/ Language: Hungary / Genre:antique

Desmond Bagley

Forgószél


Desmond Bagley

FORGÓSZÉL

A mű eredeti címe:

Wyatt's Hurricane

Copyright © Desmond Bagley 1966

All right reserved!

A fordítás a Fontana 1968. évi kiadása alapján készült

Borító: Copyright GRAPH ART

A borítón látható festmény

dr. Bera Károly munkája

Műszaki szerkesztő: Jámbor Mariann

Hungarian edition and translation

© 1997 by LAP- ICS Kiadja: LAP- ICS Könyvkiadó

ISBN: 963 434 277 9

Felelős kiadó: A LAP- ICS Könyvkiadó ügyvezető igazgatója

A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült, 1997. évben

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Orrod lehelletétől feltorlódtak a vizek. És a futó habok fal módjára megálltak; a mélységes vizek megmerevűltek a tenger szívében.

Az ellenség monda: Űzöm, utolérem őket, zsákmányt osztok, bosszúm töltöm rajtok. Kardomat kirántom, s kiirtja őket karom.

Leheltél lehelleteddel, s tenger borítá be őket: elmerültek, mint az ólom a nagy vizekben.

Mózes II. 15/8- 10.

Ez a Jimmy Browné

1.

A Super- Constellation kedvező repülési viszonyok közt hagyta maga mögött a gyűrött tengerben szétszórt smaragdzöld foltokat, a Kis- Antillák néven ismert szigetcsoportot. Úti célja valahol az Egyenlítőtől északra volt, az Atlanti- óceánnak azon a részén, melyet egyik oldalról Észak- Afrika, másik feléről DélAmerika fog közre.

A repülőgép parancsnoka, Hansen kapitány nem ismerte sem a pontos koordinátákat, sem a repülés várható idejét - az utasításokat a mögötte ülő civiltől kapta -, de már annyi ilyen „vak" küldetésben vett részt, hogy a legkevésbé sem zavarta a dolog. Kényelmesen elnyúlt az ülésében, a gép irányítását a másodpilótára, Morganre bízva. A kapitány tizenkét éve szolgált az Egyesült Államok Haditengerészeténél, havi 660 dollár fizetésért. Nem mondhatta, hogy elégedett a zsoldjával.

A repülőgép, kecses áramvonalakkal büszkélkedő szerkezet, valaha az észak- atlanti kereskedelmi útvonalakat járta, míg végül a nála gyorsabb sugárhajtású gépek ki nem szorították. Egy darabig egy hangár mélyén porosodott, aztán a haditengerészet birtokába került, és újabb, még mozgalmasabb időszak kezdődött életében. Meg is látszott ez a viharvert törzsén és szárnyain - még az orrára festett felhő is lekopott -, de figyelembe véve, hogy régebbóta repülte ezeket a küldetéseket, mint pilótája, délcegen viselte hegeit.

A láthatár felett feltűntek az első cirruszfelhők. Hansen bekapcsolta a fejmikrofonját.

- Most már bármelyik pillanatban ott lehetünk, Dave. Újabb utasítás?

Egy hang reccsent a fülébe.

- Mindjárt megnézem a radarképernyőn, mi is az ábra.

Hansen összefonta karját a mellkasán, és a gyülekező, oszlopszerűen magas és keskeny felhőket figyelte. A haditengerészetnél akadtak jó páran, akik szentül állították, hogy ők aztán nem lennének hajlandóak utasításokat elfogadni egy civiltől, főleg, ha az nem amerikai. Hansen ezzel nem így volt; ő azt vallotta, hogy ebben a munkában nem számít az utasításokat adók pozíciója és nemzeti hovatartozása, csak az, hogy az ember épen hazakerüljön.

A pilótafülke mögött helyezkedett el az első osztályú utastér, ahol hajdan üzletemberek kortyolgatták bourbonjukat és légikisasszonyok sürögtek- forogtak. Most műszerekkel volt teletömve az ablakok és a két válaszfal mentén, olyan becsületesen, hogy az őket kezelő három férfi alig fért el a középen húzódó szűk folyosón.

David Wyatt oldalra perdült a forgószékén, beleütve térdét a behemót radarszekrény élébe. Elfintorodott, arra gondolva, hogy sohase fog tanulni a saját kárából, aztán megdörzsölgette a térdét, s közben a másik kezével bekapcsolta a készüléket. Élvezettel merült bele a kísérteties zöld fénybe, jegyzetelt pár sort,majd előkotorászott néhány papírt a táskájából, és átment a pilótafülkébe.

Tenyerével megütögette Hansen vállát, és hüvelykujjával felfelé mutatott, aztán előrenézett. A magasan szálló cirruszfelhők most jóval felettük voltak, átadva a horizonton elfoglalt helyüket az alacsonyabb, lapos cirrosztrátuszoknak, melyek mögött, a Föld domború hajlatán túl, ott kellett lenniük a súlyos és fenyegető nimbosztrátuszoknak, az esőrétegfelhőknek.

Wyatt Hansenre vigyorgott.

- Ez az.

- Azért nem kellene ennyire örülni neki - mordult fel Hansen.

Wyatt az ölébe ejtett néhány fényképet.

- Így néz ki fentről.

Hansen szemügyre vette a szemcsés műholdfelvételeket.

- A Tiros IX- ről származnak?

- Így van.

Hansen összevetette a fehér örvény kiterjedését a fénykép szélén látható skálával.

- Nem túl nagy, hála istennek.

- Nem a méret az, ami számít - mosolygott Wyatt -, hanem a légnyomáskülönbség. Éppen ezért vagyunk itt.

- Valami változás a procedúrában?

- Nincs. A szokásos módon csináljuk. Az óramutató járásával ellentétben haladunk, a széllel együtt, aztán, ha elértük a délnyugati körcikket, a közepe felé fordulunk.

Hansen megvakargatta az állat.

- Remélem, a műszereid jobban fognak működni, mint a legutóbbi alkalommal. Boldog lennék, ha nem kellene többször is megismételni a manővert.

Wyatt grimaszt vágott.

- Én is.

Vidáman intett, aztán visszament, hogy megnézze, mi a helyzet a radarképernyőn. Minden rendben volt, semmi rendellenesség, csak a szokásos veszélyhelyzet. Wyatt a két asszisztensére pillantott. Mindkettő a haditengerészet embere volt, speciálisan kiképezve a rájuk bízott műszerek kezelésére. A korábbi küldetésekben is részt vettek, így pontosan tudták, mire kell számítaniuk.

Wyatt leült a helyére, és akárcsak a két segédje, ő is becsatolta magát. Miközben helyére nyomta a szék forgását megakadályozó biztonsági kart, beismerte magának, hogy fél. Mindig félt a műveletnek ebben a szakaszában, sokkal jobban - ebben biztos volt -, mint bárki más a gép fedélzetén. A magyarázat erre egyszerű volt: egyikük sem tudott annyit a forgószelekről, mint ő, még Hansen se. A forgószelekjelentették az életét, a szél volt a munkája „nyersanyaga". Tökéletesen tudta, milyen vad erővel fogja megtámadni a szél a repülőt, mindent megtéve azért, hogy elpusztítsa a levegőtől idegen betolakodót. És ez alkalommal még volt valami más is. Abban a pillanatban, hogy Cap Sarraton megpillantotta a műholdfelvételeket, érezte, hogy ezúttal rendkívüli erejű hurrikánnal fogrtak farkasszemet nézni. Képtelen volt meghatározni, mi az, amiből így gondolja, még kevésbé tudta volna papírra vetni, leírni a meteorológia rideg szimbólumaival és képleteivel, az érzés azonban ettől nem múlt el.

Ezúttal tehát még jobban félt, mint általában.

Vállat vont, és megpróbált nem a félelemre, hanem a munkájára koncentrálni, amikor az első széllökés megmozgatta a gépet. Wyatt bekapcsolta a felvevőt, amely a műszerek által észlelt jeleket egy mágnesszalagra rögzítette, hogy aztán később a nagyszámítógéppel elemezni lehessen őket.

Hansen félelemmel vegyes tisztelettel bámulta az előttük kavargó olajfekete tömeget.

- Gyerünk - intett a fejével Morgannek, és enyhén jobbra döntötte a repülőgépet. Mozdulatlan levegőben a Super- Constellation ennél a fordulatszámnál óránként 220 csomós légsebességgel repült volna, és a sebességmérő ennyit is mutatott, Hansen azonban meg mert volna esküdni rá, hogy a széllel a hátukban a földhöz viszonyítva legalább 270 csomós sebességgel haladnak.

Ez volt az átka ennek a munkának: a műszerek nem mutattak valós adatokat, és még ha a felhők szét is váltak volna, ami pedig nem fordult elő, föld helyett egy keskeny tengersávot látni nem sokat segített volna a tájékozódásban.

A gép hirtelen zuhanni kezdett, akár egy darab kő - elkapta egy légörvény -, és Hansen elkeseredett harcba kezdett, hogy egyenesbe hozza a gépet, miközben a magasságmérő mutatója úgy pörgött a tengelye körül, akár egy motolla. Végül sikerült visszanyernie az uralmat a gép felett, és épp megemelte az orrát, amikor a repülőt felkapta egy légáramlat, olyan erővel, hogy Hansennek előre kellett nyomnia a kormányt, nehogy a forgószél kiköpje magából őket.

Villámf ény világította meg a kavargó esőcseppeket, s hátrapillantva Hansen pontosan azt látta, amire számított: izzó vörös fa eresztett gyökeret a bal szárny hegyébe, egyetlen másodperc alatt több tízezer volttal töltve fel a géptörzset. Nem először történt már meg ez vele, úgyhogy Hansen nem aggódott: ha leszállnak, a föld elvezeti a villamosságot, s a szerelőfiúk majd befoltozzák a gombostűfejnyi lyukat, amit a villám ütött a szárnyon.

Óvatosan beljebb oldalazott a viharba. A villámlás most már majdnem folyamatos volt, a mennydörgések zaja elnyomta a repülőgépmotorok dübörgését. Hansen bekapcsolta a fejmikrofonját, és átordított a fedélzeti gépésznek:

- Meeker, minden rendben?

- Minden r...ben - válaszolta Meeker a statikus recsegés által félbeszakítva.

- Ügyelj rá, hogy továbbra is így legyen - kiáltotta neki Hansen, aztán egy gyors fejszámolást végzett. A műholdfelvétel az orkán átmérőjét 480 kilométeresnek mutatta, ami durván 2900 kilométeres kerületetjelentett. Ahhoz, hogy elérjék a délnyugati részt, ahol a szelek gyengébbek, ennek a távolságnak az egyharmadát kellett megtenniük, úgy 970 kilométert. A légsebességmérőre nem támaszkodhatott, de korábbi tapasztalataira alapozva a földhöz viszonyított sebességet 300 csomónyira becsülte, ami óránkénti 560 kilométert jelentett. Már majdnem fél órája tartózkodtak a viharban, ami azt jelentette, hogy még maradt egy félórájuk, mielőtt be kellene fordulni.

Verítékcseppek ültek ki a homlokára.

Az utastérben Wyatt úgy érezte magát, mint akit jól elnáspángoltak egy nadrágszíjjal: a hevederek ugyan megvédtek attól, hogy kibukjon a székből és nekizuhanjon valaminek, de ennek ellenében jól belevágtak az izmaiba, s több helyen is kidörzsölték a bőrét. A villámoknak se örült túlzottan, valahányszor a mennyezeti világítás vakítóan fényesre erősödött, jelezve, hogy egy- egy villámcsapástól az áramkörök túltelítődtek, behunyta a szemét, és várta, hogy valamelyik műszerben szétpukkannak az alkatrészek.

Vetett egy pillantást két asszisztense felé. Smith összegömbölyödött a székében, gyakorlottan gurulva erre- arra a gép rázkódásaival szinkronban, s közben még arról se feledkezett meg, hogy a műszerek gombjait csavargassa, egyszóval ő rendben volt. Jablonskyval kissé más volt a helyzet, arca zölden virított, akár egy friss salátafej, s időnként lehajolt, hogy teletöltsön egy újabb tasakot a gyomra tartalmával, a munkáját azonban ő sem hanyagolta el.

Wyatt elégedetten a műszerfalba szerelt órára nézett és számolni kezdett. Ha befordulnak a forgószél közepe felé, valamivel több mint százhatvan kilométert kell repülniük, hogy elérjék a „vihar szemét", azt a rejtélyesen csendes területet a vadul tomboló légoszlop közepében. A heves keresztirányú szelekkel is számolva, Wyatt úgy tippelte, durván háromnegyed órára lesz szükségük ehhez, de legalább utána lazíthatnak egy negyedóráig, míg Hansen odabent köröz és a műszerek dolgoznak. Minden gondosan elő volt készítve, a szerkentyűk készenlétben álltak, hogy rögzítsék mindazokat a paramétereket, melyek a világ legnagyobb szelének a létrejöttéért felelősek. A „bombák" is, ahogyan Wyatt nevezte őket - bonyolult és drága mérőfelszerelésekkel ellátott kapszulák -, készen álltak arra, hogy amint befordultak a centrum felé, önfeláldozóan a keresztirányú szelekbe vessék magukat, és rádión keresztül közvetítsék méréseiket a repülőgépen üzemelő adatrögzítő berendezéseknek.

Wyatt belekapaszkodott a széke szélébe, és diktálni kezdett a fejmikrofonjába.

Fél órával később Hansen befordult a forgószél középpontja felé, a berregővel figyelmeztetve a többieket, hogy készüljenek fel a még rosszabbra. A keresztirányú szelek hatása rögtön érezhetővé vált, a repülőgép egészen másként reagált Hansen mozdulataira, mint eddig. A giroszkopikus iránytű használhatatlanná vált, és most a mágneses iránytű lapja is észvesztő pörgésbe kezdett. A szél sebessége itt helyenként az óránkénti kétszáz kilométert is elérte, Hansennek már néhány perc után fájni kezdett a karja a folyamatos erőfeszítéstől, amit ki kellett fejtenie annak érdekében, hogy a gépet irányban tartsa.

Wyatt és csapata közben szorgalmasan tevékenykedett. Az állandó zajtól már félig süketek voltak, és úgy érezték magukat, mint a Las Vegas- i dobókocka egy fárasztó munkanap után, de azért mindegyiküknek sikerült ellátnia a feladatát. A kapszulákat rendszeres időközönként kidobták, s az azok által leadott jeleket folyamatosan rögzítették a hüvelykszéles, harminckét sávos szalagokon. Wyatt folytatta a diktálást a privát szalagjára - ezek az adatok szubjektívak voltak, komoly analízisre semmiképpen nem lehetett volna felhasználni őket, de kommentárként használhatóak voltak, és érdekes volt összehasonlítani őket a műszeres mérések eredményeivel.

Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor a zaj és a rázkódás hirtelen, minden átmenet nélkül, megszűnt: elérték a hurrikán közepét. A vihar zaja után a repülőgép motorjainak a dübörgése kellemes muzsikának hatott, Wyatt úgy érezte, suttognia kell, nehogy túl hangosan beszéljen.

- Hogy mennek a dolgok? - kérdezte Smithtől, miközben kiszabadította magát a biztonsági övek hálójából.

Smith megingatta a kezét.

- Ahogy máskor is. A négyes számú nem küld páratartalom- adatokat, a hatosról hőmérséklet- eredményeket nem kaptunk, a hetes pedig a tengervíz hőmérsékletét nem adta le. - Grimaszt vágott. A hármas meg se mukkant, és egyiknek se működik a mélységmérője.

- A fenébe azokkal a mélységmérőkkel! - morgolódott Wyatt. - Mindig is mondtam, hogy túl komplikált az a rendszer. Mi a helyzet magánál, Jablonsky? Hogy sikerültek a közvetlen mérések?

- Nálam minden rendben - felelte Jablonsky.

- Akkor ügyeljen rá, hogy továbbra is úgy legyen. Megyek, megnézem, hogy van a kapitány és a kormányos. - Előrement a pilótafülkébe, ahol Hansen épp a karját masszírozgatta, mialatt Morgan körpályán tartotta a gépet.

- Ez aztán cudar egy forgószél - mosolyodott el Hansen. - Mi a helyzet hátul?

- A szokásos. A mélységmérők ezúttal se működtek.

- Működtek valaha?

Wyatt savanyú képet vágott.

- Nem, de nem is csodálkozom rajta. Túl bonyolult a felépítésük. A vízbe merült szerkezetek hangjelzést adnak le egy másik szerkezetnek, amely a tenger felszínén lebeg. Ez rádiójellé alakítja a jeleket, és továbbítja őket nekünk. Túl sok a láncszem a folyamatban. Ha visszatértünk, írok erről egy jelentést. Felesleges ennyi pénzt beleölni a tengerbe, amikor semmit nem kapunk cserébe.

- Ha egyáltalán visszatérünk... - mormogta Hansen. - A java csak ezután következik. Még sohase tapasztaltam ilyen erős szelet a délnyugati fertályban. Még elképzelni is rossz, milyen lesz a visszaút az északi zónán át.

- Ha úgy gondolod, kihagyhatjuk az északi zónát, és visszamehetünk ugyanott, ahol bejöttünk ajánlotta Wyatt.

- Kapnék az ajánlaton, ha lenne elég üzemanyagunk - mondta komoran Hansen. - Így azonban kénytelen leszek a rövidebb utat választani, úgyhogy a rakomány második felét is kidobhatjuk terv szerint. De számítsatok rá, hogy rázós utunk lesz. Felnézett. - Komolyan mondom, Dave.

- Tudom - bólogatott Wyatt. - Berregj, ha készen álltok. - Visszatért a műszereihez.

Öt perc se telt bele, és megszólalt a berregő. Hansen elég ideges lehetett, még sohase hagyta el ilyen sietve a szemet. Wyatt sietve becsatolta magát, és megfeszítette izmait, várva a tánc kezdetét. Tökéletesen egyetértett Hansennel. Ez a forgószél tény

leg cudar volt: kicsi, szűk és vadul tomboló. Wyatt kíváncsi volt, mekkora lehet az a nyomáskülönbség, ami ilyen szeleket támaszt.

A délnyugati zóna szelei is alaposan összerázták a csontjaikat, de ami most jött, az maga volt a pokol. A Constellation acélszerkezete nyikorgott és csikorgott az ostorozó szélcsapások alatt, a szárnyak borítása több helyen is szétpattant, és Wyatt már attól félt, hogy le fognak szakadni, dacára annak, hogy különleges tartószerkezetekkel erősítették meg őket. Arcán, mintha az alant forrongó tenger csalta volna elő a vizet, patakokban folyt a veríték, de Wyattnek mégis sikerült, a pontos időzítést betartva, útjukra bocsátani a kapszulákat.

Hansen majdnem teljes egy órán át küzdött a viharral, és amikor már azt hitte, nem fogja tovább bírni, a forgószél kivetette magából a repülőgépet. Hansen kimerülten hátrahanyatlott a székében, és intett Morgannek, hogy vegye át a gép irányítását.

Amint a rázkódás mérséklődött, Wyatt felmérte a körülötte uralkodó állapotokat. Jablonsky műszereinek a fele bedöglött, Smithnél pedig még ennél is rosszabb volt a helyzet, a kerek egy tucat kapszula közül csak három küldött vissza jeleket, s azok is megszűntek létezni félúton, amikor az adatrögzítő berendezés látványos szikraeső közepette kiszakadt a helyéről.

- Sose bánják - biztatta sztoikus nyugalommal az asszisztenseit Wyatt. - A fő, hogy élve megúsztuk.

Jablonsky egy ronggyal letörölte a műszerpultra telepedett izzadságcseppeket.

- Ez aztán átkozottul kemény volt. Még egy ilyen, és földi munkát vállalok.

- Nem leszel egyedül - tapogatta meg a hátát keserves nyögések közepette Smith.

Wyatt rájuk vigyorgott.

- Egyhamar nem fog ez bekövetkezni. Ez volt a legrosszabb utam huszonhárom küldetésből.

Előrement Hansenékhez.

- Huszonhárom küldetés! - nézett utána elképedve Jablonsky. - A pasas meghibbant. Nálam tíz a felső határ. Még kettő.

Smith tűnődve megdörzsölgette az állat.

- Lehet, hogy valami nagy bánata van, és ezért szándékosan keresi a veszélyt. Vagy szerelmes a forgószelekbe. Ki tudja? Az az egy azonban biztos, hogy van vér a pucájában. Nekem tele az alsóm, ő meg csak vigyorog elégedetten, mintha egy kellemes kis pásztoróráról tért volna vissza.

Hansen a válla fölött Wyattre pillantott.

- Remélem, sikerült elintézned mindent. Inkább kilépek a haditengerészettől, de nem fordulok vissza még egyszer.

- Ne aggódj, sikerült elegendő adatot rögzíteni. Hogy pontosan mennyit, azt majd meglátjuk, ha visszatérünk. Mikorra várható ez?

- Három óra múlva.

Mintha csak erre a magabiztos kijelentésre várt volna, a bal külső motor felmordult, aztán sűrű fekete füst kezdett dőlni belőle. Hansen, akár a villám, a gázkarhoz kapott és lejjebb vette a sebességet.

- Meeker - szólt bele a fejmikrofonba -, mi történt?

- Nem 'töm - felelte Meeker -, de az biztos, hogy így fog maradni az út hátralevő részére. Az olajnyomás szinte a nullán van. - Elhallgatott egy pillanatra. - Már eddig is volt vele egy kis gubanc, csak gondoltam, nem borzolom fel a kedélyeket, míg ki nem érünk a viharzónából.

Hansen arca egy árnyalattal halványabb lett.

- Jézusom! - Wyatt felé fordult. - így durván négy órára lesz szükségünk.

Wyatt erőtlenül bólintott, majd nekitámasztotta a homlokát a válaszfalnak. Gyomrában a csomók oldódni kezdtek, és most, hogy a veszélyen túl voltak, ellenőrizhetetlen remegés lett úrrá testén.

* * *

Wyatt az asztalánál ült és a nyitott ablakon belopakodó lágy napsugarakban lubickolt. Az előző napi kalandot már kiheverte, a forró fürdő, a sörözés Hansennel és a tudat, hogy a szalagok eljutottak a komputeres fiúkhoz, minden gyógyírnál jobban hatott testére és lelkére.

Egyszóval frissnek, kipihentnek érezte magát, és buzgott benne a munkavágy, de amint végigpillantott a számokkal teletömött táblázatokon, rögtön lelohadt a kedve. A fél délelőttöt számolással töltötte, grafikonná szelídítve a forgószelet, és amikor végzett, az irodája falitáblájára szegezte a jókora papírlapot. Nem tetszett neki, amit látott.

Neki akart látni, hogy kitöltsön egy nyomtatványt, de a telefon csörgése megzavarta. Felkapta a kagylót, és majd kiugrott a szíve a helyéről, amikor meghallotta a hívó hangját.

- Julie! - kiáltott fel. - Mi az ördögöt keresel te itt?

Julie hangját még a rossz vonal se tudta megfosztani bájától.

- Kivettem egy hét szabadságot - felelte a lány. Puerto Ricóban jártunk, és egy ismerősöm elhozott a repülőjével.

- Hol vagy most?

- Öt perce sincs, hogy bejelentkeztem az Imperiale-ban. Remek hely. Mintha a szemétdombon béreltem volna viskót.

- Ez a legjobb, amit találsz. Conrad Hiltonra még várnunk kell egy kicsit, bár ha van egy kis esze, messze ívben kerülni fogja ezt a helyet. A bázison lenne hely, csak az a gond, hogy nem engednének be ide.

- Semmi gond, megleszek valahogy itt is. Mikor láthatlak?

- Sajnos, egész nap elfoglalt leszek - felelte sajnálkozva Wyatt -, úgyhogy leghamarabb este találkozhatunk. Mit szólnál egy vacsorához?

- Nagyszerű - vágta rá Julie, enyhe csalódottsággal a hangjában. - Elmehetnénk a Maraca Clubba. Ha még működik...

- Működik, bár rejtély számomra, Eumenides hogy csinálja. - Wyatt az órára sandított. - Nézd, Julie, nekem még rengeteg tennivalóm van, és ha estére szabaddá akarom tenni magam...

Julie felnevetett.

- Értem, értem. Majd este folytatjuk, rendben?

A lány letette a kagylót, Wyatt pedig, miután ő is ugyanezt tette, a székében az ablak felé perdült, ahonnan a Santego- öblön túl látni lehetett St. Pierre-t. Julie Marlowe, gondolta döbbenten, nocsak, nocsak! Amint a városka épületei közt tekintetével megtalálta az .Imperiale-t, halványan elmosolyodott.

Nem ismerte régóta a lányt, és ha lehet így mondani, nem is ismerte „sokáig". Julie egy Karib- tengeri járaton volt légikísérő, Wyattnek egy polgári pilóta, Hansen ismerőse mutatta be. Felhőtlen kapcsolat volt, amíg tartott. San Fernandez is a járat által érintett szigetek közt volt, így hetente kétszer látták egymást. Három hónapig tartott ez a vidám, minden kötelezettségtől mentes kapcsolat, aminek végül az vetett hirtelen véget, hogy a járatot üzemeltető társaság, megunva a San Fernandez- i kormany és különösen Serrurier elnök hóbortjait, törölte St. Pierre-t az útirendről.

Ez három évvel ezelőtt volt. Julie-val rendszeresen leveleztek eleinte, de aztán az idő múltával leveleik egyre ritkábban váltották egymást, s a sorok közt is egyre nagyobb volt a távolság. Levélben barátságot ápolni nehéz, különösen férfi és nő között. Wyatt nem is csodálkozott volna, ha egy nap arról kap hírt, hogy Julie eljegyezte magát vagy férjhez ment.

Wyatt kelletlenül folytatta a nyomtatvány kitöltését. Már majdnem végzett, amikor Schelling, a Cap Sarrat- i támaszpont vezető meteorológusa, bejött a szobájába.

- Megérkeztek a legfrissebb felvételek a Tirosról - tett az asztalra egy fényképekkel teli borítékot Schelling. - Hallottam Hansentől, hogy még a lelket is kirázta belőletek.

- Hansen nem túlzott. Nézd azokat az értékeket.

- Wyatt a falitábla felé mutatott.

Schelling szemügyre vette a grafikont, majd hitetlenül Wyattre nézett.

- Biztos vagy benne, hogy jól működtek a műszerek?

Wyatt felkelt az asztal mellől, és odasétált Schellinghez.

- Száz százalékig. - A grafikonra bökött a mutatóujjával. - Nyolcszázhetven millibar a szemben. Ez a legalacsonyabb légnyomásérték, amivel valaha is találkoztam.

Schelling gyakorlott szemmel végigpásztázta az ábrát.

- Kívül pedig magas légnyomás: ezernegyven millibar.

- Százhetven millibar nyomáskülönbség kevesebb mint kétszáznegyven kilométeren. - Wyatt a fprgószél északi területét jelképező részre mutatott. - Az elmélet szerint itt akár óránként kétszázhetvennel is süvíthet a szél. Azok után, hogy átrepültünk rajta, ez gyakorlatilag is bebizonyosodott.

- Piszok kemény egy hurrikán - bólogatott Schelling.

- Az - bólintott rá Wyatt, s visszaült az asztalához, hogy áttanulmányozza a Tiros által készített felvételeket. - Úgy tűnik, összébb húzódott valamivel. Különös.

- Ettől csak még rosszabb lesz - mondta komoran Schelling. Egymás mellé tolt két fényképet. - Szerencsére, nem mozog túl gyorsan.

- Óránként tizenhárom kilométert tesz meg a középpontja. Ez napi háromszázhúsz kilométer. Lássuk, a fényképek is ugyanezt mondják- e. - Wyatt a fényképekről leolvasott adatokat bepötyögte egy számológépbe. - Igen, hangyányival háromhúsz alatt az elmúlt huszonnégy órában.

Schelling megkönnyebbülten fellélegzett.

- Nos, ez már jobb. Ezzel a sebességgel tíz napra lenne szüksége ahhoz, hogy egyenes vonalban haladva elérje az Államok keleti partját, márpedig egy hétnél nemigen szoktak tovább tartani. Persze, nem fog egyenes vonalban mozogni, a Coriolis- erő kelet felé fogja kényszeríteni a szokásos parabolapályán, és majd

valahol az Atlanti- óceán északi részén feldobja a talpát, akár a többi.

- Két dolog is van, amiben nem tudok egyetérteni veled - rázta meg a fejét Wyatt. - Semmi nem garantálja, hogy nem fog felgyorsulni. Ez az óránkénti tizenhárom kilométer kevés, a világnak ezen a részén az átlag huszonöt kilométer, úgyhogy éppenséggel el tudná érni az Államok partjait. Ami pedig a Coriolis- erőt illeti, egy hurrikán esetében működhetnek olyan erők, amelyek nagyon hatásosan közömbösíthetik.

Schelling boldogtalan képet vágott.

- A Meteorológiai Központ nem fog örülni ennek, de jobb lesz, ha értesítjük őket.

- Ez a másik - emelte fel az asztalról a nyomtatványt Wyatt. - Nem vagyok hajlandó a nevemet adni ehhez a bürokrata baromsághoz. Még ilyet! Az érdekli őket, hogy mi lesz a hurrikán várható mozgásiránya és élettartama. Nem vagyok jós. Látsz valahol kristálygömböt?

Schelling idegesen csettintett az ajkával.

- Amit kérnek tőled, az egy előrejelzés a standard elméletre alapozva. Ez tökéletesen ki fogja elégíteni őket.

- Ez rendben is lenne, ha a teória kedvéért kérnék. Csakhogy ebben az esetben emberek halhatnak meg, ha a standard teória és a gyakorlat nem fedik egymást. Gondolj csak Ione- ra 1955- ben. Tíz nap alatt hétszer változtatott irányt, míg végül Kanadában kötött ki, a Szent Lőrinc- folyó torkolatában. Minden meteorológus meg volt győződve róla, hogy messze elkerüli a kontinenst, de ő nem törődött az elmélettel. Nem vagyok hajlandó a nevemet adni a jelentéshez.

- Rendben, majd aláírom én - ajánlotta ingerülten Schelling. - Mi legyen a neve?

- Az utolsó Laura volt, tehát ez... - Wyatt előszedett egy listát - Mabel lesz. - Felpillantott. - Ó, és még valami. Mi lesz a szigetekkel?

- A szigetekkel? Majd kiadjuk nekik a szokásos figyelmeztetést.

Schelling megfordult és kiment az irodából; Wyatt a megvetés határát súroló tekintettel nézett utána.

* * *

Azon az estén Wyatt beautózott a Santego- öböl túlpartján, a bázistól huszonnégy kilométerre fekvő St. Pierre-be, San Fernandez fővárosába. Az alkonyi fényben ismerős banán- és ananászültetvények mellett hajtott el, s az út mellől mosolygós arcú bennszülöttek üdvözölték.

Ezek a virágmintás ruhát és rikító színű kendőt viselő nők, verejtéktől piszkos pamutingbe és kopott farmerbe öltözött férfiak valami oknál fogva mindig boldognak látszottak, noha semmi okuk nem volt rá, hogy boldogok legyenek. A szigeten az állandó nyomor és a termőtalaj helytelen használata szülte járvány tizedelte a lakosságot. A tizennyolcadik században San Fernandez gazdag kávé- és cukornádültetvényeiről volt híres, az európai nagyhatalmak versengtek azért, hogy rátehessék a kezüket. Aztán egy alkalmas pillanatban, amikor gazdáik mással voltak elfoglalva, a rabszolgák fellázadtak és a kezükbe vették sorsuk irányítását.

Ez jó dolog lett volna, ha a lázadást nem követi polgárháborúk sora, s a belviszályok mellett a túlnépesedés is nyomorba nem dönti a lakosságot. A földek elaprózódása folytán a parasztok bélyeg nagyságú birtokaik művelésével keresték sanyarú kenyerüket, a kereskedelem jelentős része árucserére korlátozódott. Wyatt azt hallotta valakitől, hogy a központi hegység völgyeiben éltek olyan emberek, akik soha nem láttak pénzt életükben.

A huszadik század elején valamennyit javult a helyzet. Erőskezű kormány került hatalomra, megnyílt az út a külföldi tőke előtt, minek következtében nyereségesebb banán- és ananászültetvények váltották fel a kávéültetvényeket, s a cukortermelés fokozódott. Azok voltak a régi szép idők. Igaz, az amerikai tulajdonosok nem fizették agyon munkásaikat, de legalább rendszeresen fizettek, és a szigetre beáramló pénz felélénkítette a gazdaságot. Ekkor épült a Hotel Imperiale, és kezdett túlterjedni az óváros határain St. Pierre.

San Fernandez azonban, úgy tűnt, beszorult a sors kerekének küllői közé. A második világháború után jött Serrurier, aki véres forradalom útján átvette és még véresebb kézzel megtartotta a hatalmat. Nem válogatott az eszközökben, és nem voltak ellenségei - mindannyiukat megölte.

Az emberek mégse felejtették el, hogyan kell nevetni.

St. Pierre lerobbant téglaépületekkel, rozsdás vaskerítésekkel és hámló falakkal teli város lett, melynek utcáit egy mindent átható szag lengte be - rothadó gyümölcs, oszlófélben lévő hal, emberi és állati ürülék bűze, sőt még ennél is rosszabb ingerkeltő dolgok keveréke. A szag olyannyira erős és átható volt, hogy a város szegényebb övezeteiben már- már a gázmérgezés határát súrolta, de még az Imperiale, a hajdani jobb napok emlékét idéző szálloda halijában is érezni lehetett.

Wyatt körbenézett a halványan megvilágított helyiségben, és automatikusan megállapította, hogy a helyi villany erőműben már megint üzemzavarral küszködnek. Julie-t a félhomály miatt nem vette észre rögtön, a lány azonban figyelte őt és intett neki. Egy asztalnál ült egy férfi társaságában. Wyatt odament hozzájuk, morózusan méregetve a férfit, de amint meghallotta Julie bársonyos hangját, hirtelen támadt rosszkedve egy szempillantás alatt elpárolgott.

- Szia, Dave. Boldog vagyok, hogy újra láthatlak. Ez az úr John Causton, ő is itt szállt meg. A MiamiSan Jüan járatunkon utazott, és itt is összefutottunk.

Wyatt tanácstalanul állt, várva, hogy Julie kimentse magát és felálljon az asztal mellől, a lány azonban hallgatott, így Wyatt odahúzott magának egy széket, s leült.

- Miss Marlowe mindent elmondott nekem önről - szólalt meg Causton -, és van valami, amit nem értek. Hogyan dolgozhat egy angol az amerikai haditengerészetnek?

Wyatt vetett egy oldalpillantást Julie-ra, aztán alaposan végigmérte a férfit, mielőtt válaszolt volna. Causton alacsony, zömök fickó volt, szögletes arccal, halántéknál őszes hajjal és apró, ravasz, barna szempárral. Az akcentusából ítélve ő maga angol volt, amit ránézésre elég nehéz lett volna megállapítani Palm Beach- i öltönyéről.

- Először is, nem vagyok angol - felelte szándékos éllel a hangjában Wyatt. - A Kis- Antillákról származom. Nem vagyunk mindannyian feketék, tudja. St. Kittsen születtem, Grenadán töltöttem a gyermekéveimet és Angliában jártam iskolába. Ami pedig a haditengerészetet illeti, nem nekik dolgozom, hanem velük, ami nem egészen ugyanaz. A Meteorológiai Intézet küldött ide.

Causton kedélyesen elmosolyodott.

- Így már másképpen hangzik. Wyatt Julie felé fordult.

- Mit szólnál egy italhoz vacsora előtt?

- Jó ötlet. Mit igyunk?

- Talán Mr. Wyatt megmutathatná nekünk, hogy készül az itteni ital, az „ültetvényes puncs" - pislogott Causton.

- Igen! - lelkesült fel Julie. - Mindig is szerettem volna megkóstolni az ültetvényes puncsot.

- Én azt hiszem, hogy azok, akiktől hallottál róla, kissé nagy feneket kerítettek a dolognak - mondta Wyatt. - Semmi különleges nincs benne, én nem is kedvelem annyira, mint a scotchot. De ha az ültetvényes'puncsot akarjátok, akkor hát legyen. - Intett egy pincérnek, a sziget francia tájszólásán mondott neki valamit, s a kellékanyagok hamarosan az asztalukra kerültek.

Causton a zakója belső zsebéből elővett egy noteszt.

- Jegyzetelni fogok, ha megengedi.

- Szükségtelen - legyintett Wyatt. - Van egy versike, amit ha egyszer megtanul, sohase fog elfelejteni, így hangzik:

Egy savanykás,

Két édes,

Három erős,

Négy vizes.

Versnek ugyan elég gyatra, de azért megteszi. A savanykás a citromlé, az édes a cukorszörp, az erős a rum - a martinique- i a legjobb -, a vizes pedig eléggé egyértelműen a jeges víz. A mennyiségek az arányokat jelentik.

Mialatt beszélt, szorgalmasan méregette az összetevőket, majd egy nagy ezüstedényben összekeverte. Gépiesen kavargatta, s közben Julie-t figyelte. A lány nem sokat változott a legutóbbi találkozásuk óta, eltekintve attól, hogy még vonzóbb lett, bár lehet, hogy ez is csak azért volt, mert „a távolság a kis tüzeket eloltja, a nagyokat fellobbantja". Wyatt tekintete Caustonra siklott. Kíváncsi volt rá, hogy lépett be a képbe a pasas.

- Ha lemegy Martinique- ra, elkészítheti a saját ültetvényes puncsát bármelyik bárban. Csak a citromért és a szirupért kell fizetnie: annyi ott a rum, hogy senki nem fog pénzt kérni érte.

Causton a tál fölé hajolt.

- Hm! Érdekes szaga van. Wyatt elvigyorodott.

- A rum egy kicsit büdös.

- Miért nem csináltál ilyet korábban is? - kérdezte Julie. Érdeklődve figyelte Wyatt ténykedését.

- Mert nem kértél meg rá. - Wyatt kavarintott egy utolsót. - Kész. Vannak, akik gyümölcsöket is tesznek bele, de én nem szeretem az olyan italt, amit enni kell. - Telemerte a kanalat. - Julie?

A lány odanyújtotta a poharát, és Wyatt teletöltötte. A másik férfinak, végül magának is öntött, majd megemelte a poharát.

- Isten hozta az Antillákon, Mr. Causton.

- Csodálatos - ízlelte meg az italt Julie. - Olyan bársonyosan lágy.

- Lágy és erős - bólintott Wyatt. - Nem kell sokat innod belőle, hogy az asztal alá kerülj.

- Egészen jó indítás erre az estére - mondta Julie. - Ezután még a Maraca Club is hangulatos lokálnak fog tűnni. - Julie Causton felé perdült. - Van egy ötletem, Mr. Causton. Tartson velünk!

- Nem habozok elfogadni az ajánlatát, Julie - felelte Causton. - Épp azon tűnődtem, mit kezdjek magammal az est hátralevő részében. Reméltem, hogy Mr. Wyatt, mint a sziget jó ismerője, ajánlani fog néhány látványosságot.

Wyatt üres tekintettel Julie-ra nézett, aztán udvariasan ezt mondta:

- Örömmel. - Már megint kedvetlen volt. Bízott benne, hogy ő lesz San Fernandez látványossága, ám ezúttal Julie játszotta a főszerepet. De mi a fenének kellett ehhez San Fernandezre jönnie?

Kiderült, hogy Causton egy tekintélyes londoni napilap tudósítója; miután az angol egész vacsora alatt saját kalandjaival szórakoztatta őket, átmentek a Maraca Clubba, St. Pierre egyetlen night clubjába. A helyiséget egy görög vezette, bizonyos Eumenides Papegaikos, aki igyekezett a lehető legkevesebbet nyújtani a lehető legnagyobb áron. A borsos árak ellenére mégis akadtak vendégek, tekintve, hogy a Cap Sarrat- i támaszpont tiszti klubját kivéve ez volt az egyetlen hely, ahol civilizált körülmények között csaphatta agyon az időt az ember.

Ahogy beléptek a gyéren megvilágított, füstös helyiségbe, valaki intett nekik. Wyatt visszaintett neki: Hansen volt az, aki néhány cimborája társaságában dáridózott. A terem távolabbi végében egy nagyszájú amerikai horgászmeséket adott elő, tételesen felsorolva, mekkorát fogott, mikor és hol, milyen csalival. Wyatték közben találtak egy szabad asztalt, és míg Causton folyékony, irodalmi franciát használva megpróbált italt rendelni a bennszülött pincértől, Julie és Wyatt táncra perdültek.

Valamikor remek táncospárt alakítottak ők ketten, de ezúttal valahogy nem volt az igazi, amiért aligha lehetett volna a zenekart hibáztatni, mert bár a dallam gyengécske volt, a ritmus nem hagyott kívánnivalót maga után. Csendben táncoltak egy darabig, végül Julie felnézett és íágy hangon megszólalt:

- Hello, Dave. Láttál sok szép forgószelet, amióta nem találkoztunk?

- Ha látsz egyet, akkor mindet láttad - felelte hanyagul Wyatt. - És te?

- Velem is ugyanez a helyzet. Egyik repülőút olyan, mint a másik. Ugyanazok a helyek, ugyanaz a levegő, ugyanazok az utasok. Már- már kezd meggyoződésemmé válni, hogy a repülőn sűrűn utazó emberek mások, mint mi, az emberiség többi része. Nézd például Dawsont, azt a pasast ott. - Julie csinos fejével a horgászmeséit előadó férfi felé intett.

- Ismered? - kérdezte meglepetten Wyatt.

- Miért, te nem? - nézett rá ugyanolyan meglepetten Julie. - Ő Big Jim Dawson, az író. Mindenki hallott már róla. Az egyik törzsutasom, és átkozottul kellemetlen egy alak.

- Igen, hallottam már róla - bólogatott Wyatt. Julie-jiak igaza volt: nem sok olyan hely akadt a világon, ahol Big Jim Dawson neve ne lett volna ismerős. Jó íróként volt számon tartva, legalábbis a kritikusok az egekig magasztalták, Wyatt azonban nem érzett rá kísértést, hogy elolvassa a könyveit. - Vele ellentétben, úgy látom, Caustont nem találod fárasztónak.

- Őt kedvelem. Egyike azoknak a lovagias, rendíthetetlenül higgadt angol úriembereknek, tudod... Az a fajta, aki nem sokat beszél, de annál többet érez és gondolkodik.

- Ő is törzsutasod?

- Az utolsó utamon láttam először. Nem számítottam rá, hogy itt fogom találni, San Fernandezen.

- Mégis mindent megtettél azért, hogy itthon érezze magát.

- Ez nálam természetes, a foglalkozásomból adódóan. Idegen egy idegen földön, szüksége volt valakire, aki eligazítja. - Julie pajkos fénnyel a szemében Wyattre nézett. - Csak nem vagyunk féltékenyek, Mr. Wyatt?

- Az lennék - felelte nyersen Wyatt -, ha lenne miért.

Julie lesütötte a szemét. Feszült csendben táncoltak tovább, míg a zeneszám véget nem ért, aztán indultak volna vissza az asztalukhoz, de a dúsgazdag Hansen elragadta Wyatt mellől a lányt.

- Julie Marlowe! Mit keresel te ezen a szemétdombon? Elrabolom őt, Davy boy, de ne aggódj, érintetlenül vissza fogom szolgáltatni. - A táncparkett felé perdítette Julie-t, Wyatt pedig visszatért Caustonhoz.

- Folyékony dinamit - mondta az angol, a fény felé emelve egy üvegpalackot. - Kér belőle?

Wyatt igent intett a fejével. Figyelte Caustont, ahogy tölt a poharába, aztán hirtelen megkérdezte:

- Valami munka hozta ide?

- Te jó ég, dehogy! - felelte Causton. - Kaptam egy hét szabadságot, és mivel épp New Yorkban tartózkodtam, úgy döntöttem, lejövök ide.

Wyatt az élénken csillogó szempárba pillantott.

- Rossz helyre jött, ha vakációzni akar. A Bermudákon sokkal jobban erezhetné magát.

- Lehet, hogy igaza van - felelte békésen Causton. - Meséljen San Fernandezről. Van történelme?

Wyatt keserűen elmosolyodott.

- Persze, hogy van. Éppúgy, mint a többi Karib- tengeri szigetnek, csak talán egy kicsivel sötétebb. Először a spanyoloké volt, aztán az angoloké és végül a franciáké. A franciák hagyták a legmélyebb nyomokat, mint az a nyelven is látható, habár akadnak bennszülöttek, akik St. Pierre-t San Pedróként, illetve Peter's Portként emlegetik. A nyelv elképzelhetetlenül kevert.

Causton, akinek eszébe jutott friss tapasztalata a pincérrel, búbánatosan bólintott.

- Amikor Toussaint és Christophe az ezernyolcszázas évek elején elkergették a franciákat Haitiről, az itteniek követték a példájukat, csak lényegesen kisebb nemzetközi visszhanggal.

- Hm - dünnyögte Causton. - És hogy került a szigetre az amerikai támaszpont?

- Ez még ennek a századnak az elején történt. Ez idő tájt kezdték az amerikaiak bontogatni a szárnyaikat. Ügy érezték, elég erősek ahhoz, hogy elvethessék a Monroe- elvet, aminthogy túl is voltak már néhány háborún, melyek magabiztosságukat megedzették. A jenkik úgy gondolták, hogy mint a „végzet kegyeltjeinek", testvéri joguk felügyelni más népek fejlődését a világnak ebben a részében. San Fernandezen elég nagy volt a rumli akkortájt, forradalom és polgárháború, meg minden, ami kell, úgyhogy a tengerészgyalogság megrohanta a szigetet. San Fernandez egészen 1917- ig amerikai irányítás alatt állt, aztán az amerikai csapatok ki lettek vonva. Cap Sarraton azonban hátramaradt néhány egység.

- Haitin is valami hasonló történt, nemde?

- A szigetek többségén ez tortént: Kubában, Haitin, a Dominikai Köztársaságban.

Causton elvigyorodott.

- A Dominikai Köztársaságban nem is egyszer. Ivott egy kortyot az italából. - Feltételezem, Cap Sarratot valamilyen államközi egyezmény keretében bérelik az amerikaiak.

- Valóban - felelte Wyatt. - 1906- ban évi ezer aranydollárt fizettek érte, ami akkoriban nem kis pénz volt. A pénz romlása azonban nem San Fernandeznek kedvezett. Serrurier elnök ma 1693 dollárt kap. - Wyatt rövid hatásszünetet tartott. És tizenkét centet.

Causton kuncogni kezdett.

- Nem rossz üzlet az amerikaiak részéről, bár kissé durva.

- Ugyanezt csinálják Kubában a guantánamói támaszponton - mondta Wyatt. - Castro körülbelül kétszer ennyit kap. Nem üzlet neki az amerikaiak jelenléte, ez kétségtelen.

- Meghiszem.

- A haditengerészet szeretné úgy kiépíteni Cap Sarratot, hogy pótolni tudja Guantánamót, ha Castro kitenné a szűrüket Kubából. Amire van némi esély, legalábbis én így látom.

- Én is - értett egyet Causton. - Kétlem, hogy nyers erőszakhoz fog folyamodni, de minek is tenné, ha megfelelő politikai körülmények közt alkalmazva egy kis zsarolás is megteszi.

- Mindenesetre itt van Cap Sarrat - mondta Wyatt. - Igaz, egyelőre közelébe se ér Guantánamónak. A Santego- öböl vize sekély, legfeljebb könnyűcirkálók horgonyozhatnak benne, ami pedig a támaszpont létesítményeit illeti, legalább húsz év és néhány száz millió dollár kell ahhoz, hogy majdnem olyan legyen, mint Guantánamo. Mint légitámaszpont egyébként jól fel van szerelve, éppen ezért vált a forgószelek kutatásának a központjává.

- Miss Marlowe erről is... - Causton nem fejezte be, amit elkezdett, mert Julie, Hansen kíséretében visszatért az asztalhoz. Inkább kapott az alkalmon, és ő is felkérte egy táncra a lányt.

- Nem hívnál meg egy italra? - kérdezte Hansen.

- Szolgáld ki magad - intett az üveg felé Wyatt. Schelling jelent meg a helyiségben, egy másik tiszt társaságában. - Áruld el nekem, Harry, hogy válhatott Schellingből főhadnagy?

- Fogalmam sincs. - Hansen kihúzott magának egy széket és leült. - Talán azért, mert jó meteorológus. Mer' hogy tisztnek csapnivaló, az egyszer szent. Akkor lesz belőle jó katona, ha a gépemnek csőre nő.

- Akkor nem fogja egyhamar büszke csőr díszíteni a Constellation orrát.

- De nem ám! Egy tisztnek vezetnie kell az embereit, márpedig Schelling még egy csapat kiscserkészt se tudna megregulázni. Csakis annak köszönheti a rangját, hogy diplomája van.

- Hadd mondjak el neked valamit, Harry. - Wyatt közelebb hajolt Hansenhez, és elmesélte neki reggeli beszélgetését Schellinggel. - Meg van győződve róla, hogy a meteorológia egy egzakt tudomány, és amit a tankönyvek leírnak, az úgy is van. Az ilyen emberek megrémítenek.

Hansen nevetett.

- Hidd el nekem, Dave, nem ő az egyetlen botcsinálta tiszt a jó öreg haditengerészetnél, a Pentagonban meg egyenesen nyüzsögnek a hozzá hasonlók. Egy és csakis egy ok miatt ragaszkodik annyira a tankönyveihez: azért, mert ha a leírt szó szerint cselekszik, senki nem mondhatja rá, hogy szabálytalanul cselekedett. Márpedig ha egy tiszt nem vét a szabályok ellen, az jó tiszt, az megbízható ember, és a sereg nem fog megválni tőle.

- Megbízható! - Wyatt savanyú képet vágott. A szakmájában annyira megbízható, mint égy csörgőkígyó. Pedig életek múlhatnak a döntésein.

- Ez a legtöbb tisztre igaz. Életek múlhatnak a döntéseiken. Nézd, Dave, engedd meg, hogy adjak neked egy tanácsot Schellinggel kapcsolatban. Az olyan fickókat, mint ő, nem lehet meggyőzni, ahhoz túl keményfejűek. Úgyhogy ne is vesztegesd erre az idődet. Ha nem tudsz átjutni rajta, akkor kerüld meg.

- Világos, csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű - mondta Wyatt. - Nekem itt nincs státusom. Nem vagyok a haditengerészet embere, még csak nem is vagyok amerikai. Schelling a főnök, ő adja le a jelentéseket a meteorológiai szolgálatnak, és ő az, akinek hinni fognak.

- Nagyon foglalkoztat téged ez a dolog. Mi jár a fejedben?

- Azt még magam se tudom - vallotta be Wyatt. - Csak van egy olyan érzésem, hogy történni fog valami. Valami rossz...

- Mabel miatt aggódsz?

- Azt hiszem, igen, de nem vagyok biztos benne.

- Én akkor aggódtam Mabel miatt, amikor a gyomrában keringtünk - vigyorodott el Hansen. Azóta, hogy kijöttünk, egészen jól kijövünk...

Wyatt megingatta a fejét.

- Harry, én itt születtem, és láttam néhány furcsa dolgot. Emlékszem, egyszer kölyökkoromban hírt kaptunk róla, hogy egy hurrikán közeledik, de nem kell semmitől tartani, mert Grenadát el fogja kerülni háromszáz kilométerrel. Tehát senki nem aggódott, kivéve a hegylakókat, akikhez nem jutott el a hír. Azok közt az emberek közt soknak a vérében ott csörgedez a Karib- tengeri indiánok vére, vagyis évezredes gyökerekkel rendelkeznek. Szóval, a hegylakók vermeket ástak maguknak, és behúzódtak a föld alá. Amikor a hurrikán felért Grenada magasságába, fogta magát és hirtelen irányt változtatott, kis híján elsüllyesztve a szigetet. Kérdem én, honnan tudhatták azok a hegyi emberek, hogy a hurrikán el fog kanyarodni?

- Volt egy olyan érzésük - vágta rá Hansen. - És volt elég eszük ahhoz, hogy lépjenek. Egyszer velem is megtörtént. Egy felhőben repültem, amikor elkapott az a különös érzés, úgyhogy pillanatnyi habozás után előrenyomtam a botkormányt, és lejjebb ereszkedtem a géppel. Hát nem előbukkant egy polgári gép pontosan ott, ahol korábban voltam? Még így is egy hajszálon múlt, hogy össze nem ütköztünk.

Wyatt összecsücsörítette az ajkát, majd vállat vont.

- Mint kutatónak, nekem nem a megérzéseim, hanem a méréseim után kell mennem. A megérzéseimet nem tudom megmutatni Schellingnek.

- A pokolba Schellinggel - fakadt ki Hansen. Dave, egy igazi kutatónak sohasem szabad elfojtania a megérzéseit. Én azt mondom neked, próbáld megkerülni Schellinget. Mi lenne, ha beszélnél a parancsnokkal?

- Előbb látni akarom, hogy fog viselkedni holnap Mabel. Tudni akarom, tényleg olyan rossz kislány- e.

- Az ösztöneidről se feledkezz meg azért - tanácsolta Hansen.

- Rossz kislány? Ösztönök? Miről csevegtek, fiúk? - szólalt meg Wyatt háta mögött Julie.

Hansen elnevette magát, és fel akart kelni, de Julie leintette.

- Letáncoltam a lábam, de még egyetlen kortyot sem ittam. Hagyjuk ki legalább ezt az egyet. - Kérdőn Wyattre nézett. - Ki az a Mabel?

- Dave egyik babája - kuncogott Hansen. - Egész sor van belőlük. Dave, emlékszel a tavalyi Isobelre? Remekül elszórakoztattátok egymást.

- Téged is jól megtáncoltatott, ha nem csal az emlékezetem.

- Igen, de sikerült kiszabadulnom a karmai közül.

Causton csettintett az ujjával.

- Megvan! Forgószelekről beszélnek, ugye?

- Miért kell női neveket adni a forgószeleknek? - kérdezte csípős hangon Julie.

- Mert könnyű emlékezni rájuk - felelte komoly arccal Wyatt. - És nehéz elfelejteni őket. Az Amerikai Női Egylet egyszer elküldött emiatt egy tiltakozólevelet a meteorológiai szolgálatnak, de panasza nem talált meghallgatásra. Egy mérkőzést sikerült megnyernünk a nemek harcában.

- Szívesen megnézném, hogy dolgozik - vallotta be Causton.

- Azt hittem, szabadságon van.

- Egy újságíró sosincs igazán szabadságon. Mindig kerül valami tudósítanivaló.

Wyatt rájött, hogy nem is annyira ellenszenves neki ez a Causton.

- Szerintem semmi akadálya annak, hogy eljöjjön a támaszpontra.

- Schelling nem fog tiltakozni - mondta mindentudó képpel Hansen. - Szereti a nyilvánosságot. Persze csak akkor, ha kedvező pózban van beállítva.

- Egyetlen rossz szót se fogok leírni - ígérte Causton. - Mikor mehetek?

- Mit szól a holnap délelőtt tizenegyhez? - Wyatt tekintete Julie-ra siklott. - Érdekelnek a forgószeleim? Miért nem jössz te is? - kérdezte személytelen hangon.

- Köszönöm a meghívást - felelte ugyanilyen személytelenül a lány.

- Akkor ezt megbeszéltük - mosolygott elégedetten Causton. - Nem kell bejönniük Miss Marloweért, majd én kiviszem. Béreltem egy autót. - Hansen felé fordult. - Nem szokott gondot okozni a támaszpontnak a helyi kormány?

Hansen szeme egy pillanatra összeszűkült, aztán a pilóta hanyagul megkérdezte:

- Milyen értelemben?

- Ha jól tudom, az amerikaiak nem túl népszerűek errefelé. Azt is hallottam, hogy Serrurier kemény fickó, aki mindig cinkelt lappal játszik, és nem kedvelik a módszerei miatt. Hogy nyíltan beszéljünk, hallottam róla néhány történetet, melyektől még most is feláll a szőr a hátamon. Pedig nem vagyok ijedős fajta, láttam már egy- két dolgot.

- Mi nem foglalkozunk velük és ők nem foglalkoznak velünk - felelte diplomatikusan Hansen. - Ez egyfajta íratlan egyezmény köztünk, amit a fiúk a bázisról elég komolyan vesznek. Történt néhány incidens, de a parancsnok keményen megbüntette a vétkeseket.

- Milyen in... - kérdezte volna Causton, de egy dörgő hang belefojtotta a szót.

- Mondja csak, nem maga volt a légikísérőm a Puerto Ricó- i gépen?

Wyatt felnézett az asztal fölé tornyosuló, bivalyképű alakra, aztán Julie-ra pillantott, akinek az arcára szemvillanás alatt ragyogó műmosoly ült ki.

- De igen, Mr. Dawson.

- Nem számítottam rá, hogy itt fogom találni harsogta Dawson. Úgy tűnt, képtelen normális hangon beszélni, bár ezt okozhatta az is, hogy volt már benne egy két adag. - Mi lenne, ha innánk ketten valamit? - Körbemutatott az asztalnál ülőkön. - Igyunk mindannyian.

- Én vagyok a soros, Mr. Dawson - mondta csendesen Causton. - Meghívhatom önt is egy italra?

Dawson az asztallapra támaszkodott, és Caustonra pislogott.

- Nem ismerem magát valahonnan?

- Találkoztunk már Londonban, ami azt illeti.

Dawson felegyenesedett, és a fény felőli oldalra került, hogy jobban szemügyre vehesse Caustont. Néhány másodpercig idétlenül bámulta a férfit, aztán felemelte a mutatóujját:

- Aha! Tudom már, ki maga! Egyike azoknak az okostojás riportereknek, akik úgy lejárattak, amikor a Játék a tűzzel megjelent Angliában. Nem felejtettem el az arcát, tudja. Egyike volt azoknak a fickóknak, akik eljöttek és megitták a likőrömet, aztán a hátamba mártották a tollúkat.

- Nem hiszem, hogy ittam azon a reggelen - jegyezte meg közömbösen Causton.

Dawson fújtatott egyet.

- Nem iszom magával, Mr. Hogyishívják. Mindig gondosan megválogatom a társaságomat. - Juliera szegezte bizonytalanul fókuszáló szemét. - Nem úgy, mint egyesek.

Wyatt és Hansen felpattantak, Causton azonban élesen rájuk szólt.

- Üljenek le, maguk ketten. Ne legyenek bolondok.

- A fenébe az egész bagázzsal - legyintett Dawson, és megtörölte verejtékező arcát. A mosdó felé imbolygott, útközben felborítva egy széket.

- Nem valami kedves ember - mondta Causton. - Elnézésüket kérem a történtekért.

- Azt hittem, tudósító - jegyezte meg Wyatt.

- Az vagyok - bólintott Causton. - Néhány évvel ezelőtt azonban, amikor a fél gárdát kiütötte az influenza, ideiglenesen visszarendeltek Londonba, hogy kisegítsem a helyi sztorikkal foglalkozókat. Elmosolyodott. - Nem vagyok irodalmi kritikus, úgyhogy nem az íróról, hanem az emberről írtam cikket. Az imént történtek után felesleges hozzátennem, hogy Dawsonnak nem nyerte el a tetszését.

- Nekem pedig Dawson nem nyerte el a tetszésemet - mondta Hansen. - Azok közé tartozik, akik miatt az amerikaiakat sokan seggfejeknek tartják.

- A mulatságos az egészben az, hogy remek író  - igyekezett tárgyilagos maradni Causton. - Én legalábbis szeretem az írásait, és a kritikusok szuperlatívuszokban szoktak zengeni róla. A gond csak az, hogy Dawson azt hiszi, a vállára hullt Hemingway palástja.

Wyatt aggódva a barátnőjére nézett.

- Mennyire volt kellemetlen? - kérdezte.

- A légikísérőket arra is megtanítják, hogyan vigyázzanak magukra - felelte könnyed hangon Julie, de a férfi figyelmét nem kerülte el, hogy nem mosolygott.

Az incidens beárnyékolta az est hátralevő részét. Julie-nak már nem is volt kedve táncolni, így hamarosan elhagyták a Maracát. Miután Julie-t és Caustont visszakísérték az Imperiale-ba, Wyatt és Hansen visszaindultak a támaszpontra.

Szinte azonnal feltartóztatták őket a Place de la Liberation Noire- on. Egy katonai teherautókból álló konvoj dübörgőtt át előttük, majd egy gyalogsági zászlóalj masírozott át a téren. A katonák izzadtak súlyos menetfelszerelésük alatt, a fekete arcok cipőpasztaként csillogtak az utcai lámpák fényében.

- A bennszülöttek nyugtalanok ma éjszaka - jegyezte meg Hansen. - És ezek a fiúk harci felszerelésben vannak. Valami történhetett vagy történni fog.

Wyatt körülnézett. A hatalmas, négyzet alakú, máskor még ilyen késői időpontban is zsúfolt tér most csaknem üres volt, csupán néhány rendőrt és Serrurier titkosrendőrségének félreismerhetetlen, civil ruhás kopóit lehetett látni. A vidám zsivajt, ami a teret el szokta önteni, most a távolodó katonák bakancsainak a dübörgése váltotta fel. A kávéházak kivétel nélkül bezártak, a redőnyök le voltak húzva, a tér sötét volt és barátságtalan.

- Valami készül - értett egyet Wyatt. - Bár előfordult ugyanez hat hónappal ezelőtt is, és sohase tudtuk meg, mi okból.

- Serrurier mindig is ideges ember volt - mondta Hansen. - Még a saját árnyékától is fél. Állítólag már kerek egy éve nem hagyta el az elnöki palotát.

- Lehet, hogy megint rémálma volt. - Wyatt beletaposott a gázba, és elhaladva Serrurier lehetetlenül heroikus bronzszobra mellett, mely a tér közepét uralta, ráhajtott a támaszpont felé vezető útra. Egész úton Cap Sarrat felé Julie-ra gondolt, és arra, ahogyan a lány viselkedett.

Mabel is ott kísértett a gondolatai közt.

2.

Másnap reggel Causton korán felkelt, és egy jelképes reggelit követően, miután megnézett néhány címet a noteszában, kiment a városba. Később visszatért az Imperiale-ba, hogy felvegye Julie-t. Mindketten el voltak foglalva a gondolataikkal, a Cap Sarratig tartó út alatt alig néhány szót váltottak egymással. A támaszpont kapujánál megállították, de hamarosan átengedték őket, majd egy tengerészgyalogos kíséretében Wyatt irodájába mentek.

Julie érdeklődve nézett végig a falakra kifeszített grafikonokon, az ütött- kopott asztalon és a tömött székeken.

- Te aztán nem adsz a külsőségekre.

- Ez egy munkahely - felelte kurtán Wyatt. - Foglaljatok helyet.

Causton gyanakvóan méregette az egyik grafikont.

- Mindig zavarba hoznak maguk, kutatók - panaszkodott. - A legegyszerűbb dolgot is olyan komplikálttá tudják tenni, hogy a szegény laikus csak kapkodja a fejét.

Wyatt felnevetett, de aztán komoly hangon válaszolt.

- Éppen fordítva van, tudja. A mi munkánk az, hogy egyszerűbb alakban definiáljuk a valóságban igen bonyolult jelenségeket.

- Kérem, használjon egy szótagból álló szavakat - könyörgött Causton. - Hallottam, hogy tegnap kiment megnézni egy forgószelet, mely több mint ezerhatszáz kilométerre van innen. Honnan tudott a létezéséről?

- A magyarázat egyszerű. Régen nem tudtunk arról, hogy kialakult egy forgószél mindaddig, míg egy hajóról vagy egy szigetről jelentést nem kaptunk. Manapság azonban sokkal hamarabb elcsípjük őket. - Wyatt az asztalra tett néhány fényképet. - Műholdfelvételek segítségével. A Tiros- sorozat újabb tagjai és a sarki pályán mozgó Nimbus műholdak készítik őket.

Látva, hogy Julie-nak nem sokat mondanak a fényképek, Wyatt rövid magyarázatba fogott:

- Mindent megtudhatunk róluk, ami szükséges. Először is, szerepel rajtuk a felvételek készítésének az időpontja. Itt, ebben a sarokban. Ez a skála a méret meghatározására szolgál; a mostani forgószelünk átmérője durván négyszáznyolcvan kilométer. Ezek a jelek a földrajzi hosszúságot és szélességet mutatják, tehát a helyét is pontosan ismerjük. Egyszerű, komolyan.

Causton megpöccintette a fényképet a körmével.

- Ez az a hurrikán, amellyel most foglalkoznak?

- Igen - felelte Wyatt. - Ő Mabel. Épp most fejeztem be a jelenlegi pozíciójának és a haladási irányának a kiszámolását. Valamivel kevesebb mint kilencszázhatvan kilométerre van innen, délkeletre tőlünk, és az elméletnek megfelelő északnyugati irányba tart, óránként tizenhét kilométeres sebességgel.

- Azt. hittem, a forgószelek ennél sokkal gyorsabbak - mondta meglepetten Julie.

- Ez nem a szél sebessége, hanem a forgószélnek mint egésznek a haladási sebessége a Föld felszínéhez viszonyítva. A szél sebessége ennek a hurrikánnak a belsejében különösen magas, helyenként meghaladja az óránkénti kétszázhetven kilométert.

Causton elkomorodott.

- Nem tetszik ez nekem. Ön azt mondja, a forgószél délkeletre van innen és északnyugat felé tart. Ez úgy hangzik, mintha egyenesen felénk tartana.

- Valóban - ismerte el Wyatt. - De szerencsére a forgószelek nem egyenes vonal, hanem görbe mentén mozognak. - Elvett egy könyvet az asztaláról. - Természetesen fel szoktuk térképezni a forgószelek útvonalait, és megpróbálunk következtetéseket levonni belőlük. Néha sikerül is. Lássuk csak... Az '55- ös év bővelkedik az érdekesebbnél érdekesebb variációkban.

Kinyitotta a könyvet, lapozott benne, végül az Atlanti- óceán nyugati részét ábrázoló térképnél megállt.

- Itt van, 1955. Flóra és Edith. Ezek tankönyvi példák. Délkeletről jönnek, aztán északkelet felé kanyarodnak egy parabolaíven. Erre a pályára több tényező együttes hatása kényszeríti őket. A korai stádiumban a forgószél észak felé próbál haladni, de nyugat felé sodródik a Föld forgása miatt. A későbbi szakaszokban visszakanyarodik kelet felé, mert a nyugat- atlanti szélrendszer hatása alá kerül.

Causton közelebbről is megnézte a térképet.

- Mi a helyzet ezzel?

Wyatt arcán elégedett vigyor terült szét.

- Kiszúrta Alice- t... Alice lement délre, és a végén Észak- Brazíliában kötött ki, még mindig nem tudjuk, miért. Aztán itt van Janet és Hilda. Ők nem fordultak vissza az elméletnek megfelelően, hanem egyenesen keresztülvágtak a Yucatánon, be ÉszakMexikóba és Texasba. Rengeteg embert megöltek.

Causton morgott valamit, majd hozzátette:

- Úgy tűnik, valami nincs rendben az elméletükkel. És ez a csavaros?

- Ioné? Épp tegnap került szóba. Valóban ideoda tekergőzött, akár egy kígyó, de ha jól megnézi, mégis az elméletnek megfelelő útvonalat követte. Azt azonban még mindig nem tudjuk, mi késztethet rá egy forgószelet ilyen hirtelen irányváltoztatásokra. Van egy elméletem, mely szerint valami módon a magas légköri áramlatok befolyása a ludas, de egyelőre elég homályos az egész, tekintve, hogy a forgószelek köztudottan alacsonyak, sohasem terjednek egy- másfél kilométernél magasabbra. Ezért pusztítja el őket a földfelszínnel való érintkezés: egy forgószél halálra zúzhatja magát egy hegygerincen, de közben, persze, nagy pusztítást végez.

- Olyanok, mint valami hatalmas állatok, nem igaz? - kérdezte Julie a térképre nézve. - Meg mernék esküdni rá, hogy lone Cape Hatterast akarta elpusztítani, aztán elfordult, mert nem tetszett neki a vidék.

- Bárcsak intelligensek lennének - sóhajtott Wyatt. - Akkor legalább lenne némi esélyünk arra, hogy megjósoljuk, mit fognak tenni.

Causton előszedte a noteszát.

- A következő kérdés: mi hozza létre a forgószeleket?

Wyatt hátradőlt a székében.

- Meleg tengerre és nyugodt levegőre van szükség. Mindez megtalálható szélcsendben a nyár kései részében. A vízgőzzel telített meleg levegő felemelkedik, átadva helyét az oldalról beáramló levegőnek, ami a Föld forgásának következtében körmozgásba kezd, maga a rendszer pedig pörgésnek indul.

Vázlatot készített egy üres papírlapra.

- A felemelkedő meleg levegő hideg levegővel találkozik, aminek a következményeként a benne felgyűlt vízgőz kicsapódik és eső formájában visszakerül a tengerbe. Az energia, amellyel a levegő felemelte a vizet, most hő formájában felszabadul, növelve a vízgőz képződésének mértékét. Öngerjesztő folyamat indul el: minél több hő szabadul fel, annál több vízgőz emelkedik a magasba, ami lecsapódva még nagyobb hőt szabadít fel. Másodpercenként akár egymillió tonna levegő is megemelkedhet.

Spirál mentén befelé mutató nyilakat rajzolt a vázlatra.

- Mivel a szélrendszer forog, a centrifugális erő kifelé löki a levegőt, alacsony légnyomást hozva létre a középpontban, kialakítva a vihar szemét. Odakint a légnyomás természetesen magas, márpedig törvényszerű, hogy a nyomáskülönbségnek ki kell egyenlítődnie. A nagy nyomású részről tehát a levegő megpróbál beáramlani az alacsonyabb légnyomású szem felé, de minél gyorsabban próbál meg befurakodni, annál gyorsabbá válik a forgás, és a centrifugális erő annál hevesebben löki ki a szemből. Létrejönnek tehát ezek a rendkívül gyors, körmozgást végző keresztszelek, és máris felnőtté vált az alig megszületett forgószél.

Rajzolt egy újabb, ezúttal egyenes nyilat.

- Amint kialakult, a forgószél elkezd mozogni, akár egy megpörgetett búgócsiga. A mozgás által újabb és újabb meleg tengervízzel, illetve levegővel kerül kapcsolatba, miáltal a folyamat önfenntartóvá válik. A forgószél egy hatalmas hőmotor, a legnagyobb és legerősebb dinamikus rendszer a földön. - A falitáblára szegezett grafikon felé intett a fejével. - Mabelben több energia van, mint ezer hidrogénbombában.

- Mégis beleszerettél - jegyezte meg ironikusan Julie.

- Badarság! - csattant fel Wyatt. - Gyűlölöm. Minden Karib- tengeri ember gyűlöli őket.

- Tombolt forgószél itt, San Fernandezen? - kérdezte Causton.

- Az én időmben nem. Az utolsó 1910- ben vonult végig a szigeten. Letarolta St. Pierre-t, megölve hatezer embert.

- Majdnem hatvan év telt el azóta - tűnődött Causton. - Mondja, Mr. Wyatt, mekkora az esélye annak, hogy Mabel erre vegye az útját?

Wyatt elmosolyodott.

- Nem túl nagy, de azért nem nulla.

- Hm... - Causton a grafikonra pillantott. - Mégis azt mondom, Serrurier sokkal nagyobb romboló erőt jelent, mint bármelyik forgószél. A legfrissebb adatok szerint több mint húszezer ember halála szárad a lelkén. Szerintem mindenki örülne neki, ha erre tévedne a forgószél, és megszabadítaná a szigetet a hőn imádott vezetőtől.

- Lehet - vont vállat Wyatt -, de ez már nem rajtam múlik. Egyébként is, nem foglalkozom politikával. - Beszélni kezdett a munkájáról, s egy félórával később, amikor látta, hogy Causton és a lány érdeklődése kezd lanyhulni, majd unalomba csap át, meghívta a vendégeit egy ebédre.

* * *

A tiszti étkezdében ettek, ahová Hansen, aki megígérte, hogy csatlakozik hozzájuk, késve érkezett.

- Sajnálom, emberek, de dolgom volt - mentegetőzött. - Valakinek hoppáréja van. Minden műszaki hibás gépet azonnal repülésre kész állapotba kell hozni, jött fentről a parancs. Elég gyorsan megjavították az én Connie- mat, ma reggel már el is végezhettem a földi teszteket az új motorral, és délután fel is szállók vele, hogy a levegőbén is kipróbáljam. - Elhúzta a száját. - És én még azt hittem, hogy egy kellemes, dologtalan hétvége vár rám.

Causton tekintete felcsillant.

- Csak nem történt valami? - kérdezte reménykedve.

Hansen vállat vont.

- Nem hiszem. Brooksie nem az az ideges fajta.

- Brooksie?

- Brooks, a támaszpont parancsnoka.

Wyatt Julie-hoz hajolt és megkérdezte tőle:

- Mit fogsz csinálni a nap hátralevő részében?

- Semmi különöset. Miért?

- Belefáradtam az irodai munkába. Mi lenne, ha kimennénk St. Michelbe? Imádtad azt a kis öblöt, amit ketten fedeztünk fel. Ennél jobb időt nem is kívánhatnánk egy kis lubickolásra.

- Izgalmasan hangzik - mosolygott Julie. - Benne vagyok.

- Ebéd után indulunk.

- Hogy van Mabel? - kérdezte Hansen.

- Semmi jelentenivalóm nincs róla - felelte Wyatt. - Viselkedik a kislány. Elkerülte Grenadát, egy hajszálnyival, ahogy az elmélet szerint az várható volt. Ugyanakkor egy kicsit felgyorsult. Schelling ennek nem örült túlzottan.

- Azok után, amit leadott a meteorológiai szolgálatnak, el is hiszem. - Hansen legyintett. - Azért nem kell félteni, tisztázni fogja ő magát.

Causton a szalvétájával megtörölgette a szája szélét.

- Hogy témát váltsunk: hallott már önök közül valaki egy Favel nevű emberről?

- Julio Favelről? - kérdezte kifejezéstelen arccal Hansen. - Persze. Halott.

- Csakugyan?

- Serrurier emberei elkapták tavaly a hegyekben. Heves tűzharc zajlott le közöttük, Favel nem akarta élve megadni magát. Lelőtték. Benne volt a helyi újságokban annak idején. - Felvonta a szemöldökét. - Miért kérdi?

- Az a hír járja, hogy Favel életben van - válaszolta Causton. - Ma reggel hallottam.

Hansen Wyattre pillantott, aki bólintott.

- Ez magyarázatot ad arra, miért volt rémálma az elmúlt éjjel Serrurier-nek. - Mivel Causton értetlenül bámult rá, hozzátette: - Csapatmozgások voltak tegnap este a városban.

- Igen, nekem is feltűnt - bólogatott Causton. - Ki volt ez a Favel?

- Gyerünk - csóválta meg a fejét Wyatt -, ne tegyen úgy, mintha nem tudná. Épp egy újságíró ne tudná!

Causton elmosolyodott.

- Szeretem megismerni más emberek véleményét is - mondta minden szabadkozás nélkül. - Az objektív vélemény érdekel, tudja. Mint tudósnak, értékelnie kellene ezt.

- Ki volt Favel? - kérdezte kíváncsian Julie.

- Egy szálka Serrurier szemében. Ő, mint az állam feje, banditának nevezi Favelt. Favel inkább hazafinak tartotta magát. Véleményem szerint Favel áll közelebb az igazsághoz. A hegyekben rejtőzött, ahonnan igyekezett a lehető legtöbb kárt és bosszúságot okozni Serrurier-nek, míg az újságok szerint meg nem ölték. Azóta nem lehetett hallani róla, egészen mostanáig.

- Nem hiszem, hogy életben van - mondta Hansen. - Hallanunk kellett volna róla már hamarabb.

- Ugyan. Favel elég intelligens volt ahhoz, hogy kihasználja a haláláról keltett híreket. Szerintem visszavonult, és megpróbált erőt gyűjteni.

- Vagy beteg volt - tette hozzá Wyatt.

- Igen - bólogatott Causton -, ez is lehetséges. A tekintete Hansenre siklott. - Mit gondol?

- Én csak azt tudom, amit az újságban olvastam - felelte a pilóta. - Ráadásul nem is beszélem jól ezt a keverék franciát, amit az itteniek használnak. - Előrehajolt. - Nézze, Mr. Causton, Cap Sarrat egy katonai támaszpont, ahol parancsoknak engedelmeskedik az ember. A parancs pedig úgy szól, hogy ne keveredjünk bele a helyi problémákba, még csak ne is érdeklődjünk irántuk. Ha beleütjük az orrunkat minden bűzlő kupacba, akkor könnyen bajba kerülhetünk. Az még a jobbik eset, ha Brooks parancsnok hasít szíjat a hátunkból, ugyanis ha Serrurier gorilláinak a keze közé kerül valaki, annak már a fele sem tréfa. Ezt akartam elmondani magának tegnap este, amikor az a barom Dawson megjelent.

- Sajnálom - tárta szét a karját Causton -, és elnézést kérek. Nem gondoltam, hogy ennyire rövid pórázon tartják önöket.

- Semmi gond - nyugtatta meg Hansen. - Nem tudhatta. Azt azonban még hozzá kell tennem az imént elmondottakhoz, hogy egyvalamit különösen nem szeret a parancsnok: azt, ha szabadon beszélgetünk az idelátogató újságírókkal.

- Senki nem szeret minket - mondta panaszosán Causton.

- Ez természetes - volt vele egy véleményen Hansen. - Ahol feltűnik egy újságíró, ott hamarosan valami gubanc is adódik.

- Szerintem éppen fordítva van - tiltakozott szelíden Causton. - Ahol gubanc van, ott hamarosan megjelennek az újságírók is. Első a gubanc. - Hirtelen témát váltott. - Dawsonról szólva, kiderült, hogy ő is az Imperiale-ban szállt meg. Amikor Miss Marlowe és én ma délelőtt elhagytuk az épületet, épp a másnapossággal küzdött. Nyers tojást és whiskyt reggelizett.

- Maga valójában nincs szabadságon ugye, Causton? - kérdezte Wyatt.

Az angol lehajtotta a fejét és sóhajtott.

- A főnököm azt hiszi, hogy igen. Az, hogy itt vagyok, egyfajta magánvállalkozás a részemről. A fülembe jutott ez- az, példának okáért arról szereztem tudomást, hogy a fegyverkereskedelem az utóbbi időben virágzásnak indult a világnak ezen a táján. Az áru nem Kubába ment és nem is Dél- Amerikába, legalábbis az én forrásaim szerint, hanem valahol útközben felszívódott. Beszéltem erről a főnökömmel, de ő nem értett egyet az érvelésemmel, vagy ahogy ő fogalmazta meg, az érveim hiányával. Mivel azonban az önbizalmam határtalan, fogtam magam, kivettem egy hét szabadságot, és eljöttem ide.

- És megtalálta, amit keresett?

- Attól tartok, igen.

* * *

Wyatt csigatempóban araszolt át St. Pierre külső övezetének emberektől túlzsúfolt utcáin. A félmeztelen, fekete utcakölykök szokásuk szerint, a halállal űzve kockajátékot, az autó kerekei előtt ugráltak, visongva a nevetéstől, valahányszor Wyatt megnyomta a dudát. A kordék és szekerek által keltett forgalmi dugók se maradtak el, és az általános zaj süketítő volt, mint mindennap a városnak ezen a részén. Wyatt megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor végre kijutottak a városból, és rátaposhatott a gázpedálra.

A St. Michelbe vezető út a buja növényzettel szegélyezett Negrito-völgyön át vezetett, mely fölött a félelmetesen magas Massif des Saints őrködött zord vonulataival.

- Úgy tűnik, a tegnap esti csapatmozgást valami vaklárma váltotta ki - jegyezte meg Wyatt. - Annak ellenére, amit Causton mondott ebéd közben.

- Már nem is tudom, hogy csakugyan kedvelem- e Caustont - közölte töprengőn Julie. - Az újságírók mindig keselyűkre emlékeztetnek.

- Ellentétben veled,- én úgy érzem, rokon lelkek vagyunk. Mindketten azzal keressük a kenyerünket, hogy a katasztrófák okait vizsgáljuk.

- A kettő azért nem ugyanaz - tiltakozott Julie. - Te legalább megpróbálsz tenni is ellene valamit.

- Akárcsak ő, a maga eszközeivel. Olvastam néhány írását, és mondhatom, elég jók. Hemzsegnek bennük az emberiség oktondiságát ostorozó megjegyzések. Szerintem tényleg sajnálta, hogy nem tévedett az itteni helyzetet illetően. Ha csakugyan nem tévedett... Őszintén remélem, ezúttal csalt a szimata.

Julie idegesen elfordította a fejét.

- Felejtsük el őket, rendben? Feledkezzünk meg róla, Serrurier-ről és erről a hogyishívják... Favelről.

Wyatt lelassított, hogy elkerülje az ütközést egy szikladarabokkal megrakott ökrös szekérrel, majd hátrapillantott az út szélén ácsorgó katonára.

- Nem könnyű megfeledkezni Serrurier-ről, amikor úton- útfélen effélét lát az ember.

Julie is hátranézett.

- Miért, mi ez?

- A corvé: kényszermunka az utakon. Minden parasztnak részt kell vennie benne. A forradalom előtti Franciaországból vette át Serrurier. Halad a korral... - Fejével az út menti ültetvények felé intett. Ugyanez a helyzet ezekkel az ültetvényekkel is. Hajdan külföldi, többségükben amerikai és francia tulajdonban lévő cégek birtokában voltak. Serrurier „államosította" őket, így neki hozzák a hasznot, ami pedig bőven van, mert elítéltekkel művelteti meg őket. Ezekből sincs hiány, ezen a szigeten ugyanis rendkívül könnyen elítélt lehet az emberből.

- Hogy tudsz itt élni? - kérdezte halk hangon a lány. - Ennyi boldogtalanság közepén?

- A munkám köt ide, Julie. Ha jól végzem el a munkám, akkor amerikai és Karib- tengeri életeket menthetek meg, és ahhoz, hogy jól végezzem, itt kell lennem. Serrurier ellen semmit nem tehetek; ha megpróbálnám, megölnének, bebörtönöznének vagy száműznének, amivel senkinek nem tennék jót, legkevésbé magamnak. Úgyhogy inkább maradok a támaszpont közelében, akárcsak Hansen és mindenki más, s megpróbálok a munkámra koncentrálni.

Rövid szünetet tartott, mert egy veszélyes kanyar következett.

- Nem mintha tetszene ez az élet - tette hozzá, miután bevették a kanyart.

- Tehát nem áll szándékodban kimozdulni innen, mondjuk, hogy elfoglalj egy kutatói állást az Államokban.

- Mint mondtam, itt tudom a legjobb munkát végezni - felelte Wyatt. - Mellesleg, a Kis- Antillákról származom, tehát ez az otthonom, bármilyen nyomorúságos legyen is.

Mentek még néhány kilométert, aztán Wyatt az út szélére irányította az autót, s leállította a motort.

- Emlékszel még erre a helyre?

- Hogyan is felejthetném? - válaszolt a kérdésre kérdéssel a lány, és kiszállt a járműből, hogy akadálytalanul élvezhesse az eléjük táruló panorámát. A távolban a tenger ezüstös tálcája sziporkázott, éles kontrasztot alkotva az alant kanyargó poros úttal, melyen feljöttek idáig. A tenger és az út között pedig a csodaszép Negrito-völgy zöldje húzódott, távolabbi végénél St. Pierre-rel, a Santego- öböllel és azon túl Cap Sarrattal.

Wyatt nem a kilátásban gyönyörködött. Julie-t sokkal csábítóbb látványnak találta, ahogy ott állt a sziklafal szélén, a szél által a testéhez tapasztott vékony ruhában. Julie a völgy felett egy gyémántként ragyogó hegyoldalra mutatott. - Az ott mi?

- La Cascade de l'Argent. A P'tit Negrito zúdul ott le a mélybe. A Gran' Negritóval ezután a völgyben találkoznak. Innen ezt nem lehet látni.

Julie vett egy mély lélegzetet.

- Istenem, milyen csodálatos látvány! A paradicsom egy darabkája a pokol közepén.

- Csak ez az, ami visszacsalt ide, San Fernandezre?

Julie bizonytalanul felnevetett.

- Nem, de ez is egyike az okoknak, melyek idehoztak.

Wyatt bólintott.

- Jó ok. Remélem, a többi is legalább ennyire jó.

Julie lehajtotta a fejét.

- Én is remélem - felelte elhaló hangon.

- Nem vagy benne egészen biztos?

A lány felemelte a szemét és Wyatt szemébe nézett.

- Nem, Dave, nem vagyok benne biztos. Egyáltalán nem vagyok benne biztos.

Wyatt a vállára tette a kezét, és magához húzta a lányt.

- Kár - mondta, majd megcsókolta Julie-t. A lány tiltakozás nélkül engedett neki, ajka szétnyílt a férfi ajka alatt. Wyatt érezte, hogy Julie is magához szorítja, aztán a lány hirtelen ellökte magát tőle.

- Nem tudom - mentegetőzött. - Még mindig nem vagyok benne biztos, de abban se vagyok biztos, hogy nem vagyok benne biztos...

- Lenne kedved itt élni, San Fernandezen? - kérdezte tőle Wyatt.

Julie gyanakvóan tekintett fel rá.

- Vegyem ezt ajánlatnak?

- Ha egyszer az. - Wyatt zavartan megdörzsölgette az állat. - Mivel a támaszponton nem maradhatnánk, építenünk kellene egy házat. Mit szólnál ahhoz, ha valahol itt építenénk fel?

- Ó, Dave, az csodálatos lenne! - kiáltotta Julie, majd mint aki hirtelen elszégyellte magát, mély hallgatásba burkolózott.

- Nem értem, miért voltál olyan kimért tegnap este - törte meg a csendet Wyatt. - Úgy tapadtál Caustonra, mintha a fivéred lenne.

- Az ördög vinne el, Dave Wyatt - fakadt ki Julie. - Féltem, tudod? Egy férfit kergettem, márpedig a nőknek nem szabad ilyet tenniük. Az utolsó percben beijedtem... Attól tartottam, bolondot fogoküinálni magamból.

- Tehát miattam jöttél?

Julie beletúrt a férfi hajába.

- Nem sokat tudsz az emberekről, igaz- e, Dave? Annyira lefoglalnak a forgószeleid, hogy mást nem is látsz tőlük. Persze, hogy miattad jöttem. - Megfogta Wyatt jobb kezét, maga elé emelte, és egyenként megcsókolta az ujjait. - Sok pasassal megpróbáltam már, és mindegyiknél azt kérdeztem magamtól, hogy vajon ez- e az igazi? Valahányszor erre gondoltam, mindig te jutottál eszembe, úgyhogy nem volt más választásom, ide kellett jönnöm, hogy vagy örökre magamhoz láncoljalak, vagy örökre elfeledjelek.

Wyatt arcára önelégült vigyor ült ki.

- Nos, ha már így sikerült magamba bolondítanom egy ilyen öntudatos nőt, akkor ünnepeljünk. - Visszament az autóhoz. - Teletöltöttem egy termoszt a kedvenc italoddal. A józanság kedvéért és tekintettel a melegre, kissé nem vettem túl szigorúan a receptet. Ezúttal kevesebb benne a rum és több a citromlé, mint tegnap este. Rendkívül frissítő.

A Negritót nézték és kóstolgatták a puncsot.

- Alig tudok rólad valamit, Dave - mondta Julie két korty között. - Caustonnak azt mondtad, St. Kittsen születtél. Tulajdonképpen hol is van az?

Wyatt a tenger felé intett a kezével.

- St. Kitts vagy másik nevén St. Christopher, egy sziget délkeletre innen. Christophe; Haiti fekete császára, aki tulajdonképpen egy jöttment rabszolga volt, róla vette a nevét. Remek kis hely.

- Mindig ott élt a családod?

- Nem voltunk bennszülöttek, de már a tizenhetedik században is éltek Wyattek St. Kittsen. Ültetvényesek voltak, halászok, néha kalózok is, egyszóval vegyes egy banda. - Wyatt húzott egyet a termoszból. - Én vagyok az utolsó Wyatt.

- Ez szomorúan hangzik. Mi történt?

- A múlt század közepén egy hurrikán elpusztította a lakosságot, s velük együtt a Wyattek hetvenöt százalékát. Aztán jött a visszahanyatlás, a brazil kávé és a kelet- afrikai cukor elárasztotta a világot, ezért a megmaradt Wyattek egyik a másik után elhagyták a szigetet. A szüleim is addig maradtak csak, amíg én megszülettem, aztán átköltöztek Grenadára, ahol felnőttem.

- Hol van Grenada?

- Délen a szigetfüzér mentén, Trinidadtól északra. Grenadától északra találhatóak a Grenadinok, néhány aprócska sziget, melyek tipikus Karib- tengeri trópusi paradicsomot alkotnak. Majd egyszer elviszlek oda. Egyik ilyen kis szigeten éltünk, egészen tízéves koromig. Azután Angliába költöztünk.

- Azt hittem, a szüleid csak téged küldtek oda, hogy tanulj.

Wyatt elkomorodott.

- Valóban nélkülük mentem. Megölte őket egy hurrikán. A nagynénémmel költöztem Angliába. Ő nevelt fel és taníttatott.

- Ezért gyűlölöd annyira a forgószeleket? - kérdezte gyengéden Julie.

- Valószínű. Egyszer már kezelnünk kell végre azokat az átkozott szeleket... gondoltam, én is kiveszem a részem a megszelídítésükből. Egyelőre csak ott tartunk, hogy az esetek nagy részében még idejében figyelmeztetni tudjuk a veszélyről az érintett területek lakosságát, de biztos vagyok benne, hogy el fog jönni a nap, amikor képesek leszünk megállítani a forgószeleket, bármilyen hatalmasak és erősek legyenek is. Addig, persze, még rengeteget kell dolgoznunk. - A lányra mosolygott. - Most már mindent tudsz Dávid Wyattről.

- Nem mindent, de bőven lesz időm megtudni a többit - viszonozta a mosolyát Julie.

- Hogy szól a te eddigi élettörténeted?

- Azt is bőven lesz időm elmesélni - tért ki Julie a válaszadás elől. - Mi lesz azzal az úszással, amit ígértél? - Felugrott, az autóhoz szaladt.

Beszálltak a járműbe, és Julie felnézett a Massif des Saints fakózöld oldalára.

- Komisz vidék - világosította fel Wyatt. - Terméketlen, úttalan, istenverte hely. Ott tanyázott Favel, amíg meg nem ölték. Egy egész hadsereg el tudna veszni odafenn; mi több, oda is veszett már néhány.

- Mikor volt ez?

- Legelőször akkor,amikor Bonaparte megpróbálta leverni a rabszolgalázadást. A nagyobb csetepaték Haitin folytak, de Leclerc San Fernandezre is küldött egy zászlóaljat. A csapatok minden komolyabb nehézség nélkül partra szálltak és benyomultak a szárazföld belseje felé. Nem ütköztek ellenállásba, így egészen idáig eljutottak. Felmasíroztak a hegyre, és soha nem jöttek le.

- Mi történt velük?

Wyatt vállat vont.

- Csapdák? Orvlövészek? Láz? Kimerültség? Nem tudom. Elég az hozzá, hogy fehér ember nem tudott életben maradni ott fenn. A feketék igen, bár a következő sereg, amely eltűnt ott, bennszülöttekből állt. Serrurier felküldött három zászlóaljat, hogy kiugrassza Favelt a bokorból. Favel nem ugrott ki, a katonák viszont beugrottak neki. Egy se került elő. Favel hazai pályán mozgott, nem volt esélyük ellene.

Julie megborzongott.

- Minél többet tudok ennek a szigetnek a történetéről, annál jobban megrémülök.

- Mi, antillákbeliek nevetni szoktunk, ha ti amerikaiak és európaiak azt hiszitek, hogy az Antillák egy trópusi paradicsom. Mit gondolsz, miért árasztják el a Puerto Ricó- iak New Yorkot és a jamaicaiak Londont? Mert ma ezek az igazi paradicsomok, ha lehet ezt mondani. A Karib- tengert a szegénység és a szinte állandó belharcok jellemzik, s ez nemcsak San Fernandezre igaz, bár talán itt a legrosszabb a helyzet. - Elhallgatott, majd kényszeredetten felnevetett. - Arra kérlek, hogy maradj itt velem a szigeten, és akkor ilyen szép kilátásokkal kecsegtetlek... - Néhány percen át magába fordultan ült, aztán töprengőn hozzátette: - Amit mondtál egy államokbeli kutatómunkáról, az végül is nem hülyeség.

- Nem, Dave - mondta csendesen Julie -, nem lennék képes megtenni ezt veled. Nem akarom azzal kezdeni közös életünket, hogy elszakítalak a munkádtól, amit annyira fontosnak tartasz. Itt fogjuk felépíteni az otthonunkat, San Fernandezen, és itt leszünk boldogok. - Elővillantotta hófehér fogait. - De mi lesz azzal a lubickolással, amit ígértél?

* * *

Wyatt elindította az autót, és folytatták útjukat a hegygerinc felé, hogy átkelve rajta lejussanak az apró öbölbe, amit együtt fedeztek fel. Ahogy egyre magasabbra kerültek, az ültetvények fokozatosan átadták helyüket a bozótnak, melyet csak itt- ott szakított meg egy- egy tisztás, közepén düledező kunyhóval. Egyszer egy hosszú kígyó tekergett át a porban a lassan mozgó autó előtt, és Julie felsikított az undortól.

- Ez csupán sovány ízelítője annak, ami odafent lehet a Massif des Saintsen - jegyezte meg Wyatt. - Ráadásul ott még utak sincsenek.

Néhány perccel később hirtelen lefékezett, és egy, az úttól valamivel beljebb levő kunyhóra szegezte tekintetét. Julie értetlenül nézett Wyattre, mivel ő semmi szokatlant nem látott a kunyhón: ugyanolyan rozoga volt, mint a többi, ablaktalan, nádtetejű, tapasztott sárból megépítve. A kunyhó mellett egy férfi állt, egy cölöpöt próbált ledöngölni a kemény földbe.

- Szeretnék beszélni azzal az emberrel - jelentette ki Wyatt.

Kiszállt az autóból, odament a kunyhóhoz és felnézett a tetőre. A nádat a szigeten termő szizálkenderből készített háló borította, melynek négy sarkától hosszabb kötél futott a föld felé. A kötelek közül három már hozzá volt rögzítve egy- egy földbe vert cölöphöz, a negyedik egyelőre szabadon lógott. Wyatt kétszer is megkerülte a házat, aztán tűnődve a ház gazdájára nézett, aki rendületlenül folytatta a cölöp döngölését hatalmas kalapácsával. Gondosan megfogalmazva mondatait a helyiek által használt szakállas francián, Wyatt megszólította a férfit:

- Ember, mit csinál?

A férfi felnézett, és alkarjával megtörölte verejtéktől fényes, fekete arcát. Idős volt, de hogy mennyire, azt Wyatt nem tudta megállapítani ezeknél az embereknél nehéz volt pontosan megbecsülni a kort. Hetvennek nézett ki, de valószínűleg nem volt több ötvenévesnél.

- Blanc, megerősítem a házamat.

Wyatt elővett egy csomag cigarettát, és megkínálta a férfit.

- Nem könnyű munka megerősíteni egy házat - mondta óvatosan.

A férfi letette a kalapácsot, és elvett egy szál cigarettát. Lehajtotta a fejét, a cigaretta végét a gyufa lángjához érintve szívott egy slukkot, aztán bólintott.

- Kemény munka, blanc, de meg kell csinálni. - Maga elé tartotta a cigarettát. - Amerikai... Nagyon finom.

Wyatt is rágyújtott egyre, majd a kunyhó felé fordult.

- A tetőnek nem szabad lejönnie - értett egyet. Egy ház tető nélkül olyan, mint egy férfi asszony nélkül. Tökéletlen. Van asszonya?

A férfi igent intett a fejével, és folytatta a pofékelést.

- Nem látom - állhatatoskodott Wyatt.

A férfi a levegőbe fújt egy jókora füstfelleget, aztán Wyattre nézett véreres, barna szemével.

- Látogatóba ment, blanc.

- Az összes gyerekkel? - kérdezte csendesen Wyatt.

- Igen, blanc.

- Maga pedig megerősíti a háztetőt. Nagyon félhet.

A férfi tekintete tovasiklott.

- Félni kell, ha eljön az ideje. Férfiember nem kelhet birokra azzal, ami jönni fog.

- A nagy szél? - kérdezte szelíden Wyatt.

A férfi szeme elkerekedett.

- Hát persze, blanc, mi más? - Összetette a két kezét, majd felemelte őket, elválasztva egymástól két tenyerét. - Ha jön a nagy szél, il tomber boum.

Wyatt bólintott.

- Igen. Igaza van, hogy megerősíti a háza tetejét. - Szünetet tartott. - Honnan tudja, hogy jönni fog a szél?

A férfi meztelen lábával túrni kezdte a port.

- Tudom - motyogta. - Tudom.

Wyatt is tudott valamit - tapasztalatból -, mégpedig azt, hogy nem szabad erőltetnie egy kérdést, ha elsőre nem kapott rá választ.

- Mikor jön a szél? - kérdezte.

A férfi felnézett a felhőtlen égboltra, majd lehajolt, felvett egy marék port, és szétmorzsolta az ujjai közt.

- Két, esetleg három nap múlva. Nem később.

Wyattet megdöbbentette az előrejelzés pontossága. Ha Mabel San Fernandez felé fordulna, valóban két- három napra lenne szüksége ahhoz, hogy elérje a szigetet... De honnan tudhatja ezt egy tanulatlan öregember?

- Elküldte a feleségét és a gyermekeit - állapította meg semleges hangon.

- Van egy barlang a hegyekben - felelte a férfi. Ha végeztem, én is odamegyek.

Wyatt a kunyhóra pillantott.

- Mielőtt elmenne, ne felejtse el kinyitni az ajtót. A szél nem szereti a zárt ajtókat.

- Persze - értett egyet a férfi. - A zárt ajtó a tiszteletlenség jele. - Hirtelen felcsillanó tekintettel Wyattre nézett. - Lehet, hogy lesz egy másik szél is, blanc. Talán rosszabb, mint a forgószél. Favel le fog jönni a hegyekből.

- De hiszen Favel halott!

A férfi vállat vont.

- Favel le fog jönni a hegyekből - ismételte meg, azzal felemelte a kalapácsát, és folytatta a döngölést.

Wyatt visszament az autóhoz.

- Mi volt ez az egész? - kérdezte tőle Julie.

- A pasas azt mondja, hogy jön a nagy szél, ezért rögzítenie kell a háza tetejét. Ha jön a nagy szél, li tomber boum.

- Ez mit jelent?

- Szabad fordításban valahogy úgy hangzik, hogy: minden össze fog dőlni, pokoli csattogással. - Wyatt vetett egy utolsó pillantást a napsütésben türelmesen dolgozó feketére. - Még azt is tudja, hogy nyitva kell hagynia a háza ajtaját. Csak azt tudnám, honnan... - A lány felé fordult. - Sajnálom, Julie, de vissza kell mennem a támaszpontra. Ellenőriznem kell valamit.

- Semmi gond - mosolygott Julie. - Amit meg kell tenned, azt meg kell tenned.

Wyatt megfordította az autót, és visszaindultak a lejtőn.

- Harry Hansentől tudom, hogy aggaszt Mabel. Van valami köze Mabelnek ehhez?

- Minden ellene szól - felelte Wyatt -, minden, amit tanultam, mégis attól tartok, Mabel végig fog söpörni San Fernandezen. - Száraz hangon felnevetett. - Már csak Schellingetkell meggyőznöm.

- Úgy véled, nem fog hinni neked?

- Milyen bizonyítékot tárhatok eléje? A zsigereimet marcangoló megérzést? Vagy azt, hogy egy tudatlan öregember megerősítette a háza tetejét? Schelling tényeket akar, megtámadhatatlan bizonyítékokat: légnyomásértékeket, adiabatikus folyamatok változási sebességét, számjegyeket, amiknek utánaszámolhat és amiket ellenőrizhet a tankönyveiben. Kétlem, hogy eleget tudok tenni az elvárásainak, mégis meg kell próbálnom. St. Pierre hangyányival sincs jobb állapotban, mint az 1910- es hurrikán idején. Láttad, milyen rozoga viskók állnak a külvárosokban. Gondolod, hogy túlélnének egy forgószelet? A lakosság is megszaporodott, már hatvanezernél tartanak. Ha egy hurrikán végigsöpörne rajta, olyan nagy pusztítást végezne, hogy arra még rágondolni is rossz.

Miközben beszélt, Wyatt öntudatlanul lejjebb nyomta a gázpedált, és az autó sebessége úgy megugrott, hogy a soron következő kanyart csikorgó gumikkal vették be.

- Azzal senkin nem fogsz segíteni, ha megölsz minket - jegyezte meg csendesen Julie.

.Wyatt lassított.

- Bocsáss meg, Julie. - Megrázta a fejét. - Tudod, mi zavar a legjobban? Az, hogy tehetetlennek érzem magam.

- Nem hamisíthatnád meg a méréseid értékét? kérdezte rövid töprengés után Julie. - Így esetleg meggyőzhetnéd Brooks parancsnokot. Ha a hurrikán mégis elkerülné a szigetet, elbúcsúzhatnál a szakmádtól, de ahogy ismerlek, hajlandó lennél vállalni a kockázatot.

- Ha úgy érezném, hogy érdemes, meg is tenném - válaszolta komoran Wyatt. - Schelling azonban rögtön átlátna a szitán. Lehet, hogy egy seggfej, de nem hülye. Valami más megoldást kell keresni.

- És mi lesz az? Nem tudom - felelte Wyatt. - Nem tudom.

* * *

Kitette Julie-t az Imperiale-nál, aztán felpörgetve a motort a maximális fordulatszámra, visszaszáguldott a támaszpontra. Rengeteg katonát látott St. Pierre utcáin, ez azonban most nem zavarta, mert a gondolatait teljesen lekötötte a hurrikán. Ennek ellenére mégse jutott eszébe egyetlen épkézláb ötlet sem, mire odaért a támaszpont főkapujához.

A sorompónál egy szokatlanul felfegyverzett tengerészgyalogos megállította, és rászegezte a gépkarabélyát.

- Kifelé, pajtás!

- Mi a fene folyik itt?

A tengerészgyalogos tekintete összeszűkült.

- Azt mondtam, kifelé!

Wyatt kinyitotta a kocsi ajtaját és kiszállt. Csak most vette észre, hogy a kaput szegélyező tornyokban felállították a gépfegyvereket, s azoknak a csöve az ő autójára van irányítva.

- Ki vagy te, öcsi? - kérdezte a katona.

- A meteorológiai szekción dolgozom - felelte Wyatt. - Mi a fene ez az egész?

- Bizonyítsd be - mondta szűkszavúan a tengerészgyalogos. Wyatt az ingzsebe felé nyúlt. - Bármi is az, lassan húzd elő.

Wyatt óvatosan kivette a névjegytárcáját, és a tengerészgyalogos felé nyújtotta. Az nem lépett közelebb.

- Dobd le a földre. - Wyatt engedelmeskedett. Most pedig hátrálj. Úgy. - A katona felemelte a tárcát, fél szemét Wyatten tartva, majd kinyitotta, megvizsgálta a tartalmát, aztán intett a toronyban fészkelő társainak. - Úgy látom, minden rendben, Mr. Wyatt.

- Mi a franc ez a hülyeség? - kérdezte idegesen Wyatt.

A tengerészgyalogos leeresztette a fegyverét, és közelebb lépett.

- A nagyfőnök úgy döntött, hogy legfőbb ideje biztonsági gyakorlatot tartani, Mr. Wyatt. Kénytelen voltam bohóckodni - vette halkabbra a hangját. - A hadnagy figyel.

Wyatt morgolódva visszaült az autójába. A tengerészgyalogos odahajolt hozzá.

- A maga helyében nem hajtanék itt át túl gyorsan, Mr. Wyatt. Azok a fegyverek éles lőszerrel vannak megtöltve. - Rosszallóan megrázta a fejét. Valaki még meg fog sebesülni ezen az őrült gyakorlaton.

- Nem én leszek az - ígérte Wyatt.

A tengerészgyalogos elvigyorodott.

- Talán a hadnagy lesz az, aki golyót kap a fenekébe. - Hátrébb húzódott, és intett Wyattnek, hogy mehet.

A támaszpont olyan volt, akár egy haditábor. Minden állásban fel voltak szerelve a fegyverek, a személyzet is elfoglalta a helyét, és a tengerészgyalogosok állig felfegyverezve masíroztak fel- alá a bázis területén. Az épületek közt kiképzett utcákon teherautók dübörögtek, a meteorológiai iroda előtt pedig üresben járó motorral páncélkocsik várakoztak. Wyattnek eszébe jutott, amit az öreg mondott: Favel le fog jönni a hegyekből. Ingerülten megrázta a fejét.

Az irodájába érve az első tennivalója az volt, hogy felvette a telefonkagylót és felhívta a postázót.

- Mi a legújabb hír Mabelről?

- Kiről? Ja, Mabelről! Megérkeztek a legújabb felvételek a Tirosról. Egy félórája sincs.

- Küldjék át nekem őket, kérem.

- Sajnálom, de lehetetlen - felelte a bádoghang. - A gyakorlat miatt egyetlen futárunk se szabad.

- Akkor átmegyek értük én - mondta Wyatt, s lecsapta a kagylót, füstölögve magában a késés miatt. Áthajtott a postázóhoz, felvette a fényképeket, aztán visszament az irodájába, és szemügyre vette a műholdfelvételeket.

Majdnem egy órát töltött el ezzel, de nem lett okosabb tőle. Mabel valamivel gyorsabban mozgott - óránként tizennyolc kilométerrel -, de az útvonalat tartotta. Még mindig úgy nézett ki, hogy érintetlenül fogja hagyni San Fernandezt, legfeljebb egy kis esőt és némi szellőt küldve a sziget irányába. Ha minden a tankönyvek szerint történik.

Wyatt azon törte a fejét, mi legyen a továbbiakban. Ő maga, mint azt a barátai körében hangoztatta, nem bízott túlzottan az elméletben - ellentétben Schellinggel. Túl sok'forgószelet látott már letérni a parabolapályáról ahhoz, hogy hinni tudjon nekik. És ő is az Antillákon született, akárcsak az öregember, aki meg akarta védeni a házát a nagy széltől Ugyanaz az érzés - pontosabban megérzés - dolgozott bennük; Wyatt ősei négyszáz éve lakták a szigeteket, a feketének pedig talán olyan Karibtengeri indiánok vére csörgedezett az ereiben, akik Hunrakennek, a vihar istenének az oltárán áldoztak. A férfi bízott annyira a megérzéseiben, hogy megtegye az óvintézkedéseket; Wyatt úgy érezte, neki is ezt kell tennie, annak ellenére, hogy semmilyen elfogadható bizonyítékot nem tudott felmutatni.

Kelletlenül átballagott Schellinghez.

A meteorológusok főnöke látszólag nagyon elfoglalt volt.

- Azt hittem, pihenéssel fogod tölteni a délutánt - emelte fel a fejét, amint Wyatt belépett az irodájába.

- Visszajöttem, hogy ránézzek egy kicsit Mabel körmére - felelte Wyatt. - Felgyorsult.

- Valóban? - Schelling letette a tollat és eltolta maga elől a formanyomtatványt. - Mekkora most a sebessége?

- Százhatvan kilométert tett meg az elmúlt kilenc óra alatt, ami óránként tizennyolcat jelent. Nyolccal kezdte, emlékszel? - Wyatt úgy vélte, ez az egyetlen megoldás: nyugtalanná tenni Schellinget, emlékeztetni őt arra, hogy a Meteorológiai Intézetnek leadott előrejelzése esetleg már nem fogja megállni a helyét a tények változása folytán. - A jelenlegi sebességével hat napon belül fogja elérni az atlanti partot, de várható, hogy tovább gyorsul. A jelenlegi sebessége még mindig az átlag alatt van.

Schelling elgondolkozva tanulmányozta az asztallapot.

- Mi a helyzet a haladási irányával?

Ez volt a nehezebbik része.

- Nem változott - felelte Wyatt. - Persze, ez még nem jelenti azt, hogy nem is fog.

- Akkor nem árt bebiztosítanunk magunkat mondta Schelling. - Értesíteni fogom a Meteorológiai Intézetet; ők majd ülnek a jelentésen egy- két napig, aztán továbbítják az Orkánfigyelő Szolgálatnak. Persze, sok fog múlni azon, hogyan viselkedik Mabel az elkövetkező két napban, de legalább tudni fogják odahaza, hogy a helyzet magaslatán állunk.

Wyatt kéretlenül helyet foglalt.

- Mi lesz a szigetekkel?

- Megkapják a szokásos figyelmeztetést. Hol is van most pontosan Mabel?

- Grenada és Tobago közt. A jelentések szerint alaposan elrontotta az időjárást, de nem okozott semmilyen komolyabb kárt. Ebben a pillanatban Los Testigostól északra tartózkodik. - Szünetet tartott. - Ha marad a jelenlegi pályáján, akkor a Yucatánon keresztül be fog törni Mexikóba és Texasba, ahogyan azt Janet és Hilda tették '55- ben.

- Nem fogja ezt tenni - legyintett ingerülten Schelling. - El fog kanyarodni észak felé.

- Janet és Hilda nem kanyarodtak el - mutatott rá Wyatt. - De tegyük fel, hogy mégis megteszi, és valamivel jobban elkanyarodik, mint kellene. Ez esetben mi leszünk azok, akiken végig fog söpörni.

Schelling felkapta a fejét.

- Azt akarod mondani, hogy Mabel San Fernandez felé kanyarodhat?

- Pontosan. Kiadtad már a helyi figyelmeztetést?

Schelling tekintete megrebbent.

- Nem, nem tettem. Szükségtelennek tartom.

- Szükségtelennek tartod? Azt hittem, az 1910- es példa nagyon is világossá tette, mennyire szükséges lenne.

Schelling elfintorodott.

- Tudod jól, milyen ennek az operettbe illő szigetnek a kormánya. Mi figyelmeztetnénk őket, ők pedig a fülük botját se mozdítanák. Még egy viharjelző szolgálatot se voltak képesek felállítani: túl sokat vett volna el Serrurier zsebéből. Ha szólok nekik, ha nem, ugyanaz lesz az eredmény.

- De ha szólsz, akkor téged senki se okolhat egy esetleges tragédiáért - mondta Wyatt, kihasználva Schelling gyenge pontját.

- Van benne valami - hümmögte Schelling, aztán vállat vont. - De kinek jelentsem? Eddig Descaix- n, a belügyminiszteren keresztül tartottuk a kapcsolatot a kormánnyal, őt azonban Serrurier felmentette a pozíciójából, és most ő maga látja el a feladatát. Neki pedig elmondani valamit sohase volt könnyű dolog, ezt te is tudod.

- Mikor történt ez?

- Tegnap rúgta ki Descaix- t. Sejted, mit jelent ez. Descaix most vagy halott, vagy a Rambeau- kastélyban van, és azt kívánja, bárcsak halott lenne.

Wyatt összeráncolta a homlokát. Descaix nemcsak belügyminiszter volt, hanem egyben a biztonsági szolgálat feje is, Serrurier jobbkeze. Valami nagyon komoly történhetett, ha éppen ő kiesett Serrurier kegyeiből. Favel le fog jönni a hegyekből. Wyatt elhessegette magától a gondolatot. Mi köze mindennek a forgószelek hevességéhez?

- Akkor mondd el magának Serrurier-nek - javasolta Schellingnek.

A férfi elmosolyodott.

- Kétlem, hogy ebben a pillanatban ez az, ami érdekelné. - Az asztalra csapott a tenyerével. - De közölni fogom valakivel a palotában, hogy nyoma legyen.

- Remélem, Brooks parancsnokot is felvilágosítottad - mondta bizonytalanul Wyatt.

- Nos... izé... tud Mabelről, igen.

- Mindent tud Mabelről? - kérdezte éles hangon Wyatt. - Tisztában van vele, milyen típusú forgószél?

- Megkapta a szokásos jelentéseket - közölte mereven Schelling. Előrehajolt a székében. - Nézd, Wyatt, neked kezd mániáddá válni ez a hurrikán. Ha van valami mondanivalód, és tényeket akarok, akkor ki vele. Ha pedig nincs, akkor az isten szerelmére, fogd be a szád, és végezd a munkád.

- Megkaptad a szokásos jelentéseket - ismételte meg halkan Wyatt. - Schelling, beszélni akarok a parancsnokkal.

- Brooksnak, akárcsak Serrurier-nek, nincs ideje az időjárással foglalkozni.

Wyatt felállt.

- Beszélni fogok Brooksszal - jelentette ki.

Schelling nem akart hinni a fülének.

- Úgy érted, hogy megkerülsz engem?

- Beszélni fogok Brooksszal - ismételte makacsul Wyatt. - Veled vagy nélküled.

Várta a kitörést, egy pillanatra azt hitte, hogy Schelling szét fog robbanni a méregtől, de a főmeteorológus hirtelen csak ennyit mondott:

- Jól van, kérek neked egy időpontot Brookshoz. Javaslom, várakozz az irodádban, mert valószínűleg el fog tartani egy ideig, mire bejutok hozzá. Hűvösen elmosolyodott. - Nem fogod népszerűvé tenni magad ezzel a húzással, remélem, ezzel tisztában vagy.

- Nem áll szándékomban jelöltetni magam a legközelebbi választásokon - felelte egykedvűen Wyatt. - Megfordult és kiment Schelling irodájából. Az első néhány métert úgy tette meg, hogy fogalma sem volt róla, miért engedett a másik ilyen könnyen; aztán megtorpant, és kuncogni kezdett. A jelentés, amit Schelling Brooksie-nak leadott, nagyon vacak lehetett, ezért nem akarta, hogy beszéljen a parancsnokkal, mielőtt ő maga a saját verzióját előadná neki. Valószínűleg már nem üldögélt az irodájában, megjátszva az elfoglalt embert, hanem Brooks irodája felé iparkodott.

* * *

Másfél óráig kellett várnia, így bőven volt rá ideje, hogy elkészítsen egy érdekes statisztikát Brooks számára. Bizonyítéknak ugyan aligha lehetett volna nevezni a papírra vetett számjegyeket, de ez volt minden, amit Wyatt fel tudott mutatni - az idegességtől teniszlabdányira zsugorodott gyomrával mégse állhatott elő.

Brooks irodájában csend, rend és nyugalom uralkodott, ahogy az a vihar középpontjához illik. Wyattnek várnia kellett néhány percig az egyik külső szobában, és látva a szervezett káoszt, arra gondolt, vajon mennyire gyakorlat csak ez az egész. Brooks irodája azonban, amikor végre bejutott oda, maga volt a béke és a rend szent oltára. Az asztal polírozott tíkfa lapján egyetlen darab papírlap árválkodott, az íróasztal mögött ülő parancsnok pedig hűvösen elegáns volt, ápolt s kőkemény, de semleges tekintettel meredt Wyattre. Schelling az oldalán állt, háta mögé tett karral, mint akinek „pihenj"- t parancsoltak.

Brooks hangja ugyanolyan semleges volt, mint a tekintete.

- Az imént hallottam, hogy egy kis technikai nézeteltérés akadt a Meteorológiai Intézet munkatársai közt. Talán előadná nekem az ön nézeteit, Mr. Wyatt.

- Van egy forgószelünk, uram - válaszolta Wyatt. - Egy makrancos példány. Attól tartok, jó esélyünk van arra, hogy átvonuljon San Fernandezen. Schelling irodavezető, ha jól értelmeztem a szavait, nem ért velem egyet.

- Schelling főhadnagy nézeteit már hallhattam - mondta Brooks, megerősítve Wyatt gyanúját. - Ebben a pillanatban az ön véleményére lennék kíváncsi. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy figyelembe véve azokat a tényeket, melyeket ön Schelling főhadnagy elé tárt, távolinak tartom egy hurrikántámadás veszélyét. A legutóbbi ilyen eset, hajói tudom, 1910- ben fordult elő.

- Valóban, uram - felelte Wyatt. - Az áldozatok száma akkor elérte a hatezret.

Brooks összeráncolta homlokát.

- Olyan sokan meghaltak?

- Igen, uram.

- Folytassa, Mr. Wyatt.

Wyatt röviden összefoglalta a Mabel felfedezése óta történt mérések eredményeit.

- Minden jel arra mutat - összegezte -, hogy Mabel egy rendkívül veszélyes hurrikán. A légnyomáskülönbség rendkívül magas, a szelek sebessége jóval átlag feletti. Amikor átrepültünk rajta, Hansen repülőhadnagy azt mondta, ilyen rossz repülési körülményeket még soha nem tapasztalt.

Brooks oldalra döntötte a fejét.

- Tehát egy veszélyes hurrikánról van szó, ez rendben. De mivel tudja alátámasztani azt a félelmét, hogy végigseperhet a szigeten? Ha jól emlékszem, úgy fogalmazott, hogy „jó esélyünk" van rá. Szeretnék ennél többet hallani, Mr. Wyatt. Végzett valószínűség- számításokat?

- Végeztem egy kis statisztikai kutatást. - Wyatt a makulátlanul tiszta asztalra tett egy papírlapot. Schelling főhadnagy a standard elméletre támaszkodva állítja, hogy Mabel nem fogja érinteni a szigetet. Ő azokra az ismereteinkre alapoz, melyekkel a trópusi forgószeleket illetően rendelkezünk. Az én álláspontom az, hogy még mindig nem tudunk eleget ahhoz, hogy az elméletre alapozva kockáztathassunk. A vizsgálatom tárgyát azok a forgószelek képezték, melyeket az általam itt eltöltött négy év alatt tanulmányoztam. Ez a Karib-tengeren ebben az időszakban megfigyelt forgószelek mintegy hetvenöt százaléka. Ellenőriztem, hogy hány alkalommal tértek le forgószelek az elmélet által előrejelzett pályáról, és azt találtam, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben negyvenöt százalékuk megtette ezt. Készítettem egy másik kimutatást is - egy újabb papírt tett az asztalra -, mely esetében a Mabelhez hasonló jellemzőkkel rendelkező forgószelekre szorítkoztam. A vizsgált időszak és terület ugyanaz, mint a nagyobbik csoport esetében. Az eredmény: harminc százalék esélyünk van arra, hogy Mabel letér az elméleti útvonalról, elég jelentős mértékben ahhoz, hogy útba ejtse San Fernandezt.

Brooks felé csúsztatta a papírokat, a parancsnok azonban visszatolta őket.

- Hiszek önnek, Mr. Wyatt. - Schelling felé fordult. - Önnek mi a véleménye, főhadnagy?

- Én úgy vélem, egy statisztikát mindig könnyű félreértelmezni... - kedveskedett Schelling. - Magam is elhiszem, hogy Mr. Wyatt számadatai valósak, az érvelésével azonban nem tudok egyetérteni. Elfogadom ugyan, hogy Mabel letérhet az útvonaláról, és erre a statisztikai adatok szerint harminc százalék az esély, de ez még nem jelenti azt, hogy ha meg is teszi, San Fernandez felé fog fordulni. Végtére is, letérhet a másik irányba is.

- Mr. Wyatt?

Wyatt bólintott.

- Ez való igaz, de akkor se tetszik nekem Mabel.

Brooks összetette az ujjai hegyét.

- Következésképpen tehát a valószínűség az elenyésző és a harminc százalék közt mozog, de még a legpesszimistább szemlélettel is legfeljebb harminc százalék. Jól mondom, Mr. Wyatt?

Wyatt nyelt egyet.

- Igen, uram. Szeretném azonban felhívni a figyelmét két idevonatkozó példára. Volt egy hurrikán 1900- ban, mely csaknem teljes egészében elpusztította a texasi Galvestont, és volt egy másik itt, 1910- ben. Rendkívül sok ember halt meg mindkét esetben, és ennek az oka ugyanaz volt: a szökőár.

Wyatt elhallgatott egy pillanatra, várva Brooks esetleges kérdéseit.

- Kérem, folytassa, Mr. Wyatt - mondta a parancsnok. - Biztos vagyok benne, hogy a főhadnagy ki fogja javítani, ha a tényeket illetően tévedne.

- A forgószelek belsejében a légnyomás alacsony - magyarázta Wyatt -, ami azt eredményezi, hogy szívótölcsérként megemelik az alattuk lévő tengervizet. Egy átlagos hurrikán esetén a víz három- négy méterre szokott megemelkedni, Mabel esetében azonban a belső nyomás nagyon alacsony, ebből következően a víz a normálisnál magasabbra emelkedhet a belsejében. Ez a magasság számításaim szerint hét méter, de elérheti akár a nyolc métert is.

Az ablakon át a tengerre mutatott.

- Ha Mabel erre fordul, akkor egyenesen az óbölbe fog bejönni. Ennek a vize, sajnálatosan, elég alacsony, és jól tudjuk, mi történik akkor, ha az árhullám sekély vizet talál: felgyűl, szökőárt képezve. A Santego-öbölben tizenhét méternél magasabb szökőárra számíthatunk. Cap Sarrat legmagasabb pontja, ha jól tudom, tizenöt méter, tehát a bázist két méternél magasabb, tömör vízfal mosná át. A támaszpontot 1910- ben újra is kellett építeniük, szerencsére ekkor még nem sok épületből állt.

Brooksra nézett, aki intett neki.

- Folytassa, Mr. Wyatt. Látom, még van mondanivalója.

- Van, uram. Itt van St. Pierre. 1910- ben a lakosság felét elpusztította a vihar. Ha most is ez történne, az harmincezer halottat jelentene. A város nagyobbik része Cap Sarrattal egy szinten van, és mondanom sem kell, a lakosok nincsenek jobban felkészülve a forgószelekre és szökőárakra, mint elődeik voltak 1910-ben.

Brooks tekintete Schellingre siklott.

- Nos, főhadnagy, lát valami hibát Mr. Wyatt okfejtésében?

- Nem, uram - felelte kelletlenül Schelling. - Már csak az a kérdés, mennyire voltak pontosak a Mr. Wyatt által elvégzett mérések.

Brooks bólintott.

- Igen, azt hiszem, nem ártana még egyszer megnézni Mabelt. Főhadnagy, kérem, gondoskodjon erről. Küldjenek ki azonnal egy repülőgépet a legjobb pilótával.

- Ha lehet, ne Hansennel - szólt közbe Wyatt. - Ő már torkig van a forgószelekkel.

- Egyetértek - vágta rá Schelling. - Mind a repülő-, mind a technikai személyzetnek a szokásostól eltérőnek kell lennie.

Wyatt megmerevedett.

- Vegyem ezt úgy, hogy nem tartasz szakmailag megbízhatónak? - kérdezte mérgesen.

Brooks a tenyerével az asztallapra csapott.

- Ilyesmiről szó sincs, Mr. Wyatt - harsogta. Önök ketten nem értenek egyet egymással, ezért egy harmadik véleményt akarok. Elég világos?

- Igen, uram - felelte Wyatt.

- Főhadnagy, mire vár még? Szeretném, ha minél hamarabb felszállna az a gép. - Schelling elvágtatott, Wyatt pedig tanácstalanul nézte a parancsnokot, aki észrevette ezt. - Maradjon, Mr. Wyatt, szeretnék még beszélgetni önnel. - Sátrat formált a kezéből, és tűnődve Wyatt arcát fürkészte. - Mit tenne a helyemben, Mr. Wyatt? Mit tenne, ha ön lenne ennek a támaszpontnak a parancsnoka?

- Kiküldeném az összes hajómat a nyílt tengerre - válaszolta gondolkodás nélkül Wyatt -, fedélzetén a támaszpont személyzetével. A repülőket biztonságba helyezném Puerto Ricóban. Elkövetnék mindent annak érdekében, hogy meggyőzzem Serrurier elnököt a helyzet komolyságáról. Az amerikaiakat is ki kellene telepítenie a városból, lehetőleg a külföldiekkel együtt.

- Könnyen mondja - jegyezte meg Brooks.

- Két napja van rá.

Brooks sóhajtott.

- Nem lenne semmi gond, ha ez lenne az egyetlen problémánk, de úgy néz ki, hogy polgárháború fog kitörni a kormány és a hegyekben tanyázó törvényen kívüliek közt. Ezért rendeltem el a készenléti állapotot és kértem fel minden amerikai állampolgárt, hogy saját biztonsága érdekében jöjjön a támaszpontra.

- Favel le fog jönni a hegyekből - mondta önkéntelenül Wyatt.

- Tessék?

- Ezt hallottam egy öregembertől. Favel le fog jönni a hegyekből.

Brooks bólintott.

- Nincs kizárva. Lehet, hogy nem halt meg. Serrurier elnök azzal vádolta az amerikai kormányt, hogy fegyverekkel látja el a lázadókat. Ebből következőleg, pillanatnyilag nem tartozunk a kedvencei közé, és kétlem, hogy hajlandó lenne velem az időjárásról csevegni.

- Valóban adott fegyvereket az amerikai kormány a lázadóknak? - kérdezte leplezetlen kíváncsisággal Wyatt.

- Egek, dehogy! - felelte megbotránkozvaBrooks. - A kormány határozottan kijelentette, hogy nem áll szándékában sem explicit, sem implicit módon a helyi ügyekbe beavatkozni. Szigorú utasításaim vannak ennek betartására. - A parancsnok megvizsgálta a kézfejét. - Annak idején, amikor a tengerészgyalogságot beküldték a Dominikai Köztársaságba, sikerült tíz évvel visszavetniük dél- amerikai külpolitikánkat. Nem szeretnénk, hogy ez újra megtörténjen. - Mintha eszébe jutott volna, hogy túl sokat mondott el, hirtelen témát váltott: - Ami a támaszpont kiürítését illeti, úgy döntöttem, maradunk. Az esély, hogy a hurrikán eltalálja a szigetet, a legrosszabb esetben is harmincszázalékos, ennyi kockázatot pedig mernie kell vállalni egy katonának. Különben se hagyhatnánk el a támaszpontot éppen most, amikor a szigeten polgárháború kirobbanása várható. - Gálánsán elmosolyodott. - Nem szoktam az alárendeltjeim orrára kötni a döntéseim okát, ha szabad így kifejeznem magam, de szeretnék jól dönteni, és emellett szándékomban áll felhasználni önt. Egy levelet kellene elvinnie Mr. Rawsthorne-nak, a St. Pierre-i brit konzulnak, akit értesítenem kell az álláspontunkról. Természetesen egyben felajánlom neki és minden San Fernandezen tartózkodó brit állampolgárnak, hogy jöjjenek a támaszpontunkra, és, élvezzék annak biztonságát, míg a veszély el nem múlik. A levél egy negyedórán belül le lesz gépelve.

- Elviszem neki - egyezett bele Wyatt.

- Köszönöm - bólintott Brooks. - Visszatérve a hurrikánra: Serrurier a britekre talán hallgatni fog. Lehet, hogy Rawsthorne-on keresztül el tud érni valamit.

- Meg fogom próbálni - ígérte a meteorológus.

- Még valami - mondta Brooks. - Minden nagyobb szervezetben egy idő után merevvé válnak a módszerek és elszűkülnek a kommunikációs csatornák. Egyes elemek pedig azzal tetézik ezt, hogy az általuk kedvezőtlennek ítélt tényeket elkendőzik, persze gondoskodva arról, hogy kezük mindenképpen tiszta maradjon, ha kiderül, mégse kellett volna hallgatni. Az ilyenek miatt érzi magát néha a katonaember kényelmetlenül az egyenruhájában. Egyszóval, Mr. Wyatt, köszönöm, hogy felhívta a figyelmemet a hurrikánra.

- Én tartozom köszönettel, amiért meghallgatott, uram.

Brooks hangjában hűvös irónia csengett.

- Schelling főhadnagy megbízható tiszt: pontosan tudom, mire számíthatok tőle. Remélem, a továbbiakban nem fog gondot jelenteni az ön számára a vele való együttműködés.

- Nem tartom valószínűnek.

- Még egyszer köszönöm, Mr. Wyatt, ez minden, amit mondani akartam. A Mr. Rawsthorne-nak szóló levelet az irodájába fogom küldetni, amint készen lesz.

Miközben az irodája felé ballagott, Wyatt arra gondolt, milyen derék ember ez a Brooks parancsnok. A pasast sikerült jókora dilemma elé állítania, de ő mégse jött zavarba, képes volt szemrebbenés nélkül dönteni. Ha kiüríttette volna a támaszpontot, kiszolgáltatva azt az Amerika-ellenes Serruriernek, azzal kétségtelenül sikerült volna kiváltania a felettesei nemtetszését. Ugyanakkor, egy forgószél rendkívüli dolog volt, márpedig a haditörvényszékek bírái sohase kedvelték azokat a tengerésztiszteket, akik a természet erejét lebecsülték, s ezzel alárendeltjeik életét veszélybe sodorták. A támaszpontot így is, úgy is el lehetett veszíteni, Brooksnak ugyanakkor hideg fejjel döntenie kellett. És Brooks döntött.

Sajnos, rosszul.

* * *

Wyatt egy órával később már St. Pierre utcáin robogott, egyenesen a rakpart felé, ahol Rawsthorne irodája és otthona be volt rendezve. Az utcákat szokatlan csend ülte meg, s a piac, mely máskor pezsgett az élettől, most zárva volt. Katonákat nem lehetett látni, a rendőrök négyes járőrcsapatai azonban egyetlen utcasarokról sem hiányoztak. Nem mintha sok tennivalójuk lett volna: az egész város kulcsra zárt ajtók és lehúzott redőnyök mögé rejtőzött.

Rawsthorne házát is annak rendje- módja szerint elszigetelték, nem is lehetett volna megkülönböztetni a többitől, ha az egyik felső ablak mellé nincs kiakasztva az ernyedten lógó Union Jack. Wyatt dörömbölt az ajtón; elég sokáig kellett várnia az aggódó hangra, amely az ajtó mögül megkérdezte:

- Ki az?

- A nevem Wyatt. Angol vagyok. Engedjen be, kérem.

Reteszek csikorgását lehetett hallani, aztán az ajtó résnyire nyílt, majd egy másodperccel később kitárult.

- Jöjjön be, jöjjön be, ember! Ne álldogáljon ott az utcán!

Wyatt egyszer már találkozott Rawsthorne-nal, amikor az meglátogatta a támaszpontot. Zömök emberke volt, amolyan Pickwick-típus, és egyike volt a San Fernandezen boldogulni kívánó két angol kereskedőnek. Mint konzulnak nem sok dolga akadt, tekintve, hogy a szigeten lakó vagy idelátogató britek száma elenyésző volt, s ha akadt is hivatalos tennivalója, az jobbára a fogdába vetett részeg tengerészek kiváltásában és a brit életformát népszerűsítő füzetek osztogatásában merült ki.

A konzul oldalra hajtotta a fejét, és a háta mögül kiszűrődő halvány fényben szemügyre vette Wyattet.

- Nem ismerem önt valahonnan?

- Találkoztunk egyszer Cap Sarraton - felelte Wyatt. - Ott dolgozom.

- Hát persze! Ön a meteorológus, akit kölcsönkaptak a Meteorológiai Intézettől.

- Levelet hoztam Brooks parancsnoktól. - Wyatt átadta a borítékot.

- Jöjjön az irodámba. - Rawsthorne egy dohos, dickensien sötét, Viktória korabeli bútorokkal berendezett szobába vezette vendégét. A kandalló fölött, elmaradhatatlanul, a királynő portréja lógott, vele szemközt pedig, az átellenben lévő falon, Edinburgh hercege pompázott, farkasszemet nézve az anyakirálynővel. - Nem értem, miért nem telefonált inkább a parancsnok - tűnődött hangosan Rawsthorne.

Wyatt cinkosan elmosolyodott.

- Brooks parancsnok tökéletesen megbízik a támaszpont biztonságában, a kinti telefonvonalakat illetően azonban kétségei vannak.

- Nagyon bölcs - ismerte el Rawsthorne, és gyorsan végigolvasta a levelet. - Kedves a parancsnoktól, hogy felajánlja nekünk a támaszpont nyújtotta védelmet. - Visszahelyezte a levélpapírt a borítékba. - Az is itt áll, hogy önnek aggályai vannak egy bizonyos hurrikánt illetően. Drága uram, ezen a szigeten már 1910 óta nem volt hurrikán.

- Szememre is veti ezt mindenki - mondta panaszosán Wyatt. - Mr. Rawsthorne, törte el már ön a karját?

A konzult láthatóan megdöbbentette a kérdés.

- Ha már így kérdezi - felelte rövid gondolkodás után -, igen. Még gyermekkoromban.

- Tehát elég régen.

- Majdnem ötven éve... de attól tartok, nem látom az összefüggést.

- A tény, hogy ön utoljára ötven évvel ezelőtt törte el a karját, azt jelenti, hogy a jövőben már nem történhet ilyen önnel, konzul úr? - tette fel a kérdést Wyatt.

Rawsthorne csendben maradt egy pillanatig.

- Mond valamit, fiatalember - ismerte el végül. - Ha jól vettem ki a parancsnok szavaiból, ön komolyan aggódik a hurrikán miatt.

- Így van - vágta rá Wyatt, összegyűjtve minden meggyőző erejét.

- Brooks parancsnok egy rendkívül tisztességes ember - mondta Rawsthorne. - Nem titkolta el előlem azt sem, hogy amennyiben önnek igaza van, a támaszpont nem a legbiztonságosabb hely San Fernandezen. Azt tanácsolja nekem, hogy vegyem ezt is figyelembe a döntésnél. - Metsző tekintettel nézte Wyattet. - Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha mindent elmondana a hurrikánjáról.

Wyatt tehát még egyszer nekilendült, és Rawsthorne figyelmesen hallgatta. A részletek is érdekelték, és maga is megfogalmazott néhány kérdést. A végén, amikor Wyatt kifogyott a szóból, így összegezte a hallottakat:

- Van tehát harminc százalék esélyünk arra, hogy ez a groteszkül Mabelnek nevezett hurrikán eltalálja a szigetet. Ha a számokat nézzük. Aztán itt van az ön meggyőződése, hogy igenis jönni fog, és én úgy gondolom, hogy ezt sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Nem, egyáltalán nem! Az ösztöneink a természet ajándékai, a mi javunkat szolgálják. Mit javasol, Mr. Wyatt, mit tegyünk?

- Brooks parancsnok azt javasolta, hogy együtt keressük fel Serrurier-t. Úgy gondolta, egy britre jobban hallgat, mint egy amerikaira.

- Az igen valószínű - mondta Rawsthorne aztán megrázta a fejét. - Csakhogy attól tartok, nehéz lesz bekerülni hozzá. Egyébként se könnyű időpontot kapni tőle, a jelen körülmények közt pedig…

- Azért megpróbálhatjuk- makacskodott Wyatt.

- Ez igaz - egyezett bele hirtelen készséggel Rawsthorne. - Meg kell próbálnunk. - Szimpátiától csillogó tekintettel nézett Wyattre. - Ön egy meggyőző fiatalember, Mr. Wyatt. Induljunk is, ne halogassuk a dolgot. Az, hogy miként fogok dönteni a brit állampolgárok elhelyezését illetően, elkerülhetetlenül függ attól, ahogyan Serrurier reagál.

* * *

Az elnöki palotát katonák gyűrűje vette korul Két teljes zászlóalj vert tábort az udvarban és a kertben, az est szikrázott a tábortüzek fényétől. Az autót kétszer állították meg, Rawsthorne-nak köszönhetően azonban mindkétszer továbbengedték őket Aztán, végre- valahára elérték a főbejáratot.

- M. Hippolyte-tal, a protokollfőnökkel szeretnék beszélni - mondta Rawsthorne az útjukat álló fiatal tisztnek.

- De vajon M. Hippolyte is látni akarja önt? kérdezte a tiszt, elővillantva hófehér fogait.

- A brit konzul vagyok - közölte tántoríthatatlanul Rawsthorne. - És ha nem beszélhetek azonnal M. Hippolyte-tal, annak ő bizony nem fog örülni. Rövid hatásszünetet tartott, majd mintegy utógondolatként, hozzátette: - Ahogyan Serrurier elnök sem.

A vigyor azon nyomban eltűnt a fekete arcról.

- Várjanak - mondta nyers hangon a tiszt, majd beviharzott a palotába.

Wyatt végignézett a mellettük álló két állig felfegyverzett őrön, és közben megkérdezte a konzultól:

- Miért éppen Hippolyte?

- Mert rajta keresztül juthatunk el a legkönnyebben Serrurier-hez. Elég nagy ahhoz, hogy belesuttoghasson az elnök fülébe, de nem elég nagy ahhoz, hogy ne tudjam megrémíteni, ahogyan megrémítettem ezt a pimasz kölyköt is.

A „pimasz kölyök" visszajött.

- Rendben, beszélhetnek M. Hippolyte- tal. - Hanyagul intett a katonáknak. - Motozzátok meg őket.

A katonák, úgy tűnt, nem ismerték a „kesztyűs kéz" kifejezést, Wyattnek azonban sikerült legyűrnie méltóságát - elvégre a cél fontosabb volt ennél. Amint végeztek velük, a katonák a bejárat felé lökték őket, ezzel adva tudtukra, hogy mehetnek.

- Megkapja ezért a magáét Hippolyte, erről kezeskedem- sziszegte a fogai közt Rawsthorne. - Majd megtanítom neki, mi a protokoll. - Wyattre sandított, és magyarázatképpen hozzátette: - Beszél angolul, úgyhogy hatásosan célba juttathatom epével megmérgezett dárdácskáimat.

- Felejtse el - dünnyögte Wyatt. - A fontos most az, hogy bejussunk Serrurier-hez.

Hippolyte irodája tágas, impozáns helyiség volt, magas mennyezettel és ízléssel mintázott gipszpárkánnyal. A protokollfőnök egy tizennyolcadik századi íróasztal mögül állt fel és sietett üdvözlésükre.

- Ó, Mr. Rawsthorne, mi hozta önt ide éppen most és egy ilyen kései időpontban? - A beszéde hamisítatlan oxfordi volt.

Rawsthorne visszanyelte a sértéseket, amiket hozzá akart vágni, s mereven közölte:

- Serrurier elnökkel kívánok beszélni.

Hippolyte arcáról lehervadt a műmosoly.

- Attól tartok, ez lehetetlen. Gondolom, tisztában van vele, Mr. Rawsthorne, hogy rendkívül alkalmatlan időpontban érkezett.

Rawsthorne kihúzta magát, és fenyegetően hűvös brit méltósággal kijelentette:

- Azért vagyok itt, hogy tolmácsoljam Őfelsége kormányának hivatalos üzenetét. Az utasítás úgy szól, hogy személyesen Serrurier elnöknek adjam át. Attól félek, bosszús lesz, ha nem kapja meg.

Hippolyte még jobban elkomorodott.

- Az elnök urat nem lehet zavarni. Épp tanácskozik.

- Válaszoljam azt a kormányomnak, hogy Serrurier elnök nem kívánta meghallgatni az üzenetüket?

Hippolyte verejtékezni kezdett.

- Érről azért nincs szó, Mr. Rawsthorne.

- Remélem is - öltött magára kedélyes mosolyt a konzul. - Mindazonáltal azt hiszem, a legjobb lenne, ha maga az elnök úr döntené el, érdekli-e a mondanivalóm. Tudom, nem szereti, ha mások döntenek helyette. Miért nem kérdezi meg tőle, hogy látni kíván-e engem?

- Talán az lenne a legjobb - mondta kelletlenül Hippolyte. - Megtudhatnám legalább azt, hogy... khm... mi az üzenet témája?

- Sajnálom, de nem árulhatom el - felelte határozottan Rawsthorne. - Államügy.

- Értem - adta meg magát a protokollfőnök. Meg fogom kérdezni az elnököt. Ha lennének szívesek itt várni... - Kihátrált a szobából.

Wyatt a konzulra nézett.

- Nem túlozta el egy kicsit a dolgot?

Rawsthorne a zsebkendőjével megtörölte gyöngyöző homlokát.

- Ha erről tudomást szereznek odahaza, az én pozíciómnak lőttek, de sajnos, ez az egyetlen mód arra, hogy az ember kezelni tudja Hippolyte-ot. A fickó sohase mer benyitni Serrurier-hez, most azonban attól is retteg, mi lesz, ha nem nyit be hozzá. Ez a gyengéje a diktatúráknak: a vezető olyan csúszómászó férgekkel veszi körül magát, mint ez az Hippolyte.

- Gondolja, hogy fogadni fog minket?

- Úgy vélem, igen. Sikerült felkeltenünk az érdeklődését.

Negyedórával később a protokollfőnök visszatért.

- Az elnök úr várja önöket. Erre jöjjenek, kérem. Követték egy végtelen hosszúságúnak tetsző, díszes folyosón át, majd egy hatalmas ajtó előtt megálltak.

- Az elnök úr nagyon fel van dúlva a kialakult helyzet miatt - fordult feléjük Hippolyte -, ezért kérem, nézzék el nekünk, ha egy kissé... temperamentumos lesz.

Rawsthorne sejtette, hogy Hippolyte már megízlelhette Serrurier temperamentumát, ezért úgy döntött, megforgatja a kést.

- Még temperamentumosabb lesz, ha elmondom neki, hogyan kezeltek minket a bejáratnál. Még soha nem hallottam róla, hogy egy idegen ország képviselőjét megmotozták volna, mint egy közönséges bűnözőt.

Hippolyte verítéktől fényes arca piszkosszürkévé sápadt. A férfi mondani akart valamit, Rawsthorne azonban ügyet sem vetve rá, kinyitotta az ajtót, és berobogott a szobába. Wyatt követte. A szoba - vagy inkább terem - hatalmas volt, gyéren bútorozott, és ugyanolyan túlcicomázott, mint az épület többi része. A távoli végében egy kecskelábú asztalt állítottak fel, melyet egyenruhás férfiak vettek körül. A helyzet tényleg feszült volt, mint az az asztalt csapkodó, Wyattéknak háttal álló, alacsony férfi kiabálásából is kitetszett:

- Meg kell találniuk őket, tábornok! - Újabb ökölcsapás, nyomatékként. - Találják meg és semmisítsék meg őket!

- Ez Serrurier - mondta Rawsthorne a szája sarkából -, és a vezérkari tisztjei: Deruelles, Lescuyer, Rocambeau.

Az egyik tiszt mormogott valamit az elnöknek, mire az hátraperdült.

- Ó, Rawsthorne! Mondani akart nekem valamit?

- Gyere - intett a konzul Wyattnek, és Serrurier felé indult.

Az elnök a térképekkel teleterített asztal szélére támaszkodott, és várakozóan figyelte őket. Kis termetű, szinte jelentéktelen ember volt, előreesett vállal, szűk mellkassal. Barna csimpánzszeme megértésért könyörgött, mintha nem tudta volna felfogni, miért gyűlölhetné vagy vethetné meg őt bárki is. A hangja azonban nyers volt, annak az embernek a felhangjával, aki nagyon is tudja, mi a hatalom, s hogyan lehet kézben tartani azt.

- Alkalmatlan időpontban jött - közölte velük. Ki ez a ti blanc?

- Egy brit tudós, excellenciád.

Serrurier vállat vont, törölve Wyattet azoknak a listájáról, akiket ismerni kíván.

- És mit akar a brit kormány tőlem?

- Értékes információt kell átadnom önnek, excellenciád. A mellettem álló Mr. Wyatt, aki időjárás-szakértő, felfedezte, hogy egy veszélyes hurrikán közeledik.

Serrurier-nek tátva maradt a szája.

- Azért jött ide ebben az órában, hogy az időjárásról beszéljen nekem? - kérdezte hitetlenül. - Akkor, amikor háború van készülőben, azzal vesztegeti az időmet, hogy időjárás-előrejelzést ad?- Felkapott egy térképet az asztalról, markába gyűrte és megrázta Rawsthorne orra előtt. - Azt hittem, Favelről hoz híreket. Favel! Favel, érti? Rajta kívül most semmi nem érdekel.

- Excellenciád... - próbálkozott Rawsthorne.

- San Fernandezen nincsenek forgószelek - rikácsolta Serrurier, Wyattre meredve. Hirtelen elveszítette a maradék türelmét is. - Hippolyte! Hippolyte, hol az ördögben van? Vezesse ki ezeket az őrülteket!

- De excellenciád... - tett egy utolsó kísérletet a konzul.

- San Fernandezen nincsenek forgószelek - sikította Serrurier. - Süket maga, Rawsthorne? Hippolyte, vidd őket a szemem elől! És Hippolyte! Veled majd később számolunk.

Wyatt érezte, hogy a protokollfőnök könyörögve megrángatja a zakója alját. Rawsthorne-ra pillantott, aki az ajtó felé intett a fejével.

- Jöiiön. Átadtuk az üzenetet.

Méltóságteljesen kivonult a szobából, és egy pillanatnyi habozás után Wyatt követte. Mielőtt becsukódott volna az ajtó a háta mögött, még hallotta Serrurier hisztérikus rikácsolását:

- Érti, Mr. Brit Tudós? San Femandezen nincsenek forgószelek.

Odakint Hippolyte-ból előbújt a terrorizált ember. Nem kellett lángésznek lennie hozzá, hogy rájöjjön, Rawsthorne átvágta őt, és Serrurier büntetésétől is tartott. Magához intett négy katonát, s a két britet lerángatták a földszintre, majd szó szerint kivetették őket az ajtón.

Rawsthorne leporolgatta elszakadt zakóját.

- Sejtettem, hogy így fogunk járni - dünnyögte -, de meg kellett próbálnunk.

- Ez az ember őrült - motyogta még mindig döbbenten Wyatt. - Bomlott agyú, őrjöngő őrült.

- Hát persze - mondta higgadtan a konzul. - Nem tudta? Lord Acton egyszer azt mondta, hogy minden abszolút hatalom abszolút romlottá válik egy idő után. Serrurier minden tekintetben „romlott", éppen ezért félnek annyira tőle még a saját emberei is. Már attól tartottam, nem jutunk ki élve a palotából.

Wyatt megrázta a fejét, még mindig nem akarva elhinni, hogy ami történt vele, az igaz.

- Azt mondta, hogy „San Femandezen nincsenek forgószelek"! Mintha egy elnöki rendelettel kitiltotta volna őket az országból!

- Menjünk inkább innen, amíg lehet - javasolta Rawsthorne a köréjük csoportosult katonák láttán. - Hol van az autó?

- Ott van. Hazaviszem, aztán be kell mennem az Imperiale-ba.

A hegyek felől halk moraj hallatszott. Rawsthorne ijedten pislogott egyet.

- Mennydörgés. Máris nyakunkon lenne a hurrikán?

Wyatt felnézett a felhőtlen égbolt vizében úszó holdra.

- Ez nem mennydörgés. Azt hiszem, Serrurier megtalálta Favelt, vagy fordítva. - A tekintete Rawsthorne-ra siklott. - Ez ágyúlövés volt.

3.

Késő este lett, mire Wyatt beállt az autóval az Imperiale elé. Rázós útja volt; az utcai világítást kikapcsolták (Wyatt arra tippelt, hogy az erőmű személyzete elmenekült), és a rövid út alatt háromszor állította meg a rendőrség. Néha puskalövéseket lehetett hallani, alkalmanként kisebb tűzharcok ropogása visszhangzott végig a szűk utcákon. A rendőrök és a katonák idegesek voltak, minden gyanús mozgásra lövéssel válaszoltak. És mindezek fölött hallani lehetett a szinte folyamatos ágyúdörgést, amit a hegyek felől leáramló hűvösebb levegő ijesztően közelivé varázsolt.

Wyatt saját gondolataival viaskodva szállt ki az autóból. Nem tudta, örüljön-e neki vagy nem, ha Julie-t az Imperiale-ban találja. Ha a lány a támaszpontra ment, akkor már nem sok lehetősége maradt, de ha még a szállodában van, akkor talán tehetnek valamit. .Cap Sarrat, Wyatt véleménye szerint, nem volt biztonságos, ugyanakkor az se lett volna egy életbiztosítás, ha a két harcoló fél közé kerülnek. Jogom van- e javasolni - tűnődött -, egy egyszerű megérzésre alapozva azt tanácsolni bárkinek, különösen Julie-nak, hogy ne menjen a támaszpontra?

Felpillantott a szálloda sötét épületére, és vállat vont - hamarosan kiderül, mi lesz a legjobb. A bejárat felé indult, amikor eszébe jutott valami. Visszament az autóhoz, felnyitotta a motorháztetőt és eltávolította a gyújtáselosztót - így legalább a helyén fogja találni az autót, amikor szüksége lesz rá.

Az Imperiale halljában sötét volt, az Amerikai bárból azonban halvány fény szűrődött ki. A bár felé vette az irányt, de pár lépés után megtorpant, mert széknyikorgást hallott a háta mögül.

- Ki az? - kérdezte riadtan.

Halk, kaparászó hang hallatszott, aztán egy árnyék suhant át az egyik ablakon. Egy pillanattal később ajtó csapódott, és utána csend lett.

Wyatt várt néhány másodpercig, majd folytatta az útját. Valaki kikiáltott a bárból:

- Ki van odakint?

- Wyatt.

Amint belépett a szomszédos helyiségbe, Julie omlott a karjába.

- Ó, Dave, csakhogy itt vagy. Azért jöttél, hogy a támaszpontra vigyél minket?

- Nem a támaszpontról jövök, de autóval vagyok. Ha jól tudom, valakinek értetek kellett volna jönnie.

- Jött is, de nem voltunk itt.

Wyatt csak most vette észre, hogy egy kisebb csoport közepén állnak. Dawson volt ott, Papegaikos a Maraca Clubból és még egy középkorú nő, akit nem ismert. Hátrébb, a bárpult mögött a mixer a pénztárgép kiürítésével volt elfoglalva.

- Én itt voltam - mondta sértődött hangon a nő. - A szobámban aludtam, de senki nem ébresztett fel.

- Azt hiszem, még nem ismered Mrs. Warmingtont - szólalt meg Julie.

Wyatt biccentett.

- Tehát magára hagyták, Mrs. Warmington.

- Nem egészen - rázta meg a fejét Julie. - Miután Mr. Dawson és én visszajöttünk, s megállapítottuk, hogy lemaradtunk, megcsörrent a telefon. A támaszpontról telefonált valaki, ellenőrizni akarta, van- e még valaki, akit el kellene szállítani. Megígérte, hogy értünk fog küldeni egy teherautót, aztán megszakadt a vonal.

- Serrurier emberei elvághatták a várost és a támaszpontot összekötő vezetékeket - vélte Wyatt. Odakint elég feszült a helyzet. A katonák minden gyanús mozgásra tüzet nyitnak. Mikor volt ez?

- Két órával ezelőtt.

Wyattnek ez nem tetszett, de nem fűzött hozzá megjegyzést: semmi értelme nem lett volna megijeszteni a többieket. Ehelyett Papegaikosra mosolygott.

- Hello, Eumenides. Nem tudtam, hogy kedveled az Imperiale-t.

A sárgás arcbőrű görög savanyú képet vágott.

- Azt mondották, ide köll jönnöm, ha a támaszpontra akarok jutni.

- Ne aggódjon, az a teherautó nemsokára itt lesz - blöffölt Dawson -, és kijutunk innen. - Wyatt felé nyújtott egy poharat. - Gondolom, jól fog esni egy kis ital.

- De még mennyire! - fogadta el Wyatt. - Nehéz napom volt.

Dawson hirtelen hátrafordult.

- Hé, maga! Mit gondol, hova megy? - Előrelendült, és elkapta a bárból kisurranni próbáló apró férfi gallérját. A mixer kétségbeesetten vergődött, Dawson mancsával szemben azonban nem volt esélye. Az amerikai visszacipelte a bárpult mögé a férfit. - Nocsak! A pénzt is magunkkal akartuk vinni?

- Eressze el - mondta fáradtan Wyatt. - Semmi közünk hozzá. A teljes személyzet el fog menni. Egyikük épp akkor osont el, amikor bejöttem.

Dawson vállat vont és eleresztette a mixert, aki azonnal felvette a nyúlcipőt.

- Semmi gond! - dörmögte Dawson. - Úgyis utálom a nagyokos mixereket.

Mrs. Warmingtont hidegen hagyta a téma.

- Nos, most hogy Mr. Wyatt itt van az autóval, indulhatunk a bázisra.

Wyatt lebiggyesztette az ajkát.

- Nem vagyok biztos benne, hogy bölcs dolog lenne azt tenni. Serrurier katonái csőre töltött fegyverekkel őrzik az utcákat; először lőnek, és csak azután kérdeznek. Amilyen forró a helyzet odakint, akár még falhoz is állíthatnak minket.

Dawson a kezébe nyomott egy újabb pohár italt.

- A pokolba! De hát amerikaiak vagyunk. Nem vagyunk Serrurier ellenségei.

- Ezzel mi és Brooks parancsnok tisztában is vagyunk, de nem így Serrurier. Ő meg van győződve róla, hogy az amerikaiak látják el fegyverekkel a lázadókat, és Brooks csak azért zárkózott el a támaszponton, hogy elterelje magáról a gyanút, és egy alkalmas időpontban hátba támadhassa a kormánycsapatokat.

Ivott egy kortyot, s a szeme majd kiugrott a helyéről: Dawson nem spórolt a whiskyvel. Amint újra levegőt tudott venni, folytatta:

- Valószínűnek tartom, hogy katonáival szoros gyűrűt vont a támaszpont köré, ezért nem jutott át a teherautó.

Senki nem szólt. Végül Mrs. Warmington bizonytalanul megjegyezte:

- Én jól ismerem Brooks parancsnokot. Nem fog itt hagyni minket, még akkor se, ha kommandót kell értünk küldenie.

- Brooks parancsnoknak most sokkal komolyabb problémákkal kell szembenéznie, hogysem ideje jutna néhány St. Pierre-ben rekedt amerikaival törődni - mondta meggyőződéssel Wyatt. - A támaszpont biztonsága az első.

- Miből gondolja, hogy a támaszpont nem biztonságos? - kapcsolt azonnal Dawson.

- Nem Favel vagy Serrurier miatt...

- Van itt valaki? - hallatszott az előtérből.

- Ez Mr. Causton - kapta fel a fejét Julie. Néhány másodperccel később Causton bebicegett a bárba. A zakója háta ketté volt hasítva, az arca piszkos volt, jobb füle és orra közt vérző vágás éktelenkedett.

- Hogy az ördög vinné el a fejemet - panaszkodott az újságíró. - Nem vittem magammal elég szalagot a magnómhoz, és most vissza kellett jönnöm. - Végignézett a körülötte állókon. - Azt hittem, már mindannyian a támaszponton vannak.

- Megszakadt velük a telefon- összeköttetés mondta Wyatt, és elmagyarázta, mi történt.

- Most már semmi esélyük - adta tudtukra Causton. - A kormány kordont vont a támaszpont köré. - Mindannyiukat ismerte, kivéve Mrs. Warmingtont, és széniében szardonikus csillogással figyelte Dawsont. - Ó, igen, Mr. Dawson, ez magának most kapóra jön. Jó kis anyag egy újabb könyvhöz, nem?

- Hogyne, jó kis anyag - felelte Dawson minden lelkesedés nélkül.

- Jólesne egy pohár erős ital - jegyezte meg Causton. Wyattre emelte a tekintetét. - Az az autó odakint, az öné? Egy rendőr nagyon nézegette, amikor bejöttem.

- Nem kell aggódni miatta - nyugtatta meg Wyatt. - Merre járt?

- A munkámat végeztem. A városban elszabadult a pokol. Ó, köszönöm - mondta hálásan, amikor Papegaikos feléje nyújtott egy pohár italt. Felét egyetlen kortyintással megitta, aztán folytatta: - Ismeri ezt a szigetet. Tegyük fel, hogy ön egy lázadó, aki nagy tételű fegyver szállítmányt vár. A fegyvereket egy hajó, egy nagy hajó hozza. Eldugott, néptelen helyre lenne szüksége, ugyebár, hogy feltűnés nélkül partra hordhassa a rakományt. Lehetőleg úgy, hogy könnyen továbbszállíthassa a hegyekbe. A szigetnek melyik részét választaná?

Wyatt gondolkodóba esett.

- Az északi part mellett döntenék, az biztos: odafent elég vad a vidék. A Campo de las Perlas vagy a környéke például tökéletesen megfelelne.

- Hangszórót nyert - derült valamivel jobb kedvre Causton. - Az elmúlt hónapban legalább egy hajó kötött ott ki, fegyverekkel megrakodva. Serrurier kémelhárítása nem szerzett tudomást róla, vagy az is lehet, hogy későn érkeztek a helyszínre. Elég az hozzá, hogy a szállítmány célba ért. Ó... és Favel él. - Megpaskolta a zsebeit. - Nincs valakinek egy cigarettája?

Julie megkínálta.

- Hogyan sebesült meg?

Causton megtapogatta az arcát, és meglepetten konstatálta, hogy az ujjai véresek lettek.

- Be akartam jutni Serrurier-hez, de mondanom sem kell, nem jutottam tovább az őrségnél. Egy pecsétgyűrű vagy egy bokszer okozhatta.

- Én bent voltam Serrurier-nél - mondta csendesen Wyatt.

- Egek! - kiáltott fel Causton. - Miért nem szólt? Akad egypár kérdés, amit szívesen feltennék neki.

Wyatt örömtelenül felnevetett.

- Serrurier nem az a fajta ember, aki engedi, hogy kérdéseket tegyenek fel neki. Ő egy őrjöngő mániákus. Attól tartok, Favel „feltámadása" a maradék ép eszét is elvette.

- Mit keresett nála?

- Figyelmeztetni akartam a hurrikánra, ami várhatóan két nap múlva fogja elérni San Fernandezt. Kidobott minket, és a forgószelet is kitiltotta a szigetről egy elnöki rendelettel.

- Jézusom! - meredt rá bamba tekintettel Causton. - Mintha nem lenne így is épp elég bajunk. Komolyan mondja?

- Igen.

Mrs. Warmington megrázkódott.

- A bázisra kellene mennünk. A bázison kellene lennünk - hajtogatta ingerülten. - Ott biztonságban lennénk.

Wyatt a nőre pillantott, majd Caustonhoz hajolt.

- Szeretnék váltani magával néhány szót. Négyszemközt.

Causton a meteorológus komoly arcára nézett, aztán megitta az italát.

- Fel kell mennem a szobámba a szalagokért. Kísérjen el.

Nyögdécselve felállt a székből, és az ajtó felé indult.

- Egy perc, és itt vagyok - szólt Julie-nak Wyatt, s követte az újságírót a haliba. Causton elővett egy zseblámpát, ennek fényénél mászták meg az első emeletre vezető lépcsőket.

- Aggódom - mondta szűkszavúan Wyatt.

- A forgószél miatt?

- Igen. - Wyatt néhány tőmondatban felvázolta a helyzetet, elhallgatva kétségeit. - Felelősséget érzek mindannyiukért. Gondolom, Julie nem fog pánikba esni, Mrs. Warmington azonban idős és idegesnek látszik.

- Szerintem pedig az a fajta, aki könnyen mások fejére nő, ha hagyják - vélekedett Causton. - Az a házisárkánytípus.

- Aztán ott van Eumenides, akit nem ismerek igazán jól, de nem merném rábízni magam. Dawson, persze, más eset.

Causton zseblámpájának a fénye körbeszaladt a szoba falán.

- Tényleg? Én azt tanácsolom, ne bízzon túlságosan Dawsonban.

- Ha bízom benne, ha nem - szontyolodott el Wyatt -, mindenképpen nyakig benne vagyok a pácban. Biztonságos helyre kell terelnem a társaságot, és ez azt jelenti, hogy el kell hagynunk a várost.

Egy nádszék nyikordult meg Causton testsúlya alatt.

- Gondoljuk csak át még egyszer a dolgot. Azt mondja, hurrikán fog végigsöpörni a szigeten. Mikor?

- Két nap múlva. Plusz- mínusz fél nap.

- És hajon, akkor a támaszpontot szét fogja rombolni.

- Ez nagyon valószínű.

- Akárcsak St. Pierre-t.

- Úgy van.

- Ebből arra kell következtetnem, hogy a hegyek felé akarja terelni az odalent lévőket. Ezzel tárt karral rohan a másik veszély felé. Gondolom, tudja ezt.

- Nem kell feltétlenül felmennünk a hegyekbe - rázta meg a fejét Wyatt. - Egy harminc méternél magasabb pontot kell találnunk, egy domborzati elem északi felében. Ilyen helyet nem nehéz találni St. Pierre mellett. A Negrito-völgyben, például.

- Arra én nem mennék - mondta határozottan Causton. - Favel a Negritón fog lejönni. Az ágyúk hangjából ítélve már a völgy felső bejáratánál van.

- Honnan tudja, hogy azok Favel ágyúi? Serrurier-nek is van tüzérsége.

Causton sértődötten a mennyezetre emelte a tekintetét.

- Nem hasból beszélek. Utánanéztem ennek is. Serrurier-t felkészületlenül érte a támadás. Két órával ezelőtt a tüzérsége nagyobbik része még a város északi határánál vesztegelt. Elakadt a járműoszlop. Ha Favel siet, az egész bandát elkaphatja. Hallgassa csak! Nem kíméli őket.

- Az a szállítmány, amiről beszélt, tekintélyes lehetett - jegyezte meg Wyatt.

- Talán. Én mégis arra tippelek, hogy mindent egy lapra tett fel. Ha nem sikerül áttörnie és elfoglalnia St. Pierre-t, akkor elveszti eddig megszerzett előnyét.

- Ha pedig elfoglalja a várost, akkor az egész hadseregét elveszíti - világított rá Wyatt.

- Te jó ég, erre nem is gondoltam. - Causton gondolkodóba esett. - Vajon ő tud a hurrikánról?

- Nem hiszem - rázta meg a fejét Wyatt. - Nézze, Causton, csak vesztegetjük az időt. Biztonságos helyre kell vinnem ezeket az embereket. Segítene? Maga többet tud arról, ami odakint folyik, mint bárki más.

- Persze hogy segítek, öregem. De ne felejtse, a saját munkámat is végeznem kell. Mindenben igazat fogok adni magának a többiek előtt, és mellettük leszek, amíg biztos helyre nem értek, de utána már robogok is, ellátni a feladatomat. A kiadóm soha nem bocsátana meg, ha nem lennék a megfelelő helyen a megfelelő időben. - Kuncogni kezdett. - Persze, már az is egy eredmény Jenné, ha Big Jim Dawsonból ki tudnék préselni egy jó interjút.

Visszamentek a bárba.

- Hölgyeim és uraim - szólt hangosan Causton -, Mr. Wyattnek fontos mondanivalója van. - Kérem, jöjjenek közelebb. Hol van Dawson?

- Az előbb még itt volt - felelte Julie. - Kimehetett valahova.

- Ne aggódjanak miatta - legyintett Causton. - Majd én felvilágosítom mindenről. Már alig várom, hogy megtehessem. Rendben, Mr. Wyatt, elő a mondókájával. - Leült egy székre, és nekifogott belefűzni egy magnószalagot a miniatűr készülékbe, amit a zsebéből vett ki.

Wyattnek már kezdett elege lenni a történet folyamatos ismételgetéséből; ezúttal meg se próbálta megindokolni a félelmeit, hanem egyenesen a többiek nyakába zúdította. Szavait halálos csend fogadta. A görög arca kifejezéstelen maradt - ő valószínűleg nem értette, miről van szó; Julie sápadt volt, de összepréselt ajka bizonyította, elszánta magát; Mrs. Warmington falfehér arcán két vörös folt jelent meg.

- Ez nevetséges - robbant ki. - Egy amerikai bázist nem pusztíthat csak úgy el egy forgószél. Követelem, hogy azonnal vigyen oda.

- Követelőzhet, ameddig akar - válaszolta nyers hangon Wyatt -, akkor se fogok Cap Sarrat közelébe menni. - Julie felé fordult. - Ki kell jutnunk St. Pierre-ből, fel egy magas domborulatra, ami nem lesz könnyű feladat. Még szerencse, hogy itt az autó, amibe valahogy belegyömöszölődünk mindannyian. Nem ártana élelmet, vizet és kötszereket is magunkkal vinni. Ételt találunk a konyhában, ásvány- és szódavíznek lennie kell itt, a bárban.

Mrs. Warmington levegőért kapkodott.

- Milyen messze van ide a támaszpont? - kérdezte a haragtól lila fejjel.

- Huszonnégy kilométerre - felelte Causton. Csak meg kell kerülnie a tengeröbölt, és át kell verekednie magát egy hadseregen. - Szánakozóan megrázta a fejét. - Az ön helyében én nem próbálnám meg, Mrs. Warmington.

- Nem értem, mi ütött itt mindenkibe - rikácsolta Mrs. Warmington. - Ezek a bennszülöttek úgyse merészelnének bántani minket. A kormánynak van így is épp elég baja, nem fog még az Egyesült Államokkal is ujjat húzni. Én azt mondom, induljunk a támaszpontra, mielőtt még a lázadók ideérnének a hegyekből.

Papegaikos, aki a háta mögött állt, megragadta a vállát.

- Én mög azt mondom, fogja be a száját - a szorítása gyengéd volt, a hangja viszont nem tűrt ellentmondást. - Maga egy bolond asszony. - A tekintetét Wyattre irányította. - Folytassa.

- Ott tartottam, hogy fel kellene pakolni az autót étellel és vízzel, aztán valahogyan ki kellene jutni a városból - mondta fáradtan Wyatt.

- Mennyi időre kell számítanunk? - kérdezte gyakorlatiasan Julie.

- Legalább négy napra, de lehet belőle egy hét is. Ha Mabel végigvonul a szigeten, itt kő kövön nem marad.

- Mielőtt elindulnánk, együnk - javasolta Julie. - Én mindenesetre éhes vagyok. Megnézem, mit lehet találni a konyhában. Jó lesz, ha szendvicseket készítek?

- Igen, ha sokat csinálsz belőlük - mosolyodott el Wyatt.

Mrs. Warmington felállt.

- Nos, szerintem maguk kivétel nélküji mind bolondok, de mivel egyedül mégse maradhatok, én is kénytelen leszek magukkal tartani. Jöjjön, gyermekem, készítsük el azokat a szendvicseket. - Fogott egy gyertyát, és Julie-val a nyomában a szálloda számukra eddig rejtett része felé robogott.

Wyatt az újságíróra nézett, aki közben végzett a magnószalag befűzésével, és most elrakni készült a készüléket.

- A kérdés az, honnan szerezzünk fegyvert. Szükségünk lehet rá.

- Édes fiam - csóválta meg a fejét Causton -, már így is épp elég fegyver van odakint. Ha Serrurier emberei megállítanak minket és fegyvert találnak nálunk, akkor mindannyiunkat a helyszínen agyonlőnek. Jártam már néhány veszélyes helyen, de sohasem viseltem fegyvert: ennek köszönhetem, hogy még életben vagyok.

- Igaza van - bólintott lassan Wyatt. A bárpult mellett álldogáló görögre nézett. - Van magánál fegyver, Eumenides?

Papegaikos igent intett a fejével.

- Megtartom.

- Akkor nem jöhet velünk - jelentette ki határozottan Wyatt.

A görög a zakójába nyúlt és előhúzta a fegyverét, egy rövid csövű revolvert.

- Úgy gondolja, maga itt a főnök, Dave? - kérdezte mosolyogva, és Wyattre irányította a fegyver csövét.

- Igen, úgy gondolom - felelte tántoríthatatlanul Wyatt. - Maguknak fogalmuk sincs, mekkora pusztítást végezhet egy orkán. Azt se tudják, hova a legbiztonságosabb elbújni, és hogyan kell megtalálni ezt a helyet. Én tudom, mert én vagyok a szakértő. Ez tesz engem főnökké.

Papegaikos gyors döntést hozott. Óvatosan a bárpultra tette a pisztolyt, majd elhátrált tőle; Wyatt megkönnyebbülten sóhajtott. Causton felnevetett.

- Jól vizsgázott, Wyatt. Most már tényleg maga a főnök. Csak vigyázzon, nehogy Mrs. Warmington a fejére nőjön.

Pillanatokkal később Julie bukkant elő a sötétből, egy szendvicsekkel megrakott tányért egyensúlyozva a tenyerén.

- Kezdetnek ennyi. Hamarosan jön a többi is. Kissé elfintorodott. - Ezzel a nővel még sok bajunk lesz.

Wyatt felnyögött.

- Miért, mit csinált már megint?

- A kolerikus típus, tudjátok, az a fajta, aki szeret parancsokat osztogatni. Ide- oda ugráltatott a konyhában, mialatt ő maga még a kisujj át se mozdította.

- Tekintse őt levegőnek - tanácsolta Causton. Ha látja, hogy nincs kinek parancsolgasson, hamarosan fel fogja adni.

- Azt fogom tenni - ígérte Julie, és eltűnt a bárból.

- Nézzünk utána a víznek - mondta Wyatt. A bárpult felé indult, de Causton leintette.

- Várjon! Hallgassa csak! - Az utca felől tompa berregés hallatszott. - Valaki el akarja indítani az autóját.

- Kinézek. - Wyatt kirohant a haliba, átperdült a forgóajtón, és az autóhoz szaladt. A kormány mögött ülő sötét figura ismét megpróbálta elindítani az autót, de az indító tehetetlenül vinnyogott. Wyatt belesett az ablakon, és döbbenten állapította meg, hogy Dawson akarja elkötni a járművet. Feltépte az ajtót. - Mi az istennyilát csinál?

Dawson riadtan felnézett.

- Ó, maga az - mondta megkönnyebbülten. - Már azt hittem, a .másik fickó.

- Ki?

- Egy rendőr. El akarta indítani az autót, de hamar feladta és elment. Gondoltam, megnézem, mi van az autóval, elvégre szükségünk lesz rá. Nekem se akar indulni.

- Jobb lesz, ha visszajön velem a szállodába. - Számítottam rá, hogy mást is érdekelni fogja az autóm, ezért zsebre vágtam a gyújtáselosztót.

Félreállt, hagyta kiszállni Dawsont.

- Okos fiú maga, Wyatt... - dörmögte az óriás amerikai.

- Mint mondta, szükségünk lesz az autóra - szólt csendesen Wyatt. A Dawson mögötti utcarészre pillantott és megdermedt. - A rendőrünk visszatér, de ezúttal nincs egyedül - suttogta.

- Akkor jobb lenne, ha mielőbb bepucolnánk a szállodába - sápadt el Dawson.

- Maradjon, ahol van, és tartsa a száját- ajánlotta Wyatt. - Ha eltűnünk innen, azt hihetik, vaj van a fejünkön, és akkor követni fognak minket. Mi pedig nem szeretnénk a többieket belekeverni semmibe.

Dawson tiltakozni akart, aztán meggondolta magát; Wyatt a négy rendőr felé fordult, és figyelte, ahogy közelednek. Nem úgy néztek ki, mint akik sietnek, amin Wyatt eltűnődött egy röpke pillanatra. A rendőrök félkörbe vonták őket, és egyikük megkérdezte:

- Blanc, mit csinálnak itt?

- Azt hittem, egy tolvaj el akarja lopni az autómat.

A rendőr Dawsonra mutatott a hüvelykujjával.

- Ez az ember?

Wyatt nemet intett a fejével.

- Nem, valaki más. Ő a barátom.

- Hol lakik?

- A szállodában.

- Gazdag ember - jegyezte meg a rendőr. - És a barátja?

- Ő is.

Dawson megrángatta Wyatt kabátujját.

- Mi a fenét akarnak?

- Mit kérdezett a barátja? - vonta össze a szemöldökét a rendőr.

- Nem érti a nyelvüket - magyarázta Wyatt. - Azt akarta tudni, mit mondott nekem a biztos úr.

A rendőr elnevette magát.

- Akkor mindketten ugyanazt kérdeztük. - Hirtelen elkomolyodott. - Nem ajánlatos ilyenkor az utcán tartózkodni, blanc. Jobban tenné, ha fényűző szállodai szobájában maradna.

A rendőrök rövid időre hátat fordítottak nekik, és Wyatt végre levegőt mert venni, de aztán az egyik rendőr mormogott valamit a többieknek, és visszafordult.

- Hova valók? - kérdezte Wyatt-től.

- Az itteniek angolnak mondanak, de grenadai vagyok. A barátom amerikai.

- Egy amerikai! - A rendőr a földre köpött. Maga viszont angol. Ismer egy Manning nevű angolt?

Wyatt megrázta a fejét.

- Nem. - A név ismerősen csengett, mindazonáltal nem tudta, hova tenni.

- És egy bizonyos Fullert?

Ezúttal bekattant.

- Azt hiszem, hallottam róluk. Nem az északi parton élnek?

- Találkozott valaha velük?

- Soha életemben nem láttam őket - felelte őszintén Wyatt.

Egy másik rendőr közelebb lépett, és ujjával Wyattré mutatott.

- Ez az ember az amerikaiaknak dolgozik Cap Sarraton.

- Nos, angol, az előbb azt állította, a szállodában lakik. Miért hazudott?

- Nem hazudtam - tiltakozott Wyatt. - Ma este költöztem be az Imperiale-ba, ugyanis nem tudtam visszajutni a támaszpontra.

A rendőr nem úgy nézett ki, mint akit sikerült meggyőzni.

- Még mindig azt mondja, nem ismeri Fullert és Manninget?

- Nem ismerem őket - felelte türelmesen Wyatt.

- Sajnálom, blanc, de meg kell motoznom magát - jelentette ki váratlanul a rendőr. Intett a társainak, akik közelebb léptek.

- Hé! - kiáltott rémülten Dawson. - Mit akarnak ezek az idióták?

- Maradjon veszteg - sziszegte Wyatt. - Meg akarnak motozni bennünket. Hagyja, hogy tegyék. Minél hamarabb túl vagyunk rajta, annál jobb.

Néhány órán belül már másodszor kellett végigszenvednie ezt a megalázó eljárást, amely ezúttal még alaposabb volt, mint előző alkalommal. A palotaőrség fegyvert keresett náluk, a rendőröket viszont minden érdekelte. Wyatt összes zsebét kiürítették, tartalmuk a rangidős rendőr kezébe vándorolt. A férfi érdeklődve nézte át Wyatt tárcáját.

- Valóban Cap Sarraton dolgozik - állapította meg. - Amerikai útlevele van. Milyen katonai munkát végez ott?

- Semmilyent - felelte Wyatt. - Civil kutató vagyok, akit a brit kormány küldött ide. Az időjárással foglalkozom.

A rendőr elmosolyodott.

- Vagy amerikai kém.

- Badarság!

- A barátja amerikai. Őt is át kell kutatnunk.

Dawson, hűen önmagához, képtelen volt tartani a száját.

- Vegyétek le rólam a mocskos kezeteket, rohadt bokszosképűek - kiabálta. Szavai semmit nem jelentettek a rendőrök számára, az ahogyan, amilyen hangnemben mondta, szükségtelenné tett minden nyelvi ismeretet. Egy szempillantással később Dawson egy szolgálati pisztoly öblös csövével nézhetett farkasszemet.

- Maga átkozott bolond! - dörrent rá Wyatt. Hajót akar, fogja be a száját, és hagyja, hogy átkutassák. Ha nem találnak semmit, úgyis továbbállnak.

Ez vélhetően igaz is lett volna, ha az egyik rendőr diadalittas felkiáltással elő nem húz egy automata pisztoly a Dawson zakója alá rejtett pisztolytáskából.

- Ó, mik meg nem történnek - csóválta meg a fejét gúnyosan a rendőrök vezetője. - Felfegyverzett amerikaiak kószálnak St. Pierre utcáin. Velünk jönnek, mindketten.

- Nos, nézze - próbálkozott Wyatt, de gyorsan fel is adta, amikor bal veséjének egy pisztolycső nyomódott. Keserű arccal engedte, hogy a rendőrök maguk előtt az utca felé taszítsák. - Hígagyú - nézett izzó tekintettel Dawsonra. - Mi a fenéért kellett fegyvert viselnie? Most aztán megismerhetjük Serrurier börtöneinek a vendégszeretetét.

* * *

Causton előbújt az árnyékból, vetett egy utolsó pillantást az utca vége felé távolodó csoportra, aztán megfordult és visszasietett a szállodába. Mrs. Warmington és Julie vele egy pillanatban léptek be a bárba, még több szendvicset és egy kanna gőzölgő kávét hozva, Papegaikos pedig szorgalmasan szódavizes palackokat pakolt a bárpult tetejére.

- Wyattet és Dawsont elvitték a rendőrök - jelentette be Causton. - Dawsonnál fegyver volt, s ez nem tetszett a rendőröknek. – Tekintete a görögre siklott, aki lesütötte a szemét.

Julie hangos csattanással a bárpultra ejtette a kávéskannát.

- Hova vitték őket?

- Nem tudom - felelte Causton. - Talán a helyi börtönbe. Nem tudja, merre van az, Eumenides?

- A Place de la Liberation Noire- on - mondta a görög, és megingatta a fejét. - Onnan osztán nem fogjuk kihozni őket.

- Majd meglátjuk. Mindenesetre, meg kell próbálnunk. Az autó gyújtáselosztója Wyattnél van, márpedig anélkül az autó fabatkát sem ér.

- Vannak más autók is - jegyezte meg hűvös hangon Mrs. Warmington.

- Valóban? - nézett rá ironikusan Causton. - Van magának autója, Eumenides?

- Volt, de a katonák mindet elvitték.

- Most nem az autóról van szó - mondta ingerülten Julie -, hanem arról, hogy Dave- et és Dawsont kiszabadítsuk a rendőrök karmai közül.

- Azt is meg fogjuk tenni, de előbb keríteni kell egy autót. - Causton megvakargatta az állat. Messze vannak ide a dokkok, átkozottul messze.

Eumenides értetlen képet vágott.

- Autóra van szükségünk, nem bárkára.

- Mire? - kérdezte elképedve Causton. - Ja, bárkára! Nem, én csak a brit konzult akarom, aki ott lakik. Talán az általa képviselt állam és a sajtó együttes tekintélye elég lesz ahhoz, hogy kihozzuk Wyattéket a tömlőéből. Egymagám kétlem, hogy sokra mennék. - Tekintetével sajnálkozva végigsimogatta a szendvicses tálcát. - Gondolom, minél hamarabb indulok, annál hamarabb kihozhatjuk Wyattet és Dawsont.

- Egy kávét azért megihat - biztatta Julie. - Én addig csomagolok néhány szendvicset.

- Hálás köszönetem - fogadta el Causton a csészét. - Van ennek az épületnek pincéje?

- Nem, nincsen pince - válaszolt Eumenides.

- Kár. - Causton körbepásztázta a helyiséget. Jobb lenne, ha minél hamarabb elhagynák a bárt. Az effajta csetepaték mindig nagy kavarodást okoznak, és az első dolog, ami a fosztogatókat vonzani fogja, az az ital. Javaslom, hogy költözzenek fel a legfelső emeletre, és ha lehetséges, barikádozzák el a lépcsőt.

Tamáskodva végigmérte a görögöt.

- Bízom benne, hogy vigyázni fog a hölgyekre a távollétemben.

Széles mosoly jelent meg Eumenides arcán.

- Mindenről gondoskodni fogok.

Causton ebben nem volt annyira biztos, de nem volt mit tennie, be kellett érnie az ígérettel. Felhörpintette a maradék kávéját, zakója zsebébe süllyesztette a szalvétába csomagolt szendvicseket, és az előtér felé indult. - Jövök, amilyen gyorsan csak tudok. Remélhetőleg Wyatt-tel.

- Mr. Dawsont se feledje - szólt utána Mrs. Warmington.

- Megpróbálom. Kérem, ne hagyják el a szállodát. Már így is épp eléggé szétdarabolódott a társaság.

- Rawsthorne-nak van autója - jutott eszébe Eumenidesnek. - Láttam. Különleges... jelzés van rajta. - Csettintett az ujjával, bosszankodva hiányos angoltudása miatt.

- Diplomatarendszám? - sietett a segítségére Causton.

- Így igaz.

- Az még jól jöhet. Oké, remélem, két órán belül itt leszek. Fel a fejjel!

Kiment a bárból és átvágott a halion, de nem lépett ki rögtön az utcára. Óvatosan kinézett az üvegajtón, és amikor látta, hogy nincs veszély, kimerészkedett. A falak mentén, az árnyékban osont. Egy idő után a karórája foszforeszkáló számlapjára pillantott, és meglepetten konstatálta, hogy még tíz óra sincs - azt hitte, már jóval későbbre jár az idő. Egy kis szerencsével már éjfélre visszatérhetnek az Imperialeba.

Eleinte elég gyorsan haladt, kísértetként suhanva át a kihalt utcákon, de amint a dokkok közelébe ért, kénytelen volt megállapítani, hogy hadiövezetbe hatolt be. Katonai teherautók robogtak át vakító fényszórókkal a sötét utcákon, a távolból pedig masírozó katonák lépteinek csattogása hallatszott.

Causton behúzódott egy kapualjba, elővett egy összehajtogatott térképet, s elemlámpája gondosan leárnyékolt fényénél szemügyre vette. Nem lesz könnyű bejutnia Rawsthorne-hoz. A konzul házának a közelében volt található a San Juan- erőd, amit Serrurier fegyvertárnak használt - ezért koncentrálódott ide ennyi katona. A Negrito-völgybe kivonultatott egységeket innen látták el lőszerrel, ez magyarázta a szünet nélküli teherautó- forgalmat.

Nem volt más választása, útvonalat kellett változtatnia, ami plusz egy órát jelentett. Még egyszer megnézte a térképet, aztán zsebre vágta, és elindult az utca másik oldala felé. Ebben a pillanatban némult el a távoli ágyúdörgés, és a városra halálos csend borult. Causton halkabbra fogta lépteit, és kilesett az utcasarok mögül. Tiszta volt a levegő.

Befordult a szomszéd utcába, és a San Jüan- erőddel ellentétes irányba indult, menet közben azon tűnődve, vajon mit jelenthet ez a hirtelen csend. Nem egy háborúról tudósított már - ott volt Kongóban, Vietnamban és Malajziában -, így elég tapasztalattal rendelkezett ahhoz, hogy le tudja vonni a megfelelő következtetéseket.

Először is, kétségtelenül Favel ágyúi voltak, melyeket eddig hallani lehetett - a kormányerők tüzérségét személyesen látta St. Pierre határában vesztegelni. Favel ágyúi pedig lőttek valamire, valószínűleg a gyalogságra, amit Favel feltámadásának a hírére Serrurier sebtében a Negrito-völgybe küldött. Most az ágyúk elhallgattak, és ez azt jelentette, hogy Favel ismét mozgásban volt, a gyalogsága megtámadta Serrurier katonáit. A kormánycsapatokat már jócskán megtépázhatta az ágyútűz, míg Favel embereinek viszonylag sértetleneknek kellett lenniük. Nem volt lehetetlen, hogy Faveléknek sikerül áttörniük - ha a következő ágyúsortűz már jóval közelebbről fog eldördülni, az azt fogja jelenteni, hogy Favel került ki győztesen az ütközetből.

Az éjszakai támadást választotta, ami a specialitása volt, mióta visszavonult a hegyekbe. Az emberei is erre voltak kiképezve, és valószínűleg egy közülük Serrurier két katonájával is felért, ameddig Favel diktálta a csata feltételeit. Ha azonban nyílt terepre kerülnek, Serrurier tüzérségének és légierejének a kereszttüzébe, az végzetes lehet számukra. Favel nagy kockázatot készült vállalni azzal, hogy lejön a Santego-öblöt körülölelő síkságra, okos stratégiája és a szerencse, hogy a kormányerők tüzérsége elakadt, csökkenteni látszott a veszélyt.

Caustont annyira lekötötték gondolatai, hogy kis híján nekirohant egy rendőrségi őrjáratnak. Az utolsó pillanatban megtorpant, és behúzódott az árnyékba, majd boldogan fellélegzett, amikor a járőrök továbbhaladtak, anélkül hogy észrevették volna őt. Mire Rawsthorne házához ért, három újabb őrjárat elől kellett elrejtőznie; éjfél volt, mire bekopogtatott a konzul kapuján.

* * *

James Fowler Dawson sikeres író volt. Nemcsak a kritika értékelte - olyannyira, hogy esélyesnek látták a Nobel-díjra -, hanem a könyvei is szép számmal fogytak, így sok pénzt keresett. Persze, a pénzből sohase elég, ezért Dawson gondosan ügyelt rá, hogy a sajtóügynökei által kialakított „image"- e mindig megfeleljen az olvasóközönség elvárásainak.

Az első regénye, a Tarpon, abban az évben jelent meg, amelyikben Hemingway meghalt. Abban az időben még szabadúszó volt, amerikai sportmagazinok számára agyalt ki különféle történeteket arról, milyen dicső dolog félméteres pisztrángot fogni vagy farkasszemet nézni egy két lábra ágaskodó szürke medvével. Mondani sem kell, nem örvendett valami nagy sikernek, így akkoriban éhes író volt. Amikor a Tarpon felkerült a legnagyobb példányszámban eladott könyvek listájának a tetejére, senki nem volt annyira meglepődve, mint Dawson. Ismerve azonban a közönség ízlésének szeszélyes voltát, igyekezett konzerválni sikerét, ezért nemcsak jó író akart lenni, hanem sokat szereplő, színes egyéniség is.

Magára öltötte tehát a Hemingway válláról lehullt palástot, és elhatározta, ő is talpig férfi lesz. Elefántot és oroszlánt lőtt Afrikában, kardhalat fogott a Karib-tengeren, hegyet mászott Alaszkában, a saját sportrepülőgépén repült, és akárcsak Hemingwaynek, neki is volt egy látványos repülőgépbalesete. Különös módon, minden egyes alkalommal ott volt valaki, hogy fotóval örökítse meg ezeket az eseményeket.

De mégse volt Hemingway. Az oroszlánok, melyeket megölt, hajtók által bekerített, rémült vadállatok voltak, és egyet se sikerült egyetlen lövéssel leterítenie bunker biztonságúvá erősített dzsipjéről. Amikor az alaszkai hegycsúcsot meghódította, gyakorlatilag felszállították a tapasztalt, jól megfizetett hegymászók; és tiszta szívből gyűlölte a repülőjét, mert félt a magasságtól, s csak akkor ült bele, ha feltétlenül szükséges volt a róla kialakított kép ápolásához. A halászatot azonban megkedvelte, és nem is csinálta rosszul. Mindezeken túl, dacára összes negatív tulajdonságának, jó író maradt, noha rettegett attól, hogy kiesik a múzsák kegyeiből, és a legújabb könyve bukás lesz.

Kirakatképe csillogott, a neve főcímekben szerepelt a világ újságaiban, a pénz ömlött bankszámlájára - semmi oka nem volt rá, hogy ne legyen elégedett. Élvezte, hogy nincs a világnak olyan nagyvárosa, ahol ne ismernék, élvezte azt is, hogy minden repülőtéren újságírók és fotósok fogadták, akiket a nagyvilág eseményeivel kapcsolatos véleménye érdekelt. Még soha nem került olyan helyzetbe, hogy nevének puszta említése ne húzta volna ki a bajból, így az sem aggasztotta túlságosan, hogy Wyatt-tel együtt egy cellába dugták. Korábban is volt már börtönben - a közvélemény csak kuncogott, valahányszor tudomást szerzett egy újabb kalandjáról -, de sohase tartották ott egy-két óránál hosszabb ideig. Egy névleges büntetés, egy adományozás a Rendőrárvák Alapjának, egy leereszkedő bocsánatkérés, és a Jim Dawson név ismét szabaddá tette. Semmi oka nem volt rá, hogy azt gondolja, ezúttal másképp lesz.

- Jólesne egy ital - mondta zsémbesen. - Azok a kurafiak elvették a flaskámat.

Wyatt megvizsgálta a cellát. Az épület régi volt, vastag, masszív falakkal, az ablak szűk, magasan vágott, rácsok nélküli. Wyatt, aki nem állíthatta, hogy törpére teremtette az ég, még egy székre felállva is alig látott ki a keskeny nyíláson. A tér túlsó oldalán látható, homályosan derengő épületekből úgy ítélte, a rendőr-főkapitányságnak otthont adó épület második emeletén lehetnek.

Lelépett a székről és megkérdezte:

- Mi a fenének kellett fegyvert viselnie?

- Mindig van nálam fegyver - felelte Dawson. Az én pozíciómban gyakran kerül bajba az ember, tudja. Mindig akadnak őrültek, akiknek nem tetszik valamelyik írásom, vagy kölykök, akik be akarják bizonyítani, hogy keményebb fából vannak faragva, mint én. Egyébként, van rá engedélyem. Néhány évvel ezelőtt kaptam egy halom fenyegető levelet, és történt egy-két furcsaság a házam környékén, úgyhogy beszereztem a pisztolyt.

- Nem tudom, hogy jó ötlet volt-e, még az Államokban is - mondta Wyatt -, az viszont biztos, hogy itt bajba sodort minket. A fegyverviselési engedélyével pedig nem fog kihúzni minket a csávából.

- Nem lesz nehéz kikerülni innen - legyintett mérgesen Dawson. - Nem kell egyebet tennem, mint megvárni, hogy valaki értelmesebb és olvasottabb jöjjön, mint ezek a járőröcskék, és megmondani neki, ki vagyok. Aztán már mehetünk is.

Wyatt közelebb lépett hozzá, és a szemébe nézett.

- Komolyan?

- Persze. A pokolba, ember, engem mindenki ismer. Ennek a kis banánköztársaságnak a kormánya nem fog ujjat húzni Sam bácsival csak azért, hogy engem bosszantson. Már maga az a tény, hogy börtönbe csuktak, felháborodást fog kiváltani a világ közvéleményéből, és ez a Serrurier nevű fickó nem lesz bolond, hogy hagyja még rosszabbra fordulni a helyzetet.

Wyatt tehetetlenül sóhajtott.

- Nem ismeri Serrurier-t. Először is, ki nem állhatja az amerikaiakat, másodszor pedig, nem fogja érdekelni, ki maga. Ha egyáltalán hallott Big Jim Dawsonról, amit erősen kétlek.

Dawson alig kapott levegőt eme eretnek kijelentés hallatán.

- Nem hallott rólam? Már hogyne hallott volna rólam!

- Hallotta azokat az ágyúlövéseket. Serrurier az életéért harcol, felfogta ezt egyáltalán? Ha Favel győz, Serrurier halott ember lesz. Ebben a pillanatban sem Sam bácsi, sem bárki más nem érdekli őt, egyszerűen nincs rá ideje. És akárcsak egy orvos, ő is eltemeti a hibáit, tehát ha tudomást szerez róla, hogy mi itt vagyunk, számíthatunk rá, hogy célba lövő versenyt tartanak a tiszteletünkre a pincében. Ezért reménykedem benne, hogy senki nem fogja értesíteni.

- De hát előbb kell lennie egy tárgyalásnak - tiltakozott Dawson. - Azt hiszem, értesítenem kellene az ügyvédemet.

- Az isten szerelmére - fakadt ki Wyatt -, hol élt maga eddig? A holdon? Serrurier húszezer embert végeztetett ki bírói ítélet nélkül az elmúlt hét évben. Egyszerűen csak eltűntek. Máris elkezdhet imádkozni azért, hogy ne kövessük őket.

- Nos, ez badarság - jelentette ki határozottan Dawson. - Már öt éve járok San Fernandezre horgászni, de még semmit nem hallottam ezekről a dolgokról. És ismerek jó néhány kormányhivatalnokot: náluk kedvesebb fiúkat keresve sem találhatna. Persze, feketék, de ettől még nem tartom kevesebbre őket.

- Milyen liberális gondolkodású - jegyezte meg gúnyosan Wyatt. - Meg tudja nevezni valamelyiket a „fiúk" közül? Talán ők valóban a segítségünkre lehetnek.

- Lássuk csak. Persze, a belügyminiszter. Egy Descaix nevű fickó.

- Ó, ne! - nyögött fel Wyatt, és lerogyott egy székre.

- Mi a baj?

Wyatt felnézett.

- Figyeljen, Dawson. Megpróbálom elmagyarázni világosan és érthetően. A maga kedves pajtása, Descaix, Serrurier titkosrendőrségének a feje volt. Serrurier azt mondta neki, „csináld ezt", és Descaix csinálta, olyannyira szorgalmasan, hogy a végére egész szép kis halom hulla gyűlt össze. Descaix azonban elkövetett egy szarvashibát. Az egyik hulla mégse volt annyira hulla, amennyire lennie kellett volna; a pasas feltámadt, és most itt van, odakint durrogtat az ágyúival. Favelnek hívják, ha még nem jött volna rá.

Dawson térdére csapott.

- Serrurier ennek nem örült cseppet se, mit gondol hát, mi történt Descaix-vel?

Dawson gyanakvó képet vágott.

- Honnan tudjam?

- Igaza van, senki se tudhatja - folytatta Wyatt. - Descaix elment, eltűnt, mintha sose létezett volna. Töröltetett. Az én személyes véleményem az, hogy megbánta hibáját, és a föld alá bújt szégyenében. No persze, nem önként...

- De hát olyan kedves, barátságos fickó volt - ellenkezett még mindig Dawson. Megrázta a fejét. - Nem értem, hogy kerülhette el a figyelmemet, író vagyok, tudnom kellene egyet s mást az emberekről. Egyszer még horgászni is kimentem vele. Csak ismeri az ember azt, akivel együtt horgászik?

- Miért kellene? - kérdezte Wyatt. - Az olyanoknak, mint Descaix, két egymástól független rekeszre van osztva az agyuk. Ha maga vagy én megölnénk egy embert, akkor tettünk életünk végéig kísértene minket: nyomot hagyna az énünkön. Descaix azonban megölet valakit, és már abban a pillanatban el is felejtette, ahogy kiadta rá a parancsot. Cseppet sem bántja a lelkiismeret, tehát nem látszik rajta: nincs a homlokára írva, hogy mit tett.

- Jézusom! - mondta undorral eltelve Dawson. - Egy tömeggyilkossal horgásztam.

- Többé nem fog vele, efelől biztosíthatom. És mással sem, ha nem jutunk ki innen.

Dawson dühöngeni kezdett.

- Mi a fenét csinál az amerikai kormány? Van itt egy támaszpontunk: miért nem lett már réges-régen megtisztítva ez a sziget?

- Hányingerem van magától, Dawson. Nem látja, mi folyik az orra előtt, és amikor valaki beleharap az orrába, rögtön az amerikai kormánynak sikoltozik segítségért. A kormánya nem szándékozik beleavatkozni a sziget belügyeibe, és jól is teszi. Ha beavatkoznának, ahogyan azt a Dominikai Köztársaságban is tették, tönkretennék a térség országaival kialakított diplomáciai kapcsolataikat, amivel nagy szívességet tennének az oroszoknak. Egyébként is, ez a legjobb megoldás. A szabadságot nem lehet tálcán felkínálni egy nép számára - neki magának kell megszereznie azt. Favel tudja ezt, és most épp azzal van elfoglalva, hogy megszerezze népe számára az áhított szabadságot.

A tekintete Dawsonra vándorolt, aki közben leheveredett az egyik ágyra, és összehúzta magát, akár egy rémült kisgyermek.

- Maga akarta elvinni az autómat, ugye, Dawson? Nern volt rendőr, aki el akarta indítani. Maga volt az.

Dawson bólintott.

- Felmentem maguk után az emeletre, és hallottam, hogy a forgószélről beszélnek. Megijedtem, és úgy gondoltam, jobb lesz, ha elmenekülök, amíg még nem késő.

- Minket egyszerűen csak otthagyott volna?

Dawson még összébb húzta magát.

- Igen.

Wyatt kinyújtóztatta a lábát.

- Nem értem - mormogta. - Egyszerűen nem értem. Maga Dawson, a „Nagy" Jim Dawson, az a férfi, akinél jobban lőni, verekedni és repülni emberfia nem tud. Mi történt magával?

Dawson magára tekerte a takarót, és a fal felé fordult.

- Menjen a pokolba! - mondta fojtott hangon.

* * *

A rendőrök hajnali négykor jöttek értük. Kirángatták őket a cellából, végiglökdösték őket a folyosón. A szoba, amelybe beterelték a két férfit, sivár volt és rideg, mint minden vallatószoba. Az asztalnál ülő rendőrtiszt is megfelelt a szabványnak: hideg, személytelen tekintete, szenvtelen arca úgy illett ebbe a környezetbe, mint keresztespók a hálójába. A tiszt kifejezéstelenül végigmérte őket, aztán ezt mondta:

- Bolondok! Egyenként kellett volna hozni őket. Őt vigyétek vissza. - A töltőtollával Wyattre mutatott, akit azonnal kirángattak a folyosóra és visszacipeltek a cellába.

Miután a zárban baljósán csikorgó kulcs ismét elzárta a külvilágtól, Wyatt nekitámaszkodott a falnak, és az esélyeit latolgatta. Nem tartotta kizártnak, hogy Descaix hamarosan hálótársakat fog kapni. Az ágyúlövéseket már jó ideje nem lehetett hallani, Wyatt csak remélni tudta, hogy Favelt nem győzték le - mert Favel volt az egyetlen esélyük arra, hogy élve kijussanak innen. Ha Favel nem foglalja el St. Pierre-t, akkor Dawson és ő vagy golyót kapnak a fejükbe, vagy megfulladnak a cellában, ha a Santego-öböl vize ellepi a várost.

Lefeküdt az ágyára, de nem tudott pihenni, agya továbbra is lázasan dolgozott. A rendőrök heveny érdeklődést mutattak Manning és Fuller, a két északi parton lakó angol iránt. Miért foglalkoztak épp velük egy polgárháború kellős közepén? Aztán eszébejutott, mit mondott Causton a fegyverszállítmányokról, és azon tűnődött, vajon nem Campo de las Perlason lakik a két férfi, azon a helyen, ahol Causton szerint a fegyverek partra kerültek. Ha ők is benne voltak a tranzakcióban, nem csoda, hogy Serrurier-t érdekelték a dolgaik, és ebből kifolyólag, a szigeten tartózkodó összes többi angol is.

Végül a fáradtság mégis győzedelmeskedett, Wyattet elnyomta az álom.

Amikor felkeltették, a reggel első fénysugarai már bemerészkedtek a szűk ablaknyíláson. Az őrök ismét a folyosó végén lévő szobába vitték, ahol nyoma sem volt Dawsonnak, csak a tiszt ült mosolygósan az asztal mögött.

- Jöjjön, Mr. Wyatt, üljön le, kérem.

Ez nem kérés volt, hanem parancs. Wyatt leült a székre, és keresztbe tette a lábát.

- Roseau főfelügyelő vagyok - mondta a rendőrtiszt angolul. - Nem gondolja, hogy elég jól beszélem az angolt? Jamaicában tanultam.

- Nagyon jól beszéli - ismerte el Wyatt.

- Ennek örülök, mert így biztosan nem fogjuk félreérteni egymást. Mikor találkozott utoljára Manninggel?

- Soha nem találkoztam vele.

- ÉsFullerrel?

- Vele sem.

- De azt tudja, hogy hol laknak; elismerte.

- Nem ismertem el semmit - felelte közömbösen Wyatt. - Azt mondtam az alárendeltjének, hogy úgy hallottam, az északi parton élnek. Azt is mondtam neki, hogy soha nem találkoztam velük.

Roseau az előtte heverő papírlapra nézett.

- Mióta dolgozik az amerikai hírszerzésnek? - kérdezte anélkül, hogy felpillantott volna.

- Micsoda? - kiáltott fel Wyatt. - Ez nonszensz.

Roseau felkapta a fejét.

- Akkor a brit hírszerzés alkalmazza? Brit kém?

- Magának elment az esze - vesztette el a türelmét Wyatt. - Én kutató vagyok, meteorológus. És ha már erről van szó, elárulok valamit: forgószél közeledik. Ha két napon belül nem ürítik ki a várost, St. Pierre-nek egyetlen élő lakója sem fog maradni. Mindenki vízbe fog fúlni.

Roseau megértőén mosolygott.

- Igen, Mr. Wyatt, tisztában vagyunk vele, hogy ezzel fedezi magát. Ahogyan az sem titok a számunkra, hogy a britek és az amerikaiak látták el fegyverekkel Favelt, aki meg akarja dönteni ennek az országnak a törvényes kormányát.

- Ebből elég - csapott az asztalra Wyatt. - Látni akarom a brit konzult.

- Látni akarja Rawsthorne-t? - kérdezte rosszindulatú vigyorral Roseau. - Ő is látni akarta magát, egy másik angollal együtt. Itt voltak, hogy kivigyék magukat. Sajnálatos, hogy hivatalos pozíciója miatt nem tudtuk letartóztatni Rawsthorne-t, noha tudjuk, hogy ő a vezetőjük, de a kormányom már el is küldött egy tiltakozó üzenetet Londonnak a konzul viselkedése miatt. Rawsthorne moncz non grata. - Roseau vigyora még szélesebbé vált. - Látja, latinul is tudok, Mr. Wyatt. Nem rossz egy tudatlan niggertől.

- Igaza van, a „tudatlan" a megfelelő szó - morogta Wyatt.

Roseau sóhajtott, ahogyan a tanár sóhajt, amikor egy különösen konok tanuló próbára akarja tenni a türelmét.

- Nem kellene sértegetnie engem, Wyatt. Vegyen inkább példát a társáról, a cinkosáról, az amerikai ügynökről. Dawson vallott. Ezek az amerikaiak nem is olyan kemény fickók, mint amilyennek beállítják magukat.

- Mi a fenét vallhatott be? - dühöngött Wyatt. Éppolyan ártatlan, mint én. - Megfogta a szék szélét, és érezte, hogy nedves lesz a tenyere. A lába elé nézett, és egy széttaposott vérfoltot vett észre a padlón. Az asztallap szélére fröccsent vércseppek sem tűntek fel neki eddig. Gyűlölettől izzó tekintettel nézett fel Roseau-ra.

- Igen, Wyatt, vallott - mondta vidáman Roseau. Elővett egy tiszta papírlapot az asztal egyik fiókjából, és Wyatt elé csúsztatta. - Nos - mutatott rá a fogolyra a tollal -, elölről kezdjük az egészet. Mikor látta utoljára Manninget?

- Soha nem láttam Manninget.

- Mikor látta utoljára Fullert?

- Soha nem láttam Fullert - felelte monoton hangon Wyatt.

Roseau gondosan az asztalra helyezte a tóltőtollát.

- Próbáljuk ki, van-e legalább olyan legény, mint Dawson? - kérdezte szelíden. - Vagy inkább ne? Az mindkettőnknek jobb lenne.

Wyatt tudatában volt annak, hogy két rendőr áll mögötte, az ajtó közelében. Egyikük sem mozdult, egyikük sem okozott neszt, mégis tudta, hogy ott vannak - azóta, hogy Dawson vére összekente a kezét. Úgy döntött, megpróbálja hasznát venni a Rawsthorne-tól tanultaknak.

- Roseau, Serrurier meg fogja nyúzni magát emiatt.

Roseau pislogott egyet, de nem szólt.

- Gondolom, nem is sejti, hogy itt vagyok. Nagyon-nagyon mérges tud lenni, ha valaki keresztezi a terveit, de hát ezt magának nem kell mondanom. Tegnap Hippolyte épp akkor kapott tőle alapos fejmosást, amikor a palotában jártam.

- Maga tegnap találkozott az elnökkel? - Roseau hangja mintha már nem lett volna annyira magabiztos.

- Persze - felelte Wyatt olyan természetességgel, mintha mindennapos vendég lett volna az elnöki palotában. Közelebb hajolt Roseau- hoz. - Tudja egyáltalán, ki az az ember, akit az imént véresre vertek? Ő egy híres író. Hallania kellett Big Jim Dawsonról: mindenki hallott róla.

Roseau fészkelődni kezdett.

- Megpróbálta elhitetni velem, hogy ő... - Hirtelen elhallgatott, mert Wyatt felnevetett.

- Szép kis kalamajkát okozott, mondhatom. Serrurier-t sikerült alaposan megszorongatnia ennek a Favelnek, de ez nem gond, az elnök kezelni tudja a válságot. Ezt ő maga mondta nekem. Az amerikai támaszpont azonban nagyon aggasztja: nem tudhatja, hátba fogják-e támadni vagy nem. El tudja képzelni, Roseau, mi fog történni, ha megteszik... Az amerikaiak és Favel úgy fogják összeroppantani Serrurier-t, mint a harapófogó a diót.

- Mi köze mindennek hozzám? - kérdezte bizonytalanul Roseau.

Wyatt hátradőlt a széken, és jól megjátszott szörnyülködéssel a főfelügyőre meredt.

- Nos, maga bolond, maga tálcán szolgáltatja az amerikaiaknak az ürügyet, amire annyira várnak. Dawson nemzetközi személyiség, de mindenekelőtt amerikai. Brooks parancsnok meg fogja kérdezni Serrurier-től, hol van Dawson, és ha az elnök nem tudja elevenen és sértetlenül átadni neki, akkor Brooks támadni fog, mert maga mögött tudja a világ közvéleményét. Eddig csak szemlélője volt az eseményeknek, mert az amerikai kormány nem akarta kockáztatni a térségben elért diplomáciai sikereit, de most, hogy egy potenciális Nobel- díjast, egy Dawson tekintélyével bíró figurát kevertek bele a polgárháborújukba, lépni fog.

Roseau csendben rágódott. Wyatt hagyta néhány másodpercig főni a saját levében, aztán folytatta:

- Ugyanolyan jól tudja, mint én, Roseau, hogy Dawsonnak fogalma sincs arról, kik ezek a Manning és Fuller nevű fickók. Maga rám akart ijeszteni vele, de nem sikerült. Hadd mondjak el magának valamit, Roseau főfelügyelő. Amikor Brooks meg fogja kérdezni, hol van Dawson, Serrurier fel fogja kutatni érte a várost, mert tudja, hogy ha nem szolgáltatja vissza az írót, akkor az amerikaiak rátörik a hátsó bejáratot, és neki vége. És ha Serrurier megtudja, hogy Roseau ostoba fejjel túllépte a hatáskörét és félholtra verte Dawsont, akkor a maga élete fél pennyt sem fog érni, felügyelő. Ahogy most állnak a dolgok, akár már el is kezdhet készülni a halálra. Vagy ha mégiscsak van egy kis ész a kobakjában, orvost hívat Dawsonhoz, amilyen gyorsan csak tud, aztán megpróbálja valahogy rávenni, hogy tartsa a száját. Hogy hogyan, az már a maga dolga.

Alig tudta megállni, hogy ne nevessen, látva Roseau halálra vált, bűnbánó arcát. A főfelügyelő végül összeszedte magát, és intett az őröknek.

- Vigyék vissza ezt az embert a cellájába.

Két erős marok ragadta meg Wyatt vállát, ám ezúttal jóval kíméletesebben, mint a korábbi alkalmakkor. Miután belökték a cellájába, Wyatt hosszú perceken át remegett. Aztán leült egy székre, és akárcsak a Roseau-val való első találkozását követően, az esélyeiket kezdte latolgatni.

Úgy vélte, most már legalább Roseau- tól nem kell tartaniuk. A másik problémájuk azonban még nem oldódott meg, még nem sikerült kijutniuk az épületből és a városból. Roseau további puhítása tehát elengedhetetlen volt; Wyatt sejtette, nem kell sokat várnia, és újra látni fogja a főfelügyelőt. Roseaunak eszébe fog jutni, hogy emlegette ismeretségét Serrurier-vel, és erről majd kétségtelenül többet akar tudni.

A karórájára pillantott. Már hét óra volt, a napfény csak úgy ömlött be a cella ablakán. Wyatt remélte, Caustonnak és a többieknek volt annyi eszük, hogy nélkülük is nekivágjanak az útnak. Ha gyalog is mentek, mostanra már jókora utat megtehettek.

Lassan a kinti zaj is eljutott a tudatáig. Már azóta hallani lehetett, hogy visszahozták a cellájába, de annyira el volt mélyülve a gondolataiban, hogy mindeddig észre sem vette. A tér felől motordübörgés, bakancsok csattogása hallatszott, durva kiabálással átszőve - az őrmestereknek a világ minden hadseregében ugyanolyan, félreismerhetetlen hangjuk volt. Mintha egy zászlóalj készült volna felvenni állásait a téren.

Wyatt felállt, az ablak alá rúgta a széket és felmászott. A fal vastagsága miatt a látószög túl kicsi volt, csak a tér túloldalán lévő házak homlokzatát láthatta. Ott állt egy darabig az ablak alatt, a zajokból kísérelve meg tájékozódni, aztán feladta. Épp le akart szállni a székről, amikor ágyúk dördültek el, olyan közelről, hogy a forró reggeli levegő megremegett.

Wyatt lábujjhegyre ágaskodott, kétségbeesetten nyújtózva, hogy végre lásson valamit, és sikerült is elkapnia egy vöröses villanást a szemközti háztetőn. Egy pillanattal később az épület homlokfala beomlott, és iszonyatos porfelhő közepette eltűnt Wyatt riadt tekintete elől.

Aztán a robbanás szele őt is elkapta, és sűrű üvegszilánkeső kíséretében a cella ajtajának vetette. Wyatt hallotta, hogy feje tompa dübbenéssel nekicsapódik a masszív faalkotmánynak, aztán elvesztette az eszméletét.

4.

Az ágyúsortűz robaja felverte mély álmából Caustont. A férfi riadtan felült, és pár másodpercnyi tanácstalan bambulás után elégedetten állapította meg, hogy a saját szobájában van, az Imperiale-ban. Eumenides, akinek felajánlott egy ágyat, az ablaknál állt.

- Átkozott legyek - kászálódott ki az ágyból Causton -, ha ezek nem egészen közelről szóltak.

Eumenides hátrébb húzódott az ablaktól, és végignézett az angol gyűrött nadrágján.

- Az utcákon fognak harcolni - mondta melankolikusan. - Nagyon csúnya lesz.

- Általában az szokott lenni. - Causton megdörgölte arcán a borostát. - Mi történik odalent?

- Sok embert látok... katonákat - felelte Eumenides. - Sokuk sebesült.

- Sebesülten jönnek? Serrurier tehát visszavonul, de ettől még semmi nem dőlt el. A várost az utolsó leheletéig védeni fogja. - Gyors, gyakorlott mozdulatokkal felhúzta rugóra járó villanyborotváját. - Serrurier rendőrsége otthon tartotta az embereket; ez bölcs dolog volt, így a menekültáradat nem akadályozta a katonákat. De hogy a városban dúló harc közepette is rendet fognak tartani, azt már kötve hiszem. Attól tartok, tényleg nagyon csúnya lesz a mai nap.

A görög rágyújtott egy cigarettára és bölcsen hallgatott.

Causton is csendben borotválkozott, a gondolataival volt elfoglalva. Az ágyúk közelségeazt jelentette, hogy Favelnek a Negrito-völgyben sikerült szétvernie Serrurier csapatait, és most teljes gőzzel nyomul St. Pierre külterülete felé. Ilyen gyors mozgással nyilvánvalóan nem maradt ideje megtisztítani háta mögött a terepet, így Serrurier gyalogságából maradniuk kellett szétszóródott csapatoknak a Negrito-völgyben. Ezek éjszaka nem jelentettek veszélyt, de most, nappal, már képesek voltak egyesíteni erőiket. Favel pedig nem koncentrálhat rájuk, mert egy még nagyobb veszéllyel kell szembenéznie.

Kitört a síkságra, és St. Pierre kapuján dörömbölt seregével, de mire eljutott ide, fényes nappal lett. Eddig rajtaütésszerűén támadhatott, és a nem várt ágyúsortüzekkel szétzilálhatta a robbanólövedékekhez nem szokott gyalogságot - de Serruriernek is volt tüzérsége, sőt egy harckocsidandárja és légiereje is. Igaz, ez a harckocsidandár három kiöregedett tankból és tucatnyi, innen-onnan összevásárolt páncélozott járműből állt, a légierőt pedig átalakított polgári gépek alkották, de sík terepen még egy kiöregedett tank is játszva feltartóztathat egy gyalogoshadsereget, lehetővé téve a repülőknek, bármiből is legyenek átalakítva, hogy legéppuskázzák a védtelenné vált csapatokat.

Causton megvizsgálta lecsupaszított arcát a tükörben, s közben azon tűnődött, elég gyors volt-e ahhoz Favel, hogy elkapja Serrurier tüzérségét, mielőtt az még akcióba léphetett volna. Ha igen, akkor minden idők legszerencsésebb hadvezérének mondhatja magát, mivel a tüzérség parancsnoka volt az, aki alkalmatlanságával kezére játszotta a saját katonáit. A szerencse azonban, akár jó, akár rossz, mindig is elkerülhetetlenül hozzátartozott a háborúhoz.

Causton hideg vízbe nyomta a fejét, prüszkölve felegyenesedett, és törülközőért nyúlt. Már majdnem sikerült szárazra törölnie a haját, amikor valaki kopogott az ajtón. Causton csendre intette Eumenidest.

- Ki az? - kérdezte.

- Én vagyok - kiáltotta Julie?

- Jöjjön be, Miss Marlowe - mondta megkönnyebbülten az újságíró.

Julie elég nyúzottnak nézett ki, a szeme karikás volt és vörös a kialvatlanságtól. A lány hátrasimította a haját, és panaszosán kijelentette:

- Az a nő az őrületbe kerget.

- Mit csinál Warmington őrmester?

- Pillanatnyilag bóbiskol, hála az égnek. Annak a nőnek aztán van bőr a képén: egész este úgy bánt velem, mint egy cselédlánnyal, és vérig volt sértődve, mert nem voltam hajlandó engedelmeskedni a parancsainak. Aztán az éjszaka közepén rájött a sírhatnék, és még most is abajgatna, ha tele nem tömtem volna luminollal.

- Most alszik?

- Ébren van, de annyira kába, hogy fogalma sincs róla, mi folyik körülötte.

- Talán jobb is így. - Causton behúzta a fejét egy újabb ágyúsortűz hallatán. - Nem ártana kiütve tartani mindaddig, míg ki nem jutunk ebből a pokolból. Remélem, Rawsthorne nem fog késni. - Végigmérte Julie-t. - Maga se néz ki valami fényesen.

- Úgy érzem magam, mint akit jól fejbe vertek. Az éj szaka közepén felébresztett Mrs. Warmington. Elaltattam, aztán meg én nem tudtam aludni: Dave-re és Mr. Dawsonra gondoltam. Végül nagy nehezen sikerült elszenderülnöm, de szinte azonnal felébresztettek az ágyúk. - Összefonta a karját és megrezzent egy közeli becsapódás robajára. - Félek.

- Én is voltam már rózsásabb hangulatban - vallotta be Causton. - Magával mi a helyzet, Eumenides?

A görög vállat vont és keservesen elvigyorodott. Causton elnevette magát.

- Értjük.

- Gondolják, hogy van értelme megint megpróbálnunk kihozni a börtönből őket? - kérdezte Julie.

Causton visszagyűrt magába egy szitkozódást. Mint tollforgató ember, aki a nemes angol nyelv művelésével kereste kenyerét, mindig is azt vallotta, hogy bűntett káromkodni és csúnya szavakat használni, amikor a nyelv tele van gyönyörű szép, minden trágárságnál kifejezőbb ironikus kifejezéssel. Az elmúlt éjszaka azonban Roseau fafejűségével rákényszerítette, hogy a legpiszkosabb szavakat használja - amivel végül nem a főfelügyelőt, hanem Rawsthorne-t sikerült sokkolnia.

- Nincs rá remény, attól tartok. A börtön falai vastagok, a rendőrök mindenre el vannak szánva. Talán Favel megmentheti őket, ha idejében odaér.

Leült az ágy szélére, hogy bekösse a cipőjét.

- Beszéltem Rawsthorne-nal tegnap este; mindent elmondott Wyatt forgószeléről. Rawsthorne szerint lehet, hogy egyáltalán nem lesz forgószél. Maga mit tud erről, Julie?

- Csak annyit, hogy Dave nagyon aggódik - felelte a lány. - Különösen, amióta azt az öregembert látta.

- Milyen öregembert?

Julie elmesélte neki találkozásukat a bennszülöttel, aki a háza tetejét rögzítette; amikor a történet végére ért, Causton megvakargatta a fejét.

- Ami azt illeti, tudós létére Wyattnek eléggé tudománytalan módszerei vannak.

- Nem hisz neki? - nézett rá bánatos szemmel Julie.

- Az a nevetséges az egészben, hogy hiszek neki. Hadd mondjak el magának valamit, Julie: én mindig hallgatok a megérzéseimre, és azok sohase csapnak be engem. Ezért vagyok ezen a szigeten éppen most. A szerkesztőm meg volt győződve róla, hogy félrebeszélek, ugyanis nekem sem volt semmilyen bizonyítékom arra, hogy itt bármi is történni fog. Úgyhogy kénytelen voltam nem hivatalosan San Fernandezre jönni. Igen, hiszek Wyatt forgószelében, és azzal is tisztában vagyok, hogy tennünk kell valamit ellene, mégpedig nagyon gyorsan.

- Mit tehetünk egy forgószél ellen?

- Úgy értettem, gondoskodnunk kell magunkról - javította ki magát Causton. - Nézze, Julie, Wyatt már mindent megtett, ami tőle telt, de senki nem hitt neki. Márpedig ha egy meteorológusnak nem hisznek, akkor nekünk se fognak. És ha azt hiszi, hogy egy polgárháború kellős közepén ki fogok menni az utcára „Készülj, mert az ítéletnap közeleg!" feliratú plakáttal a nyakamban, hát nagyon téved.

Julie megrázta a fejét.

- Tudom - sóhajtotta. - De hatvanezer védtelen ember van St. Pierre-ben. Ez borzasztó.

- A polgárháborúk már csak ilyenek - mondta minden gúny nélkül Causton. - Sajnos, semmit nem tehetünk, már az is nagy eredmény lesz, ha legalább a saját irhánkat meg tudjuk menteni. - Kivette zakója zsebéből a térképet, és az ágyra terítette. - Jó lett volna már az éjszaka útnak indulni, de Rawsthorne-nak vissza kellett mennie a konzulátusra. - Gondolom, el kellett égetnie a kódkönyvet vagy bármi is legyen az, ami a követségek kéményén füst alakjában távozni szokott a veszély órájában. Mennyi az idő?

- Majdnem fél nyolc - mondta Eumenides.

- Azt mondta, nyolcra itt lesz, de ahogy odakint a dolgok állnak, biztosan késni fog. Egyikünk se számított rá, hogy Favel ilyen gyors lesz, gondolom, még Serrurier se. Hiába van diplomatarendszám Rawsthorne autóján, attól még feltartóztathatják. Hogy a fene vitte volna el azt az átkozott Dawsont. Ha nem keverte volna meg a... dolgokat, akkor már órák óta úton lehetnénk Wyatt autójával.

Figyelmét a térképre irányította.

- Wyatt azt mondta, harminc méternél magasabb helyet kell találnunk, mégpedig úgy, hogy dél felől védve legyen. Ezen a térképen sajnos nincsenek szintvonalak. Eumenides, tudna segíteni?

A görög, két térdén támasztva meg tenyerét, a térkép fölé hajolt.

- Ott - mutatott rövid gondolkodás után egy pontra.

- Nem mondom, megfelelő helynek látszik - értett egyet Causton -, csak az az egy baj van vele, hogy két hadseregen is át kellene törnünk útközben. Nem, a part mentén kell végigmennünk valamelyik irányban, aztán befordulhatunk a szárazföld felé, hogy magasabbra kerüljünk. - Mutatóujját végighúzta a déli part vonalán. - Nyugat felé, a támaszpont irányába nem sok értelme lenne mennünk. Egyrészt tele van a hely Serrurier katonáival, másrészt ott túl lapos a terep, ha jól emlékszem. A polgári reptér is ott van, ami nyilvánvalóan érdekelni fogja Favelt, tehát nagyon egészségtelen lenne azon a környéken tartózkodni. Tehát marad kelet. Milyen arrafelé az út, Eumenides?

- Az út emelkedik - felelte a görög -, odaát pediglen olyan... zuhanós az úttól.

- Szakadék van az út oldalán? Ezen az oldalán? - kérdezte Causton a térképre mutatva, és Eumenides bólintott. - Pontosan ez az, amire szükségünk van - állapította meg elégedetten az angol. - Milyen a sziget belseje arrafelé? Mondjuk... itt.

Eumenides hullámokat rajzolt a kezével a levegőbe.

- Hegyek.

- Nagyszerű - mondta lelkesen Causton. - Beszélje ezt majd meg alaposabban Rawsthorne-nal is, ha megérkezik.

- Miért ? Hova megy? - kapta fel a fejét Julie.

- Valakinek fel kell derítenie a terepet. Meg kell győződnöm róla, hogy járható az út arrafelé. Kimegyek, szétnézek egy kicsit a város keleti felében. Ha egymagam megyek, nem fogok feltűnést kelteni.

Felkelt, az ablakhoz lépett.

- Elég sok civil rohangál odakint, a rendőrségnek mégse sikerült őket bent tartani az otthonaikban. Van némi esélyem.

- Fehér bőrrel?

- Nos - Causton grimaszt vágott -, ez aligha jelenthet akadályt. - Fogta az ágy végéhez tett táskáját, kicipzározta. - Egy leheletnyi ebből, és máris nem leszek annyira idegen a bennszülöttek közt. Fintorogva beleszagolt a barna cipőkrémet tartalmazó bádogdobozba. - Lenne szíves rám adni az utolsó kenetet, Julie? - kérdezte fekete humorral. - Nem kell túl vastagon, nehogy „fajtiszta" mivoltommal keltsek feltűnést.

Julie szétkent egy mogyorónyi krémet a férfi arcán.

- Ne felejtse a tarkómat se - figyelmeztette Causton. Rádörgölt egy kis cipőkrémet a kezére és a csuklójára is. - Most már csak egy kellékre van szükségem - jelentette ki.

- Mire? - meredt rá értetlenül Julie.

- Egy színpadi kellékre. Hónom alatt egy köteg papírral úgy sétafikáltam a londoni minisztériumokban, mintha otthon lettem volna. Egy alkalommal pedig egy fehér köpenynek és egy sztetoszkópnak köszönhetően sikerült elsőként világgá kürtölnöm egy szenzációs hírt. A legfontosabb mindig az, hogy a helyszín szerves részének higgyenek: egy sztetoszkóppal a köpenyzsebedben jogod van a kórházban tartózkodni. Nos, mitől lesz jogom egy polgárháború kellős közepén lenni?

Eumenides kárörvendően elvigyorodott.

- Egy fegyvertől.

- Attól tartok, igen - bólogatott bánatosan Causton. - Nos, bizonyára nem lesz odakint belőlük hiány. Csak találok valahol egy puskát, és ha még egy egyenruhát is sikerül szerezni, akkor az álcázás tökéletes lesz. De ha már fegyverekről van szó, hol a maga pisztolya, Eumenides?

- A bárban, ahol hagytam.

- Helyes... akkor én indulok is. - Közeli robbanás hangja rázta meg az ablaküvegeket. - Egyre forróbb a helyzet. Kár, hogy nincs pincéje ennek az épületnek. Eumenides, azt hiszem, a legjobb az lenne, ha lemennének. A legbiztonságosabb a lépcső alatt. És ha Mrs. Warmingtonra megint rátörne a hisztéria, tömjenek bele néhány nyugtatót.

Eumenides bólintott. Causton megállt az ajtó előtt.

- Nem hiszem, hogy sokáig távol leszek, tehát ha tizenegyig nem érek vissza, az azt fogja jelenteni, hogy egyáltalán nem térek vissza. Ne is várjanak rám tovább akkor.

Elrohant, mielőtt még Julie tiltakozásra nyithatta volna a száját. Lement a lépcsőn és beviharzott a bárba. A bárpult tele volt szódavizes palackokkal, pisztolynak azonban nyomát sem látta. Causton keresgélte egy darabig, aztán feladta, azon tűnődve, vajon hova tűnhetett el. Mivel vesztegetni való ideje nem volt, átvágott a hallon, és miután elővigyázatosan kilesett az üvegen át, merészen kilépett az utcára.

* * *

Mrs. Warmington még mindig kába volt a tablettáktól, aminek Julie kimondhatatlanul örült. A nő felemelte álomtól ólomnehéz szemhéját, és rekedt hangon megkérdezte:

- Mennyi az idő?

- Még korán van - felelte Julie. - Le kell mennünk a földszintre.

- Még aludni akarok - motyogta Mrs. Warmington. - Egy óra múlva küldje be a szobalányt egy csésze teával.

- De most kell mennünk - közölte határozottan Julie. - Nemsokára indulunk. - Nekilátott összeszedni a szükséges holmikat.

- Mi ez az állandó zaj? - zsémbelődött Mrs. Warmington. - Kijelentem, ez a legzajosabb szálloda, amiben valaha is aludtam. - Ez a megállapítás teljesen kimerítette; behunyta a szemét, és halkan hortyogni kezdett.

- Gyerünk, Mrs. Warmington! - Julie erőteljesen megrázta a nő vállát.

Mrs. Warmington megemberelte magát és felkönyökölt.

- Ó, a fejem! Valami parti volt az este? - Ha lassacskán is, de az értelem fénye kezdett visszatérni a szemébe, és amint rádöbbent, mi az a zaj, ami miatt bosszankodott, hirtelen megrázkódott. - Szentséges isten! Mi történik?

- A lázadók lövik a várost - felelte Julie.

Mrs. Warmington kipattant az ágyból, álmossága elillant, mintha sose lett volna.

- El kell mennünk innen - jelentette ki. - Azonnal.

- Még nincs autónk - világosította fel Julie. Mr. Rawsthorn még nem érkezett meg. Javaslom, hogy inkább nadrágot vegyen, ha van - tette hozzá, látva, hogy Mrs. Warmington egy szűk, hosszú ruhába próbálja belepréselni túlsúlyos testét.

- Nincs nadrágom... úgy vélem, a hozzám hasonló nőkhöz nem illik a nadrág.

Julie végigmérte, majd gonoszul elmosolyodott.

- Azt hiszem, ebben igaza van - értett egyet. Nos, ha. nincs nadrág, akkor egy kosztüm is meg fogja tenni. Csak ne legyen szűk a szoknyája.

Lerángatta az ágyakról a takarókat, és összekötötte őket egy batyuba.

- Én mondtam, hogy menjünk a támaszpontra - duzzogott Mrs. Warmington.

- Tudja jól, hogy lehetetlen volt - hárította el a vádat Julie.

- El nem tudom képzelni, hogy hagyhatott itt minket Brooks parancsnok, kiszolgáltatva a vadak kényének- kedvének. Jöjjön, menjünk innen. - Kinyitotta az ajtót és kiment, Julie-ra hagyva a jókora batyu cipelését.

A lépcső tetejénél Eumenidesszel találkoztak. A takarókat látva a görög bólogatni kezdett.

- Jó dolog, nagyon. - Kivette a batyut Julie kezéből.

Lentről zaj hallatszott - mintha valaki feldöntött volna egy széket. Egy pillanatra mindannyian mozdulatlanná dermedtek, aztán Mrs. Warmington a görög bordái közé döfte a mutatóujját.

- Ne álljon itt, mint Bálám szamara - sziszegte. - Nézze meg, ki az.

Eumenides letette a batyut, és lábujjhegyen letipegett a földszintre. Mrs. Warmington eközben kebléhez szorította retiküljét, aztán hirtelen hátat fordított Julie-nak, visszasietett a hálószobába és bezárta maga mögött az ajtót.

Fél perccel később Eumenides visszatért.

- Rawsthorne érkezett meg- jelentette.

Julie kikönyörögte Mrs. Warmingtont a hálószobából, aztán mindannyian lementek a földszintre, ahol egy nagyon feldúlt Rawsthorne-t találtak.

- Elkezdték bombázni a várost - mondta a konzul -, a kormánycsapatok azonban állják a sarat. Jobb lenne mielőbb elindulni, mielőtt még a menekülő polgárok elárasztják az utakat.

- Egyetértek - közölte harciasán Mrs. Warmington.

Rawsthorne körülnézett.

- Hol van Causton?

- Kiment, hogy megnézze, merre érdemes menni - felelte Julie. - Azt mondta, nem lesz oda sokáig. Mennyi most az idő?

Rawsthorne elővette a zsebóráját.

- Háromnegyed kilenc. Elnézést a késésért. Nem mondta, mikor jön vissza?

Julie megrázta a fejét.

- Csak annyit hagyott meg, hogy amennyiben tizenegyig nem térne vissza, ne várjunk rá.

Valahol a közelben becsapódott egy gránát, megrengetve az épületet; vakolatdarabok hulltak alá a mennyezetről. Mrs. Warmington ijedtében elsikoltotta magát.

- Vezessen minket az autójához, Mr. Rawsthorne. Azonnal el kell hagynunk ezt a várost.

A konzul ügyet sem vetett rá.

- Ez legfeljebb két órát és tizenöt percet jelent számolt hangosan. - Reméljük, azért jóval hamarabb visszatér. Addig... - a mennyezetre nézett.

- Causton azt mondta, a lépcső alá húzódjunk, ott a legbiztonságosabb - sietett megjegyezni Julie.

- Úgy értsem ezt, hogy itt maradunk? - háborgott Mrs. Warmington - Miközben bombázzák a várost? Mindannyian itt fogunk meghalni.

- Nem hagyhatjuk itt Mr. Caustont - emlékeztette Julie.

- Kinyitom az ajtót - mondta Eumenides. - Jöjjenek.

A görög egy tűzoltó szekeréével leütötte a lépcső alatti, raktárszobának használt helyiség lakatját, kihajította az odabent tárolt seprűket és vödröket, s bepakolta az élelmet és a pokrócokat. Mrs. Warmington felháborodottan tiltakozott az ellen, hogy egy takarítószertár padlójára akarják ültetni, de miután Julie kertelés nélkül közölte vele, hogy bármikor szívesen elbúcsúznak tőle, behúzta fullánkjait. Odabent szűk volt a hely, de azért mindannyian elfértek, és Rawsthorne felfedezte, hogy ha résnyire nyitva hagyja az ajtót, akkor szemmel tarthatja a főbejáratot.

- Caustonnak nem lett volna szabad kimennie mondta aggódva. - Még soha nem láttam ilyennek St. Pierre-t. A város olyan, mint egy felbolydult méhkas.

- Ne aggódjanak miatta - szólalt meg Julie. - Mr. Causton nemegyszer volt már ilyen helyzetben. Ez a munkájához tartozik.

- Nem irigylem érte - jegyezte meg Rawsthorne. - A kormánycsapatok nagy vereséget szenvedhettek a Negrito-völgyben. A város tele van menekülő dezertőrökkel, és sok a sebesült.

- Az imént azt mondta, Serrurier csapatai állják a sarat - vetette közbe Julie. - A harc tehát folytatódik.

- És egyhamar nem fog véget érni - tette hozzá keserűen Rawsthorne. - Serrurier-nek vannak csapatai, melyeket még be sem vetettek: Favel nem hagyott rá időt. Ezek a csapatok most beásták magukat a várostól északra, ami újabb ütközetet jelent. - Komoran megingatta a fejét. - Attól tartok, Favel túlbecsülte a saját erejét.

Elhallgatott, hosszú időn át csak az ágyúk szavát és a hol távolabb, hol közelebb becsapódó lövedékék robbanásait lehetett hallani. A levegő szinte folyamatosan remegett, vakolatdarabok záporoztak a mennyezetről, sűrű porfelhőbe csomagolva az ablakon bemenekülő napsugarakat.

Julie, megunva a tétlenséget, keresgélni kezdett a görög által bepakolt dobozokban.

- Reggelizett már, Mr. Rawsthorne?

- Nem volt rá időm, drága gyermekem.

- Akkor együnk - javasolta Julie. - Azt hiszem, fel tudok szeletelni egy kis kenyeret, ha összébb húzzuk magunkat.

Kenyeret és konzerv vagdalthúst reggeliztek, kenőanyagként szódavízzel öblögetve torkukat. Miután végeztek, Rawsthorne megkérdezte:

- Mennyi az idő? Képtelen vagyok hozzáférni az órámhoz.

- Negyed tizenegy - felelte Julie.

- Adunk még Caustonnak egy háromnegyed órát, utána azonban mindenképpen indulnunk kell.

- Rendben - mondta csendesen Julie. - Ő is azt mondta nekünk, tizenegykor mindenképpen induljunk el.

Néha kiabálást és ordítozást hallottak az utca felől, vagy súlyos katonabakancsok gyorsan közeledő és távolodó csattogását.

- Az autója... - kapott észbe Eumenides - az utcán van?

- Nem - nyugtatta meg Rawsthorne. - A szálloda hátsó udvarában hagytam. A szerencsétlen Wyatt autója azonban borzalmas állapotban van. Az összes ablakát betörték, és valaki elvitte a kerekeit.

A beszélgetés itt újra megfeneklett, csak a retiküljét szorongató Mrs. Warmington adott elő egy véget érni nem akaró monológot, amire senki se figyelt. Julie a robbanásokat hallgatta, és azon tűnődött, mi történne, ha találat érné a szállodát. Fogalma se volt róla, mekkora pusztítást képes végezni egy gránát, csak annyit tudott ezekről a dolgokról, amennyit a moziban és a tévé képernyőjén látott, és sejtette, a filmek csak halvány utánzatát adták annak, ami a véres valóság lehet. Egyre jobban félt, és ez ellen semmit nem tudott tenni.

A percek teljes menetfelszerelésben masírozó csigák sebességével vánszorogtak. Mrs. Warmington éles hangon felvisított, amikor egy gránát - az eddigi legközelebbi - valahol az épület környékén felrobbant, és a légnyomás betörte az előtér ablakait. Mrs. Warmington rémületében ki akart rohanni a szűk helyiségből, Julie azonban elkapta a karját.

- Maradjon, ahol van - kiáltotta. - Itt biztonságosabb.

Mrs. Warmington visszazöttyent a helyére, és különös módon, Julie sokkal jobban érezte magát ezután. A tekintete Eumenides sápadt arcára siklott; vajon mire gondolhatott a férfi? Eumenides, félreértve a pillantást, a szeme elé emelte csuklóját.

- Háromnegyed tizenegy - közölte. - Asszem, jobb lenne felpakolni az autót.

Az eddig réveteg Rawsthorne felnézett.

- Igen, az jó ötlet - értett egyet. Tenyerét az ajtóra tette, hogy kinyissa azt. - Várjanak csak! Itt van Causton.

- Hála az égnek! - rebegte Julie. Rawsthorne meglökte az ajtót, aztán mozdulatlanná dermedt.

- Nem - suttogta -, nem ő az. Egy katona... és egy másik is áll mögötte. - Óvatosan visszahúzta az ajtót, csak egy keskeny rést hagyott rajta, melyen át fél szemmel figyelni tudta a nem óhajtott vendégeket.

A katona puskát viselt a jobb vállára vetve, a mögötte álló katonának azonban nem volt fegyvere. Mindketten bejöttek az előtérbe, durván félrerugdosva az útjukba kerülő nádszékeket, egy pillanatra megálltak a poros lépcső előtt, aztán egyikük mondott valamit, amin mindketten nevettek, s egy pillanattal később eltűntek Rawsthorne tekintete elől.

- Bementek a bárba - suttogta a konzul. Üvegek csörgése hallatszott, aztán ismét hangos nevetés, majd valaki a falhoz csapott egy poharat. Ezután hirtelen és érthetetlenül, néma csend lett.

- Nem jöhetünk ki, amíg ezek itt vannak - suttogta Rawsthorne -, mert megláthatnak minket. Meg kell várnunk, hogy elmenjenek.

Hosszú várakozás volt ez, Rawsthorne lába már kezdett elzsibbadni a kényelmetlen pozícióban. Mivel már jó ideje nem hallottak a bár felől mozgást, kezdett reménykedni benne, hogy a katonák a hátsó kijáraton át távoztak.

- Mennyi az idő? - kérdezte végül.

- Tizenegy húsz.

- Ez értelmetlen időpazarlás - mondta hangosan Mrs. Warmington. - Semmit nem hallok. Biztosan elmentek már.

- Maradjon csendben! - szólt rá ingerülten Rawsthorne. Elhallgatott, aztán hosszú másodpercek után valamivel szelídebben hozzátette: - Lehet, hogy tényleg elmentek. Kimegyek, körülnézek.

- Legyen óvatos - suttogta Julie. Rawsthorne ki akarta nyitni az ajtót, de ezúttal se tehette. Az egyik katona kijött a bárból, és kezében egy üveg itallal, átvágott a hallon. A forgóajtónál megállva egy darabig tétován az utcát bámulta a vak üvegkereten át, aztán megpillanthatott valakit, mert kiabálni és integetni kezdett.

Két katona jött be az utcáról, és rövid tanácskozás vette kezdetét: az első katona nagyvonalúan a bár felé intett - mintha azt mondta volna a többieknek, hogy „legyetek a vendégeim". A másik kettő közül valaki kikiáltott az utcára a társainak, minek eredményeképpen pár pillanat múltán tucatnyi katona igyekezett a bár felé. Bábeli zűrzavar vette kezdetét.

- A fenébe! - mérgelődött Rawsthorne. - Ezek nem fognak egyhamar elmenni innen.

- Mit tegyünk? - kérdezte Julie.

- Semmit - mondta kurtán Rawsthorne. - Ezek az emberek szerintem dezertőrök. Nem lenne szerencsés, ha meglátnának minket, különösen a... - Elhalt a hangja.

- Különösen a nőket - fejezte be helyette Julie, és érezte, hogy Mrs. Warmington remegni kezd mellette.

Csendben üldögéltek, és a bár felől érkező zajt hallgatták: •ordítozást, üvegek és poharak csörömpölését, éneklést.

- Nagy lehet a fejetlenség odakint - jegyezte meg Rawsthorne.

- Ki akarok jutni innen - mondta hirtelen és hangosan Mrs. Warmington.

- Fogja már be valaki annak a nőnek a száját - sziszegte Rawsthorne.

- Nem maradok itt - kiáltotta Mrs. Warmington, és fel akart állni.

- Maradjon csendben! - rántotta vissza a földre dühösen Julie.

- Nem tarthatnak itt erőszakkal - sikította Mrs. Warmington.

Julie nem látta, mit csinált Eumenides, Mrs. Warmington azonban egyszer csak elhallgatott, és teljes súlyával ráborult. Julie elnyomta magáról a nőt.

- Köszönöm, Eumenides - suttogta.

- Az isten szerelmére! - Rawsthorne a nyíláshoz illesztette a fülét, feszülten figyelve, nem állt- e be hirtelen változás a bár felől jövő zaj intenzitásában. Semmi nem történt: a férfiak a dáridó hevében és mámorában megfeledkeztek a kinti veszélyről. - Mi a fene ütött ebbe a nőbe? - fordult a többiek felé a konzul. - Megőrült?

- Nem - felelte Julie -, csak nagyon félre lett nevelve. Egész életében azt tehette, amit akart, és most képtelen felfogni, hogy amennyiben továbbra is a saját feje után menne, azzal halálos veszélybe sodorhatná magát. Nem tud adaptálódni. Azt hiszem - tette hozzá tépelődve -, inkább sajnálnunk kellene, mint haragudnunk rá.

- Sajnálják, ha akarják - mondta Rawsthorne -, csak tartsák közben csendben. - Kilesett a résen. - Csak a jó ég tudja, mennyi ideig fog itt maradni ez a banda... és egyre részegebbek.

Tovább kuksoltak a félhomályban, és hol a bárban mulató bennszülötteket, hol a kinti csatát hallgatták, attól függően, melyik volt hangosabb. Julie aggódva nézegette a karóráját, azon tűnődve, vajon meddig fog ez így menni. Ötpercenként azzal biztatta magát, hogy öt perc múlva biztosan indulhatnak, de ez csupán önámítás maradt. Aztán egyszer csak érezte, hogy Rawsthorne a karjára teszi a kezét.

- Mi történt? - kérdezte aggódva. Az angol feléje fordította az arcát.

- Még többen jönnek. - Folytatta a figyelést. Ezúttal heten jöttek be az előtérbe, hat közkatona és egy tiszt; fegyelmezett mozgásukból, abból, ahogyan körbenéztek a hallban, Rawsthorne rögtön tudta, hogy ezek nem mulatni akarnak. A tiszt a bár ajtajába állt, és kiáltott valamit, majd mivel hangját elnyelte a zaj, elővette pisztolyát és a levegőbe lőtt. A szálloda belsejében egyszeriben néma csend lett.

Mrs. Warmington halkan felnyögött. Julie villámgyorsan a nő szájára tapasztotta a tenyerét, és egy pillantással jelezte Rawsthorne-nak, hogy többé nem kell aggódnia Mrs. Warmington miatt.

A tiszt zsigerekbe markoló hangon ordított valamit, mire a dezertőrök egyesével kijöttek az előtérbe. Utoljára az alaposan elázott puskás férfi jött elő. A tiszt gyűlölettől izzó szavakat zúdított rájuk, aztán megparancsolta nekik, hogy sorakozzanak fel. A puskás katona kiáltott valamit, aztán lekapta válláról a puskát, a mozgás lendületében felhúzva a puska kakasát, mire a tiszt gyors parancsot adott az egyik mellette álló katonának. A közlegény megemelte a géppisztolya csövét, és meghúzta a ravaszt. A fegyver felugatott, s a záporozó golyók egy pillanatra a falhoz szegezték a szétlőtt mellű dezertőrt.

Egy eltévedt golyó éppen Rawsthorne feje mellett fúródott bele az ajtóba; a konzul pislogott egyet, de nem vette le szemét az előtérben álló tisztről, aki fáradtan intett a többieknek. A dezertőrök engedelmesen, egymás mögé állva, kimasíroztak a szállodából, nyomukban a felfegyverzett katonákkal. A tiszt visszatette a fegyverét a pisztolytáskába, majd közelebb lépett a lelőtt férfihoz. Belerúgott a holttestbe, aztán sarkon fordult és kisietett az emberei után.

Rawsthorne várt teljes öt percig, csak ezután merte kinyitni- az ajtót.

- Azt hiszem, most már mehetünk - mondta hunyorogva. - Kibotorkált az előtérbe, és Julie, eleresztve Mrs. Warmingtont, kiment utána. Miután meggyőződtek róla, hogy tiszta a levegő, visszabújtak a lépcső alatti helyiségbe, hogy kivonszolják az idősebbik nőt.

- Remélem, jól van - mondta Julie. - Attól féltem, meg fogom fojtani, de hát valahogyan csendben kellett tartani.

Rawsthorne a nő fölé hajolt.

- Semmi baja, rendbe fog jönni.

Húsz percre volt szükségük ahhoz, hogy mindent kívigyenek az autóhoz, beleértve a még mindig kábult Mrs. Warmingtont is. Eumenides is elég megviselt állapotban volt, s az sem segített rajta, hogy az autóba beülve felfedezett egy hosszú szakadást a zakója bal ujja alatt: a kóbor lövedék, ami Rawsthorne-t is megrémítette, a felkarja és a bordái közt süvített el.

Rawsthorne a műszerfalra pillantott.

- Tele van a tank benzinnel - mondta -, és van még néhány kannával a csomagtartóban. Legalább emiatt nem kell főjön a fejünk.

Beindította a motort, s hamarosan kigurultak a szálloda udvarából egy szűk mellékutcára. A motorháztető oldalán életre kelt az eddig ernyedten lógó brit lobogó. Háromnegyed kettő volt.

* * *

Causton az első percekben úgy érezte, fürkésző tekintetek tucatjai szegeződnek a hátára, de aztán, látva, hogy az emberek a maguk bajával vannak elfoglalva és ügyet sem vetnek rá, lassan megnyugodott. A zsúfolt utca fölött a Place de la Liberation Noire irányába nézve vastag, fekete füstoszlopot pillantott meg, egy másodperccel később pedig újabb, valahol a tér közepe táján becsapódó gránát rázta meg a környező házak ablakait.

Causton a térrel ellenkező irányba fordult, és hagyta magát sodorni a tömeg által. Pokoli volt a zaj: ágyúsortüzek döreje, a levegőt szelő gránát sivítása, detonációk robaja tépázta a dobhártyáját, a legjobban azonban a tömeg ordítozása zavarta: ebben a zűrzavarban valami oknál fogva mindenkinek volt kiabálnivalója, és az, hogy mindez egy Causton számára érthetetlen nyelven történt, nem javított a helyzeten.

Egyszer valaki elkapta a kabátja ujját, és az arcába zúdított egy rövid monológot, mire Causton sajnálkozó képet vágott, és széttárta a karját:

- Sajnálom, öregem, de egy szavadat sem értem. - Azzal elrobogott, és csak tíz lépéssel odébb döbbent rá, hogy torka szakadtából, angolul próbált kommunikálni a bennszülöttel.

A tömeg nagyobbik részét civilek képezték, bár akadtak köztük katonák is. Ezek többsége sértetlennek látszott fizikailag, mert tekintetükből borzadály és tanácstalanság tükröződött. Causton úgy vélte, olyan katonák ezek, akik életükben először voltak szenvedői egy tüzérségi támadásnak, és az átélt élmények teljesen megtörték őket. De Causton nemcsak ép katonákat láthatott, hanem törött karokat, lábakat, vérző sebeket is, s ami a legborzalmasabb volt, egy fiatal katonát, aki a hasát markolva botorkált, miközben vértől iszamós ujjai közül előtűntek belszervei.

A civilek még a katonáknál is rémültebbek voltak; ide- oda rohangáltak, látszólag cél nélkül. Egy férfi például öt perc alatt legalább ugyanannyiszor változtatott irányt, újra és újra elhaladva Causton mellett, míg aztán végleg eltűnt a tömegben. Valamivel később egy vörös ruhába öltözött fiatal lányt látott, aki az utca közepén állt és visított, szinte levegőt sem véve. Causton, miközben rendületlenül haladt előre, még sokáig hallotta sikolyát.

Végül úgy döntött, betér egy mellékutcába. A legközelebbi saroknál felment a járdára, és befordult a szomszédos utcába. Itt nem volt akkora a tolongás, így sokkal gyorsabban haladhatott. Nem sokkal később egy fiatal katonát pillantott meg: a fiatalember egy narancsosládán ült, kétségbeesetten törött karját fogva másik kezével. Mellette, a földön, egy puska hevert. Causton megtorpant.

- Eltört a keze? - kérdezte a bennszülöttet.

A fiatalember értetlen, fátyolos tekintettel nézett fel rá. Causton megtapogatta a saját karját.

- Le bras - mondta, aztán olyan mozdulatot tett, mintha ketté akarna törni egy ágat a térdén. - Eltört?

A katona tompán bólintott.

- Majd én sínbe teszem - jelentette ki Causton, és leguggolt, hogy segítsen levetni a sebesültnek a zubbonyát. A narancsosládát a talpával széttörte, s az így nyert lécekkel rögzítette a törött kart. - Most már minden rendben lesz - biztatta a fiatal férfit, és továbbállt, kezében a zubbonnyal és a puskával Most már kellékei is voltak.

A zubbony túl szűk volt, ezért nem gombolta össze; a nadrágja nem illett hozzá és sapkája sem volt, de ez nem is számított. Az volt a lényeg, hogy nagyjából úgy nézett ki, mint egy katona, így senki nem tehette fel magának a kérdést, hogy „mit keres itt ez az ember"? Felemelte a puskát, és elhúzta a závárzatot; a tár üres volt. Causton merengőn elmosolyodott. Ez sem számított: még soha nem lőtt rá senkire, és nem állt szándékában most pótolni azt, amit eddig elmulasztott.

Fokozatosan, megtéve a nagy kört, amit a térképen bejelölt magának, eljutott a város keleti széléhez, a tengerpart mentén futó úthoz. Elégedetten állapította meg, hogy itt mintha kevesebb lenne az ember, és ezek is nyugodtabbak. Az út mentén városlakók keskeny sora igyekezett a hegyek felé. Causton számára nem volt kétséges, ez a keskeny sor nemsokára folyammá fog duzzadni: minél hamarabb el tudnak indulni Rawsthorne autójával, annál gyorsabban haladhatnak. Nem is időzött tovább, visszafordult a központ felé. Közben megnézte az óráját; jobban eltelt az idő, mint gondolta: már majdnem tíz óra volt.

Most, hogy az emberáradattal szemben kellett mennie, sokkal lassabban haladt, s ahogy a felbolydult városközpont felé közeledett, egyre nehezebb volt átküzdenie magát a szembejövők között. A főtér felől sűrű koromfelleg szállt a külváros felé, eszébe juttatva Caustonnak, hogy ennek ellenére nem kell tűzvésztől tartaniuk, ha Wyattnek igaza van.

Causton benyomult a tébolydába, ami nem is olyan régen még sétálóutca volt, és hol a könyökét, hol a puskatust használva, utat tört magának az egymáshoz préselődő testek közt. Egyszer szembekerült egy katonával, aki hozzá hasonlóan igyekezett érvényesülni. Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, aztán Causton megfordította a puskáját, és felhúzta a kakast, azon tűnődve közben, hogy mi minden történhet, ha a katona nem veszi a lapot. A katona idegesen végigfuttatta tekintetét a hasára mutató puskacsövön, tétován a saját puskájára nézett, de végül jobb belátásra tért, és elvegyült a tömegben. Causton örömtelenül elmosolyodott, aztán folytatta útját.

Az Imperiale közelében járt, amikor a tömeg nyomása annyira megnőtt, hogy képtelen volt előrébb jutni. Jézusom, gondolta, itt gubbasztunk, akár a kacsák, és várjuk, hogy lekaszaboljon egy eltévedt gránát. Megpróbált az ellenkező irányba menni, de ez sem ment sokkal könnyebben. Valami feltartja az embereket, állapította meg, valami, amit nem tudnak elmozdítani.

Hogy mi volt ez, az hamarosan kiderült, amint sikerült visszaevickélnie valamennyit. A St. Pierre két egymással párhuzamos mellékutcájából katonák özönlöttek elő, és fegyvert szegezve a tömegre, megállásra késztették az embereket. Causton lábujjhegyre ágaskodott és átlesett a bennszülöttek feje felett. Látva, hogy a fegyveresek menekülő katonákat rángatnak elő a tömegből, egy szabadon hagyott utcarészre gyűjtve őket, Causton gyorsan lehúzta a fejét, de már elkésett. Valaki elkapta a karját, durván átlökdöste a tömegen, és odaállította a többiek mellé.

Causton végigmérte a mellette állókat. Mindannyian sértetlenek voltak, és az utca kövét bámulták bűnbánó ábrázattal. Az angol, követve példájukat, két válla közé húzta lehajtott fejét, s közben megpróbált bevegyülni a társaság közepébe. Amikor már mindenkit összeszedtek a csapdába ejtett tömegből, eléjük állt egy tiszt, és rövid beszédet tartott nekik.

Causton egyetlen szót sem értett belőle, de így is sejtette, miről lehetett szó. Ők mindannyian dezertőrök voltak, akik gyáván magukra hagyták a bajtársaikat, és ezért golyót érdemelnének. Az egyetlen reményük az életben maradásra az, hogy visszamennek és kiállnak Favel ágyúi elé, San Fernandezt és a dicső Serrurier elnököt szolgálva bűnbánattal és alázattal.

Hogy még érthetőbbé tegye a dolgot, a tiszt végigment a felsorakoztatott emberek között, és az első sorból találomra kiválasztott hatot. Ezeket egy ház falának állították - megzavarodott, rémült szerencsétleneket -, aztán kelepelni kezdett egy géppisztoly, és a kis csapat szétesett a gyilkos golyók záporában. A tiszt higgadtan odament, golyót eresztett az egyik haldokló fejébe, majd sarkon fordult, és éles hangon kiadta a parancsot az indulásra.

A dezertőrök olyan készségesen engedelmeskedtek, mint még soha életükben. Altisztek irányításával kettős sorokba fejlődtek, és masírozva elindultak lefelé az utcán. Ahogy elhaladtak a kivégzőosztag teherautója mellett, Causton végignézett a fekete arcokon, aztán az utca túloldalon heverő holttesteken. Pour encourager les autres, gondolta.

John Caustont besorozták Serrurier hadseregébe.

* * *

Dawson döbbenten állt önmagával szemben.

Egész eddigi életét az észak-amerikai közösség civilizált tagjaként élte, és ebből kifolyólag még soha nem gondolt arra, mit tenne, ha valaha igazán nagy bajba kerülne. Mint a legtöbb demokráciában élő ember, sose került ehhez hasonló helyzetbe; a társadalom elkényeztette és védelmezte, ő maga pedig adót fizetett, mint mindenki, hogy ez a védelem tartós legyen és ne neki, hanem az ő pénzéből megfizetetteknek kelljen olyan primitív realitásokkal szembenézniük, mint a golyó általi halál vagy a kínzás.

Noha világjáró, minden ízében amerikai fenegyereknek tartotta magát, és hajlott elhinni minden dicsérő szót, ami csak napvilágot látott a sajtóban, lelke mélyén érezte, hogy ez a kép törékeny, és időről időre elgondolkozott azon, vajon milyen ember lehet ő valójában. A gondolatot azonban abban a pillanatban hessegette el, ahogy az megszületett, mert bár ezt sohase vallotta be magának, tisztában volt vele, hogy valójában gyenge ember. A nyilvánosságnak mutatott kép volt az a férfi, aki lenni szeretett volna, és Dawson nem bírta elviselni a gondolatot, hogy ez a kép akár teljes egészében hamis lehet. Azt pedig, hogy ez nem így van, sohasem állt módjában bizonyítani, mert soha nem tették próbára.

Wyatt leplezetlen megvetése fájt, és Dawson már-már szégyellte magát amiatt, hogy megpróbálta ellopni az autót: egy igazi férfi nem viselkedett volna így. Ezért szedte össze magát, amikor mégiscsak elérkezett a megmérettetés ideje, és küldte el a pokolba Roseau felügyelőt.

Most tehát itt feküdt az ágyban, miközben odakint tombolt a polgárháború, és értetlenül szemlélte önmagát. Olyan erős fizikai fájdalmat kellett elviselnie, amilyet eddig még csak elképzelni sem tudott, és büszke volt rá, hogy mielőtt elvesztette volna az öntudatát, fátyolos szemmel Roseau könyörtelen arcára nézett, és azt motyogta neki, hogy: „Még mindig azt kívánom, kerülj a pokol legsötétebb bugyrába, te szarláda!"

Amikor magához tért, tiszta, vetett ágyban feküdt, mindkét keze be volt kötözve és a többi sebét is ellátták. Hogy mivel érdemelte ezt ki, nem értette, ahogyan azt se, miért képtelen megemelni a fejét. Megpróbálta néhányszor, aztán feladta, és inkább új, csodálatos önmagának szentelte figyelmét. Rövid egy óra alatt megállapította, hogy többé nem lesz szüksége a Hemingway által levetett gúnyákra, mert a sajátjaiban se fog kisebbnek látszani.

- Többé soha nem fogok félni - suttogta széthasadt ajkai közt. - Istenem, kiálltam a próbát. Már nem kell félnem önmagamtól.

Mégis félt, amikor az újabb, közelebbről intézett tüzérségi támadás megindult. Bármennyire próbálta, nem tudta legyűrni az ősi, ösztönös halálfélelmet; beleolvadt az ágyába, akár egy rémálomból ébredő kisgyermek, és a mennyezetet nézve tehetetlenül várta, mikor fogja egy repeszdarab a túlvilágra küldeni diadalittas, vadonatúj lelkét.

* * *

Nem messze tőle Wyatt a cellája sarkában ült, két tenyerét a fülére tapasztva, hogy kizárja fejéből a kinti iszonyatos zajt. A berobbanó üvegcserepek elvágták az arcát, a szeme azonban, szerencsére, sértetlen maradt. Egy ideig azzal volt elfoglalva, hogy fájdalmas szisszenések közepette kiszedegesse az ezüstös szilánkokat az arcbőréből, és ez a munka minden másról elvonta a figyelmét. Most azonban egész lényével tudatában volt a körülötte zajló eseményeknek.

Mintha Favel minden ágyúja a Place de la Liberation Noire-t lőtte volna. A robbanások szinte szünet nélkül követték egymást, a cella ablakán fojtogató füst lebegett be. A rendőr-főkapitányság épületét még nem érte találat, legalábbis Wyatt nem tudott róla - és biztos volt benne, hogy tudna róla, ha egy gránát az épületbe csapódna. Ahogy a sarokban kuporgott, felhúzott lábbal, térde közé rejtett arccal, akár egy szöcske, azon törte a fejét, mitévő legyen, ha az épületet találat éri és ő még életben lesz.

Nem kellett sokáig várnia a hatalmas bummra, ami még a cella levegőjét is megrázta. Wyatt úgy érezte magát, mint az egér, aki egy dob belsejébe tévedt - hosszú percekre tökéletesen süketté vált, és még azután is, mintha gumidugókat kalapáltak volna a fülébe, távoli zümmögésként hatoltak el hozzá a háború zajai. Amint magához tért a robbanás okozta sokkból, feltápászkodott, és szemügyre vette a cellát.

A szemközti falon egy dudort vett észre, amely mintha korábban nem lett volna ott. Wyatt közelebb ment, és most már azt is látta, hogy a falon hosszú, cikcakkos repedés húzódik. Először a tenyerével próbálkozott, aztán a vállával is megnyomta a falat. A téglák nem engedtek.

Wyatt hátrébb lépett és körülnézett a cellában, valamilyen eszközt keresve, amivel hatékonyabban támadhatná a falat. Először a szék ötlött a szemébe; ez fából készült, a fal megostromlására aligha lett volna alkalmas - egy őrnek viszont kellemetlen perceket okozhatott volna vele. Maradt az ágy. Ez a hajlított vasból, laprugókból készült típus volt. Az egyes elemeket csavarok tartották össze, amiket a rozsda félig megevett, ezért nem volt könnyű eltávolítani őket, de félórai vesződség árán Wyattnek sikerült „előállítania" néhány alkalmas szerszámot: két primitív feszítővasat, jó pár kaparót a laprugókból és egy harmadikfajta eszközt, amit megnevezni ő maga sem tudott volna, de ami ennek ellenére hasznosnak látszott.

Akár egy atomkori Edmond Dantes, letérdelt a fal elé, és kaparni kezdte a maltert a repedésben. Az évszázadok alatt betonkeménnyé edződött anyag makacs volt, a robbanás azonban nem tett jót neki, így Wyattnek nem kis vesződség árán sikerült egy akkora lyukat kivájnia, hogy a feszítővas vége beférjen és a téglák közt kissé megtámaszkodhasson. Ezután beillesztette a résbe a rudat, és csikorgó fogakkal, recsegő ízületekkel, nekiesett a falnak. Néhány perccel később, teljesen kimerülten, a padlóra hajította a vasat, és elhátrált a faltól, hogy megnézze, mit csinált rosszul: a téglák moccanni sem akartak.

Csak most tűnt fel neki, hogy a teret már nem bombázzák. A rendőrség épületét eltaláló gránát lehetett az utolsó, és pillanatnyilag csak a város északi határa felől érkező csatazajt lehetett hallani.

Wyatt száműzte gondolatai közül a háborút, és teljes figyelmét a feszítővasnak szentelte. A feszítővas egyfajta emelő, pontosabban egy emelő része, a másik, őt emelővé kiegészítő rész a támaszték. Egy támasztékra van szüksége! Wyatt fogta az ágy egyik végét, és nekitámasztotta a falnak. Ez megfelelt támasztéknak, de nem lehetett támadni vele azon a helyen, ahol a lyukat vájta. Újabb lyukat kellett kaparnia.

Ez nem kis időt vett igénybe, de Wyatt türelmesen és szorgalmasan dolgozott, morzsánként távolítva el a kemény maltert. Mire végzett, az ujjpercei véreztek és úgy érezte, mintha valaki dörzspapírral erősen „megmanikűrözte" volna az ujjai hegyét. Hogy a nyomorúság tökéletes legyen, a szomjúság is gyötörte: a félkancsónyi vizet, amit otthagytak neki, már régen megitta, s az épületet megrengető találat óta senki nem jött a közeibe - ez jó jel volt.

Beleillesztette a feszítővas végét a lyukba, és immár a támaszték segítségével -, nekifeszült. Ismét semmi. Wyatt elhúzta az ágy végét a faltól mintegy tizenöt centire, hogy az erőkar nagyobb legyen, és teljes súlyával ránehezedve a rúdra, újfent megpróbálta. Valaminek most már engednie kellett, a vasnak, az ágynak, a falnak vagy az inainak. Wyatt remélte, a fal lesz az.

Érezte, hogy a feszítővas meghajlik alatta, de nem adta fel, nem tette le a talpát a padlóra. Hirtelen reccsenés hallatszott, és a következő pillanatban Wyatt a padlón találta magát. Felült, köhögve a portól, ami a nyíláson át kavargott be, élesen megvilágítva a napfény által. Wyatt pihent néhány másodpercet, aztán felállt, hogy megnézze, mire jutott. Tisztában volt vele, hogy a szomszédos cellába fog áttörni csupán, és csak remélni tudta, hogy legalább annak az ajtaja nem lesz zárva. Ehelyett, meglepetten tapasztalta, hogy a lyukon kinézve a teret látja egy leomlott fal romjain túl: a gránát, ami eltalálta az épületet, szétvetette a szomszédos cellát, és Wyatt csak a börtön derék, régen elfeledett építőinek köszönhette, hogy nem repült expressz gyorsasággal a túlvilágra.

A lyuk elég szűkre sikeredett, de Wyatt szerencsére elég vékony testalkatú volt, így sikerült átpréselnie magát néhány apró karcolás árán. Megvetni a lábát a túloldalon, ahol a fél padlót elvitte a robbanás, felfedve az égboltnak a lenti irodát, már nem volt ilyen könnyű, de végül ez is sikerült. Lentről egy férfi nézett fel rá tágra nyílt szemmel - halott volt, mellkasát összeroncsolta egy rászakadt faldarab.

Wyatt a sarokba araszolt, majd megfordult és lenézett a térre. A főtér elhagyatott volt, tele kormánykatonák világoskék egyenruhás holttesteinek százaival. Az egyedüli mozgást a tucatnyi kiégett teherautóból felszálló füst jelentette. Serrurier monumentális bronzszobra elszállt a talapzatáról, szétlyuggatva hevert az ember- és autóroncsok közt.

Wyatt lepillantott. Nem lett volna nehéz lemászni a földszintre és szabadon távozni, de aztán észrevette a szétbombázott cella egyetlen zsanéron himbálózó ajtaját, és eszébe jutott Dawson. Bármekkora is a kísértés, hogy elrohanjon, előtte meg kell találnia őt.

Óvatosan az ajtóhoz lépdelt, mindvégig a falnak tapadva, és kimerészkedett a cellák közti folyosóra. Furcsa volt; eltekintve a vastag, mindent beborító portakarótól, semmi nem utalt arra, hogy az épületet bombatalálat érte. Elindult a folyosón, és kiabálni kezdett:

- Dawson! Dawson! Merre van?

A cellákban rekedt rabok egyszeriben elkezdtek ordítozni, mindenki egyszerre, lehetetlenné téve, hogy Wyatt megkülönböztesse az amerikai hangját.

- Taisez- vous! - kiáltotta ingerülten Wyatt, és a hangok elhallgattak, egy kivételével, mely a folyosó vége felől hallatszott. Wyatt meggyorsította a lépteit, és újból elkiáltotta magát: - Dawson! Ott van?

- Itt vagyok! - felelte az erőtlen hang. A Roseau irodája melletti helyiségből jött. Wyatt szemügyre vette az ajtót; nem cellaajtó volt, könnyűnek ígérkezett a feladat. Fogott egy tűzoltó készüléket, és az aljával szétverte a zárat. Pillanatokon belül bent volt a szobában.

Dawson egy ágyban feküdt, bekötözött fejjel és kezekkel. Mindkét szeme bedagadt, és néhány fogát is elveszítette. Wyatt elképedve állt előtte.

- Te jó ég! Mit műveltek magával?

Dawson szótlanul végigmérte, aztán összeszedte minden erejét és elvigyorodott.

- Mikor nézett utoljára tükörbe? - motyogta felhasadt ajakkal.

- Gyerünk - intett neki Wyatt. - Tűnjünk el innen.

- Nem tudok - mondta Dawson elfojtott haraggal. - Azok a szemetek lekötöztek.

Valóban, Dawson testét két széles bőrszíj keresztezte, melyeknek a csatját az őrök az ágy aljának a közepére csúsztatták, hogy távol legyenek a matató kezektől. Wyatt bebújt az ágy alá és kicsatozta őket.

- Mi történt azután, hogy megverték? - kérdezte.

- Ez a jó kérdés - felelte zavartan Dawson. - Ebben a szobában ébredtem fel úgy, hogy a sebeim már el voltak látva. Mi az ördögért csinálták ezt?

- Ráijesztettem Roseau- ra - világosította fel Wyatt. - Örülök, hogy működött.

- Mégse akartak elveszíteni engem, gondolom - mondta gúnyosan Dawson. - Az ágyhoz kötöztek, miközben odakint fütyültek a gránátok. Csak feküdtem és vártam, mikor szakítja át valamelyik a mennyezetet. Két találat is érte az épületet.

- Kettő? Én azt hittem, csak egy.

Dawson kikászálódott az ágyból.

- Szerintem kettő. - A szék felé intett hófehér fejével. - Segítene felvenni a nadrágot? Egyedül nem fog menni, attól tartok. Istenem, mennyire szeretnék találkozni azzal a kurafi Roseau-val.

- Hogy van a lába? - kérdezte Wyatt, miközben segített neki felöltözni.

- A lábammal semmi baj.

- Az jó, mert szüksége lesz rá. Le kell jutnunk a földszintre. Szerintem menni fog. Gyerünk.

Kimentek a folyosóra.

- Van egy szellős cella a folyosó másik végén mutatott előre Wyatt. - Arra fogunk kimenni.

Lövés visszhangzótt végig a szűk téren, és egy pisztolygolyó csapott vakolatport Wyatt arcába, ahogy gellert kapott az egyik falon. Wyatt gyorsan lebukott, majd hátranézett. Roseau botorkált mögöttük a folyosón. Szörnyű állapotban volt, az egyenruha cafatokban lógott le róla, jobb karja ernyedten himbálózott, mintha törött lett volna. A főfelügyelő a bal kezében tartotta a revolvert - Wyatt valószínűleg ennek köszönhette, hogy a második lövés se találta el.

- Az a cella, ott - kiáltotta Dawsonnak, és előrelökte az amerikait.

Dawson rohanva tette meg az őket és az ajtót elválasztó néhány métert, és berontva a cellába ijedten hátrahőkölt, amikor a padló váratlanul véget ért a lába előtt. Wyatt sokkal lassabban vonult vissza, rajta tartva a szemét Roseau-n. A tiszt nem szólt; a fegyvert tartó kezével letörölte a vért fanatikusán csillogó szeméről, azután harmadjára is célzott. Mielőtt a lövés eldördült volna, Wyatt beugrott a cellába; a lövedék egy éles csattanással belefúrta magát az ajtófélfába.

- Ide! - üvöltötte Dawson. Wyatt a törmeléken át az amerikaihoz oldalazott. - Ha ez az őrült bejön ide, akkor nem lesz más választásunk, le kell ugornunk.

- Az pedig garantált lábtörést jelent - mondta Wyatt. Valami megmozdult az ujjai alatt: egy tégladarabon támaszkodott.

Roseau belépett az ajtón, láthatólag észre sem véve, hogy a padló jelentős része hiányzik. Remegő kezével célzásra emelte a fegyvert; ebben a pillanatban Wyatt meglendítette a karját, és Roseau fejénekvetette a tégladarabot. A pisztoly eldördült, a főfelügyelő pedig oldalra perdült, elveszítette lába alól a talajt, és arccal a földszintre zuhant. Bal karja a halott férfi vállára csapódott, mintha Roseau örömében vetette volna rá magát rendőrtársára. Aztán a felkavart por visszaülepedett a halott csodálkozó szemére, és ismét teljes volt a csend. Dawson vett egy mély lélegzetet.

- Jézusom, ez aztán egy kitartó gazember volt. Köszönöm, Wyatt. - Lenézett a mozdulatlan Roseau-ra. - Bele akarta keverni magát, Wyatt, de én semmit nem mondtam. Nem tudtak megtörni, Wyatt.

- Tudom - mondta csendesen Wyatt. - Menjünk innen. Egyelőre tiszta a levegő, de nem biztos, hogy sokáig így lesz.

Lemásztak a földszintre. Dawsonnak nem volt könnyű dolga sérült keze miatt, de Wyatt segített neki. Amint kiértek a járdára, az amerikai megkérdezte:

- És most mitévők legyünk?

- Visszamegyek az Imperiale-ba. Meg kell találnom Julie-t. Tudnom kell, hogy még mindig St. Pierreben van-e.

- Merre kell menni?

- Át a téren, arra.

Átkeltek a Place de la Liberation Noire- on; Dawson elborzadva nézte a mészárlás nyomait. Holttestek hevertek mindenfelé, százával. Nem lehetett tíz lépést tenni úgy, hogy ne kelljen kikerülni egy holttestet. Amikor egy olyan helyre értek, ahol át kellett ugrálniuk a holttestek fölött, Dawson megfordult, és öklendezni kezdett.

Wyatt egy alkalommal belerúgott egy tompán kongó tárgyba. Egy leszakadt emberi fej gurult odébb; szeme vakon meredt az égbolt felé, és bal halántékán recés szélű lyuk tátongott.

Serrurier bronzszobrának a feje hullt porba.

5.

Causton fegyverek ropogásának az ütemére masírozott. Csörgött hátán a veríték, de nem csupán a perzselő nap melege miatt - Causton azon tűnődött, hogyan fog kimászni ebből a slamasztikából. Ha egy percre kilóghatott volna a sorból, akkor a puskát eldobva és levetve a zubbonyt, ismét civillé válhatott volna; erre azonban nem látott esélyt. A géppisztollyal felfegyverzett katonák árgus tekintettel őrizték a dezertőröket, a tiszt pedig, egy dzsip hátán előre-hátra ingázott a menetoszlop mentén.

A Causton mellett menetelő férfi az angol felé fordult, és kérdezett tőle valamit a szigetlakók különös keverék nyelvén. Causton megjátszottá a süketet: megrázta a fejét és a fülére ütögetett, majd sajnálkozó képet vágott. Remélte, a másik nem jött rá, hogy csak megjátssza magát - és főként abban reménykedett, hogy a verejték nem mosta le arcáról a cipőkrémet.

Nem is olyan messziről - sokkal közelebbről, mint Causton várta - géppisztolyok kelepelése és puskák dörgése hallatszott: Favel egészen közel nyomult St. Pierre külterületéhez, és nem spórolt a lőszerrel. Causton felszisszent, amint egy gránát tőlük száz méterre becsapódott, levegőbe röpítve egy kunyhót. A menetoszlop lelassult.

Az őrmester ordított, a tiszt szitkozódott, mire az oszlop újra felgyorsult. Nem sokkal később befordultak egy mellékutcába, ahol megállították őket. Causton érdeklődve szemlélte a járda mentén egymás mögött parkoló katonai teherautókat; a legtöbbjük üres volt. Néhány katona azzal foglalatoskodott, hogy leszívta a benzint egyes teherautóktankjaiból, és más járművek tartályába töltötte az így összegyűjtött üzemanyagot.

A tiszt kiállt eléjük, és ismét egy rövid beszédet tartott. Aztán kérdezett valamit, mire a dezertőrök közül néhányan a levegőbe emelték puskáikat Causton is ugyanezt tette. A tiszt pattogó hangú parancsára ezek a férfiak átmentek az utca másik oldalára. Causton követte példájukat. A tiszt nyilván azokat akarta kiszűrni, akik nem dobták el a puskáikat.

A gyér sor mentén egy őrmester jött végig. Minden embernek feltett egy kérdést, majd muníciót adott egy ládából, amit két katona cipelt utána. Amikor ő került sorra, és az altiszt feltette a kérdést, Causton egyszerűen kinyitotta a závárzatot, és megmutatta, hogy a puska tárja üres. Az őrmester a kezébe nyomott két tölténytárat, és továbblépett.

Causton a teherautók felé pillantott. Puskákat osztogattak róluk a fegyvertelen dezertőröknek, de nem volt belőlük annyi, hogy mindenkinek jusson.

Causton tűnődve megemelgette a tárakat a tenyerében, s közben az előtte elhúzó teherautót figyelte, melynek tankját a többi rovására töltötték meg. Serrurier fogytán volt üzemanyagnak, fegyvernek és lőszernek, vagy ami még valószínűbb, volt belőle bőségesen, csak a rossz helyen, a rossz időben.

Serrurier botcsinálta hadvezetésének köszönhetően most komoly veszélyben volt. Causton az egyik tárat a puskájába kattintotta, a másikat pedig zsebre vágta. Gyűlölte a fegyvereket, de jobbnak látta csőre töltve tartani a puskát. Körülnézett. Az esélye arra, hogy megszökjön, egyelőre egyenlő volt a nullával, de ki tudhatja, hogyan alakul a hadiszerencse?

Újabb parancsok lettek kiadva, és az emberek ismét trappolni kezdtek, tovább a mellékutca vonalában; a fegyverropogás irányából Causton úgy ítélte, hogy a tűzvonallal párhuzamosan haladnak. St. Pierre legszegényebb negyedébe értek, laposra vert marmonkannákból és hullámos bádoglemezekből épített kunyhók közé. Civileket nem lehetett látni - vagy a nyomorúságos viskók mélyein rejtőztek, vagy elmenekültek már.

A menetoszlop újból irányt változtatott, most már a csatazaj felé tartottak. Egy nyitott térségen bukkantak elő, egy földnyelven, mely kopáran benyúlt a házak közé. Itt megállították és felsorakoztatták őket; Causton sejtette, ez lesz az a hely, ahol szembe kell nézniük Favel embereivel. A többiek ásni kezdtek, a bajonettjeiket használva, és Causton is fürgén nekiesett a földnek a szuronnyal.

A terület, amit meg kellett védeniük, értékes földdarab volt: a szegénynegyed lakói ide hajítottak ki mindent, ami már nekik se kellett. Causton óvatlanul beledöfte a bajonettet a földbe, ahonnan válaszként hányíngerkeltő bűz csapott elő. Causton kihúzta a kutya teteméből a pengét, odébb ment és újra ásni kezdett, ezúttal több sikerrel. Bár higiénikusnak aligha lehetett volna mondani, a szemétdombnak mégis megvolt az az előnye, hogy gyorsan ment benne az ásás.

Miután beásta magát, Causton felmérte a terepet, abban a reményben, hogy valamerre csak talál egy menekülési utat. Közvetlenül mögötte az őrmester állt, zord és rendíthetetlen arccal, puskáját - nyilván nem véletlenül - éppen őrá irányítva. Az őrmesteren túl, a viskók árnyékában szétszóródva a kapitány emberei álltak, készen arra, hogy géppisztolyaikkal lekaszaboljanak bárkit, aki menekülni akarna. Maga a kapitány egy kunyhó mögül figyelte őket, készen arra, hogy amennyiben a vonalat az ellenség áttörné, bepattanjon a járó motorral váró dzsipbe, és elhagyja a forró övezetet. Ebbe az irányba öngyilkosság lett volna menekülni.

Causton a frontvonal felé fordult. A nyílt terület kétoldalt egészen addig húzódott, amíg a szem ellátott, a szemközti épületek, St. Pierre tehetősebb polgárainak a házai pedig - melyeket ez a senki földje választott el a szegénynegyedtől -, mintegy fél kilométerre voltak tőle. Odaát gránátok és aknalövedékek robbantak félelmetes gyakorisággal, a kézifegyverek ropogása pedig állandó volt. Egy rosszul irányított lövedék a gödörtől alig ötven méterre csapódott a földbe, törmelékdarabokkal szórva meg a gombóccá zsugorodott Caustont.

Ha valóban olyan közel volt a front, akkor a kormánycsapatok vesztésre álltak, különben mi másért terelték volna ide ki ezeket a rosszul felfegyverzett dezertőröket? A pozíció azonban nem is volt olyan rosszul megválasztva. Ha Favel áttöri a kormányerők vonalát, akkor embereivel át kell jönnie ezen a négyszáz méter széles nyílt területen. Aztán Caustonnak eszébe jutott a két tölténytár, amit a kezébe nyomtak - talán mégse lesz olyan nehéz dolga Favelnek. Az egész azon múlt, képesek lesznek-e szervezetten visszavonulni Serrurier katonái vagy nem.

Hosszú ideig semmi nem történt, és Causton kezdett elálmosodni a fülledt melegben. Eszébe jutott, mit mondott egyszer neki egy katona: a háború egy olyan időszak, amelyben az unalom hosszú szakaszait időnként a félelem rövid pillanatai váltják fel. Most végre alkalmam nyílik személyes tapasztalatot is szerezni, gondolta keserűen.

Időnként hátralesett, a menekülés esélyei azonban nem növekedtek. Az őrmester csak akkor vette le róla a szemét, ha a látcsövén át végigpásztázta a mező bejáratát, s a hátvéd figyelme sem lankadt. Egyszer, abban a reményben, hogy elnyerheti az őrmester jóindulatát, Causton megkínálta őrzőjét egy szál cigarettával. Az őrmester elvette a cigarettát, megnézte, zavartan elmosolyodott, aztán rágyújtott. Causton visszamosolygott rá, majd jó katonához illően arccal a front felé fordult, hogy ezzel is egy újabb bónuszpontot szerezzen magának.

Nem sokkal később a házakon túli csata zaja a tetőpontjára hágott, és Causton megpillantotta az első mozgó katonákat. A háta mögött hallotta a kapitányt parancsokat osztogatni, majd az őrmester üvöltött valamit, de Causton ügyet sem vetett rájuk, mert közben a veszettül rohanó katonák elég közel kerültek ahhoz, hogy meg tudja állapítani, a kormányerők kék egyenruháját viselik: Favel áttörte a frontvonalat.

A szomszéd gödörben kuksoló katona kidugta a puskája csövét, és felhúzta a kakast. Fémes kattogások zaja vonult végig a soron, csak Causton puskája maradt úgy, ahogy volt:, újdonsült gazdája figyelmét az előtte zajló események kötötték le. A legközelebbi kék ruhás figura már a mező közepén járt, talán kétszáz méterre lehetett, amikor hirtelen az ég felé emelte mindkét kezét, aztán tehetetlenül előrebukott, rángatózott néhányat, végül mozdulatlan maradt.

A mező most már tele volt fejvesztve menekülő emberekkel. Az okosabbak - vagy talán tapasztaltabbak - cikcakkban futottak, állandó irányváltoztatással nehezítve meg a rájuk célzók dolgát, a többség azonban félelmében hanyatt- homlok rohant, csak azzal törődve, hogy minél messzebb kerüljön az ellenség golyóitól, melyek menthetetlenül utolérték áldozataikat.

Valakinek Causton is szemet szúrhatott, mert egyszer csak golyók kezdtek fütyülni a feje körül, és a döglött kutya eltalált lába, mintha ezzel akart volna tiltakozni a folyamatos zaklatás ellen, jó nagyot rúgott. Causton visszahúzódott az üregébe, ahogyan a teknős is visszabújik a páncéljába, ha veszélyt észlel, de az újságírói kíváncsiság nem hagyta sokáig lent maradni. Causton óvatosan kidugta a fejét, hogy meglesse, hogyan alakul odafent a helyzet. Már nemcsak puskagolyók, hanem ágyú- és aknavető lövedékek is záporoztak, füsttel, porral és halottakkal töltve meg a mezőt. A legközelebbi menekülő már elég közel volt, Causton láthatta a levegőt görcsösen kapkodó száját, rémült tekintetét, hallhatta bakancsai dobbanását a száraz talajon. A férfi tíz méterre lehetett tőle, amikor elesett, és ahogy körbeperdült teste hossztengelye körül, tarkójáról egy félelmetesen tátongó, vörös lyuk ásított az angol felé.

A mögötte cikcakkban, egy gazella sebességével rohanó katona átugrott Causton feje felett, és a viskók fedezékébe vetette magát. Aztán jöttek a többiek, egyik a másik után, hamuszürke arccal özönlöttek át a második védővonalon. A gödrökben rejtőző dezertőrök is idegesen fészkelődni kezdtek; az őrmester ordított valamit, majd egy közeli lövés hallatszott, s a beásott emberek visszahúzódtak odúikba. Ha el akarunk menekülni, megölnek minket, gondolta Causton, és akkor is megölnek minket, ha nem menekülünk el. Akkor még maradok. Inkább később, mint most.

A menekülők áradata csak egy bő félórával később apadt el, s nem sokkal később hátulról lövések dördültek: a túlélőket megpróbálták összeterelni a kapitány emberei. Causton a mezőre irányította a figyelmét, arra számítva, hogy megpillantja Favel seregét, de egyelőre semmi nem történt, csak a tüzérségi lövedékek becsapódási vonala közeledett vészesen. Az égből lezúduló acéleső olyan sűrű volt, hogy Causton rémületében lekuporodott a gödör aljára, és kaparni kezdte a földet maga előtt. Akkor úgy tűnt, mintha egy örökkévalóságig tartott volna a tüzérségi támadás, de később visszagondolva erre, Causton úgy ítélte, ez az idő nem lehetett több egy negyedóránál: az alagútba, amit kivájt agának, csak a feje és a válla fért be. Azokban a.borzalmas percekben azonban úgy érezte, ennek sohase lesz vége. Jézus, Isten!, imádkozott. Csak élve kijussak ebből a pokolból.

* * *

A tüzérségi támadás éppolyan gyorsan véget ért, mint ahogy elkezdődött. Causton perceken át sokkoltan kuporgott, aztán óvatosan kidugta a fejét. Arra számított, hogy Favel feléjük rohanó gyalogságát fogja megpillantani, de ahogy egy pillanatra szétlebbent a füstlepel, csak holttesteket látott.

Lassan, a csendből sejtve, mit fog látni, hátrafordította a fejét. A közeli bádogkunyhók eltűntek, a talaj bombatölcsérektőlvolt himlőhelyes. A kapitány dzsipjének a hátsó kerekeit elvitte egy robbanás, az ülések pedig még mindig lángoltak; magának a kapitánynak nyoma sem volt. Causton gödréhez közel egy férfitorzó hevert - nem volt feje, se karja, se lába. Causton megborzongva arra gondolt, hogy talán éppen az őrmester az. Fájdalmasan kinyújtóztatta mindkét lábát, s miközben megpróbálta helyreállítani bennük a vérkeringést, arra gondolt, hogy ennél jobb alkalmat a menekülésre nem is kívánhatna.

A szomszédos lyukból előbukkant egy arc, szürkén a portól és a félelemtől. Viselője réveteg tekintettel felnyomta magát, és imbolyogva a belváros irányába indult. A következő pillanatban az őrmester feje jelent meg ugyanezen gödör felett; az altiszt utánakiáltott, majd mivel a katona nem állt meg, célzásra emelte a puskáját, és lőtt. Az imbolygó alak hangtalanul összerogyott.

Causton visszasüllyedt az odújába. Csodálnia kellett az őrmestert - kemény, profi katona volt, aki még ebben a reménytelen helyzetben is képtelen volt feladni a harcot -, csak éppen átkozottul terhes volt a jelenléte ebben a pillanatban.

Nem sokkal később ismét kidugta a fejét, és megszámolta a többi gödörből előkandikáló fejeket. Meglepte, milyen sokan túlélték a bombázást. Olvasott róla, hogy egy jól beásott katona iszonyatos erejű tüzérségi támadásokat képes túlélni - ez volt az oka annak, hogy az I. világháború olyan hosszúra nyúlt -, de személyesen tapasztalni ezt egészen más volt. A mező felől, úgy tűnt, egyelőre nem várható támadás; még a kézifegyverek is elhallgattak.

Közben az őrmester előmászott a gödörből, és bátran végigjárta a vonalat, hogy ellenőrizze az embereit. Még mindig nem lehetett lövés hangját hallani; Causton megvakargatta az állat, s tűnődve az őrmestert figyelte.

A kézifegyverek akkor szólaltak meg, amikor már kezdte azt hinni, nem kell tartaniuk a gyalogsági rohamtól. De nemcsak a támadás volta, hanem annak iránya is meglepte: a félelmetesen fütyülő golyók, melyek közül néhány az őrmestert az egyik gödörbe vetette, hátulról, bal oldalról érkeztek.

Bekerítették őket.

Most, hogy az őrmester meghalt, már senki nem tarthatta vissza a dezertőröket attól, hogy kereket oldjanak - legfeljebb Favel emberei. A katonák kiugráltak a gödrökből, és eszeveszett kiabálás közepette a támadással ellenkező irányba kezdtek szaladni. Causton, bölcsen, meghúzta magát. Egyrészt érezte, hogy nem lesz ilyen könnyű elmenekülni, másrészt már elege volt Serrurier katonáinak a társaságából. Úgyhogy maradt a lyukban, és úgy tett, mintha halott lenne.

A fegyverropogás nemsokára elhallgatott, Causton azonban még legalább egy negyedóráig mozdulatlanul lapított, csak ezután mert kilesni. Amit látott, az egy hosszú, a gazdagok házai közül előbukkanó embersor volt: kezdetét vette a terep megtisztítása. Causton sietve kimászott a gödörből, és a kunyhók felé kezdett kúszni, várva, hogy mikor túrják fel körülötte a földet a golyók. Fedezék azonban bőven akadt most, hogy a bombák felhányták a talajt, és Caustonnak sikerült úgy átkúsznia egyik bombatölcsértől a másikig, hogy közben végig takarva volt.

Miután elérte az épen maradt kunyhókat, fejét felemelve visszanézett. Favel emberei már a mező közepén jártak, és Causton sejtette, hogy bármire lőni fognak, ami él és mozog - biztonságosabb helyet kellett találnia. Elindult jobbra, egyik kunyhótól a másikig lopakodva, és közben igyekezett hátrafelé is távolodni. Közben a zubbonyt is letépte magáról, és az arcát dörzsölgette. Fehér bőre láttán nem fognak azonnal tüzet nyitni rá, biztatta magát. A kormánycsapatoknak se híre, se hamva nem volt - úgy tűnt, Favelt már senki nem fogja megállítani.

Egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve benyitott egy kunyhó ajtaján. Semmi értelme nem volt menekülnie - végül is nem akart a kormánycsapatok karjaiba szaladni -, a megoldás tehát az volt, hogy elrejtőzik, és vár. Aztán, ha Favel katonái elözönlőitek a negyedet, előmerészkedik.

Az ajtó nem volt eltorlaszolva. Causton kitárta a nyikorgó bádogalkotmányt, és belépett. A kunyhó elhagyatott volt; két helyiségből állt, nem tartott sokáig ellenőrizni, van-e bent valaki. Causton talált egy rozsdás állványra helyezett mosdótálat. A tál fölé egy légypiszokkal teli, pattogzó tükör volt akasztva, egyik oldalán élénk színekkel festett Madonna-képpel, a másik oldalon pedig Serrurier hivatalos portréjával.

Causton gyorsan letépte a falról a „vezető" idealizált arcképét, és az ágy alá hajította: nehogy félreértse a dolgot valaki, ha rányit. Ezután poshadt vizet öntött a tálba, és nyitva tartva mindkét fülét, nekifogott lemosni az arcát. Öt perccel később kétségbeesetten állapította meg, hogy még mindig világos arcbőrű néger; a cipőkrém vízálló volt, az istennek se akart lejönni. Sok tősgyökeres San Fernandez-i nála világosabb arcbőrű volt, és nem egy arcán Causton európai vonásokat is felfedezett.

Elkeseredése tetőpontján eszébe jutott, hogy csak az arcát és a kezét kenték be Julie-val. Kigombolta az ingét, és elégedetten végignézett a pocakján. Két nappal ezelőtt még zavarba jött bőre tejfehér színétől, most azonban, életében először, örült neki, hogy nem adott neki sötétebb bőrszínt a teremtő. Levetette az inget, aztán bebújt a ruhásszekrénybe, és várt.

Ami végül előcsalta a szekrényből, az egy közeledő autó motorjának a zaja volt. Mivel úgy gondolta, ha valaki autót tud vezetni, az van annyira civilizált, hogy ne lője le kérdezés nélkül, kimerészkedett az elülső szobába, és kinézett az ablakon. A ház előtt elhaladó Land-Rovert egy fehér vezette.

- Hé, maga! - kiáltotta Causton, és az ajtóhoz rohant. - Maga, az autóval! Arrétez!

A Land-Rovert vezető férfi hátrafordult, majd egy pillanattal később az autó megállt. Causton odarohant.

- Ki az ördög maga? - mérte végig csodálkozva a férfi.

- Hála istennek! - lihegte Causton. - Maga beszél angolul! Maga angol! A nevem Causton, és haditudósító vagyok.

A férfi hitetlenül megcsóválta a fejét.

- Mivel jött ide? Űrhajóval? Alig fél napja, hogy kitört a háború. Maga egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy haditudósító. Sokkal inkább hasonlít egy bohócra, aki a porond helyett az oroszlánketrecbe tévedt.

- Pedig valódi vagyok - biztosította Causton.

A férfi elvette a szomszédos ülésre tett géppisztolyát.

- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha megmutatom magát Favelnek. Szálljon be.

- Pontosan ő az az ember, akit látnom kell mondta Causton, és beszállt a férfi mellé. - Maga a barátja?

- Mondhatjuk úgy is - felelte a férfi. - A nevem Manning.

* * *

- Itt túl meleg van - nyafogott Mrs. Warmington. Julie egyetértett vele, de ezt nem hangoztatta: Mrs. Warmington volt az utolsó személy, akivel bármiben is kedve lett volna egyetérteni. Előrehajolt, elhúzta a verejtéktől hátához tapadt blúzt, majd a szélvédőn át kinézett. Pontosan azt látta, amit már egy félórája folyamatosan: egy apró, ócska lakberendezési holmikkal vészesen megpakolt kéziszekeret, melyet egy öregember és egy kisfiú tolt. Előbbi makacsul az út közepén haladt, és az istennek se lett volna hajlandó odébb húzódni, hogy elhajthassanak. Rawsthorne dühösen visszaváltott egyesbe.

- Ha még sokáig ilyen sebességgel haladunk ebben a melegben, fel fog forrni a hűtővíz.

- Nem állhatunk meg - mondta riadtan Julie.

- Megállni még nehezebb lenne, mint előzni - nyugtatta meg Rawsthorne. - Mikor nézett utoljára hátra?

Julie hátracsavarodott az ülésben, és kinézett a szelíd lejtőn felfelé kaptató autó hátsó ablakán. Mögöttük, amilyen messze csak ellátott, menekültek sora húzódott. Látott már ehhez hasonló képet újságok címlapjain, de soha nem hitte volna, hogy maga is részese lesz egy ilyen menetnek. Egy egész város útra kelt, az emberek menekültek a háború gyilkos karmai közül, menteni próbálták családjuk életét és azt a csekély vagyont, ami a kezükbe, hátukra és a szekerek, kézikocsik sokféleségére ráfért. Akadt itt babakocsi, amiben nem gyermeket szállítottak, hanem faliórát, ruhát és dísztárgyakat; kézzel tolt vagy szamár által húzott szekér; ütött-kopott, özönvíz előtti személyautó, teherautó, ezeréves busz és a gazdagabbak jobb állapotban lévő luxusautói.

Elsősorban azonban emberek voltak: férfiak és nők, öregek és fiatalok, egészségesek és betegek. Ezek az emberek nem nevetgéltek és nem beszélgettek, csak ballagtak szótlanul az úton, mint a pásztor által hajtott tehenek, szürke arccal, lehajtott fejjel; érzelemnek legfeljebb akkor lehetett jelét látni rajtuk, ha egy pillanatra hátrafordultak, hogy végignézzenek a végtelenül kígyózó soron.

Rawsthorne megnyomta a kürtöt, megzavarva Julie-t a szemlélődésben.

- Az a fafejű vénember nem akar lehúzódni - morogta mérgesen. - Ha egy kicsit odébb menne, megelőzhetnénk.

- Az út oldalt lejtős - szólalt meg Eumenides. Az öreg fél, hogy leesik.

- Igen - bólintott Rawsthorne. - Jól megpakolták azt a szekeret, könnyen beborulhatna a szakadékba.

- Mennyit kell még mennünk? - kérdezte Julie.

- Még vagy három kilométert. - Rawsthorne a fejével előreintett. - Látja ott azt a kanyart, ahol az út megkerüli a dombot? Át kell jutnunk a másik oldalra.

- Időben ez mennyit jelent?

Rawsthorne a fékre taposott, hogy elkerülje az ütközést az öregember szekerével.

- Ezzel a tempóvá legalább két órát.

Az autó rángatózva haladt előre, akár egy makacs öszvér. A gyalogos menekültek egyik a másik után hagyták maguk mögött őket; Rawsthorne azt fontolgatta, hogy félreáll az autóval, és a társaság lábon folytatja tovább az utat, de amilyen hamar eszébe jutott az ötlet, olyan gyorsan el is vetette. A csomagtartóba pakolt étel-és italkészletnek, a takaróknak csak egy részét tudták volna magukkal vinni, és kár lett volna a többit hátrahagyni.

- Legalább van valami haszna is ennek a háborúnak- jegyezte meg. - Az emberek elmenekülnek St. Pierre-ből.

- De nem mindenki - mutatott rá Julie. - És mi lesz a két hadsereggel?

- Átkozottul balszerencsés egy fickó ez a Favel - csóválta meg a fejét Rawsthorne. - Elfoglalja a várost, hogy aztán az utolsó szálig megsemmisítse a csapatait az orkán. Olvastam már egy-két hadtörténeti könyvet, de ilyen esetet még nem pipáltam.

- Serrurier hadseregét is meg fogja semmisíteni - juttatta eszébe Julie.

- Igen, igen - bólogatott merengve Rawsthorne. - A kérdés inkább az, ki lesz az, aki kézbe fogja venni a dolgokat, ha túl leszünk a viharon. - Mereven az utat bámulta. - Kedvelem Wyattet, mindazonáltal őszintén remélem, hogy téved a hurrikánt illetően. Van némi esélyünk arra, hogy megússzuk, tudják. Wyatt túlságosan is bízik a megérzéseiben. Örülnék neki, ha Favelnek lenne némi esélye.

- Én is remélem, hogy téved - mondta komoran Julie. - Szegénykém ottragadt a városban.

Rawsthorne a lány fáradt arcára pillantott, aztán beharapta az alsó ajkát, és mély hallgatásba süllyedt. Az idő ugyanolyan lassan vánszorgott, mint az autó. Egyszer csak szegényes öltözetű, de jókötésű fiatal legények csoportja tűnt fel mellettük. Egyikük egész maroknyi bankjegyet számolgatott, egy másik pedig csillogó arany nyakláncot forgatott hüvelykujja körül.

- Nem bánnám, ha Causton nem vette volna el a pisztolyát, Eumenides - szólalt meg a konzul. - Jól jöhetne még. Ezek a fiúk fosztogatnak. Most pénzt és ékszereket zsákmányoltak, de nemsokára éhesek lesznek, és az ételt nem a most megszerzett pénzükön fogják vásárolni.

Eumenides vállat vont.

- Túl késő. Elvitte a pisztolyt, mert nem találtam.

Végül, ha lassan is, de megkerülték a dombot.

- Még néhány száz méter - jelentette ki Rawsthorne -, és lehúzódhatunk az útról. Már csak egy olyan helyet kell találnunk, ahol biztonságosan megtehetjük. A legjobb lenne egy leágazás.

Továbbdöcögtek, még mindig egyesben, míg Eumenides előre nem mutatott.

- Ott forduljunk.

Rawsthorne kinyújtotta a nyakát.

- Igen, az jó lesz. Vajon merre visz?

- Próbáljuk ki - javasolta Julie. - Ott legalább nem lesz senki, aki lassíthatná a haladást.

Rawsthorne ráfordult a mellékútra, majd átváltott kettesbe. Egy bő fél kilométeren át döcöglek, míg egy felszíni kőbányához nem értek.

- A fenébe! - csapott a kormányra Rawsthorne. - Zsákutcába jutottunk.

Julie fészkelődni kezdett.

- Legalább kiszállhatunk és kinyújtóztathatjuk a lábunkat, mielőtt visszaindulnánk. Enni sem ártana, amíg még mód van rá - tette hozzá.

A kenyér állott volt, a vaj kissé olvadt, már-már avas, a víz poshadt, s az étvágyuk se volt az igazi ebben a melegben, de azért magukba kényszerítettek néhány falatot, mialatt egy kunyhó árnyékában ülve megbeszélték, mitévők legyenek a továbbiakban.

- Nem értem, miért nem maradhatunk itt - tárta szét a karját Mrs. Warmington, mintegy átölelve a kőbányát. - Nekem tetszik ez a hely.

- Tetszik vagy nem tetszik - fordult feléje Rawsthorne -, nem maradhatunk itt. Innen még mindig látni a tengert, tőlünk délre. Wyatt szerint a hurrikán éppen abból az irányból fog jönni.

Mrs. Warmington türelmetlenül legyintett.

- Szerintem az a fiatalember egy vészmadár. Nem hiszem, hogy forgószélre számíthatunk. Szemrevételeztem a támaszpont környékét, amikor még látni lehetett az útról, és láttam, hogy a hajók a kikötőben horgonyoznak. Ha Brooks parancsnok nem tart a forgószéltől, akkor nekünk miért kellene?

- Nem kockáztathatunk - mondta csendesen Julie. A konzulra nézett. - Vissza kell mennünk a főútra.

- Nem hiszem - rázta meg a fejét. - Ha akarnánk se tudnánk. A leágazás, amin kijöttünk ide, erős tompaszöget zárt be a főúttal. Nem lennénk képesek befordulni a forgalomba. Senki nem állna meg, hogy beengedjen minket. - A kopáran meredő domboldalra emelte tekintetét. - Át kell jutnunk a másik oldalára.

Mrs. Warmington felháborodottan horkantott egyet.

- Hát én aztán nem vagyok hajlandó felmászni oda. Itt maradok és punktum.

Rawsthorne elnevette magát.

- Nem kell megmászni a sziklákat. Meg fogjuk kerülni őket. Ha egy kicsit visszamegyünk az úton, sokkal barátságosabb lesz. - Fintorogva rágta a dohos ízű kenyeret. - Wyatt azt mondta, menjünk egy vonulat északi oldalára. Nos, akkor ezt fogjuk tenni.

- Itt hagyjuk az autót? - kérdezte Eumenides.

- Kénytelenek vagyunk. Elrejtjük ide, a kunyhók mögé, s amit csak lehet, elhozunk belőle. Ha lesz egy kis szerencsénk, senki nem fog hozzányúlni.

Befejezték a kényszerű étkezést, és összepakoltak. Az elszontyolodott Mrs. Warmington láttán Julie erőt vett magán, és tettetett vidámsággal kijelentette:

- Nos, legalább nem kell mosogatni.

Mrs. Warmingtont azonban nem lehetett felvidítani; az idős hölgy csak ült az árnyékban, és sóhajtozott. Nem baj, gondolta kajánul Julie, ez a kis séta segíteni fog a túlsúlyproblémáidon.

Rawsthorne lejjebb gurult az autóval, Eumenides segítségével kirakta a holmikat a csomagtartóból, aztán visszavitte az autót a bádogkunyhók mögé.

- Így ni - mondta elégedetten, már amennyire elégedett lehetett ilyen körülmények között. - Itt nem fogják meglátni azok a rossz kinézetű fickók. - Tekintete a domboldalra siklott. - Nincs is olyan messze a dombtető. Nem lehet magasabb hatvan méternél.

Lementek az Eumenides őrizte csomagokhoz.

- Szerintem nonszensz, de ha ezt akarják, hát menjünk - adta meg magát Mrs. Warmington. Maga meg mit álldogál itt üres kézzel? - lépett Eumenides elé. - Nosza, fogja meg ezeket a csomagokat.

Julie haragos tekintettel a másik nő felé fordult.

- Magának is vinnie kell valamit, Mrs. Warmington.

- Ó, de hát én nem cipelhetek. A szívem, tudja - vetett aggodalmas pillantásokat a domboldal felé Mrs. Warmington.

Julie úgy vélte, Mrs. Warmington szíve olyan egészséges, mint a makk - és éppolyan kemény.

- A pokrócok nem nehezek. Vigyen azokból néhányat. - Néhány darabot Mrs. Warmington kezébe nyomott, mire az elejtette a retiküljét. Mindketten lehajoltak érte, de Julie volt a gyorsabb. - Mi van ebben? - kérdezte, megemelgetve a retikült. Mitől ilyen nehéz?

Mrs. Warmington a földre hajította a pokrócokat, és kitépte Julie kezéből a táskát.

- Az ékszereim, édesem. Csak nem gondolta, hogy éppen ezeket nem hozom magammal?

Julie a takarókra mutatott.

- Azok életben tarthatják magát, az ékszerei azonban nem. - Szúrósan a nő szemébe nézett. - Azt javaslom, próbáljon meg többet segíteni és ha lehet, kevesebbet parancsolgatni. Már eddig is épp eleget akadékoskodott, és csak kolonc a nyakunkon.

- Rendben - bólogatott szaporán Mrs. Warmington, aki mintha egy kicsit megszeppent volna Julie arckifejezésétől. - Ne legyen ennyire férfias, drágám. Nem is csoda, hogy még nem talált magának férjet.

Julie eleresztette a füle mellett a megjegyzést, és ahelyett, hogy visszavágott volna, felemelt egy ásványvizes palackokkal teli kartondobozt. Néhány nappal ezelőtt még másképpen reagált volna, talán visszamond ennek a nőnek, aztán elvonul valahová pityeregni, de nem így most. Lehet, hogy a férfiak tényleg az akaszkodó, ultranőies típust szeretik, de ez az ő bajuk. Ha egy férfinak piócára van szüksége, ha a természetes intelligencia semmit nem jelent számára, akkor az nem méltó arra, hogy feleségül menjen hozzá. Inkább lenne egyedülálló, mint hogy olyan nevetséges, túltáplált, üresfejű némberré váljon, mint ez a Warmington nő.

Aztán összeszorult a szíve, mert eszébe jutott, hogy talán már sohasem fogja látni Wyattet.

* * *

Hosszú időbe telt, mire a készleteket felhordták a domb tetejére. Rawsthorne-ból nem hiányzott a segítő szándék, a cipeléshez szükséges erő és állóképesség azonban annál inkább - kora miatt. Mrs. Warmington tökéletesen alkalmatlan volt mindenféle munkára; miután a pokrócokkal elsétált, a dombra, leült, és figyelte, hogyan dolgoznak a többiek. Julie elég jó kondíciónak örvendett, a hőséghez azonban nem volt hozzászokva, és az erős napsütéstől megfájdult a feje. Hasonló volt a helyzet Eumenidesszel is, aki önként és panasz nélkül tette a dolgát, mindössze egy- egy Mrs. Warmington felé lövellt helytelenítő pillantást engedve meg magának, valahányszor lerakta terhét a domb tetején.

Miután végre-valahára mindent felhordtak, leültek szusszanni egyet. A tenger felőli oldalon az utat lehetett látni, melyen még mindig a menekültek végeláthatatlan sora kanyargott; magát a várost eltakarta egy domb, a lövések zaja azonban odahallatszott, és a növekvő, fekete füstfelleget is látni lehetett.

A másik oldalon a terep egy banánfákkal sűrűn beültetett völgybe lejtett. Másfél-két kilométerrel távolabb egy hosszú, alacsony épület húzódott, körös-körül apróbb kunyhókkal. Rawsthorne elégedetten legeltette tekintetét a banánfákon.

- Legalább nem fogunk napszúrást kapni. A föld is meg van művelve, ami meg fogja könnyíteni az ásást. És ha egy banánültetvény rádől az emberre, az nem fáj.

- Mindig is szerettem a banánt - jegyezte meg Mrs. Warmington.

- Én nem ennék abból, ami azokról a fákról csüng. Éretlenek, hasmarsot okozhatnak. - Rawsthorne összeráncolta a homlokát. - Nem vagyok szakértő, mint Wyatt, de egy-két dolgot azért tudok a hurrikánokról. Ha dél felől jön, akkor a szél először kelet felől fog fújni, tehát abból az irányból kell védve legyünk. Később a szél nyugatira fog fordulni, ami megnehezíti a dolgunkat. - Felkelt és megmarkolta egy lapát nyelét. - Még jó, hogy betettem a csomagtartóba. Sejtettem, hogy szükségünk lesz rá. Indulhatunk? A holmijainkat szerintem hagyjuk itt addig, amíg nem tudjuk, hova kell vinni őket.

Leereszkedtek az elhagyatottnak látszó völgybe.

- Nem árt, ha távol tartjuk magunkat attól az épülettől - mondta Rawsthorne. - A kényszermunkára ítéltek barakkja. Valószínűnek tartom, hogy Serrurier gondoskodott a foglyok elzárásáról, de azért nem árt óvatosnak lenni. - Körüljárt néhány fát, majd rosszallóan megcsóválta a fejét. - Nagyon el vannak hanyagolva. Ezeket a fákat sürgősen meg kell metszeni, különben Panama fertőzést kapnak. Sajnos, ugyanez a helyzet az egész szigeten. Amióta Serrurier átvette a hatalmat, minden romlásnak indult. - A földbe döfte az ásóját. - Most pedig ásni fogunk.

- Mit? - kérdezte Eumenides.

- Egyszemélyes fedezékeket, mint katonáéknál szokás. Négyen vagyunk, és a készleteinket is biztonságba kell helyeznünk, tehát öt lyukat fogunk ásni.

Felváltva használták az ásót - Rawsthorne, Eumenides és Julie -, mialatt Mrs. Warmington az árnyékban ülve sápítozott. Nem volt nehéz dolguk, mert a föld, mint azt Rawsthorne jósolta, puha volt, a forróság miatt azonban dőlt róluk a veríték. A munka vége felé Julie tartott egy perc pihenőt, és miközben ivott, végignézett az öt... sírgödrön. „Először megássuk őket, aztán megdöglünk bennük", jutott eszébe a műszaki alakulat, a Seabees jelszava. A meleg ellenére megborzongott.

Mire végeztek az ásással és lehordták a dombtetőről a holmijaikat, már alkonyodott, a meleg azonban nem akart enyhülni. Rawsthorne levágott néhány hatalmas levelet az egyik közeli pálmáról, és a lyukak fölé terítette őket.

- Egy polgárháború kellős közepén nem árt az álcázás. Mellesleg, a növénynek is jót tesz egy kis nyesegetés.

Julie felemelte a fejét.

- A háborúról szólva... nem szólnak hangosabban az ágyúk? Mintha közelebb lennének.

Rawsthorne feszülten fülelt.

- Valóban. - Összevonta a szemöldökét. - Azon tűnődöm... - Megrázta a fejét.

- Min tűnődik?

- Egy pillanatra azt hittem, erre közeledik a front, de mégse. Ha Favel el akarja foglalni St. Pierre-t, akkor a város és Cap Sarrat közt kell megtámadnia Serrurier erőit. Az pedig nyugatra van.

- De az ágyúk akkor is közelebbről szólnak állhatatoskodott Julie.

- A szél űz velünk gonosz tréfát - mondta bizonytalanul Rawsthorne. Nem sikerült megnyugtatnia a többieket: szélcsend volt.

Napnyugta után nem sokkal lefeküdtek, kivéve Julie-t, akinek őrködnie kellett. Egy darabig még beszélgettek, aztán csend lett. Julie ült a sötétben, és hallgatta az ágyúk szavát. Avatatlan füle számára úgy hangzott, mintha a lövegek egészen közel lettek volna, a völgy bejáratának a közelében, de Julie azzal bátorítgatta magát, amit Rawsthorne mondott nekik - amiért a völgyben szélcsend van, azért még odakint fújhat a szél. St. .Pierre irányában vörös izzás fénye vetült az égboltra: a város lángokban állt.

Julie átkutatta a zsebeit, és- talált egy összegyűrődött cigarettát; rágyújtott, mohón leszívta a füstöt. Nehéz nap állt mögöttük, nemcsak fáradsággal, hanem feszültséggel is teli, és a cigaretta megnyugtatta. Háttal egy banánfának - vagy cserjének, nem tudta, minek is nevezze pontosan - támaszkodott, és Wyattre gondolt. Talán már halott, tűnődött, vagy egy cella mélyén gubbaszt, és tehetetlenül várja, hogy a szél, amit egyedül ő ismer igazán, megölje. Mit meg nem adott volna érte, ha most együtt lehettek volna; szeretett volna mellette lenni, bármi is történjék.

És Causton - mi történhetett Caustonnal? Ha mégiscsak visszatért a szállodába, meg kellett találnia a cédulát, amit a lépcső alatti kamra ajtajára tűztek, és akkor most tudja, hogy biztonságban vannak. Ahhoz azonban nem áll elég információ a rendelkezésére, hogy meg is találja őket. Julie aggódva gondolt az újságíróra, de még jobban aggódott Wyattért.

* * *

Épp felkelt a hold, amikor a megbeszéltek szerint felébresztette Eumenidest.

- Minden rendben - suttogta -, semmi nem történt.

- Az ágyúk nagyon közel - állapította meg a görög. - Sokkal közel, mint korább.

- Biztos benne?

A férfi bólintott, de nem mondott semmit, így Julie bemászott a vackába és elhelyezkedett. Olyan, mint egy sírgödör, futott át a fején, miközben kinyújtózkodott a földre terített pokrócon. Aztán ismét eszébe jutott Wyatt, de mielőtt még maga elé képzelhette volna a barátja arcát, elnyomta a mély, álomtalan álom.

Arra ébredt, hogy valaki megérinti az arcát, majd befogj a a száj át.

- Ssss - susogta egy hang. - Maradjon csendben.

- Valami baj van, Eumenides? - suttogta riadtan.

- Nem tudom - felelte ugyanolyan halkan a görög. - Sok ember van itt. Hallgassa!

Julie lélegzetvisszafojtva fülelt, és hallott is egy meghatározhatatlan hangot, ami mintha sehonnan nem jött volna, s ugyanakkor mindenhol jelen volt.

- A szél mozgatja a fák leveleit - mormogta.

- Nem a szél - jelentette ki határozottan Eumenides.

Julie folytatta a fülelést, és most már határozottabban hallott egy távolinak ható hangot.

- Nem tudom, hogy igaza van- e - mondta a görögnek -, de azt hiszem, fel kellene ébresztenünk a többieket.

Eumenides elment, hogy felébressze a konzult, míg Julie ugyanezt tette Mrs. Warmingtonnal, aki meglepetten felsikított.

- Az istenért, maradjon csendben - tapasztotta a szájára a tenyerét Julie, látva, hogy Mrs. Warmington újabb sikolyt készül kiereszteni. - Bajba kerülhetünk. Maradjon a helyén, és legyen indulásra kész. És mindenekfelett, hallgasson.

Odament a halk hangon tanácskozó Rawsthornehoz és Eumenideshez.

- Valami történt - suttogta a konzul. - Az ágyúk elhallgattak. Eumenides, maga menjen fel a dombtetőre, és nézze meg, mi a helyzet az út környékén. Addig én megpróbálom felderíteni a völgyet. - Felegyenesedett. - Vigyázni fog Mrs. Warmingtonra, Julie?

- Csendben fogom tartani, még ha le is kell ütnöm ennek érdekében - ígérte Julie.

A két férfit elnyelte a fák közé beszorult sötétség. A barakkok irányába lopakodó Rawsthorne hamarosan egy szervizút szélén találta magát. A hold által ezüstös fénybe vont, kopár sáv láttán megtorpant - szerencséjére, mert csak ezután hallotta meg a közelben beszélgető férfiak hangját.

Mozdulatlanul várta, hogy a néhány főből álló csapat elhaladjon előtte. A férfiak kormánykatonák voltak; néhány elkapott szófoszlányból Rawsthorne megtudta, hogy vereséget szenvedtek, és ez egyáltalán nincs ínyükre. Amint a katonák eltűntek előle; Rawsthorne gyorsan az ültetvény másik felére ment.

Az út szélén szó szerint belebotlott egy sebesültbe. A férfi hangosan felkiáltott fájdalmában, mire Rawsthorne elinalt, attól tartva, hogy a hang odacsalhat másokat. Kóválygott egy ideig az ültetvényen, növekvő rémülettel véve tudomásul, hogy bármerre megy, mindenhol emberek vannak. St. Pierre irányából szivárogtak, a banánfák sorai közt, zajosan és látszólag felügyelet nélkül.

Aztán egyszer csak felvillant valami a sötétben, s kisvártatva egy tábortűz kelt lobogó életre. Rawsthorne visszahúzódott az árnyékba, és az ellenkező irányba indult, de ott is tüzet rakó férfiakra bukkant. Körös- körül a tüzek úgy keltek életre, mint gázégő rózsáján a lángnyelvek, s ahogy Rawsthorne óvatosan megközelítette az egyiket, tucatnyi, mohón sült banánt faló katonát pillantott meg.

Nem lehetett kétsége afelől, hogy Serrurier legyőzött seregének a közepén van, és amikor a szervizút felől meghallotta a teherautók dübörgését, a pattogó vezényszavakat, már azt is tudta, hogy ez a sereg a reggeli csatára készül összegyűjteni maradék erejét.

* * *

Miután maguk mögött hagyták a tetemekkel teli Place de la Liberation Noire- t, Dawson határozottan jobban érezte magát. A lábának semmi baja nem volt, így Wyattet nem hátráltatta a haladásban. A várost ugyan már nem lőtték, az észak felől hallatszó csatazaj azonban felerősödött, és Wyatt az Imperiale-ba akart jutni, mielőtt még a harcok helye áttevődik a városra. Biztos akart lenni benne, hogy Julie nem maradt ott.

Ahogy a tér és a kormányépületek felől a szálloda felé haladtak, egyre több embert láttak az utcákon. A menekülők eleinte egyesével-kettesével haladtak, aztán sorokban, s mire Wyatt és az amerikai az Imperiale közelébe ért, már alig lehetett mozogni a tömegben.

A bűnözőelemek nem haboztak kihasználni a helyzetet: a szálloda környékén található luxusüzletek kirakatai be voltak törve, az árukészletek java eltűnt. Néhány, a járdán heverő holttest igazolta, hogy a rendőrség szigorú ellenlépéseket tett, St. Pierre közbiztonsága azonban ettől még korántsem volt jó: egy ékszerüzlet előtt két halott rendőr feküdt vérbe fagyva.

Wyatt átverekedte magát az üvöltő, pánikhangulatban lévő emberek között, felrohant a szálloda lépcsőjén, és átnyomult a forgóajtón.

- Julie! - kiáltotta. - Causton!'

Nem kapott választ. Átvágott az előtéren, aggódó pillantást vetve a falnál lelőtt katona holttestére, még egyszer kiáltott, majd Dawsonhoz fordult.

- Felmegyek az emeletre. Maga addig nézzen szét idelent.

Dawson bement a bárba, üvegcserepeket morzsolva porrá a cipője talpával, és szétnézett. Valakik nagy murit „csaptak itt, gondolta. A bárpulton talált egy félig tele üveg whiskyt, szájához emelte egyik bekötözött kezével, aztán eltolta magától. Jólesett volna egy kis ital, de most nem volt erre idő.

Visszatette az üveget a pultra, és hátat fordított neki; a győzelem jóleső érzése öntötte el egész lényét. Nem sokkal ezelőtt még mohón kiürítette volna az üveget, de amióta túlélte a Roseau főfelügyelővel való találkozást, sokkal erősebbnek érezte magát. Ahogy legyőzte Roseaut-t, konokul tartva a száját, úgy győzte le most énje legrosszabb felét - és ez a szabadság érzésével töltötte el, mert végre az lehetett, aki valójában volt. „Big" Jim Dawson meghalt, és az ifjú Jimmy Dawson újjászületett. Kissé öregebb volt, persze, de ugyanolyan új és csillogó és tiszta, mint az évekkel ezelőtti fiatalember. Az egyetlen új tulajdonság a bölcsesség volt, és talán a mély szégyenérzet mindazért, amit a siker érdekében tett.

Átkutatta a földszintet, ahol semmi említésre méltót nem talált, aztán visszatért az előtérbe. Wyatt már ott volt.

- Semmi érdekes - közölte a meteorológussal.

- Elmentek - mondta Wyatt, miközben viaszsárga arccal a halott katona véres mellkasa körül dongólegyeket nézte.

- Úgy gondolja, a katonák vitték el őket?

- Nem tudom - felelte komoran Wyatt.

- Sajnálom, hogy ez történt - rázta meg a fejét Dawson. - Sajnálom, hogy ez történt miattam.

Wyatt leült a lépcsőre.

- Nem tudhatjuk, hogyan történt. Nem hiszem, hogy maga a felelős ezért.

Dawsonnak felcsillant a tekintete.

- Tudja, mit? Lehet, hogy sokkal jobban éreznénk magunkat mindketten, ha ennénk valamit. Mikor láttunk utoljára ételt? - Előrenyújtotta mindkét kezét. - Szívesen hoznék valamit, de kétlem, hogy ezekkel ki tudnék bontani egy konzervet.

- Mit csináltak magával?

Dawson vállat vont, és a háta mögéí rejtette a kezét.

- Megvertek, eljátszadoztak velem egy kicsit. Semmi olyat nem tettek, amit ne lehetne túlélni.

- Igaza van - kelt fel Wyatt. - Ennünk kell. Megyek, megnézem, van- e valami ennivaló.

Tíz perccel később hideg vagdalthúst lakmároztak konzervdobozból. Dawson rájött, hogy a bal kezével egészen tűrhetően tartani tudja a kanalat, így a jobb karja hajlatába szorítva a konzervet, képes volt egyedül enni. A dolog azért fájdalmas volt, az ujjaiba minden egyes mozdulatnál bénító fájdalom nyilallt, de még mindig jobb volt így, mint hogyha Wyattnek kellett volna etetnie őt, akár egy kisbabát - ezt nem tudta volna elviselni.

- Mi lesz ezután? - kérdezte két falat között.

- Nem tudom - válaszolt vontatott hangon Wyatt. - Bárcsak hagytak volna valami üzenetet.

- Lehet, hogy hagytak is.

- A szobáikban semmit nem találtam.

Dawson töprengeni kezdett.

- Lehet, hogy nem is tartózkodtak a szobájukban, hanem lementek a pincébe. Bombázás idején a pincében a legbiztonságosabb.

- De itt nincs pince.

- Akkor a lépcső alatt. Egyszer egy ismerősöm, aki London bombázása idején... - felpattant a nádszékből, és kirohant a haliba. - Hé! - kiáltotta egy fél perc múltán. - Ide van szegezve egy üzenet az ajtóra.

Wyatt az asztalra csapta a konzervdobozát, és kirohant Dawson után. Útközben letépte a cetlit az ajtóról.

- Causton eltűnt - mondta Dawsonnak -, a többiek azonban elmenekültek Rawsthorne autójával. Keletre mentek, ahogy mondtam nekik. - Sóhajtott egy hatalmasat. - Hála istennek.

- Ennek örülök - mosolygott boldogan Dawson. - Mitévők legyünk? Menjünk utánuk?

- Maga igen - mondta komolyan Wyatt. - Mindjárt elmagyarázom, merre kell mennie.

Dawson meglepetten felkapta a fejét.

- Nekem? Maga nem jön?

- A fegyverek zajából ítélve Favel áttört. Beszélnem kell vele.

- Magának elment az esze? Le fogják lőni ebben a zűrzavarban. Inkább jöjjön velem keletre.

- Maradok - válaszolta határozottan Wyatt. - Valakinek fel kell hívnia Favel figyelmét a hurrikánra.

- Miből gondolja, hogy Favel hallgatni fog magára? - kérdezte Dawson. - Miből gondolja, hogy egyáltalán eléje fogják engedni? Nagy mészárlás lesz itt, ha Favel bejön a városba. Semmi esélye.

- Nem hiszem, hogy Favel is olyan pszichopata, mint Serrurier. Értelmes embernek kell lennie, ha eddig életben tudott maradni. Szerintem hallgatni fog rám.

Dawson reménytelenül felnyögött.

- Magához hasonló önfejű, makacs, megszállott embert nem sokat láttam, Wyatt. De ha maradni akar, ha meg akarja próbálni, hát tegye. Mindenesetre, én magával maradok. Látni akarom a nagy fellépést.

Wyatt értetlenül bámulta.

- Nem kell ezt tennie - mondta megilletődve.

- Tudom, hogy nem - nevetett Dawson -, de maradok. Lehet, hogy Caustonnak volt igaza, és jó kis könyv kerekedhet még ebből. - Wyattre kacsintott. - Magából remek főhős lenne.

- Engem csak hagyjon ki az írásaiból - tiltakozott Wyatt.

- Rendben, rendben - egyezett bele Dawson. - De akkor ígérje meg, hogy életben marad. Egy halott hős ugyanis aligha foghatna perbe.

- Egy halott író pedig nem írhat könyvet. Jobb lenne, ha kimaradna ebből.

- Maradok- jelentette ki határozottan Dawson. Úgy érezte, tartozik Wyattnek ennyivel.

- Ahogy akarja - vont vállat Wyatt, s az ajtó felé indult.

- Várjon egy percet - szólt utána Dawson. - Azért nem kellene mindjárt lelövetnünk magunkat. Előbb gondoljuk át a helyzetet. Miből gondolja, hogy Favel áttört?

- Nem sokkal ezelőtt még lőtték a várost, most ez megszűnt.

- Ez igaz, csakhogy az ágyúk nem hallgattak el.

- Hallgassa figyelmesen - mondta Wyatt. - Azok az ágyúk, amiket hall, kelet és nyugat felől szólnak. Középen csend van.

Dawson oldalra billentette a fejét.

- Igaza van. Gondolja, hogy Favel áttört középen?

- Talán.

Dawson leült.

- Akkor nem kell egyebet tennünk, mint várni, hogy Favel idejöjjön. Legyen nyugodt, Wyatt.

Wyatt kinézett a kivert ablakon.

- Lehet, hogy igaza van. Az utca kiürült, egyetlen lelket sem látni.

- Mert az embereknek van eszük- vigyorgott diadalittasan Dawson. - Senki nem akar egy hadsereg útjába kerülni, még ha Favelé is az. Lehet, hogy az az ember tényleg értelmes, a fegyverek azonban értelmes emberek kezében is könnyen elsülnek. Bölcsebb lesz itt várnunk.

Wyatt idegesen fel-alá kezdett sétálni az előtérben; Dawson egy darabig szótlanul figyelte, aztán megkérdezte:

- Van egy cigarettája? A zsaruk elvették az enyémet.

- Az enyémet is. - Wyatt abbahagyta a masírozást. - A bárban lennie kell.

Bement a bárba, és nem sokkal később egy csomag cigarettával tért vissza. Dawson szájába dugott egy szálat, tüzet adott.

Dawson szívott egy nagy slukkot.

- Mikorra várj a a forgószelet, Wyatt?

- Holnapra, esetleg holnaputánra. Nem tudom pontosan, el vagyok zárva az információtól.

- Akkor semmi ok az aggodalomra, Wyatt barátom! Favel úton van, a maga barátnője pedig biztonságos helyre menekült. A kérdés inkább az, mit vár el Faveltől. A fickó épp háborúzik. Rá fog érni az időjárással foglalkozni?

- Kénytelen lesz, ha nem akarja elveszíteni a várost, amit remélhetőleg el fog foglalni.

- Remélem, hogy így lesz - mondta tűnődve Dawson -, különben sose jutunk ki innen élve.

Ügyetlen mozdulattal kivette a szájából a pigarettát, s az asztal szélének ütögette a végét; felnyögött a fájdalomtól.

- Jobb lenne, ha fecsegés helyett megnéznénk a kezét - javasolta Wyatt.

- Semmi baj vele.

- Nem akarja, hogy befertőződjön?! Nézzük csak meg.

- Mondom, hogy semmi baj a kezemmel - tiltakozott Dawson.

Wyatt az amerikai nyúzott arcára nézett.

- Látni akarom a kezét - jelentette ki ellentmondást nem tűrően. - Lehet, hogy otthon semmi baj nem lenne vele, itt azonban, ebben a melegben, könnyen elfertőződhet. - Nekilátott letekerni az egyik kötést, és amint szeme elé tárult a megkínzott kéz látványa, felszisszent a döbbenettől. - Te jóságos ég, mit tettek magával?

Dawson keze péppé volt verve. Ahogy Wyatt finoman lehúzta róla a kötszert, borzadva tapasztalta, hogy két odaragadt köröm is lejött a gézpólyával együtt. Maga a kéz egyetlen kékre-lilára dagadt cipó volt.

Dawson hátraengedte magát a nádszékben.

- Lefogtak, és egy gumitömlővel verni kezdték a kezemet. Csontom valószínűleg nem tört, de egyhamar nem fogok írógépet püfölni, az biztos.

Wyatt egyszer beszorította az ujját egy ajtó és annak kerete közé - hétköznapi;dolog volt, mégis ezt tartotta élete legfájdalmasabb balesetének. A körme véraláfutásos lett, az orvos megmentette, nem kellett eltávolítani. Wyatt azóta úgy vigyázott az ujjaira, mint a szeme fényére. Most, hogy Dawson szétvert ujjait nézte, múló rosszullét fogta el; el tudta .képzelni, mennyire fájhatnak a szétzúzott idegvégződések.

- Már nem bánom, hogy megöltem Roseau-t - dörmögte komoran.

Dawson fájdalmasan elvigyorodott.

- Én egy percig se bántam.

Wyatt zavarban volt. Dawson egyáltalán nem úgy viselkedett, ahogy várta tőle; ez az ember már nem az volt, aki megpróbálta ellopni az autót, hogy a többieket sorsukra hagyva mentse az életét. Valami történt vele - benne.

- Szüksége lesz egy kis borogatásra - mondta hirtelen-, és egy kis penicillin se ártana. Van egy gyógyszertár az utca túloldalán. Megnézem, hagytak-e benne valamit nekünk is.

- Legyen óvatos. Most nem ez az utca a világ legbiztonságosabb korzója.

- Óvatos leszek - ígérte Wyatt, és az ajtóhoz lépett. Kilesett, majd mivel semmilyen mozgást sem látott, kiment a forgóajtón, és átrohant az utca másik oldalára.

A gyógyszertár fel volt dúlva, de sikerült összeszednie némi kötszert, fertőtlenítőt és Codeint. Antibiotikumot nem talált. Rövid keresgélés után vissza akart indulni a szállodába, de mielőtt kilépett volna az utcára, dermedten állapította meg, hogy az már nem kihalt. Négy férfi közeledett feléje, egyik kapualjtól a másikig szaladva. Mind a négyen fel voltak fegyverezve, de egyikük se viselte Serrurier katonáinak az egyenruháját: Favel előcsatárai megvetették a lábukat a városban.

Wyatt kinyitotta az ajtót, és lassan kilépett az utcára, magasan feje fölé tartva mindkét kezét. Különös módon, nem vették észre azonnal; már az utca közepénél járt, amikor megállásra késztették. Wyatt hátrafordult, szembe a feléje rohanó, gyanakvó tekintetű katonával.

- Itt nincsenek kormánykatonák - mondta a bennszülöttnek. - Hol van Favel?

A férfi fenyegetően megrázta a puskáját.

- Mi az?

- Csak kötszer - válaszolta Wyatt. - A barátom megsebesült. Bent van a szállodában. Hol van Favel?

Érezte, hogy valaki hátulról a veséjébe nyom egy puskacsövet, de nem fordult meg. Az előtte álló férfi a fegyverével az Imperiale bejárata felé intett.

- A szállodába - parancsolta.

Wyatt vállat vont, majd a kis csoport kíséretében felment a szálloda lépcsőjén. Az egyik katona előrenyomult a forgóajtón, lövésre kész fegyverrel, mire Wyatt bekiáltott az épületbe:

- Maradjon, ahol van, Dawson. Látogatóink érkeztek.

Az egyik katona Wyatt gyomorszájába nyomta a puskája csövét.

- Pren' gar' - mondta fenyegetően.

- Csak figyelmeztettem a barátomat, hogy ne tanúsítson ellenállást - magyarázta Wyatt.

Bementek a szállodába, ahol a nádszékben ülő Dawson rezzenetlen tekintettel fixírozta a vele szemben álló katona puskájának a csőtorkolatát.

- Hoztam egy kis kötszert és Codeint - lépett Dawson mellé Wyatt. - Ez talán elviselhetőbbé fogja tenni a fájdalmat.

Favel emberei szétszéledtek, és a profik módszerességével átkutatták az épületet. Miután semmit nem találtak, összegyűltek az előtérben a vezetőjük köré, aki Wyattre nézett, majd a halott katonára mutatott.

- Ki ölte meg?

A Dawson kezelésével elfoglalt Wyatt felegyenesedett.

- Nem tudom - felelte, majd folytatta a kötözést. A csapat vezetője odament hozzájuk, és Dawson kezére pillantott.

- Ki tette ezt?

- Serrurier rendőrsége - világosította fel Wyatt. A férfi felmordult.

- Akkor maguk se szeretik Serruriert. Jó!

- Találkoznom kell Favellel. Fontos híreim vannak a számára.

- Mik azok a fontos hírek, blanc?

- Csak Favelnek mondhatom el.

Dawson megrezzent.

- Mi folyik itt?

- Megpróbálom rávenni ezt az embert, hogy vigyen el minket Favelhez. Neki nem mondhatom el, hogy hurrikánra számítunk. Lehet, hogy nem hiszi el, és akkor sohase látom Favelt.

- Nagy a szája, ti blanc - mondta a bennszülött. - Ajánlom, hogy fontosak legyenek azok a hírek, különben Favel kitépi a máját. - Szünetet tartott, aztán zord mosollyal hozzátette: - És az enyémet is.

6.

Cap Sarrat legmagasabb pontja egy dombocska teteje volt, tizenöt méterrel a tenger szintje fölött. Ennek a kis dombnak a tetején egy százhúsz méter magas állvány állt, törzsén különféle antennák egész arzenáljával. Ezek közül az egyik, az állvány csúcsára szerelt folyamatosan forgó antenna, pontosan időzített jeleket küldött a támaszpont egyik alacsony épülete felé. Ezeket a jeleket aztán, miután milliószorosukra erősítették őket, egy katódsugaras képernyőre vetítették, ami kísérteties zöld fénybe vonta Joseph W. Harmon harmadosztályú tengerészaltiszt arcát.

Harmon tengerészaltiszt fáradt volt, és már unta is a szolgálatot. A fejesek egész nap ott tartották őket az állásaikon, aztán jött az éjszakai szolgálat ideje, úgyhogy szemernyit sem aludt. Eleinte a Santego-öböl túloldala felől hallatszó csatazaj izgatottá tette, majd még jobban viszketett a tenyere, amikor Serrurier játékhadserege gyűrűt vont a támaszpont köré, de az ember nem lehetett folyamatosan bepörögve, főleg nem akkor, ha már huszonnégy órája nem aludt.

Harmon tehát fáradt volt és unta magát, ráadásul úgy érezte, mintha valaki homokot szórt volna a szemébe. Időnként megpróbálta kipislogni a homokszemcséket, aztán folytatta a réveteg bambulást, a képernyőt körbe-körbe seprő zöld nyaláb figyelését. Ezt csinálta akkor is, amikor megpillantotta a másodperc törtrésze alatt a semmibe enyésző zöld örvénylést. Várnia kellett egy újabb kört, mire megint elcsíphette. Ezúttal se látott sokkal többet, a ködszerű folt ugyanolyan hamar elenyészett, ahogy létrejött. Harmon leolvasta az irányt, ami pontosan 174 volt.

Nem veszélyes, gondolta. Ez majdnem dél volt, és az örvénylés a képernyő szélén jelentkezett. Ami veszélyes volt számukra - ha egyáltalán az volt -, arra a szárazföld felől lehetett számítani, Serrurier szedett- vedett légierejének a képében. Korábban elég nagy volt a légi aktivitás, de azóta megszűnt, és a San Fernandez-i légierő teljesen inaktívnak tűnt. Ez kisebb kavarodást okozott a tisztek között, ami teljesen hidegen hagyta Harmont, aki saját keserű tapasztalatából tudta, hogy ami a tiszteket érdekli, attól jobb, ha távol tartja magát.

A képernyőn ismét feltűnt a távoli turbulencia képe. Mint tapasztalt radaraltiszt, Harmon nagyon jól tudta, mit jelent: vihar volt odakint, valahol a horizont görbéjén túl, és az egyenes vonalban terjedő rádióhullámok a tetejét kapták el. Harmon habozás nélkül a telefonkagylóért nyúlt. A parancs úgy szólt, hogy hívja az ügyeletes tisztet, ha bármi szokatlant észlelne. Miközben azt mondta, hogy „Moore hadnagyot kérem", bizonyos fokú elégedettséget érzett azért, hogy felzavarhatja a hadnagyot legmélyebb álmából.

Így történt, hogy amikor reggel nyolckor Schelling főhadnagy bement az irodájába, az asztalán egy gépelt jelentést talált. Szórakozottan felvette, de amint megpillantotta apapíron szereplő adatokat, rögtön a telefon után kapott.

- Kapcsolja a radarközpontot. Az ügyeletes tisztet.

Míg a vonalra várt, újra átolvasta a jelentést. Most, második olvasásra, még rosszabbnak értékelte a helyzetet.

-- Jennings zászlós - reccsent a fülébe egy hang. - Moore hadnagy pillanatnyilag nem elérhető.

- Rendben, Jennings. Mondja, mi ez a jelentés arról a viharról?

. Az ujjaival idegesen dobolva hallgatta Jennings mondandóját, és amikor lecsapta a kagylót, érezte, hogy szemöldökén súlyos verejtékcseppek gördülnek végig. Wyattnek igaza volt: Mabel irányt változtatott, hogy letarolja San Fernandezt. Miközben a Mabellel kapcsolatos aktákat kereste, bosszúsan arra gondolt, milyen igazságtalan, hogy Wyattnek lett igaza. Mi a fenéért nem ment Mabel arra, amerre mennie kellett volna? Miért győzedelmeskedik még a huszadik században is a megérzés a tudomány felett? És hogy a csudába fogja ezt megmagyarázni Brooksnak?

Átrohant a radarközpontba, ahol elég volt egyetlen pillantást vetnie a képernyőre, hogy tudja, félreértésről nem lehet szó.

- Miért nem értesítettek erről korábban? - támadt rá Jenningsre.

- Moore hadnagy már elküldte erről a jelentést, uram.

- Igen, öt órakor. Nekem pedig nyolckor kezdődik a szolgálat. Szólhattak volna. - A folyamatosan szélesedő zöld sávra mutatott. - Tudja, mi ez?

- Igen, uram - felelte Jennings. - Vihar tombol odalent.

- Vihar? - húzta fel a szemöldökét Schelling. - Álljon félre az utamból, maga fajankó. - Féketaszította Jenningst, és kivágtatott a napsütötte folyosóra. Ott egy pillanatra megtorpant, aztán megnedvesítette kiszáradt ajkát. A parancsnokot mindenképpen értesítenie kell, akár tetszik, akár nem. Úgy hagyta el a radarközpontot, mintha a saját kivégzésére ment volna.

Jennings pedig tátott szájjal, értetlenül bámulta.

A Brooks előszobájában csücsülő tiszt nem tudta eldönteni, be szabad-e engednie a meteorológust az elfoglalt Brooks parancsnok szobájába vagy nem. Schelling a segítségére sietett.

- Ha nem beszélhetek most azonnal a parancsnokkal - tornyosult az íróasztal mögött ülő hadsegéd fölé -, akkor maga az elkövetkező húsz évben horgonykábelt fog pucolni.

Egy perccel később Brooks irodájában állt, a közismerten makulátlan íróasztal előtt. A parancsnok ugyanabban a pozícióban ült, mint legutóbbi találkozásukkor, mintha meg sem mozdult volna az utóbbi két napban.

- Nos, főhadnagy? Ha jól értettem, sürgős közölnivalója van.

Schelling nyelt egyet.

- I-igen, uram. Mabelről van szó. Brooksnak a szempillája se rezdült, a hangja se változott, a levegő mégis érezhetően megfagyott körülötte, ahogy közömbös hangon megkérdezte:

- Mi van Mabellel?

- Úgy tűnik - felelte kiszáradt torokkal Schelling -, hogy letért az útvonaláról.

- Úgy tűnik? Most letért vagy nem?

- Letért, uram.

- Nos?

Schelling a parancsnok acélosan szürke szemébe nézett, és meglifteztette az ádámcsutkáját.

- Pontosan felénk tart. - A parancsnok rendíthetetlensége megriasztotta, és ettől megeredt a nyelve. - Nem lett volna szabad ezt tennie, uram. Ellentmond az elméletnek. Kuba nyugati partja mellett kellett volna elvonulnia. Nem tudom, miért változtatott irányt, és nem ismerek olyan más meteorológust sem, aki meg tudná mondani, mi az irányváltoztatás oka. Még mindig annyi minden van, amire nem ismerjük a...

Brooks felemelte a kezét.

- Hagyjuk a mellébeszélést, Schelling. Mennyi időnk van még?

Schelling az asztalra tette a magával hozott anyagot, és belelapozott.

- Most valamivel több mint kétszázhetven kilométerre van tőlünk, és óránként tizennyolc kilométert tesz meg. Ez tizenöt, jobb esetben tizenhat órát jelent.

- Nem érdekel az okfejtése - jelentette ki Brooks -, csak a rendelkezésünkre álló időt akartam tudni. - Hátraperdült a székével, és felemelt egy telefonkagylót. - Kapcsolja Leary parancsnokhelyettest. Halló... parancsot adok a K terv azonnali életbeléptetésére. ... Igen, azonnali evakuálás.

Helyére tette a kagylót és visszafordultSchellinghez.

- A maga helyében nem venném annyira szívemre a dolgot, főhadnagy. Én döntöttem úgy, hogy maradok, nem maga. Wyattnek semmilyen bizonyítéka nem volt, csak a megérzéseire támaszkodott.

- Talán túlságosan merev vagyok, uram - mondta bűnbánó arccal Schelling.

Brooks legyintett.

- Ezt is belevettem a számításba. Ismerem a tisztjeim képességeit. - Az ablakon át az öböl felé nézett. - Csak azt sajnálom, hogy St. Pierre lakosságáért semmit nem tehetünk. - Schellingre emelte a tekintetét. - Ismeri az álláshelyét a K terv alatt?

- Igen, uram.

- Akkor menjen, foglalja el.

Szánakozva nézett a távozó meteorológus után, s miután becsukódott a főhadnagy háta mögött az ajtó, Brooks behívatta a segédjét. Sok elintéznivalója volt, halaszthatatlan, fontos dolgok. Amint egyedül maradt, odament a falba épített széfhez, és tartalmát átpakolta egy ólomnehéz aktatáskába. Csak amikor ezzel is megvolt, csomagolta össze néhány személyes holmiját, köztük a felesége és két fia fényképét, melyeket az íróasztal fiókjában őrzött.

* * *

Eumenides Papegaikos remegett, akár a nyárfalevél. Nem abból a fából faragták, amiből a hősöket szokás, és nagyon nem tetszett neki a helyzet, amiben most nyakig benne volt. Igaz ugyan, hogy egy éjszakai bárt elvezetni se volt problémamentes feladat, ezeket a problémákat azonban pénzzel mindig meg tudta oldani - mind Serrurier korrupt rendőrségét, mind a védelmi pénzt követelő bandákat etetnie kellett, ami részben magyarázatot adott a Maraca rettenetesen magas áraira. A polgárháborúból azonban nem válthatta meg magát pénzzel, és a forgószelet sem lehetett lekenyerezni.

Remélte, hogy Cap Sarratra szállítják az amerikai nővel együtt, Wyatt és a háború azonban ezt lehetetlenné tették. Bizonyos mértékig hálás volt azért, hogy külföldiek közt lehet. Az angolt elég gyatrán beszélte, de ez legalább elkendőzte félelmét és bizonytalanságát. Önként semmit nem tett, viszont engedelmeskedett a többiek felkéréseinek, jól megjátszott készségességével leplezve gyávaságát: ezért lopakodott most hason kúszva a dombtető felé, ahonnan fel kellett derítenie a főút környékét.

Közben minden irányból hangokat hallott: tücskök cirpelését és egy halványabb, de sokkal baljósabb zajegyveleget, mely csakis emberektől származhatott. Eumenides verejtékben fürödve ért fel a dombtetőre. Odalent a főúton nagy volt az aktivitás; teherautók dübörögtek, fényszórók világítottak vakító fénnyel az éjszakába, férfiak meneteltek a holdfényben. A kőbánya, ahol az autót hagyták, most tele volt járművekkel, s újabbak és újabbak érkeztek a keskeny bekötőúton.

Miután mindent látott, amit láthatott, Eumenides visszahúzódott. Közben az ültetvényen mindenfelé fények keltek életre, egy táborozó hadsereg tüzei, melyek körül katonák üldögéltek. Eumenides felegyenesedett, és remegő szívvel, baktatva elindult a rejtekhelyeik felé. Reménykedett benne, ha valaki meg is látja, a félhomályban botorkáló katonák egyikének fogja gondolni. Sikerült lassan, de baj nélkül visszaérnie Julie-ékhoz.

- Eumenides? - suttogta álcázott búvóhelye mélyéről a lány.

- Igen. Hol van Rawsthorne?

- Még nem tért vissza. Mi folyik odakint?

Eumenides a maga tört angoljával elmagyarázta, mit látott.

- Sok férfi. Katonák. Hadsereg.

- Kormánykatonák? Serrurier emberei?

- Igen. - A görög meglengette a karját. - Mindenfelé.

Mrs. Warmington felnyögött.

- Ez csakis azt jelentheti, hogy Serruriert kiverték St. Pierre-ből - mondta Julie. - Most mit fogunk tenni?

Eumenides nem felelt - fogalma sem volt, mit kellene csinálniuk. Ha megpróbálnak szökni, úgyse jutnak messzire, ha maradnak, akkor reggel biztosan észreveszik őket.

- Vannak a közelünkben katonák? - kérdezte Julie.

Eumenides a háta mögé bökött.

- Arra. Kétszáz méter. Ha beszélünk hangosan, meghallják.

- Szerencsénk, hogy beástuk magunkat. Jobb lesz, ha maga is bemászik a rejtekhelyére, Eumenides. Takarja el magát banánfalevelekkel. Meg kell várnunk Mr. Rawsthorne-t.

- Félek - hallatszott Mrs. Warmington vékony hangja a sötétből.

- Gondolja, hogy én nem? - mormolta Julie. Ha fél, akkor maradjon csendben.

- De meg fognak ölni minket - siránkozott most már hangosabban Mrs. Warmington. - Megerőszakolnak, aztán megölnek minket.

- Az isten szerelmére, maradjon csendben. Meg fogják hallani.

Mrs. Warmington sóhajtott egyet, aztán mély hallgatásba burkolózott. Julie feküdt a búvóhelye mélyén, s miközben Rawsthorne-t várta, azon tűnődött, mit tehetnek, ha a konzul visszatért.

Rawsthorne-nak gondjai voltak. A szervizúton egyszer könnyűszerrel átkelt, másodszor azonban sehogyan sem akart összejönni. Mindkét irányban folyamatossá vált a forgalom, a teherautók egyik a másik után robogtak el előtte felkapcsolt fényszórókkal, lehetetlenné téve, hogy észrevétlenül átosonjon. Már az úthoz visszatalálni sem volt könnyű. A felismerés, hogy a kormányhadsereg kellős közepén találta magát, annyira megrendítette, hogy teljesen elvesztette az irányérzékét, csak botladozott a fák közti sötétségben egyik katonacsoporttól a másikig.

Mire visszanyerte a lélekjelenlétét, annyira eltávolodott az úttól, hogy majdnem másfél órájába telt visszatérni oda. Pedig a félelem, hogy felfedezhetik, kíméletlenül hajtotta előre. Nem voltak illúziói, nagyon is jól tudta, mi vár rá, ha észreveszik. Serrurier propagandája jól működött; sikerült megtévesztenie ezeket az embereket, elferdítenie a gondolkodásmódjukat és egységes hadsereggé kovácsolnia őket.

Ezeknek az embereknek a számára minden blanc amerikai volt, az amerikaiak pedig mumusok voltak Serrurier mitológiájában. Amerikainak lenni egyet jelentett azzal, hogy kém vagy, márpedig a kémeket háború idején a helyszínen agyonlövik.

Óvatosan lopakodott tehát egyik fától a másikig, beleolvadva az árnyakba és a banánfatörzsek körvonalaiba. Egyszer mozdulatlanná kellett dermednie egy végtelennek tűnő félórára, míg a rejteket adó fa túloldalán beszélgető katonák szét nem széledtek.

Folytatta az útját, és közben arra gondolt, amit a katonáktól hallott. Az emberek fáradtak és demoralizáltak voltak; a tisztjeik tehetetlenségére panaszkodtak, és borzadállyal beszéltek Favel tüzérségéről. Az egyik visszatérő téma az volt, hogy „Hol vannak a mi ágyúink?" Erre egyikük sem tudta a választ. Mint Rawsthorne sejtette, a hadsereg Rocambeau tábornok vezénylete alatt megpróbálta összeszedni megmaradt erejét, hogy hajnalban ellencsapást indítson az elvesztett St. Pierre ellen. Noha rengeteg hadianyagot zsákmányoltak Favelék, Rocambeau visszavonuló seregének sikerült kiürítenie a San Juan-erődbeli fegyvertárat, így elegendő lőszerrel rendelkeztek, hogy megindíthassák az ellentámadást. A férfiak hangja megremegett, amikor Rocambeau-ról esett szó: minden reményüket belé vetették, ezért érthető volt, ha megpróbálták hatalmas hadvezérnek látni, hogy bátorságot öntsenek önmagukba.

Nagy sokára Rawsthorne megtalálta az utat, melynek szélén, az árnyékba rejtőzve, arra várt, hogy kellő nagyságú rés támadjon a szervizúton bonyolódó forgalomban. Az alkalom azonban sehogyan sem akart eljönni. Kétségbeesetten a karórájára nézett: a hajnal már nem volt messze, márpedig pirkadat előtt át kell kelnie az úton. Végül, mivel nem látott reményt arra, hogy a forgalom gyérülni fog, addig ment az út mentén, amíg egy éles kanyart nem talált. Itt talán lesz némi esélye arra, hogy elkerülje a teherautók fényszóróit. Várt, míg egy teherautó elrobogott előtte, aztán egy tapsifüles sebességével átinalt az úttesten, majd a túloldalra érve lekuporodott. A következő jármű fénykévéi a feje fölött suhantak át.

Az égbolt aljának keleti része már világosodott, mire megtalálta a fedezékeikhez vezető banánfasort, és óvatos, de bizonytalan léptekkel elindult, hogy csatlakozzon a többiekhez.

* * *

Ahogy az éj feketéjét felváltotta a hajnali szürkeség, Julie kidugta a fejét az álcaként szolgáló banánfalevelek közül. Az éjszaka folyamán senki nem közelítette meg a rejtekhelyüket, és úgy tűnt, elkerülhetik a veszélyt, ha csendben maradnak. Ha csendben maradnak...

- Kimegyek a fák közé, körülnézek egy kicsit mondta Eumenidesnek.

A szomszéd lyuk fölött megzörrentek a levelek.

- Ren'ben.

- Ne hagyjon itt - bújt elő Mrs. Warmington. - Kérem, ne menjen el. Rettenetesen félek.

- Psszt. Nem megyek messzire. Maradjon itt, és legyen csendben.

Négykézláb a fák közé mászott, és keresett egy helyet, ahonnan jól be lehetett látni az ültetvényt. Katonák mozogtak mindenütt a halvány hajnali fényben, és a közelükben, alig ötven méterre tőlük, egy kihamvadt tábortűz körül alvó, egyenruhás alakok hevertek. Julie, aki voltaképpen azért jött ki, hogy megnézze, sikerült-e elég jól álcázniuk a rejtekhelyüket, a gödrök felé fordult. A kihányt föld elég feltűnő volt, ezen azonban könnyen lehetett segíteni néhány újabb banánfalevéllel, mielőtt még késő lenne. A lyukak maguk észrevehetetlenek voltak, pontosabban lettek volna, ha az az átkozott Mrs. Warmington csendben marad.

Mrs. Warmington azonban még mindig nem húzódott vissza, hanem retiküljét magához szorítva, idegesen- körbenézett. „Bújj le, te tyúkeszű", sziszegte Julie. Meglepetésére, Mrs. Warmington kinyitotta a retiküljét, elővett belőle egy fésűt, és nekilátott rendbe szedni a haját. Soha nem fog megtanulni vigyázni magára, gondolta reménytelenül Julie; képtelen az alkalmazkodásra, és a szokásai rabja.

Arra készült, hogy visszakússzon a helyére, és Mrs. Warmingtont is beparancsolja a rejtekhelyére, ha kell, erővel, amikor a gödrökön túl, a fák mögül mozgást hallott. Egy katona közeledett; egy pillanatra megállt, nyújtózkodott egyet, majd megigazította vállán a puska szíját, és folytatta útját. Julie tekintete Mrs. Warmingtonra siklott, aki egy tükörben nézegette magát. Halványan hallotta az elégedetlen és nagyon is női hangot, amit Mrs. Warmington hallatott, amikor felfedezte, milyen pocsék látványt nyújt.

A katona is meghallotta ezt, és válláról levetve a puskát, a hang irányába indult. Mrs. Warmington, hallva a csőre töltött puska fémes kattanását és a tükörben megpillantva a feléje közeledő katonát, felsikított, és újfent magához szorította a retiküljét. A katona döbbenten megtorpant, aztán arcán széles vigyorral vállára lendítette a puskát, és közelebb jött.

Egy másodperccel később három tompa csattanás visszhangzott a hajnali levegőbén. A katona felkiáltott, és Mrs. Warmington elé zuhant, vergődve, akár egy partra vetett hal. Vállánál az egyenruha vértől vöröslőit.

Eumenides keljfeljancsiként pattant elő a banánfalelevelek alól, Julie pedig mit sem törődve azzal, hogy megláthatják, odarohant a sebesülthöz.

- Meglőtték! - nézett bambán a véres egyenruhára a görög.

- Rám támadt! - sikította hisztérikusan Mrs. Warmington. - Meg akart erőszakolni. Meg akart ölni! - hadonászott pisztollyal a kezében.

Julie meglendítette a kezét, és minden dühét nyitott tenyerébe összpontosítva, elhallgattatta a hisztérikus nőszemélyt. Eumenides kicsavarta Mrs. Warmington elernyedt ujjai közül a fegyvert.

- De 'iszen ez az enyém - állapította meg döbbenten.

Julie háta mögül kiáltás hallatszott, s egy pillanattal később három katona robbant elő a fák közül. Az élen haladó, észrevéve a földön fekvő bajtársát és a pisztolyt Eumenides kezében, nem habozott. Célzásra emelte a puskáját, és gyomorszájon lőtte a görögöt

Eumenides kétrét görnyedt a fájdalomtól, a katona pedig a földre taszította lábával, és addig döfködte testét a szuronnyal, míg a test végleg mozdulatlanná nem vált.

Rawsthorne-t, aki a fák közül leste, mi történik, a rosszullét környékezte, de ennek ellenére képtelen volt elfordítani a tekintetét. Az egyik katona a puskájára szerelt bajonettel lökdösni kezdte a nőket, és Rawsthorne látta, hogy Julie karján vércseppek gördülnek végig. Már azt hitte, a helyszínen agyonlövik őket, amikor előbukkant egy tiszt. Fél perccel később már csak Eumenides Papegaikos élettelen teste hevert a banánfalevelekkel letakart gödrök mellett.

Rawsthorne-nak hosszú idejébe telt, mire magához tért annyira, hogy gondolkozni tudjon. Végül hason kúszva elindult, de hogy merre és miért, azt maga sem tudta.

* * *

Wyattnek hamarosan rá kellett jönnie, hogy sokkal könnyebb volt Serrurier elé kerülni, mint megtalálni Favelt. Dawsonnal együtt egy fiatal tisztnek lettek átadva, aki túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy ráérjen foglalkozni velük. Hogy szabaduljon tőlük, a tiszt egy közlegényre bízta őket; ez sem lelkesedett jobban, mint a felettese, sőt egyenesen neheztelt Wyattékre, amiért miattuk ki kellett maradnia a harcból.

- Ezeknek a fiúknak a harci moráljával aztán nincs gond - állapította meg Dawson.

- Nyerésre állnak - felelte kurtán a bizonytalanság miatt ingerült Wyatt. Bármennyire is igyekezett megtalálni Favelt, hogy segíthessen ezeken az embereken, senki nem akart a segítségére lenni. A háború két csatatérre oszlott, egy St. Pierre-től nyugatra és egy tőle keletre lévőre. Favel ökle Serrurier hadseregét két egyenlőtlen részre osztotta, melyek közül a nagyobbik kelet felé húzódott vissza, a kisebbik töredék pedig nyugat felé menekült, hogy ott csatlakozzon a Cap Sarratot körülvevő, egyelőre sértetlen csapatokhoz.

Egy magasabb rangú tiszt egyenesen a szemükbe nevetett, amikor Wyatt közölte vele, hogy látni akarja Favelt.

- Látni akarja Favelt... - mulatott a férfi. - Blanc, én is látni akarom őt. Mindenki látni akarja őt. Favel állandó mozgásban van; elfoglalt ember.

- Ide fog jönni? - kérdezte Wyatt.

A tiszt felmordult.

- Nem, ha rajtam múlik. Csak oda megy, ahol baj van, én pedig nem szeretném, ha baj lenne. Bár lehet, hogy mégiscsak jönni fog - tűnődött. - Rocambeau ellen fogunk indulni.

- Itt maradhatunk?

- Amennyiben nem lesznek az utunkban, igen.

Így hát a zászlóalj főhadiszállásán maradtak, ahol Wyatt beavatta Dawsont mindabba, amit megtudott.

- Szerintem akkor fogja látni Favelt, amikor a háta közepét - vélte Dawson. - Maga hagyná, hogy egy hóbortos tudós ilyen zűrzavar közepette háborgassa?

- Nem - felelte csüggedten Wyatt.

- De ki az ördög ez a Rocambeau, akit említett? - kérdezte Dawson.

- A vezérkar egyik alacsonyabb pozíciójú tábornoka volt. Akkor került fel a ló hátára, amikor Deruelles elesett, és agyafúrtabbnak bizonyult, mint azt Favel hitte volna. Favel arra számított, hogy egyetlen támadással elintézheti ezt az egész háborút, Rocambeau azonban kimenekítette a kormánycsapatokat egy sikeres manőverrel, és visszahúzódott keletre, ahol ellentámadásra készül. Az egészben a legkellemetlenebb az, hogy nem felejtette el kiüríteni a San Juan-fegyvertárat, így most elegendő fegyverrel és lőszerrel rendelkezik ahhoz, hogy kérdésessé tehesse Favel győzelmét.

- Nem támadhatná meg Favel, még mielőtt felkészült az ellencsapásra? Rajtaütésszerűen?

Wyatt megrázta a fejét.

- Favel már kijátszotta minden ütőkártyáját. Emberei lavinaként zúdultak alá a hegyekből, megállás nélkül küzdöttek végig útjukat a városig, és most alig állnak a lábukon a fáradtságtól. Mindenképpen pihenniük kell.

- Akkor most mi lesz?

Wyatt vállat vont.

- Rocambeau támadni fog, Favel védekezni, Mabel pedig elsepri őket. Ilyen alacsony terepen egyik hadsereg sem fogja túlélni a forgószelet. Ennek a háborúnak nem lesz győztese.

Dawson a társára sandított.

- Akkor nem ártana kijutnunk innen - javasolta. - Megpróbálhatnánk feljutni a Negritón.

- Miután beszéltem Favellel - mondta rendíthetetlenül Wyatt.

- Rendben - sóhajtott Dawson. - Itt maradunk, és várjuk Favelt. Pontosan hol vonta össze a csapatait Rocambeau?

- A várostól keletre, innen mintegy nyolc kilométerre, a tengerpart mentén.

- Szent szütyő! - kiáltott fél Dawson. - Nem arrafelé mentek Rawsthorne-ék?

- Erre jobb nem is gondolni - válaszolta komoran Wyatt.

Dawson még soha nem érezte ennyire nyomorultul magát.

- Annyira sajnálom... Ha nem akartam volna elkötni azt az átkozott autót, akkor most együtt lehetnénk.

Wyatt érdeklődve méregette. Valami történt Dawsonnal; ez nem az az ember volt, akit a Maraca Clubban megismert - a nagy, fontos író -, és nem is az a pökhendi alak, aki a pokolba kívánta a börtöncellában.

- Amikor nem is olyan régen kérdeztem erről, majdnem leharapta a fejemet.

Dawson felnézett.

- Kíváncsi rá, miért akartam elvinni a kocsiját? Elmondom. Megijedtem. Big Jim Dawson megijedt.

- Épp ezen tűnődtem - vallotta be Wyatt. - Ez valahogyan nem illik bele a képbe, amit kialakított magáról.

Dawson keserűen felnevetett.

- Amit rólam hallott, annak a fele sem igaz. Könnyen megijedek.

Wyatt Dawson kezére nézett.

- Nem úgy néz ki.

- Különös - mosolyodott el Dawson. - Amikor Roseau elé kerülve rádöbbentem, hogy ezúttal a nevem nem fog kihúzni a csávából, meg kellett volna ijednem, de én ehelyett bepörögtem. Ilyesmi még sohase történt velem. Ami a hírnevemet illeti, az egész hamis, mesterségesen felpumpált és kifényezett. Tudja, nem is volt olyan nehéz megcsinálni. Az ember elmegy Afrikába, lelő egy szerencsétlen oroszlánt, és máris mindenki hősnek tartja; aztán kifog a tengerből egy halat, ami egy kicsivel nagyobb az átlagnál, és ismét hős lesz belőle. Ilyen nevetséges építőelemekből emeltük „naggyá" Jim Dawsont. Egy kínai papírtigrisnek nevezné ezt a figurát. Arról még nem is beszéltem, milyen csodákra képes egy gátlástalan sajtóügynök.

- De miért? Mi szükség volt minderre? - rázta meg a fejét Wyatt. - Maga jó író, Dawson. A kritika talán még soha nem húzta le. Akkor minek ez az egész?

- Amit a kritika gondol és amit én gondolok, az két különböző dolog. - Dawson a cipője poros orrára szegezte tekintetét. - Valahányszor leülök az írógép elé és az üres papírlapra nézek, úgy érzem, mintha süllyedni kezdene alattam a szék. És miután teleírtam egy csomó papírlapot, s elkészült egy újabb könyv, a süllyedés érzése még erősebbé válik. Még soha nem írtam arról, ami igazán érdekelt; egyszerűen nem voltam képes papírra vetni azt, amit szerettem volna. Éppen ezért valahányszor napvilágot látott egy újabb könyv, attól rettegtem, hogy bukás lesz. Szükségem volt valamire, ami eladja, és Big Jim Dawson alakja kiválóan megfelelt a célnak.

- Maga a lehetetlennel próbálkozott, Dawson: a tökélyre törekedett.

Dawson elvigyorodott.

- Továbbra is azt fogom tenni - mondta valamivel vidámabban. - De ezentúl nemcsak ez fog számítani. Már nem félek önmagamtól.

* * *

Jó néhány órával később Wyattet egy erőteljes kéz rázta ébrenlétre. Wyatt kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, és belepislogott a szemébe világító elemlámpa vakító fényébe.

- Maga Wyatt, vagy a másik fickó? - kérdezte egy hang.

- Én vagyok. Maga kicsoda? - Lelökte magáról a takarót, amit valaki gondosan ráterített, és a föléje tornyosuló szakállas pasasra nézett.

- Fuller vagyok. Bekerestem magáért egész St. Pierre-t. Favel látni akarja.

- Favel látni akar engem! Honnan tudja, hogy egyáltalán létezem?

- Ez egy külön történet. Jöjjön.

Wyatt csikorgó ízületekkel feltápászkodott, és a nyitott ajtón át kinézett az utcára. Hajnalodott, a halvány fényben látni lehetett egy üresben járó dzsip körvonalait.

- Fuller? - fordult vissza Wyatt a férfi felé. - Maga az egyik angol, aki az északi parton, Campo de las Perlason él.

- Így igaz.

- A másik pedig Manning.

- Ördöge van - bólintott türelmetlenül Fuller. - Jöjjön. Nincs időnk csevegni.

- Várjon egy percet - torpant meg Wyatt. - Fel kell ébresztenem Dawsont.

- Nincs időnk erre - mondta Fuller. - Nyugodtan itt hagyhatja.

Wyatt közelebb lépett, és a férfi szemébe fúrta a tekintetét.

- Nézze, ezt az embert véresre verték Serrurier pribékjei maga és Manning miatt. Kis híján mindkettőnket agyonlőttek ugyanebből az okból. Tehát egy tapodtat se teszek nélküle.

Fuller volt olyan kegyes és elszégyellte magát.

- Rendben. De gyorsan csinálja!

Wyatt felébresztette az amerikait, és röviden elmagyarázta a helyzetet, mire Dawson talpra szökkent.

- De honnan a pokolból tud magáról? - kérdezte csodálkozva.

- Gondolom, ezt majd útközben elmagyarázza nekünk Fuller.

Beszálltak a dzsipbe és elindultak.

- Favel az Imperiale-ban rendezte be a főhadiszállást - magyarázta nekik Fuller. - Kellemes hely, és a központban van.

- Átkozott legyek... - dörmögte Dawson. - Mozdulnunk se kellett volna. Ott voltunk ma, illetve tegnap délelőtt.

- A kormányépületeket több bombatalálat érte - folytatta az angol. - Egyhamar nem lesznek használhatóak.

- Felesleges mondania - jegyezte meg érzéssel Dawson. - Ott voltunk.

- Hallottam - bólogatott Fuller. - Sajnálatos.

Wyatt az égboltra nézett, és beleszippantott a levegőbe. Szokatlanul meleg volt, tekintve a korai időpontot, és a nap forrónak ígérkezett.

- Miért küldte értem Favel? - vonta össze a szemöldökét Wyatt.

- Egy angol újságíró került elő, és egy különös történetet adott elő valami forgószélről. Badarság az egész, Favelt azonban érdekli, mi a sztori valós alapja. Maga az a forgószélkutató, ugye?

- Én vagyok - válaszolta kifejezéstelen hangon Wyatt.

- Caustonnak tehát sikerült életben maradnia vonta le a következtetést Dawson. - Ez nagyszerű.

Fuller nevetni kezdett.

- Előtte azonban szolgálnia kellett a kormányhadseregben. Tőle tudjuk, hogy a Liberation téri rendőrségi épületben kötöttek ki. Ez nem volt túl biztató számunkra, mivel a teret elég csúnyán megbombáztuk, de mint kiderült, nem voltak fehér holttestek a romok közt, így reménykedhettünk benne, hogy sikerült megszökniük. Egész éjszaka kerestem magukat. Favel ragaszkodott hozzá, és ha ő ragaszkodik valamihez, akkor annak meg kell lennie.

- Mikorra várható a harcok kiújulása? - kérdezte Wyatt.

- Ez attól függ, mikor látja Rocambeau elérkezettnek az ellentámadást. A mi erőnkből egyelőre csak a védekezésre futja.

- Mi a helyzet a nyugaton rekedt kormányerőkkel?

- Még mindig Cap Sarrat körül tanyáznak. Serrurier még mindig fél tőle, hogy a jenkik hátba támadják.

- És meg fogják tenni?

Fuller horkantott.

- Bah, dehogy! Ez egy helyi kis csetepaté, amibe a jenkik nem akarják beleütni az orrukat. Feltételezem, ők is jobban örülnének Favelnek, mint Serrurier-nek, de nem fognak semmibe sem beavatkozni. Hála istennek, Serrurier-nek erről egészen más a véleménye.

Wyatt azon tűnődött, hogyan keveredhetett bele ebbe a polgárháborúba Fuller. A férfi teljesen úgy beszélt, mint aki magas pozíciót foglal el a lázadók között, és kétségkívül igen közel áll Favelhez.

Közben Fuller lefékezte a dzsipet az Imperiale előtt, s mindannyian kiszálltak. A szálloda körül nagy volt a jövés-menés, és Wyattnek rögtön feltűnt, hogy a forgóajtót kiszerelték, megkönnyítve ezzel az épületbevaló bejárást. Úgy tűnt, Favel tud ügyelni az apró részletekre is. A szálloda belseje is teljesen átváltozott: az előteret kitakarították, az Amerikai bár pedig új szerepében térképszobaként működött.

- Itt várjanak - mondta nekik Fuller. - Szólok a főnöknek, hogy megérkeztek.

Elment, Dawson pedig megjegyezte:

- Ez az, ahogyan látni szeretem a háborút. Olyannak, amilyen a maga nyers valóságában.

- Lehet, hogy más véleményen lesz, ha Rocambeau támadni fog.

- Ez nagyon valószínű - ismerte el Dawson -, de addig is, nem vagyok hajlandó pesszimistának lenni.

A lépcső felől kiáltás hallatszott, és Causton robogott le feléjük.

- Isten hozta magukat - üdvözölte őket. - El sem tudom mondani, mennyire örülök a viszontlátásnak. Nem hittem volna, hogy meg tudnak szökni a börtönből.

- Nem volt nehéz dolgunk, kirobbantottak minket - mosolyodott el szomorkásan Wyatt.

- Ne higgyen neki - legyintett Dawson. - Wyatt remek munkát végzett. Engem is ő szabadított ki. - Szemügyre vette Caustont. - Mi van az arcán? Cipőkrém?

- Az. Képtelen vagyok megszabadulni ettől az átkozott anyagtól. Gondolom, jólesne egy mosakodás és egy váltás tiszta ruha.

- Hol van Julie... és Rawsthorne? - kérdezte Wyatt.

Causton elkomorodott.

- Elég hamar szétváltunk. A terv szerint keletnek kellett menniük.

- Ha kelet felé mentek - mondta Wyatt -, akkor most Rocambeau hadseregének a kellős közepén vannak.

Erről nem volt mit mondani többet, ezért mindannyian hallgattak. Végül Causton megismételte javaslatát:

- Én azt mondom, jöjjenek, amíg lehetőségük van rá, és mosakodjanak meg. Favel most úgyse ér rá beszélni magával, Wyatt. A vezérkarával tart megbeszélést.

Felvitte őket a szobájába, ahol meleg víz és szappan állt a rendelkezésükre. Dawsont pillanatok múlva a betegszobába kísérte egy orvos, Causton pedig talált egy tiszta inget Wyatt számára, majd nagylelkűen közölte:

- Használhatja a villanyborotvámat is, ha óhajtja.

Wyatt leült az ágyra és megborotválkozott. Amikor végzett, sokkal jobban érezte magát.

- Hogy szakadt el a többiektől? - kérdezte az újságírótól.

Causton elmagyarázta neki.

- Végül sikerült Favel elé kerülnöm és meggyőznöm őt róla, hogy maga egy fontos személy lehet számára. - Megvakargatta a fejét. - Vagy sejtett már ő is valamit, vagy sokkal nagyobb meggyőző erővel bírok, mint hittem volna, elég az hozzá, hamar ráérzett a lényegre. Remek fickó.

- Gondolja, hogy ez elég lesz a háború megnyeréséhez?

Causton vállat vont.

- Ez egy megválaszolhatatlan kérdés. A kormányhadsereg sokkal erősebb, Favel eddig is a meglepetésre és a hírszerzésére támaszkodva nyerte meg a csatákat. Minden lehetőséget számba vett, és az aknamunkát már hónapokkal ezelőtt elvégezte. - Kuncogni kezdett. - Mindannyian hallottunk róla, hogy Serrurier tüzérsége soha nem lépett akcióba. Hatalmas dugó alakult ki a Negritótól nem messze, s Favel lejött, és az összes löveget zsákmányul ejtette. Azt hittem, szerencséje volt, de most már tudom, hogy Favel soha nem alapoz a véletlenre. Az egész gondosan meg volt tervezve: Favel megvesztegette Lescuyert, a tüzérség főparancsnokát, aki úgy intézte, hogy két hadoszlop egymással szembekerüljön az úton, megbénítva a forgalmat. Lescuyer ezután felszívódott, és mire Deruelles rendet teremthetett volna, már késő volt. Ő maga is elesett.

- Ekkor vette át az irányítást Rocambeau-mondta Wyatt.

Causton bólintott.

- Sajnos. Rocambeau ugyanis érti a dolgát, sokkal jobban, mint Deruelles értette. Kimenekítette a kormánycsapatokat a csapdából. Csak a jó ég tudja, mi fog történni most.

- A páncéloshadosztály nem okozott kellemetlenségeket Favelnek, amikor kiértek a síkságra?

Causton elvigyorodott.

- Nem igazán. Gyorsan használatba vették az ágyúkat, alakítottak hat mozgó hadoszlopot, és elindultak harckocsira vadászni. Amint egy tank vagy egy páncélozott jármű elődugta valahonnan az orrát, tucatnyi ágyú nyitott rá tüzet. Minden pontosan meg volt tervezve, Serrurier tábornokai Favel zenéjére ropták a táncot, mindaddig, míg Rocambeau kezébe nem vette a gyeplőt. A Place de la Liberation Noire-on se véletlenül lett szétlőve az egész 3. regiment. Favelnek walkie-talkie-kkal felszerelt megfigyelői voltak a városban, akik mindenről pontos helyzetjelentést adtak.

- Láttam az eredményét - sóhajtott Wyatt. Causton vigyora még szélesebbé vált.

- Serrurier komédiába illő légierejétől is hasonló módon szabadult meg. A gépek rendben felszálltak és bombázni kezdtek, de három kör után elfogyott az üzemanyaguk, és meg kellett nyitni a tartalék tartályokat a repülőtéren. Ezeknek a tartalma cukorral volt megkezelve, amiből bőven akad a szigeten, úgyhogy most az összes repülő a földön rostokol, beragadt motorral.

- Nem mindennapi stratéga - mondta elismerően Wyatt. - Hogy kerül a képbe Fuller és Manning?

- Ilyen mélységeiben még nem ismerem a helyzetet. Valószínű, hogy a fegyverellátmányhoz van közük. Favel kétségtelenül tudta, mire van szüksége: puskákra, gépfegyverekre, könnyű hegyi ágyúkra és aknavetőkre, meg bőséges munícióra. Valakinek nagyon ki kellett nyitnia a pénztárcáját, de hogy ki lehet az, arról fogalmam sincs.

- Manning és Fuller... - mormogta Wyatt. – A rendőrség is úgy gondolja, hogy közük van Favelhez. Félholtra verték Dawsont, mert azt hitték, mondani tud nekik valamit róluk.

- Láttam a kezét. Mit mondott nekik?

- Mit mondhatott volna? Tűrt és hallgatott.

- Meglep - mondta Causton -, ugyanis nagy szélhámos hírében áll újságírói berkekben. Azt is tudjuk, hogy az alaszkai légibalesete megrendezett jelenet volt, amivel a legfrissebb könyvének akart még több olvasót szerezni. Don Wiseman tervelte ki, és egy kaszkadőr hajtotta végre.

- Ki az a Don Wiseman?

- Dawson sajtóügynöke. Eddig meg voltam győződve róla, hogy minden, amit Dawsonról tudunk, Wiseman mesterkedésének a terméke.

- Szerintem nyugodtan nevezheti Wisemant Dawson korábbi sajtóügynökének - jegyezte meg csendesen Wyatt.

Causton felhúzta a szemöldökét.

- Ilyen komoly a helyzet?

- Dawson nagyszerű fickó. - Wyatt elégedetten megpaskolgatta frissen borotvált arcát. - Mikor beszélhetek Favellel?

Causton tanácstalanul vállat vont.

- Ha hívatni fogja. Ebben a pillanatban nagyon elfoglalt, ugyanis épp vesztésre áll. Az összes ütőkártyáját kijátszotta, és alig ötezer embere van a tizenötezer kormánykatonával szemben. Nem tartom kizártnak, hogy kénytelen lesz visszavonulni a hegyekbe.

Wyatt begombolta az ingét.

- Akkor gyorsan kell cselekednie. Mabel nem fog várni rá.

Causton csendben ült egy darabig, aztán szinte könyörögve megkérdezte:

- Van valami konkrétuma is, eltekintve a megérzésétől?

Wyatt az ablakhoz lépett, és felnézett a forró, halványkék égboltra.

- Nem sok - felelte. - Ha rendelkezésemre állnának a támaszpont műszerei, akkor már valószínűleg fel tudnék mutatni valamit, így azonban... - Látva Causton csüggedt arcát, hozzátette: - Ez vihar előtti idő, tudja. Ez a nyugalom, ez a mozdulatlanság nem normális: valami útját állta a délkeleti szélnek, és szerintem ez a valami nem más, mint Mabel. - A tenger felé intett a fejével. - A kislány valahol ott van, a horizonton túl. Nem tudom bizonyítani, hogy erre tart, de mégis megvagyok győződve róla, hogy ez a helyzet.

- Odalent van egy barométer - mondta reménykedve Causton. - Segít valamit?

- Megnézem, de ne várjon tőle túl sokat.

Lementek a katonai főhadiszállás nyüzsgésébe, és Causton megmutatta Wyattnek a szállodaigazgatói szoba falára akasztott barométert. Wyatt lenyűgözve szemlélte a műszert.

- Te jóságos ég, de hiszen ez egy Torricelli-féle barométer. Egy ereklye! - Gyengéden megütögette. - Lehet vagy százéves. - Miután közelebbről is szemügyre vette a számlapot, kijavította magát: Nem, nem egészen. „Adameus Copenhans, Amsterdam, 1872."

- Segít valamiben? - nézett rá Causton. Wyatt elmosolyodott.

- Ez pontosan olyan, mintha egy csákányt nyomnának egy atomfizikus kezébe azzal a kérdéssel, hogy szét tudna-e hasítani vele néhány atomot. - Mutatóujja hegyével megütögette a számlapot, és a mutató megremegett. - Ez a műszer csupán annyit árul el nekünk, hogy pillanatnyilag mi történik, márpedig nem ez a lényeg. Amit tudni szeretnék az az, hogy mi történt az elmúlt huszonnégy órában. A fél életemet odaadnám egy aneroid barográfért, és ha megszerezhetném az elmúlt három nap mérési eredményeit.

- Akkor tehát ennek nem vehetjük hasznát?

- Attól tartok. Egyébként is valószínű, hogy hamis értéket mutat. Nem úgy néz ki, mintha karban lenne tartva.

Causton elszontyolodott.

- Tudja, mi a baj magukkal, tudósokkal, Wyatt? Az, hogy olyan tökélyre fejlesztették a műszereiket, hogy most már képtelenek meglenni nélkülük. Mit csináltak maguk, meteorológusok akkor, amikor még nem léteztek műholdak és más elektronikus ketyerék?

- Az ösztöneinkre és a tapasztalatunkra támaszkodtunk, ahogy azt most én is teszem - felelte türelmesen Wyatt. - Ha valaki annyi forgószelet megvizsgál, mint én, akkor óhatatlanul kifejlődik egy hatodik érzéke, amely megmondja, mi lesz a kislányok következő lépése. Ha így szimpatikusabb, nevezzük ezt a hatodik érzéket a tapasztalat hangjának.

- Még mindig hiszek magának - mondta panaszosán Causton. - A kérdés azonban az: fog-e hinni Favel is?

- Nem ez itt a kérdés, Causton, hanem az, hogy mit fog tenni Favel, ha sikerült meggyőznöm őt. Ugyanis, mint tudja, nyakig benne van a slamasztikában.

- Nézzük meg, befejezték-e a megbeszélést - javasolta Causton. - Mint újságírót, kifejezetten érdekel, mit fog tenni. - A zsebkendővel megtörölte gyöngyöző homlokát. - Egyvalamiben kétségtelenül igaza van, Wyatt: ezzel az időjárással nem stimmel valami.

* * *

Favel még mindig nem ért rá fogadni őket, így az előtérben várakoztak, a jövő-menő futárokat figyelve, akik a tárgyalóteremnek használt ebédlő ajtajában tűntek el, majd bukkantak elő. Végül nem egy futár, hanem Fuller jelent meg az ajtóban.

- Maga következik - intett Wyattnek. - Legyen gyors, ha kérhetem. Egyébként - mondta jóindulatúan -, ha érdekli véleményem, csak az idejét vesztegeti. San Fernandezt a forgószelek el szokták kerülni.

- Serrurier is ugyanezt mondta nekem - sóhajtott Wyatt. - Pedig ő se meteorológus.

Fuller vállat vont.

- Nos, akkor jöjjön. Essünk túl rajta.

Bekísérte őket az ebédlőbe, ahol az asztalokat egymás mellé tolták, és a térítők helyét térképek vették át. A szoba távolabbi végében halkan tárgyaló férfiak csoportja állt. Az egész kísértetiesen emlékeztetett Serrurier csata előtti megbeszélésére, de azért volt egy kis különbség. Itt egyetlen aranypaszományt sem lehetett látni, és nem uralkodott hisztérikus hangulat a társaságon.

Causton megérintette Wyatt könyökét.

- Ő Manning - intett a szemével egy magas, fehér férfi felé. - Mellette pedig Favel.

Favel vékony, inas, az átlagnál valamivel alacsonyabb férfi volt. Arcbőre világosabb volt, mint a szigetlakók többségének, és ami teljesen szokatlannak számított, áthatóan kék szempárral tekintett a világra. Egyszerű, khaki egyenruhát viselt, kigombolt nyakú inggel, melyből egy izmos, öntudatos nyak emelkedett ki. Ahogy Wyatt felé fordult, hogy üdvözölje, szeme körül szarkalábak jelentek meg, és ajka barátságos mosolyra húzódott.

- Ó, Mr. Wyatt. Hogy én hány helyen kerestettem magát! - mondta tökéletes angol kiejtéssel. - Hallani szeretném, mi mondanivalója van számunkra, bár attól tartok - abból ítélve, amit Mr. Caustontól már megtudtunk -, hogy nem fogok örülni neki.

- Hurrikán lesz - közölte lakonikusan Wyatt. Favel arckifejezése nem változott.

- Valóban?

A magas, fehér férfi - Manning - nem állta meg szó nélkül.

- Ez egy kicsit meredek kijelentés, Wyatt. Nem volt itt hurrikán 1910 óta.

- Már kezd elegem lenni ebből a tényből - mondta fáradtan Wyatt. - Valami mágikus van az 1910- es számban? A forgószeleknek százévenként illik erre tévedniük, és a következőt 2010- re várják?

- Ha nem 2010- re, akkor mikorra várjuk ezt az orkánt? - kérdezte udvariasan Favel.

- Nem kell többet várnunk huszonnégy óránál felelte Wyatt.

Manning megvetően fújtatott egyet, Favel azonban felemelte a kezét.

- Charles, egyikünk sem örülne neki, ha bármi is megzavarná a háborúnkat, mindazonáltal azt hiszem, meg kellene hallgatnunk Mr. Wyattet. Befolyással lehet a döntésünkre. - Kényelmesen nekitámaszkodott az asztalnak, és Wyattre emelte barna mutatóujját. - Nos, halljuk, milyen bizonyítékai vannak.

Wyatt vett egy mély lélegzetet. Meg kellett győznie Favelt, bármilyen gyengék is legyenek az érvei.

- A forgószelet öt nappal ezelőtt észlelte először az egyik meteorológiai műholdunk. Négy nappal ezelőtt kimentem repülővel, és megállapítottam, hogy a legrosszabb, amivel valaha is találkoztam. Figyelemmel kísértem a mozgását, és egészen addig, míg el nem hagytam a támaszpontot, az előre várt útvonalon mozgott. Azóta nem jutottam friss információhoz.

- Az előre várt útvonalon - ismételte meg Favel. - Ebbe beleesik San Fernandez is?

- Nem - ismerte el Wyatt. - De nem kell jelentősen letérnie erről az útvonalról ahhoz, hogy eltaláljon minket, márpedig a forgószelek a szeszélyességükről híresek.

- Értesítette Brooks parancsnokot minderről? - kérdezte nyers hangon Manning.

- Igen.

- Ő pedig nem adott hitelt a történetének. Még mindig ott van a támaszponton, és nem úgy néz ki, mint aki mozdulni készül.

- Brooks parancsnoknak meg van kötve a keze - felelte óvatosan, Favelt figyelve Wyatt. - Egyéb tényezőket is figyelembe kell vennie, különösen ezt a háborút, amit önök vívnak. Vállalnia kellett a kockázatot.

Favel bólintott.

- El tudom képzelni, milyen nehéz helyzetben lehet Brooks parancsnok, amiért nem hagyhatja el a támaszpontot. - Cinkosan elmosolyodott. - Hogy őszinte legyek, nem örülnék neki, ha megtenné. Inaktivitásával ugyanis sakkban tartja Serrurier elnököt.

- Nem erről van szó - dörrent Manning hangja. - Ha Brooks annyira biztos lenne ebben a hurrikánban, mint Wyatt, akkor kétségkívül kiüríttetné a támaszpontot.

Favel közelebb hajolt.

- Tényleg annyira biztos benne, Mr. Wyatt?

- Igen.

- Annak ellenére, hogy a műszerei hiányában nem ismeri a friss adatokat?

- Igen- válaszolta határozottan Wyatt. Favel szemébe nézett. - Láttam odafent, St. Michel közelében egy férfit... két nappal ezelőtt, közvetlenül a háború kirobbanását megelőzően. Cölöpökkel és kötéllel erősítette meg a háza tetejét.

- Hm... Én is láttam egy férfit, aki hasonló dologgal volt elfoglalva - mondta Favel. - Azon tűnődtem...

- Az isten szerelmére! - fakadt ki Manning. - Ez nem a folklórkutatók összejövetele, ha nem tudnátok. A döntések, amiket meg kell hoznunk, túl fontosak ahhoz, hogy ne tényekre alapozzuk őket.

- Csillapodj, Charles. Én a Karib-tenger szülötte vagyok, akárcsak Mr. Wyatt. - Látva Wyatt arcát, nevetésben tört ki. - Ó, igen, mindent tudok önről, Mr. Wyatt. Minden egyes, a szigetünkön tartózkodó külföldiről van egy dossziém. – Elkomolyodott. - Beszélt vele? Azzal a férfival, aki megerősítette a háza tetejét?

- Igen.

- És ő mit mondott?

- Azt, hogy a nagy szél közeleg. Azt mondta, megerősíti a háztetőt, aztán csatlakozik a családjához, amely már menedéket keresett egy barlangban, a hegyek közt. Azt mondta, a nagy szél két nap múlva fog ideérni.

- Mennyire egyezett ez az ön elképzelésével?

- Tökéletesen egyezett vele.

Favel Manning felé fordult.

- Az az ember visszavonult egy barlangba, ahol egy régi, már-már elfeledett istenhez fog imádkozni. Ez az isten, aki még azoknál is ősibb, akiket a népem hozott magával Nyugat-Afrikából, Hunraken, a Karib-tenger viharistene.

Manning kifejezéstelen arccal meredt rá, mire Favel annyit mormogott, hogy „nem számít", aztán visszafordult Wyatthez.

- Hiszek a népem túlélési ösztönében. Talán- ingatta meg vékony ujját -, de csak talán, mégis lesz egy hurrikán. Tételezzük fel, hogy lesz. Mi fog történni, ha végigsöpör a szigeten?

- Mabel szokatlanul veszélyes...

- Mabel? - Favel felnevetett. - Maguknak, tudósoknak, semmi érzékük a drámához. A Hunraken sokkal jobban illene rá. - Intett a kezével. - De folytassa.

Wyatt újra nekilendült.

- Délről fog érkezni, és bejön a Santego-öbölbe. Mivel az öböl vize sekély, fel fogja gyűjteni maga előtt a vizet. Népszerű nevén, szökőár fog keletkezni.

Favel csettintett az ujjaival.

- Térkép. Nézzük meg, hogy mit jelent ez a térképen.

Az egyik asztalra terített, nagy léptékű térképhez vezette Wyattet. Causton, aki mindvégig érdeklődéssel figyelte a Wyatt és Favel közti párbeszédet, közelebb húzódott. Manninget, dacára tamáskodásának, borzalommal töltötte el a Wyatt által felvázolt tragédia mértéke, és ugyanolyan kíváncsian figyelt, mint a többiek. A kevésbé intellektuális Fuller valamivel távolabb állt, arcán magabiztos mosollyal; számára ez az egész csak egy tudós fontoskodása volt - mindenki tudta, hogy a szigetet el szokták kerülni az orkánok.

Favel a térképre tette a tenyerét, pontosan a Santego-öböl közepére

- Ez a szökőár... milyen magas lesz a vízfal?

- Nem vagyok hidrográfus - felelte Wyatt -, úgyhogy csak becslést adhatok. A hurrikán közepén uralkodó alacsony nyomás mintegy hat-hét méterrel a normális tengerszint fölé fogja emelni a vizet. Amikor ez nekiütközik a sekély öbölnek, fel fogja gyűjteni maga előtt a vizet, tovább növelve a vízfalat, amely elérheti akár a tizenhét méteres magasságot is.

Valaki felszisszent. Favel Wyatt kezébe nyomott egy fekete ceruzát.

- Be tudná jelölni az érintett területeket?

- A szél is komoly áradásokat okozhat, úgyhogy mindenhol számítani lehet rá, ahol a part húsz méternél alacsonyabb. A biztonság kedvéért, emeljük ezt a határt huszonöt méterre. - Az asztal fölé hajolt, és egy vastag, kanyargós vonalat rajzolt a térképre. A vonal és a part között mindenhol komoly áradásra lehet számítani.

A többiekre nézett, aztán a ceruza hegyével a Santego-öbölbe ömlő folyó torkolatára mutatott.

- A Negrito folyása meg fog fordulni az öbölbe zúduló hatalmas vízmennyiség miatt. Mivel ennek a víznek el kell folynia valahova, a Negrito völgyében is erős áradásokra számíthatunk, körülbelül tizenöt-húsz kilométeres szakaszon. - Rövid szünetet tartott, aztán hozzátette: - És bőséges lesz a csapadék is.

Favel bólogatni kezdett.

- Épp, mint az előző esetében. Tanulmányozta az 1910-es esetet, Wyatt?

- Próbáltam, de elég kevés a fellelhető, megbízható adat.

- Hatezer halott - mondta szelíden Favel. - Adatnak ez épp elég. Nézd azt a vonalat, Charles! - szólt Manninghez. - Befogja az egész Sarrat-fokot, a repülőteret, egész St. Pierre-t és a Negrito torkolata környéki síkságot. Mindez víz alá fog kerülni.

- Ha Wyattnek igaza van - tette hozzá Manning.

- Ha igaza van. - Favel hosszú másodperceken át révetegen maga elé bámult, végül megkérdezte Wyatt-től: - Mondott még valami mást is az a férfi, ott St. Michel mellett?

Wyatt végigkutatta az emlékezetét.

- Nem is tudom... Ó, igen. Azt mondta, hogy lesz egy másik szél is, sokkal rosszabb, mint a hurrikán. Azt mondta, hogy Favel le fog jönni a hegyekből.

Favel szomorkásán elmosolyodott.

- Destruktív erőként gondol rám a népem? Kétlem, hogy rosszabb lennék egy orkánnál. - Manning felé perdült. - Úgy fogom venni, hogy az orkán bizonyított tény. Nem tehetek másként. Eszerint fogunk cselekedni.

- Ha nem felejtetted volna el, Julio, most épp nyakig benne vagyunk egy háborúban - tiltakozott Manning. - Nem.teheted ezt.

- Kénytelen vagyok. Ez az én népem, Charles. Hatvanezer ember lakik ebben a városban, és ez a város el fog pusztulni.

- Jézus! - Manning egy gyilkos pillantást lövellt Wyatt felé. - Julio, képtelenek leszünk Rocambeauval, Serrurier-vel és a hurrikánnal is megküzdeni egyszerre. Én nem hiszem, hogy lesz hurrikán, és nem is fogom hinni, míg Brooks ki nem mozdul. Hogy a fenébe döntsünk egy megérzésre alapozva?

Favel a karjára tette a kezét.

- Hoztam én valaha is rossz döntést, Charles?

- Még nem - mondta szinte kiabálva Manning. De ami késik, nem múlik. És mindig is volt egy olyan érzésem, Julio, hogy ha te egyszer tévedni fogsz, akkor az egy nagy tévedés lesz.

- Ebben az esetben mindannyian halottak leszünk, és akkor már úgyis mindegy - reagált hűvösen Favel. - Van valami ötlete - kérdezte Wyatt-től -, hogyan lehetne bizonyságot szerezni a forgószelet illetően?

- Szeretném megnézni a tengert.

Favel meglepetten pislogott néhányat, majd vállat vont.

- Ez igazán nem nagy kérés. Charles, szeretném, ha személyesen gondoskodnál róla, hogy Mr. Wyatt mindent megkapjon, amire szüksége lehet. - A térképen kígyózó fekete vonalra pillantott. - Ez az új fejlemény gondolkodóba ejt. Egyedül szeretnék maradni.

- Rendben - egyezett bele kelletlenül Manning. Rohanó léptekkel az ajtó felé indult. Wyatt és Causton követték az előtérbe, ahol Manning hirtelen a meteorológus felé fordult, és mindkét kezével megmarkolta az ingét. - Maga átkozott tojásfej! Jól megkeverte a szart, most örül neki?

- Vegye le rólam a kezét! - mondta vészjósló nyugalommal Wyatt.

Manning észrevehette a tekintetében fellobbanó lángot, mert azonnal elengedte.

- Jól van, de figyelmeztetem, hogy ha nem lesz orkán mindazok után, amit mondott, Favellel ellentétben én nem fogom ejteni a dolgot. És ígérem, hogy amennyiben huszonnégy órán belül nem lesz orkán, magából halott meteorológus lesz.

Hátrébb lépett, és megvetően végigmérte Wyattet.

- Favel arra kért, gondoskodjak magáról. Kint áll az autóm, elviszem oda, ahova csak akarja. - Azzal sarkon fordult és kirobogott az épületből.

- Ajánlom, hogy igaza legyen, Wyatt - mondta Manning után nézve Causton. - Ha Mabel nem teszi jelenését idejében, akkor újabb kellemetlenségek elé néz.

Wyatt fehér volt, akár a fal.

- Elkísér?- kérdezte.

- A világ minden kincséért se hagynám ki a lehetőséget.

Manning nem szólt mindaddig, míg el nem érték a kiürített San Juan-erődön túl húzódó kikötőgátat.

- Itt jó lesz?

- Nem bánnám, ha kimennénk a móló végéig felelte Wyatt. - Amennyiben ez nem veszélyes az autó számára.

Manning lassan kigurult az autóval a móló végéig, majd leállította a motort. Wyatt kiszállt, a móló szélére ment, és lenézett az öböl szája felől a part felé rohanó hullámokra. Causton megtörölte a homlokát, és ártatlanul megjegyezte:

- Istenem, ez a forróság. Már ilyen kora reggel ennyire meleg szokott lenni?

Manning nem adott választ a kérdésére. Ehelyett Wyatt felé intett a fejével.

- Mennyire megbízható?

- Ezt nem tudom. Csak négy napja ismerem. De valamit elmondhatok róla magának: ő a legmakacsabb fickó, akivel valaha is találkoztam.

Manning fújt egyet, és hallgatott. Néhány perccel később visszajött Wyatt, és beült a dzsipbe.

- Nos? - nézett rá Manning.

Wyatt az ajkába harapott.

- Odakint elég nagy a szél ahhoz, hogy felverje a hullámokat. Ez minden, amit pillanatnyilag mondhatok.

- Az isten szerelmére! - morgolódott Manning.

- Semmi több?

- Ne aggódjon - mosolyodott el gonoszul Wyatt. - Meg fogja kapni a szelét. - Az égre emelte a tekintetét. - Bárhol is legyek, azt akarom, hogy értesítsenek, ha valahol felhőt vagy ködöt látnak.

- Meglesz - mondta Manning, és hátramenetbe kapcsolt. Épp ki akarta engedni a kuplungot, amikor hatalmas robbanás döreje rázta meg a dobhártyájukat. - Mi volt ez? - kapta előre a fejét.

Újabb bumm hallatszott, az elsőnek a hegyekről visszhangzó hangjával egy időben, aztán Causton izgatottan felkiáltott:

- Valami történik a támaszponton! Nézzék!

A tengeröblön át egyenesen ráláthattak a hét kilométerrel távolabb lévő támaszpontra, ahonnan vastag, fekete füstoszlop emelkedett lomhán az ég felé. Wyatt első pillantásra tudta, hogy iszonyatos erejű robbanás lehetett, ha ilyen távolságból is ennyire jól látszott. De vajon mi lehetett az? Aztán beugrott.

- Brooks parancsnok kiürítteti a támaszpontot jelentette ki diadalittas hangon. - Ehhez pedig meg kell szabadulnia a felesleges lőszertől, nehogy Serrurier rátegye a kezét.

Manning lassan feléje fordult, riadt arccal, aztán hatalmas vigyor terült szét az arcán, ahogy egyik detonáció a másik után következett.

- Szavamra! - dörmögte. - Tényleg jönni fog a nagy szél.

7.

- Az, hogy Charles elégedett - mondta jóindulatúan Favel -, még nem jelenti, hogy nem fogta fel a helyzet súlyosságát. A helyzet inkább az, hogy szeret farkasszemet nézni a valósággal.

Az Imperiale ebédlőjében fojtogatóan meleg volt a levegő, ami részben annak volt köszönhető, hogy a ventilátorok nem működtek. Favel korábban ígéretet tett rá, hogy amint lehet, újraindíttatja a villamos erőművet, ennek azonban a dolgok új állásával nem sok értelme volt. Causton eltávolította bőrétől a verejték által odatapasztott inget, és Wyattre nézett. Nem Manning az egyetlen boldog ember, gondolta elégedetten; végre Wyattnek is sikerült megértetnie magát.

Wyatt azonban, ha egy teherrel kevesebb is nyomta a vállát, korántsem volt boldog. Az idő telt, a tennivaló rengeteg volt, és egyelőre semmi nem történt. Aztán végre Favel megkérdezte tőle:

- Ön mit javasol, Mr. Wyatt?

- Az evakuálást - felelte habozás nélkül Wyatt. - St. Pierre teljes kiürítését.

Manning area elvörösödött.

- Háború van, a fenébe is. Egyszerre két dolgot nem csinálhatunk.

- Én ebben nem lennék olyan biztos - ingatta meg a fejét Favel. - Charles, gyere ide, kérlek: Mutatni szeretnék valamit. - Karjánál fogva az egyik térképhez vezette Manninget, és magyarázni kezdett neki valamit.

Wyattnek eszébe jutott, mit mondott neki Causton Favel népe iránti aggodalmáról, mielőtt a megbeszélés kezdetét vette volna. „Hát persze hogy aggódik - súgta oda neki cinikusan. - St. Pierre a sziget legnagyobb városa, a hatalom forrása. Ezért van most itt Favel. Az erőt azonban nem az épületek jelentik, hanem az emberek, és ezt mint politikus, nagyon jól tudja."

Amikor Wyatt erre azzal reagált, hogy márpedig szerinte Favel idealista, Causton az arcába nevetett. „Badarság! Ő egy alapos és gyakorlatias politikus, a politikának pedig semmi köze az idealizmushoz. Nemcsak Serrurier gyilkos. Favel is kivette a részét."

Wyatt a Place de la Liberation Noire-i mészárlásra gondolt, és kénytelen volt egyetérteni vele. Azt azonban már nem tudta elfogadni, hogy Favelt és Serrurier-t egy napon lehet említeni.

Favel és Manning visszajöttek.

- Bajban vagyunk, Mr. Wyatt - mondta Favel. - Cap Sarrat evakuálása tízszeresen megnehezítette a dolgomat. A gyalogság, amely eddig a támaszpontot vonta gyűrűbe, most támadás alá vette a jobb szárnyat. - Elmosolyodott. - Szerencsére, a jelek szerint Serrurier-vette át az irányítást, róla pedig mindannyian tudjuk, hogy pocsék stratéga. A bal szárnyunkat veszélyeztető Rocambeau már egészen más eset, az ő emberei azonban fáradtak és legyőzöttek. Én mondom, ha Serrurier és Rocambeau pozíciói fel lennének cserélve, akkor ez a háború tizenkét órán belül véget érne, és én halott ember lennék.

Szomorúan megrázta a fejét.

- És mindeme körülmények ellenére ön azt akarja, hogy üríttessem ki a várost.

- Ez elkerülhetetlen - mondta konokul Wyatt.

- Egyetértek önnel. De hogyan hajtsuk végre?

- Fegyverszünetet kell kötniük.

Manning hátravetette a fejét és felnyerített.

- Fegyverszünetet akar! Gondolja, hogy Serrurier hajlandó lesz fegyverszünetet kötni épp most, amikor jó esélye van rá, hogy szétroppantson minket, akár egy diót?

- Hajlandó lesz rá, ha megtudja, hogy hurrikán közeleg.

- Serrurier őrült, Mr. Wyatt - mondta türelmesen Favel. - Őt nem érdeklik az orkánok. Serrurier tudja, hogy a szigetünkön nincsenek orkánok. Ezt ön mesélte, amikor beszámolt a nála tett látogatásáról.

- Most már el fogja hinni - jelentette ki Wyatt. - Másként hogyan magyarázhatná meg magának, hogy az amerikaiak elhagyták a támaszpontot?

Favel legyintett.

- Ez neki nem fog nehézséget jelenteni. Az amerikaiak azért vonultak vissza, mert attól féltek, hogy Serrurier, az Antillák Fekete Csillaga meg fogja támadni őket dicsőséges hadseregével. Az amerikaiak azért menekültek el, mert inukba szállt a bátorságuk.

Wyatt döbbenten meredt rá, pedig tisztában volt vele, hogy Favelnek igaza van. Egy ember, aki képes volt elnöki rendelettel száműzni a forgószeleket az országából, az másként nem is reagálhat.

- Lehet, hogy igaza van - ismerte el kelletlenül.

- Tudom, hogy igazam van - javította ki Favel. - Fáradjon a térképhez, Mr. Wyatt. Nos, itt van St. Pierre, ez pedig az ön által húzott vonal, amely az áradás alá kerülő területeket határolja. A város lakosságát a Negrito völgyén át kell kimenekíteni, s hogy ez lehetővé váljon, távol kell tartanunk a szóban forgó területtől Serrurier és Rocambeau csapatait.

- Egyik se lesz könnyű - morogta halkan Manning.

- Az evakuálást megkönnyíthetjük - mondta Favel. - Kétezer gyalogosunk fogja felügyelni a város kiürítését. Ezzel marad ezer gyalogosunk, hogy ellenálljon Serrurier-nek, és kétezer, hogy visszatartsa Rocambeau csapatait. A tüzérség, természetesen, teljes erővel támogatni fogja őket.

- Légy józan, Julio - rivallt rá Manning. - Ez így nem lesz jó. Ha nem elég erős a gyalogság, Rocambeau megrohamozhatjaa a tüzérséget, és akkor elveszítjük az ágyúinkat. Ezt nem teheted meg.

- Meg kell tennem - mondta ellentmondást nem tűrően Favel. - Nincs vesztegetni való időnk. Ahhoz, hogy az egész lakosságot kimenekíthessük, az embereket az otthonaikból kell kimozdítani, ha szükséges, erőszakkal. - A karórájára nézett. - Most fél kilenc van. Azt akarom, hogy tíz óra múlva egyetlen élő lélek se legyen a városban, kivéve a hadsereget. Te fogsz felelni az evakuálásért, Charles. Légy könyörtelen. Ha valaki nem mozdul, biztassátok bajonettel. Ha ez sem segít, lőjetek le néhányat, hogy a többieket felbuzdítsátok. Vagy tegyetek, amit akartok, csak vigyétek ki az embereket.

Wyatt Favel szenvtelen hangját hallgatta, és közben arra gondolt, hogy Caustonnak, sajnos, igaza volt. Ez az ember fegyverként használta a hatalmat, és úgy tekintett az emberekre, ahogy a megrögzött politikusok szoktak: az egyén számára nem létezett, csak a tömeg mint nyersanyag. Talán képtelen volt másként gondolkodni, akár a szikét kezelő sebész, aki az egész megmentése érdekében habozás nélkül hajlandó feláldozni a részeket.

- Tehát kimenekítjük az embereket - szögezte le Manning. - És utána?

Favel a térképre bökött.

- Utána hagyjuk, hogy Serrurier és Rocambeau visszafoglalják St. Pierre-t. A történelemben először, egy forgószél fegyverként lesz használva.

Wyatt nem akart hinni a fülének.

- Ezt nem teheti - jelentette ki az indulattól rekedt hangon.

- Nem? - Favel feléje perdült. - Eddig acéllal akartuk megölni azokat az embereket, és ha rajtunk múlik, meg is fognak halni az utolsó szálig. Ők ugyanezt akarják tenni velem és a katonáimmal. Miért ne hagyhatnánk, hogy az orkán intézze el őket? Csak a jóisten a megmondhatója annak, hány emberünk fog odaveszni St. Pierre evakuálása közben. Már így is három kormánykatona jut egy emberemre, és ez az arány tovább romolhat. Miért ne hívhatnánk tehát segítségül a szelet?

Wyatt megingott a kemény tekintet alatt, de ez csak egy pillanat erejéig tartott.

- Azért figyelmeztettem önöket, hogy életeket mentsek meg, nem azért, hogy halált hozzak. Ez civilizálatlan megoldás.

- És vajon a hidrogénbomba civilizált dolog? vágott vissza hirtelen Favel. - Használja a fejét, Wyatt: mi mást tehetnénk? Nemcsak a polgári lakosság fogja elhagyni a várost, hanem a katonáink is. Miután mi kivonjuk a csapatainkat, a kormányerők be fognak vonulni, abban a hitben, hogy visszavonulunk. Mi mást is hihetnének? Nem én kérem őket arra, hogy jöjjenek ide. Saját felelősségükre cselekszenek.

- Mennyire fognak visszavonulni? - kérdezte Wyatt.

- Ön húzta meg a vonalat - felelte könyörtelenül Favel. - Tartani fogjuk, már amennyiben telik tőlünk, a huszonöt méteres vonalat.

- Ennél jobban is visszahúzódhatnának - mondta felhevülten Wyatt. - Követnék önöket a magasabb talajra.

Favel öklével az asztallapra csapott.

- Nem kívánok újabb csatákat vívni. Elegem van az öldöklésből. Hagyjuk az orkánt, végezze el ő helyettünk a piszkos munkát.

- Ez gyilkosság.

- Miért, a háború nem az? - kérdezte Favel, és hátat fordított Wyattnek. - Ebből elég, túl sok a tennivaló ahhoz, hogy fecsegessél vesztegethessük az időnket. Nézzük, Charles, honnan vonhatok el embereket a számodra.

A helyiség másik végébe ment, faképnél hagyva a megdöbbent Wyattet. Causton közelebb lépett, és Wyatt vállára tette a kezét.

- Ne üsse bele az orrát a nagyok dolgába - súgta a fülébe. - Veszélyes lehet.

- Ez semmivé teszi mindazt, amiért eddig dolgoztam - mondta csendesen Wyatt. - Én jót akartam, én életeket akartam menteni. És most fegyvert adtam egy hadvezér kezébe.

- Ottó Frisch és Lise Meitner se akartak ártani, amikor 1939-ben széthasították az urániumatomot. - Causton Favel felé intett a fejével. - Ha egyszer a tudomány eljut odáig, hogy az ember kontrollálni tudja a forgószeleket, akkor az olyan emberek mint ő, fogják eldönteni, mire lesznek felhasználva.

- Mindenkit megmenthetne - mondta valamivel hangosabban Wyatt. - Megtehetné. Ha visszavonulna a hegyekbe, a kormányhadsereg követné.

- Tudom - bólintott Causton.

- Mégse teszi meg. St. Pierre-ben akarja tartani őket.

Causton megvakargatta a feje búbját.

- Ami azért nem lesz olyan könnyű feladat. Először is, távol kell tartania Rocambeau-t és Serrurier-t, míg a kitelepítés folyik, aztán vissza kell vonulnia úgy, hogy közben a kormánycsapatok ne zúzzák szét a csapatait. Ezután fel kell állítania a védővonalat a huszonötös szintvonal mentén, amit megint nem lesz könnyű megtenni ötezer vagy még ennél is kevesebb emberrel. És mindennek a tetejébe, el kell készíteni a fedezékeket a szél ellen. - Kétkedve megrázta a fejét. - Rázós lesz.

Wyatt Favel felé nézett.

- Szerintem éppolyan hatalommániás, mint Serrurier.

- Nem tudom - ingatta meg a fejét Causton. - Próbálja meg beleélni magát a helyébe. Favel azt teszi, amire a körülmények rákényszerítik. Belefogott valamibe, amit vagy véghezvisz, vagy meghal. Természetes, hogy felhasznál minden rendelkezésére álló eszközt, még a forgószelet is. - Tűnődve elhallgatott egy pillanatra. - Lehet, hogy mégse olyan érzéketlen, mint hittem. Amikor azt mondta, hogy nem akar több öldöklést, szerintem komolyan gondolta.

- Meglehet. Csakhogy ezt annak tudatában tette, hogy újabb esélyt kapott a győzelemre.

Causton elnevette magát.

- Jó kis lecke magának ez a háború, fiam. Maguk, tudósok, néha mulatságosan naivak tudnak lenni.

- Tudja, én valójában atomfizikus szerettem volna lenni - magyarázta kétségbeeséssel a hangjában Wyatt. - A tanulmányvezetőm is azt ajánlotta... nekem azonban nem tetszett a tudományág végterméke. Mint most kiderült, ezzel az erővel atomfizikus is lehettem volna.

- Nem élhet az elefántcsont-tornyocskájában egész életében - pirított rá Causton. - Nem menekülhet el a valóság elől.

- Lehet, hogy igaza van. - Wyatt ráncba vonta a homlokát. - Tennem kell valamit. Meg kell mentenem Julie-t és Rawsthorne-t.

- Mit akar tenni? - kérdezte óvatosan Causton.

- Valamit - felelte ingerülten Wyatt. - Kérek Faveltől valami szállítóeszközt és kíséretet az út egy részére.

Causton hosszú ideig viaskodott az érzelmeivel, mielőtt válaszolt volna.

- Csak nem akar bemenni egyenesen Rocambeau táborába?

- Ez látszik az egyetlen megoldásnak. Más nem jut eszembe.

- Nos, én a maga helyében nem zavarnám most Favelt ezzel - tanácsolta Causton. - El van foglalva. - Merengve méregette Wyattet, mintha azt próbálta volna eldönteni róla, hogy épelméjű-e egészen.

- Mellesleg, Favel úgysem fogja engedni, hogy elmozduljon mellőle.

- Ezt hogy érti? - kapta fel a fejét Wyatt.

- Elvárja magától, hogy az eget kémlelje, és ütemtervet készítsen neki az evakuáláshoz.

- Csakhogy én nem vagyok hajlandó szolgálni őt - tiltakozott Wyatt.

- Hát akkor ide figyeljen, Wyatt - keményedéit meg Causton hangja. - Favelnek hatvanezer emberről kell gondoskodnia. Magának négyről, akik közül csak egy érdekli igazán. Favel, akármilyen ember is legyen, gondoskodik a városlakókról, pedig lehet, hogy ez a fél hadseregébe fog kerülni. És ha jobban belegondol, beláthatja, hogy enélkül is meg tudná vívni a maga kis háborúját. Magára bízom, Wyatt, hogy eldöntse, mi a tennivalója ebben a helyzetben.

Sarkon fordult, magára hagyva Wyattet, aki hosszan utána nézett, és közben érezte, hogy egy gombóc egyre nagyobbá és keményebbé válik a gyomrában. Caustonnak igaza volt, persze; túlságosan is igaza volt. Nyakig benne van, akár tetszik, akár nem: azzal, hogy segít kimenekíteni a lakosságot, részt fog venni a kormányhadsereg elpusztításában. Bár ezt úgy is meg lehet közelíteni, hogy amennyiben segít elpusztítani a kormánycsapatokat, azzal megmenti a civileket. Megpróbált erre a változatra gondolni, de ettől még nem érezte magát kevésbé nyomorultnak.

* * *

Tizenegyre St. Pierre olyan volt, akár egy felbolydult méhkas. Manning terve brutálisan egyszerű volt. Egy időben elkezdve az akciót a keleti és a nyugati városrészekben, közvetlenül a harcvonal mögött, csapatai szisztematikusan végigjártak minden egyes házat, s az utcákra terelték az embereket. Mindenki annyi élelmet vihetett magával, amennyit el tudott cipelni - de mást semmit. Az eredmény hasonló lett ahhoz, mint amikor valaki füstölgő farudat vet be egy méhkasba.

Manning várostérképeket adott ki a tisztjeinek; ezeken vörös vonalak jelezték a hadsereg számára fenntartott útvonalakat - ide civilek nem léphettek be semmi áron: a hadsereget meg kellett védeni és ki kellett szolgálni, ezt akadályozni egyenlő volt az árulással. Kék szín jelezte a polgári lakosság részére kijelölt útvonalakat. Ezeken a Negrito-völgyben futó útra lehetett kijutni, arra az útra, ahol Wyatt és Julie, évszázadoknak tűnő napokkal korábban, megpillantották a cölöpöket döngölő bennszülöttet.

Elkerülhetetlen volt, hogy sor kerüljön kisebb-nagyobb incidensekre. A kék utak egyirányú forgalomra voltak kijelölve, és a forgalmi rend betartásáról a katonák kemény kézzel gondoskodtak. Azokat, akik a tömeggel ellenkező irányban próbáltak haladni, visszafordulásra szólították fel, s ha ez nem hozott eredményt, bajonettheggyel térítették jobb belátásra a rendbontókat. Néha azonban, egy-egy gyermekeit kereső családapa esetében, még a bajonett se használt, és ilyenkor eldördült a puska, majd a holttestet félrehúzták, hogy ne akadályozza az engedelmesen csoszogó lábakat.

Kegyetlen dolog volt, de meg kellett történnie nem egy alkalommal.

Causton, a lázadók tiszti váll-lapjával felvértezve, a városban keringett. Élete során sok helyen megfordult már, ahol vér és könny - tudósítanivaló - akadt, de ilyent még nem látott. Egyszerre volt nyugtalan és lelkes. Nyugtalan volt a szeme előtt kibontakozó tragédia láttán, és lelkes volt, mert őt kivéve egyetlen külföldi tudósító se tartózkodott a szigeten. Miután a magnóját működtető elemek kimerültek, a kezdő újságíró korában elsajátított gyorsíráshoz folyamodott, hogy minél több csámcsognivalóhoz juttassa a hírekre éhes világot.

Az emberek fásultak voltak. Serrurier éveken át nevelte és gyomlálta népét, s „áldásos" tevékenységével sikerült elérnie azt, hogy St. Pierre lakói kezes bárányokká váltak. Szóban ugyan tiltakoztak a kilakoltatás ellen, de ez is csak addig tartott, míg a bajonettek működésbe nem léptek. Mivel a lakosság java csak most került az utcákra, a torlódás még nagyobb volt, mint előző nap. Egy saroknál, ahol két széles utca torkollt egymással hegyesszöget bezárva egy harmadikba, kaotikus helyzet alakult ki. A korábbinak hirtelen kétszeresére nőtt embertömeg úgy megrekedt a falak között, hogy Favel torkuk szakadtából üvöltő tiszthelyetteseinek két teljes órájukba telt, mire rendet tudtak teremteni. Miután a forgalmi dugó megszűnt, többtucatnyi megfulladt, agyontaposott ember holtteste maradt a helyszínen.

Miután a várost bejárta, Causton a kölcsönautójával a Negrito felé vette az irányt. Ahhoz a helyhez közel, ahol Serrurier tüzérségét csapdába ejtették, megpillantotta a kimenekítettek távolba veszően hosszú sorát. Itt mintegy kétszáz katona tartotta a frontot, akik közül egy osztag épkézláb férfiakat válogatott ki az emberfolyamból, majd elmasíroztatta őket. Causton, engedve kíváncsiságának, követte őket. A katonák ásót nyomtak a férfiak kezébe, és rájuk fogva a puskáikat, munkára kényszerítették őket.

Favel nekilátott kiépíteni védelmi vonalát a huszonöt méteres szintvonal mentén.

* * *

Amikor visszatért a dzsipjéhez, Causton egy egymásra vetett holttestekből kialakított halmot vett észre az út szélén - ezek voltak azok az engedetlenek, akik nem voltak hajlandóak gödröt ásni a győzelemért.

A felkavaró élmény hatására néhány pillanat erejéig azt fontolgatta, hogy hagy csapot-papot, és felmegy a Negritón, biztonságba helyezi magát. Végül mégis a város felé indult, mert a munkája ide szólította, és a munkája volt az élete. Visszament a főhadiszállásra, az Imperiale-ba, ahol Wyattet a tetőn találta. A meteorológus az eget kémlelte. Causton is felnézett az égboltra; néhány bárányfelhőt látott csupán, melyek vékony fátylat vontak az izzó napkorong elé.

- Van valami fejlemény? - kérdezte.

- Azok a felhők - felelte Wyatt. - Mabel úton van.

- Azok? - Causton tanácstalan arcot vágott. - Nem tűnnek valami ijesztőnek. Angliában gyakran látni ehhez hasonlót.

- Hamarosan észlelni fogja a különbséget.

Causton a szeme sarkából végigmérte.

- Túltette magát a korábbiakon?

- Nagyjából - morogta Wyatt.

- Mondok valamit, ami esetleg megnyugtathatja - ajánlotta Causton. - Azok, akik pórul fognak járni, Serrurier katonái, ők pedig azért kapják a zsoldjukat, hogy ha kell, meghaljanak. Ugyanezt aligha lehetne elmondani St. Pierre gyermekeiről és asszonyairól.

- Milyen a helyzet odakint?

- Nem valami rózsás. Volt egy kis fosztogatás, Favel emberei azonban hamar rendet teremtettek. - Szándékosan elhallgatta, milyen módszerekkel bírták mozgásra a lakosságot; ehelyett ezt mondta: - A gond csak az, hogy a városból egy út vezet ki abban az irányban. Van fogalma róla, mekkora útterület szükséges egy város kutyástul-macskástul kivonult lakossága számára?

- Még nem volt alkalmam kiszámolni - mondta savanyúan Wyatt.

- Én fejben elvégeztem egy gyors számolást, és az útszakasz hossza húsz kilométerre jött ki. Mivel óránként legfeljebb két kilométert tesznek meg, hat órára van szükség, hogy a menetoszlop eleje és vége áthaladjon ugyanazon a ponton.

- Egy órát töltöttem el a térképeket tanulmányozva - panaszkodott Wyatt. - Favel arra kért, jelöljem ki a lakosság számára biztonságos területeket. Megtettem, ami tőlem telt, de - öklével a tenyerébe csapott - hogy valóban biztonságban lesznek-e vagy sem, azt nem tudhatom. Ennek a városnak kész evakuálási tervvel kellett volna rendelkeznie...

- Ez nem Favel hibája - figyelmeztette Causton. - Inkább Serrurier-t kellene hibáztatnia. - Felhúzta az ingujját, és megnézte az időt. - Már egy óra, de Rocambeau még mindig nem mozdul. Jobban meg lett tépázva, mint gondoltuk. Evett már?

Wyatt megrázta a fejét.

- Akkor nézzük meg, mit lehet felhajtani - javasolta Causton. - Van egy olyan érzésem, hogy egyhamar nem lesz alkalmunk enni, ha a mostani lehetőséget elszalasztjuk.

Lementek a földszintre, ahol Manningbe botlottak.

- Mikor esedékes az az orkán? - kérdezte türelmetlenül Manning.

- Még nem tudom megmondani - válaszolta Wyatt. - Adjon nekem néhány órát, és akkor pontos idővel szolgálhatok.

Manning elégedetlenül elfintorodott, de nem szólt semmit.

- Akad itt valami ennivaló? - kérdezte tőle Causton. - Kezd korogni a gyomrom.

Manning elvigyorodott.

- Találtunk néhány kóbor csirkét. Jöjjenek velem.

Bevitte őket a szállodaigazgató tiszti étkezdévé átalakított szobájába, ahol Favel épp befejezte az ebédjét. Ő is megkérdezte Wyattet az orkánról, aztán visszament a térképszobába, hagyva őket, hogy nyugodtan egyenek.

Causton elrágcsált egy csirkecombot, aztán Manningre mutatott zsíros ujj ával.

- Maga hogy keveredett bele ebbe az egészbe?

- Üzleti ügy - felelte diplomatikusan a férfi.

- Mint például a tanácsadás? Hogyan kell háborút szervezni?

Manning felnevetett.

- Ebben a témában Favelnek nemigen van tanulnivalója.

Causton tűnődve hallgatott egy darabig.

- Ah! - szólalt meg végül, mintha váratlanul világosság gyűlt volna a fejében. - Az üzleten nem az AFC- t értette?

Wyatt felkapta fejét.

- Mi az az AFC?

- Antilles Fruit Corporation. Tekintélyes cégnek számít a világnak ezen a fertályán. Azon tűnődtem az imént, vajon ki szponzorálja Favelt.

Manning a tányérjára ejtett egy lerágott csontot.

- Ugye nem hitte, hogy el fogom mondani magának? Nem fogom pont egy riporter jelenlétében eljáratni a számat.

- Normális esetben nem - értett egyet Causton. - De ha a riporternek elég jó a szimata, és érti a mesterségét annyira, hogy a sejtésére alapozva kikövetkeztesse a többit, akkor magának is az az érdeke, hogy inkább egy ellenőrzött verzió kerüljön az újságokba. Igazam van?

Manning felnyerített.

- Kedvelem magát, Causton, komolyan mondom. Ami azt illeti, tényleg mondhatok magának ezt- azt, de ez nem hivatalos, és kérem, ne említse a nevemet. Csináljunk inkább úgy, mintha én Wyatt-tel beszélgetnék, és maga hallgatózna azzal az éles csupafülével. - Wyattre irányította a tekintetét. Szóval... volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy hatalmas amerikai vállalat, amely egy időben sok pénzt fektetett be San Fernandezen. Ennek a vállalatnak a vagyonát egy szép napon a gonosz lelkű Serrurier kisajátította.

- AFC - jegyezte meg Causton.

- Talán - bólintott Manning -, de ezt csak egészen halkan mondom. A veszteség több mint huszonötmillió dollár volt; a vállalat vezetői a hajukat tépték, és a részvényesek se voltak elégedettek. Ez a történet egyik fele. A másik fele Favelről szól. Ő volt az a pasas, aki tehetett volna valamit, hogy miért, az az ő dolga, de nem volt pénze fegyverekre. Mi sem természetesebb tehát, mint az, hogy a két fél egymásra talált.

- De mégis, mi a maga feladata? - kíváncsiskodott Causton. - Hiszen nem is amerikai.

Manning vállat vont.

- Én szakember vagyok, fizetnek azért, amit teszek. Másrészt nem akarták, hogy amerikaiak szerepeljenek az ügyben. Ez rossz fényt vethetne a vállalatra. Elég az hozzá, hogy elmentem a vállalat pénzével Svájcba, és bevásároltam egy pasastól, akinek elég fegyvere van ahhoz, hogy az egész brit hadsereget ellássa, nemhogy a mi piti kis banánköztársaságunk gerillahadseregét. Favel pontosan tudta, mit akar: puskákat, géppisztolyokat, aknavetőket és néhány ágyút. Összeszedte a legjobb embereit, és létrehozott egy kiképzőtábort - hogy hol, azt jobb, ha nem tudják. Felbérelt néhány tüzértisztet is, aztán toborozni kezdte az embereket a szigetről. Mikor elég kiképzett ember állt mögötte, hajón idecsempésztük a fegyvereket.

- Azt akarja mondani - kérdezte hitetlenül Wyatt -, hogy mindez azért történt, mert egy gyümölcstársaság néhány dollárral többet akart keresni?

Manning szúrósan ránézett, és ökölbe szorította a kezét.

- Nem - mondta recsegő hangon. - Honnan szedi ezt az ostoba ötletet?

- Bocsásson meg a barátomnak- sietett menteni a helyzetet Causton. - Még halványzöld a füle hegye. Fogalma sincs az életről, mint azt már volt alkalmam közölni vele.

- Ha ezt a kérdést Favelnek tette volna fel - figyelmeztette Wyattet Manning-, ő lecsapatta volna a fejét. Valakinek ki kellett ebrudalnia Serrurier-t, és Favelt kivéve senki nem akadt, akinek elég mersze lett volna hozzá, hogy ezt megpróbálja. Alkotmányos eszközökről, természetesen, szó sem lehetett, tekintve, hogy Serrurier felfüggesztette az alkotmányt. Maradt tehát a véres út, a sebészi beavatkozás. Kár, hogy ennek így kellett lennie, de más megoldás nem volt.

Lassan kiengedte az ujjait, és Caustonra vigyorgott.

- A mi hipotetikus gyümölcstársaságunk akár kígyót is melengethet a keblén: Favel senkinek nem a bábja. Reformer típus, tudja, aki jó munkakörülményeket és rendes fizetést fog kiharcolni a munkásainak. - Vállat vont. - Én nem vagyok vállalati alkalmazott. Én nem fogom vakargatni a fejem, ha Favel megharapja a kezet, amely etette.

Wyatt sóhajtott. Ezúttal is Caustonnak volt igaza. A politika világa teljességgel kiismerhetetlen volt számára; egy olyan világ volt ez, ahol a fekete és a fehér egy meghatározhatatlan szürkébe olvadt, ahol kegyetlen döntéseket hoztak jó szándékkal, és ahol a jó szándék mindig gyanús volt. Wyatt azt kívánta, bárcsak távol lehetne ettől a világtól, bárcsak visszatérhetne a számjegyek és képletek meghitt, veszélyektől mentes szférájába, ahol legfeljebb amiatt kell aggódnia, hogy egy forgószél letér az előre kiszámolt útvonaláról.

Mentegetőzni akart, de Manning nem engedte szóhoz jutni.

- ...az lenne az ideális, ha San Fernandez össze tudna gyűjteni annyi pénzt, hogy lakóinak ne csak a mezőgazdaságból kelljen megélniük. Egy kis ráfordítással egészen kellemes helyet lehetne varázsolni ebből a szigetből.

- Meg lehet bízni Favelben? - kérdezte óvatosan Causton.

- Szerintem igen. Szabadelvű ember, de nem az a zsinóron rángatható fajta. Nem szimpatizál az oroszokkal, mint Castro, és az amerikaiakat se fogja hagyni, hogy beleszóljanak a sziget belügyeibe. - Manning szája széles vigyorra húzódott. - Sőt sokkal többet fog elvenni tőlük Cap Sarratért, mint amennyit eddig fizettek. - A hangja komollyá vált. - Diktátor lesz, mert pillanatnyilag más nem lehet. Serrurier teljesen kiverte ezekből az emberekből a lelket, megölte vezetőiket, megfosztotta őket kezdeményezőkészségüktől: egyelőre nem alkalmasak a demokrácia gyakorlására. De nem hiszem, hogy rossz diktátor lesz; olyan rossz semmiképpen sem, mint Serrurier.

- Hm - fejezte ki tömören a véleményét Causton.

- Rengeteg kritika fogja érni a Wyatthez hasonló jóakaratú emberek részéről, akiknek fogalmuk sincs, milyen az élet a világnak ezen a táján.

- Ez nem aggasztja őt. Nem érdekli, mit beszélnek róla, és bízik annyira magában, hogy ne kelljen a népszerűtlenségtől rettegnie.

Az asztal megrázkódott előttük, majd morajlás gördült be kelet felől. Manning megmerevedett.

- A parti elkezdődött - mondta csendesen. - Rocambeau megindította a támadást.

* * *

Julie kilesett a hullámlemezből tákolt kunyhó ajtaján tátongó résen, ügyet sem vetve a mellette ülő Mrs. Warmington sápítozására. Még mindig sok teherautó volt a kőbányában, noha hallotta, hogy több is elzúgott a főút irányába. Katonából is akadt épp elég, egyesek csoportokba verődve beszélgettek, cigarettáztak, mások serényen végezték a rájuk bízott feladatokat. Julie hálás volt, amiért a tiszt nem állított külön őrt a kunyhójuk elé; a férfi megelégedett azzal, hogy miután belökte őket az ajtón, ellenőrizte a lakatot.

Mrs. Warmington azonban megkeserítette a fogság óráit - ez a nő egy lehetetlen személy volt. Amikor elfogták és levezették őket ide, a kőbányához, Mrs. Warmington megpróbálta kimagyarázni magát, megemelve a hangját, hogy nyomatékot adjon az érveinek - ami abból állt, hogy ő amerikai, és nem bánhatnak vele úgy, mint egy bűnözővel, amikor csak az életét és a becsületét védte. A dolog nem működött, mivel senki nem értett angolul, akármennyire is kiabált; aztán betaszították őket a kunyhó belsejébe, és remélhetőleg megfeledkeztek róluk.

Végül mégis megelégelte Mrs. Warmington cirkuszolását, és a nő felé fordult.

- Az isten szerelmére, nem maradna végre csendben? - kérdezte fáradtan. - Azt akarja, hogy ők is megunják, és egy puskával hallgattassák el magát?

Mintha egy zsilipet zárt volna le, Mrs. Warmingtonból megszűnt áradni a szó - ez azonban nem tartott sokáig.

- Ez tűrhetetlen - adta az áldozatot. - Mindenről be fogok számolni a külügyminisztériumnak, ha hazatértem.

- Ha hazatért - mondta könyörtelenül Julie. - Lelőtt egy embert, ha már elfelejtette volna. Lelőtte Eumenides pisztolyával. - Fejével az ajtó felé intett. - Kétlem, hogy örülnének neki.

- Csakhogy ők ezt nem tudják - jelentette ki erélyesen Mrs. Warmington. - Ők azt hiszik, hogy a görög tette.

Julie undorodva nézte egy hosszú pillanatig.

- Nem tudják - értett egyet. - De tudni fogják, ha én elmondom nekik.

Mrs. Warmington hangosan nyelt.

- De ugye nem fogja megtenni? Nem teszi meg... - Julie arckifejezését látva elhallgatott.

- Megteszem, ha nem fogja be azt a nagy, lepcses száját - ígérte felbőszülve Julie. - Maga megölte Eumenidest. Maga ölte meg, éppúgy, mintha saját kezűleg lelőtte és hátba döfte volna. Pedig kedves fickó volt; nem túl bátor - ki az? -, de kedves fickó. Nem szolgált rá erre. Nem fogom elfelejteni, úgyhogy fogja vissza magát, jó? Ha megölném magát itt és most, az nem gyilkosság lenne, hanem kivégzés.

Halkan, hév nélkül beszélt, szavai azonban döftek, mint a bajonett hegye. Mrs. Warmington a félelemtől remegve egy sarokba húzódott, és igyekezett olyan kicsire összehúzódni, amennyire csak tehette súlyfeleslegével.

- Úgyhogy vigyázzon, ha a közelemben van, maga vén kofa, mert még kísértésbe ejt. Megölhetném magát, nem lenne nehéz dolgom. - A hangja szenvtelen volt, háta mögé rejtett keze azonban remegett.

Amint egy kicsit megnyugodott, visszafordult a réshez, és döbbenten önmagától, folytatta a figyelést. Még soha nem használt ilyen szavakat, nem beszélt ilyen szándékosan bántó, terrorizáló hangon, és még soha nem remegett ennyire a dühtől. Éveken át csak a légitársaságnál belénevelt jó modort gyakorolta, és most jólesett kiengedni minden mérgét és kétségbeesését erre a haszontalan, veszélyes asszonyra.

Valami meleget érzett végigcsorogni a combja belső felén; a karjára nézett, de a bajonett által okozott sebet alvadt vér szigetelte. Mivel a kunyhó közelében még mindig nem volt mozgás, Julie levetette a nadrágját és megvizsgálta a sebeit.

Hihetetlen módon, Mrs. Warmington retikülje még mindig megvolt. Julie most fogta, kinyitotta, és a földre szórta a tartalmát. Ékszereknek nyoma sem volt, csak a szokásos, női táskákban előforduló holmik potyogtak a porba: néhány ajakrúzs, egy szétesett púderdoboz, nem kis mennyiségű készpénz, bankjegyekben és érmékben, utazócsekkek, ceruza, notesz, egy csomag papír zsebkendő, aszpirin, hajtűk és - csatok széles skálája, néhány magányos papírfecni, kiömlött púderpor - és talán az egyetlen kivétel, egy kis flaska bourbon.

Julie a zsebkendőkkel megpróbálta elállítani a vérzést. Egyik sebe sem volt vészes, a legnagyobb talán fél centiméter mély lehetett, de elég csúnyán vérzett mindegyik, és Julie tudta, ha az alvadt vér eltömíti a szövetekben támadt réseket, a lába merevvé fog válni, és a mozgás fájdalmat fog okozni. Julie kivett két aszpirintablettát, majd az üvegcse tartalmának a felét az ingzsebébe öntötte. Víz nélkül kellett lenyelnie a gyógyszert. Amint elkészült, visszavette a nadrágját, aztán odament Mrs. Warmingtonhoz, és a nő kezébe nyomta a megmaradt zsebkendőket.

- Hozza magát rendbe - parancsolta, s azzal visszament az ajtóhoz.

Hosszú ideig figyelte a helyszínt. A kőbánya a kormányhadsereg számára ideális parkolóhely volt, közel a főúthoz, de távol a forgalomtól. Rengeteg teherautó ment-jött, többségük azonban ment, ami azt jelentette, hogy a gépjárműállomány, ha lassan is, de fogyatkozott. Bár nem látott rá esélyt, Julie titokban remélte, hogy mind a teherautók, mind a katonák az utolsó szálig el fognak menni, a két fehér nőt pedig ott felejtik a kunyhóban.

Aztán megelégelte a kukucskálást, és elindult felderíteni a kunyhót. Mrs. Warmington némán és még mindig rémülten kucorgott a sarokban, de Julie ügyet sem vetett rá. Talált jó néhány ládát, de ezek vagy üresek voltak, vagy számukra használhatatlan kacatokat rejtettek magukban. Végül egy teásláda mögött mégis talált valamit: egy csákányt és egy jókora kalapácsot. Mindkettő tűrhető állapotban volt.

A kunyhó falait tartó favázat Julie már menet közben megvizsgálta, elégedetten állapítva meg, hogy a fa korhadt, a hullámlemezt rögzítő szegek pedig rozsdásak. Ha nem lett volna senki hallótávolságon belül, könnyedén szétverhette volna a falakat valamelyik saroknál, de erről egyelőre nem is álmodhatott. Az ajtó mellé rejtette a szerszámokat - itt kéznél voltak, de ha az ajtót kitárták, nem lehetett láni őket -, aztán folytatta a kémlelést.

A reggel telt-múlt, a járművek fogyatkoztak, a kunyhóban pedig egyre elviselhetetlenebbé vált a meleg, a bádogfalak úgy felforrósodtak, hogy hozzájuk se lehetett érni. A két nőről csörgött a veríték, az elvesztett folyadékot azonban nem volt mivel pótolni. Julie a szódásüvegekre gondolt, a szódáról pedig Eumenides és Rawsthorne jutott az eszébe. Valószínűnek tartotta, hogy a konzult is foglyul ejtették, vagy ha nem, akkor megölték. Az ő életüket is csak a helyszínre siető tiszt mentette meg - Rawsthorne talán nem volt ilyen szerencsés. Aztán ismét a vízre terelődtek a gondolatai. Víz. Hamarosan bőven lesz belőle, és ha nem tudnak valahogy kijutni ebből a kunyhóból, akkor biztos, hogy meg fognak fulladni.

A gondolatai a forgószélről Wyattre terelődtek. Milyen groteszk volt, hogy épp most, amikor végre egymásra találtak, kellett közbelépnie egy forgószélnek és egy háborúnak. Nem sok esélyt adott magának, és bár nem tudhatta, mi történt Wyatt-tel, kételkedett benne, hogy túlélte a rendőrségi vallatást és St. Pierre bombázását.

Mélázásából Mrs. Warmington reszelős hangja ébresztette fel.

- Szomjas vagyok.

- Én is - mondta Julie. - Fogja be a száját! Valami történt - pontosabban nem történt -, ami arra késztette Julie-t, hogy egy intéssel elhallgattassa Mrs. Warmingtont. Most, hogy a nő is hallgatott, teljes volt a csend. A távolból, az út felől ugyan még hallani lehetett a távolodó teherautók dübörgését, a kőbánya körül azonban csend lett. Julie kilesett a résen; a környék kiürült, a járművek és a katonák eltűntek, egyetlen közlegény árválkodott egy fa alatt, az árnyékban szundikálva. Tehát mégse feledkeztek meg róluk.

Julie kitépte a retikült Mrs. Warmington kezéből, és elővette belőle a bankjegyeket.

- Ne vegye el! Az enyém! - fortyant fel Mrs. Warmington.

- Vizet akar, nem? - rivallt rá Julie. - Lehet, hogy pénzért kapni fogunk. - A vastag bankókötegre pillantott. - Esetleg még meg is vásárolhatjuk a szabadságunkat, ha tartja a száját. - Mrs. Warmington gyorsan becsukta a száját, Julie pedig folytatta: - Nem beszélem ezt a nyelvet, de azért megpróbálom. Majd a pénz beszélni fog helyettem. Az ajtóhoz lépett, és kikiáltott a résen.

- Hé, maga, ott!

A katona lustán feléjük fordult, és az ajtóra pislogott. Azonnal észrevette a nyílásban lengedező zöldhasút, amitől rögtön elillant szeméből az álmosság. Feltápászkodott, kezébe vette a puskáját, és mohósággal vegyes körültekintéssel megközelítette a kunyhót. Lehajolt, hogy elvegye a pénzt, de amint elérte volna, az eltűnt a nyílásban, és egy női hang hallatszott:

- L'eau... agua. Tudna hozni nekünk? - Látva a férfi értetlen ábrázatát, Julie megismételte. - Hozzon nekünk vizet. L'eau agua. Megkaphatja a pénzt.

A katona tanácstalanul megvakargatta az állat, aztán hirtelen megvilágosodott neki.

- Ó, l'eau!

- Úgy van. A magáé lehet a pénz, ha hoz nekünk l'eau.

A katona érthetetlen magyarázkodásba kezdett a szigetlakok batois- ján, amit végül ezzel fejezett be: - L'argent... la monnaie... pour l'eau?

- Ez az, öcsi. Eltaláltad.

A katona bólintott, aztán elnyargalt valamerre. Julie felsóhajtott; a torka már reszelősebb volt, mint egy csiszolópapír, és a hűsítő víz gondolata egy pillanatra megszédítette. Valamit azonban még meg kellett tennie, mielőtt a katona visszatér. Nem tartotta valószínűnek, hogy a katonára rábízták a lakat kulcsát - márpedig a vizet valahol be kellett juttatnia a kunyhó belsejébe.

Fogta a kalapácsot, és a nyelét a résbe dugva megpróbálta elhajlítani a bádogajtót. Éles pattanás hallatszott, és a lemez meghajlott, elég széles nyílást képezve ahhoz, hogy egy pohár vagy egy kulacs beférjen. Julie gyorsan visszatette a kalapácsot az ajtó mögé, és remélte, a katona nem fogja észrevenni, hogy kitágították a nyílást.

Egy félperccel később már jött is a katona, kezében egy üveggel és egy bádogcsészével. Amint megpillantotta a lakatot, megtorpant, de Julie kidugta a kezét a résen, és intett neki.

- Ide, le - kiáltotta. - Tegye ide őket.

A férfi leguggolt, s a földre tette a csészét és a palackot, elég távol ahhoz, hogy Julie ne érhesse el.

- L'argent - közölte tömören az óhaját. - La monnaie.

Julie, nem túl mély meggyőződéssel, megátkozta a férfit, aztán kinyomta a pénzt a nyíláson. A katona kikapta a kezéből, majd közelebb tolta a bádogbögrét. Julie óvatosan behúzta, vigyázva arra, nehogy egyetlen csepp vizet is kiloccsantson, és odaadta a csészét Mrs. Warmingtonnak. Az üveget is be akarta venni, de az még mindig elérhetetlenül távol volt tőle. A katona elvigyorodott, és vidáman emlékeztette:

- L 'argent!

Julie kilökött neki egy újabb zöldhasút, mire a vizespalack közelebb vándorolt.

A vizet, bármennyire poshadt is volt, kiszáradt torka olümposzi nedűnek érezte. Egyetlen húzással kiitta a fél üveget, aztán Mrs. Warmingtonra nézett, aki az utolsó cseppet nyalta ki a koszos csésze belsejéből.

- Úgy igya a vizet, hogy négy dollárba került egy csészével - mondta a nőnek. A sarokba tette az üveget, és a karórájára nézett. Fél egy múlt.

A katona visszament az árnyékba, szemét azonban a kunyhón tartotta, remélve, hogy újabb bankók fogják ütni a markát. Julie is vissza akart ülni a helyére, egy ládára a kunyhó közelében, távol a forrón sütő falaktól, amikor halk kopogásra lett figyelmes. Először azt hitte, hogy az üres csészéjét révetegen bámuló Mrs. Warmington kocogtatja az edény alját, de nem ő volt az: a nesz a hátsó fal felől jött. Julie odament, és tovább fülelt. A kopogás ritmusa ismerős volt, egy gyermekdalt ismert fel benne, de többszöri ismétlésre is befejezetlenül ért véget. Julie megvárt egy újabb szólamot, aztán a végénél hozzákopogta a befejezést, és halk hangon megkérdezte:

- Ki az?

- Rawsthorne. Ne csináljon zajt.

Julie szíve majd kiugrott a helyéről.

- Hogy jutott ide?

- Követtem magukat. Eddig a fejtés tetejéről figyeltem. Csak most mertem lejönni, amikor az őr elmozdult a helyéről.

- Milyen messzire ment? - kérdezte izgatottan Julie.

- Elég messze. Majdnem a főútig - felelte Rawsthorne. - Mindenesetre eltűnt szem elől néhány percre.

- Nagyszerű! Megpróbálom megint elküldeni. Ha sikerül, akkor végre kiszabadulhatunk innen. Tud várni?

- Igen - felelte Rawsthorne. A hangja öreg és fáradt volt, akárcsak ő. - Várhatok.

Julie visszament Mrs. Warmingtonhoz, aki épp elvette szájától a fenékig kiürített üveget.

- Végül is az én pénzem volt, nem? - mondta dacosan a nő.

Julie kikapta a kezéből az üveget.

- Most már mindegy, ki fogunk szökni innen. Álljon készenlétben, és maradjon csendben.

Odament az ajtóhoz, és a résen át kidugta az edényeket.

- L'eau! - kiáltotta, és meglengetett egy újabb bankjegyet. Ezúttal nem volt elég ügyes, és a katona kikapta a kezéből, mielőtt még visszahúzhatta volna. A férfi elégedetten elvigyorodott, de habozás nélkül felkapta az üveget és a bádogcsészét.

Julie megvárta, míg eltűnik a domb mögött, aztán nekiesett a kalapáccsal az ajtónak. Két erős ütés után a lemez elszakadt, de az így támadt rés túl szűk volt ahhoz, hogy akár a fejét is kidughassa rajta.

- Várjon! - hallotta Rawsthorne-t az ajtó mellől. - Adja ki a kalapácsot. Leütöm vele a lakatot.

Julie villámgyorsan kicsúsztatta a kalapácsot, és Rawsthorne rácsapott vele a lakatra. Elég volt egyetlen ütés a súlyos kalapáccsal, és a lakat szétpattant. Rawsthorne félig kinyitotta a nyikorgó ajtót.

- Gyerünk! Jöjjenek gyorsan!

Julie kiszaladt, nem törődve azzal, hogy Mrs. Warmington követi- e.

- Erre - kiáltotta Rawsthorne, és ő követte egy szikla mögé, ahonnan nem lehetett látni a kunyhót. - Még mindig csapdában vagyunk - magyarázta Rawsthorne. - Ez a kőbánya, mint tudja, egy zsákutca.

- Hogy jutott le?

Rawsthorne a domboldal felé mutatott.

- Ott ereszkedtem le, és kis híján kitörtem a nyakam. Arra semmiképp se mehetünk. Nem érnénk fel, mielőtt az őr visszatér. - Körülnézett. - Az egyetlen, amit tehetünk, az az, hogy elrejtőzünk.

- De hol?

- Van egy sziklapárkány valamivel odébb - felelte Rawsthorne. - Ha a tetejére hasalunk, lentről senki nem fog észrevenni minket. Jöjjön, Mrs. Warmington.

A mászás kínszenvedés volt. Rawsthorne és Julie feltuszkolták a tohonya Mrs. Warmingtont a sziklapad tetejére, aztán a konzul is felmászott, és hasra feküdve, segített Julie-nak felkapaszkodni. Julie véresre horzsolt térddel a hasára hengeredett, és igyekezett olyan lapossá válni, amennyire csak telt tőle. Bár a fejét oldalra fordítva a sziklán nyugtatta, még mindig látta a kunyhó egyik sarkát és a domb szélét, ahonnan a katonának hamarosan fel kell tűnnie.

- Hogy nem vették észre a domb tetején? - kérdezte suttogva Rawsthorne-tól.

- A katonák elhagyták a völgyet, St. Pierre irányában. Rocambeau bármelyik pillanatban elindíthatja a támadást. Ha sikerül feljutnunk oda, akkor átkelve a völgyön, eljuthatunk a Negritóhoz. Ott már biztonságban lennénk. - Egy pillanatra elhallgatott. - De lehet, hogy már nem lesz rá időnk. Látta már, milyen az ég?

Julie átfordította a fejét, és a homályos napkorong felé nézett.

- Semmi különöset nem látok, kivéve néhány fátyolfelhőt.

- Az a fátyol a nap körül... Azt hiszem, a hurrikán hamarosan itt lesz.

Julie mozgást látott a kunyhó mellett.

- Pszt! Visszatért.

A katona néhány másodpercig döbbenten állt a tárva- nyitva álló ajtó előtt, aztán a földre hajította az edényeket, és a válláról lekanyarította a puskát. Julie tisztán hallotta a fémes kattanást, ami azt jelezte, hogy a puska ki lett biztosítva. A férfi körülnézett; Julie dermedten figyelte: ha ő láthatta a katonát, akkor az is észrevehette őt, csak figyelmesen végig kellett pásztáznia a területet.

A katona lassan körüljárta a kunyhót, aztán rendre sorra vett minden ki- és beszögellést, amit a robbantások alakítottak ki a domboldalban. Ahogy közelebb ért hozzájuk, eltűnt szem elől, a bakancsa alatt sercegő kavicsok azonban elárulták, merre jár. Julie lélegzetvisszafojtva feküdt, és közben remélte, hogy Mrs. Warmington legalább most az egyszer csendben fog maradni - a katona most már olyan közel volt hozzájuk, hogy hallani lehetett a lélegzését.

Aztán a kavicsok sercegése egyszer csak megszűnt - lelki szemével Julie látta, ahogy a katona megáll alattuk, és a sziklapadot nézve azon tűnődik, érdemes- e felmásznia oda. Végül úgy dönthetett, hogy érdemes, mert Julie hallotta, hogy leteszi a puskáját a sziklafal mellé. Itt a vég.

A vég azonban még nem jött el, ehelyett megrázkódott alatta a szikla, és a város irányából hallatszott, amit újabbak és újabbak követtek. Alattuk a katona döngő bakancsokkal leugrott, felkapta a puskáját, és egy pillanattal később Julie látta, hogy az út felé rohan. Miután eltűnt a domb mögött, Julie Rawsthorne felé fordította a fejét.

- Azt hiszem, végleg elment. Bizonyára csatlakoznia kell a csapatához.

- Igen - bólogatott Rawsthorne. - Rocambeau elindította a támadást. - A konzul felült. - Nekünk is indulnunk kell. Már nincs sok időnk.

* * *

Favel erői keleten ellenálltak az első rohamnak, visszaverve a gyalogsági csapatokat, melyekkel Rocambeau a külvárosban akarta megvetni a lábát. A tábornoknak nem volt tüzérsége, ezért tehetetlen volt Favel ágyúival és aknavetőivel szemben, ezzel szemben voltak emberei - hétezer Favel kétezer harcosával szemben -, akiket könyörtelenül használt.

Ötszáz katonáját vesztette el az első támadás során, de sikerült kialakítania egy vonalat az első házaktól kétszáz méterre, embereit a bombatölcsérekben rejtve el. Aztán újabb katonákat küldött, akik hason kúszva krátertől kráterig, csatlakoztak társaikhoz, megostromolhatatlanná téve a pozíciót.

Nem mintha Favelnek szándékában vagy módjában állt volna ellentámadást indítani. Az embereinek több mint a fele az ágyúkat szolgálta ki, így alig kilencszázán maradtak, akik fedezték őket - ez ijesztően kevés volt. A gyalogsága azonban jól fel volt fegyverezve - az evakuáláshoz elvont társaiktól megkapták az automata fegyvereket -, és volt idejük elfoglalni a stratégiailag kedvező helyeket. Rocambeau-nak még rengeteg emberét fel kellett áldoznia ahhoz, hogy megszerezhesse a gyilkos ágyúkat - ha egyáltalán volt esélye erre. Az ágyúk ugyanis szállításra kész állapotban voltak, és parancs esetén bármikor vissza lehetett vonni őket előkészített helyeikre, hogy Rocambeau-nak újra meg kelljen ismételnie a hasztalan, embert nem kímélő rohamot.

Favel nem hagyta el a főhadiszállást. Tisztjei tudták, mit vár el tőlük, ő pedig bízott az embereiben, így teljes figyelmét a nyugatról várható támadásra fordíthatta. Délelőtt lement a dokkokhoz, ahonnan hosszú perceken át a támaszpontot kiürítő amerikaiakat figyelte, egy erős látcsővel csökkentve le az öböl fölötti távolságot. A hajók egyenként felszedték a horgonyt, és a repülőgépek is eldübörögtek északkelet felé, a biztonságot jelentő Puerto Ricóba. A támaszpont fölött még mindig fekete füstfelhő lebegett. Brooks parancsnok semmit nem hagyott hátra, ami valakinek is a hasznára válhatott volna.

Favel sejtette, mit fog lépni Serrurier: fütyülve a tennivalók fontossági sorrendjére, el fogja foglalni a támaszpontot. Az amerikaiak jelenléte Cap Sarraton mindig is szálka volt a szemében, de hiába próbálta meg többször is felrúgni az egyezményt, az amerikai kormány hallani sem akart a támaszpont felszámolásáról. Most végre itt volt a lehetőség, hogy ellenőrzése alá vonja a területet - ahelyett hogy pihent volna sértetlen embereivel, akiknek most már az amerikaiaktól sem kellett tartaniuk, megtámadja St. Pierre-t.

Így tehát, amikor keleten eldördültek az ágyúk, válaszként Rocambeau támadására, Favel elégedetten elmosolyodott. Rocambeau indult elsőként rohamra legyőzött és demoralizált hadseregével, míg Serrurier még mindig dicsfényben fürödve téblábolt a frissen megkaparintott támaszponton. Helyes! Maradjon is ott. Ha tudta volna, hogy alig ezer ember áll szemben az ő nyolcezer katonájával, talán meggondolta volna magát - de nem volt, aki megmondja ezt neki, és még ha lett is volna, Serrurier akkor se hitte volna el. Gyanakvó ember volt, aki mindenben csapdát látott, egy ilyen nevetséges információval senki nem mert volna eléje állni.

Favel magához hívatott egy futárt, és megparancsolta neki, hogy azonnal kerítse elő Manninget és Wyattet. Aztán kényelmesen hátradőlt a székében, és rágyújtott egy hosszú, vékony szivarra.

A futár a tetőn talált rá Wyattre, aki ezúttal is az eget kémlelte egy látcső segítségével. A magas cirruszfelhők, fátyolosan és törékenyen, immár az egész égboltot eltakarták, de helyüket fokozatosan kezdték átvenni a dél felől bevonuló széles, lapos cirrosztrátuszok. A levegő még mindig mozdulatlan volt, perzselően forró, a napot körülölelő udvar pedig nem sok jót ígért.

Wyatt lement Favelhez, akinek Manning épp jelentést adott.

- Olyan gyorsan mozgunk, ahogy csak lehet - mondta a férfi -, de több időre lenne szükségünk.

- Ez az, aminek vészesen szűkében vagyunk - szólalt meg kérdezés nélkül Wyatt. - Mabel gyorsabban mozog, mint gondoltam.

- Mennyi időnk van még? - kérdezte Manning.

- Öt óra tájban fog ideérni.

- Jézusom! - sápadt el Manning. - Annyi idő alatt nem lehet megcsinálni.

- Pedig meg kell csinálni - jelentette ki határozottan Favel. - Mit ért azalatt, hogy öt körül fog ideérni?

- Ebben az időpontban már óránként száz kilométeres sebességgel fog fújni a szél.

- És az áradás?

- Azt nem tudom - felelte őszintén. - A forgószeleknek ezzel a tulajdonságával nem foglalkoztam behatóan. Nem tudom igazán, mikorra várható a szökőár, de hat órára biztosan itt lesz.

- Most két óra van - mondta tűnődve Favel. - Ez azt jelenti, hogy négy, rosszabb esetben három óránk maradt. Ezalatt mire számíthatunk?

- Semmi különösre. A felhőréteg rohamosan vastagodni fog az elkövetkező órában, és a szél is feltámad. Azután egyre rosszabb lesz.

- Charles, hogy megy az evakuálás a keleti városrészekben? Visszavonhatjuk a csapatainkat a második vonalig?

Manning kelletlenül bólintott.

- Megtisztítottuk azt a területet, ezzel nincs gond. A nehézséget inkább maga a visszavonulás jelenti. Ha nem csináljuk elég ügyesen, Rocambeau áttörheti a vonalat, és akkor semmi esélyünk.

Favel maga felé húzott egy tábori telefont.

- Visszavonulunk- mondta határozottan. - Gyorsítsd fel az eseményeket, Charles. Tegyetek meg minden tőletek telhetőt.

- Rendben, Julio - ígérte Manning. - Megteszünk mindent.

Manning kiment, és Wyatt követni akarta, a telefonáló Favel azonban felemelte a kezét.

- Korábban esőt is említett, Mr. Wyatt - mondta Favel, miután helyére tette a kagylót. - Ez komoly tényező lesz?

- Hatalmas mennyiségű esőre számíthatunk, többre, mint amennyit valaha is látott. Ez fokozni fogja a Negrito áradásának a mértékét, de nem jelenthet veszélyt, mert figyelembe vettem, amikor a biztonságos területeket kijelöltem. A legnagyobb esőzés a hurrikán jobb első negyedében lesz, de az úgy vélem, tőlünk nyugatra fog elvonulni. Huszonnégy óra alatt mintegy tizenöt-huszonöt centiméter csapadék fog lehullni.

- Ez valóban rengeteg - ismerte el Favel. - Akadályozni fog bennünket a katonai műveletekben.

Wyatt keserűen felnevetett.

- Remélem, nem szándékozik bármit is tenni az elkövetkező egy-két napban. Ha az eső nem, a szél úgyis meg fogja állítani.

- Én hosszabb távon gondolkodom, Mr. Wyatt. Köszönöm eddigi fáradozását. Értesítsen, ha valami történik.

Wyatt tehát visszament a tetőre, és a láthatár fölött gyülekező nimbosztrátuszok vastagodó, sötét vonalát figyelte.

* * *

Rocambeau második ökölcsapása a levegőt találta el. Igaz, a bombázás éppolyan erős volt, mint korábban, de ettől eltekintve emberei ellenállás nélkül nyomulhattak be a városba, mintegy egy kilométer mélységig. Mindez azt eredményezte, hogy a katonák elég nagy területen szét lettek szórva, így amikor végül mégis ellenállásba ütköztek, Favel biztonságos pozíciókba befészkelődött emberei rengeteget lekaszáltak közülük gépfegyvereikkel és géppisztolyaikkal.

Azok azonban, akik életben maradtak, nem keseredtek el: a város másik vége felől ágyúdörgés hallatszott, jelezve, hogy Serrurier is megindította a támadást. Most végre összeroppanthatják Favelt és lázadóit.

Serrurier-t még annyira se érdekelte az emberveszteség, mint Rocambeau-t. Kíméletlenül előre hajszolt embereivel az ágyúk és géppisztolyok ellenére három helyen is áttörte a szánalmasan vékony védővonalat. Attól tartva, hogy Serrurier csapatai szétmorzsolhatják a nyugati szárnyát, Favel elrendelte az azonnali visszavonulást a városba. Nyílt területen az egy a nyolchoz esély biztos vereséget jelentett volna, az utcai harc azonban már egészen más kérdés volt.

A harcok rendkívül hevessé váltak mindkét fronton, de Favel emberei a szervezettségnek köszönhetően egyelőre még biztosítani tudták az evakuálás folytatását. A város nyugati és keleti része lángokban állt, a lassan hátráló lázadók mindent felgyújtottak maguk után, ezzel is akadályozva a kormánycsapatok előrehaladását. A füst, felülve a hirtelen feltámadt tengeri szellő szárnyára, észak felé lebegett, elfeketítve az eget a Negrito fölött.

Négy órakor Favel úgy döntött, ideje felrobbantani az ágyúkat, és visszavonni a tüzérséget. A menekülőkkel zsúfolt északi úton lehetetlen lett volna átvontatni az ágyúkat, ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, hogy a hurrikán után többé nem lesz szükség rájuk. Manning emberei közül ezerötszázan már elfoglalták állásaikat a huszonöt méteres szintvonal mentén, és a kormánycsapatok vészesen közeledtek, ezért öt perccel négy után Favel elrendelte a főhadiszállás kiürítését.

Amint a hírt megtudta, Wyatt vetett egy utolsó pillantást a fekete horizontra, majd lesietett a lépcsőn. Favel az előtérben álldogált, és miközben a térképeket teherautóra pakoló katonákat figyelte, egy szivart pödörgetett ujai közt.

- Hagyni fogjuk, hogy Serrurier és Rocambeau egymásba rohanjanak - magyarázta. - Kétlem, hogy Rocambeau jó néven fogja venni, ha Serrurier megkísérli parancsnoksága alá vonni az ő csapatait is.

Egy katona odajött hozzájuk, közölve, hogy indulásra készek. Favel meggyújtotta a cigarettáját, majd a gyufa lángját egy összesodort újságpapírhoz tartotta.

- Bocsásson meg - mondta jól nevelten, és visszament a bárba. Miután kijött, Wyatt látta, hogy sárga lángok csapnak fel a háta mögött. - Jöjjön, mennünk kell - tessékelte az ajtó felé Wyattet.

Délután fél öt volt, amikor maguk mögött hagyták a felgyújtott szállodát.

8.

Wyatt tanácsolta, hogy ürítsék ki a várost - most, hogy szembesülnie kellett a valósággal, alig jutott szóhoz a döbbenettől.

A belváros néptelen utcáin végigzörgő teherautó egyetlen kísérete az üres házak falairól visszhangzó csatazaj volt, mely egyre zajosabbá vált, ahogy a kormánycsapatok szűkülő félköre közeledett. Az égbolt vészesen sötétedett, s ezt csak fokozta a város fölé telepedő füst, amit a növekvő légnyomás most már nem hagyott kiszökni a szűk utcákból.

Wyatt köhögött, és közben kerekre nyílt szemmel egy holttestet bámult, mely a fal tövébe volt húzva. Valamivel odébb egy újabbat pillantott meg, aztán még egyet - mind férfiak voltak és civilek. Favel felé fordult.

- Mi az ördög történt itt?

Favel, mereven az utat nézve, kérdéssel válaszolt:

- Van fogalma róla, mit jelent néhány óra alatt kiüríteni egy egész várost? Ha az emberek nem mozdulnak, akkor mozgásra kell bírni őket.

A teherautó lassított, hogy kikerüljön egy holttestet, mely az utca közepén hevert. Egy nő volt, rikítóan piros virágokkal pettyezett ruhában, fején sárga kendővel. Úgy feküdt az utca kövén, mint egy kisgyermek által elhagyott játék baba, kicsavarodott végtagokkal az erőszakos halál rút visszavonhatatlanságában.

- Mindketten felelősek vagyunk, Mr. Wyatt - mondta Favel. - Ön birtokában volt az információnak, én pedig hatalommal bírtam, hogy cselekedhessek. Ön nélkül ez sohase történt volna meg, de ugyanez igaz rám is.

- Feltétlenül szükséges volt az öldöklés? - kérdezte fakó hangon Wyatt.

- Nem volt idő magyarázkodni, nem állt rendelkezésre kész evakuálási terv, a lakosság teljesen felkészületlenül állt - felelte Favel zord arckifejezéssel. - Mindenki tudja, hogy San Fernandezt el szokták kerülni az orkánok. Serrurier talán legnagyobb bűne ez: azt hitte, olyan erős a hatalma, hogy még a természeti csapásoktól sem kell tartania. Az embereket tehát kényszeríteni kellett.

- Hány halott van?

- Ki tudja? De hány ember életét mentjük ezzel meg? Tízezerét? Húszét? Harmincét? Akár tetszik, akár nem, mérlegelni kell.

Wyatt hallgatott. Ez már megtörtént, már semmit nem tehet ellene, és a tudata élete végéig kísérteni fogja - a kormányhadsereg elpusztításával kapcsolatos szándékában azonban talán még jobb belátásra térítheti Favelt.

- Feltétlenül szükséges a további öldöklés? - próbálkozott. - Mindenképpen St. Pierre környékén kell maradnia? Hány embert fog megölni a városban, Julio Favel? Ötezret? Tízezret? Vagy talán tizenötezret?

- Túl késő - mondta rendíthetetlenül Favel. Akkor se tehetnék másként, ha akarnám. Az evakuálás hosszú időt vett igénybe: előfordulhat, hogy az embereim nem tudják idejében elérni a huszonöt méteres szintet. - A hangja gúnyossá vált. - Nem vagyok keresztény, ezt a luxust kevés politikus engedheti meg magának, de ha akarja, igazolni tudom tettemet a Bibliával. Az Úr szétválasztotta a tenger vizét, átengedve az izraelitákat, az őket követő egyiptomiakat azonban már könyörtelenül a Vörös-tengerbe fullasztotta... az utolsó emberig, az utolsó lóig.

A teherautó megállt egy ellenőrzési pontnál, melyen túl evakuáltak hosszú sora kígyózott elő egy mellékutcából. Miközben Favel egy tiszttel tanácskozott valamiről, egy fehér férfi rohant integetve a teherautóban ülő Wyatthez. Causton volt az.

- Nem siették el a dolgot - jegyezte meg. - Milyen mélyen sikerült benyomulnia a kormányhadseregnek a városba?

- Fogalmam sincs. - Wyatt leugrott a vezetőfülkéből. - Mi a helyzet idefenn?

Causton a menekülők felé intett.

- Szerencsére ők már az utolsók közé tartoznak. Negyedóra múlva már egyetlen civil sem lesz a városban. - Széttárta a karját. - Ez az a hely, ahol Favel meg fogja vetni a lábát: a huszonöt méteres szintvonal. - Az erősödő szél belekapott az ingujjába. - Már kibéreltem egy nagyobb gödröt a számunkra... hacsak nem akar továbbmenni a Negrito mentén.

- Maga tehát eldöntötte, hogy itt marad?

- Természetesen - felelte meglepetten Causton. - Itt a helyem. Dawson is itt van; azt mondja, megvárja magát.

Wyatt hátat fordított neki, és végignézett - talán utoljára - a lába alatt elterülő városon. A távolban látni lehetett a tengert, amely már nem ezüsttálcára emlékeztetett, hanem koszos vízzel teli mosdótálra. Az égbolt déli részét a baljósan közeledő, alacsony nimbosztrátuszok tömege uralta, mely esőt és üvöltő szelet rejtett acélszürke gyomrában. A sűrű felhőzet és a füst eltakarta a napot, félhomályba borítva a tájat.

A szél süvítése felett fegyverropogás hallatszott, és hébe-hóba egy ágyúdörrenés. A zaj hol közelinek hatott, hol távolinak, attól függően, milyen erővel és mely irányból fújt a szél, ezért Wyatt képtelen volt megállapítani, milyen közelről jön, ugyanis a harcolókat egyelőre nem lehetett látni.

- Itt fogok maradni - jelentette ki váratlanul -, bár magam sem tudom, miért. - Persze, ez nem volt igaz. Vágya, hogy láthassa a tomboló elemi erőket, a kutató szellemi mohóságának és a mindent, még a pusztulást is látni akaró ember kíváncsiságának a keveréke volt. Az út felé nézett. - Pontosan hol fognak elhelyezkedni Favel emberei?

- Ezen a vonulaton. A másik oldalon, a lejtőn vannak megásva a lyukak a katonák számára.

- Remélem, nem felejtettek el vízelvezető csatornákat is kialakítani. Úgy fog ömölni az eső, mint az özönvíz idején. Ha. a víz nincs megfelelően elvezetve, a lyukak hamar megtelnek.

- Favel erről sem feledkezett meg - nyugtatta meg Causton.

- Akkor ezért kérdezett az esőtől - jutott az eszébe Wyattnek.

Favel kiáltott oda neki.

- Mr. Wyatt, a főhadiszállást háromszáz méterrel feljebb, az út mentén alakítottuk ki.

- Caustonnal maradok - válaszolt Wyatt.

- Ahogy óhajtja. - Favel lebiggyesztette az ajkát.

- Pillanatnyilag egyikünk sem tehet semmit, legfeljebb imádkozhatunk Hunrakenhez vagy valamelyik viharügyben illetékes istenhez. - Mondott valamit a sofőrjének, és a teherautó az evakuáltak gyér sora közé hajtott.

- CsatlakozzunkDawsonhoz- javasolta Causton.

- Egészen otthonosan berendezkedtünk a rókalyukban.

Átvágtak az úton, és lementek a lejtő feléig, ahol Dawson a gödör szélén üldögélt törökülésben.

- Hello - üdvözölte az amerikai széles vigyorral Wyattet. - Már attól tartottam, megint elfogták.

Wyatt megvizsgálta a gödör vízelvezető nyílását.

- Nem elég széles - állapította meg -, és legalább kettő kell belőle. Van itt valahol egy ásó?

- Az most épp hiánycikk - felelte Dawson -, de azért megpróbálok keríteni egyet.

A lejtő mentén egymást érték a gödrök, tele vakonddá átvedlett emberekkel, és a Vonulat tetején, a védelmi vonal mentén is friss földhányások mutatták, hogy itt is működtek az ásók - de nem a szél, hanem a kormánycsapatok elleni fedezékeket alakítva ki a lázadók számára.

- Remélem, igaza lesz az áradást illetően - mondta Causton. - Ha mégse, akkor elszabadul a pokol. Favel megszabadult az ágyúitól; választania kellett: vagy az ágyúk, vagy a lakosság.

- Mabel egyenesen felénk rohan. Lesz áradás, emiatt ne főjön a feje.

- Ennek őszintén örülök. Ezek szerint fordult a kocka, most Serrurier-nek kedvez a harci szerencse. Fogadni mernék, hogy fülig ér a szája a dicsőségtől.

- Nem fog, ha a háta mögé néz. A tenger felé.

Dawson visszatért, hóna alatt egy vékony acéllemezzel.

- Ez ugyan nem ásó, de a célnak talán mégis megfelel.

Causton és Wyatt nekiláttak kibővíteni a meglévő csatornát, majd kivájni egy másikat: Dawson tehetetlenül figyelte őket.

- Hogy van a keze? - nézett fel a gödörből Wyatt.

- Jobban. Egy orvos ellátta.

- Miért van még mindig itt? Fel kellene mennie a hegyek felé, amíg még nem késő.

Dawson megrázta, a fejét.

- Látta azokat az embereket? Ilyen legyőzött, csüggedt tömeget még életemben nem láttam. Attól félek, ha csatlakoznék hozzájuk, még elkapnám tőlük a mélabút. Egyébként is, itt többet segíthetek.

- Hogyan? - vetette fel a magától adódó kérdést Causton. - A kezét még mindig nem használhatja. Se lőni, se ásni nem tud. Semmi értelme, hogy itt maradjon. Veszélyes.

Dawson vállat vont.

- Már nem menekülök - mondta konokul. - Éveken át mást se tettem, csak nyargaltam önmagam elől. Nos, most itt fogok maradni, ennek a dombnak a tetején.

Causton felvonta a szemöldökét, aztán halványan elmosolyodott.

- Azt hiszem, csakugyan ez minden, amit tehetünk. Menjünk fel, nézzük meg, miféle veszedelem közeledik.

St. Pierre lakói az utolsó szálig átlépték a bűvös szintvonalat, a visszavonulóban lévő katonák azonban még nem érték el a völgyet. Wyatt hasra vágta magát a domb tetején, egy katona mellett, aki feléje fordult és elvigyorodott.

- Hol maradnak? - kérdezte tőle Wyatt. A férfi vigyora szélesebbé vált.

- Nemsokára látni fogja őket - mondta magabiztosan. - Ott! - mutatott előre az ujjával. Ellenőrizte a karabélya závárzatát, és maga mellé készített néhány tölténytárat.

Wyatt tekintete végigsiklott a kopár domboldalon, majd megállapodott a város széli házakon. A lövöldözés hangja most már egészen közelről hallatszott, s nem sokkal később egy eltévedt golyó fütyült el Wyatt feje felett. Aztán mozgolódás támadt a lejtő aljánál, és egy csoport férfi indult a dombtető felé, ráérősen, de azért jó tempóban. Hátulról egy tiszt kiáltott valamit, mire három katona odarohant a Wyatt-től néhány tucat méterre lévő gépfegyverfészekhez, és a gépfegyver csövét a tiszt által mutatott irányba állította.

A férfiak közben elérték a domb tetejét, hogy eltűnjenek egy közeli gödörben, és felállítsák a magukkal hozott aknavetőt. Causton kritikus szemmel figyelte őket.

- Hát nem sok lőszerük maradt, az biztos - állapította meg.

Még többen érkeztek, fegyelmezett sorokban, a házak közt ádáz harcot vívó bajtársaik által fedezve. Causton sejtette, hogy ez már a visszavonulás utolsó fázisa, és éppen ezért meglepte, milyen higgadtak még mindig Favel emberei. Ez nem az a fajta fejetlen menekülés volt, mint amiben korábban maga is részt vett, hanem fegyelmezett visszavonulás az ellenség elől - az egyik legbonyolultabb katonai műveletfajta.

Wyatt, miután vetett egy futó pillantást a visszavonulókra, az égboltra emelte tekintetét. A láthatár sötét volt, majdnem fekete, belsejében időnként sárgásvörös villódzással. A közeledő nimbosztrátuszok színe most ammóniasárga volt, és a felhők olybá tűntek, mintha belülről lennének megvilágítva. A szél iránya kezdett nyugati felé tolódni, ereje pedig érezhetően fokozódott. Wyatt úgy becsülte, hetes-nyolcas erősségű lehet, ami óránkénti hatvanöt kilométert jelentett, szélrohamok esetén akár nyolcvanat is. San Fernandez nem egy ennél hevesebb szélvihart megélt, semmi különös nem volt benne azok számára, akik nem sejtették, mi fog következni. Rocambeau, ha még mindig ő volt a parancsnok, talán még örült is neki, hogy a szél után várható eső el fogja oltani a várost emésztő tüzet.

A visszavonuló katonák közben elfoglalták új állásaikat, és néhány tiszthelyettes újabb lőszeradagokat osztott ki. Causton meglökte Wyatt könyökét.

- Azok a házak, ott lenn... Mennyivel vannak a tengerszint fölött?

Wyatt összecsücsörítette az ajkát. A dombtető nem volt sokkal magasabb a házaknál, a lejtő pedig elég hosszú volt.

- Ha mi most a huszonöt méteres szintvonalon vagyunk - felelte -, akkor a háztetők olyan tizenöt méter magasan lehetnek.

- Akkor a víz legalább olyan magasan fogja elönteni a várost?

- Igen - bólintott Wyatt. - Körülbelül a lejtő feléig fog felérni.

Causton idegesen csipkedni kezdte az alsó ajkát.

- Gondolom, a cél a házak közelében tartani a kormánykatonákat. Elég messze, mintegy háromszáz méterre vannak innen, és az ellenségnek dombnak felfelé, nyílt terepen kell támadnia. Lehet, hogy Favelnek mégis sikerülni fog. Az utóvédet azonban nem lesz könnyű felmenekítenie ide.

- Remélem, igaza van, Wyatt - szólalt meg Dawson. - Remélem, ez a maga szökőárja nem fog átzúdulni a dombtetőn. Ha mégis megteszi, mindannyian megfulladunk. - Hitetlenül megrázta a fejét. - Jesszusom, micsoda egy helyzet. Teljesen őrült vagyok.

- Inkább könnyelmű - mondta jóindulatúan Causton -, akárcsak én. Valami olyannak lehetünk szemtanúi, aminek korábban még senki: egy forgószél arra lesz felhasználva, hogy megsemmisítsen egy hadsereget. Micsoda sztori lesz ebből, ha egyszer kijutunk innen.

- Pedig már volt rá példa - sóhajtott Wyatt. - Épp Favel említette. Az az eset, amikor a zsidók átkeltek a Vörös-tengeren.

- Hogy ez eddig nem jutott eszembe! - kapott a fejéhez Causton. - Tényleg. Ez átkozottul jó... - Hirtelen elhallgatott. - Nézzék csak, valami történik odalent.

Egy csapat katona bukkant elő a házak közül; cikcakkban rohantak a dombtető felé, időnként hátrafordulva, hogy visszalőjenek a házak irányába. A közeli géppuskafészekben felugatott a gyilkos gépezet, s a fedezékekben rejtőzködők is tüzelni kezdtek, védőtüzet vonva a visszavonuló utóvédnek.

Hátulról éles sivítás hallatszott, néhány másodperccel később pedig egy akna csapódott az egyik ház közelébe. Aztán újabb detonációk következtek, ezúttal valamivel távolabbról, és a kevés megmentett ágyú egyike is dolgozni kezdett. Causton ismét hallotta feje fölött a kísértetiesen ismerős golyófütyülést, ezért gyorsan lehúzódott a dombtető szintje alá.

- Micsoda pimaszság - jegyezte meg akasztófahumorral. - Képesek visszalőni.

Favel utolsó embere is átbotladozott a domb innenső oldalára; néhánynak nem sikerült, Wyatt három holttestet is látott a lejtőn heverni. Életben maradt társaik szusszantak egyet, aztán egy gyors étkezés után csatlakoztak a többiekhez, hogy újra farkasszemet nézzenek az ellenséggel.

* * *

A város felől szórványos lövöldözés hallatszott, a lázadók azonban, tisztjeik szigorú parancsára, nem válaszoltak a tűzre - túl kevés lőszer maradt ahhoz, hogy vaktában való lövöldözgetésre pazarolják. Nyilvánvaló volt, hogy a kormányhadsereg parancsnoka - Rocambeau vagy Serrurier? - az épületek fedezékében összevonni készült csapatait, hogy megrohamozhassa a vonulatot.

A gyorsan süllyedő hőmérséklet ellenére Caustonról csörgött a veríték.

- Remélem, vissza tudjuk szorítani őket - mormogta. - Túl sokáig, készülnek. Összegyűlnek, és egyetlen nagy hullámban fognak támadni. Hol marad már a forgószele, Wyatt?

Wyatt percek óta le sem vette tekintetét a láthatárról.

- Jön - felelte magabiztosan. - A szél egyre vadabbul támad. Esőfelhők is közelednek: nimbosztrátuszok és fraktonimbuszok. A harcnak nemsokára vége. Hurrikán idején nem lehet csatázni.

A szél most óránként nyolcvan kilométeres sebességgel fújt, néhol elérte a kilencvenötöt is. A St. Pierre-re telepedett füstfellegek szétszakadtak, ködfüggönyként görgette őket maga előtt a szél. Ez megnehezítette a kilátást a tengerre, de Wyattnek végül mégis sikerült megpillantania a habokat, melyek még erősebb szélről árulkodtak.

- Ott jönnek - mondta Causton, s azzal a földhöz lapult. A lövöldözés zaja elérte a tetőpontját, és a lejtő aljánál világoskék egyenruhások hulláma jelent meg; a katonák, akárcsak korábban az előlük visszavonulók, cikcakkban rohanva próbáltak előrenyomulni, időnként fél térdre ereszkedve, hogy lőjenek. Gyorsan mozogtak, és amint megtettek száz métert, egy újabb hullám bukkant elő a házak közül.

- Jézusom! - kiáltott fel elfojtott hangon Dawson. - Lehet belőlük néhány ezer odalent. Mi a fenéért nem lövünk?

Favelék oldaláról még mindig nem dördült el egyetlen lövés sem. A szél most már elég erősen fújt ahhoz, hogy akadályozza a katonákat a mozgásban, Wyatt két világoskék sapkát is látott elszállni gazdája fejéről. Néhányan elvesztették az egyensúlyukat és előrebuktak, de még így is folytatták az előrenyomulást, négykézláb haladva.

Már a lejtő felénél tartottak, amikor egy jelzőrakéta szállt a magasba, vörös csillagokat szórva szét a katonák feje fölött. Azonnal elszabadult a pokol, a lázadók tüzet nyitottak. Puskák csattogtak, géppisztolyok kelepeltek, és felköhögött a néhány megmaradt ágyú is.

A kormánykatonák közeledő sorai meginogtak, és mintha csak szélben lengedező búzakalászok lettekvolna, halomba dőltek a géppuskák golyózáporpengéi alatt. Voltak, akik azonnal meghaltak, mások fedezékbe vonszolták volna magukat ott, ahol nem volt fedezék. Wyatt megfigyelte, hogy Favel gépfegyvereinek a fele fix irányba volt beállítva, ami olyan volt, mintha egy acélhálót borítottak volna az ellenségre: bármerre is mozdultak a katonák, az egymással derékszöget bezáró röppályák valamelyikén mindig ott volt egy golyó, hogy széttépje izmaikat, szilánkká törje csontjaikat.

Ágyúlövedékek és aknavetőkből kilőtt gránátok tették még véresebbé a vissztüzet. Favel extravagáns bőkezűséggel lövette ki az utolsó lövedékeket, bízva benne, hogy a „felmentő sereg", a hurrikán hamarosan meg fog érkezni. A föld dübörgött a robbanásoktól, szürke füstfelhők szálltak sebesen tova a szél szárnyán. Lentről alig lőtt vissza valaki - túl kevesen maradtak életben, akik pedig még éltek, azok az életben maradással voltak elfoglalva.

Mintegy öt percen át tartott ez a végtelen hosszúságúnak tetsző össztűz, aztán mintegy parancsszóra, a még élő kormánykatonák visszahúzódtak a házak felé. Még most is, ahogy fejvesztve menekültek, sokuk életét oltották ki a náluk gyorsabb golyók. Voltak, akiket kettészeltek a géppuskalövedékek, másokat darabokra szaggattak a szétrobbanó gránátok. Mire csend lett, a lejtő közepe és a házak közti terület vérben és péppé forgácsolódott emberi szervekben úszott.

- Istenem! - suttogta falfehérre váltán Dawson. - Az embereiknek legalább a negyedét elveszítették.

Causton felült.

- Serrurier vette át a parancsnokságot - állapította meg. - Rocambeau soha nem támadott volna ilyen ostobán, szemből. - Hátrafordult, az aknavetős szakasz felé nézett. - Ezek a fiúk az utolsó gránátot is kilőtték. Nem tudom, képesek leszünk- e visszaverni egy újabb támadást.

- Nem lesz újabb támadás - jelentette ki nyugodt bizonyossággal Wyatt. - A harcok oldaláról nézve ez a háború véget ért. - Szomorú tekintettel végigpásztázta a holttestekkel borított lejtőt. - Bárcsak már egy félórával ezelőtt ezt mondhattam volna... de végül is, mindegy. Úgyis meg fognak halni mindannyian. - Lejjebb csúszott, majd feltápászkodott, és a fedezékük felé indult.

Lent a városban több ezer ember fog meghalni az elkövetkező néhány órában, és azért, mert ő figyelmeztette Favelt a közelgő hurrikánra. A felelősség tehát az övé is - bár más választása nem volt. De ha csak ennyi lett volna... Julie-ról se tudott semmit, annyira lefoglalta az időjárás figyelése, hogy egyszerűen nem maradt ideje foglalkozni a lánnyal. Fogalma sem volt, hol lehet most, hogy fogságba ejtették-e Rocambeau emberei vagy sem. Könnycseppek gördültek végig az arcán, de nem a fájdalom, még csak nem is az önsajnálat, hanem a tehetetlenség iránt érzett düh könnyei.

Utoljára gyermekkorában érezte magát ennyire aprónak.

Causton a jobb szárny felől hallatszó, elhúzódó fegyverropogást fülelte.

- Remélem, nem téved. Amikor hasonló helyzettel találta magát szembe, Favel megkerülte az ellenség csapatait. Ha Serrurier-nek sikerül áttörnie ott, akkor úgy fogja oldalról felgöngyölíteni a lázadókat, mint egy szőnyeget.

- Szerintem Wyatt nem téved - mondta Dawson. - Nézzen csak ki a tengerre.

A várost elnyelte egy kavargó, szürkés köd, mely mögött vörös lángok lobogtak a félelmetesen fekete horizont hátterében. Az égbolton alacsony felhők suhantak át az üvöltő szél által hajtva, mint holmi fürge lábú előhírnökök. A víz fölött villámok cikáztak, és egy kövér esőcsepp Causton kézfejére pottyant. Az újságíró felnézett az égre.

- Pocsék színe van. Isten őrizze a halászokat ebben az időjárásban.

- Isten őrizze Serrurier-t és hadseregét - tette hozzá Dawson, a pusztulásra ítélt várost bámulva.

Causton a gödör felé pillantott, melynek szélénél Wyatt üldögélt az orrát lógatva.

- Nagyon szívére vette a dolgot. Azt hiszi, ő tehet mindenről. Képtelen felfogni, hogy az embernek általában nem a jó és a rossz, hanem a rossz és a még rosszabb közül kell választania. De előbbutóbb meg kell tanulnia, hogy az élet olyan, akár egy lóvásár: ha jó üzletet akarsz kötni, akkor át kell vágnod a másikat, különben az teszi meg veled.

- Remélem, soha nem fogja megtanulni ezt mondta csendesen Dawson. - Én megtanultam a leckét, de nem lettem tőle boldog. - Causton szemébe fúrta a tekintetét, s egy pillanattal később Causton elfordította a fejét.

* * *

Rawsthorne már nem volt fiatal, s ez meg is látszott rajta a két napja tartó megpróbáltatás-sorozat után. Nehezen mozgott a dimbes-dombos terepen: tüdeje már rég elveszítette rugalmasságát, lábából a hajtóerő java elszállt az évek során. Torka fájdalmasan reszelt minden lélegzetvételnél, ahogy megpróbálta tartani a korábbi menettempót, és a combizmai sajogtak a megerőltetéstől.

De még így is jobb formában volt, mint Mrs. Warmington, akit a franciakrémes és a semmittevés puffadt hústömeggé puhított. A nő jajgatott és nyögdécselt a háta mögött, dús idomai remegtek és ugrándoztak a számukra szokatlan iramtól. A szája azonban bírta a huszonnégy órás működést, nyafogása méltó kíséretet adott a süvöltő szélnek.

Sebei ellenére Julie volt a legfittebb hármuk közül. Mindkét lába merev volt és lüktetett a bajonettszúrásoktól, izmai azonban szívósak, edzettek voltak, és tüdejének nem esett nehezére ellátni őket a működésükhöz szükséges oxigénnel: a kemény teniszmeccsek most meghálálták magukat.

A terv Rawsthorne-tól származott.

- Semmi értelme nyugat felé menni, a hadsereg úgyis a város felé vonul - érvelt a konzul. - Ugyanakkor, itt se maradhatunk, mert visszaverhetik őket. Át kell vágnunk a hátuk mögött, és észak felé kell mennünk, a dombokon át. Lehet, hogy kénytelenek leszünk egészen a Negritóig menni.

- Milyen messze van az? - kérdezte nyugtalanul Mrs. Warmington.

- Nincs túl messze - biztatta Rawsthorne. - Úgy tizenhárom kilométert kell gyalogolnunk, hogy elérjük a Negrito-völgy bejáratát. - Azt már nem tette hozzá, hogy ezt a tizenhárom kilométert nehéz terepen kell megtenniük, és a környék tele lehet dezertőrökkel.

Mivel Rawsthorne úgy érezte, se ő, se Mrs. Warmington nem lenne képes megmászni a kőbánya sziklafalát, a bekötőúton visszamentek arra a helyre, ahonnan előző nap a holmijaikat felcipelték a dombtetőre. Nem akartak összefutni az őrrel, aki abban az irányban tűnt el, ezért óvatosan haladtak; amikor végre baj nélkül odaértek, és megpillantották Eumenides lábnyomát a porban, Julie-nak gombóc gyűlt a torkára.

Az ültetvény néptelennek látszott, de azért itt is hasonló elővigyázatossággal mozogtak, nesztelenül lopakodva egyik fától a másikig. Rawsthorne odavezette őket a fedezékeikhez, abban a reményben, hogy találnak még némi élelmet, és ami még fontosabb, vizet. A még meglévő négy gödör azonban üresen ásítozott, az ötödik pedig, amelyet a katonák betemettek, valami egészen mást tartalmazott... Julie fájó szívvel nézte a friss,halmot. Először megássuk őket, aztán megdöglünk bennük. Eumenides beteljesítette a próféciát.

- Ha nem lenne még ez a háború is - mondta Rawsthorne -, akkor azt javasolnám, maradjunk itt. - Julie-ra emelte a tekintetét. - Mit gondol, távolodik a fegyverzaj?

Julie fülelt egy ideig, aztán megrázta a fejét.

- Nem tudom megállapítani.

- Én sem - vallotta be a konzul. - Ha Rocambeau-t visszaverik, akkor a csapatai ugyanide fognak visszavonulni, és mi megint nyakig benne leszünk a pácban.

Mrs. Warmington végignézett a gödrökön, és megborzongott.

- Menjünk erről a borzalmas helyről - kérte őket remegő hangon. - Rettenetesen félek.

Félhetsz is, gondolta. Julie; két embert is megöltél itt.

- Északnak megyünk - jelentette ki Rawsthorne. - Átkelünk ezen a völgyön és a következőn is. Nagyon óvatosaknak kell lennünk; kétségbeesett emberek lézenghetnek errefelé.

Átvágtak tehát az ültetvényen, messze elkerülve az elítéltek barakkját, és felkaptattak az emelkedőn, majd leereszkedtek a következő völgybe. Rawsthorne eleinte kegyetlen iramot diktált, de ő maga se bírta ezt sokáig, ezért egy idő után lelassult, olyannyira, hogy még Mrs. Warmingtonnak se kellett túlerőltetnie magát. Míg művelt talajon mozogtak, nem volt nehéz dolguk, így a lassú tempó ellenére szép távolságot megtettek.

A második völgyben először egy ananászültetvényen kellett áthaladniuk, ahol a sorok közt haladva szerencsére el tudták kerülni a szúrós, éles leveleket. Később azonban egy cukornádültetvényhez értek, ami már túl sűrű volt ahhoz, hogy átvághassanak rajta. Kerülniük kellett, így bukkantak rá egy útra, amely éppen észak felé vezetett. Keskeny, poros út volt, két oldalán magasra nőtt, zöld nádszálakkal, melyek panaszosan recsegtek az rősödő szélben. A szél és a napot eltakaró fátyolfelhők ellenére még mindig nagyon meleg volt, Julie félkábultan ballagott Mrs. Warmington mögött, akit most már egyetlen pillanatra sem mert szem elől engedni.

Senkivel nem találkoztak, és a távolban, az ültetvényen túl látható kunyhókból sem láttak füstöt emelkedni az ég felé, ahogyan az élet más jele sem mutatkozott. Miután kiértek az ültetvényről, újabb kunyhókat pillantottak meg. Rawsthorne visszaparancsolta Julie-t és Mrs. Wármingtont a nád mögé.

- Óvatosaknak kell lennünk - suttogta. - Jobb félni, mint megijedni. Várjanak itt.

Mrs. Warmington azon nyomban leült a földre, és tapogatni kezdte a lábfejét.

- Ezek a cipők teljesen megnyomorítják a lábam - panaszkodott.

- Csend! - szólt rá Julie. - Lehet, hogy dezertőrök rejtőznek a kunyhókban.

Mrs. Warmingtonnak nem kellett többet mondani, és Julie savanyúan arra gondolt, hogy talán mégiscsak lehet tanítani ezt a nőt. Aztán visszajött Rawsthorne.

- Minden rendben - közölte. - Egyetlen lelket sem találtam.

Előjöttek a nád mögül, és szétnéztek a kis településen. Mrs. Warmington tátott szájjal bámulta a házak nyers földből döngölt falait, a szalmával borított háztetőket.

- Disznóólak - mondta fitymálóan.

- Hátha találunk egy kis vizet - eresztette el füle mellett a megjegyzést Rawsthorne. - Igazán jól jönne.

- Nézzünk be a kunyhókba - javasolta Julie, és már el is tűnt az egyik mélyén. Az aprócska ház gyéren és primitíven bútorozott volt, de távol lévő gazdasszonya meglepően tisztán tartotta. Julie bement egy fülkeszerű helyiségbe, ami az éléskamra lehetett - még az edényeket is eltüntették belőle. Szerencsét próbált egy másik kunyhóban is, ugyanilyen eredménnyel. Rawsthorne, aki a házak közti tisztáson várta, hasonló kudarcról számolt be.

- Ezek az emberek elmenekültek - mondta. - Vagy magukkal vitték minden ingóságukat, vagy elásták őket. - Feltartott egy üveget. - Találtam egy kis rumot, de nem ajánlanám szomjúság ellen. Azért magunkkal visszük, még jól jöhet.

- Mit gondol, a háború elől menekültek? - kérdezte tőle Julie. - Vagy inkább a forgószél elől, mint az az öregember, St. Michel közelében?

Rawsthorne elgondolkodva dörzsölgette meg a borostás állat.

- Ezt nehéz lenne megmondani. Valószínűbbnek tartom, hogy a háború elől, de ez egyrészt nem biztos, másrészt nem is lényeges.

- Ha itt emberek laknak, akkor víznek is kell lennie valahol a közelben - tűnődött hangosan Julie. - Lehet, hogy az az ösvény a kúthoz vezet? - mutatott a nádas felé. - Megnézzük?

Rawsthorne habozott.

- Nem kellene sokáig időznünk itt. Veszélyes. Szerintem induljunk tovább.

Attól a pillanattól kezdve, hogy beléptek a cserjésbe, nehezebbé vált a haladás. A talaj egyenetlen volt és köves, az esőmosta domboldal fáinak a kiálló gyökerei minduntalan elgáncsolták őket. Az emelkedő itt meredekebb volt, és azt a kevés földet is, ami valaha a sziklákat fedte, a víz régen lemosta a termékeny völgybe.

A magaslatra felérve egy újabb, bár nem annyira mély völggyel találták magukat szembe.

- Mintha egy patak lenne az alján - állapította meg izgatottan Julie.

Lebotorkáltak a völgybe, ahol csakugyan találtak egy patakot - pontosabban egy kiszáradt patakmedret, amelyben egyetlen cseppnyi víz sem maradt. Folytatták tehát az útjukat, kimerülten, éhesen, szomjasán. Mrs. Warmington már annyira elcsigázott - volt, hogy még parancsolgatni is elfelejtett, sőt a zsémbelődése is egyre erőtlenebbé, ritkábbá vált. Julie könyörtelenül ösztökélte, egyetlen pillanatra sem feledve el mindazt, amit ez a nő művelt velük, Rawsthorne pedig ügyet sem vetett panaszaira - épp elég volt neki a saját, korosodó testét vonszolni ezen a borzalmasan poros domboldalon.

Egyszer aztán mégiscsak felértek a tetejére, amely fennsíkká szélesedett, és itt már valamivel könnyebb volt haladni. Már nem kellett a puszta sziklán lépdelni, és a talajt gyér fű tarkította. Rövid gyaloglás után egy újabb kunyhócsoporthoz értek - ez is elhagyatott volt, és itt sem találtak vizet.

- Valószínű, hogy esővizet használnak - mondta egy apró kukorica- és cukornád tábla felé pillantva Rawsthorne. - Nos, hamarosan nem lesz hiány belőle. Nézzenek csak arra.

Az égbolt déli részét elsötétítették a fellegek, és a nap vastag, szürke burokba volt rejtve. Érezhetően hűvösebb volt, és a szél kezdett kellemetlenül erőssé válni. A távolból még mindig hallani lehetett az ágyúk dörgését, de mintha már nem szóltak volna olyan erővel, mint korábban - hogy ez a távolság miatt volt- e, vagy inkább a harcok hevessége csökkent, ezt Julie nem tudta eldönteni.

Rawsthorne-t egyre jobban aggasztotta a közelgő vihar.

- Egyetlen pillanatra sem állhatunk meg. Már csak azon kell átkelnünk, és ott vagyunk. - Az előttük magasodó hegyre mutatott. - A túloldalon már a Negrito völgye található.

- Ó, istenem! - nyögött fel Mrs. Warmington az előzőeknél jóval magasabb és meredekebb emelkedő láttán. - Nem tudom megcsinálni. Ezt egyszerűen nem tudom megcsinálni.

- Pedig kénytelen lesz. - Rawsthorne előreindult. - Északi lejtőre kell jutnunk, az pedig a másik oldalon van. Jöjjenek.

Julie talpra lökdöste Mrs. Warmingtont, és Rawsthorne után indultak. Julie a karórájára nézett. Délután fél öt volt.

Fél hatra, mire átvágtak a fennsíkon és felmásztak az emelkedő feléig, a szél vihar erejűvé fokozódott. Hamarabb sötétedett, mint egyébként, a napot eltakaró sűrű fellegekből azonban még egyetlen csepp eső sem hullott. A szél könyörtelenül cibálta és lökdöste őket, minek következtében nemegyszer elvesztették egyensúlyukat, és miniatűr kőlavina kíséretében visszagurultak jó néhány, fájdalmas métert. A szél a satnya fákat se kímélte, és a csapkodó ágak újabb veszélyforrást jelentettek a már így is ereje végén járó csapat számára.

Egy örökkévalóságig tartott, mire felértek a tetőre, ahonnan a kavargó por miatt nem lehetett lelátni a völgybe.

- Le kell... mennünk... - ordította a szél ellenében Rawsthorne. - Nem maradhatunk... itt. - A következő pillanatban a szél úgy meglökte, hogy ha nem guggol le reflexből, legurul a völgybe.

Hogy az egyensúlyukat meg tudják tartani, rohanva ereszkedtek le a völgy felé. Ahogy lejjebb kerültek, a szél fokozatosan elvesztette uralmát felettük, így lassíthattak. A széllel együtt a porfelhő is megszűnt, és eléjük tárult az emberektől nyüzsgő völgy látványa. Rawsthorne megtorpant.

- Mi az ördög folyik odalent? - kérdezte porral telt szemét dörzsölgetve.

Julie-nak tárva maradt a szája a csodálkozástól.

- Ez a rengeteg ember... - motyogta. - Honnan jöhettek?

Rawsthorne hirtelen felkacagott.

- Egyetlen hely van, ahonnan ennyien jöhettek: St. Pierre. Valaki evakuáltatta őket. - Összeráncolta a homlokát. - A háború azonban még nem ért véget, gondolom. Hallják a fegyvereket?

- Nem - felelte Julie. - De kétlem, hogy hallgatnának. A szél elfújja a hangjukat.

- Azon tűnődöm... - töprengett Rawsthorne -, azon tűnődöm... - Nem fejezte be a mondatot, Julie azonban rögtön megértette, mire gondol, és a szíve hevesen kalimpálni kezdett keblében. Ezek az emberek már jóval azelőtt elhagyhatták a várost, hogy a forgószél jelei nyilvánvalóakká válhattak volna. Márpedig egyvalaki volt csupán, aki enélkül is tudta, hogy Mabel úton van feléjük - egy makacs, megszállott, megingathatatlan férfi: David Wyatt. Életben van, vonta le a következtetést Julie, és érezte, hogy sós könnycseppek csorognak le a torkába. Hála az égnek, életben van!

- Szerintem biztonságosabb lesz, ha nem megyünk lejjebb - mondta Rawsthorne. - Nem úgy néz ki az ott, mintha egy hasadék lenne?

Egy vízmosás szakította meg a hegyoldal felszínét, irányánál fogva megfelelő védelmet ígérve a szél ellen. Rézsút átvágtak a hegyoldalon, és leereszkedtek a hasadék meredek falán. Egy hatalmas szikla alatt egy mesterségesen kivájt üregre bukkantak, éppen akkorára, hogy mindenki belefért, ha csak ülő helyzetben is.

Ha nem is éppen barlang volt a képződmény, hármójuk számára éppen megfelelő fedezéket nyújtott a szél és a hamarosan várható eső ellen. Amint behúzódtak ide, és nyilvánvalóvá vált, hogy végrevalahára révbe értek, Rawsthorne hagyta, hogy a túlerőltetés ellen lázadó öreg teste az anyaföldhöz simuljon. Julie rémülten hajolt a férfi szürke arca fölé.

- Jól van, Mr. Rawsthorne?

- Minden rendben lesz, drága gyermekem. - A konzulnak sikerült egy halvány mosolyt erőltetnie az ajkára. - A zsebemben... van egy üveg... rum. Rászolgáltunk... az ünneplésre.

Julie kihúzta a parafa dugót, és az öreg szájához tartotta az üveget. A szesz jót tett az öregnek, mert mintha arca visszanyert volna valamit eredeti színéből, vagy legalábbis így tűnt a félhomályban. Julie a hasonlóan elcsigázott Mrs. Warmington felé fordult, és leerőltetett egy kis rumot a fintorgó nő torkán.

Maga is inni készült egy kortyot, amikor kékes fény cikázott végig az égen, az égboltozat fülhasogató reesegés-ropogása által kísérve. Aztán egyre kövérebb esőcseppek jelentek meg az üreg előtti porban, és nedves levegő szaga árasztotta el az üreget. Julie négykézláb kimászott az esőbe, és a hátára feküdve hagyta, hogy az esőcseppek a testére, valamint a nyitott szájába hulljanak. És ahogy az életet adó víz harmatos védőburokba vonta szomjas bőrét, Julie boldognak érezte magát, akár egy kisgyerek.

* * *

A St. Pierre utcáin végigzúgó szél belekapott a lángokba, házról házra, utcáról utcára továbbterjesztve őket, és már-már úgy tűnt, az egész várost elborítja az emésztő tűz.

Aztán jött az eső, és egy negyedóra alatt véget vetett a tűzvésznek.

Több mint öt centiméternyi eső esett az első órában, a szél által hajtott súlyos esőcseppek folyékony ágyúlövedékekként bombázták az útjukba kerülő tárgyakat és embereket. Caustonnak még soha nem okozott sérülést esőcsepp: ha valaki korábban azt mondja neki, hogy egy esőcsepp ekkora is lehet, és ilyen bénító erővel képes ütni, kineveti az illetőt. Először azt hitte, jégdarabok záporoznak, de aztán meglátta a gödör előtt szétfröccsenő cseppeket: akkorák voltak, hogy egyetleneggyel tele lehetett volna tölteni egy kávéscsészét. Egy másodperccel később aztán arcon találta egy vízbomba, olyan borzasztó erővel, hogy Causton rémülten a gödör hátsó falához tapadt.

Dawson fájdalomtól eltorzult arccal a háta mögé rejtette sérült kezeit, testével védve őket a zápor ellen. Senki nem hallotta a kiáltását, még a mellette kuporgó Causton se - a szél üvöltése minden más hangot elnyomott.

Wyatt a szakember érdeklődésével hallgatta a szelet. Úgy becsülte, a szél ereje elérte a tizenkettőt, ami a legmagasabb szint volt a Beaufort-skálán. A jó öreg Beaufort tengernagy hajóskapitányok számára dolgozta ki a skálát, és gazdaságosan bánt a számokkal. A tizenkettes az a szélsebesség volt, amelynél épeszű hajós nem tartózkodott kint a tengeren, ha tehette. Ez az erősség hatvanöt csomót vagy óránkénti száztizennyolc kilométeres sebességet jelentett, és a tengernagyot az ennél nagyobb szélsebességek nem érdekelték, azon egyszerű oknál fogva, hogy egy in extremis helyzetbe került hajóskapitánynak ekkor már mindegy volt. A szörnyethalásnak nincsenek fokozatai.

Az idők azonban változtak Beaufort tengernagy óta, és Wyatt, aki aktívan részt vett eme változtatásban, ezt nagyon jól tudta. Őt nem a szélnek a hajókra gyakorolt hatása izgatta, hanem az, amit ez az elemi erő egy szigettel, egy város épületeivel tehet. Egy tizenkettes erősségű szél négyzetméterenként hetvenhét kilogrammos nyomást fejt ki, vagyis több mint három tonnát egy átlagos méretű homlokfal esetén. Egy jól megépített ház ellen tud állni ekkora nyomásnak, de ez még nem a megpróbáltatások csimborasszója.

A legnagyobb becsült szélsebesség Mabel belsejében óránként kétszázhetven kilométer volt, ami négyzetméterenként négyszázötven kilogramm nyomást jelentett. Ez az erő már elég volt ahhoz, hogy a levegőbe emeljen egy felnőtt embert, és tovasodorja, akár egy tollpihét. Elég volt ahhoz, hogy beszakítsa egy ház falát, gyökerestül kiszakítson egy vastag fát, szőnyegként felcsavarja a termőtalajt egy mezőről, vagy a földdel egyenlővé tegyen egy egész nyomornegyedet.

Wyatt, ennek okán, még tőle is szokatlan figyelemmel hallgatta a szelet.

Közben ő is fejét lehajtva ült a gödör alján, derékig vízben, akárcsak Dawson és Causton. A két vízelvezető nyílásból sugárban ömlött a víz, de mindig jött az utánpótlás, így a gödrök sohasem ürültek ki. Olyan volt, mintha egy folyó közepén ültek volna. Körülöttük mindenütt fél arasz mély patakokban zúdult alá a víz, medreket ásva magának a puha talajban. Wyatt azonban tudta, hogy ez nem fog sokáig tartani - amint a szél ereje elég nagy lesz, fel fogja emelni a vizet a földről, és finom köd formájában szétteríti a tájon.

Ez az eső, a millió tonna mennyiségben lezúduló víz volt a motor, amely a szörnyeteget hajtotta. Minden egyes négyzetkilométerre átlag kétszázezer tonna víz csapódott le, és az így felszabaduló irdatlan hőmennyiség tovább táplálta a cirkuláris szeleket. Voltaképpen egy óriási turbina volt ez - egy ötszáz kilométer átmérőjű, elképzelhetetlen energiamennyiséget termelő erőmű.

* * *

Causton gondolatai egészen másfelé jártak. Életében még soha nem félt ennyire. Munkája során férfiak tetteiről tudósított, és az embert, ezt a politikai állatot, megérzése szerint jól kiismerte. Munkahelye volt minden város, ahol diákok tüntettek az utcákon és minden dzsungel, ahol kisebb vagy nagyobb bozótháborúk lobbantak fel. A földrengésekről, szökőárakról, lavinákról azonban mások tudósítottak.

Causton sose tartott attól, hogy bajba kerül - emberekkel foglalkozott, és meg volt győződve róla, hogy minden embert meg lehet győzni, csak a megfelelő érveket kell felvonultatni. Most azonban, életében először, olyan helyzetben találta magát, ahol a szó nem segített. Az ember éppúgy nem érvelhet egy hurrikánnak, mint egy bengáli tigrisnek; mi több, a helyzet még ennél is rosszabb: a tigrist legalább le lehet lőni.

Amikor Wyatt bevitte őket a támaszpontra, halvány érdeklődéssel hallgatta előadását a hurrikánokról, sokkal jobban érdekelte a meteorológus személye. Most azt kívánta, bárcsak figyelmesebb és információéhesebb lett volna. Oldalba bökte Wyatttet, s torkaszakadtából ordítva megkérdezte:

- Meddig fog ez tartani?

Wyatt sötét körvonala feléje fordult, és meleg lehelet csapta meg Causton fülét.

- Mit mondott?

Causton a kezéből tölcsért formált Wyatt füle köré, és beleordított.

- Meddig fog ezt tartani?

- Még vagy nyolc óráig - felelte hasonló hangerővel Wyatt. - Aztán lesz egy kis pihenőnk.

- És utána?

- Újabb tíz óra ebből, csak az ellenkező irányból.

Caustont megdöbbentették a hallottak. Még legalább tizennyolc órát kell így kibírnia? Azt hitte, legfeljebb három-négy óráról van szó.

- Lehet még ennél is rosszabb? - kérdezte aggódva.

- Még el se kezdődött igazán - jött a csöppet sem biztató válasz.

Causton visszahúzódott a gödör aljára, és kétségbeesetten megrázta a fejét: hogyan lehet még ennél is rosszabb?

* * *

A nap lenyugodott, a nappal átadta helyét a szuroksötétségnek, melyet csak az egyre sűrűbben cikázó villámok világítottak meg itt- ott. A mennydörgések hangját elnyomta a szél egyre élesebbé váló üvöltése - a szélsebesség még mindig fokozódott, de most már Wyatt se tudta megbecsülni, mennyi lehet.

Wyatt zord félmosollyal Causton kérdésére gondolt: lehet még ennél is rosszabb? A pasasnak elképzelése se volt a természet erőiről. A hurrikán belsejében tomboló energiák olyan hatalmasak voltak, hogy akár egy atombombát is fel lehetett volna robbantani, az észrevétlenné vált volna a nála sokkal hatalmasabb kataklizmában. És volt még ennél is rosszabb. Igaz, Mabel rosszvérű lány volt, de akadtak még nála is nagyobb szajhák.

Wyatt bezárta elméjét a vonító szél előtt. Melyik is volt az? Igen... az, amelyet Mount Washingtonnál mértek: óránként háromszázhetven kilométer, mielőtt a műszerek széttörtek volna. Aztán ott volt a tornádók elméleti sebessége. Ezt mérni se lehetett - egyetlen műszer se lett volna képes ellenállni az óránként kilencszázhatvan kilométeres szélsebességnek -, de nem akármilyen szél volt az, ami képes volt átdöfni egy szalmaszálat egy két és fél centi vastag palánkon.

A tornádók azonban kisméretűek voltak. Egy tornádót egy hurrikánhoz viszonyítani olyan volt, mint összemérni a vadászgépet és a bombázót: a vadászgép gyorsabb, a bombázó azonban nagyobb pusztítóerőt képvisel. Wyattnek eszébe jutott az '53- as hurrikán, amely végigszelte az Atlanti-óceánt, aztán Anglia északi partjai mellett elhaladva felkavarta az Északi-tenger vizét - ugyanúgy, ahogy azt Mabel tette a Santego-öbölben. Hollandia gátjai felett átcsaptak a hullámok, és a víz elöntötte KeletAngliát is - Wyatt ekkor még diák volt Angliában. Száz év óta nem volt ilyen időjárás okozta katasztrófa Európában: a hurrikán volt a szelek ördöge.

* * *

Dawson a mellkasa és a combja közé rejtette elgémberedett kezét. Bőrig átázott, de érdekes módon, ez most nem zavarta igazán. Ha nem szerette volna a tengeri sporthorgászatot, öregkorára valami sivatagos helyre vonult volna vissza, ahol nincsenek ilyen szelek - mondjuk, a Halál- völgybe. Csakhogy imádott horgászni, és a Karib-tenger maga volt a horgászok paradicsoma. Dawson biztos volt benne, hogyha túléli ezt a vihart és a háborút, akkor vissza fog térni a szigetre. Másrészt... egyáltalán miért kellene elmennie innen? Miért ne telepedne le San Fernandezen? Semmi nincs, ami New Yorkhoz kötné, akárhol élhet, ahol akar.

Elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy mennyire beleillene ez Wiseman, a sajtóügynöke által gondosan kidolgozott tervbe. Hemingway Kubában lakott egy ideig, a tőle „örökölt" köpönyeget tehát megfelelően át lehetett volna szabni egy ilyen húzással. A pokolba az egésszel! Itt akar élni, és itt is fog, bárki bármit is gondoljon.

Már egyáltalán nem félt. A számára is váratlan bátorság, amivel szembe tudott nézni Roseau-val és verőlegényeivel, majd az ezt követő vallomás Wyattnek és a férfi reakciója felszabadítottak benne valamit, amit eddig sikeresen rejtegetett maga előtt: az öntudatát. Félnie kellett volna, mert élete eddigi legborzasztóbb eseményeit élte át, de nem félt, és ez erővel töltötte el.

Tetőtől talpig sárosan kuporgott egy vízzel telt gödörben, hátát eső csapkodta és szél ostorozta, Dawson mégis határtalanul elégedett volt.

* * *

A szélsebesség valamivel éjfél után érte el tetőpontját. Már maga a hangja is félelmetes volt, egy idegeket borzoló nyers üvöltés, a permetté szétfújt víz pedig, mely gőzborotvaként sepert végig a tájon, valóban ijesztő volt. Az eső elállt, és ahogy Wyatt jósolta, a tomboló forgószél visszaemelte magába a lezúdított vizet.

A villámlás most már folyamatossá vált, delejes kék fénybe vonva a szigetet, és amikor Wyatt egy alkalommal felemelte tekintetét, megpillantotta a központi hegység, a Massif des Saints körvonalait. Ez, a föld méhébe nyúló gyökereivel, méltó ellenfele volt a hurrikánnak, amelynek az volt a sorsa, hogy halálra zúzza magát a falain. De ha a találkozás után Mabel el is veszti erejét, és csak azért vonul tovább, hogy az emberek szeme elől rejtve nyalogathassa halálos sebeit, San Fernandezen már az sem fog segíteni.

Amikor kíváncsisága újfent legyőzte veszélyérzetét, és egy pillanatra felnézett, Wyatt egy hatalmas, lapos valamit látott pörgő játékkártyaként elszállni a feje felett. Úgy ötméternyire a fedezéküktől ez a tárgy a földnek csapódott, aztán ismét felemelkedett, és eltűnt. Wyattnek fogalma sem volt, mi lehetett az.

Lapítottak a gödör mélyén, hozzátapadva a hideg, iszapos anyaföldhöz, és miközben Mabel gonosz visítása eltompította dobhártyájukat és a dobhártyák közé szorult értelmet, kocsonyaként remegtek a hirtelen lehűléstől, amit a szél által felgyorsított párolgás okozott. Egyszer Causton önkéntelenül a földfelszín fölé emelte a karját: a szél olyan erővel lökte előre, hogy azt hitte, eltört. Szerencséje volt, hogy a szél hátulról kapta el; ha fordítva történt volna, minden kétséget kizáróan kificamodik a válla.

Még Wyattet is, aki pedig mindenkinél jobban tudta, mire kell számítani, megdöbbentette ez a hevesség. Mindeddig, valahányszor berepültek egy hurrikán belsejébe, büszkeség fogta el - azért, hogy tagja lehet annak az emberiségnek, amely találékonyságának köszönhetően még a forgószelet is képes volt meglovagolni. De úgy benne lenni egy hurrikánban, hogy még az a vékony dúralumínium fal sem védi sérülékeny testét az elemi erő ellen, nos, ez egész más dolog volt. Ez volt az első forgószél, amit a földről élt meg, és a kép, amit így kapott, másként festett, mint amit eddig látott.

Fokozatosan teljes szellemi, lelki tompaságba süllyedtek - az agy egy bizonyos terhelésszint után automatikusan felemeli védőfalait, hogy megvédje önmagát. A zaj ilyenkor elveszti zajjellegét, és a környezet szerves részévé válik, a magas adrenalinszinttől megszabadított izmok elernyednek, majd a kábulatot lassan felváltj a a jótékony - és olykor veszélyes - álom.

* * *

Hajnali háromkor a szél enyhülni kezdett, amit Wyatt azonnal észrevett hangja változásából. Eső már egy csepp sem hullt, csak a kegyetlen szél maradt, de néha ez is megtorpant, hogy rövid habozás után, valamivel kisebb lendülettel, tovább nyargaljon.

Négy órakor Wyatt megrázta magát, aztán letörölte karórájáról a sarat, ami a foszforeszkáló mutatókat eltakarta. Még mindig sötét volt, és már nem villámlott olyan sűrűn, ellenben hallani lehetett a mennydörgések zaját, ami azt jelentette, hogy a szél jóval gyengébb, mint néhány órával korábban. Wyatt bátortalanul kinyújtotta a karját; a szél keményen meglökte, de nem annyira, hogyne tudta volna megtartani ellene.

Most, hogy kiröppent szeméből a fáradtság, agya újra lázasan dolgozni kezdett. Ideje volt megnézni, mi történt a másik oldalon; Wyatt megemberelte magát, és felkapaszkodott a csúszós domboldalra. A szél a vártnál erősebben kapott bele a sárban araszoló testébe - egészen más volt a gödörben rejtőzni és itt lenni kint a nyílt terepen. Ha nem ásták volna be magukat, nem maradhattak volna életben, ez most már kétségtelen volt. A kíváncsiság azonban tovább hajtotta, és habár egy negyedórába telt, mire felért, sikerült baj nélkül bezuttyannia a félméternyi vízzel telt lövészgödörbe.

Ejtőzött néhány percet a szélmentes zugban, aztán kidugta a fejét, és belepislogott a sötétségbe.

Eleinte semmit nem látott, de két szélroham közti szünetben hallott valamit, ami szikláknak csapódó hullámok locsogására emlékeztette. Aztán egy kövér villám cikázott végig az égen, és sápadt fényénél kísérteties látvány tárult Wyatt szeme elé.

Alig kétszáz méterre tőle egy vihar borzolta tenger fortyogott, melynek hullámait a szél laposra borotválta, sós permetet szórva az arcába.

St. Pierre-t elnyelték a hullámok.

9.

A hajnal már halványszürkére festette az égbolt alját, mire Julie kinyújtóztathatta elgémberedett lábát. Mindeddig összekuporodva ült, így próbálva minimálisra csökkenteni teste hőleadását, most azonban, hogy a szél már nem üvöltött olyan félelmetesen és a víz sem zuhogott alá sáros vízesésként, végre lazíthatott egy kicsit.

Pokoli éjszaka állt mögöttük. A szikla alatti barlangban védve voltak a széltől, mely úgy száguldott el felettük, hogy meg se érinthette őket, a vízre viszont ugyanez már nem vonatkozott. Eleinte vékony erekben csörgött alá a lejtőn, aztán patakokban, majd egyetlen hatalmas vízeséssé duzzadt, hogy a barlangot védelmező szikla fölött átzúdulva ijesztő, folyamatos robajjal a lábuk elé csapódjon.

Ahogy a szél erősebbé vált, a barlangot lezáró vízfal szétszakadozott, és finom permet formájában a völgy felé sodródott, de időnként, amikor egy-egy nagyobb szélroham után légörvény alakult ki a sziklák közt, ellenkező irányba is jutott belőle - ilyenkor annyira eláztak, mintha valaki egy tele kádnyi hideg vizet öntött volna a nyakukba. Ez óránként legalább tucatszor fordult elő, monoton rendszerességgel.

A kis üreg szűk volt, de biztonságos. Az ötpercenként megismételt fürdőt és az időnként fellépő, a szívóhatás által okozott néhány másodperces tátogást leszámítva tökéletesen védve voltak. A kényelemmel már egészen más volt a helyzet. Választhattak: kinyújtott lábbal ülnek, kockáztatva, hogy lábszárukat a lezúduló víz és az általa sodort kövek, faágak összezúzzák, vagy maguk alá húzhatták lábukat, ami gyors, biztos és rendkívül kellemetlen zsibbadást jelentett. Julie nagyobbrészt ez utóbbi módszert alkalmazta, néha-néha nyújtva csak ki lábát a zuhatagba, de még így is olyan alapos lábmosást kapott, hogy mire eljött a reggel, rosszul volt, ha az otthoni fürdőszobája sziszegő zuhanyrózsájára gondolt.

Eleinte elég sokat beszélgettek.

- Lehet, hogy el fogunk ázni egy kicsit - mondta Rawsthorne, aki a rum után valamivel jobban érezte magát -, de legalább biztonságban leszünk ezzel a sziklával fölöttünk.

- Nem fog elmozdulni? - kérdezte idegesen Mrs. Warmington.

- Kétlem. Szilárdan be van ágyazódva, sőt lehet, hogy az alapkőzet kiszögellő része. - Tekintete a barlang szája előtt zubogó vízre siklott. - A víz is jól elfolyik, nem kell amiatt aggódni, hogy eláraszthat minket. Nem kell egyebet tennünk, mint ülni és várni, hogy ez az egész véget érjen.

Julie egy darabig borzongva hallgatta a fejük fölött átsüvítő szelet, aztán megjegyezte:

- Mintha az egész szigetet el akarná fújni.

Rawsthorne erőtlenül kuncogni kezdett.

- Nem tette meg 1910-ben, valószínűleg most se fogja.

Julie, megunva a veszélyes lábáztatást, maga alá húzta a lábszárát.

- Azon tűnődöm, vajon hogy került ki az a rengeteg ember St. Pierre-ből.

- Nem lennék meglepve, ha Favel keze volna a dologban - felelte merengve Rawsthorne. - Csak ő terelhette ki őket, ha épp a Negrito-völgybe jöttek.

- Gondolja, hogy Dave Wyatt hívta fel a figyelmét a hurrikánra?

- Remélem. Ez azt jelentené, hogy az a fiatalember életben van. Az sem kizárt azonban, hogy Favel más forrásból szerzett tudomást a veszélyről. Üzenetet kaphatott például a támaszpontról.

- Igen - mormogta Julie, és mély hallgatásba süllyedt.

Az eső egyre ádázabbul csapkodta a tájat, és a szél tovább erősödött. Ekkor kezdtek el kialakulni a légörvények, melyek időnként bekergették a vizet a barlangba, nyakon öntve a bent tartózkodókat, akik rémülten kapaszkodtak a sziklafalba, mert attól féltek, hogy az áradat magával sodorhatja őket. Mrs. Warmington ki akart rohanni, hogy biztonságosabb hely után nézzen, de Julie visszatartotta.

Rawsthorne nem érezte valami fényesen magát. Az utóbbi két nap eseményei borzalmasan kimerítették, és a szíve, amely egyébként sem volt már a régi, megérezte ezt. Bármennyire kényelmetlen is volt ez a hely, a konzul örült neki, hogy végre megpihenhettek - ha csak még egy órát kellett volna gyalogolniuk, a szíve felmondta volna a szolgálatot. Julie-ra nézett. Julie nagyszerű lány, erős és kemény, ha a szükség úgy kívánja, s a kockázattól sem riad vissza. Rawsthorne sejtette, hogy a lánynak most is Wyatt körüljárnak a gondolatai. Őszintén remélte, hogy mindkét fiatal túl fogja élni ezt a rémes éjszakát, és ha majd újra találkozhatnak, ott folytathatják életüket, ahol a háború megzavarta őket. Az azonban kétségtelen volt, hogy többé már egyikük sem lesz ugyanaz az ember; másnak fogják látni a világot, és főként egymást.

Rawsthorne a sápítozó Mrs. Warmingtonra pillantott. Elege volt ebből az átkozott nőből, aki folytonos siránkozásával már-már az őrületbe kergette mindkettőjüket. Nem bánta volna, ha a víz kimossa ezt a hárpiát a barlangból. A szerencse azonban nagyon szűkmarkú volt ezen a napon.

* * *

Az éjszaka, ha lassan is, de eltelt, és mire eljött a reggel, valamelyest lecsendesedett a szél, s az eső elmúltával a barlang is egyre szárazabbá vált. Julie kinyújtózott, s szinte hitetlenül arra gondolt, hogy talán mégiscsak életben fognak maradni. Felrázta Rawsthorne-t, aki szerint szintén ugyanez volt a helyzetet.

- Igen, a szél mérséklődik. Azt hiszem, minden rendben lesz.

- Istenem, mennyire örülök, hogy végre kibújhatok innen - lelkendezett Julie. - Bár nem tudom, képes leszek-e lábra állni. Ahogy most érzem a lábam, nagyon valószínű, hogy újra meg kell tanuljak járni.

- Kimehetünk? - kérdezte Mrs. Warmington, hosszú órák óta most adva először életjelt magáról.

- Talán. De csak óvatosan.

Julie merészkedett ki elsőnek, majd Mrs. Warmington és a nehézkesen mozgó Rawsthorne is követték. Julie haja vadul lobogott a szélben, amely még mindig rendkívül erősen fújt, de már korántsem egy orkán erejével. Julie a szikla körül rohanó vízen átgázolva felmászott egy kisebb szikla tetejére, aztán a kezét nyújtotta Mrs. Warmingtonnak, aki rémülten felsikított, mert a lába megcsúszott az iszapban.

- A cipőm! - kiáltotta a nő. - Elvesztettem a cipőmet.

Hiába kapkodott utána, a hasadék alján végigrohanó víz pillanatok alatt elsodorta.

- Nem baj - vigasztalta Julie -, ebben a vízben úgyse sokat érne. Főleg, hogy már nem is kell sokat gyalogolnunk.

Rawsthorne ugrott keserves nyögéssel melléjük.

- Kíváncsi vagyok, mi lehet a helyzet odalent a völgyben. Nem ártana kiderítenünk.

Julie körülnézett.

- Talán jobb lenne, ha itt kapaszkodnánk fel a hegyoldalra. Túl gyors itt lent a víz sodrása, kockázatos volna a hasadék kijáratán át megközelíteni.

A talaj csúszós iszappá ázott, ami rendkívül megnehezítette a mászást, de végül sikerült feljutniuk, belekapaszkodva minden feléjük nyúló faágba és fűszálba. Minden, amit megmarkoltak, szilárdan tartotta magát - csak a szívós növények maradtak meg, a gyengéket elfújta a szél.

Még a csupasz hegyoldalt is megviselte a vihar. Az alacsony, szélhez szokott fák ágai helyén fehér csonkok virítottak, és a vörös földben friss sebek mutatták, hogy egy-egy fát gyökerestül tépett ki a szél. Egyetlen levelet sem lehetett látni, a hegyoldalról minden eltűnt, ami mozdítható volt.

Rawsthorne lenézett a völgybe.

- Te jóságos isten! - kiáltott fel. - Nézzék a Gran Negritót!

A völgy alja mintha egy hosszú és széles alufólia csíkkal lett volna letakarva. A Massif des Saints lejtőiről lerobogó víz javát a Negrito völgye gyűjtötte össze, a megnövekedett vízmennyiségnek azonban, a Santego-öböl szintjének a megemelkedése miatt, nem volt hova elfolynia. A folyó kilépett medréből, ültetvényeket öntve el, hidakat és épületeket döntve romba.

Mrs. Warmington arca fehér volt, akár a fal.

- Életben maradhatott bárki is odalent? - kérdezte remegő ajkakkal.

- Az emberek, akiket tegnap láttunk, a hegyoldalak felé vonultak - felelte Rawsthorne. - Nincs okunk feltételezni, hogy belefulladtak a vízbe.

- Menjünk le, és derítsük ki, mi történt - javasolta Julie.

- Nem! - mondta Rawsthorne olyan éles hangon, hogy Julie meglepetten felkapta a fejét. - Attól félek, még nem vonult el a hurrikán.

- Miket beszél? - fortyant fel Mrs. Warmington. - Persze hogy elvonult. A szél egyre gyengébb.

- Azt hiszem, a hurrikán szemében vagyunk magyarázta Rawsthorne. - A fele még hátravan.

- Úgy érti, még egyszer végig kell élnünk mindazt, amit az elmúlt tíz órában? - kérdezte riadtan Julie.

Rawsthorne szomorkásán elmosolyodott.

- Attól tartok, igen.

- De nem biztos benne - reménykedett Mrs. Warmington. - Ugye nem biztos benne?

- Nem igazán, de azt hiszem, nem kellene kockáztatnunk. Attól függ, hogy telibe talált-e minket a hurrikán, vagy csak a széléből kaptunk. Ha a közepe vonult át a szigeten, akkor a fele még hátravan. Nem vagyok meteorológus, hogy megbízható becslést adjak: ezt Wyatt tudná igazán megtenni, ha itt lenne.

- Csakhogy nincs itt - vágta rá Mrs. Warmington. - Börtönbe került. - Lenézett a völgybe. - Embereket látok. Mozognak.

Valóban, a lejtők középső része életre kelt, mindenütt emberek nyüzsögtek. Rawsthorne néhány pillanatig szótlanul szemlélte a látványt, aztán megvakargatta az állat.

- Nagy a kísértés, de talán mégse kellene nekivágnunk. Ha útközben kap el minket a vihar, az könnyen az életünkbe kerülhet.

- Nos, én lemegyek - jelentette ki Mrs. Warmington. - Elegem van abból, hogy maguk ketten úgy lökdösnek engem ide-oda, mint egy rongybabát. Emellett éhes is vagyok.

- Ne legyen ostoba - mondta Julie. - Mr. Rawsthorne-nak igaza van. Itt fent biztonságban vagyunk.

- Akkor is lemegyek - hátrált el tőle Mrs. Warmington -, és nem fog megakadályozni benne. Nonszensz, hogy még egy ilyen vihar lehet. A dolgok nem így működnek. És odalent élelem vár, márpedig én éhezem.

Julie előrelépett, hogy elkapja a karját, de a nő félreugrott előle.

- Tudom, hogy mindenért engem hibáztatnak. Folyton csak terrorizál és lökdös... nem tenné, ha én lennék az erősebb. Kissé ocsmányságnak tartom, hogy egy magánál idősebb nővel így viselkedik. Tehát elmegyek. Odalent talán emberszámba fognak venni.

Julie egy újabb kísérletet tett arra, hogy elkapja, Mrs. Warmington azonban kitért előle, és fél pár cipőjében szánalmasan bicegve, megindult lefelé a sáros lejtőn. Julie utána akart menni, de Rawsthome rászólt:

- Hagyja azt az átkozott nőszemélyt elmenni, Julie. Már eddig is épp eleget ette az életünket. Örülök, hogy végre megszabadulunk tőle.

Julie megtorpant, majd rövid habozás után visszament a férfi mellé.

- Gondolja, hogy nem fog baja esni? - kérdezte kétkedve.

- A fenét érdekli ez - legyintett fáradtan Rawsthorne. - Mindeddig csak bajt hozott ránk, úgyhogy nem látom be, miért kellene kitörnünk a nyakunkat miatta. Megtettünk minden tőlünk telhetőt, és ennél többre nem futja az erőnkből. - Leült egy kiálló szikladarabra, kezébe temette az arcát. - Istenem, mennyire fáradt vagyok.

Julie föléje hajolt.

- Jól van, Mr. Rawsthorne?

A férfi felemelte a fejét, és halványan elmosolyodott.

- Jól vagyok, kedvesem. Semmi bajom, csak túl sok évet tudok már magam mögött. És az se túl egészséges ebben a korban, ha az ember vizes ruhában üldögél a szélben. - Tekintetét abba az irányba fordította, amerre Mrs. Warmington elrohant. Eltűnt szem elől. Nem elég, hogy nekivágott az útnak az az ostoba nőszemély, ráadásul még rossz irányba is ment.

- Hogyan?

Rawsthorne St. Pierre felé mutatott.

- A St. Michelbe vezető út arra van. Ha továbbmennénk, azt az utat javasolnám. Elég magasan fut ahhoz, hogy ne legyen elöntve.

- De nem fogunk elindulni.

- Nem. Attól félek, további szél várható. Sikerült találnunk egy biztonságos helyet: maradnunk kellene, amíg a veszély végleg el nem múlik. Ha a szél nem erősödik fel az elkövetkező három-négy órában, akkor bátran elindulhatunk mi is a völgybe.

- Rendben, maradunk - egyezett bele Julie. A barlang felé nézett, melynek bejáratát teljesen elrejtette a sziklákról zuhogó víz, és önkéntelenül felnevetett. - Már én se bánom, hogy az a kövér banya itt hagyott minket: legalább több helyünk lesz.

* * *

Wyatt a dombtetőn állt, és a néhai várost nézte. A víz apadt valamennyit azóta, hogy a villám fényénél egy pillanatra eléje tárult a kísérteties látvány, de még mindig víz alatt volt a városnak legalább a fele. A lejtő aljában lévő házak, melyek fedezékéből a kormányerők a támadást indították, mintha kámforrá váltak volna, akárcsak a távoli szegénynegyed viskói. Csak a belváros állt még, a néhány modern betonacél épület meg a régi téglaépületek, melyek már nem egy hurrikánt túléltek.

Az öböl másik oldalán a támaszpontot jelző radartorony eltűnt, a szél úgy suhintotta le, mint sarló a fűszálat. Maga a támaszpont túl alacsonyan feküdt és túl messze volt ahhoz, hogy látni lehessen a rajta végzett pusztítás mértékét, ámbár Wyatt mintha vizet látott volna csillanni ott, ahol nem kellett volna víznek lennie.

A kormánycsapatoknak pedig nyomuk se látszott - a romba döntött városban semmilyen mozgást nem észlelt.

Causton és Dawson is feljöttek a dombra, megálltak Wyatt mellett.

- Micsoda pusztítás! - mondta Causton, és kifejezőén fújtatott egyet. - Még jó, hogy a lakosságot sikerült kimenekíteni. - A zsebéből egy öngyújtót és egy csomag málló cigarettát kapart elő. - Mindig is büszke voltam arra, milyen előrelátó vagyok. Ez az öngyújtó vízálló, hogy minden körülmények között használható legyen. - Megnyomta a készülék sarkát a hüvelykujjával, és a kékessárga láng fellobbant a szelep tetején. - De nézzék a cigarettáimat!

Dawson gyanakvó tekintettel méregette az ingadozás nélkül égő lángot.

- Biztos, hogy a belsejében vagyunk ennek a hurrikánnak?

Wyatt bólintott.

- A szeme közepében. Még egy óra, és kezdődik elölről, bár esőre nem számíthatunk, hacsak Mabel úgy nem dönt, hogy megáll fölöttünk. Néha van ilyen is.

- Ne mondja tovább - könyörgött Causton. - Épp elég az, hogy újabb adag szelet kapunk a nyakunkba.

Dawson ügyetlenül megvakargatta a fülét bepólyált kezével.

- Irgalmatlanul fáj a fülem.

- Érdekes - tapogatta meg a fülét Causton. - Az enyém is.

- Alacsony a légnyomás - világosította fel őket Wyatt. - Fogják be az orrukat, és pumpálják fel az arcukat, hogy kiegyenlítsék a légnyomást az arcüregekben. - Fejével az elöntött város felé intett. - Az alacsony légnyomás az, ami itt tartja ezt a rengeteg vizet.

Miközben a többiek vörösödő arcukat pumpálták, Wyatt az eget kémlelte. Sűrű felhőtakaró szűrte meg a nap fényét, de hogy mennyira vastag, azt Wyattnek nem állt módjában megállapítani. Hallotta, hogy néha egészen tiszta, kék szokott lenni az égbolt a hurrikán szemében, de se ő maga, se egyetlen általa ismert személy nem látott még ilyet, úgyhogy hajlott azt hinni, ez is csak egyike a meteorológia tudományában oly gyakori tündérmeséknek. Wyatt megtapogatta az inge ujját: majdnem száraz volt.

- Hamar meg fognak száradni a ruháink - fordult a többiek f elé -, és ez is az alacsony légnyomás miatt van. Nézzék - mutatott a párolgó talajra.

Causton észrevette, hogy egy csapat férfi a lejtőn St. Pierre felé igyekszik.

- Tudja Favel, hogy újabb vihar várható? - kérdezte Wyatt-től. - Azok a fiúk nagy bajban lesznek, ha nem érnek vissza időben.

- Tudja - nyugtatta meg Wyatt. - Figyelmeztettem rá. De azért menjünk, beszéljünk vele. Mit mondott, hol a főhadiszállás?

- Feljebb, az út mellett. Nincs messze innen. Causton kuncogni kezdett. - Megfelelően vagyunk öltözve a látogatáshoz?

Wyatt végignézett a másik két férfin: tetőtől talpig vastag sárréteg borította őket, és ő sem nézett ki különben.

- Szerintem Favel se fog úgy kinézni, mintha most húzták volna elő a skatulyából. Menjünk.

Lementek, megkerülve az üregüket. A szomszédos fedezék mellett haladtak el, amikor Causton hirtelen megállt.

- Szűzanyám! - motyogta döbbenten. - Nézzék ezt az embert.

A gödörben egy holttest feküdt, széttárt karral. A kézfej, amely normálisan kávébarna lehetett, piszkosszürke volt, mintha a vér az utolsó cseppig elfolyt volna belőle. Ami azonban megtorpanásra késztette Caustont, nem ez volt, hanem az a tény, hogy a testről hiányzott a fej, és nyoma sem volt a gödörben vagy annak környékén.

- Azt hiszem, tudom, mi tette ezt - mondta komoran Wyatt. - Láttam valamit átszállni a domb felett, és valószínűleg egy hullámlemez fal volt az. Itt ért földet, aztán újra felemelte a szél.

- De hol az istenben van a fej? - kérdezte mérgesen Dawson.

- Azt is elvitte a szél. Akkor fújt a legerősebben.

Dawson halványzöld arccal tovább ballagott, Causton pedig, lélegzetét visszafojtva megjegyezte:

- Ez velünk is megtörténhetett volna.

- Igen - értett vele egyet Wyatt. - De nem történt. Jöjjön.

Érzelmileg halott volt. A borzalmas halál látványa nem rázta meg, sőt maga a tény sem zavarta, hogy egy ember, a közvetlen közelükben, életét vesztette. Túl sok öldöklést látott, túl sok lelőtt és szétrobbantott embert. Ő maga is megölt egyet. Roseau ugyan megérdemelte a sorsát, már ha egy embernek joga van elítélni a másikat, Wyatt azonban ettől még azért szennyesnek érezte magát, és ez a szenny már szinte tompává marta a lelkét. A hurrikán által okozott halál hidegen hagyta, mert baleset volt - a hadseregnyi ember elpusztulása azonban nem.

* * *

A főhadiszállás a lejtőbe vájt üregek koncentrikus körökben elhelyezkedő sorozata volt, a középpontban Favel „irodájával".

Wyattet nem engedték rögtön a főnök elé, de ő ezt nem vette zokon: tudta, hogy Favel nem feledkezett meg róla, és idejében meg fogja hallgatni. Dawsonnal és Caustonnal addig a közelben lebzseltek, és a főhadiszálláson folyó sürgés-forgást figyelték, Favel egyik felderítőcsapatot a másik után küldte fel a Negrito mentén. Wyatt remélte, tudja, mit csinál.

Causton rövid topogás után otthagyta őket, mert ahogy ő mondta, „szólította a munka", Dawson pedig kezdett türelmetlenné válni.

- Nem értem, miért ácsorgunk itt- morgolódott. - Ezzel az erővel a gödrünkben is csücsülhetnénk.

- Nem szeretném, ha Favel valami baklövést csinálna - felelte Wyatt. - Itt maradok. Ha akar, menjen vissza, majd később találkozunk.

Dawson vállat vont.

- Végül is, mindegy, hogy hol unom magam halálra. - Nem mozdult.

Egy idő után egy magas néger jött oda hozzájuk, iszonyatosan sáros arccal. Wyatt közeli szemrevételezés után döbbenten állapította meg, hogy Manning az.

- Julio látni akarja - közölte a férfi. Széles vigyor repesztette arcán ezer darabra a sárréteget. - Tényleg igaza volt a hurrikánt illetően.

- Még nem vagyunk túl rajta - figyelmeztette Wyatt.

- Tudom - bólintott Manning. - Julio éppen erről akar beszélni magával. Ha nála végeztek, kerítek maguknak egy kis harapnivalót.

Favel a Manningéhez hasonló vigyorral fogadta őket, a különbség „csupán" annyi volt, hogy ő időközben megmosakodott, sőt még egy tiszta inget is kerített valahonnan - a nadrágja azonban kopogósan kemény volt a rászáradt sártól.

- Nem túlzott, Mr. Wyatt - jegyezte meg lakonikusan.

- Nem - felelte komoran Wyatt, - Mi a helyzet azokkal a katonákkal, akiket a város irányába láttunk menni? Az életükbe kerülhet, ha nem érnek vissza idejében.

Favel széttárta a karját.

- Kockáztatnunk kell. Sose örülök neki, ha ezt kell tennem, de hát ez senkit nem érdekel. Nézzük inkább a térképet.

Ugyanaz a térkép volt, melyen Wyatt bejelölte a Negrito-völgy feltételezhetően biztonságos területeit. Elázott és sáros volt, a ceruzával meghúzott vonalakat már alig lehetett látni.

- Az általam még a vihar előtt kijelölt megfigyelők beérkeztek, sajnos, nem mind, de épp elegen ahhoz, hogy megfelelő képet tudjak alkotni az általános helyzetről. - Végighúzta a kezét a völgy rajza fölött. - Igaza volt, amikor azt tanácsolta, hogy tartsuk távol a völgy aljától az embereket. A folyó kilépett a medréből, és lerombolta a hidakat, elöntötte az utakat. Ráadásul további vízszintnövekedés várható, mivel a hegyekből lezúduló víz itt próbál utat találni magának a tenger felé.

- Elég kétségbeejtő.

- Az - értett egyet Favel. - Ez az út, a St. Michelbe vezető az egyetlen pillanatnyilag, amely használható, köszönhetően annak, hogy magasan fut. Akad azonban néhány kidőlt fa, és a három híd nem túl biztonságos. Az embereim már nekiláttak eltakarítani az akadályokat, s a hidakat is megnézik. Mások addig fedezékeket ásnak nekik a szél ellen. Ha a vihar végleg elmúlt, így azonnal folytathatják a munkát.

Wyatt bólintott. Favelnek helyén volt az esze.

- Nos, Mr. Wyatt, azt kellene megmondania nekem, hogy meddig lesz még víz alatt St. Pierre.

Wyatt a térképre nézett.

- Mi ez a vonal?

- Eddig van elöntve a szárazföld ebben a pillanatban.

- Ez a hatméteres szintvonalon van - ennek mentén meghosszabbíthatjuk a vonalat. - Fogott egy ceruzát, és bejelölte a part elárasztott részeit. - Ez a fél várost, csaknem a teljes Sarrat-fokot és a reptér környéki sík területet jelenti. Ettől keletre azonban már jobb a helyzet, mert itt, az előhegység környékén, lényegesen nagyobb a tengerszinthez viszonyított magasság. Egyébként a többi terület se lenne már víz alatt, ha az alacsony légnyomás nem tartaná itt a tengert. Ha Mabel végleg elvonul, a helyzet gyorsan normalizálódni fog.

- Tehát visszamehetünk St. Pierre-be, amint a veszély elmúlt.

- Igen, már semmi nem lesz, ami megállítsa önöket.

- Mi a helyzet a Negrito áradásával? Mennyi időre lesz szükség, hogy az ár elvonuljon?

Wyatt megvakargatta a feje búbját.

- Ez jó kérdés. A folyót nemcsak a hegyekből lezúduló víz, hanem a völgybe benyomult öböl is duzzasztja. Hogy mennyi időre lesz szükség, azt nem tudom megmondani, de hogy nem kevésre, az biztos.

- Ezt én is így gondolom - mondta Favel. - Becslésem szerint jó esetben bő egy hét. - Mutatóujja hegyével egy vonalra koppintott. - Felküldtem egy ezredet a St. Michel-i úthoz. Beássák magukat, és ha a hurrikán elvonult, átvezetik az embereket St. Pierre-be. A katonák egy része szétszéled a környező városokba, és segítséget kér. Azzal, hogy már most elindítottam őket, újabb kockázatot vállaltam, de így két órát nyerhetünk, és két óra alatt sok életet meg lehet menteni, Mr. Wyatt. Orvosi felszerelésekre van szükségünk, gyógyszerre, takaróra, ruhára. A megmentett embereket életben kell tartani, különben hiába volt az egész.

- Az amerikaiak vissza fognak jönni - emlékeztette Wyatt. - Brooks parancsnok nyilván segítséget kért rádión. Fogadni mernék, hogy Miamiban már pakolják is a segélyszállítmányokat.

- Remélem - bólintott Favel. - Gondolja, hogy a repülőterek használhatóak lesznek, mire kell?

- Ezt nehéz megmondani. A város reptere szerintem szóba se jöhet, a támaszponté azonban jól meg van építve, oda talán le tudnak szállni.

- Megnézetem, amint a hurrikán elment - ígérte Favel. - Köszönöm, Mr. Wyatt. Sokat segített. Mennyi van még hátra az újabb viharig?

Wyatt a szürke égboltra nézett, aztán a karórájára pillantott. Arcán enyhe szellő leheletét érezte.

- Kevesebb mint egy óra - felelte végül. - Mondjuk, háromnegyed óra, aztán ismét felerősödik a szél. Jelentős mennyiségű esőre ezúttal nem számíthatunk.

- Végre valami jó hír - mosolyodott el Favel. Miután Favelt magára hagyta, Wyatt ismét Manningbe ütközött, aki egy felnyitott konzervet nyomott a kezébe.

- Egyen, amíg teheti - javasolta Manning.

- Köszönöm. - Wyatt körbenézett. - Nem látom a cimboráját, Fullert.

Manning arcán a fájdalom árnyéka suhant át.

- Meghalt - mondta csendesen a férfi. - Az utolsó roham alatt sebesült meg, de a hurrikán végzett vele. Nem tudtuk ellátni.

Wyatt nem tudta, mit mondjon, úgyhogy inkább hallgatott.

- Remek fickó volt. A sor végén állt ugyan, amikor az észt osztogatták, de az életemet is rá mertem volna bízni. A legjobban az fáj, hogy miattam halt meg. Én kevertem bele ebbe az egészbe.

Wyatt csak most döbbent rá, hogy nem ő az egyetlen, akit mardos a lelkiismeret. Nem érezte ugyan jobban magát ettől, de legalább segített viselni a terhet.

- Hogy történt? - kérdezte.

- Kongóban voltunk - magyarázta Manning. Tshombénak dolgoztunk mint zsoldosok, tudja. Amikor ezt a munkát megkaptam, az ottani megbízatásunk már lejárt, ezért felajánlottam Fullernek, hogy tartson velem. A fizetség olyan hihetetlenül magas volt, hogy azonnal velem tartott. Nem mintha most bármit is kezdeni tudna azzal a sok pénzzel... - Vállat vont. - De hát ez benne van a pakliban.

- Most mit fog tenni?

- Itt már nem sokat. Julio megkért, hogy maradjak, de úgy érzem, a lelke mélyén nem szeretné, ha egy fehér túl nagy szerephez jutna a kormányzásban az elkövetkezőkben. Hallottam, hogy Jemenben lenne munka a rojalistáknál. Lehet, hogy megnézem.

Wyatt végigmérte a hatalmas férfit, aki munkáról beszélt, amikor harcra gondolt.

- Az isten szerelmére, Manning, nem tudna valami egyszerűbb megélhetési forrás után nézni?

- Attól tartok, nem érti a lényeget - felelte türelmesen Manning. - Persze, pénzt kapok a harcolásért, akárcsak a legtöbb katona, de legalább én választom meg, melyik oldalon állok. Gondolja, hogy harcoltam volna Serrurier-ért?

Wyatt motyogott valami mentegetőzésfélét, s boldog volt, amikor Dawson félbeszakította.

- Hé, Dave - mondta izgatottan az amerikai -, jó hírem van a maga számára. Egy katona, aki most jött le a Negrito felső folyása felől, azt állítja, hogy látott odafent egy amerikai nőt. Legalábbis remélem, hogy ezt mondta, mert ezt az itteni hablatyolást aligha lehetne franciának nevezni.

Wyatt hátraperdült.

- Hol az a férfi?

- Ott, az a pasas az. Épp most fejezte be a beszélgetést Favellel.

Wyatt odarohant és keményen megragadta a férfi karját.

- Maga egy amerikai nőt látott a völgyben? - kérdezte a San Fernandez-i paíois-n.

A férfi feléje fordult, és a kimerültségtől erőtlenül megrázta a fejét.

- Csak hallottam, hogy valaki látta. - Hol?

- A St. Michel-i úton túl. Lent, a völgy aljához közel.

Wyatt megmarkolta a katona ingét.

- Meg tudná mutatni a térképen?

A katona bólintott, és hagyta, hogy Wyatt a térképasztalhoz vezesse. Az elázott térkép fölé hajolt, majd rövid gondolkodás után egy pontra bökött.

- Valahol itt.

Wyatt csalódott volt. Julie nem lehetett ott, ahol a katona mutatta, az túl messze volt a part menti úttól, amerre mentek.

- Idős nő volt? - kérdezte az imbolyogva álló katonától. - Vagy fiatal? Milyen színű volt a haja? Milyen magas volt?

A katona csak pislogott, de nem felelt.

- Várjon egy percet, Dave - szólalt meg Dawson.

- Ez a fickó alig áll a lábán. - Együveget nyomott a férfi kezébe. - Húzd meg, pajtás. Fel fogsz ébredni tőle.

Miközben a katona a rumosüveggel barátkozott, Dawson vetett egy pillantást a térképre.

- Ha tényleg onnan jött, mint ahogy állítja, akkor pokolian hosszú utat tett meg.

- Nem lehet Julie - ingatta meg a fejét szomorúan Wyatt. - Azon a cédulán, amit az Imperiale-ban hagytak, az állt, hogy kelet felé indultak a part menti úton.

- Lehet, hogy mégse tették - vigasztalta Dawson.

- Talán nem tudtak arra menni. Akkor még harcok voltak, ezt ne feledje. - A térkép felé intett a fejével. - És ha mégis, ott kerestek maguknak menedéket, ahol javasolta nekik, akkor összekeveredhettek Rocambeau visszavonuló seregével. Remélem, Rawsthorne-nak sikerült kimenekítenie onnan őket. Nézze, Dave, ha egyenes vonalban átkeltek a völgyeken, akkor valahol a Negrito mentén kellett kilyukadniuk. Embertelenül hosszú és fárasztó út, de meg lehet csinálni.

Wyatt ismét feltette korábbi kérdéseit a katonának, ám ezúttal sem több sikerrel. A férfi maga nem látta a nőt, így fogalma sem volt róla, mennyi idős lehet az, vagy milyen színű a haja. Csak annyit tudott, hogy egy amerikai nőt látott valaki a Negrito völgyében - ez pedig szinte semmit nem jelentett: ezeknek az embereknek minden fehér amerikai volt.

- Bárki lehet - mondta elkenődve Wyatt -, de amíg nem látom, nem lehetek nyugodt. Felmegyek oda.

- Hé! - kiáltott fel riadtan Dawson, és nyúlt, hogy megfogja Wyatt karját, de bekötözött kezével tehetetlen volt. Wyatt félretaszította és kirohant az út felé.

- Mi a baj? - sietett Dawsonhoz Manning.

- Fél óra múlva elszabadul a pokol, de ez a keményfejű pasas a Negrito felső folyása felé indult, hogy megkeresse a barátnőjét.

- A Marlowe lányt?

Dawson Wyatt után nézett.

- Őt. Később még beszélünk, remélem. Valakinek vigyáznia kell erre az eszelős bolondra.

Wyatt után rohant, és Manning követte.

- Lehet, hogy nekem is elment az eszem - mondta lihegve Wyattnek az angol -, de segíthetek abban, hogy gyorsabban odaérjenek. Kövessenek.

Ez megtorpanásra késztette Wyattet. Egy pillanatig értetlenül bámulta Manninget, aztán követte őt egy közeli kőépület felé.

- Itt rejtőztünk a hurrikán alatt - közölte Manning. - Bent van a Land-Roverem. Elviheti.

Wyatt besietett, Dawson pedig megkérdezte:

- Mi ez az izé?

- Egy kazamata, van legalább háromszáz éves. Valaha a kikötői erődítményrendszer részét képezte. Favel nem akart idejönni. Azt mondta, nem lehet jobb körülmények közt, mint az emberei. Nekem azonban vigyáznom kellett Fullerre...

Motor berregett fel az épület mélyében, s egy másodperccel később már Wyatt tolatott ki a LandRoverrel. Dawson beugrott a vezető melletti ülésre.

- Nem kell velem jönnie - mondta neki Wyatt.

Dawson elvigyorodott.

- Én is holdkóros vagyok, pajtás. Vigyáznom kell rád, épségben vissza kell hoznom téged az őrültek házába.

Wyatt vállat vont, majd hirtelen sebességbe rántotta a váltót.

- Vigyázzon rá - kiáltotta Manning. - Nem a vállalaté, hanem az enyém. - Tűnődve a távolodó autó után nézett, aztán visszaindult a főhadiszállásra, mert Favelnek szüksége volt rá.

* * *

Miután a sárból kiértek az útra, Wyatt tovább gyorsított.

- Hová száguldunk ilyen eszeveszetten? - kérdezte Dawson.

A Land-Rover megugrott, ahogy Wyatt nagyobb sebességbe kapcsolt.

- Felmegyünk az út legmagasabb pontjára, ahonnan csaknem az egész völgyet be lehet látni. - Ez volt az a hely, ahol Julie és ő megálltak, s az ültetvényes puncsot ízlelgetve megcsodálták a kilátást. - Remélem, a hidak használhatóak.

Dawson óvatosan lejjebb húzódott az ülésben egy éles, csikorgó kerekekkel bevett kanyar után.

- Milyen messze van?

- Ha elég gyorsak vagyunk, egy félóra alatt ott lehetünk. Favel azt mondta, az utat kidőlt fák torlaszolták el, de már eltávolították őket.

- Figyelted már a folyót? - kérdezte Dawson. - Mintha tenger lenne. Az egész völgyet elöntötte.

- A java, sajnos, sós víz - felelte Wyatt. Még csak oda sem pillantott, minden figyelmét az útra koncentrálta. - Nem fog jót tenni a mezőgazdaságnak.

Túl gyorsan ment ezen a meredeken emelkedő, a fák miatt beláthatatlan kanyarokkal teli úton, és hogy ezt némileg ellensúlyozza, megpróbálta minél nagyobb ívben bevenni a kanyarokat. Nem tartotta valószínűnek, hogy valaki szembe fog jönni vele a másik oldalon, de a lehetőség, ha nagyon távoli volt is, fennállt. Wyatt azonban készen állt kockáztatni a gyorsaság érdekében.

Dawson hátracsavarodott az ülésben, és aggodalmasan a tenger felé nézett. Túl messze volt ahhoz, hogy a hullámokat láthassa, de mielőtt bevettek volna egy újabb kanyart, megpillantotta a láthatár vonalát. Gőzölgött a hatalmas felhőktől, melyekben vad villámok cikáztak. Dawson oldalra pillantott, Wyatt kifejezéstelen arcára, aztán az alattuk, a déli lejtőn kanyargó és emelkedő, nedves útra szegezte tekintetét. Ha ezt túléljük, gondolta savanyúan, akkor veszek magamnak egy kalapot, és megeszem.

Az ültetvények mindkét oldalon le voltak tarolva, a kidőlt fák törzsei közül éretlen banánfürtök szétpréselt húsa tűnt elő. Az a néhány fa, mely még állt, ernyedt lobogóként lengette tépázott leveleit: szinte biztos volt, hogy az elkövetkező néhány órát ezek se fogják túlélni. A cukornád szívósabb volt, de a szél azt is halálra ítélte: hiába maradt meg zörgősre keményedett szára, zöld hajtásait és leveleit leszaggatta a szél.

Bevettek egy újabb kanyart, és majdnem elütöttek egy csapat egykedvűen baktató katonát. Wyatt félrekapta a kormányt, és halkan szitkozódott, mert vissza kellett vennie a sebességet. A katonák integettek, ahogy Dawsonék elhúztak mellettük, s az amerikai visszaintegetett. Remélte, a fiúk hamarosan fedezéket találnak maguknak - ez nem kifejezetten sétára alkalmas idő volt.

Aztán elérték az első hidat, mely a hurrikán előtt egy száraz patakmeder fölött vezetett át. A sziszegve, dübörögve zubogó víz csaknem színültig megtöltötte a szűk, sziklák közé zárt medret, és miután a híd alatt átvágtatott, egy legalább száz méter mély szakadékba vetette magát. A híd előtt katonák álltak, akiket alaposan meglepett a Land-Rover felbukkanása. Wyatt egy karmozdulattal jelezte nekik, hogy át szeretnének kelni; az őrmester, aki a csapatmunkát vezette, vállat vont, és intett neki, hogy mehetnek.

Dawson kinézett az oldalsó ablakon, és megborzongott. Szinte érezni vélte, ahogy a híd alját csapkodó hullámok az egész építményt remegésben tartják. Behunyta a szemét, és buzgón remélte, hogy a víz még nem kezdte ki túlságosan a híd szerkezetét. Néhány pillanattal később nézett csak fel, amikor hallotta, hogy Wyatt nagyobb sebességbe váltott, és folytatta a véget érni nem akaró kaptatást.

Wyatt percenként felpillantott az égboltra. A felhőréteg rohamosan vastagodott, ami a hurrikán déli szélének a közeledtét jelezte. A maroknyi, még álló banánfa levelei ádázul csapkodtak a szélben.

- Lehet, hogy az utolsó pillanatban fogunk felérni a hegygerincre - mondta Wyatt.

- És ott?

- Menedéket keresünk a szél ellen. Nem leszünk társaság nélkül: Favel egy egész ezredet felküldött ide.

- Ez elég ostobán hangzik - jegyezte meg Dawson. - Miért kellenek oda katonák?

- Hogy legyen, aki ráncba szedje a vihar után a kitelepített lakosságot. Nem hallott még a katasztrófa utáni sokkról?

- Nem mondhatnám...

- Ha egy közösséget súlyos katasztrófa ér, a túlélők sokkos állapotba kerülnek. Ilyenkor totálisan magatehetetlenek. Nem arról van szó, hogy nem akarnak segíteni magukon, hanem egyszerűen képtelenek rá. Csak ülnek tétlenül és érzéketlenül, miközben azok, akiknek szükségük lenne a segítségükre, belehalnak a sérüléseikbe. Hiába van ott a takaró a sebesült mellett, még annyira se képesek, hogy ráterítsék. Egyfajta tömeges katalepszia ez.

- Hátborzongató.

- Az is. Háború idején is előfordul, súlyos bombázás után. Ilyenkor egyetlen tennivaló van, terelgetni kell az embereket.

- De ki fogja terelgetni őket? - értetlenkedett Dawson. - Favel embereit .éppúgy megviselte és meg fogja viselni a hurrikán. Ráadásul ők még több csata nyomasztó élményét is maguk mögött tudják.

- Ne feledd, hogy ők nyerték meg ezt a háborút, és emellett, egy jól szervezett hadsereg tagjai. Favel emberei sokat segíthetnek.

Áthaladtak a második hídon. Ez egy régi kőépítmény volt, mely éppolyan szilárdan állt, mint a szikladarabok, melyekből összerakták. Néhány kilométerrel odébb víz borította az utat, eleinte néhány milliméter, később arasznyi mély, ami rendkívül megnehezítette a vezetést. Wyatt halkan káromkodott egyet.

- Favel azt mondta, hogy ez az út nincs elöntve.

A víz a magasab lejtőről rohant az út felé, és a felszínét borzoló szél finom köddel fedte be az utat. Wyattnek lassítania kellett, de szerencsére a következő híd nem volt túl messze. Ezt is, akárcsak az előző kettőt, katonák vigyázták.

- Mi történt? - kérdezte tőlük Wyatt.

A csapatot vezető őrmester a hegyoldal felé mutatott.

- Blanc, földcsuszamlás volt a vízmosásban.

- Milyen állapotban van a híd?

Az őrmester megrázta a fejét.

- Elég rossz állapotban. Veszélyes lenne átkelni rajta.

- Az ördög vinné el! - füstölgött Wyatt. - Akkor is átmegyünk. - Sebességbe tette az autót.

- Hé! - ragadta meg a vállát Dawson. - Szerintem nem kellene ráhajtani. - Ez egy kecskelábakon álló fahíd volt, és a szerkezet határozottan ingatagnak látszott. - Az egész híd oldaka van csúszva, nem látod?

Wyatt előrehajtott, aztán hirtelen lefékezett, és kidugta a fejét az oldalablakon. A híd furcsa szöget zárt be az úttal, és a víz fölött látni lehetett a nyers fát ott, ahol a gerendák megroppantak. Wyatt visszahúzta a fejét, és Dawson felé fordult.

- Megpróbáljuk?

- Nem hagyhatjuk itt az autót? - kérdezte Dawson. - Nem. Már nem vagyunk messze a hegytetőtől.

- Még talán szükségünk lehet az autóra a túloldalon is. Majd én átviszem. Te szállj ki, és gyere át gyalog.

- Téged vinne el az ördög, Dave! - morgolódott Dawson. - Gyerünk, indulás!

A Land-Rover rácsorgott a hídra, és enyhén oldaka billent, ahogy kerekei hozzáidomultak a megdőlt építmény deszkáihoz. Valahonnan baljós reccsenés hallatszott, s az egész híd megrázkódott. Wyatt továbbra is ugyanolyan lassan hajtott, noha a dőlésszög veszélyesebbé vált. Amint az első kerekek szilárd talajra értek, mindketten megkönnyebbülten felsóhajtottak. Wyatt gázt adott, s a Land-Rover csikorgó kerekekkel, iszonyatos recsegés- ropogás kíséretében, felszáguldott az útra.

Dawson hátrafordult az ülésben; a hídnak már nyomát se látta, csak a szakadék volt ott, ami fölött átkeltek.

- Favel nem fog örülni ennek - jegyezte meg gyöngyöző homlokkal az amerikai. - Leromboltál egy hidat.

- Úgyis elvitte volna a víz - felelte Wyatt. Az arca sárga volt, akár a viasz. - Mindjárt fent leszünk.

* * *

- Igaza volt- jegyezte meg kedvetlenül Julie, amikor a szél új erőre kapott. - Megint itt lesz.

- Attól tartok - bólintott Rawsthorne. - Én se örülök neki.

A lány elhúzta a száját.

- Épp amikor már majdnem megszáradtam. Most ismét visszaülhetünk a vízesés mögé.

- Jó helyen leszünk - vigasztalta a konzul. - Nagyobb biztonságban leszünk, mint azok az emberek, odalent a völgyben.

A szélcsend alatt olyan mozdulatlanná vált a levegő, hogy tisztán hallani lehetett a lenti tömeg moraját. Egyszer egy nőt hallottak torkaszakadtából sikítani; Julie és Rawsthorne egymásra néztek, de egyikük sem tett megjegyzést.

Julie arra számított, az emberek fel fognak jönni a hegyoldalakra, és a város felé veszik az irányt, de semmi ilyesmi nem történt.

- Karib-tengeriek - jegyezte meg Rawsthorne -, jól ismerik a hurrikánokat. Tudják, hogy még nincs vége.

- Azon tűnődöm, vajon milyenek lehetnek az erőviszonyok, folytatódni fog-e a háború a vihar után?

- Háború!? - Rawsthorne kurtán felnevetett. Nem lesz semmilyen háború. Elmagyarázta magának Wyatt, mi fog történni St. Pierre-rel egy hurrikán esetén?

- Azt mondta, áradás lesz.

- Mi, angolok, hajlamosak vagyunk szépíteni a tényeket. Hogyha a két hadsereg a városban vívta harcát a hurrikán alatt, akkor a szigetnek valószínűleg már nincs egyetlen hadserege sem. Se kormányhadsereg, se lázadók: a konfliktus tökéletes megoldása.

Julie felnézett a lombtalan fa ágai közt a szürke égre. Hátha Wyattnek sikerült kijutnia a városból! Lehet, hogy ő is itt van, a Negrito-völgy lejtőinek valamelyikén.

- Mi történhetett a támaszponttal? - fordult Rawsthorne felé.

Az öreg megrázta a fejét.

- Ugyanaz, mint a várossal. Wyatt úgy vélte, a hullámok teljesen el fogják lepni. - De hogy valamivel jobb kedvre derítse a lányt, hozzátette: - Brooks parancsnok biztosan kiüríttette a támaszpontot.

- Dave beszélt vele, de a parancsnok nem hallgatott rá. Az a tökfej Schelling nem támogatta. Nem hiszem, hogy kiürítették a támaszpontot. A parancsnok túl nyakas; igazi tengerésztiszt, az a „Fenébe a torpedókkal!" és a „Fenébe a hurrikánokkal!" fajta.

- Én nem ilyennek ismerem Brookst - jegyezte meg csendesen Rawsthorne -, márpedig elég jól ismerem. Nehéz döntés előtt állt, és biztos vagyok benne, hogy igyekezett az optimális megoldást választani.

A szél egyre hevesebben támadta fejük felett a fa ágait - ideje volt visszahúzódniuk miniatűr barlangjukba. Julie elhatározta, hogy egyelőre nem fog Wyatt miatt aggódni: egyrészt felesleges, mert úgyse segít ezzel rajta, másrészt van a közelében valaki, akinek segítenie kell.

Rawsthorne nagyon rossz állapotban volt. A levegőt nehezen szedte, és látszott rajta, hogy a beszéd megerőltetést jelent számára. Arcáról eltűnt az a kevés szín, amit a rum melege varázsolt rá, helyét a szürke és a sárga ijesztő keveréke vette át. Szeme beesett, mozgása lassúvá és bizonytalanná vált, keze remegett. Julie tudta, hogy ha a férfinak az elkövetkező órákat újból csuromvizes ruhákban kell töltenie, az az életébe kerülhet.

- Nem lenne bölcsebb mégiscsak lemenni? - kérdezte tőle.

- Ennél jobb menedéket úgyse találnánk - ingatta meg a fejét Rawsthorne. - Itt tökéletesen védve vagyunk a széltől.

- De a víz...

Rawsthorne elmosolyodott.

- Drágám, máshol éppen úgy megáznánk, ha nem jobban. - Behunyta a szemét. - Miattam aggódik, ugye?

- Igen - vallotta be Julie. - Elég rossz bőrben van.

- És annak megfelelően érzem magam. Az orvosom megtiltott nekem mindenféle hurrikánt és háborút, de én nem fogadtam szót neki.

- A szíve?

Rawsthorne bólintott.

- De ne aggódjon, drágám. Többet már nem fogok szaladgálni. Leülök a vízesés mögé, és megvárom, hogy szép idő legyen. - Kinyitotta a szemét, s a lányra nézett. - Magának sok hely van a szívében, gyermekem. Wyatt szerencsés fiatalember.

Julie elpirult.

- Vajon fogom még látni őt?

- Wyatt makacs, akár egy öszvér - mondta Rawsthorne. - Nagyon aggódott maga miatt azon az éjszakán, melyen a háború kitört. Nem tudom, hogy mi foglalkoztatta jobban, a hurrikán vagy a maga biztonsága, de az biztos, hogy nem fogja megöletni magát. - Megpaskolta a lány kezét. - Akkor ugyanis nem tudná megkeresni magát.

A szél időközben olyan erőre kapott, hogy Julie könnyei pillanatok alatt sós foltokká száradtak. Julie sóhajtott egyet, aztán megfogta az öreg kezét.

- Vissza kellene indulnunk a barlangba. A szél kezd kellemetlenné válni.

Rawsthorne szinte hallhatóan recsegő ízületekkel feltápászkodott, és biztonytalan lábbal megindult a hasadék felé.

- Ha bemelegszik a szerkezet, jobban fog működni - intett fejével a lába felé. - Azon a zuhatagon azonban sehogy sincs kedvem átbújni.

A hasadék szélénél megálltak, lenéztek a mélybe. A víz még mindig bőven zubogott a szikla felett. Rawsthorne felsóhajtott.

- Ez az ágy nem olyan öreg csontoknak való, mint amik itt zörögnek magácska mellett. - A szél belekapott gyér hajába.

- Indulnunk kellene - javasolta Julie.

- Egy pillanat, drágám. - Rawsthorne hátrafordult, és felnézett a szeles hegyoldalra. - Mintha hallottam volna valamit, innen egészen közelről.

- Én semmit nem hallottam - válaszolta Julie. A szél haragosan cibálta ruháikat és a mögöttük álló fa ágait.

- Lehet, hogy csak a szél volt - mondta Rawsthorne. Keserűen elmosolyodott. - Hallotta ezt? Csak a szél! Ilyet mondani egy hurrikánról... Jól van, drágám, menjünk le. Ez a huzat még megárt a vén fejemnek.

Elengedte Julie kezét, és óvatosan áttette fél lábát a hasadék szélén. Julie követni akarta, meginogva egy erősebb széllökésben. A fa felől, fenyegető reccsenés hallatszott.

Julie hátraperdült.

- Vigyázzon! - kiáltotta, és már vetette is magát Rawsthorne felé, hogy félrelökje a zuhanó fa útjából. Az öreg elvesztette lába alól a talajt, és legurult a sziklák közé. Julie fejét eltalálta egy vastag ág, a fatörzs pedig maga alá szorította a lány mindkét lábát. A világ vörös felhők közt körtáncot járó pálcák kavalkádjává vált, amit reccsenések és csattanások sorozata kísért. Aztán a zaj elhalkult, még a szél zúgása is elcsendesedett, és a vörös felhők elszürkültek, majd elnyelte őket a koromfekete sötétség.

Rawsthorne eleinte nem értette, mi történt. Hallotta, hogy Julie felkiált, aztán már repült és gurult is lefelé, a sziklák közé. A mellkasán landolt, ami alaposan kivette belőle a szuszt, de egy idő után össze tudta szedni magát annyira, hogy felüljön és felnézzen a hasadék szélén heverő, gyökerestül kifordult fa felé.

- Julie! - kiáltotta. - Jól van? Szánalmasan erőtlen és vékony hangját elnyelte a szél zúgása. Még egyszer kiáltott, de nem kapott választ. Kétségbeesetten méregette a hasadék falát, tudva, hogy még egyszer fel kell kapaszkodnia rajta. Kételkedett benne, hogy sikerülni fog, de azért nekiveselkedett, és félméterenként pihenőt tartva, elindult a tető felé.

Majdnem sikerült feljutnia.

Ahogy kinyújtotta a karját, hogy megragadja egy kiálló szikla szélét, és felhúzza magát a fa mellé, bénító fájdalom járta át a mellkasát. Felkiáltott, majd magatehetetlenül visszagurult a hasadék aljára, ahol a sziklák közt csordogáló víz magáh