/ Language: Hungary / Genre:antique

F.Sereg-3-A Fehér Rózsa

Glen Cook

Sok év telt már el azóta, hogy a Fekete Sereg, a hírhedt, szánalmat nem ismerő zsoldoskompánia feladta becsületét, hogy a jó ügyért harcolhasson. Kiléptek az Úrnő szolgálatából, és élére álltak annak a felkelésnek, melyet korábban oly sokszor fojtottak vérbe. Bár vezetőjük maga a Fehér Rózsa - a próféciák szerint az egyetlen ember, aki képes lehet legyőzni a boszorkányt -, az Úrnő seregének többszörös túlereje ellen semmi esélyük. Évek óta rejtőzködnek a Félelem Földjén ebben a borzalmakkal teli sivatagban, ahová még ellenségeik sem mernek belépni, ám végül kétségbeesett lépésre szánják el magukat: ellentámadásra indulnak. Egy a múltból felbukkanó árny azonban olyan hírekkel szolgál, amelyek ha igazak, megeshet, hogy az Úrnő és a Fehér Rózsa végső küzdelmébe még valaki bele fog szólni: maga a megtestesült gonosz, a Dominátor...

A Fekete Sereg 3.

GLEN COOK

A FEHÉR RÓZSA

(A Harmadik Krónika)

(Tartalom)

1

A FÉLELEM FÖLDJE

A mozdulatlan sivatagi levegő olyan, akár a csiszolt üveglencse. A lovasok körül mintha megszűnt volna az idő; úgy tűnt, hiába haladnak, nem érnek közelebb. Felváltva számláltuk őket, de soha nem jött ki kétszer ugyanaz a végeredmény. Egy széllökés felkavarta a Vén Fa Atya leveleit. Egyik a másik után hullott alá, zúgásuk elkeveredett a szél dalával. Északra egymást keresztező váltóvillámok szaggatták az égboltot, mintha távoli istenek küzdelmét hirdették volna.

Egy talp száraz homokra tiport, én pedig megfordultam a zörejre. Néma töketlenkedett egy beszélő menhirnél. Csak néhány másodperccel ezelőtt jelent meg a nyomoronc szikla. Úgy tűnik, kedveli az efféle játékokat.

– Idegenek járják a Földet – mondta.

Hátraugrottam, mire felvihogott. A menhirek röhögése talán a legkárörvendőbb azok közül, amikkel a tündérmeséken innen találkozni lehet. Máris dögmeleg volt odakint, így méla undorral az árnyékába húzódtam.

– Biztosan Manó és Félszemű jönnek vissza Cseresből – morogtam.

Ez csak részben bizonyult igaznak. Nem is csoda, hogy csak erre tudtam gondolni, hiszen az őrjárat már egy hónappal tovább maradt távol a tervezettnél. Már aggódtunk értük, mert az Úrnő csapatai mozgolódni kezdtek a Félelem Földje határainál.

A szikladarab ismét felkuncogott.

Közepes példány volt, alig tizenhárom lábnyira tornyosult fölém. Azt mondják, a tizenöt láb felettiek már alig moccannak.

A lovasok a közelünkbe értek, anélkül, hogy láttam volna, hogyan. Biztos az idegesség teszi. Keserves idők jártak a Fekete Seregre, nem engedhettük meg magunknak a további veszteségeket. Minden egyes bajtársunk eleste sokéves barátságoknak vetett véget. Megint megpróbáltam megszámolni a lovasokat, most végre sikerült. Az egyik nyereg üres volt. A hőség ellenére is megborzongtam.

Háromszáz lépésnyire lehettek, lassan ereszkedtek egy patak felé, amely mélyen a sziklába vágta magát. A gázló melletti gyalogfák lombja susogott, bár a szél már elült. A lovasok gyorsabb haladásra ösztökélték hátasaikat, azok meg kedvetlenül szaporázták, bár tudhatták, hogy már majdnem célhoz értek. Víz csobbant lépteik nyomán. Vigyorogva megböktem Néma hátát, amikor láttam, hogy minden emberünk visszatért. Néma egy pillanatra sutba vágta szokásos nyugalmát, és viszonozta a mosolyt. Elmo volt az első, aki előlépett a korallzátonyok közül, hogy barátaink üdvözlésére siessen. Ottóval és Némával együtt követtem én is.

A kelő nap alvadt vér-vörösen izzott a hátunk mögött.

* * *

A lovasok derűs pofával szálltak le a lovaikról, de mindannyian szörnyen néztek ki. Manó és Félszemű különösen nyomorultul festettek, de nem is csoda, elvégre olyan helyre jöttek vissza, ahol mágikus hatalmuk semmit sem ért. Ilyen közel Kedveshez egyikük sem volt hatalmasabb nálunk. Hátrapillantottam. Láttam, hogy Kedves a barlang bejáratához lép. Úgy állt ott az árnyékok között, mint egy sápadt szellem.

A férfiak megölelték egymást, aztán, ahogy a régi szokás diktálta, mindenki úgy tett, mintha ez is csak egy átlagos nap lenne.

– Nagyon rohadt a helyzet odakint? – kérdeztem Félszeműt. Közben szemügyre vettem az ismeretlen fickót a kíséretükben.

– Rohadtabb nem is lehetne – felelte a fonnyadt kis ember. Sokkal megviseltebb volt, mint első pillantásra hittem.

– Egyben vagy?

– Bekaptam egy nyilat – dörzsölte meg az oldalát. – Semmi komoly, csak egy karcolás.

Manó hirtelen felvisított Félszemű mögött.

– Majdnem elkaptak minket! Egy egész hónapig üldöztek, alig tudtuk lerázni őket!

– Gyerünk, lefelé az odúba!

– Nem fertőződött el, kitisztítottam! – erősködött Félszemű.

– Nem érdekel. Attól még megnézem.

A kis ember volt a segédem, amióta csak a Fekete Sereg szanitéce lettem, így hittem neki, de az én felelősségem volt a katonák egészségi állapota.

– Várnak ránk, Vészmadár!

Kedves már eltűnt az alagút szájából, visszafelé tartott föld alatti rejtekhelyünkre. Felnéztem. A nap még mindig vérszínben kavargott odafent, bár a vihar már elvonult. Valami gigászi árnyék húzott el előtte egy pillanatig, talán egy légbálna.

Ismét az őrjáratra pillantottam.

– Rajtatok ütöttek?

– Nem hiszem, hogy kimondottan ránk pályáztak. Úgy tűnik, egyszerű szarkeverők voltak.

Az őrjáratnak kettős feladata volt: először is kapcsolatba kellett volna lépniük a cseresi szimpatizánsainkkal, és meg kellett volna tudniuk, hogy az Úrnő seregei éberek-e még a hosszú nyugalom után; másodszor pedig meg kellett támadniuk az ottani helyőrséget, hogy bebizonyítsák, még mindig képesek vagyunk ártani egy olyan birodalomnak, amely a fél világot uralma alatt tartja.

Ahogy elhaladtunk a menhir mellett, ismét megszólalt.

– Idegenek járják a Földet, Vészmadár.

Miért éppen én? Ezek az átkozott sziklák többet beszéltek hozzám, mint bárki máshoz. Tán kétszer olyan vonzó lennék? Ha egy menhir ismétli magát, akkor fontosnak tarthatja a mondanivalóját.

– Üldöznek titeket? – kérdeztem Félszeműt.

– Hát, nem adják fel... – vont vállat.

– És mégis, mi a helyzet odakint? Amióta ezen a szemét helyen bujkálunk, úgy érzem magam, mint akit elevenen eltemettek.

Félszemű kifejezéstelen arccal felelt.

– Zsineg majd elmond mindent.

– Szóval, ő az a fickó, akit magatokkal hoztatok?

Csak névről ismertem az egyik legjobb besúgónkat, személyesen soha nem találkoztam vele.

– Ja.

– Nem jó hírek, mi?

– Nem.

Ezek után szó nélkül besétáltunk a rejtekhelyünkre vezető alagútba. Bűzös, izzasztóan meleg, nyirkos kis odú volt. Undorító egy lyuk, de most itt rejtőzött az Új Fehér Rózsa Felkelés szíve és lelke. Itt lakozott az, amelyet csak Új Remény néven emlegettek az igába hajtott népek. A bolondok reménye az itt élők számára. Igen, egy patkányjárta kotorékban éltünk, de az efféle patkányjárta kotorékokat bármikor elhagyhatja az ember – feltéve, ha nem bánja, hogy odakint, a külvilágban egy egész világbirodalom várja, hogy összes haragjával lesújtson rá.

2

A FÉLELEM FÖLDJE

Zsineg volt a szemünk és fülünk Cseresben. Kiterjedt kapcsolatai voltak, és évtizedek óta dolgozott az Úrnő ellen. Egyike volt azon keveseknek, akik megszöktek haragja elől a Bűbájtoronytól, ahol eltaposta a régi lázadást. Azokban az időkben még mi voltunk sújtó ökle, hiszen mi csaltuk csapdába az ellenségeit. A Toronynál negyedmillió ember halt meg. Soha egyetlen csata nem volt ennyire borzalmas, és egyiknek sem volt ekkora tétje. Még a Dominátor véres kudarca is csak feleennyi áldozatot követelt Fenyvesben. A sors arra kényszerítette csapatunkat, hogy a másik oldalra álljunk, és most senki sem segítette többé harcunkat.

Félszemű sebe valóban tiszta volt, ahogy mondta. Kötést cseréltem rajta, majd átbaktattam a saját szállásomra. Az a hír járta, hogy Kedves csak akkor hallgatja meg a csapat jelentését, ha kipihenték magukat. Rossz előérzet tört rám, szinte borzongtam, annyira féltem a híreiktől. Megfáradt vénember vagyok. Hová tűnt a régi tűz, a tetterő, az akarás? Egyszer, réges-régen álmaim is voltak, de ezek mostanra megfakultak. Rossz napjaimon leporolgatom és dédelgetem őket, s elnézően furcsállkodom a naiv kölykön, aki egykor voltam. Öregségtől szaglik a szálláshelyem is. Nagy tervem tanúi az a nyolcvan fontnyi régi irat, amelyeket Sóhajtótól zsákmányoltunk, amikor még az Úrnőt szolgáltuk, és a tábornok volt a lázadó. Ezekben a dohos papírokban rejlett a kulcs az Úrnő és a Fogadottak legyőzéséhez. Hat esztendeje velem voltak, és ennyi idő alatt semmit sem tudtam kihámozni belőlük. Kudarc kurdarc után! Lehangoló a mérleg. Mostanában alig-alig nézek beléjük, inkább az Évkönyvet vezetem, bár amióta megléptünk Fenyvesből, ez már alig több, mint az én személyes naplóm. A Fekete Sereg maradékával nem történtek érdekes dolgok, a külvilágból idejutó hírek pedig oly ritkák és megbízhatatlanok voltak, hogy csak néhanapján vettem a fáradságot lejegyzésükre. Ráadásul, mióta az Úrnő győzelmet aratott férje felett Fenyvesben, úgy tűnt, ő maga is tétlen maradt, akárcsak mi, csak a tehetetlenség hajtotta tovább. A látszat persze néha félrevezető, és az Úrnő lényege a megtévesztés volt.

* * *

– Vészmadár!

Felnéztem a régi TelleKurre nyelvű könyv százszor is átnyálazott lapjai közül. Manó állt az ajtóban. Úgy festett, akár egy vénségesen vén varangyos béka.

– Mi van?

– Valami mozgolódik odafent! Kapj fel egy kardot!

Íjat ragadtam inkább, és egy könnyű bőr mellvértet, hiszen egy magamfajta öreg csontnak nem való már a kézitusa. Inkább csak megállok biztonságos távolban és lövöldözöm, ha egyáltalán csinálok valamit. Követtem Manót, miközben az íjon járt az eszem. A fegyvert maga az Úrnő adományozta nekem a Bűbájtorony ostrománál. Ó, a kedves emlékek! Kivettem a részem Lélekorzó megölésében, pedig ő volt, aki az Úrnő szolgálatába csábított. Mindez azonban már oly régen volt, hogy néha el se hittem, hogy velem történt.

Kisiettünk a fénybe. Több bajtársunk is feltűnt. Meglapultak a korallok és a kaktuszok között, így az egyetlen járható ösvényen közeledő lovas nem láthatta őket. Egyedül volt, fegyvertelenül, és egy molyrágta fülű öszvéren ügetett.

– De nagy felhajtást csapunk egy szál öszvéren ügető fickóért! – jegyeztem meg. A harcosok iszonyatos zajjal szaladtak elő fedezékeikből. A lovasnak mindenképpen hallania kellett őket.

– Van még mit tanulnunk a lopakodásról – sóhajtottam fel.

– No, igen – hallottam a hátam mögül, ijedten pördültem meg. Elmo állt mögöttem, tenyerével árnyékolta szemét, és éppen olyan öregnek tűnt, mint ahogy én éreztem magam. Minden elátkozott napon emlékeztetett rá valami, hogy milyen régen voltunk már fiatalok. A pokolba is, hiszen már akkor sem voltunk kölykök, amikor kereszteztük a Kínok Tengerét, és északra jöttünk.

– Vérfrissítés kéne nekünk, Elmo.

Válaszul csak gúnyos mosolyt kaptam, pedig tudtam, sokat vénülünk még, mielőtt befejezzük ezt a munkát, már, ha megérjük egyáltalán a végét. Addig pedig húzzuk az időt. Ha mákunk van, évtizedekig.

A lovas megállt, amikor átkelt a patakon, és felemelte kezét. Az embereink is megjelentek. Lazán fogták fegyvereiket, hiszen a magányos lovas nem jelenthetett veszélyt itt, Kedves mágiatagadó mezejében.

Elmóval és Manóval együtt odasétáltunk. Útközben megböktem Manót.

– Jót szórakoztatok Félszeművel az úton?

A két vajákos időtlen idők óta piszkálta egymást, de itt, Kedves közelében nem vethették be egymás ellen mocskos kis varázstrükkjeiket. Manó szélesen elvigyorodott, közben szó szerint a füléig húzta a száját.

– Á, az utóbbi időben egészen olyan, mint egy birka!

– Majd később elmeséled – szakítottam félbe, ahogy odaértünk a fickóhoz.

– Ahá! – kuncogott Manó. Éppen olyan hangot adott ki magából, mint a forrásban lévő víz a teáskannában.

– Ki vagy? – kérdezte Elmo az öszvérháton ülő férfitől.

– A Jel.

Ez nem név volt, hanem nyugatról érkező futáraink jelszava. Mi tagadás, régóta nem hallottuk. A nyugati küldöncöknek át kellett szivárogniuk az Úrnőhöz leghűségesebb tartományokon, mielőtt elérték volna a Félelem Földjét.

– Né' má'! Mókás! Nem szállsz le?

Az öregember lekászálódott a nyeregből, és igazolta magát. Elmo kielégítőnek találhatta az eredményt. A követ meglapogatta nyeregtáskáját.

– Vagy húsz font súlyú motyó van nálam. Minden útba eső város hozzáadott valamicskét.

– Egyedül jutottál egészen idáig? – kérdeztem.

– Bizony! Egészen Evezővárosból.

– Evezőváros? De hiszen az legalább ezer mérföld!

Nem is tudtam, hogy ott is vannak embereink, persze, ez nem is volt csoda, elvégre alig volt információm a Kedves által létrehozott szervezetről. Időm java részét azzal töltöttem, hogy kihüvelyezzek azokból az elátkozott papírokból valamit, ami talán nincs is bennük. A koros futár úgy nézett rám, mintha a gondolataimban olvasna.

– Te vagy az orvos? Vészmadár?

– És ha igen?

– Akkor van nálam valami a számodra. Valami személyre szóló.

Kinyitotta a zsákját. Egy pillanatra mindenki szorosabban markolta fegyverét, elvégre soha nem tudhatja az ember... Az öreg azonban csupán egy viaszosvászonba tekert papírköteget szedett elő.

– Nem akartam, hogy elázzon. Mifelénk folyton esik – magyarázkodott.

Kibontottam, és méricskéltem egy darabig. Könnyű volt.

– Ki küldte?

Az öregember csak vállat vont.

– Te kitől kaptad?

– A sejtem kapitányától.

Gondolhattam volna. Kedves gondosan építette fel szervezetét, így az Úrnő, ha nyomra is akadt, csak egy kicsiny sejtet tudott egyszerre felgöngyölíteni. Zseniális gyerek! Elmo átvette a maradékot, és magához intette Ottót.

– Vidd le, és adj neki egy fekvőhelyet! Pihend ki magad, tata, a Fehér Rózsa később hallgat majd ki.

Érdekes délutánnak nézünk elébe, ha ez a futár és Zsineg is új híreket hozott. Még mindig a titokzatos csomagot méregetve odaszóltam Elmónak:

– Megnézem, mi ez.

Fogalmam sem volt, ki küldhette. Nem voltak már ismerőseim a Félelem Földjén kívül. Az Úrnő mégse bombázhat minket levelekkel idelent, vagy... vagy mégis? Félelem hasított belém. Rég volt ugyan, de megígérte, hogy üzen még. A beszélő menhir, amelyik figyelmeztetett bennünket a Jel érkezésére, még mindig az ösvény mellett állt. Amint elmentem mellette, megint megszólalt.

– Idegenek járják a Földet, Vészmadár.

Megtorpantam.

– Micsoda? Más is?

A szikla azonban nem szólt többet. Nem értem ezeket a köveket, fel nem fogom, miért állnak egyáltalán a mi oldalunkon, hiszen az összes betolakodót éppen ugyanannyira utálják! Sőt, azt hiszem, rühellnek minden érző lényt, aki csak létezik.

Visszatértem szállásomra, levettem az ideget az íjamról, és a falnak támasztottam. Az íróasztalomhoz ültem, és kibontottam a borítékot. Nem ismertem fel a kézírást, és nem volt aláírás sem a végén. Olvasni kezdtem.

3

EGY RÉGI TÖRTÉNET

Vészmadár!

Az asszony megint panaszkodott. Bomanz megmasszírozta a halántékát, de a fájdalom nem múlt el. Lehunyta a szemét.

– Szaita szayta szuta – mormolta, hosszan, sziszegve elnyújtva az „sz” hangokat. Ráharapott a nyelvére, elvégre nem illik sértegetni a saját feleségét. Az egyetlen megoldás némán, méltóságteljesen tűrni ifjúkori botlásának büntetését. Mily csodálatos és csábító lenne tovább átkozódni! De elég ebből a bolondságból! Most a térképre kell koncentrálnia.

Se Jázmin, sem a fejfájás nem csillapodott.

– Az átkozott!

A férfi lecsapta a papírnehezéket a térkép sarkára, feltekerte a vékony selymet egy karcsú üvegrúdra, majd a rudat egy hamisított antik lándzsa nyelébe dugta. A nyél kifényesedett már a sok használattól.

– Besand biztosan egy pillanat alatt észrevenné – mormolta. Megcsikordult a foga, amint érezte, hogy fekélyes gyomra ismét megsajdul. Hiába, ahogy közeledik a végkifejlet, úgy lesz egyre nagyobb a kockázat is. Idegei felőrlődtek. Rettegett tőle, hogy a gyávaság erőt vesz rajta, mielőtt áttörné a végső határt, és élete hiábavaló marad. Harminchét esztendő nagyon hosszú idő, ha a bakó bárdjának árnyékában kell leélni.

– Jázmin – motyogta. – No, persze. A kocámat meg hívjam Szépségnek, mi?

Kicsapta az ajtót, és felordított a lépcsőn:

– Mi a bajod, asszony?

Természetesen az, ami mindig. Üres panaszok, amelyek csak elleplezték elégedetlensége valódi okát. Megzavarta a kutatását bosszúból, amiért – elképzelése szerint – a férfi zátonyra vitte mindkettejük életét.

Most nagy ember lehetne Evezővárosban. Megadhatott volna a feleségének mindent. Lehetett volna nagy házuk, sok szolgával. Aranyba-ezüstbe öltöztethette volna, és minden nap hús kerülhetett volna az asztalra, de ő ehelyett tiltott tudásnak szentelte életét, eldobta nevét és addigi hivatását, és magával hurcolta az asszonyt az Öregerdő egyik kietlen zugába, ahol csak nyomor lehetett az osztályrészük. Jeges telek, mocsok és az Örökkévaló Gárda megalázó tréfái gyötörték őket.

* * *

Bomanz lebotorkált a szűk, nyikorgó lépcsőn, és csodálkozott, hogy ez alkalommal sem szakadt le alatta. Magában átkozta az asszonyt. A padlóra köpött, aztán egy ezüstpénzt nyomott az aszott tenyérbe. Talán ha ez alkalommal jóféle vacsora kerül az asztalra, az segít valamelyest a helyzeten.

Hogy megalázó? – gondolta. – Majd megmondom neked, mi a megalázó, vén satrafa! Egyszer... egyszer majd elmagyarázom neked, milyen érzés ifjúkori álmaid legrútabb megcsúfolójával, egy folytonosan zsörtölődő, ráncos némberrel élni!

– Elég ebből, Bomanz! – mormolta magában. – Végül is, ő a fiad anyja, add hát meg neki a jussát! Ő legalább soha nem árult el.

Ha másban nem is, legalább a reménységben osztoztak. A vékony selyemre rajzolt térképben mindketten bíztak, és bizonyosan nehéz lehetett az asszonynak őrizni a remény szikráját, hiszen majdnem négy évtizeden keresztül figyelte férje munkáját, és a haladás legcsekélyebb jelét sem érzékelte.

Megcsörrent az üzlet ajtajára akasztott kis harang. Bomanz felöltötte a hétköznapi boltos álarcát, és a bejárathoz sietett. Egy kövér, kopasz kis emberke várta, kék erekkel átszőtt kezeit karba fonta mellkasa előtt.

– Á, Tokar! – biccentett. – Nem vártalak ilyen hamar.

Tokar evezővárosi kereskedő volt, Bomanz fiának, Stancilnek a barátja. Nyers, közvetlen modorú, őszinte férfi; Bomanzot saját ifjúkori önmagára emlékeztette.

– Nem terveztem, hogy ilyen hamar visszanézek hozzád, Bo, de mostanában úgy viszik a régiségeket, mint a cukrot.

– Tehát még egy szállítmányt akarsz? Teljesen kifosztod a készleteimet!

Kimondatlan, csendes panasz rejlett szavaiban; ez újabb beszerző körutat jelent, még több időt, amit a kutatástól kell elvonnia.

– A Dominátor korabeli cuccok nagyon futnak idén! Ne piszmogj sokat, mert előfordulhat, hogy jövőre olyan döglött lesz a piac, akár a Fogadottak!

– Ők nem... Á, lehet, hogy öregszem, Tokar! Már nem élvezem annyira, hogy vitatkozhatom Besanddal, mint régen. A francba, tíz éve még magam kerestem meg! Egy jó veszekedés legalább elűzi az unalmat. A gályázás kikészített. Csak üldögélni akarok, és szemlélődni a tornácról.

Beszéd közben Bomanz előszedte kedvenc antik kardjait, páncéljait, szerencsehozó amulettjeit, és egy majdnem tökéletes állapotban lévő pajzsot. Akadt még egy doboz rózsavésetes nyílhegy, egy pár széles pengéjű lándzsahegy, később készített nyelekre illesztve.

– Küldhetek veled néhány embert, ha megmutatod, hol kell ásni. Szép jutalékot kapsz, és még csak meg sem kell mozdulnod. Hé, milyen pompás kis bárd, Bo! TelleKurre? Egy rakományra tudnék vevőt találni.

– Ami azt illeti, UchiTelle. – Szúró fájdalmat érzett a gyomrában. – Nem, nincs szükségem segítségre.

Más sem hiányzott neki, mint hogy egy falkára való, heves vérű kölyök ugrándozzon körülötte, miközben a terepet akarja felmérni.

– Jól van, na, csak egy javaslat volt...

– Bocsáss meg, nem veled van bajom, Jázmin felbosszantott ma reggel.

– Találtál valamit a Fogadottakkal kapcsolatban? – kérdezte Tokar.

Bomanz évtizedes gyakorlattal vágott rémült képet.

– A Fogadottak? Hülyének nézel? Még akkor sem foglalkoznék velük, ha túljutnék a Vigyázón!

– Hát persze! Nem akarunk ujjat húzni az Örökkévaló Gárdával – mosolyodott el cinkosul Tokar. – Azonban akad egy ember Evezővárosban, aki nagyon jól fizetne bármiért, ami összefüggésbe hozható egy Fogadottal. Ráadásul a lelkét is eladná bármiért, ami az Úrnő tulajdonában volt. Szerelmes belé.

– Nincs vele egyedül – felelte Bomanz, kerülve a fiatalabb férfi tekintetét. Kíváncsi lett volna, vajon mennyit árult el Stance. Talán Besand egyik újabb próbálkozásáról van szó? Kora előrehaladtával egyre kevésbé élvezte ezeket a játszmákat, idegei egyre kevésbé bírták a kettős játékot. Néha már azon kapta magát, hogy mindent bevallana a nyugalomért cserébe.

De nem, ezt nem teheti meg. Hisz már túl sok mindent áldozott fel az ügyért. Harminchét éve egyfolytában keresett és kutatott, miközben mindvégig ügyelt a látszatra, a legnagyobb nyomor közepette is. Nem. Nem most fogja feladni, amikor ily közel ért a célhoz.

– A magam módján én is szerelmes vagyok bele – ismerte el. – De nem vesztettem el a józan eszemet. Sikoltva rohannék Besandhoz, ha találnék valamit.

– Rendben, legyen, ahogy mondod – vigyorgott Tokar. – Nem kérdezősködök többet.

Bőr irattárcát húzott elő.

– Stancil levelei.

Bomanz magához vette őket.

– Azóta nem hallottam felőle, hogy legutoljára itt jártál.

– Kezdhetek pakolni, Bo?

– Persze, csak nyugodtan – felelte Bomanz szórakozottan, és előszedte asztalfiókjából a leltárt. – Húzd ki, kérlek, amit elviszel!

– Egy nap elviszek mindent – nevetett fel Tokar. – Csak mondj egy árat!

– Mindent? A fele szemét!

– Mondtam már, a Dominátor korabeli cuccok nagyon mennek mostanában.

– Találkoztál Stance-szel? Hogy van? – érdeklődött Bomanz. Már az első levél felénél járt. Fia semmi lényegesről nem adott hírt, csak hétköznapi eseményekről számolt be. Kötelező gyakorlat. Semmitmondó levelek, amelyek ez alkalommal sem hidalták át a gyermek és szülő között tátongó szakadékot.

– Gusztustalanul egészséges. Halálra unja magát az egyetemen. De olvasd csak tovább, a meglepetés a végén jön!

* * *

– Itt volt Tokar – vigyorgott Bomanz.

– Az a tolvaj? – fakadt ki Jázmin. – Ez alkalommal ugye nem felejtetted el elkérni a pénzt?

Kövér, megereszkedett arcán az állandó elégedetlenség kifejezése ült. Mikor kinyitotta a száját, ennek rendszerint hangot is adott.

– Levelet hozott Stance-től. Tessék! – nyújtotta át a köteget. Nem tudta visszafogni magát. – Stance hazajön.

– Haza? Nem teheti. Jó helye van az egyetemen.

– Idén egyetemen kívüli kutatómunkát végez. Ezért hazajön nyáron.

– Miért?

– Hogy találkozzon velünk. Hogy segédkezzen a boltban. Hogy elszabaduljon az egyetemről, és kidolgozhassa a vizsgamunkáját.

Jázmin tovább zsörtölődött. Ő maga el sem olvasta a leveleket, nem bocsátotta meg fiának, hogy apja nyomdokába lépve a Dominátor nyomát kutatta.

– Hazajön, és veled együtt ott fog kutakodni, ahol nem szabadna neki, ugye?

Bomanz lopva kinézett a kirakaton. Az ő esetében a paranoia megmagyarázható volt.

– Az idei az Üstökös éve lesz. A Fogadottak szelleme visszatér, hogy gyászolja a Dominátort.

* * *

Ezen a nyáron tizedik alkalommal tér vissza az az üstökös, amely a Dominátor bukásának órájában bukkant fel először. A tíz Fogadott jelenléte minden bizonnyal erős lesz. Bomanz látott egyet elhaladni azon a nyáron, amikor az Öregerdőbe költözött, még jóval Stancil születése előtt. Lenyűgöző látványt nyújtott a Sírmező, ahogy sétáló szellemek járták.

Az izgatottságtól összeszorult a gyomra, bár Jázmin túl sekélyes volt, hogy megértse, ez lesz az nyár, amikor véget ér a hosszú keresés. Már csak egyetlenegy kulcs hiányzott. Ha megtalálja, és sikerül kapcsolatot teremtenie, végre hasznot is húzhat a további áldozatok helyett.

– Már a mama is megmondta, hogy ne keveredjek bele – sápítozott Jázmin.

– Stancilről beszélünk, asszony! Az egyetlen gyermekünkről!

– Ugyan, Bo, ne nézz rossz anyának! Én is örülök, hogy jön. Szerinted én nem szeretem fiamként?

– Nem ártana, ha ki is mutatnád – mormolta Bomanz, majd egy pillantást vetett a bolt készletére. – Csak a legócskább vackok maradtak. Öreg vagyok én már, a csontjaim már az ásás gondolatára is sajogni kezdenek.

Teste megfáradt ugyan, de a lelke friss volt. A készletek újrafeltöltése jó ürügyül szolgált, hogy bejárja a Sírmező peremvidékét.

– Ez a legjobb időszak arra, hogy elkezdd.

– Ki akarsz zavarni a házból?

– Látod, vannak nekem érzelmeim, és ezt egyáltalán nem esik nehezemre kimutatni.

Bomanz sóhajtva körbesétált az üzletben. Nem talált mást, csak egy pár porladófélben lévő felszerelési tárgyat, törött fegyvereket, és egy koponyát, amely a Dominátor tisztjeire jellemző háromszögletű mintázat híján értéktelen volt. A gyűjtőket nem érdekelték a Fehér Rózsa vagy mások tárgyi emlékei.

Gyakran eltöprengett rajta, hogy mi ez a nagy érdeklődés a gonosz iránt. A Fehér Rózsa nemesebb volt, mint a Dominátor, vagy a Fogadottak, mégis, már mindenki elfelejtette, kivéve a gárdistákat. Bármelyik paraszt fel tudott volna sorolni vagy fél tucat Fogadottat név szerint. A Sírmező, ahol a gonosz alussza nyugtalan álmát, gondos őrizet alatt áll, azt azonban senki sem tudta, hol nyugszik a Fehér Rózsa.

– Nem fontos – motyogta Bomanz. Ideje volt indulnia. – Ásó. Varázsvessző. Zsákok. Talán Tokarnak mégis igaza volt... Lehet, hogy szükségem lenne egy segítőre... Kell tisztítókefe is! Segíthetne cipelni a holmimat. Teodolit. Térképek! Itt ne felejtsem őket! Mi kell még? Jelzőzászlócskák. Leffentyűk.

Összecsomagolta a holmit, és magára aggatta őket. Kezébe vette az ásót, a gereblyét.

– Jázmin! Nem hallod? Nyisd ki azt a rohadt ajtót!

A nő kikukucskált a lakhelyüket a bolttól elválasztó függöny mögül.

– Legközelebb nyisd ki az ajtót, mielőtt kezedbe veszed a holmit, te féleszű!

Keresztülvágott a bolton.

– Egy szép napon összeszeded magad, Bo. Csak abban reménykedem, hogy ez a nap nem a temetésem után lesz.

A férfi motyogva sétált végig az utcán.

– Bizony, összeszedem magam azon a napon, amikor meghalsz. És ezt nyugodtan elhiheted, vén banya! A föld alatt akarlak látni, mielőtt még meggondolnád magad.

4

KÖZELMÚLT: SZARKA

A Sírmező a Bűbájtoronytól messze északra fekszik, a Fehér Rózsa legendáiban oly gyakran emlegetett Öregerdőben. Szarka a Dominátor kudarcát követő nyáron érkezett a városba. Az Úrnő követői magabiztosak voltak. A sírjában bujkáló, óriási hatalmú gonosztól többé nem kellett félni, a lázadás írmagját is kiirtották. A Birodalomnak nem maradtak komoly ellenségei. A Nagy Üstökös, minden katasztrófák előhírnöke várhatóan még évtizedekig nem tér vissza.

Az ellenállásnak egyetlen fókuszpontja maradt csupán, egy gyermek, a Fehér Rózsa állítólagos reinkarnációja. Ám ő is menekülni kényszerült, az áruló Fekete Sereg maradványaival együtt. Nem volt mitől félni. Az Úrnő elsöprő fölénye előbb vagy utóbb megfojtja őket is. Szarka egyedül bicegett felfelé az Evezővárosból jövő úton, nehéz hátizsákot cipelt, szorosan markolta botját. Azt állította magáról, hogy a Sánta forsbergi hadjáratának hadirokkantja. Munkát keresett. Tömérdek lehetőség akadt itt az olyanoknak, akik nem féltek bemocskolni a kezüket. Az Örökkévaló Gárda tagjait jól fizették, így megengedhették maguknak, hogy a munka szemetjét másokkal végeztessék.

Abban az időben egy egész regiment állomásozott a Sírmezőnél, és számtalan csellengő lófrált a tábor környékén. Szarka elvegyült köztük. Amikor seregeket és zászlóaljakat vezényeltek el a táborból, ő már a környék ismert figurája volt. Mosogatott, lovat csutakolt, istállót takarított, üzeneteket vitt, felmosott, zöldséget pucolt, és elvállalt bármilyen feladatot, amivel pár rezet kereshetett. Magas, csendes, tűnődő alak volt, aki nem szerzett ugyan barátokat, de ellenségeket sem. Ritkán bonyolódott társalgásba.

Néhány hónappal később engedélyt kért és kapott arra, hogy elfoglaljon egy rozoga, régóta elhagyatott házat, amely régebben egy evezővárosi varázslóé volt. Amikor ideje és pénze engedte, nekifogott helyreállítani az épületet. Ő is, akárcsak a varázsló, szorgalmasan végezte feladatát, ami miatt Északra jött.

Tíz-tizenkét, néha tizennégy órát dolgozott a városban, aztán hazament, és folytatta a munkát. Az emberek kételkedtek benne, hogy pihen-e egyáltalán. Az egyetlen dolog, amit talán fel lehetett róni neki, az volt, hogy nem volt hajlandó teljes egészében azonosulni szerepével. A legtöbb csicskásnak sok személyes zaklatást kellett elszenvednie, de Szarka ezt nem tűrte. Ha packáztak vele, szeme olyan hideggé vált, akár a deres acélpenge. Egyetlen ember akadt, akit nem riasztott el ez a tekintet, de őt Szarka könyörtelen céltudatossággal verte péppé. Senki sem sejtette róla, hogy kettős életet él. Amikor kimozdult otthonról, csicskás volt, semmi több, ha pedig otthon tartózkodott, idejének nagy részében házát csinosítgatta. Csak abban a rövid időszakban végezte valódi feladatát, amikor senki nem láthatta.

* * *

Szarka egyszerű kőművesmunka közben lelt kincset a varázsló konyhájának falában. Magával cipelte az emeletre, ahol régről, mélyről ismét előbújt belőle a megszállott. A fecnire tucatnyi szót kapart egy reszkető kéz. Egy kód kulcsa. A hosszúkás, napbarnított arcról lefoszlott a szenvtelenség maszkja. Sötét szemei felizzottak, ahogy feltekerte a lámpát. Egy órán át bámult maga elé, aztán – még mindig mosolyogva – lement a lépcsőn, ki az éjszakai utcára. Felemelt kézzel köszöntötte az éjjeli őrjáratot. Mostanra már ismerték, így senki sem csodálkozott rajta, hogy éjnek évadján a csillagos eget bámulja.

Miután megnyugodott, hazament. Tudta, nem lesz ideje alvásra. Maga elé terítette a papírokat, és akkurátusan tanulmányozta őket, megfejtette titkaikat, majd megírta jelentését, amelyről tudta, hogy még évekig nem ér el céljához.

5

A FÉLELEM FÖLDJE

Félszemű beugrott hozzám, hogy elmondja, Kedves épp most készül kihallgatni Zsineget és a hírvivőt.

– Izgatottnak látszik.

– Szemmel tartottad?

– Szemmel tartom. Tanácsokat adok neki. Szarik rájuk. Mit tehetnék?

– Huszonvalahány évünk van, amíg az üstökös megjelenik. Nem sok értelme lenne, ha addigra halálra dolgozná magát, nemde?

– Ne nekem mondd! Annyit árult el, hogy ezt az egész baromkodást már jóval az üstökös előtt lezavarjuk. Versenyt futunk az idővel.

Hiába, ő szilárdan hisz ebben, minket azonban már nehezebb felpiszkálnia. Elszigetelve a Félelem Földjén, elvágva a világtól, az Úrnővel vívott háború már-már elveszíti jelentőségét. Maga a Föld köti le a figyelmünket. Azon kaptam magam, hogy jóval Félszemű előtt járok. Nem tett jót neki, hogy elevenen eltemették ezen az isten háta mögötti helyen. Varázshatalma nélkül a strapabírása is lecsökkent, és kezdett meglátszani rajta a kora. Bevártam.

– Élveztétek Manóval a kiruccanást?

Egy ideig nem tudtam eldönteni, hogy gunyoros mosolyra vagy gyilkos vicsorra húzza ronda képét.

– Megint elkapta a töködet, mi?

Folyton marják egymást. Mindig Félszemű kezdi, de többnyire Manó kerül ki győztesen a csatából. Dörmögött valamit az orra alatt.

– Szóltál, vagy csak a szél lengeti a pofazacskódat?

– Hé! – kiáltott ekkor valaki. – Mindenki felfelé! Riadó!

Félszemű kiköpött:

– Kétszer egy nap? Mi a franc?

Hát, igen. Két év alatt összesen, ha húsz riadónk volt, most pedig egyetlen nap alatt ez a második.

* * *

Visszarohantam az íjamért. Ezúttal kisebb ricsajt csaptunk, Elmo pedig fájdalmasan egyértelmű módon fejezhette ki rosszallását néhány magánbeszélgetés során. Az erős napfény újra könnyeket csalt a szemünkbe. Az odú kijárata nyugatra néz, így a délutáni nap elvakított minket.

– Szerencsétlen barom! Mi a frászkarikát csinálsz?! – ordította Elmo.

Fiatal katona állt a nyílt terepen, és felfelé mutatott. Követtem a tekintetemmel.

– Ó, a francba! – suttogtam magamban. – A büdös, mocsári francba!

Félszemű is megpillantotta.

– Egy rohadt Fogadott!

A lebegő pötty növelte magasságát, és spirálisan közeledve körbejárta menedékünket. Hirtelen megingott.

– Ja. Fogadott. Sóhajtó lesz, vagy Zarándok:

– Jó látni a régi barátokat – mondta Manó, amikor csatlakozott hozzánk. Egyetlen Fogadottat sem láttunk, amióta elértük a síkságot. Azelőtt folyamatosan a seggünkben voltak az alatt a négy év alatt, amíg ideértünk Fenyvesből. Ők voltak az Úrnő helytartói, rémuralmának legvégső eszközei. A Dominátor idejében az Úrnő és férje rabszolgaságba taszították legnagyobb ellenfeleiket, megalázó módon saját eszközeikké tették őket. Valaha tízen voltak, mára azonban alaposan megfogyatkoztak. A Fogadottak követték uraikat a föld hideg méhébe, amikor a Fehér Rózsa négyszáz éve legyőzte a Dominátort, és az Úrnővel együtt keltek új életre, az üstökös két ciklusával ezelőtt. És mivel néhányan hűségesek maradtak a Dominátorhoz, legtöbbjük elhullott.

De az Úrnő új rabszolgákra tett szert, Bóbitásra, Sóhajtóra és Zarándokra. Bóbitás és Sánta – aki utolsónak maradt a régi fogadottak közül – Fenyvesnél estek el, amikor kilicitáltuk a Dominátort a játszmából, ahol saját feltámadása volt a tét. Mostanra már csak ketten maradtak: Sóhajtó és Zarándok. A repülőszőnyeg azért tért ki pályájáról, mert Kedves mágiatagadó mezeje elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy legyűrje a beleszőtt varázserőt. A Fogadott elfordult, veszített magasságából, de elég messzire jutott ahhoz, hogy visszanyerje az irányítást.

– Kár, hogy nem egyenesen közeledett – jegyeztem meg. – Akkor lezuhant volna, mint egy kődarab.

– Nem hülyék – jegyezte meg Manó. – Ma csak felderítenek.

Borzongva megcsóválta a fejét. Valószínűleg tudott valamit, amit én nem. Minden bizonnyal a portya közben jött rá.

– Hadjárat készülne? – tűnődtem.

– Egen... Mit csinálsz, vaksikám? – ripakodott Félszeműre. – Figyelj már oda!

Az alacsony termetű, sötét bőrű fickó nem törődött a Fogadottal. A szélmarta déli hegyfokokat bámulta.

– A mi dolgunk az, hogy vigyázzunk a seggünkre – mondta Félszemű, de a hangja olyan sunyi volt, hogy biztos voltam benne, ismét kitalált valamit, amivel megszívathatja Manót.

– Ez többek között azt is jelenti, hogy nem szopsz be minden látványos trükköt.

– Ezzel meg mi a büdös francot akarsz mondani? – kérdezte Manó.

– Azt, hogy amíg ti azzal a repülő bohóccal szemeztetek, addig egy másik ideosont, és földre tett valakit.

Manó és én a vörös szirteket néztük, de az égvilágon semmit sem láttunk.

– Lekéstetek róla – mondta Félszemű. – Már lelépett. De nem ártana, ha valamelyikünk összeszedné a kémet.

Hittem Félszeműnek. Odahívtam Elmót, és elmagyaráztam neki a helyzetet.

– Mozgolódnak hát – morogta. – Éppen most, amikor már kezdtem reménykedni, hogy elfeledkeztek rólunk.

– Á, dehogy! – felelte Manó. – Egyáltalán nem.

Ismét éreztem, nyomasztja valami. Elmo a táborunk és a szirtek között elterülő síkságot vizsgálta. Nagyon jól ismerte ezt a helyet, akárcsak mi, mert tudtuk, hogy az életünk egy nap azon múlhat majd, hogy jobban kiismerjük magunkat, mint az, aki ránk vadászik.

– Rendben, odanézek. Négy embert magammal viszek, de előbb beszélek a Hadnaggyal.

A Hadnagy sosem jön a felszínre riadó idején. Két emberével a Kedves szálláshelyére vezető folyosón őrködött, így az ellenség csak rajtuk keresztül juthatott át. A repülőszőnyeg nyugat felé távozott. Azon gondolkodtam, vajon miért nem támadták meg a Föld őshonos lényei. Odamentem korábbi beszélgetőtársamhoz, a menhirhez, és rákérdeztem. Válasz helyett csak ennyit mondott:

– Kezdődik, Vészmadár. Jegyezd meg ezt a napot!

– Ja, cseszd meg! Hogyne! – morogtam magamban, de végül igaza lett. Azt a napot nevezem a Kezdetnek, bár az események egy része már évekkel korábban lezajlott. Mégis, ezen a napon érkezett meg az első levél, ekkor találkoztunk újra a Fogadottakkal, és ez volt Nyomolvasó és a Varangyölő Eb napja is. A menhirnek még akadt hozzáfűznivalója.

– Idegenek járják a Földet, Vészmadár.

Arról bezzeg egy szót se szólt, hogy az őshonos légi borzalmak miért nem gátolták a Fogadottakat.

Amikor Elmo visszatért, közöltem vele a híreket.

– A menhir szerint további látogatókat kapunk.

Elmo felvonta a szemöldökét.

– Tiéd és Némáé a következő két őrség, ugye?

– Ja.

– Legyetek óvatosak! Manó, Félszemű, ide!

Tanácskoztak egy darabig, majd Elmo kiválasztott négy fiatal katonát, és felderítésre indult.

6

A FÉLELEM FÖLDJE

Elfoglaltam az őrhelyemet a hegy tetején. Elmónak és embereinek semmi nyoma. A nap még alacsonyan járt, a menhir pedig eltűnt. A szél zúgásán kívül semmit nem lehetett hallani.

Néma a korallszirt fénysugarak tépte árnyékába ült. A korall jó fedezéket ad: a Föld kevés lakója éli túl a mérgét, így őrködés közben nagyobb veszélyt jelentenek a helyi élőlények, mint bármilyen ellenséges erő.

A halálos mérgű, borotvaéles tüskék között botorkáltam Némához; magas, sovány, idősödő férfi volt, szemei mintha rég halott álmok árnyképét fürkészték volna. Letettem a fegyvereimet.

– Látsz valamit?

Nemet intett.

Megigazítottam a magammal hozott pokrócokat. A korall húsz láb magasra nyúlt, ágai és tüskéi körbevették az őrhelyünket. Keveset láttunk, mindössze a patak, pár halott menhir és néhány gyalogfa látszott a lejtőn. Az egyik fa a vízbe lógatta gyökerét, de amikor megérezte, hogy figyelem, lassú visszavonulásba kezdett.

* * *

A Félelem Földje a felszínen kihalt. A sivatagra jellemző élőlényekből – zuzmókból, zsurlókból, kígyókból és gyíkokból, skorpiókból és pókokból, vadkutyákból és ugróegerekből – csak kevés van errefelé. A szokásos sivatagi létformák nagy része csak kellemetlenséget okoz, és ez nagyjából mindenre igaz, ami erre nő vagy kószál. Igazi furcsaságokkal azonban akkor lehet találkozni, amikor erre az égvilágon semmi esély nincs. A Hadnagy azt állítja, hogy ha valaki direkt öngyilkossági szándékkal jönne a sivatagba, éveket tölthetne el itt a legnagyobb kényelemben.

A legjellemzőbb színek a vörös és barna legkülönbözőbb árnyalatai. Ezek a színek tükröződnek a homokköveken és a talajon is. A korallok fehérben és rózsaszínben pompáznak. Az igazi zöld növények hiányoznak – a gyalogfák és a lágyszárúak fakózöld leveleket sarjasztanak, amelyek rossz tréfának hatnak a valódi zöld mellett. Az élő és a halott menhirek egyaránt szürkésbarnák, így nem hasonlítanak a Föld többi sziklaformációjára. Hatalmas, több hektárnyi árnyék vetült a kősivatagra, és lassan végigkúszott rajta. Túl sötét volt ahhoz, hogy felhő vethette volna.

– Légbálna? – kérdeztem.

Néma bólintott.

A felsőbb légrétegekben cirkált, így nem tudtam kiszúrni. Évekkel ezelőtt láttam effélét utoljára, amikor Elmóval és Sóhajtóval átkeltünk a Félelem Földjén az Úrnő parancsát követve. Az se tegnap volt. Gyorsan telik az idő, és mi lépten-nyomon csak rácseszünk mindenre.

– Fura idők járnak, barátom!

Bólintott, de nem felelt. Nem véletlenül hívják Némának. Egyetlen szót se szólt, amióta ismertem, de mind a régi krónikás, mind Félszemű meg volt róla győződve, hogy valójában képes lenne beszélni. A hosszú idők alatt összegyűlt utalások alapján határozott meggyőződésemmé vált, hogy mielőtt beállt volna hozzánk, komoly esküvést tett, hogy többé nem szólal meg. Mivel a Sereg egyik alapszabálya az, hogy nem kutakodunk egymás múltjában, semmit sem sikerült megtudnom erről. Többször előfordult, hogy már majdnem megszólalt, ha nagyon mérges, vagy nagyon jókedvű volt, de az utolsó pillanatban végül mindig visszafogta magát. Hosszú időn keresztül hecceltük, hátha megszegi az esküjét, de a legtöbben hamar feladták. Néma ezernyi kis módját ismerte az emberek elbátortalanításának, és ezek közül csak az egyik volt az, hogy a makacsabbak derékalját bolhákkal töltötte meg.

Megnyúltak az árnyak. Néma végül felkelt, átlépett felettem, és visszament a nyúlüregbe – fekete ruhás árnyék a sötétségben. Fura fickó, nemcsak, hogy nem beszél, de más módon sem pletykálkodik. Megfoghatatlan, mégis egyike legrégebbi és legjobb barátaimnak.

* * *

– Vigyázz, Vészmadár!

A hang testetlen volt, mintha csak egy szellem szólt volna hozzám. Megdöbbenve fordultam hátra. Rosszindulatú kacaj csikorgott át a korallok között. Egy menhir állt mögöttem, azon az ösvényen, amelyen Néma távozott.

Vagy tizenkét lábnyi magasságba tornyosuló ocsmányság volt, a többihez képest alacsony – fajtája törpéje.

– Szasz, szikla!

Miután kiszórakozta magát rajtam, tudomást sem vett többé rólam. Csendes volt, mint egy darab kő. Marha vicces, mondhatom. Hahaha!

A menhirek voltak elsőszámú szövetségeseink a Földön, ők közvetítettek köztünk és a többi értelmes faj között. Persze csak akkor segítettek nekünk, ha ez számukra is előnyöket tartogatott.

– Mi van Elmóval?

Semmi válasz. Mágikus lények lennének? Nem hinném, mert ez esetben nem maradnának életben Kedves mágiatagadó mezejében. De hogy micsodák valójában, azt nem tudni, csakúgy, mint a legtöbb itteni lényről.

– Idegenek járják a Földet.

– Ja. Tudom.

* * *

Mozgolódni kezdtek az éjszakai élőlények. Derengő pöttyök rebbentek fel és hullottak alá. A légbálna, amelynek árnyékára korábban lettem figyelmes, eleget jött már kelet felé ahhoz, hogy láthassam világító alhasát. Hamarosan lejjebb ereszkedik, majd csápjaival mindent begyűjt, amihez hozzáfér. A korallok között suttogó-fütyülő szél kelt. Távolról, a Nagy Fa Atya felől szélcsengő-szerű hangok hallatszottak.

Különleges példány. Hogy első-e, vagy utolsó a fajtájából, nem tudom. Ott áll a patak mellett húsz láb magasan és tíz láb szélesen. Rémséges érzelmek palástjába burkolózva uralja a Földet, éppen a mértani közepét foglalja el. Néma, Manó és Félszemű egyaránt hosszasan tanulmányozták, de semmire sem jutottak. A Félelem Földjét lakó, kis létszámú vad embertörzsek bálványozzák. Azt mondják, az idők kezdete óta itt van. Való igaz, sugároz magából egyfajta időtlenséget.

A telő hold renyhén lebegett a láthatáron. Mintha valami elhaladt volna előtte. Talán Fogadott, vagy esetleg a Föld valamelyik élőlénye? Zajt hallottam az odú bejárata felől; Manó és Félszemű közeledtek. Felnyögtem. Kettejük baromkodására volt most a legkevésbé szükségem. Egy pillanatra azt kívántam, bárcsak ne értek volna vissza. Bajtársiatlan gondolat volt, elismerem.

– Húzzatok innen, nem vagyok kíváncsi a szar dumátokra!

Manó felügetett a korallon, és kihívóan rám vigyorgott. Kipihentnek tűnt.

– Morcos vagy, Vészmadár?

– Marhára. Mit csináltok idekint?

– Szükségünk volt egy kis friss levegőre.

Manó félrebillentett fejjel bámulta a szirtek sorát. Úgy, tehát Elmo miatt aggódik.

– Nyugi, minden rendben lesz vele.

– Tudom – mondta Félszemű. – Hazudtam. Kedves küldött. Valami mozgolódik a mágiatagadó terület nyugati oldalán.

– Mi van már megint?

– Nem tudom, Vészmadár.

Mentegetőzve tárta szét a karját, hangja feszült volt. Kedves nélkül ment volna neki a dolog. Olyan helyzetben volt, mint én lettem volna az orvosi eszközeim nélkül: képtelen arra, amit egész életében tanult.

– És most mihez kezdesz?

– Tüzet rakok.

– Mi?

Hamarosan a magasba csaptak a lángok. Félszemű annyi fát hordott össze túlbuzgóságában, hogy egy fél légiónak elég lett volna. A tűz fényében még a patak túlsó partjának első ötven lábnyi területét is tisztán láthattam. A gyalogfák is távoztak, alighanem kiszagolták Félszeműt. Egy kidőlt fát hurcoltak a tűzhöz Manóval. Normális növény volt, a gyalogfákat többnyire békén hagyjuk, kivéve azokat a töketlen példányokat, amik elbotlottak saját gyökereikben. Nem mintha ez gyakran megtörténne, elvégre nem mozognak túl sokat.

Összevesztek, hogy melyikük lógja el a munka ráeső részét, eközben persze elejtették a fát.

– Tűnés! – mondta Manó, és egy pillanat múlva nyomuk veszett. Zavartan bámultam a sötétbe, de semmit sem láttam. Elálmosodtam. Feldaraboltam a fatörzset, hogy elfoglaljam magam. Időbe telt, amíg megéreztem a változást. Megdermedtem egy mozdulat közben. Mióta gyülekezhetnek itt a menhirek? Tizennégyet számoltam össze a fénykörben. Hosszú, sötét árnyékot vetettek.

– No, mi a helyzet? – kérdeztem idegesen.

– Idegenek járják a Földet, Vészmadár.

Mondhatom, zsibbasztóan változatos a dumájuk. Letelepedtem háttal a tűznek, némi tűzifát dobtam át a vállam között. A hirtelen fellobbanó lángok fénykörében tíz újabb menhirt pillantottam meg.

– Ez meglehetősen régi hír – jegyeztem meg némi szünet után.

– Jön valaki.

Ez végre újdonság volt. Mintha érzelmeket hallottam volna ki a hangjukból, és ilyesmi korábban nem fordult elő. Egyszer-kétszer mintha mozgást láttam volna, de a bizonytalan fénynél erről nem voltam teljesen meggyőződve. Még több fát pakoltam a tűzre. Ez alkalommal biztosan megmozdult valami a patak túlpartján. Lassan, fáradtan közeledő emberalakra lettem figyelmes. Leültem, és unottan ásítottam egyet. Az alak jobb vállán nyerget cipelt, bal kezében egy pokrócot tartott, jobbjában pedig egy hosszú, fából készült tokot, amelynek fényesre csiszolt felületén megcsillantak a lángok. Hét láb hosszú, négy hüvelyk vastag és nyolc hüvelyk széles lehetett. Furcsa. A loncsos keverékkutyáját csak akkor vettem észre, amikor átkeltek a patakon. Szőre piszkosfehér volt, egyik szeme körül fekete folttal. A kutya is sántított, egyik mellső lábát eltartotta a földtől. A tűz fénye égővörösen megcsillant a szemében. A férfi hat láb magas lehetett, fáradtsága ellenére könnyen mozgott. Innen is láttam, hogy valóságos izomkolosszus. Rongyos inge látni engedte a karjait és a mellkasát borító hegeket. Arca kifejezéstelen volt. Ahogy közelebb ért hozzánk, állta a pillantásomat. Megborzongtam. Kemény fickónak tűnt, de ahhoz nem elég tökösnek, hogy egymagában átkeljen a Földön. Ilyenkor az első szabály: húzd az időt! Otto hamarosan felvált majd, és ha ideér, észreveszi a tüzet és az idegent, s értesíti a többieket.

– Üdv! – köszöntöttem.

Megtorpant, összenézett a kutyájával. Az eb lassan előrelépett, beleszagolt a levegőbe, pár lábnyira megállt, kirázta bundájából a vizet, aztán lefeküdt. Az idegen egy hüvelykkel sem jött közelebb, mint a kutyája.

– Cuccolj csak le! – invitáltam.

Letette a nyerget, a földre pakolta a csomagját is, és leült. Mereven mozgott, nehezére esett keresztbe tenni a lábait.

– Elvesztetted a lovad?

– Eltörte a lábát – bólintott. – Innen öt vagy hat mérfölddel nyugatra. Véletlenül letértem az ösvényről.

Akármilyen hihetetlen, vannak ösvények a Félelem Földjén. Ezek egy részét az itt élők néha tiszteletben tartják, valami olyan okból, amelyet csakis ők ismernek. Mégis, csak a nagyon ostobák vagy a nagyon kétségbeesettek vállalkoznak ilyen utakra. Ez a fickó nem tűnt ágrólszakadt idiótának. A kutya felvakkantott, a férfi pedig megvakarta a füle tövét.

– Merre tartottál?

– A Fellegvárba.

Ez a mi odúnk külvilágban terjesztett neve. Éppen elég méltóságot sugárzott magából ahhoz, hogy a távoli helyeken állomásozó csapatok figyelmét is felkeltse.

– Mi a neved?

– Nyomolvasó vagyok, ő pedig a kutyám, Varangyölő Eb.

– Örülök a találkozásnak, Nyomolvasó és Varangyölő.

A kutya felmordult.

– A teljes nevét kell használnod, az pedig Varangyölő Eb.

Csak az alkatára való tekintettel őriztem meg a komolyságomat.

– Fellegvár? Sohasem hallottam róla.

Rám nézett, és elmosolyodott.

– Úgy hallottam, hogy nincs messze a Jeltől.

Kétszer egy nap? Úgy tűnik, ma minden párosával történik. Hát nem, ezt nem voltam hajlandó elhinni. Amúgy sem tetszett nekem a fickó. Túlságosan emlékeztetett egykori testvérünkre, Hollóra. Túl hideg és túl merev volt. Tovább játszottam a hülyét; azt mondják, ez nagyon megy nekem.

– Jel? Ez új nekem. Rohadt messzire lehet, valahol keleten, nem? Meg aztán, mi dolgod lehetne arrafelé? – A kutya kinyitotta egyik szemét, és baljóslatú pillantást vetett rám. Nem jött be.

– Üzenetet viszek.

– Vagy úgy!

– A legfontosabb egy csomag. Egy bizonyos Vészmadárnak címezve.

Megszívtam a fogam, és a sötétségbe bámultam. A fénykör már összezsugorodott, de a menhirek száma változatlannak tűnt. Kíváncsi lettem volna rá, merre járhat Manó és Félszemű.

– Nos, ezt a nevet hallottam már. Valami hentes, ha jól tudom.

A kutya megint rám nézett, ezúttal gúnyosan.

Félszemű előtűnt a sötétségből Nyomolvasó mögött, kezében karddal, szecskázásra készen. Mágia, vagy nem mágia, most is halk volt, mint a lepkefing. Meglepetésemben elárulhattam valahogy, mert Nyomolvasó kutyástul hátrafordult. Mindketten megdöbbentek. A kutya felemelkedett, a hátán felborzolódott a szőr, de hamarosan visszaereszkedett olyan testtartásba, hogy mindannyiunkat szemmel tarthasson.

Ezután Manó is feltűnt; körülbelül ugyanannyi zajt csapott, mint Félszemű. Elmosolyodtam. Nyomolvasó résnyire húzott szemekkel körbekémlelt. Úgy nézett ki, mint a balek a kártyaasztalnál, aki most fedezte fel, hogy partnereinél módfelett sok ász van, és még annál is több kés.

Manó felvihogott.

– Be akar jönni, Vészmadár. Hát vigyük be!

Nyomolvasó marka megszorult a csomagon, a kutya pedig felmordult. A férfi becsukta a szemét, és amikor kinyitotta, úgy tűnt, összeszedte magát. Még egy mosolyra is futotta az elszánásból.

– Vészmadár, mi? Akkor, úgy tűnik, megtaláltam a Fellegvárat.

– Bizony ám, haver! A legjobb helyen vagy.

Nyomolvasó lassan, nyugodtan húzott elő egy viaszosvászon csomagot a nyeregtáskából. Mintha csak másolata lett volna annak, amit ma kaptam. Felém nyújtotta, én pedig az ingem alá rejtettem.

– Hol szerezted?

– Evezővárosban – mondta, éppúgy, mint az előző futár.

– Jó messziről jöttél, mi?

– Igen.

– Akkor valóban le kell vinnünk – mondtam Félszeműnek. Rögtön megértette, mire céloztam: szembesítenünk kell ezt a futárt a másikkal, és megnézni, mi sül ki belőle. Manóra néztem. Úgy tűnt, egyetért velünk. Valami nem volt tiszta ezzel az ürgével kapcsolatban.

– Gyerünk – mondtam, majd íjamra támaszkodva feltápászkodtam. Nyomolvasó a felajzatlan fegyverre pillantott; úgy tűnt, mondani akar valamit, aztán jobb belátásra tért, és befogta a száját. Belemosolyogtam a sötétbe. Biztos voltam benne, hogy rájött, az Úrnőtől származik. Arra gondolhatott, hogy csapdába esett.

– Kövess!

Utánam jött, Manó és Félszemű mögötte lépkedett. Senki nem segített cipelni a málháját. Kutyája mellette haladt, orra a földig lógott. Mielőtt bementünk volna, dél felé pillantottam, és eltöprengtem, mikor jönnek haza Elmóék.

Őrzött cellába raktuk Nyomolvasót és a kutyáját. Egyikük sem tiltakozott.

Miután felrugdostam Ottót, aki persze aludt, ahelyett, hogy idejében felváltott volna, a szobámba mentem. Aludni próbáltam, de azok a rohadt papírok az asztalon csak nem hagytak nyugodni.

Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy tudni akarom, mi áll bennük.

Mégis ők győztek.

7

A MÁSODIK LEVÉL

Vészmadár!

Bomanz szemügyre vette a kiszemelt ásatási területet. Hátralépett, kicsavarta kezdetleges térképét, számolgatta egy darabig a szükséges szögeket és távolságokat. Körülbelül itt került napvilágra az a bizonyos TelleKurre csatabárd is.

Olyan jó lenne, ha Occule leírásai nem lennének ilyen homályosak! – gondolta. – Lássuk csak... Biztosan itt helyezkedett el a sereg egyik szárnya, az arcvonaluk pedig bizonyosan párhuzamos volt a többi seregtestével. Alakváltó és a lovagok valószínűleg itt tömörültek össze...

A talajon a megfelelő helyen aprócska domb emelkedett. Kitűnő! Kevesebb esély volt így rá, hogy a talajvíz kárt tehet a leletekben. Az élet azonban nem fenékig tejfel, a területen törpetölgyek, vadrózsabokrok, mérges szömörce burjánzottak. Bomanz különösen ez utóbbit gyűlölte, akár a dögvészt, már a gondolatára is vakaróznia kellett.

– Bomanz!

– Ki vagy? – fordult sarkon, magasba emelte gereblyéjét.

– Hé, nyugodj le szépen, haver!

– Mi ütött beléd, Besand? Egyáltalán nem jó vicc így mögém lopakodnod! Azt akarod talán, hogy ezzel kaparjam le a pofádról azt a hülye vigyort?

– Nézd csak, milyen durcásak vagyunk ma!

Besand szikár, csapott vállú vénember volt, éppen egykorú Bomanzzal. Görnyedten járt, mintha csak folytonosan vérnyomot szaglászna. Bőrét májfoltok pöttyözték, keze hátán vastag kék erek kanyarogtak.

– Mégis, mit vársz, ha csak úgy előugrasz a susnyásból?

– Miféle susnyásról beszélsz, Bo? Tán csak nem a saját lelkiismereted ijesztget?

– Emberemlékezet óta csapdába akarsz ejteni, Besand. Miért nem hagysz már nekem békét? Hidd el, amúgy is rohadt egy napom volt. Először Jázmin zsémbelődött velem, aztán Tokar vásárolta fel a teljes készletemet, és most nem elég, hogy itt kell ásnom, mint egy vakondnak, még te is szórakozol velem? Menj a francba, nem vagyok jó kedvemben!

Besand széles, féloldalas mosolya látni engedte ferde, szuvas fogait.

– Az, hogy mindeddig nem értelek tetten, nem jelenti azt, hogy hiszek is az ártatlanságodban, Bo.

– Ha én bűnös vagyok, akkor te meg egy istenverte barom, elvégre negyven hosszú éven át nem voltál képes elkapni! Mondd, mi a fenéért nem hagysz békén végre? Mindkettőnk dolgát megkönnyítenéd.

– Hamarosan végleg leszállok rólad – nevetett fel keserűen Besand –, nemsokára elhajtanak a francba.

Bomanz érezte a Gárda katonájának elkeseredettségét. Leeresztette a gereblyét.

– Tényleg? Hát... hidd el, nagyon sajnálom.

– Meghiszem azt! Félsz, hogy az utódom elég okos lesz, hogy elkapja a töködet, mi?

– Állítsd már le magad végre! Csak azért vagyok itt, hogy kiderítsem, hol estek el a TelleKurre lovagok. Tokar minőségi árut rendelt. Mindegy, eleget téptem a számat, te is tudod, ez nem elég ürügy, hogy akasztófára juttass. Most pedig tedd magad hasznossá, és add ide a varázsvesszőt!

Besand ellenkezés nélkül a kezébe adta az eszközt, de rögtön kérdezett is.

– Aha, szóval sírrablásra készülsz, mi? Tokar a felbujtó?

Bomanznak végigfutott a hátán a hideg. Ez valahogy más volt, mint a szokásos faggatózás.

– Ugyan, miért kell folyton próbálkoznod? Elég régóta ismerjük már egymást ahhoz, hogy tudjuk, ez a macska-egér játék teljesen felesleges.

– Én valahogy élvezem a dolgot – felelte Besand, és követte a sűrűn nőtt bokrok közé. – Előbb vagy utóbb amúgy is dűlőre kell vinnünk a dolgot, Bo, hiszen nincs elég emberem, sem elég pénzem.

– Itt akarok ásni. Kezdjük már el végre!

– Vigyázz a mérges szömörcével, Bo! – vihogott Besand. Tudta, hogy Bomanz minden nyáron alaposan megszenvedi a mérges növénnyel való találkozást.

– Ami pedig Tokait illeti...

– Az egyes számú szabályom az, hogy nem kezdek törvényszegőkkel. Már régóta nem is próbálkoznak velem.

– Gyenge duma, de egye fene, elfogadom.

A varázsvessző megremegett Bomanz kezében.

– A francba! – sóhajtott fel. – Nem elég, hogy nyakig ülök a szarban, még lötyögtetik is.

– Igen?

– Nézd, hogy ugrál! Úgy tűnik, tömegsírba temették őket.

– Aha. Nos, ami Tokart illeti...

– Mégis, mit akarsz tőle, cseszd meg? Ha fel akarod lógatni, csak rajta, de előbb kaparj elő helyette valami megfelelő üzlettársat!

– Ugyan, Bo, nem akarok én felakasztatni senkit, csak neked teszek szívességet. Az a pletyka járja róla Evezővárosban, hogy Feltámasztó.

Bomanz kezéből kifordult a varázsvessző. Levegő után kapkodott.

– Hogy mondtad?

A Figyelő fürkészően a szemébe nézett.

– Persze, ez csak afféle hétköznapi pletyka, de gondoltam, nem árt, ha tudod. Nem véletlenül itt mondtam el, ahol más nem hallhatja.

Bomanz felvette a földről az olívzöld vesszőt. Fejében egymást kergették a gondolatok.

Tulajdonképpen soha nem hallottam még tőle hasznos információt. Fontos hír. Később ezt még végig kell gondolnom.

Kérlek, Besand, ne mondd el Men funak, mit találtam!

A Figyelő gonoszul elnevette magát, majd megfordult. Távozni készült.

– Élvezed, hogy olyanok életét keseríted meg, akik mit sem tehetnek ellened, ugye?

– Fogd be, Bo, mert a végén még bekísérlek kihallgatásra! – fordult meg a Figyelő egy pillanatra, de folytatta útját.

Bomanz még sokáig figyelte.

Persze, hogy élvezi a munkáját, hiszen bárkinek parancsolgathat, de őt senki sem vonhatja kérdőre. A mocsok!

* * *

A Dominátort és csatlósait bukásuk után a kor leghatalmasabb mágiájával védett sírjaiba temették, a Fehér Rózsa pedig elrendelte az Örökkévaló Gárda felállítását, amelynek egyetlen feladata az élőholt Gonosz újjáélesztésének megakadályozása volt. A Fehér Rózsa ismerte az emberi természetet, így tudta, mindig lesz valaki, aki hasznot remél majd abból, ha a Dominátor ismét kinyilvánítja hatalmát, és akadnak hűséges követői is, akiknek legnagyobb vágya az, hogy bálványuk ismét szabad legyen. A Feltámasztók már akkor feltűntek, amikor a friss fű még ki sem sarjadt a sírhanton. Hogy Tokar is közülük való lenne? Bomanz elszörnyedt. Éppen elég baja volt, a legkevésbé sem hiányzott neki, hogy Besand istenigazából rászálljon. Bomanzot a legkevésbé sem érdekelte, hogy a vén gazember Dominátor él vagy hal-e, csak a követők egyikével akart kapcsolatba lépni, hogy az felvilágosítsa néhány ősi titokról.

Besand már nagyon messze járt, és várhatóan sokáig marad távol. Éppen elég ideje lesz, hogy alaposabban szemügyre vegye, amit akar.

A Sírmező nem látszott gonosznak, inkább csak elhanyagoltnak. A növényzet és az időjárás négyszáz éves romboló munkáját alaposan megsínylették az egykor pompás síremlékek. Mostanra már alig lehetett megkülönböztetni őket holmi földhányásoktól. A burjánzó bokrok hamar a táj szerves részévé tették a régiek nyugvóhelyét, az Örökkévaló Gárdának pedig többé nem állt rendelkezésére a szükséges pénz. Besand Vigyázó kétségbeesett utóvédharcokat folytatott az idő múlása ellen.

A Sírmezőn semmi sem nőtt úgy, ahogy máshol. A növények furcsák, torzak, csenevészek voltak, mégis elrejtették a Fogadottak sírhantjait, valamint az őket mágikus bilincsbe verő bálványokat és menhireket. Bomanz egy emberöltőnyi időt töltött azzal, hogy választ kapjon kérdéseire. Mesterműve, a selyemre festett térkép már szinte teljesen hiánytalan volt. Tudta, melyik Fogadott melyik domb alatt nyugszik, és ismerte minden egyes bálvány és menhir helyét is.

Olyan közel járt a teljes képhez, hogy komoly kísértés fogta el próbát tenni, de győzött benne a józan megfontolás. Nem volt bolond, hisz a leghalálosabb lódarázs fészekből akart mézet nyerni. Nem hibázhatott, mert Besand is éppen elég veszedelmes ellenfél volt, az ősi gonosz pedig még inkább.

Ha azonban sikerrel jár... Ha kicsalhatja tőlük titkaikat, a leghatalmasabb élő varázslóvá válhat. Szárnyára kapná a világhír, Jázmin pedig minden egyes szavát megbánná, amit az önfeláldozásról hordott össze az évek során.

Ha sikerül. De sikerülnie kell! Nem állíthatja meg sem a félelem, sem a vénség. Már csak pár hónap, és megszerzi az utolsó kulcsot is.

Bomanz oly régóta élt hazugságok álcája mögött, hogy néha már magának is hazudott. Még legjózanabb pillanataiban sem ismerte be, hogy legfőbb indítéka nem más, mint maga az Úrnő. Vele akart kapcsolatba lépni, az ő szellemképe volt, amely kezdettől fogva munkára sarkallta. A Dominátor korszakának összes hatalmassága közül az Úrnő volt a legrejtélyesebb, róla volt fellelhető a legkevesebb történelmi adat is. Néhány krónikás úgy írta le, mint a történelem legcsodálatosabb asszonyát, akit elég volt egyszer megpillantani, hogy véglegesen rabszolgájává váljon bármely halandó férfi. Akadtak, akik odáig merészkedtek, hogy ő maga volt a Dominátor mögött álló igazi erő, és csak kevesen ismerték el, hogy leírásuk alig több, mint romantikus feltevések összessége. Mások ragaszkodtak az igazukhoz még akkor is, ha nyilvánvalóan kiszínezték az eseményeket. Bomanz diákkora óta bizonytalan volt. Hol lehet az igazság?

* * *

A padlásszobában kitekerte selyemtérképét. A mai nap sem veszett kárba, hiszen felfedezett egy újabb menhirt, azonosította a hozzá kötődő varázsigéket, ráadásul talált egy TelleKurre lelőhelyet is, amely pénzt fialhat majd.

Úgy meredt a térképre, mintha a puszta akaraterejével kicsikarhatta volna belőle a szükséges információt.

Két ábrát látott maga előtt. Az egyik egy ötágú csillag volt, egy kissé nagyobb körbe zárva. Épp ilyen alakja lehetett a Sírmezőnek, amikor felépítették. A csillag ölnyi magas volt, mészkőfalak övezték. A kör jelképezte a várárkot, amelyből a sírhalmok, a csillag és a belső pentagramma felépítéséhez szükséges földet nyerhették. Manapság erre csak egy kicsi, békalencsére emlékeztető, kör alakú sáv emlékeztetett. Besand elődei minden bizonnyal elvesztették a természettel vívott küzdelmet.

Ha összekötötte azokat a pontokat, ahol a csillag karjai találkoztak, megtalálta a pentagramma alakú falat. Nyomokban ez is megmaradt, habár régen leomlott, és befonta a növényzet. Az ötszög közepén észak-déli irányba tájolva a Nagy Sírhant feküdt, a Dominátor nyugvóhelye.

A csillag legfelső ágától kezdve, az óramutató járásával azonos irányban számmal megjelölte a pontokat térképén, egytől kilencig. Mindegyikhez egy-egy Fogadott neve tartozott: Lélekorzó, Alakváltó, Éjvadász, Viharhozó, Csontcsikorgató. A külső sírhantok öt lakóját már azonosította, a belső csillag ágain nyugvók közül azonban csak kettőt: Sántát a negyedik csúcsnál és Farkastorkút a nyolcadiknál. Három másik Fogadott kilétét azonban továbbra is homály fedte.

– Ki rohadhat abban az átkozott hatodikban? – motyogta magában Bomanz, majd az asztalra csapott tehetetlenségében. Hiába próbálkozott, immár négy éve nem került közelebb a névhez, pedig már csak ez a titok választotta el a sikertől. Minden más csak technikai kérdés volt. Elég lett volna néhány védelmező varázsszó, és utána már kapcsolatba is léphetett volna a középső sírhant lakójával. A Fehér Rózsa szolgálatában álló varázslók valóságos emlékművet állítottak önnön dicsőítésüknek, de egyetlen jelzést se pazaroltak áldozataik nyugvóhelyének megjelölésére. Besand is ódákat zengett a halakról, amiket kifogott, hosszan ecsetelte, milyen csalit használt, de ritkán mutatott konkrét bizonyítékot a kapásról.

A csillag alakú terület vázlata alá Bomanz egy másodikat is felskiccelt. Ez a központi, téglalap alakú sírboltot ábrázolta, amely az észak-déli tengelyen feküdt, számos rangjelzéssel körbevéve. Sarkainál egy-egy tizenkét láb magas menhir állt, tetejükben egy-egy kétarcú bagolyfejjel. Az egyik arc kifelé, a másik befelé tekintett. Ezek a kőoszlopok alkották a Nagy Sírhantot őrző mágia első védvonalát.

A téglalap oldalai mellett kisebb körök jelölték a fából faragott bálványok sorát. Ezek közül jó néhány elkorhadt és kidőlt, a beléjük foglalt varázsigék így szertefoszlottak. Az Örökkévaló Gárdában nem szolgáltak olyan hatalmú varázslók, akik képesek lettek volna helyreállítani.

A sírhantot őrző varázsjeleket három, egyre csökkenő területű téglalap alakjába rendezték. A külsők ragadozómancsokat, a középen lévők lovagokat, a belsők pedig elefántokat formáztak. A Dominátor kriptáját azon emberek szellemei vigyázták, akik életüket áldozták legyőzéséért, még mindig készen arra, hogy megakadályozzák feltámadását. Bomanz biztos volt benne, hogy nehézségek nélkül áthaladhat közöttük, hiszen ezek a szellemek csak a közönséges sírrablókat ijeszthették el.

A három téglalap belsejébe Bomanz egy saját farkába harapó sárkányt rajzolt. A legendák szerint egy hatalmas sárkány szendergett a kripta körül, alig elevenebben, mint a Dominátor vagy az Úrnő. Azt regélték, évszázadokon át várakozik, mindaddig, amíg valaki meg nem kísérli felébreszteni az odabent alvó Gonoszt.

Bomanz semmiképpen sem bánhatott el a sárkánnyal, de erre nem is volt szükség, hiszen ő nem akarta felnyitni a kriptát, csak szót váltani a lakójával.

A pokolba! Ha meg tudná szerezni a régi Gárda egyik tagjának amulettjét... Annak idején minden gárdista ilyeneket viselt, hogy a Sírmező területén belül is elláthassák feladatukat. Habár ezek a varázstárgyak még mindig léteztek, ma már nem használták őket. Besand persze viselt egyet, és szorgalmasan összegyűjtötte a többit is.

Besand, az a zavarodott agyú szadista! Bomanz elismerte ugyan, hogy a Vigyázó a legközelebbi ismerőse, de semmiképpen sem nevezte volna barátjának. Soha! Mégis, szánalmas, hogy ahhoz az emberhez volt a legtöbb köze, aki örömmel csapna le a legkisebb lehetőségre is, hogy megkínozhassa és akasztófára küldje őt.

Mit is mondott arról a nyugdíjba vonulásról? Lehet, hogy van még valaki, aki emlékszik a Sírmezőre?

– Bomanz! Jössz végre enni?

A férfi válogatott átkokat morzsolt el a fogai között, majd összetekerte a térképet.

* * *

Az álom azon az éjjelen is eljött. Mintha szirének éneke hívogatta volna.

Ismét fiatal volt és független. Egyedül sétált a háza melletti utcán, amikor egy nő intett felé. Azelőtt sosem látta, nem tudta, ki volt, de nem is törődött vele. Szerette. Felnevetett örömében, és karját kitárva felé rohant, de nem jutott hozzá közelebb. A tünemény arca elkomorodott, és áttetszővé, légiessé vált, majd eltűnt.

– Ne menj! – szólította. – Kérlek!

Hiába.

Az asszony eltűnt, és magával vitte a napot is. Álmát sötét, csillagtalan éjszaka falta fel. Egy sosem látott erdő tisztása felett lebegett. Lassan, nagyon lassan ezüstszínű fény derengett fel a fák felett, majd egy hatalmas csillag tűnt elő, ezüstcsóvát húzva maga után. Nézte, amint akkorára nő, hogy már eltakarta az ég nagy részét. Bizonytalanságot érzett, majd félelem fogta el.

Egyenesen felém tart!

Az ezüstös gömb már eltakarta az egész eget, majd arcot öltött... egy nő arcát.

– Bo, nyugodj meg!

Jázmin ismét rápaskolt. A férfi felült az ágyában.

– Mi történt?

– Ordítoztál. Már megint az a rémálom gyötör?

Bomanz hallotta, ahogy szíve kalapál. Felsóhajtott. Nem bírja már sokáig, kegyetlenül megöregedett.

– Igen – felelte rekedten. – Ugyanaz.

Az álom rendszertelen időközökben jelent meg.

– Most még a szokásosnál is rosszabb volt.

– Talán kellene keresned egy álomkuruzslót!

– Odakint? – horkant fel megvetően. – Ugyan, nincs rá szükségem.

– Hát persze, hogy nincs! Biztosan csak a lelkiismereted gyötör, mert vissza akarod csalni Stancilt Evezővárosból.

– Badarság! Aludj inkább!

Maga is megdöbbent, amikor az asszony a fal felé fordult, és abbahagyta a veszekedést. Bomanz a sötétségbe meredt. Mintha valami megvilágosodott volna előtte, fájdalmasan tisztává váltak a dolgok. Mintha az álom arra figyelmeztetné, hogy ne üsse bele az orrát valamibe.

Lassan azonban visszatért az érzés, ami az álom elején kerítette hatalmába. Mintha hívogatná valaki, mintha alig egyetlen lépés választaná el szíve leghőbb vágyától. Nagyszerűen érezte magát. Megnyugodott. Mosolyogva aludt el.

* * *

Besanddal együtt figyelték, ahogy a Gárda tagjai kiirtják a bokrokat a Bomanz által kiszemelt területről. Bomanz kiköpött.

– Fel ne gyújtsd az egészet, te marha! Állítsd le őket, Besand!

A vén gárdista megrázta a fejét, és rászólt az egyik katonájára, aki égő fáklyával közeledett egy rakás levágott növényhez.

– Fiam, ne gyújtsd meg, még szétterjed a füstje! Mérges szömörce.

Bomanz vakaródzott, és eltöprengett rajta, hogy társa vajon mitől lett ilyen belátó? Besand önelégülten elmosolyodott.

– Ha csak rágondolsz, máris az egész testedben viszketsz, mi?

– Pontosan!

– Most valami másfajta viszketésre gondoltam. – Előremutatott; Bomanz látta, hogy konkurense, Men fu biztonságos távolból figyeli őket.

– Soha az életben nem gyűlöltem még senkit, de ez a seggfej kísértésbe hoz – dörmögte. – Nincs benne semmi becsület, közönséges tolvaj és csaló!

– Nagy szerencséd Bo, hogy én is ismerem.

– Hadd kérdezzem már meg Besand, úgy értem, Besand Vigyázó, őt miért nem cseszegeted, ahogy engem? És mit értesz az alatt, hogy szerencsés vagyok?

– Megvádolt téged azzal, hogy Feltámasztó vagy. Nem hiszek neki, hiszen tudom, sok egyéb jellemhibája mellett is gyáva, mint a sakál. Meg aztán neki nincs is annyi esze, hogy elfeledett ereklyéket kutasson fel.

– A kis szopós megrágalmazott? – hördült fel Bomanz. – Ha fiatalabb lennék pár évvel, én...

– Nyugalom, megkapja a magáét, Bo! Tudom, hogy tökös gyerek vagy, de soha nem sikerült rajtakapnom téged.

– Na, jön a szokásos sóder – forgatta a szemét lemondóan Bomanz. – Most jönnek a jól ismert ködös vádak, mi?

– Nem olyan ködösek, mint gondolnád, cimbora! Ismerlek, és tudom, hogy erkölcsi nulla vagy, nem hiszel a gonosz létében, ráadásul még akkor sem ismernéd meg, ha a seggedbe harapna! Csak a legkisebb tanújelét add, hogy nem tévedek, és elkapom a töködet. A gonosztevők dörzsöltek, de előbb vagy utóbb elárulják magukat.

Bomanz egy pillanatig megszédült, de rájött, Besand csak a zavarosban halászik. A Vigyázó jó horgász volt, megdöbbenve konstatálta, hogy megremegett a félelemtől.

– Okádnom kell a kis játékaidtól! Ha tényleg lenne ellenem bármilyen bizonyítékod, már lecsaptál volna rám, mint gyöngytyúk a takonyra! A törvények soha nem jelentettek nektek szart sem! Biztosan hazudsz Men fuval kapcsolatban is. Még a saját anyádat is megvádolnád, ha valami nála is nagyobb semmirekellő beárulná! Te beteg vagy, Besand. Egy agybeteg pondró. Már azt sem tudod, milyen fenyegetőzés nélkül beszélni!

– Ne tedd próbára a türelmemet, Bo!

Bomanz elhallgatott. Egy darabig ingadozott, nem tudta, félelmére vagy haragjára hallgasson-e. A Vigyázó valóban különösen türelmes volt hozzá. Talán azért, mert szüksége volt rá, hogy ne zavarodjon meg végleg. Besandnak csak civil kellett, akit terrorizálhat.

Talán én igazolom a többi tettét? Én lennék a nép, amelyet védelmeznie kellene? Dögvészes egy tréfa lenne! És hogy nyugdíjba vonul... Tán csaknem többet mondott el, mint amennyit felfogtam? Esetleg most, távozás előtt minden szálat el akar varrni? Talán mégsem olyan kötelességtudó, mint amilyennek mutatja magát. És mi van, ha az utódja is egy szörnyeteg lesz, akit nem fogok tudni átverni azzal a trükkel, amivel Besandot? Talán úgy érkezik majd, akár egy dühöngő bika az arénába. És hogy Tokar Feltámasztó lenne? Hogy illik ez a képbe?

Mi a gond? – kérdezte Besand aggodalmas hangon.

– A gyomorfekélyem kínoz.

Bomanz megdörzsölte a halántékát, remélve, hogy helyzetét nem rontja tovább egy hirtelen érkező fejfájás.

– Szúrd le a jelzőzászlóidat! Men fu még a végén kihasználja az alkalmat.

– Igaz – bólintott Bomanz, és fél tucat karót vett elő a csomagjából. Mindegyikre sárga rongydarabot kötött. A földbe szúrta őket, hogy a régi szokás szerint megjelölje területét. Men fu éjszaka kilophatta volna a karókat, és leszúrhatta volna a sajátjait, hiszen itt csak a kincskeresők közötti szokásjog számított, törvény nem szabályozta működésüket. Men fu olyan ember volt, aki az erőszakon kívül minden aljasságra hajlandó volt.

– Bárcsak itt lenne Stancil! – sóhajtott fel Bomanz. – Őrizhetné a helyemet éjjel.

– Hallottam, hogy hazajön. Ne aggódj! Men fura majd rámordulok, az visszatartja pár napig.

– Igen, hazajön. Nagyon várjuk, négy esztendeje nem volt itthon.

– Jóban van Tokarral, ugye?

Bomanz villámgyorsan felé fordult.

– Soha nem adod fel, te gané, mi?

Halkan és lassan beszélt, a szokásos átkozódás és gesztikulálás nélkül, de szavaiban iszonyatos harag rejtőzött.

– Rendben, Bo, abbahagyom.

– Jól teszed. Rohadtul jól! Nem akarom azt látni, hogy egész nyáron a nyomában kúszol, értetted?

– Azt mondtam, abbahagyom. Nyugi!

8

A SÍRMEZŐ

Szarka szabadon sétálgathatott a Gárda főhadiszállásán. Az épület belső falain több tucat, a régi Sírmezőt ábrázoló festmény díszelgett. Takarítás közben gyakran borzongva nézte ezeket. Nemcsak ő érzett így. A Dominátor szökési kísérlete Fenyvesben az Úrnő egész birodalmát alapjaiban rengette meg. Amióta a Fehér Rózsa legyőzte, hátborzongató történetek keringtek kegyetlenségéről, amelyek az évszázadok folyamán egyre szörnyűségesebbé váltak.

A Sírmező csendben terpeszkedett, az őrök semmi gyanúsat nem észleltek, az emberek pedig egyre inkább biztonságban érezték magukat, hiszen a Gonosz utolsó ütőkártyáját is kijátszotta.

Tévedtek.

Csak várakozott.

Ideje végtelen volt, a halál sem árthatott neki. Hiába reménykedett azonban abban, hogy túléli ellenfelét, hisz az Úrnő is halhatatlan volt, és gondosan ügyelt rá, hogy senki ne nyithassa fel férje sírját.

A képek előrehaladott pusztulásról és romlásról tanúskodtak. Még a legújabb is csak röviddel az Úrnő feltámadása után készült. A Sírmező még akkor is sokkal szebb és érintetlenebb volt, mint ma.

Szarka időnként kisétált a város szélére, hosszasan nézte a Nagy Sírhantot, és néha lemondóan megrázta a fejét.

Valaha léteztek olyan amulettek, amelyek segítségével a Gárda tagjai sértetlenül járhattak-kelhettek a Sírmezőt óvó mágikus csapdák között, ezek a varázseszközök azonban elkallódtak az idők során. A gárdisták így csak egyet tehettek: vártak és figyeltek. Sok unalmas év telt el, és Szarka lassan a város megszokott lakója lett. Ritkán beszélt ugyan, de időnként megjelent a Kék Fütykös kocsmában, és a többi nagyotmondóhoz hasonlóan ő is elmesélt egy ködös történetet a forsbergi hadjáratról, miközben különös tűz ébredt a szemében. Senki sem kételkedett benne, hogy valóban ott volt, bár kétségkívül kissé szemellenzősen emlékezett vissza rá.

Nem voltak közeli barátai, bár pletykálták, hogy néhanapján sakkozik a Vigyázóval, Nyájas ezredessel, akinek időnként apró szívességeket is tesz. Ott volt még a zöldfülű Case is, aki mohón hallgatta a történeteit, és elkísérte hosszú sétáira. Azt beszélték, Szarka tud olvasni is, Case pedig ezt is szeretné eltanulni tőle.

Senki sem járt azonban házának második szintjén. Éjnek évadján itt próbálta kihámozni az igazságot egy régi történetből, amelyet szinte felismerhetetlenné torzított az idő és a szándékos hazugságok.

Csak egyes részletek voltak titkosítva, a szöveg nagy részét sietősen kaparták papírra TelleKurréul, a Dominátor kora alatt használt nyelven. Elszórtan akadt benne egy-egy rövid rész UchiTelle nyelven is, amely a TelleKurre helyi változata volt. Időnként, a nehézkes passzusokkal bajlódva Szarka szélesen elmosolyodott, amikor eszébe ötlött, hogy talán ő az egyetlen élő ember, aki keresztül tudja vágni magát a sokszor töredékes szövegen. „Mindent a klasszikus műveltségemnek köszönhetek” – mormolta magában gunyorosan. Ha nagyritkán régi emlékképek kínozták, hosszú éjszakai sétára indult, hogy kiűzze őket agyából. Tudta, a régi idők szellemei elől csak a halál jelent menekvést.

Mesteremberként tekintett magára, tökéletes kardot készítő fegyverkovácsként. Csakúgy, mint elődje, aki ebben a házban élt, ő is annak szenteli életét, hogy az elveszett tudás egy darabját kutassa.

* * *

A szokatlanul nyirkos őszt hosszú tél követte. Az első hó hamar lehullott, és a kemény havazás egészen a megkésve érkező tavaszig tartott. A Sírmezőtől északra elterülő erdőségekben csupán kis létszámú klánok tengették életüket. Vadászaik időnként feltűntek a városban, hogy ételre cseréljék prémjeiket, amelyekért Evezővárosban magas árat fizettek.

Az öregek azt beszélték, hogy az elhúzódó tél valami még rosszabbnak az előjele. Persze az öregek mindig zordabbnak vagy éppen enyhébbnek látták az évszakokat, de soha nem éppen ugyanolyannak, mint a régieket.

Elérkezett a tavasz, az olvadás felduzzasztottá a folyókat és a patakokat. A Komor folyó, amely három mérföld hosszan kanyargott keresztül a Sírmezőn, hatalmas területeket árasztott el. Az árvíz olyan látványos volt, hogy a városlakók a közeli hegytetőre zarándokoltak, ahonnan nagyszerű volt a kilátás.

A legtöbben hamar megunták a látványt, de Szarka mégis el-elbicegett a folyóig, valahányszor a készséges Case is el tudta kísérni.

– Miért érdekel annyira a folyó, Szarka? – érdeklődött a zöldfülű.

– Nem is tudom... Talán az üzenete miatt.

– Ezt hogy érted?

Szarka a barnásan kavargó víztömegre mutatott, amely hatalmas fatörzseket sodort magával.

– Látod, milyen hatalmas, és mekkora ereje van? Szerintem ez kitűnően mutatja, milyen aprók is vagyunk.

– Igen – bólintott Case –, épp így érzek, amikor a csillagokat nézem.

– Valóban, nagyon hasonló, de ez valahogy közelebb van hozzánk, nem?

– Hát, valahogy úgy... – Case láthatóan zavarba jött, Szarka pedig elmosolyodott.

– Menjünk vissza! Magasan vagyunk ugyan, de felhős az ég, és ha esni fog, ebből a dombból hamar sziget lesz.

Case átsegítette Szarkát a süppedősebb területeken, és felmentek a dombok tetejére, amelyek egy ideig távol tartották a folyót a megművelt területektől. Most kisebb tó hullámzott a földeken. Elég sekély volt ugyan, hogy átgázoljanak rajta, de attól még kockázatos vállalkozás maradt. A szürke ég tükröződött vissza a vízen, csak a Nagy Sírhant tűnt ki belőle, mint rút daganat a táj arcán. Szarka összerezzent.

– Még mindig ott van.

Case lándzsájára támaszkodva figyelt, és csak udvariasságból követte társa tekintetét. Zavarta a szitáló eső, hazafelé húzta már a szíve.

– A Dominátorról beszélek, kölyök. Nem szökött meg, ó, nem! Csak vár, vár, és egyre keserűbben gyűlöl bennünket, élőket.

A regruta felnézett a Szarka hangjából kitűnő indulat hallatán. Látta, hogy Szarka rémültnek tűnik.

– Ha egyszer elszabadul, mindennek vége!

– De az Úrnő végzett vele Fenyvesben, nem?

– Ugyan, dehogy! Csak megállította egy időre, de nem pusztította el. Talán lehetetlen is, viszont... kell, hogy legyen valami módja! Biztosan sebezhető valahogy, bár ha még a Fehér Rózsa sem tudott neki ártani...

– A Rózsa nem volt elég erős, hiszen még a Fogadottakkal sem volt képes elbánni, sőt még azok szolgáival sem! Mindössze béklyót vert rájuk, és eltemette őket ide. Az Úrnőnek és a lázadóknak kellett...

– A lázadók? Nem hinném. Egyedül ő tette. – Szarka továbbsántikált, s makacsul bámulta a Nagy Sírhantot.

Case néha attól félt, hogy Szarka szenvedélyévé vált a Sírmező. Mint a Gárda tagjának, a gyanakvás is a feladatai közé tartozott. Habár az Úrnő már a nagyapja idején leszámolt a Feltámasztókkal, a Nagy Sírhant tovább őrizte sötét titkát. Nyájas Vigyázó aggódott amiatt, hogy valami féleszűnek ismét eszébe juthat ez az ostobaság. Figyelmeztetni akarta idősebb barátját, de nem jutott eszébe semmi kellően tapintatos forma.

Szél zavarta fel a tavat, hullámok indultak a Sírhanttól a part felé. Mindketten megborzongtak.

– Bárcsak jobb idő lenne már! – morogta Szarka. – Kérsz egy teát?

– Persze.

* * *

A nyár azonban késett, az idő nyirkos és hűvös maradt. Amikor a Komor folyó végül leapadt, óriási szálfák maradványaival behintett pusztaságot hagyott maga után, a folyó medre pedig fél mérfölddel nyugatra vándorolt. Az erdei klánok vadászai nem zavartatták magukat, tovább kereskedtek a prémekkel.

Szarka már kis híján teljesen újjávarázsolta házát, amikor munka közben váratlan szerencse érte. Egy szekrényen dolgozott éppen, amikor véletlenül elejtette a ruhák felakasztására szolgáló farúdat. A bot szilánkokra tört, amikor padlót ért. Szarka letérdelt, és szemügyre vette a darabokat. Szíve gyorsabban kezdett verni, amikor észrevette, hogy egy vékony selyemtekercs rejtőzött a rúd belsejében. Óvatosan összeillesztette a töredékeket, és az emeletre vitte őket.

Dobogó szívvel, figyelmesen, vigyázva megszabadította a selymet a szálkáktól, és kitekerte.

Bomanz térképét tartotta a kezében. Minden rajta volt: a sírok, bálványok helye és elhelyezésük magyarázata, hatalmuk mértéke és az ellenük óvó varázsigék. A TelleKurre nyelvű feljegyzések megemlítették a Fogadottak azon szolgáinak nevét is, akik vezérükkel együtt tértek sírba. Jelölte a Sírmezőn kívüli nyughelyeket is, habár a közkatonák nagy többsége tömegsírba került.

A csata egy pillanatra megelevenedett Szarka szeme előtt; szinte látta, ahogy a Dominátor emberei csatarendbe állnak, aztán mind egy szálig elhullanak. A Fehér Rózsa hordái hullámokban támadtak, és tömegekben haltak meg a Nagy Üstökös lángoló jatagánként izzó csóvája alatt, hogy végre bebörtönözhessék a Gonoszt.

Csak a képzeletére támaszkodhatott, mivel az ütközetről nem maradtak fent megbízható leírások.

Mélyen együtt érzett Bomanzzal, a szegény kis álmodozóval, aki egykor az igazságot kereste. Úgy találta, közel sem érdemelte ki sötét hírét.

Szarka egész éjjel a térképet tanulmányozta, egészen addig, amíg tartalma szinte már a csontjaiba ivódott. Habár nyelvezetét nehezen értette, jó pár apróságot megvilágított a Sírmezővel kapcsolatban, és választ adott arra a kérdésre is, milyen ember volt a varázsló, aki egész felnőttkorát a vidék tanulmányozásának szentelte.

Hajnali fény szűrődött be az ablakon. Szarka egy pillanatig komolyan eltöprengett: vajon őt is elragadja ugyanaz a végzetes szenvedély?

9

A FÉLELEM FÖLDJE

A Hadnagy rázott fel.

– Elmóék visszatértek, Vészmadár. Falj valamit, aztán jelentkezz a tanácsteremben!

Keserű ember volt, és napról napra tovább keseredett. Néha már-már megbántam, hogy rá szavaztam, amikor a Kapitány meghalt Fenyvesben, no de utódjának kijelölése végakarata része volt!

– Mindjárt megyek – feleltem, és összekaptam magam. Felöltöztem, megigazgattam a papírjaimat, és csendben szégyenkeztem, hiszen annak idején a Kapitány döntéseiben is kételkedtem, mégis, amikor le akart mondani, nem engedtem.

Hajlékom egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy orvosé. A falakat padlótól plafonig könyvek takarták. A legtöbbet el is olvastam, miután megtanultam a nyelvet is, amelyen íródtak. Néhányuk olyan régi volt, akár maga a Sereg. Régen elmúlt évszázadokról meséltek. Templomokból, palotákból vagy polgárházakból rabolt iratok voltak mind. A legértékesebb és legérdekesebb mind közül a Dominátor birodalmának felemelkedéséről és fénykoráról szólt.

Igen kevés volt a TelleKurre nyelvű közülük, hiszen a Fehér Rózsa követői nem a kíméletes győztesek fajtájából valók voltak. Nemcsak könyveket, hanem egész városokat perzseltek fel, gyermekeket és asszonyokat hurcoltak el, műtárgyakat romboltak szét, szent helyeket gyaláztak meg. A háború mocskos, még akkor is, ha nemes célokért vívják.

Kevés dolog maradt hát meg a régi időkből, amikor a történelmet még nem a győztesek írták.

Nagyon sajnáltam, hogy Holló már halott, hiszen azon kevesek közé tartozott, akik az Úrnő legszűkebb belső körén kívül pompásan értették az írott TelleKurrét.

Manó dugta be a fejét az ajtón.

– Jössz, vagy maradsz?

Felsóhajtottam, és elpanaszoltam neki, amin az előbb gondolkodtam.

– Zokogd ki magad a nőd vállán – nevetett fel –, ő tuti segítene rajtad!

– Ó, mikor fogod már be a pofád?

Tizenöt éve írtam az utolsó egyszerű kis románcomat az Úrnőhöz, még a lázadás bukását okozó menetelés előtt. Hát, gondoskodnak róla a fiúk, hogy sose felejtsem el!

– Soha a büdös életben, Vészmadár! Elvégre ki más töltött vele egy egész éjszakát, és ki hentergett vele kettesben a repülőszőnyegén?

Bárcsak végre elfelejthettem volna! Az a rémület időszaka volt, nem a szerelemé.

Az Úrnő előtt nem maradtak észrevétlenek krónikási késztetéseim, és arra kért, mutassam be a dolgokat az ő szemszögéből. Nem mondta, mit írhatok le, és mit nem, én pedig gondosan ügyeltem rá, hogy pártatlan és tárgyilagos maradjak. Emlékeztem rá, hogy bizonyosan saját bukását várta, és azt akarta, hogy igaz története is fennmaradjon.

Manó a papírhegyre nézett.

– Nem boldogulsz, mi?

– Nem hiszem, hogy lehetséges egyáltalán. Bármit is fordítok, a végén kiderül róla, hogy szart sem ér. Volt már határidőnapló, bevásárlólista, szerelmes levelek zsákszámra, de mind öregebb, mint amit én keresek.

Manó felvonta a szemöldökét.

– Azért próbálkozom. Kell, hogy legyen itt valami hasznos is. Amit például Sóhajtótól szereztünk, még abból az időből, amikor lázadó volt. Ő is fontosnak tartotta, a mi kis mentorunk, Lélekorzó meg egyenesen sorsdöntőnek.

– Néha az egész több, mint a részek puszta összessége – jegyezte meg Manó. – Talán keresd az összefüggéseket.

Ez a gondolat bennem is felötlött korábban. Egy hirtelen felbukkanó név sok régi emléket fedhet fel ismét. Reméltem, rátalálok valamilyen nyomra. Időm volt, hiszen az Üstökös sokára tér még vissza.

Azért maradtak kételyeim.

* * *

Kedves nagyon fiatal még, alig jár húszas évei közepén. Nem éppen egy hamvas leányka, hiszen sok nehéz évet élt már át. Az igazat megvallva nem is igazán nőies, elvégre esélye sem volt rá, hogy beletanuljon. Hiába rohadtunk már két éve itt, egyikünk sem gondolt rá nőként.

Elég magas, alig két hüvelyknyivel alacsonyabb hat lábnál. Szeme fakókék színű, tekintete gyakran kifejezéstelen, de a nézésével valóságos jégkardként döfi keresztül a vakmerőt, aki ellentmond neki. Haját szőkére szívta a nap, és praktikus okokból rövidre is vágatta. Öltözéke sokkal inkább célszerű, mint csinos, és akik először látják, gyakran meg is ütköznek rajta, mennyire férfi módra öltözik. Azt azonban előbb-utóbb mindenki elismeri, hogy képes úgy kezelni az ügyeket, mint bármelyik férfi.

Nem akart ő Fehér Rózsa lenni, de megbékélt sorsával, és makacs céltudatossággal folytatta küldetését. Fiatal kora ellenére szokatlanul bölcs volt. Holló jól kitaníthatta az együtt töltött évek alatt.

* * *

A gyűlésterem földfalú, füstös és zsúfolt lyuk volt, még akkor is, ha senki nem tartózkodott odabent. A sok mosdatlan férfitest szaga mélyen a falakba ivódott. Kedves fel-alá járkált, amikor befutottam. Az Evezővárosból elsőnek érkezett futáron kívül Nyomolvasó, Zsineg, majdnem a teljes Fekete Sereg, és néhány kívülálló volt még jelen. Intettem, amikor beléptem. Kedves testvéreként ölelt át, és megkérdezte, van-e valami jelentenivaló. A csapatnak szavakkal, neki jelekkel tudattam mondandómat.

– Biztos, hogy nincs meg az összes írás, amit a Fellegek Erdejében találtunk. Ezt nemcsak azért gondolom, mert nem találom, amit keresek, hanem mert minden, amim van, régi szar.

Kedves átlagos külsejű nő, semmi feltűnő nincs benne, de kitűnik különleges elszántsága és megtörhetetlen akaratereje. Megjárta a poklot gyermekkorában, és többé már nem ijed meg tőle.

Nem látszott boldognak.

Kevesebb az időnk, mint gondoltuk – közölte jelbeszéddel.

Csak fél szemmel figyeltem rá, titokban azt néztem, látok-e kapcsolatot Nyomolvasó és a másik nyugati között. Nem tetszett nekem a fickó pofája, és reménykedtem benne, hogy találok valamit, ami igazolja előérzetemet, de hiába. Persze, ez nem is meglepő, hiszen szervezetünk sejtszerű felépítése nem teszi lehetővé, hogy szimpatizánsaink megismerjenek bárki mást sejtjeik tagjain kívül.

Kedves Manót és Félszeműt kérdezte ki utánam. Manó a legpanaszosabb hangját szedte elő.

– Minden, amit eddig hallottunk, igaz. Megerősítik a helyőrségeket, és résen állnak. Zsineg többet mondhat erről. Ez a küldetés hatalmas szopás volt! Vártak ránk, és végigkergettek bennünket a Földön. Segítséget nem kaptunk, már az is nagy szerencse volt, hogy egyáltalán elhúzhattuk a belünket.

Érdekes módon a menhirek és fura haverjaik mintha a mi oldalunkon álltak volna. Nem értettem a dolgot, de az egész fajtájuk rejtély volt számomra. Csakis sajátos szeszélyük diktálja nekik, hogy kit segítenek vagy éppen akadályoznak.

Kedvest nem érdekelték túlzottan a balul sikerült portya részletei, inkább Zsineghez fordult, aki végül megszólalt.

– Fogadottak vezette seregek gyülekeznek a Félelem Földje minden sarkában.

– Fogadottak? – kérdeztem tőle döbbenten, hiszen csak kettőről tudtam, de ő mintha sokkal többről beszélt volna.

Megborzongtam. Régóta terjengtek pletykák, hogy az Úrnőről azért nem hallani újabban, mert Fogadottak új nemzedékét neveli ki. Egy szót se hittem el belőle. Ebben a korban már nem éltek olyan gigászi életerővel bíró alakok, mint akik közül a Dominátor válogatott régen. Lélekorzó, Akasztott Ember, Éjvadász, Alakváltó, Sánta és társaik éppolyan nagystílű gazemberek voltak, akár maga az Úrnő, vagy éppen a Dominátor. Ez gyenge, puhány korszak, amelyben talán csak Kedves és Sóhajtó bír elegendő erővel.

– Igazak a pletykák, uram – válaszolt Zsineg lesütött szemmel.

„Uram”. Én. Utáltam az egészet, mégis le kellett nyelnem.

– Mondd!

– Talán nem olyan erősek, mint Viharhozó vagy Farkastorkú voltak, de mégiscsak Fogadottak – mosolyodott el reszketegen. – Tucker nagyúr szerint a régi Fogadottak vad sátánfajzatok voltak, szeszélyesek, mint a tornádó, de ezek az új husik olyan kiszámíthatóak, mint egy hivatalnok. Érti, miről beszélek, uram?

– Igen, folytasd csak!

– Azt mondják, hat új Fogadott van. Tucker nagyúr szerint csak az első bevetésükre várnak. Talán ezért lehet az a nagy csoportosulás a Félelem Földje körül, mert azon versengenek, melyikük pusztíthat el bennünket.

Tucker a leghűségesebb ügynökünk, azon kevesek egyike, akik túlélték Rozsda hosszú ostromát. Az Úrnő elleni gyűlölete szinte nem ismert határokat.

Zsineg furán nézett. Mintha tétovázna megosztani velünk a további híreket. Valószínűleg azok sem voltak valami szívderítőek.

– Mi van még? – horkantam rá. – Ki vele!

– Az új Fogadottak neveit csillagokba vésik, és ezeket feltűzik a főhadiszállásukra. A rozsdai parancsnok neve Kegyelt. Azon az éjszakán kelt fel a csillaga, amikor megérkezett a repülőszőnyeg, bár ő maga még nem mutatkozott.

Furcsa. Egyetlen szőnyeg sem érheti el Rozsdát anélkül, hogy el ne repüljön a Félelem Földje felett, a menhirek mégse tettek említést ilyesmiről.

– Kegyelt? Érdekes. És a többi?

– Fejfában a csillagon a Ragyás név szerepelt.

– Jobban szerettem, amikor még olyan beszédes neveik voltak, mint a Lélekorzó vagy az Arctalan! – nevettem fel.

– A fagyfellegi fickót Lopakodónak hívják.

– Ez egy fokkal jobb – bólintottam.

Kedves óvatosan rám pillantott.

– Bánatban Pallérozottnak nevezik, Hüvelyesben meg Viszályszítónak.

– Viszályszító. Ez sem rossz.

– A Föld nyugati határát Sóhajtó és Zarándok uralja, a főhadiszállásuk Köpet.

Egy darabig számlálgattam, de nem stimmelt a dolog.

– Két régi és az öt új. Mi van a hatodikkal?

– Nem tudom, de valószínűleg ő a legfelsőbb parancsnok. A csillaga egy erődön van, Rozsda határában.

Mocskosul zavart, ahogy ezt mondta. Teljesen belesápadt, és reszketni kezdett. Rossz előérzetem támadt, tudtam, hogy nagyon nem fog tetszeni, amit mondani fog.

– A csillagon a Sánta pecsétje van.

Néha nagyon utálom, amikor igazam van. Úgy láttam, ez a többieknek sem tetszett.

– A kurva életbe! – visította el magát Manó.

– A büdös francba! – csatlakozott hozzá Félszemű.

Leroskadtam ott, a tanácsterem közepén, és a kezembe temettem az arcomat. Sírni lett volna kedvem.

– Lehetetlen! Én öltem meg, a két kezemmel! – mondtam, de ahogy kimondtam, már magam sem hittem el többé. – Hogy lehet ez?

– Nem viseli el, ha elveszíti egy jó emberét – szólt Elmo nyugodtan, de látszott rajta, hogy őt is megrázta a hír.

A Fekete Sereg és a Sánta közötti viszály azóta tartott, amióta elértük a Kínok Tengerétől északra fekvő földeket. Ebben az időben csatlakozott hozzánk az opáli Holló is, akit Sánta követői fosztottak meg vagyonától. Holló kemény fickó volt, és semmitől nem félt. Keményen visszavágott Sántának, a legjobb embereit ölte meg. Végül kereszteztük egymás útját a Fogadottal. Innentől kezdve minden egyes alkalommal rosszabb lett köztünk a viszony. A Fenyvesben történtek után Sánta úgy gondolta, eljött az ideje, hogy kicsináljon minket, de csapdába csaltuk.

– Bármibe lefogadtam volna, hogy végeztem vele – motyogtam kétségbeesetten. Soha életemben nem voltam még olyan reményvesztett, mint most. Szinte pánikba estem, és ezt Félszemű is észrevette.

– Most mit hisztizel, Vészmadár? Egyszer már lenyomtuk a mocskot!

– Kussolj, baromarcú! Nem érted, hogy ő egyike az igazi, régi Fogadottaknak? Persze, hogy eddig túléltük, mert ez lesz az első alkalom, hogy teljes erejével támad ellenünk! Nyolc Fogadott és öt sereg támad majd ránk, mi pedig alig vagyunk hetvenen ebben a kurva lyukban!

Iszonyú látomások gyötörtek. Lehet, hogy a legtöbb Fogadott csak másodosztályúnak számított, de sokan voltak, haragjuk az egész Földet lángba boríthatja. Ráadásul elég jól ismerik a terepet, hiszen Sóhajtó lázadó korában és Fogadottként is harcolt itt, mi több, a keleti háború leghíresebb csatáit is itt nyerte meg.

Lassan ismét képes voltam logikusan gondolkodni, de a jövő továbbra is meglehetősen sötétnek tűnt. Különösen az aggasztott, hogy Sóhajtó kiválóan ismeri ezt a helyet, sőt, még talán szövetségesei is lehetnek errefelé.

Kedves megérintette a vállamat, és ez jobban megnyugtatott, mint ezer szó. Úgy tűnt, egyáltalán nem rendítették meg a hírek.

Most már legalább tudjuk – közölte mosolyogva.

A jövő bizonytalannak és veszélyesnek látszott. Hosszan várakoztunk az üstökös eljövetelére, de hiába, most a puszta túlélésre kellett játszanunk. Megpróbáltam valami biztatót mondani.

– Sánta igaz neve valahol fel van írva, de... – éreztem, itt vége is a jó híreknek –, de azt hiszem, az a papír nincs ott, ahol lennie kellene.

Kedves kíváncsi pillantást vetett rám. Néma lévén, igen kifejező volt az arcjátéka.

– Egyszer össze kell ülnünk, és meg kell beszélnünk, mi történt Holló irataival. Sok igen fontos feljegyzés hiányzik, pedig amikor Lélekorzónak adtam őket, még megvoltak, és akkor is láttam a papírokat, amikor visszakaptuk őket. Vajon hova tűnhettek azóta?

Még ma éjjel foglalkozom a dologgal – jelezte Kedves. Zavartnak látszott, talán azért, mert Holló került szóba. Tudtuk, hogy apjaként szerette egykoron, de azt hittük, már nem jelent neki annyit az emléke. Elképzelhető azonban, hogy sok titkot őrzött még, hiszen semmit nem tudtunk Holló életéről, amióta elhagyta a sereget. Halála mindannyiunkat megdöbbentett. Ostoba és értelmetlen halált halt: egy nyilvános fürdőben vízbe fulladt.

A Hadnagy elmondta, hogy vannak éjszakák, amikor Kedves álomba zokogja magát. Nem tudta, mi lehet az oka, de gyanította, hogy Holló emléke lehet a háttérben. Néha kérdezősködtem, mi történt velük a kettesben eltöltött évek során, de soha nem válaszolt. Úgy vettem észre, hogy mélyen elszomorodik, ha visszagondol azokra az időkre. Most azonban összeszedte magát, majd Nyomolvasó és a kutya felé fordult, hogy kihallgassa őket. Mögöttük Elmo állt, ügyelt, hogy ne tegyenek semmiféle hirtelen mozdulatot. Azok nem is moccantak, ismerték a Fekete Sereg veszett hírét.

Végül azonban nem került sor a kihallgatásukra. Az őr riadót kiáltott.

Már kezdtük nagyon unni.

* * *

A lovas már átkelt a patakon, és a korallok között járt. Lova pofáját hab borította, látszott, hogy soha többé nem lesz képes vágtázni. Sajnáltam szegény állatot, de biztos voltam benne, a férfinak jó oka volt rá, hogy szinte a halálba hajszolja.

Két Fogadott indult neki éppen a mágiatagadó mező határán, egyikük lila mennyköveket hajigált, de ezek elenyésztek, mielőtt elértek volna idáig.

– Mindig meg akartam tanulni ezt a trükköt – ábrándozott Félszemű.

– Nem rossz, de ezt kapd ki! – visított fel Manó, és a másik irányba mutatott. Hatalmas, kékesfekete mantaráják kaptak szárnyra a rózsaszín korallszirtek közül. Lehettek vagy tucatnyian, habár nehéz volt megszámolni őket, ahogy összevissza vitorláztak odafent, gondosan ügyelve rá, hogy egyik se fogja el a másik elől a szelet. Fajtáik igazi óriásai voltak, szárnyaikat majdnem száz lábnyira terjesztették ki. Amikor elég magasra értek, párokban felfejlődtek a Fogadott köré.

A lovas eközben megtorpant, és kizuhant a nyeregből. A hátából nyíl meredt elő, de tudatánál volt, sőt még ahhoz is volt ereje, hogy elordítsa magát:

– Jel!

A mantaráják szinte lebegni látszottak a levegőben, habár tudtuk, hogy vagy tízszer gyorsabban haladnak, mint egy futó ember. Az első pár elhúzott a legközelebbi Fogadott felé, aki már behatolt Kedves mágiatagadó zónájába. Vakító villámot lövelltek ki magukból. Tudtuk, hogy ezek ott is hatásosak, ahol a Fogadottak varázslatai nem.

Az egyik mennykő lecsapott, a repülőszőnyeg pedig megpördült találata nyomán, és forogva a föld felé zuhant. Diadalüvöltésben törtünk ki, de a Fogadott visszanyerte uralmát a varázseszköz felett, és elvitorlázott.

A futár mellé térdeltem. Fiatal kölyök volt, szinte gyerek. Élt még, és ha idejében kezelésbe veszem, minden bizonnyal fel is tudom gyógyítani.

– Mozdítsd meg a valagad, Félszemű, szükségem van rád! – kiáltottam a varázsló felé.

A mantaráják párokban röppentek fel Kedves territóriumának határáról, és a második Fogadott felé közeledtek, aki könnyedén elhátrált előlük, de nem védekezett.

– Ez Sóhajtó! – mordult fel Elmo.

– Az – feleltem –, ő ismeri a járást errefelé.

– Most segítünk a fiúnak, vagy hagyjuk megdögleni? – morogta Félszemű.

– Jól van már, megyek! – válaszoltam, de fél szemmel még az előadást figyeltem. Nem szívesen hagytam volna ki, elvégre még soha nem láttam ennyi mantaráját egyszerre, és most tűnt először úgy, hogy mellettünk állnak.

Elmo közben megnyugtatta a küldönc lovát, és megszabadította a nyeregtáskától.

– Nos, van itt még egy küldemény a mi hivatalos krónikásunknak!

Egy az előzőekhez hasonló, viaszosvászonba csomagolt levelet nyújtott felém. A hónom alá csaptam a küldeményt, és segítettem Félszeműnek az odúba cipelni a futárt.

10

BOMANZ TÖRTÉNETE

Vészmadár!

Jázmin idegesítő hangjának nem állta útját sem ajtó, sem ablak.

– Bomanz! Gyere le! Gyere le azonnal, nem hallod?!

A férfi kétségbeesetten felsóhajtott. Hát már öt percre sem maradhat egyedül? Ugyan, miért is kellett megnősülnie! Ebben a pillanatban egyáltalán nem értette a házasság intézményét; éppen elég baj mindig mások kívánságának megfelelően tennie.

– Bomanz!

– Megyek már, a fenébe is! Hát már az orrodat sem tudod egyedül kifújni? – tette hozzá halkabban. Semmi kedve nem volt félbehagyni a munkát, de kénytelen volt megalkudni. Mindig.

Nehéz léptekkel lesétált a lépcsőn, közben rosszkedvűen mormogott orra alatt.

– Akkor látszik meg igazán rajtad a korod, ha minden csip-csup ügy idegessé tesz – gúnyolta magát. – Mégis, mire a nagy izgalom?

– Meglepetés! Gyerünk, siess a boltba!

Jázmin hangja remegett az izgalomtól. Bomanz az eladótérbe lépett, és hirtelen minden világos lett, ingerültségét mintha elfújták volna.

– Stance!

Fiához rohant, átölelte, és érezte, ahogy az erős karok megropogtatják öreg csontjait.

– Máris megérkeztél, fiam? Csak a jövő hétre vártunk!

– Korábban eljöttem. Te meg időközben alaposan meghíztál, apa! – kacagott fel a fiú, és anyját is megölelte.

– Ugyan, anyád főztjétől kigömbölyödik az ember! Meg aztán most éppen a bolt is jól megy, Tokar...

Hirtelen baljós előérzete támadt, nem fejezte be a mondatot, inkább újat kezdett.

– Lépj hátra, Stance, hadd nézzelek meg alaposabban! Amikor utoljára láttalak, még gyerek voltál.

– Ugye, milyen jó bőrben van? – szólt büszkén Jázmin. – Milyen magas, milyen erős, milyen egészséges vagy! És milyen jól öltözött!

Hangja hirtelen aggodalmas lett.

– Ugye, nem keveredtél bele semmiféle piszkos ügybe?

– Ugyan, anya, hát mibe keveredhet egy magamfajta fiatal tanító? Apjára kacsintott, s mosolya mintha ezt mondta volna: „Anya nem változott semmit”.

Stancil a húszas évei közepén járt, vagy négy hüvelyknyivel magasodott apja fölé. Ülőmunkája ellenére atlétikus termete volt. Bomanzot sokkal inkább egy kalandorra, semmint a tudomány emberére emlékeztette. Persze, az ő egyetemi évei már olyan régen elmúltak, változnak az idők... Talán újabban többet mozognak a fiatalok.

Eszébe ötlöttek saját diákévei. A tréfák, a csipkelődések és az alkonyattól pirkadatig tartó, „halálosan komoly” beszélgetések. Oly erővel hasított belé a hiányérzet, hogy szinte fizikai fájdalma volt. Mi lett hát a fürge eszű, ifjú Bomanzból? Csendes, senyvedő fogoly, aki valahol a kopaszodó, tokás-pocakos test agyának legmélyére bebörtönözve sínylődik. A tegnapi fiatalságból nem marad más, mint gyermekeink. Végül azonban elhessegette magától az önsajnálat démonát.

– Mesélj valamit a tanulmányaidról! Négy év alatt másról sem írtál, csakis a házimunkáról meg a vitákról a Partra Vetett Delfin nevű kocsmában.

Maga is eltöprengett. Még sosem láttam a tengert. Partra vetett hal vagyok magam is. De álmodozhatok kedvemre, úgysem vezet sehová. És biztosan Stance is kinevetne, ha elmondanám neki, hogy a lelkem mélyén még mindig őrzöm az ifjúságomat.

– Hagyd csak, Stance, elábrándozott – legyintett Jázmin.

– Kit nevezel te szenilisnek? – csattant fel Bomanz.

– Na de apa! Anya! Hagyjátok abba!

Bomanz mély lélegzetet vett.

– Igaza van, asszony. Legyen köztünk béke, vagy legalábbis fegyverszünet. Ne is törődj velünk, fiam, olyanok vagyunk, mint a kutya és a macska.

– Stance valami meglepetést említett, mielőtt lejöttél – mondta Jázmin.

– Valóban? – érdeklődött a férfi.

– Így van. Képzeljétek, eljegyeztem magam!

– Eljegyzés? Hiszen tegnap még magam cseréltem a pelenkádat! Hogy múlik az idő... – csapta össze a kezét az asszony.

Az idő kegyetlen orgyilkos – gondolta Bomanz. – Szinte érzem a hideg leheletét a tarkómon.

– Egen... – töprengett el félhangosan. – Meggondolatlan tacskó! De ha már így alakult – nevetett fel –, mesélj a hölgyről kicsit, ha már más hírt nem is osztasz meg velünk!

– Ha hagynátok egyáltalán szóhoz jutni, mesélnék.

– Csend legyen, Bomanz! Te meg folytasd, Stance!

– Biztos ismeritek már, Tokar húgáról, Glóriáról van szó.

Bomanz előtt elsötétült a világ. Tokar húga! Tokaré, aki akár Feltámasztó is lehet!

– Valami baj van talán, apa?

– Tokar húga, mi? Mit tudsz te arról a családról egyáltalán?

– Valami baj van talán velük?

– Nem mondtam ilyesmit, csak kérdeztem.

– Éppen eleget – válaszolta dacosan a fiú. – Feleségül akarom venni Glóriát, Tokar pedig a legjobb barátom.

– És ha azt mondom, hogy Feltámasztók?

Súlyos csend ereszkedett a helyiségre.

Stancil elhátrált apjától. Kétszer is úgy tűnt, válaszolni fog, de végül mindkétszer visszanyelte szavait.

– Besand legalábbis meg van róla győződve. A Gárda figyeli Tokart, és most már engem is. Hamarosan visszatér az üstökös, Stance. Ez lesz a tizedik alkalom. Besand valami nagyszabású Feltámasztó összeesküvést szimatol, és mindent megtesz, hogy megnehezítse az életünket. Ha meg benősülsz Tokar családjába, garantáltan pokollá is teszi!

– Talán nem kellett volna hazajönnöm – morogta Stancil. – Nem akarok időt pazarolni arra, hogy veletek civakodjak, arra meg még kevésbé, hogy Besand elől bujkáljak.

– Dehogy, Stance! – kiáltott fel Jázmin. – Apád nem akar összeveszni veled. Bo, mondd meg neki, hogy semmiféle galibát nem okozol!

A férfi nagy levegőt vett, elsétált az ablakig, s útközben igyekezett lecsillapodni. Besand szava nem ér annyit, hogy meggondolatlan kijelentéseket tegyen.

– Sajnálom, fiam – szólalt meg végül. – Besand felzaklatott.

Jázminra nézett, és az ő szemében is haragot látott.

– Semmi baj, apa. Mondd, hogy haladnak a kutatásaid?

Az asszony magában mormolt valamit, miközben Bomanz válaszolt.

– Micsoda egy bolond társalgás! Mindhárman csak kérdezünk, de senki sem válaszol. Add ide a kosztpénzt, Bo!

– Most éppen mire kell, asszony?

– Már megint szervezkedtek. Inkább elmegyek vásárolni.

A férfi morgott valamit az asszonyi észről, majd érméket csúsztatott a pultra.

– Nos, Stancil, menjünk fel a dolgozószobámba!

* * *

Felhágtak a nyikorgó lépcsőn.

– Ne is törődj vele, fiam, már egészen megszokta a dolgot.

– Hát, nem úgy vettem észre...

– Pedig így van. Te is változtál, én is, csak a ház maradt a régi.

Lámpást gyújtott, és előszedte az üreges nyelű lándzsát.

– Majd kitalálok valami új rejtekhelyet, ez már kissé feltűnő – magyarázta, és kiterítette térképét az asztalon.

– Nem haladtál valami sokat, apa.

– Besand sokat hátráltatott, de ne tévesszen meg a látszat!

A hatodik sírhant képére koppintott.

– Ez az utolsó rejtély, amit meg kell fejtenem.

– Mondd, apa, ez az útvonal lenne az egyetlen? Mi volna, ha a két legfelsőt választanád? És ha csak az egyiket? Ha így tennél, ötven százalékos eséllyel próbálkozhatnál.

– Ez nem egy kártyaparti, Stance! Ha egyszer elhibázol egy licitet, nincs több esélyed.

Stancil szótlanul maga alá húzott egy széket, és tanulmányozni kezdte a térképet. Közben az asztalon dobolt ujjaival. Bomanz nyugtalanul figyelte.

* * *

Egy hét telt el. A családi élet új ritmust vett fel, már-már megszokták a Vigyázó állandó figyelmét is.

Bomanz új TelleKurre lelőhelyet talált: fegyverek, páncélok. Gazdátlan kincs volt, egy tömegsírban feküdt az egész, szinte tökéletes állapotban.

Stancil lépett a boltba.

– Kemény éjszakád volt? – kérdezte Bomanz.

– Nem igazán. Csak egyszer ólálkodott arrafelé.

– Men fu, vagy Besand?

– Men fu. Besandot arra ette a fene vagy féltucatszor.

Men fu jó ürügyet szolgáltatott nekik, hogy titokban dolgozzanak, és ezzel megzavarják Besandot, bár a Vigyázó nem adta tanújelét, hogy bedőlt volna a trükknek. Bomanz összekészítette a felszerelését.

– Anyád mindjárt ad neked reggelit.

– Várj, apa, veled megyek!

– Jobb lenne, ha pihennél inkább egyet.

– Most nagyobb kedvem lenne veled ásni.

Mintha valami nyomta volna a fiú lelkét. Bomanz remélte, hogy most talán beszélni fog.

– Rendben, gyere, ha akarsz!

Nem esett sok szó. Mielőtt Stancil az egyetemre ment volna, állandóan csak vitatkoztak, a fiú pedig ilyenkor többnyire védekezésre kényszerült. Négy év telt el ugyan azóta, de a lelke mélyén még mindig gyermek volt, nem készült fel rá, hogy úgy beszéljen apjával, ahogy férfi a férfival. És Bomanz se jutott el még odáig, hogy felnőttnek tartsa. Az apák néha nem veszik észre, hogy gyermekük felnőtt, és ha mégis rájönnek, mélységesen elcsodálkoznak rajta.

– Ja, apa, el is felejtettem! – szólt ki Stance a konyhából. – Tegnap éjjel láttam az üstököst.

Mintha jeges marok szorította volna össze Bomanz gyomrát.

Az üstökös? Az lehetetlen! Még túl korai!

Még nem készült fel az érkezésére.

* * *

– Pofátlan kis kurafi! – köpött ki Bomanz. Fiával együtt térdepelt a bokrok között, és együtt figyelték, ahogy Men fu kifosztja a lelőhelyüket.

– Megérdemelné, hogy összetörjem minden csontját.

– Várj csak itt egy percig, addig én elvágom az útját, te meg elkaphatod!

– Ugyan, nem éri meg a fáradságot! – horkant fel Bomanz.

– Nekem megéri, csak azért, hogy megtanulja, hol a helye.

– Legyen hát!

Bomanz undorral szemlélte, ahogy Men fu gyanakodva körbekémlel, akár egy visszataszító kis galamb. Nem vehette észre őket, mert folytatta a munkát. Bomanz óvatosan közelebb lopakodott, s már hallotta is, ahogy a tolvaj magában motyog.

– Ó, milyen gyönyörű! Gyönyörű! Kőamulett! Kőamulett! Nem érdemli meg az a dagadt kis majom! Nyomorult kis féreg! Állandóan Besand seggét nyalja!

– Dagadt kis majom? – szólalt meg Bomanz a háta mögött. – Ez nem volt valami kedves...

Maga mellé dobta a csomagját, és erősen megmarkolta az ásója nyelét. Men fu kimászott az árokból. Szeme tágra nyílt, ahogy észrevette a másik férfit. Szája hangtalanul mozgott. Bomanz karja meglendült.

– Ne, Bo, ne csinálj bolondságot!

Az ásó azonban lecsapott. Men fut a csípőjén érte az ütés. Felvinnyogott, elejtette zsákmányát, hasztalan kaszált a levegőben, majd visszabukott a gödörbe. Bomanz az ülepén landolt, amikor utána ugrott. Men fu menekült, Bomanz ásóját a magasba emelve kergette.

– Állj meg, te tolvaj, hogy dögölnél meg! Gyáva féreg!

Még csapott egy óriásit, de elvétette a kis embert. A lendülettől megpördült, elesett, de hamar talpra állt, és ásó nélkül folytatta az üldözést. Stancil Men fu útjába vetette magát, de a tolvaj egy hirtelen ugrással kitört oldalra, így Bomanz a fiának ütközött. Apa és fia egymásba gabalyodva estek a földre.

– Meglépett a mocsok! – zihálta Bomanz.

Lihegve a hátára fordult, a fiú pedig felkacagott.

– Mi olyan rohadt vicces?

– Az, hogy milyen pofát vágott!

– Hát, nem voltál valami nagy segítség! – vigyorodott el Bomanz is.

Összenevettek.

– Na, gyerünk, keressük meg azt az ásót!

Stancil felsegítette apját.

– Bár láttad volna magad, miközben kergetted!

– Még jó, hogy nem! Meg is ütött volna a guta!

– Jól vagy, apa?

– Persze, csak alig kapok levegőt a röhögéstől. Úristen, ha még egyszer leülök, fel sem tudok állni többet!

– Gyerünk, folytassuk az ásást! Amúgy biztosan errefelé hajíthattad el.

– Igen, megtaláltam!

Bomanz egész reggel fel-felkuncogott, ha csak eszébe jutott Men fu menekülése.

– Apa! – szólalt meg Stancil az árok túlsó feléből. – Találtam valamit. Az a tolvaj is biztosan ezért nem vett észre minket.

Bomanz odalépett, és nézte, ahogy Stancil körbeás egy tökéletes állapotú mellvértet, amely olyan fekete és fényes volt, akár a csiszolt ébenfa. Bomanz alaposan megvizsgálta az ezüstszínű díszítéseket, majd kinézett a gödörből.

– Szerencsére senki nincs a közelben – hümmögött. – Mutasd csak! Valami félig ember, félig szörnyeteg teremtményre tervezték. Egyértelmű: egy Alakváltó páncélja.

– A TelleKurre sereg vezére!

– Igen, de őt nem temethették tömegsírba.

– Ez mégis bizonyosan az övé!

– Látom, a francba is! Maradj kint, és őrködj, amíg én kiásom!

– Majd én, apa!

– Hagyd csak, te egész éjjel ébren voltál!

– Fiatalabb vagyok, és frissebb.

– Jól vagyok, köszönöm kedves érdeklődésedet...

– Milyen színű az ég, apa?

– Mi ez az ostoba kérdés? Természetesen kék!

– Végre egyetértünk valamiben! A legmakacsabb trotli vagy, aki...

– Stancil!

– Bocsánat, apa! Javaslom, váltsuk egymást! Dobjunk fel egy érmét, hogy ki kezdje!

Bomanz veszített. Lepihent, zsákját használta derékaljként.

– Szélesebb árkot kell ásnunk, fiam, mert ha így folytatjuk, ez beomlik az első komolyabb esőben.

– Igazad van apa, megtelne sárral. Talán ha ásnánk egy vízelvezető csatornát... Nézd csak, ebben a páncélban nincs senki, pedig úgy látszik, megvan a többi darabja is! Megtaláltam például a hozzá való vaskesztyűt is...

– Milyen kár, hogy be kell majd szolgáltatnunk!

– Ugyan miért? Tokarnak biztosan vagyonokért tudnád eladni!

– Meglehet, de mi van, ha barátunk, Men fu már megtalálta? Azonnal jelenti majd Besandnak. Becsületesnek kell maradnunk. Különben is, nincs komoly szükségünk erre a holmira.

– Még az is lehet, hogy ő ásta el ide.

– Hogy mondod?

– Miért ne? Szerinted se logikus, hogy itt van, nemde? Ráadásul nincs benne a holttest sem, és a talaj is gyanúsan laza.

– Igazad van, hagyj mindent úgy, ahogy találtuk! Besandtól tényleg kitelik az ilyesmi.

* * *

– Vén szaros seggfej – morogta Stancil, ahogy a Vigyázó távozott. – Lefogadom, hogy tényleg ő ásta itt el.

– Hiába átkozódunk, az nem old meg semmit – mondta Bomanz, és kényelmesen elhelyezkedett a zsákján.

– Mit csinálsz?

– Láthatod: lógok. Elfáradtam az ásásban.

– Nem kellene kiásnunk, amit csak tudunk? Hamarosan eshet.

– Csináld csak, ha akarod!

– Apa! – kezdte óvatosan Stancil. – Miért veszekedtek folyton anyával?

Bomanz elgondolkodott. A látszat megtévesztő volt, és a fia nem emlékezhetett az együtt töltött jobb időkre.

– Tudod, fiam, az emberek megváltoznak, még akkor is, ha a változás nem kedvünkre való. Megismersz egy nőt... eleinte csodálatos, lenyűgöző, sejtelmes és érzéki, ahogy a dalokban, aztán egyre jobban megismered. Az újdonság varázsa elmúlik, marad a megszokás. Később meg már az sem elég. Amikor a nő kezd elhízni, lottyadni, ráncosodni és őszülni, úgy érzed, mintha kifosztottak volna. Folyton emlékszel rá, milyen volt karcsún, fiatalon, amikor az apja azzal fenyegetett, hogy seggbe rúg, ha meglát körülötte legyeskedni. Előbb vagy utóbb rájössz, hogy már idegennel élsz egy fedél alatt. Azt hiszem, ő is így érez. Belül még mindig húszévesnek tartom magam, Stance, és csak akkor jövök rá, hogy megöregedtem, ha a tükörbe nézek, vagy ha a testem már nem képes valamire, amire azelőtt. Neki azonban minden együtt töltött pillanatban látnia kell a pókhasamat, a visszeres lábaimat és a kopasz fejemet, valahányszor csak rám pillant. Ha figyelmesebben megnézem magam a tükörben, mindig megdöbbenek. Néha az jut eszembe, hogy nem ismerem azt a gusztustalan vén kecskét, aki elragadta a testemet. Néha komolyan megrémülök, mert látom, hogy egy nevetséges, haldokló testbe börtönöztek, pedig még nem készültem fel az elmúlásra.

Stancil leült. Ez volt az első alkalom, hogy apja ilyen mélyen feltárta előtte érzéseit.

– Muszáj, hogy így történjen?

– Talán nem, de mégis ez van. Glóriára gondolsz, fiam? Nézz szembe a tényekkel: mindenki megöregszik, és a korral együtt változnak az emberek.

– Lehet, hogy mégis van kiút. Ha el tudnánk érni...

– Nincs olyan, hogy „ha”, fiam. Harminc éve a „ha”-t kergetem, és lám, mire jutottam?

A fekély ismét kínozni kezdte, előregörnyedt.

– Lehet, hogy Besandnak mégis igaza van, ha nem is azért, amiért gondolja.

– Miért beszélsz így, apa? Hiszen egész életedet erre áldoztad!

– Mert félek, Stance. Egy dolog álmokat kergetni, de sokkal rosszabb, ha utol is érjük őket. Soha nem azt kapjuk, amit várunk, nekem pedig pokolian rossz előérzetem van.

Stancil arckifejezése egy pillanat alatt megváltozott.

– De az életed célja...

– Az életem már Bomanzé, az ócskásé, fiam. Anyádnak és nekem már nincs sok hátra, és a mesterségemből rendesen megélünk.

– Hiszen még oly sok év áll előtted, és annyi mindent csinálhatnál!

– Félek, Stance. A magamfajta vén csontokat már megrémíti a változás.

– Apa...

– Nem érted? Arról beszélek, amikor az álmok, amelyekre egy életet tettél fel, végleg kifakulnak. Már nem a remény mosolyát látom, csak egy vicsorgó gyilkos rothadt fogait.

Stancil kimászott az árokból, letépett egy fűszálat, és a szájába vette. Hátára fordult, és az eget bámulta.

– Apa, mit éreztél, mielőtt elvetted anyát?

– Részeg voltam.

– Értem – nevetett fel Stancil –, de akkor, amikor az apja háza felé mentél, hogy megkérd a kezét?

– Úgy remegett a lábam, hogy azt hittem, hasra esek. Te nem ismerted a nagyapádat, de jó, ha tudod, hogy komolyan emlékeztetett egy trollra.

– Most is hasonlóan érzel?

– Igen – töprengett el Bomanz –, valami olyasmit, de nem ugyanazt. Akkor fiatalabb voltam, és világosan láttam, mit akarok.

– Most talán nagyobbak a tétek?

– Sokkal. Többet lehet nyerni, de veszíteni is.

– Tudod, mi a baj veled, apa? Ahogy a bölcsek mondják, önértékelési válságban szenvedsz. Pár nap, és elmúlik.

Aznap este, miután Stancil elaludt, Bomanz Jázminhoz fordult.

– Ma sokat beszélgettem a fiunkkal. Komoly dolgokról volt szó, és tudod, mire jöttem rá? Meglepően bölcs és érett a gyerek.

– Mi ezen a furcsa? Hiszen a te fiad, nem?

* * *

Az álom erősebb volt, mint eddig bármikor, Bomanz kétszer is riadtan ébredt fel. Másodjára már nem is volt kedve alvással próbálkozni. Felkelt, felöltözött, és kiült a tornácra. A ragyogó holdfényben tisztán látta a düledező épületeket.

Micsoda egy lepratelep! – gondolta magában, és visszagondolt Evezőváros nagyságára. Itt csak a Gárda tagjai, a magafajta ócskások, és a zarándokok kiszolgálásából élő kis senkik élnek. Nehéz dolguk volt, még akkor is, ha a Dominátor korszaka most éppen divatba jött. A Sírmező rossz híre elriasztotta a kíváncsiskodókat.

Lépteket hallott, majd árnyék vetült rá.

– Bo?

– Te vagy az, Besand?

– Igen – bólintott a Vigyázó, és Bomanz mellé telepedett a lépcsőre.

– Mit csinálsz itt?

– Nem tudok aludni. Folyton az jár a fejemben, hogy süllyedhetett ez a vidék olyan mélyre, hogy még a magukra valamit is adó Feltámasztók se vetődnek erre. És te? Csak nem egyedül őrjáratozol?

– Én se tudok aludni. Folyton az a kurva üstökös jár a fejemben!

Bomanz felnézett.

– Innen nem látni, csak a ház mögül. Amúgy meg igazad van, senki nem jön többé ide. Már talán nem is törődnek semmivel, ami itt van, legyen az a felszínen vagy a föld alatt. Nem is tudom, hogy ennyire nem érdekli őket a dolog, vagy csak egyszerűen ostobák.

– Látom, piszkálja valami a csőröd, Besand. Mi bajod?

– Bo, engem nem azért váltanak le, mert öreg vagyok és szarul végzem a dolgom, pedig esküszöm, mindkettő elég jó indok lenne. Egyszerűen azért hajtanak el, mert valami nagykutya töketlen unokaöccsének megfelelően cifra és jelentéktelen posztra van szüksége. Nem is tudod, mennyire zavar ez, cimbora! Úgy tűnik, elfelejtették, mi is ez a hely! Azt mondták, elfecséreltem az életemet. Komolyan vettem egy olyan munkát, amit egy horkoló, iszákos félcédulás is átaludhatott volna!

– A világ tele van bolondokkal.

– A bolondok meghalnak!

– Hogyan?

– Kiröhögtek, amikor az üstökösről vagy a Feltámasztókról beszéltem nekik. El se hitték, hogy én készpénznek veszem ezeket! Abban sem hisznek, hogy egyáltalán van valami élő a sírhantok alatt.

– Hát hozd el őket ide, és sétálj egyet velük sötétedés után!

– Megpróbáltam, de azt mondták, hogy ha nem hagyom abba a rinyálást, még az obsitomról is lemondhatok.

– Akkor nem tehettél egyebet. Az ő fejükben van a hiba.

– Esküt tettem, Bo, és nemcsak akkor vettem komolyan, hanem ma is! Ez a munka az életem. Neked ott van Jázmin és Stance, de én ezek után akár kolostorba is vonulhatok! Jön majd valami taknyos a helyemre, és...

Besand torkából fura hang tört elő. Bomanz megdöbbenve figyelte. Sírás? Az a Vigyázó zokogna mellette, akinek kovakőből pattintották a szívét, és aki úszás közben harapná le a cápák tökét? Megfogta a gárdista könyökét.

– Gyere, nézzük meg az üstököst! Még nem is láttam.

Besand összeszedte magát.

– Nem voltál rá kíváncsi? Hogyhogy?

– Mostanában korán lefeküdtem, és Stance-re bíztam az éjszakai munkát. Mi ebben a hihetetlen?

– Ne is törődj velem, azt hiszem, megint előjött belőlem a lehetetlen énem. Ügyvédnek kellett volna mennünk, Bo, mindketten jól beváltunk volna.

– Lehet, hogy igazad van. Mostanában amúgy is sokat gondolkodom rajta, mit is keresek én itt egyáltalán?

– És mire jutottál, mit keresel itt?

– Meg akartam gazdagodni. Azt hittem, elég bemagolni pár porszagú könyvet, felnyitni néhány sírt, aztán már mehetek is vissza Evezővárosba, és bevásárolhatom magam a nagybátyám szállítócégébe.

Bomanz csodálkozott, hogy Besand mennyi hazugságát hiszi el. Most már ő maga is úgy emlékezett egy-két régi fedőtörténetére, mintha valóban megestek volna.

– És miért nem mentél vissza?

– Lustaságból, egyszerű lustaságból. Rájöttem, mekkora a különbség álmodozás és munka között. Sokkal egyszerűbb volt csak annyit kiásni, amennyi a megélhetéshez kellett, a maradék időt pedig egyszerűen ellógtam – tárta szét a karját Bomanz. Nem is hazudott nagyot. A kutatásai jó ürügyként szolgáltak, hogy elkerülje a szakmájában dúló versenyt. Belőle egyszerűen hiányzott Tokar céltudatossága.

– Azért nem panaszkodhatsz. Nem volt rossz életed, csak egy-két keményebb télen éltetek rosszabbul, amikor még Stancil kölyök volt. Akkor éppen mindannyiunknak rossz volt, de végül túléltük. Á, ott van az üstökös! – mutatott hirtelen az égre Besand.

Bomanznak elakadt a szava, amikor felnézett. Éppen olyannak látta az égitestet, mint álmában.

– Jól mutat, ugye? Várj csak, amíg közelebb ér! A fél égboltot el fogja takarni.

– Egész csinos!

– Tulajdonképpen valóban gyönyörű, de rossz ómen. A régiek krónikáiban az áll, hogy addig tér vissza, amíg a Dominátor ismét életre nem kel.

– Egész életemben az ő nyomaikat kutattam, de még én is alig hiszem el, hogy bármi is igaz belőlük. Várj, ne sértődj meg! Nekem is végigfut a hideg a hátamon a Sírmezőn, de egyszerűen hihetetlennek tartom, hogy azok a teremtmények négy évszázad után kikelnek a sírjukból!

– Bo, lehet, hogy igazat mondasz. Ha ez így van, fogadd meg a tanácsom: amikor én elmegyek innen, tedd azt te is! Vedd magadhoz a TelleKurre cuccokat, és menj vissza Evezővárosba!

– Úgy beszélsz, mint Stance!

– Komolyan is gondolom. Ha valami buta kis kölyök kerül a helyemre, aki nem hisz az egészben, akkor itt szó szerint elszabadul a pokol. Menekülj, amíg tudsz!

– Talán igazad van. Gyakran eltöprengek rajta, hogy vissza kellene mennem, de mit csinálnék én ott ennyi év után? Már nem is ismerem azt a várost, és amiket Stance mesél róla... Azt hiszem, elvesznék ott. A fenébe is, ideje megbékélnem ezzel a szemétdombbal, mert már ez az otthonom!

– Értem, mire gondolsz.

Bomanz felnézett a hatalmas égi ezüstpengére. Közeledik az idő.

– Mi van odakint? Hé, ti csavargók! Jobb, ha elkotródtok, mert idehívom a gárdistákat!

– Csak én vagyok, Jázmin.

– És én, a Vigyázó, asszonyom! – nevetett fel Besand. – Nem kell fáradnia, a Gárda már itt van.

– Mit csináltok itt?

– Beszélgetünk, és a csillagokat bámuljuk.

– Ideje mennem – szólalt meg Besand. – Viszlát holnap!

Bomanz tudta, holnap ismét úgy viselkedik majd vele, ahogy eddig.

– Vigyázz magadra!

Bomanz visszalépett a tornácra, élvezte a friss levegőt, hallgatta az éjjeli madarak dalát. Jázmin kijött a házból, és mellé telepedett.

– Nem tudok aludni – mondta a férfi.

– Én sem.

– Lehet valami a levegőben.

Ahogy a férfi felnézett, furcsa érzése támadt. Mintha mindez már megtörtént volna egyszer.

– Emlékszel a nyárra, amikor ideköltöztünk? Ugyanilyen éjszaka volt, és akkor is sokáig fennmaradtunk, hogy lássuk az üstököst.

Jázmin megfogta a férje kezét. Ujjaik összekulcsolódtak.

– Én is épp erre gondoltam. Az első évfordulónk idején történt. Bolond gyerekek voltunk még akkoriban.

– A lelkünk mélyén talán még mindig azok vagyunk.

11

A SÍRMEZŐ

Szarka – ha éppen képes volt feladatára koncentrálni – gyorsan haladt. A selyemtérképre rótt régi, TelleKurre nyelvű nevek az újabb nyelveken kiejtve már nem sugároztak akkora hatalmat. Lélekorzó. Viharhozó. Holdlovas. Akasztott Ember. Eltűnt a nevek ősi ereje.

Mindegy, ők már halottak voltak. Már csak az Úrnő létezett közülük, no, és persze a szörnyeteg a föld alatt, aki az egészet kirobbantotta.

Gyakran nézte a Sírmezőt háza apró ablakából. Maga a sátán lakozott a föld alatt, bajnokaival körülvéve. Az öreg varázsló csak keveset nevezett meg, őt láthatóan csak az Úrnő érdekelte.

Bálványok, egy sárkány, és persze a Fehér Rózsa hősei, akik haláluk után is állnak a vártán. Sokkal, sokkal drámaibb küzdelem lehetett ez, mint bármilyen mai csata.

Felnevetett. Hiába, a múlt mindig sokkal érdekfeszítőbbnek látszik, mint a jelen, bár azoknak, akik átélték, minden bizonnyal halálosan lassúnak tűnt az egész. A legendák csak a végső, nagy csatáról szóltak, alig pár napot ragadtak ki a hosszú évtizedekből.

Most, hogy végre teremtett magának egy csendes helyet, és összegyűjtött némi pénzt is, Szarka kevesebbet dolgozott, és többet sétált az éjszakában.

Egy napon Case látogatta meg. Szarka még félálomban volt, amikor beengedte.

– Kérsz egy teát?

– Igen, köszönöm.

– Idegesnek látszol. Talán valami baj van?

– Nyájas ezredes látni akar.

– Sakkozni szeretne, vagy munkáról van szó?

– Egyik sem. Zavarja, hogy éjnek évadján mászkálsz. Mondtam neki, hogy gyakran vagyok veled, és téged csak a csillagok érdekelnek, de nem sikerült megnyugtatnom. Azt hiszem, üldözési mániája van az öregnek.

– Csak a munkáját végzi – erőltetett mosolyt az arcára Szarka. – Tudom, hogy rejtélyes figurának látszom, és hogy félig bolondnak néz. Néha talán igaza is van. Cukrot kérsz?

– Igen, köszönöm.

A cukor ritka kincs volt, a Gárda étrendjében nem is szerepelt.

– Nagyon sietünk? Még nem is reggeliztem.

– Nem mondta – tárta szét a karját Case.

– Helyes – bólintott Szarka, és így is gondolta. Így legalább több ideje lesz felkészülni. Szitkozódott magában, tudta, bolondság volt így felhívnia magára a figyelmet. A Gárda tagjainak kötelessége volt a gyanakvás.

Zabkását és rántottát készített kettejüknek. Hiába fizették jól a gárdistákat, a kincstári koszt gyalázatos volt. A rossz idő miatt az Evezővárosba vezető utak járhatatlanok voltak, a szállásmesterek – akik egyébként sem arról voltak híresek, hogy minden követ megmozgatnak a gárdisták jobb élelmezéséért – így nem láthatták el megfelelően a katonákat.

– Nos, induljunk a főnökhöz! – szólalt meg Szarka végül. – A fenébe, ez volt az utolsó darab szalonna! Az ezredes talán jobban tenné, ha maga termeltetne élelmet.

– Volt már szó ilyesmiről.

Szarka számára azért is hasznos volt Case barátsága, mert az újonc a főhadiszállásra volt beosztva, és bár az ezredessel gyakran beszélgettek sakkozás közben, a Gárda tervei soha nem kerültek szóba.

– És?

– Végül elvetették az ötletet. Nincs elég termőterület, így nincs elég takarmány sem.

– Tenyésszetek disznókat, nekik a kukorica is elég!

– Nincs elég emberünk, hogy vigyázzunk rájuk, így az erdei vadászok ellopnák őket.

– Végül is, igaza lehet. Nos, mindegy, menjünk!

* * *

Az ezredes saját lakhelyére vezette Szarkát.

– Maga sosem dolgozik, uram? – tréfálkozott Szarka.

– A dolgok errefelé olajozottan gördülnek már évszázadok óta. Ellenben veled van egy kis problémám.

– Igen, uram?

– Gyanús dolgok történnek körülötted.

– Mire gondol, uram? – döbbent meg Szarka.

– A múlt hónapban látogatónk volt. A Bűbájtoronyból érkezett.

– Nem tudtam, uram.

– Senki sem tudta. Csak én. Ha akarod, nevezd razziának.

Nyájas hátradőlt íróasztala mögött, és az oly gyakran használt sakk-készletet félretolva egy nagy ív délvidéki papírlapot húzott elő a fiókból. Szarka futó pillantást vetett az írásra.

– Egy Fogadott, uram?

Szarka mindig késve fűzte mondandójához az „uram”-okat, mintha nem érdekelné a dolog. Nyájast zavarta ez a szokás.

– Igen, az Úrnő teljes körű meghatalmazásával. Nem élt ugyan vissza vele, de volt egy-két észrevétele. Említett néhány embert is, akiknek a viselkedése gyanúra adhat okot. Te voltál a lista elején, Szarka. Mégis, mi a nyavalyát művelsz te az éjszakai sétáidon?

– Csak gondolkodom... uram. Rossz alvó vagyok, sok mocskos dolgot láttam a háború alatt. Azok a rajtaütések... Aki egyszer átélte, uram, utána mindig fél elaludni. Álmomban vért és felégetett házakat látok. Hallom, ahogy a gyerekek és az asszonyok zokognak. Tudja, mi a legrosszabb, uram? A csecsemők sikolya. Még mindig hallom őket.

Túlzott. Nyugodtan aludt éjszakánként, és fikarcnyit sem törődött a csecsemősírással. Persze, sok igazság volt abban, amit elmondott, éppen elég, hogy hihető legyen. Valóban kísértették kisgyermekek álmában, ezek azonban a sajátjai voltak.

– Értem – válaszolt Nyájas töprengve. – Nagyon is értem. Rozsdában maguk az anyák ölték meg gyermekeiket, nehogy élve fogják el őket. A hadsereg legkeményebb katonái is könnyeztek, mikor az asszonyok lehajították kicsinyeiket a falakról, majd utánuk ugrottak. Én magam nem is nősültem meg, és gyerekeim sincsenek. Neked volt valaha családod?

– Volt egy fiam – felelte fájdalomtól reszkető hangon Szarka. – És egy lányom is. Ikrek voltak. Régen volt már, és nagyon messze innen.

– Mi történt velük?

– Nem tudom. Remélem, még életben vannak valahol. Ha élnek, olyan idősek lehetnek, mint Case.

Nyájas felvonta szemöldökét, és úgy tett, mintha az utolsó megjegyzés el se hangzott volna.

– És mi lett az anyjukkal?

– Halott – jelentette ki Szarka, szeme tűzzel telt meg, s parázsként izzott.

– Sajnálom.

Szarka nem válaszolt. Arckifejezése világossá tette, hogy ezt nem tekinti akkora csapásnak.

– Figyeltél arra, amit mondtam, Szarka? – szólalt meg ismét az ezredes. – Egy Fogadott figyelt fel rád, és ez sosem egészséges.

– Értem. Melyikük volt?

– Nem mondhatom meg. Ez érdekelheti a lázadókat is.

– Miféle lázadókat? – horkant fel Szarka. – Mindet kiirtottuk a Toronynál!

– Talán igen, talán nem, de az biztos, hogy a Fehér Rózsa életben van.

– Azt hittem, szorosan a nyomában vannak.

– No igen, keringenek efféle pletykák. Azt is mondják, láncokban hozzák elő, még mielőtt ez a hónap véget ér. Ezt a baromságot hallgatom már azóta, amióta feltűnt. Ügyes nő lehet, talán túlságosan ügyes. Szerencsére, mikorra legközelebb visszatér az üstökös, én már nem leszek életben. Pálinkát?

– Igen, köszönöm.

– Sakkozunk egyet, vagy sietsz valahová?

– Egy partira bőven van időm.

A játék felénél tarthattak, amikor Nyájas ezredes ismét megszólalt.

– Ne felejtsd el, mit mondtam! A Fogadott ugyan azt mondta, elmegy, de talán még mindig itt sompolyog valamelyik bokor mögött.

– Rendben, ezentúl óvatosabb leszek.

Ezt Szarka komolyan is gondolta. A legkevésbé sem szerette volna, hogy egy Fogadott felfigyeljen rá. Már túl messzire jutott ahhoz, hogy így végezze.

12

A FÉLELEM FÖLDJE

Figyeltem az eseményeket. Gyomromat mintha ólomujjak masszírozták volna. Egész nap távoli pontok keringtek az égen. Egy páros most is ott őrjáratozott A Fogadottak jelenléte nem volt jó előjel.

Közelebb két pár mantarája látszott az égen. Hol felfelé vitorláztak, hol alálebegtek, folytonosan próbálták a Fogadottakat elkergetni a területükről. Utálták a betolakodókat, és legszívesebben végeztek volna velük Kedves – egy másik betolakodó – kedvéért.

A gyalogfák a patak túlsó partjára távoztak. A halott menhirek levetették szokásos tompa színüket, és ragyogni kezdtek. Különös dolgok történtek a Földön, és kívülállók nem foghatták fel a változások jelentőségét.

Hatalmas árnyék vetült a sivatagra. Magányos légbálna lebegett a magasban, a Fogadottat fenyegetve. Néha fel-felmordult, olyan mély hangon, hogy inkább a csontjaimban éreztem, semmint hallottam. A légbálnák csak ritkán szólalnak meg, ha felbőszítik őket.

Szellő fújt keresztül a korallokon, a távoli Vén Fa Atya csilingelésével terhesen. Mintha csak a légbálnának válaszolt volna.

Mögöttem egy menhir szólalt meg.

– Hamarosan ideérnek az ellenségeitek.

Összerezzentem, mert eszembe jutott egy az utóbbi időben gyötrő rémálmom. Nem emlékeztem a részleteire, csak arra, hogy maga volt a megtestesült borzalom.

Nem tértem ki a szikla elől. Mégis, mik ezek? Honnan jöttek, és miért nem olyanok, mint a megszokott kövek? És egyáltalán, mitől ilyen furcsa hely a Félelem Földje? Mi csak kényszerűségből vagyunk itt, egy jóval hatalmasabb ellenség elől bujkálunk, de az őslakosok? Nos, ha legyőzzük az Úrnőt, talán barátok maradunk.

– Mikor? – kérdeztem.

– Majd ha készen állnak.

– Mondhatom, baromi hasznos híreid vannak, szikla!

Minden bizonnyal észrevette a szavaimban rejlő szarkazmust, de nem reagált. A menhireknek is megvan a maguk furcsa humorérzéke, és szavaik néha olyan élesek voltak, mint egy obszidiánpenge.

– Öt hadsereg – folytatta. – Nem várnak sokáig.

Az égre mutattam.

– A Fogadottak zavartalanul röpködhetnek.

– Még nem tettek semmit.

Igaz. De akkor is gyenge kifogás, és a szövetség az szövetség.

– Francot nem!

A menhir arrébb lépett, árnyéka a lábfejemre esett. Végül felnéztem rá. Alig tíz láb magas volt a porba fingó kis kavicsa! Csupa olyasmit mondott, amit már tudtam.

– Nem tárgyalhatunk mindig erőpozícióból. Vigyázzatok magatokra, mert a Föld népei gyűlést szerveznek, ahol talán átértékelik eddigi hozzáállásukat, és ti nem lesztek többé szívesen látott vendégek itt!

Vagy úgy, szóval szómenésben szenvedő sziklám küldönc volt. A helyiek tehát berezeltek, és úgy akarták fedezni a seggüket, hogy kirúgnak bennünket.

– Értem.

A Föld lakói néha gyűléseket hívtak össze, és ott hoztak bizonyos fontos döntéseket, de erről keveset tudtam. Ha a menhireknek hinni lehetett – márpedig ők sosem hazudtak, legfeljebb csak kitérő válaszokat adtak, vagy eltitkoltak dolgokat –, több, mint negyven értelmes faj lakta a Félelem Földjét. Menhirek, gyalogfák, légbálnák és mantaráják, vagy egy maroknyi ember, kétféle gyík, egy héjaszerű madárfaj, egy hatalmas fehér denevér; na, és egy igen ritka teremtmény, amely úgy nézett ki, mint egy kentaur, csak éppen azzal a különbséggel, hogy félig ember, félig teve volt, de tevefejjel és emberi tomporral. Semmi kétség, hogy sok másikat is láttunk, csak nem ismertük fel bennük a gondolkodó lényt. Manó szerint például a nagy korallszirtek között él egy aprócska majomfaj, amelynek egyedei éppen úgy mutatnak, akár megannyi kicsiny Félszemű, de hát Manóban soha nem lehet bízni, ha a másik varázsló került szóba.

– Figyelmeztetést hozok – emlékeztetett a menhir. – Idegenek járják a Földet.

Kérdeztem még tőle egyet s mást, de nem felelt. Idegesen elfordultam tőle, mire elment. Rohadt szikla!

* * *

Az odú bejáratánál Nyomolvasó állt a kutyájával, és a Fogadottat figyelték. Tudtam, Kedves kihallgatta őket, de én nem voltam jelen. Azt mondják, elégedett volt a válaszaikkal.

Elmónak tetszettek a jövevények, vitatkoztunk is rajta eleget. Őt Hollóra emlékeztette Nyomolvasó, és azt mondta, nagy hasznát vehetnénk pár száz Holló-féle alaknak, engem pedig éppen ez a hasonlatossága zavart. Persze, értelmetlen vita volt. Nem szerethetjük mindenki pofáját. Kedves szerint minden rendben van vele, a Hadnagy és Elmo is elfogadja, hát miért mondjak nekik ellent? A pokolba is, ha tényleg olyan tökös fickó, mint Holló, akkor valóban komolyan be tud tartani az Úrnőnek. Mindenesetre elég hamar kiderül, mert Kedves tervez valamit. Azt hiszem, Rozsdában vannak tervei, ahol Sánta lobogója felbukkant. A rohadt Fogadott tehát visszatért a halálból, pedig mindent megtettem, hogy végleg kinyírjam, csak a testét nem gyújtottam fel. Talán ezt kellett volna tennem, a francba az egésszel!

A legrémisztőbb lehetőség persze az volt, hogy nemcsak ő tért vissza, hanem az összes többi Fogadott is. Lehet, hogy csak elrejtőztek, és csupán arra várnak, hogy megdöbbentsék a világot?

Mozgást láttam, mire összekaptam magam. Nyomolvasó állt mellettem.

– Nagyon levertnek tűnsz – jegyezte meg. Jó megfigyelő volt.

Felnéztem az égre, ahol továbbra is mozogtak az apró pontok, majd megszólaltam.

– Csak egy fáradt, beteg, szétcsúszott, vén katona vagyok. Régóta űzöm már az ipart, sokkal régebben, mint hogy te megszülettél, és egyre inkább úgy látom, semmi értelme annak, amit csinálok.

Futó alig észrevehető mosolyra húzta a száját. Kényelmetlenül éreztem magam tőle, de ez nem volt újdonság, hiszen bármit csinált, én kényelmetlenül éreztem magam. Még a tetves kutyája is zavart, pedig csak döglött egész nap. Annyit lebzselt, hogy furcsálltam, hogyan jutottak el idáig Evezővárosból? Néha lefogadtam volna, hogy azt a dögöt még a zabálás sem érdekli.

– Ne csüggedj, Vészmadár! – szólalt meg Nyomolvasó, s hangjában szilárd hit csendült. – Az Úrnő el fog bukni. Nincs elég ereje, hogy az egész világot maga alá hajtsa.

Zavart, ahogy beszélt. Ha igaza volt, ha nem, idegesített, ahogy kifejtette a véleményét.

– Előbb vagy utóbb mindet leszedjük – mutatott a távolban repülő Fogadottra. – Semmi közük a régi Fogadottakhoz.

Varangyölő Eb megszaglászta Nyomolvasó csizmáját, mire az lenézett. Azt hittem, belerúg a kutyába, de ehelyett lehajolt, és megvakarta a füle tövét.

– Miféle név ez a Varangyölő Eb?

– Csak egy régi tréfa. Akkor ragadt rá, amikor mindketten fiatalabbak voltunk, mostanra pedig már megszokta, és ragaszkodik hozzá.

Nyomolvasó mintha elábrándozott volna. Szeme a távolba meredt, bár még mindig a Fogadotton tartotta a tekintetét. Furcsa.

Mindegy, legalább elismerte, hogy volt fiatalabb is. Ebben volt valami sebezhető. Engem valahogy örökösen bosszantottak azok a látszólag sebezhetetlen keményfiúk, mint Holló, vagy Nyomolvasó.

13

A FÉLELEM FÖLDJE

Hé, Vészmadár!

– Mi van?

– Kedves látni akar. Nyomolvasó átveszi majd az őrséget.

Mindegy volt, már csak alig pár percnyi őrködés várt rám. Ránéztem, ő pedig bólintott.

– Menj csak, Vészmadár!

Esküszöm, izomból nézett nyugatra. Mintha hirtelen élete egyetlen célja az őrködés lett volna.

Még Varangyölő Eb is nyugatra fordult vele együtt. Amikor otthagytam őket, barátságosan megvakartam a kutya nyakát, de az rám mordult.

– Ahogy gondolod! – vontam vállat, majd csatlakoztam a Hadnagyhoz.

A Hadnagy idegesnek látszott, pedig többnyire meglehetősen hidegvérű.

– Mi a probléma? – érdeklődtem.

– Kedves nagyon beindult.

– Affene! Most éppen mire?

– Egy szó: Rozsda.

– Nagyszerű, igazán nagyszerű! Próbáltad már lebeszélni a dologról?

Az ember azt hinné, hogy évek alatt meg lehet szokni a bűzt, de ahogy beléptem az odúba, minden alkalommal azt kívántam, bárcsak benőnének az orrlyukaim. Hiába, ez van, ha sok mosdatlan embert begyömöszölsz egy szellőzés nélküli barlangba.

– Megpróbáltam, de azt felelte, hogy lökjük csak le a szekeret a lejtőn, majd ő aggódik azon, hogy van-e fék a kerekeken.

– Mindig ezt mondja.

– No igen, a kölyök zseniális hadvezér, de ez nem jelenti azt, hogy néha nem lehetnek pokolian rossz ötletei. A francba az egésszel, Vészmadár, Sánta még mindig él és virul!

Éppen itt tartottunk, amikor elértük a gyűléstermet. Úgy döntöttünk, elvisszük a balhét, mert Kedves minket kedvelt a legjobban. Ritka volt köztünk az efféle egyetértés. Még Manó és Félszemű sem mondott ellent egymásnak, pedig ők aztán igen ritkán hangoztatták ugyanazt.

Kedves úgy járt fel-alá, mint egy ketrecbe zárt tigris. Látszott, hogy kételyek gyötrik.

– Zsineg szerint Két Fogadott is mereszti a seggét Rozsdában, egyikük pedig nem más, mint a legrégebbi és legerősebb ellenségünk!

Ha őket elkapjuk, szétzilálhatjuk az egész támadási tervüket.

– Hogy őket elkapni? Sántáról beszélsz, és őt már azelőtt sem tudtuk legyőzni!

Nem egészen. Eddig csak az bizonyosodott be, hogy nem elég egyszerűen megölni, valóban el kell pusztítani. El kellett volna égetned.

Igaza volt. Fel kellett volna gyújtanom, vagy darabokra vágnom, és megetetni a halakkal, esetleg savban kellett volna feloldanom a testét. Sajnos azonban erre nem volt időm, mert az Úrnő már a nyakunkon volt. Így is alig menekültünk meg.

– Még ha meg is tudnánk lepni, amit egy pillanatig se hiszek, egyetlen pillanat alatt kinyír bennünket! – mondtam, és magam is megdöbbentem, amikor rájöttem, hogy sokkal inkább dühös vagyok, mint ijedt. Eddig még soha nem mondtam ellent Kedvesnek, de most elszántam magam rá. A szeme haragosan villant Most először láttam, hogy küszködik magával. Keze gyorsabb mozdulatokkal formálta a jeleket.

Ha nem fogadsz el egyenes parancsokat, nem itt van a helyed! Nem az Úrnővel beszélsz, én nem hozatok hiábavaló áldozatokat az embereimmel, de ezt meg kell tennünk, még akkor is, ha nagyon veszélyes!

– Győzz meg, ha tudsz! Mondd el, mi értelme van ennek az őrületnek!

Nem tehetem. Ha élve fognak el, beszélhetsz.

– Te is tudod, ez nem elég ahhoz, hogy egy Fogadottal húzzunk ujjat!

– Akkor sem mondhatok többet – felelte, és felsóhajtott. Éreztem, tartogat még valamit a kabátujjában.

Néma a vállamra tette a kezét. Látszott, hogy feladta a küzdelmet, és a Hadnagy is csatlakozott hozzá.

– Túlzásba viszed a balhét, Vészmadár!

Kedves sem habozott sokat.

Ha nem engedelmeskedsz a parancsoknak, távoznod kell!

Komolyan gondolta. Tátva maradt a szám, és szinte megdermedtem.

– Legyen! – robbant ki belőlem. Azonnal a szállásomra mentem, és megpróbáltam valamit kihámozni a papírjaimból. Természetesen most sem jártam sikerrel.

Egy ideig senki nem zaklatott, de egyszer csak benézett Elmo. Egyetlen szót se szólt, de amikor felnéztem, ott láttam, az ajtófélfának támaszkodva. Ekkor már mélységesen szégyelltem az előbbi műbalhét.

– Mit akarsz? – kérdeztem mogorván.

– Leveled jött – mondta, és az asztalomra hajított egy újabb viaszosvászonba burkolt paksamétát. Azonnal utána nyúltam, és magam elé tettem. Vajon honnan jöhetnek? Senkit nem ismertem Evezővárosból. Talán valami trükk lenne az egész? Meglehet, az Úrnő türelmes és ravasz. Nem lennék meglepve, ha ez az egész csak valami hatalmas átverés lenne.

Vagy egy órán át töprengtem magamban mindezen, de aztán győzött a kíváncsiság, és felbontottam a borítékot.

14

BOMANZ TÖRTÉNETE

Vészmadár!

Bomanz és Tokar az üzlet sarkának támaszkodva társalogtak.

– Mit gondolsz? – kérdezte Bomanz. – Jó árat kaphatunk érte?

Tokar egy teljes lovagi páncélzatba öltözött csontvázra, a TelleKurre leletek legújabb kincsére nézett.

– Igazán pompás! Hogyan állítottad össze?

– Egyszerűen csak összedrótoztam az ízületeknél. Látod a diadémot a homlokán? Nem vagyok igazán szakértője a Dominátor korabeli címertannak, de valami azt súgja, hogy olyan rubinttal nem mászkált akárki.

– Valami uralkodói jelkép lehet. Elképzelhető, hogy ez nem más, mint Broke király.

– Akkor tehát a csontok is az övéi.

– Gazdag ember vagy, Bo. Úgy tűnik, komolyan vetted, amikor azt mondtam, szerezz valami komoly holmit is! A jutalékot nászajándékra fogom költeni.

– A rohadék Vigyázó elkobozta a legjobb darabokat! Tudod, mit találtam? Alakváltó páncélját!

– Tényleg? A fenébe! Azért a fél karomat is odaadtam volna!

Tokar ez alkalommal segítőket is hozott magával, akik szekerekre pakolták a leleteket. Bomanzot kissé zavarta, ahogy a nagydarab fickók ki-be járkáltak a boltajtón.

– Nem volt választásom – tárta szét a karját a régiségkereskedő. Besand folyton a nyakamon liheg. De különben is, tudod, hogy sok mindent kockáztatok a jövendő menyem testvéréért...

– Ezt meg hogy érted?

Bomanz nehezen szánta el magát, de végül kibökte:

– Besand arra gyanakszik, hogy Feltámasztó vagy, és ezért folyamatosan cseszeget engem és Stance-et.

– A beteg állatja! – kiáltott fel Tokar. – Ehh, ne haragudj, Bo, nem rád vagyok mérges! Tudod, az zavarhatta meg a barmot, hogy pár évvel ezelőtt kiszaladt a számon, hogy még a Dominátor is jobb gazdája lenne a városnak, mint a mostani pojáca polgármesterünk. Micsoda ostobaság volt! Persze, nekik az a dolguk, hogy gondoskodjanak arról, sose felejthessem el. Apámat is ők vitték sírba, de ez nem elég nekik, most én és a barátaim vagyunk soron!

Bomanz elvesztette a fonalat. Ezt a történetet még sohasem hallotta. Elhatározta, hogy erről kifaggatja Stancilt. Mindenesetre megnyugtatta Tokar reakciója, és erre volt leginkább szüksége.

– A hasznot tedd félre Glória és Stancil nászajándékára. Tényleg, kitűzték már az esküvő időpontját?

– Még nincs konkrét időpont, de szerintem megvárják Stancil utolsó vizsgáit. Biztosan télen rendezik. Eljössz majd?

– Igen, sőt lehet, hogy egyenesen visszaköltözöm Evezővárosba. Semmi kedvem az új Vigyázóval bajlódni.

– Bizony, most, hogy így elárasztottuk a piacot, lehet, hogy meg is csappan a kereslet a Dominátor korabeli cuccok iránt! – kacagott fel Tokar. – Majd utánanézek, találhatok-e neked valami helyet. Ha egyszer a királyt ilyen nagyszerűen összeraktad, nem lesz gondod ott sem.

Bomanz büszkén kihúzta magát a dicsérő szavak hallatára.

– Nos, ha ennyire megnyerte a tetszésed, összerakhatom a lovát is!

– Azt is eltemették vele együtt?

– Méghozzá a teljes páncélzattal együtt! Nem tudom, ki temette el a TelleKurre királyt ilyen akkurátusan, de az biztos, hogy előttem senki nem fedezte fel. Ráadásul egy egész doboznyi érmét és ékszert is találtunk.

– Ha igazi Dominátor-érmékről beszélsz, az lenne aztán a kelendő szajré! A legtöbbet beolvasztották, ami pedig megmaradt, az negyvenszer-ötvenszer annyit ér, mint a fém, amiből verték.

– Jut eszembe, hagyd csak itt a királyt, a legközelebbi alkalomra összedrótozom a lovat is!

– Helyes! Hamarosan visszajövök érte, csak előbb túladok ezen a szállítmányon.

Tokar elővette megszokott bőrerszényét.

– Tényleg, merre van Stancil? Gondoltam, köszönök neki, és elmondom, hogy Glória annyi szerelmes levelet írt neki, hogy szinte csődbe mentem a nagy papírvásárlásban!

– Éppen a lelőhelyen ás, ha gondolod, odakísérhetlek.

Gyalog mentek. Bomanz útközben hátra-hátrapillantgatott a válla felett. Az üstökös már olyan fényes volt, hogy nappal is tisztán látszott.

– Nagyszerűen fog kinézni, ha teljesen közel ér majd! – jegyezte meg.

– Remélem is! Nagyon remélem! – bólintott Tokar. Mosolya láttán Bomanz megborzongott, de minden erejével azon volt, hogy meggyőzze magát, csak a képzelete űz vele gonosz tréfát.

* * *

Stancil a vállával lökte be a bolt ajtaját, majd a pultra borított egy halomnyi régi fegyvert.

– Lassan teljesen kimerül a készlet, apa. Ami maradt, az már csak a szokásos szemét.

Bomanz éppen egy darabka rézdrótot hajlítgatott, amellyel a ló csontjait akarta egymáshoz erősíteni. Felnézett a munkájából, majd válaszolt.

– Jól van, azt összekaparhatja Men fu is. Úgyse nagyon van már helyünk a boltban.

Igaza volt. Az üzletet úgy ellepték az ősi leletek, hogy szinte már csak ösvényeken lehetett odabent közlekedni. Stance a lócsontvázra pillantott.

– Jól sikerült – bólintott elismerően. – El ne felejtsd megmutatni, hogy kell visszailleszteni a királyt a nyeregbe, mert csak így tudom összerakni, miután leszállítottuk!

– Felesleges, majd megoldom magam.

– Azt hittem, végül itt maradsz.

– Meglehet, még nem döntöttem. Mondd, mikor kezdesz bele a vizsgamunkádba?

– Folyamatosan dolgozom rajta, éppen vázlatokat írok. Sok előtanulmányt kell még végeznem. Nem kell aggódnod, időm akár a tenger. – Azzal kifelé indult.

Jázmin érkezett, kezében teáskannával.

– Mintha Stance hangját hallottam volna.

Bomanz az ajtó felé intett.

– Épp most ment ki.

Az asszony helyet csinált a csészéknek a zsúfolt pulton.

– Remélem, egyszer rendbe szeded valahogy ezeket a kacatokat!

– Persze, folyamatosan győzködöm magam.

Stancil újra belépett.

– Annyi cucc hányódik itt, hogy nyugodtan össze lehet rakni belőlük akár még egy páncélt! – nevetett fel.

– Kérsz teát, fiam?

– Köszönöm, anya! Apa, útközben benéztem a Gárda főhadiszállására. Megérkezett az új Vigyázó!

– Máris?

– Bizony! Nem fog akadékoskodni. Csak a felesége ruhatárát négy batár hurcolta ide, és egy századnyi háziszolga kísérte el.

– Szerencsétlen, vért fog vizelni, ha meglátja Besand szállását!

(A régi Vigyázó egy kicsiny cellában élt, amely jobban illett volna egy szerzeteshez, mint a tartomány leghatalmasabb katonai irányítójához.)

– Meg is érdemli – húzta el a száját Stancil.

– Tán csak nem ismered?

– Csak hallomásból. A jónép csak Sakálként emlegeti. Nagy szerencséje van a rohadéknak, hogy a családja el tudta intézni az áthelyezését. A városban valaki biztosan megkéselte volna.

– Nem valami népszerű figura, ha jól értem.

– Hát, nem! Ha nem jössz vissza velem Evezővárosba, hamarabb rájössz az okára, mint szeretnéd.

– Nekem itt van dolgom, fiam.

– Meddig még?

– Néhány nap, vagy egy örökkévalóság. Tudod, hogy meg kell még szereznem azt a nevet!

– Apa, most kellene megpróbálnod. Ki kell használnod a zavaros helyzetet!

– Nem lehet, fiam, ezt alaposan meg kell tervezni! A tíz Fogadottal nem packázhatok!

Stancil mintha még mondani akart volna valamit, de inkább hallgatott, és szájához emelte teáscsészéjét. Amikor újra megszólalt, inkább új témára terelte a szót.

– Tokar hamarosan visszatér, és most talán nem csak a két szekerét hozza.

– Úgy érted – mosolyodott el Bomanz –, hogy hozza a húgát is?

– Igen, épp erre gondoltam.

– És akkor hogy tudsz majd a vizsgáidra koncentrálni? – kacsintott az apa.

– Hát, talán akad azért néhány szabad percem...

Bomanz egy törlőronggyal fényesíteni kezdte a halott ló csontjait.

– Ha ezzel végeztem, kimegyek a lelőhelyre.

– Veled tartok, nem akarok kimaradni semmiből.

* * *

Aznap délután Besand is csatlakozott hozzájuk. Bomanz éppen szundított.

– Elalszol munka közben? – kérdezte a Vigyázó.

– Dolgozik a fene! – nyögött fel Bomanz, és feltápászkodott. – Most csak azért vagyok itt, mert kicsit ki akartam szabadulni otthonról. Hallom, megérkezett az utódod.

– Ne is említsd! – horkant fel Besand, és kiköpött.

– Szar alak?

– Egy egész trágyadomb! Figyelj rám jól, Bo, és jegyezd meg, amit mondok! Ma véget ért egy korszak! Persze, nagyon meg fogják bánni ezek a bolondok, de akkor már késő lesz.

– És azt tudod már, mihez fogsz kezdeni?

– Persze! Elmegyek horgászni, az istenit neki! Utána meg elmegyek délnek. Olyan messzire akarok kerülni ettől a helytől, amennyire csak lehetséges.

– Én is mindig azt terveztem, hogy ha egyszer visszavonulok, a Drágakővárosok egyikében telepszem le. Te is tudod, melyik oldalán vajas a kenyered, mi?

– Ne örülj ennyire, te szemét! Igaz, te és a többi Feltámasztó cimborád végül elértétek a célotokat, de legalább az én távozásomat kénytelenek voltatok kivárni!

– Milyen régen nem hallottam már ilyesmit – sóhajtott fel Bomanz. – Mondjuk, meglettem volna nélküle.

– Igazad van – ismerte be Besand. – Valóban nem volt okom ezt mondani. Sajnálom, csak a vereségérzet beszélt belőlem. Tudod, kétségbe vagyok esve, és úgy érzem, egész életem munkája vész kárba!

– Ennyire azért nem lehet rossz a helyzet!

– Dehogynem! Tudom, amit tudok. Nem én kiáltok egyedül farkast, nálam nagyobb tudású emberek is éppen attól félnek, amitől én. Azt mondják, a Feltámasztók készülnek valamire. Te is meglátod hamar, hacsak gyorsan el nem menekülsz innen.

– Lehet, hogy valóban azt teszem, Stancilnek vannak kapcsolatai a városban. Előbb azonban gyorsan befejezem az itteni munkát.

– Ahogy gondolod, Bo, mielőtt azonban elmész – intette Besand összeszűkült szemmel –, azt akarom, hogy eltakarítsd magad után ezt a kuplerájt. Olyan ez a hely, mintha a pokol összes ördöge ideszart volna!

Bomanz valóban nem végzett takaros munkát. Árkai és gödrei körül csontok, haszontalan kacatok és értéktelen, régi eszközök borították a talajt. Bomanz eddig fel sem figyelt rá, milyen hátborzongató a látkép.

– Miért fáradjak vele? – vont vállat. – Egy év, és benövi a fű az egészet. Különben is – vigyorodott el –, nem akarom, hogy Men fu feleslegesen dolgozzon.

– Aranyszíved van, Bo!

– Igyekszik az ember...

– Mennem kell. Remélem, még összefutunk!

– Persze! Viszlát, Besand!

Bomanz megpróbált rájönni, mit keresett itt a Vigyázó, de nem jutott semmire. Vállat vont hát, ismét leheveredett a fűre, és becsukta a szemét.

* * *

Sohasem látta még ilyen tisztán a már ismerős álomképeit. Az asszony intett felé, ő pedig odament hozzá, kézen fogta, és végigvezette egy zöld lombú fákkal szegélyezett úton. A lombokon halovány napfény szűrődött keresztül, aranyszín por táncolt a fénypászmákban. A nő szólt hozzá. Bomanz nem értette ugyan, mit jelentenek szavai, de nem is törődött vele. Boldog volt.

Az aranyló napfény ezüstté lett, ahogy a hatalmas penge megjelent a nyári égen, elhomályosítva még a csillagokat is. Az üstökös egyre közeledett, a végén pedig női arc rajzolódott ki a felszínén. Felé kiáltott valamit, de ő nem hallotta. Az üstökös semmivé foszlott, csupán a telihold látszott a csillagfényes égbolton. Hatalmas árnyék vonult át rajta, eltakarta a Tejutat is, alakja akár egy farkasfejé. Mintha a Holdat fenyegették volna agyarai, majd... majd eltűnt. Ismét álmai asszonyát látta az erdei úton vonulni. Mintha ígért volna a férfinek valamit, valami fontosat, de...

Bomanz arra ébredt, hogy Jázmin keményen megrázza a vállát.

– Csak egy rémálom, Bo! Ébredj már fel!

– Jól vagyok – motyogta a férfi. – Nem volt olyan rettenetes.

– Látod, ez azért van, mert annyi hagymát eszel! A te korodban és a fekélyeddel ez nem egészséges!

Bomanz felült, és megtapogatta a pocakját. Gyomorfekélye az utóbbi időben már nem kínozta olyan gyakran. Talán a gondolatai terelték el róla a figyelmét. Kilépett az ágyból, és a sötétségbe meredt.

– Hová készülsz?

– Meglátogatom Stance-et.

– Most? Miért nem alszol inkább? A te korodban már...

– Ostobaság! A magamfajta öregembernek már nem kell annyi pihenés. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ezt a kevés időt alvásra pazaroljam.

Bomanz lehajolt, és felrántotta csizmáját, Jázmin pedig a fal felé fordult, és valamiféle szemrehányásfélét motyogott, de a férfi már nem figyelt rá.

– Azért vigyázz magadra odakint! – tette hozzá Jázmin hangosabban.

– Aztán miért?

– Nem is tudom, de engem aggaszt, hogy Besand elment.

– Csak ma reggel óta nincs itt!

– Igen, de mégis...

Bomanz kisétált a házból, közben hangosan morgott mindenféle babonás vénasszonyokról, akik nem bírják a változást.

Kerülőutat választott, és meg-megállt, hogy egy pillantást vessen az üstökösre. Csodás látvány volt, ezüstös csóvája mintha dicsfénybe borította volna az eget. Eltöprengett. Lehet, hogy álma talán jelentett valamit? Most tényleg éppen árnyék takarta el a Holdat... Szerencsére csak egy ártalmatlan felhőnek bizonyult.

A városka határában emberi hangokra lett figyelmes. Egy szívdobbanásnyi időre megtorpant. Éjnek idején nem szoktak kijárkálni erre az emberek.

A hangok egy régi, elhagyatott kalyibából jöttek, ahol többnyire zarándokok húzódtak meg. Közelebb lopódzott, és belesett egy ágcsonk helyén maradt lyukon. Odabent egyetlen gyertya világított. Csak egy férfi hátára látott rá. Ismerős volt a görnyedt tartás. Talán Besand? Nem, neki feleennyire sem széles a válla. Talán Tokar egyik embere. Látni nem látott ugyan eleget, de a hangokat tisztán hallotta. Men fu nyavalygását nem tévesztette volna össze semmivel.

– Mindent megtettünk, hogy elzavarjuk innen. Elvesztette a munkáját, az otthonát, így rájöhetett volna, hogy nem látjuk szívesen, de a makacs állatja mégis itt maradt!

– Akkor keményebb módszereket alkalmazunk – szólt egy férfi.

– Nem szabad ennyire messzire mennünk! – mondta újra a nyavalygó hang.

– Ne félj, te gyáva kurafi, majd én megteszem! – horkant fel megvetően a második férfi. – Hol találom az emberünket?

– Behúzódott a régi istálló szénapadlására. Fogadok, hogy úgy befészkelte magát, mint egy sarokba szorított patkány!

Egy szék megnyikordult, amikor felemelkedett róla valaki, csizmás lábak csapódtak a padlóhoz. Bomanz elhátrált, majd behúzódott az árnyékba. Látta, ahogy egy óriás termetű férfi kilép az ajtón, és a kezében tartott meztelen pengén megcsillant az üstökös fénye. Egy távolabbi árnyék fedezékébe siklott, és gondolkodni kezdett.

Mi ez az egész? Gyilkosság, mi más? De kik ezek, és kit akarnak megölni? Ki bujkálhat a régi istállóban a szállás nélkül maradt zarándokokon kívül?

Egész sor lehetőség jutott eszébe, de igyekezett kiverni őket a fejéből, annyira szörnyűnek tűntek. Megvárta, amíg szíve ismét normálisan ver, aztán az ásatási területre sietett.

Stancil lámpását megtalálta ugyan, de a fiát nem.

– Stance! – kiáltotta, de nem kapott választ.

– Stancil, hol vagy? Fiam! – üvöltötte torkaszakadtából.

– Te vagy az, apa?

– Merre kódorogtál?

– A dolgomat végeztem a bokorban. Miért, mi ilyen fontos?

Bomanz nagyot sóhajtott, és a fűre telepedett. Látta, hogy fia izzadtságot törölget a homlokáról. Az éjszaka hűvös volt, nem értette a dolgot.

– Stance, tudod, hogy Besand elment-e végül, vagy meggondolta magát? Láttam ugyan reggel, hogy elhagyta a várost, de most hallottam, ahogy néhány fickó valaki meggyilkolását tervezi. Szerintem rá gondoltak.

– Kik?

– Nem tudom. Egyikük mintha Men fu lett volna, de volt vele még három vagy négy tökösebb legény is.

– Nem hinném, hogy visszajött volna. Biztos vagy benne, hogy nem álmodtad az egészet? Meg különben is, mit keresel itt az éjszaka közepén?

– Megint rémálmok gyötörtek, és nem tudtam aludni. Különben is, honnan veszed a bátorságot, hogy bolondnak nézz, te taknyos? Persze, hogy nem képzelődtem! Azok az emberek arról beszéltek, hogy meggyilkolnak valakit, ha nem kotródik el.

– Ennek semmi értelme, apa!

– Ha van értelme, ha nincs, nem érdekel, és...

Bomanz zajt hallott, és megfordult. Egy férfi körvonala bontakozott ki a sötétből. Három lépést botladozott előre, majd a földre roskadt.

– Ez Besand! Mit mondtam neked? És még azt hitted, elment az eszem!

A Vigyázóhoz rohantak. A gárdista mellkasán mély, véres seb húzódott.

– Ne aggódjatok ennyire, jól vagyok! – hörögte. – Csak a vérveszteség zavar, de nem olyan ronda a vágás, mint látszik.

– Mi történt?

– Megpróbáltak megölni. Mondtam nektek, hogy hamarosan elszabadul itt a pokol! Mindegy, az első menetet ők vesztették el, és ezt az egyik orgyilkosuk bőre bánja.

– Láttam, hogy reggel szedted a sátorfádat. Azt hittem, eltűntél innen!

– Meggondoltam magam – vont vállat Besand. Nem hagyhatom itt ezt a helyet, mert esküt tettem, hogy őrködöm felette. A posztomtól megfoszthatnak, de a lelkiismeretemtől soha! Itt maradok, és megállítom őket.

Stancil lemondóan megrázta a fejét.

– Apa, nézd meg a csuklóját!

– Nem látok semmit – meresztette a szemét Bomanz.

– Épp ez az! Eltűnt az amulettje.

– Biztosan visszaszolgáltatta a Gárdának, amikor leadta a szolgálatot.

– Szart! – mordult fel Besand. – A kézitusa közben veszítettem el, és nem találtam meg a sötétben.

– Apa, úgy látom, elég randa sebet kapott – bökte ki Stancil. – Jobb lesz, ha elmegyek a barakkhoz.

– Állj meg, Stance! – zihálta Besand. – Nehogy neki szólj! Hívd ide inkább Husky káplárt!

– Jó! – bólintott a fiú, és elsietett.

Az üstökös sápadtezüst fényében mintha a Sírmező szellemalakjai jelentek volna meg. Bomanz még sokáig győzködte magát, hogy csak a képzelete játszik vele.

* * *

Közeledett a hajnal. Besand már jobb színben volt, és épp Jázmin forró, sűrű húslevesét kortyolgatta. Husky káplár körülnézett a harc színhelyén, és most szabályos jelentést tett volt felettesének.

– Semmit sem találtam, uram. Nincs meg sem a holttest, sem az amulett, sőt még a küzdelemnek sincs nyoma. Úgy tűnik, mintha semmi sem történt volna.

– Persze, katona, persze... Biztosan én akartam tökön szúrni magam, nem igaz?

– Én hiszek magának, uram, de el kellett mondanom, mit találtam!

Valóban, ha Besand nem hallotta volna saját fülével az összeesküvőket, őt is kételyek gyötörték volna. Az egész végül is úgy nézett ki, mint Besand egyik szokásos, mocskos trükkje.

– Mindegy. Ezzel elvesztegették az utolsó esélyüket is, mert mostantól felkészülten fogjuk várni őket.

– Jó lenne, Besand – szólalt meg szelíden Bomanz –, ha nem felejtenéd el, ki most a nagykutya. Nem akarsz máris bajt keverni, ugye?

– Az az átkozott idióta! Mindegy, ellene nem tehetek semmit. Husky!

– Uram?

– Vigyázz magadra!

– Igenis, uram! – tisztelgett a gárdista, és elvonult.

– Apa! – szólalt meg Stancil aggodalmasan. – Ideje lenne hazamenned, nem nézel ki valami jól. Egészen elszürkültél.

Bomanz felemelkedett ültéből.

– Rendben vagy? – kérdezte a volt Vigyázót.

– Semmi baj, miattam nem kell aggódnod. Felkelt a nap, és a gyáva mocskos fajtájuk semmit nem mer csinálni fényes nappal.

Ne bízz ebben ennyire – gondolta Bomanz. – Ha ők a Dominátort akarják feléleszteni, akkor képesek a déli verőfényt is sötétséggé változtatni.

Stancil megvárta, amíg a volt Vigyázó hallótávolságon kívülre ér, majd megszólalt.

– Tegnap éjjel, mielőtt elkezdődött volna a felhajtás, elgondolkodtam a neveken, és hirtelen rájöttem valamire. Áll Evezővárosban egy ősrégi rúnakő. Olyan régi, hogy már senki nem emlékszik, mikor került oda, és már senki nem is foglalkozik vele.

– No és?

– Megmutatom a véseteket! – mondta Stancil, majd felkapott a földről egy ágat, és lelkesen rajzolni kezdett a porba.

– Egy körbe zárt, elnagyolt csillag van a tetején – magyarázta lelkesen. – Utána van néhány vonal és egy-két rúna, amiket már senki nem tud elolvasni.

– Elég gyenge kis rajz ez...

– Az eredeti sem kivehetőbb, de most inkább figyelj! Ez a lényeg! Ez a pálcikaemberke, törött lábbal. Látod? És itt... Egy féreg. Itt meg egy ember egy állaton, és egy másik egy villámló bottal a kezében. Látod? Sánta. Éjvadász. Váltó. Viharhozó.

– Meglehet, de az is elképzelhető, hogy nem. Csak találgatsz.

Stancil folytatta a rajzolást.

– Nézd, így vannak az ábrák a sziklába vésve. A négy, akit említettem, éppen olyan sorrendben van, mint a te térképeden! Látod, itt üres helyek vannak, éppen úgy, mintha azokat a sírokat ábrázolnák, amelyeket te sem tudtál azonosítani.

A fiú botjával egy körre bökött, amelyben egy újabb alak feküdt, körülötte pedig egy saját farkába harapó szörnyeteg hevert.

– Igaz – ismerte el Bomanz. – Sok mindenben megegyeznek.

– Látod?

– Mit kellene látnom?

– Olyan értetlen vagy ma, apa! A kör a nullás számjegyet jelképezheti, ez a jel pedig az Arctalant, vagy másképpen a Névtelent. Itt az Akasztott Ember, ez pedig nem lehet más, mint a Holdfaló vagy Holdlovas.

– Igen, már látom, mire gondolsz, Stance, csak abban nem vagyok bizonyos, hogy akarom-e érteni egyáltalán. Meséltem már az álmomról, ugye? Tudod, amikor az a farkas felfalja a holdat...

– Látod? Az elméd akaratlanul is megsúgja neked a megoldást! Elég leellenőrizned, hiszen minden egybevág!

– Szükségtelen.

– Ezt hogy érted?

– Fejből is tudom, hogy minden stimmel.

– Hát akkor mi a baj?

– Nem vagyok már bizonyos benne, hogy akarom-e még.

– Apa, ha te nem teszed meg, majd megteszem én, úgy éljek! Nem engedem, hogy hagyd ebek harmincadjára jutni harminchét évi munkádat! Nagyszerű karriert adtál fel ezért. Mégis, mi változott meg?

– Köszönöm, de már megszoktam ezt az életet, és nem bánnám, ha így maradna körülöttem minden...

– Apa, találkoztam emberekkel, akik ismertek téged fiatal korodban. Mind azt mondták, hogy nagyszerű varázsló lehetett volna belőled, és senki sem értette, miért adtad fel mindezt. Tudják, hogy volt valamiféle nagy, titkos terved, és mert soha nem hallották, hogy megvalósítottad volna, azt hiszik, régen meghaltál valahol. Ebben a pillanatban úgy érzem, nem tévednek.

Bomanz keservesen felsóhajtott. Tudta, Stancil soha nem érti meg, milyen érzés évtizedeket tölteni a bitó árnyékában.

– Komolyan gondolom, apa. Ha kell, megcsinálom nélküled!

– Nem! Sem a tudásod, sem a képességeid nincsenek meg hozzá. Azt hiszem, ez a sorsom...

– Menjünk hát!

– Ne olyan sietve, nem a kocsmába igyekszünk! Veszélyes dologra készülünk, és nekem pihennem kell előtte, mert fáradtan nem tudok gondolkodni. Különben is, fel kell készülnöm, és össze kell szednem a felszerelésemet.

– De apa!

– Csend legyen! – fakadt ki Bomanz. – Mégis, kicsoda a szakértő kettőnk közül, mi?

– Te.

– Nagyszerű! Akkor most fogd be a szád, és tartsd is úgy! Leghamarabb holnap éjjel próbálkozhatunk. Addigra megtanulom a neveket.

– Nem lehetne hamarabb? – türelmetlenkedett Stancil.

– Mire a nagy sietség?

– Csak arra gondoltam, hogy Glória is idejön Tokarral együtt, és végezni akarok, mire ideérnek.

– Menjünk haza – mondta Bomanz –, elfáradtam kissé.

Besandra pillantott, aki a Sírmezőt fürkészte a távolban, és még innen is kitűnt elszántsága.

– Remélem, lekopik rólunk!

– Azt hiszem, nem lesz ereje utánunk szaglászni egy darabig.

– Kíváncsi vagyok, mi is volt a felhajtás oka! – töprengett el Bomanz. – Tényleg Feltámasztók lennének a közelben?

– A Feltámasztók nem is léteznek, apa! Csak Besand találta ki őket, hogy megmaradjon a beosztása.

– Ne légy ebben olyan biztos, fiam! Mintha már az egyetemen is hallottam volna ilyesmiről.

* * *

Alig értek haza, Stancil máris felrohant a lépcsőn, hogy tanulmányozhassa a térképet. Bomanz úgy döntött, lefekvés előtt még eszik egy keveset. Amikor befejezte, Jázminhoz fordult.

– Figyelj Stance-re, kissé furcsán viselkedik!

– Hogyhogy furcsán?

– Azt hiszem, túlságosan is érdekli a Sírmező. Lehet, hogy valami butaságra készül. Gondoskodj róla, hogy ne találhassa meg a felszerelésemet, mert elképzelhető, hogy egyedül akarja megnyitni az ösvényt.

– Soha nem tenne ilyesmit!

– Meglehet, de minek kockáztatni?

15

A SÍRMEZŐ

Szarka hallotta, ahogy Case rohanva érkezik a házához. Az öregebb férfi öleléssel üdvözölte a katonát.

– Hogy s mint, kölyök?

– Azt hittük, csak élelemért mész, erre nem jöttél vissza nyolc hónapig!

– Jöttem volna hamarabb is, de elmosta a rohadt víz az összes utat!

– Tudom, a kapitány egy Fogadottat volt kénytelen megkérni, hogy a levegőben hozza el az ellátmányt.

– Hallottam róla. Az evezővárosi helyőrség majd kitörte a nyakát a nagy igyekezetben. Egy egész hadseregnyi embert szalajtottak el utat építeni. Már kész a harmada. Nekem mindenesetre kapóra jött hazafelé.

– Tényleg a lányod volt? – kérdezte komoly arccal Case.

– Nem – mondta Szarka. (Amikor elment, azt mondta, hogy egy asszonyhoz igyekszik, akiben talán a lányára ismert. Azt is elterjesztette, hogy a megtakarított pénzét odaadja annak, aki felnevelte gyermekeit Evezővárosban.)

– Csalódott vagy, ugye?

Valóban az volt. A kutatásai nem jártak sikerrel, túl sok adat hiányzott.

– Milyen teletek volt, Case? – váltott témát hirtelen.

– Kemény.

– Mifelénk sem volt egy leányálom, aggódtam is miattatok.

– A legrosszabbak az erdei törzsek voltak. Sok gondot okoztak. A hideggel még megbirkóztunk valahogy, elvégre mindig bent maradhatsz a házban, és felfűtheted annyira, hogy már izzadsz, de ha ellopják az élelmedet, bajban vagy.

– Sejtettem, hogy ez lesz a legfőbb gondotok.

– Vigyáztam a házadra, mert néha be-betörtek az elhagyatottabb helyekre.

– Köszönöm – mondta Szarka, de idegességében önkéntelenül is összeszűkült a szeme. Lehet, hogy hívatlan látogatója volt? Ha tudta, mit keres, találhatott annyi bizonyítékot ellene, hogy akasztófára juttassa.

Kipillantott az ablakon.

– Úgy látom, eső készül.

– Ugyan, itt mindig ilyen az idő, vagy ha mégsem, akkor úgy tűnik, mintha hóvihar közeledne. A múlt télen tizenkét láb vastag volt a hó. Az emberek már nyugtalankodtak a bolond időjárás miatt.

– Az öregek azt mondják, a Nagy Üstökös eljövetele idején mindig így megy ez. Evezővárosban persze nincsenek ekkora hidegek, de hó azért akad arrafelé is.

– Itt sem volt nagy fagy, csak a havazás volt akkora, hogy ki sem lehetett lépni a házból. A Sírmező úgy nézett ki, mint egy befagyott tó, még a Nagy Sírhant is alig tűnt elő!

– Aha. Nos, azt hiszem, ideje, hogy kipakoljak, és pihenjek egyet. Kérlek, mondd el a népeknek, hogy visszajöttem! Alig maradt pénzem, szükségem van a munkára.

– Úgy lesz, Szarka.

– Köszönöm.

Szarka figyelte, hogy Case visszagyalogol a kaszárnyába egy magasított járdán, amely még nem volt ott, mikor elhagyta a várost. Úgy látszott, komoly szükség is volt rá a hatalmas sár miatt. Nyájas ezredes tehát lefoglalta valahogy emberei energiáit. Helyes! Amikor Case eltűnt a szeme elől, Szarka felment az emeletre. Látta, hogy senki nem járt itt, amióta eltávozott. Az ablakon át kinézett a Sírmezőre. Komoly változásokat hozott az elmúlt néhány év. Még egy kis idő, és eltűnik az egész a föld színéről.

Kitekerte a selyemtérképet, tanulmányozta egy darabig, majd megint kinézett az ablakon. Egy idő után előszedett az ingéből néhány izzadságfoltos papírlapot. Azóta tartotta itt őket, amióta elemelte az Evezővárosi Egyetem könyvtárából. Kiterítette őket a térkép felett, és folytatta a munkát.

Késő délután köpönyeget akasztott a vállára, sétabotját a kezébe vette, és útnak indult. Keresztülgázolt a sáron és a vízen, majd addig gyalogolt, amíg rá nem látott a Komor folyóra. Most is árvíz volt, mint mindig. A folyómeder továbbra is nyugatnak vándorolt. Egy ideig csak nézte, majd átkozódni kezdett, és tehetetlen haragjában végigvágott egy tölgyfa törzsén. Nem volt már itt dolga, így visszaindult.

Alig egy óra alatt szürkülni kezdett az ég. Tudta, már nem ér haza világosban.

– A rohadt életbe! Soha nem hittem volna, hogy ilyesmi is megtörténhet! Most mi a francot csináljak? – morgott magában.

Kockáztatnia kellett. Ezt akarta leginkább elkerülni, épp ennek a lehetősége miatt telelt Evezővárosban. Évek óta először gondolkodott el azon, hogy megéri-e végigvinnie ezt a játszmát.

Valóban sötét volt már, mire hazaért.

16

A FÉLELEM FÖLDJE

Ha az ember felidegesíti magát Kedves dolgain, és nem figyel az eseményekre, sok fontos dologról maradhat le. Elmo, Félszemű, Manó és Otto sok mindent elhallgatott előlem, és még Nyomolvasó, az új husi sem avatott be semmibe, pedig többet beszélt velem, mint a többiek együttvéve. Amikor tehát eljött a nagy nap, csak néztem hülyén.

A szokásos cuccaimat csomagoltam össze. Habár a Fekete Sereg eredetileg nehézgyalogos alakulat volt, ma már sokkal inkább lovasoknak számítunk, hiszen öregek vagyunk már ahhoz, hogy negyven fontnyi terhet cipeljünk. Én is az istállóként szolgáló barlangba cígöltem a magamét. Körülnéztem az átható bűzt árasztó helyen, és láttam, hogy csak egy lovat nyergeltek fel, Kedvesét. Megkérdeztem az istállófiút, de csak bután vihogott.

– Mind elmentek, uram.

– Igen? Hogy rohadnának meg! Mit gondolnak a szarjankók, kivel szórakoznak? Jobb, ha nem felejtik el, ki vezeti ennek a bolhacirkusznak az évkönyveit, hogy esne beléjük a kórság!

Addig dohogtam és füstölögtem magamban, amíg az odú bejáratához nem értem. Ott volt az egész bagázs. Csak könnyű felszerelés volt náluk, a fegyvereik, és egy zsáknyi szárított élelem. Félszemű pukkadozott a visszafogott röhögéstől, amikor meglátott.

– Mi van, Vészmadár? Magaddal hurcolod a házadat is, mint egy csiga? Remélem, nedves csíkot nem fogsz magad után húzni, ki nem állhatom a szagát!

– Nem költözünk el végleg, vén hentes, csak egy kis kiruccanásra indulunk! – kontrázott rá Elmo.

– De nagyon sok eszetek van, baromarcúak! – kedélyeskedtem. Kiléptem a gyér fénybe. A Hold lenyugvóban volt, a messzeségben tisztán látszottak a Fogadottak repülőszőnyegei. Úgy tűnt, a rohadékok a fejükbe vették, hogy felderítés címén belemásznak az arcunkba. Közben egy egész csapat menhir gyűlt körénk. Úgy néztek ki, mint a sírkövek. Mintha egy egész temető lett volna a sivatag közepén. Gyülekeztek a gyalogfák is. Bár szélcsend volt, mégis hallottam a Nagy Fa Atya leveleinek hangját. Tudtam, mondani akart valamit. A menhirek bizonyosan értették, de az átkozott sziklák soha nem beszéltek a saját vagy a Föld többi értelmes fajának belső ügyeiről, különösen a Fa Atyáról nem. Egyesek annyira hülyének néztek minket, hogy még a létezését is tagadták.

– Jobb lesz, ha megszabadulsz a kacatjaidtól, Vészmadár! – mondta a Hadnagy. Ez némileg fejbevágott.

– Velük tartasz te is?

– Ja. Mozgás, mintha élnél, nem várhatunk rád napestig! Elég, ha csak a fegyvereidet és a késeidet hozod. Na, nyomás!

Odalent Kedvesbe botlottam. Rám mosolygott, én pedig apagyilkos hangulatom ellenére viszonoztam. Egyszerűen nem tudtam sokáig haragudni rá. Hiába állt előttem érett nőként, én még mindig azt a gyereklányt láttam, akit Holló Forsbergben megmentett Sánta martalócaitól. Hiába, szentimentális vén szaros lett belőlem. Persze, a többiek azt mondják, mindig ilyen voltam, és néha kénytelen vagyok egyetérteni velük. Emlékszem, milyen nyálas kis történeteket firkáltam annak idején az Úrnőről.

* * *

A Hold lassan alábukott a láthatár szélén, mire visszaértem. Az emberek izgatottan sugdolóztak, Kedves pedig fehér kancája nyergében körözött a csapat körül, és kézjelekkel szólt azokhoz, akik értették. Távolabb egy légbálna világító csápjait pillantottam meg, még sosem láttam ilyen alacsonyan őket. Hallottam rémtörténeteket kiéhezett légbálnákról, amelyek mélyrepülésbe fogtak, és minden útjukba kerülő élőlényt elragadtak, így úgy döntöttem, szólok a bamba fattyaknak. A hatalmas árnyék csak közeledett. Körülötte mantaráják rajzottak, kicsik, nagyok, közepesek. Még soha nem láttam belőlük ennyit egyszerre.

– Hé, marhák! Figyeljetek már oda, mert lehet, hogy azok a dögök a seggetekbe akarnak harapni!

Mit szépítsem, egyszerűen kiröhögtek. Erre megint felöltöttem a gorombább modoromat, és körbejárva a menetoszlopot, elkezdtem őket cseszegetni a személyes csomagjukban hordott kötszerkészletért. Mindig ragaszkodtam hozzá, hogy minden egyes emberünknél legyen ilyesmi. Kicsit aláztam őket, és határozottan jobb hangulatom lett, mire végeztem.

A légbálna egyre alacsonyabbra ereszkedett, a végén már a holdat is eltakarta. A menhirek azonnal megmoccantak, vonalba fejlődtek a Fogadottól távolabb eső oldalon, és kísérteties fényt kezdtek eregetni magukból. Kedves végiglovagolt a mozgó sziklákkal jelölt ösvényen. Amikor elhaladt egyikük mellett, az kötelességtudóan kioltotta fényeit.

Időm sem volt meglepődni, mert Elmo és a Hadnagy sorba állított bennünket is, és elindított a patak felé. Felettünk a manták szárnycsapásai és furcsa nyikkanások törték meg az éjszakai csendet.

A légbálna a patak partján várakozott. Nem egyszerűen nagy volt, hanem rohadt nagy. A korallmezőtől a patakig, és onnan még vagy kétszáz lépésnyire húzódott. Lehetett négy-ötszáz lépés hosszú is, és hetven-száz széles.

Az egyik menhir megszólalt. Én ugyan nem hallottam, mit magyaráz, de a csapat folytatta útját. Rossz előérzetem volt, és mint legtöbbször, most is igazam lett. Az emberek elkezdtek felmászni a hatalmas dög oldalán, egészen a hátára, ahol általában a mantaráják fészkeltek.

Megéreztem a légbálna erős szagát. Nem mondhatnám, hogy kimondottan bűzlött, de döbbenetesen erős volt, és elnyomott minden mást. Furcsa volt, még soha nem éreztem ilyesmit azelőtt. A bőrének érintése is különös volt. Nem borította szőr, pikkelyek vagy egyéb kinövések, és nyálkás sem volt. Leginkább valami szivacsra emlékeztetett, vagy egy hasi nyílt sebből lógó béldarabra. Kényelmesen belekapaszkodhattunk, ujjaink és csizmáink szemmel láthatóan a legkevésbé sem zavarták.

A menhir úgy morgott odalent, mint egy vén őrmester. Parancsokat osztogathatott a légbálnának, és egyben közvetítette a nagy dög panaszait is. A légbálna természeténél fogva barátságtalan egy teremtmény volt, és ez az egész ötlet körülbelül annyira volt kedvére való, mint nekem. Nem hibáztattam érte.

Odafent is menhirek fogadtak. Bizonytalanul billegtek a számukra ismeretlen felületen. Amikor felértem, egyikük egy másik fajtársához utasított, az meg közölte, hogy üljek arrébb vagy húsz lábnyival. Percekig tollászkodtunk, míg az utolsó ember is elfoglalhatta a helyét. A menhirek erre eltűntek.

Furcsa érzés környékezett. Először azt hittem, hogy csak a légbálna szállt fel. Nem lepett volna meg, ha kidobom a taccsot, hiszen akkor is majd kifordult a belem, amikor Lélekorzóval és Sóhajtóval repültem a szőnyegükön. Most azonban egészen más volt a baj, hamarosan rá is jöttem, micsoda. Kedves mágiatagadó mezeje halványult el. Csak azért nem jöttem rá azonnal, mert az utóbbi évek alatt már életem részévé vált, akár a lélegzetvétel.

Végül valóban felemelkedtünk. A csillagok mintha fényesebben ragyogtak volna, és az északi ég is fényesebbre váltott.

A távolban egy egész fészekaljnyi mantarája támadta meg az egyik Fogadottat. Meglephették a mocskot, pedig bizonyosan érzékelte jelenlétüket. Biztosan nem gyanakodott ilyesmire.

Először komolyan megijedtem, mert úgy tűnt, épp felénk kergetik, de aztán rájöttem a tervükre. Kedves volt a helyzet kulcsa! Ha aurája meggyengült is, azért még működött. Ahogy végigfutott agyamon a gondolat, már láttam is az elpazarolt varázslatok villanásait, és elégedetten figyeltem, ahogy a szőnyeg a föld felé hullik a mantarájákkal a nyomában.

Kedvesnek tehát megvan a magához való esze, és talán kivonhatja ezeket a Fogadottakat a játszmából. Ez is valami, ha már minden más elcsesződik.

De mi a francot keresünk itt? Villámfény világította meg a Fekete Sereg tagjait. Hozzám Nyomolvasó és Varangyölő Eb volt a legközelebb. A férfi olyan nyugodt volt, mintha a söre mellett üldögélt volna valami lebujban, de a kutyája élesen figyelt. Fülét hegyezve szemlélte az eseményeket. Megdöbbentem, mert eddig csak aludni és zabálni láttam. Kilógatta nyelvét, és lihegett. Ha ember lett volna, biztosan röhögött volna.

A második Fogadott megpróbálta hókuszpókuszaival elijeszteni a mantarájákat, de azok reménytelenül sokan voltak, és Kedves is a repülőszőnyege alatt volt. Alábukott hát ő is, estében mantaráják üldözték.

Persze biztos, hogy túlélik a zuhanást a patkányok, de ott találják magukat gyalog a Félelem Földje közepén. Nem volt sok esélyük rá, hogy sértetlenül kisétáljanak.

A légbálna még pár száz lábbal magasabbra emelkedett, és fel is gyorsult valamelyest. Északnyugatra tartottunk. Rozsda vagy kétszáz mérföldnyire van innen, így hajnal előtt odaérhetünk. Nem is ez aggasztott, hanem a Föld határát és a várost elválasztó további harminc mérföld.

Nyomolvasó halk énekbe kezdett. Régi dal volt, az északi országokban nemzedékek óta ismerték. Gyászének, a halálba indulók és a haldoklók énekelték. Gyakran hallottam Forsbergben, ahol mindkét fél katonáinak ajkáról fel-felhangzott. Valaki csatlakozott Nyomolvasóhoz. Hamarosan egy újabb, majd még egy, míg végül mindenki, aki ismerte a dalt, együtt énekelte.

A légbálna zavartalanul siklott északkeletnek. Messze alattunk a Félelem Földje terült el, az éjszaka betakarta. Izzadni kezdtem, habár a levegő nagyon hideg volt idefent.

17

ROZSDA

Először is abban tévedtem, hogy Sánta otthon lesz, amikor bekopogunk az ajtaján; Kedves hadicsele ezt kizárta. Elfelejtettem, hogy a Fogadottak képesek gondolatátvitellel kommunikálni, és Kegyelt figyelmeztethette Sántát, miután összefutott velünk, hiszen mindketten látták, hogy északnak indulunk.

– Hasalj! – kiáltotta Félszemű, amikor ötven mérföldnyire voltunk a Föld határától. – Fogadottak! Mindenki maradjon a seggén!

Én persze most is úgy véltem, hogy kivétel vagyok a szabály alól. Végül is, az Évkönyveket pontosan kell vezetni, nemde? Közelebb csúsztam a légbálna hátának széléhez, és kibámultam az éjszakába. Láttam, hogy mélyen alattunk két árnyék nyomul utánunk. Mindenki vad átkozódásba kezdett. Elmo járt az élen, de a Hadnagy, Manó és Félszemű sem akart kimaradni. Visszaültem Nyomolvasó mögé. Ő csak mosolygott, és vállat vont a fejlemények hallatán.

Csak akkor élénkült meg, ha közbe tudott avatkozni.

A második téves feltevésem az volt, hogy a légbálna lepakol minket a Föld határán. Amikor közel értünk a helyhez, fel is álltam, és csak beintettem a népeknek, akik szitkokat szórtak felém. A hatalmas szörny azonban nem ereszkedett mélyebbre. Valami mentegetőzésfélét mormogtam, és visszaültem a helyemre.

Nyomolvasó kinyitotta rejtélyes zsákját, amelyet mindig magával hordott. Végre megtudtam, mit hurcolt benne: egy egész kis fegyverraktárt. Akkurátusan ellenőrizte mindet. Egy hosszú pengéjű késsel elégedetlen volt, így hát fenőkövet kerített, és élesíteni kezdte.

Hányszor, de hányszor láttam ilyesmit Hollótól annak idején! A légbálna ereszkedni kezdett. Elmo és a Hadnagy végigsétált a hátán, és hevesen noszogatni kezdett bennünket.

– Vészmadár, Nyomolvasó, maradjatok a közelemben! – utasított Elmo. – Félszemű, érzel lentről valami gyanúsat?

– Semmit. Manó már megkezelte egy kis altatóvarázzsal a népeket odalent, mire leérünk, mindenki horkolni fog.

– Hacsak nem fújnak riadót – adtam a defetistát ismét. Vajon mi a nyavalyáért kell nekem mindig a dolgok sötét oldalát néznem?

Gond nélkül földet értünk. Az emberek oldalra gyűltek. Olyan olajozottan mozdultak, mintha előre elpróbáltuk volna. Úgy látszik, sok mindenből kimaradtam a duzzogásom miatt.

Jobb híján tettem hát, amit Elmo mondott.

Ahogy ránéztem a barakkokra, eszembe jutott egy másik tábor elleni támadás. Röviddel azután, hogy az Úrnő szolgálatába álltunk, ugyanígy, álmukban mészároltuk le a Drágakőváros, Berill városi őrségét, miután a varázslók elaltatták őket. Régen volt, még a Kínok tengerétől délre. Undorító mészárosmunka. Frissen uniformisba bújt kölyköket gyilkoltunk halomra, olyanokat, akik csak ifjúi hevüktől hajtva jelentkeztek a gárdába. Persze, ott és akkor ők voltak az ellenség, és mi túl akartuk teljesíteni a tervet. Reméltem, hogy Kedves nem ad ki hasonló parancsot.

Tévedtem. Mire az ég világosodni kezdett, az Úrnő egyetlen katonája sem élt a táborban, kivéve talán az engedély nélkül távolmaradókat. A gyülekezési téren a Hadnagy és Elmo üvöltözött. Sok dolgunk volt még. Egy szakasz a Fogadott címercsillagát zúzta szét, egy másik a főhadiszállást fosztogatta, a harmadik a barakkokra vetett fáklyát, és egy negyedik Sánta szállásán kutatott feljegyzések után. Rohammunkával dolgoztunk, hisz el kellett tűnnünk, mielőtt az átkozott Fogadott visszatér. Kedves sem tartóztathatja fel örökké.

Természetesen valaki ismét elcseszett valamit, mint mindig. Egy kretén hamarabb gyújtotta fel a barakkokat a kelleténél, és a füst elárult minket.

Rozsdában egy másik hadsereg is táborozott. Perceken belül a nyakunkon is volt egy lovas század. Valaki ekkor ismét hibázott. A kapu tárva-nyitva állt, így a lovasok akadálytalanul bevágtathattak az erőd udvarára.

Csatakiáltások, fegyverzörgés és nyílvesszők suhogása hallatszott. Rövid harc után az Úrnő embereinek fele fűbe harapott, a szerencsésebbek pedig „taktikai visszavonulást” hajtottak végre, azaz elrohantak, akár a seggbe rúgott kölyökkutya.

Most aztán valóban égni kezdett a talaj a lábunk alatt. A lovasok biztosan segítségért mentek.

Amíg mi a birodalmiakkal gyürkőztünk, a légbálna felemelkedett. Körülbelül féltucatnyi embernek sikerült a hátára kapaszkodnia, mielőtt elrepült volna délnek. Alig egy arasznyival siklott el a házak teteje felett. Ő is igyekezett, még a sötétség leple alatt haza akart óvakodni.

Ahogy észrevettük, hogy lelép, egy emberként ordítottunk fel. Még Nyomolvasó mihaszna kutyája, Varangyölő Eb is felvonított. Kétségbeesetten lerogytam egy korlátra, és a tenyerembe temettem az arcom. Láttam, hogy néhányan nyílvesszőket eregetnek a légbálna után. Többen el is találták, de a szörny még csak észre sem vette.

Nyomolvasó mellém lépett, és ő is rátámaszkodott a kerítésre. Jobb híján neki kezdtem panaszkodni.

– Hát ki a dögvész gondolta volna, hogy egy ekkora dög ilyen beszari lehet? Egy egész várost lerombolhatna, erre elfut, mint a nyúl!

– Nem érdemes egy olyan élőlényt emberi mércével mérni, amelynek semmit sem tudunk a természetéről.

– Mi van?

– Nem értheted, ő hogy látja a dolgokat.

Nyomolvasó láthatóan úgy küzdött a szavakkal, mint egy négyéves.

– Kiszakadt a szokásos környezetéből – folytatta. – Talán attól fél, hogy meglátják, és felfedik létezése titkát. Rossz tapasztalatai lehetnek az emberekről, nem gondolod?

Talán igaza volt, de jelen pillanatban ő maga jobban érdekelt, mint a feltevései. Mintha tényleg kifárasztotta volna a gondolatmenet. Vajon féleszű a fickó? Lehet, hogy nem Holló elhivatottsága dolgozik benne, hanem csak egyszerű a fiú, akár a faék.

A Hadnagy a gyülekezőtéren állt, és csípőre tett kézzel figyelte, ahogy a légbálna elrepül, otthagyva minket ellenségeink gyűrűjében. Csak egy pillanatnyi időt pazarolt a dologra, aztán összehívta a tiszteket. Amikor mind köré gyűltünk, megszólalt.

– Szarban vagyunk, emberek! Azt hiszem, csak egyetlen reményünk maradt: ha a menhirek úgy döntenek, hogy megéri megmenteni a bőrünket, akkor éjszaka visszajön az a repülő kurvapecér. Addig ki kell tartanunk.

– A büdös francot! – röffent fel Félszemű. – Jobban tennénk, ha inkább visszamenekülnénk a Földre.

– Így véled, okostojás? És akkor mi van, ha az Úrnő katonái utánunk jönnek? Mit gondolsz, milyen messzire juthatunk Sántával a nyomunkban, he?

– Itt is ugyanúgy elkapják a tökünket.

– Az meglehet, de az is, hogy odakint maradnak. Ha itt vagyunk, legalább biztosan tudják, merre induljanak. Elmo, nézd meg, tudjuk-e tartani a falakat, és állíts őrséget! Manó, Néma, oltsátok el azokat a tüzeket! Ti, többiek nézzétek át a Fogadott iratait! Félszemű, a te feladatod kikombinálni, hogyan szerezhetnénk segítséget Rozsdából! Vészmadár, segíts neki, te tudod, kikre számíthatunk!

A Hadnagy érti a dolgát, akkor is nyugodt maradt, amikor mi legszívesebben sikoltozva körbe-körbe rohangáltunk volna.

Persze, így is annyi esélyünk volt, mint hógolyónak a pokolban. Végünk volt, és ezt a Hadnagy is tudta. Ha fel is tudjuk tartóztatni az ellenséges csapatokat, akkor is ott van még Sánta és Kegyelt. Manó, Néma és Félszemű együttesen sem vehették fel ellenük a harcot, így időt se vesztegettünk rá, hogy meglepetést készítsünk elő nekik.

A tüzeket sem tudtuk eloltani, csak annyit tehettünk, hogy meggátoltuk, hogy más épületekre is átterjedjen, a barakkokat pedig hagytuk leégni. Amíg én a két sebesültünket babusgattam, a többiek megpróbálták a lehető legjobban védhetővé tenni az erődöt, már amennyire harminc embernek egyáltalán esélye lehetett ilyen munkára. Miután elláttam a sebesülteket, átfutottam Sánta papírjait, de semmi érdekeset nem találtam bennük.

– Egy egész század jön Rozsda felől! – kiáltott az egyik őr.

– Mindenki tűnjön a falakról, úgy kell kinéznie, mintha elvonultunk volna! – utasított minket a Hadnagy.

Én mindenesetre kikukucskáltam a fal felett. Az északi erdőségekre láttam, és megpillantottam Félszeműt is, amint épp a város felé sompolygott. Talán mozgósítani tudja Zsineg barátait. Habár Rozsda lakosságát háromszor is megtizedelték az ostromok, és évek óta megszállás alatt állt, a város lakói továbbra is rendületlenül gyűlölték az Úrnőt.

A birodalmiak óvatosan közelítettek. Először felderítőket küldtek a falak alá. Csak fél óra után rohamozták meg a félig nyitva álló kapukat.

A Hadnagy tizenöt embert engedett csak be, utána kiadta a tűzparancsot. A szerencsétlenekre nyílzápor zúdult, amikor pedig velük végeztünk, a falakra özönlöttünk, és a kint maradottakat lőttük. Egy tucatnyi kidőlt, a többiek pedig azonnal lőtávolon kívülre húzódtak. Láttam, ahogy összegyűlnek, és tanácskozni kezdenek.

Nyomolvasó végig a közelemben volt. Csak négy nyílvesszőt lőtt ki, de mindegyik halálra sebzett egy embert odakint. Talán hülye szegényke, de az bizonyos, hogy az íjával tud bánni.

– Ha van egy cseppnyi eszük – fordultam felé –, körbezárnak, és megvárják Sántát. Semmi okuk tovább kockáztatni, ha egyszer így is elkaphatnak.

Nyomolvasó nem válaszolt, csak vállat volt, kutyája pedig kinyitotta egyik szemét, és felmordult. Odalent Manó és Néma dugták össze a fejüket, hol egyikük, hol másikuk vetett egy-egy pillantást kifelé. Nem volt nehéz kitalálni, hogy valamiféle védelmi stratégián dolgoznak.

Nyomolvasó felállt, kipillantott a falon túlra, és morgott valamit. Követtem a tekintetét, és magam is megláttam. Több száz birodalmi közeledett Rozsda felől. Egy órán át özönlöttek a csapatok, de nem indítottak ellenünk támadást, csak körülvették az erődöt.

Manó és Néma közben varázsolni kezdtek. Egy egész felhőnyi kis rovar gyűlt köréjük. Nem tudtam ugyan meghatározni, milyen fajtájúak, de az bizonyos, hogy sokan voltak a kis férgek. Rövidesen szárnyra kaptak, és átszálltak a fal felett.

Egy idő után kiáltozás és sikolyok hallatszottak odakintről, majd csend lett. Odabaktattam a vigyorgó Manóhoz.

– Mit csináltatok?

– Van odakint valaki. Igen tehetséges kis mocsok, majdnem annyira, mint mi.

– Akkor szarban vagyunk, mi?

– Szarban? Ugyan, Vészmadár! Alaposan tökön rugdostuk a fickót, csak még nem tudja.

– Hogy?

– Nem fog visszatámadni, mert fél, hogy felfedezzük. Ne feledd, ő egyedül van, mi pedig ketten!

Az Úrnő emberei ostromgépeket állítottak. Elkomorodtam. Ezt nem fogja kibírni az erőd.

Múlt az idő, a nap egyre magasabbra hágott. Az eget figyeltük. Vajon mikor tűnik fel az első repülőszőnyeges rohadék, hogy végezzen velünk?

Amikor bizonyossá vált, hogy a birodalmiak nem támadnak azonnal, a Hadnagy megparancsolta, hogy hordjuk össze zsákmányunkat a felvonulási területen. Így hamar felpakolhatunk a légbálnára, ha a dög ismét feltűnne. Ha hitte a Hadnagy, ha nem, mindenesetre nem kockáztatott, így ragaszkodott hozzá, hogy napnyugtára készen legyünk az evakuálásra. Őt sem tette boldoggá az eshetőség, hogy a Fogadott érkezik meg előbb.

Hangulatjavító intézkedésnek viszont nem volt utolsó.

Az első lövedék dél után egy órával röppent elő. Vagy tizenkét lábnyi falat döntött le. A következő kissé meredekebb röppályán érkezett, éppen a gyülekezési téren csapódott be, és még sokáig hányta a szikrákat sisteregve.

Nyomolvasó és Varangyölő Eb csak álltak, és az ostromtornyokat méregették. Néhány másodperc múlva a férfi nyugodtan lehajolt, és hat, döbbenetesen hosszú nyílvesszőt halászott elő csomagjából. A kutyája csak nyújtózott egyet. Nyomolvasó felegyenesedett, és íja idegére helyezte a nyílvesszőt.

Az ostromgépek messze voltak ugyan, de még az én fegyveremmel is el lehetett volna lőni odáig. Igaz, én egész nap eregethettem volna a nyílvesszőket, még a környéküket sem találtam volna el.

Nyomolvasó keményen koncentrált, mielőtt megfeszítette volna az ideget. Mintha transzba esett volna, mielőtt útjára bocsátotta a vesszőt.

Odakintről halálkiáltás hallatszott.

Nyomolvasó, úgy tűnt, belőtte magát, mert ismét nyilazott, aztán megint, aztán megint. Úgy látszott, mintha egyszerre négy nyílvesszőt is kilőtt volna. Egyszer sem hibázott.

– Megvolnánk – jelentette ki, és letelepedett a földre.

– Ennyi? – türelmetlenkedtem.

– Kifogytam a jobbfajta nyilakból.

– Mindegy, ez talán kissé elbátortalanítja őket.

Egy darabig tényleg csak sunnyogtak, de aztán védőfalakat és mozgó fedezékeket építettek, közben tovább lődöztek minket. Egy épületet el is találtak, az pedig pokoli hőséget árasztva pillanatok alatt porig égett.

A Hadnagy fáradhatatlanul járt a falak tövében. Tudtam, mire gondol, és magam is fohászkodni kezdtem, hogy a birodalmiak ne indítsanak ellenünk frontális támadást.

Most már semmiképpen sem állíthattuk volna meg őket.

18

AZ OSTROM

A nap már szinte lenyugodott, de mi még mindig életben voltunk. Egyetlen Fogadott repülőszőnyege sem szárnyalt felénk a Föld irányából, így reménykedni kezdtünk, hogy talán megúszhatjuk.

Valaki döngetni kezdte a kaput. Megdermedtünk. Mintha a poklok pörölye csapott volna az erődre.

– Engedjetek már be, csesszétek meg! – kiáltott Félszemű a kapu túloldalán.

Valaki végül odarohant, és beengedte.

– No? – sürgette Manó.

– Ehh... Túl sok a birodalmi, és túl kevés a lázadó. Még nem döntötték el, mit tegyenek.

– Hogy jutottál keresztül az ostromgyűrűn? – kérdeztem.

– Átsétáltam, te húgyagyú! – felelte ellenséges hangon. – Neked talán nincsenek szakmai titkaid, hentes?

Varázsolt egyet. Hát persze.

Még a Hadnagy is félbehagyta a szüntelen mászkálást, hogy meghallgassa Félszemű jelentését. Én közben láttam, hogy az Úrnő katonái is mozgolódni kezdenek. Úgy tűnt, nekik is fogytán a türelmük. Félszemű csatlakozott Némához és Manóhoz, és immár hárman sugdolództak. Nem tudom, mit sütöttek ki, de a hatás lényegesen jobb volt, mint amikor a kis szárnyas férgeket uszították a birodalmiakra. Elfúló üvöltés hallatszott. Mindenesetre tippem már volt rá, mi történt; most három vajákos dolgozott együtt, és ez már elég volt, hogy megtalálják az ellenséges varázstudót.

Egy lángoló katona rohant a város felé. Két perc sem telt bele, és az egyik ostromtorony is tüzet fogott, majd egy másik is égni kezdett. Manó és Félszemű diadalmasan felüvöltött. Látszott, hogy jól szórakoznak, és csak reménykedni tudtam, hogy nem viszik túlzásba. Ha elragadtatják magukat, az Úrnő emberei támadást indítanak ellenünk, tekintet nélkül a várható veszteségekre, és nekünk éppen ez hiányzott most a legkevésbé.

Végül mégiscsak jöttek, de sokkal később, mint számítottam rá. Óvatosan közeledtek, még egyszer nem akartak kockáztatni. Ekkor láttuk meg a Rozsda falai felett gomolygó füstfelhőket. Úgy tűnik, valakinek mégiscsak volt annyi vér a pucájában, hogy végre csináljon valamit. Néhány birodalmi egység ki is vált az alakzatból, és a város felé indult, hogy kezelje a helyzetet.

Hamarosan kigyúltak az égen a csillagok is. Odaszóltam a gondolataiba merült Nyomolvasónak.

– Nos, hamarosan kiderül, vajon igaza volt-e a Hadnagynak.

A szokásos, egykedvű nézés volt a válasz.

Felrikoltottak az ostromlók csatakürtjei, a sereg pedig megindult a falak felé. Mindketten megfeszítettük íjunkat, és célpontot kerestünk. Nem volt könnyű dolgunk, hiszen alig láttunk a hold gyér fényében.

– És hogy néz ki a nő, Vészmadár? – kérdezte Nyomolvasó hirtelen, minden gyengéd előjáték nélkül.

– Kicsoda? – hebegtem.

– Az Úrnő. Azt mondják, azelőtt találkoztál vele.

– Egen... Nem ma volt.

– És mégis, milyen? – makacskodott tovább, de közben már lőtt is. Fájdalomkiáltás felelt az íjhúr pengésére. Nyomolvasó teljesen nyugodt maradt, mintha nem lett volna tudatában, hogy pillanatokon belül halott lesz. Ez valahogy rohadtul idegesítő volt.

– Olyan, mint amilyennek képzeled – válaszoltam, bár csupán egy egyre halványuló emlékkép volt már. – Csodálatos, és nagyon, nagyon kemény asszony.

Nem érte be ennyivel. Nem lepett meg, hiszen még soha senki nem érte be ennyivel. Kár, mert tényleg csak ennyit tudok mondani róla.

– És hogy nézett ki?

– Nem is tudom, haver. Olyan rémült voltam akkor, hogy még a szar is belém fagyott! Fiatal nőnek néztem, de nem lepne meg, ha csak azért, mert ő akarta így.

Nyomolvasó gondosan célzott, egy katona meghalt.

– Csak kíváncsi voltam – vont vállat, és szaporábban kezdett nyilazni. A birodalmiak már egészen közel jártak.

Esküszöm, sosem hibázott. Én is lőttem, ha volt kire, de az ő bagolyszemével nem kelhettem versenyre, hiszen csak sötétebb árnyakat láttam a világosabbak között.

Néma, Manó és Félszemű is tették a dolgukat. Varázslataik nyomán sikoltozó, rohangáló fáklyákká változtak az ostromlók, de sajnos maradtak még elegen. Létrákat támasztottak a falnak, és bár a legtöbbet azonnal ledöntöttük, néhányan feljutottak. Hamarosan már tucatjával nyüzsögtek odafent. Találomra közéjük eresztettem még pár nyilat, aztán kardot rántottam. Láttam, hogy a többiek is követik a példámat.

– Emberek, itt van! – kiáltott fel a Hadnagy.

Az égre néztem, és én is megláttam, ahogy egy gigászi árnyék ereszkedik alá. A Hadnagynak végül is igaza lett.

Most már csak fel kellett rá szállnunk valahogy. Néhány fiatal a gyülekezőhely felé rohant, mit sem törődve a Hadnagy átkaival és Elmo fenyegetőzésével. A főnök végül feladta, és parancsot adott rá, hogy kövessük.

Manó és Félszemű közben valami randaságot művelt. Először azt hittem, hogy valami igazán komisz démont idéztek, de láttam, hogy a förmedvény nem támadja meg a birodalmiakat. Csak illúzió volt, és erre hamarosan az ellenség is rájött. Némi időt azonban ezzel is nyertünk, így elértük a gyülekezési teret, mielőtt észbe kaptak volna. A barmok, diadalüvöltésben törtek ki! Biztosak voltak benne, hogy elkaptak minket.

Azonnal felkapaszkodtam volna a légbálnára, de Néma elkapta a karomat, és visszahúzott. A zsákmányolt iratokra mutatott.

– Nincs erre időnk, rohadjon meg ott, ahol van! – ordítottam rá. Közben egyre többen ugrottak fel a dögre mellettem. Végül döntöttem: felhajítottam fegyvereimet a légbálnára, és elkezdtem feladogatni a papírkötegeket Némának, aki továbbpasszolta őket valakinek, aki beljebb ült.

Ekkor értek oda a birodalmi gyalogosok. Fel akartam kapni a földről egy elejtett kardot, de tudtam, nem érem el időben. A kurva életbe, miért pont itt, és miért éppen most?

Hirtelen Nyomolvasó ugrott közénk. Kivont kardjával legendás hősökre emlékeztetett. Egy szívdobbanásnyi idő alatt három embert vágott le, és kettőt sebesített meg. A birodalmiak azt hihették, valamiféle nem e világi szörnnyel állnak szemben, de még bíztak számbeli fölényükben. Nyomolvasó tovább harcolt. Én tátott szájjal figyeltem. Még soha nem láttam senkit ilyen eleganciával, ilyen ügyesen és célratörően vívni. Kardját mintha nem is keze, hanem a puszta akarata mozgatta volna. Senki nem állhatott meg előtte. Egy pillanatig felrémlettek előttem a varázskardokról szóló legendák...

– Nem bámul. Mozog – mutatta Néma, és kíméletlenül seggbe rúgott. Felhajítottam neki a maradék két papírköteget, és én is felkapaszkodtam a légbálnára.

A Nyomolvasóval harcoló katonák erősítést kaptak. Néhány nyílvessző repült feléjük, a férfi ezek fedezékében felénk hátrált, de nem hittem, hogy ideér. Bordán rúgtam egy embert, aki mögém óvakodott, de egy másik állt a helyébe, és rám támadt.

Varangyölő Eb mentett meg. Mintha a semmiből bukkant volna fel, a következő pillanatban már a katona torkát marcangolta. A férfi hörgött, de hamarosan már csak a vér bugyborékolt feltépett nyakából. Varangyölő Eb otthagyta a halottat, én pedig feljebb másztam a légbálna hátán, de még mindig igyekeztem Nyomolvasót fedezni. Amikor elég közel ért, megragadtam a kezét, és felsegítettem.

A birodalmiak felől iszonyatos üvöltések és sikolyok hallatszottak. Nem láttam az okát, de úgy sejtettem, Félszemű, Néma és Manó csinált valami csúfondárosat.

Nyomolvasó mellém vetette magát, és most ő segített feljebb. Amikor végre biztos helyen voltunk, már le mertem nézni. Elég magasan voltunk, és a légbálna most jobban igyekezett, mint idefelé. A birodalmiak bután bámultak utánunk.

Sok száz lábnyival alattunk Rozsda lángokban állt. Csípős hideg volt már idefent, de nem pihenhettem. Amikor már biztonságban voltunk, elordítottam magam:

– Van sebesültünk?

Senki nem válaszolt.

Kíváncsi voltam, mi lehet a Fogadottakkal. Vajon keresztülvágták magukat a Földön kis kedvencünk, Sánta segítsége nélkül?

Visszafelé jobban szemügyre vehettem otthonunkat madártávlatból. A légbálna testéből morgás és zaj áradt, szinte éreztem alattam az élet lüktetését. Az óriási dög hátán lévő fészkekből mantarája-fiókák pislogtak ránk. A holdfényben teljesen máshogy nézett ki a Félelem Földje, mint ahogy megszoktam.

Fénylett, csillogott alattunk a táj, izzó és foszforeszkáló pontok kavarogtak odalent. A nyugati horizonton tomboló távoli vihar villámainak fénye mintha parázsló lávatavakat világított volna meg. Később, amikor beljebb értünk, már minden nyugodtabbnak tűnt.

Ezúttal nem a beszari légbálna fuvarozott minket. Ez kisebb volt, gyengébb és sokkal izgágább.

Már csak húsz mérföldnyire voltunk az odúnktól, amikor Félszemű felüvöltött:

– Fogadott!

A dög feljebb emelkedett, mi pedig meglapultunk. Én azért lepillantottam az oldala mellett.

Igen, tényleg Fogadott volt, de mi a legkevésbé sem érdekeltük. Mély morgás hallatszott odalentről, lángnyelvek villantak, mintha a sivatag nagy területei gyulladtak volna ki. Gyalogfák és mantaráják árnyékai mozogtak a mélyben. A Fogadottak gyalog voltak, egyetlen szemétláda kivételével, aki repülőszőnyegéről csatázott a mantarájákkal. Nem Sánta volt az. Még ilyen messziről is tisztán felismertem volna a rongyos szőnyegét. Sóhajtó, ki más! Biztosan a haverjait próbálja kimenekíteni. Nagyszerű, ezzel tutira nyerünk magunknak néhány napot.

A légbálna ereszkedni kezdett, és hamarosan leszállt. (Jó lett volna, ha erre az utazásra nappal került volna sor, így pontosabb leírás kerülhetett volna az Évkönyvekbe.) A földön egy menhir várt minket.

– Lefelé, gyorsan! – csikorogta.

Mi tagadás, felfelé szaporábbak voltunk. A sérültek csak most vették észre sebeiket, és még azok is dögfáradtak voltak, akik sértetlenül megúszták. Nyomolvasó azonban egyáltalán nem moccant.

– Hát ezt meg mi lelte? – kérdezte Elmo.

– Fingom sincs – tártam szét a karom. – Talán mégis eltalálták.

Nem értettem a dolgot, és amikor erősebb fénynél is megvizsgáltam, láttam, hogy fizikailag semmi baja. Egyetlen karcolás nélkül megúszta a balhét.

Kedves jött elő az odúból.

– Igazad volt, Vészmadár – közölte. – Sajnálom. Azt hittem, olyan csapást mérünk rájuk, hogy lángba borul tőle az egész birodalom.

Elmóhoz fordult, de azért még láttam a kézjeleit.

– Mekkora a veszteségünk?

– Négy ember, de nem tudom, hogy meghaltak-e, vagy csak ottmaradtak.

Látszott, hogy mardossa a szégyen. A Fekete Seregben nem volt szokás bajtársakat hátrahagyni.

– Varangyölő Eb ottmaradt – suttogta Nyomolvasó.

Félszemű vigyorogva csaholást imitált, mire Nyomolvasó vészjóslóan felegyenesedett, és kardot rántott. Csak ezt a fegyvert tudta megmenteni, nagyszerű íja és tőrei Rozsdában maradtak, kutyájával együtt.

– Elég! – szólt a Hadnagy keményen. – Félszemű, te most bekussolsz, és eltakarodsz innen! Vészmadár, te tartsd szemmel Nyomolvasót, és kérdezd meg Kedvest, hogy a tegnapi őrjárat visszatért-e már!

Engedelmeskedtem.

Kedves válasza nem volt valami megnyugtató. A menhirek szerint a nagy, beszari légbálna vagy száz mérföldnyivel nyugatabbra pakolta le őket. Az egyetlen jó hír az volt, hogy legalább lerakta őket a földre. Mindenesetre gyalogolniuk kellett, bár a menhirek megígérték, hogy útközben megvédik őket a Föld ezernyi kis mocsoksága ellen.

Civódva és szitkozódva mentünk vissza az odúba. Semmi sem forralja fel úgy egy katona agy vizét, mint a kudarc.

Persze, egyáltalán nem biztos, hogy valóban annyira elkefélt vállalkozás volt ez. Nagy kárt okoztunk a birodalomnak, és biztosan komoly visszhangja lesz a dolognak. A Fogadottak is kaptak a pofájukra jócskán, és annyi iratot zsákmányoltunk, hogy talán még az inváziós terveiket is meg kell változtatniuk. Mindenesetre sokkal kevesebbet értünk el, mint amennyit szerettünk volna, ráadásul az is kiderülhetett, hogy komolyabb erőforrásokkal rendelkezünk, mint azt a Fogadottak gyanították. Kiderült az is, hogy a légbálnák segítségével jóval messzebbre eljuthatunk, mint ahogy sejtik. Sok, túlságosan sok kártyánkat fedtük fel előttük még a licit megkezdése előtt.

Szálláshelyemre cipeltem a zsákmányolt papírhalmot. Messzire elkerültem a gyűléstermet, nem volt sok értelme, hogy jelen legyek az össznépi fejmosáson és kesergésen.

Leraktam a fegyvereimet, és az asztalra dobtam az egyik paksamétát, ahol egy újabb adag nyugatról érkezett levél feküdt.

19

BOMANZ TÖRTÉNETE

Vészmadár!

Bomanz álmában megint az asszonnyal sétált, de most sem értette a szavait. A remény zöld ösvényén sétálva holdfaló kutyák, akasztott emberek tetemei és arctalan strázsák mellett haladt el, a lombok között átszűrődött az üstökös ragyogó fénye.

Most is nyugtalanul aludt. Valahányszor mélyebb álomba merülhetett volna, azonnal gyötörni kezdték az álomképek. Csak felszínes szendergésre futotta.

Habár értette a szimbólumok jelentését, nem törődött, nem akart törődni velük.

Leszállt már az este, amikor Jázmin teát hozott neki.

– Egész héten itt fogsz feküdni?

– Lehet.

– Hogy fogsz ma éjjel aludni?

– Talán egyáltalán nem alszom, úgyis dolgom van az üzletben. Stance mit csinál?

– Pihent egy kicsit, aztán hozott egy rakás holmit a lelőhelyről. Molyolt egy keveset a boltban, evett, aztán jött valaki, aki azt mondta neki, hogy Men fu megint forral valamit, mire megint elment.

– És mi a helyzet Besanddal?

– Még mindig a városban mászkál. Az új Vigyázó nagyon dühös, hogy nem ment el, de még nem akar ellene semmit tenni. A gárdisták mindenesetre figyelmen kívül hagyják a parancsait, és azt mondják róla, hogy seggfej. Egyre idegesebb.

– Talán előbb vagy utóbb belejön. Köszönöm a teát! Van valami ennivaló?

– Maradt egy kis csirke, ha akarod, kiveszed majd magad. Én alszom.

Bomanz kedvetlenül elmajszolta a hideg, zsíros csirkét, és langyos sörrel öblítette le. Az álmán gondolkodott. Fekélye nem kínozta, de a feje sajogni kezdett.

– A szokásos – motyogta, és felvonszolta magát a lépcsőkön.

Hosszú órákat töltött azzal, hogy gondosan megvizsgálja a rituálék leírását. Nem hibázhat, amikor majd kilép testéből, és keresztülküzdi magát a Sírmező veszélyein. Azt írták, hogy a sárkány csak a fizikai testtel rendelkező behatolókra veszélyes. Végül arra a következtetésre jutott, hogy ha a hatodik sírban valóban a Holdkutya nyugszik, sikerrel jár majd. Sóhajtva hátradőlt, és lehunyta szemét.

Az álomkép ismét megjelent előtte. Bölcsességet, kegyetlenséget és megvetést sugárzó zöld kígyószemek bámultak rá. Gyorsan felébredt inkább.

– Apa, ott vagy?

– Igen, gyere csak fel!

Stancil berontott a szobába. Szörnyen nézett ki.

– Mi történt?

– Elszabadultak a Sírmező szellemei!

– Persze. Érzik, hogy közeleg az Üstökös. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar bekövetkezik, de emiatt nem kell aggódnod.

– Nem ez a baj, hanem Besand, meg Men fu...

– Mi van velük?

– Men fu megpróbált beosonni a Sírmezőre Besand amulettjével.

– A szerencsétlen kis pöcs... – csóválta a fejét Bomanz. – És?

– A lelőhelynél volt, az amulettel a kezében. Halálra volt rémülve, és amikor meglátott, lerohant a dombról. Mikor elérte a várárok helyét, Besand jött elő a semmiből, és kivont karddal üldözni kezdte. Világos volt, mégis elvesztettem a nyomukat, amikor elérték a Farkastorkú sírját. Besand biztosan elkapta, mert kiáltozást és dulakodás zaját hallottam a bokrok közül, de utána felhangzottak a sikolyok.

Stancil elhallgatott, Bomanz pedig várakozóan felhúzta a szemöldökét.

– Nem tudom jobban kifejezni magam, apa! Még soha nem hallottam hasonló hangokat. Az összes szellem Farkastorkú sírja köré gyűlt, aztán egyre közelebbről hallottam a sikolyokat.

Bomanznak feltűnt, hogy Stancilt mennyire megrázták az események. Mintha egy világ omlott volna össze benne. Furcsa.

– Folytasd, Stance!

– Besandnál volt az amulett, mégsem védte meg! Nem jutott át a várárkon. A teljes gárda ott volt, mégis előttük halt meg! Semmit sem tehettek, nekik nem adott amuletteket a Vigyázó.

Bomanz az asztalra fektette kezeit, és meredten bámulta őket.

– Ma tehát két ember halt meg. Ha a tegnap éjszakai eseményeket is hozzászámítjuk, az három. Vajon hányan pusztulnak el holnap? Ugye nem kell egy újabb légiónyi szellemmel szembenéznem?

– Holnap éjjel akarod nyélbe ütni a dolgot?

– Így van. Most, hogy Besanddal nem kell törődnöm többé, semmi ok a halogatásra.

– Lehet, hogy mégsem kellene megtenned, apa! Talán jobb, ha az a valami ott marad a föld alatt.

– Mi a fene történt? A fiam szájából kell visszahallanom a saját rinyálásomat?

– Ne veszekedjünk! Mégiscsak te ismered jobban a Sírmezőt. Lehet, hogy messzire mentem, és meglehet, tévedek is.

Bomanz a fiára pillantott. Szavai bátrabban hangzottak, mint ahogy érzett, mégsem tétovázott.

– Meg kell tennem. Ez nem a félelmek és a kételkedés ideje! Nézzük inkább a listát! Remélem, nem felejtettünk el semmit!

– Apa...

– Ne vitatkozz velem, kölyök!

Egy egész éjszakába tellett, hogy levesse magáról Bomanz az ócskás álarcát, és előhívja lelke mélyéből Bomanzot, a varázslót. Most a sarokhoz ment, és egy rakás ártalmatlan kinézetű kacatot emelt fel. Alakja mintha megnyúlt volna, mozgása pontosabbá, határozottabbá vált. Az asztalra halmozta a lomokat.

– Ha majd visszamész Evezővárosba, mondd el öreg diáktársaimnak, mi lett belőlem!

Szája keskeny mosolyra húzódott. Ismert egy-kettőt közülük, akik mind a mai napig megremegtek volna, hiszen tudták, ő az Úrnő oltalma alatt tanult.

Stancil arcába visszatért a szín, de továbbra is bizonytalan maradt. Soha nem látta ilyennek az apját. Nem is láthatta, hiszen fia születése óta Bomanz gondosan eltitkolta lelke ezen oldalát.

– Tényleg oda akarsz menni, apa?

– Fontos híreket hoztál. Besand és Men fu halott, a gárdistákat pedig nem fogja érdekelni a dolog.

– Azt hittem, a Vigyázó a barátod volt.

– Besandnak nem voltak barátai, csak küldetése. Most mit bámulsz?

– Neked is van egy küldetésed.

– Igen. Ezért maradtam itt. Most pedig segíts levinni ezeket a boltba!

– Hová tegyem?

– Mindegy. Közel és távol Besand volt az egyetlen ember, akinek feltűnt volna, hogy valójában mik ezek.

Stancil felkapott pár darabot, és kiment. Bomanz még befejezett néhány mentális gyakorlatot, és eltöprengett rajta, mivé is fejlődött a fiú, aztán ő is elindult lefelé a lépcsőn.

Mosolya magabiztos volt. Érezte, készen áll. Nem lesz nehéz dolga.

* * *

A város felbolydult. A Gárda tagjai megpróbálták megölni az új Vigyázót, aki úgy megrémült, hogy bezárkózott a szállására. Bolond pletykák keringtek.

Bomanz olyan hűvös nyugalommal és oly méltóságteljesen sétált végig a városon, hogy még azokat is meglepte, akik évek óta ismerték. A Sírmező szélén járt már, amikor észrevette ősrégi ellensége holttestét. Legyek egész felhője rajzott körülötte. Bomanz egy marék földet hajított a rovarok közé, mire azok szétrebbentek. A volt varázsló csak bólintott, amikor meglátta, hogy amulettje eltűnt. Hamarosan meglátta Husky káplárt is.

– Ha mást nem is tehetsz, legalább kapard el valahova Besandot! Egy rakás földet találsz az árkaim körül.

– Igenis, uram! – mondta feszesen Husky, és saját magát is meglepve engedelmeskedett.

Bomanz a Sírmező pereméig merészkedett. A napsugarak furcsa színben játszottak, hiszen most az Üstökös csóváján keresztül szűrődtek át. Szellemek mindenesetre nem mutatkoztak. Nem talált rá okot, hogy ne hajtsa végre a tervét. Visszatért a városba.

Boltja előtt nagy szekereket rakodtak éppen. Jázmin odabent átkozott valakit, aki olyasmit is elemelt, ami nem volt a leltárban.

– A pokolba veled, Tokar! – morogta magában Bomanz. – Miért éppen ma? Igazán várhattál volna, amíg végzek.

Kételyek gyötörték. Nem számíthat Stance-re, ha megzavarják az eszét! A boltba sietett.

– Ez egyszerűen pompás! – lelkendezett Tokar a lócsontváz hátán ülve. – Zseni vagy, Bo!

– Úgy kellettél most, mint a púp a hátamra! Mi a fene folyik itt? Ki ez a sok léhűtő?

– Kik lennének? A fuvarosaim és a rokonaim. Ismered őket? Az ott a bátyám, Clete, ő a húgom, Glória, Stance menyasszonya. Az a csöppség pedig a kishúgom, Fitos. Azért lett ez a neve, mert mindig mindenbe beleütötte az orrát. Hát nem aranyos?

– Részemről a szerencse! Hol van Stance?

– Elküldtem bevásárolni, mert ekkora vendégseregre nem készültem fel – felelte Jázmin.

Bomanz bánatosan felsóhajtott. A legkevésbé sem hiányzott neki egy rakás vendég a mai éjszakán.

– Hé, te! Azonnal tedd azt vissza oda, ahol találtad! Neked szólok, hé! Fitos, vagy mi a neved, tartsd távol magad a holmimtól!

– Mi a bajod, Bomanz? – kérdezte Tokar megütődve.

Bomanz felvonta a szemöldökét, és némán Tokar szemébe nézett.

– Hol vannak a rakodómunkásaid?

– Nincs már szükségem rájuk.

– Gondoltam. Na mindegy, én mindenesetre fent vagyok a szobámban, ha keresne valaki.

* * *

Amikor Stancil is csatlakozott hozzá, Bomanz haragosan kérdőre vonta.

– Most mihez kezdünk? Ez a bagázs zavar a munkában!

– Mennyi időre van szükséged, apa?

– Heteken át minden éjszakára, ha sikerül a dolog.

– Igaz, ezt nem siethetjük el – bólintott Stancil.

Bomanz örült, hogy fiának visszatért a bátorsága.

– Máshova természetesen nem mehetünk, a gárdisták meglehetősen harapós kedvükben vannak.

– Mondd, apa, mennyi zajjal fog járni a dolog? Nem maradhatnánk egyszerűen csendben itt?

– Meg kell próbálnunk, bár folyton zavarni fognak. Hozd fel a cuccot a boltból, majd csinálok neki helyet.

Bomanz asztala fölé görnyedt, miután Stancil távozott, ideges volt, nem is a rá váró veszélyek miatt, hanem saját esetleges tévedései aggasztották. Végig attól félt, hogy elfelejtett valamit. Igaz, évtizedeken át nem fedezett fel hibát terveiben, és mostanra már oly részletesen kidolgozta őket, hogy útmutatásai alapján még egy tehetségesebb kezdő is elvégezhette volna a szertartásokat.

– Elég lesz az ócskáshoz illő gyávaságból! – csapott az asztalra, majd a sarokba köpött. – Csak az ismeretlentől félek, pedig semmi okom rá.

Stancil kopogtatott az ajtón.

– Anya és a többiek odalent dobálósoznak.

– Akkor végre tudom, miért ordít olyan nagyon Fitos. Mindegy. Felhoztál mindent, ami szükséges?

– Igen.

– Helyes. Akkor menj le, és kibicelj, hamarosan utánad megyek majd, és ha mindenki elaludt, elkezdjük a munkát.

– Rendben, apa.

– Készen állsz rá, Stance?

– Igen, csak a múlt éjszaka megijedtem kissé. Nem mindennap látom, ahogy szellemek végeznek valakivel.

– Jobb, ha megszokod a dolgot. Megesik néha.

Stancil üres arccal meredt rá.

– Titokban órákat veszel a Fekete Fakultáson, ugye?

(A Fekete Fakultás a varázslók egyetemének egy titkolt kollégiuma volt. Hivatalosan nem is létezett, jogi státusza alapján be volt tiltva, de ettől függetlenül működött. Bomanz kitüntetéssel végzett.)

Stancil csak bólintott, és távozott.

– Sejtettem – suttogta Bomanz, és eltűnődött, vajon mennyire fekete valójában a fia. Körbematatott, háromszor is leellenőrzött mindent, amíg rá nem jött, hogy az óvatosság immár nem más, mint ürügy, hogy ne kelljen emberekkel érintkeznie.

– Idegesítő egy alak vagy – mormolta magának.

Akkor még egyszer: térkép, gyertyák, egy tál higany, ezüsttőr, gyógynövények, füstölők. A kellemetlen érzés azonban nem távozott.

– Vajon mit hagyhattam ki?

A dobálós nem volt más, mint egy négyszemélyes dámajáték. A tábla négyszer akkora volt, mint a szokásos, minden oldalánál egy-egy játékos ült. A véletlen szerepe annyi volt, hogy minden lépés előtt minden játékos dobott egy kockával. Ha az egyik játékos hatost dobott, bármelyik kombinációval hatot léphetett. A dáma szabályai általánosságban érvényesek voltak, kivéve az ugrásra vonatkozót.

Amint Bomanz megjelent, Fitos hozzá fordult.

– Mindenki ellenem játszik!

A kislánnyal szemben Jázmin ült, Glória és Tokar pedig mellette. Bomanz végignézett pár lépést, és látta, hogy Tokar és az idősebbik lány összejátszanak. A hagyományos megsemmisítési taktika.

Hirtelen ötlettől vezérelve Bomanz úgy intézte, hogy Fitos legközelebb hatost dobjon. A kislány felsikoltott örömében, és azonnal támadásra küldte bábuit. Bomanz eltűnődött, hogy volt-e ő valaha is ennyire lelkes és derűlátó. A lányt fürkészte. Vajon mennyi idős lehet? Tizennégy talán? Tokarral egyest dobatott, Jázmint és Glóriát a sorsra bízta, aztán Fitossal hatost, Tokarral pedig újra egyest. A harmadik hasonló kör után Tokar felhorkant:

– Ez lassan már nevetséges!

A játék erőviszonyai megváltoztak. Úgy tűnt, Glória a sorsára hagyja Tokart, és inkább a húgához csatlakozik Jázmin ellen.

Amikor Fitos megint hatost dobott, Jázmin gyanakvó pillantást vetett férjére. Bomanz rákacsintott, és hagyta, hogy Tokar dobását a véletlen döntse el. Kettes.

– Jövök fel, mint borban a buborék! – ironizált a kereskedő.

Bomanz kiment a konyhába, és egy korsó sört töltött magának.

Amikor visszatért, ismét a teljes vereség határán találta a lányt. Taktikája olyan elhamarkodott volt, hogy csak úgy lehetett esélye, hogy mindvégig négyeseket vagy jobbat dob, Tokar ezzel szemben biztonságosan, öregurasan játszott. Lépcsőzetesen nyomult előre, és megpróbálta elfoglalni a mellette ülő királysorát.

Nagyon sokban hasonlít rám – tűnődött el Bomanz. – Először csak biztosítja, hogy ne veszítsen, a győzelem elérésével csak ezután törődik.

Tokar hatost dobott, és az egyik figuráját virtuóz módon hadjáratra küldte, amelynek során három bábut ütött le. Mindhárom Glóriáé volt, habár névleg szövetségben álltak.

Hajlandó az árulásra is – gondolta Bomanz. – Jobb, ha ezt soha nem felejtem el.

– Hol van Clete? – kérdezte Stancilt, de Tokar válaszolt.

– Úgy döntött, hogy a cimboráival marad. Úgy gondolta, hogy már így is túl sokan lennénk itt.

– Értem.

Az első játékot Jázmin nyerte, a következőt Tokar, ezután a régiségkereskedő felállt, és így szólt:

– Azt hiszem, ezzel ki is szállok. Átveszed a helyem, Bo? Reggel majd találkozunk.

– Én is végeztem – mondta Glória. – Nem sétálunk egyet, Stance?

A fiú az apjára pillantott, ő egy bólintással nyugtázta.

– Rendben, de ne menjetek messzire! A gárdisták nincsenek jó hangulatban.

– Nem megyünk – felelte Stancil.

Apja elmosolyodott gyors távozásuk láttán. Ő is hasonlóan érezte magát, amikor Jázminnal volt annak idején.

– Milyen kedves lány! – mondta Jázmin. – Stance nagyon szerencsés.

– Köszönöm – mosolyodott el Tokar. – De azt hiszem, Glóriának is szerencséje van.

Fitos savanyú arcot vágott, Bomanz pedig megengedett magának egy fanyar vigyort. Úgy tűnik, még valaki beleesett Stancilbe.

– Nem játszunk hárman némajátékot? Csak amíg valaki ki nem jut – javasolta. Most hagyta, hogy a szerencse döntsön a játék folyamán, de a némajátékos csak ötöst és hatost dobott.

* * *

Úgy tűnt, Jázmin jól szórakozik. Fitos boldogan fel visított, amikor végre nyert.

– Képzeld, Glória, nyertem! – lelkendezett a kislány, mikor nővére és Stancil visszatért. – Megvertem őket!

Stancil előbb a táblára nézett, utána apjára. – Apa... – sóhajtott fel.

– Pedig keményen küzdöttem, de szerencséje volt – tárta szét a karját Bomanz. – Csak szerencséje volt.

Stancil kétkedve elmosolyodott.

– Elég lesz mára, Fitos, ideje ágyba bújnod! Most nem a városban vagyunk, itt az emberek korán fekszenek.

– Naaaa!

A kislány küzdött egy darabig, de végül engedelmeskedett. Bomanz felsóhajtott. Nehezére esett a társasági élet. Szívverése felgyorsult, amikor az éjszakai munkára gondolt.

* * *

Stancil harmadszorra olvasta instrukcióit.

– Mindent értesz? – kérdezte Bomanz.

– Azt hiszem.

– Az időzítés lényegtelen, egészen addig, amíg csak késel, de semmiképpen se siesd el! Ha valami francos démont idéznénk, egy hétig magoltatnám veled a szövegedet!

– A szövegemet?

Stancilnek elvileg csak a gyertyákat kellett rendben tartania, és figyelnie. Csak akkor kell közbelépnie, ha apja bajba kerülne. Bomanz az elmúlt két órát az útvonala mentén működő varázslatok semlegesítésével töltötte. A Holdkutya név igazi telitalálat volt.

– Nyitva van? – kérdezte Stancil.

– Tárva-nyitva. Szinte húz magához. Néhány nap múlva egyedül is elengedlek.

Bomanz mély levegőt vett, és szemügyre vette a szobát. Még mindig motoszkált benne az az érzés, hogy elfelejtett valamit, de sejtelme sem volt róla, mi lehet az.

– Rendben – mondta, majd a székbe telepedett, és behunyta a szemét.

– Dumni – mormolta. – Um muji dumni. Haikon dumni um muji dumni.

Stancil gyógyfüveket szórt egy apró rézserpenyőbe, mire bűzös füst öntötte el a szobát. Bomanz ellazult. Teste és lelke gyorsan elvált egymástól. Míg a gerendák magasságában lebegett, tisztán hallotta fiát is. Tehetséges a kölyök!

Lenézett a boltba is, látta Fitost és Glóriát is. Irigykedve szemlélte fiatalságukat és ártatlanságukat.

Odakint az Üstökös ragyogása töltötte be az eget, Bomanz szinte a csontjaiban érezte a belőle áradó hatalmat. Vajon milyen fényes lesz, ha egyszer a világ áthalad a csóváján?

Hirtelen megjelent álmai asszonya, és hívogatóan intett felé. Bomanz ellenőrizte a testét a lelkéhez kötő szálakat, és látta, hogy még mindig ébren van, bár transzban. Nem álmodott hát, bár kissé bizonytalanul érezte magát. Az asszony a Sírmezőhöz vezette, éppen azon az útvonalon, amelyet Bomanz nyitott meg. Átlebegett a pokoli hatalmú lényt rejtő sírhant felett, biztonságos távolban maradva a menhirek és a bálványok mágikus erejétől.

Most úgy látta a sírhantok lakóit, mint rövid láncpórázra kötött fenevadakat.

Szellemek járták a Sírmezőt. Bomanz láttán felvonyítottak, megpróbálták megtörni a védelmét. Az Üstökös ereje és a megkötő varázsigék együttes hatalma egyetlen viharban egyesült, amely könnyedén áthatolt Bomanz szellemtestén.

Mily hatalmasak is voltak a régiek! Még az is döbbenetes, ami megmaradt belőlük!

Az asszony kíséretében megközelítették azokat a halott harcosokat, akiket Bomanz karmos mancsokkal jelölt térképén. Mintha lépteket hallott volna a háta mögött, de amikor visszanézett, semmit sem látott. Rájött, hogy Stancilt hallja, aki a házban maradt.

Egy lovag szelleme intézett hozzá kihívást. Gyűlölete időtlen és soha nem csituló volt, akár a tenger haragja. Bomanz elosont mellette.

Nagy, zöld szemek bámultak rá. Ősi, bölcs, könyörtelen szemek, amelyek lenézést és megvetést árasztottak. A sárkány gúnyos mosolya felfedte hatalmas fogait.

Ez lesz az – gondolta Bomanz –, ezt felejtettem el, és ez okozza a végzetemet is.

A sárkány azonban nem bántotta. Érezte ugyan, mennyire zavarja jelenléte, és hogy mennyire vágyik a húsára, így gyorsan az asszony után sietett. Az Úrnő volt, semmi kétség. Úgy tűnt, ő is kapcsolatot akart teremteni vele. Jobb lesz az óvatosság, hisz senki nem tudhatja, mit akarhat!

Beléptek a kriptába. Erős, tágas terem fogadta őket, tele mindazzal, ami a Dominátort körbevette életében. Látszott, messze nem élt puritán életet.

Követte a nőt a halomba rakott bútorok között, de nyomát vesztette. Hol lehet?

Aztán meglátta őket. Egymás mellett álltak, egy-egy kőtömbön. Meg voltak láncolva, szikrázó, zümmögő béklyók tartották őket fogságban. Nem lélegeztek ugyan, mégsem tűntek halottnak. Mintha csak vártak volna valamire.

A legendák alig túloztak, az Úrnő vonzereje még ilyen állapotban is megdöbbentő volt. Hiába volt már Bomanznak egy felnőtt fia, legszívesebben lihegett volna a nő szépsége láttán.

Ismét lépteket hallott. A pokolba kívánta Stancilt, amiért nem tud nyugton megülni a valagán. Akkora zajt csap, mint három másik!

Légy üdvözölve! – hallotta a hangot az elméjében. – Mindketten régen várunk már erre az alkalomra, igaz?

Egy szót sem tudott szólni, csak némán bólintott.

Régóta figyellek már. Igen, én mindent látok, ami ebben az elhagyatott vadonban történik. Megpróbáltam segíteni, de túl nagyok és túl erősek az akadályok. Az az átkozott Fehér Rózsa nagyon jól tudta, mit csinál.

Bomanz a Dominátorra pillantott. Irigykedve vizslatta végig a hatalmas termetű, jóképű harcos-király tökéletes testalkatát.

Nagyon, nagyon mélyen alszik.

Vajon hallotta-e a férfi a gúnyos szavakat? Az asszony arckifejezése mindenesetre nem változott. Gyönyörű volt. Emberfeletti szépsége láttán egyre inkább elhitte, hogy annyi férfi között valóban ő volt a Dominátor birodalmának igazi ura.

Valóban én voltam, és legközelebb...

Legközelebb?

Vidám nevetés csilingelt fel mellette.

Tanulni jöttél ide, igaz, varázsló? És mit tervezel, hogy adod meg a tanítás árát?

Ezért a pillanatért dolgozott annyi évtizeden át. Győzelme egyre inkább közeledett, de egy tennivaló még hátravolt...

Oly ügyes voltál! Óvatosan és türelmesen dolgoztál, és még a Vigyázót is sikerült félrevezetned. Legszívesebben megtapsolnálak, varázsló!

Most jön a neheze. Rá kell kényszerítenie akaratát erre a csodálatos teremtményre.

Hát nem alkudozni akarsz velem, hanem kényszeríteni?

Kacagása akár az ezüst szélcsengők csilingelése...

– Ha muszáj...

– Nem is kínálsz semmit cserébe?

– Tőlem nem kaphatod meg, amit akarsz.

– Nem kényszeríthetsz, ugye, tudod?

Bomanz megvonta képzeletbeli vállát. Az Úrnő tévedett, mert igenis volt valami a birtokában, amivel engedelmességre szoríthatta. Még fiatal korában bukkant rá, és ez volt, amiért elindult hosszú útján, amely végül erre a helyre vezette.

Annak idején talált egy titkosírást. Megfejtette a kulcsot, így rátalált az Úrnő igaz nevének egy részletére, amely nem volt más, mint egy közönséges női név, jóval a Dominátor kora előtt. A jelek arra utaltak, hogy egy bizonyos család egyik gyermekeként látta meg a napvilágot. Ezek után már csak egy kis történelmi kutatómunka kellett, hogy megtalálja a teljes nevet...

Több száz esztendős, varázslók ezrein kifogó titokra derített fényt.

Az Úrnő igaz neve ismeretében kényszeríthette őt. A mágiában ezen név ismerete mindent jelent.

* * *

Legszívesebben ordítva csapkodtam volna az asztalt. A levél épp azelőtt ért véget, hogy megtudhattam volna azt, ami után annyi esztendeje nyomoztam. A pokolba kívántam a gennyládát, aki éppen itt hagyta abba!

Ez alkalommal legalább valami utóiratot odabiggyesztett a végére a levél írója. Úgy tűnt, mintha egy kosárnyi, tintába mártott lábú csirkét engedett volna szabadon a papírlapon. Biztosan volt valami értelmük, de semmit nem vettem ki belőlük.

Természetesen most sem volt sem aláírás, sem pecsét. Miért is lett volna?

20

A SÍRMEZŐ

Az eső mintha soha nem akart volna elállni. Többnyire csak szemerkélt, és a különösen száraz napokon alig volt több, mint sűrű köd, de soha, soha nem hagyta abba teljesen. Szarka azért továbbra is sétálgatott, bár gyakran panaszkodott fájós lábára az őt kísérő Case-nek.

– Ha annyira rosszak az ízületeid, miért maradsz itt egyáltalán? – kérdezte Case. – Azt mondtad, lehet, hogy Opálban élnek a gyerekeid. Miért nem mész oda, hogy kiderítsd? Ott legalább az idő sokkal jobb lenne!

Nehéz kérdés volt, és Szarka még nem tudta, milyen hihető választ adhatna. Még magának sem tudott meggyőző magyarázattal szolgálni, nemhogy az ellenségeinek.

Szarka semmitől sem félt. Egyszer, amikor még egy másik életet élt, magát a poklot hívta párbajra. Sem kard, sem varázslat, sem maga a halál nem rémítette, de az emberektől és a szeretettől valósággal rettegett.

– Azt hiszem, egyszerűen megszoktam – mondta, bár maga is érezte, milyen gyenge magyarázat ez. – Talán tudnék élni Evezővárosban. Talán. Nem vagyok egy társasági ember, nem igazán kedvelem a többieket. A Drágakővárosoknak pedig még a gondolatára is kiráz a hideg. Meséltem már, hogy egyszer jártam ott?

Case többször is hallotta már ezt a történetet, de azt gyanította, hogy Szarka többet is tett arrafelé, mint amennyit elmondott. Magában azt gondolta, hogy az egyik Drágakőváros lehetett Szarka igazi otthona.

– Igen – bólintott –, elmondtad, hogy útba ejtetted őket, amikor a nagy felkelés idejében Forsbergbe tartottatok. Mondtad, hogy láttad a Tornyot is.

– Így van. Ezek szerint meséltem már? A fene, kezdek feledékennyé válni! Szóval, öreg, én nem szeretem a városokat. Túl sok nekem ott az ember, és amikor idejöttem, még ez a hely is nyomasztóan zsúfoltnak látszott. Most már sokkal jobban megfelel az ízlésemnek. Talán az élőhalottak miatt gyűlt erre össze ennyi nép – intett a Nagy Sírhant irányába.

– Ezen kívül persze jó kis hely ez. Mindig van egy-két haver, akikkel válthatok pár szót, de más nem nagyon akad az utamba.

Case bólintott. Felfogta ugyan a veterán szavait, de nem értett velük egyet. Ismert más obsitosokat is, akiknek szintén megvoltak a maguk bogarai.

– Mondd, Szarka – váltott témát –, nem találkoztál annak idején a Fekete Sereggel?

Szarka megdermedt, és olyan tekintettel kezdte méregetni a fiatalabb katonát, hogy az elvörösödött.

– Valami rosszat mondtam talán?

A veterán felállt, és gyors léptekkel fel-alá kezdett járkálni a szobában.

– Furcsa. Mintha csak a gondolataimban olvastál volna. Igen, összefutottam azokkal a fickókkal. Mocsok népség, én mondom, igazi rohadékok!

– Apám mesélt róluk. Velük volt a nagy visszavonulás idején. Hercegfő, a Viharvidék, a Könnyek Lépcsője és a többi nagy csata. Amikor kimenője volt a Bűbájtoronynál vívott csata után, hazajött, és rettenetes történeteket mesélt róluk.

– Abból kimaradtam. Engem Vérző Rózsában hagytak, miután Váltó és Sánta csatát vesztettek. A te apád melyik csapatban volt? Soha nem meséltél róla valami sokat.

– Az Éjvadászéban. Nem jövünk ki valami jól egymással, ezért nem is beszélek róla.

Szarka elmosolyodott.

– Nos, így megy ez, az apák ritkán jönnek ki igazán jól a fiaikkal. Tudom, tapasztalatból beszélek.

– A te apád mi volt?

– Földműves, vagy legalábbis valami olyasmi, de nem szívesen beszélek róla.

– És most mit keresünk itt, Szarka?

Természetesen Bomanz rajzait ellenőrizték, de ezt mégsem mondhatta el Case-nek, viszont hihető hazugság sem jutott eszébe.

– Csak sétálgatunk az esőben.

– Szarka...

– Csak egy percig befognád, Case?

– Persze.

Szarka körbejárta a Sírmezőt, de mindig megfelelő távolságot tartott, hogy ne váljon gyanússá. Nem használt semmiféle felszerelést vagy segédeszközt, mert ez felkelthette volna Nyájas ezredes figyelmét. Ehelyett tökéletesen bemagolta a varázsló térképét. A selyemdarab mintha maga is eleven lett volna, mintha azok a ragyogó színekkel felrajzolt, ősi TelleKurre jelek külön életet éltek volna. A Sírmező maradványai alapján a térképjeleinek talán harmadát tudta azonosítani, a többit eltörölték az elemek és az idő pusztításai.

Szarkának ugyan acélból voltak az idegei, de most mégis félt. Sétájuk végeztével a fiatalabb katonához fordult.

– Case, szeretném, ha megtennél nekem valamit! Komoly szívesség lenne.

– Uram, igen, uram!

– Most mit pattogsz?

– Komolynak hangzott, és egy pillanatig azt hittem...

– Komoly is.

– Mondd csak!

– Megbízhatok benned? Tudsz hallgatni?

– Ha muszáj...

– Azt akarom, hogy az életedre és a lelked üdvösségére esküdj meg, hallgatni fogsz!

– Nem értelek.

– Case, fontos dolgot akarok neked mondani. Ha esetleg velem történne valami...

– Szarka!

– Nem vagyok már valami fiatal, és sok bajom van. Nagyon mély szarhalmokon gázoltam keresztül, és most érzem, hogy megártott. Ne aggódj, nem hiszem, hogy hamarosan feldobom a talpamat, de én sem élek örökké. Van itt valami, és nagy kár lenne, ha velem együtt ásnák el.

– Rendben van.

– Ha elmondom, képes vagy megtartani a titkot? Még akkor is, ha úgy érzed, hogy nem helyes?

– Egyre nehezebb igent mondanom, ugye, tudod?

– Tudom. Nem vagyok valami tisztességes, ám rajtad kívül csak Nyájas ezredesben bíznék meg. Viszont az ő rangja lehetetlenné tenné, hogy ilyesmit ígérjen.

– Ez valami törvénytelen dolog?

– Ha szigorúan vesszük, tulajdonképpen nem.

– Akkor, azt hiszem...

– Nem érdekel, mit hiszel, Case!

– Rendben, Szarka, megesküszöm!

– Jó. Hálás vagyok neked, és méltányolom a szavadat, még ha nem is látszik rajtam. Két dolog: először is, ha valami történne velem, menj fel a házam második emeleti szobájába. Találsz ott egy viaszosvászonba csomagolt levelet az asztalon. Juttasd el ezt Evezővárosba, egy Homok nevű kovácshoz!

Case arcára döbbenet ült ki.

– Másodszor: miután ezt megtetted – és csakis ezután! –, mondd el az ezredesnek, hogy az élőholtak mozgolódnak.

A közlegény megtorpant.

– Case!

Szarka olyan parancsoló hangsúllyal szólt a fiatal katonához, ahogy még soha senki.

– Rendben, megteszem!

– Ez lenne minden.

– De...

– Ne kérdezz semmit! Pár hét múlva talán már adhatok magyarázatot, de most még semmiképpen.

– Értem.

– Ne felejtsd el: a levél Homoknak, a kovácsnak, utána a jelentés az ezredesnek. Sőt, tudod, mit? Ha tehetem, magam hagyok Nyájasnak egy levelet.

Case bólintott.

* * *

Szarka mély lélegzetet vett.

Már vagy húsz éve nem alkalmazta a legegyszerűbb jósvarázslatot sem, és a mostanihoz hasonlót soha. Annak idején, amikor még egy másik életet élt, a varázslást olyan fiatal taknyosok tanulták, akik szívesebben játszottak mágust ahelyett, hogy valami hasznosat csináltak volna.

Minden készen állt. A munkához szükséges szerszámok már mind ott álltak rendben felsorakoztatva az asztalon, annak a háznak a második emeletén, amelyben egykor Bomanz lakott. A sorsnak volt humorérzéke: ő is hasonló feladatra készült, mint a ház előző lakója.

Ujjai végigsimítottak a viaszosvászonba csomagolt paksamétán, amelyet Case számára hagyott itt, és a Nyájasnak szánt levélen. Magában azért fohászkodott, hogy soha ne kerüljenek a fiatal katona kezébe. Tudta azonban, hogy ha gyanúja igaznak bizonyul, jobb, ha személyes ellenségei tudják meg hamarabb, mint az egész világ.

Egyebet nem tehetett már az ügy érdekében. Felhörpintett egy fél csészényi teát, és leült. Lehunyta szemét, és egy olyan varázsigét kezdett kántálni, amelyet akkor tanult, amikor még Case-nél is fiatalabb volt. Nem Bomanz metódusát használta ugyan, de az övé is volt olyan hatásos.

Teste eleinte tiltakozott, de hamarosan transzba esett, és lelke elszabadult a tízezer horgonyról, amely a húsához rögzítette.

Tudta, rendkívül kockázatos dolgot művel, hogy avatott mester nélkül vág bele efféle veszélyes vállalkozásba, de neki nem volt annyi ideje, mint Bomanznak. Mindenesetre reménykedett, hogy az Öregerdőben töltött ideje alatt eleget tanult.

Különvált hát testétől, de a láthatatlan béklyók még léteztek, és ezek talán idejében visszahúzzák. Óvatosan távolodott, és kínosan betartotta a hús számára fenntartott törvényeket. A lépcsőt használta, lenyomta a kilincset, és a Gárda által épített járdán lépkedett végig. Abban reménykedett, hogy ha betartja a fizikai létezés szabályait, teste talán nehezebben felejt.

A világ így teljesen másnak tűnt. Mivel minden tárgynak egyedi, furcsa aurája volt, nem tudott egykönnyen a feladatára koncentrálni.

A Sírmező hantjai felé haladt. Megborzongott, amikor megérezte a Dominátort és szolgáit fogva tartó mágia erejét. Micsoda hatalom! Vigyázva közelítette meg a határvonalat, és megkereste a Bomanz által vágott ösvényt, ami mind a mai napig nem forrott be.

Átlépett a vonalon.

A Sírmezőn lakozó összes szellem, legyen bár jóindulatú, vagy gonosz, azonnal felfigyelt rá. Sokkal többen voltak, mint várta, és sokkal többen, mint amennyien a varázsló térképén fel voltak tüntetve, pedig a katonák jelei telepöttyözték a Nagy Sírhant egész környékét.

Nem szobrok voltak, hanem a Fehér Rózsa elesett katonáinak lelkei, akiket további szolgálatra utasítottak annak idején. Ők őrizték a világot a csillapíthatatlan étvágyú szörnytől. Elszántak voltak mind a végsőkig, és még tovább.

Az ezüstködként fénylő ösvény keresztülvágott a régi Fogadottak sírjainak mind külső, mind belső körén. Ez utóbbin belülre érve számos kisebb szörny igazi képét pillantotta meg. Ők azelőtt a Dominátor seregében szolgáltak. Szarka mögött a köd megsűrűsödött, mintha csak puszta jelenléte erősítette volna.

Ahogy beljebb jutott, úgy erősödtek a varázslatok is. Egyre erősebb harcosok lelkei őrizték a sírba zárt Dominátort. Ezeken túl már a vegytiszta félelem volt az úr. A Bomanz térképén feltüntetett sárkányszerű izét a Nagy Sírhant köré tekeredve találta.

Szellemek sikoltottak fel TelleKurre, UchiTelle és egyéb nyelveken, amelyeket már senki nem beszélt ezen a világon. Egyként átkozták, ő pedig egyként hagyta figyelmen kívül őket. Látni akarta, hogy az a valami, ami a legnagyobb sírban nyugszik, valóban olyan nyugtalan-e, mint számított rá.

A sárkány. Minden istenekre, akik sosem léteztek, az a sárkány valódi volt! Élő, elevenebb bárminél, és biztosan látta őt! Az ezüstösvény éppen elkerülte roppant állkapcsait, a farka vége és a feje közötti keskeny résen vezetett keresztül. Fenyegetése nyilvánvaló volt, de Szarka már nem állhatott meg.

Nem volt már több strázsa, csak maga a sírhant, és a rettenet odabent. Már túlélte a legrosszabbat...

A vén sátán minden bizonnyal alszik. Az Úrnő legyőzte őt, és szökését is megakadályozta Fenyvesben.

A sír olyan volt, mint bármelyik másik szerte a világban, talán csak valamivel cifrább. A Fehér Rózsa stílusosan búcsúzott el ellenfeleitől. Szarkofágok azonban nem voltak odabent, csak két kőasztal. Az Úrnőé természetesen üresen árválkodott, a másikon azonban egy megtermett, szabályos arcú férfi nyugodott. Még így, álmában is kitűnt gonoszsága. Arcán még most is féktelen gyűlölet és harag ült.

Szarka megnyugodott. Gyanúja alaptalan volt. A szörny alszik...

A Dominátor felült. Mosoly villant, a leggonoszabb, amit Szarka valaha is látott. Kezét üdvözlő gesztussal a magasba emelte.

Szarka elrohant, de még hallotta maga mögött a gúnyos kacajt. A pánik ismeretlen volt számára, hisz még sosem tapasztalta. Képtelen volt leküzdeni. Alig kerülte el a sárkány fogait, és a Fehér Rózsa gyűlölettel telt katonáit. Szinte észre sem vette, ahogy a Dominátor teremtményei kéjesen felsikoltanak.

Azonban még a legmélyebb félelem sem vehette rá, hogy letérjen az ezüstköd jelezte ösvényről. Csak egyszer tévesztette el az utat... de ez éppen elég volt.

A legkomiszabb vihar tört ki most a Sírmező felett, komiszabb bármelyiknél, amire bárki is emlékezett. A villámok égi seregek fegyvereiként téptek a földbe, az eső pedig sűrű lett és szinte áthatolhatatlan.

Egyetlen hatalmas villám vágott végig a Sírmező felett, és ahol lecsapott, föld és levéltörmelékek szökkentek több száz lábnyi magasságba. Az Örökkévaló Gárda tagjai félve markolták meg fegyvereiket; bizonyosak voltak afelől, hogy a vén sátán kiszabadult.

Egy négy- és egy kétlábú alak bontakozott ki a villámfényből, és egy szívdobbanással később már versenyt rohantak az ezüstösvényen. Lábuk nem hagyott nyomot se sáron, se vízen. Keresztülsiklottak a Sírmező hantjai között, és bevetették magukat az erdőbe.

Senki sem látta őket. Amikor a gárdisták fegyvereket és fáklyákat markolva odaértek, már a vihar is lecsillapodott. A villámok nem csapkodtak többé, és az eső is elcsendesedett.

Nyájas ezredes és emberei órákig jártak a sírok között, de semmit sem találtak. A gárdisták az időjárást és az isteneket átkozva tértek vissza állomáshelyükre.

Szarka házának második szintjén a házigazda teste továbbra is lélegzett: egy levegővétel minden ötödik percben. Szívverése alig volt érezhető. Sokáig, nagyon sokáig életben maradhat egy test lélek nélkül.

21

A FÉLELEM FÖLDJE

Azonnali kihallgatást kértem Kedvestől. Bizonyosan arra számított, hogy iszonyatos palávert csapok, és mindenféle félresikerült katonai akciókat fogok emlegetni, továbbá a sárga földig lehordom, mert nem engedhetünk meg magunknak több veszteséget. Kioktatást várhatott az erők megfelelő beosztásáról is, de meglephettem, mert egyik témát sem hoztam elő. Azt tervezhette tehát, hogy végighallgatja a sirámaimat, utána pedig visszatér a munkájához. Ehelyett én csak előhúztam a levelet, amelyet Evezővárosból kaptam. Kíváncsian nézett rám.

Olvasd el őket – jeleztem.

Eltartott egy ideig, mire végzett velük. A Hadnagy közben ki-be mászkált, és egyre türelmetlenebbül morgott az orra alatt. Amikor Kedves befejezte, felnézett.

És? – kérdezte.

Ezekre a jegyzetekre vadásztam mostanáig! Lélekorzó szerint bennük rejtőzik a fegyver, amire szükségünk van.

Hiányos.

Az, de mégis, nem gondolkodtat el a dolog?

Ötleted sincs, ki írhatta?

Nem, és soha nem is jöhetünk rá, hacsak nem keressük meg.

Nem mondtam teljesen igazat. Volt ugyan egy-két ötletem, de mivel egyik valószínűtlenebb volt, mint a másik, inkább befogtam a számat.

Rendszeres időközönként érkeztek – állapította meg Kedves. – Oly sok várakozás után... – kezdte, de nem fejezte be. Arra tippeltem, hogy talán ő is osztja valamelyik gyanúmat.

A futárok azt mondták, nekik nem ennyire rendszeresen adták át.

Mindenesetre érdekes, de ebből semmiféle következtetést nem vonhatunk le. Meg kell várnunk a továbbiakat.

Azért nem árt, ha végiggondoljuk. A legutóbbi adag végéből például semmit sem értek, pedig fontosnak látszik, hacsak nem szándékosan akarnak az erdőbe vinni vele.

A lány átfutotta az utolsó oldalt, és mintha felismerés csillant volna a szemében.

Jelbeszéd, csak le van rajzolva! Látod? Ez nem más, mint egy tenyér, amint éppen néma jeleket formál!

A háta mögé sétáltam, és a válla felett belelestem a papírba. Hirtelen nagyon hülyének éreztem magam. Hogy lehet, hogy nem ismertem fel? Persze, most, hogy végre tudtam a kódot, könnyedén elolvastam. Ez állt benne:

Lehet, hogy ez az utolsó üzenetem, Vészmadár. Muszáj belevágnom egy őrült feladatba. Minden ellenem szól, mégsem futamodhatok meg. Ha nem jut el hozzád az, amit Bomanz utolsó napjairól írtam, ezeket magadnak kell begyűjtened. Egy példányt épp ezekben a percekben rejtek el a varázsló házában, egy másikat pedig úgy intéztem, hogy eljusson Evezővárosba, egy Homok nevű kovácshoz.

Mostanára már biztosan jó helyen vagytok, további nyomokat nem szolgáltathatok nektek, csak akkor, ha már az egész világ sorsa lesz a tét.

Aláírás természetesen most sem volt. Egymásra néztünk.

És most hogyan tovább? – kérdeztem.

Várunk.

És ha nem jön több üzenet?

Akkor neked kell megtalálnod.

Én is ettől félek. Az egész Birodalom a torkunkra akar taposni, és ha ez nem lenne éppen elég baj, a rozsdai rajtaütés még a Fogadottakat is piszokul felbosszanthatta.

Nem számít, Vészmadár! Lehet, hogy ez az egyetlen esélyünk.

A Sírmezőről van szó! Ennél eszementebb már csak az lenne, ha egyenesen a Bűbájtorony ellen indulnánk!

Veled megyek én is.

Nem. Te semmiképpen sem teheted kockára az életedet! Egy dolog, ha egy vén szanitéc harap fűbe, de a Fehér Rózsa nélkül...

Hozzám lépett, és szorosan átölelt. Utána hátralépett, és komoly arccal a szemembe nézett.

A Fehér Rózsa négy évszázada halott, Vészmadár. Az én nevem Kedves.

A barátaink és az ellenségeink szemében is a Fehér Rózsa vagy, és a neveknek hatalmuk van!

Meglobogtattam előtte a leveleket, és folytattam.

Látod? Ez az egész balhé is egyetlen név miatt tört ki. Az vagy, aminek neveznek.

Az én nevem Kedves – makacskodott.

Én talán valóban így nevezlek. Lehet, hogy Néma is, és még egy maroknyian, de a világ maradék részének te a Fehér Rózsa vagy, számukra pedig ez a név a megváltás és a remény maga!

Nevek.

Senki sem tudta, hogy hívták Kedvest, mielőtt csatlakozott volna a Fekete Sereghez. Mi csak így ismertük, de ezt a nevet Holló adta neki. Vajon ő emlékszik rá, hogy nevezték el, amikor világra jött? Ha nem, ez is megteszi, de ha mégis, úgy is jó. Ő volt az egyetlen túlélő, amikor Sánta csapatai lerombolták azt a névtelen kis porfészket, amely annyira jelentéktelen volt, hogy még a nevét sem jegyezte fel soha senki.

Most menj! – mutogatta Kedves. – Tanulmányozd a papírokat, gondolkodj és reménykedj! Hamarosan rálelsz a megoldásra.

22

A FÉLELEM FÖLDJE

Végre megérkeztek azok az embereink is, akik a beszari légbálna hátán hagyták el Rozsdát. Elmondták, hogy a Fogadottak tombolva húztak el a Földről, mert csak egyetlen repülőszőnyegük maradt, így el kellett halasztaniuk a támadást, amíg újakat készítenek. Tudtam, hogy a szőnyegek a leghatalmasabb varázstárgyak közé tartoznak, és szinte kéjelegtem a gondolatban, hogy Sánta most kínos magyarázkodásra kényszerül.

A munkába bevontam Manót, Félszeműt és Némát is. Én fordítottam, ők pedig a megfelelő neveket próbálták összegyűjteni, és a megfelelő helyre illeszteni. A szálláshelyem kész kuplerájjá vált, s a helyzeten tovább rontott, hogy Manó és Félszemű itt is egymást marták. Túl sok időt töltöttek Kedves mágiatagadó mezejében, és úgy tűnik, ettől a szokásosnál is agyamentebbek lettek. Ráadásul újabban rémálmok gyötörtek. Mi tagadás, elég rohadtul festett a helyzet.

Több futár nem érkezett, így egyik nap megkérdeztem a vajákosokat, hogy vajon hogyan tudnám feltűnés nélkül elhagyni a Földet. Titokban abban reménykedtem, hogy ha ezen törik a fejüket, talán kussban maradnak végre, és lenyugszanak. Persze, tévedtem. Kérdésekkel kezdtek ostromolni, én pedig őszintén válaszoltam rájuk. Mivel már szinte bizonyos volt, hogy a nyugati útra sor kerül, természetesen ők is jönni akartak. Kezdtek az agyamra menni.

– Francokat fogok ezer mérföldet utazni veletek, baromarcúak! Előbb vágom el a saját torkomat. Bár jobb lenne, ha inkább titeket ölnélek meg, az utóbbi időben úgyis ezt tervezem!

Manó halálos félelmet imitált, majd felröhögött, Félszemű pedig rám mutatott göcsörtös ujjával.

– Ha csak tíz lépésnyire megközelítesz, gyíkká változtatlak, te mocsok!

Egyenest a képébe böfögtem.

– Ugyan, te szerencsétlen bohóc, te itt szarrá sem tudnál változtatni semmit!

– Na, ja! – vihogott Manó. – Még a disznók is hasznosabbak, ők szinte mindenből képesek szart csinálni, és azzal legalább trágyázni lehet!

– Téged meg ki kért rá, hogy beleugass, törpicsek? – ripakodtam rá.

– Nédda', az öreg hentes milyen csipkés lelket növesztett vén trotty korára! Biztos a reuma teszi. Tényleg, hogy van a reumád, hentes?

– Szerintem örülne, ha a reuma lenne a legfőbb gondja, de azt hiszem, te sokkal jobban zavarod – közölte Manó. – A reumával legalább tudja az ember, hányadán áll, de azt senki nem tudhatja, hogy te milyen baromsággal állsz elő legközelebb.

Ezzel elkotródtak. Segélykérő pillantást vetettem Némára, de a kurafi úgy tett, mintha észre sem vette volna.

Másnap Manó különösen tenyérbe mászó pofával jelent meg.

– Vészmadár, ha már így lelépsz, előtte nekünk kellene adnod egy-két cuccodat.

– Mire fáj a fogad, te hullarabló?!

– Az amulettjeidre gondoltunk.

Két ilyen varázseszközt kaptam tőlük annak idején. Az egyik a Fogadottak jelenlétére figyelmeztetett. Jól működött. A másik állítólag valamiféle védelmet nyújtott ellenük, de ezt ők is megérezhették egy bizonyos távolságból. Ezt viseltem, amikor Orzó elküldött engem és Hollót Sánta és Sóhaj ellen a Fellegek Erdejébe.

Akkor még nem voltam ilyen rozoga vénember. Hát, nem tegnap volt, az biztos...

– Egy kicsit átalakítanánk őket – magyarázta. – Meg tudnánk oldani, hogy ezentúl ne lehessen őket mágikusan követni. A sivatagban ki is próbálhatnánk.

Gyanakvó pillantást vetettem rá, mire széttárta a karját.

– Nélküled nem tudjuk kipróbálni.

– Nekem úgy hangzik, mint valami gyenge kifogás, hogy kiszabadulhassatok a mágiatagadó mezőből!

– Lehet – vigyorodott el sunyin.

Persze, mindegy volt, ha egyszer Kedves pártolta az ötletet. Másnap este tehát kimentünk a patakhoz. Amikor a Vén Fa Atya mellett haladtunk el, láttam, hogy kissé punnyadtabb a szokásosnál. Félszeműnek is feltűnhetett, mert megszólalt.

– Biztos kapott egy adaggal a Fogadott varázslataiból. Nem hiszem, hogy jót tett neki.

A Vén Fa Atya levelei csilingelni kezdtek. Megálltam egy pillanatra, és megszemléltem. Sok ezer éves lehetett már, hiszen a Földön lassan nőttek a fák. Milyen történeteket mesélhetne, ha beszélni tudna!

– Ne tököljünk itt, Vészmadár, a fűrészmalom-töltelék nem fog megszólalni! – noszogatott Félszemű.

Már túlságosan jól ismertek a vén marhák, tudták, mire gondolok. Az ember azt hinné, ahogy telnek az évek, lassan megszokjuk egymást, ehelyett azonban egyre idegesítőbbé válnak a kiszámítható kis rigolyák.

Követtük a folyót, amíg már vagy öt mérföldnyire jutottunk az odútól. Ekkor nyugat felé indultunk, egy különösen sűrű és veszélyes koralltelep felé. Legalább ötszáz szirt sorakozott egymás mellett, olyan sűrűn, hogy szinte lehetetlen volt közöttük átkelni. Döbbenetes színekben pompáztak, és vagy harminc láb magasba nyúltak. Mindig meglepődtem, hogy az erős sivatagi szél nem dönti le őket.

Egy kis, homokos területen álltunk meg, nem messze a teleptől.

– Itt jó lesz, ez a hely biztonságos – mondta Félszemű.

Amikor körülnéztem, láttam, hogy folyamatosan követtek minket a mantaráják meg valami ölyvekre emlékeztető dögök. Nem mondhatnám, hogy megnyugtató volt a közelségük. Régen, nagyon régen, még a Bűbájtoronynál vívott csata után keresztülutaztunk a Földön, amikor kelet felé tartottunk. Rohadt dolgokat láttam erre útközben, és ezeket semmiképpen sem felejtettem el.

Manó és Félszemű sok marhaságra pazarolták ugyan idejüket, de ha valamit komolyan gondoltak, az véresen komoly is volt. Most mindenesetre nem volt okom aggodalomra, így hanyatt vetettem magam, és a csillagokat kezdtem bámulni. Hamarosan el is aludtam. Manó ébresztett fel. A kezembe nyomta az amuletteket, és megveregette a vállamat.

– Bújócskázni fogunk, haver! Kapsz egy kis előnyt, és ha semmit sem csesztünk el, akkor nem találunk rád.

– Hát ez kurva jó! – morrantam fel. – Szóval, addig játsszam az eltévedt kisdedet, amíg tényleg el nem tévedek, mi? Ti komolyan gondoljátok, hogy egyedül kószáljak itt?

Csak vállat vontak válaszul, én pedig gondosan eltitkoltam előlük, hogy valójában visszatalálok az odúhoz. Az volt az előérzetem, hogy valami nagyon rossz tréfára készülnek.

Mivel azonban komoly tétje volt a dolognak, elindultam délnyugatnak. Hurkot írtam le, aztán elrejtőztem egy erdőre való gyalogfa között. Csak akkor adtam fel a dolgot, amikor besötétedett. Visszakutyagoltam az odúhoz. Útközben egy őrjáratba botlottam.

– Nem láttátok Félszeműt és Manót, fiúk?

– Nem. Azt hittük, veled vannak, Vészmadár!

Hazamentem, és a Hadnagy tanácsát kértem. – Akkor vonszold ki a segged, és keresd meg őket!

– Hogyan? – értetlenkedtem.

– Vedd le az amulettjeidet, és várd meg, amíg rád találnak – magyarázta türelmesen, mint egy hülye gyereknek.

– Ööö... – nyögtem. – Rendben.

Jobb híján tehát visszagyalogoltam. Fájt a lábam. Nem szoktam hozzá az efféle sétákhoz az utóbbi időben. Mindegy, legalább formába lendülök a nagy út előtt.

– Félszemű! Manó! Előjöhettek már! – ordítottam a koralltelepnek, amikor végre visszaértem.

Semmi válasz. A korallok közé nem mentem be, hiszen nem jöttem volna ki közülük élve. Körbejártam hát a telepet, és reménykedtem, hogy kiszúrok valahol egy menhirt. Ők biztosan tudják, mi lett a két vajákossal.

A szemem sarkából villanást láttam. Arrafelé kezdtem rohanni, mert azt hittem, hogy Félszemű és Manó szívatják egymást, de nem erről volt szó. Egy vihar kellős közepén találtam magam.

Azonnal megtorpantam. Emlékeztem rá, hogy a Félelem Földjén éjszaka csak a halál siet. Szerencsém volt, sikerült megállnom, még mielőtt egy gyanúsan süppedős homokszigetre léptem volna. Felemeltem egy maroknyival, és megszagoltam. Haláltól bűzlött. Nyugodtabb helyet kellett keresnem, ahol kihúzhatom valahogy az éjszakát.

Találtam pár sziklát, amelyek szélárnyékot adtak, és néhány csenevész bokrot, amelyek jók voltak tűzifának. Persze, az én kis tüzem csak jelképes volt, az éjszakai sivatag hidegétől nem védett meg. A pattogó lángok fényében aztán megláttam, hogy nem én vagyok az első ember, aki erre jár. A kövek kormosak voltak, tehát valaki már rakott itt tüzet. Biztosan a nomád sivatagi törzsek egyike volt. Nem érintkeztünk velük, hiszen őket aztán nem érdekelte, mi folyik a külvilágban.

Csak két órát tudtam ébren maradni, utána elnyomott az álom. Hiba volt hagynom.

Az álom rám talált. Amulettjeim és a mágiatagadó mező nélkül védtelen voltam.

* * *

Ő jött el hozzám.

Évek óta először érintkeztem vele. Legutóbb férje fenyvesi vereségét adta hírül.

Arany táncolt a napfényben. Bizarr érzés fogott el, mintha álmodtam volna, és ennek tudatában is voltam. Nyugodt voltam, de rettegtem is egyszerre. Csak a szokásos tünetek.

Csodálatos szépségű asszony jelent meg az aranyköd közepén. Az a fajta asszony, akiről egy életen át álmodozik az ember, pedig tudja, hogy soha, de soha nem találkozhat vele. Nem tudom, milyen ruha volt rajta, felőlem akár meztelen is lehetett. Csak az arcára bírtam koncentrálni. Elgyönyörködtem vonásaiban, de közben halálfélelem kerülgetett.

Mosolya nem volt igazán barátságtalan, hiszen évekkel ezelőtt – valamiféle ismeretlen okból – komolyan érdeklődött irántam. Talán most sem voltam közömbös számára, mintha egy rég elveszett háziállatát pillantotta volna meg.

– Seborvos! – szólított meg. Hangja olyan volt, akár az angyalok suttogása, de én nem felejtettem el, ki is ő valójában. Igaz, soha nem kísértett meg sem szavakkal, sem tettekkel, nem is ígért semmit, de éppen ezért maradt bennem iránta némi tisztelet. Soha nem akart mást tőlem, csak kihasználni, de ezt nem is titkolta.

– Ne félj, Vészmadár, biztonságban vagy! Egyszer megígértem, hogy kapcsolatban maradok veled. Ha neked úgy tűnik, régen volt már, ne feledd, mi ketten különböző módon érzékeljük az időt. Próbáltam szólni hozzád, de nem érhettelek el ott, ahol eddig voltál.

– Mi...? – vinnyogtam fel, éppen úgy, hogy Manó szokta. Szóval, el akart érni. Rögtön tudtam, mitől támadtak hirtelen rémálmaim.

– Csatlakozz hozzám a Toronyban, és légy ismét a krónikásom!

Most is a végsőkig zavarodott voltam, mint mindig, ha beszélt hozzám. Habár tudta, hogy részt veszek a harcban, úgy viselkedett velem, mintha kívülálló lennék. A Könnyek Lépcsőjén, a legkegyetlenebb mágikus csata előtt megígérte nekem, hogy nem esik bántódásom. Úgy tűnt, komolyan érdeklődött csekélyke szerepem iránt, és ragaszkodott hozzá, hogy mindent lejegyezzek, amit látok. Harag és részrehajlás nélkül. Igyekeztem eleget tenni a felkérésének, és még saját előítéleteimtől is próbáltam megszabadulni.

– Egyre kilátástalanabb a helyzet, seborvos. A Fehér Rózsa valóban tehetséges, tényleg ügyesen támadta hátba Sántát. De ez a nagy játszmában lényegtelen, nem igaz?

Egyetértettem vele, hisz hogy is szállhattam volna vitába?

– Kémeitek igazat szóltak, valóban öt hadsereg áll készen a Föld határán. Igaz, ez valóban veszélyes és kiismerhetetlen hely, de gondolom, tudod, hogy sokáig ez sem állhat ellen annak, ami készülődik.

Ismét igaza volt, de tudtam, ha ellentmondok neki, időt nyerhetek. Amikor megszólaltam, remegett a hangom.

– Téged is érhetnek meglepetések!

– Meglehet – bólintott. – De a meglepetéseket sem hagytam ki a számításaimból. Hagyd el ezt a hideg, elátkozott földet, Vészmadár, és kövess a Toronyba! Légy a krónikásom!

Még sohasem éreztem ekkora kísértést. Megszólította a lelkem egy darabját, és szavára majdnem késznek mutatkoztam, hogy eláruljam bajtársaimat, akikkel évtizedek óta vállvetve küzdöttem. Ha vele mennék, minden kérdésemre választ nyerhetnék, semmi sem maradna titokban előttem.

– Megszöktél előlünk a Királynő hídjánál.

Elöntött a szégyen. Az elmúlt években gyakran kényszerültünk elmenekülni az Úrnő seregeinek túlereje elől, de a Királynő hídja volt a legkomiszabb. Sok száz társunk halt meg akkor, és szégyenszemre a Fekete Sereg évkönyveit is ott kellett hagynom, a folyó partján elásva. Négyszáz esztendő krónikája veszett el. Helyettük inkább azokat a papírokat mentettem, amelyek most az odúban pihennek, hiszen a bennük rejlő tudásra volt szükségünk a harc folytatásához. Ezt józan ésszel felfogtam, mégis gyötört a bűntudat. Az Évkönyv maga volt a Fekete Sereg. Míg a krónikák megvannak, mi is létezünk.

– Megszöktünk akkor, megszöktünk máskor, és megszökünk ezután is! – mondtam dacosan.

Erre csak elmosolyodott.

– Elolvastam az Évkönyveket, Vészmadár. Az újakat és a régieket is.

Fát vetettem a tűzre, ebből tudtam, hogy nem álmodom. Ha megvannak a krónikák, még nincs veszve minden!

– Megtaláltam őket a csata után. Látom, valóban az igazat írod.

– Köszönöm. Tudod, keményen próbálkozom.

– Kérlek, gyere velem a Toronyba! Jó helyed lesz. Onnan az egész képet tisztán láthatod.

– Nem tehetem.

– Itt nem oltalmazhatlak meg! Ha itt maradsz, Sánta elsöpör a lázadó barátaiddal együtt, és még én sem akadályozhatom meg ebben. Ártottál neki, és ő sohasem felejt, Vészmadár!

– Tudom – bólintottam, és közben azon töprengtem, vajon hányszor szólíthatott most a nevemen? Azelőtt ezt nem tette.

– Ne hagyd, hogy elkapjanak! – mondta, és megfordult.

Morbid hangulat lett úrrá rajtam. Úgy éreztem, már minden mindegy.

– Nem vagy több, mint maga a megtestesült kudarc, Úrnőm! – szóltam utána.

– Amilyen bolond vagyok, leírtam azt is, mit érzek irántad, te pedig elolvastad. Tudod, hogy soha nem tartottalak igazán gonosznak téged, csakis a férjedet! Nem lehet, hogy valami mély és döbbenetes igazság rejlik az ostoba, romantikus képzelgéseim mögött?

– Gondolod?

– Nem hinném, hogy elvetemült lennél. Csak görcsösen erőlködsz, hogy az legyél! Minden démoni cselekedeted ellenére ott rejlik benned egy elkényeztetett, de romlatlan kislány, és őt soha nem tudod megfojtani, bárhogyan is próbálkozol!

Nem szólt semmit, így felbátorodva folytattam.

– Azt hiszem, engem is azért szemeltél ki, hogy segítsek életben tartani a jobbik énedet! Éppen úgy cselekedtél, ahogyan a barátom, Holló, aki lelkiismerete megnyugtatására magához vett egy néma gyermeket, akiből később Fehér Rózsa lett. Olvastad a krónikámat, így tudod, milyen mélyre süllyedt, amikor maga is elhitte, hogy ezzel minden adósságát letudta! Ha máshogy lenne, talán még ma is élne, sőt talán Fenyves sem vált volna üszkös, véres romhalmazzá!

– Fenyves egy mérges fekély volt, amelyet rég ki kellett volna égetnem – felelte nyugodtan, de szemében harag villant. – Én pedig nem azért jöttem ide, hogy sértegess! Ne feledd, még akkor sem gázolhatsz a méltóságomba büntetlenül, ha nincsenek körülöttünk tanúk!

– Te magad is tudod, Úrnő, hogy minden, ami itt történt, az Évkönyvbe kerül majd.

Persze, ismert ő is, akár a rossz pénzt.

– Kérlek, Vészmadár, kövess a Toronyba! Még hűségesküt sem követelek tőled.

– De... – hápogtam.

– Még a Fogadottakat is megtörhetetlen eskü fűzi hozzám, de te megőrizheted szabad akaratodat, csak azt kell tenned, amit amúgy is teszel. Gyógyíts, és jegyezd fel a történelmet! Értékes vagy, de a tudásodat itt csak eltékozlod!

Nos, igen. Ebben legalább egyetértettünk, de mégsem dörgölhettem a többiek orra alá, hogy az Úrnő bezzeg felismerte a bennem rejlő értékeket.

Megszólalt, de én felemeltem a kezem, és átvettem a szót. Azon vettem észre magam, hogy szavaim nem neki szólnak, hanem önmagamat győzködöm.

Ekkor hallottam meg a lépéseket.

Valami nagy dolog közeledett. Lassan, óvatosan lépkedett. Az Úrnő is meghallotta, és eltűnt, éppen olyan hirtelen, ahogy megjelent. Egy pillanatig kétségeim támadtak. Lehet, hogy csak álmodtam az egészet? Mindegy, a szavait így sem tudtam elfelejteni többé. Mintha a koponyám belsejébe vésték volna őket.

Fát dobtam a tűzre, hogy a fényénél láthassam, mi közeledik. Hátamat egy sziklának vetettem, és megmarkoltam a tőrömet. Ostoba voltam, hogy csak ezt az egy fegyvert hoztam magammal.

A léptek egyre közelebbről hallatszottak. Egy ideig csend lett. A szívem a torkomban dobogott. Valami nagy lépett a tűz körébe...

– Varangyölő Eb! Hát te honnan kerültél elő? Gyere szépen ide, eleget fagyoskodhattál már! Jó kutya vagy! Nyomolvasó nagyon fog örülni neked!

Úgy megkönnyebbültem, hogy összevissza fecsegtem a bolhafészeknek. Óvatosan közelebb jött. Most még koszosabbnak és tépettebbnek tűnt, mint egyébként. Lefeküdt, mellső lábaira fektette fejét, egyik szemét pedig lehunyta.

– Sajnálom, haver, nincs nálam kaja. Én is eltévedtem. Nagy mákod van ám, hogy eljutottál idáig! Rohadt dolog egyedül mászkálni a Földön, tudod?

A korcs mozgása mintha azt fejezte volna ki, hogy egyetért velem. Élve jutott el idáig, de biztosan nem volt könnyű dolga.

– Ha megvirrad, elindulunk szépen hazafelé. Manó és Félszemű is eltévedtek ugyan, de nekik maguknak kell kimászniuk a slamasztikából.

Varangyölő Eb érkezése megnyugtatott kissé. Szövetség nemcsak két emberi lény között jöhet létre, és biztos voltam abban, hogy felébreszt, ha valami veszély fenyegetne.

Reggel aztán megtaláltam a patakot, és visszamentem az odúhoz. Szokásom szerint most is odamentem a Vén Fa Atyához, és egyoldalú beszélgetésbe kezdtem vele, azonban észrevettem, hogy Varangyölő Eb semmi pénzért nem közelítené meg. Furcsa, de hát mi nem az ezen az elcseszett helyen?

Manó és Félszemű odabent horkolt. Alig pár perccel később érkeztek vissza a kurvapecérek, hogy én elindultam a keresésükre. Hogy szakadna rájuk az ég! Sebaj, egyszer úgyis kiegyenlítem a számlát! Most mindenesetre nem adtam alájuk a lovat azzal, hogy szemrehányást teszek nekik. Nyomolvasó és Varangyölő Eb zajosan üdvözölték egymást, én pedig egykedvűen Manó felé fordultam.

– Működött a dolog?

– Mondhatni – felelte, de nem látszott igazán elégedettnek.

– Ne szórakozz velem, idióta! Működött, vagy nem?

– Hát, van egy kis gond – nyögte ki Félszemű. – Pontosan ugyan nem tudják, hol vagy, illetve a helyedet nem fogják tudni, de...

Ködösít. Nem valami jó jel.

– Valami értelmeset, ha mondanátok!

– Ahogy elhagyod a mágiatagadó mezőt, tudni fogják, hogy kint vagy – bökte ki Manó.

– Kurva jó, mondhatom! – csattantam fel. – Mégis, mi hasznotokat lehet akkor venni, pojácák?

– Azért nem olyan rossz a helyzet – védekezett Félszemű. – Nem figyelnek fel rád, hacsak valaki nem figyelmezteti őket. Végül is, nem kémkednek éppen utánad, ugye? Semmi okuk rá. Így pontosan elértük, amit akartunk.

– Menjetek a pokolba! Jobb lesz, ha imádkoztok, hogy a legközelebbi levél rendben megérkezzen, mert ha így kell innen kimennem, és ezért kicsinálnak, hát visszatérek, és bosszúálló szellemként rugdosom szét a seggeteket!

– Kedves nem küldene ki.

– Akarsz fogadni, nagyokos? Biztosan nem veszi rá magát egykönnyen, de három-négy napi gyötrődés után meg fogja tenni, mert az az utolsó levél a kulcsa mindennek, és ezért az én életem nem olyan nagy ár!

Hirtelen rémület öntött el. Mi van, ha az Úrnő hallja, amit mondok, vagy éppen a gondolataimban olvas?

– Hé, mitől sápadtál el, Vészmadár? – kérdezte döbbenten Manó.

Nyomolvasó mentett meg egy suta hazugságtól. A nyakamba borult, és úgy rázogatta a kezemet, mintha egy léket kapott hajó szivattyúja lett volna.

– Köszönöm, Vészmadár, köszönöm, hogy hazahoztad nekem! – mondta, majd elviharzott.

– Ebbe meg mi ütött? – kérdezte Manó, és megütközve nézett utána.

– Hazahoztam a bolhafészkét.

– Micsoda egy perverz barom ez! – csóválta meg a fejét Manó.

– Perverz? Bagoly mondja... – vihogott fel Félszemű.

– Tudod, ki a perverz, békaképű? – fortyant fel a másik.

– Pofa be! – ordítottam rájuk. – Ha egyszer csapdába sétálok, legalább azt akarom, hogy a cuccaim rendesen működjenek! Legalább azt a szemetet el tudnám olvasni...

Nyomolvasó dugta be a fejét az ajtón.

– Én talán segíthetek – mondta félénken. A nagydarab marhája! Igaz, ha fegyver kerül a kezébe, veszélyesebb, mint egy démon, de még a saját nevét sem tudná leírni.

– Te? Aztán hogyan?

– Tudok olvasni egy-két régi nyelven. Még az apám tanított annak idején.

Olyan arcot vágott, mintha maga is csodálkozna a dolgon, de aztán felkapott egy TelleKurre nyelven írt fecnit, és hangosan, érthetően felolvasta. Olyan magától értetődően ejtette ki az ősi nyelv szavait, ahogyan a legöregebb Fogadottak. Miután végzett, lefordította. Egy régi ételrecept volt, amelyet egy rég elporladt főszakács írt a kastélyba látogató nemesi vendégek tiszteletére. Mi tagadás, amikor én próbálkoztam vele, kis híján vért pisáltam. Majd minden harmadik szóval birkóznom kellett, ő meg egyszerűen tökéletesen értette.

– Nos, Nyomolvasó, üdvözöllek a csapatban! Megyek, és elmondom a jó hírt Kedvesnek.

Amint kislisszoltam az ajtón, láttam, hogy Félszemű is éppen olyan értetlen képet vág, mint én.

Ez egyre furcsább. Mégis, ki a fene ez a fickó? Eleinte azt hittem, hogy olyan, mint Holló. Ez belefért a képbe. Aztán úgy gondoltam, hogy csak egy nagydarab, buta harcos, és ez is logikusnak tűnt. Lehet, hogy egyszerűen csak úgy viselkedik, ahogy elvárják tőle?

Akárhogy is van, kitűnő harcos. Tízünkkel is felér, nagy szerencse, hogy velünk van.

23

A FÉLELEM FÖLDJE

Eljött a havi nagygyűlés ideje. Ez többnyire haszontalan szóáradatban és üvöltözésben merült ki, mivel minden egyes idióta a kedvenc, dédelgetett tervét adta elő, tekintet nélkül arra, hogy kivitelezhető volt-e, vagy sem. Hat-nyolc óra után Kedves többnyire berekesztette a vitát, és eldöntötte, mi a teendő a továbbiakban.

Szokás szerint térképek vártak minket. Az egyik azt mutatta, hogy ügynökeink értesülései szerint hol vannak a Fogadottak. Egy másik az Úrnő csapatainak mozgását jelölte a menhirek jelentései alapján, a harmadik pedig az ebben a hónapban észlelt, hirtelen keletkezett viharokat mutatta. Újabban ez volt a Hadnagy vesszőparipája, biztos volt benne, hogy valami különös jelentőségük van. Az valóban igaz volt, hogy újabban megszaporodtak a viharok, de soha nem tomboltak az odú közelében. A menhirek persze valószínűleg tudták, mi folyik a háttérben, de nem vették a fáradságot, hogy megmagyarázzák nekünk ezt a kis apróságot. Mindhárom térképen több volt a fehér folt, mint a szín, elvégre alig-alig ismertük a Föld távolabbi részeit. Kedves nem hagyta, hogy kezdetét vegye a szokásos káosz, azonnal magához ragadta a kezdeményezést.

A rozsdai akció elérte célját. Ügynökeink több helyről is Birodalom-ellenes felkelésekről tettek jelentést, és ezek elvonták rólunk a figyelmet. A Fogadottak serege azonban egyre nő, és Sóhajtó különösen agresszívan támad az utóbbi időben.

Igaza volt. A birodalmiak nap mint nap betörtek a Földre, hogy válaszcsapást provokáljanak ki, és hogy hozzászoktassák csapataikat az itteni körülményekhez. Sóhajtó hadműveletei most is halálosan profik voltak, mint mindig. Ha puszta stratégiáról volt szó, ő talán még Sántánál is veszedelmesebb volt.

Sánta vesztes, semmi több. Igaz, meglehetősen félelmetes vesztes, és nagyon nem tetszett, hogy ismét előkerült.

Azt a hírt kaptam – folytatta Kedves –, hogy Sóhajtó egy napi járásnyira behatolt a Földre, és megerősített tábort épített ki. Bizonyosan csak arra vár, hogy megtámadjuk.

A szándéka nyilvánvaló volt: ha nem akadályozzuk meg, előbb vagy utóbb erődrendszert épít ki, és szépen lassan megfojt minket. Egyszerű, de pokolian okos terv volt, főleg akkor, ha Sántát is meggyőzte, és mind az öt csapattest ezt a taktikát alkalmazza. Időtlen idők óta használják ezt a trükköt, amikor egy hivatásos hadsereg egy barátságtalan helyen rejtőző szabadharcos csapat ellen küzd. Ha a háttérben álló hatalom hosszú ideig erős maradt, biztos volt a reguláris csapatok győzelme, de ha nem, akkor törvényszerűen elbuktak. Sajnos azonban a mi esetünkben sikerre voltak ítélve, hiszen vagy húsz év állt a rendelkezésükre, ráadásul eszük ágában sem volt megtartani a Félelem Földjét, miután velünk leszámoltak. Persze, nem a mi nyüves bőrünk érdekelte őket, hanem egyedül Kedves, hiszen ő maga volt a lázadás szelleme. Egy rakás kiöregedett zsoldos egymagában körömfeketényit sem számított.

Nekik rengeteg idejük van, nekünk ellenben kevés. Azonnal cselekednünk kell – jelezte Kedves.

Már tudtam, mi következik. Nem voltam hát valami boldog, amikor rám nézett.

Vészmadárt elküldöm, hogy szerezze meg az utolsó levelet, Félszemű és Manó pedig elkísérik, hogy ne essen baja.

– Na, ne! – nyögtem fel kétségbeesetten.

Csillapodj, Vészmadár!

Nem, így nem vállalom! Figyelj, én csak egy hétköznapi öregember vagyok, nincs bennem semmi feltűnő! Ha egyedül mászkálok, senki nem figyel fel rám, de ha elkísér egy füstös pofájú bohóc meg az a mély növésű pojáca, akkor hármasban feltűnőbbek leszünk, mint egy szerzetes a bordélyházban!

Manó és Félszemű gyilkos pillantást vetettek rám, de azt hiszem, végül leesett nekik, miért tombolok. Épp annyi kedvük volt elhagyni a biztos menedéket, mint nekem, de nem tehették meg, hogy nyilvánosan egyetértenek velem, még kevésbé egymással. Lerombolta volna a hírüket.

Ez azonban semmit nem változtatott azon, hogy nekem volt igazam. Persze, az én arcomat is sokan felismerték, de legalább nem voltam olyan feltűnő testileg, mint a két mágiahasználó.

Ha majd veszélybe kerültök, kénytelenek lesznek együttműködni – próbálkozott Kedves.

Erre már elő kellett hozakodnom a végső érvemmel.

– Az Úrnő szólított tegnap álmomban. Figyel engem.

Ez semmin nem változtat. Mindenképpen meg kell szereznünk azt a levelet, mielőtt a Fogadottak ideérnek.

Sajnos igaza volt.

Döntöttem – közölte. – Hárman mentek. Legyetek óvatosak!

Nyomolvasó Otto segítségével követte nyomon a vitát, és most látta elérkezettnek az időt, hogy beleszóljon.

– Én szívesen elkísérem, úgyis jól ismerem az északi földeket, különösen az Öregerdőt. A nevemet is ott kaptam.

Kedves rám pillantott.

Mit szólsz hozzá, Vészmadár?

– Csakis rajtad múlik.

Egy harcos hasznodra válhat az úton. Mondd meg neki, hogy beleegyezem!

Közöltem a dolgot Nyomolvasóval. Elégedettnek látszott. Kedves mindenesetre nem foglalkozott többet a dologgal, hiszen el volt intézve. Hamarosan már Zsineg tervéről beszéltek. Azt mondta, sok haszonnal járna, ha Cserest is megtámadnánk, ahogy korábban Rozsdát. Én csak morogtam és zsörtölődtem magamban, de már senki sem figyelt rám, csak Manó és Félszemű. Pillantásaik nem hagytak kétséget afelől, hogy később még megkapom a magamét a beszólásaim miatt.

Nem vakarózhattunk sokat, alig tizennégy óra múlva indulnunk kellett. Még kialudtam magam, de éjfélkor kirugdostak az ágyamból. Hamarosan már a korallok mellett álltam, és a közeledő, kistermetű légbálna ereszkedését figyeltem. Mögöttem egy menhir magyarázott valamit a légbálna lelkivilágáról, de én nagy ívben szartam rá. Túl gyors volt nekem ez az egész, időm sem volt, hogy végiggondoljam. Mire azonban meggondolhattam volna magam, már a hatalmas dög hátán ültem. Kezdtem megszokni.

Én csak a fegyvereimet meg az amulettjeimet hoztam magammal, némi élelmet, és persze költőpénzt. Nem volt másra szükségem. Manó és Félszemű annyi mágikus kacatot hurcolt magával, hogy komolyan fontolgatnunk kellett, hogy szekeret kell szereznünk, miután leszálltunk az ellenséges vonalak mögött. Ahogy most elnéztem a kacatjaikat, lehet, hogy egy egész karavánra lett volna szükségünk. Nyomolvasó is csak annyi csomaggal indult neki, mint én, de a kutyáját természetesen nem hagyta itt.

A légbálna felemelkedett. Kissé elveszettnek éreztem magam. Nem úgy nézett ki, mintha a többiek nagyon törődtek volna velem.

A légbálnák háta újabban mintha második otthonommá vált volna. Habár fáztam, azért kényelmesen elhelyezkedtem, és igyekeztem nem odafigyelni Nyomolvasó fecsegésére. Elaludtam, de rövid idő után arra ébredtem, hogy Nyomolvasó rázogatja a vállamat.

– Ébredj, Vészmadár! Félszemű azt mondja, bajban vagyunk!

Azonnal feltápászkodtam, és felkészültem a látványra, hogy egy Fogadott repülőszőnyege repked körülöttünk. Tévedtem ugyan, de a látvány így sem volt valami megnyugtató. Egy egész falkára való légbálna és mantarája vett körül minket.

– Hát ezek meg honnan kerültek elő?

– Aludtál, amikor megjelentek.

– És mi a baj velük?

Nyomolvasó a jobb oldalunk felé mutatott. Iszonyatos váltóvihar formálódott mellettünk.

– Csak úgy megjelent a semmiből! – visított fel mellettem Manó. Olyan ideges volt, hogy még azt is elfelejtette, haragudnia kellene rám. – Elég rohadtnak látszik, és ráadásul növekszik is!

Igaza volt. A vihar még alig fél mérföldnyi volt, de a belsejében tomboló, villámokat szóró kavargás azt súgta, lesz még ennél sokkal nagyobb is. A különös színű mennykövek fényében láttam, hogy rögtönzött karavánunk irányt vált, de a fergeteg is megnőtt. Már majdnem egy mérföldnyire hízott. Közepében mintha fekete füst gomolygott volna, és hangtalan villámok tekeredtek egymásra, akár a kígyók. A viharfelhők már-már a földre hasaltak. Hamarosan meghallottam a mennydörgéseket is. Feltűnt, hogy a mocsok nem arra haladt, amerre a természet törvényei szerint kellett volna.

Az efféle viharok soha nem jöttek közelebb az odúhoz nyolc mérföldnél, de még ilyen távolságból is kirázott a hideg, ha csak rájuk néztem. Amikor még az Úrnőt szolgáltam, Sóhajtó katonái meséltek róla, hogyan küzdöttek keresztül magukat az efféléken, de soha nem hittem nekik.

Most, hogy már-már belekerültünk a legmélyebb szarba, mindent elhittem.

Az egyik mantarája nem volt elég gyors, és a vihar elkapta. A hirtelen fellobbanó fényben még a csontjait is láttam a húsán keresztül, aztán minden megváltozott.

Mondom, minden. A fák, a sziklák és még a körülöttünk repkedő teremtmények is...

Azt mondják, hogy a Föld élőlényei is az efféle viharokban jöttek létre, sőt ezeknek köszönhető maga a Félelem Földje is. Eleinte bizonyosan csak apróságok változtak meg itt, aztán újabbak, és még újabbak, egészen, amíg a jelenlegi állapot be nem állt.

A légbálnák már nem is próbálták lehagyni az égiháborút, ehelyett inkább a föld felé ereszkedtek. Biztonságban akarták érezni magukat, ha esetleg a viharban röpképtelenné találnának változni. Okosan viselkedtek, az efféle rettenetek közepén egyetlen dolgot tehetsz: lapulsz.

A Sóhajtó csapatának obsitosai annak idején elefántnyivá dagadó gyíkokról, szamárnyi pókokról és szárnyakat növesztő kígyókról meséltek, és arról, hogy még az értelmes lényeket is gyilkos pusztításvágy kerítette hatalmába, és addig őrjöngtek, amíg ők is el nem estek, vagy éppen, amíg mindenki mást meg nem öltek maguk körül.

Hogy be voltam szarva, az enyhe kifejezés, de azért figyeltem, mi folyik körülöttem. A mantarája, aminek az előbb még a csontjait láttam, megőrizte formáját, de megnőtt. Lehet, hogy ezt a hatást várhatjuk mi is, ha elér minket a vihar?

Mivel a mi légbálnánk volt a legtohonyább, természetesen bennünket ért el először a fergeteg. Féltett ugyan minket, a hátán utazó apróságokat, de fiatal volt még, nem repült olyan jól, mint tapasztaltabb társai. Szó szerint felállt a szőr a hátamon, amikor megérintett a vihar. Hogy megnyugodjak, Nyomolvasóra pillantottam, de csak azt láttam, hogy a pánik már őt is hatalmába kerítette.

Valamelyik szerencsétlen, nem tudom, Félszemű vagy Manó volt-e, elhatározta, hogy hős lesz, és visszabűvöli a vihart oda, ahonnan jött. Ennyi erővel akár a dagályt is megpróbálhatták volna visszanyomni az óceánba. Varázslataikat nyomtalanul elnyelték a fekete felhők, és hamarosan mi is odabent találtuk magunkat.

Egy pillanatig tökéletes nyugalom volt körülöttünk, de aztán teljes haragjával sújtott le ránk. Iszonyatos erejű lett a szél, a fejem körül felszerelésünk darabjai szálltak, röptükben változtatva alakjukat. Kapaszkodtam, ahogy tudtam, de nem álltam meg, hogy rá ne pillantsak Manóra. Hiba volt. Majdnem elokádtam magam, amikor megláttam. Formáját ugyan megőrizte, csak a feje dagadt a tízszeresére, a testét pedig mintha valaki kifordította volna. Kilógó belső szervein most a légbálna hátán élő paraziták lógtak. Némelyik közülük akkora volt, akár egy galamb.

Nyomolvasó és Varangyölő Eb azonban még rosszabbul nézett ki. A kutya valami oroszlán méretű, karmos-fogas izévé változott, szemében pedig nagyobb gonoszságot láttam, mint hosszú életem során eddig bármiben. Olyan kiéhezett pofával méregetett, hogy egy pillanatig még a takony is belém fagyott a rémülettől. Nyomolvasó egy félig majom, félig démon teremtménnyé lett. Olyanok voltak ketten, mintha egy varázsló rémálmából léptek volna elő.

Félszemű alig változott. Talán már olyan vén volt, hogy a realitás teljesen magának követelte. Hiába, már a százötvenedik évét taposta.

Az izé, ami azelőtt Varangyölő Eb volt, fogát vicsorgatva felém kúszott. De nem ért el, mert ebben a pillanatban csapódott a földbe a légbálna. Körülöttünk orkán dühöngött és villámok csapkodtak. A közönséges sziklák elmásztak eddigi helyükről, a fák hangosan üvöltöttek, a Föld állatai pedig eddigi formájukból kivetkőzve kergették egymást. Meglehet, most éppen az eddigi prédából lett ragadozó. Az egész szörnyszülött előadást különös színű villámok fénye világította meg. Ekkor ért el bennünket a vihar szeme. Minden megőrizte azt a formát, amelyet legutóbb viselt.

Nyomolvasó és Varangyölő Eb a földön feküdtek, ahová a becsapódás ereje vetette őket, Manó és Félszemű pedig egymással szemben hevertek, de kivételesen nem foglalkoztak a kis játékaikkal. Nem messze tőlünk egy döglött mantarája csapódott a földbe.

A nyugalom csak három percig tartott, utána ismét átsöpört rajtunk a vihar, de láttam, hogy már kezd magába omlani. Lassabban múlt ki, mint ahogy született, de a hatásai most nem voltak olyan döbbenetesek. Még őrjöngött körülöttünk egy ideig, aztán elmúlt. Mindössze egy szál szerencsétlen mantarája pusztult el közben, de soha többé nem kívántam megtapasztalni hasonlót.

– Kurva nagy mákunk volt! – nyögtem fel a végén, miközben a cuccainkat szedegettük.

– Semmi köze ennek a szerencséhez – válaszolt Félszemű. – A légbálnák és a mantaráják azonnal a biztonságos talaj felé indultak, ahogy meglátták azt a poklot, mert nem szerették volna, ha valami bajunk esik, és még kevésbé, hogy őket cincálja szét a vihar.

Manó buzgón bólogatott. Mostanában nagyon egyetértettek, de senki nem felejtette el, hogy egyszer már kis híján elvágták egymás torkát.

– Mondjátok – kérdeztem óvatosan –, én hogy néztem ki? Semmiféle változást nem éreztem magamon, de olyan volt, mintha kegyetlenül leittam volna magam.

– Olyan voltál, mint máskor, de talán rondább a szokásosnál – vont vállat Félszemű.

– Ja, és meg is hülyültél – tette hozzá Manó. – Arról szónokoltál, mily dicső hírnevet szerzett magának a Fekete Sereg, amikor legyőzte Fogast.

– Ne szórakozzatok velem, fiúk!

– Halál komolyan, Vészmadár maradtál! Lehet, hogy azok az amulettek mégiscsak jók valamire, nem?

Nyomolvasó közben összeszedte fegyvereit, Varangyölő Eb pedig a szokásos pózban lustálkodott a lábainál. Rámutattam, de Félszemű csak a fejét csóválta.

– Nem figyeltem.

– Én igen! – súgta Manó. – Megnőtt, és rohadt nagy karmai lettek.

A légbálnák a földön maradtak, amíg ki nem sütött a nap. Hátuk színt váltott, így felülről csak kis domboknak látszódhattak. A mantaráják a távolabbi négy körül telepedtek le. Mintha zavarta volna őket az emberek jelenléte. Mindenesetre nekünk sem állt szándékunkban háborgatni őket.

24

A NAGYVILÁG

Nekem soha nem mondanak el semmit a rohadékok. Persze, igazából nem hibáztathatom őket, elvégre a titoktartás a túlélés egyik aranyszabálya.

Kísérőink nem csak azért tartottak velünk, hogy elkalauzoljanak minket a Föld határáig. Nekik is megvolt a maguk gondja: Sóhajtó főhadiszállása ellen mentek.

A Fogadottat úgy érte a támadás, akár derült égből a villámcsapás. A légbálnák megvárták, amíg a szél megfelelő lett, aztán szép csendben kiváltak az alakzatból, mantarájáik pedig követték őket. Mi feljebb emelkedtünk, egyenesen a jéghideg szelek és a híg levegő poklába. Szerencsére innen még jobb volt a kilátás.

A mantaráják támadtak először. A fák koronájának magasságában repültek, és kettes-hármas csoportokban lövelltek villámaikat Sóhajtó táborára. A sziklák kavicsokként, a szálfák szálkákként röpködtek, amint szárnyaik felkavarták a levegőt. Egy-két helyen lángnyelvek szöktek a magasba.

A légbálnák csak akkor csaptak le, amikor a katonák és a civilek az utcákra özönlöttek. Ők aztán szintén útnak indították villámaikat, de az igazi pusztítást csápjaikkal vitték véghez. Embereket és háziállatokat zabáltak fel pillanatok alatt, könnyűszerrel tépték darabokra a házakat és az erőd falait, majd villámaikkal már egyenesen Sóhajtót támadták.

A mantaráják ezer lábnyi magasságba emelkedtek, és ők is lecsaptak a Fogadottra, hogy megzavarják ellentámadásait. Sóhajtó ugyan nem tétlenkedett, de varázslataival egyetlen légbálnát sem szedett le, csak egyikük lágyékába szántott izzó, véres sebet. A mantaráják folyamatosan örvénylettek körülötte, mintha csak a légbálnák célzását akarták volna segíteni. Egyet ugyan elpusztított közülük, de a többi láthatóan nem törődött vele.

Robbanások és lángok fényei világították meg a szörnyeket. Ha bárki is meglátott minket az odalent tomboló pokolban, a legkevésbé sem törődött velünk. Manó és Félszemű szerint sem foglalkoztatta őket más, csak a puszta túlélés.

Magunk mögött hagytuk az égő várost, de a varázslók még tudták követni, mi történik. Azt mondták, Sóhajtót csak az érdekelte, hogy a saját seggét mentse, így embereit sorsára hagyva elmenekült.

– Azért örülök – sóhajtottam fel –, hogy ezt soha nem vetették be ellenünk.

– Ja. De ez csak egy egyszer használatos fegyver volt – vont vállat Félszemű. – Legközelebb már biztosan számítanak rá, és felkészülnek erre is.

– Az ember azt hinné, hogy Rozsda óta nem lehet őket ilyesmivel meglepni.

– Talán Sóhajtó azt hitte, vele nem lehet eljátszani, amit Sántával. Beképzelt szuka volt mindig, nem igaz?

Semmi kétség, ebben igaza volt. Ismertem régről a Fogadottat, és elbizakodottsága volt a legsebezhetőbb pontja. Biztosan most is azt hitte, vele nem merünk majd kekeckedni.

Hatalmas hátasunk békésen lebegett alattunk az éjszakában. Megnyugtató érzés volt.

Most mintha én is kissé derűlátóbb lettem volna.

Hajnalban a Viharvidék egyik kanyonjában landoltunk. Ez is sivatag volt ugyan, de a Földdel ellentétben teljesen normális. Hatalmas üresség, ahol csak a szél süvít. Itt megpihentünk, az éj leszálltával pedig folytattuk utunkat.

Hercegfőtől délre hagytuk el a sivatagot, ezután északnak fordultunk a Fellegek Erdeje felé, gondosan kerülve a lakott területeket. Ezután a légbálna letett bennünket. Magunkra maradtunk.

Örültem volna, ha az egész utat a levegőben tehetjük meg, de ezt sem Kedves, sem a légbálnák nem kockáztatták meg. Errefelé már sűrűn lakott területek voltak, bizonyosan észrevettek volna. Innentől tehát kénytelenek voltunk hagyományos módon folytatni utunkat.

Vérző Rózsa városa tizenöt mérföldnyire volt tőlünk. A város alapítása óta plutokratikus berendezkedésű köztársaság volt, és még az Úrnő sem óhajtott változtatni ezen. Az északi hadjáratok idején hatalmas csata dúlt a közelben, de mivel a helyet nem mi, hanem a lázadók választották, vesztettünk. Néhány hónapra Vérző Rózsa is elveszítette függetlenségét. Az Úrnő Bűbájtoronynál aratott győzelme vetett véget a lázadók uralmának. Erősen leegyszerűsítve a helyzetet azt mondhatjuk: Vérző Rózsa az Úrnő pártján állt.

Egész nap gyalogolnunk kellett, pedig egyikünk sem volt valami jó formában. Ez a túl sok tétlen üldögélés átka, meg reménytelenül meg is öregedtünk már az efféle mókákhoz. Naplementekor azért eléltük a város sápadtvörös falait.

– Nem valami okos dolog, amire készülünk – jegyeztem meg. – Kettőtökre biztosan emlékeznek, hiszen annak idején a fél várost kiraboltátok...

– Hogy mi? Kit raboltunk ki? – háborodott fel Félszemű.

– Ne tettesd magad hülyébbnek, mint amilyen vagy! Hát én emlékeztesselek azokra a hamis amulettekre, amikkel akkor házaltatok, amikor Karmost kergettük?

Karmos a lázadók egyik legtehetségesebb generálisa volt. Annak idején a szart is kiverte Sántából, de aztán Lélekorzó segítségével csapdába csaltuk, éppen Vérző Rózsában. Félszemű és Manó eközben persze ott verte át a városiakat, ahol tudta. Ebben különösen Félszeműnek volt komoly gyakorlata. Már akkor is figyelemreméltóan nagy gazember volt, amikor még a Kínok Tengerétől délre állomásoztunk. Minden mocskos ügyben benne volt a keze. De amit nappal összeharácsolt, azt éjjel elkártyázta. Komolyan, ő volt a világ legtehetségtelenebb játékosa.

Az ember pedig azt hinné, hogy másfél évszázad alatt legalább a lapokat megtanulta számolni.

Úgy terveztük, hogy megszállunk egy kétesebb hírű fogadóban, ahol nem zaklatnak felesleges kérdésekkel. Másnap én és Nyomolvasó kocsit bérlünk, beszerezzük a szükséges holmikat, amit nem tudtunk magunkkal hozni, aztán pedig kimegyünk a városkapun, és szépen lassan elindulunk észak felé.

Jó terv volt. Félszemű és Manó persze elcseszte az egészet. Egyes számú szabály: a küldetés mindenekelőtt! A két vajákos úgy tartotta, ez a szabály is csak arra jó, hogy megszegjék.

Késő délutánra értünk vissza a szekérrel. Megálltunk a fogadó előtt, Nyomolvasó és Varangyölő Eb odalent maradt, én pedig felmentem a szobánkba.

Se Félszemű, se Manó.

A tulaj szerint arról beszélgettek, hogy fölhajtanak valami nőcskét, és röviddel utánam leléptek.

Persze, én voltam a barom. Ezt előre látnom kellett volna. Sokáig, nagyon sokáig vártam, aztán kifizettem még két éjszakát, a kocsit és a lovakat az istállófiúra bíztam, majd egy kis hordóra való sörrel visszatértem a szobánkba. Mindhárman ittunk, nemcsak én és Nyomolvasó, de Varangyölő Eb is.

– Nem akarod megkeresni őket? – érdeklődött a harcos.

– Nem. Ha két napon belül nem jönnek vissza, vagy nem gyújtják ránk miattuk a tetőt, akkor odébbállunk nélkülük. Nem akarom, hogy túlságosan sokan lássanak minket együtt. Biztos, hogy a fél város emlékszik ránk.

Kellemesen becsíptünk. Varangyölő Eb elképesztően tudott vedelni, én mondom! Nem egy férfit is az asztal alá ivott volna. Azért rá is hatott a sör, néhányszor ugyanis felállt, és bizonytalanul körbejárta a szobát, pedig nem volt szokása feleslegesen megmoccanni.

Se Félszemű, se Manó nem került elő másnap reggel. Miután a hajnali vendégsereg elhúzta a belét, mi is lementünk reggelizni. A fogadós persze hozzánk jött oda pletykálkodni. Már előre féltem attól, amit hallani fogok. Igazam is lett.

– Nem hallotta az úr, mi történt az éjszaka? Akkora balhé volt itt, hogy ihaj! Gyújtogatás, varázslatok, lincselés... Azt mondják, ekkora felfordulást még nem látott a város, mióta az Úrnő elkapta azt a hogyishíjják tábornokot annak idején!

Legszívesebben leütöttem volna, de jó képet kellett vágnom a fecsegéséhez. Szerencsére újabb vendég érkezett, a kocsmáros meg elindult, hogy őt boldogítsa.

– Jobb lesz, ha megyünk – mondtam Nyomolvasónak.

– De mi lesz Félszeművel és Manóval?

– Ha életben vannak még, tudnak ők vigyázni magukra, ha meg beadták a kulcsot, akkor úgyis mindegy. Nem vagyok hajlandó utánuk kajtatni, hogy engem is felkössenek! Ismerik a tervet, ha kimásznak a szarból, majd utánunk jönnek.

– Azt hittem, a Fekete Sereg soha nem hagyja hátra a halottait!

– Nem is. De mérget vehetsz rá, hogy az a két baromarcú elevenebb, mint valaha. Hagyom, hadd csücsüljenek a szószban, amit maguknak főztek. Ne aggódj értük, ezerszer voltak már ilyen helyzetben, most is ki fognak mászni belőle. Ha gyalogolniuk kell, legalább lehiggadnak kissé.

Amikor végeztünk a reggelivel, közöltem a tulajjal, hogy mi ugyan lelépünk, de a társainknak azért tartsa fenn a szobánkat. Ezután a szekérhez parancsoltam a még mindig vonakodó Nyomolvasót, és elindultunk a nyugati kapu felé. Lassan hajtottam a zsúfolt utcákon, és miközben áthaladtunk a csatornák hídjain, elmeséltem neki, hogyan húztuk csőbe Karmost annak idején. Figyelmesen hallgatott.

– Bizony, annak idején mindig így csináltuk – mondtam a történet végén. – Bele kell hajszolni az ellenfelet valami irtózatosan nagy baromságba, utána pedig lecsapni rá. Mi voltunk ugyan a legjobb harcosok, de csak akkor kaptunk a kard után, ha már minden más esély elúszott.

– De ti a harcolásért kaptátok a pénzt, nem?

Hát igen, ez volt Nyomolvasó. Neki minden vagy fekete, vagy fehér. Néha úgy tűnt, már annyi időt töltött az erdőben, hogy el is felejtette, hogy a szürkének árnyalatai is vannak.

– Minket nem a harcért fizettek, hanem az eredményekért. Ha csata nélkül győztünk, úgy még jobb volt. Tanulmányozni kell az ellenséget, Nyomolvasó, tisztába kell jönni a gyenge pontjaival! Kedves sem csinálja máshogy, és látod, átkozottul eredményes. Ő például tudja, hogy a Fogadottakat a büszkeségüknél fogva kell elkapni.

– És az Úrnőnek mi lehet a gyenge pontja?

Eltöprengtem. Jó kérdés volt, annyi szent.

– Nem tudom. Persze, ő is kevély, de nem annyira, hogy fogást lehessen rajta találni. Talán a féktelen birtoklási vágya a gyenge pont, de lehet, hogy az sem. Tudod, ő átkozottul okos, és nagyon körültekintő. Nézd csak meg, mit csinált a Toronynál a felkelőkkel! Három legyet egy csapásra! Nemcsak a lázadókat győzte le, de egyben a megbízhatatlan Fogadottaktól is megszabadult, sőt még a férje kiszabadulását is megakadályozta.

– És mi van a Dominátorral?

– Ő sokkal egyszerűbb! Olyan, mint egy tökön szúrt bika. Erős ugyan, mint a veszedelem, de nem egy észlény. Igaz, van egy-két trükk a tarsolyában, ahogy a fenyvesi eset is mutatja, de ő inkább csak amolyan odacsapós fajta.

– Lehet valami abban, amit mondasz – bólintott Nyomolvasó.

25

A SÍRMEZŐ

Szarka elszámította magát. Nem hitte volna, hogy Case-en kívül bárki mást is érdekel a sorsa. Amikor nem jelent meg, hogy elvégezze a szokásos munkáit, megbízói keresni kezdték. Kopogtattak az ajtaján, kavicsokkal dobálták az ablakait, és egyikük még a kilinccsel is próbát tett, de a ház be volt zárva. Néhányan azt mondták jelenteni kellene a Gárdának, mások ki akarták deríteni, mi történt. Az utóbbi mellett döntöttek. Valaki betörte az ajtót, és bementek.

Meglepődtek, milyen tiszta, egyszerű otthona van Szarkának, de nem vesztegették sokáig az időt. Valaki feltrappolt a lépcsőn, és rátalált a mozdulatlan testre.

– Gyertek segíteni, ezt megütötte a guta!

A férfit az asztalánál találták, előtte nyitott könyv és egy viaszosvászonba csomagolt paksaméta hevert.

– Egy könyv! – kiáltott fel valaki. – Ez az alak furább, mint hittük!

Az egyik férfi megérintette Szarka torkát, érezte, hogy ver a szíve és folyamatosan lélegzik is, igaz, csak annyira, mint egy nagyon mélyen alvó ember.

– Mondom én, ezt megütötte a guta.

– Bizony, az egyik nagybátyámmal is pontosan ez történt! Még gyerek voltam akkor. Csak felolvasott egy könyvből, aztán hirtelen elsápadt, és kizuhant a székből.

– De ez itt még él! Jobb lesz, ha csinálunk valamit, mielőtt végleg elpatkol szerencsétlen.

Egymás hegyén-hátán rohantak le a lépcsőn, és egyenesen a Gárda kaszárnyájához siettek.

Case volt szolgálatban, amikor megérkeztek. A hír megdöbbentette és megzavarta. Szent esküt tett Szarkának, de most nem rohanhatott el csak úgy.