Ide figyelj – mondta Jericho, miközben beült az anyósülésre. – Ezek nem kínai márkák, csak azért, mert felvásároltátok őket. Angol márkák. Az emberek azért veszik, mert szeretik az angol autókat, s pontosan ezért veszed te is.

–  De a mi...

–  ...igen, a ti tulajdonotok, persze. Ez az egész globalizáció úgy tűnik nekem néha, mint egyetlen hatalmas félreértés.

–  Na ne, Owen! Tényleg?

–  Komolyan.

–  Az efféle duma már 20 évvel ezelőtt is ócska volt – kanyargott Tu a parkolóház lejáróján, amelynek egyhangúságát csak a méretei múlták felül. – Inkább azt mondd meg, hogy találtatok-e valami érdekeset.

Jericho nagyvonalakban elmesélte Ndongo sikertelen reformkísérleteit, s hogy megpróbálta megint képbe hozni az Egyesült Államokat; Mayé újabb puccsát, Peking vélhető közreműködését, és Mayé Kína-politikáját. Megemlítette a diktátor kezdődő nagyzási hóbortját, kudarcot vallott űrprogramját és véres bukását.

–  Hivatalosan Mayé és klánja egy bubi lázadás áldozatává vált, amit befolyásos fang körök is támogattak – mondta. – Ami plauzibilis is lenne. Obiang mindenesetre nem volt benne. Elüldözése óta magánemberként él Kamerunban, s amennyire tudni lehet, végső küzdelmét vívja a rákkal.

–  A fiai sem voltak benne?

–  Nem.

–  Hm – csettintett egyet a nyelvével Tu. – Meglepően kevés az információ az utolsó évről odalent, nem?

Jericho becsmérlően végigmérte.

–  Csak nekem tűnik úgy, vagy valóban tudsz valamit, amit nekem is tudnom kéne?

–  Oída ouk eidós – mondta Tu ártatlanul.

–  Ez nem Konfuciustól van.

–  Nem, képzeld el! Platóntól. Szókratész védőbeszéde: „Tudom, hogy nem tudom.”

–  Nagyképű.

–  Semmi esetre sem. Pontosan leírja, hogy mit gondolok. Valóban tudom, hogy van magyarázat arra, miért is csappant meg az érdeklődés Egyenlítői-Guinea iránt, csak nem jövök rá. Pedig nyilvánvaló. Valami teljesen kézenfekvő.

–  Azt is megmagyarázza, hogy miért nem elmélkednek a nyilvánosságban külföldi részvételről?

–  Akkor kérdezz, ha eszembe jut.

Jericho egy ideig a navigációs rendszert hallgatta.

–  Nézd, az a gond, hogy a puccsot külföldi segítség nélkül nem lehetett volna végrehajtani – mondta. – Mayét egyértelműen a kínaiak helyezték hatalomba, tehát azt gondolhatnánk, hogy az amerikaiak buktatták meg. Ám a mi töredékünk valami mást mond. Tudniillik azt, hogy Kína keze ebben is benne volt. Ha ez igaz, akkor az engedelmes szolga a végén talán mégsem volt eléggé engedelmes.

–  Úgy érted, nem akarta teljesíteni Peking kívánságait?

–  Yoyóval úgy véljük, hogy ő a belső körével egyetemben még akár veszélyes is lehetett Kínára nézve.

–  Ami megmagyarázná, hogy a kínaiak miért gyilkolják meg, miután fölépítették – következtetett Tu.

–  Mégpedig a súlyos hátrányokat is tudomásul véve.

–  Amennyiben?

–  Olaj. Gáz. Ndongo soha nem volt Peking barátja.

Tu eltátotta a száját. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha valami nagy horderejű dolog esett volna le neki éppen. De aztán becsukta. Jericho felvonta a szemöldökét.

–  Akartál valamit mondani?

–  Később.

Hallgattak. Yoyo a hátsó ülésen megint elaludt. Hajnalodott, amikor végre felértek a városi körgyűrűre, ahol a forgalom sűrűbbé vált. A navigációs rendszer halkan mondta az utasításait. Berlin Mittéhez közeledtek, eljutottak a Potsdamer Platzra, és fél 6-kor végre elfoglalhatták tágas szobáikat a frissen felújított Hyattben. Egy órával később reggeliztek. A kínálat pazar volt. Yoyo túlesett a fáradtságon, és egy hatalmas adag rántottát lapátolt be szalonnával. Tu kevésbé bizonyult válogatósnak, egyszerűen fogta, ami a keze ügyébe került, így sikerült füstölt halat ennie csokoládékrémmel, ami olyan borzalmas volt, hogy Jerichónak el kellett fordulnia. Mint mindig, most is úgy tűnt, egyáltalán nem is veszi észre, mit eszik. Mindenféle hangokat hallatva hígította a melange-t zöld teával, majd átadta magát a gondolatainak.

–  Fáradtak nem lehettek – elmélkedett. – Eleget aludtatok Sanghajban, tehát...

–  Le sem hunytam a szemem – morgott Yoyo. – Csak az előbb, a repülőn.

–  Ugyanígy jártam én is – vallotta be Jericho. – Amikor végre úgy éreztem, elalszom, mindig belezuhantam valami elektromos mezőbe.

–  Hát persze, ez az! – pattantak fel Yoyo szemei, és reflexszerűen megszorította a férfi kezét. – Pontosan ilyen érzés. Mintha valaki áramot vezetne beléd.

–  Igen, megborzongsz...

–  És máris ébren vagy! Egész éjszaka.

–  Érdekes – Tu végigmérte őoket és a kjét rázta. – De hát én végigéltem a 2010-es válságot, a jüan 2018-as válságát, a két évvel ezelőtti recessziót, és egyik sem tudta megzavarni az álmomat!

–  Óh, igen? – mondta Yoyo elnyújtva. – A barátaidat is lemészárolták a szemed előtt, hogy utána téged is majd' halálra hajszoljanak?

Tu a fejét oldalra fordítva nézett rá.

–  Szóval te azt hiszed, te vagy az egyetlen ember, aki látott másokat meghalni?

–  Fogalmam sincs.

–  Pontosan.

–  Fogalmam sincs, hogy te mit láttál.

–  Ha fogalmad sincs...

–  Nem, nincs! – fújtatott Yoyo. – És tudod, miért nincs? Mert te és az apám a nyomorult múltatokon kotlotok! Nekem tökmindegy, ti mit éltetek át. Maggie-t, Tonyt, Jia Veit és Ziyit az én szemem láttára lőtték szitává. Xiao-Tong, Mak és Ye szintén halott. Grand Cherokee-ról már nem is akarok beszélni, az pedig, hogy az apám, Daxiong és Owen még él, a csodával határos. Vettem tehát magamnak a bátorságot és rosszul aludtam. Van még valami okos mondanivalód?

–  Jobb lenne, ha az érzelmi kitöréseidet...

–  Nem, jobb lenne, ha békén hagynál! – hadonászott vadul Yoyo a levegőben. – Hongbing, mondd el a gyermekednek az igazságot, bíznod kell benne, nem hallgathatsz már tovább, blablabla. Ó, a francba, te vagy a blabla nagymestere, Tian, annyira megértőo és konstruktív vagy. De magadat mindig szépen mindenből kivonod, mi?

–  Ha szabadna röviden... – kezdte Jericho.

–  Semmivel sem vagy jobb Hongbingnál, tudod?

–  Hé! – dőlt előre Jericho. – Fogalmam sincs, ti mi célból jöttetek Berlinbe, de én meg szeretném találni Andre Donnert, világos? Tehát máshol intézzétek el a problémás ügyeiteket.

–  Neki mondd – válaszolta Yoyo.

Tu zavartan tördelte a kezét. Beleszürcsölt a teájába, leharapott egy darab kolbászt, majd a maradékot is magába tömte, összegyűrt egy szalvétát és a tányérra hajította. Nyilvánvalóan egyáltalán nem volt olyan sebezhetetlen, mint amilyennek előadni szerette magát. Egy darabig sértődötten hallgattak.

–  Jól van. Miattam feküdjetek le. De még a délelőtt folyamán tanácsos lenne ellátnotok magatokat mindennel, amire szükségetek lehet, fehérneművel, pólókkal, kozmetikumokkal, mit tudom én, mivel. Holnap ilyenkor talán már otthon leszünk, de az is lehet, hogy nem. Odaát van egy üzlet. Menjetek. Utána meg ellátogatunk a Muntuba. Egyáltalán nyitva van délidőben?

–  12-től 2-ig. A honlapja szerint.

–  Jó.

–  Nem tudom – tépkedett szét Jericho bizonytalanul egy croissant-t. – Talán nem kellene egyszerre megjelennünk ott.

–  Miért?

–  Figyelmeztetni akarjuk Donnert, nem menekülésre késztetni. Egy európainak kinéző fickó egy kínai lánnyal, ez rendben van. Egy metropolisban elmegy egy teljesen normális párnak. De még egy kínai, és Donner könnyen gyanút foghat.

–  Úgy gondolod? Berlin tele van kínaiakkal.

–  No és járnak afrikai étterembe?

–  Na de kérlek! Mi vagyunk a világ legnyitottabb népe!

–  Nyitottak vagytok, mint egy porszívó – mondta Jericho. – Magatokévá tesztek mindent, ami nincs becsavarozva vagy beszögelve, de kulinárisan soviniszták maradtatok.

–  Összekeversz minket a japánokkal.

–  Semmiképpen. A japánok kulináris fasiszták. Ti soviniszták vagytok.

–  A McDonald's-nál ezt nyilván egészen másként látják.

–  Jaj, ne! – Jericho kénytelen volt felnevetni. Tuval az evésről vitatkozni körülbelül olyan volt, mintha egy cápát próbált volna meggyőzni a vegetarianizmus előnyeiről. – Külföldön csakis kínai éttermekbe jártok, nem? Csak azért mondom, mert a pasasnak, akinek most Donner a neve, rossz tapasztalatai vannak a kínaiakkal, ha helyes az elméletünk. Keresik. A szervezet, amelyhez Vogelaar és Kenny tartoznak, el akarja tenni őt láb alól.

–  Hm – csücsörített Tu. – Talán igazad van.

–  Persze, hogy igaza van – mondta Yoyo a tányérjának.

–  Jó, rendben, menjetek ti a Muntuba. Én tartom az állásokat.

–  Addig elszórakozhatsz Diane-nel – javasolta Jericho. – Próbálj meg minél többet kideríteni Mayé bukásának körülményeiről. És Ndongóról. Mit csinál, mik az érdekei, ki támogatja? Miért nem hallani mostanában semmit Egyenlítői-Guineáról?

–  Azt hiszem, már tudom.

Jericho felhorkant. Úgy tűnt, még Yoyo is félreteszi sértettségét, és érdeklődve nézett rá. Tu a kerek pocakját simogatta.

–  És?

–  Később – emelkedett fel Tu. – Nektek dolgotok van, nekem is dolgom van. Aludjátok ki magatokat. Utána mehettek és megcsapolhatjátok a bankszámlámat.

Jericho szerette volna Donnert azonnal a leszállás után meglátogatni, és szükség esetén az ágyából is felcsengetni, de a lakcímét sehol sem találta. Utasította a szállodai számítógépet, hogy 10-kor ébressze. Attól tartott, hogy megint előjönnek az előző éjszaka rémálmai, megszakítva olyan fázisokkal, amikor belülről bámulja a szemhéját. Ehelyett két órát aludt mélyen és álmok nélkül, majd jobb hangulatban, tettre készen ébredt. Yoyo is összeszedettebbnek tűnt.

Átbóklásztak az üzleten, alsóneműt, pólókat és fogkefét vettek, mindennapi dolgokról beszélgettek. Yoyo egy rakás ruhafújó sprayt vásárolt, e néhány dolgon kívül nem volt szükségük semmire: Berlinben meleg és napos volt az idő.

Jericho nem kérdezte Yoyót a magánéletéről. Nem igazán tudta, mit kezdjen a lánnyal, amikor a változatosság kedvéért nem volt mi után kutatni és nem kellett menekülniük sem. Yoyo szinte már sértően gondtalanul viselkedett, ahogyan szűk felsőjében az orra előtt táncolt, percenként hozzáérve, ide-oda húzogatta és olyannyira közel lépett hozzá, hogy azt csakis a teljes szexuális érdektelenséggel tudta magyarázni.

Így is van, bizonygatta a pattanásos fiú az iskolaudvar félárnyékából, aki vigaszként Radioheadet, Keane-t és Oasist hallgatott. Mert ilyenek a nők, számukra egy tárgy vagy, de semmi olyasmi, ami kikelthetné a vágyukat vagy az érdeklődésüket. Egy sejthalmaz, amely csakis azért jött a világra, hogy jó haver legyen. Előbb levenné őket a lábukról a plüssmacijuk erotikus varázsa, mintsem eszükbe jutna, hogy te is szerelmes lehetsz beléjük.

Nyald ki a seggem, gondolta Jericho. Buzi.

Ezután eltűnt a gennyes, pelyhedző állú szellempofa, ő pedig egyre jobban kezdte érezni magát Yoyo társaságában. Mégis örült, amikor a mutató közeledett a 12-höz és ideje volt elindulni az Oranienburger Straße irányába. A Muntu egy szépen felújított régi épület földszintjén volt, néhány száz méternyire a Spree partjától, közel a Múzeumszigethez, mely partra vetett óriásbálnaként osztja ketté a vizet. Majdnem elmentek mellette. Az apró kis étterem megbújt egy könyvesbolt és a Bank of Beijing fiókja között, mintha hátulról akarna a járókelők nyakába ugrani. Az ajtó és az ablak fölött egy erezett deszkalap futott végig, rajta archaizáló betűkkel az étterem neve: Muntu; alatta pedig ez állt: A nyugat-afrikai konyha varázsa.

–  Csinos – mondta Yoyo, és belépett.

Jericho körülnézett. Okkersárga és banánszínű falak, a lábazat kék. Batikmintás asztalterítők felett papírborítású lámpák lógtak, mintha izzó takarmányrépák lennének. Mindenhol festett, metszetekkel díszített faoszlopok és berakások. A négyzet alakú terem homlokzatát egy rusztikusra kialakított bár foglalta el, balra tőle folklorisztikus elemekkel díszített lengőajtó vezetett a konyhába. Az ehhez hasonló helyeken mindenütt megtalálható harcos-szobrokat, dárdákat, pajzsokat és maszkokat hiába keresték, nem voltak. Hiányuk jót tett a helynek, autentikusságot tükrözött.

Csak néhány hely volt foglalt. Yoyo a bár közelében választott asztalt. A pult mögötti félhomályból kivált egy alak és hozzájuk lépett. Negyvenes éveinek elején járó nő volt, talán valamivel idősebb. Szűk ruhája erős földszínekben pompázott, raszta-frizurájához illő fejdíszt viselt. Nagyon sötét bőrű volt és meglehetősen csinos, olyan nevetéssel, hogy úgy tűnt, a mosolyt mint közbülső megoldást nem is ismeri.

–  A nevem Nyela – mondta gutturális németséggel – Hozhatok valamit inni?

Yoyo zavartan nézett Jerichóra, ő pedig egy képzeletbeli poharat helyezett a szájához.

–  Vagy úgy – mondta Yoyo. – Cola.

–  De unalmas – váltott abban a pillanatban angolra Nyela. – Próbálta már a pálmabort? Bimbókból erjesztett pálmaié.

Anélkül, hogy a választ megvárta volna, eltűnt a bárpult mögött, majd két pohár tejszerű itallal tért vissza és angol nyelvű étlapot tett eléjük.

–  A struccfilé elfogyott. Mindjárt visszajövök.

Jericho kortyolt egyet. A bor finom volt, hideg és kissé savanykás. Yoyo a tekintetével Nyelát követte.

–  És most?

–  Rendelünk valamit.

–  Miért nem kérdezed meg, hol van Donner? Azt hittem, sürgős.

–  Sürgős is – hajolt hozzá Jericho. – De azt hiszem, nem jó ötlet ajtóstul rontani a házba. Az ő helyében én rögtön gyanakodni kezdenék, ha valaki ok nélkül felőlem érdeklődne.

–  De mi nem ok nélkül érdeklődünk.

–  No és mit üzenjek neki? Hogy likvidálni akarják? Azonnal kicsúszna a markunkból.

–  De valamikor csak érdeklődnünk kell, hol van.

–  Meg is fogjuk tenni.

–  Na jó, te vagy a főnök – nyitotta ki Yoyo az étlapját. – Mihez lenne kedved, főnök? Kudu-antilopból készült raguhoz esetleg? Majomfütyihez, élve nyúzott békával?

–  Ne légy már ostoba.

Jericho végignézte a menüt.

–  Nagyon jónak tűnik. A jollof rizs, például. Londonból ismerem.

–  Nem ettem még.

–  Csak bátorság – gúnyolódott Jericho. – Mit gondolsz, mi mindent kell elviselniük az európaiaknak Szecsuánban?

–  Hát, nem tudom. Adalu. Akara. Dodo – a lány sűrű pislogásba kezdett. – Ezek aztán a nevek, ember. Mit szólnál a nunuhoz, Owen? Egy jó kis nunu.

Jericho meglepődött.

–  Te is szerepelsz az étlapon.

–  He?

–  Efo-Yoyo-Stew! – nevetett fel hangosan. – Most már tudom, mit fogsz rendelni.

–  Megbolondultál? Mi a fene lehet az? – homlokráncolva elolvasta. – Csirke és rák spenótszószban, ishuval? Mi a bánat az az ishu?

–  Yamsgombóc – tért vissza a fekete nőo. – Nem létezik ünnep yams nélkül.

–  És mi az a yams?

–  Egy gyökér. Minden gyökerek királynője! Az asszonyok megfőzik, és egy mozsárban összetörik. Jó izmossá tesz – nevetett mélyen és dallamosan Nyela, és megmutatta jól kidolgozott bicepszét. – A férfiak túl lusták ehhez. Valószínűleg túl buták is, bocsáss meg, barátom.

Kezét barátságosan Jericho vállára tette. Fűszeres illatot árasztott. A legvadabb csábítás.

–  Tudja mit? – mondta jókedvűen Jericho. – Állítson nekünk össze valamit.

–  Mégsem buta a fickó – döntött Nyela és Yoyóra kacsintott. – A nőkre bízza a döntést.

Eltűunt a konyhában. Alig tíz perccel később két, ételekkel megrakott tálcával tért vissza.

–  Paradise is here – énekelte.

Yoyo bizalmatlan arccal figyelte, amint Nyela tányérokat és tálkákat helyezett eléje.

–  Ceesbaar, plantainből, vagyis főzőbanánból készült palacsinta. Akara, sült gombóc garnélával. Szamosza, darált hússal töltött tészta. Moyinmoyin, babsütemény rákkal és pulykával. Mellette efo-egusi, spenót dinnyemaggal, marhával és tőkehallal. Ez itt a nunu, kölesből és joghurtból. Aztán az adalu, egytálétel babból és banánból, hallal. Brochette, kis húsos pálcikák, amolyan saslik. Dodo, mogyoróolajban sütve, és végül tápiókapuding!

–  Áh – mondta Yoyo.

Jericho kinyújtotta az ujját, és gyors egymásutánban megkóstolta az akarát, a szamoszát és a moyinmoyint.

–  Isteni – kiáltotta, még mielőtt Nyela eltűnhetett volna. – Hogy lehet, hogy nem ismerem a Muntut?

Nyela tétovázott. Észrevette, hogy az egyik szomszédos asztalnál valaki felemeli a kezét, elnézést kért, felvette a rendelést és visszatért hozzájuk.

–  Egyszerű – mondta. – Csak egy fél éve nyitottunk.

Jericho teletömte a száját nunuval, Yoyo pedig óvatosan rágcsált egy saslikot.

–  Hol voltak előtte?

–  Afrikában. Kamerunban.

–  Nagyszerűen beszél angolul.

–  Elmegy. A német sokkal nehezebb. Furcsa egy nyelv.

–  Kamerun nem francia? – kérdezte Yoyo.

–  Afrikai – mondta Nyela olyan arckifejezéssel, mintha Yoyo éppen egy jó viccet tett volna tönkre. – Kamerun francia volt. Legalábbis a nagyobbik része. Beszélnek arrafelé bantuul, kotokóul, shuwául, franciául és angolul. Meg camfranglais-ül. Ez afféle keveréknyelv.

–  És ezt a sok csodálatos finomságot maga főzte? – kérdezte Jericho.

–  A legtöbbet én.

–  Nyela, maga egy istennő!

Nyela olyan hangosan nevetett fel, hogy a papírlámpák beleremegtek.

–  Mindig ilyen kedves? – kérdezte. – Ilyen kedves hazudozó?

Yoyo azonban adós maradt a válasszal, mert köhögött. Éppen ekkor tűnt fel neki, hogy a palacsinta csípőssége ravasz késéssel kezdi kifejteni hatását. Jericho ivott egy korty pálmabort.

–  Jól van Nyela, eddig egy kis színházat játszottunk. Valójában a Muntut valaki ajánlotta nekünk. Tehát nem teljesen véletlenül keveredtünk ide. Föl szeretnénk venni egy gasztronómiai kalauzba. Érdekelné?

–  Miféle kalauzba?

–  Egyfajta virtuális városvezetés – mondta Yoyo, aki immár összeszedte magát, és ragyogó szemekkel fogta Jericho ötletét. – Az éttermüket három dimenzióban nézheti meg, aki fölvesz egy holoszemüveget. Kiismeri magát a holográfiában?

Nyela a fejét rázta, szemmel láthatóan jól szórakozva.

–  A jogban ismerem ki magam, gyermekem. Jogot tanultam Jaundében.

–  Tehát a következőképpen kell elképzelnie. Elkészítjük az étterem bejárható képmását számítógépes program formájában. A szükséges felszereléssel az emberek bekukkanthatnak a fazekaiba. De van egyszerűbb megoldás is. Egy bejegyzés az interneten.

–  Nem értem ugyan, de jól hangzik.

–  Érdekli?

–  Naná.

–  Akkor tulajdonképpen már csak a formaságokat kell elintéznünk – mondta Jericho. – Ha jól tudom, nem maga a tulajdonos?

–  A Muntu a férjemé.

–  Andre Donneré?

–  Igen.

–  Tehát ön Donnerné? – játszotta el, hogy most esik le neki éppen.

–  Megkérdezhetem, hogy a férje.... Úgy értem ... Szóval a Donner nem afrikai név...

–  Búr. Andre Dél-Afrikából való.

–  Nahát, micsoda egy történet! – kiáltotta Yoyo elbűvölve. – Dél-Afrika és Kamerun.

–  Na és ti? – vigyorgott Nyela. – Mi a ti történetetek?

Jericho válaszolni akart, de Yoyo ujjai olyan fürgék voltak, mint a mókus, és megragadta a kezét.

–  Sanghaj és London – suttogta boldogan.

–  Az sem rossz – örvendezett Nyela. – Mondok neked valamit, gyermekem. A szerelem olyan nyelv, amit mindenki megért. Más nyelvre nincs is szükség.

–  Mi... – kezdte Jericho.

–  ...szeretjük egymást és együtt dolgozunk – mosolygott Yoyo. – Pontosan úgy, ahogyan ön és a férje. Egyszerűen csodálatos!

Jericho úgy vélte, mintha vonósokat hallana felcsendülni. Nem tudta, hogyan tudná kiszabadítani a kezét anélkül, hogy az ne tűnjön ellenvéleménynek. Nyela egyikükről a másikukra nézett, szemmel láthatóan meghatottan.

–  És hol ismertétek meg egymást?

–  Sanghajban – vihogott Yoyo. – Én voltam az idegenvezetője. Pontosabban egy szemüveg volt rajta, egy ilyen holoizé. Owen szerelmes lett a holográfiámba, hát nem édes? Utána mindent megtett, hogy megismerhessen. Én először nem akartam, de aztán...

–  Őrület.

–  Igen. És önök? Hol találkoztak? Dél-Afrikában? Vagy ő ment el Egyenlí...

–  Bocsáss meg, hogy félbeszakítalak – szólt közbe Jericho. – De tudod, mennyi dolgunk van még. Tehát, Nyela, hogy előkészíthessük a dolgokat, beszélnünk kell a férjével. Ez az előírás. Itt van?

Nyela elgondolkodva nézte őt fehéren világító szemeivel. Utána a tápiókapudingra mutatott.

–  Kóstolta már?

–  Még nem.

–  Akkor egyelőre úgysem mentek sehova – ragyogta be vigyorával az egész termet. – Azelőtt semmiképpen, mielőtt mindent meg nem ettetek.

–  Nem gond – susogta Yoyo. – Owen szereti az afrikai konyhát. Nem igaz, bogaram?

–  Néha bogaramnak nevezem – árulta el Yoyo az érdeklődést mutató Nyelának. – Ha egymás közt vagyunk.

–  Mint most?

–  Igen, mint most. Mi van, bogaram, maradunk még egy kicsit?

Jericho rábámult.

–  Persze, varangyom. Ha úgy gondolod.

Yoyo arcára fagyott a mosoly. Visszahúzta az ujjait. Jericho a sajnálat és a megkönnyebbülés vegyes érzésével vette ezt tudomásul.

–  Andre egyébként nincs itt – mondta Nyela. – Meddig maradnak Berlinben?

–  Nem sokáig. A repülőnk elég korán indul – vakargatta a fejét Jericho. – Nincs valami lehetőség arra, hogy mégis találkozhassunk? Például ma este?

–  Ma este tulajdonképpen zárva vagyunk. Ugyanakkor... – tette ujját a szája elé Nyela. – Rendben, várjanak. Mindjárt jövök.

Eltűunt a lengőajtó mögött.

–  Varangyomnak neveztél? – kérdezte halkan Yoyo.

–  Sőt. Így is gondoltam.

–  Ó, köszönöm.

–  Nincs mit... Bogaram.

–  Micsoda? – tiltakozott Yoyo. – Ez kedves! Én valami kedveset mondok neked, erre te...

–  Örülj neki, hogy nem valami még rosszabb csúszott ki a számon.

–  Hé, Owen, mi a fenét jelentsen ez? – Yoyo homlokán mély ránc jelent meg. – Azt hittem, érted a viccet.

–  Elszóltad magad, hülye liba! Egyenlítői-Guineát akartál mondani.

–  Nem akartam...

–  De én hallottam.

–  Ő azonban nem – forgatta Yoyo a szemeit. – Oké, sajnálom, nyugodj meg. Legfeljebb Egyenlítőt érthetett. Kamerun pedig az Egyenlítőnél fekszik.

–  Gabon fekszik az Egyenlítőnél.

–  Hülye nagyokos.

–  Varangy.

–  Seggfej!

–  Válságban van a kapcsolatunk? – gúnyolódott Jericho. – Nem kellene túlfeszítenünk a húrt, kedves, különben akár azonnal indulhatunk is.

–  Én feszítettem túl a húrt? Mert kedves voltam hozzád?

–  Hülyeség. Mert nem vigyáztál.

Jericho tudta, hogy túl durván reagált, de forrt benne a méreg. Yoyo rosszkedvűen nézett félre. Még akkor is hallgatott, amikor Nyela visszatért az asztalukhoz.

–  Kár – mondta. – Andre nyilván úton van. Nem érem el. De az elkövetkezendő órákban jelentkeznie kell nálam. Megadná a telefonszámát? Majd felhívom.

–  Persze – írta fel a telefonszámát Jericho egy szalvétára. – Be lesz kapcsolva a telefonom.

–  Szeretnénk bekerülni ebbe a kalauzba – nevetett Nyela mély, afrikai nevetésével. – Még akkor is, ha nem értek a holoszemüvegekhez.

–  Bevesszük magukat – mosolygott Jericho. – Szemüveggel vagy anélkül.

- Éttermi kalauz. Remek ötlet!

Yoyo lefelé görbülő szájjal ment Jericho után, amikor elhagyták a Muntut. A déli fény kristálytisztán ragyogott e forró berlini nyár eleji napon, az ég akár egy megfordított azúrkék úszómedence. Jericho észre sem vette. Átkelt az utca másik oldalára, az épületek árnyékában masírozott, majd olyan hirtelen állt meg, hogy Yoyo majdnem beléütközött. Megfordult és az éttermet bámulta.

–  Nem vett észre semmit – bizonygatta Yoyo. – Egész biztosan nem.

Jericho nem válaszolt. Elgondolkodva bámulta a Muntut. Yoyo mellé lépett, felágaskodott és kezeivel a szeme előtt kalimpált.

–  Minden rendben, Owen? Van itthon valaki?

Jericho megvakargatta az orrát. Azután az órájára nézett.

–  Jól van, nem kell velem beszélned – fuvolázta Yoyo. – írhatunk is egymásnak. Igen, ez jó lesz! Fölírhatsz mindent egy kis cédulára, odaadhatod valakinek, s ő majd továbbadja nekem. Én pedig...

–  Hasznossá teheted magad.

–  Ó, emberi hangok! – hajolt meg Yoyo a képzeletbeli közönség előtt. – Hölgyeim és uraim, a szenzáció tökéletes. Ez az ember megszólalt. Büszkén mutatjuk be önöknek ...

–  Megfigyeled Nyelát.

–  Tessék?

–  Fogalmam sincs, hogy az elszólásodat észrevette-e, de egyvalamit nem hiszek el neki: hogy Donnert nem érte el.

–  Miért?

–  Túl sokáig volt a konyhában.

–  Úgy érted, Donner gyanakodni kezd, ha az éttermét valaki föl akarja venni egy kalauzba?

–  Te magad mondtad, remek ötlet – dörrent rá Jericho.

–  Nem tudnád már abbahagyni, muszáj haragudnod rám?

–  Két lehetőség van. Az egyik, hogy bevette. De ettől még nem kell Donnernek is bevennie. Ebből a szempontból mindegy, milyen mesével álltunk elő. Donner nyilván alapvetően bizalmatlan, mindennel és mindenkivel szemben. A második lehetőség, hogy nem hiszi egy szavunkat sem. De így vagy úgy, ki kell derítenie, hogy kik vagyunk, mit akarunk, milyen mesével állunk elő. Biztosnak kell lennie a dolgában. Úgy vélem, az előbb beszéltek egymással. Ha Nyela elhagyja az éttermet, talán találkoznak is. A másik lehetőség, hogy itt bukkan fel.

–  Minek?

–  Hogy idejében ott legyen, még mielőtt valaki meglepné a saját boltjában. De akár azért is, hogy hagymát pucoljon. Mert dolga van. Mit tudom én.

–  Tehát ez azt jelenti, hogy te meg az éttermet figyeled.

Jericho bólintott.

–  Feltűnt a kamera? – kérdezte, igyekezvén barátságosabb hangon megszólalni.

–  Melyik kamera?

–  A bár fölé egy kamerát installáltak. Nem látszott rajta, hogy kamera, de én ismerem az ilyen cuccokat. A Muntut őrzik. Donner talán előbb meg akarja nézni a felvételeket, mielőtt rászánná magát egy találkozóra.

–  S mi van, ha ebből semmi sem stimmel? Ha tévedsz?

–  Akkor várunk, míg Nyela fel nem hív minket. Vagy amíg el nem vezet téged a lakásukhoz.

–  Úgy értem, ha egyáltalán nem bizalmatlan. Ha valóban a gasztronómiai kalauz miatt akar találkozni velünk, de csak este. Nem játsszuk el az esélyt, hogy még idejében figyelmeztessük? Nem kellene elmondanunk Nyelának az igazat?

–  Hogy aztán jól eltűnjön? Tulajdonképpen nem azért jöttünk ide, hogy megmentsük az életét, hanem azért, hogy megtudjunk tőle mindent. Ehhez pedig találkoznunk kell vele!

–  Ezt én is tudom – válaszolta Yoyo dühösen. – De ha halott, akkor már nem mondhat el nekünk semmit.

–  Yoyo, a fenébe már, tudom, igazad van! De mit tegyünk? Valamennyi kockázatot vállalnunk kell. És higgy nekem, bizalmatlan! Talán még Nyelában sem bízik.

–  A saját feleségében?

–  Igen, a feleségében. Te megbízol benne?

–  Na jó – morogta Yoyo. – Eljátszom Nyela árnyékát.

–  Tedd meg. Hívj fel, ha bármi feltűnik neked.

–  Lehetséges, hogy szükségem lesz a kocsira.

Jericho körülnézett és meglátott egy Starbucksot. Az Audit néhány méternyire tették le, látótávolságra a Muntutól.

–  Nem gond. Beülünk oda, elkávézgatunk és figyeljük az éttermet. Ha Nyela elmegy, követed. Gyalog, kocsival, attól függ, ő hogy megy. Én meg tartom a frontot.

–  Még csak azt sem tudjuk, hogy néz ki Donner.

–  Fehér, gondolom. Búr név, Dél-Afrika...

–  Fasza – mondta Yoyo. – Ez tényleg jelentősen leszűkíti a kört.

–  Szívesen kitágítom újra. Ha Donner vegyes házasságból származik. Nem ő lenne az első fekete a Jóreménység fokánál, aki fehér családnevet visel.

–  Te aztán tényleg értesz hozzá, hogyan kell lelket önteni az emberbe.

–  Igen, ezért rettegnek tőlem.

Jericho jól megjegyezte a többi vendég arcát. Miután Yoyóval elhagyta az éttermet, három pár lépett be és egy magányos öregember, folyamatosan ugató alteregója kíséretében. Most azt figyelték, hogyan ürül ki ismét a Muntu. Az öreg és a kutyája ment ki utoljára, Jericho pedig biztos volt benne, hogy nincs több vendég az étteremben. Az idő lassan telt. Yoyo hihetetlen sok teát ivott. Valamivel három után egy sötét bőrű férfi lépett ki az utcára, levette egy kerékpárról a láncot és elhajtott. Nyilván konyhai alkalmazott, talán Nyela kuktája.

–  Tehát ez a munkád? – kérdezte Yoyo úgy, hogy sikerült elkerülnie a megvető hangsúlyt. – Órákon keresztül embereket figyelsz?

–  A legtöbb időt a neten töltöm.

–  Remek. És ott mit csinálsz?

–  Embereket figyelek meg.

–  Ó, istenem, mily sivár – húzta ki a teafiltert a csészéből. – Az egész egy nagy várakozás.

–  Nem egészen. Nagyon is változatos, sok szórakozással. Például valaki néha feléget egy egész acélművet. Jó kis hajtóvadászatok, aztán az ember észre sem veszi, és átrepül a fél világon. A te életed annyival izgalmasabb lenne?

A lány felháborodására várva nézett ki az ablakon, de úgy tűnt, Yoyo komolyan elgondolkodik.

–  Nem – mondta végül. – Nem az. De kedélyesebb.

–  A kedélyesség is kikészíthet – mondta Jericho, majd egy kézmozdulattal véget vetett a beszélgetésnek. Nyela ebben a pillanatban hagyta el a Muntut. Színes népviseletét farmerre és pólóra cserélte.

–  Te jössz – mondta Jericho.

Yoyo letette a teafiltert és kiment. Jericho figyelte, hogyan indítja el az Audit. Nyela nagy lépésekkel haladt, és eltűnt az egyik saroknál. A kocsi lassan követte. Jericho remélte, hogy Yoyo nem lesz túlságosan feltűnő. Megpróbálta röviden elmagyarázni neki a diszkrét megfigyelés alapvető szabályait, amelyekhez az is hozzátartozott, hogy a megfigyelés tárgyának térdkalácsát ne érintsük meg az ütközővel.

Yoyo 10 perc elteltével jelentkezett.

–  Kétutcányira van egy parkolóház. Nyela pont most hagyta el.

–  Milyen autója van?

–  Nissan OneOne. Szolárhibrid.

Kicsi, fürge városi autó, nagy forgalomra tervezték. A hosszúságát a tengelytáv lerövidítésével csökkenthette. Hozzá képest az Audi nehézkes monstrum volt, csupán a gyorsforgalmi utakon múlta felül.

–  Kövesd – mondta Jericho. – Szólj, ha van valami újság.

Ezután felhívta Tut és elmesélte, mi történt eddig.

–  Na és nálad mi újság?

–  Nagyon jó Diane-nel – mondta Tu. – Jó kis program. Nem éppen a csúcs, de nagyon jól elszórakozunk.

–  A program egészen új – tiltakozott Jericho.

–  Egészen új az, ami még kész sincs – oktatta ki Tu.

–  Na gyerünk, a lényeget.

–  Tehát ami Ndongót illeti: úgy tűnik, kiegyensúlyozottabb próbál lenni, mint az első hivatali idejében volt, ellenáll a kínai befolyásnak, de nem akarja sértegetni Pekinget. Ám egyértelműen az Egyesült Államokkal és az EU-val szimpatizál. Ugyanakkor az év elején kijelentette, hogy minden ország érdekeit hajlandó egyformán figyelembe venni, ha azok nem mutatnak gazdasági annexióra utaló jeleket, így a Sinopec-nek is juttatott valamicskét. Ezen túlmenően minden erejével azon van, hogy kitakarítsa a disznóólat, amit Mayé hagyott maga után.

–  Kevésbé tűnik bábfigurának, mint korábban.

–  Így van. És tudod, miért? Mindannyian tudjuk! Olajuk és gázuk van. Mindkettő hatalmas mennyiségben. Válaszok olyan kérdésekre, amelyeket senki sem tesz már fel. Itt rejlik a probléma, és úgy tűnik, ez lett Mayé problémája is. Érted?

–  Hélium-3?

–  Mi más?

Hát persze! Mindenki tudta. Csak éppen mindenki szem elől tévesztette, hogy kit érint még a Hold-üzlet okozta változás.

–  Már 2020 elején világossá vált, hogy a hélium-3 kiszorítja a fosszilis üzemanyagokat – mondta Tu. – Az Egyesült Államok mindent erre a kártyára tett fel. Az űrlift fejlesztésére, a holdbéli infrastruktúra kiépítésére, a hélium-3 kereskedelmi mennyiségű bányászatára, Julian Orley-ra. Ő pedig lázasan dolgozott a fúziós reaktorain. Akkoriban Orley és az Egyesült Államok óriási lufit fújtak fel. Borzalmas következményekkel járt volna, ha kipukkad. Minden idők legnagyobb konszernje darabjaira hullik, az Egyesült Államok azzal, hogy csak a Holdra figyel, fájdalmas vereséget szenved a fosszilis pókerben, milliónyi es milliónyi ember veszíti el a pénzét. Afrika továbbra is úszna a pénzben, vívhatná polgárháborúit az olajbevételekért és diktálhatná a gazdag nemzeteknek a feltételeit. Emlékezz csak, hol állt 2019-ben a barrel ára.

–  Egész magasan.

–  Utoljára. Hiszen most már tudjuk, a számítás bejött! Orley és az Egyesült Államok megépítették a liftet, de a legfontosabb, hogy elsőként építették meg. Nagyon aprólékos kutatást végeztem, Owen. A holdbázist 2022. augusztus l-jén adták át, néhány nap múlva pedig az amerikai bányaállomást. A hélium-3 bányászata hivatalosan két héttel később vette kezdetét. Másfél hónap elteltével, október 5-én rákapcsolják Orley első reaktorát a hálózatra, az elvárt eredménnyel. A fúzió korszaka elkezdődött. A jövő energiaforrása a hélium-3. Decemberben a barrelár még 120 dollár, februárban már csak 76 dollár, márciusban pedig Kína is a Földre továbbítja első hélium-3-szállítmányát, igaz, hagyományos rakétatechnológiával és jelentéktelen mennyiségben. Mégis, a nyersanyagra legéhesebb két nemzet fent van a Holdon. A többiek csak a nyomukban lihegnek, India, Japán, Európa megszállottként azon dolgoznak, hogy le ne maradjanak. Nem mintha az olaj nem játszana már semmiféle szerepet, de a függőség megszűnőben van. 2023 nyara: 55 dollár egy barrel. Ősszel már csak 42. Valamikor még ez is magas volt, de a zuhanás folytatódik. Arra lehetett volna számítani, hogy őrült felvásárlás indul, hiszen ilyen olcsón soha többé nem kínálják majd az olajat, de nem. A legfontosabb fogyasztók időben felhalmozták a tartalékaikat. Senkinek sincs szüksége további tartályokra, az autóiparban az elektromos meghajtás valódi alternatívává vált. A nyersanyagexportőr országok, amelyek kizárólag az olaj- és gázbevételeikre támaszkodtak, miközben saját nemzetgazdaságukat elhanyagolták, az erőforrások átkát most nagyon is saját bőrükön érezték, főként Afrikában. Az olyan hatalmasságok, mint Obiang és Mayé, látták a vég közeledtét. Most bosszulta meg magát, hogy engedték halálra szipolyozni országaikat. Többé nem ők diktálják a játékszabályokat. Tengerentúli cimboráik, akiket évtizedeken át oly nagyszerűen kijátszhattak egymás ellen, megunták a hajbókolást, most pedig ráadásul az olaj iránti érdeklődésüket is elveszítették! Ez az oka, barátom, hogy miért is vált Washington felháborodása Mayé ügyében egyre inkább betanulttá. Kína számára eldöntött kérdés, hogy követi Amerikát és kiszabadítja magát a fosszilis béklyóból. Mit csinál tehát Mayé őrületében?

–  Csak nem akarod komolyan állítani, hogy azért indította be az idióta űrprogramját, hogy a Holdon hélium-3 bányászatába kezdjen?

–  De. Pont ezt állítom.

–  De Tian, kérlek. Ez egy őrült volt. Egy ország hóhéra, amelynek technológiai szintje épphogy elég volt arra, hogy fenntartson egy úgy- ahogy működő elektromos hálózatot.

–  Persze. De ő maga mondta.

–  Hogy a Holdra készül? Mayé?

–  Ő mondta. Diane talált megfelelő idézeteket. Persze, bolond volt. Ugyanakkor a szakértők működőképesnek nyilvánították a kilövőállomást. Végül is egy hírközlési műholdat csak kilőtt vele.

–  Amelyik tönkrement.

–  Mégis. A kilövés sikerült.

–  Egyáltalán, hogyan finanszírozta a rakétakilövőt?

–  Gondolom, az államháztartásból. Kórházakat zárt be, mit tudom én. Mindenesetre érdekes, hogy Mayé bukása nem más országok olaj iránti érdeklődése miatt következett be. Tehát mi az, ami miatt Peking annyira megijedt, hogy kényszerítve érezte magát egy gazdaságilag és politikailag egyaránt érdektelenné vált kicsi nyugat-afrikai ország uralkodó klánjának a teljes megsemmisítésére? Ezt a kérdést szem előtt tartva kutattam tovább, és találtam is valamit.

–  Mondjad.

–  Halála előtt egy hónappal, 2024. június 28-án Mayé az állami televízióban ostorozta a vezető országok kizsákmányoló mentalitását, szemrehányásait kifejezetten Pekingnek címezve. Kína ejtette Afrikát, mint egy forró krumplit, a megígért pénz nem érkezik meg, egyáltalán, ők a felelősek az egész kontinens romlásáért.

–  Mayé mint Afrika ügyvédje?

–  Igen. Nevetséges, ugye? Ám valami kicsúszott a száján, amit inkább le kellett volna nyelnie. Ha Peking nem teljesíti a kötelezettségeit, akkor kényszerítve érzi magát olyan információkkal házalni, amelyek nemzetközileg rossz fényt vetnének Kínára. Teljesen nyíltan megfenyegette a pártot – Tu egy kis szünetet tartott. – Egy hónappal később már semmit sem mesélhetett.

–  Arra nem tett semmilyen utalást, hogy miről is van szó?

–  Csak közvetetten. Senkinek sem engedi, hogy az országát tönkretegye. Kiteljesítik az űrprogramot, még egy műholdat lőnek fel, bizonyos alakok pedig jól tennék, ha minden erejükkel a segítségére lennének, különben rossz napra ébredhetnek.

Jericho megdöbbent.

–  Mi köze Kínának Mayé világűrprogramjához?

–  Hivatalosan semmi. Mindazonáltal a legnagyobb hülye is kiszámíthatja a tíz ujján, hogy Egyenlítői-Guineában senki sem lenne képes ilyesmit építeni. Úgy értem, fizikailag talán igen, de megkonstruálni nem. Mayé szállította az ötletet. Milliókkal integetett, és jöttek: a mérnökök, konstruktőrök, fizikusok. Az egész világból, franciák, németek, oroszok, amerikaiak, indiaiak. De ha jobban odafigyelünk, egy név kiváltképp feltűnő: Cseng Pang-vang.

–  A CSENG-csoport? – kiáltotta meglepődve Jericho.

–  Pontosan. A konstrukció nagy része Cseng kezében volt.

–  Ha jól tudom, Cseng nyakig benne van a kínai űrhajózási programban.

–  Űrhajózás és reaktortechnika. Nem elég, hogy Cseng Pang-vang a világ 10 leggazdagabb emberének egyike és nagy befolyással bír a kínai politikára, hanem úgy tűnik, azt is elhatározta, hogy ő lesz Julian Orley ázsiai megfelelője. A káderek a legnagyobb bizalommal vannak iránta. Azt várják tőle, hogy előbb-utóbb megépíti a saját űrliftjét és az első működő fúziós reaktorát. Eddig mindkettővel adós maradt. Azt pletykálják, hogy óriási erőfeszítéseket tesz azért, hogy beférkőzzön az Orley Enterprises-ba és kémkedjen. Hivatalosan meg Orley együttműködését szeretné biztosítani. Állítólag Orley és Cseng még kedvelik is egymást, ez persze nem jelent semmit.

Jericho elgondolkodott.

–  Mayé gyilkosai gyorsan cselekedtek, nem gondolod?

–  Gyanúsan gyorsan, ha engem kérdezel.

–  Elővarázsolni Ndongót a kalapból, megszervezni a merényletet. Ilyesmit nem szervezel meg négy hét alatt.

–  Egyetértek veled. A puccsot már előre megtervezték arra az esetre, ha Mayé kiesne a szerepéből.

–  Amit aztán...

–  Bocsáss meg, Owen – szakította félbe Diane hangja. – Zavarhatlak?

–  Mi van, Diane?

–  Van egy elsőrendű fontosságú hívásod. Yoyo Csen Yuyun.

–  Nem gond – mondta Tu. – Már úgyis ellőttem a puskaporomat. Szólj, ha van valami, rendben?

–  Szólok. Kapcsold, Diane.

–  Owen? – Yoyo hangját utcai zaj festette alá. – Nyela kiszállt a belvárosban. Egy darabig követtem, kirakatokat nézegetett és telefonált. Nem tűnt különösebben izgatottnak vagy gondterheltnek. Két perccel ezelőtt találkozott egy férfival, most egy kávézó teraszán ülnek.

–  Mit csinálnak?

–  Beszélgetnek. Isznak. A fickó, amolyan világos bőrű fekete, 50 körüli lehet. Láttad a Mayéról és stábjáról készült fényképeket. Volt köztük ilyen?

–  Nincs túl sok kép róluk. Olyan meg egyáltalán nincs, amelyiken az egész stáb rajta lenne. Néha-néha látni valakit mellette, de lehívhatod a miniszterek listáját, akik meghaltak a merényletben – Jericho megpróbált emlékezni a képekre. – De közülük senkinek sem volt világos a bőre. Azt hiszem.

–  Mit tegyek?

–  Figyeld őket tovább. Hogy viselkednek egymással?

–  Kedvesen. Köszönésképpen puszi, ölelés. Semmi különös.

–  Meg tudod mondani, körülbelül hol vagy?

–  Kétszer keltünk át ezen a folyón, Sprii... Spree, egymás után. A kávézó egy régi pályaudvaron van, téglaépület körívekkel, de szépen rendbe hozták. Várj csak...

Yoyo elindult a téglahomlokzat mentén, valami feliratot keresett, egy utcanév-táblát, vagy legalább a pályaudvar nevét. Rengeteg ember jött a magasvasút felöl. A szép időnek köszönhetően a tér úgy nézett ki, mintha megszállták volna, fiatalok és turisták tömegei járultak hozzá a kocsmák, bárok, bisztrók és éttermek bevételeinek növekedéséhez. Nyela nyilván a város egyik népszerű pontjára hozta el. Yoyónak tetszett. A hely egy kicsit Xintiandira emlékeztette.

–  Jól van – mondta Jericho. – Azt hiszem, tudom már, hol vagy. Alighanem átmentetek a Múzeum-szigeten.

–  Mindjárt megmondom.

–  Mindegy.

Yoyo meglátott zöld alapon egy fehér S betűt. Mellette világoszöld betűkkel állt valami felirat. Kinyitotta a száját, tétovázott. Hogyan kell kiejteni egymás után egy s-t, egy c-t és egy h-t?

–  Hacke... s... cher ... Ma...

–  Hackescher Markt?

–  Igen, talán így hívják.

–  Rendben. Ne veszítsd őket szem elől. Ha itt semmi sem történik, csatlakozom hozzád.

–  Oké.

Yoyo letette a telefont és megfordult. A pályaudvarról kijött egy csomó utas, a legtöbbjük mintha az elvesztegetett ideje után rohant volna. A többiek cseverészve szóródtak szét a teraszokon szabad helyeket keresve. Hirtelen egy hátakból álló fal emelkedett előtte, amiben könyökével próbált utat vágni magának. Egy pincér vadászrepülőként közeledett feléje, azzal a szándékkal, hogy elsöpörje. Egy ugrással sikerült menedéket találnia egy zöldessárgában pompázó fa mögött. Teleírt palatáblák zárták el a kilátást. Kiszaladt a térre, ahol már nem voltak székek, majd visszaindult a kávézó felé, amelynek nyitott, kék-fehér csíkos napernyője alatt Nyela ült a világos bőrű feketével.

Vagyis ülnie kellett volna.

Yoyo szíve a torkában dobogott. Berohant a kávéházba. Majd újra ki. Se Nyela, se a kísérője.

–  Bassza meg – mormogta. – Bassza meg, bassza meg.

Ettőol persze nem bukkantak elő, tehát kirohant a főutcára, oda, ahol Nyela a csúcsforgalomban kihalászott egy parkolóhelyet, míg ő maga az Audit abszolút tilosban állította le.

A Nissan eltűnt.

Fizikailag és lelkileg egyaránt a szétesés határán futott ide-oda, könyörgő tekintettel nézett szét minden irányba, föl-alá az utcán, kegyelemért könyörgött a sorsnak, hogy a következő pillanatban elátkozza, végül feladta, már nem kapott levegőt és szúrt az oldala. Hiába. Elszúrta. Egy tetves tábla miatt. Csak mert mindenképpen el akarta mondani Jerichónak, hol is van.

Hogy fogja ezt elmesélni neki?

Világos bőrű fekete, 50 év körüli. Jericho megpróbálta maga elé képzelni a férfit. Korban illene Nyelához.

Andre Donner?

Bizonytalanul nézett át a Muntuhoz. Nem történik semmi. A lámpákat kikapcsolták, már amennyire a tükröződő ablakokon keresztül ezt megállapíthatta. Néhány perc múlva elővette a mobilját, belépett Diane adatbankjába és feltöltötte Mayé képeit, amelyeket a hálón találtak.

Szinte mindegyik az államcsínyről írt online-cikkekből származott. Az egész ügy tulajdonképpen csak Nyugat-Afrikában keltett vihart, ahol a puccs kapcsán jó képanyaggal ellátott életrajzok jelentek meg a diktátorról. Mayé, amint megtekint egy víztisztítót. Mayé egy katonai parádén. Mayé, amint beszédet mond, amint gyermekek buksiját simogatja, vagy éppen olajmunkások között egy fúrótornyon. Egy ember, aki puszta fizikai jelenléte és önimádata révén minden képből szinte kiemelkedett. Ha valakinek sikerült egy képen megjelennie vele, az különös módon életlennek és jelentéktelennek tűnt, félig eltakarva. A képaláírások segítségével Jericho felismerte a minisztereket és tábornokokat, akik a puccsban életüket vesztették. A többiek névtelenek maradtak. Ami közös volt bennük, az az Egyenlítő környékén jellemző nagyon sötét bőrszín.

Jericho feltöltötte a filmet, amelyiken Mayé Vogelaar, néhány miniszter, katonatiszt és a két kínai menedzser társaságában volt látható a konferencián; kinagyította az arcokat, a hátteret tanulmányozta. Egy egyenruhás fickó kettővel Vogelaar mögött, aki arrogánsan unatkozó arccal hallgatta a kínaiakat, talán elmehetett világosabb bőrűnek, de az is lehet, hogy pusztán a megvilágítás miatt.

Közülük az egyik lenne Donner?

Felnézett és megdöbbent.

A Muntu ajtaja tárva-nyitva állt.

Nem, éppen becsukódott! Az ablakon keresztül egy nagyra nőtt ember árnyékát látta, ami hamar eloszlott a szemben lévő épületekről visszatükröződő fényben. Jericho elnyomott egy káromkodást. Míg ő azzal az idióta kísérlettel próbálkozott, hogy vadidegen emberek között felismerjen egy férfit, akiről sejtelme sem volt, hogy néz ki, odaát valaki bement az étterembe. Ha tényleg bement, és nem belülről nyitotta ki az ajtót. Székét hátralökve pattant fel, elpakolta a mobilját és kiment.

Vajon Donnert látta?

Átment az úton, a kis ablakon át kezét szeme fölé tartva benézett az étterembe. A teremben sötét volt. Senkit sem látott. Csupán a konyhába nyíló lengőajtók kicsiny ablakain szűrődött át valami remegő kékes fény, mintha rossz szükségvilágítás lenne.

Megcsalták volna az érzékszervei?

Kizárt.

Lenyomta a kilincset. Hűvös, állott éttermi szagot árasztó levegő csapta meg. Gyorsan végignézett a szépen terített asztalokon, a páfrányokon, a bár feletti reliefen. A lengőajtó mögött beindult valami gép, valószínűleg egy hűtőszekrény. Megmerevedett és hallgatózott. Semmi más hang. Semmi olyasmi, amiből arra következtethetne, hogy rajta kívül van itt másvalaki is.

De akkor hová tűnhetett a férfi?

Jobb kezével automatikusan kitapogatta a revolverét. A helyén volt. Még ha azért is jött, hogy figyelmeztesse Donnert, nem lehet kiszámítani, hogyan fog reagálni. Halk léptekkel a bárhoz ment és benézett a pult mögé. Senki. A lengőajtók mögött jegesen vibrált a fény. Visszament a terem közepére, a vécét eltakaró gyöngyfüggönyt figyelte, mintha némelyik zsinórt mozdulni látta volna. Jobban odanézett. Mozdulatlanul állt minden.

Pislogott.

Semmi sem mozdult. Az égvilágon semmi. Mégis közelebb lépett, és a függönyön keresztül egy kis, sötét folyosót látott.

–  Andre Donner?

Nem várt választ – nem is kapott. A baloldali ajtó volt a férfivécé, ha jól látta, szemben vele a női. A folyosó végén még egy ajtó, rajta felirat: „Privat”. Megragadta a zsinórokat, amelyek zörögve életre keltek, szélesebbre tárta a rést, tétovázott. Talán várnia kellene még a vécék és a magánterület átvizsgálásával. Visszafordult a lengőajtó felé. A következő pillanatban a hűtőszekrény elhallgatott. Most egyértelműen hallotta...

A semmit.

Amíg a gép énekelt, valahogy jobban érezte magát.

–  Andre Donner?

Néma csend. Mintha még az utcai zaj is megállt volna a küszöbnél. Lassan átment a lengőajtóhoz és bekukkantott az egyik parányi ablakon. Nem sokat látott. A króm és fehér csempe világa, amit stroboszkópként szabdalt szét a vibráló világítás. Egy gáztűzhely ódon teste fekete gázrózsákkal, fölötte szagelszívó. Egy asztal sarka. Egy polcon mindenféle edények.

Belépett.

Annyira nem is volt kicsi a konyha. Meglepően tágas egy ilyen kis étteremnek; három oldala beépítve polcokkal, hűtőszekrényekkel, mosogatóval, sütővel, mikróval. A negyedik fal mentén szintén rakodóhelyek és akasztók, rajtuk nyeles lábasok, fazekak, merőkanalak, szűrőok. A tér közepét hosszúkás asztal foglalta el, a tűzhelyhez eső felén két hatalmas fazék, tálakban apróra vágott zöldség, letakarva átlátszó fóliával, zárt dobozok. A másik végén mintegy ellensúlyként hatalmas felvágott-szeletelő trónolt. Leves, kihűlt sültzsír, fertőtlenítőoszer és a kiolvadó hús édeskés szaga terjengett a levegőben. Az utóbbi egy félig letakart tepsiben hevert, a vibráló fényben sápadtbarnán, csillogó bőrdarabkákkal, kiálló csontokkal. Úgy nézett ki, mint valami hatalmas állat hátsó combja. Kudu-antilop, gondolta Jericho. Nem volt éppen előtte az állat képe, de biztos volt benne, hogy egy antilop combját látja. Hirtelen elképzelte a fehér inakat és szalagokat egy élőlény bőre alatt, az evolúció mesterműve, ami bámulatos ugrásokra tette képessé az állatot, magasan fejlett menekülőmechanizmus, ami mégiscsak hasztalan minden vadállatok legkisebbikével és leggyorsabbikával, a puskagolyóval szemben. Óvatosan közelítette meg a tűzhelyt. A kékes vibrálás egyre inkább egy rovarmegsemmisítő gépezet asszociációját keltette benne: minden villanás a halál jegyzőkönyve, olvadozó szárnyak és lábacskák, közönyösen megmerevedő összetett szemek, még mielőtt az elektromos forróságban felforrnának és szétdurrannának. A kristályos csöndben meghallotta a lámpa zúgását, a botladozó kapcsolást, be és ki, mint valami idegen kód. Megpillantott egy lábast a tűzhelyen. A lámpa vibráló fényében úgy tűnt, mintha élne és mozogna a tartalma. Egy fej nélküli, összetekert kígyó.

Jericho döbbenten bámulta.

Hirtelen úgy érezte, a hőmérséklet néhány fokkal csökken. Nyomás nehezedett a mellkasára, mintha ujjak markolnák meg a szívét. Hátán felborzolódott a szőr. Érezte maga mögött az idegen leheletet és tudta, nincs már egyedül a konyhában. A másik ember hangtalanul osont mögéje, a semmiből jelent meg, egy profi, az álcázás mestere.

Jericho megfordult.

A férfi magasabb volt nála, sötét hajú, erős állal és világos, metsző szemekkel. Egy korábbi életében bajszot viselt és hamvasszőke volt, amiről ma már csupán világos szemöldöke és szempillája tanúskodik, de Jericho azonnal felismerte. Jól ismerte a férfi arcát, csupán néhány perc telt el azóta, hogy mobilja kijelzőjén tanulmányozta.

Jan Kees Vogelaar.

Ijesztő gondolatok futottak át az agyán: Vogelaar, aki Donnert várja, hogy megölje. Már megölte. Tetemek vannak a fagyasztóládákban. Ő maga a lehető legrosszabb pozícióban, túl közel az ellenfeléhez. Elképesztő könnyelműség volt belépni a konyhába. A remegő neon kísérteties hatása. Vogelaar kezében a fegyver a hasára céloz. Beszélgetni vagy küzdeni? A ráció csődje.

Reflexek.

Lehajolt és ráütött Vogelaar csuklójára. Eldördült a fegyver, a golyó a tűzhelybe csapódott. Ahogy fölállt, lefejelte ellenfelét, látta, amint az megtántorodik, mire elkapta a lábast és feléje ütött vele. Rángatózó földönkívüli esett ki belőle, a kígyó megnyúzott teste. Vogelaar arca felé ütött, a lábas a homlokát súrolta. Jericho minden erejét megfeszítve a fegyvert tartó kéz felé rúgott. A pisztoly leesett a földre, és becsúszott az asztal alá. A saját Glockját kereste, megfogta a markolatot, majd hátrazuhant, mintha egy faltörő kos találta volna el: Vogelaar összeszedte magát, villámgyorsan fordult egyet, megemelte jobb lábát és mellkason rúgta.

A tüdejéből kiszorult a levegő. Tehetetlenül zuhant a tűzhelynek. Vogelaar kerengő dervisként közeledett. A következő rúgás a vállát találta el, a harmadik a térdét. Üvöltve terült el a földön. A magas férfi lehajolt hozzá, megragadta az alkarját és egymás után többször erősen a tűzhely széléhez csapta. Jericho ujjai megremegtek, majd szétnyíltak. Valahogyan mégis kezében tudta tartani pisztolyát és baljával eltalálta Vogelaar gyomrát, de a várt hatás elmaradt. Ellenfele újra csapkodni kezdte az alkarját. Éles fájdalom futott át rajta. A pisztoly ezúttal nagy ívben elrepült. Tébolyultként ütött szabad karjával Vogelaar bordái közé, a veséje tájékán, érezte, amint karján enyhül a szorítás, kiszabadult és oldalra ugrott.

Hol a pisztoly?

Ott volt, alig fél méterre!

Előrevetette magát. Vogelaar gyorsabb volt, felemelte Jerichót és az egyik óriási fazékhoz vágta. Reflexszerűen próbált belekapaszkodni, majd összegörnyedt, amikor Vogelaar eltalálta a térdkalácsát, és estében magával rántotta az edényt. Zsíros leves ömlött rá, potyogott a csont, a zöldség és a hús. Átázva gurult a konyha padlóján, látta, amint a másik fölébe hajol. Jericho mindkét kezével megragadta az üres edényt, s amilyen erősen csak tudta, Vogelaar sípcsontjához vágta.

A dél-afrikai elnyomta fájdalmas kiáltását. Mint valami kétéltű, úgy csúszott át Jericho a tócsán, talpra ugrott, fölkapott egy apróra vágott paradicsommal teli tálat és Vogelaarhoz vágta, majd felkapott még egyet: gyümölcssaláta, mangó, ananász és kivi repült a gravitációt leküzdve. Ellenfele figyelmét néhány másodpercre elterelte, ez elég volt ahhoz, hogy nyerjen egy métert, de az óriás ekkor újra támadásba lendült. Jericho az asztalt megkerülve menekült, elkapta egy többemeletes polc állványát, megfeszítette az izmait. Felborította, s földre zúdította a tartalmát: edényeket, tálcákat, tálakat, szitákat, lábasokat, fazekakat és evőeszközös fiókokat. Vogelaar visszahőkölt a lavina elől. A konyha fele blokád alá került. Most már csak egy út vezetett kifelé, az asztal másik oldalán.

De Vogelaar közelebb volt a lengőajtóhoz.

Idióta, kapcsolt Jericho. Csapdába ejtetted saját magad.

A dél-afrikai gúnyosan vicsorított. Úgy tűnt, ő is ugyanerre gondolt, csak éppen Jericho helyzete őt szemlátomást jókedvre derítette. Egymásra figyelve merevedtek meg, mindkettő a maga asztalvégébe kapaszkodva. Először adódott lehetősége, hogy a férfit a neon remegő fényében szemügyre vegye. Ugyanekkor Jerichónak eszébe jutott az egykori zsoldos születési évszáma, s hirtelen világossá vált számára, hogy ellenfele már rég elmúlt 60 éves. Egy nyugdíjas harci gép, aki gúnyt űzött a fiatalság privilégiumaiból. Vogelaar a legkevésbé sem tűnt fáradtnak, míg ő maga fújtatott, mint egy gőzmozdony. Látta, amint ellenfele szeme felragyog, visszaveri a neoncső vibrálását, majd hirtelen, átmenet nélkül sötét lett.

A cső felmondta a szolgálatot. Vogelaar eltűnt, fekete masszává vált, amelyből csupán a halk, győzedelmes nevetést észlelte. Jericho hunyorítani kezdett. Csak a lengőajtók résein szűrődött be némi fény, arra elég, hogy lássa a menekülés egyetlen lehetséges útját. Rákként mászott ki fedezéke védelméből. Mintha az ő mozdulatait tükrözné, a dél-afrikai árnya is megmozdult. Illuzórikus. Nem érheti el elég gyorsan az ajtót. Talán tanácsos lenne beszélgetésbe elegyedni.

–  Hé, hagyjuk már abba ezt a hülyeséget, rendben?

Csend.

–  Semmire sem vezet. Beszéljük meg.

Ez a csüggedt tremoló a hangjában! Egyáltalán nem jó. Jericho mély lélegzetet vett és még egyszer megpróbálta.

–  Itt valami félreértés van – most jobb. – Nem vagyok az ellensége.

–  Hülyének nézel?

Ez is egy válasz, még ha rekedtes és fenyegető is, és alig fedezni fel benne a megértésre való hajlandóságot. Az árny közeledett. Jericho hátrahőkölt, maga mögé nyúlt, valami durva, nehéz tárgy akadt a kezébe, remélte, hogy alkalmas lesz majd fegyvernek.

A lámpa egy kattanással újra felgyulladt.

Vogelaar feléje rohant, egy ijesztő méretű konyhakést tartva a kezében, Jerichót pedig a déja vu bénító érzése fogta el. Sencsen. Ma Liping, Kis Császárok Paradicsoma. Az utolsó pillanatban ugrott el, maga elé tartva azt, amit a kezében tartott. A kés széthasította a tököt, sziszegve szelte át a levegőt, egy hajszálnyira tőle. Jericho hátrafelé botladozott. Az óriás maga előtt kergette az asztal körül, a felborított polc irányába. Jó szerencséjében bízva ragadott fel mindenféle konyhai alkalmatosságot, végül talált egy sütőlapot, amit pajzsként tartott maga elé. A penge acélja lesújtott az alumíniumra. Sokáig nem tud ellenállni Vogelaar támadásainak, tehát mindkét kézzel megragadta a sütőlapot és ő maga lendült támadásba, vadul lengetve a lapot maga előtt, s vélhetőleg talált is, mert Vogelaar megingott. Jericho a fejéhez vágta a sütőlapot, az asztal alatt átgurult a másik oldalra, talpra ugrott és rohanni kezdett. Vogelaarnak meg kell kerülnie az asztalt...

Vogelaar az asztalon át követte.

A lengőajtótól már csupán néhány centiméterre volt, amikor érezte, hogy ellenfele megragadja és olyan erővel rántja vissza, hogy lábai alól kicsúszik a talaj. Vogelaar könnyedén megfordította és lenyomta. Valami keményre esett, elvesztette a látását és hallását, majd rájött, hogy a dél-afrikai a felvágott-szeletelő alá tartja a fejét. A következő pillanatban a kés hallhatóan forogni kezdett. Jericho rángatózott, megpróbált kiszabadulni. Vogelaar hátracsavarta a karját, míg megrogyott. A penge egyre gyorsabban forgott.

–  Ki vagy te?

–  Owen Jericho – nyögte, miközben szíve a torkában dobogott. – Étteremkritikus.

–  Mit keresel itt?

–  Az égvilágon semmit. Donnerhez jöttem, hogy beszéljek...

–  Andre Donnerhez?

–  Igen. Igen!

–  Egy étteremkritika miatt?

–  Igen, baszd meg!

–  Stukkerrel?

–  Én...

–  Rossz válasz – nyomta le a fejét a dél-afrikai a fémre és a gyorsan pörgő penge felé nyomta. – Egy rossz válasz ára egy fül.

–  Ne!

Jericho felüvöltött. Égető fájdalmat érzett a fülkagylójában. Páni félelmében rugdalózni kezdett és tompán érezte, hogy talál. A nyomás enyhült a vállain. Vogelaar összeesett. Egy ugrással talpon termett, látta, amint kínzója tántorogva próbál fölállni és könyökével az arcába ütött. A másik férfi dülöngélni kezdett. Jericho belekapaszkodott az asztal szélébe, hogy ne ránthassa magával a földre. Valami nagy fekete landolt ekkor Vogelaar fején. A férfi összeesett és nem mozdult.

Yoyo bámult rá, a fagyasztott antilopcomb csontját két kézzel markolva.

–  Úristen, Owen! Ki ez a faszfej?

Jericho kábultan tapogatta a fülét. Nyers, feltépett húst érzett. Amikor megnézte az ujjait, vörösek voltak a vértől.

–  Jan Kees Vogelaar.

–  Bassza meg! És Donner?

–  Fogalmam sincs – szívta tele a tüdejét levegővel. Utána leguggolt a mozdulatlan test mellé. – Gyorsan, fordítsuk meg!

Yoyo elhajította a combot és kérdezősködés nélkül segített. Egyesült erővel fordították a hátára Vogelaart.

–  Te vérzel – jegyezte meg mellékesen.

–  Tudom – mondta, majd megoldotta Vogelaar nadrgászíját és kihúzta. – Maradt valami a fülemből?

–  Nehéz megmondani. Nem igazán hasonlít egy fülre.

–  Ettől féltem. Vissza a hasára.

Ugyanaz az izzasztó procedúra. Hátratekerte Vogelaar karját és szorosan megkötözte az övvel. Az ájult férfi nehezen lélegzett, nagyokat nyögött.

–  Ha szükséges, még egyszer fejbevered – mondta Jericho, és körülnézett. – Húzzuk a hűtőszekrényhez. A mikrohullámú mellé.

Megragadták a nehéz testet és a hűtőhöz támasztották. Vogelaar legalább 100 kilót nyomott, nyögdécseléséből arra lehetett következtetni, hogy hamarosan magához tér. Jericho gyorsan kihúzta a saját nadrágszíját is, és a hűtőhöz kötözte. Egyenesen ülve, lógó lejjel úgy nézett ki a dél-afrikai, mint valami mártír. Yoyo megtalálta a kapcsolót: a neoncső vibrálását egyenletes, steril tény váltotta fel. Jericho négykézláb mászott a padlón, megtalálta a Glockját és ellenfele pisztolyát is.

–  Szemetek – nyögte Vogelaar, mintha taknyot köpött volna a csatornába.

Jericho rászegezte revolverét, a másikat Yoyónak adta.

–  Alaposan meg kéne fontolnod, hogy milyen szavakat használsz. Akár meg is sértődhetek. Eszembe juthat például, hogy fáj a fülem, és hogy ezt kinek köszönhetem.

A dél-afrikai gyűlölködve nézett rá. Hirtelen rendkívüli erővel kezdte tépni a szíjakat. A hűtőszekrény elmozdult a helyéről. Jericho kibiztosította Glockját és oldalról Vogelaar orrtövéhez nyomta.

–  Rossz reakció – mondta.

–  Nyald ki a seggem!

–  Márpedig egy rossz reakció ára az orrod hegye. Orr nélkül akarsz rohangálni a világban, Vogelaar? Úgy akarsz kinézni, mint valami idióta?

Vogelaar idegesen mozgatta az állkapcsát, de befejezte a rángatózást. Az orr nélküli élet nyilván jobban tetszett neki a fenyegető halálnál.

–  Egyáltalán minek ez a cirkusz? – kérdezte mogorván. – Úgyis le fogsz lőni.

–  Ezt meg honnan szeded?

–  Honnan? – nevetett lel Vogelaar hitetlenkedve. – Jaj, apám, ezt a színjátékot megspórolhatod magadnak.

Egészséges szemével Yoyóra nézett. Üvegszeme változatlanul előre meredt.

–  Egyáltalán miféle madarak vagytok ti? Nem gondoltam volna, hogy Kenny hajlandó lesz átadni másvalakinek ezt a melót.

Jericho fejében fogaskerekek illeszkedtek egymáshoz, áramkörök kapcsolódtak be, és a meglepő fejlemények és érthetetlen ügyek részlege dolgozni kezdett.

–  Ismered Kennyt?

Vogelaar meglepetten pislogott.

–  Persze, hogy ismerem.

–  Na ide figyelj! – mondta Jericho, és leguggolt. – Van egy dokumentumunk, igaz, csak töredékekben, de nagy ökörnek kell lenni ahhoz, hogy ne jöjjünk rá, miért is vagy itt. Azért, hogy megöld Andre Donnert. Tehát menjünk szépen sorban. Kezdjük Donnerrel, rendben? Hol van?

Valami megváltozott Vogelaar tekintetében. A düh helyét színtiszta döbbenet vette át.

–  Tévedsz – mondta. – Nagy ökörnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ezt képzelje.

–  Hol a fenében van Andre Donner?

–  Mondd, te teljesen hülye vagy, vagy mi a franc? Én...

–  Utoljára kérdem! – kiabálta Jericho. – Hol van?

–  Nézzél már! – üvöltött vissza a hűtőszekrényhez kötözött ember. – Nyisd már ki a szemed!

Hm, gondolta a meglepő fejlemények és érthetetlen ügyek részlegének vezetője, úgy tűnik, megint jól elcsesztünk valamit.

–  Nem értem...

–  Előtted ül! Én va-gyok And-re Don-ner!

A ZSOLDOS

Az újkor háborúi, kiváltképp az első és a második világháború államok közötti konfliktusnak számítottak, amelyeket a háborús jog alapján vívtak meg az érintett országok hadseregei. A világ nagy részén ez ahhoz a téves következtetéshez vezetett, hogy a katonák mindig is fegyveres hivatalnokok voltak, akik akkor is fizetést kapnak, ha nincs kit megtámadni és ki ellen védekezni. Elképzelhetetlen, hogy a US Army, a Royal Air Force, a forces armeés vagy a Bundeswehr katonái fosztogatva és erőszakot gyakorolva csörtessenek keresztül saját országukon. Dávid király keretái és peletái, a görög hopliták Perzsia seregeiben, a késő középkori Brabantiak és Armagnacok nyomorult hordái, a svájci zsoldosok, a harmincéves háború landsknechtjei és a gyarmati Afrika magánhadseregei, nos, mindannyian annak a szolgálatába álltak, aki a legjobban fizetettek. Azért fizették őket, hogy harcoljanak, nem azért, hogy kaszárnyákban pihenjenek.

A 20. században, a gyarmattartó hatalmak visszavonulásával számos zsoldos kereste boldogulását Afrika függetlenségi zűrzavarában, ahol az etnikai viszályokat kihasználó hatalmasságok uralma alatt az üldözés és elüldözés, a puccs és genocídium napirenden voltak. A hivatalosan be nem avatkozást propagáló Nyugat magánhadseregek segítségével szerzett érvényt érdekeinek, például így akadályozta meg a kommunizmus terjedését Afrika földjén. De a kommunisták sem működtek másként. Az olyan államok, mint Dél-Afrika ráadásul még létrehoztak paramilitáris egységeket, mint a Koevoetet, jól fizető állásokat kínálva a hivatásos verekedőknek. A zsoldoskatonaság már lejártnak vélt modellje a diktátorok és lázadók környezetében újra kapós lett.

Azután megváltozott minden.

A történelem egy nagy sóhajával eltűnt a Szovjetunió, szépen csöndben, dicstelenül, banálisan és visszahozhatatlanul. Kelet-Németország megszűnt létezni. London engedményei megkérdőjelezték az IRA létjogosultságát, a Jóreménység fokánál véget ért az apartheid, a hidegháborút befejezettnek nyilvánították, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok csökkentette hadseregének létszámát, a dél-amerikai politikai változások következtében pedig sokezernyi katona vált fölöslegessé. Világszerte sok rendőr, titkos ügynök, katona, ellenálló és terrorista vesztette el munkáját, és tulajdonképpeni létjogosultságát. Persze, ez nem volt egészen új fejlemény. A vietnami háború veteránjai már évekkel korábban megalapították privát katonai és biztonsági cégeiket, amelyek mindig ott tűntek fel, ahol Washington nem engedhette meg magának, hogy hivatalosan felbukkanjon. Ezek a cégek elűzték a hatalomból azokat a nem kedvelt hatalmasságokat, akiket a CIA nem üldözhetett el, fegyvert és drogot csempésztek, mellesleg kímélték a katonai költségvetést. Most azonban – a kiképzett harcosok túlkínálata mellett, akik Nelson Mandela, valamint az orosz-amerikai barátkozás korában aggódhattak az utolsó válságterületek megszűnése miatt – összeomlott a piac. A megmaradt despoták – akármennyire is szorgoskodhattak az emberi jogok megsértésében – számára mégsem volt elég hely.

De ismét új felvonás kezdődött.

Fellép a felfuvalkodott és nagy étvágyú Szaddám Huszein, és a nacionalizmustól deliráló Slobodan Milošević. Tökéletes antagonistái egy amúgy békeszerető emberiségnek, amely gyorsan újra úgy dönt, hogy jóváhagyja a háborút, mint a politikai beavatkozás folytatását más eszközökkel. Csak sajnos a nagy békülési hullámban túl sok katonát bocsátottak el. A zsoldosok máris újra megjelennek a kötelékekben. Az Egyesült Nemzetek által legitimálva újra fényesítik megkopott imázsukat, segítenek az iraki őrült és a balkáni szörnyeteg legyőzésében és a béke megőrzésében. Egy szép napon pedig két repülőgép repül a World Trade Center ikertornyaiba, lángokkal borítva be a pacifista gondolat maradványait. A gonosz tengelyének legyőzését szívügyének tartó George W. Bush – egy személyben az amerikai történelem legnagyobb és legtöbb politikai csődöt okozó államférfija – ezernyi halott tengerészgyalogost, a költségvetésben pedig egy holdkráternyi hiányt hagyott az Egyesült Államokra. Gyakorlatilag az összes szövetséges államnak meg kell tanulnia, milyen borzalmasan drágák a háborúk, de még sokkal drágább a béke megteremtése, főként reguláris hadseregek bevetésével. Mivel a háborúzás már nem vitatéma, a magánkézben lévő, hatékony és diszkrét biztonsági cégek egyik megbízatást kapják a másik után.

Ennek megfelelően Afrika a maga nyersanyagaival a globális játéktér szereplőjévé lép elő. Rég begyógyultnak hitt sebek fakadnak újra fel, olajdollárok osztanak meg egész nemzeteket, mindenütt hatni kezd széthúzó erőként a Nyugat és a Kelet gravitációs ereje. Szomália neve egybeforr a vérrel és a könnyekkel, és a Kongói Demokratikus Köztársaságban milliók halnak meg a polgárháborúban. Szudán alig heverte ki a kormány és a felszabadító hadsereg küzdelmeiből eredő sebeket, máris nyakán a darfuri konfliktus, ami egész Közép-Afrikát megfertőzi. Csád diktátora – a franciák néma támogatásával – olajmilliókat költ fegyverekre, és a maga módján destabilizálja az egész régiót. Elefántcsontparton az Észak és a Dél pártjai verik be egymás fejét, Dél-Nigéria olajban gazdag térségében az erőszak az úr, Szenegálban, Kongó-Brazzaville-ben, Burundiban és Ugandában a legmesszebbmenőkig kileng az emberi kegyetlenség mutatója. Még az olyan szilárdnak tartott országok is elsüllyednek időonként a káoszban, mint Kenya. Szinte minden, aminek jónak kellett volna lennie, rosszabb lett.

Csak az olyan emberek számára lett jobb, mint Jan Kees Vogelaar.

Az évezred elején cége, a Mamba Darfurban támogatta az Afrikai Unió békefenntartóit, megakadályozta, hogy az arab származású szudániak erősítsék a gerillák táborát, komoly megbízatásokat kapott Kenyában és Nigériában. Az African Protection Services megalapítása után pedig Vogelaar aktivitását más válságövezetekre is kiterjesztheti. Az APS olyasmivé válik Afrikában, mint ami a Blackwater Iránban. A vállalkozás 2016-ra már nevet szerez magának az olajlétesítmények védelme, a nyersanyagok szállítási útvonalának biztosítása, a túszejtőkkel való tárgyalások, és a nyugati, ázsiai és multinacionális konszernek számára egzotikus terepek felkutatása területén. Ez utóbbiaknak egyre jobban tetszett az elképzelés, hogy magánhadseregeket állítsanak cégeik szolgálatába.

De ez fáradságos üzlet, és Vogelaar ráunt, hogy folyamatosan cserélgesse a zászlót. Az instabilitás évei után valami tartós és szolid dologra, az egyetlen, igazi megbízásra vágyakozik.

A megbízás pedig nem várat magára.

- A megbízást Kenny Xin jelentette – mondta Vogelaar. – Illetve Kenny cége, ami a jövőt gyakorlatilag aranytálcán kínálta.

–  Xin – visszhangozta Yoyo. – Nem igazán illik hozzá ez a név.

Jericho tudta, mire gondol. Xin kínaiul azt jelenti: szív.

–  És ki rejlett a cége mögött? – kérdezte.

–  Akkoriban még a kínai titkosszolgálat – dörzsölte a dél-afrikai a szíjtól felhorzsolt csuklóját. – Később mindenesetre már kételkedtem.

Miután Jericho megenyhült és eloldozta Vogelaart, beültek az étterembe. Előtte még kirohant a vécébe és megnézte a fülét. Rettenetesen nézett ki, karmazsinban ázott, ami csíkokban a nyakánál egészen a pólója kivágásáig futott, ahol a vér megalvadt. Véresen, a húslében ázva, szétmorzsolt fűszerekkel színesítve nyomorúságos látványt nyújtott. Miután a vért lemosta, már nem nézett ki olyan vészesen. De facto egy hajszálvékony darabkát sirathatott a fülkagylójából, nem igazán Van Gogh-i probléma. Vogelaar az étterem elsősegélydobozához irányította Yoyót, bekötözte a fülét, miközben Jericho úgy érezte, ujjaival nem kizárólag a feladatához tartozó gyengédséggel érintette. Ha kutya lett volna, azt lehetne mondani, vakargatta, de hát nem volt kutya, Yoyo pedig valószínűleg egyszerűen a feladatát teljesítette. Vogelaar figyelte őket, majd hirtelen olyan fáradtnak tűnt, mintha több évnyi alváshiányt kellene bepótolnia.

–  Ha nem azért vagytok itt, hogy elintézzetek, akkor mi az ördögnek jöttetek?

–  Hogy figyelmeztessünk, te hülye geci – magyarázta meg Yoyo barátságosan.

–  Mire?

–  Azokra, akik tényleg meg akarnak ölni!

Jericho elővette mobilját, szó nélkül a falra vetítette először a szöveget, utána a filmet, amelyik Vogelaarról készült Afrikában.

–  Ezt honnan szereztétek?

–  Nem tudjuk. A hálón akadtunk rá, de azóta Kenny barátod ki akar nyírni minket.

–  Kenny barátom – adott ki magából valamilyen, a nevetés és röfögés között álló hangot Vogelaar. – Na de beszéljünk nyíltan! Ti nem azért jöttetek, mert komolyan érdekel titeket az én életem.

–  Persze, hogy nem. Főként nem érdekel a kolbászszeletelő géped.

–  Honnan sejthettem volna, hogy ki vagy?

–  Esetleg megkérdezhetted volna.

–  Kérdezni? Normális vagy? Bejöttél a konyhámba és megtámadtál!

–  Miután a pisztolyodat...

–  Az istenit, mit tehettem volna? Te mit tettél volna az én helyemben? Nyela felhív és elmeséli, hogy két bohóc ül az étteremben, és azt állítják magukról, hogy étteremkritikusok.

–  Látod – diadalmaskodott Yoyo. – Mindjárt mondtam neked...

–  Nem ez volt a probléma, kicsim! Te voltál a probléma. Az elszólásod. Itt senki nem tud Egyenlítői-Guineáról. Nyela kameruni, én délafrikai búr vagyok. Donnerék sohasem jártak Egyenlítői-Guineában.

Yoyo magába roskadt.

–  Megnézted a kamera képeit?

–  Tehát feltűnt neked a kamera?

–  Nyomozó vagyok.

–  Persze, megnéztem. Mindenre fel vagyok készülve, fiacskám. Tulajdonképpen abban reménykedtem, hogy életem hátralévő része nyugalomban telhet. Új identitás, új lakhely. De Kenny nem adja fel. Az a szemétláda még sosem adott föl semmit.

–  Úgy gondolod, a szöveg tőle van?

–  Úgy gondolom, kiszabadíthatnád már a kezem, különben a továbbiakat kitalálhatod saját magad.

Így hát kissé szorongva szabadon engedte Vogelaart, miközben azért Yoyo sakkban tartotta. De csak átment a szomszédos helyiségbe, pálmabort, rumot és kólát tett az asztalra, majd végighallgatta a történetüket, miközben egyik szivarkát szívta a másik után.

–  Milyen üzletet kínált neked Kenny? – döntött le egy pohár rumot Jericho, mert úgy gondolta, igazán rászolgált.

–  Egyfajta második Wonga-Coupot.

–  Nem túl jó ómen.

–  Igen, de a helyzet megváltozott. Ndongo nem Obiang, messze nem biztosítják annyira. Kormányának gyakorlatilag az összes kulcspozícióját megvásárolták az amerikaiak és az angolok. Csak éppen a pénz nem valami tartós malter. Folyamatosan kenned kell, különben ráömlik a kéró a fejedre. Ezenkívül Ndongo bubi. A fangok csakis azért fogadták el, mert legutóbb nekik is ugyanolyan rosszul ment, Mayé hatalma meg még rosszabbal fenyegetett. Az APS akkoriban az egész nyugati part mentén tevékenykedett. Kamerunban az olajlétesítményeket védtük az ellenállókkal szemben. Amúgy Jaundéban ismertem meg Nyelát, az első asszonyt, aki felébresztette bennem a nyugodt élet iránti vágyat.

–  Valóban Nyelának hívják? – kérdezte Yoyo.

–  Megbolondultál? – fújt egyet Vogelaar. – Senkit sem hívnak az igazi nevén, akinek kockán forog az élete. Mindenesetre egy szép napon bemegyek az irodámba, és ott ül Kenny, hogy előadja a kínai érdekeket – Vogelaar dohányfüstbe burkolózott. – Igen furcsa módon váltogatta a terminusokat, amikor a megbízója került szóba. Néha a Kommunista Pártot említette, aztán a titkosszolgálatot, azután meg úgy hangzott, mintha az állami olajtársaság megbízásából járna el. Amikor megkértem, hogy beszéljen kissé világosabban, akkor megkérdezte, véleményem szerint mi a különbség a kormányok és a konszernek között. Elgondolkodtam, és azt válaszoltam, hogy semmi. Pontosabban szólva 40 év alatt nem találtam semmi különbséget.

–  Kenny pedig puccsot javasolt.

–  A kínaiak kissé dühösek voltak az amerikai jelenlét miatt. Még a hélium-3 előtti korról beszélünk, amikor a Guineai-öböl térsége aranyat ért. Ezenkívül úgy gondolták, nekik is jár mindaz, amit az amerikaiak a saját magukénak tekintettek. Megpróbáltam megmagyarázni Kennynek, hogy egy dolog egy kormányzatot védeni a gerilláktól, és megint más ugyanezt a kormányzatot megdönteni. Meséltem neki a Wonga-Coupról, Simon Mannről, aki ezért a Black Beachben rohadt, és hogy miként csinált majmot magából Mark Thatcher. A Szaúd-arábiai királyi ház bukásáról szóló információkkal vágott vissza, de olyanokat mondott, hogy a lélegzetem is elakadt. Persze, mindannyian tisztában voltunk avval, hogy Kína támogatta a szaúdi iszlamistákat, de ha igaz, amit Kenny mesélt, akkor annál lényegesen több történt, mint hogy Peking egy kicsit besegített Rijádban. Higgy nekem, ellenszélben 10 mérföldről felismerem a szájhősöket. Kenny nem közülük való. Az igazat mondta, tehát úgy határoztam, hogy tovább hallgatom.

–  Úgy gondolom, jó viszonyban volt Mayéval.

–  Beszélő viszonyban voltak. Kenny 2016-ban még a második sorból operált, de én rögtön tudtam, hogy a fickó nemsokára exponált helyen fog feltűnni – nevetett halkan Vogelaar. – Ha megismerkedsz vele, valóban kedvesnek tartod. De nem az. Akkor a legveszélyesebb, ha a kedves arcát mutatja.

–  Ebben az üzletben lehet egyáltalán valaki kedves? – kérdezte Yoyo.

–  Persze. Miért ne?

–  Na igen, a zsoldosok, ugye – illesztette egymáshoz az ujjait –, úgy értem, mind többé-kevésbé rasszista, nem?

Istenem, Yoyo, gondolta Jericho, most meg mit akarsz? Vogelaar a lány felé fordult és nagy adag füstöt fújt ki a szája szegletéből. Úgy nézett ki, mint egy nagy, füstölő állat.

–  Mondd csak nyugodtan.

–  Koevoet. Apartheid. Nem elég?

–  Én hivatásos rasszista voltam, kislány. Fizess meg, és én utálom a feketéket. Fizess meg még jobban, és utálom a fehéreket. Az igazi rasszisták csak tönkreteszik a mulatságot. Amúgy efféle alakokat találsz a hadseregben is.

–  Csak éppen ti megvásárolhatók vagytok. Ellentétben a reguláris...

–  Megvásárolhatók vagyunk, valóban, de nem árulunk el senkit. Tudod, miért nem? Mert nem állunk senki oldalán. Lojalitásunk kizárólag a szerződésnek szól.

–  De ha ti...

–  Mi egyáltalán nem is tudunk árulást elkövetni.

–  Én másképp látom.

Jericho kényelmetlenül fészkelőodött a székén. Miért akarja Yoyo Vogelaart éppen most felháborodása máglyájára vetni? Már éppen meg akart szólalni, amikor a lány vonásain a megértés jelei mutatkoztak. Hirtelen megadással szürcsölgette a kóláját, majd megkérdezte:

–  És ki kezdeményezte a kapcsolatot? Mayé? Vagy a kínaiak?

Vogelaar zavartan nézte a lányt. Majd megvonta a vállát és rumot töltött a poharába.

–  Ha jól tudom, a te embereid keresték meg Mayét.

–  Úgy érted, a kínaiak – javította ki Yoyo.

–  A te embereid – ismételte meg könyörtelenül Vogelaar. – Jöttek és nyitott kapukat döngettek. Az volt a döntő, hogy Obiang drámaian nagyot tévedett Mayét illetően. Olyasvalakit akart, akit a háttérből irányíthat, de rossz lóra tett. Hélium-3 nélkül Mayé ma még mindig Malabóban ülne.

–  Tehát végül mégiscsak egy báb volt.

–  Persze, de a kínaiaké, egy fizető világhatalom paprikajancsija. Ez azért más, mintha egy rákos egykori hatalmasság rángatta volna dróton. Mielőtt Kenny megjelent volna nálam, átvilágította az egész üzletágat, és úgy gondolta, mi lennénk a legalkalmasabbak. Tehát nyugodtan végighallgattam a mondanivalóját, majd elutasítottam.

–  Hát ezt meg miért tetted? – csodálkozott Jericho.

–  Hogy szálljon már le a magas lóról. Természetesen csalódott. És nyugtalan is volt, hiszen eléggé letolta a gatyáját. Ezután azt mondtam neki, hogy talán mégis látok egy lehetőséget. De ezért többet kell a mérleg serpenyőjébe dobnia egy puccsra szóló megbízatásnál. Közöltem vele, hogy unom már a lövészárok-háborút, a munka utáni állandó rohangálást, viszont egy tengerparti villában is halálra unnám magam. Valami olyasmi lebegett a szemem előtt, amit nyugtalanságdíjnak nevezhetnék.

–  Valami tisztség Mayé kormányában. Meglehetősen szokatlan kérés egy zsoldostól.

–  Kenny megértett. Néhány nap múlva találkoztunk Mayéval, aki két teljes órán keresztül siránkozott nekem a szaros családja miatt, s hogy ki mindenkinek kellett már valamit ígérnie. Nekem már semmit sem tudott ajánlani! Órákig hagyta, hogy kapálózzak, majd hirtelen haverkodni kezdett, ő lett az aranyszívű Mayé bácsi, és előhúzta a nyulat a kalapból.

–  Felajánlotta neked a biztonsági főnök pozícióját.

–  Az a vicc, hogy ez Kenny ötlete volt. De addig masszírozgatta az öreget, míg végül már ő maga is elhitte, hogy a saját ötlete. Ezzel állt az üzlet. A többi gyerekjáték volt. Én foglalkoztam a logisztikával, összeállítottam a kommandókat, szereztem fegyvereket és helikoptereket, a szokásos cirkusz. A továbbiakat pedig ti is tudjátok. A kínaiak számára fontos volt, hogy ne legyen vérontás és Ndongo bántatlanul elhagyhassa az országot. Ez is sikerült.

–  Tavaly kevésbé volt érzékeny Peking.

–  Tavaly több is forgott kockán. 2017-ben csupán a hatalmi viszonyok korrekciójáról volt szó.

–  Csupán. Ez jó.

–  Ugyan már! Mindenki tudta, hogy az okos újságírók előbb-utóbb okos cikkeket jelentetnek majd meg. Hiszen a bányászati jogok újraelosztása, vagyis Peking szerepe nyilvánvaló volt. Na és? Az ilyesmihez hozzászoktak már az emberek, lendületes kormányváltás. De ha halottak is vannak, az már nem olyan jó. Főleg ha éppen azon igyekezel, hogy megkopott imázsodat tisztára polírozd. A párt nem felejtette el a 2008-as olimpiai vesszőfutást. Ez az oka annak is, hogy 2015-ben a Szaúdi-ház különösebb bántódás nélkül megúszta, amikor Rijádot elfoglalták az iszlamisták. Ez volt Peking feltétele, hogy a mulatságot finanszírozzák. Mindenesetre bevonultunk Malabóba, Mayé befészkelte a nagy seggét az elnöki székbe, én felépítettem az EcuaSecet, az egyenlítői-guineai titkosszolgálatot, letartóztattam az ellenzékieket, oszt ennyi.

–  És soha nem lett hányingered?

–  Hányingerem? – Vogelaar az ajkához emelte poharát. – Csak egyszer volt hányingerem. Romlott tonhaltól.

Jericho pengeéles pillantást vetett a lányra.

–  És tovább?

–  Röviddel azután, hogy Mayét hatalomra juttattuk, otthon Kenny a várakozásoknak megfelelően fölfelé mászott a szamárlétrán, és kiterjesztett hatáskörrel tért vissza. Egyenlítői-Guinea az ő játszótere lett. Néhány hetenként tartott audienciát a Paraísóban, egy olajmunkások számára épített szállodában, ahol kurvák kényeztették, és ott hallgatta a jelentéseimet. Kamerunban megegyeztünk, hogy szemmel tartom Mayét...

–  Ez volt tehát az üzlet.

–  Mi más lett volna? Mondom, Kenny ötlete volt. Senki sem állt olyan közel Mayéhoz, mint én. Elfogadott engem bizalmasaként.

–  Aki ugyanakkor szemmel is tartotta.

–  Arra az esetre, ha a dagi le akarta volna vetni a pórázát. Természetesen engem is szemmel tartottak. Ez Kenny elve, így építi fel a hálózatát: mindenki a körmére néz mindenkinek. De énnekem mindig kicsit jobb szemem volt, mint másoknak.

–  Üvegből – gúnyolódott Yoyo.

–  De az egészséges egy szememmel többet látok, mint te kettővel – válaszolt Vogelaar. – Gyorsan rájöttem, hol vannak azok a vakondok, amelyeket Kenny helyezett el a kertben. A fél titkosszolgálatot megfertőzte. Persze nem árultam el, hogy észrevettem. Inkább én is belekezdtem Kenny megfigyelésébe. Többet szerettem volna tudni róla és a háta mögött állókról.

–  Én csak azt tudom, hogy teljesen őrült.

–  Mondjuk inkább úgy, szereti a szélsőségeket. Kinyomoztam, hogy három évig Londonban élt a kínai katonai attasé beosztottjaként, majd további kettőt Washingtonban. Feladata a konspiráció volt. Hivatalosan a katonai hírszerzőszolgálat, a Népi Felszabadító Hadsereg törzskara második osztályának állományába tartozott. Sajnos ott nem voltak kapcsolataim, de ismertem néhány embert a Guojia Anquan Bu, az Állambiztonsági Minisztérium ötödik hivatalában, akik dolgoztak már Kennyvel. Szerintük különleges elemzőkészséggel és jó pszichológiai érzékkel rendelkezik. Ezenkívül megjegyezték, hogy a szabotázs és a megbízásból elkövetett emberölés terén valahogyan ... na igen... nem ismer kompromisszumot.

–  Vagyis kérlelhetetlen gyilkos.

–  Önmagában ez még nem ok az izgalomra. Ha nem társult volna még valami más is hozzá.

Vogelaar kis szünetet tartott, hogy rágyújtson egy újabb szivarkára. Hangsúlyosan lassan és körülményesen gyújtott rá, a kimondott szó helyett a füstjeleket választotta, egy ideig bizonyára a belső filmjét nézte.

–  Úgy vélték, van benne egy szörnyeteg – folytatta. – Ez pedig megegyezett az én érzéseimmel, anélkül, hogy meg tudtam volna magyarázni, miért. Tehát megpróbáltam még tovább nyomozni Kenny múltjában. Rábukkantam az elvárt katonai szolgálatra, tanulmányok, pilótaképzés, fegyverszakértő, minden teljesen szabályos. Már majdnem feladtam, amikor rábukkantam valami különösre, ami a Yü Shen névre hallgat...

–  Nagyszerű – mondta Yoyo.

–  Yü Shen? – ráncolta a homlokát Jericho. – Ismerősen cseng. Van valami köze az örök kárhozathoz, nem?

–  Yü Shen a pokol istene – magyarázta Yoyo. – Taoista figura, ami azon az ókínai elképzelésen alapul, hogy a pokol 10 birodalomra oszlik, melyek mindegyikét egy pokolbéli király uralja mélyen a Föld belsejében. A halottak neki és pokolbéli bíráinak tartoznak elszámolással.

–  Ez azt jelenti, hogy mindenki a pokolba kerül?

–  Először igen. Mindenki a tetteinek megtelelő bíróság elé áll. A jókat visszaküldik a felszínre, és valami magasabb létformában születnek újra. A gonoszak is újjászületnek, miután letöltötték pokolbéli büntetésüket, de állatként.

Jericho Vogelaarra nézett.

–  Miként született újjá Kenny Xin?

–  Jó kérdés. Ember formájú bestiaként?

–  És akkor mi volt előtte?

Vogelaar szívott egyet a szivarkájából.

–  Megpróbáltam információkat begyűjteni Yü Shenről. Nehéz vállalkozás. Hivatalosan tudniillik nem is létezik, valójában azonban nagyon is összemérhető a pokolbéli bírósággal. A tagjait börtönökből, pszichiátriai intézetekből és agykutató központokból toborozza. Azt is mondhatjuk, keresi a gonoszt. Olyan rendkívüli tehetségeket, akiknek pszichikai defektusa oly mélyre helyezi az ingerküszöböt, hogy normális esetben be kéne zárni őket. Ám a Yü Shennél kapnak egy esélyt. Nem mintha ott jobb embert akarnának faragni belőlük, inkább arról van szó, miként lehet instrumentalizálni a gonoszt. Teszteket végeztetnek velük, mindenféle dolgot csinálnak, amiről jobb, ha nem is tudtok. Egy év után eldöntik, hogy újjászülethetsz-e szabadon, mondjuk, a hadseregben vagy a titkosszolgálatnál, vagy pedig az életedet valamelyik intézet poklában éled le.

–  Mészárosok seregének hangzik – mondta Yoyo undorral.

–  Nem feltétlenül. A Yü Shen néhány tagja meglepő karriert futott be.

–  És Kenny?

–  Amikor a Yü Shen rábukkant, 15 éves volt és egy szellemileg sérült fiatalkorú bűnözők számára fenntartott intézetben lakott. A korábbi időkről nem sokat tudok. Nagy szegénységben nőtt tel egy világvégi település leghátsó sarkában, ahová még vándormunkások sem jutnak el. Apa, anya, két testvér. Közelebbit nem tudok. Csak annyit, hogy egy éjszaka, amikor mindenki aludt, két kanna benzint öntött ki a család hullámlemezből összetákolt bódéjában, elzárta az összes kijáratot barikádokkal, amelyeket hetek munkájával szemétből eszkábált össze, de úgy, hogy senki se tudjon kijönni, és mindent felgyújtott. 10 éves lehetett.

Yoyo mereven bámult.

–  És a...

–  Bennégett.

–  Az egész család?

–  Mindenki. Merő véletlen, hogy valami agykovács hírt kapott a dologról és magával vitte a fiút. Megállapította, hogy rendkívül intelligens, nagyon tisztán képes gondolkodni. A fiú semmit sem tagadott, semmit sem szépítgetett, csak éppen egy szóval sem árulta el, hogy miért is tette. Szakmai körökben négy évig adogatták őt kézről kézre, hogy megpróbáljanak rájönni az okokra, míg végül a Yü Shen is felfigyelt rá.

–  És rászabadították az emberiségre.

–  Egészségesnek számított.

–  Egészségesnek?

–  Abban az értelemben, hogy kontrollálni tudta saját magát. Nem találtak semmit. Legalábbis semmi olyan elmebetegséget, ami a könyvekben le van írva, csupán a magasabb rend iránti bizarr vágyat és a szimmetria iránti bűvöletet. Klasszikus szimptómája a kényszerességnek, de összességében semmi olyasmi, ami miatt őrültnek nyilváníthatták volna. Egyszerűen csak – gonosz volt.

Egy darabig súlyos csönd telepedett rájuk. Jericho elismételt magában mindent, amit Xinről tudott. A dramatizálás iránti előszeretete, az a titokzatos képessége, hogy belelásson mások fejébe. Vogelaarnak igaza van: Kenny gonosz. De ez még mindig nem a teljes igazság. Azt gondolta, hogy cselekvése alapjául valami sötét kódex szolgál, amely mellett el is kötelezte magát.

–  Nos, eleinte nem volt rá okom, hogy ne bízzak Kennyben. Minden olajozottan működött. Peking tartotta magát a be nem avatkozáshoz, Mayé élvezhette az autonóm uralkodó státuszát. Olaj – pénz ellenében. De ekkor jött a bukás. Az egész világ a hélium-3-ról kezdett beszélni, mindenki a Holdra akart repülni. A fosszilis erőforrások iránti érdeklődés rohamosan csökkent, és ezen Mayé sem tudott változtatni. Az égvilágon semmit. Sem kivégzésekkel, sem dühkitörésekkel – Vogelaar leütögette a hamut. – Na igen, 2022. április 30-án magához hívott. Amikor beléptem, Kenny már ott ült néhány férfi és nő társaságában, akiket a kínai Légi közlekedési és Űrhajózási Minisztérium munkatársaiként mutatott be.

–  Tudom már, mit akartak! – csettintett Yoyo, mint egy iskolás. – Azt javasolták, hogy építsenek egy rakétakilövőt.

Jericho meglepődött.

–  Tehát nem is Mayé ötlete volt.

–  Nem, nem az övé. Persze, tudni akarta, minek. Azt mondták, hogy egy műholdat lőjenek az űrbe. Azt kérdezte, miféle műholdat.

Azt válaszolták, na, hát egy műholdat, tökmindegy, milyet. Akarsz egy műholdat? Saját, egyenlítői-guineai hírközlési műholdat? Megkaphatod. Számunkra csak a kilövés a fontos, azt pedig nem tudja meg senki, hogy ki áll az egész mögött.

–  De miért? – kérdezte Jericho értetlenül. – Milyen előnnyel jár, ha kínai műholdat afrikai területről lőnek ki?

–  Természetesen minket is ez érdekelt. A helyzet a következő, mondták: létezik egy világűregyezmény, amit valamikor a '60-as években az Egyesült Nemzetek nyomására kötöttek, és az államok többsége ratifikálta. Az egyezmény előírta, hogy kinek a birtoka a világűr, mit szabad és mit nem, ki engedélyezhet és ki tilthat. Része egy felelősségvállalási klauzula is, ami külön szerződésben konkretizálja, szabályozza a mesterséges égitestek okozta különféle balesetek körülményeit. Például, ha egy meteorit zuhan a kertedbe és agyoncsapja a tyúkjaidat, akkor semmit sem tehetsz. Ám ha ez nem egy meteorit, hanem egy nukleáris reaktorral felszerelt műhold, és nem a tyúkjaidra, hanem Berlin belvárosának közepébe zuhan, akkor asztronómiai méretű anyagi károk keletkeznek, nem beszélve a halottakról és sebesültekről, valamint a rákos megbetegedések megugró arányáról. No mármost, ki felel ezért?

–  A baleset okozói?

–  Így van. A szerződés szerint az államok, méghozzá korlátlan mértékben. Ha tehát Németország be tudja bizonyítani, hogy egy kínai műhold zuhant le, akkor Kínának tejelnie kell. Az dönt, hogy kinek a területéről lőtték lel. Tehát egy nemzet minél többet lő fel, annál nagyobb a kockázata, hogy valamikor fizetnie kell. Ezért tárgyal most Kína olyan országokkal, mondták a küldöttek, amelyek megengedik, hogy területükön kilövőállást építsenek és a világnak ezt mint saját intézkedésüket adják el.

–  De akkor ezek az államok válnak felelőssé!

–  Az olyan fickóknak, mint Mayé, nem jelent gondot, hogy romba döntsék saját népüket. Az olajüzletből származó milliókat már rég átutalta magánszámlákra, akárcsak korábban Obiang. Egyedül az érdekelte, hogy ő mit kereshet. Kenny tehát megnevezett egy összeget. Hihetetlenül nagy volt. Mayé megpróbált laza maradni, de trópusi fából készült íróasztala mögött összepisálta magát a gyönyörűségtől.

–  Nem tűnt abszurdnak neki ez az egész?

–  A küldöttség úgy érvelt, hogy Peking a kockázat minimalizálása érdekében köt efféle szerződéseket. A lezuhanás veszélye nagyon csekély, az egész civil természetű dolog, csupán egy kísérleti meghajtó kipróbálásáról van szó. Mayénak nem kell mást tennie, mint hogy az egyenlítői-guineai űrutazás atyjaként büszkélkedjen, és egész életében megőrizze a titkot, hogy ki áll mögötte. Cserébe készek nekiajándékozni egy műholdat.

–  Mekkora egy marha! – állapította meg Yoyo.

–  Na, gondolj csak bele. Egyenlítői-Guinea az első saját űrutazási programmal rendelkező afrikai ország.

–  No és a kilövő építése? – kérdezte Jericho. – Nem tűnt fel, hogy arrafelé csakis kínaiak rohangálnak?

–  Nem így történt. Volt egy hivatalos pályázat. Mayé közölte a világgal, hogy be akar szállni az űrutazásba, szakembereket hívott az országba, persze kínaiak is jöttek. Minden tökéletesen meg volt szervezve. A végén oroszok, koreaiak, franciák és németek is dolgoztak az állomás megépítésén, és nem vették észre, hogy kinek a füttyszavára táncolnak.

–  És a Cseng-csoport?

–  Á – vonta fel elismerően Vogelaar a szemöldökét. – Tehát már körülnéztetek. Valóban, a konstrukció legnagyobb részét Cseng fejlesztette ki. Mindig volt egy csapata az építkezés színhelyén. Decemberben kezdtek építkezni, alig egy évvel később már állt a cucc, 2024. április 15-én pedig ünnepélyes ceremónia kíséretében az űrbe lőtték Mayé első és egyetlen műholdját.

–  Gondolom, majd elszállt a büszkeségtől.

–  Mayé valósággal belebolondult a műuholdba. Az irodájában lógott egy modell, ami a mennyezetre erősített síneken haladt és körülötte, Egyenlítői-Guinea napja körül keringett, amikor íróasztala mellett ült.

–  Csak nem túl sokáig.

–  Három hétig sem. Először kisebb problémák, majd teljes csönd. Persze, hogy híre ment. Mayé gúnyolódás és nevetség céltáblája lett. Nem mintha feltétlenül szüksége lett volna egy műholdra, hiszen addig is elég jól megvolt nélküle. De kilépett a nemzetközi porondra, táncolni szeretett volna, és csúnyán pofára esett. Oly mértékben blamálta magát, hogy még a Black Beachben ülő bubik is fetrengtek celláikban a röhögéstől. Mayé szája habzott a dühtől, Kennyért üvöltött, aki azt üzente, hogy éppen más gondjuk is van. Ez egyébként igaz is volt. A kínaiak és az amerikaiak éppen katonai csapásokkal fenyegették egymást, s mindkettő azt állította a másikról, hogy fegyverkezik a Holdon. Azt tanácsoltam Mayénak, fogja vissza magát, de nem maradt nyugton. Végül is június elején, amikor a holdválság véget ért, Kenny Malabóba utazott. Mayé a vadembert játszotta. Azonnal másik műholdat követelt, és utána nagy hibát követett el. Jelezte, hogy a kilövés mögött bizony több is rejlett, mint egy új hajtómű kipróbálása.

Jericho előrehajolt.

–  Mire gondolt?

Vogelaar az elmúlt időkbe fújta a füstjét.

–  Arra, amit tőlem tudott. Amire rájöttem. Hogy miről is szól az egész projekt.

–  Tehát nyomozást indítottál?

–  Természetesen. Jobban szemügyre vettem az egész építkezést és a kilövést, mint ahogy az Kennynek kedvére való lett volna, persze úgy, hogy ő ebből semmit sem vett észre. Találtam néhány érdekességet. Elmeséltem ezeket Mayénak, de a lelkére kötöttem, hogy tartsa meg magának, erre a marhájának nincs jobb dolga, mint hogy Kennyt fenyegesse.

–  Hogyan reagált Kenny?

–  Kedvesen. Pont ez nem tetszett nekem. Azt mondta, Mayénak nem kell aggódnia, csak megegyeznek majd valahogyan.

–  Úgy hangzik, mint egy előre bejelentett gyilkosság.

–  Nekem is pontosan így tűnt. Nos, a kocka el volt vetve. Most már csak az segíthetett, ha kiderítjük a teljes igazságot és akkora nyomás alá helyezzük Kennyt, hogy ne intézhessen csak úgy el bennünket. És valóban rájöttem az igazságra. Amikor Kenny legközelebb megjelent, Mayé a legfontosabb miniszterei és katonái társaságában fogadta őt. Előadtuk neki a tényeket. Hallgatott. Sokáig. Nagyon sokáig. Azután megkérdezte, hogy tisztában vagyunk-e azzal, hogy az életünkkel játszunk.

–  A vég kezdete.

–  Nem feltétlenül. Kimutatta, hogy komolyan vesz minket. Hogy tárgyalni akar – nevetett Vogelaar örömtelenül. – De megint Mayé volt az, aki mindent elcseszett, amikor egy horribilis összeget nevezett meg. Gyakorlatilag térdre borulás. Kenny ebbe nem egyezhetett bele. De még épített Mayé számára egy aranyhidat, azt hiszem, tényleg nem akarta, hogy eszkalálódjon a helyzet, de Mayé nagyképűségének már nem lehetett gátat szabni. A végén azt üvöltözte, hogy a világ meg fog tudni mindent. Kenny felállt, tétovázott. Utána elvigyorodott, azt mondta, rendben, megadom magam. Legyen meg, amit akarsz, nagy diktátor, de kérek két hetet. És elment.

Vogelaar a szivarka füstjét nézte.

–  Abban a pillanatban tudtam, hogy Mayé mindenkit halálra ítélt. Sütkérezhetett abban a hitben, hogy ő a győztes, de halott volt. Nem fáradoztam, hogy az ellenkezőjét bizonygassam, hanem hazamentem és bepakoltuk a bőröndjeinket. Mindig van a kezem ügyében néhány identitás, menekülési terv meg aztán végképp. Másnap reggel eltűntünk Egyenlítői-Guineából. Mindenünket otthagytuk, kivéve egy bőröndnyi pénzt és egy halom hamis papírt. Kenny csahosai rögtön a nyomunkba eredtek, de a tervem tökéletes volt. Nem egyszer kellett eltűnnöm az életben. Addig cseleztünk, míg leráztuk őket. Berlinbe Andre és Nyela Donnerként érkeztünk, egy dél-afrikai agrármérnök és egy kenyai jogásznő gasztronómiai érdeklődéssel, és kerestünk egy éttermet. Azon a napon, amikor megnyitottunk, Ndongo éppen az alsógatyáit pakolta ki Malabóban, Mayé meg már halott volt. Aki tudott a dologról, mind halott volt.

–  Egyvalakit kivéve.

–  Egyvalakit kivéve.

–  No és miről szólt valójában a világűrprogram?

Vogelaar kinyújtotta a kezét és léiig üres poharát tologatta a terítőn. A papírlámpa lényében a rum csillogott és hullámzani kezdett.

–  Na, gyerünk, ne kéresd magad. Miért történt minden?

A zsoldos elgondolkodva támaszotta az állát.

–  Inkább azon kellene tűnődnötök, hogy ki van a nyomotokban.

–  Ja, kösz! – Yoyo szeme dühödten szikrázott. – Mégis mit gondolsz, mit teszünk egész nap?

–  Őszintén szólva én is ezen tűnődöm.

–  Nyilván a kínai titkosszolgálat – vélte Jericho. – Azok után, amiket meséltél.

–  Én már egyáltalán nem vagyok olyan biztos ebben. Egyre inkább azt hiszem, hogy Kenny fura küldöttsége nem a kínai kormányt képviselte, és nem is a kínai űrhivatalt. Szerintem fogalmuk sincs, hogy a nevükben történt minden.

Jericho meglepetten bámulta.

–  Nagyon meggyőzőek voltak, Jericho.

–  De a pártnak meg kellett tudnia, hogy rájuk hivatkoztak. Mayé nyilván szóba hozta ezt a hivatalos állami látogatásokon.

–  Hülyeség, használd már a fejed! Egyenlítői-Guineába nem jött hivatalos állami küldöttség, mint ahogy Mayét sem hívták meg soha a Tiltott Városba. Nem olyan fickó volt, akivel ildomos mutatkozni. Néha-néha felbukkant valami miniszterecske az energiahivataltól, amúgy csak kínai olajipari emberek kódorogtak az országban. Kína mindig is hangsúlyozta, hogy Egyenlítői-Guineával csakis üzleti kapcsolatban áll.

–  Mugabe és társai idején nem volt nekik kellemetlen, hogy diktátorokkal fényképezkedjenek.

–  Mugabét nem is ők juttatták puccsal hatalomra. Az államcsínyek után nem szokás az értelmi szerzőknek belemászni a képbe. A kínaiak ma már óvatosabbak.

–  És mi van Csenggel?

–  Mi lenne vele?

–  A Cseng-csoport a kínai űrhajózási hivatalnak dolgozik. Hülyeség, ő maga az űrhajózási hivatal, és Mayénak ő is épített. Legkésőbb akkor ki kellett derülnie, hogy a hivatalos helyeket csak álcázásból nevezik meg.

–  Ki mondja, hogy Csenggel beszéltek? Egy hivatalon belül vannak, akik tudnak, és vannak, akik tudatlanok. A vállalkozása elvállalt egy munkát a szabad piacon. Na és?

–  A párt jóváhagyta, hogy legfontosabb konstruktőre egy külföldi kilövőt építsen.

–  Az olyan konszerneket, mint a Cseng vagy az Orley, nem ellenőrizheted, még a párt sem, de nem is akarja. A kínai miniszterelnöknek részesedése van Csengnél, a saját kezére is rá kéne koppintania. Nem, ellenkezőleg, Peking üdvözölte, hogy Cseng indult a pályázaton, ez ugyanis megkönnyítette a helyi kémkedést.

–  De akkor miért lettél bizalmatlan?

Vogelaar felnevetett.

–  Mert én mindig bizalmatlan vagyok. Így jöttem rá, hogy Kenny 2022-ben kilépett a Csong Csan Er Buból. Ezután már csak alkalmilag dolgozott a katonai hírszerzésnek.

–  Egy pillanat – mondta Yoyo. – Az államcsínyt, amely Mayét hatalomra juttatta...

–  Kínai olajtársaságok finanszírozták, Peking jóváhagyta és a kínai titkosszolgálat hajtotta végre a mi segítségünkkel.

–  És a rakétakilövő?

–  Ehhez semmi köze. A kilövőovel új szereplők jelentek meg a színen. Pekinget csak a nyersanyag érdekelte. A fickók, akik ránk sózták a kilövőt, más érdekek szerint jártak el.

–  Kenny tehát átállt egy másik táborba?

–  Nem biztos, hogy átállt. Talán csak kiterjesztette az akciórádiuszát. Nem hiszem, hogy kifejezetten megsértette volna Peking érdekeit, inkább az lehet, hogy mások érdekeit fontosabbnak tartotta.

–  És Mayé bukása?

–  A rakétakilövő építőinek számlájára írandó. Lehetséges, hogy a párt is jóváhagyta. De nem kérték az engedélyüket.

–  Ezt csak gondolod, vagy tudod is?

–  Gondolom.

–  Vogelaar – mondta nyomatékosan Yoyo. – El kell végre árulnod, mire jöttél rá a kilövővel kapcsolatban, hallod?

Vogelaar egymásba fűzte az ujjait, sokáig nézegette a hüvelykujját, megérintette vele orra hegyét, és felnézett a mennyezetre. Utána bólintott.

–  Rendben. Egyetértek.

–  Mondjad.

–  Negyedmillió euró.

–  Micsoda? – Jericho levegőért kapkodott. – Te megőrültél?

–  Ennyiért kaptok egy dossziét, amiben minden benne van.

–  Te hülye vagy!

–  Dehogy vagyok hülye. Nyelával el kell tűnnünk, méghozzá gyorsan. Vagyonom túlnyomó része ottmaradt Egyenlítői-Guineában. Amit magammal hozhattam, azt a Muntuba és a felettünk lévőo lakásba fektettem. Holnapig pénzzé teszem, ami gyorsan pénzzé tehető, de Nyelával mindent elölről kell kezdenünk.

–  Öregem, Vogelaar! – tört ki Yoyo. – Tényleg te vagy a legmocskosabb, leghálátlanabb...

–  100 000 – mondta Jericho. – Egy centtel sem több.

Vogelaar a lejét rázta.

–  Nem alkudozom.

–  Mert nem vagy olyan helyzetben, hogy alkudozhass. Gondold csak meg jól. Van 100 000 euród, vagy nincs.

–  Nektek kell a dosszié.

–  Neked pedig kell a pénz.

Yoyo úgy nézett ki, mintha legszívesebben a felvágott-szeletelőbe dugná Vogelaart. Jericho a pillantásával fogta vissza. Szükség esetén készen állt arra, hogy Vogelaart a pisztolyával tartsa sakkban, noha kételkedett abban, hogy Vogelaar még egyszer csapdába csalható lenne. Valahogyan meg kell egyezniük.

Várt.

Vogelaar egy örökkévalóság után lassan mély lélegzetet vett; Jericho először vélt félelmet felfedezni a nagy ember tekintetében.

–  100 000. Készpénzben, ez magától értetődik! Pénzért dosszié.

–  Itt?

–  Nem. Valami látogatottabb helyen – intett a fejével kifelé. – Holnap pontosan délben a Pergamon Múzeumban. Itt van a sarkon. A Monbijoustraßen le a Spree-ig, át a hídon a Múzeum-szigetre, majd a James Simon Galériához. Az Istár-kapunál találkozunk, a Felvonulás útjával szemben. Nyelával rögtön ezután lelépünk, legyetek pontosak.

–  És hova akartok menni?

Vogelaar hosszasan nézte.

–  Ehhez tényleg semmi közöd – mondta.

- Nagyszerű! Mégis honnan akarsz összeszedni 100 000 eurót? – kérdezte Yoyo, miközben az utca túloldalán parkoló Audihoz mentek.

–  Mit tudom én! – vont vállat Jericho. – Még mindig jobb, mint negyedmillió.

–  Sokkal jobb.

–  Rendben – állt meg hirtelen. – Szerinted mégis mit kellett volna tennem? Kínzással húztam volna ki belőle az igazságot?

–  Pontosan. Ki kellett volna vernünk belőle!

–  Remek ötlet – tapogatta Jericho bekötött fülét. Dagadt és puha. Úgy érezte magát, mintha plüssnyuszi lenne. – Látom magam előtt. Én lefogom, te pedig laposra vered az antilopcombbal.

–  Jó, hogy említed. Én...

–  Vogelaar meg mindezt tétlenül nézte volna.

–  Én egyszer már laposra vertem az antilopcombbal!

–  Ja igen! – nyitotta ki a kocsit Jericho. – Egyáltalán hogy kerültél oda? Nem Nyelát kellett volna szemmel tartanod?

–  Ez aztán csúcs! – tépte lel Yoyo a másik ajtót, becsúszott az ülésre, karjait gordiuszi csomóvá fűzve. – Nélkülem felvágott lett volna belőled, seggfej.

Jericho hallgatott.

Hibát követett volna el?

–  Én sem tudom, honnan szedjük össze a pénzt – vallotta be. – Tu segítségét nem akarom igénybe venni.

Yoyo érthetetlenül mormogott valamit.

–  Rendben – mondta Jericho. – Visszamegyünk a hotelbe, nem?

Semmi válasz.

Sóhajtozva indította el a kocsit.

–  Mindenesetre megkérdezem Tiant – mondta. – Talán kölcsönad ennyit. Vagy előlegként felszámolja.

–  Csnlj, mt krsz.

–  Talán valami híre is van számunkra. Reggel óta Diane-nel játszik.

Csend.

–  Mielőtt a Muntuba mentem volna, felhívtam. Érdekes volt. Alátámasztotta Vogelaar verzióját, minden ponton. Meséljem el, mit mondott Tian?

–  Mttm.

Többet nem volt hajlandó mondani. Egészen a Hyattig csakis mássalhangzókat halmozott egymás után. Jericho úgy mesélte el neki, mit beszélt Tuval, mint aki derekasan úszik az árral szemben, de végül is nem tudott úgy tenni, mintha minden rendben lenne. A szálloda mélygarázsában végül feladta.

–  Rendben – mondta. – Igazad van.

Keresztbe font karok, merev bámulás.

–  Hülyén viselkedtem. Meg kellett volna köszönnöm.

–  Tk mndgy.

De legalább nem rohant el szó nélkül.

–  Nélküled Vogelaar kikészített volna. Megmentetted az életem – köszörülte a torkát. – Tehát izé... Köszönöm, rendben? Soha nem fogom elfelejteni neked. Nagyon bátor voltál.

A lány megfordult és összevont szemöldökkel nézte.

–  Miért vagy ilyen bunkó?

–  Fogalmam sincs – meredt a kormányra Jericho. – Talán egyszerűen nem tanultam meg.

–  Mit?

–  Kedvesnek lenni.

–  Azt hiszem, tudsz te nagyon is kedves lenni – az összefont karok megmozdultak. – Tudod, mit gondolok?

Jericho felvonta a szemöldökét.

–  Hogy azokhoz vagy a legkevésbé kedves, akiket szeretsz.

Jericho meglepődött. A lány nem is olyan hülye.

–  És ki segített ennek megállapításában? – kérdezte, erős gyanúperrel élve.

–  Hogy érted ezt?

–  Úgy gondolom, ezt akár Joanna is mondhatta volna.

–  Ehhez nincs szükségem Joannára.

–  Nem beszélgettetek rólam véletlenül?

–  De – vallotta be Yoyo. – Elmesélte, hogy együtt voltatok.

–  Még valamit?

–  Hogy te cseszted el.

–  Aha.

–  Azért, mert magadhoz sem vagy kedves. Önmagadhoz vagy a legkevésbé kedves.

Jericho az ajkát harapdálta. Ellenérveket keresett, egyik gyengébb volt, mint a másik. Visszatartotta őket. Isten a megmondhatója, egyéb dolguk is akadt, mint hogy érzéseik bányájában kutakodjanak, de valahogy hirtelen úgy érezte magát, mintha letolt nadrággal állna. Joanna meztelenítette le, és orrába karikát tűzve vezette. Yoyo a fejét rázta.

–  Nem, Owen, semmi rosszat nem mondott rólad.

–  Hm. Gondolkodni fogok a dolgon.

–  Tedd – vigyorodott el Yoyo. Úgy tűnik, a férfi kapitulációja nagyot javított a kedélyállapotán. – Nincs kizárva, hogy néhányszor meg kell még mentenünk egymás életét.

–  Amint már mondtam, bármikor! – tétovázott. – Ami Nyelát illeti...

–  Az én hibám. Miután elcsesztem, úgy gondoltam, a legjobb, ha gyorsan visszatérek.

Jericho megtapogatta a fülét.

–  Egészen őszintén – mondta. – Örülök, hogy elcseszted.

CALGARY, ALBERTA, KANADA

Annyi értelme lett volna Calgaryban körbemutogatnia a gyilkos képét, mint egy összezavarodott hangyabolyban egy bizonyos hangyát megkeresni. A gazdaság másfél milliónyi szorgalmas szolgálója, akik nemrégiben még azzal foglalatoskodtak, hogy Kanada leggyorsabban növekvő városát javakkal, épületekkel és alkotókedvű emberekkel gyarapítsák, most úgy tűnt, mintha teljességgel célt tévesztett volna. Akármennyire is örült Keowa annak, hogy az energiagazdálkodás átállt a hélium-3-ra, annyira nehezen viselte a tömeges munkanélküliség látványát, egész városok és tartományok pusztulását, az olyan országokat fenyegető államcsődöt, amelyek bevételét szinte kizárólag az olaj és a gáz jelentette. Az ökológiai tábor idealistán mindig is valami jó kis elviselhető átalakulásból indult ki: Mister Fossziloszaurusz kap majd egy szép aranyórát ajándékba, beköltözik egy nagyon kellemes helyen fekvő otthonba, ahol melankolikusan és méltósággal várja az elmúlást, miközben tízmilliárd ember rózsás arccal, lelkesedve kapja a tiszta elektromos áramot a hélium-3 reaktorokból. Csakhogy az átmenetek soha nem zajlanak harmonikusan. Sem a kambriumban, az ordovíciumban vagy a devonban, sem a perm, a triász és a kréta végén, sem a felső pleisztocénben, amikor megjelent egy önmagára is reflektáló faj, az ember, amely a változások korábbi indikátoraihoz, a vulkánkitörésekhez, meteoritokhoz, jégkorszakokhoz és járványokhoz most még a háborúkat és a gazdasági válságokat is hozzátette. Ennek következményeként a tiszta fúzió szép új világa maga után vont egy kőkemény globális gazdasági válságot is, akár tetszett ez az újítóknak, akár nem.

Gyümölccsel, joghurttal és magokkal megpakolt tálcájával ahhoz az asztalhoz ment, amelyiknél a gyakornok immár második palacsintahegyét fogyasztotta el.

–  Tegnap kissé melléfogtunk – mondta, miközben rágott.

Keowa a vállát vonogatta. A Westin Calgarynak megvolt az az előnye, hogy nagyon közel található az Imperial Oil-nak az Avenue Southwest 4. alatti központjához, tehát miután beszélt Palsteinnel, eldöntötte, hogy a sráccal egy éjszakára ott maradnak. Bejárták azt az utat, amelyet a kövér ázsiai. Lehangoló volt. Bruford videóján balról, tehát északi irányból érkezett. A legtöbb szálloda azonban délen, nyugaton és keleten volt. Bármelyikben lakhatott, már ha egyáltalán szállodában lakott. Az is lehet, hogy a városban. A környéken sok ázsiai élt. A Chinatown a forgalmas Centre Street mentén a Bow River irányában terült el, Vancouver és Toronto után Calgaryban volt Kanada harmadik legnagyobb kínai negyede. A Sheratonban, a Prince Island Parktól nem messze mintha emlékeztek volna valami nagydarab, ápolatlanul kinéző ázsiaira, de nem vendég volt. Mutogatták a fényképét éttermekben és üzletekben, elmentek a nemzetközi repülőtérre is, eredmény nélkül. Így ezt a reggelt Keowának csak a teste élvezhette ananász, napraforgómag és sovány joghurt formájában, érezve, hogy tulajdonosa jó formában akarja tartani.

Amint éppen ízesített gyógyteáját öntötte ki, Vancouverből felhívta Sina, a társasági rovat szerkesztője.

–  Alejandro Ruiz, 52 éves, legutóbb a Repsol stratégiai elnökségében, pontosabban a Repsol YPF-ében, székhelye Madrid...

–  Tudom már.

–  Várjál! Piacvezető Spanyolországban és Argentínában, jó ideig a legnagyobb magánkézben lévő energiakonszern. Fő területe a kutatás, a gyártás és a finomítás, ezenkívül harmadik a cseppfolyós gáz üzletágban. Az alternatív energiákban soha nem volt érdekelt. Ehelyett már vagy jó két évtizede az argentínai mapuche indiánok rendszeresen beperlik, hogy tönkreteszi az ivóvizüket.

Az őslakosok perelési kedvéről Keowa valóban nem tudott.

–  Vannak még egyáltalán mapuchék? – kérdezte.

–  Hát hogyne! Argentínában és Chilében is. Pedig a chilei kormány még azt is tagadja, hogy egyáltalán léteztek. Vicces, nem? A Repsol mindenesetre azon konszernek közé tartozik, amelyeknél emeletenként alszik ki a villany. Ruiz pedig nem egyszerűen stratégiai elnökhelyettes volt, ahogyan tegnap gondoltam, hanem 2022 júliusa óta 29 országban ő volt felelős a petrokémiai aktivitásért.

–  Furcsa – mondta Kewoa.

–  Hogyhogy?

–  Úgy értem, a konszern irányultsága mellett. Miért neveznek ki valakit stratégiai vezetőnek, aki a napenergiára való áttérést szorgalmazza és olyan furcsa szavakat használ, mint az etika?

–  Leginkább ökológiai lelkiismeretként használták, hogy ne tűnjenek annyira nemtörődömnek. A második sorból ugathatott, de harapni nem tudott. De 2022 nyarán a tankhajó végleg süllyedni kezdett. Ebben a helyzetben ugyanennyi erővel egy andalúziai szamarat is kinevezhettek volna főfelelősnek. Miután világossá vált, hogy a Repsol a nagy vesztesek közé kerül majd, szükségük lett egy bűnbakra, ennyi az egész.

–  2022-ben Ruiznak már egyáltalán nem volt esélye az összeomlást megakadályozni.

–  Tudom. Mégis minden elképzelhetőt megpróbált, még az Orley Enterprises-zal is üzletet akart volna kötni.

–  Hoppá – mondta Keowa csodálkozva.

–  Megnéztem néhány videót. Szimpatikusnak tűnik a fickó. Madridban a felesége és a lánya aggódik, vajon felbukkan-e még. Átküldöm az elérhetőségeket. Sok szerencsét!

–  Fel akarod hívni Ruiz feleségét? – kérdezte a gyakornok, miután befejezte Vancouverrel a beszélgetést.

Keowa fölállt.

–  Miért, mi szól ellene?

–  Az időpont. Ráadásul nem is tudsz spanyolul.

–  Madridban délután fél 5 van.

–  Tényleg? – nyalta le az ujjáról a zsírt. – Azt hittem, ha nálunk nappal van, akkor Európában mindig éjszaka.

Keowa mondani akart valamit, de csak megrázta a fejét, és felment a szobájába. Nagy örömére már az első próbálkozás sikert hozott. Seńora Ruiz eleinte zavart és elutasító volt, de aztán egyre inkább együttműuködővé vált, s főként kiválóan beszélt angolul, amiben Keowa titokban nagyon reménykedett, ugyanis tényleg nem tudott spanyolul. Körülbelül 10 percig beszélgettek, utána felhívta még a Repsol egyik stratégiai munkatársát, aki magánemberként is jóban volt Ruizzal. A többi kolléga, akinek a telefonszámát Sina megadta, már a munkanélküliség rögös útját taposta.

Amit megtudott, érdekes volt.

Kinézett az ablakon. A mulandóság szürkesége borult a városra. A zuhogó eső függönye takarta el a 190 méter magas Calgary Towert, amit egykor a Marathon és a Husky Oil épített. A felhőkarcolók valahogy csontvázszerűen hatottak. A jólét zsírszöveteiben a sejtpusztulás tombolt. Némi gondolkodás után felhívta Vancouvert.

–  Tudnátok rekonstruálni a Ruiz eltűnése előtti utolsó napokat?

–  Attól függ, mire gondolsz.

–  Beszéltem a feleségével és az egyik kollégájával. Ruiz utolsó állomása, mielőtt Limába repült, Peking volt.

–  Peking? – csodálkozott Sina. – Mit keresett Ruiz Pekingben?

–  Hát ez az! Mit?

–  A Repsol-nak semmilyen érdekeltsége nincs Kínában.

–  Nem egészen igaz. A Sinopec-kel már régóta tervezték egy vegyesvállalat megalapítását. Valami kutatásdolog. Egy hétig ezt tárgyalgatták. De engem inkább az érdekel, mit csinált az utolsó nap, mielőtt Pekinget elhagyta volna. Hogy egészen pontos legyek, mit csinált 2022. szeptember 1-jén. Állítólag egy konferencián vett részt, de erről a kollégája jóformán semmit sem tudott. Csak annyit, hogy nem Pekingben rendezték. Úgy vélte, valahol még megvannak az anyagok, körülnéz majd.

–  Senki sem tudja, miről szólt a konferencia?

–  Ruiz stratégiai igazgató volt. Autonóm. Nem kellett minden apróság miatt pitiznie. Seńora Ruiz azt állítja, az ő Alejandrója nagyon melegszívű, humoros ember volt...

–  Mély sóhaj.

–  Nem, valami másra gondolok. Egy olyan ember, akinek a kedvét nem olyan könnyű elrontani. Kínából utoljára a konferencia előtt hívta, még minden rendben volt, sütött a nap. Segített a vegyesvállalat létrehozásában, kiváló hangulatban volt, hülyéskedett, örült a perui útnak. Ám amikor a repülőről telefonált, már nyomott volt.

–  Az ominózus konferencia utáni napon?

–  Pontosan.

–  Nem kérdezte meg, mi az oka?

–  Úgy véli, valaminek történnie kellett Pekingben, ami nagyon nem tetszett a férjének, de nem akart róla beszélni. De mintha kicserélték volna, nyomott volt és ideges. Utoljára aztán Limából hívta fel. Levert volt. Mintha félne.

–  Közvetlenül mielőtt eltűnt volna?

–  Akkor éjszaka, igen. Ekkor hallott utoljára róla.

–  És mit tegyek most?

–  Kutakodj, ahogyan szoktál. Tudni szeretném, mi volt ez a találkozó, amelyiken Kínában részt vett. Hol volt, miről szólt...

–  Megteszem, amit tudok, oké?

–  De?

Sina tétovázott.

–  Susan szeretne beszélni veled.

Keowa a homlokát ráncolta. Susan Hudsucker a Greenwatch vezetője volt. Sejtette, mi következik, s az is jött, amire várt, méghozzá egy kérdés tormájában: minden tisztelet az ambícióinak, de mégis mikorra szándékozik összeállítani az olajkonszernek környezet ellen elkövetett bűneiről szóló riportját?! A szörnyeteg öröksége lehetőleg addig kerüljön adásba, amíg még van szörnyeteg, s hogy Palstein ügyében talán téves nyomon jár.

Keowa kilátásba helyezte, hogy felderít egy merényletet.

A Greenwatch nem az FBI.

De a merényletnek alighanem köze van a riportműsorhoz.

Susan szkeptikus maradt, de Loreena Keowa mégsem volt olyan ember, akit tetszés szerint ide-oda rángathatott.

–  Talán arra is gondolhatnál, hogy veszélyes, amit csinálsz – mondta.

–  Mikor veszélytelen a mi munkánk? – sóhajtott Keowa. – A tényfeltárás mindig veszélyes.

–  Loreena, itt gyilkossági kísérletről van szó!

–  Figyelj, Susan – fel és alá járkált a szobájában. – Most nem tudom neked részletesen elmondani. Holnap reggel az első géppel Vancouverbe repülünk, hívjál össze egy szerkesztőségi ülést. Meg fogjátok látni, hogy nagyon meleg ez a történet, s hogy már sokkal többre jutottunk, mint a hülye rendőrség. Úgy értem, elment az eszünk, ha ezt az ügyet ejtjük!

–  Nem is akarlak akadályozni. Csak van egy rakás más dolgunk. A szörnyeteg örökségének, el kell készülnie, ez alól nem menthetlek fel.

–  Ne aggódj.

–  De aggódom.

–  Azonkívül egyezséget kötöttem Palsteinnel. Ha felderítjük a dolgot, egészen mélyen betekinthetünk az EMCO ügyeibe.

Susan sóhajtott.

–  Holnap eldöntjük, hogyan tovább, oké?

–  De Sina addig...

–  Holnap, Loreena.

–  Susan...

–  Kérlek! Mindent megteszünk, amit csak akarsz, de előbb beszéljünk.

–  Ó, bassza meg, Susan!

–  Sid kimegy értetek. Szólj neki, mikor érkeztek.

Keowa dühösen rohangált a szobájában, öklét többször is a falba vágta, majd lerohant az étterembe, ahol a gyakornok egy óriási adag mousse au chocolat társaságában üldögélt.

–  Miért zabálsz te mindig ilyen sokat?! – kiabált rá.

–  Mert növésben vagyok – emelte rá a fiú a tekintetét. – Úgy tűnik, nem sikerült valami jól a beszélgetés seńora Ruizzal.

–  De igen – vetette le magát dühösen a székre Keowa, belenézett a csészéjébe és megrázta az üres teáskannát. – Susan azt akarja, hogy koncentráljunk A szörnyeteg örökségére..

–  Hukk – csuklott egyet a gyakornok. – Ez hülyeség.

–  Mindegy. Holnap reggel Vancouverbe repülünk és tisztázzuk. Nem hagyom, hogy visszahúzza a gyeplőt!

–  Tehát akkor nekilátunk megint A szörnyete...

–  Nem-nem! – hajolt előre. – Én látok neki. Te világítsd át Lars Gudmundssont.

–  Palstein testőrét?

–  Pontosan. Őt és a csapatát. Kiderítettem, hogy egy dallasi vállalkozásnak dolgozik, nagyon szép a neve: Eagle Eye. Személyi védelem, magánhadseregek. Jól nézz utána! Mindent tudni akarok róla.

A gyakornok bizonytalanul pislogott rá.

–  És mi van, ha észreveszi, hogy szaglászunk utána?

Keowa elmosolyodott.

–  Ha észrevenné, az hiba lenne. De követünk mi el hibákat?

–  Én igen.

–  Én nem. Tehát edd ezt meg, még mielőtt a puszta látványtól rosszul leszek! Dolgunk van.

GRAND HYATT

A lobbiban ültek a kandallónál. Tu meghallgatta a beszámolójukat, miközben marékszámra ette a mogyorót. Gyorsabban lapátolta magába, a vodka-martinija mellett álló kis tálból, mintsem meg tudta volna rágni, arca feldagadt, mint a tartalékolás lázában égő mókusé.

–  100 000 – elmélkedett.

–  Méghozzá készpénzben, azonnal – nyúlt a tálba Jericho. Az egy szem maradék mogyoró megpróbált megszökni előle. – Vogelaar nem fog még egyszer alkuba bocsátkozni.

–  Akkor fizetünk neki.

–  Csak a rend kedvéért – mosolygott édesen Yoyo. – Nekem nincs 100 000 euróm.

–  Na és? Csak nem gondolod komolyan, hogy azért repültem át a fél világot, hogy nyomorult 100 000 eurót sajnáljak? Holnap reggel megkapjátok a pénzt.

–  Tian, én... – közben sikerült az ujjai közé kaparintania a mogyorót, bekapta, s a magános szem mogyorót szopogatta. – Én nem szeretném a nyakadba varrni ezt a kiadást.

–  Hogyhogy? Én vagyok a megbízód.

–  Na igen.

–  Talán nem?

–  Tulajdonképpen Csen a megbízóm, de neki sincs...

–  Nem, a tulajdonképpeni megbízód én vagyok, én fizetem a számlát! – mondta Tu határozottan. – A fő, hogy a barátotok ideadja a dossziét.

–  Hát ez... Valóban nemes tett tőled.

–  Azért nem kell a nyakamba borulnod. Ezt nevezik kiadásnak – zárta le a témát Tu. – A magam részéről jelenthetem, hogy a csábos, de mégiscsak nem nélküli Diane-eddel nem hiába töltöttem az időt. Megtaláltam a szolgáltatót, aki a halott levelesládát a hálóra tette.

–  Megfejtetted az üzenetet? – kiáltotta Yoyo.

–  Pszt – nézett ragyogó tekintettel Tu a pincérre, aki azért jött, hogy a kiürült tálkát egy telire cserélje. Megvárta, míg a pincér hallótávolságon kívülre került. – Először megtaláltam a központi routert. Nagyon rafinált rendszer. Az oldalakat addig továbbítják ide-oda, míg eltűnnek a különböző országok szolgáltatói között. Ha visszakövetjük a nyomokat, végül mégiscsak eljutunk egyetlen szerverhez. Az pedig – láss csodát! – Pekingben van.

–  Apám! – csúszott ki Yoyóból. – Ki a működtetője?

–  Nehéz megállapítani. Ugyanakkor tartok tőle, hogy nem ez az utolsó szerver a láncolatban.

–  Ha ismernénk az ott tárolt összes oldalt...

–  Van egy ilyen jegyzék, ha erre gondolsz. De Diane a Tu Technologies csodákra képes szoftverével dolgozik, így rábukkant a neten még néhány halott levelesládára, amelyekre illik a maszk – Tu vonásai ellágyultak. Mindenkinek a kezébe nyomott egy kinyomtatott oldalt. – A szöveg némileg hosszabb lett.

Jan Kees Vogelaar Andre Donner néven él Berlinben. Egy afrikai működtet a lakása és az üzlet címe: 10117 Berlin, Oranienburger Straße 50. Mit kell vetődik változatlanul magas kockázat az akció nem kétséges, hogy ő ismeri legalább tud arról vajon kérdéses. Így vagy úgy, a kijelentés ugyan Vogelaar nem nyilatkoz nyilvánosa puccs hátteréről. Változatlanul Ndongo hogy a kínai kormány tervezte meg és hajtotta végre a megbuktatását. Az operáció lényeg keveset Vogelaar és az időpont ráadásul az Orley Enterprises zavarra következtet. Ott senki nem sejt mindent. Én számol mert tudom. Mégis sürgősen szükségesnek tartom Donnert likvidálni. Ez az védhető

–  Orley Enterprises – ráncolta a homlokát Yoyo.

–  Érdekes, nem? – vigyorgott ravaszul Tu. – A világ legnagyobb technológiai konszernje. Nemrég beszéltünk róla! Azt hiszem, ez egészen más fénybe helyezi a dolgokat. Most már nem pusztán úgy tűnik, hogy egy egyenlítői-guineai erőszakos hatalomváltásról van szó, hanem sokkal inkább a...

–  ...a világűr uralmáról – tapogatta meg a fülét Jericho.

Ebben a pillanatban úgy érezte magát, mint aki órákig botladozott egy földúton, s csak ekkor veszi észre, hogy pontosan mellette vezet a főút. Vogelaar szerint a problémák 2022-ben kezdődtek, a kínai űrhajózási minisztérium állítólagos küldöttségének látogatásakor, amikor Mayé veszni látott mindent és minden üzletre késznek mutatkozott. Egy olyan szerződésre, amelyet abszurditásában aligha lehet felülmúlni, de Kenny Peking embere volt, tehát Mayé azt hitte, hivatalos delegációval van dolga.

–  Jó – érintette egymáshoz ujjai hegyét. – Felejtsük el egy pillanatra Mayét. Yoyo, emlékszel még, mit mondott Vogelaar a rakétakilövőről? Ki építette?

–  A Cseng-csoport.

–  Pontosan, Cseng. És ki Cseng legfőbb vetélytársa?

–  Amerika – ráncolta a homlokát Yoyo. – Nem. Az Orley Enterprises.

–  Ami bizonyos értelemben ugyanaz, ha ismereteim nem csalnak. Orley tette lehetővé az amerikaiak számára az egyeduralmat a Holdon, és minden szempontból orrhosszal Cseng előtt jár. Tehát Cseng átáll a kémkedésre...

–  Vagy szabotázsra.

–  Úgy látom, felfogtátok – Tu a mogyoróban és pisztáciában turkált. – Operációról esik szó, s hogy Vogelaar kockázatot jelent, mert tud róla. Csakhogy mi ez az operáció, amelyben sorra halnak meg az emberek, hogy a titoktartás biztos legyen?

Yoyo arca elkomorult.

–  Olyan operáció, amelyik még előottünk áll – mondta lassan.

–  Én is így gondolom – bólintott Jericho. – Úgy tűnik, a lényegről és az időpontról nem tud Vogelaar, de megakadályozhatná, ha nyilvánosan nyilatkozna a puccs hátteréről. Most még azt hiszi a világ, hogy Ndongo saját erejéből, vagy Peking segítségével került vissza hivatalába...

–  Úgy, most pedig a változatosság kedvéért ne lépjünk bele a puccscsapdába – mondta Tu. – Itt ugyanis az áll: az Orley Enterprises zavarra következtet. És...

–  Ott senki sem sejt mindent.

–  Tehát valamit sejt – nézett körül Yoyo. – Nem? Úgy értem, akkor fogalmazol így, ha valamit mégis sejtenek.

–  Én azért kételkednék abban, hogy a második mondat teljes, még ha így is hangzik – mondta Jericho. – Ám döntő fontosságú, hogy Orley bekerül a képbe. A másik oldalon Cseng áll. Az egyenlítői-guineai katasztrófa egy világűrprogramnak köszönhető, amiben ő is mértékadó részt vállalt. Cseng Pekinget képviseli, de talán csak saját magát. Julian Orley pedig, az amerikai űrutazás megmentője és Cseng természetes ellensége, Washingtont képviseli...

–  Nem feltétlenül – vetette ellen Tu. – Julian Orley, ha jól tudom, angol, s csupán azért játszik az amerikaiaknál, mert hasznosak a számára. Ő is saját magát képviseli.

–  Akkor most mi ez itt? A képviselők és helyettesek háborúja?

–  Lehetséges. Azt tavaly óta tudjuk, hogy a helyzet a Holdon magában hordozza a válság lehetőségét.

–  Vogelaar másképp látja – gondolkodott el Yoyo. – Az ő véleménye szerint Pekinget az egyenlítői-guineai műholdprogram kezdeményezőjeként csak álcázásra használták.

–  Nevezd Pekingnek, nevezd Csengnek – vont vállat Tu. – Kizárhatjuk, hogy egy globálisan működő konszern a kormány hallgatólagos beleegyezésével tervez támadást a versenytársa ellen?

–  Egyik kutya belemar a másikba?

–  Várjatok – Jericho a mutatóujját a szájára tette. – Orley Enterprises, nem éppen mostanában szerepelt a médiában? Néhány napja láttam egy műsort a holdválságról, és ott...

–  Orley folyamatosan szerepel a médiában.

–  Igen, de most valami újdonságról volt szó.

–  Persze! – csillant fel Yoyo szemében a felismerés szikrája. – A Gaia!

–  Micsoda?

–  A szálloda. A holdbéli szálloda! A Gaia!

–  Valóban – mondta Jericho elmélázva. – Egy szállodát terveznek odafönt.

–  Sőt, azt hiszem, már meg is építették – ráncolta a homlokát Tu. – Már tavaly el kellett volna készülniük, de a hélium-3 körüli viták miatt elhúzódott az építkezés. Senki sem tudja, hogy néz ki. Az Orley nagy titka.

–  A hálón találsz egy rakásnyi spekulációt – mondta Yoyo. – És igazad van, elkészült. Valamikor a napokban akarják... Hm...

–  Mi van?

–  Valamikor a napokban akarják felavatni. Egy nagy rakás gazdag fickó repül lel oda. Talán maga Orley is. Teljességgel exkluzív.

Jericho mereven nézte.

–  Azt gondolod, az operáció kapcsolatban lehet ezzel a szállodával?

–  Érdekes – vakargatta Tu koponyája maradék szőrzetét. – Azonnal munkához kell látnunk. Az Orley Enterprises ügyében azonnal be kell szereznünk a legfrissebb információkat. Mi történik éppen? Mit terveznek a közeljövőben? Azután vegyük elő a Cseng-csoportot. Ha megkapjuk Vogelaar dossziéját is, akkor valószínűleg óriási lépést tettünk előre. Mikor is akartok találkozni a fickóval?

–  Holnap délben – mondta Jericho. – A Pergamon-oltárnál.

–  Sosem hallottam róla.

–  Világos. A kínai kultúra 3000 éve elfedi a kilátást a jelentéktelen maradékra – vakargatta az állát Jericho Yoyóra nézve. – Amúgy nem tartom jó ötletnek, hogy mindketten odamenjünk.

–  Na ide figyelj! – tiltakozott a lány. – Eddig mindent együtt csináltunk.

–  Tudom. És mégsem.

–  Értem – szorította össze a száját ellenségesen. – Még mindig mérges vagy Nyela miatt.

–  Nem, egyáltalán nem. Tényleg nem!

–  Gondolod, hogy Vogelaar még egyszer megpróbál darabokra fűrészelni a kolbászszeletelő géppel?

–  Kiszámíthatatlan alak.

–  Pénzt akar, Owen! Nyilvános helyen akarja. Mi történhet?

–  Owennek igaza van – szólt közbe Tu. – Tudjuk egyáltalán, hogy Vogelaarnak valóban van dossziéja?

Yoyo felvonta a szemöldökét.

–  Hogy érted ezt?

–  Úgy, ahogy mondom. Mesélt nektek valami dossziéról. Meg is mutatta?

–  Természetesen nem, először a...

–  Tehát akár blöffölhetett is – vágott közbe Tu. – Pont azért, mert pénzre van szüksége. Megpróbálhatja átvágni Owent a múzeumban, hogy lelépjen a pénzzel.

–  Átvágni, hogyan?

–  Így – tartotta kinyújtott mutatóujját a halántékához Jericho. – nagy tömegben is működik.

–  Nagyszerű! – kapálózott idegességében és felháborodásában Yoyo. – Te pedig egyedül akarsz elmenni a múzeumba.

–  Hidd el, biztonságosabb.

–  Biztonságosabb lenne velem és az antilopcombbal!

–  Egyedül gyorsabb és flexibilisebb vagyok. Nem kell vigyáznom senkire.

–  Amihez olyan kiválóan értesz. Plüssfülű!

–  Annyira azért értek hozzá, hogy téged kétszer is megmentettelek.

–  Ja, vagy úgy – vörösödött el dühében Yoyo. – Félsz, hogy harmadszor is ki kell húznod a csávából. Hülyének tartasz.

–  Egyáltalán nem vagy hülye.

–  Hát akkor mi vagyok?

–  Nehéz eset?

–  Azt remélem is!

–  Yoyo – mondta Tu csendes tekintéllyel. – Azt hiszem, a döntés megszületett.

A Yoyóban felgyülemlő felháborodás vihara komoly esőzést ígért. A cseppek már gyülekeztek a szeme sarkában.

–  De nem akarok csak úgy üldögélni! – mondta akadozva. – Én okoztam ezt az egészet. Nem tudjátok megérteni, hogy tenni akarok valamit?

–  De. És teszel is valamit, hiszen segítesz nekem a kutatásban.

Megjelent a pincér, és Tu azonnal belemászott a tálkába, mintha attól félne, hogy túlságosan elhanyagolta a mogyorót.

–  Szürgőszen be kell szeresznünk asz informásziókat Orleyról – selypített teli szájjal. – Aszonkívül – nyelt egyet –, mindent meg szeretnék tudni Cseng magányos akcióiról. Végül is ő az egyetlen kínai, aki az állami hivatalok tudomása nélkül épített valahol a világban egy rakétakilövőt. Látod, drága Yoyóm, ha Owen térden állva könyörögne, hogy magával vihessen, akkor sem engedhetnélek el.

Yoyo komoran nézett rá.

–  Úgy zabálsz, mint egy disznó, ezt meg kell állapítanom.

–  Segítesz vagy nem?

–  Na és arra gondoltatok már ti, alfahímek, hogy az Orley Enterprises-t értesítenetek kell?

–  Igen – mondta Tu. – Csak nem tudom, mit is mondhatnánk nekik.

–  Azt, hogy egy ismeretlen időpontban valami történni fog, amiről nem tudjuk, hogy mi az és mi ellen irányul, de talán ők a címzettjei a dolognak.

–  Rendkívül konkrét. Azt is mondjuk el, hogy Cseng áll mögötte?

–  Vagy Peking. Vagy a kínai titkosszolgálat – Yoyo szemmel láthatóan megnyugodott. A gátak egyelőre mégsem szakadtak át. – Nem tudjuk, mikor lesz a merénylet, már ha egyáltalán merénylet lesz. Mayé bukása a holdválsággal esett egybe, talán ez már maga volt az operáció, de a szövegben tulajdonképpen valami más áll. Az, hogy még csak ezután lesz. De mikor? Hány lehetséges célpont van? a hangsebesség kétszeresével érkeztünk Berlinbe, hogy figyelmeztessük Vogelaart. Most fénysebességgel kellene üzenetet küldenünk az Orley Enterprises-nak, legyen az akármennyire képlékeny is.

–  Stratégiailag tiszta érvelés – vélte Jericho.

Yoyo hátradőlt. Úgy tűnt, félig-meddig megnyugodott. Jericho tudta, mi kínozza: egy gyermek dühe, szégyene és tehetetlensége, aki nem tudja jóvátenni a hibáját, mert az apja vádló némasággal már beleköpött lelkének bűntudatos mélyébe. Egy gyermek, aki oly sok gyermek korai tapasztalatát éli át: nem képes megfelelni.

A pattanásos fiú jól kiismerte magát az efféle dolgokban.

Az Orley-konszern törzséből Kali istennő módjára annyi kar nőtt ki, hogy Tu egy idő után ráunt az állandó átkapcsolásra, már csak azért is, mert a vállalkozás számos olyan támadási felületet kínált, ami egyenesen ideális egy merénylő számára. A szálloda ugyan az Orley Space hatáskörébe tartozott, mint minden, ami az űrutazással állt kapcsolatban, de mégsem egészen, ugyanis a turistautak az űrállomásra és a Holdra az Orley Travel-hez tartoztak. A hélium-3 bányászata és szállítása ügyében a NASA és az amerikai gazdasági minisztérium volt illetékes, de ugyanígy az Orley Space es Orley Energy is, aminek amúgy fő tevékenységi köre a fúziós reaktorok építése volt. Minél messzebbre jutottak a konszern labirintusában, annál bizonytalanabbakká váltak, hogy az operáció mire is vonatkozhat. Az Orley Entertainment olyan filmeket gyártott, mint a Perry Rhodan, amelynek köszönhetően az ír Finn O'Keefe az egyik legjobban kereső színésszé vált, továbbá éppen a háromdimenziós mozifilmek új generációján kísérletezett, és több világvárosban fölépítette az Orley Sphere-eket, az egyenként 30000 néző befogadására alkalmas, golyóforma mega-arénákat. A majdnem 80 esztendős David Bowie-nak az OSS-re tervezett koncertje szintén az Orley Entertainment-hez tartozott, de a szervezésben részt vett az Orley Space és az Orley Travel is. A marketing és kommunikáció az Orley Media feladata volt, az Orley Origin pedig az innováció központjaként ifjú kutatókat foglalkoztatott, akik szorgalmasan dolgoztak a holnap hétköznapjain. A konszern jelenléte az interneten egy spirális galaxis méreteit öltötte. Egyedül a News címszó beírásával a 21. század valóságos agendáját jelenítette meg Diane. Minden új volt, és a minden valóban mindent jelentett, mivel gyakorlatilag alig volt olyan terület, amelyen az Orley Enterprises a maga legnemesebb szándékaival ne lett volna jelen. Végtelenül reménytelenné akkor vált a helyzet, amikor belebotlottak a OneWorld nevezetű kezdeményezésbe, amelyet Julian Orley azért hívott életre, hogy az izlandi gejzírek megbízhatóságával hirdesse a Global Collapse megakadályozhatóságát. Folyamatosan tesztelték az új anyagokat, új meghajtókat, új ezt és azt, egészen a meteorit védelmi rendszerekig, amelyeket az OSS-en az Orley Space és az Orley Origin fejlesztett ki.

Mindezek fölött ott ragyogott a fiatalos, mosolygós, ajkán az örök kaland ígéretét hordozó ikon, Julian Orley, inkább rocksztárként, mint gazdasági mogulként. Az emberbarát, a különc, az Egyesült Államok szövetségese, ugyanakkor magányos farkas, gondoskodó, nemeslelkű és kiszámíthatatlan, Master of Time and Space, a „Mi lenne, ha?” kérdés főpapja, egy férfi, akinek, úgy tűnik, szabadalma van a Föld nevezetű bolygóra és a környező világűrre, no meg a jövőre.

Amúgy a holdbéli szállodát, a Gaia-t Diane információi szerint ezekben a napokban nyitja meg Julian és Lynn Orley, egy seregnyi kiválasztott vendég kíséretében. A felelős...

–  Ebből elég volt – határozta el Tu, és felhívta a konszern londoni központját, a központi biztonsági osztályt. Jennifer Shaw, a biztonsági szolgálat legfőbb tábornoka egy megbeszélésen volt, Andrew Norrington, a helyettese elutazott. Tu végül egy Edda Hoff nevezetű hölggyel beszélt, a rendszer harmadik számú vezetőjével. Rohamsisakszerű bubifrizurát viselt, kisugárzása nem különbözött egy automatáétól: „Ha terrortámadást kíván bejelenteni, nyomja meg az egyes gombot. Megvesztegetés és kémkedés, kettes gomb. Ha ön akar terrorcselekményt elkövetni, hármas gomb.” Olyan volt a hangja, mintha az Orley Enterprises-nál egész nap nem történne más, mint hogy a telefonálók támadásra figyelmeztetnek, vagy azzal fenyegetőznek.

Tu átküldte neki a szövegtöredéket. Figyelmesen olvasta, de közben a szeme sem rebbent. Nyugodtan hallgatta végig az elbeszélését is. Csak akkor élénkültek meg a vonásai, amikor Tu a szállodát említette, szemöldökét egészen a frizurája széléig vonta fel.

–  S mitől olyan biztos abban, hogy a támadás a Gaia ellen irányul?

–  Azt hallottam, mostanában nyílt meg.

–  Még nem hivatalosan. Az első csoport néhány napja utazott el, Julian Orley személyes vendégei. Ő maga... – csuklott el a hangja.

–  Odafönt van? – egészítette ki Tu. – Ez nyugtalanítana engem!

–  Ebből a dokumentumból semmi sem derül ki az operáció időpontjáról – mondta némiképp zsörtölődve. – Minden meglehetősen bizonytalan.

–  Kevésbé bizonytalan azonban azoknak az ártatlan embereknek a halála, akiknek életükkel kellett fizetniük ezért a dokumentumért – mondta Tu szinte vidáman. – Márpedig ők halottak, teljességgel halottak, abszolút bizonyosan halottak, ha érti, mire gondolok. Ami minket illett, az életünket tettük kockára, hogy maga ezt elolvashassa.

Hoff gondolkodni látszott.

–  Hogyan érhetem el?

Tu megadta a saját mobilszámát és Jerichóét.

–  Szándékozik tenni valamit? – kérdezte. – S ha igen, mikor?

–  Értesítjük a Gaiá-t. Az elkövetkezendő néhány órán belül – szájaszéle egy mosoly illúzióját keltve mozdult meg. – Köszönjük az értesítést. Majd telefonálunk.

A képernyő elsötétült.

–  Ez egy nő volt? – álmélkodott Yoyo. – Vagy egy robot?

Tu sóhajtva nevetett.

–  Diane?

–  Jó estét, Tu úr.

–  Szólíts egyszerűen Tiannak.

–  Rendben.

–  Hogy vagy, Diane?

–  Köszönöm, Tian, jól vagyok – mondta Diane behízelgő altján. – Mit tehetek önért?

Tu elfordult.

–  Fogalmam sincs, hogy ki vagy mi Edda Hoff – suttogta. – De vele összevetve Diane egyértelműen nő. Owen, elnézést kérek. Most már kezdelek érteni.

GAIA, VALLIS ALPINA, HOLD

–  Van olyan személy a környezetedben, akiben feltétlenül megbízol?

Lynn elgondolkodott. Spontán Julian nevét akarta kimondani, de elbizonytalanodott. Szerette és csodálta az apját, aki természetesen megbízott benne. De mindig, ha az apja szemével nézte magát, és tulajdonképpen folyamatosan az ő szemével nézett, már gyermekként az apja kegyeinek napsugarává dolgozta fel magát, tehát ilyenkor mindig megijedt a tengerkék szemű nőtől, akit Julian a lányának nevezett. Ez nem ő volt. Hogyan is bízhatott volna hát az apjában, aki nyilvánvalóan egyáltalán nem ismerte ezt a bábszerű, állandó átalakulásban lévő szörnyeteget, ezt az alkalmazkodóképes szövetekből álló görcsöt, aminek ő érezte saját magát?

–  Ki az a személy, akire most gondolsz? – kérdezte ISLAND-II.

–  Az apám. Julian Orley.

–  Julian Orley az apád? – kérdezett vissza a program.

–  Igen.

–  Nem ő az a személy, akiben megbízol.

Nem kérdés volt ez, hanem megállapítás. Vele szemben a férfi előrehajolt. Lynn nehezen lélegzett, amit pólóján a szenzorok lelkiismeretesen érzékeltek és továbbítottak az adatbanknak. Szkennerek és stresszjelzők figyelték testhőmérsékletét, pulzusát, szívritmusát és mindenféle idegi aktivitását, elemezték a kijelentéseit, a mimikáját, a pupillák tágulását és szűkülését, a szemizomzat motorikáját, a verítékezést. Minden másodperc hozzájárult ahhoz, hogy az ISLAND-II egyre több információhoz jusson Lynnről, s ezáltal egyre többet mondhasson róla.

Úgy tűnt, a férfi egy pillanatra elgondolkodik. Utána bátorítóan elmosolyodott. Erőteljes felépítésű volt, teljesen kopasz, barátságos, elgondolkodó tekintettel, amellyel úgy tűnt, mintha rétegről rétegre bepillantana Lynn hagymatermészetébe, alakoskodásainak diorámájába, de azon művi ridegség nélkül, amellyel a pszichológusok gyakran vizsgálják pácienseiket.

–  Rendben Lynn. Maradjunk meg azoknál az embereknél, akik jelenleg körülvesznek. Nevezd meg egymás után azokat a személyeket, akikhez közel érzed magad. Mindegyik név után tarts néhány másodpercnyi szünetet.

Lynn a körmeit nézegette. A kommunikáció ISLAND-II-vel kissé olyan volt, mintha sötétségben egyensúlyozgatna valamely ismeretlen cél irányába egy zseblámpa fénysugaránál. A dologban az volt a trükk, hogy magát is virtuálisan kellett értelmeznie. Az volt a legjobb az egészben, hogy nem blamálhatta magát. Lynn-nek fogalma sem volt, hogy a kopasz férfit létező személyről mintázták-e, de annyi biztos, hogy nem tudta megvetni az aggodalmai miatt. Valójában ISLAND-II, teljes nevén Integrated System for Listening and Analysis of Neurological Data csak annyiban volt emberi, hogy pszichoterapeuták programozták.

–  Julian Orley – ismételte Lynn, noha a program őt már törölte a megbízható emberek listájáról. Ezután engedelmesen kis szünetet tartott. – Tim Orley... Amber Orley... Evelyn Chambers... Azt hiszem, ők azok.

Evelyn? Valóban megbízott Amerika leghatalmasabb talk-lady-jében? Persze, miért is ne? Evelyn a barátnője volt, még ha az utazás kezdete óta alig beszélgettek is. De a kérdés úgy hangzott, kihez érzi közel magát. A közelség egyet jelentene a bizalommal?

A férfi végigmérte.

–  Az utóbbi negyedórában sokat megtudtam rólad – mondta. – Te félsz. Nem is annyira valós fenyegetésektől, sokkal inkább a gondolataidtól, amelyekkel saját magadat ijesztgeted. Miközben ezt teszed, megszűnsz érezni magad. Az érzés elvesztése a depresszió poklába taszít téged, ennek következményei a még súlyosabb félelmek, mindenekelőtt magától a félelemtől való félelem. Sajnálatos módon ebben a hangulatban minden gondolatod szörnyeteggé növekszik, így abba a tévedésbe esel, hogy a gondolataid tartalma felelős az állapotodért. Tehát a tartalom szintjén próbálsz megszabadulni tőlük, és pont az ellenkezőjét éred el ezzel. Minél komolyabban veszed a vélt szörnyetegeket, annál nagyobbra növekszenek.

Némi szünetet tartott, hogy a szavai lecsapódhassanak.

–  De a tartalmak valójában cserélhetők. Nem a tartalom okozza a félelmet. A félelem okozza a tartalmat. A félelem testi jelenség. A szívverésed felgyorsul, a mellkasodra nyomás nehezedik, görcsös és merev leszel. A belső tágasság szűkké válik, elveszted a szabadságod, kábulat vesz rajtad erőt. Zavart leszel, mint vadállat a ketrecben. Ez a testi összetevő az oka, Lynn, amiért a gondolataidnak olyan nagy jelentőséget tulajdonítasz, hogy a poklot tudják eléd varázsolni. Fontos, hogy lásd ezt a mechanizmust. Hiszen nincs másról szó. Amint sikerül egy kissé lazítanod, kitörsz az ördögi körből. Minél intenzívebben érzed saját magadat, annál kevésbé tudnak kínozni a gondolataid. Ezért kezdődik minden terápia a test edzésével. Sport, sok sport. Mozgás, míg szúrni nem kezd az oldalad és izomlázad nem lesz. Az érzékek erősítése. Hallás, látás, ízlelés, szaglás, tapintás. Kifelé a vetítésből, az igazi életbe. Érezd a tested. Vannak kérdéseid?

–  Nincsenek. De vannak – tördelte a kezeit Lynn. – Értem, mit mondasz, de... de... A félelmeim nagyon is konkrétak. Úgy értem, nem az ujjamból szopom őket! Amit tettem, amibe belementem. A gondolataim már csak a... rombolás, a kín... a halál körül forognak. Mások halála körül. Ölni, kínozni, rombolni! Szörnyen félek, hogy átalakulok valamivé, ami hirtelen kitör belőlem, ráugrik másokra és darabokra tépi őket, az embereket, akiket szeretek! Valami, ami belülről fal fel engem, míg csak a külső burok marad, s e burokban valami titokzatos, valami idegen rejlik és... én már nem tudom, ki vagyok. Nem tudom, meddig bírom még ezt a nyomást...

Hirtelen könnyek jelentek meg a szemében, a tanácstalanság kivetülései. Az álla remegett. A férfi hátradőlt és várt, hátha mond még valamit, de már nem tudott beszélni, csak levegő után kapkodott. Azt kívánta, bárcsak eltűnne már a világból, vissza az anyaméhbe, de nem Crystaléba, aki míg élt, nem tudta támogatni. Inkább átadta neki búskomorságának mérgét, a génjeiben kódolva. Egy apát szeretett volna, aki megnyugtatná, hogy csak rosszat álmodott, de nem Juliant, aki ugyan átölelné és vigasztalná, de a problémáját a legkevésbé sem fogná fel, mint ahogy Crystal depresszióját és későbbi őrületét sem fogta fel. Pedig Julian egyáltalán nem vetette volna meg a gyengeséget. Egyszerűen csak nem értette! Lynn egy olyan szülői pár védelmébe kívánkozott, amelyik soha nem is létezett.

–  Nagyon magasak az elvárásaim magammal szemben – mondta, miközben igyekezett üzletasszony módjára beszélni. -Bizonyosan érzem, hogy túlságosan magasak, és utálom magam, amiért nem felelek meg... Amiért kudarcot vallok.

Úgy érezte, hogy áttetszővé válik, a karjával igyekezett eltakarni magát, de ez nem változtatott az áttetszőség érzésén. Egy számítógéppel társalgott, de még sohasem érezte magát ennyire meztelennek.

–  Egy másik szemléletmódot javaslok neked – mondta ISLAND-II egy idő után. – Ezek nem a te elvárásaid. Mások elvárásai, de olyannyira magadévá tetted őket, hogy immár te is elhiszed, hogy a sajátjaid. Megpróbálod tehát a cselekedeteidet összhangba hozni velük. Te nem azt becsülöd, aki vagy, hanem, azt, akit mások szeretnének látni. De hosszú távon az ember nem tagadhatja meg, és nem értéktelenítheti el önmagát. Érted, mire gondolok?

–  Igen – suttogta Lynn. – Azt hiszem, igen.

A férfi tekintete rajta pihent, barátságosan, analitikusan.

–  Mit érzel most?

–  Nem tudom.

–  Az a személy, aki te vagy, tudja. Kövesd az érzéseidet.

–  Nem tudom – siránkozott. – Nem tudok ilyesmit csinálni. Nincs hozzáférésem... Saját magamhoz.

–  Itt nem kell alakoskodnod, Lynn – mosolygott a férfi. – Előttem nem. Ne felejtsd el, én csupán egy program vagyok. Még ha nagyon intelligens is.

Alakoskodás? Ó, igen! Ő volt az alakoskodás királynője, már gyermekkora óta. Alakoskodás, amit órákig gyakorolt saját tükörképe társaságában, míg abba a helyzetbe nem került, hogy minden elvárt kifejezést csinos orcájának monitorára tudott vetíteni: magabiztosságot a kudarc szakadékának fenekén, lazaságot a túlterheltség ellenszelében. Megtanult üres kézzel blöffölni. Nagyon gyorsan megtanulta, mivel pont annak a férfinak a tetszését kereste, aki az alakoskodás puszta ötletét is helytelenítette. De nem vette észre a szerepjátékát, míg a végén már ő maga sem vette észre. Levegő után kapkodva igyekezett lépést tartani vele, kifejlesztett egy mélyen ülő averziót az érzésekkel szemben, mindenekelőtt saját érzéseivel szemben. Elkezdte megvetni embertársai sírós-csepegős hangulatait. Lelki kitárulkozás, kimutatott szenvedés, az elsietett intimitás nyúlóssága. Mindenkinek tudtára adni, milyen lábbal kelt fel, mindenkit tájékoztatni mentális állapotáról, borzalom. Mennyivel jobban kedvelte az alakoskodás higiéniáját! Legalábbis addig az 5 évvel ezelőtti napig, ami mindent megváltoztatott...

–  Amit érzel, az a düh – mondta ISLAND-II nyugodtan.

–  Düh?

–  Igen. Féktelen düh. A bezárt Lynn Orley, aki végre ki akar törni és szeretetre vágyik, elsősorban arra, hogy saját magát szeresse. Ennek a Lynn-nek sok falat kell ledöntenie, sok elvárástól meg kell szabadulnia. Csodálkozol, hogy ölni és rombolni akar?

–  De én nem akarok ölni és rombolni – sírt Lynn. – De nem tudok... Nem tudok ellene...

–  Persze, hogy nem akarsz ölni. Fizikailag nem. Senkiben sem fogsz kárt okozni, Lynn, ne félj. Csak egyetlen embert kínzol, saját magadat. Nincs benned semmiféle szörnyeteg.

–  De ezek a gondolatok nem hagynak nyugodni!

–  Fordítva, Lynn. Te nem hagyod békén a gondolatokat.

–  De megpróbálom. Mindent megpróbálok!

–  Minél erősebb az igazi Lynn, annál gyengébbek lesznek. Ami számodra szörnyeteggé válásnak tűnik, az valójában nem más, mint az újjászületésed kezdete. Emancipációnak is nevezzük. Kapálózol, ki akarsz törni. Eközben persze meghal valami, nevezetesen a régi, rád kényszerített identitásod. Emlékszel gyermekkorodból a 3 kényszerre?

Lynn némán rázta a fejét.

–  Így hangzanak: kell, nem szabad, illene. Ismételd meg, kérlek.

–  Kell... Nem szabad... Illene.

–  Hogy hangzik?

–  Szarul.

–  Mától fogva számodra nem érvényesek. Nem vagy már gyerek. Mostantól fogva csak ez érvényes: én vagyok.

–  I am what I am – énekelte Lynn megtörten. – És ki vagyok én?

–  A gondolataid és tetteid tanúja vagy. Az, ami marad, ha az identitások összességét, amelyet énnek tartasz, leveted, míg csak a puszta tudat marad. Volt már olyan érzésed, hogy gondolkodás közben látod magad? Hogy látod, amint a gondolatok felvetődnek és megint eltűnnek?

Lynn bizonytalanul bólintott.

–  Ez is fontos igazság, Lynn. Te nem vagy azonos a gondolataiddal! Érted? Nem vagy azonos a gondolataiddal! Nem vagy azonos a világról alkotott elképzeléseiddel.

–  Nem, nem értem.

–  Egy példa. Biztos vagy abban, hogy egy férfi holografikus projekcióját látod?

–  Igen.

–  Mit látsz még?

–  Bútorokat. A széket, amelyen ülök. Némi technikát. Falakat, padlót, mennyezetet.

–  Egészen pontosan hol vagy?

–  A széken ülök.

–  És mit csinálsz?

–  Semmit... Figyelek. Beszélek.

–  Mikor?

–  Hogyhogy mikor?

–  Mikor történik mindez?

–  Hát most.

–  Ennyi. A tudatod igenis képes a valós világ érzékelésére, és redukálni tudja arra, ami. A mostra. Amit megint egy most követ, majd még egy most. Minden más projekció, Lynn, fantázia, spekuláció. A mostot veszélyesnek érzed?

–  A Holdon vagyunk. Minden elsülhet rosszul is, és akkor...

–  Stop. Már elcsúsztál, ez már hipotézis, maradj annál, ami van.

–  Na igen – mondta kelletlenül Lynn. – Nem. Nem veszélyes.

–  Látod? A valóság nem fenyegető. Ha elhagyod ezt a helyiséget, más emberekkel fogsz találkozni, másvalamit csinálsz majd, új mostot élsz át. Ezen pillanatok mindegyikénél rákérdezhetsz, hogy fenyegető-e, csak egy gondolat nem megengedett: mi lenne, ha. A kérdés úgy hangzik: Mi van? Szinte mindig azt fogod megállapítani, hogy a veszély egyedül a te konstrukcióidban létezik.

–  Én vagyok veszélyes – suttogta Lynn.

–  Nem. Azt gondolod, hogy veszélyes vagy, annyira, hogy attól már rettegsz. De ez is csak egy gondolat. Fölbukkan, úgy csinál: bú, és bedőlsz neki. 85%-a annak, ami átvillan az agyunkon, szemét. A legnagyobb részét észre sem vesszük. Azonban jön egy gondolat, úgy csinál: bú, és megijedünk. De ez a gondolat nem mi vagyunk. Nem kell félned.

–  O... oké.

A férfi hallgatott egy darabig.

–  Akarsz még beszélni magadról?

–  Igen. Nem, máskor. Be kell fejeznem... Egyelőre.

–  Rendben. Még valami. Az előbb megkérdeztem, kiben bízol meg.

–  Igen.

–  Kiértékeltem a reakcióidat, miközben mondtad a neveket. Azt tanácsolom, beszélj az egyik emberrel. Beszélj Tim Orley-val.

Egy emberrel beszéljen.

–  Köszönöm – mondta Lynn, és nem is gondolt bele, hogy ISLAND- II egyáltalán fogékony-e az udvariasságra. A kopasz férfi mosolygott.

–  Gyere vissza, amikor csak akarsz.

Lynn kikapcsolta, levette homlokáról a szenzorokat, és a pólót a sajátjára cserélte. Egy ideig mereven nézte az üres üveglapot, képtelen volt felállni, pedig sehol sem volt egyszerűbb felállni, mint ezen az átkozott, kibaszott Holdon.

Okos dolog volt idejönni? Szétszedni magát egy tükör előtt, amibe bele sem akart nézni? Az ISLAND-II közismerten megdöbbentő eredményeket ért el. Időközben az űrhajózás már nem volt elképzelhető pszichológiai támasz nélkül. Amíg a hősökbe szerelmes '70-es években inkább elismerték Dagobert bácsi létét, mintsem azt, hogy a depresszió lehetséges a világűrben, addig a hosszú ideig tartó küldetések korában már minden az emberi psziché misztériumai körül forgott, már csak azért is, mert senkinek sem volt kedve a rémesen drága vállalkozásokat, mint például a Mars-utazást, kényszerbetegségek miatt elvetni. A legnagyobb veszélyt nem a meteoritok vagy a technikai gondok jelentették, hanem a pánik, a fóbiák, a hatalmi harcok, no és a jó öreg szexuális ösztön. Nagy szükség lett hirtelen fedélzeti pszichológusra. Szimulációkat végeztek, ám inkább elgondolkodtató eredménnyel: öt esetből kettőben először a pszichológus idegei mondták fel a szolgálatot, ő kezdte a csapat többi tagját megőrjíteni az analíziseivel. De még ha meg is őrizte nyugalmát, a jelenléte akkor sem érte el a kívánt hatást. Az érintett űrhajósok inkább lenyelték a nyelvüket, mintsem hogy egy élő, ítélő lényre bízták volna magukat. Öncenzúra, vigasztalan következtetés: a férfiak a karrierjüket féltik, a nők attól tartanak, lenézik őket.

Így kerültek képbe a virtuális terapeuták. Eleinte egyszerű programok, amelyek kérdőívek alapján adtak magazinok oldalára illő tanácsokat, később szerepjátékok, végül komplex, dialektikus szoftverek.

Semmi sem ért fel a barátokkal és rokonokkal folytatott videóbeszélgetéssel, de mit lehet tenni a Marson, ahol nemigen hozható létre efféle kapcsolat? Végül neves cyberterapeuták kifejlesztettek egy programot, ami egyesítette magában a kifinomult párbeszédtechnikák előnyeit a legbőségesebb adathalmazzal, amivel mesterséges intelligencia valaha is rendelkezett. A szkeptikusok az egyes emberek individuális szükségleteit hozták fel, amelyeket csak egy ember térképezhet fel, de a gyakorlat az ellenkezőjét bizonyította. Akármelyik ajtón lépett is be az ember a lélek labirintusába, rövid ideig tartó tévelygés után ismerős terepre jutott. Nem létezett milliónyi pszichológiai vezérmotívum, csupán néhány alapminta milliónyi parafrázisa. A végén mindig ugyanazoknál a neurózisoknál, bonyodalmaknál és traumáknál kötöttek ki, például, hogy ki ette meg az utolsó csokis pudingot. Időközben az ISLAND-I már bevált az űrállomásokon, kietlen helyeken lévő kutatóhelyeken és konszernek központjaiban, míg az összehasonlíthatatlanul fejlettebb ISLAND-II-t mindaddig kizárólag a GAIA meditációs és terápiás központjában használták. Még a programozói számára is talányos volt ez a pszeudo-teremtmény, amiből hiányzott ugyan a prométheuszi szikra, de hihetetlen sebességgel tudott tanulni és következtetéseket levonni.

Lynn lassan összeszedte magát és elhagyta a központot. Míg a lobbi felé haladt, arcvonásait rendbe szedte, és ismét a gondtalan vidámságot tükrözték. Euforikus vendégekbe botlott, akik éppen visszatértek a Moltke-kráter lávaömléseitől, a Mont Blanc csúcsáról vagy a Vallis Alpina mélyéről. Izgatottan tágra nyílt szemekkel meséltek nagy hangon az univerzum felkutatásáról tenisz- és golfütőkkel, a pancsolásról a medencében, a repülésekről, az utazásokról a kompokkal, a Grasshopperekkel és a holdbuggykkal, no meg természetesen újra és újra a Föld látványáról áradoztak. Úgy tűnik, az ellenszenvet és véleménykülönbséget eltemették a regolitba. Mindenki szóba állt mindenkivel. Momoka Omura olyan szavakat vett a szájára, mint teremtés és alázat, Chuck Donoghue gálánsnak nevezte Evelyn Chamberst, Mimi Parker vihorászva beszélt meg találkát Karla Kramppal a gőzfürdőben. A jókedv járványszerű terjedése teljességgel elmosta a gyűulölködést. Mindenki barátkozós hangulatban volt, senkinek sem akadt problémája, még Oleg Rogasovnak sem, aki útitársait sorra dzsúdózni kényszerítette, és boldog örömmel hajigálta őket nage waza-dobásaival a tatamira, persze úgy, hogy „ne fájjon senkinek se”! Undorító, de a Lynn-kaméleon mindent meghallgatott, mintha ebben artikulálódna a lét értelme, osztotta a bókokat, mint a kurváknak járó pénzt, szenvedett és mosolygott, mosolygott és szenvedett. Háromnegyed 8, már mindenki a vacsorát várja. Lelki szemei előtt látta, ahogy felszolgálják az első fogást, Aileen torkán megakad egy szálka, Rogasov vért hány, Heidrun megfullad, látta, amint a GAIA homlokzata megreped és a szaros seggfejek e boldog csapata védtelenül kirepül a vákuumba, szétpukkadnak, elégnek, megfagynak.

Na jó, nem pukkadnak azonnal szét.

De még egyetlen anya sem ismerte fel utána a saját gyermekét.

Dana Lawrence felpillantott, amikor Lynn belépett az irányítóterembe. Gyors pillantást vetett az órára. Még van néhány perc a vadállatok etetéséig, és egy rutinellenőrzésre le kellett mennie az alagsorba. Amíg nem tartózkodott ott, szokás szerint Aswini Anand helyettesítette, de az indiai lány most éppen egy robotot vizsgált, amelyik Nairék ágyának felhúzása közben ment tönkre.

–  Minden rendben? – kérdezte Lynn.

–  Nagyjából igen. Egy kis technikai malőr a 27-es szinten. Semmi komoly.

Lynn szeme egy pillanatra összehúzódott. Lawrence analitikus elméjének ennyi is elég volt. Azon töprengett, mi lehet Julian lányával. Egyre jobban mutatkoznak rajta a bizonytalanság és ingerlékenység jelei. Miért tiltakozott két napja oly vehemensen az ellen, hogy Julian belepillanthasson a felvételekbe? Vizsla szemekkel nézett Lynnre, ám a lány már össze is szedte magát.

–  Rendbe tudják hozni, Dana?

–  Nem gond. De ha már itt van, megkérhetem valamire? 10 percre le kellene mennem. Ezalatt senki nincs a teremben, és...

–  Irányítsa át a mobiljára.

–  Meg is szoktam tenni. De szeretek mindent átlátni, ha az étteremben beindul a nagyüzem. Tudná tartani addig a frontot?

–  Persze – mosolyodott el Lynn. – Menjen nyugodtan.

Színésznő vagy, gondolta Lawrence. Mit rejtegetsz? Mi a probléma?

–  Köszönöm – mondta elgondolkodva. – Mindjárt itt vagyok.

Az irányítóközpont. A kis Olümposz.

Hány gombot lehetett itt nyomogatni, hány rendszert átprogramozni, az alapbeállításokat megváltoztatni! Növelni az oxigénellátást, míg minden kigyullad. Túladagolni a szén-dioxidot. Elreteszelni mindegyik kijáratot és lezárni az éttermet, míg meg nem bolondulnak. A szennyvizet az ivóvízbe engedni, hogy mind megbetegedjenek. Leállítani a lifteket. Kikapcsolni a reaktort. Megnövelni a belső nyomást, majd egy csapásra csökkenteni. Csupa vidám dolog.

A kreativitás nem ismer határokat.

Én vagyok veszélyes.

Lynn végignézte az ellenőorzött területeket mutató monitorfalat.

Nem. Te nem a gondolataid vagy!

–  I am what I am – énekelte csendesen.

Egy melódia hangzott fel. Hívás Londonból, Orley-főhadiszállás, központi biztonsági osztály. Lynn felhúzta a szemöldökét. Keze bizonytalanul mozdult az érintőképernyő felé Végül vegyes érzésekkel, de fogadta a hívást. A képernyőn Edda Hoff bubifrizurás feje jelent meg. Viaszképe nem árulta el, hogy jó vagy rossz hírrel jelentkezik-e.

–  Helló Lynn – mondta hangsúlyozás nélkül. – Hogy van?

–  Jobban már nem is lehetnék! Az utazás teljes siker. És maguknál mi újság? Halottak? Armageddon?

Hoff nyugtalanítóan sokáig várt a válasszal.

–  Hogy őszinte legyek, nem tudom.

–  Nem tudja?

–  Néhány órával ezelőtt felhívott valaki. Egy bizonyos Tu Tian, kínai üzletember, jelenleg Berlinben tartózkodik. Egy meglehetősen zavaros történetet mesélt. Néhány barátjával, úgy tűnik, titkos információk birtokába jutott, és azóta gyilkosok üldözik őket.

–  És mi közünk van nekünk mindehhez?

–  A szöveg, ami az egész izgalmat okozza, meglehetősen töredékes. De az a kevés, amit a töredék tartalmaz, és amit átküldték nekünk, nem éppen olyan, mint egy esti mese.

–  Pontosan mi van benne?

–  Átküldöm.

Egy külön képernyőn megjelent néhány sor. Lynn elolvasta a szöveget, még egyszer, majd még egyszer, abban reménykedve, hogy az Orley név majd csak eltűnik, de mindegyik alkalommal csak még erőteljesebben jelent meg. Szinte bénultan bámulta a dokumentumot, érezte, amint elöntik a pánik fekete hullámai, mintha sose beszélt volna ISLAND-II-vel.

Ott senki nem sejt mindent.

–  És? – érdeklődött Hoff. – Mi a véleménye?

–  Egy töredék, amint maga is mondta – csak ne vegye észre a bizonytalanságát! – Egy rejtvény. De amíg nem ismerjük a teljes szöveget, addig talán többet magyarázunk bele, mint amit valójában jelent.

–  Tu egy GAIA elleni merénylettől tart.

–  Ez azért kissé túlzásnak tűnik, nem gondolja?

–  Ahogy vesszük.

–  Sehol sem áll, hogy mikor lesz majd e bizonyos operáció.

–  Én is ezt mondtam neki. Másrészt nem tehetjük meg, hogy az esetről nem veszünk tudomást.

–  Miféle esetről? Ahhoz, hogy eldönthessük, tudomást veszünk-e róla vagy sem, tudnunk kellene, miről is van szó, nem? De nem tudunk semmit. Az Orley-nak világszerte vannak érdekeltségei. Ha tényleg ellenünk terveznének valamit, miért lenne a célpont éppen a GAIA? Honnan szedi ezt az a kínai?

–  Az aktuális hírekből.

–  Vagy úgy – zakatolt Lynn agya. A terem kontúrjai elmosódni látszottak. – Na igen, az igaz, hogy a hotel a legnagyobb újdonság, de azért még nem ez az egyetlen lehetséges célpont. Mindenesetre jelenleg semmi szükségünk itt az izgalomra, érti, Edda? Ezekkel a vendégekkel nem. Nem kockáztathatjuk meg, hogy a potenciális befektetőket effélével rémisztgessük.

–  Én senkit sem akarok rémisztgetni – mondta Hoff kissé megsértődve. – A munkámat végzem.

–  Persze.

–  Amúgy meg nem is magát akartam terhelni az egésszel, hanem Dana Lawrence-t, de hát maga vette fel. És sem vagyok hülye, Lynn. Tudom, hogy körbe vannak véve befektetőkkel, csupa fontos fickó, mind szupergazdag, szuperhíres. De nem éppen ez az a konstelláció, ami a szálloda fenyegetettsége mellett szól?

Lynn hallgatott.

–  Akárhogy is – mondta végül –, jó, hogy ilyen gyorsan informált minket. Nyitva tartjuk majd idefent a szemünket, s tegyék maguk is ugyanezt. Legyenek éberek! Beszélt már Norringtonnal és Shaw-val?

–  Még nem. Először ennek a Tunak néztem utána.

–  És?

–  Önerőből lett milliomos. Rendkívül sikeres. Holográfiával és virtuális környezettel foglalkozik Sanghajban, csúcstechnológia. Néhány interjút és cikket találtam, amelyekben róla esik szó. Határozottan nem egy szélhámos.

–  Rendben. Maradjon rajta. Informáljon, ha van valami fejlemény az ügyben, és, Edda...

–  Igen?

–  Nekem szóljon először, ha valami történik.

–  De természetesen Norringtonnak és Shaw-nak...

–  Persze, szóljon nekik. Minden jót, Edda.

Lynn maga elé meredt. Néhány perc múlva Lawrence is visszatért. Felállt, mosolygott, szép estét kívánt az igazgatónőnek, de a hívásról egy árva szót sem szólt. Kimért léptekkel hagyta el a központot, felment a lifttel a GAIA feszes melleihez, be a lakosztályába; amint az ajtó egy résnyire kinyílt, tovább a fürdőbe, feltépte a csomagot a zöld tablettákkal, hármat magába tömött, és megpróbált kinyitni egy pondrószerű kapszulákkal teli sötét üveget.

Kicsúszott a kezéből.

Remegő ujjakkal kapott utána, s még épp el tudta kapni. Hevesen remegő kézfején két pondró csúszkált. Mohón kapta be, majd leöblítette őket vízzel. Amikor megemelte a fejét, egy Gorgó mogorva tekintetével találkozott, a haja kígyóként tekergett, nem csodálkozott volna, ha saját pillantásától kővé dermed. Továbbra is az az érzés tartotta rabságban, hogy kicsúszik a lába alól a talaj. A cucc nem hatott, nem hatott elég gyorsan, tovább zuhant az őrület felé, meg fog őrülni, ha nem hat, megőrül, megőrül...

Berohant a nagyszobába, a gyengébb gravitációról megfeledkezve nekifutott a falnak és a hátára esett, gyakorlatilag pont oda, ahová akart, csak nem így, de mindegy. Ott a minibár, közvetlenül az orra előtt. Kóla, víz, gyümölcslé, gyerünk, valahol lennie kell egy üveg vörösbornak, de még jobb a whisky, a vészhelyzetre szánt adag, amit becsempészett, pedig a Holdon nem szabad alkoholt, blablabla, le vele, egy kortyra...

A bourbon fájdalmasan zúdult le a nyelőcsövén. Négykézláb mászott vissza a fürdőszobába, miközben mellkasa már beleremegett a készülő kitörésbe, sikerült még eljutnia a vécéig és nagy ívben kihányt mindent. A hányás nagyot csattant a kerámián, egy része visszafröccsent az arcába. Hol vannak a tabletták? Savanyú szag szúrta az orrát, könnyeket csalva a szemébe. Nem látott semmit. Tovább öklendezett, noha már nem volt mi kijöjjön belőle, míg végül megszabadult a vécékagyló bűvöletéből és melléje heveredett. Vinnyogva és mozdulatlanul hevert a verítékben és a hányásban, a mennyezetet bámulva. Majd egyszerre megint levegőhöz jutott.

Tim. ISLAND-II azt mondta, Timmel kell beszélnie. Hol van? Vacsorázik? Már elkezdték volna? 20 perccel múlt 8, hülye liba, persze, hogy már vacsoráznak, üdvözlet a konyhából, ilyen-olyan finomságok, tökmindegy, milyen szarból készültek, úgyis megúsznák, de oda kell mennie, nem maradhat örökké itt, míg valaki rá nem töri az ajtót.

A félelem testi jelenség.

Pontosan, te nagyokos gépezet, ó, Szókratész!

„Ez a testi összetevő az oka, Lynn, amiért a gondolataidnak olyan nagy jelentőséget tulajdonítasz, hogy a poklot tudják elővarázsolni neked”.

Óvatosan feltápászkodott. A feje zúgott. Úgy érezte magát, mintha egy évig száradt volna a szaharai napsütésben, de az agya megint működött, idegrendszerének súlyosan megtépdesett szálai ismét kiegyenesedtek. Úgy támaszkodott fel, mint egy vénember, és megnézte magát a tükörben.

–  Istenem, de szarul nézel ki! – mormogta.

„Amint sikerül egy kissé lazítanod, kitörsz az ördögi körből. Minél intenzívebben érzed magad, annál kevésbé tudnak kínozni a gondolataid.”

Na jó. Akkor az első fogást nélküle ették meg. Amit a tükörben látott, azt már nem lehetett némi rúzzsal helyrehozni. Felújításra van szüksége, bizonyos értelemben, de ezt is megoldja. Pontosan a főfogásra megjelenik majd az étteremben, ragyogóan, az alakoskodás királynője.

Egy gonosz szellem angyalbőrben.

BERLIN, NÉMETORSZÁG

Tu ragaszkodott az esti programhoz, miután mindenféle embernek híreket küldött annak reményében, hogy belső információkhoz jut a Cseng-csoportról. Ebben az időpontban néhány címzett Sanghajban vagy Pekingben még ágyban volt, néhány amerikaival azonban beszélt már, vagy visszahívást kért tőlük. Megjegyezte, hogy Csengről bármely amerikai információ többet ér a kínainál.

–  Hogyhogy? – kérdezte Jericho, amikor a legendás Borchardtsban kihozták óriási adag bécsi szeletüket.

–  Hogyhogy? – vonta föl a szemöldökét Tu. – Amerika a legjobb barátunk!

–  Így van – helyesek Yoyo. – Ha mi, kínaiak Kínáról akarunk megtudni valamit, az amerikaiakat kérdezzük.

–  Szép kis barátok – jegyezte meg Jericho. – A ti barátságotoktól reszket az egész világ.

–  Ugyan már, Owen! De tényleg.

–  Komolyan! Nem te magad beszéltél a holdbéli kubai válságról?

Tu kése hegyével megemelte a tányérján túllógó hús szélét és bizalmatlanul nézett be alá, mintha ott találná meg a magyarázatát, hogy az európaiak miért nem képesek a húst a száj méretének megfelelőre vágni. Inkább ment volna kínai étterembe, de meg kellett hajolnia a kétszólamú „Hát ez nem igaz!” felkiáltás előtt.

–  De – mondta. – És én is éppen olyan rosszul éreztem magam, mint te. De azt is figyelembe kell venni, hogy Kína és Amerika egyszerűen nem háborúzhat egymással. Ők a világgazdaság ikrei, ellenségek, de sziámik. Hagyományosan az esküdt ellenségek kötik a legjobb üzleteket: előnyös, ha valaki nem szereti az üzleti partnerét. A szimpátia felpuhítja a szerződéseket, az ellenszenv azonban élesíti az érzékeket, tehát Kína a legjobb üzleteket azokkal a nemzetekkel köti, amelyeket a legkevésbé kedvel, nevezetesen az Amerikai Egyesült Államokkal és Japánnal. Ha Amerikáról szeretnék megtudni valamit, akkor a Csong Csan Er Buhoz fordulnék.

–  Közhely – látott neki Jericho a vacsorának –, hogy egy totalitárius rezsim polgárai akkor tudnak meg a legtöbbet magukról, ha azokhoz fordulnak, akiknek munkája az országuk elleni kémkedés. De itt másról van szó. Cseng Pang-vang fejébe az amerikaiak sem látnak bele.

–  Így van. Mégis kézenfekvő, hogy a ClA-t és a NASA-t kérdezd, ha meg akarsz tudni róla valamit. Vagy felőlem a Bundesnachrichten-dienstet, a SIS-t, a Szluzsba Vnyezsnej Razvedkit, a Mossadot, az indiai titkosszolgálatot. Nyomozó vagy, Owen, a te filozófiád a beszivárgás. Az övéké is. Mindazonáltal bebizonyosodott, hogy könnyebb beszivárogni a kormányokba, mint a konszernekbe – Tu kicsavart egy citromot a rántott hús felett. Közben úgy nézett, mintha attól rettegne, hogy a bécsi szelet leugrik a tányérjáról és elmenekül. – Te mondtad az előbb, hogy az Orley Enterprises és az Egyesült Államok tulajdonképpen ugyanaz. Igen. De csak annyiban, hogy Orley szabja meg az amerikai űrkutatás paramétereit. Ezt persze nem szeretik hallani. Utálják a helyzetet, de az Egyesült Államok tényleg függ Orley-tól. Az űrkutatásuk, teljes energiaügyi koncepciójuk a világ legnagyobb technológiai konszernjétől függ, pontosabban Julian Orley pénzétől és legjobb munkatársai know-how-jától. Ennyiben tehát Orley talán valóban azonos az amerikai űrkutatással, de Washington semmiképpen sem azonos Orley-val. Ha mindent tudsz az amerikai kormányzat terveiről, még messze nem tudsz mindent az Orley Enterprises-ról. A vállalat egy erőd. Egy párhuzamos univerzum. Minden határon kívül álló állam.

–  És Cseng?

–  Vele más a helyzet. Lehet, hogy Amerika elnökei lekötelezettjei voltak az olaj-, az acél- és a fegyverlobbinak, de soha nem voltak velük teljesen azonosak. Egyszerűen azért, mert a demokratikus országokban a konszernek lényegüknél fogva magánkézben vannak. Kínában ellenben történelmileg az állam részei, de azt csinálnak, amit akarnak.

–  Ezek szerint a párt elvesztette hatalmát a konszernek fölött? – kérdezte Jericho. – Ezen azért csodálkoznék.

–  Hülyeség – rázta a lejét Yoyo. – A hatalomvesztés azt jelenti, hogy valaki kiszorít téged, hogy uralkodjon helyetted. Ennek ellenére azért még ott vagy, legfeljebb ellenzékben. De Kínában nem szorítottak ki senkit, más történt: egy 100%-os átalakulás, metamorfózis. Minden régi kommunista helyére, aki feldobta a talpát, olyasvalaki jött, aki ugyan szépen zsebében hordta párttagsági könyvét, de azért vezető pozíciót töltött be valamelyik jól menő vállalkozásnál.

–  Amerikában sincs ez nagyon másként.

–  De. Washington hatalmi pozíciókat vesztett az Orley Enterprises-zal szemben, ami miatt esős napokon morgolódhat, de még mindig van legalább valaki, aki morgolódik. Kínában nincsenek már állami intézmények, amelyek morgolódhatnának. Az egészet ugyan még mindig kommunizmusnak hívják, pedig konszernek konzorciuma, amelyek önmaguknak adják a kormányzati mandátumokat.

–  Ezt más szemszögből is nézheted – mondta Tu, mintha valami politikai műsort moderálna. – Kínában olyan menedzserek kormányoznak, akiknek van egy másodállásuk a politikában. A nyugati világban még mindig akadnak olyan államfők, akik nemet mondanak akkor, amikor a magángazdaság igent mond. Lehet persze, hogy a nagy nem egy idő után aprócska, jelentéktelen és félénk nem lesz, de azért még mindig megmarad valami pozíció csökevénye. Kínában azonban olyan nemet kell elképzelned, ami sok igenből tevődik össze. Amikor Teng Hsziao-ping elhatározta, hogy valamennyire ismét megengedi a privatizációt, néhányan azt kérdezték, vajon ettől fogva milyen mértékben lesz a magángazdaság engedélyezve. A kérdés mára elavult, mert a végén a kommunizmus volt az, amit privatizáltak.

Letette a kést és a villát, kezébe fogta a húst és úgy harapdálta.

–  Ezért egyszerűbb egy kínai konszernről külföldön információkhoz jutni, Owen, mint Kínában. Belső információkhoz jutni Cseng-ről úgy tudsz a legjobban, ha kapcsolódsz azoknak a nemzeteknek a hírszerzői mindennapjaihoz, amelyek Kínában kémkednek. Én egészen véletlenül ismerek néhány ilyen embert.

Jericho hallgatott. Nem tudta, ki mindenkit ismer Tu, s hogy életének mely állomásán kötött ismeretséget a titkosszolgálatokkal, de megérezte: azelőtt nem látta ilyen tisztán egy olyan világ vízióját, amelyben vagy a kormányzatok konszernizálódnak, vagy pedig a konszernek szabadulnak fel mindenféle állami ellenőrzés alól.

Ki az ellenségük?

Tíz felé fáradtnak és nyúzottnak érezte magát, de Yoyo azt javasolta, nézzék meg, mit képes nyújtani a helyi éjszakai élet. Ideges lazaság lett úrrá a lányon. Tu a Kudammot szerette volna megnézni. Jericho felhívta Diane-t és elkérte a legnépszerűbb klubok és karaokebárok listáját. Utána elbúcsúzott, hogy vissza kell mennie a hotelbe, még dolgoznia kell, ami meg is felelt a valóságnak. Az elmúlt napokban néhány ügyfelét valóban súlyosan elhanyagolta.

Yoyo tiltakozott. Menjen csak ő is velük.

Jericho tétovázott. Tulajdonképpen szilárdan elhatározta, hogy visszamegy a szállodába, de hirtelen úgy érezte, szívesen enged a kérésnek. A lány tiltakozása nyomán egy mindaddig felfedezetlen akkumulátor hirtelen energiával töltötte fel a testét. Úgy érezte, mintha testében meleg olaj keringene.

–  Hát igen, tulajdonképpen... – mondta a forma kedvéért.

–  Rendben. Akkor később találkozunk.

Az akkumulátor lemerült. A világ elmozdult serdülőkorának múlni nem akaró telébe, amikor azért hívták meg egy buliba, hogy ne mondhassa, megfeledkeztek róla. Elképzelte, amint Yoyo kiválóan szórakozik nélküle, ahogy régen is mindenki nagyszerűen szórakozott nélküle.

Mennyire gyűlölt fiatalnak lenni.

–  Vagy? – kérdezte a lány hideg szemekkel.

–  Jó szórakozást – mondta. – Később találkozunk.

Később, amikor semmit sem intézett el abból, amiért a hotelbe visszatért. Amikor az ágyon heverve azon gondolkodott, vajon életének melyik pontján kanyarodott rossz irányba, hogy attól kezdve rémálmaiban mindig ott lyukadjon ki, ahol a legkevésbé sem akart. Mint egy utazó a repülőtéri futószalagnál, akinek a bőröndje elveszett és valószínűleg a világ másik végén éppen gazdát cserélt, várt és várt, egyre biztosabban érezve, hogy a várakozás válik élete fő jellemzőjévé.

Röviddel 2 után, amikor fél szemmel Tarantino klasszikusának, a Kill Billnek egy rosszul sikerült 3-D-s remake-jét nézte, szégyenlős kopogást hallott az ajtaján. Föltápászkodott, ajtót nyitott, és Yoyo állt előtte.

A lány szemében valami kutyaszerű szomorúságot látott. Az ujjai között egy cigaretta füstölgött, és egyértelműen alaposan a pohár fenekére nézett. Rendezetlenségének fokából arra lehetett következtetni, hogy útközben kisebbfajta forgószélbe keveredett. Jericho kételkedni kezdett abban, hogy a lány estéje sikeres volt.

–  Mit csinálsz épp? – kérdezte Yoyo kíváncsian. – Sokat dolgoztál?

–  Elmegy.

Jericho egy helyben toporgott. Mi értelme lett volna elmesélni, hogy az utóbbi órákban egy 18 éves fiúval küzdött meg a teste fölötti uralomért?

–  És te? Jól szórakoztál?

–  Ó, nagyszerűen! – kitárta a karját és vad pörgésbe kezdett, ami Jerichóban felébresztette az ösztönt, hogy hozzálépjen és elkapja. – Valami karaokebárba mentünk, ahol csak szarokat játszottak, de Tiannal azért jól felforgattuk a krimót.

Jericho leült az ágy szélére.

–  Énekeltetek?

–  De még hogy! – vihogott Yoyo. – Tian egyetlen szöveget sem ismer, én viszont kívülről fújok mindent. Néhány fickó őgyelgett ott, ők elhívtak magukkal egy klubba. A Tokio Hotel játszott. Azt hittem, japcsik! De németek, olyan öregebb rock-veteránok.

–  Jól hangzik.

–  Igen, de fél óra múlva klotyóra kellett mennem, de sehol sem találtam. Tehát kimentünk a zöld vécére, onnan tovább egy másik kocsmába, ami még nyitva volt. Fogalmam sincs, hol.

Elhallgatott, és leült Jericho mellé az ágy szélére.

–  És? – kérdezte a férfi.

–  Hm. Tian mesélt valamit. Akarod tudni, mit?

Jerichónak hirtelen az az idióta víziója támadt, hogy megcsókolja a lányt és úgy tudja meg tőle, mit mesélt Tian, hogy kiszívja belőle. Részeg állapotában, amolyan árnyékszerűen, pasztózusan és közönségesen még kívánatosabbnak tűnt, mint amúgy. E felismeréstől ágyéktájon bizsergést érzett, ami azonnal át is csapott fájdalomba, hiszen Yoyo azért jött, hogy beszélgessenek.

Jericho Diane csillogó, nemtelen testét fixírozta. Yoyo lehajolt, és egy utolsót szippantott a cigarettájából.

–  Valóban szívesen elmesélném neked.

–  Okéééé – mondta elnyújtva Jericho. Nyílt elutasítás, rosszul kódolva.

–  Persze csak akkor, ha téged... – tétovázott a lány.

–  Mi?

–  Talán kicsit tényleg késő van, nem?

Nem, pont megfelelő, üvöltötte a felnőtt férfi Jericho koponyájában, aki azonban képtelen volt kikapcsolni a frusztrált robotpilótát, aki minden erejével éppen azon volt, hogy Yoyót szabályszerűen megakadályozza. Egymást nézték, egy Grand Canyon távolságából.

–  Tehát akkor... Jobb, ha megyek.

–  Jó éjszakát – hallotta a férfi hangját.

Föltápászkodott. Jericho semmit sem tett, hogy marasztalja. Yoyo várt még egy kicsit, bizonytalanul elcsoszogott a számítógépig, majd vissza.

–  Valamikor majd szeretni fogjuk életünknek ezt a szakaszát, amit most utálunk – mondta, hirtelen teljesen kitisztulva. – Valamikor békét kell kötnünk, különben megőrülünk.

–  25 éves vagy – mondta Jericho fáradtan. – Még mindennel és mindenkivel békét köthetsz.

–  Mit tudsz te? – mormogta, és kimenekült a férfi szobájából.

CALGARY, ALBERTA, KANADA

Mint a hentes elé kikötött dobermann. Így és nem másképp érezte magát Loreena Keowa, akit ösztöne csalhatatlanul Pekingbe vezetett, arra a konferenciára, amelynek következményeképp Alejandro Ruiz eltűnt a föld színéről. Nyomot fogott, üldözte a vadat, már majdnem ráharapott, Susan pedig beszélgetni akar. Minek? Miről? Sina egyelőre nem segíthetett neki, mert Susan Hudsucker aggodalmaskodik. Milyen értelmetlen pazarlása az esélyeknek és az időnek! Keowa egyetlen másodpercig sem kételkedett abban, hogy ha megismerné a konferencia hátterét, akkor azonnal kiderülne Ruiz eltűnésének oka, ez pedig megoldaná a Palstein elleni merénylet rejtvényét is.

De Susan beszélgetni akar.

Kedvetlenül gépelte be A szörnyeteg öröksége néhány bevezető mondatát. Szigorúan véve persze nincs is ráutalva Sina segítségére. Calgaryból éppúgy hozzáfért a vancouveri központ adatbankjához, mint otthonról, Juenau-ből. Ha úgy akarja, ő volt a központ. Saját szakállára is átböngészhette volna a netet. Egyedül a tisztelet miatt tartotta be a játékszabályokat, mivel Susan Hudsucker nemegyszer tartotta már a hátát érte. Ezért úgy gondolta, hogy az intendánst majd A szörnyeteg öröksége, Első rész, A kezdetek című, jól sikerült, tényekben gazdag műsorral hangolja jóindulatúra, hogy belecsalja a hálójába, és olyan tényeket prezentál majd, amelyek rákényszerítik a Palstein-ügy elsőbbségének beismerésére.

Keowa becsukta a laptopot. A kínai pincér tekintetét kereste, aki a pult mögött mindenféle kristályok lehelgetésével és polírozgatásával csapta agyon az időt, s üres poharát felmutatva jelezte, hogy még egy Labatt Blue-t kér. A Westin Calgaryban, a The Keg Steakhouse and Bar nevezetű éttermében nyomasztó volt az üresség. Előre örült a grillezett lazacnak és a cézársalátának, és egyre türelmetlenebbül várta a gyakornokot, akinek az asztaltársasága ugyanakkor kissé kellemetlen is volt, mivel attól tartott, hogy egyszer csak kipukkadhat és a rengeteg tojás, kolbászféle és hús, amit az elmúlt két napban magába tömött, kifolyik belőle. Ugyanakkor persze a fiú jó. Ha felbukkan, bizonyára hoz magával valami információt.

A pincér kihozta a sört. Keowa éppen belekortyolt a habba, amikor megszólalt a mobilja.

–  Jó estét, Shax' saani Keek – mondta Gerald Palstein.

–  Ó, Gerald – köszöntötte örömmel. – Hogy van? Micsoda véletlen, hogy felhív, tudniillik éppen Gudmundsson barátjával foglalkozunk. Kidobta már?

–  Loreena...

–  Persze, talán továbbra is megfigyelés alatt kellene tartanunk.

–  Loreena, Gudmundsson eltűnt.

Keowának kellett egy kis idő, amíg felfogta, mit is mondott Palstein. Fölállt, fogta a sörét, elhagyta a bárt és keresett egy magányos helyet a lobbiban.

–  Gudmundsson eltűnt? – kérdezte fojtott hangon.

–  Igen, a teljes csapatával együtt – bólintott Palstein aggodalmasan. – Ma délben. Senki sem tudja, hol vannak. Az Eagle Eye-nál egyetlen számon sem elérhető. De azt megtudtam, hogy valamelyik munkatársa felhívta őket, és információkat kért róla.

Keowa tétovázott.

–  Ha ki akarom deríteni, ki lőtt magára, akkor nem hagyhatom figyelmen kívül Gudmundssont.

–  Nem vagyok benne biztos, hogy áll még az egyezségünk.

–  Egy pillanat! – dühödött lel Keowa. – Csak azért, mert...

–  Maga figyeljen rám egy pillanatra, rendben? Maga nem hivatásos nyomozó, Loreena. Ne értsen félre, nagyon sokkal tartozom önnek. Már csak Gudmundsson miatt is! Higgye el, minden erőmmel segítek majd a környezetvédelmi riportjával kapcsolatban, ezt megígértem, és be is tartom, de mostantól fogva bízza a nyomozást a rendőrségre!

–  Gerald...

–  Nem – rázta a fejét Palstein. – Már felfigyeltek magára. Menjen ki a célkeresztből, Loreena, ezek olyan emberek, akik a céljaik érdekében ölnek.

–  Gerald, elgondolkodott már azon, hogy miért van még életben?

–  Mert piszok szerencsés voltam, azért.

–  Nem, hanem miért van még mindig életben. Talán nem is akarták megölni. Talán akkor is élne még, ha nem botlott volna meg a pódiumon.

–  Úgy érti...

–  Gondolkodjon már el! Gudmundsson azóta ezerszer szitává lőhette volna, maga pedig ehelyett boldogan rohangál fel és alá. Biztos vagyok abban, hogy a merénylet célja az volt, hogy magát egy időre kivonják a forgalomból.

–  Hm.

–  Jó, kis korrektúra – ismerte be. – Ha nem botlott volna meg, akkor a golyó fejen találja. De minden más stimmel, stimmelnie kell. Valaki meg akarta akadályozni valamiben. Véleményem szerint abban, hogy Orley-val a Holdra repüljön. Ez sikerült, miért akarnák még mindig megölni? Alejandro Ruiznak talán nem volt ekkora szerencséje...

–  Ruiz?

–  A Repsol stratégája.

–  Lassabban, kissé összezavar. Ruiz és az én esetem között tényleg nem látok semmiféle összefüggést.

–  De én igen – sziszegte, miközben körülnézett, hogy van-e valaki hallótávolságban. – Istenem, Gerald! Maga egy olyan vállalat stratégiai igazgatója, amelyik létezésének legnagyobb részében pontosan az ellenkezőjét tette, mint amit maga akart. Csak akkor adtak a maga kezébe kellő hatalmat, amikor már túl késő volt és mindennek bealkonyodott. Nem volt más Ruiz helyzete sem! Erkölcsprédikátor, belepiszkít a saját fészkébe, mindenkinek az idegeire megy. A Repsol-t folyamatosan ostorozta, hogy szálljon be a napenergia-szektorba, üzletelni akart az Orley Enterprises-zal. Akárcsak maga! Mintha a falnak beszélt volna. Azután, amikor a hajó süllyedni látszik, kinevezik stratégiai igazgatónak. Maga is, Ruiz is évekig mondogatják, hogy meg kell vetniük a lábukat az alternatív energiaforrások piacán, jó ideig oda se figyelnek magukra, azután helyzetbe kerülnek. Az egyikükre rálőnek, a másik eltűnik Limában, és maga nem lát összefüggést?

Palstein adós maradt a válasszal.

–  Egy nappal a limai útja előtt – folytatta Keowa 2022. szeptember l-jén Ruiz részt vesz valami rejtélyes konferencián valahol Peking közelében. Ott kellett valaminek történnie. Valaminek, ami olyannyira kibillentette az egyensúlyából, hogy a saját felesége nem ismert rá a telefonban. Nem csönget magánál semmi?

–  De igen. Egy figyelmeztető jel.

–  No és mire figyelmezteti?

–  Arra, hogy maga nagy veszélyben van. Ahogy ezt most végighallgattam, úgy érzem, igaza van. A párhuzam valóban teljesen kézenfekvő.

–  Na látja!

–  Pont emiatt aggódom – rázta a fejét Palstein. – Kérem, Loreena! Nem akarom, hogy miattam bántódás érje.

–  Óvatos leszek.

–  Maga óvatos lesz? – nevetett fel. – Engem saját testőreim csaptak be, pedig higgye el, én aztán igazán óvatos voltam! Bízza a nyomozást a...

–  Nem, Gerald – kérlelte a férfit Keowa. – 24 óra. Adjon nekem 24 órát! Minden jó krimiben adnak 24 órát! Holnap hajnalban repülök Vancouverbe, akkor az egész a főnökség kezébe kerül. Ezután az egész Greenwatch ezen a sztorin dolgozik majd. Holnap estére tudni fogom, mi történt ezen a konferencián, kinek a megbízását teljesíti Gudmundsson, ha pedig nem, akkor esküszöm magának, felvesszük a rendőrséget a fedélzetre. Ez az én ígéretem, de adjon nekem ennyi időt!

Palstein melankolikus szemeivel végigmérte, majd felsóhajtott.

–  Jó, rendben. Hány embernek mutatta meg különben Gudmundsson és az ázsiai fényképét?

–  Soknak. Senki sem ismeri a dagadékot.

–  És a Ruiz-ügy?

–  3-4 ember tud róla. De mindent csak én tudok.

–  Akkor legalább egy szívességet tegyen meg nekem. Maradjon ez így, míg meg nem érkezik Vancouverbe. Ne tegyen addig semmi olyasmit, amivel újabb oroszlánt csalogathat ki a barlangjából.

–  Hm. Rendben.

–  Megígéri? – kérdezte bizalmatlanul.

–  Indián becsületszavamra. Maga tudja, ez számomra mit jelent.

–  Persze – nevetett Palstein. – Shax' saani Keek.

–  Vigyázzon magára, Gerald.

–  Maga pedig hívjon fel, amint megérkezett Vancouverbe.

–  Felhívom. Azonnal.

Letette a telefont, és Palstein képe elhalványodott. Keowa némileg zavarban érezve magát állapította meg, hogy sajátos módon vonzódik a férfihoz, pedig melankolikus volt, absztrakt szeretet fűzte a matematikához és halott avantgardisták furcsa zenéjét hallgatta. Ráadásul alacsonyabb és vékonyabb is volt nála, szinte vézna, kopaszodó fejjel, vagyis éppen az ellentéte annak a férfias, széles vállú típusnak, amelyiket amúgy kedvelt. Arcvonásai arányosak, bár nem túl jellegzetesek, csupán bársonyos tekintetében volt valami, ami megérintette. Elmélkedve nézte az elsötétülő kijelzőt, amikor vele szemben hangosan megmozdult a szék.

–  Meghalok az éhségtől – mondta a gyakornok. – Hol az étlap?

Keowa eltette a mobilt.

–  Remélem, szorgalmas voltál. Steakért információ.

–  Egy kiló húsra elegendő lenne – terített ki maga elé tucatnyi cédulát. – Tehát, ide figyelj. Felhívtam az Eagle Eye-t, a biztonsági céget, amelyiknél Palstein testőrsége alkalmazásban áll. Előálltam a megfenyegetett újságírónőo történetével, aki egy kényes ügyben folytatott tényfeltárása miatt védelemre szorul, és hogy nemrégiben megismerkedtél Gudmundssonnal, akiről a barátod, Palstein a legjobbakat mondta, blablabla. Azt válaszolták, hogy Gudmundsson külső munkatárs, akit az olajmenedzser védelme jóformán teljesen leköt, utána kell nézniük, hogy van-e még szabad kapacitása, amúgy meg szívesen összeállítanak neked egy saját csapatot. Egyébként ismertek téged.

Keowa felvonta a szemöldökét.

–  Valóban?

–  A hálóról. A riportjaidat. Meglehetősen odavoltak a gondolattól, hogy Loreena Keowát védelmezhetik.

–  Hízelgő. Sok külső munkatársuk van?

–  Szinte kizárólag. Felerészben volt rendőrök, felerészben egykori tengerészgyalogosok, rangerek, zöldsapkások, valamint világszerte működő magánhadseregek tagjai. Hozzájuk társul még néhány egykori titkos ügynök, főként a CIA-től, a Mossadtól és a BND-től, ők szerzik a híreket és irányítják a logisztikát. Kiváltképp a németek rendelkeznek jó kapcsolatokkal, meg persze az izraeliek, de néha a KGB-től is hozzácsapódik valaki az Eagle Eye-hoz, sőt kínai és koreai munkatársuk is van. Kérésre megmutatják bármelyik munkatársuk életrajzát. Nincsenek titkaik, éppen ellenkezőleg! Az életrajz a reputációjuk része.

–  Es Gudmundsson?

–  Félig izlandi, innen ered a neve. Washingtonban nőtt fel. Egykori tengerészgyalogos, mesterlövész, minden mocskon keresztülment már. 25 évesen beállt egy Mamba nevű magánhadseregbe.

–  Nem hallottam róla.

–  Az évezred elején Kenyában és Nigériában működtek. Onnan egy hasonló céghez ment át, a nyugat-afrikai African Protection Services-hez, röviden APS.

–  Hm. Afrika.

–  Igen, de 5 éve megint az Államokban él. Munkaerejét magánkézben lévő biztonsági cégek szolgálatába állítja, Eagle Eye és ilyenek, általában projektvezetőként.

Keowa elgondolkodott. Afrika? Van-e valami szerepe annak, hogy korábban hol dolgozott? Az biztos, hogy munkaadójának egyik ügyfelét elárulta. Az, hogy az Eagle Eye is érintett, éppúgy nem volt kizárható, mint ahogy biztos sem. A vállalkozás komolynak számított, nem egy híresség vette igénybe a szolgálataikat. Az mindenesetre érdekes, hogy Gudmundsson már Ruiz eltűnésekor is az Eagle Eye-nak dolgozott. Mit csinált Gudmundsson a 2022. szeptember 2-áról 3-ára virradó éjszaka? Hol volt akkor éjszaka, amikor Ruiz eltűnt? Talán Peruban?

–  Ennyi? – kérdezte. – Más nincs?

–  Ne szórakozz, ez nem rossz!

–  Na jó, egy adag sült krumpli – vigyorgott. – És két adag sült oldalas.

2025. május 30.

EMLÉKEZETKRISTÁLY

BERLIN, NÉMETORSZÁG

Az exobiológusok elképzelései szerint a földönkívüli élet ott is lehetséges, ahol a legkevésbé számít rá az ember. Sajátos lények élnek a vulkánok kürtőiben, tartanak ki a kénből és ammóniából álló óceánokban, csíráznak a holdak jégpáncélja alatt, vagy úsznak méltóságosan a Jupiter sokszínű egén. Rájaszerű óriások, amelyeket hidrogénnel teli testük megvéd attól, hogy a gázóriás fémmagja szétlapítsa őket.

Reggel fél 7-kor egy efféle lény közeledett Berlinhez.

A napfelkelte hideg, ragyogó fénye csillámlott a bőrén, amint kanyarodni és ereszkedni kezdett. A szárnyfesztávolsága majdnem 100 méter volt. A törzse és a szárnyai átmenet nélkül nőttek egybe, és egy olyan parányi, jelzésszerű fejbe torkollottak, amely a teljes nagysághoz mérve meglehetősen csökevényes intelligenciáról látszott tanúskodni. De a látszat csalt. Valójában ott gyűlt össze 4 önállóan dolgozó számítógéprendszer óriási teljesítménye, ami a hatalmas testet a pilóta és a segédpilóta felügyelete mellett a levegőbe emelte.

Az Air China csupaszárny gépe volt, ami ezekben a pillanatokban készült leszállni Berlinben. Jó ezer embernek jutott benne hely. A konstruktőrei nem akarták már csövekhez csavarozni a hordozófelületeket, ezért létrehoztak egy szimmetrikus, laposan üres testet, amelyet egészen a szárnyak csúcsáig ülésekkel rendeztek be – egy aerodinamikai csodát. Az óriás hajtóműveit a farokba építették be. Rendkívüli méretű fesztávolsága miatt már alacsony fordulatszámnál is hatalmas tolóerő kifejtésére volt képes, ráadásul a rájaforma is megkönnyítette az emelkedést és alig okozott örvényléseket, emiatt csökkent a fogyasztása és a zaj is az elviselhető 63 decibelre süllyedt. Az építői az aerodinamika javára még az ablakokról is lemondtak. Helyettük a törzsben elhelyezett aprócska kamerák közvetítették a külvilág képeit 3-D-képernyőkre, amelyek egy megszakítás nélküli üvegfal látszatát keltették. A repülés maga volt az érzéki luxus. A rosszullét legfeljebb a szárnyak csúcsain lévő olcsó helyeken volt elképzelhető, amelyek egy kanyarban akár 25 métert is emelkedhettek vagy süllyedhettek, s ahol a turbulenciák is érezhetők voltak.

Az a férfi azonban, aki puha léptekkel épp most tért vissza a fedélzeti masszírozó-szolgálattól, a platinum-lounge kényelmét élvezhette. Az ottani szimuláció nem mást mutatott, mint a kilátást a pilótafülkéből, tökéletes térábrázolásban. Belesüppedt az ülésébe és lecsukta a szemét. Ülése pontosan a repülőgép tengelyén helyezkedett el, ami nagy szerencse volt, hiszen későn foglalták a jegyet. Ám akik lefoglalták, pontosan tudták, mit szeret. Ennek megfelelően tudták alakítani a szerencsét. Tudták, hogy inkább utazna a szárny csúcsában, egy léghajó kosarában, egy zeppelin alá kötve vagy egy griffmadár karmaiban, mintsem hogy megelégedjen közvetlenül a gép közepe mellett egy hellyel. A közép az közép, vitának helye nincsen. Minél kisebb volt a különbség az ideálishoz képest, annál kevésbé viselte el, annál erősebb volt az inger, hogy a hibát korrigálja.

Figyelte a napfényben fürdőző Berlint, teli zölddel, vízfolyásokkal, csillogó tavakkal. Utána maga a város, a különböző korszakok építőkockáival. Hosszú árnyék tűnik fel a korai fényben. A csupaszárny 180°-os kanyart írt le, valósággal zuhant a talaj felé, lakótömbök, kertek és sugárutak felett húzott el, egyre alacsonyabban. Kitüntetett helyéről egy pillanatra úgy tűnt, mintha belefúródnának a kifutópályába, aztán a pilóta felhúzta a gép orrát, és észre sem vették a földet érést.

A hangulat észrevétlenül változott meg a repülőn. A jövő, ami az előző órákban beágyazódott a levegőbe és a jó reménységbe, most ismét valósággá lett. Az emberek beszélgetésbe elegyedtek egymással, elpakolták újságjaikat és könyveiket, míg a repülőgép elérte a parkoló-pozíciót. Kapunyi zsilipek nyíltak meg, hogy az utasok áradata bezúdulhasson a repülőtérre. A férfi fogta kézipoggyászát, és az elsők között hagyta el a repülőgépet. Az adatait már most tárolták a helyi repülőtéren. Alig 20 perccel a pudongi start után az Air China átküldte az aktáját a német hatóságoknak, ráadásul a fedélzeti kamerák képeit is átjátszották. Amikor az ellenőrző zsilipekhez közeledett, a német számítógép tudta már, hogy mit evett és mit ivott a repülőgépen, melyik stewardess-szel flörtölt és melyikre nézett morcosan, mit olvasott, milyen filmet nézett, és hányszor ment ki a toilette-re.

A rendszerben volt a digitális arcképe, hangpróbája, ujjlenyomata, az íriszének képe, s természetesen ismerte első berlini címét, a Hotel Adlont is.

Először a mobilját, majd a jobb kezét helyezte a szkenner felületére, bemondta a nevét és belenézett az automatikus zsilip kamerájába. Miközben a számítógép az RFID-adatait olvasta, a rendszer elvégezte a szükséges összehasonlításokat, azonosította őt, majd továbbengedte. Rögtön a zsilip mögött két pult állt. Két rendőrnő világította át csomagját a röntgennel, és megkérdezték, mi célból érkezett. Barátságosan válaszolt, de kissé elvarázsoltan, mintha már a következő megbeszélésén járna az esze. Azt kérdezték, hogy először van-e Berlinben. Igennel válaszolt, valóban nem járt még korábban a városban. Csak akkor lett szívélyesebb a hangja, amikor a mobilját visszaadták, szép napot kívánt mindkettőjüknek, s kifejezte reményét, hogy nem kell az egész napjukat a pult mögött tölteniük. Közben a fiatalabbik rendőrnő szemébe nézett azzal a szótlan üzenettel, hogy nem lenne ellenére, ha ezt a csodás, napos berlini reggelt például az ő társaságában tölthetné.

Aprócska, konspirativ mosoly, annak a maximuma, amit a szolgálati szabályzat megenged. Azt jelentette, hogy kétségtelenül jól kinéző pasas vagy, tökéletesen szabott öltönyben, mindketten jól tudjuk, hogy mit akarunk, köszönöm a virágokat, de most húzz el a francba. A hangja azonban ezt mondta:

–  Üdvözöljük Berlinben, Csao xiansheng. Reméljük, élvezni fogja az ittlétet.

A férfi továbbment. Tetszett neki, hogy tisztában voltak a korrekt megszólítással. Amióta a kínai kötelező nyelvvé vált a legtöbb európai ország iskoláiban, az ember biztos lehetett abban, hogy a hagyományos kínai neveknél nem cserélik fel a családnevet és a keresztnevet, és hogy az úr vagy hölgy megszólítást a családnévhez illesztik hozzá. A kijáratnál sápadt, kopasz férfi várta, bernáthegyiéhez hasonló szemekkel és hörcsögképpel, nagy volt, erős test felépítésűu, és nyakig gombolt bőrdzsekit viselt.

–  Failté, Kenny – mondta halkan.

–  Mickey – köszöntötte őt Xin a vállára csapva, de a lépéseit nem lassítva. – Hogy van az IRA maradéka?

–  Páran meghaltak – csatlakozott hozzá a kopasz. – Alig van már kapcsolatom velük. Milyen néven utaztál?

–  Csao Bide. Mindent megszerveztél?

–  Minden rendben. Bár óriási késéssel jöttünk Dublinből. Csak éjfélre értem ide, szar egy repülés volt, na mindegy.

–  És a fegyverek?

–  Készen állnak.

–  Hol?

–  Az autóban. Nem akarsz először a szállodába menni? Vagy menjünk egyenesen a Muntuba? Még sötét. A lakás is fölötte. Alighanem alszanak még.

Xin elgondolkodott. Egy héttel ezelőtt, amikor az emberei felfedezték Vogelaar új identitását, Mickey Reardon járt már a Muntuban, hogy feltérképezze. Észak-Írországban a riasztóberendezés volt a specialitása. Az IRA szétesése óta, sok más egykori taghoz hasonlóan, ő is a szabad piacon igyekezett boldogulni, közben időnként külföldi titkosszolgálatok, így a kínai katonai hírszerzőszolgálat megbízásait is elvállalta. Xin általában fiatalabb partnerekkel szeretett dolgozni, de Mickey, noha már ötvenes éveinek vége felé járt, még mindig kiváló fizikumnak örvendett, értett a fegyverekhez és bekötött szemmel is felismert bármilyen elektronikus riasztórendszert. Xin már többször is dolgozott vele, végül ő ajánlotta be a Hydrának. Azóta az ír Kenny csapatához tartozott. Nem volt éppen egy szellemi óriás, viszont sohasem tett fel kérdéseket.

–  Ugorjunk be a szállodába – döntött Xin. – Utána majd elintézzük.

Belenézett a napba és kifésülte a homlokából hosszú haját.

–  Berlin állítólag nagyon szép. Mégis. Legkésőbb ma este el akarok tűnni innen.

De Jan Kees Vogelaar nem aludt. Egész éjszaka le sem hunyta a szemét, ami csak részben volt köszönhető a fejfájásnak, amit az antilopcomb okozott. Nyelával megegyeztek, hogy először Franciaországba mennek, ahol volt némi kapcsolata egykori idegenlégiósokkal. Míg Nyela csomagolt, ő elkészítette új identitásukat. Luc és Nadine Bombard, francia gyarmatosítók leszármazottai Kamerunból. Este felé érkeznek majd Párizsba.

Fél 8-kor felhívta Letót, egy félig gaboni barátját, aki néhány éve Berlinben lakott már, hogy fehér apja mellett legyen a rák ellen vívott küzdelmében. Vele találkozott Nyela előző nap az Unter den Lindenen. Leto a Mambához tartozott, mielőtt az beolvadt volna az újonnan alapított African Protection Services-be, ő segített nekik a Muntu megnyitásában. Ő volt német földön az egyetlen bizalmasa, bár ő sem ismerte pontosan a körülményeket, amelyek miatt Vogelaarnak menekülnie kellett Egyenlítői-Guineából. Úgy tudta, Mayé elsöprése lényegében Ndongo műve volt, valamely külföldi hatalmak anyagi segítségével. Vogelaar elmulasztotta felvilágosítani.

–  El kell tűnnünk – mondta röviden.

Leto, akit nyilván az ágyból rángatott ki, meglepetésében ásítani is elfelejtett.

–  Mi az, hogy eltűnni?

–  El kell hagynunk az országot. A nyomunkra bukkantak.

–  Bassza meg!

–  Igen, bassza meg. Ide figyelj, megtennél egy szívességet?

–  Természetesen.

–  Két óra múlva, amikor kinyitnak a bankok, felszámolom a számláinkat és néhány dolgot el kell intéznem. Nyela ezalatt lemegy a Muntuba, becsomagolja, amit magunkkal tudunk vinni. Jó lenne, ha mellette tudnál lenni. Csak az óvatosság kedvéért, míg meg nem érkezem.

–  Persze.

–  Legjobb lesz, ha felmész érte a lakásba.

–  Rendben. Mikor akartok eltűnni?

–  Azonnal, délben.

Leto hallgatott egy darabig.

–  Nem értem én ezt – mondta aztán. – Miért nem hagynak egyszerűen békén titeket? Ndongo egy éve újra hatalmon van. Te már nem jelentesz fenyegetést.

–  Valószínűleg még mindig nem emésztette meg, hogy akkoriban elűztem a hivatalából – hazudta Vogelaar.

–  Nevetséges – sóhajtotta Leto. – Mayé volt. Téged csupán megfizettek érte, nem volt benne semmi személyes.

–  Nekem az is elég, hogy a fickók feltűntek. El tudsz menni fél 9-re Nyeláért?

–  Persze. Nem gond.

Másfél órával később Vogelaar belevetette magát a reggeli csúcsforgalomba. A lámpák ellenségesen lassan váltottak zöldre. Átkelt a Französische Straßén, elérte a Taubenstraßét, a Nissant bepasszírozta egy apró kis parkolóhelyre, majd belépett a bankba. A tőke katedrálisa dugig volt. A számítógépeknél és a pultoknál olyan tömeg volt, mintha fél Berlin azt tervezné, hogy velük együtt lelép. Észrevette a tanácsadóját egy vörös képű öregasszony karmaiban, aki előadását a pult ütögetésével támasztotta alá, jelzett neki, hogy a szomszédban várja, átment a szomszédos lounge-ba, és saját magán mérgelődve belevetette magát egy elegáns bőrfotelbe.

Időt pocsékolt. Miért nem vette le a pénzt már tegnap délután.

Azután eszébe jutott, hogy amikor Jericho és kínai barátnője elmentek, a bankok már bizonyára zárva voltak. De ez egyáltalán nem nyugtatta meg. Alapjában véve képtelenségnek tűnt számára, hogy itt kell ülnie. A banki ügyletek számítógépes ügyletek voltak, de ha pénzét készpénzben akarta hazavinni, akkor bizony személyesen is meg kellett jelennie. Morcosan rendelt egy kapucsínót. Reménye, hogy a tanácsadója az elkövetkezendő percekben felhívja és odakéri a pulthoz, veszni látszott a vörösképű szószátyársága miatt. A többi pult előtt is hosszú sorban kígyóztak az öreg és még öregebb emberek. Úgy tűnt, mintha Berlin szenilissé válása teljes gőzzel zajlana, még a legpompásabb utakat is elöntötte a legalább némileg biztosított öregkor iránti aggodalom.

Legnagyobb meglepetésére alighogy belekortyolt a habba, megszólalt a mobilja. A csészét egyensúlyozgatva állt föl, tudniillik át akarta vinni magával, de amikor a kijelzőjére pillantott, látta, hogy a hívás egyáltalán nem a banktól érkezett. Nyela száma volt. Visszaült, fogadta a hívást és várta, hogy megjelenjen a jól ismert arc.

Ehelyett Leto bámult rá.

Azonnal rájött, hogy valami nincs rendben. Leto rendkívül gondterheltnek tűnt. De igazándiból mégsem. Inkább olyannak látszott, mint aki megbékélt gondterheltségével és elhatározta, hogy ezt az arckifejezést élete végéig le nem veti magáról. Ekkor fogta fel Vogelaar, hogy ez a vég már rég bekövetkezett.

Leto halott volt.

–  Nyela? Mi van? Mi történt?

Akárki is tartotta kezében Nyela mobilját, hátralépett, így láthatóvá vált a gaboni felsőteste. Leto kifacsart testtel támaszkodott a bárpultnak. Nyakából keskeny patakban csorgott a vér.

–  Ne aggódj, Jan. Csendben intéztük el. Nehogy megharagudjanak rád a szomszédaid.

Aki szólt, maga felé fordította a mobilt.

–  Kenny – suttogta Vogelaar.

–  Örülsz? – vigyorgott Xin. – Én mindenesetre vágyakoztam utánad. Egy évig kínzott a kérdés, hogyan sikerült kicsúsznod a kezeim közül.

–  Hol van Nyela? – hallotta Vogelaar saját kérdését, de hangja olyan volt, mintha egy liftakna mélyéről szólna.

–  Várjál, adom. Nem, inkább mutatom.

Újból változott a perspektíva, most az étterem volt látható. Nyela egy széken ült, a félelem szobra. Egy sápadt, kopasz férfi karja fogta át a szék támlájához szorítva. A férfi másik kezében egy szikét tartott. A hegye mozdulatlanul állt a levegőben, egy centire sem volt Nyela tágra nyílt bal szemétől.

–  Ez a helyzet – szólalt meg Xin hangja.

Vogelaar hallotta, amint valami hörgő hang tör elő belőle. Nem emlékezett rá, hogy valaha is kiadott volna efféle hangot magából.

–  Ne bántsd – hörögte. – Hagyd őt békén.

–  Nem dramatizálnám a helyzetet – mondta Xin. – Mickey igazi profi, nagyon nyugodt a keze. Csak akkor lesz ideges, ha én ideges leszek.

–  Mit tegyek? Mondd meg, mit tegyek!

–  Vegyél engem komolyan.

–  Komolyan veszlek.

–  Persze, hogy azt teszed – változott Xin hangja hirtelen sötét tónusúvá, valami kígyószerűséggel elegyítve. – Másrészt azt is tudom, mire vagy képes, Jan. Ebben a pillanatban ezernyi terv suhan át az agyadon, hogyan tudnál átverni engem. De én nem akarom, hogy átverj. Azt akarom, hogy meg se próbáld.

–  Nem fogom megpróbálni.

–  Ezen csodálkoznék.

–  A szavamat adom.

–  Nem. Csak azután nem fogod megpróbálni, ha megértetted, milyen elementárisan fontos megmentened a feleséged szeme világát.

A kamera ráközelített. Nyela félelemtől eltorzult arca kitöltötte a képernyőt.

–  Jan – siránkozta.

–  Kenny, ide hallgass – suttogta Vogelaar rekedten. – Azt mondtam, a szavamat adom! Hagyd abba, én...

–  Egy szemmel is kiválóan lehet még látni.

–  Kenny...

–  Tehát ha felfogod, hogy milyen fontos a megmaradt szemét megmenteni, akkor...

–  Kenny, ne! – ugrott fel Vogelaar.

–  Sajnálom, Jan. Kezdek ideges lenni.

A mobilból Nyela ordítása hallatszott, amint a szike meglódult. Vogelaar üvöltése megrengette a levegőt.

GRAND HYATT

Jericho pislogott.

Valami felébresztette. Oldalra fordult és az órára pislantott. Majdnem tíz! Ilyen sokáig nem is akart aludni. A házitelefon ugrasztotta ki az ágyból.

–  Megvan a pénzed – mondta Tu. – 100 000 euró, ahogy a zsoldos úr kívánta, nem túlságosan kis címletekben, hogy azért beférj a múzeum ajtaján.

–  Jó – mondta Jericho.

–  Lejössz reggelizni?

–  Igen, azt hiszem.

–  Gyorsan gyere! Yoyo lassan belefullad a rántottába. Egy adagot félretétetek neked, mielőtt még mindet felfalná.

Yoyo.

Jericho letette a telefont, bement a fürdőszobába és megfigyelte azt a borostás, szőke férfit, aki a bűnt minden eszközzel üldözte, kivéve a fésűt, borotvakészletet és az illendőség minimumát, ami ahhoz szükségeltetik, hogy legalább világosan és egyértelműen nemet mondjon, még akkor is, ha valójában igent gondol. Valami maradt az előző éjszakából, amolyan furcsa érzés, hogy elbaltázott valamit, akármi lett légyen is az. Egy tökrészeg, mindazonáltal igen közlékeny Yoyo, aki aligha véletlenül választotta az ő szobájába vezető utat, aki beszélgetni akart, s ezt a gondolatot utálta a pattanásos fiú, pedig hát mi más is lenne a beszélgetés, mint egy bizonytalan kimenetelűu ceremónia? Alakítható. Minden megtörténhetett volna, de az ő sértett önsajnálata működött, csökönyösen ragaszkodott a Kill Bill remake-jéhez, ami pont olyan rossz volt, amilyet megérdemelt. A felnőtté válásra való képtelensége szöges ágyra kényszerítette, ahol ájult, egyáltalán nem pihentető álomba merült, pályaudvarokról és vonatokról álmodott, amelyeket sorra lekésett, hogy örökké bolyongjon valami komor senki földjén, amelynek barlangszerű lakóodúiból hatalmas rovarok lesték lecsapásra kész csápjaikkal. Minden bejáratból, minden átjáróból, minden résből a csápok integettek feléje, majd bújócskát játszva visszahúzódtak a páncélozott testbe.

Vonatok, milyen kínosan szimbolikus! Hogy lehet ilyen igénytelenül álmodni? Megfigyelte a szőke férfit a tükörben, majd elképzelte, milyen lenne, ha egyszerűen otthagyná a tükörben és a fürdőoben, a pattanásos fiú tökéletlenségeivel egyetemben.

Megkell szabadulnia ettől a fiútól. Valahogyan. Nagyon unja már!

VOGELAAR

Üvöltése atomrobbanás erejével söpört végig a bankon, minden beszélgetést és gondolatot ízekre szaggatott. A hirtelen beállt csöndben álmosító dzsesszmuzsika hangjait lehetett hallani. Az alacsony üvegasztalkán egy modern festmény pompázott előtte kávéból és habból, közepén összetört porcelán.

A kijelzőt bámulta.

–  Megértettél? – kérdezte Xin.

A térde megroggyant, Nyela elhaló zokogását hallgatva zuhant vissza a bőrfotelbe. Semmi sem történt. A szike nem fúródott a felesége szemébe, nem hasította fel a pupillát és az íriszt. Csupán megmozdult, majd meg is állt ismét a levegőben.

–  Igen – suttogta Vogelaar. – Megértettelek.

–  Jó. Ha betartod a játékszabályokat, az asszonynak nem esik bántódása. Persze, ami téged illet...

–  Világos – köhécselt Vogelaar. – De mire ez a felhajtás, Kenny?

–  Miféle felhajtás?

–  Már rég megölhettél volna. Amikor elhagytam a házat, az úton idefelé, a bankban...

A kép elmosódott, majd ismét megjelent Xin.

–  Nagyon egyszerű – mondta, ismét a laza társalgási stílusában. – Még sohasem dolgoztál hálózat és biztosítás nélkül. Hiszel a halál utáni életben, amikor ügyvédek kinyitnak valami széfet és a tartalmát átadják a sajtónak, amire erőszakos elmúlásod hatalmazta fel őket.

–  Szüksége van segítségre?

Vogelaar felpillantott. Egy banki alkalmazott. Ijedt arc, némi helytelenítő kifejezéssel: egy bankban nem szokás üvöltözni. Esetleg még valakinek az öngyilkosság juthatna eszébe. Vogelaar megrázta a lejét.

–  Nem, csak... nagyon rossz hírt kaptam.

–  Ha tehetünk önért valamit...

–  Magántermészetű az ügy.

A férfi megkönnyebbülten elmosolyodott. Nem pénzről van szó, valaki meghalt, balesetet szenvedett.

–  Mint mondtam, ha...

–  Köszönöm.

Az alkalmazott elment. Vogelaar utánanézett, majd felkelt és ő is kiment.

–  Mondd tovább – szólt a telefonba.

–  A biztonsági megfontolásaid azon alapulnak, hogy aki rosszat akar neked, az téged fenyeget – folytatta Xin. – Így elmondhatod: ha holnap nem jelenek meg itt és itt teázni, méghozzá az összes végtagom birtokában, akkor valahol felrobban egy bomba. Ez a magányos farkas stratégiája, hisz életed nagy részében az voltál. Csakhogy most már nem vagy magányos farkas. Talán át kellett volna gondolnod a dolgokat.

–  Megtettem.

–  Nem. A bomba gyújtózsinórja még mindig a te személyes jólétedhez van kötve.

–  Az enyémhez és a feleségeméhez.

–  Nem egészen. A beállításodon változtattál, de az eljárásodon nem. Korábban azt mondtad volna: Kenny, mássz vissza a repülőgépbe, nincs eszköz a kezedben, vagy felőlem akár ölj meg, de figyelj csak, mi fog akkor történni. Ma azt mondod: hagyd békén Nyelát, különben a pokol fenekére küldelek.

–  Amire mérget is vehetsz!

–  Tehát még mindig el tudnál árulni mindent – Xin kis szünetet tartott. – De mit tennénk mi akkor szegény, ártatlan feleségeddel? Vagy másképp: milyen hosszan tennénk azt vele?

Vogelaar keresztülment az előcsarnokon és kilépett a forgalmas Friedrichstraßéra.

–  Elég, Kenny. Megértettem.

–  Valóban? Amíg Vogelaar csak Vogelaart szerette, a magamfajta emberek dolga nehéz volt. Régebben azt mondtad volna: öld meg a nőt nyugodtan, kínozd halálra, te tudod, mi hasznod származik belőle. Pókereztünk volna, s a végén te nyersz.

–  Figyelmeztetlek. Ha Nyelának csak a haja szála is meggörbül...

–  Meghalnál érte?

–  Mondd végre, mit akarsz.

–  Egy választ.

Vogelaar szelleme végigrepült életének színterein. Egy ízeltlábút látott, amelyik csípett, harapott, szúrt, halottnak tettette magát, vagy villámgyorsan eltűnt valami résben. Egy futóautomatát, amelynek páncélja néhány éve rozsdásodni kezdett az érzelmek megjelenésétől. Amelynek ösztöneit tönkretette az a felismerés, hogy van értelme a továbbélésnek, így a halálnak is, hogy mások tovább élhessenek. Xinnek igaza van. A koncepciója elavult. Az ízeltlábúnak elege lett abból, hogy egyedül csúszkáljon a résekben, de a jövő éppen most tűnt egyetlen hatalmas résnek.

–  Igen – mondta. – Meghalnék Nyeláért.

–  Miért?

–  Hogy megmentsem.

–  Nem, Jan. Azért halnál meg, mert az altruizmus az egoizmus királykategóriája, te pedig a végtelenségig egoista vagy. Nincs nagyobb öntetszelgés a mártírságnál, s mindig is az öntetszelgés volt a legnagyobb hajtóerőd.

–  Ne tarts itt szónoklatokat, Kenny!

–  Tudnod kell, hogy a haláloddal senkit sem mentesz meg, ha hamisan játszol. Nyela itt maradna. A kínjai a végtelenségig húzódnának. Semmit sem érnél el.

–  Felfogtam.

–  Tehát most mi a biztosítékod?

–  Egy dosszié.

–  A cucc, amivel Mayé zsarolni akart minket?

–  Igen.

–  Hol?

–  A Crystal Brainben. Egy emlékezetkristályban.

–  Ki tud róla?

–  Csak az ügyvédem és a feleségem.

–  Nyela ismeri a dosszié tartalmát?

–  Igen.

–  És az ügyvéded?

–  Egy szavát sem. Csupán arra utasítottam, hogy ha erőszakos halált halnék, akkor vegye elő a kristályt, és a tartalmát tegye közzé.

–  Miért nem tájékoztattad a tartalomról?

–  Mert semmi köze hozzá – fújt egyet Vogelaar növekvő dühvel. – A dosszié egyetlen célja, hogy megvédje Nyela életét és az enyémet.

–  Ez azt jelenti, hogy amint a kristály birtokába jutok... Rendben, hozd ide. Mennyi időre van szükséged?

–  Maximum egy órára.

–  Jön ide valaki? Takarítónő, kukta, postás?

–  Nem.

–  Akkor gyerünk, öreg cimbora. Ne húzd az időt!

Vogelaar nem olyan ember volt, akit érdekelt volna az ökológia. Nem azért járt napelemes Nissannal, mert elgondolkodott a környezetvédelmen, hanem mert Nyela gondolkodott el rajta. Belátta, hogy a kisebb autók kevésbé terhelik meg a belvárost, de a génjei egy terepjárót követeltek. Most azonban, ahogy a kormányzati negyedben araszolgatott, hangos szóval átkozott minden járművet, amelyik nagyobb volt az övénél, és dühöt érzett az összes helybéli autós ignoranciája iránt.

Németország volt azon leginnovatívabb gépjármű-technológiák országa, amelyek sohasem kerültek ki a tervezők fiókjaiból. Nem volt még egy piac, amelyik annyira ragaszkodott volna a benzinmotorokhoz és a sebességhez, mint a német. Miközben az Egyesült Államokban és Ázsiában a hibridek már régen háttérbe szorultak a fejlettebb konstrukciók mellett, addig Németországban még éppen csak megjelentek. Sehol máshol nem vegetált ilyen szánalmasan a hidrogéntechnológia, az üzemanyagcella és az elektromos áramot használó járművek piaca. A világ egyetlen másik országában sem találták a férfiak olyan fontosnak, hogy nagy és reprezentatív autóval járjanak, s mindenekelőtt, hogy azt maguk vezessék, a kifinomult robotpilóta-technológiát teljességgel figyelmen kívül hagyva. Úgy tűnt, a teuton önbizalom önmagát keresve kínzó rendszerességgel landolt a kormánynál. Ebben az országban csak a jövőt mint olyat szerették kevésbé a kisautóknál.

A Nissan ennek megfelelő lassúsággal araszolgatott. Vogelaar káromkodott és a kormányt csapkodta. Amikor méregtől vörösen végre megérkezett a Crystal Brain parkolójához, úszott a verítékben. Kiugrott a kocsiból és nagy léptekkel igyekezett a bejárat felé.

Einstein arca nézett rá, relatíve röviden.

Az épületet 2020-ban építették a kormányzati negyed közvetlen szomszédságában, de úgy nézett ki, mintha éppen akkor landolt volna. Kockaforma, csiszolt üveg-ufó tökéletes felületekkel, amelyeken gondolatként villant fel a Crystal Brain felirat. Attól függően, hogy az ember melyik irányból közeledett a homlokzathoz, különféle szellemvilágok váltak láthatóvá. Raptorok vadásztak a jura-korabeli szavannákon, kőkori vadászok hajítottak dárdákat a mamutokra, asszír királyok tartottak audienciát. Látni lehetett hellén lándzsásokat, római császárokat, Napóleon lovasait és egyiptomi hercegnőket, piramisokat és gótikus katedrálisokat, a Kon-Tikit és a Titanicot, műholdakat és űrállomásokat, holdbázisokat, Abraham Lincoln szigorú arcát, Goethét kalapban, Bismarckot sisakban, Niels Bohrt, Werner Heisenberget, Konrad Adenauert, Marilyn Monroe-t, John Lennont, Mahatma Gandhit, Neil Armstrongot, Nelson Mandelát, Helmut Kohlt, Bill Gatest, a dalai lámát, Thomas Reitert, Julian Orley-t, a világegyetem geocentrikus, heliocentrikus és újkori ábrázolásait, a plancki kvantumvilágot művészi absztrakcióban, mintha építőkockából lennének, molekulákat, atomokat, kvarkokat és szuperhúrokat, a kerék, a nyomtatás és a sült kolbász feltalálását. Mindez, de még ennél is több holografikusan volt beágyazva a hatalmas falakba, megjelent, lélegzett, pulzált, forgatta a fejét, kacsintott, mosolygott, kezet fogott, lépett, repült, ment, úszott és eltűnt, attól függően, hogy a megfigyelő miként változtatta pozícióját. Ez a külső homlokzat is mestermunka volt, de mégis csupán töredéke annak, amit az épület belseje rejtett.

Amikor Vogelaar belépett a Crystal Brainbe, a világ legkisebb területen felhalmozott legnagyobb tudáskincse várta.

Áthaladt a ragyogó előcsarnokon. Mindkét oldalon fel-alá lebegtek a liftek, látszólag mindenféle rögzítés nélkül, nagyon ravasz optikai trükkel. Fraktálisan utánozták az épületet, mint ahogy a Crystal Brainben minden az önmagával való hasonlatosság elvére épült. A legkisebb komponens, az emlékezetkristály hasonlított a legnagyobbra, az épületre magára. Egy kristály egy kristályban egy kristályban.

A világ emlékezete.

Ami mesélnivalójuk volt az embereknek erről a világról, ahhoz vagy egy könyvre volt szükségük, vagy pedig annyi helyre, hogy egy kizárólag alexandriai könyvtárakból álló ráadásbolygó sem lett volna elegendő a raktározásra.

A Biblia, de a Korán és a Talmud sem ismerte az evolúciót, az okozati hálókat, Schrödinger macskáját, az életlenségi viszonyt, az állandó eltéréseket, a nemlineáris egyenleteket, a fekete lyukakat, a multiverzumot, a dimenziókon kívüli teret, nem ismerte az idővonal megfordítását.

A bolygó megtelt információval.

Gondoljunk csupán a történetírásra: a milliónyi kísérletre, hogy a nagyon is felületes időrészecskék nyomába eredjenek, amelyek impulzusai és pozíciói alig voltak meghatározhatók, vonatkozzanak akár Nagy Károly hajszínére, akár arra, hogy egyáltalán élt-e.

Gondoljunk csupán a fizika, a filozófia és a prognosztika sokféle játékterére. Gondoljunk csupán az addig megírt cikkekre, esszékre, novellákra, regényekre, versekre, dalszövegekre, csupán Bob Dylan költeményeire és a róluk született tanulmányokra. Gondoljunk a rozsdamentes grillsütők használati utasításainak mennyiségére, a meteorológia megjelenése óta a felhalmozott adatok tömkelegére, a dalai láma összes beszédére, minden kínai étterem étlapjára a Boszporusz és a Horn-fok között, a tőke felhalmozására törekvő Dagobert bácsi, valamint dühös és kétségbeesett unokaöccsei beszédbuborékaira, az aranyér elleni kenőcsök és az antidepresszánsok betegtájékoztatóira...

Egyértelműen túl kevés a hely.

Egyértelmű, hogy nem a könyv a megoldás.

De a CD-ROM-ok, a DVD-k és a merevlemezek nem birkóztak meg az információmennyiség exponenciális növekedésével. A digitális feledés veszélye fenyegette őket. A vésett kövek tartósságát figyelembe véve a kereszténység reménykedhetett, hogy a Tízparancsolat valahol megvan még. A könyvek persze legalább 200 évig bírják, már ha nem vasmentes tintával nyomták savmentes papírra, mert akkor háromszor annyi ideig. A celluloidfilmek tartósságát 400 évre becsülték, a CD-k és DVD-k esetleg 100 évig bírják, a hajlékony lemezek 10 évig. Ezzel a jó öreg hajlékony lemez felülmúlja a pendrive-okat, amelyek már 3 év után a feledékenység jeleit mutatják, csak hát hol van még egyáltalán hajlékonylemez-meghajtó? A tartósan használható, helykímélő világemlékezet útjában tehát 3 ellenfél áll: az alacsony tárolókapacitás, a túl gyors pusztulás és a túl gyorsan változó hardver.

A problémát a holográfia oldotta meg, méghozzá egyetlen csapásra.

Nyolc emeleten sorakoztak egymás mellett a kristálypadok és lézerpultok, tágas terek hívogattak a történelemben teendő kirándulásokra, valóságos paradicsom minden földönkívüli számára, aki egy távoli napon a burjánzó vegetáción átvágva emberi relikviákba ütközik majd.

Vogelaar a ragyogó pompával mit sem törődve rohant az egyik lifthez, lement a második pinceszintre, ahol tárolókapacitást lehetett bérelni magáncélokra. Azonosította magát, szem, kézlenyomat, a szokásos dolgok, és belépett egy homályosan megvilágított átriumba.

–  17-44-27-15 – mondta.

A rendszer megkérdezte, hogy lézerhelyet kér-e. Vogelaar azt válaszolta, hogy nem, hanem magával szeretné vinni az adatait.

–  17-es folyosó, B-2 szakasz – mondta a rendszer. – Kiismeri magát, vagy kér egy útleírást?

–  Kiismerem magam.

–  Kérem, 5 percen belül vegye ki a kristályt.

Az átrium végén megnyílt egy zsilip. Folyosók ágaztak el mögötte, a falak simák és jellegtelenek. A padlón vonalak, az adott folyosó száma és a szakaszok jelzései. Vogelaar belépett a megadott folyosóra, néhány lépés után megállt és balra fordult. Csak ha pontosan odafigyelt az ember, akkor vehette észre, hogy a falat leheletfinom vonalak osztották apró négyzetekre.

–  17-44-27-15 előkészítése folyamatban – mondta a rendszer.

A tükörből egy halk, mechanikus kattanás hallatszott. Ezután előbukkant egy vékony, négyszög alakú pálcika. Valami átlátszó volt rajta, egy fél kockacukornyi. Egy a milliónyi kristályból, amelyek a Crystal Braint alkotják, nagy kapacitású adathordozók beépített feldolgozó és kódoló programmal, amelyek mozgatható részek nélkül is működtek, és gyakorlatilag megsemmisíthetetlenek voltak. Az emlékezetkristályok tárolókapacitása 1-5 terabyte volt, másodpercenként több gigabyte anyagot dolgoztak fel. A hozzáférési idő jóval kevesebb volt egy ezredmásodpercnél. A tárolás lézer segítségével történt, ami az adatmintákat mint oldalakat helyezte el a kristályban. Egyetlen ilyen lézerrel bevitt oldal milliónyi bitnek adott helyet. Egyetlen kristályban többezernyi oldal fért el. Vogelaar dossziéja ebből csak egy töredéknyi helyet foglalt el.

–  Kérem, vegye el a kristályt.

Vogelaar nézte az aprócska képződményt és érezte, amint elillant a bátorsága. Hirtelen mély kétségbeesést érzett. Nekidőlt a szemben lévő falnak, nem volt képes a kristályért nyúlni.

Hogyan történhetett meg ez a szörnyűség?

Minden hiába volt.

Nem, nem. Volt még egy esély.

Eltöprengett, mennyire bízhat meg Xinben. Valóban, akármilyen hihetetlenül is hangzik, egy bizonyos mértékig meg lehetett bízni ebben a gyilkosban, legalábbis az őrület és önkontroll általa felállított koordinátarendszerének keretein belül. Vogelaar nem kételkedett abban, hogy Xin mániákus imádata a számok és a szimmetria iránt, a mód, ahogyan állandóan a rend szigeteit kereste, sajátos viselkedési kódexe végeredményben nem szolgált más célt, mint hogy az őrületét sakkban tartsa. Xin nagyon is tisztában volt saját őrületével. Első pillantásra ékesszólónak, kedélyesnek és műveltnek tűnt. De Vogelaar sejtette, hogy Xinnek nehezére esik egy teljesen normális beszélgetés, amivel pedig olyannyira próbálkozott. Az emberiesség apró csökevénye mégis bizonyára ott rejlett benne, egy be nem vallott vágyakozás, bárcsak ne az lenne, aki. Valami, ami visszatartotta attól, hogy mindenkit lelőjön, aki az útjába kerül, hogy felgyújtsa az egész világot, hogy ő legyen a villám, amely mindent elpusztít. Ha odaadja a kristályt Xinnek, egy szerződést kell kötnie, amely garantálja Nyela és az ő életét, de talán csak Nyeláét. Mindenesetre az a kérdés, vajon adjon-e valóban oda a gyilkosnak mindent, nevezetesen ezt a dossziét...

És a dosszié másolatát.

–  Kérem, 60 másodpercen belül vegye el a kristályát.

Vállát megrándítva lódult el a faltól, ujjai közé fogta a kockát, a fény felé tartotta, megnézte a belsejében látható apró fraktúrákat, a miniatürizált történelmet, majd eltette. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan hagyta el a pincét, felment a lifttel, majd a Nissan felé igyekezve még gyorsabban lépkedett. Mintha csoda történt volna, a forgalom lényegesen kisebb lett, így még a megbeszélt időpont lejárta előtt megérkezett az étteremhez. Ezúttal egy pillanatig sem tétovázott, hanem kiszállt és magasba emelt kezekkel, a tenyerét kifordítva lépett az ajtó elé. Az ablakon keresztül a kopasz férfit látta, jobbjában egy hangtompítós fegyver. Lassan kinyitotta az ajtót és benézett a homályos térbe. A bárpult alól Leto lábai lógtak ki.

–  Hol van Nyela?

–  Elköltözött Kennyvel – mondta a kopasz ír akcentussal. Fegyverével a lengőajtó felé intett. Vogelaar pillantásra sem méltatta, keresztülment az éttermen és a konyhába lépett. A gyilkos követte.

–  Jan!

Xin visszatartotta Nyelát a vállánál fogva.

–  Később is köszönthetitek egymást. Mi történt, Jan? A konyhád úgy néz ki, mintha elefántok gázoltak volna rajta keresztül.

–  Tudom – bámulta kifejezéstelen arccal Vogelaar a káoszt, ami Jerichóval vívott harca következtében keletkezett. – Rendet akarsz rakni, Kenny? Ki akarsz takarítani? A mosogató alatt megtalálsz mindent, amire szükséged lehet. Ablaktisztítót, krómfényezőt... Tudom, hogy nem bírod elviselni a rendetlenséget.

–  Az én világomban. Ez itt a tied. Hol a kristály?

Vogelaar belenyúlt a kabátzsebébe és az emlékezetkristályt a munkaasztal még szabadon álló részére helyezte. Xin felvette, ide-oda forgatta.

–  Biztos vagy benne, hogy ez az igazi?

–  Holtbiztos.

–  A férjemhez szeretnék menni – mondta Nyela halkan, de határozottan. Szemén látszott, hogy sírt, de úgy tűnt, már összeszedte magát.

–  Persze – mormogta Xin. – Menj csak hozzá.

Tekintetét a kristály mágikusan vonzotta. Vogelaar tudta, miért. A kristály olyan struktúra, amilyet Xin szeret. A felépítése, a tisztasága elbűvöli.

–  Megkaptad, amit akartál – mondta. – Én tartottam a szavam.

Xin felnézett.

–  Én nem ígértem semmit.

–  Hanem?

–  Mindig csak lehetőségekről beszéltem. Túlságosan kockázatos életben hagyni titeket.

–  Ez nem igaz.

–  Jan, kérlek!

–  Megígérted, hogy Nyelát megkíméled.

–  Vagy mindkettőnket megkímél, vagy egyikünket sem – bújt Vogelaarhoz az asszony. – Ha megöl téged, engem is lelőhet.

–  Nem, Nyela – rázta a fejét Vogelaar. – Azt nem engedem...

–  Tényleg azt hiszed, tétlenül nézem, amint ez a gazember lelő téged? – sziszegte gyűlölettel. – Ez a szörnyeteg, aki évekig járt hozzánk vendégségbe, italokat szolgáltatott fel és a teraszunkon terpeszkedett? Hé, kérsz egy italt, Kenny? Keverek neked egy olyat, hogy tüzet okád tőle a szemed!

–  Nyela...

–  Nem bántod a férjemet, hallod? – üvöltötte Nyela. – Nem bántod, vagy én kísértelek majd a sírból, te nyomorult bestia, te...

Xin arca rezignált volt. Elfordult, fáradtan rázta a fejét.

–  Miért nem figyel rám soha senki?

–  Tessék?

–  Mintha bármikor is szépítgettem volna valamit. Mintha már nem lennének a játékszabályok eleve lefektetve.

–  De nem azért vagyunk itt, hogy a kibaszott szabályaid szerint játsszunk!

–  Nem kibaszottak – sóhajtott Xin. – Egyszerűen csak... Szabályok. Egy játék. Ti is részt vettetek benne. Hamisan játszottatok, vesztettetek. Tudni kell eltűnni.

Vogelaar figyelte őt.

–  Be fogod tartani az ígéreted – mondta halkan.

–  Még egyszer, Jan, én nem...

–  Úgy értem, azt, amit mindjárt megígérsz nekünk.

–  Amit mindjárt megígérek?

–  Igen. Van még ugyanis valami, ami kell neked, Kenny. Valami, amit odaadhatok neked.

–  Miről beszélsz?

–  Owen Jerichóról.

Xin megfordult.

–  Tudod, hol van Jericho?

–  Az ő élete Nyela életéért – mondta Vogelaar. – És hagyd már a fenyegetőzéseidet. Ha meghalunk, akkor némán. Hacsak...

–  Hacsak mi?

–  Megígéred, hogy megkíméled Nyelát. Cserébe tálcán szolgálom fel neked Jerichót.

–  Nem, Jan! – nézett rá könyörögve Nyela. – Én nem akarok nélküled...

–  Nem is kell – mondta Vogelaar nyugodtan. – A második ígéret rám vonatkozik.

–  A te életed kiért cserébe? – kérdezte kíváncsian Xin.

–  Egy Yoyo nevű lányért.

Xin bámult. Majd nevetni kezdett. Halkan, szinte hangtalanul. Majd egyre vadabbul. Az oldalát fogta, a fejét dobálta, ököllel verte a hűtőszekrényt.

–  Hihetetlen – vinnyogta. – Elképesztő.

–  Minden rendben, Kenny? – ráncolta zavartan a homlokát a kopasz. – Jól vagy?

–  Rendben? – prüszkölte Kenny. – Ez a lány, ez a nyomozó, Mickey, ezeket ki kellene tüntetni! Micsoda teljesítmény! Abból a kevéske töredékből... Hihetetlen, egyszerűen hihetetlen! Megtaláltak téged, Jan, megtaláltak – dadogni kezdett. A szemei még jobban kitágultak a gyönyörűségtől. – Talán figyelmeztettek is?

–  Igen, Kenny – mondta nyugodtan Vogelaar. – Figyelmeztettek.

Vogelaar elhallgatott.

–  Megpróbálsz engem a morális oldalról megfogni, szememre veted, amit állítólag megígértem neked, azután meg elárulod azokat az embereket, akik azért jöttek, hogy megmentsék az életedet – bólintott Xin, mint aki éppen valami nagyon értékes leckét tanult meg. – No nézd csak! Az ember, amikor a legaljasabb. Mit meséltél nekik az afrikai kalandunkról?

–  Semmit.

–  Hazudsz.

–  Szívesen hazudnék – mondta Vogelaar mogorván. – Valójában egy üzletet ajánlottam nekik. A dossziét, ha fizetnek. Most kellene átadnom.

–  Ez igen – gágogta Xin.

–  És? Most mi van?

–  Bocsáss meg, öreg cimbora – törölte ki szeme sarkából a nevetés könnyeit Xin. – Nem sok mindent kap már az életben az ember, ami meglepné, de ez itt... És tudod, mi a legjobb? Még gondoltam is rá, hogy megtalálnak téged! Valahogy úgy, mint amikor az ember arra gondol, hogy jövő héten talán leesik egy meteorit a Földre, vagy arra, hogy talán mégis van Isten. Én kezem-lábam törve igyekeztem Berlinbe, hogy megakadályozzak valamit, amiről soha, de soha nem gondoltam volna, hogy valóban be is következhet, de az élet... Jan, kedves Janom! Az élet mégis szép! Túlságosan is szép!

–  Térj a lényegre, Kenny.

Xin nagyvonalúan legyintett mindkét kezével, a házigazda nagyvonalúságával, mintha azt kérdezné, mit isztok, barátaim.

–  Jó – krákogta. – Felőlem!

–  Mit jelent ez?

–  Megígérem. Azt jelenti, megígérem! Ha minden rendben megy, ha nem jön közbe semmi, ha nem akarsz átverni, még csak eszedbe se jut, hogy átverj, ha nem jön közbe a legapróbb szépséghiba sem... Akkor életben maradtok – mondta, miközben közelebb lépett és összehúzta a szemöldökét. A hangja ismét kígyószerűvé vált. – De ha a várakozások ellenére mégis nyilvánosságra kerül valami a dossziéból, akkor megígérem neked, Nyela úgy hal meg, hogy azt elképzelni sem tudod! Te pedig majd nézheted. Nézheted, amint egyenként kihúzom a fogait, kezéről, lábáról levágom az ujjait, kivájom a szemeit, a hátáról csíkokban nyúzom le a bőrt, miközben ez a jó öreg Mickey itt megerőszakolja, újra és újra megerőszakolja, amíg a végén már csak egy nyöszörgő, véres húsdarabot baszik, s még ekkor sem lesz halott, Jan, még messze nem lesz halott, ezt ígérem neked, s megtartok mindent, amit most ígértem.

Vogelaar magán érezte Xin leheletét, belenézett hideg, éjfekete szemeibe, érezte, amint Nyela megremeg, s hallotta, amint a szíve hevesen verni kezd. Mindent elhitt, az utolsó szóig.

A rossz neoncső egy hideg kattanással kilehelte a lelkét.

–  Jól hangzik – mondta. – Megegyeztünk.

A MÚZEUM-SZIGET

A Múzeum-sziget úgy jelenik meg Berlin műholdas képén, mintha egy rosszul beillesztett darab lenne, ami jó 1,5 kilométer hosszan kétfelé kényszeríti a Spreet. Reprezentatív épületek sora, amelyek kiállításai összességében 6000 év kultúrtörténetét foglalják magukban. Katedrális méretű terekből csendes kis zugokon át jut az ember világos udvarokra, elveszve az antikvitás monumentális építészetének őrületében és az intim gyűjtemények meghitt időtlenségében. A sziget északi csúcsán a kupolával koronázott Bode Múzeum wilhelmiánus homlokzata emelkedett ki barokk óceánjáró gőzhajóként a vízből, délen klasszicista front zárta le a komplexumot, aminek legimpozánsabb épülete, a Pergamon Múzeum, egy műkedvelő hellenista Nagynémetország-álmából született. Az ijesztő méretű középső szárny két oldalán két azonos, falpillérekkel tagolt épület húzódott, egy dór homlokzathoz kapcsolódva. Az eredetileg U alakú épületet 2015-ben egy negyedik, üvegből készült szárny hozzáadásával egészítették ki négyzetté, így egyedülálló módon lehetőség nyílt körbejárni az emberré válás egyiptomi, iszlám, elő-ázsiai és római állomásait.

Berlini tartózkodásai alatt Jericho sokszor átment a szigeten, amit számos híd köt össze a belvárossal, de a lábát még sosem tette be egyik múzeumba se. Sohasem volt rá ideje. Most, amikor a Spree partján taxizott, nem akarta megfosztani magát az örömtől, hogy végre ennek is eljött az ideje. Zakója valósággal feszült a sok pénzcsomagtól, amelyek együttesen pontosan a Vogelaar által követelt összeget adták ki. Revolvere láthatatlanul lapult a bélésben. Úgy nézett ki, mint bármelyik turista, mindazonáltal úgy érezte magát, mint a nevezetes liba, akit a róka meghívott ebédre. Amennyiben Vogelaarnak valóban van dossziéja, akkor szépen kicserélik az információt a pénzre és elválnak útjaik. Ha nincs, akkor bizony problémák adódhatnak. A zsoldosnak szüksége van a pénzre, így vagy úgy, és egészen biztos nem a rábeszélés erejével akarja majd tőle megszerezni.

Jericho megtapogatta a fülét és megmerevedett.

Úgy tűnt, a Pergamon Múzeum homlokzata őt figyeli, mindegyik ablak egy vizslató szem. Az üvegezett szárnyban az elsüllyedt birodalmak emlékei között tülekedtek a művelődésre vágyó látogatók. Továbbment, megnézte az óráját. Negyed 12. Tizenkettőt beszéltek meg, de Jericho előbb meg akarta ismerni a múzeumot. Jobboldalt állt egy hosszú, modern épület, amelynek talapzata motívumaiban a régi építészethez igazodott és egy levegős oszlopsor koronázta: a James Simon Galéria, a múzeumi akadálypálya bejárata. Csevegő látogatók tülekedtek verítékben úszva a szigetre. Jericho csatlakozott hozzájuk, átment a Spree fölött, és felment egy pompás lépcsőn a galéria emeletére. Egy kávéházakkal és teraszokkal teli hatalmas csarnokban jegyet váltott, és követte a feliratokat.

Amint belépett a déli szárnyba, az első benyomás valóságos nirvánaként érte. Már a folyó felé nyíló római íves ablakok is az építészet hitelességét közvetítették. A kiállított tárgyak történelmi kontextusukból kiragadva a virtuálisnak tetsző tágasságban méltóságosnak, ugyanakkor elveszettnek tűntek.

Jericho jobb kéz felé kanyarodott és egy utcaszerűséget követett, a fal díszítő szegélyei és párkányai ragyogó színekben pompáztak. Elolvasta a magyarázó szövegeket. A babiloni isteneket állatok szimbolizálták, Istárt, a szerelem istennőjét és a csapatok védelmezőjét sétáló oroszlánok, Belt, a termékenység és az örök élet istenét, aki a város őrzője is volt, kígyószerű sárkányok, Adadot, a vihar urát pedig vad bikák. „Ti, istenek, jókedvben járjatok ez úton”, írta II. Nebukadnezár a falakra, s közben aligha álmodta, hogy valamikor e tiszteletre méltó falak között japán és koreai turistacsoportok eltévedt tagjai keresik majd kétségbeesetten egyforma sapkát viselő idegenvezetőiket. Egy üvegkockában Babilon makettje volt látható, középen piramisszerű építmény törekedett az ég felé: a zikkurat, Marduk szentsége. Emiatt a kiábrándítóan alacsony torony miatt lobbant tehát akkora haragra az ótestamentumi Isten, hogy az emberiségre szabadítsa a jól ismert nyelvi zűrzavart. Na igen. Az út eredetileg a szomszédos teremben kék es sárga színekben pompázó, ugyancsak állatistenségekkel díszített Istár-kaputól indulva a zikkuratig vezetett. A látogatók nagy száma képet nyújthatott arról, milyen lehetett mindez felvonulások idején.

Babiloni csúcsforgalom.

Jericho átment a babiloni kapun és 660 évvel később, egy rómain lépett ki, ami a szomszédos terembe nyílt. A milétoszi piac kapuja, kétemeletes csoda, a hellenisztikus és a római építőművészet határmezsgyéjén. Közben folyamatosan a menekülési útvonalakat kereste.

A múzeum szerkezete mindeddig átlátható. Az egyetlen, ami föltarthatja, a látogatók gleccserszerűen áradó tömege. Mellette éppen nagy tumultus volt kialakulóban. Egy koreai úriember a görög oszlopcsarnokok szépsége iránt teljesen érdektelenül azt magyarázta az idegenvezetőnek, hogy a felesége a japánok között elveszett, mindezt csupán azért, hogy elpanaszolja, ő is a japánok közé keveredett. A nyelvi zűrzavar megtalálta kortárs megfelelőjét, a turistacsoport teljesen összezavarodott. Jericho megkerülte őoket és a szomszédos terembe menekült.

Azonnal tudta, hol van.

Vogelaar ezt jelölte ki a találkozó színhelyéül. A hangárméretű teremnek több mint felét egy római templom homlokzata töltötte be. Csupán az oszlopcsarnokhoz vezető lépcsősor legalább 20 méter széles volt. A talapzatot egy kétembernyi képregény díszítette, ami a felirat szerint a görög isteneknek a titánok elleni harcát, vagyis egy puccskísérlet krónikáját ábrázolta, megfelelő kulisszát teremtve egy Vogelaarral való találkozóhoz: Zeusz feldühítette Gaiát, mert erőszakos gyermekeit, a titánokat a Tartaroszba, vagyis az akkori Black Beach Prisonbe küldte. Őket megszabadítandó és a gyűlölt főistent egész korrupt bandájával egyetemben elüldözendő, Gaia felkelésre biztatja a még szabadlábon lévő fiait, a gigászokat, mivel jól tudja, isteni kéz nem tudja megölni őket. A botrányaikról jól ismert gigászok, akiknek lába ráadásul kígyótestben végződött, nagyon is szívesen készen álltak a mama becsületének megvédelmezésére. Ez viszont kiváló lehetőséget biztosított Zeusznak arra az amúgy sem ritka esetre, hogy viszonyt létesítsen egy halandó nővel – csak az ügy érdekében, Héra, nem úgy van, ahogy gondolod! –, aki megszüli neki Héraklészt, s mivel ő szintén halandó, képes arra, hogy a gigászokat móresre tanítsa. A gigászok persze védekeztek, hegycsúcsokkal és fatörzsekkel dobálóztak, amire Athéné viszont – én ezt úgyis jobban tudom! – egész szigeteket hajigált rájuk, egyik vezetőjüket, Enkeladoszt például Szicília alá temetve. Ettől fogva a gigász forró leheletét az Etna kürtőin át fújta ki, míg egy másikuk, Mimasz a Vezúv alá került, a harmadikat pedig Poszeidón Kos szigetével csapta agyon. De a legtöbben Héraklész mérgezett nyilainak estek áldozatul, míg végül az egész kígyólábú banda be nem végezte. A díszítő elem a hatalomért változatlan eszközökkel vívott örök harcot ábrázolta. Ki volt a fang, ki a bubi, ki a gyarmatosító? Ki pénzelt kit és miért? Már akkoriban is létezett egy dosszié, amiben minden le volt írva, valami Gigantománia: az igazság, vagy Az Olümposz-akta címmel? Egy dosszié, amint azt Egyenlítői-Guinea utolsó túlélő gigásza állítja?

Jericho felnézett a lépcsőn.

Három bejárat vezetett az oszlopcsarnok belsejébe, ami eredetileg a templom belseje volt. Vogelaar azt mondta, ott várja majd. Felment a ragyogó márványlépcsőn, átment az oszlopok között, és egy négyszögletes, jól megvilágított teremben találta magát, amelynek falait valamivel kisebb díszítőelemek ékesítették. Innen föntről jó kilátás nyílt mindenre, ami a lépcső aljában történt, ha belenyugodott abba, hogy őt is könnyű észrevenni. Beljebb védettebb volt.

Jericho az órára pislantott.

Fél 12. Ideje megnézni a múzeum többi részét.

Az ellenkező irányban hagyta el a templomcsarnokot és az északi szárny felé indult el, ahol a hellenisztikus építőművészet további tanúira bukkant. És mi van, ha Vogelaarnak nincs semmiféle dossziéja? Miközben elhaladt a 8. századi sivatagi Msatta-palota homlokzata előtt, egyre erőteljesebbé vált az érzése, hogy kelepcét állítanak neki. Az északi szárny végét római boltívek jelezték, de ő nem tudta volna megmondani, mit is látott ebben a részben, ami nyomozói csődjét jelentette, hiszen azért mászkált mindenfelé, hogy a terepet felmérje. Kőarcok meredtek rá. Balra fordult. Heverő kosok és szfinxek között vezetett az út a negyedik, üvegezett szárnyba. Fáraók mellett haladt el a kalabsai templomkapun és a sahuréi piramistemplom maradványain át. Jericho hirtelen egy pontosan olyan üvegfolyosón találta magát, amilyenen a szerencsétlen Grand Cherokee Vang találkozott Kenny Xinnel. Ómen lenne? Karok mozdultak csikorogva, lándzsák meredtek az égnek, gránitujjak markolták erősen a faragott kardokat. Továbbment, a nappali fényben fürdőzve. Jobb kéz felé a padlóig érő ablakokon a Spreen átívelő egyik hidat látta, balra a múzeum belső udvara volt. Előtte egy obeliszk magasodott, idegen papkirályokkal, akik fenyegetőn bámuló állatok hátán lovagoltak. A sarokban, ahol az üvegfolyosó és a déli szárny találkozott, Adad viharisten szobra állt, innen indult tovább a körjárat, vissza a babiloni sétálóutcához.

20 perc múlva 12.

Másodszorra is belépett a Pergamon-terembe. Tele volt műuvésztanoncokkal, akik rajzfüzettel a kezükben ültek a lépcsőn, és az egykori zsenialitásról készült vázlatokkal igyekeztek egyengetni jövendőo karrierjüket. Rossz érzésekkel indult fel a lépcsőn. A Telephos-teremben a látogatók márvány töredéktől márvány töredékig vándorolva próbálták megérteni a történelmet a karok és orrok hiányából. Jerichónak zúgott a feje, miközben az amputált hősök között bóklászott, fülében egy apa hangjait hallotta, amint éppen csemetéiből verte ki az archaikus szobrok iránti érdeklődés utolsó szikráját is. Minden egyes évszám mély ráncot hagyott a gyerekek homlokán. A tekintetükben látszott az igyekezet, hogy a felnőtteknek a tönkrement szobrok iránti vonzalmát összhangba hozzák az olyan életstratégiákkal, amelyekben kar nélkül szart sem ér az ember, és mindent, ami tönkrement, megjavítottak. Koravén hangon hazudták, mennyire lelkesíti őket egy-egy fél csípő, koszos kő vagy valami király töredékes arca, s közben nem menekülhettek.

Nem menekülhettek...

Pontosan. Ez idelenn egy csapda.

Rémeket látsz, gondolta. Egyrészt megmentették Vogelaar életét, másrészt a Telephos-terem nem a Muntu konyhája. Szép csendben és gyorsan kicserélik a dolgaikat. A legrosszabb, ami történhet, hogy a dosszié nem azt tartalmazza, amit tulajdonosa ígért. Megpróbált ellazulni, de vállai merevek voltak, mint egy híd pillérei. Az apa azon fáradozott, hogy egy mell töredékéből próbálja rávezetni a gyermeki szellemet az isteni Ízisz szépségére. Tanácstalan pillantások keresték a szépséget. Jericho elfordult és ismét hálát érzett, amiért már nem fiatal.

VOGELAAR

A gondolatai egymást kergették. Fejében szünet nélkül a ha és a de követte egymást, miközben lábai gépiesen vitték a felvonulási úton. Ha Jericho a lánnyal a megbeszélt időpontban ott lesz, ha Xin tartja a szavát, ha valóban meg lehet bízni a kínaiban, de mi van, ha nem? Itt és most az a veszély fenyegette, hogy utolsó esélyét játssza el, hogy kiszabadítsa Nyelát az őrült karmaiból, akinek amúgy talán esze ágában sincs őket életben hagyni. De hagyná kihasználatlanul több évtizedes tapasztalatát, hogy mindig megtalálja a kiutat? Fegyvertelenül, mobil nélkül, egy emberekkel teli múzeumban kevés az esélye Xin kikapcsolására, de azért nem lehetetlen. Megengedheti magának, hogy lemondjon a trükkökről? Mennyire veszedelmes valójában ez a Mickey? Leginkább egy átlagos bűnöző esetlen benyomását kelti, de ha Xinnek dolgozik, akkor bizonyára mégis veszedelmes. Persze Vogelaar bízott magában, hogy meg tudna birkózni vele, csak akkor előbb Xint kell elintéznie.

Tehát támad. Vagy mégse? De. Néhány percen belül, mielőtt még belépne a Pergamon-terembe. Fegyver és terv nélkül.

Ész nélkül!

Nem, nem támadhat. Az őrült kínai ellenében csak a szerencsében bízhat, s mi van akkor, ha Xin mégis hajlandó megtartani az ígéretét? Ha tehát kudarcot vall a támadással, és ezáltal ő maga, Vogelaar idézi elő Nyela halálát, a magáéról nem is szólva?

Gyanakodni? Megbízni? Gyanakodni?

Öt perccel korábban, a James Simon Galériában.

- Megértelek téged – mondja Xin együttérzőn. – Én sem bíznék magamban.

Szorosan Vogelaar mögött megy, a pisztolyát a zakója alá rejtve.

- És? – kérdezi Vogelaar. – Lenne rá okod?

Xin egy pillanatra elgondolkodik.

- Foglalkoztál valaha asztrofizikával?

- Más dolgok adódtak az életemben – sóhajt Vogelaar. – Puccsok, fegyveres konfliktusok...

- Kár. Jobban megértenél. A fizikusokat többek között azoknak a keretfeltételeknek a definíciója is foglalkoztatja, amelyek között az univerzum megőrzi stabilitását. Illetve amelyek közt egyáltalán azzá tudott válni, ami. A puszta tényeken túl két különböző szemlélet létezik. Az egyik szerint az univerzum végtelenül stabil, mert sohasem volt más választása, mint hogy az ismert formájában fejlődjön ki. Más előjelek esetén talán nem jöhetett volna létre élet. Erről gondolkodni pedig éppen olyan felesleges, mint azon, hogy miként alakult volna az életed, ha nőnek születsz.

- Fatalistán és unalmasan hangzik.

- Filozófiai szempontból egyetértek veled. A másik frakció ezért is beszél arról, hogy az univerzum végtelenül törékeny, hiszen a keretfeltételekben bekövetkező legcsekélyebb eltérés is alapvető változásokhoz vezetne. Egy apró plusztömeg megjelenése. Egy bizonyos részecske minimális deficitje. Az első frakció számára mindez túlságosan is kártyavárnak tűnik, amiben igaza is van. De a második elképzelés mégis közelebb áll a létről alkotott elképzeléseinkhez. Mi lenne, ha? Én személyesen a rend és a megbízhatóság azon elképzelését vallom, ami a keretfeltételek tárgyalás alapját nem képező betartásán alapul. Ebben az értelemben kötöttünk megállapodást, te meg én.

- Ez azt akarja jelenteni, hogy mindig addig csűrheted-csavarhatod, amíg okot nem találsz arra, hogy az ígéretedet ne tartsd be.

- Kicsinyes vagy, ha megengedhetem magamnak ezt a megjegyzést.

Vogelaar megfordul és rábámul.

- Ó, értem én, mire gondolsz! Hogyan látod saját magad. Talán abban rejlik a probléma – és a levegőben egy hatalmas kört írt le a karjával –, hogy ez a te univerzális elképzelésed a rendről normális emberekre nem alkalmazható?

- Mi történt hirtelen, Jan? Az előbb még lazább voltál.

- Nekem mindegy, mit gondolsz! Azt akarom hallani tőled, hogy Nyela biztonságban érezheti-e magát, ha én teljesítettem, amit ígértem?

- Ő a záloga, hogy teljesítsd az ígéretedet.

- És utána?

- Amint már mondtam...

- Mondd még egyszer!

- Istenem, Jan! Az igazság nem lesz attól igazabb, ha ismételgetjük – sóhajt Xin és a mennyezetre pillant. – De felőlem! Ameddig Mickey vele van, addig Nyela jól és biztonságban van. Ha minden a megegyezés szerint zajlik, egyikőtöknek sem esik bántódása. Ez a megállapodás. Elégedett vagy?

- Mértékkel. Az ördög sem tesz semmit hátsó gondolatok nélkül.

- Értékelem a dicséretet. Most pedig tedd meg nekem azt a szívességet, hogy megmozdítod végre a segged.

A milétoszi piac kapuja.

Xin szavai a fülében. Mi lenne, ha most, ebben a másodpercben megfordulna, hanyatt-homlok elrohanna a múzeumból és megpróbálna Xin előtt az étterembe érni? A keretleltételek abszolút megváltoznának! Persze tudnia kéne, hol van most Xin. Amikor belépett a déli szárnyba, lemaradt. Vogelaar még egyszer hátrafordult, de a látogatók hömpölygő tömegében nem látta sehol. Nem kételkedett abban, hogy a kínai követi minden lépését, de azt is nagyon jól tudta, hogy amíg kell, Xin láthatatlan marad, és Jericho meg a lány csapdába kerül a Telephos-teremben. Előbukkan majd a semmiből: két lövés...

Vagy mégis három?

Megbízni? Gyanakodni?

Xin nem normális. Az élete nem a valóságban játszódik, inkább a valóság absztrakciójában. Ez amellett szól, hogy bízzon benne. Az őrült rendje a kényszer. Xin talán nem is tudja megszegni az ígéretét, amíg a keretfeltételek stimmelnek.

Keresztülvágott az embertömegen és a Pergamon-teremhez vezető átjáróhoz közeledett, egy hellenisztikus együttesben álló kisebb kapuhoz, aminek a homlokzatát éppen akkor újították fel. Hogy a látványt ne takarják el, üvegfallal vették körbe. A mesterséges égi fény tükröződött benne, a körülötte álló szobrok és oszlopok, a látogatók, ő maga...

És még valaki.

Vogelaar megdermedt.

Egy szívdobbanásnyi ideig megdermedt. Jeges rémület markolt a szívébe, mintha elektromos áram kergette volna altestében a molekulákat. Érzései rohanó patakként áramlottak a lábaiba, amelyek egy pillanat alatt elzsibbadtak, képtelenné válva bármiféle mozgásra. A borzongató rettegés helyét, hogy mi minden történhet Nyelával, a megsemmisítő bizonyosság vette át, hogy valószínűleg mi történt már vele.

„Ameddig Mickey vele van, addig Nyela jól és biztonságban van.”

Akkor miért van Mickey a múzeumban?

Mert Nyela már nem él.

Csak így lehetséges. Xin megengedte volna, hogy őrizetlenül maradjon az étteremben? Vogelaar úgy ment tovább, mintha részeg lenne. Kudarcot vallott. Gyermeki módon abban reménykedett, hogy az őrült kínai betartja majd a megállapodásukat. Ehelyett Xin a múzeumba rendelte az írt, hogy megosztozzanak a gyilkosságon. Ennyi történt. Amint Nyelának eleve sem volt esélye az életben maradásra, úgy ér majd véget az ő élete is, egyszerre Yoyóéval és Jerichóéval, legkésőbb a templom fölötti kis teremben.

A félelme egy pillanat alatt eloszlott. A helyére jéghideg düh lépett. A túlélési mechanizmusok egymás után indultak be, visszaalakult ízeltlábúvá, hisz élete legnagyobb részét amúgy is akként élte le. Kitinpáncéljában átcsúszott a kapun a Pergamon-terembe. Csápjait éberen nyújtogatta, mindent, amit látott, részleteire bontott: az óriási terem túloldalán annak a kapunak a párja, amelyen éppen átkelt, aprónak érezte magát, már-már zavarban volt a méretei miatt, ugyanakkor bátor, nagyon bátor. Balra a díszítő elem szabadon álló részei sztéléken és talapzatokon, jobbra a templom a lépcsővel, felette az oszlopcsarnok, az átjáró a Telephos-terembe, ahol Jericho és a lány várja a dossziét, amit sohasem fognak megkapni, de nem is lesz már rá szükségük. Pedig minden milyen egyszerű lehetett volna, milyen gyors. 100 000 euróval gazdagodva nekik adta volna a második dossziét. A másolatot, amiről rajta kívül csak Nyela tudott.

Tudott?

Miért olyan biztos benne, hogy halott?

Mert az volt.

A többi vágyálom. Nem ízeltlábúaknak való.

Vogelaar vadul őrölt az állkapcsával. Az oszlopcsarnok és a padló között hadseregnyi turista, némelyikük a lépcsőn ült, mintha ott akarná ebédjét elfogyasztani. Vogelaar megpillantott egy fiatalokból álló csoportot, mindegyikük kezében ceruza és rajzfüzet, koncentráló arcok, elmerülve a halhatatlanok csetepatéjában. Néhány érdeklődő a hátuk mögül figyelte őket. Tapogató pillantásával sorra végigmérte őket, majd tekintete megakadt egy hegyes orrú lányon, akinek még nem volt csodálója. Sietség nélkül melléje lépett. Fehér lapján Zeusz küzdött meg Porphyrionnal, a gigászok vezetőjével, s mindketten küzdöttek a lány tehetségtelenségével, aki képtelen volt életet lehelni beléjük. A mellette fekvő ceruzák száma – legalább 20 – éppen fordított arányban állt tehetségével. Egész felszerelése azt sugallta, hogy minden eurónyi borravaló, amit az esti pincérkedéssel keres, azt az illúziót táplálja, mely szerint a felszerelés már majdnem művészet.

Föléje hajolt és barátságosan megszólította:

- Elnézést, kölcsönkérhetném az egyik ceruzáját?

A lány ijedten pillantott fel.

- Csak egy pillanatra – tette hozzá gyorsan Vogelaar. – Csupán fel akarok jegyezni valamit, és elfelejtettem tollat hozni. Mint mindig.

–  Jaaa, igeeen – mondta hosszasan elnyújtva. Nyilván megnyugtatta a gondolat, hogy a ceruza írásra is alkalmas. – Persze, hogyne! Vegye csak el bármelyiket.

- Nagyon kedves.

Egy hosszú, jól kihegyezett ceruzát választott, amelyik erősebbnek tűnt a többinél, és felállt. Xin látta őt ebben a pillanatban, ehhez kétség sem fért. Xin mindent lát, és mindenből, amit csinál, levonja a saját következtetéseit, tehát csak másodpercei vannak.

Villámgyorsan fordult meg.

Mickey, aki néhány lépéssel mögötte állt, úgy bámult rá, mint egy dog, majd kelletlenül megpróbált elbújni egy csoport spanyolul beszélő nyugdíjas mögött. Vogelaar néhány lépéssel mellette termett. Az ír jobb keze a derekához kapott. Arra az esetre, ami éppen most történt, Xin nyilván nem adott neki utasítást, hiszen abszolút tanácstalannak tűnt. Az arca izgatottan remegett, a tekintete ide-oda járt, kopasz feje verítékben úszott.

Vogelaar átkarolta a fejét, magához húzta, és jobb szemébe döfte a ceruzát.

Velőtrázó üvöltés tört elő az írből. Kapálózott, a sebből fröcskölt a vér. Vogelaar tenyerével erősebb nyomást fejtett ki a ceruza végére, egyre mélyebbre tolta a szemüregbe, érezte, amint a hegye áttöri a csontot és behatol az agyba. Mickey elernyedt, kiürítette a belei és a hólyagja tartalmát. Vogelaar kitapogatta a gyilkos fegyverét és kihúzta a tokjából.

–  Jericho! – üvöltötte.

FEJVESZTETT MENEKÜLÉS

Jericho jobbnak látta, ha a dél-afrikait a túloldalon várja, elbújva a szabadon álló szobrok alkotta falanx mögött, számítva arra az esetre, hogy Vogelaar mégiscsak átveri őt. De amit látott, az még jobban megijesztette. Egyáltalán, rosszabb volt bárminél, amit túlpörgetett fantáziájával az utóbbi órákban csak elképzelt, mert egészen egyszerűen azt jelentette, hogy az átadás-átvétel kútba esett.

Rettenetes, minden kútba esett.

Revolverét jobb kezében szorongatva rohant elő a fedezékéből. A támadás színhelyétől a sokk hullámai indultak ki, magukkal ragadva a rettenet mindenféle kifejeződését. Kiáltások, üvöltések, sóhajok, hörgések, nyögések és leírhatatlan hangok. A szemtanúk hátrahőköltek, kis arénát képezve, amelynek közepén Vogelaar és a kopasz olybá tűntek, mint valami újkori gladiátorok. Mások teljesen ledermedtek a terror gorgó-fejétől, teljességgel olyanná válva, mint körülöttük a márványból készült gigászok és istenek. A rajzolók elejtették ceruzáikat. A hegyes orrú lány felállt, mint valami gumilabda egy helyben ugrált, kezét a szája elé illesztette, mintha el akarná kapni az aprócska sikongatásokat, amelyek egy automatikus segélykérő rendszerességével törtek elő ajkai közül. Az emberek fejüket forgatták, szemüket meresztették, meggyorsították lépteiket, a csoportok felbomlottak, őosemberi ösztönnel menekültek.

Jericho a struktúrák teljes felbomlásának kellős közepén megpillantotta a halál angyalát.

Vogelaarhoz rohant, akinek az ereje fogyatkozni látszott áldozata súlya alatt. A haldokló a földre zuhant, magával rántva a dél-afrikait is. Az angyal az északi szárny felől közeledett óriási léptekkel, fehér hajjal, bajusszal, szemét napszemüveg mögé rejtve, de járása, a motorikája, a pisztolya – mintha az alkarjából nőne ki – kétséget sem hagyott az identitása felől.

Vogelaar is látta, hogy jön. Egy üvöltéssel sikerült a magasba emelnie a kopaszt, akinek a következő pillanatban felrobbant a mellkasa, amint felfogta a lövést. Jericho a földre vetette magát. Vogelaar, igyekezvén oldalra lökni a holttestet, viszonozta a tüzet. Xin a céltalanul tébláboló emberek között keresett menedéket. Egy lövedék vállon talált egy nőt, aki összeesett.

- Ennek semmi értelme! – kiabálta Jericho. – Ki innen.

A dél-afrikai a hullát rugdosva igyekezett kiszabadulni. Jericho felrángatta. Olyan hangot hallatva, mintha valaki nyers húst csapna az asztalra, fölszakadt Vogelaar combja. Jericho felé zuhant és belékapaszkodott.

- Az étterembe – nyögte. – Nyela...

Jericho megragadta a hóna alatt, anélkül, hogy pisztolyát elengedte volna. A sebesült nehéz volt, túlságosan nehéz. Körülöttük elszabadult a pokol.

- Szedd össze magad – lihegte. – Ki kell...

Vogelaar csak bámulta. Lassan a padló felé csúszott. Jericho ekkor fogta fel, hogy Xin másodszor is eltalálta. Pánikba esett. A tömegben a gyilkost kereste, s észrevette fehér parókáját. Már csak néhány pillanat, és Xin mindent lát.

- Állj fel – ordította. – Gyerünk már!

Vogelaar kicsúszott a kezei közül. Az arca ijesztően gyorsan alakult át viaszból készült álarccá. A hátára esett és vörös vért okádott.

- Nyela... nem tudom... talán... valószínűleg halott, de... talán...

- Nem – suttogta Jericho. – Nem szabad...

Néhány méternyire egy férfit mintha óriás emelne fel: a levegőben repült, majd széttárt karokkal zuhant a padlóra.

Xin tört magának utat.

Vogelaar, gondolta Jericho kétségbeesetten, nem pusztulhatsz csak úgy el, hol a dosszié, te vagy az utolsó reménységünk, állj már fel. Állj fel. Állj fel!

Vogelaar a fénybe bámult.

Sohasem volt vallásos ember. A mennyei birodalom képzete, amelyben mindegyik idióta asztrális megtisztulásra talál, még most is olcsó piaci ígéretnek tűnt számára. A vallás azon rések közé tartozott, amelyekbe az ízeltlábú sohasem bújt be. A vallást egész életében kigúnyoló Cyrano de Bergerac kései félelme, aki biztos, ami biztos, halálos ágyán megtért, hátha mégiscsak van Isten, számára érthetetlen maradt. Az élet elmúlik. Minek pazarolja a hátralévő időt valami paradicsomra? Azt, hogy ez egyáltalán eszébe jutott, csupán a ragyogóan fehér neonégnek köszönhette, ami a termet mesterséges nappali fénybe borította. Olyan fehérbe, amelyről a klinikai halál állapotából visszatértek mesélnek. Halálközeli élmény, a túlvilág – állítólag. Pedig valójában nem más, mint a hallucinogén triptamin alkaloidok felgyűlése az agyban.

Mennyire sajnálta, hogy nem adta oda a dossziét Jerichónak! Vége, elmúlt. Halványan még pislákolt benne a remény, hogy Nyelára vonatkozóan tévedett. Hogy talán még él, talán a nyomozó tud még tenni valamit érte, már ha ezt itt megússza. Örült, hogy utolsó gondolata arra az egyetlen emberre irányult, akit jobban szeretett önmagánál.

Megváltás az ízeltlábú-létből. Hát mégiscsak?

Xin lépett a látóterébe.

Vogelaar gurgulázva emelte fel fegyverét, pontosabban feszítette meg minden izmát, hogy megtegye. De ugyanennyi erővel egy 12 kilós súllyal is próbálkozhatott volna, hogy a kínaihoz vágja. A pisztoly ólomnehéznek tűnt gyenge kezének. Éppen csak annyi ereje maradt, hogy Xint a pillantásával lője le.

A gyilkos megvetően biggyesztette le ajkát.

–  Idióta, a keretfeltételek! – mondta.

Xin mellbe lőtte Vogelaart, majd hosszú léptekkel távozott, a halottat egy pillantásra sem méltatva. Szemrehányásokkal kellene illetnie magát? Hiba lett volna Mickey-t az utolsó pillanatban a múzeumba rendelni, hogy még véletlenül se történjen semmi baleset? Vogelaar felfedezte őt és rossz következtetésre jutott, pedig Nyelát két bilinccsel rögzítve a Muntu pincéjében hagyták. Sértetlenül, ahogy Xin megígérte.

Hát nem megígérte, hogy életben hagyja?

De igen, a kurva életbe!

Igen, életben is hagyta volna! Tetszett volna neki, hogy életben hagyhatja! Vogelaar, ez a hülye főemlős, semmit sem értett meg, az égvilágon semmit. Most meg oda minden, a törvény megköveteli a maga sarcát. Most meg kell ölnie az asszonyt. Megígérte.

Xin futni kezdett, bőgő csordát terelve maga előtt, amelyik tompaságában igyekezett kijutni a keskeny kapun, mindenki egyszerre. Egy lány megbotlott előtte, elesett. Átlépett rajta, egy másikat oldalra lökött. Futtában egy idősebb férfit halántékon vert a pisztolyával, verekedve tette szabaddá az utat, faltörő kosként rontott neki a tömegnek, előtte a milétoszi piac kapuja, amely alatt Jericho egy pillanattal korábban eltűnt. Pisztolyával belelőtt a 2000 éves kőbe. Az emberek üvöltöttek, a földre vetették magukat – mindig ugyanaz a fárasztó színjáték. A pisztolyát furkósbotként lóbálva követte Jerichót, látta, amint az eltűunik a tömegben, helyette viszont két egyenruhás jelent meg az oldalbejáratnál lövésre készen tartott fegyverrel, csak éppen nem tudták, ki is az ellenség. Lekaszálta őket, még csak nem is lassított közben. A pánik hulláma, ami előtte keletkezett, már a babiloni területre érkezett.

Hol van ez az átkozott detektív?

Jericho végigrohant a felvonulási úton.

Milyen abszurd, töltött fegyverrel menekülni, ahelyett, hogy használná, de mihelyt megállna, Xin már el is intézné, még mielőtt megfordulhatna, hogy célba vegye. A gyilkos begyakorolta, hogy a legapróbb célokat is eltalálja, minden adódó kis rést kihasználva. Tehát revolverét Mózes pálcájaként lóbálva kiabálta: „El az útból, el az útból!”, mígnem megnyílt előtte az embertenger, és továbbrohant Adad fekete teste felé, el a vigyorgó, torz oroszlánszobrok mellett, amelyek felvetették a kérdést, vajon őseik szelindekekkel és mopszokkal szűrték-e össze a levet. Ebből viszont adódik egy újabb kérdés, hogy vajon az efféle vadmacskák valóban ennyire jelen voltak-e az antik magaskultúrában, vagy csupán a beszívott, adott esetben egyszerűen rossz szobrászok fantáziáját népesítették be, hiszen nem mindennek kell szükségképpen jónak lennie, ami bekerül a múzeumokba, de egyáltalán, miféle gondolatok ezek az ő helyzetében!

Előtte szétrebbent egy család.

Adad hátán vékony oszlopok sorjáztak szorosan egymás mellett értelmüktől megfosztva, hiszen amit egykor tartottak, az már hiányzott. Belső impulzusát követve jobbra kanyarodott, hallotta a pisztoly tompa dörrenését, majd azt, amint a viharisten felsóhajt a találatok következtében, rohant az üvegszárny felé...

És hirtelen megállt.

Ha belép az üvegfolyosóra, az azt jelenti, hogy a múzeum négyszögének fogságában reked. A bal kéz felőli út a James Simon Galériába vezet, Kenny pedig néhány másodperc erejéig éppen szem elől tévesztette...

Kutyaként vetette magát négykézláb a földre, fedezéket keresve igyekezett az oszlopok mögé, szeme sarkából látta, amint Xin berohant az üvegfolyosóra, fölállt és sietve elindult az átjárón át a galéria felé, revolverét elrejtve. Ettőol kezdve ő is azok közé tartozott, akik megpróbálták megúszni, hogy statisztikai adatként bekerüljenek az esti híradóba. Valóságos cunami söpört végig az előcsarnokon, senki sem figyelt pont őrá, amikor kisietett. A lépcsőtől inkább ugrott, mintsem ment a folyóhoz, majd átkelt a hídon, ami a túloldalra vezetett.

Nyela. A dosszié!

A Muntuba kell mennie.

Az üvegfolyosó viszonylag nyugodt volt. Xin a tömegben Jericho szőke fürtjeit kereste. A pisztolya láttán meghökkenés ült ki az arcokra, de valami nem stimmelt. Ha Jericho előtte erre járt volna kezében fegyverrel, akkor az emberek nem lennének ennyire nyugodtak. Nyilván azt gondolták róla, hogy valami biztonsági ember, aki éppen ellenőorző körúton van. Pillantásával végigmérte a folyosót, amelynek nyugati felét függőlegesen beáramló fényoszlop világította meg. Közvetlenül előtte az obeliszk, Sahuré oszloptemplomának a maradványa, talapzatokon trónoló, életnagyságnál nagyobb fáraók, Kalabsa óriási templomkapuja, nem kizárható, hogy Jerichónak kötélből vannak az idegei, és itt bújt el. Legfeljebb 10 másodpercnyi előnye volt, pont annyira elég, hogy elbújjon az egyik istenkirály mögött.

De ha észak felé...

Nem, akkor Xin látta volna, amint erre szalad.

Éber figyelemmel haladt tovább az egyre idegesebbé váló látogatók közé vegyülve, benézett minden talapzat, oszlop, homlokzat és szobor mögé. Jerichónak valahol ezen a folyosón kell lennie, de senki sem fogadta őt lövésekkel, senki sem menekült vagy próbálkozott vakmerő támadással. Az általános izgatottság amúgy már átment nyílt rettegésbe, az aggodalom ráncai kérdőjelekké görbültek, hogy ő talán mégis terrorista lehet. Abban biztos volt, hogy nemsokára megjelennek a fegyveresek. Ha nem találja meg villámgyorsan a nyomozót, dolgavégezetlenül, de távoznia kell.

–  Jericho! – kiáltotta.

Hangját elnyelte az üvegfolyosó.

- Gyere elő! Beszélgessünk!

Nincs válasz,

- Megígérem, hogy beszélgetni fogunk, hallod?

Beszélgetni, aztán lőni, gondolta, de nem mozdult semmi. Persze nem várta, hogy Jericho örömteli ábrázattal bújik majd elő a rejtekéből, de az mégiscsak feldühítette, hogy a körülötte állók egyre gyorsabbá váló menekülésén kívül semmi sem történt. Rendkívül izgatottan ment tovább, a Kalabsa-kapu oszlopai között valami mozgást látott, lőtt. Két kezében egy fényképezőgépet tartó japán nő bukkant elő csodálkozva, reflexszerűen készített még egy utolsó képet, és mint egy zsák, eldőlt. Kitört a pánik, az emberek fejvesztve menekültek. Xin kihasználta a zűrzavart, elrohant a folyosó végére, körülnézett.

- Jericho! – ordította.

Visszaszaladt, az üvegfalon át kinézett a belső udvarra. A James Simon Galéria átjárója felől nehéz csizmák dobbanását hallotta. Pillantása a Pergamon-múzeumtól a túloldalra vezető hídra esett, végignézett a parti sétányon...

Ott! Skandináv szőkeség, már jó messze. Jericho futott, mintha az ördög lenne a nyomában, Xin pedig megértette, hogy a nyomozó kicselezte. Káromkodott. A papkirályok szobrai között tumultus keletkezett. Fegyveres őrök igyekeztek a feléjük menekülő tömegen átverekedni magukat. Túl sokat kivárt, túl sok vért ontott, nem sok esélye lenne az érkezőkkel megbeszélni a dolgot. Túszra van szüksége.

Egy kislány elcsúszott a tükörsima padlón.

Egy ugrással mögötte termett, fölkapta és pisztolya csövét a halántékához szorította. A gyermek megmerevedett és sírni kezdett. Egy fiatal nő sikoltott fel szívettépőoen, kinyújtotta a kezét, a menekülők oldalra lökték, de a férje megakadályozta, hogy lezuhanjon, ami a biztos halált jelentette volna. A következő pillanatban a pár mellett egyenruhások ereszkedtek lőállásba, valamit kiáltottak neki németül, amit persze nem értett, de úgyis tudta, mit akarnak. A szemét nem vette le róluk, úgy ment a kislánnyal az ablakhoz, lenézett a Spree hídjára, ahol már gyülekeztek a bámészkodók.

Lehajolt a kislányhoz.

- Minden rendben lesz – súgta a fülébe. – Megígérem.

A gyerek persze nem értett mandarinul, de a kígyószerű sziszegés így is elérte hipnotizáló hatását. A kis test elernyedt. A lányka nyugodtabb lett, röviden, szaporán lélegzett, mint valami kis nyuszi.

–  Jól van – mondta Xin. – Ne félj.

–  Marian! – kiáltotta az anya elviselhetetlen kínjában. – Marian!

–  Marian – ismételte Xin barátságosan. – Nagyon szép.

Meghúzta a ravaszt.

A szörnyülködés moraja zúgott fel, amint a tucatnyi nyíllövedék szétlőtte az ablakot. Körülöttük szilánkok röpködtek. A kislányt felsőtestével védelmezte, majd ellökte, karjaival fejét és mellkasát eltakarva kiugrott. Amíg az egyenruhások megpróbáltak úrrá lenni a helyzeten, ő 3 méterrel lejjebb macskaként huppant a tömegbe és rohanni kezdett.

JERICHO

A Muntu zárva volt. Jericho tétovázás nélkül kétszer belelőtt a zárba, a többit elintézte egy rúgással. Az ajtó a falhoz csapódott. Berohant a terembe, benézett a bárpult alá, visszahőkölt, de a világos bőrű fekete, aki merev tekintettel rábámult, egyértelműen halott volt. A konyhában még az előző napi rendetlenség uralkodott. Senki sem rakott rendet, mióta Vogelaarral harcolt.

Nyelának semmi nyoma.

Magánkívül rohant a gyöngyfüggönyön át a folyosóra, feltépte a vécéajtókat, megrángatta a Privat feliratú ajtó kilincsét is, zárva. Ezt a zárat is szétlőtte. Kopott lépcső vezetett valahova a sötétbe. Doh és fertőtlenítőszer, és nedves vakolat meszes szaga. Emlékezetében megjelent Sencsen, a pokolba vezető lépcső. Tétovázott. Kitapogatta a villanykapcsolót. A lépcső alján felgyulladt egy lámpa. Meszelt fal, foltos padló, menekülő pók. Revolverét lövésre készen tartva lépett lépcsőről lépcsőre, miközben a rosszullét kerülgette. Kenny Xin. Animal Ma Liping. Itt vajon ki vagy mi vár majd rá? Miféle figurák rohanják majd meg, milyen képek égnek majd bele mindörökre az agytekervényeibe?

Leért. Körülnézett. Rövid folyosó teli ládákkal és hordókkal. Egy félig nyitott acélajtó.

Óvatosan körülnézve belépett.

Nyela!

A földön ült, kezei hátrakötve, száján ragasztószalag. Szemei foszforeszkáltak a félhomályban. A revolverét eltette és hozzásietett. Letépte a ragasztószalagot, és az ajkára illesztette az ujját. Ne most. Először ki kell szabadítania. A kínzói a fűtéscsőhöz láncolták, az pedig nem valószínű, hogy a kulcsot otthagyták volna, mintegy figyelmességképpen a szemfüles detektívek részére.

- Mindjárt jövök – suttogta.

Vissza a konyhába, feltépte a fiókokat, kutakodott az acél-, réz- és krómeszközök között, végignézte az asztalokat, míg végre megtalálta, amit keresett, egy bárdot, majd vissza a pincébe.

- Előrehajolni – parancsolta. – Helyre lesz szükségem.

Nyela bólintott és előrehajolt, így megláthatta a kezeit. A cső nyugtalanítóan rövid volt. néhány centire a csuklójától a fal felé fordult és eltűnt a foszladozó vakolatban. Mély lélegzetet vett, erősen koncentrált, majd lesújtott a bárddal. A fűtőtest harangként kondult. Jericho a homlokát ráncolta. A cső behorpadt, más nem történt. Még egyszer ütött, majd harmadszorra és negyedszerre, míg végre eltört a cső, így a bárd nyelével szétfeszíthette.

- Hol... – kezdte volna mondani Nyela.

- Oda – intett egy fejmozdulattal Jericho egy fémasztal irányába. – Háttal az asztallapnak, rá a kezeket, feszesre a láncot!

A hamarosan kiállandó lelki kínok előjelei már kiültek Nyela arcára. Követte az utasításokat és megfordította a kezeit.

- Nincs mozgás – mondta Jericho. – Nyugalom, teljes nyugalom.

Nyela a padlót nézte. Jericho a lánc közepére koncentrált, meglendítette a bárdot és egyetlen csapással kettévágta.

- Most pedig tűnés innen.

- Nem – állt az útjába a nő. – Hol van Jan? Mi történt?

Jericho érezte, amint elzsibbad a nyelve.

- Meghalt – mondta.

Nyela ránézett. Akármit is várt Jericho, kétségbeesést, elborzadást, könnyeket, semmi sem történt. Csak csendes gyász és szeretet, ugyanakkor valami furcsa könnyedség, mintha azt akarná mondani, látod, így megy ez, valamikor meg kellett történnie. Jericho tétovázott, majd átölelte és magához szorította Nyelát. A nő viszonozta az ölelést.

- Kiviszem innen – ígérte Jericho.

- Igen – bólintott Nyela tompán. – Mostanában csak ezt hallom.

Odafönn nem volt senki, csak a halott afrikai bámult ki a bárpult alól, mintha magyarázatot várna a történtekre. Jericho odament a szétlőott ajtóhoz és kikémlelt.

- Gyalog kell mennünk.

- Miért?

- A kocsim néhány utcányira van.

- Az enyém nem – hajolt Nyela a bárpult fölé, kinyitott egy fiókot és kivett belőle egy pendrive-ot. – Jan ma reggel azzal ment. Gondolom, a Muntu előtt parkolta le.

Yoyo egy Nissan OneOne-t emlegetett. Néhány lépésnyire pont egy ilyen autó állt, összecsukva. Tojásforma kabin, ami barátságos, kicsi bálnára emlékeztetett. Az utastér két oldalán a kerekeknél végződő combszerű cső húzódott. Ha ezek egyenesen álltak, akkor az utastér alig valamivel az út fölött helyezkedett el, ha lecsökkentették a tengelytávot, akkor hegyesszöget képeztek, a kabin pedig a magasba emelkedett. Alapos, aerodinamikus sportkocsi helykímélő toronnyá változott. Jericho kiállt az ajtóba és végigkémlelte az utcát. A déli fényben a formák és színek túlexponáltnak tűntek. Virágpor és forró aszfalt szaga terjengett. Gyalogost alig lehetett látni, de a forgalom sűrűbb lett. Fölnézett, egy turista-zeppelin szivarformájú teste jóindulatú brummogással úszott be a látóterébe.

- Minden rendben – szólt be az étterembe. – Jöjjön.

A kabin tükröződő teteje az eget, a felhőket és a homlokzatokat einsteini térré görbítette. Nyela felnyitotta a tetőt. Meglepően nagy belső tér tárult elé, egy egybefüggő üléssel és pótülésekkel.

- Hova? – kérdezte

- Grand Hyatt.

- Rendben, tudom – ült az autóba, Jericho pedig becsúszott melléje. Látta, hogy a Nissan kormánya állítható. Az egészet tetszés szerint át lehetett tolni a bal oldalról a jobb oldalra. A tető hangtalanul ereszkedett le. Színezett üveg szűrte a déli napsugárzás erőteljes fényeit, amolyan selyemgubószerű atmoszférát teremtve. Az elektromotor diszkrét zümmögéssel indult be.

- Nyela, én... – masszírozta Jericho a nyakát. – Valamit meg kell kérdeznem.

A nő ránézett, szemében kialudni látszottak a fények.

–  Mit?

- A férje egy dossziét akart adni nekem.

- Egy... Ó, Istenem! – kapta szája elé az öklét. – Nem kapta meg? Még a dossziét sem tudta átadni önnek?

Jericho némán rázta a fejét.

- Feldobhattuk volna ezeket a disznókat.

- Nála volt?

- Nem az, amelyik a Crystal Brainben volt, az Kennynél van, de...

Hogyan is lehetne másképp, gondolta fáradtan Jericho.

- De a másolatát...

- Pillanat – ragadta meg Jericho a karját. – Van egy másolat?

- Azt akarta odaadni magának – vált a tekintete valahogyan könyörgővé. – Higgye el, Jannak nem volt más választása, mint hogy feláldozza magát és a lányt! Nem olyan volt, nem volt áruló. Mindig...

- Nyela, hol a másolat?

- Oda kellett adnunk Kennynek a kristályt, utána pedig agyonlőtt volna minket, mit tehettünk volna? Biztos vagyok abban, hogy Jan még a legutolsó pillanatban is kereste az útját, hogy magukat megmentse, át akarta adni a dossziét, hogy...

- Hol, Nyela?!

- Azt hittem, elmondta magának.

- Mit mondott? – Jericho úgy érezte, lassan bekattan. – Nyela, a fenébe már, hol volt...

- Volt, volt! – rázta vadul a fejét és felemelte az ujját. – Rossz kérdéseket tesz fel. Ő maga a másolat!

Jericho csak bámult.

- Hogy ért...

A nő nyakából egy vörös fodros gallér bomlott elő. Meleg folyadék spriccelt Jericho arcába. Fölötte a Nissan teteje szétesett, műanyag és az ülés bélésének darabkái repkedtek szanaszét a feje körül. Áthúzta magához a kormányt, gázt adott és elindult. Egy sorozat staccatója verte végig a karosszériát. Jericho a nyakát nyújtogatta, így valamennyit nagy nehezen látott, érezte Nyela súlyát a vállán, és elvesztette az irányítást. A kocsi az úton kacsázott, átment a szembejövő sávba, szlalomozott a fékező és dudáló autók között, majd felment a járdára. A járókelők szétrebbentek. Az utolsó pillanatban rántotta balra a kormányt, hogy még visszatérhessen az útra, majdnem belerohant egy kisteherautóba, amelyik kitért előtte, szétroncsolva több parkoló autó oldalát, majd átment a járdaszegélyen egyenesen a Spree irányába.

Ott látta a halál magasra nőtt, fehér hajú angyalát.

Xin futtában tüzelt, egyenesen vele szembe jött. Jericho ismét irányt változtatott. A Nissan majdnem felborult, a kabin túl magas, a tengelytáv pedig túl kicsi volt az efféle manőverekhez. Végigpillantott a műszerfalon. Xin megállt, hogy jobban tudjon célozni. Hangos csattanással repült el a már amúgy is szétlőtt tető egy újabb darabja. A Nissan Xin felé repült, és Jericho készült az ütközésre.

Xin félreugrott.

Az autó túlméretezett, irányíthatatlanná vált babakocsiként száguldott el mellette. Xin utána lőtt, hallotta a fékek csikorgását, hajszálnyira került el egy limuzint és átbotladozott a szemközti sávba, amivel egy motorkerékpárost nyaktörő mutatványokra kényszerített. A gép ingadozni kezdett, és keresztbefordulva megállt. Xin ellépett, érezte, amint valami megérinti, keresztülrepült a légtéren és a hasán landolt. Egy kisautó ütötte el, a sofőrje azonnal menekülni kezdett. Más járművekből emberek szálltak ki. A hátára fordult, megmozgatta kezét, lábát, látta, amint a motoros közeledik, keresni kezdte a pisztolyát.

- Nagy Isten! – hajolt fölé a férfi. – Nem esett valami baja? – kérdezte angolul. – Minden rendben?

Xin előhúzta a fegyvert és az orra alá dugta.

–  Minden a legnagyobb rendben – mondta.

A motoros elsápadt és hátrébb lépett. Xin feltápászkodott. Néhány ugrással a motornál termett, felugrott a nyergébe és elindult a Spree irányába. Csikorgó gumikkal állt meg, és kémlelve tekingetett szét minden irányba.

Ott van! A Nissan. Átment egy piros lámpán és dél felé távolodott.

Jericho körülnézett, látta, amint jön.

Rossz irányba ment. Az Audi egészen máshol állt. Már rég autót cserélhetett volna, otthagyhatta volna a szétroncsolódott tetejű Nissant a holttesttel, ami folyton rázuhant. Tekintetével a műszerfalon a tengelytáv beállításának kezelőjét kereste. Szinte az összes funkciót az érintőképernyőn lehetett kezelni, valamilyen szimbólumnak lennie kell valahol, de nem tudott koncentrálni. Folyamatosan kormányoznia, kitérnie, fékeznie és gyorsítania kellett.

Xin a nyomában volt.

Jericho a macskaköves rakparton hajtott végig, bevágott egy teherautó elé és egy birodalmi építményekkel övezett, arisztokratikus sugárútra jutott. Megpróbált visszaemlékezni arra, hogy jut innen vissza a szállodába. A magasra állított Nissan egyik oldaláról a másikra dőlt, félő volt, hogy felborul. Rájött, hogy nincs semmiféle terve. Semmi, az égvilágon semmi! Egy roncs kisautóban száguldozott Berlin belvárosában, mellette egy halott, nyomában pedig Xin, aki feltartóztathatatlanul közeledett, fordulékonyan és gyorsan.

Előtte feltorlódott a forgalom. Jericho sávot váltott, ismét dugó. Megint sávváltás. Rés, dugó, rés. Egy flipper golyójához hasonlatosan közeledett egy lovas szobor felé, ami a széles sugárút forgalmát egymástól elválasztó, fákkal beültetett sáv kezdetét jelölte, egy sétányét. Jobbra rántotta a kormányt, fel a járdaszegélyre. Hirtelen megint gyalogosok között találta magát, ököllel verte a dudát, ide-oda kanyargott, kétségbeesetten igyekezett, hogy ne gázoljon el egyetlen embert sem, végül kikerülte a dugót, és szlalomban került vissza ismét az úttestre. A tolóerő és a hiányos tapadás a legrosszabbakkal fenyegette. A zebrán az elválasztó sétány felé csúszott, és elvesztette a kontaktust az aszfalttal. Két keréken gurult a fák felé, amelyek a sétányt szegélyezték, megpróbálta áthelyezni a testsúlyát. Csikorgás. A kocsi ütést kapott, hatalmasat lódult, forgácsok mindenfelé, óriási por. Előtte a sétány, szinte üres, tölgyek és padok szegélyezik. Kétoldalt a közlekedés, az autók, buszok, riksák elmosódva a sűrű zöldben. Színek, fények, a mozgás impressziói.

Hátrapillantott.

Xin motorkerékpárja ragadozóként bukkant elő a mélyen lelógó ágak alól. Jericho gyorsított. Megint több ember. Egy kávéház, árnyékos, romantikus, beépítve a sétányba. Átkozódás, fenyegetőzés, menekülés. Egy kioszk, mindenfelé pultok, boule-játékosok. Nagy sebességgel közeledett egy kereszteződés felé, a lombokon keresztül látta, amint egy lámpa vált, sárga, piros, tucatnyi induló autó. A sugárút másik szakaszára ért. A dudakoncert elmaradt mögötte. Hátranézett. Xin sehol. Jericho rekedten felüvöltött. Lerázta! Lerázta Xint, legalábbis egy időre. Időot nyert, értékes másodperceket, most mindegyikük egy örökkévalósággal ért fel.

Újra tudta, hol van.

Az utat egy büfé zárta el, a két oldalán a forgalom nem volt annyira sűrű. Jericho visszakanyarodott a Nissannal az úttestre, s látta maga előtt a kaput, még elég messze. Nem először lepődött meg azon, hogy amilyen impozánsnak tűnik a képeken, a valóságban olyan kicsi. A wilhelmiánus udvarokat, pompás épületeket és barokk palotákat modern építmények váltották, nincsenek bisztrók, sem üzletek, járókelő is jóval kevesebb. A sugárút az élénk Pariser Platzon csatlakozik az észak-dél irányú tengelyhez, ahol a Művészeti Akadémia, az amerikai és a francia követség áll. Jericho remélte, itt elkanyarodhat, de... Egy építkezés.

Egy pillanatra behunyta a szemét.

Bal kéz felől véget ért a sétány, a sugárutat teljes szélességében beláthatta. Rémülten vette észre, hogy egy útzár felé száguld. Az út nagy részét rácsokkal zárták el. Egy hatalmas robot acélkarjaival valami nehéz, hosszú dolgot fektetett az útra. Az egyetlen megmaradt visszapillantó tükörben felbukkant Xin száguldó motorkerékpárja.

Jericho káromkodva fordult vissza a sétányra. Akármit is építettek, a sugárút zsákutca lett. A robot egy gigantikus acélelemet emelt át a járdán és az úton, építőomunkások terelgették el az autósokat, akik az útlezárásra figyelmeztető számtalan tábla ellenére idetévedtek, amiket az a sofőr persze nem láthatott, aki a sétányon át került ide. Az acélelem feltartóztathatatlanul ereszkedett lefelé, sehol egy kerülőút, hátulról Xin közeledik, lövésre kész fegyverrel...

Hol a tengelytáv szimbóluma?

A munkások megfordultak, látták, amint közeleg, és felreugrottak. A Nissan hátuljába lövedékek csapódtak. Ha fékez, akkor Xin radírozza le a fejét, ha nem fékez, akkor ugyanezt megteszi az acélelem, megfordulni nem tudott, ahhoz gyorsan ment, túlságosan is gyorsan, a szimbólum pedig...

Ott van! Nem szimbólum, hanem egy kapcsoló. Egy teljesen szokványos, régimódi kapcsoló.

A Nissan azonnal kinyújtóztatta kerekeit, hosszú, lapos képződménnyé vált. Az acélelem Jericho szemei előtt nőtt nagyra, sötéten és fenyegetőn, nem volt másfél méterre sem a talajtól. Karját nevetséges reflexszel kapta az arca elé, miközben a kabin még tovább süllyedt, majd egy hatalmas reccsenés, amint az acélelem a tető maradékát is lesöpörte. Belepréselte magát az ülésbe. A kocsi lepényhalként úszott el az elem alatt, rövid ideig éjszaka borult rá, majd újra felbukkant a kék ég. A kereszteződés, egy busz, programozott karambol. A Nissan, mint egy rosszul vágott filmben, hirtelen 2 méterrel odébb találta magát, pörgésbe kezdett, így csúszott keresztül a Pariser Platzon, ahol úgy tűnt, mintha mindenki, gyalogosok és kerékpárosok, egyaránt előole menekülnének. Igyekezett újra visszanyerni az irányítást a jármű felett, és így haladt egyenesen a Brandenburgi kapu felé. A quadriga fölött megjelent egy rendőrségi gyrokopter, egy ultrakönnyű, félig nyitott helikopter, a hangszóróból valamit üvöltöztek. Azt a tervét, hogy a dór oszlopok között átcsúszva a másik oldalon tűnik majd el, meghiúsította egy sor bak, ami minden továbbjutást lehetetlenné tett. Fékezett. A Nissan keresztbe fordult, csúszott, nekiütközött a kapunak és végre megállt. Mellette úgy tűnt, mintha Nyela éppen szólásra emelkedne. A teste a megemelkedett, előredőlt, majd visszacsúszott, mintha az utolsó pillanatban meggondolta volna magát.

Jericho kiugrott a roncsból.

A gyrokopter mélyebbre ereszkedett. Teljes erejéből futva jutott át a kapu alatt a másik oldalra, ahol a sugárút többsávos főútként folytatódott. A távolban egy magas, karcsú oszlopot látott, a kapu előtt közvetlenül az út többfelé elágazott. A lámpákra vagy táblákra ügyet sem vetve rohant át a zebrán. Fékek csikorogtak, valaki hatalmas csattanással az előtte lévő autóba hajtott. Sajátos. Van még dugóasszisztens nélküli autó?! Egy oldtimer kabrió húzott el mellette, hajszálnyival kerülve el a lábait, átkozódások szálltak feléje. Visszahőkölt, újra nekilendült, és még éppen átért az út túloldalára, mielőtt egy teherautó hűtőmaszkja elkaphatta volna, majd elindult egy ösvényen. Zöld, árnyékos. A Tiergarten: a Berlin Mitte zöld szíve. Homok és kavics, meghitt kis utak. Előtte egy oroszlán szobra. Még több fa, tisztások, elágazó ösvények csillagai. Egyikükön megindult, futott és futott, míg biztos nem lehetett abban, hogy senki sem követi. Egy kis tó mellett állt meg térdeire támaszkodva, az oldala szúrt, nyelvén sós ízt érzett. Levegőért kapkodott. Nyögött, köpött, köhögött. A szíve egy faltörő kos. Mintha ki akarna törni a szorításból.

Egy idősebb nő rápillantott, majd ismét óvodáskorú unokájához fordult, aki azon igyekezett, hogy biciklijével el ne essen.

XIN

Végül sikerült az acélelemet megkerülnie, de ezzel értékes időt vesztett. Látta, amint a Nissan tovaszáguld, széles kanyarral megkerülte a buszt, és célzott. Úgy tűnt, a nyomozó elvesztette a kocsi fölött az uralmat. Ez jó. Xin éppen elengedett egy sorozatot, amikor a kapu fölött megjelent egy gyrokopter. Legnagyobb meglepetésére a rendőrök több figyelmet szenteltek az ő motorkerékpárjának, mint Jerichónak, aki ebben a pillanatban ugrott ki a kocsiból és futni kezdett. A rendőrök lejjebb ereszkedtek és elindultak egyenesen feléje, a levegőből parancsok hangzottak. Villámgyorsan felmérte a helyzetet. A gyrokopter talán egy méterrel lebegett a föld felett. Elmenni mellette lehetetlen, ha belelőne a motorjába, akkor a rendőrök is szabad kezet kapnak, és tüzet nyitnának, így hát megfordította a gépet és elindult a sugárutat keresztező utcában.

A gyrokopter a nyomába eredt. Amikor áthaladt a következő kereszteződésen, valami csattant előtte az aszfalton, felfúvódott és megmerevedett. Habágyúval lőonek rá! Ha a villámgyorsan keményedő anyagból egy adaggal a küllők közé kap, akkor vége az utazásnak. Xin sarkát a földbe vájva állt meg, körülnézett, látta, amint előtte az utca egy hídban folytatódik, jobbra fordult és újra a Spree partján találta magát. Ha érzékei nem csalnak, akkor ez az út visszavezet a Múzeum-szigetre. Nem túl jó ötlet visszamenni oda, ahol már biztosan hemzsegnek a rendőrök. Hátulról hallotta a repülő járgány száraz kattogását, majd hirtelen maga fölül, elölről. A gyrokopter leereszkedett és fékezésre kényszerítette. Nyaktörő kanyarral fordult meg és száguldott el az ellenkező irányba, de ekkor egy második rendőrségi gépet pillantott meg, amelyik a Reichstag kupolája fölött lebegett, látszólag mozdulatlanul. Majd hirtelen nagy sebességgel elindult feléje.

Harapófogóba került.

Xin tovább hajtotta a gépet előre, a Reichstag felé. A nagy lépcsőkön turisták hada, a sétány kiszélesedett. A parton kormányzati épületek, üveg és acél, kis fákkal körülvéve. Üvegtetejű hajók úsztak a Spreen, ami kissé feljebb, egy gyalogoshídnál nagy ívet írt le.

Fölötte a két gyrokopter.

Xin a híd felé indult. Egy csoport fiatal rebbent szét előtte. Teljes gázt adott, a gépet a hátsó kerekére állította, ment, ahogy csak tudott, majd átugratott a korláton. A motorkerékpár egy pillanatig úszott a levegőben: a Spree egy üvegszobor lett, a két gyrokoptert pedig mintha odaszögezték volna az égre. Xin érzékelte bőrén a jóleső szellőt: milyen jó is lenne más életet élni, de hát nincs másik élete.

Elengedte a kormányt.

A víz felülete kaleidoszkópként tört meg, a füle tele lett. Amilyen gyorsan csak tudott, eltávolodott a süllyedő géptől. Az első kerék eltalálta a derekát. A fájdalomról tudomást sem véve rugaszkodott el fölfele, teleszívta tüdejét levegővel és ismét elmerült, jó mélyre, hogy föntről a levegőből ne láthassák. Erős csapásokkal úszott a folyó közepe felé, fölötte egy üvegtetejű hajó zúgott el. Begyakorolta, hogy sokáig tudjon víz alatt maradni, de valamikor csak föl kell mennie, és ott két gyrokopter várt rá. Felosztják egymást közt a terepet, az egyik a folyón fölfelé, a másik lefelé keresi majd. A tükröződések játékában meglátta egy turistahajó sötét testét, erőteljes rúgásokkal indult felfelé. A feje közvetlenül a hajótest mellett bukkant ki a felszínre. A hajó mélyre merült a vízbe. Így megragadhatta az ablak alatti párkányt. Lecsúszott, újra odakapott, erőosen megkapaszkodott és az eget kémlelte, amit a hajó részben eltakart.

Az egyik gyrokopter ott körözött, ahol a vízbe esett. A másikat csak hallotta, de nem látta. A következő pillanatban viszont pont a hajó fölött bukkant fel, így Xin visszaereszkedett a vízbe, de a párkányt nem engedte el. Amíg csak tudta, visszatartotta a lélegzetét. Amikor ismét megkockáztatott egy levegővételt, éppen egy híd alatt hajóztak el. Egy ideig még a hajóval húzatta magát, majd elengedte és kiúszott a partra. Előtte egy betontöltés, mögötte egy forgalmas utca. Ha jól látja, a rendőrök a híd túloldalán folytatták a keresést. A parókáját kereste, de az már a Spree fenekén nyugodott. Gyorsan letépkedte arcáról az álszakállt, kibújt a zakójából, a vízben hagyta, és kimászott a partra. A fegyverét is elvesztette, a mobilja viszont hál' istennek vízálló. Az övtáskája a hitelkártyákkal és az emlékezetkristállyal megnyugtató módon még a helyén volt. Xin mindig hordott magával hitelkártyát, noha az már kiment a divatból, az emberek már mobiljuk személyazonosító kódjával vásároltak, de ő nem szerette, ha ruhavásárlás közben regisztrálják.

Nem messze tőle haladt el a magasvasút. Felmérte az utcát. Nagy ívben vezetett egy üvegkupolás épület, tulajdonképpen ragyogó épületek középpontja felé – nyilván a berlini főpályaudvar. Föltűrte az inge ujját, hátrasimította sötét haját és sietve, de nem rohanva elindult az utcán. Autók suhantak el mellette. Nem túl messze meglátott még egy gyrokoptert, de mivel annak az embernek a személyleírása, akit a rendőrök kerestek, már nemigen illett rá, viszonylag biztonságban érezte magát. Ellenállt a késztetésnek, hogy gyorsabban menjen. Tíz perc múlva már a pályaudvaron volt, egyik kártyájával pénzt vett ki az automatából, talált egy ruhaüzletet, és a beültetések alatt alig látszó eladónő csodálkozó pillantásaitól kísérve vett egy farmert, tornacipőt és pólót. Amit vásárolt, azt magán is hagyta, de kért egy zacskót, amibe a vizes holmijait pakolta, készpénzzel fizetett, és ment. A ruháit bedobta egy kukába, taxit hívott és a Hotel Adlonba vitette magát.

JERICHO

Úgy emlékezett, hogy a Hyatt a Tiergartentől délre van, de az elágazó kis ösvények és kacsaúsztatók között eltévedt, és az egyik idillikus kirándulóhelyről a másikra tévelygett. Távolról utcai zajokat hallott. A nap természetellenes élességgel sütött rá. Rosszul lett, mellkasában szúrást érzett, bal karjába a vállától induló tájdalom nyilallt. Az ég, a fák, az emberek eltűntek egy vörös alagútban. Ilyen lenne egy szívinfarktus? Rogyadozó térdekkel lépett egy bokorhoz és hányt. Utána jobban érezte magát. Az egyik kereszteződésnél felismerte az épületeket és Keith Haring szobrát: már tudta, hogy a Grand Hyatt a sarkon van. Megesküdött volna, hogy órákat töltött a parkban, de amikor az órára nézett, megállapította, hogy legfeljebb 15 perce ütközött a Brandenburgi kapunak. Még nem volt fél egy.

Felhívta Tut.

- Fent vagyunk nálad. Yoyo és én...

- Maradjatok ott. Feljövök.

Mivel Diane Jericho szobájában volt, azt nevezték ki főhadiszállásnak, és ott folytatták a kutatást, illetve a dekódolási kísérleteiket. A liftben Jericho gondolkodása sajátságos módon kitisztult az önmegfigyelés által. Ritkán érezte magát ennyire tanácstalannak. Ennyire ügyetlennek. Nyela már majdnem biztonságban volt, mégis elvesztette.

- Mi történt? – ugrott fel Tu és elébe sietett. – Minden...

–  Nem – nyúlt Jericho a zsebébe és a pénzkötegeket az ágyra vetette. – Itt van a pénzed. Ez a jó hír.

Tu felvette az egyik köteget, és a fejét rázta.

–  Ez nem jó hír.

- Hát nem.

Rövid mondatokban elmesélte, miként alakultak a dolgok. Tárgyilagosságra törekedve sikerült a mondandóját a lehető legborzalmasabban előadnia. Yoyo minden szó után egyre sápadtabb lett.

- Nyela – suttogta. – Mit tettünk?

- Semmit – simította végig arcát Jericho fáradtan és bátortalanul. – Így is, úgy is megtörtént volna. Legfeljebb néhány perccel meghosszabbítottuk az életét.

- Nincs dosszié – borult el a lány tekintete. – Minden hiábavaló volt.

- Nyela szerint nála kellett lennie! – lépett Jericho az ablakhoz, kibámult, de nem látott semmit. – Vogelaar elárult bennünket Xinnek, de megpróbálta visszájára fordítani az ügyet. Azt akarta, hogy hozzájussak a dossziéhoz.

- A kurva életbe – csapott öklével a tenyerébe Tu. – És Nyela egészen biztos abban...

- Volt, Tian. Biztos volt.

- ... Hogy nála volt? Kifejezetten azt mondta...

- Azt mondta, hogy az eredeti Kenny birtokában van.

- Az emlékezetkristály.

- Igen. De nyilván van egy másolata róla.

- Amit Vogelaar a múzeumba akart vinni?

- Egy pillanat – ráncolta a homlokát Yoyo. – Ez azt jelenti, hogy még mindig nála van.

- Érdektelen – masszírozta homlokát két ujjával Jericho. Végképp zsákutcába jutottak. – Már a rendőrségen van. De rendben, ez leveszi rólunk a döntés kényszerének a terhét. Mostantól vége az egyéni akcióinknak. Azt hiszem, az itteni hatóságokban megbízhatunk, tehát...

Elakadt.

Mintha vatta lenne a fülében, úgy hallotta, amint Tu a múzeumi kamerákról beszél, hogy már rég kiadták az elfogatóparancsot és a hatóságokban sehol a világon nem lehet megbízni. Annál tisztábban és érthetőbben csengtek a fülében Nyela utolsó szavai:

„Rossz kérdéseket tesz fel. Ő maga a másolat!”

Ő maga a másolat!

- Istenem, milyen egyszerű – suttogta Jericho.

- Mi egyszerű? – kérdezte Tu összezavarodva.

Jericho megfordult. Mindketten őt bámulták. Újra itt volt, a már elveszettnek hitt magabiztosság.

- Azt hiszem, tudom, hol rejtette el Vogelaar a dossziéját.

ADLON

Xin előhúzta az emlékezetkristályt, az ujjai között játszadozott vele és mosolygott. Haszontalan tudás. Alapjában véve elégedett lehetett. Nem törődve a tiszteletet ébresztő környezettel, keresztülment a lobbin, felment a lakosztályába és elsőként a mobilját próbálta ki. A gyártó azt ígérte, hogy 20 méter mélységig ellenáll a víznek, s valóban. Amint rápillantott a kijelzőre, megállapította, hogy a kapcsolata már kereste, közvetlenül azelőtt, hogy Vogelaart lelőtte.

- Hydra – mondta.

A hangját regisztrálták, megvizsgálták, azonosították.

- Az Orley-t figyelmeztették – mondta a kapcsolat.

- Micsoda? – robbant Xin. – Mikor?

- Tegnap késő délután.

- Részleteket!

- Egy bizonyos Tu átküldött egy dokumentumot. Nyilván az üzenetének egy részét – a másik mély levegőt vett. – Kenny, nyilván sikerült nekik további részleteket is megfejteniük! Hogy történhetett ez, én azt hittem...

- Ez meg mit jelent? – rohangált Xin fel és alá. – Mit jelent az, hogy részleteket?

- Nem tudom.

–  Akkor most mondok magának valamit: azonnal tüntesse el az összes oldalunkat a hálóról!

- Ezzel összeomlik a teljes levelezésünk.

- Ezzel az érvvel már előállt egyszer!

–  Jogosan.

- Igen. És most nézze meg, mit okozott ezzel – Xin próbált megnyugodni. Kinyitotta a minibárt és automatikusan elkezdte az üvegeket újrarendezni. – A mail-ötlet jó volt, hogy komplex információkat továbbítsunk és az adatbázist világszerte kezelhessük, de minden másra ott van a mobil. A dolog beindult. Már semmire sincs befolyásunk. Az egyetlen, ami még balul sülhet el, ha teljesen megfejtik a levelemet, tehát vegye már le a hálóról az oldalakat! – kis szünetet tartott. – Őt értesítette már?

- Tudja.

–  És?

A másik sóhajtott.

- Ugyanazt gondolja, mint maga. Ő is azt mondja, hogy törölnünk kell az oldalakat, tehát meg fogom tenni a szükséges lépéseket. Most pedig maga jön. Mi van Vogelaarral?

- Elintéztem.

- Semmi veszély?

- Összeállított egy dossziét. Egy emlékezetkristályt. Már nálam van. Egyedül a felesége tudott róla, ő is meghalt.

- A változatosság kedvéért végre jó hírek, Kenny.

- Bárcsak én is elmondhatnám ezt – válaszolta Xin. – Miért csak most hallok a figyelmeztetésről?

- Mert én is csak ma reggel értesültem róla.

- Hogyan reagált a konszern?

–  Felhívták a GAIA-t.

- Tessék? – Xin majdnem elejtette a telefont. – Felhívták a GAIA-t?

- Nyugodjon meg. Valószínűleg csupán azért, mert a média tele van vele. Tudomásom szerint odafent minden a program szerint halad, egyetlen kirándulást sem fújtak le, senki sem akar idő előtt visszatérni.

- Ki fogadta a GAIA-ban a hívást?

- Én is bármelyik percben várom a részleteket.

Xin a hűtőszekrényt bámulta.

- Na jó – mondta. – Közben nyomozzon ki nekem valamit, mégpedig gyorsan. Keresse meg Berlinben Yoyót és Jerichót.

- Micsoda? Berlinben vannak?

- Valahol meg kellett szállniuk. Menjen be a szállodák foglalásaiba, a beutazási hivatal adatbankjába, nekem tökmindegy, hogyan csinálja, de találja meg őket!

- Te jó ég – sóhajtott a másik.

- Mi van? – kérdezte Xin gyanakodva. – Az idegei felmondják a szolgálatot?

- Nem, rendben van. Minden rendben. Megteszem, amit tudok.

- Nem – morgott Xin. – Annál többet kell tennie.

GRAND HYATT

Közvetlenül azelőtt, hogy Xin golyója kioltotta az életét, Nyela felemelte az ujját, mint aki különös hangsúlyt akar adni mondandójának, úgy tűnt, a felháborodás gesztusa, pedig valójában mást csinált. Az arcára mutatott, ami abban a pillanatban Vogelaar arcát helyettesítette. A szemére.

Ő maga a másolat!

Vogelaar üvegszeme egy emlékezetkristály volt. A másolatot a szemüregében hordozta magával.

- Micsoda egy ravasz róka – mondta Yoyo félig elismerőoen, félig undorodva.

Tu sóhajtva elmosolyodott.

–  Jobb helyet nem is találhatott volna. Mindig az igazságot tartotta szem előtt.

- Úgy, hogy halála pillanatában fény derüljön rá.

Yoyo arcán újra megjelentek a színek. Jericho visszaemlékezett az elmúlt éjszakára. Nem telt el még 10 óra azóta, hogy karikás szemekkel elhagyta a szobáját: az elmúlás képe, tág pórusokkal, foltosan, részegen, füstben megfürödve és a vörösbor illatát árasztva. Eltekintve a helyzetből adódó sápadtságától, az éjszakai kiruccanás semmi nyomot sem hagyott rajta. Yoyo friss, sima és vonzó volt, szinte még meg is fiatalodott. Jericho lehangoló következtetésre jutott ebből a fiatalság és a mámort okozó szerek viszonyára vonatkozóan. Egy átmulatott éjszaka után rajta már csak nehézkesen munkálkodtak a helyreállításért felelős enzimek.

- Te kiismered magad, Owen – mondta Tu. – Mi történik egy igazságügyi orvosszakértői vizsgálatnál? Megvizsgálják az üvegszemet is?

- Ideiglenesen legalábbis eltávolítják.

- Egy emlékezetkristály pedig feltűnik.

- Egy szakértő számára – mondta Yoyo. – Tegyük fel, Owennek igaza van, akkor a rendőrség néhány óra múlva a dossziénk birtokában lesz.

Jericho az állát simogatta. Nem túlságosan tetszett neki az ötlet, hogy összeakassza a bajszát a német bűnügyi rendőrséggel. Órákig hallgatnák ki őket, nem bíznának bennük, Vogelaar információihoz talán sohase férhetnének hozzá. Kutatásuk sebessége a nullához közelítene. Tu egy kinyomtatott lapot tartott eléje.

- Talán először nézd meg, mit találtunk, amíg nem voltál itt. Az új részeket félkövérrel szedtük.

Jan Kees Vogelaar Andre Donner néven él Berlinben. Egy afrikai működtet a lakása és az üzlet címe: 10117 Berlin, Oranienburger Straße 50. Mit kell vetődik változatlanul magas kockázat az akció nem kétséges, hogy ő ismeri legalább tud hordozórakét arról vajon kérdéses. Így vagy úgy, a kijelentés ugyan Vogelaar nem nyilatkoz nyilvánosa puccs hátteréről. Változatlanul Ndongo hogy a kínai kormány tervezte meg és hajtotta végre a megbuktatását. Az én egy operáció lényeg keveset Vogelaar és az időpont ráadásul az Orley Enterprises zavarra következtet. Ott senki nem sejt és amúgy is akkor már mindent elintéztek. Én számol mert tudom. Mégis sürgősen szükségesnek tartom Donnert likvidálni. Ez az védhető

- Hordozórakéta – emelte fel a tekintetét Jericho. – Ez is azt valószínűsíti, hogy Vogelaar igazat mondott. Hogy a műhold fellövésénél sokkal többről volt szó, mint valami kísérleti meghajtás egyszerű kipróbálásáról.

- Egy hordozórakéta valamit hordoz – mondta Tu. – Hogyan került fel Mayé műholdja az űrbe?

- Pontosan ilyesmivel – vélte Jericho. – Egy hordozórakétával.

- De műholdról itt nem esik szó.

- Nem. Nyilván nem a műhold volt a fontos. Hanem a hordozórakéta.

Tu bólintott.

- Ebben az összefüggésben alkalmam adódott beszélni néhány emberrel, akik szorgos népemnek szerencsére a körmére néznek. Konkrét információkat nem kaptam, ám komolyan veendő véleményeket hallottam. Ezek szerint a kínai kormány saját űrkutatási programja során sohasem lőtt fel idegen földről semmit. A felelősség megkerüléséről szóló mese olyan foszlékony, mint Mao halotti leple. Az egész marhaságot bizonyára kizárólag Mayé számára találták ki, mindenesetre a kockázat átruházása más országokra nem felel meg a gyakorlatnak.

- Tehát az egész lehet akár Cseng magánakciója is?

- A CSENG-csoport bizonyíthatóan csak egy alkalommal vállalt szerepet afrikai területen, nevezetesen Egyenlítői-Guineában. Az kérdéses, hogy ezt vajon Peking nevében tette-e. Az informátoraim kételkednek ebben. Tehát részese volt-e a kínai kormány az egyenlítői-guineai űrkutatási programnak és Mayé bukásának? Igen, ha azt vesszük, hogy a kínai kormány olyan emberekből áll, mint Cseng Pang-vang. De ha a kínai kormányt mint egészet vesszük, akkor viszont nem.

- Ami megint csak igazolja, hogy a párt egy puszta képzet, egy fantom – mondta megvetően Yoyo. – Nincs határvonal a gazdaság felé, nincs is állami szintű cselekvés. Kína olajnagyságai juttatták hatalomra puccsal Mayét, a kínai katonai hírszerzőszolgálat segédletével, az elvtársak tudtával. Az is lehet, hogy a bukását is a mi legnagyobb gazdasági mogulunknak köszönheti.

- Az elvtársak tudta nélkül?

–  Pontosan – kopogtatta ujjával a lapot Yoyo. – Most nézzük tovább. Ott senki nem sejt – mit? Valamit. Azt akarja jelenteni, semmit. A mindent a második részre vonatkozik. Mindent elintéztek. Azon elmélkednek, hogy érdemes-e még egyáltalán kiiktatni Vogelaart. Tehát nem tudom, ti hogy gondoljátok, de nekem van egy olyan érzésem, hogy a nagy durranás még előttünk áll.

- Valami ötlet, mit jelent a hír?

- Valami hírről, híradásról lehet szó – vonogatta a vállát Tu. – Félnek, hogy Vogelaar közhírré teheti a dolgot.

- Rendben – mondta Jericho. – De mégis elakadtunk.

Yoyo kitárt karokkal az ágyra vetette magát és a mennyezetet bámulta. Utána föltápászkodott.

- Hogy történik ez tulajdonképpen Vogelaarral? – kérdezte.

- Mire gondolsz? – pislogott zavartan Jericho. – Mi történhet még vele?

- Na, pont most mi történik? – rágta a szája szélét Yoyo. – Vagy mondjuk, menjünk vissza egy órát. Dél van. Bumm, bumm! Vogelaart lelövik, holtan fekszik a múzeumban. Ezután mi történik?

- Megérkeznek a rendőrség különleges egységei. Biztosítják a tetthelyet, a nyomrögzítők megkezdik a munkát.

- Mi történik a holttesttel?

–  Jelenleg még bizonyára ott van. A nyomrögzítőknek időre van szükségük. De legkésőbb kettőkor már a boncasztalon fekszik, ahol hipp-hopp, felszabdalják.

- És a szeme?

- Attól függ. A boncmester nem egy jobbfajta felügyelő, nem úgy van, mint a filmekben. Ő határozza meg, mi lehet érdekes a nyomozók számára. Ha feltűnik neki valami a szemen, akkor azt megemlíti a jelentésében. Talán visszateszi a helyére, talán félreteszi a bizonyítékok közé.

- Mennyi ideig tart a boncolás?

- A tényállástól függ. A halál oka nem kétséges, Vogelaart lelőtték, tehát gyorsan végeznek. 2-3 óra alatt készen lehetnek.

- És azután?

- Azután a boncmester kiadja a holttestet – Jericho keserűen vigyorgott. – Ha van egy halottaskocsid, elviheted.

- Rendben. Vigyük el.

- Remek terv – bámult rá Tu. – Honnan akarsz szerezni egy halottaskocsit?

- Fogalmam sincs. De mióta ijedünk meg a kihívásoktól?

- Nem ijedünk meg, de...

- Minek egyáltalán halottaskocsi? – pattant fel Yoyo, hirtelen egészen feltüzelve. – Miért ne lehetne rendes személyautóval elvinni? Mi lenne, ha a hozzátartozói lennénk?

- Hogyne – gúnyolódott Tu. – Simán lehetnél a húga. A haj, a szemek...

- Lassabban! – emelte fel a kezét Jericho. – Először is, halottaskocsi nélkül nem megy. Másodszor, ha kiszedték a szemét, akkor Vogelaar hullájával nem megyünk semmire.

Yoyo lelkesedése lelankadt. Összetűzte a karját, a szája széle lefelé görbült.

- Harmadszor – mondta Jericho az ötlet mégis jó.

Tu pislogott.

- Mire készülsz?

- Én? – vont vállat Jericho. – Semmire. Valószínűleg meg sem moccanhatok Berlinben anélkül, hogy őrizetbe ne vegyenek. Meg van kötve a kezem – vigyorodott el. – De a tietek nincsen.

CHARITÉ,

IGAZSÁGÜGYI ORVOSSZAKÉRTŐI INTÉZET

Három óra tájban Jan Kees Vogelaar a körülményekhez képest egészen jól nézett ki. Viasszerű volt ugyan, már nem e világról való, de az arca azt tükrözte: kinyalhatjátok a seggemet. Néhány órával korábban, vérbe fagyva, kiakadt tekintettel, kicsavarodott végtagokkal a látványa inkább arra volt alkalmas, hogy március idusát idézze fel.

Caesari halál egy római templom lépcsőjének az alján, ami csak a tankönyvekben romantikus, valójában egy merő disznóól. Mellette a férfi, kopaszon, szintén holtan, semmit sem javított a látványon.

Miután őt magát és ceruzás támadásának eredményét alaposan, minden szögből lefényképezték és becsomagolták egy hermetikusan zárható műanyagzsákba, Moabitba szállították, a Charité Igazságügyi Orvosszakértői Intézetébe. Ott súlyát és testmagasságát megmérték, ismertetőjeleit feljegyezték, és rövid időre a hűtőbe helyezték. Valóban nem maradt ott sokáig, kivették és többször megröntgenezték. Feljegyezték a lövedékeket éppúgy, mint a már rég meggyógyult töréseket és azt, hogy az egyik térde titánból volt. Azt is megállapították, hogy a bal szeme műszem. Éppen bevitték a kopasszal együtt a boncterembe, amikor Nyela is csatlakozott. Így az 5 boncasztalból hármat olyan holttest foglalt el, amelynek az identitása kétes volt. Miközben a boncmesterek Vogelaar szerveit kiszedték, megvizsgálták, megmérték, majd kiszámították, mennyi folyadék lehetett a testében, az eredményeket és a ténykedésüket jegyzőkönyvbe vették, addig a sietve létrehozott nyomozócsoport tagjai a halottról készült fotókat összehasonlították azokkal, amelyek a bevándorlási hivatalnál készültek. Az autó, amelyben a női holttestet találták, Andre Donner nevére volt bejelentve, amint azt hamar kiderítették. Egy éve élt Berlinben, éttermet vezetett, felesége Nyela Donner – a fényképek alapján két halott személyazonossága immár nem volt kétséges.

Csupán a kopasz nevét nem tudták kideríteni.

Akkor telefonáltak a Külügyminisztériumból, hogy a gyilkosság érdekli a kínai hatóságokat, amikor Donnert, alias Vogelaart újra összevarrták. A német és a kínai hatóságok már régóta nyomában vannak egy ipari kémhálózatnak. Elképzelhető, hogy a gasztronómus halála egy meghiúsult átadási akció következménye, s hogy talán nem is Donner a neve, hanem valami egészen más, és valaki strómanjaként működött. Berlin fontosnak tartja, hogy a hamarosan megérkező kínai kollégákat minden lehetséges módon támogassák. Legyenek már olyan kedvesek.

A doktoranda, aki a telefont felvette, közölte, hogy ellenőriznie kell a hívást. A hívó fél megadta a nevét és a telefonszámát, kérte, hogy gyorsan intézzék el a dolgot, majd letette a telefont. A doktoranda beszélt az intézet igazgatónőjével, aki utasította, hogy ellenőrizze a Külügyminisztériumnál az adatok pontosságát, és amint megérkeznek, engedje be a kínai nyomozókat a zárt zónába.

4-9-3-0, tárcsázta a doktoranda, a telefon kicsöngött. Valóban a Külügyminisztérium száma, csak a mellék nem stimmelt. Nem létezett. Tehát nem ott kötött ki, ahol gondolta, amikor egy automata hangját hallotta.

- Itt a Külügyminisztérium. Jelenleg mindegyik vonal foglalt. A következő felszabaduló vonalon önt kapcsoljuk. Itt a Külügyminisztérium, jelenleg mindegyik – ekkor egy női hang szólalt meg:

- Külügyminisztérium, jó napot kívánok, a nevem Regina Schilling.

- Itt a Charité Igazságügyi Orvosszakértői Intézete, kérem, kapcsolja... hm – úgy tűnt, itt egy pillantást kellett vetnie a jegyzeteire – Helge Malchow urat.

- Egy pillanat – mondta Diane.

Jericho vigyorgott. A csínytevés szereplőinek a nevét a berlini telefonkönyvből állította össze, Diane-be pedig beprogramozott egy sor mondatot, amelyek minden kétséget eloszlathatnak aziránt, hogy a telefonáló valóban a Külügyminisztériummal beszél, s nem például egy hotelszobában heverő számítógéppel. Természetesen Diane tökéletesen beszélt németül.

- Malchow úr éppen telefonál – közölte Diane a doktorandával. – Tud várni egy kicsit?

- Sokáig tart?

Jericho a megfelelő válasz gombját nyomta meg.

- Csak egy pillanat – mondta Diane, majd örömmel állapította meg: – Ó, most látom, éppen befejezte a beszélgetést. Kapcsolom. További szép napot kívánok.

- Köszönöm.

- Helge Malchow – mondta Jericho.

- Charité Berlin. Ön telefonált a kínai nyomozók ügyében.

- Így van – nem is volt rossz a német kiejtése. Legfeljebb egy kissé rozsdás. – Megérkeztek már?

- Nem, de minden rendben. Jöjjenek azonnal az O épülethez.

- Nagyszerű.

- Meg tudná mondani a nevüket?

- A nyomozást Tu Tian főfelügyelő vezeti, Csen Yuyun felügyelő kíséretében. Titokban nyomoznak, tehát legyen olyan kedves, gyorsan és bürokráciától mentesen álljon a rendelkezésükre – ez persze meglehetősen nagy ostobaság volt, de legalább jól hangzott. – A kollégák csak angolul beszélnek.

- Minden rendben. Gyorsan és bürok...

- Nagyon köszönöm – tette le a telefont Jericho és Tut hívta.

- Indulhattok – mondta.

Tu eltette a mobilját és Yoyóra nézett. A pillantásán látszott, hogy az előotte álló feladatot tiszta szívből utálja.

- Tulajdonképpen soha többé nem akartam halott embereket látni – mondta. – Halott embereket csempézett helyiségekben. Soha többé.

–  Valamikor mindannyian halottak leszünk csempézett helyiségekben.

- De magamat legalább nem kell majd néznem.

- Ezt nem tudhatod. Állítólag amikor meghal, látja magát az ember. Látja, amint ott fekszik, és nem érdekli.

- De engem igen.

Yoyo tétovázott, majd karcsú, fehér ujjaival megszorította Tu foltos, húsos kezét. Egy gyermek, aki bátorságot önt egy óriásba. Az előző estére és a kudarcba fulladt éjszakára gondolt, amikor Tu elmesélt neki egy történetet olyan emberekről, akiket olyan sokáig bezártak, hogy a végén már önmaguk börtönévé váltak. Megfosztotta őt a felelősség önvádaskodásból szőtt terhétől, amit érthetetlen módon érzett a magasabb lények gondjai miatt.

Cigarettázott, ivott, sírt, tanácstalannak és haszontalannak érezte magát, ahogy a gyerekek érzik magukat szüleik komplex, zavart hangulata miatt, amit nem értenek, s ezért azt magukra vonatkoztatják.

Minden, amit Tu a felmentésére felhozott, csak tovább növelte a fájdalmát. Tu magyarázatai megszabadították a hosszú évek óta érzett önsajnálattól, így sokkal jobban sajnálta Hongbinget, de feltette magának a kérdést, hogy tényleg olyan apát akar-e, akit sajnálni kell. Már azért elszégyellte magát, hogy ez a kérdés az eszébe jutott, és máris újra bűnösnek érezte magát.

- Senki sem akarja sajnálni a szüleit – mondta Tu. – Azt akarjuk, hogy egy ideig óvjanak minket, utána meg azt, hogy hagyjanak békén. A legnagyobb teljesítmény, amire képesek lehetünk, hogy megértjük a cselekedeteiket és megbocsátunk annak a gyereknek, aki valaha mi magunk voltunk.

Közben persze Tu maga is megérdemelte a sajnálatot, csak Yoyo apjával ellentétben, akivel a történelem szemmel láthatóan sokkal jobban elbánt, úgy tűnt, neki nincs rá szüksége. A keserűséggel szemben, amelyet Hongbing evett, Tu sorsa nem is volt...

- Kellemetlen? – nevetett Tu. – Rendben van ez így. Én nem vagyok még a bácsikád sem. Egy vén marha vagyok egy fiatal nővel. Te azt látod bennem, aki vagyok, nem azt, aki voltam. A történelem nem láncol egymáshoz minket.

- De azért... Barátok vagyunk?

- Igen, barátok vagyunk, s ha téged jobban érdekelne a bankszámlám, meg kevésbé lennél tisztességes, akkor a szeretőm is lehetnél. Hongbingot viszont csak egyetlen szemszögből nézheted, tudniillik abból, amit az evolúció nyújt. Ebben nincs helye a sajnálatnak. Egyszerűen nem fér bele. Csak amikor a génjeink által ránk kényszerített szerepjáték véget ér, csak akkor tudjuk a szüleinket akként nézni, megérteni, elfogadni, becsülni és talán szeretni, amik, és amik mindig is voltak: emberek.

Ó, nem, és utána még a késő éjszakai látogatás Jerichónál. Milyen kellemetlen! A mámoros elképzelésektől felfuvalkodva lerohanni a szobájában, csak hogy utána mint egy közönséges részeg, lopakodva menjen el. Semmiség, persze, csak ostoba módon, mint minden semmiség, alkalmas arra, hogy elefántnyira nőhessen a szégyenérzete. Pedig utólag nem is igazán tudta, hogy mit is akart tulajdonképpen.

Vagy mégis?

–  Essünk túl rajta – mondta Tu.

Negyedórája hozta el az Audit a Spree partjáról, most pedig a Charité Igazságügyi Orvosszakértői Intézete előtt álltak. Tu indított, igazolványát lengetve odakanyarodott a portásfülkéhez, a Külügyminisztériumra hivatkozva kérte a bebocsátást, végül megkérdezte, merre van az O épület. Hosszú téglaépületek mellett haladtak el. Szelíden bólogató lombú fák alatt zöld felületek terültek el hívogatóan. Minden percet érdemes élvezni egy baguette, egy darab sajt és egy üveg Chianti társaságában, ami az embert elválasztja az O épületben rá váró rien ne va plus-től. Valami olyasfajta nyugalom iránti vágy fogta el őket, ami még a legéletvidámabb embereket is hatalmába keríti az idillikusan kialakított temetőkben.

Hosszabb egyenes út és kétszeri kanyarodás után egy világos, némiképp sterilnek tűnő épület előtt álltak meg, ami oly hívogató volt, mint valami kisvárosi orvosi rendelő. A parkolóban csupán három zöld autó állt „igazságügyi orvos szakértő” felirattal, s ezek a körülmények Yoyót olyan érzéssel töltötték el, mintha még nem érkeztek volna meg, mintha az igazi holttestek valahol másutt lennének. Egy Berlin méretű metropolis igazságügyi orvosszakértői intézetét, ahol végül is egymást követik a halálesetek, valahogyan hangárméretűnek képzelte el. Mindenesetre ebben a szégyenlősen megbújó kis épületben nem tudta elképzelni a vitázó orvosokat, felügyelőket, elemzőket, ahogyan azt a filmekből ismerte. Felmentek három lépcsőfokon, egy üvegajtónál csengettek, mire két fehér köpenyes nő beengedte őket. Egyikük magas, csinos, meglehetősen fiatal, a másik szögletes és tömzsi, negyvenes éveinek vége felé járó, kerek arcú, kusza frizurájú asszonyság: dr. Marika Voss. Fiatalabb kolléganőjét Svenja Maas néven mutatta be. Tu és Yoyo felmutatták igazolványaikat. Dr. Voss egy gyors pillantást vetett a kínai írásjelekre és bólintott, mintha mindennapos gyakorlata lenne a kínai igazolványok szemrevételezésében.

–  Igen, már jelezték az érkezésüket – mondta kissé darabosan angolul. – Miss Csen Yuyun?

Yoyo megrázta a kezét. A doktornő láthatóan elbizonytalanodott. Nyilván Yoyo megjelenését próbálta meg összehozni egy olyan hatósággal, amelyik titkosan nyomoz gyilkossági ügyekben. A pillantása azután Svenja Maasra esett, mintha saját magát kellene emlékeztetnie arra, hogy a szép embereknek is lehet különös foglalkozásuk.

- És Mister, Sir...

- Tu Tian főfelügyelő, nagyon kedves – mondta barátságosan Tu. – Nem szeretnénk túlságosan igénybe venni az idejüket. A boncolásnak már vége?

- Andre Donner érdekli önöket?

- Igen.

- Vele néhány perccel ezelőtt lettünk készen, Nyela Donnert azonban két asztallal odébb még boncolják. Őt is meg akarják nézni?

- Nem.

- Vagy a múzeumból behozott másik holttestet? Őt még nem sikerült azonosítanunk.

Tu a homlokát ráncolta.

- Őt talán. Sőt, úgy gondolom, őt igen.

–  Jó. Jöjjenek.

Dr. Voss belenézett egy szkennerbe, mire kinyílt egy másik ajtó. Beléptek egy újabb ajtón, s Yoyo orrát megcsapta az az édeskés, szigorú szag, ami ellen a filmekben úgy védekeznek az emberek, hogy az orruk alá dörzsölnek valamit. Amikor a lépcsőn elindultak a boncterem felé, a bakteriális bomlás szaga felhővé sűrűsödött, amikor pedig beléptek a boncterem előterébe, akkor valóságos tömbbé vált. Egy fiatal, arabnak tűnő férfi gyermekek képét nézegette egy monitoron. Yoyo bele sem akart gondolni a gyerekek történeteibe. De nem is volt ideje rá, mert dr. Voss mellékesen a kezébe nyomott valamit. Teljességgel tanácstalanul bámult az apró tubusra, abszolút tudatlannak érezve magát.

- A látogatóknak – mondta a doktornő. – Hiszen tudja.

Nem, nem tudta.

- Dörzsölje az orra alá – vonta fel a szemöldökét csodálkozva dr. Voss. – Azt gondoltam, ön már...

- Csen kisasszony most először jár törvényszéki patológián – mondta Tu, majd kivette Yoyo kezéből a tubust, és teljesen magától értetődően két borsónyi darabkát kent az orra alá. – Azért van itt, hogy tapasztalatokat szerezzen.

Dr. Voss megértően bólintott.

- Nem figyeltünk oda az elméleti oktatáson, felügyelőnő? – piszkálgatta őt kínaiul Tu, amikor visszaadta Yoyónak a tubust. A lány a szemeit forgatva pillantott vissza rá, majd egy csíkot kent el az orra alatt, de amint a következő pillanatban megállapította, túlságosan is sokat. Egy mentolbomba robbant a légútjaiban, a hullaszagot viharként söpörve el. Svenja Maas azzal a cinkos érdeklődéssel figyelte, ahogyan a szép emberek szokták méregetni egymást kevésbé mutatós embertársaik társaságában.

- Hozzá lehet szokni – jelentette ki a tapasztaltak magabiztosságával.

Yoyo bágyadtan mosolygott.

Követték a doktornőt a boncterembe, egy ablaktalan, piros-fehér csempékkel kirakott, fentről megvilágított helyiségbe. Öt boncasztal sorakozott egymás mellett. Az első kettő üres volt, a középsőnél két boncmester dolgozott. A test, amelynek tátongó mellkasából egyikük éppen a tüdő sötét csomagját húzta elő, fekete női test volt. A másik boncmester valamit mondott egy mikrofonba, a tüdőt pedig egy mérlegre helyezték. Dr. Voss elvezette a csoportot a negyedik asztal mellett, amelyen fehér lepellel letakarva egy hatalmas tetem hevert, megállt az utolsó asztalnál, felemelte a leplet, és meglátták Jan Kees Vogelaart, alias Andre Donnert.

Yoyo odanézett.

Nem kedvelte különösebben a férfit, de most, hogy ott feküdt egy frissen varrt Y-vágással, sajnálatot érzett. Ugyanígy sajnálta Jack Nicholsont a Száll a kakukk fészkére, Robert de Nirót a Szemtől szemben, Kevin Costnert a Tökéletes világ, Chris Pine-t a Neighborhood es Emma Watsont a Pale Days című filmekben. Mindenkit, akinek majdnem sikerül, de az utolsó pillanatban csak kudarcot vall, akárhányszor nézi is meg az ember a filmet.

- Ha nincs szükségük rám – mondta dr. Voss akkor Maas kisasszonyra bíznám önöket. Ő asszisztált Donner boncolásánál, minden kérdésükre tud válaszolni.

- Na – váltott át Tu kínaira. – Akkor lássunk hozzá, kollegina.

A viaszos, kékbe hajló arc fölé hajoltak.

Yoyo megpróbált visszaemlékezni, hogy melyik oldalon is volt Vogelaar üvegszeme. Jericho makacskodott, hogy a jobb oldalon. Ő maga nem volt biztos ebben. Valójában megesküdött volna a bal oldalra. Tökéletes munka, csukott szempilláknál nem látszott semmi.

- Bizonytalan vagy? – ráncolta a homlokát Tu.

- Igen, és ez Owen hibája – pillantott Yoyo Svenja Maas-ra, aki a háttérben maradt. – Kérd már meg a barátnőonket, hogy mutassa meg neked odaát a másik asztalnál azt a fickót.

- Rendben, elcsalom.

- Meglesz – mosolygott Yoyo mérgesen. – Csak két lehetőség van.

Nem mintha kezdett volna hozzászokni a halottak látványához, vagy ahhoz, hogy emberek, akiket éppen csak megismert, már mégis halnak. De miközben az iszony és a bűvölet között lebegett, váratlanul sötét és tiszta nyugalom szállta meg. Tu Svenja Maashoz fordult, és a négyes asztalon fekvő, letakart testre mutatott.

- Szabaddá tudná tenni ezt a férfit?

A fenébe. A doktoranda az asztal rossz feléhez lépett. Továbbra is láthatta Yoyót. Tu megpróbált úgy terpeszkedni, hogy elvegye Svenja Maas elől a kilátást.

- Te jó ég! – kiáltotta. – Mi történt a szemével?

- Ceruzás támadás – mondta a doktoranda nem minden lelkesedés nélkül. – A csonton keresztül nyomták fel az agyba.

- Hogyan történt ez pontosan?

Yoyo két ujjával felemelte Vogelaar jobb szempilláját. Úgy tűnt, mintha nem is lenne hőmérséklete, se hideg, se meleg. Miközben Maas kisasszony a behatolási szögről és a nyomáspontokról magyarázott, odanyomta a nagyujját és a középső ujját a szem sarkaihoz. A szemgolyó nagyon is szilárdan ült a szemüregben, inkább üveggolyó állaga volt, mintsem hogy csúszós és puha lett volna, tehát egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy talán mégis Jerichónak van igaza. Ujjait még mélyebben a szemüregbe vájta.

Ellenállás. Izom lenne? A szem nem akart kijönni, ellenkezőleg, visszahúzódott és folyadékot eresztett, mint egy szorítóba került állat.

Soha az életben nem volt ez üvegszem.

–  A ceruza eltört – magyarázta a doktoranda a holttest és a mosdó közötti asztalhoz lépve, amelyen a szerveket tárolták, és egy átlátszó műanyag zsákban valami hevert. Yoyo hevesen kihúzta az ujját a szemüregből, közvetlenül azelőtt, hogy Maas rápillantott volna, miközben úgy vélte, valami cuppanást hall, nedveset, szemrehányót, árulkodót. Tu igyekezett eltakarni őt. Yoyo megborzongott. Meghallotta a nő a cuppanást? Lehetett egyáltalán hallani valamit, vagy pedig csupán ő fantáziált, mert úgy gondolta, ha ujjait kihúzza egy szemüregből, akkor annak feltétlenül cuppannia kell?

Nyugalma tengerszemének vize fölkorbácsolódott. Az ujjai valahogyan ragacsosak lettek. Jericho tévedett! Miközben Tu változatlan érdeklődéssel hallgatta Maas kisasszony beszámolóját, Yoyo az ujjait Vogelaar bal szemének üregébe mélyesztette. Azonnal érezte, hogy itt teljesen más a helyzet. A felület sokkal keményebb volt, egyértelműen mesterséges. Továbbhaladt, begörbítette az ujjait. Tu mindeközben a rajzeszközre mint fegyverre vonatkozó, hozzáértő kérdéseket tett fel. Maas kisasszony úgy vélte, hogy mindent lehet fegyverként használni, és egy lépést balra lépett. Tu azt válaszolta, hogy tökéletesen igaza van, és jobbra lépett. A középső asztalnál a két boncmester elmerült Nyelában.

Yoyo mélyet lélegzett, megszédült a mentoltól. Most.

Az üvegszem szinte magától értetődően ugrott ki, belesimult a tenyerébe. Becsúsztatta a zsebébe, amennyire tudta, visszazárta Vogelaar megviselt szemhéjait és megállapította, hogy utólag megbecstelenítette. Túl késő. Gyorsan visszaterítette rá a leplet és két lépéssel Tu mellett termett.

–  Andre Donnerre vonatkozóan minden kétség eloszlott – mondta angolul.

Tu abbahagyta a kérdezősködést.

- Ó, rendben – mondta. – Nagyon jó. Azt hiszem, mehetünk is.

- Mikorra kell a jelentésem, felügyelő?

- Micsoda kérdés, felügyelőnőo! Amilyen gyorsan csak lehet. Az államügyész folyamatosan rágja a fülemet.

Függöny, taps, gondolta Yoyo.

- Készen is vannak? – tekintett hol egyikükre, hol másikukra Svenja Maas, akit kissé zavart, hogy hirtelen teljesen elhanyagolják.

- Igen, nem szeretnénk tovább a terhére lenni – mosolygott Tu szeretetre méltóan.

- Nincsenek a terhemre.

- Nem, igaza van, élvezetes volt. Viszontlátásra, kérem, adja át üdvözletünket dr. Vossnak.

Svenja Maas vállat vont, kikísérte őket az előtérbe, és elbúcsúzott. Tu ment elöl, a lépcsőn sietni kezdett, a folyosón pedig már valósággal loholt. Yoyo a nyomában. A nyugalma teljesen odalett. A kijutáshoz nem kellett azonosítani magukat. Kiléptek a parkolóba és elindultak az Audi felé, amikor a házból megszólalt egy parancsoló hang.

- Tu úr! Csen kisasszony!

Yoyo megmerevedett. Lassan megfordult és látta, amint dr. Marika Voss szigorúan néz rájuk.

Észrevették, gondolta Yoyo. Túl lassúak voltunk.

- Bocsássa meg a sietős távozásunkat – emelte fel Tu bocsánatkérően a karját. – El akartunk búcsúzni, de nem találtuk önt.

- Mindennel meg voltak elégedve?

- Nagyon sokat segítettek.

- Annak örülök – mosolyodott el hirtelen. – Remélem, hogy jól haladnak a nyomozással.

- Az ön segítségének köszönhetően jobban, mint bármikor korábban.

- Szép napot kívánok.

Dr. Voss visszament, Yoyo pedig úgy érezte magát, mint vaj a napon. Becsúszott az Audiba és szétolvadt az ülésen.

- Megvan? – kérdezte Tu.

- Megvan – válaszolta utolsó erejével.

Svenja Maas, ha nem is sértődött meg, azért furcsán érezte magát. Amikor visszatért a boncterembe, azon elmélkedett, hogy a kínai rendőrök érdeklődése nem annyira neki szólt, sokkal inkább pusztán az ázsiai udvariassági szabályok betartását jelentette. Hátrament az asztalokhoz és látta, hogy a fiatal kínai nő ugyan visszaterítette Donnerre a leplet, de meglehetősen hanyagul. Mérgesen igazgatta, majd mivel teljesen ferdén állt, felhajtotta.

Azonnal észrevette, hogy valami nem stimmel. Vogelaar jobb szeme is rosszul nézett ki, de a bal egyenesen borzalmasan.

Sötét balsejtelmekkel emelte fel a szemhéjat.

Az üvegszem hiányzott.

Elsötétült előtte a világ, amikor eszébe jutott, hogy ezért felelősségre vonhatják. A műszemet benne hagyták a szemüregben, de később még ki akarták venni, hogy megmutassák egy szakértőnek. Valamit ugyanis furcsának találtak rajta. Úgy nézett ki, mintha lenne benne valami, talán valamilyen mechanika, ami a viselője számára lehetőové tette, hogy lásson vele, de az is lehet, hogy valami egészen más. Mindenesetre nem tűnt fontosnak.

Nyilvánvalóan tévedtek.

Mintha áramütés érte volna, úgy rohant ki a teremből, majd fel a lépcsőn. A folyosón találkozott dr. Marika Voss-szal.

- Itt vannak még a kínai nyomozók? – kérdezte lélegzetét visszafojtva.

- A kínaiak? – vonta fel a szemöldökét dr. Voss. – Nincsenek. Épp most mentek el. Miért?

- A francba. A francba! A francba!

- Mi történt? – kérdezte az időosebbik nő.

- Valamit elloptak – siránkozott Maas. Átkozott gazemberek, hogy becsapták őket!

- Elloptak? – visszhangozta Voss, mint egy hegyfal.

- A szemet. Az üvegszemet.

Az orvosnő nem volt ott, amikor Donnert boncolták, tehát az üvegszemről nem is tudott. De azonnal felfogta, hogy alaposan átverték őket.

- Felhívom a portást.

A kocsi a főutcán haladt, el a téglaépületek, a békés utak és tisztások, az árnyat adó fák mellett.

- Hé – mondta homlokát ráncolva Yoyo. – Mi történik ott?

Valaki kirohant a portásfülkéből. Egyenruhában volt, a kezeit magasba tartva integetett, mintha egy repülőgépet irányítana. A sorompó is ereszkedni kezdett. Az izgatottság egyértelműen nekik szólt.

- Azt hiszem, lebuktunk.

- Nagyszerű. És most?

- Csak rajtad múlik – nézett rá Tu. – Hogy tetszik Berlin? Akarsz még maradni?

- Nem feltétlenül.

- Gondoltam – mondta Tu, gázt adott és elhúzott a sorompó alatt, Yoyo pedig csodálkozott, hogy az nem borotválta le a tetőt. Mögöttük elhalt a portás kiáltozása a korai nyár pollenekkel teli levegőjében.

ADLON

A kijelzőn egyetlen testből kinövő, egymásba csavarodó hüllőnyak alkotta szimbólum látszott. Kilenc fej. A Hydra jelképe. Xin a füléhez kapta a mobilt.

- Több nagy berlini szálloda adatait átküldtük önnek – mondta a telefonáló. – A kisebbeknél nem jártunk sikerrel. Hihetetlenül sok van belőlük, úgy tűnik, mintha egész Berlin csak szállodákból állna. Persze az a gond, hogy ilyen rövid idő alatt nem jutottunk be az összes számítógépbe...

- Rendben, felfogtam. És?

- Semmi.

- De valahol meg kellett szállniuk – makacskodott Xin.

- De nem valamelyik nemzetközi láncolatban. Sehol sincs Csen Yuyun, vagy Owen Jericho. Ehelyett viszont a tegnapi londoni figyelmeztetésről már szolgálhatok részletekkel. Átküldöm a szöveget, meg akarja előbb hallgatni?

- Ide vele!

Xin meghallgatta annak a szövegnek a töredékeit, amelyet nagyon is jól ismert. Elgondolkodott, mennyire lehet veszélyes az a tűz, amelyet Yoyo és Jericho gyújtott meg. Mert ez már alig volt töredék. Az üzenet majd' 90%-át megfejtették. Persze a legfontosabbat, a valóban döntő részt még mindig nem ismerték. És nem Jericho, nem is a lány, hanem egy Tu nevű férfi telefonált Edda Hoffnak, akiről Xin alig tudott többet, mint hogy a harmadik számú vezető az Orley-birodalom biztonsági apparátusában, kissé szegényes a fantáziája, éppen ezért nem is hajlamos sem a hisztériára, sem pedig a dolgok elbagatellizálására.

- Hoff teljesen magára maradva az egész csoportot értesítette egy lehetséges támadásról, de azt sem hallgatta el, hogy tulajdonképpen semmi sincs a kezükben – mondta a telefonáló. – Mint a konszern minden részlege, a GAIA is értesítést kapott, de ott nem láttak okot a program megváltoztatására. Úgy tűnik, Hoff a megfelelő csatornákat választotta.

A telefonáló nem mert neveket említeni, holott szinte lehetetlen volt, hogy ezen a vonalon lehallgassák őoket. Igaz, arra sem számított senki, hogy a teljesen ártalmatlan e-mailekbe csomagolt leveleiket bárki is elolvashatja.

- Tu – elmélkedett Xin.

- Így nevezte magát. Átküldöm önnek a mobilszámát. Azt nem tudjuk, honnan telefonált.

A keresztnevek sokaságával ellentétben a kínai családnév-regiszter egyenesen szegényes volt. A kínaiak döntő többsége néhány tucatnyi, jobbára egyszótagos klánnéven, az úgynevezett száz néven osztozott, így egyáltalán nem ment ritkaságszámba, hogy egy egész falu neve Cseng, Vang, Han, Ma, Hu vagy Tu volt. De Xinnek mégis az volt az érzése, hogy a Tu nevet nemrégiben hallotta, mégpedig Yoyóval összefüggésben.

- Leszedte már az oldalakat a hálóról? – kérdezte, mert nem jutott más az eszébe.

- A kommunikációt leállítottuk.

Xin megértette beszélgetőtársa rossz kedvét, hiszen ő volt az, aki a rejtett üzenetek továbbításának módszerét javasolta és kidolgozta. Három éven át kiválóan működött is. A Hydra fejei állandó, szimultán érintkezésben álltak egymással, az egész úgy működött, mint egyetlen hatalmas agy.

–  El fogjuk viselni – mondta, és igyekezett barátságos lenni. – A hálózat jobb volt, mint amit elvárhattunk volna, ez pedig az ön érdeme! Mindenki kellőképpen respektálja is. Ugyanígy mindenki megérti azt is, hogy a szimultán kapcsolatot ilyen közel a célhoz biztonsági okokból kell megszüntetni. Eljött az idő, amikor már nincs mit mondani. Most már csak várni kell.

Xin befejezte a beszélgetést, a lábait bámulta. Párhuzamosan állította őket egymás mellé, hogy lábfejei és bokái egyenlő távolságra álljanak egymástól, de ne érintkezzenek. Térdeit lassan elmozdította. A véletlen csomópontjai, hogy ezt mennyire utálta! Amikor érezte, hogy két lábának szőrzete érintkezik, korrigálta lábfejei beállítását, combjait, alsó- és felsőkarjait, kezeit és vállait egy tengely mentén, teljesen szimmetrikusan rendezte el, mígnem testének egyik oldala a másik tökéletes tükörképévé nem vált e tengely mentén. Ily módon általában a gondolatait is rendezni tudta, de a gyakorlat ezúttal nem érte el a célját. Kételkedni kezdett abban, hogy mindent jól csinált-e, nem csak rontott-e a dolgokon, hogy vadászni kezdett Yoyóra.

Gondolatok, gondolatláncok.

A kontroll elvesztése.

Szíve járt, mint a motolla. Úgy tűnt, csak valami apróságnak kell történnie, és ezer darabra hullik szét. Nem, nem ő. A porhüvelye. Ez az emberi maskara, ami Kenny Xin névvel illeti magát. Saját maga gazdatestének érezte magát, egy bábnak az átalakulás fázisában, és szörnyen félt attól, ami belülről felfalhatja. Ha e dolog bármikor is növekedni, terjeszkedni kezdett benne, elvonván előle a levegőt, akkor adnia kellett neki valamit, hogy megbékítse, mint amikor megengedte neki, hogy felgyújtsa kínzói kunyhóját, az alattomosságot, betegséget és szegénységet a lángok martalékává tegye. Ugyanabban a pillanatban felszabadultnak érezte magát, minden szerencsétlenségétől megszabadultnak, fejét pedig ragyogóan tisztának. Azóta foglalkoztatta a kérdés, hogy vajon azon a napon vált-e őrültté, vagy éppen akkor szabadult meg az őrültségtől. Mindenesetre az azt megelőző időkre alig emlékezett. Legfeljebb arra, mennyire undorodott attól, hogy egyáltalán a világon van. A szülei iránt érzett gyűlöletére, amiért a világra hozták, noha gyermekként még nem nagyon volt fogalma világra jöttének körülményeiről, csupán azt érezte bizonyosan, hogy a családja felelős a létéért, de már ennyi is elég volt, hogy utálja őket. Azt is tudta még, hogy pokollá teszik az életét.

Azt, hogy az ittlétének semmi értelme.

Csak a gyújtogatás után tárult fel előtte valamiféle értelem. Lehet valaki őrült, aki számára hirtelen feltárulkozik az értelem? Hány úgynevezett szellemileg egészséges ember végez folyamatosan értelmetlen tevékenységet? Mennyi minden nyugszik olyan, morálisnak és helyesnek tartott szokásokon és dogmákon, amiknek semmi értelme? A tűz kiszélesítette a horizontját, így hirtelen felismerte a tervet, a teremtés labirintusát a maga absztrakt szépségében. Magasabb szintre került, amit lehet őrületnek nevezni, pedig csupán annyit jelent, hogy ellen kell állnia az átfogó felismerések nyomásának, s minden kísérletet, hogy másokat is részesítsen e felismerésekből, idejétmúltnak tekinthet. Hogyan is tudná elmagyarázni az embereknek, hogy minden, amit tesz, egy magasabb belátás következménye? Az árat másokkal fizettette ki.

Nem. Nem rontotta el a dolgokat.

Szüksége volt a bizonyosságra!

Xin elképzelte az agyát. Egy Rorschach-univerzum. A szimmetria, a megbízhatóság, a nyugalom, a kontroll tisztasága. Érezte, amint magabiztossága visszatér. Felállt, mobilját a szoba számítógépéhez kapcsolta és feltöltötte a szállodák foglalási listáit. Sorra végignézte mindegyiket. Persze, nem számított arra, hogy Csen Yuyun vagy Owen Jericho felbukkan valahol. A Hydra hackerei, akik behatoltak a szállodák rendszereibe, mindegyiket többször is ellenőrizték. Egészen pontosan ő maga sem tudta, mit keres, de az volt az érzése, hogy majd csak talál valamit.

És talált is.

Mint egy puzzle építőeleme, úgy került a képbe, megmagyarázva a múzeumban történteket, s választ adva mellesleg még egy tucatnyi másik kérdésre. A sanghaji székhelyű Tu Technologies nevű cég három szobát foglalt a Marlene Dietrich Platzon, a Grand Hyattben. A foglalást az ügyvezető igazgató, Tu Tian személyes aláírásával igazolta vissza.

Ez az a cég, ahol Yoyo dolgozott.

Innen ismerte a nevet!

Megnézte a vállalat honlapját, és megtalálta az alapító portréját. Jó húsban lévő férfi, biliárdgolyó-feje majdnem teljesen kopasz, és egészében olyan ronda, hogy az már szépnek hat. Húsos ajkaitól bármelyik hüllő elzöldülhetett irigységében. Ugyanakkor valamilyen módon mégis érzékiséget sugárzott. Apró szemüvege mögött parázsló tekintete humorról tanúskodott, de egyben olyan is volt, mely nem ismer tréfát. Noha a fickó egy Buddha nyugalmát árasztotta, mégis látszott, hogy keresztül tudja vinni az akaratát. Xin első pillantásra felismerte, hogy Tu Tian egy gerilla, egy bohóc jelmezébe öltözött nonkonformista. Olyasvalaki, akit semmiképpen sem szabad lebecsülni. Segítségével Yoyo és Jericho mobilis, amilyen gyorsan felbukkantak Berlinben, ugyanúgy el is tűnhetnek.

Vogelaarék meghaltak. Tehát ők is elhagyják Berlint.

Igen hamar. Most.

Xin felfegyverkezett, kiválasztott egy hosszú, vörös parókát, a hozzá illő szakállas maszkkal, homlokát és arcát telepakolta beültetésekkel, smaragdzöld kabátba bújt, vékony, reflexiós holoszemüveget tett fel, majd megnézte művét a tükörben. Úgy nézett ki, mint egy popsztár. Amolyan igazi mando-progger, akinek pénze van, de ízlése nincsen.

Sietve elhagyta a szállodát, leintett egy taxit és a Grand Hyatthez vitette magát.

GRAND HYATT

A monitoron Tu arca jelent meg. Jericho nem lepődött meg, amikor azt mondta:

- Csomagold össze Diane-t. Lelépünk.

- Mi van az üvegszemmel?

Yoyo keze jelent meg a képben. Vogelaar műszeme bámult rá. A szemhéjaktól megfosztva valahogy meglepettnek, és egy kicsit felháborodottnak tűnt.

- Egyértelműen egy emlékezetkristály – hallotta a lány hangját. – Megnéztem, közönséges példány. Siess. A zsaruk bármelyik pillanatban megjelenhetnek.

- Hol vagytok?

- Útban feléd – mondta Tu. – Ismerik a kocsi rendszámát. Más szavakkal, tudják, hogy egy bérkocsi, ki bérelte, hol lakik, és így tovább, és így tovább. Tőlem pedig hamar eljutnak a délelőtti sajnálatos eseményekhez.

- És a repülőgépedhez.

- A repülő...

- Fuck! – mondta Yoyo. – Igaza van!

- Amint rájönnek, hogy az autót a repülőtéren bérelted, máris tudni fognak mindent – mondta Jericho. – Még azelőtt elkapnak, hogy a kocsit leadhatnánk.

- Mennyi időnk van még?

- Nehéz megjósolni. Elsőként azoknak a gépeknek az utaslistáját nézik át, amelyek azelőtt landoltak, hogy a kocsit kibérelted volna. Ez eltart egy ideig. Semmit sem fognak találni, de hát valahogy csak ide kellett jönnöd, úgyhogy hamar eljutnak a privát gépekhez.

- Az Audival legkorábban félóra múlva lehetünk a repülőtéren.

- Lehet, hogy az már késő.

- Felejtsd el a hülye Audit – kiabálta Yoyo. – Ha egyáltalán van esélyünk, akkor csakis egy skycabbel.

- Rendelhetek egyet – javasolta Jericho.

- Tedd meg – egyezett bele Tu. – Tíz perc múlva a hotelben vagyunk.

- Parancs.

Jericho letette a telefont és kirohant a folyosóra. Miközben a lift felé haladt, látta, amint szorgalmas berlini rendőrök már gombolyítják érkezésük fonalát, gyorsan, hatékonyan, rosszat sejtetően. Fölment a tetőre, a skyport üres volt. Egyenruhás alkalmazott mosolygott rá. Úgy tűnt, Jericho felbukkanása végre értelmet ad létének a tető magányában.

- Légitaxit óhajt rendelni? – kérdezte.

- Igen, pontosan.

- Egy pillanat – a férfi ujjai végigtapogatták egy számítógép kijelzőjét. – 10-15 perc múlva itt lesz.

- Amilyen gyorsan csak lehet!

- Ha segítségre van szüksége a cso...

mag, mondta vélhetően, de addigra Jericho már rég eltűnt ismét a liftben, visszarohant a szobájába és Diane-t az összes hardver társaságában elsüllyesztette a hátizsákjában. A ruháit gyorsan rápakolta, ellenőrizte a Glockot, majd betette a táskájába, ismét kirohant a folyosóra és küldött Tunak egy üzenetet.

A tetőn vagyok.

CHARITÉ,

IGAZSÁGÜGYI ORVOSSZAKÉRTŐI INTÉZET

–  Nem, nincsen – mondta a hang a telefonban. Dr. Marika Voss egyik lábáról a másikra ugrált, miközben Svenja Maas holtsápadtan állt mögötte és a kezeit tördelte.

- Malchow – ismételte meg csökönyösen. – Hel-ge Malchow.

- Amint már említettem...

- A kolléganőm beszélt vele.

- Az lehetséges, de...

- Először várakoznia kellett, aztán egy hölgy kapcsolta. Malchow. Hel...

- De nálunk ilyen nevű ember nincsen.

–  De...

- Ide figyeljen – mondta türelmét vesztve a hang, mivel mindig ugyanott kötöttek ki. – Szívesen segítenék önnek, de az egész Külügyminisztériumban nem dolgozik ilyen nevű ember! A mellék pedig, amit megnevezett, szintén nem létezik.

Dr. Voss zavartan az ajkába harapott. Ennyit már ő is kiderített, mivel az előbb egy automata közölte vele, hogy ilyen mellék nincsen. Ám ez még mindig nem tűnt elég indoknak ahhoz, hogy feladja.

- De a hölgy...

–  Ja igen, a hölgy – rövid szünet, sóhaj. – Hogy hívják ezt az állítólagos hölgyet?

- Hogy hívták a hölgyet? – sziszegte dr. Voss.

–  Valami Schill vagy Schall – suttogta Maas, magába roskadva.

- Schill vagy Schall, mondja a kolléganőm.

- Nincs.

- Nincs?

- Scholl van. Scholl asszony.

- Scholl? – kérdezte dr. Voss.

Maas a fejét rázta.

–  Inkább Schill.

- Inkább Schill.

- Sajnálom. Nincs Schill, nincs Schall, nincs Malchow. Tanácsolom, hogy tényleg azonnal értesítsék a rendőrséget. Valaki csúnyán a bolondját járatta magukkal.

Dr. Voss megadta magát. Jeges köszönetet mondott, és hívta a bűnügyi rendőrséget. Mellette Svenja Maas csak hervadozott.

Nem telt el 5 perc, a nyomozók már ismerték az autó rendszámát. Néhány másodperc múlva a bérlő nevét is megtudták. Összehasonlították a bérbeadó cég jegyzőkönyvét a beutazási hivatal jegyzékével, és megállapították, hogy Tu Tian előző nap kora reggel érkezett Berlinbe, címeként a Grand Hyattet adta meg, a Marlene Dietrich Platzon.

További két perc, és egy csapat máris parancsot kapott, hogy azonnal menjen a hotelbe.

GRAND HYATT

Tu rettenthetetlen vezetési stílusának köszönhetően a szállodát a vártnál előbb érték el. A Turmstraße és a Marlene Dietrich Platz között legalább tucatnyi szabálytalanságot követett el. Kiszállt, odahajította a kulcsot a portásnak és megkérte, vigye az autót a mélygarázsba.

- Bemegyünk a bárba? – kérdezte Yoyo olyan hangosan, hogy a férfinak feltétlenül hallania kellett. Tu kacsintott, megértette a tervet és kontrázott.

- Őszintén szólva, én meg tudnék most enni valami édességet.

- A Sony Centerben van egy Starbucks. Fölfelé az utcán.

- Rendben. Találkozzunk ott. Csak szólok Owennek.

Komédia, de talán nyernek vele egy kis időt. Átrohantak az előcsarnokon, felmentek a 7. emeletre, elindultak a szobáik felé.

- Mindent hagyj ott, ami nem kell – szólt Tu. – Csak a legszükségesebbeket hozd.

- Nagy művészet – válaszolt Yoyo. – Nincs is semmim! Inkább te vigyázz, hogy bele ne szerelmesedj a bőröndödbe.

- Nem ragaszkodom a divatos holmikhoz.

- Igaz, ezen majd segítenünk kell. Két perc múlva a tetőn vagyok.

7 emelettel lejjebb Xin kiugrott a taxiból. Időközben megtudta, melyik szobákat kell keresnie, csak azt nem tudta, melyikben ki lakik. Mindegyik szobát a Tu Technologies foglalta, Yoyót és Jerichót név szerint nem is említették. Belépett a lobbiba. Emlékezni fognak egy magasra nőtt, hosszú, vörös hajú, Dzsingisz kánhoz méltó bajszú fickóra, aki fél 4 körül érkezett a Hyattbe – nyilván valami művészféle.

A holoszemüveg eltakarta szemének ázsiai vonásait. Minden további nélkül európainak hihették. A legjobb rejtőzködés a feltűnés.

Belépett az egyik liftbe és megnyomta a 7-es gombot.

Nem történt semmi.

Xin a homlokát ráncolta, ekkor észrevette az ujjlenyomatot vizsgáló szkennert. Hát persze. Azonosítania kellene magát, mint a legtöbb nemzetközi hálózatban. Megadóan ment vissza a csarnokba, ahová éppen ekkor érkezett meg honfitársainak egy nagyobb csoportja. Hirtelen óriási lett a tülekedés. A pult mögött nagy volt az igyekezet, hogy az újonnan érkezők angolul elmondott szövegét lefordítsák valami érthető nyelvre, és a félreértések csodás világát saját kínai ismereteikkel gyarapítsák. Xin céltudatosan ment az egyetlen alkalmazott felé, aki másvalamivel foglalkozott, tudniillik telefonált, megállt előtte és azon gondolkodott, mit is kérdezhetne.

- Miként jutok fel a 7. emeletre?

- Be szeretne jelentkezni?

- Nem, barátaim laknak itt, meg szeretném látogatni őket.

- Ha azonosítja magát, felhívhatom a kedves vendégeket, hogy itt van.

- Hm, tudja, voltaképpen meg akarom lepni őket.

- Értem! Ha vár egy pillanatot, felmegyek önnel. Amint látja, kissé nagy lett a forgalom, ezért néhány perc türelmét kérem.

- Nem lehetne gyorsabban?

–  Tulajdonképpen nem is szabad megtennem. Csak vendégek...

Xin elfordult. Túlságosan bonyolult ez az egész. Sem az ujjlenyomatát nem akarta hátrahagyni a Hyattben, sem azt nem akarta, hogy figyelmeztessék Yoyót, Tut vagy Jerichót. Elkeveredett a kínaiak között.

Jericho látta, amint a skycab feltűnik a Tiergarten felett és a Hyatt felé veszi az irányt. Tömzsi, négy turbinával felszerelt, függőleges felszállásra képes VTOL-gép, ami gyorsan közeledett, majd a turbináit fujtatva elfordítva lassan leereszkedett a tetőre.

- A taxija – mondta a szálloda alkalmazottja.

A hangja boldogan csengett, hogy ő is hozzájárulhatott a légi közlekedés elterjesztéséhez, s hogy talált egy embert, aki e szolgáltatást igénybe vette. A következő pillanatban megjelent Yoyo, kezében egy összegyűrt bevásárlószatyorral, mögötte Tu, mint valami botladozó gyerek, bőröndjét maga után húzva.

A taxi leszállt.

- Mintha megrendeltük volna – örvendezett Tu.

- Mert meg is rendeltem – magyarázta barátságosan Jericho.

- Hagyjátok a kakaskodást – igyekezett beszállni Yoyo. – Tulajdonképpen felszállásra kész a géped?

Mintha beletaposott volna a fékbe, úgy hatott a kérdése Tura. Megállt, feje csupasz tetejét simogatta, mintha öt milliméteres haját be akarná fonni.

- Mi van?

- Valamit elfelejtettem – válaszolta.

- Nem igaz – bámult rá Yoyo.

- De. A mobilomat. Pont arra gondoltam, elég, ha a taxiból hívom fel a repülőteret, s most jut eszembe...

- Vissza kell menned a szobába?

- Öö... igen – tette le bőröndjét Tu, majd megfordult és a lift felé igyekezett. – Mindjárt itt vagyok. Mindjárt.

Amint Xin meghallotta, hogy a mellette álló idősebb kínai pár a Grand Hyatt egyik legszebb és legdrágább lakosztályát bérelte ki, nagyon megörült. Nem valami altruisztikus tévelygés okozta az örömét, hanem az a körülmény, hogy a lakosztály pont a 7. emeleten volt. Tehát pont ott, ahová menni szándékozott.

Az idős kínai a szkennerhez illesztette a nagyujját. Egy fiatal szobalány ajánlkozott, hogy megmutatja a párnak a lakosztályt, így elindultak a lift felé. Xin csatlakozott hozzájuk. Miközben a liftre vártak, a kínai nőt a kíváncsiság arra késztette, hogy feléje forduljon. Tekintete elmerült a szőrzete dzsungelében, és visszatükröződött a holoszemüvegről. Bizonytalanul nézegette kígyóbőrből készült csizmája hegyét, és szemmel láthatólag zavarta a tudat, hogy egy efféle emberrel kell egy hotelben laknia. Alacsony és tömzsi férje hozzásimult, a lift ajtaját nézte mereven, míg végre ki nem nyílt. Együtt léptek a felvonóba. Senki nem kérdezte, hogy ide tartozik-e. A fiatal lány rámosolygott, amit ő is barátságos mosollyal viszonzott.

- Szintén a hetedikre? – kérdezte a lány, az elővigyázatosság kedvéért angolul.

- Igen – felelte.

Mellette a kínai nő megmerevedett: egy emeleten laknak.

Tu felemelte a takarót, de a mobil nem volt ott, mint ahogy az íróasztalon és az éjjeliszekrényen sem találta. Beletúrt a lepedőkbe, félrehajította a párnákat, feltúrta a vásznakat és damasztokat, benyúlt a matrac alá.

Semmi.

Kivel beszélt utoljára? Vagy kivel akart?

A repülőtérrel. Legalábbis ez volt a szándéka, míg el nem határozta, hogy majd később telefonál. Pedig még a kezében is volt az a vacak.

És eltette.

Még egyszer végignézett az íróasztalon, a székeken, foteleken, a padlón. Hihetetlen, öregszik! Mit csinált utoljára? Látta magát, amint ott áll, a mobil a jobbjában, miközben bal kezével megragad valamit, ami épp kézre esett...

Ja igen!

7. emelet.

A kínai nő durván félrelökte a szálloda ifjú alkalmazottját és kilépett, mintha attól tartana, hogy Xin az utolsó pillanatban megharaphatja. A férjére viszont rájött a nyugati udvariassági kényszer, előzékenyen hátralépett, és ragyogó mosollyal engedte előre a lányt. Xin megvárta, amíg a csoport eltűnik. A szálloda folyosói négyszögben fogtak közre egy belső udvart, a szobák az utca felé nyíltak. Az emelet térképét tanulmányozta. Megelégedésére a kínai pár és a lány az ellenkező irányba indultak, nem arra, ahol Tu bérelte ki a szobákat.

Hirtelen egyedül maradt.

A padlószőnyeg tompította léptei zaját. Elment egy klubhelyiség mellett, bekanyarodott a következő folyosóra, megállt, megpróbált visszaemlékezni Tu szobaszámaira.

712, 717, 727.

A 712 bal kéz felé esett. Zárva. Továbbment, a magasabb számok irányába. A 717 ugyancsak zárva. A 727 ajtaja résnyire nyitva állt.

Tu? Jericho? Yoyo?

A három közül az egyik nemsokára azt fogja kívánni, bár bezárta volna az ajtaját.

A gyrokoptert Yoyo vette észre.

- Hol? – kérdezte Jericho.

- Azt hiszem, felénk jön – szaladt ki Yoyo a leszállópálya szélére, ahol egyik lábáról a másikra ugrált. – Bassza meg! Zsaruk. A zsaruk jönnek!

Jericho a légitaxi pilótájával beszélgetett. Yoyo igazat beszélt. A rendőrség gyrokoptere közeledett, hasonló ahhoz, amilyet néhány órával azelőtt a Brandenburgi kapu fölött látott.

- Ezer oka lehet, hogy idejönnek.

Yoyo mellé lépett.

- Tian el fog baszni mindent.

- Még semmit nem baszott el – intett fejével Jericho a skycab felé. – Szálljunk be. Akkor legalább nem kell néznem, ahogyan ugrálsz.

- Aha! – kiáltotta Tu.

Ugyanis pisilni ment! És miközben pisilt, baljával a sugár helyes irányára ügyelve, jobbjával pedig mobilját markolászva, túlterhelt agya egy másodperc töredékére összecserélte a két kezét, így az utolsó cseppeket majdnem a telefonjából rázta ki, és majdhogynem a farkába beszélt. A kommunikáció fojtó szorításában élő ember. Elborzadt. Legalább a vécén ne kelljen már kommunikálni, gondolta. Mindennek van határa. Egy férfi csak nem juthat el odáig, hogy nemzőszervét összetéveszti a mobiljával.

Elpakolta hát a dolgot, mármint a technikait, és eleget tett a természet kívánalmainak. A fürdőszoba beépült a lakóhelyiségbe, mint egy szoba a szobába. A hálóból és az előszobából is be lehetett menni. Tu félrehúzta a hálóból nyíló üvegajtót és körülnézett. A mobilja ott hevert a mosdón.

Kis szaros, gondolta. Most pedig tűnés.

Xin belépett a nyitott ajtón és körülnézett. Egyfajta előoszoba, ami hátul világos helyiségben folytatódik, nyilván nappali és háló egyben. Jobbra tőle egy matt, zárt üvegajtó. Mögötte lépéseket és hamis fütyörészést hallott. Valaki volt a fürdőszobában.

Benyúlt smaragdzöld kabátja alá.

A gyrokopter leszállt. Yoyo összehúzta magát az ülésében, mintha eggyé akarna válni vele. Jericho megkockáztatott egy pillantást. Az ultrakönnyű repülő szerkezetből két egyenruhás szállt ki, a szállodai alkalmazotthoz mentek és valamit kérdeztek tőle.

- Mit akarnak ezek már megint? – morogta a pilóta németesen csengő angol nyelven, és kíváncsian nyújtogatta a nyakát. – Már a levegőben sem hagyják békén az embert.

- Az csak jó, ha vigyáznak – trillázta Yoyo.

Jericho sanda pillantást vetett felé. Arra számított, hogy az alkalmazott bármelyik pillanatban rájuk mutathat. Ha az őrjárat fényképekkel érkezett, akkor végük. A férfi gesztikulált, a terminál belseje felé, a liftekre mutatott.

Jericho visszafojtotta a lélegzetét.

Látta, amint a két rendőr megbeszél valamit, miközben egyikük folyamatosan a skycabet figyelte. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha egyenesen Jericho arcába nézne. Ezután mindketten megfordultak, és eltűntek a terminál bejárata mögött.

- Reméljük, hogy Tu nem botlik beléjük – sziszegte Yoyo.

A lépések közeledtek. Valami megzörrent. A fürdőszoba üvegajtaján megjelent, majd megmerevedett egy sziluett.

Xin készenlétbe helyezte a fegyverét.

Egy lendületes mozdulattal feltépte az ajtót, elkapta az ázsiai férfit és a szemközti falhoz lökte, behúzta az ajtót és a fegyver csövét a férfi homlokának szegezte.

- Egy mukkot se – mondta.

- Tessék? – kérdezte halkan az egyik rendőr.

A másik előremutatott.

- Ha jól látom, a 727-es nyitva van.

- Valóban.

- Ha jól sejtem, ezzel eldőlt, hol is kezdjük, nem?

A tetőről a 7. emeletre jöttek, és nekiláttak keresni a kínai által bérelt szobákat. A fényképét tárolták a repülőtér adatbankjában, most pedig benne volt a mobiljukban, úgyhogy elég pontosan tudták, hogyan is néz ki, akit keresnek. Arról viszont semmiféle információval nem rendelkeztek, hogy a három szoba melyikében lakik.

- Megmutathattuk volna odafönt a fickónak Tu képét.

- Hogy jut ez most eszedbe? – kérdezte a kollégája suttogva.

- Csak úgy.

A másik az ajkát harapdálta. Csupán annyit kérdeztek a férfitól, hogy hol vannak a kérdéses szobák.

- Nem tudom. Mit tudna a tetőportás mondani?

A 727-es szoba nyitott ajtaján beláthattak az előszobába.

- Mindegy – súgta a másik. – Most már úgyis késő.

Xin hallgatózott. A fegyverét továbbra is a homlokának szegezve baljával befogta a kövér, verítékező férfi száját. Szívesen föltett volna néhány kérdést a fickónak, de a helyzet hirtelenjében megváltozott. Férfiak vannak az ajtó előtt, legalább ketten, és suttognak. Eleve kudarcra ítélt kísérlet, mivel Xin hallása olyan volt, mint egy rádióteleszkóp. Számára a két fickó nem suttogott, hanem üvöltözött, mint két részeg valami grillpartin.

Nagyon érdekli őket a 727-es szoba.

Az előtte álló férfi mellkasából felszakadt egy sóhaj. Xin figyelmeztetően ingatta a fejét. A fickó visszafojtotta a lélegzetét. Megmerevedett, szeme elkerekedett. A legkisebb hiba, ebben biztos volt, és vége.

Vége mindennek.

A két rendőr egymásra nézett. Előhúzták fegyverüket, egyikük a szobaajtóra mutatott, majd bólintott.

Menjünk be, mondta hang nélkül.

Xin átgondolta a lehetőségeket.

Figyelmeztetheti áldozatát: egy hang, és meghalsz! Elbújhat a zuhanyzó melletti vécéfülkében, bízva abban, hogy a férfi félelme elég nagy ahhoz, hogy ne árulja el, de ez kockázatos vállalkozás. Túszul is ejtheti őt, de ez még kockázatosabb. Hogyan jusson ki egy tússzal a Hyattből? Fogalma sem volt, kik azok a férfiak odakint. Abból, hogy csöndben igyekeztek maradni, rendfenntartókra következtetett: titkosszolgálat, rendőrség?

Jericho?

A fürdőnek két kijárata volt. Mindkettőt bezárták. Csak abban reménykedhetett, hogy az idegenek először a lakóhelyiséget vizsgálják át, és az onnan nyíló bejáraton át lépnek majd be a fürdőszobába. Ami lehetővé tenné számára, hogy észrevétlenül kiosonjon a másik ajtón. Ehhez azonban...

Villámgyorsan, anélkül, hogy a fegyvert elengedte volna, átkarolta az ázsiai fejét és gyakorlott mozdulattal eltörte a nyakcsigolyáját. A test elernyedt. Xin hangtalanul leeresztette a földre.

A rendőorök átosontak a rövid folyosón. A bal oldali falon egy tükör megduplázta a létszámukat. Jobbra megpillantottak egy csiszolt üvegajtót, úgy tűnt, a fürdőszobába vezet. Egyikük megállt, kérdőn nézett a kollégájára.

A másik tétovázott, megrázta a fejét és előremutatott.

Lassan továbbmentek.

Tu kiengedte a levegőt.

Miután elhagyta a szobáját és a folyosón meglátott két egyenruhás férfit, a szíve a kitágult gatyájába csúszott. Nem merte maga mögött bezárni az ajtót. Látta, amint a rendőrök lassítanak a 727-es szoba előtt, megállnak, és tanácskoznak. Egész idő alatt háttal álltak neki. Neki, akit nyilván keresnek és tőlük nem egészen 10 méternyire bénultan áll, csupán meg kellett volna fordulniuk, és máris begyűjthetik.

De nem fordultak meg.

Valamilyen oknál fogva csakis Yoyo szobájára figyeltek. Majd Tu hirtelen rájött, miért. Az ajtó nyitva állt. Abban a pillanatban jött rá, hogy mekkora piszok szerencséje van, amikor a két rendőr belépett a nyitott ajtón.

Miért hagyta Yoyo nyitva az ajtót? Sietségében? Hanyagságból? Mindegy.

Lassan becsukta a 717-est, óvatos léptekkel végigment a folyosón, elhaladt a klubhelyiség mellett a liftekhez, megnyomta a hívógombot és felnézett.

Mindegyik lift lent volt.

Xin érzékeivel a férfiakat követte. Ketten voltak, pont, ahogy gondolta, most lépnek be a szobába, elválnak egymástól.

Ránézett a hotelszolga tetemére, akinek a feje a csigolyatörés következtében természetellenesen állt. Még mindig jobb kezében tartotta a kis samponos flakont, amivel a tükör alatti tartót akarta újra feltölteni. Ebben a pillanatban Xin rájött, hogy a folyosón látott egy kocsit, mindenféle tisztálkodóeszközzel megpakolva. Hangtalanul húzta félre az előszoba felé nyíló tolóajtót, kiment, majd az ajtót visszazárta maga után. Megpillantotta az egyik egyenruhás karját és vállát, remélte, hogy nem hagytak őrt az ajtóban, majd mint egy macska, kiosont a szobából.

Tu a lábujjain toporgott, sóhajtozott, ujjait hol kinyújtotta, hol pedig ökölbe szorította.

Gyere már, gondolta. Átkozott lift! Vigyél már fel a tetőre!

A kijelzőn kínzóan lassan váltakoztak az emeletek. Két felvonó jött fölfelé. Az egyik az ötödiken állt meg, a másik a hatodikon, közvetlenül alatta. Tu iszonyúan dühös volt az utasokra. Az idejét rabolták. Tiszta szívből utálta őket.

Gyere már, gondolta. Gyere!

727-es szoba.

A rendőrök az üvegajtóhoz közeledtek, ami az ágy mellett közvetlenül a fürdőszobába nyílt. Egy pillanatra megálltak, hallgatóztak, de nem hallottak semmit.

Az egyikük végül összeszedte a bátorságát.

Körülbelül most fedezik fel a holttestet.

Xin kimért léptekkel közeledett a fordulóhoz, ahonnan a folyosó a liftekhez vezetett. Megőrizte higgadtságát. A rendőrök nem látták, amint kilép. Az üvegajtót rendesen becsukta maga után. Semmi sem utalt arra, hogy a szállodai alkalmazott gyilkosa néhány másodperccel ezelőtt még a fürdőszobában volt.

Nincs oka sietni.

7!

Tu megesküdött volna, hogy a lift az utolsó métereken csak vánszorgott. Végre kinyíltak a nemesfém ajtók, és kiszállt egy csapatnyi fiatal, drága ruhákba öltözött ember. Durván közéjük tolakodott, a szkennerre illesztette nagyujját, és megnyomta a skyport feliratú gombot. Az ajtók bezáródtak.

Xin bekanyarodott a sarkon. Szállóvendégek jöttek vele szembe. Látta, amint az egyik lift ajtaja bezáródik, odalépett a másikhoz, megnyomta a gombot és várt.

Néhány másodperc múlva úton volt a lobbi felé.

- Na végre! – kiáltotta Yoyo.

Tu rohant a terminál felől, felsőteste előredőlve, mintha saját lábai elől menekülne, bemászott a kabinba, lehuppant a szemben lévő ülésre és jelt adott a pilótának.

- Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott – állapította meg Jericho, miközben a gép függőlegesbe fordította a turbináit.

- Kettőt – mutatta fel mintegy megerősítésképpen mutató- és középső ujját Tu, majd rájött, hogy a győzelem jelét mutatja, és elvigyorodott. – De ők nem láttak engem.

- Idióta – szidta Yoyo.

- Na de kérlek szépen!

- Még egyszer ne csinálj ilyet! Owen és én vért izzadtunk.

Felemelkedtek. Az egyre kisebbé váló leszállópályán a rendőrségi gyrokopter zsugorodni kezdett, a pilóta gyorsított, és elhagyták a Potsdamer Platzot. Tu indignálódva nézett ki az ablakon.

- Nyugodtan tovább izzadhattok – mondta. – Még nem vagyunk biztonságban.

- Mit csináltak a zsaruk odalent?

- Bementek a szobádba. Jut eszembe, az ajtót nyitva hagytad.

- Én nem.

- Furcsa – vonta meg a vállát Tu. – De lehet, hogy a szobalány volt.

- Mindegy. Nem találhatnak semmit. Nem hagytam ott semmit.

- Semmit sem felejtettél el?

- Elfelejtettem? – bámult rá Yoyo. – Pont te kérdezed, hogy nem felejtettem-e el valamit?!

Tu a torkát köszörülte, majd előhúzta a mobilját és felhívta a repülőteret. Persze, hogy ottfelejtettél valamit, gondolta Jericho. Mint ahogyan mindannyian otthagytunk valamit. Ujjlenyomatokat, hajszálakat, a DNS-ünket. Miközben a barátja telefonált, azon töprengett, vajon nem lenne-e okosabb beavatni az itteni hatóságokat. Úgy tűnt, Tu osztozik Yoyo rendőrség iránti ellenszenvében, de Németország mégsem Kína. Eddig nem bukkantak felszínre német érdekeltségek. Tetteikhez immár valami alaptalan betyárosság tapadt. Noha semmit sem követtek el, szükségszerűen úgy tűnt, mintha egyre mélyebbre merülnének el a bűnben.

Tu összecsukta a mobilját és Jerichót figyelte, miközben a skycab gyorsan közeledett a repülőtér felé.

- Felejtsd el – mondta.

- Mit felejtsek el?

- Azon gondolkodsz, hogy ne adjuk-e fel magunkat.

- Nem tudom – sóhajtott Jericho.

- De én tudom. Amíg nem ismerjük ennek a dossziénak a tartalmát és nem beszéltünk még egyszer a bájos Edda Hoff-fal, addig nem bízhatjuk magunkat semmiféle apparátusra – körözött Tu sokatmondóan mutatóujjával a halántéka körül. – Ezt leszámítva.

Egy darázsfészek zsongása semmi sem volt ahhoz képest, amit a Pergamon-múzeumban elkövetett gyilkosság váltott ki a rendőrségen. S most ehhez jött még egy halott indonéziai, kifogástalan életrajzzal, hiányos német nyelvtudással, akinek az volt a feladata, hogy a szállodai szobákban szappant, vécépapírt és lepedőt cseréljen. Olyan munka ez, amelynek a kockázata abból áll, hogy rámorognak, esetleg valamelyik szobában disznóólat talál, de az már nemigen fér bele, hogy az elfogyófélben lévő testápoló miatt eltörjék a nyakcsigolyáját.

A múzeumban lelőtt két őort nem számítva több személy lépett egymással enigmatikus kapcsolatba. Egy meggyilkolt étteremtulajdonos, dél-afrikai háttérrel, aki a maga részéről viszont egy még ismeretlen férfit egy ceruzával küldött át a másvilágra. Ez olyan ismereteket feltételez, amelyek a gasztronómiában inkább szokatlannak mondhatók. A fekete felesége, akit az autójában lőttek le, majd ezután keresztülhurcolták a fél városon. Továbbá ott a sofőr, egy szőke, fehér férfi, aki, úgy tűnik, a múzeumban Donner segítségére akart sietni, ám ezután őt is üldözőbe vették, pontosabban üldözőbe vette Donner gyilkosa, egy ugyancsak ismeretlen, magas, fehér hajú, bajszos férfi, aki öltönyt és szemüveget viselt. Aztán ott van még a kínai üzletember, egy sanghaji technológiai cég feje, aki egy fiatal kínai nő társaságában ellopta Donner üvegszemét. Azután, ugye, még az indonéz, akinek köszönhetőo volt, hogy a vendégek nem szenvedtek szükséget tisztasági felszerelésben, és mielőtt ágyba bújtak, édes meglepetés várta őket a párnájukon.

Rejtélyes, nagyon is rejtélyes!

A nyomozók, okosan, nem is próbálták meg egyszerre megoldani az összes rejtélyt, még ha adódtak is bizonyos következtetések. A fehér hajú, akárki is legyen amúgy, egy profi gyilkos, az üvegszem valami titkot rejt, talán emiatt történt az egész, az indonéz pedig valószínűleg csak rosszkor volt rossz helyen. Először azonban a kínai vállalkozót állították a nyomozás középpontjába, nem is azért, hogy a motivációját megállapítsák, hanem hogy a lehető leggyorsabban elkapják. A három szoba, amit a Grand Hyattben foglaltak, nem úgy nézett ki, mintha a lakók hamarosan vissza kívánnának térni. Tulajdonképpen csak annyit tudtak biztosan, hogy Tu Tian és a fiatalasszony az igazságügyi orvosszakértői intézetből egyenesen visszatértek a szállodába, a portást megbízták, hogy vigye az Audit a mélygarázsba, és csevegve eltűntek a lobbiban.

Hogy miről csevegtek?

A portás erre jól emlékezett. Találkozót beszéltek meg a Sony Centerben, mert a kövér „valami édesre” vágyott. A nő amúgy tényleg nagyon csinos! A rendőrök megkérdezték, hogy a portás ért-e kínaiul, amire ő nemmel válaszolt. Egymással is angolul beszélgettek, erre viszont a nyomozócsoport vezetője bizalmatlan lett, tudniillik dr. Marika Voss vallomása szerint a boncteremben kínaiul beszéltek egymással. A biztonság kedvéért azért elküldött két rendőrt a Sony Centerbe, de nem várta, hogy bárkit is találnának, majd megbízta az embereit, hogy járjanak utána, miként is jött Tu Berlinbe.

Minél többet gondolkodott, annál biztosabban érezte, hogy Tu és a szőke férfi összetartoznak.

A skycab nevetséges 8 perc alatt ért ki a repülőtérre, de Jericho számára egy örökkévalóságnak tűnt. A nyomozócsoportra gondolt. Miként állítják fel a prioritásokat? Kire koncentrálják a nyomozást? Ő maga ott volt a lövöldözésnél, tanúk látták, amint a Tiergarten felé rohan. Nyilván információkat remélnek tőle. Ellene szól, hogy a mú- zeumban fegyvert viselt, viszont a ballisztikusok megállapítják, hogy Nyelát nem ő lőtte le. Yoyo és Tu azonban a hivatallal való visszaélés és a halottgyalázás bűnét követte el, azonkívül Tu a maga módján értelmezte a közlekedési szabályokat, de a rendőröknek sok más nyomot is követniük kell. Ez pedig jó, hiszen annál lassabban haladnak. Ellenőrizniük kell a személyazonosságokat, fel kell állítaniuk a kronológiát, tanúkat kell kihallgatniuk, rá kell jönniük a motivációikra. Elsüllyednek a spekulációk mocsarába.

Ugyanakkor eddig nagyon is hatékonynak bizonyultak. Tiszteletet parancsoló gyorsasággal bukkantak fel a Grand Hyattben, ami azt igazolja, hogy Tu már a látókörükben van. Az viszont kérdéses, hogy Tu repülőgépérőol már tudnak-e, vagy hogy egyáltalán abból indulnak-e ki, hogy Berlint hamarosan el akarja hagyni.

A skycab a magánrepülőtér fölött körözött.

Széles kanyart leírva ereszkedett lejjebb. Meglátták Tu Aerion Supersonic gépét. Hátul lévő rövid szárnyaival úgy nézett ki, mint egy nyakát kíváncsian nyújtogató vízimadár, amelynek igen sürgős, hogy elszálljon végre. A pilóta elfordította a turbinákat, a gép lejjebb ereszkedett, majd leszállt a repülőgép közelében. Tu a kezébe nyomta a pénzt.

- Rendben van – mondta angolul.

A borravaló olyannyira bőséges lehetett, hogy a pilóta felajánlotta, segít bepakolni a repülőgépet. De mivel kipakolnivaló sem volt, eltekintve Tu kicsi bőröndjétől, megkérdezte, hogy tehet-e még valamit értük. Tu elgondolkodott.

- Várjon, amíg elgurulunk innen – mondta. – És addig ne fogadjon hívásokat sem.

A nyomozócsoport vezetője éppen a rendőrkapitányság skyportja felé tartott, amikor telefonon keresték. Mielőtt fogadta volna a hívást, látta, amint egy rendőrnő szalad felé integetve.

- Megvan a kopasz – hallotta a hangját.

Tétovázott. A hívó fél az egyik embere volt, akit azzal bízott meg, hogy derítse fel Tu berlini tartózkodásának körülményeit. A rendőrnőo megállt, és levegő után kapkodva tartotta orra alá a mobilját. Egy fénykép látszott, azt a férfit ábrázolta, aki ceruzaszilánkokkal a nagyagyában feküdt a boncasztalon.

- Mindjárt visszahívom – mondta a telefonba. – Két perc.

- Mickey Reardon – mondta a rendőrnő. – Az ír ellenállás fosszíliája. A riasztóberendezések specialistája. Az IRA lefegyverzése óta, 20 éve titkosszolgálatoknak, valamint a politika és a bűnözés határmezsgyéjén lavírozgató szervezeteknek dolgozik.

- Egy ír? Te jó ég!

Akkor sem szörnyedhetett volna el jobban, ha Reardon az egykori észak-koreai néphadsereg tagja lett volna. Ha valamely reguláris hadsereg vagy földalatti szervezet felbomlott, mindig kiköpött magából ilyen Reardon-féle alakokat, akik ha nem csatlakoztak teljesen a szervezett bűnözéshez, akkor igen gyakran dolgoztak nemzetközi titkosszolgálatoknak.

- Kinek dolgozott?

- Csak részben tudjuk. Többször is alkalmazta a Secret Service, a Mossad, a Csong Csan Er Bu, a BND. Sokoldalú fickó, jól értett a biztonsági rendszerek kiiktatásához és installálásához. Többször gyanúba keveredett súlyos testi sértés, alkalmasint gyilkosság miatt.

- Reardonnál fegyver volt – elmélkedett a felügyelő. – Tehát valami küldetést teljesített. Donner kikapcsolja, lelövik. A fehér hajú. Valami titkosszolgálati művelet? Reardon és a fehér hajú az egyik oldalon, Donner és a szőke, aki a segítségére sietett, a másikon...

Majdnem efelejtette, hogy úton volt a Grand Hyattbe.

- Indulnunk kell – mondta a kísérője.

Így már csak a levegőben jutott eszébe, hogy telefonálni akart.

A gép befordult a kifutópályára. Tu felpörgette a motort és az indulási engedélyre várt. Sokkal nyugtalanabb volt, mint az látszott rajta. Szigorúan véve Jerichónak igaza van. Amit itt tettek, az ellentmond a józan észnek. Ok nélkül szembekerültek a német rendőrséggel, pedig ők akár még segíthettek is volna.

De az is lehet, hogy nem.

Tunak az állami intézmények önkényéről szerzett tapasztalatai kétségtelenül traumát okoztak, még ha azon fáradozott is, nehogy egérként végezze, amelyik minden árnyékban macskát lát. Paranoiája persze már 28 évvel korábban kezdődött. Mégis mindent megtett azért, hogy a többieket is bizalmatlansága túszává tegye, kiváltképp Yoyót, aki saját tapasztalatai miatt amúgy is rendkívül fogékony volt a paranoid magatartásmintákra. Tu egyértelműen manipulatív módon viselkedett. Bebeszélte magának, hogy helyesen cselekszik, és talán igaza is volt, csakhogy már rég nem erről volt szó: annyi mindenesetre világossá vált számára, amikor Yoyóval végigjárta a berlini éjszakát, hogy az ő paranoiája csak annyiban tér el Hongbingétól, hogy vidámabban adja elő. Egyikük sínylődik az emlékezet katakombáiban, a másik jókedvűen, fütyörészve mászkál bennük. Hongbinggal összevetve valóban ragyogóan érezte magát, de annyira mégsem, hogy hosszú távon egyedül birkózzon meg az emlékeivel.

Elmondott hát néhány dolgot a lánynak, amivel csak még jobban összezavarta. Nem segített semmi. Mindent el kell neki mesélnie, amiről mindeddig csak Joannának mesélt, az egész történetet. Hongbing csendes jóváhagyásával elvégzi majd a felszabadítás munkáját, amint lehetősége adódik rá. Jobb lenne, ha Hongbing már beavatta volna Yoyót, de így is jó. Minden jobb a hallgatásnál.

Le kell zárnunk, gondolta. Többé nem menekülhetünk, sem a sikerbe, sem a kétségbeesésbe.

A hang a fejhallgatóban megadta a felszállási engedélyt.

Tu felpörgette a turbinákat és gyorsított. A tolóerő az ülésébe nyomta, felemelkedtek.

A nyomozócsoport vezetője alig néhány perccel később tudta meg, hogy Tu Tian egy Aerion Supersonic típusú magángéppel érkezett Berlinbe. A szobák a Hyattben üresek voltak, a kínai és kísérői nyilván kiköltöztek. Talán még mindig Berlinben vannak, mindenesetre nem jelentkeztek még ki, és az Audi, amit Tu közvetlenül érkezése után, még a repülőtéren bérelt, s amelynek rendszáma a kollégáit egyáltalán a nyomára vezette, még a Hyatt mélygarázsában állt.

Ugyanakkor az egyik szobában egy holttest hevert.

A nyomozás vezetője utasította kollégáit, hogy a kínai repülőjét az elővigyázatosság kedvéért ne engedjék felszállni. De néhány perccel később már rájött, hogy Mickey Reardon azonosításával döntő perceket pazarolt el. Olyan durván káromkodott, hogy a nyomrögzítők ijedten tartották vissza lélegzetüket, de ez már mit sem segített.

Tu Tian ismeretlen céllal elrepült Berlinből.

AZ AERION SUPERSONIC

–  Persze, hogy tud emlékezetkristályt olvasni – kiabált Jericho a pilótafülkébe, mintha Tu azt kérdezte volna, mindennap mosakszik-e.

- Ezer bocsánat – kiáltotta vissza Tu. – Elfelejtettem, hogy a feleséget is helyettesíti nálad.

Jericho kihúzta Diane kézreeső testét a hátizsákból, hozzákapcsolta a fedélzeti elektronikához, majd ülése előtt felállította a monitort. A Pratt & Whittney turbinák lármaburokba csomagolták az Aeriont. Még mindig meredeken emelkedtek. Mellette Yoyo Vogelaar üvegszemével bíbelődött, szétszerelte, és kivett belőle egy csillogó, alig kockacukornyi méretű képződményt. Tu egy kanyart írt le. Az oldalablakon Berlin kukkantott be, míg a másik oldalon az ég mélykékje látszódott.

- Helló, Diane.

- Helló, Owen – mondta a meghitt, selymes hang. – Hogy vagy?

- Lehetnék jobban is.

- Mit tehetek azért, hogy jól legyél?

- Ez igen – gúnyolódott Yoyo halkan. – Alkalomadtán meséld el, hogyan csókol.

Jericho vágott egy grimaszt.

- Nyisd ki a kristályolvasót, Diane.

Egy pálcika nyúlt ki a számítógépből, átlátszó foglalattal. A gép közben ismét vízszintes helyzetbe billent és tovább emelkedett. Alattuk elmaradt a lakott terület, zöld-barna-sárga szántóföldek, kicsiny ligetek, utak, falvak suhantak el. A délutáni napfényben, mintha csak odafröccsentek volna, folyók és tavak csillantak meg.

–  Jaj, ha ez az egész disznóság a Charitében fölösleges volt – morgott Yoyo, Jerichóhoz hajolt, belehelyezte a kristályt a foglalatba, az apró fiók pedig bezáródott.

- Mindenki meghozta a maga áldozatát – mondta kissé nyersen, miközben Diane betöltötte az adatokat. – Tian például hajlandó volt 100 000 eurót kockáztatni.

- Hogy a füledről már ne is beszéljünk – nézett rá Yoyo. – Mármint a füled darabkájáról. A füled...

- A fülem komoly megsebesülésérőol. Odanézz!

A képernyőn szimbólumok jelentek meg. Jericho visszafojtotta a lélegzetét. A dosszié sokkal terjedelmesebb volt, mint amire számított. Olyasféle érzése támadt, mintha a szörnyeteg barlangjába készülne belépni, hogy teljes, félelemkeltő szörnyűségében ismerje meg, bizonyosságot szerezve valódi természetéről. Néhány perc múlva tudni fogják, miért volt ez az egész hajtóvadászat, aminek oly sok ember esett már áldozatául, kis híján ők maguk is. Azt is tudta, hogy egyáltalán nem fog örülni annak, ami mindjárt kiderül. Yoyo is tétovának tűnt. Ujját a szájához emelve várakozott.

- Ha én lettem volna ő – mondta –, akkor egy rövidített változatot is készítettem volna. Te nem?

- De igen – bólintott Jericho. – De hol lehet?

- Itt – mutatott Yoyo ujjával egy szimbólumra, ami a JKV-intro nevet viselte.

–  JKV? – húzta össze szemöldökét Jericho.

- Jan Kees Vogelaar.

- Nem hangzik rosszul. Próbáljuk meg. Diane?

- Igen, Owen.

- Nyisd meg a JKV-intrót.

Vogelaar ingben és rövidnadrágban ült egy verandán, fölötte durván ácsolt fatető, mellette egy pohár ital. A háttérben bokrokkal benőtt domboldalak ereszkedtek a part felé, néhol egy-egy pálma magasodott ki az alacsonyabb növényzetből. Úgy tűnt, mintha szemerkélne az eső. Az ég meghatározhatatlan színű volt, a távolban egybefolyt a tengerrel.

- Annak a valószínűsége, hogy én ezekben a másodpercekben már nem élek – mondta Vogelaar mindenféle köszönés nélkül –, igen nagy, tehát legyen ön bárki, jól figyeljen! További személyes információkkal már aligha szolgálhatok.

Kísérteties volt szembenézni Vogelaarral. Pontosabban a saját szemén keresztül nézték őt magát. Nem úgy, mint Berlinben, itt még hamvasszőke volt, sűrű bajusszal, világos szempillákkal és szemöldökkel.

- Ez a hely nincs bepoloskázva. Azt gondolhatnák, hogy egy szinte kizárólag mocsárból és őserdőből álló országban az intimitás nem lehet probléma, de hát Mayét ugyanaz a paranoia fertőzte meg, mint az összes többi hozzá hasonló hatalmasságot. Azt hiszem, Ndongo is legszívesebben lehallgatná a papagájokat is. De ha már egyszer engem neveztek ki a biztonsági erők főnökévé, az én hatáskörömbe tartozik Egyenlítői-Guinea derék népének megfigyelése, kiváltképp az uralkodócsaládé és mélyen tisztelt külföldi vendégeinké. Az én feladatom, hogy Mayét megvédjem. Bízik bennem, én pedig nem szándékozom visszaélni a bizalmával.

Vogelaar széttárta a karját, mintha át akarná ölelni az egész hátteret.

- Amint látja, a paradicsomban élünk. Az almák úgy nőnek, hogy valósággal belelógnak az ember szájába, és ahogy egy igazi paradicsomhoz illik, egy kígyó is tekergőzik errefele, s mindent ellenőrizni akar. Kenny Xin ugyanis nem bízik senkiben. Bennem sem, holott a barátjának nevez engem, és ő szerezte nekem ezt a meglehetősen jól jövedelmező állást is. Amúgy üdv, Kenny. Látod, a bizalmatlanságod nem indokolatlan – nevetett. – Ön valószínűleg nem ismeri a fickót, mindenesetre ő az oka, hogy ezt a dossziét egyáltalán összeállítottam. A csatolt dokumentumok közül több is foglalkozik a személyével, ezért most ezen a helyen elégedjünk meg annyival, hogy 2017-ben a kínai olajkonszernek megbízásából, Peking jóváhagyásával, ő szervezte meg a puccsot Juan Aristide Ndongo ellen, és ő is hajtotta végre az én segítségemmel, pontosabban az African Protection Services segítségével. Mayét tehát mi juttattuk hatalomra. A dosszié összefoglalja a puccs körülményeit, szól Peking afrikai szerepvállalásáról, még sok minden másról, de lényegében egy másik témát tárgyal.

Keresztbe vetette a lábait és hanyag kézmozdulattal elkergetett egy öklömnyi rovart.

- Talán emlékszik még valaki arra a rakétakilövőre, amit Mayé állíttatott fel Biokón 2022-ben. Nemzetközi cégek vettek részt a munkában a CSENG-csoport vezetésével, amiből arra lehet következtetni, hogy ebben az ügyben is benne volt Kína keze. Én személy szerint nem hiszek ebben. Ugyanígy nem igaz az sem, amit a nyilvánosságnak adtunk el, tudniillik hogy az egész világűrprogramunkat teljes egészében Mayé találta ki. Valójában az egészet egy csoport, talán valóban kínai befektető kezdeményezte, akik, amint én gondolom, saját állításukkal ellentétben nem voltak azonosak Pekinggel. Kenny Xin akkoriban őket képviselte. Az mindenesetre tény, hogy ez a szervezet a mi földünkről akart egy hírközlési műholdat az űrbe lőni, állítólag azért, hogy kipróbáljanak egy újfajta hajtóműuvet. A műholdat Mayé használhatta, azzal a feltétellel, ha az egészet a maga ötleteként adja el. A kilövőállomás terveit, valamint a munkálatokban részt vevő összes cég listáját ugyancsak csatoltam.

- Ez átver minket – sziszegte Yoyo.

- Aligha – rázta a fejét Jericho. – Nem tud már átverni senkit.

- De a Muntuban is pontosan ezt...

- Várj! – emelte fel a kezét Jericho. – Figyelj!

- ... A startot két nappal későbbre tűzték ki. Vagyis a munkálatok már véget értek, csupán a műholdat kellett még elhelyezni a rakéta csúcsán. Ezen az éjszakán egy páncélozott kocsikból álló konvoj jelent meg a helyszínen. Valamit bevonszoltak az építőcsarnokba és a műholdhoz illesztettek, egy nagyobb bőröndnyi vagy kisebb szekrénynyi tokot, amire egy leszállóállvány volt szerelve, fúvókákkal, gömbtartályokkal. Az egészet össze lehetett hajtani, alig foglalt helyet. A szállítást és a szerelést kizárólag Xin bizalmasai végezték, külföldiek nem voltak jelen, a CSENG-csoport emberei sem. Sem Mayé, sem az emberei nem tudták, hogy más is kikerül a világűrbe, nem csak az a bizonyos műhold. Én amúgy nem értek az űrutazáshoz, de úgy gondolom, hogy ez a bizonyos tok valami kicsi, automatikus űrhajó lehetett, afféle leszállóegység. Az embereim lefényképezték a konvoj érkezését és a tokot, a képek a KON_PICS és a SAT_PICS nevű mappában láthatók – Vogelaar vigyorgott. – Nézel még, Kenny? Neked őrületedben fel sem tűnt, hogy nemcsak te figyelsz meg engem, hanem mi is figyelünk téged?

- Így – lépett ki Tu a pilótafülkéből. – A robotpilóta vezet. Egyelőre Amszterdam felé repülünk, tehát igyun...

- Pssszt! – sziszegte Yoyo.

- ... Természetesen érdekelt, mi van a tokban – folytatta Vogelaar. – Rekonstruálnom kellett tehát az útját. Azt még talán meg kell említenem, hogy azok, akik idehozták, szinte mindannyian kínaiak voltak, mindenesetre sikerült visszanyomoznunk a repülőgép útját, amelyikkel több köztes megállót beiktatva ideszállították. Kézenfekvő okok miatt arra számítottam, hogy a gép Kínából indult, de legnagyobb meglepetésemre Koreából, pontosabban Észak-Korea határhoz közeli vidékéről érkezett.

A háttérben zuhogni kezdett. Mennydörgés keveredett Vogelaar szavaiba, szürkeség takarta el a dombokat, az eget és a tengert.

- Az évek során széles körű kapcsolatrendszert építettem ki. Délkelet-Ázsiában is. Valaki, aki tartozott nekem, elkezdett nyomozni az után, hogy mit pakoltak fel ott a repülőtéren a gépre. Tudni kell, hogy az egész környék arrafelé meglehetősen bizonytalan. A vizeken zajlik a kalózkodás, nagyon magas a bűnözési arány, a munkanélküliség, hatalmas a frusztráció. 2015 óta a Dél fizeti az újjáépítést, de a pénz eltűnik a spekulánsok kezén. Mindkét fél becsapva érzi magát, dühösek. Ennek következtében virágzik a korrupció és a feketepiac. Az egyik legjövedelmezőbb üzlet a Kim Jong-un egykori arzenáljával való kereskedés, keresettek a robbanószerek is. Különösen népszerűek a Mini-Nuke névre hallgató kis atombombák, a maguk jelentős pusztító erejével. Már a szovjetek is kísérleteztek ilyesmivel, tulajdonképpen mindegyik atomhatalom. Kimnek is volt belőle, sőt több száz is akár. Csak éppen senki sem tudja, ezek hová tűntek. Az észak-koreai rezsim, Kim halála és az újraegyesítés után hirtelen eltűntek, s mivel nem különösebben nagyok...

A zsoldos körülbelül egy métert mutatott a karjaival.

- ... És egy cipősdoboznál nem is vastagabbak, nem is találhatók meg egykönnyen. Egy efféle Mini-Nuke-nak megvan az a hatalmas előnye, hogy pokoli rombolóereje mellett elfér bármilyen kis helyre – elmosolyodott. – Például egy kicsiny, automatikus űrhajóban, amit egy műhold társaságában az űrbe lőnek.

Jericho mozdulatlanul bámulta a képernyőt. Vogelaar háta mögött ömlött az eső.

- Kíváncsi voltam, hogy az utóbbi időben a feketepiacon valaki vásárolt-e ilyet. A kapcsolatom kinyomozta. Alig két évvel korábban, az Észak- és Dél-Korea közötti senki földjén gazdát cserélt valamilyen észak-koreai nukleáris anyag, nyilván egy Mini-Nuke. Mármost én mindig óvatos vagyok, nem sokat adok a mendemondákra, de sok minden utalt arra, hogy a vásárlót nagyon is jól ismerem.

- Ezt nem hiszem el – mondta Tu hitetlenkedve. – Egy atombombát lőttek volna az űrbe?

Vogelaar előrehajolt.

- A mi jó öreg Kenny Xinünk volt a vásárló. Ekkor már tudtam, miért is jutott eszébe, hogy a rakétakilövőt pont a mi kedélyes kis dzsungelparadicsomunkban építse fel. Az egész ügylet a legteljesebb mértékben illegális! Egyetlen állami űrhajózási hivatalba sem lehetett volna becsempészni egy atombombát. Kenny megbízóinak találniuk kellett egy semleges országot, lehetőleg valami banánköztársaságot, amelynek uralkodó klánja bármilyen üzletbe belemegy. Egy nem túlságosan kedvelt helyet a Földön, ahol senki sem néz a körmére. Márpedig a rakéták számára ideális kilövőállások pont az Egyenlítő környékén találhatók. Nekem biztosnak tűnik, hogy a Kínai Kommunista Párt, vagy legalábbis a magasabb kormányzati helyek nem érintettek a dologban, hiszen ezt az ócska műholdat valamelyik hivatalos kilövőállásukról, Hszicsangból, Taiyuanból, Hainanból vagy Mongóliából is kilőhették volna, s a kutya nem jön rá soha, milyen finomságokat pakoltak a fedélzetre. Véleményem szerint tehát nem állami, hanem valamilyen bűnözői, illetve terrorista szervezettel van dolgunk. Ami persze nem zárja ki, hogy egyes állami szervek is részt vesznek benne. Ne felejtsük el, hogy a kínai titkosszolgálatok immár groteszk módon önálló életet élnek, mint ahogyan Washington sincs mindig tisztában azzal, hogy mivel is foglalkozik éppen a CIA. De az is lehet, hogy egy nagy konszern rejlik az egész mögött. Vagy egyszerűen a jó öreg doktor Mabuse, ha valaki ismeri még őt.

- És a bomba célpontja... – suttogta Yoyo.

Vogelaar hátradőlt, ivott egy nagy kortyot és végigsimította a bajszát.

- Ezt a dossziét tulajdonképpen életbiztosításként állítottam össze – mondta. – Saját magam és a feleségem számára, akit ön esetleg Nyela néven ismerhetett meg. Nyilván nem tudott megmenteni minket, tehát most szolgáljon arra, hogy lebuktassa a szervezet embereit. Kenny bizonyára elsőrendűen fontos, mert kapcsolatban áll a banda fejével, alighanem azt is tudja, ki ő. A szemképét, az ujjlenyomatát és a hangpróbáját lementettem a KXIN_PERS mappába, de abban biztos vagyok, hogy nem ő a kezdeményező. Viszont akkor ki? Egészen biztos nem Korea, ők csupán kiárusítják egykori szeretett Vezérük hagyatékát. A Kommunista Párt, hogy felfegyverezze a világűrt? Amint már mondtam, nekik nem lett volna szükségük egy rakétakilövőre Egyenlítőoi-Guineában. Kormányközeli erők, mint Cseng? Lehetséges. A válasz talán a Holdért folyó versenyfutásban rejlik. Kína többször is kijelentette, mennyire nem tetszik neki Amerika elsőbbsége, ráadásul rosszkedvét Peking az Orley Enterprises-ra, Cseng sikeres ellenlábasára vetíti ki. Vagy pedig valaki csupán előtérbe kívánja tolni Kínát, mert ez olyan szépen illik a hélium-3-ért folytatott űrbéli versenyfutásba? Egy stratégiailag ügyesen felrobbantott atombombával egymásnak lehet ugrasztani a világhatalmakat, de minek? Egy fegyveres konfliktusból mindketten meggyengülve kerülnének ki. Persze lehet, hogy éppen ez a cél, de akkor az a kérdés, ebből ki húz hasznot?

A repülőgép nyílegyenesen haladt előre. Felőlük akár ufók is körberöpködhették volna őket, azt sem vették volna észre. A figyelmüket teljesen lekötötte a képernyő.

- De nézzük, hol is van a bomba jelenleg? Még mindig a műuholdon lenne? Vagy ledobták, miközben a hordozórakéta a világűrbe vitte? A Földön nem történt nukleáris robbanás, de rendben, az is lehet, hogy nem robbant fel. Ugyanakkor idióta dolog lenne egy bombát az űrbe vinni, hogy majd onnan küldjék vissza a Földre. Nos, azt hiszem, a kérdésre részben azért tudok válaszolni. Hiszen az irányítóteremben is be tudtunk pillantani Kenny embereinek a titkaiba, úgy, hogy ők ezt nem vették észre. A DISCONNECT_SAT mappában talál egy filmanyagot, amin nem csupán az látható, amint a műhold orbitális pályára áll, hanem az is, ahogyan nem sokkal később valami elhagyja a műholdat, és saját pályára áll. Az nem kétséges, hogy mi is ez a valami, csupán az a kérdés, hogy hová indult el a Mini-Nuke a lekapcsolódás után. Erre is egyszerű a válasz. Oda, ahová hivatalosan nem szabad atombombát küldeni. És miért? Hogy leromboljanak valamit, amit a Földről nem olyan egyszerű lerombolni. A célpont a világűrben van.

Vogelaar összeillesztette a kezeit.

- Még egy utolsó rejtvényt adok fel önnek. Ez arra a körülményre vonatkozik, hogy jelen pillanatban, amikor a kamerába beszélek, 2024-et írunk. Nem akarom a saját sorsommal traktálni, a mi csinos kis államunk csődbe ment, senkit sem érdekel már az olajunk, Mayé kezd becsavarodni, és őszintén szólva a kormányzati pozíciómat valahogyan én is nagyobb jelentőségűnek képzeltem. De mindegy. Gondoljon csak bele, hogy a rakétakilövőt két éve kezdték építeni, az egészet pedig nyilván jóval korábban tervbe vették. A bomba bevetését tehát bizonyára jól megfontolták. Most ott van fent. Mikor robban? Annyi bizonyos, hogy a célpontnak már évek óta léteznie kell, vagy legalábbis tudni lehetett róla, hogy a műhold kilövésének pillanatában létezni fog. Amint már említettem, nem vagyok a világűr szakértője, a földkerekségen és a Holdon amúgy is van egy rakás potenciális célpont, de tudomásom szerint csak egy olyan van, ami a közeljövőben lesz kész, talán még ebben az évben nyílik meg. Egy szálloda, már régóta tervbe véve, a helyszín a Hold, az építtető az Orley Enterprises. Mond ez nekünk valamit? Hát persze! Julian Orley, Cseng nagy ellentele, neki köszönhető Kína állandó lemaradása.

Vogelaar megemelte a poharát, feléjük biccentett. Mögötte Egyenlítői-Guinea belefulladt a trópusi esőzésbe.

- Minden jót a további nyomozáshoz. Ennél többet nem tudtam meg, a maradékra önnek kell rájönnie. És látogasson meg, ha tudja, hol a sírom. Nyela és én örülünk a látogatásának.

A felvétel véget ért. Csak a turbina egyhangú zúgása hallatszott. Yoyo lassan, mintegy bódulatban nézett Jerichóra, majd Tura. Ajkain két szó formálódott.

- Edda Hoff.

- Igen – bólintott bőszen Tu. – Mégpedig igen gyorsan!

2025. május 30.

A FIGYELMEZTETÉS

ARISZTARKHOSZ-FENNSÍK,

HOLD

A Ganymed egyterű komp a Hornet-családba tartozó ionmeghajtású repülő volt, forgatható fúvókákkal. Kívülről úgy nézett ki, mint egy groteszk módon összetöpörödött Eurocopter HTH osztályú teherszállító helikopter rotorok nélkül, ám rendkívül kurta, kövér lábakkal, belül viszont rendelkezett egy magánrepülőgép minden kényelmével. Mind a 36 ülést gombnyomással fekvőhellyé lehetett alakítani, s mindegyikhez saját multimédiakonzol tartozott. Volt egy aprócska, kiválóan fölszerelt konyhája, amiből egyes-egyedül az alkohol hiányzott, követve azt az irányvonalat, miszerint napközben csakis a benyomásoktól illendő megmámorosodni.

A GAIA jelenleg két ilyen Hornet-komppal rendelkezett – a másik a Kallisto volt. A két komp ezen a délutánon egymástól 1400 kilométernyi távolságban szelte át a vákuumot. A Kallisto a Rupes Recta, a Mare Nubiumban található kolosszális méretű sziklafal felé igyekezett, ami 250 méter magas volt és olyan hosszú, hogy úgy tűunt, mintha az egész Holdat körbefutná. A Ganymed a Viharok óceánjában található Arisztarkhosz-fennsíkon készült éppen leszállni. A Nina Hedegaard vezette Kallisto, fedélzetén Ögiékkel, Nairékkal, Donoghue-ékkal és O'Keefe-vel néhány órával korábban még a Descartes-nál járt, megnézték az Apollo-16 leszállóegységét – és egy tönkrement holdjárót, mely némi bájt kölcsönzött a látványnak –, míg a Ganymed a Kopernikusz-kráterhez vitte utasait. Az utazók a kráter gyűrűjének magaslataiból csodálták meg a központi hegyvonulatot, előrehatoltak a belsejébe, hogy összeborzadjanak a gondolatától is, mekkora kolosszusnak kellett itt 800 millió évvel korábban lepottyannia az égből.

A Hold egy kő, de ennél mégis sokkal több.

Felszínének lágy hullámos szerkezete elfeledtette, hogy a tengerek nem igazi tengerek, a kráterek mélyén pedig nincsenek tavak. A sajátos struktúrák valóban azt a képzetet keltették, mintha valamikor lakott lett volna, mintha H. G. Wells űrhajózó hősei valóban rovarszerű szelenitákkal és holdbéli tehenek csordáival találkozhattak volna, mielőtt eltűntek a gépek föld alatti világában. Carl Hanna, Marc Edwards és Mimi Parker, Amber és Locatelliék, Evelyn Chambers és Oleg Rogasov – a felesége rossz hangulatban otthon maradt – már eddig is sok mindent láttak, de Julian azt bizonygatta, hogy a legjobb még hátravan. Északnyugaton feltűntek a fennsík első nyúlványai. Peter Black a kompot a fénnyel kibélelt Arisztarkhosz-kráter felé kormányozta.

- A szellemek arénája – suttogta Julian titokzatosan, szája szegletében gyermeki vigyorral. – Különös fényjelenségek megfigyelőpontja. Vannak, akik meg vannak győződve arról, hogy az Arisztarkhoszban démonok laknak.

- Érdekes – mondta Evelyn Chambers. – Talán itt kellene hagynunk Momokát egy kis időre.

–  Véget is érnének a különös jelenségek – jegyezte meg szárazon Omura. – Csak egy órát kellene eltölteniük a démonoknak a társaságomban, s máris menekülnének a Marsra.

Locatelli elismerően vonta fel a szemöldökét, amiért a felesége ilyen önkritikusan képes kokettálni.

–  Tudna nekünk mondani valamit az okokról is? – kérdezte Rogasov.

- Hm, tudjátok, ez a kérdés meglehetősen vitatott. Évszázadokon át újra és újra megfigyelték ezeket a fényjelenségeket az Arisztarkhoszon és más kráterekben is, ám az ultraortodox csillagászok még néhány évvel ezelőtt is kétségbe vonták a Lunar Transient Phenomena puszta létét is.

- Talán vulkánok? – vélekedett Hanna.

- Wilhelm Herschel, egy 18. századi csillagász, meg volt győződve erről. Amúgy nagyon népszerű volt a maga korában. Ő volt az elsők egyike, akik a holdbéli éjszakában felfedezték a vörös pontokat, közülük számosat éppen ezen a környéken. Herschel izzó lávára tippelt. Később igazolták a megfigyeléseit, mások lila ködöt is láttak, fenyegetően komor felhőket, villámokat, lángcsóvákat és szikrákat; minden rendkívül rejtélyes.

- Hogy lávát tudjon köpni, ahhoz a Holdnak folyékony maggal kellene rendelkeznie – mondta Amber. – Van folyékony magva?

- Látod, itt rejlik a probléma – mosolygott Julian. – Az általánosan elfogadott vélekedés szerint van, de olyan mélyen, hogy onnan nem kerülhet láva a felszínre. Így a vulkánkitörés mégsem magyarázat.

Omura bizonytalanul nézte az ablakon át az Arisztarkhosz tátongó pofáját.

- Na, ne fokozd már tovább – mondta Chambers egy kis idő elteltével.

- Nem akartok hinni inkább a démonokban?

- Én semmi romantikusat nem találok a démonokban – mondta Parker. – Mindez csupán annyit jelente, hogy az ördög a Holdon lakik.

- Na és? – vont vállat Locatelli. – Még mindig jobb, mintha Kaliforniában lakna.

- Az ördög nem olyasvalaki, akivel jó viccelődni.

- Jól van már – emelte magasba a kezét Julian. – Tehát némi vulkáni tevékenység mégiscsak létezik idefent. Ugyan nincsenek már lávafolyamok, de megállapították, hogy ez a jelenség akkor következik be, amikor a Hold Föld-közelben van, tehát a gravitáció különösen erősen hat. Ennek a következményei a holdrengések. Kitágulnak a pórusok és a repedések, a mélyebb régiókból nagy nyomással forró gázok törnek elő, a regolitot magukkal sodorják a magasba, a kitörés helyén megnövekszik az albedó, s máris megkapod a ragyogó felhőcskéidet.

- Értem – mondta Omura. – A Hold fingik egyet.

- Mégsem kell elmagyaráznod minden rejtélyt – mondta Amber, oldalvást Parkerre pillantva. – A démonok mégis izgalmasabbak voltak.

- És az ott micsoda? – kérdezte Edwards, hunyorogva bámulva ki az ablakon. A krátertől északnyugatra egy hatalmas valami kanyargott a repedésekkel és becsapódások helyével tarkított fennsíkon. Úgy nézett ki, mint egy óriási kígyó, vagy inkább mint egy kígyó öntőformája, egy mitikus méretű állat. A fej tölcséréhez csatlakozott egy többszörösen megcsavarodó test, amely egyre keskenyedett, míg vékonyan és hegyesen bele nem torkollott a környező síkságba.

Az egész olybá tűnt, mintha Anandent, a Földet és az univerzumot hordozó óindiai világkígyót helyezték volna ide, Visnu isten pikkelyes, lélegző trónját.

- Ez a Schröter-völgy – mondta Julian.

Black nagy magasságban repült el a formáció felett, így megbámulhatták a kolosszális méreteket, a legnagyobb holdbéli völgyet. Julian elmesélte, hogy 4 milliárd éves, és kígyószerűsége valóban feltűnt már másoknak is. A fejnél elhelyezkedő, 6 kilométer átmérőjű kráter neve Cobra's Head, a kobra maga pedig 168 kilométer hosszan nyúlt el, egészen az Oceanus Procellarum partjáig. A Cobra's Headtől északkeletre egy hangárokkal és kollektorokkal teli, kiépített terület tűnt fel. A napfényben egy antenna árboca csillant meg. Black lejjebb ereszkedett, a gépet a leszállópálya felé kormányozta, majd puhán letette katicabogár-lábaira.

- A Schröter-űrkikötő – mondta, és cinkosan rávigyorgott Julianre. – Üdvözlet a szellemek birodalmában. Ugyan kevés az esély rá, hogy találkozzunk velük, de mégis, hölgyeim és uraim, óvakodjanak a gyanúsnak tűnő résektől és lyukaktól. Páncélzatot fölvenni, sisakokat felhúzni! Ötösével a zsiliphez, mint délelőtt. Julian, Amber, Carl, Oleg és Evelyn az első csoport, Marc, Mimi, Warren, Momoka és én a második. Ha szabad kérnem.

A Charon leszállóegységével ellentétben a Hornet-kompok kabinjából nem kellett kiszívni teljesen a levegőt, a litt ugyanis zsilipként is szolgált. Black kinyitotta az aknát. Elővették a páncéljaikat, felsegítették egymásra a kissé kényelmetlen darabokat, miközben Julian megpróbálta elhessegetni azt az árnyat, amelyik szokásos ragyogó jókedvét egy ideje beborította. Lynn lassan megváltozik, ezt nem tagadhatja. Valahogy belsőleg elkülönül, csúnya karikák jelentek meg a szemei körül és egyre növekvő, érthetetlen agresszivitással viselkedik vele szemben. Tanácstalanságában Hannának mesélt el mindent, ami talán hiba volt, bár nem tudta volna megmondani, miért. Hiszen a kanadaival tulajdonképpen minden rendben van. De újabban mégis érzett valami bizalmatlanságot Hanna iránt; mintha csak jobban oda kellene figyelnie, és akkor észrevehetné a Lynn, a szellemvasút és közte kialakulóban lévő, nyugtalanító trigonometrikus kapcsolat lényegét. Minél többet töprengett ezen, annál biztosabb volt benne, hogy a megoldás régóta a kezében van. Látja az igazságot, csak éppen nem ismeri fel. Már csupán valami bizonyító erővel bíró banális részlet hiányzik, de amíg belső mozigépésze az igazak álmát alussza, addig nem fogja észrevenni.

A többiekkel együtt belépett a zsilipbe és felvette a sisakját. Miközben kiszivattyúzták a levegőt, az ablakon keresztül benézett a komp belsejébe. Látta, amint Locatelli gesztikulál és magyaráz, Omura felsegíti Parkerre a létfenntartó hátizsákot, a kabin megindult lefelé, ki a Ganymed hasából, majd közvetlenül a leszállópálya aszfaltja fölött kinyílt. Egy rámpa nyúlt ki az aljából. Kiléptek. Az efféle kompokat nem úgy tervezték, hogy nem szilárd felületeken landoljanak, de szükség esetén a kabinok a finom szemcsés regolittal is kapcsolatba kerülhettek, igaz, csak rövid időre, mert különben...

Julian megdöbbent.

Hirtelen úgy érezte, a mozigépész megdörzsöli a szemét. Ásítozva tápászkodott fel, hogy lemenjen az archívumba, megkeresni az elveszettnek hitt tekercset.

Hirtelen megint meglátta. Az igazságot.

De megint nem értette.

Idegesen figyelte, amint a második csoport elhagyja a zsilipet. Black egy henger alakú hangár felé terelte őket. Három nyitott Rover parkolt ott, meglehetősen hasonlóak a történelmi holdautókhoz: ugyan három tengellyel és nagyobb kerekekkel fölszerelve, no és hatszemélyesek voltak. A jobb felépítésük, magyarázta Black, lehetővé teszi a gyorsabb mozgást, mint amilyen a holdbéli autózás hőskorában volt, ráadásul szélsőségesen egyenetlen talajon is képesek előrehaladni. Szükség esetén mindegyik kerékfelfüggesztés képes 90 fokban függőleges irányba elfordulni, ami elegendő ahhoz, hogy a nagyobb szikladarabokon egyszerűen átkeljen.

–  Persze, nem ezen az útvonalon – fűzte hozzá. – Követjük a völgy északi irányát, addig, amíg a kobra teste először elkanyarodik. A Rupes Toscanelli-fennsík egy nyúlványa, a Snake Hill, egy sziklaorom egészen odáig elhúzódva találkozik a völgy szélével. Többet egyelőre nem árulok el.

- Milyen messzire kell mennünk? – érdeklődött Locatelli.

- Nincs messze. Alig nyolc kilométer, de annál érdekesebb az út, végig a völgy szélén.

–  Vezethetek? – ugrált izgatottan Locatelli. – Muszáj vezetnem ezt a járgányt!

- Persze – nevetett Black. – Egyszerű vezetni, ugyanúgy, mint egy buggyt. Ha nem akarsz elszállni, nem kell teljes gázzal nekimenned a legnagyobb akadályoknak, különben...

- Persze, hogy nem – mondta Locatelli, gondolatban már a gázpedált nyomva.

- Megszerezzük neki ezt az örömet? – kérdezte Julian Omurától.

- Feltétlenül. Ha megszerzitek nekem azt az örömet, hogy én a másik Roverben utazhatok.

- Rendben. Warren vezeti az egyik Rovert, ha megígéri, hogy épségben elhozza Carlt, Mimit és Marcot a célig, mi pedig a másikkal megyünk. Ki akar vezetni?

Miután mindannyian vezetni akartak, így Ambert választották. Elmagyarázták neki a működést, tett egy próbakört, és már elsőre jól ment neki.

- Egy ilyen izét én is akarok, ha lent leszünk – kiabálta.

- Nem akarsz – vigyorgott Julian. – Odalent hatszor ilyen nehéz lenne, már a garázsban darabokra esne.

A csapat elindult. Black Ambert küldte előre, hogy megakadályozza Locatellit a sebességi rekord megdöntésében. 10 perc múlva a völgy nagy balkanyart írt le. Vékony ösvény vezetett a hegygerinchez, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a Schröter-völgyre. Szinte az egészet be lehetett látni, de mégis valami más kötötte le a figyelmüket. Mégpedig egy daru, amit a szurdok fölé kinyúló platformra építettek. Amikor közelebb értek, egy csörlőot is felfedeztek. A daruról acéldrót függött, a vegén két ülés. Nem kellett megmagyarázni senkinek, miért van ott a daru. Ha valaki helyet foglalt az ülésben, a daru a szurdok fölé emelte, s ott ült kalimpáló lábakkal a mélység felett.

- Őrület! Tiszta őrület! – lelkesedett Marc Edwards, az extrém sportok rajongója. Kiugrott a Roverből, a platform szélére lépett és lenézett. – Milyen mély ez a szakadék? Milyen mélyre lehet leereszkedni benne?

- A fenekéig – magyarázta Black, mintha saját kezűleg ásta volna ki a szurdokot. – Ezer méter.

- A Grand Canyon le van szarva – jegyezte meg Locatelli a maga megszokott módján. – Ehhez képest kis fing.

- Működik ez az izé? – kérdezte Edwards.

- Naná – mondta Julian. – Ha majd beindul a bolt, építünk még néhányat.

- Mindenképpen ki kell próbálnom!

- Mindenképpen ki kell próbálnunk – javította ki Mimi Parker.

- Nekem is – mondta Rogasov, s Julian úgy látta, mintha elmosolyodott volna. – Talán Evelynnek lenne kedve lejönni velem?

- Óh, Oleg – nevetett Chambers. – Velem akarsz meghalni?

- Amíg én kezelem a csörlőt, addig nem hal meg senki – ígérte Black. – Rendben, akkor Mimi és Marc menjenek először...

- Én Carllal megyek – mondta Amber. – Már ha van hozzá bátorsága.

- Hát persze. Veled bármikor.

- Utána tehát Amber és Carl, majd Oleg és Evelyn. Momoka?

- Semmiképpen!

- Akkor Momoka velünk jön – mondta Julian. – Mi addig megmásszuk a Snake Hillt. Oleg, Evelyn, gyertek ti is. Eltart egy ideig, míg Peter négyüket leereszti és visszahúzza.

- Meggondoltam magam – mondta Amber. – Én is inkább veletek megyek a hegyre. És te, Carl?

- Hé, bujkálsz előlem?

- Ebben ne reménykedj.

- Akkor csak menj. Én megnézem, mi vár ránk.

Hanna figyelte, ahogy a többiek elindulnak a hegy felé. Az ösvény enyhe emelkedővel indult, majd egy kanyar után eltűnt. Jóval magasabban bukkant elő újra, jó 100 métert haladt tovább a hegyhát irányába, immár meredeken fölfelé, majd ismét eltűnt. Nyilván meg kell kerülni az egész emelkedőt, hogy felérjenek a fennsíkra. Hanna szívesen velük tartott volna, de a kilométernyi mély, meredek falakkal övezett szurdok jobban elbűvölte. A fennsíkra talán még később is felmehet, Mimi és Marc társaságában. A legszívesebben persze egyedül ment volna, de a rádióban úgyis vele lennének a többiek, akárhová is megy. Persze, az útitársait ki lehetett kapcsolni, de a túravezetők mindig be voltak kapcsolva, mindenhez volt hozzáférésük.

Érdeklődve figyelte, amint Black kibiztosította a csörlőt, megnyitotta a konzolt és az 5, öklömnyi gomb egyikét megnyomva aktiválta a vezérlést. Primitív szelenita-technológia, gondolhatta volna az ember, otromba földönkívüliek végtagjaira szabva – de hát nem voltak-e idegenek ők maguk is ezen az égitesten, kíváncsiskodó földönkívüliek? Black megnyomta a második gombot. A daru karja mozgásba lendült. Parker és Edwards a platform szélén türelmetlenkedett.

- Mire való a többi gomb? – kérdezte Hanna.

- A kékkel lehet a daru karját az ellenkező irányba mozgatni – mondta Black. – Az ott alatta pedig elindítja a csörlőt.

- Akkor a fekete pedig arra való, hogy az üléseket felhúzza?

- Így van. Gyerekjáték. Mint ahogy a Holdon általában minden, hogy ne kelljen mindenhez szakértő.

- Például arra az esetre, ha meghalna – lépett vissza a platform széléről Edwards, hogy helyet csináljon a liftnek.

- Ne mondj ilyeneket – tiltakozott Parker.

- Ne aggódj – nyitotta ki Black az ülések biztonsági hevedereit. – Felelőtlenség lenne meghalnom, amíg ti ott lógtok. De ha a várakozásokkal ellentétben mégis lenyelne valami helyi démon, még mindig itt van Carl. Ő majd felhúz titeket. Készen vagytok? Gyerünk!

- A francba! – káromkodott Locatelli.

Keresztülvágták magukat az éjfekete mélyedésen, felmásztak az emelkedőn, és éppen arra a részre értek, ahol a hegyhát felé került az út, amikor észrevette. Bosszankodva nézett le a völgybe. Mélyen alattuk tátongott a négy kilométer széles szurdok, a platform gyerekjátéknak tűnt innen, körülötte ugrándozó apró lényekkel. Peter éppen besegítette a kaliforniaiakat az ülésekbe, Carl pedig a csörlőt tanulmányozta.

- Mi a baj? – fordult meg Omura.

- Elfelejtettem a kamerát.

- Idióta.

–  Ja igen? – vett mély lélegzetet Locatelli. – És ki a másik idióta? Gondolkodj már el.

- Hé, ne veszekedjetek! – avatkozott közbe Amber. – Itt van az én kame...

- Rólam beszélsz? – vakkantotta Omura.

- Mégis kiről? Te éppúgy gondolhattál volna rá.

- Nyald ki a seggem, Warren. Mi közöm a hülye kamerádhoz?

- Egy egész rakás, lótuszvirágocskám! Ki akarja, hogy reggeltől estig filmezzék, mintha nem lenne neked elég az a sok marhaság, amit a moziban csinálsz?

- A te kamerád lenne az utolsó, amelyik elé kiállnék.

- Hülyére röhögöm magam! Ezt komolyan gondolod? Már akkor összehugyozod magad a gyönyörűségtől, ha csak meglátsz egy kamerát.

- Szépen mondtad, faszfej. Ezért most le is mehetsz érte.

- Fel is hozom – üvöltötte Locatelli, és megfordult.

- Hé, Warren – kiáltotta Chambers, akinek titokban tetszett a cirkusz. – Csak nem akarsz visszamenni egészen...

–  De.

- Várj! – mondta Julian – Itt van Amber kamerája, igaza van. Filmezheted azzal is Momokát, amíg csak kegyelemért nem könyörög.

- Nem! Megyek és hozom azt a szart!

Azzal csökönyösen elindult visszafelé.

- Tudom, nincs mellettem könnyű dolga – hallotta Omura hangját, amint halkan a többiekhez fordul, mintha ő nem hallana szintén minden egyes szót. – De hát Warren csak akkor boldog, ha néha kap egy kicsit a pofájára.

–  Őszintén szólva úgy tűnik, erre alkalmanként mindkettőtöknek szüksége van – jegyezte meg Amber.

- Hát igen – sóhajtotta Omura. – Szeretem, amikor visszaüt. Ilyenkor szeretem a legjobban.

Julian az örök vezetők megszokásával mindig a többiek előtt egy lépéssel járt, már majdnem elérte a fennsíkot, amikor megszólalt Thiel hangja a sisakjában. A Roverek látótávolságon belül parkoltak, azokon keresztül állt összeköttetésben a Ganymeddel, a komp pedig a GAIA-val.

- Mi újság, Sophie?

- Bocsásson meg, Sir, hívás a Földről. Jennifer Shaw van a vonalban. Kérem, kapcsoljon O-SEC-re.

O-SEC. Lehallgatásbiztos kapcsolat. Ez azt jelenti, hogy meg kell szakítania a csoporttal a kapcsolatot. Senki sem hallhatja, amit vállalata biztonsági főnökével beszél.

- Rendben – mondta, és átkapcsolt. – Most már egymás közt vagyunk.

–  Julian! – szólalt meg Shaw hangja sürgetően. – Nem akarok végtelen bevezetőket tartani. Lynn nyilván mesélt magának a figyelmeztetésről, amit tegnap kaptunk. De előtte...

- Lynn? – hökkent meg Julian. Megfordult, és a többieknek egy kézmozdulattal jelezte, hogy álljanak meg. – Nem. Lynn nem mesélt nekem semmiféle figyelmeztetésről.

- Nem? – döbbent meg Shaw.

- Mikor történt?

- Tegnap este. Edda Hoff beszélt a lányával. Lynn azt akarta, hogy közöljük vele a fejleményeket. Én természetesen abból indultam ki, hogy maga...

- Miféle fejlemények, Jennifer? Nem értek egy szót sem.

Shaw egy pillanatra elhallgatott. A Föld és a Hold közötti eltolódás csupán egy másodperc volt, de az elég néhány kínos szünethez.

- Két nappal ezelőtt kaptunk egy figyelmeztetést egy üzletembertől – mondta. – Véletlenül a birtokába került egy kódolt üzenet töredéke, azóta folyamatosan menekül. A sorokból az derül ki, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy a konszernünk valamelyik részlegét terrortámadás fenyegeti.

- Mit mondott? Hoff ezt elmondta a lányomnak?

- Igen.

- Lynn? Lynn, itt vagy?

- Itt vagyok, Apa.

- Mit jelentsen ez? Mi ez az egész történet?

- Én... én csak nem akartalak felzaklatni ezzel – mondta izgatott és reszketős hangon. – Természetesen...

- Lynn, Julian, sajnálom – vágott közbe Shaw. – De erre nincs időnk! A kínai az előbb megint jelentkezett, pontosabban az egyik embere. Most éppen hozzánk jönnek. Ma délelőtt megpróbáltak újabb dolgokat megtudni a bizonyos töredék hátteréről, de valami katasztrófa történt, halottakkal. De mégis vannak új információik.

- Miféle információk? Jennifer, ki...

- Várjon, Julian. Kapcsolatban vagyunk a kínai repülővel. Kapcsolom őket.

Eltelt egy másodperc, majd recsegően megszólalt egy idegen férfi hangja:

- Mr. Orley? A nevem Owen Jericho. Tudom, ezer kérdése van, de most mégis arra kérem, egyszerűen figyeljen ide. A dokumentum kiegészítéseképpen kinyomoztuk, hogy tavaly afrikai területről földkörüli pályára küldtek egy hírközlési műholdat. A feladó az akkori egyenlítői-guineai kormányzat volt, pontosabban Juan Mayé tábornok, egy puccsista.

- Igen, tudom – mondta Julian. – Mayé és az ő műholdja. Nevetségessé tette magát az üggyel.

- De amit talán nem tud, az az, hogy Mayé csupán kínai lobbisták strómanja volt. A hatalomra kerülése is valószínűleg Pekingnek volt köszönhető, de legalábbis az ő jóváhagyásuknak. Időközben Egyenlítői-Guineában hatalomváltás történt, de az ő idejében a kínaiak fizették az űrprogramját. Mond önnek valamit a Cseng név?

- A CSENG-csoport? Hát persze.

- Akkoriban Cseng szállította a technológia nagy részét, és ő adta a know-how-t és a hardvereket. Ám a műhold csupán ürügyül szolgált, hogy Mayé területéről valami mást is az űrbe lőjenek. Valamit, ami hivatalosan semmiképpen sem kerülhetett volna oda.

- No és mit?

- Egy bombát. Egy koreai atombombát.

Julian kővé dermedt. Sejtette, vagy inkább félt tőle, hogy sejti, mire akar ez a Jericho kilyukadni. Zavartan nézte, amint a többiek szétszéledtek.

- A koreaiak? – visszhangozta. – Mi az ördög közöm...

- Nem a koreaiak, Mr. Orley, csupán az, ami Kim Jong-un leállított szellemvasútja után maradt. A feketepiac maffiájáról van szó. Másképp szólva Kína, vagy valaki, aki Kína háta mögé bújik el, vásárolt egy kézre eső kis atomfegyvert a koreai készletből, egy úgynevezett Mini-Nuke-ot. Biztosak vagyunk abban, hogy ez a bomba abban a pillanatban elhagyta a műholdat, amint az földkörüli pályára állt, tehát immár egy éve, és továbbindult ismeretlen úti célja felé. És ez a cél véleményünk szerint nem a Földön van.

- Egy pillanat! – „Nem a Földön van.” – Úgy érti...

- Úgy gondoljuk, az a rendeltetése, hogy az ön valamelyik űrbéli objektumát rombolja le, igen. Valószínűleg a GAIA-t. A holdbéli hotelt.

–  No és miért jutottak erre a következtetésre? – hallotta Julian a maga számára is figyelemreméltóan nyugodt hangon kimondott kérdését.

- Az időeltolódás. Persze, számos variáció elképzelhető. Csak éppen egyik sem ad kellő magyarázatot arra, hogy a cucc már egy éve fönn van, és még nem robbantották fel. Persze, feltéve, hogy valami nem jött közbe – tartott egy kínzóan hosszú szünetet Jericho. – De eredetileg úgy volt, hogy a GAIA 2024-ben nyílik meg, nem? Csupán a holdválság miatt késett egy évet?

Julian hallgatott, miközben koponyájában lassan, de immár feltartóztathatatlanul megmozdult valami. A mozigépész megmoccant, behelyezte a tekercset és...

- Carl – suttogta.

- Tessék? – kérdezte Jericho.

- Tegnapelőtt hajnalban – kiáltotta Julian. – Istenem! Láttam, és nem fogtam fel. Carl Hanna, az egyik vendégünk. Találkoztam vele a folyosón, azt mondta, a kijáratot keresi, csak nem találja, átbaszott bennünket! Odakint járt.

- Julian – kapcsolódott be Dana Lawrence. – Attól tartok, téved. Ismeri a felvételeket. Carl biztos, hogy nem járt kint.

- De, Dana. De igen! Én marha, még láttam is. Még lent a folyosón, csak nem értettem meg. Valaki meghamisította a felvételeket, újravágta. Belépett a Lunar Expresszhez vezető folyosóra...

- És néhány másodperc múlva vissza is jött.

- Nem, kint járt! Tiszta öltözékben ment a folyosóra. Dana, patyolat tisztán! Amikor ismét megjelenik, holdpor nyomai vannak a lábán. Ez volt az, amit egész idő alatt kerestem, ez a bizonytalanság, hogy valami mégsem stimmel.

- Egy pillanat – mondta Lawrence élesen. – Felteszem a felvételeket a képernyőre.

Okos Julian, gondolta Hanna.

Mozdulatlanul állt, miközben a daru karja kilendült a szurdok fölé, Mimi és Marc nevetve lógtak a szakadék felett, Black beindította a csörlőt, ő pedig hallgatta, amit nem lett volna szabad meghallania. Ebola megint gondoskodott arról, hogy cselekvőképes lehessen, bár a játéktere ezúttal jelentősen leszűkült. Azon töprengett, hogyan derülhetett ki mindez. Milyen hibát követett el a Hydra. Soha nem gondolta volna, hogy lebukik, a személyazonossága kiállt minden próbát. Az operáció még akkor sem került ekkora veszélybe, amikor Vic Thorn meghalt. A tervet most már elfelejtheti, cselekednie kell, idő előtt kell végrehajtania az akciót, ki kell használnia a másodperceket, legjobb esetben is csupán perceket, amelyeket Ebola biztosít még a számára, hogy a lehető legnagyobb zűrzavart okozza, utána pedig menekülnie kell.

- Kutassák át azonnal a szállodát – mondta Owen Jericho éppen. – Ez a Carl talán tényleg kint járt, hogy megkeresse a bombát és elrejtse a hotelben. Kérdezze meg.

- Meg fogom kérdezni – sziszegte Julian. – Ó, igen, meg fogom kérdezni...

Úgy-úgy, gondolta Hanna.

A lift lassan ereszkedett a szurdokba. Black a csörlőnél állt, integetett. Érdeklődött, milyen érzés egy kilométerrel lebegni a talaj fölött.

- Őrület! – örvendezett Parker. – Jobb az ejtőernyőzésnél. Jobb mindennél.

Hanna megmozdult, kinyújtotta a karjait.

- Fel tudod gyorsítani? – kérdezte Edwards. – Gyorsíts. Hadd repüljünk!

- Persze, én...

Két kézzel megragadta Black hátizsákját, elrántotta a konzoltól, megemelte és a platform széléhez cipelte.

- Hé – kapálózott hátrafelé a pilóta. – Carl, te vagy az?

Hanna hallgatott, gyors léptekkel ment tovább. Az áldozata vonaglott, a lábaival kapálózott, megpróbálta megragadni a támadóját.

- Carl, mit jelentsen ez? Megőrültél? Ne!

Hanna nagy lendülettel áthajította Blacket a platform szélén. Egy rövid időre úgy tűnt, mintha a pilóta megkapaszkodna a semmiben, majd zuhanni kezdett, az elején még viszonylag lassan, majd egyre gyorsabban és gyorsabban. Kétségbeesett üvöltése összekeveredett Mimi Parkerével.

Semmi sem menthet meg egy embert, aki ezer métert zuhan egy szakadékba, még a gravitáció egyhatoda sem.

GAIA, VALLIS ALPINA

–  Julian? – kiabált Thiel. – Miss Shaw?

–  Mi történt? – kérdezte Lawrence.

–  Adáshiba. Mindketten eltűntek.

Felváltva próbálta meg helyreállítani a kapcsolatot hol a londoni központtal, hol pedig Juliannel, de közvetlenül azután, hogy elindították a videót, ami Hanna nadrágjának csodálatos összekoszolódását mutatta a folyosó steril környezetében, a kommunikáció összeomlott. A kicsi és fürge kanadai sétálni indult a folyosó mozgójárdáján, de senki sem figyelt rá.

- Julian? Jelentkezzen!

- Próbálja meg hagyományos módon elérni a Földet – mondta Lawrence. – Áh, hagyja, majd én.

Félretolta Thielt, megnyitott egy menüt, az LPCS-ről átkapcsolt közvetlen antennakapcsolatra, ami a földi Tracking and Data Relay Satellite Systemhez kötötte. Megpróbálta hívni a földi állomást, ami a Föld látótávolságában is működik, de úgy tűnt, a GAIA elvesztette érzékszerveit. Lynn szája elé kapta a kezét és a monitorfalat bámulta, miközben Thiel idegesen egyik lábáról a másikra állt.

- A megszokott módon próbáltam a beszélgetést...

- Ne kérjen addig bocsánatot, amíg nem szidom le – mordult rá Lawrence. – Próbálja tovább. Végezzen elemzést. Tudni akarom, hol van a probléma. Lynn?

Lynn mintegy bódulatban fordult meg.

- Beszélhetnénk?

- Mi van?

Lawrence a dühtől forrva hagyta el az irányító központot. Lynn szinte robotként követte a csarnokba.

- Azt hiszem...

- Elnézést! – szikrázott Lawrence inkvizítori tekintetű zöld szeme. – Maga az elöljáróm, Lynn, ez tiszteletre kötelez. De most mégis fel kell tennem a kérdést, hogy mi a helyzet ezzel a tegnapi figyelmeztetéssel?

Lynn úgy nézett ki, mintha egy hosszabb ájulásból éppen most éledezne. Felemelte a kezét, a tenyerét nézegette, mintha valami nagyon érdekeset talált volna rajta.

- Minden meglehetősen ködös volt.

- Mi volt ködös?

- Edda Hoff hívott és azt mondta, hogy állítólag támadás készül egy ORLEY-létesítmény ellen. Az egész, na igen, olyan ködös volt. Nem úgy hangzott, mintha különösebben érdekes lenne.

- Miért nem értesített engem azonnal?

- Mert nem tartottam szükségesnek.

- Én vagyok ennek a szállodának az igazgatója, én vagyok felelős a biztonságáért, és maga nem tartotta szükségesnek?!

Lynn felvonta a szemöldökét. Abbahagyta tenyere bámulását és dühösen nézett vissza rá.

- Amint maga is megjegyezte, Dana, az elöljárója vagyok, és nem, nem tartottam szükségesnek, hogy szóljak magának. Hoff szerint valami rendkívül homályos gyanúról volt szó, valahol a világban valamikor egy támadás valamelyik létesítményünk ellen, s emiatt velem vagy Juliannel akart beszélni, nem pedig magával. Juliannek meg amúgy is rengeteg a dolga, ezért kértem, hogy engem értesítsen a fejleményekről. Megelégszik a magyarázattal?

Lawrence egy lépéssel közelebb lépett. Mintha semmi veszedelem sem fenyegetné a hotelt, Lynn érdeklődve figyelte Lawrence fiziognómiájának misztériumát. Egy ilyen érzéki száj hogyan lehet ennyire kemény? A rézvörös keretbe foglalt sápadtság vajon a fénynek, a genetikai diszpozíciónak, vagy pusztán Lawrence elkeseredettségének köszönhető? Hogyan lehet a méregtől forrva ilyen blazírt képpel a világba bámulni?!

- Az előbb talán néhány dolog elkerülte a figyelmét – mondta az igazgatónő halkan. – Arról volt szó tudniillik, hogy ezt a szállodát egy atombombával akarják a levegőbe röpíteni. Úgy tűnik, az egyik vendégük részese az ügynek. Elvesztettük a kapcsolatot az apjával és a Földdel. Mindenképpen beszélnie kellett volna velem.

- Tudja mit? – mondta Lynn. – Végezze a munkáját.

- Szívesen tenném – mondta jéghidegen. – Túl van terhelve, Lynn? Megbirkózik itt mindennel? Nekem az előbb úgy tűnt, mintha megbénult volna.

Thiel fészkelődött, láthatóan kényelmetlenül érezte magát.

- Attól tartok, tönkrement egy műhold – mondta. – Nem érem el sem a Földet, sem a Kallistót vagy a Ganymedet. Próbáljam meg a Peary-bázist?

- Később. Először meg kell beszélnünk a következő lépéseket. Ha igaz, amit az előbb hallottunk, akkor egy katasztrófa fenyeget minket.

- Miféle katasztrófa? – kérdezte Tim.

ARISZTARKHOSZ-FENNSÍK

Locatellinek elállt a lélegzete.

Abban a pillanatban, amikor a sötét ösvényről kilépett a napfényre, éppen Blacket látta eltűnni. Mintha odaszögezték volna, úgy bámulta a jelenetet. Azt nem ismerte fel, hogy ki lökött le kit, ráadásul a csoportot ki is kapcsolta a rádiójából, de hogy ez itt szándékos volt, ahhoz nem fért kétség.

Ez nem baleset volt, hanem gyilkosság!

Warren Locatelliről sok rosszat volt szokás állítani: nagyképű, senkire sincs tekintettel, nárcisztikus, és még sok minden mást, de hogy gyáva lett volna, azt még soha senki nem mondta. Olasz-algériai temperamentuma előtört belőle, és elnyomta a gondolkodását. Amikor elindult, látta, hogy a gyilkos előhúz valamit a combja tájékáról.

Edwards is látta.

Alattuk Black pörgő alakja egyre kisebb lett. Annyit értett a gravitáció fizikájához, hogy tudja, a pilóta ezt a zuhanást még a kisebb gravitációnál sem élheti túl. A gyorsulása talán csekélyebb, lehet, hogy 12 méter annyi, mint a Földön kettő, de a légellenállás hiánya is észrevehető. Black teste lineárisan gyorsul. A sebessége minden másodpercben 1,6 méterrel nő, míg odalent, mint egy meteorit, be nem csapódik.

Ő maga és Mimi is...

Ismét elborzadt. Felnézett a platformra és látta, amint az asztronauta, aki Blacket a mélybe hajította, valami lapos, hosszúkás dolgot tart a kezében.

- Carl? – sóhajtott.

Az űrhajós nem válaszolt. Ugyanebben a pillanatban Edwards felfogta, hogy a legnagyobb veszedelem fenyegeti őket. Mintha megőrült volna, úgy kezdte rángatni a biztonsági hevederét, félrehajtotta, és kimászott az ülésből. Ki kell jutniuk innen. Az egyetlen esélyük, ha felmásznak a zsinóron, és a daru karján át ismét szilárd talajra jutnak.

- Mit csinálsz? – kiabálta Mimi.

Edwards valamit válaszolni akart, de a felelet a torkán akadt. Látta, amint az asztronauta felemeli a hosszúkás tárgyat, az üléstartó felé irányítja és elsüti. A hüvelyben lőpor helyett egy darabka plasztik robbant. A folyadék elpárolgott a kocsonyás drazséból, terjedelmének sokszorosára fúvódott fel, és elegendőo nyomást fejtett ki ahhoz, hogy a lövedéket a lehető legnagyobb sebességgel indítsa útnak. Átütötte Parker sisakját, miközben a tusfürdő és a sampon összeállt azzá, amivé kellett: robbanóanyaggá. A lift a benne ülőkkel egyetemben darabjaira szakadt szét, acél, üveg, elektronika és testrészek röpködtek szanaszét mindenfelé.

Hanna eltette a fegyvert és nagy léptekkel megindult a Roverek felé.

Locatelli gyorsabb volt. Ugrott, szánkázott, csúszkált lefelé az ösvényen, de az útja hosszabb volt. Látta, amint a menekülő űrhajós eléri az első Rovert és felugrik a vezetőülésre. Ismét Julian csoportjának látóterébe került, hallotta, amint bábeli zűrzavar tör ki Amber egyik mondatának hallatán. A következő pillanatban a gyilkos nagy sebességgel elszáguldott.

- Bassza meg... – lihegett Locatelli. – Állj meg, rohadt geci!

- Warren, mi történt? – kérdezte Omura. – Jelentkezz!

- Itt vagyok.

- Amber azt mondta, kapcsolatba lépett Blackkel, de csak kiáltásokat hallott. Azt mondja...

Locatelli megbotlott. Túl nagyokat ugrott, túlságosan merészeket. Eltévesztette az ösvényt, kitárta a karjait, egy sziklára esett és bukfencet vetett.

- Warren! Az isten szerelmére, mi van?

A fönt és a lent helyet cserélt. Gyorsan gurult lefelé, a szurdok széle felé. A teste, könnyű, mint egy gyermeké, néhány méterenként felpattant, rövid zuhanórepülésekbe ment át, ismét lehuppant, de úgy, hogy se nem látott, se nem hallott, csak por, semmi más, csak por, de úgy tűnt, az öltözékében nem esett kár. Mert különben már halott lennék, gondolta, gyorsan megy az ilyesmi idekint, az ember már halott, mielőtt még egyáltalán észrevehetné.

- Warren!

- Azonnal – kiabálta. – Aúú! Jaj! Azonnal!

- Hol vagy...

Az összeköttetés megszakadt. Hason csúszott a síkon, felállt, és a második Roverhez rohant. Egyetlen ugrással a kormány mögött termett. Immár mindenki utána kiáltozott, de ő már nem figyelt. Nem volt kétséges számára, hogy a fickó mit akar, nevezetesen itt akarja hagyni őket, hogy eltűnhessen a Ganymeddel.

Vajon hallgatózik a szemétláda?

Jobb, ha megszünteti a kapcsolatot. Legjobb, ha a másik a lehető legkésőbb jön rá, hogy követik. Gyorsan megnyomta a központi kapcsolót, elhallgattatva fülében a hangokat, rálépett a gázpedálra és a menekülő nyomába eredt.

GAIA, VALLIS ALPINA

Tim éppen akkor lépett be a központba, amikor Lawrence valami katasztrófát említett. A hangulati barométer jócskán fagypont alatt volt, úgy tűnt neki, hogy az igazgatónő a hűtőelem, míg Thiel arcvonásai tanácstalanságot tükröztek, Lynnéi pedig viharvertséget. Timre olyan benyomást tett, mint egy fuldokló, akinek félelme vetekedett a dühével, amiért nem tanult meg idejében úszni.

–  Mi van? – kérdezte.

Lawrence elgondolkodva figyelte. Ezután elmondott neki mindent. Röviden, pontosan, hangsúlytalanul, körülírások és bagatellizálások nélkül. Tim egy percen belül megtudta, hogy valaki atombombát akar robbantani a GAIA-ban, s talán a kínaiak állnak mögötte, s e valaki minden valószínűség szerint Carl Hanna, a kedves, gitározó Carl, akinek társaságában tartózkodott jelenleg Amber is.

- Atyaúristen! – mondta. – Mennyire biztos ez a bomba?

- Semmi sem biztos. Ezek csak vélekedések, de amíg nem tudjuk megcáfolni, addig legjobb, ha tényként kezeljük őket – pillantott fagyosan Lynnre. – Miss Orley, valami ötlet, ha már ön a főnök?