/ Language: Hungary / Genre:antique

Sárkány-1-Sárkányvarázs

Graham Edwards

A világ változni készül. A trollok csontjai lassan kővé válnak, s a természet eltávolodik a Tartománytól, a mágia titokzatos forrásától, kivonva a varázsenergiát a világból. Mégis egy ifjú természetes sárkány, Jószerencse az - bár torka nem lehel tüzet, elméje nem parancsol varázserőknek -, aki kezében tartja a kulcsot a mágia fennmaradásához, a sárkányok új fajának megszületéséhez. Lidérc, egy varázssárkányokból álló hadsereg gonosz vezére tudja ezt; és fel kell ébresztenie a Tartomány Őrzőjét, hogy elragadhassa tőle a Varázsmagot, s a hatalmat, mely abban rejlik. De az Őrző vén, akár maga a föld, a mágia pedig kétélű, veszélyes fegyver... Különös történet ez, mely barátságról szól és szerelemről, hűségről és árulásról, összetartásról és ellenségeskedésről, csüggedésről és kitartásról, csupa-csupa emberi értékről, a szereplői mégis - sárkányok. Graham Edwards pazar, nagyívű történetben, megrendítő szépséggel tárja elénk az ember előtti, legendás világot, amikor még sárkányok éltek a földön. Egyszerre félelmetes és gyönyörű ez a világ, telve hétköznapokkal és sorsfordító eseményekkel, természettel és csodákkal, s a háttérben végig ott húzódik egy testetlen szereplő: a sors súlyosan sodró, örök törvénye, melynek így vagy úgy, de mindnyájan alanyai vagyunk.

[Sárkánylegenda 1.]

GRAHAM EDWARDS

SÁRKÁNYVARÁZS

(Tartalom)

Helennek:

a szerelmedért.

Nélküled nem

szárnyalhattam volna.

Külön köszönet Jane Johnsonnak

és Joy Chamberlainnek a lelkesedésükért,

támogatásukért és fáradhatatlan javításaikért.

És köszönet Rogernek a dalért...

A fordító előszava

Különös történet ez, mely barátságról szól és szerelemről, hűségről és árulásról, összetartásról és ellenségeskedésről, csüggedésről és kitartásról, csupa-csupa emberi értékről, a szereplői mégis – sárkányok. Graham Edwards pazar, nagyívű történetben, megrendítő szépséggel tárja elénk az ember előtti, legendás világot, amikor még sárkányok éltek a földön. Egyszerre félelmetes és gyönyörű ez a világ, telve hétköznapokkal és sorsfordító eseményekkel, természettel és csodákkal, s a háttérben végig ott húzódik egy testetlen szereplő: a sors súlyosan sodró, örök törvénye, melynek így vagy úgy, de mindnyájan alanyai vagyunk.

A szerzőről

Graham Edwards 1965-ben Angliában, a Somerset megyei Shepton Mallettben született, és Bournemouthban nevelkedett. Londonban végzett képzőművészeti iskolát, és jelenleg tervezőként dolgozik. Nottinghamben él feleségével, Helennel és két gyermekükkel. A Sárkányvarázs az első regénye.

I. KÖTET

A VILÁG VÁLTOZNI KÉSZÜL

A trollok csontjai lassan kővé válnak, s a természet eltávolodik a Tartománytól, a mágia titokzatos forrásától, kivonva a varázsenergiát a világból.

Mégis egy ifjú természetes sárkány, Jószerencse az – bár torka nem lehel tüzet, elméje nem parancsol varázserőknek –, aki kezében tartja a kulcsot a mágia fennmaradásához, a sárkányok új fajának megszületéséhez.

Lidérc, egy varázssárkányokból álló hadsereg gonosz vezére tudja ezt; és fel kell ébresztenie a Tartomány Őrzőjét, hogy elragadhassa tőle a Varázsmagot, s a hatalmat, mely abban rejlik. De az Őrző vén, akár maga a föld, a mágia pedig kétélű, veszélyes fegyver...

PROLÓGUS

Lapos, köves tengerpart a távoli csillagok fényében.

A homokban sziklák rengetege pihent, mindegyikük a reggeli dagályra várt. Mindegyik szikla egyedi volt, külön egyéniség a nagy tömegben, és az egyikük egy sárkány volt.

Égkék a sziklái között üldögélt, s a tompa fényű csillagokat szemlélte. A valaha élesen és fényesen ragyogó csillagok mára elmosódott káosszá fakultak; az idős sárkány számára évről évre egyre üresebbé, anyagtalanabbá váltak.

– Ah – mondta Égkék a hullámoknak. – Akkoriban még több volt a mágia a világban.

Felkacagott.

– De az is lehet, hogy csak a szemem öregedett meg.

Kinyújtotta érdes sárkányszárnyát, lerázott egy köteg uszadékfát kanyargó farkáról, és kényelmesen elfészkelte magát kőágyában. Sárga karma könnyedén simult bele az évek során kimélyített vájatokba, s az Égkék Üregeként ismert sziklaodú régi barátként mosolygott rá lekerekített peremével. Az éjjeli óceán csöndesen terült szét a hideg, távoli horizonton, egyedül a hullámok finom csapkodása hallatszott a partot alkotó lejtős sziklazátony felől.

Égkék békésen, öregesen elszundikált, aztán felébredt, majd újra elszundikált, s az éjjeli sárkányok röptére várt.

Egy sok-sok évvel fiatalabb sárkány bukkant fel a sziklafal tetején. Egy pillanatra zavartan megtorpant, mert csak sziklák labirintusát látta, aztán az egyik szikla felköhögött. Meglelvén célját, az ifjonc elindult lefelé a tengerpartra.

Égkék összerezzent, és maga mögé lesett, amikor a csattogó, zajos görgeteg feléje közeledett a sziklafal felől. Száraz agyagdarabok és éles kövek záporoztak körülötte, ahogy az ifjú sárkány csúszva-mászva lesietett a barna sziklafalat félrecsúszott mosolyként kettészelő, lankás vízmosáson. A betolakodó heves zihálása elfedte az óceán susogását, s az ifjonc menet közben kiabált, miközben két gyönge szárnya és lábai ide-oda imbolyogtak a laza talajon.

– Égkék! – kiáltotta. – Uram... hoppá. Égkék, uram!

Jobb szárnyvége beakadt egy jókora, kiszáradt hínárcsomóba, mire az ifjonc kibillent egyensúlyából, és orra bukva szánkázott tovább, míg végül az ereszkedését kísérő törmelékfelhő nemes egyszerűséggel elhelyezte őt Égkék mellett a parton.

– Égk... – idáig jutott, mire ráeszmélt, hogy meglehetősen kifulladt. Hatalmas köhögésbe kezdett. Égkék elmosolyodott.

– Nos, mi az, ifjú Berek? – kérdezte, és örült a tenger susogásával elvegyülő szavainak. – Fújd ki magad, fiam – mondta, miután válasz helyett csak heves habogás jött ki Berek torkán. – Bár úgy vélem, kitaláltam, mi az a hír, amit ilyen... látványos módon hoztál el nekem.

Berek behúzta a nyakát, amint egy elkésett kavicsfelhő még rájuk záporozott a lejtőről, aztán felemelte ifjú fejét, és a mellette pihenő idős sárkány kortól barázdált arcába bámult. Égkék szeme táncolni látszott az arcát két oldalról keretező, a feje mögött csavaros szarvakká vastagodó csontvonulat alatt. Szürke pikkelyek mozdultak meg, ahogy szája mosolyra húzódott, amikor Berek végül elmondta üzenetét.

– Harsona az, uram. Harsona... Égkék, fiad született!

Égkék behunyta öreg sárkányszemét az oly régóta várt hír hallatán. Fia! Végre fia született!

Emlékek tömege száguldott át elméjén – a gyerekkor fürgesége, a szabad kirepülés a világba, a tanulóévek és a sok gyakorlás, hogy csatlakozhasson a Varázssárkányokhoz... és a végső kudarc. A komor hazatérés és a kudarc. Kudarc az életben, a szerelemben, a zúgó árként magával sodró öregkor... és aztán Harsona. Amikor már azt hitte, az élete véget ért... Amikor már azt hitte, mindene kudarcot vallott... Harsona.

Harsona feltűnés nélkül érkezett Délvégre egy hirtelen őszön. Idős volt, mint Égkék, múltja titok, melyet egyedül ővele osztott meg. Azonnal barátok lettek, és lassan, fokozatosan szerelmet találtak, gyengéd, boldog szerelmet, mint az ifjú sárkányoké, akik fölöttük keringve udvaroltak egymásnak. Elválaszthatatlanokká váltak.

És most a tojás, az öregnek, meddőnek gúnyolt Harsona szülte tojás kikelt, és Égkék tudta, hogy az élete végre értelmet nyert.

Ha az élet megfordulhat egy pillanat fokán, gondolta, akkor ez a pillanat most az enyém.

Ott ült, kényelmesen, öregen, boldogan, és a partot cirógató hullámok sustorgását hallgatta. Behunyta a szemét, és megérezte a világ szívverését, amint felemelkedett az egekbe, magával vitte őt, Bereket és az összes sárkányt egy távoli, jövőbeli fény felé.

– Ööö, uram?

Berek megbökdöste Égkék szürke, ráncos oldalát.

– Ne aludjon, uram. Nem akarja látni?

Égkék kinyitotta egyik szemét, és végignézett a türelmetlen ifjoncon.

– Harsona majd hív, ha elkészült – felelte. – Légy türelemmel.

Berek egyik szikláról a másikra ugrált, ügyetlenül csapkodva hozzá repülésre még képtelen, fiatal szárnyával. Visszaevickélt az üreghez, és újra megbökte Égkéket, bosszúsan, hogy az idős sárkány csak még kényelmesebben helyezkedett el kőágyában.

– Még soha nem láttam keltetést – mondta, megpróbálva felhívni Égkék figyelmét. – Az egész olyan nyálkás volt, és...

– Sss, ifjú Berek – mormolta Égkék. – Gyere, ülj ide mellém.

Berek engedelmesen felpattant, és leült idősebb társa meleg teste mellé. Farkát gépiesen a nyaka köré kunkorította, és lustán simogatni kezdte vele az arcát.

– Jól teszed, hogy ilyen izgatott vagy, Berek.

Berek tágra nyílt szemmel bámult Égkékre; igen komoly, ifjú sárkány volt ő, akiből csak a keltetéshez hasonló, fontos dolgok csiholták ki a lelkesedés szikráját. Égkék gyakran eltűnődött rajta, vajon miféle belső lelki háború varázsolhatott ilyen felnőttes aggodalmat a fiatal sárkány gyerekképére. Bizonyára még mindig gyászolta az édesanyját, de vajon nem mélyebben gyökerező okról volt szó? Az ifjonc arca sima volt, pikkelyei még feszesek és fényesek, de a maszk alatt...?

Aztán újabb gondolat lopódzott váratlanul Égkék fejébe: A fiam és ez itt barátok lesznek.

Ifjú Berek – folytatta. – Minden évben ezen a napon eljövök ide, az üregembe. Látod, ahol a karmom kikoptatta a sziklát? Jól megvagyunk egymással, a szikla és én.

Elhallgatott, aztán megkérdezte:

– Láttál már éjjeli sárkányt?

– Egyet vagy kettőt – felelte Berek, és feszülten Égkékre nézett. Aztán lesütötte a szemét, és halkan motyogva tette hozzá: – Az apám azt mondja, azok csak hullócsillagok.

– Nos, akármik is legyenek, egész évben látszanak az éjjeli égbolton, egy itt, kettő ott. De van egy olyan éjszaka, ifjú Berek, amikor nem egy vagy kettő, de tízezer jelenik meg!

Égkék közelebb húzta magához az ifjoncot. Berek izgatott volt.

– Ők az éjjeli sárkányok, akik gyorsan és magasan repülnek a világ felett, olyan magasan, ahol mi nem érhetjük el őket. És ahogy szállnak, olyan forró lángot lehelnek, hogy mi csak fehér csóvának látjuk azt az égen. Magasan szállnak a távolban, a rokonaink, de ők olyan sárkányok, akikkel soha nem találkozhatunk az életünkben; mégis ott szállnak, egy itt, kettő ott. Repülnek. És ezen az egy éjszakán az éjjeli sárkányok összegyűlnek, és együtt ünnepelve szállnak. Ezrével gyűlnek össze; forognak és suhognak; összegyűlnek, hogy a legnemesebb módon fejezzék ki lelkük örömét – szárnyalnak. És ahogy szállnak, tüzet lehelnek az égboltra. Minden évben egy éjszakán összegyűlnek. És ez ma van, ifjú Berek, éppen ma!

Ahogy Égkék elhallgatott, egy csillag száguldott át a pettyes, fekete égbolton.

– Egy éjjeli sárkány – suttogta Berek áhítattal.

– Az első a sok közül.

Ott ültek a nyári éjszakában, két sárkány az élet két végéről, és az égbolt fölöttük tüzes csíkokkal életre kelt. Mágia remegett a levegőben azon az éjszakán, és ugyan ki tudná megmondani, mit is látott az a két sárkány az égbolton? Berek tágra nyílt szemmel bámult. Szíve Égkékkel együtt az éjjeli sárkányok felé szárnyalt, de az elméjében egy hang visszhangzott, és ez a hang az apja hangja volt, aki azt mondta, kövek potyognak az égből, és magabiztos szavai lehűtötték a mágia egy pillanatra felparázsló fonalát.

És bár a fényeket nem láthatta az édesanyja szárnyának meleg hajlatai alatt megbúvó újszülött apró szeme, az éjjeli sárkányok jelenlétét talán ő is érezte, és egy újabb sárkány látott neki a világ rejtélyeinek kibogozásához.

Akármik is voltak azok a fények, csodálatos volt nézni őket. Szaladtak és játszottak, aztán elvékonyodtak és megszűntek, miközben a két sárkány elaludt.

Amikor Berek felébredt, a keleti égbolt már halvány fényben derengett. Mellette Égkék hortyogott rekedt hangon, csontos farkának hegye nyugtalanul mozgott a Berek sietős érkezése által lezúdított kavicsok között.

Vigyázva, nehogy felzavarja az idős sárkányt, Berek elkúszott mellőle, és felküzdötte magát a vízmosáson. Felért a sziklafal tetejére, és az arcán kényelmesen viselt homlokráncolásával visszanézett a tengerpartra.

Égkék érdes, sötét folt volt a szürke tengerparton. Élettelennek tűnt. A sziklafal tetején a zöld fű megfürdött a felkelő nap aranyában, de odalent a tengerpartról hiányoztak még a színek. Berek halványan hallotta Égkék reszelős légzését, egy ritmusban a csapkodó hullámokkal; az idős sárkány eggyé látszott válni az óceánnal. Berek megborzongott, és elindult haza.

A nap feljebb emelkedett, és rásütött Égkék szürke arcára. Hátán árnyék táncolt végig. Égkék kinyitotta a szemét, és megpillantotta a szarv nélküli nőstényt, amint átsuhan a nap előtt, és Égkék előtt landol a parton. A szájában apró, barna szárnyakkal körülvett csomagocskát hozott.

– Olyan fáradt vagyok, Harsona – sóhajtotta Égkék.

– Tudom, kedvesem – felelte Harsona, és törékeny terhét letette Égkék lába elé. – A fiad.

Könnyek szöktek Égkék szemébe, amint végignézett az apró, összekuporodott alakon. Kinyúlt, és elhúzta a sárkánybébi szárnyát a szeme elől. A gyermek tegnap éjjel még szorosan lezárt szeme most nyitva állt, és kíváncsian nézett a világba.

– Ugyanolyan nedves a szeme, mint az enyém – kacagott Égkék.

– Ide kellett hoznom, mielőtt...

– Tudom. És nevet is kell adni neki – Égkék felköhögött, és ügyetlenül kinyújtózott. – Tegnap éjjel még olyan jól éreztem magam, de ma reggel...

Újra köhögött, bordái fájdalmasan nyomódtak neki vékony húsának. A levegő könnyű volt és nyirkos; ízetlennek tűnt, akárcsak már az egész világ Égkék számára.

– Sss, Égkék – csitította Harsona.

Égkék öreg orrával megérintette az újszülöttet.

– A világ változni készül, kisgyermek – suttogta. – Főrend azt mondta, nagy változás történik. A Varázssárkányok tudják ezt – túlzottan is jól...

Köhögött egyet és aztán még egyet. A fia nyugodtan, mozdulatlanul bámult rá.

– Fiam – folytatta Égkék, jóllehet úgy tűnt, most már csak a hangja élt, a sárkány többi része elúszni látszott a világtól valami távoli, titokzatos hajnal felé. – Fiam, keresd meg a Varázssárkányokat. Talán létezik egy út, egy ösvény a jövő felé. Talán Főrend ismeri. És mégis, és mégis...

Ahogy egyre gyengült, beszéde egyre érthetetlenebbé vált, Égkék megérezte, hogy a szavai és a lelke közötti távolság mérhetetlenül megnőtt. Mintha távolról látta volna a fiát, a sziklafal tetejéről, vagy talán egészen a csillagokból. Óriási erőfeszítéssel egyik mancsát átnyújtotta a szakadékon, hogy megérintse a gyermek arcát. A tekintetük hirtelen zökkenéssel egymásra talált, és Égkék mélyen elmerült a fia éjfekete szemében.

Egy örökké tartó, dermedt pillanatig a mágiát és a természetet látta azokban a szemekben, fájdalmat, szenvedést és elmondhatatlan örömöt; harcot látott és születést, haragot ízlelt és szerelmet; érezte, amint a világ leveti a bőrét.

Mindezen túl és mindezek mélyén hatalmas, dermesztően bonyolult ösvényt látott, egyszerre idegen és ismerős labirintust, melynek távoli kijárata ködbe veszett. Ezen az ösvényen állt a fia, elveszve és magányosan, sötét kanyarokkal és nyújtózó árnyakkal körülvéve.

A távoli ködben valami a csillagok erejével mozdult.

Égkék ajkáról sóhaj szállt fel...

– Jószerencse. A neved Jószerencse legyen.

...és Égkék végre békében meghalt.

Harsona csöndesen sírt. Közel húzta magához a fiát, és őszülő szárnyával betakarta Égkék testét. Ott feküdtek hárman, egy halott, egy újszülött, egy a kettő között, s a nap arany fénnyel futtatta be lassan a tengerpartot, az égbolt színével űzte el a szürkeséget.

Odakint a tengeren megfordult az ár, s egy napfényre késett csillag, egy magányos éjjeli sárkány röppent fel a láthatárról, tiszta, fehér vonalat rajzolva a hideg, reggeli égboltra.

l. RÉSZ

DÉLVÉG

   1.

Berek

Ha egy ifjú sárkány Délvég füves tengerparti lankáin sütteti a hasát a nappal, és túl lusta a repüléshez, könnyen azon kaphatja magát, hogy inkább a gondolatai szárnyalnak helyette. Összegyűjtheti csapongó gondolatait, és kilövellheti őket a só illata és a csapkodó hullámok sustorgása felé, képzelt szárnyat bontva a tengerparti sziklafal felől felszálló légáramlatok hátára. Aztán gondolatban lusta csigavonalban felemelkedhet az egekbe, lenézhet a füves földhöz szegezett porhüvelyére, és tekintetét a nyári délutáni égbolt könnyed mozdulatlanságára vetheti.

Bármely ifjú sárkány felsuhanhat a magasba, képzelt szárnyakkal átölelheti a képzelt szelet, és elméjében végrehajthatja mindazon bonyolult repülő mozdulatokat, melyeket éretlen teste még nem sajátított el teljesen.

Nem így az ifjú sárkány, akit Bereknek hívtak.

Berek ott feküdt álmodozó társai között.

De míg a többi gyereksárkány elpihent, Berek megfeszítette izmait; amikor azok ásítottak, ő magában füstölgött.

A nagy megelégedettség mezején Berek maga volt a tökéletes, összecsomósodott bosszúság.

A nap nem kezdődött jól. Berek korán kelt fel, mert valami megfoghatatlan ok miatt nem tudott aludni; talán vihar volt készülőben. De odakint a kristályok tisztaságával ragyogott a hajnal. Az ágyát alkotó ágak között átkukkantva jól láthatta a sárkánytelepülést, amely részletességében valahogyan kicsinynek tűnt a számára. Még nyár volt, de a tél illata már az orrát csiklandozta.

Berek elnézte a települést. Az immáron hideg és magányos családi fészek a Délvég északi határán húzódó hosszú, magas mészkőszikla tetejére épült. Jobb és bal kéz felől jól látszottak a kolónia lakónegyedét alkotó, fából készült fészkek és a hozzájuk kapcsolódó építmények. A fészkek közti széles utcákon egyetlen sárkány sem járt. Délvég még aludt e szikrázó hajnalon, és Nyelv még nem nyitotta meg a vízvezetéket.

A lakott földsáv dél felé erdős völgybe nyúlt le, majd meredekebben újra felemelkedett, ahogy a mészkő találkára igyekezett a hatalmas gránithullámokkal, melyek még az ősidőkben magasodtak fel, hogy megformálják Torr szigetének déli sziklatornyait. A fűborította szikla zöldjéből meztelen kőfélhold emelkedett ki, ívelt gátként, és a szikla lejtőin lesiető patakok vize kis tavat alkotott a gát mögött. Ez volt a Kút, innen indult ki a völgyet behálózó, fából készült vízvezeték labirintusa. A vízvezeték – a sárkány építész, Nyelv legnagyobb műve – átívelt a völgy sűrűn egymás mellé tolult fái fölött, majd keskenyebb vályúkra bomlott, melyek elvezettek a sárkány település legtöbb épületéhez.

A Kúton túl a szikla széles lankái terpeszkedtek, azokon is túl pedig a tenger és az égbolt és olyan messzi, messzi mélységek hullámzottak, melyekről Berek nem remélte, hogy valaha is megpillanthatja őket. Hideg mélységek voltak ezek, messze délen.

Az orra előtt a sárkányfészek girbegurba gerendái még sosem látszottak ennyire tisztán. Szaladó felhők árnyékai kúsztak végig a tájon, akár egy patak játékosan siető vize. A Kút falának gránitjában kígyózó, fagyrepesztette vájatok tisztán látszottak, és az egész világ képe éles volt, akár egy sárkány karma.

A sárkányok legtöbbje otthonosnak, sőt jókedvre derítőnek találta volna a tájat. Nem így Berek.

Aztán saját nevének hangja robbantotta szét a nyugalmat.

Apja hívta, Üvöltő, akit hatalmas hangja miatt hívtak így. Az utóbbi időben keveset beszélt ugyan, de a szavai így is fülsiketítően hangosak maradtak.

Berek emlékezett azokra az időkre, amikor az apja még beszédes volt, meleg lelkű, csillogó szemű sárkány, aki éjszakákat beszélt át a világról, a sárkányokról, a természetről és a mágiáról, a vadászatról és a szerelemről. Amikor még igazából apa volt.

Aztán eljött a viharok éve. Berek édesanyját, Habfodort a levegőből rántotta le a háborgó tenger, mely azon az éjszakán úgy tombolt, akár egy életre kelt hegylánc. Utána következett Égkék, akihez Berek nagybátyjaként fordult, miután az apja saját bánatának vihara kirekesztette őt a világából. Égkék csöndesen halt meg ugyanazon tenger partján, amely elnyelte Berek édesanyját. A tengerben tehát ezek után már sem csöndben, sem viharban nem lehetett megbízni. Szörnyű bánat követte a halált, majd olyasmi következett, ami a bánatnál is rosszabb – csend.

Már nyolc éve, hogy csend uralta a családi fészket, gonoszul beszivárogva Berek és Üvöltő közé, barikádokat állítva a két sárkány között, barikádokat, melyek láthatatlanságuk miatt még áttörhetetlenebbnek bizonyultak.

Eleinte vitatkoztak. A beszédes Üvöltő és a csöndes Üvöltő időszaka között egy ideig a vitázó Üvöltő időszaka következett. Megállíthatatlanul ömlött a szemrehányás minden alkalmas célpontra, és minden célpontok között mindig is Berek volt a legalkalmasabb. De Berek visszafeleselt. Ijesztő tisztasággal éltek az emlékezetében azok az éjszakák, amikor az apjával vívott újabb, hisztérikus szópárbaj után egyedül feküdt a fészekben. Berek nem kislány volt, amit Habfodor mindig is szeretett volna; Üvöltőnek nem lett volna szabad elengednie halászni azon a napon; Berek szófogadatlansága valósággal az őrületbe hajszolta az anyját; Üvöltő Pöröly és társai iránti imádata pedig a kétségbeesésbe kergette őt.

Szemrehányások, mindig csak a szemrehányások. Nemsokára mindennemű beszélgetés görcsös érzelemviharba fulladt; a végeláthatatlan, gigászi viták mindkettejüket kimerítették, így aztán a végén elhallgattak. Apa és fia kísértetjárta ürességben élt egyazon fészekben; Berek az édesanyját hibáztatta, amiért meghalt, Üvöltő pedig minden este elment, hogy a saját cimboráival találkozzon, ahol más gondokkal és más szemrehányásokkal tölthette meg az elméjét. Egyik sárkány sem segített a másiknak a gyógyulásban.

– Berek!

Üvöltő hangja szikrázott a dühtől. Épp most tért vissza egy találkozóról a Kút mellől, és azt látta, hogy Berek csak bámul kifelé a hajnalba. Fiának pikkelyei itt-ott felrepedeztek, és hasának puha bőrén hosszú, vörös horzsolás húzódott.

– Megtiltottam, hogy repülj! Vagy szót fogadsz nekem, vagy pedig...

Berek apja úgy vélte, Berek még túl fiatal a repüléshez. Szinte minden nap elprédikálta intelmeit arról, hogy Berek ne menjen a vízmosásokhoz gyakorolni; Berek pedig szinte minden nap kiment, és csaknem ájulásig kimerülve vagy horzsolásokkal borítva tért haza – néha mindkettőben része volt. Erre az engedetlenségre Üvöltő mostanában nem tudott mit felelni – néha egyszerűen magába roskadt, de a leggyakrabban ellógott a fészekből, és a Kút partján bukkant fel újra.

– Vagy pedig micsoda? Érdekel is téged egyáltalán, hogy én mit csinálok! – vágott vissza Berek, majd elszáguldott az apja mellett az áttetsző nappalba.

Amikor hátrapillantott, tekintete találkozott Üvöltő haragos tekintetével, és egy villanásnyi időre mindketten megtorpantak... megint az ismerős csönd... aztán Berek elviharzott, letéblábolt az ösvényen, mely az erdőbe, majd onnan tovább, a szikla tetejére vezetett.

Könnyek csillogtak a szemében. Berek természetesen úgy gondolta, hogy a dühe csalta őket elő. Aztán egész nap nem mozdult el a szikla tetejéről, még azért sem, hogy felszálljon a levegőbe – dacolva az apjával.

A hajnal hidegét elsöpörte a tenger felől érkező nehéz, meleg léghullám, és a táj Berek körül olyan nyirkossá vált, mint Berek szíve. Ifjú sárkányok jelentek meg, hogy a füves lejtőkön sütkérezzenek, aztán később egyenként visszaszállingóztak otthonaikba – meleg, barátságos otthonaikba.

Berek egyedül maradt, és elszenderedett – a nyughatatlan szívűek rövid, felszínes álmát aludta.

Amikor felébredt, a nap már alacsonyan járt és ködfátyolba burkolózott. Nyirkos levegő borította a földet. Az este, ha lehet, még melegebbnek ígérkezett, mint a délután. Berek gyorsan megbecsülte az időt, és talpra ugrott.

– Jószerencse – motyogta halkan, miközben trappolva elindult a település felé.

Berek nyugat felé került a Kút körül. Jóllehet távol esett a házaktól, mégis a Kút volt Délvég központja. Déli pereménél széles, füves síkság terpeszkedett kellemes ivóhelyet szolgáltatva, északi partján pedig, a sziklagát száraz oldalában repedések és üregek száza sorakozott: megannyi titkos találkahely két vagy akár kétszáz sárkánynak is. A beszélgetésre, vitára, titkos szerelmi légyottra szomjazó sárkányok számára a Kút jelentette az ideális búvóhelyet... de csak egyfajta sárkányok jártak ide.

Üvöltő nemsokára itt lesz a cimboráival, talán hogy morogjanak egy kicsit a mai eseményeken, de még inkább, hogy a sárkánypolitika sürgetőbb, súlyosabb ügyein vitázzanak. Berek kínosan ügyelt rá, hogy elkerülje az apját.

A háta mögött a nap átadta helyét a nem teljesen éjjeli feketeségnek, a súlyos bizonyosságot hordozó, masszív sötétnek; viharfellegek gyülekeztek, hatalmas, sötét árnyak egy még hatalmasabb és még sötétebb árny előtt, mely az égbolt volt maga. A gát alól hangok szűrődtek át a fülledt levegőn. Szenvedélyes, indulatos szavak.

Berek lekuporodott és hallgatózott, de csak keveset sikerült megértenie. Mondatfoszlányok hussantak az izzó levegőben...

– ...váratlanul...

– ...eljött az idő...

– ...Márvány nem folytathatja tovább...

Aztán az apja hangjának félreismerhetetlen morajlása hallatszott:

– ...a varázsosok.

Újabb összeesküvés, gondolta Berek. Többet törődik a harcoló varázssárkányokkal, mint velem.

Berek nagyon jól tudta, hogy Délvég természetes sárkányai közül sokan, így az apja is, milyen mélyen gyűlölték a „varázsosokat”. A gyűlölet okát nem értette teljesen. Mivel még sosem látott varázssárkányt – manapság ennek ellenkezőjét csak kevesen mondhatták el magukról –, úgy gondolt rájuk, hogy ha léteznek is egyáltalán, akkor a múlt egy színes időszakából maradhattak vissza. Gyenge és idejétmúlt parlamentjükhöz hasonlóan nem töltöttek be igazi szerepet ebben a világban. Titokzatos, mitikus lények voltak, akiknek csodájára járt az ifjú sárkány. Berek nem értette, hogyan okozhattak ekkora utálatot. Bár mostanában, természetesen, ott volt az a tojás ügy...

A varázssárkányok sokkal régebb óta lakták Délvéget – és Torr nagy részét –, mint a természetesek, akik most fénykorukat élték a keskeny mészkőgerincre épített, durva fészkeikben. A még a trolloknál is régebbről származó varázssárkányok faja egyike volt azon mágikus lényeknek, akik akkor születtek erre a világra, amikor az még fiatal volt. A égboltot arany és ezüst töltötte meg, ahogy szárnyas lovagok ezrei suhantak a napfényben, hogy új otthont leljenek a sarjadó világban.

A Teremtés úgy tapadt akkor a világhoz, mint a frissen hullott harmat a földhöz, és minden lehetségesnek tűnt. A nagy vándorlások ideje, aranykor volt.

Bár ők töltötték meg az eget és a földet, a varázssárkányok új területeket kerestek, így aztán a föld alá is lemerészkedtek, és itt találták meg az igazi végzetüket, legalábbis ők úgy hitték. A föld alatt a varázsenergiát fókuszálni lehetett. Az elme csak a föld alatt tudott igazán a mágiára koncentrálni, hiszen ott nem vonta el figyelmét a nappal és az éjszaka, az elemek állandó zavargása. Létrehozták tehát a nagy, föld alatti varázsos barlangokat, és a mágiát továbbfejlesztették, míg az példátlan szépségűvé és hallatlan bonyolultságúvá kristályosodott. A parlamentjük által hozott törvények szigorúak voltak, az erkölcseik szilárdak, és a mágiájuk jó célokat szolgált. Minden mágikus lény közül őket övezte a legnagyobb tisztelet.

Ebbe a világba kezdtek fokozatosan beszivárogni a természetes sárkányok. Az elsők, akik Délvégen telepedtek meg, kellő készséggel fogadták el a varázsosok vezetését. A hatalmas, de szelíd varázssárkányok sokat törődtek a földdel, és akkoriban a természetesek rajongtak értük.

De ahogy múltak az évek, egyre több és több természetes sárkány érkezett Délvégre, és a mágia egykori napjai lassan feledésbe hanyatlottak; minden megváltozott, és senki sem tudta, hogy mi volt ennek az oka. A varázsosok már rég visszavonultak föld alatti barlangjaikba, messze nyugaton, az erdőkön is túl, az egyre növekvő számú természetesek pedig nyíltan bírálni kezdték remeteéletet élő szomszédaikat, és terveket szőttek ellenük.

Felforgató hajlamú természetesek egyes csoportjai újra és újra azt tervezték, hogy megtámadják a varázsosokat, de tett sohasem követte szavaikat. A varázsosok gyengék voltak és visszahúzódóak, mégis valahogy sikerült megőrizniük az egyetlen fonalat, amivel urai maradhattak saját társadalmuknak – a mélyben rejtőző, iszonyatos varázserejüktől való félelmet. Ahogy az ifjú természetes sárkányok lassan felnőtté cseperedtek, úgy nőtt szívük mélyén is a varázssárkányoktól való félelem. Hosszú éveken át ez a félelem volt az egyetlen gát, amely visszatartotta a természeteseket a végső támadástól.

A félelem azonban halványulóban volt. A varázssárkányok sosem lépték át föld alatti búvóhelyeik kapuit, és a mágikus múltról szóló történetek csak történetek maradtak, melyeket az olyan ifjoncoknak meséltek, mint amilyen Berek is volt.

Üvöltő a természetesek egyik agresszív csoportjához tartozott, amelyet egy Pöröly nevű sárkány vezetett. Régebben Berek gyakran megtette, hogy kifigyelte a fészekből éjnek évadján kilopózó apját, és kihallgatta a többi természetessel folytatott titkos beszélgetéseit. Ezekből a beszélgetésekből a varázsosok iránt érzett ismerős gyűlölet áradt, és mindez ártalmatlannak tűnt. A sárkányok dühös szavakkal vezették le belső feszültségüket és agressziójukat... de végül sosem cselekedtek semmit.

A mostani gyűlés – amennyire a kihallott beszélgetésfoszlányokból meg lehetett ezt ítélni – nemigen tért el a számtalan másiktól, amelyet Berek suttyomban végighallgatott. De Bereket most a hőség ellenére is szinte kirázta a hideg. Korábbi biztonságérzete hirtelen megingott. Csak keveset hallott, mégis valami nagyon rossz dolgot érzett. Vajon miről beszélnek ma este? Vajon miféle terv járhat az apja fejében?

...váratlanul...

– ...eljött az idő...

– ...Márvány nem folytathatja tovább...

A vitázó sárkányok hangját rég elsodorta már az egyre erősebben fújó szél, a kihallgatott mondatfoszlányok azonban végigvisszhangoztak Berek elméjén, s döntésről és végzetről dúdoltak.

Háta mögött nekikészült a vihar. Berek elnézett a fák sötétülő koronája fölött, és úgy érezte, a sötétség mindjárt elnyeli őt, hogy kiköpje egy másik világba, ahol az árnyak és a félelem uralkodnak. Villámok cikkantak az esti égbolton, és az erősödő szél a világ megváltozásáról susogott. Berek világáéról. Talán az egész világéról.

Berek lenézett, és saját két mellső mancsát látta, amint görcsösen markolják a füvet. Éles karmai mélyen beletúrtak a puha földbe, néhány fűcsomó azonban büszkén kitüremkedett közülük, dacolva a szorítással. Berek hatalmas akaraterővel ellazította izmait, és sietve elindult az erdő mellett nyugatnak, a Délvég régi negyede felé vezető úton.

Az erdő ék alakban szűkült nyugat felé, amint belesimult az alakját meghatározó völgy szorításába. A legnyugatibb pontján a fák elkeskenyedtek és eltűntek, átadván helyüket egy rövidke mezőnek, mely kicsivel arrébb hirtelen véget ért egy meredek sziklafalban. A sziklafal nyers volt és jellegtelen, csak egyetlen nyílás hasadt rajta. Ez a fal alkotta a határvonalat Délvég két fele között: a bent és a kint, a nyílt térség és a föld alatti világ, a fény és a sötétség között. És itt húzódott a kettőt összekötő egyetlen ösvény is.

Berek félelme nem enyhült, ahogy felfelé kaptatott a meredek ösvényen; ellenkezőleg, a környék csak még jobban felerősítette azt. Itt építette fel egykoron otthonát a hőskor természeteseinek többsége. Itt volt az a hely, ahol az ősi erdőt szinte teljesen átalakították – egész fákat hajlítottak hatalmas, ovális fészkekké, ágaikat falakká szőve, törzsüket élelmiszerraktárnak kifúrva –, és fészket építettek fészek hátára. Ahonnan a sárkányok elköltöztek, oda mohák és gombák telepedtek be, a mélyebben fekvő részek pedig már régen rothadásnak indultak. Bűzös szag terjengett.

Mit tervez ma éjjelre Pöröly?? Miért kell megváltozniuk a dolgoknak?

Berek számára a változás fogalma ijesztő fogalom volt; hiszen életében eddig minden változás csak még rosszabbat eredményezett. Elmenekült hát a hangoktól, a Kúttól, a vihartól. A változástól.

Miközben a romos folyosókon szaladt, érezte, hogy idős sárkányok görnyedt alakjai veszik körül alig láthatóan a falak repedései mögött. Szürke, kérges bőrük alig különbözött a fedezéket nyújtó faágaktól. A még mindig itt élők kitartóan ragaszkodtak ahhoz, hogy senki sem költözhet be a telepükre, így az egész környék egyfajta gettóvá alakult át. A mészkősziklán élő sárkányok legtöbbje egyetértett abban: csak idő kérdése, hogy az utolsó öreg is meghaljon, és az egész lakónegyedet le lehessen bontani, majd újat építeni a helyére. Addig is itt rekedt ez a település, öregen, haldokolva.

Sárkányok köhögtek és mocorogtak ősrégi ágyaikban, a fa recsegett és sóhajtott, a hangok staccato dallammá olvadtak. Berek áthámozta magát a titokzatos fészkek között, és azt kívánta, bárcsak tudna repülni, hogy a levegőből közelíthesse meg a találkahelyet.

A vihar tompa morgással közelebb gördült, Berek pedig gyorsított a tempóján, és pánikszerűen rohanva téblábolt előre.

Amúgy sem lehet viharban repülni!

Vakon rohant a régi negyed folyosóin, és félelmét erőnek erejével kordában tartotta. Kiálló ágvégek hasították fel az oldalát, és a fájdalom segített elnyomni növekvő rettegését; Berek már régóta gyakorolta érzelmei elfojtását, így félelmét ugyanarra a titkos gyűjtőhelyre szorította a lelkében, ahol az többé nem zavarta őt.

Amikor már úgy tűnt, a labirintus örökké fog tartani, Berek befordult az utolsó sarkon is, átnyomakodott az utolsó ágakadályon is, végül kiért a Délvég nyugati határát és a régi negyed peremét alkotó sziklafalhoz. A sziklafal előtt pedig egy sárkány várt rá, egyik karmával fogait tisztogatva. Berek lihegve, remegő lábakkal, a fészkek végtelen labirintusában való kószálástól fájó farokkal, csúszva megállt előtte.

A lenyugvó nap utolsó sugarai halvány fénycsíkot varázsoltak az amúgy homályos sziklafalra, és a fény megvilágította a fal tövében üldögélő sárkányt. Fiatal pikkelyek ragyogtak, hosszú, elegáns orr emelkedett fel, és Berek morogva zavarta el a gondolatot, hogy milyen gyönyörű is ez a sárkány.

– Helló – mondta Jószerencse. – Mi tartott fel?

   2.

A vezető

Jószerencse ötlete volt, hogy indítsanak titkos expedíciót a varázsosok barlangjaiba.

Berek és Jószerencse lustán feküdtek a késő nyári napsütésben, és a településtől északra elterülő síkságon a zuhanórepülést gyakorló idősebb sárkányokat figyelték. A nap meg-megcsillant a szarvakon és gerinctüskéken, amint a hagyományos sportjukat űző, halványbarna alakok nyílként csaptak le a célpontként szolgáló, megfeketedett fatönkre. Akkor volt sikeres a zuhanás, ha a sárkány karma megérintette a villámsújtotta tönköt. Bizonyítékként széndaraboknak kellett a karmon maradniuk. Sem Jószerencse, sem Berek nem volt még elég idős a versengéshez, bár Berek lankadatlanul gyakorolt a gyereklejtőkön, és türelmetlenül várta, hogy először megérinthesse a szenes, mozdulatlan zsákmányt.

Berek három évvel volt idősebb Jószerencsénél, és már tizenkét nyarat megélt, így majdnem elérte azt a kort, hogy csatlakozhasson a vadászó és udvarló repüléseket gyakorló ifjú sárkányok hadához. Míg Jószerencse könnyed várakozással, addig Berek feszült elszántsággal figyelte a többieket.

Jószerencse most mindentudó mosollyal pillantott barátjára. Berek előrehajolt, szárnya remegett az enyhe szélben, és szemmel láthatóan legszívesebben a többi sárkánnyal röpködött volna odafent. De ma valami más is volt a tartásában: Berek olyan... mogorvának tűnt. Vajon miért?

Jószerencse elunta a repülőbemutatót, és hanyatt fekve elterült a füvön, gyakorlatlan szárnyát az oldalához hajtotta. Berektől eltérően ő nem érezte szükségét, hogy gyakoroljon. Teste elég fiatal és egészséges volt, és ha eljön az ideje a repülésnek, majd akkor repülni fog, de addig nem. Édesanyja a „Jószerencse, a Takarékos Sárkány” nevet adta neki, ő pedig szerette ezt a nevet.

Gazdaságossága többféle módon is kifejezésre jutott, könnyed lépteiben, széles és enyhe mosolyában, és abban, hogy az élet sok dolgához nyugodtan, csöppet sem sietve állt hozzá. Ezeket az értékeket ő is felismerte magában, és az édesanyjának tulajdonította. Anyja forrón szerette fiát, mégis bátorította az önállóságra. Jószerencse úgy gondolta, ha lett volna édesapja, akkor talán a társaihoz hasonlóan nőtt volna fel ő is – versengőnek és nyersnek. De édesanyja befolyásának hála, őt nem nagyon érdekelte a többi sárkánytársára olyannyira jellemző, tipikus hímrivalizálás.

Jószerencse függetlensége – amit az édesanyja „gazdaságosságnak” hívott – azonban valamelyest távol is tartotta őt a társaitól. Ez sem zavarta őt különösebben; jól illett magányához, romantikus természetéhez. Hiszen ő álmodozó volt, aki kedvelt hosszan csatangolni az északi mezőkön, miközben az eljövendő, de különösen az elmúlt időkről álmodozott. Azokról az időkről, amikben az édesapja élt.

Édesanyja, Harsona természetesen beszélt az édesapjáról. Jószerencse mindig figyelemmel hallgatta az Égkékről, az ő jó humorérzékéről, barátságos természetéről és kicsit a magányosságáról szóló történeteket. De a történetek mindig rövidnek tűntek, a mondatok mintha más történetekbe, más világokba sodródtak volna át. Az édesanyja sosem tudott Jószerencse szemébe nézni; úgy tűnt, Jószerencse édesapja nemcsak meghalt, de megfoghatatlan is volt.

Menekül előlem, szokta gondolni ilyenkor Jószerencse, és a lelkében kimélyült, sárkány alakú űr egy kicsit mindig tágasabbá lett.

Édesanyja hallgatagságát egyszerűen a bánatnak tudta be, és talán helyesen. Úgy tűnt, Harsona mostanában legszívesebben elköltözött volna Délvégről, el valami messzi helyre, de az, hogy a párjáról beszélt, talán valahogyan mégis ehhez a helyhez kötötte.

Volt azonban valami más is. Amikor Harsona Égkékről szóló történetei félrecsusszantak, úgy tűnt, hogy mindig a mágia, a varázslatok birodalmába sikamlottak át. A varázsosok birodalmába. Az apja és a varázsosok?

Harsona csöndessé és távolivá vált, amikor Jószerencse kérdőre fogta. Távolivá saját magától, mintha csapdába esett volna legbelül, ott, ahol a múlt rejtőzött. Lehetetlen volt többet kiszedni belőle; Jószerencse csak annyit tehetett, hogy megvárta a következő történetet, hátha akkor egy kicsivel jobban felfedi magát Égkék.

Jószerencse szenvedélyesen kapaszkodott ezekbe az apró történetfoszlányokba, hogy kialakítson magában egy képet az apjáról; egy képet, amit majd magával hordozhat. De csak kevés dolgot látott, és azokat sem elég világosan, így a lelkében megmaradt egy állandó, tátongó űr, mely egy ismeretlen sárkány ismeretlen alakját viselte, egy sárkányét, akit sosem látott, akivel sosem beszélt, de aki mégis rettentően hiányzott neki.

Jószerencse gyermeki napjai így teltek békében és álmodozásban, magányos gondolatok és felfedezések közt, és a függetlensége, vagyis a gazdaságossága ezekben a napokban épült ki szilárdan.

Az űr azonban megmaradt a lelkében, sőt, ami még rosszabb, egyre csak terebélyesedett.

Akkoriban ismerte meg Bereket.

Bereket mindig ismerte egy kicsit, akárcsak egy nagybácsit, aki valamennyire közel állt hozzá, mégis sok dologban távolinak tűnt. Útjaik többször keresztezték egymást életük során, mégis csak az utóbbi évben váltak barátokká. Jószerencse nem tudta biztosan, Berek miért kedvelte meg őt, de gyanította, hogy a dolognak köze lehetett ahhoz, hogy Berek úgy érezte, ide van kötve Délvéghez – hiszen Jószerencse mindig szabadságról, megszokásról, kalandokról és a fészek elhagyásáról beszélt. Gyanította, hogy Berek sosem csinálna ilyesmit, de egy ideig legalább megpróbálhatta a kalandozás ízét Jószerencse álmodozásában.

Jószerencse barátsága egy igen egyszerű tényben gyökeredzett: Berek ismerte Égkéket.

Bár Berek nem beszélt Harsonánál többet az édesapjáról, Jószerencse rájött, hogy elég pusztán együtt lennie Berekkel ahhoz, hogy magába szívja egy kicsit az édesapja szellemét. Jószerencse jól látta, mekkora szeretet fűzte őket egymáshoz: ott csillogott Berek szemében, akárcsak egy varázslat.

Tehát Égkék volt az, aki egymáshoz kapcsolta e két ifjú sárkányt. Egy teljes éven át együtt nevettek és indultak felfedezésekre, együtt vitatkoztak és együtt fejlődtek. Jószerencse egyre kalandosabb álmokat álmodott, amelyekben Berek először csak vonakodva követte, de a végén aztán rájött, hogy ő is élvezi a dolgot. Az az év teljes és csodás volt e két sárkány számára, akik látszólag egymás ellentétei voltak, mégis igazi barátra találtak egymásban.

De ahogy az évek szokták általában, ez az egy év is véget ért, és Jószerencse kezdett ráeszmélni, hogy a felnövekvés egyben távolodást is jelent.

Ez kis dolgokban mutatkozott meg. Jószerencse felismerte a jeleket, és elfogadta őket a maga csöndes, gazdaságos módján, mivel nem látta be, hogy ő és Berek miért ne maradhatnának barátok úgy is, hogy számos dologban különbözik a véleményük. Mindeddig úgy tűnt, Berek nem vette észre a növekvő rést, és Jószerencse attól tartott, hogy amikor ez bekövetkezik, Berek egészen másképp fogja látni ugyanezeket a dolgokat. Ez is olyan különbség volt kettejük között, ami miatt Jószerencse aggódni szokott.

Mindig barátoknak kell maradnunk, mondta magában, bárhol is legyünk a világban, és bármi is történjen.

Csak remélte, hogy Berek is ugyanígy fogja látni, amikor majd ő is észreveszi a barátságukban egyre inkább megmutatkozó éleket.

Így aztán, látva Berek türelmetlen, egyhelyben toporgó repülni vágyását, e különös, kíváncsi keverékét az izgatottságnak és mogorvaságnak, Jószerencse felvetette azt az ötletét, amin már hetek óta rágódott: hogy fedezzék fel a varázsosok barlangjait.

Jószerencse meglepetésére Berek csodálatosnak találta az ötletet.

De a figyelmét aztán elterelte egy formás, fiatal sárkányhölgy, aki körülötte nyüzsgő sihederek kíséretében suhant le az égből. Jószerencséhez fordult és elvigyorodott, pedig ilyesmit szinte sosem tett korábban.

– Ki tudja, mit látunk majd odalent a sötétben azzal a rengeteg mágiával.

Jószerencse megrázta a fejét.

– Nem tudom pontosan, mit fogunk látni, de nem azt, amire most gondolsz.

Berek mordult egyet, de a vigyora megmaradt, amint elnézte az újra felszálló fiatal nőstényt.

A dolgot mindenesetre megbeszélték.

És ha Jószerencse nem lett volna eléggé izgatott a kaland és a mágia ígérete miatt, még aznap éjjel, miután elvált barátjától, közös elhatározásukat különös esemény pecsételte meg egy tökéletesen váratlan és furcsa találkozás formájában. Egy találkozáséban, amely velejéig megborzongatta Jószerencsét, és amely visszavonhatatlanul elindította őt a sorsnak a varázsosok rejtett barlangjai felé vezető útján.

Éhesnek érezte magát, miután elbúcsúzott Berektől, így aztán hazafelé menet került egyet a település és a Kút között húzódó erdő pereme felé. Estefelé gyakran összegyűltek itt a nyulak, azt képzelvén, hogy biztonságban vannak a vízvezeték árnyékában. Csak kevés sárkány ment be a fák közé vadászni, mivel féltek a vigyázatlan szárnyakat könnyen feltépő ágaktól, a nyulak úgy érezték tehát, hogy a fák között nem érheti őket veszedelem.

Jószerencse becserkészett és űzőbe vett egy elbizakodott nyulat.

A nyúl azonnal eliramodott Jószerencse mellett, amint megérezte a sárkány szagát, Jószerencse pedig nagy rugaszkodással utánaugrott, ösztönösen széttárva szárnyát, hogy vitorlázássá enyhítse az ugrást.

A nyúl felrohant egy kisebb dombon, és élesen balra fordult a fák közé. Jószerencse hátsó lábaival az avar tetején korcsolyázva suhant előre, majd kiterjesztett szárnyait a szélnek feszítve hirtelen lefékezett.

Tompa puffanással pottyant a földre, és a lenyugvó nap felé pislogott.

Egy alak rajzolódott ki a napkorong előtt: egy lény állt az egyik kis domb tetején, alig egy fahossznyira Jószerencsétől.

Sárkány volt, persze, de olyan különösnek tűnt. Nem természetes sárkány volt.

Jószerencse visszatartotta a lélegzetét, s a nyakát erre-arra nyújtogatva hiába próbálta meg jobban kivenni a különös alakot. Aztán az alak megszólalt, halk, gyors, parancsoló hangon.

– Figyelj! – mondta. Aztán az összes többit egyetlen szuszra hadarta el.

Azt mondta, hogy ő Jószerencse vezetője.

Azt mondta, hogy találkozni szeretne vele egy megadott helyen a régi negyedben, a következő telihold éjszakáján.

Azt mondta, hogy a világ változni készül.

És azt is mondta, hogy a neve Teher.

Aztán a nap elmozdult a sárkány különös körvonala mögül, és Jószerencse kénytelen volt pislogni a szembetűző fény miatt. A fák által keltett árnyak összezavarták a látását, s mire kipislogta a szembefény előcsalta könnyeket, a furcsa lény eltűnt.

Ennyi volt.

Jószerencse tudta, hogy egy varázssárkányt látott.

Leszállt a sötétség, de Jószerencse még sokáig ott maradt az erdőszélen. A völgy nyugati végében ott tornyosult a nagy sziklafal, benne az alagúttal, amilyen keresztül be akartak menni a föld alá. Azt az alagutat a hagyomány szerint csak a varázsosok használhatták (nem mintha manapság éltek volna ezzel a jogukkal), de Jószerencse úgy döntött, megszegi a szabályokat, és bemegy. Akarta, vágyott rá, álmodott róla.

A völgy egyre szűkült nyugat felé, mintha egyetlen ponttá zsugorodva hívogatná Jószerencsét a barlang bejáratához; egy pillanatig mintha akaratlanul is elindult volna arrafelé. A fák mintha elsuhantak volna mellette, a sötétülő felhők mintha forrongtak volna nyomában, ahogy valami titokzatos erő odavonzotta őt a várakozó alagutakhoz.

Aztán semmivé foszlott az illúzió. Pontosabban, most valami más érzés kerítette a hatalmába Jószerencsét: mintha ő maga állna, és a világ mozogna, ijesztő lendülettel közelítene feléje, miközben ő lehorgonyozva áll egy helyben.

A világ feléje száguldott.

A világ változni készült.

Szinte kibírhatatlanul hosszúra nyúlt a várakozás. Három nap volt még hátra teliholdig, és ebben a három napban Jószerencse teljesen elkerülte Bereket. Jól tudta, hogy ezzel még több duzzogásra készteti a barátját, de félt, hogy elkottyantja egyszer a titkát, és így meghiúsítja a küldetést. Mivel tudta, hogy ha Berek akár csak sejtené is, hogy egy varázssárkánynak is köze van az expedícióhoz, akkor visszatáncolna. Megadta Bereknek a helyet és az időpontot, aztán elhúzta a csíkot. Biztosra vette, hogy Berek elég kíváncsi ahhoz, hogy tiszteletét tegye a találkozón, függetlenül attól, hogy tovább nógatják-e vagy sem. Ami pedig azt illeti, hogy miként reagál ha megpillantja Tehert... nos, ezzel várni kell egészen a találkozás pillanatáig.

A három nap eltelt, a telihold beért, és hatalmas vihar borította be sötét pestisként a környéket.

A vihar veszélyével dacolva egy sárkány szállt a telihold alatt azon az éjszakán; egy sárkány, aki egészen más volt, mint azok a természetes sárkányok, akik odalent a földön találkozgattak és szövögették a terveiket. Egy sárkány, aki számára a repülés inkább szellemi, mint fizikai feladatot jelentett, és inkább gondolatokba, mint izommunkába került.

A sárkányt Főrendnek hívták, és varázssárkány volt.

Egyéb mágikus tudása mellett Főrend képes volt érzékelni az érzelmeket. Az érzések ugyanannyira láthatóak voltak számára, mint másnak a fény, és ahogy a táj fölött repült, jól látta a Kút felől világító érzelemsugarat. Az a sugár a harag, az agresszió színében parázslott. Sárkányok gyűltek ott össze, sok sárkány, és mind harcra készült.

Főrend megborzongott, és elfordult a baljóslatú fénytől, majd magasabbra szállt, hogy az egész települést megszemlélje figyelmes pillantásával.

Apró fénypöttyök szikráztak a fészkekben alant, a vitatkozás, szerelem és az élet nagy folyamát kitöltő megannyi érzelem apró fényfoltjai. Hatalmas csillagmező terpeszkedett – csak az ő számára láthatóan –, és mindegyik csillag egy sárkány volt. Egy természetes sárkány.

Valaha ezen fények mindegyike egy-egy varázsos lett volna, gondolta keserűség nélkül. Most már nem.

Főrend látta a varázssárkányok aranykorát, és hosszú évszázadokon át élt is benne, de az a kor elmúlt már, és most lelkét szomorúság töltötte meg. Szomorúság, de nem keserűség.

Pedig, istenem, milyen nehéz volt!

Nyugatnak fordította tekintetét, és pislogva újra használatba vette csodás második látását. Mélyen a föld alatt, a varázsosok barlangjaiban is harag szikrázott. Fénye átszivárgott a bejáratot őrző mágián. Harcra készültek ott is, akárcsak a Kút körül.

A mai éjjel lesz talán a vége mindennek. Ó, Palást, van rá mód, hogy a tervünk sikerüljön? A feladat annyira hatalmas!

De valahol, a szíve sarkában, rejtve mégis élt benne a remény.

A vihar végül elérte a félszigetet. Villámok kötötték össze csattogva a földet az éggel, és a mennydörgés hangja kizökkentette Főrendet a gondolataiból, ahogy a két világ szikrázó hálóval forrt egybe. Az égbolt még az ő számára is kezdett veszélyessé válni. Visszafordult a barlangok felé, ahonnan jött, és ahogy visszafelé tartott a társaihoz ezen a rettenetes éjszakán, mérhetetlen szomorúság töltötte meg a szívét.

Került egyet a régi negyed fészkei fölött. A vér hangosan dobolt a fejében, ahogy tekintete végigpásztázta a tájat odalent, és hagyta, hogy szívében a rejtett reménysugár felküzdje magát a felszínre. Második érzékét megfeszítve kutatott.

Ahogy elsuhant a fészkek fölött, a felhőtakaró szétvált egy pillanatra, és egyetlen kósza holdsugár rávetődött Főrend csillogó oldalára.

Ott!

Holdárnyéka végigcikkant a földön, apró sötétségfolt a csontvázfészkek között, és ahogy a felerősödő szél megremegtette szárnyait, odalent hirtelen felvillant a fény, amit egyedül csak ő láthatott. A fénylobbanás szinte fizikai ütésként érte Főrendet. Megrendült e hirtelen csapástól, és a vihar szeléről elfeledkezve megdobbant a szíve, remegést hagyva a nyomában... a fénysugár pedig felnyúlt az égbe a hold, a csillagok felé.

Egy pillanatig a vihar is megtorpant, a távoli villámlások elültek. Aztán a felhők újra összezárultak a hold körül, és zuhogni kezdett az eső.

Főrend dübörgő szívvel továbbrepült, és lelke legmélyére beégette magát az előbbi fénysugár, mivel tudta, mit látott az imént. Azt, amiért már olyan régóta küzdött.

Sárkányok találkoztak a régi negyedben e sötét éjszakán, és ezen a találkozón a végső kétségbeesés tengeréből nyers, tiszta remény izzott fel az égre. A csak Főrend számára látható fénylobbanás már halványulóban volt alant, a vihar pedig kitöltötte a nyomában támadt űrt. A vihar és a harag tüzei vadul újra fellángoltak a Kút és a barlangok alkotta kettős középpont körül.

Mégis remény volt az, amit Főrend varázsszemével meglátott – még ha az érzelem melege hűlőben is volt már.

Berek egyre türelmetlenebb lett. Kalandvágya gyorsan elpárolgott, amikor Jószerencse közölte vele, hogy nem mennek azonnal a barlangokba, hanem először leülnek, és megvárják a „vezetőjét”.

– Hárman sokkal könnyebben keverednek bajba, mint ketten – tiltakozott Berek. – A múlt héten nem volt szó semmilyen vezetőről.

– A dolgok megváltoztak a múlt hét óta.

Jószerencse tovább folytatta a virrasztást.

Fölöttük a fellegek a mélytengeri lények áttetsző csendjével gördültek tova. Egy-egy villámlás néha-néha megvillantotta hasuk legalját, de igazi, tornyosuló tömegük mindig rejtve maradt.

Aztán a felhőtakaró hirtelen kettévált, és megjelent az éber telihold. És a kerek fény előtt egy sötét alak úszott lassan.

Berek tudta persze, hogy az az alak sárkány – hiszen az égbolt nem tartozott senki máshoz. De viharban repülni! A sárkány szárnyformája ezenkívül furcsa is volt, arányai szokatlanok. Berek eltűnődött azon, vajon miféle sárkány vehet fel ilyen különös formát repülés közben.

Hát persze! Egy varázssárkány!

A holdfény hunyorgott egyet, amint a sárkány elhúzott a fejük fölött, aztán újra elhalványult, mivel a felhőtakaró összezárult odafent.

Az eleredő zápor hevesen dörömbölni kezdett Berek fedetlen fején. Berek zsémbes mozdulattal közelebb húzódott a sziklafalhoz, melynek tövében Jószerencse is kuporgott abban a gyönge reményben, hogy valamelyest védelmet nyer a zuhogó esőtől.

– Most még jól el is ázunk – morogta Berek, és felemelte szárnyát, hogy védekezzék az eső ellen.

A hirtelen holdfény miatt káprázott egy kicsit a szeme, pislogott hát néhányat, és a sziklafal tövében kucorgó Jószerencse felé lesett. Aztán eltátotta a száját.

Már nem voltak egyedül.

Egy harmadik sárkány állt az esőben Jószerencse előtt, aki most felkelt, és némileg idegesen, valahogyan mégis ismerős módjára köszöntötte az idegent. Berek belenyugodott hát a bőrig ázásba, és hagyta, hogy felforrjon benne a harag, amiért Jószerencse megváltoztatta a tervet anélkül, hogy előbb ővele megbeszélte volna.

– Akkor, gondolom, a legjobb lesz, ha bemutatsz – szólalt meg morogva, és tüsszentett egyet, mert az eső néhány cseppje belecsorgott az orrába.

– Berek – felelte Jószerencse –, ismerd meg Tehert.

Teher pedig Berek felé fordult.

Bereknek ez volt az első találkozása egy varázssárkánnyal, és ráadásul teljesen készületlenül érte a dolog. Azt tudta nagyon jól, hogy a varázsosok idegenek, de hogy a saját szemével lásson is egyet közülük! Meglepetésében leült a sárba, és csak bámult tátott szájjal.

Berek Jószerencséhez és a többi természetes sárkányhoz hasonlóan variáció volt a természet egy alapvető témájára: tompa barna testéből négy végtag és egy hosszú, kanyargós farok állt ki, szárnya vékony volt, jóllehet a bőrredők a csuklójától a derekáig nyúltak; hátsó lábai rövidek és erőteljesek voltak. A Berekféle természetes sárkányok alapvető törvénynek tartották, hogy a hernyók és halak kivételével minden természetes lénynek négy végtagja nő: négy lába volt a nyúlnak, két lába és két karja a medvének, két lába és két szárnya a sárkánynak.

A varázsosok persze ebben is különböztek, és Berek tudott erről. Hiszen mi egyébről beszéltek volna a régi történetek, ha nem arról, hogy a varázsosok mágikus erőknek parancsolnak, és ezen erők segítségével nemcsak a testüket változtathatják meg, hanem magát a világot is, amelyben élnek?

Berek feje hátrabillent, ahogy bután, tátott szájjal bámulta Tehert.

Sárkány? Szörnyeteg volt ez a lény, aki magát a természetet hazudtolta meg azzal, hogy négy masszív lábán állt, és mégis szárnyak lebegtek az oldalán! Berek lelke mélyén undorodott a természetes rend e hatlábú káromlójától. Kívül persze hűvösen nyugodt maradt, de belül háborgott a lelke, mintha legalábbis repülő nyulat vagy szőrös halat látott volna. Az ő számára a dolgok vagy jók, vagy rosszak voltak... Teher pedig határozottan a rossz dolgok közé tartozott.

A természetesek bőre tompa fényű volt és barna. Teheré arany színben ragyogott. A szarvnak durvának és erősnek kellett lennie, ezé a betolakodóé pedig vékony volt, annyira vékony, hogy Berek el nem tudta képzelni, ez a gyönge szarv hogyan tarthatja meg akár a saját súlyát is. Berek saját szárnya Jószerencsééhez hasonlóan masszív volt, és hatékony, nagy felületek nőttek ki az erős repülőizmokból, és most itt állt előttük egy varázssárkány, akinek a szárnyai arany levelekhez hasonlítottak, és méretükből ítélve nem tölthettek be más szerepet, mint a fölös díszét.

És ha ez nem lett volna elég, ez a szörnyeteg mindezek tetejébe még mosolygott is Berekre. Nem, nem is mosolygott, valósággal vigyorgott!

Berek ott állott tehát csöndben, és ezt a fémes micsodát bámulta, akit még az esőcseppek is elkerültek estükben, mintha viszolyogtak volna tőle.

Viszolyogtak volna... Ez az, ezt érzem én is. Sőt, nemcsak viszolygok – sértve is érzem magam!

Jószerencse ellenben az életében eddig látott leggyönyörűbb sárkánynak tartotta Tehert, és ezt gyorsan el is mondta Bereknek.

– Látod? – hadarta. – Színezik a pikkelyeiket. A régi történetek mind igazak. Teher most arany, de ugyanilyen könnyen lehetne zöld vagy vörös is, sőt, ők még a testük alakját is képesek akaratuk szerint változtatni...

– Nem teljesen „akaratunk szerint”, hogy az igazságnál maradjunk – javította ki Teher. – Igazából rengeteget kell gyakorolnunk hozzá.

– Gondoltam – mormogta Berek.

– Üdvözöllek – mondta Teher, és köszönésképpen bólintott. – Te vagy a második természetes, akivel életemben találkoztam, így aztán már lassan hozzátok kellene szoknom, mindazonáltal úgy vélem, hogy soha nem fogom megérteni, hogyan vagytok képesek elboldogulni azzal a nagy csapkodással, és miért kell akarnotok egyáltalán a levegőben élni...

– Teher sosem vesz levegőt, ha beszél – szakította félbe Jószerencse vidáman. – Hát nem csodálatos?

Mindketten várakozóan néztek Berekre, a válaszára várva. Berek legszívesebben köpött volna egyet az undortól, de a kíváncsiság végül felülkerekedett benne, így csak ennyit mondott:

– Varázsos vagy!

Teher elmosolyodott.

– Sárkány vagyok. – Aztán hozzátette: – Na, ha már egyszer találkoztunk, mire várunk még? Induljunk!

Ezzel sarkon perdült, és odasétált a sziklafal tövéhez. Jószerencse utánasietett, a morcos Bereknek pedig nem maradt más választása, mint harmadikként zárni a sort. Teher végigvezette őket a sziklafalat körülölelő, keskeny ösvényen, és végül megérkeztek egy nagy barlangbejárathoz, melyet majdnem teljesen eltakart a repkény.

– Itt akartatok belépni a varázsosok barlangjaiba – Teher kijelentésnek szánta a mondatát, nem kérdésnek.

– Hát, igen... – kezdte Jószerencse, de a fiatal, lelkes varázssárkány félbeszakította.

– Persze, rossz ötlet volt, mivel látjátok, ez a bejárat csak álca – az igazi bejárat itt van. Egyetlen természetes sem találná meg soha.

Teher felemelte egyik elképesztően kicsinyke arany szárnyát, és íme, a szárnya mögött a sziklában egy másik bejárat tátongott. Egy bejárat, ami az előbb még nem volt ott.

– Hogyan...? – tört ki Berekből.

– Varázsos vagyok.

Megfordult, mintha be akarna lépni az alagútba, de aztán megtorpant, és összeráncolta a homlokát.

– Mi a baj? – kérdezte Jószerencse, és ő is odalépett a bejárathoz. Minél hamarabb követni akarta új társát a barlangokba.

– Ah – válaszolta Teher tompa hangon, mivel a feje még odabent volt. – Eltévesztettem.

Magában motyorászva kigyalogolt az esőre. A lába ide-oda kalimpált, mintha valami őrült motor munkált volna az ösztövér testben.

Esőcseppek robbantak szét a köveken, és a két természetes csöndben figyelte a sziklánál matató Tehert. Messze maguk mögött hagyták már a régi negyed fészkeit, sőt innen még a távoli erdők sem látszottak. Egyedül az agresszív zápor és a nyers, gigantikus sziklafal létezett csak, és Jószerencse úgy érezte magát, mint aki csapdába esett a kettő között, tehetetlenül és védtelenül kitárva olyan erőknek, amelyeket képtelen volt irányítani. Elnézte a kutató Tehert, és remélte, hogy ez a különös varázssárkány valóban az a barát, akinek látszik. Berek megborzongott mellette.

– Vezető! – horkant fel. – Hol szedted fel ezt a korcsot?

– Ő nem korcs – vágott vissza Jószerencse. – Ő egy varázsos. Azt mondja, az ő fajtája mind ilyen – vagy efféle. Na, hát megváltoztatják magukat. Az egésznek valami hagyományhoz meg becsülethez van köze. Hát nem fantasztikus?

Bereket egyáltalán nem nyűgözte le a dolog.

– Már te is kezdesz úgy beszélni, mint ő – mondta. – Azt hittem, ez a mi expedíciónk.

– Az is. De Teher ismeri az utakat, ösvényeket. Mellesleg...

És bár egyetlen kém sem hallhatta volna meg őket a zápor fülsiketítő zajában, Jószerencse mégis gyanakodva hátrakémlelt a válla fölött, majd előregörnyedve folytatta tovább.

– Valami történni fog ma este. Itt, a barlangokban.

– Mire gondolsz? – kérdezte Berek tettetett meglepődéssel. Nem mutathatta ki Jószerencse előtt, hogy beijedt. Ő, Berek, soha!

– Te nem érezted? – erősködött Jószerencse. – Nem hallottad a pletykákat?

De Berek nem bírta rávenni magát, hogy elmondja, amit hallott; számára érthetetlen okok miatt szüksége volt rá, hogy egyelőre mélyen magában tartsa ezt az információt.

– Miféle pletykákat? – kérdezte kitérően.

– Szembe fognak szállni a Tanáccsal – magyarázta Jószerencse. – Pöröly meg akarja buktatni Márványt, és...

Léptek zöreje hallatszott a vízfüggöny mögül.

– Most jöttök, vagy egész éjjel politikáról akartok beszélgetni, hm? – kérdezte Teher. Egyhelyben ugrándozott, apróka szárnyai komikusan csapódtak az oldalához.

– Gyertek, gyertek. Nemsokára őrszemeket állítanak, ha eddig még nem tették volna meg, mert a mai estére minden kétséget kizáróan mindenki emlékezni fog. Na, itt van a bejárat!

– De hát ez az az alagút, amin Berekkel eredetileg is be akartunk menni – mondta Jószerencse meglepetten, amint Teher széles, büszke mozdulattal az ismerős, félig benőtt üregre mutatott a sziklafalban.

– Ah, igen – felelte szégyenlősen Teher. – Úgy tűnik, igazinak csinálták, bár fogalmam sincs, hogy miért, mivel így akármelyik természetes csak úgy simán bejöhet rajta, és...

– Most bemegyünk, vagy micsoda? – szakította félbe Berek bosszúsan. – Mert már kezdek teljesen átázni.

– Hm – válaszolta Teher. De nem nagyon figyelt, mert szemmel látható aggodalommal a nyílást bámulta. – Milyen különös...

Amikor beléptek a barlangba, Jószerencsének úgy tűnt, az alagút kiszélesedett egy kicsit, és valahonnét a mélyéről halk, száraz sustorgás hallatszott. Talán a szél zúgott, talán egy sárkány mozgott láthatatlanul a mély barlangokban. A kinti éjszakát felcserélték hát a benti éjszakára, és a két sárkány elindult felfedezni a varázsosok föld alatti világát.

   3.

Föld alatt

A Kút melletti sziklagát mondabeli óriásként magasodott az árnyékában összeverődött természetes sárkányok fölé. Mielőtt az esőnek zuhogni támadt volna kedve, apró forgószelek táncoltak végig a csupasz sziklafelületen, port és homokot emelve a levegőbe. A hatalmas sziklafal mögött felgyűlt tó felszínéről párát emelt le a szél, és finom fátyolként nedvesség lebegett a gyülekezet fölött. A Kútban magasan állt a víz; hatalmas tömege úgy tömörült a sárkányok mögött, akár egy várakozó szörnyeteg.

A hold alig látszott, fényét elrabolták a gyülekező felhők. A levegő sűrűnek érződött, és forró ízt lehelt magából.

Nyelv, az építész ékesszólóan beszélt a varázsosok nagyszerű örökségéről, és békés szembeszegülést javasolt a nyílt háború helyett, de még ő sem tudta visszatartani az éjszaka folyamán egyre jobban felduzzadó, mély és keserű gyűlöletáradatot.

– Hogy véded őket! – gúnyolódott Parázs, egy forrófejű, fiatal sárkány, aki harcolni akart inkább, és sokkal jobban képviselte az egybegyűltek véleményét, mint az öreg Nyelv. – Azt beszélik, a vízvezetékek kiépítésében is ők segítettek neked.

– Így van – bólintott Nyelv, hangjában váratlan rosszindulattal. – De nem állok olyan sárkányok mellé, akik gyerekes dolgokat művelnek! Az ilyeneket én sajnálni szoktam!

És így tovább. Az indulatok fellángoltak és alábbhagytak, míg végül úgy tűnt, elérkezett a kritikus pillanat. Pöröly csak ekkor szólalt meg. Ő volt a vihar magja. Mintha kortalan lett volna; sem fiatalság, sem öregség nem látszódott az arcán: Pöröly egyszerűen csak létezett. Nehéz pikkelyekkel fedett háta sötéten csillogott a nedvességtől, és vörös szemének mélyén az őrület szikrája villant.

– Azt gondolhatjátok, hogy gyűlölöm őket – dörmögte pillanatnyi tűnődés után –, de ez nincs így. Nem. Ők öregek. Gyengék. Nincs meg már az az erejük, amitől félünk. Az idejük lejárt, barátaim, és ebben rejlik a mi erősségünk. Eljött a mi időnk. Többé már nincs hatalmuk felettünk. Nem gyűlölöm, hanem inkább szánom őket!

Vörös szeme a tömeget pásztázta, miközben szája az ügyes hazugságokat mondta. Tágra nyílt sárkánytekintetek bámultak rá vissza. Ismerte a nevüket – amott Harang, ez itt meg Nyelv, akit mindnyájan csak a Nagy Nyelvnek hívtak... de a nevek mit sem számítottak neki. A tömeg ereje volt az, ami őt érdekelte. És a saját hatalma ezen tömeg fölött.

– Igen, szánom őket – mennydörögte. Hangja túlzúgta még az erősödő szél zúgását is. – Régiek. Nem a mi időnkbe valók. Ők már csak történelem! Mi viszont nem! A ma a miénk!

Hangos igenlés kórusa zúgott fel a hallgatóság soraiból. Pöröly pontosan ezt akarta hallani. De valami még hátravolt...

A varázsosoktól való félelmük még mindig visszatartja őket, gondolta. Még mindig.

Pöröly mélyet lélegzett, és hátsó lábán a karmok begörbültek, mintha valami láthatatlan áldozatot markolnának. Megigazította szárnyát, hogy az alatta megbúvó tárgyak továbbra is rejtve maradjanak. Mindjárt elérkezik a pillanat. A tömeg már majdnem a markában volt: a szikla le fog billenni, de még nem azonnal, még nem... mivel Pörölynek megvoltak rá a saját okai, hogy megvárja, amíg zuhogni kezd az eső.

Pöröly teljesen kifejlett korában bukkant elő Délvég messzi, keleti szikláinak egyik barlangjából. Szülei gyermekkorában fogolyként tartották őt a maguk kis bezárt, őrült világában. Ez idő alatt Pöröly csak a szikla érintését ismerte – és csak a két sárkány lélegző csöndjét hallgatta, akik ételt hoztak neki.

Megjelenésének e hihetetlen napján Pöröly végre széttörte a kőfalakat, melyek oly sokáig a föld alá zárva tartották. A barlangbejárat résnyi csöndje végül kiengedte őt egy megdöbbentően tágas világba. Pöröly váratlan napfénytől vörössé izzított szeme pedig ösztönösen visszafordult a szikla felé, mely tojáshéjául szolgált e késői előbukkanásig. Zavartan, fájdalomtól terhesen imbolygott a homokban, és megrémült a körülötte kitárulkozó, szikrázó tértől; mégis kíváncsian vágyott e világ határtalan lehetőségeinek felfedezésére. Szülei – akikről most már tudta jól, hogy börtönőrei voltak – nyughatatlan árnyakként mozogtak a barlang mélyén, és ahogy Pöröly fájdalmas pillantásával megérintette őket, gyűlöletet fedezett fel.

A szép, új világ lakójaként első tette a gyilkolás volt.

Apja, ez a hatalmas testű sárkány nem halt meg egykönnyen, de a Pöröly által kiügyeskedett sziklaomlás végül elvégezte a feladatát; napokig tartott, mire az öreg, bomlott agyú harcos kilehelte a lelkét. Hiszékeny, naiv anyját Pöröly egyszerűen darabokra szaggatta.

E tetteket nem tartotta rossznak, hiszen ezek a sárkányok nem voltak valóságosak – egyedül a szikla volt valóságos, a sötét, körülzáró kő. A szikla és Pöröly, aki a sziklából született.

A felismerés, hogy más sárkányok, sőt, egy egész sárkányközösség él alig rövid repülésnyire tőle, kis híján elviselhetetlen volt a lelkének. Érzékeire azonban annyira bizarr, hihetetlen ingerként hatott az „új” sárkányok élete, hogy Pörölyt végül izgatni kezdte a dolog. Ügyes leskelődéssel megtanulta valamennyire a sárkányok nyelvét, tudása azonban mindig is cserbenhagyta, ha néhány kurta szónál többre volt szüksége. Titokban beillesztette a természetes sárkányok településének képét saját, torz érzékvilágába, és annyi magányos év után megtette a döntő lépést: rejtett barlangjából átköltözött egy sötét, komor fészekbe. Magasba nyúló költőfészkét ő maga építette Délvég keleti határán.

Hamar felismerte, hogy a természetes sárkányok ártalmatlanok. Szószátyár, egymástól függő népség, akik csak azért élnek, hogy élvezzék – milyen furcsa szó is volt ez Pöröly számára – a vadászatot és a szerelmet, és rá sem hederítenek a karmos lábuk alatt meghúzódó sziklára. A szikla és Pöröly számára ők nem jelentettek veszélyt. A varázsosokkal azonban egészen más volt a helyzet.

A varázsosok léte rejtélyt, majd végül aggodalmat támasztott Pöröly lelkében. Pöröly maga gyakran meglátogatta az ismerős barlangrendszert a keleti parton, hogy megbizonyosodjon róla, az őt szülő sziklák még mindig megvannak, és még mindig valóságosak. De ezek a varázsosok, ezek is barlangokban éltek, mélyen belül a sziklában. És ez zavarta Pörölyt.

Hát nem csak ő érdemes a kő ölelésére? A varázsosok fenyegető veszélyt jelentettek, és természetellenes érzékeik külön személyes sértésnek számítottak. Pöröly elméjében megszületett az elmélet: az üresfejű természetesek valójában az ő ajándékai, eszközök, melyeket a világ azért dobott a felszínre, hogy ő, Pöröly, felhasználhassa őket a varázsosok ellen.

Nem volt nehéz támogatókat találnia a varázsosok ellen szőtt gonosz terveihez, mivel a természetesek ráuntak valaha büszke vezetőikre, akik elhagyták őket, és visszavonultak barlangjaikba. A tizedet már nem fizették; az ünnepeket és rituálékat már nem tartották meg; a varázsosok sem adták semmi jelét annak, hogy érdekelték volna őket természetes rokonaik. Még csak ki sem jöttek többé a föld alól.

De továbbra is ott éltek lent valahol, ebben egyetlen sárkány sem kételkedett. És esetenként még fitogtatták is a természetesek fölötti hatalmukat. Egy szókimondó, varázsos ellenes aktivista fészke egyszer titokzatos módon kigyulladt, és köztudott volt, hogy néha el-eltűnt egy-egy okvetetlenkedő sárkány. Baljóslatúnak tartották, hogy különös fények szoktak villódzni nyugaton, az egyik ismert barlangbejárat közvetlen szomszédságában.

Ebbe a lázongó légkörbe fecskendezte be Pöröly a maga érveit, és meglepetten konstatálta, hogy hamar meghallgatásra talált. Ahogy középkorúvá idősödött, felismerte, hogy ezek a különös, társasági életet élő sárkányok valahogy... vonzódtak őhozzá. A tekintetük elárulta, hogy óvatosak és tartanak tőle – a Magányos, így nevezték őt –, de más szavak is elhangzottak: karizmatikus, sőt, jóképű.

A sárkányok meghallgatták, csüggtek rajta, elfogadták az elképzeléseit, és beemelték Pörölyt az életükbe. Még a nyugodt, könnyed társaikat fellázítani vágyó sárkányok is egyedülállónak találták céltudatosságát. A beszélgetés újdonsága és végül a vezérség, az uralom izgalma kábítószerré lett Pöröly számára. A furcsa, másmilyen sárkányok nem valóságos volta – melyet Pöröly annak tudott be, hogy ezek a sárkányok nélkülözték a kellő keménységet az ő kíváncsi, barlangon kívüli világukban – már kevésbé volt fontos a számára, elhalványult a szédítő felismerés fényében, hogy ezt a világot Pöröly irányítani képes.

A lázadás tehát felépült már, készen állt arra, hogy rázúduljon a varázsosokra, de Pöröly kellett hozzá, hogy képes legyen valóban felszabadítani a benne rejlő energiákat.

A vihar volt a végszó. A napok óta borús időben felgyülemlő feszültség és hőség ideális alkalom volt Pöröly számára, hogy a szakadék peremére ügyeskedje Délvéget.

A régi érvek porrá foszlottak – hogy nem tartják meg az ősi ünnepségeket, hogy a varázsosok elfeledett faj, hogy a varázsosok torz bürokraták vagy gonosz varázslatszövők. Sok sárkány egyetértett Pöröly és mások szavaival, de egyikük sem mert volna cselekedni a valóságban. Rettegtek, szívük legmélyéig rettegtek a varázsosoktól, azok legendás mágiájától.

De Pörölynek volt egy álma, mely szembe tudott szállni ezzel a mágiával, és ez az álom annyira erős volt, hogy talán maga is hordozott egy kis varázslatot.

Elméjének torz világában Pöröly élesen látta saját magát, amint felhág egy hegyre, melynek tetején hatalmas szikla pihen, kisebb kövekkel körös-körül megtámasztva. Ezeket a köveket Pöröly fokozatosan eltávolította. Egy gyűlés itt, és a szikla alig észrevehetően odébb moccant, egy pletyka ott, és a szikla még közelebb kúszott a szakadék széléhez.

A szikla volt a lázadás, és a kövek voltak a félelem, a varázsosok haragjától való félelem. Ha a kövek nincsenek többé, a szikla lezúdul a hegyoldalon. És hogy mi következik utána? Felemelkedik egy sárkány, szárnyát kiterjeszti az égbolton, és ő lesz az egyedüli ura a szikláknak és az alant tolongó sárkányok hadának.

Abban, hogy a célja segítség nélküli eléréséhez megvan az ereje, Pöröly bizonyos volt. De már régen úgy döntött, hogy felhasználja ezeket a másféle, sárkányszerű lényeket. Élvezte az uralmát fölöttük; ez is, akárcsak a szikla az álmában, valahogy elegánsnak, fejedelminek tűnt.

A szikla le fog zuhanni. Csak az apró kövek tartották vissza; és ezen a héten Pöröly egyetlen kivételével mindegyik követ megsemmisítette.

Elrabolt két tojást és egy sárkánybébit egy óvatlan, fiatal anyától, és titokban a varázsosok barlangjainak bejárata elé szállította zsákmányát. Ott, a csillagok testetlen tekintete előtt, de a többi sárkány elől rejtve, kitörte a magatehetetlen csecsemő nyakát, és a holttest fölött ízzé-porrá zúzta a tojásokat. A tett színhelyén pedig végtelen gondossággal elhelyezte régóta – nyilvánvalóan erre a napra – tartogatott kincsét: négy aranyszínű sárkánypikkelyt, melyeket még hosszú évekkel ezelőtt talált az otthonát jelentő barlanghoz közeli mocsárban. Aztán gondolt egyet, az egyik pikkelyt visszavette, és elrejtette a barlangjában, ahol felnőtt.

Elnézte a szörnyűséges jelenetet, és büszke volt arra, amit tett.

Pöröly a bámuló sárkányok tekintetét figyelte, és megcirógatta a karmai között tartott titkot. A vihar mindjárt kitör.

– Igen, barátaim! – mennydörögte. – A varázsosok semmit sem csinálnak meg, amit megígértek. Semmi sem maradt a vezetésükből, elszállt a becsületük, eltűnt a bölcsességük... és a varázserejük is. Már nincs mágiájuk. Hiszen ha mágikus erőknek parancsolnának, miért kényszerülnének arra, hogy EZT TEGYÉK?

Most! Eljött az idő!

Pöröly hátrahúzta két szárnyát, és feltartott egy fehér tojáshéjdarabot. A szilánk szélei halványak és töredezettek voltak, és még a halványuló holdfényben is jól látszottak rajta a megszáradt vérnyomok. Pöröly feltartotta utolsónak megmaradt aranypikkelyét is.

Hatalmas üvöltéssel morajlott fel a tömeg. A zápor zuhogni kezdett, és Pöröly felkészült, hogy elmondja végső szózatát.

De már nem volt rá szükség. Mennydörgés mart a levegőbe, és a sárkányok hirtelen elindultak, karmolva, csattogva mozgásba lendültek, vadul lökdösték egymást igyekezetükben. Az egyének elvesztek az óriáslény testében, mely a tömeg volt maga; ezerlábú, ezerszemű szörnyeteg, mely lehömpölygött a gát faláról, és az erdő szélén végigtörtetve a varázsosok barlangjának bejárata felé nyomult, a bejárat felé, mely mind a mai napig semmi más nem volt, csak álca. A szörnyeteg sárkányhangon üvöltött, szárnya sárkányszárnyak tömege volt. A gát kavargó árnyékából kihullámzott, kiáradt, kiözönlött a tornyosuló éjszakába.

Pöröly visszahúzódott a sötétbe, és nézte, a csőcselék hogyan tülekedik el előtte. Elmosódott, névtelen arcok suhantak át látóterén; a szemében szikladarabokká váltak az alakok, sárkánysziklákból álló, mindent elsöprő hegyomlássá. A háttérben a mennydörgés basszusa együtt zúgott a csőcselék morajlásával. Pöröly torz szíve örvendett, mert a lappangó erőt sikerült végre az uralma alá hajtania.

A kétségek szétpukkantak; az utolsó kérdések és szabódások eltűntek. A szikla előrebillent, és megkezdte csattogó, dübörgő, pusztító törtetését a hegyoldalon. Pöröly vérvörös tekintetében lavina borította el a világot.

Az ifjú kalandozók úgy léptek be a varázsosok barlangjába, mintha mágia nyitotta volna meg előttük az utat.

– Hogyan is másképp? – suttogta Jószerencse magának, ahogy átlépte a benti és a kinti világ határát.

Háta mögött a zápor súlyosan verődött az agyagos talajra. Jószerencse egy pillanatra megállt a bejáratban és körbekémlelt, de érzékei csak elmosódott képeket, torz hangokat és valótlan szagokat közvetítettek, mintha valamiféle finom hártya védte volna a benti mesevilágot az odakinti valóságtól.

– Mozdulj már, bőrig ázom idekint!

Berek előretuszkolta Jószerencsét. Aztán Teher újra előbukkant az alagút sötétjéből ott, ahol az imént olyan gyorsan eltűnt.

– Innentől kezdve csöndben kell lennünk – suttogta. Aztán tekintetével Berekre mutatott. – Bár valami azt súgja nekem, hogy erre nem leszünk mindnyájan képesek. Tekintettel arra, hogy természetesek vagytok, egy kicsit nyomasztónak fogjátok érezni az alagutakat, jóllehet fogalmam sincs, hogy miért kellene így éreznetek, már legalábbis addig, ameddig a vihar nem zavar minket.

Teher megfordult, hogy induljon. Jószerencse követni akarta, de aztán meglátta Bereket, aki a bejáratnál durcásan leült a földre.

– Gyere már, Berek! – nógatta.

– Addig nem, amíg pontosan meg nem mondod, hogy mi folyik itt – hangzott a válasz.

– De hát tudod. Ezt terveztük – felfedezzük a barlangokat. Egyszerűen csak... na, hát véletlenül a mai éjszaka egyben valami különleges is fog történni.

De Bereket nem lehetett meggyőzni. Miközben Teher türelmetlenül fel-alá járkált az alagútban, Berek odahajolt Jószerencséhez, és félig hangosan, félig suttogva mondta:

– Mi azt terveztük, hogy beosonunk, megnézzük, hogy mit csinálnak ezek idebent, utána pedig gyorsan elhúzzuk a csíkot. Arról nem volt szó, hogy a ma éjjel különleges lesz, arról meg pláne nem, hogy különlegesen veszélyes. És arról sem volt szó, hogy velünk jön egy vezető.

Ez utóbbi szót Berek némi malíciával ejtette ki, de Teher úgy döntött, elengedi a füle mellett.

– És az után, ami a múlt héten történt... – folytatta Berek.

Ennél a pontnál Teher jól hallhatóan levegőt vett, és már éppen meg akart szólalni, amikor Jószerencse mindkettejüket meglepte azzal, hogy közbevágott.

– Nem hiszem, hogy azért varázssárkány lenne felelős.

Teher elégedetten vette tudomásul, hogy támogatóra akadt, így lecsillapította magát.

– Természetes, hogy nem – mondta. – Egészen bizonyos, hogy nem mészárolunk le csecsemőket a saját barlangunk bejárata előtt.

– Talán máshol csináljátok? – horkantotta Berek.

Teher újra valami csípőset akart válaszolni, de Jószerencse ismét közbeavatkozott.

– Figyelj ide, Berek – mondta. A félhomályban Berekbe újra belenyilallt a gondolat, hogy milyen gyönyörű sárkánnyá is fog válni Jószerencse. – Könnyű szívvel terveztük meg ezt az expedíciónkat, de az események közbeszóltak. Nem tudom, milyen okból, de Teher maga döntött úgy, hogy csatlakozik hozzánk, és én ennek örülök. Szükségünk van a tudására a barlangokról és a varázsosokról. És terád is szükségünk van, Berek. Talán jól jön majd az erőd. Szörnyűséges dolgok történhetnek ma éjjel. Kérlek, maradj velünk, ha Teher miatt nem is, akkor legalább énmiattam.

Jószerencse szavai hallatán Berek elszégyellte magát, mivel ezek a szavak Égkékre emlékeztettek. Mostanában szörnyen félt attól, hogy a barátságuk véget ér, mert Jószerencse végül elmegy valami nagy kalandra, és Berek itt marad Délvégen egyedül, magányosan, hogy aztán itt unatkozza végig élete hátralévő napjait.

De most Jószerencse tekintetében olyan fény villant, amilyet Berek eddig még nem látott. Nem az a fény, ami az égbolton egymással vetélkedő sárkányok tekintetében szikrázott, hanem olyan fény, mely a lélek mélyéről szivárgott elő: egy igaz barát iránti szeretet fénye.

Berek tehát elszégyellte magát, és nem tudott mit válaszolni. Jószerencse tekintetének súlya elől menedéket keresvén másfelé nézett, és Teher szemével találkozott. Látta, hogy a varázssárkány felismerte a kettejük között átvillámló gondolatokat, és Berek hirtelen... meztelennek érezte magát. Védtelenül állt ez előtt a lény előtt, akinek a modorát tolakodónak találta, és akit csöppet sem kedvelt.

A szégyen és a harag közötti zavarában nem vette észre, hogy Teher tekintetéből tiszta együttérzés világít feléje.

– Na – mondta mogorván – Ha megyünk, akkor menjünk.

Az alagutak különösek és rémisztőek voltak a két természetes számára. Beszüremlett ugyan annyi fény, hogy lássák, merre mennek... de csak éppen hogy. Csak ott láttak valamit, amerre néztek, ezen kívül tökéletes sötétség uralkodott a föld gyomrában. Még a régi negyed ijesztő labirintusa is barátságosnak tűnt ehhez képest. A mennyezet súlyosan nehezedett rájuk, mintha maga az égbolt omlott volna le. Ügyetlennek érezték magukat a szűk helyen, mégpedig jó okkal – szárnyuk nagy volt és esetlen a mancsuktól az oldalukig kifeszültében, karmuk, könyökük és hosszú, ágszerű ujjuk pedig gyakran beakadt a szűk folyosófalak kiszögelléseibe. A szabad térben annyira megszokott, hosszúléptű járásuk akadályozta őket a legjobban, egészen annyira, hogy még Berek is irigyelni kezdte Teher karcsú, kisszárnyú testfelépítését.

Mindkét természetes egyazon új érzést tapasztalta meg – a klausztrofóbiát.

– Vigyázzatok – suttogta Teher a sor elejéről –, errefelé szűk a járat.

– Errefelé mindenhol szűk – felelte Berek maró gúnnyal.

A sötétség elnyelte a hangját, Jószerencse pedig felnyögött, mert az érdes mennyezet végigsúrolta a feje tetejét. Szárnyfeszítő karját és bőrszárnyát a lehető legfeszesebben a mellére húzva ügyetlenül átnyomakodott egy láthatatlan S-kanyaron, majd hirtelen megtorpant, mert sima sziklafalnak ütközött.

– Erre – hallatszott jobbról egy tompa hang.

Jószerencse óvatosan oldalt kúszott. Az alagút vett néhány éles fordulót, melyek mind őt, mind a háta mögött szünet nélkül zsörtölődő Bereket alaposan meglepték, majd a végső kanyar után kibukkantak egy kisebb terembe, ahol legalább mindketten újra láthattak.

A hármójukkal csaknem csordultig betöltött kis barlangot különös, rózsaszín fény világította meg. A fényforrás a levegőben lebegett, közel a mennyezethez. Jószerencse elmélyülten bámulta a pajkos tüzet – számára olyannak tűnt a fény, mintha a szivárványból hasítottak volna ki egy szeletet.

– Mágia? – kérdezte óvatosan.

Teher bólintott, és megmutatta a kamrából kivezető alagutak torkolatait.

– Ezt a kettőt nem szabad használnunk, amerről idejöttünk, az a felszínre vezet, de a negyedik, ez itten, na, hát igazából ezt sem kellene, de úgy vélem, nincsen túlzottan sok lehetőségünk.

Amint Berek megközelítette a negyedik és legkeskenyebb nyílást, Teher izgatottabbá vált.

– Remek. Még egy fekete lyuk – morogta Berek. – Egyáltalán mi ez a hely?

– Őrszoba – felelte gyorsan Teher.

– És miért választottad ezt a folyosót? – kérdezte Jószerencse. – Nem úgy fest, hogy túlzottan biztos vagy benne.

Teher idegességében újra elkezdett fel-alá ugrándozni, úgy válaszolt.

– Tilos ez is, de a másik kettőt őrzik – még most is. Nem ez az egyetlen sima út a Nagyterembe, de ha tovább akarunk jutni, akkor erre kell mennünk, jóllehet nem vagyok annyira biztos benne, hogy...

– Ez az őrszoba üres – vágott közbe Berek türelmetlenül. – A többi alagút is a Nagyterembe vezet akkor?

– Minden alagút a Nagyterembe vezet.

– Akkor mire várunk? – mondta Berek, és elindult a két szélesebb alagút közül a közelebb eső felé.

– ÁLLJ!

Jószerencse szívverése kétszer is megtorpant és újraindult, mire rájött, hogy a Bereket azonnal szinte kővé dermesztő, félelmetes hang Teher vézna torkából tört elő. A két ártatlan természetes egy olyan világ felhangjait hallotta ki abból a hangból, mely világ nem az övék volt, és melyet nem ismertek. A mágia dallama, az elbájoló bűvparancs hangjai csendültek ki ebből a szóból. Teher a szó szoros értelmében elvarázsolta őket hangjával.

– Nem élnétek túl a varázsosok egy őrével való találkozást – tette hozzá Teher magyarázólag. Hangjában még mindig csengett egy kis mágikus felhang.

Berek tehát azon kapta magát, hogy akaratlanul is elindul Jószerencse után, aki pedig Tehert követte végig a három folyosó legkeskenyebbikén, túlméretezett, természetes testét belepréselve a sötétségbe. Teher és Jószerencse most már másodszor tették őt nevetségessé. Elindult a két sárkány után, és ahogy küszködve nyomult előre, úgy érezte, mintha a hegy élve elnyelné.

A legelső, felszínre vezető alagút falai érdesek és repedezettek voltak, ennek a mostani folyosónak a falai viszont simák és szinte teljesen kerek keresztmetszetűek. Teher elmagyarázta, hogy könnyebben is el lehet jutni a Nagyterembe, de ma éjjel ezen az alkalmi úton kell közlekedniük.

– Azt mondtad, ez is tilos – suttogta rekedtesen Jószerencse. – Miért?

– Majd megértitek, ha meglátjátok a Nagytermet – felelte Teher kitérően.

A trió csöndben maradt, amíg az alagút vége látótávolságba nem ért. A halvány fénykör hol felbukkant, hol eltűnt a sötétben a hátul haladó Berek szeme előtt, amint a társai ide-oda imbolyogva nyomultak előre az alagútban. A nyílástól egyetlen fahossznyira Teher megtorpant.

– A Nagyterem, gondolom – mormogta Berek, és látta, hogy a vezetőjük fekete körvonala bólint a fénykörben. A különös látvány egy másik körvonalat és egy másik fénykorongot juttatott az eszébe – egy különös sárkányt, akit a hold előtt látott repülni aznap este.

– Te repültél ma éjjel?

Teher felhorkant.

– Viharban? Lehet, hogy varázsos vagyok, de bolond az nem! Miért, mit láttál, Berek?

A tömzsi természetes nem felelt.

– Mit láttál? El kell mondanod!

Teher hangja vészesen megremegett, és a szavai mögött újra mágikus felhangok gyülekeztek. Berek e különös sárkány hatalmas parancsolóerejét megérezve először haragosan összeszorította a fogát, de aztán önként megadta magát.

– Jó van, jól van – duzzogta. – Láttam egy sárkányt, ennyi az egész. Nem sokkal azelőtt, hogy találkoztunk. A hold előtt repült. Olyan... furcsának tűnt. Még nálad is furcsábbnak.

– Főrend – suttogta Teher, rá sem hederítve a piszkálódásra. – Ha Főrend repül, akkor valóban elérkezett az idő.

Természetesen mindez teljesen új volt Jószerencse számára.

– Főrend? És miféle „idő”? – kérdezte. Főrend az a varázssárkány volt, akiről az édesanyja többet beszélt, mint a többiről.

– Szerintem – mondta Teher, és újra elindult –, a legjobb, ha belépünk a Nagyterembe. Kövessetek!

Óvatosan kivezette hármójukat a fényre, majd intett, hogy hajoljanak le, és végiglopakodtak a terem falán körbehúzódó keskeny párkányon. Jószerencse kíváncsian, várakozással telve, lélegzetét feszesen visszafojtva lépett ki a fényre.

Az édesanyja, Harsona által a gyermekkori mesékben felidézett Nagyterem hatalmas, mágikus fényekkel telt csarnok volt, ahol súlyosan visszhangoztak a varázssárkány lovagok nehéz szárnycsapásai. A tágas csarnok végében székelt a hatalmas Varázssárkányok Tanácsa – bölcsen, jóságosan, nyugodtan ítélkezve a nagy, állami ügyekben.

Az igazi Nagyteremben azonban Jószerencse csak töredékét lelte fel a gyermekkori mesék csodáinak. A hely teljes egészében romosnak tűnt.

A csarnok válóban hatalmas volt, annyi szent. A sziklapárkánytól lefelé induló fényes kőfalak bonyolult mintázatokat rajzolva és egyre beljebb kanyarodva érték el a messze, messze alant húzódó, csillogó padlót. A mennyezet nem sokkal a fejük fölött feszült, felületét meg-megtörték a terem közepén szikrázó rózsaszín tűz fényét visszatükröző, sima felületű, lebegő kövek.

A tűzön és a belőle sugárzó meleg fényen kívül azonban nem volt más, ami megvilágítsa a Nagytermet. A diadalmas fém helyett szellemek, feketeség és az elmúlás árnyai töltötték meg a csarnokot.

A szemközti fal meredekebben emelkedett, és hatalmas, öblösre faragott sziklák alkották, melyeket valamikor egy földomlás szabadíthatott el a helyükről. Jószerencse elnézte a sziklákat, és lassan kezdett ráeszmélni, hogy mik is azok, illetve mik is voltak azok.

– Azok a sziklák – suttogta Tehernek. – Nem a...?

– A Tanácskozó Székek? De – huszonnégy üreg huszonnégy sziklában, mindegyikük a Tanács egy tagjának széke, még ha mostanra össze is dőltek, és ott, mindegyikük fölött áll a Nagyszék.

Berek undorral horkantott Teher szomorú, de fennkölt hanghordozása hallatán. Jószerencse nem figyelt rá, előrehajolt inkább, és Teherrel együtt lépett egyet a sziklapárkány széle felé. Egyikük sem vette észre a társuk szemében szikrázó szilaj, haragos tekintetet, mely ide-oda villogott a romos székek és Teher között.

Jószerencse a mennyezet alatt égő tűz fényén átpislogva megpróbálta minél jobban szemügyre venni a Tanácskozó Székek között magasodó hatalmas monolitot, mely szemmel láthatóan az egyetlen épen maradt alkotmány volt a valaha büszke csarnok romjai között. A vibráló mágikus fény eltakarta a sziklatorony nagy részét, de a tetején Jószerencse felfedezni vélt egy árnyékos alakot.

– Az ott Márvány? – kérdezte idegesen.

– Igen.

– Hm! – fújtatott Berek, és barátságtalan tekintetét most egyenesen Teherre szegezte.

Jószerencse éppen megkérdezte volna, hogy hol van a Tanács többi tagja, de ebben a pillanatban távoli morajlás visszhangzott végig a csarnokon. A három ifjú sárkány mozdulatlanná dermedt a kőpárkányon, és fülelni kezdtek, hogy kitalálják, minek a hangját hallották.

– A csőcselék közeledik – csóválta a fejét hitetlenkedve Teher. – Nyilván nem sokkal mögöttünk jöttek, de ők egyenesen az őrszoba felé tartottak, így nem jönnek fel ide. Miért engedték be őket?

Tehetetlen pillantással a mennyezet felé fordította a fejét.

– Ami azt illeti, ezen a tiltott párkányon aránylag biztonságban leszünk – csak ennyit sikerült mondania. – De vigyázzatok: senki sem láthat meg minket. Nem tudom, mi lenne, ha megtalálnának... talán semmi, bár én a legrosszabbtól félek, talán...

De ijedt szavait félbeszakították. Berek tekintete szikrát hányt, ahogy sarkon perdült, Tehernek ugrott, és a varázssárkány látszólag törékeny testét a párkányra nyíló alagút bejáratától nem messze a sima kőfalnak szorította. Tomboló haraggal sziszegte:

– Idefigyelj, korcs! Eláztam, szűk helyeken nyomakodtam, levegőnek néztek, és sértegettek... nem érdekelsz se te, se az úgynevezett varázserőd. Amennyire én tudom, nincs is olyanod! Válaszokat akarok hallani most, nem pedig zagyvaságokat csőcselékről meg mágiáról! Mi folyik itt?

Jószerencse megpróbált közbeavatkozni, de Berek szilárdan állt a helyén, és egyetlen szilaj oldalpillantással megállította barátját. Jószerencse hátrahőkölt, zavarta a Berek szemében tomboló düh. Mekkora harag, alatta pedig... keserűség?

– Miért tiltott ez a párkány? – hadarta Berek. – Mi fog történni, ha megtalálnak itt minket? Mit keresünk itt egyáltalán? És hol van a ti úgynevezett Tanácsotok? A Nagyszerű Márvány! Hol vannak azok a sárkányok, akiket vezetni akar?

Berek hevesen zihált most, és a dühe rövid rohamokban böfögött ki belőle. Erősen markolta Tehert, de a varázssárkány félrebillentette a fejét emígy, elfordította a vállát amúgy, és máris szabadon állt a párkány másik oldalán, Berek pedig reménytelenül markolászta az üres levegőt. Teher meglepődött ellenfelére szegezte tekintetét, és gyorsan, parancsoló hangon beszélni kezdett.

– Ez a párkány és az alagút, amin végigjöttünk, azért tiltott, mert magasabbra hág a Teremben, mint a Nagyszék legmagasabb pontja, és mivel egyetlen sárkány sem állhat a Vezér fölött, ezért csak a Vezér használhatja ezt a helyet. Azért vagyunk itt, mert akármi is történik ma éjjel, annak szemtanúja kell, hogy legyen, és hidd el, Berek, nagyobb biztonságban leszel idefent, mint bárhol máshol a Nagyteremben.

Egy távoli alagútban karmok csikordultak a sziklán, és a morajló hang egyre közelebb nyomult.

– Nagyobb biztonságban? – vágta rá Berek, és idegesen fel-alá járkált a párkányon. – Egyáltalán, miért éreznénk magunkat biztonságban olyan sárkányok társaságában, akik tojásokat rabolnak el és csecsemőket mészárolnak le? Varázsos pikkelyeket találtak! Ti nem lovagok vagytok, hanem gyilkosok!

Jószerencse döbbenten csóválta a fejét legrégibb és legújabb barátja vitájának hallatán. Döbbenetét pedig csalódás követte. A Nagyteremmel kapcsolatos nagy elvárásai egyáltalán nem teljesültek be – szürkét talált, ahol fehérre számított, nyűttet lelt, hol díszesnek kellett volna állnia, és árnyék koszlott a fény dicsőséges ragyogása helyén. Barátai egymással vitáztak, természetes a varázsossal egy széttört álmokból épült, halott sziklacsarnok keskeny peremén.

Csodavárását egészen idáig magával hozta, itt azonban keményen szembetalálkozott a szomorú valósággal. Egyetlen könnycsepp csordult ki a szeméből, és az orrán legördülve lehullott a távoli kőpadlóra.

Az alagútból özönlő moraj ereje újra és újra megkétszereződött, majd szilaj dühvel visszhangzott a sziklaoszlopokról és falakról.

Sárkányok közeledtek.

A csőcselék kiáltozva, majd zúgolódva robbant be a Nagyterembe, ezer szárnnyal és karommal csattogva a háború előszelével töltötte meg a csarnokot. Jószerencse rettegő szível mozdulatlanná dermedt; Berek is, Teher is abbahagyták vitájukat, miközben hitetlenkedve bámultak az alant nyüzsgő sárkányok tömegére. Farkak csattogtak és szárnyak suhogtak a csarnok alján, a csőcselék rekedt üvöltése pedig élesen hasított a halott levegőbe, fülsiketítő bömböléssel fejezve ki tomboló dühét és bosszúságát, aljasul félrevezetett igazságvágyát.

A csarnok gyönge varázsfényébe bedobbant a halál bömbölése.

   4.

A nagyteremben

Jószerencse csak ebben a percben érezte meg a lelkében terjengő üresség igazi alakját, most, hogy a hirtelen megvilágosodás fénye belülről világította meg azt. Míg álmodozva barangolt a mezőkön, nem vette észre, elengedte füle mellett édesanyja finom célzásait, melyek Égkék nevét a nagy varázsosokéval hozták kapcsolatba – Főrendével, Destaterével és az öreg, öreg Halcyonéval. Akkor nem értette, hogy a dicsőséges lovagokról szóló történetek milyen fontossággal bírtak egy, az életét a szabad ég alatt élő fiatal természetes sárkány számára.

De most végre meglátta a célt, a rejtett összefüggést. Meg kell ismernem a varázsosokat ahhoz, hogy megismerhessem az édesapámat!

De hol voltak maguk a varázsosok? Sehol!

Jószerencse megértette, hogy túl késő már. Szíve fájdalmasan lüktetett mellében. Mindig csodálta a varázsosokat, de csak most eszmélt rá, hogy miféle okból – és most, hogy minden megvilágosodott, a varázsosok már nem segíthettek neki.

– Mi történt itt? – suttogta magában.

Hátat fordított a csőcseléknek, hátat a sziklatorony csúcsán trónoló Márvány tompa alakjának, és a párkány túloldalán nyíló alagútbejáratra meredt. A sötét lyuk visszhangra talált a lelkében döngő ürességben. A háta mögött természetesek nyüzsögtek a csarnok padlóján; Jószerencse mégis az álmai sárkányait kereste, az illanó árnyékokat, melyek talán ott mozogtak valahol az alagutak mélyén... és talán mégsem.

Az alagút feketesége kitágult, hogy elnyelje őt, Jószerencse pedig hirtelen egyedül maradt az apja árnyékával, egy fekete sárkányszellemmel, mely mindig éppen elérhetetlenül remegett előtte, láncra verve egy hozzáférhetetlen múlt ködében. Jószerencse megremegett, mintha tél zuhant volna rá hirtelen... és bár nem vette észre, annyira beborították saját gondolatai és félelmei, de vele együtt Teher is megremegett mellette.

Teher is a múltba húzódott vissza, bár az ő számára az emlékek tiszták és világosak voltak. Maga elé idézte Főrendet, legutolsó találkozásukat, az ifjú szívében ébredő félelmet, hiszen most érkezett el a fordulópontja a feladatnak, melyet Főrend bízott rá. El kell hinniük, amit elmondok nekik, gondolta kétségbeesetten, pedig én magam sem hiszem az egészet. Honnan merítsek hát meggyőződést?

Azóta nem látta Főrendet, hogy meghallotta tőle a szavakat, amiket át kellett adnia Jószerencsének és Bereknek. Attól félt, hogy Főrend elhagyta őt, sőt talán Délvéget is, de amikor Berek arról beszélt, hogy egy varázssárkányt látott a viharban repülni. Teher megnyugodott, hogy akkor talán mégis ő lehetett az.

Főrend beszélt a világról, amelybe Tehernek be kell majd merészkednie, és beszélt az idő súlyos, kísértő nyomásáról. Elküldte Tehert, hogy keresse meg Jószerencsét.

– A saját végzetem ide köt, de Délvég nem lehet otthonod sem neked, sem annak az ifjú természetesnek, akit el kell vinned Halcyonhoz. A világ változni készül, Teher. A trollok csontjai megmozdultak.

Aztán Halcyonról beszélt, a Covamere-ben lakó hatalmas, bölcs sárkányról. Covamere fellegvár volt messze délen, és onnan irányították a világ összes sárkányának ügyeit, és talán onnan fog majd származni a gyógyír is, mely legyőzi majd a Délvég varázsosait elpusztító kórt – a kórt, mely már azelőtt elvégezte munkáját, hogy Pöröly lesújthatott volna rájuk. Ha sárkány közbeavatkozhat egyáltalán, akkor az a sárkány Halcyon, és ha ő képes lesz rá – és erre Főrend megesküdött –, akkor cselekedni is fog.

Főrend szavait mégis a csöndes belenyugvás és legyőzöttség felhangjai színezték, és Teher megrémült ettől. Ifjú lelke lázadozott a reménytelenség ellen, és ezt el is mondta Főrendnek. Az öreg sárkány felsóhajtott.

– Éppen ezért kell téged megbíznom ezzel a hatalmas feladattal – mondta gyengéden.

– De hát mit tehet Halcyon? Hiszen ő is csak sárkány, semmi több.

– Attól tartok, Délvégért már semmit. De neked látnod kell Délvég végzetét, hogy aztán elmondhasd Halcyonnak, milyen sorsra jutottak az itteni sárkányok. A mi településünk csak egy a sok közül, és a különbségeink – varázsos és természetes – ellenére mindnyájan sárkányok vagyunk. Csak Halcyon ereje akadályozhatja meg a végső romlást.

De miközben Főrend erről beszélt, ő maga is félrenézett a barlangja legsötétebb pontja felé.

– És még? – kérdezte tanítványa. – Van még valami más is, ugye?

– Nincs semmi más. Meg kell találnod a társadat, és el kell mennetek Halcyonhoz. Ez a végzeted parancsa.

Főrend hirtelen nagyon öregnek tűnt Teher szemében.

Szíve legmélyén érezte, hogy Főrend többet tud, mint amennyit elmondott, és ez az érzés súlyosan feküdte meg Teher lelkét, amint megpróbálta meglelni azt a belső meggyőződést, amit majd átadhat beszédében Jószerencsének és Bereknek. Ő maga is el fogja titkolni a nagyobb igazságot – bár fogalma sem volt róla, mi lehet az –, és az esze azt súgta, hogy veszélyes játékba kezdett bele.

Amiatt is aggódott, hogy két természetessel találkozott, pedig Főrend csak egyről beszélt, és az elkerülhetetlen kérdés gonosz lidércként emelkedett fel a lelkében. Vajon melyiküket kell hátrahagynom?

Bereket először izgalom öntötte el, amikor meglátta a természetesek erejének eme parádés megnyilvánulását a varázsosok fellegvárában, hiszen odalent olyan hadsereg tolongott, mely sokkal nagyobb dolgokért küzdött, mint ő Teher ellen a sziklapárkányon. Itt végre igazság fog tétetni.

Aztán megtántorodott, és izgalmát félelem festette át, mert meglátta a természetesek arcát, az arcukra kiülő pusztítani vágyást. A lenti sárkányok közül néhányat szintén elfogott a félelem, őket viszont azért, mert felnéztek a föléjük magasodó, félelmetes csarnokra. A legtöbbjük mégis eltökélt maradt, kiáltozott és jelszavakat kántált, harsányan és bátran, mert érezte, hogy lázadótársai lankadatlanul tülekednek a háta mögött. Hadsereg volt ez, ahhoz nem fért kétség, hadsereg, mely nem akart távozni addig, amíg varázsosok vére nem áztatta az ősi köveket.

De amikor Berek már éppen kételkedni kezdett, amikor már éppen közelebb akart húzódni a párkányon tágra nyílt szemmel és tátott szájjal kuporgó Teherhez, a hömpölygő tömegben felismert egy arcot.

Egy arcot, mely valaha mosolyogva lebegett az ő arca fölött kedvességeket susogva az éjjeli szellőben, és mely elégedetten pihent édesanyja arca mellett. Ugyanezt a valaha kedves arcot most gyűlölet torzította el, amint hol eltűnt, hol felbukkant a kiáltozó csőcselék hullámai között.

Hűsége hirtelen megváltozott – a csőcselék irányába –, de közben Berek felismerte, mi is fűti édesapja haragját: nem bosszúvágy; nem is a varázsosok iránti gyűlölet, hanem a Habfodor elvesztése fölött érzett mérhetetlen keserűség. Az édesapja tehát törődött valamivel – végre törődött valamivel!

Berek tudta, érezte, hogy az édesapja oldalán kellene állnia, hogy felvegyék a küzdelmet a varázsosokkal, de hirtelen felismerte az Üvöltő haragja mögött megbúvó álnokságot, súlyos tévedést, és ez a felismerés volt az, ami végül visszatartotta, és belső vívódásra kényszerítette, nem tudván eldönteni, hogy mit is tegyen valójában.

Odalent a Nagyterem négy bejáratának mindegyike mellé két hatalmas sárkányt állítottak őrnek; a többiek szorosan összetömörülve, nyugtalanul kavarogtak a teremben. A kiáltozás mormogássá szelídült, mert a sárkányok a vezetőjükre vártak, aztán a mormogás fokozatosan hangszínt váltott, mert néhányan a tömegből kezdték felismerni, hogy Pöröly nincs velük.

Teher a zaj pillanatnyi csökkenését kihasználva rásziszegett Jószerencsére és Berekre, és végül sikerült is felkeltenie a figyelmüket. Rá sem hederített arra, hogy Berek állandóan az alant kavargó tömeget lesi, hanem kérdésekre időt nem hagyva beszélni kezdett mély hangon, sebesen.

– Figyeljetek – kezdte, és amikor Jószerencse megpróbált közbeszólni, felemelt szárnyával csöndesítette el. – Ne, kérlek, csak figyelj. Sok mindent kell mondanom, és mindent egyszerre kell elmondanom, mielőtt azok odalent tényleg komoly bajt csinálnának.

Berek messzebb lépett az ifjú varázssárkánytól, de jól látszott, hogy ő is feszülten figyel. Jószerencse is, ő is összeráncolták a homlokukat, Berek a lelkében dúló harc, Jószerencse pedig a várakozás, sőt talán a remény miatt.

Mindent elfog magyarázni, gondolta Jószerencse kétségbeesetten. Mindent elfog magyarázni, és akkor minden újra rendben lesz!

A tömeg zajongása újra erősödni kezdett, néhány sárkány pedig hiába szólongatta Pörölyt. Teher nekikezdett.

– Nincs sok időnk, és sok, túlságosan is sok a mondanivalóm, de mindegy, azért megpróbálom. Szóval, én varázssárkány vagyok, olyan, mint amilyenekről a legendáitok is szólnak – legalábbis amennyire ismerem a legendáitokat –, és mi a varázserőből élünk, vagyis a mágiából, és ti ezt sosem éltétek át és nem is értitek. Valaha a ti fajtátok és az én fajtám békében élt egymás mellett – még olyanok is voltak közületek, akik jelentkeztek, hogy hozzánk hasonló varázsosokká váljanak –, de ez már nincs így. A természetes sárkányok elvesztették a bizalmukat a varázsos út iránt. És mi, varázsosok most betegek vagyunk! Valaha kétezer varázssárkány élt itt, ezekben a barlangokban, de nemrég a számunk a felére csökkent. És ezalatt néhányan a hatalmasaink közül látták, hogyan fejlődtök ti, tompa, betolakodó természetesek – és akaratuk ellenére is keserűség vett rajtuk erőt.

– Inkább beijedtek – morogta Berek.

A teremben odalent vita tört ki, és az ifjú leselkedők egy pillanatra lenéztek. Két megtermett hím sárkány elindult visszafelé az egyik folyosón, nyilvánvalóan azért, hogy megnézzék, jön-e Pöröly, vagy talán azért, hogy újabb támogatókat irányítsanak a terembe.

– Legyetek türelemmel, sárkányok – csattant fel egy névtelen hang a tömegből. – Nem hagy magunkra minket.

– De mitől? – kérdezte Jószerencse, türelmetlenül várva a történet folytatását. – Miért fogyatkoztak meg a varázsosok?

Teher kényelmetlenül fészkelődni kezdett. Bár tudta, hogy senki sem látja őket idefent, mégis védtelennek és kiszolgáltatottnak érezte magát.

– Olyan erők munkálkodnak, melyek nagyobbak annál, semmint azt bármilyen sárkány megérthetné, legyen az varázsos vagy másmilyen – Teher megborzongott. Főrend szavai összekuszálódtak az emlékezetében.

– Azt mondtad, hogy a számotok a felére csökkent – hadarta Jószerencse. – De még ezer varázsos is több, mint mennyi is, hétszáz természetes itt, Délvégen. Még mindig többen vagytok. Miért nem jöttök elő sosem? Nincs szükség háborúra, ha előjöttök és újra szóba álltok a természetesekkel. Talán nem lesz már olyan, mint régen, de...

– Jószerencse – szakította félbe Teher. – Igazad van, amikor azt mondod, hogy nem lesz már olyan, mint régen, mivel látod, hogy nem is lehet. Élt itt ezer sárkány, nem is olyan régen, de most... most már messze nem vagyunk annyian.

– De ez nem számít – mondta Jószerencse szinte könyörögve. – Ezer, vagy néhány száz – akármennyien is vagytok...

– Jószerencse, Jószerencse – csitította Teher, félve, hogy a hangjukat esetleg meghallja az átmenetileg elcsöndesült tömeg. – Attól tartok, már nemcsak hogy kevesen vagyunk: gyakorlatilag megszűntünk létezni!

– Huszonnégy Tanácstag – válaszolta Jószerencse gépiesen, mintha valami betanult verset darált volna –, és a Vezér a huszonötödik. Alattuk az ötven adminisztrátor, és aztán...

Teher még egyszer, utoljára elcsöndesítette természetes társát.

– Hét – mondta kifejezéstelen arccal. – Már csak heten vagyunk.

A kiküldött két sárkány most hangosan kiáltozva, újra megjelent a Nagyteremben.

– Pöröly nincs sehol! – kiáltotta az egyikük dühösen. – A varázsosok elrabolták!

– Az alagutak valahogy másmilyennek tűntek, mint amikor kimentünk a felszínre – tette hozzá a társa, riadalommal a hangjában. – Alig találtuk meg vissza az utat.

Nyelv ismerős hangja csattant az összecsődültek feje fölött.

– A mi állítólagos vezérünk magunkra hagyott tehát minket, ahogy előre megmondtam. Testvéreim, ha már itt vagyunk, beszéljünk a varázsosokkal, amíg még megtehetjük.

Jószerencse és Berek nem is figyelt a Nyelv ellen felzúduló tiltakozások özönére, figyelmüket teljesen lekötötte Teher kényszerű vallomása.

– Hét?! – kiáltottak fel egyszerre.

Teher felsóhajtott, mint egy sárkány, akit túl nagy feladattal bíztak meg. Hogyan lépjen innen tovább? Miért éppen őt választotta Főrend minden sárkányok közül?

Azért, mert már nem maradt más. Teher szíve elkomorult.

Jószerencse nem jutott szóhoz, de Berek furcsa módon azonnal reagált. Barátian odahajolt Teherhez, mely mozdulatot a varázssárkány meglehetősen fenyegetőnek talált.

– Egész jók az arányok – suttogta Berek. – Mit gondolsz, Teher, hány természetes sárkány van odalent? Hetven? Vagy hétszáz, a kintieket is beszámítva? Ti pedig heten vagytok? Nagyon rossz arány, Teher, nagyon rossz arány!

Teher felcsattant erre.

– Valóban rossz az arány, Berek! – sziszegte. – De nem a varázsosok szemszögéből nézve, arról biztosíthatlak. Ó, igen, sokan vagytok, hát persze, de hidd el, a varázsosok iszonyatos erőkkel harcolnak, olyan mágiával, amilyet ti remélhetőleg sosem tapasztaltok meg!

– Heten hetven ellen? – gúnyolódott Berek. – Hétszáz ellen?

– Sem én, sem Főrend nem fogunk harcolni – válaszolta Teher hűvösen. –, így aztán tekintsd úgy, hogy a varázsosok száma mindössze öt. De akárhogy is – folytatta figyelmen kívül hagyva, hogy Berek hitetlenkedve csóválta a fejét –, ez az öt olyan könnyen el tud pusztítani hétszáz természetes sárkányt, mint ahogy ti eltapostok egy csapat bogarat. Higgy nekem, Berek, mivel igazat beszélek!

– Akkor is magunkkal viszünk néhányat közületek – csikorogta Berek.

Szeme zavartan izzott üregében. Valamiféle varázslattal bűvölte volna meg ez a sárkány?

– Légy körültekintő, mielőtt elkötelezed magad – hangzott Teher rideg válasza. – A varázssárkányok elpusztulnának egy ilyen harcban, de velük pusztulna az összes sárkány is. Berek, ez a harc be fog következni, és el fogja pusztítani Délvég teljes sárkány népességét, varázsosokat és természeteseket egyaránt. Nem lesznek győztesek; talán még túlélők sem!

Minket kivéve, remélem! De csak akkor, ha ezek elfogadják a szavaimat, ha hisznek nekem!

Hallgassatok meg figyelmesen mindketten, figyelmesebben, mint bárkit egész életetekben – folytatta, nem törődve a természetesek seregéből felerősödő kakofóniával.

Néhányan elindultak kifelé, nem tudni, hogy gyávaságból, vagy azért, hogy megkeressék a varázsosokat.

– Délvég elesett. Egyszerű, borzalmas tény... de tény. Az itteni sárkányoknak befellegzett. És ez a mai harc csak része egy hatalmas háborúnak, mely az egész sárkányfajt eltörölheti a föld színéről!

Teher sietve beszélt az őrületjárványról, mely először megkurtította a varázsosok sorait, és végül megtizedelte őket. Betegség, hisztéria – akármi is volt az, ami erdőtűzként söpört végig a varázsos populáción, csak néhány sárkányt hagyott érintetlenül. A sárkányok megőrültek, rettegni kezdtek, barátaik ellen fordultak és lemészárolták családtagjaikat. A vér vastagon hömpölygött a varázsosok barlangjaiban, és az őrült sárkányok kacagva gázoltak benne.

Teher édesapját és aztán az édesanyját is elkapta az őrület, végül mindketten meghaltak azokban a halálos csetepatékban, melyek itt-ott minduntalan fellángoltak a föld alatti labirintusban. Barátait, családját, mindenét elsöpörte a Délvég varázsosait elborító, tomboló őrület.

Főrend volt az, aki megvédte őt ezekben a szörnyűséges időkben, ő volt az, aki szárnyai alá vette a feldúlt Tehert, és visszatérítette a józan ész világába.

A Tanács hamar összeomlott, tagjait megrontotta a kór, bár az okos Teher észrevette, hogy a Tanács már évek óta hanyatlóban volt, és a járvány mintha csak egy olyan töréspont végső elérkeztét jelezte volna, mely töréspont felé már évek óta lassan masíroztak.

Töréspontét, vagy talán fordulópontét.

Jószerencse és Berek tágra nyílt szemmel bámultak Teherre, de Teher nem tudhatta, mennyit hittek el a történetből.

Hiszen még én magam is alig hiszem el az egészet, gondolta kétségbeesetten.

– Viszont... – folytatta sietve, hiszen a lenti nyugtalanság már vészesen közeledett a robbanáshoz. Valami hamarosan történni fog, ki fog pattanni valahonnan egy szikra, és meggyújtja a tüzet. Tehernek sietnie kellett. – Viszont talán van még remény. A tenger túlpartján, délen fekszik az ősi Covamere, a világ összes sárkányának egykori fővárosa. Ott lakozik Halcyon, a Legfőbb Sárkány, és bár az ő ereje is megcsappant, ő talán képes lesz megállítani a háborút, és elhozni a békét. De csak akkor, ha elvisszük neki a híreket. Az a feladatunk, hogy figyeljünk, és eszünkbe véssük, ami ma éjjel történik, majd a háborúnak az egész világon végigsöprő hullámával versenyt futva elvigyük a hírt Halcyonnak. Ha mi, varázsos és természetes kézen fogva együtt érkezünk hozzá, és elmeséljük Délvég elpusztításának borzalmát, akkor ő cselekedni fog.

De mielőtt akár Jószerencse, akár Berek válaszolhatott vagy reagálhatott volna Teher szavaira, mielőtt Teher maga lélegzethez juthatott volna hosszú monológja után, egy hang dörrent a Nagyteremben. Olyan elemi erővel üvöltött ez a hang, hogy a leselkedő ifjak egy pillanatig azt hitték, varázslat lakozik benne. Pedig egy természetes sárkány kiáltott, és elsőként Berek ismerte fel a hangot, saját édesapja hangját.

– MÁRVÁNY! – mennydörögte Üvöltő, akár egy földrengés. Mire másodszor és harmadszor is elharsogta e nevet, teljes csönd borult a Nagyteremre.

– Apám – suttogta Berek.

A tömeg szétnyílt, ahogy Üvöltő előrenyomakodott a terem túlsó végét uraló hatalmas monolit, a Nagyszék lábáig. A sárkányok követték a tekintetét, és egyszerre tátották el a szájukat, amikor megpillantották a sárkányt, akit mindeddig nem vettek észre: Márvány, Délvég varázsos Vezére mindvégig itt volt a jelenlétükben.

A varázsos vezér öregen, bronz színnel csillogva, mozdulatlanul kuporgott a sziklatorony tetején. A fény visszatükröződött hatalmas, fémes szárnyáról, melyet szorosan maga köré tekert, mintha csak ki akarná zárni velük a világot.

– MÁRVÁNY! – mennydörögte Üvöltő utoljára, majd mivel kiáltásai nem találtak válaszra, a csőcselék felé fordult, úgy bömbölte:

– Mi tarthatna vissza minket tovább? Vagy ti is haboznátok inkább, mint Nyelv? Nem tudom úgy szőni a szavakat, mint Pöröly – de érzem azt, amit mindnyájan érzünk. Meg kell mentenünk Pörölyt. A beszéd ideje lejárt, és elérkezett az idő a cselekvésre – a támadásra!

Még egyszer teleszívta rettentő tüdejét, és a Nagyterem falai megremegtek ordításától.

– A TÁMADÁSRA!

A tekintetek követték, amint Üvöltő felugrott a Nagyszék előtt, erőteljes szárnyaival csapkodva, félig mászva, félig repülve felkúszott a magasló torony tetejéig, majd végül felért, és kiterjesztette hatalmas szárnyát Márvány görnyedt alakja fölé, hogy mindenki lássa, mennyire eltörpült mellette a sárkányvezér.

Egyedül Berek látta, hogy Üvöltő egy röpke pillanatra összeráncolta a homlokát, mielőtt széttárt szárnyakkal elkiáltotta magát.

– HALÁL A VARÁZSOSOKRA!

Hatalmas csapással letaszította Márványt a toronyból.

Odalent a sárkányok előretolultak, gyilkolásra éhesen... de Márvány teste nem zuhant le.

Amíg Üvöltő hadonászva próbálta meg visszanyerni egyensúlyát, az öreg sárkány bronzteste hangtalan puffanással szétrobbant. Fémes porfelhő röppent a levegőbe, és emelkedett fel csillogva, szikrázva, súlytalan, csodás fátyollal vonva be a Nagyterem mennyezetét.

A titkos párkányon Berek elfintorodott, majd csodálkozva eltátotta a száját.

– Márvány már halott volt! – suttogta.

Teher csupán megcsóválta a fejét, és ennyit mondott:

– Ebbe halt bele!

Üvöltő ügyetlenül egyensúlyozott a Nagyúr megürült trónján, és hirtelen védtelennek, kiszolgáltatottnak érezte magát. Lázadótársai elhátráltak a torony tövéből.

Jeges szél suhant be a csarnokba. Elsodorta Márvány maradványait, és a levegőben táncolva a párkányon kuporgó leselkedők felé fújta; de mielőtt a bronzszínű por elérte volna őket, semmivé foszlott. A Tanácskozó Székek mögött éles reccsenéssel megnyílt a fal, és a feltáruló repedésben egy sárkány alakja rajzolódott ki csillogva a sötétségben.

– Márvány meghalt – jelentette ki a sárkány, és kilépett a fényre. – De én élek.

Teher szíve megdobbant. Fennkölt megkönnyebbülés söpört végig a lelkén, amikor megpillantotta Főrendet életben, pompásan – de az öreg sárkány a halállal nézett farkasszemet!

Főrend hangja elkábította Tehert, és az ifjú sárkány egy időre elveszett az emlékeiben, melyek egyszerre özönlöttek elő ama hatalmas sziklafal repedéseiből, mellyé Teher elméje változott egy pillanatra.

– Úgy vélem, még a régóta halott trollok csontjai is mozgásba lendültek – visszhangoztak Főrend szavai az elméjében, azaz Főrend barlangjában... Teher kedvenc tartózkodási helyén, egy szinte tökéletesen gömb alakú üregben, melyet számos kisebb, szabálytalan alakú lyuk vett körül. Két folyó ömlött be az egyik oldalon, majd egyetlen folyammá egyesülve távozott a másikon. És Teher kavargó emlékei között meghallotta a vízesés állandó robaját, mely az eggyé váló két folyó vizét végül a tengerbe ürítette.

Főrend elmesélte, hogy a barlangja valaha a trollok temetkezési helye volt. A régmúlt ezen óriásai már rég eltűntek, de társadalmuk valaha virágkorát élte Torr szigetén, és rítusaik nyomai jól látszottak a kerek kamra mellett meghúzódó kisebb üregekben, cáfolhatatlan bizonyítékául ittlétüknek.

Azok az üregek tele voltak csontokkal.

– A trollok varázsosak voltak – mint minden élőlény azokban az időkben –, a sziklából születtek, és haláluk után a csontjaik a sziklába tértek vissza.

Amikor Teher behatóbban megvizsgálta a csontokat, felfedezte, hogy azok egybeolvadtak valahogyan a sziklafalakkal. Lelki szemei előtt elképzelte, amint a legendák egy óriása ott állott a szikla előtt, kezében egy ősének koponyájával, és eggyé olvasztotta a két kemény anyagot olyan kifinomult mágia segítségével, mely meghazudtolta otromba kinézetét.

– És a csontok egyszerűen itt maradnak örökké?

– Igen. Legalábbis régebben úgy hittük, hogy igen. De úgy tűnik, a jövő ezeket is zsákmányul kívánja ejteni, akárcsak minden mást. A világ változni készül.

Teher visszarángatta érzékeit a jelenbe.

A világ változni készül.

Főrend öreg volt, mégis csodásan csillogott. Fémes kék és fémes zöld villogott a bőre alatt, a hátán és farkán pedig bíborvörös pikkelyek sorakoztak. Levél alakú taréj futott le a gerincén, és olvadt bele a szárnyába. És ahogy kinyitotta a száját, hogy beszéljen, tűz vöröse izzott mélyen a torkában.

A természetes sárkányok nyers, izmos teste mellett Főrend karcsú alakja úgy ragyogott, mint gyémánt a széndarabok közt. A természetesek is tudták ezt, és megrémültek.

– Hé, korcs! – kiáltotta valamelyikük, amelyik bátrabb volt a többieknél. – Lehet, hogy színes vagy, de sovány vagy ott, ahol számít!

Rekedt kacagás hallatszott a tréfamester szomszédai felől.

Főrend furcsán oldalt billentette a fejét, és az őt sértegető sárkány orrából hirtelen vér buggyant elő. A sárkány rémülten felkiáltott, és a társai után kapott, akik riadtan hátráltak el vért fröcskölő cimborájuktól.

Aztán Főrend pislogott egyet, és a vérfolyás olyan hamar elállt, amilyen hamar elkezdődött. A sárkány óvatosan tapogatta az orrát, és hirtelen elszégyellte magát.

– Nem kívánok vért ontani – mondta Főrend a maga szilárd, mindenhová elhallatszó hangján –, de bizonyosan védeni fogom magam, ha szükséges.

A párkányon Teher a karmával megragadta Berek könyökét, és odasuttogta neki:

– Jegyezd meg jól a mágia erejét, Berek. Ez a vérző orr csak a kezdet.

Miközben Berek dühösen lerázta Teher kezét, Jószerencse megpróbálta felfogni a hihetetlen történések értelmét.

Rájött, hogy felváltva hol bízik Teherben, hol kételkedik benne, és képtelen megemészteni az ifjú varázssárkányból áradó kettősségét az idegességnek és bizonyosságnak. Ifjú életében mindig kalandról álmodott, és most, hogy a kaland végre elérkezett, rájött, hogy rettentően be van ijedve.

A világ változni készül, gondolta. De vajon kész vagyok-e én is, hogy vele változzak?

Főrend újra megszólalt.

– Azt javaslom, távozzatok békében – mondta. – Nem esik bántódásotok, ha távoztok most, ha azonban maradtok...

– Maradunk – dörögte Üvöltő a monolit tetejéről. – A gyermekeink halálát megbosszuljuk!

Főrend hűvösen nézett végig rajta.

– Fontold meg, hol állsz, mielőtt bosszúról beszélnél, sárkány – morajlotta. – Vezetőink legnagyobbjai ültek azon a helyen. Te is vagy olyan hatalmas, mint ők?

– A ti nagy vezéreitek porrá váltak! – köpött ki Üvöltő. – Adjátok ki azt a varázssárkányt, amelyik megölte a gyermekeinket, és akkor talán nem mészárolunk le mindnyájatokat.

– A gyermekeiteket nem varázsos ölte meg.

Főrend egyszerű kijelentése nem citált érveket, és bár a halk hangot kis híján elfojtotta ellenfele bömbölése, e szavak még jóval azután is visszhangoztak a Nagyteremben, hogy Üvöltő szavai elhaltak.

Eközben Berek előrekúszott a fénybe, és már a párkány szélén kapaszkodott. Az inak megfeszültek tagjaiban, és a szárnya remegett, készen a harcra.

Odalent az arénában a két sárkány szembefordult egymással. Üvöltő és Főrend, természetes és varázsos.

A csőcselék elcsöndesült.

– Gyilkos! – bömbölte Üvöltő.

Elrugaszkodott a Nagyszékről, masszív szárnyai hatalmas kortyokban nyelték a levegőt, ahogy gazdájuk az öreg varázssárkány felé suhant. Üvöltő minden fájdalma felszínre robbant ebben a szilaj elrugaszkodásban, és egy pillanatig nem is Főrendet látta maga előtt, hanem Habfodort, az ő gyönyörűséges Habfodorját, aki a tengerbe fulladt azon a szörnyűséges éjszakán. És mintha csak ő idézte volna meg, távoli mennydörgés jelezte, hogy a kinti vihar elég erőt gyűjtött már ahhoz, hogy elérjen ezekbe a távoli, ősi mélységekbe is.

Főrend könnyedén oldalt lépett és kitátotta a száját.

Lángnyelvek ugrottak elő a torkából, és Berek látta, amint az édesapja szárnyát narancsszínű tűz borítja el, mely úgy áramlott a teste körül, mint holmi hegyi patak siető vize. Lyukak támadtak Üvöltő szárnyában, ahogy a tűz lassan emészteni kezdte áldozatát, és a sebesült sárkány fájdalomüvöltései még az odakint dühöngő mennydörgésnél is iszonyatosabb hangokkal töltötték meg a Nagytermet.

– Apám! – kiáltotta Berek.

Kétségbeesett kiáltással leugrott a párkányról, és kiterjesztette szárnyát. Célpontja nem holmi kiégett fatönk volt, hanem az édesapja gyilkosa, az erő, mely elragadta tőle az édesanyját, a gyermekek hidegvérű lemészárolója... ez a szörnyű, szörnyű varázsos.

Életében most először világosan látta, mit kell tennie. Minden bosszúsága és tétovázása egyetlen pillanat alatt elpárolgott a szárnya körül suhanó szélben, és elhalkult a fülében dörömbölő véráramban. Az édesapja haldoklott, és a megoldás egyszerű volt.

Támadni!

Előrelendült a csőcselék is. Sárkányok hömpölyögtek Főrend felé a sziklapadokon, sárkányok kaptak szárnyra, sárkányok vették körül a lezuhant Üvöltőt, hogy elfojtsák a lángokat, melyek lassan emésztették társukat.

Ebbe a kavarodásba suhant bele Berek, olyan szilárd önbizalommal hasítva a levegőt, melyről oly régóta álmodott. Egyetlen célpontja volt csak: Főrend.

Az idős varázssárkány felnézett a feléje suhanó ifjonc láttán, és kitátotta a száját. Berek elfintorodott, és felkészült a tűzfolyamra, de Főrend csupán behunyta szemét, és lehajtotta a fejét.

Mielőtt Berek elérhette volna célpontját, a tömeg ellepte és darabokra szaggatta a varázssárkányt. Csillogó pikkelyek röpködtek a levegőben, majd porrá és lánggá változtak. Távoli mennydörgés robajlott végig a csarnokon, de nem tudta elfojtani a halál félelmetes hangjait.

Jószerencse rémülten figyelte, amint Berek eltűnt a tombolásban, és most már az ő számára is hideg bizonyossággal tárult fel a jövő. Látta, hogy a nyers erő elsöpörte mindazt, amiben a varázsosok hittek, elsöpörte minden törvényüket és becsületüket; Jószerencse gyomra felfordult a látványtól. Undorodva elfordította tekintetét természetes társai cselekedeteitől, és Teher felé fordult támogatásért. Éppen időben sikerült elkapnia barátját, mert ő is le akarta vetni magát a párkányról, akárcsak az imént Berek.

– Megölték őt! Megölték őt! – kiáltozta Teher, és a szeme vörösen villogott. Szája sarkából apró lángnyelvek lobbantak elő, és Jószerencse kis híján hátrahőkölt rémületében.

Szörnyeteg! Akárcsak a többiek!

De a pánik olyan gyorsan távozott, amilyen gyorsan jött, a józan ész hatalmas sziklaként zuhant le mögötte, Jószerencse pedig erejét megfeszítve markolta barátját, hogy az ne ugorjon a pusztulásba.

– ENGEDJ! – sikoltotta Teher.

Jószerencse lehajtotta fejét, és szarvával a falnak lökte a varázssárkányt, elég keményen ahhoz, hogy észhez térítse. Teher elterült a párkányon, és levegőért kapkodott.

– Elkezdődött – lihegte. A tekintete kitisztult. – Ki kell jutnunk innen, Jószerencse. Azonnal!

Jószerencse megkockáztatott egy utolsó pillantást a csarnokba. Főrend maradványai eltűntek, és a tomboló természetesek kezdtek szétszéledni az alagutakban, hogy felkutassák a többi varázsost is. Ha feljutnának ide, őt is, Tehert is azonnal megölnék.

Berek sehol sem látszott.

– Merre, Teher?

De Teher újra elkalandozott. Jószerencse megrázta.

– Merre? – ismételte.

– Az őrszobába. Vissza az őrszobába.

– Rendben!

Jószerencse visszatolta Tehert az alagútba – a varázssárkány egészen könnyű volt –, és minden teketória nélkül lökdösni kezdte maga előtt. Beletelt némi időbe, amíg Teher ráunt a durva bánásmódra, és úgy döntött, hogy kellemesebb lesz, ha a saját lábán megy tovább.

– Az őrszobából merre? Vissza a felszínre?

Jószerencse rácsapott Teher hátsó felére, hogy azonnali választ kapjon.

– Elnézésedet kérem, de nem gondolod, hogy abbahagyhatnád ezt a durvaságot, ami az én véleményem szerint nem feltétlenül szükséges? Ti természetesek annyira egyformák vagytok – hallatszott a zsörtölődő válasz.

Jószerencse akaratlanul is elmosolyodott – ez már sokkal inkább a régi Teher volt!

Kifulladva értek az őrszobába, és váratlanul nagyot csobbantak. Szerencsére senki sem tartózkodott itt, a kamra viszont félig megtelt vízzel. A vihar által a földre zúdított víz behatolt a felszínre vezető alagútba, és megállíthatatlanul ömlött befelé a kis barlangba. Hidegen csapódott a két sárkány mellének, majd körbe-körbe forogva továbbáramlott az alsóbb szintekre vezető két alagúton.

– Na, ez elrendezve – mondta Jószerencse komoran, és végignézett az alagúton, amelyen át korábban bejöttek. – Arrafelé nem jutunk ki a felszínre. Most merre?

– Lefelé.

Jószerencse kétkedve nézte a két vízmosta alagutat. Víz csobbant a szájába, és prüszkölnie kellett.

– Tudtam, hogy ezt fogod mondani – motyogta.

De mielőtt elindulhattak volna, különös hang tört be a barlangba.

A bal kéz felőli alagútból jött. Jószerencse számára úgy hangzott, mintha valami nagy tűz robaja lett volna, de valahogy mégis... élőnek tűnt.

Teher pontosan tudta, minek a hangja volt ez.

– Felnyitották a Tartományt – mondta. – A megmaradt öt varázsos előjött rejtekhelyéről, és harcba szállt a barátaiddal.

– Ezek nem a barátaim – vágott vissza Jószerencse.

– Fogadd bocsánatkérésemet. Nagyobb erők munkálnak most, semhogy azt sárkány...

– ...remélhetné, hogy megérti, igen, igen, tudom. De miről beszéltél, Teher? A Tartomány, mi ez a...?

– Nincs időnk! Majd máskor elmondom – ha lesz egyáltalán máskor. Gyerünk, a zaj közeledik!

Amint becsusszantak a másik alagútba, az őrszoba közepén remegő színes fény kihunyt, varázsereje elfogyott. Sötétség borult a kamrára, melyet alkalmanként meg-megvilágított a kinti villámlások vízen át betüremkedő fénye. Sokkal többször villogtak azonban a mágia sötétebb színei, melyek a varázsosok barlangjainak gyomrából szikráztak elő.

A harc már vadul tombolt azokban a föld alatti alagutakban. Rejtett harc volt ez, melynek részletei mindörökké titokban maradnak, de melynek végső eredménye csakhamar bevilágítja majd az egész világot ugyanúgy, ahogy bevilágította ezt a kicsinyke kamrát is.

Ahogy Jószerencse és Teher futott a harc elől, a harc úgy üldözte őket.

Amiről Teher beszélt, megkezdődött.

   5.

Menekülés

A földalatti barlangokon keresztüli menekülést nem lehetett egykönnyen elfelejteni. Ha az utat harc vagy holttestek zárták le, vissza kellett fordulniuk. Futniuk kellett a mennydörgés vagy a mágia vagy mindkettő által okozott halálos sziklaomlások elől. Mennydörgések szaggatták a levegőt, és nem mindegyikük a kint tomboló vihartól származott.

Vad képek váltogatták egymást közelharcot vívó sárkányokról, és velőtrázó halálsikolyok visszhangoztak az alagút falairól szinte minden irányból.

Behúzódtak egy árnyékos sarokba, és nézték, amint egy varázssárkány tíz természetest tart sakkban egy tűzfolyammal; elhaladtak egy kővé vált természetes sárkány mellett, kinek merev tekintetében meglepett kifejezés ült; egy másikat jégtömbbé fagyva találtak meg. A jéggé vált természetes sárkány a szemük láttára kezdett víztócsává olvadni, és Jószerencse mintha könnycseppet pillantott volna meg a sárkány szétolvadó szemében.

És Jószerencse minden kanyar után arra számított, hogy Berekkel találkozik, hogy rábírja, hogy kikönyörögje, ráerőszakolja, hogy tartson velük. De a szíve mélyén tudta, hogy a barátja vagy meghalt, vagy a csatazajjal együtt ő is a felszín felé nyomult. Bármelyik is történt, ő már elveszett Jószerencse számára.

Útjuk során harminc holttestet számoltak. Berek nem volt közöttük. És egyikük sem varázssárkány holtteste volt.

Mélyen bent jártak már a föld gyomrában, Délvég szikláiban, és amikor lelassítottak, hogy saját zihálásukon túl mást is halljanak, rádöbbentek, hogy csend van. Aztán zúgást hallottak – a lábuk alatt folyamatosan özönlött a víz, és az áradás egyre erősebbé és erősebbé vált, míg végül már azzal fenyegetett, hogy mindkettőjüket magával sodorja.

Öten hetven ellen! Tűzvarázs! A Tartomány!

Jószerencse most már nem is saját maga, hanem a felszínen élők biztonsága miatt aggódott. Idős, törékeny édesanyja, Harsona magányosan élt egy fészekben, némileg távolabb a sárkánykolónia magját alkotó fészektömegtől. Jószerencse kétségbeesetten remélte, hogy Harsona elég messze van a csatától ahhoz, hogy még legyen ideje a szárazföld felé menekülni, vagy talán elrejtőzni a Torr szigetének nyugati felén magasodó hegyekben, mivel azt beszélték, arrafelé még mindig éltek sárkányok.

Amikor megálltak egy kicsit kifújni magukat, Jószerencse lihegve kérdezte:

– Az édesanyám... Délvég másik végén él. Gondolod, hogy...?

De Teher mintha nem hallotta volna.

Jószerencse hirtelen elképzelte, milyen lehet az, végignézni, amint széttépnek valakit, akit szeret.

– Nem mindegyik természetes vadállat – mondta esetlenül, és megérintette Teher vállát.

Teher kíváncsian nézett rá. És Jószerencsének muszáj volt arra gondolnia, milyen érzés lehet Tehernek végignézni, amint a saját fajtája az őrület és pusztulás martalékává válik.

Talányos, Teher, az vagy te, gondolta Jószerencse. Az édesanyja használta ezt a szót.

De most még nem gondolhatott az édesanyjára.

– Hová megyünk? – kérdezte.

Teher válasz helyett betessékelte őt a bal oldali fal egyik keskeny repedésébe. Dübörgés áradt a repedésből, és rövid, feszes nyomakodás után kijutottak egy kör alakú terembe: Főrend barlangjába, melyet szinte teljesen elmosott a víz.

A vihar dagályával felduzzasztott két beömlő folyó most köveket szakított le a falakról, olyan erővel hömpölygött. Örvények táncoltak a termet fokozatosan, visszavonhatatlanul megtöltő árban. A kijárati alagút sehol sem látszott, elmerült a vízszint alá, mely a két sárkány szeme láttára emelkedett. Szivárványszínű varázslat világított a fortyogó víz fölött, de ez a fény is imbolygott, remegett, ahogy a fenntartó varázslat a túlélésért küzdött.

A zaj fülsiketítő volt.

Jószerencse megállt, hogy átnézzen a bömbölő áradat fölött, hogy egy másik kijáratot találjon, de aztán ráeszmélt, hogy Teher megtorpant, és tátott szájjal bámul a terem mennyezete felé.

Egy szörnyeteg nézett vissza rá.

Ezüstös teste a repedezett mennyezetről csüngött le, karmával mélyen belemart a csontborította szikla húsába. Egy fényes pikkely pottyant le a hátáról, melyet az örvénylő ár máris magával ragadott; egyetlen szárnya szánalmasan remegett, a másik véres pép volt csupán.

Egy halálosan megsebesült varázssárkány.

– Cinkos – suttogta Teher.

A sárkány lassan előrenyújtotta a nyakát. Jószerencse elfintorodott, amikor meglátta, hogy a szeme helyén csak sötét üreg tátong – mégis őrá bámult e tekintet. Teher mozdulatlanul állt mellette.

A sárkány kitátotta a száját. A levegő megremegett a hőségtől, de nem robajlottak elő lángok. A sárkány nyomorultul felszisszent.

– Segíts rajtam, Teher!

A sebesült sárkány a tömegvonzás törvényét meghazudtolva bicegett végig a mennyezeten, éles karmai hátborzongatóan csattogtak, amint ütemesen bele-belemartak a sziklába, majd elengedték azt. Rémisztő kifejezés ült az arcán, és üres szemgödréből vér csöpögött a vízbe.

Teher még mindig nem mozdult.

– A tested, Teher.

A szavak a torkában fortyogó tűzön keresztül szivárogtak elő. Aztán hirtelen erőre kapott. Akár egy homokban tekergő féreg, valami megmozdult a bőre alatt.

Teher végre megszólalt.

– NEM!

De az ő bőre is hullámzani kezdett, akárcsak a szörnysárkányé. Fehér kőszikla gyanánt, mozdulatlanul állt a melléig érő vízben, szemére hályog húzódott.

Vörös fény izzott fel az odafent lebegő szörnyeteg szemében, és vörös fény izzott fel a szörnysárkány tépett bőre alatt is. Teher bőre pedig fakulni kezdett.

– Elég volt! – sikoltotta Jószerencse, és fogát vicsorította a gonosz lény felé. Tehetetlen volt; bármit is művelt ez a szörnyeteg Teherrel, az ő elméje azt fel nem foghatta.

Kiáltása végigvisszhangzott a termen és a terembe torkolló folyosókon, és válaszul fojtott hangok hallatszottak a föld mélyéről.

– Itt lent, erre – jött a hang, és az egyre közeledő kiáltozásból tudni lehetett, hogy több sárkány is elindult a terem felé.

A sebesült sárkány riadtan nézett fel, és nagyot, szomorút kiáltott.

Jószerencse megmozdult.

– Erre! – kiáltotta, majd hátrahúzta lábát, és Tehert egyetlen, gyengéd rúgással belökte a vízbe. A jeges folyam magához térítette a fiatal varázsost, és Teher rögvest kapálózni kezdett, hogy a felszínen maradjon.

A fény kihunyt a sebesült sárkány bőre alatt, és Jószerencse szívét egy pillanatra sajnálat töltötte el. De aztán ő is előreugrott, és a víz fagyos ölelése összezárult mögötte. Beszivárgott az orrába, a fülébe, és az erős áramlat egyre messzebb sodorta őket a csata színhelyétől.

Az erős folyam megállíthatatlanul hömpölygött a láthatatlan kijárat felé. Jószerencse Teher mellett félig úszva, félig elmerülve himbálódzott, és csak foszlányokat látott a hátuk mögött felszikrázó harcból. Két hullám között egy természetest pillantott meg, amint szétolvad, akár egy halom só. Haragos vízfátyollal takartan látta, amint a varázssárkányról leharapják a lábát. Elmerült, majd újra felbukkant, hogy megpillantson egy újabb természetest, aki lefoszlott bőrrel, iszonyatosan sikoltozik.

Ezeket a szörnyű képeket látta a vízben hánykolódva. Aztán, amikor a víz alatti alagútban való végső elmerülése előtt még utoljára felszínre bukkant, megpillantotta a darabokra szaggatott varázssárkányt és a körülötte heverő négy halott természetest.

Egy ötödik természetes állt zihálva a vérengzés fölött, tucatnyi sebből vérezve. Fiatal sárkány volt, zömök és büszke.

Berek!

Jószerencse megpróbálta a nevét kiáltani, de a hullámok átcsaptak a feje fölött, és a világ elsötétült.

Az ár magával ragadta föld alatti útjára.

Jószerencse érzékeitől megfosztva, tehetetlenül lebegett a vízben. Ösztönösen kinyitotta a szárnyát. Az ifjú sárkány, aki életében még sosem repült többet egyetlen bizonytalan fahossznyinál, most szárnyat bontott, hogy így suhanjon a vízen át.

Lélegzete megfeszült tüdejében, fejét üresnek és könnyűnek érezte, szívverése vadul dobolt a fülében. Kinyitotta szemét a folyékony viharba – és fényt pillantott meg elöl, tompa, lebegő fényt. A fény a háta mögé suhant, majd újra előreszökkent, és Jószerencse végre rádöbbent, hogy a fény valójában egyhelyben áll, és ő az, aki vadul hánykolódik.

De nem, nem is egyhelyben állt. Közeledett feléje, pontosabban Jószerencse közeledett a fény felé.

A halál fénye, gondolta, miközben lélegzetének utolsó buborékát is kirántotta szájából a tomboló áradat.

Jószerencse fojtott kiáltással kitátotta száját, hogy betöltse tüdejét a jeges víz gyilkos löketével... és hirtelen a legédesebb levegőt lélegezte be, amit életében valaha is remélhetett.

A folyó millió vízcseppre robbant szét körülötte, és kivetette Jószerencsét az éjjeli levegőre.

Félig kitárt szárnya most szinte saját akaratából teljesen kinyílt, és kiemelte őt a vízből. Valami rejtett, ősi ösztön tudással töltötte meg gyakorlatlan izmait, és Jószerencse csapkodva egyre feljebb emelkedett, majd a levegőben szárnyalva visszanézett, hogy megpillantsa azt, ami kis híján a sírjává vált.

A hatalmas sziklafal egy darabja eltűnt.

Ahol valaha vízesés függött, most széles ívben özönlött kifelé a megáradt víz, haragosan zubogva alá a megtört földre. Roncsok és törmelékek hevertek alant; egy egész óceán volt ez, menekülőben.

Jószerencse szinte fel sem fogta, máris több száz csapásnyit megtett a levegőben. Aztán az elméje utolérte a testét, és a szárnya megremegett. De ahogy megbillent a levegőben, egy árnyék suhant át látóterén, és Teher máris ott volt mellette.

– Tehát repülsz! Ne aggódj, ne is gondolj rá, csak csináld!

Jószerencse megfigyelte, hogy Teher egyet csap, míg ő hármat, és aztán ráeszmélt, hogy fény ragyog körülöttük, jóllehet éjszaka volt.

Torka elszorult, ahogy a szétzúzott sziklákon túl a fény forrása felé nézett. A fény visszatükröződött a viharló felhők hasáról, és izzó, narancs ragyogásba vonta az égboltot.

Délvég lángokban állt.

Együtt meglovagolták a szelet, és közelebb repültek. A zápor már elállt, de Jószerencse ráeszmélt, hogy ezt a tüzet még a korábbi felhőszakadás ereje sem csillapíthatta volna. A vihartól érintetlen, mélyre ásott, száraz gerendák is tüzet fogtak és égtek olthatatlanul. Ameddig a szem ellátott, tűzfallá változott a fészkek hatalmas sora; az erdő maga volt a lángoló pokol.

A régi negyed tölgyfányi lángokkal égett, és a lángok között megkínzott, összeaszott alakok feketéllettek: az öreg természetesek, magányosan, elkülönülve a világtól, halálukban ugyanúgy, mint életükben.

Jószerencse elindult Teher után az égre öklendező, forró léghullámok között. Teher védővarázslatot font köréjük, mely távol tartotta az útjukba ugráló szikrákat és zsarátnokokat.

Az alant dúló pusztítás oly hatalmas volt, hogy egy pillanatig Jószerencse felfogni sem volt képes, és gondolatai a Főrend barlangjában dúló párviadalhoz kalandoztak vissza.

– Az a sárkány a barlangban. Mit akart tőled? – kérdezte.

– Engem akart! – borzongott meg Teher.

Most a Nyelv építette, büszke vízvezeték fölött szálltak; ahogy elsuhantak, lángnyelvek rohantak végig a vezeték hosszában. A fából készült alkotmány forgácsokra robbant, és a két sárkány oldalt billent, ahogy hatalmas gőz- és füstfelhő borította be őket.

– Súlyosan megsebesült – köhögte Teher. – Csak úgy menekülhetett meg, illetve maradhatott volna életben, ha elveszi egy másik varázssárkánytól a testét. Megjegyzem, ez eléggé különleges varázslat.

– Azt nem is kétlem – válaszolta Jószerencse iszonyodva. – De mi történt volna veled?

– Bekerültem volna az ő haldokló testébe, és meghaltam volna. Cinkos egyike volt a megmaradt öt varázssárkánynak, és ő is megőrült már, akárcsak a többiek. Nézz le, Jószerencse – nézd, mekkora pusztítást képes véghezvinni akár néhány varázssárkány is...

Mostanra elérték a Kutat, pontosabban annak maradványait. A Délvég ivóvíztömegét évszázadok óta kordában tartó, nagyszerű sziklagát most szétrobbant, hatalmas tömege szétzúzott törmelékként, szomorúan borította a tájat, a felduzzasztott víz pedig elfolyt, csatlakozott a barlangokat elöntő, megduzzadt folyók áradatához.

A megsemmisült Kutat látva Jószerencse végre rádöbbent, hogy Délvégnek is vége.

A lángok keményen, magasan lobogtak, megvilágítva a világvégét, de Jószerencse úgy látta, hogy miközben mindent elemésztettek, egyben tisztítottak is, eltörölték a gyűlöletet, mely támasztotta őket. A vihar kiadta erejét, és a szárazföld belseje felé vonult tovább, nyomában pedig különös, váratlan béke zuhant a tájra.

Teher látta, hogy Főrend próféciája beteljesült, és a jövendölés igaza most harmattisztán csillogott a szemében. Délvég nem volt többé a sárkányoké. Halcyonnak tudnia kell Délvégről. Sikerrel kell járnunk, gondolta. El kell jutnunk hozzá!

Covamere délre van, a tengeren túl – kiáltotta oda a viharral együtt észak felé sodródó Jószerencsének.

– Az édesanyám... – tiltakozott Jószerencse.

– Most nincs időnk – nincs időnk!

Jószerencse nem válaszolt, csak kitartóan repült tovább északnak, és egyre jobban eltávolodott Tehertől.

Teher ott lebegett még egy ideig, és számba vette közös veszteségüket. Többet veszítettek, mint amennyit bármely sárkány megérdemelt volna, és még fiatalok voltak, alig fejlettek. Jószerencse most a saját édesanyja miatt aggódott, Teherre pedig az a veszély leselkedett, hogy egyetlen barátja és társa itt hagyja őt egyedül.

Elhatározta hát magát.

A haldokló lángok lassan kúsztak a halottak között.

Sem Jószerencse, sem Teher nem látott túlélőket, pedig voltak túlélők. Kevesen voltak és elgyengültek, de éltek és lassan összegyűltek a Kút iszapos maradványai körül.

– Gyermekeim – suttogta Pöröly az előtte kuporgó hat sárkánynak. – Bárcsak én is osztozhatnék a győzelmetekben.

Pöröly csúnyán bicegett, és alvadt vér borította testét. Megjelenése, viselkedése azé a sárkányé volt, aki kétségbeesetten harcolt a halál küszöbén, s csak kis híja volt, hogy nem tudott visszakerülni onnan.

Az illúzió tökéletes volt.

Kevés vérfolt volt azonban az övé, és egyik sem harcból származott. Egyetlen igazi sebe, a vágás a bal hátsó lábán csak felszínes volt, és Pöröly saját maga okozta a jobb hatás kedvéért. Fájdalmas bicegése cáfolhatatlanul valóságosnak tűnt, és elmesélt történetei mindenkit meggyőztek, hogy Pöröly hatalmas érdemeket szerzett a harcban.

A valóságban a harc legnagyobb részét a Kút falában lévő egyik üregbe rejtőzve nézte végig. Amikor a Kút összeomlott, Pöröly néhány kisebb karcolást és horzsolást szenvedett, de ettől eltekintve nem esett bántódása. A csata akkorra már csaknem véget ért, és a visszamaradó, kisebb csetepatékat könnyű volt elkerülni.

A szikla oltalmában még alvásra is jutott ideje. Az apró barlang gránitja éles volt és kemény – de szeretettel fogadta magába. Simogatta, csitította őt, és hideg ölelésében Pöröly a legördülő szikláról álmodott.

De a szikla most nagyobb volt, mint amekkorának korábban látta. Nem is a Délvégre rágördített szikla volt az, hanem hatalmas, morajló hegyomlás, mely egyetlen kővel kitámasztva a világ fölött lebegett, készen a zuhanásra, és csupán a sárkányra várva, aki felismeri erejét, elhúzza az utolsó követ, és pusztító útjára engedi a sziklazuhatagot. És az eredmény? A varázsosok teljes megsemmisítése, természetesen – nemcsak Délvégen, hanem az egész világon.

Pöröly álmaiban a szikla büszke volt és hatalmas, csak a parancsolójára várt. Élesen látta, halálosan fájdalmas részletességgel: mögötte egy hegy, azon is túl az alacsonyan járó, téli nap, körös-körül pedig jég. És Pöröly a részletekben azt is látta, hogy őhozzá hasonlóan mindez valóságos volt. Délre fekszik innen, gondolta.

Hat túlélő csoportosult köréje. Pöröly tekintete sorban végigvándorolt rajtuk. A nevüket ugyan megmondták, de tudta, ezeket hamarosan el fogja felejteni; az ő számára ezek csak sárkányok voltak. Tölgy, egy nehéz, lassú fejű sárkány, akinek az oldalát karmolások és égési sebek borították; Lánc és... Parázs? – testvérek, akik együtt küzdöttek, és sikerült porrá zúzniuk egy varázssárkányt; a negyedik nevét már elfelejtette, egy éles szemű tolvaj volt, aki kilopta magát a harcból, és ugyanúgy bujkált, mint Pöröly.

Ebből a négyből legalább ketten az övéi voltak, ezt Pöröly jól tudta. És az ötödik is: Üvöltő. Üvöltő teste szinte a felismerhetetlenségig összeégett, szárnya elszáradt falevélhez hasonlított, arcát iszonyatos hegek borították, de valahogyan sikerült életben maradnia, hogy jelentést tehessen imádott vezérének. Most tökéletes, kételymentes hűséggel nézett fel Pörölyre.

A hatodik sárkány pedig Berek volt.

Berek szorosan apja mellett állt. Teste mintha elérte volna a fizikai érettséget a harc hosszú órái során. A számos vágás és horzsolás viharvert kinézetet kölcsönzött neki, és több évvel idősebbnek láttatta, mint amennyi a testben megbúvó fiatal sárkány valójában volt. A hat közül egyedül az ő szemében fedezte fel Pöröly a függetlenség szikráját.

Berek, gondolta Pöröly, és valamilyen okból a név élesen világított az elméjében. Oda kell figyelnem erre az egyre.

Hatalmas veszteségeket szenvedtünk – kezdte gondos, előre kitervelt szózatát. Ezek a gyenge szellemsárkányok nem fogják megérteni, hogy miért volt szüksége Pörölynek a hegyomlásra. – Mindnyájan elveszítettük szeretteinket, és ezért a varázsosok a felelősek. A varázsosoknak kell ezért fizetniük. Mi alkotjuk majd a győztes hadsereg magját; felkutatjuk őket a világ minden zugában. Csak ezután nyugodhatunk meg újra.

De már beszéd közben is látta, hogy ezek a sárkányok nem törődnek a retorikájával. Aludni, pihenni akartak leginkább. A legjobb lesz hagyni őket.

– Testvéreim – mondta, és ugyanolyan fáradtságot tettetett, mint amekkorát a sárkányokon látott –, mindnyájan bátor harcosok vagyunk. Zárjuk hát a sorainkat, és aludjunk, mivel ma megszabadítottuk Délvéget a gonosztól. Az energiáink nemsokára megújulnak majd, és akkor elkezdhetjük nagy utazásunkat. Békét hozunk a varázsosoktól megszabadított világra.

Ahogy a holtfáradt harcosok boldogan lerogytak aludni, Pöröly gondolatai visszakanyarodtak Berekhez. Az ifjú sárkány még nem fejlődött ki teljesen, de széles válla, vaskos orra előjelezte a majdan előbukkanó, erőteljes felnőttet. Pöröly elhatározta, hogy a lázadás első jelére megöli Bereket. Addig mindenesetre a fiatal sárkány nyilvánvaló harci képességei hasznos eszköznek bizonyulhatnak még.

A jövő az útjára indult hát, és Pöröly lefeküdt katonái közé, hogy átaludja azt a keveset, ami még megmaradt az éjszakából. A szabad ég alatt feküdtek. A vihar elült, friss, lágy szellő simogatta a tájat. A felhők elvonultak, és délen újra megjelentek a csillagok.

Pöröly körülnézett: mindenhol pusztulás. Képzeletbeli sziklája a földdel tette egyenlővé a települést, és amikor Pöröly visszagondolt a feláldozott bébisárkányokra, élvezettel ízlelgette, hogyan tudott az a kicsiny erőszak ilyen csodás mészárlássá terebélyesedni.

A halál volt az ágyastársa azon az éjszakán, és Pöröly hitte, hogy ameddig kimutatja a hűségét neki, ő maga örökké élni fog.

Berek tompa volt és kába; csak annyit tudott, hogy újra együtt lehet az apjával, és ez jólesett. Tudta, hogy Pöröly őrült, és meglehetősen veszélyes... de ez a gond a holnapra tartozott.

Valami azonban a lelke mélyén lüktetett, és nem hagyta aludni. Odabent, abban a víz borította barlangban, amikor a társai halálukat lelték a sebesült sárkánnyal vívott harcban, Berek egy pillanatra arrafelé pillantott, ahol a folyó kavargó örvénybe szívta saját magát.

És mit látott?

Egy sárkány hánykolódott az árban? Egy ismerős arc küzdött, hogy a víz fölött maradhasson, amíg a folyó végleg magával rántja?

Jószerencse? Vagy az édesanyja szelleme volt az, megismételve halálos fuldoklását ebben a föld alatti barlangban?

Berek megrázta a fejét, mert képtelen volt mérlegelni a lehetőségeket. Jobb lesz felejteni, együtt maradni az édesapjával. Végre újra rátaláltak a kettejüket összefűző családi kötelékre, és a világon semmi sem vehette rá Bereket, hogy ezt újra elszakítsa. Túl sok a veszteség, gondolta.

A koránál idősebbnek látszó ifjú sárkány tehát szíve legmélyére űzte kétségeit, és szorosan átölelte szerencsétlenül járt édesapját. A hét sárkány közül ő aludt el utoljára.

Ha majd a varázsosokat eltöröltük a föld színéről, gondolta, miközben álomba sodródott, akkor az édesapám és én újra békében fogunk élni. És legalább arra a pillanatra hitt is ebben.

Amikor Teher utolérte Jószerencsét, az ifjú természetes sárkány egy megfeketedett hamukupac közepén üldögélt nem messze a település központjától. Nem nézett fel, amikor Teher leszállt melléje.

– Az otthonom – mondta Jószerencse, és körbemutatott az égett törmeléken, mely valaha sárkányfészek volt.

– Tudom – felelte Teher.

– Nincs itt; nem látok holttestet.

– Az édesanyád akárhol lehet. Megkereshetnénk, de...

Teher hangja elfulladt. Délvég füstölgő romjai minden szónál ékesebben beszéltek.

– ...de van egy küldetésünk – fejezte be a mondatot Jószerencse. Felnézett Teherre, és szemében könnyek csillogtak. – Életben van. Érzem.

Bizonyossága lenyűgözte Tehert. Ekkora meggyőződés ritka dolog volt egy természetestől. A szikrázó zsarátnokok különös fényeket villantottak Jószerencse szemében, és Teher olyan mélységet pillantott meg abban a tekintetben, hogy eltűnődött, vajon ki választott kicsodát erre a nagy útra.

Jószerencse súlyosan felsóhajtott.

– Találkozni fogunk még. Egy napon biztosan – mondta. – De most indulnunk kell.

Elkomorodott, és elhallgatott egy pillanatra, mintha távoli hangot hallott volna. Enyhe széllökés suhant el körülöttük, belekapott a fészek hamvaiba, és belesodorta őket az éjszakába.

– Elvesztettem Bereket – tette hozzá Jószerencse, ahogy szembefordultak a friss széllel. Tehernek nem jött szó a szájára, ezért csupán kinyúlt, és egyik szárnyával megveregette Jószerencse oldalát.

Valami felrobbant a távoli völgyben, és a robbanás szikrákat szórt az égre. Mintha csak erre a jelre vártak volna, az ifjú sárkányok felszökkentek a levegőbe, és Délvég parázsló romjai fölött dél felé szárnyaltak, túl a sziklákon, a tenger felé.

Covamere felé; Halcyonhoz.

Narancs fény kísérte őket, ahogy átsuhantak a csatamező fölött. A fény mélyvörössé változtatta Jószerencse fakóbarna bőrét, és miriádnyi apró fényszikrát szórt szét Teher poros, arany pikkelyeiről. Alant Délvég füstölgő roncsai izzottak, és Jószerencse úgy találta, nagyszerű színeket lát a pusztulásban odalent. A narancs és vörös tüzek élénken világítottak az éjszaka sötétjében, és életet sejtettek a halállal, fényt a sötétséggel és reményt a csüggedéssel szemben.

A hőség újra végigcsapott rajtuk, ahogy szántszándékkal alacsonyan repültek a harcmező fölött, hiába kutatva túlélők után. Aztán elhagyták a parti sziklákat, és a tenger levegője hidegen zuhant le körülöttük. Saját, belső tüzüktől fűtve gyorsan maguk mögött hagyták Délvéget, és nemsokára nem voltak mások, mint két pötty az éjjeli égbolton, két aprócska pötty, melyek egyre halványultak, és végül eltűntek.

2. RÉSZ

AZ AETHER-HÁGÓ

   6.

Fátyol

Az Aether-hágó olyan hely volt, melynek múltjáról többféle történet is szólt.

Az első történet arról beszélt, hogy sok-sok évszázaddal ezelőtt egy hatalmas troll hadúr hosszú szakadékot hasított az Alacsony-hegységbe, hogy utat építsen a déli, nagy Tört-hegységtől, minden trollok szülőhazájától az északi tengerekig, a trollok végső nyugvóhelyéig, Chaemen hideg földjéig. Azt beszélik, mindössze néhány napig tartott, míg az óriás Aether kivéste a szakadékot, hiszen azokban az időkben a természet ereje csekély volt, és más, hatalmasabb erők uralták a világot. Aether keményen dolgozott, iromba kezében porrá törte a sziklát, a kőport pedig délnek fújta, így születtek meg Szívfölde finom, szürke homokú tengerpartjai. A troll hadúr varázserőt viselt, és eme varázserő felett rettentő uralommal bírt.

Az Aether által kivágott járaton közlekedtek aztán a trollok. Fáradhatatlan, ősi utazók voltak ők. Az Aether-hágó és még sok ezer kisebb út segítségével beutazták az egész világot, és uralkodtak fölötte.

De az eonok gyorsan peregtek azokban az ősi időkben, és a világ már akkor is változni készült. Ahogy szülőhazájukat, a hegyeket lekoptatta az idő, úgy fogytak el a trollok is; a jeges Chaemen földjére menekültek, és lemondtak a tűzről, mely valaha megtöltötte ereiket. Hátra csak csontjaikat és földbe vésett munkájuk nyomát hagyták. A Hágót. A trollokat újabb utazók követték, aztán megérkeztek a sárkányok, és amikor letelepedtek itt, az Aether-hágó fellegvára újjászületett.

Az Aether-hágó varázssárkányainak megvolt tehát a maguk története.

A Hágó természetesei keveset tudtak erről, és ők egészen más történeteket meséltek. Ők nem trollokról, hanem egy hatalmas folyóról beszéltek, mely az évek hosszú során, fáradhatatlan munkával kirágta a Hágó puhább szikláját, és természetes utat nyitott a hegyeken át. Nem a trollok, hanem az időjárás szeszélyei alakították ki a miriádnyi barlangot és hasadékot, sőt egyesek szerint hatalmas jégfolyam vonult le északról, az simította el a kanyon alsóbb szintjeit. Ezek a sárkányok nem hitték el a trollokról és a tűzről szóló regéket, és helyettük más hősöket támasztottak: vihart és áradást, természetet és időt.

Egyik történetet sem lehetett bizonyítani, így hát mindkettő tovább élt.

Az Aether-hágó nem volt más, mint egy széles terület az Alacsony-hegységet északról délre átszelő, keskeny völgyszorosban. Az Alacsony-hegység hegyei nevükkel ellentétben meredekek voltak és szeszélyesek – ráadásul nagyon magasak –, és még a sárkányok is úgy találták, hogy tanácsosabb a szoroson átkelni, mint a csúcsok fölött repülni a hideg, kavargó, ritka levegőben.

Tágas, biztonságos hely volt ez, otthonos kiszélesedése a hegyet kígyóként átszelő, kanyargó kanyonnak. Sárkányok laktak itt, és Délvéghez hasonlóan az itteni kolónia is némileg kettéosztott volt, hiszen itt is külön létezett a természetesek és a varázsosok birtoka. De míg Délvégen mindig volt legalább egy kicsiny kapcsolat a két birodalom között, az Aether-hágónál a kétféle sárkánytársadalom teljes elkülönültségben élt – múltban és jelenben egyaránt.

A varázssárkányok az őseik által a kanyon szakadék keleti falába vágott barlangokban éltek. A fal csupasz volt és rideg, csak az olvadások vize táplálta vízesések, a szikla önnön repedései és csipkéi, valamint a varázsosok által bejáratnak és kijáratnak használt hét fekete lyuk tagolta kopár felszínét. Az itteni varázsosok a világ más pontjain élő rokonaikhoz hasonlóan ugyancsak visszahúzódóak voltak, és keveset törődtek szomszédaikkal, a nyugati fal természetes sárkányaival.

Ez a szemközti fal ellenben lankásabban, sok-sok sziklalépcsővel emelkedett, és a természetesek ezekre a lépcsőkre építették fel egymásba érő fészkeiket. Nemcsak a fészkek támaszkodtak egymásra, hanem maguk a sárkányok is: a Hágó természetesei szoros közösségben éltek, és segítették egymást. Tisztában voltak a nagy, szürke sziklára épített otthonuk sebezhetőségével, és legalább annyira elkötelezték magukat a közjó fenntartásáért, mint saját maguk és családjuk jólétéért.

A régebbi időkben csak varázsosok éltek itt, és a Hágó egyetlen varázsos kolónia volt, ahol szívesen pihentek meg a Szívföldén átvágó utazók. Nemes varázsosok uralkodtak az aranykorban, jóval a természetesek megérkezte előtt.

A változás alig észrevehetően kezdődött. Különös, csupasz és fakó sárkányok érkeztek, és letelepedtek a nyugati fal sziklái között. A varázsos tojásokból váratlanul hasonló, tompa és furcsa kicsinyek születtek. Nehéz volt őket varázslatok között felnevelni, és amikor végleg kiderült, hogy a picinyek nélkülözik a varázstehetség legapróbb szikráját is, ezeket a varázserő nélküli gyerekeket átküldték a hágó szemközti oldalán egyre nagyobb számban letelepedő rokonokhoz. A természetesek előítélet nélkül befogadták és sajátjukként nevelték fel ezeket a bébiket, így nemsokára a természetesek száma növekedni, a varázsosoké pedig apadni kezdett.

A világ változni készült.

És akárcsak Délvégen, a Hágónál is megértették a varázsosok, hogy a világ nem az ő irányukba fordul.

Visszavonultak hát az Aether-hágó meredek, keleti falát átfurkáló alagútjaikba, és a Hágó sárkányaira jellemző nyugodt, sztoikus módon elfogadták fajtájuk végső kihalásának fenyegető veszélyét. De ahogy teltek-múltak az évek, különös őrület szivárgott be a barlangokba, és senki sem tudta, hogy betegség szülte-e, vagy csak az elfojtott félelem. A valaha nemes lovagok a föld alatt paranoiássá és erőszakossá váltak, míg odakint a természetes kolónia virágzott és csakhamar el is feledkezett visszavonult szomszédairól. A föld alatt egyre növekedett a feszültség, és a varázsosok között kezdett elterjedni az a nézet, hogy valójában a természetesek azok, akik magukkal hozták az őrületet, és ezek a varázstehetség nélküli, otromba betolakodók okozzák a varázsos örökség pusztulását.

És hogy egyedül úgy kerülhetik el a végzetüket, ha elpusztítják a természeteseket.

Így szövetkeztek tehát, és ezáltal közelebb sodorták a Hágót ahhoz, hogy itt is megismétlődjön a Délvégről már jól ismert, szomorú történet. És ki tudja, hány sárkánykolónia élt még a világban, ahol hasonló forgatókönyv szerint zajlottak az események?

Ám a Hágó másmilyen volt.

A Hágó számára a sors valami egészen mást tervezett.

A Hágón átrohanó folyót Aethernek hívták az őt létrehozó vagy nem létrehozó troll hadúr után, és az Aether most hóolvadékkal felduzzadva, haragosan hömpölygött. A magasra nyúló, csupasz sziklafalak szürkeségét csillogó gyöngyszemekkel tarkázták tele a folyó itt-ott mélybe zúduló, zajos vízesései.

A sárkányok odafent éltek, távol a vízpermettől, de nem mentesülve az állandó zúgástól. Ott fent, a nyugati parton fészkek és utak és leszállóhelyek álltak, míg keleten csak láthatóan elhagyatott alagutak fekete bejáratai tátongtak egy olyan falban, mely inkább csonthoz hasonlított, semmint sziklához. Míg a nyugati oldalon szikrázott az élet, a keleti oldal halottnak tűnt.

A Hágó természeteseinek többsége azonban nem nagyon törődött a szomszédokkal. Miután a varázsosok eltűntek szem elől, a természetesek közül sokan azt is elfelejtették, hogy egyáltalán léteztek valaha. Volt helyette más gondjuk is.

Míg a varázsosok élete viszonylag könnyű volt – a barlangok nagyban hasonlítottak egymásra, és a mágia olyan csodákat is lehetővé tett, melyekről a természetes sárkányok még csak nem is álmodhattak –, addig a természetesek számára a Hágó zord körülményeket teremtett. Alig tengődött néhány növény: a szakadékon keresztülrohanó északi szél akadálytalanul süvített a fészkek között. Enni szinte csak halat lehetett, és azt is csak fáradtságos munkával tudták kihalászni a lenti, zúgó folyóból a kifejezetten erre a feladatra kiképzett halász sárkányok, akik ennek megfelelően jogosan örvendtek nagy tiszteletnek fajtársaik körében. Maga a szikla nem volt túl stabil, és hegyomlások gyakran megrongáltak vagy elpusztítottak fészkeket – sőt, alkalmanként sárkányokat is megöltek.

A környék tehát ellenséges volt, a természetes sárkányok mégis maradtak. Évente mindig elmentek néhányan, ők túl öregek vagy túl gyávák voltak a Hágóhoz, de a többség nem mozdult: a levegő tiszta volt és friss, és a hegyek illatát hordozta, a folyó pedig élénken szikrázott odalent; néhány sárkány számára úgy tűnt, mintha maga a Hágó is hatalmas élőlény lett volna.

Sőt, a veszélyek még jót is tettek, hiszen így létrejöhetett egy egészséges, gazdag és egységes sárkányközösség. Egy olyan társadalom, mely igazán törődött a tagjaival. Ahol szeretet uralkodott.

A Hágóhoz hű természetes sárkányoknak ez volt az egyetlen otthonuk; számukra ez volt a világ középpontja.

A Hágó sárkányai sok tekintetben hasonlítottak egymásra, és Fátyol nem különbözött tőlük – a felszínen legalábbis. Lelke mélyén azonban több dolog rejtőzött, mint amennyi a puszta túléléshez feltétlenül szükséges volt. Fátyolnak ugyanis volt egy titka.

Nem titkolta, hogy érdekelte a mágia; a barátai gyakran viccelődtek is azzal, hogy Fátyolt minden varázslatos dolog vonzotta. Fátyolt azonban rendszeresen meglátogatta egy álom, és ebben az álomban átrepült a kanyon túlpartjára, és besuhant a hét alagútbejárat egyikén. Álmában napokig kutatott odabent a sötétségben, és nem talált senkit és semmit. Ilyenkor mindig felébredt, és sajgott a szíve.

Íratlan törvény volt a természetes sárkányok között, hogy tilos az alagútbejáratokhoz repülni. A legtöbb sárkányt az alagutak nem is érdekelték, de néhányan, különösen a fiatalabbak és különösen Fátyol úgy találták, hogy azok a tátongó, fekete lyukak mágikus vonzerővel bírnak. Ezek az ifjoncok merev áhítattal bámulták az alagútbejáratokat, és vártak, vártak, hogy megpillantsák akárcsak egy pillanatra is azt, amit az alagutak rejtettek: a varázssárkányokat.

Így aztán új, nem hivatalos időtöltés született. A lyukfigyelés.

Az este, az iskola és a vacsora közti időszak volt a legalkalmasabb, amikor a nap már elvonult, és az égbolt sötétedni kezdett. A kíváncsi ifjoncok ilyenkor felsorakoztak a nyugati fal sok sziklateraszának egyikén, és csak ültek és bámultak. Általában semmit sem láttak, de alkalmanként, néhanapján...

Fátyol rendszeres – ha nem éppen megszállott – lyukfigyelő volt, csakúgy, mint öccse, Szilárd.

Külsejük alapján nehéz lett volna megmondani, hogy ők ketten testvérek. Szilárd váltig hangoztatta, hogy ő „erős testfelépítésű”, de a valóságban kövér volt. Édesanyja viccesen szokta mesélni a barátainak, hogy Szilárd milyen hatalmas csecsemőnek született, és nevéhez méltóan kitartóan ragaszkodott az állandó evéshez, hogy bebizonyítsa, milyen hatalmas felnőtt is lesz majd belőle. Fátyol ezzel szemben vékony és könnyű volt, akárcsak a neve. Szilárd jól látta, milyen gyönyörű sárkánnyá fog érni a nővére, és ez a felismerés ifjú szívét a szeretet és a féltékenység közötti állandó harc színterévé tette. Egyrészt életét is feláldozta volna, hogy megvédje Fátyolt, másrészt irigyelte nővére könnyed báját és puha érintését. Az édesanyjuk Szilárddal foglalkozott többet, de Szilárd gyanította, hogy lelke mélyén mégis inkább a lányához vonzódott.

Ami Fátyolt illeti, ő azzal az egyszerű közvetlenséggel szerette öccsét, ami minden egyéb cselekedetében jellemezte őt. Ha létezett sárkány, mely igazi gyermeke volt a magasan fölöttük fehérlő, hófödte hegycsúcsokról a Hágóba áramló tiszta levegőnek, akkor ez a sárkány Fátyol volt. A szép arcú és ügyes szárnyú Fátyol után sokan megfordultak, hiszen bőre természetes létére meglepően sokféle színben tündökölt. Hátát és szárnyát okker és vörös foltok díszítették, földszínek, melyek mások voltak, mint a varázsosok rikítóan szikrázó színei.

Azon a nyári estén, az elhaló napfényben Fátyol szinte ragyogott.

Fátyol úgy képzelte, hogy finom színei is kifejezték természetadta vonzódását a varázsos lények iránt. Kedvenc lyukfigyelő helyén kuporogva lenézett a szakadékba, és megbámulta a lenti ködben robajló számos vízesés egyikét.

Ezüst nyilacskák villogtak ide-oda a vízpermetben: játszadozó vízitündérek kergették egymást a szél hátára kelt habokban. Fátyol felismerte közöttük Hangyácskát és Törpikét, mert bár a nyelvüket nem beszélte, néhány arcot és nevet azért ismert. Úgy tűnt, a vízitündérek általában megértették, amit mondani szokott nekik. Találkozásaik azonban mindig rövidre és bosszantóra sikerültek, mivel a tündérek annyira csöppnyiek voltak és annyira fürgén mozogtak, hogy Fátyol szemmel is alig bírta követni őket, és akkor az apró lények magas, cincogó-fütyülő hangjáról még nem is beszéltünk.

Lehet, hogy varázsosok vagytok, gondolta Fátyol, de azért még nem kellene ennyire sajtkukacnak lennetek.

A tündérek mágiája földi társaikhoz hasonlóan lágy volt és gyöngéd. Lélegeztek a víz alatt, énekeltek a köveknek, és gyógyító varázslatokat szőttek. A mágiájuk földmágia volt, kedves és hűs, más, mint a varázssárkányoké.

Mint a tűz mágiája.

– Négyféle varázs létezik – mondta egyszer Fátyol édesanyja egy csoport gyerkőcnek az egyik tanórán. Fátyol megbabonázva figyelt; Szilárd csöndesen horkolt. – Ez a négy azonban igazából csak kettő. Az első három a föld, a levegő és a víz mágiája, melyek igazából mind földvarázsok. A földvarázs az anyaföld mágiája, a világunké, az óriásoké és tündéreké és nimfáké és földi lényeké. A földmágia erős és gyöngéd, ritkán okoz kárt. A negyedik mágia a tűzvarázs. Ez a rokonaink, a varázssárkányok mágiája. Más, mint a többi, mert bár ez is lehet jóságos, a földmágiától eltérően azonban ezzel szörnyű rombolást lehet okozni. És a földmágiától eltérően a tűzvarázs nem ehhez a világhoz tartozik; a tűzmágia a Tartomány mágiája.

– Mi az a Tartomány? – kérdezte Fátyol.

Édesanyja szeme elködösült.

Mindegyik sárkánygyermek türelmetlenül várt, hogy Fátyol édesanyja megadja a választ. Nem így Szilárd, aki panaszkodni kezdett, hogy már késő van, nagyon késő... és az osztály szétszéledt.

Odahaza Fátyol megkérdezte az édesanyját:

– Csak a sárkányok tudnak tűzmágiát használni?

– Valaha voltak mások is – szólt a felelet –, de úgy tűnik, ők már nem léteznek! Úgy beszélik, a trollok voltak az elsők, mivel ők a tűzből születtek és a jégben pusztultak el. Úgy vélem, még őelőttük is voltak mások, de ők nem ehhez a világhoz tartoztak.

– Akkor a Tartományhoz talán? – kockáztatta meg Fátyol.

Édesanyja a lányára emelte tekintetét, és tudta, mi fog következni. Fátyol ezt biztató jelnek értelmezte, és azonnal megkérdezte:

– Mi az a Tartomány?

– Mennyi kérdés – sóhajtott az édesanyja. Szemében ugyanaz a ködös tekintet jelent meg, mint korábban, amikor Szilárd olyan durván félbeszakította az órát. Mintha megborzongott volna.

– Kíváncsibb vagy, mint az öcséd, az biztos – felelte nagy nehezen. – A Tartomány? Nos, azt közülünk senki sem tudhatja – mármint a természetesek közül. A legtöbb, amit mondhatok, hogy a Tartomány egy hely, egy olyan hely, ahová mi nem juthatunk el, a varázssárkányok viszont igen. És ezen a helyen lakozik a tűz.

– Az a tűz, ami a tűzmágiát csinálja?

– Igen, úgy vélem.

Aztán Fátyol édesanyja megcsóválta a fejét, és magára hagyta a lányát, hadd tűnődjön, vajon kik lehettek a tűzmágia ezen ősi urai, és vajon miféle hely lehet ez a Tartomány. Attól a naptól kezdve a tanóra emlékei kitöltötték a sárkánylány ifjú életét, és Fátyol még jobban elkötelezte magát a lyukfigyelésnek, mígnem az csaknem mániájává vált. Ha a keleti fal alagútjaiban megpillantott egy arany vagy ezüst villanást, a teljes napját kész volt figyelő helyén tölteni. Szilárd általában hamar elunta magát, de azért maradt, mert Fátyol is maradt. Fátyol képes volt napokig várni, hogy megpillantsa akár a legkisebb mozgást is a homályban, bármit, ami bizonyíthatta, hogy a varázssárkányok valóban odabent éltek a hegy gyomrában. Közel a Tartományhoz. A tény, hogy a varázssárkányok elhagyták a kinti, nagyszerű világ csodáit a föld mélyének csodái miatt, csak egyetlen dolgot jelenthetett: azt, hogy sokkal nagyobb csodák lakoztak a Tartományhoz közel. Sőt, magában a Tartományban!

Nemrégiben egy izgalmas napon a folyó nyugtalanul hánykódott ágyában, és Fátyol a kanyont belengő ködben látni vélt egy halvány, szellemszerű lényt... egy csodálatos, elegáns leányt, akinek tiszta fehér szárnya és karcsú, törékeny alkata volt, és aki alig lehetett idősebb Fátyol tíz événél...

– Átrepülhetnék – suttogta magának Fátyol. – És beszélgethetnénk és játszhatnánk és megtanulhatnánk egymás nevét!

De a köd megsűrűsödött, és Fátyol új barátja eltűnt az alagút sötétjében. Nem is varázssárkány volt, csak egy megfoghatatlan fantom.

De Fátyol továbbra is arról a napról álmodott, amikor varázsos és természetes együtt fog repülni, ha csak rövid időre is. Ez volt az ő titkos álma.

Aztán ugyanazon a nyáron, egy másik nap estéjén Fátyol újra a keleti falra lassan rákúszó árnyakat és a fölöttük lebegő szürkületet leste. A vízitündérek fürge lazacokként felszaladtak a folyón, az éjszaka pedig gyülekezni kezdett a kanyon mélyén. Szilárd mocorogni kezdett Fátyol mellett.

– Éhes vagyok – nyögte.

– Unatkozol – javította ki Fátyol. – Csak azért hiszed, hogy éhes vagy, mert unatkozol.

– Menjünk haza.

– Csak még egy kicsit – nógatta Fátyol. – Talán látunk valamit.

– Hah! Ha látunk valamit, akkor én...

Szilárd elharapta gúnyos megjegyzését, és felnézett az égre. Az égbolt sötétségbe fordult keleten, és a hegy mintha újabb csúcsot növesztett volna arrafelé.

A keleti szikla egy része szemük láttára levált a halványabb, csipkés peremű hegycsúcsról, és zuhanni kezdett feléjük, akár egy alkonyaton áthasító, kőkemény árnyék, egy égboltról aláhulló, fekete éjdarab. A jelenés hangtalan puhasággal leszállt a varázsosok legnagyobb alagútbejárata előtti sziklaperemre. És Fátyol rájött, hogy egy sárkányt lát.

A sárkány körvonalai alig látszottak. Erőteljes szárnya alól mintha túl sok láb nyúlt volna ki. Mint egy póknak.

És fekete volt. Tökéletesen fekete.

És gyönyörű is volt.

Karomhoz hasonlító feje megmozdult és feléjük fordult. Jellegtelen, sárga szeme jelentette az egyetlen színfoltot az éjfekete testen, és ez a hideg tekintet most egyenesen őrájuk meredt. Fátyol lelapult a sziklára, és Szilárdra sandított. Szilárd dermedten, rettegve állt. Fátyol hallotta az idegen sárkány sima, súlyos lélegzését, és úgy érezte, ez a csöndes suttogás sóhajonként szívja ki belőle a melegséget.

A fekete sárkány megfordult, hogy belépjen az alagútba. Egy kurta pillanatig szélesre tárta szárnyát a sziklafal előtt, és úgy tűnt a világ számára, mintha ő maga lenne az alagút. Aztán a két rettenetes szárny összecsukódott, és a sárkány eltűnt a hegy gyomrában.

Fátyol csak most döbbent rá, hogy egész idő alatt visszatartotta a lélegzetét, így muszáj volt nagyokat sóhajtania. Lassan lecsillapuló szívdobogással magához ölelte az öccsét. Mindketten remegtek, de Fátyol kipréselt magából egy halvány mosolyt, amikor látta, hogy az öccse hiába küzd, hogy megjátssza a bátort.

– Ez egy...? – nyögte Szilárd.

– Varázssárkány volt? Igen.

– Olyan... – dadogta Szilárd. – Olyan... nagy volt!

– De nem mindegyik ilyen – felelte Fátyol. – Nem kell beijednünk.

De mindnyájan ilyennek látszódhatnak, ha akarnak, gondolta hozzá. A varázssárkányok olyannak látszanak, amilyennek akarnak. Még akár ilyennek is: rémisztőnek, de egyben mégis... csodálatosnak!

Nem is ijedtem be – hadarta Szilárd, és széles mozdulattal eltolta magától Fátyolt. – Végeredményben sárkányok ők is. Nem félek tőlük.

Fátyol pajkosan megveregette az öccse hátát.

– De te megvédesz engem, ugye, Szilárd?

– Hát persze – jött a kiszámítható felelet.

Szilárd megdöngette a mellét, és büszkén lépdelve elindult hazafelé. Fátyol meglátta benne a szeretet és irigység azon furcsa keverékét, ami miatt annyira szerette az öccsét. És bár a szeretet melege kitöltötte a lelkét, szívébe mégis belemart egy vékony jégcsap. Mi volt ez a sárkány? Egy idegen, utazó varázsos ideérkezett. Miért?

Elhatározta, hogy másnap reggel majd beszél a szüleivel a különös jövevényről. Megfordult, és a leselkedőhelyükre vezető, sekély árokban elindult vissza a bonyolult ágszövevény felé, mely az otthoni fészkét jelentette. A csillagok fénye tompán világított ezen az éjjelen, és foltokká változtatta a tárgyakat, árnyékokká az árnyékokon belül. Fátyolnak úgy tűnt, mintha minden élesség, minden kontúr eltávozott volna a világból, és a dolgok puszta ködalakokká változtak volna. Sárkányok mozogtak a látóterében, de ezek nyers, otromba alakok voltak csupán, felismerhetetlenek, mint akiket durva agyagból gyúrtak, és még nem kapták meg a nevüket. A szél elült, és a dermedt, mozdulatlan levegő csak még jobban nyomasztotta Fátyolt.

A sárkánytelepülés ijesztően tompának tűnt a számára. Szinte nem is volt valóságos.

Mintha lassan kővé vált volna.

Fátyol hirtelen ráeszmélt, hogy valami rettenetes dolog fog történni, valami, amit ő nem fogalmazhatott meg, de amiről a többi sárkányt értesíteni kellett. De ahogy átlépte otthona küszöbét, és látta, hogy a szülei csak később fognak megérkezni, és Szilárd már alszik is, sietségéből leadott egy kicsit. A szíve a kinti világ tompaságával dobogott, és Fátyol megadóan úgy döntött, a hírek elmondása várhat másnap reggelig.

De mielőtt a hajnal megérkezhetett volna, az éjszaka nappallá változott, és tűz lövellt ki a varázsosok hét alagútjából. Az Aether-hágó természetesei pedig megtudták, hogy a rémület megkezdődött számukra.

Megtudták, hogy a Fekete Sárkány megérkezett.

   7.

Szívfölde

Délelőtt volt, az óceán végeláthatatlanul nyúlt el alattuk, és Jószerencse minden porcikája sajgott. Az előző éjjel eseményei már most távolinak, valótlannak tűntek.

Különös egy páros vagyunk mi, gondolta.

Varázsos és természetes, mindkettő sárkány, mégis különböztek egymástól, mint nappal az éjszakától. Jószerencse teste rugalmas volt és áramvonalas, Teheré pedig szögletes és ügyetlen; Jószerencse szárnya masszív volt és erőteljes, Teheré elképesztően kicsinyke; Jószerencse a testével repült, Teher az elméjével.

Teher egyszer elmesélte, miféle varázslatokat kell megtanulni ahhoz, hogy a testet a hagyományos varázsos alakúra lehessen formálni.

– Megtanuljuk, hogyan növesszünk új lábakat, és a szárnyunkat hogyan helyezzük át a hátunkra – magyarázta. – Aztán fémes színt viszünk a bőrünkbe és a pikkelyeinkbe; a lehetséges árnyalatok száma végtelen.

– Tehát ha nem lenne mágia, te is úgy néznél ki, mint én? – kérdezte Jószerencse kíváncsian.

– Igen. De tudod, ez is csak része annak, ami manapság történik. Valamikor a varázssárkányok még varázssárkánynak születtek. Mostanában küzdenünk kell, hogy megtartsuk az alakunkat. És a mágiánk sem olyan erős már, mint régebben; keményebben kell izzadnunk, hogy fenntartsunk egyszerűbb varázslatokat.

– A mágia így is romhalmazzá változtatta Délvéget.

– A mágiával könnyű pusztítani, különösen tűzvarázzsal. Az építő mágia azonban napról napra nehezebbé válik, és nemsokára teljesen elérhetetlen lesz. Főrend azt mondta, hogy még maga a Tartomány is zsugorodik.

– Mi ez a Tartomány? És miért történik mindez?

Teher összeráncolta a homlokát.

– Főrend azt mondta egyszer: „A világ leveti a bőrét.” Talán a varázssárkány faj a világ bőre.

– Nagyon vidám. De mi a helyzet ezzel a „Tartománnyal”? Ez az, amit tudni akarok.

– Erről nem engem kell kérdezned – válaszolta Teher hirtelen.

Hangjából fájdalom csendült ki. Aztán csönd ereszkedett kettejük közé, s csak a szél susogása hallatszott a szárnyuk körül. Jószerencse leküzdötte vágyát, hogy tovább erőltesse a témát.

Nemsokára vékony, szürke, lebegő vonal jelent meg a láthatáron, és a szárazföld ígérete új erőt adott a fáradó izmoknak. A szürke sáv kínkeserves lassúsággal közeledett.

Hátuk mögül már régóta eltűnt az otthonukat jelentő, keskeny földsáv; előttük állott a jövő, és ez a jövő jelen pillanatban nem volt más, mint egy kanyargós, homokos tengerpart, néhány ezer fájdalmas szárnycsapásnyi távolságra. Minél közelebb értek hozzá, Jószerencse annál inkább úgy érezte, Délvég nem létezik többé.

Aznap később a két sárkány leheveredett egy nem túl mély, fákkal ritkásan tarkított folyóvölgy lejtőjére. Jószerencse érezte, hogy izmai a pihenéssel egyre jobban elnehezülnek, és már kezdett belenyugodni, hogy itt töltik az éjszakát is.

– Nem tudunk már többet utazni ma – mondta. Könnyűnek érezte a lelkét, és nem tudta az okát. Társa az oldalán feküdt, és a mélykék égbolton egymással fogócskát játszó felhőket bámulta. Amióta földet értek, a szél felerősödött, és Jószerencse csak remélni tudta, hogy nem lesz belőle újabb vihar.

– Hogy hívják ezt a vidéket? – kérdezte. – Ez is sziget, mint Torr?

– Nos – felelte Teher –, a helyi nevét nem ismerem, de Főrend Szívföldének szokta nevezni. Hatalmas kontinens ez – sokkal nagyobb, mint Torr –, és át kell rajta vágnunk, hogy Covamere-be jussunk. Gondolhatod, nem lesz könnyű út.

– Milyen messze van Covamere?

– Nyolc vagy kilenc napnyi kiadós repülésre, ha a szél kedvez, de azt mondják, Covamere körül kietlen és hideg a táj. Szerencsénk van, hogy nyáron utazunk.

Teher szavaira rácáfolandó, a szél végigsuhintott a környező fákon, leveleket szórva a két sárkány köré s a völgy mélyére.

– Közeleg az ősz. Talán már a tél is úton van – jegyezte meg Jószerencse. – Erről jut eszembe, némi ennivalót kellene keresünk még napnyugta előtt.

Teher ásított egyet, és kinyújtózkodott.

– Mihez lenne nagyobb kedved? – kérdezte. – Vadászni vagy tábort verni?

– Élnek nyulak Szívföldén?

– Nyulak is és sok másfajta lény is – felelte Teher rejtélyesen. – Menj csak. Hamarabb felépítem az alvókunyhót, mint ahogy te megérzed a vacsora illatát.

Ezekkel a szavakkal matatni kezdett az aljnövényzetben, így Jószerencsének nem maradt más dolga, mint talpra állítani fáradt testét, és zsákmány után kutatva elindulni a hegyoldalban.

A völgy enyhén ívelt, és egyik végén jókora hegy határolta. Jószerencse nem sokat törődött a látvánnyal; a hegyet csak különös, elnyújtott formája miatt vette észre egyáltalán. Sokkal inkább arra koncentrált, hogy szagot fogjon.

Másmilyen volt errefelé a levegő. Délvég lankáin az egér, a nyúl és a hangafű illata mögött mindig ott húzódott a só és a sárkányok szaga, a település felől szivárgó, jellegzetes parfümillat. Olyan illat volt ez, melyet Jószerencse önmagában sosem vett észre, de rettentően hiányolta most, hogy itt kuporgott ezen az idegen hegyoldalon, s olyan levegőt lélegzett be, melynek nem kölcsönzött életet a sárkányok illata.

Nincs is itt élet, gondolta, és megpróbálta felébreszteni magában a keserűséget.

De csak üres növényillatot szagolt, és csak zöld hegyeket látott – a háború emlékei csökönyösen a távol ködében maradtak.

Mi történt velem? Hová lett a fájdalmam?

Barna szőrcsomó suhant át a látómezején, és Jószerencse a vadász ösztönös reflexével utánaugrott. Hamar eltűnt a bozótban, elméjét hálásan kitöltötte a táplálék képe.

Nem telt bele sok időbe, máris öt nyulat fogott. Ennyi elég lesz ma estére, gondolta, és várakozóan korgó gyomrával visszaindult a táborhelyük felé. Levágta a folyópartra vezető ösvény kanyarulatát, majd besurrant egy bokor mögé, hogy titokban kikémlelje, mi zajlik a parton.

Teher takaros kis tornyot épített a tűzifából, majd hátrahúzott nyakkal megállt előtte. Hirtelen minden figyelmeztetés nélkül kitátotta száját, és sárga lánggombolyagot lehelt a farakásra. A fadarabok csattogni, recsegni kezdtek, amint a tűz körülölelte őket. Kis idő múlva az egész farakás vígan lángolt, a tűz szikrákat szórt az ég felé, és halvány füstfelhőbe burkolta Tehert.

Jószerencse egy pillanatig arra gondolt, hogy Teher a legeslegidegenebb teremtmény, akivel életében eddig találkozott, de ez a pillanat hamar elmúlt, és attól kezdve már csak a barátját látta egy nagy tábortűz előtt. Kicsit gyerekesnek tartotta a leskelődést, kilépett hát a bokor mögül, s elindult a barátja felé.

– Miért gyújtottál tüzet? – kérdezte illedelmesen, és büszkén leterítette zsákmányát a földre.

– Ha velem utazol, Jószerencse, meg kell ismerkedned a főtt étel élvezetével!

Jószerencse ámulva nézte, amint Teher a fogával felemelte az egyik nyulat, majd fejének egyetlen mozdulatával feldobta a levegőbe. Amikor újra elkapta, a nyúl már meg is volt nyúzva. A lenyúzott bőrruha halk tottyanással Jószerencse lába előtt landolt a földön.

– Főzővarázslat – magyarázta Teher. – A sárkány először ezt tanulja meg. Persze ez a hajigálás egy kicsit túl extravagáns, de ha kíváncsi vagy a véleményemre, szerintem az egész szakácsművészetnek ez a lényege.

Az öt nyúl hamarosan megnyúzva és kikészítve olvadozott a tűz fölött. Jószerencse életében először szagolt főtt ételt, és úgy döntött, lehet, hogy a mágia egy kicsit idegen dolog, de az eredménye kétségkívül kellemes illatú.

– Mindig ezt csináljátok – mármint, hogy megégetitek az ennivalót?

– Általában – felelte Teher. – Szerintem neked is tetszeni fog.

Tetszett bizony. A étel állaga és aromája annyira különleges volt, hogy Jószerencse alig bírta megállni, hogy ne egyetlen falásra nyelje le az egész adagját. De Teher figyelmeztette, hogy egyen lassan, és élvezze ki az ízeket, Jószerencse pedig vonakodva elismerte, hogy talán mégiscsak megéri a dolog. Jóízűen megvacsoráztak, friss folyóvizet ittak utána, s végül kényelmesen elnyújtóztak a vízpart puha füvén.

Leszállt az éj, és hideget hozott, Jószerencse pedig a tűz újabb előnyével ismerkedett meg. Az ő fajtája mindig is rettegett a tűztől, de a meleg lángok most otthonosan ropogtak, és Jószerencse felismerte, hogy mindezen előnyök furcsa módon olyan forrásból érkeztek, melytől mindig is félt.

Teher két fészket épített – lapos, tető nélküli ágyat Jószerencsének, és zárt burkot saját magának –, de egyelőre mindkettejüket elkerülte az álom, ahogy ott feküdtek a tűz mellett. Beszélgetni kezdtek Délvégről, megpróbálták maguk elé idézni elveszített világukat, de ez a világ is elbújt előlük. Egyikük sem tudta élesen elméjébe idézni a rettenetes éjszaka eseményeit. Az emlékek elmosódtak és elugrattak előlük, a beszélgetés pedig minduntalan más témára terelődött. A küldetésükre. Jószerencse eltűnődött azon, vajon Teher miért éppen őt választotta társául.

– Igazából nem én választottalak – ismerte be Teher. – Főrend mondta, hogy menjek el egy megadott helyre egy megadott napon, és várjam meg ott az első, arra járó sárkányt, ez a sárkány pedig te voltál. A telihold éjszakáján el kellett vinnem téged a Nagyterembe, és hát, a többit már tudod. Meglepődtem, amikor ketten bukkantatok fel... de ahogy elnéztem, Berek is hasonlóképpen érzett.

– De honnan tudta Főrend?

– Főrend olyan dolgokat is látott, amiket más sárkányok nem, még más varázssárkányok sem. Szerintem ő egy kicsit még a jövőbe is belelátott.

– Mesélt neked valamit Szívföldéről?

– Azt mondta, itt erősebb volt a mágia, mint a mi kis szigetünkön. Ezért is Covamere a végső célunk – a rothadás még nem ért el odáig, legalábbis Főrend úgy vélte.

Rovarok zümmögtek a hideg éjszakában, és Jószerencse megborzongott.

– Úgy érted, hogy ott még több varázssárkánnyal fogunk találkozni? – kérdezte idegesen. A varázsosok iránti bizalma az utóbbi időkben jelentős mértékben megcsappant.

– Kétségkívül. És más varázslényekkel is.

Teher ásított, és feltápászkodott a földről, hogy aludni térjen, de Jószerencse nem hagyta annyiban a dolgot.

– Mit értesz azon, hogy „más varázslényekkel is”?

– Nektek is vannak legendáitok – mondta Teher, és elnyomott egy második ásítást. – Azok a dolgok, amelyekről ma már csak a legendáitok szólnak, valamikor régen léteztek Torr szigetén. De itt, Szívföldén, ezek a legendák még mindig valóságosak. Talán. Legalábbis remélem, hogy a mágia errefelé még mindig eleven.

Ezekkel a szavakkal faképnél hagyta a bosszús Jószerencsét, és elvonult alkalmi alvóburkába.

Jószerencse még egyszer, utoljára végignézett a völgyön. Ismét észrevette a különös formájú hegyet, mely a csillagfényben most már csak alig látszódott; és mintha az alakja is megváltozott volna – másmilyen lett a körvonala. Jószerencse fáradtan megcsóválta a fejét, és lerogyott a fészkébe.

– A föld csak nem mozog – motyogta magának, aztán elaludt.

Teher éjnek évadján rázta fel Jószerencsét.

– Mi a...? – kezdte Jószerencse, de a száját betapasztotta egy arany szárnyvég.

– Sss!

A köd leülepedett, s előbukkant a hold, Teher teste pedig furcsán szellemszerűnek tűnt a különös megvilágításban. Jószerencse álmos szemét dörzsölgetve vonakodva elindult társa után a folyópart felé.

– Remélem, jó okod volt rá, hogy felkeltettél – morogta magában.

– Az bizony – mosolygott Teher. – Emlékszel, amit az előbb mondtam más varázslényekről?

– Ja, csak erről van szó? Annyira azért nem volt fontos kérdés, hogy...

– Csönd. És figyelj.

Teher végigmutatott a völgyön.

A hegy eltűnt.

Jószerencse pislogott egyet, és nem akart hinni a szemének. A völgy most kétszer olyan hosszú volt, mint korábban, és a holdfényes éjszakában is alig-alig kivehető, távoli hegylánc szürke vonalában végződött. A különös hegy nyomtalanul eltűnt.

– Varázshegy? – suttogta.

– Úgy is mondhatjuk.

A talaj hirtelen megremegett a lábuk alatt. A mély, brummogó remegés felkúszott a testükön, és megvacogtatta a fogaikat. Hullámgyűrűk fodrozódtak a folyó felszínén, és a fák egyszerre rezdültek meg.

– Gyere! – suttogta Teher, és tuszkolni kezdte Jószerencsét fölfelé a lejtős folyóparton.

Az éjszaka hideg volt, és a sárkányok holdárnyéka hosszan elnyúlt a földön. Teher és Jószerencse csöndesen felkúszott a lejtőn.

– Mi történik? – kérdezte Jószerencse.

– Nem tudom. Csak találgatni tudok. Főrend beszélt nekem egy keveset az ilyesmikről. Földmágiának nevezte. Torr szigetén nincsen ilyesmi, de errefelé...

Újabb remegés rázta meg a földet. A lehullott levéltakarót zöld gyep váltotta fel, ahogy a két sárkány maga mögött hagyta a fasort, és felért a völgyet keretező hegy gerincére.

– Lapulj le – figyelmeztetett Teher.

– Veszélyben vagyunk?

Újabb erős dobbanás következett, mely ezúttal hallható is volt. Vékony porréteg ugrott fel a földről, hogy kavarogva újra visszaereszkedjen.

A két sárkány lekuporodott a hegygerinc mögött. A tompa puffanások szabályos időközönként hallatszottak. A töredezett hegygerinc fölött a hold halvány korongja lebegett, fénye varázsos ragyogásba vonta a tájat. Holdsugarak szikráztak az éjszakában, mint holmi hatalmas tűz megfagyott lángjai.

Ahogy a két sárkány egyre feljebb emelte a fejét, úgy ereszkedett le látómezejükben a hegygerinc. A hegyen túl újabb völgy tárult fel, melynek alján lapos, feszes síkság terült el; a láthatár ködében távoli hegyek szellemei kísértettek. A széles gyűrű övezte hold úgy tekintett le rájuk, akár egy gigászi szem.

A síkság közepén halvány bőrű földóriás állt. Jószerencse tíz fahossznyira becsülte a magasságát. Fatörzshöz hasonló, masszív lába szilárdan támaszkodott a talajon, izmos vállát pedig megfeszítette, amint lehajolt, hogy felemeljen egy hatalmas sziklát a lábánál magasodó halomból.

Ennél különösebb lényt Jószerencse még álmában sem látott. Eltűnődött, vajon Berek mit szólt volna eme varázskolosszus láttán. Teher furcsán festett ugyan, de ő legalább jól felismerhetően sárkány volt. Ez a hátsó lábán bizonytalanul egyensúlyozó, csupasz bőrű, hosszú, barna hajú földóriás azonban egészen más kategóriába tartozott. Lapos holdarca eltorzult az erőlködéstől, amint a vállára emelte a hatalmas sziklát.

Aztán nagy szusszanással feldobta a levegőbe. A sárkányok tátott szájjal bámulták, amint a tíz sárkánynál is jóval nagyobb gránittömb könnyedén pörögve emelkedik az égnek, majd megtorpan egy pillanatra, s csattanó puffanással nekirohan a földnek, ugyanolyan rengéshullámokat robbantva körbe, mint korábban.

Az óriás körül széles ívben hasonló sziklák hevertek, és jól látszott, hogy ha végez a munkájával, szabályos sziklakör fog kialakulni a földön. Hatalmas kéz emelkedett fel, hogy hegyoldalnyi homlokot töröljön meg, s verejtékcsöppek záporoztak a ködbe.

Teher égnek emelte tekintetét, ahogy Jószerencse feltette az elkerülhetetlen kérdést.

– Mit csinál?

Jószerencse vég nélküli kérdezősködése hízelgett neki, de egyben zavarba is hozta; Főrend nem készítette fel arra, hogy bölcs tudóst kell játszania. Ezzel egyidőben azonban felébredt a büszkesége is, mely azt diktálta, hogy legalább próbálkozzon meg a látszat megőrzésével.

– Az óriás, ööö, sziklákat dobál körbe – magyarázta okosan.

A lény felemelte a fejét, mintha hallgatózna. A két leselkedő lelapult a fűbe, így a köd eltakarta őket.

– Szerinted meghallott minket? – következett Jószerencse újabb kérdése.

Teher számot vetett magában, hogy büszke legyen inkább, vagy őszinte, s végül úgy döntött, hogy hosszú távon az őszinteség a könnyebben járható út.

– Jóllehet nem szívesen ismerek be ilyesmit, de ha őszinte akarok lenni, el kell mondanom, Jószerencse, hogy jóval kevesebb tudással rendelkezem a földóriások füléről, mint magukról a földóriásokról. Mindössze annyit tudok biztosan megmondani, hogy honnan jönnek.

– A hegyből! – suttogta Jószerencse hirtelen fellelkesülve.

– Jószerencse, ez a lény itt maga a hegy.

S a sokk csak ekkor rázta meg igazán a fiatal természetest.

Egy hónappal ezelőtt még álmodozó, gyermeki ködben sodródtak tova a napjai, s gondolatait elfújta a szél. S azóta is csukott szemmel utazott egy olyan világban, melyet élénk fények világítottak meg.

A Teherrel való találkozása villantotta meg először ezt a fényt, de a Nagyterem volt az, ahol Jószerencse szeme végérvényesen kinyílt... a létező legkegyetlenebb módon.

Az édesanyja sok történetet mesélt az ősi varázsosokról, és ezek a történetek mind egy hatalmas lovag, Destater köré fonódtak. Destater olyan sárkány volt, aki az égboltra született; a legenda szerint a felhők fölött kelt ki, és újszülött teste három szárnycsapás alatt tanulta meg a repülést. Azután sem érintette a földet sosem, sőt még magát a halált is elkerülte. A varázsosok Tanácsának állandó tagjaként minden gyűlésen részt vett, s hatalmas, ezüst szárnyával lustán csapkodva lebegett a széke fölött.

Csak kevés sárkány volt nagyobb nála, e sokáig halhatatlan, a földet sosem érintő, a végtelenségig bölcs lovagnál.

Amikor a háború kitörésének napján Jószerencse először lépett be a Nagyterembe, sok egyéb mellett arra is számított, hogy megpillantja majd Destatert.

De nem volt ott ilyen sárkány.

Ehelyett ugyanezen az éjszakán azt látta, hogy Márvány porrá omlik, Berek harcoló démonná változik át, és ismerős sárkányokat szaggat szét a sötét mágia.

Szülőhelye felégett, egész élete pusztasággá perzselődött egyetlen pillanat alatt, és Jószerencse, a sárkány, csupasz, élettelen szoborrá változott. Válasszatok egy érzést, gondolta, s ragasszátok a homlokomra.

Destater halott. Megérintette a földet. Talán nem is élt sosem.

Az édesapám halott, és sosem ismertem őt.

Az édesanyám eltűnt, de megfogom találni.

Ám ez utolsó, irracionális bizonyosság csöppnyi falevél volt csupán, melyet elsodort a vihar szele. A harc emlékei kegyetlen hirtelenséggel rohanták meg Jószerencsét. Az óriás elhajított szikláinak minden egyes puffanásával egy újabb emlék robbant az elméjébe.

Puff!

Berek felkiált, „Apám!”, s beleveti magát a karmok, fogak kavargó tömegébe, mely sokkal inkább valami torz, soklábú szörnyeteghez hasonlít, mint szomorú sorsú sárkányok tömegéhez.

Puff!

Egy fejetlen varázssárkány, nyakából vért és lángokat spriccelve tornádóként száguldozik körbe-körbe egy föld alatti teremben, míg gyilkosai azért küzdenek, hogy le tudják fogni valahogyan.

PUFF!

Az otthona szilaj lángokkal ég.

Jószerencse végre zokogni kezdett, elsiratta a sárkányokat, akiket elvesztett, s az álmokat, melyeket a valóság darabokra zúzott.

És a fiatal természetes sárkány könnyei nyomában Teher keserűsége is megtalálta az utat a felszínre.

A két barát egymást átölelve zokogott. Feszültségük elmúlt, s minden fájdalmuk felszabadult, ahogy a szörnyűséges emlékek végigszáguldottak elméjükön. És bár kívülről gyengének, gyermeknek tűntek, ezen az éjszakán mindketten megerősödtek legbelül, s míg odakint a hold lassan lenyugodott, és nyomában sötétségháló fonta be a világot, a lelkükben fény gyulladt.

A sötétség leple alatt aztán a zokogásuk is elmúlt, s átadta helyét a mély, álomtalan alvásnak.

Éjjeli munkája végeztével az óriás mennydörgésszerű robajjal összecsapta két tenyerét, és visszasétált a völgyébe. Mire a hajnal első, kutató sugarai előbukkantak a láthatáron, hatalmas teste újra elnyugodott, s lezárta szemének két tavát.

Finoman alakult át, akár a hajnali harmat – mint egy víztócsán átsuhanó hullámfodor, remegés futott végig az alvó alakon, és az óriás újra Jószerencse hegyévé változott, combjain nyulak üregeivel, fején sűrű bozótossal. Légzése elhalt, és egy újabb napig újra föld lett belőle.

A két sárkány lassú könnyedséggel ébredt másnap, és azonnal rájöttek, hogy ugyanott fekszenek a hangafűben, ahol előző éjjel elrejtőztek. Teher eszébe idézte a „reggel” szó ősi, varázsos megfelelőjét, ami valójában „kezdet”-et jelentett.

Nos, gondolta, a mai nap kellőképpen kezdetnek tűnik.

Titkos mosolyt váltott Jószerencsével. Együtt repülték át bánatuk viharát, és bár sebeket szereztek, mégis épségben bukkantak ki a másik oldalon. Fájdalmuk bizonyosan végigkíséri őket egész küldetésükön, de mégis éltek.

Együtt felkerekedtek, hogy lebandukoljanak a lejtőn a táborhelyükhöz, mivel úgy tervezték, hogy gondosan eltakarítják a szemetet, mielőtt megkezdik hosszú útjukat Szívföldén át. De a táborhelyükön, a tűz maradványai között egy sárkány kotorászott!

Az idegen figyelmesen nézte a közeledő ifjú sárkányokat. Varázssárkány volt, az jól látszott. Sima teste fémesen, zölden csillogott, s viszonylag kevés minta ékesítette, ám az igazi büszkesége a szárnya volt: a Teherénél sokkal nagyobb, csodálatosan díszes, finom ívű, mozaikszerű pikkelyekkel kirakott, hatalmas szárny szépen csillogott a napfényben.

– Remélem, barát – suttogta oda Jószerencse a társának, amint belül egyáltalán nem érzett, büszke önbizalommal lépdeltek a lejtőn az idegen sárkány felé.

Jószerencse figyelmeztette magát, hogy az életében eddig látott varázssárkányok közül egyedül Főrend és Teher volt barátságos, s újra az eszébe villant a Tehertől az életét elszívni akaró, mennyezeten járkáló szörnyeteg képe.

A levegőben feszültség remegett, ahogy közelítettek egymáshoz. Korábban is voltunk már hárman, gondolta Teher, és abból sem sült ki semmi jó.

Az idegen lassan bólintott, amint a két ifjú sárkány megállt a tűzhely másik oldalán. Aztán összeráncolta a szemöldökét, és az arca roppant kényelmetlen kifejezést öltött. Az arckifejezés maradt, Jószerencse és Teher pedig bambán nézte, ahogy a díszes szárnyú lény úgy egyensúlyozik előttük, mint akiből mindjárt valami rettenetes dolog fog kirobbanni.

– Hááááápssziiiii!

A rettentő tüsszentés valósággal hátralökte az idegent, és ezzel együtt hamut puffantott a földről Jószerencse képébe. Hála az égnek, gondolta Jószerencse, hogy a varázssárkányok nem lángot tüsszentenek!

Elnézést – mondta az idegen gyámoltalanul –, de túl sok füstöt szívtam be. Sosem szerettem ezt a tűz-ügyet. Kajás.

– Parancsol? – kérdezte Jószerencse.

– Nem, köszönöm. Kajás vagyok – ismételte a sárkány – Ez a nevem – tette hozzá magyarázólag.

– Ahá, értem – szólalt meg Teher, megkönnyebbülve, hogy a sárkány kellőképpen barátságosan viselkedett. – Én Teher vagyok, ő pedig a barátom, Jószerencse.

– Örvendek. Nem idevalósiak vagytok.

Rájöttek, hogy Kajás az a fajta sárkány, aki egyenesen a tárgyra szokott térni.

– Torrból jöttünk, a tengeren túlról – mondta Teher. Torr irányát jelezve hátramutatott a szárnyával, melyet hirtelen nagyon fejletlennek érzett Kajás csodás vitorlái mellett.

– Jó – bólintott Kajás, mint aki elfogadta ugyan a választ, de nem különösebben érdekelte a dolog. – Ahogy elnézem, nem tűntök dilisnek. Hová tartotok?

– Ki mondta, hogy tartunk valahová? – kérdezte Jószerencse gyanakodva.

– Na, ha nem dilisek, akkor gyanakvóak – motyogta Kajás magának. – Átmeneti táborhely – folytatta, és a fészkekre mutatott. – Táskák a szem alatt. Ti utaztok valahová. Vagy tévedek?

Teher szimpatikusnak találta az idegent. Jóllehet a varázsosok korát nehéz volt megbecsülni, úgy tippelt, Kajás jóval idősebb lehet nála és Jószerencsénél – nagyjából késő-középkorú. Talán szükségük lehet tapasztalt segítőre az útjuk kezdeti szakaszán.

Jószerencse is azon kapta magát, hogy tetszik neki Kajás, annak ellenére, hogy gyanakodva figyelte az idegent. Volt valami kedves a szeme körüli ráncokban, széles szájának ívében volt valami akaratlanul is bizalomgerjesztő. Mindazonáltal Szívföldén tartózkodtak, ahol a dolgok nem mindig azok voltak, aminek látszottak.

– ...friss levegőt szívni – mondta Kajás, miközben fel-alá sétálgatott a folyóparton. – Dilis mindegyik az utolsó szálig. Örülök, hogy sikerült meglépni előlük, mármint hogy nekem. Szóval újból kérdezem, hová tartotok?

– Délnek – mondta Jószerencse, aki Kajás rokonszenves megjelenése ellenére sem akart túl sokat elárulni.

– Hm. Ott nincs sok minden. Én északnak megyek. Át kell mennetek a Hágón, ha délnek tartotok.

– A Hágón?

– Az Aether-hágón. Nem is tudtok róla?

– Szóval odavalósi vagy, az Aether-hágóra? – kockáztatta meg Teher.

– Csak voltam. Mindenki bedilizett. Északnak megyek.

Jószerencse kezdett eltűnődni azon, vajon nem lökött-e Kajás maga is egy kicsit, de Teher újra megszólalt.

– El kell jutnunk Covamere-be.

Kajás kimeresztette szemét, és abbahagyta a járkálást.

– Covamere-be, mi? No, az bizony kemény út lesz, és akkor még finoman fogalmaztam. Át kell mennetek az Alacsony-hegységen. Mit keres Covamere-ben egy hozzátok hasonló pár?

Jószerencse oldalba bökte Tehert, hogy a barátja ne kotyogja el a történetüket, de amikor Teher elkezdett mesélni, ő is úgy érezte, hogy be kell kapcsolódnia a beszédbe. A történet mintha magát gördítette volna tovább, és a két sárkány úgy érezte, talán sikerül lebeszélni a vállukról a terhüknek legalább egy részét. Kajás figyelmesen hallgatott, s csak akkor szólalt meg, amikor a két ifjonc kifogyott a szavakból.

– Szép kis történet – bólintott. – Ahogy gondoltam: dilisek mindenhol. Minden varázsos bedilizett. Mi ketten vagyunk a szerencsések, te, Hever, meg én...

– A nevem valójában Teher.

– Nem baj. A mi elménk legalább még a sajátunk. – Kajás végignézett Jószerencsén, és hozzátette: – Te meg jobb, ha vigyázol magadra. A természetesek nem túl népszerűek errefelé. Hallgassatok ide: menjetek vissza északnak. Menjetek el egészen a jeges világig, mert én is csak azzal törődöm, hogy elfelejtsem Covamere-t. Ha Halcyon még életben van, ő is dilis, akárcsak a többi.

– Kajás, te azt mondod, hogy itt is dúl az őrület... – kezdte Teher, és közben forrón remélte, hogy az egész nem igaz, hogy Szívföldét nem érhette még el a kór.

– Ami megtörtént a ti Délvégeteken – szakította félbe Kajás –, pontosan az történik most a Hágónál. A mágia gyenge, a varázsosok dilisek, foglyul ejtik a természeteseket. Ugyanaz a mese.

Teher felnyögött a hírek hallatán.

– Hát itt is – mondta. – Még itt is.

– Tessék? – kérdezte Kajás, kizökkenve gondolatmenetéből.

– Elkezdődött hát a versenyfutás – mondta Teher. – Úgy bizony. Azt hittem, leelőztük az őrületet Délvégnél, de lám, máris elérte Szívföldét. Terjed, mint a ragály.

– Miről hablatyolsz itt? – morogta Kajás, de Teher elfordult tőle, s Jószerencséhez intézte a szavait.

– A küldetésünk versenyfutás az idővel, és az a legszörnyűbb az egészben, hogy ezt mindvégig tudtam. Akármi is legyen, ami sárkányt sárkánnyal állít szembe, de ez az erő gyorsabban halad, mint gondoltam volna. És gyorsabb nálunk is! Főrend azt monda: „A szikla belezuhant a vízbe, és nektek a felvert hullámokat megelőzve kell partra érnetek.” Milyen igaza volt! Jószerencse, nincs vesztegetni való időnk!

Teher kiterjesztette arany szárnyát, és felugrott a várakozó levegőbe.

– Várjatok! – kiáltotta Kajás, amikor Jószerencse is kibontotta a szárnyát. – Ne menjetek át a Hágón. Legalább kerüljetek. Több napnyi kerülő, az igaz, de...

– Nincsenek vesztegetni való napjaink! – kiáltotta Teher, és haragosan csapkodott Kajás égnek fordított feje fölött. Jószerencse határozott szárnycsapásokkal lebegett mellette.

– Hallgassatok ide – kiabálta Kajás, ahogy a két sárkány távolodni kezdett. – Menjetek északnak, menjetek haza!

– Nekünk nincs otthonunk – vágott vissza Teher. – Gyere, Jószerencse, hagyjuk itt ezt a pesszimistát a maga őrületével!

Ahogy körözve egyre feljebb emelkedtek, Jószerencse arra gondolt, hogy Teher számára a „pesszimista” szó feltehetőleg a létező sértések legerősebbike lehet. Végül is ki más, mint egy megátalkodott optimista vállalná el a feladatot, hogy az őrület hullámaival versenyt futva átszáguldjon a világon, és felkutasson egy olyan sárkányt, aki talán nem is létezik többé, már ha létezett valamikor egyáltalán?

Legyen hited, Jószerencse, legyen hited, mondta az édesanyja hangja.

Kajásnak volt még egy utolsó ütőkártyája, és ez el is érte a hatását.

– Ne nézzetek levegőnek, mint az a másik! – kiáltotta.

Jószerencse szétterjesztett szárnyával lefékezett a levegőben, s hát- és mellizmait haragosan előre-hátra rángatva, ügyetlenül lebegni kezdett; arra gondolt, hogy egy napon talán rendesen megtanul majd repülni.

– Miféle másik? – kérdezte, s gerincén bizsergés futott végig.

– Egy öreg sárkány – felelte Kajás azonnal. – Nőstény. Természetes, akárcsak te. Rám sem hederített. Szerintem nem is látott. Ő is délnek ment, akárcsak ti.

Teher meglátta Jószerencse tétovázását, s kétségbeesetten rászólt.

– Nem tudhatod, hogy ő volt az, Jószerencse. Akármelyik sárkány lehetett.

Jószerencse egy darabig csak lebegett, és Kajásra bámult. Aztán délnek fordult, s a távoli hegylánc felé vezette Tehert.

– Eggyel több ok, amiért erre kell mennem – sziszegte összeszorított fogai között.

Kajás tovább kiabált utánuk. Apró, csillogó drágakősárkány a dús, zöld folyóvölgyben.

– Maradjatok a nyugati fal mellett! Kerüljétek el az alagutakat! A Fekete...!

De többi szavát már nem hallották, mert Kajás, a parázsló tűz és az üres fészkek messze elmaradtak, s végül a semmibe vesztek a hátuk mögött.

Előttük az Alacsony-hegység nehéz körvonalai ültek a láthatáron. Alig látható, függőleges rés nyílott a töretlen hegyláncban ott, ahol az Aether-hágónak kellett lennie, s Jószerencse eltűnődött, vajon rejtenek-e magukban ezek is valami más lényt ugyanúgy, mint a földóriás az előző éjjel.

Vajon miféle varázslat bukkanna elő, ha Jószerencse pislogna egyet, és amikor újra kinyitná a szemét, az egész hegylánc eltűnne a láthatárról?

   8.

A hágó

Ha Kajás a nap hátrelévő részére a folyóparton maradt volna, akkor egészen bizonyosan összetalálkozott volna az Aether-hágó felé repülő sárkányok másik csoportjával is, és akkor Kajás talán korábban meglelte volna azt az erőt, amire szüksége volt, hogy eljátssza szerepét a nagy küzdelemben; de akkor talán más problémák is felmerültek volna, és nem is biztos, hogy minden úgy lett volna jó.

Kajás még sokáig nézte az üres levegőt, ahol Jószerencse és Teher eltűntek az égen. Végül, amint a nap magasabbra hágott, megfordult és gondosan eltakarította a tűz és a fészkek nyomait.

– Gyerkőcök! – morogta, miközben egyik csodás szárnyával homokot söpört a hamura. – Fogalmuk sincsen az utazásról!

Felszállt, és elrepült ugyanahhoz a hegygerinchez, ahol Jószerencse és Teher előző éjjel átlapulták az éjszakát. Az új sziklakörrel nem sokat törődött, átsuhant a hegygerinc fölött, s egyenesen észak felé szállva nemsokára el is jutott az apró, jellegtelen barlanghoz, ahol az előző két éjszakát töltötte. Belépett a szűk sziklaüregbe, s a nap hátralévő részében itt feküdt, és varázslatokkal gyógyítgatta lábsebeit. Elszunyókált, felébredt, aztán megint elszunyókált. Leszállt az éjszaka.

Kajásnak be kellett ismernie, hogy az utóbbi években meglehetősen ellustult. Halcyon még sok évvel ezelőtt küldte az Aether-hágóhoz, és amikor Covamere-ből még rendszeresen érkeztek futárok, Kajás elég jól végezte a dolgát. Vendégül látta az utazókat egy-két napig, majd átadta nekik a jelentését, s útjukra bocsátotta őket. Az ő feladata volt, hogy a futárok által hozott híreket elterjessze a Hágó varázsosainak barlangjaiban. Az itteni sárkányok mindig szívesen látták; mint Halcyon követét, mindenhol szerették és megbecsülték, és cserébe Kajás is kedvelte őket. Jól érezte magát közöttük. Ám be kellett ismernie, hogy ez volt a probléma gyökere is: túlzottan jól érezte magát. A munkája őszintén szólva pofonegyszerű volt.

Amennyire vissza tudott emlékezni, a munkája mindig is ilyen könnyű volt, egészen addig, amíg fáradt érzékei meg nem neszelték a járvány előrevetett árnyékát, s Kajás egy reggel arra a rettenetes kilátásra ébredt, hogy a dolgok esetleg megváltozhatnak. Elgondolkodott ezen, és kiszámolta, hogy már több mint egy éve nem hallott semmit Covamere-ről. De még ez sem számított – azért jól érezte magát.

Aztán a Hágó sárkányai kihalásról, lázadásról és a természetesek móresre tanításáról kezdtek sustorogni. E témák közül Kajást csak az első érdekelte, mivel valóban érezték, hogy a varázsosok száma nemcsak a Hágón, de az egész világon is – ennyit még megtudott Halcyon futárjaitól – csökkenőben volt. Ugyan mit tehetne ez ügyben egy olyan egyszerű sárkány, mint Kajás? Természetesen semmit. A legjobb, ha kényelembe helyezi magát, és kiélvezi az életet. A legjobb nem aggódni afölött, hogy a valaha vízitündérektől hemzsegő hegyi folyók manapság üresen hömpölyögnek, hogy szarv nélküli unikornisok élnek a déli síkságokon, és hogy a varázssárkányok is kezdenek lassan a trollok sorsára jutni.

A legfőbb, hogy kényelemben élhessen.

De aztán megérkezett a Fekete Sárkány, láng lövellt ki az alagutakból, s a sustorgás harci üvöltéssé, sőt ami még rosszabb – cselekedetté változott!

Amikor Kajás ráébredt, mi is történik, először dühbe gurult, hogy megzavarták a nyugalmát. De mikor meglátta a barlangokba bevonszolt első természetest, a haragja – később ezt nagyon szégyellte – félelembe csapott át. Megrémült korábbi társaitól, de különösen magától a Fekete Sárkánytól. Képtelen volt helytállni (hogyan vehetné fel a harcot egyetlen sárkány egy egész hadsereggel?), így aztán északnak menekült. Átverekedte magát a Hágó két végére, a természetes szökések megakadályozására felállított őrségek egyikén, s végül elrejtőzött ebben az apró, névtelen kis barlangban, messze északon, szülőföldjén, Szívföldén.

Mindez két nappal ezelőtt történt, és Kajás dühe még mindig nem csillapodott.

Mindenki bedilizett! Mindenki! Még hogy foglyul ejteni a természeteseket!

Azok a sárkányok, akik annyi éven át barátai és ismerősei voltak, most egyetlen csapásra őrjöngő, jégszívű hadsereggé tömörültek, és eltörölték az életet a Hágó nyugati szikláiról. Ezt Kajás nem tudta megbocsátani nekik, szíve legmélyén – ott, ahol az igazi rettegés rejtőzött – mégis tudta, hogy a Fekete Sárkány hozta a szikrát, ami lángba borította a Hágót.

Ha nincs a Fekete Sárkány, Kajás kényelmes élete néhány évig még biztosan megmaradhatott volna.

Mielőtt újra elszundított volna, körülnézett a spártai barlangban. Holnap újra északnak fogok menni, döntötte el. De lehet, hogy itt is elég jól elleszek. Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt elnyomta volna a felszínes, nyugtalan álom.

Jószerencse és Teher a Kajással való találkozásuk utáni második nap délelőttjén érték el az Alacsony-hegység lábát, és ők sem tudtak róla, hogy egy másik csoport sárkány is ugyanezt az utat követi. Csak enni és inni álltak meg, s az előző éjszakát egy fenyvessel keretezett tó partján töltötték. Kajás óta nem találkoztak más sárkánnyal, és az egyetlen szokatlan dolognak az itt-ott felbukkanó, teljesen vagy csak félig kész sziklakörök számítottak; újabb bizonyítékai annak, hogy más óriások is élnek és munkálkodnak. Az óriások azonban szemmel láthatóan nem jelentettek veszélyt, így a sárkányok sem törődtek velük nagyon.

Ahogy egyre feljebb repültek, a levegő érezhetően lehűlt. Az Alacsony-hegység hirtelen nem is tűnt olyan alacsonynak, s a két sárkánynak az Aether-hágó elkerülésére szőtt terve meglepő könnyedséggel foszlott semmivé. A hegyek szilárdan, halálosan meredeztek szikrázó hó- és jégpáncéljuk védelmében, s gyilkos hideget ígértek.

A csúcsok lassan, büszkén nyúltak a távolba, hogy nyugaton egybeolvadjanak az óceán ködével, keleten pedig balsejtelműen fölmagasodjanak, s elérjék a Gerinc félig ködbújtatta, félig előtűnő hegyóriásait.

– Örüljünk, hogy nem arra tartunk – mondta Teher megborzongva. – A Gerinc mentén még Főrend sem merészkedett végig. Azt beszélik, ha követed a hegyvonulatot keletnek, és aztán északnak, eléred a világ gerincét. Nekem már ez az úgynevezett Alacsony-hegység is túl magas!

– És hideg is – tette hozzá Jószerencse. – Tudsz varázsolni valamit?

– Nehéz dolgot kérsz. Körülvehetnem magunkat meleg levegővel, de nem tudnám sokáig fenntartani, mert amit ti természetesek szemmel láthatóan nem tudtok megérteni, tudod az az, hogy a varázsláshoz energia kell, és ez gátolná a repülővarázslatomat, így aztán lelassulnánk, és ezt követően...

– Jól van, jól van. Csak megkérdeztem. Akkor tehát marad az Aether-hágó.

Elindultak egy széles folyó fölött, mely a hegyszorosból dübörgött ki hatalmas vízeséssel. A hasadék bejárata fenyegetően az egekig nyúlt, s a két sárkány remegő szívvel küzdötte fel magát a robajló vízesés fölött a Hágó alsó szintjéig.

A csupasz sziklafalak mellett eltörpült a két utazó. Kicsinek és jelentéktelenek érezték magukat a szürke hegyóriások felséges pillantásának tüzében. A hasadék kanyarogva dél felé nyúlt, a folyó pedig szűkülni és emelkedni kezdett, ahogy egyre közelebb értek a forrásához. A ráncos sziklafalak köréjük zárultak, s a két sárkány kénytelen volt egymás mögött repülni.

A nap meg-megvillant a fejük fölött a kanyon falát koronázó jégmezők közé szorult keskeny égboltszalagon, s apró sárkányárnyékokat festett a vízre messze, messze odalent. A déli napsütés ellenére a levegő ritkának és hidegnek tűnt, és Jószerencse izmai sajogni kezdtek az erőfeszítéstől, mely ahhoz volt szükséges, hogy testét a ritkább levegőben is fenntarthassa.

Mit is mondott Kajás, amikor elváltak? Tartsatok nyugatnak? Nos, a nyugati irány egyetlen, tömör sziklafalat jelentett jobb kéz felé, a keleti irány pedig az édestestvére volt bal kéz felől – egyiket sem választhatták a kettő közül.

Erre repültél te is, Harsona? Vagy az édesanyámat is elfogom veszíteni?

A délutáni nap eltűnt a fejük fölötti égcsíkról, és a hőmérséklet meredeken zuhanni kezdett. Előttük éles forduló látszott, a továbbvezető utat a kanyar csipkés sziklatömegével zárva el, s a kinti levegő hidegéhez új bizsergés társult Jószerencse gerincén: a félelem fagyos érintése.

A falak még közelebb nyomultak egymáshoz, ahogy a két sárkány megközelítette a szorost, amiről kiderült, hogy válójában éles, kettős kanyar a szakadékban. Odalent mélyen a folyó haragosan fortyogott a zúgókon, kanyargó csíkja pontos mása volt a fejük fölött kígyózó égboltsávnak.

Bal szárnyvége végigsúrolta a kanyon falát, ahogy Jószerencse a hely rendkívüliségétől megbűvölten lesodródott a biztonságos középútról. Kavicsok gördültek le a sziklafalról, és csapódtak sustorogva az odalent forrongó, fehér habözönbe. Jószerencse idegesen visszatántorgott középre.

– Nyugalom! – kiáltotta Teher, amint észrevette a megingást. – Itt nincs helye a repülési hibáknak, annyi szent.

– Magasabbra akartam repülni! – kiabálta túl Jószerencse a folyó bömbölését. – De odafent még szűkebb. És az sem biztos, hogy a szárnyam elbírná a ritkább levegőt.

– Meglepődnél, ha tudnád, milyen magasra fel tud szállni egy sárkány.

– Remélem, ezt sosem fogom megtudni; köszönöm szépen, de nekem már ez is elég magas!

A sziklaszoros addig szorította őket, amíg úgy tűnt, hogy képtelenség tovább repülni. Előttük jellegtelen, szűk sikán magasodott, és a sárkányok rettegve hatoltak belé. A folyó éhesen zúgott; az égbolt közömbösen szemlélte őket; a két sárkány eltűnt egymás szeme elől, s egy kis ideig ijesztő magány zuhant rájuk.

A sziklaajkak aztán szétnyíltak, és a sárkányok kilökődtek közülük. Az imént a hátuk mögött hagyott szoros vékony hasadéknak látszott a meredek sziklafalban. A szoros mögött azonban viszonylag széles területre leltek. A valóságban a szakadéknak ez a szakasza alig volt olyan széles, mint a bejárati szakasz, de a két ifjú sárkány úgy érezte, lejutott a szabad levegőre.

Jószerencse megkönnyebbülten felnevetett, Teher pedig részeg módjára ide-oda suhogott a levegőben.

Pihennünk kell, gondolta Jószerencse, döbbenten érzékelve saját fáradtságát. Elkanyarodott a nyugati sziklák felé, s kicsit eltávolodott az örömében bukfencet bukfenc után hányó Tehertől. Pihennünk kell és rendeznünk a gondolatainkat.

Fészkek! – kiáltotta Teher, és gyorsan Jószerencse feje fölé iramodott. Suhanásának szele egy kicsit megremegtette az ifjú természetes sárkány szárnyát.

A nyugati sziklán valóban sárkányfészkek sorakoztak, kullancsként tapadva a töredezett sziklafalhoz. Az Aether-hágó természetes sárkányainak fészkei.

De üresek voltak. Mindegyikük.

Jószerencsének jó néhányszor körbe kellett repülnie, mire sikerült landolnia barátja mellett a keskeny sziklapárkányon. Teher repülővarázslatot használt, Jószerencsének viszont meg kellett küzdenie a kanyon fala körül csattogó ravasz légörvényekkel, s miközben erre koncentrált, lelke mélyén tisztelni kezdte a Hágó természetes sárkányait – akárhol is voltak most –, hogy nap mint nap, akár többször is végrehajtották itt a leszállás bonyolult mozdulatsorát.

Végül sikerült leszállnia, s Teherrel együtt hevesen zihálva álldogáltak egy kicsit, hogy összeszedjék magukat valamelyest. Aztán végignéztek mindazon, ami megmaradt a valaha élettől pezsgő sárkánytelepülésből. A nyugati sziklafal meredeken emelkedett hátrafelé, a repedések és párkányok gazdag hálózatába pedig beleszőtték a sárkányok társadalmuk szövetét.

Mindenfelé könnyű és gazdaságos, bozótosból font fészkek borították a meredély nyugati oldalát. Valahogyan mintha mégis a fenyegetettség felhője lebegett volna fölöttük. Koszosnak és fésületlennek látszottak, olyannak, mint amiket hirtelen hagytak el. Erőszaknak, holttesteknek, harcnak vagy tűznek ugyan nem volt nyoma, a két ifjú sárkány mégis úgy érezte, gyászos csöndben kell maradnia.

A kanyon túlsó oldalán a sziklafal sokkal meredekebben, szinte függőlegesen magasodott. Egyetlen párkány futott végig a hosszában, s közvetlenül e párkány fölött hét különböző nagyságú lyuk tátongott. Mindegyik nagyjából kör alakú, mindegyik rendíthetetlenül fekete... vakon bámuló, veszedelmes küklopsz szemek. A varázsosok barlangjainak bejáratai! Mi történt itt?

Ne maradjunk itt sokáig – bökte ki Teher. – Úgy értem, hogy Kajás figyelmeztetett minket, és a hely amúgy is olyan... hátborzongató. – Gyanakodva Jószerencse szemébe nézett, és hozzátette: – Akármi is történt itt, azon már nem segíthetünk. Jószerencse, tovább kell mennünk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy közbeavatkozzunk.

Talán olvasni tud a gondolataimban? gondolta Jószerencse. Valóban képes lenne rá?

A válasz nem – folytatta Teher. – Nem tudok olvasni a gondolataidban, ha erre gondoltál az imént. Ha akarod tudni, az arcodra volt írva minden. Jó rendben, kíváncsi vagy, hogy mi történhetett itt, én is kíváncsi vagyok, de veled ellentétben én nem hiszem azt, hogy bármit is tehetnénk ez ügyben.

– Miből gondolod, hogy én...?

– Bizonyítékot akarsz arra, hogy az itteni természetesek biztonságban vannak, mert nem akarod azt hinni, hogy mindegyik varázsos gonosz. Nos, nem mind gonoszok, ha akarod tudni... csak megőrültek.

Ez utóbbi szavak végtelen keserűséggel buktak ki Teher száján, és Jószerencse meglátta a kétségbeesést társa szemében. Rádöbbent, hogy a keleti fal gonosz alagútbejáratai egyszerre taszítják és vonzzák Tehert. Hiszen számára végül is az otthont jelképezték.

De aztán újra végignézett az elhagyott fészkeken. Valami rettenetes dolog történt itt, ezt biztosan tudta. És...

– És tudom, hogy arra gondolsz, az édesanyád esetleg itt van – folytatta Teher finoman. – De már semmit sem tehetünk.

Jószerencse megborzongott, mert úgy tűnt a számára, hogy Teher világosabban tudja követni a gondolatait, mint ő maga.

– Veszélyes hely ez a természetesek számára – mondta. – Ha erre jött, talán őt is elvitték; és minket is elvihetnek.

– Eggyel több ok, amiért egyenesen tovább kell repülnünk – nógatta Teher. – Ha Halcyont figyelmeztetni tudjuk, talán ő véget vethet ennek az egésznek, és aztán mindenki kiszabadulhat, vagy inkább gondoljak arra, hogy te most azonnal, nyílegyenesen berepülsz az egyik alagúton, majd egy kis idő múlva előbukkansz egy csapatra való, a gonosz varázsosok karmai közül hősies módon kimentett természetes sárkánnyal, közöttük természetesen az édesanyáddal?

Jószerencse csak sóhajtani tudott.

– Csak arra gondoltam, hogy a kalandunknak nemcsak az a célja, hogy egyenesen délnek repüljünk, és elmondjuk Halcyonnak a történetünket. Csak arra gondoltam, hogy talán tudunk valamit segíteni, hogy tehetünk valamit, valahol, akár egyetlen sárkányért is. Ahelyett, hogy mindig csak menekülünk.

– De ezt minden sárkányokért tesszük! Mellesleg, Jószerencse, ha kalandot akarsz, akkor szerezz magadnak más társat, mert én nem a kalandért vagyok itt, ó, nem – én azért vagyok itt, mert Főrend azt akarta, hogy ezt tegyem, és attól tartok, hogy a „kaland” – ami a tekintetedből ítélve a te olvasatodban „veszély”-t jelent – a legeslegutolsó dolog, amivel szembe akarok nézni. Én nem egészen úgy képzelem el a feladatunk sikeres végrehajtását, hogy megküzdünk minden szembejövő sárkánnyal, és foglyokat szabadítunk ki, véleményem szerint ennél hatékonyabban is dolgozhatunk, sőt, még odáig is elmegyek, hogy kimondjam...

– Csönd legyen!

– Tessék?

– Csönd legyen, Teher, és fülelj.

Teher becsukta a száját, és idegszálait megfeszítve hallgatózott, de csak a folyó mormogását hallotta.

– Mi van? – sziszegte. – Legközelebb már szellemeket is látni fogsz.

– Azt hiszem, láttam is – suttogta Jószerencse. – Odaát, a kanyon túloldalán, az alagutaknál.

Teher hunyorítva a megadott irányba nézett, s fáradt érzékeit megfeszítve varázserő után kutatott a levegőben.

– Sok varázserő van abban a sziklában – motyogta. – Emiatt elég nehéz... várjunk csak!

Beleszagolt a levegőbe, aztán megcsóválta a fejét.

– Csak szellemek! – jelentette ki hangosan, és visszafordult Jószerencse felé. – Na, akkor velem jössz?

Jószerencse a társára bámult, majd visszanézett az alagutak bejárata felé. A levegő úgy remegett odaát, mintha meleg szállt volna fel. Szellemek?

Nem – felelte lassan. – Tennünk kell itt valamit.

– Ó, Jószerencse! – kiáltott fel Teher kétségbeesetten. – És egészen pontosan mit szándékozol tenni, hm?

– Nem tudom! Csak érzem, hogy tennem kell valamit. Miért fogták el a természeteseket, és miért nem ölték meg őket, mint Délvégen? Teher, itt nem volt küzdelem. A természetes sárkányok egyszerűen eltűntek. Miért?

– Nem tudom, és nem is érdekel! Csak annyit tudok, Jószerencse, és jobb lenne, ha ez neked is az eszedbe jutna, hogy Covamere-be kell jutnunk, mielőtt az őrület megelőz minket, vagy mielőtt mi is foglyul esünk valahol, és minél tovább itt maradunk, ez annál valószínűbb! Gyerünk már!

– Nem – mondta Jószerencse csöndesen, ahogy Teher kibontotta a szárnyát, és kitotyogott a sziklaterasz peremére.

Keményen egymás szemébe bámultak, tekintetük harcra kelt, de a vitás kérdést nem sikerült megoldaniuk, mert ebben a pillanatban mintha maga az égbolt szakadt volna rájuk.

A levegő szinte forrt, ahogy a négy varázssárkány előugrott mágikus álcája mögül, és hirtelen láthatóvá villant. Fémes pikkelyeik repülővarázslat kék szikráitól csillogtak, szárnyuk tökéletes csöndben csapkodott. Egy tűzvihar hevességével rohanták meg a két fiatal sárkányt.

Csillogó karmok ragadták meg Jószerencsét. Teher megpróbált elhátrálni, s narancs lángokat okádott támadóira, de az egyikük fejbe csapta a szárnyával.

A láthatatlanná tévő varázslatok vadul villódzva hol bekapcsoltak, hol kikapcsoltak, mintha a gazdáik elfeledkeztek volna róluk. Jószerencse így csak villanásokat látott a foglyul ejtőiből: egy félig eltakart karmot, egy remegő szellemalakon áttetsző, alig látható sziklát, két pikkelyes mellső mancsot, egy gonosz, vörös szemet.

Aztán érezte, hogy felnyalábolják, és repülni kezdenek vele a kanyonon át. Az elhasznált varázslatok darabokban peregtek le a varázssárkányok testéről, így a támadók fokozatosan felfedték igazi alakjukat, de még így, félig láthatóan is folytonosan kavarogtak és villództak Jószerencse szeme előtt. Gerincoszlopok feszültek, tépőfogak villogtak, s Jószerencse a zúgó szélben egy sziszegve kimondott nevet hallott.

– Zordon!

Az egyik alagútbejárat vészes gyorsasággal közeledett, akár egy hegyomlás, majd mindnyájukat elnyelte. Ahogy a fényről beléptek a sötétségbe, Jószerencse feje keményen nekiütődött egy kiálló kőszirtnek. A feketeségben hirtelen fény robbant, aztán minden újra elsötétedett.

A nap alig vándorolt odébb az égen, amikor egy második sárkánycsapat repült át a Hágón, ezúttal akadálytalanul. A szorosból könnyed mozdulattal robbantak ki a széles terepre, szárnyuk gyorsan és hatásosan dolgozott. Szótlanul végigsuhantak a természetesek fészkei fölött, nem lassítottak, és nem tűnődtek el a település különös lakatlanságán.

Pöröly diktálta a tempót, mögötte Lánc és Parázs repült. Berek zárta az alakzatot, édesapját nógatva és biztatva. Üvöltő fájdalmas arccal csapkodott megégett és törött szárnyával, mégis szilárd eltökéltséggel követte a sárkányt, akit bálványként imádott. A hatodik sárkány, a tolvaj, már korábban otthagyta őket.

Zavartalanul haladtak át a Hágón, és mit sem tudtak a drámáról, mely röpke percekkel előttük játszódott le a barlangok előtt.

Amint besurrantak a déli átjáróba, Berek halkan mégis kimondta Jószerencse nevét, és nem értette, mi lehetett az, ami miatt eszébe idézte a barátját.

De Jószerencse biztosan nem él már, meghalt a csatában, de még ha túl is élte az öldöklést, bizonyosan megfulladt a föld alatti folyó hideg, halálos ölelésében.

Jószerencse maga is úgy vélte, hogy meghalt. A semmiben lebegett. Színes karikákból álló, hatalmas kerék forgott lustán a szeme előtt.

Utazol.

A hang az elméjében szólalt meg, de nem a sajátja volt.

Van egy hely, ahol az elveszett sárkányokat újra meglehet találni.

A látása torzan, vizenyősen megremegett. Újabb körök jelentek meg, aztán spirálok, bonyolult mintázatok parádéztak lankadatlanul a szeme előtt. A nagy kerék újra és újra körbefordult, akárcsak a világ a tengelye körül.

A színes minták aztán elhalványultak, és egyetlen képpé álltak össze: egy apró, szabálytalan formákból összerakott körré – halvány szigetek egy sötét tengerben.

Hirtelen felismerte a hangot.

Az édesanyja hangja volt.

Egy szigetgyűrű fölött lebegett a tengeren. Középen zátony terpeszkedett. Jószerencse feljebb emelkedett, hogy az egész tájat átláthassa.

Ez a hely is itt volt mindig, susogta az édesanyja hangja. A neve Menedék, és itt biztonságban élhetsz. Az elveszett sárkányokat itt lehet újra megtalálni...

A hang elhalkult. Vagy azért, mert visszahúzódott a múltba – lehet, hogy Jószerencse már korábban hallotta édesanyjától ezeket a szavakat? –, vagy azért, mert a helyét új, brummogó hang foglalta el. Jószerencse feljebb emelkedett a szigetgyűrű fölé, míg végül az egész táj semmivé olvadt a szeme elől, elnyelte a sötét óceán.

A brummogás szinte elviselhetetlenné erősödött. Vadul dörömbölt a körülölelő semmiben, s Jószerencse hirtelen rádöbbent, hogy mit is hall.

Szárnycsapásokat.

A világnál is hatalmasabb szárnycsapásokat, mintha valami óriási sárkány szárnyalna a semmin át. A végzet szárnycsapásaival.

Nézőpontja tovább tágult, míg végül az egész óceán is csak árnyékká változott egy hatalmas, sárga szemben. A szem lassan pislogott egyet, könnycseppet szült, ahogy összecsukódott, majd újból kinyílt, és sárga fényében új hang kondult meg.

Tudom, hogy ott vagy, természetes, mondta.

Nem lát engem, gondolta Jószerencse, visszatartva a rettegését. Engem akar, de nem lát.

És tudta, hogy az ellenség az.

Aztán a szem szerterobbant körülötte, hiábavaló, meddő kutatása megsemmisült a harag viharában.

Dühroham, gondolta Jószerencse.

Sárkányok száguldottak el mellette, természetesek és varázsosok egyaránt, s mindegyikük vagy a harc színeit, vagy a harc sebeit viselte magán. Végtagok szakadtak le testekről és foszlottak semmivé, szárnyak hasadtak és égtek, arcok sikoltoztak és zúzódtak véres péppé. Sárkányok kiabáltak segítségért, irdatlan kínok között fetrengve, de Jószerencse lezárta elméjét a látvány elől, mert tudta, ha kinyúlna érte, biztosan felfedné magát az ellensége előtt.

Érzi a szagomat, de nem lát!

Hatalmas erőfeszítéssel oldalvást lépett egyet, s elmenekült a vérengzés elől.

Csillapító ragyogás jelent meg, rózsaszín fény, melyet furcsa módon ismerősnek talált. Szivárványszínek villantak át a látóterén, s Jószerencse végül visszatért abba a világba, melyet ismert.

A szivárvány valamivel távolabb lebegett tőle, nem messze, de éppen elérhetetlenül. Varázslat, mely a levegőben ragyogott, hasonlóan Délvég barlangjaihoz. A rózsaszín fény szelíden verődött vissza a barlang falairól...

Barlang?

– Teher! – kiáltotta Jószerencse, és felült.

Ezt azonnal megbánta, mivel a fájdalom éles dárdaként hasított a fejébe. Jószerencse felnyögött, és visszafeküdt a hideg, kemény talajra.

– Sss – csitította egy lágy, női hang. – Ne mozogj.

Az édesanyja?

Jószerencse elfordította fejét, s egy fiatal sárkányhölgyet pillantott meg, aki gondterhelten mosolygott le rá. Más arcról eltörölte volna a szépséget az aggodalom, az övén azonban együtt látszott mind a kettő, és Jószerencse szíve nagyot dobbant láttára.

– Üdvözöllek – mondta a lány, s szárnya végével gyengéden végigsimított Jószerencse arcán. – A nevem Fátyol.

   9.

Az őrült sárkányok

Teher kinyitotta a szemét, s egy csillogó fogsort pillantott meg.

A fogak sárgák és nagyon élesek voltak. Varázssárkány viselőjük arcát kis híján kettérepesztette a széles mosoly. Forró, áporodott lehelet bűze úszott a levegőben, és Teher heves tüsszögésbe kezdett. Egy lusta mancs hihetetlen erővel fejbe csapta hátul. Teher feje már amúgy is sajgott a szikla okozta, jókora ütéstől.

– Rendben, Takonypóc – morogta a sárkány. – Ki vagy?

– Te... – mondta Teher, de aztán rájött, hogy okosabb nem elárulni az igazi nevét. – Tejfel.

– Nem baj, én azért csak Takonypócnak hívlak.

A sárkány lustán elfordult, és odakapott a barlang fala mellett sorakozó árnyékok sorához. Teher nem látta jól, mik azok... valamik, amik egymás mellett lógnak... a látása elmosódott, így az alakjukat nem tudta kivenni.

Amikor végre ráeszmélt, hogy az elmosódott alakok valójában barnák és gömbölyűek, csámcsogó hangok hallatszottak a másik sárkány felől. Amaz visszafordult, még szélesebben vigyorgott, és jóízűen rágcsálta azt a valamit, amit az imént leakasztott a falról. Szőr és csontok táncoltak a fogai között, s ahogy hangosan nyelt egyet, Teher rádöbbent, hogy a sárkány patkányt eszik, és a barlang falán több ezer döglött patkány lóg – a farkuknál fogva kötötték fel őket.

Élelmiszerraktár, gondolta Teher, és megpróbálta összeszedni magát. A vigyorgó sárkány az arcába böfögött.

– Most azt hiszed, hogy egy élelmiszerraktárban vagy – mondta, és pengeéles karmával patkányhúsdarabokat piszkált ki a foga közül. – És milyen igazad van, Takonypóc. A kaját tartjuk itt, és te is ugyanolyan jól megteszed, mint a patkányok, ha már jól, ah, kiklopfoltunk! Persze négyünknek nem leszel elég; téged kénytelen leszek majd én egyedül megenni.

Teher nekilapult a falnak, mert a büdös leheletű sárkány fölébe hajolt, és kinyújtotta mancsát, hogy megmarkolja a grabancát. A patkány apró szemgolyója úgy remegett az egyik éles tépőfog hegyén, mint vízcsepp egy jégcsapon. Teher felkészült rá, hogy minden erejével a kijárat felé iramodjon, bár, hogy merre keresse azt, egyelőre nem tudta.

– Vaják! – mennydörögte egy új hang. – Őrszolgálat, börtönszint. MOST AZONNAL!

A hang megdöbbentő hatással volt a vigyorgó sárkányra. Gerinctüskéi lelapultak, szeme kidülledt, száját egyetlen csattanással becsukta. Azonnal elhúzódott Tehertől, fejét lehajtotta, s oldalvást kicsoszogott a barlangból, tiszteletteljesen megkerülve a hátuk mögött csöndesen belépő, hatalmas, csillogó sárkányt.

– Csak szórakoztam a kicsikével. Csak játék volt, vicc az egész, Zordon.

– Pofa be, Vaják – felelte Zordon. – És most tűnj el innen, mielőtt a farkadnál fogva téged is fellógatlak a patkányok mellé.

– Igenis, Zordon. Sajnálom, Zordon.

Vaják kihátrált a kinti folyosóra, tekintetét alázatosan a földre szegezve mindaddig, amíg ki nem ért Zordon látóköréből. Ekkor visszanézett Teherre, és kaján, vérszomjas pillantást villantott feléje. Aztán eltűnt.

Teher agya sebesen zakatolt. Nem vagyok ugyan természetes, de egy természetes oldalán fogtak el. Eddig mindenesetre még nem öltek meg.

Beszélj! – dörrent Zordon.

Teher egy pillanatig képtelen volt megszólalni. Gondolkoznia kellett. Ha Kajás igazat beszélt, akkor Jószerencse feltehetőleg még életben van, és a többi természetessel együtt fogva tartják a varázsosok barlangjaiban. És hova is küldték Vajákot az imént? A börtönszintre!

A feladata világos volt: megtalálni Jószerencsét és megszökni. De hogyan?

Beszélnie kell! Beugrott egy ötlet. Fogalma sem volt, honnan jött, de érezte, hogy a közeledő végzet súlya kis híján elnyomja hirtelen támadt bátorságát. Ez a Zordon nyomasztóan hatalmas volt, igazi vezér a sárkányok között; hogyan győzhetné le ravaszsággal ő, Teher, ezt a félelmetes hadurat?

Nos, azért megpróbálhatom!

Nagyuram – kezdte, és meghajtotta a fejét. Csak annyira, amennyire az a varázsos hagyomány szerint egy feljebbvalónak kijárt, de annyira azért nem, hogy elismerné Zordont akkora feljebbvalójának. – A vezérem a legmesszebbmenőkig elégedett lesz azzal a móddal, ahogyan ön eljárt az adott helyzetben.

Hirtelen ráébredt, hogy pontosan a megfelelő húrt pendítette meg.

Mielőtt elkezdhette volna szőni a hazugságait arról, hogyan küldték ki őt és Jószerencsét (aki szintén varázssárkány, de megváltoztatta a kinézetét, hogy természetesnek látszódjék) Délvégről, hogy próbára tegyék az Aether-hágó védelmét, Zordon álla máris leesett a döbbenettől.

– A Vezér? – kiáltott fel Zordon. – Ő küldött benneteket?

Jóllehet Teher nem érezte magát tökéletesen a helyzet urának, azért volt elég bátorsága ahhoz, hogy tovább blöfföljön.

– A Vezér küldött – bólintott, és közben kétségbeesetten azon járt az ágya, ugyan ki lehet ez a bizonyos „Vezér”. – A sárkány aki velem volt, nem természetes...

És elmondta a helyszínen rögtönzött történetét, melyet homályos célzásokkal töltött meg az ismeretlen „Vezérre” vonatkozóan. Zordon arcán félelem jelent meg, de hagyta, hogy Teher beszéljen, és a félelmet hamar felváltotta a gyanakvás. Nyilvánvaló volt, hogy tartott ettől a „Vezértől”, de Teher kezdett ráébredni, hogy okos szavaknál több kell ahhoz, hogy meggyőzze a hadurat a története igazáról. A minden kétséget kizáróan magas rangú Zordon képes volt arra, hogy meghozza a saját döntéseit, és az is látszott, hogy nem fog mindent elhinni az első szóra.

Teher befejezte a történetét, Zordon pedig elgondolkodva bólintott, és átható tekintettel méregette foglyát. Csak nem remegni, gondolta Teher, és mereven visszabámult.

A dolog azonban nem bizonyult könnyűnek. Zordon szilárdan állott előtte, izmos testéből csontos tüskék meredeztek elő. Ezüstös-szürke, kemény bőre acélként ragyogott a barlangban lebegő világítómágia fényében. Tehertől eltérően szárnya nagy volt, és vastag peremén készenlétben álló repülővarázslat csillogott. Hosszú, kanyargós nyakán ülő, széles arcát hátrafelé meredő szarvak keretezték, és semmit sem lehetett leolvasni a zord arcról. Íme, egy hatalmas sárkány, gondolta Teher. Egy igazi sárkány hadúr.

Érdekes történet – mondta végül Zordon. – Ha igaz is, akkor a barátodat szabadon engedjük. Te magad megdolgoztál a saját szabadságodért, de ez egyelőre csak a barlangokon belül érvényes. Ha megpróbálsz megszökni vagy megszabadítani a barátodat, mindketten meghaltok. Most megyek, mert sok a dolgom. Holnap este bebizonyíthatod a történeted igazát. Ha erre nem leszel képes, akkor mindkettőtöket megöllek.

Ezekkel a szavakkal sarkon fordult, tekintélyt sugárzó eleganciával kisurrant a barlangból, és eltűnt a kinti folyosó homályában.

Tehert hirtelen elfogta a remegés, ahogy a sokk és a megkönnyebbülés egyszerre kerítette uralmába az izmait. Kimerülten nekidőlt a falnak, a patkányok rothadt gyümölcsökként klaffogtak körülötte. A remegés aztán fokozatosan alábbhagyott, és elgondolkodhatott Zordon utolsó szavain.

– Holnap este – mondta a varázssárkányok parancsnoka. Teher a lebegő fényvarázslatra pillantott, és látta, hogy már közel jár az éjfél. Akárcsak Délvégen, a világítás itt is finoman változtatta színét a napszaktól függően, és ha Teher nem téved, akkor az alapjában rózsaszín fénygömb szélén megjelenő kékes árnyalatok arra utalnak, hogy a holnap lassan kezd mává válni.

Tehát egyetlen napnál is kevesebb időm van.

Zordon legalább megerősítette, hogy Jószerencse még életben van – feltehetően a barlangrendszerben raboskodik valahol. És mit is mondott Vaják? „Te nem vagy elég négyünknek...” Tehát a varázsosok csak négyen vannak.

Ketten négy ellen. Rossz arány, de talán ha sikerülne meglepni őket...

Teher akaratlanul is felnevetett, szárazon, humortalanul. Sárkányokkal harcolni és foglyokat kiszabadítani! Úgy tűnt, Jószerencsének végül sikerült belerángatnia őt a kalandjába!

A helyzet legalább egyértelmű volt. Ha nem tudunk kiszökni, mindketten meghalunk.

A tiszta képet csupán egyetlen helyen homályosította el egy kis zavar, ez pedig Zordon rettegő arckifejezése volt, amikor először meghallotta a „Vezérem” szót.

Ekkora félelem egy ilyen hatalmas és rettentő sárkány arcán?

Ki – vagy mi – lehet ez a Vezér?

Ahogy beszélt, Jószerencse szinte itta minden szavát, elveszett a tekintetében, s ugrott minden mozdulatára. Tökéletesen rabul ejtette ez a szépség, és jóllehet figyelmesen hallgatta a szörnyű történetet, s annak minden részletét elraktározta, egyben úgy is érezte, mintha csak félig lenne jelen; a világa megváltozott, s egyetlen gócpont töltötte ki életét: Fátyol.

Tehát ez az az érzés, amiről Berek mesélt nekem. Jószerencse visszaemlékezett azon ritka pillanatok egyikére, amikor Berekben feltámadt a költő. Éppen együtt heverésztek Délvég gyakorlórétjein; a fiatal hímek befejezték vadászgyakorlataikat, és a nőstények következtek utánuk, hogy megpróbálják a kiégett farönköt.

Berek figyelmét felkeltette egy nőstény, egy Szeszély nevű, karcsú, hosszú szárnyú sárkány. Szeszély versenytársaitól eltérően nem drámai zuhanással csapott le a farönkre, hogy aztán az utolsó lehetséges pillanatban újra felhúzzon a magasba, hanem odarepült a farönk fölé, s szárnyának lusta csapásaival egy darabig mozdulatlanul lebegett fölötte. Aztán kecses mozdulattal előremeresztette karmát, s ráugrott a célpontra, fejét büszkén feltartotta, majd a szellő könnyedségével tovaröppent.

Jószerencse számára Szeszély csak díszes színésznő volt, semmi több, de most, Fátyol láttán megértette, mi indította Bereket arra, hogy akkor azt mondja: „a legcsodálatosabb teremtmény”.

Fátyol is az volt. A legcsodálatosabb teremtmény Jószerencse számára. S Jószerencse úgy figyelt a beszédére, mint még soha életében.

– Minden akkor kezdődött, amikor megláttuk a Fekete Sárkányt. Egyszerűen csak lecsapott az égből. Rettenetes volt... de egyben gyönyörű is, valahogy... – Fátyol értetlenül összeráncolta a homlokát, mintha csak visszaemlékezne a pillanat kettősségére: a sárkány sötétjére, alaktalanságára, és különös, éteri szépségére. – Akár azt is hihettem volna, hogy ő a Megmentő; de ő ehelyett feldúlta a Hágót.

Jószerencse döbbenten hallgatta, ahogy Fátyol leírta az aznap éjjel a hét alagútból kicsapó, robajló lángokat. A lángok rövidek voltak, és hamar kialudtak, csak félig hidalták át a két sziklafal közötti teret, s nem értek el a természetes fészkekig. Az Aether-hágót nem tűz emésztette el, mint Délvéget. Annál sokkal rosszabb dolog történt!

Varázssárkányok özönlöttek elő a tűz nyomában; ráugrottak természetes szomszédaikra, az ép és egészséges természeteseket folyékony tűzből készült kötelekkel gúzsba kötötték, s mintha csak halott csomagok lennének, átszállították őket a szakadékon, az alagutak mélyére. Az öregeket és gyermekeket csak akkor vitték el, amikor a nappal már komolyan veszélyeztetni kezdte az éjszaka uralmát. A gyerekek között volt Fátyol és Szilárd is.

– Láttuk, ahogy elviszik a családunkat és barátainkat – pityeregte Fátyol hirtelen elérzékenyülve. – El... elnézést, Jósz... Jószerencse. Még magam sem emésztettem meg teljesen, hogy mi történt az Aether-hágóval...

– Nincs semmi baj – vágta rá gyorsan Jószerencse.

Óvatosan átölelte szárnyával Fátyolt, és meglepve tapasztalta az érzéseket, melyeket a lány érintése váltott ki. Fátyol erősen hozzásimult, és nagyokat sóhajtozott, míg végül elapadtak a könnyei.

– Már jól vagyok – szipogta. – Még arra sem emlékszem, mikor történt az egész. Idelent nem tudom számon tartani az időt.

– Sok nappal ezelőtt történt? – kérdezte Jószerencse.

– Nem. Öt vagy hat napja talán.

Jószerencse arra számított, hogy Fátyol a sírás elmúltával elhúzódik tőle, de nem így történt. Ehelyett a lány még szorosabban odasimult az oldalához, és tovább beszélt.

– Szilárd és én addigra persze már elbújtunk. A mi oldalunkon nincsenek igazi barlangok, csak néhány repedés és üreg. Együtt behúzódtunk az egyik üreg mélyére, és csak arra vártunk, hogy mikor kapnak el minket. Mindenfelé varázsosok járőröztek...

Lelapultak, ahogy két hatalmas varázssárkány suhant feléjük.

Amint leszálltak, egy nagyon öreg, nagyon reszketeg természetes sárkány ténfergett az útjukba. A varázssárkányok nagyobbika ellépett az öreg mellett, s egyenesen Fátyol felé tartott, a másikuk viszont megtorpant, és azt latolgatta, kit vigyen el másodiknak.

– Még sosem láttam Szilárdot ennyire feldúltnak – remegett meg Fátyol. – Tudod, ő amolyan büszke fajta. Már akkor mérges volt, amikor nem ítélték érdemesnek arra, hogy az első hullámban elvigyék, de most, hogy a második sárkány megállt, és azon töprengett, őt vigye el, vagy pedig azt az öreget inkább – hát Szilárd egyszerűen majd szétszakadt dühében!

– Azt akarta, hogy elkapják?

– Nem, dehogy. De nem akarta, hogy lenézzék. Így aztán nekik rontott.

Az első sárkány már megkötözte és felemelte Fátyolt, amikor Szilárd kiugrott a párkányra az öreg sárkány elé, a második varázssárkány azonban egyetlen szárnylegyintéssel oldalt lökte. És mielőtt Szilárd bármit is tehetett volna, felemelte az öreget és a társa után eredt.

– Érted majd később jövünk el, kövérke – kiáltotta vissza.

– Szilárd biztosan meghallotta – jegyezte még Fátyol. – Csak annyit láttam utoljára, hogy szárnyra kelt. Annyira mérgesnek tűnt... és annyira megalázottnak. Gondolom, nem sokkal ezután vitték el őt is.

Fátyol elhallgatott, mintha a története egy fejezetének a végére ért volna. Jószerencse belélegezte a hallgatását; szinte megrészegült tőle. Egy darabig szótlanul kuporogtak egymás mellett, és élvezték a másik ölelését.

– Ez a Fekete Sárkány – szólalt meg végül Jószerencse. – Láttad azóta?

– Nem. De tudom, hogy ő irányítja a varázsosokat. A varázssárkányok nem rossz sárkányok, Jószerencse, de ha egy rossz sárkány parancsol nekik, akkor rettenetes dolgok történhetnek. És történtek is.

Jószerencse bólintott. Már mesélt Fátyolnak Délvég pusztulásáról, Teherről és a küldetésükről, hogy Covamere-be kell jutniuk. Úgy tűnt, nincs sok értelme titkolódzni, és Fátyol úgyis az ő oldalukon állt, az egység és béke oldalán. És mindezek mellett olyan... gyönyörű volt!

– Jobb lesz elhúzódni a faltól – sóhajtotta Fátyol, és kecses, könnyed mozdulattal felkelt. – A víz nemsokára átjön.

Jószerencse követte őt a barlang másik felébe. A cellájuk kétszer olyan hosszú volt, mint amilyen széles, és szokatlanul sima falak határolták. A mennyezeten kicsiny szikladarab ragyogott, lapos fényt vetve a tejfehér falakra. A falak maguk jellegtelenek és ránctalanok voltak.

– Hogy kerültünk ide? – kérdezte Jószerencse, és most először döbbent rá a helyzetük lehetetlen mivoltára. – Hogyan tudunk egyáltalán lélegezni?

Ó, az varázslat – válaszolta Fátyol könnyedén. – Vagy van a falban egy lyuk, amit nem látunk, mert földvarázzsal vagy valami másféle mágiával elrejtették, vagy pedig igazából nincs is bejárat, csak átvisznek minket a falon, ha szükségük van rá.

Fátyol olyan meggyőződéssel beszélt, hogy Jószerencse akaratlanul is elmosolyodott.

– Úgy látom, sokat tudsz a mágiáról – jegyezte meg.

– Érdekel a téma – hangzott a kedves válasz.

– Engem is.

Újabb kellemes csönd, újabb összetalálkozó tekintet, és nagyobb melegség, mint amennyi a két test puszta fizikai érintkezéséből származhatna.

– Ahonnan én jövök – dadogta Jószerencse, mert annyira lenyűgözte az ifjú sárkánylány szépsége –, ott csak nagyon kicsi a mágia. Mindig is többet akartam tudni róla. Itt, Szívföldén az egész sokkal valóságosabbnak tűnik. Olyan, mintha a legendák itt a szemünk láttára kelnének életre.

– A mágia csoda – bólintott Fátyol. – Bárcsak találkoznál Hangyácskával.

– Hangyácskával? – kérdezte Jószerencse gyanakodva. Szíve hirtelen elszorult. – Ő kicsoda?

Fátyol ünnepélyes arccal Jószerencsére nézett, aztán kibuggyant belőle a vidám, kacér nevetés.

– Jaj, Jószerencse! Még alig ismerjük egymást, és máris milyen féltékeny vagy! Hangyácska egy tündér. És nagyon kicsi; nem kell tartanod tőle!

Jószerencse súlyosan elszégyellte magát, és lehajtotta a fejét. Egy tündér! Milyen ostoba volt!

– Akkor gondolom, hogy ő...

De nem jutott tovább. Mintha csak a mágiáról szóló beszélgetésükre válaszolt volna, a barlang szinte megfeszült körülöttük. Vakítóan fényes pont jelent meg a szemközti falon, s nemsokára ragyogó háló terjedt szét belőle. A fényháló felől recsegő hang hallatszott, s a levegőben ózonszag terjengett.

A háló nemsokára egyetlen, súlyos roppanással megszilárdult, és Jószerencse egy rövid időre megpillantotta mögötte a folyosót.

Azután a szikla összecsattant – mintha puszta mintázat lett volna egy hatalmas szövetben, melyet összehajtott valami láthatatlan kéz –, és a cella fala újból elfoglalta az őt megillető helyét.

De most két helyen lyuk tátongott rajta, egy fent, egy lent, s a két lyuk között keskeny vízsugár villogott.

– Amennyire meg tudom ítélni, ez naponta kétszer történik – mondta Fátyol. – Ivóvíz!

– Akkor nyomás! – kiáltotta Jószerencse, majd mindketten felpattantak, és gondjaikról átmenetileg elfeledkezve, egymást lökdösve odaszaladtak a cella tejfehér falán játszadozó kristálytiszta forrásvízhez.

Teher megpróbált Zordon után eredni. Otthagyta a bűzös élelmiszerraktárat és a döglött patkánysereget, s kimerészkedett a folyosóra. A parancsnok azonban eltűnt, nemkülönben az alattomos Vaják, Teher pedig hamarosan eljutott az őrszobáig, és szembetalálkozott a másik két varázssárkánnyal, akik börtönőrt játszottak ebben az isten háta mögötti barlangrendszerben.

A látvány, amit megpillantott, más körülmények között hatalmas nevetésre ingerelte volna.

Az Aether-hágó sziklája egészen más volt, mint amilyet Teher megszokott. Hiányzott az ismerős agyag és gránit, s helyét fehér mészkő foglalta el, mely a fagyott tej hidegségével csillogott a lebegő világítóvarázslatok lágy fényében.

A világos háttér előtt két sötét sárkányalak huzakodott egymással, két fémes állkapocs szorongatta egyazon, hőn óhajtott zsákmány két végét – egy döglött patkányét.

A két sárkány megjelenése annyira elütött egymástól, hogy azt már komikusnak is lehetett volna nevezni: az egyik határozottan kövér, a másik pedig egészen valószínűtlenül inas volt. A kövér sárkány hatalmas súlybeli előnye ellenére is jól láthatóan csak komoly erőfeszítések árán tudta fenntartani a patthelyzetet, a zsákmány végleges megszerzéséről nem is beszélve.

Kék szikrák ugráltak a sovány sárkány hátán, gazdájuk őrült ütemben fogyasztotta a mágiát; a kövér sárkány látszólag kizárólag a nyers erőre támaszkodott. A patkány figyelemreméltóan strapabírónak bizonyult.

Teher megköszörülte a torkát, mire a két sárkány feléje sandított, s egy pillanatig még a civódásukról is megfeledkeztek. A sovány kicsivel hamarább eresztette el a patkányt, mire kövér társa hátrabucskázott, és nekizuhant egy száraz faágakból készített fészeknek. A fészek berogyott a súlya alatt, s fadarabok röpködtek szanaszét őszi levelek gyanánt.

Csönd lett.

Aztán a sovány sárkány felkacagott, a testéből kiáramló kósza varázserő apró forgószelekben emelte fel a port a földről.

A patkány élettelenül csüngött a kövér sárkány fogai között, de a huzakodás győztese végül hátracsapta a fejét, s egyetlen, hatalmas nyelésre eltüntette torkában a dögöt. Elégedett vigyor ült ki az arcára.

– Hahaha!

A sovány harsányan kacagott egy darabig, majd a csontvázarcát kettéosztó vigyor hirtelen eltűnt, s fenyegető vicsorgás foglalta el a helyét.

– Megölhetnénk, Cécó – mondta. – De Zordon azt mondja, hogy nem szabad. Te mit mondasz, Tejfel?

Ez utóbbi kérdés Tehernek szólt, de beletelt néhány pislogásnyi időbe, amíg a fiatal varázssárkánynak eszébe jutott az a név, amit az előbb Vajáknak mondott. Tudta, hogy a csalása legalábbis idáig bevált, ezért visszatért az önbizalma, s kidüllesztette a mellét. A hirtelen beállt csöndben végigfuttatta tekintetét a különös páros testét díszítő, éles karmokon s pikkelyeken, majd hirtelen ráébredt, hogy ők is a tegnap láthatatlanul támadó sárkányok között voltak.

A kövér sárkány szótlanul ült a törött faágak között, szemöldökét összeráncolva a padlóra meredt, mintha valami súlyos problémán törné a fejét. Nem mozdult, csak farka legvége írt le szabályos köröket a levegőben. Mire végre rászánta magát, hogy megszólaljon, a sovány sárkány arcán ülő ellenséges kifejezést csodálkozás váltotta fel.

– Zordon azt mondja, ne mondjunk el neki semmit – recsegte. – Nos, Cécó, akkor azt sem lenne szabad elmondanunk neki, hogy Zordon azt mondta, hogy ne mondjunk el neki semmit, mi? Kövér patkány! Kövér patkány! Hahahaha!

Teher ráeszmélt, hogy Kajás nem viccelt, amikor azt mondta, hogy mindenki bedilizett. Akármi is lehetett a Délvég varázsosait elkeserítő és megöregítő kór, ezt a két sárkányt itt vihogó idiótává alacsonyította.

Mintha csak Teher gondolatait akarná igazolni, a kövér Cécó lassan buborékokat kezdett fújni.

Teher elnézte a két tágra nyílt szemű sárkányt, s egy pillanatra megsajnálta őket. Aztán mélyet lélegzett, és így szólt:

– Nos, sárkányok, éhesek vagytok?

A két cimbora kíváncsian, engedelmesen rábámult. Teher pedig megtanította őket főzni.

Meglepődött, hogy ezek a sárkányok még sosem hallottak ilyen elemi varázslatról, de ahogyan vadul rávetették magukat a tűzön megsütött, gőzölgő patkányhúsra, Teher látta, hogy valóban nem színlelték a tudatlanságukat. Beletelt egy kis időbe, hogy megtöltsék a hasukat, de mire végeztek az evéssel, még a Kohó nevű, sovány sárkány is jókora pocakot növesztett vézna testére.

Ami Tehert illeti, ő csak annyit evett a rosszízű ételből, hogy éppen jóllakjon, pedig már több mint egy teljes napja éhezett. Megtudta, hogy Vaják egész nap őrszolgálatot lát el, Zordon pedig a kolónia távoli részein járőröz, hogy esetleg elrejtőzött természeteseket kutasson fel. Arra azonban sehogy sem tudta rávenni Kohót, hogy árulja el Jószerencse hollétét.

Kohó és Cécó patkányhússal jóllakva végül elaludt, így Teher szabadon nekiláthatott felfedezni a barlangrendszer többi részét.

Hamar kiderült azonban, hogy ez csak csekély diadal. Az Aether-hágó alagútrendszere rendkívül bonyolult volt.

A két buta sárkányt elaltató ravaszságáért Teher először viszonylag egyszerű elrendezésű alagútrendszer formájában kapta meg a jutalmát. A felszínről egyetlen, széles folyosó vezetett a hegy mélyébe, s ez alkotta az egyetlen ki- és bejárati utat a belső kamrákba, ahol az Aether-hágó varázsosai éltek. A bevezető folyosó széles, kerek terembe torkollt, majd onnan továbbhaladva három keskenyebb járatra vált szét. Teher a legelső járatból bukkant elő – e folyosó mentén sorakozott az élelmiszerkamra, az őrszoba és a lakótermek többsége –, s máris választania kellett.

Elindult az egyik keskenyebb járaton, és csakhamar elérte az alagútrendszer Nagytermét. Az itteni Nagyterem sokkal nagyobb volt, mint Délvégen – de legalább annyira elhagyatott. A Tanácskozó Székek érintetlenül álltak ugyan, a terem mégis hideget és romlást lehelt magából. Teher nem maradt sokáig, magára hagyta a homályos, kihalt zsákutcát, és visszatért az elágazáshoz.

A harmadik járat hívogatóan tátongott, de valamilyen okból Teher mégsem indult el rajta. Beleszimatolt a levegőbe. Természetes sárkányok! Szinte érezni lehetett őket. A harmadik járat vezet tehát a börtöncellákhoz. És Vajákhoz. Jószerencse is ott raboskodik valahol. De hogyan találja meg, s hogyan szabadítsa ki őt? Visszamehetnék az őrszobába, és megölhetném a két sárkányt álmában, gondolta hirtelen. Aztán talán megölhetném Vajákot is, s megmenthetném Jószerencsét... meg a többi természetest.

Aztán mire Zordon visszatérne, azt látná, hogy a fogva tartott sárkányok kiszabadultak, s készen állnak szembeszállni vele. Egy egész hadsereg.

Természetes sárkányokból...

Olyan sárkányokból, akik minden bizonnyal boldogan végeznének az első varázsossal, akit csak meglátnak, még akkor is, ha az a sárkány lenne az, aki kiszabadította őket. Természetes társuk, Jószerencse talán meggyőzhetné őket, hogy ne bántsák Tehert, de vajon melyik cellában őrzik Jószerencsét? A négy őr egyike sem árulta el ezt a titkot, s enélkül Teher egyenlő eséllyel nyithatná rá a cellát a legjobb barátjára meg egy gyilkos szándékú harcosra is.

De tudta, hogy logikája mögött mélyebb, nagyobb igazság is meghúzódik: nem ölhet meg egy másik sárkányt hidegvérrel. Sőt, talán máshogyan sem.

Szép kis kalandozó!

A menekülés volt a dolgok kulcsa. Mielőtt megmentené Jószerencsét holmi újonnan felhasznált varázserő segítségével, előbb tudnia kell, hogyan jussanak ki a barlangokból – végig a fő alagúton, aztán ki a keleti fal hét alagútbejáratának egyikén. Teher csak most döbbent rá, mennyire összetett, mennyire zavarba ejtően bonyolult valójában a barlangrendszer.

A külvilágra nyíló hét alagútszáj olyan alagutakat takart, melyek kusza elrendezése egyetlen célt szolgált csupán – a megtévesztést. Az Aether-hágó stratégiai fontossággal bírt, s valaha a Szívföldén átvezető utak legfontosabbika haladt át rajta, ezért kellőképpen meg is védték. Az első csel az volt, hogy a hét egyenrangú bejárat között nem létezett kiemelt fontosságú főbejárat. Az alagút mindegyik mögött kettéoszlott, aztán mindkét ág újra szétvált, majd újra és újra, míg végül mindegyik bejáratból tizenhat különböző alagút ágazott szét. Az alagutak emelkedtek és süllyedtek, kanyarogtak és csavarodtak, így a behatoló rövid idő alatt minden irányérzékét elveszítette bennük. Elrettentő eszköznek kiválóak voltak.

Teher magabiztosan végigmasírozott a hosszú folyosón, s valósággal lenyűgözte a külső alagútrendszer bonyolultsága. A hét kijárat közül csak hármat lelt meg; mindegyik egy érzékzavaró, kusza labirintus túlsó felén tátongott, sőt, ami még rosszabb, mindegyiket erős varázslat védte. Az első kettőt láthatatlan fal zárta el, de ahogy Teher megközelítette a harmadikat, keskeny fényháromszög hívogatott a kinti világ felé.

Teher óvatosan araszolt előre, idegszálai feszülten lesték a veszély legkisebb jelét is, szárnyát, lábát szorosan a testéhez szorította, hogy együtt remegjenek szívdobogásával.

A levegő rezzenéstelen volt és nehéz, mintha maga a szikla lehelte volna ki magából. Mocsárbűz csapta meg Teher orrát.

Itt valami nincs rendjén.

Ennyire közel a kijárathoz már érezni kellene valami szellőt. És ilyen magasan a hegyek között a levegőnek sokkal hidegebbnek kellene lennie.

A levegő meg sem rezdült.

A levegő forróságot lehelt.

Teher úgy vélte, tudja, hogy miért.

Óvatosan előrenyúlt, egyik karmával a levegőt próbálgatta. Semmi sem történt.

– Valahol itt kell lennie – motyogta magának, s óvatosan előrébb csusszant. A karma most ellenállásba ütközött, mintha a levegő rugalmas lett volna. Az áporodott mocsárbűz erősebben érződött, s Teher gyomra felkavarodott. Lezárta orrcimpáját, s kinyújtott karmát finoman nekinyomta a láthatatlan buroknak.

A bűz egy pillanatra teljesen megszűnt, a levegő kitisztult, mintha a szagot árasztó erő hirtelen másfelé fordította volna a figyelmét. De a mocsárbűz aztán újra visszatért, megerősödött... és alakot öltött.

Teher pattanásig feszült izmai akcióba léptek: hátrarántotta a karmát, s ő maga is hátraugrott. Ahol az imént állt, a sziklapadló hullámozni, majd bugyborékolni kezdett, akár egy haragos tó felszíne. Hatalmas, kerek böffetegek szakadtak ki a remegő sziklából. Félelmetes fénnyel izzottak, és ahogy Teher hátrébb tántorodott, felületükön repedésvonalak jelentek meg. Sötét, alig látható alakok dörömböltek bennük, készen arra, hogy kiszökjenek a sárga fény börtönéből.

Aztán hatalmas sóhaj suhant át az alagúton. A Teher fölé magasodó, iszonyú sziklabuborékok születésük pillanatában megdermedtek... majd összehúzódtak, s a csillogó felszínüket végigszántó repedések újra összezárultak.

Teher még hátrébb lépett, s mereven figyelte, amint a buborékok vonakodva összelappadnak, elhalványulnak, végül pedig visszasimulnak a kőfalba. A folyosó újra felvette régi alakját, s újra csak óvatlan áthaladókra várt.

Akár egy haragos szörnyeteg lélegzete, elhalkult a sóhaj.

Teher maga is felsóhajtott – a mocsárgázszagú levegőt legalább be tudta lélegezni ott, ahol állt –, majd fáradtan nekitámaszkodott a sziklafalnak.

Amint azt gyanította, Zordon lezárta az alagútrendszert.

Teher elindult vissza, a hegy mélyébe nyúló alagút felé, s közben a sziklabuborékokon elmélkedett. Tűzmágiát már látott korábban is, de ez a mostani másmilyen varázslat volt – ez mintha élt volna.

Szívföldén vagyunk, gondolta. A mágia itt erősebb. És ha le akarom győzni, akkor a Tartományhoz kell fordulnom. Életemben először igaziból fel kell használnom a tűzmágiát!

Mi rejtőzött a buborékok belsejében? Korhadt, sárga árnyak a megtört fényben!

Teher kényelmetlenül érezte magát. A szökés egészen más fényben tűnt fel. Még ha sikerülne is kiszabadítani Jószerencsét, a kijáratokat őrző varázslatokon vajon hogyan jutnának át? Talán képes lenne olyan varázs megalkotására, mely felvehetné a harcot a védőmágiával, de vajon elég erősre sikerülne-e? Talán elég erős lenne. De arról továbbra sem volt halvány fogalma sem, hogy hol őrizhették Jószerencsét.

Szívét aggodalom töltötte el, miközben visszarohant a hegy mélyén megbúvó belső alagútrendszer felé. Az őrszobából horkolás hallatszott, ezért úgy döntött, hogy ellenőrzi Cécót és Kohót. Belépett a kamrába, s tekintetét körbefuttatta a halvány fényben reszkető mészkövön, hátha valahol, valamiről eszébe jut valami, amiből kiindulva elkészítheti a tervét.

Csupasz falak. Alvó őrök. A szemközti falon két lyuk, közöttük ivóvíz folydogált.

Sehol semmi.

A tiszta víz hívogatóan csobogott, Teher odasétált hát, hogy végre leöblíthesse mocsárszagtól bűzös, áporodott torkát. Orrát beledugta a vízbe, s jólesően ivott a hideg, friss folyadékból.

Aztán lélegzetét visszafojtva megtorpant.

Apró, ezüstös alakok táncoltak a vízben. Tehernek kancsalítania kellett, hogy jól láthassa az apró, csillogó lényeket.

Aprócska lények voltak, talán ha ebihal méretűek. Keskeny testükből ezüstös farok és két uszonyos kar nőtt ki, finom ívű, hegyes fejüket ezüst haj koronázta. Pöttöm fényfoltokként cikáztak.

A vízitündérek lágy, intelligens tekintetüket Teherre függesztették.

Teher csodálkozva bámulta e víz alatti táncot. Természetesen hallott már ilyen lényekről, de egészen Szívföldéig kellett eljönnie, hogy először pillanthassa meg őket. Ősi szépségük valósággal lenyűgözte őt.

A víz hirtelen leszaladt az orrából, ahogy tátott szájjal bámulta a vízitündéreket.

– ...eh... el...

Éles, édes hang cincogott a levegőbe. Teher körülnézett, de aztán ráébredt, honnan jött a hang.

– Eh... el...

Ezúttal közel hajolt a vízhez, s megpróbálta kihallani a pici lények furcsa hangját a forrás csobogásából. Az egyik vízitündér rövid időre kiemelkedett a felszínre, s úgy küzdött a felületi feszültséggel, akár egy örvénybe sodródott sárkány.

– T... eh... el – suttogta a lény legerősebb hangján.

T... eh... el. Tehel. Teher?

Teher!

– Igen – felelte Teher azonnal.

A tündérek ide-oda forogtak, táncoltak, küzdöttek az árral.

– T... eh... el... m... egy.

Megy. De hova?

– ...m... egy... v... íz... e... sé...

Vízesés?

Heves remegés rázta meg az alagutat, s a tündérek ide-oda lökődtek a vízben. Erőnek erejével küzdve megpróbáltak helyben maradni.

– ...kő... – hallatszott még utoljára, aztán a vízfolyás hirtelen elállt, s a tündérek vele együtt eltűntek a sziklafalban. Teher megpróbált utánuk kapni, de sikertelenül. Tehetetlenül nézte, amint a jeges víz utolsó cseppje is eltűnik a sziklában.

Véget ért az itatás.

Teher szíve hevesen dobogott mellében. Végre volt egy nyom, amin elindulhatott, volt egy cél, amit elérhetett. Az üzenet Jószerencsétől jött, efelől nem lehetett kétség. Egy vízeséshez kellett eljutnia – ha megtalálja a vízesést, megtalálja a barátját is.

A délután lassan haladt előre, s vele együtt váltott színt a lebegő fénygömb is. Cécó és Kohó mélyen aludt az őrszobában. Teher pedig véghezvitte első komoly varázslatát.

   10.

Tűzvarázs

Talán jobb is, hogy Teher nem mérte fel előre az általa okozott sziklaomlás nagyságát, mert különben esetleg megingott volna.

Magában Elosztókamrának nevezte el azt a barlangot, amelyből a betorkolló főfolyosó három kisebb járat formájában haladt tovább. Most ott állt, s a menekülési útvonalat bámulta – az egyetlen lehetséges kijutást, feltéve, hogy nem akarta átfúrni egymagában a teljes hegyet. Egy varázssárkány természetesen ez utóbbira is képes lenne, de csak akkor, ha kapna rá egy-két évnyi időt.

A háta mögött, a bal oldali alagútban a sziklaomlás felverte por csak lassan ülepedett le. Teher beomlasztotta a két alvó őr barlangjának bejáratát, így a sárkányok odabent rekedtek. Amennyire meg tudta ítélni, még csak fel sem ébredtek jóllakott álmukból.

Cécó és Kohó mostantól legalább egy ideig csöndben lesznek.

Cécó nagylelkűen elárulta, hogy Zordon odakint, a kanyonban kutat újabb természetesek után, s napnyugtáig nem is fog visszatérni.

Tehát csak Vaják maradt.

A jobb oldali alagút torkolata hívogatóan tátongott a börtönszint, Vaják és remélhetőleg Jószerencse felé.

Bárcsak megtalálnám azt a vízesést!

Az alagútból sem életnek, sem vízcsobogásnak nem hallatszott hangja. A lebegő fénygömbök bőséges fényt árasztottak, de az alagút lassan elfordult jobb felé, így csak két-három fahossznyit lehetett belőle látni. Teher ott állt az Elosztókamrában, megpróbált felkészülni mindarra, ami odabent várni fog rá, s amitől olyannyira rettegett. Megrázta a fejét, de az idegszálain végigbizsergő, kellemetlen előérzettől nem tudott megszabadulni.

Az alvó Cécót és Kohót bebörtönző sziklaomlást a földmágia okos, takarékos felhasználása idézte elő, de Teher még e varázslás közben is, életében először, folyamatosan érezte az elméje legmélyén motoszkáló, viszkető érzést. Olyan volt, mintha valami ott csípte volna a farka legvégét, ahová nem tudott elérni, vagy mintha állandó zúgás duruzsolt volna a fölében, amit ugyan csak alig lehetett hallani, mégis kitartóan tovább zümmögött. Ez aggasztotta Tehert a földomlás alatt és akkor is, amikor végignézett a börtönszintre vezető folyosón, s megpróbálta elképzelni, mi vár rá a folyosókanyarulat mögött.

Az érzést Teher a Tartománynak tulajdonította.

Földmágia és tűzvarázs: a varázssárkányok mindkettőt gyakorolták. A földmágia gyengéd volt és könnyű, s Teher mindezidáig csak ezzel élt. Még a szájából lehelt tűz is egyfajta villám volt csak, a levegő felmelegítése, a természetes elemek nem természetes formába való átalakítása.

A tűzvarázs azonban ettől nagyon, nagyon eltért; Teher mindig is félt tőle. Hiszen olyan sárkány volt ő, aki epedve vágyott rá, hogy megértse a világot, felfogja a dolgok részleteit, hogy elemezzen és találgasson, így tehát különösen rettegett a Tartománytól. A Tartomány mindig is elkerülte, és ő maga is úgy döntött még régen, hogy jobb ez így.

S bár korábban még sohasem tapasztalta meg a viszkető érzést, mégis pontosan tudta, mi okozza: a Tartomány. A tűz forrása. Egy másik világ a miénken túl. A Tartomány megérezte, hogy Teher erőre vágyik, s eltörölte az ifjú sárkány óvatosságát, kívánva, hogy elszabadulhasson, kívánva, hogy kiteljesedhessen őáltala.

– Felhasználjuk a Tartományt – mondta egyszer Főrend –, de ha nem vagyunk elég körültekintőek, akkor a Tartomány is felhasználhat minket. Hatalmas erők lakoznak ott, melyeket nagyon nehéz irányítani, ha egyszer elszabadítottuk őket.

A félelem szorosan a sarkában maradt, amint az ifjú varázssárkány maga mögött hagyta az Elosztókamrát, és elindult a lassan kanyarodó, hosszú börtönfolyosón.

Teher nem vette észre, de földvarázslatával átszakított számos varázshálót, melyeket Zordon és sárkányai arra használtak, hogy a cellák kiszolgálását biztosítsák. Ezeket a varázslatokat javarészt az őrszoba falába építették be, és a sziklaomlás tekintélyes részüket tönkretette. Teher tevékenységének eredményeképpen a börtön lakóinak többsége a közvetlen életveszély peremére sodródott.

Jószerencse és Fátyol cellájának falán töredezett szélű lyukon keresztül folyt ki a víz, s ez a lyuk most szemmel láthatóan fokozatosan zsugorodni kezdett. A pereme vibrált, ahogyan egyre beljebb húzódott.

Aztán teljesen eltűnt.

Jószerencse kicsit kábult volt még a fejére mért ütés miatt, de tudata most hirtelen kitisztult.

Egyetlen lyuk tátongott már csak a cella falán, s ebből a lyukból folyamatosan csobogott a hideg víz. Ez a lyuk nem mutatta a zsugorodás legkisebb jelét sem, a víz pedig megállíthatatlanul ömlött befelé, és nem tudott hol eltávozni.

– Azt hiszem, nagy bajba kerültünk – jegyezte meg Jószerencse.

A víz csöndesen emelkedett a börtönben. A mágia egy lerobbanó gépezet ernyedt, halódó remegésével csökkenni kezdett, s visszahúzódott. Néhány cellában nem maradt belélegezni való levegő; sok helyen kialudt a fény; az egyik cella a felére zsugorodott, s továbbra is csak szűkült. Jószerencse és Fátyol börtönétől hat cellával odébb pedig egy másik fiatal természetes küzdött az életéért.

Szilárd cellája kicsi volt, így a vízszint gyorsan emelkedett. Szilárd már a plafonhoz egészen közel lebegett a vízben, s feje a kemény sziklának nyomódott, ahogy lélegezni próbált. Még néhány másodperc, és megfullad.

Milyen hideg!

A remény elhagyta már, de a haragja megmaradt. A varázsosok bezárták ide, hogy itt pusztuljon el, mivel most már biztosnak tűnt, hogy ez fog következni. Átnéztek rajta, az öreg sárkányt vitték el helyette, őérte csak az utolsók között jöttek; Szilárd haragja nem ismert határokat.

– Ha valaha is kijutok innen – kiabálta, szavait úgy lövellve a mennyezetre, mintha azok puszta erejükkel megrepeszthették volna a sziklát –, soha, senki nem nézhet át többé rajtam.

A haragjába azonban bűntudat is keveredett.

Hagytam, hogy elvigyék Fátyolt. A nővérem, meg kellett volna védenem!

A víz nekinyomta a fehér sziklának. Egyik szarva áthasította a fényvarázslatot, mely a víz felszínén lebegett tovább, s nemsokára teljesen kihunyt, sötétbe borítva a cellát. A jeges víz egyre magasabbra emelkedett, s vele együtt egyre nőtt Szilárd rémülete is. Szárnyával vadul csapkodni kezdett, s amikor a vak tombolás pillanatnyi hulláma alábbhagyott, ráeszmélt, hogy a teste teljes egészében a sötét hidegségben lebeg, és ha most lélegezne, akkor az lenne élete utolsó, folyékony lélegzete.

De minden haragja, minden bűntudata ellenére a lelke legmélyén azt súgta valami, hogy még nem ez a sors vár rá. Szárnyát feszesen kitárta, hátsó lábával elrugaszkodott, és alámerült a jeges vízbe, hogy kiderítse, meg tud-e menekülni valahogyan.

– Félek, Jószerencse – mondta Fátyol remegő hangon.

– Tudod, mit? – ismerte be Jószerencse. – Én is.

Átölelték egymást, így őrizték testük melegét a jeges vízben. Jószerencse úgy találta, a halál közelsége megélesítette tudatát – nem, nem is, inkább a szívét. Lehetőségei annyira beszűkültek, hogy közülük csak a legigazabb lehetett valóságos, és a legigazabb az volt, hogy szerette Fátyolt.

Fátyolnak úgy tűnt, hogy a melegség, melyet a jeges vízben egymás testének kölcsönöztek, több volt egyszerű, fizikai melegnél. A mágiára gondolt. Kettejük között szorosabb volt a kapcsolat, mint amilyet a fizikai világ létrehozhatott – persze nem tűzvarázs volt ez, hanem az ő saját, finom mágiájuk, talán az, amennyire egy természetes lény valaha is megközelítheti az igazi varázslatok csodáit.

De azt beszélik, hogy valamikor voltak természetesek, akik varázsosokká lettek, gondolta. Lehetséges lenne, akár olyan sárkányok számára is, mint mi? Vagy csak mese volt ez is, egy másik korról szőtt álom?

Átölelte Jószerencsét, érezte szerelmét, s tudta, hogy nemsokára ő is viszont fogja szeretni.

Az alagút mindig jobbra kanyarodva, nagyívű spirálban, lassan ereszkedett lefelé. A falak simák voltak és fehérek, s olyan tejszerű ragyogás vonta be őket, mely nedves kinézetet kölcsönzött nekik, jóllehet a tapintásuk továbbra is száraz maradt. Teher karmának halk csettegésén kívül semmi zörej nem hallatszott.

Ha lenne vízesés, azt hallanom kellene, gondolta. Az is aggasztotta, hogy a természetes sárkányok szaga megszűnt, nyomtalanul eltűnt. Egyetlen cellát sem talált, de még csak halvány bizonyítékot sem arra nézve, hogy idelent egyáltalán sárkányok éltek, pedig elméjével tudta, hogy valahol errefelé kell lenniük, észrevehetetlen varázsburok alá rejtve. A fényvarázslatok egykedvűen ragyogtak, a tejfehér falak csupaszon futottak a messzeségbe.

Hol van Vaják?

Amint ellenfelére gondolt, újra megérezte a különös, viszkető érzést, ezúttal azonban sokkal erősebben, sokkal parancsolóbban.

– Nagyon jó – motyogta. – Ha már nem hagyhatom figyelmen kívül, akkor legalább megmutathatom neki, hogy ki is a főnök!

Megtorpant, gondosan körbehallgatózott, nem közelít-e valaki, majd leült a hátsó lábára. Mindössze annyit kellett tennie, hogy az eszébe idézi, amit Főrend mondott neki valamikor nagyon, nagyon régen.

– A Tartományt csak úgy lehet biztonságosan elérni, ha saját magadból indulsz ki – magyarázta Főrend. – Te hozod létre a kaput, te nyitod ki, és te is irányítod. Minden az elmédben zajlik. Ha nem így csinálod, akkor elemészt az erő. A dolog nem nehéz, de veszélyes, és pontosnak kell lenned hozzá. Hogy a kaput miként nyitod ki, az persze tőled függ. Én magam mindig egy karmot képzelek el, ami egy szempillantás alatt utat hasít, s be is gyógyítja maga mögött a hasítékot. A hártya törékeny, de követni fogja a parancsaidat – ha már a kezdettől fogva félreérthetetlenül kinyilvánítod, hogy képes vagy a szükséges szinten irányítani.

Teher újra végiggondolta ezeket, és erősen koncentrált. Akkoriban a felét sem értette Főrend szavainak, de most más volt a helyzet: most megérezte a Tartomány közelségét. Megérezte közelségét a világhoz, s amint rákoncentrált, különös kép jelent meg az elméjében.

Egy hatalmas bőrlebeny. Hullámzó, recsegő, gőzölgő bőrlebeny. A bőr élettől duzzadó vörösét egyes helyeken foltok piszkolták, másutt élénk, elképesztően gyönyörű színek villództak rajta. Olyan volt, mint egy világméretű zsák, melyben szüntelenül mocorgott, fészkelődött az élet – nem, nem az élet, hanem a mágia.

Láthatatlan alakok nyomódtak a bőr felületének, néha teljesen ismeretlen alakokat dudorítva ki belőle, néha ijesztően ismerőseket; gigantikus, torz koponyákat; hosszú fogsorokat; mindegyik alak kétségbeesetten próbált megszökni a zsákból.

Ez itt a hártya a mi világunk és a Tartomány között, gondolta Teher, és kiszáradt a szája. Csak annyit kell tennem, hogy felnyitom.

Gondolatban magasra tartotta a karmot.

Erősen koncentrált rá, elméjének erejével formálta, alakította. Hosszú, fekete karom volt, éles, akár a tél hidege. Teher végtelen gonddal előretolta, amíg az végül megérintette a bőrzsák hullámzó felszínét.

A benti alakok egyetlen szempillantás alatt odasiettek az érintési ponthoz. A vonaglás mozdulatok orkánjává, iszonytató csapkodásorgiává erősödött, ahogy a bezárt varázserők mindegyike egyetlen célért küzdött – hogy a Tartomány bőrét ráfeszítsék a betolakodó fegyverének hegyére, s a felhasított résen át energiáikat a világba ürítsék. A hártya kidudorodott és megnyúlt, rózsaszín feszültségvonalak szaladtak szét a ponttól, ahol Teher karma egyre mélyebben és mélyebben hatolt a bőrbe; aztán hirtelen kihasadt, szikrázó tartalma kiáramlott a világba.

Teher azon nyomban visszahúzta a karmot, s az gondolata parancsára hátraugrott, majd eltűnt, megszűnt létezni. Hatalmas remegés futott végig a Tartomány felszínén, a bent rekedt alakok elcsöndesültek, mozgásuk lelassult, mintha belenyugodtak volna, hogy elmulasztották az esélyt a szökésre. Továbbra is hullámzottak, de most már csak úgy, mint korábban, tapogatózva, az újabb lehetőségre várva.

Teher mélyet lélegzett. Elfordította elméjét a Tartomány képzelt világától, s tekintetét újra a távoli, tejfehér messzeségbe tovakígyózó alagútra szegezte. Szilárd, kimért léptekkel újra elindult, hogy megtalálja barátját és ellenségét.

A villám elpárologtatta a jeges vizet, melyen átkígyózott. Nyomában izzó buboréksereg pattant, mely kisietett a falba szakított, recés szélű lyukon. Hatalmas, sissenő lökés volt ez, nem is csobbanás, inkább irtóztató, víz alatti robbanás. A cella fala beomlott, és vizet, sárkányt egyaránt kiokádott a kinti folyosóra. A tűz tovább táncolt a folyadék felszínén, s gőzzé változtatta a vizet, mielőtt az elmenekülhetett volna a titkos sziklarepedésekbe.

Szilárd hangosan krákogva köhögött, tüdejéből vízpárás löketek robbantak ki. Sárkányfeletti erőfeszítéssel felkönyökölt a szárnyára, de aztán újra lerogyott a földre, elterült a gyorsan fogyó víztócsában.

A háta mögött valami kemény és fémes dolog kattogott ütemesen.

Hatalmas ásítás hallatszott. Egy állkapocs recsegett, majd megszólalt egy hang.

– Volt egy kis bajod a vízzel, mi? Legalább szép kövér vagy!

Szilárd megperdült. Az a sárkány állt előtte, aki otthagyta őt a sziklapárkányon az öreg kedvéért, az a sárkány, aki kövérkének nevezte. A nevét nem tudta ugyan, de ez a sárkány nem volt más, mint Vaják. Szilárd vadul zihálva összehúzta szemét, s ugrásra készen lekuporodott, minek láttán Vaják hatalmas, gurgulázó nevetésben tört ki.

– Maradj csak ott, ahol vagy, kis patkány! – parancsolta.

És mintha az egész csak kellemetlen kötelezettség lenne, oldalt billentette fejét, s apró tűzlabdát köpött a Szilárd teste körül még mindig meglévő víztócsába. A folyadék élénk narancs színt öltött, majd hirtelen szíj alakúvá csattant, a szíj pedig átfonta Szilárd mellkasát, s gigantikus, fojtogató erővel a földre szegezte a fiatal sárkányt.

Vaják elvigyorodott, sárga fogai között apró szikrák ugráltak. Tűz fortyogott a torkában, s a vigyora annyira kiszélesedett, hogy a végén teljesen betöltötte Szilárd látóterét. Hogy Vaják egyszerűen csak közelebb hajolt, vagy varázslatot használt, hogy a fogsora irtóztató, mindent elnyelő szájnak tűnjön, azt Szilárd már nem tudta megállapítani, mivel abban a pillanatban elájult.

Hirtelen morgó csobbanás hallatszott, és a távolban megremegett valami.

Teher lekuporodott, s kúszva haladt tovább az alagútban a villogó fény felé. Szerencséje volt: a fal mellett kőrakás terpeszkedett, a kövek között még mindig kis patakokban csordogált a víz. Nem vízesés ugyan, de legalább fedezéket nyújtott.

Teher elrejtőzött a kőhalom, mögött, s nyakát kinyújtva előrekémlelt. A Tartomány viszketve mocorgott a fejében. A kőrakás mögött azonban olyan látvány tárult elé, melytől hideg futott végig a hátán, és attól félt, pánikba fog esni... a félelem azonban gyorsan elpárolgott, s különös, hűvös nyugalom foglalta el a helyét.

A kőrakás túlsó felén egy természetes sárkány feküdt ájultan, valamiféle mágiával a földhöz bilincselve. Fölötte Vaják magasodott. Teher elméje legmélyén érezte, hogy a Tartományt felhasították, de megpróbált az előtte lezajló eseményekre koncentrálni.

Vaják a foglya felé nyújtotta jobb mellső lábát. Fényes pókháló gyanánt kék fény burkolta be a karmait, s eme fényháló egy szempillantás alatt megduzzadt, hossza kétszeresére nyúlt. Nyújtózott és tekeredett, a karmok, ujjak összeolvadtak, az energiaszálak egyetlen fonálba fonódtak a tűzvarázs brutális erejének hatására. Szikrák és verejtékcseppek záporoztak az iszonyatosan átváltozott végtagról.

Vaják három megmaradt lábán furcsán bicegve elindult a természetes felé. Negyedik lába óriássá nőtt, húsos nyelv kanyargott a végén, alsó felén éles tüskék meredeztek – kövér, lila kígyó volt ez, mely vágyakozva nyúlt áldozata felé. Vaják magasra emelte kígyólábát, egy pillanatig mozdulatlanul megállt, majd a halálos kígyó zúgva lecsapott, hogy végezzen magatehetetlen áldozatával.

Teher elméjét kitöltötte a Tartomány. Lelki szeme előtt öntudatlanul is megjelent a karom – és ezúttal hatalmas, mély hasítékot vágott a bőrzsák oldalán. A seb szétnyílott, odabent vadul vergődtek, tülekedtek a formák, s Teher mélyen benyúlt közéjük.

Tüzet érintett. Fagyot érintett. A szempillantás törtrésze alatt megtalálta, amit keresett, mert milliónyi erő nyüzsgött odabent, milliónyi különféle varázslat, s egymáson gázolva mindegyik arra törekedett, hogy megnyilvánulhasson az anyagi világban. Teher karma kitartóan kutatta egyetlen célját a szikrázó sötétségben, elméje pedig kordában tartotta a kitüremkedni vágyó alakokat, meggátolta, hogy a világot elárassza a kaotikus mágiatenger.

Megvan!

Megragadta a varázst, amit keresett. Megmarkolta, s erőnek erejével kirángatta a világ fényére. A felhasított hártya sebe elméjének egyetlen parancsára újra összeforrt, odabent pedig elült a vad tülekedés.

S amikor Vaják lába a természetes felé csapott, áldozata teste helyett a Tartomány kék tüzéből szőtt varázsfalba mélyedt, melyet Teher állított az útjába.

A milliónyi kék lángocskából álló, vulkanikus hővel izzó, függőleges tűzfal hirtelen megszilárdult. Levágta a végtagot gazdája testéről, s annak éles végét rettentő precizitással hamuvá égette.

Vaják felvisított kínjában. Megégett lábcsonkját a melléhez szorította, majd kibontotta szárnyát, és felszökkent a levegőbe.

A varázslat most duzzadó tűzzsákká alakult körülötte, s egy pillanatra megtorpant, amint Teher előlépett a kőrakás mögül. Vaják kínok közt fetrengve ifjú ellenfelére bámult a tűzrétegen át. Előtte az ájult természetes hevert mozdulatlanul, nyakán füstölögve oszlásnak indult a levágott végtag lilás, élettelen kígyója.

Aztán a tűz oldalt szökkent, és belemerült az alagút sziklafalába. Vaják mintha óriási messzeségből kiáltott volna, aztán a hangja egycsapásra elnémult, amint a masszív szikla teljesen körbeölelte.

Csönd lett.

Teher érezte, hogy elméjében elül a viszkető, kaparó fuvallat. Megtapogatta a világot a Tartománytól elválasztó hártyát: a bőrfal szorosan zárt, hegek nem látszottak rajta. Munkáját bevégezte.

Teher egyszerre remegett a rettenettől és a győzelem mámorától, majd a Vaják áldozatának kiszemelt természetes sárkány fölé hajolt, s akaratának erejével lefeszítette róla a földhöz szögező, narancsszínű varázslatot. A varázs hátrahúzódott, belecsúszott a sziklapadlóba, s visszamenekült a Tartományba, eltűnt, mintha soha nem is létezett volna – és Teher ráeszmélt, hogy akaratlanul is apró rést nyitott a Tartomány falában, hogy a narancsszínű varázslat besurranhasson rajta. Az iszonyat és diadal furcsa érzelemkeverékétől fűtve elmosolyodott magában. Most már kezdek igazi kalandozóvá válni!

A mágia azonban még nem ért véget. A folyosó fala hullámzani kezdett, s egy hatalmas, megnyúlt sárkányláb vált ki belőle. A láb mintha maga is kőből lett volna; fehéren izzó, forró magma keringett benne vér gyanánt, a bőre pedig felrepedezett és recsegett, amint Teher felé nyúlt.

Kőkarmok zárultak a nyaka köré fájdalmasan, s a sziklamancs vonszolni kezdte a padlón. A sziklafal vészes tempóban közelített, és Teher diadala rémületbe csapott át, amint ráeszmélt, hogy Vaják még nem pusztult el.

Hirtelen minden összezavarodott, összefolyt előtte; hatalmas varázslat erejét érezte, ahogy Vaják keményen küzdött, hogy karmával megkapaszkodhasson a világban.

Tejszínű szikla töltötte ki látóterét, karma pedig csikorogva szántotta a kőpadlót, ahogy Vaják elemi erővel a falba rántotta őt.

Teher – logikus elméje tudtán kívül –, ösztönösen újra megnyitotta a Tartományt. Ezúttal másképp bánt vele – ahelyett, hogy kihúzott volna belőle valamit, ő maga merült el benne. Varázslatok ugrottak elébe féltékenyen, irigyelve Teher fizikai létezését. Kétségbeesett törtetéssel tülekedtek ki a világba, de ő visszatartotta őket.

Vaják gyengébben kapaszkodott a Tartományba, s Teher hirtelen ráeszmélt, hogy ellenfele haldoklik. Kétségbeesett támadása az utolsó volt életében; halálos, ha nem védekeznek ellene, összességében mégis hiábavaló. Teher könnyű félfordulattal kicsusszant ellenfele karma közül, s a Tartományon keresztül ellopakodott előle. Amaz csigalassúsággal követte, tehetetlenül csapkodta Teher egyre messzebb táncoló szellemalakját, mélyen a sziklában, olyan tereken át, melyek nem is léteztek. Fuldokolva evickélt a Tartományban, a varázsvilágban, mely hirtelen az ellenségévé vált. A Tartomány kiszívott belőle minden varázsenergiát, s végül élettelenül, tehetetlenül visszalökte a szikla gyomrába.

A szikla pedig befogadta őt, megdermesztette szívét, megfagyasztotta vérét, s elméjét a gyűlölet görcsös, halott bilincsébe zárta mindörökre. Vaják eggyé vált a kővel, sorsa beteljesedett: csak akkor érez majd újra tiszta levegőt, ha a hegy elmállik, elporlad, s eonok múltán felszínre veti az őrült sárkány kővé vált holttestét.

Egy pillanattal később Teher újra a saját testében ébredt, s lerogyott a folyosó padlójára. A levegő ritkán, anyagtalanul kavargott körülötte. Hatalmasnak érezte magát, olyannak, mint aki fáradás nélkül öregedett, mint aki tanulás nélkül nagyobb tudásra tett szert. A Tartomány nyugtalanul kuporgott elméje határán, vágyva-várva, hogy újra megidézze erőit.

Most nem, gondolta Teher. Sőt, soha többet, ha rajtam múlik.

A hatalom ízét gyorsan tovasodorták a gondolatai, s Teher a földön fekvő, lassan mocorogni kezdő természetes sárkány felé fordult. Mögötte a legyőzött ellenfél hatalmas, rojtos szélű lyuk volt csupán a falban. Vaják ezen a lyukon rántotta ki áldozatát a cellából, hogy megpróbáljon végezni vele.

Teher legalább azt megtudta, miért nem látott cellákat a folyosón: a cellák ajtó és ablak nélkül a hegy gyomrába mélyedtek, s csak varázslattal lehetett nyitni-zárni őket.

Elnézte az eszméletre térő Szilárdot... s látta, amint a fiatal természetes sárkány felüvölt, és szemébe vad téboly ül ki!

Teher mögé bámult, s amikor Teher is megfordult, látta, hogy a fal tejfehér, akárcsak a folyosó többi része, de ezen a ponton különös árnyék rajzolódik ki benne. Oldalt billentette a fejét, s hirtelen ráeszmélt, hogy belelát a sziklába. Az árny Vaják volt, bezárva a hegy mélyére. Arcára örökre ráfagyott a kimondhatatlan szenvedés. Teher újra szemtől szembe találta magát Vajákkal... pontosabban azzal, ami megmaradt belőle.

Megborzongott, és hátralépett. Elkerekedett a szeme. Még egy lépést tett hátra.

A Vajákot börtönbe záró szikla olyan volt, mint egy kristály, melynek egyetlen szépséghibája csak a varázssárkány beleszorult teteme. De nem, nem is kristály!

A folyosón ragyogó fényvarázslatok tündöklésében Teher hatalmas mészkőszobrot látott, cseppek és buborékok formájára szabott, áttetsző kőalakzatokat, egyenes csatornákat, melyek tejszerűen csillogtak. Hatalmas vízoszlopra emlékeztetett az egész, s ez volt a legesleggyönyörűbb mészkőszobor, melyet Teher életében látott.

Egy szépséges, kőből készült vízesés.

   11.

Menekülés a fényre

Zordon hatalmas, vasszürke szárnyán suhant az alagutak bejárata felé.

Sietős volt a dolga. Amint azt remélte, a körútja során senkit sem talált. Biztos volt benne, hogy egyetlen természetes sem maradt a Hágón, s idegen sárkányok sem merészeltek elrejtőzni a kolónia elhagyott romjai között. Az Aether-hágó természetes sárkányai maradéktalanul eltűntek.

De ezek a látogatók – a varázsos és a természetes – valóban különös pár voltak. Zordon egyetlen percig sem hitte el a varázsos meséjét (Tejfel volt a neve, ha ugyan nem hazudott), de az ifjonc megemlítette a Vezért, így óvatosnak kellett lenni, hátha a történetnek legalább egy kis része valóban igaz.

Zordon hideg és fantáziátlan sárkány volt – sőt, büszkén viselte e tulajdonságait, mert míg az Aether-hágó többi varázssárkányának elméjét megbontotta az őrület, addig ő, Zordon, erős maradt és éber. S amikor a Vezér megérkezett, Zordon az elsők között állt a természetesek fölötti uralom terve mögé, az elsők között támogatta a varázsos hegemónia ábrándját.

Pontosan száz sárkány gyűlt össze a Nagyterembe azon az éjjelen, és ezek közül talán ha ötven lehetett teljesen ép elméjű. A többi ötven paranoiás őrült volt, s hamar külön csoportokra szakadtak; gyanakvó tekintetek villogtak, a levegőben valósággal remegett a feszültség. Nem volt vezetőjük, mivel az öreg Góliát néhány hónappal azelőtt belehalt elmebetegségébe; egyetlen sárkány sem foglalta el azóta a helyét.

A Vezér megérkezését már napokkal előre jelezte egy éber, szikár sárkány, aki Insissnek nevezte magát. A varázsosok különösnek találták őt, s bár aki csak találkozott vele, mindenki megesküdött rá, hogy nem lehet megbízni benne, mégis mindenki elhitte, amit Insiss arról a nagy Vezérről mondott, aki nemsokára látogatást tesz majd náluk.

– Ő majd megadja nektek a célt, amire áhítoztok – duruzsolta Insiss halk, behízelgő hangján, és senki nem értette, a Fekete Sárkány miért ezt a gyanús alakot küldte hírnökéül. És bár az Aether-hágó sárkányai nem bíztak Insissben, mégis felkészültek, hogy megérkezzen közéjük egy olyan sárkány, akiben igenis bízhattak; Insiss sikamlós hamissága olyan ravaszul nyitotta meg az utat a Vezér érkezése előtt, hogy azt egyetlen sárkány sem vette észre.

Ebbe a gyanakvó, reménykedő, egymás ellen áskálódó csődületbe suhant be a Fekete Sárkány. Nem az alagutakon, hanem a Tartományon keresztül érkezett közéjük, vakító fénylobbanás kíséretében, mely hatalmas alakját sötét árnyékként hajította elébük. A Nagyteremben összegyűltek egy sárkányként tátották el a szájukat, a Fekete Sárkány pedig begyakorlott könnyedséggel – mivel pontosan ugyanígy tett más varázsos telepeken is, mielőtt az Aether-hágóhoz érkezett volna – elfoglalta helyét az üres Főszéken, s kijelentette, hogy mától ő lesz a Vezér. Mindnyájan fejet hajtottak előtte, hiszen a Fekete Sárkány nemcsak hatalmas volt, de el is hozta nekik, amire oly régóta vágytak – az egységet, a közös célt, annak ígéretét, hogy végre tehetnek valamit azok ellen, akik annyira megkeserítették az életüket: a nyugati sziklafal természetes sárkányai ellen.

– Ma éjjel – jelentette ki a Fekete Sárkány ellentmondást nem tűrő hangon.

A támadást a éj leszállta előttre időzítették, s pontosan úgy ahogy a Fekete Sárkány megígérte, egyetlen, pusztító rohamban leigázták a természeteseket.

Zordon saját maga a „leigázni” szót szívesen helyettesítette volna az „elpusztítani” szóval. A Fekete Sárkány úgy határozott, hogy senkit sem szabad megölni, mindenkit börtönbe kell vetni, s ez volt az egyetlen parancsa, amivel Zordon nem értett egyet teljes mértékig. A Fekete Sárkány szava azonban törvény volt – ez a különös bánásmód valójában megingatott néhány kevésbé szilárd hitű varázssárkányt –, és Zordon eléggé hitt a Vezérben, hogy úgy vélje, mindez egy nagyobb, átfogó terv része, mely végül mégis a természetesek teljes kipusztítását eredményezi majd. Addig is bízott a saját erejében, elfogadta a Vezér uralmát, s elégedett volt azzal, hogy ő lehetett az Aether-hágó helyőrségi parancsnoka.

A varázsos népesség túlnyomó részét a Vezér két nappal később magával vitte dél felé, s három sárkányt helyezett Zordon parancsnoksága alá – Vajákot, Cécót és Kohót. A rábízott hármast összességében sem lehetett túlzottan okosnak mondani, de eléggé hatékonyak és kegyetlenek voltak. Sajnos az őrületük a természetesek őrzése közben csak még jobban megerősödött. Egyedül Vajákban lehetett némileg megbízni – ám az őrület végül őt is elragadta, amíg Zordon távol volt. Zordon még ekkor sem aggódott; a Vezér magas beosztást ígért neki a tisztjei között, ha majd végre meghívhatja őt az új fellegvárba, messze délen. A Vezér arrafelé vezette az Aether-hágó varázssárkányainak többségét... hiszen ott rejtőzött a varázsosok jövője.

Nemsokára meg kell ölnöm ezt a hármat is, fontolgatta magában Zordon, miközben a barlangbejáratok felé közelített. Amíg a Vezér új parancsot nem küld, magam is elboldogulok.

De ezek az új sárkányok, ezek az utazók, ezek még bajt okozhatnak. Zordon biztosan tudta, hogy elég könnyen el tud velük bánni, két nyomorult ifjoncról lévén csupán szó, ám mégis volt bennük valami, amitől... megrettent.

Megrettent?! Zordon szívében nincs helye a félelemnek!

Valami mégsem volt rendjén. A halál illata szivárgott az alagutakból, s Zordon haragba fordította át a félelmét. Túl sokáig volt távol.

Megfeszített karma begörbült a levegőben, ahogy felkészült, akárki is várjon rá odabent. Halálos tüskéi haragosan meredeztek a hátán, a szárnyának élét pedig fűrészfogas harci varázslat vonta be.

Egyre növekvő haraggal, sietve besuhant az alagutak sötétjébe.

– Egy kőből készült vízesés! – suttogta Teher izgatottan. – Én meg kis híján elsétáltam mellette!

Hátat fordított az áttetsző szoborcsoportnak – a Tartományban tett korábbi útja során megtudta, hogy az alagútnak azon az oldalán egyetlen cellát sem fog találni –, s megpróbálta a szemközti fal szikláját. A feladat nehéznek bizonyult, mivel a sziklát átszövő varázsháló sűrű volt és bonyolult. Teher varázsos érzékeit eltompította valami, elméjében csak elmosódottan rajzolódott ki a kép. Egy cella rejtőzött a fal túloldalán, az bizonyos, de miért volt ennyire mély, miért látszott ennyire homályosan? Tompának tűnt az egész, mintha csak...

– Hiszen víz alatt van!

A cellát megtöltötte a víz! Hát persze! Teher kétségbeesett pillantást vetett a falból kirobbantott kövekre, melyek a Vaják ocsmány varázslatától az imént megmentett természetes sárkány cellája előtt hevertek szanaszét. A fiatal természetes közben feltápászkodott a földről, és leplezetlen rosszindulattal bámult Teherre – de tekintetébe félelem is vegyült, s ez legalább visszatartotta attól, hogy támadjon. Tehernek nem volt most rá ideje. Gondolatban összevetette a falon át megpillantott, vízzel elárasztott szoba képét a földön heverő törmelékével – megfigyelte a szikla repedéseit, a cella és a folyosó közötti fal vastagságát, a repedések alakját. Aztán anélkül, hogy levegőt vett volna, mélyen benyúlt a sziklába, s hatalmas energianyalábot fúrt az alagút falába. Kört vágott a mészkőfalban, s a kihasított sziklahengert mélyen betolta a Tartományba, ahol az szinte azonnal semmivé foszlott, atomjaira bomlott az éhes varázsenergiák tombolásában. A Tartomány megböffent és füstölgött, de Teher ismét összezárta a hártyán ejtett sebet.

Egyre könnyebben megy, minden egyes alkalommal; bárcsak ne így lenne!

Aztán egy pillanatig mintha az idő is megtorpant volna: henger alakú nyílás fúrta át a falat egészen a benti celláig, s mögötte előbukkant a vízfal. Egy darabig tétovázni látszott, de a természetes világ végül utolérte a mágiát, s a víz hatalmas löketben kiáradt a cellából, nyakon öntötte Tehert és Szilárdot, majd kanyarogva elindult lefelé, a hegy ismeretlen mélységei felé. A vízsugár élén hab és sziklatörmelék utazott, nyomában pedig két sárkány böffent ki. Fáztak és átáztak, de örömmel kapkodták a levegőt, mert ráeszméltek, hogy még mindig élnek.

– Teher! – kiáltotta Jószerencse, ahogy nekitoccsant a barátjának.

A két sárkány egymásba kapaszkodva elgurult, s tompa puffanással megállapodott a kő vízesés tövében. Prüszköltek és köhögtek, aztán nevettek és játékosan összeütötték a fejüket. A víz hamar leapadt körülöttük, s mindketten egyszerre néztek hátra a a sziklafalba fúrt lyukra.

– Gondolom, most először varázsoltál ilyesmit! – mondta Jószerencse vidáman.

Aztán újra nevettek és megölelték egymást, körbetáncoltak a vízben. Időbe tellett, amíg lassan szétváltak, és lihegve, vigyorogva, hitetlenkedve csóválták a fejüket, hogy végül újra összetalálkoztak.

– Nem egészen – hangzott Teher halk válasza, de a fáradt mosoly semmit sem mondott Jószerencsének. Úgy tűnt, mintha Teher megöregedett volna, de Jószerencse örömét jelen pillanatban semmi sem árnyékolhatta be.

Képes rá, hogy kivigyen minket innen, gondolta meggyőződéssel. Tehernek megvan hozzá az ereje!

Majd később mindent elmesélek – tette hozzá Teher, amikor meglátta, hogy Jószerencse nyelvén már feltolul az ilyenkor szokásos kérdések özöne. – De addig is most azonnal...

– Szilárd!

– Fátyol!

Jószerencse és Teher ismét megfordult, hogy szemtanúi legyenek egy másik nagy találkozásnak. Fátyol olyan szorosan ölelte reszkető öccsét, hogy a pufók sárkány szeme valósággal kidülledt, rövid lába felemelkedett a földről. A két természetes vad, boldog táncban körülviharzott az alagútban, majd végül lihegve, vidáman megállapodtak Teherék előtt.

– Jószerencse! – lihegte Fátyol. – Szilárd jól van. Ő pedig...?

– Teher – bólintott Jószerencse, és végigmérte Szilárdot.

A fiatal természetes Teherre vetett pillantásából világosan látszott, hogy Szilárd nem kedveli a varázsosokat – sem ezt az egyet, sem pedig a fajtájukat általában. Ami Tehert illette, ő látszólag nem törődött Szilárd ellenséges tekintetével, hanem inkább megpróbálta a többieket végigterelni a folyosón.

– A bemutatkozásra, attól tartok, várni kell, de ha lennétek olyan kedvesek, és elindulnátok a mutatott irányba, akkor menet közben nyugodtan kideríthetnénk, hogy ki kicsoda. Ám sietnünk kell, igyekeznünk kell. Kérek mindenkit, hogy szíveskedjen sietni, nincs vesztegetni való időnk.

Izgatottsága átragadt a többiekre is, s mielőtt ráeszméltek volna, mit is csinálnak, Jószerencse és Fátyol máris Teher előtt siettek a folyosón. Csak ekkor hallották meg Szilárd kiáltását. Hátrafordultak.

– Nem megyünk sehová a többiek nélkül! – kiabálta Szilárd. Továbbra is a vízesés előtt állt.

Teher, Jószerencse és Fátyol egyszerre torpantak meg.

– Igaza van – mondta Fátyol azonnal. – Hogyan is képzelhettem? A szüleink, a barátaink... Jószerencse, azt mondtad, talán az édesanyád is itt van...

Ennek hallatán Teher kérdőn pillantott Jószerencsére, de a barátja megcsóválta a fejét. Majd később elmondom, mondta a mozdulata, miattam ne aggódj.

Teher? – mondta Jószerencse olyan hangsúllyal, ami tudatta társával, hogy teljesíteni fogja, bármit is kérjen tőle.

Bizalma meghatotta a fiatal varázssárkányt. Egy pillanatra nem is tudta, mit mondjon, de ösztönös, józan esze végül felülkerekedett, s nem szólt, hanem inkább cselekedett.

Odalépett a folyosó cellákat rejtő falához, és fejét a falnak támasztotta. Érezte, hogy a szikla belsejében még mindig működnek szakadt, viharvert varázslatdarabok – csak most ismerte fel, mekkora kárt okozott a börtönszint varázsrendszerének azzal, hogy bezárta Cécót és Kohót az őrszobába. A varázslatok rendszere túl bonyolult volt az idő rövidségéhez képest, így Teher azt tette, amit tehetett: kikapcsolta az egészet. Egyben talált a Tartományban egy olyan varázslatot, amely millió apró lyukat fúrt a sziklába a cellák körül. Annyit nem, hogy a szikla jelentősen meggyengült volna tőle, de annyit talán igen, hogy a bent rekedt sárkányoknak jusson levegő; csak remélni tudta, hogy sikerült az összes cella falát kilyuggatnia.

– Idehallgassatok – mondta, és sarkon perdült. – Leállítottam az áradást, és a barátaitoknak van levegőjük. Most csak ennyit tehetek, bár biztos vagyok benne, hogy nagyon örülnétek, ha mindenkit megmentenék. Ám hinnetek kell nekem, ha azt mondom, hogy nincs idő – ha maradunk, talán ki tudom szabadítani még néhány társatokat, de aztán mindnyájan csapdába esünk, mint a patkányok, ha Zordon visszajön, és higgyétek el, nem fog akkor számítani, hogy hányan leszünk szabadok – mindenkit megöl majd. Erről jut eszembe, abban sem vagyok biztos, hogy a barátaitok némelyike nem lincselne-e meg engem az első pillanatban, tekintettel arra, hogy a varázsosok mit műveltek velük.

– Beijedtél, mi? – gúnyolódott Szilárd.

– Szilárd! – sziszegte Fátyol. – Igaza lehet. Jószerencse azt mondta, hogy...

– És ez itt Jószerencse, igaz? – vágott a szavába Szilárd, hangjában olyan keserűséggel, ami igen sokat elárult. Nyilvánvaló ellenszenvvel mérte végig Jószerencsét.

– A kérdésedre válaszolva – folytatta Teher –, igen, valóban beijedtem. És neked is félned kellene Zordontól, és attól, hogy mit művelne veled, ha sarokba szorítana idelent, mivel meglehetősen biztos vagyok benne, hogy az sokkal rosszabb lesz akárminél, amit Vaják kitalálhatott.

A mondatát úgy fejezte be, hogy haragosan a vízesésbe fagyott alakra mutatott. Jószerencse és Fátyol összeráncolták a homlokukat, majd gyors lélegzetet vettek, amikor rádöbbentek, hogy egy kőbe fagyott sárkány szenvedő arcát bámulják. Szilárd megborzongott, amikor meglátta mindörökre sziklába zárt támadóját.

– Mit...? – kezdte Jószerencse, de Teher félbeszakította.

– Később majd ezt is elmesélem. De most induljunk, ki kell jutnunk azonnal, nincs vesztegetni való időnk!

– A mi életünk már csak ilyen – vont vállat Jószerencse. Fátyol szemébe nézett, s bizalmat látott a lány tekintetében, és ettől a szívverése is elállt egy pillanatra.

Megbízik bennem, velem jön! Vajon ő is szeret engem, lehetséges lenne? Fátyol tekintete mélyén valahol megtalálta a választ, s a válasz megadta neki az elszántságot, amire szüksége volt.

– Akkor induljunk – mondta, s tekintetét nem vette le Fátyol szeméről. – Ha most kijutunk, talán később megmenthetjük a többieket. Egy darabig úgyis biztonságban lesznek – Zordon minket akar elsőnek elkapni. Fátyol?

Fátyol behunyta a szemét, és bólintott.

– Szilárd? – kérdezte Teher.

A duci, fiatal sárkány egyik szárnyáról a másikra támaszkodott, és végül tompa hangon, óriási erőfeszítéssel megszólalt.

– Veled megyek, Fátyol, már csak azért is, hogy megvédjelek ettől a két pondrótól. De visszajövök – erre megesküszöm!

– A modorod hallatán kezdek arra gondolni, talán mégsem kellett volna megmentenem az életedet – vágott vissza Teher nyilvánvalóan rossz humorérzékről téve tanúbizonyságot. – Arról már nem is beszélve, hogy útitársammá fogadjalak!

– Teher, ha ki akarunk jutni innen, akkor azt javaslom, fejezd be a csipkelődést, és vezess minket! – csattant fel Fátyol.

Teher hátralépett kettőt, és megrázta a fejét, mintha csak pofon ütötték volna. Fátyol zordan rábámult.

A fiatal varázssárkány azonban gyorsan visszanyerte büszkeségét, és sietve elindult a folyosón. A három természetes alig bírta a tempót. Jószerencse magában mosolygott, örült, hogy újra Teher mellett lehet, még akkor is, ha óriási veszélyek leselkednek rájuk. Azt remélve, hogy elnyerheti Fátyol öccsének bizalmát, hátrafordult, és megeresztett egy mosolyt a mögöttük bukdácsoló Szilárd felé, de a durcás sárkány csak sötét pillantással válaszolt.

Az elosztókamrában érték utol Tehert.

Itt Teher szembefordult Fátyollal és Szilárddal. Lehalkította a hangját.

– Varázsos vagyok, és higgyétek el, a barátotok is – mondta sietve. – Csak egyetlen ellenfelünk van, de gyanítom, hogy ő erősebb, mint mi négyen együttvéve; erősebb, mint a Hágó összes természetes sárkánya, ami azt illeti.

– És mi van a többi őrrel? – kérdezte Jószerencse.

– Csak hárman voltak. Vajákot megöltem – felelte Teher, és meglepődött, hogy semmit sem érzett, amikor ezt kimondta. – A másik kettő – Cécó és Kohó – az őrszobában alszik, és bezártam őket; mostanra már kemény szikla veszi körül mindkettőjüket. Szerintem Zordon először az őrszobába megy, és eltölt egy kis időt, amíg bejut oda – legalábbis ezt remélem. Így mögénk kerül majd, mi pedig közben megpróbálunk átjutni a...

Teher tétovázott.

– Átjutni a micsodán? – kérdezte Jószerencse.

– Semmin – hazudta Teher, és megremegett, amint eszébe idézte a kijáratokat védő varázslatokat. – Majd elintézem a dolgot, ha odaérünk.

Fátyol észrevette a Teher hangjában megbúvó bizonytalanságot. Végtére ő is csak sárkány, gondolta.

– Hogyan találtál meg minket? – kérdezte sietve.

Teher varázstudása és hétköznapi viselkedése felkeltette az érdeklődését, s akaratlanul is szimpatikusnak találta a fiatal varázssárkányt.

– A tündérek mondták – válaszolta Teher. – Ti bíztátok rájuk az üzenetet?

Fátyol és Jószerencse összenéztek, aztán Fátyol megrázta a fejét.

– Nem. Kis időre láttunk ugyan tündéreket az ivóvízben, de aztán eltűntek. Alig néhány másodpercig lehettek ott.

– Nos, ezek szerint ennyi elég is volt, mert az ő segítségükkel sikerült megtalálni benneteket.

– Ezt meséld a többieknek – jegyezte meg Szilárd haragosan.

– Úgy vélem, ezt egyszer már megbeszéltük – vágott vissza Teher. – Hidd el, én is legalább annyira gyűlölöm ezt a helyzetet, mint te. És most mindenki maradjon csöndben. Meg kell állapítanom, hogy Zordon visszajött-e már.

Intett a társainak, hogy maradjanak a folyosón, ő maga pedig besétált az elosztókamrába. Száraz szellő fújt a széles, felszíni alagút felől, s virágok illatát sodorta az élettelen sziklabarlangba. A halvány falak gyöngyházfénnyel csillogtak a plafon közelében lebegő varázsfényben.

Semmi sem mozdult.

A börtönszintre vezető alagút csöndesen, üresen ásított.

A hegy belsejébe vezető másik két alagút nem volt más, csak két fekete lyuk.

A felszínre vezető folyosó mélyét moccanatlan sötétség borította.

Hol járhat Zordon?

– Szerintem... – kezdte Teher, de a szellő hirtelen erős léglöketté változott, mely váratlan dühvel robbant be a kamrába.

Teher az alacsony mennyezet alatt lebegve a falhoz tuszkolta társait. A virágillatot hamar elnyomta a tűz és verejték szagával keveredett áporodottság. A gyönge szellő harapós széllé, majd zúgó, fütyülő orkánná erősödött. Visszhang visszhangra halmozódott az egyre hangosabban bömbölő szélviharban.

A beáramló erő egyetlen, tomboló porviharrá egyesült, s a négy szökevény visszahúzódott az árnyékba. A fojtogató levegő szédült tempóban, üvöltve rohant el mellettük, s nyomában berobbant a barlangba Zordon. Hőség remegett, a tűzvihar forrósága.

Egyetlen pillanattal később minden újra csöndes volt, mert Zordon tomboló hurrikánként továbbszáguldott, s bevetette magát az őrszoba felé vezető alagútba. Ám e rövid pillanat emléke mindörökre beégette magát a négy sárkány agyába: Zordon ugyanis repülve közelített. Kitárt szárnya jóval szélesebb volt, mint a folyosó, amelyben repült, s ahol beleütközött a falakba, ott a szárnya élén ragyogó, kékes varázstűz ízzé-porrá zúzta a sziklát. Nyomában megfeketedett, megégett az alagút, s az oldalfalakból kimart sziklák füstölgő törmeléke jelezte útját.

És (bár elméje ekkor még nem bizonyosodhatott meg róla) az arcára kiült a zord felismerése annak, hogy utolsó két foglya megszökött.

Egyedül haragjának vaksága mentette meg Teher, Jószerencse, Fátyol és Szilárd életét. Átszáguldott a barlangon anélkül, hogy észrevette volna őket!

– Nyomás! – sziszegte Teher, s a szökevények egyszerre ugrottak ki búvóhelyükről.

Félig repülve, félig futva száguldottak a széles kivezető alagútban, mely Zordon levegőt-sziklát áthasító, hihetetlen röpte után mostanra még szélesebbé vált. Teher repült elöl, mögötte Jószerencse és Fátyol sietett. Az ugrások és suhanások között Jószerencsének valahogyan arra is jutott ideje, hogy megcsodálja a Fátyol szárnyát díszítő csodás, vörös és okker színeket.

Szilárd zárta a sort. Szégyellte, hogy menekülnek, de szívét rettegés mardosta.

Valahol előttük napfény szüremlett be az alagútba, és szabadulást ígért. A falak megpörkölődtek és felhasadtak Zordon nyomában; a padlót hatalmas repedések hasították széles, vigyorgó szájakként. A szikla nyögött és reszketett, ahogy a hegy súlya ránehezedett.

A természetesek számára veszélyes utazás volt ez, mert míg Teher mindig a biztonságos középúton haladt repülővarázslata segítségével, addig a többiek csak a szárnyukra hagyatkozhattak, melyet azonban nem tudtak teljesen kiterjeszteni, maradt hát a futás, ugrálás és imbolygás. Örültek, ha néha kicsit szabadon vitorlázhattak egy egyenes szakaszon, s magukban szitkozódtak, amint a sziklafalak állhatatosan csépelték a szárnyuk végét a kanyargósabb részeken. A fény lassan, nagyon lassan közeledett.

A hátuk mögül robajlás hallatszott. Zordon visszafordult.

Közben elérték a labirintust. Ellenségük vad rohanása most az előnyükre szolgált, mert Zordon ahelyett, hogy végigjárta volna a labirintust, egyszerűen új alagutat fúrva átvágta magát rajta, mintha a szikla nem lett volna más, csak puha tengeri szivacs. Az új alagút nyílegyenesen vezetett a felszín felé. A falakból áradó hőség égette a bőrüket, de a folyosó végén apró fényszikra tudatta, hogy ott már a napfény vár rájuk.

Teher visszanézett a társaira, és feszülten hallgatózott, hogy megítélje, mennyire gyorsan közelít a Zordon tomboló rohanása által keltett robaj. Ezt aztán összevetette a kijárat távolságával.

Az eredménynek pedig egyáltalán nem örült.

Lelassított, majd hirtelen megtorpant, s egyetlen szárnycsapás nélkül, lebegve megállt repülővarázslatán. A társai összetorlódtak mögötte, s kénytelenek voltak megállni a fájdalmasan forró sziklán, mert Teher szétterjesztett szárnya elzárta előttük az utat.

– Mi a jó...?! – tört ki Szilárd, s kieresztett karmával sietve megmarkolt egy kiálló, füstölgő sziklaperemet. Forró szél nyomult a hátukban.

– Oda befelé! – parancsolta Teher, s az egyik oldalsó alagútra mutatott. Aztán Jószerencséhez fordult. – Az első jobbra, az első balra, a második balra, az első balra, az első balra. Aztán várjatok meg a kijárat előtti kanyarnál. És semmi körülmények között ne merészeljetek nélkülem kimenni a szabadba. Ismételd meg!

Jószerencse szóról szóra elismételte. Amióta az Aether-hágó elhagyott fészkei között vitába szálltak egymással, Teher megkomolyodott, Jószerencsének pedig meg sem fordult az agyában, hogy kétségbe merje vonni barátja utasításait; ez most már Teher kalandja volt.

– De már látjuk a fényt – tiltakozott Fátyol, és előremutatott.

– Bíznunk kell benne – mondta Jószerencse, s Fátyolt is, Szilárdot is betuszkolta az oldalfolyosóba. – Vigyázz magadra – szólt oda varázsos barátjának.

Teher csöndesen bólintott – majd eltűnt. Jószerencse megcsóválta a fejét. Úgy tűnt, mintha Teher hirtelen felismerte volna saját erejét, és a gondolat, hogy a barátja ugyanolyan erős lehet, mint az eddig látott varázssárkányok, félelemmel töltötte el a szívét. De aztán saját szavai csendültek meg a fülében:

– Bíznunk kell benne.

– Megbízom benned, Teher – suttogta.

Kék fény világította be az alagutat. Jószerencse visszahúzódott, Zordon pedig másodszor is eldübörgött mellette. A varázsos parancsnok ezúttal lassabban repült, tudatosabban és sokkal-sokkal fenyegetőbben. Hatalmas szusszanásokkal szimatolta a levegőt, s Jószerencse csak remélhette, hogy a varázs-szaggatta fal füstje elég arra, hogy elrejtse a félelmük szagát. Visszahúzódtak hát a megtépázott labirintusba, és hallgattak, akár a sír.

Ezek az alagutak szűkebbek voltak és kellemesen hűvösek. Jószerencse haladt elöl. Pontosan követte Teher útmutatását, mígnem az eddig csak tompa messzeségben látott napfény teljes ragyogással töltötte ki az alagutat.

– Még nem szabad kimennünk – figyelmeztette őket Jószerencse, s megállt az utolsó folyosókanyarulatnál. Szilárd azonban a megmenekülés kilátásától megrészegedve, türelmetlenül elrohant mellette, és befordult a sarkon. Fátyol utánanyúlt, s csak kevésen múlt, hogy elkapja öccse ide-oda imbolygó farkát.

– Ne! – sikoltotta.

A vakító napfény körülfolyta Szilárd kifelé siető alakját.

– Minden rendben, Fátyol! – kiabálta öccse a kanyaron túlról. – Nincs itt semmi, amitől...

De szavait félbeszakította egy éles csattanás, s egy túlvilági mordulás, amit Teher már bizonyára felismert volna. A mocsárbűz elborította Jószerencsét és Fátyolt, amint gyorsan befordultak a sarkon, előre rettegve attól, amit esetleg látni fognak.

A könnyeztető erővel szembetűző napfény előtt kirajzolódva, kitárt szárnnyal lebegett a levegőben Szilárd. Pókhálóhoz hasonlító, izzó tűzfonalak tartották fogva, körülötte pedig émelyítő, sárga színnel fortyogott, bugyborékolt a szikla, mintha valami vulkanikus pokolszörnyet készülne megszülni.

– Segítsetek! – sikoltozta Szilárd.

Jószerencse és Fátyol azonban tehetetlenek voltak.

Teher belemerült a Tartományba.

Átrepült a zajos varázslatok rémálmai között, s kibukkant a Zordon által vágott alagút végén, nem messze a kijárattól.

Könnyed mozdulattal kikapcsolta az őrzővarázslatot.

Itt jég volt a védelem: ha valaki megpróbálna áthaladni rajta, azonnal jéggé fagyna, majd elemésztődne a sokfogú szájban, amellyé az alagút változna. A Tartományból előhalászott ellenmágia megfordította a fagyasztóhatást, és tétlenségre kárhoztatta az őrzőmágiát.

A legfélelmetesebb akadályt így Teher könnyedén elhárította.

– Csak vigyázz, Teher – mormogta magában. – A túlzott önbizalom is végzetes lehet.

Aztán a szomszédos alagútbejárat felől meghallotta Szilárd kiáltozását.

– Segítsetek!

Az ördögbe is, gondolta, ezt az alakot állandóan meg kell mentenem?

Oldalvást libbent a kiáltás irányába – és Zordon ebben a pillanatban rontott ki abból az alagútból, ami előtt Teher az imént lebegett.

Karma elkapta Teher bal szárnyát, s mélyen belehasított a finom hártyába. Teher felkiáltott kínjában, vére olvadt aranyként fröccsent a levegőbe. Megperdült a levegőben, s a varázsenergia felhevítette testét, ahogy megpróbálta visszanyerni fölötte az uralmát.

Kénytelen volt csapni egyet a szárnyával, így Zordon karma még mélyebbre hatolt. Teher szembefordult csupa fog, csupa tüske ellenfelével, s a Tartomány tüzével hatalmas csapást mért az arcára. Orgonaszínű lángok világították be a kanyont napnál is fényesebben, s Zordon eleresztette áldozatát. Teher feljebb emelkedett.

De amint a tűz eloszlott, a hatalmas sárkány vicsorogva kibukkant alóla, s meggyengült ellenfele után vetette magát. Szárnya vadul csapkodott, lábáról varázsszikrák záporoztak, karmai megnyúltak, fogai megélesedtek. Nyakán több száz éles, fűrészes horog jelent meg. Teher tátott szájjal bámulta a szeme láttára alakot váltó Zordont.

Mégis a többiek jártak az eszében.

Szeme sarkából mozgást látott az egyik alagútkijáratban. Fények villogtak, s morgás remegtette meg a sziklát; az őrző varázslat működésbe lépett.

Teher felnyögött, majd megfordult a levegőben, és nyílként suhanni kezdett az alagútban vibráló sárga fény felé. Zordon elébe vágott, s nem sokkal a sziklapárkány előtt elkapta ellenfelét, kitátott szájjal, torkában éhesen bugyogó lángokkal.

Teher ezúttal készen állt. Felnyitotta a Tartomány oldalát, a lángok pedig ártalmatlanul beözönlöttek a résen, s szétoszlottak odabent.

Zordon felüvöltött haragjában, és szárnyát Teher köré fonta; most egyedül az ő repülővarázslata tartotta fent mindkettejüket. Teher ráharapott ellenfele szárnyára, s keményen szorította, miközben leszédültek a párkányról. Szélben táncoló, összefonódott, csillogó bőrlabdacs, benne két sárkány, mindegyikük ellenfelét szorongatva, mindegyikük az életéért küzdve. Levegőben hánykolódó közelharcukat teljesen eltakarta Zordon hatalmas szárnya, mely tojáshéjként ölelte körül őket. Néha-néha felvillanó fények sütöttek át a bőrszárnyon, s ilyenkor az erek sötét hálózattal rajzolódtak ki a narancs bőrön.

Az alagútban, a kijárathoz közel, Szilárd elvesztette eszméletét. A foglyul ejtő fényháló szorosan körülfonta a nyakát, s torkánál lila színben játszott a hús. Teste néha-néha megrándult, ahogy hatalmas robbanások rázkódtatták meg az egész alagutat.

Fátyol tehetetlenül nézte, amint hatalmas sziklabuborék buggyan elő a padlóból, majd nedves cuppanással felhasad, s a kiáradó, sárga fényben felfedi rettentő tartalmát. Milliónyi pókszerű lény tülekedett elő a buborékból, s élő szőnyegként egyetlen szempillantás alatt elözönlötték a padlót. Aztán a testük lassan összeolvadt, mintha így adnának életet egy hatalmasabb, még ocsmányabb szörnyetegnek, melynek igazi kinézetét Fátyol még elképzelni sem merte.

Rémülten bámulta a szörnyűséges születést. Aztán árnyék takarta el a Szilárd ernyedt alakja mögött ragyogó égboltdarabkát. A felcsapó, vakító varázsfény elhomályosította a napot is, amint Zordon a kinti sziklapárkány előtt megütközött Teherrel. Fátyol zsenge gyermekkora alatt nem készülhetett fel ekkora szörnyűségre – mégis rádöbbent: lelke legmélyén tudta, hogy ez fog következni, tudta attól a pillanattól kezdve, hogy Szilárddal együtt szemtanúi voltak a Fekete Sárkány eljövetelének. És nem tehetett semmit, hogy segítsen az öccsén.

Jószerencsére nézett, s látta, hogy az ő szemében is ugyanaz a kérdés izzik: Ennyire gyengék vagyunk, hogy a varázslat mindig legyőz minket? Hát semmit sem tehetünk?

Fátyol a tündérekre gondolt, de az ő mágiájuk a vízé és a földé volt. Aztán az öccse iránti szeretetére gondolt, de most az sem segíthetett. Aztán a Fekete Sárkányra gondolt, és szíve elkomorult.

De ameddig Fátyol gondolkodott, Jószerencse cselekedett.

A ki nem pukkant buborékok most lanyhulni látszottak, mintha beletörődtek volna abba, hogy egyikük már megnyerte a földöntúli vetélkedőt. A milliónyi kristálypók egyetlen, nagyobb lénnyé kezdett összeállni, az új lény sárga szikrákat szóró körvonala azonban még bizonytalan volt.

A legyőzött buborékok visszahúzódtak, s végül kiderült, mekkora pusztítást okozott a Tartomány energiája az alagútban. A padlót és falakat teljesen felhasogatták a repedések; a kanyargó mennyezet fejjel lefelé fordított, kiszáradt tófenéknek tűnt, az alagút bejáratánál pedig hatalmas szikladarabok váltak le a hegyről, s zuhantak le az alant fortyogó folyóba. A helyükben megnagyobbodó bejáraton most vastag, kövér sugarakban ömlött be a napfény. A fejük fölött maga a hegy recsegett-ropogott.

Az egész alagút forogni kezdett, s a sziklák mindenhol széthasadtak, elváltak egymástól.

De Jószerencse nyugodt volt.

Mintha csak egy rémálomban történne minden, a pókok hatalmas, kitines tömeggé olvadtak össze. Fogak bukkantak elő a szörnyeteg alakot öltő szájából. És bár ez a kimondhatatlan szörnylény lassan elindult Szilárd felé, jószerencse rádöbbent valamire.

A lény már születése közben is folyamatosan veszített a mágiájából.

Varázserő hozta ugyan létre, de ő maga nem volt varázsos. Minél nagyobbra nőtt, minél jobban átkúszott a fizikai létbe a maga ki tudja milyen, ocsmány világából, úgy csökkent a mágiája is.

A testéről lepattanó szikrák fokozatosan fogyasztották az erejét; a lény szó szerint varázserőt izzadt; és létének minden egyes újabb pillanatával kevesebb maradt neki. Minden egyes pillanattal egyre inkább evilágivá, egyre valóságosabbá vált.

És én is valóságos vagyok!

Jószerencse nem torpant meg, hogy átgondolja mindezt. Tudta, hogy az ösztön nem állna meg az elemzés fényében. De talán most felismerte a súlyos igazságot a mágia erejével kapcsolatban – felismerte a mágia gyenge pontját.

Ha igaza van...

A remény rettegő kiáltásával előrevetette magát, de nem a szörny, hanem a repedezett plafon felé. A hatalmas, idomtalan pók most feléje fordult, de olyan lassúsággal, mely elárulta, milyen tompaagyú borzalom is volt. Jószerencse az utolsó pillanatban behúzta a fejét, és érezte a fájdalmat a hátában, amint nekicsapódott a rogyadozó mennyezetnek. Éles reccsenés tudatta vele, hogy az egyik gerinctüskéje eltörött. De sebaj. A lény zavartan horkant egyet.

Jószerencse a padló és a mennyezet között pattogva a Szilárdot fogságban tartó háló felé tartott, az alagút azonban egyre jobban meggyengült az állandó ugrálástól. A háló fényszálainak némelyike kinyúlt, s átölelte, de csak gyöngén, mintha valami más erő visszafogta volna őket. Jószerencse hátsó lábával megragadta, s magához szorította Szilárdot, majd mindketten visszapattantak a szörnylény felé.

– Kifelé! – kiáltotta a félelemtől valósággal megdermedt Fátyolnak.

Kiáltás közben meglendítette a farkát, és belecsapott a szörnyeteg képébe. A szörnypofa darabokra szakadt, a szilánkok pedig szempillantás alatt apró pókokká változtak, majd semmivé olvadtak a levegőben.

Az alagút megroggyant, kövek záporoztak a mennyezetről. Jószerencse ellökte magát a vergődő, fej nélküli szörnyetegtől. Szárnyával keményen csapkodott, hogy saját testén felül még Szilárd tehetetlen tömegét is a levegőbe emelhesse, karmos lába pedig elrugaszkodás közben újabb seregnyi kis pókot kapart le a szörnyetegről. Fájó izmokkal, Szilárd jókora testével terhelten, botladozva, kúszva-mászva-repülve elindult kifelé a záporozó sziklák között.

Fátyol!

Hátranézett. A lány alig látszott, tehetetlenül toporgott a szörny maradványainál. A szörnyeteg teste most már saját magát pusztította a petyhüdt varázsfonalak között, sok apró robbanással, fokozatosan húzódott vissza a fizikai létből. Jószerencse ledobta a párkányra az ájult Szilárdot, és visszafordult. A lehulló törmelékek között visszasuhant Fátyolért, átkarolta, s maga előtt lökdöste a fény felé, miközben körülöttük mintha az egész világ egyetlen, végtelen kőzáporrá változott volna.

– Nem bírom... – lihegte Fátyol.

– Muszáj! – csattant fel Jószerencse. – Nézd, már majdnem kiértünk!

Sziklafüggöny szakadt le mögöttük. Jószerencse egy utolsó, kétségbeesett lökéssel kitaszította Fátyolt a levegőre, majd maga is utánaugrott, s csak hajszállal kerülte el a lezúduló köveket. Az alagút végleg megadta magát a hegy nyomásának, s mindörökre lehunyta fekete, vak szemét.

Porfelhő robbant mögöttük, a sziklapárkány megremegett, leomlással fenyegetve. Mély, fülsiketítő dobbanások hallatszottak: a hat másik alagútbejárat is összezárult. A szikla vad remegése fel-feldobta a sárkányokat a levegőbe. Úgy tűnt, mintha az egész kanyon a pusztulásba omolna, de nem, a sziklafal mégis egyben maradt, s a párkány, amin álltak, vészesen megdőlt ugyan, mégis kitartott.

A porfelhő kiözönlött a szakadékba, megtöltötte a levegőt, és elhomályosította az égboltot, a remegés pedig fokozatosan – nagyon, nagyon lassan – csillapodni kezdett. Jószerencse tekintete végigpásztázta a mélységet, és... igen, ott voltak!

Szíve megdermedt. A porfelhő elfedte az apró részleteket, de a kicsiny, ernyedten fekvő alak fölé tornyosuló, hatalmas árnyék csak Zordon lehetett az ájult, kiszolgáltatott Teher fölött. Teher nem mozdult, tehetetlenül függött a levegőben valami láthatatlan varázslat hátán. Zordon körülrepülte áldozatát, és semmi kétség, hogy esze az alkalomhoz illő kínzáson járt – teste újra megváltoztatta alakját.

Emlékezetes gyilkolást akart.

De ahogy a porfelhőn áttetsző szellemalak kitátotta száját, hogy rávesse magát áldozatára, a levegő kavarogni kezdett, s Jószerencse ismét úgy érezte magát, mint aki álmot lát.

Elmosódott, sötét folt zavarta meg a porfelhőt. Odafentről zúdult le a dermedt csendből, s egy röpke szempillantás alatt már el is tűnt, elnyelte a por szürkesége.

Mégis megváltást hozott.

Zordon feje úgy zuhant le a testéről, akár egy darab kő. Széles szárnya reszketegen belecsapott még a levegőbe, egyszer, kétszer, aztán elernyedt, összecsukódott, s a hatalmas, nyakából vért spriccelő test zuhanni kezdett lefelé, a szürke porfelhő homályos, láthatatlan mélységeibe.

Mindez egyetlen hang nélkül történt.

Ahogy elhalt Zordon, úgy halt el a varázslata, s Teher is zuhanni kezdett vele együtt. Jószerencse egy pillanatig úgy vélte, hogy felébredt, mert a fiatal varázssárkány kibontotta a szárnyát, de hiába, csak a test mellett elsüvítő levegő kapott bele az ernyedten csüngő bőrlebenybe. A szárny haszontalanul leffegett, s nemsokára gazdájával együtt eltűnt a porban. Teher nem volt többé.

Továbbra sem hallatszott hang.

Ott kuporogtak a sziklapárkányon, s vártak, hogy leülepedjen a por. Fátyol ájult öccsét ölelte, Jószerencse pedig Fátyolt. Egyikük sem sírt.

Mi történt? Mi ölhette meg Zordont?

Hogyan mehetek tovább Teher nélkül?

Jószerencsét egy szürke árnyék villanása zökkentette ki gondolataiból. Körülkémlelt. Semmi.

Aztán meghallott egy hangot.

– Piszok nehéz... pedig milyen ványadtnak tűnt – mondta a hihetetlen hang. Szavait nyögések és szuszogások festették alá. – Figyelmeztettelek... ugye? Mehettünk volna... haza. Covamere-be... Naná!

S a szétváló porfelhőből lassan kiemelkedett Kajás. Tehert szorosan a karma között tartotta, szivárványszínű szárnya pedig elszántan csapkodta a levegőt.

Teher hirtelen magához tért, s riadt tekintettel nézett körül, ahogy Kajás váratlan eleganciával lefektette őt a sziklapárkányra Jószerencse mellé. Aztán maga is leszállt, s összehajtotta színes szárnyát.

– Ez a keleti fal – füstölgött. – Azt mondtam, hogy maradjatok a nyugati falnál, nem? Ifjoncok! Bah! Sose hallgatnak a sárkányra. Gondolom, most még az utat is nekem kell megmutatni.

Kényelmetlen arckifejezéssel megvakarta az orrát.

– Csak tudnám, mitől van az – kezdte –, hogy amikor benneteket látlak, mindig... hááááápssziiiii!

Jókora porfelhő csapott fel Kajás titáni tüsszentésének nyomában. A hatalmas durranás felébresztette Szilárdot. A testvérek csodálkozva néztek, Jószerencse és Teher pedig egymásra pillantottak, majd hatalmas, harsogó nevetésben törtek ki. A sziklapárkány újra megremegett, ám ezúttal a szeretettől és megkönnyebbüléstől.

Hiszen nemcsak életben maradtak, de az erejük is gyarapodott.

Mostantól már öten voltak.

   12.

Az üzenet

Az Üszökhegy csontjai felnyögtek, s új remegés söpört végig rajtuk. Amit már oly régen tett utoljára, az Üszökhegy most újra megmozdult.

A hegy mélyébe zártan Palást is megmoccant.

A Törthegység hegyei közül már csak ez az egy, a legnagyobbik mozgott. Hirtelen rengések rázták meg a régi sebeket, jóllehet a föld öreg volt, s tüze is csaknem végleg kialudt már. Repedések nyíltak, s zárultak össze újra.

Amint a lökéshullám elhagyta az Üszökhegyet, és továbbutazott a világba, Palást előkészítette varázslatát.

Végre megvolt a hírvivője.

Régóta várt erre a földrengésre, s most beleszőtte az üzenetét. Az energiahullám kifelé, észak felé terjedt tovább, nyomában megremegett a föld. Tavakon, völgyeken hullámzott át, s Palást akaratának engedelmeskedve északra, mindig csak északra tartott.

A földrengés-hírnök elérte az Alacsony-hegység déli peremét. Itt a föld alá bukott, s megrengette útjában a mély sziklákat. A hullám most szűk volt és erős, s csak egyetlen célpontra koncentrált, a szakadékra, a kanyonra.

Az Aether-hágóra.

A sziklák megadóan meghajoltak útjában, irányba terelték az energiát, s Palást földrengése végül lecsapott az Aether-hágó sárkányaira.

A menekülésüket követő nap a csöndes pihenésé volt. A kába, fáradt sárkányok átvergődtek a nyugati sziklára, majd lerogytak a földre az elhagyott fészkek között. A beomlott alagutak keltette porfelhő lassan, fokozatosan leülepedett a kanyon mélyén, s végül elragadta a folyó. Nagy békesség ereszkedett a tájra. A sárkányok sokáig aludtak, és későn ébredtek fel, s közülük is Jószerencse és Fátyol volt az, aki elsőként kinyitotta szemét. Együtt elsétáltak a késő reggeli fényben. Fátyol a kedvenc helyéhez vezette új társát – a lyukfigyelő ponthoz.

Leültek egymás mellé, s elnézték a kanyont, a meggyötört, sivár keleti falat, amelyben valaha alagutak tátongtak. Megborzongtak, mert hideg volt a látvány. Messze alant a tiszta, tiszta levegőn át is alig látszott a folyó. Aztán a zúgó permetet hirtelen elsodorta a szél, s előbukkant alóla a víz. Barnán, lustán hömpölygött.

– Betakarják a lehullott falevelek – mondta Fátyol, s nyakukat nyújtogatva mindketten a fentről keskenynek tűnő folyót lesték. – Az őszi falevelek!

– De hiszen a nyár még nem ért véget – suttogta Jószerencse.

A két sárkány egymásra nézett, majd újra megborzongott, ezúttal azonban nem csak a hidegtől. A szél átsüvített közöttük, s ők megérezték benne a jég és a hó, a hosszú, hosszú tél ígéretét.

– Fátyol – buggyant ki Jószerencséből. – Azt hiszem, szeretlek!

Fátyol nem válaszolt, szótlanul felállt inkább, kecses szárnyával végigsimított Jószerencse nyakán. Jószerencse elmosolyodott, majd meglepetten hátrahőkölt, amint Fátyol felugrott a levegőbe, s szárnyával csípős, reggeli levegőt lobbantott társa képébe.

Magasra szállt, fel a Hágó szakadékát koronázó keskeny égboltsávig, szárnyának finom színei boldogan szikráztak a sziklák fakó szürkéje előtt. Lebegve megállt odafent, majd zuhanni kezdett, süvített körötte a levegő, ahogy elhúzott Jószerencse feje fölött.

Jószerencse játékosan utánakapott, majd ő is felugrott, s űzőbe vette szerelmét. Minden gondolatát Fátyol töltötte ki, s a levegőben táncoló két sárkány egyre feljebb és feljebb szárnyalt.

Fátyol farka megcirógatta Jószerencse arcát. Néhány homályos, fehér felhő gördült az útjukba, lustán lebegve szakadék és égbolt között. Jószerencse a szerelme után suhant, de sehol sem találta. Értetlenül tovább repült – aztán Fátyol kirobbant az őt elrejtő felhőből, fejével gyöngéden meglökte szerelmét a mellkasánál, aztán elkanyarodott, s újra eltűnt. Jószerencse hangosan nevetett, tetszett neki Fátyol könnyed röpte, felfűtötte szerelme szépsége.

A lány most távoli pötty volt csupán, sötétvörös folt a szürke szikla előtt. Vízpára sistergett a szárnya végén, ahogy zuhanni kezdett a ritka levegőben, majd Jószerencse fejéhez közel elszáguldott. Jószerencse hangosan kacagva elfogadta végül társa vezetését, s maga is zuhanni kezdett a levélborította folyó felé. Egyre gyorsabban suhantak, majd felhúztak, karmukkal szinte érintették a barna vizet, csapkodó szárnyakkal újra felemelkedtek, tökéletes harmóniában suhantak és szárnyaltak, szárnycsapás szárnycsapásra felelt, kanyar kanyart követett a boldog, önfeledt duettben.

Közelebb húzódtak egymáshoz, s egyre sebesebben szárnyaltak. Jószerencse könnyűnek érezte magát. Elfeledkezett a körülölelő sziklákról, el a levegőről is, mely fenntartotta őket. Egyes egyedül Fátyol létezett a számára, szerelme karcsú, okker teste, a körülötte sivító, csodás légáram, Fátyol illata. Még közelebb húzódtak egymáshoz, úgy repültek, s végül Jószerencse átölelte szerelmét, úgy tartotta a levegőben. Szíve hangosan dobogott, szárnyában tíz, ezer sárkány erejét érezte. Akár az egész világot elbírta volna most, s édes szerelme, Fátyol súlya röpke sóhaj volt csupán.

Felröppentek a kavargó felhők közé, s ahogy a szikrázó fehérség körülölelte őket, Jószerencse hangos, hosszú kiáltással engedte szabadjára örömét, hiszen nemcsak túlélte az Aether-hágó minden megpróbáltatását, de új szerelmet is talált. Kiáltása megtöltötte az eget, s a két sárkány eltűnt a földi lények szeme elől, elrepültek saját, külön birodalmukba.

Csak egyvalaki figyelte őket, amint eltűntek odafent.

Szilárd szótlanul ült, arca kőmaszk volt, lelkét féltékenység mardosta, mert szeretett és óvott nővére, Fátyol elrepült ezzel a betolakodóval, ezzel a Jószerencsével. Behunyta szemét, hogy így várja meg visszaérkezésüket, de csak színlelte az alvást.

Mire az ifjú szerelmesek visszatértek a nyugati sziklafalhoz, a társaik már mind felkeltek, és mély vitába bonyolódtak. Pontosabban Teher és Kajás bonyolódtak mély vitába – Szilárd elsündörgött, s a romok között matatott, mintha keresne valamit. Jószerencse és Fátyol némileg bátortalanul értek földet varázsos társaik mellett. Kajás gyors biccentéssel köszöntötte őket.

– Szép pár – jegyezte meg.

Teher csak mordult egyet; Jószerencsének úgy tűnt, mintha bosszankodna, valami elterelné a figyelmét, de hogy micsoda, azt nem lehetett tudni.

– Teher? – kezdte, de Kajás közbeszólt.

– Talált valami érdekeset – jelentette ki, és megfeszítette színes szárnyát. – Lehet, hogy a barlangok nem semmisültek meg.

Jószerencse a szemközti sziklafal felé intett.

– De hát... mindegyik beomlott!

– Lehet, hogy épségben maradtak – ismételte Kajás. – Mondom, lehetséges. Nem lehetünk benne biztosak.

– De hogyan? – kérdezte Jószerencse.

– Varázslat – felelte Teher, rá nem jellemző tömörséggel.

Jószerencse arra gondolt, talán Kajás szófukarsága hatással kezd lenni a barátjára.

– Figyeljetek – mondta bőszen. – Ha van valami, amivel segíthetnénk azokon a sárkányokon, azonnal el kell mondanotok.

Ezúttal Szilárd vágott közbe. A tömzsi sárkány hirtelen odaugrott melléjük. Nyilvánvaló volt, hogy egészen eddig hallgatózott.

– Ha van valami – csattant fel, s harciasan felugrott egy kisebb kőre –, akkor csinálnunk kell valamit! És most kell megtennünk, ameddig még előnyben vagyunk ezekkel a varázsos szörnyekkel szemben!

Kajás és Teher Szilárd felé fordították a fejüket, és rábámultak. Szilárd hátratáncolt néhány lépésnyit, de büszke, harcias pózát azért megtartotta.

– Majd elfelejtem, amit most hallottam – mondta mély hangon Teher.

Jószerencse összeráncolta a homlokát: valami határozottan nem volt rendjén a barátjánál. Biztosan a Zordonnal való harc emléke teszi, gondolta, de lelke legmélyén érezte, hogy valami másról is szó lehetett még.

Fátyol, aki csöndesen hallgatott az egész vita alatt, most megszólalt.

– Kajás, Teher – mondta halkan. – Csak mondjátok el, hogy mit találtatok. Aztán majd eldöntjük, hogy tudunk-e csinálni valamit.

Úgy tűnt, Teher ezt már válaszra érdemesnek találta. Nagyot sóhajtott.

– Megvizsgáltuk a hegyoldalt, és találtunk benne varázserőt – rengeteg varázserőt. Lehetséges, hogy maradt még annyi mágia a börtönszinten, amennyi megvédte a sárkányokat a hegyomlástól.

– De nem halnak éhen, vagy nem fulladnak meg? – kérdezte Fátyol.

– Talán nem – vette át a szót Kajás. – A mágia talán megrekedt és kitart. Talán nem tart ki. Nehéz megmondani.

– Nehéz megmondani!csattant fel Szilárd. – Akkor csináljatok valamit. Tudjátok meg! Megmenthetjük őket, vagy sem?

Egyik varázssárkány sem válaszolt.

– Csak megengedhetjük magunknak, hogy itt töltsünk néhány napot, nem? – javasolta Jószerencse. Nem értette Teher komorságát. Eddig oly életvidám barátja most csöndes, tompa árnyékává vált csupán korábbi önmagának.

Mi történhetett vele?

És mintha csak beigazolná Jószerencse gyanúját, Teher ezt a pillanatot választotta, hogy kijöjjön a sodrából.

– Nincsenek napjaink, Jószerencse, és ezt te is nagyon jól tudod! Indulnunk kell. El kell jutnunk Covamere-be, ahogyan eddig is terveztük. Ezen nem változtatott semmi!

– Tudom, de...

– Semmi de! Indulunk!

Jószerencse feldühödött, mert ugyanabban a vitában találta magát, mint ami akkor tört ki közöttük, amikor néhány napja Zordon és a martalócai lecsaptak rájuk. Ennyit szenvedtek csak azért, hogy most visszatérjenek ugyanahhoz a ponthoz?

És mi a helyzet a keleti sziklák mélyén rekedt, szerencsétlen természetesekkel? Több százan lehetnek! Velük mi lesz? Ha akármilyen kis esély is van rá, hogy életben maradhattak, akkor meg kell próbálkozni a megmentésükkel.

De onnan csak varázserővel lehet őket kihozni. Ehhez pedig vagy Kajásra vagy Teherre van szükség.

Teher.

Jószerencse a barátjára gondolt, mindazon dolgokra, amiket együtt átéltek idáig, s arra az ismeretlen jövőre, ami rájuk várt. Elméje sarkában megtelepedett a gondolat, hogy Teher esetleg tévedhet.

Talán nem is a sürgető időről van szó.

Délvég elpusztult, az Aether-hágót feldúlták.

A Fekete Sárkány!

A világ változóban.

Körülnézett a társain, de úgy tűnt, holtpontra jutottak.

Teher üres, hideg tekintettel meredt maga elé – kiismerhetetlenül.

Kajás, a kifürkészhetetlen, bölcs sárkány, szemmel láthatóan egyetértett Teherrel. De vajon meg lehet-e ingatni?

Szilárd. A vak is láthatta, hogy féltékeny Jószerencsére, de egyben mélyen ragaszkodik a saját fajtájabéliekhez is. Ő biztosan bármit megtett volna, hogy kiszabadítsa a bent rekedt, nyomorult sárkányokat kőbörtönükből.

És Fátyol, kedves, drága Fátyol, aki oly sebesen, mélyen belépett az életébe, és akinek oldalán Jószerencse egyetlen szempillantás alatt felnőtté ért. Vajon ő mit akar?

Úgy tűnt, hogy mindenki Jószerencsétől várja a választ.

Menni vagy maradni?

– Én... – kezdte.

És ebben a pillanatban dübörögve közibük robbant Palást üzenete.

A talpuk alatt újra megremegett a sziklapárkány, s mély, fémes mordulás dörrent a hegy gyomrából. Hatalmas repedések szaggatták szét a keleti és nyugati falat egyaránt, s magasan a fejük fölött a sziklák leváltak a hegyről, és halálos táncban pörögve, forogva zuhanni kezdtek a folyó felé.

A föld megvonaglott.

A sárkányok ösztönösen felugrottak a levegőbe, s az égbolt összezsugorodott, helyét elfoglalta a leomló sziklatömeg.

Mi történik? Hová menjünk?

A sziklák lassan összeborultak a fejük fölött.

A hasadék, amelyen át Jószerencse és Teher legelőször megérkeztek az Aether-hágóhoz, kezdetben lassan, tapogatózva, de aztán egyre gyorsabb tempóban zsugorodva szorosan összezárult. Megvolt tehát az irány: Jószerencse délnek fordult, s a többiek követték. Mögöttük sziklák zuhantak recsegve, s a Hágó kőfalai lassan összezárultak; úgy simultak össze a sárkányok nyomában, akárcsak egy gigantikus, hegy méretű sziklaállkapocs.

Nem lehetett többé különbséget tenni hegy és égbolt között; hogy sziklák töltötték-e meg a levegőt, vagy ők repültek levegővel telt sziklákon át, Jószerencse meg nem mondhatta. Valaki irányít minket? A gondolat csak átvillant az elméjén, megtelepedni nem volt ideje. A Hágó déli kijárata tíz fahossznyi távolságra derengett, aztán már csak öt fahossznyira, aztán...

A keskeny szoros átengedte őket, majd fáradtan összezárult mögöttük. A szakadék összecsukódott, s búcsúzóul hatalmas léglöketet lehelt magából, mely ide-oda dobálta a sárkányokat a szűk kanyonban. Csattanás hallatszott.

Az Aether-hágó eltűnt.

Eltűnt!

– Úgy vélem – kiabálta túl Kajás a kolosszális hangzavart –, a dolog ezennel eldőlt! Most már akkor sem hozhatnánk ki őket onnan, ha akarnánk!

– Akkor irány dél – motyogta Jószerencse.

– Nincs más választásunk – suttogta Fátyol, s közel repült társához, hogy hallja minden lélegzetvételét. Igazat beszélt: a döntés megszületett.

A sárkányok lassan rendezték soraikat, s a repülést egy pillanatra sem szüneteltetve, kétségbeesetten suhantak előre, hogy végre kiszabaduljanak a szűk hegyszorosból, mely egyre távolabb vezette őket attól a hatalmas, összezáródott sziklasebtől, mely valaha az Aether-hágó nevet viselte. A hosszú, szomorú menekülésüket övező csönd csak egyszer tört meg, amikor Szilárd megszólalt.

– Életben vannak – kiáltotta hirtelen, majd sokkal halkabban hozzátette: – Mind szabadok lesztek. Egy napon visszajövök ide, erre megesküszöm.

A sárkányok tovább repültek délnek, a tél felé. Covamere felé.

Palást körül újra elnyugodott az Üszökhegy, hiszen erejét kiadta egy időre. Az üzenet elment, s a sárkányok közeledtek.

Palást behunyta a szemét, és megszemlélte azt, ami a barlangja alatt feküdt.

3. RÉSZ

HEGYEK GYOMRÁBAN

   13.

A fekete sárkány

Magányos hegycsúcs meredt a magasba büszkén a Törthegységben.

E hegység csúcsai között születtek meg valaha a trollok, itt ugrottak elő a hatalmas tűzből, mely az ősi időkben felhasította a földet. Szívfölde déli síkságai megremegtek, széttöredeztek, ahogy nyers mágia tört elő a föld gyomrából, s az izzó, fortyogó levegőben új hegylánc emelkedett a világba. Ezek a hegyek időről időre tüzet hánytak magukból; minden egyes kitöréssel új sziklarétegek rakódtak a vulkánok örökké emelkedő csúcsaira.

S minden egyes kitöréssel egy új troll született meg.

A trollok feketék voltak, akár a kő, mely szülte őket, lassúak a gondolkodásban, de hatalmasak a tettben... és varázsosak voltak. Mint a folyékony kő, mely ereikben kúszott, úgy kúsztak szét ők is a világba, hogy olyanná faragják azt, mely a legjobban megfelelt vágyuknak: az utazásnak. Mert fáradhatatlan utazók voltak a trollok, eonnyi idő alatt lassan szétáradtak szülőhelyükről, s az egész világot uralták. És végül már nem volt hová továbbmenniük.

Ekkor tértek vissza a hegyek közé, ahol valaha születtek, nem tudván ellenállni a hatalmas ösztönnek, mely újra összegyűjtötte őket... hogy aztán gigászi csaták sorozatán át egymást öldököljék. Ezekben a hosszú, gyötrelmes napokban olyan tűzmágiát szabadítottak a világra, mint soha senki, széttörték a hegyláncot, s így született meg a név, amelyet mindenki ismert: a Törthegység.

A kevés megmaradt troll aztán elvonult északra, és soha senki nem látta őket többé. A hegycsúcsok közül csak egy maradt meg, hogy az égboltot hasítsa. Elszigetelten állott a magányos, csupasz hegy, mely soha egyetlen trollt sem szült. A valaha kiokádott láva már réges-régen tornyokká és dombokká szilárdult, s úgy borította a hegy lejtőit, mint megannyi gigászi, megfagyott kőfolyam. A folyamokat aztán lassan csupaszra koptatta az idő, s a fekete lávakővel borított hegy messziről úgy nézett ki, mintha egy hatalmas, kiégett tábortűz üszkös koloncai borítanák. Innen kapta a nevét is – az Üszökhegy.

Aztán megérkeztek a sárkányok.

A trollok léte legenda volt csupán az elsőként érkezőknek. A varázssárkányok vonzódtak a hegyhez, s ennek több oka is volt: a mélyében rejlő alagutak és barlangok gazdagsága, az örökzöld erdők üdesége... és még sok más. Itt építették fel Covamere-t.

Covamere, eme hatalmas labirintusa a termeknek és barlangoknak, nyílt térségeknek és fedett alagutaknak, hamarosan az egyre táguló sárkányvilág fővárosa lett. Bonyolult kormány jött létre – a Nagytanács –, az általa kiküldött futárok kapcsolatot tartottak a világ sárkánytelepüléseivel, az általa hozott törvények és tanok pedig hosszú, hosszú évekre megőrizték a békét.

A Nagytanács legtöbb tagja azt állította magáról, hogy az első sárkányok között érkezett a világra. Hatalmas koruk és bölcsességük minden kétség fölött állt, de csak egy volt közülük, akit igazán ősinek, a sárkányok születésétől valónak tartottak: ő volt Halcyon, a Nagytanács Vezetője. Mindenki tisztelte, mindenki hallgatott rá. Halcyon híven őrizte a rejtett tudást, mely pozíciójából adódóan felhalmozódott. Ő tudta egyedül annak titkát, hogy mi rejtőzik az Üszökhegy alatt, s ő egyedül tudta az okát, hogy miért készül megváltozni a világ.

Most, hogy a változás ideje közel járt, visszavonult a barlangjaiba, hogy kidolgozza a varázslatot, melyről tudta, hogy ki kell dolgoznia. Visszavonulása szükséges volt ahhoz, hogy megvalósíthassa a varázslat létrehozásához kellő teljes koncentrációt, de ezáltal – hosszú, dicsőséges uralkodása alatt első alkalommal – sebezhetővé vált a külső támadással szemben.

És felbukkant egy sárkány, akinek megvolt az ereje hozzá, hogy kihasználja ezt a sebezhetőséget. A Fekete Sárkány.

Halcyon egyetlen dolognak tulajdonította vezető pozícióját: ő volt az első varázssárkány, aki túlélte Covamere Útvesztőjének kihívását. Az Útvesztő az Üszökhegy alatt húzódott, így Covamere nemcsak politikai, de spirituális szempontból is a sárkányvilág központjának számított. Csak kevesen tudták, mi rejtőzik az Útvesztőn belül, de persze mindenkinek megvolt a saját elképzelése...

A Tartomány ott találkozik a világunkkal...

A Tartomány ott találkozik az összes világokkal...

Odabent, az Útvesztőn belül, ott rejlik a csillagok ereje...

Halcyon nem beszélt arról, mit látott az Útvesztő titokzatos mélységeiben, így a titok továbbra is titok maradt, bár sok ifjú sárkány túl kíváncsinak – és ambiciózusnak – bizonyult, s ők bátran kihívták agg vezetőjüket. Ezeket a kihívásokat nyilvánosan elfogadták, s kellőképpen tisztelték is, mivel Covamere alkotmánya kimondta, hogy minden sárkánynak jogában áll megpróbálni elfoglalni Halcyon székét. Sőt, külön erre a célra szigorúan szabályozott akadémiát hoztak létre, mely kitanította és felkészítette az ifjú sárkányokat végső, nagy erőpróbájukra az Útvesztőben.

A végzett hallgatót aztán elvezették az Útvesztőhöz, s csak akkor foglalhatta el a Nagytanács vezető székét, ha sértetlenül bukkant ki az Útvesztőből – Halcyon maga ezt a tettet már évszázadokkal korábban véghezvitte. Maga tett ígéretet rá, hogy ha lesz ilyen sárkány, akkor az méltó a cím viselésére, s akkor ő, Halcyon, távozni fog.

És bár sok-sok sárkány megpróbálkozott vele, azokban az időkben egyetlen varázssárkánynak sem sikerült megjárnia az Útvesztőt. Egytől egyig mind kudarcot vallottak. És Covamere Útvesztőjében a kudarc a halált jelentette.

Volt azonban egy kivétel. A sárkányok hosszú éveken át beszéltek a napról, amikor nem egy, hanem két sárkány bukkant ki az Útvesztőből. A körülmények azonban annyira szokatlanok, annyira egyediek voltak, hogy egyiküket sem lehetett vezetővé fogadni.

Az elsőként kibukkanó sárkányt a legnagyobb tisztelet és mély megbecsülés fogadta, de belőle nem lehetett vezető; a második sárkány szégyenletesen, gúnykacaj közepette bukkant elő. Egyikük sem maradt Covamere-ben, így Halcyon megtarthatta pozícióját.

De még ez a nagyszerű történet is elveszett, elhalványult a Halcyon nagyszerűségéről szóló regék fényében. Csak az Üszökhegy tudott róla.

Fekete árny repült az Üszökhegy fölött a hajnali égbolton. Magasan az északi lejtők fölött szállt ez az árnyék, egy sárkány. A felkelő nap sugarai nekiütköztek a bőrének, majd csapdába estek alatta, s felmelegítették a testét, mígnem a hőből tűz, a tűzből pedig varázserő keletkezett. A varázserő saját ragyogásával töltötte meg a testét. Fekete fénye a látható spektrum szélén lebegett, s úgy tűnt, mintha ezt a sárkányt nem is e világ fénye, hanem saját, belső ragyogása világítaná be. Ezt a sárkányt sokan feketének látták, a valóságban azonban mélyebb, sötétebb fénye volt.

Ő volt az árnyék maga: a Fekete Sárkány. Lidérc. Vagy seregei számára: „A Vezér”.

Covamere elfoglalása óta Lidérc sokszor repült magányosan az Üszökhegy felett. Jól ismerte a környéket, hiszen száz vagy annál is több évvel ezelőtt itt repült fiatal sárkányként, s most, hogy visszatért ifjúsága színhelyére, régi ambíciók, régi vágyak buzogtak fel szívében. Régi emlékek.

A színe akkoriban még nem volt fekete. Sovány, homokbarna sárkány volt, aki magasan felette állt társainak Covamere Útvesztőjének akadémiáján, s mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy neki megvan az ereje és bátorsága ahhoz, hogy legyőzze az Útvesztőt. Még maga Halcyon is felismerte az ifjú tehetségét, és sok szerencsét kívánt neki, amikor az elmerült az Üszökhegy alatti rejtett világba. Lidérc belépett hát az Útvesztőbe... és kibukkant belőle! De nem dicsőséggel.

Mert ő volt a második sárkány, alá kibukkant azon a végzetes napon – de valójában az első sárkány volt az, aki megmentette őt. Még most, a hegy fölött magasan szárnyalva is szívébe markolt az Útvesztőbeli kudarc rettentő, éles fájdalma, s a zsibbasztó, megsemmisítő megvetés, ahogy az utána belépett sárkány megmentette. Lidérc soha sem tudta meg annak a sárkánynak a nevét, mivel még aznap éjjel elmenekült Covamere-ből, miközben megmentőjét az egekig magasztalták ugyanazok, akik valaha segítették őt a felkészülésben.

S bár a nevét nem tudta, soha sem felejtette el azt a sárkányt. Arcát, szárnyának állását és különösen az illatát örökre bevéste az emlékezetébe.

Amikor az Útvesztő végül megragadta Lidércet, és nekikezdett, hogy darabokra szaggassa, amikor egy sárkány bukkant elő a semmiből, s kihúzta őt a pusztulás markából, abban a sorsfordító pillanatban egyetlen dolog hasított élesen Lidérc elméjébe. Az Útvesztő minden kínja és gyötrelme közepette vakító fénnyel látta, hogy megmentője más volt, mint a többiek – s ez a mássága volt végül az az ok, amiért bár túlélte az Útvesztő kihívását, mégsem lehetett az varázsosok Vezetője.

Mert természetes sárkány volt.

Sok minden történt azóta, s a Covamere-be visszatérő Lidérc számára úgy tűnt, mintha az idő megnyúlna, s az eltelt száz év ezerré, millióvá szélesedett volna. A mágia halványulni kezdett, s a hegyet borító, sűrű erdőkben most természetes sárkányok nyüzsögtek.

A világ megváltozott, de megváltozott Lidérc is. A hosszú évek során radikálisan megváltoztatta külsejét. Szárnya feketévé változott a rászőtt millió szín keverékeként. Mélyvörös követte először eredeti, homokbarna színét, aztán jött az arany és a holdkék, az örökzöld és a narancs, a legmélyebb tüzek színe... évről évre minden egyes új álca beleolvadt a többibe. Lidérc teste végül magába nyelte az összes színt, s eredményül kápráztató, tökéletes fekete született.

Csak egyetlen dolog nem változott. Száműzetése hosszú volt és keserű, a kudarc emlékei mélyen gyökereztek: egyetlen vágya azonban lankadatlanul növekedett. A feladata sem változott, de motivációja most sokkal nagyobb, elhatározása sokkal szilárdabb volt. Egyedül ő emlékezett a fiatal, homokbarna száműzöttre, hisz az a történet túl régi volt már a maiak számára. Tudta, hogy ezúttal legyőzi majd az Útvesztőt. Ezúttal a saját feltételeivel fogadhatja a kihívást.

Magasan és gyorsan repült a hajnali derengésben, szeme beitta a hófödte csúcs fehérségét, különös érzékei a föld alatt húzódó mágia hálóját próbálgatták. Az Útvesztőt vizsgálta.

A földön suhanó árnyéka mögött Covamere feküdt – de Covamere immáron az övé volt. Száműzetésében hadsereget szervezett sok-sok év alatt, sok-sok vidék sárkányaiból. Hadnagya, Insiss segítségével addig élesítgette a sereg karmát, míg végül tökéletes, iszonyú pusztítógépezetet alakított ki, mely annyira hű volt hozzá, hogy akár a teste meghosszabbítása is lehetett volna. Hogy a hűséget a parancsnokuktól való félelem szülte, nem aggasztotta Lidércet. Saját hatalomvágya támasztotta a félelmet, s ez a félelem megfordult, visszasütött, s arra késztette őt, hogy még hatalmasabbá tegye magát. És amikor meghallotta, hogy Halcyon visszavonult az Üszökhegy mélyére, tudta, elérkezett az ideje, hogy szabadon engedje erejét.

A Covamere elleni támadás megsemmisítő volt. Lidérc légiói ízzé-porrá zúzták Halcyon nyomorultul elhanyagolt védelmét. A sárkányok között elterjedt a hír, hogy Lidérc készen áll az Útvesztő lebírására, és Halcyon szétvert seregének túlélői többségükben lobogót váltottak, s hűséget fogadtak a Fekete Sárkánynak. Néhányan fellázadtak az idegen hadúr ellen, s ezek bár szövetkeztek, sőt elnevezték magukat Lidérc Ellenállóknak, mégsem izgatták nagyon a Fekete Sárkányt, hiszen hatalom és befolyás nélküliek voltak. Elfeledkezett róluk, s megtűrte a létezésüket, jóllehet a tanácsadói ezzel nem értettek egyet.

Covamere elfoglalása után Lidérc kötelezőnek érezte visszaállítani seregét az eredeti nagyságára, hiszen akármilyen lehengerlő győzelmet is aratott, harcosai közül néhányan elpusztultak a Covamere alatti barlangokban. Ezenkívül magát a települést is jelentősen újjá kellett építeni az ütközet után, s elhatározta, hogy az új Covamere-ből példa nélkül álló, hatalmas fellegvárat épít. Hónapok teltek el az újjáépítéssel, és Lidérc toborzóakciókat szervezett szerte Szívföldén – többek között az Aether-hágónál is –, miközben a Halcyon elleni, végső roham időpontján töprengett. Az idő most éppen megfelelt... Megérezte, hogy eljött a pillanat! Mielőtt a hold újra teliholddá nőne.

Mielőtt a világ megváltozna.

De amikor visszatért az Aether-hágóból, azt látta, hogy a Lidérc Ellenállók megerősödtek. Már nem voltak kevesen – számuk több százra rúgott!

– Lehetőségekről beszélnek, nagyuram – magyarázta Insiss, miután az előző éjszakát az ellenállók gyűlésén kémkedve töltötte. – A távollétedben kérdéseket tesznek fel. Azt kérdezik, vajon Lidérc útja-e az egyetlen út? Azt kérdezik, vajon az erőszaké-e az egyetlen út? Még azt is kérdezik, hogy a mágia-e az egyetlen út? El kell taposni őket, nagyuram.

– Mágia? – tűnődött Lidérc érdeklődve. – Természetes sárkányokról beszélnek?

– Úgy vélem, nem, nagyuram. De tűnődnek. És a befolyásuk terjedőben van a hadsereg soraiban. Nem tűrheted meg őket többé. El kell pusztulniuk.

– Én nem gyilkolok, Insiss. Én uralkodom. Természetesek!

Napfény érte Lidérc oldalát, s a hegy is világosodni kezdett odalent. Lidérc mélyebbre nézett, meglátta a földbe rejtett erővonalakat, s megérezte, hogy közelítenek egymáshoz, és közelítenek őhozzá is. Az események és történések egyetlen pont felé tartottak, s ez a pont az Üszökhegy alatt rejtőzött, ebbe a pontba húzta Lidércet a saját élettörténete is. Ezúttal azonban uralkodni fog.

Ezúttal ő lesz, aki győzedelmesen kibukkan a másik oldalon.

De ahogy a földet vizsgálgatta, megszimatolta, hogy valami közeledik feléje a levegő szárnyán, egy illat, mely elől oly régen elmenekült. A természetes! gondolta ismerős keserűséggel. Az illat gyönge volt és illékony, de úgy tűnt, Lidérc azért felismerte. Aztán szétoszlott a levegőben, s a Fekete Sárkány eltűnődött, vajon nem csak képzelte-e az egészet, mint a múltban már annyiszor. De nem baj – ha a természetessel is szembe kell szállnia az öreg, gyönge Halcyon mellett, csak jobb lesz úgy. A dolog sokkal... szimmetrikusabb lenne.

A pillanat elmúlt, Lidérc pedig újra a hegy felé fordította a figyelmét, mivel valami zajlott odalent, valami, ami azt parancsolta, hogy a bosszú gondolatai még várjanak egy napot.

A föld megrepedt.

A mozgást alig lehetett érezni – és bizonyosan váratlan is volt, hiszen ezekben az időkben ritkaságnak számítottak a földrengések. Az északi lejtő megrázkódott egyszer, felső régióin szabálytalan alakzatban megrepedezett a jég. Egyetlen, hatalmas repedés futott le a hegycsúcsról, majd eltűnt az erdőben; s nem bukkant újra elő a túlsó végén.

A mozgás megszűnt, de a hang szorosan követte a nyomát. A robajlás nagyot dörrent Lidérc fülében, s csak fokozatosan halkult északnak szaladó, távoli zúgassa. Lidérc természetfeletti, éles hallásával követte a nyomát, s a messzi távolba pislogott, amint a robajlás elzúgott észak felé. Kíváncsi volt, mivel úgy tűnt a számára, nem csak egyszerű földrengést lát, s nem csak az Útvesztő feszíti meg lustán számos izmainak egyikét.

Volt valami az elhaló remegésben, annak ízében, ami azt súgta Lidércnek, hogy a földrengést szándékosan irányították észak felé. És hogy egy sárkány irányította.

Halcyon?

Kézenfekvőnek tűnt a feltételezés, Lidérc mégis elvetette. A mágia íze valahogy másmilyen volt. Talán valaki más?

Aztán hirtelen felismerte a forrást.

Palást! Hát ő még életben van?

Csodás, újabb ellenfél, akivel szembenézhet a végén. Az Útvesztő Ura személyesen!

Nagyrészt Palástnak volt köszönhető, hogy bár az Üszökhegy Covamere Útvesztője fölött magasodott, mégsem engedte szabadon az alatta tomboló tüzet. Időről időre kisebb adagok megszöktek ugyan az Útvesztő hatalmas varázstárházából, de ezek a szivárgások csak a hegyet övező erdőgyűrűre korlátozódtak. Az Útvesztő néha felszínre tört, s energiái megjelentek a kinti világ számára is. Csak itt, az erdőben, a hatalmas fenyőfák állandó árnyékában merte megmutatni tapogatózó csápjait, mivel csak itt biztosíthatta magának azt az elszigeteltséget, melyre kifürkészhetetlen kísérleteihez szüksége volt.

Hatalmas erdődarabokat töltött meg a mágia, s hatalmas erdődarabok maradtak feltérképezetlenek a sárkányok számára; a tiltott zónákba tévedő sárkányok sorsáról hátborzongató, különös történetek szóltak. Sárkányok remegő hangon egyszerre gyönyörű és rettenetes manifesztációkról beszéltek: folyékony fémbe öltözött, szárnyas lényekről, melyek a fák között lebegtek, majd beleolvadtak a földbe; olyan helyekről, ahol a levegő sűrű volt, és magától mozgott, mintha külön életet élne; a földből kivágódó, fekete dárdákról, melyek rácsapnak a fákra, s a levágott faágak csonkjaiból vörös vért serkentenek.

Lidérc még soha nem látott ilyesmit, de most, az elhaló földrengés csöndjében tudta, hogy valamit mégis megpillantott.

Magasságát megtartotta, csak tekintetét fókuszálta, s lélegzetét visszafojtva figyelte, amint egy tisztás jelenik meg a fák között. Hatalmas recsegés-ropogás szűrődött át a tiszta égbolton, és valami földből sugárzó, hatalmas erő felnőtt fenyőfákat zúzott porrá röpke pillanatok alatt. Felhő nőtt a tisztás fölé, s eltakarta a rálátást.

Lidérc óvatosságát félretéve lejjebb ereszkedett.

Elmerült a felhőben, a recsegő hang pedig elérte tetőfokát. Rövid ideig körös-körül minden széthasadt fától szaglott, de Lidérc aztán áttört a felhőn, s hirtelen az erdőből kihasított tisztás fölött találta magát. A föld még remegett itt-ott, de Lidérc varázsos érzékei tudatták, hogy az Útvesztő újra elcsöndesült, a kísérlet maradványai itt maradtak a felszínen, s megszemlélhetőek voltak.

Elhagyatott hely volt. Sziklák nyúltak körös-körül a magasba, s úgy lezárták az erdőt, hogy erre a tisztásra csak a levegőből lehetett eljutni. Olyan volt az egész, akár egy börtön. A déli sziklák fölött az Üszökhegy tornyosult, ám Lidércet sokkal jobban érdekelte az erdő kellős közepén megjelent hatalmas, ovális tisztás.

Az e helyütt álló fákat nemcsak kivágták, de teljesen megsemmisítették. A földet csupaszra tépték; csupán vékony, filmszerű termőföld takarta a környéket egészen a tisztás élesen elkülönülő pereméig.

Sokkal érdekesebb volt az, amit az Útvesztő a fák helyébe rakott.

A tisztás közepén sok száz kék, vibráló gömb lebegett vékony, tüzes csáppal a földhöz kötve. Mindegyik kétszer akkora volt, mint egy átlagos méretű sárkány. Lidérc gyors számítást végzett, és hozzávetőlegesen négyszázra becsülte a számukat. A gömbök villogtak és szikráztak, energiasávok ugráltak közöttük a villám sebességével. Forrók voltak. Nyers varázserőből készültek.

Lidérc odalopakodott az egyikhez, magabiztosan most, hogy az Útvesztő elcsöndesedett. Belesett a gömbbe.

Va