/ Language: Hungary / Genre:antique

F.Sereg-1-A Fekete Sereg

Glen Cook

A fáradt kiélt és dekadens világot szörnyű sokk zökkenti ki tespedéséből. Az évszázadok óta halottnak hitt úrnő - a legszebb és leggonoszabb asszony, aki valaha kitanulta a varázslómesterség ösfortélyait - föltámad sírjából. Vazallusai, a tíz élőholt mágusfejedelem segítségével sötét birodalmat alapít, sorra leigázza az emberlakta országokat. Rémuralma ellen mindenütt felüti a fejét a lázadás, a felkelők saját varázslóik vezetésével szövetségbe tömörülnek. A véres háborúban egyik fél sem kér és kap kegyelmet. A Fekete Sereg független zsoldoskompánia: kiégett harcosok, cinikus szerencsevadászok, szökevény bűnözök végső menedéke. Azért verekszik, aki megfizeti, ám belső becsületkódexéhez mindig hű marad. Ha egyszer elkötelezi magát, megbízóját sosem hagyja cserben, kitart mellette a keserű végig. Akkor sem tesz másként, amikor belekeveredik ebbe a háborúba. És a voksát a gonosz oldal mellett teszi le...

A Fekete Sereg 1.

GLEN COOK

A FEKETE SEREG

(Az Első Krónika)

(Tartalom)

ELSŐ RÉSZ

A LEGÁTUS

Égi intés és baljós előjel akadt elég, mondja Félszemű. Csak magunkat hibáztathatjuk, hogy nem ismertük fel őket. Hiába nyomorék a mi vén varázslónk, a megmaradt szemével többet lát, mint mások kettővel.

A Nekropolitán-dombot derült égből mennykőcsapás sújtotta. Az egyik villám a forvalakák sírboltját lezáró bronzlemezbe vágott, és szétolvasztotta a börtönvarázs felét. Kőeső hullott. Szobrok véreztek. Néhány templom papjai nem találtak szívet és májat a szent áldozatokban. Az egyik, miután megnyitották a zsigereit, megszökött az áldozati oltárról, és csak jóval később sikerült elkapni. A Villás-barakkban, ahol a városi cohorsok vannak elszállásolva, Teux képmása teljesen körbefordult. A Bástya körül kilenc nap és kilenc éjjel tíz fekete keselyű körözött. Aztán az egyik elkergette a Papírtorony csúcsán fészkelő sast.

Az asztrológusok nem mertek beleolvasni a csillagokba, féltették az életüket. Egy őrült látnok járta az utcákat, közelgő világvégét prófétálva. A Bástyáról nem csupán a sas menekült el, a borostyán is elszáradt a külső barbakánon, és valami olyan repkényféle nőtt helyette, ami a nap minden szakában éjfeketének tűnt, csak déli verőfényben nem.

De ilyesmi minden évben megesik. És a bolondok utólag bármiből előjelet tudnak faragni.

Ez természetesen nem mentség. Valóban jobban föl kellett volna készülnünk. Négy varázslónk fürkészte a holnap veszedelmeit, mind eléggé járatosak mesterségük műhelytitkaiban – bár annyira azért nem, hogy birkabélből jósoljanak.

Persze a legjobb próféták mindig azok, akik a múlt dolgaiból következtetnek a jövőre. Kevésbé színpadias módszer, de sokkalta eredményesebb.

Berill városa évszázadok óta a szakadék szélén imbolyog, bármelyik pillanatban a mélyben örvénylő káoszba zuhanhat. Királynőnek tartják a Drágakővárosok között; de kivénhedt királynő, őrült és dekadens, a degeneráltság meg a szárazon rothadó erkölcsök miazmája lengi körül. Csak egy bolond lepődne meg bármi förtelmen, amit éjszaka lopakodva az utcáin talál.

Minden ablaktáblát szélesre tártam, egy aprócska léghuzatért imádkozva, ami eloszlatná az undok kikötőbűzt; hínár, romlott hal, és ki tudja, mi még... Annyi szellő sem volt, ami egy pókhálót megfodrozna. Letöröltem homlokomról a verítéket, s grimaszolva fordultam az első betegem felé.

– Megint dögrováson, Szőrmók?

Erőtlenül rám vigyorgott. Az arca sápadt volt.

– Kikészült a belem, Vészmadár. – A koponyája tükörsimán fénylett, akár egy strucctojás. Innen a neve. Megnéztem a strázsarendet és a szolgálati beosztást. Semmit nem találtam, ami alól ki akarhatná húzni magát. – Piszkosul csikar, Vészmadár. Igazán.

– Aha. – Felöltöttem professzionális modoromat, a vele járó magabiztossággal együtt. A bőre tapintásra hideg volt és nyirkos, a kinti hőség ellenére. – Kajáltál mostanában az ebédlőn kívül, Szőrmók?

Egy légy szállt a feje búbjára, és úgy feszített ott, mint valami hódító. Nem vette észre.

– Ja. Vagy háromszor-négyszer.

– Aha. – Kikevertem neki egy zavaros, ronda löttyöt. – Idd meg! Mindet.

Az első kortytól az egész arca görcsbe rándult.

– Nézd, Vészmadár, ez...

Engem már a lötty szagától is a hányinger kerülgetett.

– Igyad, haver! Ketten dobták fel a talpukat, mire kirukkoltam evvel. Aztán Fenegyerek kapott belőle, és megmaradt. – Már híre kelt a dolognak.

Megitta.

– Azt akarod mondani, hogy méreg? A rohadt Kékek benyelették velem a legyet?

– Nyugi. Rendbe jössz. Igen, úgy néz ki. – Fel kellett trancsíroznom Halszeműt és Vad Brest, hogy rájöjjek. Ravasz egy méreg volt. – Ott a priccs, dögölj le! Az ablaknál friss levegőn leszel, ha ez a kurva szél feltámad valahára. És ne nagyon mocorogj, hadd dolgozzon benned a kotyvalék...

Segítettem neki lefeküdni.

– Közben mesélj róla, mit ettél odakint.

Kerítettem egy tollszárat meg egy jegyzőpadot. Ezt végigcsináltam Fenegyerekkel, és mielőtt meghalt, Vad Bresszel is; Halszemű mozgását a városban pedig a szakaszát vezető strázsamesterrel nyomoztattam vissza. Biztos voltam benne, hogy a méreg a környékbeli kocsmák egyikéből származik, amiket a Bástya helyőrsége gyakran látogat.

Szőrmóktól megkaptam az utolsó hiányzó adatot.

– Megvan, haver! Most elkaptuk a töküket!

– Kik azok? – Már indult volna, hogy maga táncoltassa meg őket.

– Te csak pihenj! Én majd beszélek a Kapitánnyal. – Megveregettem a vállát, és kikukkantottam a másik szobába. Üres volt; ma reggel csak Szőrmók jelentett beteget.

A hosszabbik utat választottam, Trejanus Fala mentén, amely Berill kikötőjére néz. Félúton megálltam egy pillanatra, hogy kinézzek északra, a Kínok Tengerére, túl a mólókon, a világítótornyon meg az Erődszigeten. Tarka csíkos vitorlák pettyezték a piszkos, szürkésbarna víztükröt, ahogy a partvidéki dauk sürögtek-forogtak a Drágakővárosokat összekötő víziutak pókhálószövedékén. A levegő párás volt, fojtó és rezzenetlen. A horizont vonalát nem lehetett látni. De odalent a víz mozgásban volt. A sziget körül mindig lengedezett valami szellő, bár a partot úgy kerülte, mintha félne, hogy leprát kap tőle. A szennyes hullámverés fölött köröző sirályok ugyanolyan mogorvának és kiszámíthatatlannak tűntek, amilyenné az ilyen átokette napok a fegyveres férfiakat teszik.

Egy újabb mocskos és verítékes nyár a berilli Szindikus szolgálatában, aki egy árva szóval sem köszöni meg nekünk, hogy megvédjük a politikai ellenfelektől és saját fegyelmezetlen csapataitól. Egy újabb nyár, amikor szétrúgathatjuk a seggünket, hogy elvegyük a csőcselék kedvét a mérgektől meg az orgyilkosságtól. A zsold jó volt, de nem a lélek aranyában. Őseink elborzadnának, ha látnák, hová süllyedtünk.

Berill maga a csomókba alvadt nyomorúság, egyúttal azonban ősrégi és titokzatos. Történelme feneketlen kút, színültig telve iszapos mocsárlével. Néha lemerülök homályos mélységeibe, megkísérlem különválasztani a tényeket a poézistől, a legendától, a mítosztól. Nem könnyű feladat, mert a város régi krónikásai mindig igyekeztek kedvére tenni napjaik hatalmasságainak, amikor pennát vettek a kezükbe.

Részemről a legérdekesebbnek az ősi királyság korát találtam, amelyről alig maradtak fönn hiteles híradások. Akkoriban, Niam uralkodása alatt érkeztek meg a forvalakák; egy teljes évtizedig tomboltak szabadon, míg végül győzelmet arattak fölöttük, s bebörtönözték őket sötét sírboltjukba a Nekropolitán-dombon. A néphagyomány megőrizte az iszonyat éveinek emlékét; az öreg matrónák ma is velük ijesztgetik a rakoncátlan kölyköket. Ma már senki nem tudja, mik voltak a forvalakák.

Tovább bandukoltam, egyre inkább kétségbeesve a szörnyű hőségtől. Az őrbódék árnyékába húzódó strázsák vizes törülközőt viseltek a nyakukban.

Váratlan fuvallat simított végig az arcomon; összerezzentem. A kikötő felé néztem. Egy hajó bukkant elő a sziget takarásából, egy hatalmas, lomha bestia; a dauk és felukkák eltörpültek mellette. Éjfekete fővitorláját szél kerekítette, közepén ezüst halálfő ragyogott. A halálfő szeme rőt színben izzott. Töredezett fogsora mögött lángok vöröslöttek. Csillogó ezüstkörbe volt foglalva.

– Ez meg mi a pokol? – kérdezte az egyik strázsa.

– Gőzöm sincs, Bagó. – A hajószörny méretei nagyobb benyomást tettek rám a cifra vitorladísznél. Azt a mi négy házi vajákosunk bármikor utánuk tudná csinálni. De ötevezősoros gályát még soha életemben nem láttam.

Emlékeztettem magamat a feladatomra.

Bezörgettem a Kapitány ajtaján. Nem válaszolt. Beljebb tessékeltem magam, és horkolva találtam a karosszékében.

– Riadó! – visítottam teli torokból. – Tűz van! Lázadás a Rongyos Negyedben! Táncos a Hajnalkapuk előtt! – Táncos nagyhírű generális volt, aki pár száz éve kis híján eltörölte Berillt a föld színéről. A porontyok még ma is borzonganak a neve hallatán.

A Kapitány halvérű fickó. Arcizma sem rezzent, pedig titkon reménykedtem benne, hogy elvigyorodik. Vagy legalább a szemét kinyitja.

– Nagy barom vagy te, Vészmadár. Mikor tanulsz már meg előírásszerűen jelenteni? – Előírásszerű jelentés alatt azt kell érteni, hogy abajgassam a Hadnagyot. Az ő szunyókálását csak akkor szakítsam félbe, ha a Kékek már a Bástyát ostromolják.

Elmagyaráztam Szőrmók ügyét.

A Kapitány levette a lábát az íróasztaláról.

– Úgy néz ki, Szépfiúnak munkája lesz – mondta.

A hangja kemény volt. A Fekete Sereg nem szereti, ha valaki orvul mérgezi a katonáit.

Szépfiú volt a legveszettebb tisztünk. Tizenkét embert elegendőnek vélt a feladatra, de kettőt ráadásként még hozzájuk csapott: engem és Némát. Én majd összefércelem a sebesülteket; Néma pedig hasznunkra válhat, ha a Kékek bekeményítenek. Egyelőre azzal kezdte, hogy fél napig feltartott minket, mert kedve támadt egy magányos erdei kirándulásra.

– Ez meg mi a fenének? – kérdeztem tőle, mikor visszatért egy viharvert külsejű zsákkal.

Állítólag tud beszélni, de csak vigyorgott. Nem véletlenül kapta a nevét.

A kocsmát Vakondtúrásnak hívták. Elég barátságos hely volt. Sok vidám estét töltöttem ott. Szépfiú három embert a hátsó bejárathoz állított, kettőt-kettőt meg az ablakokhoz. A harmadik párost felküldte a tetőre. Berillben minden háznak van tetőfeljárója. Nyaranta az emberek fent alszanak, a szabad ég alatt.

Minket, többieket bevezetett a Vakondtúrás főbejáratán.

Szépfiú alacsony, piperkőc fickó, kedveli a színpadias gesztusokat. A bevonulásunkat fanfároknak kellett volna kísérnie.

A vendégsereg mozdulatlanná dermedt. Döbbenten meredtek a pajzsokra meg a csupasz pengékre, a zord arcok alig látható foltjaira a sisakrostélyok alatt.

– Verus! – kiáltotta Szépfiú. – Vonszold ide a segged!

A kocsmagazda családot vezető nagyapa megjelent a sank mögött. Úgy oldalgott felénk, mint egy rühes kóbor kutya, amelyik arra számít, hogy belerúgnak. A vendégek zúgni és mozgolódni kezdtek.

– Kuss! – ordította Szépfiú. Kis ember létére elég nagy hang szorult belé.

– Miben lehetek a kegyelmes katona urak szolgálatára? – kérdezte a vénember.

– Ide hozhatod a fiaidat meg az unokáidat.

Székek nyikordultak. Egy füstös képű zsoldos az asztallapba vágta a kését.

– Maradj a fenekeden, paraszt! – villantotta rá a szemét Szépfiú. – Zabáld be az ebéded, aztán takarodj a pokolba! Nem a te ügyed.

A vénember reszketni kezdett.

– Nem értem, uram. Mi a vád ellenünk?

Szépfiú gonoszul elvigyorodott.

– Jól játszod az ártatlant, Verus. Természetesen gyilkosság. Kétrendbeli gyilkosság méreggel; és kétrendbeli gyilkossági kísérlet ugyanígy. A magisztrátus rabszolgahalálra ítélt. – Szemlátomást élvezte a dolgot.

Szépfiú sohasem tartozott a kedvenceim közé. Az a fajta ember volt, aki felnőtt fejjel sem un rá, hogy legyeket fogdosson, és egyenként tépkedje ki a lábaikat.

A rabszolgahalál azt jelentette, hogy a nyilvános keresztre feszítés után a tetemet átengedik a dögevő madaraknak. Berillben még a halott koldusokat is elföldelik közköltségen, csak a bűnözőket hagyják temetetlenül.

A konyhában felfordulás támadt. Valaki megpróbált elillanni a hátsó ajtón. A kinti embereink ezt nehezményezték.

Az ivóban bekövetkezett a robbanás. Üvöltöző emberhullám zúdult ránk, csupaszon villogó tőrökkel fölfegyverezve.

Visszaszorítottak minket a bejárathoz. Az ártatlanok nyilván attól féltek, hogy a bűnösökkel együtt begyűjtik és elítélik őket. Berill igazságszolgáltatása gyors, kemény és kegyetlen; a vádlottnak ritkán ad rá lehetőséget, hogy tisztázza magát.

Egy tőr becsusszant egy pajzs mögé. Az egyik emberünk földre került. Nem vagyok egy hű-de-remek harcos, de azért beléptem a helyére, hogy zárjam a rést. Szépfiú mondott valami gúnyosat, amit nem hallottam jól a nagy ricsajban.

– Oda az esélyed a halhatatlanságra, seggfej! – vakkantottam vissza. – Kiírlak az Évkönyvekből.

– Hanta. Sose hagysz ki semmit.

Tucatnyi vendég hevert a padlón. A vér tócsákba gyűlt a mélyedésekben. Kint az utcán szaporodni kezdtek a bámészkodók. Még két perc, és valami idióta belénk jön hátulról.

Egy kés megkarcolta Szépfiút. Kijött a béketűrésből.

– Néma!

Néma már javában működött, de persze nem hallotta senki. Utálja a feltűnést, és nem is különösebben indulatos; az ellenség általában csak akkor szokta észrevenni, amikor már bele is nyuvadt.

A Vakondtúrás vendégei sorra eszeveszett hadonászásba kezdtek, mintha mi ott sem lennénk. Ugráltak, szökdécseltek, vadul kapkodtak az arcukhoz meg az ülepükhöz, s közben szánalmasan visítottak és nyüszítettek.

– Mi a búbánatot csináltál velük? – kérdeztem.

Néma elvigyorodott, kivillantva hegyesre köszörült fogait. Barnára sült mancsát elhúzta a szemem előtt. Most kicsit más perspektívából láttam a Vakondtúrást.

A zsákról, amit a városon kívülről cipelt be magával, kiderült, hogy egy egész fészekre való darázs van benne, abból a veszett fajtából, amelyikkel a balszerencsés utazó a Berilltől délre húzódó erdőségekben találkozhat. Ezeket a bögölyszerű kis szörnyeket a helybéli parasztok kopaszdarazsaknak hívják. Őrjöngő temperamentumuknak sehol másutt nincs párja az anyatermészetben. Pillanatok alatt elvették a kocsmai csőcselék harci kedvét, a mi srácainknak már nemigen kellett beleszólniuk a dologba.

– Jó munka, Néma! – bólintott Szépfiú, miután alaposan kiélte a haragját néhány boldogtalan vendégen, A túlélőket kiterelte az utcára.

Megvizsgáltam a sérült testvérünket, miközben a többiek elintézték a sebesülteket. Megtakarítjuk a Szindikusnak az ítélőszék meg a hóhér napidíját, mondta Szépfiú nevetve. Néma nem szólt egy szót sem, csak vigyorgott. Ő se kedves ember, bár közvetlenül ritkán piszkítja be a kezét.

Több foglyot ejtettünk, mint vártuk.

– Micsoda gyülevész csürhe! – Szépfiú szeme csillogott. – Kösz, Néma. – A sor a szomszéd háztömbig nyúlt.

A sors szeszélyes kedvű ringyó. Kritikus pillanatban vezetett minket a Vakondtúrásba. A boszorkányos emberünk addig szaglászott körbe-körbe, míg szaftos ínyencfalatra bukkant: egy titkos rejtekhelyre a borospince alatt. Kisebbfajta tömeg szorongott benne, köztük néhány városszerte ismert Kék vezető.

Szépfiú teli szájjal dicsekedett, mekkora jutalmat fog kapni ezért a besúgónk. Nem mintha lett volna. Az egész locsogás csak azért volt, nehogy valakinek eszébe jusson céllövészetet rendezni a házi bűbájosainkra. Sokkal hasznosabb lesz, ha az ellenségeink azzal töltik az idejüket, hogy nem létező spionok után kutakodnak.

– Ki velük! – rendelkezett Szépfiú. Vigyorogva nézegette a mogorva hallgatásba burkolózó társaságot. – Szerinted próbálkozni fognak valamivel?

Nem tették. Szépfiú pimasz magabiztossága visszariasztott mindenkit, akinek a fejében esetleg megfordult az ötlet.

Koszos sikátorok útvesztőjében talpaltunk, melyeknek legalább a fele olyan vénnek tűnt, mint a teremtett világ. Foglyaink rosszkedvűen csoszogtak. Én lélegzet-visszafojtva bámészkodtam. A bajtársaimat általában hidegen hagyja a múlt, én azonban rendszeresen elámulok – és időnként megijedek – tőle, milyen szédítő mélységekbe nyúlik vissza Berill történelme.

Szépfiú váratlanul megálljt parancsolt. Kijutottunk a Szindikusok Sugárútjára, amely a vámháztól a Bástya főkapujáig fut. A sugárúton hosszú menet vonult. Bár mi értünk elsőnek a kereszteződéshez, Szépfiú azonnal intett, hogy húzódjunk félre.

A menet száz gyalogkatonából állt. Keményebb fickóknak néztek ki, mint bárki más Berillben, rajtunk kívül. Az élükön egy sötét köpenyes alak lovagolt, a legnagyobb fekete csataménen, amit valaha láttam. Alacsony volt, szinte nőiesen karcsú, kopottas, fekete bőrruhában. Arcfátylas sisakja az egész fejét befedte. A kezén fekete kesztyűt viselt. Fegyvertelennek látszott.

– A kurva életbe! – suttogta Szépfiú.

Zavarba jöttem. Ez a lovas megborzongatott. A lelkem mélyén valami ősi, primitív ösztön azt ordította, hogy fussak, meneküljek! A kíváncsiságom azonban erősebbnek bizonyult. Ki ez? Talán arról a furcsa hajóról jött a kikötőben? Miért van itt?

A lovas vak tekintete közönyösen átsiklott fölöttünk, akár egy birkanyájon. Aztán hirtelen visszavillant, és megállapodott Némán.

Néma farkasszemet nézett vele, a félelem legcsekélyebb jele nélkül. És valahogy mégis kisebbnek, jelentéktelenebbnek tűnt.

A menetoszlop elmasírozott mellettünk, feszes, fegyelmezett léptekkel. Szépfiú, egy árnyalatnyival sápadtabban, mozgásra ösztökélte a fogolybandát. Pár lépéssel az idegenek mögött vonultunk be a Bástyába.

A konzervatív Kék vezetők java részét letartóztattuk, szabad lábon csak a vérmesebb természetűek maradtak. Mikor híre. ment a dolognak, elhatározták, hogy visszaütnek. Ezzel kiszabadították a szellemet a palackból.

A szörnyű kánikula csúnyán elbánik az emberek idegeivel. Berill aljanépe csupa veszett sakál. Bármilyen apróság elég, hogy kitörjön a tömegőrület. Ha a dolgok elfajulnak, nagyon olcsóvá válik itt az emberélet. És ennyire durván már rég fajultak el.

A fő problémát a hadsereg jelenti. A gyönge kezű, kérészéletű Szindikusok parádéja teljesen szétzüllesztette a fegyelmet. A katonáknak ma már képtelenség parancsolni. A felkelések leverésében azért jobbára lehet számítani rájuk. Az ilyesmit hivatalos engedélynek tekintik a szabad rablásra.

Most az elképzelhető legrosszabb történt. Néhány cohors a Villásbarakkból csak külön jutalomért volt hajlandó az utcára vonulni, hogy rendet csináljon. A Szindikus megtagadta a fizetést.

A cohorsok fellázadtak.

Szépfiú szakasza sietve támaszpontot épített ki a Kolduskapunál, és visszaverte mindhárom cohors rohamait. A legtöbb emberünk meghalt, de senki sem futott meg. Maga Szépfiú elvesztette a fél szemét és az egyik ujját, megsebesült a vállán meg a csípőjén, és mire befutott az erősítés, száznál is több lyuk volt a pajzsán. Inkább holtan, mint elevenen cipelték be hozzám.

A zendülők szétszóródtak. Egy szakasz elég volt nekik a Fekete Seregből.

Emberemlékezet óta nem volt a városban ilyen lázadás. Csaknem száz bajtársunk esett el, mire sikerült vérbe fojtanunk. Egyetlenegynek az elvesztése is nagy csapás lett volna. A Rongyos Negyed utcáit hullák borították. A hollók és a keselyűk rajokban telepedtek át a hegyekből.

A Kapitány visszavonta a Sereget a Bástyába.

– Hadd dühöngjék ki magukat! – mondta. – Eleget kínlódtunk velük. – Már nem egyszerűen rosszkedvű volt: undorodott az egésztől. – Öngyilkosságra nem kötelez minket a szerződésünk.

Valaki megeresztett egy tréfát, hogy itt az ideje a kardunkba dőlni.

– Úgy látszik, a Szindikus pont ezt kívánja tőlünk.

Berill felőrölte a harci szellemünket, de senkit sem ábrándított ki annyira, mint a Kapitányt. Magát okolta a veszteségeinkért. Még lemondani is megpróbált.

A csőcselék mogorván és kedélytelenül munkálkodott a káosz fenntartásán, minden lelkesedés nélkül, mintha nemszeretem kötelessége volna. A tüzek és a fosztogatók megfékezésére tett kísérleteket konokul megakadályozták, de máskülönben nem kötekedtek, csak nyüzsögtek mindenfelé. Az öldöklés és a zsákmányolás eléggé ötletszerűen folyt, míg a zendülő cohorsok, a többi egység katonaszökevényeivel kiegészülve, némi rendszert nem vittek belé.

A harmadik éjszaka Trejanus Falán strázsáltam a hunyorgó csillagok alatt: egy kötözni való bolond, aki önkéntes őrszolgálatra jelentkezett. A város furamód csendes volt. Ez akár fel is kelthette volna a kíváncsiságomat, ha nem vagyok annyira fáradt. Alig bírtam ébren maradni.

Tom-Tom sétált arra.

– Te meg mi a fenét csinálsz itt, Vészmadár?

– Marha. Nem látszik?

– Úgy nézel ki, mint egy karóra szúrt varjú. Eredj szunyálni!

– Te se festesz jobban, csökött.

Vállat vont.

– Szépfiú hogy van?

– Még rugdalózik. – Valójában nem sok esélyt adtam neki. A város felé böktem. – Tudsz valamit róla, mi folyik odalent?

A távolban magányos sikoly harsant. Volt benne valami, ami kiemelte a korábbiak közül. Azokban fájdalom lüktetett, harag vagy félelem. Ez valami mást sugallt; valami sötétebbet.

Tom-Tom szokás szerint hímezett-hámozott egy darabig. Nagyon egy srófra járt az agyuk a bátyjával, Félszeművel. Ha a másik nem tud valamit, az titok, következésképp érdemes megőrizni. Varázslók!

– Az a hír járja, hogy a lázadók feltörték a pecséteket a forvalakák sírboltján, miközben kirabolták a Nekropolitán-dombot.

– Aha. Szóval azok az izék kiszabadultak?

– A Szindikus meg van győződve róla. A Kapitány szerint hülye. Szerintem is az volt, de Tom-Tom elég gondterhelt képet vágott.

– Kemény legényeknek néztek ki – mondtam. – Az a múltkori banda.

– Be kellett volna toborozni őket – felelte, hangjában árnyalatnyi szomorúsággal. Ő és Félszemű régóta voltak a Seregben. Végigélték a lassú hanyatlását.

– Miért jöttek?

Megrántotta a vállát.

– Menj pihenni, Vészmadár. Minek gyilkolod magad? A végén úgyse számít szart se. – Tovább bandukolt, beleveszve gondolatai kusza vadonába.

Felvontam a szemöldököm. Ez aztán alaposan kikészült! Hátat fordítottam a tüzeknek, a fényeknek és az éjszakai ricsaj gyanús hiányának. A szemem majd' leragadt, a látásom elködösült Tom-Tomnak igaza van. Aludnom kell.

A sötétségből újabb furcsa, reményvesztett sikoly hallatszott. Ezúttal közelebbről.

– Fölkelni, Vészmadár! – A Hadnagy nem volt szelíd. – A Kapitány vár a tiszti étkezdében.

Nyöszörögtem. Káromkodtam. Elmondtam mindennek, ami eszembe jutott. Ő vigyorgott, belemarkolt a könyéki idegdúcomba, és leborított a padlóra.

– Már fenn vagyok – morogtam a bakancsom után tapogatózva. – Mi az isten van?

Szó nélkül lelépett.

– Szépfiú megmarad? – kérdezte a Kapitány.

– Nem hiszem, de láttam már nagyobb csodákat is.

A tisztek és a strázsamesterek teljes számban összegyűltek.

– Tudnotok kell, mi történik – mondta a Kapitány. – A múltkori látogató a tengerentúlról jött követségbe. Szövetséget ajánl. Északi seregeket a berilli flotta támogatásáért cserébe. Én belemennék. De a Szindikus megmakacsolta magát. Még mindig Opál meghódítása miatt nyavalyog. Azt tanácsoltam neki, legyen kicsit rugalmasabb. Ha ezek az északiak sötét gazfickók, megállapodni velük még mindig a kisebbik rossz. Jobb szövetségesnek lenni, mint adófizetőnek. A kérdés az, mit csináljunk mi, ha a legátus bekeményít?

– Megtagadjuk a harcot, ha kitör a balhé az északiakkal? – kérdezte Cukorfalat.

– Lehet. Könnyen belenyuvadhatunk, ha leállunk kötözködni egy mágussal.

Puff! Az étkezde ajtaja kicsapódott. Kicsi, inas, kreol bőrű emberke viharzott be rajta, maga előtt tolva irdatlan nagy, horgas orrát. A Kapitány fölpattant, és összeütötte a bokáját.

– Szindikus!

Látogatónk mindkét öklével az asztallapra csapott.

– Kegyelmed visszaparancsolta az embereit a Bástyába! Nem azért fizetem kegyelmeteket, hogy megvert kutyaként bujkáljanak!

– De nem is azért, hogy felkoncoltassuk magunk – felelte a Kapitány azon a hangján, amit a nehéz felfogású idióták számára tartogatott. – Testőrség vagyunk, nem csendbiztosok. A rendfenntartás a városi cohorsok feladata.

A Szindikus fáradt volt, ingerült, ijedt; az idegei pattanásig feszültek. Tisztára, mint mindenki más.

– Lássa be! – győzködte a Kapitány. – Ami Berillben van, azt már nem lehet visszacsinálni. Az utcákon dühöng a káosz. Hiába próbálnánk rendet teremteni, csak belebuknánk. Erre a betegségbe nincs más orvosság: hagyni kell, hadd tomboljon, míg kifullad magától.

Ez tetszett. Kezdtem nagyon megutálni Berillt.

A Szindikus teljesen összeomlott.

– Itt vannak még a forvalakák is. Meg az az északi keselyű, aki ott gubbaszt a sziget mellett.

Tom-Tom fölrezzent unott félálmából.

– A sziget mellett, azt mondja?

– Azt várja, hogy könyörögjek neki.

– Érdekes. – A töpörödött varázsló újra lehunyta a szemét.

A Kapitány vitatkozott egy darabig a Szindikussal a megállapodásunk részletein. Előszedtem az eredeti szerződés szövegét. A Szindikus megpróbálta tágítgatni a klauzulákat: „Igen, de... igen, de...” Nyilvánvaló volt, hogy harcolni akar, ha a legátus úgy dönt, durván fog játszani.

Elmo horkolni kezdett. A Kapitány elbocsátott minket, és tovább veszekedett a megbízónkkal.

Azt hiszem, hét óra megteszi éjszakai pihenőnek. Nem fojtottam meg Tom-Tomot, amikor fölébresztett. De addig szitkozódtam és nyöszörögtem, míg megfenyegetett, hogy szamárcsődörré változtat, akkor bőghetek kedvemre a Hajnalkapukra. Magamra kaptam valamit, csatlakoztam egy tucat bajtárshoz, és már a Bástya belső udvarán jártunk, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs, hová megyünk és miért.

– Sírrablósdit játszunk – világosított fel Tom-Tom.

– Micsodát? – Reggelente néha nehezen fog az agyam.

– Megyünk a Nekropolitán-dombra, megnézni a forvalakák kriptáját.

– Na, álljon meg a menet...

– Teli a gatyád, Vészmadár? Mindig tudtam rólad, hogy nyuszi vagy.

– Mi a büdös francot locsogsz itt összevissza?

– Ne szarj be. Három csúcsvarázsló van veletek, akik dögre unják magukat, mert egyéb dolguk sincs, csak titeket pátyolgatni. Félszemű is jött volna, de a Kapitány azt akarja, hogy legalább egyikünk a Bástyában maradjon.

– Elárulnád végre, minek megyünk oda?

– Kideríteni, hogy tényleg vannak-e vámpírok. Lehet, hogy az egész szart az északiak kavarták a kísértethajójukról.

– Jó csel. Nekünk is eszünkbe juthatott volna. – A forvalaka-veszély napok alatt elérte, amire semmiféle fegyveres erő nem lett volna képes: lecsendesítette a zavargásokat.

Tom-Tom bólintott. Végighúzta az ujjait a kis dobon, amiről a nevét kapta. Elraktároztam ezt az esetet az emlékezetemben. Tom-Tom még a bátyjánál is rosszabb, ha be kell ismernie, hogy valamit jobban is csinálhatott volna.

A város olyan csendes volt, akár egy elhagyott csatatér. És ugyanúgy tele volt halottakkal, legyekkel, bűzzel és dögevőkkel. Semmi más nem hallatszott, csak a bakancsaink dobogása a kövezeten, meg egyszer egy girhes kutya gyászvonítása, amelyik konokul strázsálta gazdája tetemét.

– Lám, mibe kerül a rend! – dörmögtem. Megpróbáltam elkergetni a kutyát. Nem tágított.

– Lám, mivel jár a káosz! – vetette ellen Tom-Tom. Di-dub a dobján. – Nem egészen ugyanaz, Vészmadár.

A Nekropolitán-domb nagyobb annál a magaslatnál, amin a Bástya áll. A felső temetőkertből, ahol a gazdagok mauzóleumai voltak, ráláttam az északiak hajójára.

– Csak ülnek és várnak – jegyezte meg Tom-Tom. – Ahogy a Szindikus mondta.

– Miért nem vonulnak be? Ki a fene tudná megállítani őket?

Tom-Tom vállat vont. Senki másnak nem volt véleménye.

Elértük a legendás sírboltot Pont úgy festett, amilyennek a sötét mendemondák alapján elképzelte az ember. Nagyon-nagyon régi volt, villámcsapás nyomait viselte, és látszott rajta, hogy valakik nemrég szerszámokkal estek neki. A vastag tölgyfakapu egyik szárnya forgácsokra hullott. A fogpiszkálónyi szilánkok tíz lépésnyi körzetben szóródtak szanaszét.

Manó, Tom-Tom és Néma összedugták a fejüket. Valaki elsütött egy viccet, hogy így, közösen talán kitesznek egy agyat. Aztán Manó és Néma állást foglalt kétfelől a kapu mellett, pár lépéssel hátrahúzódva. Tom-Tom szembefordult vele. Egy darabig ide-oda toporgott, mint a rohamra készülődő bika, majd rátalált a megfelelőnek vélt pontra, és görnyedt pózt vett föl, furán kitartott karokkal, akár egy harcművész paródiája.

– Mi lenne, barmok, ha kinyitnátok azt az ajtót? – mordult föl. – Hülyék. Hülyékkel vagyok körülvéve. Du-damm-du a dobon. – Az orrukat túrva ácsorognak.

Páran megragadtuk a tönkrenyomorított kapuszárnyat, és rángatni kezdtük. Túl vetemedett volt hozzá, hogy sokat engedjen. Tom-Tom nagyot húzott a dobjára, hajmeresztő rikoltást hallatott, és beszökkent a résen. Manó már ugrott is utána. Néma ruganyos gyorsasággal követte.

Odabent Tom-Tom patkányhangon felvisított, és tüsszentőrohamot kapott. Könnyben úszó szemmel támolygott vissza a szabadba, keze fejével az orrát törölgetve. Amikor megszólalt, olyan volt a hangja, mint akit napok óta meghűlés gyötör.

– Nem csel volt. – Ébenfekete bőre hamuszürkére sápadt.

– Akkor micsoda? – akartam tudni azonnal.

Hüvelykujjával hátrafelé bökött a kriptára. Manó és Néma már odabent voltak. Mindkettejüket viharos prüszkölés fogta el.

A kapunyíláshoz araszoltam, és bekukkantottam. Semmit sem láttam, csak a felkavart porszemek táncát a napfény pászmájában. Beléptem. A szemem lassan hozzászokott a sötéthez.

Csontok hevertek mindenfelé. Takaros kupacokba és tornyokba halmozva, ahogy csak egy őrült elme szeszélye rendezheti el őket. Nagyon furcsa csontok voltak. Első ránézésre emberinek tűntek, de az én kirurgus-szemem különös aránytalanságokat talált rajtuk. Eredetileg vagy ötvenen lehettek. Csúnyán bezsúfolták ide őket annak idején. És valóban forvalakák voltak, mert Berillben csak a gonosztevőket temetik el hamvasztás nélkül.

Friss hullák is akadtak közöttük. Hét halott katonát számoltam össze, mielőtt kitört volna rajtam a tüsszentőroham. Az egyik zendülő cohors egyenruháját viselték.

Kivonszoltam egy holttestet a nyíláson, eleresztettem, odébb botorkáltam, és fertelmesen rosszul lettem. Mikor úgy-ahogy magamhoz tértem, visszafordultam, hogy szemügyre vegyem a zsákmányomat.

A többiek elzöldült képpel álldogáltak körülötte.

– Ezt nem valami fantom csinálta – mondta Manó.

Tom-Tom reszketve bólogatott, ő volt a legjobban megrendülve. Az a gyanúm támadt, hogy nem pusztán a látványtól.

Néma közben tette a dolgát. Megidézett valahonnan egy futó, friss fuvallatot, mely szűzen hussant be a mauzóleum kapuján, majd porfátylakkal és halálbűzzel meggyalázva távozott.

– Megvagy a bőrödben? – kérdeztem Tom-Tomtól.

Bizalmatlanul nézegette az orvosi táskámat, és intett, hogy menjek a fenébe.

– Mindjárt rendbe jövök. Csak eszembe jutott valami.

Egy percig nyugtot hagytam neki, aztán tovább noszogattam.

– Micsoda?

– Kölykök voltunk még, én meg Félszemű. Akkor adtak el minket N'Gamónak, hogy a tanítványai legyünk. Egy faluból jött az üzenet, a hátsó hegyekből. – Letérdelt a halott katona mellé. – Emlékszem: a sebek ugyanilyenek voltak...

Elborzadtam. Így senki ember nem öl, még a legaljasabb bozótlakó sem, a halál módja mégis szándékoltnak tűnt, sőt kiszámítottnak: egy rosszakaró elme tudatos művének. És ez annál iszonyúbbá tette.

Nagyot nyeltem, letérdeltem, nekiláttam a vizsgálatnak. Néma és Manó visszaóvakodott a kriptába. Manó felfelé fordította a tenyerét, begörbített ujjai között aprócska, borostyánszínű fény gömb lebegett.

– Nincs vérzés – jegyeztem meg.

– A vért befalja – mondta Tom-Tom. Néma kiráncigált egy újabb tetemet. – A belszerveket is, ha van rá ideje. – A második holttest a lágyékától az ádámcsutkájáig fel volt hasítva. A szíve és a mája hiányzott.

Néma visszament. Manó kijött. Letelepedett egy törött sírkőre, és a fejét ingatta.

– Nos? – vakkantott rá Tom-Tom.

– Amitől féltünk. Nem a barátaink viccelődtek. – Az öböl felé intett. Az északi gálya rendületlenül trónolt a halászladikok és parti bárkák szúnyograjában. – Ötvennégyen voltak odabent befalazva. Megették egymást. Ez maradt utolsónak.

Tom-Tom úgy pattant fel, mint akit pofon vágtak.

– Mi a baj már megint? – kérdeztem.

– Ez azt jelenti, hogy ez a rohadék volt a legaljasabb, a legravaszabb, a legkegyetlenebb és a legveszettebb az egész mocskos bandából!

– Vámpírok! – motyogtam. – Vámpírok, ma!

Tom-Tom a fejét rázta.

– Ez nem igazán vámpír. Ez a vérleopárd, a párducember, aki nappal két lábon jár, éjszaka négyen.

Farkasemberekről és vérmedvékről már hallottam. A szülővárosom körül a parasztok szokták ijesztgetni velük a kölykeiket. A vérleopárd viszont újdonság volt számomra. Meg is mondtam Tom-Tomnak.

– A párducember messze délen honos. Az őserdőben. – Kibámult a tengeröbölre. – Élve kell eltemetni.

Néma kivonszolt egy harmadik hullát.

Vérivó, májfaló párducemberek. Vénségesen vének; bölcsességüket a sötétségből nyerik; lelkükben hosszú ezredévek során felgyülemlett éhség és gyűlölet. Kész rémálom, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

– El tudsz bánni vele?

– N'Gamo nem tudott. Ha még száz évig élek, akkor sem versenghetnék vele; és neki a fél kezébe meg a fél lábába került, mikor megpróbált elpusztítani egy fiatal hímet. Amivel most van dolgunk, az egy öreg nőstény. Keserű, kegyetlen és ravasz. Négyen együtt tálán feltarthatjuk valameddig. De elbánni vele? Azt nem.

– De ha ti Félszeművel ismeritek ezt az izét...

– Nem. – Egész testében rázta a reszketés. A dobját olyan szorosan markolta, hogy panaszosan nyikorgott. – Hidd el: soha...

A zavargások elcsitultak. Berill utcáin olyan meghunyászkodó csend uralkodott, mint egy frissen hódoltatott városban. Még a zendülők is lapítottak, míg az éhség neki nem hajtotta őket a gabonával tömött közraktáraknak.

A Szindikus megpróbálta nyomás alá venni a Kapitányt. A Kapitány nagy ívben tojt rá. Néma, Manó és Félszemű a forvalakát hajszolta. A szörnyet csak a vadállati ösztön vezette, az évszázados éhség csillapítása. A frakciók védelmi követelésekkel ostromolták a Szindikust.

A Hadnagy megint összehívott minket a tiszti étkezdébe. A Kapitány nem vesztegette az időt.

– Emberek, benne vagyunk a szarban. – Hátratett kézzel járkált fel-alá. – Berill új Szindikust akar. Minden frakció megkérte a Fekete Sereget, hogy maradjon ki a dologból.

A tétek emelkedtek, az erkölcsi dilemma egyre kínzóbbá vált.

– Nem vagyunk hősök – folytatta a Kapitány. – Kemények vagyunk. Makacsok. Szavatartók, amíg lehet. De nem döglünk meg bukott ügyekért.

Fölszólaltam, hagyományaink szellemében tiltakozva a kimondatlan javaslat ellen.

– A kérdés itt a Sereg fönnmaradása, Vészmadár.

– Elfogadtuk a Szindikus aranyát, Kapitány. A kérdés itt a becsületünk. A Fekete Sereg négy évszázada töretlenül hű a szerződések szövegéhez. Gondolj Szet Könyvére, Korall krónikás feljegyzésében, amikor a Sereg a Csontarkhón szolgálatában állt, a Khiliarkhák Lázadása alatt!

– Gondolj rá te, Vészmadár, de csukott szájjal!

Fölmérgesedtem.

– Követelem a szabad szólás jogát, ami minden rangidős tisztet megillet a tanácsban!

– Joga van beszélni – helyeselt a Hadnagy. Igazából nagyobb hagyományőrző nálam.

– Rendben. Hadd szónokoljon! Senki sem köteles odafigyelni rá. Ékes szavakkal felidéztem nekik a Sereg történetének legsötétebb óráját... míg rá nem jöttem, hogy önmagammal vitatkozom. Félszívvel én is ki akartam szállni.

– Vészmadár? Befejezted?

Nagyot nyeltem.

– Ha találtok valami jogi kibúvót, benne vagyok.

Tom-Tom csúfondáros dobpergéssel köszöntötte elhatározásomat. Félszemű kuncogott.

– Ez Manónak való munka, Vészmadár. Sokáig ügyvédként piszkolta a papirost, mielőtt felküzdötte magát selyemfiúvá.

Manó bekapta a horgot.

Én ügyvéd? Ügyvéd ám az öreganyád rühes...

– Kuss! – csapott az asztalra a Kapitány. – Vészmadár benne van. Ha már úgyis csupa elmebajnok ül itt a tanácsban, mindjárt kereshetünk is neki egy kibúvót.

A többiek szemlátomást megkönnyebbültek. Még a Hadnagy is. Krónikási minőségemben a véleményem nagyobb súllyal esett latba, mint hittem volna.

– A kézenfekvő kibúvó a másik szerződő fél kiesése – jegyeztem meg. A gondolat úgy lebegett az asztal fölött, mint valami vén, dohos, orrfacsaró szag. Mint a forvalakák sírboltjának kriptabűze. – Amilyen viharvert állapotban vagyunk, senki sem hibáztathatna minket, ha egy magányos orgyilkos kijátszana az éberségünket...

– Undorító egy észjárásod van, Vészmadár – csóválta a fejét Tom-Tom, és újabb dobszólóval tisztelt meg.

– Bagoly mondja a verébnek. A becsület látszata így megmaradna. A Sereg hű a szerződéshez; de nem mindig tudja teljesíteni.

– Ez tetszik – bólintott a Kapitány. – Na, oszoljunk, mielőtt a Szindikus gyanakodni kezdene, miről jártatjuk ennyit a szánkat. Te maradsz, Tom-Tom. Munkám van a számodra.

Üvöltések éjszakája volt. Az a fajta fülledt, ragacsos éjszaka, ami az utolsó, vékony válaszfalat is kikezdi a civilizált ember és a lelke mélyén leselkedő szörnyeteg között. Az üvöltések azokból a hajlékokból jöttek, ahol a rettegés, a hőség és a zsúfoltság túl nagy megterhelést rótt a szörnyeteget féken tartó láncra.

Hideg szél süvöltött az öböl felett, roppant viharfellegeket kergetve az égre; sötét fodraik között villámlás táncolt. A szél kisöpörte Berill bűzét. A záporeső tisztára mosta az utcáit. A pirkadat fényében egészen más városnak tűnt: békésnek, nyugodtnak, makulátlannak.

Tócsák tarkították a kövezetet, amikor a hullámtörőhöz siettünk. A csatornákban a zivatar hordaléka kavargott. A levegő hamarosan fülledtebb és párásabb lesz, mint valaha, s bágyasztó ólomsúllyal fog a tüdőnkre nehezedni.

Tom-Tom az este bérelt csónakban várt ránk.

– Mennyit vágtál zsebre az üzleten? – kérdeztem. – Ahogy elnézem ezt a ladikot, félúton sem leszünk a sziget felé, mire elsüllyed velünk.

– Egy garast se kerestem rajta, Vészmadár! – A hangja csalódottnak tűnt. Hírhedt tolvajok és feketézők voltak, ő meg az öccse. – Egy garast se! Ez a jószág kezesebb, mint hinnéd. A gazdája csempész.

– Ha te mondod! Szavadon foglak...

Azért elég óvatosan szálltam be. Tom-Tom képe elborult. Kimondatlan megállapodás volt a Seregben, hogy úgy teszünk, mintha nem vennénk tudomást a két vajákos fivér kapzsiságáról.

Nagy horderejű megbeszélésre készülődtünk. Tom-Tom szabad kezet kapott a Kapitánytól. Én meg a Hadnagy azért mentünk vele, hogy hókon billentsük, ha túlságosan elragadná a hév. A díszkíséretet Néma alkotta, fél tucat bajtárssal.

A szigetnél átkiabáltak nekünk egy vámhajóról. Odébbálltunk, mielőtt tovább alkalmatlankodhattak volna. Guggolva igyekeztem kilesni a vitorlarúd alól. Ahogy közeledtünk hozzá, a fekete gálya egyre nagyobbra és fenyegetőbbre nőtt.

– Kész úszó sziget a rohadék!

– Túl nagy – mordult föl a Hadnagy. – Ekkora hajó nem bírja a tengert rossz időben.

– Miért nem? Honnan tudod? – Még ilyen izgatottan is furdalt a kíváncsiság a testvéreimmel kapcsolatban.

– Kölyökkoromban hajósinaskodtam. Onnan. – A hangvétele nem biztatott további faggatózásra. Nálunk senki sem beszél szívesen az előéletéről. Ahogy az el is várható egy rakás gazembertől, akik csak a jelennel törődnek, a jövővel ritkán, a múlttal pedig soha, és rég széthullottak volna már, ha nem tartja őket össze egyfajta „mi-az-egész-rohadt-világ-ellen” csökönyösség.

– Nem túl nagy, ha megvan a bűverőd az irányításához – vetette ellen Tom-Tom. A keze reszketett, és kapkodó, ideges ütemeket vert a dobon. Akárcsak Félszemű, ő is utálta a vizet.

Szóval így vagyunk. Egy titokzatos északi bűbájos. Egy hegyoromnyi hajón, ami feketébb a pokol bugyrainál. Az idegeim kásásodni kezdtek.

A gálya legénysége kötéllétrát hajított le nekünk. A Hadnagy mászott föl rajta elsőnek. Olyan képet vágott, mint akire mély benyomást tesz a látvány.

Nem vagyok tengerész, de nekem is úgy tűnt, hogy a hajót példás rendben tartják, és a fedélzetén vasfegyelem uralkodik.

Egy fiatal tiszt odabólintott Tom-Tomnak, Némának meg nekem, és intett, hogy kövessük. Lépcsők és folyosók sokaságán vezetett le a gálya gyomrába; egész idő alatt nem szólt egy árva szót sem.

Az északi követ keresztbe vetett lábbal ült egy halom pompásan hímzett vánkoson, háttal a nyitott kajütablakoknak. A kabinja bármelyik keleti kényúrnak becsületére vált volna. Leesett az állam. Tom-Tomot ette a sárga irigység. A követ felnevetett.

Döbbenetes volt a nevetése. Magas, vékony, szinte már visongás; jobban illett volna valami tizenöt éves, fruskányi kocsmatündérhez, mint egy félelmetes nagyúrhoz, akinek a hatalma előtt királyok hajolnak meg.

– Elnézést – mondta aztán, és előkelően kacér mozdulattal odakapta a kezét, ahol a szája lett volna, ha nem rejti fekete arcfátyol mögé. – Foglaljatok helyet!

A szemem önkéntelenül kerekre nyílt. Először ugyanis teljesen más hangon szólalt meg, mint másodszor. Mi van abban a nyavalyás sisakban? Egy egész fogadóbizottság?

Tom-Tom buzgón nyeldekelte a levegőt. Néma, nevéhez híven, szó nélkül leült. Követtem példáját, és igyekeztem nem túl sértően viselkedni, miközben rémülten és kíváncsian meredtem vendéglátónkra.

Tom-Tom aznap nem volt éppenséggel a diplomaták gyöngye.

– A Szindikus már nem tarthatja magát sokáig – bökte ki egy szuszra. – Szeretnénk megegyezésre jutni...

Néma a combjába mélyesztette a lába nagyujját.

– Ez volna a mi merész tolvajhercegünk? – mormoltam. – A mi kötélidegzetű államférfink?

A legátus kuncogott.

– Te vagy az orvos? Vészmadár? Nézd el neki. Ismer.

Hideg iszonyat árnyéka borult rám, hogy a bőröm is beleborzongott. Veríték ütött ki a halántékomon. Semmi köze nem volt a hőséghez. A kajütablakok felől hűs tengeri szellő simított végig a kabinon; az a fajta szellő, amiért Berillben most ölni tudtak volna az emberek.

– Nem szükséges félni tőlem. Szövetségi ajánlattal jöttem, amely legalább annyira előnyös Berill számára, mint az én népemnek. Meg vagyok győződve róla, hogy az egyezmény előbb-utóbb megvalósul... bár nem a jelenlegi uralkodóval. A ti problémátoknak ugyanaz a megoldása, mint az enyémnek; szerződéses kötelezettségeitek azonban igen kényes helyzetbe hoztak titeket.

– Mindent tud. Nincs értelme pofázni – krákogta Tom-Tom. Rákoppintott a dobra, ám ezúttal még a fétise sem húzta ki a csávából. Kezdett fuldokolni.

A legátus a fejét csóválta.

– A Szindikus nem sebezhetetlen. Még a ti védelmetek alatt sem. – Tom-Tom nyelvét egy nagy, láthatatlan macska markolta. A követ rám nézett. Vállat vontam. – Tételezzük fel, hogy miközben csapataitok a Bástyát ostromló lázadókkal harcolnak, a Szindikus váratlanul elhalálozik.

– Remek ötlet – mondtam. – De mi lesz velünk utána?

– Visszaveritek a lázadókat, aztán fölfedezitek a halálesetet. A szerződésetek semmissé válik, így hát elhagyjátok Berillt.

– És hova megyünk? És hogy rázzuk le az ellenségeinket? A városi cohorsok üldözni fognak.

– Közöld a kapitányoddal, hogy amennyiben írásos felkérést kapok az utódlás biztosítására, hajlandó vagyok bevonulni a városba, mihelyt a jelenlegi Szindikus halálát nyilvánosságra hozzák, és csapataim haladéktalanul leváltják a Bástya helyőrségét, vagyis titeket. Utána távozhattok Berillből, és letáborozhattok a Hamvába Holt Remények fokánál.

A Hamvába Holt Remények foka nyílhegy alakú földnyelv, melynek mészkő magaslatait temérdek kis barlangjárat furdalja keresztül-kasul. Berilltől egynapi járóföldre nyúlik a tengerbe kelet felé. Csak egy világítótorony van rajta, amit néha megraknak fegyveres őrséggel. A nevét az idegtépő, panaszos jajongásról kapta, amit a barlangokon átsüvítő szelek keltenek.

– Az egy istenverte halálcsapda. A kurafiak lezárják a földnyelvet, és a markukba röhögnek, miközben mi felzabáljuk egymást.

– Csónakon órák alatt be tudom hajózni az egész Sereget.

Bimm-bamm. Négy hüvelykkel a homlokcsontom mögött megszólalt a vészharang. Ez az anyaszomorító szórakozik velünk.

– Igaz. De mi a francnak csinálnál ilyet?

– A Fekete Sereg megbízás nélkül maradna. Én hajlandó lennék új szerződést kínálni. Északon szükség van jó katonákra.

Bimm-bamm. Az a nyavalyás harang csak nem akart elhallgatni. Fel szeretne fogadni minket? De miért? És mire?

Valami azt súgta nekem, hogy ez nem a legmegfelelőbb pillanat ezeknek a kérdéseknek a feltételére. Témát váltottam.

– Mi lesz a forvalakával? – Ha bal felől várják a lépést, cselezzünk jobbra.

– A sírból szökött bestiával? – A követ most álmaim asszonyának hangján dorombolt, csábítón és sejtelmesen. – Talán azt is fel tudom használni valamire.

– Pórázra akarod fűzni?

– Ha munkára foghatom...

A derült égből lesújtó villámcsapásra gondoltam, és a bronzlapra vésett börtönvarázsra, amely előtte egy ezredéven keresztül dacolt az idővel. Biztos vagyok benne, hogy gyanúmat nem engedtem kiülni az arcvonásaimra. A legátus azonban halkan felkuncogott.

– Talán, derék orvosom. Vagy talán mégsem. Érdekes fejtörő, nemde? Eredj vissza a kapitányodhoz! Ideje dönteni. Minél előbb. Az ellenségeitek ugrásra készen állnak.

Egy intéssel elbocsátott minket.

– Átadod és kész! – vicsorított a Kapitány Cukorfalatra. – Aztán sürgősen visszavonszolod a segged!

Cukorfalat fogta a futártarsolyt az üzenettel, és lelépett.

– Akar még valaki vitatkozni? Szemét fattyúk, megvolt az esélyetek, hogy kirúgjatok! Elcsesztétek.

Az indulatok forrponton voltak. A Kapitány óvatos kitérő javaslatot küldött a legátusnak, aki erre felajánlotta nyílt pártfogását a Szindikus elhunyta esetén. Cukorfalat a Kapitány válaszát vitte.

Tom-Tom magában motyogott.

– Nem tudjátok, mit csináltok... Nem tudjátok, kinek írtok alá...

– Világosíts fel! Nincs kedved? Akkor dögölj meg. Vészmadár! Mi a helyzet odakint?

Nemrég tértem vissza a városban tett felderítőútról.

– Igazuk volt, ez járvány. De még sosem láttam ilyet. Szerintem a forvalaka a csíragazda.

A Kapitány úgy hunyorított rám, mint aki ölni készül.

– Orvosbeszéd. A csíragazda hordozza a kórt. A fertőzőgócok ott alakulnak ki, ahol ölt.

A Kapitány felmordult.

– Tom-Tom? Te ismered ezeket a valamiket!

– Sose hallottam olyanról, amelyik betegséget terjesztett volna. És akik a kriptában jártunk, mind egészségesek vagyunk.

Közbekottyantottam.

– A csíragazda nem számít. A járvány igen. Ha nem égetik el mielőbb a halottakat, hamarosan még szörnyűbb lesz.

– A Bástyát egyelőre nem fertőzte meg – vont vállat a Kapitány. – És van jó hatása is. A helyi garnizonban megszűnt a szökdösés.

– A Rongyos Negyed forrong. Nemsokára megint kitör az őrjöngés.

– Mikor?

– Két nap? Legfeljebb három.

A Kapitány az ajkát rágta. Egyre jobban szorult a nyakunkon a hurok.

– Muszáj lesz...

A garnizon egyik tribunusa dugta be a fejét az ajtón.

– A kapunál valami csőcselék gyülekezik. Van egy feltörő kosuk.

– Menjünk! – mondta a Kapitány.

Csak pár percünkbe telt szétszórni őket. Elég volt hozzá egy-két nyílvessző meg néhány üst forró víz. Szétszaladtak, átkok és káromkodások özönét zúdítva ránk.

Leszállt az éj. A falon maradtam, a távoli fáklyalángokat figyeltem, ahogy a város utcáin keringenek és kóborolnak. A tömeg kezdett egybeforrni, idegrendszert fejlesztett ki magának. Ha agyat is növeszt hozzá, egy forradalom kellős közepén fogjuk találni magunkat.

A fáklyák mozgása végül megritkult, alábbhagyott. A robbanás nem ma fog bekövetkezni. Talán holnap, ha a hőség és a fülledtség túllépi a tűréshatárt.

Később valami kaparászást hallottam jobb felől. Aztán súrlódó zörejeket. Halk, ütemes csattogást. Finoman, éppen csak neszezve, de hallottam. Közeledett. Elöntött a rettegés. Olyan mozdulatlanná dermedtem, akár a kapubolt fölött strázsáló vízköpők. A szellő könnyed legyezését sarkvidéki orkánnak éreztem a bőrömön.

Valami átmászott a bástyafalon. Vörös szemek. Négy láb. Sötét, mint az éjszaka. Fekete párduc. Cseppfolyós mozgás, akár a hegyoldalban áramló forrásvízé. Leosont a lépcsőn a belső udvarba. Eltűnt.

A hátsó agyamban rejtőző majom szeretett volna eszeveszetten rikoltozva felkapaszkodni előle az első fára, minél magasabbra, hogy ürülékkel és rohadt gyümölccsel dobálja meg. Bemenekültem a legközelebbi ajtón. A zárt terek védelmében maradva rohantam a Kapitány lakrészéhez, és kopogtatás nélkül odabent termettem.

A priccsén fekve találtam. Ébren volt, a tarkóján összefűzött kézzel meredt a mennyezetre. A szobát egyetlen gyertya reszketeg, halovány fénye világította meg.

– A forvalaka a Bástyában van. Láttam átjönni a falon. – A hangom úgy nyivákolt, mint Manóé.

Kedvetlenül horkantott.

– Hallasz, a kurva életbe?

– Hallottalak, Vészmadár. Eredj innen! Hagyj magamra.

– Igenis, uram!

Szóval így állunk. Beleroppant szegény. Araszolva hátráltam az ajtó felé, amikor...

A sikoly átható volt, hosszú és reménytelen; hirtelen végződött, mintha elvágták volna. A Szindikus lakrészéből jött. Kardot rántottam, és kirontottam az ajtón – egyenesen Cukorfalatnak. Cukorfalat felbukott. Értetlenül álltam fölötte, és kába fővel csodálkoztam rajta, hogy ilyen hamar visszaért.

– Gyere már be, Vészmadár! – vakkantott utánam a Kapitány. – Meg akarod magad öletni? – A Szindikus lakosztályából újabb üvöltések harsantak. A halál nem válogatott.

Beráncigáltam Cukorfalatot. Az ajtót bezártuk és elreteszeltük. Zihálva nekivetettem a hátam, a szememet lehunytam. Valószínűleg csak képzelődtem, de mintha vadállati morgást hallottam volna, ahogy valami eloson az ajtó előtt.

– Most mi lesz? – kérdezte Cukorfalat. Az arcából minden szín kifutott. A keze remegett.

A Kapitány pár gyors sort firkantott egy papirosra, és odalökte neki.

– Most szépen visszamégy.

Dörömböltek az ajtón.

– Ki a keserves...? – csattant fel a Kapitány.

Odakintről egy hang válaszolt; a vastag fa szinte felismerhetetlenné torzította.

– Félszemű – mondtam.

– Ereszd be!

Engedelmeskedtem. Másfél tucat ember tódult be az ajtón, élükön Félszeművel, Tom-Tommal, Manóval és Némával. A szoba pillanatok alatt szűkké és fülledtté vált. Tom-Tom volt a szóvivő.

– A párducember a Bástyában van, Kapitány. – Izgatottságában még arról is megfeledkezett, hogy a dobbal adjon nyomatékát a szavainak. Szegény szerszám szinte elárvultan lógott az övéről.

Újabb sikoly a Szindikus lakrészéből. Szóval az előbb mégis a képzeletem járatta velem a bolondját.

– Mihez kezdjünk? – kérdezte Félszemű. Apró, ráncos, fekete emberke volt, egy bakarasszal sem nagyobb a bátyjánál. Egy év különbség választotta el őket, de az ő korukban ezt senki sem számolta már. Mindketten idősebbek voltak százévesnél, ha az Évkönyveknek hinni lehet. Félszemű máskor az idegeinkre ment a bizarr humorával; most szabályszerűen rettegett. Tom-Tom közel járt a hisztériához. Manó és Néma is elég megrendültnek látszott. – Ha nem csinálunk semmit, egyenként fog levadászni minket!

– Meg lehet ölni?

– Ezek szinte legyőzhetetlenek, Kapitány.

– Meg lehet őket ölni? – A Kapitány hangjába fenyegető él költözött, ő is félt.

– Igen – vallotta be Félszemű. Ő egy árnyalatnyival kevésbé tűnt ijedtnek, mint Tom-Tom. – Semmi sem sebezhetetlen. Még az az arctalan dolog sem a fekete hajón. De ez a szörnyeteg erős, gyors és ravasz. A fegyver nem sokat ér ellene. A mágia valamivel többet, de az sem elég.

Soha azelőtt nem hallottam, hogy elismerte volna a mestersége korlátait.

– Eleget beszéltünk! – mordult föl a Kapitány. – Most cselekedni fogunk.

Nem volt könnyű eligazodni a parancsnokunkon, ám ezúttal átláttam rajta. Lehetetlen helyzetbe került, a tehetetlen düh egyre csak gyűlt-gyülemlett benne; és most minden keserű epét a forvalakára zúdít.

Tom-Tom és Félszemű hevesen tiltakoztak.

– Mióta rájöttetek, hogy ez az izé elszabadult, folyton ő jár az eszetekben – mondta a Kapitány. – Rég kifundáltátok, hogy szállnátok vele szembe, ha muszáj. Csináljátok!

Újabb üvöltés.

– A Papírtorony kész mészárszék lehet – motyogtam. – Ez a fenevad sorra kikészít mindenkit odabent.

Egy pillanatra azt hittem, még Néma is ellenkezni fog.

A Kapitány felövezte magát a fegyvereivel.

– Tűznyelő, szedd össze az embereket! Zárjátok le a Papírtorony összes bejáratát! Elmo, válassz ki pár jó alabárdost és számszeríjászt! A nyilakat mérgezzétek meg!

Húsz perc röppent el. Már nem tartottam számon a sikolyokat. Minden összezavarodott bennem, csak a feszültség meg a félelem maradt – és az egyre gyötrőbben lüktető kérdés: miért támadta meg a forvalaka a Bástyát? Miért kezdett ilyen módszeres vadászatba? Nemcsak az éhség hajtotta, ezt biztosra vettem.

A legátus célzott rá, hogy esetleg felhasználná. Mire? Erre? Mit keresünk mi egy olyan alak mellett, aki ilyesmire képes?

A négy vajákosunk közösen szőtte a varázslatot, amit elővédbe küldtek. A levegő szúrósan sistergett, kék szikrákat hányt. Utána az alabárdosok következtek. Őket a számszeríjászok fedezték. Leghátul mi, csellengők, vagy tucatnyian. Ebben a felállásban nyomultunk be a Szindikus privát területére.

Pofáraesés. A Papírtorony előcsarnokában semmi rendhagyót nem találtunk.

– Odafönt van – mondta Félszemű.

A Kapitány a mögöttünk ásító, boltozatos folyosójárat felé fordult.

– Tűznyelő, hozd a legényeket!

Az volt a terve, hogy szobáról szobára nyomul előre, és sorra lezárat minden kijáratot, egyetlenegyet kivéve. Félszemű és Tom-Tom nem értettek vele egyet. Azt mondták, a szörny csak veszedelmesebb lesz, ha sarokba szorítják. Baljós csend vett körül minket. A sikolyok pár perce abbamaradtak.

Az első áldozatot a belső toronyba vezető lépcső tövében találtuk meg.

– Közülünk való – morogtam. A Szindikus mellett éjjel-nappal a Sereg egyik osztaga teljesített testőrszolgálatot. – A hálótermek? Föntebb? – Most jártam először a Papírtoronyban.

A Kapitány bólintott.

– Konyhaszint, raktárszint, két emelet szolgaszállás, aztán jönnek a családtagok, végül a Szindikus maga. Legfelül a könyvtár és a hivatali szobák. Hogy minél nehezebb legyen a kurafi közelébe férkőzni.

Megvizsgáltam a holttestet.

– Nem egészen olyan, mint amiket a kriptában találtunk. Hé, Tom-Tom! Meghagyta a vért, és a belső szerveket is. Hogyhogy?

Nem talált rá magyarázatot. Félszemű sem.

A Kapitány fölfelé kémlelt, az emeleti homályba.

– Innentől rázós lesz. Alabárdosok, egyszerre csak egy fokot! Hegyet alacsonyan tartani. Íjászok, négy-öt lépéssel mögöttük! Mindenre lőni, ami mozog. Többiek, kardot kézbe! Gyerünk azzal a varázslattal, Félszemű.

Sistergés. Lépés lépés után, óvatosan, egyszerre. Félelemszag. Kvanggg! Az egyik számszeríjász véletlenül elrántotta a ravaszt. A Kapitány köpködött és morgott, mint egy rosszkedvű vulkán kitörés előtt.

Sehol semmi, még egy kurva kisegér se.

Aztán jöttek a szolgaszállások. A falakat vastagon borította a vér. Hullák és letépett testrészek hevertek mindenfelé, a szétszaggatott és rommá zúzott bútordarabok között. A Seregben kemény fickók szolgálnak, de amit itt láttak, az a legkeményebbet is megrendítette. Még engem is, az orvost, aki hivatalból szembesülök a csatamezők legszörnyűbb aratásával.

A Hadnagy megköszörülte a torkát.

– Kapitány, megyek és összeszedem az egész Sereget, bármiféle szörnyeteg, ezt nem viszi el szárazon.

A hangja nem tűrt ellentmondást. A Kapitány csak bólintott.

A mészárlás látványa ilyen hatással volt ránk. A félelem némileg elhalványult. A legtöbben úgy döntöttünk, ez a fenevad nem maradhat élve.

Sikoly harsant fentről. Mintha gúnyos, kihívó sértést vágtak volna a képünkbe. Kemény szemű férfiak indultak meg fölfelé a lépcsőn. A varázslat sisteregve haladt előttük. Tom-Tom és Félszemű leküzdötték a rettegésüket. A vadászat véresen komolyra fordult.

Eszembe jutott, hogy a Papírtorony csúcsán fészkelő sast elkergette egy keselyű. Rosszabb óment elképzelni se tudnék. Egy huncut petákot sem adtam volna a megbízónk életéért.

Öt emeleten vonultunk végig. Iszonyú nyomok tanúsították, hogy a forvalaka egyiket sem hagyta ki...

Tom-Tom keze a magasba lendült, előre mutatott. A forvalaka közel járt. Az alabárdosok letérdeltek a fegyverük mögé. A számszeríjászok célba vették az árnyékokat. Tom-Tom fél percet várt. Feszülten állt, Félszeművel, Némával és Manóval együtt; olyasmire füleltek, amit a külvilág elképzelni sem tudott. Aztán:

– Lesben áll. Óvatosan! Ne nyissatok rést neki.

Feltettem egy hülye kérdést, ami akkor is rég elkésett volna már, ha történetesen van valami veleje.

– Nem kéne ezüstfegyvereket használni? Ezüsthegyű nyilakat és ezüstözött pengéket?

Tom-Tom úgy elképedt, hogy válaszolni sem tudott.

– Ahol én születtem, a parasztok azt mesélik, hogy a farkasembereket csak az ezüst öli meg.

– Marhaság. Ugyanúgy ölöd meg őket, mint bármi mást. Csak gyorsabban kell támadni és keményebben odasózni, mert második lehetőséged nem lesz.

Minél többet árult el a szörnyről, annál kevésbé tűnt veszedelmesnek. Tisztára, mintha veszett oroszlánra vadásznánk. Minek ez a nagy felhajtás?

Emlékeztettem magam a szolgaszállásokra.

– Senki sem mozdul! – mondta Tom-Tom. – És pofát befogni. Megpróbáljuk kiugrasztani.

Összedugták a fejüket a kíséretével. Egy idő múlva integettek, hogy nyomuljunk tovább.

Szoros alakzatban kióvakodtunk az utolsó lépcsőfordulóra: emberi sündisznó, villogó acéltüskékkel. A vajákosaink felpörgették a varázslatukat. Valahonnan a sűrű homályból dühös ordítás harsant, karmok kaparták a követ. Valami megmozdult. Íjhúrok pendültek. Újabb ordítás, ezúttal másmilyen, szinte már gúnyolódó. A varázslók megint tanácskozásra gyűltek. A lépcső tövében a Hadnagy alakzatba állította a falakról visszahívott embereket, arra az esetre, ha a szörny áttörne az első csatasoron.

Lépésről lépésre araszoltunk tovább a sötétségben. A feszültség kibírhatatlanná fokozódott. Vértócsákban csúszkáltunk, hullák közt botladoztunk. Hátulról katonák siettek előre, hogy sorra lezárják az oldalfolyosókat. Lassan nyomultunk végig a hivatali helyiségeken. A számszeríjászok kétszer adtak le sortüzet valami rezdülésre.

A forvalaka bosszúsan elordította magát, alig húsz lábnyira tőlünk. Tom-Tom ajkáról ziháló sóhaj szakadt fel, inkább talán nyögés.

– Megvan! – lihegte. Vagyis elkapták a varázslatukkal.

Húsz láb. Szinte az orrunk előtt. Nem láttam semmit... Valami moccant. Nyílvesszők röppentek. Emberi halálsikoly...

– Az istenit! – káromkodott a Kapitány. – Valaki még életben volt.

Valami elhúzott az alabárdok fölött, sötéten, akár az éjszaka szíve, és sebesen, akár a hirtelen halál. Egyetlen gondolatra jutott időm – gyors! –, aztán közénk csapott. Emberek dőltek egymásra kiabálva. A szörnyeteg bömbölt és morgott, karmok és fogak villantak mindenütt, túl gyorsan, semhogy a szem követni tudta volna őket. Valami selymesen iramló feketeséget véltem megpillantani, odavágtam a kardommal. Aztán egy szörnyű ütés a levegőbe emelt, és tíz lábnyira röpített.

Talpra ugrottam, a hátamat egy oszlopnak vetve. Biztos voltam benne, hogy meg fogok halni, hogy a szörny mindannyiunkat megöl. Micsoda önhittség volt azt gondolnunk, hogy elbánhatunk vele! Csak másodpercek teltek el. Féltucat bajtársunk halott volt. Kétszer annyi sebesült. A forvalaka le sem lassult, nemhogy baja esett volna. Nem zavarták sem a fegyverek, sem a mágia.

A vajákosaink kis csapatba verődtek, kétségbeesetten igyekeztek összehozni egy újabb varázslatot. Az alakzat megtépázott maradéka még állt a Kapitány körül. A többiek szétszóródtak. A forvalaka fel-alá cikázott, egymás után végzett velük.

Szürke lángcsóva lobbant a teremben, egy pillanatra éles fénybe vonta, beleégetve a mészárlás látványát a szemfenekembe. A forvalaka felordított, ezúttal fájdalmában. Jó pont a varázslóknak.

Aztán elrugaszkodott, egyenesen felém. Pánikba esve odavágtam hozzá, ahogy elhúzott mellettem. Elvétettem. Megpördült, nekifutásból a vajákosokra vetette magát. Azok újabb tűzvarázzsal fogadták. A forvalaka üvöltött kínjában. Egy ember ugyancsak. A fenevad a kövekre zuhant, és veszettül vonaglott, akár a döglődő kígyó. Mindenfelől katonák vagdalták karddal és alabárddal. Talpon termett, és kisuhant a boltíves kapun, amit a magunk számára hagytunk nyitva, a visszavonuláshoz.

– Megy! – bömbölte a Kapitány teli torokból, figyelmeztetésül a Hadnagynak.

A térdem megrogyott, végtelen megkönnyebbülés öntött el. Elment... De mire a seggem padlót érhetett volna, Félszemű bukkant föl mellettem, és a karomnál fogva felrángatott.

– Gyere, Vészmadár! Elkapta Tom-Tomot. Segítened kell. Odatámolyogtam, és csak közben vettem észre egy hosszú, sekély karcolást a combomon.

– Jobb lesz alaposan kimosni – motyogtam. – A karma csupa mocsok lehetett.

Tom-Tom ronccsá marcangolt embertorzó volt. A torkát kitépték, a gyomrát felhasították. A karjáról és a melléről csontig szaggatták a húst. Legnagyobb elképedésemre még élt, de semmit sem tehettem érte. Nemcsak én; a világ legjobb orvosa sem. A kis fekete emberkét még egy gyógyító varázslatokra szakosodott mestermágus sem tudta volna újra összefoltozni. De Félszemű ragaszkodott hozzá, hogy megpróbáljam, és én próbálkoztam is konokul, míg a Kapitány el nem cibált onnan, hogy foglalkozzak azokkal, akiknek még van némi esélyük. Mikor engedelmeskedtem neki, Félszemű ordítozni kezdett vele.

– Fényt! Legalább egy rohadt gyertyát hozzatok, a tetves mindeneteket! – förmedtem a körülöttem lebzselőkre. A Kapitány közben összegyűjtötte a sértetlenül maradtakat, és az ajtóba állította őket, hátha a forvalakának kedve támad visszajönni.

Ahogy a világítás egyre jobb lett, lassan rányílt a szemünk a helyzet súlyosságára. Az átokverte szörny megtizedelt minket. Ráadásul a Szindikus halomra gyilkolt titkárai és tanácsadói között rátaláltunk egy tucat testvérünkre, akik nem velünk jöttek a terembe. Ők adták aznap éjjel a testőrszolgálatot.

– A Szindikust nem látta senki? – kérdezte a Kapitány. – Itt kell lennie valahol.

Tűznyelővel és Elmóval nekiláttak a keresésének. Nemigen tudtam figyelni rájuk. Úgy vágtam és varrtam, mint egy eszeveszett, odaparancsoltam segíteni mindenkit, aki meg bírt állni a lábán. A forvalaka karmai által hasított sebek mélyek és alattomosak voltak, gondos fertőtlenítést és szakértő kötözést követeltek.

Manónak és Némának sikerült annyira lecsillapítaniuk Félszeműt, hogy hasznát vettem a munkájának. Szerintem csináltak vele valamit. Üveges szemmel, kábán dolgozott, mint akit csak egy paraszthajszál választ el az álomtól vagy az ájulástól.

Mihelyt tudtam rá időt szakítani, újra megnéztem Tom-Tomot. Még mindig élt, a kis dobját szorongatta. A keserves úristenit! Ez az eszelős makacsság igazán jutalmat érdemelne. De hogyan? Az én tudományom egyszerűen kevés volt hozzá.

– Hé! – kiáltotta Tűznyelő. – Kapitány!

Odanéztem én is. Egy ládát kopogtatott a kardjával.

A láda kőből volt: egyike azoknak a betörésbiztos kincsesládáknak, amikben a gazdag berilliek a vagyonukat szokták tartani. Úgy becsültem, legalább ötszáz fontot nyomhatott. Kívül mindenféle cifra faragások borították, de igen ramaty állapotban: összevissza törték-zúzták őket. Karmok műve, netán?

Elmo leverte a zárat, és fölfeszítette a fedelet. Az első alatta lévő dolog, amire a tekintetem esett, egy férfi volt. Ott feküdt a temérdek aranyon és drágakövön, a karját a fejére fonta, és reszketett. Elmo komor pillantást váltott a Kapitánnyal.

A Hadnagy érkezése terelte el a figyelmemet. Egészen mostanáig tartotta az állását a lépcső tövében, de aggódni kezdett, mert nem történt semmi. A forvalaka nem ment le hozzájuk.

– Kutassátok át a tornyot! – mondta neki a Kapitány. – Talán fölfelé menekült. – Fölöttünk még volt pár emelet.

Mire a pillantásom visszatévedt a ládára, már újra csukva volt. A megbízónknak nyomát se láttam. A kőfedélen Tűznyelő üldögélt, a körmeit tisztogatta egy tőrrel. Megnéztem magamnak a Kapitányt és Elmót. Mintha valami furcsát éreztem volna rajtuk.

Csak nem fejezték be, amit a forvalaka félbehagyott? Nem, az lehetetlen. A Kapitány képtelen lenne ilyen ocsmányul elárulni a Sereg eszményeit. Vagy mégis?

Nem kérdeztem meg tőle.

A torony átkutatása nem járt eredménnyel. Csupán egy vérnyomot találtak, ami a tetőre vezetett; a forvalaka itt megállt erőt gyűjteni. Súlyosan megsérült, de végül kicsúszott a markunkból. Lemászott a torony külső homlokzatán.

Valaki fölvetette az ötletet, hogy vadásszuk le. A Kapitány azt felelte:

– Itthagyjuk Berillt. Nem vagyunk többé alkalmazásban. Le kell lépnünk, mielőtt a város ellenünk fordul.

Tűznyelőt és Elmót elküldte, hogy tartsák szemmel a helyi garnizont. A többiek nekiláttak elszállítani a Papírtoronyból a sebesülteket.

Közben pár percre díszkíséret nélkül maradtam. Gyanakodva nézegettem a nagy kőládát. Feltámadt bennem a kísértés, de legyűrtem. Nem akartam tudni.

Cukorfalat későn ért vissza, elszalasztotta az egész csinn-bumm cirkuszt. Közölte velünk, hogy a legátus kikötött a legnagyobb mólónál, és most hajózza ki a csapatait.

A bajtársak csomagoltak és készülődtek, egyesek a Papírtoronyban történteket tárgyalták, mások azon morogtak, hogy odébb kell állniuk. Ha az ember felhagy a vándorélettel, óhatatlanul gyökeret ereszt. Összegyűjt ezt-azt. Asszonyt talál magának. Aztán bekövetkezik az elkerülhetetlen, és kénytelen lesz mindent faképnél hagyni. Sok fájdalom tört aznap felszínre a barakkjainkban, és nemcsak a sebesülteké.

Ott voltam a Tengeri Kapunál, amikor az északiak bevonultak a városba. Segítettem forgatni a kapurostélyt felhúzó csörlőt. Nem dagasztotta túlzottan a keblem a büszkeség. Ha nem adom hozzá a beleegyezésemet, a Szindikust talán sohasem árulták volna el.

A legátus megszállta a Bástyát. A Sereg megkezdte a kiürítést. Éjfél után a harmadik órában jártunk, az utcák teljesen kihaltak voltak.

Félúton a Hajnalkapu felé a Kapitány megálljt parancsolt. A strázsamesterek összeszedtek mindenkit, aki harcképes volt. A többiek tovább mentek a málhás szekerekkel.

A Kapitány északra vezetett minket, az Óbirodalom sugárútján, ahol Berill régi császárai szobrok végeláthatatlan sorában örökítették meg az utókor számára önmagukat és győzelmeiket. A legtöbb szobor túlzó volt, némelyik kimondottan bizarr, olykor egyenesen ízléstelen. Sok közülük olyan ostobaságoknak állított emléket, mint kedvenc versenylovak, gladiátorok és mindkét nembeli szeretők.

Nekem már azelőtt valami rossz érzésem támadt, hogy befordultunk volna a Kolduskapu felé. A homályos előérzet aztán gyanúvá izmosodott, a gyanú pedig zord bizonyossággá, amikor később átvágtunk a gyakorlótereken. A Kolduskapu közelében semmi érdemleges nincs, csak a Villás-barakkok.

A Kapitány nem adott ki külön parancsot. Mire a barakkokhoz értünk, már mindenki tisztában volt vele, miről van szó.

A városi cohorsok ugyanolyan hanyagul viselték magukat, mint mindig. A körletkapu tárva-nyitva állt, az egy szem strázsa horkolt a posztján. Ellenállás nélkül vonultunk be. A Kapitány nekilátott kiosztani a feladatokat.

Valami öt-hatezer katona szállásolhatott itt. A tisztjeiknek sikerült helyreállítani közöttük egyfajta fegyelemfélét, miután nagy nehezen rávették őket, hogy szolgáltassák vissza a fegyvereiket az arzenálnak. Berillben régi hagyomány, hogy a városi csapatok kezébe csak a csata előestéjén mernek fegyvert adni a parancsnokok.

Három szakasz azonnal benyomult a barakkokba, és álmában gyilkolt le mindenkit, akit talált. A negyedik szoros zárókordont vont a körlet köré.

Ránk virradt, mire a Kapitány megelégelte a dolgot. Visszavonultunk, és igyekeztünk utolérni a málhaszerelvényünket. Senki sem volt köztünk, aki ne lett volna már torkig az egésszel.

Mondanom sem kell, hogy nem üldöztek minket. Senkinek nem jutott eszébe ostromzár alá venni a táborunkat a Hamvába Holt Remények fokánál. Ezért csináltuk, persze. Ezért, meg hogy levezessük a hosszú esztendők alatt felgyülemlett dühünket.

A földnyelv csúcsán álltunk Elmóval, és gyönyörködtünk a délutáni napfény játékában, ahogy körültáncolt néhány viharfelhőt, messze kinn a tengeren. Beszökött közénk, elárasztotta táborunkat hűs özönvizével, aztán tovasiklott a hullámok hátán. Csodaszép látvány volt, bár nem különösebben színpompás.

Elmo nagyon szűken mérte a szót az utóbbi időben.

– Mi nyomja a szíved, testvér? – kérdeztem. A viharfelhők a nap elé sodródtak, amitől olyan lett az egész tenger, mintha rozsdás vasba öltöztették volna. Azon morfondíroztam, vajon elérte-e már Berillt is a hűvös idő.

– Szerintem tudod, Vészmadár.

– Szerintem is. – A Papírtorony. A Villás-barakkok. Az aljas szerződésszegés. – Eltűnődtél már rajta, milyen lesz az északi part?

– Gondolod, hogy a fekete boszorka eljön értünk? Hülye vagy, testvér.

– Jönni fog, Elmo. Csak idejébe telik, míg kiverekszi, hogy mindenki úgy táncoljon Berillben, ahogy ő fütyül. – És ugyan kinek ne telne idejébe megzabolázni azt az őrült várost?

– Aha. – És: – Odanézz!

Bálnacsorda haladt el a földnyelvtől nem messze, a sziklazátonyok mellett. Megpróbáltam közönyös képet vágni, hiába. Lenyűgöztek a hatalmas, jámbor jószágok, ahogy méltóságteljesen szelték a rozsdavörös habokat.

Leültünk a kövekre, háttal a világítótoronynak. Mintha egy szűz világra tekintettünk volna, melyet még nem szennyezett be mocskával az emberiség. Néha az az érzésem, jobb is lenne úgy.

– Hajó – mondta Elmo.

Én csak akkor vettem észre, amikor az alkonyi nap szikrát vetett a vitorlájára, s aranyszínnel szegett, narancsrőt lángnyelvvé változtatta, mely egyszerre emelkedik-süllyed a tenger hullámzásával.

– Parti bárka. Olyan húsztonnás körül.

– Az nagy?

– Parti bárkának igen. A mélyvízi hajók néha megvannak nyolcvantonnásak is.

A percek tovább lejtették táncukat, szöszkén és szeszélyesen. Néztük a hajót és a bálnákat. Ábrándozni kezdtem. Századszor is lefestettem magamnak, milyen lesz majd az új világ északon, sokadkézből hallott matróztörténetekből építkezve. Valószínűleg Opálban fogunk kikötni. Opálról azt mesélik, Berill tükörképe, csak sokkal fiatalabb...

– Az a barom mindjárt zátonyra fut.

Felrezzentem. Elmónak igaza volt, a bárka valóban veszélyben forgott. Az utolsó pillanatban igazított egy pontot az irányzékán, alig száz lábbal kerülte el a hajótörést, majd visszatért az eredeti útvonalára.

– No, legalább az izgalom se hiányzott a mai napunkból – jegyeztem meg.

– Egyszer, Vészmadár, eljön az a perc, amikor megfeledkezel magadról, és olyasmi szalad ki a szádon, amiből nem csinálsz viccet azonnal. Megígérem neked, hogy akkor vonítani fogok és meghalok.

– Már alig várom, testvér. De gúnyolódnom muszáj. Csak így tudom megőrizni a józan eszemet.

– Szerintem így se, Vészmadár. Szerintem így se.

Visszatértem kedvenc foglalatosságomhoz, hogy a holnap arcába bámuljak. Még mindig jobb, mintha a tegnapon merengenék. Ám a holnap nem volt hajlandó levetni a kedvemért a fátylát.

– Ez hozzánk jön – mondta Elmo.

– Micsoda? Vagy úgy! – A bárka a sekélyesben evickélt, alig-alig haladva, de az orrát a táborunk alatt húzódó fövenypart felé fordította.

– Ne szóljunk a Kapitánynak?

– Minek? Tudja. Őrség van a világítótoronyban.

– Aha. Tényleg.

– Azért csak figyelj tovább, hátha kiszúrsz még valamit.

A viharfelhők közben nyugatra sodródtak, elhomályosították az alkonyi látóhatárt, és ránk vetették roppant árnyékukat. A tenger szürke lett, szürke és hideg. Hirtelen eliszonyodtam a gondolattól, hogy nemsokára át kell kelnem rajta.

A parti bárka híreket hozott Tom-Tom és Félszemű csempészcimboráitól. Miután meghallgatta őket, Félszemű még mogorvább és még savanyúbb lett, jóllehet eddig sem volt éppen virágos kedvében. Még Manó ugratásával is felhagyott, amit pedig úgyszólván második hivatásának tekintett. Tom-Tom halála nagyon megviselte, és azóta sem tért magához belőle. Kereken megtagadta, hogy megossza velünk a barátaitól kapott értesüléseket.

A Kapitány sem volt sokkal jobb nála. Az idegei teljesen kikészültek, minden apróságért ordított. Azt hiszem, vágyott az új hazába, de félt is tőle. A szerződés az újjászületés ígéretével kecsegtette a Sereget, hisz a múltunkkal együtt a déli parton hagyjuk majd a bűneinket is; de a Kapitánynak valami bűzlött a megbízónk körül. Gyanította, hogy a Szindikusnak igaza lehetett az északi birodalommal kapcsolatban.

A csempészek látogatását követő nap hűvös szeleket hozott északról. Kora reggel körös-körül köd fátyolozta a földnyelv partszegélyét. Nem sokkal sötétedés után egy csónak bukkant elő a ködből, és kifutott a fövényre. A legátus megérkezett.

Összeszedtük a cókmókunkat, és búcsúzkodni kezdtünk táborlakó társainktól, akik apránként szivárogtak utánunk a városból. Hűségüket és barátságukat azzal jutalmaztuk, hogy megkapták lábasjószágainkat meg a felszerelésünk javát; a tengerentúlra úgysem vihettük volna magunkkal. Én egy csendes, szomorú órát töltöttem kettesben egy asszonnyal, akinek többet jelentettem, mint sejtettem volna. Nem ontottunk könnyeket, és nem terheltük egymás lelkét hazugságokkal. Az emlékeken kívül ráhagytam szánalmas vagyonkám nagy részét is, bár alig akarta elfogadni. Mikor elváltam tőle, gombócot éreztem a torkomban, és valami furcsa, sajgó űrt a szívem körül, amit nem egészen tudtam magamnak megmagyarázni.

– Térj már észhez, Vészmadár! – motyogtam, miközben a part felé bandukoltam a többiekkel. – Nem először csinálod ezt végig. Mire Opálba érsz, elfelejted.

Féltucat csónak várt ránk a fövenyen. Ahogy egymás után megteltek emberekkel, az északi tengerészek sorra vízre taszították őket. Az evezősök nekifeküdtek a hullámoknak, és a csónakok pillanatok alatt eltűntek a ködben, hogy hamarosan üresen himbálózva visszatérjenek. Minden második váltásban felszerelést és személyes holmikat szállítottak.

Egy matróz, aki beszélt a drágakő városok nyelvén, azt mondta nekem, hogy a fekete hajón rengeteg a hely. A legátus Berillben hagyta a saját csapatait, hogy vigyázzanak a hatalomra segített báb-Szindikusra, aki egyébként szintén Vörös volt, távoli rokona elődjének, a mi régi megbízónknak.

– Remélem, kevesebb bajuk lesz vele, mint nekünk a miénkkel – mondtam, és elköszöntem a matróztól, hogy háborítatlanul átengedhessem magam komor gondolataimnak.

A legátus kicserélte ránk az embereit. Az a sejtésem támadt, hogy ki akar használni minket, hogy valami sokkal zordabb sors felé tartunk, mint álmunkban is gyanítanánk.

Mialatt folyt a behajózás, pár ízben távoli üvöltés ütötte meg a fülemet. Először azt hittem, csak a szél süvít a mészkőjáratokban. De a levegő meg se rezdült. Mikor aztán újra meghallottam, nem voltak kétségeim többé. Kirázott a hideg.

A kvártélymester, a Kapitány, a Hadnagy, Néma, Manó, Félszemű és én megvártuk az utolsó csónakot.

– Én nem megyek – jelentette ki Félszemű, mikor a kormányos integetve a fedélzetre hívott minket.

– Indulás, testvér! – mondta neki a Kapitány. Szelíd hangon beszélt. Ilyenkor a legveszélyesebb.

– Kiszállok. Inkább körülnézek délen. Piszok rég léptem le onnan, azóta már biztos elfelejtettek.

A Kapitány a Hadnagyra bökött, aztán Némára, Manóra és rám, végül a csónakra. Félszemű ordítani kezdett.

– Ha egy ujjal is hozzám mertek nyúlni, struccokká változtatom az egész rohadt ban...

Tovább nem jutott, mert Néma hátulról befogta a száját. Lecipeltük a csónakhoz. Úgy hányta-vetette magát, akár a parázsra hajított vipera.

– A családdal maradsz – mondta a Kapitány atyaian.

– Háromra! – visította Manó vidáman, és fürgén visszaszámlált. A kis fekete emberke nagy ívben a csónakba pottyant, vadul kapálózva röptében. Szinte azonnal előbukkant a deszkaszegély takarásából, és veszett káromkodásokkal árasztott el bennünket, csak úgy fröcskölt ránk a nyála. Nevetve láttuk, hogy végre visszatért belé a virtus. Manó vezette a rohamot, amellyel végleg harcképtelenné tettük. Leszorítottuk a csónak fenekére, hogy moccanni sem bírt.

A matrózok csáklyával ellöktek minket a parttól. Amikor az evezők elmerültek a habokban, Félszemű feladta. Olyan képet vágott, mint akit bitó alá kísérnek.

A gálya lassan alakot öltött: homályos, formátlan árnyként derengett föl előttünk, még a környező sötétségnél is zordabban és feketébben. Először a hangok jutottak el a fülembe, tompán átszűrődve a ködön – a tengerészek kiáltásai, az eresztékek ütemes nyikorgása, a csévélődő kötél surrogása. Magát a hajót csak később pillantottam meg, és még sokáig nem tudtam eldönteni, valóban látom-e vagy a szemem káprázik. Csónakunk orra besiklott a lebocsátott kötélhágcsó alá. Odafönt, a fedélzeten újra felharsant a félelmetes üvöltés.

Félszemű megpróbált a vízbe ugrani. Visszatartottuk. A Kapitány fenéken billentette a csizmasarkával.

– Megvolt rá az esélyed, hogy kibeszélj minket ebből a szarosvödörből. Elcseszted. Most már edd meg, amit főztél!

Félszemű megroskadt vállakkal követte a Hadnagyot a kötéllétrán. Reményét vesztett ember volt, aki nem tudta megakadályozni fivére halálát, és most kénytelen úgy közelíteni a gyilkosához, hogy nem áll hatalmában bosszút venni rajta.

A Sereget a főfedélzeten találtuk, a hegyekbe tornyozott felszerelés közé bezsúfolva. Nagy volt a tömeg. A strázsamesterek megpróbáltak átfurakodni hozzánk.

Megjelent a legátus. Elképedve meredtem rá. Most láttam először állva. Döbbenetesen kicsi volt. Egy pillanatra eltűnődtem rajta, egyáltalán férfi-e. A hangja nem mindig volt férfihang.

Olyan szúrós és átható tekintettel mért végig minket, mintha a lelkünkben olvasna. Az egyik tisztje megkérte a Kapitányt, hogy amennyire lehetséges, sorakoztassa föl az embereket a nagy tolongásban. A legénység most szedte föl az éjszakára felszerelt fedőpalánkokat a nyitott szellőzőárokról, amely a főfedélzettől az alsó evezősfedélzetig nyúlt, hosszában pedig az orrtól a tatemelvényig. Odalentről zörgés és csörömpölés hallatszott, itt-ott emberi hangokkal vegyesen, ahogy az evezősök ébredeztek.

A legátus szemlét tartott a Sereg fölött. Minden katona előtt megállt, és kitűzött a szíve fölé egy jelvényfélét, a vitorladísz kicsinyített mását. Pokoli lassan ment. Mire végzett, a sorok mindenütt felszakadoztak.

Félszemű annál hideglelősebben reszketett, minél közelebb ért hozzá a legátus. Mikor megkapta a jelvényét, kis híján elájult. Nem értettem a dolgot. Mire föl ez a fene nagy felindulás?

Én kicsit ideges voltam, amikor végre rám került a sor, de nem tojtam be. Miközben a nyúlánk, kesztyűs ujjak a zubbonyomra tűztek, egy pillantást vetettem a jelvényre. Ezüst körben ezüst halálfő, fekete szurokkő alapon, mívesen megmunkálva. Igazán értékes ékszer, bár kissé komor hangulatot áraszt. Ha nem buggyant volna meg ennyire, Félszemű valószínűleg már azt fontolgatná, hogyan adhatna túl rajta a legjutányosabb áron.

A szimbólum most homályosan ismerősnek tűnt. Amíg csak a vitorlán láttam, elkönyveltem feltűnési viszketegségnek, és nem foglalkoztam vele. Várjunk csak... Nem olvastam vagy hallottam én valamikor egy ilyesféle címerképről?

– Isten hozott az Úrnő szolgálatában, derék orvosom! – mondta a legátus. A hangja zavaró volt. Nem illett a róla alkotott elképzeléseimbe. Ezúttal dallamos volt, kacér és kárörvendő, egy okos fiatalasszony hangja, aki imád túljárni a tudálékos, beképzelt barmok eszén.

Az Úrnő? Hol találkoztam én már ezzel a kifejezéssel, hasonló összefüggésben, olyan hangsúllyal, mintha egy istennő címzése volna? Igen, valami sötét legenda a régi időkből...

Ekkor iszonyú üvöltés szaggatta meg a gálya fölött a csípős tengeri levegőt, keserű és elgyötört, dühös és tehetetlen. Rémülten kiváltam az alakzatból, és a szellőzőárok szélére ugrottam.

A forvalakát hatalmas vasketrecben őrizték a főárboc tövében. Ahogy körbe-körbe járkált, és sorra próbálta mindegyik rácsrudat, az árnyékok szeszélyes játéka azt a látszatot keltette, mintha egyik alakból a másikba folyna át. Amikor először pillantottam meg, még harminc év körüli nő volt, hivatásos atlétákat megszégyenítő izomzattal; pár másodperc múlva már pompás fekete párducnak tűnt, amint hátsó lábaira ágaskodva karmolja-harapja a részvétlen vasat. Eszembe jutott, hogy a legátus azt mondta erről a szörnyről, talán fel tudná használni valamire.

Szembefordultam vele. És az agyamban világosság gyúlt; az emlékek visszatértek. Mintha valami kaján ördögfajzat vert volna jégtüskéket a gyomromba. Tudtam már, miért nem akart Félszemű átkelni a tengeren. Az északon szunnyadó ősgonosz...

– Azt hittem, a ti fajtátok háromszáz éve kiveszett a világból.

A legátus felkacagott.

– Nem ismered elég jól a történelmet. Minket nem pusztítottak el. Csak leláncoltak és élve eltemettek. – Nevetésébe hisztérikus él költözött. – Leláncoltak, eltemettek és végül kiszabadítottak. Egy Bomanz nevű bolond, Vészmadár, ha érdekel.

Szépen lecsüccsentem Félszemű mellé, aki a tenyerébe temette az arcát.

A legátus – az a testet öltött förtelem, akit a régi regék Lélekorzónak neveztek, és ördögibbnek írtak le egy tucat forvalakánál – bomlott hangon tovább kacagott. A tengerészek rémülten bújtak össze. Micsoda tüneményes tréfa, a Fekete Sereget besorozni a gonosz szolgálatába! Közben leigázni egy dicső múltú várost, és behódoltatni néhány törpe gazembert. Igazán világrengető vicc!

A Kapitány kuporodott le mellém.

– Mondd el, Vészmadár!

Így hát beszéltem neki a Domíniumról; és a Dominátorról meg az Úrnőjéről. Hogy a birodalmuknak, melyet vérrel és vassal tartottak össze, nem akadt párja a poklon innen. Beszéltem neki a Fogadott Tizekről, a tíz félisteni hatalmú mágusfejedelemről, akiket a Dominátor legyőzött és a szolgálatába kényszerített. Hogy honnan kapták a nevüket, és miért hívják az egyiket közülük Lélekorzónak. Beszéltem neki a Fehér Rózsáról, a szűz tábornokasszonyról, aki megdöntötte a Domíniumot, ám ahhoz nem volt elég hatalma, hogy elpusztítsa a Dominátort, az Úrnőjét és a Tízeket. Hogy végül holt-elevenen temette el őket egy bűbájos pecsétekkel védett sírboltba, valahol a tengertől északra.

– És most, úgy tűnik, feltámadtak – mondtam. – Ők uralkodnak az északi birodalomban. Tom-Tom és Félszemű sejtette... Velük kötöttünk szerződést.

– Szóval nem befogadtak, hanem befogtak – mormolta a Kapitány. – Akárcsak a forvalakát.

A fenevad őrjöngő üvöltést hallatott, és nekivetette magát a ketrec rácsainak. A Lélekorzó nevetése betöltötte a ködlepte fedélzetet.

– És ha be is fogadnának; az tán jobb volna? – vontam vállat. – Akkor a Fogadottak fogadottjai lennénk. Nem túl megnyugtató párhuzam. – Ahogy újabb és újabb részletek jutottak eszembe a régi legendákból, egyre jobban rázott a reszketés.

A Kapitány nagyot sóhajtott, és kibámult a szürke ködbe, amerre a Sereg új hazáját sejtette.

Félszemű gyűlölködve meredt a ketrecbe zárt szörnyre, le nem vette volna róla a tekintetét. Megpróbáltam kíméletesen odébb noszogatni. Lerázta a kezemet.

– Még ne, Vészmadár! Itt valami bűzlik, és én kiszagolom az igazságot, ha beledöglök is!

– Meghibbantál? Mi bajod már megint?

– Ez nem az a rohadék, amelyik megölte Tom-Tomot. Majdnem kinyuvasztottuk, emlékszel? Tele kéne lennie sebhelyekkel. Ezen egy árva forradást se látok.

Lassan elfordultam, végigmértem a legátust. Újból fölkacagott, és rezzenetlenül állta a tekintetem.

Félszemű sohasem jött rá. Én se mondtam meg neki. Van elég bajunk enélkül is.

MÁSODIK RÉSZ

HOLLÓ

– A berilli átkelés a bizonyság rá – csuklotta Félszemű az üres ónkupa fölött. – A Fekete Sereg nem bírja a vizet. Hé, némber! Sört ide!

Meglengette a kupát, különben a csaposlány nem értette volna. Rangidős vajákosunk ugyanis konokul elzárkózott tőle, hogy megtanulja az északiak nyelvét.

– Részeg vagy, te ökör – jegyeztem meg szelíden.

– Micsoda ragyogó észrevétel! Hallottátok, urak? Vészmadár, a mi nagyrabecsült szakértőnk lábfűrészelési és sebrohasztási ügyekben, méltóztatott tapintatosan felhívni rá a figyelmemet, hogy berúgtam. Tekintve, hogy mindjárt összehányom az asztalt és lefordulok a székről, ez a megfigyelés páratlanul éles elmére vall. A mi kedves Vészmadarunktól immár valóban nem lehet elvitatni a zsenialitását.

Kerek kis szónoklata némileg kásás hangzásúra sikeredett, amellett sűrű csuklással és böfögéssel fűszerezte. Közben azzal a fajta ünnepélyes gőggel nézett végig hallgatóságán, amire józan ember sohasem képes, merev részegre kell innia magát hozzá.

A csaposlány kihozott egy kupa habos sört, meg egy frissen bontott palackot Némának, aki szintén késznek mutatkozott rá, hogy tovább gyilkolja magát kedvenc mérgével. Ő savanyú berilli bort ivott, ami tökéletesen illett a személyiségéhez. Néhány pénzérme gazdát cserélt.

Összesen heten ültünk az asztalnál. Igyekeztünk kerülni a feltűnést. A csapszék zsúfolva volt tengerészekkel. Mi kívülállók voltunk, külföldiek, akikkel szinte népszokásnak számít kötekedni, amikor a hangulat forrpontra hág. Márpedig mi csak akkor szeretünk verekedni, ha megfizetnek érte. Félszemű a kivétet a szabály alól.

A boltíves kocsmabejáró az utcára nézett, ajtó helyett sűrű szövésű függöny védte. Ezen most Orgazda dugta be a ronda fejét. Aprócska, csillogó görényszeme hunyorgásra szűkült. Észrevett minket.

Orgazda. Ő intézi a Sereg pénzügyeit, főleg az uzsorázást meg a zsákmány letapsolását; innen a neve. Nem rajong érte, de azt mondja, bármi jobb annál a hülye szerencsenévnél, amivel földműves szülei sújtották poronty korában. Cukorbaba. Ami azt illeti, igaza lehet.

– Hé! Megjött Édesbaba! – rikkantotta Félszemű harsányan. – Gyere ide, Cukorpofi! Igyál az öreg Félszemű egészségére! Már elég részeg vagyok, hogy örüljek az ilyen baromságoknak!

Ő is igazat mondott. Józanul Félszemű körülbelül annyira volt barátkozó természetű, mint egy veszett sakál, akit tüzes vassal ingerelnek.

Orgazda kényszeredett vigyort erőltetett a képére, és lopva körülnézett. Egyébként állandóan ezt csinálja.

– A Kapitány hívat titeket, fiúk.

Egymásra néztünk. Félszemű gyorsan lehűtötte magát. Az utóbbi időben nem sokat láttuk a Kapitányt. Éjjel-nappal a birodalmi vezérkar fejeseivel császkált.

Elmo és a Hadnagy felálltak. Én úgyszintén, és megindultam Orgazda felé.

A kocsmáros rekedt hangon elbődült. Az egyik csaposlány a kijárat elé ugrott, hogy elzárja az utat. A hátsó szobából egy irdatlan, tuskófejű emberhegy dübörgött elő, mindkét sonkamarkában egy-egy jókora, göcsörtös furkóval. Meglehetősen zavart pofát vágott.

Félszemű kivicsorította a fogát. Akik még ültek az asztaltársaságunkból, most kirúgták maguk alól a széket, és mindenre készen fölpattantak.

A matrózok bunyót szimatoltak, és nekiláttak pártot választani. Jobbára ellenünk.

– Ez meg mi a kórság? – csattantam föl erélyesen.

– Kérlek, uram! – mondta az ajtóban álló lány. – A barátaid nem fizették ki az utolsó körüket. – Közben olyan pillantást vetett a kocsmárosra, hogy ha szemmel ölni lehetne, a zsugori vén disznót ott helyben megüti a guta.

– Nem ám a nyavalyát! – Szállítás után mindig rögtön kifizettük az árut, ez a Sereg egyik íratlan törvénye volt. A biztonság kedvéért azért odasandítottam a Hadnagyra. Biccentett. Aztán megnéztem magamnak a kocsmárost: sütött róla a kapzsiság. Azt hitte, elég részegek vagyunk már, hogy két bőrt nyúzzon le rólunk.

– Félszemű, te cipeltél el minket erre a rablótanyára – vont vállat Elmo. – Tiéd a balhé, rendezd el, ahogy tudod.

Nem kellett kétszer mondania. Félszemű fel visított, mint kandisznó a böllérkés alatt, és...

Az asztalunk alól valami csimpánzfejű, négykarú rondaság rontott elő. Lerohanta az ajtóban álló csaposlányt, és a combjába harapott. Aztán pillanatok alatt megmászta a furkósbotos izomhegyet. Szegény melák már tucatnyi sebből vérzett, mire rájött, hogy mi történik vele.

Az ivó közepén álló asztalról büdös, fekete füstfelhőben eltűnt a gyümölcsöstál. Egy másodperc múlva újra megjelent, de akkor már mérgeskígyók hemzsegtek benne.

A kocsmáros álla leesett. És ganajtúró bogarak kezdtek potyogni a szájából.

A nagy kavarodásban feltűnés nélkül távoztunk. A körülmények dacára ez nem ment túl könnyen, mert Félszemű olyan röhögőgörcsöt kapott, hogy még két városnegyeddel odébb is alig bírta abbahagyni.

A Kapitány vasvillatekintettel méregetett minket. Egymást támogatva dülöngéltünk az asztala előtt. Rangidős varázslónkra időnként rohamszerűen rátört a vihogás. Még a Hadnagy szeme is erősen keresztbe állt.

– Részeg disznók! – summázta véleményét tömören a Kapitány.

– Részeg disznók bizony! – helyeselt Félszemű. – Szemmel láthatólag, kézzelfoghatóan és szagolhatóan részegek.

A Hadnagy vesén bökte hátulról.

– Üljetek le, baromagyúak – sóhajtott a Kapitány. – És próbáljatok meg viselkedni, amíg itt vagytok.

Ez az itt valami fényűző sétakert volt, amit társadalmi értelemben véve mérföldes szakadék választott el legutóbbi kedélyes italozásunk színhelyétől. Errefelé még a kurvák is csak nemeslevéllel űzhették az ipart. Hála a formára nyírt sövényeknek meg a tájkertészet mesterfogásainak, mindenütt akadtak eldugott zugok, ahová a bizalmas légkört igénylő vendégek visszavonulhattak, akár szórakozni, akár megbeszélésekre. Voltak továbbá halastavak, szökőkutak és kövezett sétányok, s az egész kertet andalító virágillat lengte be.

– Kicsit csicsás ez nekünk – jegyeztem meg.

– Mi lesz a dolgunk? – kérdezte a Hadnagy. A többiek el voltak foglalva a padokra roskadással.

A Kapitány egy dögnagy kőasztalt szúrt ki magának. Húsz ember simán elfért volna mellette.

– Meghívott vendégek vagyunk. Legalább csináljatok úgy, mintha örülnétek neki. – A szíve fölé tűzött jelvényt babrálta, amely messziről hirdette, hogy a Lélekorzó védelmét élvezi. Mindünknek volt ilyen, de ritkán hordtuk őket. A Kapitány azt javasolta, pótoljuk az elmaradást.

– A Fogadottak vendégei vagyunk? – kérdeztem. Igyekeztem legyűrni a sörök hatását. Ennek bele kell kerülnie az Évkönyvekbe.

– Nem. A jelvény csak a miheztartás végett kell – intett körbe.

A kertben mindenki valamelyik Fogadott jelvényét viselte. Párat fel is ismertem. A Farkastorkúét. Az Éjvadászét. A Viharhozóét. A Sántáét.

– A vendéglátónk csatlakozni akar a Sereghez.

– Csatlakozni hozzánk? – kérdezte Félszemű. – Ki az a hülye? – Az utolsó újoncot évekkel azelőtt vettük fel.

A Kapitány vállat vont.

– Annak idején egy őserdei vajákos is csinált ilyet.

Félszemű felmordult.

– Azóta is bánja.

– Akkor miért van még itt? – vetettem föl.

Félszemű nem felelt. A Sereget senki nem hagyja el, csak lábbal előre. Otthon, édes otthon.

– Milyen a fickó? – kérdezte a Hadnagy.

A Kapitány lehunyta a szemét.

– Szokatlan. Jól jöhet. Nekem tetszik. De ítéljétek meg magatok! Itt van. – Egy férfi felé bökött, aki a kertben nézelődött.

Szürke, kopott, foltos ruhát viselt. Középtermetű volt, szikár, kreol bőrű. Jóképű, de a zárkózott fajtából. Nem egy nagy durranás.

Illetve... Ha jobban megnézte az ember, érzett rajta valami különöset. Egyfajta kisugárzást; a kifejezés hiányát, valamit a tartásában. A kert csöppet sem nyűgözte le.

A többi vendég megvetően pislogott rá, az orrukat fintorgatták. Nem az embert látták, csak a rongyokat. Sütött róluk az undor. Már az is elég baj, hogy minket beengedtek. Most már a guberálók is ki-bejárnak?

Egy felcicomázott lakájféle odament, hogy megmutassa neki a kaput, amin nyilván tévedésből sétált be az imént.

A férfi elindult felénk, úgy lépve el a lakáj mellett, mintha az a világon se volna. Óvatosan, kicsit mereven mozgott, mint aki sebekből lábadozik.

– Kapitány?

– Üdv. Ülj le.

Egy díszegyenruhás fejes kivált a törzstisztjei meg az őket körülrajzó hölgyek koszorújából. Pár lépést tett felénk, megállt. Látszott rajta, hogy nincs valami nagy véleménnyel rólunk, és ezt kedve volna meg is mondani.

Felismertem. Jalena tábornok. Nála magasabban már csak akkor feszíthet az ember, ha egyike a Tízeknek. Az arca egészen vörös volt, a bajsza reszketett. A Kapitány, ha észre is vette, nem mutatta.

– Uraim, ez itt... Holló. Csatlakozni szeretne hozzánk. Persze nem az igazi nevén mutatkozott be. Annyi baj legyen. Annak idején ti is mind hazudtatok. Na gyerünk, ismerkedjetek meg!

Volt valami furcsa ebben a Hollóban. A Kapitány szerint ő hívott meg minket ide. A tartása nem éppen utcai rongyszedőre vallott, de a ruházata igen. Rázós idők állhattak mögötte.

Megérkezett Jalena tábornok. Kapkodva szedte a levegőt. Az ilyen kövér disznókat szeretném legalább a felén keresztülhajszolni annak, amivel ők gyötrik a csapataikat.

Sötéten meredt a Kapitányra.

– Uram – mondta két zihálás között –, önnek olyan kapcsolatai vannak, hogy nem tagadhatjuk meg öntől a belépést, de... A Kertek az emelkedett ízlésű személyeknek vannak fenntartva. Kétszáz év óta. Nem engedhetünk be mindenféle...

A Kapitány talányos mosolyt öltött az arcára. Mentegetőző hangon közbeszólt.

– Vendégként járok itt, tábornok úr. Ha nincs ínyére a társaságom, a meghívómnak panaszkodjon! – Hollóra mutatott.

Jalena félfordulatot tett jobbra.

– Uram... – Szeme-szája egyszerre kerekedett el. – Te? Itt?

Holló viszonozta a tekintetét. Arcizma sem rándult. Pillája sem rebbent. A kövér díszpáva képéből kiszaladt a vér. Szinte könyörögve pillantott a kísérete felé, aztán visszanézett Hollóra, majd a Kapitányra. A szája mozgott, de egy hang nem sok, annyi sem jött ki rajta.

A Kapitány Holló felé nyújtotta a kezét. Holló átvette a Lélekorzó jelvényét. Kitűzte a szíve fölé.

Jalena még sápadtabb lett. Botladozva elhátrált.

– Mintha ismerne valahonnan – bökött utána állával a Kapitány.

– Halottnak hitt.

A tábornok visszatért a kíséretéhez. Hadart nekik valamit, közben ránk mutogatott. Sápadt férfiarcok fordultak felénk. Rövid vita következett, aztán az egész bagázs kimenekült a kertből.

Holló nem adott magyarázatot.

– Akkor leparoláztunk? – kérdezte helyette.

– Nincs kedved felvilágosítani róla, mi a rohadás volt ez az előbb? – A Kapitány veszélyesen szívélyes hangot ütött meg.

– Nem.

– Nem gondolod meg? Ha befogadunk, az egész Sereget bajba sodorhatod.

– Nem fogom. Személyes ügy. Nem hozom magammal.

A Kapitány fontolóra vette a dolgot. Nem szeretett mások múltjában turkálni. Ok nélkül nem. Most úgy döntött, van rá oka.

– És hogy a fenébe tudnád lerázni? Jalenának láthatólag jelentettél valamit.

– Nem neki. Pár barátjának. Régi história. Elrendezem, mielőtt berukkolok. Öt embernek kell meghalnia.

Ez érdekesnek hangzott. Ó, a titkok és gaztettek bódító illata, az ármánykodásé és a sötét bosszúé! Csuda izgalmas történeteket lehet szőni belőle.

– Vészmadár vagyok. Ha elmondod a dolgot, szívesen beleírom az Évkönyvekbe.

Rám nézett. Nyugodt maradt, de szemlátomást vasakarattal fogta vissza magát.

– Magánügy. Régi és szégyenletes. Nem kívánok beszélni róla.

Félszemű vállat vont.

– Ez esetben nem szavazhatok a befogadás mellett – mondta.

Két férfi és egy nő jelent meg a kövezett sétányon. Megálltak, nem messze attól a helytől, ahol az imént még Jalena társasága csoportosult. Későn jövők? Meglepődtek. Láttam, hogy zavartan összesúgnak.

Elmo Félszeművel voksolt. A Hadnagy is.

– Vészmadár? – kérdezte a Kapitány.

Igennel szavaztam. Titkot szimatoltam, és nem akartam, hogy kicsússzon az ujjaim közül.

A Kapitány Hollóhoz fordult.

– Én tudok egy keveset az ügyedről. Ezért szavazok Félszeművel. A Sereg miatt. Kedvellek. De... rendezd el, mielőtt elindulunk.

Az elkésők felénk vették az irányt. Fintorogtak ugyan, de mindenképpen szerették volna megtudni, hová tűnt a társaságuk.

– Mikor indultok? – kérdezte Holló. – Mennyi időm van?

– Holnap. Virradatkor.

– Micsoda? – fakadtam ki.

– Hé, hé, főnök! – hőkölt vissza Félszemű. – Hová ez a rohanás?

Még a Hadnagy is szólásra ragadtatta magát, pedig ő sohasem vitatkozik a kapott paranccsal.

– Úgy volt, hogy kapunk pár hetet. – Összeszedett a városban egy barátnőt, az elsőt, mióta ismertem.

A Kapitány vállat vont.

– Kellünk északon. Egy Karmos nevű lázadó kiverte a Sántát Alkuvárból.

Befutottak az elkésők. Az egyik férfi odafordult hozzánk.

– Nem láttátok, hová mentek a barátaink a Kaméliás Ligetből? Kényeskedő, finnyás orrhangon szólalt meg. Az arcomba szállt a vér. A hangjából szinte csöpögött a gőg és a megvetés. Mióta a Seregnél vagyok, nem hallottam ilyet. Berillben az emberek nem beszéltek így velünk.

Ezek az opáliak még nem ismerik a Fekete Sereget, gondoltam. Még nem.

A hang úgy csapta tarkón Hollót, akár egy kőtörő kalapács. Megfeszült. A tekintete egy pillanatra színjéggé fagyott. Aztán mosoly fénylett föl benne – a leggonoszabb mosoly, amit valaha láttam.

– Most már tudom, mitől csinált a gatyájába Jalena – suttogta a Kapitány.

Mozdulatlanul ültünk, a vészterhes előérzet szobrokká dermesztett minket. Holló lassan felállt, közben hátrafordult. A három jövevény meglátta az arcát.

A finnyás hangú nyikkanva elhallgatott. A másik fickó reszketni kezdett. A nő kinyitotta a száját, de nem bírt szólni, csak némán tátogott.

Fogalmam sincs, honnan került a kés Holló kezébe. Olyan pokoli gyorsan történt az egész, hogy a szem nem tudta nyomon követni. A finnyás hangú átvágott torokkal feküdt a földön. A cimborája acélt kapott a szívébe. És Holló a bal markában tartotta a nő nyakát.

– Ne. Kérlek, ne... – suttogta a nő erőtlenül. Nem várt kegyelmet.

Holló megszorította a torkát, térdre kényszerítette. A nő arca felpuffadt, lilára színeződött. A nyelve kibukott a szájából. Megremegett, vakon kaparászó ujjakkal csuklón ragadta a fojtogató kezet. Holló a nyakánál fogva fölemelte, és közvetlen közelről nézett a képébe, míg a szeme ki nem fordult. Borzongás futott végig a testén, aztán elernyedt és meghalt.

Holló visszakapta a kezét. Hosszan meredt az ujjaira: görcsbe rándulva remegtek. Az arca iszonyú volt. Egész testét reszketés rázta.

– Vészmadár! – csattant fel a Kapitány. – Orvos lennél, vagy mi a kórság?

– Aha. – A népek kezdtek összecsődülni. Az egész kert minket bámult. Megnéztem a finnyás hangút. Egy darab kő sem lehetett döglöttebb nála. A cimborája se nagyon fickándozott. A nőhöz fordultam.

Holló mellette térdelt, a jobb kezét fogta. Könnyek csillantak a szemében. Lehúzott róla egy arany jegygyűrűt, zsebre vágta. Semmi mást nem vett el, pedig a nő egy kisebb vagyont hordott magán ékszerekben.

A holttest fölött a pillantásom találkozott Hollóéval. A szeme megint jéggé fagyott. Szinte kihívott vele, bökjem csak ki bátran a sejtésemet.

– Nem akarok beszarinak tűnni – mordult fel Félszemű –, de miért nem takarodunk innen a bús fenébe?

– Jó ötlet – mondta Elmo, és mindjárt jó példával járt elöl.

– Mozgás! – förmedt rám a Kapitány. Karon ragadta Hollót. Iparkodtam utánuk.

Holló megszólalt.

– Reggelre mindent elrendezek.

A Kapitány hátranézett, és csak annyit mondott erre:

– Na ja.

Magam is így véltem.

Másnap mégis Holló nélkül hagytuk el Opált.

A Kapitány aznap este kapott néhány ronda üzenetet. Elég szűkszavúan kommentálta őket.

– A három csóró jó magas asztalokról zabált.

– A Sánta jelvényét viselték – mondtam. – Amúgy mi a balhé Hollóval? Ki ez a pofa?

– Valaki, aki nem fért össze a Sántával. Kicsinálták, aztán hagyták megdögleni; de ő még nem akart.

– Kije volt neki a nő? Beszélt róla előtte?

A Kapitány vállat vont, amit nemleges válasznak vettem.

– Szerintem a felesége. Talán megcsalta, vagy mi.

Az ilyesmi gyakori volt errefelé. Összeesküvések és orgyilkosságok és nyílt belháborúk. A dekadencia összes ingyencirkusza. Az Úrnő nem neheztelt érte. Talán még szórakoztatta is.

Észak felé menet mind közelebb kerültünk a birodalom középpontjához. Napról napra zordabb és sivárabb tájakon vonultunk. A helybéli népek egyre mogorvábbak, savanyúbbak és zárkózottabbak lettek. Nem volt boldog vidék, még ebben a bőkezű évszakban sem.

Eljött az a nap is, mikor a birodalom szíve, a Bűbájtorony körül kellett kerülőt tennünk, amit az Úrnő a feltámadása után épített. Kemény képű lovasok kísértek minket. Három mérföldnél közelebb nem jutottunk. A Torony körvonalai még ilyen messziről is baljósan rajzolódtak ki a látóhatárra. Irdatlan, sötét kőtömb volt, legalább félezer láb magas.

Egész nap kíváncsian nézegettem. Vajon milyen lehet az Úrnő? Fogok vele találkozni valaha? Este megpróbáltam képet adni róla egy rövid kis írásgyakorlatban. Elég jól indult, de a végére romantikus ábrándozássá fajult.

Másnap délután egy sápadt képű lovassal találkoztunk, aki vágtatva kereste a mi Seregünket. A Sánta jelvényét viselte. A felderítőink a Hadnagy elé kísérték.

– Mi a keserves nyavalyát hisztek, hol vagytok, körsétán vagy díszmeneten? Forsbergben várnak rátok, ti meg itt szarakodtok, mint egy rakás szerencsétlenség!

A Hadnagy csendes ember, aki hozzá van szokva, hogy megkapja a rangjának kijáró tiszteletet. Úgy elképedt, hogy nem szólt semmit. A futár erre vérszemet kapott, és még mocskosabb hangon követelőzött. A Hadnagy végül megkérdezte, milyen rangfokozatban szolgál.

– Káplár vagyok a Sánta seregében. Öregem, én a helyetekben kapkodnám a seggem! Ő nem az a fajta, aki egy ilyen bagázstól benyelné a békát.

A Seregben a Hadnagy felel a fegyelemért. Szívesen veszi le ezt a terhet a Kapitány válláról. Amúgy józan, belátó, igazságos fickó.

– Strázsamester! – csattant rá Elmóra. – Hozzám! – Dühös volt. Elmót csak a Kapitány szokta strázsamesternek szólítani.

Elmo középen, a Kapitány mellett poroszkált. Most előre rúgtatott a menet élére. A Kapitány a nyomába szegődött.

– Uram? – kérdezte Elmo.

A Hadnagy megállította a Sereget.

– Verj egy kis tiszteletet ebbe a büdös parasztba.

– Igenis, uram. Golyó! Milán! Hozzám!

– Húsz korbácsütés bizonyára elég lesz.

– Igenis, uram. Húsz korbács.

– Hé, hé, seggfejek, mi a francot képzeltek magatokról? Engem ugyan egyetlen tetves zsoldosbanda se fog...

– Hadnagy – jegyezte meg a Kapitány –, szerintem ez még tíz ütést érdemel.

– Igenis, uram. Elmo?

– Harminc korbács, uram. – Odavágott ököllel. A futár lefordult a nyeregből. Golyó és Milán fölszedték a földről, odavonszolták egy útmenti kerítéshez, kikötötték. Golyó felhasította a hátán az inget.

Elmo a Hadnagy lovaglóostorával mérte ki a büntetést. Nem támaszkodott bele az ütésekbe. Nem volt ebben semmi harag, csak egy kis figyelmeztetés mindazok számára, akik ide-oda rugdosható csűrnének nézik a Fekete Sereget.

Mikor Elmo befejezte, megjelentem a nagytáskával.

– Nyugi, kisapám, ne ugrálj. Orvos vagyok. Kitisztítom a hátad, aztán bekötözlek. – Megveregettem az arcát. – Egész jól viselted, északi szarrágó létedre.

Miután végeztem, Elmo adott neki egy új inget. Szolgáltam néhány kéretlen jó tanáccsal a sebek további ápolásával kapcsolatban, majd bátorítóan oldalba böktem, és visszafordultam.

– Most pedig tegyél szépen jelentést a Kapitánynak, mintha mi sem történt volna. – A Kapitányra mutattam; és mellette az úton... – Nocsak, ki van itt!

Holló barátunk csatlakozott hozzánk. Egy fáradt, poros szőrű vasderes hátáról figyelte az eseményeket.

A futár hallgatott rám. A Kapitány hűvösen elmosolyodott.

– Közöld a Sántával, hogy igyekszem, ahogy tudok; de ha erőltetett menetben kikészítem az embereimet, nem sok hasznukat veszi, mire odaérnek. Ezt amúgy egy hülye is beláthatja.

– Igenis, uram. Meg fogom mondani neki, uram. – A futár óvatosan, apró mozdulatokkal nyeregbe szállt. Jól leplezte az érzéseit.

– A Sánta ezért ki fogja hasítani a szíved – jegyezte meg Holló.

– A Sánta idegeskedése nem túlzottan érdekel. Ha jól emlékszem, úgy beszéltük meg, hogy csatlakozol hozzánk, mielőtt kivonulnánk Opálból.

– Elhúzódott a törlesztés. Az egyik nem is volt a városban. Jalena figyelmeztette a másikat. Három napomba telt, míg rátaláltam.

– És aki máshol volt?

– Gondoltam, inkább jövök utánatok.

Ez nem igazán volt kielégítő válasz, de a Kapitány átsiklott fölötte.

– Amíg el vagy kötelezve kifelé, nem vehetlek be a Seregbe.

– Futni hagyom. A legnyomasztóbb adósságomat rendeztem. – Ez alatt a nőt értette. A zsigereimben éreztem.

A Kapitány mogorván méregette.

– Jól van. Elmo szakaszában lovagolsz.

– Köszönöm, uram.

Ez furán hangzott. Holló nem az a fajta ember volt, aki bárkit fölöslegesen urazna.

Kényelmes iramban vonultunk mind északabbra. Szilmező után benyomultunk a Torokba, elhagytuk Vérző Rózsát, tovább haladtunk Forsbergbe. Ez a régi királyság most kész mészárszék volt.

Forsberg északi határát Evezőváros őrzi. Azon túl már csak a Sírföldek vannak, ahol a Dominátort és a nagyasszonyát négyszáz éve elevenen eltemették. Az evezővárosi halottidézők konok kísérletezgetése támasztotta föl sötét, ólomnehéz álmukból az Úrnőt és a Fogadott Tízeket. Bűntudatos utódaik most elkeseredetten hadakoztak velük.

Dél-Forsberg viszonylag békés maradt. A lakosság nem fogadott minket kitörő lelkesedéssel; a pénzünket viszont annál inkább.

– Ez azért van, mert újdonság számukra, hogy az Úrnő csapatai fizetnek nekik – állította Holló. – A Fogadottak általában egyszerűen elszedik tőlük, amire épp kedvük szottyan.

A Kapitány morgott. Mi is ezt csináltuk volna, ha nem tiltja a parancsunk. A Lélekorzó szigorúan meghagyta, hogy legyünk úriemberek. Adott nekünk egy szép nagy pénztárládát. A Kapitány nem vitatkozott az utasítással. Semmi értelme fölöslegesen szaporítani az ellenségeinket.

Két hónapja voltunk úton. Ezer mérföld állt mögöttünk. Kezdtünk kinyiffanni. A Kapitány úgy döntött, hogy a hadműveleti övezet szélén pihenőt tartunk. Talán eltűnődött rajta, bölcs dolog-e túlzott buzgóságot mutatni az Úrnő szolgálatában. Minek keresnénk a bajt, amikor a láblógázásért is ugyanannyi zsold jár?

A Kapitány egy erdőbe terelt be minket. Táborverés közben Hollóval beszélgetett. Figyeltem őket.

Fura. Mintha valamiféle kölcsönös kötelék kezdett volna kialakulni közöttük. Nem értettem, mert egyikükről sem tudtam eleget. Holló új talány volt a számomra, a Kapitány régi.

Évek óta ismertem, és alig tudtam róla valamit. Pár bizonytalan, elnagyolt vonásból próbáltam a teljes képet összeállítani.

Az egyik Drágakővárosban született. Hivatásos katona volt. Valami tönkretette a régi életét. Talán egy nő. Otthagyott rangot, címet, hivatalt, hazátlan vándor lett belőle. Aztán a Sereghez csapódott, és a sok lelki száműzött között új otthont talált.

Mindünknek megvan a maga múltja. Gyanúm szerint igazából nem is a régi emlékek elől bujkálunk, amikor igyekszünk minél jobban elködösíteni, hanem egyszerűen fel akarunk vágni vele. Romantikusabb fickóknak hisszük magunkat, ha időnként a szemünket forgathatjuk, sokat sejtetően célozgatva valami gyönyörű asszonyszemélyre, aki immár sohasem lehet a miénk. Azt a pár bajtársat, akinek az előéletét sikerült kinyomoznom, többnyire a bitófa árnyéka tette földönfutóvá, nem tragikus szerelmi ügyek.

A Kapitány és Holló viszont szemlátomást rokon lélekre leltek egymásban.

A táborunk elkészült. A védővonalak álltak. Ledőltünk pihenni. Bár errefelé elég nagy volt a nyüzsgés, egyik hadviselő fél sem figyelt föl ránk azonnal.

Néma megtetézte a strázsáink éberségét a maga kis praktikáival. Talált néhány hívatlan érdeklődőt a külső védővonalaink mögött, és szólt Félszeműnek. Félszemű jelentette a Kapitánynak.

A Kapitány kiakolbólított engem, Félszeműt, Manót és még pár embert egy pompás tuskó mellől, amit kártyaasztalnak használtunk, és kiterített rá egy térképet.

– Hol vannak?

– Kettő itt. Két másik itt. Egy itt.

– Valaki szóljon az előretolt őrszemeknek, hogy szívódjanak fel. Lelépünk. Manó. Hol van Manó? Mondjátok meg neki, hogy jöhet a hülye délibábjaival. – A Kapitány úgy határozott, nem megy bele semmibe. Dicséretes döntés, gondoltam. Pár perc múlva felfortyant. – Holló merre tekereg?

– Azt hiszem, kiment megnézni a kullancsainkat – mondtam.

– Mi? Ekkora állat volna? – Az ábrázata elborult. – Te meg mi az anyád kínját keresel itt?

Manó felvisított, mint egy gyámoltalan patkány, akinek szöges bakanccsal a farkára léptek. Mindig visítozik, ha elemében érzi magát. A Kapitány tirádája valósággal a fellegekbe röpítette. Egy éhes sirályfióka hozzá képest dörmögött.

– Hívattál, főnök...

A Kapitány körbe-körbe járkált, morgott és káromkodott. Ha Manó vagy Félszemű tehetségével születik, most orrán-fülén füstöt eregetett volna.

Rákacsintottam Manóra, aki széles vigyorával túlméretezett varangyosbékára hasonlított. Ez a toporgó kis haditánc figyelmeztetés volt a Kapitány részéről; belőle aztán senki ne merjen hülyét csinálni! A térképeket rakosgatta. Gyilkos pillantásokat lövellt a környező fákra. Szembepördült velem.

– Az ilyet kurvára nem szeretem. Te ültettél bogarat annak a vadbaromnak a fülébe?

– A pokolba is, dehogy! – Én csak feljegyzem a Sereg történetének bonyodalmait, a megrendezésükkel nem foglalkozom.

Aztán előkerült Holló. Egy holttestet lökött a Kapitány lábához, és meglengetett fölötte egy nyakláncot, amelyre émelyítő trófeák sora volt felfűzve.

– Ez mi a fene?

– Hüvelykujjak. Erre fizetik itt a fejpénzt.

A Kapitány képe kissé elzöldült.

– A hulla minek?

– Dugjátok a lábát a tűzbe. Szúrjatok rajta párat. Aztán hagyjátok itt. Nem fognak gyanakodni, hogy akadtatok rájuk.

Félszemű, Manó és Néma álcázó varázst olvasott a Seregre. Olyan olajozottan csusszantunk ki a kelepcéből, akár a ficánkoló hal az ügyetlen halász ujjai közül. Az ellenséges ezred, amelyik lopva munkálkodott a bekerítésünkön, hűlt helyünket találta. Egyenesen északnak vettük az irányt. A Kapitány meg akarta keresni a Sántát.

Késő délután Félszemű rázendített egy katonanótára. Manó nyivákolva tiltakozott. Félszemű vigyorgott, és fokozta a hangerőt.

– Csaló! Átkölti! Ez nem is így van! – visította Manó.

Az emberek arcára várakozó mosoly ült ki. Félszemű és Manó időtlen idők óta civakodnak. Az ugratási mindig Félszemű kezdi. Manó olyan érzékeny tud lenni, mint egy égési seb. Betegre nevetjük magunkat, ha hajba kapnak.

Manó ezúttal nem vágott vissza. Ügyet sem vetett Félszeműre. A kis fekete emberke megsértődött. Még hangosabban gajdolt. Tűzijátékra számítottunk. Tömény unalmat kaptunk. Félszemű nem tudta felhergelni a másik varázslót. Oda is lett a jókedve. Abbahagyta a nótázást, és mogorva képpel poroszkált tovább.

Kicsit később Manó félrevont.

– Tartsd nyitva a szemed, Vészmadár! Furcsa vidéken vagyunk. Itt bármi megtörténhet... – göcörészte.

Kövér bögöly szállt Félszemű lova farára. Az állat nyerítve fölágaskodott. A szunyókáló Félszemű hátrabucskázott a nyeregből. Mindenkiből kitört a röhögés. A töpörödött kis vajákos káromkodva pattant fel a porból, és vadul hadonászott viharvert, vén kalapjával. Szabad kezét ökölbe szorította, dühösen a ló felé csapott, el is találta a homlokán. Aztán nyöszörögve ugrált körbe-körbe, és sajgó bütykeit fújkálta.

Fergeteges taps viharral jutalmaztuk a mutatványt. Manó kajánul vigyorgott.

Félszemű hamarosan újra elszundított. Nem könnyű dolog, de előbb-utóbb mindenki kitanulja a módját, aki sok időt tölt huzamosan nyeregben. Egy madár telepedett a vállára. Félszemű felhorkant, félálomban odalegyintett... A madár felröppent, jókora, nedves, bíborszínben pompázó foltot hagyva maga után. Félszemű üvöltött. Széthajigálta a cókmókját. Annyira eszeveszetten rángatta le magáról a zubbonyát, hogy ronggyá szakadt a kezében.

Megint dőltünk a nevetéstől. És Manó olyan ártatlan képet vágott, akár a ma született bárány. Félszemű morgott és füstölgött, de nem fogott tüzet.

Szikrázni azért szikrázott kicsit, amikor megmásztunk egy lankás dombhátat, és a túlsó völgyben egy sereg majomnyi pigmeust pillantottunk meg, amint áhítatosan csókolgatnak egy irdatlan lósegget formázó bálványt. Mindegyik pigmeus Félszemű kicsinyített hasonmása volt.

Az aszott kis vajákos iszonyú tekintetet vetett Manóra. Manó ártatlan vállvonogatással fogadta, tökéletes „mit-nézel-így-rám?” modorban.

– Ez a menet Manóé – hirdettem ítéletet.

– Ügyelj magadra, Vészmadár! – morgott rám Félszemű. – Az ilyen csókolgatósdi ragadós. Nehogy elkapjad tőlük, és egyszerre csak a lovam seggében találd magad... – És intő mozdulattal megveregette az állat tomporát.

– Majd ha a disznóknak szárnya nő! – A vén szemétláda ügyesebb varázsló Manónál és Némánál, de távolról sem annyira, mint azt szeretné elhitetni velünk. Ha csak a felét valóra tudná váltani annak, amivel fenyegetőzik, nem köztünk aszalódna, hanem a Tízekkel marakodna a világuralomért. Néma módszeresebb, Manónak élénkebb a fantáziája.

Félszemű most egész éjszakákat fog töprengve átvirrasztani, míg kieszeli a módját, hogyan vegyen méltó elégtételt Manón. Különös pár. Fogalmam sincs róla, miért nem gyilkolták le már régen egymást.

A Sánta felkutatását elhatározni könnyű volt, megcsinálni nehéz. Követtük a nyomát egy erdőbe, ahol elhagyott földsáncokat találtunk, meg rengeteg halott lázadót. Az utunk innen egy dús fűszőnyeggel borított völgybe vezetett, melyet friss tajtékot hányó patak szelt keresztül középen.

– Ez meg mi a háborodás? – kérdeztem Manótól. – Piszok furán fest.

A zöldellő gyepet itt-ott alacsony, széles, fekete kupacok éktelenítették. Rengeteg hulla hevert közöttük.

– Az egyik oka annak, hogy a Fogadottaktól mindenki retteg. Ölővarázsok. A hevük felpúposítja a talajt.

Megálltam szemügyre venni az egyik kupacot.

A feketeség szigetként virított a füvön, a szélét mintha tollszárral húzták volna meg. A folton belül elszenesedett csontvázak málladoztak. A kardvasak és a lándzsahegyek úgy néztek ki, akár a napon felejtett viaszutánzatok. Ahogy felpillantottam róluk, épp elkaptam Félszemű guvadó tekintetét.

– Na, testvér, ezt csináld utánuk, ha azt akarod, hogy megijedjek tőled!

– Ha ezt utánuk tudnám csinálni, én is megijednék magamtól. Megvizsgáltam egy másik foltot. Kiköpött mása volt az előzőnek.

Holló léptetett oda mellém.

– A Sánta műve. Láttam már ilyet.

Zsákmányt szimatoltam. Talán most fogékony hangulatban érem.

– Mikor?

Eleresztette a füle mellett.

Kurvára nem akart kibújni a csigaházából. Tíz esetből ötször még a köszönésemet se fogadta; ettől várom én el, hogy kibeszélje nekem, kicsoda-micsoda?

Halvérű egy fickó. A völgyben látott borzalmak meg se rezzentették.

– Ezt a balhét a Sánta bukta el – jelentette ki a Kapitány. – Menekülőben van.

– Megyünk utána? – kérdezte a Hadnagy.

– Rohadt vidék ez. Ha egyedül vállaljuk be, könnyen ráfázhatunk. Az erőszak csapásnyoma, a rombolás ösvénye lett az útmutatónk.

Fölperzselt földek maradtak el mögöttünk. Porig égetett falvak. Lemészárolt emberek és halomra gyilkolt állatok. Megmérgezett kutak. A Sánta semmit sem hagyott maga után, csak halált és pusztulást.

Figyeltem Hollót. Ahogy napról napra szélesebb távlatunk nyílt rá, micsoda tébolyult dühöngés dúlt itt előttünk, a viselkedése lassan megváltozott. Néha feszültnek láttam, máskor csalódottnak, zárkózottsága fokról fokra elszántsággá keményedett. És egyre gyakrabban jelét adta annak az acélos önuralomnak, melyet korábban közönnyel leplezett.

Amikor bajtársaim belső természetén tűnődöm, sokszor kívánom, bárcsak betekinthetnék lényük legmélyébe, s kifürkészhetném, hogy milyen fények és árnyak mozgatják őket. Aztán gyors pillantást vetek a saját lelkem burjánzó dzsungelébe, és hálát adok a sorsnak, hogy erre képtelen vagyok. Aki önmagával is csak bizonytalan időre tud fegyverszünetet kötni, annak sem oka, sem joga nincs rá, hogy mások lelkében kutakodjék.

A biztonság kedvéért azért elhatároztam, hogy egy darabig nem fogom szem elől téveszteni legújabb testvérünket.

Pocak vágtatva tért vissza a felderítésből, de a hírei nélkül is tudtuk már, hogy közel járunk, nagyon közel. Az északi látóhatárról hatalmas, szakadozott szélű oszlopokban szállt fel a füst. Forsbergnek ez a tartománya nyílt, lapos terep volt, csodálatosan zöld; és azok a zsíros, fekete csíkok undokul bemocskolták a türkizkék eget.

Szellő sem rezdült. Délutánra rekkenő hőség ígérkezett.

Pocak a Hadnagy mellett állította meg a lovát. Elmo és én felhagytunk vele, hogy régi, unalmas hazugságokkal traktáljuk egymást, és a fülünket hegyeztük. Pocak az egyik füstoszlopra mutatott.

– Abban a faluban még ott cselleng a Sánta pár sereghajtója, uram.

– Beszéltetek velük?

– Nem, uram. Lófogú aszonta, nem örülnél neki. Ő ott maradt biztosítani.

– Hányan vannak?

– Húszan-huszonöten. Részegek, és nagyon be vannak vadulva. A tiszt rosszabb, mint az emberei.

A Hadnagy hátranézett a válla fölött.

– Elmo? Ma van a szerencsenapod. Szedj össze tíz embert, és menj Pocakkal! Kukkantsatok körül.

– Rosseb! – motyogta Elmo. Derék fickó, de az ilyen meleg, tavaszi napokon hajlamos ellustulni. – Jól van, megyek már! Milán. Néma. Csahos. Bagó. Kecskeszakáll. Holló...

Diszkréten elköhintettem magam.

– Vészmadár, te teljesen megkattantál. Felőlem gyere! – Gyorsan utánaszámolt az ujjain, és elkiáltott még három nevet. A menetoszlop mellett sorakoztunk. Elmo futtában leszemlézett minket, hogy ellenőrizze, nem felejtettük-e otthon a fejünket. – Nyomás, kurafiak!

Ügetésre nógattuk a lovakat. Pocak egy szellős ligetbe vezetett minket, amely a balszerencsés falura nézett. A fák között Lófogú várt ránk, egy Vigyori nevű katonával.

– Fejlemények? – kérdezte Elmo.

Vigyori, aki hivatásból gúnyolódik, haptákba vágta magát.

– Jelentem, uram, a tűz kezd leégni!

Szemügyre vettük a falut. Semmi olyat nem láttam, amitől nem fordult volna föl a gyomrom. Rakásra öldösött házijószágok. Agyonvert kutyák és macskák. Apró, összetört, mozdulatlan alakok a...

– Már megint, hogy rohadna ki a szívük, már megint! – szaladt ki a számon, mielőtt rájöttem volna, mit beszélek. – A keserves kurva mindenit, a kölyköket igazán kihagyhatták volna!

Elmo furcsa pillantást vetett rám. Nem mintha őt hidegen hagyta volna a látvány, de ilyen heves kifakadásra nem számított tőlem. Elvégre láttam már elég halottat életemben. Nem vettem a fáradságot, hogy felvilágosítsam. Számomra nagy különbség van kinyírt felnőtt és kinyírt gyerek között.

– Elmo, én lemegyek.

– Ne hülyülj, Vészmadár! Mi a fenét tudnál csinálni?

– Hátha még nem gyilkolták le az összes porontyot...

Holló csendesen megszólalt.

– Veled tartok.

És a semmiből a kezében termett a kés. Ezt a trükköt valami idézőmestertől leshette el. Csak olyankor csinálja, ha ideges vagy dühös.

– Huszonöt vadbarmot akartok leugatni ketten?

Holló vállat vont.

– Vészmadárnak igaza van, Elmo. Ott a helyünk. Az én gyomrom ezt nem veszi be.

Elmo feladta.

– Megyünk mind. Remélem, nem annyira részegek, hogy összekeverjék a barátot az ellenséggel.

Holló elindította a lovát.

A falu elég nagy volt. A Sánta látogatása előtt vagy kétszáz ház lehetett benne. A fele porig égett, a többi lángokban állt. Az utcákat hullák borították. Kihűlt szemüket legyek rajzottak körül.

Öregek. Nők. Gyerekek. Fegyverbíró férfi egy szál se.

Leszálltam a nyeregből, és letérdeltem egy négy-öt éves fiú mellé. A koponyája szilánkokra repedt, de még lélegzett. Holló csatlakozott hozzám.

– Semmit sem tehetek – mondtam.

– Véget vethetsz a kínjainak. – Holló szemében nedvesség fénylett. Nedvesség; és alatta harag. – Erre nincs bocsánat. – Tovább lépett egy másik holttesthez, nem messze tőlünk, az árnyékban.

Ez is fiú volt, de idősebb. Tizenöt körül járhatott. A lázadók egyenruháját viselte. Harcolva halt meg.

– Eltávozáson lehetett – mondta Holló. – Egyetlen nyomorult kölyök védte az egész falut. – Kifeszegette az élettelen ujjak közül az íjat, és próbaképpen meghajlította. – Jófajta fa. Pár ezer ilyen eltakaríthatná a világról a Sántát. – A vállára vetette, aztán lehajolt, összeszedte a fiú nyilait.

Megnéztem két másik gyereket. Már nem volt szükségük a segítségemre, mint az elsőnek. Az egyik leégett kunyhóban találtam egy öregasszonyt, aki holtában is védeni próbált a testével egy karonülő kisdedet. Hiába.

Holló undorodva pillantott körül.

– Az ilyen Sánta-féle szörnyetegek nyomában kétszer annyi ellenség támad, mint ahányat elpusztítanak.

Tompa, távoli lárma ütötte meg a fülemet, valahonnan a falu központja felől, amerre igyekeztünk. Fojtott zokogás, fel-felcsapó röhej, káromkodások.

A kunyhó mögött négy halott katonát találtunk kiterítve. A kölyök íja kitett magáért.

– Jó lövész volt – jegyezte meg Holló. – Szegény hülye.

– Hülye?

– Ha van esze, idejében lelécel. Mindenkinek könnyebb lett volna. – Meghökkentett ez a nagy felindulás. Minek így kiborulni a fiú miatt? Fegyveres ellenség volt, vagy mi a pokol. – A halott hősök nem kapnak új esélyt.

Aha! A saját titokzatos múltjával vont párhuzamot. Vele is valami hasonló történhetett.

A káromkodás és a sírás közben olyan jelenetté egészült ki, mely méltán undorított el bárkit, akinek a lelkéhez az emberség legparányibb szennye is tapadt.

A kört tucatnyi katona alkotta, akik teli pofával röhögtek a saját mocskos vicceiken. Egyszer tanúja voltam, ahogy ugyanennyi kan kutya körülvett egy szukát, és szokásuktól eltérően nem verekedtek meg a párzási jogokért, hanem váltották egymást. Szegény pára belepusztult volna, ha nem lépek közbe.

Visszaszálltunk a nyeregbe Hollóval, hogy jobban lássunk.

Az áldozat ezúttal egy kislány volt, olyan kilencéves forma. A testét régi forradások borították. Iszonyúan szenvedhetett, de egy árva hang sem jött ki a torkán. Azonnal megértettem. Néma.

A háború kegyetlen dolog, amit kegyetlen emberek csinálnak. Mint például a Fekete Sereg. Az ég a tudója, hogy mi aztán nem vagyunk angyalok. De valahol meg kell húzni a határt.

Kihurcoltak a térre egy vénembert is, akit kényszerítettek, hogy mindent végignézzen. Ő zokogott és ő átkozódott.

Holló lelőtte a fickót, amelyik épp nekiesett volna a lánynak.

– Az istenit! – rikoltotta Elmo. – Holló, hogy az anyád kórságos...

A katonák felénk fordultak. Fegyverek villantak. Holló megeresztett egy másik nyilat, és megölte az aggastyán mellé állított őrt. A Sánta embereiből varázslatos gyorsasággal elpárolgott a harci szellem.

– Bagó – sziszegte Elmo a foga között. – Rohanj, ahogy bírsz. Hozd a főnököt!

A Sánta egyik katonájának hasonló ötlete támadhatott. Kalimpálva eliszkolt. Holló hagyta, hadd fusson.

A Kapitány ezért roston fogja megsütni.

Ő azonban csöppet sem zavartatta magát.

– Hé, apóka! Ide gyere. Hozzad a lányt is. És keríts neki valami ruhát.

Énemnek egyik fele nem tudta elfojtani az ujjongását, a másik viszont válogatott szidalmakat szórt Hollóra.

Elmo csak a száját koptatta, mikor ránk förmedt, hogy vigyázzunk a seggünkre. Magunktól is tudtuk, hogy nagy szarban vagyunk. Siess, Bagó, a keservedet, gondoltam.

Az ő futáruk ért előbb a parancsnokához. Az jött is tüstént: részegen támolyogva bukkant fel az utcán. Pocak jól beszélt. A fickó tényleg rosszabb volt az embereinél.

Az apóka meg a kislány Holló kengyelébe kapaszkodtak. Az öreg gyanakodva pislogott a jelvényeinkre. Elmo előrébb ösztökélte a lovát, és a kantárszár igazításának örvén Holló felé pattintott az ujjával. Bólintottam.

A részeg tiszt imbolyogva lecövekelt Elmo előtt. Tompa tekintettel méregetett minket. Úgy vettem észre, elég mély benyomást tettünk rá. Durva mesterség a miénk, kőkeményre edződtünk benne, és úgy is nézünk ki.

Emberünk egyszer csak rémülten felnyivákolt, hajszálra ugyanolyan cérnavékony fejhangon, mint a nagybecsű Jalena tábornok Opálban.

– Te? Itt? – guvasztotta a szemét Hollóra. Aztán sarkon pördült, futásnak eredt.

– Állj meg, Lann, te görény! – mennydörgött utána Holló. – Legalább megdögleni dögölj meg férfimódra! – Nyílvesszőt kapott elő a tegezből.

Elmo fordulatból nyeste el az íjhúrt.

Lann megtorpant. Nem volt túlzottan hálás. Káromkodott. Sorolni kezdte a szörnyűbbnél szörnyűbb büntetéseket, amikkel a patrónusa fog ezért sújtani minket.

Én Hollót figyeltem.

Jéghideg haraggal meredt Elmóra. Elmónak arcizma sem rezzent, ahogy viszonozta a tekintetét. Kemény fiú volt ő is.

Holló megpróbálkozott a késes trükkjével. A penge félúton járt, amikor a kardom hegyével kiütöttem a kezéből. Elmorzsolt egy halk szitkot, csúnyán nézett rám, aztán lassan leeresztett. Elmo csendesen odaszólt neki.

– A régi életednek hátat fordítottál. Vagy nem?

Holló kurtán, feszesen bólintott.

– Nehezebb, mint hittem. – A válla megroskadt. – Eredj a pokolba, Lann! Nem érsz meg nekem egy nyilat.

A hátunk mögött szapora patadobogás hirdette a Kapitány közeledtét.

A részeg kis pattanás dühösen felfújta magát a Sánta egyenruhájában, és úgy billegett előre-hátra, akár egy ugrani készülő kandúr. Elmo lekancsalított rá a kardja éle mentén. Rögtön elértette a célzást.

– Hagynom kellett volna a fenébe – mormolta Holló. – Csak egy nyamvadt kifutófiú.

Megkockáztattam egy rávezető kérdést. Üres pillantást kaptam válaszul.

A Kapitány érkezett fujtató lovon, éktelen patkócsattogással.

– Mi az ördög folyik itt?

Elmo nekiveselkedett, hogy szabatos jelentést tegyen. Holló félbeszakította.

– Az a féreg ott szemben Zuád egyik huszadrangú seggnyalója. Gondoltam, megölöm. Elmo és Vészmadár nem engedték.

Zuád? Hol hallottam én már ezt a nevet? Valahol a Sántával kapcsolatban. Zuád óbester. A Sánta egyes számú főgazembere. Többek között politikai összekötő, más szépítő jelzők mellett. Töredékesen kihallgattam Holló néhány beszélgetését a Kapitánnyal, azokban emlegették. Zuád lenne a mi rakoncátlan új testvérünk ötödiknek kiszemelt áldozata? Akkor Holló sorsának rosszra fordulása mögött magának a Sántának kell állnia.

Egyre érdekesebb. És egyre ijesztőbb. A Sánta nem az a fajta, akivel tanácsos volna kötekedni.

Az egyenruhába bújt pattanás kiabálni kezdett.

– Követelem ennek a zendülőnek a letartóztatását! – A Kapitány szúrós pillantást vetett rá. – Meggyilkolta két emberemet!

Ez vitathatatlan volt, a hullák az orrunk előtt hevertek. Holló nem szólt semmit. Elmo kilépett a szerepéből, tanúságra jelentkezett.

– Megerőszakoltak egy kölyöklányt. Ez az ő elképzelésük a békéltetésről.

A Kapitány végigmérte a Sánta tisztecskéjét. Lann barátunk képe pipacs vörös lett. Még a legaljasabb gazfickót is elönti a szégyen, ha olyasmin kapják rajta, amit nem tud kimagyarázni. A Kapitány felcsattant.

– Vészmadár?

– Csak egyetlen halott lázadót találtunk, Kapitány. A nyomokból ítélve a kilengések az ő fellépése előtt kezdődtek.

Parancsnokunk a kis féreghez fordult.

– Tudomásom szerint ezek az emberek az Úrnő alattvalói. Az ő védelmét élvezik. Vagy tévedek?

A birodalmi törvényszéken elég ingatag lett volna az érvelés, de itt, a fölperzselt romok között megállt. Lann erkölcsileg elismerte a bűnösségét, amikor lemondott a védekezésről.

– Undorítasz, te köpedelem. – A Kapitány a vészjóslóan szelíd hangját használta. – Takarodj a szemem elől! És ne kerülj az utamba többet. Ha még egyszer meglátom valahol a pofádat, átadlak a testvéremnek.

Megvárta, míg a Sánta embere reszketve elbotorkál, aztán Hollóhoz fordult.

– Istenverte, anyaszomorító tulok! Van fogalmad róla, mibe kevertél minket?

– Valószínűleg jobban, mint neked, Kapitány – felelte Holló fáradtan. – De ha újrakezdhetném, ugyanígy csinálnám.

– És még neked van képed nyavalyogni, hogy nem voltunk odáig érted, amikor jelentkeztél hozzánk! – Témát váltott. – Amúgy pedig mi a szándékod ezzel a két izével, ó nemes lelkű megmentő, ha már ilyen vitézül kikotortad őket a halál torkából?

Ez a kérdés Hollóban eddig fel sem merült. Bármin is futott zátonyra az élete, azóta csak a jelenben élt. A múlt kísértő szellemként üldözte, a jövővel törődni nem maradt ideje.

– Azt akarod mondani, hogy felelősséget kell vállalnom értük, nem?

A Kapitány nem loholt tovább a Sánta után. A két rossz közül most az tűnt a kisebbiknek, ha önállóan vezetjük a hadműveleteinket.

A megtorlás négy nap múlva vette kezdetét.

Közvetlenül előtte vívtuk az első fontosabb ütközetünket, egy kétszeres túlerőben lévő lázadó hadtesttel, amit rövid úton felmorzsoltunk. Nem esett nehezünkre. Zöldfülű regruták voltak, nekünk pedig segítettek a vajákosaink. Kevesen úszták meg élve közülük.

A csatatér a miénk volt. A katonák az elesetteket fosztogatták. A Kapitány, Elmo, én és még páran büszkén parádéztunk fel-alá, és piszkosul elégedettek voltunk magunkkal. Félszemű és Manó a maguk a sajátos módján ünnepeltek: válogatott szitkokat szórtak egymás fejére a hullák száján keresztül.

Manó hirtelen mozdulatlanná dermedt. A szeme kifordult. Ajkán furcsa nyöszörgés szökött ki, majd sírós vinnyogássá vékonyult. Összecsuklott.

Orvos vagyok, gyorsan kapcsolok ilyenkor, ráadásul elég közel is voltam hozzá, Félszemű mégis megelőzött egy lépéssel. Mire odaértem, már Manó mellett térdelt, az arcát pofozgatta. Ádáz gyűlölködése pillanatok alatt elpárolgott.

– Odaengedsz, te ökör? – mordultam rá.

Alig tapintottam ki a pulzusát, Manó felocsúdott.

– A Lélekorzó... – motyogta. – Kapcsolatot keres...

Általában irigyelni szoktam a vajákosainktól a tehetségüket, most azonban repestem az örömtől, hogy nem áldott meg vele a sors. Befogadni a Tízek egyikét a tulajdon elmémbe... Ehhez képest a nemi erőszak merő potomság.

– Kapitány! – kiáltottam, és közben eltökéltem magam, hogy amíg ez a dolog le nem cseng, tapodtat sem tágítok Manó mellől. – A Lélekorzó!

A Kapitány futva érkezett. Amúgy sohasem fut, csak ha verekszünk.

– Mi az?

Manó zihálva felsóhajtott.

Kinyitotta a szemét.

– Elment...

Úszott a verítékben, a haja csatakosra ázott. Iszonyú sápadt volt. Hideglelés rázta.

– Elment? Ki ment el? – akarta tudni a Kapitány. – Lenne szíves végre valaki közölni velem, mi ez az egész őrület?

Segítettünk Manónak kényelembe helyezkedni.

– A Sánta nem akart nyíltan belénk taposni, inkább az Úrnőhöz fordult panasszal. Rossz vér van közte meg a Lélekorzó között. Azt hitte, azért jöttünk ide, hogy ellene áskálódjunk. Megpróbálta ránk borítani az asztalt. Csakhogy a Lélekorzó nagy kegyben áll Berill óta, a Sánta pedig nem, a kudarcai miatt. Az Úrnő megmondta neki, hogy hagyjon minket békén. A Lélekorzó nem tudta megbuktatni a Sántát, de úgy véli, ezt a menetet ő nyerte.

Manó szünetet tartott. Félszemű a kezébe nyomott egy italt. Egy húzásra felhajtotta.

– Javasolja, hogy igyekezzünk kitérni a Sánta útjából. Előfordulhat, hogy megkísérel valahogy lejáratni minket, akár még a lázadókat is felénk terelheti. Azt mondja, próbáljuk meg visszafoglalni Alkuvárat. Ez a Sántát és a lázadókat egyaránt kényelmetlenül érintené.

– Ha már villogni akar, miért nem küld el minket, hogy csomagoljuk neki össze az egész Tizennyolcak Körét? – háborgott Elmo. A Kör volt a lázadók főparancsnoksága: tizennyolc csúcsvarázsló, akik úgy vélték, együtt vannak olyan kemények, hogy szembeszálljanak az Úrnővel meg a Fogadottakkal. Karmos, a Sánta forsbergi rossz szelleme, szintén a Körbe tartozott.

A Kapitány töprengő képet vágott. Hollóhoz fordult.

– Neked nincs olyan érzésed, hogy nyakig ülünk a politikában?

– A Sereg a Lélekorzó eszköze. Ez köztudomású. A kérdés csak az, hogy mire akarja felhasználni.

– Én is valami ilyesmit okoskodtam ki Opálban.

Politika. Az Úrnő birodalma megbonthatatlan egésznek hirdeti magát. A Fogadott Tízek félelmetes energiákat fordítanak az egység biztosítására. Legalább annyit, mint az egymás közötti marakodásra. Tisztára, akár a neveletlen porontyok, mikor hajba kapnak a játékokon, vagy a mama kitüntető figyelméért versengenek.

– Ennyi? – mordult fel kérdőn a Kapitány.

– Ennyi – sóhajtott Manó fáradtan. – Azt mondta, még jelentkezni fog.

Így hát mentünk és megcsináltuk. Az éjszaka leple alatt bevettük az alkuvári erődöt, ahonnan jó széllel át lehet kiabálni Evezővárosba. Amikor megvitték nekik a hírt, Karmos állítólag ugyanúgy tajtékzott mérgében, mint a Sánta. Ez a zsíros falat a Lélekorzónak jutott.

Félszemű a dobott lapok közé pöckölt egy kártyát.

– Itt valaki átverésre zsugázik – motyogta.

Manó fölkapta a kártyát, terített négy apródot, és eldobott egy királynőt. Vigyorgott. Tiszta sor volt, hogy a következő körben virítani fog, tízesnél kisebb lap nem lehetett a kezében. Félszemű szisszenve csapott az asztalra. Egyetlen árva játszmát sem nyert még, mióta leült.

– Virítás, fiúk, virítás! – figyelmeztetett minket Elmo, ügyet sem vetve a Manó által eldobott kártyára. Húzott, akkurátusan legyezővé terpesztette a lapjait, alig pár hüvelykkel az orra előtt, aztán terített három négyest és eldobott egy tízest. Megfricskázta a kezében maradt két kártyát, és szélesen rámosolygott Manóra.

– Ha nem ászod van, elbuktad – mondta.

Szurkapiszka felcsippentette Elmo tízesét, megtoldotta még hárommal, kiterítette őket, eldobott egy hármast. Ravaszdi bagolyszemekkel hunyorgott Manóra, szinte ingerelve őt a virításra. A tekintete azt sugallta, hogy ő még az ászra is tudna ellenszert.

Jobban szerettem volna, ha Holló is játszik. Az ő jelenléte áldásos hatást gyakorolt Félszeműre. Olyan ideges lett tőle, hogy nem mert csalni. Holló azonban krumplijárőrben volt. Így hívtuk a készletbeszerző utakat, amiket heti rendszerességgel indítottunk Evezővárosba. A helyén most Szurkapiszka ült.

Szurkapiszka a Sereg kvártélymestere. Általában ő szokott krumplijárőrbe menni. Ezúttal viszont felmentést könyörgött ki tőlem, kiújult gyomorpanaszaira hivatkozva. Már kezdtem bánni, hogy megadtam neki.

– Szerintem itt mindenki átverésre zsugázik – mondtam, reménytelen leosztásomat bámulva. Két hetes, két nyolcas, meg egy kilences, ami passzolt az egyik nyolcashoz, de a hetesekhez nem. Színsorhoz kevés. Szinte minden lap, aminek hasznát vehettem volna, a dobottak között volt. Húztam. Disznó szerencse! Még egy kilences, és ezzel kilett a színsorom. Kiterítettem, eldobtam a lógós hetest, és imádkoztam. Itt már csak az ima segíthetett.

Félszemű nem törődött a hetesemmel. Húzott.

– Kösz a segítséget, Vészmadár! – A színsorom aljára lökött egy hatost, és eldobott egy másikat. – Itt az igazság pillanata, te bőgőmajom! – mondta Manónak. – Na mi lesz, bekóstolod Szurkapiszkát? – És: – Ezek a forsbergiek mind be vannak csavarodva. Sose láttam még ilyen buggyant bandát.

Egy hónapja szállásoltunk az erődben. Kicsit nagy volt nekünk, de én kedveltem.

– Én egész jól kijönnék velük – mondtam –, csak ők nem akarnak barátkozni az istennek sem. – Eddig négy ellentámadást vertünk vissza. – Mi a franc van, Manó, akkor virítasz vagy sem? Engem leégettél, és szerintem Elmót is.

Szurkapiszka a körmével pöckölgette a lapjai szélét, és sunyin pislogott Manóra.

– Már saját hitviláguk is van. Szép, kerek, lázadó mitológia – mondta. – Próféták és hamis próféták. Jósálmok. Égi szózatok. Még azt is kinyilatkoztatták, hogy a Fehér Rózsa újjászületett egy tiszta kisded képében.

– Ha megkapták a csodaporontyukat, miért nem dörömbölnek már a kapunkon? – kérdezte Elmo.

– Még nem találták meg. Azt se tudják, fiú-e vagy lány. De egy hordára való hibbant keresi.

Manó átment nyusziba. Virítás helyett új kört kezdett. Húzott, valószínűleg fuccsra, mert utána eldobott egy királyt. Elmo húzott, nézett, merengett, eldobott egy másikat. Szurkapiszka Manóra pillantott. Ajka keskeny mosolyra görbült. Húzott egy lapot, de meg se nézte. A kezéből lerakott egy ötöst Félszemű hatosára, amivel a töpörödött varázsló az előbb elrabolta a színsoromat; a húzását pedig látatlanban eldobta.

– Egy ötös? – visított fel Manó. – Csak egy ötös volt nálad? Nem hiszem el. Egy ötöse volt. – Dühösen az asztalra csapta az ászt, amit a kezében szorongatott. – Egy nyomorult, röhejes ötöse!

– Nyugi, testvér, nyugi! – csitította Elmo. – Nem te szoktad mindig mondogatni Félszeműnek, hogy hűtse magát hideg vízzel, különben még gutaütést kap mérgében?

– De ez a vaksi lajhár behülyített egy nyamvadt ötössel!

Szurkapiszka szája szögletéből nem hervadt le a kis mosoly, miközben besöpörte a nyereményét. Fenemód elégedett volt magával. Ragyogóan blöffölt. Én is megesküdtem volna rá, hogy egy ász lapul a markában.

Félszemű odacsúsztatta a paklit Manó elé.

– Te osztasz.

– Mit izélsz, nem égtem már eleget? Egy krumplivitéz átvág egy szaros kis ötössel, és akkor még osszak is?

– Te következel. Pofa be és keverj!

Míg civakodtak, én megkérdeztem Szurkapiszkától:

– Hol hallottad ezt az újjászületéses marhaságot?

– Flik mesélte. – Az apókát hívták Fliknek, akinek Holló mentette meg az életét. Kezdetben elég mogorván viselkedett, de aztán Szurkapiszka valahogy utat talált a szívéhez. Már egészen összemelegedtek.

A kislánynak Kedves volt a neve. Áhítatos imádattal csüggött Hollón. Mindenhová követte, mint valami hűséges pudlikutya, amivel olykor az idegbajt hozta ránk, többiekre. Amíg eszembe nem jutott a kártyaparti, kimondottan örültem neki, hogy Holló kilovagolt krumplijárőrbe. Legalább Kedves addig sem lesz láb alatt.

Manó osztott. Szemügyre vettem a lapjaimat A közmondásos vegyessalátát kaptam, amit a hamiskártyások olyankor szoktak leosztani maguknak, ha valami bődületes barom beetetésére hajtanak. Tuti bukás, még akkor is, ha a palira vett partner a figurákat sem ismeri. A kezemben tartott változat a legendás Elmo-féle katyvasz volt: öt kártya négy színből, ötféle értékben. Még egy harmatos párocska sem jött ki belőle.

Manó megvárta, míg mindenki más végez, és utolsónak nézett bele a lapjaiba. A szeme kerekre nyílt. Kifordítva az asztalra csapta őket.

– Tarolok! Tarolok mindent! Ötven! Játszma vége, szomorú seggfejek!

Hiánytalan színsort osztott le magának a királyi kártyákból, tízestől ászig. Azonnali győzelem, dupla nyeremény.

– A kis pondró! – morogta Félszemű. – Csak akkor tud nyerni, ha ő oszt magának!

– Ellentétben veled, aki még akkor sem – fuvolázta Manó olyan édesded hangon, akár a csurgatott méz. – A lassú elaggás lehet az oka, az agy meszesedése...

Elmo nekilátott keverni.

A következő leosztás lényegesen kiegyenlítettebbnek bizonyult. A játszmák közti szünetekben Szurkapiszka apránként előadta nekünk az egész újjászületés-legendát.

Kedves betévedt hozzánk pár percre. Kerek, szeplős arca kifejezéstelen volt, tekintete üres. Megpróbáltam elképzelni őt a Fehér Rózsa-szerepben. Nem ment. Nem illett rá.

Szurkapiszka osztott. Elmo virítani akart tizennyolccal. Félszemű bebuktatta. Neki tizenhete volt húzás után. Besöpörtem a lapokat, keverni kezdtem.

– Gyerünk, Vészmadár, igyekezz! – gúnyolódott Félszemű. – Mit nyavalyogsz annyit avval a paklival? Nyerésben vagyok. Ma mindenkit megkopasztok. Kicsi ászok, kicsi tízeskék, gyertek szépen apucihoz! – Tizenöttől lefelé a leosztás éppúgy azonnali győzelmet jelent, mint negyvenkilenccel vagy ötvennel.

– Ja, elnézést. Egészen belefeledkeztem ebbe a lázadó babonaságba.

– Meggyőző módon tálalt rögeszme – jegyezte meg Szurkapiszka. – Összességében egyfajta elegáns káprázatot alkot, amely reményt adhat az embereknek. – Komor pillantást lövelltem felé. Válaszmosolya szinte mentegetőző volt. – Aki tudja, hogy a sors az ő oldalán áll, azt rohadt nehéz legyőzni, mert a legszörnyűbb vereségek sem törik meg. A lázadók tudják. Legalábbis Holló szerint. – A kvártélymesterünk az utóbbi időben egészen összebarátkozott Hollóval.

– Akkor meg kell változtatnunk a gondolkodásukat.

– Nem lehet. Ha százszor letiporjuk őket, százegyedjére is talpra vergődnek. Elvégre a saját próféciájuk beteljesítéséért küzdenek.

Elmo bosszúsan horkantott.

– Nem vagyunk mi olyan hülyék, hogy százszor rúgjuk szét a seggüket! Ha nem elég, kaphatnak tőlünk mást is. Meg kell alázni őket.

Ez a mi magába foglalt mindenkit, aki az Úrnő pártján harcolt.

Ráfricskáztam egy nyolcast a temérdek eldobott kártyalapra, melyek lelki szemeim előtt életem mérföldköveinek tűntek.

– Ez kezd unalmas lenni.

Nyugtalan voltam. Heves, irányítatlan vágy munkált bennem, hogy tegyek valamit. Bármit. Elmo vállat vont.

– Telik vele az idő.

– Ez az élet, úgy bizony! – mondta Manó. – Ücsörögni és várni. Mennyit csináltuk ezt az utóbbi pár évben?

– Nem tartottam számon – morogtam. – Szerintem többet, mint bármi mást.

– Csendet! – emelte a magasba a karját Elmo. – Mintha valami vékonyka hangot hallanék. Azt súgja nekem, hogy az én hű nyájam unatkozik. Szurkapiszka! Hozd a gyakorlótermek kulcsait, és... – A további javaslatokat maga alá temette az elszörnyedt nyögések lavinája.

Elmo orvossága a világfájdalomra a gyilkos intenzitású testedzés volt. Akit végighajszolt valamelyik ördögi ravaszsággal kiagyalt akadálypályáján, az vagy kigyógyult belőle, vagy belenyuvadt.

Szurkapiszka a kötelező érvényű nyöszörgésen túl is tiltakozott az ötlet ellen.

– Társzekereket kell kirakodnom, Elmo. A fiúk bármelyik percben befuthatnak. Ha gyakorlatoztatni akarod ezeket a bohócokat, hozzám küldjed őket!

Összenéztünk Elmóval. Manóról és Félszeműről azonnal lehullott a bágyadtság. Még nincsenek itt? Már délelőtt vissza kellett volna térniük. Azt hittem, csak ledőltek kialudni a fáradtságukat. A krumplijárőrből mindig halálos kimerülten jöttek vissza az emberek.

Manó fürge csuklómozdulattal a dobott lapok halmára hajította a kártyáit. Ahogy visszavonta a beléjük áramoltatott bűverőt, egy pillanatra kavargó lepketáncra perdültek a levegőben. Még hogy nem csalt a rohadék!

– Jobb lesz, ha utánanézek ennek.

Félszemű lapjai gilisztaként araszolva elindultak az asztallapon a társaik felé.

– Majd én elrendezem, simaképű.

– Nekem jutott eszembe először, vén varangy.

– De én vagyok a rangidős.

– Ketten együtt – javasolta Elmo. Hozzám fordult. – Összeállítok egy járőrt. Szólj a Hadnagynak!

Ledobta a kártyát, és neveket kiabálva megindult az istállók felé.

A lovak patái folyamatos, ütemes robajlással rengették az utat, a por sűrű fellegekben kavarodott fel alóluk. Gyors iramban haladtunk, de óvatosan. Félszemű igyekezett kifürkészni, nem leselkedik-e ránk veszély, bár lóhátról bűbájt szőni elég nehéz dolog.

Még így is idejében megszimatolta a bajt. Elmo kézjeleket adott le. Két csoportra oszlottunk, eltűntünk a sűrű, útmenti bozótosban. A lázadó alig bukkant fel, már le is rohantuk. Esélye sem volt. Perceken belül folytathattuk az utunkat.

Félszemű odaszólt nekem.

– Remélem, odaát senkinek nem üt szöget a fejébe, honnan a rossebből jövünk rá mindig, hogy mivel fognak próbálkozni!

– Hadd higgyék csak, hogy térdig járnak kémekben.

– Melyik kém tudná ilyen rövid idő alatt továbbítani a hírt Alkuvárba? Amilyen mocskos szerencsénk volt mostanában, az túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Jó lenne, ha a Kapitány szólna a Lélekorzónak. Addig vonjon ki minket innen, míg érünk valamit!

A kis fekete emberke érzékeny pontra tapintott rá. Ha a titkunk kiszivárog, a lázadók a saját varázslóik révén kiiktathatják a mieinket. Legendás hírű szerencsénk alakulása innentől fogva alighanem egy fejesugrás ívére emlékeztetne.

A látóhatáron kirajzolódtak Evezőváros falai. Mocorogni kezdett bennem a bűntudat. Meg némi félelem. Az igazat megvallva a Hadnagy egyáltalán nem adta beleegyezését ehhez a vállalkozáshoz. Ha a Kapitány értesül róla, elevenen fog megnyúzni. A tekintete leperzseli a szőrt a képemről. Vénember leszek, mire kitöltőm minden büntetésemet. Isten veletek, drága utcasarki tündérek, ki tudja, viszontlátlak-e titeket valaha?

Jobban meg kellett volna gondolnom, mibe vágok bele. Elvégre félig-meddig magam is tisztnek számítok.

Elmót és a káplárjait nem riasztotta vissza a kilátás, hogy további pályafutásuk esetleg a Sereg istállóinak és latrináinak takarítására korlátozódhat. Előre! Mintha kizárólag ez a jelszó járt volna a fejükben. Előre a Sereg dicsőségéért! A francba.

Nem voltak ostobák. Tudatosan vállalták az engedetlenség következményeit.

Félszemű viszont, ez az agyatlan idióta, képes volt nótára gyújtani, amikor belovagoltunk Evezővárosba. Kevés emberi lényt ismerek, aki erre a tevékenységre alkalmatlanabb lett volna nála. Borízű repedtfazék-hangja émelyítő kilengésekkel egyensúlyozott a dallamon, és az összhatáson az sem sokat lendített, hogy a saját szerzeményét énekelte, valami fülsértő és zabolátlan dzsungeldalt.

– Pofa súlyba, Félszemű! – vicsorított rá Elmo. – A fél várost a nyakunkra csődíted.

A parancsának nem sok értelme volt. Messziről lerítt rólunk, kik vagyunk, és az is, hogy veszett kedvünkben érkeztünk. Ez nem krumplijárőr volt. Ők kerülték a bajt; mi kerestük.

Félszemű egy másik nótát kezdett nyekeregni.

– Kussolj, vagy kiverem a fogad! – üvöltötte Elmo. – Nem csinálnád végre a dolgodat, hülye csökött?

Befordultunk egy sarkon. Sötét ködpára kezdett gomolyogni a lovaink szügye körül. Nyirkosan reszkető, fekete orrok emelkedtek magasra, hogy beleszimatoljanak a fülledt városi estébe. Fintorgó ráncokat vetettek. Talán ugyanúgy hozzászoktak a vidéki levegőhöz, mint én. Félhold alakú szempárok gyúltak ki, akár a pokol lámpásai. A félelem moraja futott végig a tömegen, amely az utcaszéli gyalogjárdákra húzódva bámult minket.

A fantomok abban a kígyóveremben csíráztak ki, amit Félszemű az elméjének hív. Most egyszerre tízet, húszat, százat eresztett szabadjára közülük, csupa fekete, higanysebes, menyétszerű árnyat. Hullámzó iramodással futottak szét a házak között, villogó fogakkal rontottak az evezővárosi polgárok felé. Iszonyat járt előttük. Nem telt bele pár perc, és az utca elnéptelenedett, magunkra maradtunk a szellemekkel.

Ez volt az első látogatásom Evezővárosban. Úgy nézelődtem, mintha nemrég érkeztem volna a krumplisszekérrel.

– Kit látnak szemeim! – kiáltott tol Elmo, mikor befordultunk a kis utcába, ahol a krumplijárőr meg szokott szállni. – Az ott az öreg Rozsos.

A nevet ismertem, a férfit nem. A beszerzőink mindig Rozsos istállóját bérelték ki a lovaknak meg a társzekereknek, és általában maguk is ott aludtak. Az öregember, akire Elmo mutatott, egy itatóvályú szélén üldögélt. Felállt, odasietett hozzánk.

– Hírt kaptam, hogy jösztök – mondta. – Amit tudtam, megtettem, Elmo. De orvost nem bírtam keríteni.

– Hoztunk magunkkal. – Bár Rozsos öreg volt, és nehezére esett tartani velünk a lépést, Elmo nem fogta vissza az iramot.

Beleszimatoltam a levegőbe. Halvány, régi füstszagot éreztem.

Rozsos bicegve előreszaladt, eltűnt az utca egyik kanyarulatában. Az árnymenyétek úgy rajzottak a lábánál, akár a parti sziklát körülörvénylő hullámverés. Követtük, és rátaláltunk a füstszag forrására.

Rozsos istállóját rágyújtották a testvéreinkre, aztán lerohanták őket, ahogy kifelé iparkodtak a tűzből. A rohadékok. A romokból itt-ott még most is vékony füstcsíkok szállingóztak. A súlyosabb sebesülteket sorba fektették az istálló előtt, az utcán. A többiek őrt álltak, elterelték a forgalmat.

Cukorfalat közeledett felénk sántikálva, a krumplijárőr parancsnoka.

– Hol kezdjem? – kérdeztem tőle.

Megmutatta.

– Amott, a falnál fekvőkön, ők vannak a legrosszabb bőrben. Először Hollóval kéne foglalkoznod, ha ugyan él még.

A szívem nagyot dobbant. Holló? Az a fickó szinte sebezhetetlennek tűnt.

Félszemű feloszlatta az állatseregletét. Kicsi volt az esélye, hogy a lázadók újabb rajtaütéssel próbálkoznak, de ha mégis, csak tegyék. Elmo legényeinek már ugyancsak viszketett a markuk. Én követtem Cukorfalatot Holló derékaljához. Eszméletlenül feküdt, az arca papírfehér volt.

– Ő a legsúlyosabb sérült?

– Az egyetlen, aki szerintem elpatkolhat.

– Jól csináltad. A szorítókötéseket úgy tetted föl, ahogy tanítottam? – Végigmértem Cukorfalatot. – Neked is le kéne dőlnöd. – Persze úgy tett, mintha nem hallaná.

Vissza Hollóhoz. Elöl majdnem harminc vágást találtam rajta, köztük pár aggasztóan mélyet. Cérnát fűztem a tűmbe.

Miután gyors ellenőrzést tartott a védővonalak fölött, Elmo csatlakozott hozzánk.

– Vészes? – kérdezte.

– Még nem tudom. Összevissza szurkálták. Rengeteg vért veszített. Szólni kéne Félszeműnek, hogy főzzön húslevest.

Félszemű olyan gyógyfüves csirkelevest tud kotyvasztani, hogy attól még az ötnapos hulla is táncra perdül. Ő az egyetlen segédem, akire komoly ügyekben számíthatok.

– Hogy történt, Cukorfalat? – kérdezte Elmo.

– Ránk gyújtották a házat, és mikor kirohantunk, közénk csaptak.

– Ennyit már én is tudok.

Az öreg Rozsos kéretlenül közbeszólt.

– Mocskos, rohadt, aljas gyilkosok! – motyogta szinte sírva. Nekem az volt a benyomásom, hogy inkább az istállóját gyászolja, mint a mi járőrünket.

Elmo olyan képet vágott, mintha zöld citromba harapott volna.

– Szóval, az egész csapat nyakig ült a szarban. És halott egy szál se? Holló a legsúlyosabb sebesült? Ezt nehéz elhinni.

– Egy halottunk van – helyesbített Cukorfalat. – Az apóka. Akit Holló szedett össze. Abból a faluból.

– Flik! – mordult fel Elmo. Fliknek elvben tilos lett volna elhagynia Alkuvárat. A Kapitány nem bízott benne. Elmo azonban szemet hunyt fölötte, hogy az öreg időnként megsérti a szabályzatot. – Valaki még nagyon megkeserüli, hogy kötözködni próbált velünk. – mondta. A hangjában szemernyi érzelem se volt. Ezzel az erővel akár a dísztökfélék piaci áráról is értekezhetett volna.

Azon tűnődtem, hogy fogadja majd a hírt Szurkapiszka. Nagyon kedvelte Fliket. Kedves porig lesz sújtva. Flik a nagyapja volt.

– Csak Holló kellett nekik – mondta Rozsos. – Ezért vagdalták össze ennyire.

Cukorfalat bólintott.

– Flik odaugrott Holló elé. – Körbeintett. – A többit csak azért kaptuk, mert nem hagytuk magára.

Elmo föltette a kérdést, ami az én oldalamat is jócskán furdalta.

– Mi a fenétől pörögtek be így a lázadók Hollóra?

Pocak türelmesen várt a sorára a közelemben, hogy bekötözzek egy vágást a bal karján.

– Ezek nem lázadók voltak, Elmo – szólt közbe. – Hanem az a szarfejű kis mitugrász abból a faluból, ahol fölszedtük Fliket meg Kedvest.

Nagyon csúnyán elkáromkodtam magam.

– Te a tetves tűdet figyeljed, Vészmadár! – mondta Elmo. – Ez biztos, Pocak?

– A nagyesküt is leteszem rá. De kérdezd meg Vigyorit! Ő is látta. A többi csak utcai söpredék volt. Miután belemelegedtünk, jól szétrúgtuk a seggüket! – Oldalra mutatott. Az istálló állva maradt fala mellett tucatnyi hullát kötegeltek egymásra, akár a tűzifát. Egyedül Fliket ismertem fel közülük. A többiek mind ütött-kopott városi gúnyát viseltek. Cukorfalat a fejét csóválta.

– Én is láttam azt a fickót, Elmo. És nem ő volt a főkutya. A bulit egy másik vezényelte, aki hátul sunnyogott az árnyékban. Mikor kezdtük lepofozni őket, felszívódott.

Rozsos egész idő alatt körülöttünk sertepertélt, hegyezte a fülét és tartotta a száját. Most közbeszólt.

– Én tudom, hová mentek. Egy helyre a Mosolyok utcájában.

Összenéztem Félszeművel, aki a csirkelevesét kotyvasztotta, és mindenféle gyanús borzalmat szórt bele a saját fekete táskájából.

– Úgy fest, az öreg Rozsos ismeri a dörgést – mondtam.

– Hát ahhoz eléggé, hogy tudjam: ha valaki ilyet művel veletek, azt nem hagyjátok annyiban.

Én Elmóra pillantottam. Elmo Rozsosra. A vén istállógazda sok hasznos szolgálatot tett nekünk, de valahogy sohasem bíztunk meg benne igazán. Most idegesen fészkelődni kezdett. Elmo gyilkosan keményen tud nézni, mint a veterán strázsamesterek általában. Végül abbahagyta, és biccentett a vajákosunknak.

– Félszemű, vidd ki sétálni! Szedj ki belőle mindent!

Rozsosnak nyikkanni sem maradt ideje, Félszemű másodpercek alatt ledelejezte. Aztán egy darabig kart karba öltve sétálgattak a leégett istálló körül, élénk beszélgetésbe merülve, akár két régi, bizalmas cimbora.

Én közben Cukorfalatnak szenteltem a figyelmemet.

– Ez a férfi az árnyékban... Nem sántított véletlenül?

– A Sánta nem lehetett. Ahhoz túl magas volt.

– Akárhogy is, a rajtaütést nem merték volna megkockáztatni az ő beleegyezése nélkül. Igaz, Elmo?

Elmo bólintott.

– Ha a Lélekorzó rájön, piszkosul ki fog akadni. Az engedély csak a csúcsról jöhetett. Legfelülről.

Holló valami sóhajszerű nyögést hallatott. Lenéztem rá. A szeme résnyire nyílt. Megismételte a hangot. Az ajkához hajtottam a fülemet.

– Zuád... – motyogta.

Zuád. A hírhedt Zuád óbester. Az ellenség, akinek a hajszolásával felhagyott. A Sánta különbejáratú gazfickója. Holló kóborlovagoskodása gyilkos visszacsapást eredményezett.

Elmondtam Elmónak. Nem tűnt meglepettnek. Talán a Kapitány továbbadta Holló történetét a strázsamestereknek.

Félszemű visszatért.

– Rozsos barátunk a másik csapatnak dolgozik. – Felöltötte rosszindulatú vigyorát, amit tükör előtt szokott gyakorolni, hogy elriassza vele az utcakölyköket meg a kóbor kutyákat. – Gondoltam, ezt szeretnéd bekalkulálni, Elmo.

– Hát hogyne! – Elmo határozottan földerült.

Áttértem a második legrosszabb bőrben lévő emberre. Kezdhettem elölről a varrogatást. Megfordult a fejemben, lesz-e elég kötszerem. A krumplijárőr elég viharvert állapotban volt.

– Mikorra leszel már kész azzal az istenverte levessel, Félszemű?

– A csirke még mindig hiányzik belőle.

– Hát szalassz el valakit, hogy lopjon egyet! – morgolódott Elmo.

Félszemű vállat vont.

– A népek, akik kellenek nekünk, a Mosolyok utcáján lapítanak. Van velük pár kemény legény.

– Mit akarsz csinálni, Elmo? – kérdeztem.

Biztos voltam benne, hogy tenni fog valamit Holló kötelezettség alá helyezett minket, amikor megnevezte Zuádot Azt hitte, haldoklik. Máskülönben nem mondta volna meg a nevet. Semmit sem tudtam a múltjáról, de ehhez elég jól ismertem őt.

– Tisztáznunk kell ezt a dolgot az óbester úrral.

– Ha keresed a bajt, megtalálod. Ne feledd, kinek dolgozik!

– Szarul veszi ki magát, ha szó nélkül hagyjuk, hogy valaki így pofán csapja a Sereget, Vészmadár. Még ha maga a Sánta is.

– Nem túl súlyos politikai döntés ez a te válladnak?

De igazából nem tudtam ellentmondani. A harctéri vereség elfogadható lenne. Ez viszont nem ugyanaz. Ez birodalmi politika. Figyelmeztetni kell a népeket, hogy ha ilyesmibe akarnak belerángatni minket, piszkosul ráfázhatnak. A Sántát és a Lélekorzót.

– Milyen válaszra számítasz, ha odalépünk? – kérdeztem Elmót.

– Pokoli nagy nyavalygásra és siránkozásra. De azt nem hiszem, hogy sok mindent csinálhatnának. Az istenit, Vészmadár, mióta lettél ilyen beszari? Téged azért fizetnek, hogy meló után összeférceld a srácokat. – Töprengve nézte Rozsost. – Azt hiszem, minél kevesebb tanú marad, annál jobb. A Sánta nem zrikálhat minket, ha nincs bizonyítéka. Félszemű! Beszélgess még kicsit a mi házi lázadónkkal! Egy igazán ronda ötlet alakulgat a fejem hátuljában. Meglehet, ő lesz hozzá a kulcsunk.

Félszemű befejezte a húslevese kiosztását. Akiknek először mert, azoknak az arcába már kezdett visszatérni a szín. Elmo felhagyott a körmei nézegetésével. Vasvillatekintettel szegezte a székéhez az istállógazdát.

– Rozsos, hallottál már Zuád óbesterről?

Rozsos teste megfeszült. Egy másodperccel tovább habozott, mint kellett volna.

– Nem mondhatnám.

– Fura. Azt hittem, ismered. Ő az, akit a Sánta bal kezének neveznek. Mindenesetre azt hiszem, a Kör sokért nem adná, ha megkaparinthatná. Mi a véleményed?

– Semmit sem tudok a Körről, Elmo. – Rozsos barátunk a háztetőket nézegette. – Aszondod, ez a fickó odaát a Mosolyok utcájában Zuád?

Elmo kuncogott.

– Nem mondtam én semmit, Rozsos. Vagy neked tán ez volt a benyomásod, Vészmadár?

– A pokolba is, dehogy! Mi a francot keresne Zuád egy lerobbant evezővárosi kuplerájban? A Sánta keleten nyakig ül a szarban. Minden segítségre szüksége van, amit csak összeszedhet.

– Látod, Rozsos? De figyelj ide! Én talán tudom, hol csíphetné meg a Kör ezt Zuád óbestert. Mert a fickó, ugye, nem barátja a Seregnek. Másrészt viszont nem barátunk a Kör sem. De ez üzlet. Semmi személyes. Legalábbis szerintem. Talán tehetnénk egymásnak egy kölcsönös szívességet. Talán valami lázadó nagyfejű benézhetne arra a helyre a Mosolyok utcájában, és megsúghatná a tulajnak, hogy nem minden stimmel a vendégeivel. Érted, mire gondolok? Ha így alakulna, Zuád óbester szépecskén a Kör ölébe pottyanna...

Rozsos olyan képet vágott, mint aki tudja, hogy kelepcébe került.

Jó kém volt mindaddig, míg nem volt okunk figyelni rá. Ő volt a kedves, öreg Rozsos, a barátságos istállógazda, akinek néha megkentük a tenyerét, és se többet, se kevesebbet nem fecsegtünk el neki, mint bárki másnak a Seregen kívül. Nem került nyomás alá. Csak saját magát kellett adnia.

– Rosszul látod a dolgot, Elmo. De igazán. Én nem ártom magamat a politikába. Az Úrnő vagy a Fehérek, nekem aztán mindegy. A lovaknak zab és jászol kell, akárki üli meg őket.

– Asszem, igazad van, Rozsos cimbora. Bocs, hogy gyanakodtam. – Elmo Félszeműre kacsintott.

– Akiknek üzenni akartok, Elmo, azok a fickók az Amadorban ülnek. Meg kéne keresnetek őket, mielőtt valaki besúgja nekik, hogy a városban vagytok. Én meg nekilátok itten rendbehozni ezt a felfordulást.

– Nem sietünk, Rozsos. Te csak csináld nyugodtan, amit szükségesnek látsz.

Rozsos gyanakvó pillantást vetett ránk. Tett néhány lépést az istállója maradványai felé. Végigmért minket. Elmo kifejezéstelenül viszonozta a tekintetét. Félszemű fölemelte a lova bal mellső lábát, hogy megnézze, nem lazult-e meg rajta a patkó. Rozsos eltűnt a romok között.

– Félszemű?

– Már el is szelelt hátul. Frankón kapkodja a piskótáit.

Elmo elvigyorodott.

– Tartsd rajta a szemed! Vészmadár, jegyzetelj! Tudni akarom, kinek köp. És hogy azok kinek köpnek. Van egy olyan érzésem, hogy amit most a szájába adtunk, hamarabb fog elterjedni a városban, mint a feketehimlő.

– Zuád attól a pillanattól fogva halott ember, hogy Holló kinyögte a nevét – mondtam Félszeműnek. – Vagy talán még régebben. Mióta belénk kötött az istenverte hülyéje.

Félszemű horkantott, eldobott egy lapot. Cukorfalat fölvette és terített. Félszemű elkáromkodta magát.

– Nem tudok játszani ezekkel az idiótákkal! Kiforgatják a szabályokat.

Elmo érkezett vágtázva, és leugrott mellénk a nyeregből.

– Ráharaptak. Most kerítik be azt a kuplerájt. Van valamid a számomra, Félszemű?

A lajstrom kiábrándító volt. Felmondtam Elmónak. Káromkodott, kiköpött, megint káromkodott. Felrúgta a deszkákat, amiken kártyáztunk.

– A kibaszott melótokkal foglalkozzatok!

Félszemű nagy nehezen uralkodott magán.

– Nem követnek el hibákat, Elmo. Fedezik a seggüket. Rozsos túl sokat lógott velünk, semhogy megbízzanak benne.

Elmo toporzékolt és tüzet okádott.

– Jól van. Egyes számú tartalékterv. Mostantól Zuádot figyeljük. Lessétek ki, hová viszik, miután elkapták! Ha már majdnem megtört, érte megyünk, szétrúgjuk a lázadók tökét, és mindenkit kinyírunk, aki tudott bármiről.

– Föltétlenül hasznot akarsz belőle húzni, ugye? – jegyeztem meg.

– Arra mérget vehetsz. Hogy van Holló?

– Úgy néz ki, megmarad. A sebfertőzés nem terjed tovább, és Félszemű szerint már gyógyulni kezdett.

– Aha. Félszemű, lázadó neveket akarok. Sok-sok nevet.

– Igeniss, uram, igeniss, parancsára! – Félszemű groteszkül feszes tisztelgést vágott ki, mely tüstént obszcén gesztussá változott, mihelyt Elmo hátat fordított neki.

– Szedd össze azokat a deszkákat, Pocak! – javasoltam. – Te osztasz, Félszemű.

A vén vajákos nem válaszolt. Nem nyavalygott, nem szitkozódott, nem fenyegetetett meg, hogy bélgilisztát csinál belőlem. Csak állt, némán és halottsápadtan, résnyire szűkült szemmel.

– Elmo!

Elmo előtte termett, hat hüvelykről meredt a képébe. Pattintott egyet az ujjával az orra alatt. Félszemű meg se rezdült.

– Szerinted mi lelte, Vészmadár?

– Valami történik a kuplerájban.

Félszemű tíz percig a kisujját sem mozdította. Aztán a szeme kinyílt, a tekintete kitisztult, és úgy csuklott össze, mint egy kupac ázott rongy.

– Mi a kórság ütött beléd? – rohanta le Elmo.

– Befognád a pofád egy percre? – csattantam fel. – Előbb hadd térjen magához!

Félszemű összeszedte magát.

– A lázadók elkapták Zuádot, de nem elég gyorsan. Sikerült kapcsolatba lépnie a Sántával.

– És?

– A rohadék jön segíteni.

Elmo arca elszürkült.

– Ide? Evezővárosba?

– Ja.

– Ó, baszd meg...

Úgy ám. A Sántának volt a legveszettebb híre a Tízek között.

– Gondolkodj, Elmo! Rá fog jönni, hogy mi kevertük a szart... Rozsos az összekötő kapocs.

– Félszemű, keresd meg a vén szemétládát! Bagó. Lógós. Fenegyerek. Munkátok lesz!

Utasításokat osztogatott. Fenegyerek vigyorgott, és megsimogatta a tőrét. A vérszomjas disznaja.

Hiába is próbálnám érzékeltetni, micsoda szorongást váltottak ki belőlünk Félszemű hírei. A Sántát csak rémtörténetekből ismertük, de az is elég volt. Mi tagadás, beszartunk. A Lélekorzó pártfogása nem jelentett igazi védelmet egy másik Fogadott ellen.

Elmo oldalba bökött.

– Már megint töri a nyavalya!

És valóban. Félszemű üres szemmel nyáladzott. Ezúttal azonban nem állt meg a lemerevedésnél. Hirtelen fölborult, és habzó szájjal rángatózni kezdett.

– Tartsátok! – parancsoltam. – Elmo, a strázsabotodat!

Féltucat ember vetette magát Félszeműre. Ványadt kis töpörtyű létére jócskán megtáncoltatta őket.

– Minek? – kérdezte Elmo.

– A foga közé szorítom, hogy el ne harapja a nyelvét. Adod már, a keservedet? – Félszemű a legfurább hangokat adta ki, amit valaha hallottam, pedig bőséges harctéri tapasztalat áll a hátam mögött. A sebesültek időnként olyan hangokat hallatnak, hogy megesküdnél rá, nem jöhetnek emberi torokból.

A roham csak másodpercekig tartott. Egy utolsó, tébolyult görcs után Félszemű elernyedt, és békés álomba merült.

– Rendben, Vészmadár. Mi volt ez?

– Honnan az istennyilából tudjam? Tán forróláz...

– Adjatok neki a saját főztjéből – tanácsolta valaki. – Megérdemli a csökött.

Egy bádogcsajka bukkant fel. Lekényszerítettük a tartalmát a torkán. A szeme kinyílt.

– Mit műveltek, barmok? Meg akartok mérgezni? Fúj! Mi ez? Forralt csatornalé?

– A te húslevesed – mondtam neki.

Elmo közénk lépett.

– Mi történt?

Félszemű kiköpött. Felmarkolt egy közeli borostömlőt, kiszopott belőle pár kortyot, gargalizált vele, aztán Elmo bakancsára köpte.

– A Lélekorzó történt, és passz. A kurva mindenit! Kezdek együttérezni Manóval.

A szívem úgy döntött, ki fog hagyni minden harmadik ütemet. A zsigereimben egy raj dühös darázs ütött tanyát. Először a Sánta, most meg a Lélekorzó.

– És mit akart a rohadék? – förmedt a vajákosunkra Elmo. Ő is ideges volt. Általában nem ennyire türelmetlen.

– Tudni szeretné, mi a fene folyik itt. Hallotta, hogy a Sánta ki van borulva. Bejelentkezett Manónál. Manó csak annyit tudott mondani neki, hogy itt vagyunk. Így hát bemászott az én fejembe.

– És ledöbbent a kongó ürességtől. Szóval most már mindent tud, amit te, igaz?

– Úgy valahogy. – Félszemű szemlátomást nem lelkesedett a gondolattól.

Elmo várt pár másodpercet.

– Nos?

– Nos mi? – Félszemű újra ajkához emelte a borostömlőt, hogy eltakarja vele a vigyorát.

– Öreganyáddal szórakozz! Mit mondott?

Félszemű kuncogott.

– Tetszik neki, amit csinálunk. De úgy véli, kábé annyira vagyunk körültekintőek, mint egy üzekedő bika. Úgyhogy segítséget fogunk kapni tőle.

– Miféle segítséget? – Elmo olyan hangon beszélt, mint aki nagyon jól tudja, hogy az események kiszabadultak az ellenőrzése alól, csak azt nem látja még, milyen irányba sodorják.

– Küld valakit.

Elmo fellélegzett. Én is. Amíg a mumusunk odahaza marad, semmi baj.

– Mikor? – tűnődtem fennhangon.

– Szerintem hamarabb, mint szeretnénk – motyogta Elmo. – Hagyd abba a vedelést, Félszemű! Neked Zuádot kell figyelni.

Félszemű kedvetlenül mordult egyet, és elmerült abban a félkába transzállapotban, ami nála azt jelentette, hogy a szelleme valahol másutt jár. Sokáig odavolt.

– Na végre! – hördült föl Elmo, mikor a vajákosunk felocsúdott. Közben végig úgy tekingetett körbe-körbe, mintha bármelyik pillanatban a Lélekorzót várná, amint elénk toppan a szomszéd sarok mögül.

– Nyugi, főnök úr! Zuádot egy titkos pincébe rekkentették el, innen vagy egy mérföldre dél felé.

Elmo azonban továbbra is olyan ideges maradt, mint egy taknyos kiskölyök, aki nem mer kikéredzkedni pisilni.

– Mi ütött beléd? – kérdeztem.

– Rossz előérzet. Nagyon-nagyon rossz előérzet, Vészmadár. – Jobbra-balra villanó tekintete hirtelen megállapodott. A szeme kerekre nyílt. – Igazam volt! – suttogta. – A rohadt kurva életbe, igazam volt!

Kábé akkora magasnak tűnt, mint egy ház, és fele olyan szélesnek. Elrongyolt, molyrágta palástot viselt, melynek hajdan-izzó skarlátvörösét megtépázta és kifakította az idő. Egyfajta szörnyű, imbolygó csoszogással közeledett felénk az utcán, hol lassan, hol meg-meglódulva. Hatalmas koponyáján kusza, zsíros, szürke hajcsimbókok sarjadtak. Torzonborz szakálla olyan sűrűn nőtt s annyira összetapadt a kosztól, hogy arca szinte eltűnt a tüskebokorszerű szövevény alatt. Egyik sápadt, májfoltos kezében vékony botot tartott, melynek karcsú szépségét csak gazdája érintése szennyezte be. Hosszúra nyújtott, meztelen női testet formázott, minden apró részletében tökéleteset.

– Azt mondják – suttogta valaki –, hogy a Domínium idejében az a bot élő-eleven asszony volt. Azt mondják, megcsalta őt.

A nőt persze nem lehetett hibáztatni. Amit tett, rögtön érthetővé vált, ha az ember egy pillantást vetett Váltóra.

Az Alakváltó a Lélekorzó leghűségesebb szövetségese a Fogadott Tízek között. A Sánta iránt táplált gyűlölete a pártfogónkéval vetekszik. A Sánta volt a harmadik csúcsa a szerelmi háromszögnek, amely magyarázatot adott Váltó különös botjára.

Pár lábnyira tőlünk megállt. Szemében őrjöngő láng tombolt, messzire riasztva a közönséges halandók tekintetét. Ha megnyúznának, sem tudnám megmondani, milyen színű volt. Időrendben ő volt az első a nagy mágusfejedelmek közül, akiket a Dominátor és Úrnője elcsábított, megtört, majd szolgává alázott.

Félszemű reszketve előrelépett.

– Én vagyok a varázsló – nyögte.

– Orzó mondta. – Váltó hangja mély, ércesen robajló basszus volt, még egy ekkora embertől is meglepő. – Fejlemények?

– Lenyomoztam Zuádot. Semmi más.

Váltó újra szemügyre vett minket. A fiúk közül páran elájultak. Ő elmosolyodott az arcán sarjadó szőrzeterdő alatt.

Hátul a kanyarban bámész csődület verődött össze helybéli járókelőkből. Evezővárosnak még nem nyílt alkalma megismerkedni az Úrnő bajnokaival. Szerencsés napjuk volt a kurafiaknak. Most ketten is a megtisztelték őket a legveszettebbek közül.

Váltó tekintete megérintett. Egy pillanatra éreztem jéghideg megvetését. Savanyú bűzként facsartam az orrát; számára ennyi voltam csupán.

Megtalálta, amit keresett. Hollót. Közelebb lépett. Hanyatt-homlok bukdácsoltunk félre az útjából, mint a vadaskertben a fiatal hímek a nagy páviánbasa elől. Hosszú percekig meredt Hollóra, aztán rándított egyet irdatlan vállán. Botjának lábujjait a sebesült mellkasára helyezte.

Felcsuklottam. Holló arcába szinte nyomban visszaköltözött a szín. A verítéke elapadt. Vonásai békésen ellazultak, ahogy a fájdalom elenyészett. Sebein haragosvörös hegszövet sarjadt, mely pillanatok alatt fehérre fakult, mint a régi, sokéves forradásokon. Mi egyre szűkebbre vontuk körülöttük a kört, tátott szájjal bámulva a látványosságot.

Fenegyerek jelent meg loholva az utcán.

– Hé, Elmo! Kicsináltuk a vén fingot. Mi folyik itt? – Megpillantotta Váltót, és nyikkanva elhallgatott, akár a csapdába esett kisegér.

Elmo úgy-ahogy összeszedte magát.

– Hol van Lógós és Bagó?

– Eltüntetik a hullát...

– Hullát? – horkant föl Váltó. Elmo elmagyarázta neki a dolgot. Váltó biccentett. – Ez a Rozsos lesz a tervünk alapja. Te! – bökött Félszeműre kolbásznyi ujjával. – Hol vannak azok az emberek?

Senkit sem lepett meg, hogy Félszemű egy kocsmában talált rájuk.

– Te! – mutatott Váltó Fenegyerekre. – Mondd meg nekik, hogy hozzák ide a hullát!

Fenegyerek képe szürke színárnyalatokat öltött. Szinte láttam, ahogy a tiltakozások a torkára tolulnak. Ám végül engedelmesen bólintott, nyelt egy nagy korty levegőt, és elügetett. A tízekkel senki nem vitatkozik.

Kitapintottam Holló pulzusát. Erős volt. Teljesen egészségesnek nézett ki. Amilyen magabiztosan csak bírtam, Váltóhoz fordultam.

– Nem tudnád megcsinálni ezt a többiekkel is? Míg a holttestre várunk?

Olyan pillantást vetett rám, hogy azt hittem, kocsonyává alvad az ereimben a vér. De megtette.

– Mi történt? Te mit keresel itt? – hunyorgott föl rám Holló a homlokát ráncolva. Aztán visszatértek az emlékei. Felült. – Zuád... – nézett körül.

– Két napig ki voltál ütve. Úgy kilyuggattak, mint egy tábla sajtot. Nem hittük, hogy megmaradsz.

Kitapogatta a sebeit.

– Mi folyik itt, Vészmadár? Nekem halottnak kéne lennem.

– A Lélekorzó küldött egy barátot. Váltót. Ő pofozott helyre téged. – Ami azt illeti, mindenkit helyrepofozott. Nehéz volt egyfolytában rettegni egy olyan fickótól, aki ennyire jól játssza a tábori felcsert.

Holló talpra kászálódott, szédülten megingott.

– Az a szemét Rozsos! Ő csalt minket csapdába. – Egy kés jelent meg a kezében. – A fenébe! Gyenge vagyok, mint egy macskakölyök.

Kezdettől fogva csodálkoztam rajta, honnan tudott Rozsos olyan sokat a támadóinkról.

– Ez itt nem Rozsos, Holló. Rozsos kinyiffant. Ez Váltó, és éppen azt gyakorolja, milyen érzés Rozsosnak lenni. – Nem mintha szüksége lett volna gyakorlásra. Az első perctől fogva olyan tökéletes Rozsos volt, hogy Rozsos tulajdon édesanyját is elbolondította volna.

Holló visszaült mellém.

– Mi ez az egész?

Felvilágosítottam.

– Váltó Rozsost akarja útipasszusnak használni. Most már valószínűleg bíznak benne.

– Ott leszek a sarkában.

– Nem biztos, hogy tetszeni fog neki.

– Szarok rá, mi tetszik neki. Zuád most nem viszi el szárazon. Túl nagyra nőtt a tartozása. – A vonásai ellágyultak, élüket vesztették. – Mi van Kedvessel? Tudja már Fliket?

– Nem hiszem. Senki nem ment még vissza Alkuvárba. Elmo úgy okoskodik, hogy amíg nem kell jelentést tennie a Kapitánynak, úgy kavarhatja itt a szart, ahogy akarja.

– Jó. A Kapitánnyal nem szívesen vitatkoznék.

– Nem Váltó az egyetlen Fogadott a városban – emlékeztettem. Váltó azt mondta, érzi a Sánta jelenlétét.

Holló vállat vont. A Sánta nem érdekelte.

Az ál-Rozsos megindult felénk. Felálltunk. A térdem kicsit reszketett, de észrevettem, hogy Holló is egy árnyalattal sápadtabbra válik. Jó. Szóval ő se mindig az a kőkemény kurafi.

– Te el fogsz kísérni – mondta neki Váltó. Aztán rám nézett. – Te is. Meg a strázsamester.

– Elmót már ismerik – tiltakoztam, ő elvigyorodott.

– Lázadóknak fogtok tűnni. Az álcán csak a Kör beavatottjai látnának át. Közülük senki nincs Evezővárosban. Az itteni felkelők független hajlamúak. Ki fogjuk használni, hogy nem akarnak külső segítséget hívni. – A lázadók legalább annyit marakodnak egymás közt, mint mi.

Váltó magához intette Félszeműt.

– Zuád óbester állapota?

– Még nem tört meg.

– Kemény fickó – mondta Holló, kénytelen-kelletlen elismeréssel.

– Neveket gyűjtöttél? – kérdezte tőlem Elmo.

Már szép hosszú listával tudtam szolgálni neki. Elmo elégedett volt.

– Jobb lesz indulni – mondta Váltó. – Mielőtt a Sánta lecsap.

Félszemű megadta nekünk a jelszavakat. Az Alakváltó nekilódult, én vacogó fogakkal a nyomában. Meg voltam győződve róla, hogy kevés vagyok ehhez a melóhoz, de arról még inkább, hogy nem merek vitába szállni a döntésével.

Nem tudom, mikor történt. Egyszerre csak fölnéztem, és azon kaptam magam, hogy vadidegenek társaságában sétálgatok. Tátott szájjal meredtem Váltó hátára.

Holló fölnevetett. Ekkor végre megértettem. Váltó bűbájt bocsátott ránk. Most felkelő nagykutyáknak látszottunk.

– Kik vagyunk? – kérdeztem.

Váltó Hollóra mutatott.

– Ő Szikla, a Körből. Karmos sógora. Ugyanolyan vadul gyűlölik egymást, mint Orzó és a Sánta. – Elmo következett. – Zátony ezernagy, Szikla vezérkari főnöke. Te Motrin Hanin vagy, Szikla unokaöccse, a legvéresebb kezű orgyilkos, akit valaha hátán hordott a föld.

Egyikükről sem hallottunk soha, de Váltó biztosított minket, hogy senki nem fogja megkérdőjelezni a jelenlétüket Evezővárosban. Szikla folyton ki-be mászkál Forsbergből, hogy minél jobban megkeserítse felesége bátyjának az életét.

Nagyszerű, gondoltam. Kiváló. Káprázatos. És mi lesz a Sántával? Mit csinálunk, ha beleköp a levesünkbe?

A népek Zuád óbester rejtekhelyén inkább rémülten, mint gyanakodva fogadták Rozsost, amikor bejelentette Szikla érkezését. Nem hivatkoztak a Körre. Nem tettek fel kérdéseket. Az igazi Szikla a jelek szerint durva, lobbanékony és kiszámíthatatlan ember lehetett.

– Mutassátok meg nekik a foglyot! – rendelkezett Váltó.

Az egyik lázadó amolyan „jön-még-kutyára-dér” pillantást vetett az ál-Rozsosra.

Az egész hely dugig volt felkelőkkel. Szinte hallottam Elmo gondolatait, ahogy agyondicséri magát a zseniális rajtaütési tervéért.

Egy ravaszul álcázott ajtón át a pincébe vezettek minket, aztán még mélyebbre, egy földfalú helyiségbe, amelynek mennyezetét gyalulatlan cölöpök és keresztgerendák tartották. A berendezés valami sátáni rémálomba illett.

Kínzókamrák persze léteznek, mivel azonban a legtöbb ember sohasem kerül oda, igazából nem is hisznek bennük. Ilyet, mint ez, még én sem láttam soha.

Szemügyre vettem a felszerelést, megnéztem Zuádot, akit egy hatalmas, bizarr külsejű székféleségbe szíjaztak, és elfilozofáltam rajta, miért pont az Úrnőt tartják gonosz szörnyetegnek. Ezek a népek itt egyebet se hajtogatnak, csak hogy ők a jó fiúk, akik a jogért, a szabadságért és az emberi lélek méltóságáért küzdenek. A módszereiket tekintve viszont nem sokban különböztek a Sántától.

Váltó Holló fülébe súgott valamit. Holló bólintott. Azon tűnődtem, honnét fogjuk tudni, mit kell csinálnunk. Váltó nem adott különösebb eligazítást. Az itteniek viszont azt várják el tőlünk, hogy úgy viselkedjünk, mint az igazi Szikla meg a gégemetsző legényei.

Leültünk, és figyeltük a vallatást. Jelenlétünk nem maradt hatástalan a hóhérpribékekre. Lankadó lelkesedésük új magasságokba szárnyalt. Én becsuktam a szemem. Holló és Elmo nem volt ennyire finnyás.

Néhány perc múlva „Szikla” valami ügyes-bajos dolog elrendezésére utasította „Zátony ezernagyot”. Az ürügyre nem emlékszem. Elkalandozott a figyelmem. A lényeg az volt, hogy Elmo visszakerüljön az utcára, és idejében elindíthassa a ramazurit.

Váltó rögtönzött. Mi csak üljünk szépen a fenekünkön, amíg jelet nem ad. Úgy becsültem, akkor kell majd lépnünk, ha Elmo nekiereszti a fiúkat, és a pánik kezd leszivárogni odafentről. Közben tovább szemléljük Zuád óbester lassú szétcincálását.

Az óbester egyáltalán nem nyújtott lenyűgöző látványt, ám ez érthető volt: elvégre a pribékek jó ideje munkálkodtak rajta. Azt hiszem, bárki más ugyanilyen fáradtnak és törődöttnek nézne ki, miután ennyi ideig élvezte a figyelmüket.

Ültünk, mint a kőbálványok. Lélekben ismételt sürgetéseket küldtem Elmo felé. Engem arra képeztek ki, hogy az emberi szervezet gyógyításában leljem örömömet, nem a lerombolásában.

Még Holló is kedveszegettnek tűnt. Bizonyára sokat ábrándozott Zuád halálra kínzásáról, mikor azonban ez a szeme láttára történt, alapvető tisztessége fölülkerekedett. Az ő stílusa az volt, hogy döfjünk egy kést a mandróba, aztán hagyjuk békén megdögleni.

A föld megrendült, mintha egy hatalmas bakancs tiporna rá. Göröngyök záporoztak ránk a falakról és a mennyezetről. A levegő megtelt porral.

– Földrengés! – rikoltotta valaki, és a lázadók mind rohanva indultak a lépcső felé. Váltó nyugodtan ült és mosolygott.

A föld megint megrázkódott. Birokra keltem a nyájösztönnel, és ülve maradtam. Váltó nem ijedezett. Akkor nekem miért kéne?

Zuádra bökött. Holló bólintott, fölkelt, odament. Az óbester józan volt, eszméleténél, és holtra rémítette a földmozgás. Hálásan nézett Hollóra, mikor az nekilátott eloldozni.

A nagy bakancs még egyet toppantott. Nedves föld zuhogott a nyakunkba. Az egyik sarokban kettébe bicsaklott egy tartócölöp. A többi recsegett és ropogott. Alig bírtam uralkodni magamon.

Valamikor a rengés közben Holló megszűnt Sziklának lenni. Váltó sem volt már Rozsos. Zuád rájuk nézett, és rájött mindenre. Az arca megkeményedett, aztán elsápadt. Mintha jobban félt volna Hollótól meg az Alakváltótól, mint a felkelőktől.

– Igen – mondta Holló. – Fizetni fogsz.

A föld púpot vetett. Fölülről távoli moraj hallatszott, összeomló falakéhoz hasonlatos. Lámpások borultak föl és aludtak ki. A levegő annyira tele lett porral, hogy alig lehetett belélegezni. A lépcsőn lázadók bukdácsoltak lefelé, riadt pillantásokat vetve hátra a válluk fölött.

– Itt a Sánta – mondta Váltó. Nem tűnt csalódottnak. Visszaváltozott Rozsossá, és Holló is újra Szikla lett.

Lázadók özönlöttek a helyiségbe. A nagy tolongásban és a rossz megvilágításban szem elől tévesztettem Hollót. Valaki elreteszelte a fenti ajtót. A felkelők olyan csöndesek lettek, akár a kisegér. Szinte hallani lehetett a szívük dobogását, ahogy a lépcsőre meredtek, és azon tűnődtek, elég jól van-e álcázva a titkos ajtó.

Noha több lábnyi földréteg volt közöttünk, tisztán hallottam, hogy valami mozog a fejünk fölött, a pincében. Sa-klakk. Sa-klakk. Mint amikor egy nyomorék húzza maga után a béna lábát. Az én pillantásomat is a titkos ajtó vonzotta magára.

A talaj minden eddiginél erőszakosabban megrendült. A rejtekajtó berobbant. A rejtekhely hátsó traktusa beomlott. Emberek üvöltöttek, ahogy a föld elnyelte őket A félőrült tömeg hol erre, hol arra torlódott, a nem létező egérutat keresve. Csak Váltót és engem nem ragadott magával. A nyugalom szigetéről figyeltük őket.

Az összes lámpa kialudt. Fény csak a lépcső tetejéről szűrődött közénk, körülrajzolva az ajtó körvonalait, melyek furcsamód ijesztőnek tűntek ebben a megvilágításban. A testem kihűlt, hideg veríték áztatta, reszketés rázta. És nemcsak azért, mert olyan sok rosszat hallottam a Sántáról. Valami olyasmi sugárzott belőle, mintha pókundorban szenvednék, és egy nagy, szőrös, nyolclábú jószágot pottyantanának az ölembe.

Váltóra néztem. Továbbra is Rozsos maradt, a közönséges lázadók egyike. Talán van valami különleges oka rá, hogy eltitkolja kilétét a Sánta elől?

Fura mozdulatot tett a kezével.

Vakító fény töltötte be a pincét. Nem láttam semmit. De hallottam, ahogy a tartógerendák recsegve-nyikorogva összecsuklanak. Ezúttal nem haboztam. Csatlakoztam a lépcső felé tartó gyalogrohamhoz.

Azt hiszem, a Sánta mindenki másnál jobban meglepődött. Aligha számított komoly ellenállásra. Váltó csele váratlanul érte. A menekülők áradata elsöpörte, mielőtt ideje lett volna védeni magát.

Váltóval kettesben mi voltunk a sereghajtók. Megbotlottam a Sántában, egy alacsony, barna ruhás emberkében, aki most egyáltalán nem tűnt félelmetesnek, ahogy összetiporva vonaglott a padlón. Tekintetem a kijáratot, az utca szintjét kutatta. Váltó megragadta a karomat. Igen határozott mozdulattal.

– Segíts!

Hatalmasat rúgott a Sánta oldalába, aki gurulni kezdett lefelé a lépcsőn.

Odalent emberek vergődtek és ordítottak segítségért. A mi szintünkön a padlózat beroskadt, összeomlott. Segítettem Váltónak a halálverembe hengeríteni a Sántát, de nem a gyűlölet miatt; halálra rémültem, hogy itt pusztulok, ha nem szabadulok idejében a beszakadó födém alól.

Váltó elvigyorodott, a győzelem jelét mutatta felém. Csinált valamit az ujjaival. A földomlás menete meggyorsult. Karon ragadott, és megindult velem a lépcső felé. A legszörnyűbb felfordulásban estünk ki az utcára, amit Evezőváros eseménydús történelme során átélt.

A menyétek beszabadultak a baromfiudvarba. Emberek rohangáltak és üvöltöztek összefüggéstelenül. Elmo a Sereggel ott volt körülöttük, terelték őket befelé, levágták, aki ellenük szegült. A lázadók túl zavarodottak voltak, semhogy hatékony ellenállást tanúsítsanak.

Ha Váltó nem lett volna, azt hiszem, ott döglök meg. Csinált valamit, ami elfordította róla a kardok meg a nyilak hegyét. Én pedig, amilyen ravasz gazember vagyok, tapodtat sem tágítottam a sarkából, amíg a Sereg csatárvonalai mögé nem értünk.

Nagy győzelem volt az Úrnőnek. Elmo legvadabb reményeit is túlszárnyalta. Mire a porfelhők elültek, gyakorlatilag minden elhivatott lázadót kitakarítottunk Evezővárosból. Váltó végig a sűrűjében maradt. Fölbecsülhetetlen értékű támogatást nyújtott nekünk, és piszkosul élvezte, hogy rombolhat és öldökölhet. Olyan túláradóan boldog volt, akár a disznóól sarkában gyújtogató kispurdé.

Aztán eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Mi pedig, rohadt fáradtan, hogy mászni is alig bírtunk, összegyűltünk Rozsos istállója körül. Elmo névsorolvasást tartott.

Mindenki lejelentkezett, egy főt kivéve.

– Hol van Holló? – kérdezte Elmo.

– Azt hiszem, lent maradt, mikor az a ház összeomlott – mondtam neki. – Zuáddal együtt.

– Stílusos – jegyezte meg Félszemű. – Röhejes, de stílusos. Amúgy kár érte. Pokoli jól zsugázott.

– A Sánta is odalent van? – kérdezte Elmo.

Elvigyorodtam.

– Segítettem eltemetni.

– És Váltó lelépett.

Kínos összefüggések kezdtek kibontakozni lelki szemem előtt. Szerettem volna tudni, hogy valódiak-e, vagy csak a képzelőerőm élénkült meg túlságosan. Miközben a visszatérésre készülődtünk Alkuvárba, fölvetettem a dolgot a többieknek.

– Tudjátok, azt rajtunk kívül senki se látta, hogy Váltó velünk van. A lázadók meg a Sánta csak minket láttak. Főleg téged, Elmo. Meg engem és Hollót. Rozsos hulláját meg fogják találni. Az az érzésem, Váltó nem igazán azért jött ide, hogy elkapja Zuádot és kinyírja a helyi felkelő vezérkart. Viszont olyan helyzetbe hozott minket, hogy piszok nagy szálka legyünk a Sánta szemében. Ravasz a vén kurafi.

Elmo szereti megjátszani a nagydarab, bamba parasztlegényt angyalbőrbe bújtatva, valójában azonban vág az esze, mint a borotva. Nemcsak rájött, hogy mire célozgatok, hanem nyomban összefüggésbe is hozta a Fogadottak között dúló nagypolitikával.

– El kell tűnnünk innen a francba, mielőtt a Sánta kiássa magát. És nemcsak Evezővárosból: egész Forsbergből. A Lélekorzó gyalogjai vagyunk, és a rohadék előretolt minket a frontvonalba. Ha sokáig bambulunk még itt, üllő és kalapács közé kerülünk. – Egy darabig az ajkát rágta, aztán visszazökkent strázsamesteri szerepkörébe, és üvöltözni kezdett mindenkivel, aki megítélése szerint nem kapkodta magát eléggé.

Közel járt a pánikhoz, de csontja velejéig katona volt. A mi különítményünk nem fog szétzülleni félelmében. Azért jöttünk, hogy visszakísérjük Cukorfalat krumplijárőrjét a hadtápszekerekkel, és ezt meg is tesszük. Rendben és összeszedetten.

– Ha hazaértünk, meg fogok őrülni. Megyek és kirágok egy fát, vagy ilyesmi – mondta nekem tűnődve. Néhány mérföld után hozzátette: – Azon törtem a fejem, kinek kéne közölnie a rossz híreket Kedvessel. Vészmadár, te önként jelentkeztél. A lágy szíved miatt.

Így aztán volt valami, amivel el tudtam foglalni magam a visszaúton. Dörzsölt egy fattyú ez az Elmo, hogy a dögvész ütne belé!

A buli nem ért véget az evezővárosi nagy tánccal. A hullámok tovább gyűrűztek. A következmények egymásra torlódtak. A sors beleszart a palacsintánkba.

Miközben a Sánta az omladékot takarítgatta maga felől, Karmos elsöprő erejű ellentámadást indított. Igaz, nem tudta, hogy az ellensége egy időre kiszállt a körhintából, de az offenzíva eredménye ettől még ugyanaz maradt. A Sánta hadserege fölmorzsolódott. A győzelmünk semmivé foszlott. Lázadó bandák zúdultak végig Evezővároson, az Úrnő embereire vadászva.

Mi, hála a Lélekorzó körültekintésének, már javában dél felé meneteltünk, mikor bekövetkezett az összeomlás, úgyhogy nem keveredtünk bele. A szilmezői garnizonba néhány drámai győzelemmel az övünkön vonultunk be, miközben a Sánta lefelé menekült a Torokban serege maradékaival és megtépázott hadvezéri hírnevével. Tisztában volt vele, hogy ki tartott be neki, de semmit sem tehetett. Túl kényessé vált a viszonya az Úrnővel. Nem ugrálhatott, tovább kellett játszania a hűséges ölebet. Míg elő nem hozakodik pár kimagasló győzelemmel, nem is gondolhat rá, hogy rendezze a számlát velünk vagy a Lélekorzóval.

Ez engem egyáltalán nem nyugtatott meg. A kockának megvan az a rossz szokása, hogy időnként fordul.

Karmos annyira belelkesedett a nagy sikerétől, hogy Forsberg meghódítása után sem fékezett le. Délnek fordult. Alig egy héttel azután, hogy bevackoltuk magunkat, a Lélekorzó visszarendelt minket Szilmezőről.

Hogy a Kapitány morgolódott-e a történtek miatt? Hogy haragudott-e, amiért egy csomó embere önhatalmú akcióba kezdett, túllépve az utasításait? Nos, fogalmazzunk úgy, hogy amennyi büntetőszolgálatot a nyakunkba sózott, abba még egy ökör háta is beleroppant volna. Fogalmazzunk úgy, hogy Szilmezőn az utcasarki hableányok nagyot csalódtak a Fekete Seregben. Nem is akarok gondolni rá. A parancsnokunk sátáni lángelme.

A csapatszemle véget ért. A roskadásig rakott málhás szekerek készen álltak az indulásra. A Kapitány meg a Hadnagy a strázsamesterekkel tanácskoztak. Félszemű és Manó valami hülye játékot űzhettek, mert a körlet egyik sarkában apró árnyékszörnyek háborúztak egymással. Egész tűrhető mulatság volt; sokan összeverődtünk nézni, és fogadásokat kötöttünk a csata kimenetelére.

A kapus felkiáltott.

– Lovas érkezik!

Senki sem figyelt rá. Éjjel-nappal jöttek-mentek a hírvivők.

A kapu kitárult. És Kedves tapsikolni kezdett. Futva indult meg a bejárat felé.

A kapuszárnyak között a mi Hollónk lovagolt be. Pont úgy nézett ki, mint amikor először találkoztunk vele. Felkapta Kedvest, átölelte, maga elé ültette a nyeregbe, és jelentést tett a Kapitánynak. Hallottam, hogy azt mondja, minden tartozását lerótta, és többé nincsenek érdekeltségei a Seregen kívül.

A Kapitány hosszan nézett a szemébe, aztán bólintott, és vakkantott neki, hogy álljon be a sorba.

Kihasznált minket, és közben új otthonra lelt. Isten hozta a családban.

Kilovagoltunk az új helyőrség felé a Torokban.

HARMADIK RÉSZ

KARMOS

A szél sivított, süvöltött és üvöltött Meystrikt körül. Kuncogó sarki krampuszok fújták tele jeges leheletükkel a szobámat a fal hasadékain keresztül. A mécsesem fénye imbolygott és pislákolt, épphogy ki nem lobbant. Mikor az ujjaim gémberedni kezdtek, marokra fogtam a lángot, és kormosra pörköltem őket.

A szél északról lezúduló ökölcsapás volt, morzsás a sok hódarától. Éjszaka mérte ránk az első ütést. Már vártuk a következőt, ami még több nyomorúságot fog hozni. Nem irigyeltem Elmót és a szakaszát. Odakint voltak lázadókra vadászni.

A Meystrikt-erőd. A Torok védővonalának gyöngyszeme. Télen az embernek befagy a segge. Tavasszal nyakig tapicskol a sárban. Nyáron percek alatt hőgutát kap. A portyázó felkelők és a Fehér Rózsa újjászületését prófétáló eszelősök jelentették a legkisebb gondot.

A Torok hosszú, délre nyíló, sík beszögellés két hegyvonulat között. Meystriktet a legszűkebb pontján építették. A terep csatornaként vezeti az erődre az időjárást és az ellenséget. A mi feladatunk az volt, hogy megtartsuk az Úrnő számára az északi védősáncnak ezt a sarokkövét.

Hogy miért éppen a Fekete Sereg?

Mi vagyunk a legjobbak. Forsberg elvesztése után a lázadás szelleme az egész Torkot megfertőzte. A Sánta megpróbálta kiirtani, és megszívta. Az Úrnő azért rakott ide minket, hogy helyrehozzuk, amit ő elcseszett. Nem volt más választása, hacsak nem akart feladni még egy tartományt.

A kapuőrség kürtjelzést adott. Befutottak Elmóék.

Nem rohantunk hanyatt-homlok az üdvözlésükre. A szabályzat ilyenkor hanyag lazaságot ír elő nekünk, hogy igyekezzünk úgy tenni, mintha a gyomrunk mélyén nem gyűlne jeges csomóba a félelem. Az emberek árnyékos rejtekhelyekről leselkedtek, gondolataik a vadászni vonult testvéreken jártak. Ki esett el? Ki kapott súlyos sebet? Jobban ismertük őket, mint a vérrokonainkat. Évek óta verekedtünk együtt. Barátnak talán nem neveztük volna őket – legalábbis nem mindegyiket –, de a családba tartoztak. És rajtuk kívül nem volt más családunk.

A kapus kalapáccsal leverte a jeget a csörlőről. A rostély tiltakozó csikorgással a magasba emelkedett. Én, a Sereg történésze lévén, kivonulhattam Elmo elé az íratlan szabályok megsértése nélkül. És amilyen hülye vagyok, ki is mentem a szélbe meg a fagyba.

Szánalmas árnyékok csapata ködlött fel a hófúvásban. A pónik alig vonszolták magukat. Lovasaik zúzmarával lepett sörényük fölé görnyedtek. Ember és állat egyaránt igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, a vihar jegesen metsző karmai ellen védekezve. Leheletük zúzos párafelhőben gomolygott elő az orrlikaikból, hogy a szél rögtön cafatokra tépje. Ha valami piktor vászonra festi ezt a jelenetet, még egy hóember is megborzongott volna tőle.

Az egész Seregből egyedül Holló kóstolt közelről havat az idei tél előtt. Hozott Isten az Úrnő szolgálatában!

A lovasok közelebb jöttek. Inkább ágrólszakadt menekülteknek tűntek, mint a Fekete Seregben vitézkedő testvéreknek. Elmo bajszában jéggyémántok csillogtak. Az arca többi részét rossz rongyok takarták. A többiek úgy be voltak bugyolálva, hogy meg nem tudtam volna mondani róluk, ki kicsoda. Csak Néma ült kihúzott derékkal a nyeregben. Egyenesen előre nézett, a kegyetlen szélre ügyet se vetve.

Elmo odabiccentett nekem, miközben belovagolt a kapun.

– Már gondolkodóba estünk – mondtam. Ez azt jelentette, hogy aggódtunk miattuk. A szabályok előírják, hogy hanyag magabiztossággal nyilatkozzunk.

– Szar egy út volt.

– Eredmény?

– Fekete Sereg-lázadók huszonhárom-null. Nem sok melód lesz, Vészmadár, csak Jojó szedett össze egy csúnya fagyást.

– Karmost elkaptátok?

Karmos drámai jövendölései, agyafúrt varázsművessége és ravasz hadvezéri stratégiája bolondot csinált a Sántából. A Torok közel járt a teljes összeomláshoz, mikor az Úrnő utasított minket, hogy vegyük át az irányítást. Az intézkedés óriási döbbenetet keltett az egész birodalomban. Egy zsoldoskapitány annyi hatalmat és önállóságot kapott, mint korábban még senki, a Tízeket kivéve!

Amilyen rettenetes volt a tél a Torokban, a Kapitány semmi szín alatt nem volt hajlandó őrjáratot küldeni a terepre. Kivéve, ha némi esélyt látott rá, hogy nyakon csípje Karmost.

Elmo lehúzta a nyakába az arcát védő rongyokat, és elvigyorodott. Szólni nem szólt egy szót se. A Kapitánynak úgyis jelentést kell tennie, és utálta ismételni magát.

Szemügyre vettem Némát. Hosszúkás, zord képét a mosoly árnyéka sem felhőzte. Kérdő pillantásomra alig észrevehető bólintással felelt. Vagy úgy. Szóval még egy győzelem, ami fölér egy vereséggel. Karmos megint megúszta. Talán megpróbál minket a Sántára uszítani. Cincogó kis egérke, akinek fejébe szállt a dicsőség, és most össze akar balhézni a macskával.

Azért az ér valamit, ha huszonhárom mandrót nyírtak ki a helyi lázadó vezérkarból. Nem rossz eredmény, ha jól belegondolunk. A Sánta még ennyit sem tudott felmutatni.

Emberek jöttek az őrjárat lovaiért. Mások forralt bort és meleg ételt hoztak a nagycsarnokból. Én Elmóhoz és Némához csapódtam. Előbb-utóbb csak kibökik, mit végeztek.

Meystrikt nagycsarnoka alig valamivel kevésbé huzatos, mint a lakókamrák. Elláttam Jojó fagyását. A többiek megrohamozták az ebédjüket. Kaja után Elmo, Néma, Félszemű és Csahos összegyűltek egy kis asztal körül. Kártyák jelentek meg a semmiből. Félszemű felém sandított.

– Mit állsz ott az ujjadat a seggedbe dugva, nyavalyás? Gyere, szükségünk van egy palimadárra!

Félszemű legalább százéves. Az Évkönyvek nagyjából ennyi ideje emlegetik az aszott, fekete emberke veszett kedélyét. Hetven esztendőnyi följegyzés veszendőbe ment, amikor az urbani csatában kis híján szétverték a Sereget. Félszemű nem hajlandó felvilágosítást adni a hiányzó évekről. Azt mondja, nem hisz a történelemben.

Elmo osztott. Öt lapot minden játékosnak, és még ötöt egy üres széknek.

– Vészmadár! – csattant föl Félszemű. – Jössz már, vagy trágyadombbá változtassalak?

– Felejts el! Elmo előbb-utóbb beszélni fog, és ha elhülyítem magam a zsugával, nem tudok majd odafigyelni – kocogtattam meg a fogamat a tollszárammal.

Félszemű ritka jó formában volt. Füstpamacsok szállongtak a füléből. A szájából egy denevér röppent ki vadul rikoltozva.

– Mintha kicsit idegeskedne az öregúr – jegyeztem meg. A többiek vigyorogtak. Félszemű ingerlése a Sereg egyik kedvenc szórakozása.

Félszemű utálja a terepmunkát. És még jobban utálja, ha kihagyják belőle. Elmo vigyora és Néma jóindulatú pillantásai elültették benne a gyanút, hogy megint kimaradt valami remek muriból.

Elmo újraosztotta a lapokat, és másfél hüvelykről meredt a kártyáiba. Néma szeme csillogott. Semmi kétség. Valami nagy meglepetést tartogatnak.

Holló elfoglalta a nekem felkínált széket. Senki sem szólt rá. Még Félszemű sem akadékoskodik, ha Holló csinál valamit.

Holló. Evezőváros óta keményebb, mint a környező tél. Kiégett lélek, talán. Egy pillantással meg tudja borzongatni az embert. A sír bűze árad belőle. És Kedves mégis imádja. A kicsi, sápadt, törékeny lányka mögötte állt, míg fölvette a lapjait, apró kezét a vállán nyugtatta. És mosolygott helyette is.

Nagy áldás a sorstól, ha Holló beszáll egy játékba, amiben Félszemű is benne van. Félszemű ugyanis mindig csal. Kivéve, ha Holló is zsugázik.

Ott áll a Toronyban, észak felé néz. Karcsú kezét összekulcsolva tartja a keble előtt. Halk szellő lopakszik be az ablakán. Felborzolja hajának éjszínű selymét Arca szelíd ívén könnygyémántok szikráznak.

– Huhúúúú!

– Hogy volt!

– Vissza! Vissza!

– Kocák kölykezzenek a vackodra, Kacska, te rohadék! – A fiúk mindig túllelkesülnek, ha felolvasok nekik az Úrnőről szőtt ábrándképeimből.

Játékból irkálok ilyeneket, ha éppen nincs jobb dolgom. A pokolba, akár még igazam is lehet! Soha senki nem látta színről színre az Úrnőt a Fogadott Tízeken kívül. Ki tudja, hogy valóban gyönyörű-e, vagy ronda, mint a sötét éjszaka?

– Szikrázó könnygyémántok, he? – mondta Félszemű. – Bírom az ilyet. Mit gondolsz, bukik rád, Vészmadár?

– Pofádat befogod. Én nem gúnyolódok a te játékaidon.

Belépett a Hadnagy, leült, mogorván végigmért minket. Az utóbbi időben az volt a dolga, hogy haragudjon ránk.

Az érkezése azt jelentette, hogy úton van a Kapitány is. Elmo összehajtotta a lapjait, letörölte az arcáról a vigyort.

A csarnok elcsendesedett. Újabb emberek kezdtek feltünedezni, mintegy varázsütésre.

– Csukjátok be azt a tetves ajtót! – morogta Félszemű. – Még egy barom nyitva hagyja maga után, és lefagy a tököm. Virítsál, Elmo!

Megjött a Kapitány, elfoglalta a neki fenntartott széket.

– Na ki vele, strázsamester!

A Kapitány nem tartozik a Sereg színes egyéniségei közé. Túl csendes. Túl komor.

Elmo letette a kártyákat, takaros csomagocskába rendezte őket, összeszedte a gondolatait. Néha valóságos megszállottjává válik a tömörségnek és a pontosságnak.

– Strázsamester?

– A tanyától délre Néma talált egy védőállást, Kapitány. Északnak kerültünk. Napnyugta után rajtuk ütöttünk. Megpróbáltak szétfutni. Néma lefoglalta Karmost, mi rányomultunk a többire. Harmincan voltak. Huszonhárom ott maradt. Végig üvöltöztünk, hogy a kémünket senki se bántsa. Karmos kicsúszott.

Ezt hívják szemét hadicselnek. Abba a hitbe akartuk ringatni a lázadókat, hogy tele vannak kémekkel és téglákkal. Ez szétzilálja a kommunikációs vonalaikat és hátráltatja őket a döntéshozásban. Amellett megspóroljuk vele a fölösleges izgalmakat Néma, Félszemű és Manó életéből.

A jól elhelyezett rémhír. A kis hazugságok. Itt-ott egy leheletnyi zsarolás és megvesztegetés. Ezek a legjobb fegyverek. Harcolni csak akkor kell, ha az ellenség már nyakig ül a szarban. Nagyon jó taktika, és néha még be is válik.

– Rögtön visszatértetek az erődbe?

– Igen, uram. Csak a tanyát meg a csűröket égettük fel. Karmos jól álcázta a nyomait.

A Kapitány a kormos mennyezetgerendákat nézegette a feje fölött. Teljes volt a csend, csak Félszemű csattogtatta a lapjait. A Kapitány újra szemmagasságba eresztette a tekintetét.

– Ha csak ennyi, akkor miért vigyorogtok úgy Némával, mint két holdkóros idióta?

– Büszkék, hogy üres kézzel jöttek haza – motyogta Félszemű.

Elmo vigyora még szélesebb lett.

– Hát, nem egészen.

Néma beletúrt koszos inge mélyébe, és előhúzta a kis bőrzacskót, amit szíjon hord a nyakában, és soha meg nem válna tőle. Ez a trükkös zacskója. Tele van félig rohadt denevérfülekkel, folyékonnyá párolt rémálmokkal meg mindenféle egyéb ocsmánysággal. Ezúttal egy papírcsomagocskát húzott elő belőle. Színpadias pillantást vetett Félszeműre és Manóra, majd kiszámított lassúsággal széthajtogatta a papirost. Még a Kapitány is otthagyta a székét, és együtt tolongott velünk az asztal körül.

– Íme! – mondta Elmo diadalittasan.

– Pár kurva hajszál.

Egyesek a fejüket csóválták. Mások a torkukat köszörülték. Valaki udvariatlan megjegyzést tett a strázsamesterünk elmeállapotára.

Félszemű és Manó azonban hosszú, jelentőségteljes pillantást váltott egymással Félszemű furcsa, csicsergésszerű hangot adott ki. Manó lelkesen felvisított, de ebből még nem derült ki semmi: ő folyton visítozik.

– Ez tényleg az övé? – nyögte ki nagy sokára. – Tényleg az övé?

Elmo és Néma az olyan konkvisztádorok szemérmesen magabiztos mosolyával néztek ránk, akiknek éppen most sikerült meghódítaniuk egy kisebb világrészt.

– Kibaszottkurvabiztosan – mondta Elmo. – A feje búbjáról. Elkaptuk a pofa tökét, és ezt ő is tudta jól. Olyan sebesen nyargalt kifelé, hogy még a kobakját is beleverte az ajtófélfába. A saját szememmel láttam, és Néma is. Ezeket emlékbe hagyta a szálkák között. Láttátok volna, mekkorát koppant a seggfej!

Mire Manó táncra perdült izgalmában, és egy teljes oktávval a szokásos rozsdás-ajtóvas-szopránja fölött sivította a fülünkbe:

– Hííí, fiúk, miénk a zsákmány! Mintha már itt lógna az éléskamránkban! Elkaptuk a nagyfejűt! – Odanyávogott Félszeműnek. – Mit szólsz hozzá, töppedt kis szarházi?

Félszemű orrlyukában apró villámszúnyogok cikáztak. Jó katonák módjára tüstént alakzatba rendeződtek, két rövid szót alkotva: MANÓ BUZI. Az írástudatlan testvérek kedvéért szaporán verdeső szárnyukkal hangosan is elzümmögték.

Ez rágalom volt. Manó csak a nőket szerette, bár azokat nagyon. Félszemű civakodni akart.

Manó gyors mozdulatot tett. Hatalmas árnyalak jelent meg a csarnokban, a Lélekorzóhoz hasonló, de akkora, hogy lefátyolozott feje a mestergerendát verte. Lehajolt, és vádlón előreszegezett árnyujjával felnyársalta Félszeműt. Testetlen suttogás kélt a falakból.

– TE RONTOTTAD MEG SZEGÉNY KÖLYKÖT, VÉN SZOPADÉK!

Félszemű horkantott, megrázta a fejét, megrázta a fejét, horkantott. A szeme üvegessé vált. Manó kuncogni kezdett, elfojtotta, megint kitört belőle. Odébb sasszézott, szilaj diadaltáncra perdült a tűzhely előtt.

Lomhább észjárású testvéreink morgolódtak. Pár szál haj, na és? Ezt két ezüstért bármelyik falusi szajhától megkaphatjuk – sőt, még többet is.

– Uraim! Kurafiak! – A Kapitány megértette.

Az árnybűvészkedésnek vége szakadt. A Kapitány sorra végigmérte a vajákosait. Gondolkodott. Fel-alá járkált. Bólintott, csak úgy önmagának. Végül megkérdezte:

– Félszemű! Elég ennyi?

Félszemű kuncogott, meglepően mély hangon ilyen kis emberhez képest.

– Egyetlen hajszál is elég, uram, egyetlen vékony körömnyesedék. Most megcsíptük, uram.

Manó folytatta különös táncát. Néma még mindig vigyorgott. Ezek tisztára megkattantak, az egész bagázs. A Kapitány megint gondolkodott egy sort.

– Egyedül nem bírjuk. – Baljós léptekkel körbesétálta a csarnokot. – Be kell vennünk valakit a Tízektől.

Valakit a Tízektől. Természetesen. A varázslók a legféltettebb erőforrásaink. Védeni kell őket. De... Belénk lopódzott a hideg, és kőszobrokká dermesztett minket. Az Úrnő egyik sötét tábornokát... Egy sírból visszatért mágusfejedelmet... Ide, közénk? Ne...

– A Sántát ne! Az racsít ránk.

– Váltótól engem kilel a hideg.

– Az Éjvadász rosszabb.

– Honnan a pokolból tudod? Sose láttad.

Félszemű szólalt meg.

– Mi is meg tudjuk csinálni, Kapitány.

– És Karmos haverjai úgy gyűlnek majd rátok, mint legyek a lószarra.

– A Lélekorzó – tanácsolta a Hadnagy. – Végtére is ő pártfogol minket. Többé-kevésbé.

A javaslat támogatókra lelt. A Kapitány felmordult.

– Lépj vele kapcsolatba, Félszemű! És álljatok készen, mire ideér.

Félszemű bólintott, elvigyorodott. Imádta az ilyet. Gonosz kis agyában máris rajzani kezdtek a körmönfont tervek, egyik rusnyább, mint a másik.

Pedig ez igazság szerint Néma bulija lett volna. A Kapitány azért adta Félszeműnek, mert zavarja, hogy Néma nem hajlandó beszélni. Azt hiszem, kicsit ijesztőnek találja. Gőzöm sincs, miért.

Néma amúgy nem tiltakozott.

A bennszülött szolgáink között akadt pár spion. Hála Félszeműnek és Manónak, tisztában voltunk vele, kicsodák. Az egyiküket, aki semmit sem tudott a hajszálakról, futni hagytuk azzal az álhírrel, hogy hírszerző támaszpontot akarunk kiépíteni Vérző Rózsa szabad városában.

Az ember akkor tanulja meg igazán értékelni a hadicseleket, ha neki van kevesebb fegyverese.

Minden uralkodónak vannak ellenségei. Az Úrnő sem kivétel. A Fehér Rózsa Gyermekei mindenütt ott nyüzsögnek... Aki érzelmi alapon választ pártot, az ebben a balhéban a lázadókhoz áll. Ők harcolnak mindazért, amit a népek állítólag nagyra tartanak: szabadságért, függetlenségért, igazságért, jogokért... Csupa szubjektív illúzió, amivel be lehet vadítani a tömegeket. Nekünk is megvan a helyünk az összképben: mi vagyunk a gonosz zsarnok pribékjei. Átlátunk az illúzión, és szarunk arra, ami mögötte van.

Önjelölt gazemberek nincsenek, csak önjelölt szentek, hordaszám. Hogy ki a jó és ki a gonosz, azt mindig a győztes fél történészei határozzák meg.

Mi nem címkézzük föl magunkat. Pénzért verekszünk, meg valami nehezen körülírható büszkeségből. Politikával, erkölccsel, morálfilozófiával nem foglalkozunk.

Félszemű fölvette a kapcsolatot a Lélekorzóval. Elbűvölő házimumusunk azonnal elindult hozzánk. Manó azt mondta, ujjongott örömében. Meglátta az esélyt, hogy kivágja a rezet az Úrnő előtt, és még mélyebbre alázza a Sántát. A Tízek, ha hajba kapnak, rosszabbak bírnak lenni, mint az elkényeztetett kisgyerekek.

A tél valamelyest enyhített kíméletlen ostromán. A katonák és a szolgaszemélyzet nekiláttak az erődudvar megtisztításának. Az egyik helybéli cselédnek nyoma veszett. A nagycsarnokban Félszemű és Néma önelégült vigyorral meredtek a kártyáikba. A spion csupa olyan hírrel szökött meg, amivel ők tömték tele a fejét.

– Mi történik a falon? – kérdeztem. Elmo összeeszkábált egy csörlős emelőt, és kifeszegetett vele egy hatalmas kváderkövet. – Mi az istennyilát akartok azzal a bazi nagy kővel?

– Szobrászkodom egy kicsit, Vészmadár. Unom a sok zsugát, szükségem van valami új szórakozásra.

– Meséld az öreganyádnak! Egyébként sem érdekel. Felőlem azt csinálsz, amit akarsz. Nem vagyok kíváncsi rá.

– Kár. Pedig éppen meg akartalak kérni, hogy gyere velünk, mikor elkapjuk Karmost. Azt hittem, szeretnéd megírni az Évkönyvekben.

– És mellesleg magasztaljam egekig Félszemű lángeszét?

– A teljesítményért elismerés jár, Vészmadár.

– Akkor Néma kap egy fejezetet Jó lesz?

Füstölgött. Morgott. Káromkodott.

– Nem akarsz beszállni? Legalább befognád a pofádat.

Csak hárman játszottak, egyikük Holló. Négyen vagy öten izgalmasabb.

Az első három partit zsinórban megnyertem.

– Nincs valami más dolgod? Lemetélni egy szemölcsöt, vagy ilyesmi?

– Te kérted meg, hogy játsszon – jegyezte meg az egyik kibic.

– Szereted a legyeket, Milán?

– A legyeket?

– Mert ha még egyszer kinyitod a szádat, békát csinálok belőled.

Milán nem esett hasra a fenyegetéstől.

– Te még egy ebihalból se tudnál békát csinálni.

Elmosolyodtam.

– Magad kerested a bajt, Félszemű. A Lélekorzó mikorra lesz itt?

– Amikorra ideér.

Bólintottam. Általában sem terv-, sem ésszerűséget nem lehet felfedezni abban, ahogy a Tízek a dolgaikat intézik.

– Tiszta vidám fiúk bandája. Mennyit vesztett ma a csökött, Milán?

Milán csak elhúzta a szája szélét.

A következő két leosztást Holló nyerte.

Félszemű úgy döntött, csukát fog játszani. Ennyit a zseniális tervemről, hogy kártya közben kihúzom belőle, mire készülnek. Valószínűleg így a legjobb. Ha senkinek nem ad magyarázatot, a lázadók kémei sem hallgathatják ki.

Hat hajszál és egy tömb homokkő. Mi a francot akarhatnak ezzel?

Néma, Manó és Félszemű napokig felváltva dolgoztak a kövön. Néha bekukkantottam az istállóba, amit kineveztek a műhelyükké. Hagyták, hadd nézegessem őket, és hadd morogjak, amikor nem válaszolnak a kérdéseimre.

Időnként a Kapitány is bedugta az orrát, vállat vont, és ment tovább a dolgára. Egy tavaszi hadjárat terveivel agyzsonglőrködött, melyben a lázadók pofájába fogunk vágni mindent, amink csak van. A szobájába nem lehetett behatolni, térképek és kémjelentések mögé falazta el magát.

Mihelyt az időjárás kedvezőre vált, tökön akartuk rúgni a rohadékokat.

Bármennyire mocsokság bevallani, de a Sereg többsége élvezi, amit csinálunk – a Kapitány pedig különösen. Ez volt a kedvenc játéka, összemérni az eszét Karmossal. A halottakkal, a felperzselt falvakkal, az éhen döglő kiskölykökkel nem törődött. Mint ahogy a lázadók sem. Két hadsereg, akik csak egymást látják, minden másra vakok.

A Lélekorzó a legsötétebb órákban érkezett, olyan észvesztő hóviharban, hogy ahhoz képest potomság volt, amelyik Elmóékat szívatta. A szél bömbölt és üvöltött. Az erőd északkeleti falánál torlaszokba gyűlt a hó, átcsapott rajta, és besüvített az udvarra. Kezdtünk aggódni a tűzifa- és szénakészleteink miatt. A helybéliek szerint emberemlékezet óta ez volt a legszörnyűbb orkán.

A tetőpontján befutott a Lélekorzó. A dübörgés, ahogy bezörgetett, egész Meystriktet felriasztotta álmából. Kürtök harsantak. A kapuőrség kiáltásai belevesztek a viharba. A csörlők befagytak, nem bírták felhúzni a rostélyt.

A Lélekorzó meglovagolta a szelet, és átröppent a falon, be az udvarra. Aztán elcsúszott, pofára esett, és a pustoló pornó félig betemette. Nem valami méltóságteljes belépő a Fogadott Tízek egyikétől.

A nagycsarnokba siettem. Félszemű, Néma és Manó már ott voltak, a tűz vidáman pattogott. A Hadnagy is megjelent, sarkában a Kapitánnyal. Elmo és Holló követte őket.

– A többieket küldjétek vissza szunyálni! – reccsintette a Kapitány.

A Lélekorzó belépett, lekanyarította válláról vastag, fekete prémköpenyét, és kinyújtott tenyérrel lekuporodott a tűzhely elé. Aha, gondoltam. Emberi lénynek akar tűnni. Mintha érdekelné az a rohadt idő.

A Lélekorzó karcsú, alacsony, és mindig fekete bőrruhát hord. Fekete kesztyű, fekete csizma és fekete fátyol az arca előtt. Az egyhangúságot csak néhány ezüstjelvény bontja meg. Semmi szín nincs rajta, kivéve a metszetlen rubinkövet a tőre markolatgombján. Azt egy ötujjú keselyűkarom tartja.

Ha az embernek van bátorsága nézegetni őt, a melle tájékán lágy, lankás domborulatra lesz figyelmes. A csípője hajlatában és a lába vonalaiban is van valami nőies. A Fogadottak közül hárman asszonyok, de hogy kicsodák, azt csak az Úrnő tudja. Mi mindegyiket férfinak tekintjük. Soha nem fogunk olyan helyzetbe kerülni, hogy a nemük számítana.

A Lélekorzó azt állítja, hogy a barátunk, a pártfogónk. A jelenléte mégis valahogy kihűtötte a csarnokot. És ennek semmi köze nincs az időjáráshoz. Még Félszeműt is kileli a hideg a közelében.

És Hollót? Nem tudom. Hollónak nincsenek érzelmei, csak Kedves iránt. Egy szép napon az a rezzenetlen sziklaarca meg fog repedni. Remélem, ott leszek és láthatom.

A Lélekorzó hátat fordított a tűznek.

– Úgy. – Magas, dallamos hang. – Nagyszerű idő a kalandozáshoz. – Meleg bariton. Különös zaj következett. Nevetés. A Fogadott viccelődött.

Senki nem csatlakozott a kacagásához. Nem mertünk nevetni. A Lélekorzó Félszeműhöz fordult.

– Meséld el! – Ezt lassú, lágy tenorban mondta, kicsit tompán, mintha vékony fal mögül beszélne. Vagy, mint Elmo később megjegyezte, a sírhant alól.

Félszemű ezúttal nem húzta az időt és nem produkálta magát.

– Kezdjük az elején. Kapitány?

– Az egyik hírforrásunk kiszimatolta a lázadó vezérkar találkozóját – mondta a Kapitány. – Félszemű, Manó és Néma folyamatos ellenőrzés alatt tartják a felkelők tisztjeit...

– Hagyjátok szabadon futkározni őket?

– Elvezetnek minket a barátaikhoz.

– Persze. Ez a Sánta legnagyobb hibája. Nincs képzelőereje. Megöli őket, ahol rájuk bukkan... mindenki mással együtt. – Megint az a furcsa, sokhangú kacaj. – Nem túl hatékony, igaz? – És hozzátett még valamit, de fogalmam sincs, milyen nyelven.

A Kapitány bólintott.

– Elmo?

Elmo megismételte a múltkori beszámolóját, szóról szóra. Aztán továbbadta a labdát Félszeműnek, aki felvázolt egy tervet Karmos tőrbe csalására. Egy kukkot sem értettem belőle, de a Lélekorzó igen. Harmadjára is fölnevetett.

Annyit hámoztam ki az egészből, hogy az emberi természet sötétebbik oldalához fogunk folyamodni.

Félszemű elvitte a Lélekorzót, megmutatta neki a titokzatos kőkoloncát. Néma elővett egy pakli kártyát. Senkinek nem volt kedve játszani.

Néha el-eltűnődök rajta, hogy bírják megőrizni a reguláris sorkatonák az ép elméjüket, ők nap mint nap a Fogadottak körül sürgölődnek. A Lélekorzó cuki kis majmóca a többiekhez képest.

Félszemű és a Lélekorzó nevetve tértek vissza.

– Ezeket egy bordában szőtték – jegyezte meg Elmo, pedig máskülönben nem szokása véleményt nyilvánítani.

A Lélekorzó újra elfoglalta helyét a kandalló előtt.

– Jó munka, uraim. Remek munka. Van benne képzelőerő. Ezzel kiverjük őket a Torokból. Amint az idő megenyhül, indulunk Vérző Rózsa felé. Nyolcfős csapattal, Kapitány. A vajákosaid közül kettő velünk jön. – Minden mondat után szünetet tartott. És minden mondatot más hangon kezdett, Zsiborgott a gerincem.

Valahol azt hallottam, azoknak az embereknek a hangján beszél, akiknek elemésztette a lelkét.

Szokásos gyávaságomat legyűrve önként jelentkeztem a különítménybe. Látni akartam, hogy csípik nyakon Karmost hat hajszállal és egy darab kővel. A Sánta, akitől a fél világ retteg, apait-anyait beleadott, és nem sikerült neki.

A Kapitány elgondolkodott rajta.

– Rendben, Vészmadár. Félszemű és Manó. Te, Elmo. És válassz ki még kettőt.

– Az csak hét, Kapitány.

– Hollóval nyolc.

– Ja, Hollóval. Persze.

Persze. Holló, a csöndes és halálos Holló lesz a Kapitány alteregója. A kötelék, ami ezt a két embert összefűzi, meghaladta a felfogóképességemet. És ez kurvára zavart. Valószínűleg azért, mert Evezőváros óta kezdtem komolyan félni Hollótól.

Holló elkapta a Kapitány pillantását. Jobb szemöldöke magasba ívelt. A Kapitány egy biccentés kísértetével válaszolt neki. Holló megrezdítette a vállát. Miféle üzenetet váltottak? Képtelen voltam kiókumlálni.

Itt valami szokatlan dolog bűzlött. Akik be voltak avatva, élvezettel szagolgatták. Én meg nem tudtam volna mondani, micsoda, de azt biztosra vettem, hogy nyálkás és rohadt.

A vihar lecsendesült. Nemsokára szabad az út Vérző Rózsa felé. A Lélekorzó dühöngött. Karmosnak két hét előnye volt. Még egy hét, míg a városba érünk. Ennyi idő alatt Félszemű gondosan elplántált rémhírei sokat veszíthetnek a meggyőző erejükből.

Virradat előtt indultunk, a homokkőtömböt szekéren vonszoltuk magunkkal. A varázslók nem sokat vacakoltak vele, csak egy dinnye nagyságú mélyedést vájtak az elülső oldalába. Fel nem foghattam, minek. Félszemű és Manó úgy nyüzsögtek körülötte, akár a menyasszonyát becézgető vőlegény. Feltettem pár kérdést Félszeműnek; némán vigyorgott. Szemét fattyú.

A jó idő kitartott. Meleg szelek támadtak dél felől. Hosszú, sáros utakon kutyagoltunk. És tanúja lettem egy döbbenetes eseménynek. Amikor kátyúba futottunk, a Lélekorzó leszállt a latyakba, és velünk együtt taszigálta a szekeret. A birodalom egyik zászlósura.

Vérző Rózsa a Torok legnagyobb városa, zsúfolt épületkavalkád, szabad város, köztársaság. Az Úrnő úgy látta jónak, hogy ne szüntesse meg évszázados hagyományokkal óvott önkormányzatát. A világnak szüksége van olyan helyekre, ahol minden rendű-rangú emberfajzat nyakló nélkül kirúghat a hámból.

Tehát ez volt Vérző Rózsa, Senki urat nem ismert el maga fölött. Az utcáin hemzsegtek a kémek, az ügynökök és a törvény árnyékos oldalán éldegélő léhűtők. Félszemű azt állította, ebben a környezetben ragyogóan be fog válni a terve.

Vérző Rózsa sötét falai úgy vöröslöttek fölénk érkezésünk órájában, akár az alkonyfényben alvadó vér. A szaguk se volt különb.

Manó becsusszant a fogadóban kivett szobánk ajtaján.

– Megtaláltam a helyet – mondta Félszeműnek.

– Jó.

Fura. Hetek óta egy szót sem váltottak egymással. Máskor kész csodaszámba ment, ha kibírtak egy órát civakodás nélkül.

A Lélekorzó megmozdult a sötét sarokban, ahol beköltözéskor lecövekelt, és azóta sem tágított. Akár árnyas, sötét bokornak is nézhettük volna, ha időnként nem kezd vitatkozni önmagával százféle különböző hangon.

– Tovább!

– Egy régi köztér. Tucatnyi utca és sikátor torkollik bele. Éjszaka alig van megvilágítva. Senki sem jár arra sötétedés után.

– Frankón hangzik – mondta Félszemű.

– Az is. Kibéreltem egy ránéző szobát.

– Menjünk, kukkantsuk meg! – mondta Elmo.

Mindannyian klausztrofóbiások voltunk már. Tömeges kivándorlás indult meg a szobából. Csak a Lélekorzó maradt. Talán megértette, miért érezzük szükségét, hogy egy időre kitakarodjunk innen.

Manó tökéletesen írta le a teret.

– És most akkor mi van? – kérdeztem. Félszemű elvigyorodott. Kifakadtam. – Hülye kuka! Nyelnéd le a nyelved!

– Ma? – kérdezte Manó.

Félszemű bólintott.

– Ha a vén mumus benne van.

– Kezdek kiborulni – jelentettem be. – Mi folyik itt, az anyátok keservit? Egyebet se csináltok, csak zsugáztok meg nézitek, ahogy Holló a késeit élezi. – Ez órákig ment így egyfolytában, és én már lassan hülyét kaptam a penge csikorgásától a köszörűkövön. Baljós előjel volt. Holló csak akkor csinál ilyet, ha biztos benne, hogy a helyzet rövidesen eldurvul.

Félszemű olyasféle hangot adott ki, mint egy vidor kedvű varjú.

Éjfélkor odavittük a szekeret. Az istállógazda azt hitte, megbuggyantunk. Félszemű megajándékozta egyik híres-hírhedt vigyorával. Ő hajtott. Mi többiek gyalog mentünk, körülvéve a kocsit.

Történt némi változás. A szekéren több volt a málha. A kőbe rövid feliratot vésett valaki. Nyilván Félszemű, aki olykor-olykor minden magyarázat nélkül lelécelt a szállásunkról, és hosszú időre elmaradt.

A kolonc mellé egy csomó degeszre tömött bőrzsák meg egy ormótlan, tuskószerű asztal került. Az asztal elég masszívnak nézett ki, hogy megbírja a követ. A lábait sötét fából faragták és gondosan lecsiszolták. A lapját elefántcsont- és ezüstberakás díszítette; csupa bonyolult szimbólum, amolyan misztikus hieroglifák.

– Ezt meg honnan a francból szereztétek? – kérdeztem. Manó visongva fölkacagott. Legszívesebben keresztben lenyeltem volna. – Kinyögitek végre, vagy verekszünk?

– Rendben – felelte Félszemű, és rondán kuncogott. – Mi csináltuk.

– Minek?

– Hogy rátegyük a követ.

– Csak azért nem harapom a gigádat, mert akkor végképp nem tudnál semmit elmondani.

– Csigavér, Vészmadár! Majd rájössz, ha itt az ideje.

A tetves anyaszomorító.

A terünk valahogy furcsán festett. Sűrű köd borította. Pedig egyáltalán nem volt párás az idő.

Félszemű megállította a szekeret a tér közepén.

– Le azzal az asztallal, fiúk!

– Le veled! – nyivákolta Manó. – Azt hiszed, megúszod a cipekedést? – Sarkon pördült, Elmo felé. – A nyomorék vén szaros mindig kihúzza magát a melóból!

– Igaza van, Félszemű. – Félszemű hangosan tiltakozott. Elmo felcsattant. – Vonszold ide a segged, vagy én rugdosom le!

Félszemű gyilkos tekintetet vetett Manóra.

– Egy szép napon ráfázol erre, kis buzi! Leszárítom a töködet. Mit szólsz hozzá?

Manó nem ijedt meg különösebben.

– Már rég kaptál volna tőlem egy hülyítővarázst, de az anyatermészettel nem versenyezhetek.

– Megfognátok végre azt a kibaszott asztalt? – robbant ki Elmo.

– Csak nem vagy ideges? – kérdeztem tőle. Általában nem szokott kiakadni a veszekedésüktől. Remek ingyencirkusznak tekinti, jókat mulat rajta.

– Csöppet sem. Ugorjatok fel Hollóval, és toljátok meg azt a vacakot, különben halomra öllek titeket.

Az asztal nehezebb volt, mint amilyennek kinézett. Kínlódtunk vele egy sort, mire leemeltük. Félszemű elgyötört műnyögései és káromkodásai nem sokat lendítettek a helyzeten. Megkérdeztem tőle, hogy pakolta fel ezt a monstrumot a szekérre.

– Ott ácsoltam össze, tökfej – mondta. És utasítgatni kezdett minket, hogy toljuk másfél hüvelykkel odébb, aztán húzzuk fél hüvelykkel vissza.

– Így marad – szólalt meg a Lélekorzó. – Erre nincs időnk.

A megjegyzésének varázslatos hatása volt. Akadékoskodó vajákosaink pillanatokon belül megkukultak.

A kőtömböt óvatosan rácsúsztattuk az asztalra. Hátraléptem, letöröltem a homlokomról a verítéket. Szakadt rólam a víz. A tél kellős közepén. Az a kő furcsa forróságot sugárzott.

– A zsákokat! – mondta a Lélekorzó egy olyasféle nő hangján, akivel szívesen találkoztam volna valami meghitt, félreeső helyen.

Megragadtam az egyiket, és felnyögtem. Nehéz volt.

– Bassza meg! Ez pénz.

Félszemű megvetően horkantott. Az asztal alá lódítottam a zsákot, a többi tetejére. Kész vagyon. Még sose láttam ennyit egy rakáson.

– Vágjátok fel a zsákokat! – parancsolta a Lélekorzó. – Igyekezzetek!

Holló felhasította őket. Kincsfolyam ömlött az utcakövekre. Tátott szájjal és kapzsi szívvel meredtünk rá.

A Lélekorzó karon fogta Manót, a másik kezét Félszemű vállára tette. A varázslóink mintha kicsit összementek volna. Az asztal és a kőtömb felé fordultak.

– Vigyétek arrébb a szekeret! – vetette oda nekünk a Lélekorzó. Még nem volt érkezésem elolvasni a feliratot, amit a kőbe faragtak.

Közelebb léptem, hogy szemügyre vegyem.

LEGYEN EZ A KINCS AZÉ,

AKI A KŐTRÓNUSRA HELYEZI

KARMOS LEVÁGOTT FEJÉT

Ohó. Vagy úgy. Egyenes beszéd. Tömör és velős. A mi stílusunk. Nehéz félreérteni.

Visszahúzódtam, és megpróbáltam felbecsülni, mennyi tőkét fektetett be a Lélekorzó ebbe a vállalkozásba. Az ezüsthalmok között aranypénzek csillogtak. Az egyik zsákból csiszolattan drágakövek szóródtak szét a földön.

– A hajszálakat! – mondta a Lélekorzó. Félszemű odaadta neki mind a hat szálat, ő pedig elhelyezte őket a kőtömbbe vájt üregben. Ami, most hogy így belegondoltam, pont akkora volt, mint egy emberfej.

A Lélekorzó hátralépett. Kézen fogta Félszeműt és Manót.

Aztán varázsoltak.

A kincset, az asztalt és a kőtömböt aranyfényű derengés burkolta be.

Az ellenségünk halott ember. Erre a vérdíjra a fél világ ráharap. Túl nagy kísértés. A saját haverjai fogják kicsinálni.

Egyetlen soványka esélyt adtam neki. Ha ő maga nyúlja le a kincset, megúszhatja. De az kemény dió lesz. Nincs az a lázadó próféta, akinek a mágiája le bírná tromfolni a Fogadott Tízekét.

Közben befejezték a bűbájoskodást.

– Valaki próbálja ki! – mondta Félszemű.

Csúnya, sziszegő-ropogó hang hallatszott, ahogy Holló tőre megbökte az egyik asztallábat. Elkáromkodta magát, döbbenten meredt a pengére. Elmo odadöfött a kardjával. Szisssz-recccs! A fegyver hegye fehéren izzott.

– Nagyszerű – mondta a Lélekorzó. – Vigyétek innen a szekeret!

Elmo felküldött a bakra egy katonát. Mi többiek fölmenekültünk a Manó által kibérelt szobába.

Egy darabig mind ott tolongtunk az ablakban. Evett minket a kíváncsiság, hogy mi fog történni. Elég hamar lelohadtunk. Vérző Rózsának időre volt szüksége napkeltéig, hogy fölfedezze a halálcsapdát, amit Karmos számára állítottunk.

Az óvatos próbálkozók százával fundálták ki az ötleteket, hogyan férhetnének hozzá a pénzhez. Tömegével csődültek a bámészkodók. Egy vállalkozó kedvű társaság nekilátott felásni az utcát. A városi poroszlók elkergették őket.

A Lélekorzó odahúzott egy széket az ablak mellé, letelepedett rá, és néhány napra gyökeret eresztett. Egyszer azt mondta nekem:

– Módosítanom kell a varázslatokat. Nem számítottam rá, hogy ennyire ötletesek lesznek.

Hirtelen rámtörő vakmerőségi rohamomban, mely engem is meglepett, megkérdeztem tőle:

– Milyen az Úrnő? – Nemrég vetettem papírra legújabb költői képzelgésemet.

Lassan felém fordult, keményen rám nézett.

– Szétharapja az acélt. – Búgó női hangon beszélt, rekedten és fátyolosan. Különös válasz. Aztán: – Meg kell akadályozni őket, hogy szerszámokat használjanak.

Ennyit az első kézből vett tanúbizonyságról. Tudhattam volna, hogy kár megpróbálni. Mi, halandók a Fogadottak szemében egyszerű tárgyak vagyunk csupán. Totálisan hidegen hagyja őket, hogy mit szeretnénk és mire volnánk kíváncsiak. Visszavonultam a magam titkos birodalmába, ahol képzelt Úrnők tucatjai közül válogathattam.

A Lélekorzó éjszaka módosította a kincset védő varázslatokat. Másnap reggel néhány hulla hevert a téren.

Harmadik éjjel Félszemű fölébresztett.

– Gyere! Buli van!

– Mi az isten?

– Egy pasas egy fejjel. – Önelégülten vigyorgott.

Az ablakhoz botorkáltam. Manó és Holló már ott voltak. Mind jobboldalt tülekedtünk. Senki sem óhajtott a Lélekorzó közelében lábatlankodni.

Odalent egy férfi lopódzott át a téren. Bal kezében egy emberfej himbálózott. A hajánál fogva tartotta.

– Már kíváncsi voltam, mikor kezdik – jegyeztem meg.

– Csend! – szisszent rám a Lélekorzó. – Odakint van.

– Kicsoda?

Türelmes volt Figyelemre méltóan türelmes. Bárki más a Fogadottak közül ott helyben kizsigerelt volna.

– Karmos. Ne árulj el minket!

Fogalmam sincs, honnan vette. Talán nem is igazán akartam tudni. Kicsit fázok az ilyesmiktől.

– Benne volt a pakliban, hogy körülkukkant – suttogta Manó. Visítva. Hogy képes ez a pojáca visítva suttogni? – Karmosnak muszáj ellenőriznie, mivel van dolga. És azt csak innen teheti meg. Közvetlen közelről. – Büszke képet vágott.

A Kapitány azt szokta mondani, az emberi természet a leggyilkosabb fegyverünk. A kíváncsiság és a túlélő ösztön belekergette Karmost a kelepcénkbe. Talán a fejünkre fogja borítani. Mi sem vagyunk hibátlanok.

Teltek-múltak a hetek. Karmos időnként újra felbukkant, de nem kockáztatott semmit, csak figyelt. A Lélekorzó azt mondta, hagyjuk békén, bármennyire csábító célpontnak mutatkozik.

Meglehet, miattunk adta ezt parancsba, nehogy Karmos tőrbe csaljon minket. De szerintem inkább azért csinálta, mert kegyetlen rohadék. Bizonytalanságban akarta hagyni a sorsa felől Karmost, hadd kínlódjon minél tovább.

– Az egész város begolyózott! – nyávogta Manó, és piruettezett. – Többet kéne kimászkálnod, Vészmadár. Karmosból valóságos üzletág lett. – A Lélekorzótól legtávolabb eső sarokba hívott, és kinyitotta az övén lógó erszényt. – Ide nézz! – suttogta.

Az erszényben két marék pénz volt. Köztük pár aranytallér.

– Hogy nem borít fel a súlya? – kérdeztem.

Elvigyorodott. Eszelős festő ecsetjére illő látvány, ha Manó vigyorog.

– Irtó könnyű volt összeszedni. Tippeket adok a sok húgyagyúnak, hol keressék Karmost. – suttogta. Gyors pillantást vetett a Lélekorzóra. – Persze fals tippeket. – A vállamra tette a kezét. Jócskán ki kellett nyújtóznia hozzá. – Vészmadár, itt horpadtra keresheted magad!

– Érdekes. Azt hittem, nem azért jöttünk ide, hogy horpadtra keressük magunkat.

Elkomorodott; ráncok futottak szét kerek holdvilágképén.

– Mit prédikálsz nekem, te balfasz? Ki vagy te? Csak nem valami jótét kis...

A Lélekorzó odafordította a fejét.

– Csak egy fogadáson vitatkozunk, uram! – nyikkantotta Manó. – Csak egy hülye fogadáson...

Harsány nevetésre fakadtam.

– Ez igazán meggyőző volt, vakarcs! Miért nem kötöd fel magad mindjárt?

Dühöngött, de nem sokáig. Manó agyonnyomhatatlan. A humora a legrohadtabb helyzetekben is a felszínre tör, és kihúzza a csávából.

– A fenébe is, Vészmadár, miért engem cseszegetsz? Látnod kéne, mit művel Félszemű! – súgta a fülembe. – Amuletteket árul. Garantáltan jelzik a közelben bóklászó lázadókat. – Újabb lapos pillantás a Lélekorzó felé. – Még működnek is. Úgy-ahogy.

A fejemet csóváltam.

– Legalább ki tudja fizetni a kártyaadósságait. – Szóval az öreg Félszemű végre elemében érzi magát. Meystriktben nagyon nem találta a helyét; az erőd túl kicsi volt a szokásos feketepiaci ügyleteihez. – De nektek elméletileg az lenne a dolgotok, hogy rémhíreket terjesszetek. Kavarni a szart, nem halászgatni benne.

– Pszt! – Megint a Lélekorzóra sandított. – Csináljuk. Egyfolytában. De megy már nélkülünk is. Az egész város vadakat beszél. Gyere velem, meglátod!

– Nem. – A Lélekorzó egyre beszédesebb lett. Ha így folytatja, talán sikerül összehoznom vele egy igazi társalgást.

– A te bajod. Ismerek egy fickót, akinél fogadásokat lehet kötni rá, meddig húzza Karmos. Nagyot kaszálhatnál, közel vagy a tűzhöz...

– Ha még sok ilyet fecsegsz itt, a te fejed fogja bánni, nem Karmosé. Húzz a francba!

Az ablakhoz mentem. Egy perc múlva megláttam Manót, ahogy átiszkol a téren. A csapdánk mellett úgy haladt el, hogy rá se nézett.

– Hadd játszadozzanak! – mondta a Lélekorzó.

– Uram? – Újabb megközelítési mód. Alázatos érdeklődés.

– A fülem élesebb, mint a barátod hiszi.

Fürkész pillantást vetettem a fekete arcfátyolra, és megpróbáltam ráérezni, miféle gondolatok kergethetik egymást az acélsisak alatt.

– Nem számít. – Odébb mozdult a széken; a hátam mögé nézett. – A kétségbeesés megbénítja a lázadók mozgalmát.

– Uram?

– Rohad a habarcs a téglák között. A ház nemsokára összeomlik. Ha azonnal elkapjuk Karmost, ez nem történne meg. Mártírt csináltak volna belőle. Az elvesztése megviselné őket, de nem roppannának bele. A tavaszi hadjárat kezdetére a Kör pótolni tudná valaki mással.

Kibámultam a térre. Miért mondja ezt el nekem? És végig ugyanazon a hangon. Talán a Lélekorzó igazi hangján?

– Mert azt hitted, merő élvezetből vagyok kegyetlen.

Ugrottam egyet.

– Honnan a...?

A Lélekorzó különös zajt hallatott, amit bizonyára nevetésnek szánt.

– Nem. Nem olvasok a gondolataidban. Csak tudom, milyen srófra járnak. Én a Lelkek Elorzója vagyok, emlékszel?

Érzik vajon a Fogadottak a magány gyötrő súlyát? Szoktak vágyni társaságra? Barátokra?

– Néha. – Ez az egyik női hangja volt. Búgó, rekedt, fátyolos. Kacér.

Ösztönösen feléje fordultam, de félútról visszarántottam magam. Kifehéredő ujjakkal kapaszkodtam az ablakpárkányba, és ahogy az üres teret bámultam, a homlokomról a szemembe csorgott a hideg veríték. Úgy féltem, mint még soha életemben.

A Lélekorzó ezt is megérezte. Visszatért Karmoshoz.

– Nem egyszerű kivégzést terveztem. Azt akarom, hogy a forsbergi hős lerombolja a saját nimbuszát.

A Lélekorzó jobban ismerte az ellenségünket, mint gondoltuk. Karmos az ő nótájára táncolt. Már kétszer is megpróbálta kijátszani a csapdánkat, látványosan, ám hiábavalóan. A kudarcok rendesen elvadították tőle a népeket. Az igazat megvallva Vérző Rózsában a közvélemény egyre inkább a birodalom mellé pártolt.

– Bolondot fog csinálni magából, aztán eltapossuk. Mint egy bogarat.

– Ne becsüljük alá, uram! – Micsoda merészség! Tanácsot adni egy Fogadottnak. – A Sánta többször is...

– De én nem. Én más vagyok. Karmos és a Sánta rokonlelkek. A régi időkben... A Dominátor közénk emelte volna.

– Ő milyen volt? – Beszéltesd, Vészmadár! A Dominátortól már csak egy lépés az Úrnő.

A Lélekorzó maga elé emelte a kezét, nyitott tenyérrel fölfelé. Aztán lassan, kiszámítottan karommá görbítette az ujjait. A mozdulat megrendített. Elképzeltem azokat az ujjakat, ahogy összezárulnak a lelkem körül, és ötfelől tépnek belé. Csevegés vége.

Később megjegyeztem Elmónak.

– Tudod, annak a vacaknak odakint nem is kéne igazinak lennie. Bármi beválna, ha a csőcselék nem bír hozzáférni.

– Tévedsz – mondta a Lélekorzó. – A csőcselék nem jönne rá, de Karmos igen. És neki tudnia kell, hogy igazi.

Másnap reggel üzenet érkezett a Kapitánytól. A legújabb hírek. Néhány lázadó partizáncsapat a büntetlenség ígérete fejében letette a fegyvert. A zsoldoskompániák közül, amelyek Karmossal vonultak le délre, többen szerződést bontottak és kiszálltak a buliból; csupa igazi kemény fiú. A zűrzavar elérte a Tizennyolcak Körét. Karmos kudarca Vérző Rózsában aggasztotta őket.

– Miért? – kérdeztem. – Hisz voltaképpen nem történt semmi.

A Lélekorzó választ adott.

– Történt, csak az ellenségnél. Az emberek fejében. – Mi ez a hangjában? Csak nem egy árnyalatnyi kajánság? – Karmost tehetetlennek látják; és rajta keresztül a Kört is. Át kellett volna adnia a Torkot egy másik parancsnoknak.

– Ha nagyfejű főgenerális lennék, valószínűleg én sem ismerném be nyilvánosan, hogy elkúrtam a dolgokat – vágtam rá.

– Vészmadár! – horkant fel Elmo döbbenten. Általában nem szokásom az őszinte véleménynyilvánítás.

– Így van, Elmo. Te el tudod képzelni bármilyen hadvezérről – akár az övékről, akár a miénkről –, hogy önszántából megkér valakit, vegye át tőle a parancsnokságot?

A fekete arcfátyol felém fordult.

– Haldoklik a hitük. És a hitét vesztett hadsereg nagyobb csapást szenved, mint amelyiket csatában vertek meg. – Ha a Lélekorzó egyszer rányomul valamire, a világon semmi sem képes eltántorítani.

Az a fura érzésem támadt, hogy ő abból a ritka fajtából való, amelyik habozás nélkül átadná a vezényletet, ha megbizonyosodna róla, hogy egy másik hadvezér alkalmasabb a feladatra.

– Most kell megszorítanunk. Ahogy csak bírjuk, mindannyian! Beszéljetek a kocsmákban. Suttogjatok az utcákon. Üldözzétek Karmost! Égessétek! Korbácsoljátok! Szorongassátok olyan keményen, hogy ne maradjon ideje gondolkodni! Azt akarom, hogy kétségbeessen és valami ostobaságot kövessen el.

Arra gondoltam, hogy a Lélekorzónak igaza van. Az Úrnő háborújának ez a hadjárata nem a csatamezőn fog eldőlni. Lassan tavaszodott, de még sehol sem készülődtek a hadba vonulásra. A Torokban minden szempár a szabad városra szegeződött, a párbaj kimenetelét lestek Karmos és az Úrnő bajnokai között.

– Már nem szükséges megölni Karmost – jegyezte meg a Lélekorzó. – Senki sem bízik benne többé. Most az a feladatunk, hogy szétzüllesszük a mozgalmát. – És folytatta magányos virrasztását az ablaknál.

Elmo azt mondta:

– A Kapitány szerint a Kör visszaparancsolta Karmost a Torokból. De ő nem engedelmeskedik.

– Fellázadt a saját nyamvadt forradalma ellen?

– Ki akarja nyírni a csapdát.

Az emberi természetnek egy újabb jellemző vonása játszott a kezünkre. A fennhéjázó büszkeség.

– Elő a kártyával, fiúk! Manó és Félszemű már megint özvegyeket és árvákat fosztogatnak. Itt az ideje, hogy megkopasszuk őket.

Karmos magára maradt, űzött vadként bujkált, kivert kutyaként kóborolt az éjszakai sikátorokban. Senkiben sem bízhatott meg. Szinte már sajnáltam. Szinte.

Hülye volt. Csak egy hülye kockáztat tovább, ha az esélyek ellene szólnak. Karmos esélyei óráról órára romlottak.

Hüvelykujjal az ablak baloldalán sűrűsödő árnyak felé böktem.

– Tisztára, mint a Sutyorgó Testvériség nagygyűlése!

Holló átnézett a vállam felett, és nem szólt semmit. Kettesben zsugáztunk, ami a világ egyik legunalmasabb időtöltése.

Az ablak mellett, a sötétben tucatnyi hang suttogott váltakozva.

– Érzem.

– Tévedsz.

– Dél felől.

– Vess véget neki!

– Még ne.

– Itt az idő.

– Még egy kicsit...

– A szerencsénket kísértjük. Fordulhat a kocka.

– Óvakodj a gőgtől!

– Itt van. A bűze úgy jár előtte, mint a sakál lehelete.

Megvakartam a fejem.

– Kíváncsi vagyok, szokott-e veszíteni, mikor önmagával vitatkozik.

Holló továbbra is hallgatott. Vakmerőbb hangulataimban néha megpróbálok kihúzni belőle valamit. A legcsekélyebb eredmény nélkül. Még a Lélekorzóval is jobban boldogultam.

A Lélekorzó hirtelen talpon termett, torka mélyéről dühös horkantás szakadt fel.

– Mi van? – kérdeztem. Halálosan elegem volt Vérző Rózsából. Untam és utáltam. Undorodtam tőle. És féltem is. Hat lóval sem lehetett volna levontatni az utcára.

Az egyik kísértethangnak igaza volt. Vészesen közeledtünk ahhoz a ponthoz, ahol az esélyek a visszájukra fordulhatnak. Jómagam is kezdtem egyfajta kelletlen tiszteletet érezni Karmos iránt. Kemény pali volt. Nem adta fel, nem futamodott meg.

– Mi az? – kérdeztem újra.

– A Sánta. A városban van.

– Itt? Hogyhogy?

– Érzi a nagy zsákmány szagát. Magának akarja a dicsőséget.

– Szóval bekeményít?

– Ez a stílusa.

– És az Úrnő? Esetleg...

– Ez Vérző Rózsa. Az Úrnő messze van. És cseppet sem érdekli, melyikünk kapja el Karmost.

Politika az Úrnő alkirályai között. Fura egy világ. Sohasem értettem a Seregen kívüli népeket.

Mi egyszerű életet élünk. Gondolkodnunk nem kell. Az a Kapitány dolga. Mi csak parancsokat követünk. Legtöbbünk számára a Fekete Sereg menedék; egy olyan hely, ahol elbújhatunk a múlt árnyai elől, és új emberré válhatunk.

– Mit csináljunk? – kérdeztem.

– A Sántát bízzátok rám. – öltözködni kezdett.

Manó tántorgott be Félszeművel. Olyan részegek voltak, hogy támogatniuk kellett egymást.

– Bassza meg! – nyivákolta Manó. – Már megint havazik. Kurva hó. Aszittem, vége a télnek.

Félszemű dalra fakadt. A tél szépségeiről kornyikált valamit. Nem tudtam követni. A nyelve nehezen forgott, és a szövegnek csak a felére emlékezett.

Manó belezuhant egy karosszékbe, megfeledkezve Félszeműről. Félszemű a lábához roskadt, lehányta a bakancsát, aztán megpróbálta folytatni az éneklést.

– Hol a fenében van mindenki? – motyogta Manó.

– Kint buliznak. – Gyors pillantást váltottam Hollóval. – Te elhiszed ezt? Hogy ezek ketten együtt rúgjanak be?

– Hova mész, vén mumus? – visított Manó a Lélekorzóra. A Lélekorzó szó nélkül kifordult az ajtón. – Seggfej. Hé! Félszemű, öreg haver! Igazam van? A vén mumus seggfej.

Félszemű felkönyökölt és körülnézett. Nem hiszem, hogy sokat látott volna azzal az egy maradék szemével.

– Igazad van. – Mogorván rám meredt. – Seggfej. Mind seggfejek. – Valamit nagyon mókásnak találhatott rajtam, mert rikoltva vihogni kezdett.

Manó csatlakozott hozzá. Mikor se Holló, sem én nem vettük a lapot, rendkívül méltóságteljes képet vágott, és kijelentette:

– Ezek itten nem a mi fajtánk, öreg haver. Gyere! Kint a hóban melegebb van.

Felsegítette Félszeműt, és kibotorkáltak az ajtón.

– Remélem, nem csinálnak semmi hülyeséget. Mármint ennél nagyobbat. Ha leállnak kötekedni, kinyíratják magukat.

– Nyertem – mondta Holló. Kiterítette a lapjait. Mintha az égvilágon semmi sem történt volna.

Tíz, húsz vagy ötven leosztással később berontott az egyik katona, akit magukkal hoztunk Meystriktből.

– Elmót nem láttátok? – zihálta.

Végigmértem. Hópelyhek olvadoztak a hajában. Rémült volt, halálra sápadt.

– Nem. Mi történt, Malacka?

– Valaki leszúrta Milánt. Azt hiszem, Karmos. Elkergettem.

– Leszúrta? Meghalt? – Körülnéztem a táskám után. Milánnak nagyobb szüksége van rám, mint Elmóra.

– Nem. De csúnyán bekapta. Kurvára vérzik.

– Miért nem hoztad magaddal?

– Nem bírtam el.

Ő is merevrészeg volt. A cimborája elleni támadás kijózanította kissé, de ez nem fog sokáig tartani.

– Biztosan Karmos volt? – Csak nem akar visszavágni a vén hülye?

– Ja. Hé, Vészmadár! Gyere már! El fog patkolni.

– Jövök. Jövök.

– Várj! – Holló a cuccai közt kotorászott. – Én is megyek. – Két élesre köszörült kést egyensúlyozott a tenyerén, láthatólag azon morfondírozva, hogy melyiket vigye. Aztán vállat vont, és mindkettőt az övébe tűzte. – Vegyél köpenyt, Vészmadár! Piszok hideg van.

Míg kerestem egyet, kiszedte Malackából, hol hagyta Milánt, és a lelkére kötötte, hogy maradjon itt és várja meg Elmót. Aztán:

– Nyomás, Vészmadár!

Le a lépcsőn. Ki az utcára. Holló járása csalóka. Mindig úgy tűnik, mintha sétálna, de az embernek ugyancsak kapkodnia kell a tappancsait, hogy lépést tartson vele.

Hogy esett a hó, az enyhe kifejezés. Még a kivilágított utcákon sem lehetett húsz lábnál messzebbre látni. A hó nyirkos volt, tapadós és hat hüvelyk mély. A hőmérséklet esett, és a szél is kezdett föltámadni. Újabb vihar? A tetves mindenit! Hát nem volt még elég?

Milánt fél háztömbbel odébb találtuk meg, mint ahol lennie kellett volna. Bevonszolta magát egy lépcső alá. Holló egyenesen odavezetett hozzá. Hogy honnan tudta, merre keresse, gőzöm sincs. Milánt elcipeltük a legközelebbi utcai lámpáshoz. Ő nem nagyon működött közre ebben. Ki volt ütve.

Felhorkantam.

– Holtrészeg. Kutya baja se lett volna reggelig. Legfeljebb megfagy.

Tetőtől talpig vér borította, de a sebe nem volt súlyos. Pár öltésre lesz szüksége, semmi több. Visszavonszoltuk a szobába. Levetkőztettem és nekiálltam összevarrni, mielőtt magához tér és óbégatni kezd.

Milán cimborája horkolva aludt. Holló addig rugdosta, míg fel nem ébredt.

– Az igazat akarom hallani – mondta Holló. – Hogy történt?

Malacka elmesélte, és makacsul kötötte az ebet a karóhoz.

– Karmos volt az, testvér. Esküszöm, hogy Karmos!

Én kételkedtem benne. Holló is. Mikor azonban végeztem a seb összefércelésével, rám nézett.

– Hozd a kardod, Vészmadár!

A szemébe kiült a vadásztekintet. Nem sok kedvem volt újra kimenni, de Hollóval vitatkozni még kevesebb, különösen, amikor ilyen hangulatban van. Előkotortam a fegyverderekamat.

A levegő hidegebb lett. A szél erősebb. A hópelyhek kisebbek, és jobban szúrták a bőrömet, amikor egy-egy széllökés a képembe vágta őket. Rosszkedvűen csoszogtam Holló után, és azon tűnődtem, mi a büdös francot csinálunk mi itt.

Megkereste azt a helyet, ahol Milánt megkéselték. A friss hó még nem lepte el teljesen a nyomokat. Holló leguggolt, szemügyre vette őket. Kíváncsi voltam, mit néz rajtuk. Én az orromig se láttam ebben a rohadt sötétben.

– Talán Malacka mégsem hazudott – mondta végül. A sikátor sűrű homályába bámult, ahonnan a támadó érkezett.

– Honnan tudod?

Nem közölte velem.

– Gyere! – És benyomult a sikátorba.

Nem szeretem a sikátorokat. Különösen az olyan városokban nem, mint Vérző Rózsa, ahol minden förtelem előfordul bennük, amivel az emberiség mozgalmas történelme során ismeretséget kötött, és valószínűleg még ezeken kívül is néhány. De Holló bemegy... Holló a segítségemet kérte... És Holló a testvérem a Fekete Seregben... A kurva életbe, egy kupa fűszeres forralt bor a rogyásig rakott kandalló előtt azért jobban esne!

Mentem utána.

Nem hiszem, hogy három-négy óránál többet töltöttem volna városnézéssel, mióta bevackoltuk magunkat Vérző Rózsába. Holló még nálam is ritkábban mozdult ki a szállásunkról. Ennek ellenére úgy tűnt, tökéletesen tudja, hová megy. Mellékutcákon és sikátorokon vezetett végig, behavazott tereken bolyongtunk, hidakon keltünk át. Vérző Rózsát három folyó szeli át, melyeket sűrű kanálishálózat köt össze. A hidak számítanak a város egyik fő nevezetességének.

Pillanatnyilag nem tudtam értékelni a szépségüket. Minden energiámat lekötötte, hogy lépést tartsak Hollóval, és meg ne fagyjak közben. A lábaim jégkoloncokká változtak. Folyton hó került a bakancsomba, és Holló nem volt abban a hangulatban, hogy ilyenkor mindig megálljon a kedvemért.

Tovább, tovább. Mérföldek, órák. Sohasem láttam még ennyi düledező nyomortanyát egy rakáson...

– Állj! – Holló keresztben elém lendítette a karját.

– Mi az isten van?

– Kuss. – Hallgatózott. Én is hallgatóztam. Süvített a szél. Ezenkívül egy árva nyikkanás nem sok, annyit sem hallottam. Nem mintha látni olyan sokat láttam volna. Hogy a fenébe tudta nyomon követni Milán támadóját? Mert ezt tette, abban nem kételkedtem; csak azt nem értettem, hogyan.

Az igazat megvallva én már semmin nem lepődtem meg, amit Holló csinált. Legalábbis mióta a szemem láttára fojtotta meg a feleségét.

– Mindjárt ráfutunk. – Előrelesett az örvénylő hófúvásban. – Menj tovább egyenesen, amilyen iramban eddig jöttünk! Pár sarok múlva utoléred.

– Mi? Hová mész? – Egy gyorsan halványuló árnyékhoz beszéltem. – Anyád!

Mély lélegzetet vettem, káromkodtam egy cifrát, kardot húztam, és megindultam előre. Közben csak az járt a fejemben, hogy a francba fogok kimagyarázkodni, ha véletlenül valami vadidegen alaknak oltom ki a mécsesét.

Aztán megláttam a halványsárga fényben, ami egy közeli kocsmabejáratból szüremlett ki. Magas, szikár férfi volt, fáradtan csoszogott az utcán, ügyet sem vetve a környezetére. Karmos? Honnan tudjam? A tanyai rajtaütésben csak Elmo és Milán vett részt a különítményünkből...

Végre leesett a garas. Karmost csak ők ketten tudják azonosítani nekünk. Milán sebesült, Elmóról pedig semmit sem hallottam... mióta is? Vajon hol lehet most? Csak nem fekszik vastag hótakaró alatt valami félreeső sikátorban, hidegen, mint ez az istenverte éjszaka?

Félelmem visszavonult a düh forró hullámai elől.

Eltettem a kardomat, és tőrt húztam. A köpenyem redői alá rejtettem. A férfi nem nézett vissza, mikor utána eredtem és beértem.

– Szar időnk van, mi, apóka?

Morgott valami érthetetlent. Aztán, mikor odaléptem mellé, fölnézett. Elhúzódott tőlem, éberen figyelve. Nem láttam félelmet a tekintetében. Biztos volt a dolgában. Egyáltalán nem hasonlított a vénemberekre, akik a nyomornegyedek utcáin szoktak kószáim. Azok a saját árnyékuktól is megrémülnek.

– Mit akarsz? – Nyugodt, határozott hangon szegezte nekem a kérdést.

Nem ijedt meg; annyi baj legyen. Féltem én eléggé, jutott belőle mindkettőnknek.

– Megkéselted egy barátomat, Karmos.

Megállt. Valami furcsa fény csillant meg a szemében.

– A Fekete Sereg?

Bólintottam.

Rám meredt, a szeme résnyire szűkült, mintha az emlékezetében keresgélne.

– Az orvos. Te vagy az orvos. Akit Vészmadárnak szólítanak.

– Örvendek a találkozásnak. – Biztos vagyok benne, hogy a hangom erősebben csengett, mint amilyennek éreztem magam.

Eddig rendben, gondoltam; és most mi lesz?

Karmos félrecsapta a köpenye szárnyát Kurta, döfésre élezett kard villant felém. Oldalt léptem, én is hátravetettem a köpenyemet, kitértem a második szúrás elől, és ki akartam rántani a magam kardját.

Karmos mozdulatlanná dermedt. Pillantása elkapta az enyémet. A szeme kitágult, egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt... Két szürke gömb, én pedig szédülten zuhanok feléjük... A szája széle mosolyra görbült. Közelebb lépett, magasra emelte a pengéjét...

És hirtelen felhördült. Arcára a döbbent értetlenség kifejezése ült ki. Leráztam magamról a bubáját, elhátráltam, védőállást vettem föl.

Karmos lassan megfordult, szembenézett a sötétséggel. A hátából Holló kése állt ki. Hátranyúlt és kihúzta. Elnyújtott, fájdalmas nyögés szakadt fel az ajkáról. Rámeredt a késre, aztán lassan, rekedten dúdolni kezdett.

– Mozgás, Vészmadár!

Varázslat! Én barom! Elfelejtettem, kicsoda Karmos. Rárontottam. Holló ugyanebben a pillanatban érkezett a túloldalról.

Lenéztem a holttestre.

– És most?

Holló letérdelt, elővett egy másik kést. Egy fűrészes élűt.

– Valaki begyűjti a Lélekorzó vérdíját.

– Orzó idegrohamot fog kapni.

– El akarod mondani neki?

– Rossebet. De mihez kezdünk a pénzzel? – Voltak idők, amikor a Fekete Sereg jómódban élt, ám dúsgazdagok sohasem voltunk. Nem azért verekszünk, hogy vagyonokat harácsoljunk össze.

– Egy része jól jön nekem. Régi tartozások. A többit... Osszuk szét a fiúk között. Küldjük vissza Berillbe. Vagy akármi. Itt van. Miért hagynánk meg a Fogadottaknak?

Vállat vontam.

– Ahogy gondolod. Remélem, a Lélekorzó nem fog rájönni, hogy átvertük.

– Csak mi ketten tudjuk. Én nem fogom elárulni neki. – Lesöpörte a havat az öregember arcáról. Karmos teste gyorsan kihűlt.

Holló a kését használta.

Orvos vagyok. Amputáltam már végtagokat. Katona vagyok. Láttam néhány véres harcmezőt. Ennek ellenére kicsit zsiborogtam. Egy halottat lefejezni... valahogy nem tűnt helyénvalónak.

Holló köpenye mélyére rejtette hátborzongató trófeánkat. Őt nem zavarta. Útközben a mi városrészünk felé megkérdeztem tőle:

– Tulajdonképpen miért nyiffantottuk ki?

Nem válaszolt azonnal.

– A Kapitány az utolsó levelében azt írta, ha alkalmam lesz rá, zavarjam le a dolgot – felelte végül. – Minél előbb, annál jobb.

Utána sokáig hallgatott, jó szokása szerint. Csak akkor szólalt meg újra, mikor a tér közelébe értünk.

– Menj fel! Nézd meg, ott van-e a mumusunk. Ha nincs, a legjózanabb embert küldd el a szekérért. Aztán gyere vissza!

– Jó – sóhajtottam megkönnyebbülten, és sietős léptekkel megindultam a szállásunk felé. Bármit megadtam volna egy kis melegért.

A hó most már térden fölül ért. Komolyan aggódtam a lábam miatt.

– Hol a keserves francban kódorogtál? – fogadott Elmo, amikor bebotladoztam az ajtón. – Holló merre van?

Körülnéztem. A Lélekorzó sehol. Manó és Félszemű hazakeveredtek valahogy, nagyjából elevenen, de alaposan kiütötték magukat. Milán és Malacka úgy hortyogott, mint két gyomorbajos óriás.

– Hogy van Milán?

– Tökrészeg. Lennél szíves végre felvilágosítani, mi az istennyilát csináltatok?

Leültem a tűzhely elé, és óvatosan lefeszegettem a bakancsaimat. A lábfejem kék színben játszott és érzéktelen volt, de nem fagyott el.

Nemsokára fájdalmas bizsergessél életre kelt. A térdem és a combom sajgott a hosszas hóban való gázolástól. Holnap pokoli izomlázam lesz, gondoltam; aztán előadtam Elmónak az egész történetet.

– Kinyírtátok?

– Holló szerint a Kapitány minél gyorsabban túl akart esni a dolgon.

– Ja. De azt azért nem gondoltam volna, hogy Holló erre kimegy, és elvágja a pasas gigáját.

– A Lélekorzó hol van?

– Még nem jött vissza. – Elmo elvigyorodott. – Megyek, hozom a szekeret. Ne szólj senkinek! Még eljárna az iszákos pofájuk.

A vállára kanyarította a köpenyét, és kicsörtetett.

Kezdtem újra testem szerves tartozékainak érezni a kezemet meg a lábamat Rövid terepszemlét tartottam, és lenyúltam Milán bakancsát. A méretünk nagyjából egyezett, és neki egyelőre úgyse lesz szüksége rá.

Vissza az éjszakába. Illetve lassan már a hajnalba. Hamarosan virrad.

Ha szemrehányást vártam Hollótól, csalódnom kellett. Egyszerűen rám nézett, és ennyi. Mindenesetre határozottan az a benyomásom támadt, mintha kicsit dideregne. Ezek szerint mégis elképzelhető, hogy emberi lény.

– Bakancsot kellett váltanom. Elmo elment a szekérért. A többiek készek.

– A Lélekorzó?

– Még nincs itt.

– Menjünk, ültessük el ezt a palántát! – Nekivágott a kavargó hófúvásnak. Sietve követtem.

A csapdánkat nem borította el a hó. Ott gubbasztott a tér közepén, és ragyogó aranyfényt árasztott. A víz tócsába gyűlt alatta, kis erecskékben elszivárgott, és jéggé fagyott.

– Szerinted a Lélekorzó meg fogja érezni, ha kilőjük a játékszerét?

– Mérget vehetsz rá. Sőt, Manó és Félszemű is.

– Miattuk ne aggódj! Rájuk gyújthatnád a házat, akkor se ébrednének fel.

– Mindenesetre... Pszt! Valaki van ott. Arra! – Bal felé lökött, és eltűnt az ellenkező irányban.

Kellett ez nekem? – morfondíroztam, miközben karddal a kezemben lopakodtam előre a lábnyi hótorlaszok között. Jókora félkörívet írtam le a kelepcénk körül. A túloldalon belefutottam Hollóba.

– Láttál valamit?

A sötétséget fürkészte.

– Valaki járt itt.

Beleszimatolt a levegőbe, a fejét lassan jobbra, majd balra fordította. Aztán tett féltucat gyors lépést, és maga elé mutatott a földre.

Igaza volt. A lábnyomok egészen frissek voltak. Akárki hagyta őket, kényelmes sétatempóban érkezett, de sietősen távozott. Rájuk meredtem.

– Nem tetszik ez nekem, Holló. – A nyomok azt mutatták, hogy hívatlan vendégünk erősen húzta az egyik lábát. – A Sánta.

– Nem tudhatjuk biztosan.

– Ugyan ki más? És hol késik Elmo?

Visszatértünk a Karmosnak állított csapdához, és türelmetlenül várakoztunk. Holló fel-alá járkált. Néha halkan motyogott valamit. Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna ennyire feldúltnak. Egyszer azt mondta:

– A Sánta nem a Lélekorzó.

Valóban. A Lélekorzó szinte már emberi. A Sánta viszont az a fajta, aki örömét leli a csecsemőkínzásban.

Patkócsattogás és rosszul zsírozott kerekek nyikorgása zökkentett ki minket nyomasztó gondolatainkból. Elmo érkezett a szekérrel. Megállította előttünk, és leugrott a bakról.

– Hol a pokolban voltál? – A félelem és a fáradtság gorombává tett.

– Időbe telik, míg az ember talpra pofozza a lovászfiút és fölszerszámoz egy fogatot. Mi baj? Mi történt?

– Itt járt a Sánta.

– Baszódna meg! Mit csinált?

– Semmit. Csak...

– Menjünk! – csattant fel Holló. – Mielőtt visszajön.

Ő vezetett minket a kőtömbhöz. A védővarázsok mintha nem is léteztek volna. Óvatosan elhelyezte a trófeánkat az ásítva várakozó üregben. Az aranyszínű derengés kihunyt. Szállongó hópelyhek ereszkedtek a fejre és a kőre.

– Nyomás! – nyögte Elmo. – Nincs sok időnk. Megragadtam egy zsákot, és fellódítottam a szekérre. Az előrelátó Elmo viaszosvászon ponyvával terítette le, nehogy a pénzérmék kipotyogjanak a deszkák közötti réseken.

Holló rám szólt, hogy szedjem össze a szétszórva heverő pénzt az asztal alól.

– Elmo, boríts ki pár zsákot a szekérre, és add oda őket Vészmadárnak!

Ők zsákokat rakodtak. Én négykézláb mászkáltam Karmos levágott feje alatt, és marékszám szedegettem az ezüstöt-aranyat.

– Egy perc – mondta Holló. A zsákok fele fent volt a szekéren.

– Túl sok van itt a földön – panaszkodtam.

– Ha másképp nem megy, otthagyjuk.

– Mit fogunk csinálni ezzel? Hova dugjuk el?

– Az istállóban, a szalma alá – felelte Holló. – Egyelőre. Később majd álfeneket ácsolunk a szekérre. Két perc.

– Mi lesz a keréknyomokkal? – kérdezte Elmo. – Követni tudja őket az istállóig.

– Miért tenné? – csodálkoztam fennhangon.

Holló rám se hederített.

– Idefelé jövet nem álcáztad őket? – kérdezte Elmótól.

– Eszembe se jutott.

– A fenébe!

Minden zsák fölkerült a szekérre. Elmo és Holló segített nekem összeszedni a kiborogatott pénzt.

– Három perc – mondta Holló. Aztán: – Csend! – Hallgatózott. – A Lélekorzó még nem érhetett vissza, ugye? Nem. Megint a Sánta. Gyerünk! Te hajtasz, Elmo. Ki valamelyik főútra. Vegyülj el a forgalomban! Én majd megyek utánatok. Vészmadár, te próbáld meg álcázni Elmo nyomait!

– Hol van? – kérdezte Elmo, hunyorogva kémlelve körül a hófúvásban.

– Ott – mutatta Holló. – Le kell ráznunk, különben elszedi tőlünk. Indulj, Vészmadár! Mozgás, Elmo!

– Hadd menjen! – Elmo a lovak mellé cserdített az ostorral. A szekér nyikorogva eldülöngélt.

Lebuktam az asztal alá, megtömtem a zsebeimet, aztán lélekszakadva rohanni kezdtem az ellenkező irányba, mint amerre Holló a Sántát mutatta.

Nem tudom, mennyire sikerült eltörölnöm a keréknyomokat. Azt hiszem, a reggeli forgalomnak többet köszönhettünk, mint nekem. A lovászfiút én rendeztem le. A kezébe nyomtam egy ezüsttel megtömött harisnyát – az istállógazdánál évek alatt nem keresett volna ennyit –, és megkérdeztem, nincs-e kedve lelépni valahová. Lehetőleg jó messzire Vérző Rózsától.

– Még a holmimat se pakolom össze – mondta. Ledobta a vasvilláját, és elpárolgott az ismeretlenségbe.

Visszasántikáltam a szállásunkra. Mindenki szunyált, Milánt kivéve.

– Ó, Vészmadár! – köszöntött. – Már épp ideje.

– Fájdalom?

– Aha.

– Macskajaj?

– Az is.

– Mindjárt meglátjuk, mit tehetünk. Mióta vagy ébren?

– Tán egy órája.

– A Lélekorzó járt itt?

– Nem. Tényleg, mi történt vele?

– Franc tudja.

– Hé! Az az én bakancsom! Mit képzelsz magadról, hogy csak úgy felhúzod az én bakancsomat?

– Nyugi, apafej. Ezt idd meg szépen! Megitta.

– Szemét egy alak vagy! Hogy jössz te ahhoz, hogy lenyúljad a bakancsomat? Van neked is, tapicskoljál abban!

Lehúztam a bakancsot, és odaállítottam a tűz mellé, ami időközben teljesen leégett. Milán nem tágított a sarkamból, végig a nyakamon lógott,míg szenet lapátoltam a rostélyra, és árgus szemmel figyelte, nem emelem-e el közben valami holmiját.

– Ha tovább hőbörögsz, felszakad a varrat.

Egy dolog az embereink javára szól, ezt el kell ismernem. Ha orvosi tanácsot adok, mindig hallgatnak rám. Bármilyen dühös volt, Milán visszafeküdt a dikójára, és igyekezett mozdulatlan maradni. Ami persze nem akadályozta meg abban, hogy tovább cseszegessen engem.

Levetettem az átázott cuccaimat, és felhúztam egy hálóinget, ami a padlón hevert félrelökve. Fogalmam sincs, kié lehetett, de elég rövid volt. Föltettem egy kanna teát, aztán Milánhoz fordultam.

– Hadd nézzelek közelebbről! – És odahúztam magam mellé a táskámat.

Éppen a sebet tisztogattam, Milán halk káromkodásaitól kísérve, amikor meghallottam a zajt. Sa-klakk, sa-klakk. Az ajtónk előtt állapodott meg.

Milán megérezte, hogy félek.

– Mi baj?

– Ööö... – Az ajtó kitárult mögöttem. Hátranéztem. Jól találgattam.

A Sánta az asztalhoz ment, lehuppant az egyik székre, szemrevételezte a helyiséget. Szinte felnyársalt a tekintetével. Eltűnődtem rajta, vajon emlékszik-e rám Evezővárosból, ahol összerugdostam és legurítottam egy pincelépcsőn.

– Mindjárt kész a tea – mondtam kissé idétlenül.

A pillantása elidőzött a hólében ázó bakancson, a száradni kiakasztott köpenyen. Aztán sorra végigvándorolt szállásunk minden lakóján. Végül visszatért rám, és nem is mozdult tovább.

A Sánta nem egy nagydarab fickó. Ha az ember találkozik vele az utcán, és nem tudja róla, kicsoda, egyáltalán nem tűnik valami nagy számnak. Akárcsak a Lélekorzó, ő is egyetlen színt hord: piszkosbarnát. A ruhája rongyos volt. Arcát ütött-kopott, csálén álló bőrmaszk takarta. A maszk széle és a csuklya alól csapzott hajtincsek kandikáltak elő rendezetlenül. Szürkeségükbe itt-ott néhány fekete szál vegyült.

Egy szót sem szólt. Csak ült és nézett. Mivel semmi jobbat nem tudtam kitalálni, befejeztem Milán ápolását, aztán lefőztem a teát. Széttöltöttem három bádogbögrébe, az egyiket Milán kezébe nyomtam, a másikat leraktam a Sánta elé, a harmadikat megtartottam.

És most mi legyen? Kifogytam az ürügyekből, hogy lefoglaljam magam. Leülni nem lehet, csak az asztal mellé... Bassza meg!

A Sánta levette a maszkját. Fölemelte a bögrét...

Nem tudtam elszakítani róla a tekintetem.

Az arca halott volt, akár egy rosszul preparált múmiáé. A két szem elevenen és baljósan csillogott, de közvetlenül az egyik alatt jókora darabon ki volt rohadva a hús. Az orra alatt, a szája jobb sarkában legalább fél arasz hiányzott az ajkából, szabadon hagyva a sorvadt ínyt és az elsárgult, szuvas fogakat.

A Sánta belekortyolt a teába, viszonozta a pillantásomat és elmosolyodott.

Kis híján összecsináltam magam.

Az ablakhoz mentem. Az ég alján már derengett némi fény, és a hóesés is csendesedett, de a kőtömböt így se láttam.

Bakancstalpak csattogtak fölfelé a lépcsőn. Elmo csörtetett be a szobába Hollóval.

– Hé, Vészmadár! – mordult föl Elmo. – Hogy a picsába sikerült megszabadulnod attól a kis...? – A hangja hirtelen elvékonyodott, amikor megpillantotta a Sántát.

Holló kérdő tekintetet vetett rám. A Sánta feléjük fordult. Mikor a hátát mutatta nekem, vállat vontam. Holló oldalt lépett, és nekilátott levetni az átázott gönceit.

Elmo azonnal kapcsolt. Ő a másik irányban ment tovább, és a tűz előtt vetkőzött le.

– A kurva életbe, de jólesik ledobni ezt a cuccot! Facsaró víz vagyok. Mi van veled, Milán, még mindig nem dobtad föl a talpad?

– Van friss tea – mondtam.

– Mindem porcikám sajog, Elmo – felelte Milán.

A Sánta végignézett rajtunk, Félszeműről és Manóról sem feledkezve meg, akik továbbra is békésen hortyogva aludták a gazemberek álmát.

– Úgy. Szóval a Lélekorzó a Fekete Sereg legjavát állítja csatasorba. – A hangja rekedtes suttogás volt csupán, mégis betöltötte a szobát. – Hol van?

Holló ügyet sem vetett rá. Száraz nadrágot húzott, leült Milán mellé, szemrevételezte a munkámat.

– Jól forgatod a tűt, Vészmadár.

– Ilyen eszement bandában bőven van alkalmam gyakorolni.

Elmo egy vállrándítással adott választ a Sántának. Kiitta a teáját, szétöntögette a maradékot, feltöltötte a kannát vízzel egy fonatos demizsonból. Aztán lendületből oldalba rúgta Félszeműt, mert vendégünk tekintetét közben Holló vonzotta magára.

– Te! – csattant föl a Sánta. – Nem felejtettem el, mit műveltél Opálban! Meg a forsbergi hadjáratban.

Holló hanyagul a falnak vetette a hátát. Elővarázsolta az egyik kését, a rusnyábbik fajtából, és tisztogatni kezdte vele a körmeit. Elmosolyodott. Egyenesen a Sántára; a szeme gúnyosan csillogott.

Létezik valami, amitől ez az alak képes megijedni?

– Mit csináltatok a pénzzel? Az nem a Lélekorzóé volt. Az Úrnő nekem adta.

Holló dacos viselkedéséből én is bátorságot merítettem.

– Neked nem Szilmezőn kellene lenned? Úgy hallottam, az Úrnő kiutasított a Torokból.

Harag torzította el a roncsarcot. Baloldalt függőleges forradás futott rajta végig, a homlokától az álláig. Valósággal kivirított belőle. Állítólag lejjebb, a bal mellén is folytatódott. A sebet magának a Fehér Rózsának a kardja hasította.

A Sánta felállt. Mire az a kurafi Holló azt mondta:

– Kéznél van a kártya, Elmo? Felszabadult az asztalunk.

A Sánta ábrázata elborult. A feszültség észvesztő iramban fokozódott. A vendégünk felcsattant.

– A pénzt akarom! Az az enyém. Választhattok, hogy együttműködtök-e. Nem hiszem, hogy örömötökre fog szolgálni, ha nemet mondtok.

– Ha kell a pénz, eredj és szerezd meg! – mondta Holló. – Kapd el Karmost. Vágd le a fejét. Vidd oda a kőhöz. A Sántának ez aligha jelenthet gondot. Karmos csak egy bandita. Ugyan mi esélye lenne a Sánta ellen?

Azt hittem, a Fogadott fel fog robbanni. Nem tette. Egy pillanatra meghökkent De az elbizonytalanodása nem tartott sokáig.

– Rendben. Ti akartátok. – A mosolya széles volt és kegyetlen. A feszültség forrpontra hágott.

Árnyék mozdult a nyitott ajtóban. Egy karcsú, sötét ruhás alak jelent meg a küszöbön, s tekintetét a Sánta hátába döfte. Felsóhajtottam megkönnyebbülésemben.

A Sánta sarkon perdült. A levegő egy pillanatra szinte szikrázott a két Fogadott között.

A szemem sarkából észrevettem, hogy Manó felül. Ujjai bonyolult ütemre táncoltak. Félszemű a falnak fordulva feküdt, és a takarójába suttogott. Holló ujjai megszorultak a késpengén, dobófogásra váltva. Elmo megmarkolta a teáskannát, készen arra, hogy a forró vizet a Sánta arcába loccsantsa.

Én semmit nem láttam karnyújtásnyi távolságon belül, amit hozzávághattam volna. Mi a fészkes fenével szállhatnék be? Esetleg, ha véletlenül túlélem, megírhatom a nagy leszámolás krónikáját.

A Lélekorzó apró mozdulatot tett, megkerülte a Sántát, és helyet foglalt a kedvenc székén. Egy másikat könnyed eleganciával elhúzott az asztal mellől, és felrakta rá a lábát. Aztán hosszan nézte a Sántát összeillesztett ujjhegyei fölött.

– Az Úrnő rám bízott egy üzenetet. Arra az esetre, ha netán találkoznánk. Sürgősen látni óhajt. – A Lélekorzó ezúttal nem cifrázta a dolgot; végig ugyanazon a hangon beszélt. Női hang volt, hideg és kemény. – Szeretne elcsevegni veled a szilmezei felkelésről.

A Sánta összerezzent. Az egyik keze idegesen megrándult az asztal fölött.

– Felkelés? Szilmezőn?

– Lázadók rohanták meg a palotát és a barakkokat.

A Sánta roncsarcából kifutott a szín. A keze tovább rángatózott.

– Nagyon kíváncsi rá – folytatta a Lélekorzó –, miért nem voltál ott, hogy visszaverd őket.

A Sánta még kábé három másodpercig időzött a társaságunkban. Az arca ezalatt egészen groteszk látványt nyújtott. Ritkán láttam emberi vonásokon ennyire nyers, leplezetlen rettenetet. Aztán sarkon fordult, és kimenekült a szobából.

Holló utánavágta a kését. A penge rezegve állt meg az ajtófélfában. A Sánta észre sem vette.

A Lélekorzó nevetésre fakadt. Nem a régről ismert, gyöngyöző kacaja volt ez, hanem valami mélyről feldübörgő, érdes, bosszúszomjas hahota. Fölállt, és az ablak felé fordult.

– Ó! Valaki közben kiérdemelte a vérdíjunkat? Mikor történt?

Elmo úgy leplezte a reakcióját, hogy ajtócsukás ürügyén hátat fordított neki.

– Idelöknéd a késemet, Elmo? – kérte Holló.

Én a Lélekorzó mellé araszoltam, és kilestem az ablakon. A havazás elállt. A kőtömböt tisztán lehetett látni. Hideg volt és fénytelen, a tetején hüvelyknyi vastag hóréteggel.

– Nem tudom. – Forrón reméltem, hogy elég meggyőző hangot ütök meg. – Egész éjjel szakadt a hó. Mikor utoljára kinéztem – nem sokkal azelőtt, hogy ő beállított –, még a párkányt is alig láttam, nemhogy a követ. Talán jobb lesz, ha lemegyek.

– Ne fáraszd magad!

Úgy igazította a székét, hogy szemmel tarthassa belőle az egész teret. Később elfogadott Elmótól egy bögre teát. Amikor felhajtotta a fátylát az iváshoz, hátat fordított, hogy ne láthassuk az arcát.

– Karmos nincs többé. Korcs lakájai pánikba estek – merengett fennhangon, mikor letette az asztalra az üres bögrét. – És ami még szebb, ismét sikerült kínos helyzetbe hozni a Sántát. Mindent összevetve nem rossz. Egyáltalán nem rossz.

– Igaz volt, amit mondtál neki? – kérdeztem. – Szilmezőről?

– Az utolsó szóig – felelte egy pajkos csitrilány incselkedő hangján. – Persze fölvetődik a kérdés, honnan tudták meg a lázadók, hogy a Sánta elhagyta a várost. És hogy az Alakváltó honnan értesült olyan gyorsan a fejleményekről, hogy bőven volt ideje a helyszínen teremni és leverni a felkelést, mielőtt komolyabb károkat okozhatott volna. – Újabb szünet. – A Sánta minden bizonnyal hosszan el fog töprengeni ezen, mialatt hibája következményeiből lábadozik. – Megint fölnevetett, ezúttal selymesebb és gonoszabb hangon.

Elmo és én elfoglaltuk magunkat a reggelikészítéssel. A főzés általában Milán dolga volt, így hát jó kifogásunk akadt, hogy megbontsuk a szokásos napirendet. Egy idő múlva a Lélekorzó megjegyezte:

– Most már semmi értelme, hogy továbbra is itt ücsörögjetek. A kapitányotok imái meghallgatást nyertek.

– Hazamehetünk? – kérdezte Elmo.

– Mi okotok lenne maradni?

Félszeműnek lettek volna okai. Nem hallgattuk meg őket.

– Reggeli után csomagolunk – mondta Elmo.

– Ebben az időben akarsz elindulni? – szörnyülködött Félszemű.

– A Kapitány vár minket.

Vittem a Lélekorzónak egy adag rántottát. Nem tudom, hogy jutott eszembe. Ritkán evett, reggel pedig szinte soha. De ezt elfogadta, és hátat fordított vele.

Kikukkantottam az ablakon. A tömeg fölfedezte a nagy változást. Valaki lesöpörte a havat Karmos arcáról. A szeme nyitva volt, és mintha minket bámult volna. Fura.

Az asztal alatt emberek tülekedtek, neki vadultan verekedve a. maradék pénzért. Ahogy nyüzsögtek és vonaglottak, az oszló holttestben hemzsegő férgek jutottak eszembe róluk.

– Igazán bánhatnának vele nagyobb tisztelettel! – mormoltam. – Pokoli kemény ellenfél volt.

– Írd meg az Évkönyvekben! – mondta a Lélekorzó. És: – A bukott ellenfélnek csak a győztes adózik tisztelettel.

Közben elkészült az én rántottam is. Szöget ütött a fejembe, mit akar ezzel mondani, de korgott a gyomrom, és a meleg étel pillanatnyilag fontosabb volt.

Mindenki az istállóban volt, engem meg Milánt kivéve. A sebesültért majd erre fordulnak a szekérrel. Altatót adtam be neki; kemény út lesz, így legalább az elejét könnyen átvészeli.

A fiúk nem kapkodták el a dolgukat. Elmo valami ponyvatetőfélét akart a szekérre eszkábálni, hogy Milán jobban védve legyen az időjárás szeszélyeitől. Várakozás közben pasziánsszal ütöttem el az időt.

Egyszerre csak a Lélekorzó szólalt meg mellettem.

Nagyon szép nő, Vészmadár. Fiatalnak néz ki. Üdének. Kívánatosnak. És szíve is van. Kovakőből. A Sánta hozzá képest jámbor pincsikutya. Imádkozz, hogy sose akadjon meg rajtad a szeme!

Kinézett az ablakon. Szerettem volna kérdésekkel elhalmozni, de most valahogy egy se jött a számra. A rosseb. Elvesztegettem egy nagy lehetőséget, ami talán sohasem fog megismétlődni.

Milyen színű a haja? A szeme? Hogyan mosolyog? Csupa olyan dolog, amit nem tudok, és – talán épp ezért – mégis rengeteget jelent nekem.

A Lélekorzó felállt, maga köré kanyarította a köpenyét.

– Már csak a Sánta miatt is megérte volna – mondta. Az ajtóban megállt, visszanézett rám, átdöfött a tekintetével. – Te meg Elmo meg Holló. Igyatok egyet az egészségemre! Hallod?

És eltűnt.

Egy perc múlva befutott Elmo. Lecipeltük Milánt, és megindultunk vissza Meystriktbe. Az idegeim utána még hosszú ideig rendetlenkedtek.

NEGYEDIK RÉSZ

SÓHAJ

Egyetlen más esetről sem tudok, ami összemérhető lett volna ezzel a rajtaütéssel. A Sereg még sohasem nyert ilyen kevés erőfeszítés árán ilyen sokat. Merő vakszerencse volt, ami száz százalékosan a mi javunkra sült el. A lázadók persze kész katasztrófaként élték meg.

A Torokból vonultunk vissza, ahol az Úrnő védővonalai egyik napról a másikra omlottak össze. Velünk menekült öt-hatszáz sorkatona is, akik a nagy felfordulásban elszakadtak az egységeiktől. A Kapitány szeretett volna minél gyorsabban kiszabadulni ebből a csávából, ezért úgy határozott, hogy nem a hosszabb déli utat fogjuk követni, hanem egyenesen átvágunk a Fellegek Erdején Hercegfő felé.

Az üldözésünkre küldött reguláris lázadó hadosztályt egy-két napi járóföld választotta el tőlünk. Visszafordulhattunk volna, hogy beléjük marjunk, ám a Kapitány jobbnak látta fogócskázni velük. Részemről tökéletesen egyetértettem. Vérző Rózsa körül szörnyű csaták voltak. Ezrével hullottak az emberek. Mióta ennyi lézengő csapódott a Sereghez, tetemesen megnőttek a veszteségeink, egyszerűen azért, mert nem jutott időm minden sebesültre.

A parancsunk az volt, hogy jelentkezzünk Hercegfőben az Éjvadásznál. A Lélekorzó úgy vélte, Hercegfő lesz a következő nagy lázadó offenzíva célpontja. Bármilyen fáradtak voltunk, biztosra vehettük, hogy jócskán lesz még alkalmunk verekedni, mielőtt a tél beállta lelassítaná a háború menetét.

– Vészmadár! Ezt nézd!

Bagó rohant oda lelkesen, ahol a Kapitánnyal, Némával és két-három másik testvérrel üldögéltünk. Egy pucér nőt hozott megmutatni, a vállán átvetve cipelte. Pár órája még egész csinos jószág lehetett, de azóta már a fél Sereg keresztülment rajta.

– Nem rossz, Bagó, nem rossz – mondtam, és tovább jegyzetelgettem. Bagó mögött folytatódott a kurjongatás meg a sikoltozás. A fiúk learatták a győzelem gyümölcseit.

– Barbár vadállatok! – jegyezte meg a Kapitány lemondóan.

– Muszáj néha szabadjára ereszteni őket – emlékeztettem. – Inkább itt tombolják ki magukat, mint Hercegfőben.

A Kapitány kelletlenül helyeselt. Nincs igazán odáig az erőszakért meg a fosztogatásért, noha tudja, hogy enélkül nem megy. Azt hiszem, titokban romantikus lelkű, legalábbis ami a nőket illeti.

Megpróbáltam felvidítani.

– Csak maguknak köszönhetik a nyavalyások. Senki sem kényszerítette őket, hogy fegyvert fogjanak.

– Mióta megy ez már, Vészmadár? – kérdezte komoran. – Nekem néha az az érzésem, mintha mindig is így lett volna. Te vissza tudsz emlékezni azokra az időkre, amikor még nem voltál katona? Mi értelme? Mi a francnak vagyunk itt? Sorra nyerjük a csatákat, de az Úrnő közben elveszti a háborút. Miért nem fújják le az egészet, és küldenek haza mindenkit?

Részben igaza volt. Forsberg óta egyebet sem csináltunk, csak visszavonultunk, bár mindenütt keményen álltuk a sarat. A Torkot szilárdan kézben tartottuk, míg az Alakváltó meg a Sánta el nem kezdték hátbadöfködni egymást.

A legutóbbi „rugalmas elszakadó manőverünk” egy titkos lázadó támaszpont kellős közepébe zuhintott bennünket. Valószínűleg ez volt az Éjvadász ellen tervezett hadjárat fő kiképzőtábora és hadműveleti központja. Szerencsére előbb vettük észre a lázadókat, mint azok minket. Körülvettük a vackukat, és közvetlenül virradat előtt lerohantuk őket. Óriási túlerőben voltak, de hiányzott a vér a pucájukból. Csupa zöldfülű önkéntes. Az egyetlen meglepetést az amazonosztagok jelentették.

Persze hallottunk már róluk. Keleten, Rozsda környékén, ahol kegyetlen állóháború alakult ki a lázadókkal, nem számítanak ritkaságnak. Nekünk viszont ez volt velük az első találkozásunk. Nem hatottak meg minket túlságosan, bár az igazat megvallva derekasabban verekedtek a férfiaknál. Talán mert több volt a veszítenivalójuk.

A szél füstöt sodort felénk. A fiúk nekiláttak eltüzelni a barakkokat meg a főhadiszállást. A Kapitány felhorkant.

– Vészmadár, eredj, és ügyelj rá, hogy azok a vadbarmok ránk ne gyújtsák az erdőt!

Fölálltam, összeszedtem a cókmókomat, és megindultam a pokoli lárma felé.

Mindenfelé hullák hevertek. Az idióták tökéletes biztonságban hitték magukat. Se cölöpfal, se körsánc, se védőárok. Agyalágyultak. A táborépítést alapból ezzel kell kezdeni, még akkor is, ha az ember tudja, hogy száz mérföldes körzetben híre-hamva sincs ellenségnek. A lakóbarakkok várhatnak. Bőrig ázni még mindig kellemesebb, mint tűbe harapni.

Hozzá kéne már szoknom ehhez. Nem tegnap óta vagyok a Seregnél. És mostanában nem is zavar annyira, mint eleinte. Erkölcsi téren akad néhány érzékeny pontom, ám az évek során alaposan körülpáncéloztam őket. De azért ilyenkor igyekszem nem odanézni, ahol a legocsmányabb dolgok folynak.

Ti, akik utánam jöttök, és tovább firkáljátok ezeket az Évkönyveket, tisztában vagytok vele, hogy sehol sem írom le a teljes igazságot a Fekete Seregről. Visszariadok tőle, hogy papírra vessem, micsoda mocskos gazemberekkel élek együtt, ámbár ha úgy hozza a sors, habozás nélkül meghalnék értük, mint ahogy ők is értem. Ti tudjátok róluk, hogy aljasok, erőszakosak és ostobák. Vérszomjas barbárok, akik nyakló nélkül gyilkolnak és kegyetlenkednek, s csak az tartja valamelyest kordában őket, hogy néhány aránylag tisztességes fickó is akad közöttük. Ritkán beszélek erről, mert ezek az emberek a testvéreim, a családom, és engem kölyökkoromban arra tanítottak, hogy sose mondjak rosszat a rokonaimról. Minél régibb egy lecke, annál nehezebb kiirtani az ember lelkéből.

Holló mindig röhög, ha a feljegyzéseimet olvassa. „Mézes cukorkának” csúfolja őket, s azzal fenyegetőzik, hogy egyszer elszedi tőlem az Évkönyveket, és úgy írja meg az eseményeket, ahogyan ő látta őket.

Holló, a keményseggű! Aki folyton gúnyolódik velem. És aznap vajon ki volt az, aki fel-alá mászkált az égő táborban, és ha a fiúk egy kis kínzással akarták elszórakoztatni magukat, rögtön ott termett, hogy véget vessen neki? Kit kísérgetett mindenhová egy tízéves kislány egy öreg teherhordó öszvéren? Nem Vészmadarat, testvérek. Nem Vészmadarat. Vészmadár nem romantikus széplélek. Ezt a címkét szívesen átengedi a Kapitánynak és az ő Holló cimborájának.

Természetesen Holló lett a Kapitány legjobb barátja. Képesek órákig elüldögélni egymás mellett, mint két kibaszott szikla, és beszélni is kábé annyit beszélnek. Tökéletesen elég nekik a másik puszta társasága.

A fogolyszedők egy része váltságdíjra utazott, őket Elmo vezette, és főleg a Sereg idősebb katonái közül kerültek ki, akik már nem habzsolták olyan féktelen étvággyal a friss pipihúst, csak gyorsan elverték az éhüket, aztán áttértek a jövedelmezőbb tevékenységre. Akik még mindig az amazonokat nyomorgatták, azok javarészt a közénk keveredett ifjú sorkatonák voltak.

Nem rajtuk múlt, hogy menekülnünk kellett a Torokból. Vérző Rózsánál derekasan verekedtek a lázadókkal, de az ellenség túl erősnek bizonyult. A Tizennyolcak Körének a fele kivonult ellenünk. Mi csak a Sántára és az Alakváltóra számíthattunk. Ők viszont több időt töltöttek egymás gáncsolgatásával, mint a Kör támadásainak visszaverésével. Az eredmény: totális összeomlás. A legmegalázóbb vereség, amit az Úrnő az utóbbi évtizedben elszenvedett.

A Kör általában összetart. Vagyis nagyjából ugyanannyi energiát fordítanak egymás cseszegetésére, mint a háborúra. A Fogadottak gyilkos marakodásához képest ez paradicsomi állapot.

– Hé, Vészmadár! – kiáltott rám Félszemű. – Gyere murizni!

Behajított egy égő fáklyacsonkot az egyik barakk ajtaján. Az épület szabályosan szétdurrant. Vastag tölgyfatáblák szakadtak le az ablakokról. Egy hatalmas lángnyelv mindenestül elborította Félszeműt. Üvöltve rontott ki a tűzből, gyapjas haja füstölgött az ütött-kopott kalap széles, kajla karimája alatt. A földre tepertem, lekaptam a kalapját, és azzal kezdtem csapkodni a fejét.

– Jól van na! Jól van már, az anyád keservit! – morogta. – Nem muszáj ilyen remekül szórakoznod!

Nem bírtam elfojtani a vigyorgást, miközben felsegítettem.

– Rendben vagy?

– Csak megpörkölődtem – jelentette ki öntudatosan. Azokra a macskákra emlékeztetett, akik valami bődületes ügyetlenség elkövetése után fensőbbséges gőggel tekintenek körül a világban, mintha azt akarnák mondani: „Igen, eleve ezt akartam csinálni!”

A tűz ropogott és sistergett. A barakk fölött parázsló szalmacsomók lebegtek és bukdácsoltak a hőhullámok szárnyán.

– A Kapitány azért küldött, hogy vigyázzak, nehogy valami tökfej erdőtüzet csináljon – jegyeztem meg.

Ekkor Manó baktatott elő az égő épület sarka mögül. Széles szája kaján gúnymosolyra húzódott. Félszemű csak egy pillantást vetett rá, és máris felrikoltott.

– Féreg! Ez a te műved volt!

Hátborzongató üvöltést hallatott, és táncra perdült. A lángok bömbölése elmélyült, ütemessé vált. Hamarosan valami bizonytalan alakot véltem megpillantani a barakk ablakain át, amint fel-alá járkál a tűzben, akár egy ketrecbe zárt ragadozó.

Manó is észrevette. A vigyor lehervadt a képéről. Nagyot nyelt, elsápadt, és ő is belekezdett egy táncba. Versenyt visított az ordító Félszeművel, mindketten vadul pörögtek-forogtak, szinte tudomást sem véve egymásról.

Egy közeli itatóvályú a levegőbe okádta tartalmát, mely csillogó ívben a lángokra zúdult. Példáját hamarosan egy vizeshordó is követte. A tűz bömbölése alábbhagyott.

Félszemű közelebb sasszézott, és bökdösni kezdte Manót, hogy megtörje az összpontosítását. Manó kalimpált, szökdécselt, visongott és tovább táncolt. Újabb vízadagok zúdultak az égő barakkra.

– Micsoda páros!

Sarkon fordultam. Elmo jött oda nézni a látványosságot.

– Szép kis pár, bizony! – feleltem. Folyton akadékoskodnak, nyűgölődnek, civakodnak, mintha főkutya pályatársaikat utánoznák kicsiben. Csak éppen az ő viszályuk nem vérre megy, mint Váltóé meg a Sántáé. Ha valaki elég mélyre fürkész bennük, rá fog jönni, hogy ezek ketten voltaképpen barátok. A Fogadottaknak nincsenek barátaik.

– Találtam valamit. Jó volna, ha te is látnád – közölte Elmo, Tudtam, hogy többet úgyse bírnék kihúzni belőle. Bólintottam és követtem.

Manó és Félszemű folytatták az ingyencirkuszt. Manó állt nyerésre. Már nem aggódtam az erdőtűz miatt.

– Te el tudod olvasni ezeket a francos északi krikszkrakszokat? – kérdezte Elmo. Egy erősen megviselt épületbe vezetett, ami pár órája még vezérkari szállás lehetett. Egy ijesztő méretű papíroshegyre mutatott, amit az emberei halmoztak fel a padló közepén. Nyilván azért, hogy rövidesen alágyújtsanak, és engem megint az idegbaj környékezzen a kurva erdőtűz miatt.

– Azt hiszem, boldogulok vele.

– Gondoltam, hátha találsz a sok szemét közt valami érdekeset. Találomra kihúztam egy papírt. Irattári másolat volt egy tábornoki parancsról; utasításba adta egy reguláris lázadó századnak, hogy szivárogjanak be Hercegfőbe, vonuljanak mély fedésbe a helyi szimpatizánsoknál, majd adott jelre belülről mérjenek csapást a várost védő erőkre. Aláírás: Sóhaj. Csatolva a lázadók összes Hercegfői ügynökéhek neves címlistája.

– Baszodanyád! – nyögtem ki, és elakadt a lélegzetem. Ez az egyetlen írás a lázadók legalább féltucat féltve őrzött titkát leplezte le, és fontos utalásokat tartalmazott néhány továbbira. – Baszodanyád! – Kimarkoltam a halomból egy másikat. Akárcsak az első, ez is parancsnoki utasítás volt egy elitegységnek. Akárcsak az első, ez is valóságos panorámaablakot nyitott a lázadók legfelső szintű stratégiájára. – Hozd a Kapitányt! – förmedtem rá Elmóra. – És Manót és Félszeműt és a Hadnagyot és bárki mást, aki esetleg...

Nyilván olyan pofát vághattam, mint aki becsavarodott, mert Elmo furcsa, ideges arccal nézett rám, amikor félbeszakított.

– Hé, Vészmadár, mi a háborodást találtál?

– A Hercegfő elleni hadjárat teljes stratégiai tervét. Az összes vezérkari rendelettel. A részletes hadrenddel. A személyzeti nyilvántartással. – És még többet. De ezt magának a Kapitánynak tartogattam. – Siess! Minden perc drága! És ha a fiúk találnak még valahol ilyen papírokat, akadályozd meg, hogy elégessék! Lépj a tökükre, verd szét a fejüket, szúrd le őket, de akadályozd meg! Megütöttük a főnyereményt, érted? Nehogy valami ökör alágyújtson vele.

Elmo kiviharzott az ajtón. Hallottam gyorsan távolodó ordítását. Jó strázsamester ez a mi Elmónk. Nem vesztegeti az időt kérdezősködéssel. Horkantva letelepedtem a padlóra, és nekiláttam az iratok átválogatásának.

Az ajtó sarokvasa megcsikordult. Nem néztem fel. Elkapott a láz; olyan sebesen futottam át az iratokat, ahogy csak ki tudtam őket kapkodni a papírkazalból, és kisebb kupacokba rendeztem őket. Két sáros bakancs jelent meg a látóterem szélén.

– El tudod ezeket olvasni, Holló? – Ráismertem a lépteiről.

– Hogy el tudom-e? Igen.

– Akkor segíts szétválogatni!

Holló lehuppant a földre velem szemben. A papíroshegy pont kettőnk között emelkedett, alig láttunk valamit egymásból. Kedves mögötte állt meg, nem annyira közel hozzá, hogy útban legyen, de ahhoz eléggé, hogy mindenki lássa: a védelmét élvezi. Riadt, tompa fényű szemében még mindig azok a borzalmak tükröződtek, amiket abban a távoli faluban élt át.

Bizonyos értelemben Holló a Sereg élő és lélegző, hús-vér szimbóluma. A legfőbb különbség közte és köztünk, hogy ő mindenben kicsit több, kicsit nagyobb nálunk. Mint újonc, mint az egyetlen északi születésű testvérünk, talán az új életünket is jelképezi az Úrnő szolgálatában. Erkölcsi dilemmái a mi erkölcsi dilemmáinkká váltak. Számunkra az is szimbolikus értékű, hogy ő nem üvöltve, a mellét döngetve száll szembe az ellenséggel, hanem csöndes, konok elszántsággal. Mi is ilyenek vagyunk. Jobban szeretünk a fegyverünk acéljával beszélni.

Elég. Miért kell mindenben rejtett értelmet látni? Elmo megütötte a főnyereményt. Mi Hollóval átrostáljuk a hordalékot az aranyrögök után.

Beállított Manó és Félszemű. Egyikük sem ismerte az északi írást. Unalmukban azzal szórakoztak, hogy testetlen árnyékokat küldtek fogócskázni a falakra. Holló csúnya pillantást vetett rájuk. Vége-hossza nincs bohóckodásuk idegesítő tud lenni, amikor az embernek valami komoly dolgon jár az esze.

Visszanéztek rá, abbahagyták a játékot, és szótlanul leültek a fal mellé; mint két vásott lurkó, akiket alaposan elfenekeltek. Hollóban megvan az az erő, az a képesség, az a személyes kisugárzás, ami hideg, sötét fuvallatként borzongatja meg az embereket, ha rájuk néz. Még akkor is, ha esetleg veszélyesebbek nála.

Megérkezett a Kapitány meg a Hadnagy, Elmo és Néma kíséretében. Kint, az ajtó előtt néhány kíváncsi lődörgőt pillantottam meg. Észvesztő, milyen hamar ki tudják szagolni, ha valami nagy dolog készülődik.

– Mid van, Vészmadár? – kérdezte a Kapitány. Föltételeztem, hogy Elmót már szárazra facsarta, akár egy citromot, így hát rögtön a tárgyra tértem.

– Ezek itt vezérkari parancsok – koppintottam rá az egyik kupacomra. – Ezek hírszerzői jelentések – tértem át egy másikra. – Mindet Sóhaj szignálta. Úgy tűnik, szétrugdostuk a zöldségeket Sóhaj privát veteményesében.

A hangom közben mind magasabb régiókba emelkedett az izgalomtól, a végén már vészesen közel kerültem a Manó-féle önelégült visongáshoz.

Egy darabig senki nem szólt semmit. Mikor besietett hozzánk Cukorfalat a többi strázsamesterrel, Manó fura, nyikkanó zörejeket hallatott, de nem folytatta. Végül a Kapitány Hollóhoz fordult.

– Igaz ez?

Holló bólintott.

– Az iratokból ítélve kora tavasz óta errefelé mászkál.

A Kapitány karba fonta a kezét, és fel-alá kezdett járkálni. Tisztára úgy nézett ki, mint egy vén, fáradt szerzetes, úton az esti zsolozsmára.

Asszonyból ritkán válik jó katona – jó hadvezérről nem is beszélve –, de Sóhaj a kivétel, aki erősíti a szabályt. A lázadók leghíresebb tábornoka. Az ő konok, dacos lángelméje híján a keleti front már évekkel ezelőtt összeomlott volna; Sóhaj azonban megtartotta, a Tízek minden erőfeszítése ellenére. Ezenkívül tagja a Tizennyolcak Körének, méghozzá az egyik legveszélyesebb. A kimerítő alaposság, amellyel hadműveleteit megtervezte és előkészítette, közmondásossá vált. Ebben a háborúban, mely mindkét fél részéről túl gyakran csapott át fegyveres káoszba, az ő haderői híresek voltak szervezettségükről, fegyelmezettségükről és elszántságukról.

A Kapitány megcsóválta a fejét.

– A legutóbbi jelentések szerint Sóhaj a Rozsdában állomásozó lázadó seregek főparancsnoka. Ugye? – Rozsda körül már három éve folyamatosan dúltak a harcok. Állítólag több száz négyzetmérföld vált terméktelen pusztasággá. A múlt télen mindkét fél kannibalizmusra kényszerült, különben éhen haltam volna.

Bólintottam. Szónoki kérdés volt. A Kapitány fennhangon gondolkodott.

– Rozsda pedig évek óta egyetlen óriási húsdaráló. Sóhaj nem hajlandó megtörni. Az Úrnő nem hajlandó visszavonulni. De ha Sóhajt áthelyezik erre a frontra, az csak azt jelentheti, hogy a Kör feladja Rozsdát.

– Amiből az következik – fűztem hozzá –, hogy nem erőltetik tovább a keleti offenzívát, inkább északra összpontosítanak.

Észak a birodalom sebezhető pontja. Nyugaton a lázadás szelleme sohasem tudott gyökeret verni. Délen a tengert az Úrnő szövetségesei uralják. Északkal viszont a kutya sem törődött, mióta a birodalom határai elérték a roppant erdőségeket Forsberg fölött. A lázadók északon aratták a leglátványosabb sikereiket.

– És itt lendületben vannak – jegyezte meg a Hadnagy. – Forsberget meghódították, a Torkot elözönlötték, Vérző Rózsát bevették, Kendőst most ostromolják. Lázadó regulárisok vonulnak Szezámos és Nárcisz felé. A mieink meg fogják állítani őket, de ezzel a Kör is nyilván tisztában van. Így hát feltűnés nélkül átcsoportosítanak, és lecsapnak Hercegfőre. Ha Hercegfő elesik, már majdnem a Viharvidék szélén járnak. Ha átkelnek a Viharvidéken, már csak a Könnyek Lépcsőjét kell megmászniuk, és ott állnak száz mérföldre a Bűbájtoronytól.

Folytattam a válogatást és az osztályozást.

– Elmo, körülnézhetnél, nem kapartak-e a fiúk elő még valamit! Nem kizárt, hogy Sóhaj más fontos cuccokat is dugdos itt.

– Használjuk Félszeműt, Manót és Némát! – tanácsolta Holló. – Nagyobb az esélye, hogy találunk valamit.

A Kapitány rábólintott a javaslatra. Aztán a Hadnagyhoz fordult.

– Rekeszd be odakint a népünnepélyt! Csuka, te Cukorfalattal gatyába rázod az embereket. Húsz percetek van, hogy indulásra kész állapotba pofozzátok őket. Tűznyelő, az őrséget azonnal megkettőzni!

– Uram? – értetlenkedett Cukorfalat.

– Te itt akarsz lenni, amikor Sóhaj visszajön? Mert én kurvára nem. Manó, gyere vissza! Felzörgeted a Lélekorzót. Ezt továbbítani kell fölfelé. Most azonnal.

Manó savanyú pofát vágott, aztán behúzódott az egyik sarokba, és motyorékolni kezdett. Csendes kis varázslat ez – legalábbis az eleje.

A Kapitány tovább rendelkezett.

– Vészmadár, te Hollóval összecsomagolod ezeket az iratokat, ha végeztetek. Magunkkal visszük őket.

– Talán jobb lenne, ha a javát Orzónak tartogatnám – mondtam. – Csomó olyasmi van itt, amire rögtön rá kell nyomulni, ha hasznot akarunk húzni belőlük. Miután Sóhaj leadja a riasztást és intézkedik, szart se érünk velük.

A szavamba vágott.

– Rendben. Küldök egy málhásszekeret. Csak ne szarakodjatok! – A halántéka kissé szürkének tűnt, ahogy kicsörtetett az épületből.

Odakint az iszonyat újfajta árnyalata vegyült a szakadatlan kiabálásba és sikoltozásba. Megtornáztattam sajgó lábamat, és odamentem az ajtóhoz. A fiúk összeterelték a lázadókat a gyakorlótéren. A foglyok megérezték, hogy a Seregnek valamiért hirtelen nagyon sürgőssé vált a távozás. Szegény csórók azt hitték, percekkel azelőtt fognak meghalni, hogy bevágtat a felmentő lovasság.

Fejcsóválva tértem vissza az olvasmányaimhoz. Holló olyan pillantást vetett rám, ami akár azt is jelenthette, hogy osztozik a fájdalmamban. Másrészt viszont azt is, hogy takony alaknak tart a gyengeségem miatt. Hollónál nehéz megmondani.

Félszemű nyomult be az ajtón, odacammogott hozzánk, és nagy halom papirost borított az orrom elé, kötegelve és viaszosvászonba göngyölve. A védőcsomagoláshoz itt-ott nyirkos földgöröngyök tapadtak.

– Igazad volt. Ezeket a tábornok cica hálóbarakkja mögül ástuk ki.

Manó hosszan, metszőn felsikoltott. Vérfagyasztó volt; a magányos utazó hallhatja ilyennek az éjféli erdőben vadászó bagoly rikoltását. Félszemű vágtában indult a hang forrása felé.

Ilyenkor szoktak kételyek felmerülni bennem, hogy tényleg annyira utálják-e egymást.

Manó habzó szájjal nyöszörgött.

– A Toronyban van! Az Úrnővel van! Látom őt a szemével... a szemével... a szemével... A sötétség! Ó, istenem, a sötétség! Ne! Ó, istenem, ne! Ne! – Szavai a nyers iszonyat torz sikolyába fúltak. Aztán a hangja suttogássá halkult. – A Szem. Látom a Szemet. Keresztülnéz rajtam.

Hollóval komor pillantásokat váltottunk, és megvontuk a vállunkat. Fogalmunk sem volt, miről beszél.

Manó egyre sírósabban, nyafogósabban folytatta, és a szókincse is kezdett elapadni, mintha visszafejlődne kisgyerekké.

– Tessék rászólni, hogy ne nézzen így rám! Tessék rászólni, hogy hagyja abba! Jó fiú voltam. Tessék rászólni, hogy menjen el!

Félszemű mellette térdelt.

– Minden rendben. Minden rendben. Ez csak álom, nem valóság. Minden rendben lesz.

Összenéztünk Hollóval. Hátrafordult, és mutogatni kezdett Kedvesnek.

– Elküldöm a Kapitányért.

Kedves vonakodva távozott. Holló kihúzott egy újabb lapot a papírkazalból, és folytatta az olvasást. Hideg, akár a kőszikla, a mi Hollónk.

Manó egy darabig sikoltozott, aztán olyan hirtelen hallgatott el, hogy csak egyvalamire tudtam gondolni. Rémülten fordultam a sarok felé. Félszemű fölemelt kézzel mutatta, hogy nincs rám szükség. Manó teljesítette a feladatát: továbbította az üzenetünket a Lélekorzónak.

Manó izmaiból lassan kiállt a görcs. Az arcáról lefoszlott az iszonyat. Kezdett visszatérni belé a szín. Letérdeltem, kitapintottam a pulzusát. A szíve kalapált, de már lassabb iramban.

– Meg vagyok lepve, hogy nem nyuvadt bele – mondtam. – Máskor is így kikészül tőle?

– Nem. – Félszemű elengedte Manó kezét. – Jobb lesz, ha legközelebb nem ő csinálja.

– Halmozódó mellékhatások? – A mesterségem a szürke zónákban határos az övékkel, de elég kicsi az átfedés. Gőzöm se volt róla.

– Nem. Az önbizalmát kell megtámogatni egy darabig. Úgy hangzott, mintha pont a Torony szívében csípte volna el a Lélekorzót. Azt hiszem, ez bárkit kiborítana.

– Az Úrnő előtt... – akadt el a lélegzetem. Nem bírtam uralkodni hirtelen támadt izgalmamon. Manó látta a Torony belsejét! Talán még magát az Úrnőt is! A Toronyba elég sokan kaptak invitálást, de vissza csak a Fogadott Tízek jöttek közülük. A suttogó szóbeszéd ezerszám rebesget a Toronyról mindenféle borzalmat. És a sors most a kezemre játszott egy élő szemtanút!

– Hagyd békén, Vészmadár! Majd elmeséli neked, ha összeszedte magát. – Félszemű hangja keményen csengett.

Mind nevetnek a kis ábrándozásaimon, azt mondják, egy szellembe szerettem bele. Talán igazuk is van. Néha elrémít a saját fantáziálásom. Lassan már a megszállottsággal határos.

Egy pillanatra megfeledkeztem róla, mivel tartozom Manónak. Egy pillanatra nem az embert, a testvért, az öreg bajtársat láttam benne. Kiaknázható hírforrássá változott a szememben. Megszégyenülten vonultam vissza a papirosaimhoz.