---

A Fekete Sereg 2.

GLEN COOK

LAPPANGÓ ÁRNYAK

(A Második Krónika)

(Tartalom)

Ajánlás

David G. Hartwellnek,

aki nélkül ma nem létezne

sem a Pallos, sem a Rettegés Birodalma,

sem a Csillaghalászok.

1

FENYVES

A bölcsek úgy tartják, minden ember kárhozatra születik. Mindannyian a Halál csecsén nevelkedünk.

Mind, ki él, hajbókol a Néma Császár előtt. Az Árnyéban Rejtező Úr csettint. Egy tollpihe a föld színére hullik. Az Ő énekének nincs dallama. A jó korán hal. A gonosz virágzik. Ő a Káosz Urainak királya. Leheletétől megremegnek a lelkek.

Találtunk egy várost, melyet az ő dicsőségére emeltek réges-régen. Ám korszakok multával ez az imádat megfeledkezett róla, mire is irányul. Isteni fensége megfakult, kitörlődött mindenki emlékeiből, kivéve azokét, akik az árnyakat járják. Fenyvesre most sokkal közvetlenebb veszély leselkedett: egy fantom surrant a múltból a jelenbe, s most egy kőszáli magaslatról fürkészte a várost. Éppen ezért a Fekete Sereg meglátogatta ezt a különös települést, mely oly messze kívül esett az Úrnő birodalmának határain... De ne vágjunk a dolgok elébe. Mi kezdetben még távol jártunk. Csupán két régi barát, és egy maroknyi ember – akikkel majd csak később találkozunk – került szemtől szembe a borzalommal.

2

ROVÁS: RÉZSŰ

A sűrű bokrok közül úgy bukkantak elő a gyerekfejek, akár vakondok a földből. Merőn figyelték a katonákat.

– Legalább ezren vannak – suttogta a fiú. A hadoszlop vége a messzi távolba nyúlt, a felvert por épp egy távoli domb oldalát készült megmászni. A szekerek nyikorgása és a lószerszámok csörömpölése egyre hangosabb lett.

Iszonyatos hőség volt, a gyerekekről szakadt a víz. Gondolataik a közeli patak felé kalandoztak. Szívesen megmártóztak volna abban a kis tóban, amit nemrég arrafelé találtak, de most őrszolgálatot adtak. A verebek mostanság azt csiripelték, az Úrnő ki akarja irtani a Rovás tartományban mozgolódó lázadókat.

És a katonák egyre csak jöttek. Mogorva, sziklaarcú férfiak. Veteránok. A koruk alapján akár részesei lehettek annak a szörnyű csapásnak is, amit hat éve mértek a lázadókra, elpusztítva negyedmillió embert, köztük az itt strázsáló gyerekek apját.

– Ezek ők! – nyögte sápadtan a fiú. Hangja rémülettől és áhítatos tisztelettől remegett. – Ez a Fekete Sereg.

A lány nem ismerte ennyire az ellenséget.

– Honnan tudod?

A fiú egy hatalmas aranyderesen lovagló, tagbaszakadt alakra mutatott. A férfi haja már erősen őszült. Egész tartása parancsoláshoz szokott emberre vallott.

– Az ott a Kapitány. Mellette az a kis fekete fickó nyilván a varázsló, akit Félszeműnek hívnak. Látod a kalapját? Arról lehet felismerni. Akik mögöttük jönnek, azok Elmo meg a Hadnagy.

– Velük van valamelyik Fogadott? – A lány felemelkedett, hogy jobban lásson. – Hol a többi híresség? – Ő volt a fiatalabb. Tízéves bátyja már a Fehér Rózsa katonájának tekintette magát. Dühösen rántotta le maga mellé a húgát.

– Te kis hülye! Azt akarod, hogy meglássanak?

– És akkor mi van?

A fiú elbiggyesztette a száját. A húga persze elhitte, amit Jámbor bácsikájuk mondott, hogy az ellenség nem bántja a gyerekeket. Gyűlölte a nagybátyjukat a beszariságáért.

A Fehér Rózsa követőinek bátorságát egyébként sem tartotta túl sokra. Csak játéknak tekintették az Úrnő elleni háborút. Az volt a leghősiesebb húzásuk, ha néha megtámadtak egy-egy hírvivőt. Az ellenségnek legalább volt vér a pucájában.

Már látták mindazt, amiért ideküldték őket. Megbökte a lány csuklóját.

– Menjünk! – Átlopakodtak a csaliton, a fákkal sűrűn benőtt patakpart felé vették az irányt.

Hirtelen árnyék vetült eléjük az ösvényre. Felpillantottak, és megfagyott a vér az ereikben. Három lovas nézett le rájuk. A fiú elsápadt. Senki sem juthatott mögéjük, anélkül, hogy észrevették volna.

– Manó!

Középen az apró, békaképű fickó elvigyorodott. – Szolgálatodra, töpörtyű.

Bár a fiú megdermedt a félelemtől, agya gyorsan járt. Felkiáltott: – Rohanj! – Ha valamelyikük megússza...

Manó körkörös mozdulatot tett, ujjai között halványlila fényháló feszült ki, aztán olyan mozdulatot tett, mintha eldobna valamit. A fiú elzuhant, láthatatlan kötelékekkel küzdött, akár egy pókhálóba akadt légy. A húga néhány lépésnyire tőle pityeregni kezdett.

– Szedjétek fel őket! – mordult Manó a társaira. – Biztosan érdekes dolgokat fognak mesélni.

* * *

3

FENYVES: VASLILIOM

A Liliom a Szirom-közben áll, Fenyves legretkesebb nyomornegyedében, Katafalkban, ahol minden falatot a halál íze keserít meg, ahol az emberi élet annyit sem ér, mint egy óra a tűz melege mellett vagy egy kiadós falatozás. Düledező homlokzata a jobbján álló házra roskad, úgy kapaszkodik támasztékába, mint akármelyik részeg vendége. Hátsó része az ellenkező irányba lejt. Az oldalát alkotó pőre gerendázaton a rothadás szürke foltjai éktelenkednek. Ablakait hulladékfával deszkázták be, a résekbe pedig rongyokat tömködtek. Szánalmas tetején lyukak tátonganak, amin fütyülve ront be a szél, valahányszor lecsap a közeli Wolander-hegységből. Arrafelé még a nyári napokon is gleccserek csillognak, távoli ezüst erek gyanánt.

De a tengeri szelek sem jobbak. Csontig hatoló jeges párát hoznak, és tomboló jégtáblákat kergetnek maguk előtt keresztül a kikötőn.

A hegység fenyőbozontos karjai a folyót kikerülve a tenger felé nyúlnak, hatalmas tenyerein épült a város és a kikötő. A település a folyón átívelve mindkét oldalon felkúszik a magaslatokra.

Fenyvesen a jólét felfelé igyekszik, minél messzebb a szennyes folyótól. Ha a katafalkiak néhanapján felemelik tekintetüket saját nyomorúságukról, odafent a gazdagok otthonait látják, fenn hordott orrokat, és gazdáikat, akik egymást figyelik a völgy felett.

Még feljebb, az égbe szökő ormokon két kastély áll. A déli magaslaton épült a Zordon, Fenyves hercegeinek székhelye időtlen idők óta. A vár elképesztően lerobbant. Mint majdnem minden épület Fenyvesben.

A Zordon alatt terül el a város hitének szíve, a Tiltott Negyed, ami a mélyben kígyózó Katakombákat rejti. Odalenn félszáz generáció halottjai várják a Távozás Napját, nyugalmukat a Holtak Őrzői vigyázzák.

A hegy északi peremén egy félig elkészült erőd áll. Egyszerűen csak a fekete kastélynak hívják. Tervezése hátborzongatóan idegenszerű. Pártázatáról különös, kifacsarodott szörnyek figyelik a várost. Falain haláltusájukba dermedt csúszómászók kapaszkodnak. Az obszidiánszerű építőanyag folytonosnak tűnő felületét sehol sem töri meg habarcs vagy illeszték. És a vár egyre nő.

A fenyvesiek nem vesznek tudomást sem a kastélyról, sem növekedéséről. Nem akarják tudni, mi folyik odafent. A túlélésért vívott szüntelen küzdelem közepette ritkán van alkalmuk elég magasra emelni a tekintetüket.

4

ROVÁS: RAJTAÜTÉS

Húztam egy hetest, terítettem, eldobtam egy hármast, és a kezemben tartott magányos ászt bámultam. A bal oldalamon Szurkapiszka felmordult:

– Akkor ennyi. Mindjárt kiszáll.

Kíváncsian méregettem.

– És ezt honnan a fenéből veszed?

Húzott, káromkodott egyet, eldobta.

– Ha lapod van, olyan képet vágsz, mint egy hulla. De komolyan, Vészmadár, még a szemeid is megüvegesednek.

Cukorfalat húzott, felmordult, és eldobott egy ötöst.

– Igaza van, Vészmadár. Olyan fapofát tudsz vágni, hogy az már üvölt. Gyerünk már, Milán!

Milán merőn bámulta a leosztását, aztán a paklit, mintha legalábbis a puszta akaratával megfordíthatná a szerencséjét. Húzott.

– A francba! – Eldobta a lapot, egy alakosat. Bemutattam az ászomat, és besöpörtem a nyereményt.

Míg Milán összeszedte a paklit, Cukorfalat a hátam mögé sandított. A tekintete megkeményedett.

– Mi van? – kérdeztem.

– A házigazdánk kezdi összekaparni a bátorságát. Azt lesi, hogy tudna meglógni, értesíteni a haverjait.

Megfordultam. A többiek szintén. A kocsmáros meg a vendégei sorra lesütötték a szemüket, és megpróbálták minél kisebbre összehúzni magukat. Mind, kivéve azt a magas, sötét hajú fickót, aki egyedül üldögélt a tűzhely közelében, az árnyékba húzódva. Ő kacsintott, és üdvözlésképpen felém emelte a korsóját. Összehúztam a szemöldököm, de csak egy mosolyt kaptam válaszul.

Milán osztott.

– Százkilencvenhárom – jelentettem be.

Cukorfalat elfintorodott.

– Baszódj meg, Vészmadár! – mondta szenvtelen hangon. Számolom a leosztásokat. Tökéletes homokszemek a Fekete Seregben töltött életünk homokórájában. Több mint tízezer játszmán vagyok túl a Bűbájtoronynál vívott csata óta. És hogy hány leosztást láttám, mielőtt elkezdtem számolni őket, azt csak az istenek tudhatják.

– Szerintetek kiszagoltak minket? – kérdezte Szurkapiszka. Egyre idegesebb lett. A várakozás már csak ilyen.

– Nem hinném – Cukorfalat eltúlzott figyelemmel rendezgette a lapjait, ezzel árulta el magát. Nagyon jó leosztást kaphatott. Újra átnéztem az enyémet. Huszonegy. Lehet, hogy ezért kiherélnek, de ez a legjobb mód, hogy megállítsam... Virítottam: – Huszonegy!

Milán arca elborult.

– Anyád! – Kiterítette a lapjait. A leosztása túl erős volt nyitáshoz, egy király miatt huszonkettőre jött ki. Cukorfalatnál három kilences, egy ász meg hármas volt. Vigyorogva zsebeltem be mindent.

– Ha ezt is megnyered, átkutatjuk a ruhaujjad! – fröcsögte Szurkapiszka. Összeszedtem a kártyákat és nekiláttam keverni.

A hátsó ajtó zsanérja megnyikordult. Mindenki megdermedt, és a konyhaajtóra meredt. Mozgolódás nesze szűrődött ki.

– Kriglis! Hol a fenében vagy?

A kocsmáros elkínzott pillantást vetett Cukorfalatra, az pedig bólintott. A férfi kiszólt: – Itt vagyok, Jámbor.

– Játszani! – szűrte a fogai közt Cukorfalat. Elkezdtem osztani. Egy negyvenes fickó lépett ki a konyhából, és többen követték.

Mind zöld ruhában, íjjal a vállukon. Jámbor szólalt meg:

– Biztos elkapták a gyerekeket. Fogalmam sincs, hogy, de... – Észrevett valamit Kriglis szemében. – Mi bajod?

Sikerült kellőképpen megfélemlítenünk a kocsmárost, eszébe sem jutott beköpni minket.

A lapjaimba bámultam, közben lassan előhúztam a tűvetőmet. A többiek dettó. Szurkapiszka eldobott egy kettest, amit az előbb húzott. Általában alacsony lapokra játszott, de most túlságosan ideges volt.

Cukorfalat felvette a lapot, lepakolt egy ász-kettes-hármas sort, dobott egy nyolcast.

– Én megmondtam, hogy nem a gyerekeket kéne küldeni! – nyavalyogta Jámbor egyik társa. Úgy látszott, mintha valami régi vitát akarna felemlegetni.

– Baromira nincs most szükségem okostojásokra! – mordult rá Jámbor. – Kriglis, találkozót tartunk. Szedjük össze a cuccot.

– De semmi biztosat nem tudunk – vetette ellen egy másik zöldruhás. – Egyébként is, tudod milyenek a gyerekek.

– Csak magadat vered át. Az Úrnő vérebei már a kertek alatt járnak. A nyavalygós megint közbekotyogott: – Én megmondtam, hogy ennek a bandának nem kéne nekimenni... – Hirtelen elhallgatott, mikor végre rájött, hogy idegenek is vannak a csehóban, az ismerős arcok pedig mind hullasápadtak.

Jámbor a kardjához kapott.

Kilencen voltak, ha beleszámítjuk Kriglist és azokat a helyieket, akik beszálltak a bunyóba. Cukorfalat felfordította a kártyaasztalt. Meghúztuk a tűvetők ravaszát, a négy mérgezett lövedék átsüvített az ivó légterén. Kardot rántottunk.

Alig néhány szempillantásig tartott az egész.

– Mindenki egyben van? – tudakolta Cukorfalat.

– Csak egy karcolás – felelte Milán. Vetettem rá egy pillantást, de nem volt komoly.

– Vissza a sank mögé, öregfiú – vetette oda Cukorfalat Kriglisnek, aki valahogy megúszta a mészárlást. – A többi redves falusi takarítson itt össze. Szurkapiszka, figyeld őket. Ha bármelyik próbálkozik, öld meg az összeset!

– Mit csináljunk a dögökkel?

– Dobjátok őket a kútba!

Lábra állítottam az asztalt, és kisimogattam rajta egy gyűrött papirost. Korábban ezen vázoltuk fel a rovási felkelők vezetőségének hierarchiáját. Jámbor nevét vastagon áthúztam. Valahol középtájon találtam rá.

– Hé! – szóltam oda a kocsmárosnak. – Gyere ide!

Kriglis kábé olyan lelkesen közeledett hozzám, mint kutya a korbácshoz.

– Nyugi. Van esélyed, hogy ép bőrrel megúszd. Persze, csak ha együttműködsz. Áruld el szépen, kik voltak ezek.

Hímezett-hámozott, megpróbált mellébeszélni. Ahogy sejtettem.

– Csak a neveket – próbálkoztam. Összehúzott szemekkel nézte a papírt. Nem tudott olvasni. – Ide figyelj, Kriglis! Kurva jó muri ám a kútban pancsikálni egy rakás hulla társaságában, nem gondolod?

Nyelt egy nagyot, és körbepillantott a teremben. A szeme sarkából a tűzhely mellett ülő fickóra sandított. Az ürge végig meg se mozdult. Még most is látványosan szart ránk.

Kriglis megnevezett mindenkit.

Akadtak, akik rajta voltak a listámon, akadtak, akik nem. Akiknek nem találtam a nevét, valószínű csicskások lehettek. Rovást jó előre kikémleltük, megbízhattunk az információinkban.

Az utolsó hulla is küszöbön kívülre került. Egy kis aranypénzt nyomtam Kriglis kezébe, ő meg elkerekedett szemmel nézte. A vendégei egyre barátságtalanabbul méregették. Vigyorogva hozzátettem:

– Nélkülözhetetlen szolgálataidért.

Gyöngyöző homloka alól kimeredt szemmel bámulta az érmét. A halálos ítéletét. A földijei azt hiszik majd, hogy ő segített a rajtaütésben.

– Most megvagy – suttogtam. – Akarsz élve kimászni ebből a szarból?

Rettegéssel és gyűlölettel átitatott pillantást lövellt felém:

– Miféle gennyládák vagytok ti? – suttogta rekedten.

– A Fekete Sereg, Kriglis. Mi vagyunk a Fekete Sereg.

El nem tudom képzelni hogy csinálta, de sikerült még jobban elsápadnia.

5

FENYVES: MARRON SHED

Az idő hideg volt és lucskos, nyirkos és bágyadt, ködös és mindenekelőtt rohadt szar. A Vasliliom csenevész tüze előtt a beszélgetés ingerült szótagokká csökevényesedett.

Aztán szitálni kezdett az eső, s a város minden függönye összezárult. Barna és szürke alakok kuporogtak elárvultan a sáros, latyakos utcákon. A mai nap mintha csak most mászott volna elő a kétségbeesés méhéből. A Liliom pultja mögött Marron Shed felnézett a korsóból, amit épp törölgetett. Csak a port tartotta távol, hiszen csorba cserépbögréit senki sem használta. Senkinek sem kellett az olcsó, savanyú lőréje. Senkinek sem tellett rá.

A Liliom a Szirom-köz déli részén állt. A pult az ivó árnyaiba burkolózva nyújtózott a bejárattal szemben, mintegy hét lépésnyire az ajtótól. A kis asztalok és a körülöttük álló roskatag székek veszedelmes útvesztőt alkottak a napfényről betévedő vendég számára. A helyzetet vagy fél tucat gyalulatlan pillér rontotta. A mennyezetgerendák túl alacsonyak voltak egy colosabb ember számára, a padlódeszkák nyikorogtak, szálkás felületük megrepedezett, s bármi ömlött rájuk, az a déli sarok felé folyt.

A falakat a letűnt időkre emlékeztető csecsebecsék és cókmókok díszítették, melyeket régi vendégek felejtettek itt, s a manapság betérők számára már az égadta világon semmit sem jelentettek. Marron Shed túl lusta volt leporolni vagy leszedni őket.

Az ivó L alakban ölelte körül a sankot meg a kandallót – az itt álló asztalok voltak a legkapósabbak. A kandallón túl, mélyen a sötétségbe burkolózva, egy lépésnyire a konyhaajtótól indult az emeleti vendégszobákba vezető lépcső.

Ebbe a homályos labirintusba lépett most be egy alacsony, patkányképű figura. Egy köteg aprófát cipelt.

– Shed... Szabad...?

– Már hogy a fenébe ne, Asa? Mindannyiunknak jól jön.

A tűz már rég egy marék szürke hamuvá sorvadt.

Asa a kandallóhoz oldalgott, az ott ácsorgók morogva húzódtak félre. A jövevény Shed anyja mellé telepedett le. A vén June nem tudhatta, ki az, hisz teljesen vak volt. Asa lerakta maga elé a fát, és nekiállt megpiszkálni a parazsat.

– Továbbra sincs semmi a dokkoknál? – tudakolta Shed. Asa a fejét rázta.

– Semmi mozgás. Se ki, se be. Egész nap összesen öt embernek akadt munka. Egy szekeret kellett lerámolni. A fiúk egymásnak mentek a melóért.

Shed bólintott. Asa nem volt az a típus, aki ölre megy, pláne egy kis tisztességes munkáért.

– Kedves, hozz egy sört Asának! – integetett a pult mögött álló lánynak, aki felkapott egy csorba korsót, és a tűzhöz vitte.

Shed nem kedvelte a patkányképűt. Tudta róla, hogy sunyi, tolvaj, hazug gazember, az a fajta, aki pár rézgarasért a saját húgát is eladná. Három dologhoz értett igazán, a nyavalygáshoz, a siránkozáshoz meg a rugalmas elszakadáshoz. Éppen ezért kihívássá vált Shed számára, akinek magának is szüksége lett volna egy kis pátyolgatásra. Asa egyike volt azoknak a földönfutóknak, akiknek a kocsmáros megengedte, hogy ha hoznak egy kis tűzifát, elalhatnak az ivó padlóján. Ez az ötlet pénzt nem hozott ugyan a konyhára, de legalább biztosított némi meleget June reumás csontjainak.

Fenyvesben ingyen fát találni télen semmivel sem volt könnyebb, mint munkához jutni. Shed szinte már csodálta azt az eltökéltséget, amivel Asa távol tartotta magát a becsületes munkától.

A némaságot csak a tűz ropogása törte meg. Shed félrehajította a szutykos rongyot, és az anyja mögé lépett. Ahogy a kezeit a tűz felé nyújtotta, érezte, ahogy fájdalom hasít a körmeibe. Hidegebb volt, mint gondolta.

Hosszú, fagyos télre számíthatnak.

– Asa, van valami biztos helyed, ahonnan tudsz fát szerezni? – Shednek nem tellett tüzelőre. Manapság a fát messzi földekről úsztatták le folyón a kikötőbe. Az ára megfizethetetlen volt. Bezzeg gyerekkorában...

– Nincs. – Asa a lángokba bámult. Égő gyanta szaga töltötte be a Liliomot. Shed aggódott a kémény miatt. Úgy tűnt, ezt telet is fenyőforgácson fogják kihúzni, és már tavaly sem söprette ki a kürtőt. Ha tűz ütne ki, az végleg tönkretenné.

A dolgoknak hamarosan jobbra kell fordulniuk. Már így is a tönk szélén állt, nyakig úszott az adóságban. Bármire képes lett volna.

– Shed!

Az asztalok felé pillantott, az egyetlen fizető vendégére.

– Mi a baj, Holló?

– Kiürült a kupám.

A fogadós tekintete Kedvest kereste, de az eltűnt. Shed halkan káromkodott, nem lett volna értelme felemelni a hangját. A lány süket volt, csak a jelbeszédet értette. Ezt már akkor előnynek tekintette, amikor Holló javasolta, hogy alkalmazza. A Liliom asztalai fölött számtalan titok cserélt gazdát. Úgy tippelte, még több vendég térne be a sutyorgós fajtából, ha biztosak lehetnének benne, hogy senki sem hallgatja ki őket.

Shed lassan ingatta a fejét, majd elvette Holló kupáját. Nem szerette szótlan vendégét, leginkább azért nem, mert ő nagyban játszotta Asa játékát. Senki sem tudott róla, hogy bármilyen jövedelemforrása lenne, mégsem került soha pénzzavarba. A másik ok, amiért viszolygott tőle, hogy Holló fiatalabb, keményebb és egészségesebb volt, mint a Vasliliom legtöbb kuncsaftja. Egyszerűen nem illett a képbe. A Liliom Katafalknak is a legmélyén épült, közel a rakparthoz. Vonzotta a korhelyeket, a kiégett kurvákat, a neppereket, orgazdákat és mindenféle emberi roncsot, akiket a kereskedőhajók farvize sodort a városba, és még egyszer felvetett, mielőtt örökre a mélybe rántotta volna őket. Sheden néha erőt vett az elkeseredés, ilyenkor úgy érezte, hogy drága fogadója éppúgy a végét járja, akárcsak a vendégei.

Holló nem tartozott ide. Lett volna pénze jobb szállásra. A fogadós azt kívánta, bárcsak lenne elég ereje ahhoz, hogy kihajítsa. Különös vendégétől egyszerűen felállt a szőr a hátán, ahogy ott üldögélt a sarokban törzsasztalánál, ahogy halott szemében gyilkos gyanakvással meredt minden belépőre, ahogy megállás nélkül piszkálta a körmét egy borotvaéles tőrrel, de leginkább attól, ahogy jéghideg, szenvtelen hangon figyelmeztetett bárkit, aki megpróbálta Kedvest a vendégszobákba csalni. Ez különösképp gondolkodóba ejtette. Bár nem volt semmiféle egyértelmű kapcsolat közöttük, Holló mégis úgy védte a lányt, mintha csak a szűz hugicája lenne. Pedig mire való egy kocsmatündér...?

Shed megborzongott, és megpróbálta kiverni a fejéből Hollót. Szüksége volt rá. Szüksége volt minden fizető vendégre, akit föl tudott hajtani. Az üzletet már csak az imádság tartotta életben.

Kivitte a bort az asztalhoz. Holló három pénzdarabot nyomott a tenyerébe. Az egyik egy ezüsttallér volt. Döbbenten meredt rá:

– Uram?

– Szerezz valami rendes tűzifát, Shed! Ha meg akarnék fagyni, odakint is megtehetném.

– Igen, uram. – A fogadós az ajtóhoz lépett, és kinézett. Latham fatelepe csak egy háztömbnyire állt.

A szemerkélő eső időközben jeges viharrá terebélyesedett. A mocskos sikátorban sárpatakok csordogáltak.

– Havazni fog napszállta előtt – jelentette be, bár senkit sem érdekelt.

– Ne pöcsölj már! – mordult rá Holló. – Az a kevés meleg is kimegy.

Shed kisurrant. Remélte, hogy odaér Lathamhoz, mielőtt a csontjaiba mar a hideg.

Ám ekkor árnyak váltak ki a jégesőből. Az egyik hatalmas termetű. Mindkettő görnyedten közeledett, nyakuk köré rongyokat tekertek, hogy a hólé ne csorogjon a gallérjuk mögé.

Shed fejvesztve rohant vissza a fogadóba.

– A hátsó ajtón megyek – mutogatta. – Kedves, most lelépek. Reggel óta nem láttál, rendben?

Krag? – kérdezték a lány ujjai.

Shed elkeseredetten bólintott. Beugrott a konyhába, lekapta a foltos kabátját a szögről, és a hátára vetette. Kétszer is elejtette a kulcsot, mire be tudta illeszteni a zárba.

Ahogy kilépett a hidegbe, egy erősen foghíjas vigyorral találta szemközt magát. Penetráns lehelet csapott az arcába, mellébe egy koszos ujj bökött. – Sietsz valahová, Shed?

– Üdv, Vörös. Csak meglátogatom Lathamot, hozok egy kis tüzelőt.

– Nem hinném. – Az ujj megint megbökte. Shed hátraesett, és máris az ivó padlóján találta magát. Verítékben fürödve kérdezte: – Nem kérsz egy kupa bort?

– Ó, milyen kedves tőled. De legyen inkább három.

– Három? – Shed hangja megbicsaklott.

– Hát nem tudtad, hogy Krag is tiszteletét teszi ma este? Ne próbálj hazudni!

– Nem tudtam – hazudta Shed.

Vörös féloldalas mosolyra húzódó ajkai és a mögülük elővillanó csorba fogsor elárulták, hogy átlát rajta.

* * *

6

ROVÁS: FELFORDULÁS

Akármennyire is erőlködsz, valaki mindig beleszarik a levesedbe. Ilyen az élet. Az okos ember csak annyit tehet, hogy számít rá.

A fene sem tudja, hogyan, de valakinek sikerült meglógnia a kricsmiből, nagyjából amikor már a huszonötödik lázadót sikerült begyűjteni, és kezdtünk igazán hálásak lenni Jámbornak, amiért megtette nekünk azt a szívességet, hogy megbeszélésre hívta a banda teljes vezetőségét. Utólag nehéz volna megmondani, ki cseszte el. Mindannyian tettük a dolgunkat, de ilyen éles helyzetben van egy határ, amin túl már nem lehet mindenre odafigyelni. A pofa, aki meglógott, nyilván már órák óta tervezte a szökést. Hosszú ideig nem is vettük észre, hogy eltűnt.

Végül Cukorfalat szúrta ki. Egy parti vége felé egyszer csak az asztalra dobta a lapjait, és megszólalt: – Mínuszban vagyunk egy hullajelölttel, fiúk. Nincs itt az egyik paraszt, tudjátok, aki úgy nézett ki, mint egy disznó.

A szemem sarkából láttam az asztalt. Felmordultam. – Igazad van! Minden kibaszott alkalommal meg kellett volna számolni őket, amikor kimentek a kúthoz.

Szurkapiszka háttal ült a lázadóknak. Nem fordult meg. Kivárt még egy leosztást, aztán odaballagott a pulthoz egy korsó sörért. Míg az asztalnál ücsörgők vele voltak elfoglalva, gyors jelbeszédbe kezdtem. – Készüljünk a rajtaütésre! Tudják, kik vagyunk. Elszóltam magam.

A lázadóknak nagyon fáj ránk a foga. A Fekete Sereg mindenfelé nagy hírnévre tett szert. Olyannak ismertek bennünket, akik garantáltan elfojtanak mindenféle forrongást, bárhol is üsse fel a fejét. Bár annyira talán nem vagyunk vérszomjasak, mint azt terjesztik rólunk, de a jöttünk hírére mindenütt kitör a pánik. Ahol feltűnünk, a felkelők általában fülüket-farkukat behúzva elszelelnek.

Most viszont itt voltunk négyen, elvágva a csapattól, nem számítva támadásra. Naná, hogy balhé lesz. Csak az a kérdés, mikor, és mennyire durva.

Azért nekünk is maradt még egy-két adu a tarsolyunkban. Ha egy mód van rá, sohasem játszunk sportszerűen. A Sereg hitvallása a maximális hatékonyság, a lehető legkisebb kockázattal.

A magas, sötét hajú fickó felállt a helyéről, kilépett az árnyékból, és a vendégszobákhoz vezető lépcső felé indult. Cukorfalat csettintett: – Milán, nézz utána! – Milán már ugrott is, és a pasas nyomába szegődött. A helyiek kíváncsian figyelték.

Szurkapiszka mutogatni kezdett: – És most mi lesz?

– Várunk – mondta fennhangon Cukorfalat, majd jelekkel hozzátette: – Csináljuk, amiért ideküldtek minket.

– Marhára utálok élő csali lenni – jelezte vissza Szurkapiszka. Idegesen pislogott a lépcső felé, majd felderült az arca. – Szívassuk meg Milánt az osztással!

Cukorfalatra néztem, aki bólintott. – Miért ne? Adj neki kábé tizenhetet. – Milán szeret elsőnek virítani; ha húsznál kevesebbje van, tutira ezt csinálja. Most se igen lesz másként.

Gyorsan kiszámoltam, mit lehet tenni, aztán elvigyorodtam. Nyugodtan oszthatok neki tizenhetet, és még mindig marad a pakliban elég alacsony lap, amivel mind leradírozhatjuk a szerencsétlent. Elkértem a kártyákat.

Átpörgettem a lapokat, és szétválogattam a leosztást. Senkinél nem volt ötösnél nagyobb lap, de a magasabb számok Milánnak jutottak.

Cukorfalat vigyorgott, mint a tejbetök.

Milán még mindig nem jött vissza, úgyhogy Szurkapiszka végül nem bírta tovább.

– Felmegyek, megnézem – jelentette be.

– Rendben – felelte Cukorfalat. Felkelt és szerzett egy sört, míg én az asztalnál ülőket figyeltem. Kezdtek felbátorodni, úgyhogy mélyen az egyikük szemébe néztem, és lassan megcsóváltam a fejem.

Szurkapiszka és Milán egy perc múlva visszajöttek, mögöttük kullogott a hórihorgas ürge, és visszatelepedett az árnyékba. A haverok látványosan megkönnyebbültek. Leültek játszani.

– Ki osztott? – tudakolta Milán.

– Cukorfalat – válaszoltam. – Te jössz.

Lepakolt, és bejelentette: – Tizenhét.

– Azzal nem sokra mész – vágtam vissza nevetve. – Tizenöt.

– Mindketten kicsik vagytok ehhez. Tizennégy – tette hozzá Szurkapiszka.

Most jött Cukorfalat:

– Tizennégy. Ezt beszoptad, Milán.

Ő meg csak ült, és percekig nagyon hülyén nézett. Azután végre leesett neki.

– Gecik! Kiszámoltátok! Csak azt ne higgyétek, hogy perkálok...

– Nyugi, kisfiú, csak vicc volt – csitítgatta Cukorfalat. – Tudod: tréfa. Különben is, neked kéne osztani. – A pakli körbejárt, és szép lassan leszállt az éjszaka. Nem jött több lázadó. A helybéliek egyre többet mocorogtak, páran a családjukért aggódtak, mások azon siránkoztak, hogy el fognak késni. Ahogy bárhol másutt, Rovásban is mindenki csak saját magával törődött. Magasról szartak rá, hogy a Fehér Rózsa vagy az Úrnő uralkodik.

Azon kevesek, akik egy követ fújtak a lázadókkal, most a közelgő rajtaütéstől rettegtek, leginkább azért, nehogy két tűz közé szoruljanak.

Mi úgy tettünk, mintha nem érdekelne minket a dolog.

– Kik a veszélyesek? – kérdezte Cukorfalat jelbeszéddel. Összedugtuk a fejünket, és kiszúrtunk hármat, akikkel meggyűlhet a bajunk, ha kitör a balhé. Milán a székükhöz kötözte őket.

A helybélieknek ekkor esett le, hogy tudjuk, mi jön, és felkészültünk rá, ha nem is repesve várjuk.

A támadók éjfélig vártak. Óvatosabbak voltak, mint akikkel eddig találkoztunk. Talán túl rossz a hírünk...

Egyszerre rontottak ránk. Miután kilőttük a tűvetőinket, kardot rántottunk, és visszavonultunk a kandallóval átellenes sarokba. A magas fickó minden érzelemnyilvánítás nélkül figyelt.

A lázadók rengetegen voltak, sokkal többen, mint amennyire számítottunk. Egyre csak özönlöttek befelé, tömegeltek, egymás útjába kerültek, a halott bajtársaik véres testén gázoltak át. – Szép kis csapda – lihegtem. – Vannak vagy százan.

– Aha – dünnyögte Cukorfalat. – Elég szarul fest. – Azzal tökön rúgta ellenfelét, majd levágta, amikor a nyavalyás kétrét görnyedt kínjában.

Az ivó most már faltól falig tömve volt felkelőkkel, és a ricsajból ítélve odakint még többen tolongtak. Valaki nagyon nem akarta, hogy mi innen a saját lábunkon távozzunk.

De ehhez még nekünk is volt egy-két szavunk.

Az orrcimpáim megremegtek. Valami különös szag szállongott a levegőben, valami oda nem illő dolog, ami még a félelem és az izzadság bűzén is átütött.

– A maszkokat! – üvöltöttem, és előrántottam egy ázott gyapjúcsomót, aminél még egy agyonnyomott görény is illatosabb lehetett. A testvérek követték a példámat.

Valahol felordított egy ember, majd egy másik. A hangok pokolbéli kórussá álltak össze. Ellenfeleink döbbenten és pánikba esve rohangáltak föl-alá. Az arcokat eltorzította a haláltusa. Egymás után estek össze, a padlón rángatózva markolászták a torkukat és az orrukat. Nagyon vigyáztam, hogy az arcomat mindvégig a gyapjúba temessem.

A magas, vékony férfi kilépett az árnyékból, és szép nyugodtan nekilátott elmetélni a támadók torkát egy alkarnyi hosszú, ezüstösen csillogó pengével. Akiket nem kötöztünk a székhez, azoknak megkímélte az életét.

– Most már nyugodtan szuszoghattok – jelezte.

– Figyeld a bejáratot! – utasított Cukorfalat. Tudta, hogy nem rajongok az ilyesfajta mészárlásért. – Milán, tiéd a konyha. Mi Szurkapiszkával segítünk Némának.

Az odakint várakozó lázadók belőttek néhány nyílvesszőt a nyitott ajtón. Nem volt szerencséjük. Ezután úgy döntöttek, ránk gyújtják a fogadót. Kriglis őrjöngött dühében. Néma – egyike azoknak a varázslóknak, akiket hetekkel korábban Rovásba küldtünk, hogy felmérjék a terepet – mágikus hatalmával eloltotta a tüzet. Az egyre idegesebb felkelők nekiláttak az ostrom-előkészületeknek.

– Hétszentség, hogy itt nyüzsög a tartomány összes lázadója – jelentettem ki.

Cukorfalat megvonta a vállát. Ő és Szurkapiszka azzal foglalatoskodtak, hogy barikádot emeljenek a hullákból. – Valahol a környéken lehet a táboruk. – A rovási rendbontókról kiterjedt ismeretekkel rendelkeztünk. Az Úrnő kellőképpen felkészít minket, mielőtt harcba küldene. Arról viszont fogalmunk sem volt, hogy ilyen rövid idő alatt ekkora haderőt képesek mozgósítani.

Az eddigi sikerek ellenére féltem. Hatalmas tömeg nyüzsgött odakint, és a lármából ítélve egyre újabb csapatok érkeztek. Néma, az utolsó pillanatra szánt titkos fegyverünk, már nem sokat ért.

– Elküldted a madaradat? – ripakodtam rá, mivel úgy sejtettem, ez lehetett az oka az emeletre tett kirándulásának. Bólintott. Ettől kicsit megnyugodtam. Egy nagyon kicsit.

Valami megváltozott. Odakint elcsendesedtek. Újabb nyílvesszők süvítettek be az ajtónyíláson. Az ajtót tokostul tépte ki az első támadás, és a küszöbre tornyozott hullahalom sem tarthatja vissza sokáig őket. – Nemsoká jönnek – jelentettem Cukorfalatnak.

– Rendben – felelte. Kiment a konyhába Milánhoz. Szurkapiszka mellém lépett, Néma pedig megállt az ivó közepén, arcán a szokásos kegyetlen mosollyal.

Odakint csatakiáltás harsant.

– Jönnek – bólintottam.

A főerőt sikerült Néma segítségével visszatartani, de páran betörték az ablaktáblákat. Aztán Milánék már nem tudták tovább tartani a konyhát. Cukorfalat keresztüldöfött egy túlbuzgó felkelőt, és egy pillanatra hátrafordult, hogy ráordítson Némára: – Hol a faszban vannak már?

A varázsló csak megvonta a vállát. Úgy tűnt, egyáltalán nem érdekli, milyen közel jár a halálhoz. Tenyerén kis labdát formált villámkisülésekből, és hozzávágta egy ürgéhez, aki épp most ugrott be az ablakon.

Trombiták hangja hasított az éjszakába. – Végre! – kiáltottam. – Itt vannak. – A csapda bezárult.

Már csak egy kérdés maradt. Vajon ideér-e a sereg, mielőtt lemészárolnak bennünket?

Még több ablak tört be, és Néma nem lehetett ott mindegyiknél.

– A lépcsőhöz – bömbölte Cukorfalat. – Vissza a lépcsőhöz!

Futottunk, ahogy csak bírtunk. Néma megidézett valamiféle mérgező ködöt. Persze nem azt a halálos fajtát, amit az előbb használt. Azt nem tudta volna újra megtenni a kellő előkészületek nélkül.

A lépcsőt könnyű volt tartani. Ketten, a hátunk mögött Némával akár a világ végéig is védhettük volna.

Ezzel a lázadók is tisztában voltak. Újra nekiláttak tüzeket gyújtani, és ez alkalommal Néma nem tudta eloltani az összeset.

7

FENYVES: KRAG

Kivágódott az ajtó, és két átfagyott férfi lépett a fogadóba. Topogtak, a ruháikat rázogatták, hogy megszabaduljanak a rákérgesedett jégtől. Shed odalépett, hogy segítsen, de a nagyobbik jövevény arrébb lökte. A másik a kandallóhoz sétált, félrerúgta Asát, és leült a helyére, ujjait a tűz felé terpesztve. A vendégek üres tekintettel bámultak a lángokba, nem láttak, nem hallottak semmit.

Kivéve Hollót jegyezte meg magában Shed. Hátborzongató lakója érdeklődve, ám a legkevésbé sem izgatottan figyelte az eseményeket.

A fogadós homlokát kiverte a víz, mire Krag végre megfordult.

– Nem ugrottál be tegnap, öregem. Hiányoltalak.

– Nem tudtam, Krag. Semmim sem volt, amit elvihettem volna. Nézd csak meg a kasszát! Tudod, hogy kifizetlek, mint mindig, csak adj egy kis időt.

– Már a múlt héten is késtél, Shed. Türelmes voltam, hiszen tudom, hogy gondjaid vannak. De már az azt megelőző héten sem kaptam meg időben a pénzem. Sőt, előtte sem. Ez rossz fényt vet rám. Persze tudom, hogy te komolyan gondolod, amikor azt mondod, fizetni fogsz. De mit gondolnak majd így az emberek? Hm? Talán azt hiszik, ők is nyugodtan késhetnek a törlesztéssel. Talán még az is megfordul a fejükben, hogy fizessenek-e egyáltalán.

– Krag, hidd el, egyszerűen képtelen vagyok egy garast is adni. Nyugodtan nézz be a kármentőbe, semmim sincs. De amint egy kicsit jobban megy...

Az uzsorás intett, Vörös pedig a sank mögé lépett.

– Mostanában mindenkinek rosszul megy. Nekem is vannak problémáim, tudod, kiadások, meg minden. Én sem tudok fizetni, ha te nem fizetsz nekem. – Ráérősen körbesétálta az ivót, a bútorokat nézegette. Shed pontosan tudta, min jár az esze. Meg akarja kaparintani a Liliomot. Olyan mélyre akarja fullasztani az adósságba, hogy ne legyen más választása, mint odaadni a fogadót.

Vörös megtalálta a pénzesládikát, és átnyújtotta Kragnak. Az uzsorás elhúzta a száját.

– Tényleg nagyon rosszul megy a bolt. – Azzal intett Grófnak, az óriásnak, aki hátulról elmarkolta a fogadós könyökét. Shed kis híján elájult. Krag szája gonosz vigyorra húzódott.

– Kutasd át, Vörös. Csak, hogy biztosak legyünk, nem akar átverni. – Kiürítette a ládikát. – Majd leírjuk a tartozásodból.

Vörös megtalálta Holló ezüsttallérját. Krag lassan megcsóválta a fejét.

– Shed, Shed...! Te hazudtál nekem.

Gróf még közelebb feszítette egymáshoz a fogadós két könyökét.

– Az nem az enyém – tiltakozott a foglya sziszegve. – Hollóé. Azért adta, hogy tüzelőt vegyek belőle. Épp Lathamhoz indultam, amikor jöttetek.

Krag szúrós szemekkel méregette. Tudta, hogy Shed igazat mond, biztos volt benne, hogy egy ilyen gyáva féreg nem merne packázni vele.

A féreg gondolatai eközben riadt köröket futottak. Krag tönkreteheti, azután kénytelen lesz a puszta életéért cserébe odaadni a fogadót.

Mi lenne vele akkor? Az utcára kerülne egy öregasszonnyal a nyakában, egy árva garas nélkül.

Shed anyja hangosan szidta Kragot, de senki sem törődött vele, még a saját fia sem. Ártalmatlan vén szatyor. Kedves a félelemtől megdermedve állt a konyhaajtóban, öklét a szájára szorította, tekintete eltelt rettegéssel. Sokkal inkább Hollót figyelte, mint a kialakuló dráma igazi főszereplőit.

– Mijét törjem el, főnök? – érdeklődött Vörös. Rettenetesen élvezte a munkáját. Shedhez fordult. – Nem kéne szórakoznod velünk. Nem kéne hazudnod Krag úrnak. – Teljes erőből gyomorszájon vágta. A fogadós megpróbált összegörnyedni, de Gróf egyenesen tartotta. Vörös újra ütött.

Egy nyugodt hang szólalt meg.

– Igazat mondott. Én küldtem el tűzifáért.

Krag és Vörös megfordult, Gróf azonban nem lazított a szorításán.

– Hát te ki vagy? – akarta tudni Krag.

– Holló. Hagyjátok békén!

Az uzsorás és a csicskása egymásra pillantottak. Ennyi elég volt Vörösnek.

– Azt hiszem, nem kéne így beszélned Krag úrral.

A különös vendég ráemelte tekintetét, a verőlegény pedig megrogyott a súlya alatt. Ám hamarosan rájött, hogy közönsége van, így hát előrelépett, és meglendítette a tenyerét. Holló röptében kapta el a csuklóját, majd könnyedén csavarintott egyet rajta. Vörös térdre esett, nyöszörögve csikorgatta a fogát. Ellenfele csak annyit mondott csendesen: – Ez nagyon hülye ötlet volt.

Krag alig jutott szóhoz döbbenetében.

– Majd mindjárt meglátjuk, ki a hülye! Azonnal ereszd el, míg egészben vagy!

Holló arcán mosoly terült szét, az első, amit Shed valaha látott rajta.

– Fenyegetőzni sem túl okos dolog. – Előbb egy reccsenés hallatszott, majd Vörös üvöltése.

– Gróf! – csettintett az uzsorás.

A verőlegény félrehajította Shedet. Kétszerte nagyobb volt Vörösnél, gyors, akkora, mint egy hegy, és majdnem ugyanolyan okos. Egy tömegpusztító fegyver.

Senki sem látta, honnan került Holló kezébe a hosszú pengéjű tőr. Gróf olyan hirtelen hőkölt vissza, hogy a lábai összegabalyodtak, és keresztülbucskázott az előtte álló asztalon.

– A kurva életbe! – sziszegte Shed. Nyilvánvalónak látszott, hogy itt most valaki meg fog halni. Krag nem visszakozhatott. Az ártott volna a jó hírének.

De ahogy Gróf talpra kecmergett, az uzsorás rászólt: – Segíts Vörösnek felkelni. – A hangjában semmilyen indulat nem érződött.

Az óriás engedelmesen alacsonyabb társához fordult, aki időközben távolabb vonszolta magát, és azon igyekezett, hogy egyenesen tartsa furcsán lifegő csuklóját.

– Talán kissé félreértettük egymást – mondta Krag. – Megmondom, mi lesz, Shed. Egy heted van, hogy kifizess mindent. Az utolsó garasig.

– De...

– Semmi de. Ezek a feltételek. Rabolj ki valakit! Engem az sem érdekel, ha megölöd, de legyen meg a pénz. – Nem kellett ecsetelnie, mi lesz, ha a fogadós ellenszegül.

Megúsztam, gondolta Shed. Nem fog bántani. Túlságosan értékes kuncsaft vagyok.

De honnan a fenéből szerezzen ekkora összeget? Nem adhatta el a fogadót most, a tél kellős közepén. Az öreglány nem élné túl az utcán.

Fagyos szél süvített be, ahogy Krag kifelé menet megtorpant a küszöbön. Búcsúzóul hideg tekintettel mérte végig Hollót, aki viszont arra sem vette a fáradságot, hogy egy pillantást vessen rá.

– Hozz bort, Shed! – mondta. – Úgy tűnik, az előző kiömlött.

A fogadós sürgölődni kezdett, és megpróbált nem odafigyelni a fájdalomra. Az arca így is eltorzult egy-egy hirtelen mozdulattól.

– Nagyon köszönöm, amit tettél, de nem kellett volna beavatkoznod. Ezért téged is ki fogja nyírni.

Holló vállat vont.

– Húzzál a faárushoz, mielőtt más is megpróbálja lenyúlni tőled a pénzem.

Shed az ajtóra nézett. Nem akart kimenni, félt, hogy odakint várják. De amint egy pillantást vetett Hollóra, és látta, ahogy a körmét piszkálja azzal a tőrrel...

– Máris indulok.

A lassan szállingózó hó még veszélyesebbé tette Katafalk utcáit. A sárral telt gödröket vékony fehér takaró fedte.

Shed gondolatai újra meg újra visszatértek a fogadóban történtekhez, és egyre csak azon tanakodott, vajon miért lépett közbe Holló. Talán hogy a pénzét védje? Ésszerűen hangzik. Csakhogy akik rendelkeztek az ésszerűség erényével, azok általában csöndben maradtak Krag közelében. Tudták, elég egy rossz pillantás, és az uzsorás átvágja a torkukat.

Holló viszont új fiú volt errefelé. Talán nem tudta, kivel packázik.

Hát akkor kénytelen lesz megtanulni. Az élete mától fogva egy fabatkát sem ér.

Úgy tűnt, van mit a tejbe aprítania. Nem valószínű, hogy a teljes vagyonát magánál tartja, vagy mégis? Talán valahol a szobájában rejtette el. Talán van annyi, hogy fedezze a tartozást.

Talán ha feldobná Hollót... Krag biztosan értékelné.

– Előbb hadd lássam a suskát! – kezdte Latham gyanakodva, amikor Shed betoppant hozzá. Az ezüsttallér láttán elvigyorodott. – Hehehe! Most ki purcant ki?

A fogadós elvörösödött. Tavaly télen meghalt egy öreg szajha a Liliomban. Shed átkutatta a holmiját, mielőtt kihívta volna az Őrzőket. Tavaszig lett elég pénze, hogy szegény anyjának ne kelljen dideregnie. Katafalkban mindenki tudott a dologról, mivel elkövette azt a hibát, hogy elmondta Asának.

Az örökös nélkül elhaltak tulajdona ősi szokás szerint az Őrzőket illette. Ebből meg az adományokból tartották fenn a Katakombákat.

– Senki sem halt meg. Egy vendégem küldött.

– Na persze. Mert olyanok laknak nálad, akik ezüsttallérokat osztogatnak... – Latham megvonta a vállát. – Különben meg kit érdekel? A pénz jó, nem kell hozzá pedigré. Ha fa kell, hát markolj föl valamennyit. Onnan vegyél.

Shed botorkálva indult vissza a fogadóba, az arca égett, a bordái sajogtak. Latham nem is próbálta palástolni a megvetését.

Hazaérve megvárta, hogy a tűz belekapjon a fába, azután fogott két kupa bort, és odahúzott egy széket Holló asztalához.

– A ház ajándéka – mondta, amikor letette az italt.

Holló egy darabig szótlanul meredt rá, majd belekortyolt a borba, és lerakta a bögrét az asztallapra, nagy műgonddal a kiválasztott pontra igazítva.

– Mit akarsz?

– Még egyszer köszönetet mondani.

– Semmi okod rá.

– Akkor figyelmeztetni. Nem vetted elég komolyan Kragot.

Latham csörtetett be, a kezében egy nyaláb tűzifával. Folyamatosan morgott, mert nem tudott kiállni a szekerével. Jó pár forduló várt még rá.

– Menj a fenébe, Shed! – javasolta Holló. Ahogy a fogadós bíborvörös arccal felállt az asztalától, hirtelen újra megszólalt. – Várj. Úgy érzed, tartozol nekem? Egyszer kérek majd tőled egy szívességet, te pedig megteszed nekem. Rendben?

– Hát persze. Bármit. Csak szólj!

– Eredj, ülj a tűzhöz!

A fogadós beszuszakolta magát az anyja meg Asa közé, s mialatt csatlakozott a többiek egyöntetű hallgatásához, azon gondolkodott, vajon mitől futkározik a hátán a hideg, valahányszor ez a Holló ránéz.

Gondolatainak tárgya eközben hevesen mutogatva beszélgetett a süketnéma felszolgálólánnyal.

8

ROVÁS: TÁJKÉP CSATA UTÁN

A kardom hegye a padlóra hanyatlott. Teljesen kidöglöttem, lihegtem és köhögtem a sűrű füsttől. Tántorogtam, reszketve megragadtam egy felborított asztal lábát, hogy legyen mibe kapaszkodnom. Az ellenlökések ereje egyre nőtt. Biztosra vettem, hogy végünk. Hát még ha a tűz oltásával sem kellett volna foglalkozniuk... Elmo átvágott a szobán, és átkarolta a vállamat.

– Mi van, Vészmadár? Megsérültél? Előkerítsem Félszeműt?

– Semmi bajom, csak kiborultam. Idejét sem tudom, mikor voltam ennyire beszarva. Azt hittem, kicsinálnak.

A lábával felállított egy széket, és leültetett. A legjobb barátom volt, szívós öreg harcos, akit ritkán fogott el az érzelgősség. Friss vér vöröslött a bal karján. Megpróbáltam talpra kászálódni, de rám ripakodott:

– Maradj a seggeden! Zsebes egyedül is elboldogul a többivel. Zsebes huszonhárom éves zöldfülű volt, a pártfogoltam. A Sereg egyre inkább elöregedett, legalábbis a velem egykorúak – akik a csapat gerincét adták – mindenképpen. Elmo ötvenen túljárt, a Kapitány meg a Hadnagy is az ötödik ikszét közelítette, és én sem leszek már újra negyvenéves.

– Elkaptátok őket?

– Eleget. – Elmo lábra állított egy másik széket. – Félszemű, Manó és Néma már keresi azokat, akiknek sikerült lelépni – folytatta elmélázva. – Egy csapásra megtisztítottuk a felkelőktől a fél tartományt.

– Túl öregek vagyunk már ehhez. – Figyeltem, ahogy a mieink elkezdik összeterelni a foglyokat, és kiválogatják közülük azokat, akikből talán ki lehet szedni valami használhatót. – Inkább a srácokra kéne bízni a piszkos munkát.

– Nem bírnák. – A semmibe bámult, tekintete a régmúltat és a messzi távolt faggatta.

– Valami baj van?

Megrázta a fejét, aztán mégis megszólalt.

– Mi a fenét csinálunk mi, Vészmadár? Hát már soha nem lesz vége?

Vártam a folytatást, de nem jött. Sohasem beszél sokat, különösen nem az érzéseiről. Noszogatni próbáltam.

– Ezt hogy érted?

– Mindig ugyanaz a nóta. Felkelőkre vadászunk. Azok meg egyre csak jönnek. Előtte meg Berillben irtottuk a zendülőket, amikor még a Szindikusnak dolgoztunk. Berill előtt meg... Ugyanaz a szar harminchat éve. Én meg soha nem tudtam, hogy helyes-e, amit teszek. Pláne most.

Ez jellemző Elmóra, nyolc évig rágódott a kétségem, mielőtt kibökte volna.

– Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bármin is változtassunk. Az Úrnő nem venné jó néven, ha bejelentenénk, hogy ezentúl csak erre meg erre vagyunk hajlandóak, a többivel felejtsen el minket.

Pedig nem is volt olyan rossz az Úrnő szolgálatában állni. Bár a legkeményebb küldetéseket bízták ránk, a piszkos munkát sohasem nekünk kellett elvégezni – az a reguláris hadsereg feladata volt. Néha persze becsúszott egy-egy megelőző csapás. A szokásos mészárlásokat sem lehetett elkerülni. De mindez az üzlet keretein belül maradt. Katonai szükségszerűség. A túlkapásokban sohasem vettünk részt. A Kapitány ezt mindenáron megakadályozná.

– Ez nem erkölcsi kérdés, Vészmadár. Van egyáltalán bármi erkölcsös a háborúban? Az egész csak erőfölény kérdése. Nem, egyszerűen belefáradtam.

– Már nem ugyanaz a kaland, ugye?

– Már régóta nem az. Munkává vált. Amit azért csinálok, mert semmi máshoz nem értek.

– Ehhez viszont nagyon. – Ez ugyan nem sokat segített, de jobb nem jutott eszembe.

A Kapitány lépett be, medvemódra cammogott, és hideg pillantásával végigmérte a romokat. Hozzánk lépett.

– Hányat kaptunk el, Vészmadár?

– A számok még nem futottak be. Úgy tippelem, a vezérkaruk nagy részét.

Bólintott.

– Megsebesültél?

– Kimerültem. Testileg-lelkileg. Az ég tudja, mikor féltem ennyire utoljára.

Felállított egy asztalt, közelebb húzott egy széket, és elővett egy lapos dobozt, tele térképekkel. A Hadnagy odalépett mellé. Később Cukorfalat odaráncigálta Kriglist. A fene se tudja, hogy, de a kocsmáros valahogy túlélte a balhét.

– Öreg barátunk mondana néhány nevet.

Kiterítettem a papíromat, és kihúztam, akiket Kriglis megnevezett.

A tisztjeink kihajtották a foglyokat sírokat ásni. Szórakozottan eltűnődtem rajta, vajon sejtik-e, hogy saját maguknak ássák. Egyetlen lázadó sem kaphatott kegyelmet, hacsak nem tudtuk teljes bizonyossággal, hogy sikerült átállítani az Úrnő oldalára. Kriglist besoroztuk. Kitaláltunk neki egy mesét, hogyan sikerült megúsznia a rajtaütést, és megöltünk mindenkit, aki ellene tanúskodhatott volna. Cukorfalat hirtelen támadt nagyvonalúsági rohamában még a hullákat is kipucoltatta a kútból.

Néma tért vissza, Félszemű és Manó társaságában. A két csökött varázsló parázs veszekedésbe bonyolódott. Szokás szerint. Már nem emlékszem, min vitatkoztak, de nem is igazán számít. Az egész magáról a veszekedésről szólt, és már évtizedek óta tartott.

A Kapitány savanyú ábrázattal nézte őket egy darabig, aztán a Hadnagyhoz fordult.

– Szív vagy Fejfa? – Ez a két említésre méltó város fekszik Rovás területén. Szívben székel a király, aki a szövetségesünk. Az Úrnő koronázta meg két évvel ezelőtt, miután a Sóhajtó lehirigelte az elődjét. Nem kifejezetten népszerű a rovásiak között. Véleményem szerint – ami persze a kutyát sem érdekli – az Úrnő jobban járna, ha megszabadulna tőle, mielőtt még inkább felszítja a kedélyeket.

A hajnali órákban igencsak csípős a levegő, úgyhogy Manó tüzet rakott, aztán elébe térdelt, és megpróbált némi meleget varázsolni átfagyott ujjaiba.

Félszemű addig kutakodott a sank körül, míg végül talált egy csodával határos módon sértetlenül maradt söröshordót. Csapra verte, töltött egy korsóval, egy hajtásra kiitta, megtörölte a száját a kézfejével. Elégedetten körbejáratta pillantását az ivó romjain, és rám kacsintott.

– Kezdődik... – morogtam.

A Kapitány felnézett. – He?

– Félszemű és Manó.

– Ja! – Visszatért a dolgához, föl se pislantott többet.

A békaképű Manó előtt egy arc formálódott a lángok között. A varázsló nem látta, lehunyt szemmel üldögélt. Félszeműre néztem. Az ő szemei is lecsukódtak, az ábrázata gyűrött volt, ránc hátán ránc a viseltes kalap árnyékában. Az arc a tűzben egyre újabb részletekkel egészült ki. Egy pillanatra megrökönyödtem. Onnan, ahol én ültem, döbbenetesen hasonlított az Úrnőre. Pontosabban arra az arcra, amit az Úrnő akkor viselt, amikor színről színre láthattam. Ez a Bűbájtoronynál vívott ütközet idején volt. Azért hívatott, hogy az agyamat kifürkészve felderítsen egy összeesküvést a Fogadott Tizek között. Jeges félelem markolt a szívembe. Az a rettegés, amivel már évek óta kénytelen vagyok együtt élni. Mert ha újra az elmémbe tekintene, a Fekete Sereg azonnal elveszítené rangidős felcserét és krónikását. Olyan tudás birtokában voltam, amiért királyságokat tenne egyenlővé a földdel.

A lángok közt lebegő arc kinyújtotta szalamandranyelvét. Manó sivalkodva felpattant, fél kezével megpörkölődött orrát szorongatta.

Félszemű háttal állt áldozatának, éppen újabb korsóval töltött magának. Manó egy darabig összehúzott szemöldökkel dörzsölgette az orrát, aztán visszaült. Félszemű megfordult, de épp csak annyira, hogy a szeme sarkából figyelhesse. Addig várt, míg Manó feje nem kezdett kókadozni.

Ez a csipkelődés öröktől fogva így ment. Már akkor is mindketten a Seregben szolgáltak, amikor én beléptem, Félszemű már vagy száz éve. Az tény hogy nagyon öreg, de olyan virgonc, mintha velem egykorú lenne.

Talán még virgoncabb. Az utóbbi időben egyre inkább érzem a kor súlyát, a gondolataim el-elkalandoznak, a hátrahagyott életem felé. Persze még mindig röhögnöm kell, ha elnézem, hogyan láncolják magukat a világ egy apró darabkájához a parasztok meg a városiak, míg én szabadon járom a föld színét, láthatom minden csodáját. De ha egyszer végleg elpihenek, nem marad utánam gyermek, aki továbbvinné a nevem, nem lesz családom, aki meggyászolna, kivéve talán a bajtársaimat; senki sem fog emlékezni rám, semmi sem jelöli majd a végső nyughelyem, hisz nem is lenne kinek megjelölni. Bár hihetetlen dolgokat láttam, mégsem alkottam semmi maradandót, talán csak ezt a néhány fejezetet az Évkönyvekben.

Elképesztő, milyen önhitt vagyok. Képes lennék megírni a saját nekrológomat a Fekete Sereg történelmének álcázva.

Kezd bennem előjönni valami morbid vonás. Oda kéne figyelnem rá.

Félszemű csészét formált a kezéből, és tenyérrel lefelé az asztalra tette. Mormolt néhány szót, aztán szétnyitotta az ujjait. Egy öklömnyi, szőrös pók bújt elő a keze alól, lompos mókusfarkat vonszolva maga után. Ki mondta, hogy Félszeműnek nincs humorérzéke?! A nyolclábú undormány leugrott a padlóra, és nekiiramodott. Egy pillanatra megállt előttem, fölvigyorgott rám – Félszemű suvikszos képét viselte, csak szemkötő nélkül –, majd tovább iszkolt Manó felé.

A mágia lényege a megtévesztés, akár vásári sarlatánok űzik, akár igazi varázslók. Ugyanez volt a helyzet a lompos farkú pókkal is.

Manó persze nem aludt. Bár úgy látszott, szendereg, valójában éberen figyelt. Amikor a pók a közelébe ért, hirtelen megperdült, felkapott egy fadarabot a tűz mellől, és lecsapott vele, ám a pók félreugrott. Manó nekivadultan döngölte a padlót, de célpontja hihetetlen sebességgel szaladgált körülötte, miközben Félszemű hangján vihogott.

A lángok között újra megjelent az arc, és kinyújtotta a nyelvét. Manó nadrágjának ülepe azonnal tüzet fogott.

– Ezt nem hiszem el! – csúszott ki a számon.

– Mit? – érdeklődött a Kapitány rám se pillantva. Teljesen belemerült valami vitába a Hadnaggyal, hogy Szívet vagy Fejfát jelöljék ki főhadiszállásnak a következő hadmozdulatokhoz.

Időközben híre ment, miféle látványosság készül a fogadóban. A katonák csak úgy özönlöttek befelé, hogy megbámulhassák a varázslók párharcának legújabb fordulóját.

– Félszemű mintha nyerésre állna.

– Komolyan? – Egy pillanatra valódi érdeklődés csillant a mi vén szürke medvénk szemében. Félszemű már évek óta nem körözte le ellenfelét.

Manó békaszája kerekre nyílt, hogy döbbent és dühös kiáltás szökkenjen ki belőle. A varázsló fel-alá rohangászott, közben két kézzel csapkodta a fenekét.

– Te nyamvadt kis féreg! – üvöltötte. – Kitekerem a nyakad! Kitépem a szíved, és megetetem veled! Te...! Te...!

Elképesztő. Egyszerűen elképesztő. Manó sohasem veszti el a fejét. Inkább egyenlít. De csak míg Félszemű mocskos agyának fogaskerekei újra munkába nem állnak. Ha Manó bosszút áll, ellenfele meg van róla győződve, hogy lekörözték.

– Tegyetek rendet, mielőtt valaki megsérül – mordult fel a Kapitány.

A civakodók közé léptünk Elmóval. Ez az egész kezdett ijesztővé válni. Manó nem üres fenyegetésnek szánta a szavait. Félszemű ritka rossz pillanatában kapta el, még sohasem láttam ilyet.

– Tűnés! – förmedtem Félszeműre, aki azonnal megtorpant. Ő is érezte, hogy valami nem stimmel.

Mindenhonnan méltatlankodó hangok harsantak. Nagy pénzek forogtak a fogadásokban, és Félszeműre általában nemigen tettek egy garast se. Manó győzelme rendszerint borítékolható volt, ám most nagyon is elesettnek látszott.

A békaképű varázsló nem adta fel, és az egyezményes szabályokkal sem törődött. Felkapott egy földön heverő kardcsonkot, és Félszeműre rontott.

Nem tudtam megállni, hogy el ne vigyorodjak. A kard törötten is hatalmas volt, a varázsló viszont pici és rettentő dühös. Úgy nézett ki, mint valami karikatúra. Egy vérszomjas karikatúra. Elmo nem bírt vele, kénytelen voltam segítséget hívni. Valamelyik okostojás hátulról rázúdított egy vödör vizet. Manó káromkodva megpördült, és belefogott egy halálos varázslatba.

Ennek már fele sem volt tréfa. Vagy tucatnyian vetették rá magukat, valaki egy újabb vödör vizet loccsantott a nyakába. Ez végre lehűtötte egy kicsit. Amikor kicsavartuk a kezéből a kardot, zavartnak tűnt. Dühösnek, de zavartnak.

Visszahúztam a tűz közelébe, és lehuppantam mellé.

– Mi a hézag? Mi történt? – A szemem sarkából a Kapitányra sandítottam. Az előtte álló Félszemű látványosan roskadozott egy ipari méretű lebaszás súlya alatt.

– Nem tudom, Vészmadár – motyogta Manó a lángokba meredve. – Hirtelen mindenből elegem lett. Túl sok volt nekem ez a rajtaütés ma éjszaka. Mindig ugyanaz a nóta. Országról országra járni, irtani a lázadókat, azok meg úgy szaporodnak, mint férgek a kutyaszarban. Szép lassan megöregedtem, és közben nem csináltam semmit, ami jobbá tette volna ezt a világot. Sőt, ha visszagondolok, mindent elkövettünk, hogy még rohadtabb legyen. – Megrázta a fejét. – Nem, ez így nem igaz. Nem ezt akartam mondani, de nem tudom jobban megfogalmazni.

– Ez már járványos.

– Micsoda?

– Semmi. Csak hangosan gondolkodtam. – Először én, aztán Elmo, most meg Manó. Mostanában sokan kezdenek lelkizni. Valami nincs rendben a Fekete Sereg háza táján. Nekem megvolt a magam gyanúja, de most nem álltam neki kielemezni. Túlságosan elkeseredtem volna.

– Igazi kihívásra lenne szükségünk – próbálkoztam. – A Torony óta nem láttunk komolyabb balhét. – Ennek persze a fele sem volt igaz. Egy kemény akció, amiben nem lenne energiánk mással foglalkozni, mint a puszta túlélésünkkel, csillapítaná ugyan a tüneteket, de nem szüntetné meg az okokat. Mint orvos, nem igazán pártolom a tüneti kezelést, mivel a visszaesés idővel szinte garantált. Magát a bajt kell gyógyítani.

– Amire szükségünk van – tűnődött Manó olyan halkan, hogy szavai szinte belevesztek a tűz ropogásába –, az egy olyan ügy, amiben hinni tudunk.

– Hát, igen – feleltem. – Az se lenne rossz.

Odakintről felharsant a foglyok rémült üvöltözése, akik most jöttek rá, hogy rövidesen ők maguk kerülnek a sírokba, amiket a két kezükkel ástak.

9

FENYVES: POKOLI ÜZLET

Ahogy teltek a napok, úgy lett Shed egyre idegesebb. Muszáj volt valahonnan pénzt szereznie. Krag már mindenütt elterjesztette, hogy rajta fog példát statuálni.

Persze rájött, miben mesterkedik az uzsorás. Megpróbál úgy ráijeszteni, hogy átadja neki a Vasliliomot. Akis fogadó nem sokat ért ugyan, de az adósságánál biztosan jóval többet. Krag a befektetése többszöröséért tudna túladni rajta. Vagy átalakíthatná kuplerájnak. Akárhogy is, Marron Shed és az anyja kint találnák magúkat az utcán, kiszolgáltatva a jégpengés tél kényére-kedvére.

Rabolj ki valakit, tanácsolta Krag. Az sem érdekel, ha megölöd... A fogadós komolyan fontolóra vette az ötletet. Tudta, bármire képes volna, hogy megtartsa a Liliomot és megvédje az édesanyját.

Bárcsak volnának rendes vendégei! Akik néha betévedtek hozzá, csak egy éjszakára jöttek, és azt is csak azért, hátha össze tudnak valamit lejmolni meg tarhálni. Shednek állandó lakókra lett volna szüksége, de erről meg álmodoznia is felesleges volt, amíg fel nem újítja az épületet. A felújításhoz viszont pénz kellett. Asa bújt be az ajtón. Sápadtan és reszketve osont a sankhoz.

– Találtál már valami falelőhelyet? – kérdezte Shed.

A kis fickó megrázta a fejét, aztán átcsúsztatott két garast a pulton.

– Adj egy italt.

Shed a kasszába söpörte a pénzt. Felesleges volt megkérdeznie, honnan van. Egy rézgarasnak nincsenek emlékei. Alig töltötte teli a poharat, Asa mohón nyúlt érte.

– Azt már nem! – csattant rá Shed. – Előbb mesélj!

– Ne csináld már! Fizettem.

– Persze. Én pedig oda is adom a piád, amint elmondtad, mitől vagy így beszarva.

– Hol az a Holló?

– Odafönt. Alszik. – A különös férfi egész éjjel oda volt valahol. Asa, ha lehet, még jobban elfehéredett. – Add már ide, Shed!

– Előbb beszélj!

– Jól van. Krag és Vörös elkapott. Hollóról kérdezősködtek. Shed már tudta, honnan van Asának pénze. Megpróbálta fölnyomni Hollót.

– Mesélj még!

– Csak meg akartak tudni róla ezt-azt.

– Egész pontosan micsodát?

– Hát, hogy mikor jár el.

– És miért akarták tudni?

Asa elhallgatott. Shed távolabb húzta a kupát.

– Jól van, jól van. Megbíztak két embert, hogy kövessék. Azok meg eltűntek. Egyszerűen köddé váltak. Krag őrjöng. – Shed hagyta, hadd igya ki a borát. A patkányképű egyetlen hajtásra leküldte az egészet.

A fogadós megremegett, a lépcső felé pillantott. Talán alábecsülte a vendégét.

– Rólam mit mondott?

– Úgy innék még egyet, Shed...

– Na persze. Kaphatsz még. Akár többet is.

– Hé! Már nem szorulok rád. Már vannak kapcsolataim. Akkor alszom Kragnál, amikor akarok.

Shed felmordult, az arca kifejezéstelen maszkká dermedt.

– Rendben, te nyertél. – Kitöltötte a bort.

– Tönkre fog tenni téged. Mindegy, mibe kerül. Azt hiszi, egy követ fújsz Hollóval. – Gonosz kis vigyor ült ki a patkányképű arcára. – Csak arra nem bír rájönni, honnan vetted hozzá a bátorságot.

– Sehonnan. Semmi közöm ahhoz az alakhoz, Asa. Nagyon jól tudod.

Asa kezdte élvezni a helyzetet.

– Én próbáltam elmondani Kragnak, de nem hallgatott rám.

– Vedeld ki a borodat, aztán takarodj!

– De Shed... – A szánalmas kis figura meghunyászkodott, hangjába visszatért a régi reszketés.

– Hallottad. Kifelé. Húzzál vissza az új barátaidhoz. Majd meglátjuk, meddig lesz rád szükségük.

– Shed...

– Ki fognak hajítani az utcára. Éppúgy, mint engem meg az anyámat. Eredj innen! Látni sem bírlak, te vérszopó.

Asa lehajtotta a borát, és nyakát behúzva eliszkolt. Felismerte az igazságot a fogadós szavaiban. Tudta, hogy Kraggal kötött szövetsége minden bizonnyal törékeny és rövid életű lesz.

* * *

Shed megpróbálta figyelmeztetni Hollót, de az ügyet sem vetett rá. Tovább törölgette hát a kupákat, és veszélyes vendégét figyelte, ahogy néma csendben beszélget Kedvessel a jelbeszédükön. Azon tűnődött, hogyan csinálhatna valami bombaüzletet a felsővárosban. Ilyenkor általában Kedvest figyelte, és terveket szövögetett, hogy vihetne ágyba, de most a pénzügyi gondok meg az uzsorástól való rettegés igencsak lehorgasztották a férfiasságát.

Hirtelen dobhártyarepesztő sikítás hasított a levegőbe. Valahonnan az emeletről jött.

– Mama! – A fogadós kettesével szedte a fokokat felfelé.

Az öreg hölgy levegő után kapkodva állt a közös hodály ajtajában.

– Mi a baj, anya? – faggatta Shed.

– Egy halott fekszik odabent.

A fogadós szíve megállt egy pillanatra. Belépett a szobába, és valóban, az ajtó mellett, a bal alsó priccsen egy vénember holtteste hevert.

Csak négyen aludtak a hodályban tegnap este, fejenként hat rézért. A szoba két lépés széles volt, és négy lépés hosszú. Huszonnégy priccs volt összezsúfolva benne, négy darab hatemeletes tákolmányban. Telt ház esetén Shed két rézért megengedte, hogy egy huszonötödik vendég is itt éjszakázzon, a szoba közepén álló oszlopnak dőlve.

A fogadós megrázogatta az öreget, ujjai teljesen kihűlt testet érintettek. Már órák óta halott lehetett.

– Ki ez? – kérdezte June.

– Fogalmam sincs – felelte Shed, miközben átkutatta a hulla rongyait. Négy garas és egy vasgyűrű volt minden vagyona. – A francba! – dühöngött. Ezt nem tehette el, az Őrzők egész biztosan gyanút fognának, ha semmit sem találnának nála. – Átok ül rajtunk. Idén ez már a negyedik dög.

– Ilyenek a vendégeink fiam. Mikor idejönnek, fél lábbal már a Katakombákban járnak.

Shed kiköpött.

– Azt hiszem, jobb lesz szólni az Őrzőknek.

Egy nyugodt hang szólalt meg a háta mögött.

– Ha eddig kibírta, igazán várhatsz vele még egy kicsit.

Shed megpördült. Holló és Kedves állt az ajtóban.

– Mit beszélsz?

– Ő lehet a megoldás a gondjaidra – magyarázta Holló. Kedves olyan gyorsan kezdett mutogatni neki, hogy a fogadós csak minden huszadik szavát értette. Az egyértelműnek látszott, hogy le akarja beszélni valamiről. Holló rá se hederített.

A vén June rászólt. – Shed! – A hangja fenyegetően csattant.

– Ne aggódj, mama. Majd én elintézem. Te csak tedd a dolgodat! – June vak volt, de ha bizonytalan egészsége megengedte, kihordta a szennyvizet, és elvégezte mindazt munkát, amit jobb helyeken a szobalány feladata volt: ő tisztította az ágyakat a távozó vendégek után, vagyis irtotta a tetveket meg a poloskákat. Ha a betegség ledöntötte a lábáról, Shed elhívta az unokatestvérét, Valt, aki legalább olyan semmirekellő volt, mint Asa, de egy feleséget meg egy gyereket is el kellett tartania. A fogadós csak azért alkalmazta, mert sajnálta az asszonyt.

Shed lebaktatott a lépcsőn, a mögötte lépkedő Holló még mindig Kedvessel vitatkozott. A fogadós egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hátha Holló cicerészi a lányt. Ha ő sem, az bizony szégyenteljes pocsékolása lenne ennek a finom pipihúsnak.

Azután azon tanakodott, hogyan tudná egy hulla, négy garassal a zsebében, megmenteni Kragtól. A válasz egyértelmű: sehogy. Legalábbis törvényes úton semmiképpen.

Holló a törzsasztalához ült, és előszedett egy marék rézgarast.

– Bort. Hozz magadnak is egy kupával.

Shed besöpörte a pénzt, és szánalmasan bepókhálósodott ládikájába dobta. Gyakorlatilag nem volt semmi bevétele. Halálra volt ítélve. Még ha valamilyen csoda folytán Krag el is engedné a tartozását, akkor is felkopna az álla.

Letett egy kupa bort Holló elé, odahúzott egy hokedlit az asztalhoz, és lerogyott rá. Hihetetlenül öregnek és elcsigázottnak érezte magát. – Hallgatlak – nyögte végül.

– Az a vénember... Ki volt?

Shed vállat vont.

– Egy szerencsétlen magányos trotty, aki nem akart odakint megfagyni. Katafalk tele van ilyenekkel.

– Szóval azt mondod, magányos...?

A fogadós megremegett a hangsúlytól.

– Az jár a fejedben, uram, amire gondolok?

– Miért, mire gondolsz?

– Nem tudom. Mire lehetne használni egy hullát? Szóval érted, még az Őrzők is csak bedobálják őket a Katakombákba.

– És mi lenne, ha tudnék rá egy vevőt?

– Na mi?

– Érdekelne?

– Mit kell tennem? – Shed hangja annyira remegett, hogy alig lehetett érteni. El sem tudott volna képzelni ennél undorítóbb dolgot. Fenyvesben az emberek legalább haláluk után megkapták azt a tiszteletet, amiben életük során nem lehetett részük. A holttest szentnek számított; a Tiltott Negyed volt a város szíve és lelke.

– Szinte semmit. Ma éjjel vidd a hullát a hátsó ajtóhoz. Meg tudod csinálni?

Shed reszketve bólintott.

– Helyes. Idd meg a borodat! – javasolta Holló.

A fogadós egy mozdulattal felhajtotta az italát. Önkéntelen mozdulattal egy másik kupa után nyúlt, és kezei szinte maguktól törölgetni kezdték. Ez csak egy szörnyű álom, hajtogatta magában, és én nemsokára fölébredek.

* * *

Bár a holttestnek alig volt súlya, Shed nehezen boldogult vele a lépcsőn. Túl sokat ivott az este. Túlzásba vitt óvatossággal lopakodott át az ivón. A kandallónál üldögélők arca szinte démoninak tetszett a hamvadó faszén parazsának vörös fényében.

A konyhába érve az öregember egyik lába levert egy fazekat az asztalról. A halálra vált fogadós megdermedt. Várt egy darabig, de nem történt semmi. Szívverése egy idő után abbahagyta az eszeveszett vágtázást. Egyre csak azt ismételgette magában, azért csinálja ezt az egészet, hogy szegény öreg anyjának ne kelljen a hideg téli utcán megfagynia.

A térdével megrugdosta az ajtót, ami azonnal kivágódott.

– Siess! – sziszegte egy hang az árnyak közül, majd egy kéz megragadta a halott lábát, és segített Shednek fellendíteni egy szekér hátuljára.

A hidegtől és a félelemtől vacogó fogadós megköszörülte a torkát.

– És most?

– Feküdj le! Reggel majd megkapod a részed.

Shed olyan megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy szinte a könnye is kicsordult.

– Az mennyi?

– Egyharmad.

– Csak?!

– Én viszem vásárra a bőrömet. Te máris biztonságban vagy.

– Rendben. És pontosan mennyi az az egyharmad?

– Az a piactól függ. – Azzal Holló hátat fordított. Shed becsukta az ajtót, és lehunyt szemmel nekidőlt. Mit tettem?

Megrakta a tüzet, és lefeküdt. Ahogy az anyja horkolását hallgatta, gondolatai egymást kergették. Vajon rájött az öreglány? Nem valószínű. Az Őrzők sokszor csak napszállta előtt jönnek. Majd azt fogja mondani neki, hogy átaludta az egészet.

Shed álmatlanul forgolódott. Ki tudott a halálesetről? Ha bárki elszólja magát, az emberek gyanút fognak. Talán még arra is képesek, hogy elképzeljék az elképzelhetetlent.

És ha elkapják Hollót? Vajon az inkvizítorok kiszedik belőle az igazságot? Bikacsök még a sziklát is szóra tudja bírni.

Másnap reggel kitartóan figyelte az anyját. June egész délelőtt zsémbes tőmondatokban beszélt, de ez nem volt újdonság.

Holló nem sokkal ebéd után bukkant fel.

– Teát és egy tál zabkását, Shed! – Közelebb lépett, hogy fizessen, de nem rézgarasokat dobott a sankra.

Shed szeme elkerekedett. Tíz ezüsttallér hevert előtte. Tíz? Egyetlen öregember holttestéért? És ez csak az ár egyharmada? Hihetetlen. Hát még ha belegondol, hogy Holló valószínűleg nem először csinál ilyet. Iszonyatosan gazdag lehet. A fogadós lelki szeme előtt mindenféle erőszakos cselekmények képei rajzottak.

– Shed... – szólította meg csendesen Holló, amikor kivitte neki a zabkását. – Felejtsd el!

– Mi?

– Verd ki a fejedből, amire gondolsz. Te is a szekéren végeznéd.

A konyha ajtajából Kedves figyelte őket mogorván. Amikor a tekintetük találkozott, Holló szégyenkezve lesütötte a szemét.

* * *

A vendégház, ahol Krag lakott, kívülről éppoly lepusztultnak látszott, mint a Liliom. Shed idegesen surrant be, és riadtan körbepislantott. Asáról igyekezett nem venni tudomást, míg a tekintetével Grófot kereste. A nagydarab verőlegény legalább passzióból nem űzött gúnyt belőle.

– Gróf, beszélnem kell Kraggal.

Az óriás kinyitotta hatalmas, dülledt bivalyszemét.

– Mé'?

– Pénzt hoztam neki. Törlesztést.

Gróf talpra kecmergett.

– Aha. Várjál. Itt. – Azzal kiment.

Asa sompolygott oda.

– Honnan kerítettél pénzt, Shed?

– Miért, te honnan szoktál? – Asa nem válaszolt. – Ez piszok udvariatlan kérdés volt. Törődj a magad dolgával, ne üsd bele az orrod az enyémbe!

– Ne csináld már, Shed. Azt hittem, barátok vagyunk.

– Én megpróbáltam a barátod lenni. Helyet biztosítottam neked, ahol tető van a fejed fölött. De te az első adandó alkalommal lepaktáltál Kraggal.

Árnyék suhant át Asa arcán.

– Sajnálom, Shed. Tudod, milyen vagyok. Nem gondolkodom, és folyton hülyeségeket csinálok...

A fogadós megvetően felhorkant. Szóval Asának végre eljutott a tudatáig a nyilvánvaló helyzet. Krag abban a pillanatban, hogy lerendezte Hollót, tőle is meg fog szabadulni.

Shedet is megkísértette a gondolat, hogy elárulja fura vendégét. Annak a fickónak egész vagyon lehet elrejtve a szobájában. Ám az ötletnek túl sok olyan részlete volt, ami halálra rémítette, elsősorban maga Holló.

– Rájöttem, hogy lehet száraz fát szerezni a Tiltott Negyedből – bökte ki Asa. Az arca teljesen kipirult szánalmas igyekezetében. – Persze jórészt csak fenyő, de akkor is fa.

– A Tiltott Negyedből?

– Nem törvénytelen. Így tartják rendben a parkot.

Shed szóhoz sem jutott felháborodásában.

– Ez mégsem olyan szörnyű, mint valaki mástól...

A fogadós elnyomta magában a dühöt. Szüksége volt szövetségesekre az ellenség táborában.

– A tűzifa olyan, mint a pénz. Nem kell neki pedigré – felelte.

Asa hálásan mosolygott. – Köszi, haver.

Gróf hívta. Shed egészen kicsire húzta össze magát, ahogy átvágott a szobán. Krag emberei elégedetten vigyorogtak. Nem fog sikerülni, gondolta, Krag meg sem hallgatja. Ezzel az erővel a folyóba is dobhatná a pénzt.

– Gróf azt mondja, van nálad valami, amit törlesztésbe hoztál.

– Ühüm – motyogta Shed döbbenten. Krag lakosztálya a völgyfal tetején hivalkodó paloták bármelyikének díszére vált volna.

– Ne tátsd a szád, hanem nyögd ki, mit akarsz. Ja, és meg ne próbáld kiszúrni a szemem egy marék rézzel, vagy haladékért könyörögni, mert úgy hajítalak ki, hogy a lábad se éri a földet. A törlesztéseid egyszerűen nevetségesek.

– Most nem, Krag. De igazán. Több mint a felét ki tudom fizetni.

Az uzsorás szemöldöke megemelkedett.

– Hát, ez érdekes. – Shed kilenc ezüsttallért rakott ki elé. – Nagyon érdekes. – Szúrós pillantásával úgy méregette a reszkető fogadóst, mintha a veséjébe látna.

Shed hebegni kezdett. – Ez több mint a fele, a kamatot is beszámítva. Arra gondoltam, most, hogy látod mennyire igyekszem...

– Kuss! – Azonnal csend lett. – Arra gondoltál, hátha elfelejtem, ami történt?

– Nem az én hibám volt, Krag. Nem én mondtam neki... Fogalmad sincs, milyen önfejű az a Holló.

– Pofa be! – Krag az érméket nézte. – Talán meg tudunk egyezni. Tudom, hogy nem te vetted rá. Annál te beszaribb vagy.

Shed lesütött szemmel bámulta maga előtt a padlót. Képtelen volt bármit is mondani, hogy megcáfolja gyávaságát.

– Rendben, Shed. Rendes kuncsaft vagy, úgyhogy visszatérünk a régi ütemezéshez. – Krag továbbra sem vette le a szemét a pénzről. – Úgy tűnik, még előre is fizettél három hetet.

– Köszönöm, Krag. Szívből köszönöm. El sem tudod képzelni, milyen sokat jelent...

– Kuss! Pontosan tudom, mennyit jelent. Tűnés! Nem árt, ha már most nekiállsz összekaparni a következő részletet. Ez volt az utolsó húzásod.

– Igenis, uram. – Shed kifelé hátrált.

Gróf kinyitotta az ajtót.

– Shed! Lehet, hogy egyszer kérni fogok tőled valamit. Egy szívességet egy szívességért cserébe. Megértettél?

– Igenis.

– Rendben. Mehetsz.

Ahogy Shed távolodott a vendégháztól, megkönnyebbülése szép lassan átadta a helyét az elkeseredésnek. Tudta, Krag kényszeríteni fogja, hogy feladja Hollót. Majdnem elsírta magát, ahogy hazafelé ballagott. Semmivel sem állt jobban. Csapdában volt, éppúgy, mint korábban.

10

ROVÁS: HÁTRAARC

Fejfa éppen olyan isten háta mögötti város volt, mint amilyenekben mostanában állomásoztunk. Kicsi, szutykos és dögunalmas. Senki sem értette, mi érdekeset talál bennük az Úrnő. Vajon mi haszna volt az ilyen távoli provinciák elfoglalásából? Talán csak azért akarta térdre kényszeríteni őket, hogy a büszkeségét legyezgesse vele? Hiszen ezek a hódítások semmi haszonnal nem jártak, a helybéliek feletti hatalom és befolyás megszerzésén kívül.

Még az őslakosoknak sem voltak illúzióik a saját országuk értékével kapcsolatban.

A Fekete Sereg jelenléte hamar kimerítette a város tartalékait. Egy hét múlva a Kapitány már azt fontolgatta, hogy átteszi a főhadiszállást Szívbe, a kisebb osztagokat pedig a környező falvakban kvártélyozza el. Őrjárataink ritkán futottak össze felkelőkkel, pedig sokszor a varázslók is beszálltak a vadászatba. A múltkori összecsapás Kriglis kocsmájában kis híján a teljes ellenállási mozgalmat felszámolta.

Az Úrnő kémei azt jelentették, hogy a kevés maradék hithű lázadó északkeletre menekült. Központjukat Dobba, egy – ha lehet – még jelentéktelenebb országba költöztették. Úgy tippeltem, ez lesz a következő úticélunk.

Egy szép napon az Évkönyvek körmölgetése közben úgy éreztem, itt lenne az ideje megbecsülni, hogy mekkora utat tettünk meg kelet felé. Számításaim végeztével döbbenetes eredményre jutottam. Hadműveleteink kétezer mérföldnyire vetettek minket a Bűbájtoronytól! Messze túljártunk a hat éve meghúzott határokon. A Sóhajtó nevű Fogadott által vezetett véres háborúk hatalmas területeket csatoltak az Úrnő birodalmához a Félelem Földjén túl. Sorra vettem a régi frontot alkotó városokat. Annak idején a lázadók évekig fel tudták tartóztatni csapatainkat Fagyfelleg, Ada, Tompa, Karám és Rozsda vonalán. Hatalmas, jól megerősített városok voltak ezek, egyetlen hasonlót sem láttunk azóta. De ha a Félelem Földjére gondolok, még most is végigfut a hátamon a hideg.

Csak a Sóhajtó és a Bóbitás védelme alatt tudtunk átvonulni rajta. A két Fogadott, az Úrnő sötét bábjai oly hatalmas varázserővel bírtak, ami mellett csak szégyenkezve bújhatott meg a mi három szánalmas varázslónk. Ennek ellenére rohadtul megszenvedtük az átkelést, pedig az Úrnő reguláris hadserege fedezett minket. A síkság ellenséges és kopár világ, ahol nem érvényesek a megszokott szabályok. Beszélő menhirek, járkáló fák és repülő cetek népesítik be, korall sarjad a sivatag homokjából, a legbizarrabbak mégis maguk az őslakosok... De ez nem tartozik ide, rémálom csupán, régmúlt idők emléke. Mégsem szabadulhatok tőle soha, álmaimat újra meg újra megszaggatják a haldokló Vigyori és Fenegyerek gyötrelmes üvöltései, és soha nem tehetek értük semmit.

– Min rágódsz? – kérdezte Elmo kíváncsian méregetve, miután kivette reszkető ujjaim közül a térképet. – Úgy festesz, mint aki kísértetet látott.

– Csak eszembe jutott a Félelem Földje.

– Aha. Hát, igen... Na, szedd össze magad. Igyál egy sört! – Azzal megveregette a vállamat. – Hé, Nagyágyú, hol a fenében kujtorogtál? – Kiabálva elrohant a Sereg leglógósabb anyaszomorítója után.

Nem sokkal később Félszemű állt meg mellettem. Erre nem számítottam.

– Hogy van Manó? – érdeklődött szinte gyengéden. A kocsmai balhé óta nem beszéltek egymással. Lesütötte a szemét, pillantása megakadt a térképen. – Kongó-hegység? Érdekes név.

– Kavernásnak is hívják. Manó jól van. Miért nem ugrasz be hozzá?

– Mi a rossebnek? Ő volt a seggfej. Így felhúzni magát egy kis mókán?!

– Elég durva mókáid vannak, Félszemű.

– Hát az lehet. Tudod mit? Gyere velem!

– Fel kell készülnöm a felolvasásra. – Havonta egyszer a Kapitány rávesz, hogy olvassak fel az embereknek az Évkönyvekből. Szerinte lelket önt beléjük, ha ismerik a múltat, és tudják, honnan jöttünk; ha előttünk lebeg azoknak a szelleme, akik a rég letűnt időkben hordták az egyenruhánkat. Valaha ez sokat jelentett. A Fekete Sereg. Az utolsó a khatovari Szabad Kompániák közül. Bajtársak. Ezer test, egyetlen hatalmas, bátor lélek. Egyedül, szemben az egész világgal, győzelemre ítélve. Mégis, az a különös valami, ami megmutatkozott Manó múltkori viselkedésében, Elmo és mások dühös elkeseredésében, belülről rágott minket. A megbonthatatlan egység kezdett darabjaira hullani.

Nagyon jó fejezetet kellett találnom. Azokból az időkből, amikor rosszul ment a Seregnek, amikor csak az tarthatta életben, ha a testvérek egymásnak vetették a hátukat, és foggal-körömmel ragaszkodtak a régi hagyományokhoz. Jópár ilyen eset volt négyszáz éves történelmünkben. Olyan ékesszóló krónikást kerestem, akinek soraiban ugyanaz a tűz lángol, amivel a Fehér Rózsa újjászületéséért küzdők verbuválnak újoncokat az ügyüknek. Talán még jobb lenne egy nagyobb lélegzetvételű példabeszéd, amit több éjszakán keresztül, sorozatban olvasnék fel.

– Hanta! – köpött ki Félszemű. – Fejből fújod az összes könyveket. Állandóan azokat bújod. Különben is, kapásból ki tudnál találni valami kamu történetet, nem tűnne fel senkinek.

– Lehet. És ha tényleg megtenném, az égvilágon senkit se érdekelne. Éppen ez az, ami elkeserít. Érted ezt, te kriptaszökevény? Mindegy. Menjünk, nézzük meg, mi van Manóval!

Talán újra végig kellene olvasnom az egészet, de más nézőpontból. Talán eddig is csak tüneteket kezeltem. Mindig is úgy éreztem, hogy van valami földöntúli az Évkönyvekben. Talán valahol a sorok között rábukkanhatok a kór ellenszerére, ha még figyelmesebben olvasok.

Manó és Néma kopogós tonkot játszottak a maguk módján. A lapok a levegőben lebegtek. Hát igen. Senki sem állíthatja három vajákosunkról, hogy hű-de-zseniálisak lennének, de azt meg kell hagyni, egyetlen nap sem telhet el úgy, hogy porosodni hagynák a tudományukat. Manó éppen virított, úgyhogy kifejezetten jó hangulatban találtuk. Még biccentett is Félszemű felé.

Hát ennyi. A mosolyszünet véget ért, a szellemet visszagyömöszöltük a palackba. Nem kellett hozzá semmi, csak hogy Félszemű elővegye a jobbik modorát.

Legnagyobb elképedésemre még bocsánatot is kért. Néma néhány ujjmozdulattal azt javasolta, hogy lépjünk le, és hagyjuk magára a két trottyost, hadd intézzék el a dolgot egymás között. Tudtuk, hogy mindkettőben jócskán túlteng a büszkeség.

Kiléptünk az ajtón. A régi időkről beszélgettünk, mint általában, ha senki sem zavarta meg a merengésünket. Ő is ismerte a titkot, amiért az Úrnő egész nemzeteket lenne képes kiirtani.

Annak idején még vagy féltucatnyian megsejdítették, de azóta már megfeledkeztek róla. Mi ketten tudtuk, így soha nem felejthettük el. Ha az Úrnő kivallatja a többieket, legfeljebb felébred benne a gyanú, de ha a mi agyunkban kezd turkálni, kétsége sem marad. Mi személyesen ismertük a legfélelmetesebb ellenségét, pontosan tudtuk, hogy kicsoda – és hat hosszú éven át egy szalmaszál nem sok, annyit se tettünk keresztbe, hogy felvilágosítsuk róla: az illető több, mint a lázadók délibábos fantáziájának szüleménye.

A felkelők mindig is hajlottak a babonaságra. Csüggenek a prófétákon meg a jövendöléseken, a nagyívű és drámai jóslatokon, miszerint a győzelem végül az övék lesz. Ugyanilyen jóslatok vezették őket a Bűbájtoronynál felállított csapdába, ahol nem sokon múlott, hogy a lázadást egyszer s mindenkorra eltöröljük. Akkor csak úgy kerülték el végső meghasonlást, hogy elhitték: még náluk is ravaszabb gonosztevők verték át őket hamis igehirdetőkkel és légből kapott próféciákkal. Ebben a hitben tovább élhettek, és elindulhattak még lehetetlenebb küldetések felé.

Az egészben a leghátborzongatóbb az volt, hogy az igazsággal áltatták magukat. Az Úrnő legbizalmasabb körén kívül talán én voltam az egyetlen, aki tudta, hogy a lázadókat valóban az orruknál fogva vezették a biztos halálba. Csakhogy az ellenség, aki irányította őket, nem az Úrnő volt, ahogy sokan hitték. Nem, aki a háttérből keverte a szart, az még nála is gonoszabb hatalom volt, maga a Dominátor, az Úrnő valaha volt hitvese, akit a boszorkány elárult, és otthagyott elevenen eltemetve a Sírmezőn, egy Evezőváros nevű helytől északra. A vén varázsló onnan használta mágikus erejét, kinyúlt a sírjából, belepiszkált a lázadók vezetőinek agyába, a maga szolgálatába állította őket. Segítségükkel megkísérelte megdönteni az Úrnő hatalmát, és előkészíteni a saját feltámadását. Végül elbukott, bár az általa szőtt összeesküvésben jónéhányan részt vettek a Fogadottak közül.

Ha tud a létezésemről, valószínűleg már berajzolt a nevem mellé egy keresztet. Ott feküdt a hideg földben, és bizonyára új terveket szőtt, melyekben már az én gyötrelmes halálom is kapott egy fejezetet, hiszen annak idején én voltam az, aki segített leleplezni a szolgálatába szegődött Fogadottakat... Ez utóbbi már önmagában is elég faramuci helyzet. A boszorkányúrnő testesített meg mindent, ami gonosz, mégis csupán csintalan porontyszámba ment hajdani férjéhez képest. Legalábbis a legendák tanúsága szerint. De ha valóban így volt – és ez sokszor elgondolkodtat –, akkor miért az Úrnő kelt életre, és miért a Dominátor fekszik még mindig abban a sírban?

Mióta rájöttem, miféle hatalom leselkedik odafenn északon, rengeteg időt töltöttem kutatásokkal. Valahányszor fényt derítettem a történelem egy-egy rég elfeledett titkára, minden alkalommal elfogott a rettegés. A feljegyzések azt sugallták, hogy a Domínium – az ősi birodalom, mely felett a Dominátor uralkodott – semmivel sem lehetett kellemesebb hely a pokolnál. Az, hogy a Fehér Rózsa végül legyőzte, a csodával volt határos. Kár, hogy nem sikerült végleg elpusztítania a vén zsarnokot meg az összes alattvalóját, beleértve az Úrnőt is. A világ most nem állna úgy, ahogy.

Azon tűnődöm, mikor fog véget érni ez a sétagalopp. Eddig nem is volt olyan szörnyű az Úrnő alattvalójának lenni. De vajon mikor veszíti el az önkontrollját, mikor enged szabad folyást a lelkében fortyogó végtelen sötétségnek, és éleszti fel a múlt örökre letűntnek hitt gyötrelmeit?

De érdemes elgondolkodni a Domínium nevéhez kapcsolódó szörnyűségek valóságalapján is. Hisz nem szabad elfelejteni, hogy a történelmet így vagy úgy, de mindig a győztesek írják.

Hirtelen iszonyatos üvöltés harsant Manó szállása felől. Egy darabig a döbbenettől megdermedve csak bámultunk egymásra Némával, aztán berontottunk.

Őszintén szólva arra számítottam, hogy ott találom valamelyiküket vérbe fagyva a padlón. Arra ha agyonütnek, sem gondoltam volna, hogy amikor belépek, Manó habzó szájjal rángatózik a földön, Félszemű meg kétségbeesetten igyekszik lefogni, nehogy kárt tegyen magában.

– Valaki kapcsolatot keres – lihegte a csökött varázsló. – Segítsetek! Nagyon erős.

Az államat valahonnan a bokám magasságából szedtem össze. Kapcsolat? Utoljára évekkel ezelőtt használtunk közvetlen összeköttetést, amikor villámgyors csapatmozdulatokkal próbáltunk kitérni a Tornyot körülzárni igyekvő lázadók elől. A nagy csata óta mind az Úrnő, mind a Fogadottak hírvivők útján tartották velünk a kapcsolatot.

A roham viszonylag rövid ideig tartott, mint általában. Végül Manó teste elernyedt, bár továbbra is levegő után kapkodott. Hosszú percek teltek el, míg eléggé összeszedte magát, hogy képes legyen elmondani az üzenetet. Egy darabig pókerarccal figyeltük, majd egymásra néztünk. Arcizmunk sem rezdült, de közben a gyomrunk görcsbe rándult a félelemtől. Én szólaltam meg először.

– Valaki jelentse a Kapitánynak!

– Aha – helyeselt Félszemű, de nem mozdult. Néma sem tűnt lelkesebbnek.

– Marhajó. Naná, hogy mindig én vagyok az önként jelentkező – dörmögtem, és elindultam. Mikor rátaláltam a Kapitányra, éppen azzal foglalatoskodott, amihez a legjobban ért. Csizmás lábát az asztalra rakva hangosan hortyogott. Felébresztettem, és beszámoltam neki.

Felsóhajtott. – Kerítsd elő a Hadnagyot! – A térképtartóihoz fordult. Még kérdeztem tőle pár dolgot, de rám se hederített. Fogtam a finom célzást, és leléptem.

Miért volt az az érzésem, hogy a vén csont számított valami ilyesmire? Forrongás tört volna ki a környéken? De hogyan értesülhetett róla a Torony ilyen hamar?

Persze hülyeség ezen gondolkodni, mielőtt meghallgatnám Manó mondandóját.

A Hadnagy sem látszott meglepettebbnek a Kapitánynál. – Szar van a palacsintában? – próbáltam puhatolózni.

– Talán. Miután Cukorfalattal elindultatok Rovásba jött egy futár. Azt mondta, lehet, hogy nyugatra rendelnek minket. Nem kizárt, hogy ez az a parancs.

– Nyugatra? Tényleg?

– Aha! Jó, mi? Sitty-sutty ott leszünk! – A hangját teljességgel átitatta a dühös szarkazmus.

Én barom. Ha a Tornyot tekintjük a kelet és a nyugat közti határpontnak, Rovás több mint kétezer mérföldre keletre esik. A legkedvezőbb körülmények között is három hónapi utazás, de a körülmények errefelé a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetők kedvezőnek. A tartományok többségében még kiépített úthálózat sem volt. Legoptimistább becslésem is meghaladta a hat hónapot.

De mit izgulok, amíg nem ég a ház. Így is, úgy is ki kell várnom, mi lesz ennek a vége. Idegeskedni ráérek utána is.

Mint később kiderült, Manó híreire még a Kapitány sem számított.

Tűkön ülve vártuk, hogy a vajákosunk végre összeszedje magát. A Kapitány elővette a térképtartóját, és próbaképpen felvázolt néhány lehetséges menetirányt Fagyfelleg felé. Hangosan morgolódott, mivel rájött, hogy minden nyugatra tartó útvonalnak át kell haladnia a Félelem Földjén. Manó megköszörülte a torkát.

A feszültség a tetőfokára hágott. A varázsló nem nézett fel. Biztosan rossz hírek. Elcsukló hangon kezdte.

– Visszahívtak minket. Az Úrnő volt az. Elég nyugtalannak tűnt. Először Fagyfellegbe kell mennünk, ott találkozunk az egyik Fogadottal. Ő visz el minket a Sírmezőhöz.

Néhányan fintorogtak, mások értetlenkedve néztek egymásra. Csak én nyögtem fel.

– Bassza meg! A jó kurva életbe!

– Mi van, Vészmadár? – kérdezte a Kapitány.

Persze nem tudták. Nem voltak túlságosan fogékonyak a történelem iránt.

– Ott van a Dominátor sírja. Azon a mezőn temették el mindannyiukat. Evezővárostól északkeletre. – Hét éve már jártunk Evezővárosban. Nem mondanám, hogy barátságosan fogadtak volna.

– Evezőváros?! – bődült el a Kapitány. – Evezőváros?! Az két és félezer mérföld!

– És még pár száz a Sírmezőig.

Meredten bámulta a térképet.

– Hát ez kurva jó! Mindjárt lepetézek! Szóval nemcsak a Félelem Földjén kell átkelnünk, hanem a Kongó-hegységen meg a Viharvidéken is. Ó, hogy az a...! És, gondolom, hét végén jelenésünk van.

Manó megrázta a fejét.

– Nem látszott rajta, hogy sürgős lenne a dolog. Inkább idegesnek tűnt, és tudni akarta, hogy biztosan elindulunk-e.

– Mondott valamit arról, hogy mi a fenének kellünk mi oda?

Varázslónk szája féloldalas mosolyra húzódott. Előfordult már valaha, hogy az Úrnő bármit megindokolt volna? Naná, hogy nem.

– Ez egyszerűen gyönyörű – fortyogott tovább a Kapitány. – Csak így, minden előzetes bejelentés nélkül elfingja magát, hogy ugyan ugorjunk már át a világ túloldalára! Hát nem bűbájos? – Azzal nekilátott utasításokat osztogatni a Hadnagynak a sereg indulásával kapcsolatban.

Tény, hogy mindenkit dühített a parancs, ráadásul így első hallásra tiszta idegbeteg baromságnak rémlett, de a Kapitány jócskán tupírozta a dolgot. Erre készült már azóta, hogy a futár megérkezett az üzenettel. Maga az indulás nem jelentett túl nagy problémát, a kutya ott volt elásva, hogy rohadtul nem volt kedvünk menni.

A nyugati tartományok sokkal kellemesebbek voltak, mint ezek a szánalmas koszfészkek keleten, de ki a fenének hiányzik a ménkű sok gyaloglás?

Elképesztő, hogy közelebb nem talált egy nyavalyás egységet, amit cseszegethetett volna!

A saját hatékonyságunk áldozatai voltunk. Az Úrnő mindig minket rendel oda, ahol valami országos disznóság készül. Tudja, hogy ha valaki, akkor mi megoldjuk.

Hogy szakadna rá az ég!

11

FENYVES: ÉJJELI MŰSZAK

Shed a tízből csak kilenc tallért adott át Kragnak. A maradékból feltöltötte a készleteit, tűzifát, sört meg bort vásárolt. Hirtelen támadt jólétét más hitelezői is megneszelték. Nem sok öröme származott az üzlet röpke fellendüléséből. A következő részletet már csak úgy tudta kifizetni Kragnak, hogy egy másik uzsorástól, név szerint Gilberttől kért kölcsön.

Hamarosan azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak meghalna valaki. Újabb tíz tallér, és többé nem aggódna azon, hogy vajon kihúzza-e a tél végéig.

Ez a tél a szokásosnál is keményebb volt. A kikötő üresen kongott, Katafalkban nem lehetett munkát találni. Shed legjobb kuncsaftja Asa volt, aki szánalmas igyekezetében, hogy barátra tegyen szert, mindig hozott valamennyi tüzelőt, valahányszor Krag nem tartotta szemmel. Ám amikor legutóbb beugrott, a fával együtt aggasztó híreket hozott.

– Jobban kéne vigyáznod, Shed! Krag megtudta, hogy Gilberttől kértél kölcsön. – A fogadós elsápadt. – Úgy tudom, talált vevőt a Liliomra. Már elkezdték toborozni a lányokat.

Shed bólintott. A stricik az évnek ebben a szakaszában rengeteg elkeseredett nőt tudtak a hálójukba keríteni. Mire beköszönt a nyár, és megérkeznek a matrózok, ezek a lányok már betörve és engedelmesen várják őket.

– A rohadék! Elhitette velem, hogy nem akar már kikészíteni. Tudhattam volna! Így nemcsak a Liliomra teheti rá a kezét, de a pénzét is visszakapja. Hogy dögölne meg ott, ahol van!

– Hát, én csak gondoltam, szólok.

– Persze. Köszönöm, Asa.

A következő részlet olyan hamar esedékessé vált, hogy Shednek fellélegezni sem maradt ideje. Gilbert visszautasította az újabb kölcsönt. A pitibb hitelezők az ajtót döngették, nyilván őket is Krag szabadította rá.

Eljött az ideje, hogy újra megjelenjen Holló asztalánál, a kezében egy pohár itallal.

– Leülhetek?

Mosoly suhant át a vendége arcán.

– A te kocsmád, vagy nem? Mostanában nem voltál túl barátságos – tette hozzá.

– Ideges vagyok – magyarázkodott Shed. Valójában inkább arról volt szó, hogy valahányszor meglátta, felébredt a lelkiismerete. – Aggasztanak az adóságaim.

Holló átlátott a szitán.

– És gondoltad, hátha tudok segíteni.

– Úgy valahogy – morogta kelletlenül a fogadós.

A különös vendég halkan felnevetett. Shed némi diadalmas mellékízt érzett a hangjában.

– Rendben. Ma este megfelel?

A fogadós lelki szemei előtt egy pillanatra fölrémlett a kép, ahogy az Őrzők a szekerükre hajítják az anyját. Nagyot nyelt, és félredobta az önbecsülését.

– Igen.

– Akkor ezt megbeszéltük. De mivel most nem te szállítod a nyersanyagot, csak segéd leszel. – Shed megborzongott, majd lassan bólintott. – Fektesd le az öreglányt, aztán gyere le. Megértetted?

– Igen – suttogta a fogadós.

– Helyes. Most pedig tűnés. Idegesítesz.

– Igenis. – Shed megvert kutyaként kullogott el. Aznap senkinek sem volt képes a szemébe nézni.

* * *

A csípős szél végigsüvített a folyóvölgyön, ijedt hópihéket kergetve maga előtt. Shed elcsigázva kuporgott a szekér jéghideg bakján, az idő egyre pocsékabb lett.

– Miért épp ma éjszaka? – háborgott.

– Mert ez a legjobb időpont – felelte Holló fogvacogva. – Nem valószínű, hogy bárkinek is szemet szúrnánk. – Behajtottak a Kalmár közbe, ahonnan mindkét oldalon számtalan rövid sikátor nyílt. – Ez kitűnő vadászterület. Ilyen időben bemásznak valami félreeső zugba, és hullanak, mint a legyek.

Shed hátán a hideg futkározott. Túl öreg volt már ehhez. De éppen ezért volt itt. Ha úgy folytatná, ahogy eddig, már nem sok tavaszt érne meg.

Holló megállítottál a szekeret, és rámordult.

– Nézd át azt a sikátort!

A fogadós lábába azonnal belenyilallt a fájdalom, ahogy ráhelyezte a testsúlyát. Örült neki, legalább érzett valamit. Így biztos lehetett benne, hogy nem fagyott le.

A szűk utcácskában alig volt fény. Tapogatózó lábának több hasznát vette, mint a szemének. Észrevett egy kupacot az egyik eresz alatt, de amikor megbökdöste, az illető megmozdult és motyogott valamit. Shed sarkon fordult, és eliszkolt.

Éppen akkor ért a szekérhez, amikor Holló felhajított rá valamit.

A fogadós lesütötte a szemét. A fiú alig lehetett több tizenkét évesnél. A hullára álcázásul egy réteg szalma került.

– Ez az első – jelentette ki Holló. – Egy ilyen éjszakán egy szekérderékkal szedhetünk össze.

Shed lenyelte a mondandóját, és visszaült a bakra. Az édesanyjára gondolt. Ő egyetlen estét sem élne itt túl.

A következő utcában rátalált az első saját hullájára. Az öregember elesett, nem tudott felkelni és megfagyott. Bár egész lénye tiltakozott a dolog ellen, megfogta a holttestet és a szekérhez húzta.

– Ma éjszaka arathatunk – jegyezte meg Holló. – És konkurenciánk sincs. Ilyen időben az Őrzők ki sem teszik a lábukat. – Majd halkan hozzátette: – Remélem, felérünk velük a hegyre.

Később, miután végigkutatták a rakpartot, és mindketten egy-egy újabb holttesttel gyarapították a rakományt, Shed megkérdezte:

– Te miért csinálod?

– Nekem is szükségem van a pénzre. Még hosszú út áll előttem. Ezzel sokat keresek, gyorsan és aránylag kis kockázattal.

A fogadós sejtette, hogy ez a munka veszélyesebb, mint amilyennek Holló lefesti. Akár bele is lehet halni.

– Nem vagy idevalósi, ugye?

– Délről jöttem. Hajótörött matróz vagyok.

Shed nem hitt neki. A furcsa férfi modora nem vallott tengerészre, bár érdes volt, túlságosan finom neveltetést sejtetett. Mégsem volt benne elég mersz, hogy rajtakapja a hazugságon, ahhoz pedig még kevésbé, hogy tovább firtassa az igazságot.

A társalgás akadozva folytatódott. Shednek semmi többet nem sikerült megtudnia alkalmi munkaadójának hátteréről és céljairól.

– Arra menj! – mutatta Holló. – Én itt nézek szét. Ez az utolsó állomás. Elegem van.

A fogadós bólintott. Szeretett volna túllenni ezen az éjszakán. Elfogta az undor, amikor rájött, hogy kezdi tárgyaknak látni az utcán élő embereket, és hogy haragszik rájuk, amiért olyan nehezen megközelíthető helyeken halnak meg.

Halk füttyentést hallott, mire gyorsan sarkon fordult. Holló megint talált egyet. Többre már nem volt szükség, úgyhogy visszatalpalt a szekérhez.

Társa már a bakon ülve várta. Shed is fölmászott mellé, összehúzta magát, elfedte arcát a metsző szél elöl. Holló az öszvérek közé csapott.

A szekér már félúton járt a híd felé, amikor a fogadós fülét halk nyögés ütötte meg.

– Mi ez? – fordult hátra. Az egyik test megmoccant. – Irgalmas isten! Holló! Uram teremtőm!

– Így is, úgy is meg fog halni.

Shed visszakucorodott, és vakon meredt az északi part házsoraira. Vitatkozni akart, verekedni akár, bármit, csak hogy lemossa magáról a mocskot, hogy bizonyítsa, semmi köze ehhez az egészhez.

Egy óra múlva nézett fel újra. Nem ismerte fel a környéket. Az út szélén ritkásan épült, jókora ház állt. Az ablakokat elsötétítették.

– Hol vagyunk?

– Nemsokára megérkezünk. Nagyjából fél óra múlva, ha nem túl jeges az út.

Shednek hirtelen eszébe jutott, mi lenne, ha beborulnának az árokba. Mit csinálnának akkor? Hátrahagynának mindent, és remélnék, hogy senki nem jön rá, kié volt a szekér? Undorát rettegés váltotta fel.

És akkor rádöbbent, merre tartanak. Idefent semmi sem volt, csak az elátkozott fekete kastély.

– Holló!

– Mondjad.

– A fekete kastély felé megyünk.

– Miért, te mit gondoltál?

– Valaki lakik ott?

– Igen. Most mi a fene ütött beléd?

Holló nem volt helybéli, nem is érthette meg, milyen hatással van az itt élőkre a hátborzongató erődítmény. Akik a közelébe merészkedtek, nyomtalanul eltűntek. A fenyvesiek úgy tettek, mintha nem is létezne.

Shed elmondta Hollónak, aki vállat vont.

– Ez is csak azt bizonyítja, milyen babonásak vagytok.

A kastély sötét sziluettje élesen rajzolódott ki a fehér hó hátterére. A sziklafennsíkra érve a havazás alábbhagyott, de a szél még dühödtebben rontott rájuk. Shed lemondóan motyogott.

– Legyünk túl rajta...

Az erődítmény körvonalaiból egyre több részlet bontakozott ki. Csipkézett pártázatok, tornyok és bástyák. Fény viszont sehol sem világolt. Holló megállította a szekeret a magas kapu előtt, és gyalog ment tovább. Néhányszor keményen az ajtóhoz csapta a súlyos kopogtatót. Shed még kisebbre húzta össze magát, és azért imádkozott, hogy ne nyissanak ajtót.

Ám a kapu azonnal kitárult. Holló visszamászott a bakra, és megnógatta az öszvéreket.

– Csak nem akarsz bemenni? – hökkent meg Shed.

– Dehogynem.

– Hé! Azt már nem! Erre nem veszel rá!

– Állítsd le magad, rendben? Ha pénzt akarsz, segítesz lerakodni.

A fogadós halkan nyöszörgött. Ha azt előre tudja, semmi pénzért nem jött volna el.

Holló behajtott a kastélyudvarra, rögtön utána jobbra fordult, megállt egy széles boltív alatt. A kapuboltozatban gomolygó sötétséggel egyetlen fáklya vette fel a harcot. Holló leugrott a szekérről. Shed minden idegszála megfeszült, ahogy követte a példáját. Lerángatták a hullákat, és a kőlapokra hajították őket.

– Mássz vissza a szekérre, és tartsd a szád! – parancsolta Holló. Az egyik test megmozdult. Shed öklendezett, de társa durván odébblökte. – Azt mondtam, pofa be!

Egy árnyék vált ki a sűrű sötétségből. Magas volt és ösztövér; bő szárú fekete nadrágot és csuklyás leplet viselt. Futólag végigpillantott minden egyes testen. Elégedettnek tűnt. Amikor Hollóhoz fordult, Shed egy pillanatra ki tudta venni az arcát. Éles vonásait még jobban megkeményítették a lappangó árnyak, fénylő bőre zöldes színben játszott, szeme hidegen izzott.

– Harminc, harminc, negyven, harminc, hetven – mondta. Holló nem hagyta annyiban.

– Harminc, harminc, ötven, harminc és egy százas.

– Negyven, nyolcvan.

– Negyvenöt, kilencven.

– Negyven, kilencven.

– Megegyeztünk.

Shednek felfordult a gyomra, amikor rájött, hogy ezek itt ketten alkudoznak. Hollót nem érdekelték különösebben az öreg hullák, az ösztövér alak meg nem volt hajlandó többet kínálni a fiúért. A haldokló vénség viszont jó tárgyalási alapnak bizonyult.

A fogadós mohón figyelte, amint a magas árny egyenként leszámolja a pénzt a hullák lábához. Kétszázhúsz jó ezüst! Hihetetlen összeg! Ennyiből lebonthatná a Liliomot, és vadonatúj tavernát építhetne. Akár Katafalkból is elköltözhetne.

Holló összeszedte a pénzt, és az erszényébe dobálta. Ötöt átadott Shednek.

– Csak ennyi?

– Nem jó fizetség egyetlen éjszakára?

Öt ezüst valójában egy egész hónapra is fejedelmi díjazásnak számított volna, de a teljes összeghez képest nevetségesnek hatott.

– Legutóbb társak voltunk – magyarázta Holló, miközben felmászott a bakra. – Nem kizárt, hogy egyszer még újra azok leszünk, de ma este egyszerű segédként alkalmaztalak. Világos? – Volt valami fenyegető a hangjában, amitől a fogadós hátán végigfutott a hideg, és csak bólintani tudott.

Ahogy a szekér nyikorogva megfordult, Shed szívébe jeges ujjakkal markolt a rettegés. A kísérteties kapuboltozat akár a pokol tornáca is lehetett volna. Megborzongott, magán érezte annak a szikár dolognak az éhes tekintetét.

– Uram, irgalmazz! – nyögte. Sötét, üvegsima kőlap siklott félre előlük, melynek áttetsző felülete magára vonzotta tekintetét. A kő belsejében, akárha borostyánba dermedtek volna, csontokat és csontdarabokat, szétmarcangolt testeket és kitépett végtagokat látott. Ahogy Holló a kapu felé vette az irányt, pillantása találkozott a fogadós döbbenettől elkerekedett szemével.

– Miféle istenverte hely ez?

– Nem tudom, Shed, és nem is érdekel. Jól fizetnek, és ennyi nekem elég. Szükségem van a pénzre; mondtam már, hogy hosszú út áll előttem.

* * *

12

A SÍRMEZŐ

A Sánta néven ismert Fogadott Fagyfellegnél találkozott a Sereggel. Az erőltetett menet száznegyvenöt napig tartott. Hosszú napok voltak ezek, a kemény igénybevétel felőrölte az embereket és az állatokat. A lábakat már rég csak a beidegződés mozgatta. Egy hozzánk hasonlóan jó erőben lévő csapat, ha nekidurálja magát, húsz vagy akár harminc mérföldet is meg bír tenni naponta, de nem úttalan utakon, hetekig-hónapokig egyfolytában. Az okos parancsnok nem hajtja ki a seregét a hosszú menetben. A napokon át tartó kimerültség összeadódik, és ha túl nagy a nyomás, az emberek egyszerűen összerogynak az út szélén.

Figyelembe véve, hogy milyen terepen kellett haladnunk, hihetetlenül jó időt futottunk. Fejfa és Fagyfelleg között hegységek állták az utunkat, ahol örültünk, ha naponta egy mérföldet meg tudtunk tenni. Sivatagokon vonultunk át, ahol időnk nagy részét felemésztette az ivóvíz keresése. Egy-egy folyón gyakran napokig tartott az átkelés, pedig sokszor pontont ácsoltunk magunknak. Szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy egész úton csak öt embert vesztettünk.

A Kapitány ragyogott a büszkeségtől, mégis amint megérkeztünk, a katonai kormányzó nyomban magához rendelte eligazításra.

Miután visszaért a parancsnokságról, összehívta a tiszteket és a rangidőseket.

– Megint szar hírek – kezdte. – Az Úrnő ideküldi a Sántát, hogy átkísérjen minket meg egy hozzánk csatlakozó karavánt a Félelem Földjén.

Nem mondhatnám, hogy különösképpen repestünk volna az örömtől. A Sántával sohasem volt felhőtlen a viszonyunk. Végül Elmo szólalt meg.

– Mikor indulunk?

Szükségünk volt némi pihenésre. Persze nem kaptunk rá ígéretet, sőt. Az Úrnő és a Fogadottak sohasem arról voltak híresek, hogy a legcsekélyebb mértékben is törődtek volna az emberi esendőséggel, de azért mégis...

– Nem kaptam egyértelmű utasítást. Azért ne eresszetek le túlságosan. Lehet, hogy még nincs itt, de akár holnap is befuthat.

Ez sem volt újdonság. A repülő szőnyegek, amiket a Fogadottak használnak, néhány nap alatt bárhová elröpítik a gazdájukat.

– Reméljük, egy darabig még ott eszi a fene, ahol van – morogtam.

Én végképp a hátam közepére kívántam a találkozást. Annak idején jópárszor kicsesztünk a jó öreg Sántával. A Bűbájtoronynál vívott csata előtt egy másik Fogadottnak, a Lélekorzónak voltunk a közvetlen alárendeltjei. Orzó, miközben titokban a Dominátor érdekeit szolgálta, nemegyszer használt minket arra, hogy keresztülhúzza régi ellensége terveit. Sikerült is annyira megrendítenie benne az Úrnő bizalmát, hogy az kis híján elpusztította. Ám a végső csata előtt újra előszedte a tartalékból a kegyvesztett Fogadottat.

Réges-régen, még a Domínium kialakulásakor, évszázadokkal az Úrnő birodalmának megalapítása előtt, a Dominátor legyőzte leghatalmasabb ellenségeit, és mágiával besorozta őket a saját szolgálatába. Tíz fekete lelkű bitangot állított a maga oldalára, ők lettek a Fogadott Tizek. Amikor a világ a Fehér Rózsa zászlaja alatt fellázadt a Dominátor kegyetlensége ellen, a hajdani zsarnok mellett a Fogadottakat is eltemették, de őket sem sikerült végleg eltörölni a föld színéről.

Évszázadokig tartó béke köszöntött be, és a világ lassan megfeledkezett az éberségről. Egy kíváncsi varázsló megpróbált kapcsolatba lépni az Úrnővel. Neki azonban sikerült őt a befolyása alá vonnia, és rávette, hogy szabadítsa ki. Vele együtt felébredtek a Tizek is. Egyetlen emberöltő alatt az Úrnő a Fogadottak segítségével új birodalmat emelt. Ám a következő nemzedékben ismét megjelentek a lázadók, kiknek prófétái fennen hirdették, hogy a Fehér Rózsa újjászületik, s ezúttal végső győzelemre vezeti őket.

Egy ideig úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg a felkelést. Seregeink összeomlottak. Országok buktak el. A Fogadottak viszálykodtak, egymás életére törtek. A Tizek közül kilencen elpusztultak. Az Úrnő elfogott három ellenséges generálist, velük töltötte be a vezérkarán támadt repedéseket. Bóbita, Zarándok és Sóhaj – a Fehér Rózsa óta a felkelők legtehetségesebb tábornoka, aki nő létére minket is többször alaposan megszorongatott – Fogadottá vált.

A lázadók jóslatai mind beigazolódtak. Mind, kivéve a végső csatáról szólót. Úgy tervezték, hogy az újjászületett Fehér Rózsa vezeti majd őket a harcba, de nem találtak rá időben.

Pedig akkor már életben volt. Csak éppen a frontvonal másik oldalán, közöttünk élt, mit sem tudva róla, milyen szerepet szánt neki a sors. Én viszont rájöttem, és ez a tudás az, ami miatt egy rézpetákot sem érne az életem, ha valakinek eszébe jutna kivallatni.

– Vészmadár! – csattant a Kapitány hangja. – Ébresztő! – Minden szempár rám szegeződött. Nyilván azon tanakodtak, hogy tudtam úgy elábrándozni, hogy egy árva szót sem fogtam fel az egész mondókájából.

– Mi van? – próbáltam okosnak tűnni. Nem sok sikerrel.

– Nem hallod, mit mondtam?

– Ööö... n-nem... uram.

Úgy nézett rám, mint egy kiéhezett barlangi medve a vacsorájára. Ehhez nagyon értett.

– Akkor ide figyelj, te varangy! Kapd össze magad, mert amikor a Fogadott megérkezik, te szőnyegen folytatod az utat. A cuccod ne legyen több huszonöt kilónál.

Szőnyegen? Egy Fogadottal? Mi az isten folyik itt? Körülnéztem, és láttam hogy jópáran vigyorognak, míg mások aggódva vonják össze a szemöldöküket. Minek kell megröptetni engem?

– Mi a francról van szó?

A Kapitány hátborzongató türelemmel magyarázott.

– Az Úrnő egy tízfős különítményt rendelt a Sírmezőre, a Bóbitás meg a Zarándok mellé. Hogy mi lesz a dolgotok, fogalmam sincs. A lényeg, hogy a te neved is rajta van a listán.

Félelem hasított belém.

– De miért pont én? – Régen is eleget szenvedtem attól, hogy én voltam a kedvence.

– Talán hiányzol neki. Évekig ette a fene nélküled.

– Kapitány...

– Azért te, mert azt mondta.

– Kösz szépen, ez igazán kielégítő. Hirtelen nem is jut eszembe semmi ellenérv. Ki jön még?

– Figyelj ide, és azt is megtudod. De ráérsz még ezen rágódni. Most sürgősebb dolgunk is akad.

* * *

A Sóhajtó a Sánta előtt ért Fagyfellegbe. Mire észbe kaphattam volna, már a cókmókomat pakoltam fel a szőnyegre. Huszonöt kiló. Az összes többi felszerelésemet Félszeműre és Némára bíztam.

A szőnyeget csak illendőségből hívtuk így, mivel ez volt a hagyományos elnevezése. Valójában egy másfél láb magas fakeretre kifeszített erős szövetről van szó. Az egyik útitársam Elmo volt, aki az osztag vezetőjeként vett részt a küldetésben. A másik Nagyágyú, a Sereg legnagyobb lógósa, de ha kard volt a kezében, a legtöbben elbújhattak mellette.

A szőnyeg közepén kupacban állt a felszerelésünk, két másik társunkéval együtt, akik majd egy későbbi szállítmánnyal érkeznek. Elmo és Nagyágyú szemlátomást majrézva a szőnyeg két hátsó sarkában kötötték be magukat. Az én helyem elöl volt, baloldalon, a Sóhajtóé a jobb első sarokban. Mindannyian olyan vastagon bebugyoláltuk magunkat, hogy szinte mozdulni sem bírtunk. A Sóhajtó közölte, hogy gyorsan és nagy magasságban fogunk repülni, odafenn pedig nem éppen nyárias az idő.

Én is ugyanúgy reszkettem, mint a többiek, pedig nekem már volt alkalmam kipróbálni az utazásnak ezt a formáját. Bár az elém táruló látvány sok mindenért kárpótolt, már előre féltem a hidegleléssel határos tériszonytól, ami menetrendszerűen elfogott minden egyes repülésemnél. Attól meg egyenesen borsódzott a hátam, hogy miféle vérszomjas jószágokkal fogunk összefutni a Félelem Földje fölött.

Indulás előtt a Sóhajtó még egyszer végignézett rajtunk.

– Mindenki kihugyozta magát? Egy darabig nem fogunk leszállni. – Azt persze nem említette, hogy odafent nem egy potyautas csinálta már össze magát ijedtében. A hangja lágy volt és dallamos, mint azoké a nőké, akikkel álmodban szoktál találkozni, épp mielőtt felébrednél; a külseje viszont tökéletesen ellensúlyozta az orgánumát. Pont olyan kutya kemény veteránnak látszott, amilyen volt. Engem figyelt; alighanem felidézte magában a legutóbbi találkozásunkat, azon a tisztáson a Fellegek Erdejében.

Órákig feküdtünk a nedves fűben Hollóval, őt várva. Tudtuk, hogy ott fog találkozni a Sántával, és megpróbálja átcsábítani a lázadók pártjára. De a rajtaütésünk mindezt meghiúsította. Holló elkapta a Sántát, én meg Sóhajt küldtem padlóra. Ekkor futott be az Úrnő, oldalán a Lélekorzóval, hogy befejezzék, amit mi elkezdtünk. A Sóhajtó lett az első új Fogadott a Domínium bukása óta.

A szeme alig észrevehetően megrebbent.

A durva szövet nekifeszült a seggemnek. Szédítő sebességgel szárnyaltunk a magasba.

Légi úton talán rövidebb ideig tartott átkelni a Félelem Földjén, ám semmivel sem volt kevésbé ijesztő. Repülő cetek állták utunkat. Sikerült átsuhannunk közöttük, de az üldözésünkre indultak. Már-már úgy tűnt, lehagyjuk őket, amikor türkizkék ráják röppentek fel a hátukról, esetlenül csapkodtak, épp hogy elvétettek minket, majd egy-egy légáramlatot meglovagolva fölénk emelkedtek, hogy újra lecsapjanak. Megállás nélkül zaklattak bennünket. Sebességben nem vehettük fel velük a versenyt, ám egy bizonyos magasságon túl nem bírtak követni. A cetek viszont igen. Ők egy mérfölddel is túlemelkedtek azon a határon, ahol minden ember megfullad a ritka levegőben, így továbbra is kitűnő ugródeszkát biztosítottak a ráják számára.

Voltak más repülő szörnyek is, talán kevésbé veszélyesek, de legalább olyan kitartóak. Mégis sikerült átverekedni magunkat a síkság felett, bár a Sóhajtó többször is kénytelen volt megvillantani a varázserejét, hogy visszaverje a ráják meg-megújuló támadásait.

Valahányszor így tett, elveszítette az irányítást a szőnyeg felett. Mindaddig, amíg a támadókkal küzdött, fékevesztett zuhanásban pörögtünk a levegőben. Sikerült megúsznom, hogy kidobjam a reggelimet, de nem sokon múlt. Elmót és Nagyágyút azóta sem mertem megkérdezni a dologról, nem akarok a méltóságukba gázolni.

A Sóhajtó soha nem kezdeményezett támadást. Ez a Félelem Földjén a legfontosabb alapszabály. Soha ne üss elsőnek! Ha így teszel, nem úszod meg egyszerű párharccal, a környék összes szörnye rád sereglik.

Bántatlanul túljutottunk a veszélyeken, ahogy az már lenni szokott, ha az ember szőnyegen repül. Egész nap megállás nélkül folytattuk utunkat, éjjel sem pihentünk. Egyre hidegebb lett, mivel észak felé fordultunk. A Sóhajtó alacsonyabbra kormányozta járművünket, és lassított. A hajnal Forsberg fölött köszöntött ránk. Itt állomásoztunk először az Úrnő szolgálatában. Elmóval érdeklődve figyeltük az alattunk elsuhanó tájat.

Egyszerre csak felemeltem a kezem, és hátrakiáltottam.

– Nézzétek! Ott van Alkuvár!

Annak idején rövid ideig mi védtük ezt az erődöt. Elmo egy másik irányba mutatott, Evezőváros felé. Mikor ott szolgáltunk, volt pár jó kis húzásunk, amivel sikerült megkeseríteni a lázadók életét és kivívni a Sánta gyűlöletét. A Sóhajtó olyan alacsonyan repült, hogy ki tudtuk venni a járókelők arcvonásait. Az azóta eltelt nyolc év alatt a város cseppet sem lett barátságosabb.

Továbbsuhantunk, és már az Öregerdő fái felett repültünk. Valaha ebben az ősi, érintetlen vadonban bújt meg a Fehér Rózsa, innen irányította hadműveleteit a Dominátor ellen. Dél körül a szőnyeg lassítani kezdett. Egy hatalmas irtáshoz közeledtünk, melyet gondos munkával alakítottak ki hajdan. A közepén néhány gyommal fölvert bucka emelkedett, melyek ugyan még magukon viselték az emberi kéz nyomát, mégis alig lehetett már felismerni bennük a sírdombokat.

A Sóhajtó egy teljesen elromosodott városfélében tett le minket. Gyanítottam, hogy ez lehet a Örökkönvaló Őrök székhelye. Az ő feladatuk volt megakadályozni, hogy bárki megbolygassa a Sírmezőt. Igen hatékonyan végezték a munkájukat, míg le nem gyűrte őket a környező világban eluralkodó érdektelenség.

A feltámasztók szektájának háromszázhetven évébe került, hogy felnyissák a sírokat, és még akkor sem tudtak maradéktalan sikert elérni. Bár az Úrnő és a Fogadottak kiszabadultak, a Dominátor mindmáig a Sírmező foglya maradt.

Az Úrnő első dolga volt, hogy gyökerestől kiirtsa a feltámasztókat. Mindig is nagyon értett a jutalmazáshoz.

Néhány alak lépett ki egy viszonylag jó karban lévő épületből, és felénk indultak. Beszédbe elegyedtek a Sóhajtóval, én pedig igyekeztem minél többet elcsípni belőle, nem sok sikerrel.

– Emlékszel Forsbergre? – kérdeztem Elmótól, miközben igyekeztem némi életet masszírozni elgémberedett tagjaimba.

– Mintha el tudnám felejtem. Nem kukkantod meg Nagyágyút? Elég szarul fest.

Lógós haverunknak szerencsére nem volt semmi komoly baja, eltekintve attól, hogy kis híján összecsinálta magát a félelemtől. Elég soká tartott, mire meg tudtam győzni róla, hogy már a földön vagyunk.

A helybéliek a szállásunkra kísértek minket. Az Örökkönvalók leszármazottai voltak, azoké az elhivatott strázsáké, akik évszázadokig kitartóan őrizték a Sírmezőt. Az Úrnő győzelme után megkezdték a városuk újjáépítését; a friss vért a magunkféle újonnan érkezők hordái biztosították hozzá.

Három nappal később a Sóhajtó második szállítmányával megjött Manó és két másik testvér. Elmondták, hogy a Sereg elhagyta Fagyfelleget. Rákérdeztem a Sántára, meg hogy látszik-e rajta a régi gyűlölködés nyoma.

– Én nem vettem észre – válaszolta Manó –, de ez nyilván lófaszt sem jelent.

Hát, kábé tényleg annyit.

Újabb három nap múlva megérkezett az utolsó három ember. A Sóhajtó a barakkunkba költözött, mi pedig afféle botcsinálta testőrgárdává alakultunk. Amellett, hogy őt pesztráltuk, részt vettünk a járőrözésben, ami a Sírmezőt volt hivatva megvédeni az illetéktelen behatolóktól.

* * *

Hamarosan befutott a Bóbitás is a saját testőrei társaságában. A Sírmező átvizsgálásával megbízott ügynökök egy sereg munkással tértek vissza Evezővárosból. Az emberek elhordták a szemetet és a gazt, ami az idők során elborította a környéket, de a buckákat messzire elkerülték. A védett területre még mindig nem lehetett belépni megfelelő védelem nélkül; ha valaki mégis megpróbálta, arra lassú és gyötrelmes halál várt. A Fehér Rózsa mágiája nem oszlott szét az Úrnő feltámadásával; sőt, a főboszorkány megerősítette a saját vajákolásaival. Valószínűleg igencsak majrézhat tőle, hogy drága férjurának esetleg sikerül kiszabadulnia.

Nem sokkal később megérkezett a Zarándok, magával hozva a saját katonáit. Ő eddig előretolt állásokat épített ki az Öregerdőben. A Fogadottak felváltva járőröztek az égen, míg mi, a személyes testőrcsapatok, odalenn tartottuk szemmel a határvidéket, és persze egymást.

Valami nagy disznóság volt készülőben. Senki sem mondott semmit, de ennyit mindenki érzett. Az Úrnő egyértelműen arra számított, hogy a Dominátor megpróbál kitörni.

Azzal töltöttem a szabadidőmet, hogy átnyálaztam az Örökkönvalók feljegyzéseit, különös tekintettel arra az időszakra, amikor Bomanz itt élt. Negyven évet töltött régésznek álcázva a lakónegyedben, mielőtt megpróbált kapcsolatba lépni az Úrnővel, és véletlenül kiszabadította. Nagyon érdekelt a fickó, de kevés adatot találtam róla, ráadásul az is jócskán ki volt színezve.

Korábban már megfordultak a kezemben a személyes feljegyzései. Véletlenül akadtam rájuk, nem sokkal a Sóhajtó befogadása előtt. Akkor átadtam őket a Lélekorzónak, abban a hiszemben, hogy majd eljuttatja a Toronyba. Ő azonban megtartotta az egész paksamétát, úgy tervezte, hogy a saját céljaira fordítja. Később ismét megkaparintottam a fölbecsülhetetlen értékű iratokat, a Toronynál vívott csatában, amikor a renegát Fogadottat üldöztük az Úrnővel. Nem szóltam róluk senkinek, csak egy barátomnak, Hollónak. Annak a Hollónak, aki azóta elhagyott minket, hogy védelmébe vegyen egy gyermekleányt, akiben meggyőződése szerint a Fehér Rózsa született újjá. Mikor visszatértem oda, ahol a papírokat elrejtettem, már nyomuk veszett. Minden bizonnyal Holló vitte őket magával.

Gyakran eszembe jut, mi történhetett vele. Azt mondta, olyan messzire megy, ahol senki sem találhat rá. Nem érdekelte a politika. Egyszerűen csak meg akarta óvni a kislányt, akit annyira szeretett. Bármire képes lett volna Kedvesért. Úgy sejtem, egyszer még felbukkannak azok az iratok, egy kiugrott zsoldos életbiztosításaként.

Az Örökkönvalók szállásainak falát vagy egy tucat tájkép díszíti. A régebbi lakók festették őket, legtöbbjük a Sírmezőt ábrázolja. Lenyűgöző látványt nyújthatott a maga idejében.

Az egész sírrendszer gerincét az észak-déli tájolású Központi Domb alkotta, ez szolgált a Dominátor és az Úrnő börtönéül. Eköré csillag alakú töltést emeltek, amit ugyanilyen formájú vizesárok övezett. A csillag csúcsain elhelyezett kisebb halmok öt Fogadott testét rejtették. A belső csúcsokat – melyeken szintén hasonló buckák magasodtak, mélyükön egy-egy Fogadottal – körsánc kötötte össze. Minden sírt varázsigék és fétisek védtek. A legerősebb közülük egy sárkány volt, teste körülölelte a Központi Dombot, saját farkát a fogai közé harapva. Az egyik legkésőbbi festmény tanúsága szerint az Úrnő feltámadásakor a félelmetes hüllő leheletével tűzbe borította az egész környéket, ám Bomanzot ez sem rettentette vissza, vakmerően a lángok közé lépett.

Ekkor már jó ideje őrlődött a feltámasztók és az Úrnő között, hisz mindkét tábor a befolyása alá próbálta vonni. Maga a baleset is az ő hathatós közreműködésük eredménye volt.

A korabeli feljegyzések szerint Bomanz felesége túlélte a katasztrófát. Szerinte a férje csak azért ment a Sírmezőre, hogy megakadályozza, ami történni fog. Senki sem hitt neki. Azt is mondta, hogy Bomanz ismerte az Úrnő igazi nevét, és ezzel akarta megállítani, mielőtt kiszabadulhatna.

Néma, Félszemű és Manó a megmondhatói, micsoda félelemmel tölt el minden varázslót az eshetőség, hogy egy kívülálló tudomást szerez az igazi nevéről. Bomanz felesége pedig azt állította, hogy az Úrnő neve szerepel a férje irataiban. Azokban az iratokban, amik évtizedek múlva hozzám kerültek. Ezek szerint most Holló kezében van az egyetlen eszköz, amellyel az egész birodalmat mindenestül el lehet tüntetni a föld színéről.

De térjünk vissza a Sírmezőre! Amikor megépítették, a világ egyik legcsodálatosabb látványossága lehetett. A sírdombokat mészkőburkolat védte az időjárás viszontagságaitól. A széles árokban kéklőn csillogott a víz. A gondozott környék leginkább egy parkra emlékeztetett. De idővel a Dominátortól való félelem egyre inkább alábbhagyott, és vele a buzgalom is. Egy kései, Bomanz korában készült festményen a növényzet már elvadult, a burkolat fölrepedezett, a vizesárok helyén pedig egy mocskos fertő tenyészett. Ma már azt sem lehet megmondani, hol húzódott az, árok. A mészkőlapok eltűntek a burjánzó bokrok alatt. A nagy gonddal emelt halmok gödrös hepehupákká töltődtek föl. Egyedül a Központi Domb – amely alatt a Dominátor fekszik – tűnik valamelyest gondozottnak, bár azt is erősen benőtte a gaz. Néhány fétis még állt ugyan, s igyekezett távol tartani a boszorkánymester szövetségeseit, de vonásaikat már elmosta az idő.

A Sírmező szélét piros rongydarabok jelezték, földbe ütött karók végére kötve. Ezeket akkor helyezték ki, amikor az Úrnő bejelentette, hogy kívülállókat küld ide szétnézni. Maguk az Örökkönvaló Őrök mindig itt éltek, nem volt szükségük jelzésekre.

Élveztem az itt töltött másfél hónapot. Kedvemre csillapíthattam tudásszomjamat, ráadásul a Zarándok és a Bóbitás meglepően készségesnek tűnt, nem úgy, mint a régi Fogadottak. Igen közlékenynek bizonyult a Felvigyázó is, az Örökkönvalók vezetője. Történelmük egyidős a Seregével, így temérdek mesével és hazugsággal traktálhattuk egymást, miközben számolatlan hordónyi sört pusztítottunk el.

Az ötödik héten valaki valami nagy felfedezést tett, amit persze nem osztottak meg a magunkféle talpasokkal. Mindenesetre a Fogadottakon különös izgatottság uralkodott el. A Sóhajtó újabb embereket hozatott a Seregből. Az erősítés olyan történeteket mesélt a Félelem Földjén meg a Kongó-hegységen való átkelésről, amiktől összeszorult a szívünk. A Sereg most Uradalomban állomásozott, alig ötszáz mérföldre innen.

A hatodik hét végén a Sóhajtó eligazításra hívott minket, és a következő bejelentést tette:

– Az Úrnő át akar dobni néhány embert nyugatra. Egy huszonöt fős különítményről van szó. Elmo, te leszel a parancsnok. Mi is megyünk a Bóbitással. Jön még pár szakértő és tolmács is. Igen, Vészmadár, te is rajta vagy a listán. Az Úrnő nem az a fajta, aki megtagadná ezt a lehetőséget a kedvenc krónikásától, ugye tudod?

A hideg futkosott a hátamon. Arra volt legkevésbé szükségem, hogy megint elkezdjen érdeklődni utánam.

– Hová megyünk? – tudakolta Elmo. Vérprofi a szemétláda. Semmi nyavalygás, csak a tények.

– Egy Fenyves nevű városba. Messze túl a birodalom nyugati határain. Valahogy kapcsolatban áll a Sírmezővel. Jóval északabbra esik a mostani pozíciónknál. Hideg időre készüljetek.

Fenyves? Soha hírét sem hallottam. A többiek sem tudtak többet nálam, még a Felvigyázó sem. Addig kutakodtam a térképek között, míg végül találtam egyet, ami a nyugati partvidéket ábrázolta. Szó se róla, Fenyves tényleg északon feküdt, közel az örök hó határához. Meglepően nagy város volt, nem is értettem, hogy képes fennmaradni egy olyan vidéken, ahol szinte egész évben fagy. Erről kifaggattam a Sóhajtót is, aki némi magyarázattal szolgált. Azt mondta, Fenyves egy meleg óceáni áramlatnak köszönheti a létezését, amelyik mellette éri el a földrészt. Mesélte azt is, hogy igencsak furcsa város, legalábbis a Bóbitás szerint, aki egyszer már járt ott.

Megkerestem a Bóbitást is, alig néhány órával az indulás előtt, de ő sem tudott sokkal többet mondani. A város állítólag egy Zimerlan nevű herceg fennhatósága alá tartozik, és ez a herceg tavaly – nem sokkal azelőtt, hogy hogy a Torony futárt menesztett hozzánk, meglebegtetve a visszavonásunk lehetőségét – az Úrnő segítségéért folyamodott egy helyi probléma megoldásában. A puszta tény, hogy ez a pasas a városába invitálta az Úrnőt, akit az egész világ szeretne minél távolabb tartani magától, azt súgta, hogy érdekes kalandnak nézünk elébe Fenyvesben. Azt viszont föl nem foghattam, mi köze ennek az egésznek a Sírmezőhöz.

Az sem tetszett túlságosan, hogy ilyen messzire kell mennünk. Csak annak örültem, hogy nem leszek itt, amikor a Kapitány megtudja, hogy miután kipihenték magukat Evezővárosban, már indulhatnak is tovább.

Még így sem voltam biztos benne, hogy elég messze járok majd, amikor elkezd üvölteni. Mert hogy üvölteni fog, az hétszentség.

13

FENYVES: A TILTOTT NEGYED

Shed hetekig alig bírt aludni. Fekete borostyánfalakról álmodott, és egy emberről, aki nem halt meg. Holló kétszer is hívta az éjszakai portyáira, de mindkét alkalommal visszautasította. Az éjjeli vadász nem erőltette a dolgot, bár mindketten tudták, hogy ha így tenne, Shed azonnal ugrana.

A fogadós azért imádkozott, hogy Holló mielőbb megszedje magát, és odébb álljon. Tudta, hogy amíg a közelében van, a lelkiismerete nem hagyja békén.

Különben is, miért nem szállt már rá Krag, hogy a franc esne belé?!

Shed egyszerűen nem tudta felérni ésszel, hogy folytathatja Holló a maga kis üzelmeit, háborítatlanul az uzsorástól. A fickó nem volt sem őrült, sem hülye. Az a lehetőség pedig, hogy valaki ne félt volna Kragtól, ki volt zárva. Legalábbis Marron Shed szerint.

Asát továbbra is az uzsorás pénzelte, de rendszeresen beugrott, és minden alkalommal hozott valamennyi tüzelőt. Volt, hogy egy egész szekérrel.

– Miben mesterkedsz? – szegezte neki a kérdést egyszer a fogadós.

– Próbálom megnyerni a bizalmadat – vallotta be Asa. – Krag emberei nem rajonganak értem.

– És ezzel nincsenek egyedül.

– Lehet, hogy szívózni akarnak majd...

– Szóval szükséged van egy helyre, ahol megbújhatsz, amikor neked esnek, mi? Egyébként miért költi rád a pénzét Krag? Mi az, amit csak te tudsz megcsinálni neki?

Asa megpróbált mellébeszélni, de a fogadós keményen vallatóra fogta. Élvezte, hogy akad egy ember, aki fölött van hatalma.

– Hollót figyelem. Jelentem neki, merre jár.

Shed elfintorodott. Szóval az uzsorás csak azért alkalmazta Asát, mert nem nagy veszteség. Korábban már eltűnt két jó embere. Shednek arra is lett volna tippje, hogy most hol vannak.

Villámként csapott bele a félelem. Mi van, ha Asa jelentést tett Holló éjszakai kiruccanásairól? Mi van, ha őt is látta...?

Lehetetlen. Nem tudta volna magában tartani. A fél életét azzal töltötte, hogy ilyen hírmorzsalékokkal próbált zsarolni másokat. A fogadós más irányba terelte a beszélgetést.

– Elég sokat költekezel mostanában. Honnan van pénzed?

Asa elsápadt. Körbepillantott, és nyelt néhányat.

– A fából. Eladom a tűzifát.

– Hazudsz! Honnan van?

– Shed, ilyet nem illik kérdezni.

– Az lehet. De nekem most kell a pénz. Tartozom Kragnak. Már majdnem kifizettem, de az összes hitelezőmtől felvásárolta a tartozásaimat. Az a szemét Gilbert! Jó előre be kell spájzolnom a pénzt, hogy ne szoruljak újabb kölcsönre.

A fekete kastély. Kétszázhúsz ezüsttallér. Mennyire viszketett a keze, hogy megölje Hollót! Az meg csak nyugodtan vigyorgott a képébe, és pontosan tudta, mire gondol.

– Honnan szerzed a pénzt, Asa?

– És neked honnan lett az a lé, amivel kifizetted Kragot? Mi? Sokan törik ám ezen a fejüket! Senki sem tud ennyi pénzt szerezni egyik napról a másikra. Te meg pláne nem! Ha te elmondod, akkor én is.

Shed azonnal visszavonulót fujt, Asa pedig győzelemittasan vigyorgott.

– Te kis féreg! Tűnj innen, mielőtt elvesztem a türelmem – csattant rá a fogadós.

A patkányképű eliszkolt. Egy pillanatra visszanézett, összevont szemöldöke alól lapos pillantást vetett Shedre. Rosseb, gondolta a fogadós. Elültettem a bogarat a fülében. Dühösen belegyömöszölte a törlőrongyot a legmocskosabb kupába.

– Mi történt?

Shed megpördült. Holló állt mögötte a sanknál, átható tekintete mintha a veséjébe látott volna. A fogadós beszámolt neki a beszélgetéséről Asával.

– Szóval Krag nem adja fel.

– Ha ismernéd, eszedbe sem jutna ilyesmi. Vagy ő, vagy te, Holló.

– A választás elég egyértelmű, nem?

Shed elképedt.

– Még egy jó tanács. Kövesd a kis patkányt, amikor legközelebb fáért megy. – Azzal Holló visszaballagott az asztalához, és nyomban heves beszélgetésbe elegyedett Kedvessel. Gondosan ügyelt, hogy testével takarja a jelbeszéd mozdulatait, de a lány tartása elárulta, hogy ellene van az ötletnek, bármi legyen is az. Tíz perccel később Holló kilépett a Liliomból. Minden délután eltávozott pár órára. Shed gyanította, hogy ezzel csak Krag pribékjeinek éberségét ellenőrzi.

Kedves az ajtófélfának dőlve álldogált, és az utcát nézte. A fogadós pillantása tetőtől talpig végigvándorolt a testén. A lány Hollóhoz tartozik, és igen szoros köztük a kapocs. Veszélyes lenne bármivel próbálkozni nála.

Mégis, a lány gyönyörű volt, karcsú, hosszú combú, gömbölyded, és épp a megfelelő korban... Hülye vagy, figyelmeztette magát Shed. Már csak az hiányzik, hogy újabb szarba keverd magad. Épp elég bajod van anélkül is.

* * *

– Azt hiszem, a mai nap megfelelne – vetette oda Holló, amikor a fogadós kivitte neki a reggelijét.

– Mi? Mármint mire?

– Egy kis kirándulásra. Tudod, Asa után, fel a hegyre.

– Ja... Hát, nem hiszem. Nincs senki, aki vigyázna a Liliomra. A lány nem bírná egyedül.

Kedves épp lehajolt valamiért a sank mellett. Shed elkerekedett szemmel figyelte, szíve hevesebben vert. Valamit rövid időn belül tennie kell ebben az ügyben. Kénytelen lesz meglátogatni egy kurvát, vagy ilyesmi. Ahhoz meg nincs elég pénze. Így viszont marad a kínlódás.

– Az unokatestvéred, Val már beugrott párszor helyetted.

Shednek ez nem jutott eszébe, így hirtelenjében nem talált semmi épkézláb kifogást. Ráadásul Kedves is összezavarta a gondolatait. Jobb lesz, ha ad a lánynak valamilyen ruhát, ami nem emeli ki ennyire a domborulatait.

– Izé... Ő meg nem tudna mit kezdem Kedvessel. Nem ismeri a jelbeszédet.

Holló arca elsötétült.

– Akkor küldd szabadságra! Hívd be helyette azt a Liza nevű lányt. Tudod, aki akkor dolgozott itt, amikor Kedves megbetegedett.

Hát persze, Liza, gondolta a fogadós. Az se egy rossz bőr.

– Őt csak akkor engedem a sank mögé, ha rajta tarthatom a szemem. – Bizony nem rossz bőr, és a tetejébe nincs senkije. – A szememet is kilopná.

– Shed!

– Mi van?

– Most mész, és idehívod Valt meg Lizát. Aztán kifigyeled, hol kujtorog Asa. Míg odavagy, én vigyázok az ezüstneműre.

– De...

Holló nyitott tenyérrel az asztalra csapott.

– Azt mondtam, tűnés!

* * *

A nap fényesen sütött, az idő derűs volt, a téli évszakhoz képest meleg. Shed Krag szállása előtt várta Asát, és amint megjelent, a nyomába szegődött.

A patkányképű először is bérelt egy szekeret. Shed szóhoz sem jutott. Télidőben a lócsiszárok elképesztő letéteket kértek, ami érthető is volt, hiszen a feldolgozott hús aranyat ért, arra meg senki sem volt kíváncsi, honnan származik. A fogadós elképzelhetetlennek tartotta, hogy bárki rá merje bízni Asára a fogatát.

A szekér egyenesen a Tiltott Negyed felé indult. Shed jócskán lemaradva, leszegett fejjel követte. Biztos volt benne, hogy a bakon ülő alak akkor sem venné észre, ha hátrafordulna. Az utcán hatalmas tömeg hömpölygött.

Asa a Tiltott Negyedet övező fal mellett futó ösvényen hagyta a kocsit, egy kis csalitosban. Az ilyen ligetekben szokott összegyűlni Fenyves lakossága a tavaszi meg az őszi halottünnepen. A szekeret az útról nem lehetett észrevenni.

Shed a bokrok árnyékában guggolva figyelte Asát, ahogy a Tiltott Negyed falához osont. Közben azon tűnődött, hogy valaki igazán kivághatná az elburjánzott növényzetet. Az egész fal lepusztultnak tűnt tőle. Ahogy átevickélt a gazon, hamar kiderült, hogy a látszat egyáltalán nem csal, a falra tényleg ráférne némi tatarozás. Talált egy rést, amin nehézkesen bár, de hamar átpréselte magát. Asa közben átvágott a nyílt térségen, egy fenyőliget felé igyekezett a dombtetőn.

A fal belső oldalát is erősen benőtték a bokrok. Itt is, ott is halomba rakott faágak bújtak meg az avarban. Asa üzlete sokkal jobban ment, mint Shed valaha is gyanította volna. Amióta Kragékkal lógott, határozottan megváltozott. Jócskán ráijeszthettek.

A patkányképű eltűnt a fenyők között, Shed zihálva loholt utána. Hallotta, ahogy messze előtte Asa utat tör az aljnövényzetben, olyasféle körültekintéssel, akár egy nősténye után csörtető bivalybika.

A Tiltott Negyed mindenfelé az elhanyagoltság jeleit mutatta. Shed gyermekkorában leginkább parkra emlékeztetett, kellemes pihenőhelyre, ahol az eltávozottak békén várakozhatnak. Most ugyanúgy le volt robbanva, mint Fenyves összes többi negyede.

A fogadós folytatta útját az éktelen csattogás felé. El nem tudta képzelni, mivel csaphat Asa ekkora zajt. Hamarosan rájött: a patkányképű egy kidőlt fát aprított éppen, a levágott darabokat gondosan kis kupacokba rakta. Még egy rejtély. Hihetetlennek tűnt, hogy Asa bármit is gondosan csináljon. Íme, egy újabb kiváló példa, mi mindenre képes a félelem.

Egy óra múlva Shed azon a ponton volt, hogy hazamegy. Fázott, korgott a gyomra és minden tagja elzsibbadt. Elvesztegetett fél napot, Asa meg az égvilágon semmi figyelemreméltót nem csinált. Mégis kitartott. Úgy volt vele, hogy ha már ennyi időt beleölt a dologba, nem hagyja, hogy teljesen veszendőbe menjen. Ráadásul otthon Holló várta, hogy jelentse, mit végzett Asával.

A patkányképű eközben keményen dolgozott. Amikor éppen nem fát vágott, az összekötözött nyalábokat vonszolta le a szekérhez. A fogadós a látványba is beleizzadt.

Telt-múlt az idő, Shed pedig üldögélt, figyelt és időnként emlékeztette magát, hogy mekkora ökör. Ennél feleslegesebben valószínűleg akarva sem tudta volna eltölteni a délutánját.

Ám ahogy közeledett az alkonyat, Asa kezdett gyanúsan viselkedni. Összeszedte a szerszámait, és sűrűn a háta mögé pislogva elrejtette őket. Na, helyben vagyunk, gondolta a fogadós.

A patkányképű a dombtető felé vette az irányt. Shed szuszogva loholt a nyomában. Megmacskásodott izmai keservesen tiltakoztak a megerőltetés ellen. Asa több mint egy mérföldet tett meg a hosszabbodó árnyékok között. Shed kis híján elvesztette a nyomát, csak akkor találta meg ismét, amikor egy fémes pendülés elárulta, merre jár.

Asa tüzet próbált csiholni. Egy halom fáklya fölött kuporgott, az olajos rongyba csavart husángokat valami rejtekhelyről húzhatta elő. Sikerült lángra lobbantania az egyiket, s így fölszerelkezve megindult egy bozótos felé. Hamarosan már a túloldalán bukkant fel, átmászott egy kidőlt emlékoszlopon, és köddé vált. Shed várt egy ideig, majd utána eredt. Megkerülte a monolitot, ami mögött Asa az előbb eltűnt, és észrevett egy nyílást a földben, éppen akkorát, amibe belefér egy ember.

– Na ne! – suttogta sápadtan. – Talált egy bejáratot a Katakombákba. Kifosztja a holtakat...

* * *

– ...és azonnal visszajöttem – fejezte be történetét Shed. Holló elámult a fogadós babonás félelmén. – Mindig is tudtam, hogy Asa egy barom, de azt nem hittem volna róla, hogy ilyen szentségtörésre képes.

Holló elmosolyodott.

– Téged fel se háborít?

– Nem. Miért, téged igen? Hullákat nem lopott...

Shedet egy igen vékonyka paraszthajszál választotta el attól, hogy nekimenjen. De kénytelen volt elismerni, hogy ő tényleg züllöttebb Asánál.

– Jól keres vele?

– Annyira nem, mint te. Az Őrzők minden sírmellékletet lenyúlnak, a búcsúzó urnákat kivéve. – A Katakombákban nyugovóra helyezett holttestek mindegyike egy lepecsételt edénykét visz magával végső útjára, rendszerint a nyakába akasztva. Az Őrzők soha nem nyúlnak az abba rejtett pénzhez. Amikor eljön a Távozás Napja, a vén Révész mindenkitől megköveteli a díjat, amiért áthajózik vele a Néma Partra.

– Azok a lelkek mindörökre itt rekednek – motyogta Shed, és elmagyarázta a fenyvesiek túlvilághitét.

Holló őszintén elképedt.

– Hogy veheti be ezt a maszlagot bárki, akinek kicsivel is több esze van egy muslincánál? A halott, az halott. Tedd magad takarékra, jó? Szimpla válaszokat akarok hallani. Hány hulla van a Katakombákban?

– Fogalmam sincs. Oda rakják őket már... mit tudom én, vagy ezer éve. Lehetnek akár millióan is.

Shed hirtelen elhallgatott, ahogy az agya beindult. Igaz, hogy a Katakombák szinte végtelen hosszan kígyóznak a város alatt, de ha ezer éven át egy kupacba raknák egy ekkora település összes halottját, abból irdatlan nagy hegy kerekedne. A szeme sarkából Hollóra sandított. Hogy a kórság állna belé...!

– Ez Asa bulija. Hagyjuk békén!

– Miért?

– Túl veszélyes.

– A haverodat, úgy tűnik, senki sem zaklatja.

– Mert kispályás. Ha mohó lenne, már nem élne. Odalenn Őrzők járőröznek. Meg szörnyek.

– Milyen szörnyek?

– Hát, azt nem tudnám megmondani.

– Nem tudod, vagy nem akarod?

– Nem tudom. Az Őrzők csak annyit árulnak el róluk, hogy vannak.

– Értem. – Holló felállt. – Utána fogok nézni. Ne szólj róla senkinek, Asának különösen ne!

– Persze – helyeselt Shed ijedten. Biztos, hogy megint bajba keverne mindenkit.

* * *

A sikátorokat fura hírek verték föl tespedtségükből. Krag a két legjobb emberét küldte Holló után. Soha többé nem kerültek elő. Utána még hárman tűntek el. Egy ismeretlen támadó még magát Kragot is megsebesítette. Talán meg is öli, ha nincs Gróf hihetetlen ereje. Ámbár azóta a testőr nem sok hasznát vette medvetermetének. Haldoklott.

Krag nem éppen béketűréséről és megbocsátó természetéről volt híres. Marron Shedet ezek a fejlemények a kétségbeesés legmélyebb örvényébe taszították. Még könyörögni is megpróbált Hollónak, hogy hagyja el a fogadóját, de az csak köpött egyet.

– Figyelj, nem szeretném, ha itt ölnének meg – magyarázta Shed.

– Nem tesz jót az üzletnek?

– És az egészségemnek sem. Most már egyszerűen muszáj megölnie. Ha nem tenné, többé senki sem félne tőle.

– Szóval az istennek se tanul, mi? Életemben nem láttam annyi félkegyelműt egy rakáson, mint itt.

Asa robogott be a fogadóba.

– Shed, beszélnünk kell! – Reszketett, mint a nyárfalevél. – Krag azt hiszi, én köptem Hollónak. A nyomomban van. El kell bújtatnod!

– Kell ám a. fenét! – Shed érezte, ahogy szorul a torkán a hurok.

Ha Krag mind a két jómadarat itt találja, hétszentség, hogy ő lesz a harmadik, akit gondolkodás nélkül felszecskáz, és arra is tesz gondja, hogy az anyja a csatornában végezze.

– Egész télen hordtam a tüzelőt. Én tartottam távol Kragot.

– Na persze. És akkor most veled együtt én is ölessem meg magam?!

– Tartozol nekem, Shed. Soha senkinek nem beszéltem róla, hogy merre jártok Hollóval éjszakánként. Pedig lehet, hogy Kragot érdekelné, nem gondolod?

A fogadós elkapta Asa karját, és akkorát rántott rajta, hogy a patkányképű kis fickó a sanknak vágódott. Mintha csak megbeszélték volna, Holló odalépett mögé. A kezében hosszú kés villant. Megbökte vele Asa hátát, és a fülébe súgta:

– Most szépen felmegyünk a szobámba.

Asa fehérebb lett a friss hónál. Shed kényszeredetten elvigyorodott, és elengedte a bajkeverőt. Elővett egy cserépkupát a sank alól.

– Úgy bizony. Kicsit elbeszélgetnénk veled, Asa. – A harmadik poharat is kitette a pultra.

Ő ment fel utoljára, mindvégig magán érezve anyja vak tekintetét. Próbálta kitalálni, vajon mennyit hallott az öreglány. Mostanában a szokásosnál is mogorvább volt. Shed szégyene lassan falat emelt közéjük. Már nem érezte úgy, hogy rászolgálna az anyja tiszteletére.

Gyorsan elhallgattatta lelkiismerete hangját. Mindent, amit tettem, érte tettem, hajtogatta.

Az egyetlen ajtó az emeleten, ami még úgy-ahogy működött, Holló szállására nyílt. Most nyikorogva tárult fel a szoba lakója, valamint Asa és Shed előtt.

– Ülj le! – mordult Holló Asára, és a fekhelyére mutatott. A patkányképű leroskadt a nyöszörögve tiltakozó dikóra. Úgy tűnt, mindjárt bevizel félelmében.

Holló szobája ugyanolyan puritán volt; mint az öltözéke. Semmi sem árulkodott a vagyonáról.

– Beszállok az üzletbe, Shed – kezdte, gunyoros mosollyal a szája szegletében. – Én gondoskodom a szállításról. Önts bort! – Nekilátott a körmét tisztogatni azzal az idegesítő késével.

Mire Shed mindenkinek töltött, Asa már felhajtotta a maga adagját.

– Adj neki még egyet – javasolta Holló, majd ő is belekortyolt az italába. – Áruld el nekem, mi a fenének itattad velem eddig azt a savanyú lóhúgyot bor helyett, miközben ezt ott dugdostad a sank alatt?

– Ilyet senkinek nem adok, csak ha külön kéri. Sokba kerül.

– Mostantól mindig ebből tölts. – Holló a beszélgetés alatt végig Asa szemébe nézett, s közben szórakozottan veregette az állát a kése fokával.

Neki valóban nem kellett kuporgatnia. A hullabiznisz igazán jól hozott a konyhára. De mit értett azon, hogy beszáll az üzletbe? Hogy gondoskodik a szállításról? Különös. Ráadásul hogy mire kell neki a pénz, az talán még érdekesebb történet, mint hogy honnan szerzi.

– Megfenyegetted a haveromat – szólalt meg fél perc hallgatás után. – Ó, ne haragudj, Shed! Csak nyelvbotlás volt. Mit haveromat: társamat. Az üzlettársaknak nem muszáj kedvelniük egymást. Nos, most aztán nyakig benne vagy a szarban, te kis seggdugasz. Kíváncsi vagyok, hogy mászol ki belőle.

Shed megborzongott. A rohadék! Ez az egész szöveg csak arra ment ki, hogy Asa mindenfelé szétkürtölje. Ez a szemétláda lassan, de biztosan átveszi az irányítást az élete felett. Úgy játszik vele, mint macska az egérrel. A patkányképű közben úgy fészkelődött, mintha parázson ülne.

– Nem úgy gondoltam, Holló. De tényleg. Értsd meg, nagyon félek. Krag azt hiszi, én adtam neked a tippet. El kell bújnom valahol, de Shed nem akart segíteni. Csak próbáltam rávenni, hogy...

– Elég. Shed, azt hittem, hogy ez a kis vakarcs a barátod.

– Csak pár szívességet tettem neki. Megsajnáltam.

– A hideg elől adsz neki menedéket, de az ellenségei elől nem? Ritka egy puhapöcs vagy te, Shed. Lehet, hogy tévedtem veled kapcsolatban? És még be akartalak venni az üzletbe egyenrangú társnak. Azt hittem, hogy majd ha visszavonulok, rád bízhatom a boltot. Azt hittem, ezzel szívességet teszek neked. Pedig te csak egy nagy rakás lószar vagy, akinek nincs elég vér a pucájában, hogy egyszer az életben a sarkára álljon. – Újra Asához fordult. – Folytasd csak, vakarék. Mesélj nekem Kragról. Mesélj a Tiltott Negyedről.

A patkányképű elsápadt. Egy szót sem lehetett belőle kihúzni, míg Holló elő nem állt az ötlettel, hogy hívja az Őrzőket.

* * *

A fogadós lábai meg-megroggyantak. Böllérkésének nyele iszamos volt az izzadtságtól. Ha a szükség rászorítja, biztosan nem tudta volna használni, de Asa túlságosan félt, hogy ezt észrevegye; csak odanyöszörgött neki pár szót a bakon, mielőtt elindultak volna a szekerükkel. Holló a saját kocsiján követte őket. Shed egy pillantást vetett a völgy túloldalára. A fekete kastély sötéten tornyosult az északi horizonton, dögletes árnyéka Fenyvesre borult.

Hogy került oda? Miért van ott? A fogadós elhessegette a kérdéseket. Jobb, ha minél kevesebbet tud.

Inkább azon tűnődött, hogyan keveredett ebbe az ügybe, és még inkább azon, hogyan mászhatna ki belőle. A legrosszabbtól tartott. Pontosan tudta, hogy Holló nem csinál lelkiismereti kérdést senki halálából.

A szekereket a ligetben hagyták, és belopóztak a Tiltott Negyedbe. Holló észrevette a farakásokat.

– Vigyétek a kötegeket a kocsikhoz. Egyelőre csak dobjátok fel őket a raktérbe.

– Ezt én gyűjtöttem össze – tiltakozott Asa. – Nem veheted el csak így...

– Kuss! – csattant rá Holló, majd fogott egy köteg fát, és a hasadék felé indult vele. – Te is kapj föl egyet, Shed. Te pedig, vakarék, ha megpróbálsz lelépni, megtalállak, és megetetem veled a májad.

Vagy egy tucat nyalábbal áthordtak már, amikor Asa suttogva megszólalt.

– Itt van Krag egyik nehézfiúja. Minket figyel. – Lerítt róla, hogy közel jár a pánikhoz.

Hollón egyáltalán nem látszott, hogy megilletődött volna.

– Menjetek, és hozzatok még fát, az erdőből – vetette oda.

Asának lett volna néhány ellenvetése, de amikor Holló szemébe nézett, inkább lenyelte a mondanivalóját, és elindult felfelé a domboldalon.

– Honnan tudta? – faggatta Shedet szinte sírva. – Sohasem követett. Ez egészen biztos.

A fogadós vállat vont.

– Talán varázsló. Mindig tudja, min jár az eszem.

Mire visszaértek, Holló már végzett. Shed idegesen pillantott körül.

– Hozzunk még egy adagot! – javasolta.

Míg fordultak egyet, Holló őrködött. Amikor meglátta őket, a liget felé mutatott.

– Ezeket pakoljátok Asa szekerére.

Átvágtak a fák között, és nekiláttak a rakodásnak.

– Bassza meg! – fakadt ki Shed, az egyik farakás alól csordogáló vérpatakra bökve. – Ha eddig voltak még kétségeid, hogy mire képes ez az őrült, most megnézheted.

Mikor újra átmásztak a hasadékon, Holló rájuk parancsolt.

– Most pedig fel a dombra! Mutasd az utat, Asa! Először szedjük fel a szerszámaidat, meg a fáklyákat.

Amikor Shed látta, hogy Holló hordágyat eszkábál, hátborzongató gyanú kezdett körvonalazódni benne. Na ne! Ennyire még ez a szemétláda sem süllyedhet mélyre. Vagy mégis?

Nemsokára már az üreg szájánál álltak, tekintetükkel sötét mélységet firtatták. Holló szólalt meg elsőnek.

– Te mész előre, Asa. – A patkányképű vonakodva lemászott. – Nyomás utána, Shed!

– Legyen már egy kis szíved!

– Indulás!

Shed engedelmeskedett, Holló pedig követte. A Katakombák dögszagtól bűzlöttek, de Shed rosszabbra számított. Asa fáklyáját megrebbentette egy kósza fuvallat.

– Várjatok! – vakkantotta Holló, és kikapta a kezéből. Gondosan megvizsgálta a lejárat környékét, bólintott, visszanyomta Asa markába a fáklyát. – Te vezetsz!

Az üreg, amelybe leereszkedtek, néhány lépés után kiszélesedett, és egy nagyobb barlangba torkollt. Nagyjából középen Asa megállt. A fogadós követte példáját. Akármerre néztek, mindenfelől csontok vették körül őket. Megsárgult emberi maradványok borították a padlót és a falba vágott fülkéket. Csontvázak lógtak a mennyezetbe vert kampókról, és bújtak meg mindenütt, a kusza összevisszaságban heverő vagy kupacokba dobált gazdátlan bordák, gerincek és más lecsupasztott testrészek alatt. A fáklyafény pokoli árnyékokat festett a karókra tűzött, kárörvendően vigyorgó koponyák üres szemgödrébe. Némelyik hullát szemfedője foszladozó maradéka próbálta betakarni vagy legalább egyben tartani, hasztalan. A legtöbb csontváz mellett ott feküdt a búcsúzó urnája.

Voltak mumifikált testek is, bár igen kevés. Csak a gazdagok engedhették meg maguknak, hogy tartósítsák földi porhüvelyüket. Idelenn ez volt a vagyon egyetlen kiváltsága, hullájukat ugyanúgy odavetették a többi közé.

Asa törte meg a csendet.

– Ez egy nagyon régi járat. Az Őrzők már nem járnak ide, hacsak nem azért, hogy idehordják a sok szemetet. Már az egész barlang zsúfolásig telt, csak pár ösvény van, ahonnan félrerugdosták a csontokat.

– Nézzünk szét – javasolta Holló.

A patkányképű igazat beszélt. Távolabb a terem összeszűkült, és a mennyezet is alacsonyabb lett. A folyosó gyakorlatilag teljesen tömve volt gazdátlan testrészekkel. Shednek feltűnt, hogy errefelé nem lát koponyákat és urnákat.

Holló halkan kuncogva fordult a fogadóshoz.

– Ezek a ti Őrzőitek nem is olyan elhivatottak, mint hitted.

– Hát igen. Azok a termek, amiket az őszi meg a tavaszi ünnepeken megmutatnak, nem így néznek ki – ismerte el Shed.

– Azt hiszem, manapság már senkit sem érdekelnek a régiek – motyogta Asa.

– Menjünk vissza – zökkentette ki tűnődéséből Holló. Ahogy a málladozó tetemek között baktattak, még ő sem állta meg, hogy meg ne jegyezze. – Mindannyian itt végezzük, Asa. Mindenki. Gazdag és szegény, bátor és gyáva. – Belerúgott egy múmiába. – Csak a gazdag egy kicsit jobban fest még itt is. Arrafelé mi van?

– Soha nem mentem beljebb száz lépésnél. Addig minden ugyanilyen. – Asa kinyitott egy urnát.

Holló elfintorodott, de ő is fogott egyet, és lefeszítette a fedelét. Néhány pénzdarab hullott a markába. Közelebb vitte őket fáklya fényéhez.

– Jó réginek látszanak. Soha senki nem kérdezett rá?

– A pénznek nem kell pedigré – idézte Shed a régi mondást.

Asa bólintott, és hozzátette:

– Különben is, mindenkivel elhitettem, hogy elásott kincset találtam.

– Értem. Mutasd tovább az utat!

Nem sokkal később Asa újra megszólalt.

– Ennél messzebb sohase mentem.

– Tovább!

Egész addig hatoltak egyre mélyebbre a barlangrendszerben, míg már Hollót is kezdte nyomasztani a hely hangulata.

– Ebből elég. Vissza a felszínre – adta ki a parancsot. Egy mukkot sem szólt, míg újra szabad ég nem volt a fejük felett, akkor is csak morgolódásra futotta tőle. – Jobbra számítottam, hogy a fene enné meg. Hozzuk a szerszámokat!

Hamarosan ásóval és kötelekkel felszerelkezve tértek vissza.

– Shed, áss egy gödröt ott – mutatta Holló. – Asa, te fogd meg ennek a kötélnek a végét, és tartsd erősen. Amikor kiáltok, húzd fel. – Azzal alászállt a Katakombákba.

Asa megvetette a lábát, ahogy utasították, Shed pedig ásott, mintha az élete múlt volna rajta. Egy idő után Asa megkérdezte:

– Mit gondolsz, mit csinál odalenn?

– Nem tudod? Azt hittem, tisztában vagy vele, miben utazik.

– Azt csak úgy mondtam. Kragnak muszáj volt valamit jelenteni, de nem bírtam lépést tartani vele egész éjszaka.

Shed kiköpött, és kifordított egy újabb adag földet. El tudta képzelni, hogy dolgozik a patkányképű. Az éjszaka nagyját nyilván átaludta valahol, a maradék időben meg túlságosan lefoglalta a falopás meg a sírrablás, hogy még kémkedjen is.

Megkönnyebbült szusszanással döbbent rá, hogy Asának fogalma sincs, miket műveltek ők ketten Hollóval. Ám rögtön le is lombozódott, hisz sejtette, hogy hamarosan úgyis mindent megtud majd.

Magába nézett, és a gyomra forgott attól, amit látott. Bármilyen undorító, már szinte hozzászokott az efféle bűnökhöz. Holló kezdte a saját képére formálni.

Odalentről kiáltás harsant. Asa nekifeszült a kötélnek, aztán odaszólt a társának.

– Gyere már! Nem bírom egyedül.

Shed hatalmasat sóhajtott, odalépett és nekiveselkedett. Pontosan az volt a kötél végén, amire számított. A sötétségből egy múmia emelkedett ki; mint valami pokolbéli herceg bújt elő a föld alól, hogy istentelen utazásra induljon az élők világában. A fogadós igyekezett elkerülni, hogy a halott szemébe kelljen néznie.

– Fogd meg a lábát – parancsolt Asára, aki továbbra is dermedten állt, és öklendezett.

– Irgalmas isten, Shed! Édes jó istenem, segíts! Mi a szart művelsz, Shed?

– Pofa be, és tedd, amit mondok! Hidd el, így lesz a legjobb. Most pedig fogd már meg végre a lábát!

Odébb vonszolták a tetemet, és behúzták a bozótba, nem messze a frissen ásott gödörtől. Útközben valami kigurult a hulla nyakába akasztott batyuból. Egy búcsúzó urna volt az. A batyuban még egy tucatnyi zörgött belőle. A fogadós hirtelen rájött, mire kell Hollónak a gödör. A kiürült urnákat fogják elásni bele. De miért nem odalenn tömte meg a zsebeit?

– Tűnjünk innen, Shed! – vinnyogta Asa.

– Vissza a kötélhez!

Eltartott egy ideig, míg kiürítették az urnákat. Gyorsan járt a kezük, hisz volt mi ösztönözze őket. Két tucat urna tartalma egész szép kis halmot tett ki. De túl sok idejük maradt gondolkodni, míg Holló odalenn vadászott egy újabb szállítmányra.

– Shed...

– Felejtsd el, Asa! Mégis, hová menekülnél előle? – Bár az ég ma meglepően derült volt, az idő pedig szokatlanul enyhe, azért továbbra is a tél közepén jártak. Aki ilyenkor indul el Fenyvesből, nem jut messzire. – Megtalál. Inkább eredj vissza, és ragadd meg a kötelet! Akár tetszik, akár nem, ebben már nyakig benne vagy. – A fogadós lemondóan legyintett, és folytatta az ásást.

Holló összesen hat múmiát húzatott fel velük; mindegyik nyakában ott himbálózott egy bugyor, tele urnákkal. Végül ő maga is feljött, egy darabig Asa sápadt arcát tanulmányozta, majd az immár teljesen magába roskadt fogadóshoz fordult.

– Te következel!

Shed nyelt egyet, szólásra nyitotta a száját, tétován becsukta, majd lassan elindult az üreg felé. Ott megtorpant, s egy rövid időre úgy tűnt, összeszedi a bátorságát és ellenszegül.

– Indulj már! – csattant rá Holló. – Nem érünk rá egész nap itt tökölni.

Marron Shed pedig alászállt a holtak világába.

Úgy érezte, egy örökkévalóságot töltött odalent, múmiák után kutatva a csontok alatt, urnákat gyűjtögetve, gyomorforgató zsákmányát a kötélhez vonszolva. A lelke mindvégig valahol egészen máshol járt, a tudata nem volt hajlandó befogadni mindezt; álom volt csupán, dermesztő lidércnyomás. Először nem is hallotta, amikor Holló lekiabált neki, hogy ideje felmennie.

Mire újra a felszínre ért, már alkonyodott.

– Elég már? Hazamehetünk? – kérdezte üresen kongó hangon.

– Nem – felelte Holló. – Eddig tizenhármat szedtünk össze. Úgy számolom, a szekereken harminc fér el.

– Aha.

– Most te tartod a kötelet, én meg lemegyek Asával.

A fogadós egymás után húzta fel az újabb és újabb rakományokat. A halott arcok vádlón meredtek rá a fogyó hold ezüstös fényében. Shed lerázta a rátörő érzéseket, megragadta a tetemeket, gondosan sorba fektette őket, majd kiürítette az urnákat.

Nagy volt a kísértés, hogy fölkapja a pénzt, és elinaljon, de ott maradt, és ebben a mohósága legalább akkora szerepet játszott, mint a Hollótól való félelme. Ma este üzlettársként jött. Harminc hulla koponyánként harminc tallérjával számítva azt jelentette, hogy kilencszáz ezüst üti a markukat. Mégha a kisebb részt kapja, akkor is gazdagabb lesz, mint valaha álmodta volna.

Hirtelen egy hang ütötte meg a fülét. Nem tudta elképzelni, honnan jöhetett. Nem Holló jelzett, hogy felhúzhatja a következő rakományt, ebben biztos volt. Inkább úgy hangzott, mint valami távoli, elhaló sikoly... Kis híján elszaladt. A félelem néhány percre teljesen elvette az eszét. Eddig is csak Holló rendíthetetlen nyugalma tartotta benne a lelket, és most, hogy félelmetes vendége nem állt mellette, nem tudta, mitévő legyen.

Ekkor érezte, hogy a kötél megfeszül, és teljes erejével nekifeküdt. Ez most tényleg nehéz volt. Lihegve, nyögve erőlködött. Az üregből Holló feje bukkant elő, sietősen igyekezett kifelé. A ruhája elszakadt, az arca egyik oldalán hosszú vágás éktelenkedett, kése vértől csöpögött. Kiugrott, és megragadta a kötelet.

– Húzd! – kiáltott rá Shedre. – A franc essen beléd, húzzad már!

A kötél végére kötve Asa ernyedt teste bukkant fel.

– Mi történt? Ó bassza meg! Mi a picsa történt odalenn?

A patkányképű lélegzett, de ez volt minden.

– Valami ránk támadt. Elkapta Asát, mielőtt kinyírhattam volna.

– Biztos egy őrdémon! Én figyelmeztettelek. Hozz egy fáklyát, hadd lássam, mi baja! – Holló nem mozdult, csak a mellkasa járt fel-le, ahogy kimerülten nyeldekelte a levegőt. Shed maga indult fáklyáért, meggyújtotta és visszatért vele.

Asa sebei nem voltak olyan súlyosak, mint első pillantásra látszottak. Rengeteg vért vesztett, elájult, de nem haldoklott.

– Tűnjünk innen! – könyörgött a fogadós. – Még mielőtt beállítanak az Őrzők is.

Holló arcába lassan visszatért a szín.

– Nem. Egyedül volt, és én megöltem. Most már nem hagyhatjuk abba, nem fogunk félmunkát csinálni.

– De mi lesz Asával?

– Szarok rá. Menjünk vissza dolgozni!

– Kurva fáradt vagyok...

– Leszel te még sokkal fáradtabb is, mire a végére érünk. Gyerünk! Takarítsuk el a mocskot.

Lehúzták a tetemeket a dombról, és a szekerekre rakták őket. A következő körben a szerszámokat szállították el, végül Asát helyezték biztonságba odalenn. Míg az ernyedt testet átcibálták a hasadékon, Shed kibökte, ami egy ideje már ott motoszkált benne.

– Vele mi a terved?

Holló úgy nézett rá, mint egy idiótára.

– Mégis, mit gondolsz?

– De...

– Neki már úgyis mindegy, nem?

– Hát, úgy valahogy... – De nem, cseppet sem volt mindegy. Asa nem sokat számított, de valahol mégiscsak hozzátartozott Shed életéhez. Nem voltak barátok, de jópárszor kisegítették már egymást.

– Nem! Ezt nem csinálom. Még megúszhatja. Ha biztosan tudnám, hogy elpatkol, azt mondanám, oké, rendben, ha nincs hulla, nincs kérdezősködés se. De így... Nem venném a lelkemre a halálát.

– Nocsak, mégis szorult beléd egy kis spiritusz? És hogy fogod be a száját? Te is tudod, hogy az a fajta nyavalyás, aki könnyen a kés hegyére juttatja az embert a lepcses szájával.

– Majd ügyelek rá.

– Ahogy akarod, öregem. A te felelősséged.

Mélyen benne jártak már az éjszakában, mire a fekete kastélyhoz értek. Holló hajtott be elsőnek, Shed szorosan a nyomában. Ugyanabba a kapuboltívbe álltak be, mint a múltkor, és a szereposztás is hasonló volt. Miután kiterítették a hullákat, egy ösztövér alak lépett oda, és komótosan elsétált előttük.

– Tíz, tíz, harminc, tíz, tíz... – és így tovább.

Holló hevesen tiltakozott. Csupán két ajánlat haladta meg a tíz ezüstöt, az egyiket az a fickó kapta, aki követte őket a Tiltott Negyedbe, a másikat Asa, aki még mindig a szekéren feküdt.

A hórihorgas lény Hollóhoz fordult.

– Ezek már túl régóta halottak, nem sokat érnek. Ha nem tetszik az ár, vidd vissza őket oda, ahonnan hoztad.

– Rendben. Megegyeztünk. Inkább fizesd ki a pénzt.

A pokoli teremtmény rendre leszámolta az érméket a holttestek mellé. Holló minden tízes kupacból elrakott hatot, a maradékot a fogadós kezébe nyomta. Közben néhány szót intézett az ösztövér alakhoz.

– Ez az ember itt a társam. Lehet, hogy legközelebb egyedül jön.

A lény bólintott, előhúzott valamit leplének redői közül, és átnyújtotta Shednek. Egy összefonódó kígyókat mintázó ezüstmedál volt.

– Vedd fel, ha nélkülem jössz ide – magyarázta Holló. – Ez az életbiztosításod.

Shed a zsebébe süllyesztette a medált, az ezüstpénzek mellé, miközben végig magán érezte Holló jéghideg tekintetét.

A fejében gyorsan pörögtek a számok. Százhúsz tallér volt a része. Ha fél évtizedig robotol kőkeményen, akkor sem biztos, hogy sikerült volna ekkora vagyonra szert tennie. Gazdag volt, mocskosul gazdag. Bármit megtehetett, amit csak akart. Nincs többé adóssága, vége a rettegésnek, Krag elmehet a kurva anyjába. Soha többé nem kell a vacsorán spórolnia. Kipofozhatja a Liliomot, és talán talál egy helyet, ahol tisztességgel gondját viselik az édesanyjának. És nők! Annyi nő, amennyit csak bír szusszal!

Ahogy megfordult a szekérrel, a pillantása egy magas falszakaszra esett, amit az előző látogatása óta húzhattak föl, mert a múltkoráról nem emlékezett rá. A borostyánkőszerű anyagból egy arc nézett kifelé. Annak az embernek az arca, akit ők hoztak be Hollóval a legutóbbi alkalommal, azé az öregé, aki még élt, amikor eladták a testét. A szemei lassan Shed felé fordultak.

14

FENYVES: ZORDON

Sóhajtó egy lerobbant, vén erődítménybe, a Zordonba repített minket. Közvetlenül a Tiltott Negyed fölé építették, de egész Fenyvest be lehetett látni az ablakaiból. Egy teljes hétig semmi kapcsolatot nem tudtunk teremteni a helyiekkel, mivel nem volt olyan közös nyelv, amit mindkét fél értett volna. Később részünk lett abban a kétes megtiszteltetésben, hogy mellénk rendeltek egy Bikacsök nevű melákot, aki törte a Drágakővárosok beszédét.

Újdonsült tolmácsunk magas tisztséget töltött be a városban, mint a helyi vallás egyik inkvizítorféléje. A fenyvesiek hite egyszerűen nem ment a fejembe. Első pillantásra valami halálkultusznak tűnik, de ha közelebbről szemügyre veszi az ember, rájön, hogy nem imádják sem a halált, sem a halottakat, inkább csak nagy felhajtást csapnak körülöttük. Nagy erőbedobással igyekeznek megóvni a holttesteket egy eljövendő feltámadás számára, melyről a jóisten se tudja, mikor következik majd be. Egész Fenyves arcát ez a vallás formálja, kivéve talán Katafalkét, a nyomornegyedét, ahol az emberek túlságosan el vannak foglalva az élet mindennapos nyomorúságaival, semhogy a holtak jólétével törődjenek.

Bikacsököt gyakorlatilag első pillantásra sikerült megutálnom. Nevéhez híven sütött róla az erőszakosság és a szadizmus; az a fajta csendbiztos volt, aki ólmosbottal nyomoz. Kitűnő esélyei lesznek a túlélésre, amikor majd az Úrnő leigázza a várost. Ezt a típust mindig is jól tudta hasznosítani a katonaságunk.

Úgy tippeltem, néhány nappal azután, hogy a Kapitány bevonul a városba, Fenyves már az Úrnő igáját fogja nyögni. Mi csak előkészítettük számára a terepet. Ha a Fekete Sereg megérkezik, elég lesz egyetlen parancs a Bűbájtoronyból. Esélyét sem láttam annak, hogy a herceg emberei bármiféle ellenállást tudjanak kifejteni.

Mihelyt a Bóbitás és a Sóhajtó mindenkit leszállítottak, beleértve a tolmácsokat is, Bikacsök, Zimerlan herceg, meg egy Hargadon nevű pofa, aki egyébként a Holtak Őrzőinek parancsnokaként szolgált (azaz ő üzemeltette a Katakombákat, ahol a fenyvesiek a hullákat raktározzák) kivezetett minket a Zordon északi falára, a metsző szélbe. A herceg kinyújtotta a kezét.

– Amott az a kastély, ami miatt a segítségeteket kértem. Vetettem rá egy pillantást, és végigfutott a hátamon a hideg. Volt valami elemien gonosz abban az építményben.

– Mi csak úgy hívjuk: a fekete kastély – folytatta Zimerlan. – Évszázadok óta áll már. – És ekkor jött a fordulat, amitől a frász vert ki mindannyiunkat. – Először csak egy apró fekete kődarab volt, egy halott mellett hevert. Aki rátalált a holttestre, megpróbálta felvenni. Azonnal kilehelte a lelkét. És akkor a kő növekedni kezdett. Attól a naptól fogva egyre csak nő. Az őseink mindenfélét próbáltak vele, még meg is ostromolták, de semmivel sem tudtak kárt tenni benne. Mindenki meghalt, aki megérintette. Végül úgy döntöttek, inkább nem vesznek róla tudomást, nem hagyják, hogy az őrületbe kergesse őket.

Beárnyékoltam a tenyeremmel a szememet, úgy mustráltam a furcsa építményt. Nem sokban különbözött a Zordontól, csak éppen fekete volt, és borsódzott tőle a hátam.

A herceg folytatta.

– Évszázadokig szinte semmit sem változott. Még néhány emberöltővel ezelőtt sem látszott többnek, mint egy hatalmas szikla. – A tekintete egyre űzöttebbé vált. – Azt mesélik, valami lakik benne.

Elvigyorodtam. Mégis mit várt? Egy kastély, akár építik, akár magától nő, azért van, hogy legyen benne valami.

Hargadon vette át a szót. Régóta töltötte be a hivatalát, talán túlságosan is régóta. Beszédmodorát teljesen áthatotta a pozíciójával járó fellengzősség és kenetesség.

– Az utóbbi néhány esztendőben a növekedés üteme látványosan felgyorsult. Az Őrzők Tanácsát mélységes aggodalommal töltötték el némely szóbeszédek – melyek forrása egyébiránt Katafalk, s így bizonyos fenntartással fogadandók –, miszerint a kastélyban tanyázó szörnyek holttesteket vásárolnak. A Tanácsban mindmáig éles hangú viták folynak róla, hogy milyen mértékben adhatunk hitelt ezeknek a híreszteléseknek. Mindazonáltal senki sem vonhatja kétségbe, hogy Katafalkból mostanában nem jut elegendő halott a Katakombákba. Őrjárataink sokkal kevesebbet találnak, mint tíz esztendeje, pedig manapság szűkösebb idők járnak, és sok szegény ember él az utcákon. Az időjárás viszontagságainak lényegesen több áldozatot kellene szedni.

Komolyan mondom, igazi cukipofa ez a Hargadon gyerek. Tisztára mintha egy kereskedőt hallgattam volna, aki azért siránkozik, mert csökken a haszonkulcsa.

De folytatta a mondókáját.

– Létezik egy feltevés, melynek értelmében a kastély hamarosan eléri azt a pontot, ami után nem lesz szüksége több holttestre (már ha eddig volt, hiszen minden kétséget kizáró bizonyíték erre sincs). – Hihetetlen, hogy még ebből a mondatból is ki tudott úgy jönni, hogy még véletlenül se foglaljon állást. Zseniális a vén szarkeverő. – Ha ez bekövetkezne, az lényegében azt jelentené, hogy a kastély lakói már elegendő számban gyűltek össze ahhoz, hogy maguk jöjjenek el a városba, és elvegyék, amire szükségük van.

– Ha úgy vélitek, hogy egyesek hullákkal üzletelnek, miért nem kapjátok el a grabancukat, és veritek ki belőlük, amit tudnak? – vetette fel Elmo.

Itt volt az ideje, hogy a rend szorgos őre is beszálljon a társalgásba.

– Nem tudjuk elkapni őket – válaszolta Bikacsök, de érződött a hangján, hogy legszívesebben hozzátenné: „bezzeg ha hagynák, hogy az én módszeremmel intézzem a dolgot, már rég megoldódott volna a kibaszott nagy rejtély”. – Ez tipikus katafalki buli. Az egy más világ. Odalenn a kívülálló nem sokra megy, bármit akar megtudni.

A két Fogadott kissé távolabb állt, és gondterhelt képpel mustrálta a különös kastélyt.

A herceg akart tőlünk valamit, de semmit sem kínált cserébe. Lényegében szerette volna valaki másnak a nyakába sózni az egész ügyet. Mindenre felhatalmazott minket, feltéve ha az ő szabályai szerint játszunk. Úgy képzelte, hogy mi a Zordonban ücsörgünk majd, míg a saját emberei Hargadonnal a városban futkorásznak. Magyarán szólva ők lesznek a szemünk, a fülünk és a karunk. Rettenetesen félt tőle, hogy milyen következményei lennének, ha kitudódna a jelenlétünk Fenyvesben.

A Toronynál vívott csata után néhány életben maradt lázadó a városba keveredett. Errefelé ismerték ugyan az Úrnő nevét, de nem sokat foglalkoztak vele. A herceg attól tartott, hogy ha a menekültek kiszagolják a főboszorkánnyal kötött szövetségét, komoly bajok támadhatnak.

Bizonyos szempontból ideális uralkodó volt. Semmi mást nem akart, csak hogy békén hagyják, cserébe pedig kész volt megtenni ugyanezt a szívességet az alattvalóinak.

Így aztán egy darabig a várban kuksoltunk. Egészen addig, amíg a Sóhajtó ki nem bukott a rendelkezésünkre bocsátott információkon. A beérkező híreket gondosan addig rostálták, amíg már semmi értékelhetőt nem tudtunk kihámozni belőle. Kiborult a bili, a Fogadott elkapta a herceget, és közölte vele, hogy ezentúl mi is elkísérjük az embereit a városba.

Alig hittem el, de a fickó hosszú percekig kemény ellenfélnek bizonyult a vitában. Az eszmecsere nem volt éppen baráti. A Sóhajtó megfenyegette, hogy itt hagyjuk csupasz seggel, és rábízzuk, másszon ki egyedül a slamasztikából. Ez persze üres blöff volt. Ő meg a Bóbitás igencsak érdeklődött a fekete kastély iránt. Egy hadsereg sem tudta volna kiűzni őket innen.

Miután a herceg beadta a derekát, a Sóhajtó az Őrzőket vette elő. Bikacsök foggal-körömmel ragaszkodott az előjogaihoz. El sem tudom képzelni, végül mivel sikerült rábírni az együttműködésre, az viszont tuti, hogy soha nem bocsátott meg érte.

Engem jelöltek ki, hogy elkísérjem a szokásos körútjaira. A választás leginkább azért esett rám, mert viszonylag gyorsan elsajátítottam a helyi nyelvet, ámbár az is döntő szempont volt, hogy nem vagyok túlságosan feltűnő jelenség.

Nem úgy, mint Bikacsök. Ő maga volt a sétáló terror. Az emberek inkább átmentek az utca túloldalára, csak hogy elkerüljék. Nem semmi híre lehetett.

Rövidesen olyan híreket kaptunk, amik egy csapásra elsöpörtek minden akadályt, melyeket eddig a herceg és az Őrzők szorgosan igyekeztek az utunkba állítani.

– Hallottad már? – állított meg egy nap Elmo. – Valaki betört a féltve őrzött Katakombáikba. Bikacsök őrjöng, a főnöke meg olyan képet vág, mint akinek székrekedése van.

Megpróbáltam megemészteni a hallottakat, de nem sok sikerrel.

– Ha lehetne egy kicsit bővebben...

Elmónak megvan az az idegesítő szokása, hogy úgy beszél, mintha minden egyes szóért fizetnie kéne.

– Telente az Őrzők szemet hunynak, ha a szegények beszökdösnek a Tiltott Negyedbe. A nyavalyások összeszedik a kidőlt fákat tüzelőnek. Most viszont olyasvalakik lógtak be, akik nagyobbat akartak szakítani. Találtak egy bejáratot a Katakombákba. Hárman vagy négyen lehettek.

– Még mindig nem mondanám, hogy képben vagyok... – Fel nem foghatom, miért imád ennyire ködösíteni.

– Jól van, nyugi! Máris mondom. Bejutottak, és annyi búcsúzó urnát nyúltak le, amennyit csak elbírtak. Kivitték őket, kipakolták belőlük a pénzt, aztán a kiürült urnákat elásták. Úgy tűnik, elemeltek jópár múmiát is. Öregem, életemben nem láttam még olyan sopánkodást meg hisztizést, mint amit ezek csaptak! Jobb ha elfelejted a terved, hogy bejuss a Katakombákba.

Korábban megemlítettem, hogy szeretnék odabent szétnézni, csak hogy lássam, mi folyik ott. Ez az egész hókuszpókusz a hullák körül olyan különös volt, hogy úgy gondoltam, nem árt, ha közelebbről is megvizsgálom. Lehetőleg gardedám nélkül.

– Azt mondod, morcosak?

– A morcos enyhe kifejezés. Bikacsök picit kiöntötte a lelkét. Még én is majdnem elhánytam magam, amikor azt ecsetelte, mit fog csinálni a sírgyalázókkal, ha elkapja őket.

– Nem semmi! Ezt nekem is hallanom kell.

De az inkvizítor akkor már a Zordonban volt, éppen az elvégzendő feladatokat egyeztette a herceg titkosrendőrségével. Na, azok aztán megérték a pénzüket! Annyira voltak titkosak, mint egy vándorcirkusz, gyakorlatilag név szerint ismerték őket. De mégse kellett attól félniük, hogy lebuknak, mivel annyi vér sem volt a pucájukban, hogy egyáltalán betegyék a lábukat a nyomornegyedbe.

Minden városban van egy Katafalk, csak másként hívják. Az a fajta környék ez, ahová a rendőrség csak állig felfegyverkezve és csoportosan mer bemenni. Itt a törvény, ha létezik egyáltalán, percről percre változik, úgy, ahogy az önjelölt fejesek diktálják, és tagbaszakadt bérencek szereznek érvényt neki. Az ilyen helyen az igazságszolgáltatás gyors, kegyetlen, és nem ismeri a megbocsátást, legfeljebb a kenőpénzt.

Amikor rátaláltam Bikacsökre, egyből nekiestem.

– Amíg ez a legutóbbi ügy nem tisztázódik, rád ragadok, mint méz a macira. – Köpni-nyelni nem tudott. Láttam, hogy vészesen lilul a feje, így hát visszavettem. – Parancsot kaptam – hazudtam, miközben igyekeztem a hangomat bocsánatkérően rezegtetni.

– Igen? Hát, jó. Na gyere!

– Hová mész?

– Katafalkba. A dolog annyira bűzlik, hogy csak onnan jöhetett. Kiderítem, ki volt az, nem érdekel, hány tököt kell lecsavarnom érte. – Sok mindennel lehetett vádolni, de azzal nem, hogy beszari lenne. Képtelenség volt megfélemlíteni.

Kíváncsi voltam a nyomornegyedre, és Bikacsöknél jobb idegenvezetőt keresve sem találhattam volna. Azt beszélték, sűrűn járta az utcákat, és ahol megjelent, soha nem volt semmi zűr. Olyan rossz híre volt, hogy minden bajkeverő kitért az útjából. Mivel én sem akartam balhét, épp a legjobb kísérőnek ígérkezett.

– Máris indulsz? – kérdeztem.

– Igen.

Kiléptünk az erődből a hideg, téli félhomályba, és a völgy felé vettük az irányt. Gyalog mentünk, ez Bikacsök egyik idegesítő manírja volt. Soha nem ült lóra. Tempósan lépdelt, olyan ember módjára, aki hozzászokott, hogy gyalogszerrel intézi az életét.

– Milyen nyomon indulunk el? – kíváncsiskodtam.

– Régi érmék. Azt a termet, amit feltörtek, több évszázada használják. Ha az elmúlt pár napban valaki többször is régi pénzzel fizetett, már meg is találtuk az emberünket.

Összevontam a szemöldököm.

– Persze nem ismerem az itteniek költekezési szokásait, de ahonnan én jövök, ott nem ritka, hogy egy-egy család generációkon át kuporgatja a vagyonkáját, aztán jön egy fekete bárány, és egyik napról a másikra elherdálja az egészet. Szerintem néhány régi garas nem sokat bizonyít.

– Néhány tényleg nem, de most egy valagra valóról van szó. Olyasvalakit keresünk, aki két marékkal szórja a régi pénzt. Minden jel arra mutat, hogy hárman vagy négyen voltak. Jó eséllyel legalább az egyikük elég hülye ahhoz, hogy nekiálljon költekezni. – Kétségtelen, hogy Bikacsök jól átlátta az emberi butaság feneketlen kútjának mélységeit. Talán mert ő maga is igen sokat időzött odalenn. Jaj, de gonosz vagyok!

– Nagyon finoman kell puhatolóznunk, hogy nyomra bukkanjunk – figyelmeztetett komoly arccal. Mintha legalábbis arra számított volna, hogy bezúzom a fejüket egy széklábbal. Valószínűleg már megint magából indult ki. – Ha a tettes megtudja, hogy utána kérdezősködtünk, megpróbál majd eltűnni.

– Üldözni fogjuk?

– Épp csak annyira, hogy mozgásban tartsuk. Talán elvezet minket valakihez. Jópár górét ismerek idelenn, akiknek benne lehetett a kezük egy ilyen ügyben. Ha kiderül, hogy tényleg az egyikük tette, kitépem a beleit, és azzal fojtom meg.

Olyan hévvel beszélt, mint valami őrült hittérítő. Egyre erősebbé vált bennem a gyanú, hogy valamilyen személyes gyűlölet űzi Katafalk keresztapái után. A dolog addig furdalta az oldalamat, míg végül rákérdeztem.

– Jól látod – felelte. – Valaha én is innen jöttem. Ugyanolyan kemény kis sutyerák voltam, mint a többi, csak nekem mázlim volt, és az Őrzők a hónom alá nyúltak. Apám nem volt ilyen szerencsés. Megpróbált ellenszegülni az egyik bandának, akik védelmi pénzt szedtek. Eleinte fizetett, de azok nem védték meg egy másik társaságtól, akik ugyanazon a környéken garázdálkodtak. Apám erre megmakacsolta magát, és kijelentette, hogy többé nem fizet olyasvalamiért, amit nem kap meg. Elvágták a torkát. Őrzőként nekem kellett elhoznom a testét. Amikor odaértem, a tettesek a közelben ácsorogtak, röhögtek és poénkodtak. Kurva viccesnek hitték magukat.

– Sikerült végül elkapnod őket? – kérdeztem, bár nem voltak kétségeim a választ illetőleg.

– Még a Katakombákba is személyesen vittem le őket. – Összehúzott szemmel pillantott fel a fekete kastélyra, amely szinte teljesen beburkolózott a szirtek között hömpölygő sűrű ködbe. – Érdekes egybeesés, nem? Először a pletykák, hogy hullákat vásárolnak, aztán ellopnak pár holttestet... Talán meg kéne nézni... Na nem, azt azért mégsem!

Sejtettem, hogy hamar lebeszéli magát az ötletről. Az Őrző tőrőlmetszett vallási fanatikus volt. Sohasem szegné meg annak a hivatásnak szabályait, amely kiemelte Katafalk mocskából, hacsak nem akkor, ha ezzel is a Tiltott Negyed ügyét szolgálná.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha először a parton nézünk szét – mondta hosszú hallgatás után. – Ha ott végeztünk, elindulunk völgynek fel, végigjárunk minden helyet, kocsmáról kocsmára, bordélyról bordélyra. Lehet, hogy az sem ártana, ha némi jutalomról is rebesgetnénk valamit. – Egyik öklével a markába csapott, hasztalan próbálva csillapítani indulatát. Az elfojtott düh hihetetlen erővel fortyogott benne. Látszott, hogy ha egy szép napon mind kitör belőle, kő kövön nem marad.

Rögtön a mélyvízbe ugrottunk. Hamarosan több csehót, kupit és más gennyes bűnbarlangot látogattunk végig, mint amennyiben az utóbbi tíz évben jártam. Bikacsök megjelenése mindenhol ugyanazt a reakciót váltotta ki: a kuncsaftok rémülten elhallgattak, a személyzet térde remegni kezdett, minden ember bámulatos hirtelenséggel változott át ájtatos és törvénytisztelő polgárrá, és biztosított minket a legkészségesebb együttműködéséről.

De ez volt a legtöbb, amit kaphattunk. Régi pénznek sehol sem volt nyoma, csupán itt-ott bukkant fel egy-két ősi érme, de már túlságosan régen ahhoz, hogy a keresett zsákmányból származhattak volna.

Mindez nem tántorította el Bikacsököt.

– Előbb-utóbb elő fog kerülni – ismételgette. – Kemény idők járnak mostanában. Nem kell más, csak egy kis türelem. – Látszott rajta, hogy valami jár a fejében. – Arra gondoltam, hogy leküldhetnénk ide néhányat a ti embereitek közül. Senki sem ismeri őket, és elég keményeknek tűnnek ahhoz, hogy kibírják Katafalkban néhány napig.

– Azok is – feleltem vigyorogva. Lelki szemeim előtt megjelent egy különítmény, benne Elmo, Manó, Szurkapiszka, Nagyágyú meg még néhányan. Az lenne a legszebb, ha Holló még mindig a Seregben volna, és velük tarthatna. Hat hónap alatt az egész negyed úgy táncolna, ahogy ők fütyülnek. Ez a gondolat szöget ütött a fejembe, hamarosan úgy éreztem, beszélnem kell a Sóhajtóval.

Ha tudni akarjuk mi folyik odalenn, a legjobb módszer az, ha egyszerűen átvesszük az irányítást Katafalkban. Bevethetnénk Félszeműt is, ő aztán tényleg egy született gazember. Bár valószínűleg kicsit szemet szúrna, hiszen egyetlen suvikszos képű fickóval sem találkoztunk, mióta átkeltünk a Kínok Tengerén.

– Eszedbe jutott valami? – érdeklődött Bikacsök. Éppen valami Vasliliomhoz címzett fogadóba léptünk be. – Úgy jár az agyad, hogy mindjárt leégeti a hajad.

– Lehetséges. Egy másik, átfogóbb terv. Arra az esetre, ha az ügy nehezebbnek bizonyul, mint elsőre tűnik.

A Vasliliom olyan volt, mint a többi fogadó, ahol eddig jártunk, sőt, még olyanabb. A tulaj alázatosan hajbókolt, de az égvilágon semmit sem tudott. Megígérte, hogy ha valaki akár csak egyetlen olyan garassal fizet, amit a jelenlegi herceg trónra kerülése előtt vertek, máris rohan az Őrzőkhöz jelenteni. Szóval hazudott, mint a vízfolyás. Alig vártam, hogy kijussak, féltem, hogy ránk szakad az egyébként sem túl bizalomgerjesztő mennyezet, mielőtt befejezi a seggnyalást.

– Van egy ötletem – jelentette be hirtelen Bikacsök. – Uzsorások! Eltartott egy ideig, amíg rájöttem, hogy miről beszél, meg hogy honnan jutott eszébe a dolog. Az előző kocsmáros adta fel a labdát azzal, hogy végig az adósságairól siránkozott.

– Tetszik. Határozottan tetszik – feleltem elgondolkodva. Ha valaki egy uzsorás karmai közt vergődik, bármit megtenne a szabadulásért.

– Ez Krag területe. A legszemetebbek egyike. Ugorjunk be hozzá!

Ez tényleg nem ismerte a félelmet! Olyan erős volt a hite a hivatása nyújtotta hatalomban, hogy képes volt halál nyugisan besétálni egy rakás vérszomjas gyilkos közé, és a szeme sem rebbent. Bár jól lepleztem, engem bizony a frász törögetett. Az ürgének egy kisebb hadseregre való embere volt, és igencsak idegesnek tűntek.

Hamarosan az is kiderült, miért. Mostanában valószínűleg némi nézeteltérése támadhatott valakivel, és ő húzta a rövidebbet. Ágyban feküdt, és úgy elborították a kötések, mint egy múmiát.

Bikacsök elnyomott egy röhögést.

– Mi a baj, Krag? – érdeklődött együttérzően. – Csintalankodnak az ügyfelek? Vagy valamelyik csicskásod akarta előléptetni magát?

Az uzsorás sziklamerev arccal állta a pillantását.

– Segíthetek valamiben, inkvizítor?

– Nem hiszem. Akkor sem tudnál igazat mondani, ha a lelked múlna rajta, te vérszívó.

– Hízelgéssel nálam semmire sem mész. Mi a fenét akarsz, patkány?

Ennek a Krag gyereknek sem kellett a szomszédba mennie kurázsiért. Ugyanabból a sorból került ki mint Bikacsök, csak ő kevésbé megbecsült pályát választott. Pap vagy uzsorás, nem sok a különbség közötte, ahogy én láttam. És ugyanezt a véleményt éreztem ki Krag szavaiból.

– Látom, ugyanaz a kis geci vagy, aki mindig is voltál – futotta tovább a tiszteletköröket Bikacsök. – Keresek valakit.

– Nem mondod komolyan?!

– Az illetőnek rengeteg régi pénze van. Caji korabeli érmék.

– Ismernem kéne a fickót?

Bikacsök megvonta a vállát.

– Lehet, hogy tartozik valakinek...

– Tudod: a pénznek nincs pedigréje.

Ezt a szólásmondásfélét már hallottam Katafalkban.

– Ennek van. Ezt jobb, ha te is komolyan veszed. Most nem tyúktolvajokat keresünk, és nem is azért jöttünk, hogy a mellünket verjük. Ezt a nyomozást végigcsináljuk, akármibe kerüljön. Ha valaki falaz ennek a pasasnak, rövid úton a Katakombákban találhatja magát vele együtt. Emlékezz erre, Krag.

Egy pillanatig látszott, hogy Bikacsök elérte, amit akart. Az üzenetét nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Aztán Krag arca újra kifejezéstelenné vált.

– Rossz fát szaglászol, kutya.

– Csak gondoltam, elmondom, amit tudnod kell.

– Mit csinált az ürge?

– Olyannal baszakodott, akivel nem lehet baszakodni.

Krag szemöldöke felemelkedett. Zavartnak tűnt, nem jutott eszébe senki, akire ráillett volna ez a leírás.

– Kivel?

– C-c-c! Azt neked nem kell tudni. Csak figyelj oda, hogy az embereid ne fogadjanak el régi pénzt senkitől, míg le nem ellenőrzik, honnan származik. Utána pedig azonnal értesíts, megértetted?

– Elmondtad, amit akartál?

– Igen.

– Akkor talán ideje indulnod, nem?

Hátat fordítottunk, és kimentünk. Nem ismertem a játékszabályokat, így fogalmam sem lehetett, a jelenlévők hogyan pontozták ezt a csörtét. Én mindenesetre túlságosan szorosnak ítéltem a mezőnyt, hogy fogadni merjek.

Amikor kiléptünk az ajtón, Bikacsökhöz fordultam.

– Megmondta volna, ha látta már azt a pénzt?

– Nem. Addig biztos nem, míg ki nem deríti, mi folyik itt. De tényleg nem találkozott azokkal az érmékkel.

Kíváncsi lettem volna, ezt honnan tudja, de nem kérdeztem rá. Ismerte ezeket az embereket, közöttük nőtt fel.

– Valamit viszont tud – folytatta tűnődve. – Néha úgy láttam, mintha megvillanna a szeme. Talán. Talán nem. Hagyjuk inkább, hadd főjön egy kicsit a saját levében.

– Lehet, hogy ha megmondanád neki, miről van szó...

– Nem! Azt senki sem tudhatja meg. A legapróbb pletyka sem szivároghat ki. Ha az ittenieknek eszébe jutna, hogy mi ott fenn nem vagyunk képesek megvédeni a halottaikat, vagy az ő testüket, miután beadták a kulcsot, elszabadulna a pokol. – Tenyerével olyan mozdulatot tett, mintha pár morzsát söpörne le egy láthatatlan asztallapról. – Ennyi sem maradna Fenyvesből. – Tovább ballagtunk, miközben halkan ismételgette. – Úgy bizony. Elszabadulna a pokol... – Jó másfél háztömbnyit tettünk meg, amikor újra megszólalt. – Ez az, ami miatt feltétlenül el kell kapnunk, akik ezt művelték. Nem is annyira a büntetés miatt, mint hogy elhallgattassuk őket.

– Értem.

Megfordultunk, és visszafelé indultunk azon az úton, amin jöttünk. Úgy terveztük, szétnézünk még néhány kocsmában, és meglátogatunk egy másik uzsorást, név szerint Gilbertet, amint a területére érünk. És akkor megláttam valamit.

– Hé! – kiáltottam fel meglepetésemben.

Bikacsök megtorpant.

– Mi van?

Hitetlenkedve ráztam a fejem.

– Semmi, csak... Mintha kísértetet láttam volna. Egy fickót a mellékutcában. Éppen olyan volt a járása, mint egy régi ismerősömnek.

– Lehet, hogy ő volt az.

– Á! Nagyon régen találkoztunk, és nagyon messze innen. Valószínűleg már évek óta halott. Biztosan azért gondoltam, hogy ő az, mert nemrég eszembe jutott.

– Úgy számolom, még kábé féltucat helyen tehetjük tiszteletünket, aztán vissza kell mennünk az erődbe. Semmi kedvem itt lófrálni sötétedés után.

Felhúzott szemöldökkel néztem rá.

– Ne nézz már így, öregem. Hidd el, ez a környék tényleg kurva rázós, miután lemegy a nap – kuncogott, és rám villantott egy futó mosolyt. Ritka alkalom volt ez, valóságos csoda.

Egy pillanatig úgy éreztem, meg tudnám kedvelni.

15

FENYVES: EGY GAZEMBER HALÁLA

Shed és az anyja között egyre gyakrabban törtek ki hosszú és viharos veszekedések. June soha nem mondta ki nyíltan, de nem hagyott kétséget afelől, hogy titkon szörnyű bűnökkel vádolja a fiát.

A fogadós és Holló eközben felváltva ápolta Asát.

Aztán elérkezett a nap, amikor Shed már nem halogathatta tovább a találkozást Kraggal. Pedig minden porcikája tiltakozott a gondolat ellen. Rettenetesen félt, hogy az uzsorás egy kalap alá veszi Hollóval és Asával. De nem volt mit tenni, tudta, ha ő nem megy el Kraghoz, előbb-utóbb Krag fog eljönni hozzá. És abban nem lett volna köszönet... Shed reszketve ballagott a fagyos utcán. A hó lustán, hatalmas pelyhekben hullott a vállára.

Az uzsorás egyik embere lépett elé, és gyorsan visszarángatta a valóságba. Grófot sehol sem lehetett látni, bár azt rebesgették, az óriás valahogy mégis kezd felépülni. Valószínűleg ahhoz is hülye, hogy egy halálos sebtől elpatkoljon, gondolta a fogadós.

– Ó, hát te vagy az, Shed – köszöntötte az uzsorás egy hatalmas fotel mélyéről. – Hogy vagy?

– Fázom. És te hogy érzed magad? – érdeklődött a fogadós. A frász jött rá, valahányszor Krag udvarias volt vele.

– Rendbe jövök – biztosította az uzsorás, miközben megigazított magán egy kötést. – Húzós volt, de megúsztam. Fizetni jöttél?

– Mennyivel tartozom, ha mindent beleszámolunk? Úgy hallottam, felvásároltad az adósságaimat, de nem tudom pontosan, mennyit.

– Miért, le akarod rakni az egészet? – Krag szemei összeszűköltek.

– Nem tudom, lehet. Van tíz ezüstöm.

Az uzsorás színpadiasan felsóhajtott.

– Az elég lesz. Nem hittem volna, hogy képes leszel rá, öregem. Hát, ilyen az élet. Néha nyerünk, máskor veszítünk. Nyolc tallérral jössz nekem, meg még valamennyi apróval.

Shed leszámolt kilenc ezüstöt, Krag pedig a markába nyomta a visszajárót.

– Nyerő szériát fogtál ki idén, Shed.

– Úgy valahogy.

– Láttad mostanában Asát? – Krag hangja egyszerre fagyosabb lett.

– Három napja a színét sem. Miért?

– Semmi különös. Akkor most letudtad a tartozásod anyagi részét. Ideje viszont, hogy rátérjünk a szívességre, amivel még lógsz nekem. Tudod, mit akarok. Hollót.

– Figyelj, Krag! Nem akarok beleszólni a dolgaidba, de jobb, ha azt az embert békén hagyod. Teljesen őrült. Kemény fickó, és nem esik kétségbe, ha gyilkolnia kell. Gyorsabban öl, mint beszél. Tényleg nem szeretnék tiszteletlennek tűnni, de annyiba se vesz téged, mint egy veszett kutyát.

– Lehet, de ez a kutya már nem egy embernek kitépte a torkát. – Krag sziszegve kikászálódott a fotelből. Kezét a sebére szorította. – És még mindig képes rá.

– De az is lehet, hogy legközelebb ő lesz az, aki nem fogja vissza magát.

Az uzsorás arcán mintha félelem suhant volna át.

– Értsd meg, Shed, vagy ő, vagy én. Ha nem ölöm meg, az üzletnek befellegzett.

– És akkor mi lesz az üzlettel, ha beadod a kulcsot?

Újra az a furcsa arckifejezés. Igen, félelem.

– Nincs más választásom. Állj készen, hamarosan szükségem lesz rád.

Shed megadóan bólintott, és visszavonult. Azon gondolkodott, hogy el kellene tűnnie Katafalkból. Most már megtehetné, a pénze megvan hozzá. De hová is mehetne? Bárhová bújna Fenyvesben, Krag biztosan megtalálná. A menekülésnek egyébként sincs értelme. A Liliom volt az otthona. Mérlegelnie kell. Az egyik meg fog halni, és nem zaklatja tovább.

Most két tűz között volt. Gyűlölte Kragot amiért éveken keresztül megszégyenítette, adósságban tartotta, elvette a szájától a falatot a pofátlan kamataival. Másrészt amíg Holló él, kitudódhat, hogy köze van a fekete kastélyhoz és a Tiltott Negyedben történtekhez.

Az Őrzők teljes erőbedobással nyomoztak, már keresték azokat, akik régi pénzzel fizetnek. Katafalkban nem sok szó esett az ügyről, de a puszta tény, hogy Bikacsök személyesen vezette a vadászatot, elárulta, mennyire komolyan veszik a dolgot odafenn. Kis híján megállt a szíve, amikor az inkvizítor belépett a fogadójába.

Vajon mi történhetett a búcsúzó urnákból szerzett pénzzel? Shed egy garast sem látott belőle, úgy sejtette, Holló magánál tartotta az egészet. Pedig ő és titokzatos vendége állítólag üzlettársak voltak.

– Mit mondott Krag? – kérdezte Holló, amikor Shed visszaért a Liliomba.

– Azt akarja, segítsek kinyírni téged.

– A fejemet tettem volna rá. Lassan véget ér a szezon, Shed. Szerintem nemsokára ráfanyalodunk, hogy Kragot szállítsuk fel a hegyre. Mit szólsz hozzá? Vagy inkább vele tartasz?

– Hát... szóval...

– Hosszú távon így is, úgy is meg kell szabadulnod tőle. Előbb-utóbb megtalálja a módját, hogyan szerezze meg a Liliomot.

Shed tudta, hogy ez a helyzet.

– Rendben van. Mit tegyünk?

– Holnap menj el hozzá, és meséld el, hogy szerinted holttestekkel üzletelek. Tedd hozzá, hogy azt gyanítod, Asa is benne volt a buliban. Mondd, hogy azt hiszed, eladtam Asát. A patkányképű a haverod volt, úgyhogy most a halálomat akarod. Ez így elég közel lesz az igazsághoz, hogy bevegye... Mi bajod?

Csöbörből vödörbe. Hollónak persze igaza volt, Krag tényleg elhinné a mesét, de Shed ezzel nyakig mászna a szarba. Ha Holló elbaltázza, nem telik bele egy nap, és az ő hulláját a pöcegödörből húzzák ki. Ha marad egyáltalán valaki, aki kihúzza.

– Semmi.

– Akkor minden rendben. Holnapután éjjel elmegyek. Te azonnal rohansz Kraghoz, és jelented neki. Hagyom, hogy az emberei megtaláljanak. Krag ott akar lenni, amikor megölnek. Akkor fogok lecsapni rá.

– Ezt már egyszer végigjátszottad vele, nem?

– Akkor is eljön. Annyi esze van, mint egy marék lepkének.

Shed megpróbálta lenyelni a gombócot a torkából.

– Ezt a tervet nem az én hidegvéremhez mérted.

– A te hidegvéred nem az én gondom, csakis a tiéd. Te szoktad elveszíteni, neked is kell megtalálnod.

* * *

Krag gond nélkül elhitte a mesét. Amikor megtudta, hogy Holló micsoda gátlástalan bűnöző, majd kibújt a bőréből.

– Ha nem akarnám ennyire elkapni, legszívesebben felnyomnám az Őrzőknek. Szép munka volt, Shed! Gondolhattam volna, hogy egy követ fújnak Asával. A kis görény soha életében nem tett elém egy használható jelentést.

A fogadós nem győzött sápítozni.

– Csak tudnám, ki süllyedhet odáig, hogy holttesteket adjon-vegyen?!

Az uzsorás elvigyorodott.

– Ezen ne törd azt a kemény kobakodat, öregem! Csak arra figyelj, hogy értesíts, amikor legközelebb megint portyázni indul. Szerzünk neki egy kis meglepetést.

Eddig minden a terv szerint haladt, másnap éjjel Shed rohant értesíteni Kragot. És akkor jött a hideg zuhany. Krag ragaszkodott hozzá, hogy ő is elkísérje a rajtaütésre.

– Mit tudnék én ott csinálni? – tiltakozott a megszeppent fogadós. – Még fegyverem sincs. Hollóba nálam keményebb fickóknak is beletört már a foga. Márpedig harc nélkül nem ússzátok meg a ma estét.

– Nem is számítok rá. Te csak a biztonság kedvéért fogsz jönni.

– A biztonság kedvéért?

– Jobban szeretném ha kéznél lennél, mert ha esetleg rájönnék, hogy ez az egész csapda, azonnal ki akarom tekerni a nyakad.

Shed megborzongott, és siránkozni kezdett.

– De hát én veled vagyok. Hát nem mindig azt teszem, amit te akarsz?

– Te mindig azt teszed, amit egy magadfajta puhapöcsű tenne. Éppen ez az, ami miatt nem bízom benned: bárki képes megfélemlíteni. Meg itt van a pénz kérdése. Fogalmam sincs, honnan szerezted. Bizony megfordult a fejemben, hogy esetleg te is benne vagy Holló bizniszében.

Shed hátán végigfutott a hideg. Krag egyáltalán nem olyan hülye, mint amilyennek látszik.

– Menjünk, öregem. És maradj a közelemben! Ha meglátom, hogy elcsámborogsz, felhasítalak.

A fogadós láthatóan remegett. Kész, neki most vége! Mindazok után, amin keresztülment, hogy megszabaduljon az uzsorástól! Milyen igazságtalan! Milyen kibaszottul kurva igazságtalan! Neki soha semmi nem sikerül. Kitántorgott az utcára, agya lázasan keresett valamiféle kiutat, amiről tudta, hogy nem létezik. Könnycseppek fagytak az arcára.

Nincs menekvés. Ha most elfutna, az uzsorás azonnal rájönne mindenre. Ha marad, Krag abban a szempillantásban megöli, hogy Holló rájuk támad. Mit csinál majd az anyja egyedül?

Tennie kellett valamit. Muszáj összeszednie a bátorságát, és döntenie, lépnie kell! Nem adhatja meg magát a sorsának, nem várhat a szerencsére. Tudta, ha megint hagyja eluralkodni magán a rettegést, a hajnal már a Katakombákban vagy a fekete kastélyban köszöntene rá.

Nem mondott igazat Kragnak. Indulás előtt elrejtett egy böllérkést a bal ruhaujjában. Céltalan virtuskodásnak szánta a dolgot. Tudta, hogy az uzsorás nem fogja megmotoztatni. Még hogy a jó öreg Shed fegyvert rejtegetne!? Ugyan már! Túlságosan be lenne szarva, hogy megvágja vele magát!

Pedig a jó öreg Shed nem először vette magához a kést. Ugyan senkinek sem kötötte az orrára a dolgot, de a karcos fanyél érintése néha csodákat tett az önbizalmával. Most is elhatározhatná, hogy használni fogja, még akár el is hinné, ha eleget hajtogatná, de az első veszélyes helyzetben a sorsára bízná magát.

A sorsa pedig megpecsételődött... Hacsak nem szegül szembe vele, és nem tesz olyat, amiről senki sem hiszi, hogy képes rá.

De mit?

Krag emberei rendkívül jól szórakoztak az arcára kiülő rettegésen. Hatan voltak... Aztán meg heten... sőt, nyolcan, ahogy a Holló követésére előreküldött bérencek egymás után csatlakoztak. Vajon reménykedhet bármiben is ilyen túlerővel szemben? Itt még Hollónak sincs esélye.

Halott ember vagy, Shed, ismételgette egy vékonyka hang az elméje hátsó részében. Hulla. Dög. Egy járkáló holttest.

– Éppen a Kalmár közön spurizik végig – jelentette egy árny. – Benéz minden sikátorba.

Krag a fogadóshoz fordult.

– Gondolod, hogy talál még valakit ilyenkor, a tél vége felé? A satnyábbak már rég földobták a pacskert.

Shed megvonta a vállát.

– Honnan tudhatnám? – Bal kezét szorosan az oldalához préselte. A kés érintése segített ugyan, de nem sokat.

A rémülete elérte a csúcspontját, és most már kezdett alábbhagyni. Az agya egyfajta érzelemmentes zsibbadásba merült. Ahogy igyekezett végigvenni a lehetőségeit, remélve, hogy észrevesz valamiféle egérutat, ami eddig elkerülte a figyelmét, a félelem lassan elfalazódott a koponyája egyik szegletébe.

Újabb árnyalak szakadt ki az utca sötétjéből, és azt mondta, már csak legfeljebb harminc lépésnyire vannak Holló szekerétől. A célpont tíz perce ment be az egyik sikátorba. Azóta nem jött elő.

– Észrevett? – hördült fel Krag.

– Nem hiszem. Persze ezt nála nem lehet tudni.

Az uzsorás egy darabig összeszűkült szemmel figyelte Shedet.

– Mi az esélye, hogy hátrahagyta a fogatát?

– Honnan kéne tudnom? – nyöszörögte a fogadós. – Lehet, hogy talált valamit, nem?

– Nézzük meg. – Besurrantak a sikátorba, a Kalmár közből nyíló számtalan szűk zsákutca egyikébe. Krag fejét kissé félrehajtva a vaksötétbe fúrta szúrós tekintetét. – Olyan halálos csend van, mint a Katakombákban. Nézz szét egy kicsit odabent, Lukas!

– Főnök?!...

– Nyugi. A jó öreg Shed is elkísér. Nem igaz, Shed?

– Krag!...

– Tűnés!

A fogadós előrebotorkált. Lukas óvatos léptekkel követte, a kezében gyilkosnak tűnő penge villant. Shed megpróbált beszélni hozzá.

– Kuss! – förmedt rá a fogdmeg. – Van fegyvered?

– Nincs – hazudta a fogadós. Vetett egy pillantást a háta mögé. Senki sem jött utánuk, magukra maradtak.

Az utca végét lezáró falhoz értek. Hollónak nyomát sem látták.

– A keserves mindenségit! – nyögte Lukas. – Hova fenébe tűnt?

– Fingom sincs. Kutassuk át a környéket. – Lázasan kereste a lehetőséget, hogy lelépjen. Talán most...

– Aha, meg is van – súgta egy pillanattal később Lukas. – Ezen az ereszen mászott föl.

Shed gyomra gombócba gyűrődött, a szíve a torkában dobogott.

– Próbáljuk meg. Hátha utolérjük.

– Oké! – Lukas elindult felfelé.

A fogadós már nem gondolkodott. Maga sem tudta, mikor kapta elő a böllérkést. A keze előrelendült. Lukas háta egy pillanatra megfeszült, aztán elernyedt. A test a földre hanyatlott. Shed azonnal rajta termett, tenyerét a szájára szorította. Majdnem egy percig ült ott, egészen addig, amíg a szerencsétlen utolsót nem rándult. Akkor felkelt, és hátrált néhány lépést. Nem hitte el, hogy tényleg megtette.

– Mi folyik ott? – kiáltott be Krag a sikátorba.

– Nem találtuk meg – felelte Shed. A fal mellé vonszolta Lukas tetemét, és sietősen elfedte hóval meg szeméttel. Az ereszhez ugrott.

Hallotta Krag közeledő lépteit, és ez elegendő ösztönzésnek bizonyult. A homlokán veríték gyöngyözött, a válla sajgott az erőfeszítéstől, azt hitte, kiköpi a tüdejét, de felért a tetőre. Karnyújtásnyi szélességben, ahol a hófogó volt, alig emelkedett, de azután tizenkét láb negyvenöt fokos lejtő következett. Legvégül lapostető várta. Shed a meredek résznek vetette a hátát, lihegett, és igyekezett lecsillapítani az agyában dúló vihart. Az elméje egyszerűen képtelen volt feldolgozni a tudatot, hogy megölt egy embert.

Odalentről egy hang hallatszott.

– Eltűntek, Krag. Se Holló, se Lukas. Még Shed is kámforrá vált. – Az a fattyú! Éreztem, hogy át akar verni.

– De Lukas miért ment vele?

– Honnan a picsából tudjam? Ne állj már ott, mint egy rakás szar! Nézz szét. Valahogy ki kellett hogy jussanak!

– Hé! Ezt nézd! Itt valaki felmászott. Lehet, hogy Holló után mentek.

– Akkor mássz utánuk, te ló! Derítsd ki a dolgot! Lukas! Shed!

– Itt vagyunk! – felelt egy hang. Shed megdermedt. Mi a jószagú...!? Holló? Csak Holló lehetett!

Elindult, percenként jó, ha két hüvelyknyit haladva. Nagyon igyekezett nem gondolni rá, hogy harmincöt láb mélység tátong a lábai alatt. Végre elért egy lépcsőzetes falat, amin fel tudott mászni a lapostetőre.

– Erre gyertek! Azt hiszem, sikerült bekerítenünk – folytatta a titokzatos hang.

– Másszatok már föl, hogy a franc esne belétek! – tombolt odalenn az uzsorás.

Ahogy ott feküdt mozdulatlanul a jeges, kátrányfekete ég alatt, Shed hirtelen észrevett két árnyat, amint feltornázzák magukat a tető szélére, és lassan a hang után indulnak. Fémes csikorgás, majd hangos káromkodás árulkodott a harmadik martalóc sorsáról.

– Kificamodott a bokám, Krag – nyöszörögte az illető.

– Gyere velem – förmedt rá a főnöke. – Találunk más utat fölfelé.

Menekülj, míg van esélyed, tanácsolta magának a fogadós. Menj haza, bújj el az ágy alatt, és imádkozz, hogy egyszer vége legyen ennek az éjszakának. De tudta, hogy nem teheti. Lecsúszott a hófogóra, és Krag emberei nyomába eredt.

Valaki felüvöltött, aztán csörömpölés hallatszott, ahogy az illető megpróbált megkapaszkodni, majd a tompa puffanás, amikor a teste becsapódott két épület közé. Krag felkiabált, de senki sem válaszolt.

A fogadós átmászott a szomszédos tetőre. Teljesen sík volt, csak a kémények erdeje törte meg a kietlenségét.

– Holló! – szólította halkan. – Én vagyok az, Shed! – Megérintette a ruhaujjába rejtett pengét, egy pillanatig nem értette, mi az a ragacs rajta.

Egy alak bontakozott ki az árnyak közül. A fogadós a földre kuporodott, karjaival átölelte a térdét.

– Most mi lesz? – kérdezte.

– Mi a fenét keresel itt?

– Krag rángatott magával. Nekem kellett volna először meghalni, amikor kiderül a csapda. – Mindent elmondott Hollónak.

– Azanyád! Lehet, hogy mégis van valamennyi vér a pucádban!

– Sarokba szorított. Most mi lesz? – ismételte.

– Kezdenek javulni az esélyeink. Hadd gondolkozzam!

Krag kiáltása harsant a Kalmár közből. Holló visszakiabált.

– Erre! Menekül, de a nyomában vagyunk! – Shedhez fordult. – Fogalmam sincs, meddig tudom még hülyíteni. Azt hittem, szépen egymás után leszedem őket. A fene sem gondolta volna, hogy egy egész hadsereget hoz.

– Én teljesen kikészültem – mondta a fogadós. Egyebek mellett tériszonya is volt.

– Tarts ki! Ez a menet még messze nincs lejátszva – nyugtatta Holló, aztán lekiáltott: – Kerüljetek már elébe, mire vártok! – Elindult. – Gyere, Shed!

A fogadós hamar lemaradt. Mint annyi más dologban, fürgeségben is alulmaradt Hollóval szemben.

Hirtelen egy alak jelent meg előtte, a rémülettől csak halk nyüszítés tört fel a torkán.

– Te vagy az, Shed? – Krag egyik embere volt az. A fogadós szíve majd kiugrott a helyéből.

– Aha. Láttad valahol Hollót?

– Nem. Lukas hol van?

– A fenébe! Egyenesen felétek ment. Nem értem, hogy kerülhettétek el egymást. Nézd! – A hóban sorakozó lábnyomokra mutatott.

– Márpedig én nem találkoztam vele. Ide figyelj, te kis féreg! Engem nem versz át olyan simán, mint Kragot. Ha bármivel próbálkozol, szétrúgom a seggedet.

– Jól van, nyugi! Be vagyok szarva, semmi mást nem akarok, csak hazamenni. Lukas leesett. Ott valahol. Megcsúszhatott a jégen. Ha odamész, csak óvatosan!

– Leesett? Tényleg hallottam valamit. De nekem úgy tűnt, mintha Milt lett volna. Meg mertem volna esküdni, hogy Milt az. Ez egy rémálom. Idefent egyenként fog levadászni mindannyiunkat. Vissza kéne menni, és később újra megpróbálni.

– Francokat! Most kell elkapnunk. Semmi kedvem holnap azt várni, mikor csap le rám. – Shed hitetlenkedve hallgatta magát. Ha így folytatja, lassan lediplomázhat hazudozásból. Magában átkozta az ürgét, amiért az istennek se akart hátat fordítani. – Nincs még egy késed, vagy valamid?

– Minek az neked, Shed? Ne röhögtess már! Inkább maradj a közelemben. Én majd vigyázok rád.

– Rendben! Nézd, a nyomok arra vezetnek. Menjünk.

A fickó megfordult, hogy közelebbről szemügyre vegye Holló nyomait. A fogadós előhúzta a kést és lecsapott. A férfi felüvöltött, megfordult. A kés beletört a hátába. Shed hajszál híján leszédült a tetőről. Ellenfelének pont ez a hajszál hiányzott.

Körös-körül ideges kiabálás hallatszott. Úgy látszott, mostanra Krag és az összes embere a felmászott. Miután alábbhagyott a remegése, a fogadós újra összeszedte magát, és elindult. Lázasan igyekezett felidézni magában a környéket. Elhatározta, hogy az első adandó alkalommal lemászik, és hazamegy. Innentől kezdve intézze csak el a dolgot Holló, ahogy tudja.

A szomszédos tetőn nem más lépett elé, mint maga az uzsorás.

– Krag! – nyüszítette. – Könyörgök, hadd menjek végre haza! Mindannyiunkat meg fog ölni!

– Én foglak megölni, te patkány! Ez csapda volt!

– Dehogyis, Krag! – Mit tehetett volna? Már a kése sem volt meg. Semmi más lehetősége nem maradt, csak hazudni. Hazudni és könyörögni. – Kérlek, tűnjünk el innen! Már kinyírta Lukast, Miltet meg még valakit. Amikor Lukassal végzett, kis híján engem is elkapott, de elcsúszott, nekem pedig sikerült meglógnom. De később megtalált, és éppen akkor csapott le ránk, amikor az egyik embereddel beszéltem ott, a tető szélén. Egy darabig verekedtek, aztán hallottam, hogy az egyikük leesik. Le merném fogadni, hogy nem Holló volt az. Értsd meg, muszáj lemennünk, de addig is nyitva kell tartani a szemünket, mert a franc se tudja, kibe rohanunk bele ebben az istentelen sötétben. Az előbb talán le tudtam volna szedni, de nem volt semmi fegyverem, ráadásul abban sem lehettem biztos, hogy nem a mieink közül jön valaki. Hollónak senki miatt nem kell aggódnia. Bárkivel találkozik, biztos lehet benne, hogy ellenség, és gondolkodás nélkül kibelezheti...

– Fogd be, Shed!

Sikerült! Krag bekajálta! A fogadós kicsit hangosabban folytatta, hátha Holló meghallja, és odajön végre kicsinálni az uzsorást. Újabb sikoly hasított az éjszakába.

– Ez Teskus volt – morogta Krag. – Ez már a negyedik, ha jól számolom.

Shed bólintott.

– Legalábbis ennyiről tudunk biztosat. De az is lehet, hogy már csak ketten vagyunk. Krag, meneküljünk innen, mielőtt minket is kinyír!

– Lehet valami abban, amit mondasz. Kezdem komolyan azt hinni, hogy tényleg nem kellett volna feljönnünk. Na gyerünk!

A fogadós követte, közben folyamatosan beszélt.

– Lukas ötlete volt. Azt hitte, ezzel szerez nálad pár jó pontot. Láttuk, ahogy felmászik arra az ereszre. Nem vett észre minket, úgyhogy Lukas azt mondta, gyere, öregem, másszunk utána, kapjuk el, a jó öreg Krag biztosan örülne...

– Kuss legyen, Shed! Az isten szerelmére, dugulj már el! Fölfordul a gyomrom a szövegelésedtől.

– Igenis, Krag. Máris, Krag. Csak az a baj, hogy nem tudom abbahagyni. Annyira be vagyok szarva...

– Ha nem hallgatsz el rögtön, én hallgattatlak el, de végleg. Akkor soha többé nem kell Hollótól tartanod.

A fogadós befogta a száját. Olyan messzire ment, ameddig csak mert.

Krag rövidesen megtorpant.

– A szekerénél állítunk neki csapdát. Gondolom, visszamegy érte, nem?

– Én is azt hiszem. De rám miért van szükség? Úgy értem, nincs fegyverem, de ha lenne, se sok hasznát venném.

– Kuss! Egyébként igazad van, tényleg nem sok hasznodat veszem, de azt hiszem, figyelemelterelésnek tökéletesen megfelelsz. Kösd le valamivel! Beszélgess vele! Én meg mögé surranok és végzek vele.

– Krag...

– Pofa be! – Az uzsorás a tető széléhez lépett, és lemászott. Az ereszbe kapaszkodva igyekezett találni egy párkányt, amin megvetheti a lábát. Shed kihajolt az utca fölé. Három emeletnyi mélység nézett vissza rá.

Rátaposott Krag kezére, hallotta, ahogy az ujjaiban szétroppannak a csontok. Az uzsorás káromkodott, megpróbált újra megkapaszkodni, de nem sikerült. Üvöltve zuhant lefelé, aztán egy hangos csattanás, ahogy a kövezetnek csapódott, végül csend lett. Shed látta, ahogy kifacsarodott tagjai még egyet rándulnak, aztán elernyednek.

– Még egy – suttogta maga elé. Újra rátört a remegés. – Itt nem maradhatok. Az emberei megtalálnak. – Átlendült a tető peremén, ahogy az előbb Kragtól látta, aztán a lábával óvatosan keresgélve lemászott a ház oldalán. Jobban félt attól, hogy valaki meglátja, mint attól, hogy leesik.

Krag még lélegzett, amikor odalépett mellé. Közelebb hajolva Shed rájött, hogy az uzsorás eszméletén van, de megbénult.

– Igazad volt, Krag. Tényleg csapda volt. Nem kellett volna iderángatnod. Egy idő után már jobban gyűlöltelek, mint amennyire féltem tőled. – Körülnézett. Rájött, hogy még nem jár olyan későre, mint először gondolta. A hajtóvadászat a tetőn viszonylag rövid ideig tartott. Hol a fenében lehet Holló?

Valakinek fel kell takarítania a mocskot. Megragadta az uzsorás tehetetlen testét és a szekérhez húzta. Krag halkan nyöszörgött. Shed összerezzent, egy pillanatig attól félt, valaki meghallja. Aztán rájött, hogy itt senki sem hall semmit. Ez Katafalk.

Az uzsorás felüvöltött, amikor Shed a szekérre dobta. A fogadós nem állta meg, hogy meg ne kérdezze:

– Kényelmesen fekszel, te szemét?

A következő fordulóban Lukas testével tért vissza, majd elindult begyűjteni a többit. Három hullát talált. Holló persze nem volt köztük. Magában motyogott.

– Ha fél órán belül nem eszi ide a fene, elmegyek egyedül, gebedjen meg ott, ahol van! – Majd: – Mi ütött beléd, te barom?! Máris a fejedbe szállt a dicsőség? Talán összeszedtél egy kis bátorságot, de attól még a nyomába sem érsz Hollónak.

Valaki közeledett. Shed megmarkolta a tőrt, amit az egyik holttesttől zsákmányolt, és besurrant a legközelebbi sikátorba.

Holló lépett a szekérhez, és egy újabb tetemet dobott rá. Észrevette a kupacot.

– Mi az isten...

– Én gyűjtöttem be őket – lépett elő a fogadós.

– Kik azok?

– Krag és pár embere.

– Azt hittem, sikerült meglépniük. Már kezdtem aggódni, hogy kénytelen leszek újra végigcsinálni az egészet. Mi történt?

Shed elmondta töviről hegyire. Holló hitetlenkedve rázta a fejét.

– Te?!

– Azt hiszem, van egy pont, amin túl az ember már nem félhet jobban.

– Ez így van, csak azt nem gondoltam volna, hogy egyszer te is rájössz erre. Egészen elképesztesz, Shed. Bizonyos szempontból csalódást okoztál. Magam szerettem volna végezni Kraggal.

– Ő az, aki még mindig nyöszörög. Kitört a háta, vagy mi. Ha gondolod, nyírd ki.

– Nem. Élve többet ér.

A fogadós bólintott. Egy pillanatig szinte sajnálta az uzsorást.

– A többi hol van?

– Egy a tetőn maradt. A másik eltűnt.

– Rosseb! Szóval még mindig nincs vége.

– Később is elkaphatjuk.

– Addig viszont fellármázza a többit, és már megint egy hadsereg lesz a nyomunkban.

– Gondolod, kockáztatják az életüket, hogy megbosszulják a főnöküket? Nem hinném. Túlságosan el lesznek foglalva azzal, hogy egymással harcoljanak. Mindenki Krag helyébe akar majd lépni. Itt várj, amíg elmegyek az utolsóért.

– Siess, kérlek! – mondta a fogadós. Kezdte érezni magán az utóhatásokat. Túlélte a támadást, a kemény máz alól kezdett előtűnni a régi Shed, a régi beszari fogadós.

* * *

Lefelé jöttek a hegyről, hátuk mögött hagyva a fekete kastélyt. A felkelő nap sugarai rózsaszín és narancs sávokat festettek az égre, ahogy áttörtek a Wolander-hegység szirtjei között. Shed szólalt meg.

– Vajon miért sikoltozik?

Amikor a magas árnylény meglátta Kragot, síri hangon felkacagott. Százhúsz tallért fizetett érte. Az uzsorás szűnni nem akaró sikolyai még mindig visszhangoztak a völgyben.

– Nem tudom, Shed. Ne nézz vissza. Ne is gondolj rá, csak menj tovább. – Majd néhány perc múlva: – Örülök, hogy vége ennek.

– Vége? Hogy érted?

– Ez volt az utolsó fuvar. – Megtapogatta a zsebét. – Eleget szedtem össze.

– Én is. Kifizettem a tartozásaimat. Végre felújíthatom a Liliomot, befizethetem anyámat valahová, ahol gondját viselik, és még mindig marad elég, amiből kihúzom jövő télig, még ha senki se teszi be a lábát a fogadóba. Azt is elfelejtem, hogy valaha is láttam a kastélyt.

– Kötve hiszem, Shed. Ha tényleg meg akarsz szabadulni tőle, inkább gyere velem. Ha itt maradsz, valahányszor megszorulsz, ez a hely lesz az első, ami eszedbe jut.

– Nem mehetek el. Gondoskodnom kell anyámról.

– Ahogy akarod. Ne feledd: én figyelmeztettelek. – Másra terelte a szót. – Mi a helyzet Asával? Ő is gondot fog jelenteni. Az Őrzők soha nem fogják feladni, hogy megtalálják azokat, akik kirabolták a Katakombákat. Asa a leggyengébb láncszem.

– Féken tudom tartani.

– Úgy legyen, Shed. Úgy legyen.

* * *

Krag eltűnése nagy port vert fel Katafalkban. Shed hihetetlenül jól játszotta a döbbent polgárt. Minden ellenkező híresztelés ellenére kitartott amellett, hogy semmit sem tud a dologról. A meséje bejött. Hiszen ő volt Shed, a beszari fogadós. Az egyetlen ember pedig, aki tisztában volt az igazsággal, hallgatott.

A legnehezebb dolga az anyjával volt. A vén June egy szót sem szólt, de vak tekintetével szüntelenül vádolta a fiát. A közelében mindig vejéig romlottnak, istentelennek érezte magát, tudta: anyja magában már réges-rég kitagadta. Nem volt többé olyan hosszú híd, mely képes lett volna átívelni a közöttük tátongó szakadékot.

16

FENYVES: KÍSÉRT A MÚLT

Amikor Bikacsök legközelebb lemenni készült a völgybe, már keresett. Lehet, hogy csak társaságra vágyott. Barátai nem voltak.

– Mi a hézag? – kérdeztem, mikor becsörtetett rögtönzött lazarettként is működő, apró irodámba.

– Kapd a kabátod! Újabb séta Katafalkba.

Hogy képes volt rám ragasztani az idétlen lelkesedését, annak csak az volt az oka, hogy mostanra betegre untam magam a Zordonban. Sajnáltam a bajtársaimat, akiknek még alkalmuk sem adódott elhagyni ezt a helyet. A vár idegőrlően sivár volt.

Felkerekedtünk, és lefelé ballagtunk a völgybe. Már a Tiltott Negyednél jártunk, amikor rákérdeztem:

– Szóval, mi ez a nagy izgalom?

– Hát, izgalomra végül is nincs sok ok – válaszolta. – Ami meg lenne, az sem biztos, hogy a mi ügyünkkel kapcsolatos... Emlékszel még kedves barátunkra, az uzsorásra?

– Arra a bepólyált alakra?

– Aha. Kragra. Köddé vált. És nem csak ő, hanem az emberei nagy része is. Úgy tűnik, össze akarta akasztani a bajuszt a fickóval, aki megszurkálta. Azóta nem látták.

Elbiggyesztettem a számat. Nagy újság! A maffiózók el szoktak tűnni. Aztán újak jönnek helyettük.

– Nézd csak! – Egy bokrokkal benőtt helyre mutatott a Tiltott Negyed falán. – Ott jutottak be, akiket keresünk. – Majd egy liget felé intett a fák között. – Amott állt a szekerük. Van egy szemtanúnk, aki látta. Szerinte fával volt megrakva. Gyere, megmutatom. – Benyomakodott a dzsumbujba, és négykézlábra ereszkedett. Morogva követtem, a ruhám teljesen átázott, és a metsző északi szél cseppet sem tette kellemesebbé a dolgot.

A Tiltott Negyed belülről még elkeserítőbb látványt nyújtott, mint kívülről. Bikacsök a hasadék közeiében burjánzó bokrok alján felhalmozott farakásokra mutatott.

– Úgy tűnik, keményen dolgoztak – jegyeztem meg.

– Sok fára volt szükségük, hogy elrejtsék a holttesteket. Odafent hasogatták fel. – Pillantása a dombtetőn álló erdőre siklott. A Zordon éppen abban az irányban állt. Siralmas látvány volt, ahogy a hatalmas szürke kőkupac, amelynek látványosan elég lett volna egy kisebb földrengés, hogy a földdel váljék egyenlővé, csenevész felhőfoszlányokba burkolózott, mintha csak tulajdon rozogaságát igyekezett volna rejtegetni.

Megvizsgáltam a farakásokat. Bikacsök kollégái elvonszolták őket eredeti helyükről, és egymásra hajigálták őket. Újabb bizonyítéka a profi nyomozómunkának. A fahasábok állagából arra következtettem, hogy több hét alatt aprították fel és hordták össze őket. Némelyiket már jobban megviselte az időjárás, mint a többit. Megemlítettem a dolgot az inkvizítornak.

– Nekem is feltűnt. Ahogy én látom a dolgot, valaki rendszeresen járt ide fáért. A Katakombák bejáratára valószínűleg véletlenül bukkant rá, és akkor kapott vérszemet.

– Aha. – Elgondolkodva nézegettem az egyik rakást. – Gondolod, hogy eladásra gyűjtötték?

– Nem hiszem. Tudomásunk szerint, senki sem árul a Tiltott Negyedből származó fát. Szerintem inkább egy családról lehet szó, vagy összeállhatott pár szomszéd, hogy saját használatra tüzelőt szerezzenek.

– Ellenőrizted már, kik béreltek szekeret?

– Mégis, szerinted mennyire hülyék ezek az emberek? Bérelt szekérrel rabolni ki a Katakombákat?!...

Megvontam a vállam.

– Nem arra építettük a tervet, hogy idióták?

Vonakodva bólintott.

– Igazad van. Intézkedem, hogy nézzenek utána. Nem könnyű így, hogy én vagyok az egyetlen, akinek van mersze betenni a lábát Katafalkba. De egyelőre inkább máshol próbálkozunk. Ha nem lesz szerencsénk, utánanézünk ennek a szálnak is.

– Megnézhetem a helyet, ahol bejutottak?

Láttam rajta, hogy nemet akar mondani. Végül megszólalt.

– Még sok mindent el kell intéznünk. Csak az odajutás több mint egy óra. Márpedig addig akarok utánajárni ennek a Krag-ügynek, amíg forró a nyom.

Újabb vállrándítás.

– Akkor majd legközelebb.

A következő állomás a megboldogult Krag területe volt. Azonnal nekiláttunk szaglászni. Bikacsök még tartotta a kapcsolatot néhány gyerekkori ismerősével, először őket vette elő. Miután néhány garassal kellően megolajozta a memóriájukat, megeredt a nyelvük. Én persze nem lehettem ott. Az időt egy tavernában ütöttem el, iszogattam, miközben a helyiek hol el voltak ájulva a pénzemtől, hol meg úgy riadoztak tőlem, mint a pestisestől. Amikor rákérdeztek, egy percig sem tagadtam, hogy inkvizítor vagyok.

Később Bikacsök is csatlakozott hozzám. – Lehet, hogy semmi kézzelfoghatót nem találunk. Túl sok a pletyka. Az egyik szerint a saját emberei végeztek vele. Mások szerint a konkurencia keze van a dologban. Nem mondhatni, hogy kesztyűs kézzel bánt volna a szomszédaival. – Elfogadott a csapostól egy ingyen kupa bort. Soha ezelőtt nem láttam tőle ilyesmit. Talán most is csak túlságosan belemerült a gondolataiba.

– Van még egy szál, amin elindulhatunk. Állítólag nagyon sok időt szentelt valami külföldinek, aki nyilvánosan megszégyenítette. Azt is rebesgetik, hogy ugyanez az illető szabdalta össze. – Előhalászott egy listát és figyelmesen tanulmányozta. – De nem hiszem, hogy köze lenne a dologhoz. Azon az éjszakán nagy ricsajozás verte fel a környéket. Szemtanú persze egy szál se – tette hozzá vigyorogva. – Akik viszont hallották, esküsznek, hogy valamiféle csata folyt az utcán. Egyre jobban kezdek hajlani a palotaforradalom elmélete felé.

– Mi az a papír nálad?

– Egy lista azokról, akik talán a Tiltott Negyedből szereztek fát. Lehetséges, hogy látták egymást. Arra gondoltam, esetleg kisüthetek valamit, ha összehasonlítom a meséiket. – Intett a csaposnak, és hozatott még egy kupa bort. Ezúttal nemcsak hogy fizetett, de törlesztette az előző kört is, pedig senki nem szólt volna érte. Egyre inkább az a benyomásom támadt, hogy a katafalkiak bármit szó nélkül odaadnának, ha egy őrző kérné. Bikacsök megpróbált méltányosan bánni velük. Igyekezett nem nehezíteni tovább egyébként is kemény életüket.

Nem tehettem róla, de kezdtem megkedvelni néhány tulajdonságát.

– Akkor leszállsz az uzsorás ügyéről?

– Hát, nem is tudom... Azt hiszem. A test eltűnt ugyan, de ez errefelé nem ritkaság. Ha meghalt, talán néhány napon belül felbukkan a hullája a folyóból. Ha meg él, úgyis ő ad elsőnek hírt magáról azzal, hogy bosszúért fröcsögve visszatér. – Rábökött a listán szereplő első névre. – Ez a fickó ugyanott lakik, ahol az a bizonyos külföldi. Ha már ott vagyunk, lehet hogy ezzel a Hollóval is elbeszélgetek.

Éreztem, hogy a szívem hevesebben kezd verni.

– Kivel?

Összehúzott szemmel nézett rám. Keményen koncentráltam, hogy leküzdjem az izgalmamat. Nyugodt arckifejezést erőltettem magamra, mire abbahagyta a fürkészésemet.

– Egy Holló nevű pasassal. Ő az a jövevény, aki összerúgta a port Kraggal. Ugyanabban a fogadóban szállt meg, ahol az a fickó szokott lógni, aki a fagyűjtős listám elején szerepel. Gondoltam, neki is felteszek pár kérdést.

– Szóval Holló. Szokatlan név. Mit tudsz róla?

– Nem sokat, csak azt, hogy nem idevalósi, és valami rosszban sántikál. Itt dekkol már néhány éve. Tipikus vándormadár. Összejár a kráterbeliekkel.

A kráterbeliek azok a felkelők voltak, akik miután elmenekültek a Toronytól, Fenyvesben telepedtek le.

– Tegyél meg nekem egy szívességet! Ez egy hosszú történet, de a lényeg az, hogy talán ő az a kísértet, akiről a múltkor beszéltem. Kerüld el őt! Tégy úgy, mintha soha nem hallottad volna a nevét, de szerezz róla egy személyleírást. És tudd meg, van-e vele valaki.

Az inkvizítor arca elborult. Látványosan nem tetszett neki az ötlet.

– Igazán fontos ez?

– Nem vagyok biztos benne, de elképzelhető.

– Rendben.

– Ha csak lehetséges, próbáld meg fű alatt intézni a dolgot.

– Ez a fickó fontos neked, nem igaz?

– Ha valóban ő az, akit rég halottnak hittem, akkor igen. Van egy befejezetlen ügyünk.

Elmosolyodott.

– Személyes?

Bólintottam. A lehetséges végkifejletek kezdtek kibontakozni előttem. Borotvaélen táncoltam. Ha tényleg arról a Hollóról van szó, óvatosnak kellett lennem. Minden áron el akartam kerülni, hogy belekeveredjen a mi akciónkba. Túl sokat tudott. Ha a Fogadottak felfigyelnek rá, hamarosan a legtöbb tisztünk és rangidősünk vallatásnak néz elébe. Aztán kivégzésnek.

Úgy sejtettem, Bikacsöknél úgy érhetek leginkább célt, ha csak homályos utalásokat teszek Hollóval kapcsolatban, és elhitetem vele, hogy a háttérben valamiféle régi ellenségeskedés áll, amibe közvetve ez a külföldi is belekeveredett. Meg kellett győznöm, hogy a fickó olyasvalaki, akinek szívesen elmetszeném a torkát, de más szempontból teljesen érdektelen.

– Indulnom kell – jelentette be egy kicsit később. Olyan pillantást vetett rám, mint aki örül, hogy rájött, végül is semmiben sem különbözök tőle.

Hát nem is, hogy a franc esne bele. Mégis, a legtöbbször szeretnék úgy tenni, mintha nem így lenne.

– Visszamegyek a Zordonba – mondtam. – Beszélnem kell pár haverral.

– Boldogulsz egyedül?

– Persze. Szólj, ha megtudsz valamit.

– Úgy lesz.

Azzal elváltunk. Olyan gyorsan rohantam vissza a hegyre, ahogy csak negyvenéves lábaim bírták.

Ahogy megérkeztem, fülön fogtam Elmót meg Manót, és elráncigáltam őket egy félreeső sarokba, ahol biztos lehettem benne, hogy nem hallgatnak ki.

– Szarban vagyunk, gyerekek – kezdtem.

– Mifélében? – akarta tudni Manó. Azóta ette a fene, mióta rátaláltam. Valószínűleg messziről bűzlött, hogy jócskán be vagyok sózva.

– Odalenn Katafalkban, egy Holló nevű fickó kavar. Néhány napja messziről láttam valakit, aki úgy nézett ki, mint a mi Hollónk, de akkor nem foglalkoztam a dologgal.

Pillanatok alatt legalább olyan idegesek lettek, mit én.

– Biztos vagy benne, hogy ő az? – kérdezte Elmo.

– Nem, egyelőre nem. Amint a nevet meghallottam, olyan gyorsan eltűntem onnan, ahogy csak bírtam. Hadd higgye csak Bikacsök, hogy a fickó egy régi ellenség, akit legszívesebben megkéselnék. Míg a saját nyomozását intézi, körbekérdez pár embert. Megtudja, hogy néz ki az illető, meg hogy Kedves is vele van-e. Valószínű, hogy csak rémeket látok, de azt akartam, hogy ti is tudjatok róla. A biztonság kedvéért.

– És mi van, ha tényleg ő az? – kérdezte Elmo. – Akkor mi a fenét csinálunk?

– Fogalmam sincs, de nyakig benne vagyunk. Ha a Sóhajtó valahogy tudomást szerezne róla, mondjuk úgy, hogy megnézi, kikkel barátkoznak az idemenekült lázadók... Szóval, azt hiszem, sejtitek, mi lenne.

Manó eltűnődött.

– Mintha Néma azt mondta volna, hogy Holló olyan messzire akart szökni, ahol soha nem találnak rá.

– Hát, lehet, hogy azt hitte, itt elég távol lesz. Végül is, ez már majdnem a kibaszott világvége. – Pontosan ez volt az egyik ok, amiért a hideg futkározott a hátamon. Erről a városról jól el tudom képzelni, hogy Holló itt telepedjen le. Olyan messze az Úrnőtől, amilyen messze csak lehet, hacsak valaki nem tud a vízen járni.

– Én azt mondom – kezdte Elmo, – tudjunk biztosat, mielőtt telerottyantjuk a nadrágot. Aztán ráérünk terveken törni a fejünket. Itt az ideje, hogy a mieink is lemenjenek Katafalkba.

– Én is erre gondoltam. Nemrég adtam le egy tervet a Sóhajtónak a fekete kastéllyal kapcsolatban. Majd azt mondjuk neki, hogy abban az ügyben kell szétnéznünk odalenn. A fiúknak pedig szólunk, hogy tartsák nyitva a szemüket, hátha felbukkan Holló.

– De kiket küldjünk? – tudakolta Elmo. – A fickó felismer bárkit, aki azonosítani tudná.

– Nem feltétlenül. Azokat nem, akik a Toronynál álltak be hozzánk. Nem valószínű, hogy emlékezne az új arcokra, hiszen annyian voltak, mint a pelyva. És vedd be Szurkapiszkát is, csak hogy biztosra menjünk. Ha azt akarod, hogy legyen velük valaki, aki fedezni tudja őket, használd Manót. Rejtsd el valahová, ahol nincs szem előtt, de ahonnan kézben tarthatja a gyeplőt.

– Te mit gondolsz? – kérdezte a varázslót.

Manó idegesen elvigyorodott.

– Már épp kérni akartam, hogy adj valami elfoglaltságot. Idefenn hamarosan begolyóztam volna. Borsódzik a hátam a helyiektől.

Elmo felkuncogott.

– Hiányzik Félszemű, mi?

– Majdhogynem.

– Ezt megbeszéltük – jelentettem ki. – Szükségetek lesz egy kísérőre. Ez én leszek. A katafalkiak meg vannak győződve róla, hogy én is az inkvizítorokkal vagyok, úgyhogy ha nem akarjuk, hogy Bikacsök még jobban belekeveredjen a dologba, tartsátok a távolságot. Ja igen, és próbáljatok nem annak kinézni, akik vagytok, így is van elég bajunk.

Elmo megmozgatta egy kicsit a vállízületeit.

– Megyek, hozom Nagyágyút és Szurkapiszkát. Vidd le őket, és keress nekik egy helyet, ahol megszállhatnak. Aztán az egyik jöjjön vissza a többiekért. Akkor ennyi. Vedd magad mellé Manót, és beszéljetek mindenkivel, akivel kell. – Azzal lelépett.

Mi pedig úgy tettünk, ahogy mondta. Manó meg hat emberünk elszállásolták magukat nem messze az uzsorás Krag főhadiszállásától. Közben odafenn a várban azon igyekeztem, hogy mindenkivel elhitessem, az akció a fekete kastély ügyének felderítésére szolgál.

És vártam.

17

FENYVES: UTAZNI JÓ

Shed azon kapta Asát, hogy megpróbál kiosonni.

– Mi a fenét jelentsen ez? – ripakodott rá.

– Ki kell jutnom innen, Shed. Betegre unom magam idefönt.

– Valóban? Hát hadd mondjak neked valami érdekeset, Asa! Az inkvizítorok utánad koslatnak. Néhány napja személyesen Bikacsök volt itt, és név szerint érdeklődött felőled. – Csak egy kicsit torzított a tényeken. Az inkvizítor kérdezősködése nem volt túlságosan erőszakos. Ám a nyomozás minden bizonnyal a Katakombákban történtekkel állt kapcsolatban. Bikacsök meg az utánfutója majd' minden nap lejöttek Katafalkba körülnézni, és fáradhatatlanul nyaggattak mindenkit. Asának pedig annyi sem kellett volna, hogy személyesen Bikacsök vegye kezelésbe. Ha bármelyik inkvizítor csak egy kérdést tenne fel neki, pánikba esne vagy teljesen összeomlana. Akárhogy is, Marron Shed hamarosan nyakig ülne a szószban. – Te is tudod, hogy ha elkapnak, mindannyiunknak kapáltak.

– Hogy kapnának el?

– Elköltöttél néhányat azokból a régi pénzekből, te nagyokos! Ők meg pont olyasvalakire vadásznak, aki régi érmékkel fizet.

– Az a rohadt Holló!...

– Most mi bajod vele?

– Ő adta ide a pénzt, amit a búcsúzó urnákból szedtünk ki. Azt mondta, ez az én részem. Egy csapásra gazdag lettem. Most meg azzal jössz nekem, hogy nem költhetem el, különben elkapják a tököm?

– Biztos azt hitte, van annyi eszed, hogy kivárod, amíg kicsit leülepszik a por. Ő már addigra árkon-bokron túl járna.

– Hol?

– Mit tudom én! Lelép innen, amint megnyitják a kikötőt.

– De hová megy?

– Valamerre délre. Nem részletezte.

– És nekem mit kéne tennem? Továbbra is gürizzek, csak hogy éhen ne haljak? Ez nem igazság!

– Nézd a dolog jó oldalát, Asa. Megölni legalább már senki sem akar.

– Na és! Most meg Bikacsöknek szúrom a szemét. Kraggal talán tudtam volna alkudozni, de Bikacsök senkivel sem tesz kivételt. Ez nem igazság! Egész életemben...

A fogadós oda sem figyelt. Túlságosan sokszor hallgatta már végig Asa tirádáit.

– Most mit csináljak, Shed?

– Fogalmam sincs. Talán az lenne a legjobb, ha egyelőre nem bújnál elő az egérlyukból. – Hirtelen egy szikra gyúlt az agyában. – Vagy mi lenne, ha egy időre eltűnnél Fenyvesből?

– Aha... Ebben lehet valami. Annak a pénznek bárhol másutt jó hasznát vehetnem, nem igaz?

– Gondolom... Én még sohasem utaztam el innen.

– Ha látod Hollót, szólj neki, hogy szeretnék beszélni vele.

– Asa...

– Ugyan már! Abból csak nem lehet baj, ha megkérdezem? Legfeljebb nemet mond.

– Ahogy akarod. Csak tudod, sajnálnám ha elmennél.

– Na persze, Shed. Na persze. – A fogadós visszafordult a lépcső felé. A patkányképű utána szólt. – Várj csak!

– Mi van?

– Hát, szóval... Hogy is mondjam... Szóval, még meg sem köszöntem.

– Mit?

– Hát, hogy megmentetted az életemet. Hogy visszahoztál, vagy mi...

Shed megvonta a vállát, majd biccentett.

– Nem nagy ügy, Asa.

– Dehogynem. A legnagyobb. Ezt nem fogom neked elfelejteni. Egy életre az adósod lettem.

Shed gyorsan lement az ivóba, mielőtt még jobban zavarba jött volna. Ott vette csak észre, hogy Holló már visszaért, és mint rendszerint, mélyen belemerült egy heves kézmozdulatokkal kísért beszélgetésbe Kedvessel. Megint veszekedtek. Most már biztos, hogy szeretők, hogy a fene egye meg. A fogadós várt, míg Holló észre nem vette.

– Asa beszélni szeretne veled – mondta akkor. – Azt hiszem, melléd akar szegődni, amikor elmész.

Holló elvigyorodott.

– Az megoldaná a gondjaidat, mi?

Shed meg sem próbálta tagadni, hogy határozottan nyugodtabb lenne, ha Fenyvesen kívül tudhatná patkányképű cimboráját.

– Mit mondasz rá?

– Ha belegondolok, annyira nem is rossz ötlet. Elég nyamvadt a fickó, de most minden segítségre szükségem lesz. Különben is, ha velem jön, eggyel kevesebb nyom vezet majd hozzám.

– Hát akkor, áldásom rátok!

Holló már felfelé ment a lépcsőn, amikor a fogadós újra megszólalt.

– Várj egy kicsit! – Nem tudta, hogyan fogjon a mondandójához, mivel fogalma sem volt, mennyire fontos a dolog. De úgy érezte, jobb ha Holló is tud róla. – Bikacsök mostanában sokat jár Katafalkba. Egy csicskása is vele szokott lenni.

– És?

– És lehet, hogy szagot kapott. Egyrészt idejött és Asa felől érdeklődött, másrészt rólad is kérdezősködött.

Holló arca megkeményedett.

– Rólam? Hogyhogy?

– Csak fű alatt. Ismered Val kuzinom feleségét, Salt? Az ő bátyja Bikacsök unokahúgát vette el. Szóval, az a lényeg, hogy annak a kopónak vannak idelent emberei. Gondosan ápolgatja az ismeretségeit azokból az időkből, amikor még nem csatlakozott az Őrzőkhöz. Néha istápolja őket, cserébe pedig megtud ezt-azt, amire éppen szüksége van...

– Felfogtam. Térj a tárgyra!

– Bikacsök rólad faggatta őket. Kiféle vagy, honnan jöttél, kik a barátaid, szóval ilyesmi.

– Miért?

Shed tanácstalanul tárta szét a kezét.

– Rendben. Kösz. Majd utánanézek.

18

FENYVES: BLÖFF

Manó az utca végében ácsorgott, hátát egy falnak vetve meresztgette felém a szemét. Összeszaladt a szemöldököm. Mi a rossebnek parádézik ez idekint? Bikacsök bármelyik pillanatban kiszúrhatja, és akkor rájön, hogy a majmot csinálunk mindenkiből.

Azt mindenesetre világossá tette, hogy sürgős mondandója van.

Az inkvizítor már-már belépett a következőbe Katafalk kricsmijeinek végeláthatatlanul hosszú sorában, amikor megkocogtattam a vállát.

– El kell ugranom egy közeli utcába. Alkudni szeretnék egy lóra.

– Rendben – felelte, és bement egyedül.

Besurrantam a sikátorba, és fütyörészve nekiláttam vizelni a fal mellett. Manó hamarosan megállt mellettem.

– Mi van? – tudakoltam.

– Hogy mi van? Hát az van, hogy ő az! Holló. A mi Hollónk. És nem csak ő, de Kedves is itt van. Egy Vasliliom nevű fogadóban dolgozik, mint felszolgálólány.

– A kurva életbe! – motyogtam.

– Holló is ott szállt meg. Úgy tesznek, mintha nem sok közük lenne egymáshoz, de Holló nagyon is rajta tartja a szemét.

– Ó, hogy a fene esne ebbe az egészbe! Miért van az, hogy mindig mindent megszívunk? Most mi a francot csináljunk?

– Talán az lenne a legjobb, ha hátraarcot vágunk, méltóságteljesen meghajolunk, és várjuk a seggberúgást. Ahogy ismerem, az az agyalágyult a hullabizniszben is nyakig benne van. Minden nyom, amin eddig végigmentünk, erre utal.

– Hogy lehet, hogy ennyi mindenre rájöttél, mialatt Bikacsök egy helyben topog?

– Tudod. Vannak olyan módszereim, amiről Bikacsök nem is álmodhatna.

Bólintottam. Igaza volt. Néha igazán kellemes, ha kéznél van egy varázsló. Máskor meg kifejezetten kellemetlen, elég csak azokra a ribancokra gondolni odafent a Zordonban.

– Folytasd, de tempósabban, ha kérhetem – nógattam tovább. – Inkvizítor barátunknak még szöget üt a fejébe, hol lófrálok ennyi ideig.

– Hollónak van egy szekere, meg hozzá egy fogata. A város túlsó végében istállózta el őket. Általában csak késő éjszaka hozza el. – Rezignáltan bólintottam. Annyit már tudtunk, hogy a hullakereskedők éjjeli műszakban dolgoznak. – De... – folytatta sokatmondóan megnyomva a szót –, és ezt imádni fogod, Vészmadár; egyszer, egyetlenegyszer nappal is használta. Mit tesz isten, épp aznap, amikor kifosztották a Katakombákat.

– Na ne!

– Átkutattam azt a szekeret, öregem. Vérfoltokat találtam, viszonylag frisseket. Úgy számoltam, valamikor azidőtájt kerülhettek oda, amikor az uzsorás meg a haverjai eltűntek.

– Hogy az a jószagú!... Ezt imádom! Két pofára zabálhatjuk a szaros palacsintát!... Jobb, ha megyek. Még ki kell találnom, mit adjak be Bikacsöknek.

– Akkor viszlát.

– Remélem.

A tűrőképességem legvégső határán jártam, kész lettem volna feladni az egészet. Teljesen legyűrt a kétségbeesés. Az a rohadt Holló – pontosan tudtam, mi járt a fejében. Úgy gondolta, a hullakereskedéssel meg a sírrablással eléggé megszedheti magát, hogy folytassa a menekülést. Lelkiismeretfurdalástól nem kellett tartania. Itt a világ végén semmi sem túl rázós. Ráadásul mindenre megvolt a jó oka: Kedves.

Bikacsököt egyszerűen nem lehetett lerázni. Legszívesebben azonnal rohantam volna Elmóhoz, de ehelyett kénytelen voltam fel-alá korzózni Katafalkban, és felesleges dolgokról kérdezősködni.

Pillantásom föl-fölvándorolt az északi sziklafalon tornyosuló fekete kastélyhoz, de már úgy tekintettem rá, mint az erődre, amit Holló épített.

Azzal nyugtatgattam magam, hogy rögtön a legrosszabbra gondolok. A bizonyítékok még nem voltak perdöntőek... De voltak, és ahonnan én jövök, ez elegendő. A mi megbízóinkat nem érdekelte a jogi csűrés-csavarás, nem akartak esküdteket meggyőzni. Csak büntetni.

Elmo még nálam is jobban felhúzta magát.

– Tudod, egyszerűen ki kéne csinálnunk. Akkor legalább ránk nem jelentene többé veszélyt.

– Ugyan már, Elmo!

– Nem gondoltam komolyan. De esküszöm, megteszem, ha nincs más választásom.

– Persze. – Mindannyian megtennénk. Legalábbis megpróbálnánk. Mert az is biztos, hogy ehhez Hollónak is lenne egy-két szava. Márpedig ő volt a legkeményebb fickó, akivel valaha is találkoztam. – Ha engem kérdezel, szerintem mielőbb meg kéne találnunk, és megkérni szépen, hogy kurva gyorsan húzza el a belét Fenyvesből.

Elmo úgy nézett rám, mint egy elmeroggyantra.

– Hol jár az agyad, Vészmadár? Pillanatnyilag az egyetlen út, ami kivezet a városból, az, amin bejöttünk. A kikötő befagyott. A hegyi ösvényeket betemette a hó. Gondolod, hogy megkérhetnénk a Sóhajtót, ugyan szállítson már ki a városból egy civilt a repülő szőnyegén?

– Két civilt. Manó szerint Kedves is vele van.

Elmo homloka ráncba szaladt a töprengéstől. Elkezdtem másról beszélni, de fél kézzel intett, hogy hallgassak, így hát csöndben vártam. Végül megszólalt.

– Tegyük fel, hogy tényleg tartja a kapcsolatot a kráterbeliekkel. Mit tenne, ha mondjuk véletlenül meglátna?

Elismerően csettintettem.

– Aha! Erre nem gondoltam. Megyek, és utánanézek valaminek...

Előkerítettem Bikacsököt.

– Vannak embereitek a kráteresek között, ugye?

Kíváncsian méregetett.

– Lehet. Miért?

– Szervezz meg velük egy találkozót! Van egy ötletem. Előfordulhat, hogy ha egy kicsit megrázzuk a bokrokat, kiugrik közülük a vad.

Egy hosszú pillanatig elgondolkodva méregetett. Lehet, hogy nem is olyan hülye, mint amilyennek tetteti magát?

– Rendben. De készülj fel, hogy nem sokat tanultak a vereségükből, Csak azért nem esnek nekünk, mert mi sem maceráljuk őket. Néha összeülnek, és a régi szép időkről beszélgetnek, de a küzdőszellemük mostanra már jócskán megkopott.

– Azért csak próbáljuk meg. Lehet, hogy nem annyira ártatlanok, mint amilyennek látszanak.

– Jó. Fél órán belül összehozom.

Úgy is tett. A kitűzött időpont már egy asztal mellett találta Bikacsököt, engem, meg két beépített ügynököt. Az inkvizítorral felváltva tettük fel a kérdéseinket, mindketten próbáltuk kideríteni, ami fúrta az oldalunkat.

Egyikük sem ismerte Hollót, legalábbis ezen a néven nem. Ez kissé megnyugtatott. De valami kezdett körvonalazódni, Bikacsök pedig azonnal lecsapott rá. Addig faggatózott, míg össze nem rakott annyit, amin egy darabig elrágódhatott.

– Megkeresem a főnököm – jelentettem be végül. – Biztosan tudni szeretne erről. – Muszáj volt valami kifogást találnom, és úgy látszott, az inkvizítor nem fogott gyanút.

– Én megjelentek Hargadonnak – felelte. – Eszembe sem jutott, hogy külföldiek keze lehet a dologban. Politika! Ez megmagyarázná, hová tűnt a pénz. Lehet, hogy a hullakereskedésben is benne van a kezük.

– Hát igen – bólintottam. – A forradalomhoz pénz kell.

Hiába volt a herceg minden ellenvetése, a Sóhajtó nyomására már másnap este lecsaptunk, az akciót az Őrzők főnöke is támogatta. Faramuci helyzet volt. A herceg továbbra is félt attól, hogy felismernek minket, de az Őrzők szartak az egészre. Őket csak az érdekelte, hogy kiköszörüljék a jó hírükön esett csorbát.

* * *

Elmo árnyékból árnyékba surranva közeledett.

– Készen álltok? – súgta.

Végigpillantottam a mellettem álló négy emberen.

– Igen.

A rajtaütésben részt vett a Sereg összes Fenyvesben állomásozó katonája, de velünk tartottak a herceg titkosrendőrei is, és tucatnyian Bikacsök emberei közül. Mindig is nevetségesen gyengének tartottam a hivatalát, de még így is megdöbbentem, milyen kis létszámmal dolgozott. Egy kivételével – aki betegsége miatt nem tudott eljönni – az összes inkvizítor itt volt.

Elmo tehénbőgést utánozva jelzett, és még háromszor megismételte.

Az egykori lázadók mindannyian összegyűltek a szokásos tereferéjükre. Nem tudtam visszafojtani egy kuncogást, amikor arra gondoltam, micsoda meglepetés vár rájuk. A szerencsétlenek azt hitték, hét évre és másfélezer mérföldre az Úrnőtől biztonságban vannak.

Egy percig sem tartott az egész, és senki sem sérült meg. Csak álltak ott bután, megmoccanni sem volt idejük. Aztán az egyikük felismert minket, és felnyögött.

– A Fekete Sereg? Itt, Fenyvesben?

Egy másik hozzátette:

– Vége. Nincs tovább. Végül mégis ő győzött.

Úgy látszott, már nem is nagyon érdekli őket. Voltak, akik szinte megkönnyebbültek.

Olyan simán intéztünk mindent, hogy a szomszédok fel sem ébredtek. Ez volt minden idők legrövidebb rajtaütése. Az egész bandát összetereltük, és felhajtottuk a Zordonba. A Sóhajtó és a Bóbitás azonnal hozzáfogott a kihallgatásuknak. Csak reménykedhettem, hogy senki sem tud túl sokat.

Veszélyes játékot űztem, amikor feltételeztem, hogy Holló senkinek sem árulta el, kicsoda valójában Kedves. Ha mégis megtette, ahelyett hogy eltereltem volna a figyelmet, magunkra szabadítom a legsötétebb végzetet.

Az idő telt, a Sóhajtó pedig hallgatott. Úgy tűnt, ezt a játszmát én nyertem.

19

FENYVES: FÉLELEM

Holló rontott be a Liliom ajtaján. Shed meglepetten pillantott fel. Félelmetes vendége az ajtókeretnek dőlve lihegett. Úgy festett, mint aki az előbb találkozott a Kaszással, és épp hogy csak el tudott menekülni előle. Shed a pultra hajította a törlőrongyát, és odaszaladt, kezében egy palack borral.

– Mi történt?

Holló a fogadós válla fölött Kedvesre meredt, aki távolabb ácsorgott, és arcáról lerítt a kíváncsiság. Megrázta a fejét, jónéhány mély lélegzetet vett, és megborzongott.

Rettegett! Mindenre, ami szent, ez az ember láthatóan halálra rémült! Shed arcából kifutott a vér. Vajon mi lehetett az, ami képes volt ilyen állapotba juttatni Hollót? Azt a Hollót, akinek egy arcizma sem rándult, ha a fekete kastélyba kellett mennie!

– Gyere és ülj le ide! – tanácsolta a fogadós, miközben vendégét karon fogva egy asztalhoz vezette. Holló úgy követte, mint egy tehetetlen gyerek. Shed Kedvesre nézett, és jelzett neki, hogy hozzon két kupát, és még egy palack bort.

A lánynak elég volt egy egy pillantást vetnie Hollóra, hogy otthagyja a többi vendéget. A fogadósnak szinte pislogni sem volt ideje, Kedves máris ott termett, lerakta a kupákat, meg a bort, és ujjai szédítő táncba kezdtek.

Holló észre sem vette.

– Figyelj, öregem! – szólt rá Shed élesen suttogva. – Szedd már össze magad! Mi a rosseb történt?

A férfi elrévedő pillantása lassan visszatért a jelenhez. Végigsiklott a fogadóson, a lányon, majd megállapodott a kupán. Egyetlen hajtásra kiitta, aztán lecsapta az asztal lapjára. Kedves azonnal telitöltötte.

Az egyik vendég elkezdett hőbörögni, mivel senki sem foglalkozott a rendelésével.

– Hozd ki magadnak! – reccsent rá a fogadós.

A fickónak láthatóan nem tetszett az ötlet.

– Akkor menj a fenébe! – zárta rövidre a vitát Shed, majd visszafordult Hollóhoz. – Szólalj már meg! Bajban vagyunk?

– Nem... Mi nem. Csak én. – Megrázta magát, mint egy kutya, amit nyakon öntöttek egy vödör vízzel. Kedvesre nézett, és jelbeszédbe fogott.

Shednek ezúttal majdnem mindent sikerült megértenie. Holló azt akarta, hogy a lány azonnal nekiálljon csomagolni. Menekülniük kellett.

Kedves tudni akarta, miért.

Mert megtaláltak minket, jött a válasz.

Kik, kérdezett vissza a lány.

A Sereg. Itt vannak. Fenyvesben.

Kedvest látszólag nem zaklatta fel a hír. Egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni.

Miféle Sereg?, törte a fejét a fogadós. És egyáltalán. Mi az úristen folyik itt?

Itt vannak, bizonygatta Holló. Elmentem a gyűlésre, de szerencsére elkéstem. Mire odaértem, már elkezdődött. Ott voltak a herceg emberei. És az Őrzők. Meg a Sereg. Láttam Vészmadárt, Elmót és Manót. Arra sem vették a fáradtságot, hogy ne mondják ki hangosan egymás nevét. Hallottam, hogy a Sóhajtóról és a Bóbitásról beszélnek. A Sereg Fenyvesben van, és eljöttek a Fogadottak is. Mennünk kell.

Shednek halvány fogalma sem volt, hogy mi ez az egész. Kik ezek, akikről beszélnek? És legfőképpen mi az, ami képes Hollót így megijeszteni?

– Hogy tudnál bárhová is menekülni? A városból sem juthatsz ki. A kikötőt még mindig jég borítja.

Holló úgy nézett rá, mintha egy szavát sem értené.

– Nyugodj meg – folytatta a fogadós. – Használd a fejed! Gőzöm sincs, mi a fene történik itt, de egy dolgot biztosan tudok. Most úgy viselkedsz, mintha Marron Shed lennél, nem pedig Holló. Én vagyok az, aki pánikba esik, nem emlékszel?

Holló megeresztett egy erőtlen mosolyt.

– Igazad van. Igen. Holló az eszét használja. – Keserűen elvigyorodott. – Kösz, Shed.

– Mi ez az egész?

– Fogalmazzunk úgy, hogy kísért a múltam. És ez olyan múlt, amit soha többé nem akartam látni. Mesélj arról a fickóról, akit Bikacsök körül láttál forgolódni! Én úgy hallottam, mindig egyedül dolgozik.

A fogadós, bár nem emlékezett túl jól, megpróbált pontos személyleírást adni. Amikor utoljára látta az ürgét, sokkal inkább Bikacsökre figyelt, mint rá. Kedves szembe ült vele, hogy tudjon a szájáról olvasni. Ajkai hangtalanul ismételték a fogadós szavait.

Holló bólintott.

– Igen. Ez Vészmadár. – Megborzongott. A név valahogy hátborzongatóan csengett, ahogyan Holló kiejtette.

– Valami bérgyilkos?

Halk kacaj volt a válasz.

– Nem. Ami azt illeti, valójában orvos. És nem is rossz. De más dolgokban is tehetséges. Például abban, hogy feltűnés nélkül idejöjjön, mint Bikacsök csicskása, és utánam szaglásszon. Ki is figyelne rá? Mindenki túlságosan be van szarva attól a rohadt inkvizítortól, hogy vele foglalkozzon.

Kedves ujjai táncra perdültek. A jelek túlságosan gyorsan követték egymást, hogy Shed bármit is megértsen, de annyit kihámozott, hogy a lány arról próbálja meggyőzni Hollót, Vészmadár a barátjuk, és biztosan nem rá vadászik. Csak véletlen lehetett, hogy az útjaik keresztezték egymást.

– Véletlen egy fenét! – vágott vissza Holló, mind jelbeszéddel, mind szóban. – Ha nem én kellek nekik, akkor mi a frászt keresnek Fenyvesben? És hogy kerülnének ide a Fogadottak?

Kedves megint olyan hevesen mutogatott, hogy Shed alig értett meg valamit. Úgy tűnt, arról próbálja meggyőzni a barátját, hogy ha az, akit Úrnőnek nevezett, kiszedett volna bizonyos információkat Vészmadárból és egy másik illetőből, Némából, az orvos sohasem jutott volna ide élve.

Holló hosszú pillanatokon át csak bámult rá sziklamerev arccal. Legurított még egy kupa bort. Végül megszólalt.

– Igazad van. Teljesen igazad. Ha értem jöttek volna, már rég a Toronyban vallatnának. És téged is. A Fogadottak porig rombolták volna a várost. Rendben. Lehet, hogy tényleg csak véletlen egybeesés az egész. De akár az, akár nem, tény, hogy az Úrnő legkeményebb alakulata itt van. És valamiért idejöttek. De vajon miért?

Igen, ez volt Hollónak az az arca, amit mindenki jól ismert. Hideg, eszes, megingathatatlan.

Kedves újra mutogatni kezdett. Csupán két szót: fekete kastély.

Shed nagy nehezen összekapart nyugalma azonnal semmivé foszlott. Holló néhány másodpercig szótlanul nézte a lányt, majd tekintetét abba az irányba fordította, amerre a sötét erődítmény állt. Azután újra Kedvesre pillantott.

– Miért?

A lány megvonta a vállát.

Semmi más nincs Fenyvesben, ami Őt érdekelné, jelezte.

Holló újabb percekre a gondolataiba merült, majd a fogadóshoz fordult.

– Mit mondasz, Shed, elég gazdaggá tettelek? Megcsináltam mindent, hogy kihúzzalak a szarból?

– Hát persze.

– Akkor itt az ideje, hogy visszafizess valamit abból a sok szívességből, amit neked tettem. Idejött Fenyvesbe néhány nagy hatalmú ellenségem. Az Őrzők és a herceg is együttműködik velük. Valószínűleg a fekete kastély érdekli őket. Ha megtalálnak, nekem végem.

A fogadós körül fordult egyet a világ. Életében először tele volt a hasa, biztos fedél volt-a feje fölött, nem kellett aggódnia az anyjáért. Kifizette az adósságait, és senki sem akarta átvágni a torkát. Mindezért ennek az embernek tartozott köszönettel. Persze ő tehetett a kínzó lelkiismeret-furdalásáról is, de ezt könnyen meg tudta bocsátani.

– Mondd! Megteszem amit tudok.

– Ha megnehezíted nekik, hogy közelebbről szemügyre vegyék a kastélyt, azzal magadnak is szívességet teszel. Nem beszélve Asáról. Nagy hiba volt kifosztani a Katakombákat. De ez most már mindegy. Azt akarom, tudj meg mindent arról, hogy mi folyik a Zordonban. Ha le kell fizetned valakit, és pénz kell, csak szólj! Minden költséget állok.

– Jó. Többet nem mondhatsz? – kíváncsiskodott a fogadós.

– Addig nem, amíg többet nem tudok. Kedves, csomagold be a dolgaidat. El kell tűnnünk egy időre.

A fogadós most először ellenkezett.

– Hé! Mire készülsz? Hogy a fenébe tartsam fönn a fogadót nélküle?

– Hívd el azt a Liza nevű lányt, vagy hívd ide a kuzinodat, engem nem érdekel. Nem maradhatunk tovább.

Shed fintorgott, Holló észrevette.

– Őt legalább annyira keresik, mint engem.

– De hát csak egy gyerek...

– Shed!

– Jól van, ahogy gondolod. Hogy tudlak majd elérni?

– Sehogy. Ha beszélnünk kell, majd én kereslek. Indulj már, Kedves! Fogd már föl, hogy Fogadottakkal packázunk.

– Kik azok a Fogadottak? – kérdezte a fogadós.

– Ha van isten, akihez imádkozol, kérd, hogy sohase tudd meg. Tiszta szívedből könyörögj neki! – és amikor Kedves visszatért azzal a néhány kis csomaggal, ami minden vagyonukat rejtette, még hozzátette: – Szerintem meg kellene fontolnod, hogy mégis elhagyod velem a várost. Hamarosan olyan dolgok fognak itt történni, amik nagyon nem tetszenek majd neked.

– Gondoskodnom kell az anyámról.

– Akkor is fontold meg az ajánlatomat, Shed. Tudom, mit beszélek. Valaha én is ezeknek dolgoztam.

20

FENYVES: MAGAS TÉTEK

Holló felszívódott. Még Manó sem tudott a nyomára bukkanni. A Bóbitás és a Sóhajtó addig facsarta a foglyainkat, amíg volt bennük szusz, mégsem találtak semmit, ami a régi bajtársunkra irányította volna a figyelmet. Arra jutottam, hogy Holló álnéven mutatkozott be nekik.

De vajon Katafalkban miért a valódit használta? Egyszerű könnyelműség lett volna? Vagy büszkeségből? Amennyire ismertem, az utóbbi mindig is túltengett benne.

A Holló éppúgy nem volt a valódi neve, mint ahogy engem sem Vészmadárnak kereszteltek annak idején. Mégis ez volt az a név, amin akkoriban szólíttatta magát, mikor a Seregben szolgált. Az igazit senki sem tudta közülünk, kivéve talán a Kapitányt. Valaha, amikor még Opálban élt, tehetős embernek mondhatta magát. Ennyit én is tudtam róla. Ő és a Sánta akkor váltak halálos ellenségekké, amikor a Fogadott felhasználta a feleségét és annak szeretőjét, hogy kiforgassa a vagyonából és megfossza a hatalmától. Ez sem volt túl nagy titok. Ám hogy ki volt valójában, mielőtt beállt volna a Seregbe?...

Előre féltem, hogy fogom beadni a Kapitánynak mindazt, amire itt rájöttünk. Az öreg mindig is kedvelte Hollót. Olyanok voltak, mint a testvérek. A Kapitányt nagyon megviselte a dezertálása. Ha megtudja, mit tett egykori barátja itt Fenyvesben, az még több fájdalmat fog okozni neki.

A Sóhajtó összehívta a csapatot, hogy bejelentse a vallatások eredményét. A hangja keményen csattant.

– Nem mondanám, hogy győzelmet arattunk, uraim. Az elfogottak közül csupán néhányan ártották bele magukat abba, ami miatt idejöttünk. A legtöbbjükből a Bűbájtorony mellett elszenvedett vereség kiirtott minden lázadást. Azt viszont már biztosan tudjuk, hogy a fekete kastélyban tényleg vásárolnak holttesteket, sőt, az ott lakók nem vetik meg az élő árut sem. A foglyok közül kettő üzletelt velük. A felkelés számára akartak pénzt szerezni.

Holttestekkel kereskedni elég visszataszítónak tűnt, de nem látszott kifejezetten gonosz dolognak. Kíváncsi lettem volna, mi hasznát vehetik a tetemeknek a kastély lakói.

A Sóhajtó folytatta.

– A Katakombák kifosztásában azonban egyikük sem vett részt. Az igazat megvallva, az égvilágon semmi hasznukat nem vesszük, úgyhogy átadjuk őket az Őrzőknek, hogy ők döntsenek a további sorsuk felől. Most pedig menjetek vissza a városba, és folytassátok a nyomozást.

– Elnézést, hölgyem! – szólt közbe Elmo. – Jól értettem?...

– Van Fenyvesben valaki, aki ellátja holttestekkel a kastélyt. Találjátok meg! Ez az Úrnő közvetlen parancsa.

Holló, gondoltam. Biztosan ő volt az, senki más nem lehetett. Meg kell találnunk azt a fattyút, és el kell érnünk, hogy eltűnjön a városból. Élve vagy halva.

Senkinek se legyen kétsége afelől, mit jelent a Sereg számunkra! Nem más, mint apánk, anyánk, testvéreink. Nekünk senki más nem maradt. Ha elkapják Hollót, az nem jelent kevesebbet, minthogy a családunkat mészárolják le, a szó átvitt és legszorosabb értelmében egyaránt. Az Úrnő feloszlatná azt, ami megmarad az alakulatunkból, miután megtizedelte a sorainkat, amiért nem adtuk fel Hollót már régen.

A Sóhajtóhoz fordultam.

– Sokat segítene, ha tudnánk, miről van szó. Nehéz bármit is komolyan csinálni, ha semmit sem árulnak el arról, miért csináljuk. Mi a fenéről szól ez az egész? Nem vitatom, hogy ez a kastély igencsak bizarr, de ez még nem ok arra, hogy ennyit foglalkozunk vele.

Úgy látszott, a Sóhajtó fontolóra veszi a szavaimat. Tekintete hosszú percekre kiüresedett, magasabb fórum elé tárta a kérdést. Egy időre egyesült az Úrnővel, majd amikor visszatért közénk, megszólalt.

– A fekete kastély gyökerei a Sírmezőbe nyúlnak.

Erre mind felkaptuk a fejünket.

– Micsoda?

– A fekete kastély a Dominátor egyik menekülési útvonala. Amikor eléri a megfelelő méretet, és minden körülmény kedvezővé válik, az ott élő szörnyek, akik az ő teremtményei, szívben és lélekben egyek vele, előszólítják Őt a sírjából. A Dominátor pedig újra testet ölt. És mindez itt, Fenyvesben fog megtörténni.

Többen hitetlenkedve hümmögtek. Akármennyi földöntúli és természetfeletti dolgot láttunk az utóbbi időben, ez azért mégis kissé túlzásnak tűnt.

A Sóhajtó folytatta.

– Előre látta a vereséget, amit el fog szenvedni a Fehér Rózsától, bár az Úrnő árulását nem tudta megjósolni. Mégis már azelőtt megtette az előkészületeket a feltámadására, hogy a Domínium összeomlott volna. Ezért küldte ide egy hűséges követőjét a fekete kastély magjával. Ám valami hiba csúszott a számításába; ha minden jól megy, már régen vissza kellett volna térnie. Talán nem tudott a Fenyvesiek hitéről, meg hogy mennyire törődnek a holttestekkel. Egyébként mit várnak annyira? Jön majd egy hajó, ami elviszi őket a mennyországba?

– Nagyjából – bólintottam. – Tanulmányoztam ugyan a dolgot, de a hitük legnagyobb része még mindig értelmetlen halandzsának tűnik. Folytasd! Szóval a Dominátor valahol itt fog előbújni a földből?

– Ha rajtunk múlik, nem. De megeshet, hogy túl későn értünk ide. Kell az az ember. Ha rövid időn belül nem tudjuk elkapni, biztos, hogy késő lesz. Az átjáró már majdnem kész. Nem szabad hagynunk, hogy megnyíljon.

Elmóra néztem, ő pedig rám. A fenébe! Ha Holló tudta, mire megy ki ez az egész... Mégsem tudtam haragudni rá. Mindent Kedvesért tett. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy sejtette volna, ki áll a háttérben. Soha nem mozdította volna előre a Dominátor ügyét, a lelkiismerete nem engedte volna. Talált volna más módot... De mégis, mire kellett neki az a pénz?

Meg kellett találnunk. Akármerre indulunk, mindig ez a következtetés. Bármit is teszünk ezek után, a Fekete Sereg érdekében az lesz a legfontosabb célunk, hogy Hollót minél előbb eltávolítsuk innen.

A szemem sarkából Elmóra sandítottam. Bólintott. Ettől a pillanattól fogva kizárólag a csapat túlélését tartjuk szem előtt.

Holló valahogy kiszagolta a rá leselkedő veszélyt. Manó Katafalk összes kavicsa alá benézett, átkutatott minden sikátort, gyakorlatilag beköltözött a Vasliliomba, mégsem talált az égvilágon semmit. A napok gyorsan teltek, az enyhébb idő már az ajtón kopogtatott, mi pedig egyre idegesebbek lettünk.

21

FENYVES

Amint megnyílt a tengeri kikötő, Holló azonnal útnak indult. Shed lement elbúcsúzni, és akkor döbbent rá, mibe fektette a vendége a holttestekért kapott pénzt. Építtetett egy hajót, akkorát, amekkorát még Fenyves kikötője is ritkán látott.

– Nem csoda, hogy egy vagyonra volt szüksége – tűnődött a fogadós. Vajon hány hullát kellett eladnia ezért?

Még mindig alig talált szavakat, amikor visszaért a Liliomba. Töltött magának egy kupa bort, leült mellé, és a semmibe meredt.

– Nem semmi fickó volt – motyogta. – Azért jobb, hogy elment. Ráadásul Asát is magával vitte. Talán végre minden visszatér a megszokott kerékvágásba.

* * *

Shed vett egy házacskát, közel a Tiltott Negyedhez. Odaköltöztette az anyját, és három fős személyzetet fogadott mellé. Fellélegzett, amikor megszabadult az öregasszony vádló, vak tekintetétől.

Munkásokat szegődtetett a Liliom tatarozására, akik minden nap ott lábatlankodtak, az üzlet mégis jól ment. A kikötő virágzott, jutott elég munka, hogy biztosítsa a megélhetést mindenkinek, aki nem félt bepiszkítani a kezét.

Shed mégsem tudott mit kezdem a gazdagságával. Rávetette magát mindenre, amit nélkülöznie kellett, amíg szegénységben élt. Finom ruhákat vásárolt, amiket soha nem mert felvenni. Olyan helyekre járt, ahová csak a jómódúak tették be a lábukat. És persze nők után futott.

Egy nő sokba kerül, ha azt akarod elhitetni magadról, hogy a felsőbb osztályba tartozol.

És eljött az a nap, amikor Shed előhúzta titkos pénzesládáját, és megdöbbenve látta, hogy kiürült. Hová tűnt az a rengeteg pénz? A Vasliliom felújítása még el sem készült. Tartozott a munkásoknak. Tartozott az anyja mellé felvett személyzetnek. A francba! Megint ott volt, ahol a part szakad.

Vagy mégsem? Hiszen a fogadó jól jövedelmezett.

Lecsörtetetett az ivóba, és a sank alól előkapta a kasszát. Megkönnyebbült sóhajjal nyitotta ki, mivel tudta, az utóbbi időben csakis a fenti pénzből költekezett, a fogadó bevételéhez hozzá sem nyúlt.

De valami mégsem stimmelt. A dobozban épp hogy csörgött egy kis aprópénz...

– Hé, Val!

A kuzinja ránézett, nyelt egy nagyot, és kirohant az ajtón. Shed döbbenten futott utána, és még látta, amint Val befordul egy sikátorba. Ekkor értette meg.

– Rohadj meg! – üvöltötte utána. – Száradjon le a kezed, mocskos tolvaj! – Elkeseredetten kullogott vissza a fogadóba, kiszámolni, hogyan is áll.

Egy óra múlva szólt a munkásoknak, hogy álljanak le. Lizára bízta a Liliomot, és elindult végigjárni a szállítóit.

Val kis híján tönkretette. Hitelre vásárolt, miközben minden bevételt zsebre vágott. Shed egymás után fizette ki a tartozásokat, és egyre idegesebb lett, ahogy a tartalékai viharos sebességgel apadtak. Mire visszaért a fogadóba, alig volt több nála pár rézgarasnál. Azonnal nekilátott leltárt csinálni.

Val legalább azt nem lopta el, amit hitelre megvett. A Liliom bőséges készletekkel rendelkezett.

De mi legyen az anyjával?

A házat hál' istennek kifizette, amiatt nem kellett aggódnia. De az öreglány halálra volt ítélve a személyzet nélkül, a fizetésükre viszont nem tellett. Azt azonban mindenáron el akarta kerülni, hogy az anyja visszaköltözzön a fogadóba. Azon gondolkodott, hogy eladhatná az új ruháit, úgysem volt soha elég mersze hordani őket, pedig egy vagyont költött rájuk. Egy darabig osztott-szorzott. Igen, ez lesz a megoldás. Megszabadul azoktól a rongyoktól, és abból a pénzből, amit kap, kifizeti az anyja ellátását a jövő nyár végéig.

A szép ruháknak viszont fuccs, csakúgy, mint a nőknek. A Liliom felújításáról is le kellett mondania... Csak remélhette, hogy Val nem csinált még több kárt.

A tékozló rokon felkutatása nem volt túlságosan nehéz. Két nap rejtőzködés után visszatért a családjához. Azt hitte, ennyi idő alatt Shed túlteszi magát a történteken. Azzal viszont nem számolt, hogy Shedet mostanában mintha kicserélték volna.

* * *

A fogadós feldúltan rontott be unokatestvére apró, egyszobás lakásába. Berúgta az ajtót, és felordított.

– Val, te szemétláda!

A meglepett kuzinnak csak halk szűkölésre futotta. A gyerekei, a felesége és az anyja megpróbálták lecsillapítani Shedet, kérdezgették, de az rájuk sem hederített.

– Vissza fogod adni, Val! – hörögte. – Az utolsó garasig.

A felesége állt közéjük.

– Nyugodj meg, Marron! Mégis, mi történt?

– Val! – Shed megpróbált odajutni a sarokban kuporgó fickóhoz.

– Tűnj az utamból, Sal. Ez a rohadék vagy száz tallérral meglopott. – A fogadós megragadta a kuzinját, és kirángatta az ajtón. – Vissza akarom kapni!

– Shed!...

A fogadós teljes erejéből megtaszította, amitől hátratántorodott, megbotlott, és egy teljes lépcsőfordulót gurult lefelé. Shed utána rohant, és lerugdalta a következő fordulón.

– Könyörgök, Shed!...

– Hol a pénz, te mocsok? Azonnal add vissza!

– Nincs meg, Shed! Elköltöttem. Komolyan. Muszáj volt ruhát vennem a gyerekeknek. Éhen haltunk volna... Nem tehettem mást... Neked olyan sok volt... És mégiscsak rokon vagy... Úgy illene, hogy segíts.

A fogadós kilökte az utcára, vesén rúgta, aztán felrángatta, és nekilátott módszeresen pofozni.

– Köpd már ki végre, hogy hol van? Ennyit nem költhettél el. Nehogy azt hidd már, hogy ezt beveszem, ember! Hiszen a gyerekeid ugyanazokban a szakadt rongyokban járnak, mint régen. Különben is, elég fizetést kaptál, hogy erre ne legyen gondod. Merthogy „mégiscsak rokon vagy”. Most azonnal visszaadsz mindent, amit elloptál!

Ahogy őrjöngő dühvel rángatta az utcán lassan egyre közelebb kerültek a Liliomhoz.

Val tovább siránkozott és vinnyogott, de azt nem volt hajlandó elárulni, mit csinált a pénzzel. Shed úgy számított, hogy jóval több mint ötven tallérnak kelt lába. Ennyiből befejezhette volna a fogadó felújítását. Ez sokkal több volt annál, amit csak úgy meg lehetett volna bocsátani. A dühtől szinte vakon szórta az ütéseit a kuzinja fejére és testére.

Amikor odaértek a Liliomhoz, beterelte a fogadó mögé, távol minden kíváncsiskodó szempártól.

– Most aztán vége a türelmemnek, Val!

– Shed! Könyörgök, ne!...

– Loptál tőlem, és még hazudsz is. Azt még talán meg tudnám bocsátani, ha a családodnak kellett volna a pénz, de nem így van. Mondd meg, hol van, vagy azonnal add ide! – Azzal teljes erőből állon vágta.

Az ütéstől éles fájdalom hasított a kezébe, ami tovább tüzelte a mérgét. Ám ekkorra Val már megtört.

– Elkártyáztam. Tudom, hogy hülye vagyok, de olyan biztosnak látszott, hogy nyerek. Bepaliztak. Elhitették velem, hogy kezdők. Sima ügynek tűnt. De rövidesen már nyakig úsztam az adósságban. A kezükben voltam, nem tehettem mást. Lopnom kellett, különben megöltek volna. Gilberttől vettem fel kölcsönt, miután elmondtam neki, hogy milyen jól megy mostanában a Liliom.

– Elvesztetted? Kártyán? És kölcsönkértél Gilberttől? – Shed hitetlenkedve mormogott. Krag halála után Gilbert vette át az üzletet a városnak ezen a részén. Semmivel sem bizonyult jobbnak, mint az elődje. – Hogy lehettél ekkora marha? – Megint úrrá lett rajta a düh. Felkapott egy fahasábot a tüzelőkupac tetejéről. Lecsapott. Újra és újra. Val lehanyatlott, már nem is védekezett.

Shed megtorpant, az agyára boruló köd egy szempillantás alatt eloszlott. A férfi meg se moccant.

– Val! Hé, Val! Ne hülyéskedj már! Szólj már valamit, az isten szerelmére...

Semmi válasz.

A fogadós gyomra görcsbe rándult. A husángot visszadobta a kupacra. – Ezt is be kéne vinni, mielőtt széthordják az egészet. – motyogta. – Megragadta kuzinja vállát. – Gyere már, Val. Megígérem, hogy nem ütlek meg, rendben?

A test ernyedten végignyúlt a földön.

– A rohadt életbe! – tört ki a fogadós. – Ez meghalt. – Erre igazán nem számított. Most mi legyen? Katafalk igazságszolgáltatása nem sokat mérlegel. Ritkán lép, de akkor nem ismer kegyelmet. Kétségkívül kötélen fogja végezni.

Megpördült, és szemügyre vette a környéket, lehetséges szemtanúk után kutatva. Senkit sem látott. Az agya gyorsan járt. Egyetlen kiút kínálkozott. Ha nincs hulla, nincs gyilkosság. De még sohasem járt a hegyen egyedül.

Kapkodva odarángatta Val tetemét a tüzelőhalomhoz, és elrejtette alá. Az amulett nélkül nem juthat be a fekete kastélyba. Vajon hová tette? Beviharzott a fogadóba, felrohant a lépcsőn, előkerítette a medált, és megvizsgálta. Igen, ez az, az összefonódó kígyók. Az alakok kidolgozása hihetetlenül aprólékos volt. A csúszómászók szemeit apró ékkövek jelezték, melyek a délutáni verőfényben hideg kegyetlenséggel csillantak.

A zsebébe csúsztatta az amulettet.

– Szedd, össze magad, Shed! – figyelmeztette magát. – Ha most elveszíted a fejed, véged.

Vajon mennyi idő kell, hogy Sal értesítse a hatóságokat? Pár napba biztosan beletelik. Az bőven elég lesz.

Holló rábízta a szekerét és a fogatát, de Shed az istállóban jócskán elmaradt a fizetéssel. Lehet, hogy már el is adták őket? Akkor igazán bajban lenne.

Kipucolta a pénzes ládikóit, és Lizára bízta a boltot.

Az istállómester ugyan nem tette pénzzé az állatokat meg a kocsit, de az öszvérek szánalmas állapotban voltak. A fogadós dühöngött.

– Miért? – vágott vissza a férfi. – Talán a saját pénzemen kellett volna etetnem őket, uram?

Shed tovább káromkodott, de kifizette a hátralékát. Végül így szólt:

– Adj nekik zabot, és fogd be őket. A szekér álljon készen napszállta után.

A fogadós végigrettegte a délutánt. Mi van, ha valaki megtalálja a holttestet? De az inkvizítorok végül nem törtek rá. Nem sokkal napszállta után futva indult az istálló felé.

Egész úton két érzés között hánykolódott. Az egyik a félelem volt, a másik az izgatott várakozás, hogy vajon mennyit kap majd Valért. Utána eladhatná a szekeret is. Ez eszébe sem jutott, amikor a leltárt készítette.

Segítenie kell majd Val családjának. Ez nem is kérdés. Mégiscsak így tisztességes... De ha így folytatja, túl sok embert kell majd eltartania.

Aztán egyszer csak azon vette észre magát, hogy a sötét kapu tornyosul fölé. A kastély pokoli díszítményeivel még mindig a frászt hozta rá, de legalább a legutóbbi látogatása óta nem növekedett látványosan. Kopogott, ahogy annak idején Hollótól látta. A szíve a torkában dobogott. Izzadó bal tenyerében szorongatta az amulettet.

Mi tart ilyen sokáig? Újra megdöngette a kaput, ami hirtelen kitárult. Döbbenten ugrott hátra, majd a kocsihoz sietett, és megindult vele.

Amikor behajtott, korábbi kísérőjének tanácsát követte: nem nézett se jobbra se balra, csak az öszvérek irányítására figyelt Pontosan oda állt be, ahová mindig, lemászott a bakról, és leemelte Val testét.

Percekig állt ott anélkül, hogy bárki figyelemre méltatta volna. Az idegessége nőttön nőtt, átkozta magát, hogy nem volt elég esze fegyvert hozni. Mi a biztosíték rá, hogy nem támadják meg? Az a röhejes medál?

Valami megmoccant. Shednek elakadt a lélegzete.

Az árnyékból kilépő teremtmény alacsony volt, köpcös és sugárzott belőle a megvetés. Rá sem nézett a fogadósra. Alaposan átvizsgálta a holttestet. Ugyanolyan kukacoskodónak tűnt, mint valami közhivatalnok akinek a vaksors kiszolgáltatott egy védtelen polgárt. Ám Shednek épp elég gyakorlata volt abban, hogyan kezelje az ilyen helyzeteket. Makacs türelemmel, és azzal, hogy semmiképpen sem hagyja magát kihozni a sodrából. Moccanatlanul várakozott tehát.

A lény végül huszonöt ezüsttallért számolt le Val lábához.

Shed elfintorodott, de bezsebelte az érméket. Visszaevickélt a bakra, hátramenetre ösztökélte az öszvéreket, majd a kapu felé fordította a kocsit. Csak ekkor adott hangot a véleményének.

– Ez elsőrangú hulla volt. Legközelebb tegyetek ki jobban magatokért, különben nem jövök többet. Gyí! – Azzal kihajtott a kapun, szóhoz sem jutva a saját pofátlanságától.

Hangosan dúdolgatott a dombról lefelé jövet. Istenien érezte magát. Csak néha rontotta el a kedvét az egyre halványuló bűntudat, amit Val miatt érzett. De csak magát okolhatja az a kis féreg. Nem hagyta, hogy bármi megzavarja, most, hogy ilyen jól alakulnak a dolgai. Szabad volt, biztonságban érezhette magát, letudta az adósságait, és újra volt elköltenivaló pénze. Visszatért az istállóhoz, felébresztette az öreget, és négy hónapra előre fizetett neki.

– Rendesen viseld gondját az állatoknak! – szólt oda búcsúzóul.

* * *

Másnap a kerületi magisztrátus egyik képviselője lépett a fogadóba. Val eltűnésével kapcsolatban nyomozott. Sal jelentette a veszekedést a hatóságoknak.

Shed egy percig sem tagadta az esetet.

– Jól szétrúgtam a seggét annak a szemétládának. De arról fogalmam sincs, utána hová tűnt. Egyszer csak megpattant. Mondjuk, én is köddé válnék, ha valaki ennyire zabos lenne rám.

– Min vesztek össze?

A fogadós eljátszotta, hogy nem akar senkit se bajba keverni, de végül is elárulta.

– Nekem dolgozott. Megcsapolta a kasszát, hogy abból egyenlítse ki a kártyaadósságait Kérdezzék csak meg a szállítóimat! Ők majd elmondják, hogy mindent hitelre vett. Nekem meg azt hazudta, készpénzzel fizetett.

– Mekkora összegről van szó?

– Ezt nem tudnám pontosan megmondani – felelte Shed. – Legalább ötven tallérról. Az biztos, hogy többről, mint az egész nyári bevételem.

A hivatalnok füttyentett.

– Hát, nem tudom hibáztatni, ha felment a pumpa...

– No igen. De nem is húztam volna föl ennyire magam, ha legalább a családjára költi a pénzt. Egy falkára való éhenkórász várja otthon. De hogy kártyán verje el... A fenébe. Az biztos, hogy jól fölkúrtam magam. Kölcsönt vettem fel, hogy egy kicsit kipofozzam ezt a helyet. A részletek kiszorítják belőlem a szuszt is. Most abban sem lehetek biztos, hogy télig kihúzom valahogy. És mindez azért, mert az a szarházi nem tudott ellenállni a kártyának. Ha előkerül, nem állok jót magamért.

Kitűnő alakítás volt, Shed fantasztikusan játszotta a szerepét.

– Akar hivatalos panasszal élni?

A fogadós lemondóan legyintett.

– Mégiscsak családtag. Hiszen az unokatestvérem.

– Én a saját apámnak is kitekerném a nyakát, ha ilyet tenne velem.

– Hát, igen. Jó, rendben van. Majd bejelentem. De azért föl ne akasszák nekem! Talán ledolgozhatná a tartozását, vagy mit tudom én. Még az is lehet, hogy nem hágott a nyakára az egésznek, és valamennyit vissza tud fizetni. Talán csak szövegelt, amikor azt mondta, mindet elvesztette. Nem ez lenne az első hazugsága. – Shed megcsóválta a fejét. – Már akkor is besegített itt néhanapján, amikor még apám vitte a boltot. Soha nem tételeztem volna fel róla, hogy képes ilyesmire.

– Tudja, hogy van ez. Amikor valaki túl mélyen süllyed az adósságokra, és a keselyűk már gyülekeznek a feje fölött, bármit megtenne, hogy kimásszon a slamasztikából. Ilyenkor már semmi sem számít. Mindennap látok ilyeneket.

Shed bólintott. Ha valaki, hát ő pontosan tudta, milyen az. Miután a magisztrátus embere lelépett, a fogadós odaszólt Lizának.

– Elmegyek! – Még egy utolsó görbe estét akart csapni, mielőtt visszatérne a fogadó irányításának mindennapos taposómalmához.

Addig keresgélt, amíg megtalálta a legképzettebb, leggyönyörűbb szajhát, akit csak ki tudott fizetni. Megkérte az árat a szolgálataiért, de megért minden tallért. Visszafelé a fogadóba Shed egyre csak arról ábrándozott, bárcsak így élhetné le a hátralévő életét. Egész éjszaka arról a nőről álmodott.

Liza korán ébresztette.

– Van itt egy pasi, aki beszélni akar veled.

– Kicsoda?

– Nem mutatkozott be.

Shed átkozódva kászálódott ki az ágyából. Nem vette a fáradtságot, hogy eltakarja a pucérságát. Jópárszor célozgatott már rá, hogy Liza igazán kiegészíthetné néhány szolgáltatással a felszolgálólánykodást. A lány nem adta be a derekát, a fogadóst mégsem hagyta nyugodni a gondolat... Eszébe jutott, hogy jobb lesz vigyázni. Lassan kezd az agyára menni a szex.

Lesétált az ivóba. Liza egy férfire mutatott, akit Shed még sohasem látott.

– Te akartál találkozni velem?

– Van itt valami hely, ahol magunk közt lehetünk?

Rosszul kezdődik. Mi ez már megint? A tartozását visszafizette. Ellenségei nem voltak. – Mit akar?

– Az unokatestvéredről szeretnék beszélgetni veled. Arról, aki nem úgy tűnt el, mint a legtöbben gondolják.

Shed gyomra görcsbe rándult, de ügyesen leplezte a rátörő félelmet.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz.

– Mi lenne, ha azt mondanám, valaki látta az egészet?

– Gyere be a konyhába.

Amikor beléptek, a férfi a háta mögött kilesett az ajtón. Elvigyorodott.

– Csak eszembe jutott, hátha a kisasszony esetleg ki akarna hallgatni minket. – Aztán beszélni kezdett. Hajszálpontosan előadta Val halálának körülményeit.

– Hol hallottad ezt a mesét?

– Végignéztem.

– Persze. A pálinkásüveg fenekén, mi?

– Tökösebb vagy, mint hallottam. Elmondom, mi a dörgés, öregem. Tudod, nekem nagyon fura a memóriám. Néha elfelejtek dolgokat. Attól függ, mennyire tartanak jól.

– Aha! Kezdem már sejteni, mire megy ki ez az egész. Azt akarod, hogy megfizessem a hallgatásodat?

– Látom, dereng már.

Shed gondolatai ijedt kisegerek gyanánt futkároztak körbe-körbe. Neki egyszerűen nem telik erre. Valamit ki kell találnia. De nem ez a megfelelő alkalom. Időre van szüksége, hogy összeszedhesse magát.

– Mennyi?

– Heti egy tallérért első osztályú amnéziát tudok produkálni.

Shednek elakadt a szava. Levegő után kapkodott. De sikerült lenyelnie a mondanivalóját.

A zsaroló szabadkozva tárta szét a karját.

– Nekem is megvannak a magam gondjai. Tudod, kiadások, meg minden. Hetente egy tallér. Vagy esetleg megered a nyelvem.

A fogadós előtt egy pillanatra a fekete kastély képe villant fel. A rosszabbik énje belekapaszkodott az ötletbe, és nem hagyta továbbsuhanni. Shed végigzongorázta a lehetőségeket. A gyilkosság gondolata már cseppet sem zaklatta fel.

De nem most, nem itt.

– Mit akarsz, hogy fizessek?

A fickó elmosolyodott.

– Egyszerűen add ide a pénzt.

A fogadós behozta a kasszát a konyhába.

– Csak rezet tudok adni. Nincs ezüstöm.

A zsaroló vigyora még szélesebbre nyílt. Határozottan elégedettnek látszott. De vajon miért?

Amikor a férfi elment, Shed előkerítette Lizát.

– Van egy munkám számodra. Egy kis külön pénzért. Kövesd azt az ürgét. Derítsd ki, hová megy innen. – Öt garast nyomott a lány kezébe. – Még ötöt kapsz, ha tudsz mesélni valami érdekeset, amikor visszajössz.

Egy pillanat múlva már csak a libbenő szoknyája látszott.

* * *

– Elég sokat bóklászott – jelentette később Liza. – Mintha csak az időt akarná agyonütni. Aztán lement a Vitorlaverőbe. Azzal az uzsorással találkozott.

– Gilberttel?

– Igen, azzal.

– Köszönöm – mondta Shed elgondolkodva –, igazán jó munkát végeztél. Ez kissé más megvilágításba helyezi a dolgokat.

– Megér öt garast?

– Persze. Ügyes lány vagy te – tette hozzá sokatmondóan, miközben leszámolta a pénzt.

– Annyira nem vagyok megszorulva, főnök.

Shed visszatért a konyhába, és nekilátott vacsorát főzni. Tehát Gilbert állt a zsarolás hátterében. Tönkre akarja tenni? De miért?

A Liliom! Mi más lenne a célja. A felújított fogadó, még ha nincs is kész teljesen, zaftos zsákmánynak tűnhet neki.

Szóval ez a helyzet. Úgy fest, Gilbert hadjáratot indított a Vasliliom megszerzésére. Nem fogja hagyni magát. De ezúttal senkire sem számíthatott. Egyedül volt.

* * *

Három nappal később Shed felkereste egy régi ismerősét, aki Katafalk leglepusztultabb részén dolgozott. Megfelelő ellenszolgáltatás fejében kapott egy nevet. Meglátogatta a név gazdáját, és otthagyott nála két tallért.

Visszatérve a Liliomba megkérte Lizát, hogy beszéljen a legjobb kuncsaftjaival. Mondja el neki, hogy Gilbert el akarja űzni őket, ezért hazugságokat terjeszt róluk, és fenyegetőzik. Azt akarta elérni, hogy később a magisztrátust megtévesszék az ellene felhozott vádak.

A következő fizetésre kijelölt nap reggelén Shed eligazította Lizát.

– Egész nap odaleszek. Bárki keresne, mondd neki azt, hogy jöjjön vissza vacsora után.

– Arra gondolsz, akit követtem?

– Rá különösen.

Eleinte a fogadós csak céltalanul lófrált, próbálta elütni az időt. Ahogy teltek-múltak az órák, egyre idegesebb lett. Attól félt, valami hiba csúszik a számításába. Gilbert bosszúja kegyetlen lenne... Vagy mégsem? Nem biztos, hogy merne lépni bármit is, hiszen azzal leleplezné magát A Shed által terjesztett pletykák miatt már így is védekezésre kényszerült. Ha erőltetné a dolgot, az emberek mástól kémének kölcsön.

Összejött egy nővel. Nagyon sokba került, de sikerült feledtetnie a gondjait. Legalábbis egy időre. Napnyugtára ért vissza a fogadóba.

– Járt itt? – kérdezte Lizát.

– Sőt, egyszer már vissza is jött. Nagyon dühösnek látszott. Ha engem kérdez, főnök, mostanra már majd' fölrobban.

– Hát, ilyen az élet. Odakint leszek, felvágom a tűzifát. – A szeme sarkából észrevett egy vendéget, aki soha nem járt itt korábban. A férfi biccentett, és kisétált a bejárati ajtón.

Shed egy lámpás fényénél aprította a fát. Tekintetét időnként az árnyékokba fúrta, de senkit sem látott. Imádkozott, hogy minden terv szerint menjen.

Hirtelen kicsapódott a konyhaajtó, és a zsaroló csörtetett ki rajta.

– Meg akartál lógni előlem, Shed? Tudod, mi lesz, ha velem húzol ujjat.

– Meglógni előled? Mi a fenéről beszélsz? Itt vagyok, nem?

– De délután nem voltál. Most meg az a hülye kis kurva odabent nem akart átengedni. Már éppen azon voltam, hogy kiverem belőle a szart, ha nem mondja meg, hová bújtál.

Igazi úriember. Shed azon tűnődött, vajon mennyit tudhat Liza.

– Spórold meg a drámát, ha kérhetném. Te pénzt akarsz, én meg azt, hogy minél előbb húzd el innen a beled. Intézzük el minél előbb, rendben?

A férfi arcára meglepetés ült ki.

– Mi ez a vagányság, he? Nekem azt mondták, te vagy Katafalk legbeszaribb fickója.

– És ki mondta ezt? Csak nem dolgozol valakinek? Hát nem csak mi ketten vagyunk ebben az buliban?

A zsaroló szeme összeszűkült, amikor rájött, hogy hibázott.

Shed előhúzott egy marék rézgarast. Kiszámolta az összeget, aztán ellenőrizte, nem vétette-e el, majd az egészet még egyszer megismételte, és elrakott néhány érmét.

– Add a kezed!

A fickó összeillesztette a két tenyerét, és előre nyújtotta őket.

Ez már szinte túl könnyű volt. Shed elejtette a pénzt, és megragadta a férfi mindkét csuklóját.

– Hé! Mi az isten...?

Egy tenyér szorosan rátapadt a szájára, a válla fölött megjelent egy erőlködéstől eltorzult arc. A zsaroló feje egyre magasabbra emelkedett, a háta ívben hátrafeszült, már csak a lábujja érte a földet. Szemei elkerekedtek a fájdalomtól és a félelemtől, aztán kurta reccsenés törte meg az éjszaka csendjét. Az ernyedt test előrezuhant.

– Rendben. Tökéletes. Tűnj el innen – súgta a fogadós.

A sietős léptek kopogása egyre távolabbról hallatszott.

Shed bevonszolta a hullát az árnyékba, és gyorsan eligazgatta rajta a frissen hasogatott tűzifát. Aztán négykézlábra ereszkedett, és nekilátott összeszedni a rézgarasokat. Kettő kivételével mindet megtalálta.

– Mit művel, főnök?

A fogadós úgy ugrott fel, mint akit darázs csípett meg.

– Te mit művelsz itt?

– Csak kijöttem megnézni, jól van-e.

– Semmi bajom, csak kissé összekaptunk. Kiverte a kezemből a pénzt, és most nem találom.

– Ne segítsek?

– Inkább menj vissza a sankhoz, kislány, különben a szemünket is kilopják.

– Jól van. – Azzal Liza visszatért az ivóba.

Néhány perc múlva Shed is feladta a keresgélést. Úgy döntött, majd holnap folytatja.

Tűkön ült, alig bírta kivárni a zárórát. Liza rettenetesen kíváncsi volt. A fogadós attól félt, megpróbálja megkeresni az elgurult pénzt, és rábukkan a holttestre. Semmi kedve nem volt a lány eltűnését is a lelkiismeretére venni.

Alig kattant a zár a bejárati ajtón, Shed máris kifelé osont hátul. Sietve indult a szekérért.

* * *

Ma újra a magasabb lény volt szolgálatban. Harminc tallért számolt le Shed tenyerébe. A fogadós éppen azon igyekezett, hogy megforduljon a fogattal, amikor a teremtény megszólította.

– Miért jössz ilyen ritkán?

– Én nem vagyok olyan ügyes, mint a társam.

– Vele mi történt? Nagyon hiányoljuk.

– Elhagyta a várost.

Ahogy Shed kifelé hajtott a kapun, esküdni mert volna, hogy a lény felkuncog mögötte.

22

FENYVES: ELLENTMONDÓ ÉRDEKEK

Hosszú idő telt el, és sehová sem jutottunk. A Fogadottak nem igazán repestek az örömtől. Elmo még kevésbé. Elkapott, és a szállására ráncigált.

– Hová a rossebbe tűnt Holló?

– Fogalmam sincs – feleltem. Mintha csak őt idegesítené a dolog. Én is be voltam szarva, és a kupac napról napra nőtt.

– Akkor tudd meg! Azonnal!

– Ide figyelj, öregem! Manó már minden lehetséges módszert kipróbált, hogy előkerítse, épp csak kínvallatásnak nem vetette alá az embereket. Holló egyszerűen köddé vált. Valahogy kiszagolt minket.

– De hogy? Áruld már el, mégis hogy a rossebbe? Nekem az az érzésem, mintha a fél életünket itt éltük volna le. Mégsem tűnt fel az égvilágon senkinek a városban. Miért pont Hollóval lenne más a helyzet?

– Talán mert pont azzal foglalkoztunk, hogy őt megtaláljuk. Biztosan kiszúrta valamelyikünket.

– Ha így történt, tudni akarom, ki volt az az ökör. Most pedig húzzál vissza, és addig rugdosd Manó seggét, amíg elő nem áll valamivel. Megértetted?

– Igenis! Ahogy parancsolja, uram! – Ez azt hiszi, ő itt a főhajjakend. Ha szigorúan vesszük, én magasabb rangban vagyok, de most semmi kedvem sem volt szabályzatról vitatkozni. Éppen elég feszült volt a helyzet anélkül is.

A Zordonban mostanában mindenütt ilyen volt a hangulat, bár nem igazán értettem az okát. Nekem mindeddig sikérült kívül maradnom a szóráson, csupán kiküldött tudósító voltam a Fogadottak nyomozásában. Jelentéktelen gyalog, egyszerű lótifuti, aki csak akkor jelent meg, amikor némi információt hozott a városból. A leghalványabb fogalmam sem volt, mit sikerült eddig felderíteniük a közvetlen megfigyeléssel. Még azt sem, hogy folyt-e egyáltalán közvetlen megfigyelés. Az is lehet, hogy elő sem bújnak a csigaházukból, mivel félnek, hogy ezzel magukra vonják a Dominátor figyelmét.

Alig léptem ki Elmo szálláshelyéről, beleütköztem az egyik katonánkba.

– A Sóhajtónak beszéde van veled, Vészmadár.

Megroggyantak a térdeim. Néha kifejezetten kellemetlen együtt élni egy olyan lelkiismerettel, mint az enyém.

– Mit akar? – Már hetek óta nem találkoztam a nagyasszonyunkkal.

– Majd megtudod, ha odamész. Nekem nem mondta – felelte vigyorogva a fickó. Tetszett neki, hogy láthatja egy feljebbvalóját nyakig a szószban; mert hogy benne voltam, az tuti.

Hát igen, nekem is így festett a dolog. Addig lődörögtem, amíg csak mertem, de tudtam, hogy előbb-utóbb jelentkeznem kell. Amikor végül odaértem, a Sóhajtó metsző pillantással fogadott.

– Amióta kint vagytok a városban, egyetlen értékelhető információt sem szedtetek össze. Mégis mi a francot műveltek? Napoztok? Vagy a tökötöket vakargatjátok? Szólalj már meg!

– Hát...

– Tudtad, hogy a fekete kastély növekedése megállt miután rajtaütöttünk a kráterbelieken? Nem? És miért nem? Pont ezek azok a dolgok, amiket nektek kellene először jelenteni.

– De hát nem találtunk kapcsolatot a foglyok és...

– Ezt én is tudom. Egyikük sem ismerte azt a pasast, aki a legnagyobb tételben szállította a holttesteket. De az bizonyára ismerte őket. Most pedig lelépett. Azóta csak két hullát vittek oda, a legutóbbit tegnap éjjel. Erről miért nem hallottatok? Egyáltalán, mi a fészkes fenét kerestek ott, ha az égvilágon semmit sem vagytok képesek kideríteni?

Mit mondjak, kedélyes hangulatban volt.

– Közeledik valami határidő, vagy mi? – kérdeztem vissza, miután szóhoz jutottam. – Ahogy én tudom, amíg csak pár hulla jut be, nincs semmi baj.

– Ez eddig igaz is volt. De a kastély mostanra elérte azt a pontot, ahonnan már egyetlen holttest is számíthat.

Az ajkamba haraptam, igyekeztem minél megilletődöttebb képet vágni. Vártam a folytatást.

– Az idő szorít, és az Úrnő nagyon ideges. Eredményeket vár, lehetőleg azonnal.

Tehát erről van szó. A szar mindig lefelé folyik. Most az lenne a szokásos eljárás, hogy amint kilépek, elkapok valakit, aki rangban alattam áll, és az egészet az ő nyakába zúdítom.

– Az a legnagyobb bajunk – kezdtem, – hogy azt sem tudjuk, mi folyik itt. Azt állítjátok, hogy tudjátok, mi ez a vár, mitől nő, meg minden. Akkor meg miért nem mentek oda, és rúgjátok szét? Esetleg kipucoljátok, nyittok benne egy kastélyszállót, vagy mit tudom én mit.

– Ez nem ilyen egyszerű.

Soha nem az. Mindig figyelmen kívül hagyom a dolgok politikai vonatkozását. Valahogy nem áll rá az agyam.

– Ha a Sereg többi része is ideér, talán szóba jöhet ilyen megoldás is. A várost mindenképpen meg kell szállni. A herceg a tehetetlen bandájával képtelen rendet tartani.

Várakozásteljes pillantást vetettem rá. Ez az egyszerű trükk néha ráveszi az embert, hogy többet áruljon el, mint szeretne.

– Ha az igazság kiszivárog, a várost vasmarokkal kell tartani, különben kő kövön nem marad. Mit gondolsz, miért igyekeznek az Őrzők olyan elkeseredetten fű alatt tartani a Katakombák ügyét? Több ezren laknak itt, akiknek a rokonai mind abban a kriptában végezték. El tudod képzelni, mi lesz itt, ha ennyi ember megindul, hogy számon kérje rajtuk a szeretteik lelki üdvét?

– Értem. – Persze nem értettem. Ez az egész halottkultusz alapvetően felfoghatatlan volt számomra.

– Mindenesetre mostantól új szelek fújnak – zökkent vissza hirtelen eredeti hangulatába. – Ezentúl személyesen felügyelem a nyomozást. Mindennap jelentést kérek. Én döntöm el, mit csináltok és hogyan. Értve vagyok?

– Igenis, asszonyom! – Hát, ez valóban világos beszéd volt. Azt jelentette, bele fogunk gebedni, hogy távol tartsuk Hollótól.

– Mindenekelőtt állítsatok fel őrséget a kastély körül. Ha ebből sem sül ki semmi, leküldöm a Bóbitást. Világos?

– Igenis, asszonyom! – Hogy szakadna rád az ég!

Azon morfondíroztam, vajon sejti-e, hogy külön hajóban evezünk?

– Most leléphetsz, de holnap ugyanekkor várlak. És azt ajánlom, hozzál valami értékelhetőt.

– Igenis, asszonyom!

Egyenesen visszamentem Elmóhoz, miközben forrt az agyam. Ezt neki kellett volna végigcsinálnia a Sóhajtóval, nem nekem. Csak mert mostanában beleszóltam egy kicsit a dolgok irányításába...

Épp csak annyi időm volt, hogy elmondjam a Fogadott szállásán történteket, máris befutott egy újabb küldönc, ezúttal Bikacsöktől. Az inkvizítor azonnal látni akart.

Ő sem volt egyszerű eset. Meg voltam győződve róla, hogy okosabb, mint amilyennek látszik, és mérget vettem volna rá, hogy sejt valamit.

Szinte lábujjhegyen léptem be a titkosrendőrség főhadiszállásán fenntartott szálláshelyére.

– Mi van?

– Végre fel tudok mutatni valamit a Katakombák kifosztásával kapcsolatban. Nem kellett hozzá más, csak makacs kitartás és rengeteg utánajárás.

– Igen? – Még mindig kissé kurtán-furcsán beszéltem. Bikacsök szemöldöke felszaladt a homlokára. – Most jövök a főnökömtől. Jó kis fejmosást kaptam – vetettem oda. Pillanatnyilag semmi mást nem bírtam kisajtolni magamból, ami jobban emlékeztetett volna a bocsánatkérésre. – Szóval, mit találtál?

– Egy nevet:

Vártam. Elmóhoz hasonlóan Bikacsök is imádott ködösíteni. Semmi kedvem nem volt belemenni a kis játékába.

– Megfontoltam az ötletedet a bérelt szekérről, és nyomozni kezdtem. Felbukkant egy név: Asa. Az egyik fagyűjtő valószínűleg azon a résen járt be a Tiltott Negyedbe, amit mutattam neked. Úgy hívják: Asa. Egy Asa nevű fickó elköltött néhány régi pénzt, de még a fosztogatás előtt. Volt egy Asa Krag bandájában is, nem sokkal azelőtt csapódott hozzájuk, hogy az uzsorás meg az emberei eltűntek. Bárhová nyúlok, mindig ebbe az Asába akadok.

– Van bármilyen nyom, ami összefüggésbe hozná a fekete kastéllyal?

– Nincs. Nem hinném, hogy ő lenne a főkolompos, de ennek utána kell járnom.

Hirtelen beugrott: ezt a nevet említette Bikacsök korábban, azt mondta, ugyanott lógott, ahol Holló. Talán volt köztük valamiféle kapcsolat Talán jobb lesz, ha én találom meg, mielőtt bárki kikérdezhetné.

– Lemegyek Katafalkba – jelentettem be. – Közvetlen parancs az elöljárómtól. Majd szólok Manónak, hogy kerítse elő a pasast.

Bikacsök elkomorodott. Kicsit megromlott közöttünk a viszony, amikor rájött, hogy leküldtük az embereinket, előzetes egyeztetés nélkül.

– Tőlem... De többet ne szívózzatok velem, ha kérhetném. Ti nem ugyanazért nyomoztok, mint én, de ez még nem ok arra, hogy keresztbe tegyünk egymásnak.

– Igazad van. Csak tudod, megszoktuk, hogy másként intézzük a dolgainkat. Ha visszajöttem, beugrok hozzád.

– Hálás lennék. – Úgy nézett rám, mint aki már nem bízik bennem. Ha bízott egyáltalán valaha is. Amikor elindultam lefelé a völgybe, a gondolataim csak azon jártak, hogy sikerült ekkora bajba kerülnünk. A Seregre és rám minden irányból veszély leselkedett. Olyanok voltunk, mint a zsonglőr, aki túl sok labdát akar egyszerre a levegőben tartani. A különbség csak annyi, hogy mi mérgezett hegyű tőröket dobáltunk.

Viszonylag hamar leértem, előkerítettem Manót, és elmeséltem neki mindent. Nem tűnt boldogabbnak nálam vagy Elmónál.

23

FENYVES: KIHALLGATÁS

Shednek többé nem kellett aggódnia a zsaroló miatt. Valaki megmondta ugyan a magisztrátusnak, hogy ő ölte meg a fickót, de ők vagy nem hittek neki, vagy a fülük botját sem mozgatták.

Aztán fölbukkant Bikacsök csicskása. Amikor belépett, a fogadós kis híján elejtett egy értékes porcelánedényt. Abban a hitben ringatta magát, hogy ettől a problémától már sikerült megszabadulnia. Mindenki, aki tudott valamit, már messze járt. Nagy nehezen lecsillapította idegeit és lelkiismeretét, és odalépett az asztalhoz.

– Hogyan lehetünk a szolgálatára, tisztelendő uram?

– Hozz enni, meg egy palackkal a legjobb borodból, fogadós.

Shed felvonta a szemöldökét.

– Uram?

– Ne félj, kifizetem. Katafalkban senki sem engedheti meg magának, hogy bármit ingyen osztogasson.

– Milyen igaz, uram. Milyen igaz.

Amikor Shed visszatért a borral, az inkvizítor megjegyezte.

– Úgy tűnik, jól megy a bolt, fogadós.

Shed homloka elfelhősödött.

– Kísértem a szerencsémet, tisztelendő uram. Voltaképpen pengeélen táncolok. Egyetlen rosszabb hét a tönk szélére juttatna. A teleket alig tudom kihúzni. Egyik uzsorástól kérek kölcsön, hogy kifizessem a másikat. Idén nyáron azért egy kicsit jobban ment. Találtam valakit, aki beszállt az üzletbe, így ki tudtam javíttatni pár dolgot. Ettől talán több vendéget vonz a hely. Ha ez sem jön be, végleg le kell mondanom róla. – Elővette a legszerencsétlenebb arckifejezését.

Az inkvizítor bólintott.

– Hagyd itt a palackot. Hadd járuljunk hozzá egy kicsit a sikeredhez.

– Önnek nem számolok fel hasznot, tisztelendő uram.

– És miért tennél ilyen őrültséget? Annyit számolj, amennyit bárki másnak.

Shed fejben már meg is emelte az árat húsz százalékkal. Örült, hogy megszabadult a bortól. Miután Holló elment, jónéhány üveg maradt a nyakán.

Amikor a fogadós az ételt is kivitte, az inkvizítor a szemben lévő szék felé intett.

– Hozz magadnak is egy kupát, és ülj le ide.

Shed idegei megfeszültek, akár az íjhúr. Valami nem stimmelt. Rátaláltak.

– Ahogy kívánja, tisztelendő uram. – Visszavánszorgott a pulthoz, és magához vette a kupáját. A cseréppoharat vastagon lepte a por. Mostanában nem mert inni, félt, hogy a pia esetleg megoldja a nyelvét.

– Ülj le – javasolta az inkvizítor. – És töröld már le a képedről azt a siralmas kifejezést! Nem tettél semmi rosszat, vagy igen? Hiszen még a neved sem tudom.

– Shed, tisztelendő uram. Marron Shed. A Vasliliom már a harmadik nemzedék óta a mi családunké.

– Dicséretes. Egy fogadó, aminek vannak hagyományai. A hagyományt mostanában egyre kevesebben tisztelik errefelé.

– Ha ön mondja...

– Úgy látszik, a hírem megelőzött. Nem nyugodnál meg egy kicsit?

– Hogyan lehetnék a szolgálatára, tisztelendő uram?

– Egy törzsvendéged keresem. Úgy hívják: Asa. Azt mondják, sűrűn megfordult itt.

– Hát, úgy volt, tisztelendő uram – ismerte el Shed. – Elég jól ismertem. Lusta disznó volt. Gyűlölte a tisztességes munkát. De nem is volt soha egy vasa sem. Mégis, a maga módján, tudott barátként viselkedni, sőt néha határozottan nagyvonalú volt. Megengedtem neki, hogy télen idelenn aludjon az ivóban, mert amikor a legnehezebb időket éltem, mindig gondja volt rá, hogy hozzon egy kis tüzelőt.

Az inkvizítor bólintott. Shed úgy döntött, ha csak teheti, igazat mond. Asának nem árthat, ő már messze jár, az őrzők keze nem érhet el hozzá.

– Tudod, honnan szerezte a fát?

A fogadós lesütötte a szemét tettetett szégyenében.

– A Tiltott Negyedben gyűjtötte, tisztelendő uram. Sokat vitatkoztam magammal arról, hogy felhasználjam-e. Nem arról van szó, hogy törvénytelen lenne, de mégis, valahogy elítélendőnek tartottam.

Az inkvizítor elmosolyodott, és bólintott.

– Nem követtél el hibát, Marron. Testvériségünk nem ellenzi ezt a tevékenységet. Így megóvhatjuk a Tiltott Negyedet az elvadulástól.

– De akkor miért keresik Asát?

– Állítólag egy Krag nevű embernek dolgozott.

– Úgy valahogy. Legalábbis egy ideig. Amikor Krag maga mellé vette, úgy járkált, mintha ő lenne Katafalk királya. Nagyképűsködött, játszotta az eszét. De nem tartott sokáig.

– Én is így hallottam. Ám valami szöget ütött a fejembe. Igazán furcsa időpontot választottak az eltűnésre.

– Ezt nem értem, uram.

– Krag és pár cimborája eltűnt. Csakúgy, mint Asa, nagyjából ugyanakkor. És mind röviddel azután váltak köddé, hogy valaki bejutott a Katakombákba, és kifosztott több ezer búcsúzó urnát.

Shed igyekezett megfelelően döbbentnek tűnni.

– Krag és Asa ilyet tett volna?

– Elképzelhető. Ez az Asa, miután megkezdte a fagyűjtést a Tiltott Negyedben, többször is régi érmékkel fizetett. A nyomozásaink szerint viszont egy kispályás senki volt. Úgy véljük, valahányszor odament tüzelőért, elemelt néhány urnát. Talán Krag rájött, és úgy döntött, megpróbálja nagyban is. Lehet, hogy éppen ez támasztott köztük viszályt. Már ha valóban igaz, hogy Asának volt némi lelkiismerete.

– Ez tényleg lehetséges, uram. Én meg azt hittem, hogy az egész perpatvar hátterében egy vendégem állt. Az illetőt Hollónak hívták, és Krag mindent megtett volna, hogy holtan lássa. Asát is azért bérelte fel, hogy szemmel tartsa. Ezt személyesen Asa mondta nekem. Krag meg úgy gondolta, hogy nem végzi rendesen a munkáját, amiben lehetett is valami, mert Asa még soha életében nem csinált semmit rendesen. De ettől még lehet, hogy a maga elképzelése közelebb áll a valósághoz. Nem lennék meglepve, ha Asa hazudott volna, sőt. Nem ez lett volna az első alkatom.

– Milyen kapcsolatban állt Asa Hollóval?

– Nem tudok róla, hogy lett volna köztük bármiféle kapcsolat.

– És hol van most ez a Holló?

– Ahogy a jég visszavonult a kikötőből, kihajózott.

Az inkvizítor egyszerre tűnt meglepettnek és elégedettnek.

– Kraggal mi lett?

– Azt senki sem tudja, tisztelendő uram. Ez Katafalk egyik nagy rejtélye. Egyik nap még itt volt, másnapra pedig eltűnt. Mindenféléket beszéltek az emberek.

– Elképzelhető, hogy ő is elhagyta Fenyvest?

– Talán. Vannak, akik így gondolják. De ha így is történt, senkinek nem szólt róla. Még azok sem hallottak semmit, akik neki dolgoztak.

– Legalábbis ezt mondják. Vajon sikerült annyi pénzre szert tennie a Katakombákban, amiért már érdemes volt elmennie Fenyvesből?

Shed elbizonytalanodott a kérdés hallatán. Érezte, hogy csőbe akarják húzni.

– Nem tudom... ööö... nem tudom, hogy mit szeretne hallani, tisztelendő uram.

– Hmm... Több ezer holttestet gyaláztak meg. A legtöbbjüket akkoriban helyezték nyugalomra, amikor a gazdagok még igen nagyvonalúak voltak. Azt gyanítjuk, nagy mennyiségű arany is volt a zsákmányban.

Shed szeme elkerekedett. Nem volt ott semmiféle arany. Ez az ember hazudik, de vajon miért? Talán csapdába akarja csalni?

– Ez egy nagyszabású akció volt. Nagyon szeretnénk feltenni Asának néhány kérdést.

– Megértem. – Shed az ajkába harapott. Keményen járatta az agyát. – Uram, fogalmam sincs, hogy Kraggal mi történhetett, de szerintem Asa délre hajózott. – Nekifogott egy hosszú történetbe arról, hogyan jött hozzá könyörögni Asa, amikor kiesett az uzsorás kegyeiből. Kérlelte, hogy rejtse el. Egy nap elment valahová, és amikor visszatért, látszott, hogy súlyos sebet kapott. Ezután az emeleten bujkált egy darabig, végül eltűnt. A fogadós állította, hogy messziről ugyan, de látta őt a kikötőben, amikor az első délre tartó hajók kifutottak. – Olyan közel nem jutottam hozzá, hogy szót váltsak vele, de határozottan úgy festett, mint aki utazni készül. Hatalmas csomagok voltak nála.

– Emlékszel a hajóra?

– Uram?

– Milyen hajóra szállt fel?

– Azt nem láttam, hogy felszállt volna bármelyikre is, uram. Csak feltételezem, hogy ez volt a szándéka. Ettől még az is meglehet, hogy itt van a környéken. Bár ha így lenne, már benézett volna hozzám. Mindig ide rohan, ha bajban van, és most jócskán benne van, ha nem tévedek.

– Elképzelhető. A bizonyítékok egyelőre nem perdöntőek. Én viszont a magam részéről meg vagyok győződve róla, hogy benne volt a keze a fosztogatásban. Kragot nem láttad a kikötőben, ugye?

– Nem, uram. De nagy volt ott a tolongás. Amikor kifutnak az első hajók, mindenki lemegy, hogy megnézze. Ez amolyan ünnepségféle nálunk. – Nem tudta, elhiszi-e az inkvizítor ezt a mesét, de nagyon remélte, hogy igen. Az ő fajtájától nem lehet olyan egyszerűen megszabadulni, hogy eladja az ember a fekete kastélynak. A férfi szomorkásan csóválta a fejét.

– Tartottam tőle, hogy valami hasonlót fogok hallani. A fene egye meg. Ezek után nem sok választásom maradt.

Shed szíve a torkába ugrott. Őrültnél őrültebb ötletek viharzottak át az agyán. Leütni az inkvizítort, felkapni a kasszát, és menekülni.

– Utálok utazni, Marron. De nagyon úgy néz ki, hogy Bikacsöknek vagy nekem követni kell ezeket a fickókat. És vajon ki lesz a szerencsés?...

Megkönnyebbülés áradt szét a fogadósban.

– Utánuk menni, tisztelendő uram? De hát arrafelé a törvények nem ismerik el a testvériség hatósági jogkörét...

– Hát bizony, nem lesz könnyű menet. Azok a barbárok egyszerűen nem értenek meg bennünket. – Töltött magának egy kupa bort, és hosszú percekig csak bámulta. Végül megszólalt. – Köszönöm, Marron. Sokat segítettél.

Shed remélte, hogy ez volt az elbocsátás. Felállt a székéből.

– Szüksége van még bármire, tisztelendő uram?

– Csak a szerencsekívánataidra.

– Természetesen, uram. Még ma este imádkozni fogok a küldetése sikeréért.

Az inkvizítor biccentett.

– Köszönöm. – Azzal tekintete visszatért a kupára, és még sokáig nem hagyta el.

Bőséges borravalót hagyott, de Shed kellemetlenül érzete magát, amikor besöpörte. Az inkvizítorok hírhedtek arról, hogy sohasem adják fel. Mi lesz, ha elkapják Asát?

24

FENYVES: ÁRNYÉK BOKSZOLÁS

Szerintem marha jól csináltam – dicsekedtem Manónak.

– Látnod kellett volna azt a figurát. – kuncogott Szurkapiszka. – Képzelj el egy ijedt nyuszit, amint izzad mint egy ló, és hazudik, mint egy kutya. Egy egyszemélyes háztáji.

– Vajon tényleg süketelt? – tűnődtem. – A szövegében semmi nem mondott ellent annak, amit eddig kiderítettünk.

– Mit tudtál meg? – kérdezte Manó.

– Szerintem hazudott – erősködött Szurkapiszka. – Talán csak nem mondott el mindent, amit tudott, de valami nem stimmelt nála. Tutira elhallgat valamit.

– Akkor nézz be még párszor a Liliomba. Tartsd szemmel a barátunkat!

– Mi a fenét tudtál meg? – Manó kezdte elveszíteni a türelmét.

Elmo lépett be.

– Hogy ment?

– Jól! – feleltem. – Rájöttem, mi lett Hollóval.

– És mi? – ő is és Manó is égtek a kíváncsiságtól.

– Elhagyta a várost. Kihajózott. Aznap, mikor megnyitották a kikötőt.

– Kedves is vele ment? – tudakolta Manó.

– Miért, láttad mostanában? Szerinted?

Szurkapiszka elgondolkodott.

– Fogadjunk, hogy az az Asa is vele tartott. A jó öreg Shed szerint mindketten ugyanaznap léptek le.

– Lehet. Kimondottan elégedett vagyok magammal, hogy ezt is sikerült kihúznom belőle. Most már nagyon úgy látszik, hogy Shed maradt az utolsó elvarratlan szál a városban. Ő az egyetlen, aki tudja, mi történt velük. Ha nincs Shed, Bikacsöknek és a Fogadottaknak nincs kitől megtudniuk semmit.

Elmo fintorgott. A javasolt megoldás sokkal inkább volt az ő módszere, mint az enyém. Azt hitte, komolyan előterjesztem az ötletet.

– Nem tudom. Túl egyszerűnek hangzik. Mellesleg kezdünk idelent feltűnést kelteni, nem?

Manó bólintott.

– Állítólag tengerészek vagyunk, akik lekéstek a hajójukat, de a helyiek már kezdik összehasonlítani a sztorikat, és egyre jobban érdekli őket, kik lehetünk valójában. Ha Shed meghal, az eléggé felkavarja a dolgokat, hogy Bikacsök gyanakodni kezdjen. És ha ő gyanakszik, az előbb-utóbb a Fogadottak fülébe is eljut. Azt javaslom, az ilyen kétségbeesett lépéseket tartogassuk a kétségbeejtőbb helyzetekre.

Szurkapiszka is egyetértett.

– Shednek van valami takargatnivalója. A nyakamat merném rá tenni. Amikor Vészmadár beszélt neki a Katakombákban történtekről, nem látszott elég meglepettnek. Bárki más sápítozni kezdett volna, és gyorsabban elterjeszti a hírt a városban, mint a pestist.

– Nagyágyú még mindig figyeli? – kérdeztem.

– Uzsorással és Kuktával váltják egymást. – Kukta valaha városi fejes volt, onnan kapta a nevét, hogy megpróbált mindenkit jó zsírosan megkenni. – A fogadós fingani se tud anélkül, hogy valaki ne értesülne róla.

– Helyes. Csak így tovább! De vigyázzatok, ne kerüljetek az útjába. Csak tartsátok minél távolabb Bikacsöktől meg a Fogadottaktól. – Hirtelen elhallgattam, ahogy valami az eszembe jutott.

– Mi van? – kérdezte végül Manó.

– Támadt egy ötletem, amikor Sheddel beszélgettem. Abban ugye egyetértünk, hogy pillanatnyilag a legnagyobb veszélyforrás Bikacsök. Azt is tudjuk, hogy ha nyomot fog, olyan, mint egy véreb. Most pedig ennek az Asának szegődött a nyomába. Szóval miért nem vesszük rá, hogy menjen utána délre?

– Hát, nem is tudom – morogta Elmo. – És mi van, ha megtalálja?

– Mit tehet vele? Legfeljebb kikérdezheti a Katakombák kifosztásáról. Miféle segítséget kaphat más vidéken? Nem sokat. Ahogy én hallottam, a déli kikötővárosokban le se szarják Fenyvest. Semmi mást nem akarunk, csak egy kis időt szerezni, ez meg éppen kapóra jönne. Különben is, ha jól okoskodtunk, és utoléri Asát, akkor utoléri Hollót is. És nincs az az isten, hogy őt vissza tudja hozni ide. Ne feledd, meg van győződve róla, hogy a Fogadottak és mi Kedves nyomában járunk. Ha esetleg összebalhéznak, esélye sem lesz Holló ellen. Ezzel a tervvel megszabadulhatnánk a legnagyobb szarkeverőtől. Talán véglegesen, de átmenetileg mindenképpen. Ha meg valami csoda folytán kinyírja Hollót, akkor ő se pofázhat többet.

– És hogy fogod erre rávenni Bikacsököt? – érdeklődött Elmo. – Az a fickó nem hülye, Vészmadár. Nem áll le fogócskázni egy ilyen szánalmas gyanúsított-palántával.