/ Language: România / Genre:antique

Raj

Frank Schätzing

Egy halász nyomtalanul eltűnik Peru partjainál. Norvég olajkutatók furcsa organizmusokra bukkannak, amelyek több száz négyzetkilométernyi tengerfenéken élősködnek. Közben British Columbia partjainál a tengeri emlősök rejtélyes átalakuláson mennek keresztül. Úgy tűnik, hogy az események függetlenek egymástól, de Sigur Johanson, a különc biológus nem hisz a véletlenekben. Az indián bálnakutató, Leon Anawak pedig nyugtalanító következtetésekre jut, melyekben egy közelítő katasztrófa körvonalai rajzolódnak ki. A titkok utáni kutakodás közben valóra válik a tudósok rémálma; el kell ismerniük, hogy az ember kevesebbet tud a saját bolygójáról, mint a világűrről. Az események peregnek, miközben minden próbálkozás előtt és mögött a feneketlen mélység tátong.

Frank Schätzing

RAJ

FORDÍTOTTA

LOSONC CSABA

Frank Schätzing

RAJ

regény

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű

Frank Schätzing: Der Schwarm, Köln, Verlag Kiepenheuer & Witsch

Copyright © 2004 by Verlag Kiepenheuer & Witsch Köln

Hungarian translation © Losonc Csaba, 2005

Borítófotó © getty images

Szerzőportré © Paul Schmitz

Borítóterv Yvonne Eiserfrey, Köln

A könyv honlapja:

www.lira.hu/raj

www.derschwarm.de

A könyv, amelyet a kezében tart, a GEO-Könyvek sorozatának legújabb példánya. Ezt a címet a GEO-Magazin adományozza, amely havonta jelentkezik érdekfeszítő beszámolóival a természet, a történelem, az expedíciók, az utazások és a tudomány világából.

Sabinának,

mélyebb szeretettel, mint az óceán

hishuk ish ts'awalk

Nuu-Chah-Nulth törzs, Vancouver-sziget

PROLÓGUS

Január 14.

Huanchaco, perui partok

Azon a szerdán bevégeztetett Juan Narciso Ucańan sorsa, és a világ még csak tudomást sem szerzett róla.

Egy magasabb összefüggésben viszont mégis, igaz csak néhány hét múlva, anélkül, hogy eközben Ucańan neve egyszer is felmerült volna. Csupán egy volt a túl sok közül. Ha közvetlenül megkérdezhették volna tőle, hogy mi is történt azon a kora reggelen, bizonyára felmerültek volna párhuzamok a hasonló eseményekkel, amelyek egy időben történtek az egész földtekén. Lehetséges, hogy a halász tapasztalata, talán, mert egyszerű világnézetéből fakadt, egy sor komplex összefüggésre deríthetett volna fényt, amelyek így csak később váltak átláthatóvá. De sem Juan Narciso Ucańan, sem a Csendes-óceán Huanchaco partjai előtt, nem árult el semmit. Ucańan néma maradt, mint a hal, amelyre élete utolsó napjáig halászott. Amikor később egy statisztikában ismét találkozunk vele, az események már olyan szakaszba értek, amelyben bármilyen említés Ucańan személyének hollétéről semmilyen érdeklődést sem vált ki.

Nem mintha január 14-e előtt lett volna valaki, aki különösebben érdeklődött iránta vagy a dolgai iránt.

Legalábbis így látta Ucańan, aki kevés örömét lelte abban, hogy Huanchaco az évek során egy nemzetközileg is felkapott fürdőparadicsom lett. Semmi haszna nem származott abból, hogy vadidegenek azt gondolták, a világban minden rendben van, és nem változott semmi benne, amikor látták a bennszülötteket az archaikusnak tűnő nádcsónakjukon kievezni a tengerre. Archaikus az volt, hogy egyáltalán még kieveztek. Honfitársai nagy része a pénzét gyárhajókon, halliszt- és halolajgyárakban kereste meg, nekik hála Peru, az eltűnőfélben lévő halállomány ellenére, a halászattal foglalkozó nemzetek élvonalába tartozott, együtt Chilével, Oroszországgal, az Egyesült Államokkal és Ázsia vezető nemzeteivel. Az El Nińo ellenére Huanchaco minden szeglete burjánzott, hotel épült hotel mellett, és minden lelkiismeretfurdalás nélkül áldozták fel az utolsó természeti rezervátumokat is. Végül mindenki keresett rajta egy keveset. Mindenki, I Ucańan kivételével, akinek a festői csónakján kívül semmije sem maradt. Egy caballito: „lovacska”, ahogyan az elragadtatott konkvisztádorok nevezték el egykor. De amilyenek a kilátások, a caballitóknak is leáldozóban a csillaga.

A kezdődő új évezred, úgy tűnt, elhatározta, hogy Ucańant nem fogadja magába.

Időközben elhatalmasodtak rajta az érzelmek, melyeken nem tudott úrrá lenni. Egyrészről büntetve érezte magát az El Nińótól, amely Perut emberemlékezet óta látogatta. És amiről persze nem tehetett. Büntetve érezte magát a természetvédőktől, akik a kongresszusokon túlhalászásról és kifosztásról beszéltek, úgy, hogy szinte látni lehetett a politikusok fejét, amint lassan a halászflották tulajdonosai felé fordítják a tekintetüket, míg fel nem tűnik nekik, hogy tükörbe néznek. Majd pillantásuk átvándorolt Ucańanra, aki a természeti katasztrófáról szintén egyáltalán nem tehet. Sem az úszó gyárak, sem a japán vagy koreai halászhajók jelenlétét nem kérte, amik a kétszáz tengeri mérföldes határon csak arra vártak, hogy az itteni halállományra lecsaphassanak. Ucańan semmiért nem volt bűnös, de időközben ebben már ő sem hitt igazán, ettől egyre kellemetlenebbül kezdte érezni magát. Mintha ő lenne az, aki millió tonna számra húzza ki a tonhalat és a makrélát a tengerből.

28 éves volt, fajtájának egyik utolsó példánya.

Az öt idősebb bátyja mind Limában dolgozott. Bolondnak tartották, mert hajlandó volt egy olyan csónakkal kifutni a nyílt tengerre, amely alig több egy ódon szörfdeszkánál, hogy aztán a kietlen part menti vizeken bonitókra és makrélákra várjon, amik úgysem jönnek el. Sohasem mulasztották el felhívni a figyelmét arra, hogy a halottba nem lehet életet lehelni. De most az édesapja leheletéről volt szó, aki közel hetvenéves kora ellenére mindennap kievezett. Legalábbis néhány héttel ezelőtt még így történt. Az öreg most már nem ment halászni. Furcsa köhögéssel és csúnya foltokkal az arcán otthon feküdt, és úgy tűnt, teljesen elveszíti józan ítélőképességét. Juan Narciso görcsösen kapaszkodott abba a gondolatba, hogy az öregembert addig életben tudja tartani, amíg a hagyományt is életben tartja.

Ucańan elődei, a Yungák és Mochék már több mint ezer éve használták a nádcsónakokat, jóval azelőtt, hogy a spanyolok bejöttek volna az országba. Benépesítették az egész partot, északtól délig, egészen a mai San Piscóig és ellátták hallal Chan Chant, a hatalmas metropoliszt. Hajdanán az egész környék gazdag volt wachaquékban, partközeli mocsarakban, amelyeket föld alatti édesvízforrások tápláltak. Hatalmas területen nőtt a nád, amelyből Ucańan és törzsének felmenői a caballitóikat fonták, ugyanúgy, ahogyan azt őseik tették. Egy caballito elkészítése ügyességet és belső nyugalmat igényel. A konstrukció egész egyszerűen egyedülálló. Három-négy méter hosszú, hegyesen felfelé ível az orra, pillekönnyű és gyakorlatilag elsüllyeszthetetlen. A régi szép időkben ezrével szelték a habokat az „Aranyhal” partszakasz előtt, amit azért neveztek el így, mert még a rossz napokon is olyan gazdag zsákmánnyal tértek haza a halászok, amihez hasonlót az olyan férfiak, mint Juan, legmerészebb álmaikban sem fogtak.

Ám idővel a mocsarak eltűntek, és velük együtt a nádasok is.

Az El Nińo legalább kiszámítható volt. Néhány évente karácsony táján felmelegszik az amúgy hideg Humboldt-áramlat a kimaradó paszszátszelek következtében, és emiatt elszegényedik tápanyagokban. A makrélák, a bonitók és szardellák ilyenkor eltűnnek, mert nem találnak elegendő táplálékot. Ezért adták Ucańan elődei az El Nińo, szabad fordításban a „Kisjézus” nevet a jelenségnek, amely néha megelégedett azzal, hogy a természetet egy kicsit összezavarja, de nagyjából négyévente az emberekre küldte az ég büntetését, mintha el akarná őket tüntetni a Föld felszínéről. Forgószelek, harmincszoros erősségű esőzések és halálos sárlavinák – ilyen alkalmakkor százak vesztették életüket. Az El Nińo jött és ment, így volt ez mindig. Persze nem lehetett barátságot kötni, de valahogyan ki lehetett jönni vele. Viszont amióta a csendes-óceáni halállomány akkora halászhálókban leli halálát, amekkorában egy tucat utasszállító repülőgép is könnyedén elférne, már az imádság sem segít.

Talán, suhant át Juan agyán, miközben a hullámzás ringatta a caballitót, tényleg ostoba vagyok. Ostoba és bűnös. Mindnyájan bűnösök vagyunk, mert összeálltunk egy keresztény védőszenttel, aki nem tud tenni semmit az El Nińo, a halászegyesületek és az állami megállapodások ellen.

Korábban voltak sámánjaink Peruban. Ucańan tudta a régi elbeszélésekből azt, amit a régészek csak most találtak meg az elő-kolumbiai templomokban, nem messze Trujillo városától, mindjárt a Holdpiramis mögött. Kilencven csontváz feküdt ott. Férfiak, nők és gyermekek, agyonverve vagy leszúrva. Egy kétségbeesett kísérletben a főpapok útját akarták állni az 560-ban betörő hullámoknak, így feláldoztak kilencven embert, és az El Nińo megnyugodva visszahúzódott.

Kit kellene feláldozni ahhoz, hogy a túlhalászásnak megálljt parancsoljanak?

Ucańan megborzongott a saját gondolataitól. Jó keresztény volt. Szerette Jézust és szerette San Pedrót, a halászok védőszentjét. Nem múlhatott el egyetlen San Pedró-ünnep sem, hogy ne tiszta szívből lett volna jelen, amikor a faszentet csónakkal faluról falura szállították. És mégis! Délelőtt a templomba futottak az emberek, de az igazi tüzek éjszaka gyúltak ki. Ilyenkor a sámánizmus teljes pompájában virágzott. De melyik isten tudott volna segíteni rajtuk, amikor még a Kisjézus is csak sajnálkozott azon, hogy a halászok nyomoráról nem tehet, befolyása kimerül a természet erőinek megpiszkálásában, és minden más, kérem szépen, politika és lobbi dolga?

Ucańan felnézett az égre, és pislogott.

Szép nap ígérkezett.

Peru északnyugati partja pillanatnyilag maga volt az idill. Napok óta nem lehetett az égen felhőt látni. A szörfösök ezekben a kora reggeli órákban még az ágyukban feküdtek. Ucańan egy tucat másik halásszal együtt már fél órával korábban kievezett a lágy hullámokon a tengerre, mint ahogy a nap felkelt. Most lassan bukkant fel a párás hegy mögül, és a vizet pasztellszínű fénybe mártotta. A végtelen távol eddig ezüstösen csillogott, most halványkék színt vett fel. A horizonton Lima felé tartó óriási teherhajók elmosódó alakját vélte felfedezni.

Ucańan, a felkelő nap szépségével mit sem törődve, maga mögé nyúlt, és elővette a calcalt, a caballito-halászok hagyományos, néhány méter hosszú és körös-körül különböző nagyságú horgokkal teletűzdelt, piros hálóját. Kritikus szemmel szemlélte a finoman szőtt hálót. Egyenes háttal ült a nádcsónakban. A caballitók nem rendelkeztek kialakított ülőhellyel, ezzel szemben egy nagyvonalúan méretezett belső tárolórésszel a felszerelés számára igen. Az evezőt, egy kettéhasított guayaquil-csövet, keresztben maga előtt tartotta. Ilyet Peruban már senki nem használt. Az apjáé volt. Magával hozta, hogy az öregember érezze benne az erőt, amellyel Juan Narciso minden alkalommal a vízbe mártotta. Juan minden este, amióta apja betegen feküdt, az evezőt annak jobbja alá helyezte, hogy érezze a hagyomány fennállását, életének értelmét.

Reménykedett, hogy apja felismeri, mit tapint, mert a fiát már nem ismerte meg.

Ucańan befejezte a calcal ellenőrzését. Már a parton szemügyre vette, de a hálók értékesek voltak, és minden figyelmet megértek. A háló elvesztése a véget jelenthette. Ucańan talán a vesztes oldalon állt a Csendes-óceán kincseiért folytatott pókerjátszmában, de a világért sem engedhetett meg magának semmiféle felelőtlenséget, vagy hogy emiatt a pohár után nyúljon. Semmit sem bírt kevésbé elviselni, mint a reménytelenek arckifejezését, akik hagyták elrohadni csónakjaikat és hálóikat. Ucańan tudta, hogy megölné a látvány, ha valaha is találkozna ezzel az arckifejezéssel a tükörben.

Körbenézett. Mindkét oldalon, úgy egy kilométerre a parttól, hoszszan szétterülve ringott a kicsiny caballito-flotta, amely ezen a reggelen vele együtt kelt útra. A lovacskák ma nem táncoltak le-fel, mint máskor. Alig volt hullámjárás. A következő órákban a halászok itt kint fognak időzni, türelmesen, már-már fanatikus türelemmel. Időközben nagyobb csónakok is társultak hozzájuk, olyanok, amelyek fából készültek, és egy halászhajó, amely elhúzott mellettük a nyílt tenger felé.

Határozatlanul szemlélte, amint a férfiak és nők egymás után engedték vízbe calcaljukat, ügyelve arra, hogy egy kötéllel szorosan a csónakhoz rögzítsék. Kerek, piros bóják világítottak a víz felszínén.

 Ucańan tudta, hogy számára is itt az idő, de csak az elmúlt napokra volt képes gondolni, ezért nem tett semmit, csak bámulta a többieket. Néhány szardínia. Ez volt a zsákmány.

Tekintete követte a halászhajót, amely egyre kisebb és kisebb lett. Az El Nińo idén is eljött, de az előző évekhez képest összehasonlíthatatlanul szelídebben. A másik arcát mutatta, a mosolygósat és jóakaratút. A kellemesebb hőmérséklettől elcsábulva betévedt néhány sárgauszonyú tonhal és pörölyfejű cápa, melyek számára egyébként a Humboldt-áramlat kellemetlen helynek bizonyult. Ilyenkor, karácsony táján jó nagy adagok kerülhettek a halászok asztalára. Habár a kisebb halak előbb a nagyok gyomrában végezték a halászok hálója helyett, nem lehetett panasz. Aki egy ilyen napon, mint a mai, kissé távolabb evezett, jó eséllyel vihetett haza egy-két nagyobb példányt.

Léha gondolatok. A caballitók nem eveztek ki ilyen messzire. A csapat oltalmában ugyan olykor elmerészkedtek akár tíz kilométerre is a parttól. A lovacskák ellenálltak az erős hullámzásnak, könnyedén nyargalva a habokon. Kint a veszélyt az áramlat jelentette.

Ha ezenkívül még az időjárás is goromba volt, és a part felől fújt a szél, akkor csak kemény izommunkával lehetett a caballitóval ismét partra érni.

Néhányan bizony nem tértek vissza.

Egyenesen és mozdulatlanul ült nádcsónakjában, mint a cövek. A hajnali fényben megkezdődött a várakozás a rajokra, amelyek minden bizonnyal ma sem fognak eljönni. A Csendes-óceán horizontját kutatta a halászhajó után. Voltak idők, amikor gond nélkül el tudott volna helyezkedni az egyik nagy hajón vagy a hallisztgyárban, de már ez is a múlté. A kilencvenes évek pusztító El Nińói után még a gyári munkások is elvesztették állásaikat. A nagy szardellarajok sosem tértek vissza.

Mit tehetett volna? Nem engedhetett meg magának egyetlen napot sem zsákmány nélkül.

Megtaníthatnád a seńoritáknak a szörfözést.

Ez volt az alternatíva. Állás a számtalan hotel egyikében, melyek fennhéjazó uralma alatt a régi Huanchaco összezsugorodott. Turistákat halászni. Nevetséges kiskabátban koktélokat keverni. Vagy elkényeztetett amerikai hölgyekből örömujjongást kicsalni szörfözéskor, vízisíeléskor vagy éjszaka a szobában.

De édesapja azon a napon halna meg, amikor Juan elvágná a múlt kötelékét. Bár az öreg nincs is magánál, mégis megérezné, ha legfiatalabb fia elvesztené a hitét.

Ucańan ökölbe szorította kezét, csak úgy fehérlettek a csontok. Majd előkapta az evezőjét, és határozottan, minden erejével a halászhajó után eredt. Mozdulatai a dühtől hevesek és hirtelenek voltak. Minden evezőcsapással távolabb került a többiektől. Gyorsan haladt előre. Ma, és ezt biztosan tudta, nem fogják hirtelen hullámtörések, sem alattomos áramlatok, vagy a hirtelen feltámadt északnyugati szél gátolni a visszaútját. Ha ma nem kockáztat, akkor soha. Még mindig voltak tonhalak, bonitók és makrélák a mélyebb vizekben és a zsákmány nemcsak a halászhajóké egyedül. Ugyanúgy az övé is.

Hosszú idő után abbahagyta az evezést, és visszapillantott. Huanchaco a szorosan egymáshoz épült házaival egyre kisebb lett. Körülötte csak víz volt. Egy caballito-tulajdonos sem követte a példáját. A kis flotta messze mögötte maradt.

Valaha Peruban csak egy sivatag volt, mesélte az apja, a szárazföld belsejében. Időközben már kettő lett, a második a tenger, mindjárt a házuk ajtaja előtt. Sivataglakók lettünk, akik félik az esőt.

Úgy érezte még mindig túl közel van a parthoz.

Miközben Ucańan erőteljes csapásokkal tovább evezett, kezdett visszatérni régi magabiztossága. Már-már eluralkodott rajta a jókedv, látta magát lelki szemeivel, amint vég nélkül lovagol lovacskáján, oda, ahol az ezüst hátuszonyok úgy villannak meg a víztükör alatt ezerszámra, mint csillogó vízesés a napfényben, ahol a bálnák szürke púpja emelkedett ki a habokból, és ficánkoltak a kardhalak. Egyre-másra csobbant az evező, és vitte távolabb az árulás bűzétől. Mintha maguktól mozogtak volna Ucańan karjai. Amikor végre abbahagyta az evezést, és ismét hátrapillantott, a halászfalu csak egy kockaalakzat volt, fehér foltokkal körbevéve – mint az új idők örökösen terjedő penésze: a nap fényében világító hotelek.

Ucańan érezte, amint a félelem kezd lassan felfelé kúszni a szívéig. Ilyen messzire még sohasem merészkedett. Caballitóval még nem. Isten a megmondhatója, hogy deszkával a talpa alatt egészen más volt, mint a keskeny, hegyes csőrű nádköteggel a feneke alatt. Talán a hajnali pára tévesztette meg, de egészen biztosan volt vagy tizenkét kilométer közte és Huanchaco között, ha nem több.

Egyedül volt.

Ucańan egy pillanatra mozdulatlan maradt. Egy rövid imát küldött San Pedróhoz, hogy tele zsákmánnyal, szerencsésen és épségben vigye haza a csónakot. Majd mélyet szippantott a sós reggeli levegőből, elővette a calcalt, és sietség nélkül a tengerbe engedte. A horgokkal teletűzdelt csomók lassan eltűntek az üveges sötétségben, míg csak a piros bója úszott a csónak mellett.

Mi történhetett volna vele? Az időjárás szép volt, és ezenkívül Ucańan pontosan tudta, hogy hol van. A közvetlen közelben, a tenger fenekén egy kihűlt lávából alakult sziklavonulat húzódott. A csúcsok közvetlenül a felszín alatt voltak. Tengeri növények, kagylók és rákok népesítették be. Rengeteg kishal lakott a repedésekben és barlangokban. De a nagyobb fajták, a tonhal, a bonito és a kardhal is felbukkantak, hogy itt vadásszanak. A halászhajóknak túl veszélyesek voltak ezek a vizek, mert az éles sziklaperemek felhasították volna az aljukat. Emellett ez a terület nem is adott eleget egy nagyobb fogáshoz.

A caballito bátor lovasának azonban ez a kevés is több lett volna, mint elég.

Ucańan ma először mosolyogta el magát. Csónakja le és fel hintázott. A hullámok itt alig érezhetően nagyobbak voltak, mint a közvetlen partközelben, de még mindig nagyon kényelemesen érezhette magát nádtutaján. Kinyújtóztatta tagjait, és belepislogott a Napba, amely halovány-sárgán kúszott fel a hegyek mögül. Majd ismét felkapta evezőjét, és néhány csapással az áramlatba terelte a caballitót. Letérdelt és felkészült rá, hogy a következő órákban a bóját fogja figyelni, ami a csónak mellett ringott a hullámokon.

Alig egy óra alatt három bonitót fogott. Zsírosan csillogtak a caballito nyitott tárolórészében.

Ucańan egyre jobb kedvre derült. Ez jobb volt, mint az utóbbi négy hét fogása együttvéve. Alapjában véve már most visszatérhetett volna, de ha már itt volt, ugyanúgy várhatott is. A nap nagyon kedvezően indult. Lehetséges, hogy a folytatás még kedvezőbb lesz.

Ezenkívül több idővel rendelkezett, mint szerette volna.

Miközben a caballitót az áramlat a sziklák mellett sodorta, hosszabb kötélre engedte a calcalt, és figyelte, amint a bója ugrándozva távolodik. Közben leste a vízfelszínt, esetleges világos foltok után kutatva, mivel ezek a sziklák közelségét jelentették. Helyesen tette, hogy kellő távolságot tartott a háló biztonsága érdekében. Ásított.

A kötélen enyhe rántást érzékelt.

A következő pillanatban a bója eltűnt a hullámok között. Majd ismét felbukkant, felszökött a magasba, néhány másodpercig vadul ide-oda táncolt, majd eltűnt.

Ucańan megragadta a kötelet. Olyan erősen feszült a markába, hogy lehorzsolta a bőrt a tenyeréről. Káromkodott. A következő pillanatban a caballito az oldalára feküdt. Ucańan elengedte a kötelet, hogy visszanyerje egyensúlyát. Mélyen a víz alatt a bója vörösen villant. A kötél meredeken lefelé állt, feszesen, mint az íj húrja, és lassan lehúzta a kis nádcsónak hátulját.

Mi az ördög történhetett?

Valami fennakadhatott a hálón, valami nagy és nehéz. Egy kardhal talán. De a kardhal sebesen magával rántotta volna a caballitót. Akármi is akadt a hálóba, az lefelé akart úszni.

 Ucańan lázas igyekezettel próbálta ismét elkapni a kötelet. Újabb rántás rázkódtatta meg a csónakot. Előreesett, és a vízben találta magát. Alámerüléskor víz került a tüdejébe. Köhögve, prüszkölve bukkant fel, és látta, hogy a caballito félig elmerült. A hegyes orr meredeken meredt az égbe. Az alámerült nyílt tárolórészből a bonitók visszaúsztak a tengerbe. Ettől a látványtól düh és elkeseredettség fogta el. Elvesztek. Nem tudott utánuk merülni, mert mindkét keze el volt foglalva a caballito, és egyszersmind önmaga megmentésével.

Egy egész délelőtt zsákmánya. Mind odaveszett!

Kicsivel arrébb az evező sodródott. Ám most figyelemre sem méltatta. Később is elmehet majd érte. Minden erejével az orra vetette magát, és igyekezett lenyomni azt. Így teljesen víz alá került, a caballitóval együtt, amit még mindig kegyetlenül húzott valami lefelé. Lázas igyekezettel kúszott a sikamlós nádkötegen a hátsó részhez. Jobb kezével a tároló részben matatott, végre megtalálta, amit keresett. San Pedrónak legyen hála! A kését szerencsére nem mosta ki a víz, és a búvármaszkját sem, ez a calcal mellett a legértékesebb vagyontárgya.

Egyetlen mozdulattal vágta el a kötelet.

A caballito azonnal felfelé iramodott, miközben Ucańant megpörgette a tengelye körül. Látta az eget maga fölött forogni, ismét teljesen víz alá került, míg végül lihegve a nádcsónakon találta magát, amely úgy ringott most, mintha semmi sem történt volna.

Zavarodottan felegyenesedett. A bóját nem látta sehol. Pillantása az evezőt kereste. Nem messze tőle, a hullámokon táncolt. Kezeivel odairányította a caballitót, míg végül elérte és magához húzta. Maga elé tette az evezőt, és figyelte a közvetlen környezetét.

Ott voltak. A világos foltok a kristálytiszta vízben.

Ucańan hosszan és hangosan káromkodott. Túl közel került a tenger alatti képződményekhez és a calcal beleakadt a sziklába. Nem csoda, hogy lefelé húzta. Hibát követett el. Átadta magát az idióta ábrándozásoknak. És ahol a háló, ott a bója is. Míg a sziklába van akadva, addig nem tud felúszni, mivel szorosan a hálóhoz van kötve.

Ucańan gondolkodott.

Igen, ez a válasz, így kellett történnie. Mégis megdöbbentette az a hirtelen támadt erő, amely hajszál híján a vesztébe sodorta. Az az egyetlen lehetséges magyarázat, hogy a háló fennakadt a sziklákon; de kételyét nem sikerült teljesen eloszlatnia.

A háló elveszett!

Nem engedhette meg magának a háló elvesztését.

Gyors evezőcsapásokkal visszairányította a caballitót a rövid dráma színhelyére. A vízbe meredő tekintettel igyekezett valamit felismerni a tiszta, átlátszó tengerben, de elmosódó világos alakzatok kivételével semmit sem látott. Hálónak és bójának semmi nyoma.

Valóban itt történt?

Tengerész volt. Egész életét a vízen töltötte. Minden technikai felszerelés nélkül is tudta, hogy jó helyen van. Itt kellett elvágnia a kötelet, hogy a nádcsónak ne szakadjon ketté. Valahol ott lent van a hálója.

Vissza kell szereznie.

Még ha tíz kísérletébe is kerül! Ha fél napig tart, akkor sem mondhat le a hálóról.

Ekkor megpillantotta a bóját.

Körülbelül tíz-tizenöt méter mélyen lebegett egy kiugró sziklapárkány fölött. A háló közvetlenül alatta volt. Úgy tűnt, hogy több helyen is beakadt. Apró zátonylakó halak rajzották körül, de egyből eltűntek, amint Ucańan közelebb ért. Lábaival nekiveselkedett a sziklának és igyekezett kiszabadítani a calcal megmaradt részeit. Az áramlat lebegtette kigombolt ingét.

Eközben észrevette, hogy a háló teljesen szétszakadt.

Értetlenül bámult a pusztításra. Ezt a sziklák egyedül nem tehették, vélekedett.

Mi az ördög dühöngött idelent?

És hol van ez a valami most?

Nyugtalanul kezdett neki a háló kiszabadításának. A látottak alapján többnapos foltozómunka várt rá. Tüdejében lassan fogyatkozott a levegő. Elsőre talán nem sikerül neki, de még egy szétszakadt calcal is jelentős értékkel bír.

Nem folytatta.

Nem volt értelme. Fel kell úszni, a caballito után nézni, és még egyszer alámerülni.

Miközben erről gondolkodott, hirtelen változás ment végbe környezetében. Először azt gondolta, hogy egy felhő takarta el a napot.

A sziklákról eltűntek a táncoló fények, a képződmények és növények nem vetettek árnyékot...

Visszahőkölt.

Kezei, a háló, minden veszített a színéből és halványodni kezdett. A felhők nem magyarázták ezt a hirtelen változást. Másodperceken belül elsötétült az ég Ucańan feje fölött.

Elengedte a calcalt, és felfelé tekintett.

Ameddig a szem ellátott, közvetlenül a vízfelszín alatt egy óriási raj karhosszúságú, fénylő hal verődött össze. Megdöbbenésében Ucańan tüdejéből kiszökött a levegő egy része. Gyöngyözve, buborékolva tört a felszín felé. Nagyon meglepődött azon, hogy honnan jöhetett ez az óriási halraj ilyen hirtelen. Soha még csak hasonlót sem látott. A haltestek nem mozdultak, csak néha fedezte fel egy-egy haluszony villanását. Ekkor hirtelen néhány fokos elmozdulás ment végbe a rajon, amit mindegyik egyszerre, pillanatok alatt hajtott végre. Úgy tűnt, mintha a testek még szorosabban simulnának egymáshoz.

Bár ez egy halraj tipikus viselkedési formája, mégis úgy érezte, mintha valami nem volna egészen rendjén. Nem annyira a halak viselkedése nyugtalanította, inkább maguk a halak.

Egyszerűen túl sokan voltak.

Ucańan forgolódott, de amerre csak nézett, végtelenbe veszett a halak iszonyú tömege. Egyenesen felfelé tekintett, és a testek közötti kis résen át megpillantotta a caballito árnyékát a lágyan ringó, csillogó felszínen. Majd ez a piciny rés is összezárult felette. Még sötétebb lett, a megmaradt levegő fájdalmasan égette a tüdejét.

Aranymakrélák, suhant át rajta a gondolat.

Visszatértükben már senki sem bízott. Örülnie kellett volna. Az aranymakréla igazi kincsnek számított a piacon, egy teli szák belőlük nemcsak a halászt, hanem családját is jó ideig ellátta.

De Ucańan nem érzett őrömet.

Ehelyett megszállta a rémület.

Ez a raj hihetetlen volt a számára. Betöltötte a teret körülötte látóhatártól látóhatárig. A makrélák tették volna használhatatlanná a calcalt? Egy raj aranymakréla? De hogyan lehetséges ez?

El kell tűnnöd, mondta magában.

Elrugaszkodott a szikláról. Erőltetett nyugalommal siklott felfelé, levegője maradékát kifújva. A szorosan simuló haltestek felé tartott, amelyek elválasztották a vízfelszíntől, a napfénytől és a csónakjától. Eközben minden mozgás megszűnt a rajban, egy végtelen, közönyös, haltekintetű csoportosulás nézett szembe vele. Úgy érezte, hogy miatta tűntek fel a semmiből, mintha csak rá vártak volna.

Meg akarják akadályozni, hogy feljussak, suhant át az agyán. Nem akarják, hogy eljussak a csónakhoz.

Elfogta a vad rémület. A szíve ki akart ugrani a helyéből. Már nem ügyelt a sebességére, a szétszakadt calcalra és a bójára, még a caballitója sem jutott eszébe, csak arra tudott gondolni, hogy a szörnyű sűrűséget maga felett áttörje, és visszajusson a felszínre, vissza a fénybe, a saját elemébe, biztonságba.

Néhány hal kitért előle.

A tömeg közepéből valami Ucańan felé kígyózott.

Nemsokára megélénkült a szél.

Még mindig nem volt felhő az égen. Szép nap volt, és az is maradt. A hullámzás kicsit megerősödött, de nem nagyon. Kicsiny csónakjában még így is kényelmesen érezhette volna magát az ember.

De ember nem volt látható.

Senki sem volt közel és távol.

Csak a caballito; fajtájának egyik utolsó tagja, sodródott lassan a nyílt óceán felé.

ELSŐ RÉSZ

ANOMÁLIÁK

A másik angyal is kitölté az ő poharát a tengerbe; és olyanná lőn, mint a halott vére; és minden élő állat meg-hala a tengerben. A harmadik angyal is kitölté az ő poharát a folyóvizekbe és a vizek forrásaiba; és lőn vér. És hallám, hogy a vizek angyala ezt mondja vala: Igaz vagy, Uram...

János, Jelenések könyve, 16, 3-5.

A múlt héten egy óriási, azonosítatlan állati maradványt sodort a tenger a chilei partokra, amely a levegőn gyorsan bomlásnak indult. A chilei parti őrség adatai szerint az alaktalan anyag csak egy darabkája annak a nagyobb tömegnek, amit előzőleg láttak a vízen sodródni. A chilei szakértők nem találtak csontokat, amik egy gerinces állat esetében még bomlásnak indult állapotában is meglennének. Az anyag túl nagy ahhoz, hogy bálnabőr legyen, és nem is olyan a szaga. Eddigi ismereteink szerint megdöbbentő hasonlóságot mutat a „globster”-nek keresztelt zselés anyaggal, amely több ízben is partra vetődött az elmúlt idők során. Az állat fajtája nem határozható meg, és csak feltételezések vannak róla.

CNN, 2003. április 17.

Március 4.

Trondheim, norvég partok

A kisváros túl nyugalmas volt ahhoz, hogy egyetemeknek és főiskoláknak adjon otthont. Különösen a Bakklandetben és a Mollenberg-hegyen nem akart összeállni egy technológiai metropolisz képe. A korszerűsített faházak, parkok és falusi templomok, a folyóparti cölöpházak és a festői hátsóudvarok tarka idillje közepette nem a fejlődés és haladás jutott feltétlenül az ember eszébe, habár az NTNU, Norvégia legnagyobb műszaki egyeteme csak egy saroknyira volt.

Alig akad még egy város, amelyik ilyen zseniálisan ötvözi a múltat és a jövőt. Sigur Johanson nagyon szerencsésnek tartotta magát, amiért Mollenbergs időtlenséget sugárzó Kirkegata kerületében lakhatott, egy okkerszínű, homlokdíszes épületben, fehérre festett lépcsőkkel és cirádás ajtófélfával a ház földszintjén, ami minden hollywoodi rendezőnek könnyeket csalt volna a szemébe. Áldotta a sorsot, hogy tengerbiológiával, a jelen idők egyik legérdekesebb tudományágával foglalkozhatott, habár az itt és a most nem érdekelte különösebben. Johanson látnoki képességgel bírt, és mint ilyen ember, a teljesen újért ugyanúgy rajongott, mint az elmúlt ideálokért. Élete Jules Verne szellemében telt. Senki sem egyesítette találóbban a gépkorszak forró leheletét a konzervatív lovagiassággal és a valószerűtlen utáni vágyakozással, mint a nagy francia író. Csak a jelen volt számára olyan, mint a csiga, amely a dolgok kényszerűségét és profanitását cipeli hátán. A jelennek nem volt helye Sigur Johanson saját mikrokozmoszában. Ő csak szolgálta a jelent, felismerte, hogy mit kíván tőle, gazdagította tárházát, de mélyen megvetette azért, ami belőle kialakul.

Késő délelőtt terepjárójával a csillogó Nivelda folyó jobb partján, a téli Bakklandeten keresztül az NTNU kutatási telepére hajtott. Egy egész hétvégét szánt a múltnak. Az erdőkben töltötte idejét, falvakat keresett fel, melyek távol estek a rohanó időtől. Nyáron a Jaguarjával ment volna, a csomagtartóban frissen sült kenyér és libamájpástétom a csemegéstől, valamint egy kis üveg fűszeres tramini, a kedvenc 1985-ös évjárata. Amióta Oslóból ideköltözött, egy sor olyan helyet fedezett fel, amelyeket nem özönlöttek el a nyugalomra vágyó trondheimiek és a turisták. Két éve legnagyobb örömére rátalált egy eldugott tó partján lévő, kis vidéki házra, amely erősen tatarozásra szorult. Sok időbe került, mire felkutatta a tulajdonosát, aki az állami kőolaj-kitermelő vállalatnál, a Statoilnál töltött be magas posztot, és közben már Stavangerben élt. Az adásvétel viszont pillanatok alatt zajlott le. A tulajdonos örült neki, hogy valaki megveszi tőle az épületet és nevetségesen alacsony áron túladott rajta. A következő hetekben Johanson felújíttatta az omladozó házat néhány illegálisan bevándorolt orosszal. Addig alakíttatta, amíg a leginkább egy 19. század végi, bohó úr vidéki örömtanyájához hasonlított, legalábbis az ő elképzelései szerint.

Hosszú nyári estéken a verandán ült, kilátással a tóra, a klasszikusok közül is a látnokokat olvasta, Thomas Moortól kezdve Jonathan Swiftig és H. G. Welssig, hallgatta Mahlert, Sibeliust, Glenn Gould zongorajátékát és Bruckner szimfóniáit. Igen nagy könyvtárra tett szert. Ugyanúgy, mint a CD-iből, kedvenc könyveiből is kettő volt. Sem az egyikről, sem a másikról nem volt hajlandó lemondani, bárhol is tartózkodott.

Johanson felhajtott az enyhén emelkedő terepre. Előtte állt az NTNU 20. század eleji, hóval borított, kastélyhoz hasonlító főépülete. Mögötte terült el az egyetemi rész, előadótermeivel és laboratóriumaival. Tízezer, egy kisebb városnyi diák népesítette be a környéket. Mindenhol lármás tevékenység folyt. Johanson elégedetten sóhajtott. Csodálatos és kifejezetten ösztönző volt a magányosan töltött idő a tónál. Múlt nyáron néhány alkalommal magával vitte a kardiológiai osztályvezető asszisztensnőjét is, akit a közös előadásokon ismert meg. Elég gyorsan a lényegre tértek, de a nyár végén Johanson befejezettnek tekintette a románcot. Nem akarta elkötelezni magát, mindamellett megőrizte realitásérzékét is. Ötvenhat éves volt. A nő harminc évvel fiatalabb. Szép volt együtt a néhány hét, de elképzelhetetlen egy egész élet; Johanson sohasem engedett senkit túl közel magához.

Leparkolt a számára fenntartott helyre és átment a téren a természettudományi intézetbe. Annyira belefeledkezett a hó látványába, hogy kis híján észre sem vette az ablaknál álló Tina Lundot.

– Kicsit késtél! – szurkálódott a nő. – Beboroztál, vagy valaki nem engedett el?

Johanson mosolygott. Tina Lund a Statoilnak dolgozott, és mostanában sokat forgolódott a Sintef alapítvány független kutatóintézeteiben, amelyek a legnagyobbak közé tartoztak Európában. Főleg a norvég tengeri cégek profitáltak rengeteget a Sintef korszakalkotó fejlesztéseiből. Trondheim jó hírét, mint technológiai kutatási központ, többek között a Sintef és az NTNU szoros együttműködésének köszönhette. A Sintef épületeivel tele volt a környék. Tina Lund rövid idő alatt magas karriert futott be, és az új nyersolajlelőhelyek kutatásának projektvezető-helyettesi beosztásáig tornázta fel magát. Csak néhány hete vert tábort a Tengerészeti Technikai Intézetben, a Marintekben, ami szintén Sintef-érdekeltség.

Johanson megcsodálta magas, nyúlánk testét, mialatt kibújt a kabátjából. Kedvelte Tinát. Hajszál híján létrejött köztük valami néhány évvel ezelőtt, de valahol félúton megegyeztek, hogy megmaradnak a barátságnál. Azóta megosztották egymás között a munkával kapcsolatos élményeiket, és alkalomadtán együtt ebédeltek.

– Az idős embereknek ki kell pihenniük magukat – válaszolta.

– Kérsz kávét ?

– Igen, ha van.

Benézett a titkárságra, talált egy egész kanna kávét, a titkárnőjét viszont sehol.

– Csak tejet – kiáltott utána Lund.

– Tudom – Johanson kiöntötte a kávét két nagy csészébe, az egyikbe tejet öntött, és visszament az irodájába. – Mindent tudok rólad. Már elfelejtetted?

– Olyan messzire te nem jutottál nálam.

– Nem, hálaistennek! Ülj le! Mi szél hozott ide?

Lund elvette a kávét, belekortyolt, és már helyet is foglalt.

– Egy féreg, legalábbis ezt feltételezem.

Johansonnak felszökött a szemöldöke. Lund utánozta az arckifejezését, mintha állásfoglalást várna tőle, még mielőtt feltette volna a kérdést. Ez jellemző volt rá, a türelmetlenség és a temperamentumosság. Johanson ivott a kávéjából.

– Feltételezed?

Válasz helyett az ablakpárkányról levett egy acéltartályt, és Johanson elé rakta az asztalra. Be volt zárva.

– Nézz bele!

Johanson felnyitotta a tetejét. A tartály félig volt vízzel. Valami hosszú, szőrös mozgott benne. A férfi figyelmesen nézte.

– Van fogalmad, hogy mi lehet?

Vállat vont.

– Férgek. Két szép nagy példány.

– Mi is ezen a nézeten vagyunk. Csak a fajtáját meghatározni, az okoz még egy kis fejtörést.

– Mert nem vagytok képzett biológusok. Ezek sörtésférgek, ha ez neked mond valamit.

– Tudom, hogy azok. Meg tudnád vizsgálni és osztályozni őket? Elég gyorsan kellene a jelentésed.

– Hát... – Johanson mélyebbre hajolt a kis tartály fölé. – Amint azt már említettem, ezek határozottan sörtésférgek. Egyébként nagyon csinosak. Szép tarkák. A tengerfenék tele van ilyen és hasonló csúszómászó élőlénnyel, fogalmam sincs, melyik fajhoz tartoznak. Min töritek a fejeteket?

– Ha legalább ezt tudnánk.

– Még ezt sem tudjátok?

– A kontinenslemez pereméről származnak, 700 méter mélyről. Johanson az állát vakargatta. Az állatok a tartályban ide-oda mozogtak és rángatóztak. Enni akarnak, csakhogy itt nincs semmi ehető számukra. Figyelemre méltónak találta, hogy még élnek egyáltalán. A legtöbb organizmusnak nem tesz jót, ha ilyen mélységből felhozzák.

Felpillantott.

– Megnézhetném magamnak őket. Talán holnap.

– Az nagyon jó volna – szünetet tartott. – Neked feltűnt valami, láttam a szemedben, igaz?

– Talán.

– Mi az?

– Nem tudnám határozottan megmondani, nem vagyok fajkutató. Mindenféle színben és formában léteznek sörtésférgek. Én sem ismerem a teljes kínálatot, pedig elég sokat tudok róluk. Ezek itt nekem úgy tűnnek, mintha... nem, mégsem, sajnálom, nem tudom pontosan.

– Kár – Lund arca elsötétült, majd hirtelen mosolyogni kezdett. – Miért nem veted bele magad a vizsgálatokba most, és közlöd velem az eredményeidet ebéd közben?

– Olyan gyorsan? Mit gondolsz, mi a dolgom ezen a helyen?

– Ha ilyen időpontban jössz be, nem fulladhatsz bele a temérdek munkába.

Sajnos igaza volt.

– Na jó – sóhajtott Johanson. – Felőlem találkozhatunk a kávézóban egy órakor. Kivághatok pici darabkákat belőlük, vagy közelebbi barátságot szerettél volna kötni velük?

– Tégy, amit jónak látsz. Később találkozunk Sigur.

Kirohant, Johanson utánanézett. Lehet, hogy mégis mókás lett volna, ha összejön vele. De Tina Lund élete rohanó tempóban telt. Túl kapkodó lett volna számára, aki a világot szemlélni szerette, és mások után rohangálni semmi áron sem akart.

Átnézte a postát, majd elintézett néhány halaszthatatlan hívást, mielőtt a tartályt átszállította a laboratóriumba. Nem volt kétsége afelől, hogy ezek policheték. A piócához hasonlóan a gyűrűs férgek törzsébe tartoznak, és nem különösebben összetett életformák. Amiért a zoológusokat mégis érdekelték, annak más oka volt. A policheték a legősibb ismert életformákhoz tartoztak. Az őskövületek arról tanúskodnak, hogy a középső kambrium óta változatlan formában léteznek, pedig az majd' 500 millió évvel ezelőtt volt. Édesvizekben és nedves talajban alig találkozhatunk velük, de valamennyi tengerben nagy számban élnek. Fellazítják a tengerfeneket, és táplálékként szolgálnak a halaknak és a rákoknak. A legtöbb ember viszolyog tőlük, már csak azért is, mert a példányok az alkoholos konzerválás következtében elveszítik pompás színüket. Johanson úgy tekintett rájuk, mint egy elveszett világ túlélőire, és amit látott, rendkívüli szépséggel bírt számára. Néhány percet nézte a rózsaszín testeket polipszerű karjaikkal és fehér sörtepamacsukkal, majd egymás után lecsöpögtette őket magnézium-klorid oldattal, hogy ellazítsa az izmaikat. Több módszer áll rendelkezésre egy féreg megöléséhez. Az általános eljárás az, hogy alkoholba teszik őket, vodkába vagy tiszta szeszbe. Emberi szempontból nézve ez szép, bódult halálnak tetszik; nem a legrosszabb fajtája az elmúlásnak. A férgek ezt másként látják, haláltusájukban ilyenkor kemény csomóvá zsugorodnak össze, ha előtte nem lazították el őket kellőképpen. Az állatkák izomzata ilyenkor elernyedt, ezután azt lehetett velük tenni, ami csak tetszik.

Óvatosságból az egyiküket lefagyasztotta, ha esetleg egy későbbi időpontban szükség lenne egy genetikai analízisre vagy stabil izotópvizsgálatra. A másikat alkoholban fixálta, még nézte néhány percig, majd ráfektette egy munkapadra, és megmérte a hosszát. Majdnem tizenhét centiméter, jegyezte fel magának. Aztán hosszában felvágta, miközben elismerően füttyentett.

– Tyűha! – mondta. – Micsoda fogacskáid vannak.

A belső felépítése is egyértelműen azt támasztotta alá, hogy ez egy karakterisztikus gyűrűsféreg. Az ormánya, amit zsákmányszerzéskor villámgyorsan ki tudott lövellni, most összezsugorodva lapult testnyílásában. Tele volt kitinállkapcsokkal, és több sor apró foggal. Johansonnak már volt dolga egy egész sor ilyen lénnyel, ismerte őket kívül belül, de még olyannal nem találkozott, amelynél ekkorák lettek volna ezek az állkapcsok. Minél tovább szemlélte, annál inkább meggyőződésévé vált, hogy ez a faj még ismeretlen.

– Milyen praktikus. Dicsőség és tisztelet! Mikor találunk manapság egy új fajt?

Nem volt teljesen biztos magában, ezért az intranethez fordult tanácsért, egy ideig tallózgatott az adatdzsungelben. Tényleg döbbenetes volt ez a féreg. Létezett is, meg nem is. Most már igazán kíváncsivá tette. Annyira belemélyedt a munkába, hogy majdnem megfeledkezett arról, miért is tanulmányozza a kicsi állatot. Amikor az egyetem üvegtetős utcáin át a kávézóba sietett, már majdnem negyedórás késésben volt. Berontott, meglátta Tina Lundot egy sarokasztalnál, amint feléje integet.

– Sajnálom – mondta. – Régóta vársz?

– Órák óta. Mindjárt éhen halok.

– Válasszuk a pulykavagdaltat – javasolta Johanson. – Múlt héten kitűnő volt.

Lund kisasszony bólintott. Aki ismerte Johansont, tudhatta, hogy ízlés dolgában meg lehet bízni benne. Tina kólát, Johanson pedig egy pohár chardonnay-t rendelt. Miközben az orrát a pohárban tartotta, esetleges dugószag után szaglászva, Lund idegesen csúszkált a székén.

– És?

Johanson ivott egy kortyot, és nagyokat cuppogott.

– Remek. Friss és kifejező.

Tina értetlenül nézett rá, majd forgatni kezdte a szemét.

– Jól van, jól van. – Visszatette a poharat, és keresztbe tette a lábát. Valahogy örömét lelte abban, hogy a nő idegeit felkorbácsolja. De aki hétfőn reggel munkával traktálja, az megérdemli, hogy egy kissé a kínpadra vonják. – Sörtésférgek, a gyűrűs férgek törzsébe tartoznak, eddig el is jutottunk. De ne várj tőlem kimerítő beszámolót, az hetekbe, hónapokba telik. Egyelőre a két példányodat a mutációk közé, vagy egy új fajba sorolnám, esetleg mindkettőbe, hogy pontos legyek.

– Minden vagy, csak pontos nem.

– Bocsáss meg. Honnan is hoztátok fel ezeket az izéket?

Lund leírta a pontos helyet. Meglehetősen távol esett a szárazföldtől, ott, ahol a norvég kontinenslemez a mélybe zuhan. Johanson figyelmesen hallgatta.

– Megkérdezhetem, hogy mit kerestek ott?

– Tanulmányozzuk a tőkehalakat.

– Csak nem, van még belőlük? Micsoda öröm!

– Hagyd a vicceket! Te is tudod, milyen akadályokba ütközhet, ha kőolajat akarunk ott kitermelni. Nem szeretnénk, ha később a fejünkhöz vágnák, hogy nem figyeltünk oda mindenre.

– Platformot akartok építeni? Azt hittem, hogy visszaesett a kitermelés.

– Ez pillanatnyilag nem az én gondom – mondta Lund ingerlékenyen. – Az én gondom az, hogy lehet-e egyáltalán építeni. Ennyire messze kint még nem fúrtunk. Meg kell vizsgálni a technikai feltételeket, és be kell bizonyítani, hogy környezet kímélően dolgozunk. Tehát odamegyünk, megnézzük, mik úszkálnak ott, és milyenek a környezeti feltételek, nehogy megsértsünk valamit.

Johanson bólintott. Lund még mindig az Északi-tengeri Konferencia eredményeivel viaskodott. A halászati minisztérium kifogásolta, hogy naponta több millió tonna szennyezett ipari vizet pumpálnak a tengerbe. A szennyezett vizet az olajjal együtt a fenék alól juttatja ki az Északi-tengeren és Norvégia partjainál a számtalan part menti telep. Ezek évmilliókig össze voltak keveredve, és közben vegyi anyagokkal telítődtek. Kitermeléskor csak mechanikusan választják szét az olajrögöktől, és közvetlenül a tengerbe engedik vissza. Évtizedekig senki sem vonta kétségbe ezt a gyakorlatot. Míg a kormány megbízta a Norvég Tengerbiológiai Intézetet, készítsen felmérést, amelynek eredményei megrázták a környezetvédőket és az olajcégeket egyaránt. Bizonyos anyagok a szennyezett ipari vízben kihatással voltak a tőkehal szaporodási ciklusára. Úgy hatottak, mint a női hormonok. A hím példányok terméketlenné váltak vagy egyenesen nemet cseréltek. Időközben kitűnt, hogy más fajok is veszélyben vannak. Azonnal kezdeményezték a szennyezett víz tengerbe juttatásának beszüntetését, ami kényszerítette az olajcégeket, hogy új alternatíva után kutassanak.

– Nagyon helyes, hogy a körmötökre néznek – mondta Johanson. – Minél alaposabban, annál jobb.

– Tényleg sokat segítesz nekem – Lund sóhajtott. – Valójában jó mélyen végeztünk szeizmikus méréseket, és leküldtük a búvárrobotot 700 méterre, hogy képeket készítsen.

-Férgekről.

-Nagyon meglepődtünk. Nem gondoltuk, hogy ott találjuk őket.

– Badarság. Férgek mindenhol előfordulnak. És hétszáz méter felett? Ott nem találtatok belőlük?

– Nem – Lund idegesen csúszkált a székén. – Mi van most ezekkel az átkozott dögökkel? Szeretném az aktát elintézettnek tudni, rengeteg munka vár még ránk.

Johanson az állát vakargatta.

– A férgeiddel az a probléma, hogy tulajdonképpen két féregről van szó.

Ismét értetlenül nézett rá.

– Természetesen, hiszen ketten vannak.

– Nem erre gondoltam. A nemükre értettem. Ha nem tévedek, egy nemrégen felfedezett fajról van szó, amelyről röviddel ezelőtt még nem is tudtunk. A Mexikói-öbölben találtak rájuk, ahol a tenger alján élnek, és baktériumokkal táplálkoznak, amik viszont metánt használnak fel energia- és szaporodási forrásként.

– Metánt mondtál?

– Igen. És itt kezd a dolog izgalmas lenni. A férgeid túl nagyok. Arra gondolok, hogy vannak sörtésférgek, amelyek két méter hosszúra, sőt nagyobbra is nőnek, magas kort érnek el, de azok másmilyenek és teljesen máshol élnek. Ha a tieid megegyeznek a mexikói-öbölbeliekkel, akkor felfedezésük óta rendesen megnőttek. Azok alig érik el az öt centimétert, a tieid pedig háromszor hosszabbak. Ezenkívül Norvégia kontinentális szakadéka környékén még senki sem találkozott velük.

– Érdekes. Hogyan magyarázod ezt?

– Te tréfálsz velem? Nem tudom megmagyarázni. Az egyetlen válasz, ami kéznél van, hogy egy új fajt találtatok. Gratulálok. Külsőleg a mexikói jégféregre hasonlít, de más jellemzői alapján egy egészen másikra. Jobban mondva egy féregősre, amelyről azt hittük eddig, hogy már régen kihalt. Egy kis őskori szörnyeteg. Csodálkozom azon... – habozott.

– Min is? – siettette volna Tina.

– A területet az olajtársaságok emberei olyan alaposan átfésülték, hogy egy ekkora féreg már régen fel kellett volna hogy tűnjön valakinek. Vagy mindnyájan vakok voltak, vagy a kis barátaid nem voltak ott azelőtt. Lehet, hogy még mélyebbről származnak.

– Ami felveti a kérdést, hogy hogyan jutottak ilyen magasságba – Tina hallgatott, majd azt kérdezte: – Mikor leszel kész a jelentéssel?

– Látom már, megint stresszelni akarsz.

– Mindenesetre nem tudok egy egész hónapot várni!

– Jól van már – Johanson védekezően emelte fel kezeit. – Elküldöm a férgeidet szerte a világba, elvégre minek tartom az embereimet. Adj két hetet. De ne próbálj még ebből is alkudni. Gyorsabban azt Istennek se fog menni.

Tina nem válaszolt. Miközben a semmibe bámult, kihozták az ételt, de hozzá sem nyúlt.

– És metánnal táplálkozik?

– Metánt fogyasztó baktériumokkal – javította ki Johanson. – Ez egy bonyolult szimbiózis, amelyről okosabbak többet tudnának neked mesélni, de ez arra a féregre érvényes, amelyről azt gondolom, hogy rokonságban van a tiéddel. Még semmi sincs bizonyítva.

– Ha nagyobbak, mint a mexikóiak, akkor biztosan nagyobb az étvágyuk is – morfondírozott Tina.

– Nagyobb, mint a tiéd, az már biztos – mondta Johanson Tina tányérjára pillantva. – Egyébként jó volna, ha további példányokat tudnál hozni a szörnyecskéidből.

– Ezen ne múljon.

– Van még nálatok?

– Kerek egy tucattal. De ott lent van még több.

– Sok?

– Saccolnom kell – szünetet tartott. – De azt mondanám, néhány millió.

Március 12.

Vancouver-sziget, Kanada

A napok jöttek és mentek, de az eső maradt.

Leon Anawak nem emlékezett rá, mikor esett egyfolytában ilyen sokáig megállás nélkül. Kinézett az egyformán sima óceánra. A horizont egy vékony, higanyszínű vonal volt a víztükör és a mélyen csüngő felhők között. A távolban mintha lélegzetvételnyi szünet rajzolódott volna ki a felhőtakarón. De pontosan nem lehetett megjósolni, akár ködöt is hozhatott. A Csendes-óceán azt küld, amit akar, és nem figyelmeztet senkit előre.

Anélkül, hogy szem elől tévesztette volna a vonalat, Anawak felgyorsította a Blue Sharkot és kijjebb hajózott a tengerre. A Zodiac típusú erős motoros gumicsónak tömve volt emberrel. Tizenketten vízhatlan öltözékben, távcsővel és kamerával felfegyverkezve, éppen elvesztették a kedvüket és türelmüket. Több mint másfél órát várakoztak a szürke- és púposbálnákra, melyek februárban elhagyták Baja California meleg öblét és Hawaii vizeit, hogy megkezdjék hosszú útjukat nyári lakhelyükre, az Arktisz tengereibe. Minden alkalommal tizenhatezer kilométert tesznek meg. Utazásuk a Csendes-óceántól a Bering-tengeren át a Csukcs-tengerig, egészen a jéghatárig tartott. Ott volt számukra a paradicsom. Kedvükre lakmározhattak a bőséges bolharák- és garnéla-felhozatalból. Amikor a napok ismét rövidülni kezdtek, visszaindultak a Mexikó felé vezető, hosszú úton, ott szülték meg kicsinyeiket, védve legnagyobb ellenségüktől, az orkától. Évente kétszer haladtak el Brit-kolumbia és a Vancouver-sziget partjai előtt. Ezekben a hónapokban Tofm, Ucluelet és Victoria bálnafigyelő állomásai megteltek.

Nem úgy, mint az idén.

Egyik vagy másik faj egy példányának már régen oda kellett volna tartania a fejét vagy uszonyát a kötelező fénykép elkészítéséhez. Akkora volt a valószínűsége, hogy ebben az időszakban felbukkannak a várt emlősök, hogy a Davies Bálnafigyelő Állomáson garanciát vállaltak érte. Ellenkező esetben egy ingyenes második utat biztosítottak. Előfordult, hogy néhány óráig nem láttak bálnát, egy egész nap már kifejezetten szerencsétlen esetnek számított. Egy egész hét viszont már okot adott aggodalomra, de ez jóformán még sosem fordult elő.

Viszont most úgy látszott, hogy a bálnák eltűntek Kalifornia és Kanada partjai között. A mai napon is elmaradt a nagy kaland. A kamerákat visszacsomagolták. Ma este sem lesz mit mesélni otthon, azonkívül, hogy egy szép sziklapart mellett hajóztak el, amely nem látszott az esőfüggönytől.

Anawak, aki megszokta, hogy a megfigyeléshez magyarázatokat és kommentárokat fűz, úgy érezte, hogy a nyelve felragad a szájpadlására. Az elmúlt másfél órában elmesélt minden érdekes történetet és anekdotát a környékről, hogy a turisták kedve ne lohadjon le teljesen, de úgy tűnt, senki sem akar már hallani bálnákról és medvékről, kimerült az elterelő hadműveletektől. A fejében a bálnák távollétének lehetséges okai keringtek. Talán inkább a fizetővendégek távolmaradásáról kellett volna gondolkodnia, csak hát nem tudta megtagadni önmagát.

– Visszatérünk – határozta el.

Csalódott némaság volt a válasz. A visszaúthoz a Clayoquoe Soundon keresztül kellett vagy háromnegyed óra. Úgy döntött, legalább a délutánt gyors tempóban fejezi be. Úgyis csuromvizes már mindenki. A Zodiacnak két erős motorja volt, amelyek biztosították a kellő adrenalin-mennyiséget az úton; az egyetlen, amit az embereknek most nyújtani tudott, az a sebesség volt.

Amikor már látszódtak Tofino cölöpházai és a bálnafigyelő kikötője, az eső hirtelen abbamaradt. A dombokat és a hegyeket mintha szürke kartonból vágták volna ki, csúcsuk párába és felhőkbe veszett. Anawak kisegítette az utasokat a partra, mielőtt megkötötte a Zodiacot. A felfelé vezető lépcsők csúszósak voltak. Az állomás teraszán már a következő csoport kalandvágyó gyülekezett, akik ma hiába jöttek. De Anawak nem törődött velük. Legyen ez másvalaki gondja.

– Ha ez így folytatódik, át kell nyergelnünk valami másra – mondta

Susan Stringer, amikor belépett a jegyirodába. A pult mögött állt, és prospektusokat rendezgetett az állványon. – Megfigyelhetnénk az erdei mókusokat, mit gondolsz? A bálnafigyelő egy kényelmes bazár volt, tele ruhákkal, könyvekkel, kézműves- és emléktárgyakkal. Susan Stringer irodai menedzser volt a Daviesnél. Mint egykor Anawak, ő is azért dolgozott itt, hogy fizetni tudja egyetemi tanulmányait. Anawak négy éve oklevelet szerzett, de hűséges maradt a Davieshez, mint hajóskapitány. Az elmúlt évek nyarait arra használta fel, hogy egy figyelemreméltó könyvet írjon a tengeri emlősök intelligenciájáról és társas viselkedési szokásairól. Látványos kísérleteivel kivívta a szakma elismerését. Időközben úgy kezelték, mint akinek egyre magasabban ragyog a csillaga, és elhalmozták jól csengő ajánlatokkal, amelyek tudatában a nomád és vadregényes élet ábrándja – Vancouver szigetén – egyre haloványabb lett. Anawak tudta, hogy előbb vagy utóbb engedni fog a csábításnak, és beköltözik valamelyik városba. A változás mintha már előre lett volna jelezve. Harmincegy éves volt. Hamarosan átvesz majd egy docensi vagy egy kísérletvezetői posztot az egyik nagy intézményben. Cikkeket tesz közzé a szakfolyóiratokban, kongresszusokra utazgat majd, és egy olyan ház drága, emeleti lakásában fog lakni, amelynek tövét az üzleti forgalom hullámai nyaldossák.

Kihámozta magát vízhatlan öltözékéből.

– Legalább tehetnénk valamit ellene – mondta keserűen.

– Mit tehetnél?

– Kutathatnék.

– Nem akartad a telemetrikus vizsgálatok eredményeit megbeszélni Ed Byrne-nel?

– Már megtettem.

– És?

– Nem sok minden történt, ahogy látom. Néhány barnadelfinre és fókára erősítettek adóvevőt még januárban, ez minden. Vannak adatok, de minden rögzítés abbamaradt a migráció kezdete óta. Azóta adásszünet.

Stringer a vállát vonogatta.

– Ne izgasd magad! Eljönnek, meglásd! Több ezer bálna nem vész el csak úgy.

– Talán mégis.

A nő mosolygott.

– Talán Seattle-nél dugóba keveredtek. Seattle-ben mindig dugó van.

– Nagyon vicces.

– Gyere, lazulj már el! Korábban is előfordult, hogy késtek. Mit gondolsz, találkozunk ma Schoonernél?

– Én... nem. Elő kell készítenem a kísérletet a belugával.

– Ha engem kérdezel, szerintem kicsit túlzásba viszed a munkát. Anawak a fejét rázta.

– Muszáj megcsinálnom, Susan. Nekem fontos, ezenkívül nem értek a tőzsdézéshez.

Ezt az oldalvágást Roddy Walkernek, Susan barátjának szánta. Bróker volt Vancouverben, és néhány napot Tofinóban töltött. A kikapcsolódás számára azt jelentette, hogy mindenkit felváltva hívogatott a mobiljáról, vagy üzleti tanáccsal idegesített. Mindkettőt igencsak hangosan. Stringer már régen belátta, hogy nem alakulhat ki közöttük barátság, főleg amióta egy vacsora alkalmával Walker egész este Anawak származását firtatta.

– Talán nem hiszed – mondta Susan –, de Roddyval más dolgokról is lehet beszélgetni.

– Tényleg?

– Ha kedvesen megkérik rá, akkor igen.

Ez kicsit ironikusan hangzott.

– Rendben – mondta Anawak –, majd kicsit később elmegyek. – Hülyeség! Úgysem fogsz eljönni.

Anawak mosolygott.

– Ha kedvesen megkérsz rá, akkor igen.

Természetesen nem ment volna el. Ezt tudta ő is és Susan is. Mégis azt mondta:

– Este nyolckor találkozunk, ha mégis meggondolnád magad. Talán mégis el kellene hurcolnod a lusta seggedet, lassan kagylótelep nő rá. Itt van Tom húga, és ő, nem tudom miért, de bír téged.

Tom húga nem volt éppen a legrosszabb érv. De Tom Shoemaker kereskedelmi üzletvezető volt a Daviesnél, és nem tetszett neki a gondolat, hogy ahhoz a helyhez kösse magát szorosabban, amit éppen elhagyni igyekezett.

– Meggondolom.

Stringer nevetett, a fejét rázta, és kiment.

Anawak egy ideig kisegítette a látogatókat, míg Tom leváltotta; a nap hátralévő részében ez már az ő feladata volt. Kilépett Tofino főutcájára. A Davies Bálnafigyelő Állomás mindjárt a település szélén helyezkedett el. Az épület csinos volt: faház tipikus vörös tetővel, amelyből emblémaként egy hét méter hosszú, cédrusból készült bálnauszony nőtt ki. A közvetlen szomszédságában hatalmas fenyőerdő terült el. Pont úgy nézett ki a környék, mint ahogyan azt az európaiak Kanadáról feltételezik. A bennszülöttek is hozzájárultak a kialakult képhez, esténként kimerítően ecsetelték találkozásukat barnamedvékkel a hátsókertben, vagy egy-egy lovaglásról meséltek bálnaháton. Ebből nem minden volt igaz, de a nagy része igen. Vancouver-sziget büszke volt rá, hogy itt van a kanadai indiánrezervátum. A nyugati partszakasz Tofino és Port Renfrew között, az enyhe lejtésű strandok, a magányos, évszázados fenyőkkel körbenőtt öblök, a mocsarak, a folyó és a sziklás vidék idecsábította a látogatók özönét. A partról kis szerencsével lehetett látni szürkebálnát, vidrát vagy fókát, amint a part közelében napoznak. Ha a tenger talán a kelleténél több esőt is küld a szigetre, mégis sokan úgy gondolják, ez a paradicsom.

Anawakot ez most nem érdekelte.

A település központja felé vette útját, majd jobbra fordult az egyik kis kikötő felé. Egy öreg és felújítandó, tizenkét méter hosszú vitorlás horgonyzott ott. Davie-é volt. Az állomás főnöke sajnálta a pénzt a felújításra, ezért inkább Anawaknak adta bérbe nevetséges áron. Ő inkább itt élt, mint pici apartmanjában Vancouver Cityben. Csak ha hoszszabb ideig tartózkodott a városban, akkor tette tiszteletét a lakásában.

Lement a kabinba, és hamarosan egy nyaláb irattal tért vissza az állomásra. A városban volt egy rozsdás Fordja. A szigeten elég volt alkalomadtán kölcsönkérni Shoemaker régi Land Cruiserjét. Beszállt, indított és a Wickaninnish Innhez hajtott, egy csúcskategóriás szállodához, amely csak néhány kilométerre volt egy sziklapárkányon, csodálatos kilátással az óceánra. Időközben a felhők tovább szakadoztak, és itt-ott már kék foltok tünedeztek elő. A jól kiépített út egy erdőn vezetett keresztül. Tíz perc múlva egy kis parkolóban megállt, és gyalog ment tovább, kidőlt, rothadó óriásfák mellett. Az emelkedő ösvény zöldesen derengett. Nedves földszag terjengett a levegőben. Víz csöpögött a fenyők mohalepte ágairól. Minden élettel volt telítve. Amikor a Wickninnish Inn már látszott, a rövid szünet, amelyet a társaságtól távol töltött, megtette hatását. Most, hogy végre tisztult valamelyest az ég, nyugodtan leülhetett a strandon az irataival. Egy ideig még elég világos lesz ahhoz, hogy olvasson. Talán még egy vacsorát is megengedek magamnak, gondolta, miközben lefelé tartott a szállodától a tengerpartig húzódó cikkcakkos lépcsőn. Kitűnő volt a konyha, és jókedvre derítette a tudat, hogy itt elérhetetlen, nyugodtan üldögélhet és bámulhatja a naplementét.

Tíz perccel azután, hogy piszkozataival és laptopjával felfegyverkezve birtokba vette az egyik kidőlt fa törzsét, egy alakot látott lefelé jönni a lépcsőn, aki azután sietség nélkül sétált a parton, közel az ezüst-kék vízhez. Apály volt, ezért a nedves, csillogó homokpart mindenféle hordalékkal volt tele. Jól látszott, hogy az a valaki, igaz, nagy ívben és szépen lassan, de pontosan feléje tart. Összeráncolta a homlokát, és olyannak akart látszani, mint akinek rengeteg a dolga. Kis idő múlva hallotta a lépések puha nyikorgását. Erőlködve meredt az irataiba, de koncentrálni már nemigen volt képes.

– Hello! – mondta egy mély hang.

Anawak felnézett.

Az előtte álló, nem túl magas, igéző nő cigarettával az ujjai közt, barátságosan mosolygott rá. Túl volt már az ötvenen. Rövidre vágott haja jégszürkén derengett, barnára égett arcát számtalan apró ráncocska barázdálta. Farmert viselt és sötét viharkabátot, mezítláb volt.

– Hello! – válaszolta, nem olyan száraz hangon, ahogyan azt szerette volna, mert amikor felpillantott rá, már kevésbé érezte a jelenlétét zavarónak.

Mélykék szeme csillogott a kíváncsiságtól. Fiatalabb korában minden bizonnyal kívánatos nő lehetett. Még most is áradt belőle valami megfoghatatlan erotikus kisugárzás.

– Mit csinál itt? – kérdezte a nő.

Más körülmények között egy semmitmondó választ adott volna és odébbáll. Elég sok módja van, hogy megértessük a másikkal: menjen a fenébe.

Ehelyett halotta magát, amint azt mondja: „Egy tanulmányt írok a belugabálnákról. És maga?”

A nő beleszívott a cigarettájába, majd úgy ült le mellé a fatörzsre, mintha megkérte volna rá. Nézte a profilját, a keskeny orrát, erős arccsontját, hirtelen már nem is tűnt idegennek. Valahol már látta ezt a nőt. – Én is egy tanulmányon dolgozom – mondta. – De attól félek, senki sem fogja majd elolvasni, amikor megjelenik. – Kis szünetet tartott, majd folytatta. – Együtt voltunk ma a tengeren.

Ezért volt ismerős neki. Egy kis hölgy, napszemüvegben és mélyen a fejébe húzott kapucnival.

– Mi lehet a bálnákkal? – kérdezte. – Nem láttunk még egyet sem.

– Nincsenek itt!

– Miért nincsenek?

– Ezen gondolkodom szüntelenül.

– Hát nem tudja?

– Nem.

A nő bólintott, mintha ismerős volna számára a szituáció.

– Át tudom érezni, hogy mi jár a fejében. Az enyéim sem jönnek, de önnel ellentétben én tudom az okát.

Mijei nem jönnek?

– Talán keresnie kellene őket, és nem várakozni hiábavalóan – tanácsolta, kikerülve ezzel a választ.

– Naná, hogy keresünk. – Félretette az irományait, és csodálkozott saját nyíltságán. Olyan volt, mintha régi ismerősével beszélgetne. – Minden elgondolható eszközzel keressük őket.

– És mégis hogyan?

– Műholddal és távolsági megfigyelésekkel. Emellett képesek vagyunk a csapatok mozgását hanglokátorral bemérni. Van egy csomó lehetőség.

– És mégis ilyen könnyen kicsúsztak a kezeik közül?

– Senki sem számolt azzal, hogy távol maradnak. Március elején még adtak jelet Los Angeles magasságában, de azóta semmi. – Lehet, hogy jobban oda kellene nézni.

– Igen, talán.

– És mind eltűntek?

– Nem, nem mind. Anawak sóhajtott. – Egy kicsivel összetettebb a dolog, akarja hallani?

– Különben nem kérdeztem volna.

– Vannak itt helyi bálnák. Úgy hívjuk őket, hogy rezidensek.

– Rezidensek?

– Vancouver szigete előtt huszonhárom különböző bálnafajt figyelünk meg. Néhányan periodikusan jelennek meg, mint a szürke –, a púpos – vagy a mink bálna, mások itt élnek a térségben. Csak kardszárnyúból három fajta található itt.

– Kardszárnyú delfinek?

– Orkák.

– Ah! Gyilkos bálnák.

– Ez a jelző teljesen téves – mondta mérgesen Anawak. – Az orkák barátságosak, nincs hiteles bizonyíték arra, hogy megtámadtak volna embert. Gyilkos bálna; ezt az őrületet az olyan hisztériások terjesztették el a világban, mint Cousteau, aki képes volt első számú népellenséggé nyilvánítani. Vagy Pliniusz A természet históriájában! Tudja, mit ír? „Egy szörnyen nagy hústömeg, barbár fogakkal felvértezve.” Ilyen ostobaságot! Hogy lehetnek barbárok a fogak?

– Fogorvosok tudnak barbárok lenni. – Ismét szívott a cigarettából. – Oké, megértettem. Mit jelent tulajdonképpen, hogy orka? Anawak meglepődött. Ezt még sohasem kérdezték tőle.

– Ez a tudományos megnevezésük.

– És mit jelent?

Orcinus Orca. Aki a holtak birodalmához tartozik. Csak nehogy megkérdezze, kinek jutott ilyesmi az eszébe.

A nő magában mosolygott.

– Azt mondta, hogy három fajta él itt belőlük?

Anawak az óceánra mutatott.

– Part menti orkák, róluk tudunk a legkevesebbet. Jönnek, mennek, leginkább nagy csapatokban. Általában magányosan élnek. A nomád orkák viszont kis csoportokban járják a vizeket. Talán ők állnak a legközelebb ahhoz a képhez, amely mint gyilkost festi le a fajtájukat. Mindenfélét megesznek, fókákat, delfineket, még madarakat is, és megtámadják a kékbálnákat. Itt, ahol a part sziklás, a vízben maradnak, de Dél-amerikában vannak olyanok is, amelyek kijönnek a homokos partra vadászni. Lenyűgöző!

Egy pillanatig kivárt, háthogyha elhangzik egy kérdés, de a nő hallgatott, kis füstcsíkot eregetett az esti levegőbe.

– A harmadik fajta itt él a sziget közvetlen közelében – folytatta Anawak. – Rezidensek. Nagy családokban. Ismeri a szigetet?

– Nagyjából.

– Keletre, a szárazföld felé van egy elkeskenyedés, a Johnstone-szoros. A rezidensek egész évben ott találhatók. Kizárólag lazaccal táplálkoznak. A hetvenes évek elejétől kutatjuk a csordák szociális felépítését. – Szünetet tartott, és zavarodottan nézett a nőre. – Miért is beszélek erről? Mit akartam egyáltalán elmesélni?

A nő nevetett. – Sajnálom, az én hibám. Én vittem el a beszélgetés fonalát, mert mindig mindent pontosan akarok tudni. Valószínűleg nagyon idegesíthetem az állandó kérdéseimmel.

– Szakmai ártalom?

– Velem született. Egyébként el szerette volna mondani, mely bálnák tűntek el és melyek nem.

– Igen, szerettem volna, de...

– Nincs ideje.

Anawak habozott. Egy pillantást vetett piszkozataira és laptopjára. Az este folyamán meg kell írni a tanulmányt, de hosszú volt még az éjszaka. Emellett nagyon megéhezett.

– A Wickaninnish Innben szállt meg? – kérdezte a nőtől.

– Igen.

– Mit tervez ma estére?

– Ó! – A szemöldöke a magasba szökött, majd elmosolyodott. – Ezt már vagy tíz éve senki sem kérdezte tőlem. Milyen izgalmas. Visszamosolygott.

– Az igazat megvallva, az éhség hajt. Arra gondoltam, hogy talán vacsora közben folytathatnánk a beszélgetést.

– Jó ötlet. – Leereszkedett a fatörzsön, elnyomta a cigarettát, és eltette a kabátjába.

– Figyelmeztetem, hogy teli szájjal szoktam beszélni. Igazából folyamatosan beszélek és kérdezek, megállás nélkül, hacsak nem szórakoztatnak el annyira, hogy tátva marad a szám. Tehát adjon bele mindent. Egyébként- és odatartotta jobb karját Anawaknak – Samantha Crowe. Hívjon csak Samnek, mint mindenki.

Találtak szabad helyet a körbeüvegezett étterem egyik ablaka mellett. A szálloda úgy állt ott a sziklaperem tetején, mintha azonnal tengerre akarna szállni. Onnan, ahol ültek, csodálatos panoráma nyílt a Clayoquo Soundra, a szigetekre, az öbölre és a mögötte következő erdőre. A hely ideális volt bálnafigyelésre. De idén még egy ilyen exponált helyen is meg kellett elégedni azokkal a tengerlakókkal, amelyek a konyhából érkeztek.

– Az a baj, hogy idén elmaradnak a part menti és a nomád bálnák-magyarázta Anawak. – Ezért nem láthatunk a nyugati parton egyetlen orkát sem. A rezidensek annyian vannak, amennyien szoktak, de nem szívesen jönnek erre az oldalra, holott a Johnstone-szoros lassan kezd kényelmetlenné válni a számukra.

– Miért?

– Mit érezne, ha az otthonát mind több komppal, szállítóhajóval, luxusjachttal és sporthalásszal kellene megosztania? Számtalan motorcsónak zakatol ott kint. Ezenkívül a környék a faiparból él. A szállítóhajók egész erdőket fuvaroznak át Ázsiába. Ha eltűnnek a fák, a folyók elhomokosodnak, és a lazacok elveszítik peterakó helyeiket. A rezidensek pedig kizárólag lazaccal táplálkoznak.

– Értem. De nemcsak az orkák miatt aggódik, ugye?

– A szürke- és púposbálnák okozzák a legtöbb fejtörést. Talán kerülőt tettek, vagy egyszerűen elegük van abból, hogy csónakból bámulják őket. – Megrázta a fejét. – De nem ilyen egyszerű. Amikor a nagy családok megérkeznek március elején a Vancouver-szigethez, már hónapok óta nem ettek. A tél folyamán Baja Californiában csak a felszedett zsírjukból élnek. Csakhogy egyszer ez is elfogy. Itt vesznek magukhoz először táplálékot.

– Talán sokkal távolabb húztak el.

– Ott nincs elég élelem. A szürkebálnának például a Wickaninnish Bay adja a tápláléka legnagyobb részét, amit kint az óceánban nem is találhatna meg: az Onuphis eleganst.

Elegans? Csinosnak hangzik.

Anawak mosolygott.

– Ez egy féreg, vagy kukac, ha úgy tetszik. Hosszú és vékony. Az öböl alja homokos, ezért hihetetlen tömegekben van jelen, és a bálnák előszeretettel fogyasztják. Erre a megállóra feltétlenül szükségük van, ha el akarnak érni az arktikus vizekbe. – Belekortyolt az ásványvizébe. – A nyolcvanas évek közepén egyszer előfordult már, hogy nem jöttek, de akkor értettük az okát. Majdnem kiirtották, végletesen vadászták őket. Azóta valamelyest emeltük a létszámot. Úgy számítom, hogy húszezer példányt biztosan találni, a legtöbbet az itteni vizekben.

– És semelyik sem jött el?

– Van néhány rezidens szürkebálna, azok itt vannak. De kicsi a létszámuk.

– És a púposbálnák?

– Ugyanaz a mese. Eltűntek.

– Nem azt mondta, hogy a belugákról ír tanulmányt?

Anawak rápillantott.

– Mi lenne, ha ön is mesélne magáról? – mondta. – Mások is kíváncsiak ám.

Crowe szórakozottan pillantott feléje.

– Valóban? Hisz a legtöbbet már tudja rólam, egy idegesítő öregasszony vagyok, aki mindig kérdez.

Megjelent a pincér, és felszolgálta a grillezett óriásgarnélákat sáfrányos rizottóval. Igazából, gondolta magában Anawak, úgy tervezted, hogy egyedül ülsz itt ma, anélkül, hogy valaki telebeszélné a fejedet. De Crowe határozottan tetszett neki.

Mit kérdez? Kit, és miért?

Crowe éppen egy fokhagymától illatozó garnélát hámozott ki a páncéljából.

– Nagyon egyszerű. Azt kérdezem: van-e ott valaki?

– Van-e ott valaki?

– Pontosan.

– És, hogy hangzik a válasz?

A garnéla húsa eltűnt a két egyenletes fogsor nyílásában.

– Azt még nem kaptam.

– Talán hangosabban kellene kérdezni – mondta Anawak, rájátszva a tengerparton elhangzott kommentárra.

– Szívesen megtenném – mondta rágás közben Crowe. – De az eszközök és a lehetőségek úgy kétszáz fényévnyi területre korlátoznak minket pillanatnyilag. A kilencvenes évek közepén hatvanbillió mérést értékeltünk ki, és harminchét esetben nem tudtunk megegyezni abban, hogy természetes forrásból jött-e, vagy tényleg valaki azt mondta: halló.

Anawak mereven bámult rá.

– SETI? – kérdezte. – Maga a SETI-nek dolgozik?

– Így van. Search for Extra Terrestial Intelligence. Földön kívüli intelligenciák kutatása. A PHOENIX keresőprojekt, hogy egészen pontos legyek.

– Önök lehallgatják a világűrt?

– Körülbelül ezer, a Naphoz hasonló csillagot, amelyek idősebbek hárommilliárd évnél, igen. Csak egy projekt a sok közül, de a legfontosabb, ha megengedi nekem ezt a megjegyzést.

– A mindenit.

– Csukja be a száját, Leon, annyira azért nem különleges a dolog. Ön bálnaénekeket elemez, és igyekszik rájönni, hogy azok ott lenn mit mesélhetnek egymásnak. Mi a világűrbe hallgatunk bele, mert meggyőződésünk, hogy ott csak úgy burjánzik a sok intelligens civilizáció. Valószínűleg maga messzebb jutott a bálnáival, mint mi.

– Bukkantak olyan jelekre, amelyek intelligens életre engednek következtetni?

A fejét rázta.

– Nem. Olyan jeleket fogtunk, amelyeket nem tudunk behatárolni. Az esély a kontaktusra nagyon csekély. Talán már kívül is esik a valószínűségen. Le kellene ugranom a legközelebbi hídról a sok felgyülemlett frusztrációtól, tudom, de mit tegyek, túlzottan szeretem ezt a dolgot – és az asztalra mutatott –, a megszállottja vagyok, körülbelül annyira, mint maga a bálnáinak.

– Azokról legalább tudom, hogy léteznek.

– Pillanatnyilag ez talán nem is annyira biztos – mosolygott Crowe.

Anawak érezte, ahogy ezernyi kérdés tolul fel benne. A SETI mindig is érdekelte. A keresőprojektet a kilencvenes évek elején indította a NASA, pontosan Kolumbusz partra érésének napján. A Puerto Ricó-i Aceribóban a világ legnagyobb rádiótávcsövét egy teljesen új programra állítottak be. Időközben a SETI, az adakozó szponzoroknak hála, egy halom új projektet teremtett, amelyek szerte a világon kutatták a Földön kívüli intelligenciákat. A PHOENIX volt valószínűleg a legismertebb.

– Ön az a nő, akit Jodie Foster alakított a Kapcsolat című filmben?

– Én vagyok az a nő, aki szívesen beleülne abba a járműbe, amelyik elvitte Jodie Fostert a földönkívüliekhez. Tudja mit, Leon, önnel kivételt teszek. Rendesen rohamot kapok attól, ha a munkámról faggatnak. Mindig órákig kell magyaráznom, hogy mit csinálok valójában.

– Nekem is.

– Mesélt nekem, ezért tartozom önnek. Mit szeretne még megtudni? Anawaknak nem kellett sokáig gondolkodnia.

– Miért nem jártak eddig sikerrel?

Crowe jól szórakozott. Egy óriásgarnélát tolt a tányérjára, és megvárakoztatta a válasszal.

– Ki mondta, hogy nem volt sikerünk? A tejútrendszerben százmilliárd csillag van. A Földhöz hasonlító bolygókat megtalálni már jelentős nehézségekkel jár, mert nagyon gyenge a fényük. Csak tudományos trükkökkel tudjuk őket meghatározni; elméletileg rengeteg van belőlük. De ki hallgat le százmilliárd csillagot?

Igaz, húszezer bálnával viszonylag könnyebben lehet boldogulni.

– Láthatja rajtam, az ember beleöregszik és beleőszül a feladatba. Hasonló az egész ahhoz, mintha úgy akarnánk bebizonyítani egy kishal létezését, hogy az óceánba torkolló folyók minden egyes literjét pontosan átvizsgálnánk. De a hal mozgékony. A folyamatot vég nélkül ismételheted, és talán olyan felismerésre jutsz, hogy az említett kishal nem is létezik. Miközben tudod, hogy nagy számban fordul elő, csak éppen mindig egy másik literben úszkál, mint amit éppen vizsgálsz. Érti már? Vannak ott civilizációk. Nem tudom bizonyítani, de meg vagyok róla győződve, hogy a számuk végtelenül nagy. Csak ostoba módon az Univerzum végtelenül nagyobb. Úgy felhígítja az esélyeinket, mint Arecibóban az eszpresszókávét az automata.

Anawak gondolkodott.

– A NASA nem indított valamikor egy üzenetet az űrbe?

– Aha. – A szemei felcsillantak. – Arra gondol, hogy ne csak üldögéljünk lustán és hallgatózzunk, hanem mi adjunk életjelet magunkról? Megtettük. 1974-ben egy üzenetet lőttünk ki Arecibóból, az M 13-ra, egy csillaghalmazra mindjárt itt a sarkon. De ez nem oldja meg a gondjainkat. Minden üzenet elvész a csillagközi térben, mindegy, hogy tőlünk származik, vagy mástól. Hihetetlen véletlennek számítana, ha valaki fogná az adást. A lehallgatás viszont sokkal olcsóbb megoldás.

– Akkor is. Megnövelné az esélyeinket.

– Lehet, hogy nem is akarjuk igazán.

– Miért nem? – kérdezte Anawak döbbenten. – Azt hiszem...

Mi akarjuk is. De sok helyen az a vélemény, hogy jobb lenne mások figyelmét nem felhívni magunkra. Eljöhetnek és elvehetik tőlünk a szép Földünket. Huh! Megesznek bennünket.

– Ez hülyeség!

– Nem biztos, hogy hülyeség. Személy szerint én is azt gondolom, hogy egy intelligencia, amelyik leküzdötte a csillagközi teret, túl van már a lármás korszakán. Különben azt hiszem, hogy ezt az érvet mégsem szabad teljesen félresöpörni. Az embereknek el kellene gondolkodniuk, hogyan hívják fel magukra a figyelmet, mert fennállhat a félreértés veszélye.

Anawak nem szólt. A bálnái ismét elvonták a figyelmét.

– Nem veszti el olykor a bátorságát? – kérdezte.

– Ki ne veszítené el! Ezért van a cigaretta és a videó.

– És ha eléri a célját?

– Jó kérdés, Leon. – Crowe most szünetet tartott és elgondolkodva simított végig az asztalterítőn. – Már évek óta faggatom magam, hogy mi az igazi célunk. Azt hiszem, ha tudnám a választ, nem kutatnék tovább. Lehet, hogy csupán létünk magányossága kínoz bennünket. Az a képzet, hogy egy véletlen vagyunk, amely sehol máshol nem ismétlődött meg. Talán az ellenkezőjét szeretnénk bebizonyítani, hogy rajtunk kívül nincs senki más, és végre elfoglalhatnánk méltó helyünket, ami állítólag jár nekünk. Nem tudom. Ön miért kutatja a bálnákat és delfineket?

– Én... kíváncsi vagyok.

Nem, ez nem egészen igaz, gondolta ugyanabban a pillanatban. Ez több puszta kíváncsiságnál. Tehát, mi után kutatok?

Crowenak igaza volt. Alapjában mindenki ugyanazt tette. Belehallgattak a kozmoszba és reménykedtek, hogy válaszra lelnek. Mindketten egy mély vágyat hordoztak magukban, a vágyat egy intelligens társaságra, amely nem emberi.

– Őrület az egész.

Úgy tűnt, Crowe olvasott a gondolataiban.

– A végén úgysem a másik intelligencia áll – mondta. – Ne áltassuk magunkat. A végén egy kérdés merül fel, az, hogy a másik intelligencia mit hagy meg belőlünk. Kik leszünk akkor. És kik nem leszünk. – Hátradőlt a széken, és ismét elővette a barátságos mosolyát. – Tudja, Leon, azt gondolom, a végén az a kérdés áll majd, hogy mi az értelme. A továbbiakban mindenféléről beszélgettek, de bálnákról és idegen civilizációkról már nem. Fél tizenegy felé, miután elfogyasztottak még egy italt a kandalló előtt (Crowe Bourbont, Anawak pedig, mint mindig, vizet) elbúcsúztak egymástól. Crowe mondta neki, hogy holnapután reggel elutazik. Kikísérte. A felhők végképp eltűntek az égről. Felettük a csillagos űr vibrált. Mintha magába akarná őket szippantani; csak néztek felfelé.

– Nincs néha elege a csillagaiból? – kérdezte Anawak.

– Maga be tud telni a bálnáival?

– Minden bizonnyal: nem. – Nevetett.

– Remélem, megtalálja az elveszett állatait.

– El fogom mesélni magának, Sam.

– Amúgy is megtudom. Az ismeretségek mulandóak. Szép esténk volt, Leon. Örülnék, ha ismét kereszteznénk egymás útját, de tudja, hogy van ez. Vigyázzon a kis kedvenceire. Azt hiszem, hogy azok az állatok egy igazi barátot kaptak. Ön jó ember.

– Honnan tudhatja?

– Az én helyzetemben a hit és a tudás azonos hullámhosszon van. Vigyázzon magára!

Kezet fogtak.

– Egyszer talán, mint orkák, ismét találkozunk – tréfálkozott Anawak. – Miért pont orkákként?

– A Kwakiutl indiánok úgy hiszik, hogy mindenki, aki életében jó ember volt, mint orka születik újjá.

– Tényleg? Ez tetszik nekem. – Crowe egész arca mosolygott. A ráncai nagy részét a mosolya mélyítette el, állapította meg Anawak.

– És ön is hisz benne?

– Természetesen nem.

– Miért nem? Maga nem az?

– Mi? – kérdezte, habár tisztában volt vele, mire gondolt.

– Indián.

Anawak érezte, amint belül megkeményedik. Mélyen a nő szemébe nézett, látta magát benne, egy középtermetű férfi, széles arccsonttal és rézszínű bőrrel, a szemek enyhén vágottak, sűrű és sima fekete haja a homlokába lóg.

– Valami olyasmi – mondta végre hosszú szünet után.

Samantha Crowe nézte egy darabig, majd elővarázsolta a doboz cigarettáját, és rágyújtott. Mélyet szippantott.

– Látja, ennek is a megszállottja vagyok. Minden jót, Leon!

– Minden jót, Sam!

Március 13.

Norvég-tenger és a partok

Sigur Johanson egy hétig nem hallotta és nem látta Tina Lundöt. Időközben beugrott egy beteg professzor helyett, és néhány előadással többet tartott a tervezettnél. El volt foglalva egy cikkel, amit a National Geographicnak fogalmazott, valamint borospincéjének feltöltésével. Ezért felmelegített egy régi ismeretséget; az illető az elzászi Riquewir városában lakott, és a jó nevű Hugel&Fils borászat néhány ritka termékével rendelkezett. Párat magának akart ajándékozni a születésnapjára. Emellett beszerezte egy 1959-es felvételen A Nibelung gyűrűjét, Sir Georg Solti vezényletével, és ily módon rövidítette az estéket. Lund kukacai visszahúzódtak Solti és Hugel teljhatalma elől a második sorba.

Találkozásuk óta kilenc nap telt el; mire Lund végül felhívta, jókedve átszűrődött a telefonon.

– Olyan átkozottul lazának tűnsz – állapította meg Johanson. – Aggódnom kellene a tudományos objektivitásodért?

– Talán – trillázott jókedvűen.

– Magyarázd meg!

– Később. Hallgass ide! A Thorwaldson holnap a kontinentális peremnél lesz, hogy leengedje a robotot. Van kedved ott lenni? Johansonon átvillant a sok határidős munka, amit bevállalt.

– Délelőtt el vagyok foglalva – mondta. – Meg kell barátkoztatnom egy csapat diákot a kénbaktériumok misztériumával.

– Az nem jó. A Thorwaldson a hajnali órákban indul útnak.

– Honnan?

– Kristiansundból.

Kristiansund délnyugatra egy órányira volt autóval Trondheimtől, széltől és hullámoktól ölelt sziklaparton. A közeli repülőtérről helikopterjáratok közlekedtek a fúrótornyokhoz, amelyek a Norvég-árokban egymás mellett sorakoztak. Csak Norvégia partjainál közel hétszáz platform termelt ki kőolajat és földgázt.

– Nem tudnék utánatok menni? – javasolta Johanson.

– De, talán – mondta Lund. – Nem is rossz ötlet. Ha jobban belegondolok, mindketten utánuk mehetnénk. Mit tervezel holnapután?

– Semmit, amit ne tudnék elhalasztani.

– Akkor megbeszéltük. Mindketten utánuk megyünk, a Thorwaldsonon éjszakázunk és így lesz időnk megfigyelésre és értékelésre. – Jól értettem? Te is utánuk akarsz menni?

– Igen. Eszembe jutott, hogy a nap felét a parton tölthetem, és te kora délután eljöhetnél értem. Aztán együtt repülhetnénk Gulfaksra, majd helikopterrel a Thorwaldsonra.

– Szeretem hallani, amikor improvizálsz. Megtudhatnám, hogy miért bonyolítod a dolgokat?

– Miért? Szerintem csak egyszerűsítettem a számodra.

– Igen, nekem. De te már holnap reggel felszállhatnál.

– A társaságod akarok lenni.

– Bájosan tudsz hazudni – mondta Johanson. – Ám legyen. Tehát a parton leszel. Hol vegyelek fel pontosan?

– Gyere Sveggesundetba.

– Istenem, csak nem abba a porfészekbe?

– Nagyon is csinos porfészek – mondta Lund nyomatékosan. – A Fiskehusetben találkozunk. Tudod, hogy hol van?

– Sveggesundet civilizációs vívmányait alaposan ismerem: az étterem a part mentén, a fatemplom mellett, igaz?

– Pontosan.

– Háromkor?

– Három óra megfelel. Én gondoskodom a helikopterről... – szünetet tartott. – Kaptál már eredményeket?

– Sajnos, nem. Lehet, hogy holnap.

– Az nagyon jó volna.

– Az lesz, ne aggódj.

Befejezték a beszélgetést. Johanson a homlokát ráncolta. Megint előmászott a kukac. Visszaerőltette magát az első sorba, és magának követelte az osztatlan figyelmet.

Valóban döbbenetes, mikor új faj jelenik meg egy már jól ismert ökoszisztémában. Amúgy semmi nyugtalanító nem volt a férgek felbukkanásában. Nem mindenki szereti a szerves burjánzásokat, aminek leginkább pszichológiai okai vannak, pedig akár még hasznosnak is bizonyulhatnak.

Van értelme, hogy itt vannak, gondolta Johanson. Ha tényleg a jégféreg rokonai, közvetetten metánból élnek. Metánlelőhelyek minden kontinentális peremen előfordulnak, így Norvégia partjai előtt is, mégis kuriózumnak számítanak.

A biokémikusok és fajkutatók minden kérdésre választ fognak adni, de amíg azok nincsenek meg, nyugodtan foglalkozhat tovább Hugel fűszeres traminijával. A férgekkel ellentétben az utóbbi sokkal ritkábban fordul elő. Legalábbis az a néhány különösen jó évjárat.

Amikor másnap az irodába ment, két neki címzett levelet talált. Az egyikben a fajkutatók jelentése volt. Elégedetten átfutotta az eredményeket, és már-már letette az asztalára, amikor ismét nekikezdett, most már figyelmesebben.

Furcsa állatok, ez már tény.

Mindent beletuszkolt az aktatáskájába, és az előadására sietett. Két órával később a terepjáróban ült és a fjordos vidéken keresztül Kristiansund felé vette az irányt. Az idő enyhe volt. Az olvadás barnás-fekete tájakat takart ki. Az időjárás megnehezítette az ember dolgát öltözködés szempontjából. Az egyetemen a fél gárda meg volt fázva. Ezért Johanson felkészült, és egy olyan súlyos kofferrel indult útnak, ami még éppen elviselhető volt egy helikopterrepüléshez. Nem akart a Thorwaldsonon benáthásodni. Lund biztosan nevetni fog, ahogyan mindig, valahányszor csak megjelent így felpakolva, de ez most mindegy volt neki. Ha Johansonon múlt volna, egy hordozható szaunát is becsomagol. Ezenkívül tartalmazott a pakk egy-két dolgot, amit mindketten nagyon jól tudnak majd hasznosítani, ha a hajón töltenek egy éjszakát. Igaz, hogy csak barátok voltak, de ettől még nem kell mindjárt távolságot tartani.

Johanson lassan hajtott. Kristiansundot egy óra alatt elérhette volna, de nem volt az a sietős típus. Félúton egy fjord mellett haladt el, egész sor hídon át, élvezte az elé táruló panorámát. Ismét hidak vezettek át a szürke tengeren. Halsánál komppal átkelt a fjordon, és továbbhajtott Kristiansundba, amely több kisebb szigeten terült el. Keresztülhajtott a városon, majd tovább a történelméről híres Averoy szigetre, ami egyike volt az első településeknek, ahol emberek állapodtak meg közvetlenül az utolsó jégkorszak után. Sveggesundet egy csodaszép halászfalu a sziget csücskében. Turistaidényben megszállt terület. Olyankor szakadatlanul járnak a csónakok szigetről szigetre. Most kevésbé volt keresett hely, inkább csendes és várakozással teli.

Johanson két óra vezetés után leállította a terepjárót a Fiskehuset étterem kavicsos parkolójában. Alig látott embert. Lund a hideg ellenére kint ült az egyik fapadon egy asztalnál, és élvezte a napot. Ismeretlen fiatalember társaságában volt. Ahogy ott ültek a padon, Johansonnak sanda gyanúja támadt. Közelebb lépett és köhécselt.

– Korán jöttem?

Tina felnézett. Szemében furcsa csillogás volt. Johanson a férfit nézte Lund mellett. Egy jóvágású, a húszas évei végén járó fiatalember, sötétszőke hajjal; a gyanúja beigazolódott.

– Eljöhetek később is – mondta elnyújtva.

– Kare Sverdrup – mutatta be Tina a férfit.

– Sigur Johanson.

A szőke mosolygott, és feléje nyújtotta a jobbját.

– Tina már sokat mesélt önről.

– Remélem, nem hallott semmi nyugtalanítót.

Sverdrup nevetett.

– De, azt hiszem, mégis. Ön az egyik vonzó képviselője az előadófajnak.

– Egy vonzó öreg harcos – javította ki Lund.

– Egy felajzott öreg harcos – pontosított Johanson. Leült a szemközti padra, felhajtotta a gallérját, és maga mellé tette a mappáját.

– A fajkutatók anyaga. Kimerítő leírás. Van egy összefoglaló is. – Sverdrupra nézett. – Nem szeretnénk önt untatni, Kare. Tina már említette, hogy miről van szó, vagy csak szerelmesen sóhajtozott? Tina mérges pillantásokat lövellt feléje.

– Értem – kinyitotta a mappát, és elővett egy borítékot a jelentéssel. – Tehát, az egyik férget elküldtem Frankfurtba a Senckenberg Múzeumba, a másikat a Smithsonian Intézetbe. Mindkét helyen a legjobbak vannak, akiket csak ismerek. Mindketten specialistái a legkülönfélébb férgeknek. Egy harmadik Kielbe ment elektronmikroszkópos vizsgálatra, de a jelentés még nincs meg, mint ahogyan a tömegspektrométer-analízis sem. Megmondhatom viszont, hogy miben egyeznek meg.

– És miben?

Johanson hátradőlt és felhúzta a lábát.

– Abban, hogy nem egyeznek meg semmiben.

– Milyen kimerítő!

– Lényegében megerősítik az első benyomásomat. Nagyon nagy a valószínűsége annak, hogy a Hesiocaeca methanicola fajhoz tartoznak, más néven jégférgek.

– A metánzabálók?

– Nem pontosan fejezted ki magad, drágám, de mindegy. Ez volna az első rész. A második rész az, hogy fejtörést okoznak a kifejezetten erős állkapcsok és fogak. Ezek ragadozó állatokra jellemzők, vagy fúró, vagy őrlő életmódra. És ez igazán furcsa.

– Miért?

– Mert a jégférgeknek ekkora fogberendezés nem kell. Van nekik is állkapcsuk, de nem ilyen.

Sverdrup zavarában mosolygott.

– Elnézést, Dr. Johanson, nem értek sokat ezekhez az állatokhoz, de érdekelne valami. Miért nem kell nekik állkapocs?

– Mert szimbiózisban élnek – magyarázta Johanson. – Olyan baktériumokat fogyasztanak, amelyek metán-hidrátban élnek...

– Hidrát?

Johanson Lundre nézett, ő viszont a vállát vonogatta.

– Magyarázd meg neki!

– Nagyon egyszerű – mondta Johanson. – Talán hallotta, hogy az óceánok tele vannak metánnal.

– Igen. Az újságok másról sem írnak mostanában.

A metán gázhalmazállapotú, nagy tömegben fordul elő a tengerfenéken és a kontinentális szakadékokban. Egy része megfagy odalent. A víz és a metán egyfajta jeget képez, amely csak nagy nyomás és alacsony hőmérséklet mellett marad meg. Ezért csakis bizonyos mélységtől lefelé található meg. Ezt a jeget nevezzük metán-hidrátnak. Eddig világos?

Sverdrup bólintott.

– Jó. Az óceánban mindenütt vannak baktériumok, közülük egyesek metánt fogyasztanak, és közben kénhidrogént szabadítanak fel. Habár a baktériumok mikroszkopikus nagyságúak, olyan tömegben fordulnak elő, hogy szőnyegként borítják a tenger alját. Ilyen esetben baktériumgyepről beszélünk. Ez a jelenség ott fordul elő a leggyakrabban, ahol metán-hidrát is előfordul. Kérdés?

– Még nincs – mondta Sverdrup. – Feltételezem, hogy most jönnek a képbe a kukacai.

– Így van. Vannak férgek, amelyek a baktériumok által kiválasztott anyagokból élnek. Szimbiotikus viszonyban vannak egymással. Egyes esetekben a féreg megeszi a baktériumot, és az benne él tovább, máskor a bőrükön telepednek meg. Így vagy úgy, de táplálékot szolgáltatnak neki. Ezért vonzódik a féreg a hidráthoz. Kényelmesen elhelyezkedik rajta, bekap egy nagy adagot, és semmi más dolga nincs. Például nem kell sehová sem beásnia magát, mert nem a jeget eszi, hanem a rajta lévő baktériumokat. Csak annyit tesz, hogy kiolvaszt magának egy kis mélyedést, ahol elégedetten éldegél.

– Értem – mondta Sverdrup lassan. – Mélyebbre nem merészkedik? Más fajták igen?

– A legkülönbözőbb fajták. Némelyikük üledéket eszik, vagy olyan anyagokat, amelyek az üledékben vannak, vagy detrituszt dolgoznak fel.

– Detritusz?

– Minden, ami a tenger felszínéről az aljára süllyed. Tetemek, apró részecskék, mindenfajta maradvány. Egy csomó féregnek, amelyik nem él szimbiózisban a baktériumokkal, erős állkapcsa van, amivel a zsákmányát megragadja, vagy amivel beássa magát az aljzatba.

– Mindenesetre a jégféregnek nem kell állkapocs.

– Talán mégis, azért, hogy megőrölje a jeget, és kiszűrje belőle a baktériumokat. Hisz mondtam már, hogy vannak fogai, de nem akkora agyarak, mint Tina férgeinek.

Sverdrupnak egyre inkább tetszett a dolog.

– Ha a férgek, amiket Tina felfedezett, metánt fogyasztó baktériumokkal élnek szimbiózisban...

– Akkor jogos a kérdés, hogy mire szolgál ez a fegyverarzenál? – Johanson bólintott. – Most lesz csak izgalmas. A fajkutatók ugyanis találtak egy másik férget, amelyiknek az állkapocsszerkezete megegyezik a mienkkel. Nereisnek nevezik; egy ragadozó, amely mindenféle mélységben előfordul. Tina kedvencének olyan fogai vannak, mint a Nereisnek, csak még nagyobbak, így inkább hasonlít annak ősére, hogy úgy mondjam: egy Tyrannereis rexre.

– Nagyon félelmetesen hangzik.

– Szerintem is az, de előbb meg kell várnunk a mikroszkópos és a genetikai elemzést.

– A kontinentális szakadékokban vég nélkül van metánhidrát-mondta Lund idegesen harapdálva az alsó ajkát.

– Várjuk ki. – Johanson köhécselt, majd Sverdruphöz fordult.

– És maga miben tevékenykedik, Kare? Maga is az olajüzletben van? Sverdrup megrázta a fejét.

– Nem – mondta boldogan. – Engem egyszerűen minden érdekel, amit meg lehet enni. Szakács vagyok.

– Ó, mennyire kellemes meglepetés! Nem is sejti, hogy milyen fárasztó nap mint nap akadémikusokkal társalogni.

– Fantasztikus a főzésben! – mondta Lund.

Feltehetően nem csak abban az – gondolta magában Johanson. Nagy kár. De akkor is megosztja Lunddel a magával hozott finomságokat. Alapjában véve meg volt könnyebbülve. Tina Lund egyszer-kétszer elcsábította, de amint elhagyta a szobáját, mindjárt hálát adott a sorsnak, egyszerűen túl megerőltető volt a számára.

– És hogy ismerkedtetek meg? – kérdezte anélkül, hogy különösebben érdekelte volna.

– Múlt évben vettem át a Fiskehuset éttermet – mondta Sverdrup. – Tina volt itt néhányszor, de általában csak köszöntünk egymásnak. – Átkarolta Tinát és közelebb húzódott hozzá. – Egészen az elmúlt hétig.

– Olyan volt, mint a villámcsapás – mondta Lund.

– Igen – mondta Johanson, miközben az égre tekintett. A távolból kattogás hangja közeledett. – Látszik.

Fél órával később már a helikopterben ültek egy tucat olajbányásszal. Johanson némán bámult ki az ablakon. Alattuk az egyszínű szürke tenger felszíne. Gyakran repültek el gáz- és olajtankhajók, szállítóhajók és kompok felett. Majd végre a látótérbe kerültek a platformok. Amióta egy amerikai olajvállalat 1969-ben, egy viharos téli éjszakán olajat fedezett fel, a tenger bizarr, oszlopokon nyugvó iparvidékké alakult át, amely Hollandiától egészen Trondheimig húzódott. Tiszta látási viszonyok mellett egy csónakból akár tucatnyi gigantikus platformot is lehetett látni egyszerre. A helikopter magasságából óriások játékszereinek tűntek.

A szél le-fel dobálta a gépet. Johanson megigazította a fülvédőjét. Mindenki fülvédőt és vastag védőruhát viselt. Annyian zsúfolódtak össze, hogy a térdük érintkezett, és minden mozgást együttesen kellett koordinálni. Ilyen zajban beszélgetésről szó sem lehetett. Lund csukva tartotta a szemét. Túl gyakran repült ahhoz, hogy a rázkódás kizökkentse nyugalmából.

A helikopter egy jobbkanyart tett, és délnyugatra fordult.. Úti céljuk Gullfaks volt. Egy csomó platform, amelyek mindegyike az állami olajvállalat, a Statoil tulajdonában van. A Gullfaks C az egyik legnagyobb kitermelőegység volt az Északi-tenger felső pereménél. Az ott dolgozó 280 ember kedves kis lakóközösséget alkotott. Johansonnak ezen a helyen ki sem szabadott volna szállnia. Igaz, évekkel ezelőtt elvégzett egy kötelező tanfolyamot, amely elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a platformra engedjék. De mivel időközben a biztonsági előírások szigorodtak, Lundnek kellett közbenjárni a kapcsolatainál. Úgyis csak köztes leszállóhely volt, mielőtt átmennének a Thorvaldson fedélzetére, amely már egy órája horgonyzott a Gullfaks előtt.

Az erős turbulencia hirtelen kisebb zuhanásra kényszerítette a helikoptert. Johanson megkapaszkodott az ülés támlájában. Senki más nem reagált. Az utasok, túlnyomórészt férfiak, sokkal komolyabb viharokhoz voltak szokva. Lund kinyitotta a szemét, és Johansonra kacsintott.

Kare Sverdrup szerencsés fickónak mondhatta magát.

Hogy a szerencsés fickó lépést tud-e tartani Tina élettempójával, az majd kiderül.

Egy idő után a helikopter lejjebb ereszkedett, és újabb kanyart tett. Fehér, magas épület tárult a szemük elé, úgy tűnt, mintha a víz fölött lebegne. Megkezdték a leszállást. Egy pillanatra a Gullfaks C teljes nagyságában látható volt az oldalablakon keresztül. Igazi kolosszus, négy vasbeton oszlopon, másfél millió tonna súllyal és 400 méteres magassággal. Ebből több mint a fele víz alatt volt, az oszlopok között olajtartályok erdeje burjánzott. A magas, fehér épület: a lakórészleg csak kis helyet foglalt el a hatalmas platformon. A legnagyobb részt az emeletek, fedélközök kuszasága tette ki, teletömve mindenféle technikával és rejtélyes gépekkel, amelyek vastag csővezetékekkel voltak egymáshoz kötve. Emelődaruk szegélyezték minden oldalról, és az olajbányászok katedrálisa, a fúrótorony jelentette a koronát. Itt, meszsze kint a tengeren a hatalmas acélállványzat hegyéből soha ki nem alvó láng emésztette a gázt, amit ily módon, az olajtól elválasztva égettek el.

A helikopter lassan süllyedt a lakórészleg tetején lévő leszállóhelyre. A pilóta meglepően finoman tette le a gépet. Tina Lund ásított, kinyújtóztatta tagjait, amennyire az a szűk térben lehetséges volt, és várták, hogy a rotorok leálljanak.

– Kellemes utazás volt, nemde? – kérdezte Lund.

Egyikük felnevetett. Kinyitották az ajtót és egymás után kiszálltak. Johanson a leszállóhely széléhez ment, lenézett a mélybe. Alatta, úgy 150 méterre, habzott a tenger. Metsző szél fújta át az overallját.

– Létezik olyan, ami ezt feldönthetné?

– Nincs, amit ne lehetne feldönteni. Gyere, ne álldogálj ott. Lund megragadta a karját, és a többi utas után húzta, akik a leszállóhely másik felén tűntek el. Egy alacsony, izmos férfi óriási fehér bajusszal az acéllépcső alján állt, és feléjük integetett.

– Tina! – kiáltotta. – Iderepített az olaj utáni vágy?

– Az ott Lars Jörensen – mondta Lund. – Ő felel a helikopter- és a hajóforgalom biztonságáért a Gullfaks C-n. Kedvelni fogod, kitűnő sakkozó.

Jörensen elébük ment. Statoil-pólót viselt, és Johansonnak inkább úgy festett, mint egy benzinkutas.

Utánad vágyakoztam – nevetett Lund. Jörensen mosolygott. A melléhez ölelte, ettől ősz feje eltűnt Lund álla alatt. Majd kezet fogott Johansonnal.

– Elég kellemetlen napot választottatok – mondta Jörensen. – Szép időben a norvég Olajipar minden büszkesége jól látszik; fúrósziget fúrósziget hátán.

– Sok dolguk van mostanában? – kérdezte Johanson, miközben lefelé tartottak a csigalépcsőn.

Jörensen a fejét rázta.

– Nem több, mint máskor. Voltál már platformon? – Mint a legtöbb skandináv, Jörensen is gyorsan áttért a tegezésre.

– Nagyon régen, Mennyit hoztok fel?

– Egyre kevesebbet. A Gullfakson a kitermelt mennyiség már jó ideje stabil, közel kétszázezer barrel huszonegy furatból. Elégedettek lehetnénk, de nem vagyunk azok. A vég már előrelátható.

A tengerre mutatott. Néhány száz méter távolságban Johanson egy tankhajót pillantott meg egy bójához dokkolva.

– Éppen most töltjük tele. Egy jön még, és ezzel mára végeztünk. Egyszer csak mind kevesebben lesznek. A cucc kifogyóban, és senki nem tud ellene semmit tenni. A kitermelő furatok nem közvetlenül a platform alatt helyezkednek el, hanem széles körben körülötte. Amikor az olaj feljön, először a sótól és víztől tisztítják meg, majd elválasztják tőle a gázt, és a tartályokba szivattyúzzák az oszlopok lábaihoz, onnan pedig vezetékeken keresztül a bójákba. A platform körül méteres biztonsági zóna van, amelyen nem haladhat keresztül semmilyen jármű, csak a saját szerelőhajóink.

– A Thorvaldsonnak nem itt kellene valahol lennie? – kérdezte Johanson.

– Egy másik bójánál van, innen nem látható.

– Még a kutatóhajók sem jöhetnek közelebb?

– Nem, nem tartozik a Gullfakshoz, és nem is bánjuk, elég, hogy a halászoknak minden alkalommal el kell magyaráznunk, miért húzzanak távolabbi vizekre.

– Sok a gond a halászokkal?

– Belefér. Múlt héten néhányukat fel kellett tartóztatni, mert egy halrajt egészen a platform alá követtek. Elő szokott fordulni. A Gullfaks A-n a múltkor kritikus volt helyzet. Egy kisebb tankhajó motorhiba miatt feléjük sodródott. Átküldtem néhány emberemet, hogy odébb húzzák, de sikerült a legénységnek időben visszaszerezni az uralmat felette.

Amit Jörensen olyan egykedvűen elmesélt, a valóságban potenciális katasztrófalehetőség volt, amitől mindenki tartott. Egy esetleges ütközés kisebb szigeteket akár meg is rongálhat, de még nagyobb a robbanásveszély. Habár az egész platformot biztosítja egy tűzoltóberendezés, amely a legkisebb szikrára is több tonna vizet permetez, egy tankhajórobbanás a véget jelentené. Az ilyen szerencsétlenségek ritkák, és inkább Dél-amerikában estek meg, ahol a biztonsági szabályzatot lazábban kezelték. Az Északi-tengeren betartották az előírásokat. Ha túlságosan erősen fújt a szél, a tankhajókat nem is töltötték fel.

– Milyen karcsú lettél – állapította meg Lund, miközben Jörensen kinyitotta neki az ajtót. Beléptek a lakóegység belsejébe, ahonnan egyforma ajtók vezettek a lakószobákba.

– Nem főznek rátok rendesen?

– Túl jól – nevetgélt Jörensen. – A szakácsunk elsőrendű. Meg kellene nézned az éttermünket – folytatta, miközben Johanson felé fordult. – A Ritz út menti bódé ehhez képest. A főszakácsnak szúrja a szemét a pocak, így kiadta parancsba, hogy le kell tornáznunk, különben nem főz több ebédet.

– Ez komoly?

– A Statoil direktívája. Nem hiszem, hogy ilyen messze mennének. De a figyelmeztetés hatásosnak bizonyult, senki sem akarja elveszíteni az állását.

Elértek egy szűk lépcsőházat, és lefelé tartottak a platform aljára. Lépteiket visszhangozta az acélszerkezet.

– Végállomás. Ha balra fordultok, azt jelenti, hogy tudunk még fél órát dumálni egy kávé mellett, ha jobbra fordultok, ott a csónak.

– Én szívesen meginnék egy... – kezdte el Johanson.

– Köszönjük – vágott közbe Lund. – Szorít minket az idő.

– A Thorvaldson csak nem megy el nélkületek – vágott vissza Jörensen. – Nyugodtan...

– Nem szeretnék a legutolsó pillanatban érni a fedélzetre. Következő alkalommal több időt szakítok, megígérem. És magammal hozom Sigurt is. Ideje, hogy valaki megmutassa neked, hogy kell sakkozni.

Jörensen nevetett és a fejét rázva kiment. Lund és Johanson követték. Szél fújt az arcukba. Itt, a lakóegység alsó pereménél sokkal hangosabb volt, mint fent, a leszállóhely közelében. A járóhíd alja vastag acélhálóból volt összehegesztve, ha keresztülnéztek rajta, lent a tenger dübörgött és hullámzott a lábuk alatt. Jörensen átvezette őket egy szűk folyosón, narancsszínű, fedett csónakhoz értek, amit egy daru tartott felfüggesztve.

– Mit csináltok ti a Thorvaldsonon? – kérdezte mellékesen. – Azt hallottam, hogy a Statoil ismét építeni akar odakint.

– Lehetséges.

– Egy platformot?

– Nem biztos. Talán egy SWOP-ot.

Az SWOP a Single Well Offshore Production System rövidítése. Háromszázötven méter mélységtől vetik be az SWOP-t. Óriási tankhajóhoz hasonlít, saját kitermelő-berendezéssel. Rugalmas csövön keresztül van összekötve a furattal. Felpumpálják bele a nyersolajat, és köztes raktárként szolgál.

Jörensen megpaskolta Lund arcát.

– Akkor nehogy tengeribeteg legyél, kicsim!

Beszálltak a csónakba. Nagy volt és tágas, kemény műanyag falakkal és több üléssorral. Rajtuk kívül csak a kormányos volt a fedélzeten.

Könnyű rázkódás szaladt végig a csónakon, amint a daru kezdte leengedni őket. Az oldalablakból szürke, durva betonfelület suhant el mellettük, majd hirtelen a hullámokon táncoltak. A daru kampói elengedték a csónakot, kihajóztak a platform alól.

Johanson a kormányos mögé lépett. Kisebb nehézséget okozott neki talpon maradni. Most már látta a Thorvaldsont. A farrészt a karakterisztikus emelőszerkezet határozta meg, amivel kis tengeralattjárókat és kutató eszközöket engedtek a tengerbe. A csónak végre odaért, felmásztak egy körbebiztosított acéllétrán. Miközben kapaszkodott felfelé a létrán és a csomagjával kínlódott, Johanson agyán átfutott a gondolat, hogy talán nem is volt olyan jó ötlet a fél ruhásszekrényt bepakolni. Lund, aki előtte haladt, visszanézett.

– Úgy festesz a kofferoddal, mint aki nyaralni jött ide – mondta kifejezés nélküli arccal.

Johanson sóhajtott.

– Azt hittem, hogy már fel se fog tűnni neked.

Minden nagyobb partszakasz a világon körbeölel egy viszonylag sekély vizű területet, a selfet, amely legfeljebb kétszáz méter mély, és ami nem más, mint a szárazföld folytatása a tenger alatt. Némely helyen ez csak nagyon rövid, de máshol több száz kilométer is lehet, amíg a földterület a mélységbe zuhan; sok helyen hirtelen és nagyon-nagyon mélyre. Ezeken a sekély tengereken túl kezdődik az az ismeretlen univerzum, amelyről kevesebbet tudunk, mint a világegyetemről. A self-tengereket az ember majdnem teljesen a felügyelete alá vonta, nem úgy, mint az ismeretlen mélységeket. Annak ellenére, hogy ez a terület a teljes vízburok csupán nyolc százaléka, a világon kifogott összes hal innen származik. Portugália és Észak-Spanyolország előtt ez a régió a tengertani térképen mindössze keskeny sávként jelenik meg. A Brit-szigeteket és Skandináviát viszont olyan széles területen öleli körbe, hogy a két régió egybeér, ez alkotja az Északi-tengert, melynek mélysége átlagosan húsz és százötven méter között mozog, tehát meglehetősen sekély. Első pillantásra nem lehet semmi különöset felfedezni az Európa északi részén fekvő kicsiny, bonyolult áramlási és hőmérsékleti viszonyú tengeren, amely jelenlegi formájában csak tízezer éve létezik. Mégis központi jelentőségű a világgazdaság szempontjából. A világ legforgalmasabb régiójának számít, amelyet magasan fejlett országok szegélyeznek, minden idők legnagyobb kikötője, Rotterdam is itt helyezkedik el. A harminc kilométer hosszú Északi-tengeri-csatorna a legforgalmasabb vízi úttá fejlődött. A szállítóhajók és tankhajók itt nagyon szűk helyen manővereznek.

Háromszázmillió éve annak, hogy óriási mocsarak kötötték össze Angliát a szárazfölddel. A területet az óceán felváltva hol ellepte, hol visszahúzódott. Hatalmas folyók hordták az iszapot, növényeket és állati maradványokat az északi medencébe, ahol idővel több kilométer vastagon ülepedtek le. Szénképződés indult meg, miközben a terep tovább süllyedt. Újabb és újabb rétegek nyomultak a már meglévőkre, és préselték az üledéket homokká vagy mészkővé. Ezzel egy időben a legalsó réteg egyre melegedett. A kőzetben a szerves maradványok bonyolult vegyi folyamatokon mentek keresztül a hő és a nyomás hatására, ezeknek köszönhetően változtak olajjá és gázzá. Egy részük a szivacsos kőzeten át felfelé szivárgott a tengerfenék irányába, és eltűnt a vízben. De a legtöbb a föld alatti tárolóhelyeken maradt, és évmilliókig nyugodott a self-tengerek alatt.

Az olajláz hozta a változást. Norvégiának mint halásznemzetnek épp leáldozóban volt a csillaga, és ugyanúgy rávetette magát az újonnan felfedezett bányakincsre, mint Anglia, Hollandia és Dánia. Alig harminc év alatt a második legnagyobb kőolajexportőrré lépett elő. Az európai lelőhelyek fele a norvég tenger alatt feküdt. Ugyanilyen hatalmas volt a gáztartalék. Egymás után sorakoztatták fel a fúrótornyokat. A technikai akadályokat a természet rovására oldották meg. Ilyen módon mind mélyebbre fúrtak, és a kezdeti idők szimpla acélkonstrukciói átadták a helyüket az újaknak, amelyek sokszor magasabbak voltak, mint az Empire State Building. A tökéletes távvezérlésű, tenger alatti platformok tervei kezdtek megvalósulni. Az örömnek, úgy látszott, semmi nem állja útját.

De gyorsabb véget ért, mint azt gondolhatták volna. Ahogyan a halászzsákmány, úgy az olajkitermelés is visszaesett. Ami évmilliók alatt alakult ki, úgy látszott, csupán negyven év alatt elfogyott. A self-tengerek tartalékai teljesen kimerültek. Egy hatalmas ócskavas-telep réme kezdett felderengeni. Leállított platformok, amiket egész egyszerűen nem lehet újrahasznosítani, mert nincs olyan erő, ami arrébb vihetné őket. Egyetlen út tűnt járhatónak, hogy elkerüljék a véget, ami felé az olajnemzetek tartottak. A self-tengereken túl, a kontinentális szakadékokban és a mélytengeri medencékben még pihentek érintetlen készletek. A hagyományos platformok szóba sem jöhettek. Amit Lund és csapata tervezett, ahhoz másfajta berendezésre volt szükség. Néhol a víz alatti teraszok ideális terepet biztosítottak tenger alatti gyáraknak. A kockázat miatt, ami egy ilyen projekt alkalmával felmerülhet, az ember jelenlétét a minimálisra csökkentették. A termelés visszaesésével az olajbányászok csillaga is kihunyóban volt, pedig a hetvenes és nyolcvanas években nagyon keresettek és jól fizetettek voltak. A Gullfaks C-n a személyzetet mindössze egy tucatnyira tervezték csökkenteni. Az olyan platformok, mint az „Ember a Holdon” projekt messze kint a Troll-gázmezőn már csaknem teljesen automatikusak voltak.

Az északi-tengeri olajüzlet ráfizetéses lett. Egyedül a teljes leállás okozott volna még nagyobb problémákat.

Amikor Johanson kilépett a kabinjából, a Thorvaldson fedélzetén megszokott hangulat uralkodott. A hajó nem volt különösebben nagy. Egy olyan hatalmas kutatóhajóra, mint a bremerhaveni Északi csillag, akár helikopterrel is leszállhattak volna, de a Thorvaldsonon kellett a hely a felszerelésnek. Johanson a korláthoz lépett és a távolba révedt. Az elmúlt órákban egész platform-településeket hagytak maguk mögött, amiket keskeny hidak kötöttek össze. Pillanatnyilag a Shetland-szigetek magasságában lehettek, a self-tenger peremén túl. Ilyen messze kint már egyetlen építmény sem volt. A távolban ugyan látszott néhány fúrótorony halvány körvonala, de a tenger ismét tengerre hasonlított, és nem egy túlzsúfolt ipartelepre. A hajójuk alatt közel 700 méter mélység húzódott. A kontinensszakadékot felmérték és kiértékelték, de az örök sötétség birodalmáról alig volt benyomásuk. A tengeralattjárók fényszórói ugyan megvilágítottak itt-ott néhány területet, de ez annyi felvilágosítással szolgált, mint a norvég éjszakában egyetlen utcai lámpa.

Johanson a bordóira és a finom ízléssel válogatott sajtokra gondolt, amik a kofferében lapultak. Elindult megkeresni Lundöt, akit a robot ellenőrzésénél talált. Az önjáró szerkezet az emelő tartójában függött. Egy három méter magas csőágy, amit teletömtek fejlett technikával. A zárt tetőrészen a Victor név volt olvasható. Az elülső felén Johanson kamerákat és egy összecsukott fogókart látott.

Lund csak úgy sugárzott, amikor megpillantotta.

– Le vagy nyűgözve?

Johanson kötelességtudóan még egyszer körbejárta a szerkezetet.

– Egy nagy sárga porszívó – mondta.

– Neked semmi sem elég jó?

– Jól van, jól van. Le vagyok nyűgözve, tényleg. Mennyit nyom?

– Négy tonnát. Hé, Jean!

Egy vörös hajú, sovány férfi nézett ki a kábeltekercs mögül.

– Jean-Jaques Alban, az első tiszt ezen az úszó romhalmazon – mutatta be Lund a vöröshajút. – Hallgass ide, Jean, még el kell intéznem egy-két dolgot. Ez itt Sigur. Nagyon kíváncsi, mindent meg akar tudni a Victorról. Légy szíves, foglalkozz a vendégünkkel!

Futólépésben távozott. Alban szórakozottan és tehetetlenül nézett Lund után.

– Azt hiszem, fontosabb dolga is van, mint a Victorról mesélni  – mondta Johanson.

– Nem okoz problémát – Alban mosolygott. – Tina egy szép napon még saját magát is megelőzi. Ön jött az NTNU-tól, igaz? És, megvizsgálta a férgeket?

– Én csak a véleményemet adtam hozzá. Miért okoznak önöknek ekkora problémát?

Alban legyintett.

– Sokkal nagyobb gondot okoz a talaj összetétele. A férgeket véletlenül találtuk meg, és egyelőre csak Tina fantáziáját izgatják.

– Azt hittem, hogy a férgek miatt engedik a robotot a tengerbe-csodálkozott Johanson.

– Tina nem mondta el önnek? Az csak egy része a missziónak. Nem vesszük félvállról a dolgokat, de legfőképp egy hosszú távon működő mérőállomás kiépítését készítjük elő. A feltételezett lelőhely fölé engedjük, és megnézzük, hogy az alkalmas-e a kitermelőegység telepítésére.

– Tina említett valamit az SWOP-ról.

Alban olyan pillantást vetett Johansonra, mint aki nem biztos abban, hogyan válaszoljon.

– A tenger alatti gyár már majdnem elkészült, vagy ha nem, akkor valamit elmulaszthattam.

Aha. Tehát nem lesz úszó platform.

Talán jobb is lesz nem firtatni a témát tovább. Johanson a merülő-egységről kérdezte tehát Albant.

– Ez a Victor 6000, egy Remotely Operated Vehicle, vagyis egy távirányítású operatív jármű, röviden ROV – magyarázta Alban. – Eléri a 6000 méter mélységet is, és ott képes néhány napot dolgozni. Innen fentről irányítjuk, valós idejű adatokat közvetít a kábelen keresztül. Ezúttal 48 órát marad lent. Mellesleg egy marék férget is hoz majd a zsákjában. A Statoil nem szeretné, ha a szemére vetnék, hogy veszélyezteti a biológiai sokszínűséget – rövid szünetet tartott. – Mi a véleménye ezekről a dögökről?

– Semmi – mondta Johanson. – Egyelőre.

Gépzaj hallatszott. Johanson látta, amint az emelőkar megindul, és lassan felemeli a Victort a magasba.

– Jöjjön! – mondta Alban. Odavezette öt, embermagasságú konténerhez. – A legtöbb hajó nincs is berendezve a Victor bevetéséhez. Az Északi csillagról kaptuk kölcsön, mert rá még éppen felfért.

– Mi van a konténerekben?

– A hidraulikus egység a csörlő számára, áramfejlesztők, mindenféle kacat. Az elülsőben van a vezérlő. Vigyázzon a fejére.

Beléptek egy alacsony ajtón. Szűkös volt a hely a konténerben. Johanson körbenézett. A terem felét a vezérlőegység és a képernyők foglalták el. Néhány ki volt kapcsolva, néhány pedig a ROV adatait sugározta. A képernyők előtt több férfi ült. És köztük volt Lund is.

– Ő ott középen a pilóta – magyarázta Alban halkan. – Jobbra mellette a másodpilóta, aki a fogókart is irányítja. A Victor érzékeny és pontosan dolgozik, de ügyesnek kell lenni, hogy minden rendben folyjon vele. A következő szék a koordinátoré. Ő tartja a kapcsolatot az ügyeletes tiszttel a hídon, hogy a hajó és a robot optimálisan együttműködjenek. A másik oldalon ülnek a tudósok. Az ott Tina helye. Ő kezeli majd a kamerákat, és rögzíti az adatokat.

– Készen állunk?

– Leengedhetitek – mondta Lund.

Egymás után indult be a maradék monitor. Johanson felismerte a far és az emelőszerkezet részeit, valamint az eget és a földet.

– Most azt látjuk, amit a Victor – mondta Alban. – Nyolc kamerával rendelkezik. Egy főkamerával nagyítással, két pilóta-objektívvel a navigáció számára, és van még öt kísérő kamera. A képminőség rendkívül jó, még több ezer méter mélyről is filmminőségű képeket kapunk, élesen és színesben.

A kamerák perspektívája megváltozott, mivel a robotot lassan leengedték. A tenger mind közelebb jött, és összecsapott az objektívek fölött. A Victor tovább merült. A képernyők egy kékeszöld világot mutattak, amely egyre sötétedett.

A konténer kezdett megtelni. Férfiak és nők, akik az előbb még az emelőnél voltak, szintén kíváncsian bámultak.

Fényszórókat be! – mondta a koordinátor.

Egy pillanat alatt kivilágosodott a környezet a Victor körül. A kékeszöld elhalványult. Helyette megvilágított feketeség látszott. Néhány hal úszott be a képbe, majd mindent beborítottak az apró légbuborékok. Johanson tudta, hogy ez valójában plankton, milliárdnyi piciny élőlény. Vörös és átlátszó bordásmedúzák húztak el.

Egy idő után a planktonraj ritkulni kezdett. A mélységmérő ötszázat mutatott.

– Mit csinál a Victor pontosan, amikor leért? – kérdezte Johanson.

– Víz- és aljzatmintákat vesz, élőlényeket gyűjt – válaszolta Lund, anélkül, hogy hátrafordult volna. – De mindenekelőtt képanyagot. A fényszórók sziklás felszínt világítottak meg. A Victor egy meredély oldalán süllyedt a mélybe. Narancs és vörös színű languszták integettek hosszú csápjaikkal. Odalent teljes feketeség honolt, de a fényszórók és kamerák megdöbbentően kiemelték a színeket. A Victor folytatta útját szivacsok és tengeri uborkák mellett, míg a terep egyre laposabbá nem vált.

– Megérkeztünk – mondta Lund. – 680 méter.

– Oké – a pilóta előrehajolt. – Tegyünk egy kört!

A sziklafal eltűnt a képernyőről. Egy darabig csak a vizet látták, de hamarosan felsejlett a tengeralj a kékesfekete mélységben.

– A Victor milliméterpontosan tud navigálni – mondta Alban szemmel láthatóan büszkén. – Befűzhet vele cérnát egy tű fokába, ha akarja.

– Kösz, de azt a szabóm is elintézni. Hol tart most pontosan?

 – Közvetlenül egy földterasz fölött. Alatta hatalmas mennyiségű olaj van.

– Metán-hidrát is?

Alban elgondolkodva nézte Johansont.

– Igen, természetesen. Miért kérdezi?

– Csak úgy. És a Statoil itt akarja telepíteni a kitermelőegységet?

– Ez a kívánságnak leginkább megfelelő hely. Amennyiben nem szól ellene semmi.

– Például a férgek.

Alban a vállát vonogatta. Látszott, hogy feszélyezi a téma a franciát. Nézték a robotot, amint tengeri pókok és halak mellett suhan el, melyek az aljzatot kutatják táplálék után. A kamerák egy szivaccsal benőtt területet mutattak, benne világító medúzák és kis tintahalak. Túlzottan lakottnak nem volt mondható a telep, ám annál színesebb volt a fajták képviselete. Egy idő után az aljzat himlőhelyessé és érdessé vált. Csíkszerűen lepték el a lezúduló üledéktömegek a tenger fenekét.

– Üledékcsuszamlások – mondta Lund. – A norvég peremtenger mentén már jó néhány földcsuszamlás végbement.

– És mi van azokkal az éles vonalú alakzatokkal? – kérdezte Johanson, miközben a talaj felszíne ismét változott.

– Ezeket az áramlások alakítják ki. A földterasz pereme felé igyekszünk. – Rövid szünetet tartott. – Innen nem messze találtuk a férgeket.

A képernyőkre szegezték tekintetüket. Valami új dolog tűnt fel a fényszóró sugarában. Világos volt, és nagy kiterjedésű.

– Baktériumszőnyeg – jegyezte meg Johanson.

– Igen. A metán-hidrát jelenlétének biztos jelei.

– Ott! – mondta a pilóta.

Szakadozott, fehér felület került a látóterükbe. Itt a megfagyott metán közvetlenül a felszínen helyezkedett el. Johanson hirtelen valami mást is észrevett. A többiek is látták. Néma csend borult a vezérlőre.

A hidrátmező jelentős része valami rózsaszínes kavalkád alá volt temetve. A szélén még el lehetett különíteni az egyes példányokat, de hamarosan átláthatatlanná vált a rángatózó testek sokasága. A rózsaszín csövek a fehér pomponokkal kúsztak-másztak egymáson.

Az egyik férfi útálkozó hangot hallatott. Az emberek így vannak beállítva, gondolta Johanson. Fintorgunk mindentől, ami kúszik, mászik, főleg ha sok van belőle, pedig ez természetes. Mit fintorognánk, ha egyszer látnánk, mennyi atka van a pórusainkban, ahol az elhasznált hámrétegből élnek, vagy az a milliónyi, piciny ízeltlábú a matracainkban, nem beszélve a milliárdnyi baktériumról a beleinkben.

Ettől még neki sem tetszett, amit látott. A képek Mexikóból ugyanekkora populációt mutattak, mint ami itt van, csakhogy azok kisebbek voltak, és tétlenül ücsörögtek a gödröcskéjükben. Ezek itt kígyóztak és hajladoztak, egy hatalmas rángatódzó tömeg vándorolt a jégen, és takarta el teljesen a talajt.

– Cikcakkban haladjunk! – mondta Lund.

A ROV gyors szlalomban siklott tovább, de a kép nem változott. Férgek, ameddig a szem ellát.

Egyszerre csak újból lejteni kezdett a talaj. A pilóta továbbra is a perem széle felé irányította a ROV-ot. Még a nyolc fényszóró sem volt elég ahhoz, hogy néhány méternél tovább lássanak. Az volt a benyomásuk, hogy a dögök az egész látóhatárt beborítják. Sőt, ezek itt még nagyobbaknak tűntek, mint amiket Lund adott neki vizsgálatra.

A következő pillanatban minden elfeketedett. A Victor túljutott a peremen, és alatta hirtelen több száz méter mélység tárult fel. A robot teljes sebességgel haladt tovább.

– Fordulj meg! – mondta Lund. – Megnézzük a szakadék falát is. Valami nagy és világos került a kamerák objektívébe, kitöltötte egy másodpercig, majd villámgyorsan visszahúzódott.

– Mi volt ez?! – kiáltotta Lund. – Vissza az előbbi pozícióba! A ROV hirtelen kanyart vett.

– Eltűnt.

– Körkörös pályán haladjon!

A Victor pillanatok alatt megállt, és elkezdett a tengelye körül forogni. Semmit se láttak az áthatolhatatlan sötétségen és a megvilágított planktonon kívül.

– Volt ott valami – erősítette meg a koordinátor. – Talán egy hal.

– Akkor az egy átkozottul nagy hal lehetett – morogta a pilóta. – Betöltötte az egész képet.

Lund megfordult és Johansonra nézett. Az a fejét rázta.

– Nem tudom, mi volt.

– Oké, nézzünk körül valamivel lejjebb.

A ROV a szakadék mellett haladt. Néhány kiugrás kivételével minden rózsaszín testekkel volt borítva.

– Mindenhol ott vannak – mondta Lund.

Johanson mellé lépett.

– Van térképetek az itteni metánlerakódásról?

– Itt minden tele van metánnal, hidrátokkal, gázbuborékokkal a föld belsejéből...

– A jégfelszínről, hogy pontosabb legyek.

Lund valamit beütött a terminálján, s ezután az egyik képernyőn megjelent az aljzat térképe.

– Ott, a világos foltoknál. Ezt a helyet már feltérképeztük.

– Meg tudod mutatni a Victor pillanatnyi helyzetét?

– Körülbelül itt lehet. Rámutatott a térképen az egyik világosabb területre.

– Jól van, akkor irányítsd oda.

A fényszórók most ismét férgektől mentes tengeraljat világítottak meg. Egy idő után a terep emelkedni kezdett, majd a semmiből előbukkant a sziklafal.

– Magasabbra! – utasította Lund. – Szépen lassan!

Alig néhány méter után ugyanaz a kép fogadta őket, mint az előbb. Csőszerű rózsaszín testek, fehér pomponokkal.

– Klasszikus eset – mondta Johanson.

– Mire gondolsz?

– Ha pontos a térképetek, akkor itt kiterjedt metánmező húzódik, azaz baktériumok élnek rajta, amelyek megváltoztatják a metánt, a férgek pedig megeszik őket.

– Az is klasszikus, hogy milliószám élnek együtt?

Nemleges volt a válasz. Lund hátradőlt a széken.

– Na jó – mondta a férfinek, aki a fogókar kezelésével volt megbízva. – Tegyük le a Victort, és gyűjtsünk be egy tucatot belőlük. Aztán továbbvizsgáljuk a környéket, ha még beszélhetünk egyáltalán környékről.

Már elmúlt tíz óra, amikor Lund a kabinajtaján kopogott. Kinyitotta, a nő beviharzott, mindjárt helyet is foglalva a széken, amely egy kicsi asztallal együtt a különleges luxust képviselte.

– Ég a szemem – mondta Tina. – Alban átvette tőlem egy időre. Pillantása az asztalkára tévedt, ahol sajttál és egy nyitott üveg bordói volt.

– Mindjárt gondolhattam volna – nevetett Tina. – Ezért tűntél el olyan hirtelen az előbb.

Johanson fél órával előtte hagyta el a monitortermet, hogy mindent előkészítsen.

– Brié de Meaux, Taleggio, Munster, érett kecskesajt és egy kis Fontina a piemonti hegyekből – mutatta be egymás után az étkeket baguette és vaj.

– Te őrült.

– Kérsz egy poharat?

– Naná, hogy kérek poharat. Milyen a bor?

– Egy Pauillac. Nézd el nekem, hogy nem tudtam dekantálni, de a Thorvaldsonon híján vannak a szalonképes kristályüvegeknek. Láttatok még valami érdekeset?

Lund elvette tőle a poharat, és félig kiitta.

– A mocskos dögök ott vannak mindenhol.

Johanson leült vele szemben az ágy szélére, és elgondolkodva kent meg vajjal egy baguettet.

– Tényleg ijesztő egy kicsit.

Lund közelebb húzta magához a sajttálat.

– A többiek is azon a véleményen vannak, hogy elgondolkodtató a jelenség. Leginkább Alban gondolja így.

– Az első látogatásotok alkalmával nem volt ennyi?

– Nem. Persze, többen voltak, mint az az én ízlésem szerint helyénvaló, csak röviddel ezelőtt még egyedül voltam az ízlésítéletemmel.

 Johanson rámosolygott.

– Tudod, hogy van. Akinek ízlése van, mindig kisebbségben lesz.

– Mindenesetre holnap reggel a Victor feljön, és további férgeket hoz nekünk. Tudsz majd velük játszani, ha akarsz.

Tina felállt, és miközben rágcsált, kinézett az ablakon. Az ég kitisztult, a hold fénye vékony sávban táncolt a hullámokon.

– Már vagy százszor megnéztem azt a videófelvételt. Azt a világos valamit. Alban is azt hiszi, hogy hal, de akkor akkorának kellene lennie, mint egy rája, vagy még nagyobbnak. Sajnos, a testformája nem kivehető.

– Talán egy fényreflex volt – mondta Johanson.

Lund feléje fordult.

– Nem. Csak néhány méterre volt a fény határától. Hatalmas volt, és villámgyorsan visszahúzódott a reflektor elől, mintha attól félt volna, hogy felfedezik.

– Bármi lehetett.

– Nem, bármi nem lehetett.

– Egy halraj is viselkedhet így. Ha elég sűrűn tapadnak egymáshoz, akkor nyomás keletkezik, ami...

– Ez nem halraj volt, Sigur. Lapos volt. Egy áttetsző felület, mintha... üvegből lenne. Mint egy nagy medúza.

– Egy nagy medúza, tessék.

– Nem, nem – szünetet tartott és leült. – Nézd meg magad is, nem lehet medúza.

Kis ideig némán ültek.

– Hazudtál Jörensennek – mondta Johanson hirtelen. – Nem lesz semmilyen SWOP, vagy amin munkások is dolgozhatnak.

Tina felnézett. A poharat az ajkához emelte, ivott és halkan visszatette.

– Igaz.

– Miért? Attól félsz, hogy megszakad a szíve?

– Talán.

Johanson a fejét rázta.

– Úgyis megszakad neki. Nincs több munka az olajbányászok számára, jól látom?

– Figyelj rám, Sigur. Nem akartam hazudni neki, de... a fenébe is, ez az iparág éppen változáson megy keresztül, és az emberi munkaerő húzza majd a rövidebbet. Mit tehetnék? Jörensen is tudja ezt. Azt is tudja, hogy a Gullfaks C-n a csapat a tizedére fog csökkenni. Olcsóbb a platformot átalakítani, mint 280 embert foglalkoztatni. A Statoil már azon gondolkodik, hogy a Gullfaks B-t teljesen felszámolják. Egy másik platformról is irányíthatjuk, és még úgy is éppen csak hogy kifizetődik.

– Azt akarod mondani nekem, hogy az olajüzlet nem kifizetődő?

– A tengeri kitermelés akkor volt nyereséges, amikor az OPEC az árakat magasan tartotta, a hetvenes évek elején. De a nyolcvanas évek közepe óta csak esik, és ugyanilyen mélyre fog zuhanni Észak-Európa, ha a források kiapadnak. Ezért kell messze kint fúrnunk, ahol mély a víz, éppen ilyen ROV-ok és AUV-ok segítségével.

Az AUV megint csak rövidítés a mélytengeri kutatás szótárában, és aktualitása miatt közkeletű. Az Autonomous Underwater Vehicle, a független mélytengeri jármű alapvetően úgy működik, mint a Victor, de nem szorul már mesterséges köldökzsinórra, ami az anyahajóhoz köti. A tengeri ipar nagy kíváncsisággal figyelte az új búvárrobotok fejlődését, amik a legbarátságtalanabb világokba is eljutnak. Rendkívül strapabíróak, mozgékonyak és bizonyos keretek között önálló döntéseket is képesek hozni. Az AUV-ok megjelenésével az öt-hatezer méter mélyen felállítható kitermelőegységek lehetősége karnyújtásnyira került.

– Nem kell bocsánatot kérned – mondta Johanson, miközben bort öntött. – Tényleg nem tehetsz róla.

– Nem kértem bocsánatot – válaszolta morogva Tina. – Egyébként meg mindnyájan tehetünk róla. Ha az emberek nem pazarolnák az üzemanyagot, akkor nem lennének ezek a problémák.

– Lennének, csak később. De a környezetvédő tudatosság téged dicsér.

– Na és – szúrt vissza. A gúnyos hangnem nem ment el a füle mellett. – Az olajcégek is tanulnak, ha hiszed, ha nem.

– Igen, de mit?

– A következő évtizedekben azon dolgozhatunk, hogyan hasznosítsunk hatszáz platformot, mert nem gazdaságosak, és a technikájuk elavult! Tudod mennyibe fog ez kerülni? Addigra a peremtengert üresre szivattyúzzák! Tehát ne tégy úgy, mintha bűnözők lennénk.

– Jól van. Értettem.

– Természetesen most mindenki az automatikus, tenger alatti gyárakra veti magát. Ha nem tennénk, akkor Európa holnap a Közel-kelet és Dél-Amerika kőolajvezetékein csüngne, és nekünk csupán egy temető maradna a tengerben.

– Nem is ez ellen szóltam. Azt kérdezem, hogy vajon honnan tudjátok ilyen határozottan, mit tesztek.

– Mit értesz ezen?

– Azt, hogy fogalmatok sincs, mi történik odalent.

– Hát akkor megnézzük.

– Úgy, mint ma? Ezt kétlem. Nekem inkább úgy tűnik, mintha olyanok volnátok, mint az az öregasszony, aki csinál egy-két fotót, majd utána azt gondolja, mindent tud az országról, ahol megfordult. Hajlamosak vagytok arra, hogy kerestek egy helyet, majd kijelölitek, és addig figyelitek, amíg sikeresnek ígérkezik. Ettől még távolról sem tudjátok, hogy milyen biológiai rendszerbe avatkoztok be.

– Már megint ezzel jössz.

– Talán nincs igazam?

– Fejből ismerem oda-vissza azt a fogalmat, hogy ökoszisztéma. Mi van, mostanában olajkitermelés-ellenes lettél?

– Nem, csak azt mondom, hogy illene megismerni ezt a világot, mielőtt beléptek.

– Mégis, mit gondolsz, miért vagyunk itt?

– Biztos vagyok abban, hogy megismétlitek a hibáitokat. A hatvanas években, amikor jól ment, beépítettétek az Északi-tengert. Most meg már útban van a halom hulladék. A hasonló kapkodást el kellene kerülni a mélytengeri vállalkozásotok esetében.

– Ha olyan kapkodósak vagyunk, akkor vajon miért küldtem el neked a férgeket?

– Jó, igazad van. Ego te absolvo.

Tina az alsó ajkát harapdálta. Johanson elhatározta, hogy témát vált.

– Kare Sverdrup egyébként kedves fickó, hogy valami pozitívat is mondjak ma este.

Lund összeráncolta homlokát, de hamar kisimult megint és nevetett.

– Úgy találod?

– Abszolúte. – Kitárta a karját. – Azt hiszem, nem jófejség, hogy nem kérdezett meg előbb veled kapcsolatban, de meg tudom érteni. Lund a borospohárral játszott.

– Ez még mind annyira friss.

 Egy ideig ismét hallgattak.

– Nagyon szerelmes vagy? – kérdezett bele Johanson a csendbe

– Hm, azt hiszem, igen – mosolygott

– Azt hiszed?

– Kutató vagyok. Ki kell előbb kutatnom.

Éjfél volt már, amikor Tina elment. Az ajtóból még egy pillantást vetett az üres poharakra és a sajtszélekre.

– Néhány hete egy ilyenért megkaphattál volna – mondta Lund Mintha sajnálat érződött volna a hangján.

Johanson finoman kitessékelte a folyosóra.

– Az én koromban már ezzel a tudattal is lehet élni – mondta. – Gyerünk! Menj kutatni!

Kilépett, majd visszahajolt, és egy csókot nyomott az arcára.

– Köszönöm a bort.

Az élet elszalasztott lehetőségek közötti kompromisszumokból áll, gondolta, miközben bezárta az ajtót. Majd mosolyra húzta a száját és száműzte ezt a gondolatot. Túl sok alkalmat használt ki ahhoz, hogy most panaszkodjon.

Március 18.

Vancouver és Vancouver-sziget, Kanada

Leon Anawak visszatartotta a lélegzetét.

Gyere már! Tedd meg ezt a szívességet!

Immár hatodszor úszott a fehérdelfin a tükör felé. A kis csoport újságíró és egyetemi diák a vancouveri akvárium föld alatti megfigyelő szobájában ájtatos csendben bámészkodott. Az üvegen keresztül az egész medencét be lehetett látni. Ferdén beeső napsugarak táncoltak a falon és a medence alján. A megfigyelőszoba sötétben volt, így a vízfelszín változó játékkal fényt és árnyékot varázsolt a körben állók arcára.

Anawak nem mérgező tintával megjelölte a fehérdelfint. Színes kör díszelgett az állat alsó álkapcsán. A helyet úgy választotta meg, hogy csak akkor legyen látható az állat számára, ha megnézi a tükörképét. Két tükör volt a medencébe eresztve, a fehérdelfin közepes tempóval éppen az egyik felé tartott. Olyan határozottan, hogy Anawaknak nem volt kétsége sem a kísérlet kimenetele felől. Az állat egy pillanatra feléjük fordult, amikor elúszott felettük, mintha meg akarta volna mutatni magán a megjelölt helyet a bámészkodóknak. Majd hirtelen megállt a tükör előtt, és lassan lesüllyedt, míg vele egy magasságba nem ért. Egy helyben maradt, függőleges pózban, a fejét hol erre, hol arra fordította. Nyilvánvalóan a legjobb szöget kereste, hogy megnézhesse magán a kört. Jó ideig lebegett így a tükör előtt, és forgatta kicsi fejét a jellegzetes homlokdudorral.

Egyáltalán nem hasonlított emberre a fehérdelfin, ezekben a másodpercekben a viselkedése mégis kísértetiesen olyan volt. A delfinekkel ellentétben a fehérdelfinek különböző arckifejezésekre képesek. Pillanatnyilag úgy tűnt, mintha magának mosolyogna. Sok emberi tulajdonság, amit a delfinre vetítettek, ebből a furcsa mosolyból fakad. A felhúzott szájszél valójában egy egész sor fiziognómiai jellemzőből ered, amik a kommunikációt szolgálják. A fehérdelfinek lefelé is tudják húzni a szájuk szélét, anélkül, hogy ezzel szomorúságot fejeznének ki. Arra is képesek, hogy csücsörítsenek, mintha vígan fütyörésznének maguk elé.

A következő pillanatban a fehérdelfin elveszítette érdeklődését. Talán elég ideig tanulmányozta a tükörképét, mert egy elegáns kanyarral eltávolodott tőle.

– Ennyi volt – mondta Anawak halkan.

– És ez most mit jelent? – kérdezte egy újságírónő csalódottan, miután az állat nem tért vissza.

– Tudja, hogy ki ő. Menjünk fel!

A föld alól a napfényre értek. Bal kéz felől a medence, melynek vízfelszínére most mindnyájan ráláttak. A kicsiny, fodros hullámok alatt a két fehérdelfin kecsesen úszkált. Anawak tudatosan feledkezett meg a kísérlet pontos lefolyásának magyarázatáról. A megfigyelők benyomásait egyenként kérdezte meg, hogy biztosra menjen, nem a saját kívánságait vetíti bele a delfinbe.

Megfigyeléseit kivétel nélkül megerősítették.

– Gratulálok! – mondta végül. – Egy olyan kísérletben vettek részt, ami tükörfelismerés néven vonult be a viselkedéskutatás történetébe. Mindenkinek ismeretes a téma?

Az egyetemistáknak az volt, az újságíróknak kevésbé.

– Nem baj – mondta Anawak. – Gyorsan felvázolom önöknek a témát. A tükörfelismerés a hetvenes évekből ered, de évtizedekig csak emberszabásúakkal kísérleteztek. Nem tudom, hogy Gordon Gallup neve mond-e valamit önöknek...

A körben állók fele bólintott, a többiek a fejüket rázták.

– Tehát, Gallup a New York-i Állami Egyetem pszichológusa. Egy szép napon őrült ötlete támadt. Különböző majomfajokat szembesített a saját tükörképükkel. A legtöbben közömbösen viselkedtek, mások megtámadták, mert azt hitték, hogy egy idegen betolakodó. Néhány csimpánz viszont felismerte magát, és arra használta a tükröt, hogy önmagát kutassa. Ez egyedülálló felfedezés, mert a legtöbb állat nem képes erre. Az állatok léteznek, éreznek, cselekszenek és reagálnak. De nincs tudatuk önmagukról. Nem tudják magukat mint önálló egyed kezelni, amely különbözik a fajtársaitól.

Anawak továbbá elmesélte, hogy Gallup megjelölte a majmok homlokát, és a tükör elé ültette őket. A csimpánzok hamar felismerték, hogy kit látnak. Jól megfigyelték a jelölést, ujjukkal megérintették a helyet, és megszaglászták. Gallup a kísérletet kiterjesztette más majomfajokra, papagájokra és elefántokra. De csak a csimpánzok és orangutánok teljesítették a tesztet, ami arra a következtetésre vezette Gallupot, hogy rendelkeznek önfelismeréssel, és így valamiféle öntudattal.

– Ám Gallup ennél is tovább ment – magyarázta Anawak. – Sokáig azt az elképzelést képviselte, hogy az állatok a másik pszichéjét nem tudják megérezni. De a tükörtesztek megváltoztatták a véleményét. Ma már nemcsak azt hiszi, hogy egyes állatoknak van öntudatuk, hanem, hogy ezzel a képességgel bele is tudják képzelni magukat mások helyzetébe. A csimpánzok és orángutánok a másik egyedben intenciókat feltételeznek, és együttérzést alakítanak ki. A saját pszichés állapotukból másokéra is képesek következtetni. Ez Gallup tézise, amit mind többen tesznek magukévá.

Szünetet tartott. Tisztában volt vele, hogy az újságírókat még idejében le kell fékezni. Nem szerette volna néhány nap múlva azt olvasni az újságokban, hogy a fehérdelfinek pszichiáterek, a palackorrú delfinek klubot alapítottak az emberek megmentéséért, vagy a delfinek sakkozó szakkört hoztak létre.

– Mindenesetre – folytatta – jellemző, hogy a kilencvenes évekig kizárólag szárazföldi emlősökön kísérleteztek. Pedig a bálnák és delfinek intelligenciájáról már korábban is voltak elgondolások, de a bizonyíték erre vonatkozóan nem nyerte volna el az élelmiszeripar tetszését. A majom húsa és bundája csak egy kis csoport számára érdekes az össznépességhez viszonyítva. A bálnák és delfinek vadászata azonban nehezen összeegyeztethető a vadászottak intelligenciájával és öntudatával. Elég sok ember nincs kibékülve azzal, hogy néhány éve megkezdtük a tükörteszteket a palackorrú delfinekkel. A medencéket részben tükröző üveggel, részben pedig tükrökkel láttuk el, majd megjelöltük az állatokat fekete markerrel. Elég megdöbbentő volt, amikor az tapasztaltuk, hogy addig keresgélnek alanyaink a medencében, míg végül rátalálnak a tükörre. Nyilvánvaló volt, hogy annál jobban látták a jelöléseket, minél inkább tükrözött a felület. Mi is továbbmentünk. Az állatokat hol igazi, hol vízzel töltött markerrel jelöltük meg. Számolnunk kellett azzal, hogy csak a marker érintése váltja ki belőlük az ingert; de csak akkor időztek tovább vizsgálódva a tükör előtt, amikor a jelölés látható volt.

– Kaptak a delfinek jutalmat? – kérdezte egy diák.

– Nem, és nem is készítettük fel őket. A kísérlet során különböző testrészeket jelöltünk meg, hogy kizárjuk a tanulási és megszokási tényezőket. Néhány hete ugyanezeket a kísérleteket végezzük a fehérdelfineknél. Hatszor alkalmaztuk a jelölést, kétszer placebóval. Önök is látták, hogy mi történt. Minden alkalommal a tükörhöz úszott, és igyekezett megnézni a jelet. Kétszer nem talált semmit, így a vizsgálódást idő előtt befejezte. Véleményem szerint sikerült bebizonyítanunk, hogy a fehérdelfinek hasonló intelligenciával és önfelismeréssel rendelkeznek, mint a csimpánzok. A bálnák és az emberek néhány pontban közelebb állhatnak egymáshoz, mint azt eddig gondoltuk.

Egy diáklány jelentkezett.

– Azt akarja mondani... – habozott –, hogy az eredmények arról tanúskodnak, hogy a delfinek és a fehérdelfinek szellemmel és öntudattal rendelkeznek, jól értem?

– Így van.

– És mivel támasztja ezt alá?

Anawak megdöbbent.

– Nem halotta, mit mondtam az imént? Nem volt az előbb lent?

– De, igen. Azt láttam, hogy egy állat a tükörképét felismerte. Ezek szerint tudja, hogy ez vagyok én. Ebből arra következtet, hogy öntudata is van?

– A kérdést az imént válaszolta meg. Tudja, hogy ez vagyok én. Tehát van én tudata.

– Nem erre gondoltam – tett egy lépést Anawak felé. Vörös haja volt, apró, hegyes orra és enyhén túlméretezett metszőfogai. – A kísérlete a figyelem-készséget és a testtel való azonosulást támasztja alá. Ez még távolról sem bizonyítja, hogy ezek az állatok permanensen rendelkeznek öntudattal, vagy esetleg ebből arra következtethetnénk, hogy ez befolyással bír a többi állathoz való viszonyulásukra.

– Ezt nem is állítottam.

– De igen. Gallup álláspontját képviselte, hogy bizonyos állatok magukból kiindulva más egyedekre is következtethetnek.

– Főemlősök igen.

– Ami mellesleg erősen vitatott. Mindenesetre nem tett semmiféle különbséget, amikor később a fehérdelfinekről és a delfinekről beszélt. Vagy lemaradtam volna valamiről?

– Nem kell ebben az esetben különbséget tenni – válaszolta Anawak kissé ingerülten. – Az állatok önfelismerése már bizonyított tény.

– Néhány kísérlet okot szolgáltathat erre a feltételezésre, igen.

– Mire akar kilyukadni?

A vállát vonogatta, és kerek szemeivel őt nézte.

– Hát nem nyilvánvaló? Ön láthatja, hogyan viselkedik egy fehérdelfin. De honnan tudja, hogy mire gondol? Ismerem Gallup munkásságát. Azt gondolja, bebizonyította, hogy egy állat a másik helyébe tudja képzelni magát. Ezért feltételezi, hogy úgy éreznek és gondolkodnak, mint mi. Amit ma nekünk mutatott, az emberi jellemzők átruházása delfinekre.

Anawak néma maradt. Pontosan a saját érveivel jött a lány.

– Valóban ez a benyomása?

– Azt mondta, hogy a delfinek közelebb állhatnak hozzánk, mint azt eddig feltételeztük volna.

– Miért nem hallgatta figyelmesebben, eh...kisasszony?!

– Delaware. Alicia Delaware.

– Tehát, Delaware kisasszony – szedte össze gondolatait Anawak. – Azt mondtam, hogy delfinek és emberek hasonlatosabbak lehetnek egymáshoz, mint azt gondoltuk volna.

– Hol van itt a különbség?

– Az álláspontban. Nem azt akarjuk bebizonyítani, hogy delfin és ember annál hasonlóbb, minél több párhuzamot fedezünk fel. Nem is arról van szó, hogy az embert mint ideális képet állítsuk minden elé, hanem alapvető rokonságot...

– Pedig én nem hiszem, hogy egy állat öntudata az emberéhez hasonló lehet. Az alapfeltevések túl messze vannak egymástól. Azzal kezdődik, hogy az emberek permanens éntudattal rendelkeznek, amivel...

– Helytelen meglátás – szakította félbe Anawak. – Az emberek is csak bizonyos feltételek mellett alakítanak ki állandó én tudatot. Ez is bizonyított tény. A kisgyermekek 18-24 hónapos korukban tanulják meg felismerni önnön tükörképüket. Addig képtelenek saját magukról reflexiókat alkotni, vagy saját szellemi állapotukról elmélkedni, még kevésbé, mint ez a delfin. És kérem, hagyja abba, hogy örökösen Gallupra hivatkozik! Mi azért fáradozunk itt, hogy megértsük ezeket az állatokat. Min fáradozik ön, ha szabad kérdeznem?

– Csak azt szerettem volna, ha...

– Azt szerette volna? Tudja, hogyan hatna a belugára, ha ő nézné meg magát, amint festi az arcát a tükörben, hogy mit gondolna erről? Arra a következtetésre jutna, hogy ön felismeri magát a tükörben, minden más bugyutaságnak tűnhet neki. Attól függően, hogy milyen ízlése van öltözködés és smink szempontjából, még kétely is merülhet fel az állatban, hogy ön felismeri tükörképét. Akár még a szellemi állapotát is kétségbe vonhatja.

Alicia Delaware elvörösödött. Már éppen válaszolt volna, de Anawak nem hagyta szóhoz jutni.

– Ezek a tesztek nyilván csak a kezdetet jelentik – mondta. – Senki sem akarja a delfinekhez fűződő mítoszokat újraéleszteni, aki komolyan kutatja őket. Valószínűleg nem is táplálnak különösebb érdeklődést az emberek iránt, mert egy másik élettérben élnek, mások a szükségleteik, és más a fejlődéstörténetük, mint nekünk. De ha a munkánk hozzájárul ahhoz, hogy kivívjuk számukra a kellő tiszteletet, és ilyen módon jobban tudjuk őket védeni, akkor a kutatás minden fáradságot megér.

Még válaszolt néhány kérdésre, olyan szűkszavúan, ahogy csak lehetett. Alicia Delaware sötét arccal a háttérben maradt. Anawak végül elbúcsúzott a csoporttól, és megvárta, míg kívül érnek a látókörén. Majd megbeszélést tartott kutatócsoportjával, kijelölték a következő határidőket és a további munka menetét. Végre egyedül maradt, odalépett a medence széléhez, mélyet lélegzett, és megnyugodott.

A nyilvánosság számára végzett munka nem feküdt neki különösebben, de a jövőben nem kerülhette el. Karrierje túlságosan is tervszerűen folyt. Hírneve, mint a viselkedéskutatás megújítójáé, megelőzte őt. Tehát továbbra is vitatkozhatott az ilyen Alicia Delaware-félékkel, akik frissen végeztek az egyetemen, és a sok könyvtől még egy liter vizet sem ismertek volna fel.

Leguggolt, ujjaival beleszántott a fehérdelfinek medencéjének vizébe. Még kora reggel volt. Szívesebben végezték a teszteket és a látogatásokat addig, mielőtt az akvárium kinyitott volna, illetőleg zárás után. A hetek óta tartó esőzések és a március gyönyörű szép napokkal ajándékozták meg a vidéket, a nap kellemesen melegítette Anawak bőrét.

Mit mondott ez a diáklány? Ő akarja emberhez hasonlatossá tenni az állatokat?

Ez a feltételezés nem hagyta nyugodni. Anawak mindig is azon fáradozott, hogy a tudományt higgadtan kezelje. Egész életét a lehető legtárgyilagosabb szemlélettel élte. Nem ivott, nem járt partikra, és nem tolakodott az első sorba mindenféle spekulatív eszmével. Nem hitt sem Istenben, sem a vallás által előírt viselkedési formákban. Az ezotéria minden válfaja idegen volt számára. Kerülte, hogy bárminemű, emberre jellemző értékképzeteket vetítsen az állatokra. Különösen a delfinek voltak kitéve egyfajta romantikus víziónak, amely alig veszélytelenebb, mint a gyűlölet és arrogancia; vagyis hogy a delfinek emberibbek, mint mi, és az emberiség attól javul meg, ha igyekszik hasonlatossá válni hozzájuk és a bálnákhoz. Az emberek kétféle módon viselkedtek velük: vagy halálra kínozták, vagy halálra szerették őket.

Éppen a saját álláspontját vágta a fejéhez az a nyúlfogú Delaware kisasszony.

Anawak tovább áztatta kezét a medencében. A megjelölt fehérdelfin odaúszott hozzá. A nőstény négy méter hosszú volt. Kinyújtotta a fejét a medencéből, és hagyta magát simogatni, közben halkan füttyögött. Azt kérdezte magától, hogy vajon osztozni tud-e emberi érzésekben. Nem létezett erre egyetlen bizonyíték sem. Ebből a szempontból igaza volt Alicia Delaware-nek.

Ugyanígy nem létezett bizonyíték arra sem, hogy nem tud. A fehérdelfin ciripelő hangot hallatott, és visszahúzódott a víz alá, ekkor árnyék vetődött Anawakra. Oldalra fordította a fejét, és egy díszes cowboy-csizmát pillantott meg.

Jaj, ne, gondolta magában. Még ez is!

– Na, Leon – mondta a férfi, aki odalépett hozzá a medence szélénél –, kit zaklatunk ma?

Anawak felállt, és ránézett. Jack Greywolf volt, úgy nézett ki, mintha egy vadnyugati paródiából pottyant volna ide. Óriási termetű, izmos testű, zsíros bőrruhás fickó. Indiándíszek lógtak a hatalmas mellkasán. A tollas kalap alól fekete, selymes haj omlott a vállára és a hátára. A haja volt talán az egyetlen Jack Greywolfon, ami ápoltnak tűnt, máskülönben úgy festett, mintha heteket töltött volna víz és szappan nélkül a prérin. Anawak belenézett a gúnyosan vigyorgó arcba, és ő is laposan elmosolyodott.

– Ki engedett ide be? Talán a nagy Manitu?

Greywolf erre még jobban vigyorgott.

– Külön engedély – mondta.

– Aha. És mióta?

– Amióta megvan a pápa engedélye, hogy a körmötökre nézzünk. Hülyéskedek, ott jöttem be, ahol mindenki más is, elöl. Öt perce nyitottak ki.

Anawak zavartan az órájára pillantott. Greywolfnak igaza volt. Elrepült az idő, míg a medencénél volt.

– Remélem, ez egy véletlen találkozás.

Greywolf csücsörített az ajkával.

– Nem egészen.

– Tehát, akkor hozzám jöttél? – Anawak elindult, így kényszerítette Greywolfot, hogy kövesse. Közben megérkeztek az első látogatók. – Mit tehetek érted?

– Tudod te nagyon jól, hogy mit tehetsz értem.

– A régi nóta még mindig?

– Csatlakozz hozzánk!

– Felejtsd el!

– Gyere már, Leon! Te is közülünk való vagy. Nem fűződhet érdeked ahhoz, hogy a gazdag, seggfej turisták halálra fényképezzék a bálnákat.

– Nem is fűződik.

– Az emberek hallgatnak rád. Ha te hivatalosan megnyilvánulnál a bálnamegfigyelés ellen, akkor a vita mindjárt más súlyt kapna. Nagyon hasznos lehetnél nekünk.

Anawak megállt, és kihívóan nézett Greywolf szemébe.

– Milyen igaz. Hasznos lehetnék a számotokra. Csakhogy én nem akarok hasznos lenni senkinek, kivéve azokat, akiknek erre szükségük van.

– Ott! – Greywolf kinyújtott karral mutatott a fehérdelfinek medencéje felé. – Azoknak van szükségük rád! Hányni tudnék, amikor itt látlak. Meghitt együttlétben a foglyokkal! Vagy bezárjátok, vagy zaklatjátok őket. Ez apránként adagolt gyilkosság. Minden alkalommal, amikor kihajóztok, egy kicsit megölitek őket.

– Egyébként vegetáriánus vagy?

– Mi? – Greywolf zavartan pislogott.

– Ezenkívül azon tűnődöm, hogy kit nyúzhattak meg ezért a szép kabátért.

Továbbment. Greywolf döbbenten megállt egy pillanatra, majd hosszú léptekkel utána eredt.

– Ez más, valami egészen más. Az indiánok mindig is összhangban éltek a természettel. Az állatok bőréből...

– Ne fárassz!

– De így van.

– Megmondjam neked, mi a te bajod, Jack? Ha pontos akarok lenni, akkor két problémád van. Egyik, hogy a környezetvédelem kiskabátját öltötted magadra, miközben megváltó háborút vívsz az indiánokért, akik a problémájukat már régen megoldották. Kettő, hogy nem is vagy igazi indián.

Greywolf elsápadt. Anawak tudta, hogy Jack már járt néhányszor a bíróságon testi sértés miatt. Azt kérdezte magától, hogy meddig ingerelheti még az óriást. Egy visszakézből kapott pofon hosszú időre berekesztheti a vitát.

– Miért beszélsz baromságokat, Leon?

– Te csak félig vagy indián – mondta Anawak. Megállt a vidrák medencéjénél, és nézte, amint a sötét testek torpedószerűen suhannak a vízben. Bundájuk fénylett a napsütésben.

– Illetve még félig sem. Annyira vagy indián, mint én szibériai jegesmedve. Ez a te problémád, nem tudod, hová tartozol, mert nem sikerülnek a dolgaid, és mert azt hiszed, hogy a környezetvédős ökörségeddel néhány embernek a lábára vizelhetsz. Hagyjál ki ebből!

Greywolf csak pislogott.

– Nem bírlak hallgatni, Leon – mondta végül. – Miért nem hallok szavakat? Csak szemetet hallok tőled, zajt, mintha valaki egy talicska apró kavicsot szórna a bádogtetőre. Uff! Az ördögbe is, nem kellene vitatkoznunk. Mit akarok tőled? Csak egy kis támogatást!

– Nem tudlak támogatni.

– Látod, én kedves vagyok. Bejelentem a következő akciónkat, pedig nem kellene.

Anawak felkapta a fejét.

– Mit terveztek már megint?

– Turista-megfigyelést. – Greywolf hangosan nevetett, fehér fogai villogtak, mint az elefántcsont.

– És az hogy néz ki?

– Hát, kihajózunk, megcsodáljuk és fotózzuk a turistáidat. Közel megyünk és igyekszünk megérinteni mindegyiküket. Legyen elképzelésük, milyen az, ha megbámulják és fogdossák őket.

– Ezt megakadályoztathatnám.

– Nem tudod megtenni, mert ez egy szabad ország. Nem írhatja elő senki, mikor és hová megyünk a csónakjainkkal. Érted? Az akció elő van készítve, és le van beszélve. De ha te közelednél az álláspontomhoz, még meggondolhatnám magam.

Anawak mereven bámulta, majd elfordult tőle és ment.

– A bálnák úgyis elmaradnak – mondta.

– Mert elkergettétek őket.

– Nem kergettünk el senkit.

– Na persze. Az ember soha nem hibás, csak azok az ostoba állatok. Állandóan odaúsznak a röpködő szigonyok elé, vagy pózba vágják magukat a fényképhez a családi albumba. Viszont azt hallottam, hogy visszajönnek. Nem tűnt fel mostanában néhány púposbálna?

– Néhány.

– Az üzleteteket hamarosan bezárhatjátok. Kockáztatni akarod, hogy leszállítsuk a bevételi görbéteket?

– Nyasgem, Jack!

– Hé, ez az utolsó ajánlatom!

– Milyen megnyugtató.

– Az ördögbe is, Leon! Legalább néhány jó szót mondj rólunk! Kell a pénz. Adományokból tartjuk fenn magunkat. Jó ügyért harcolunk, nem tudod felfogni? Mindketten ugyanazt akarjuk.

– Nem akarhatjuk ugyanazt. Viszlát, Jack!

Anawak meggyorsította a lépteit. Céltudatosan haladt a delfinárium mellett a bejárat felé. Legszívesebben futott volna, de nem akarta, hogy Jack azt higgye, előle fut. A környezetvédő megállt.

– Te makacs öszvér! – kiáltott utána.

Anawak válaszra sem méltatta.

– Tudod, hogy mi a te problémád? Én talán nem vagyok igazi indián, de te az vagy!

– Nem vagyok indián – morogta magában Anawak.

– Jaj, bocsánat! – ordította Greywolf, mintha hallotta volna, mit mormolt. – Te valami abszolút különlegesség vagy. Miért nem vagy ott, ahonnan jöttél, és ahol kellenél?

– Seggfej! – fújtatott Anawak. Feldühödött. Először a renitens tyúk, most meg Greywolf. Szép nap lehetett volna a reggeli kísérlet sikerével. Ehelyett üresnek és boldogtalannak érezte magát.

Ahonnan jöttél...

Mit képzel ez a hústorony magáról? Honnan veszi a bátorságot, hogy felhánytorgassa neki a származását?

Ahol kellenél!

– Ott vagyok, ahol kellek – morgott magában tovább.

Egy nő ment el mellette és rábámult zavarodottan. A dühtől reszketve tartott a kocsijához. Elhajtott Tsawwassenbe a komphoz, és visszament Vancouver-szigetre.

Másnap már korán reggel talpon volt. Hat óra körül nem tudott tovább aludni, néhány percig az alacsony kajüt plafonját bámulta, majd elhatározta, hogy az állomásra megy.

Rózsaszínű felhők úsztak a horizonton. Az ég lassan világosodni kezdett. A tükörsima vízen sötéten kirajzolódtak a környező hegyek, a cölöpházak és a csónakok. Néhány óra múlva megérkeznek az első turisták. Anawak a stég végéhez ment, a Zodiacokhoz, és támaszkodva bámult a vízre. Szerette a természetet, akkor, amikor az már emberek előtt ébren van. Az olyanok, mint Stringer barátja még az ágyukban feküdtek némán. Valószínűleg Alicia Delaware is a közömbösök álmát aludta.

És Jack Greywolf is.

Szavai még most is ott csengtek a fülében. Greywolf egy idióta, de ismét sikerült felszakítania a sebet.

Két kis halászhajó húzott el. Anawak arra gondolt, hogy felhívja Stringert, és rábeszéli, hogy menjen ki vele. Ugyanis tényleg láttak néhány púposbálnát. Az örömre adott okot, hogy megérkeztek, de nem magyarázta a késedelem okát. Talán sikerül néhányat felismerni, Stringernek kitűnő szeme volt, és szerette is a társaságát. Azon kevesek közé tartozott, akik nem nyaggatták a származása miatt.

Samantha Crowe se kérdezte tőle. Furcsa, de lehet, hogy neki elmondta volna. A SETI kutatója talán pont most utazott vissza. Túl sokat gondolkodsz, Leon.

Anawak elhatározta, hogy nem ébreszti fel Stringert, maga vág neki az útnak. Visszament az állomásra, bepakolta a vízhatlan táskába a laptopot, kamerát, távcsövet, felvevőt, hidrofont, valamint egy stopperórát. Egy müzliszeletet és két doboz jeges teát dobott még a csomagba, majd lecipelte az egészet a Blue Sharkhoz. Kényelmesen kipöfögött a lagúnából, és csak akkor gyorsított fel, amikor a házak már eltűntek mögötte. A Zodiac eleje magasra emelkedett, szél fújt az arcába, elhessentette nyomasztó gondolatait.

Utasok és megállások nélkül könnyedén ment a dolog. Alig húsz perc múlva elcsónakázott egy kis szigetcsoport mellett, majd kiért az antracitkék tengerre. Hosszan elnyúló hullámok ringatóztak felé. Ahogy távolodott a parttól, erősen figyelte a tengert, és igyekezett az elmúlt napok sikertelenségeinek rémét elhessegetni. Határozottan állították, hogy láttak bálnákat. Nem rezidenseket, hanem migránsokat Kaliforniából és Hawaiiról.

Valamivel távolabb leállította a motort. Azonnal tökéletes csend vette körül. Kinyitott egy doboz jeges teát, kiitta, és a távcsővel a csónak orrába helyezkedett.

Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre azt hihette, hogy látott valamit, de a sötét folt azonnal el is tűnt.

– Mutasd magad! – suttogta. – Tudom, hogy itt vagy.

Megfeszülve keresgélt az óceánban. Hosszú percekig nem történt semmi. Majd hirtelen a távolban feltűnt két lapos körvonal. Puskaropogásszerű zaj hallatszott. A púpok fölött fehér gőzfelhő terjengett, mint a torkolatfüst. Anawak elkerekedett szemekkel figyelte az eseményeket.

Púposbálnák.

Nevetni kezdett a boldogságtól. Mint minden tapasztalt cetológus, ő is felismerte a bálnákat a lélegzetvételükről. Nagytestű bálnáknál a gázcsere minden alkalommal több köbméternyi egyszerre. Az elhasznált levegőt összesűrítik, és az a légzőnyíláson keresztül valósággal kilövell. A szabadban kitágul, közben lehűl és permetszerűen kicsapódik. A felhő magassága és alakja fajon belül is variálódhat az állat nagyságától és a vízben töltött idő hosszától függően. Ezek a jellegzetes, bokorszerű gőzfelhők határozottan púposbálnáktól származnak.

Anawak felnyitotta a laptopot, és elindította a programot. Több száz bálna leírását tárolta, akik menetrendszerűen bukkantak fel a környéken. Az a kevés, ami kilátszik a vízből, nem sok segítséget nyújt a faj meghatározásához, nem is beszélve arról, hogy az egyes példányokra még nehezebben lehet ennyiből következtetni. Ehhez jön még, hogy a látási viszonyok – a tengermozgás, a pára és az erős napsugárzás miatt – nem éppen ideálisak. Mégis, minden állatnak megvan a saját ismertetőjele. A farokuszonyról lehet őket a legkönnyebben megkülönböztetni. Alámerüléskor magasan a víz fölött tartják. Mindegyik farokuszony alján más-más minta látható. A forma és az ív is különbözhet többé-kevésbé. Sokuk jellemzőit fejből tudta Anawak, de a laptop megkönnyítette munkáját.

Majdnem biztos volt benne, hogy a két bálna régi ismerős.

Egy idő múlva a fekete púpok ismét feltűntek. Először alig észrevehetően, csupán a kiemelkedések látszottak a légzőnyílással. Ismét a csattanó sziszegés, ahogyan csaknem egyszerre lövellték ki lélegzetüket. Ez alkalommal nem merültek le mindjárt, hanem hátuk magasan kiemelkedett a tengerből. Lapos, tompa hátúszók látszódtak, és merültek el ismét. Végül a magasba emelték farokuszonyaikat, és eltűntek.

Hamar felkapta a távcsövét, hogy megnézze a mintázatukat, de nem sikerült neki. Mindegy, lényeg, hogy itt vannak. A bálnafigyelők első parancsolata a türelem, és a turisták érkezéséig úgyis volt még idő. Kinyitotta a második doboz italt, és beleharapott a müzliszeletbe.

Türelme kifizetődött, amikor öt púp szelte keresztül a hullámokat nem messze a csónaktól. Anawak érezte, hogy gyorsabban ver a szíve. Az állatok most nagyon közel voltak. Izgatottan várta az uszonyok felbukkanását. Annyira lekötötte a színjáték, hogy először nem is vette észre maga mellett a hatalmas árnyat. Már Anawak fölé magasodott, mire megfordult, majd ijedtében visszahőkölt.

Elfelejtette az öt távolabbi púpot, és meglepetésében tátva maradt a szája. A bálna hangtalanul emelte ki fejét a vízből. Olyan közel volt, hogy majdnem érintette a gumicsónakot. Három és fél méterrel magasodott a vízfelszín fölé, csukott ajka körül csomókban tapadt rá a tengeri makk. Lefelé görbülő szájsarka fölött ököl nagyságú szem meredt a csónak utasára, majdnem egy magasságban Anawak arcával. A hatalmas melluszony is kilátszott a vízből.

Mozdulatlanul magasodott ki a fej, mint egy szikla.

Ez volt a legmegkapóbb üdvözlés, amiben valaha is részesült. Nemegyszer látta már őket közvetlen közelről. Búvárkodás közben sokszor megközelítette a bálnákat, sőt beléjük kapaszkodott, lovagolt is rajtuk. Gyakran dugták ki a fejüket különböző bálnák a csónakok közelében, hogy megnézzék maguknak, vagy csak mert tájékozódási pontot kerestek.

De ez most más volt.

Úgy tűnt, hogy nem ő figyeli a bálnát, hanem a bálna őt. A csónak nem érdekelte az óriást. A szeme, amely ráncok közé volt ágyazva, mint az elefántnak, csak a csónak utasát kémlelte. Amilyen élesen látott a víz alatt, szemlencséjének erős domborulata annyira rövidlátóvá tette, amint elhagyta saját elemét. De ilyen közelről ugyanolyan alaposan szemrevételezhette Anawakot, mint ő a bálnát.

Lassan, nehogy megriassza az állatot, kinyújtotta felé a kezét, és megsimogatta sima, nedves bőrét. A bálna nem adta jelét, hogy le akarna merülni. Szeme ide-oda mozgott, majd ismét Anawakra függesztette tekintetét. Groteszk intimitás jellemezte a színjátékot. Boldoggá tette a pillanat, mégis azt kérdezte magától, hogy mit figyelhet ennyire az állat. Általában csak néhány másodpercig tart egy ilyen kémlelés, nagyon sok erőt kell a bálnának kifejtenie ahhoz, hogy így, függőleges helyzetben maradjon.

– Hol voltál ilyen sokáig? – kérdezte halkan. Csendes csobogást hallott a Zodiac ellenkező oldala felől. Anawak még időben megfordult, és így láthatta a másik fejet is kiemelkedni a vízből. Ez a bálna valamivel kisebb volt, de ugyanolyan közel jött. Ő is Anawakot fixírozta sötét szemeivel.

Elfelejtette megsimogatni.

Mit akarhatnak?

Kezdte magát kényelmetlenül érezni. Ez a merev figyelem szokatlan volt, majdnem bizarr. Soha ezelőtt még csak hasonlót sem élt át. Mégis belenyúlt a táskájába, magasra emelte a kis digitális kamerát, és azt mondta:

– Szépen tessék így maradni!

Talán hibát követett el. Ha igen, akkor először fordult elő a bálnamegfigyelés történetében, hogy az állatok averzióval viseltettek a kamera iránt. Mintha parancsszóra merültek volna el mindketten. Halk bugyborékolás, cuppogás, és Anawak ugyanolyan egyedül volt, mint azelőtt.

Körbenézett.

A nap most kelt fel a hegyek mögül. Pára takarta a csúcsokat. A tenger nyugodt volt.

Bálnák sehol.

Lökésszerűen engedte ki a levegőt. Csak most vette észre, hogy a szíve őrült módon ver. Visszatette a kamerát a táskába, és elővette a távcsövet. Két barátja még nem lehetett messze. Elővette a felvevőt, fejére tette a fülhallgatót, és beleengedte a hidrofont a vízbe. A mikrofonok olyan érzékenyek voltak, hogy még a légbuborékokat is érzékelték. A fejhallgatóban nagy volt a zaj, de bálnákat nem hallott. Anawak feszülten figyelt az ismerős bálnahangokra, de azok elmaradtak.

Végül felhúzta a hidrofont.

Kis idő múlva a távolban látott néhány gőzfelhőt. Vissza kellett térnie, akár tetszett neki, akár nem.

Félúton Tofino felé elképzelte, hogyan reagáltak volna a turisták a színjátékra. Biztosan beszédtéma lenne. A Davies és az idomított bálnák. Nem menekülhetnének a sok érdeklődó elől.

Fantasztikus!

Miközben a Zodiac V-alakban szántotta a sima víztükröt, pillantása a környező erdőkön nyugodott.

Már majdnem túl fantasztikus.

Március 23.

Trondheim, Norvégia

Sigur Johansont felverték álmából. Csengetést hallott. Kábultságában az ébresztőóra felé nyúlt, mire észrevette, hogy a telefon cseng. Káromkodva és a szemét dörzsölve kelt fel. Szervezete azonban nem tudott ilyen gyorsan reagálni, és visszazuhant az ágyba. A világ forgott vele.

Mi történt az este? Kimaradt néhány kollégájával. Pár diák is ott volt. Csak vacsorázni indultak a Havfruenben egy átalakított raktárhelyiségbe, közel a Gamle Bybruhoz, a régi városhídhoz. A Havfruenben igen ízletes halételeket szolgáltak fel, és néhány jó bort, igencsak jó borokat, ahogyan így hirtelen visszaemlékezett. Az ablaknál ültek, a folyót nézték kicsiny rakpartjával, privát csónakjaival, és követték pillantásukkal a Niveldát, amint kényelmesen belefolyik a közeli Trondheimfjordba. A torkukon is tetemes mennyiség lefolyt. Valaki vicceket kezdett mesélni, majd Johanson a pincérrel lement a nyirkos pincébe, és a jól eldugott kincseket szemlélték, amiket a főnök nem szokott a vendégeivel megosztani.

A ma reggeli problémák abból fakadtak, hogy ezek tegnap mégiscsak közkinccsé váltak.

Johanson sóhajtott.

Már ötvenhat éves vagyok, gondolkodott el, miközben felült, és végre ülve is tudott maradni. Nem kellene már ilyeneket csinálnom. Nem, tévedés, mégis szabad nekem ezt, csak ne hívjon fel senki ilyen korán.

Még mindig csengett a telefon. Eltúlzott nyögések közepette – habár nem akadt hallgatója – lábra állt, és a nappaliba csoszogott. Lehet, hogy előadása van ma? A felvetődő gondolat ökölcsapásként érte. Borzasztó! Iszonyatos elképzelni is, hogy ott kell állnia, miközben olyan öregnek néz ki, amilyen valójában, és képtelen arra, hogy az állát felemelje a melléről. Az inggallérral és a nyakkendővel fog társalogni, ha a nyelve egyáltalán engedelmeskedik. Pillanatnyilag ugyanis csont szárazon lapult a szájában, megelégelve mindent, ami mozgással és beszéddel kapcsolatos.

De amint a kagylót a kezébe vette, eszébe jutott, hogy szombat van. Ettől megjött a kedve is.

– Johanson – szólalt meg, meglepően tisztán.

– Te jó ég, milyen sokára veszed fel – mondta Tina Lund. Johanson a szemeit forgatta és belesüppedt a fotelébe.

– Hány óra van?

– Fél hét. Miért?

– Szombat van.

– Tudom, hogy szombat van. Mi bajod? Nem hallatszol túl fittnek.

– Nem érzem jól magam. Különben mit akarsz ilyen vitatható időpontban?

Lund nevetgélt.

– Rá akartalak venni, hogy gyere ki Tyholtba.

– Az intézetbe? Mi a fenének?

– Arra gondoltam, hogy együtt tudnánk reggelizni, Kare néhány napig Trondheimben lesz, biztosan örülne a találkozásnak – szünetet tartott. – Egyébként meg, kérdezni akartam tőled valamit.

– Mindjárt gondoltam. Nem jellemző rád, hogy csak úgy meghívsz reggelizni.

– Rosszul gondolod. A véleményedre vagyok kíváncsi egy kényes ügyben.

– Milyen ügyben?

– Ne telefonon! Eljössz?

– Adj egy órát – mondta Johanson, és két akkorát ásított, hogy majdnem kiakadt az állkapcsa. – Elmegyek még az egyetemre, lehetséges, hogy van újabb fejlemény a kukacaidról.

– Jó lenne. Hát nem furcsa? Először én voltam, aki mindenkit az őrületbe kergetett, és most pont fordítva van. Oké, adj magadnak időt, de igyekezz!

– Parancsára – morogta Johanson.

Még mindig szédült, de nagy nehezen beállt a zuhany alá. Fél óra pancsolás után már frissebbnek érezte magát. Nem volt igazán másnapos, a bor inkább a koordinációjának tett rosszat. A tükörben egy villanásnyi időre duplán látta magát, kérdéses volt, hogy ebben az állapotban képes lesz-e autót vezetni.

Mindegy, kipróbálja.

Odakint sütött a nap és meleg volt. A Kirkegatát mintha elhagyták volna, senkit sem látott az utcán. A korai napsütésben a házak és az első tavaszi lombok szokatlanul intenzív színekben pompáztak. Úgy tűnt, Trondheim főpróbát tart a tavaszból. A szokatlanul szép időben a maradék hó is elolvadt. Johanson észrevette magán, hogy egyre jobban tetszik neki ez a nap. Már az sem izgatta, hogy Lund felébresztette. Vivaldit fütyörészett, mert az a hirtelen támadt jókedvét még jobban kifejezte, és nem vette igénybe túlzottan a testet és a lelket. A hétvégén az NTNU hivatalosan zárva volt, de ez senkit sem zavart különösebben. Pontosabban ez volt a legjobb időpont átnézni a leveleket, e-maileket és zavartalanul dolgozni.

Johanson belépett a postázóba, és a fiókjából előhúzott egy vastag borítékot. A levél a frankfurti Senckenberg Múzeumtól jött. Ha minden igaz, akkor a laborvizsgálat eredményeit tartalmazta, amire Lund már annyira vágyott. Zsebre vágta anélkül, hogy kibontotta volna, és elindult Tyholtba.

A Marintek tengertechnológiai intézet szorosan egybeforrt az NTNU-val, a Sinteffel és a Statoil kutatóközponttal. A szimulációs tartályok és hullámalagutak mellett a világ legnagyobb kísérleti célokra használt tengervízmedencéje is itt volt. A szelet és a hullámokat modellskálákon szimulálták. Majdnem minden nagyobb úszó termelőbe-rendezést a Norvég-tengerben ebben a nyolcvan méter hosszú és tíz méter mély medencében próbáltak ki. A két hullámkeltő rendszer miniatűr formátumban szolgáltatta az áramlásokat és a viharokat, egészen a méteres hullámokig, amik a modellplatformok szemszögéből meglehetősen nagynak számítottak. Johanson biztos volt benne, hogy itt próbálták ki Lund tenger alatti gyárát is, amit a kontinentális peremnél akarnak telepíteni.

A fedett medencénél talált rá, ahol egy csoport tudóssal állt, és magyarázott. A jelenet összhatása humoros volt. A zöld vízben búvárok úszkáltak a játékméretű platformok között, és mini tankhajók cirkáltak a szakemberek evezős csónakjai mellett. Az egész valamilyen keveréke volt a labornak, a játékboltnak és a nyári csónakkirándulásnak, de a látszat csalt. A Marintek áldása nélkül semmi sem történt a tengeri iparban.

Lund meglátta, és félbeszakította a beszélgetést. Útban hozzá meg kellett kerülnie a medencét. Rá jellemzően ezt is futólépésben tette meg.

– Miért nem csónakkal jöttél?

– Nem a csónakázótavon vagyunk – válaszolta Lund. – Itt minden koordinálva van. Ha ott átsuhannék a vízen, több száz olajbányász veszítené el az életét a hullámzás következtében, és én lennék a hibás.

Egy csókot nyomott az arcára.

– Szúrsz.

– Minden férfi, akinek van szakálla, szúr – mondta Johanson. – Annak örülj inkább, hogy Kare borotválkozik, különben nem lenne semmi okod őt előnyben részesíteni velem szemben. Min dolgoztok? A víz alatti megoldáson?

– A legjobb tudásunk szerint. Ezer méter tengermélységet tudunk szimulálni. Annál mélyebben már pontatlanok az adatok.

– Az nem elég a projekthez?

– A számítógép folyamatosan összeveti a különböző szcenáriókat. Van, amikor az eredmények eltérnek a medencében mértektől, de akkor addig változtatjuk a paramétereket, míg valamennyire hasonlítani nem kezdenek.

– Azt olvastam, hogy a Shell ugyanezt tervezi, de kétezer méter mélységben. Még konkurenciát is kaptok.

– Tudom. A Shell a Marinteket bízta meg. Az a dió még keményebbnek bizonyul. Gyere velem, reggelizzünk!

A folyosón Johanson erősködött:

– Még mindig nem értem, miért nem vetitek be az SWOP-t. Nem könnyebb egy úszó konstrukcióról dolgozni, míg lefektetitek a rugalmas vezetéket?

Tina a fejét rázta.

– Túl kockázatos. Az úszó szerkezeteket le kell horgonyozni...

– Ezt természetesen én is tudom...

– ...és elszabadulhatnak.

– De hát annyi állomás van lehorgonyozva a self-tengeren.

– Igen. Sokkal sekélyebb vízben. Lejjebb egészen más hullámzások és áramlások uralkodnak. Különben meg nem csak a horgonyzás jelent kockázatot. Minél hosszabb a szívócső, annál instabilabb, és nem szeretnénk környezeti katasztrófát okozni. Ezenkívül senkinek sem tenne jót olyan messze kint egy úszó alkalmatosságon dolgozni. Még a keményebb kötésűek is kihánynák a lelküket. Erre!

Felmentek egy lépcsőn.

– Azt hittem, reggelizni megyünk – mondta Johanson csodálkozva.

– Mindjárt, csak előbb mutatni akarok neked valamit.

Lund kitárt egy ajtót. Valami irodába jutottak egy emelettel a medence fölött. Az üvegfal remek kilátást nyújtott egy sor napsütötte házra, amelyek egészen a fjordig húzódtak.

– Micsoda áldott reggel! – zümmögte Johanson.

Lund odaült egy íróasztalhoz. Odahúzott két széket, és felnyitotta a laptopot. Ujjaival nyugtalanul dobolt, míg a gép betöltötte a programot. Fotókkal teli oldal nyílt meg, ismerősnek tűntek Johansonnak a képek. Egy sápadt, világos foltot ábrázoltak, amelynek szélei feketeségbe vesznek. Hirtelen felismerte.

– A felvételek, amiket a Victor készített – mondta. – Az a dolog a szakadéknál.

– Az a dolog, amelyik nem hagyott nyugodni – bólintott Lund.

– Tudjátok már, mi az?

– Nem. Helyette azt tudjuk, hogy mi nem. Nem medúza, és nem halraj. Ezer szűrővel vizsgáltuk meg, ez a minőség a lehető legjobb. – Felnagyította az első képet. – Amikor először a lencse elé került, erős megvilágítást kapott a fényszórótól. Csak egy részét láttuk, persze máshogyan, mintha nem használtunk volna mesterséges fényt.

– Fény nélkül az égvilágon semmit sem látszott volna.

– Na ne mondd!

– Hacsak nem biológiai lumineszcenciával állunk szemben, és... Hátraőkölt. Lund láthatóan elégedett volt. Az ujjai futkároztak a klaviatúrán, és újabb kép jelent meg. Most a jobb felső széle látszott. Ahol a megvilágított felület sötétbe ment át, valami halványan kirajzolódott. Egy másik fajta fény, sötétkék, átszőve világos vonalakkal.

– Ha egy lumineszkáló tárgyat megvilágítasz, a saját fényét már nem látod. A fényszórók pedig túlvilágítanak mindent, kivéve a peremet, ahol a fény ereje már csökken. Ott fel lehet ismerni valamit. Szerintem ez bizonyíték arra, hogy egy világító lénnyel van dolgunk. Ráadásul jó naggyal.

– A lumineszcencia elég sok állat sajátossága. Baktériumokat használnak erre a célra, melyekkel szimbiózisban élnek. A magasabb régiókban is vannak világító állatkák, algák és kis tintahalak, de az igazi fénytenger ott kezdődik, ahová nem hatolnak le a nap sugarai. Johanson a képernyőre meredt. A kék színt inkább sejteni lehetett, mint látni. A gyakorlatlan szemnek fel sem tűnt. De mint tudjuk, a Victor kamerái nagy felbontású képeket készítenek. Lundnek bizonyára igaza volt.

A szakállát dörzsölgette.

– Mit gondolsz, milyen nagy lehet ez a valami?

– Nehéz megmondani. Amilyen gyorsan eltűnt, bizonyára a fénykör szélén úszott el néhány méter távolságban, mégis elfoglalja a kép nagy részét. Mi következik ebből?

– Az a rész, amit látunk, úgy tíz vagy tizenkét négyzetméter lehet.

– Amit látunk! – Szünetet tartott. – A széleken lévő fény arra enged következtetni, hogy a nagyobb részét nem is láttuk.

Johansonnak támadt egy ötlete.

– Planktoni eredetű lehet – mondta. – Mikroorganizmusok. Azok közt bőven van olyan, amelyik világít.

– És hogyan magyarázod a mintázatot?

– A világos vonalak? Véletlen. Azt gondoljuk, hogy vonalak. A marsi folyómedreket is mintázatnak néztük.

– Nem hinném, hogy plankton lenne.

– Olyan pontosan úgysem lehet kivenni.

– De lehet. Nézd csak meg!

 Lund kinyitotta a többi képet is. A lény képről képre húzódott vissza a sötétségbe. Kevesebb mint egy másodpercig volt látható. A második és harmadik nagyítás enyhén fénylő felületet mutattak. A negyediken már semmi sem látszott.

– Kikapcsolta a fényt – mondta döbbenten Johanson.

Elgondolkodott. Bizonyos polipfajok a bio-lumineszcencia útján kommunikálnak. Nem szokatlan, hogy az állat veszély esetén egyszerűen lekapcsolja a fényt, és visszahúzódik a sötétbe. De ez az állat igencsak nagy volt. Nagyobb, mint bármely ismert faj.

Olyan végkövetkeztetés tolult fel benne, amely egyáltalán nem tetszett neki: nem itt, a norvég kontinentális peremnél a helye.

Architheutis – mondta.

– Óriáskalmár – bólintott Lund. – Ez az elgondolás szükségszerűen felvetődik, de ez lenne az első eset, hogy itteni vizekben bukkan fel. Ez nem volt egészen igaz. Sokáig járta a szóbeszéd az Architheutisról, de tengerészek meséjének tartották. Aztán a partra sodort maradványok beigazolták létezését. Néhány éve kutatók találtak olyan parányi, fiatal kalmárokat Új-zélandtól keletre, amelyek genetikai felépítéséből kétségtelenül kimutatták, hogy tizennyolc hónap alatt ezekből húsz méter hosszú és egy tonna súlyú óriáskalmárok lesznek. A dolog szépséghibája, hogy még senki sem látta őket. Az Architheutis mélytengeri lakó, de hogy világítana, kérdéses.

Johanson a homlokát ráncolta, majd a fejét rázta.

– Nem.

– Mi nem?

– Túl sok minden szól ellene. Ez egyszerűen nem az óriáskalmárok felségterülete.

– Lehetséges, de... – Lund kezei a levegőben maradtak. – Nem tudjuk igazán, hogy hol vannak. Nem tudunk róluk semmit.

– Na, és – mondta Johanson – az Architheutisok félénkek. Miért törődnétek velük? Eddig még nem támadták meg az embert.

– A szemtanúk mást mondanak.

– Istenem, Tina! Talán kicsit meghúzgálták ezt vagy azt a csónakot. Remélem, nem arról beszélgetünk, hogy az óriáskalmárok komolyan veszélyeztetik az olajkitermelést? Be kell vallanod, hogy ez nevetséges.

Lund szkeptikusan szemlélte a képeket még egy ideig, majd lekapcsolta a gépet.

– Oké. Van valamid a számomra? Valamilyen eredmény?

Johanson elővette a borítékot, és kinyitotta. Egy vastag és sűrűn telenyomtatott papírköteg volt benne.

– Te jóságos ég! – szakadt ki Lundből.

– Várj! Kell lennie egy összefoglalónak is. Itt van, ni!

– Hadd lássam!

– Mindjárt – átfutotta a rövidített szakvéleményt, közben Lund felállt, és az ablakhoz ment, majd körbejárta az irodát.

– Mondd már!

Johanson összevonta szemöldökét, és belelapozott a kötegbe.

– Hm. Érdekes.

– Ki vele!

– Megerősítik, hogy egy soksörtéjűről van szó. Továbbá azt írják, hogy habár ők nem fajkutatók, arra jutottak, hogy a férgek megdöbbentő hasonlóságot mutatnak a Hesiocaeca methanicolával. Ebben az összefüggésben csodálkoznak a túlfejlett fogazaton, és azt írják... ez itt részletekbe bonyolódás... áh, itt van! Megvizsgálták az állkapcsukat. Nagyon erős, és egyértelműen fúrásra és ásásra szolgál.

– Ezt eddig is tudtuk! – kiáltotta Lund türelmetlenül.

– Várj még! Megvizsgálták a stabilizotóp-összetételét, és a tömegspektrométer-értékeket. Hűha! A kukacunk 90 promill súlyú.

 – Ki tudod magad érthetően is fejezni?

– Tényleg metanotróf. Szimbiózisban él olyan baktériumokkal, amelyek metánt bontanak le. Pillanat, hogy is magyarázzam meg? Tehát izotópok... tudod mik azok, nem?

– Egy vegyi anyag atomjai azonos magtöltéssel, de különböző súllyal.

– Nagyon jó. Leülhetsz! A szénatomok például különböző súlyban fordulnak elő. Van szén 12 és szén 13. Na már most, ha könnyű szénatomokat eszel, akkor te is könnyebb leszel. Világos?

– Ha megeszem? Igen. Logikus.

– És a metánban nagyon könnyű szénatomok vannak. Ha a féreg olyan baktériumokkal él szimbiózisban, amelyek metánt fogyasztanak, akkor először is a baktériumok, de a férgek is könnyűek. A miénk is könnyű.

– Micsoda emberek vagytok ti, biológusok! Hogy jött ez az ötlet?

– Szörnyű dolgokat művelünk. Megszárítjuk és ledaráljuk a férget, a mérőkészülékbe tesszük. Majd az elektronmikroszkóp... megfestették a DNS-üket is, nagyon alaposak...

– Szakadj már el! – Lund odament hozzá, és a papírlap szélét húzgálta. – Nem tudományos előadást akarok, hanem, hogy fúrhatunk, vagy nem.

– Fúrhattok... – Johanson kivette a lapot az ujjai közül, és elolvasta az utolsó sorokat – Csodás!

– Mi?

– A dögök csurig vannak baktériumokkal. Kívül és belül egyaránt. Endo- és exoszimbióták. A kukacaid valódi buszokként szolgálnak a baktériumok számára.

Lund kétkedve nézett rá.

– És ez mit jelent?

– Hát, elég paradox. A féreg egyértelműen a metán-hidráton él, majd szétcsattan a sok baktériumtól. Nem zsákmányol, és nem fúr lyukakat, inkább lustán és dagadtan fekszik a jégben. Mégis óriási, fúrásra szolgáló fogazata van, és az a tömeg ott a szakadéknál minden volt, csak nem kövér és lusta. Kimondottan életvidámnak tűntek. Ismét csendben maradtak egy darabig.

– Mit csinálnak ott lent, Sigur? Milyen állatok ezek?

– Nem tudom. Lehet, hogy egyenesen a kambriumi időkből felejtődtek itt. Fogalmam sincs, mit csinálnak. – Habozott egy pillanatra. – Arról sincs fogalmam, hogy játszanak-e valamilyen szerepet egyáltalán. Milyen kárt okoznának? Összevissza mászkálnak a környéken, de vezetékeket biztosan nem fognak megcsócsálni.

– Akkor mit csócsálnak?

Johanson az összefoglalón pihentette tekintetét.

– Van még egy cím, ami felvilágosítással szolgálhat – mondta. – Ha ők sem tudják, akkor várnunk kell, míg rájövünk magunk.

– Arra nem szívesen várnék.

– Jó. Elküldök néhány példányt – Johanson nyújtózott egyet és ásított. – Talán szerencsénk lesz, és eljönnek a kutatóhajóval, hogy maguk is megnézzék. Addig is, így vagy úgy, de türelemmel kell lenned. Addig semmit sem tehetünk. Ezért, ha megengeded, reggeliznék, és adnék Kare Sverdrupnak egy-két jó tanácsot.

Lund mosolygott, de nem látszott túl boldognak.

Április 5.

Vancouver és Vancouver-sziget, Kanada

Az üzlet megint új lendületet vett.

Más körülmények között Anawak szívből osztozott volna Shoemaker örömében. A bálnák visszatértek. Az üzletvezető másról sem tudott beszélni. Valóban, eljöttek szép sorban a szürke- és a púposbálnák, az orkák és néhány mink bálna. Természetesen Anawak is örült a visszatérésüknek. Csak szeretett volna némi választ is az öröm mellé, például, hogy hol voltak ilyen sokáig, ahol még a műholdak és szondák sem találtak rájuk. Ráadásul a furcsa találkozás sem ment ki a fejéből. Úgy érezte magát, mint egy kísérleti patkány. A két bálna olyan nyugodtan és alaposan szemrevételezte őt, mintha boncasztalon feküdt volna.

Talán felderítők voltak?

És mit derítettek volna fel?

Mindegy!

Bezárta a pénztárat, és kilépett a szabadba. A turisták a kikötő végében gyülekeztek. Narancsszínű, speciális ruhájukban úgy festettek, mint a kommandósok. Anawak beszippantotta a reggeli levegőt, és feléjük indult.

A háta mögött valaki futólépésben közeledett.

– Dr. Anawak!

Megállt, és hátrafordult. Alicia Delaware tűnt fel. Vörös haját lófarokba kötötte, és divatos, kék napszemüveget viselt.

– Elvinne magával?

Anawak ránézett. Majd átpillantott a Blue Shark kék testére.

– Dugig vagyunk.

– Az egész utat végigfutottam.

– Sajnálom. Fél óra múlva kihajóz a Lady Vexham. Sokkal kényelmesebb, nagy, fűtött kabinokkal, büfé...

– Önnel szeretnék menni. Biztosan van még egy hely nekem, talán hátul.

– Már ketten vagyunk a kabinban, Susan és én.

– Nem kell nekem ülőhely. – Mosolygott. Nagy lapátfogaival úgy nézett ki, mint egy szeplős nyúl. – Kérem! Semmi oka sincs, hogy nehezteljen rám, ugye? Igazán önnel szeretnék tartani. őszintén megvallva, csak önnel.

Anawak a homlokát ráncolta.

– Ne nézzen már így! – Delaware a szemeit forgatta. – Elolvastam a könyveit és csodálom a munkáját, ez minden.

– Nem ez volt a benyomásom.

– Az akváriumban? – Legyintett egyet a kezével. – Spongyát rá! Kérem, Dr. Anawak, már csak egy napot vagyok itt. Óriási örömöt szerezne nekem.

– Megvannak a szabályaink. – Ez nagyon gyenge érv volt.

– Hallja, maga makacs öszvér – mondta lány –, ha nem visz magával, végig fogom sírni a repülőutat Chicagóig. Vállalja a felelősséget?

Csak úgy ragyogott az arca. Anawak nem tehetett mást. Nevetnie kellett.

– Jól, van. Felőlem!

– Tényleg?

– Igen. De ne idegesítsen, és tartsa meg magának a bosszantó elméleteit.

– Nem az én elméletem volt, hanem...

– Legjobb lesz, ha egyszerűen csak sokáig csukva tartja a száját. Már éppen válaszolt volna, amikor meggondolta magát, és beleegyezően bólintott.

– Várjon itt – mondta Anawak. – Hozok egy ruhát önnek.

Alicia Delaware komoly tíz percig tartotta magát az ígéretéhez. Tofino házai alig tűntek el az erdős hegyoldal mögött, amikor mellé lépett, és a kezét nyújtotta felé.

– Hívjon csak Liciának – mondta.

– Licia?

– Az Aliciából. De az Alicia olyan buta név, szerintem. A szüleimnek persze tetszett, de hát nem kérdeztek meg előtte, és most olyan kellemetlen. Önt Leonnak hívják, igaz?

Elfogadta a kinyújtott jobbot.

– Örülök, Licia.

– Jó. És most tisztázzunk valamit.

Anawak segélykérően pillantott Stringer felé, aki a Zodiacot irányította. Visszanézett rá, de csak vállat vont, és ismét előre figyelt. – Mit, ha szabad kérdeznem?

– Ami legutóbb történt az akváriumban, az ostobaság volt részemről, okoskodás. Sajnálom.

– Már el is felejtettem.

– De te is kérj bocsánatot.

– Micsoda? Én miért?

Lehajtotta a fejét.

– Rendben van, hogy a véleményemet így leszóltad mindenki előtt, de a kinézetemet nem kellett volna.

– Én nem is... Az ördögbe!

– Azt mondtad, hogy egy beluga, amelyik engem néz sminkelés közben, kételkedhet a józan eszemben.

– Nem úgy értettem. Ez csak egy hasonlat volt a részemről.

– Nagyon hülye hasonlat volt.

Anawak belekotort a fekete sörényébe. Igenis bosszankodott akkor Delaware viselkedésén, mert úgy vélte, előre betanult szöveggel jött az akváriumba, hogy a közömbösségével tűnjön ki. Ám feltehetően ő sem volt kevésbé lekezelő, és nagyon valószínű, hogy dühében megsértette.

– Jól van. Bocsánatot kérek.

– Elfogadom.

– Povinellire támaszkodsz? – kérdezte a lánytól.

Ezekkel a szavakkal jelezte, hogy komolyan veszi. Daniel Povinelli volt Gordon Gallup legismertebb ellenfele abban a kérdésben, hogy mennyire intelligensek és öntudatosak az emberszabásúak és más állatok. Abban egyetértett Galluppal, hogy a csimpánzoknak, amelyek felismerték magukat a tükörben, volt elképzelésük önmagukról. Viszont cáfolta, hogy ez a mentális állapot képessé tenné őket, hogy más élőlényekkel együtt érezzenek. Povinelli nem tekintette bizonyítottnak, hogy bármely állat rendelkezhet olyan értelmi szinttel, amely megközelítené az emberét.

– Povinelli a bátrabb – mondta Delaware. – Nézetei maradinak tűnhetnek, de ezt tudja magáról. Gallupnak könnyebb a dolga, mert divatos a csimpánzokat és delfineket mint az ember egyenlő jogú partnereit jellemezni.

Tényleg egyenlő rangú partnerek – mondta Anawak.

– Etikai szempontból.

– Függetlenül az etikától. Az az ember találmánya.

– Ezt senki sem vitatja. Még Povinelli sem.

Anawak a kis szigetcsoportra tekintett, amely most tűnt fel a távolban.

– Tudom, mire akarsz kilyukadni – mondta végre. – Azt gondolod, nem az a legjobb módszer, hogy a lehető legtöbb emberit feltételezzük róluk, ahhoz, hogy emberségesebben bánjunk velük.

– Ez arrogáns emberi felfogás – mondta Delaware hangosan.

– Igazat adok neked. Nem oldja meg a problémákat. De a legtöbb ember szükségszerűen úgy gondolkodik, hogy az életet annál inkább kell védeni, minél inkább emberi. Egyszerűen könnyebb állatot ölni, mint embert. Csak akkor lesz nehezebb, ha közeli rokonnak tekintjük őket. Sokan hajlanak erre, de kevesen tudnak azzal megbarátkozni, hogy talán nem mi vagyunk a teremtés koronája. Sőt, hogy az élet értékskáláján nem minden más előtt állunk, hanem mellett. Ez dilemmához vezet: hogyan viseltessek egyforma tisztelettel egy állat vagy növény iránt, miközben az emberi életet eleve magasabb rendűnek tekintem, mint egy hangyáét, majomét, vagy delfinét.

– Hé! – Összecsapta a tenyerét. – Egy véleményen vagyunk.

– Majdnem. Azt hiszem, egy kicsit túl... messiási a felfogásod. Én személy szerint azon a véleményen vagyok, hogy a majom vagy a beluga pszichéje bizonyos metszéspontokban találkozik az emberével. – Delaware majdnem válaszolt, de Anawak felemelte a kezét. – Jó. Akkor fogalmazzuk meg máshogy: a beluga értékskáláján, ha van a bálnáknak ilyen, annál magasabbra jutunk, minél több közös vonást fedez fel ő bennünk. – Anawak vigyorgott. – Lehet, hogy néhány beluga még intelligensnek is tart, meg vagy elégedve?

Delaware az orrát dörzsölte.

– Nem tudom, Leon, miért nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy csapdába akarsz csalni.

– Fókák! – kiáltotta Stringer. – Ott elöl!

Anawak eltakarta a napot a kezével. Gyér növényzetű sziget felé közeledtek. A sziklákon egy csapat Stellar fóka napozott. Néhányuk lustán felemelte a fejét és a csónakot figyelte.

– Nem Gallupról és Povinelliről van szó, igazam van? – Anawak a szeméhez emelte a kamerát, és lefényképezte az állatokat. – Nézzük másként a dolgokat. Megegyezünk abban, hogy nincs értékskála, csak az ember képzeli, és ezzel kipipálhatjuk. Mindketten szenvedélyesen ellene vagyunk, hogy az állatokat emberi tulajdonságokkal ruházzák fel. Mégis meg vagyok győződve arról, hogy bizonyos korlátok között képesek leszünk az állatok belső világát felfogni. Mondjuk úgy: intellektuálisan behatárolni. Ezenkívül hiszem, hogy egyes állatokkal több a közös vonásunk, mint másokkal, és egyszer megtaláljuk a módját, hogy kommunikáljunk velük. Te viszont azt hiszed, hogy minden, ami nem emberi, az örökkévalóságig idegen marad. Nincs hozzáférésünk az állat fejéhez, ergo nem jöhet létre kommunikáció, és csak a különbségek maradnak meg, tehát elégedjünk meg ennyivel, és hagyjuk őket békén.

Delaware csendben maradt egy ideig. A Zodiac lassan haladt el a fókák szigete mellett. Stringer mindenféle tudnivalót mesélt az utasoknak. Azok pedig úgy cselekedtek, mint Anawak, fotóztak.

– Erről el kell gondolkodnom – mondta Delaware végül.

És úgy is tett. Legalábbis nem szólalt meg az utazás hátralévő részében, amíg kiértek a nyílt tengerre. Anawak elégedett volt. Jó, hogy a túra fókákkal kezdődött. A bálnák populációja még mindig nem érte el a megszokott létszámot, és egy csapat fóka pozitívan befolyásolhatja az expedíciót; talán segíthet, ha a következőkben nem történik semmi izgalmas.

Kételyei azonban feleslegesnek bizonyultak.

Mindjárt találkoztak egy csorda szürkebálnával. Kicsit kisebbek voltak a púposbálnáknál, de még így is impozánsak. Némelyikük közel jött a csónakhoz, és rövid ideig kifigyelt a vízből, az utasok legnagyobb örömére. Úgy néztek ki, mint az életre kelt szürke sziklák. Hatalmas álkapcsuk tele volt tengeri makkal és integető rákkal, szívósan rájuk telepedett parazitákkal. A legtöbb utas filmezett és fotózott, mint az őrült. Mások csak meghatottan bámultak. Anawak már látott felnőtt férfiakat, akiknek a bálnák látványától könny szökött a szemükbe.

Kis távolságra három másik Zodiac úszott egy nagyobb hajó körül. Mindegyiknek le volt állítva a motorja. A bálnafigyelés szelíd módja volt, amit űztek, de egy Jack Greywolf típusú alak ebben is talált volna kivetnivalót.

Jack Greywolf egy idióta.

Méghozzá egy veszélyes idióta. Anawaknak nem tetszett, amit tervezett. Turistafigyelés. Nevetséges! De ha keményebbre fordulna a helyzet, akkor Greywolf maga mellett tudná a médiát. A Daviest rossz hírbe kevernék, mindegy, hogy milyen elővigyázatosan és felelősségteljesen végezik is a munkájukat. Az állatvédők zavaró manőverei – akkor is, ha csak egy olyan kis duhaj csapat, mint Greywolf Seaguardjai, tengerőrei – az előítéleteket igazolnák. Nem sokan vennék a fáradságot, hogy különbséget tegyenek a jó nevű szervezetek és az olyan fanatikusok, mint Greywolf kijelentései között. Ez csak később következne be, amikor a sajtó feldolgozta a témát, és a kár már helyrehozhatatlan.

És Isten a megmondhatója, hogy nem Jack Greywolf jelentette az egyetlen gondot.

Figyelmesen nézte az óceánt, a kamerát készenlétben tartva. Azt érezte, hogy paranoiás lett, mióta találkozott a két bálnával. Szellemeket látott, vagy tényleg volt valami elváltozás az állatok viselkedésében?

– Jobbra! – kiáltotta Stringer.

A fejek követték a kinyújtott kar irányát. Több szürkebálna közelítette meg a csónakot és látványos búvármutatványba kezdtek, farok-úszóik mintha az utasoknak integettek volna. Anawak készített néhány képet az archívum számára. Shoemaker tapsolt volna örömében. Meséskönyvbe illő jelenet zajlott le, mintha a bálnák összebeszéltek volna, hogy egy nagyszerű revüvel kárpótolják a bálnafigyelőket a hosszú várakozásért. Messzebb három nagy szürke állat dugta ki fejét.

– Ezek nem szürkebálnák, ugye? – kérdezte Delaware. Úgy nézett Anawakra, miközben a rágóját csócsálta, mintha dicséretre várna.

– Nem, púposbálnák.

– Azt mondom. Honnan ez a bugyuta kifejezés? Én nem látok púpot.

– Nincs is nekik. De lesz, amikor alámerülnek. Gondolom, ez a jellegzetes testtartás volt a név oka.

Delaware felhúzta a szemöldökét.

– Azt hittem, hogy a név arra a kis púpra, a rárakódott élő kéregre vonatkozik a szája szegletében.

Anawak sóhajtott.

– Megint ellenzékbe vonultál, Licia?

– Bocs. – Izgatottan hadonászott karjaival. – Mit csinálnak ott?

A három púposbálna egyszerre tört keresztül a vízfelszínen. Óriási szájukat tágra nyitották, hogy kilátszott rózsaszín ínyük a keskeny alsó álkapocs közepén. A „bajusz” sörtéit jól ki lehetett venni. Hatalmas torokzsákjuk mintha fel lett volna fújva. Közöttük forrt a tenger, és csillogó apró halacskák kerültek a felszínre. A semmiből ott termett sirályok és szulák szintén részt vettek a lakomában.

– Lakmároznak – mondta Anawak, miközben fényképezett.

– Őrült jó! Úgy nézett ki, hogy belőlünk akarnak lakmározni.

– Licia! Ne beszélj ilyen sületlenségeket!

Delaware a rágót áthelyezte a másik pofazacskójába.

– Nem érted a tréfát – mondta unatkozva. – Tudom, hogy a krillt fogyasztják, meg mindenféle apróságot. Csak még nem láttam, hogyan csinálják. Azt gondoltam, csak tátott szájjal úszkálnak.

– A simabálna-félék táplálkoznak ilyen módon – mondta Stringer a válla fölött. – A púposbálnáknak saját módszerük van. Egy rák – vagy kishal-raj alá úsznak, és bekerítik őket légbuborékokkal. Amazok pedig nem szívelik a turbulens vizet, ezért távol maradnak a buborékfüggönytől, és szorosan egymáshoz lapulnak. A bálnák felmerülnek, kitárják a torokzsákjukat, és gulp.

– Gulp? – visszhangozta Delaware.

– Így nevezik a barázdásbálna-féléknél: a gulp-módszer. Kitárják a torokzsákjukat, ezért néznek ki úgy, mintha fel lennének fújva. Ez hirtelen történik, és közben ilyen hangot hallatnak. Egy óriási táplálékgyűjtő tartállyá változnak. A krill és a kishalak egyetlen nagy korttyal beszippantódnak, majd megakadnak a bajuszban, amikor a bálnák a vizet kipréselik.

Anawak Stringer mellé állt. Delaware felfogta, hogy egyedül szeretne beszélni vele. Átegyensúlyozott a kormányfülke mellett, előre az utasokhoz, és azonnal lelkesen mesélni kezdte a gulp-módszert.

Kis idő múlva Anawak halkan megkérdezte:

– Milyennek tűnnek neked?

Stringer felé fordult.

– A bálnák?

– Igen.

– Milyen kérdés? – Egy pillanatig gondolkodott. – Mint mindig. Milyeneknek tűnnek neked?

– Normálisnak tűnnek?

– Persze. Rendesen elkapta őket a szereplési láz, ha erre gondolsz. Azt hiszem, nagyon is jól vannak.

– Nem változtak meg... valahogy?

Hunyorított. A nap szikrázóan tükröződött a vízen. Közel a csónakhoz egy szürke hát tűnt fel, majd visszahúzódott. A púposbálnák is eltűntek.

– Megváltoztak? – kérdezte töprengve. – Mire gondolsz?

– Meséltem a legutóbbi találkozásomról a két Megapteraevel, amik hirtelen felbukkantak a csónak mellett. – Spontán szaladt ki a púposbálna tudományos neve a száján. Elég őrületes volt, ami a fejében lejátszódott. Így legalább nem tűnt olyan hihetetlennek.

– Igen, és?

– Hát, mindenesetre furcsa volt.

– Már mesélted. Egy-egy mindkét oldalról. Irigyellek. Őrült jó lehetett, és én nem voltam ott.

– Nem tudom, hogy olyan őrült jó volt-e. Inkább úgy tűntek, mint akik mérlegelik a helyzetet... mintha valamire készülnének...

– Rébuszokban beszélsz.

– Nem volt kellemes.

– Nem volt kellemes? – Stringer rezignáltan a fejét rázta. – Magadnál vagy? Ez az a találkozás, amelyről mindig is álmodtam. Bárcsak a helyedben lehettem volna!

– Nem volt szórakoztató. Azt kérdezgetem magamtól, hogy ki figyelt meg kit, és milyen okból...

– Leon, bálnák voltak, nem titkos ügynökök.

A szemeit dörzsölte, és megvonta vállát.

– Oké. Felejtsd el. Biztos csak képzelődöm.

Stringer adóvevője kattogni kezdett, majd Shoemaker recsegő hangja hallatszott.

– Susan, állítsd a 99-esre!

– Minden bálnafigyelő állomás a 98-as frekvenciát használta. Praktikus volt, mert így minden megfigyelésről tudomást szerezhettek. A parti őrség és a tofinói repülőtér is a 98-as frekvenciát használta, és sajnos a sporthalászok is, akiknek rossz véleményük volt a bálnafigyelésről. Személyes közölnivalóra minden állomásnak külön csatornája volt. Stringer átkapcsolt.

– Leon a közelben van?

– Igen, itt van.

Átadta Anawaknak a mikrofont, aki elvette, és egy rövid ideig hallgatta Shoemakert. Majd azt mondta:

– Jól van. Odamegyek. Igen, rövid időn belül. Odarepülök, amint visszatértünk. Nemsokára.

– Miről van szó? – akarta tudni Stringer, amikor visszaadta neki a mikrofont.

– Tanácsadásról. Inglewoodnak.

– Inglewood? A szállítmányozó?

– Igen. A hívás az igazgatóságtól jött. Nem látták el Shoemakert különösebb részletekkel. Csak annyit mondtak, hogy a tanácsomat szeretnék kikérni. És hogy sürgős. Shoemakernek az volt az érzése, hogy ha tehetnék, legszívesebben magukhoz teleportálnának engem.

Inglewood egy helikoptert küldött. Alig két órára rá, hogy befejezték a rádióbeszélgetést Anawak Vancouver-sziget csodás tája fölött repült. Erdős dombok váltakoztak csupasz sziklákkal, közöttük folyók csillogtak és zöld színű tavak. Ám a sziget szépsége nem tudta leplezni a fairtás áldatlan tevékenységét. Az elmúlt száz esztendőben a faipar vált a régió húzóágazatává, óriási területek álltak csupaszon.

Elhagyták Vancouver-szigetet. Messze távol a Rocky-mountains hegyvonulata húzódott havas csúcsaival.

A pilóta a földi irányítással beszélt. A helikopter alacsonyabbra ereszkedett, tett egy kanyart, és a dokkok felé tartott. Rövidesen leszálltak egy óriási üres parkolóhelyre. Két oldalról cédrusfa-kazlak várták, hogy elszállítsák őket. Távolabb kén- és széntárolók kubista képződményei sorakoztak. Egy hatalmas szállítóhajó volt a rakpartnál. Anawak egy férfit látott kiválni az egyik csoportból, aki felé tartott. A haja lobogott a helikopter kavarta széltől. Kabátot viselt, és összehúzta magát a hideg miatt. Anawak kikapcsolta a biztonsági övet, és készülődött a kiszálláshoz.

A férfi kinyitotta az ajtót. Magas volt és erős, a hatvanas évei elején járhatott, kerek, barátságos arca volt, éber szemekkel. Mosolygott, amikor Anawaknak odanyújtotta a kezét.

– Clive Roberts – mondta. – A vezetőmenedzser vagyok.

Kezet fogtak egymással. Anawak követte Robertset, aki a csoport felé tartott. Azok szemlátomást a hajót vizsgálták. Tengerészeket és civil ruhásokat látott. Mindvégig a hajó hátsó részénél nyüzsögtek és hevesen gesztikuláltak.

– Kedves öntől, hogy ilyen hamar ideért – mondta Roberts. – Bocsásson meg. Általában nem szoktunk ajtóstól rontani a házba, de a dolog a körmünkre ég.

– Nem történt semmi – válaszolta Anawak. – Miről van szó?

– Egy balesetről. Feltételezem.

– Ez a hajó?

– Igen, ez a Barrier Queen. Máskülönben a vontatóhajókkal lett gond, amik hazahúzták volna.

– Tudja, hogy a cetacaeák viselkedéskutatója vagyok? Bálnák és delfinek.

– Pontosan erről van szó. Viselkedéskutatásról.

Roberts bemutatta a körben állókat. Hárman a cég menedzsmentjéhez tartoztak, a többiek a szerződött partner technikusai voltak. Kicsit távolabb két férfi búvárfelszerelést pakolt ki egy teherautóról. Anawak aggódó arcokba tekintett, majd Roberts távolabb vonta őt.

– Pillanatnyilag nem tudunk a legénységgel beszélni – mondta. – De átadom a bizalmas fénymásolatokat a jelentésről, amint megkaptuk. Nem szeretnénk, ha a történtek kiszivárognának. Remélem, megbízhatok önben.

– Természetesen.

– Jól van. Összefoglalom az eseményeket. Utána eldönti, hogy marad vagy visszarepül. Bárhogyan is döntsön, kárpótoljuk az önt ért kellemetlenségekért.

– Nem okoztak kellemetlenséget.

Roberts hálásan nézett rá.

– Tudnia kell, hogy a Barrier Queen viszonylag új hajó. A közelmúltban végeztek rajta teljes körű átvizsgálást, a formalitásokat betartva. Ez egy hatvanezer tonnás szállító, amivel eddig gond nélkül fuvaroztunk Japánba és vissza. Nagyon sok pénzt ölünk a biztonságba, többet, mint kellene. A Barrier Queen tele volt a visszaúton.

Anawak szótlanul bólintott.

– Hat napja elérte a 200 mérföldes határt Vancouver előtt, hajnali három órakor. A kormányos öt fokra állította a kormányt. Rutineljárás. Messze elöl egy másik hajó fényei látszódtak, ezekhez szabad szemmel is lehetett igazodni. A fényeknek jobbra kellett volna tolódniuk, de abban az irányban maradtak, ahol voltak. A Barrier Queen még mindig egyenesen haladt. A kormányos ismét állított a kormányon, anélkül, hogy változás történt volna. Egészen ütközésig húzta, és hirtelen sikerült. Csak túl jól.

– Belehajtott valakibe?

– Nem. A másik hajó túl messze volt. De a kormány, úgy tűnik, beakadhatott, teljesen elfordítva, ütközésig. Nem lehetett visszafordítani. Ütközésig elfordított kormány 20 tengeri csomó sebesség mellett... egy ilyen hajót nem lehet csak úgy megállítani. A Barrier Queen nagy sebességgel kényszerült egy extrém éles fordulómanőverbe. Tíz fokot az oldalára dőlt az áruval együtt. Tudja, mit jelent ez?

– El tudom képzelni.

– Kicsivel a vízszint felett helyezkednek csak el a fedélzeti víz elvezető nyílásai. Magas tengerjáráskor ellepi őket a víz, de ugyanolyan gyorsan ki is ürülnek. Egy ilyen megdőlt pozícióban azonban előfordulhat, hogy megtelnek, és a hajót pillanatok alatt elárasztják. Hála istennek nyugodt volt a tenger, de a helyzet kritikussá vált. A kormányt nem lehetett megmozdítani.

– És mi volt az oka?

Roberts hallgatott egy ideig.

– Nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy a gondok még csak ekkor kezdődtek. A Barrier Queen leállította a motorokat, és vészjelzést adott le, majd várt. Egyértelműen irányíthatatlanná vált. A többi hajó a környéken megváltoztatta az irányát elővigyázatosságból, és két vontatóhajó elindult Vancouverből. Két és fél nappal később érkeztek meg, a kora délutáni órákban. Egy hatvanméteres óceáni vontató és egy huszonöt méteres csónak. A legnehezebb ilyenkor a kötelet a vontatóról úgy feldobni, hogy a fedélzeten elkapják. Vihar közben órákig is eltarthat. Ez egy nagyon bonyolult procedúra. Először a vékonyabb kötelet, aztán a vastagabbat kell, végül jön a nehéz vontatókötél. De ebben az esetben... nem kellett volna, hogy problémát okozzon. Az időjárás változatlan maradt, a tenger nyugodt volt, mégis akadályokba ütköztek.

– Akadályokba?

– Hát ez az... – Roberts elhúzta a száját, mintha kellemetlen lenne neki tovább beszélni. – Nagyon úgy tűnik... Istenem! Hallott már olyanról, hogy bálnatámadás ért valakit?

Anawak megdöbbent.

– Hajókat?

– Igen. Nagy hajókat.

– Rendkívül ritka esemény.

– Ritka? – Roberts felhorkant. – De megtörtént?

– Egy hivatalos esetről tudok. A 19. századból származik. Melville regényt írt belőle.

– A Moby Dickre gondol? Azt hittem, az kitalált történet. Anawak nemlegesen rázta a fejét.

– A Moby Dick az Essex bálnavadász-hajó története. Tényleg elsüllyesztette egy ámbráscet. Egy negyvenkét méteres hajó, de fából, és valószínűleg már kissé korhadt volt. Mindenesetre a bálna nekiment a hajónak, és az percek alatt elsüllyedt. A legénység állítólag még hetekig sodródott a mentőcsónakokban... Hozzátennék még két esetet az elmúlt évből, az ausztrál partoknál. Mindkét esetben halászcsónakokat süllyesztettek el.

– Hogyan történt?

– A farokuszonyukkal kettétörték őket. Hatalmas erő van bennük. Ha jólértesült vagyok, akkor egy férfi életét követelte a támadás, de ő szívelégtelenségben halt meg, amikor a vízbe esett.

– Milyenfajta bálnák voltak?

– Senki sem tudja. A bálnák nagyon gyorsan eltűntek. És ha egy ilyen esemény bekövetkezik, akkor mindenki mást lát.

Anawak a hatalmas Barrier Queenre nézett.

– Nem tudok bálnatámadást egy ilyen hajó ellen elképzelni. Roberts követte a pillantását.

– A vontatóhajókat támadták meg. Nem a Barrier Queent. Oldalról akarták feldönteni a vontatókat, de nem sikerült nekik. Aztán megakadályozták, hogy a kötelet feldobják, végül...

– Támadták?

– Igen.

– Felejtse el! – Anawak legyintett. – Egy bálna fel tud dönteni valamit, ami kisebb vagy ugyanakkora mint ő. Nagyobbat nem. És nem is támadna meg nála nagyobbat, ha nem lenne rákényszerítve.

– A legénység égre és földre esküszik, hogy így történt. A bálnák...

– Milyen bálnák?

– Istenem, milyen bálnák? Mit mondott ugyanerre a kérdésre az imént? Mindenki mást lát.

Anawak a homlokát ráncolta.

– Hát jó, játsszuk végig. Feltételezzük az ön állítását, hogy a vontatókat kékbálnák támadták meg. A Balaenoptera musculus 33 méter hosszú és 120 tonna súlyú. Mindenképpen a legnagyobb állat, ami a Földön létezik. Tételezzük fel, hogy a kékbálna el akar süllyeszteni egy hajót, ami ugyanolyan hosszú, mint ő maga. Minimum olyan gyorsnak kell lennie, mint a hajó, ha nem gyorsabbnak. Igaz, az 50-60 kilométer per óra sebességet játszi könnyedséggel veszik fel rövidtávon, mivel testük áramvonalas, és alig kell súrlódást leküzdenie. De milyen impulzust tud kifejteni, és mennyi ellenimpulzust fejt ki a hajó? Egyszerűen fogalmazva, ki szorít le kit, ha a hajó ellenkormányoz?

– 120 tonna tetemes súly.

Anawak fejével a teherautó felé biccentett.

– Fel tudná emelni?

– A teherautót? Természetesen nem.

– Pedig még meg is támaszkodhat. Egy úszó test ilyet nem tehet. Nem emelhet fel olyan testet, ami nehezebb, mint ő maga, mindegy, hogy bálna vagy ember. A tömegtől függ minden. De mindenekelőtt hozzá kell számítani a kiszorított víz mennyiségét. Akkor már nem sok marad. Csak a farokból származó meghajtó erő. Lehet elegendő, hogy a hajót kibillentse az irányából, de az is, hogy a beesési szögtől függően lecsúszik róla. Egy kicsit olyan, mint a biliárd, érti?

Robertson az állát vakargatta.

– Egyesek púposbálnákra esküsznek, mások finn bálnákról beszéltek, megint mások ámbrásceteket láttak...

– Három faj, amelyik különbözőbb már nem is lehetne.

Roberts habozott egy pillanatra.

– Mister Anawak, én egy józan gondolkodású ember vagyok. Nekem az az elképzelésem, hogy a vontató egy csorda közepébe került. Lehet, hogy nem a bálnák ütköztek a hajóval, hanem fordítva. Talán a legénység nem reagált helyesen, de tény, hogy a bálnák elsüllyesztették a kisebbik hajót.

Anawak elképedve nézett Robertsre.

– Amikor a kötél megfeszült – folytatta Roberts – a vontató és a Barrier Queen között, a kifeszített acélhuzalra vetették magukat. Ilyenkor nem kell a kiszorított víz mennyiségével számolni; a tengerészek pedig azt mondják, hogy szép nagy példányok voltak. – Szünetet tartott. – A vontatót felfordították, és azonnal elsüllyedt.

– Istenem! És a legénység?

– Ketten eltűntek. A többieket kimentették. Meg tudná magyarázni, mi késztette a bálnákat arra, hogy ezt tegyék?

Jó kérdés, gondolta Anawak. A palackorrú- és a fehérdelfin felismeri magát a tükörben. De gondolkodnak? Terveznek? Ismerik a tegnap és a holnap fogalmát? Mi mozgatja őket? Milyen érdekük fűződhetett ahhoz, hogy elsüllyesszék a vontatót?

Hacsak nem a vontató veszélyeztette őket, illetve a borjaikat. De mivel és hogyan?

– Ilyesmi nem jellemző a bálnákra – mondta végül.

– Én is így látom, ám a legénység másképp gondolja. A másik vontatót is hasonló módon támadták meg, de itt sikerült a kötelet rögzíteni, és a támadások abbamaradtak.

Anawak elgondolkodva bámulta a cipőit.

– Ez egy véletlen – mondta. – Egy szerencsétlen véletlen.

– Gondolja?

– Természetesen okosabbak lennénk, ha tudnánk, mi történt a kormánylapáttal.

– Ezért hívattunk búvárokat – válaszolta Roberts. – Néhány perc múlva készen állnak.

– Van még egy tartalék felszerelés a kocsiban?

– Azt hiszem, igen.

Anawak bólintott.

– Jól van. Én is lemerülök.

A kikötők vize rémálom az egész világon. Szörnyű egyveleg, amelyben legalább annyi a szennyező anyag, mint amennyi a vízmolekula. Az aljzatot több méter vastag iszapréteg fedi, ami állandóan felkeveredik. Amikor Anawak fölött összecsaptak a hullámok, azon töprengett, hogyan is fognak így bármit meglátni. Úgy érezte, mintha barna ködbe veszne. Homályosan kivette a két búvárt maga előtt és mögöttük a sötét felületet, a Barrier Queen farrészét.

Az egyik búvár felé fordult, aki hüvelyk- és mutatóujjával „oké” jelet mutatott. Anawak ugyanígy válaszolt. A mellényéből kiengedett egy kevéske levegőt, és lassan lesüllyedt a hajó oldala mellett az aljához. Néhány méter után bekapcsolták maszkjukon a fényszórót. A lámpa a tömérdek lebegő anyagtól erősen szórta a fényt. A félhomályból előbukkant a foltos és rücskös kormánylapát. Ferdén állt. Anawak a mélységmérő után matatott. Nyolc métert mutatott. Előtte a két búvár eltűnt a kormánylapát mögött, és csak a lámpájuk fénye látszott.

Anawak a másik oldalról közelített.

Először csak éles kitüremkedéseket látott, bizarr szobrokat alkotva halmozódtak egymásra. Majd világossá vált számára, hogy a kormányt iszonyú sok csíkos mintázatú kagyló lepte el. Közelebb úszott. Ott, ahol a lapát forduláskor a legközelebb áll a hajótesthez, a kagylók szilánkos péptömeggé álltak össze. Nem csoda, hogy nem tudták megmozdítani. Beszorult a kagylók közé.

Lejjebb úszott. Itt is minden tele volt kagylóval. Óvatosan belekotort a tenyészetbe. Az alig három centis élőlények szorosan egymáshoz tapadtak. Óvatosan, hogy ne vágja meg magát az éleikkel, addig mozgatta őket, míg végül néhányuk engedett. Félig kinyíltak. A belsejükből vékonyka fonál gomolygott elő, mellyel fogódzót kerestek. Anawak betette őket a derekánál függő tartályba, és eltöprengett.

Nem sokat tudott a kagylókról. Létezik néhány fajta, amelyeknek szintén van ilyen ragadós, fonálszerű lábuk. A legismertebb közülük a zebrakagyló, amelyet a Közel-Keletről hoztak be. Az elmúlt években az amerikai és európai ökoszisztémákban gyorsan elszaporodtak, és az őshonos faunát kezdték megsemmisíteni. Ha ezek zebrakagylók, akkor nem csoda, hogy ilyen vastag kérget képeztek. Bárhol is jelentek meg, azt mindig tömegestől tették.

Anawak a leszedett kagylókat nézegette a tenyerében.

A kormányt zebrakagylók lepték el. Minden jel erre mutatott. De lehetséges ez? A zebrakagylók főleg édesvízben élnek; ugyan a tengerekben is megmaradnak és szaporodnak, de ez nem magyarázza, hogyan tudtak a nyílt vízen, ahol semmi sincs, csak kilométeres mélységek, egy mozgó hajót megszállni? Vagy már a kikötőben dokkoltak rá?

A hajó Japánból érkezett. Voltak Japánban problémák a zebrakagylókkal?

Alatta oldalt ívelt szárnyak meredtek a zavaros homályba, kísértetiesen és valószerűtlen méretben. Anawak még lejjebb ereszkedett, és megragadta az egyiket. Nyugtalanító érzés fogta el. A hajócsavar négy és fél méter átmérőjű volt, öntött acélból, és nyolc tonnát nyomott. Hirtelen elképzelte, amikor a propeller teljes sebességgel forog. Hihetetlen volt, hogy valami akár csak megkarcolhatná. Ami túl közel kerül hozzá, azt szükségszerűen ledarálja.

Ám a kagylók még a propelleren is megtelepedtek.

A felismerés nem töltötte el boldogsággal. Lassan odahúzta magát a propeller közepéhez. Ujjai valami síkosat érintettek, világos anyag vált le és lebegett felé. Megfogta és közel tartotta a maszkhoz.

Nyálkás volt és gumiszerű.

Úgy tűnt, mintha élő szövet lenne.

Anawak ide-oda forgatta a mállós valamit, majd a gyűjtőtartályba tette. Az egyik búvár szemből közelített feléje. A fején a lámpával úgy festett, mint egy földönkívüli. A „gyere ide” jelet mutatta neki. Anawak ellökte magát a hajócsavartól, és odaúszott hozzá. Lassan lejjebb merült, míg búvártalpa a meghajtókart érintette, aminek a végén a propeller volt. Itt még több volt a nyálkás anyag. Védőrétegként vonta körül. A búvárok igyekeztek eltávolítani a karról, de még Anawak segítségével is hiábavalónak bizonyult. Olyan szorosan tapadt rá, hogy puszta kézzel nem tehettek semmit.

Roberts szavai visszhangoztak a fülében. A bálnák el akarták téríteni a vontatókat. Abszurd.

Mit akarhattak a bálnák elérni azzal, hogy megakadályozzák a vontató kapcsolódási manőverét? Hogy elsüllyedjen a Barrier Queen? Erős tengerjárásnál meg is történhetett volna. A hullámzás egyszer úgyis felerősödött volna. Meg akarták akadályozni, hogy addigra biztonságos vizekre érjen a Barrier Queen?

Ellenőrizte az oxigént.

Még jócskán volt a palackban. Felnyújtott hüvelykujjal jelezte, hogy át akarja nézni a hajó gerincét. Az „oké” jellel válaszoltak. Egyszerre hagyták el a propellert és úsztak a hajó oldala mellett előre. Anawak lámpájával az acélborítást vette szemügyre. A festés még elég újnak tűnt, csak itt-ott volt rajta karcolás. Tovább süllyedt a fenék felé, a sötétség növekedett.

Önkéntelenül felfelé nézett. Két alig látható fényfolt mutatta, hogy a búvárok merre járnak.

Mi történhetne? Elvégre tudta, hogy hol van. Mégis nyomás nehezedett a mellére. Folytatta útját a hajótest mellett. Semmi sem utalt sérülésre.

A következő pillanatban a fényszóró köre homályosabb lett. Anawak a lámpa felé nyúlt. Aztán felismerte, hogy nem az az oka, hanem amit megvilágít. A festés eddig egyenletesen verte vissza a fényt, most elnyelődött a sötét, kagylóval borított felületen, amely mögött a Barrier Queen teljesen eltűnt.

Honnan jött ez temérdek kagyló?

Anawak azon gondolkodott, hogy a búvárokhoz csatlakozik, ám meggondolta magát, és még mélyebbre merült. A hajó alja felé a kagylók sűrűsödtek. Ha legalul ugyanígy benőtték, akkor tetemes súly jöhetett itt össze. Lehetetlen, hogy nem vették észre a hajó mozgásán. Ilyen tömeg jelentősen lecsökkenthette a sebességet. Most már a hátára fordult, hogy jobban lásson, mert elérte a hajó alját. Néhány méterre alatta kezdődött a kikötői iszaptenger. A víz itt olyan homályos volt, hogy csak a kagylóhegyeket látta. Néhány erős lökéssel a hajó orra felé tartott. Itt már nem voltak kagylók. Csak most látta, hogy milyen méretű volt a telep. Csaknem két méter vastagon függtek a Barrier Queen alján. Mi volt ez?

A kagylóhegy szélén rést fedezett fel. Először tanácstalanul lebegett előtte, majd a sípcsontja felé nyúlt, ahol a kése volt, és beleszúrt vele a kagylótömegbe.

A kéreg felpattant.

Valami kilövellt belőle, az arcának csapódott, és majdnem kitépte az oxigéncsövet a szájából. Anawak visszarántotta a fejét, és beleütötte a hajóba. Szikrázó robbanás vakította el. Fel akart úszni, de a hajó alja még mindig fölötte volt. Kapkodó mozdulatokkal próbált a kagylóktól távolabb kerülni, de megint csak egy újabb kitüremkedéssel került szembe. A kagylók mintha valami kocsonyaszerűséggel lettek volna odaragasztva. Rosszullét kerülgette. Nyugalmat erőltetett magára, és igyekezett kivenni, hogy mi támadta meg. Eltűnt. Semmi mást nem látott, csak kagylók rengetegét.

Ekkor vette észre, hogy a jobb keze valamit markol. A kése volt, amit nem eresztett el. Valami lógott a kés éléről: egy darabka kocsonyás anyag. Anawak a szövetdarabka mellé tette a gyűjtőtartályba, majd gyorsan elpályázott. Kalandvágya egy időre kielégült. Ellenőrzött mozdulatokkal tartott fölfelé, és igyekezett verdeső szívét lenyugtatni. A távolban meglátta a búvárokat, és feléjük közelített. Ők is rábukkantak a kagylókra. Egyikük a késével távolított el néhányat. Anawak izgatottan figyelte. Minden pillanatban arra várt, hogy valami villámszerűen kicsapjon közülük, de nem történt semmi. A másik búvár felfelé mutatott a hüvelykujjával. Egyre világosabb lett. Még az utolsó métereken is zavaros volt a víz, de hirtelen megint érzékelt színeket és formákat. Anawak a napfénybe pislogott. Levette a maszkját, és hálásan szippantotta be a friss levegőt.

Roberts és még néhányan a rakparton álltak.

– Mi újság van odalent? – A menedzser előrehajolt. – Talált valamit?

– Azt hiszem, igen.

A teherautó mögött álltak. Anawak megegyezett a búvárokkal, hogy ő lesz a szóvivőjük.

– Kagylók blokkolják a kormánylapátot? – kérdezte Roberts hitetlenül.

– Igen, zebrakagylók.

– Az ég szerelmére, hogy történhet meg ilyen?!

– Jó kérdés. – Óvatosan kinyitotta a gyűjtőtartályt az oldalán, és átrakta a kocsonyadarabot egy nagyobba. A szövet állapota aggasztotta. Úgy tűnt, a bomlás már elkezdődött.

– Csak feltételezem, hogyan játszódott le: a kormányos öt fokkal elfordítja kormányt, de nem mozdul. Blokkolták a kagylók. Alapjában véve nem nehéz egy kormányművet megakasztani, ezt maga jobban tudhatja, mint én. Csakhogy ez jóformán még sohasem történt meg. Tudja ezt a kormányos is. Azt hiszi, hogy túl keveset kormányzott rá, ezért még fordít rajta, de semmi sem történik. Közben a kormánygép teljes erejéből dolgozik. Végül a kormányos ütközésig tekeri, és a kormánylapát kiszabadul. Miközben fordul, a kagylókat szétnyomja maga körül, de azok nem esnek le. A kagylópép ismét akadályozza a kormánylapátot, beleragad, és többé nem mozdul. – Beletúrt vizes hajába, és Robertsre nézett. – És van még valami, ami nyugtalanító.

– Még valami?

– A hajócsavart is belepték, tele van kagylóval. Nem tudom, hogy ezek hogyan kerültek a hajó alá, de egy biztos: a forgó propelleren még a legfanatikusabb kagyló is összetörte volna a héját. Tehát vagy már Japánban felszálltak, amin igazából csodálkoznék, mert csak kétszáz mérföldnyire innen romlott el, vagy közvetlenül azután jöttek, miután a gépek leálltak.

– Azt feltételezi, hogy a nyílt tengeren lepték el?

– Igyekszem elképzelni, mi történhetett. Egy gigantikus kagylóraj kapaszkodik meg a kormánylapáton, amikor az leblokkol, a hajó megdől. A propeller áll. Még mindig jönnek a kagylók, és tovább rakódnak a lapátra, mintegy cementálják azt, így terjednek át a hajócsavarra és a többi részre.

– Honnan jön több tonna kifejlett kagyló? – kérdezte Roberts, és segélykérőn nézett körbe. – Az óceán közepén!

– Miért térítenek el bálnák vontatóhajókat, és ugrálnak vontatókötelekre? Maga kezdte a furcsa meséket, nem én.

– Igen, igaz, de... – Roberts az alsó ajkát harapdálta. – Mindennek egyszerre kellett történnie. Nem tudom, de mintha összefüggés lenne a két dolog között. Teljesen értelmetlen. Kagylók és bálnák. Anawak habozott.

– Mikor lett a Barrier Queen feneke utoljára ellenőrizve?

– Mindig van ellenőrzés. Emellett a Barrier Queennek speciális festése van. Ne féljen, környezetbarát! De sok minden nem tud rajta megkapaszkodni, esetleg néhány tengeri makk.

– Sokkal több minden van rajta, mint gondolná. Azt a benyomást kelti, mintha hetekig ki lett volna téve egy kagylólárva-inváziónak, ezenkívül pedig ott van az a dolog a kagylók közt...

– Miféle dolog?

Anawak elmesélte rövid találkozását a lénnyel. Miközben beszélt róla, átélte a jelenetet még egyszer. A sokkot, amikor nekiütődött a hajó aljának. A feje még mindig zúgott tőle. Csillagokat látott...

Nem, villámokat.

Egy villámot, pontosabban.

Hirtelen arra gondolt, hogy nem is a fejében villámlott, hanem a szeme előtt, a vízben.

– Az a valami villámot szórt.

Egy pillanatig, teljesen megfeledkezve magáról, hallgatott. Elfelejtette folytatni beszámolóját, mert derengett neki, hogy a lény lumineszkált. Ha ez igaz, akkor a mélyebb régiókból való, és nem a kikötőben kapaszkodott a Barrier Queen aljába. Egyszerre érkezett a kagylókkal a nyílt tengeren. Lehet, hogy a kagylók vonzották oda, mert táplálékul szolgálnak neki, vagy fedezékül. És ha egy tintahal volt?...

– Dr. Anawak.

Ismét Robertsre fókuszált.

Igen, egy tintahal, gondolta. Leginkább az lehetett. Medúzának túl gyors volt. És túl erős. Szinte szétrobbantotta a kagylókat – mintha egy rugalmas izom lenne. Majd eszébe jutott, hogy akkor ugrott elő, amikor beleszúrt a résbe, biztosan megsebesítette közben. Fájdalmat okozott? Mindenképpen kiváltott vele egy reflexet...

Na, ne túlozzunk. Mit láthattál abban a pocsolyában? Leginkább megijedtél.

– Át kellene kutatni a kikötőt! – mondta Robertsnek. – De előbb el kell küldeni ezeket a mintákat – és a lezárt tartályokra mutatott – Nanaimóba, a kutatóintézetbe. Rakják a helikopterbe, én is velük megyek. Tudom, hogy kinek a kezébe kell juttatnom.

Roberts bólintott, majd félrevonta Anawakot.

– A mindenségit, Leon! Most tényleg mi a véleménye minderről? – suttogta halkan. – Lehetetlen, hogy ilyen rövid idő alatt több méter kagyló telepedjen meg. Hiszen a hajó nem ringott hetekig egy helyben.

– Ezek a kagylók olyanok, mint a pestis...

– Clive.

– Clive, ezek a dögök nem lassanként tűntek fel, hanem egyszerre sokan és rajtaütésszerűen. Ennyit tudunk már róluk.

– De hát ilyen gyorsan?

– Mindegyik átkozott kagyló több ezer utódot hoz létre évente. A lárvák potyautasként sodródnak az áramlásban, a halak pikkelyein vagy a vízi madarak tollai között. Amerikai tavakban találtak olyan helyeket, ahol kilencszázezer telepedett meg egyetlen négyzetméteren, és valóban egyetlen éjszaka alatt jöttek. Megszállják az ivóvízvezetékeket, a folyóhoz közeli gyárak hűtőrendszerét, eldugítják, megrongálják a csöveket, ráadásul a sós vízben láthatóan ugyanolyan jól megvannak, mint a folyókban és a tavakban.

– Jó, de ön lárvákról beszél.

– Milliónyi lárváról.

– Felőlem akár milliárdnyian is lehetnek, és mindegy, hogy Osakában a kikötőben vagy az óceán közepén. Milyen szerepet játszanak? És ne mondja, hogy az utóbbi pár nap alatt nőttek meg, ráadásul héjastól. Egyáltalán biztos az, hogy zebrakagylókról van szó?

Anawak a válla fölött a búvárok teherautójára nézett, ahol a tartályok most műanyagládában várták sorsukat.

– Van egy többismeretlenes egyenletünk – mondta. – Ha a bálnák tényleg megpróbálták a hajókat eltéríteni, akkor meg kell kérdeznünk, hogy miért. Mert a hajón valami történik, amit végig kell várni? Mert el kell süllyedjen, miután a kagylók megbénították? És az ismeretlen micsoda, ami elmenekül, amikor megzavarom a búvóhelyét? Hogy hangzik ez önnek?

– Mint a Függetlenség napja folytatása, csak más szereplőkkel. Tényleg azt gondolja?...

– Várjon. Vegyük elő ugyanazt az egyenletet. Egy csorda ideges szürke – vagy púposbálna a Barrier Queentől zaklatva érzi magát. Tetejébe jön még két vontatóhajó is, és ütközésekre kerül sor. Tiszta véletlenségből a hajó egy biológiai fertőzést hordoz, amit külföldről szerzett be, mint a turista a himlőt, ráadásul az óceánon egy kalmár keveredik a kagylóhegyek közé.

Roberts Anawakra bámult.

– Tudja, nem hiszek a science-fictionökben – folytatta Anawak. – Minden interpretáció kérdése. Küldjön le néhány embert, és vakarják le a telepet óvatosan, hátha még akad bujkáló hívatlan vendég, és fogják meg!

– Mit gondol, mikor számíthatunk az eredményekre Nanaimóból?

– Pár nap múlva, gondolom. Egyébként hasznos lenne, ha én is kapnék egy példányt a jelentésből.

– Bizalmasan – hangsúlyozta Roberts.

– Természetesen. Ugyanilyen bizalmasan szeretnék beszélni a legénységgel.

Roberts bólintott.

– Nem én mondom ki az utolsó szót ebben az ügyben, de megnézem, mit tehetek önért.

Visszamentek a teherautóhoz, Anawak belebújt a kabátjába.

– Különben bevett gyakorlat, hogy ilyen esetekben tudósokat is bevonnak? – kérdezte.

– Ilyen esetek egyáltalán nincsenek. – Roberts a fejét rázta. – Az én ötletem volt, mivel olvastam a könyvét, és tudtam, hogy a Vancouver-szigeten van. A vizsgálóbizottság nem repes emiatt az örömtől. De azt gondolom, helyes volt, mivel mi nem értünk a bálnákhoz.

– Megteszem, ami tőlem telik. Vigyük a mintákat a helikopterre. Minél gyorsabban érünk vele Nanaimóba, annál jobb. Egyenesen Sue Viera kezébe adjuk. Laborvezető mikrobiológus, és nagyon tehetséges. Anawaknak megszólalt a mobiltelefonja. Stringer volt az.

– Gyere ide, amint tudsz – mondta.

– Mi a baj?

– A Blue Sharkról jelentették, hogy kint vannak a tengeren, és van valami gubanc.

Anawak rosszat sejtett.

– A bálnákkal?

– Ugyan, dehogy! – Stringer ezt úgy mondta, mintha Anawak nem lenne eszénél. – Milyen gubanc lenne a bálnákkal? Ez a hülye seggfej megint stresszel bennünket, a szemétláda!

– Milyen seggfej?

– Jack Greywolf.

Április 6.

Kiel, Németország

Két héttel azután, hogy Tina Lundnek átadta a férgekről szóló jelentést, Sigur Johanson egy taxiban ült, ami Európa leghíresebb tengeriföldrajz-intézetébe vitte, a Geomarba.

Ha bármikor szó esett a tengerfenék felépítéséről, kialakulásáról és történetéről, a kieli tudósokkal feltétlenül konzultáltak. Sok híres személy közt például James Cameron ki-be járt náluk, hogy megkapja az intézet áldását az olyan projektekre, mint a Titanic vagy A mélység titka. A nyilvánosságnak elég nehéz volt megmagyarázni a Geomar tudósainak munkáját. Az üledékben való kotorászás és a tenger sótartalmának mérése első pillantásra nem tartozik az emberiséget megváltó tevékenységek közé. Még a tudósok nagy része sem hitte el a kilencvenes évek elejéig, hogy a tengerfenék, távol minden fénytől és melegtől, nem kietlen, sziklás sivatag. Pedig csak úgy nyüzsgött lent az élet. Habár tudtak egzotikus fajok közösségéről a tengeri vulkánok környékén is, de amikor Erwin Suess, az egyik geokémikus az oregoni State Universityről a Geomarhoz igazolt, még bizarrabb dolgokról mesélt. Élettel teli oázisokról a hideg tengeri források közelében, titokzatos vegyi energiákról, amelyek a Föld belsejéből szállnak fel, és egy szubsztancia létéről, amely odalent tömegével fordul elő: a metán-hidrátról.

Ezután a földrajztudományok kiléptek saját árnyékukból. Nem kevesebbet reméltek, mint hogy megjósolhatják, sőt, beleszólhatnak a természeti katasztrófákba és a klímaváltozásokba. A metán pedig válasz a holnap energiaválságára. A sajtó információéhsége felébredt, és a tudósok megtanulták – az elején még vonakodva, majd popsztárokként tetszelegve – az újonnan felkeltett érdeklődést a saját hasznukra fordítani.

A férfi, aki Johansont az intézetbe vitte, erről nem sokat tudhatott. Legalább húsz perce ecsetelte, hogy a milliós kutatóintézetet őrültekre bízták, akik néhány havonta méregdrága tengeri cirkálóútra indulnak, miközben az őhozzá hasonlók alig tudtak megélni. Johansonnak, aki jól beszélt németül, nem akaródzott vitába bocsátkozni a sofőrrel, már csak azért sem, mert nem jutott volna szóhoz, ráadásul a férfi olyan hevesen gesztikulált, hogy a kocsi olykor vészesen megbillent.

– Senki emberfia nem tudja, hogy mit csinálnak ott – mérgelődött a taxis. – Az újságtól jött? – kérdezte, amikor nem hallott választ Johansontól.

– Nem. Biológus vagyok.

A sofőr gyorsan áttért az élelmiszer-mérgezések lehetséges hatásaira. Nyilván egy felelőst vélt látni Johansonban, mert most a génkezelt zöldségekről beszélt és a biotermékek előnyeiről, miközben kihívóan csillogott a szeme.

– Tehát ön biológus. Tudja, mit lehet ma nyugodt szívvel megenni? Én legalábbis nem tudom. Nem kellene már egyáltalán semmit sem enni, főleg nem azt, amit itt élelmiszerként árulnak. Egy centet sem szabadna adni ezeknek.

A kocsi áttért a ellenkező sávba.

– Ha nem eszik, éhen fog halni – mondta Johanson.

– Na és? Ha nem eszünk, meghalunk, ha meg eszünk, akkor is.

– Én személyesen egy „doppingolt” bélszín mellett szeretnék meghalni, és nem annak a kamionnak a hűtőrácsán, amelyik szembejön velünk. A sofőr közömbösen a kormányhoz nyúlt, és eszeveszett tempóban keresztezett három sávot, mire hirtelen lefordult a kijáratnál. A kamion elzúgott mellettük. A sofőr, úgy tűnt, zokon vette Johanson utolsó megjegyzését, mert ettől kezdve szóra sem méltatta. Keresztülhajtottak a külvároson, míg végül feltűnt a hosszan elnyúló épületegyüttes téglából, üvegből és acélból, furcsa idegenséggel a kispolgári környezet legközepén. A taxi élesen bekanyarodott az intézet területére, és csikorogva megállt. A motor zakatolva fulladt le. Johanson mélyeket lélegzett, majd fizetett és kiszállt, azzal a tudattal, hogy az elmúlt negyedórában rosszabbat élt át, mint a Statoil helikopterén.

– Tényleg szeretném tudni, mit csinálnak odabent – motyogta a taxis megint, már inkább a kormánynak, mint neki.

– Tényleg akarja tudni?

– Igen.

– Megpróbálják megmenteni a taxisok szakszervezetét.

A vezető értetlenül pislogott.

– Annyira sok embert azért nem szállítunk ide – mondta bizonytalanul.

– Meglehet, de ahhoz, hogy egyáltalán ennyi kuncsaftjuk is legyen, autó kell, és abba viszont benzin. Ha elfogy, az autóját a roncstelepre viheti, vagy átválthat valami más üzemanyagra, például metánra, ami a tenger fenekén van. Azok ott bent ezt igyekeznek hajtóanyagként hasznosítani.

A vezető szemlátomást elgondolkodott, majd azt mondta:

– Tudja, mi a baj? Senki nincs, aki ezt megmagyarázza.

– Minden újságban írnak róla.

– Az olyanokban, amiket maga olvas, uram. De senki sem töri magát, hogy ezt nekem elmondja.

Johanson már válaszolt volna, de aztán csak bólintott, és becsukta az ajtót. A taxi elrobogott.

– Dr. Johanson!

Egy kerek üvegteremből barnára égett fiatalember lépett ki. Johanson megrázta a felé nyújtott kezet.

– Gerhard Bohrmann?

– Nem. Heiko Sahling. Biológus. Dr. Bohrmann késni fog egy negyedórát, mert előadást tart. Elvihetem oda, vagy megnézzük, hogy a kantinban van-e még kávé.

– Melyik volna kedvére?

– Ami önnek. Különben nagyon érdekesek a férgei.

– Ön foglalkozott velük?

– Mindnyájunkat foglalkoztatott. Jöjjön, a kávé megvár. Gerhard mindjárt befejezi, addig megnézhetjük. Ízlésesen berendezett függőfolyosón haladtak át; tudományos intézethez képest a Geomar designdíjas volt.

– Általában az előadóteremben tartjuk az előadásainkat – magyarázta Sahling. – De ma egy iskolás osztály van látogatóban.

– Nagyon dicséretes.

Sahling mosolygott.

– A tizenöt éveseknek az előadóterem nem különbözik az osztályteremtől. Ezért keresztül-kasul vándoroltunk az intézetben, és mindent megfoghattak, amit akartak. Gerhard most meséli el nekik az esti mesét.

– Miről mesél?

– A metán-hidrátról.

Sahling kinyitott egy tolóajtót. A másik oldalon a függőfolyosó folytatódott. A fal mentén dobozok és ládák sorakoztak.

– Itt van a minták köztes tárolóhelye; főleg üledék és tengervíz. Archivált földtörténet. Meglehetősen büszkék vagyunk rájuk.

Sahling felemelte a kezét. Lentről egy magas férfi viszonozta az üdvözlést, és visszafordult egy csapat kamaszhoz, akik kíváncsian állták körül. Johanson a függőfolyosó korlátjának dőlt, és hallgatta a felszüremlő szavakat.

– ...egyike a legizgalmasabb pillanatoknak – mondta Dr. Gerhard Bohrmann. – A földmaró éppen a 800 méter mélyen az üledékből kitört, néhány mázsányi fehér anyaggal volt tele, amit leszórt a fedélzetre; illetve, ami megmaradt belőle, amíg felért.

– A Csendes-óceánon történt – magyarázta Sahling halkan. – 1996-ban a Nap nevű kutatóhajón, úgy száz kilométerre Oregon partjai előtt.

– Gyorsnak kellett lennünk, mert a metán egy kifejezetten instabil és megbízhatatlan anyag – folytatta Bohrmann. – Nem hiszem, hogy túl sokat tudtok erről, de majd úgy magyarázom, hogy senki ne aludjon el unalmában. Mi történik mélyen lent a tengerben? Többek közt gáz képződik. Például a biogén metán már évmilliók óta képződik állati és növényi maradványok bomlásából. Az algák, a planktonok és a halak lebomlanak, és nagy mennyiségű szerves szén szabadul fel. A lebomlást baktériumok segítik elő. Tudnotok kell, hogy a mélyben alacsony hőmérséklet és kifejezetten nagy nyomás uralkodik. Minden tíz méteren a víznyomás egy bárral nő. Búvárpalackkal legfeljebb ötven, esetleg hetven méterig lehet merülni. Sűrített levegővel a pillanatnyi rekord 140 méter, amit senkinek sem ajánlok. Az ilyen kísérletek sokszor halálos kimenetelűek. Mi most ötszáz méter alatti mélységekről beszélünk! A fizika itt már egészen más vágányon halad. Ha nagy mennyiségű metán tör fel a tengerfenékről, valami rendkívüli történik odalent. A gáz vegyül a hideg tengervízzel és jeget képez. Az újságokban bizonyára olvastatok már metánjégről. Ez nem egészen helyes. Nem a metán fagy meg, hanem a víz körülötte. A vízmolekulák apró, pici ketrecszerű struktúrává kristályosodnak, középen egy metánmolekulával. A víznyomás ilyen kicsiny térben sűríti össze a gázt.

Az egyik diák felemelte a kezét.

– Van kérdésed?

A fiú egy kicsit habozott.

– Ötszáz méter nem olyan nagy mélység, ugye? – kérdezte végül. Bohrmann egy másodpercig nézte a fiút.

– Nem vagy különösebben meghatva, mi?

– De, igen. Csak arra gondoltam... hogy Jaques Picard egy tengeralattjáróval volt a Marianna-árokban, ami tizenegyezer méter. Az már igazán mély! Miért nem fordul elő ez a jég ilyen mélyen?

– Le a kalappal. Tanulmányoztad a kérdést. Mi a személyes véleményed?

A fiú gondolkodott, de végül a vállát vonogatta.

– Világos – mondta egy lány helyette. – Ezer méter mélység alatt kevés az élet és kevés szerves anyag bomlik le, ezért képződik ott kevesebb metán.

– Ez van – mormolta Johanson fent a függőhídon. – A lányok egyszerűen intelligensebbek.

Bohrmann barátságosan mosolygott a lányra.

– Igaz. Persze, mindig van kivétel. Valójában találni metánt még három kilométeres mélységben is, ha szerves anyagban gazdag hordalék került oda. Néhol ez a helyzet. Egyébként feltérképeztünk hidrát-koncentrációt egészen sekély vízben is, ahol a nyomás már nem elég nagy, de amíg a hőmérséklet nem növekszik, nincs gond. – Ismét a közönsége felé fordult. – Ám a fő lelőhelyek a kontinentális szakadékokban vannak 500 és 1000 méter között. Az észak-amerikai partok előtt egy egész hegyvonulatot vizsgáltunk meg. Az ötszáz méter magas és huszonöt kilométer hosszú hegység nagyrészt metánból áll, egy része mélyen a kőzetben van, a másik része szabadon pihen a tengerfenéken. Időközben kiderült, hogy az óceánok tele vannak vele, de még többet is megtudtunk: a kontinentális peremeket maga a metán fűzi össze! Olyan, mint a malter. Ha gondolatban eltávolítanánk, akkor a szárazföldi peremek olyanokká válnának, mint a lyukas sajt. Azzal a különbséggel, hogy a sajt a lyukaival is egyben marad. A szakadékok viszont beomlanának! – Bohrmann néhány másodpercig hagyta hatni a szavakat. – Ez még nem minden. A metán-hidrát, mint említettem, csak magas nyomás mellett és alacsony hőmérsékleten marad stabil. Ez azt jelenti, hogy nem az összes gáz fagy jéggé, hanem csak a teteje, mert a Föld belseje felé ismét növekszik a hőmérséklet, és mélyen az üledékben óriási metánbuborékok vannak, amelyek nem fagynak meg. A gáz a megfagyott rétegtől nem tud kiszabadulni.

– Olvastam valamit erről – mondta a lány. – A japánok megpróbálják kiaknázni, jól tudom?

Johanson jól szórakozott. Saját iskoláskora jutott eszébe. Minden osztályban volt egy diák, aki különlegesen jól fel volt készülve, és már a felét tudta annak, amit még csak akkor kellett volna megtanulnia. Úgy saccolta, hogy a lány nem lehet közkedvelt.

– Nemcsak a japánok – válaszolta Bohrmann. – Mindenki szívesen kiaknázná, de nehezen kivitelezhető. Amikor az üledékdarabot felhúztuk nyolcszáz méter mélyről, félúton gázbuborékok váltak ki belőle. Amit végül is felhoztunk, az nem volt kevés, de csak elenyésző része annak, amit kimarkoltunk. Mint mondtam, a metán-hidrát gyorsan instabillá válik. Tehát fogtuk és gyorsan betettük a darabokat folyékony széndioxid-tartályokba, ahol stabilak maradnak. Gyertek csak egy kicsit ide!

– Jól csinálja – jegyezte meg Johanson, miközben Bohrmann a diákcsoporttal egy fémpolchoz sétált, ahol különféle nagyságú tartályok sorakoztak. Bohrmann levett egyet, felhúzta a kesztyűt, és kinyitotta a fedelét. Sistergő hangot hallatott, és fehér gőz csapott fel. Néhány diák önkéntelenül hátralépett.

– Ez csak a folyékony szén-dioxid. – Bohrmann belenyúlt a tartályba, és kivett egy ököl nagyságú darabot, ami úgy nézett ki, mint egy piszkos jégdarab. Pár másodperc múlva az anyag sisteregni és recsegni kezdett. Odaintette a lányt, letört egy kisebb darabot, és a tenyerébe tette.

– Nem kell megijedni – mondta. – Hideg, de gond nélkül a kezedben tarthatod.

– Ez büdös – mondta hangosan a lány.

Néhány tanuló nevetett.

– Helyes! Záptojásszaga van. Ez a gáz, amely távozik. – Széttördelte és mindenkinek adott belőle. – Látjátok, mi történik? A piszkos foltok üledékrészecskék. Néhány másodperc múlva nem marad más, csak néhány morzsa és víz. A jég elolvad, a metánmolekulák pedig elhagyják ketrecüket, és elillannak. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy ami az előbb még szilárd tengeraljzat volt, pillanatok alatt semmivé vált. Ezt szerettem volna megmutatni.

Kevés szünetet tartott. A diákok mind a zsugorodó, sistergő darabkákra koncentráltak. A bűzről még innen-onnan hallatszott néhány megjegyzés. Bohrmann megvárta, amíg a jég eltűnik, majd folytatta.

– Időközben történt még valami, amit nem láthattatok. Ez döntő hatású, és ezért tiszteljük annyira a hidrátokat. Azt mondtam az előbb, hogy a jégketrecek képesek a gázt összesűríteni. Minden köbcenti hidrátból, amit a kezetekben tartottatok, 165 köbcenti metán szabadult fel, tehát amikor a hidrát elolvad, százhatvanötszörösére tágul pillanatok alatt. Ami marad, az a kis tócsa a tenyeredben. Nyugodtan megnyalhatod. Mondd, milyen ízű?

A lány kételkedve nézett rá.

– Ezt a büdös valamit?

– Nem büdös már. A gáz eltávozott. De ha te nem mered, majd én megízlelem.

Kuncogás hallatszott. A lány lassan közelítette a szájához, majd megkóstolta.

– Édesvíz – kiáltotta meglepetten.

– Így van. Ha a víz megfagy, a só kiválik. Ezért az Antarktisz földünk legnagyobb ivóvízkészlete. A jéghegyek édesvízből állnak. – Bohrmann visszarakta a tartály tetejét, és a helyére illesztette. – Amit most átéltetek, az az oka annak, hogy a metán kiaknázása ennyire vitatott. Ha a beavatkozásunkkal hozzájárulunk ahhoz, hogy a metán instabillá váljon, esetleg láncreakciót váltunk ki. Mi történik, ha a malter eltűnik, amely összetartja a kontinentális peremet? Milyen kihatással lehet földünk klímájára, ha a légkörbe távozik? A metán hozzájárul az üvegházhatáshoz, így a légkör felmelegszik, ugyanakkor a tengerek is felmelegszenek és így tovább. Ezeken a kérdéseken törjük itt a fejünket.

– Miért akarják egyáltalán kibányászni? – kérdezte egy diák. – Miért nem hagyják ott, ahol van?

– Mert megoldhatja az energiaproblémákat – mondta a lány, és kicsit előrébb tolakodott. – Ezt a japánokról írták. Japánnak nincsenek saját nyersanyagforrásai, és mindent importálniuk kell. Ez megoldhatná a gondjukat.

– Hülyeség – válaszolta a fiú. – Ha több problémát okoz, mint amenynyit megold, akkor semmit sem old meg.

Johanson vigyorgott.

– Mindkettőtöknek igaza van. – Bohrmann felemelte a kezét. – Meg tudná oldani az energiaproblémákat. A téma ezért már nem csak tudományos. Úgy számítjuk, hogy a tenger alatti metánlelőhelyeken dupla annyi metán-szén van, mint az összes ismert kőolaj-, földgáz- és szénlelőhely együttvéve. Egyedül az amerikai hidrát-hátságban, amely 26 ezer négyzetkilométeres területen fekszik, 35 gigatonna található. Ez a százszorosa annak, amit Amerika egy év alatt fogyaszt földgázból!

– Nem semmi – mondta Johanson halkan Sahlingnak. – Nem tudtam, hogy ilyen sok van belőle.

– Még sokkal több – válaszolta a biológus. – Nem tudom megjegyezni a számokat, de ő pontosan tudja.

Mintha Bohrmann is hallotta volna, így folytatta:

– Feltehetően több mint tízezer gigatonna metán van a tengerekben. Ehhez jönnek még a szárazföldi lelőhelyek, Alaszka és Szibéria fagyos és mély földjében. Csak hogy a mennyiségekről képet alkothassatok: minden ma kiaknázott földgáz-, kőolaj- és szénlelőhely öszszesen úgy 5000 gigatonna, csaknem fele a metánnak. Nem csoda, hogy az energiagazdaság a bányászaton töri a fejét. Egyetlen százalék belőle megduplázná az USA energiakészletét, pedig ők fogyasztanak a világon a legtöbbet. De mindenhol ugyanaz a nóta: az ipar hatalmas energiatartalékokat lát benne, a tudomány egy időzített bombát, ezért igyekszünk partneri viszonyt kialakítani, az emberiség érdekében. Hát, ezzel elérkeztünk expedíciónk végére. Köszönöm, hogy itt voltatok. – Mosolygott. – Akarom mondani, hogy meghallgattatok.

– És valamit megértettetek – mormolta Johanson.

– Remélhetőleg – tette hozzá Sahling.

– Másképpen emlékszem önre – mondta Johanson néhány perccel később, amikor Bohrmann-nal kezet fogtak. – Az interneten még bajusszal láttam.

– Leborotváltam. – Bohrmann a felső ajkához nyúlt. – Valójában ez az ön hibája is.

– Az hogy lehet?

– A férgein töprengtem még ma reggel is a tükör előtt. Annyira elgondolkodtam, hogy belevágtam a bajuszomba, így le kellett borotválnom az egészet.

– A bajusza az én lelkemen szárad. Ki hitte volna? – mondta Johanson.

– Nem gond. Újra kinő, amint expedícióra megyünk. A tengeren valahogy mindenki megszőrösödik, nem tudom, miért. Talán ragaszkodunk ahhoz, hogy úgy kell kinéznünk, mint a kalandoroknak, különben mindnyájan tengeribetegek lennénk. Jöjjön, menjünk a laborba! Szeretne egy csésze kávét előtte? Bekanyarodhatunk a kantinba.

– Nem, köszönöm. Kíváncsivá tett:Ismét expedícióra indulnak?

– Ősszel – bólintott Bohrmann, miközben keresztülhaladtak a modern intézeten. – El akarunk jutni a szubdukciós zónákig, az Aleut-szigeteknél hidegforrásokat kutatni. Szerencséje volt, hogy itt, Kielben elért. Két hete tértem haza az Antarktiszról, egy nyolchónapos hajóútról, és egy napra rá jött a hívása.

– Mit keresett nyolc hónapig az Antarktiszon, ha szabad kérdeznem?

– „Áté”-ket vittünk a jégre.

– „Áté”-ket?

Bohrmann nevetett.

– Áttelelőket. Kutatókat és technikusokat. Decemberben vették fel a munkát az állomáson. Az ottani csapat furatmagokat hoz fel 450 méterről. Nem hihetetlen? Ez a jég tartalmazza az elmúlt hétezer év klímatörténetét!

Johanson a taxisra gondolt.

– A legtöbb ember nem lesz ettől elragadtatva – mondta. – Nem fogják megérteni, hogyan tudná a klímatörténet befolyásolni az éhínséget vagy a foci-világbajnokság eredményét.

– Ebben nem vagyunk éppen ártatlanok. A tudomány hosszú időre saját univerzumába zárkózott.

– Úgy találja? Az iménti kiselőadása minden volt, csak nem zárkózott.

– Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez a nyilvánosságnak szervezett színjáték hasznos. Az általános érdektelenségen a nyílt napok sem segítenek. Éppen nemrég az egyiken történt: teltházunk volt, de ha utána valakitől megkérdezték volna, hogy jóváhagyna-e nekünk még tízmilliót, hát nem is tudom...

Johanson csendben maradt egy ideig, majd azt mondta:

– Azt hiszem, a hiba abban van, hogy mi, tudósok mind külön világokban élünk. Mit szól hozzá?

– Mert túl keveset beszélünk egymással?

– Igen. Vagy a hadsereg és a tudomány, vagy az ipar és a tudomány. Mindnyájan túl keveset beszélünk egymással.

– Vagy a tudomány és az olajcégek? – Bohrmann fürkészően nézte.

 Johanson vigyorgott.

– Azért vagyok itt, mert valaki választ szeretne kapni, nem azért, hogy a nevében kiköveteljek egyet.

– Az ipar és a hadsereg a tudományra van utalva, ha tetszik nekik, ha nem – vélekedett Sahling. – Igenis beszélünk egymással, csak a nézeteinket nem tudjuk egymás felé közvetíteni.

– Ezt nem is annyira akarják!

– Igaz. Amit az emberek ott az örök jégen tesznek, segíthet enyhíteni az éhínségen, de ugyanúgy egy újabb fegyver elkészítéséhez is vezethet. Ugyanarra tekintünk, de mindenki mást lát.

– És nem ügyel semmi másra. – Bohrmann bólintott. – Ezek az állatkák, amiket elküldött nekünk, jó példák, Dr. Johanson. Nem tudom, hogy ön miatt leállítják-e a készülődést a peremen. De in dubio azt javaslom, hogy elővigyázatosan adjon tanácsot. Lehet, hogy ebben rejlik az ipar és a tudomány alapvető különbsége. Mi azt mondjuk: ameddig nincs bebizonyítva, hogy a féreg kockázatot jelent, nem javasoljuk a fúrást. Az ipar ugyanebből a feltevésből indul ki, de ellenkező eredményre jut.

– Ameddig nincs bebizonyítva, hogy a féreg kockázatot jelent, addig nem jelent kockázatot. – Johanson ránézett. – És mit gondol? Kockázatot jelentenek?

– Ezt most még nem tudom megállapítani. Amit nekünk küldött az... finoman fogalmazva, eléggé szokatlan. Nem akarok csalódást okozni; amit eddig kiderítettünk, azt telefonon is elmondhattam volna... de azt gondoltam, hogy többet is szeretne tudni. És mi itt más egyéb dolgokat is tudunk önnek mutatni.

Egy nehéz acélajtóhoz értek. Bohrmann megnyomta a falon a kapcsolót, és az ajtó hangtalanul kinyílt. A mögötte lévő csarnok közepén egy két emelet magas tartály volt. Szabályos távolságokra kémlelőnyílások látszottak, és acéllétrák vezettek a körfolyosókhoz, ahol a különböző berendezések voltak összekötve a tartállyal.

Johanson közelebb lépett.

Látott már képet róla az interneten, de ilyen méretekre nem volt felkészülve. Furcsa érzés kerülgette, amikor belegondolt, milyen nyomás uralkodik benne; senki sem bírná fél percnél tovább. Ez a tartály volt a fő ok, amiért ideküldött egy tucat férget, a mélytengeri szimulátorba. A tartály belseje egy mesterséges világ, tengeraljzattal, kontinentális peremmel és selffel.

Bohrmann becsukta mögöttük az ajtót.

– Vannak emberek, akik megkérdőjelezik ennek a berendezésnek a hasznát – mondta. – A szimulátor is csak közelítő képet tud adni a valóságos állapotokról, de jobb, mint minden alakalommal odahajózni.

– Itt legalább megközelítő érvényű adatokhoz jutunk. Például a metánhidrátok dinamikáját tudjuk nyomon követni változó feltételek között.

– Metán-hidrát van benne?

– Körülbelül két és fél mázsa. Nemrég sikerült valamennyit mesterséges körülmények között előállítanunk, de nem szívesen beszélünk róla. Az ipar szeretné, ha a szimulátort teljesen az ő rendelkezésükre bocsátanánk, és jól is jönne a pénzük. De nem így akarjuk megvásárolni magunknak a szabad kutatást.

Johanson felfelé pillantott. Magasan a feje fölött egy csoport tudós gyülekezett a körfolyosón. A jelenet úgy festett, mint egy James Bond-film a nyolcvanas évekből.

– A nyomás és a hőmérséklet fokozatosság nélkül állítható be – folytatta Bohrmann. – Pillanatnyilag a feltételek nyolcszáz méteres mélységnek felelnek meg. Az aljzatban két méter vastagon stabil metánhidrát van, ami a húsz-harmincszorosa a természetesnek. Alatta pedig a földmag hősugárzását szimuláljuk, így szabad gáz keletkezett; egy teljes tengerfenék modellméretben.

– Bámulatos – mondta Johanson. – Pontosan mit figyelnek meg? Hiszen a hidrátok fejlődését nyomon követhetik, de... – Johanson szavakat keresett.

 Sahling a segítségére sietett.

– Mit csinálunk itt a megfigyelésen kívül?

– Igen.

– Aktuálisan egy földtörténeti korszakot modellezünk, amely 55 millió évvel ezelőtt volt. Valahol a paleocén és miocén határán, amikor egy nagyobb klímakatasztrófa következett be. Az óceánban felborult az egyensúly. A tengerfenéken az élőlények 70 százaléka elpusztult, főleg egysejtűek. A tenger egyes részei élettelen területekké váltak. A szárazföldön viszont fordítva történt: egy biológiai forradalom tört ki. Az Arktiszon megjelentek a krokodilok, a szubtrópusi övezetből emberszabásúak és emlősök vándoroltak Észak-amerikába. Egy csodálatos kavalkád.

– Honnan tudja mindezt?

– A furatmagokból. A klímakatasztrófáról egy furatmagból értesültünk, két kilométer mélyről.

– Elárulja a furatmag azt is, hogy mi okozta?

– A metán – felelte Bohrmann. – A tenger abban az időben felmelegedett, úgyhogy rengeteg metán vált instabillá, aminek következtében a kontinentális peremek beomlottak és ettől még több metán szabadult fel. Néhány évezred vagy évszázad alatt több millió tonna gáz került az óceánba és a légkörbe. Egy ördögi kör. A metán harmincszor erősebben járul hozzá az üvegházhatáshoz, mint a szén-dioxid. Felhevítette a légkört, az viszont felmelegítette a tengert, még több metán szabadult fel, és így tovább. A Föld izzott, mint egy kemence. – Bohrmann ránézett. – Tizenöt fokos volt a tenger mélye a mostani kettő-négy helyett. Képzelje el!

– Egyeseknek ez a halált, másoknak viszont az élet inkubátorát jelentette. Értem. Kellemes beszélgetésünk második felében pedig az emberiség pusztulását fogjuk szemléltetni. Talált?

Sahling mosolygott.

– Olyan gyorsan nem fog bekövetkezni. De vannak jelek, amikből arra következtetünk, hogy az egyensúly-eltolódás fázisában vagyunk. A hidrát-tartalékok labilisak, ezért érdekel annyira bennünket a féreg.

– Hogyan okozhat egy féreg egyensúlyváltozást a metán-hidrátban?

– Valójában sehogy. A féreg egy több száz méter vastag jégréteg felszínét népesíti be. Kiolvaszt egy néhány centiméteres lyukat magának, és lakmározik a baktériumokból.

– De ennek a féregnek állkapcsa van.

– Ez a féreg egy olyan lény, aminek semmi értelme. Legjobb, hogyha megnézi.

Odaléptek egy félkör alakú konzolhoz a terem végében. A Victor irányító termináljára emlékeztetett, csak ez jóval nagyobb volt. A két tucat monitor legtöbbje be volt kapcsolva, és a tartály belsejéről mutatott képeket. Egy szolgálatos technikus üdvözölte őket.

– Az eseményeket huszonkét kamerával követjük, közben pedig minden köbcentimétert szünet nélkül méréseknek vetünk alá – magyarázta Bohrmann. – A fehér felületek a felső monitorokon a hidrátok. Látja? Itt, balra van az a mező, ahová két sörtést helyeztünk ki. Ez tegnap délelőtt volt.

Johanson hunyorogva nézett.

– Csak a jeget látom.

– Figyelje meg jobban.

Johanson tanulmányozta a monitorok minden részletét. Hirtelen két sötét folt tűnt fel neki. Rájuk mutatott.

– Mik azok? Mélyedések?

Sahling néhány szót váltott a technikussal. Rövidesen a két féreg volt látható a képen.

– A foltok lyukak – mondta Sahling. – Gyorsított felvételről mutatjuk.

Johanson nézte, amint a férgek rángatózva barangolnak a jégen. Egy ideig ide-oda kúsztak, mintha valami illat nyomát kutatnák. A gyorsított filmen a mozdulatok természetellenesen bizarrul hatottak. A sörtés pomponok a rózsaszínű test két oldalán úgy rezegtek, mintha áramot vezettek volna beléjük.

– Most lesz izgalmas.

Az egyik féreg mozdulatlanná merevedett. Pulzáló hullámok járták át a testét.

Majd eltűnt a jégben.

Johanson halkan füttyentett.

– A mindenségit! Befúrta magát.

A másik állat nem messze nyugodott. A feje mintha valami nem hallható zene ritmusára ringott volna. Hirtelen kilövellt az ormány a kitin álkapcsokkal.

– Beleeszik magukat a jégbe – kiáltotta Johanson.

Villámsújtottan állt a monitor előtt. Min csodálkozol, gondolta a következő pillanatban. Szimbiózisban élnek a baktériumokkal, amelyek metánt bontanak le, mégis van állkapcsuk.

Az egészből csak egyetlen következtetést vonhatott le. A férgek a mélyebben élő baktériumokat akarják elérni. Feszülten figyelte, amint a rózsaszín test a jégbe fúrja magát. Az alsó testük remegett a felvételen, és csakhamar felszívódtak. Csak a lyukak maradtak meg mint sötét foltok a jégen.

Semmi ok az aggodalomra, gondolta. Más férgek is fúrnak, méghozzá lelkesen. Egyesek hajókat is elsüllyesztenek.

– De miért fúrják meg a hidrátot?

– Hol vannak most az állatok? – kérdezte.

Sahling a monitorra nézett.

– Elpusztultak.

– Megdöglöttek?

– Végük van. Megfulladtak. A férgeknek szükségük van az oxigénre.

– Tudom, ez a szimbiózis oka. A baktériumok táplálják a férget, ő viszont a mozgása közben ellátja őket oxigénnel. De itt mi történt?

– Az történt, hogy a férgek a halálba fúrták magukat. Úgy befúrták magukat a jégbe, mintha lágy puding lenne, mígnem elérték a gázbuborékot, és megfulladtak.

– Kamikaze – mormogta Johanson.

– Valóban, öngyilkosságnak is tűnhet.

Johanson gondolkodott.

– Vagy valami félrevezette őket.

– Lehetséges, de mi? A hidrátok belsejében nincs olyan anyag, ami ezt kiválthatná.

– Talán a szabad gáz alatta?

Bohrmann az állát vakargatta.

– Erre már mi is gondoltunk, de ez még mindig nem magyarázza, miért lesznek öngyilkosok.

Johanson lelki szemei előtt megjelentek a féreghadak a tengerfenéken. Kellemetlen érzése egyre erősödött. Ha milliónyi féreg fúrja be magát, mi lehet a következménye?

Bohrmann, mintha a gondolataiban olvasna, ezt mondta:

– Az állatok nem tudják destabilizálni a hidrátot. A tengerben összehasonlíthatatlanul vastagabb a jég ennél. Ezek az őrült dögök csak a felszínt karcolják. Maximum a jégréteg egy tizedéig jutnak el, mire kimúlnak.

– Mi lesz ezután? Tovább akarják tesztelni a férget?

– Igen, van még néhány belőlük. Talán kihasználjuk az alkalmat, és megnézzük őket a tett színhelyén. A Statoil biztosan örömmel venné. A Nap cirkáló a következő hetekben indul Grönlandra. Lehet, hogy meggyorsítjuk a startot, és meglátogatjuk azt a helyet, ahol a sűrűsörtéjűeket találták.

Bohrmann felemelte a kezét.

– De a döntést nem én hozom. Ez Heikóval spontán ötletünk volt. Johanson a válla fölött elnézett a hatalmas tartály felé. A halott férgekre gondolt.

– Az ötlet kitűnő – mondta.

Johanson később a szállodájába ment, ahol átöltözött. Megpróbálta felhívni Tina Lundöt, de az nem vette fel. Elképzelte, amint Kare Sverdrup karjaiban fekszik, vállat vont.

Bohrmann meghívta vacsorára egy kis étterembe, amely jó hírnek örvendett Kielben. Johanson a fürdőbe ment, és megnézte magát a tükörben. Úgy találta, hogy a szakálla két milliméterrel hosszabb a kelleténél. Minden más stimmelt. Még mindig dús hajában őszes szálak világítottak. A széles, fekete szemöldök alatt szüntelenül csillogtak barna szemei. Voltak pillanatok, amikor beleszeretett a saját karizmájába. Máskor, főleg reggelente, egyáltalán nem találta magát karizmatikusnak. Eddig pár csésze tea és egy kis kozmetika mindig segített. Az egyik diáklány nemrég egy ismert színészhez hasonlította, és ez legyezgette a hiúságát, míg csak eszébe nem jutott, hogy a nevezett színész hetvenéves. Ezután lecserélte az arckrémét.

Átkutatta a kofferét, és kiválasztott egy cipzáras pulóvert, fölé nehezen magára rángatta a zakót, és egy sálat tekert a nyakára. Nem állítható, hogy jól festett, de pont így szerette. Sohasem viselt összeillő ruhadarabokat. Hanyag eleganciáját erősítette, és örült, hogy nem kell a divattal foglalkoznia. Csak ha nagyon belátó volt, ismerte el, hogy lompos kinézete önmagában véve már divat-mánia, ugyanolyan függés, mint másoknak az haute couture; és több időt is töltött vele, hogy fésületlennek tűnjön, mint mások egy rendes frizurával.

Kacsintott a tükörképének, elhagyta a szállodát, és taxival ment a találkozó helyszínére. Bohrmann már várta. Egy ideig csevegtek és bort ittak, nyelvhalat ettek, ami nagyon ízlett neki. Persze a csevegés később ismét a mélytengerek felé kanyarodott.

A desszertnél mellékesen megkérdezte:

– Közelebbről is ismeri a Statoil terveit?

– Csak nagy vonalakban – mondta Bohrmann. – Nem értek túlzottan az olajüzlethez.

– Mit terveznek? Platformot olyan messze kint biztosan nem építenek.

– Nem. Platformot nem.

Bohrmann a kávéját szürcsölte.

– Bocsánat, nem szeretnék kellemetlenséget okozni magának. Nem tudom, mennyire bizalmasak ezek a...

– Rendben van. Engem pletykafészekként ismernek. Ha valaki rám bíz valamit, akkor az nem is lehet olyan titkos.

Bohrmann nevetett.

– Tehát, mit gondol, mit építenek ott kint?

– Egy víz alatti megoldáson gondolkodnak, egy gyáron, amely teljesen automatikus.

– Olyanon, mint a SUBSIS.

– Mi az a SUBSIS?

Subsea Separation and Injection System. Egy tenger alatti gyár. Néhány éve dolgozik a norvég szakadékban.

– Sohasem hallottam.

– Faggassa ki a megbízóit! A SUBSIS egy kitermelőegység. 350 méter mélyen van, és ott választja szét a gázt és a vizet az olajtól. Ez a folyamat pillanatnyilag még a platformokon zajlik, és az iparilag szennyezett vizet visszaáramoltatják.

– Ja, igen! Lund említette. A halak terméketlenek lesznek tőle.

– Ezt a problémát meg tudná oldani a SUBSIS. A szennyezett vizet azonnal visszapumpálják a lyukba, az további olajat nyom fel, ismét elválasztják, ismét lepumpálják stb. Az olaj és a gáz vezetéken jut egyenesen a partra. Alapjában véve nem rossz dolog.

– De?

– Nem tudom, hogy van-e de. Állítások szerint kitűnően működik ezerötszáz méteren is. A gyártó esküszik, hogy a két kilométer sem gond, az olajcégek pedig ötezerig szeretnék levinni.

– Ön szerint ez valószerű?

– Középtávon igen. Ami kicsiben sikerül, az nagyban is működik, az előnyök világosan láthatóak. Hamarosan leváltják a platformokat.

– Az általános eufóriában, úgy tűnik, nem osztozik – jegyezte meg Johanson.

Csend lett. Bohrmann a fejét vakargatta, mintha nem tudná, hogyan válaszoljon.

– Amiért aggódom, az a megközelítés naivitása.

– Az állomás nem távvezérelt?

– Teljesen. Méghozzá a szárazföldről.

– Ez azt jelenti, hogy az esetleges hibákat robotok javítják meg. Bohrmann bólintott.

– Értem – mondta kisvártatva Johanson.

– A dolog mellett és ellene is szól valami – mondta Bohrmann. – Ha egy ismeretlen területre hatolunk, akkor mindig kockázattal kell számolni. A tenger mélye pedig ismeretlen terület, ne is képzeljünk mást. Elfogadható, hogy megkíséreljük automatizálni berendezéseinket, hogy ne veszélyeztessünk emberéleteket. Rendben van, hogy leküldünk egy robotot, és megfigyeljük a történéseket, meg mintákat veszünk, de ez valami egészen más. Hogyan tudná egy balesetben a kőolajat, amely óriási nyomással tör ki, egy automatikus rendszer az ellenőrzése alá vonni ötezer méter mélyen? Nem is ismerik jóformán a terepet. Amit ismerünk, azok csak mérések. Ott lenn teljesen vakok vagyunk. Műholdakkal és hanglokátorokkal, vagy szeizmikus hullámokkal előállítanak egy térképet az aljzatról, ami kb. fél méteres pontosságú. Megmondja, hogy hol van olaj és hol van hidrát. Itt fúrhatsz, ott vigyáznod kell, mert... De, hogy mi van lent igazából, azt nem tudjuk.

– Ugyanezt mondtam – mormolta Johanson.

– Nem látjuk előre a tetteink következményeit. Nem tudnánk csak úgy lelépni, ha a gyáregység meghibásodik. Ne értsen félre, nem vagyok a nyersanyag-kitermelés ellen. De ellenzem, hogy megismételjük a hibáinkat. Az olaj-boom idején senkit sem érdekelt, hogyan lehetne a sok roncsot hasznosítani, amikkel olyan lazán teleépítették a tengert. A szennyvizet és a vegyi anyagokat vidáman engedték a tengerbe és a folyókba. A radioaktív anyagot, „a tenger elbírja” jelmondattal, szépen elsüllyesztették. A tartalékokat és az életformákat elpusztították, anélkül, hogy elgondolkodtak volna a viszonyok összetettségén.

– És az automata gyárak beindulnak.

– Kétségtelenül. Gazdaságosak és eljutnak oda, ahová ember sohasem. A következő áldozat pedig a metán lesz, mert a legtisztábban ég el a fosszilis üzemanyagok közül. Hibátlan! Mert a váltás a metánra lelassíthatja az üvegházhatást. Ez is rendben van. Minden rendben van, amíg ideális körülmények állnak fenn. De az ipar szívesen összekeveri az ideális körülményeket a valósággal. Minden prognózis közül a legmosolygósabbat fogja választani, hogy minél gyorsabban belekezdhessen, akkor is, ha az a világ teljesen ismeretlen, ahová készül.

– Hogy gondolták ezt az egészet? – kérdezte Johanson. – Hogy akarják a metánt kinyerni, ha félúton felbomlik?

– Szintén önműködő gyárakkal. Megolvasztják a mélyben, majd tölcsérrel összegyűjtik, és a felszínre vezetik. Jól hangzik, de ki tudja garantálni, hogy az esetlegesen kiváltott láncreakció nem okoz ahhoz hasonló katasztrófát, mint a paleozoikumban.

– Azt gondolja, hogy megismétlődhet?

Bohrmann széttárta a kezét.

– Minden meggondolatlan beavatkozás egy öngyilkos merénylet. De már folyamatban van. India, Japán és Kína nagyon fészkelődik. – Keserűen mosolygott. – És persze ők sem tudják, hogy mi van ott lent.

A Victor felvételeire kellett gondolnia. A nyüzsgésről és arról a valamiről.

Férgek. Szörnyek. Metán. Klímakatasztrófa.

A legjobb volna gyorsan inni egyet.

Április 11.

Vancouver-sziget és Clayoquot Sound, Kanada

A látványtól Anawak dühbe gurult.

Az állat a fejétől a farkáig több mint tíz méter hosszú volt. Az egyik legnagyobb tranziens orka, amit valaha látott, egy hatalmas hím. Félig nyitott szájában a jellemzően kicsi, henger alakú fogak fehérlettek. Valószínűleg idős volt már, mégis duzzadt az erőtől. Csak alaposabb vizsgálódás után lehetett felfedezni a bőrén olyan helyeket, ahol már nem volt fekete és fehér, hanem szürke és ráncos. Az egyik szeme be volt csukva, a másik eltakarva.

Hatalmas volt az állat, mégsem jelentett már veszélyt egyetlen lazacra sem. Holtan feküdt az oldalán, a nedves homokban.

Anawak azonnal felismerte. A nyilvántartásban mint J-19 szerepelt, de szablya alakú hátuszonyáról a Dzsingisz nevet kapta. Körbejárta a bálnát, kissé távolabb Terry Kinget látta, a tengeri emlősök kutatóprogram igazgatóját, amint eleven beszélgetést folytat Sue Olivierával, a nanaimói labor vezetőjével és egy másik férfival. A partközeli fák alatt álltak. King odaintette Anawakot.

– Dr. Ray Fenwick, a Kanadai Óceántudományi és Halászati Intézetből – mutatta be az ismeretlent.

Fenwick azért utazott ide, hogy elvégezze a boncolást, miután Dzsingisz halálát bejelentették. King azt javasolta, hogy a változatosság kedvéért ne zárt ajtók mögött, hanem a strandon végezzék a boncolást. Minél nagyobb számú újságírót és diákot szeretett volna megismertetni az orka anatómiájával.

– És a strandon másmilyen is lesz – mondta. – Így nem olyan steril és taszító. Van egy halott orkánk, és a tenger az orrunk előtt. Az ő élettere, nem a miénk. Úgymond a háza ajtaja előtt fekszik. Ha a boncolást itt végezzük, több együttérzést és megértést ébresztünk az emberekben. Igaz, hogy csel, de beválik.

Négyen megbeszélték a dolgot, King, Fenwick, Anawak és Ed Byrna a Strawberry Isle-i tengeri kutatóállomástól. A strawberry-i kutatók a tofmói apró öbölből indultak mindennap a Clayoquot Sound-i ökoszisztémát vizsgálni. Byrne az orka-populáció tanulmányozásával szerzett hírnevet. Gyorsan megegyeztek abban, hogy a boncolást nyilvánosan végzik el, mert nagy érdeklődésre számíthatnak, és az érdeklődésre az orkáknak mindenképpen szükségük volt.

– Kívülről úgy tűnik, mintha bakteriális fertőzés végzett volna vele – válaszolt Anawak kérdésére Byrne. – De nem szeretnék elhamarkodottan ítélkezni.

– Akkor ne tedd! – mondta Anawak. – Emlékeztek 1999-re? Hét halott orkát találtunk, és mind fertőzött volt.

Anawak követte Olivierát a tetemhez. Két nagy fémkoffer és egy konténer állt készenlétben, tele szerszámmal a boncoláshoz. Az orka boncolása más, mint egy emberé. Nehéz fizikai munkával, rengeteg vérrel és iszonyatos bűzzel jár.

– A sajtó mindjárt itt lesz, egy rakás doktorandusszal és diákkal egyetemben – mondta Oliviera az órájára pillantva. – Ha már összejöttünk ezen a szomorú helyen, beszélhetnénk a mintáid elemzéséről.

– Továbbjutottatok?

– Csak keveset tudtunk meg.

– És Inglewood is képbe került?

– Nem. Úgy gondoltam, először megbeszéljük.

– Úgy hangzik, mintha nem lenne túl sok minden a kezetekben.

– Mondjuk úgy, hogy egyrészről elcsodálkoztunk, másrészről pedig tanácstalanok vagyunk – mondta Oliviera. – Ami a kagylóidat illeti, semmilyen irodalom nem ismeri őket.

– Megesküdnék rá, hogy zebrakagylók.

– Egyfelől igen, másfelől pedig nem.

– Világosíts fel!

– Két megközelítés létezik. Vagy zebrakagylóval van dolgunk, vagy egy mutációval. Úgy néznek ki, mint a zebrakagylók, ugyanúgy tapadnak egymásra, de a byssus, a bolyhos lábuk nagyon furcsa. A szálak, amelyek a lábakat képezik, eléggé vastagok és hosszúak. A tréfa kedvéért „turbókagyló”-nak hívjuk.

– Turbókagylónak?

Oliviera elhúzta a száját.

– Nem jutott jobb az eszünkbe. Sokukat élve tudtuk megfigyelni, és úgy tűnik, rendelkeznek... hát... nem sodródnak, mint a közönséges kagylók, hanem valahogy navigálnak. Vizet szippantanak be és löknek ki. A visszaható erő mozgatja őket előre, és a byssust kormányként használják, mintha kicsi propellereik volnának. Emlékeztet ez valamire?

Anawak gondolkodott.

– A tintahalak mozognak rakétameghajtással.

– Egyfelől igen, de van még egy párhuzam. Csak akkor jössz rá, ha mániákus vagy, de ilyenekből el vagyunk látva itt a laborban. A Dinoflagellata. Az ősostoros. Ezek az egysejtűek két ostorral rendelkeznek. Az egyikkel az irányt határozzák meg, a másik forog és hajtja őket előre.

– Nem merész ez a párhuzam egy kissé?

– Mondjuk úgy, messziről konvergálnak egymás felé. Megkapaszkodunk minden lehetségesben. Én legalábbis nem ismerek olyan kagylót, amelyik így közlekedik. Ezek annyira mozgékonyak, akár egy halraj, és a kagylóhéj ellenére valahogyan felhajtó erőre tesznek szert.

– Ez legalább megmagyarázná, hogyan kerültek a nyílt tengeren a Barrier Queen aljára – mondta Anawak. – És ezen meglepődtetek?

– Igen.

– És miért vagytok tanácstalanok?

Oliviera az orka farkához lépett, és megsimogatta fekete bőrét.

– A szövetdarabkák, amiket felhoztál. Nem tudjuk, mit kezdjünk velük, és őszintén, már szinte minden vizsgálaton túl vagyunk. Az anyag jócskán bomlófélben volt. Az a kevés, amit megtudtunk, hogy a szövet a hajócsavarról és a késedről egy és ugyanaz. Ezenkívül nem hasonlít semmire sem, amit ismerünk.

– Azt mondod, hogy egy földönkívülit vágtam le a hajóról? – A szövet összehúzódó képessége hihetetlenül nagy, egyszerre kemény és rugalmas. Nem tudjuk, hogy mi lehet.

Anawak a homlokát ráncolta.

– Van bio-lumineszcenciára utaló jel?

– Lehetséges. Miért?

– Mert az volt a benyomásom, hogy ez a dolog villant.

– Az, ami megtámadott téged?

– Több mint valószínű, hogy kivágtál belőle egy darabot, és ezt nem vette jó néven. Ámbár kétlem, hogy a szövetben találnánk idegpályákra utaló nyomokat. A fájdalomérzetre gondolok, hiszen valójában csak... sejtmassza.

Hangok közeledtek. Egy csoport ember tartott feléjük. Néhányuknál kamera volt, másoknál jegyzettömb.

– Indul a buli – mondta Anawak.

– Igen – mondta Oliviera kissé tanácstalanul. – Mit tegyünk? Küldjem az adatokat Inglewoodnak? Attól félek, nem tudnak mit kezdeni vele. Leginkább azt szeretném, ha kapnék még mintákat a szövetből.

– Beszélek Robertsszel.

– Jó. Vessük bele magunkat a kaszabolásba.

Anawak a mozdulatlan orkára pillantott, és egyszerre ragadta el a düh és a tehetetlenség érzése. Lehangoló volt a helyzet. Először hetekig késlekednek, most meg egyikük holtan fekszik a strandon.

– A rohadt életbe!

Oliviera ránézett és a vállát vonogatta. Időközben megérkezett Fenwick és King.

– Tartogasd a véleményed a sajtónak – mondta.

A boncolás több mint egy órán át tartott, miközben Fenwick King segédletével felnyitotta az orkát, egymás után vette ki a belsőségeit, a szívét, a máját és a tüdejét, alapos magyarázatot fűzve mindahhoz, amit csinál. A tranziens orkák a rezidensekkel ellentétben fókákat és delfineket is ettek, sőt, csapatban akár bálnákat is megtámadtak.

A bámészkodók között kevesen voltak tudományos újságírók. A napilapok, magazinok és tévéállomások képviselői annál többen. Pontosan erre a csapatra számítottak, akik nem rendelkeznek szakértelemmel. Fenwick először az állat testfelépítésének jellegzetes tulajdonságait magyarázta.

– Hal alakja van, de csak azért, mert a természet megváltoztatta az állat testfelépítését, amikor a szárazföldről áttelepedett a tengerbe. Ilyesmi gyakran előfordul, és konvergenciának nevezzük. Teljesen eltérő fajok konvergens, azaz egymáshoz hasonuló alakot öltenek, amit az azonos környezeti viszonyok követelnek meg.

Eltávolított egy nagy felületű, vastag bőrdarabot, és feltárta az alatta lévő zsírréteget.

– Még egy különbség: a halak, a hüllők és a kétéltűek hidegvérűek, ami azt jelenti, hogy testhőmérsékletük a mindenkori környezet hőmérsékletének felel meg. A makrélák például előfordulnak messze északon és Földközi-tengerben egyaránt, de északon a halnak négy Celsius fok a testhőmérséklete, a földközi-tengerinek pedig huszonnégy fok Celsius. A bálnáknál nem így van, ők melegvérűek; akárcsak mi.

Anawak a körben állókat figyelte. Az előbb Fenwick említett egy apróságot, ami mindig beválik. Az „akárcsak mi” mindig megtette a hatását. A bálnák olyanok, akárcsak mi. Itt volt megint az a szűk mezsgye, melyen belül az emberek elkezdték az életet értékkel felruházni.

Fenwick folytatta:

– Mindegy, hogy az Arktiszon vagy a Kaliforniai-öbölben időznek. A bálnáknak konstans 37 fok Celsius a testhőmérsékletük. Ezért kell zsírréteget felhalmozniuk, amit bálnazsírnak nevezünk. Látják ezt a fehér anyagot? A víz hőelvonó tulajdonságú, de ez a réteg megakadályozza, hogy a testhőmérséklet csökkenjen.

A körben állókat szemlélte. Kesztyűi pirosak és nyálkásak voltak az orka vérétől és zsírjától.

– De ugyanakkor jelentheti a bálnazsír a halált is. Minden partra vetett állatnak a testsúlya, valamint a fantasztikus zsírréteg okoz gondot. Egy 33 méter hosszú és 130 tonna súlyú kékbálna négyszer nehezebb a földön élt legnagyobb dinoszaurusznál, de egy orka is elérheti a kilenctonnás súlyt. Ezek az állatok csakis a vízben létezhetnek, az Archimédesz-tételnek megfelelően, miszerint minden vízbe merített test annyit veszít a súlyából, amennyi az általa kiszorított víz súlya. A szárazföldön a bálnát agyonnyomja a saját súlya, és a szigetelő zsírréteg adja meg a kegyelemdöfést, mert emiatt nem tudja leadni a környezetből felvett hőt. Sok bálna egyszerűen túlhevülésben pusztul el.

– Ez is? – kérdezte egy újságírónő.

– Nem. Az elmúlt években túlnyomórészt fertőzésben pusztultak el, mert az immunrendszerük felborult. J-19 huszonkét éves volt. Nem fiatal már, de az egészséges példányok a harmincéves kort is megérik. Tehát idő előtt következett be a halála, és nincsenek harcra utaló nyomok. Én bakteriális fertőzésre tippelek.

Anawak egy lépést tett előre.

– Ha szeretnék tudni, hogy ez miként zajlik, elmondhatjuk – tette hozzá, igyekezve tárgyilagos hangot megütni. – Van egy sor toxikológiai vizsgálat, ami kimutatta, hogy British Columbia partjainál az orkák zsírjában egyéb méreganyagok mellett PCB gyülemlett fel. Ebben az évben 150 mg PCB-t mutattak ki. Emberi immunrendszernek esélye sem lenne.

Az emberek felé fordultak. A szemekben együttérzés és felindultság keverékét vélte felfedezni. Ez egy zaftos sztori. Tudta, hogy a csoport már a markukban van.

– A veszélyes ezekben a mérgekben éppen az, hogy oldják a zsírt-mondta. – Ez azt jelenti, hogy az anyatejjel a borjak is megfertőződnek. Amikor emberi csecsemők AIDS-szel születnek, megrendülve mutogatjuk a tévében. Terjesszék ki megrendültségüket, és tudósítsanak arról, amit ma itt láttak. Alig akad még egy faj, amely annyira fertőzött lenne, mint az orkák.

– Dr. Anawak! – Egy újságíró a torkát köszörülte. – Mi történik, ha emberek fogyasztják a bálna húsát?

– Felveszik a méreg egy részét.

– Halálos lenne a következménye?

– Hosszú távon lehetséges.

– Az olyan vállalkozások, mint a fakitermelések, ahol minden gondolkodás nélkül mérget engednek a vízbe, nem felelősek közvetetten azért, ha emberek megbetegszenek vagy meghalnak?

King egy gyors pillantást vetett rá. Anawak habozott. Ez kellemetlen téma volt. Természetesen igaza volt a férfinak, de a Vancouver-akvárium igyekezett elkerülni a közvetlen konfrontációt a helyi iparral, és inkább a diplomatikus utat választotta. British Columbia gazdasági és politikai elitjét potenciális gyilkosok csapatának kikiáltani, ez elmélyítette volna az árkokat közöttük; Anawak nem akarta Kinget kellemetlen helyzetbe hozni.

– Mindenesetre megterheli a szervezetet, ha fertőzött húst eszünk – mondta kitérően.

– Amit tudottan az ipar fertőz.

– Ezzel kapcsolatban keressük a megoldást a felelősökkel.

– Értem. – Az újságíró feljegyzett valamit. – Különösen a hazája lakosságára gondolok, Dr....

– Az én hazám itt van – válaszolta Anawak kurtán.

– Nem erre gondoltam – mondta. – Onnan, ahonnan ön jön...

– British Columbiában már nem fogyasztanak jelentős mennyiségű fóka – vagy bálnahúst – vágott közbe Anawak. – Viszont erősen mérgezésgyanús esetek jelentkeztek a sarkkör lakosságánál. Grönlandon, Izlandon, Alaszkában és északabbra, Nunavutban, Szibériában és Kamcsatkán, valamint az Aleut-szigeteken is. Tehát mindenütt, ahol a tengeri emlősök a napi élelmet jelentik. Kevésbé fontos az, hogy hol fertőződtek meg, mint az, hogy vándorolnak.

– Gondolja, hogy a bálnák tudatában vannak a mérgezésnek? – kérdezte egy diák.

– Nem.

– De hát publikációiban egy bizonyos fajta intelligenciáról ír. Ha az állatok felfognák, hogy táplálékukkal valami nincs rendben, akkor...

– Az emberek dohányoznak, amíg amputálják a lábukat, vagy meghalnak tüdőrákban. Tudatában vannak a mérgezésnek, mégis csinálják, pedig egyértelműen intelligensebbek a bálnáknál.

– Hogyan lehet ebben ennyire biztos? Lehet, hogy fordítva van. Anawak sóhajtott. Amilyen barátságosan csak tudta, ezt mondta:

– A bálnákra bálnákként kell tekintenünk. Tökéletesen specializálódott állatok, de éppen ez az, ami be is határolja őket. Az orka egy élő torpedó, ideális, áramvonalas testtel, de hiányoznak a lábai, a fogókarok, nincs mimikája, és nem rendelkezik bipoláris látással. Nem majdnem-emberek. Az orkák talán okosabbak, mint a kutyák, a barnadelfin tudatában van egyéniségének, és a közönséges delfinnek is egyedülálló agya van. De kérdezze meg, hogy az egyedek végső soron mit visznek végbe. A halak is ugyanezt az életteret lakják, életvitelük is sokban hasonlít, mégis beérik egy gyűszűnyi neuronnal.

Anawak megkönnyebbült, amikor meghallotta mobiljának halk csörgését. Fenwicknek jelzett, hogy folytathatja a boncolást, ő pedig kicsit távolabb ment, és felvette.

– Ó, Leon – mondta Shoemaker. – Nem tudsz elszabadulni onnan, ahol vagy?

– Talán. Mi a helyzet?

– Megint itt van.

Anawakot majd szétvetette a düh.

Amikor néhány nappal ezelőtt hanyatt-homlok sietett vissza Vancouver-szigetre, Jack Greywolf és csapata, a Seaguards már visszavonult, hátrahagyva két csónaknyi dühös turistát, akik haragosan panaszkodtak, hogy meg lettek bámulva és fényképezték őket, mint holmi állatokat. Shoemakernek alig sikerült lenyugtatni őket. Néhányukat egy ingyenes második útra kellett vinni, és már úgy tűnt, az eseményeket sikerült feledtetni. Greywolf megint bezavart a képbe.

A Daviesnél számba vették a lehetőségeket. Lépjenek fel a környezetvédők ellen, vagy tegyenek úgy, mintha ott sem lennének? A hivatalos út az lenne, hogy fórumot biztosítanak nekik. De a jó nevű szervezeteknek az olyan fickók, mint Greywolf, szálkák a szemükben; akárcsak a bálnafigyelőknek. A végén a dolog bírósági eljárásba torkollna, amely a már amúgy is megetetett közönségben torz képet alakítana ki. Kétes ügyekben az emberek hajlamosak rá, hogy a Greywolf-féle jelmondatokkal szimpatizáljanak.

Nem hivatalosan fizikális összetűzésre került volna sor. Hogy hová vezettek az ilyen kalandok, azt Greywolf büntetett előélete bizonyította, ám rajtuk múlt, hogy hagyják-e magukat megfélemlíteni. Akadt éppen elég tennivalójuk; bíztak benne, hátha már megelégedett ezzel az egyszeri közjátékkal.

Tehát úgy határoztak, hogy közömbösek maradnak.

Lehet, hogy ez volt a baj, gondolkodott, míg kis motorcsónakján a helyszínre sietett. Talán eleget tehettünk volna Greywolf feltűnési viszketegségének, ha legalább egy panaszlevelet írunk neki. Valamit, ami jelzi számára, hogy számba vesszük.

Tekintetével a tengert pásztázta. Csónakja szelte a habokat, de nem akarta a bálnákat elijeszteni vagy megsebesíteni. Többször is megpillantott farokuszonyokat, és nem messze előtte fekete hátuszonyok keresztezték az útját. Útközben beszélt a rádión Susan Stringerrel, aki a Blue Sharkon volt.

– Mit csinálnak azok az alakok? – kérdezte. – Erőszakosak? Reccsenés a rádióban.

– Nem – mondta Stringer. – Fotóznak és szapulnak bennünket, mint a múltkor.

– Hányan vannak?

– Két csónak. Greywolf és egy társa az egyikben, hárman a másikban. Jóságos ég! Most meg énekelnek.

A rádió recsegése közepette Anawak fülét gyenge, ritmusos zajok ütötték meg.

– Dobolnak – kiáltotta Stringer. – Greywolf veri a tamtamot, a többiek meg énekelnek, tiszta őrület.

– Viselkedjetek nyugodtan, hallod? Ne hagyjátok magatokat provokálni. Pár perc múlva ott vagyok.

Messze előtte a csónakok világos foltjai tűntek fel.

– Leon! Milyen indián ez a seggfej? Nem tudom, mit csinálhat most, de ha az ősei szellemét akarja megidézni, akkor azt látni szeretném.

– Jack egy szélhámos – mondta Anawak. – Egyáltalán nem is indián.

– Nem? Azt hittem...

– Az anyja félig indián. Ennyi. Akarod tudni az igazi nevét? O'Bannon. Jack O'Bannon. Miféle Szürke Farkas!?

Most már ő is hallotta a dobok hangját.

– Jack O'Bannon – nyújtotta el Stringer. – Hát ez óriási! Azt hiszem, mindjárt megmondom...

– Nem teszel semmit! Látsz már közeledni?

– Igen.

– Ne csinálj semmit! Várj meg!

Anawak eltette a rádiót, és nagy kanyarban közeledett, hogy rálátása legyen az eseményekre. A Blue Shark és a Lady Wexham egy szétszórt púposbálna-csoportosulás közepette ringott. Itt-ott alámerülő farokuszonyokat és fellövellő párafelhőket látott. A 22 méteres Lady Wexham csillogott a napfényben. Két lepusztult, vörösre festett kis sporthalászhajó körözött szorosan a Blue Shark körül, mintha csáklyázásra készülődnének. A dobverés egyre hangosabb lett, és monoton énekhanggal vegyült.

Ha Greywolf látta is jönni Anawakot, annak semmi jelét sem mutatta. Állt a csónakjában, verte az indiándobot, és hangosan énekelt. A másik oldalon a segítői, két férfi és egy nő, szintén énekeltek, néha szitkokat és átkokat szórtak. Közben fotózták a turistákat, és valami csillogóval dobálták őket. Anawak hunyorgott. Halak voltak. Nem, halmaradványok. Az emberek elhajoltak, egyesek visszadobáltak. Anawak kísértést érzett, hogy felborítsa Greywolf csónakját, látni akarta vízbe esni, de erőt vett magán. Nem lett volna jó ötlet a turistáknak tengeri viadalt prezentálni.

Szorosan mellé irányította a csónakot, és rákiáltott:

– Hagyd ezt abba, Jack! Beszéljük meg!

Greywolf fáradhatatlanul verte tovább a dobot. Még csak felé sem fordult. Anawak látta a turisták ideges arcát. A rádióból egy férfi hangja hallatszott.

– Helló, Leon! Jó téged látni.

A Lady Wexham kapitánya jelentkezett, alig száz méterre volt tőle. Az emberek a fedélzeten a korlátnak dőltek, és figyelték a színjátékot. Néhányan fotókat készítettek.

– Minden rendben nálatok? – érdeklődött Anawak.

– Minden rendben. Mit csináljunk a seggfejekkel?

– Még nem tudom – válaszolta Anawak. – Először békés eszközökkel próbálkozom.

– Jelezz, mikor gázolhatom le őket!

– Erre még visszatérünk.

A Seaguards vörös csónakjai nekikoccantak a Blue Sharknak. Greywolf megbillent, amikor a gumi hajótestnek ütköztek, de tovább püfölte a dobot. Kalapján rezegtek a tollak. A csónakok mögött egy farokuszony emelkedett ki, de pillanatnyilag nem a bálnákra figyeltek, Stringer ellenségesen bámult Greywolf felé.

– Hé, Leon! Leon! – Anawak látott valakit a Blue Shark utasai között integetni, felismerte Alicia Delaware-t. Rajta volt a kék szemüvege és le-fel ugrált.

Kicsit meglepődött. Néhány napja nem azért siránkozott, hogy az az utolsó napja a szigeten?

A pillanat szempontjából azonban ez mellékes volt. Milyen fickók ezek? Mit akarnak?

Csónakját keresztbe fordította Greywolf előtt, és tapsolt.

– Oké, Jack! Köszönöm! Szépen zenéltetek. Most mondd meg szépen, mit akarsz!

Greywolf még hangosabban énekelt, monotonon hullámzó ősi hangokon, panaszos volt és egyben agresszív.

– Jack, hagyd abba!

Hirtelen csend támadt. Jack leengedte a dobverőt, és odafordult Anawakhoz.

– Igen, tessék?

 – Mondd meg az embereidnek, hogy hagyják végre abba, akkor beszélhetünk. Mindent megbeszélünk, csak mondd nekik, hogy vonuljanak vissza!

Greywolf vonásai eltorzultak.

– Senki sem fog visszavonulni – ordította.

– Mit akarsz elérni ezzel a cirkusszal?

– Meg akartam neked magyarázni az akváriumban, de te túl finnyás voltál, hogy meghallgass.

– Nem volt időm.

 – Most meg nekem nincs.

Greywolf emberei visongva nevettek. Anawak alig tudta fékezni a dühét.

– Javaslok neked valamit, Jack – mondta nyugalmat erőltetve magára. – Lehúzod itt a rolót, este találkozunk a Daviesnél, és ott elmeséled nekünk, hogy szerinted mit kellene tennünk.

– Tűnjetek el! Ezt kellene tennetek.

– Miért? Mit csinálunk?

A csónak közvetlen közelében két sötét sziget emelkedett ki, barázdásan, mintha sziklák lennének. Szürkebálnák. Elég közel. Fantasztikus fotókat lehetett volna készíteni, de Greywolf az egész kirándulást tönkretette.

– Húzzatok el! – ordított Greywolf. A Blue Shark utasaira nézett és felemelte kezeit. – Vonuljatok vissza, és ne zavarjátok többé a természetet! Éljetek összhangban vele, ahelyett, hogy bámulnátok! A hajómotorjaitok beszennyezik a levegőt és a vizet. Hajócsavarjaitok megsebzik az állatokat. Hajszoljátok őket egy fotó kedvéért. Megölitek őket a zajjal, amit csaptok. Ez a bálnák világa. Vonuljatok vissza! Embereknek itt nincs helye!

Micsoda szöveg, gondolta Anawak. Azt kérdezte magától, hogy vajon Jack elhiszi-e, amit itt hirdet; az emberei lelkesen tapsoltak.

– Jack! Emlékeztethetlek arra, hogy ezt az egészet a bálnák védelméért tesszük? Kutatást folytatunk! A bálnafigyelés új perspektívát nyitott az emberek számára. Ha zavarod a munkánkat, akkor az állatok érdekeit zavarod.

– Te akarod nekem elmagyarázni, hogy milyen érdekei vannak egy bálnának? – gúnyolódott Greywolf. – Talán belelátsz a fejükbe, kutató?

– Jack, hagyd ezt az indián bohócságot! Mit akarsz?

 Greywolf hallgatott egy darabig. Az emberei abbahagyták a fotózást és a dobálózást. Mindenki őt nézte.

– Nyilvánosságot akarunk – mondta végül.

– Hol az ördögben van itt nyilvánosság? – Anawak egy széles mozdulatot tett. – Néhány ember csónakokban. Kérlek, Jack, tőlem elvitatkozhatunk, de akkor tényleg keressük meg a nyilvánosságot és érveljünk. Aki a rövidebbet húzza, elhagyja a csatamezőt.

– Nevetséges! – mondta Greywolf. – Így beszél a fehér ember.

– Cseszd meg! – Anawaknak elfogyott a türelme. – Kevésbé vagyok fehér, mint te, O'Bannon, szállj le a magas lóról.

Greywolf csak bámult rá, mintha megütötte volna a guta, majd széles vigyorba csapott át a mimikája. A Lady Wexham felé mutatott.

– Mit gondolsz, miért filmeznek olyan szorgalmasan az emberek a hajótokon?

– Téged filmeznek, meg a mutatványosaidat.

– Jó – mondta Greywolf. – Nagyon jó!

Hirtelen világos lett minden. A Lady Wexhamen újságírók voltak a bámészkodók között. Greywolf hívta meg őket, hogy vegyenek részt az eseményen.

– Átkozott disznó!

Még gondolkodott valami jó kis megjegyzésen, amikor feltűnt neki, hogy Greywolf továbbra is kinyújtott karral mered a Lady Wexham felé. Anawak követte a pillantását, és attól, amit látott, elakadt a lélegzete.

Közvetlenül a hajó előtt egy púposbálna katapultálta magát a levegőbe. Hihetetlen nagy erő kell ahhoz, hogy egy ilyen hatalmas test kiemelkedjen a vízből. Egy pillanatra úgy látszott, mintha az állat csupán a farokuszonyára támaszkodna. Kizárólag az uszony végei voltak víz alatt, a test többi része függőlegesen tornyosult, túlnőtt a Lady Wexhamen. Tisztán látszódtak a barázdák az állkapocsnál és a has alatt. A túlméretezett melluszonyok a sötétlő tengeri makkokkal és a hófehéren világító, csomós széleikkel szárnyakként feszültek a levegőben. Mintha a bálna egész testével el akarná hagyni a tengert. A Lady Wexhamről ámuldozó kiáltások hallatszottak. A bálna lassan oldalra dőlt, a víztükör egyetlen hatalmas tajtékrobbanással szétnyílt.

A felső fedélzeten az emberek hátraugrottak. A Lady Wexham egy része eltűnt a habok mögött, ahonnan valami sötét és masszív közeledett. Egy második bálna siklott felfelé a mélyből. Sokkal közelebb csapott ki a vízből. Csillámló pára vette körül. Anawak tudta, még mielőtt felhangoztak volna a riadt kiáltások a csónakok irányából, hogy ez az ugrás mellétrafál. Akkora erővel csapódott a hajó oldalának, hogy az veszett billegésbe kezdett, és recsegett-ropogott. A bálna alámerült. A fedélzeten az emberek lehasaltak. A hajó körül örvénylett és tajtékos volt a tenger, mire oldalról még több púp közeledett. Most két bálna száguldott ki a vízből. Teljes súlyukkal vetették magukat a hajó oldalának.

– Ez a bosszú! – ordította Greywolf elcsukló hangon. – A természet bosszúja!

A Lady Wexham 22 méterével hosszabb volt, mint bármely púposbálna. A szállítmányozási minisztérium által engedélyezetten és a kanadai parti őrség biztonsági előírásának megfelelően szállíthatott utasokat. Állta a viharos tenger méteres hullámait, és még egy elétévedő bálnával való ütközést is kibírt.

De támadásra nem volt felkészítve.

Anawak hallotta, ahogyan odaát beindították a motort. A hajó a nekicsapódó testektől vészesen az oldalára billent. Leírhatatlan pánik uralkodott a megfigyelőfedélzeteken. A fedélközben jól látszott, hogy minden ablak kitört. Kiabálás, kapkodva egymáson bukdácsoló emberek. A Lady Wexham megindult, de nem jutott messzire. Ismét kilőtt egy bálna, és nekicsapódott a hajónak. Ez a támadás sem volt elegendő, hogy felborítsa, ám most jóval erősebben rázkódott meg, fentről szilánk és törmelék záporzott.

Anawak lázasan töprengett. A hajótest valószínűleg már több helyen sérült. Valamit tennie kell. Talán el tudja terelni az állatok figyelmét. Keze a gázkart markolta.

Ugyanabban a pillanatban kiáltozást hallott, de nem a fehér gőzösről jött, hanem közvetlenül a háta mögül. Anawak mint a villám fordult meg.

A látványban volt valami szürreális. Közvetlenül az állatvédők csónakja fölött, függőleges helyzetben magasodott egy óriási púposbálna. Mintha súlytalanul függne a levegőben. A monumentális szépségű lény kérges szája a felhők felé meredt, és még mindig emelkedett, tíz-tizenkét méterre a fejük fölé. Egy örökkévalóságon át tartó szívdobbanás erejéig a bálna mintha szabadon lebegett volna, azután lassan megfordult, és elkezdte mozgatni hatalmas melluszonyait, mintha csak nekik integetne.

Anawak tekintete végigfutott az ágaskodó kolosszuson. Soha nem látott még egyszerre ilyen borzasztót és ilyen gyönyörűt, főleg ennyire közelről. Mindenki, Jack Greywolf, a Zodiac utasai és ő maga is fejüket hátravetve bámulták, amint közeledett feléjük.

– Jóságos Istenem! – suttogta.

Mint egy lassított filmben, úgy dőlt el, árnyéka rávetült a környezetvédők vörös csónakjára, fölébe nőtt a Blue Shark elejének, egyre hosszabb lett, ahogy óriás teste közelített a víz felé, gyorsan, egyre gyorsabban...

Anawak tövig húzta a gázkart. A Zodiac egy rántással elrajtolt. Greywolf kormányosa is villámrajtot vett, de az irány rossz volt. A kattogó sportcsónak pontosan felé tartott. Összeütköztek. Anawak hátrazuhant, de még látta a kormányost a vízbe, Greywolfot pedig a csónakba esni, miközben az az ellenkező irányba haladt tovább, ő pedig a Blue Shark felé. A szeme láttára temette a kilenctonnás test a halászcsónakot utasaival együtt a víz alá, miközben ráborult a Blue Shark elejére is. Iszonyú tajték spriccelt szét. A hajó hátulja meredeken felcsapódott, piros overallos emberek repültek a levegőbe. Egy másodpercig a hegyén egyensúlyozott, forgott kettőt a tengelye körül, és oldalt dőlt. Anawak lehajolt. Csónakja az oldalára dőlő Blue Shark alatt viharzott el, valami keménynek ütődött a víz felszíne alatt, átugratott rajta. Átmenetileg elvesztette a talajt a lába alól, de végül megkapaszkodott a kormányban, és hirtelen elfordította a csónakot. Leírhatatlan látvány tárult elé. A környezetvédők járművéből csak romok maradtak. A Blue Shark fejjel lefelé sodródott a hullámok közt. Emberek úsztak a vízben, vadul kapálózva vagy kiáltozva, míg mások mozdulatlanul lebegtek. Speciális öltözékük önműködően azonnal felpumpálódott, ezért nem süllyedtek el, de Anawak sejtette, hogy néhányuk meghalt a bálna szörnyű súlya alatt. Kicsivel távolabb a Lady Wexhamet látta, erősen az oldalára dőlve, amint sebességbe kapcsol, körbevéve kibukkanó hátakkal és uszonyokkal. Egy hirtelen ütés még inkább az oldalára döntötte.

Óvatosan, nehogy megsebesítsen valakit, az úszó testek közé irányította a Zodiacot, miközben rádión, a 98-as frekvencián vészjelzést adott le, és meghatározta a pozíciót.

– Sok a sebesült – mondta lihegve. – Valószínűleg halottak is vannak. A környéken minden csónak veszi a segélyhívást. Több idő nem maradt. Nem ért rá magyarázkodni a történtekről. Tucatnyian voltak a Blue Sharkon, valamint Stringer és az asszisztense. Ehhez jött még a három környezetvédő. Tizenhét ember összesen, de sokkal kevesebbet számolt meg a vízben.

– Leon!

Ez Stringer volt! Felé úszott. Anawak elkapta a kezét, és behúzta a csónakba. Köhögve és prüszkölve huppant le. A távolból kardszárnyak iparkodtak a szerencsétlenség színhelye felé. A fekete fejek és hátak nagyon céltudatosan és sebesen közeledtek, ami Anawaknak egyáltalán nem tetszett.

Meglátta Alicia Delaware-t. Egy fiatalember fejét tartotta a víz fölé, akinek a ruhája nem fújódott fel, mint a többieknek. Közelebb irányította a csónakot a diáklányhoz. Stringer segített először az ájult férfit, majd Delaware-t a csónakba húzni. A lány lerázta Anawak kezeit magáról, és azonnal a csónak széle fölé hajolt segíteni Stringernek. Néhányan saját erejükből közelítettek, a kezüket nyújtották, közös erővel ők is a csónakba másztak. Gyorsan megtelt. Sokkal kisebb volt, mint a Blue Shark, és igazából már túlságosan is megterhelték. Sietve húzták be az embereket, miközben Anawak a felszínt kémlelte.

– Ott úszik még valaki! – kiáltotta Stringer.

Mozdulatlan test lebegett a vízben, arccal lefelé. Alakja, széles válla és háta férfit sejtetett. Overall nem volt rajta. Az egyik környezetvédő lehetett.

– Gyorsan!

Anawak Stringerrel együtt a csónak széle fölé hajolt. Elkapták a férfit és kiemelték.

Könnyen ment.

Túlságosan könnyen.

A fickó feje hátrabicsaklott, szemeiben már nem világított fény. Miközben a halottra bámult, tudatosult benne, miért volt a test ennyire könnyű. A csípőjénél véget ért. A medencéje és a lábak hiányoztak. A torzóból csöpögve lógtak a húscafatok, artériák és belső szervek.

Stringer nyögve engedte el. Anawak markából a halott halk csobbanással csúszott vissza a vízbe.

Jobbról és balról az orkák jellegzetes, kard alakú hátuszonyai szelték a vizet. Legalább tízen voltak, ha nem többen. Ütés rázta meg a Zodiacot. Anawak a kormányhoz ugrott, és gázt adott. Előttük három hatalmas hát emelkedett ki, ezért nyaktörő kanyart vett. Az emlősök alámerültek. Két másik jött az ellenkező oldalról, feléjük tartottak. Kiáltozást és sírást hallott. Ő maga is félt. A reszketés átjárta, mint valami áramütés, rosszul volt tőle, de a másik része továbbra is őrült szlalomban kormányozott a fekete-fehér testek között, melyek igyekeztek elvágni az útjukat.

Jobbról egy óriási reccsenés hallatszott. Anawak reflexszerűen odafordította a fejét: a Lady Wexhamet látta, amint egy tajtékfelhő közepette megrázkódik, és az oldalára dől.

Később emlékezett rá, hogy ez a pillanatnyi kihagyás pecsételte meg a sorsukat. Tudta, hogy nem lett volna szabad a hajó felé fordulni. Valószínűleg megmenekülhettek volna. Akkor észrevette volna a szürke hátat, amint lemerül, és a farokuszonyt, ahogyan pontosan a menetirányban emelkedik fel.

Így csak akkor látta meg, amikor már késő volt.

Az állat az uszonyával ütést mért a hajó oldalára. Máskor egy ilyen lökés nem lett volna elég, hogy egy gumicsónakot a menetirányából kitaszítson, de túl gyorsan haladtak, túlságosan megdőltek a kanyarban, miközben a hullámokon ugrálva száguldottak. A csapás a csónak végzetesen instabil helyzetében érte őket.

Anawak kirepült.

Úszott a levegőben, aztán egy tajték tetején, majd a zöld vízen. A következő pillanatban alámerült, és csak süllyedt a sötétség felé, anélkül, hogy tudná, hol van a fent és a lent. Szúró fájdalmat érzett a hidegtől. Minden erejét összeszedve csapkodott a lábaival, mire sikerült visszaküzdenie magát a felszínre. Levegőért kapkodott, de ismét a víz alá került. Ezúttal a hidegség beáramlott a tüdejébe. Pánik fogta el, veszettül kalimpált a lábaival és a karjával, mire köhögve és prüszkölve ismét áttörte a felszínt. Sem a csónakját, sem az utasokat nem látta. A part került a látómezejébe, fel-le fickándozott a hullámokon. Megfordult, egy hullám felkapta, és végre meglátta a többieket. Korántsem voltak meg mindannyian, talán mindössze fél tucatnyian maradtak. Ott volt Delaware, amott Stringer, köztük az orkák fekete kardjaikkal. Keresztül-szántottak az úszó csoportosuláson, lemerültek, majd hirtelen eltűnt az egyik fej, és nem is bukkant fel többé.

Egy idősebb hölgy látta a férfit alámerülni, és erre sikoltozásba kezdett. Karjaival eszeveszettül csapkodott, szemében vak rémület tükröződött.

– Hol a csónak? – kiáltotta.

Hol a csónak? Úszva sohasem érnek ki a partra. Ha eljutnak a csónakhoz, talán megmenekülnek, még akkor is, ha felborult. Lehet, hogy fel tudnak mászni rá, de csak remélhetik, hogy ott nem támadják meg őket. Ám a csónakot nem látta sehol, és a nő mind hangosabban és elkeseredettebben sikoltozott segítségért.

Anawak odaúszott hozzá. A nő látta közeledni, és kinyújtotta felé a karját.

– Kérem – sírdogált. – Segítsen!

– Segítek – válaszolta Anawak –, csak maradjon nyugton.

 – Elmerülök! Megfulladok!

– Nem fullad meg. – Anawak erőteljes csapásokkal közelített. – Nem történhet semmi. Az overallja fent tartja.

Úgy látszott, a nő nem hallja.

– Segítsen már! Kérlek, Istenem, ne engedd, hogy meghaljak! Nem akarok meghalni!

– Ne féljen, mindjárt...

A nő hirtelen tágra nyitotta a szemét. Ahogy a víz alá húzták, kiáltozása gurgulázásba fulladt.

Valami súrolta Anawak lábát.

Kimondhatatlan félelem uralkodott el rajta. Kitaposta magát a vízből, körbenézett a hullámok felett, és megpillantotta a Zodiacot. Fenekével felfelé sodródott. Csak néhány karcsapásnyi volt a távolság a hajótöröttek kicsiny csoportja és a menedéket jelentő sziget között. Csak néhány méter... és három fekete, élő torpedó, melyek egyre csak közelítettek feléjük.

Mintha villámcsapás érte volna, úgy meredt a támadó orkákra. Valahol legbelül vitatkozott a látottakkal; ezelőtt sohasem támadott meg kardszárnyú embert. Velünk szemben inkább kíváncsiak, barátságosak, vagy éppen közömbösek voltak. A bálnák sem támadtak hajókra. Egyszerűen nem csináltak ilyet. Mindaz, amit látott, ellentmondott a józan észnek. Annyira meg volt döbbenve, hogy ha hallotta is a zajt, nem fogta fel. A zúgás és zakatolás egyre közeledett. Vízhullám csapta meg hátulról, és valami vörös siklott a bálnák és közé. Valaki megragadta, kiemelte a vízből, és áthúzta a csónakperemen.

Greywolf nem figyelt rá tovább. Sportcsónakját az életben maradtak csoportjához irányította, kihajolt, és elkapta Alicia Delaware kinyújtott kezét. Könnyedén emelte ki és ültette le a padra. Anawak kihajolt, és egy prüszkölő férfit húzott a csónak belsejébe. Azután tekintetével a többieket kereste. Hol van Stringer?

Ott!

Egy hullámvölgyben tűnt fel egy nővel, aki félig már elalélt. Az orkák körbevették a felborult Zodiacot, és minden irányból közelítettek. Csillogó fekete fejük kettészelte a vizet. Résnyire nyitott szájukban elefántcsontszínű fogak villogtak. Még néhány másodperc, és elérik Stringert és a nőt. Ám Greywolf már a kormánynál volt, és céltudatosan haladt feléjük.

Anawak megpróbálta elkapni Stringert. – Először a nőt! – kiáltotta.

Greywolf is segítségükre sietett, és együtt biztonságba helyezték.

Stringer ezalatt igyekezett a saját erejéből a csónakba mászni, de nem sikerült neki. Háta mögött a bálnák alámerültek.

Hirtelen egyedül találta magát. A tenger üres volt és kihalt. Senkit sem látott.

– Leon!?

Halálfélelemmel a tekintetében nyújtotta a kezeit. Anawak kihajolt és elkapta a jobb karját. A kékeszöld mélyből egy óriás közeledett felé hihetetlen sebességgel. Állkapocs nyílt, elővillantak a fehér fogak a rózsaszín ínyben, és összezárult kicsivel a vízfelszín alatt. Stringer felüvöltött. Öklével ütötte a pofát, ami fogva tartotta.

– Tűnj el! – ordította. – Tűnj innen, szemét dög!

Anawak belemarkolt a kabátjába. Stringer felnézett rá. Tekintetéből áradt a halálfélelem. – Susan! Add a másik kezed!

Keményen fogta, elhatározta, hogy nem engedi el. Az orka deréktájon ragadta meg. Hihetetlen erővel húzta. Üvöltés tört fel Stringer torkából, előbb élesen és fájdalmasan, majd elcsuklóan tompulva. Abbahagyta az orka püfölését, már csak ordított. Hirtelen rántással az állat kiszakította Anawak kezei közül. Látta eltűnni a fejét, a rángatózó karokat és ujjakat. Az orka kíméletlenül húzta lefelé. Egy másodpercig még világított az overallja, mint széthulló színes kaleidoszkóp, halványodott, feloldódott, majd eltűnt.

Anawak magánkívül bámult a vízbe. A mélyből valami csillogó tört a felszínre, egy csomó légbuborék. Habosan pattantak szét a felszínen. Körös-körül a tenger pirossá változott.

– Nem – suttogta.

Greywolf megragadta a vállát, és visszahúzta.

– Nincs itt már senki – mondta. – Tűnjünk el!

Anawak mintha lebénult volna. A sportcsónak hangosan gyorsított. A nő, akit Stringer megmentett, az egyik oldalpadon feküdt és sírt. Delaware reszkető hangon beszélt hozzá. A férfi, akit kihúztak, mereven bámult maga elé. Nem messziről különböző hangok egyvelege hallatszott. Fejét a fehér hajó felé fordította, melyet körbevettek a púpok és a kardok. Ahogy látta, a Lady Wexham alig haladt előre, miközben drámai módon az oldalára dőlt.

– Vissza kell mennünk! – kiáltotta Anawak. – Egyedül nem sikerülhet nekik.

Greywolf teljes sebességgel haladt a part felé. Anélkül, hogy hátrafordult volna, ennyit mondott:

– Felejtsd el!

Anawak mellé lépett, a rádiót kitépte a tartójából, és felhívta a Lady Wexhamet. A skipper jelentkezett.

– Segítenünk kell nekik, Jack! A rohadt életbe, fordulj meg!

– Azt mondtam, felejtsd el! A csónakommal nincs semmi esélyünk. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha mi túléljük.

Szörnyű, de igaza volt.

– Victoria?! – ordította Shoemaker a telefonba. – Mi az ördögöt keres mindenki Victoria előtt? Mi az, hogy odarendelték őket? Van nekik saját parti őrségük. Clayoquot Soundon utasok sodródnak a tengeren, talán éppen most süllyed el egy hajó, egy skipper meghalt, és legyünk türelmesek?

Hallgatta a vonal végén a hangot, miközben az eladóhelyiségben rótta a köröket. Hirtelen megállt.

– Mit jelentsen az, hogy amint tudnak? Az nekem tökmindegy! Akkor küldjön valaki mást. Mi?... Hallgasson ide, maga...

A hang a kagylóban úgy ordított, hogy még Anawak is hallotta, annak ellenére, hogy Shoemaker több méterre állt tőle. Az állomás zsongott. Davie személyesen is jelen volt. Ő és Shoemaker szünet nélkül telefonáltak, instrukciókat adtak, vagy csak döbbenten hallgatták a vonal másik végét. Shoemaker magán kívül volt. Leeresztette a kagylót, és a fejét rázta.

– Mi van? – akarta tudni Anawak. Jelzett Shoemakemek, hogy beszéljen halkabban, és odament hozzá. Az utóbbi negyedórában, mióta Greywolf a rozoga csónakját visszaküszködte Tofínóba, az eladóhelyiségbe folyamatosan gyűltek az emberek. A támadás híre bozóttűzként terjedt a kis településen. A többi skipper is, aki a Daviesnek dolgozott, sorban megérkezett. Időközben a frekvenciák reménytelenül túlterhelődtek. A sporthorgászok, akik a közelben voltak, és a baleset helyszínére siettek, először gúnyos megjegyzéseket tettek:

– Hé, fiatalok! Olyan hülyék vagytok, hogy nem tudtok kikerülni egy bálnát! – Majd lassan elnémultak. Aki segíteni próbált, hamarosan maga is az állatok célpontjává vált. A támadáshullám végigterjedt az egész partvidéken. Mindenhol beköszöntött a pokol, anélkül, hogy megmondhatta volna bárki is, mi történik egyáltalán.

– A parti őrségnél nincsen senki, akit küldhetnének – fújtatott Shoemaker. – Mindenki Victoria és Ucluelet előtt van. Azt mondják, több hajó is veszélybe került.

– Mi? Ott is?

– Úgy tűnik, sok a halott.

– Most jön be valami Uclueletből – kiáltott oda nekik Davie. A pulton támaszkodott, és az adóvevőjén tekergette a gombokat. – Egy vontató. Fogták a Zodiac segélyhívását, és odasiettek, most ők váltak céltáblává. Eltűnnek onnan.

– Mi támadja őket? – Az adás megszakadt.

– És a Lady Wexham?

– Semmi. A Tofino Air két géppel odarepült. Az előbb volt velük kapcsolat egy rövid ideig.

– És? – kiáltotta kifulladva Shoemaker. – Látják a Ladyt?

– Még csak most indultak, Tom.

– És mi miért nem vagyunk velük?

– Hülye kérdés, mert... – A mindenségit! Azok a mi hajóink! Miért nem vagyunk mi is azokon az átkozott repülőkön? – Shoemaker rohangált, mint egy őrült, ide-oda. – Mi van a Lady Wexhammel?

– Várnunk kell.

– Várnunk? Nem tudunk várni! Odamegyek.

– Mit jelentsen az, hogy odamész?

– A kikötőben van még egy Zodiac, nem? Fogjuk a Devilfisht, és utánanézünk a dolgoknak.

– Megőrültél? – kiáltotta az egyik skipper. – Nem hallottad, mit mesélt Leon? Ez a parti őrség dolga.

– Csakhogy itt nincs semmiféle parti őrség! – ordította Shoemaker.

– Lehet, hogy a Lady Wexham önerőből mégis kiszabadul. Leon azt mondta...

– Talán, talán! Én megyek!

– Abbahagyni! – Davie felemelte a kezét. Shoemakerre lövellt egy figyelmeztető pillantást. – Tom, nem akarok több emberéletet kockáztatni, hacsak nem feltétlenül szükséges.

– A csónakodat nem akarod kockáztatni! – csaholt Shoemaker támadásra készen.

– Megvárjuk, mit mondanak a pilóták, azután eldöntjük, mit tegyünk.

– Már ez a döntés is hibás!

Davie nem válaszolt. Tovább tekergette az adóvevőjén a gombokat, és próbált kapcsolatot teremteni a légiekkel. Közben Anawak azon fáradozott, hogy kitessékelje az embereket az eladóhelyiségből. Párszor érezte, hogy a térdei remegnek, és szédülés fogja el. Valószínűleg a sokk miatt. Mindent odaadott volna azért, hogy egy pillanatra lefeküdhessen és behunyhassa a szemét, de tudta, hogy Stringert látná, amint az orka a mélybe rántja.

A nő, akit Stringer megmentett, félájultan feküdt egy padon a bejárat mellett. Anawak nem volt képes nem gyűlölettel tekinteni rá. Nélküle Stringernek sikerült volna. A megmenekült férfi mellette ült és halkan sírdogált. A lányát veszítette el, aki szintén a Blue Sharkon volt. Alicia Delaware pátyolgatta. Rajta alig látszott, hogy a halál torkából menekült meg. Állítólag egy helikopter már úton volt a túlélőkért, de pillanatnyilag senkire és semmire nem lehetett igazán számítani.

– Hé, Leon! – mondta Shoemaker. – Jössz te is? Te tudod a legjobban, mire kell odafigyelni.

– Tom, ne menj! – mondta Davie.

– Egyetlen idióta se menjen közületek többé oda – dörmögte egy mély hang. – Én megyek.

Anawak megfordult. Greywolf lépett be az állomásra. Benyomakodott az álló embercsoporton keresztül, miközben kisöpörte hosszú fekete haját a homlokából. Amint kitette Anawakot és a többieket, ellenőrizte a csónakját esetleges sérülések után kutatva. Egyszerre nyugodtabb lett a légkör az állomáson. Mindenki a hosszú sörényű óriást bámulta.

– Miről beszélsz, Jack? – kérdezte Anawak. – Hová akarsz menni?

– Ki, a hajótokhoz. Az embereitekért. Nincs miért tartanom a bálnáktól. Nem árthatnak nekem.

Anawak mérgesen rázta a fejét.

– Nemes a szándékod, Jack, tényleg. De mostantól a legjobb az lenne, ha kimaradnál a dolgokból.

– Leon, kisember – Greywolf elővillantotta a fogait –, ha kimaradtam volna belőle, akkor most halott lennél. Ezt ne felejtsd el! Ti vagytok azok, akiknek ki kellett volna maradniuk. Az elejétől kezdve.

– Miből kellett volna kimaradni? – sziszegte Shoemaker.

Greywolf félig csukott szempillái mögül sandított az üzletvezetőre. – A természetből, Shoemaker. Ti vagytok a felelősek ezért a szerencsétlenségért. Ti, az átkozott csónakjaitokkal és kameráitokkal. Ti vagytok a hibásak, hogy meghaltak az embereim, a ti embereitek és mindazok, akiknek kihúztátok a pénzt a zsebéből. Csak idő kérdése volt, hogy ez megtörténjen.

– Te hülye seggfej! – ordította Shoemaker.

Delaware felpillantott a zokogó férfi mellől, és odament hozzájuk.

– Ő nem hülye seggfej – mondta határozottan. – Megmentett bennünket, és igaza van, nélküle most halottak lennénk.

Shoemakeren látszott, hogy mindjárt neki fog ugrani Greywolf torkának. Anawak nagyon is jól tudta, hogy mindenekelőtt hálával tartozik az óriásnak, de Greywolf a múltban már annyi bosszúságot okozott nekik. Inkább nem mondott semmit. Néhány másodpercig kínos csend ült a helyiségben. Végül Shoemaker sarkon fordult, és odament Davie-hez.

– Jack – mondta Anawak halkan –, ha most kimész, akkor valakinek ki kell halásznia téged. A csónakod múzeumi darab. Másodszor nem fog sikerülni.

– Azt akarod, hogy az emberek ott kint meghaljanak?

– Senkit sem akarok hagyni, hogy meghaljon. Még téged sem.

– Óh, hát még szerénységemért is aggódsz? Hányni tudnék, annyira meg vagyok hatva. De nem is a saját csónakomra gondoltam, tényleg megviselték a történtek, hanem a tiétekre.

– A Devilfish-re?

– Igen.

Anawak a szemeit forgatta.

– Nem tudom a csónakot csak úgy odaadni. Főleg nem neked.

– Akkor velem jössz.

– Jack, én...

– Shoemaker is jöhet, az a kis patkány. Lehet, hogy kell majd csali, most, hogy az orkák végre elkezdték fogyasztani igazi ellenségeiket.

– Te nem vagy teljesen magadnál, Jack.

Greywolf lehajolt hozzá.

– Hé, Leon! – sziszegte. – Az én embereim is meghaltak. Azt hiszed, hogy ez nekem mindegy?

– Nem kellett volna magaddal hozni őket.

– Nem sok értelme van ezen vitatkozni, ugye? Most a ti embereitekről van szó. Nem kellene odamennem. Egy kicsivel több hálával is viseltethetnél velem szemben.

Anawak káromkodott. Körbehordozta tekintetét a csoporton. Shoemaker telefonált, Davie az adóvevőjén keresztül beszélt. A jelenlévő skipperek eredménytelenül próbálták az embereket rábeszélni, hogy hagyják el a helyiséget.

Davie felnézett, és odaintette Anawakot.

– Mi a véleményed Tom ötletéről? – kérdezte halkan. – Tényleg tudnánk segíteni, vagy kész öngyilkosság az egész?

Anawak az alsó ajkát harapdálta.

– Mit mondanak a pilóták?

– A Lady léket kapott. Az oldalára fordult és lassan megtelik.

– Istenem!

– A parti őrség állítólag küld egy nagy helikoptert a mentéshez, de kétlem, hogy idejében odaérnének, állandóan történik valami új fejlemény.

Anawak gondolkodott. Félt az ötlettől, hogy vissza kell térnie abba a pokolba, ahonnan az imént menekültek meg. De ha most nem tesz semmit a Lady Wexham utasaiért, egész életében vádolni fogja magát.

– Greywolf velünk tart – mondta halkan.

– Jack és Tom egy csónakban? Mi jöhet még! Azt hittem, problémát akarunk megoldani, nem újabbat okozni.

– Greywolf meg tudna néhányat oldani. Amit a fejében forgat, az más lapra tartozik, de hasznunkra lehet. Erős, és nem ismer félelmet.

 Davie arca sötétre vált, de végül bólintott.

– Tartsd őket távol egymástól, hallod?!

– Persze.

– És ha látjátok, hogy hasztalan a próbálkozás, akkor visszajöttök! Nem akarom, hogy bárki megjátssza a hőst.

– Jó.

Anawak odament Shoemakerhez, megvárta, hogy befejezze a beszélgetést, majd közölte vele Davie döntését.

– Magunkkal visszük a hobbiindiánt is? – kérdezte Shoemaker, szemmel láthatóan felindulva. – Megőrültél?

– Azt hiszem, úgy áll a helyzet, hogy ő visz minket.

– A mi csónakunkban!

– Te és Davie vagytok a főnökök. De én tudom, mi vár ránk. Jobban látom, mi jöhet, és tudom, hogy örülhetünk, ha Greywolf is velünk tart.

A Devilfish ugyanakkora, mint a Blue Shark, és a motorerejük is megegyezik. Anawak azt remélte, hogy ezzel kicselezhetik a bálnákat. A tengeri emlősöknek a váratlan támadás volt az erősségük. Senki sem tudhatta, hol fognak felbukkanni.

Miközben a Zodiac keresztülszáguldott a lagúnán, Anawak gondolatai az okokat keresték. Mindig azt gondolta magáról, hogy sokat tud ezekről az állatokról. Most teljesen tanácstalan volt, és képtelen akár csak egy félig értelmes magyarázatot is találni. Egyedül a Barrier Queennel való párhuzam mutatkozott fogódzónak. Ott is céltudatosan igyekeztek elsüllyeszteni a hajókat a bálnák. Valamivel biztosan megfertőződhettek, gondolta. Egyfajta veszettség. Csak az lehet a magyarázat, hogy valami megbetegítette őket.

De mindjárt egy olyan veszettség, amely átível a fajokon? A púposbálnák és az orkák, de a szürkebálnák is közreműködtek, mint faltörő kosok. Minél tovább gondolkodott rajta, annál biztosabb volt, hogy egy szürkebálna fordította fel a csónakját.

Az állatok megbolondultak a sok vegyi anyagtól? A magas PCB-koncentráció és a mérgezett táplálék zavarta volna meg az ösztöneiket? Az orkák a fertőzött lazachúsból és más állatokból veszik fel a mérget. A többi bálna azonban planktonevő, és emésztőszervrendszerük másképpen működik, mint a húsevőké.

A veszettség nem lehet magyarázat.

A csillogó tengert figyelte. Hányszor haladt itt keresztül azzal a várakozással teli örömmel, hogy találkozik az emlősökkel! Mindig tudatában volt a lehetséges veszélynek, de nem érzett félelmet. Egyszer kint a tengeren váratlanul köd ereszkedett rá, a szél megfordult, és olyan alattomos hullámokat vert, amilyenek sziklákhoz csaptak egy csónakot 1998-ban. Egy skipper és egy turista vesztette így az életét Clayoquot Soundnál. Természetesen a bálnák amellett, hogy barátságosak, kiszámíthatatlan lények. Minden tapasztalt bálnafigyelő tisztában volt vele, hogy milyen ősi erővel áll szemben.

De nem volt semmi értelme a természettől félni.

Az embernek számolnia kell vele, hogy más emberek megtámadják, vagy elgázolják az utcán, és nincs esély, hogy ezt kikerülje. Egy agresszív bálnát viszont igenis ki lehet kerülni, ha egyszerűen nem merészkedünk a területére. Ám ha mégis megtesszük, akkor fogadjuk el a veszélyt, mint természetes és szükségszerű velejárót. Amint saját akaratunkból keressük fel őket a területükön, a vadállatok, a viharok, a ház nagyságú hullámok megszűnnek félelmetesnek lenni. A félelem visszahúzódik a tisztelet mögé, és Anawak mindig is a legnagyobb tisztelettel viseltetett irántuk.

Most először fogta el a félelem.

Hidroplánok húztak el a száguldó Devilfish fölött. Anawak Shoemakerrel együtt a kormányfülkében állt. Az üzletvezető ragaszkodott hozzá, hogy maga kormányozhasson, annak ellenére, hogy Greywolf erősködött, ő jobban tudná. Greywolf most a csónak orrában ült, és vészjósló jelek után kutatott.

A védett lagúnán túl a hullámok magasabbak voltak. A Zodiac minden találkozáskor keményen csattant rajtuk. Az utolsó félórában a hullámzás felerősödött. A horizonton felhők tornyosultak, nem tűntek viharfellegeknek, de az időjárás, a vidékre jellemzően, hihetetlenül gyorsan romlott. Valószínűleg esőfront volt várható. Anawak a Lady Wexhamet kereste. Először attól félt, hogy elsüllyedt. Nem messze meglátott egy luxuscirkálót, amely épp Alaszkába hajózott volna fel Kanada nyugati partjai mellett.

– Ezek mit csinálnak itt? – kérdezte Shoemaker.

– Valószínűleg meghallották a segélyhívásokat. – Anawak előkapta a távcsövet: – MS Arktik, Seattle-ből. Ismerem. Az utóbbi években többször is jártak erre.

– Leon! Ott!

A hajó kicsi volt, és ferdén feküdt az oldalán, alig lehetett észrevenni a hullámverésben. A Lady Wexham nagy része víz alá került. Az orrban, a hídon és hátul, a megfigyelőplatformon zsúfolódtak össze az emberek. A felfreccsenő tajték zavarta a kilátást. Több orka is úszkált a roncs körül. Olyan volt, mintha a Lady Wexham elsüllyedésére várnának, hogy azután az utasokból lakmározhassanak.

– Jóságos Isten – nyögte Shoemaker –, nem tudom elhinni!

Greywolf odafordult hozzájuk, jelzett, hogy lassítsanak. Shoemaker csökkentette a sebességet. Egy szürke, barázdált hát bukkant fel közvetlenül előttük, rövidesen két másik követte. A bálnák néhány másodpercig a felszínen maradtak, V-alakú párafelhőt fújtak ki, és alámerültek anélkül, hogy a farokuszonyukat mutatták volna.

Anawak sejtette, hogy a víz alól akarnak támadni. Ösztönösen megérezte a várható veszélyt.

– Gázt neki! – ordította Greywolf.

Shoemaker belehúzott. A Devilfish orra meredeken felágaskodott, és a csónak tovarobogott. Támadóik a hátuk mögött sötéten, súlyosan törtek fel és zuhantak vissza óriási csobbanással. Teljes sebességgel száguldottak a Lady Wexham felé. Most már kivehetőek voltak az egyes személyek a fedélzeten és a hídon. Integettek feléjük és kiáltoztak. Anawak megkönnyebbülten látta, hogy a kapitány is a túlélők között van. A fekete kardok kitértek körpályájukról, majd alámerültek.

– Ezek mindjárt a nyakunkon lesznek – mondta Anawak.

– Orkák? – Shoemaker tágra nyílt szemekkel bámult rá. Most kezdte csak felfogni, hogy mi történik valójában. – Mit akarnak? Fel akarják bontani a Zodiacot?

– Lazán megtehetnék, de az a nagyok dolga. Úgy tűnik, egyfajta munkamegosztás alakult ki. A szürkék és púposok elsüllyesztik a hajót, az orkák pedig az utasokat intézik el.

Shoemaker elsápadva rámeredt.

Greywolf a luxuscirkáló felé mutatott.

– Erősítést kapunk! – kiáltotta.

Valóban levált két kis motorcsónak az MS Arktikról, és lassan közelítettek.

– Mondd nekik, hogy adjanak gázt, vagy húzzanak el – ordított Greywolf –, ilyen sebesség mellett könnyű zsákmánynak számítanak! Anawak a rádióhoz nyúlt:

– MS Arktik! Itt a Devilfish. Készüljenek fel, hogy támadás éri önöket.

 Néhány másodpercig csend volt. A Devilfish már majdnem elérte a Lady Wexhamet, oldala csattogott a hullámverésben.

– Itt az MS Arktik. Mi történhet, Devilfish?

– Ügyeljenek a felbukó bálnákra! Valószínűleg megpróbálják elsüllyeszteni a csónakjaikat.

– Bálnák? Miről beszél?

– A legjobb volna, ha visszafordulnának.

– Segélyhívást fogtunk, hogy egy hajó elsüllyed.

Anawak kibillent egyensúlyából, amikor a Zodiac keményen csattant egy hullámhegyen. Megkapaszkodott és ordított:

– Nincs időnk vitára. Mindenekelőtt haladjanak gyorsabban!

– Hé, át akar verni minket?! A süllyedő hajóhoz megyünk. Vége. Greywolf erősen gesztikulált az orrban.

– Húzzanak már el végre! – ordított Anawak.

Az orkák most irányt váltottak. Már nem a Devilfish felé tartottak, hanem egyenesen a nyílt tenger, az MS Arktik irányába.

– Ilyen seggfejeket! – káromkodott Anawak.

Közvetlenül a közeledő csónakok előtt egy púposbálna katapultált a magasba, csillogó vízkoronával körítve. Egy pillanatig mozdulatlan maradt, majd oldalra dőlt. Anawak mélyeket sóhajtott. A lehulló tajtékon keresztül a csónakok sértetlenül folytatták útjukat.

– MS Arktik! Azonnal hívja vissza az embereit! Elintézzük a dolgot! Shoemaker csökkentette a gázt A Devilfish most közvetlenül a Lady Wexham ferdén megdőlt hídja előtt ringott. Körülbelül egy tucat ázott férfi és nő zsúfolódott itt össze. Mindenki kapaszkodott, és kétségbeesetten igyekezett nem lecsúszni. Egy másik kis csoport, a hajó hátuljában, a megfigyelőplatón húzódott biztonságba. Úgy kapaszkodtak a korlátba, mint a majmok, miközben a hullámok erősen rázták a hajótestet.

A Devilfish pöfögve sodródott a híd és a plató között. A Zodiac alatt a fedélköz zöldesfehéren derengett. Shoemaker közelebb navigált, mígnem a gumiperem a hídnak ütközött. Közben egy hatalmas hullám elkapta a csónakot, és felnyomta a magasba. Mint egy liftben, úgy emelkedtek a híd mentén. Egy pillanatra majdnem érinthette a feléje nyújtott kezeket. Ijedt arcokba tekintett, rettegés és remény vegyük bennük, majd a Devilfish hirtelen lesüllyedt. A csalódottság moraja követte őket.

– Nehéz lesz – bökte ki Shoemaker összeszorított fogai között.

Anawak idegesen tekintett körbe. A bálnák nyilván elvesztették érdeklődésüket a Lady Wexham iránt. Valamivel távolabb gyülekeztek, az MS Arktik csónakjai előtt, melyek határozatlan kitérőmanővereket hajtottak végre.

Sietniük kellett. Nem reménykedhettek sokáig abban, hogy az állatok távol maradnak, ráadásul időközben a Lady Wexham rohamosan süllyedni kezdett. Anawak lehajolt. Egy zöld, fodros hullám kapta fel és emelte a magasba a Devilfisht. Anawak látta maga mellett elsuhanni a híd tornyának lepergett festését. Greywolf kiugrott a csónakból, és egy kézzel megkapaszkodott az egyik oldallétrában. A tenger a melléig felcsapott, majd a hullám felett a levegőben élő hidat képzett az emberek és a Zodiac között. A szabad kezét felnyújtotta.

– A vállamra! – ordította. – Mindenki, egymás után! Megkapaszkodni bennem, várni, amíg jön a csónak, és ugrani!

Az emberek haboztak. Greywolf megismételte az utasításokat. Mire egy nő megragadta a karját, és bizonytalan mozdulatokkal leereszkedett rajta. A következő pillanatban, akár egy hátizsák, úgy csimpaszkodott az óriás vállaiban. A Zodiac felszökkent. Anawak elkapta a nőt, és behúzta a csónakba.

– A következő!

Végre lendületet vett a mentőakció. Egyik a másik után mászott le Greywolf széles hátán a Devilfish fedélzetére. Anawak eltöprengett, hogy a félvér indián meddig bírja még erővel a kapaszkodást. Tartotta a saját súlyát, és az utasokét, mindezt egy kézzel, ráadásul állandóan nyakig a víz alá merülve. A tenger, amikor visszahúzódott, tépte, húzta lefelé. A híd iszonyatosan nyögött és csikorgott. Belülről üreges kongás hallatszott, amint a hajó váza deformálódott. Durrogva vált szét a hegesztés. Már csak a skipper volt a hídon, amikor az váratlanul borzalmasat nyikorgott; ütés érte. Greywolf felsőteste erősen a hajóoldalnak csapódott. A kapitány nem tudta magát tovább tartani, és Greywolf mellett zuhant a vízbe. A roncs másik oldalán egy szürkebálna feje bukkant fel. Greywolf elengedte a létrafokot, és utánaugrott. A skippertől nem messze bukkant fel köpködve, néhány úszómozdulattal a Zodiachoz ért. Közben a skipperért kezek nyúltak, és beemelték. Greywolf is a csónak széle felé nyúlt, de elvétette, és egy hullám távolabb sodorta.

Mögötte hosszú kard nőtt ki a tengerből.

– Jack! – Anawak keresztülpréselte magát az embereken, és a farhoz rohant. Tekintete a vizet pásztázta. Greywolf feje jelent meg a habokban. Kiköpte a vizet, lemerült, és a víz alatt siklott sebesen a Devilfish felé. Az orka követte. Greywolf izmos karjai felnyúltak, és megkapaszkodtak a gumiperemben. Az orka kidugta kerek, csillogó fejét a vízből. Gyorsan közelített. Greywolf kapaszkodott, a többiek segítették, egyesült erővel berántották a kétméteres férfit a csónakba. A kard leírt egy félkört, és az ellenkező irányba távozott. Greywolf hosszasan szitkozódott, lerázta magáról a segítő kezeket, és kisöpörte vizes haját az arcából.

Miért nem támadta meg az orka?

Nem félek a bálnáktól. Nem árthatnak nekem.

Lenne ebben valami igazság?

Aztán eszébe jutott, hogy az orka nem is volt olyan helyzetben, hogy támadjon. Az elárasztott fedélköz nem hagyott elég vízmélységet. A Devilfish közvetlen környezetében biztonságban lehettek a kardszárnyúaktól, amennyiben az állatok nem követik dél-amerikai rokonaik mintáját, és nem folytatják a vadászatot a sekély vízben, vagy akár a parton is.

Isten kegyelméből a Lady Wexham elsüllyedéséig maradt még egy kevés idő, de ki is kellett használni.

Mindnyájan felhördültek.

Egy óriási szürkebálna zuhant az MS Arktik egyik közeledő csónakjára. Törmelék záporozott szét. A másik csónak felbőgette a motort, és egy kanyarral menekülőre fogta. Anawak arra a helyre függesztette tekintetét, ahol a bálna a csónakot a mélybe rántotta. Megrettenve vette észre, hogy több szürke púp közeledik a baleset helyszíne felől.

– Megint mi következünk.

Shoemaker lemerevedett. Szemei már-már ki akartak esni a helyükről. – Tom! – kiáltott Anawak. – Le kell hoznunk az embereket a farrészről.

– Shoemaker! – Greywolf üvöltött. – Mi van? Nem tudod megmozdítani a segged?

Reszketve fogta meg a kormányt, és irányította a Devilfisht a megfigyelőplatformhoz. Egy hullám felkapta, visszarántotta, és hirtelen a platform felé hajította a Zodiacot.

A Devilfish keményen nekicsapódott a korlátnak, amibe a hajótöröttek kapaszkodtak. A szerkezet kezdte feladni a harcot, a mélyből panaszos nyikorgás tört fel. Anawak lelki szemeivel már látta, amint a hajó oldala továbbszakad, és a felépítmény összetörik. Shoemaker lihegett. Nem sikerült neki úgy odakormányoznia, hogy az utasok le tudjanak ugrani a csónakba.

Újabb szürke púpok indultak a Lady Wexham felé. Megint rettenetes ütés rázta meg a hajóroncsot. Egy nő átzuhant a korláton, és sikoltozva a vízbe esett.

– Shoemaker, te gyengeelméjű! – üvöltött Greywolf.

Többen is odaugrottak, és kihúzták a csapkodó nőt a vízből. Anawak attól félt, hogy a szétroncsolt kirándulóhajó már nem tud ellenállni egy újabb támadásnak.

Nem fog sikerülni, gondolta kétségbeesetten.

Ebben a pillanatban valami különös dolog történt.

A hajó két oldalán egy-egy terebélyes hát bukkant fel a hullámokból. Egyiküket Anawak rögtön felismerte. Egy sor kereszt alakú, fehéres heg húzódott a gerincén. A bálna, amely sebesüléseit feltehetőleg ifjúkorában szerezte, a Scarback nevet kapta. Nagyon öreg volt már, messze túllépte az átlagos életkort. A másik bálnán semmilyen egyedi megkülönböztető jelet nem látott. Mindketten nyugodtan hullámoztak együtt a tengerrel, durranó hang közepette lőtték ki az elhasznált levegőt. Finom párafelhőt sodort a szél.

Nem is a két szürke megjelenése, hanem a többiek reakciója volt különös. Pillanatok alatt alámerültek. Amikor a hátak újból előbukkantak, már jókora távolságra voltak. Helyettük megint orkák keringtek a hajó körül, de tisztes távolságra.

Valami azt súgta Anawaknak, hogy ezektől a bálnáktól nem kell tartani. Ellenkezőleg, ők ketten zavarták el a többieket egy időre. Hogy milyen tartósnak bizonyul a béke, az kétes volt, de legalább nyertek egy lélegzetvételnyi szünetet.

Shoemaker is úrrá lett a pánikrohamán. Ezúttal biztos kézzel irányította a korlát alá a Devilfisht. Anawak egy óriási hullámot látott feléjük közeledni, és felkészült. Ha most nem sikerül, akkor vesztettek.

A csónak felszökött.

– Ugorjatok! – kiáltott. – Most!

A hullám elvonult és a Devilfish ismét lesüllyedt. Néhányan a csónak után ugrottak, egymásra estek, fájdalmas kiáltozás hallatszott. Aki a vízbe zuhant, az az utasok segítségével gyorsan a csónakban találta magát; végül mindenkit begyűjtöttek.

Gyorsan jó messze. kell kerülni innen.

Nem. Nem mindenki ugrott le. A korlátba egy fiúcska magányos alakja csimpaszkodott. Sírt.

– Ugorj! – mondta Anawak. Kitárta a karját. – Ne félj!

Greywolf állt mellé.

– A következő hullámmal lehozom.

Anawak a válla mögött ismét megpillantott egy jókora hullámot.

– Azt hiszem, nem is kell sokáig várnod.

A mélyből szakadás zaja tört fel. A két szürke lassan visszahúzódott a felszín alá. A hajó mind gyorsabban telt meg. A víz bugyogott és habzott, majd a híd hirtelen eltűnt egy örvényben, és a hajófar emelkedni kezdett. A Lady Wexham orral lefelé süllyedt a tengerbe.

– Közelebb! – kiáltotta Greywolf.

Shoemakernek valahogy sikerült az utasítást végrehajtani. A Devilfish orra nekiütközött a süllyedő fedélzetnek, aminek a végében a fiú kapaszkodott. Hangosan sírt. Greywolf az embereken keresztül a hajófarba törtetett, ugyanekkor a hullám ismét felemelte őket. Habos tajték mosta a korlátot. Greywolf kihajolt, és elkapta a fiút. A Devilfish megingott, Greywolf elvesztette az egyensúlyát, és a padsorok közé zuhant, de a fiút nem engedte el. Karjai mint a fatörzsek meredtek felfelé. Hatalmas mancsai szorították a kisfiú derekát.

Anawak lélegzetvisszafojtva figyelt.

Örvények keletkeztek ott, ahol másodpercekkel korábban a fiú kapaszkodott. Látta a Lady Wexhamet a mélybe süllyedni, majd az örvény elkapta őket is, és a hullámvölgybe zuhantak. Anawak gyomra liftezett, mint a hullámvasúton.

Shoemaker tövig nyomta a gázt. Hosszú és egyenletes hullámok gördültek a Csendes-óceán felől. Nem voltak veszélyesek a Devilfishre, habár reménytelenül túlzsúfolt állapotában a skipper ügyességén is múlt a szerencséjük. De Shoemaker, úgy tűnt, a legjobb formáját hozza. A pánik eltűnt a szeméből, és magabiztosan kormányzott a part felé.

Anawak visszapillantott az MS Arktikra. A másik csónak is eltűnt. A hullámokban egy farokuszonyt látott alámerülni. Púposbálnáét. Mintha csak búcsúzóul integetett volna. Ezentúl a lemerülő farokuszonyt mindig a legrosszabbal köti majd össze.

A rádióban beindult a pokol.

Rövid időre rá elhagyták a kis szigetcsoportot, amely elválasztotta a lagúnát a nyílt tengertől.

Ezekben a percekben már maga az a körülmény, hogy legalább a Devilfish megmaradt, jobb kedvre derítette Davie-t. A túlzsúfolt Zodiac, mint egy menekülthajó, kikötött a mólón. Felolvasták az eltűntek névsorát. Néhányan összeestek. Majd az állomás ugyanolyan gyorsan kiürült, ahogyan megtelt. Majdnem mindenki kihűlt, ezért bekísértették magukat a közeli mentőállomásra. Másoknak komoly sérüléseik voltak, de a mentőhelikopter érkezését még mindig nem tudták megjósolni. A rádióadásokat katasztrófajelentések uralták.

Davie-nek kellemetlen kérdések, vádak és gyanúsítgatások kereszttüzét kellett kiállnia. Még veréssel is fenyegetőztek, ha az utasok nem térnek vissza ép bőrrel. Időközben Stringer barátja, Roddy Walker is feltűnt, azt ordítozta, hogy még hallanak róla az ügyvédeitől. Senkit sem érdekelt igazán, kit terhel a felelősség a történtekért. Furcsa módon a legkézenfekvőbb magyarázatot, hogy a bálnák rajtaütésszerűen támadtak, senki sem fogadta el. A bálnák nem tesznek ilyet. A bálnák békések. A bálnák a jobb emberek. Teret hódított az egészséges félműveltség, és fellázította a turistákat a bálnafigyelők ellen, mintha a Blue Shark és a Lady Wexham utasait saját kezűleg végezték volna ki; mintha idióták volnának, akik felesleges kockázatot vállaltak a vénséges hajóikkal. A Lady Wexham tényleg nem volt a legfiatalabb, de tengeri alkalmasságát még posztumusz sem lehetett kétségbe vonni. Viszont erről pillanatnyilag hallani sem akartak.

Legalább a legénységet és az utasok nagy részét biztonságban tudhatták. Sokan spontán köszönetet mondtak Shoemakernek és Anawaknak, de mint igazi hőst, Greywolfot ünnepelték. Mindenütt ott volt. Beszélt, meghallgatott, szervezkedett, és felajánlotta, hogy elkíséri őket a mentőállomásra. Mint helyi jóember lépett fel, Anawaknak még a látványától is hányingere támadt: egy kétméteresre mutálódott Teréz anya.

Anawak káromkodott. Mással kellett törődnie, és érezte, ahogy a helyzet kezd kicsúszni a kezei közül.

Természetesen Greywolf az életét kockáztatta, természetesen meg kellett köszönni neki. Méghozzá térden csúszva. Anawak ehhez nem érzett semmi kedvet. Ez a hirtelen jött altruizmus nagyon gyanús volt neki. Greywolf önfeláldozása a Lady Wexhamen nem az emberbaráti szeretetéből rügyezett ki, mint ez első látásra tűnhetett. A nap eleje alapjában véve neki kedvezett. Mindenki hitt és bízott benne. Őbenne, aki már jóval előbb megjósolta, hogy csúf vége lesz a bálnaturizmusnak, csak senki sem hallgatott rá, és most, tessék! Nem figyelmeztetett szüntelenül? Hány tettre kész tanú jelentkezne, hogy Greywolf váteszi előrelátásáról tanúbizonyságot tegyen?

Jobb színpadot keresve sem találhatott volna.

Anawak érezte, hogy a düh megint kezd úrrá lenni rajta. Rosszkedvűen ment az üres eladóhelyiségbe. Meg kellett találnia erre a rejtelmes viselkedésre a magyarázatot! Gondolatai a Barrier Queen körül forogtak. Roberts el akarta küldeni a jelentést, ami most sürgetőbb volna, mint gondolta. A telefonhoz lépett és tárcsázott.

Roberts titkárnője jelentkezett. A főnökének fontos tárgyalása van, és nem zavarhatjuk. Anawak megemlítette a szerepét az ügyben, és meglehetős sietséget követelt. A nő határozottan kitartott amellett, hogy a tárgyalás még sürgősebb. Igen, hallott az elmúlt órák szerencsétlenségeiről. Nagyon szörnyű. Együttérzően érdeklődött Anawak hogyléte felől, anyáskodóan aggodalmasnak mutatkozott, mégsem kapcsolta a főnökét. És átadhat-e valamilyen üzenetet?

Anawak habozott. Roberts négyszemközt ígérte neki a jelentést, és nem akarta a menedzsert bajba sodorni. Talán a legjobb, ha a kis beszélgetésüket nem is említi, majd csak eszébe jut valahogy.

– A kagylókról van szó, melyek a Barrier Queen aljára tapadtak, valamennyit elküldtünk a nanaimói intézetbe, de kellene még belőlük.

– Kellene még?

 – Kellene még minta. Azt hiszem, a Barrier Queen azóta tövéről hegyére át lett vizsgálva.

– Igen. Hogyne – mondta furcsa hanglejtéssel.

– Hol van most a hajó?

– A dokkban – kis szünetet tartott –, átadom Mr. Robertsnek, hogy sürgős az ügy. Hova küldhetjük a mintákat?

– Egyenesen az intézetbe, Dr. Sue Olivierának. Köszönöm. Nagyon kedves.

– Mr. Roberts jelentkezik önnél, amint tud. – A vonal megszakadt.

Egyértelműen lerázta a nő.

Hirtelen reszketni kezdtek a térdei. A közelmúlt feszültsége most a levert fáradtságnak adta át a helyét. Nekitámaszkodott a pultnak, és egy pillanatra behunyta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, Alicia Delaware állt előtte.

– Te meg mit keresel itt? – kérdezte barátságtalanul.

A vállát vonogatta.

– Jól vagyok, köszönöm. Nem kell kezeltetnem magam.

– De igen, ápolásra szorulsz. A vízbe estél, és a víz itt piszkosul hideg. Menj az elsősegélyhelyre, még mielőtt a felfázásodat is a mi nyakunkba varrják!

– Hé! – vészjóslóan csillogtak a szemei. – Nem ártottam neked, jó?!

Anawak ellökte magát a pulttól, és hátat fordított. Odalépett az ablakhoz. Kint a mólón a Devilfish úgy ringatózott, mintha mi sem történt volna. Halkan eleredt az eső.

– Mi volt ez a mese, az állítólagos utolsó napodról Vancouver-szigeten? – kérdezte. – Nem is vihettelek volna magammal. Csak azért tettem, mert telepicsogtad az ingemet.

– Én... – egy ideig habozott. – Hát jó. Mindenáron el akartam menni. Dühös vagy ezért rám?

– Utálom, ha hazudnak nekem.

– Sajnálom.

– Nem. Nem sajnálod, de mindegy. Miért nem tűnsz el, és hagysz minket békében intézni az ügyeinket? – Ajkaival csücsörített. – Menj Greywolfhoz! Ő majd téged is szépen felkarol.

– Istenem, Leon! – a lány közelebb lépett, Anawak hátrált. – Egyszerűen csak veled akartam kimenni. Sajnálom, hogy hazudtam neked. Oké, még pár hetet itt leszek, és nem vagyok chicagói, biológiát tanulok a British Columbia Egyetemen. Mit csináljak? Azt gondoltam, hogy a szurkálódást viccesnek találod a végén.

– Viccesnek?! – kiáltott rá Anawak. – Nincs ki a négy kereked?! Mi a vicces abban, ha átvágják az embert?

Érezte, hogy az idegei felmondják a szolgálatot, de nem tudta megfékezni magát. Pedig igaza volt. Nem ártott neki semmit, a legcsekélyebb mértékben sem.

Delaware visszahőkölt.

– Leon...

– Licia, miért nem hagysz egyszerűen békén? Tűnj már el! Arra várt, hogy elmenjen, de a lány nem tett egy lépést sem. Anawakon tompaság vett erőt. Szemei előtt forgott a világ. Egy pillanatig azt hitte, a lábai cserbenhagyják, majd végre megint tisztán látott, és észrevette, hogy Delaware valamit felé nyújt.

– Mi ez? – mormogta.

– Egy videókamera.

– Azt látom.

– Vedd el!

Megfogta a kamerát és megnézte. Drága kamera volt, vízhatlan tokban.

– Na, és?

Delaware széttárta a kezét.

– Azt hittem, rá akartok jönni, hogy miért történt mindez.

– És neked mi közöd hozzá?

– Hagyd abba végre, hogy a dühödet rajtam töltöd ki! – ripakodott rá Alicia. – Majdnem meghaltam ott kint, és ennek még csak néhány órája. Pityeregve ülhetnék az elsősegély-állomásodon, de én inkább segíteni próbálok. Most akarjátok tudni, vagy nem?

Anawak mély levegőt vett.

– Oké.

– Láttad, milyen állatok voltak?

– Igen. Szürke- és púpos...

– Nem. – Delaware türelmetlenül rázta a fejét. – Nem melyik faj, hanem melyik egyed!

– Tudtad azonosítani őket?

– Minden olyan gyorsan történt.

Mosolygott. Nem a boldogságtól, de mégiscsak inosoly volt.

– A nő, akit kihúztunk együtt, velem volt a Blue Sharkon. Sokkos állapotban van. Mégis, ha akarok valamit, nem tágítok...

– Észrevettem.

– ...megláttam a kamerát a nyakában lógni. Jól oda volt erősítve, ezért nem veszett el a vízben. Amíg visszamentetek, volt időm beszélgetni vele. Végig filmezett a támadás alatt! Azt is, amikor Greywolf megjelent. Valahogyan jó benyomást tett rá, így őt filmezte tovább – szünetet tartott. – Ha jól emlékszem, a Lady Wexham a mi szemszögünkből Greywolf háta mögött helyezkedett el.

Anawak bólintott, és egyszerre világos lett neki, mire akar kilyukadni Delaware.

– Felvette a támadást.

– Mindenekelőtt a bálnákat, amelyek megtámadták a hajót. Nem tudom, milyen jó vagy az állatok azonosításában, de hát te itt élsz... és egy videószalag türelmes.

– Fogadok, hogy elővigyázatosságból nem kérdezted meg, megtarthatod-e?

A lány kihívóan felemelte az állát.

– Na, és? – kérdezett vissza, miközben a kamerát forgatta.

– Jó. Megnézem.

– Együtt nézzük meg! – mondta Delaware. – Benne akarok lenni az egész sztoriban, és az ég szerelmére, ne kérdezd meg, hogy miért! Egyszerűen jár nekem, oké?

Anawak csak bámult.

– Ezenkívül – tette hozzá – mostantól kedves leszel hozzám. Lassan kiengedte a levegőt, és lebiggyesztett ajakkal bámulta a kamerát. Be kellett ismernie, hogy Delaware ötlete még mindig a legjobb volt, egész pontosan az egyetlen.

– Majd igyekszem – mormogta maga elé.

Április 12.

Trondheim, Norvégia

A meghívást akkor kapta Johanson, amikor éppen előkészületeket tett tóparti kirándulásához.

Miután visszatért Kielből, mesélt Tina Lundnek a mélytengeri szimulátorról. Rövid beszélgetés volt. Lund a feje búbjáig be volt havazva munkával, szabadidejét pedig Kare Sverdruppel töltötte. Johansonnak az volt a benyomása, hogy a beszélgetés alatt nincs is egészen ott. Valami foglalkoztathatta, ami nem volt kapcsolatban a munkájával. Tapintatból nem kérdezett rá az okra.

Néhány nappal később Bohrmann felhívta, hogy az aktuális fejleményekről tájékoztassa. Kielben tovább kísérleteztek a kukacokkal. Johanson, aki már összecsomagolt, elhatározta, hogy utazását még halogatja egy telefon erejéig, és Lundöt értesíti az újdonságokról, ám ezúttal szóhoz sem jutott. Tina most jóval összeszedettebbnek tűnt.

– Nem tudnál benézni hozzánk? – javasolta Lund.

– Hová? Az intézetbe?

– Nem. A Statoil kutatóközpontba. A projekt vezetősége van nálunk látogatóban Stavangerből.

– És mit keresek én ott? Meséljek rémtörténeteket?

– Azt már én megtettem. Most a részletekre kíváncsiak. Azt mondtam, te szolgáltatod őket.

– Miért pont én?

– Miért ne?

– Nálatok vannak a jelentések – mondta Johanson –, egy egész halommal. Csak azt tudom elmondani, amit mások is kitalálhatnak belőlük.

– Többet is tudsz tenni – mondta Lund. – Kifejezheted az... érzéseid. Johanson egy pillanatra elnémult.

– Tudják, hogy nem vagy szakember az olajügyekben, és a kukactémában sem igazán – folytatta kapkodva. – De kitűnő a hírneved az NTNU-nál, semleges vagy, és nem terhel felelősség, mint minket. Mi egyszerűen más szemszögből ítélkezünk.

– Ti gyakorlati szempontból döntötök.

– Nem csak! Nézd, úgy áll a dolog, hogy a Statoilnál egy rakás ember ötletei, akik mind valamiben a legjobbak és...

– Mifelénk szakbarbároknak nevezik őket.

– Egyáltalán nem így van! – vágott vissza dacosan Lund. – Szakbarbárokkal nem lehet ezt az üzletet csinálni, ők csak nagyon mélyen benne vannak. Mindnyájan fejjel lefelé vagyunk a vízben, Istenem, hogy fejezzem ki magam... egyszerűen több véleményre van szükségünk kintről.

– Nem sokat konyítok a bizniszetekhez.

– Természetesen senki sem kényszerít rá. – Lund egyre ingerlékenyebb lett. – Hagyhatod az egészet a fenébe, ha úgy gondolod. Johanson tekintetét az ég felé fordította.

– Jól van. Nincs szándékomban cserbenhagyni téged. Van egy-két újdonság Kielből, és...

– Ezt igenlő válasznak könyvelhetem el?

– Igen. Az Isten szerelmére! Mikor lesz a találkozó?

– Több találkozó is lesz. Igazából folyton együtt lógunk.

– Na, jó. Ma péntek van. A hétvégén távol leszek, hétfőn...

– Ez – habozott. – Ez igazából...

– Igen? – sürgette Johanson rossz előérzettel.

Lund hagyott magának néhány másodpercet, aztán folytatta.

– Mi a terved hétvégére? – kérdezte csevegő hangon. – A tóhoz akarsz menni?

– Jól gondolod. Akarsz jönni?

Nevetett.

– Miért ne?

– Hohó! És mit szól mindehhez Kare?

– Nekem aztán édes mindegy. Mit szólhatna? – Egy másodpercig csöndben maradt. – A fenébe!

– Bár mindenben olyan jó lennél, mint a munkádban – mondta Johanson, annyira halkan, hogy nem is lehetett biztos benne, beszélgetőtársa meghallotta-e.

– Sigur, kérlek! Nem tudnád elhalasztani a kirándulást? Két óra múlva találkozunk, és arra gondoltam... nincs messze innen, nem fog sokáig tartani. Egy szempillantás alatt ott lehetsz. Aztán még ma este elindulhatsz.

– Én...

– Tovább kell lépnünk az ügyben. Szorít a határidő. Tudhatod, hogy ez mennyibe kerül nekünk, és már most el vagyunk maradva, csak mert...

 – Jól van, na. Megteszem!

– Egy kincs vagy.

– Elmenjek érted?

– Ne, ott találkozunk.Jaj, de örülök! Köszönöm! Ez tényleg nagyon kedves tőled.

Letette a kagylót.

Johanson fájó szívvel nézett a bepakolt kofferekre.

Amikor belépett a Statoil kutatóközpont nagy konferenciatermébe, szinte tapintani lehetett a feszültséget a levegőben. Lund három férfi társaságában ült egy óriási fényes-fekete asztalnál. A késő délutáni nap besütött, ez némi melegséget kölcsönzött az üvegből és acélból készült épület sötét árnyalatú belső berendezésének. A fal diagramokkal és technikai rajzokkal volt kitapétázva.

– Megjött – jelentette be a recepciós hölgy; leadta, mint egy karácsonyi csomagot. Az egyik férfi felállt és kinyújtott kézzel jött elé. Rövidre vágott, fekete haja volt, és divatos szemüveget viselt.

– Thor Hvistendahl, a Statoil kutatóközpont helyettes igazgatója-mutatkozott be. – Bocsásson meg, hogy ilyen váratlanul igénybe vesszük az idejét, de Lund kisasszony biztosított bennünket, hogy nem túl elfoglalt mostanában.

Johanson küldött egy félreérthetetlen pillantást Lund felé, és megrázta a felé nyújtott jobbot.

– Valóban nem volt semmi tervem a közeljövőre – mondta.

Lund magában kuncogott. Egymás után bemutatta a többieket. Ahogy Johanson sejtette, egyikük a Statoil-központból jött, Stavangerből. Szeplős fiatalember, vörös hajjal és világos színű, barátságos szemekkel. A menedzsment és a végrehajtó bizottság tagjaként volt jelen.

– Finn Skaugen – dörmögte, amikor kezet fogtak.

A harmadik egy komoly tekintetű kopasz férfi, aki egyedül viselt nyakkendőt közülük; Lund közvetlen főnökeként mutatkozott be. Clifford Stone-nak hívták, Skóciából származott, és ő volt az új projekt vezetője. Stone hűvös bólintással üdvözölte Johansont. Nem tűnt különösen boldognak a biológus jelenlététől, de az is lehet, hogy az általa megszemélyesített gond része volt természetes fiziognómiájának. Olyan arcot vágott, mint aki még életében sosem nevetett.

Johanson kapott néhány illedelmes kérdést, elutasította a kávét, és helyet foglalt. Hvistendahl egy rakás papírt húzott közelebb magához.

– Térjünk a lényegre. A helyzet mindenki számára ismert. Nem tudjuk eldönteni, hogy benne ülünk-e a slamasztikában, vagy csak túlreagáljuk a dolgokat. Talán tudja ön is, hogy milyen határozatokkal kell megbirkóznunk a kitermelés előtt.

– Az Északi-tengeri Konferencia – vágta rá Johanson.

Hvistendahl bólintott.

– Többek között. Egy egész sor korlátozásnak vagyunk kitéve. Környezetvédelmi törvények, technológiai lehetőségek, de a nem rendszabályozott pontok mellett akadnak nyilvános vélemények is. Röviden: mindenre és mindenkire tekintettel kell lennünk. A Greenpeace és más szervezetek úgy lógnak a nyakunkon, mint a kullancsok, de ez jól van így. Ismerjük a fúrás veszélyeit, körülbelül világosak a nehézségek, amelyek várnak ránk, ennek megfelelően kalkuláljuk ki az időzítést. – Általában – tette hozzá Hvistendahl. – Persze, nem minden vállalkozást viszünk keresztül; ennek az okát megtalálhatja az újságokban. Az üledék állaga instabil, fennáll a veszély, hogy egy gázburkot fúrunk meg, néhány konstrukció nem alkalmazható az adott áramlási- és nyomásviszonyok között stb. Ám alapvetően elég gyorsan megtudjuk, mit lehet, és mit nem. Tina a berendezéseket teszteli a Marinteknél, mi pedig a szokásos mintákat gyűjtjük be, körbenézünk lent, és ha minden rendben, fúrunk.

Johanson hátradőlt a székében és keresztbe tette a lábait.

– Csakhogy most az egész megkukacosodott.

Hvistendahl kissé kényszeredetten mosolygott.

– Így is mondhatjuk.

Ha egyáltalán játszanak valamilyen szerepet – tette hozzá Stone. – Mert szerintem nem.

– Ugyan honnan veszi?

– A férgek nem jelentenek újdonságot. Mindenhol megtalálhatók.

– De nem ilyenek.

– Miért? Mert belekóstolnak a hidrátba? – vérmes tekintettel pillantott Johansonra. – A kieli barátai viszont azt mondják, nincs mitől tartani, igaz?

– Nem pontosan így fejezték ki magukat. Azt mondták...

– Hogy a férgek nem tudják destabilizálni a jégréteget.

– Megfúrni megtudják.

– De nem tudják destabilizálni!

Skaugen a torkát köszörülte. Úgy hangzott, mint egy vulkánkitörés.

– Dr. Johansont azért hívtuk meg, mert kíváncsiak vagyunk a véleményére – mondta egy oldalpillantást vetve Stone-ra. – Nem azért, hogy a miénket meghallgassa.

Stone az ajkát rágcsálta és az asztallapra meredt.

– Ha jól értem Sigurt, akkor további eredmények vannak a birtokában – mondta Lund, és bizakodó jókedvvel tekintett körbe. Johanson bólintott.

– Tudok egy rövid összefoglalót adni.

– Mocskos dögök – dörmögte Stone.

– Meglehet. A Geomarnál további hat férget tettek a jégre, és mindannyian fejest ugrottak bele. Két továbbit olyan üledékre helyeztek, ahol nem volt jég, de gázbuborék volt alattuk. Nem fúrtak, de láthatóan izgatottabbak lettek.

– Mi van azokkal, amelyek a jégbe fúrták magukat?

– Megdöglöttek.

– És milyen mélyre jutottak?

– Egy kivétellel mind átverekedte magát a gázbuborékig. – Johanson Stone-ra nézett, aki viszont a szemöldöke alól vizslatta.

– Mindez csupán feltételezésekhez vezet a természetbeni viselkedésüket illetően. A kontinentális peremen a jégréteg vastagsága a gázbuborék fölött akár több száz méter is lehet. A szimulátorban éppen hogy kétméteres. Bohrmann úgy látja, hogy egyetlen féreg sem kerülhet négy méternél lejjebb, de ez az adott körülmények között nem igazolható.

– Miért döglenek meg a férgek egyáltalán? – kérdezte Hvistendahl.

– Oxigénre van szükségük, és az igencsak elfogy a szűk lyukban.

– De más férgek is befúrják magukat – vetette közbe Skaugen. Majd egy vigyorral hozzátette: – Láthatja, egy kicsit kiokosítottuk magunkat, hogy ne úgy üljünk itt, mint az idióták.

Johanson visszavigyorgott. Skaugen megfelelt ízlésének.

– Azok az üledékbe fúrják magukat – mondta. – És, mint tudjuk, az üledék laza. Elég oxigént tartalmaz, egyébként pedig egyetlen más fajtájuk sem fúr ilyen mélyre. A metán-hidrát olyan a számukra, mint a beton. Egyszer mindenképpen megfulladnak.

– Értem. Ismeretesek az ön számára további állatfajok, amelyek így viselkednek?

– Öngyilkosjelöltek?

– Valóban öngyilkosok lesznek?

Johanson vállat vont.

– Az öngyilkosság feltételez valamilyen szándékot, ezeknek a férgeknek nincs semmilyen szándékuk.

– Léteznek egyáltalán olyan állatok, amelyek öngyilkosságot követnek el?

– Persze, vannak – mondta Stone. – Az átkozott lemmingek például a tengerbe vetik magukat.

– Nem teszik – mondta Lund.

– Naná, hogy megteszik!

Lund ráfektette kezét az alsókarjára.

– Összehasonlítod az almát a körtével, Clifford. Hosszú ideig elfogadták, hogy a lemmingek kollektív öngyilkosságot követnek el, mert érdekesen hangzott. Majd megvizsgálták a dolgot másfelől, és kiderült, hogy az állatok egyszerűen agyalágyultak.

– Agyalágyultak? – Stone Johansonra nézett. – Dr. Johanson, ön tudóshoz méltó megállapításnak tartja, hogy az állatok agyalágyultak?

– Agyalágyultak – folytatta Lund rendületlenül. – Mint ahogyan az emberek agya is meglágyul, ha nagy számban vannak együtt. Az elöl haladó lemmingek valójában látják, hogy ott egy sziklaperem van, de hátulról akkora a nyomás, mint egy popkoncerten. Addig lökdösik egymást a tengerbe, míg az áradat meg nem nyugszik.

– Vannak állatok, amelyek feláldozzák magukat. Több mint valószínű, hogy ez altruizmus – mondta Hvistendahl.

– Az altruizmus idevág – válaszolta Johanson. – A méhek beletörődnek abba, hogy a szúrás után elpusztulnak, mert ezzel védelmezik a családjukat, illetve a királynőt.

– A férgek viselkedésében felfedezhető valamilyen szándék?

– Nem.

– Biológia óra – sóhajtott Stone. – Jó ég! Megpróbáltok ezekből a kukacokból holmi szörnyeket fabrikálni, hogy ne lehessen a tengerfenékre telepíteni a gyáregységet. Ez nevetséges!

– Még valami – mondta Johanson, anélkül, hogy figyelembe vette volna a projektvezetőt. – A Geomar nagyon szívesen elvégezne egy kutatást a terepen. Természetesen a Statoillal vállvetve.

– Érdekes. – Skaugen előrehajolt. – Küldenének valakit?

– Egy kutatóhajót. A Napot.

– Ez nagyon nemes szándék a részükről, de a kutatásait a Thorvaldsonon is elvégezheti.

– Mindenképpen terveztek egy expedíciót. Ezenkívül a Nap fejlettebb technológiával rendelkezik, mint a Thorvaldson. Nagy vonalakban arról van szó, hogy ellenőrizni szeretnének néhány mérési eredményt, amit a szimulátortól kaptak.

– Miféle méréseket?

– A megnövekedett metánkoncentrációról. A férgek tevékenységükkel metánt szabadítottak a vízbe. Ezenkívül ki akarnak markolni néhány mázsa hidrátot férgestül, hogy megvizsgálhassák nagyobb méretarányban.

Skaugen bólintott és összekulcsolta kezeit.

– Eddig csak a férgekről csevegtünk – mondta. – Látta az ominózus videófelvételt?

– Azt a valamit a tenger mélyén?

Skaugen halványan mosolygott.

– Az a valami? Nyíltan megmondom, hogy ez engem afféle horrorfilmre emlékeztet. Önnek mi a véleménye?

– Nem tudom, hogy a férgeket és azt a... valamit összefüggésbe kell-e hozni.

– Mit gondol, mi lehet az?

– Fogalmam sincs.

– Ön a biológus. Nincs valami válasza, ami kikívánkozik önből?

– Biolumineszcencia. Tina utómunkái erre engednek következtetni. Minden nagyobb ismert élőlény ezzel kizárható, beleértve az emlősöket is.

– Lund kisasszony említette azt a lehetőséget, hogy egy óriáskalmárral van dolgunk.

– Igen, már ezt is megvitattuk – mondta Johanson. – De nem valószínű. A test felülete és felépítése nem enged meg ilyen következtetést. Ezenkívül az Architheutisok egészen máshol honosak.

– Akkor mi lehet?

– Nem tudom.

Elcsendesedtek. Stone idegesen játszadozott egy tollal.

– Megkérdezhetem – vette fel Johanson a beszélgetés fonalát kissé gyanakvó hanglejtéssel –, milyen típusú gyáregységet szeretnének felépíteni?

Skaugen vetett egy pillantást Lundre. Ő vállat vont.

– Elmeséltem Sigurnek, hogy egy tenger alatti vállalkozásba fogtunk, és nem tudjuk, hogy véghezvihető-e.

– Tájékozott ebben a témában? – kérdezte Skaugen Johansonhoz fordulva.

– Tudok a SUBSIS-ról – mondta. – Egy ideje.

Hvistendahl felhúzta szemöldökét.

– Ez már elég. Még a végén szakember válik magából, Dr. Johanson. Ha még kétszer, háromszor összeülünk...

– A SUBSIS csak egy előfutár – bökte oda Stone. – Sokkal tovább jutottunk. Mélyebbre, és a biztonsági berendezések is kifogástalanok. – Az új rendszer az FMC Kongsbergtől származik, egy technológiai fejlesztő cégtől, amely mélytengeri megoldásokkal foglalkozik – magyarázta Skaugen. – A SUBSIS továbbfejlesztése. Az, hogy ilyet szeretnénk telepíteni, nem kérdéses. Amiben még bizonytalanok vagyunk, hogy a vezeték egy platformhoz vezessen, vagy a partra. Mindenesetre óriási magasságkülönbséget kell leküzdenünk.

– Nincsen harmadik megoldás? – kérdezte Johanson. – A gyáregység felett egy kitermelőhajó?

– Igen, de a gyár mindenképpen a tengerfenéken lesz – mondta Hvistendahl.

– Mint már említettem, a kockázatokat megközelítően ki tudjuk számolni – folytatta Skaugen – ha azok definiálva vannak. A férgekkel olyan faktorok is felmerültek, amelyeket nem ismerünk, és nem tudunk megmagyarázni. Lehet, hogy túlóvatoskodjuk, ha emiatt az ütemtervet felborítjuk; amint azt Clifford is kifejtette: csupán azért, mert egy új fajt nem tudunk besorolni, vagy mert valami átúszott a képernyő előtt. De amíg nincs bizonyosság, mindent meg kell tennünk, hogy legyen. Nem kell a döntést átvállalnia, Dr. Johanson, de mégis: mit tenne ön a mi helyzetünkben?

Johanson kellemetlenül érezte magát. Stone leplezetlen ellenségességgel méregette. Hvistendahl és Skaugen érdeklődőnek mutatkoztak. Ezt talán előbb meg kellett volna beszélnünk, gondolta.

De Lund erről említést sem tett. Lehet, hogy így szerette volna elérni, hogy a projekt egyelőre lakat alá kerüljön?

Vagy mégsem.

Johanson kezeit az asztalra fektette.

– Ha engem kérdeznek, akkor, részemről, felépíteném az állomást. Skaugen és Lund csodálkozva néztek rá. Hvistendahl a homlokát ráncolta, míg Stone győzedelmes arckifejezéssel dőlt hátra. Johanson kivárt egy kissé, majd hozzátette:

– Felépíteném, de csak ha a Geomar további vizsgálatokat végzett, és zöld fényt ad. A videón látott lényről úgysem tudunk meg többet. Abban sem vagyok biztos, hogy foglalkoznunk kell vele. A döntő tényező, hogy milyen kihatással lehetnek a tömegesen fellépő, metánt fogyasztó férgek a kontinentális perem stabilitására és az esetleges fúrásokra. Amíg ez nincs tisztázva, azt javaslom, fagyasszák be a projektet.

Stone összeszorította a száját. Lund mosolygott. Skaugen Hvistendahllal váltott egy pillantást. Majd belenézett Johanson szemébe, és bólintott.

– Köszönöm önnek, Dr. Johanson. Köszönöm, hogy nekünk szentelte az idejét.

Később, amikor a koffereit már berakta a terepjáróba, és egy utolsó kört tett a házban, csengettek az ajtónál.

Kinyitotta. Lund állt ott. Szemerkélt az eső, és a haja a fejére tapadt.

– Ez ügyes volt – mondta Tina.

– Tényleg az volt? – Johanson félreállt, hogy beengedje. A nő belépett, és kisimította ázott haját a homlokából.

– Skaugen már meghozta a döntését. Az áldásodra várt.

– Ki vagyok én, hogy a Statoil projektjeire adjam az áldásom?

– Már mondtam, hogy kitűnő hírnévnek örvendesz. De Skaugennél többről van szó. Neki kell felelnie, és mindenki, aki valamilyen kapcsolatban áll a konszernnel, elfogultnak számít. Olyat akart, akinek nincs érdekeltsége a játékban.

– Skaugen most jegelte a projektet?

– Addig, míg a Geomar nem mond igent.

– A mindenit!

– Különben kedvel téged.

– Én is őt.

– Igen, a Statoil örülhet, hogy ilyen emberek vannak a vezetők közt. – Az előszobában állt és a kezeit lógatta. Az amúgy örökmozgó, céltudatos nő most eléggé határozatlannak festett. Szemével a szobát fürkészte. – Hol vannak a csomagjaid?

– Miért?

– Nem a tóhoz akartál menni?

– Már a kocsiban. Szerencséd van, épp most készültem elindulni. – Ránézett. – Tudok még tenni valamit érted, vagy átadhatom magam a boldog egyedüllétnek? Indulok. Nincs több halogatás.

– Nem akartalak feltartani. El akartam mesélni, hogy Skaugen hogyan döntött, és...

– Ez kedves tőled.

– És megkérdezni téged, hogy érvényes-e még az ajánlatod.

– Melyik? – kérdezte, annak ellenére, hogy tudta, mire céloz.

– Azt ajánlottad, hogy veled mehetek.

Johanson a gardróbszekrénynek dőlt. Hirtelen egy egész hegynyi problémát látott magára zuhanni.

– Azt is megkérdeztem, hogy Kare mit szólna hozzá.

Tina határozottan rázta a fejét.

– Nincs szükségem senki engedélyére, ha arra gondolsz.

– Nem, nem erre gondoltam, csak nem akarok hozzájárulni félreértésekhez.

– Nem járulsz hozzá semmihez sem – mondta dacosan. – Ha el akarok menni a tóhoz, akkor az az én döntésem.

– Kitérsz előlem.

A nő hajából csöpögött a víz.

– Akkor meg miért ajánlottad fel egyáltalán? – kérdezte.

Igen, miért is?, kérdezte magában Johanson.

– Mert szívesen látnálak. Lehetőleg úgy, hogy ezzel semmiben ne tegyünk kárt.

Nem érezte magát Kare Sverdruppel szemben elkötelezettnek, de Tina hirtelen készsége egy kissé zavarbaejtő volt. Néhány héttel ezelőtt gondolkodás nélkül cselekedett volna. Elvétve egy-egy közös program, ebédmeghívás, mindezek részei voltak megfelelő öniróniával szemlélt, hosszúra húzódó játszadozásuknak, viszont a folytatás veszélye nélkül. Ez itt már nem csak játék volt.

Egyszerre eszébe jutott, mi zavarta eddig. Ugyanakkor megértette, mi foglalkoztathatta Lundöt az elmúlt napokban.

– Ha ti ketten összevesztetek – mondta –, abból hagyjál ki! Értesz? Gyere velem, de ne azért, hogy Karét így büntesd.

– Kicsit sokat költesz hozzá ehhez a történethez. – Lund megvonta a vállát. – Na, jó. Lehet, hogy igazad van. Hagyjuk.

– Igen.

– Jobb így. Egyszerűen kell egy kis idő, hogy gondolkodhassak.

– Tégy úgy!

Még mindig határozatlanul ácsorogtak az előszobában.

– Hát akkor – tette hozzá Johanson. Előrehajolt, egy puszit nyomott a nő arcára, és finoman kitessékelte az utcára. Bezárta maguk mögött az ajtót. Lassan alkonyodott, és még mindig esett. Az út nagy részét, úgy látszott, sötétben kell megtennie, de nem bánta. Majd hallgatja Sibelius Finnország-szimfóniáját. Sibelius és a sötétség. Jól összeillettek.

– Hétfőn jössz vissza? – kérdezte Lund, miközben a kocsihoz mentek. – Azt hiszem, már vasárnap délután.

– Telefonálsz?

– Biztosan. Mit tervezel?

– Dolgom éppen volna.

Még bele akarta keverni Kare Sverdrupöt, de meggondolta magát. Ebben a pillanatban Lund azt mondta:

– Kare elutazott hétvégére a szüleihez.

Johanson kinyitotta a vezetőülés felőli ajtót, ám még habozott.

– Nem kell mindig dolgoznod – mondta.

Elmosolyodott.

– Nem. Természetesen nem.

– Egyébként... nem is tudnál velem jönni, hisz nincs nálad semmi egy egész hétvégéhez.

– Miért, mi minden kellene?

– Jó bakancsok mindenekelőtt, és valami meleg ruha.

Lund végignézett magán. Vastag talpú csizmát viselt.

– Mi kell még?

– Hát, mint mondtam, egy pulóver – Johanson végigsimított a szakállán. – Akad ugyan ez-az a házban.

– Hm. Mert hát, sohasem lehet tudni.

– Jól mondod. Sohasem lehet tudni.

Ránézett, nevetnie kellett. – Oké, Miss Bonyolult. Utolsó esély indulás előtt.

– Én bonyolult? – Lund kinyitotta az ajtót, és vigyorgott.

– Ezt majd megbeszéljük útközben.

Mire felkaptattak a földúton a kunyhóhoz, már besötétedett. Előttük volt a tó, ahol a felhők nem takarták, a felszíne a csillagokat tükrözte; mint egy lenti, erdővel szegélyezett égbolt. Trondheimben még bizonyára esett.

Johanson bevitte a csomagokat a házba, és kilépett Lund mellé a verandára. A deszkák halkan nyikorogtak. Minden alkalommal, újra meg újra lenyűgözte a csend, amely attól vált nyilvánvalóvá, hogy tele volt zajokkal: zörgés, ciripelés, halk ropogás, egy madár távoli kiáltása, mozgások az erdőben, meghatározhatatlan forrásból. Rövid verandalépcső vezetett egy füves réthez, mely enyhe lejtéssel a tóig tartott. Onnan egy viharvert stégben folytatódott, a végébe halászcsónak volt kikötve.

– És itt minden csak a te kedvedért van? – kérdezte Tina.

– Legtöbbször.

Hallgattak egy darabig.

– Akkor elég jól kijössz magaddal, gondolom.

Johanson halkan nevetett.

– Miért gondolod?

– Ha itt kint nincs senki más, csak te... akkor a saját magad társasága elég kellemes lehet neked.

– Ó, igen! Itt kint azt csinálok, amit akarok. Kedvelem magam, utálom magam...

Tina odafordult hozzá.

– Az is előfordulhat? Hogy utálod magad?

– Ritkán. És ha igen, akkor utálom magam miatta. Gyere be! Összeütök egy rizottót.

Bementek.

Johanson apróra vágta a hagymát, megpárolta olívaolajon, hozzáadta az eredeti velencei rizst, a Riso di Carnarolit. A szemeket addig forgatta, amíg szép színt nem kaptak, majd forró tyúkhúsleves-alaplét öntött hozzá, és tovább kevergette, hogy le ne égjen. Közben gombát pirított vajon, hagyta felforrni, majd kis lángon tovább rotyogtatta.

Lund megbabonázva figyelte. Johanson tudta róla, hogy nem tud főzni. Nincs elég türelme hozzá. Felbontott egy palack vörösbort, dekantálta, és töltött két pohárba. A szokásos procedúra. Mindig bejött. Először enni, majd inni, beszélgetni és közelebb húzódni. Azután következett, aminek következnie kellett, valahányszor csak egy idősödő bohém férfi egy fiatal nővel kettesben maradt egy romantikus helyen. Átkozott automatizmus!

Mi az ördögért akart ő is idejönni?

Mit nem adott volna érte, ha ma este a dolgok maguktól tették volna, amit tenniük kellett. Lund a konyhaszéken ült az ő egyik pulóverében, és olyan nyugodt volt, mint már rég nem. Arcvonásai valamilyen sosem látott puhaságot öltöttek magukra. Johanson zavarban volt. Sokszor próbálta bemagyarázni magának, hogy valójában nem az ő zsánere ez a nő. Túl kapkodó, túl északi, a sima szőke hajával és a szemöldökével. Most be kellett vallania magának, hogy semmi sem igaz ebből.

Egy szép, nyugodt hétvégét tölthettél volna el, gondolta magában, de te feltétlenül a komplikált változatot akartad, idióta.

A konyhában költötték el a vacsorát. Lund minden pohárnál jobban felengedett. Tréfálkoztak, és egy újabb palackot bontottak ki. Éjfélkor Johanson ezt mondta:

– Nincs túl hideg kint. Van kedved egy csónaktúrához?

Tina megtámasztotta az állát és vigyorgott.

– Úszunk is?

– A helyedben én kihagynám. Talán egy-két hónap múlva, akkor sokkal melegebb van. Becsónakázunk a tó közepére, viszünk magunkkal bort és...

Itt szünetet tartott.

– És?

– Bámuljuk a csillagokat.

Pillantásaik egymásba gabalyodtak. Az asztal két végén ültek, egymást nézték. Johanson érezte, amint belső ellenállása lassan összeomlik. Olyan dolgokat mondott, amiket nem szeretett volna, és látta magát, miközben kezeli a karokat és emelőket, hogy a gépezet beinduljon. Várakozást keltett, megerősítette magát és Lundöt abban, hogy tegyék, amit egy ilyen elhagyott tó mellett tenniük kell. Szerette volna őt Trondheimben tudni, ugyanakkor a karjaiban is. Közelebb húzódott, hogy szinte már érezte a nő leheletét az arcán, elátkozta a dolgok állását, de egyszersmind sürgette is volna az eseményeket.

– Jó. Akkor indulás!

Odakint szélcsend volt. Végigballagtak a stégen, és beugrottak a csónakba. Megbillent, így Johanson elkapta Tina karját. Félhangosan felnevetett. Mint a filmekben, villant át az agyán. Mint egy giccsfilmben Meg Ryannel. Egy kis botlással kerülünk közelebb egymáshoz.

Te jó ég!

Egy kis facsónak volt, amit az előző tulajdonos a házzal együtt adott. Az orra be volt deszkázva, hogy tárolóhelyként szolgáljon. Lund törökülésben odatelepedett, miközben Johanson beindította a motort. A zaj nem zavarta a békéjüket, sőt, harmonikusan beleolvadt az éjszakai erdő hangjaiba. Folyamatos zakatolás és mély zümmögés; akárcsak egy óriási poszméh.

A rövid utazás alatt egyetlen szó sem hangzott el. Végül Johanson levette a gázt, és kikapcsolta a motort. Jókora távolságra kerültek a háztól. Felkapcsolva hagyta a lámpát a verandán, és most mint fodros csík tükröződött vissza a part menti vízben. Itt-ott csobbanás hallatszott, amikor valamilyen hal a felszínre tört rovarokért. Johanson átegyensúlyozott Lundhöz, jobbjában a fél palack borral. A csónak lágyan hintázott.

– Ha hátradőlsz – mondta –, akkor az egész világegyetem a tiéd. Minden, ami benne van. Próbáld ki!

Tina ránézett. A sötétben csillogtak a szemei.

– Láttál már itt hullócsillagot?

– Igen. Többször is.

– És? Kívántál valamit?

– Ehhez hiányzik belőlem a kellő romantika – leült mellé a deszkára –, csak élveztem.

Lund vihogott.

– Te semmiben sem hiszel, igaz?

– És te?

– Én vagyok az utolsó, aki hisz ilyesmiben.

– Tudom. Neked virággal és csillagokkal nem lehet a kedvedre tenni. Karénak nincs könnyű dolga. A legromantikusabb, amit ajándékozhat neked, valószínűleg a tenger alatti konstrukciók stabilitáselemzése.

Lund továbbra is bámulta őt. Fejét lassan felemelte és hátradőlt. A pulóvere felcsúszott, láthatóvá téve a köldökét.

– Tényleg így gondolod?

Johanson a könyökére támaszkodott, és csodálta a nőt.

– Nem. Nem igazán.

– Azt hiszed, nem vagyok romantikus alkat?

– Azt hiszem, még nem gondolkodtál el azon, hogyan működik a romantika.

Ismét egymáson felejtették a tekintetüket.

Hosszan.

Túl hosszan.

Ujjait a nő hajában találta, amint lassan keresztülsimítanak a tincsei között. Tina felpillantott rá.

Johanson addig hajolt, míg csak egy leheletnyi távolság választotta el Tina forró szájától. Egyik karjával átölelte a nyakát. Szemei csukva maradtak.

Csókolni! Most!

Ezer zaj és gondolat villant át az agyán, majd örvénnyé sűrűsödtek és kikezdték az összpontosítását. Még mindig ugyanabban a merev pozitúrában voltak, mintha valakinek jelet kellene adnia, írásos jóváhagyást. Egy önnek, és egy önnek. Most megcsókolhatja a menyasszonyt, most lehet szenvedélyes, igazán szenvedélyes. Nem rossz, nem rossz, de most higgyen is benne!

Legyen már végre szenvedélyes, ember!

Mi a baj?, kérdezte magától Johanson. Mi nincsen rendben?

Érezte Lund testének melegét, magába szippantotta az illatát, finom, csodálatos és csalogató volt.

Mégis úgy érezte, mintha rossz háznál kopogtatna. Nem neki szánták a meghívást.

– Nem működik – mondta Lund ugyanabban a pillanatban.

Egy lélegzetvételnyi ideig a kapituláció és a dacos kitartás választóvonalán úgy érezte magát, mintha a jéghideg vízbe esett volna. Majd elmúlt a röpke fájdalom. Valami kihunyt. Az izzó parázs maradéka elillant a tiszta levegőben, és hihetetlen megkönnyebbülésnek adta át a helyét.

– Igazad van – mondta.

Szétváltak, lassan, nehezen, mintha a testük még nem fogta volna fel, amit a fej már elhatározott. Johanson látta Tina szemében a kérdést, amely valószínűleg a sajátjában is ott volt: mit rontottunk el? Esetleg örökre?

– Minden rendben?

Lund nem válaszolt. Leült elé, nekitámaszkodott a csónak oldalának. Feltűnt neki, hogy még mindig a bort szorongatja, átnyújtotta Tinának.

– A barátságunk – mondta Johanson – nyilván erősebb a szerelemnél.

Tudta, hogy ez laposnak és patetikusnak hangzik, de nem tévesztett célt vele. Tina vihogni kezdett. Először idegesen, majd egyre megkönnyebbültebben. A palack után nyúlt, hosszasan kortyolt belőle, és hangosan felnevetett. A szája elé tartotta kezét, mintha ezt a hangos, alkalomhoz nem illő kacagást el szeretné fojtani, de továbbra is bugyogott az ujjai közül. Johanson nem tehetett mást, vele együtt nevetett.

– Huh! – hagyta el Tina ajkát.

Mindketten csendben maradtak.

– Neheztelsz rám? – kérdezte Lund halkan.

– Nem. És te?

– Én... nem, nem vagyok mérges rád. Egyáltalán nem. Csak.... – habozott egy pillanatig – minden olyan zavaros. A Thorvaldsonon, emlékszel, este a kabinodban. Még egy perc, és megtörtént volna, de ma este...

Kivette a kezéből az üveget, és nagyot kortyolt belőle.

– Nem – mondta Johanson. – Legyünk őszinték, ugyanígy végződött volna, mint az imént.

– Min múlott?

Lund maga alá húzta lábait.

– Kare?

– Ki más?

Maga elé bámult, elég hosszasan, miközben Johanson az üveget emelgette; nem az ő dolga volt Tina érzéseit tisztázni.

– Azt hittem, el tudok előle menekülni, Sigur.

Szünet. Ha válaszra vár, gondolta magában, akkor sokáig várhat. Majd csak felfogja magától is.

– Mi ketten többször is eljutottunk már majdnem idáig – mondta hosszú idő múlva. – Egyikünk sem akarta elkötelezni magát, ami önmagában ideális feltétel. De a lehetőségeket sohasem használtuk ki, soha nem volt olyan érzésem, hogy most meg kell történnie, én... én sosem voltam szerelmes beléd. Nem is akartam soha. De az elképzelésnek, hogy egyszer megtörténik, megvolt a maga varázsa. Mindenki éli tovább a kis életét, felelősség és megkötés nélkül. Meg voltam róla győződve, hogy meg fog történni, úgy találtam, hogy már éppen ideje. Erre hirtelen feltűnik Kare, és azt gondoltam: te jó Isten, ez már elkötelezettség! Mindent vagy semmit. A szerelem elkötelezetté tesz, és ez itt...

– Ez a szerelem.

– Azt gondoltam, hogy inkább valami más. Mint a nátha. Nem tudtam a munkámra koncentrálni, gondolataimban mindig máshol jártam. Úgy éreztem, mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól, és ez nem fér bele az életembe, ez nem én vagyok.

– Aztán azt gondoltad magadban, mielőtt elvesztenéd a kontrollt, beváltod az egyik lehetőséget.

– Végül mégiscsak neheztelsz rám.

– Nem igaz. Megértelek. Én sem voltam soha szerelmes beléd – gondolkodott. – Kívánni kívántalak. Főleg, amióta Kare is bekerült a képbe, de én öreg vadász vagyok, és azt hiszem, piszkálta az önérzetemet, hogy valakinek az én zsákmányomra fáj a foga. – Halkan felnevetett. – Láttad azt a csodálatos filmet Cher és Nicholas Cage főszereplésével? Abban valaki megkérdezi, hogy a férfiak miért akarnak lefeküdni a nőkkel. A válasz rá: mert félnek a haláltól. Hm! Hogy jutott ez most eszembe?

– Mert a félelem mindenhol ott van. Az egyedüllét félelme, félelem attól, hogy nem kérdeznek meg, de még félelmetesebb, hogy választhatsz, és rossz döntést hozol. Úgyhogy belegabalyodsz, és nincs menekvés többé. Kettőnk között létrejöhetne kapcsolat, Karéval... veled nem lenne több, csak egy viszony. Nem kellett sok idő, hogy ezt felismerjem. Mindenáron akarsz valakit, akit jóformán nem is ismersz, de csak akkor kaphatod meg, ha az életét is megvásárolod vele együtt. Aztán ettől hirtelen gyanakvóvá leszel.

– Igen, és a végén kiderül, hogy hibás volt a döntés.

– Voltál már valaha valakivel együtt? – kérdezte Johanson. – Úgy igazán együtt.

– Egyszer – válaszolta. – Jó régen volt.

– A legelső?

– Hm.

– Mi történt?

– Nem egy eredeti történet. Tényleg. Szívesen beszámolnék valami jó kis sztoriról, de tény, hogy egyszer vége szakadt, és én pityeregtem, mint egy gyerek.

– És azután?

– Azután én voltam az, aki befejezte a kapcsolatokat.

– A bosszú angyala.

– Ugyan már! Egyszerűen idegesítettek a srácok. Túl lassú felfogásúak, és túl szeretetreméltóak voltak. Néha egyszerűen csak elfutottam, hogy biztonságba kerüljek, mielőtt... Te is tudod, milyen gyors vagyok.

– Ne építsünk szép kis házikót, mert jöhet egy vihar, és esetleg mindent lerombol.

Lund elhúzta a szája szélét.

– Ez nekem túl elégikus.

– Meglehet. De legalább illik rád.

– Illeni illik. De van másik lehetőség is. Felépíted a házikót, és mielőtt lerombolhatná valaki, lerombolod saját magad.

– Kare a ház.

– Igen. Kare a ház.

Valahol egy tücsök kezdett ciripelni. Messziről egy másik válaszolt rá.

– Majdnem sikerült – mondta Johanson. – Ha ma lefeküdtünk volna egymással, akkor minden okod meglett volna arra, hogy kiadd Kare útját.

Tina nem válaszolt.

– Azt hiszed, hogy ennyire becsaphatod magad?

– Azt mondogattam volna magamnak, hogy inkább megfelel az életstílusomnak a veled való viszony, mint egy kapcsolat, ami egy idő után megbénít. Ha veled ágyba bújok, mindezt csak megerősítette volna.

– Tehát ki akartad szeretkezni a megerősítést?

– Nem! – Nézett rá dühösen. – Rád voltam izgulva, ha hiszed, ha nem.

– Rendben, elhiszem.

– Nem a menekülést segítetted volna elő, ha erre gondolsz. Téged nem csak azért...

– Oké, oké! – Johanson felemelte kezeit. – Szerelmes vagy, tudom.

– Igen – mondta durcásan.

– Ne ilyen kedvtelenül! Mondd még egyszer!

– Igen. Igeen!

– Mindjárt jobb – vigyorgott. – És most, hogy kívül-belül megvizsgáltunk, milyen beszari nyúl vagy, a palack maradékát ürítsük Karéra. Kényszerű mosoly mellett jött a válasz.

– Nem tudom.

– Még mindig bizonytalan vagy? – Néha jobban, néha kevésbé... össze vagyok zavarodva.

Johanson egyik kezéből a másikba csúsztatta az üveget, végül azt mondta:

– Én is ledöntöttem már egy házat, Tina. Sok évvel ezelőtt. A lakók még benne voltak. Sérüléseket szenvedtek, aztán túltették magukat rajta. Egyikük legalábbis biztosan. A mai napig nem tudom, hogy helyes volt-e.

– És ki volt a másik? – kérdezte Lund.

– A feleségem.

Lund meglepetten vonta fel a szemöldökét.

– Nős voltál?

– Igen.

– Erről még sohasem meséltél.

– Jó néhány dolgot nem meséltem még el. Mulatságosnak tartom nem elmesélni az ügyeimet.

– Mi történt?

– Ami szokott – vont vállat. – Elváltunk.

– Miért?

– Ez a bökkenő. Nem volt semmilyen különös ok. Semmi dráma, repülő tányérok se. Csak az érzés, hogy szűkös a világ. Igazából a félelem, hogy... lekötöm magam. Egy családot láttam közeledni, gyerekeket és egy csaholó kutyát a kertben. Láttam magam, amint átveszem a felelősséget, és a gyerek, a kutya, a felelősség lépésről lépésre emésztették el a szerelmet. Akkor nagyon okos döntésnek tűnt.

– És ma?

– Ma azt gondolom, hogy az egyetlen hiba, amit egész életemben elkövettem. – Révetegen bámult a víztükörre, de gyorsan összekapta magát, és az üveghez nyúlt. – Erre igyunk: Cheerio! Bármit is akarsz tenni, tedd meg!

– Nem tudom, mit tegyek – suttogta Tina.

– Ne hagyd, hogy felülkerekedjen a félelmed! Igazad van, te gyors vagy. Légy gyorsabb, mint a félelem. – Johanson ránézett. – Én nem voltam ilyen gyors. Az egyedül helyes döntés az, amit félelem nélkül hozol.

Lund mosolygott, és az üveg után nyúlt.

Johanson nem kis csodálkozására az egész hétvégét együtt töltötték a tónál. A sikertelen románc estéjén még azt hitte, hogy Tina már másnap vissza akar menni Trondheimbe, de nem így lett. Valami végre letisztult kettejük között. Az örökös flörtölés okát szüntették meg. Együtt sétáltak, beszélgettek és nevettek. A világot egyetemestől, fúrótornyostól és kukacostól száműzték az agyukból, és Johanson élete legjobb bolognai spagettijét készítette el.

Az egyik legszebb hétvége volt, amire emlékezett.

Vasárnap tértek vissza. Johanson kitette Lundöt a háza előtt. A város oltalmában adtak egymásnak egy csókot, sietve és barátságosan. Néhány szívdobbanásnyi időre, amikor Johanson hazaért kirkegatai házába, megérezte, amit már évek óta nem, a különbséget magány és egyedüllét között. Érzését az előszobában hagyta. Egészen odáig jöhettek a kétségek és a kételyek, tovább nem.

Kofferját behurcolta a hálószobába. Itt is állt egy televízió, mint a nappaliban. Johanson bekapcsolta, és addig váltogatta a csatornákat, míg megakadt a szeme egy koncertfelvételen a Royal Albert Hallból. Kin Te Kanawa áriákat énekelt a Traviátából. Lassan kipakolt, halkan dúdolt és erősen gondolkodott a lefekvés előtti kötelező italáról.

Kis idő után megszűnt a zene.

Egy ing hajtogatásának szépségébe feledkezve észre sem vette, hogy helyette híreket sugároznak.

Chiléből tudósítottak, a híradás arról szólt, hogy vajon egy norvég család eltűnése összefüggésben áll-e a hasonló esetekkel, amelyek ezzel egy időben történtek Peru és Argentína partjainál. A hírt még nem erősítették meg. Az elmúlt hetekben több halászcsónak tűnt el, vagy találtak rájuk később üresen. Eddig nem bukkantak az utasok nyomára. Az öttagú család szép időben és nyugodt tengeren futott ki egy halászhajóval.

Az egyik ingujjat behajtjuk, a másikat... Mi volt ez a tévében?

Costa Ricából hatalmas medúzainvázióról kaptunk hírt. Ezerszám bukkannak föl a portugál gálya nemzetségbe tartozó medúzák, többek között a partközelben is. Az érintésüktől eddig tizennégy ember vesztette életét, sok a sebesült, köztük két angol és egy német állampolgár. A Costa Rica-i Turisztikai Hivatal válságértekezletet tart, de visszautasította a híresztelést, miszerint a strandokat lezárják a turisták elől. Pillanatnyilag nincsenek közvetlen veszélynek kitéve a fürdőzők.

Johanson mozdulatlanul állt az ingujjal a kezében.

– Ezek a seggfejek – mormogta. – Tizennégy halott, már régen le kellett volna zárni mindent.

Az ausztrál partok közelében is medúzarajok okoztak nyugtalanságot. Ez esetben tengeri darazsakról volt szó, melyek szintén erősen mérgezőek. A helyi hatóságok óva intik a lakosságot a fürdőzéstől. A legutóbbi száz évben hetven ember halt bele tengeri darázzsal való találkozás következményeibe. Ez több, mint ahányan cápatámadástól vesztették életüket. Súlyos, halálos kimenetelű szerencsétlenségek történtek Nyugat-Kanada partjainál is. Két, turistákat szállító hajó elsüllyedésének okát még vizsgálják. Valószínűleg navigációs hiba miatt ütköztek össze.

Johanson megfordult. A bemondó már egy újabb papírlapot tett maga elé, és üres mosollyal nézett fel.

Most a nap további híreinek rövid áttekintése következik. Portugál gályák, villant át Johanson agyán.

Visszaemlékezett egy nőre Bali szigetén, aki nyögve feküdt a homokban, görcstől összerándult testtel. A sekély vízből bottal piszkált ki valamit. Valami furcsa szépségű, éteri, sodródó vitorlát. Ő maga nem ért hozzá. Óvatosságból távol tartotta magát tőle. Párszor ide-oda forgatta a homokban, mígnem a „panír” miatt elvesztette szépségét; ekkor követte el azt a banális hibát...

A portugál gálya a kockamedúzákhoz tartozik, ahhoz az osztályhoz, amely még mindig rejtély a tudósok számára. Pontosabban a portugál gálya nem is klasszikus medúza, hanem egysejtű állatok kolóniája. Többszázezer kicsinyke polip, különböző feladatokkal. Kék, illetve lila nyálkavitorlájuk, amely gázzal töltődve a vízszín fölé emeli őket, és lehetővé teszi számukra, hogy úgy vitorlázzanak, akár egy jacht, nem látható, de azonnal megérezhető, amint közelebb kerülünk hozzá.

A gályák tapogatókból és karokból álló függönyt vonszolnak maguk után, telis-tele csalánsejtekkel, akár ötven méter hosszan. A csalánsejtek felépítése és működése az evolúció mesterműve. Roppant hatásos fegyver. Minden sejt magában foglal egy tokot, amelyben egy cső van feltekeredve, és ez egy befelé forduló kis szigonyban végződik. A legenyhébb érintés is beindítja a lélegzetelállítóan precíz működést. Abban a pillanatban, amint a tapogató észleli az érintést, a kicsiny cső kilő, olyan nyomással, mintha hetven autógumi durranna szét egyszerre. Ezernyi szigony lyukasztja át az áldozat bőrét, és mint az injekciós tűk fecskendezik bele a mérget, egy különböző proteinekből álló keveréket, mely az idegrendszert és a vérsejteket egyszerre támadja meg. A következmény az izmok azonnali kontrakciója, fájdalom, mintha tüzes vassal égetnék az ember húsát, sokkállapot, végül leáll a légzés és a szívverés. Ha szerencsés esetben a partközelben történik a találkozás, esetleg megmenthető az áldozat, túlélheti a kalandot. A búvároknak és a mélyvízben úszóknak azonban esélyük sincs a menekülésre.

Balin azzal a nővel nem történt más, mindössze a lábujjával megérintette a botot, melyen a csalánméreg megragadt. Ez a kicsiny koncentráció elegendő volt ahhoz, hogy felejthetetlen emlékei maradjanak. Ennek ellenére a portugál gálya ártalmatlan teremtmény a Chironex fleckeri kockamedúzához, az ausztrál tengeri darázshoz viszonyítva.

A természet az evolúció folyamán csodálatos eredményeket ért el a méregkeverésben. A tengeri darázs esetében mesterműről van szó. Egyetlen állat mérge elegendő kétszázötven ember elpusztítására. A kifejezetten hatásos idegblokkoló azonnali eszméletvesztést okoz. A legtöbb áldozat egyszerre szívleállástól és fulladástól veszti életét, néhány perc vagy akár másodpercek alatt.

Ezek suhantak át Johanson agyán, miközben a képernyőt bámulta.

Hülyére veszik az embereket. Sérültek és tizennégy halálos áldozat néhány héten belül, mindez egyetlen medúzafajtól? És... mit takarhatott a másik hír a hajók eltűnéséről?

Portugál gályák Dél-Amerika partjainál. Tengeri darazsak Ausztráliában. Sörtésféreg-invázió Norvégiánál.

Mindennek jelentősége van, gondolta magában. A medúzák bárhol a világon gyakran tűnnek fel rajokban. Nincs nyári idény medúzainvázió nélkül. A kukacok más lapra tartoznak.

Elpakolta az utolsó ruhadarabjait is a szekrénybe, kikapcsolta a tévét, és a nappaliba ment, hogy egy CD-t tegyen fel, vagy olvasson.

Végül azonban sem zenét nem hallgatott, sem könyvet nem vett elő. Egy ideig fel-alá járkált, majd odalépett az ablakhoz, és a kivilágított utcát figyelte.

Olyan békés volt minden a tónál.

Olyan békés a Kirkegatában.

Ha túl békés minden, az azt jelenti, hogy valami nincs rendben. Ugyan már, gondolta Johanson, mi köze a Kirkegatának mindehhez?

Töltött magának egy grappát, és igyekezett elhessegetni gondolatait. Eszébe jutott valaki, akit felhívhatna.

Knut Olsen. Mint Johanson, ő is biológusként dolgozott az NTNU-ban. Emlékezett rá, hogy sokat tud a medúzákról, korallokról és tengeri uborkákról. Ezenkívül megkérdezheti, hogy mi történt az eltűnt hajókkal.

Olsen a harmadik csengetésre jelentkezett.

– Aludtál már? – kérdezte Johanson.

– A gyerekek ébren tartanak – mondta Olsen. – Marie-nak születésnapja van, ötéves lett. Milyen volt a tónál?

Olsen jókedvű, igazi családos ember, aki olyan korrekt polgári életet élt, hogy Johanson rendesen beleborzongott. A munkahelyen kívül sosem volt közös programjuk. Ettől még rendes fickó, és van humora. Kellett, hogy ilyen legyen öt gyermek és az állandó jelleggel náluk vendégeskedő rokonság mellett.

– Egyszer eljöhetnél velem – javasolta neki Johanson. Tréfálkozott, ennyi erővel mondhatta volna azt is, hogy robbantsa fel az autóját, vagy adjon el kettőt a gyermekei közül.

– Persze – mondta Olsen. – Valamikor szívesen.

– Láttad a híreket?

A vonal másik végén rövid hallgatás.

– A medúzákra gondolsz?

– Bingó! Gondoltam, hogy foglalkoztat. Szerinted mi történik?

– Mi történne? Az invázió gyakori jelenség. Békák, sáskák, medúzák...

– Én speciel a portugál gályákra és a tengeri darazsakra gondolok.

 – Tényleg szokatlan.

– Biztos vagy benne?

– Szokatlan, hogy a világ két legmérgezőbb fajtájával esik meg. Amit a hírekben mondtak, az még különösebb.

– Hetven halott száz év alatt – vágott közbe Johanson.

– Badarság! – Olsen lekicsinylően fújt egyet.

– Kevesebb?

– Több! Sokkal több, kilencven körül, ha a Bengáli-öblöt és a Fülöp-szigeteket is számoljuk, plusz add hozzá, amiről nem tudunk. Ausztráliának már régóta problémái vannak a kocsonyás állatkákkal, főleg a tengeri darazsakkal. Rockhamptontól északra rakják le petéiket, a folyó torkolatánál. Majdnem mindegyik baleset sekély vízben történik. Három percen belül halott vagy.

– Az évszak megfelelő?

– Ausztrália esetében igen. Októbertől májusig. Európában akkor lesznek idegesítően sokan, amikor olyan forróság van, hogy belehalsz. Tavaly Menorcán nyaraltunk, és a gyerekek majd' megbolondultak a tonnaszámra szanaszét heverő Velelláktól.

– Mi hevert szanaszét?

Velella velella. Vitorlás medúza. Nagyon csinos, violaszínű kis állatkák, ha nem éppen a napon büdösödnek. Az egész strand lila volt tőlük. Aztán belapátolták őket több száz zsákba, de a tengerből még több jött. Medúzarajongó vagyok, de még nálam is betelt a pohár. Európában mindenesetre augusztusban vagy szeptemberben jön el az idejük, de Ausztráliában természetesen pont fordítva. Ami ott történik... az valóban különös.

– Pontosan mi különös?

– A tengeri darazsak főleg partközelben fordulnak elő, sekély vízben. A parttól messzebb már nem találni belőlük. Főleg nem a távoli Great Barrier Reefnél, de most azt hallottam, hogy már ott is vannak. A Velelláknál fordított a helyzet. Normálisan a mély tengerben van a helyük. A mai napig nem tudjuk, hogy mi hajtja őket minden évtizedben egyszer-egyszer a strandokra. Egyébként is nagyon keveset tudunk róluk.

– A strandokat nem védik hálóval?

Olsen hangosan felnevetett.

– Igen, sokat remélnek tőle, de általában mit sem segít. A medúzák fennakadnak a hálón, de a tapogatóik leszakadnak és besodródnak. Ilyenkor még csak nem is látni a veszélyt. – Szünetet tartott. – Miért vagy ennyire beindulva, hogy mindent tudni akarsz? Magad is elég sokat tudsz róluk.

– Igen, de te még többet. Engem az érdekel, hogy valóban rendellenességgel van-e dolgunk.

– Erre mérget vehetsz – morogta Olsen. – Nézd, a felbukkanásuk a vízhőmérséklet és a planktonok fejlődésének függvénye. Tudod, hogy a plankton annál inkább burjánzik, minél melegebb van, a medúzák pedig planktonnal táplálkoznak; egyszerű, mint az egyszer egy. Ezért vannak ilyen szép számban nyáron, és néhány héten belül eltűnnek. Ez a dolgok rendje. Várj csak egy pillanatot!

A háttérben iszonyú ordítozás volt hallható. Johanson azt kérdezte magában, hogy mikor bújhatnak vajon ágyba a gyerekek, és egyáltalán ágyba bújnak-e. Bármikor telefonált Olsennek, mindig állt a bál és zűrzavar volt.

Olsen kiabált valamit a veszekedés befejezéséről és a testvéri szeretetről, amitől egy ideig még nagyobb lett a visongás, majd ismét jelentkezett a telefonban.

– Bocsánat. Az ajándékok miatt veszekednek. Tehát, ha a véleményemre vagy kíváncsi, akkor a medúzainvázió a tenger agyontrágyázása miatt alakul ki. Mi vagyunk a hibásak. A szerves szemét idézi elő a plankton szaporodását, és így tovább. Ha a szelek elkezdenek nyugat, északnyugat felé fújni, akkor itt lesznek az ajtónk előtt.

– Igen, de ezek a normálisnak számító inváziók. Mi most...

– Várj! Azt akartad tudni, hogy anomáliával állunk-e szemben? A válaszom: igen! Méghozzá olyannal, amit nem annak tudunk be. Van növényed otthon?

– Mi? Ja, igen.

– Jukkapálma?

– Az is, kettő.

– Anomáliák. Érted? A jukkapálmát behurcolták, és találd ki, ki volt az! Johanson unott képet vágott.

– Remélem, nem fogsz jukkapálma-invázióról beszélni. Az én pálmáim rendes, békés élőlények.

– Nem erre gondoltam. Azt mondom, hogy egyszerűen már képtelenek vagyunk megítélni, mi a természetes, és mi nem az. 2000-ben a Mexikói-öbölben voltam a medúzainváziót vizsgálni. Óriási mennyiségű kocsonyás cucc veszélyeztette az ottani halállományt. Behatoltak a halak ívási területére Louisianában, Mississippiben és Alabamában. Megették a hallárvákat és a planktonokat is. A legnagyobb kárt egy olyan faj okozta, amelynek ott semmi keresnivalója: egy ausztrál medúza a Csendes-óceánból. Behurcolták.

– Inváziós biológia.

– Pontosan. Felborították a táplálkozási láncot, és befolyásolták a halászatot. Igazi katasztrófa. Néhány évvel korábban a Fekete-tengernél az ökológiai összeomlás szélén álltak, mert a nyolcvanas években egy kereskedelmi hajó a ballasztvizében bordásmedúzákat hurcolt be. Azok sem voltak odavalók, rövidesen az egész tengert elfertőzték. Onnantól nyolcezer medúza volt négyzetméterenként; tudod, hogy mit jelent ez?

Olsen egyre hevesebben beszélt.

– Most térjünk vissza a portugál gályákhoz. Argentína előtt bukkantak fel, ami nem az ő területük. Közép-Amerika igen, még Peru is, talán Chile, de még délebbre? Tizennégy halott egy csapásra! Ez mintha támadást sugallna. Mintha meglepték volna az embereket. Ráadásul még a tengeri darazsak is, ilyen messze a parttól. Mit csinálhatnak ott? Mintha odavarázsolta volna őket valaki.

– Ami engem illet – mondta Johanson – furcsállom, hogy pont a két legmérgezőbb fajjal esik meg.

– Ez valóban érdekes – mondta Olsen. – De csak várj, nem Amerikában vagyunk, úgyhogy ne alkoss holmi összeesküvés-elméletet! Van egy további magyarázat is arra, hogy miért szaporodtak meg az inváziók. Egyesek azon a véleményen vannak, hogy az El Nińo a hibás, mások azt mondják, a globális felmelegedés. Malibun akkora az invázió, mint évtizedek óta soha, Tel Avivnál óriások tűntek fel. Felmelegedés, behurcolás, mind egyszerre hatnak.

Johanson már nem is figyelt. Olsen mondott valamit, ami nem akart kimenni a fejéből.

Mintha odavarázsolta volna Őket valaki.

És a férgek?

Mintha odavarázsolta volna Őket valaki.

– ...a párzáshoz a sekély vizeket keresik fel – mondta Olsen. – Még valami: ha szokatlanul nagyszámú előfordulásról beszélnek, akkor nem ezrekre gondolnak, hanem több millióra. Ezek semmit sem tartanak az ellenőrzésük alatt. Biztosan nem tizennégyen haltak meg, hanem jóval többen, ezt garantálom.

– Hm.

– Figyelsz egyáltalán?

– Természetesen! Sőt, azt gondolom, hogy most te alkotsz összeesküvés-elméletet.

Olsen nevetett.

– Ugyan már! Mégis anomáliákkal van dolgunk. Felszínesen úgy tűnhet, mintha ciklikusan visszatérő jelenséget figyelnénk meg, de én mást gondolok.

– Ezt a hasadra ütve mondod?

– A hasam annyit tud, hogy marhasültet ettem. Másra most nem képes. Nem, ezt a fejem mondatja velem.

– Jól van. Köszönöm. Csak a véleményedre voltam kíváncsi.

Gondolkodott. Meséljen Olsennek a férgekről? De hát semmi köze hozzá. A Statoil biztosan nem örülne neki, ha a témát épp most kapná fel a nyilvánosság, és Olsen egy kicsit többet beszél a kelleténél.

– Ebédeljünk holnap együtt?

– Igen. Szívesen.

– Addig is körbenézek, hátha megtudok még valamit a témában. Megvannak a magam forrásai medúzaügyben.

– Oké – mondta Johanson. – Akkor holnap.

Letette a kagylót. Csak most jutott eszébe, hogy a hajókról is kérdezni akart. Már nem telefonál még egyszer. Holnap úgyis többet fog megtudni. Közben azon törte a fejét, hogy ugyanúgy izgatná-e a medúzajárvány, ha nem tudna a férgekről.

Nem. Több mint valószínű, hogy nem. Nem a medúzák izgatták. Az összefüggések. Már ha voltak egyáltalán.

Másnap, alighogy Johanson megérkezett az irodájába, Olsen nézett be hozzá. Útban az NTNU felé a híreket hallgatta, de nem tudott meg többet, mint amit már eddig is hallott. A világ minden táján hajók és csónakok tűntek el. Magyarázattal senki sem szolgált, ám spekulációval annál többen.

Johanson első előadása tíz órakor volt. Éppen elég ideje maradt az újonnan érkezett e-mailek átnézésére. Odakint csak úgy ömlött az eső, és egyforma szürkeség telepedett meg Trondheim fölött. Éppen egy csésze kávéval helyezte magát kényelembe az íróasztala mögött, amikor Olsen dugta be a fejét az ajtón.

– Őrület, mi? – mondta. – Nem akar elállni.

– Mi nem akar elállni?

– Hát egyik rossz hír a másik után. Nem hallgatod a híreket? Johansonnak muszáj volt összeszednie gondolatait.

– Az eltűnt csónakokra gondolsz? Ez ügyben amúgy is ki akartam kérni a véleményedet. Csak tegnap a sok medúzázás miatt elfelejtettem. Olsen a fejét rázta és benyomakodott az irodába.

– Jól gondolom, hogy meg akarsz kínálni egy kávéval? – kérdezte, miközben kíváncsian nézett körül. Olsen hasznos és egyben elviselhetetlen tulajdonsága volt a kíváncsiság.

– A szomszédban.

Olsen félig behajolt a nyitott ajtón keresztül a másik helyiségbe, és hangosan kért egy kávét. Aztán leült, és tovább vizslatott. Bejött a titkárnő, a csészét durván lecsapta az asztalra, és megsemmisítő pillantásokat vetett Olsenra, mielőtt távozott volna.

– Mi baja? – kérdezte Olsen.

– Magam szoktam menni a kávéért – mondta Johanson. – A kávéskanna mindjárt itt, az ajtó mellett van, csészével, tejjel és cukorral együtt.

– Érzékeny a hölgyike, sajnálom. Jövő héten hozok neki házisütit. A feleségem nagyon finom sütiket készít. Tényleg nem hallgattad a híreket?

– De, idefelé az autóban.

– Tíz perce a CNN különkiadást sugárzott. Tudod, az irodámban van egy kistévé, ami mindig be van kapcsolva – Olsen előrehajolt. – Japán partjainál felrobbant egy gázt szállító tartályhajó, ezzel egy időben a Malakka-szorosban két konténerhajó és egy fregatt ütközött össze. Az egyik hajó süllyed, a másik nem kormányozható, a fregatt pedig ég. Egy katonai fregatt. Robbanás történt.

– Jóságos ég!

– Mindez korán reggel.

Johanson a csészén melegítette a kezét.

– Ami a Malakka-szorost illeti, semmin sem csodálkozom – mondta. – Az az érdekes, hogy csak ennyi történt.

– Azért különös véletlen, nem?

Három tengerszoros verseng a világ legforgalmasabb vízi útja címért. Az északi-tengeri átjáró, a Gibraltár-szoros és a Malakka-szoros, mely utóbbi része az Európát, Délkelet-Ázsiát és Japánt összekötő vízi útvonalnak. A világ kereskedelmi hajózásának legnagyobb hányada ezeken a tengerszorosokon megy keresztül. Csak a Malakka-szoroson naponta több mint hatszáz tankhajó és szállítóhajó halad át, néha előfordul, hogy akár kétezer hajó is közlekedik a Malajzia és Szumátra közötti vizeken. Igaz, hogy négyszáz kilométer hosszú, de a legkeskenyebb szakaszán csak huszonhét kilométer széles. India és Malajzia ragaszkodna hozzá, hogy a tankhajók szokjanak át a délebbi Lombok-szorosra, de süket fülekre találnak minduntalan. A kerülő lefaragná a nyereséget. Így marad az áldatlan helyzet.

– Lehet tudni, hogy mi történt?

– Nem. Csak néhány perce érkezett a hír.

– Szörnyű – Johanson ivott egy korty kávét. – Mi ez a dolog az eltűnt csónakokkal?

– Micsoda? Hát még ezt sem tudod?

– Nem kérdezném, ha tudnám.

Olsen előrehajolt és halkan beszélt.

– Tudhatóan hosszabb ideje tűnnek el fürdőzők és kisebb halászcsónakok Dél-Amerika partjainál, a csendes-óceáni oldalon. Alig volt erről hír, legalábbis Európában. Valószínűleg minden Peruban kezdődött. Először egy halász tűnt el. A csónakját napokkal később találták meg a tengeren. Eleinte azt gondolták, hogy egy hullám billentette ki a csónakból, de már hetek óta szép idő volt a régióban. Aztán folyamatosan estek meg hasonló dolgok, míg végül egy kisebb halászhajó is eltűnt.

– Miért nem hallani erről semmit?

Olsen széttárta a karját.

– Mert nem szívesen kürtölnek szét ilyen híreket. A turizmus túl fontos bevételi forrás. Egyébként meg ezek az esetek leginkább olyan helyeken történnek, ahol többnyire fekete hajú, barna bőrű emberek élnek; és tudod mi van, számunkra ők olyan egyformák.

– A medúzákról mégis adtak hírt, pedig az is messze van.

– Ugyan kérlek! Itt nagy a különbség. Tisztességes amerikai és német állampolgárok haltak meg. Most Chile partjainál egy norvég család tűnt el. Egy halászbárkán hajóztak ki helybéli személyzet kíséretében horgászni. Aztán hipp-hopp eltűntek! Norvégok, Istenemre, értékes szőke hajú emberek! Erről muszáj beszámolni.

– Rendben, rendben, felfogtam. – Johanson hátradőlt a székében. – Rádiójelentések nem voltak?

– Nem, Sherlock Holmes. Csak SOS, ritkán. Ennyi. A legtöbb eltűnt hajó esetében meghibásodott a hightech.

– Semmi vihar?

– Nem, dehogy. Semmi, ami elsüllyeszthette volna őket. – És mi történt Nyugat-Kanadánál?

– A hajókkal, amelyek állítólag összeütköztek? Fogalmam sincs. Valaki azt állította, hogy egy rosszkedvű bálnával hozta őket össze a sors. Mit tudom én? A világ nagyon rejtélyes és szörnyű hely, te is kicsit gyanús vagy a rengeteg kérdéseddel. Adj még egy kávét. Nem is, majd hozok magamnak.

Olsen bevette magát Johanson irodájába, mintha el sem akarna többé menni. Amikor végre elég kávét ivott és lelépett, Johanson az órára pillantott. Alig néhány perce maradt az előadásig.

Felhívta Lundöt.

– Skaugen világszerte felvette a kapcsolatot a többi expedíciós társasággal is – kezdte Tina. – Tudni akarja, hogy találkoztak-e hasonló jelenségekkel.

– Férgekkel?

– Úgy van. Az az elképzelése, hogy az ázsiaiak ugyanannyit tudnak a dögökről, mint mi.

– És miért?

– Emlékezz a saját szavaidra. Ázsia is érdekelt a metánkitermelésben.

Ezt nem mondta az embered Kielben? Skaugen puhatolózott ezeknél a cégeknél.

Nem is rossz ötlet, gondolta Johanson. Skaugen összeadta a részinformációkat. Ha a soksörtéjűek tényleg megvadulnak a metánért, akkor főleg ott bukkanhatnak fel, ahol az ember is megvadul érte. Másrészről...

– Az ázsiaiak nem fognak semmit az orrára kötni – mondta Johanson. – Ugyanúgy hallgatnak, mint mi.

Lund eltöprengett.

– Arra célzol, hogy Skaugennak sem mondják el?

– Lehet, hogy nem részletezik, és nem is alkalmas az idő.

– Mi hát az alternatíva?

– Nem is tudom – Johanson kereste a szavakat. – Nem akarlak benneteket gyanúsítgatni, de tegyük fel, valaki annak ellenére erőlteti a tenger alatti gyárak építését, hogy lent mindenféle ismeretlen dolog mászkál.

– Tudod, hogy nem tesszük.

– Mégis, tegyük fel.

– Hallottad, Skaugen követte a tanácsodat.

– Ez igen dicséretes, de itt pénzről van szó, nem? Azt az álláspontot is képviselhetik, hogy: ja, férgek? Nem tudunk róluk. Soha nem is láttuk őket.

– Mégis folyna építkezés?

– Nem szükséges feltétlenül, hogy történjen valami rendkívüli. Ám ha igen, akkor is, úgy vélem, bárkit felelősségre lehet vonni a technológiai hibák miatt, nem csak a metánt fogyasztó állatkákat. Ki szeretné utólag azt bizonygatni, hogy az előkészületek alkalmával kukacokra bukkant?

– A Statoil nem tenne ilyet.

– Hagyjunk ki benneteket a játékból. A japánoknak például egy sikeres kitermelés az olaj-boommal lenne egyenlő. Sőt még többel! Elképzelhetetlenül meggazdagodnának. Azt hiszed, hogy az ázsiaiak nyílt kártyákkal játszanak?

Lund habozott.

– Nem.

– És ti?

– Ez most minket nem segít előbbre. Független megfigyelőkre van szükségünk. Olyan emberekre, akiket nem lehet a Statoillal összefüggésbe hozni. Például... – úgy tűnt, gondolkodik, majd hozzátette: – nem tudnál te egy kicsit körbeérdeklődni?

– Micsoda, hogy én? Olajcégeknél?

– Nem. Intézeteknél, egyetemeken, olyan embereknél, mint a kieliek. Hát nem kutatnak világszerte metán-hidrát ügyben?

– Persze, de...

– Biológusoknál, tengerbiológusoknál! Hobbibúvároknál! Tudod mit?! – kiáltotta átszellemülten. – Miért nem veszed át a dolognak ezt a részét? Berendezhetnénk a számodra egy osztályt. Igen, ez jó, mindjárt felhívom Skaugent egy kis anyagi támogatásért! Együtt...

– Hé! Lassan a testtel.

– Biztosan jól megfizetne, és nem is lenne vele olyan sok dolgod.

 – Ez szar meló, tudsz róla?

– Jobb lenne, ha te vennéd át. Te semleges vagy.

– Jaj, Tina!

– Amíg mi itt beszélgettünk, azalatt háromszor felhívhattad volna a Smithsonian Intézetet. Kérlek, Sigur, egyszerű az egész... értsd meg, ha mint konszern teszünk fel ilyen kérdéseket, azonnal ezer környezetvédő ugrik nekünk. Hisz csak erre várnak.

– Aha! Tehát érdekeltek vagytok abban, hogy a szőnyeg alá söpörjétek az ügyet.

– Hülye seggfej vagy!

– Többek között.

Lund sóhajtott.

– Akkor mit tegyünk, véleményed szerint? Nem gondolod, hogy az egész világ mindjárt a legrosszabbat feltételezné rólunk? Esküszöm neked, hogy a Statoil nem fog belevágni semmibe, mielőtt a férgek szerepe a dologban nem tisztázódik. De ha hivatalosan túl sok ajtón kopogtatunk, a hír nagyon gyorsan elterjed. Akkor viszont annyira a középpontban lennénk, hogy a kisujjunkat sem tudnánk megmozdítani. Johanson a szemét dörzsölte, és az órára pillantott. Elmúlt tíz. Az előadása.

– Tina, be kell fejeznem, majd később felhívlak.

– Megmondhatom Skaugennek, hogy benne vagy a dologban?

– Nem.

Csend a túloldalon.

– Oké – mondta végül csalódott hangon.

Úgy hangzott, mintha vágóhídra vonszolnák. Johanson mélyet lélegzett.

– Legalább átgondolhatom?

– Igen. Természetesen. Te egy kincs vagy.

– Tudom. Pont ez a bajom. Majd hívlak.

Összekapkodta a papírjait, és az előadóterembe sietett.

Roanne, Franciaország

Ugyanabban az időben, amikor Johanson Trondheimben megkezdte az előadását, Jean Jêrome kétezer kilométerrel távolabb éppen kritikus szemmel vizsgált tizenkét breton homárt.

Jêrome alapvetően mindent kritikusan vizsgált. A mindenre kiterjedő bizalmatlanságáért a munkahelye volt a felelős. A Troisgros volt Franciaország egyetlen olyan étterme, amely harminc éven keresztül megszakítás nélkül három Michelin-csillagnak örvendhetett, és nem úgy akart bevonulni a történelembe, mint aki ezen változtatott. Az ő felelősségi köre ölelt fel mindent, ami a tengerből jött. Úgymond, a halak felett uralkodott, és kora reggel óta volt talpon.

A viszonteladó napja, akin keresztül Jêrome az árut beszerezte, sokkal korábban kezdődött: hajnali három órakor, Rungisban. Ez a néhány éve még jelentéktelen előváros, 14 kilométernyire Párizstól, egyik pillanatról a másikra vált az igényes konyha Mekkájává. Négy négyzetkilométernyi területen az utolsó apró sarokig kivilágítva. Rungis ellátott jó pár nagyvárosi kereskedőt, szakácsot és mindenkit, aki elég őrült volt ahhoz, hogy az életét egy konyhában töltse ételek között. Rungisban az egész ország képviselve volt. Tej, tejföl, vaj és sajt Normandiából, kitűnő zöldség Bretagne-ból, zamatos gyümölcsök délről. Osztrigaszállítmányok Belonból, Marennes-ből és Bassin d'Arcachonból. A tonhalhalászok St Jean de Luzból száguldottak ide az autópályán árujukkal. A hűtőkocsik kagylókkal és rákokkal tömve tették meg ugyanezt az utat.

Sehol máshol Franciaországban nem lehetett ilyen korán hozzájutni a finomságokhoz.

A minőség viszont kényes tényező. A homár természetesen Bretagne-ból érkezett, akadt közöttük néhány mutatós és néhány kevésbé szemrevaló példány is. Röviden: egy s másnak össze kellett jönnie ahhoz, hogy Jean Jêrome Roanne-ból megelégedjen.

Egyenként kézbe vette a homárokat, és minden oldalról megvizsgálta őket magának. Az állatok hatosával töltöttek meg egy nagyobb hűtőládát. Alig mozogtak, de természetesen éltek még, az ollójuk össze volt kötve.

– Jó – mondta Jêrome.

Ez volt a legnagyobb dicséret, ami általában elhagyta a száját. Valójában nagyon is tetszettek neki a homárok. Kicsit kisebbek voltak az átlagnál, viszont jó nehezek a méretükhöz képest, szép, sötétkéken csillogó páncéllal.

Az utolsó kettő kivételével.

– Túl könnyűek – mondta.

A kereskedő a homlokát ráncolta, felkapta az egyik homárt, amely elnyerte Jêrome tetszését, és egyet, amelyik nem, a kezével méregette őket.

– Igaza van, monsieur – mondta megrendülten. – Elnézést kell kérnem. Úgy állt ott, mint a halpiac Justitiája, alkarjai eltartva a testétől, mindkét tenyere nyitva. – Nem sokkal könnyebbek. Elenyésző, nem igaz?

– Nem, tényleg nem sokkal – mondta Jêrome. – Egy olcsó étterem számára, de mi nem az vagyunk.

– Sajnálom. Visszamegyek és...

– Ne fáradjon. Nekünk kell megéreznünk, hogy melyik vendégünknek kisebb a gyomra.

A kereskedő ismételten bocsánatot kért. Bocsánatot kért akkor is, amikor kikísérte a vásárlóját, és valószínűleg a visszaúton is bocsánatot kért önmagától, miközben Jêrome már a Troisgros szép és tágas konyhájában állt, és az esti étlap összeállításával foglalkozott. A homárokat egy nagy edény vízben tárolta, ahol apatikusan lapultak egymáshoz.

Egy óra is elmúlt, mire Jêrome elhatározta, hogy előkészíti őket. Egy nagy üstben vizet tetetett fel forrni. Ajánlatos volt a még élő homárokat gyorsan feldolgozni. Az állatok hajlamosak voltak a fogságban saját magukat felemészteni. Az előkészítés annyit jelentett, hogy a homárt nem főzték meg teljesen, csupán megölték a forró vízben. Csak később, közvetlenül a felszolgálás előtt fejezték be. Jêrome várt, amíg a víz felforrt, kivette rákokat, és fejjel beleengedte őket az üstbe. Jól hallható nyikorgással távozott a levegő a páncél üreges részeiből. Egyiket a másik után tette bele, és vette ki. A kilencedik és tizedik is így adta meg magát. Jêrome megragadta a tizenegyediket – ja, igaz, ez könnyebb a többinél! –, és beleengedte a forró vízbe. Anélkül, hogy különösebben odafigyelt volna, egy nagy merítővel kiemelte az állatot...

Elfojtott káromkodás hagyta el száját.

Mi az ördög történt ezzel? A páncél jóformán kettészakadt, az egyik ollója szinte lerobbant. Hihetetlen! Jêrome fújtatott a dühtől. Maga elé tette a homár maradványait a konyhaasztalra, és a hátára fordította. A hasi része is szétroncsolódott, a belsejében, ahol izmos húsnak kellett volna lennie, csak egy zsíros, fehéres bevonat látszott. Döbbenten bámult az üstbe. A fortyogó vízben darabkák és fonalak úszkáltak, melyeket semmilyen körülmények között sem lehetett homárhúsnak nevezni.

Na, jó. Igaz, hogy csak tíz állat kellett valójában. Jêrome sohasem vásárolt be kevesebbet; arról volt híres, hogy meg tudta találni az egyensúlyt. Nagyon is pontosan kellett tudni, milyen mennyiség szükséges a gazdaságosság, és milyen a nélkülözhetetlen tartalékok miatt – az imént bevált az elgondolása.

Mégis bosszantó volt a dolog.

Magában azt kérdezte, hogy vajon beteg volt-e az állat. Pillantása megakadt az edényen. Egy satnyább példány még maradt. Mindegy. Be vele a forró vízbe.

Nem is. Abban még mindig úszkált az a fehéres anyag.

Hirtelen támadt egy ötlete. A beteg állat túl könnyű volt. Ez a még élő szintén. Van a dolognak ehhez valami köze? Talán már elkezdték magukat belülről felemészteni, vagy valamely vírus vagy parazita okozhatta? Jêrome habozott. Majd kivette a tizenkettedik homárt, és maga elé tette a tálcára, hogy jobban szemügyre vehesse.

A hosszú, hátrafelé mutató csápok rángatóztak. Gyengén az összekötözött ollók is mozogtak. Amint kiragadták természetes környezetéből, a homár hajlamos volt a lustaságra és a mozdulatlanságra. Jêrome gyengén megpöckölte, és fölé hajolt. A lábait mozgatta, mintha menekülni akarna, de nem mozdult semerre. Ahol az ízelt farok a páncélozott hátba ment át, valami fehéres anyag bugyogott elő.

Hát ez meg micsoda?

Jêrome leguggolt. Egészen közel hajolt az állathoz. Mondhatni szemmagasságban volt vele. A homár egy picit felemelte az elülső testét. Egy másodpercre mintha Jêrome-ot nézte volna fekete szemeivel.

Azután szétrobbant.

A szakácsinas, akit Jêrome a halak pucolásával bízott meg, csak három méterre állt tőle, viszont egy plafonig érő polc megakadályozta a tűzhelyre eső közvetlen rálátásban. Ezért először csak Jêrome velőtrázó sikolyát hallotta meg. Halálra váltan ejtette ki a kést a kezéből. Látta, amint Jêrome eltántorog a tűzhelytől, kezével az arcát takarja, odaugrott. Együttesen vágódtak neki a munkaasztalnak. Az edények csörögtek, valami a földre esett, és hangosan összetört.

– Mi történt? – kérdezte az inas páni riadalmában. – Mi történt?

Több szakács is odasietett. A konyha a legjobb értelemben véve igazi gyár volt, ahol mindenkinek megvolt a maga helye és feladata. Egyikük csak a vadételekért volt felelős, a másik a mártásokért, a harmadik a töltelékekért, ismét más a salátákért. Egy szempillantás alatt a legnagyobb zűrzavar keletkezett a tűzhely körül, mire Jêrome levette a kezét az arcáról és reszketve mutatott a tűzhely melletti tálcára. Hajából csomós, átlátszó anyag csepegett. Nagy darabokban lógott az arcáról is, és lassan a gallérjába folyt.

– Fel... felrobbant – nyögte ki végre.

Az inas közelebb lépett és undorodva szemlélte a homár maradványait.Soha azelőtt még csak hasonlót sem látott. Csak a lábak maradtak épségben. Az ollók a padlón hevertek, a farok mintha magas nyomástól robbant volna le, a hátpáncél szétnyílt, mint egy konzervdoboz.

– Mit csináltál vele? – suttogta az inas.

– Csinálni? Csinálni? – kiáltozta, kezeit széttárt ujjakkal felmutatva és erős undorral az arcán. – Egyáltalán nem csináltam semmit! Szétdurrant, azt csinálta! Szétdurrant!

Hoztak neki törölközőt, hogy letisztogassa magát, miközben a segéd az ujja hegyével megérintette a szerteszét fröcskölt anyagot. Amit megfogott, hihetetlenül ellenálló, gumiszerű valami volt, azonban nagyon gyorsan folyóssá vált és a tálcáról lecsöpögött a padlóra. Sugallattól vezérelve lezárható üvegedényt vett elő, és evőkanállal összekaparta a zselés anyagot, hozzácsepegtetett még némi kis folyadékot, és lezárta az üveget, amennyire csak tudta.

Jêrome-ot megnyugtatni nem is volt olyan egyszerű feladat. Valaki hozott neki egy pohár pezsgőt, csak azután tért magához félig-meddig a mester.

– Takarítsátok ezt el! – parancsolta fuldokolva. – Az Isten szerelmére, takarítsátok el ezt a disznóólat! Elmegyek megmosdani.

Elment. A segédek azonnal nekiláttak, hogy helyrepofozzák Jêrome munkahelyét. Letisztították a tűzhelyet és mindent körülötte, a maradványokat kidobták, megtisztították az üstöt, és természetesen azt a vizet, amiben a tucat homár töltötte élete utolsó óráját, beleöntötték a lefolyóba. Megindult azon az úton a föld alá, amelyen az ilyen jellegű vizeknek menniük kell, belefolyt a csatornába, és ott összekeveredett minden mással, ami egy város alatt összegyűlik, hogy aztán végül tisztított formában ismét visszakerüljön.

Az inas magához vette az üveget a zselés maradványokkal. Nem tudta pontosan, hogy mit kezdjen vele, ezért megkérdezte Jêrome-ot, amikor az megmosott hajjal és tiszta ruhában ismét feltűnt a konyhában.

– Lehet, hogy jól tetted, hogy megőrizted ezt a valamit – mondta Jêrome komor arccal. – Csak az ég tudhatja, hogy mi lehet.

– Akarja látni?

– Isten őrizz, nem! De ki kellene vizsgáltatni. Elküldjük valahova, ahol elvégzik az ilyesmit. De kérem, hogy hagyd ki a kínos részleteket, hallottad? Mindez meg sem történt. Ilyesmi nem történik a Troisgros-ban.

A történtek tényleg nem hagyták el az étterem konyháját. Ez így volt jó. Annak ellenére, hogy itt senki nem volt hibáztatható, néhányan kedvtelve bemártották volna őket, hogy felrobbant egy homár, és holmi zselét fröcskölt szét magából. Semmi sem ártana jobban, mint hogy egy vezető éttermet higiéniai hiányosságokkal vádoljanak.

Az inas nagyon pontosan megfigyelte a gyanús anyagot az üvegben. Miután elkezdett felbomlani, egy kevés vizet engedett hozzá, mert azt gondolta, ezzel nem árthat. Az anyag erősen emlékeztette a medúzákra, és azok csak vízben tudnak megélni, mivel ők is nagyrészt abból állnak. Szóval, elsőre jó ötletnek tűnt. A Troisgros vezetősége néhány igen diszkrét telefont intézett, majd az üveg gyorsan elkerült az egyetemre, a közeli Lyonba, hogy ott megvizsgálják a tartalmát.

Lyonban Bemard Roche professzor molekulabiológus asztalára került. Időközben a bomlás tovább folytatódott a hozzáadott víz ellenére, és kezdett az egész cseppfolyóssá válni. Azt a keveset, ami megmaradt, Roche professzor különböző vizsgálatoknak vetette alá, viszont az utolsó darabka is feloldódott, mielőtt közelebbről tesztelhette volna. Rochénak csupán néhány molekuláris kötést sikerült azonosítani, amelyek megdöbbentették és zavarba ejtették. Többek között egy nagyon hatásos neurotoxinra bukkant, amiről nem tudta eldönteni, hogy az anyagból, vagy az üvegbe került vízből származik.

A víz, és ez bizonyos volt, tele volt szerves és különböző más anyagokkal. Mivel egyelőre más elfoglaltsága akadt, elhatározta, hogy konzerválja az anyagot, és a következő napokban tüzetesebb vizsgálatnak veti alá, ezért a hűtőszekrénybe vándorolt az üveg.

Ugyanazon az estén Jêrome megbetegedett. Azzal kezdődött, hogy enyhe émelygést érzett. Az étterem tele volt, így rá se hederített, csak a konyhai koreográfiát követte, szokás szerint. A másik tíz homár kiváló minőségű; nem volt szükség többre. A délelőtt kellemetlenségei ellenére minden terv szerint haladt, ahogyan azt a Troisgros-ban megszokhatták.

Tíz óra tájékán Jêrome rosszulléte fokozódott, és enyhe fejfájással párosult. Röviddel ezután koncentrációs zavart észlelt magán. Elfelejtett egy ételt elkészítetni, és néhány utasítást kiadni; az elegáns, tökéletes ügymenet alig észrevehetően akadozni kezdett.

Jean Jêrome elég profi volt ahhoz, hogy azonnal megkongassa a vészharangot. Igazán rosszul érezte magát, így hát a felelősséget átruházta helyettesére, egy feltörekvő, tehetséges szakácsnőre, aki tanoncéveit Párizsban, a Ducasse étteremben töltötte. Tudatta vele, hogy tesz egy sétát az étterem kertjében, és kiment. A kert közvetlenül a konyhából nyílt. Kifejezetten mutatós volt. Szép időben a vendégeket ott fogadták, ott fogyasztották el aperitifjüket, majd a konyhán keresztül bevezették őket az étterembe, hogy ezáltal betekintést nyerhessenek a sürgölődésbe, részük legyen egy kis demonstrációban. A diszkréten megvilágított kert most elhagyatott volt.

Jêrome néhány percig fel-alá sétált. Innen is szemmel tarthatta a konyhai sürgölődést a széles ablakokon keresztül, de észrevette, hogy nem tud pár másodpercnél tovább fókuszálni. Nehezen kapott levegőt, és egyre nagyobb nyomást érzett a mellkasában a friss levegő ellenére. A lábai meg mintha gumiból lettek volna. A biztonság kedvéért leereszkedett az egyik faasztalhoz, és a délelőtt eseményeit vette sorba. A homár belső szervei a hajában és az arcán landoltak. Egészen biztosan valamit belélegezhetett, vagy a folyadék a szájába került, amikor megnyalta az ajkát.

Hogy a szétdurrant állat gondolatától vagy a hirtelen megbetegedés következményeként, nem tudni, de váratlanul erős ingertől vezérelve a dísznövények közé hányt. Miközben erőlködve és köhögve könnyített magán, arra gondolt, hogy végre kijött belőle az a valami. Rendben. Egy korty víz, és hamarosan jobban lesz.

Feltápászkodott, de körülötte a világ forogni kezdett. A fejét izzóan forrónak érezte, látómezeje beszűkült, mintha egy spirálba nézne. Fel kell állnod, gondolta. Felállni, és a konyhában megnézni, hogy minden rendben folyik-e. Nem szabad, hogy hiba csússzon a dolgok menetébe. A Troisgros-ban nem.

Csak nagyon lassan tudott lábra állni, odébb vonszolta magát, ám rossz irányba indult el. Két lépés után már azt sem tudta, hogy a konyhába indult. Egyáltalán nem tudott, és nem látott semmit.

Végül összeesett a kertet övező fák alatt.

Április 18.

Vancouver-sziget, Kanada

Véget nem érő monotonitás.

Anawak érezte, hogy a szemei egyre csak szűkülnek, kezdenek bevörösödni, körülötte mélyülnek a ráncok, és megduzzad a szemhéja. Olyan fáradt volt, hogy állával kis híján rábukott az asztallapra, de rendületlenül figyelte a képernyőt. Amióta a téboly kitört a nyugati parton, mást sem tett, csak a monitort bámulta, de még így is csupán a felvett anyag töredékét sikerült megnéznie. A telemetrikus felvételeknek sokat köszönhetett a magatartáskutatás.

A hetvenes évek végén a kutatók kifejlesztettek egy módszert, amellyel forradalmasították az állatok megfigyelését. Egészen addig csak pontatlan kijelentéseket tehettek elterjedésükről és vándorlási szokásaikról; de hogy miként éltek, vadásztak és szaporodtak – mindez csak spekuláció maradt. Természetesen több ezer állat állt megfigyelés alatt, de olyan körülmények között, amelyek nem tettek lehetővé pontos következtetéseket természetes magatartásukról. Egy fogságban lévő állat nem viselkedik úgy, mint szabadon, a természetben, ahogyan egy rab a cellájában sem szolgáltat reprezentatív adatokat arról, hogyan viselkedik szabad emberként. Ha megpróbálták az állatokat eredeti élőhelyükön megfigyelni, azok azonnal menekülőre fogták, vagy még csak meg sem jelentek. Így majdnem minden kutató inkább vizsgálata tárgya által lett megfigyelve, mint fordítva. Más fajok, amelyek kevésbé voltak félénkek, mint például a csimpánzok vagy a delfinek, viselkedésükkel a megfigyelőhöz alkalmazkodtak. Agreszszívnek vagy kíváncsinak mutatkoztak, esetleg éppen kokettáltak és pózoltak. Röviden: mindent megtettek, hogy ellehetetlenítsék az objektív megfigyelést. Amikor pedig megunták a dolgot, visszahúzódtak az erdő sűrűjébe, elrepültek, vagy a víz alá merültek, ahol végre úgy viselkedhettek, ahogyan azt természetük diktálta, csakhogy oda nem lehetett őket követni.

Éppen ezt az álmot álmodták a biológusok Darwin óta: hogyan éljük túl a sötét és hideg antarktiszi vizeket, akár egy fóka vagy egy hal? Hogyan lehet betekintést nyerni egy élettérbe, amely a vastag jég alatt van? Miként látjuk a világot repülés közben a Földközi-tengeren keresztül Afrikáig, ha nem repülőn ülünk, hanem egy vadlúd hátán? Mi történik egy méhvel huszonnégy óra alatt? Hogyan szerezzünk adatokat a szárnycsapások gyakoriságáról, szívritmusról, vérnyomásról, táplálkozási szokásokról, búvárteljesítményről, a levegőtartalékolás módjáról, vagy az emberi beavatkozás következményeiről, mint a hajócsavar zaja vagy víz alatti robbantások?

Hogyan követhetünk állatokat oda is, ahová ember nem juthat el?

A válasz abban a technológiában rejtőzött, amelynek segítségével a logisztikusok tudták, hol tart éppen a teherautójuk, anélkül, hogy el kellett volna hagyniuk az irodájukat, és a gépkocsivezetőknek is ez segített az utak megtalálásában egy teljesen idegen városban. Minden modern ember ismerte ezt a technológiát, anélkül, hogy sejtette volna azt, hogy mindez majd a zoológiát is forradalmasítja.

Ez a telemetria.

Már az ötvenes évek végén dolgoztak ki amerikai kutatók koncepciókat arról, hogy állatokat szondákkal lássanak el. Az amerikai haditengerészet kis időre rá belefogott egy kísérletbe idomított delfinekkel, de az első próbálkozások a szonda mérete miatt kudarcba fulladtak. Egyszerűen túl nehezek voltak. Mit ér az a szonda az állat hátán, ami akadályozza természetes viselkedésében, noha a célja épp e viselkedéséről adatokat szolgáltatni? Egy ideig egyhelyben topogtak, mígnem a mikroelektronika elhozta a várva várt változást. Hirtelen csokoládészelet nagyságú szondák és ultrakönnyű kamerák kezdték közvetíteni a kívánt adatokat egyenesen a szabad természetből. Hordozóik tudta nélkül a tizenöt grammos csúcstechnológia elkísérte az állatokat az esőerdő mélyébe vagy a jégtáblák alá. Grizzlyk, rókák és karibuk árulták el végre életmódjukat és párzási szokásaikat. Együtt repültek a sasokkal és albatroszokkal, hattyúkkal, ludakkal és gémekkel a fél világ körül. A fejlődés pillanatnyi stádiumában rovarokat szerelnek fel mikrojeladókkal, melyek súlya csak a gramm ezredrészét teszi ki, és a működésükhöz elengedhetetlen energiát radarhullámokból nyerik. A sugárzást kétszer akkora frekvenciával verik vissza, úgyhogy az adatok még hétszáz méter távolságból is jól vehetőek. A mérések nagy részét a műholdak által támogatott telemetria végzi. A rendszer zseniálisan egyszerű. Az állatokra erősített szonda adatait az égbe küldi, és ott a francia ARGOS műhold veszi és továbbítja vissza kilencven percen belül Toulouse-ba, a központba és Fairbanksbe, Amerikába.

A bálnák, fókák, pingvinek és tengeri teknősök megfigyelése hamarosan külön ágazattá nőtte ki magát a telemetrián belül. Betekintést nyújt a legcsodálatosabb, még ismeretlen területeire a Földnek. A könnyű szondák tekintélyes mélységekben is rögzítettek információkat hőmérsékletről, merülési adatokról, időről, földrajzi helyzetről, haladási irányról és sebességről. Sajnos, a jelek nem hatoltak keresztül a vízrétegen, így az ARGOS vak maradt. A púposbálnák, melyek életüket Kalifornia partjainál töltötték, naponta csak egyetlen órát voltak a felszínen. Míg az ornitológusok a vándorló gólyákat egyszerre figyelték és az adataikat mérték, addig a tengerkutatókat mintha elvágták volna, amikor a bálnák alámerültek. Egy igazi megfigyeléshez kamerákkal kellene kísérni őket, amire egyetlen búvár sem képes, a tengeralattjárók pedig túl lassúak, és korlátozott a mozgásuk.

A Kalifornia Egyetem kutatói végül is megtalálták a megoldást. Egy néhány grammos, nyomásálló, víz alatti kamerát fejlesztettek ki. A készülékeket fókákra, rozmárokra, bálnákra és delfinekre tervezték erősíteni. Rövid időn belül figyelemreméltó jelenségekre derült fény. Néhány hét elegendő volt ahhoz, hogy kitágítsa a tengeri emlősökről kialakult tudásunkat. Minden csodás lett volna, ha a bálnákra és a delfinekre is éppen olyan egyszerűen tudják rögzíteni a szondákat, mint a többi állatra, ám ez már-már lehetetlenül nehéz feladat volt. Ezért messze nem volt annyi adat a bálnákról, mint amennyit Anawak ezekben az órákban kívánatosnak talált volna, másfelől viszont több is volt a kelleténél. Mivel senki sem tudta, mire kell figyelni, és minden felvétel egyformán fontos lehetett, több ezer órás hang- és képanyag, mérések és statisztikák gyűltek össze.

Sziszifuszi projekt, ahogyan Terry King nevezte.

Legalább időhiányra nem panaszkodhatott Anawak. Davie bálnafigyelő állomását rehabilitálták – és bezárták. Már csak nagyon nagy hajók haladtak Nyugat-Amerika és Kanada partvidéke közelében. A Vancouver-szigeti katasztrófa többször megismétlődött San Franciscótól egészen Alaszkáig. Hétvégén csökkent a támadások száma, mert senki sem merészkedett ki a tengerre, csak aki biztonságosan nagy hajót tudhatott maga alatt. Még mindig ellentmondásos hírek terjengtek. A halottak számáról sem volt megbízható adat. Különböző krízisbizottságok vették át a munkákat, ezeket nemzetközi szinten menedzselték, és a levegőből dolgoztak. A part mentén repülő helikopterekben tudósok, katonák, politikusok zsúfolódtak össze, egyik tanácstalanabb volt, mint a másik. A körzeti vezetők a kormány utasítására külső szakembereket toboroztak. A Vancouver Akváriumot, Kinggel az élén, tudományos helyzetközpontként sorolták be, amelybe minden releváns adat befutott. Hozzájuk csapták még az összes intézetet és kutatási egységet, melyeknek csak közük volt a tengerhez. Kingnek ez kellemetlen megtiszteltetés volt. Elvállalt egy munkát, amelyről azt sem tudta, mit kell csinálnia. Az évszázad földrengésétől kezdve a terrortámadásokig tele voltak a fiókok kidolgozott válságtervekkel, de erre nem vonatkozott egyik sem. King nem sokat habozott, és Anawakot jelölte ki tanácsadónak, hisz ő bárkinél többet tudott a bálnákról. Mert aki csak valamelyest is belelátott a bálnák agyába, tudhatta, hogy mi foroghat bennük. Ha a bálnák intelligens élőlények: akkor nincs ki a négy kerekük. Ha nem, akkor mi történhetett velük?

De Anawak, akibe pedig annyi bizalmat helyeztek, sem tudta a választ. Minden elérhető telemetrikus adatot bekért magához, amit az év eleje óta gyűjtöttek. Huszonnégy órája egyfolytában elemezték Delaware-rel és az akvárium dolgozóival együtt a videóanyagot. Tanulmányozták az állatok helyzetéről kapott adatokat, víz alatti mikrofonok felvételeit hallgatták, anélkül, hogy hasznosítható információhoz jutottak volna. Az érintett bálnákon, két púposbálna kivételével, nem voltak szondák, amikor megkezdték vándorlásukat Hawaiiból és Baja Californiából, nekik viszont leesett a készülékük az utazásuk kezdetekor. Az egyetlen valamirevaló felvétel még mindig az volt, amit az a nő készített a Blue Sharkon. Ezt többször is tanulmányozták a Daviesen, együtt a skipperekkel, akik szintén gyakorlottak voltak a bálnák farokuszonyának azonosításában. Sokadik megtekintésre és sokadszori nagyításra végre felismertek két púposbálnát, egy szürkebálnát és néhány orkát.

Delaware-nek igaza volt, a felvétel tényleg nagy segítséget jelentett. Anawak dühe a diáklánnyal szemben hamar elpárolgott. Talán egy kicsit nagyszájú volt, és előbb mondta ki a dolgokat, mintsem átgondolta volna őket, de mindezek mögött magas intelligenciájú, a részletekre is ügyelő értelem csillogott. Ezenkívül ideje is volt. Szülei a British Properties elit lakónegyedében laktak Vancouverben. Aliciának gondtalan életet biztosítottak, anélkül, hogy a nyakán ültek volna. Anawak arra következtetett, hogy az együtt töltött idő és érdeklődés hiányát pénzzel kompenzálják, ami a lányukat szemmelláthatóan egy cseppet sem izgatta. Valójában éppen kapóra jött Anawaknak. A lány a váratlan együttműködést arra használta fel, hogy tanulmányait gyakorlattal egészítse ki, Anawaknak pedig pont egy asszisztens kellett, miután Susan Stringer meghalt.

Stringer...

Minden alkalommal, amikor rágondolt, szégyen és bűntudat szállta meg, mert nem tudta őt megmenteni. Folyamatosan azt mondogatta magában, hogy senki és semmi nem menthette volna meg, miután az orka elkapta. De ugyanolyan gyakran merült fel a benne mardosó kétely. Mit tudott valójában; ő, aki annyi tanulmányt írt és közölt a fehérdelfin öntudatáról, a bálnák gondolkodásáról? Hogyan lehet egy orkát meggyőzni arról, hogy tegyen le a zsákmányáról?

Vagy mégis létezett megoldás?

Majd azzal nyugtatta magát, hogy az orkák mégiscsak állatok. Magas intelligenciával ugyan, de csak állatok, és a zsákmány az zsákmány.

Másrészről az ember nem tartozott az orkák zsákmányállatai közé. Megették a kardszárnyúak a tengeren sodródó utasokat, vagy csak megölték őket?

Gyilkoltak.

Lehet egy orkát gyilkossággal vádolni?

Anawak sóhajtott. Szédült és a szemei időről időre jobban sajogtak. Kedvetlenül vette elő az újabb CD-t, egy ideig játszott vele, majd félretette. Koncentrálóképessége már a végét járta. Egész nap telefonált, emberekkel tanácskozott, anélkül, hogy egy lépéssel is előbbre jutott volna. Kimerült volt és üres. Fáradtan kikapcsolta a monitort, és az órájára pillantott. Hét óra múlt. Felállt, és elindult megkeresni Kinget. Az igazgató éppen tanácskozott, így hát Delaware-hez nézett be, aki egy átalakított tárgyalóban ült egy nagy kupac mérési adat fölött.

– Vevő vagy egy zaftos bálnasültre? – kérdezte savanyú képpel.

Alicia felnézett rá és kacsintott. Kék szemüvegét lecserélte kontaktlencsére, amely szintén gyanúsan kék volt. Ha sikerült figyelmen kívül hagyni a nyuszifogait, egészen jól nézett ki.

– Még jó. Hová megyünk?

– Van egy tűrhető büfé itt a sarkon.

– Hagyjál már! Büfé! – kiáltotta vidáman. – Majd én meghívlak.

– Nem szükséges.

– A Cardero's-ba.

– Uram atyám!

Tényleg jó.

– Én is tudom, hogy jó hely. De először is nem kell engem meghívnod, és másodszor a Cardero's olyan... nem is tudom, hogy mondjam...

– Én kiválónak találom.

A Cardero's étterem Coal Harborban, a jachtkikötő kellős közepén állt. Tágas, szellős, magas ablakokkal és plafonnal. Főleg gazdag emberek jártak ide. Csodálatos kilátást nyújtott a környező vidékre, és rendes nyugati-parti konyhájuk volt. A szomszédos bárban nagy mennyiségben fogyasztottak italokat, főleg elegáns, divatos fiatalemberek. Tudta, hogy kopott farmerjában és szakadozott pulóverében elég feltűnő látványt nyújtana, máskülönben meg nem is szerette a felkapott helyeket, mert nem érezte otthon magát. Be kellett vallania azonban, hogy Delaware-hez illett az étterem.

– Akkor hát a Cardero's.

Anawak öreg Fordján hajtottak a kikötőbe. Szerencséjük volt, a hely általában megkívánta, hogy idejében asztalt foglaljanak, de véletlenül maradt szabad asztal egy távoli sarokban, pont, ahogy szerette volna. A ház specialitását választották, cédrusfán grillezett lazac szójával, barna cukorral és citrommal.

– Oké – mondta Anawak, miután a pincér távozott. – Mink van?

– Az étvágyon kívül semmi, már ami engem illet. Egy csöppet sem lettem okosabb.

Anawak az állát masszírozta.

– Lehet, hogy én találtam valamit. Annak a nőnek a videófelvételei segítettek.

– Az én videóm.

– Persze. A tiéd – mondta gunyorosan. – Mindent neked köszönhetünk.

– Legalábbis egy ötletet nekem köszönhettek. De mit találtál?

– Összefüggésben van a most azonosított bálnákkal. Feltűnt, hogy csak tranziens orkák vettek részt a támadásban.

– Hm. – Alicia az orra hegyét simogatta. – Igazad lehet. A rezidensekről egyáltalán semmit nem hallani.

– Így van. A Johnstone Straitben nem voltak támadások, pedig kajakozók voltak a vízen.

– Tehát a vándorló bálnák a veszélyesek.

– A sokat látott bálnáink mind a vándorlók közül valók. Mindhárman Baja Californiában töltötték a telet, ez dokumentált. Az uszonyok képeit e-mailen elküldtük Seattle-be, a tengerbiológiai intézetbe. Megerősítették, hogy az állatokat az utóbbi években ott figyelték meg.

Delaware zavartan pislogott.

– Az, hogy a szürke- és púposbálnák vándorolnak, újdonságnak számít?

– Nem mindegyik.

– Óh. Azt hittem...

– Azon a napon, amikor másodszor kihajóztunk, Shoemaker, Greywolf és én, valami nagyon furcsa dolog történt. Majdnem elfelejtettem. Le kellett hoznunk az embereket a Lady Wexhamről, mert gyorsan süllyedt, és közben egy csoport szürkebálna támadt ránk. Biztos vagyok benne, hogy csak a saját erőnkből nem lett volna esélyünk megmenekülni, arra meg végképp nem, hogy még valakit ki is mentsünk. De akkor hirtelen feltűnt mellettünk két szürke, amelyek csak néztek, de nem tettek semmit. Egyszerűen csak a felszínen pihentek egy ideig, a többiek pedig visszahúzódtak.

– És azok rezidensek voltak?

– Körülbelül egy tucat szürkebálna tanyázik állandó jelleggel a nyugati part előtt. Túl öregek ahhoz, hogy elinduljanak a fárasztó útra. Ha a csorda megérkezik délről, csatlakoznak hozzájuk üdvözlő rituáléval meg minden egyébbel. Az egyiket határozottan felismertem, és egyértelmű, hogy semmilyen ellenséges szándék sem volt bennük. Ellenkezőleg! Azt hiszem, az életünket köszönhetjük nekik.

– Szóhoz sem jutok. Megvédtek benneteket!

– Ugyan már, Licia. Ennyi emberi vonást feltételezni egy bálnáról?! És pont a te szádból?!

– Három napja már mindent elhiszek.

– A „megvédtek” egy kicsit erősnek hangzik, de véleményem szerint a többieket távol tartották. Nem kedvelték a támadókat. Óvatos következtetés gyanánt azt mondhatjuk, hogy csak a vándorló bálnák érintettek, mindegy, milyen fajta. A helyiek meg, úgy látszik, érzékelték, hogy valami nincs rendben a többiek fejével.

Delaware egyre csak az orra hegyét simogatta, miközben látszott rajta, hogy erősen gondolkodik.

– Ez passzolhat a történetbe. Hiszen egy csomó állat tűnik el az idevezető úton, a nyílt tengeren. Az agresszív orkák legalábbis mélyen bent a Csendes-óceánban élnek.

– Pontosan. Akármi is változtatta ilyenné őket, az ott található. A mélykék tengerben, messze kint.

– De mi lehetett az?

– Ezt is ki fogjuk találni – mondta Terry King. A semmiből toppant melléjük, odahúzott egy széket, és leült. – Méghozzá mielőtt ezek a kormányzati emberek meg nem őrjítenek az állandó telefonálgatásaikkal.

– Még valami feltűnt – mondta Delaware a desszertnél. – Az orkák lehet, hogy élvezik a dologot, de a nagyok biztosan nem.

– Ezt meg honnan veszed?

– Hát – mondta csokitortával teli szájjal –, képzeld el, hogy te szaladsz neki folyton valaminek, hogy feldőljön. Vagy ráveted magad olyasvalamire, aminek sarka és éle van. Mekkora az esélye, hogy magad is megsérülsz?

– Igaza van – mondta King. – Az állatok megsérülhettek, és egyetlen állat sem sebesíti meg önmagát, hacsak nem a fajfenntartás végett vagy a kicsinyeik védelmében. – Levette a szemüvegét, és körülményesen nekilátott a tisztogatásának. – Játszadozzunk el még egy kicsit a gondolattal. Mi van, ha az egész akció csak tüntetés?

– Mi ellen?

– A bálnavadászat?

– A bálnák tüntetnek a bálnavadászat ellen? – kiáltotta Delaware hitetlenül.

– Valaha gyakran megtámadták a bálnavadászokat – mondta King. – Főleg ha azoknak a borjaikra fájt a foguk.

Anawak a fejét rázta.

– Ezt magad sem hiszed el.

– Csak egy próbálkozás volt.

– Nem túl sikeres. Máig nem bizonyított, hogy a bálnák tudják-e, mi a bálnavadászat.

– Azt állítod, hogy nem ismerik fel, ha vadásznak rájuk? – kérdezte

Delaware. – Ilyen sületlenséget!

– Nem ismernek fel benne feltétlenül valamilyen rendszert. Néhány bálnafaj kizárólag ugyanabban az öbölben veti partra magát. A Faröerszigeteken összeterelik őket egy öbölbe, és válogatás nélkül agyonverik az állatokat vaskarókkal. Igazi mészárlást rendeznek. Vagy nézzük meg Japánt, ahol palackorrú delfineket és disznóbálnákat mészárolnak le. Az állatok generációk óta tudják, hogy mi vár rájuk. Akkor miért jönnek mégis vissza minden évben?

– Ez bizonyosan nem a különleges intelligencia jele – mondta King.

– Másrészről a magas intelligencia ellenére évente mindenféle környezetkárosító anyag és gáz kerül a légkörbe, valamint az emberek az őserdőt is irtják kíméletlenül. Ez sem a különleges intelligencia jele, nem gondoljátok?

Delaware elmajszolta a torta maradékát.

– Ebben, sajnos, igazad van – mondta Anawak egy idő után.

– Mi?

– És Licia észrevétele, hogy az állatok megsebesülhettek, amikor a csónakokra ugrottak?

– Arra gondolok, hogy ha hirtelen az az ötleted támadna, hogy lelövöldözöd az embereket, akkor mit csinálnál? Leülsz valahova, ahonnan szépen belátni mindent, célzol és tüzelsz. De vigyázni fogsz, nehogy a saját lábadba lőj.

– Hacsak nem állsz valamilyen befolyás alatt.

– Hipnózis.

– Vagy betegség. Megzavarodtak. Mondom nektek, hogy megzavarodtak.

– Talán agymosás?

– Hagyjátok már abba ezt a hülyeséget!

Egy ideig senki sem szólt. Mindenki a saját gondolataiba mélyedt, miközben a Cardero's-ban a zajszint emelkedett. A tengeri események uralták a sajtót és a közéletet egyaránt. Valaki hangos szóval párhuzamot vont a helyi és az ázsiai esetek között. Japán partjainál és a Malakka-szorosban rövid idő leforgása alatt az utóbbi évtizedek legsúlyosabb hajókatasztrófái történtek. Sejtelmes elméletek cseréltek itt gazdát, anélkül, hogy mindez elvette volna az emberek étvágyát.

– És ha mégis a méreg az oka? – kérdezte Anawak. – A PCB meg a többi szemét. Ez lehet az oka a vadságuknak, nem?

– Én mondom, hogy tüntetnek, mert az izlandiak nagyobb kvótákért harcolnak, a japánok a nyakukban lihegnek, és a norvégok fittyet hánynak az IWC határozatára. Ráadásul még a makah-indiánok is újból vadászni akarnak rájuk. Hé! Hát ez az! – King vigyorgott. – Valószínű, hogy ők is olvasták az újságokat.

– Ahhoz képest, hogy te vagy a tudományos bizottság feje, nem vagy komolyan vehető – jegyezte meg Anawak. – Eltekintve attól, hogy komoly hírnévnek örvendesz mint tudós.

– Makah-indiánok? – visszhangozta Delaware.

– A Nuu-chah-nulth törzshöz tartoznak – mondta King. – Bennszülöttek Vancouver-sziget nyugati részében. Már évek óta próbálkoznak jogi úton kivívni, hogy ismét vadászhassanak bálnákra.

– Micsoda? Hol élnek ezek? Megőrültek?

– Az Úr tartsa meg civilizált felháborodásodat, de a makah-indiánok 1928-ban vadásztak utoljára – ásított Anawak. Alig tudta nyitva tartani a szemét. – Nem ők azok, akik a bálnákat a kihalás szélére sodorták. Náluk hagyományról van szó, és a kultúrájuk megőrzéséről. Azzal érvelnek, hogy alig akad már köztük valaki, aki a hagyományos vadászatban jártas.

– Na és? Aki enni akar, az menjen a szupermarketbe.

– Ne zavarj bele Leon védőbeszédébe! – mondta King és töltött még a poharába.

Delaware Anawakra nézett. Valami megváltozott a szemében. Jaj, csak ezt ne, gondolta.

Az, hogy úgy néz ki, mint egy indián, nyilvánvaló, de most bizonyára téves következtetéseket fog levonni. Már szinte hallotta is a kérdést. Ismét magyarázkodnia kell. Semmit sem utált jobban. Utálta, és azt kívánta, bárcsak King fel se hozta volna a témát.

Élénk pillantásokat váltott az igazgatóval.

King megértette.

– Majd máskor beszélünk róla – javasolta King, és mielőtt Delaware bármit is megjegyezhetett volna, folytatta: – A méregelméletet Olivierával, Fenwickkel és Ed Byrne-nel megbeszéljük, de őszintén szólva nem hiszek benne. A mérgek a kifolyó olajjal kerülnek a vízbe. Te is tudod, hogy ez mihez vezet. Az immunrendszer gyengüléséhez, fertőzéshez és korai elhalálozáshoz. De nem tébolyhoz.

– Valamelyik tudós nem azt számolta ki, hogy 30 év múlva az orkák kihalnak? – folyt bele a beszélgetésbe Delaware.

Anawak sötét arccal bólintott.

– Ha így folytatódik, 30-120 év múlva. De nem kizárólag a mérgezés miatt. Az orkák elveszítik tápanyagforrásukat, a lazacot. Ha nem a mérgezésben pusztulnak el, akkor majd elvándorolnak. Olyan helyen kell táplálékot szerezniük, amelyet nem ismernek, belegabalyodnak a halászhálókba stb. Minden ellenük van.

– Felejtsd el a mérgezést – vélte King. – Ha csak az orkákról lenne szó, beszélhetnénk róla. De orkák és púposbálnák stratégiai egyetértésben... nem tudom, Leon.

Anawak elgondolkodott.

– Ismeritek a nézeteimet – mondta halkan. – Messzemenően távol áll tőlem az állatoknál valamilyen szándékot feltételezni vagy az intelligenciájukat túlbecsülni, de... nincs az az érzésetek, hogy meg akarnak szabadulni tőlünk?

Mindketten ránéztek. Azt várta, hogy heves ellenállásba fog ütközni. Ehelyett Delaware csak bólogatott.

– Igen. A rezidensek kivételével.

– Mert nem voltak ott, ahol a többiekkel történt valami. A bálnák, akik a vontatót elsüllyesztették... én mondom! A válasz valahol ott kint található.

– Istenem, Leon! – King hátradőlt a székben és egy tisztességes kortyot engedett le a torkán. – Melyik filmbe csöppentünk most bele? Háború az emberrel?

Anawak csak hallgatott.

Egy idő után a nő videófelvétele sem segített nekik tovább.

Amikor késő este álmatlanul feküdt kicsiny apartmanjában, Vancouverben, megérett benne a gondolat, hogy az egyik megváltozott viselkedésű bálnát megszondázza. Bármi is vette át a hatalmat felettük, még mindig uralta őket. Kamerával és jeladóval felszerelve az egyikük talán szolgáltathatná a várva várt választ.

A kérdés az volt, hogy miként erősítsenek egy megvadult bálnára bármit is, ha még a békések is állandóan mozognak.

És akkor ott van még a probléma a bőrrel...

Egy fókára rögzíteni a szondát egészen más dolog, mint egy bálnára. Őket gond nélkül elcsípik a pihenőhelyükön. A biológiai úton lebomló ragasztó, amellyel a szondát az állat szőrére ragasztják, gyorsan szárad, és leválik egy beépített mechanizmus segítségével. Legkésőbb a következő vedlésnél az utolsó ragasztómaradvány is eltűnik. De a bálnáknak és delfineknek nincsen szőrük. Alig akad valami, ami simább lenne ezeknek az állatoknak a bőrénél; olyan, mint egy frissen pucolt főtt tojás, vékony zselés réteggel. Arra szolgál, hogy a vízellenállást a minimumra csökkentse, és távol tartsa a baktériumokat. A hámréteg állandóan megújul, enzimek oldják a bőrt, nagyobb ugrásoknál vékony cafatokban válik le – minden hívatlan vendéggel és a szondával egyetemben.

Anawak felállt, odament az ablakhoz, de nem gyújtott lámpát. Az apartman egy régebbi épületben volt, kilátással Granville szigetére és a csillogó éjszakai városra. Egymás után gondolta végig a lehetőségeket. Természetesen léteztek hasznos trükkök. Amerikai tudósok tapadókorongokkal rögzítették az adókat. Hosszú rudak segítségével helyezték a csónakhoz közeli állatokra. Felemás sikerrel. A nyomásnak és az áramlásnak csak néhány óráig tudott ellenállni. Mások a hátuszonyhoz erősítették a szondákat. Bármely megoldásról legyen is szó, a legnagyobb gondot az jelentette, hogy ezekben a napokban miként lehetne megközelíteni őket anélkül, hogy elsüllyesztenék a próbálkozót.

Talán a kábítás?

Minden túl komplikált. Ráadásul kamerák is kellenek. Helyzetjelző és videókamera.

Hirtelen támadt egy ötlete.

Van megoldás.

Csak egy kiváló lövész kell hozzá. A bálnák jó nagy célfelületet nyújtanak ugyan, mégis ajánlatos szerezni valakit, aki tényleg tud lőni.

Egy csapásra lázas tevékenységbe fogott. Az íróasztalhoz sietett, rákapcsolódott az internetre, és különböző címeket hívogatott. Egy olyan módszer jutott az eszébe, amelyről olvasott valahol. Addig kutakodott a fiókjában, míg előhalászta az Underwater Robotics & Application Laboratories tokiói címét. Rövid időre rá már tudta, hogyan fog működni a terve. Mindkét módszert egyesíteni kell. A krízisbizottságnak ugyan mélyen bele kell nyúlnia a zsebébe, de pillanatnyilag nem riadtak vissza semmitől, ha a probléma megoldásáról volt szó.

Koponyájában egymást kergették a gondolatok.

Reggel felé végre álomra szenderült. Utolsó gondolatai a Barrier Queen és Roberts körül forogtak. Ez is különös volt. A menedzser nem hívta vissza, pedig már próbálkozott néhányszor. Remélte, hogy legalább Inglewood elvitte a mintákat Nanaimóba.

És mi volt a jelentéssel?

Nem akarta hagyni, hogy ilyen olcsó módszerrel rázzák le. Mi mindent tervezett holnapra?

Megint fel kell kelnem feljegyzéseket készíteni, gondolta. Elsőnek majd...

Ebben a másodpercben a holtfáradt kutató elaludt.

Április 20.

Lyon, Franciaország

Bernard Roche vádolta magát, amiért a minta kivizsgálásával ennyit késlekedett, de nem tudott változtatni a helyzeten. Ki sejtette volna, hogy egy homár megölhet egy embert? Vagy mindjárt egyszerre többet?

Jean Jêrome, a Troisgros szakácsa Roanne-ból nem ébredt fel a kómából; huszonnégy órával azután, hogy a homár darabkáival érintkezésbe került, elhunyt. Hogy mi okozta a halálát, továbbra is rejtély maradt. Tény, hogy az immunrendszere felmondta a szolgálatot, valószínűleg egy súlyos toxikus sokk következtében. Az sem volt bizonyítható, hogy a homár, illetve a belsejében lévő anyag volt az okozó. A konyhai dolgozók közül is sokan megbetegedtek, főként az inas, aki a furcsa anyagot megérintette és konzerválta. Mindnyájan szédülésre, rosszullétre, fejfájásra és koncentrációs zavarokra panaszkodtak. Ez önmagában is elegendő lett volna, kiváltképp a Troisgros étteremnek, ahol időközben elakadt az olajozottan működő gépezet. Ami Rochét jobban nyugtalanította, az a hasonló megbetegedések számának növekedése, amelyekkel, mióta Jêrome meghalt, a roanne-i emberek orvosaikhoz fordultak. A szimptómák kevésbé voltak egyértelműek, mégis a legrosszabbra gondolt, miután kiderítette, hogy mi történt a vízzel, amelyben Jêrome a homárokat tárolta.

A sajtó nem szivárogtatta ki a hírt, már csak az étterem miatt se, de természetesen beszéltek róla, és máshonnan is hasonló beszámolók jutottak Roche fülébe. A Troisgros nem az egyetlen érintett hely volt ebben az ügyben. Párizsban egyszerre többen is meghaltak romlott homárhús következtében, de Roche sejtette, hogy ez nem felel meg pontosan az igazságnak. Hasonló hírek érkeztek Le Havre-ból, Caenből, Cherbourgból, Rennes-ből és Brestből. Időközben megbízta az egyik asszisztensét, hogy kutasson az ügyben. Olyan kép kezdett összeállni, melyben a breton homár alávaló szerepet játszott, úgyhogy Roche végül minden mást félretett, és csak a vízminta elemzésével foglalkozott.

Ismét szokatlan kötésekre bukkant, amelyek feladták neki a leckét. Sürgősen további mintákra lenne szüksége, így kapcsolatot létesített az érintett városokkal. Szerencsétlenségére nem gondolta senki, hogy valamennyit meg kellene tartani az anyagból. Ugyan nem robbant fel sehol máshol homár, de szó esett élvezhetetlen rákról, melynek a húsát eldobták, és másutt olyanokról, amelyekből már a főzés előtt valami kibugyogott. Roche azt kívánta, bárcsak mások is olyan okosak lennének, mint a szakácsinas, de a halászok, nagykereskedők és konyhai dolgozók sajnos nem voltak laboránsok. Így egyelőre csak feltételezésekre hagyatkozhatott. Elsőre úgy tűnt, hogy nem is egy, hanem két organizmus lapult a homár belsejében. Az egyik a zselés anyag, amely azóta teljesen felbomlott.

A másik organizmus viszont élt, nagy sűrűségben fordult elő, és Rochénak nagyon rossz előérzete volt vele kapcsolatban.

Rátapadt a mikroszkópra.

Sok ezer átlátszó gömb cikázott keresztül-kasul, akár a teniszlabdák. Ha helyesek voltak a sejtései, akkor mindegyikükben egy összecsavart pedunculus volt, egy ormányféle.

Ezek az élőlények ölték meg Jêrome-ot?

Roche fogott egy steril injekcióstűt, és beleszúrt a hüvelykujjába. Egy kis vércsepp buggyant ki. Óvatosan belecseppentette a mintába, és ismét a mikroszkópba nézett. Hétszázszoros nagyításnál Roche vérsejtjei megannyi vörös virágsziromra hasonlítottak. Az átlátszó gömbök azonnal aktivizálták magukat. Kinyomták az ormányukat, és villámgyorsan nekiestek az emberi sejteknek. A pedunculus keresztüldöfte a sejtfalat, és a szörnyű kis mikrobák lassacskán vörös színűvé váltak, ahogy kiszívták a vértesteket. Ha az egyiket kiürítették, azonnal egy másikra vettették magukat. Közben dagadtak, pontosan olyanképpen, ahogyan attól Roche már az elején is tartott. Akkor azt jósolta, hogy mindegyikük nagyjából tíz vértestet szív majd ki, és legkésőbb háromnegyed óra múlva befejezik áldatlan tevékenységüket. Megbabonázva figyelte a színjátékot, amelyről meg kellett állapítania, hogy gyorsabban mennek az események, mint gondolta. Sokkal gyorsabban.

Tizenöt perc múltán véget ért a „darab”.

Roche mereven ült a mikroszkóp előtt, majd feljegyezte:

„Feltehetően Pfiesteria piscicada.”

A „feltehetően” a kétely utolsó maradványait hivatott megjelölni, de biztos volt abban, hogy sikerült azonosítania a kórokozót. Ami igazából zavarta, hogy a Pfiesteria piscicada egy szörnykiadásával állt szemben. Sokak szemében már így is szörnyként szerepelt, miközben az átmérője éppen csak hogy elérte a milliméter ezredrészét. A föld egyik legkisebb ragadozója, és egyben az egyik legveszélyesebb.

A Pfiesteria piscicada egy vámpír.

Sokat olvasott már róluk. A tudomány első találkozása velük a nem is oly távoli múltban történt. A nyolcvanas években kezdődött ötven laboratóriumi hal pusztulásával Észak-karolina állam egyetemén. A víz minősége, amelyben a halakat tartották, megfelelt a követelménynek, leszámítva azt a foltnyi kis egysejtűt, amelyek szintén benne lubickoltak. Kicserélték a vizet, és újabb halakat helyeztek bele, amelyek egy napig sem éltek. Valami nagy hatékonysággal pusztította őket. Nem kímélte az aranyhalakat, a harcsát és az afrikai tilapiákat sem. Órák, sőt gyakran percek alatt végeztek az áldozatukkal. A tudósok észrevették, hogy a halak fájdalmasan rángatóznak, mielőtt kínok között kimúlnak. Minden alkalommal a semmiből tűntek elő a rejtélyes mikrobák, és ugyanolyan gyorsan fel is szívódtak.

A kép lassan tisztulni kezdett, miután egy botanikusnő az organizmust az ostorosok egy még eddig ismeretlen fajaként azonosította. Egy Dinoflagellata, egy algaféle. A legtöbb algafaj veszélytelen volt, ám néhányuk igazi méreggyárosnak bizonyult. Egész kagylótelepeket fertőztek meg, míg mások a vörösalga-invázió kialakulásáért voltak felelősek, amelyek a tengert vérszínűre vagy barnára festették. De az újonnan felfedezett fajt tekintve labdába sem rúghattak.

Mert a Pfiesteria piscicada különbözött a többi fajtól. Aktívan támadott. Bizonyos szempontból a kullancshoz hasonlatos, de nem az alakja miatt, hanem mert ugyanolyan türelmes. Látszólag élettelenül fekszik a tavak, pocsolyák alján, és mindegyiket egyfajta kapszula veszi védőn körbe. Ilyen módon évekig tudja élelem nélkül kivárni, míg valami halrajból kiválasztódó anyag a fenékre süllyed, és felébreszti az étvágyát.

Ami ezután történik, azt leginkább a villámcsapáshoz lehetne hasonlítani. Az algák milliárdszámra jönnek ki a kapszulákból és felúsznak két ostoruk segítségével. Az egyik forog, mint egy propeller, a másikkal a kívánt irányba kormányoznak. Ha megtapadt egy hal testén, azonnal mérget választ ki, amely bénítja az idegrendszert és egyúttal körömhegynyi lyukakat üt az állat bőrén. Majd belenyomja az ormányát a sebbe, és kiszívja a testnedveket haldokló áldozatából. Amikor pedig jóllakik, visszasüllyed társaival a fenékre, ahol újra behúzódnak védőburkukba.

A toxikus algák hétköznapinak számítanak, nagyjából mint a gombák az erdőben. Néhány alga mérgéről már nagyon régóta tudtak, pontosabban már a bibliai idők óta. Mózes második könyvében találunk egy leírást, amely megdöbbentően hasonlít egy vörösalga-invázióra: „És minden vizek vérré változtak. A halak elpusztultak, és a folyó bűzlött, hogy az egyiptomiak abból nem ihattak.” Tehát semmi rendkívüli nem volt abban, hogy algák halakat pusztítottak el. Csak a módszer brutalitása volt újszerű. A jelenség a Pfiesteria piscicada nevet kapta, és a világban mindenhol felbukkant. Tengeri állatok mérgezéses tünetei, újfajta korallbetegségek, fertőzött hínármezők, mindezek jellemezték a világtengerek állapotát, melyek legyengültek a káros anyag szűnni nem akaró áradatától, a túlhalászástól, a partvidékek könyörtelen kizsákmányolásától és az éghajlatváltozás következményeitől. Vitatott volt, hogy a gyilkos algák újak, vagy periodikusan visszatérők, de tény maradt, hogy az egész földtekét soha nem látott gyorsasággal hódították meg, és hogy a természet nagyon kreatívnak mutatkozott a különböző új fajok létrehozásában. Míg az európaiak örvendeztek, hogy ezen a szélességi fokon a Pfiesteria nem honos, Norvégia vizeiben rengeteg hal pusztult el, és a lazactenyésztők a tönk szélére jutottak. A gyilkos ez esetben a Chrysochromulina polylepsis volt, a Pfiesteria buzgó kisöccse, és senki sem tudta, hogy ezután mi következhet még.

Tehát a Pfiesteria piscicada ezúttal breton homárokat támadott meg. De tényleg a Pfiesteria piscicada volt?

A kétely kezdett elhatalmasodni Rochéban. Az egysejtűek viselkedése mellette szólt, habár sokkal agresszívebbnek bizonyultak, mint a leírásokban. De mindenekelőtt az volt a meglepő, hogy a homár hogyan tudott ilyen sokáig életben maradni. A belsejéből származnak az algák? Azzal az anyaggal együtt? A zselés massza, amely a levegőn felbomlott, határozottan ismeretlennek tűnt. Egyáltalán, mindkettő a homár belsejéből származik? De akkor mi történt a homár húsával?

Egyáltalán homár volt még?

Roche mély tanácstalanságba süllyedt. Csak egy valamit tudott biztosan. Akármi is volt az, a darabkái most Roanne ivóvízvezetékeiben kavarognak.

Április 22.

Norvég-tenger, kontinentális perem

A tengeren a világ nem áll másból, csak vízből és egy többé-kevésbé tisztán kivehető égboltból. Nincs viszonyítási pont, úgyhogy tisztább napokon a végtelenség érzése mintha a világűrbe szippantaná az embert, esős napokon viszont nem érezheti pontosan, hogy a vízszint felett, vagy már inkább alatta van. Még az edzett tengerészek is lehangolónak érzik az egyhangú esőzést. A horizont eltűnik, a hullámok feketesége összefolyik az alaktalan felhők szürkeségével, és egy fénytelen, forma és remény nélküli univerzum benyomását keltik.

Az Északi-tenger és a Norvég-tenger legalább viszonyítási pontokat nyújt a szemnek; fúrótornyok alakjában. De kint, a kontinentális peremnél, ahol a Nap már két napja cirkált, a platformok legtöbbje anynyira messze volt, hogy szabad szemmel nem is látták őket. Ám ezen a napon még a közelebbiek sem voltak láthatók a finoman permetező esőben. Minden síkos és vizes volt, a hideg pedig a vízhatlan öltözékekbe is bevette magát. A tudósoknak és a legénységnek egyaránt jobban tetszett volna a nagy cseppekből álló, normális eső, mint ez a kása. Nemcsak fentről, hanem mintha a tengerből is felfelé szállt volna a víz. Egyszóval, az egyik legpocsékabb nap volt, amire csak Johanson vissza tudott emlékezni. A kapucnit mélyen a homlokába húzta, és a hajó hátulja felé tartott, ahol a műszakiak éppen a többfunkciós szondát csörlőzték be. Félúton Bohrmann csapódott hozzá.

– Nem szokott mostanában férgekkel álmodni? – kérdezte Johanson.

– Még elmegy – válaszolta a geológus. – És ön?

– Abba az elképzelésbe menekülök, hogy ez csak egy film.

 – Jó ötletnek hangzik. Ki a rendező?

– Mit szólna Hitchcockhoz? A Madarak mélytengeri változata megfelelne?

Bohrmann elhúzta a szája szélét. – Nagyon szép elképzelés... Ah, végre felhúzták! Magára hagyta Johansont és odasietett. A daru végén egy nagy, gömb alakú csőszerkezet csüngött, melynek felső része műanyag csövekből állt. Vízmintákat tartalmaztak különböző mélységekből. Johanson egy darabig figyelte, hogyan húzzák be, majd veszik ki a mintákat a multi-szondából, azután a fedélzetre lépett Stone, Hvistendahl és Lund. Stone nyomban Johansonhoz sietett.

– Mit mondott Bohrmann? – kérdezte.

– Houston, van egy kis problémánk. – Johanson vállat vont. – Nem sokat mondott.

 Stone bólintott. Agresszivitása most a levertségnek adta át helyét. A mérések alkalmával a Nap a peremet délnyugati irányban követte egészen Skóciáig, miközben a videószánkó képeket szolgáltatott a mélyből. A szánkó egy kocka alakú váz volt, amely leginkább egy polcszekrényre hasonlított, amibe rendetlenül beletömtek mindenféle mérőműszert, fényszórót, elektronikus szemet és mást. Tromsig

A Thorvaldsonra a modern Victor küldte a képeket. A norvég hajó északkeleti irányban követte a kontinentális peremet, fel egészen Tromsnig, és a vizet elemezte. Mindkét hajó a létesítendő gyáregység helyéről indult el, de időközben ismét egymás felé közeledtek. Két nap múlva esedékes randevújuk alkalmával mellesleg az egész szárazföldi peremet újratérképezik. Bohrmann és Skaugen azt javasolták, hogy a régiónak úgy álljanak neki, mintha ismeretlen terület lenne, hisz röviddel ezelőtt tényleg az volt. Semmi sem tündökölt ősi fényében, amióta Bohrmann az első mérési adatokat bemutatta. .

Ez előző nap történt, korán reggel, még mielőtt az első képek megjelentek a videószánkóról. Nedves és hűvös hajnalon engedték le a multiszondát, és Johanson igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogy a gyomra le-fel liftezik a hullámzásban. Az első vízmintákat azonnal a laborba vitték, és analizálták. Nem sokra rá Bohrmann összehívott mindenkit a konferenciaterembe, a főfedélzetre, ahol lassan gyülekeztek a fényezett asztal köré, már nem ásítozva és szemet dörzsölve, hanem a kíváncsiságtól csendben és egy csésze kávéval a kezükben.

Bohrmann türelmesen várt; amíg mindenki meg nem jött, tekintete egy papírlapon függött.

– Egy első eredménnyel tudok szolgálni – mondta. – Nem reprezentatív, csak egy pillanatfelvétel. – Felnézett, és egy másodpercig Johansonon akadt meg a szeme, majd Hvistendahlt kereste. – Mindenki tisztában van a metánzászló kifejezéssel?

Egy fiatalember Hvistendahl csapatából bizonytalanul rázta a fejét.

– Metánzászló akkor keletkezik, ha gáz lép ki a tengeraljból – magyarázta Bohrmann. – Összekeveredik a vízzel, sodródik az áramlással, és felszáll. Általában ott mérünk ilyen zászlókat, ahol egyik szárazföldi lemez a másik alá tolódik, és a nyomás összepréseli, majd feldobja a tenger fenekét. A következmény, hogy ilyen helyeken gázok és más folyadékok törnek fel, jól ismert jelenség. – Megköszörülte a torkát. – De a Csendes-óceánnal szemben az Atlantiban és így a Norvég-tengeren sincsenek ilyen magasnyomású helyek. A kontinentális peremek messzemenően passzívak. Mégis mértünk reggel egy magas koncentrációjú metánzászlót, ami a korábbi megfigyelések alkalmával még nem létezett.

– Milyen magas a koncentráció? – kérdezte Stone.

– Aggasztó. Hasonló eredményeket csak Oregonnál mértünk, egy geológiailag nagyon aktív helyen.

– Szép. – Stone igyekezett a homlokán keletkezett ráncokat kisimítani. – Tudomásom szerint Norvégiánál állandó jelleggel szivárog a gáz. Ismerjük a jelenséget korábbi projektekből. Ismeretes, hogy a tengerfenék mindig szivárogtat metánt, és minden esetben magyarázható; hát akkor miért kell az ördögöt a falra festeni?

– Az ön magyarázata nem találja el a dolog velejét.

– Hallgasson ide – sóhajtott Stone. – Ami engem érdekel, az az, hogy a méréseik okot adhatnak-e az aggodalomra, vagy sem. Eddig nem bizonyosodtam meg efelől. Csak az időnket vesztegetjük.

Bohrmann egy fáradt mosollyal válaszolt.

– Dr. Stone, ezen a területen, főként északabbra, sok emeletnyi kontinentális szakadékot cementez össze a metán. A metán mindenütt hatvan-száz méter vastag. Ezek hatalmas záró rétegek, de azt is tudjuk, hogy helyenként függőlegesen keresztültöredeznek. Ott már évek óta szivárog a gáz, amelynek a stabilitási számításaink szerint nem szabadna szivárognia. Ha a nyomást és a hőmérsékletet vesszük alapul, akkor ott is meg kellene fagynia a tengerfenéken, de nem teszi. Ezek tehát az ön metánzászlói. Lehet velük együtt élni, sőt úgy is dönthet, hogy figyelmen kívül hagyja őket. De nem ajánlatos magunkat biztonságban érezni, csak mert néhány diagramot és görbét kitaláltunk. Még egyszer mondom, hogy a metán koncentrációja magasabb, mint azt a körülmények indokolnák.

– Valóban gázszivárgás? – kérdezte Lund. – Arra gondolok, hogy a metán a földből szivárog, vagy talán a gáz...

– Olvadó hidrátból származik? – Bohrmann habozott. – Ez a döntő kérdés. Ha a hidrát bomlana, akkor a helyi paramétereknek is változniuk kellene.

– És azt gondolja, hogy ez áll fenn? – kérdezte Lund.

– Csak két paraméter van. A nyomás és a hőmérséklet. De sem a vízhőmérséklet növekedését, sem a tenger szintjének csökkenését nem regisztráltuk.

– Erről beszélek – kiáltotta Stone. – Olyan kérdésre keressük a választ, amit fel sem tettünk. Hiszen csak egy mintánk van. – Egyetértést keresve nézett körül. – Csak egyetlen átkozott mintánk!

Bohrmann bólintott.

– Tökéletesen igaza van, Dr. Stone. Mindez csak feltételezés, de az igazság kiderítéséért vagyunk itt.

– Stone idegesít – mondta Johanson, amikor rövidre rá elhagyták a konferenciatermet. – Mi baja egyáltalán? Mintha meg akarná akadályozni a teszteket! Pedig ő a projekt vezetője.

– Beledobhatjuk a tengerbe.

– Az is elég, amit eddig beledobtunk.

Friss kávét szereztek, és a fedélzetre mentek.

– És mi a véleményed az eredményről?

– Ez még nem eredmény, csak köztes érték.

– Na jó. Mi a véleményed a köztes értékről?

– Nem tudom.

– Ugyan már.

– Bohrmann a szakértő.

– Azt gondolod, hogy tényleg összefüggésben van a férgekkel? Johanson visszaemlékezett az Olsennel folytatott beszélgetésükre.

– Egyelőre semmire sem gondolok – mondta óvatosan. – Teljesen elhamarkodott lenne tőlem bármit is gondolni. – Beleszürcsölt a kávéjába, és hátrahajtotta a fejét. Fölöttük az egyforma színű ég. – Csak egyet tudok: hogy most sokkal inkább lennék otthon, mint ezen a hajón.

Ez történt előző nap.

Míg az utolsó vízmintákat elemezték, Johanson visszahúzódott a rádiós szobába, a híd mögé. Műholdon keresztül az egész világgal kapcsolatot tarthatott. Az elmúlt napokban egy adatbankot kezdett létrehozni, e-maileket küldött intézetekbe tudósoknak, és az egészet személyes érdeklődésként állította be. Az első válaszok csalódást okoztak. Senki sem figyelte még meg az új férget. Néhány órája felvette a kapcsolatot olyan expedíciókkal, amelyek éppen a tengeren voltak. Odahúzott egy széket, a laptopot a rádiók közé helyezte, és megnyitotta a postafiókját. Most is sovány volt a zsákmány. Az egyetlen érdekes hír Olsentól jött, aki közölte vele, hogy a medúzainváziót Dél-amerikában és Ausztráliában már nem lehet kontrollálni.

„Nem tudom, hogy ott kint hallgattok-e híreket”, írta Olsen. „De tegnap este különkiadás volt. A medúzák óriási rajokban húznak el a partok mentén. Úgy tűnik, ezt mondta a bemondó muki, mintha egyenesen az ember által lakott területek felé vennék az irányt. Ez persze tiszta hülyeség. Ja, igen, és ismét voltak ütközések. Két konténerhajó Japán előtt, ezenkívül továbbra is tűnnek el csónakok, de most rögzítettek vészhívásokat. A British Columbia-i sztorik még mindig keringenek a sajtóban, de semmi konkrétum. Ha hihetünk a mesének, akkor Kanadánál a változatosság kedvéért a bálnák vadásznak emberekre. Hál' istennek nem kell mindent elhinnünk! Ennyi jókedvcsináló Trondheimből. Nehogy vízbe fúlj!”

– Kösz – morogta Johanson rosszkedvűen.

Tényleg túl ritkán hallgattak híreket. Az expedíciós hajók olyanok voltak, mint a tér-idő lyukak. Amint a kifutottak, mindenki távol akart lenni a várostól, a politikától és a háborúktól. Míg egy-két hónap után hirtelen úgy érezték, hogy kifakulnak, és elkapta őket a vágy önnön értékeik visszaszerzésére. Vágyakoztak a társadalomban elfoglalt szilárd pozíciójuk után, amit csak a civilizáció adhatott meg számukra, a maga hierarchiájával, technológiájával, mozijával és McDonald's-ával. De leginkább szilárd talajra vágytak a lábuk alá, olyanra, amely nem hintázik le-fel.

Johanson megállapította, hogy nem volt képes koncentrálni. Lelki szemeivel azt látta maga előtt, amit két napja szünet nélkül a monitorokon.

Férgeket.

Időközben bizonyságot nyertek: a kontinentális peremet teljesen ellepték. A hidrátmezők és erek eltűntek a milliónyi rángatózó, rózsaszín csövecske alatt, amelyek igyekeztek magukat befúrni a jégbe. Egy igazi megvadult csorda. Nem volt már helyi jelenség, tanúi lehettek egy mindent elborító inváziónak, amely a teljes norvég tengerpart előtt húzódott.

Mintha odavarázsolta volna őket valaki.

Muszáj volt, hogy más is találkozzon ezzel a jelenséggel.

Miért nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy összefüggés van a férgek és a medúzák között? Másrészről milyen elmélet lehet az, amely, ha csak részben is, de meg tudja magyarázni a történteket? Őrületes volt!

Őrületes, igen.

De minden őrület valaminek a kezdetét jelenti, gondolta magában, valaminek, amiből még csak egy villanásnyit láttak.

Ez még csak a kezdet volt.

A még nagyobb őrületé! – kapta magát rajta.

Rákapcsolódott a CNN-re, hogy ellenőrizze Olsen híreit, ekkor jött be Tina egy csésze fekete teával, és letette elé. Johanson felnézett rá. Cinkos mosoly volt a nő arcán. A kirándulásuk óta a kapcsolatuk egyfajta cinkossággal gazdagodott, jó pajtások lettek.

– Van ilyesmi a fedélzeten? – csodálkozott Johanson.

– Nincs ilyesmi a fedélzeten – válaszolta Lund. – Ilyesmit akkor hoznak a fedélzetre, ha tudják, hogy valaki szereti.

Johanson még mindig csodálkozva nézett rá.

– Milyen törődő vagy. Miféle szívességet akarsz megint kicsikarni tőlem?

– Mit szólnál egy köszönömhöz?

– Köszönöm.

Egy pillantást vetett a laptopra.

– Haladsz?

– Szó sincs róla. Mi van az utolsó vízminta-elemzésekkel?

 – Fogalmam sincs. Fontosabb dolgom akadt.

– Hűha! Hát van ennél fontosabb?

– Például Hvistendahl asszisztensének a kezecskéit fogni.

– És miért kellett?

– Etette a halakat. – Mosolygott. – Friss hús.

Johansonnak is mosolyognia kellett. Lund olyan szókincset használt, amely leginkább a tengerészeknél volt bevett. A kutatóhajókon két világ találkozott, a legénység és a tudósok. A legnagyobb jóakarattal kezelték egymást, igyekeztek a másik kifejezéseire, életmódjára és hibáira ráhangolódni. Egy ideig csak szaglászták a másikat, míg egyszer csak sikerült közös erővel bizalmas vizekre evezniük. De addig tisztes távolságot tartottak, amit viccekkel igyekeztek kompenzálni. A friss hús a matrózok kifejezése volt az újoncokra, akik először voltak a fedélzeten, és akiknek a tengerészélet éppoly kevéssé volt ismeretes, mint a gyomor tűrőképessége, miután elhagyja a szárazföldet.

– Az első alkalommal te is hánytál – jegyezte meg Johanson.

– Te nem?

– Nem én.

– Phh.

– Tényleg nem! – Johanson esküre emelte a kezét. – Ellenőrizheted. Tengerálló vagyok.

– Oké. Tengerálló vagy. – Lund előkapart egy cetlit, és Johanson elé tette az asztalra. Egy internetcím volt ráfirkantva. – Akkor jelentkezhetsz is haladéktalanul a Grönlandi-tengerre. Bohrmann egyik ismerőse éppen arrafelé van úton. Bauernak hívják.

– Lukas Bauer?

– Ismered?

Johanson lassan bólintott.

– Emlékszem, néhány éve Oslóban egy kongresszuson tartott előadást, és azt hiszem, tengeráramlásokkal foglalkozik.

– Konstruktőr. Mindenfélét épít, mélytengeri egységeket, magas nyomású tartályokat. Bohrmann említette, hogy közreműködött a mélytengeri szimulátor kifejlesztésében.

– És Bauer Grönlandnál van?

– Már hetek óta – mondta Lund. – Egyébként igazad van, ami a tengeráramlásokat illeti. Méréseket hajt végre. Egy újabb jelölt a kukacvadászatra.

Johanson elvette a cetlit. Erről az expedícióról tényleg nem hallott semmit sem.

Grönland előtt is lenne metán-hidrát?

– És hogy halad Skaugen?

– Nehezen. Nem tud olyan erőszakosan kitartani, mint ahogyan szeretne. Kapott egy szájkosarat, ha érted, mire gondolok.

– Kicsoda? Az elöljárói?

– A Statoil állami tulajdon. Kell még valamit mondanom?

– Akkor hát nem fogja velünk megosztani – konstatálta Johanson.

 Lund sóhajtott.

– A többiek sem hülyék. Észreveszik, ha valaki információt akar tőlük csapolni, anélkül, hogy adna is valamit, ezenkívül ők is némasági fogadalmat tettek.

– Én megjósoltam neked, hogy ez lesz.

– Igen, megint csak te voltál az okosabb.

Kintről lépések zaja hallatszott. Hvistendahl egyik embere dugta be a fejét az ajtón.

– Konferenciaterem – mondta.

– Mikor?

– Azonnal. Megvannak az értékelések.

Johanson és Lund aggodalmasan egymásra néztek. Johanson becsukta laptopot, és együtt követték a férfit a főfedélzetre. Kint az eső csordogált az ablakokon.

Bohrmann a bütykeire támaszkodott.

Eddig az egész kontinentális peremen ugyanazzal a szituációval találkoztunk. A tenger telis-tele van metánnal. A saját eredményeink és Thorvaldsonéi messzemenőkig egyeznek. Itt-ott vannak különbségek, de egészében ugyanazt a képet mutatják. – Szünetet tartott. – Nem kertelek. Valami elkezdte destabilizálni hatalmas területen a metánt.

Nem mozdult és nem beszélt senki. Egyszerűen csak bámultak és várták a folytatást.

Majd a Statoil emberei elkezdtek zsibongani.

– Mit jelent ez?

– A metán-hidrát felbomlik? Azt mondta, hogy a kukacok nem tudják megbontani!

– Mértek valamilyen felmelegedést? Felmelegedés nélkül...

– Milyen következményekkel...

– Kérem! – Bohrmann felemelte kezeit. – Változatlanul azon a nézeten vagyok, hogy a férgek nem tudnak komoly károkat előidézni, de másrészről meg kell állapítanunk, hogy a bomlás az ő felbukkanásukkal vette kezdetét.

– Nagyon tanulságos – mormogta Stone.

– Megnéztük a néhány héttel ezelőtt a Thorvaldsonon végzett méréseket – válaszolta Bohrmann. Igyekezett megnyugtató hangot találni. – Amikor először bukkantak fel a férgek, a mérések még normális értékeket mutattak. Csak ezután növekedtek meg a számok.

– Akkor most mi legyen? – kérdezte Stone. – Melegebb van ott lent, vagy nem?

– Nem. – Bohrmann tagadóan rázta meg a fejét. – A stabilitási mutató nem változott. Ha metán szivárog, akkor azt csak mélyen a tengeraljban végbemenő folyamatokra lehet visszavezetni. Mindenesetre mélyebben, mint amennyire a kukacok jutnak.

– Honnan tudja ilyen biztosan?

– Kimutattuk... – Bohrmann elhallgatott. – Dr. Johanson segítségével kimutattuk, hogy az állatok oxigén nélkül elpusztulnak. Csak néhány méter mélységig jutnak el.

– A szimulátor eredményeiről beszél – mondta Stone fitymálva. Úgy tűnt, hogy Bohrmannt a legkedvesebb ellenségének szemelte ki.

– Ha nem a víz, akkor a tenger feneke melegszik – javasolta Johanson. – Vulkáni tevékenység?

– Csak egy ötlet.

– Kézenfekvó ötlet, de nem ezen a környéken.

– Egyáltalán a vízbe juthat-e, amit ezek a férgek esznek?

– Ekkora mennyiségben nem. Ehhez el kellene érniük a szabad gázbuborékot.

– Nem tudják elérni a szabad gázt – vetette közbe Stone makacsul.

– Nem, mint már említettem...

– Tudom, hogy mit mondott. Elárulom önnek, hogy én hogyan látom. A féregnek megvan a saját testhőmérséklete. Minden élőlény termel hőt. Ettől megolvad a legfelső réteg, de ez elegendő...

– A mélytenger lakóinak olyan a testhőmérséklete, mint az őket körbevevő környezeté – válaszolta Bohrmann hidegen.

– Akkor is, ha...

– Clifford! – Hvistendahl a kezét rátette Stone karjára. Barátságosnak tűnt a gesztus, de Johanson látta, hogy Stone-t komolyan figyelmezteti. – Miért nem várjuk meg egyszerűen a többi eredményt is?

– Ugyan már!

– Ezzel sem jutunk előbbre, Cliff. Hagyd már az állandó elméletgyártást!

Stone a földet bámulta és ismét csend volt.

– Mik lennének a következmények, ha a metánszivárgás nem szűnik meg? – kérdezte Lund.

– Erre több forgatókönyvünk is van – mondta Bohrmann. – A tudomány leír olyan jelenségeket, amelyek folytán az egész hidrátmező egyszerűen eltűnik. Felbomlik egy év leforgása alatt. Lehetséges, hogy éppen ez van folyamatban, és a kukacok most indítják be. Ebben az esetben Norvégia előtt igencsak sok metán kerül a légkörbe.

– Egy metánsokk, mint 55 millió évvel ezelőtt?

– Nem. Ahhoz ez még túl kevés. Ismétlem, nem akarok feltételezésekbe bocsátkozni, de nem tudom elképzelni, hogy a folyamat végnélkül folytatódik, a hőmérséklet növekedése vagy a nyomás csökkenése nélkül. De sem az egyiket, sem a másikat nem észleltük. A következő órákban leküldjük a robotot. Lehet, hogy akkor okosabbak leszünk. Köszönöm a figyelmet.

Ezzel elhagyta a konferenciatermet.

Johanson egy e-mailt küldött Lukas Bauernak a hajóra. Úgy érezte, hogy átváltozott biológiai tényfeltáróvá: látta már ezt a férget? Le tudná írni? Felismerné, ha meghívnánk egy szembesítésre öt másik féreggel? Ez a kukac vette el az öreg hölgy retiküljét? A nyomravezető jelentkezzen a legközelebbi kutatóbázison!

Kis habozás után néhány személyes mondanivalót is fűzött a múltbeli oslói találkozóhoz, és érdeklődött, hogy Bauer nem észlelt-e rendkívüli metánkoncentrációt. Körkérdéseiben eddig ezt a mondatot kihagyta.

Amikor rövidre rá a fedélzetre ment, a videószánkót látta a darun lógni; Bohrmann és csapata vette körül. Éppen bevontatták. A feszült hangulat az egész legénységre kiterjedt. A legtöbbje tudta, hogy mit mérnek a kutatók. A kontinentális peremen sok minden nem volt rendben, és ez gondolkodásra késztette őket.

Mindennek gyorsan kellett történnie. Bohrmann meghagyta, hogy a hajó minél lassabban haladjon, hogy a mérések szerinti legalkalmasabb hely fölött vegyenek mintákat. Közvetlenül a Nap alatt egy kiterjedt hidrátmező húzódott. A mintavétel ebben az esetben azt jelentette, hogy egy acélszörnyet engedtek le, amely a tengerkutatás ősidejéből származott. A szerkezet nem volt éppen a legkorszerűbb kutatási eszköz, de a legdurvább és legmegbízhatóbb, amellyel csak a tengerfenékből kiragadhattak egy darabka történelmet, a szó legszorosabb értelmében. Az acélszáj mélyen belefúródott az aljzatba, sebet ejtett, és mázsányi iszapot, jeget, faunát és kőzetet harapott ki, hogy aztán az emberek világába hozza zsákmányát. Néhány tengerész