Harry Harrison

Halálvilág 3

Regény

PHOENIX KÖNYVEK

Debrecen

Eredeti cím: Deathworld

1968 by Harry Harrison

Fordította: Szegi György

Hungarian edition © 1993 by Hajja & Fiai Kiadó

1

Talenc hadnagy elvette szemétől az elektronikus távcsövet, és az egyik billentyű segítségével növelte a fényérzékenységet, hogy a műszer megfelelően alkalmazkodjon a halványuló fényhez. A vakító fehér nap néhány sűrű felhő mögé bújt, és az alkony is gyorsan közeledett. Minden igyekezete ellenére a távcső csupán homályos, fekete-fehér képet nyújtott az előtte elterülő egyenetlen felszínű pusztaságról. Talenc halkan káromkodott, miközben megtörölgette a nehéz műszer lencséit. Mindenütt fű, szélborzolta, zúzmarás fű. Semmi egyéb.

— Sajnálom, uram, de én nem észleltem mozgást — jelentette vonakodva az őrszem. — Odakinn minden változatlan.

— Én láttam, és ez elegendő. Valami mozgott odakinn, és hamarosan kiderítem, mi volt az. — Leengedte a távcsövet, majd szabad szemmel vizsgálta a terepet. — Másfél óra múlva kezd alkonyodni; az pedig még rengeteg idő. Tájékoztassa az ügyeletes tisztet, hogy hová mentem.

Az őr szóra nyitotta a száját, de azután jobbnak látta, ha inkább hallgat. Talenc hadnagy nem szerette, ha tanácsokat adnak neki. Amint az árammal töltött kerítés kinyílt, Talenc készenlétbe helyezte sugárfegyverét, megigazította az övére erősített kézigránátokat, majd határozott léptekkel elindult. Bízott testi erejében és ügyességében; tapasztalt katona volt, ezenkívül ökölharcban többszörös bajnok.

Úgy érezte, ezen a végtelenbe nyúló pusztaságon nincs olyan, amivel ne tudna elbánni.

Biztos volt benne, hogy mozgást látott, bár csupán egy apró rezdülés vonta magára a figyelmét. Talán egy állat volt, de lehetett bármi más is. Hirtelen elhatározására, hogy utánajár a dolognak, az őrszolgálat egyhangúsága és a kíváncsiság ösztökélte. Vagy a kötelességtudat?

Egyenletes léptekkel haladt a magas fűben. Csupán egyszer nézett vissza a drótkerítéssel körülvett táborra, amelyet sátrak és alacsony, könnyűszerkezetes épületek alkottak. A tábor közepén pedig sziklaként emelkedett a magasba a hatalmas űrhajó. Talenc nem volt érzelgős ember: tudta, ha valamit talál odakinn, habozás nélkül megöli.

A kerítéstől százméternyire kisebb domb emelkedett, melynek túloldala meredeken vezetett egy kiszáradt folyómederbe. A táborból ezt a mélyedést nem lehetett látni. Talenc felkapaszkodott a dombtetőre, és lenézett a völgybe, ahol néhány ember rejtőzködött különös formájú hátasaikon.

Azonnal visszafordult, de nem elég gyorsan. Az egyik lovas belevágta hosszú lándzsáját Talenc karjába, megforgatta a sebben, majd lerántotta a férfit a magaslatról. Talenc előrántotta fegyverét, de egy másik lándzsa kiütötte a kezéből, és tenyerét átszúrva, jobb kezét a földhöz szögezte. Mindez villámgyorsan játszódott le; fájdalmat is már csak akkor kezdett érezni, amint a rádiója után nyúlt. De a következő lándzsa a bal kezét is a földhöz szögezte.

A fájdalomtól és a meglepetéstől Talenc hadnagy ordítani szeretett volna, s már kinyitotta a száját, de még ezt sem engedték meg neki. Az egyik férfi közelebb lépett hozzá, és rövid kardját Talenc fogai közt mélyen a szájpadlásába szúrta. A kiáltás örökre a hadnagy torkára fagyott. Lába görcsösen összerándult, azután meghalt. A lovasok némán, kifejezéstelen arccal nézték, majd közönyösen továbbindultak.

— Mi történt? — kérdezte az ügyeletes tiszt.

— Talenc hadnagyról van szó, uram. Kiment körülnézni.

Azt mondta, látott valami mozgást. Mindez körülbelül tizenöt perce történt, és azóta nem jelentkezett.

— Nem értem, mi a fenének kellett kimennie egyedül — jegyezte meg az ügyeletes tiszt, aggódó pillantást vetve az alkonyi síkságra. — Jobb lesz, ha utánanézünk, mi történt vele. Küldjön ki egy szakaszt, és keressék meg Talenc hadnagyot!

A szakasz minden tagja kiválóan képzett katona volt, mégis rossz előérzettel indultak a pusztaság átkutatására.

— Valami baj van? — kérdezte a laborból kijövő vegyész, egy különleges ércet vizsgálgatva.

— Nem tudom… — felelte az ügyeletes tiszt. Abban a pillanatban a lovasok rárontottak a járőrszakaszra.

A látvány megdöbbentő volt. A katonák valamennyien jól képzett, tapasztalt harcosok voltak, a legmodernebb fegyverekkel ellátva, a lovasok mégis néhány másodperc alatt lemészárolták őket. Eldördült ugyan pár lövés, de a lovasok hátasaik vastag, hosszú nyaka mögé bújtak. Csak lándzsáik meredtek előre, amelyek felnyársalták a katonákat. Azután továbbvágtattak, földön vonagló testeket hagyva maguk után.

— Erre jönnek! — kiáltotta a vegyész, elejtve a fémdarabot, majd az épületek felé rohant. Ekkor felharsant a sziréna, és a katonák kitódultak sátraikból.

A lovasok úgy rohanták le a tábort, mintha földrengés söpört volna végig rajta. A támadás készületlenül érte a tábort, a katonák sorra elestek, mielőtt a fegyverüket előránthatták volna. A hosszú nyakú, gigantikus állatok patája mindent eltiport. Először a vezér állata érte el a nagyfeszültségű kerítést, és azonnal elpusztult, de gigantikus teste áttörte a gátat, és szabad utat nyitott a többieknek. A vezér leesett hátasáról, és éppen a megdöbbent őrparancsnok előtt ért földet. De mielőtt a tiszt tüzelhetett volna, egy nyílvessző hatolt a koponyájába a szemüregen át, és azonnal meghalt.

Ezután iszonyú mészárlás kezdődött. A támadók bámulatos ügyességgel lőtték ki nyilaikat magas hátasaikról; még a szürkületben is minden lövésük talált.

A katonák holtan estek össze, vagy sebesülten vonaglottak a földön. Az egyik nyílvessző a szirénát is eltalálta, és az elhallgatott.

Amilyen gyorsan jöttek, úgy el is tűntek; visszavonultak a dombok mögé. A hirtelen beállt csendben csak a sebesültek nyögése hallatszott.

A nap már lehanyatlott a nyugati hegyek mögött, és a hosszúra nyúlt árnyékok még félelmetesebbé tették a látványt. Bardovy, az expedíció vezetője parancsokat osztogatott a kommunikátoron keresztül. Az orvosok és ápolók gyorsan elkülönítették a sebesülteket a halottaktól. Ekkor megint villogni kezdett a vészjelző lámpa. Az egyik őrszem azt kiabálta, hogy a támadók ismét fenyegetően gyülekeznek.

— Tüzeljetek a sugárágyúkkal! — adta ki az utasítást dühödten a parancsnok. — Ne kíméljétek őket!

A sugárágyúk tüze kíméletlenül felperzselte a tábor előtti területet. De azt nem vették észre, hogy itt csupán színlelt támadás történt, és a fő csapást az ellenség a másik kapura méri. Csak akkor döbbentek rá tévedésükre, amikor a behemót állatok áttörték a kerítést, és legázolták a tábort. De akkor már túl késő volt…

— Zárjátok le a kapukat! — kiáltotta az űrhajó pilótája a biztonságot adó fülkéből, miközben becsukta a légzsilipeket. A képernyőkön látta, amint a támadók elözönlik a tábort, és mindenkit lemészárolnak. Tudta, hogy a zsilipek lezárásával egyetlen társának sem adott esélyt a menekülésre.

A támadók újabb rohama érte el a kerítést, az elsők elpusztultak a nagyfeszültségű áramtól. A többiek átgázoltak rajtuk, és végeláthatatlan áradatként hömpölyögtek a táborba. Elözönlötték és megsemmisítették a tábort.

— Itt Weiks másodpilóta beszél — szólt a mikrofonba Weiks. — Ki a rangidős tiszt a hajón?

Sokáig várt, de senki sem jelentkezett. Akkor a rádióshoz fordult, és komor hangon megkérdezte.

— Hányan vannak a fedélzeten?

— Tizenheten — felelte vonakodva a rádiós. Átfutotta a listát, amit a fiú elé tett, azután kiadta a parancsot.

— Itt a parancsnoki híd. Úgy tűnik, én vagyok a rangidős tiszt. Készítsék fel a hajtóműveket az indulásra!

— Nem segítünk nekik…? — hallatszott egy hang az interkomban. — Egyszerűen itt hagyjuk őket?

— Nincs kit felvennünk — felelte Weiks. — Megnéztem az összes monitort: odalenn csak a támadók és ocsmány állataik maradtak. Ha mégis lenne túlélő, kétlem, hogy segíthetnénk rajta. A hajót elhagyni öngyilkosság… Az egyik kamerát éppen most találták el. Valószínűleg kötelekkel próbálják felborítani az űrhajót. Nem tudom, képesek-e erre, de nem is akarom megtudni! Indítsák be a hajtóműveket!

— A hajtóművek mindenkit elégetnek odalenn — jegyezte meg a rádiós.

— A mieink már úgysem érzik, ők meg pusztuljanak el minél többen!

Amint az űrhajó a magasba emelkedett, alatta pokoli tűz és füst keletkezett. De amint a tűz kihunyt, és a föld eléggé lehűlt, a távolabb várakozó lovasok átgázoltak az üszkös maradványokon. Egyre többen és többen törtek elő a sötétségből. Úgy tűnt, mintha áradatuk sohasem érne véget.

2

— Elég ostoba dolog, hogy valakit egy fűrészescsőrű sebezzen meg — tűnődött Brucco, miközben segített Jasonnek levennie az elszakadt fémszálas zubbonyt.

— És elég ostoba dolog, hogy valaki megpróbáljon nyugodtan ebédelni ezen a bolygón — felelte Jason.

Amint lehúzta magáról a zubbonyt, éles fájdalom nyilallt az oldalába. — Éppen a levesemet kanalaztam, amikor lecsapott rám.

— Nem komoly sérülés — állapította meg Brucco, amint megvizsgálta Jason oldalát. — Csak a húst hasította fel, de a bordákat nem sikerült beszakítania. Szerencséd volt.

— Úgy érted, szerencsés vagyok, hogy nem ölt meg?

Ki látott már fűrészescsőrűt az étkezdében?

— A Pyrruszon bármi előfordulhat. Ezt még a gyerekek is tudják. — Brucco antiszeptikus anyaggal kente be a sebet, és Jason összeszorította a fogát fájdalmában. Ekkor a kommunikátor hívást jelzett, majd Méta aggódó arca jelent meg a képernyőn.

— Jason, azt mondták, megsebesültél — mondta a lány.

— Haldoklóm — felelte Jason.

— Marhaság — jelentette ki Brucco. — Nem túl mély seb, sokat mondok, ha tizennégy centiméter, és semmi toxikus anyag.

— Semmi az egész — mondta Méta, és a képernyő elsötétült.

— Igen, csak ennyi — dünnyögte sértődötten Jason. — Egy liter vérveszteség és egykilónyi összeroncsolódott hús. Jelentéktelen karcolás. Mi kéne ahhoz, hogy együttérzést tapasztaljak? El kéne vesztenem a lábamat.

— Ha a lábad elveszted egy összecsapásban, valóban együtt éreznek veled — felelte hűvösen Brucco, miközben bekötözte a sebet. — De ha egy fűrészescsőrű vágja le valamelyik végtagod az étkezdében, akkor csak megvetésre számíthatsz.

— Elég! — mondta Jason, magára húzva a zubbonyát. — Nem kell mindent megmagyarázni. Egyébként is jól ismerem kedves pyrruszi társaid kedvességét. Néha szeretnék legalább öt percre távol kerülni ettől a bolygótól.

— Távozni készülsz? — kérdezte Brucco felderülve. — Akkor ezért lesz az összejövetel…

— Csak el ne kiabáld! Próbálj nyugodtan viselkedni még egy darabig, míg a többiek ideérnek! — Jason elindult az ajtó felé, közben igyekezett oldalát a legkisebb mértékben mozdítani.

Elérkezett a változások ideje, gondolta, kinézve a torony ablakán, ahonnan remek kilátás nyílt a peremvidék betonfala mögött húzódó ellenséges dzsungelre. Mozdulatát bizonyára érzékelte néhány gyilkos teremtmény, mert egy pillanattal később felborzolódott az egyik fa lombozata, és mérgező fullánkú rovarok hada csapódott az ablak acélkemény üvegének. Jason reflexei már annyira kifinomultak a Pyrruszon töltött idő alatt, hogy mozdulatlanul figyelte az üveget ért meddő támadást.

Ideje elmenni erről a bolygóról. Minden további nap, amit a Pyrruszon töltenek, újabb áldozatokat követel. Az emberek előbb-utóbb elfogynak a bolygó élővilágával szemben folytatott reménytelen küzdelemben. Vajon hányan estek áldozatul addig, amíg ide érkezett? Lassan ő is kezdett olyanná válni, mint a pyrrusziak.

Ha a leghalványabb lehetőség kínálkozna a változtatásra, ő az egyetlen, aki ezt végre tudja hajtani.

Korábban azt hitte, hogy sikerült megoldani a bolygó problémáját, amikor megfejtette a rejtélyt, miért pusztítja az állat- és növényvilág oly könyörtelenül a város lakóit.

De a probléma ezzel nem oldódott meg, az ádáz küzdelem továbbra sem állt meg. Azok a pyrrusziak, akik egyetértettek vele, elhagyták a várost, és távoli, barátságosabb környezetben kezdtek primitív életet. De sokan nem hittek abban, hogy ez megoldást jelent.

Közben az élővilág újult erővel támadt a városra, és Jasonben felmerült a kérdés, mi lesz, ha a falak már nem tudják visszatartani a támadókat. Még mindig sokan maradtak, akik nem akarták elhagyni otthonukat, akik már megszokták a háborút, hiszen ebben nőttek fel, s a várossal együtt életük részévé vált.

Úgy tűnt, maradt még számukra egy végső megoldás, és Jason kíváncsi volt, hányan fogadják el ezt a lehetőséget.

Jason felkereste Kerket az irodájában. Egy kicsit késve érkezett a megbeszélésre, mert még ellenőrizte a hipertéri kommunikátor üzeneteit. A szobában mindenki komor tekintettel nézett rá. A pyrrusziak nem szerették a titokzatosságot.

Kerk ősz hajú, erőteljes férfi volt; érzelmeit jobban tudta leplezni, mint társai. Talán mert a hosszú évek során több külhonival nyílt alkalma találkozni. Jason tudta, hogy mindenekelőtt őt kell meggyőznie, mert a Pyrrusz erősen militarizált társadalmában Kerk számított az első számú vezetőnek.

Brucco hosszúkás arca és kiugró karvalyorra csupa gyanakvást sugárzott. Mint orvos és biológus ő ismerte legjobban a bolygó élővilágát. Ezért minden javaslattal szemben alapvető bizalmatlanságot mutatott. De mint természettudós, meghajlott az észérvek előtt.

Rhes a külhoniak vezetője volt; azoké az embereké, akik a városon kívül laktak, és megtanultak békében élni a bolygó élővilágával. Belőle hiányzott az ösztönös bizalmatlanság, ami a szobában lévőket jellemezte. Jason tudta, hogy számíthat a segítségére.

Azután ott ült a kedves, bájos Méta, akinek karcsú teste vetekedett a legtöbb férfi erejével és ügyességével.

Karjának szenvedélyes ölelése csontot tudott törni.

Érzelmeit gyakorlatias viselkedés mögé rejtette, pedig Jason tudta, hogy a lány képes őszintén szeretni. Néha mindenesetre jólesett volna neki, ha Méta többet mutat ki az érzelmeiből. De most ugyanolyan kimértnek és bizalmatlannak mutatkozott, mint a többiek.

Jason becsukta maga mögött az ajtót, és kényszeredetten elmosolyodott.

— Üdvözlök mindenkit. Remélem, nem nehezteltek rám ezért a néhány perc késésért! — Határozott léptekkel tovább ment, figyelemre sem méltatva a haragos pillantásokat.

— Azt hiszem, nem lep meg senkit, hogy anyagilag teljesen tönkrementem, totál csődbe jutottam.

A kijelentés hatására az arcok kissé felderültek. A legtöbben arra gondoltak: a Pyrruszon már csak így megy…

— Millióid vannak még a bankban — jegyezte meg Kerk. — És egyelőre nincs lehetőséged szerencsejátékon elveszíteni.

— A szerencsejátékon nyerni szoktam. — felelte Jason méltóságteljesen. — Azért mentem tönkre, mert minden pénzem elköltöttem. A maradékon kibéreltem egy hajót, amelyik most éppen felénk tart.

— Miért? — kérdezte csodálkozva Méta.

— Azért, mert az a szándékom, hogy itt hagyjam ezt a bolygót, és magammal vigyek mindenkit, aki hajlandó velem tartani.

Jason látta az emberek arcán a vegyes érzelmeket.

Talán ez a bolygó volt a legveszélyesebb, leghalálosabb világ a galaxisban, de ez jelentette az otthonukat. Halálos és veszedelmes, mégis az ő világuk. Úgy érezte, most kell lerohannia őket, mielőtt habozni tudnának.

Legelőször az érzelmeikre kell hatnia, és csak azután a józan eszükre.

— Felkutattam egy bolygót, amely sokkal veszedelmesebb, mint a Pyrrusz.

Brucco hitetlenkedve felnevetett, és a többiek is kétkedőn bólintottak.

— És szép az a bolygó? — kérdezte Rhes, aki egész életét az erdő békéjében töltötte, így az erőszak nem jelentett kihívást a számára.

— Halálos veszélyt jelent, mert ott él a galaxis legvérszomjasabb életformája. Gyorsabb, mint a tüskésszárnyú, gonoszabb a szarvasördögnél, kitartóbb a karmossasnál, és folytathatnám még sokáig a felsorolást.

— Ezek az élőlények csak emberek lehetnek… — jelentette ki Kerk, hamar rátapintva a lényegre.

— Valóban. Emberek, akik sokkal veszélyesebbek, mint a pyrrusziak. Mert nektek nemzedékek hosszú során keresztül védekeznetek kellett a környezettel szemben.

Védekezni. Mit gondoltok egy olyan világról, ahol az emberek évezredek óta csak pusztítanak és gyilkolnak, semmibe véve tettük következményeit. Vajon a túlélői ennek a halálos versenynek milyen képességekkel rendelkeznek…?

Az arcokból ítélve fogalmuk sem volt róla. Homályos elképzelések jelentek meg agyukban a közös ellenségről, és Jason sietve folytatta.

— Egy bolygóról beszélek, amelynek a neve „Boldogság”. Valószínűleg még a telepesek nevezték el így. Mindent elolvastam róla, amit az adatbankban fel lehetett lelni. Bányatelepet nyitottak a bolygón, de a bánya később elpusztult. Senki sem tudja, mi történhetett.

A kitermelést a John & Mineral Társaság végezte; ez a cég pedig az egyik leghíresebb bányatársaságnak számított annak idején. De valószínűleg nem találtak annyi ércet, ami fedezte volna a költségeket, ezért egy idő után hagyták az egészet a fenébe. Értesítettem néhány régi cimborámat, és küldtem nekik egy kis pénzt, hogy nézzenek utána, mi történt a túlélőkkel. Elég sokba került megfelelő információkhoz jutnom, de azt hiszem, megérte. Itt vannak — tett színpadias mozdulattal egy papírt az asztalra.

— Olvasd már fel, ne csak lobogtasd itt előttünk! — csapott Brucco izgatottan az asztalra.

— Nyugalom! — szólt rá Jason. — Ez egy mérnöki jelentés, amelynek értelmében rengeteg nyersanyag húzódik a felszín közelében. Megállapították, hogy még külszíni fejtéseket is érdemes végezni. Uránércet is könnyen ki lehet termelni.

— Lehetetlen — vetette közbe Méta. — Az uránérc a szabad természetben nem bocsát ki annyi radioaktív sugárzást…

— Várjatok! — tartotta fel a kezét Jason. — Talán egy kicsit túloztam, de csupán szerettem volna kihangsúlyozni valamit. A bolygó ércekben gazdag, ez tény. A legfontosabb dolog pedig, hogy a John Társaság ennek ellenére mégsem szándékozik visszatérni a bolygóra. Egyszer már megégették a körmüket.

Ezenkívül számtalan bolygót találnak a galaxisban, ahol kisebb kockázattal termelhetnek ki ércet. Ahol nincsenek vérszomjas barbárok, akik elpusztítanak mindent, aminek a közelébe kerülnek.

— Mit jelent ez az utolsó megjegyzésed? — kérdezte Kerk.

— A túlélők pontos jellemzést adtak a támadások módjáról. A barbárok hatalmas, lóhoz hasonló hátasaikon pillanatok alatt elözönlötték a tábort, és mindenkit könyörtelenül lemészároltak.

— És ez az a bolygó, ahová menni készülsz? — kérdezte Kerk. — Nem tűnik túl vonzó helynek. Ha maradunk, itt is nyithatunk bányákat.

— Tudom, hogy már évszázadok óta próbálkoztok ezzel, és öt kilométer mélységben is csupán értéktelen érceket találtatok. De nem ez a lényeg. Én az itt élő emberekre gondolok, és elképzelem további sorsukat. Az életmód megváltozott a Pyrruszon. Sokan elhagyták a várost, és új életet kezdtek a vadonban. De mi lesz azokkal, akik itt maradtak?

Mélységes csend volt a válasz.

— Jó kérdés, nem? — folytatta. — Majd én elmondom, mi fog történni a városban maradt emberekkel, feltéve, ha közben nem lőttök le. Mindezt természetesen csak nektek mondom el, a többiek egyelőre ne is tudjanak róla. Bármelyik városlakó inkább megölne, mint hogy szembe kelljen néznie a valósággal. Nem hajlandók belátni, hogy halálra vannak ítélve ezen a bolygón.

Méta fegyvertokjának erőtere zümmögni kezdett, amint a sugárpisztoly néhány centiméterre kiemelkedett, majd visszasiklott a helyére. Jason a lányra mosolygott, de az hűvösen elfordult. A többiek szintén uralkodtak reflexeiken.

— Nincs igazad — ellenkezett Kerk. — Még mindig élnek emberek a városban.

— Csak egyre kevesebben maradnak. Sokan elmentek, akik pedig maradtak, kevesen vannak ahhoz, hogy ellenálljanak a támadásoknak.

— Talán akad más lehetőség is — vetette közbe Brucco.

— Miért nem építünk másik várost a Pyrruszon?

A szobát hirtelen földrengés rázta meg. A Pyrruszon gyakran voltak kisebb földrengések, de ez sokkal erősebbnek tűnt a szokásosnál. Az egész betonépület beleremegett, és a falak több helyen megrepedtek, vakolatdarabok hullottak a földre. Az ablak üvege szinte szétrobbant, apró szilánkokkal terítve be mindent.

Kihasználva a lehetőséget, egy tüskésszárnyú repült be a szobába. Egyszerre négy sugárnyaláb találta el, és a madár szétroncsolt teste lezuhant.

— Majd én figyelem az ablakot — mondta Kerk, székét az ablak felé fordítva. — Folytasd!

Az imént lezajlott közjáték hatására Brucco csendesen visszaült a helyére, majd némi habozás után folytatta.

— Igen… mint említettem, más megoldás is lehetséges.

Új város építése, távol ettől a helytől. Mondjuk az érclelőhelyek közelében. Csak itt ellenségesek az életformák velünk szemben. Ezért ezt a várost mindenképpen el kell hagynunk…

— Azután az élővilág támadásai fokozatosan a másik városra irányulnak, és egyre hevesebbé válnak majd. Te tudod a legjobban, Brucco, hogy a folyamat nem áll le.

Vagy nem ez fog történni?

Jason megvárta, míg Brucco vonakodva bár, de igent bólint.

— Csak egyetlen megoldás létezik: szedjünk össze minden pyrruszit, és telepedjünk le egy másik bolygón, ahol nem kell örökös háborúban élnünk. Tudom, hogy megszoktatok ezt a helyet, itt nőttetek fel, ez az otthonotok, de gondoljatok a jövőre! Bebizonyítottam nektek, hogy az itteni életformák telepatikusak, és valamennyiük közös gyűlölete árad felétek, ezért sohasem lesz vége a háborúnak. A fajok folyamatosan változnak, és egyre veszedelmesebbé válnak. Mindezt ti is beláttátok. De ez még nem oldja meg a problémát.

Hallgassatok a józan észre! Ha egy csepp eszem lenne, már régen itt hagytalak volna benneteket a halálos küzdelmetekkel együtt. De sajnos már túlságosan benne vagyok én is. Többször megmentettek a halál torkából, és sokat közületek én is. Mindannyian felelősek vagyunk egymás életéért, közössé vált a sorsunk. Egyébként pedig: nagyon tetszenek az itteni lányok.

Méta hangosan felmordult a feszült csendben.

— Félretéve a tréfát és a vitát, egy problémát mindenképpen meg kell oldanunk. Akik itt maradnak, előbb-utóbb meghalnak. Valamennyien. Csak úgy maradhatunk életben, ha elmegyünk egy sokkal barátságosabb világba. Lakható bolygókat, amelyek felszíne tele van könnyen elérhető nyersanyagokkal, nem könnyű találni, de én találtam ilyet. Talán eleinte akad egy kis nézeteltérésünk az őslakókkal, de ez a pyrrusziak számára még érdekesebbé teszi a helyet. A szállítóhajó és a felszerelés már úton van. Ki tart velem? Kerk?

Mindenki téged tart vezetőnek. Vezesd hát őket!

Kerk vészjósló pillantást vetett Jasonre.

— Te folyton rábeszélsz olyan tettek végrehajtására, amikhez semmi kedvem.

— Úgy érted, hogy számíthatunk rád?

— Igen, bár nem akarok másik bolygón letelepedni.

Még a gondolatától is irtózom. De azt a megoldást sem látom biztonságosnak, hogy a Pyrrusz távoli vidékén újabb várost építsünk.

— Nagyszerű. Neked mi a véleményed, Brucco?

Szükségünk lesz egy kitűnő sebészre.

— Keress másikat! Az asszisztensem, Teca, biztosan vállalkozik rá. A pyrruszi életformák tanulmányozását még nem fejeztem be. Addig maradok a városban, amíg a város létezik.

— Míg meg nem halsz.

— Lehetséges. De mindenképpen szeretném befejezni a kutatásaimat.

Senki sem szállt vitába vele, tudták, hogy lehetetlen meggyőzni. Jason Méta felé fordult.

— Szükségünk van egy jó pilótára is, aki a hajót vezetné, miután a szállítószemélyzet a komppal visszatér.

— Itt is szükség van rám, a pyrruszi hajó vezetéséhez.

— Akadnak más pilóták is. Te magad képezted ki őket.

És ha te itt maradsz, másik asszonyt kell keresnem…

— Azonnal megölném! Én leszek a hajó pilótája.

Jason elmosolyodott, és megcsókolta a lány arcát.

Méta úgy tett, mintha észre sem vette volna.

— Tehát Brucco itt marad, és azt hiszem, Rhes is, mivel ő irányítja a városból kiköltözött családok letelepedését a dzsungelben.

— Nagyon tévedsz! — felelte Rhes. — A családok letelepedése tökéletesen halad, amint azt előre sejtettük.

Eszemben sincs maradni; kíváncsi vagyok arra a bolygóra.

— Ez a legjobb hír, amit ma hallottam. Akkor nézzük a részleteket! A hajó két héten belül ideér, addig készítsük elő a felszerelést és a legénységet, hogy minél előbb indulhassunk. Tájékoztassuk a lakosságot a lehetőségekről, majd ki kell választanunk az önkéntesek közül az első transzport utasait. A városban körülbelül húszezer ember maradt, de egyszerre csak kétezret tudunk elszállítani a hajóval. Ez egy felfegyverzett csapatszállító hajó, amelyet még a Rim-háborúban használtak. A neve Harcias. Tehát először a legbátrabbakat indítjuk útra, akik kiépítik a település alapjait, majd visszaküldik az űrhajót a következő transzportért.

Jason megdöbbent, de a többiek arcán nem látszott csodálkozás. — Mindössze százhatvannyolc önkéntes, köztük Grif, egy kilencéves fiú… Hány ezer emberből?

Lehetséges ez?

— A Pyrruszon lehetséges — felelte Kerk.

Jason gondterhelt arccal járkált a szobában, látszólag semmibe véve a kétszeres gravitációt.

— Itt születtek, itt maradnak, és itt is akarnak meghalni… — mondta Jason. — Talán igazuk van… Nem baj, elindítjuk a százhatvannyolc telepessel az első transzportot, megnyitjuk a bányákat, azután visszajövünk a többiekért. Ezt fogjuk tenni!

Kimerültén leroskadt a fotelbe, és megdörzsölte a lábát, miközben Kerk kiment a szobából.

— Remélem, sikerülni fog… — suttogta.

3

Az űrállomás flexibilis folyosója sziszegő hanggal kapcsolódott az űrhajó légzsilipjéhez.

— A 70 Ophiuchi Űrállomás hívja a Harcias t. Az összekapcsolást végrehajtottuk; kinyithatják a légzsilipet.

— Készüljetek fel, kinyitom az ajtót! — figyelmeztette Jason a többieket, majd elfordította a kapcsolót.

— De jó megint szárazföldön lenni — jegyezte meg az egyik űrhajós, társai pedig felszabadultan nevettek, mintha valami jó viccet hallottak volna. Csak a pilóta nem nevetett velük, akinek törött karja pokoli fájdalmat okozott. A sérült végtagot szinte szándékosan kerülték pillantásukkal, a pilóta mégis úgy érezte, hogy rajta nevetnek.

Jason nem sajnálta a fiatalember. Méta mindig tartózkodóan viselkedett a körülötte sündörgő férfiakkal szemben, és alkalomadtán figyelmeztette őket a beláthatatlan következményekre, ha mégis túl messzire merészkedtek. De a fiatalembert bizonyára hatalmába kerítette a parancsnoki híd romantikus félhomálya, ezért kissé elragadtatta magát. Méta pedig eltörte a karját.

Szomorú eset. Jason fenyegető pillantást vetett rá, amint a kijárat felé menet a fiatalember elhaladt mellette. A fogadóállomás flexibilis folyosója erős, átlátszó műanyagból készült. Távolabb látni lehetett még két ilyen folyosót, amelyek szintén a hajókat kapcsoltak az űrállomáshoz. Az állomást a kettős naprendszer két napja között helyezték el, ahol a gravitációs terek kiegyenlítették egymást. A kisebbik égitest, a 70 Ophiuchi B éppen akkor jelent meg az űrállomás fölött.

Apró, távoli korongnak látszott mindössze.

— Egy csomagunk van a Harcias számára — közölte velük egy hivatalnok, amint a folyosó végéhez értek. — Küldemény várja önöket. — Odatartotta eléjük az átvételi elismervényt. — Ki fogja aláírni?

Jason szignálta, majd odébb húzódott, hogy utat engedjen a hatalmas ládát egyensúlyozó két szállítómunkásnak. Egy feszítővas segítségével megpróbálta eltávolítani a ládáról az acélpántokat, amikor Méta odalépett hozzá.

— Mi ez? — kérdezte a lány. Könnyed mozdulattal kivette a férfi kezéből a feszítővasat, bedugta mélyen az acél pánt alá, majd lenyomta. A pánt hangos csattanással kettészakadt.

— Fogadjunk, hogy a másik kettővel nem bánsz el ilyen könnyen — mondta kötekedő hangon Jason, miközben a koszt törölgette a kezéről. Méta nekigyürkőzött a feladatnak, Jason pedig felelt a lány kérdésére. — Ez egy olyan eszköz, ami hasznunkra lehet, ha honfoglaló útra indulunk. Bárcsak nálam lett volna, amikor a Pyrruszra érkeztem. Sok embert megmenthettünk volna vele.

Méta levette a láda fedelét, és a tojás alakú tárgyra pillantott.

— Mi ez, bomba?

— Annál sokkal hasznosabb — felelte Jason.

Lefeszítette a láda oldalát, és a tojás alakú tárgy előgurult.

Sima felületű, fényes fémtojásnak látszott. Körülbelül egy méter hosszú lehetett, és hat pár kis gumikeréken gördült. A tetejéből pedig átlátszó félgömb dudorodott ki.

Jason felemelte a műszerfal átlátszó félgömbjét, majd lenyomta az indítógombot.

— Mi vagy? — kérdezte.

— Könyvtár — felelte a fémes hang.

— Mit érünk ezzel? — csattant fel Méta.

— Rögtön elmondom. — Kissé félrehúzódott, nehogy a lány valami kartörő gyakorlattal próbálkozzon. — Ez a készülék hihetetlen mennyiségű információt tartalmaz a felfedezett naprendszerekről, a bolygók történelméről, élővilágáról, lakóiról. Mennyire hasznos lett volna, ha annak idején többet tudunk a Pyrrusz történelméről…

— Ugyan, honnan tudhatná ez a kis játékszer, hogy miben segíthet nekünk?

— Ez a kis játékszer kilencszáznyolcvankétezer kreditbe került, plusz a szállítási költség.

Méta döbbenten nézett a férfira.

— Micsoda? Ezért egy egész hadsereget felszerelhettél volna. Fegyverek, lőszer…

— Biztos voltam benne, hogy nagy hatással lesz rád.

De beláthatnád végre, hogy egy hadsereg nem oldja meg a problémánkat. Hamarosan elmegyünk egy bolygóra, ahol új életformákkal fogunk találkozni, merőben idegen civilizációval, ahol bányákat akarunk nyitni a legmegfelelőbb helyen. A hadsereged nem tud semmit mondani nekünk a geológiáról, az antropológiáról, az ekológiáról, sem az exobiológiáról.

— Csak dobálódzol a szavakkal.

— Nehogy azt hidd! Csupán arra akarok rámutatni, milyen hasznos információkat rejt ez az acéltojás. — Könyvtár! — szólította meg drámai hangon a kis robotot.

— Beszélj nekünk magadról!

— Mark IX, 4271587 típusú modell vagyok,

fotódigitális, lézerbázisú memóriával ellátva…

— Elég! — szólt rá Jason. — Nem tudnád magad kicsit közérthetőbben kifejezni?

— Dehogynem. Hello, fiúk! Fogadni mernék, hogy még sohasem láttatok Mark IX típusú adatbankot, amely minden igényt kielégít…

— Azt hiszem, ez valami reklámszöveg lehet, de legalább érthető — jegyezte meg Jason.

— …azok a krapekok, akik ezt a modellt tervezték, marhára értenek a mikroelektronikához. Nos, fiúk, nem kell nagydoktori címmel rendelkeznetek, hogy belássátok: a Mark IX új korszakot nyit a galaxisban. A kis buta fejetekben nem tudtok elraktározni minden információt. De nem is kell! Mert itt van hű társatok, a Mark IX, akinek memóriája rendelkezik a Haribay Egyetem teljes könyvtárának és adatbázisának teljes információjával. Annyi könyvet még életetekben nem láttatok, amelynek anyaga a birtokomban van. Mindez akkora helyre lett besűrítve, mint egy kisgyermek ökle.

Mert több mint 545 millió bit információt helyeztek el minden négyzetmilliméteren. De nektek még azt sem kell tudnotok, mi az, hogy bit. A lényeg, hogy az egész történelem, csillagászat, földrajz s a többi s a többi itt van az agyamban. És persze a nyelvészet! Ha például tudni szeretnétek, hogy például a sajtot hogyan nevezik a galaxis különféle nyelvein, akkor ebben is a segítségetekre lehetek…

A lehengerlő szöveg közben Jason Méta felé fordult, de a lány időközben elment.

— A sajt tolmácsolásán kívül még egyéb feladataid is lesznek. De addig maradj csendben! — sóhajtott Jason, és kikapcsolta a robotot.

A pyrrusziak jókedvűek és felszabadultak voltak a Boldogság felé vezető úton. Az űrhajóban semmiféle veszély nem fenyegette őket, dolguk elég kevés akadt, ezért leginkább tele hassal pihentek, mint a jóllakott tigrisek. Csak Jason erőlködött néha, hogy megpróbálja betartatni velük a napirendet. De ő is legtöbb idejét a bolygóra vonatkozó információk tanulmányozásával töltötte. Méta néha elég érthetően értésére adta, hogy a meddő órákat sokkal kellemesebben is el lehet tölteni, és Jason gyakran egyetértett vele.

Egy nappal a leszállás előtt Jason mindenkit összehívott az ebédlőben.

— Ez a bolygó az úti célunk — mutatott a holografikus képre. Valamennyien csendesen figyeltek, két falat és korty között, amit a katonás pyrruszi neveléstől várni lehetett.

— A bolygó neve „Boldogság”; egy névtelen F1 típusú nap ötödik bolygója. A nap fehér törpe, ezért sokkal több ultraibolya sugarat bocsát ki, mint a Pyrrusz napja. A bolygó felszínének kilenctizedét víz borítja, amelyből számtalan vulkanikus sziget emelkedik ki. Csupán egyetlen összefüggő szárazföld éri el azt a méretet, hogy kontinensnek lehessen nevezni. A nagyjából sík felszínt kiszáradt folyómedrek szabdalják. Egy tíz kilométer magas, meredek falú hegyvonulat két részre osztja a kontinenst. Ez a hatalmas felszíni képződmény erősen befolyásolja a szárazföld időjárását is. A bolygó sokkal melegebb, mint általában a lakható világok; az egyenlítői hőmérséklet csaknem eléri a víz forráspontját, és csupán az északi sark közelében húzódó kontinens klímája elviselhető. A magas páratartalmú meleg levegő észak felé áramlik, és ott a hegyvonulatnak ütközve magasabb, hidegebb légrétegekbe kerül, ahol a pára kicsapódik, így a hegyvonulat falait szinte állandóan eső áztatja. A lezúduló víz hatalmas folyókat alkot, amelyek dél felé kanyarogva rendkívül kedvező helyet teremtenek a mezőgazdaság számára. De ez nem érdekelte a John Társaságot. Sajnos, az érclelőhelyek nem ott helyezkednek el, hanem a hegység északi oldalánál, ahol szinte sohasem esik az eső, és a felszín sivataggá alakult.

A Boldogság tengely körüli forgása szinte merőleges az ekliptikára, így évszakok nem váltják egymást. Az időjárás az év minden szakában azonos. Végül említést kell tennem a bolygó lakóiról, akik a galaxis legkegyetlenebb és legveszedelmesebb teremtményei. A feladatunk az lesz, hogy a birodalmuk közepén letelepedjünk, és bányát nyissunk. Van valakinek elképzelése arról, hogyan tudjuk ezt megoldani?

— Én tudom — állt fel lassan egy Clon nevű tagbaszakadt fickó. Csontozata olyan erősnek látszott, hogy vastag koponyájában nem sok hely maradhatott az agy számára. Reflexei bámulatosak voltak, reakciói mégis inkább egy dinoszauruszéra hasonlítottak, mivel a cselekedeteit az ösztön irányította, nem pedig a tudatosság. Ő volt az utolsó, akinek a véleményét Jason hallani akarta.

— Én tudom — ismételte meg Clon. — Megöljük mindet, azután már nem zavarnak minket.

— Köszönöm a javaslatod — felelte csendesen Jason. — Tipikus pyrruszi állásfoglalás. Ennek eredményeként ugyanúgy elveszítjük majd a második bolygót is, mint a Pyrruszt. Ezt a problémát ésszel kell megoldani, nem pedig erőszakkal. Le szeretnénk telepedni ezen a bolygón, és nem akarjuk, hogy kezdettől fogva az ellenségünk legyen minden élőlény. Azt javaslom, nyílt tábort létesítsünk, ne erődítményt, mint a John Társaság emberei. Ha figyelemmel tartjuk a tábor környékét, nem érhet minket meglepetés. Az a tervem, hogy megpróbálunk kapcsolatot teremteni az őslakókkal, és kipuhatoljuk, miért viselkednek olyan ellenségesen minden külhonival szemben. Azután hátha sikerül jobb belátásra bírni őket. Ha valakinek akad más javaslata, szívesen meghallgatjuk. A korábbi bázishoz közel fogunk leszállni, és várjuk majd, hogy az őslakók kapcsolatot teremtsenek velünk. Rendkívül óvatosnak kell lennünk, nehogy úgy járjunk, mint az első expedíció tagjai.

A régi bányatelepet könnyen megtalálták. A sivatagos, sztyeppes vidéken a növényzet egy év alatt nem tudta eltakarni a tábor maradványait. Az űrhajó a közelben ereszkedett le. A magasból a hullámzó sztyeppe teljesen lakatlannak látszott, és ez a hatás még fokozódott, amikor a földet érés után vették szemügyre a környezetet, Jason megborzongott, amint a zsilipkamra ajtaja kinyílt, és arcát megérintette a száraz, hűvös levegő. A szél azonnal finom homokot hordott az űrhajó belsejébe. Jason szeretett volna elsőként a bolygóra lépni, de Rhes félrehúzta az ajtóból, amint Kerk, az őszes hajú pyrruszi vezér megjelent.

— Kis gravitációjú bolygó — jegyezte meg Kerk, amint belegázolt a magas fűbe. — Nem lehet több 1 G-nél. A Pyrrusz után olyan, mintha lebegne az ember.

— 1,5 G — felelte Jason, követve a parancsnokot. — De még mindig jobb, mint a Pyrrusz kétszeres gravitációja.

A tízfős felderítőcsapat azonnal kiszállt az űrhajóból, és megkezdte a terep átvizsgálását. Egymáshoz közel maradva, lassan haladtak előre. Fegyvereiket készenlétben tartotta az oldalukhoz rögzítő mágneses erőtér. Ügyet sem vetettek a csípős szélre, ami Jason bőrét azonnal kipirosította, és könnyet csalt a szemébe.

Örültek, hogy végre nekik való feladat kínálkozott, az űrutazás hosszú tunyasága után.

— Valami mozgást észleltem kétszáz méterre délkeletre — hallatszott Méta hangja a fülhallgatókban. A lány az űrhajó pilótafülkéjében tartózkodott, és a monitorokon át a magasból vizsgálta a terepet.

Mindannyian a megadott irányba fordultak, felkészülve bármire, de a síkság továbbra is teljesen kihaltnak látszott. A következő pillanatban egy nyílvessző hasította át sziszegve a levegőt, és Kerk mellkasa felé ívelt. A pisztolyt tartó erőtér villámgyorsan a férfi kezébe lökte a fegyvert, és a sugárnyaláb még a levegőben megsemmisítette a nyílvesszőt. A következő nyíl Rhest vette célba, aki ügyesen kitért előle.

Mindannyian fegyelmezetten várták a további fejleményeket.

— Vajon ez támadás vagy csak tapogatózás? — tűnődött Jason. — Nehéz elhinni, hogy ilyen kevéssel az érkezésünk után koncentrált támadást tudjanak szervezni.

Bár, ki tudja?

Fegyverét kézben tartva tovább indult, de hirtelen éles fájdalom hasított a koponyájába, és elsötétült előtte a világ.

4

Jason nem szeretett eszméletlen lenni, mégis az volt a legpokolibb érzés, amikor visszanyerte az öntudatát. Úgy tűnt, mintha egy ismeretlen erő előre-hátra mozgatná a fejét. Nem tudta, mi értelme lehet ennek, de szerette volna, ha már abbamarad.

Hosszúnak tűnő idő után megértette, hogy amikor a fájdalmat érzi, akkor már eszméletén van. Végtagjait alig tudta mozdítani. Ujjai megérintették a pisztolytáskát, de az erőtér nem lökte kezébe a fegyvert. Kutató ujjai hamar megfejtették az okát: testét megkötözték, és a kötelek az oldalához szorították a pisztolytáskát is.

Megpróbálta összeszedni a gondolatait, hogy kiderítse, mi történt vele. Valaki vagy valami leütötte. Elvették a fegyverét… és vajon mit még? De miért nem lát semmit?

Csupán egy vörös folt jelent meg előtte, amikor megpróbálta kinyitni a szemét. Valószínűleg minden holmijától megfosztották. Ujjai végigfutottak az övén, és gyanúja beigazolódott.

Valamit mégis megtalált. Egy titkos rekeszben ott lapult a medikit, a gyógyítógép. Rendkívül óvatosan kezébe vette a parányi műszert, és üzembe helyezte. Egy tűszúrás, majd halk zümmögés jelezte, hogy a betegség analizálása megkezdődött. Hamarosan szűnni kezdett a fejfájása.

A fájdalom elmúltával ismét átgondolta a történteket, majd figyelme arra koncentrálódott, vajon miért nem lát.

Hamarosan megértette, hogy nem tudja kinyitni a szemét, mert valami leszorítja a szemhéját. Úgy gondolta, valószínűleg alvadt vér lehet, ami a fejsebéből folyt a szemére. Elégedettség töltötte el, hogy legalább logikusan tud gondolkodni.

A jobb szemére koncentrált. Erősen mozgatta és feszítette, míg végül sikerült kinyitnia. A mozgástól a könnycsatornák működésbe léptek, és a könny feloldotta az alvadt vért.

A fehéren világító nap sugarai fájdalmasan hasítottak a sokáig lecsukva tartott szembe. Megpróbált odébb mászni, és elfordította a fejét. A nap már közel járt a nyugati horizonthoz. Ha a nap abban az irányban van, akkor a tábor a háta mögött lehet. Meg kell fordulnia, hogy megtudhassa, mi történt a többiekkel! De a medikit már megkezdte gyógyító tevékenységét, és a testébe fecskendezett nyugtatok elvették a maradék erejét is.

A nap lehanyatlott a síkság mögött, Jason pedig mély álomba merült.

Visszataszító, értelmetlen parancsot hallott, amely fájdalomként hasított az agyába. Jason arrébb gurult, majd megpróbált felállni. Valami kemény tárgy erősen megütötte a hátát, amitől megint földre rogyott. Ki akarta nyitni a szemét, de a rászáradt vér alig engedte. Amint sikerült, egyetlen pillantás meggyőzte arról, hogy jobb lett volna, ha csukva tartja. De ahhoz már túl késő volt.

Jól megtermett, brutális külsejű fickó állt előtte; kezében hosszú lándzsát tartott, amellyel Jason oldalát bökdöste. Amint észrevette, hogy Jason magához tért, visszahúzta a lándzsát, majd szemügyre vette a foglyot.

Jason látta, hogy vasrudakból álló ketrecbe zárták.

Előrehajolt, és fogvatartója szemébe nézett.

A férfi harcosnak tűnt, fegyverzete, arrogáns magatartása, és a sisakján díszelgő állati koponya legalábbis erre utalt. Térdig érő csizmáját hegyes állatfogak borították. Felsőtestén erős bőrökből készített vértezetet viselt. A lándzsán kívül csupán az övén függő rövid kard volt a fegyverzete. A széltől és napfénytől cserzett bőre valami olajos kenőcstől csillogott.

Szétterpesztett lábakkal, fenyegető testtartásban állt Jason előtt, és úgy bűzlött, mint egy állat.

A harcos megint ordibálni kezdett, miközben lándzsáját fenyegetőn megrázta Jason előtt.

— Elég szegényes a szókincsed! — kiáltotta vissza Jason.

A férfi tovább kiáltozott.

— Ennyit tudsz csak mondani?

A férfi megköszörülte a torkát, és Jason felé köpött.

— Beszéled köztes nyelv? — kérdezte végül.

— Valamennyire ismerem. A hajdani angol nyelv elcsökevényesedett változata. Nem tudom, kik hódították meg ezt a bolygót, de az biztos, hogy az első telepesek angolul beszéltek. Azután a galaktikus háború után a bolygótok bizonyára elszakadt a civilizált világtól, és visszasüllyedt a barbár korba. De legalább a nyelv fennmaradt, bár az évek során annyira eltorzult, hogy alig lehet érteni.

— Mi az beszélsz? — mordult fel a harcos Jason szavaitól.

Jason magára mutatott.

— Beszélem a köztes nyelvet, legalább olyan jól, mint te.

A harcos elégedett arccal megfordult, és átfurakodott a csőcseléken. Jasonnek végre alkalma nyílt megfigyelni a körülötte lévő embereket. A férfiak valamennyien harcosnak látszottak, és azonos módon öltöztek: térdig érő erős csizma, bőrvértezet, sisak, amelyet különféle díszek ékesítettek, oldalukon kard, kezükben hosszú lándzsa. A településen túl végeláthatatlan pusztaság húzódott. A tömeg hirtelen szétrebbent, amint egy különös, hosszú nyakú állaton ülő férfi közeledett a ketrechez. A túlélők beszámolói alapján Jason felismerte, hogy ilyen lovasok pusztították el a bányatelepet.

Az állat lóra hasonlított, de legalább kétszer akkora volt, és testét vastag szőr borította. A nyaka mintha kissé hosszúra nőtt volna, a végén lévő fej viszont elég kicsire sikerült. A robusztus test és az erőteljes, hosszú lábak félelmetessé tették. Hátrafelé lejtő háta rövid, bojtos farokban végződött. A lábakon lévő paták karomszerű képződményekkel rendelkeztek. A lovas a hát legmagasabb pontján helyezkedett el, közvetlenül a nyak mögött.

Jasont egy acélszarv döfése riasztotta fel szemlélődéséből. Harcosokból álló csapat közeledett a ketrechez. Az élen gyalogos katonák nyitottak utat a tömegben a mögöttük haladó két férfinak. Jason az egyikükben felismerte azt az alakot, aki lándzsájával felébresztette. A mellette lépkedő férfi egy fejjel kimagasodott a tömegből. Aranyszínű vértezetét drágakövek díszítették, díszes sisakjából kétoldalt acélszarvak álltak ki.

Amint a ketrechez közeledett, Jason jobban megfigyelhette. Ez az ember valami vezérféle lehetett. A harcosok vezére. Jobb keze díszes kard markolatán pihent. Megállt a ketrec előtt, és Jasonre nézett, aki elég fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy viszonozza ezt a kihívó pillantást.

— Térdelj le Temuchin előtt — parancsolt rá az egyik katona, és lándzsájával hasba nyomta Jasont, hogy jobban értse.

A fájdalomtól Jason felordított, és farkasszemet nézett az idegen vezérrel.

— Honnan jöttél? — kérdezte Temuchin. Parancsoló hangja válaszra késztette Jasont.

— Egy távoli világból, amiről semmit sem tudsz.

— Másik világból?

— Igen. Hallottál már róluk?

— Csak amennyit a dalnokok énekelnek. Amíg az első hajó ide nem érkezett, azt hittem, mindez csak mese. De most már tudom, hogy igaz.

Intett az ujjával, és az egyik katona azonnal átadott neki egy sugárfegyvert.

— Működőképessé tudod ezt tenni?

— Nem — felelte Jason. A puska az első expedíció valamelyik tagjáé lehetett.

— És mi van ezzel? — Temuchin Jason orra elé tartotta a saját sugárpisztolyát.

— Nem tudom — mondta halkan Jason. Bárcsak a kezében tarthatná a fegyvert! — Meg kéne néznem közelebbről.

— Azt már nem! — jelentette ki Temuchin, majd félrelökte a fegyvert. — Inkább azt áruld el nekem, miért jöttetek ide!

Jó pókerjátékos lenne ebből a fazonból, gondolta Jason. Nem látok a lapjaiba, ő pedig pontosan ismeri az enyémeket. Mi a fenét mondjak neki? Talán az igazságot?

— Szeretnénk fémet kibányászni a föld mélyéből.

Senkit sem akarunk bántani, sőt még ti is jól járnátok…

— Nem — mondta határozott hangon Temuchin, azután elfordult.

— Várj! Még nem hallottál mindent!

— Éppen eleget hallottam. Először ásni kezdtek, azután hatalmas házakat építetek. A házakból város lesz, a város körül kerítések. A puszta viszont szabad… — Majd halkan hozzátette: — Öljétek meg!

Amint a harcosok megfordultak, hogy kövessék Temuchint, az ítélet-végrehajtó a ketrechez lépett.

Sisakján emberi koponya díszelgett, és ruháját levágott emberi végtagok borították.

— Várj! — kiáltotta elkeseredetten Jason. — Hadd magyarázzam meg! Ezt nem tehetitek…!

Pedig megtehették. Egy csapat katona vette körül a ketrecet. Kinyitották az ajtót, és kiráncigálták.

Jason dühösen állón rúgta az egyiket, a másikat pedig leütötte. A többiek rávetették magukat. Jason ütötte, rúgta őket, miközben hatféle nyelven káromkodott.

— Mennyit utaztál, hogy elérd ezt a bolygót? — kérdezte valaki mellette.

— Ekmortu! — üvöltötte Jason, és kiköpte a szájában összegyűlt vért.

— Milyen az a világ, ahonnan jöttél? Melegebb vagy hidegebb, mint ez?

Jason arcát épp a földhöz nyomták, alig tudta félre fordítani a fejét, hogy levegőhöz jusson. Ekkor pillantotta meg azt az ősz hajú, bőrvértet viselő embert, aki ezeket az alkalomhoz nem illő kérdésekét feltette. Az idős férfi mögött magas, ábrándos arcú fiatalember állt.

— Te bizonyára nagyon sokat tudsz — mondta az idős férfi. — Sok kérdésemre választ adhatnál.

A katonák félrelökték a két bámészkodót, ezért Jason a továbbiakban semmit sem mondhatott nekik. A harcosok a tér közepén álló vasoszlophoz vonszolták, ahol megpróbálták letépni a ruháját. De a fémszálas műanyag ellenállt az ujjaknak, ezért az egyik katona előhúzta tőrét, és szétvágta a ruhát, nem törődve azzal, hogy közben Jason bőrét is felsérti. Mire a ruhát nagyjából eltávolították a felsőtestéről, már számos sebből vérzett. Azután a földre lökték, kezét az oszlophoz szíjazták, majd a katonák elmentek.

Bár még kora délután volt, a hőmérséklet alig emelkedett fagypont fölé. Ruhájától megfosztott testébe belemart a hideg levegő.

A következő lépés nyilvánvalónak látszott. Jasont a bőrszíj körülbelül háromméternyire engedte eltávolodni a vasrúdtól. Egyedül állt a tér közepén. Távolabb néhány lovas gyülekezett, lándzsáikat a földre szegve. Azután egyikük megindult felé. Hátasának hosszú körme felhasította a tér letaposott földjét. Jason látta, hogy a férfi előretartja lándzsáját, és azzal akarja felnyársalni.

Jason a vékony oszlop mögött keresett menedéket. A támadó lándzsája félresiklott az oszlopon. Jasont csak ösztönös védekezése mentette meg, amikor a második harcos is rátámadt. Az első két lovas továbbra is nyeregben maradt, miközben a harmadik felkészült a támadásra.

— Ideje, hogy változtassunk a szereposztáson… — mondta félhangosan. Készenlétbe helyezte a csizmájába rejtett tőrt.

Amint a harmadik harcos is felé száguldott, előhúzta tőrét, és a bal kezébe vette. A lándzsa döfése elől az oszlop mögött keresett menedéket. Ahogy a lovas elvágtatott mellette, Jason kiugrott az oszlop mögül, és megpróbálta elkapni a támadó lábát, hogy lerántsa a nyeregből. De a lovas túl gyorsan közeledett, így Jason keze csak az állat vastag szőrébe markolt.

Ezután minden rendkívül gyorsan játszódott le. A támadó azonnal megfordította hátasát, és áldozatát kereste. Jason pedig beledöfte kését az állat farába.

De az állat nem rendelkezett túlságosan fejlett idegrendszerrel. Az érző idegek főleg a nyaki és a mellkasi részen helyezkedhettek el, a szúrás hatására lassú remegés futott végig a testén, majd két lábra ágaskodott.

A katona elvesztette az egyensúlyát, és a földre zuhant. Jason elvágta tőrével a bilincsként használt szíjat, és a riadtan menekülő állat vastag bundájába kapaszkodott. Tudta, hogy nem képes sokáig tartani magát, de a téren kialakult kavarodás megfelelő lehetőséget nyújtott, hogy egérutat nyerhessen.

A tér szélén két lovas állta útját. Értelmetlennek tűnt szembeszállni velük. Hirtelen oldalra fordult, és beszaladt a kunyhók és bőrből készült sátrak közötti sikátorba. Azután többször irányt változtatott. Az üldözők haragos kiáltásai azt jelezték, hogy nem menekülhet előlük. De egyelőre még nem akadtak nyomára a magas, kúpos sátrak labirintusában.

Ekkor valaki félrehúzta a közeli sátor bejáratát alkotó bőrdarabot, és a nyilasban megjelent az ősz hajú férfi, aki korábban a különös kérdéseket feltette. Úgy tűnt, egyetlen pillanat alatt átlátja a helyzetét. Szélesebbre nyitotta a bejáratot, és intett Jasonnek, hogy menjen be.

Nem volt idő habozni. Jason körülnézett, de egyetlen üldözőt sem látott. Beszaladt az ajtón, és maga után húzta az öreget is. Észrevette, hogy a tőr még mindig a kezében van. Fenyegető mozdulattal az idős férfi torkának szegezte.

— Ha elárulsz, megöllek! — sziszegte.

— Miért árulnálak el? Hiszen én hívtalak ide. Mindent a tudás érdekében tettem. Várj! Becsukom az ajtót. — Semmibe véve a felé tartott tőrt, a nyíláshoz lépett, és elhúzta a bőrdarabot.

Jason néhány pillantást vetett a helyiségre. Az álmatag tekintetű fiatalember a tűzhely mellett bóbiskolt. A tűz fölött bogrács lógott, amiben étel főtt. Egy idős anyóka kavargatta, aki ügyet sem vetett Jason re.

— El kell rejtőznöd — mondta az öregember. — Hamarosan ide érnek. Nem szabad, hogy megtaláljanak.

A kiáltozás egyre közeledett feléjük, és Jason nem látott semmi esélyt a menekülésre.

— A késem még mindig készen áll — figyelmeztette az öreget, amint a sátor fala mellé kuporodott, és magára terített néhány büdös állatbőrt.

Akkorra már minden irányból lábdobogás és kiáltozás hallatszott. Az öreg egy szőrmesapkát húzott Jason fejére, amely az arcát is eltakarta. Azután kivett a zsebéből egy pipát, és Jason szájába nyomta.

Hamarosan egy sisakos katona lépett a helyiségbe.

Jason mozdulatlanul ült, fejét lehajtva. A bőrök alatt keze továbbra is a tőrt szorongatta, készen arra, hogy szükség esetén a katona torkába szúrja.

A világosból belépő katona a benti félhomályban alig látott valamit. Hangos kiáltása nyilván kérdés lehetett. Az öreg válaszolt neki, majd a harcos távozott. Az anyóka közönyös arccal az ajtónyíláshoz ment, és ismét bezárta.

Jason sokfelé járt a galaxisban, de kevés önzetlen magatartást tapasztalt, ezért kissé bizalmatlan volt. A kést továbbra is készenlétben tartotta.

— Miért segítettél nekem, kockára téve a saját életed? — kérdezte Jason.

— Számomra a legfontosabb a tudás. Ennek érdekében bármit kockára teszek — felelte az öreg, miközben helyet foglalt a tűz mellett. — A nevem Oraiel, és a tiéd?

— Tutajos Tom — válaszolta Jason. Letette a kést a földre, de éberen figyelt mindenre. Nem észlelt fenyegető mozdulatot. Az asszony a tűz körül foglalatoskodott, a fiatalember pedig tovább bóbiskolt.

— Honnan jöttél?

— A mennyből.

— Sok lakott világ létezik?

— Körülbelül harmincezer, de pontosan nem lehet tudni.

— Milyen az a világ, ahonnan jöttél?

Jason ismét körülnézett. Mióta magához tért, most nyílt először alkalma, hogy gondolkozzon. Úgy tűnt, eddig mellé szegődött a szerencse, de még mindig nem tudta, hogyan kerül ki élve innen.

— Milyen az a világ? — ismételte meg Oraiel a kérdést.

— Milyen ez a világ, öregember? Szívesen adok információt információért.

Oraiel csendesen meredt maga elé. Félig csukott szemében mintha cseppnyi rosszindulat villant volna.

Végül bólintott.

— Rendben van. Válaszolok a kérdéseidre, ha te is válaszolsz az enyémekre.

— Helyes. Először te válaszolsz, mivel én veszítek többet, ha megzavarnak minket. De mielőtt belekezdenénk a kérdés-felelet játékba, engedd meg, hogy gyors leltárt készítsek a felszerelésemről.

A fegyverét elvették, de pisztolytáskája és a részét képező erőtéregység megmaradt. Önmagában semmit sem ért, de talán az energiáját hasznosítani lehet. Az övét a gránátokkal, élelemtartalékkal együtt elvették.

Szerencsére a medikit a titkos rekeszben lapult.

Bizonyára rajta feküdt, amikor a zsebeit kiürítették.

És a rádió is nála maradt! Az alkonyi félhomályban elkerülhette figyelmüket a lapos, kis tárgy. Nem volt nagy hatósugara, de arra alkalmas, hogy segítséget hívjon.

Sietve előhúzta a zsebéből, majd szomorúan látta, hogy a parányi szerkezet megsérült. Bekapcsolta, és pontosan az történt, amire számított: semmi.

Egyedül az órája maradt működőképes, bár ez igen kevés vigaszt nyújtott. Délelőtt tíz óra volt. Remek. Az órát a Boldogságra érkezésükkor a bolygó tengely körüli forgásához igazították, amely húszórás napokat jelentett.

— Jól van, beszélgessünk, Oraiel! — helyezte magát kényelembe. — Ki itt a főnök? Az az ember, aki elrendelte a kivégzésemet?

— Ő Temuchin, a Harcos. Más néven Könyörtelen, Acélkezű vagy Pusztító…

— Helyes. Tehát ő a főnök. Mit tesz az idegenekkel és azok házaival?

— Ami megíratott a Szabad emberek énekében — felelte Oraiel, miközben könyökével oldalba bökte segédjét. A fiatalember felmordult, és a bőrök között kezdett kotorászni, míg végül elővett egy lanthoz hasonló hangszert. Ellenőrizte a húrok feszességét, majd magas hangon énekelni kezdett.

Szabadon vágtatunk a pusztán,
Szabadon, akár a szél,
Nincs más otthonunk, mint sátraink,
S barátaink csupán a moropok,
Melyek csatába visznek minket,
Ahol elpusztítjuk a házakat
És a ránk váró csapdákat.

Ezután még több strófa következett, végül Jason félbeszakította az előadást, és feltett néhány kérdést.

Kezdett kialakulni előtte egy kép a bolygó lakóinak életmódjáról. A síkságot három oldalról óceán övezte, délen pedig az áthághatatlan hegyvonulat állta útjukat. A pusztaság jelentette számukra az életteret, ahol nomád állattartással foglalkoztak, és az egyes törzsek örökös harcot vívtak a legelők birtoklásáért.

Valamikor városok is léteztek ezen a vidéken, az énekek legalábbis erre utaltak. De mostanra már feledésbe merültek, csupán a velük szemben érzett ösztönös gyűlölet maradt fenn. Hosszú, könyörtelen háború lehetett a két életforma között, ha az utódok még nemzedékekkel később is emlékeztek rá. A félsivatagos sztyeppe meglehetősen korlátozott lehetőségeket biztosított lakói számára. A nomád törzsek folyton vándoroltak, újabb legelőket keresve állataik számára.

Ezért a két létforma örökösen összetűzésbe került egymással. A vizek mellett letelepedtek az emberek, farmokat, épületeket hoztak létre, s egy idő után kerítéssel elzárták legelőiket a nomád törzsek elől. A nomádok elpusztították a farmokat, hogy újabb legelőkhöz jussanak. Ez a régi gyűlölet mindvégig fennmaradt emlékeikben.

A viszálykodás később sem maradt abba. A sztyeppe nomád törzsei könyörtelenül lemészárolták egymást a legelőkért folytatott harcban. Az írás és olvasás egy idő után ismeretlen fogalommá vált. Csak a vándorénekesek őrizték meg azt a kevés tudást, ami a történelmükből a legendák és énekek formájában fennmaradt. Fák nem nőttek a pusztaságban, de ércekben, szénben rendkívül gazdag volt a vidék, tehát vértezetet, fegyvereket korlátlan mennyiségben előállíthattak. Ezeket kiegészítették az állati csontok, bőrök, zsiradékok. Akadt még egy gumiszerű anyag, amit használtak, az epoxigyantát tartalmazó fű nedve, amelyből acél keménységű, rugalmas anyagot tudtak előállítani. Az anyag előállításának technológiáját még az első telepesek készíthették el, és azóta utódról utódra szállt. Legfőbb táplálékukat az állatok jelentették, amelyeknek minden részét felhasználták valamire. A bolygó lakói lényegében a primitív vaskorban éltek. Rövid életük tele volt veszéllyel, betegségekkel, brutalitással.

A törzsek meghatározott legelőterülettel rendelkeztek, amin belül folyamatosan vándoroltak. Hatalmas, kúpos sátraik állatbőrökből készültek, amelyeket acélváz merevített, így összeszerelésük mindössze néhány percet vett igénybe. Állataik, a moropok nem csupán hátasként szolgáltak, hanem a szekereket is húzták a vándorlások során.

A moropok a bolygó valódi őslakói voltak, ezenkívül még kecskéket tartottak a nomádok, amelyeket az első telepesek hoztak magukkal. Az évszázadok folyamán sikeresen megszelídítették a bolygón élő növényevő állatokat. A moropok rendkívül jól alkalmazkodtak a sivatagos klímához. Húsz napig is képesek meglenni ivóvíz nélkül. Erős és szívós állatok lévén a puszta legfontosabb állatai voltak.

Ezenkívül nem sokat lehetett elmondani az itteni életről. A törzsek örökös harcban álltak egymással, sőt annyira elkülönültek, hogy már mindegyik saját dialektussal, nyelvjárással rendelkezett. Két különböző törzsbeli fiatal közötti szerelem halálos véteknek számított.

Jason moroptejet kortyolgatott, amelyet meglehetősen büdösnek talált, és közben igyekezett megemészteni a hallottakat. Azután elé tették a vacsorát, és ő következett a válaszadásban. Oraiel kérdései nem voltak kellemetlenek, csupán végeláthatatlanok. Az mindenesetre kiderült belőlük, hogy az öregember valóban a tudásra szomjazik. Késő délután Jason arra gondolt, hogy odakinn már bizonyára lecsillapodtak a kedélyek, és ideje visszatérnie az űrhajóhoz.

— Hányan laknak ebben a táborban? — kérdezte. Az öreg nagyot kortyolt az italból, mielőtt válaszolt.

— Ők a keselyű gyermekei, valósággal ellepik a síkságot, és mindenkire pusztulást hoznak.

— Nem a törzsi mítoszokra vagyok kíváncsi, hanem a számukra.

— Azt csak a Jóisten tudja megmondani. Talán száz, talán egymillió…

— Mennyi húsz meg húsz? — kérdezte Jason közbevágva.

— Én ilyen ostobaságokkal nem foglalkozom.

— Gondolom, nem vagy jártas a felsőbb matematikában — jegyezte meg Jason. — Szerintem még a száz fölötti számokat sem ismered.

Jason az ablaknyíláshoz lépett, és félrehúzta az állatbőrt. Fagyos levegő csapott az arcába. Odakinn az árnyékok megnyúltak, az ég egyre sötétebbé vált.

— Igyál! — javasolta Oraiel, és előhúzott egy palack achadh- t. — A vendégem vagy, így hát innod kell!

A csendet a vénasszony kántálása szakította meg, aki befejezte tűz körüli tevékenységét, és állatbőrökbe burkolódzva elszenderedett.

— Sohasem utasítom vissza az italt, ha jó szívvel kínálják — jelentette ki Jason, és az üveg után nyúlt.

Amint a szájához emelte a palackot, szeme sarkából látta, hogy a vénasszony a háta mögé lopakodik.

Jason félrelökte az üveget, és odébb gördült. A fejére sújtó furkósbot így csupán a vállát érte.

Jason fel sem nézve még tovább gördült, és gyomron rúgta a felé közeledő fiatalembert. Oraiel már cseppet sem látszott részegnek; egy hatalmas, kétkezű pallossal támadt rá. Jason bal vállát a furkósbot ütése telibe találta, de jobb keze még mindig tökéletes reflexekkel működött.

Ujjai megragadták az öreg torkát, és erősen megszorították a nyaki ütőeret. Az öreg testén görcsös rángás futott végig, azután hangtalanul összerogyott.

Jason ismét észrevette a vénasszonyt, amint egy fűrészes fogú tőrrel közeledett felé. Megragadta az asszony karját, csavart rajta egyet, és a kés a földre esett.

Az egész akció mindössze néhány másodperc alatt játszódott le.

— Köszönöm a vendéglátást — jegyezte meg Jason megdörzsölve sérült vállát. Amint sikerült ujjait normálisan mozgatnia, megkötözte a két öreget, és a segédet. Oraiel tehetetlenül feküdt; vérben forgó szemekkel meredt rá.

— Azt hiszem, minden információt megkaptatok, de egy kicsit mohó voltál — mondta az öregembernek. — Megkötöztelek benneteket. Ezt nem tudjátok elrágni, legalábbis a banya meg te biztosan nem.

Oraiel káromkodni kezdett.

— Micsoda nyelv! — lelkesedett Jason. Magára terített egy köpenyt, a fejébe nyomott egy bőrkalapot, azután az ajtóhoz lépett. — Mire te meg a vénasszony elrágjátok ezeket a köteleket, én már messze leszek. Talán a segédetek ügyesebbnek bizonyul, neki még jók a fogai.

Mindenesetre legyetek hálásak, hogy nem vagyok közétek való, mert akkor már egyikőtök sem élne! — Felvette a földről az erős italt tartalmazó palackot. — Ezt elviszem útravalónak.

Amikor kilépett a sátorból, egy lelket sem látott.

Szemébe húzta a kalapot, és határozott léptekkel elindult.

A járókelők teljesen figyelmen kívül hagyták.

5

A település lakói valóban ügyet sem vetettek rá.

Asszonyok és férfiak, öregek és fiatalok egyaránt éjszakai szállásuk felé igyekeztek, ahol a csípős hideg elől vastag állatbőrökbe burkolták magukat A sátrak közt csak a katonák cirkáltak.

Jason igyekezett elhagyni a települést, de véletlenül az állatok karámja felé indult, és hirtelen szembetalálkozott néhány vastag bundájú, tehénhez hasonló élőlénnyel. Az állatok félelmetes szarvakat viseltek a fejükön, ettől eltekintve rendkívül békésnek látszottak. Jason lelapult a földre, és csendesen várakozott. A közelben kecskék legelésztek, amelyek még a többi állatnál is sokkal büdösebbnek tűntek. Kihasználva a hosszúra nyúlt árnyékokat, elosont a karám mellett, és hamarosan a nyílt prérin találta magát. A nap éppen akkor tűnt el a látóhatár mögött.

— Ha kelet felé indulok, előbb-utóbb az űrhajóhoz érkezem — mondta elégedetten.

Kissé kedvét szegte az a gondolat, hogy nem tudta, milyen messzire vitték, miközben eszméletlen volt. Ha a távolság túl nagy, az üldözők hajnalban a nyomára bukkannak, és hatalmas hátasaikon könnyen utolérhetik.

— Elég a találgatásból! — Megrázta a fejét, nagyot húzott az erős italból, és határozott léptekkel elindult.

Amikor már jó darab utat megtett, és iszonyatosan elfáradt, egy kiszáradt folyómederben keresett menedéket a szél elől. Ott leheveredett a földre, és elhatározta, hogy egy kicsit pihen. A levegő egyre hidegebbé vált, de a menedékben a metsző szél legalább nem érte a testét.

Néhány sziklából kis barikádot épített a széllel szemben, majd elővette zsebéből a rádiót, és megpróbálta megjavítani. Hamarosan be kellett látnia, hogy a parányi készülék olyan mértékű sérülést szenvedett, hogy hiábavaló minden fáradozása. Megvárta, míg teljesen besötétedik, és a csillagok megjelennek az égen.

Azt remélte, felfedez ismert csillagképeket, amelyek alapján tájékozódni tud. De a csillagok állása teljesen idegennek tűnt a számára. Pedig a hajón jól megfigyelte a csillagtérképet még a leszállás előtt. De innen lentről minden egészen másmilyennek látszott.

Ha legalább azt meg tudná állapítani, hogy melyik az északi Sarkcsillag, akkor már jó nyomon lenne néhány éjszakai megfigyelés után tökéletesen tájékozódna az égbolton. De erre már nem volt idő.

Főleg a hőmérséklet csökkenése aggasztotta. Attól tartott, hajnalra annyira megdermed a teste, hogy megfagy, vagy mozgásképtelenné válik.

Arra még emlékezett, hogy a Sarkcsillag hetvenfoknyira helyezkedik el az északi horizonttól.

Valamint hogy délben a nap húszfoknyira tér el a déli horizonttól. Ez az év minden napján megegyezik, mivel a bolygó forgástengelye szinte teljesen merőleges az ekliptikára, vagyis a nap körüli keringés síkjára. Itt nincsenek rövid és hosszú nappalok, és évszakok sem váltják egymást. A bolygó adott részén a nap mindig ugyanott kel fel, és a szokásos helyen nyugszik. A nappalok és éjszakák hossza megegyezik a bolygó minden részén. Sajnos, ez azt vonja maga után, hogy a besugárzás mértéke is azonos egész éven át.

Mivel a besugárzás mértéke azonos, és a természeti képződmények sem változnak, ezért az időjárást csupán a földrajzi elhelyezkedés és a domborzati viszonyok határozzák meg. A trópuson elviselhetetlen a forróság, viszont a pólusok közelében mindig hideg van.

— Nagyszerű — mondta Jason. — Azt már tudom, hol megy le a nap, és azt is, hol fog felkelni. De a sötétben vajon hogyan tudom tartani az irányt? Gondolkozz, Jason! Gondolkozz, kisapám! Az életed függ ettől. — Kissé megborzongott, de ezt a hűvös szélnek tulajdonította.

— Az mindenesetre nagy segítség, hogy tudom, merre van nyugat, és a Sarkcsillag hány fokra helyezkedik el az északi horizontól… Ha a forgástengely merőleges, akkor a nappalok és éjszakák egyenlőek… Magas ez neked, öreg!

Leült a földre, de gondolatai továbbra sem hagyták nyugodni.

— A napok húszórásak ezen a bolygón, tehát tíz órát van nappal, és tíz órát éjszaka. Ha kiválasztok az égen egy csillagot, és figyelem annak mozgását, nem téveszthetem el az irányt.

A hőmérséklet tovább csökkent. Éjfélkor megnézte az óráját, és megfigyelte, melyik csillag áll a zeniten. Már öt órája ment pihenés nélkül. A Pyrrusz 2 G-s gravitációja egész jó edzést jelentett a számára. Kíváncsi volt, vajon hány fok lehet, mivel az achadh magas alkoholtartalma ellenére belefagyott a palackba.

A Boldogságnak nem volt holdja. De a fényesen ragyogó csillagok így is elegendő fényt biztosítottak a tájékozódáshoz. Az ezüstös fényű sztyeppe a végtelenbe nyúlt. Sötét és mozdulatlan volt a táj, szinte félelmetes.

Egy idő után Jason kimerültén kuporodott a földre.

Hirtelen patacsattogásra lett figyelmes. A moropok és gazdik kétszáz méternyire mentek el mellette.

Mozdulatlanul figyelte távolodásukat, és csak akkor mert továbbindulni, amikor már a legkisebb neszt sem hallotta.

— Lehet, hogy engem keresnek? — töprengett. Vagy a hajó felé tartanak?

Ez utóbbi sokkal valószínűbbnek tűnt. A csapat sietős mozgása határozott úti célra vallott. Nem is rossz ötlet!

Ha a lovasok valóban a hajó felé igyekszenek, akkor elég, ha követi a nyomaikat, amit a letiport fű elég világosan jelzett.

Amint felállt, a szél megragadta az alkalmat, hogy hidegével belemarjon Jason bőrébe. Úgy érezte, halálra fagy. Összehúzta magán a büdös állatbőrt, de az sem sokat védte testét a hidegtől.

Az éjszaka folyamán további két csapat lovas vágtatott el mellette ugyanabba az irányba. Közeledtükre mindig félrehúzódott, és lekuporodott a földre. De egyre nehezebben tudott felkelni és továbbmenni a kényszerű pihenők után. Mire hajnalodni kezdett, Jason már alig vonszolta magát.

Elhatározta, hogy napkelte után nem folytatja tovább az útját. A nap állása szerint rendkívül jól tájékozódhatott volna, mégis rendkívül veszélyesnek találta, hogy fényes nappal kóboroljon a nyílt pusztán. Ha a hajót még nem láthatta szabad szemmel, az azt jelentette, hogy még jókora út áll előtte. Mindenekelőtt pihenésre volt szüksége.

Keresett magának egy megfelelő rejtekhelyet egy közeli, kiszáradt folyómederben. A magas fal megvédte a széltől, és a nap kellemesen melegítette testét. Lábait maga alá húzva, megpróbálta figyelmen kívül hagyni a hajnal hidegét. Amennyire csak lehetett, beburkolta magát az állatbőrökbe, és hamarosan mély álomba merült.

Különös zajokra ébredt. Kinyitotta az egyik szemét, és kikukucskált a kalap alól. Két szürke bundájú állat bámult rá a vízmosás túlpartjáról. Szájukból elővillantak félelmetes fogaik. Jason rájuk förmedt, mire az állatok eliszkoltak. A nap most már kellemesen felmelegítette a talajt; Jason kissé odébb hemperedett, és megpróbált tovább aludni.

Amikor megint felébredt, már alkonyodott.

Rettenetesen éhes volt, és a mozgás is nehezére esett.

Mégis legjobban a közelgő hidegtől félt. Szerencsére maradt még egy kevés achadh a palackban, amit azonnal legurított a torkán. Az erős ital kellemesen átjárta testét, de hatása nem tartott sokáig.

Ismét a lemenő napnak megfelelően határozta meg útirányát. Amint besötétedett, és a csillagok megjelentek az égen, elindult. A gyaloglás sokkal nehezebbnek bizonyult, mint az előző éjszaka. Az éhség, a szomjúság és a hideg kivette minden erejét. Egy óra múlva már úgy vánszorgott, mint egy nyolcvanéves vénember.

Szomorúan látta be, hogy így nem jut messzire.

Leroskadt a földre, és kezébe vette a medikitet.

— Igyekeztelek az út végére tartogatni, de úgy érzem, ha most nem használlak fel, itt az út vége.

A kis készüléket karjának belső oldalára helyezte, majd bekapcsolta. Érezte, amint a tűk a karjába hatolnak.

Tizenöt perc múlva kimerültsége elmúlt, a serkentőszerek hatására megint frissnek érezte magát.

Felállt, és egyenletes tempóban folytatta útját.

— Gyerünk! — kiáltotta lelkesen, miután eltette a medikitet.

Az éjszaka további részében egyenletesen haladt. A serkentőszerektől nem érzett kimerültséget, és agya is rendkívül tisztának tűnt. Számtalan lovas csapat vágtatott el mellette; mindegyik az űrhajó irányából érkezett.

Közeledésükkor félrehúzódott, és elbújt a magas fűben.

Gyanította, hogy kisebb csata játszódhatott le az űrhajó körül, és a lovasokat alaposan elporolták. A nyomok annyira világosan kirajzolódtak, hogy nem téveszthette el az irányt.

Hajnali háromkor megbotlott, és erősen megütötte a térdét. De a medikit ismét hasznos segítőtársnak bizonyult. A fájdalom hamarosan csökkent, és folytathatta útját.

Már hajnalodott, amikor égett anyagok szagát érezte.

A szag egyre erősödött, amint tovább haladt. Amint világosodni kezdett, már szinte marta az orrát. Tudni akarta, mi történt, ezért nem állt meg napfelkeltekor, mint előző reggel, hanem tovább ment. El kellett érnie a hajót, mielőtt a serkentőszerek hatása megszűnik. Szerencsére sokkal kisebb célpontot jelentett, mint egy moropon vágtató harcos, ezért bízott abban, hogy ő veszi először észre a közeledőket, és lesz elég ideje elrejtőzni.

Amint a tűz pusztította földre ért, döbbenten tapasztalta, hogy a felperzselt terület tökéletesen kör alakú.

Rossz érzés fogta el, de az igazságot csak akkor volt hajlandó elfogadni, amikor megpillantotta a fúrótornyok üszkös maradványait.

— Ez az a hely, ahol leszálltunk… — kiáltotta. Csak az űrhajó már nincs itt. Elmentek… nélkülem…

Az elkeseredés szétáradt egész testén. Érezte, hogy izmaiból elszáll az erő. Minden reménye szertefoszlott; barátai elmentek.

Közeledő moropok patacsattogására lett figyelmes. A dombok mögül néhány harcos vágtatott elő. Lándzsáikat gyilkolásra készen leeresztették.

6

Jason ösztönösen a pisztolya után kapott, de akkor eszébe jutott, hogy teljesen fegyvertelen.

— Úgy látszik, megint a hagyományos módon fogunk megküzdeni! — kiáltotta, és felkapott a földről egy vasrudat.

A harcosok egy vonalban közeledtek. Mindegyikük magának akarta megszerezni a dicsőséget. Jason mozdulatlanul várta őket.

Amint a lovasok elérték a felperzselt terület szélét, robbanás rázta meg a levegőt, és mindent elborított a korom meg por. Jason leeresztette a kezében tartott vasrudat. A port gyorsan elvitte a szél. Csupán egyetlen morop maradt talpon, amelyik tovább botorkált, majd néhány lépés után az is összerogyott. Gazdája kiugrott a nyeregből, és Jasonre vetette magát. De hiába vicsorgatta félelmetesen ritka fogait, hamarosan ő is elveszítette az eszméletét.

Jason azonnal rájött, hogy a bomba altatógázt juttatott a levegőbe. Visszatartotta lélegzetét, és odébb szaladt.

Mi történhetett? Az űrhajó elment, és nyilvánvalóan senki sem maradt itt. Gondolatai a kimerültségtől egyre tompábbá váltak. Azt hitte, álmodik, amikor a felkelő nap első sugarainál megpillantotta az űrsikló ezüstös törzsét, amint százméternyire a földre ereszkedett. A légzsilip ajtaja hirtelen felemelkedett, és Méta szaladt felé.

— Jól vagy? — kérdezte aggodalmas arccal.

— Még sohasem voltam ilyen jól — felelte Jason, földre ejtve a vasrudat. — Azt hittem, elmentetek, és megfeledkeztetek rólam.

— Tudod, hogy sohasem tennénk ilyet — mondta a lány, miközben ujjai végigfutottak Jason testén, kitapogatva az elszenvedett sérüléseket. — Nem tudtuk megakadályozni, hogy elvigyenek, pedig mindent elkövettünk. Sokukat elpusztítottuk, de egyre nagyobb erőkkel támadtak ránk.

Jason elképzelte a kegyetlen küzdelmet, és belátta, hogy valóban nem tehettek mást.

— Gyere az űrsiklóhoz! Ott sokkal biztonságosabb. — Átkarolta a férfi derekát, hogy segítse. Jason nem ellenkezett. — Biztosan erősítésért mentek, és hamarosan körülvesznek bennünket. Rendkívül jó harcosok. Kerk belátta, hogy támadásaik nem maradnak abba, és rajtad sem segít, ha itt maradunk. Azt hittük, meghaltál. De lehetetlennek tűnt, ha mégis életben vagy, hogy sikerül megszöknöd, és visszajutsz az űrhajóhoz. Amikor visszavertük a támadásukat, rejtett kamerákat és távvezérelt gázbombákat helyeztünk el a területen.

Azután felszálltunk, és az északi hegység egy fennsíkján ütöttünk tábort. Ott várakoztunk, és figyeltük a kamerákat. Amint észrevettelek, azonnal ide jöttem az űrsiklóval.

— Időben érkeztél, köszönöm.

Jason sietve felkapaszkodott a létrán, nehogy a lánynak kelljen felsegíteni. Azután végigment a folyosón, és bezuhant a másodpilóta ülésébe. Méta bezárta a légzsilip ajtaját. Amint biztonságban érezhették magukat, a lány feszültsége hirtelen feloldódott. Odasietett Jasonhez, és letérdelt mellé. Fejét lehajtotta, így a férfi nem láthatta az arcát.

— Vedd le magadról ezeket a vackokat — mondta végül. Lelökte a kalapot a földre, és beletúrt Jason hajába, majd ujjai megérintették a sebet. — Azt hittem, meghaltál… hogy sohasem látlak többé.

— És ez olyan nagy baj lett volna? — jegyezte meg a férfi.

A kimerültség eluralkodott egész testén, alig tudta nyitva tartani a szemét. Úgy érezte, Méta még sohasem volt ennyire közel hozzá.

— Igen, baj lett volna — suttogta a lány. Azután szenvedélyesen megcsókolta. Jason nem ellenkezett.

— Talán mert megszoktad, hogy itt vagyok körülötted.

— Nem erről van szó. Mindig sok férfi forgolódott körülöttem. Huszonhárom éves vagyok. A pyrruszi hajó pilótájaként számtalan bolygón jártam. Azt hittem, mindent tudok a világról, de tévedtem. Te sok új dologra megtanítottál. Amikor az az ember, Mikah Samon elrabolt, úgy éreztem, mindenáron meg kell keresselek.

Ez nem jellemző a pyrrusziakra. Nekik legfontosabb a város, és csak azután következnek az emberek. Bennem minden összezavarodott. Butaságokat beszélek?

— Nem — felelte Jason. Iszonyú erővel küzdött a tudatát elsötétítő kimerültséggel szemben. — Éppen ellenkezőleg. — Ujjaival megérintette a lány karját.

— Vajon miért érzek így?

Jason megpróbált elmosolyodni, de fájdalom hasított kicserepesedett arcába.

— Tudod, mi a házasság, Méta?

— Hallottam már róla. Társadalmi szokás egyes bolygókon, de pontosan nem tudom, mi az.

A műszerfalon felbúgott a vészjelző. Méta a monitorok képernyője felé fordult.

— Talán jobb is, hogy nem tudod — szólt Jason. Lehet, hogy sohasem lesz alkalmam elmondani. — Feje oldalra billent, és azonnal mély álomba zuhant.

— Még többen jönnek — jegyezte meg a lány, de nem kapott választ. Amint látta, hogy Jason elaludt, az üléshez szíjazta, azután hozzálátott a felszállást előkészítő műveletek végrehajtásához. Nem törődött vele, hány támadót pusztít el a hajtómű beindítása.

Amint az űrsikló megkezdte a leszállást, a lassulás felébresztette Jasont.

— Szomjas vagyok — nyalta meg kiszáradt ajkát —, és olyan éhes, hogy megennék nyersen egy moropot.

— Hamarosan megérkezünk, és Teca kezelésbe vesz — felelte Méta, miközben lassan levitte az űrsiklót.

— Ha ő is olyan körülményes, mint Brucco, akkor egyhetes altatóterápiát fog alkalmazni. Abból pedig nem kérek.

Néhány perc múlva kinyílt az ajtó, és Teca lépett a pilótafülkébe. Élénk mozgású, határozott jellemű fiatalember volt, aki mint orvos hihetetlen szakmai tudással rendelkezett.

— Nem akarok altatóterápiát — jelentette ki Jason. — Néhány glukóz- és vitamininjekció elegendő lesz.

— Ezt szeretem a pyrrusziákban! Hagyják, hogy az ember a saját konok feje szerint döntsön a sorsáról — jegyezte meg lelkesen Jason. A glukózoldatot tartalmazó infúziós palack a feje mellett himbálódzott, miközben kivitték az űrsiklóból.

Méta összehívta az expedíció vezetőit. Jason behunyt szemmel várta, hogy mindenki a tanácsterembe érkezzen.

— Ez a megbeszélés rendkívül fontos — fordult Tecához. — Adj valami szirupot a torkomra, és egy serkentő injekciót.

— Rendben van — felelte Teca, kinyitva orvosi táskáját.

— De figyelmeztetlek, hogy a serkentővel óvatosan kell bánni, mert a szervezeted felélte teljes energiakészletét. — Egy kisebb adagot mégis beadott Jasonnek.

— Máris jobban érzem magam — sóhajtott Jason, amint a serkentőszer szétáradt a testében. Tudta, hogy ennek még kárát fogja látni, de majd csak később. Most a megbeszélés a legfontosabb.

Amint mindannyian összegyűltek a teremben, Jason megkezdte beszámolóját.

— Néhány alapvető kérdésre választ kaptam az elmúlt napok során. Persze nem mindenre, de kiindulásnak talán elegendő lesz. Megtudtam, hogy amennyiben nem történnek gyökeres változások, sohasem fogunk bányatelepet létesíteni ezen a bolygón. Valami módon meg kell változtatnunk a kialakult szokásokat, szemléletmódokat, tabukat, mielőtt bármihez kezdenénk.

— Lehetetlen — vetette közbe Kerk.

— Talán az. De még mindig jobb megoldás, mint a fajirtás, ami a másik lehetőség. Több alternatíva nincs.

Jelenleg az a helyzet, hogy minden őslakót ki kellene irtanunk, mielőtt települést létesítenénk.

Kijelentését döbbent csend fogadta. A pyrrusziak tudták, mit jelent ez, hiszen valamennyien saját bolygójuk áldozatai voltak, melynek élővilága minden erővel ki akarta pusztítani őket.

— Nincs szándékunkban ilyesmit tenni — mondta Kerk, és a többiek is egyetértőén bólintottak. — De a másik lehetőség megoldhatatlannak látszik.

— Valóban? Mi most azért vagyunk itt, mert bolygónkon a külső nyomás összeroppantotta a társadalmi rendet. Minden a feje tetejére állt. Ezt itt sem lenne nehéz elérni, csupán alkalmazni kéne az ősrégi „Oszd meg, és uralkodj!” elvet.

— Ez valóban segíthetne rajtunk — jegyezte meg Rhes.

— Ha ismerteted velünk, amit a helybéli szokásokról megtudtál, kidolgozhatunk valamilyen taktikát.

— Hát nem mondtam még el? — kérdezte Jason, majd rájött, hogy valóban nem mondott még semmit a tapasztalatairól. A serkentők ellenére agya még mindig elég tompa volt. — Akkor hadd magyarázzam el! Az elmúlt napok során sikerült bepillantást nyernem az itteni életformába, majd hosszasan beszélgettem egy helybélivel. A kontinens lakossága kizárólag nomád pásztorkodással foglalkozik. Törzsekbe, klánokba tömörülnek, és mindegyik meghatározott területtel rendelkezik, amelyen belül folyamatosan vándorol. De a határvidékeken gyakoriak az összetűzések a terület birtoklásáért. Néha két-három törzs összefog, lemészárol egy másikat, és megosztoznak annak legelőterületén. De az ellentétek egy pillanatra sem szűnnek. Ennek a területnek a hadura Temuchin; ő pusztította el a John Társaság bányatelepét. A nomádok számára a legfőbb ellenséget a város és annak lakói jelentik. Régen a folyók mentén letelepedtek az emberek, és farmokat létesítettek.

Házakat építettek, megművelték a földet, állatokat tartottak, és egy idő után kerítéssel el rekesztették a szabad legelőket a nomádok elől. Azok pedig lerombolták a kerítéseket, és elpusztították a farmokat. A településsel szembeni gyűlöletük szinte ösztönössé vált.

Temuchian esküdt ellensége a városoknak. Ő a legfőbb problémánk. Amíg ő vezeti a törzset, nem tudunk letelepedni ezen a vidéken. Talán megpróbálhatnánk jobb belátásra téríteni, vagy más megoldást kell találnunk.

Meg kéne győzni őket arról, hogy nem akarjuk elvenni a legelőiket, csupán üzletet szeretnénk kötni velük. Bár nem hiszem, hogy ez sikerre vezetne. Egyre hevesebb rohamokat intéznének ellenünk, végül vissza kéne húzódnunk a hegyek közé…

— A visszavonulás vereséget jelent — mondta határozottan Kerk.

— Nem feltétlenül. Kereshetnénk egy megfelelő helyet a hegyek közt, amelyet nem lehet gyalogosan megközelíteni. Ott kiépíthetnénk egy erős bázist. Azután könnyűszerkezetes házakat építhetünk egy kisebb törzs területén, meleg vízzel, vécével, orvosi ellátással ellátva, majd rákényszerítjük a törzs lakóit, hogy ott éljenek.

Hamarosan belátják, hogy jobb körülmények között is lehet élni, mindenesetre továbbra is gyűlölni fognak minket, és mindenáron szökni próbálnak majd. Egy idő után elengedjük valamennyiüket. Állataikat és barbár felszerelésüket viszont megtartjuk.

— Mi a fenének? — kérdezte Méta.

— Azért, hogy saját nomád törzset alapítsunk. A pyrrusziak sokkal ügyesebbek és keményebbek, mint bármelyik törzs harcosai. Kerk vezetésével legyőzhetitek Temuchint, mire én visszajövök.

— Nem tudtam, hogy el akarsz menni — mondta meglepetten Kerk. A többiek arca is csodálkozást mutatott. — Mit tervezel?

— Vándorénekes leszek. Járom a falvakat, kikémlelek mindent, és előkészítem az érkezéseteket.

7

— Ha nevetni mersz, vagy csupán elmosolyodsz, eltöröm a karod! — sziszegte Méta.

Szerencsére Jason hivatásos szerencsejátékosként tevékenykedett hosszú időn át, melynek során megtanult uralkodni arckifejezésén.

— Sohasem nevetnék ki egy hölgyet az öltözéke miatt — felelte. — Ha ezt tettem volna, már régen nem élnék. De ez az öltözék alkalmas lesz a feladatra.

— Én viszont azt hiszem, úgy nézek ki benne, mint egy szőrös vadállat.

— Itt jön Grif is — jegyezte meg Jason. A lány önkéntelenül az ajtó felé fordult.

— Grif, gyere, öltözz át te is! — mondta Jason.

A kilencéves fiú vonakodva belépett a helyiségbe, és a durva bőrökből varrt ruhákat vizsgálva kijelentette.

— Nem csípem az ilyen szerelést. Utálom, ha kiröhögnek. Senki sem visel ilyen cuccokat.

— Csak mi hárman és a bolygó őslakói — válaszolta Jason. — Ahová megyünk, ez a hétköznapi viselet. Nézd meg Métát, ő is hasonlóan öltözött. — A lány durván cserzett bőrruhát viselt, és szőrmesapkája alól haragosan nézett Jasonre. — Majd meglátjátok, mennyire hasznosnak bizonyul ez az öltözék — tette hozzá Jason. Azután megvizsgálta a fiú és Méta arcszínét.

— A mesterséges ultraibolya sugárzás egészen olyanná tette a bőrötök színét, mint amilyen az őslakóké, de valami még hiányzik. A szél és a hideg ellen védő zsiradék. Várjatok! — kiáltotta, amint mindkét pyrruszi keze ökölbe szorult. — Nem akarom, hogy a hagyományos moropzsírt kenjétek magatokra. Itt van ez a kenőcs, amely éppúgy megvédi a bőrötöket a kiszáradástól. De higgyétek el, ezt feltétlenül használnotok kell.

Jason előbányászott egy kis tégelyt a zsebéből, és a krémmel bekente az arcát. A többiek vonakodva követték példáját. Jason szomorúan tapasztalta, hogy a krém még szembetűnőbbé tette a pyrrusziak mogorva arckifejezését. Miért nem tudják egy kicsit elengedni magukat? Ha így fognak viselkedni, kalandjuk hamar véget ér. Az elmúlt hét folyamán megkezdték a terv végrehajtását. Úgy tettek, mintha végleg elhagynák a bolygót, azután az északi hegységben találtak egy kellemes klímájú völgyet, amelyet meredek sziklafalak vettek körül, így tökéletesen megközelíthetetlennek tűnt.

Az űrhajót ott rejtették el. A közelben emelkedett egy hatalmas fennsík, amelynek sima, függőleges sziklafalai lehetetlenné tették a szökést. Ennek tetején építették fel a könnyűszerkezetes házakat. A településnek már lakói is voltak: öt nomád férfi és hat nő, akiket altatógáz segítségével fogtak el. Ruhájukat, felszerelésüket, moropjaikat Jasonhöz vitték. Minden készen állt az indulásra, már csak rá kellett vennie ezeket az egyszerű gondolkodású pyrrusziakat, hogy próbáljanak meg együtt működni vele.

— Induljunk! Most rajtunk a sor.

Amint az űrhajó légzsilipjéhez közeledtek, Teca jött velük szembe.

— Kerk küldött — mondta a fiatal orvos. — Már minden készen áll.

Jason bólintott, Teca pedig végignézett rajtuk.

Külsejüket megfelelőnek találta, de neki is feltűnt az oda nem illő mogorva pyrruszi arckifejezés.

— Tudod, hogy nézel ki…? — kérdezte vigyorogva Métát.

A lány dühösen megfordult, de Grif közelebb állt a férfihoz, és öklével azonnal gyomron vágta a gúnyolódót.

Grif csupán kilenc éves volt, de igazi pyrruszi. Teca nem számított a támadásra, felnyögött, majd levegő után kapkodva seggre esett.

Jason arra számított, hogy az összetűzés folytatódik a három felbőszült pyrruszi között. Teca szóra nyitotta a száját, de hang még mindig nem jött ki a torkán. Bamba arckifejezését látva Méta elnevette magát. Példáját Grif is követte, így a kedélyek hamar lecsillapodtak. A pyrrusziak ritkán nevetnek, és Jason örült, hogy ez a kis közjáték feloldotta a feszültséget. Teca feltápászkodott, és sértődött arccal távozott.

Az űrhajó mellett Kerk várta őket. Az utolsó elkábított moropot éppen akkor emelte az űrkomp a magasba egy háló segítségével.

— A másik kettőt már elszállítottuk. Ezután ti következtek.

Az űrkomp hamarosan eltűnt a magas sziklák fölött.

— Mi van a felszerelésünkkel? — kérdezte Jason.

— Mindent összeállítottunk. Már csak be kell pakolni a kompba — válaszolta Kerk, miközben alaposan szemügyre vette őket. — Csodálatosan festetek ebben a ruhában. Az ember azt hinné, jelmezbálba készültök.

Furcsának tűnő öltözékük remekül védte őket a metsző széllel szemben. Csaknem olyan hatékonynak bizonyult, mint Kerk fűthető ruhája. Krémmel fedett arcukat sem csípte a hideg szél. Kerk arcbőre viszont hamar kivörösödött.

— Kenj te is krémet magadra, ha nem akarod, hogy fagysérülést szenvedj — javasolta Jason.

— Nem, már úgysem maradok sokáig idekinn — felelte Kerk.

— Köszönjük a segítséged.

— Sok szerencsét! — mondta Kerk, majd kezet rázott velük. — Állandó ügyeletet fogunk tartani a rádiónál.

Bármikor hívhattok bennünket.

Csendesen várakoztak, amíg a komp visszatért.

Azután sietve bepakolták a felszerelést, majd ők is beszálltak, és elindultak a síkság felé. A kabinban trópusinak tűnt a klíma a kinti hideg után.

Amint leszálltak, és a komp visszatért az űrhajóhoz, Jason a kerek sátor felé intett.

— Bújjatok be, és érezzétek otthon magatokat! Én megnézem, hogy lecövekelték-e a moropokat. Nem szeretném, ha felébredve elkószálnának. Az egyik zsákban találtok egy atomenergiával működő parányi fűtőtestet, amely egyaránt használható hő- és fényforrásként. Utolsó éjszakánk, hogy élvezzük a civilizáció vívmányait.

Mire végzett az állatok ellenőrzésével, a sátor levegője már felmelegedett, és vidám fény töltötte be a parányi helyiséget. Jason bezárta maga mögött az ajtónyílást borító vastag bőrdarabot, majd kibújt a külső szőrmeruhából. Az egyik zsákból előkotort egy fémedényt, vizet töltött bele, és feltette a tűzhelyre melegedni. Méta és a fiú némán figyelték mozdulatait.

Amint a víz forrni kezdett, beledobott egy szárított levelekből préselt kockát.

— Ez a char — mondta a többieknek. — Az íze elviselhető. Jobb, ha hozzászokunk az itteni ételekhez.

Amint a levelek szétoszlottak a vízben, az oldat sűrűvé és bíborszínűvé vált.

— Erre még ránézni is rossz — jegyezte meg Grif. — Azt hiszem, nem eszem belőle.

— Legalább kóstold meg! Úgy kell majd élnünk, mint ezek a nomádok, különben azonnal felismernek minket.

De ez felvet egy másik fontos problémát.

Kibontotta a ruháját, majd lecsatolta a pisztolytáskát.

A többiek döbbenten bámulták.

— Mit csinálsz? — kérdezte Méta. A pyrrusziak még éjszaka sem váltak meg fegyverüktől. Egyszerűen nem érezték biztonságban magukat nélküle.

— Lecsatolom a fegyvert — felelte Jason türelmes hangon. — Ha használom, vagy valamelyik nomád meglátja, azonnal tudni fogják, kik vagyunk. Azt javaslom, ti is adjátok ide…

Egy szemvillanás, és a két fegyver tulajdonosuk kezébe siklott; csövük fenyegetőn meredt Jasonre.

— Pontosan ettől tartottam — folytatta a férfi továbbra is nyugodt hangon. — Mihelyt valaki csúnyán néz majd rátok, azonnal pisztolyt rántotok. Ez a mozdulat reflexszerű, ezért nem lehet bízni az önuralmatokban. Be kell zárnunk a fegyvereket ebbe az acélládikóba, hogy vészhelyzetben használni tudjuk őket, de egy rossz mozdulat ne árulhassa el a kilétünket. Meg kell tanulnunk bánni a helybéliek fegyvereivel. Nézzetek ide!

A pisztolyok visszasiklottak mágneses erőtér tokjukba, amint a pyrrusziak figyelmét lekötötte Jason tevékenysége. A férfi előhúzott egy zsákot, és tartalmát a földre öntötte. Lábuk előtt tőrök, kardok, furkósbotok és buzogányok gurultak szét.

— Nem rossz, mi? — kérdezte Jason, társai pedig csillogó szemekkel bólogattak. A pyrrusziaknak a fegyver olyan, mint kisgyereknek a nyalóka. — Ezekkel felfegyverkezve biztonságban érezhetjük magunkat, hiszen egy pyrruszi felér legalább három barbárral.

Ráadásul ezek a játékszerek nem eredetiek. Alakjukat lemásoltuk, de sokkal jobb minőségű acélból készültek.

És most adjátok ide a pisztolyokat!

Ezúttal csak Grif tett fenyegető mozdulatot, de egy idő után ő is lehiggadt. Még néhány perces rábeszélést követően Méta átnyújtotta a fegyverét. A fiút viszont több, mint egy órán át kellett győzködniük, hogy jobb belátásra bírják. De végül sikerült. Miután Jason bezárta a sugárpisztolyokat a vasládába, felszolgálta a levest. De társai inkább a kézifegyverek között turkáltak, míg ki nem válogatták maguk számára a megfelelő harci eszközöket. Csak azután fogtak az evéshez.

— Tudom, hogy ez förtelmes — vigasztalta őket Jason —, és nem kell megszeretnetek. Csupán azt kérem, ne olyan képpel kanalazzátok, mintha mérgezett lenne.

Vacsora után Jason leterítette a földre a prémekből varrt hálózsákokat, és lejjebb vette a világítást. A pyrrusziak szinte meztelennek érezték magukat pisztolyuk nélkül. Végül ők is nyugovóra tértek, miután kardokat és buzogányokat helyeztek el maguk mellett.

— Jó éjszakát — mondta Jason. — Holnap korán kelünk, és hosszú út áll előttünk. A légifelvételek szerint egy kisebb csapat közeledik Temuchin táborához. Hozzájuk kell csatlakoznunk, mert ha velük együtt érkezünk, kevésbe figyelnek fel ránk.

Jason már valamivel hajnal előtt felébredt, és összecsomagolta a felszerelésüket. A pyrruszi tárgyakat ügyesen elrejtette. Amikor társai is felébredtek, lebontották a sátrat, és mindent felpakoltak a szekérre.

Mivel ebben a tevékenységben még meglehetősen rutintalanok voltak, sokat bosszankodtak és káromkodtak. Jason örült, hogy a sugárpisztolyokat elvette tőlük, mert a hirtelen haragú pyrrysziak még lelőtték volna egy rosszul sikerült csomó miatt.

Mire elkészültek, a nap már magasan járt, és a dermesztő hideg ellenére szakadt róluk a veríték. A moropok búskomoran álldogáltak, a kecskék viszont már szétszéledtek, és távolabb legelésztek.

Jason elővett három konzervet, amely kinyitás után a levegő hatására magától felmelegedett.

— Gyertek enni — hívta a társait. — Reggeli után fel kell nyergelnünk ezeket a behemótokat.

Hatalmas étvággyal estek az ételnek. Amint jóllaktak, Jason kiosztotta a feladatokat.

— Méta, ásd el a konzerveket, én addig ellenőrzöm a szekérre rakott holmikat. Grif, te pedig szedd össze egy kosárba a moropok trágyáját. Semmit sem szabad elpocsékolnunk.

— Mit csináljak?! — kelt ki magából Grif. Jason elmosolyodott, és az ürülékre mutatott.

— Össze kell szednünk, a napon majd kiszárad; ezentúl azzal rakunk tüzet. — Megfordult, és a szekér felé indult, ügyet sem vetve a fiú dünnyögésére.

Igyekeztek megfigyelni, hogyan pakolják fel felszerelésüket a nomádok, hogyan nyergelik fel állataikat, mégis mindez rendkívül nehezen sikerült. A moropok engedelmes, bár rendkívül buta állatoknak bizonyultak, és csak az egyértelmű jelzéseknek engedelmeskedtek. Mire a kis csapat útra kelt, mindannyian hullafáradtak voltak. Jason vezette a menetet, mögötte haladt Méta, Grif pedig a szekéren üldögélt, és gyakran hátrapillantott, hogy a kecskék követik-e őket. Ezeket az állatokat nem kellett megkötni, önszántukból maradtak az emberek közelében, mivel az áhított sót csak gazdájuktól várhatták.

Kora délutánra feneküket alaposan feltörte a nyereg, amikor megpillantottak egy kisebb porfelhőt a horizonton, amely szemmel láthatóan feléjük közeledett.

— Maradjatok nyugton, és tartsátok készenlétben a fegyvereiteket! — figyelmeztette őket Jason. — Majd én beszélek velük. Igyekezzetek elsajátítani a nyelvjárást!

Amint a moropon vágtató csapat közelebb ért hozzájuk, Jason felemelte a kezét, és megállította társait, bár a hatalmas állatot visszafogni neki sem volt könnyű.

Még az egyértelmű jelzésekkel is elég nehezen birkózott meg a monstrum babszemnyi agya. Jason az ölébe fektette a kardot, és Métára pillantott. A lány ösztönösen az oldala mellett tartotta a kezét, készen arra, hogy pisztolyát előrántsa. De az szerencsére a ládában volt. A lovasok egy pillanat alatt lefékezték vágtató állataikat, és megálltak közvetlenül előttük.

A vezérük egy félszemű, fekete medve volt. Beesett, vörös szemürege arra utalt, hogy szemét kivájták.

Fémsisakját valami hosszú fogú rágcsáló koponyája díszítette.

— Mi a neved, vándorénekes? — kérdezte a félszemű, szöges buzogányát áttéve egyik kezéből a másikba. — Hová tartasz?

— Jason vagyok, a legendák és történetek tudója.

Temuchin táborába igyekszem. Hát te?

A férfi megköszörülte a torkát, majd büszke tartással kijelentette:

— Shanin vagyok, a patkánytörzsből. Mit mondasz a patkányoknak?

Jason nem tudta, az ember mit mondhat a patkányoknak, de azt megfigyelte, hogy a többi harcos sisakját is patkánykoponya díszíti. Nyilván ez törzsük jelképe. Oraiel nem viselt semmiféle jelképet, tehát a vándorénekesek kimaradnak a törzsi viszálykodásból.

— Dicsőség a patkányoknak! — próbált Jason improvizálni. — A patkányok a legjobb barátaim.

— Harcolnál patkányok ellen?

— Soha! — felelte azonnal Jason.

Shanin láthatóan elégedett volt a válasszal; retkes körmeivel sárga fogait kezdte piszkálni.

— Mi is Temuchin táborába igyekszünk. Úgy hallottuk, Temuchin összetűzésbe került a hegyvidéki menyétekkel, ezért csatlakozni akarunk hozzá. Tartsatok velünk! Este szívesen hallgatnám az éneked., — Én is gyűlölöm a hegyvidéki menyéteket. Veletek tartunk, és este énekelni fogok nektek.

A lovasok megfordultak, és elporoszkáltak; Jason kis csapata pedig követte őket. Hamarosan rengeteg moropot pillantottak meg, amelyek hosszú oszlopot alkotva haladtak. Körülöttük kecskék legelésztek.

Jasont a felvert por köhögésre ingerelte; alig tudott beszélni.

— Amint a törzshöz csatlakozunk, kössétek meg a kecskéket, nehogy elkeveredjenek a többi között!

— Te nem akarsz segíteni ebben a műveletben? — kérdezte Méta.

— Szívesen tenném, de ez egy olyan világ, ahol férfiuralom van. A női egyenjogúságot itt még nem vezették be. Az asszonyokat állati sorban tartják. Ha segítenék, rögtön gyanút fognának.

Késő délután a barbár horda letáborozott. Jasonék számára már így is túl hosszúra nyúlt a nap. Feneküket teljesen feltörte a nyereg, örültek, hogy leszállhatnak, és járkálhatnak egy kicsit. Méta és Grif megkötötték a kecskéket, Jason közben körülnézett a táborban. Egy kőből kirakott síremlék jelezte a kút helyét. Megfigyelte, hogy a kúthoz csak a férfiak és a fiúgyermekek járulnak.

A víz nemhez kötött tabu lehetett ezen a félsivatagos sztyeppén.

A síremlék mellett lévő kút fémfedelét rendkívül nehezen tudták eltávolítani. Az idők folyamán teljesen megrozsdásodott a zárszerkezet, ezért alaposan be kellett zsírozni, és úgy is csak nagy erőfeszítések árán sikerült felemelni a fedelet.

A kút egy méter átmérőjű lehetett, és hihetetlenül mély. Oldalait szabályosan kifaragott kövekből rakták ki, és bámulatos pontossággal illesztették őket egymáshoz, malter vagy más kötőanyag nélkül. Az eltelt évszázadok mégsem tettek semmi kárt bennük. Jason tisztelettel adózott a hajdani építőmestereknek.

A kútból rendkívül primitív módszerrel nyerték ki a vizet. Bőrszíjon leengedtek egy vödröt, és amint megtelt, felhúzták. A kúthoz egyszerre egyetlen ember fért hozzá.

Rendkívül kimerítő munka volt, ezért a férfiak folyton váltották egymást. Közben a fiúgyerekek a sátrakhoz hordták a vizet. Hamarosan Jason is sorra került, majd visszament társaihoz, és megnézte, hogyan halad a sátor építése.

A kecskéket már összeszedték; Grif éppen a sátor vázát próbálta felállítani. Jason előkotorta a lantot az egyik zsákból, majd leült, és pengetni kezdte a húrokat.

Éppen mellettük ment el a nomád férfi, és érdeklődve figyelte Jason tevékenykedését, de ő úgy tett, mintha nem venné észre. Eszébe jutott egy régi hajósének dallama; megpróbált kitalálni hozzá valami szöveget.

— Erős asszony, csak buta — jegyezte meg a nomád férfi, határozott érdeklődést mutatva Méta iránt. — Még egy sátrat sem tud felállítani.

Jason nem tudta, mit válaszoljon, de a férfi arcán látta a mohó vágyakozást.

— Szükségem van egy erős asszonyra. Adok érte hat kecskét.

Jason azonnal észrevette, hogy a barbár nem csupán Méta erejét csodálja. A nehéz munka közben ugyanis a lány levette magáról a nehézkes prémöltözetet. Karcsú teste sokkal vonzóbb volt, mint a tenyeres-talpas nomád asszonyoké. Csillogó fekete haja kibomlott, hófehér fogai elővillantak piros ajkai közül.

— Nem való neked — mondta Jason. — Mindig későn alszik el, túl sokat eszik, és nagyon sokba kerül. Én magam is tizenkét kecskét adtam érte.

— Tőlem kapsz tízet — jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a férfi, majd megragadta Méta karját, és magával akarta vonszolni a lányt.

Jason megborzongott a küszöbönálló események gondolatától. A nomád asszonyok bizonyára megszokták, hogy tárgyként kezelik őket, de Méta nem. Jason várta, mikor robban ki a harc, de nem ez történt. A lány könnyedén kiszabadította karját, majd visszatért a munkájához.

— Gyere! — szólt oda Jason a férfinak. — Igyekezett barátságos hangjával feloldani a feszültséget. Gyere, igyál velem! Van egy palack erős achadhom.

De már túl késő volt. A harcost felbőszítette, hogy egy asszony szembe mert szegülni vele. Öklével halántékon csapta a lányt, majd újabb ütésre emelte a kezét.

Méta a váratlan ütés erejétől elesett. A nomád hátracsavarta a feltápászkodó lány karját, és újból meg akarta ütni a védtelen teremtést, de Méta homloka teljes erővel lecsapott a barbár ádámcsutkájára. A férfi azonnal elengedte, érdes hangon köhögni kezdett, miközben szája sarkából vér szivárgott. Övéből előhúzta hosszú kését, és gonosz tekintettel közeledett áldozatához.

Amint a barbár felfelé szúrt, Méta összekulcsolt ujjai megállították a csuklóját, majd egy gyors csavarás, és a kés a földre esett. Ennyiben hagyhatta volna az ügyet, de ő vérbeli pyrruszi volt.

Még a levegőben elkapta a földre hulló kést, és a férfi bordái közé döfte, átszúrva a tüdőt és a szívet. A nomád már halott volt, amint a földre zuhant.

Jason az acélládán ült, ujjait a nyitószerkezeten tartva.

A véres jelenetnek rengeteg szemtanúja akadt, és most halkan sugdolództak. Végül az egyik asszony odament a földön fekvő alakhoz, és szemügyre vette.

— Halott — jelentette ki, majd csodálkozó szemekkel nézett Métára.

— Gyertek ide azonnal! — kiáltotta Jason pyrruszi nyelven, amit a törzsbeliek nem érthettek. — Vegyétek el a fegyvereiteket, és maradjatok készenlétben. Ha komollyá válik a helyzet, altatógázt fogunk alkalmazni, és bevetjük a sugárfegyvereinket is. De akkor ki kell irtanunk, vagy el kell vinnünk a bázisra az egész törzset.

Tehát ezt csak végszükség esetén tehetjük.

Shanin közeledett feléjük egy csapat harcossal, félrelökdösve útjukból a bámészkodókat. Csodálkozva nézett a halottra.

— Az asszonyod megölt egy harcost annak saját késével?

— Igen, de a harcos magának kereste a bajt. Ő támadt az asszonyra, és el akarta innen vonszolni. Ő csak védekezett. Kérdezz meg bárkit! — A tömeg egyetértőén felmorajlott.

A vezér inkább meglepettnek tűnt, mint mérgesnek.

Hol a halottra pillantott, hol Métára. Azután a lányhoz lépett, megfogta az állat, és elforgatva a fejét, alaposan szemügyre vette. Jason látta, hogy Méta keze ökölbe szorul, de még uralkodik magán.

— Melyik törzshöz tartozik? — kérdezte Shanin.

— Egy nagyon távoli törzshöz. Messze északon, a hegyek lábánál élnek…Pyrrusziaknak hívják őket.

Nagyon kemény harcosok.

— Sohasem hallottam róluk — dünnyögte Shanin. Agya feltehetően olyan kapacitású lehetett, mint egy adatbank.

— Mi a totemállatuk?

Mi is lehetne, tűnődött Jason. Patkány vagy menyét kizárva. Milyen állat él a hegyekben?

— Sas — jelentette ki bizonytalanul Jason. Egyszer látott valami sashoz hasonló madarat körözni magasan az űrhajó felett.

— Nagy erőt sugárzó totem — mondta lenyűgözve Shanin. Azután megint a halottra nézett. — Volt egy moropja és néhány prémje. De asszonyé nem lehet a tulajdona.

Gonosz szemekkel bámult Jasonre, miközben a javaslatára várt.

A válasz roppant egyszerűnek tűnt: asszony nem birtokolhat semmit, mivel maga is tulajdon. És a szokás értelmében a vesztes minden vagyona a győztest illeti.

Senki se vesse Jason dinAlt szemére, hogy kicsinyesen viselkedett egy rossz morop és néhány ócska szőrme tulajdonjogát illetően.

— A halott minden vagyona természetesen a tiéd, Shanin, hiszen te vagy a törzs vezére. Eszembe sem jutna megtartani a halott vagyontárgyait. Az asszonyt pedig megbüntetem tettéért még ma éjjel.

Ez volt az a válasz, amit Shanin áhított. Elégedetten indult a szállása felé. A válla fölött még visszakiáltott:

— Nem lehetett valami jó harcos, ha egy asszony elbánt vele. De van két fivére.

Jasont sokáig foglalkoztatta ez a megjegyzés. A tömeg hamarosan szétoszlott, magukkal vitték a halottat is.

Méta és Grif közben elkészítették a sátrat. Azután minden holmijukat behordták. Jason kiküldte Grifet, hogy hozza a kecskéket egészen a sátor közelébe. A gyilkosság még komoly problémákat okozhat.

Így is történt, de még hamarabb, mint gondolta.

Néhány tompa puffanás és egy sikoltás hallatszott odakintről. Mire kiszaladt, az események nagy része már lezajlott.

Féltucatnyi kölyök, nyilván a halott rokonai, bosszút akart állni Grifen. Legtöbbjük nagyobb és erősebb volt nála. Bizonyára azt tervezték, hogy hirtelen lerohanják, jól elverik, azután sietve odébbállnak. De tervük nem vált be.

Hárman lefogták, hogy a többiek nyugodtan üthessék.

De a háromból kettő eszméletlenül feküdt a földön. A pyrruszi fiú összeütötte két fogvatartója fejét, a harmadik pedig egy erőteljes rúgástól vonyítva hempergett a földön. Grif éppen a negyedik nyakán térdelt, miközben megpróbálta kitörni az ötödik támadó lábát. A hatodik menekülni akart, és Grif a kése után nyúlt, nehogy a fiú messzire juthasson.

— Hagyd a kést! — szólt rá Jason. — Már így is elég nagy bajba kerültünk. Nem hiányzik még egy gyilkosság.

Grif még egyszer beletérdelt a földön fekvő fiú nyakába, azután felállt, és leporolta magát. Az egyik szeme kissé megkékült, és az inge ujja elszakadt, de ettől eltekintve teljesen sértetlen volt. A támadók lassan elvánszorogtak a harctérről. Jason bevezette a fiút a sátorba, ahol Méta vizes borogatást tett a szemére.

Jason befűzte a sátor bejáratát. A két pyrruszi még mindig feszülten várakozott.

— Azt hiszem, elég nagy hatást gyakoroltunk a helybéliekre… — jegyezte meg.

8

Bár kardjuk csillogott a fényben, Sok harcos mégis halálát lelte, Nyilaik zizzenése Azt parancsolta az idegeneknek, Hogy elhagyják ezt a földet…

— Temuchin nevében szólok hozzátok, mivel Ahankk vagyok, az ő kapitánya — jelentette ki a harcos, amint Shanin sátrába lépett.

Jason félbeszakította a „Repülő Idegenekről szóló balladáját”, és a látogató felé fordult. A férfi díszes öltözéket, csillogó vértezetet és sisakot viselt, melyet durván csiszolt drágakövek ékesítettek. Határozott léptekkel Shanin elé ment.

— Mit akar Temuchin? — kérdezte hűvösen Shanin.

— Hallani akarja a Jason nevű dalnokot. Azonnal velem kell jönnie.

Shanin szemei résnyire szűkültek.

— Most éppen nekem énekel. Amint befejezi, elviheted Temuchinhoz. Folytasd a balladát! — fordult Jason felé.

A nomád főnökök rendkívül konok emberek voltak.

Temuchin tisztjei viszont ismerték a meggyőzés módját.

Ahankk éles füttyszavára egy csapat jól felfegyverzett harcos nyomult a sátorba, és fenyegetőn körülvették Shanint. Az érv hatásosnak bizonyult, a főnök beleegyezően bólintott.

— Már amúgy is untam — jegyezte meg. — Inkább iszom egy kis achádhot valamelyik asszonyommal.

A szabadba érve Jason a sátra felé indult, de a tiszt megállította kinyújtott karjával.

— Temuchin azt parancsolta, hogy azonnal vigyelek elé. Ne ellenkezz!

— Vedd le rólam a kezed! — figyelmeztette Jason a tisztet olyan halkan, hogy a katonák nem hallhatták. — A sátramba megyek, hogy felvegyem a legszebb öltözékem, és kicseréljem a hangszer elszakadt húrját.

— Azonnal velem jössz! — parancsolta Ahankk, meglökve Jasont.

— Először a sátramba megyek. Itt áll a közelben — felelte Jason most már hangosan. A kapitány keze még mindig Jason vállán pihent, hogy szavainak nagyobb nyomatékot adjon. Megragadta a kapitány hüvelykujját.

Két G-hez edződött izmai olyan erővel húzták meg a harcos hüvelykujját, hogy a férfi azt hitte, menten kiszakad a kezéből. A kapitány a kardja után kapkodott, de Jason éppen a jobb kezét kínozta.

— Ledöflek a késemmel, ha megmoccansz! — suttogta Jason, és a meglepett tiszt oldalához nyomta a lant csontból készült nyelét. — Temuchin azt parancsolta, hogy vigyél hozzá, nem pedig azt, hogy megölj! Biztosan mérges lesz, ha tudomására jut, hogy harcoltunk. Nos, mit szólsz ehhez?

A kapitány még küszködött egy darabig, azután dühösen elengedte kardja markolatát.

— Jól van, menjünk a sátradhoz, de tisztességes ruhát vegyél magadra ezek helyett! — parancsolta fennhangon.

Jason elengedte az ujját, majd elindult a sátra felé. A tiszt mellette lépkedett, fájós ujját dörzsölgette, és tekintetéből szinte sütött a gyűlölet. Jason vállat vont.

Szerzett magának egy újabb ellenséget, de mindenképpen előbb a sátorba kellett mennie.

A vándorlás Shanin törzsével fárasztó volt, de eseménytelen. A halott rokonaival nem akadt több problémájuk. Az út során Jason továbbfejlesztette dalnoki képességeit, miközben alkalma nyílt megfigyelni a nomád nép szokásait. Hamarosan elérték Temuchin törzsét, és már egy hete ott táboroztak.

A tábor nem volt túlságosan rendezett. Mindenki ott verte fel a sátrát, ahol akarta. A közelben csordogált egy piszkos vizű patak, amelyet a nomádok folyónak neveztek. Temuchin táborának központi részét egy erősen militarizált mag alkotta, de Jason azon belül még sohasem járt. Őszintén szólva nem is vágyott rá.

Egyelőre megelégedett a peremvidék tanulmányozásával.

Aggasztotta, hogy Temuchin egyszer már látta őt közelről, és a hadúr olyan embernek tűnt, akinek jó a memóriája. Bár Jason bőre most sokkal sötétebb volt, és azóta hatalmas bajuszt növesztett, amely kétoldalt az álláig ért. Teca pedig egy apró műtéttel megváltoztatta az orrának alakját. Remélte, hogy mindez elegendőnek bizonyul. Már csak azt szerette volna tudni, vajon a hadúr mit hallott róla.

— Felkelni! — kiáltotta Jason, amint a sátorba lépett. — A nagy Temuchin színe elé fogok járulni, és díszes öltözetet akarok felvenni.

Méta és Grif hűvösen nézett az ajtónyílásban álló harcosra.

— Tegyetek úgy, mintha mély megtiszteltetésnek tekintenétek a látogatását! — mondta Jason pyrruszi nyelven. — Kínáljátok meg itallal! Kössétek le a figyelmét!

Ahankk elfogadta az italt, de szemét egy pillanatra sem vette le Jasonről.

— Cseréld ki az elszakadt húrt a lanton! — parancsolt rá Jason a fiúra, majd hozzátette: — És őrizd meg a hidegvéred, ha néha meglöklek. Ez is hozzátartozik a színjátékhoz.

Grif hozzálátott a húr kicseréléséhez, Jason pedig egy ládából előhúzta ünneplő ruháját meg egy apró tárgyat, amelyet észrevétlenül a dzsekijéhez rögzített.

— Magamhoz vettem egy adóvevőt — közölte társaival pyrruszi nyelven. — Maradjatok állandó kapcsolatban velem. Nem tudom, hogyan fog zajlani a találkozásom Temuchinnal, de készüljetek fel mindenre! Ha valami balul ütne ki, azonnal el kell tűnnünk innen.

Magára öltötte a dzsekit, arcát friss krémmel kente be, azután rákiáltott a fiúra a nomádok nyelvén:

— Add ide a lantot! Ha bármi ostobaságot tesztek a távollétemben, megverlek benneteket!

Laza alakzatban vágtattak, és pusztán véletlennek tűnhetett, hogy Jasont minden oldalról katonák vették körül. Vajon mit hallott róla Temuchin, és miért akarja látni? De a találgatás értelmetlennek látszott, ezért Jason felhagyott vele, és inkább a tábor központját kezdte tanulmányozni.

A nap éppen akkor tűnt el a sátrak mögött, amikor a tábor militarizált magjához értek. Itt a sátrak szabályos alakzatban helyezkedtek el. Bármerre nézett, mindenütt őrszemeket látott. Jasonnek nem volt szüksége térképre, hogy rájöjjön, melyik a hadúr sátra. Leszállt a moropról, hóna alá fogta a lantot, és követte a kapitányt. Közben ügyes mozdulattal szájába csúsztatta a parányi dentifont, és nyelvével az egyik zápfogához rögzítette. A nyál hatására a műszer azonnal működni kezdett.

— Hallotok engem? — suttogta. Az ügyes kis készüléket úgy konstruálták, hogy a hangerőt önmaga szabályozza.

A suttogást akár kiáltássá is erősíthette. A készülék párját a fülébe helyezte, amelyben most Méta hangja hallatszott, kizárólag az ő számára.

— Tiszta és érthető az adás — közölte a lány.

— Lépj be — kiáltott rá Ahankk, és meglökte Jasont. De ő figyelmen kívül hagyta a kapitány durvaságát; szótlanul közelebb ment a hatalmas sátor közepén álló magas támlájú trónhoz. Temuchin éppen két tisztjével beszélt valami fontos dologról, Jasonnek közben alkalma nyílt szemügyre venni a sátor berendezését. Döbbenten ismerte fel, hogy a hadúr trónszéke eredetileg egy traktor ülése volt, amelyet cserzett bőrökkel vontak be, és csontdarabokkal díszítettek. Egyértelmű bizonyítéka, hogy a bányatársaság expedícióját Temuchin pusztította el.

Amint Jason közelebb lépett, Temuchin kifejezéstelen arccal nézett rá. Jason meghajolt előtte. Szeme sarkából folyton a hadúr arcvonásait figyelte. Vajon Temuchin felismerte? Hirtelen úgy érezte, hogy az orrműtét és a bajusz nem szolgál megfelelő álcaként. Jobban el kellett volna változtatnia a külsejét. Előbb-utóbb bizonyára felismeri. Jason felegyenesedett, és észrevette, hogy a hadúr fagyos tekintete még mindig őt vizsgálja. De Temuchin nem mondott semmit.

Jason tudta, hogy csendben kell várnia, hogy a hadúr szólaljon meg először. De miután a kínosra nyúlt csendet senki sem törte meg, vette a bátorságot, és beszélni kezdett.

— Hívattál, nagy Temuchin. Megtisztelve érzem magam. Óhajtod, hogy énekeljek neked?

— Nem — felelte hűvösen Temuchin. Jason szemöldöke a homloka középére kúszott a meglepetéstől.

— Ne énekeljek? Akkor mit akar a hadak ura egy szegény dalnoktól?

Temuchin hűvösen végigmerte.

— Információt — jelentette ki Temuchin. Ugyanebben a pillanatban meghallotta Méta hangját is.

— Jason, azt hiszem, baj van. Katonák vették körül a sátrat, és azt kiabálják, hogy menjünk ki, különben megölnek minket.

— A dalnok kötelessége, hogy tudását átadja a többieknek — mondta fennhangon. Azután lehajtott fejjel suttogni kezdett pyrruszi nyelven. — Ne használjátok a sugárpisztolyokat! Tartsatok ki, amint tudok, segítek.

— Mi volt ez? — kérdezte fenyegetőn Temuchin. Ez a motyogás?

— Semmi, uram, csak rossz szokás. Amikor ideges vagyok, egy régi vers sorait mormolom magamban.

Temuchin hátradőlt a karosszékben. Nyilván tisztában volt azzal, hogy Jason nem sokat fog elárulni a kihallgatás során. Jason gondolatait viszont az kötötte le, hogyan segíthetne Metán és Grifen.

— A katonák betörtek a sátorba! — sikoltotta Méta.

— Beszélj nekem a pyrruszi törzsről! — utasította Temuchin.

Jason homlokán gyöngyözni kezdett a veríték.

Temuchinnak beépített embere lehetett a patkánytörzsben, vagy maga Shanin szolgáltatta az információt. Talán társait a halott rokonai támadták meg, hogy távollétében bosszút álljanak a lányon.

— Pyrrusziak? Olyan törzs, mint a többi. Mit akarsz tudni róluk?

— Micsoda? — ugrott fel Temuchin a helyéről, kardja után kapva. — Te mersz kérdést feltenni nekem?

— Jason…!

— Várj, nem úgy gondoltam! — Jason érezte, amint az izzadságcseppek végigfolynak az arcán. — Rosszul fejeztem ki magam. Természetesen elmondok mindent, amit róluk tudok. Csupán az iránt érdeklődtem, mit szeretnél tudni leginkább.

— Sokan vannak, karddal és pajzzsal felfegyverkezve.

Mindannyian Grifre támadnak…

— Még sohasem hallottam erről a törzsről. Merrefelé élnek?

— Távol, az északi hegyek között…

— Grif a földön fekszik, nem bírok velük…!

— Mit rejtegetsz előlem, dalnok? Bizonyára nem ismered Temuchin törvényét. Jutalmat érdemelnek, akik velem vannak, halál az ellenségeimre. És lassú halál vár azokra, akik megpróbálnak elárulni.

— Lassú halál? — ismételte Jason. Feszülten figyelt, de nem hallotta többet a lány hangját.

Temuchin is gondolataiba mélyedve hallgatott.

— Úgy tűnik, nem tudsz túl sokat, dalnok. És valami nincs rendben körülötted. Mutatok neked valamit, ami majd megoldja a nyelved. — Intett az egyik tisztnek. — Hozzátok be Daeit!

Jason ismét a sátor neszeire figyelt, de már nem hallott semmit. Amint felpillantott, egy borzalmas módon megkínzott embert látott maga előtt. Nyakán szorosra húzott bőrszíj feszült. De a férfi mégsem próbálta meglazítani, bár nem is tudta volna. Ujjai helyén csak véres csonkok látszottak. Lábujjait ugyanúgy levágták.

— A lassú halál — jegyezte meg Temuchin, Jasont figyelve. — Daei elhagyott engem, hogy a menyét klánnal harcoljon. Mindennap levágjuk egy végtagját. Már hosszú ideje van itt. Most kapja meg a mai büntetését.

Kezét a magasba emelte. A katonák lefogták a férfit, bár az nem mutatta ellenállás jelét. Testét a földhöz préselték, kezeit, lábait lefogták, és vékony bőrszíjjal elszorították a boka és a csukló fölött. Azután egy katona lépett közelebb, majd baltával levágta az áldozat egyik kezét. Azután módszeresen tovább haladva a másikat is, végül bokából mindkét lábfejét.

— Mint magad is láthatod, két nap alatt véget lehetne vetni a szenvedéseinek — mondta Temuchin. — Persze, ha elég erős, hogy bírja addig. Talán három nap múlva kegyes leszek hozzá… de az is lehet, hogy nem. Állítólag volt, aki csaknem egy évig bírta.

— Nagyon érdekes — jegyezte meg Jason. — Már hallottam erről a szokásról, de kiment a fejemből. — Érezte, hogy mondania vagy tennie kell valamit, mégpedig sürgősen. Odakintről moropok patacsattogása hallatszott.

— Hallottad ezt? Egy sípszó hangzott!

— Megőrültél? — kérdezte Temuchin zavartan. Intett az embereinek, akik kivitték az eszméletlen férfit a sátorból, a levágott végtagokat pedig odébb rugdosták.

— Sípszót hallottam — ismételte meg Jason a bejárat felé pillantva. — Ki kell mennem. Rögtön visszajövök.

A sátorban lévő tisztek döbbenten néztek egymásra. A kihallgatásról senki sem távozhatott csak így egyszerűen.

— Egy pillanat, és visszajövök.

— Megállni! — kiáltott rá Temuchin. De Jason akkor már a bejáratnál volt. Az őr fel akarta tartóztatni, de Jason félrelökte a vállával, és már kinn is volt a szabadban.

A külső őrök nem tartóztatták fel, mivel ők nem tudták, mi történik odabenn. Jason egyenletes, de szapora léptekkel elindult, és azonnal jobbra kanyarodott, majd eltűnt a hatalmas sátor mögött, mire üldözői kiözönlöttek.

Ügyesen kerülgetve a magas sátrakat egyre jobban eltávolodott üldözőitől. Azután hatalmas kanyart leírva visszatért megint a bejárathoz. Az üldözők kiáltásai éppen az ellenkező irányból hallatszottak. Nyugodt léptekkel bement Temuchin sátrába.

A hadúr döbbenten ugrott fel a helyéről, és előrántotta kardját.

— Hűséges szolgád vagyok, Temuchin — jelentette ki Jason, karba tett kézzel. — Azért jöttem vissza, hogy figyelmeztesselek, törvénysértéseket követnek el a törzsedben.

Temuchin mozdulatlanul állt, még kardját sem engedte le.

— Beszélj gyorsan! Az életed a kezemben van.

— Tudom, hogy nem tűröd alattvalóid önkényeskedését. Az egyik szolgám önvédelemből megölt egy harcost, és a patkánytörzs tagjai bosszút akartak állni rajta. Ezt eddig nem tehették, mivel mindvégig mellette voltam. De ma este, mivel hívattál, kénytelen voltam magára hagyni. Mielőtt elindultam hozzád, megkértem egy megbízható embert, hogy figyelje a sátramat. Hamarosan egy csapat harcos rohanta le a szolgáimat. Az emberem azonnal ide sietett, és sípjával jelezte, hogy baj történt. Az imént azért kellett kimennem, hogy beszéljek vele… Nagy Temuchin, úgy tudom, itt csak te szolgáltathatsz igazságot, és a te törvényed egyformán vonatkozik mindenkire. Azt kérem, tégy igazságot.

Jason lábdobogást hallott a háta mögött. Üldözői visszatértek a bejárathoz. Hirtelen megtorpantak, amint észrevették a hadúrral beszélgető szökevényt.

Temuchin leeresztette a kardját, és hegyét a poros földbe szúrta. Hosszasan nézett Jason szemébe, miközben a többiek mozdulatlanul, lélegzet-visszafojtva álltak.

— Ahankk! — kiáltotta végül. — Vegyél magadhoz húsz embert, és vágtass a patkánytörzshöz…

— Odavezetem… — szakította félbe Jason. Temuchin mélyet lélegzett, és fenyegető pillantást vetett rá.

— Ha még egyszer az engedélyem nélkül mersz megszólalni, megöllek! — sziszegte.

Jason némán bólintott. Érezte, hogy kishíján mindent elrontott. Temuchin megint a kapitányhoz fordult.

— Vágtass azonnal Shaninhoz, és parancsold meg neki, hogy adják át neked a két szolgát. Valamint hozzátok ide a rendbontókat is.

Ahankk mélyen meghajolt, majd távozott.

Temuchin rosszkedvűen fel-alá sétált. Tisztjei diszkréten elhagyták a sátrat, vagy a bejárat közelébe húzódtak. Csak Jason állt mozdulatlanul, még akkor is, amint a dühös hadúr odalépett elé, és megrázta az öklét az orra előtt.

— Vajon miért engedem meg neked mindezt? — mondta hűvösen.

— Válaszolhatok? — kérdezte bátortalanul Jason.

— Beszélj!

— Azért hagytam el a sátradat, mert csak így győződhettem meg arról, hogy valóban igazságos uralkodó vagy.

Temuchin nem szólt egy szót sem, de szemei még mindig szikráztak a haragtól.

— A dalnokok nem viselnek totemet, és egyik törzshöz sem tartoznak. De ez így helyes, hiszen örökösen vándorolnak egyik törzstől a másikig. Senkinek sem tartoznak hűséggel, sem engedelmességgel. Én a pyrruszi törzsben születtem, és amikor felnőtté váltam, elhagytam őket. Így lettem vándorénekes.

Temuchin nem tette fel a nyilvánvaló kérdést, Jason pedig lehajtotta a fejét és folytatta.

— Azért jöttem el tőlük, mert sokkal gyengébb voltam, mint a többi pyrruszi, ezért folyton kigúnyoltak.

Temuchin először elmosolyodott, azután harsány nevetésben tört ki. Leült a trónjára, és vidáman nevetett.

Katonái nem tudták mire vélni vezérük viselkedését.

Jason fanyarul elmosolyodott, de nem szólt többet.

Temuchin intett a szolgáknak, akik sietve hoztak neki egy kancsó achádhot, amit a fejedelem egyetlen hajtásra megivott. Utána nagyot csuklóit, majd megint felvette hűvös modorát.

— Tetszik a történeted — mondta. — Azt hiszem, te rendkívül intelligens ember vagy. Túl intelligens. Egy napon ez okozza majd a halálodat. De most beszélj nekem a pyrrusziakról.

— Az északi hegyvidéken élünk, a lankás domboldalak nagyszerű legelőt biztosítanak állataink számára. — Jason azóta gondolkodott ezen a történeten, amióta a nomádok közé került. Most kiderül, mennyire sikerült összehoznia.

— Hiszünk az erőben mint a hatalom forrásában, de tiszteljük a törvényeket. Gyakran átjövünk a síkságra, és megölünk mindenkit, aki a hegyek közelébe merészkedik. A pyrrusziak toteme a sas, amely olyan erőt sugároz, hogy egy pyrruszi asszony könnyedén megölt párviadalban egy síkvidéki harcost. Hallottuk Temuchin hírét, aki a pusztaság igazságos uralkodója, ezért eljöttem, hogy megtudjam, igaz-e ez a hír. Ha valóban olyan igazságos fejedelem vagy, amilyennek tartanak, a pyrrusziak szívesen csatlakoznának hozzád…

Beszélgetésüket megszakították a kinti zajok.

Moropok patacsattogása, kiáltozás. Jason gyenge hangot hallott a készülékből: Jason… Nem tudta, melyikük szólt, Méta vagy Grif.

Ahankk és emberei léptek a sátorba, maguk előtt rugdosva a foglyokat. Egyikük csurom vér volt, a többiek látszólag sértetlenek. Azután behozták az eszméletlen Métát és Grifet, majd a földre dobták őket. Mindkettőjük testét sebek borították. Grif felnyitotta egyik szemét…

— Jason — suttogta, azután megint visszazuhant az öntudatlanságba.

Jason oda akart szaladni hozzá, de szerencsére eszébe jutottak a helyi szokások, és uralkodott magán.

— Számolj be az eseményekről! — utasította Temuchin a kapitányt. Ahankk előrelépett és meghajolt.

— Úgy tettünk, ahogy parancsoltad, Temuchin. A patkánytörzshöz vágtattunk, ahol Shanin elvezetett minket egy sátorhoz. Rövid küzdelem után lefegyvereztük őket. Senki sem menekült, de néhányan közülük elestek az összecsapásban. A két szolga még lélegzik, tehát életben vannak.

Temuchin töprengve az állat simogatta. Jason megragadta a lehetőséget.

— Megengeded, nagy Temuchin, hogy kérdezzek valamit?

Temuchin szigorúan nézett rá, de azután beleegyezőn bólintott.

— Mi a büntetése annak, aki önkényesen ítélkezni mer?

— Halál. Lehet más büntetés?

— Akkor engedd meg, hogy egyben válaszoljak egy korábbi kérdésedre. Kíváncsi voltál, milyenek a pyrrusziak. Én vagyok közöttük a leggyengébb harcos.

Ezért szívesen kiállnék bármelyik fogollyal párviadalra puszta tőrrel úgy, hogy a másik kezem lekötözitek. Az ellenfelemet ti választhatjátok ki, és olyan fegyvert kap, amilyet akar.

— Nem rossz ötlet! — ragyogott fel Temuchin szeme.

— Kötözzétek hátra a bal karomat — kiáltott Jason a katonáknak. A foglyokat úgyis kivégzik, egyikük halála legalább hasznos célt szolgálhat. Jasonben felébredt a lelkiismeret. Valamikor irtózott a haláltól, most viszont szinte kereste.

Métára pillantott, aki eszméletlenül feküdt a földön.

Előhúzta tőrét, és szembefordult ellenfelével. Ez a harci játék valósággal lázba hozta Temuchint. Az ellenfélnek kiállított barbár harcos vigyorogva bámult Jasonre.

Vérszomjas tekintetéből sugárzott az ölni akarás.

Jason nem lepődött meg, amikor Ahankk a saját kardját adta kölcsön a barbár vitéznek. A hűséges kapitány, aki az ellenségnek segít. Még biztosan élénken élt emlékeiben az ujjcsavarás trükkje, amiért most elégtételt szeretett volna venni. Jason kezébe fogta a széles pengéjű tőrt, de nem emelte a magasba, csak a combja mellett tartotta. Szokatlan formájú tőr volt, a hajdani „Bowie” késre hasonlított. Tenyérnyi széles pengéjét az egyik oldalon élesre köszörülték, míg a másik oldalon csak a feléig. A tőr legalább két kilót nyomott, és a legjobb minőségű acélból készült.

A barbár harcos magasra emelte kardját, és bősz csatakiáltással Jason felé rohant. Csapását semmiféle kés nem állíthatta volna meg. Jason azonban nyugodtan várakozott.

Csak amint a kard lecsapott, akkor siklott ki előle egy villámgyors mozdulattal, és fél térdre ereszkedve, kivédte a tőrrel kard csapását. A kard iszonyú erővel csapott le, Jason úgy érezte, kiszakad a karja a helyéből, de sikerült megfékeznie a támadást. A kard viszont nem bírta ezt a megterhelést, és kettétört.

Jason kihasználta a helyzetet, és a lendülettől erőredőlt férfi mellkasába döfte a kését. A barbár mozdulatlanná dermedt, majd szemei kifordultak.

Jason kihúzta testéből a tőrt, a férfi pedig holtan rogyott össze.

— Szeretném látni azt a tőrt — mondta Temuchin.

— A hegyek között rengeteg ércet lehet találni, és rendkívül jó minőségű acélt tudunk előállítani belőlük — jegyezte meg Jason. Letörölte a vért a késről a halott ruhájába, majd átnyújtotta Temuchinnak, aki szakértő szemmel vizsgálgatta. Azután odaszólt a katonáknak:

— Tartsátok a fejét annak a sebesültnek!

Két katona lefogta a térdelő sebesültet, a harmadik belemarkolt a hajába, és leszorította a fejét, hogy nyaka szabadon maradjon. A sebesült megpróbált szabadulni, de néhány másodperc múlva belátta, hogy erőfeszítése hiábavaló.

Temuchin közelebb ment hozzá, miközben a kés súlyát próbálgatta. Azután a penge megvillant a levegőben, és a kés lecsapott a fogoly nyakára. A vér kétméternyire spriccelt ujjnyi vastag sugárban, majd a test tompa puffanással a földre zuhant. A katona még mindig kezében tartotta a levágott fejet, majd egy idő után elengedte.

— Tetszik ez a kés — jelentette ki Temuchin.

Megtartom.

— Éppen neked akartam ajándékozni — mondta meghajolva Jason.

— Sokat tudnak törzsed tagjai a régi tudományokról? — kérdezte Temuchin.

— Nem többet, mint más törzsek tagjai — felelte Jason.

— Ilyen acélt sehol sem készítenek.

— Ez egy ősrégi titok, amely apáról fiúra száll.

— Talán akadnak más titkok is… — A fejedelem hangja ismét hideggé és parancsolóvá vált.

— Lehetséges.

— Hallottam egy rég elfeledett titokról, amit „puskapornak” neveztek. Mit tudsz erről?

Vajon mit? Jason megpróbált olvasni a fejedelem arckifejezéséből. Mit tudhat egy egyszerű vándorénekes ezekről a dolgokról?

Ha ez csapda, mit feleljen rá?

9

Méta nem ellenkezett, amikor Jason egy vizes vászonnal letörölgette arcáról a port és a rászáradt vért. A medikit ellátta a fejsérüléseket még azalatt, míg a lány eszméletlen volt. A felső ajka két helyen felrepedt, és még mindig olyan gyengének érezte magát, hogy képtelen volt felkelni.

Grif a gyógyszerektől mélyen aludt, a medikit gondoskodott a fiú sérüléseiről.

— Azt hiszem, túl vagyunk a nehezén — mondta szomorúan Jason. — Jobb, ha pihentek egy kicsit.

— Túl sokan voltak — suttogta Méta —, de mindent elkövettünk, amit lehetett. Először mindannyian a fiúra támadtak. Ügyes ötlet volt. Hamar elbántak vele, azután én következtem… Szörnyen nézhetek ki… Rövid küzdelem volt, nem is emlékszem mindenre. Az asszonyok furkósbotot tartottak a kezükben, és a lábam akarták kiütni. Legalább hármat megöltem közülük, de azután elestem. Másra már nem emlékszem. Mi történt tulajdonképpen?

Jason elővett egy palack achadhot.

— Kérsz? — kérdezte Métát, de a lány megrázta a fejét.

Jason nagyot húzott a palackból.

— Röviden összefoglalva az utolsó részleteket: elintéztem, hogy egy csapat katonát értetek küldjenek. A katonák elhoztak benneteket és a támadóitokat, akik azóta már valamennyien halottak. Az egyiküket én öltem meg párviadalban. De a késemet Temuchinnak kellett ajándékoznom, aki mindenáron szeretné továbbfejleszteni a fegyverek előállításának technológiáját. Azt kérdezte, hogy a pyrrusziak ismerik-e a puskapor titkát. Azt feleltem, én még sohasem hallottam róla, de talán valamelyik pyrruszi többet tud mondani róla. Szerintem bevette, legalábbis egyelőre.

Azt akarja, hogy holnap hajnalban pakoljuk fel az egész cuccot a kocsira, és költözzünk be a falu központjába.

Elhagyjuk a patkánytörzset; valószínűleg nem fognak hiányozni! Nem tudom, a tábor központjában milyen szerepet szánnak nekünk; vendégek leszünk, vagy foglyok…?

— Szörnyen nézhetek ki — suttogta a lány.

— Tudod, hogy mindig szépnek talállak — mondta gyengéden Jason. Azután a medikit nyugtatóadagját a maximumra állította. A lány nem ellenkezett. Jasont elviselhetetlen bűntudat gyötörte. Úgy érezte, ő a felelős társai szenvedéséért. Nem kellett volna magával hoznia két ilyen fiatal teremtést erre a veszélyes útra. Azután arra gondolt, hogy itt még mindig százszor jobbak az életkörülmények, mint a Pyrruszon. Talán megmentette az életüket, amikor elhozta őket onnan. Fájó szívvel nézte a sebeiket, zúzódásaikat, majd betakarta őket néhány vastag prémmel.

Másnap hajnalra a két pyrruszi annyira felépült, hogy nagyjából össze tudta pakolni a sátrat és a többi holmit.

Jason és a katonák segítettek nekik, bár a harcosok eleinte vonakodtak az asszonyi munkától. Jason hamarosan elővezetett egy hatalmas palack achadhot, amitől a katonák mindjárt lelkesebben kezdtek tevékenykedni. Amint elkészültek, Jason felültette Métát és Grifet a szekérre. Gyilkos pillantásoktól kísérve hagyták el a falut.

Temuchin táborában annyi asszony szorgoskodott, hogy a férfiaknak nem volt más dolguk, mint ácsorogni és bámészkodni. Amikor senki sem látta, Jason szívesen segített Métának a házi munkákban, de sajnos magára kellett hagynia, mert Temuchin sürgősen hívatta.

Amikor Jason a hadúr sátrához közeledett, a két őr tisztelettudón arrébb lépett, és beengedte. Az őrök már nyilvánvalóan ismerték, és sejtették, milyen megbecsülésben részesül. A fejedelmen kívül senki sem tartózkodott a sátorban. Temuchin a trónján ült, és a késsel játszadozott, amelynek pengéje csupa vér volt.

Jason lába gyökeret vert. Mozdulatlanul figyelte, amint a fejedelem egy szemvillanás alatt elhajítja a tőrt, amely leterítette a sátorban lődörgő kecskék egyikét.

— Rendkívül jó a súlyelosztása ennek a tőrnek — mondta Temuchin. — Jól lehet célba dobni vele.

Jason némán bólintott.

— Mondj el mindent, amit a puskaporról tudsz! — parancsolt rá Temuchin, miközben kihúzta a kést a kecskéből.

— Nem sokat tudok róla.

Temuchin fenyegetőn felemelte a kést.

— Mondj el mindent, amit tudsz! Azonnal! Ha a hatalmadban van a puskapor, fel tudsz robbantani mindent nagy durranással ahelyett, hogy lassan elégetnéd.

Tehát ez a megoldás kulcsa. Ha Temuchin azt hinné, hogy hazudik, akkor a kést már régen a hasába állította volna. A fejedelem biztosan hallott néhány történetet a puskaporról, és szeretné, ha a birtokában lenne ez a játékszer.

— Bár még sohasem láttam puskaport, a régi legendák említést tesznek pusztító erejéről.

— Biztos voltam benne, hogy tudsz olyan dolgokat, amiket még nem mondtál el nekem.

— Vannak olyan dolgok, amelyeket az emberek titokban tartanak, sohasem beszélnek róluk. De te vagy az én uram, ezért minden tudásommal segíteni szeretnélek.

— Helyes. Erről sose feledkezz meg! Most pedig mondj el mindent, amit tudsz a mélyföldiekről!

— Semmit sem tudok róluk — felelte döbbenten Jason.

A kérdés valóban meglepte.

— Ahogy senki más. De én éppen ezen akarok változtatni. Hallottam valamit a mélyföldiekről, és szeretnék többet megtudni róluk. Megtámadom őket, és te velem tartasz. Szükségem van a puskaporra! Készülj!

Holnap délben indulunk. Te vagy az egyetlen, aki tudod, hogy ez nem egy egyszerű vadászat lesz. Ha beszélsz róla valakinek, megöllek!

— Inkább meghalok, mint hogy eláruljam valakinek ezt a titkot.

Jason visszatért a sátrába, és azonnal elmondott mindent Métának.

— Nagyon különösen hangzik — jegyezte meg a lány, a tűz mellé kuporodva. Minden tagja sajgott az elszenvedett ütésektől. — Éhes vagyok, de már annyi erőm sincs, hogy a tűzre rakjak.

Jason rálökött egy darab moroptrágyát a tűzre, de az még nem száradt ki eléggé, és csak sűrű füstöt keltett a sátorban. Jason köhögni kezdett. Tovább próbálkozott a tűz felélesztésével, miközben hangosan töprengett.

— Hogyan akar lejutni egy tíz kilométer magas, függőleges falú szikláról? És vajon honnan hallott a puskaporról?

A füst megint köhögésre ingerelte. Csizmájával végül homokot lökött a parázsra.

— A fene vigye el! Elég rossz bőrben vagytok, rátok fér egy kiadós étkezés. Mindjárt felbontok néhány konzervet.

Méta felvett a földről egy harci bárdot, és a bejárat mellé húzódott, nehogy Jasont megzavarják, amikor kinyitja az acélládát. A férfi kivett néhány konzervet, majd a rádióra mutatott.

— Éjfélkor lépj kapcsolatba Kerkkel, és tájékoztasd a fejleményekről! Itt valószínűleg biztonságban lesztek, de ha valami baj történne, azonnal értesítsetek, hogy szabadítson ki benneteket!

— Itt maradunk, amíg visszatérsz — mondta a lány.

Kanalát beledöfte az ételbe, és mohón enni kezdett. Míg társai ettek, Jason őrködött a bejáratnál.

— Tegyétek vissza az üres konzervdobozokat a ládába.

Majd egy megfelelőbb helyen elássuk őket…Bárcsak többet tehetnék értetek.

— Ne aggódj miattunk! Tudunk vigyázni magunkra — próbálta megnyugtatni Méta.

— Igen — helyeselt Grif. — Ez a bolygó nudli a Pyrruszhoz képest. Csak a kaja állati rossz.

Jason szóra nyitotta a száját, de nem tudott mit mondani. Összepakolta a holmiját, amit magával akart vinni az útra. Fegyverként csupán egy harci bárdot és egy rövid kardot választott. Azután elbúcsúzott társaitól, és kilépett a sátorból.

Amikor Jason felszállt a morop nyergébe, mintegy ötven harcost látott indulásra készülődni. Egyiküknél sem volt túl nagy felszerelés, amiből arra következtetett, hogy nem indulnak hosszú túrára. A hűvös pillantások azt jelezték, hogy ő az egyetlen kívülálló a csapatban. A többiek valamennyien magas rangú tisztek és válogatott harcosok voltak. Amint a fejedelem az élre állt, kettes oszlopban megindultak.

Ahogy a falut elhagyták, kemény vágtába kezdtek.

Jason örült, hogy az utóbbi időben sokat edzette fenekét a nyeregben. Először kelet felé lovagoltak, de amint a tábor eltűnt mögöttük, és már senki sem láthatta őket, dél felé fordultak. Elérve a hegyvonulatot, a völgyek között kanyarogva folytatták útjukat. Körülöttük egyre magasabb és meredekebb sziklák emelkedtek. A levegő olyan dermesztővé vált, hogy Jason torkát szinte perzselte. De a többieket látszólag cseppet sem zavarta a fagyos levegő.

Alkonyatkor rövid pihenőt tartottak, hideg ételt ettek, majd folytatták útjukat. Jason a pihenő alatt majdnem odafagyott a földhöz. Hamarosan egy rendkívül keskeny hágóhoz értek. Le kellett szállniuk a nyeregből, és kantárszáron vezették moropjaikat. Jason örült, hogy kicsit megmozgathatja elgémberedett végtagjait. A csillagok hideg fénye mutatta számukra az utat.

Egy alkalommal Jason megpillantotta a tengert.

Annyira megdöbbent, hogy majdnem hasra esett, mert amint megállt, a mögötte bandukoló morop nagyot taszított rajta. Tenger! Ez nem lehet a tenger. A kontinens közepén lehettek, ráadásul magasan a hegyek között jártak. Hamarosan felismerte, hogy összefüggő felhőréteget lát odalenn.

A klíma is mintha megváltozott volna, a fagyos levegőt langyos légáramlatok váltották fel. A dél felől érkező meleg, páratelt levegő a hegyeknek ütközve felemelkedett, és a magasban a hideg hatására kicsapódott belőle a pára. A hegycsúcsokat ezért állandó hó borította. A mélyföldet pedig vastag felhőréteg takarta. Ezért a mélyföld saját mikroklímával rendelkezett, amit ugyan nagyban befolyásolt a kontinens éghajlata és domborzata, de az eltérő viszonyok itt enyhítették a szélsőséges időjárást. A mélyföld bővelkedett csapadékban, sőt felszíni vizekben, és a levegő is sokkal melegebb volt, mint a kontinens többi részén.

A hágó sziklapárkányban végződött, melynek oldalából kőépület emelkedett. Az erődítményhez hasonló épületet katonák őrizték.

Temuchin magához hívatta Jasont. A hadúr épp egy darab szárított húst rágcsált, és a falatokat achadhdal öblítette le. Az ég már kezdett világosodni.

— Fogjátok meg a moropom kantárát — parancsolta Temuchin, azután tovább indult. Jason és három tisztje követte. Temuchin kiment a párkány szélére, és lepillantott a hihetetlen mélységbe. Jasont leginkább a sziklapárkány szélére épített masszív szerkezet nyűgözte le.

Hatalmas A betűre emlékeztető építmény állt ki az egyik sziklából, és emelkedett a mélység fölé. Legalább nyolc méter magas lehetett. A csúcsában tengelyen forgó kereket lehetett látni, amelynek hosszanti vájatában vastag kötél feküdt. A kötél egyik vége erős hálót tartott, a másik vége eltűnt a sziklák között.

Nem kellett mechanikai zseninek lenni ahhoz, hogy valaki felismerje: ez egy lift. Jason a gondolataiba merülő Temuchinhoz fordult.

— Ez az a szerkezet, melynek segítségével leereszkedünk a mélyföldre?

A fejedelmet szemmel láthatólag éppúgy bámulatba ejtette a gépezet, mint Jasont.

— Igen — felelte Temuchin. — Bevallom, nem kis bátorság kell, hogy valaki leereszkedjen vele, de nekünk nincs más választásunk. Akik ezt építették és használják, a hermelintörzshöz tartoznak. Azt állítják, hogy gyakran leereszkednek rajta, és végigpusztítják a mélyföldet.

Elbeszéléseik szerint odalenn fákat lehet találni, és a mélyföldiektől puskaport is szereztek. A hermelintörzs tagjai leeresztenek minket a mélybe. De a legapróbb rendellenességért az életükkel fizetnek. Mi megyünk le elsőként.

— A kivégzésük mindenesetre nem segít rajtunk, ha valami elromlik.

— Az ember arra született, hogy meghaljon. A sorsát senki sem kerülheti el.

Micsoda bölcs fejedelem! Jason lenézett a hihetetlen mélységbe. Majd felpillantva észrevett egy csapat asszonyt és férfit a sziklák tetején, akik a kötelekkel foglalatoskodtak.

— Húzódjatok hátrébb! — mondta Temuchin — Hadd végezzék dolgukat a hermelintörzs tagjai. — Parancsára katonái odébb húzódtak. Majd odaszólt az egyik tisztnek.

— Tartsátok szemmel őket! Ha az árulás legkisebb gyanúja felmerül, vagy ha valami hibát követnek el, azonnal öljétek meg őket.

A hermelintörzs tagjai szemmel láthatóan értették a dolgukat. Letisztították a kötelet, ellenőrizték az áttételeket, megzsírozták a tengelyeket.

— Én megyek le elsőként — jelentette ki határozott hangon Temuchin, magára csatolva a nehéz vértezetet.

— Remélem, elég hosszú a kötél — mondta Jason, de hirtelen meg is bánta szavait, amint észrevette Temuchin pillantását.

— Te leszel a következő, miután leküldted utánam a moropomat. Kössétek be a szemét, nehogy pánikba essen. Azután következel te, majd a moropod, és így tovább, szép sorjában. — Majd a tisztjeihez fordult: — Ti is hallottátok az utasításaimat!

A hermelinek lassan felemelték a hálót, és a mélység fölé fordították. Azután folyamatosan engedni kezdték lefelé. Jason a párkány szélére lépett, és utánanézett. A fejedelem alakja egyre kisebb lett, majd eltűnt a felhők között. Jason sietve visszahúzódott.

A kötél áttételeken ment keresztül, és a végét többen fogták, hogy a háló egyenletesen ereszkedjen. A kötelet tartók gyakran váltották egymást.

— Miből készült ez a kötél? — kérdezte Jason az egyik hermelint, egy loboncos hajú férfit, aki a műveleteket irányította.

— Egy lenti növény indáiból sodorjuk — felelte a férfi.

— Talán szőlőinda?

— Az, az: szőlő! A hegy lábánál nő. Nagyon erős indái vannak.

Jason szeretett volna feltenni még néhány kérdést, de a hadúr közben földet ért, és a hermelinek sietve visszahúzták a kötelet.

— A morop következik! — adta ki Jason a parancsot.

Kivezették az állatot a sziklapárkányra. Kicsi, vörös szemei gyanakvón tekintettek körbe. A hermelinek ügyesen ráhelyezték a hálót, majd a szemét is bekötötték.

De az állat megijedt, és tehetetlenül forgolódni kezdett.

Patái szikrát hánytak a köveken. Szerencsére a hermelinek már nagy rutinnal rendelkeztek. A kócos hajú férfi hirtelen előrelépett, és egy hosszú nyelű kalapáccsal homlokon vágta a kapálódzó moropot. Az állat izmai elernyedtek, majd a háló a magasba emelte az eszméletlen állatot.

— Remek ütés volt — jelentette ki önelégülten a hermelin. — Nagyon szívósak ezek az állatok. Hamarosan magához tér, és akkor megint kapálódzni kezd. Még a kötelet is elszakíthatja.

— Remélem, Temuchin nem áll közvetlenül alatta — jegyezte meg Jason.

Amint az állat leért, és visszahúzták a kötelet, ő következett. Bátortalanul lépett a hálóba, gyomra összeszorult, amikor lassan ereszteni kezdték lefelé. Egy pillanatra lenézett, de azonnal becsukta a szemét, és a továbbiakban már csak a mellette elvonuló sziklafalat bámulta.

Hamarosan elérte a felhőréteget, ahol semmit sem látott. A kimerültség erőt vett rajta, és néhány percre elszenderedett. Amikor felébredt, már a felszín közelében járt. Ruhája átázott az esőtől. Nem tudta, odalenn mi fogja várni. Ha a mélyföldiek a felhők ellenére észrevennék a közeledésüket, biztosan egy mindenre elszánt csapattal várnák őket. Amint földet ért, kimászott a hálóból. Körülötte minden nyirkos volt. Jason megpróbálta összeszedni a felszerelését. Magához vette a harci bárdot, és bizonytalan léptekkel elindult a sűrű esőben.

— Tedd le a felszerelésed, és gyere utánam! — kiáltotta Temuchin. — Minek az a csatabárd?

— Arra gondoltam, talán más is lehet itt rajtad kívül — felelte Jason.

— Menjünk — mondta Temuchin. Jason a fejedelem után indult, de lába beleakadta hálóba, és hasra esett.

Szerencsére időben ki tudta szabadítani a lábát, mert a hálót elkezdték felhúzni.

— Erre — parancsolt rá Temuchin, miközben Jason éppen megpróbált felállni. A talaj rendkívül csúszós volt, csizmájukat vastagon borította a sár. Temuchin egy tíz méter magas sziklatömb mögé vezette.

— Innen figyeld, ahogy a moropod leérkezik. Azután ébressz fel. Az én moropom a túloldalon legelészik.

Ügyelj rá, nehogy elkószáljon! — Temuchin választ sem várva leheveredett egy viszonylag száraz helyre, és magára húzott egy takaró nagyságú prémet.

Jason leült egy nedves sziklára, és türelmesen várakozott. A párás levegőtől nem látott messzire. Halotti csend vette körül, melyet csupán a sziklákra hulló esőcseppek nesze tört meg. A morop szemmel láthatóan élvezte a szokatlan jelenséget. Jason hamarosan meghallotta saját moropjának hangját a magasból.

Megérintette Temuchin vállát, és a hadúr egy pillanat alatt tökéletesen éberré vált.

A morop már csak néhány méternyire lehetett a földtől, amikor kezdett magához térni.

— Siessünk, mielőtt felébred! — mondta Temuchin. Az állat megpróbálta felemelni a fejét, majd visszaejtette.

— Szabadítsuk ki a hálóból! — kiáltotta a fejedelem.

A háló alsó részét szíjak kötötték össze, amelyeket gyorsan szét lehetett kapcsolni. Amint Jason az utolsó szíjat is kicsatolta, a morop magához tért. A behemót állat felállt, megrázta magát, majd csatlakozott társához.

A nap hátralévő része a katonák és állataik leeresztésével telt. Jason egyre rutinosabban bontotta ki a csatokat, miközben Temuchin egy esővédett helyen szundikált. Legszívesebben Jason is lefeküdt volna aludni, de nem merte megkockáztatni. A leérkező katonák sorra nyugovóra tértek, csupán Ahankk maradt fenn őrködni. Összesen huszonöt morop és huszonhat katona ért földet, amikor a folyamatnak váratlanul vége szakadt.

A katonák, Ahankk kivételével valamennyien aludtak.

A kapitány hirtelen felkiáltott, amint a levegőből egy hatalmas árny vetődött rájuk, mint valami óriás denevér.

De a hatalmas test tőlük néhány méterre nagy puffanással a földre zuhant. Csupán az elszakadt kötél kígyózott még a levegőben.

Temuchint nem kellett felkelteni. Amint a morop becsapódott a földbe, a hadúr már ébren volt. Egy pillantást vetett az állat szétroncsolódott testére, azután magához intette egyik tisztjét.

— Vonszoljátok el innen minél messzebbre a tetemet! — mondta Temuchin.

Miközben a katonák eleget tettek a parancsnak, a hadúr ismét Jason felé fordult.

— Ezért küldtem le először egy embert és utána a moropot. A hermelinek figyelmeztettek, hogy a kötél előbb-utóbb elszakad. Várhatóan nyilván a nagyobb súly alatt.

— Az elkopott kötél persze elszakadhatott volna egy ember súlyától is — jegyezte meg Jason. — Ezért ereszkedtél le te elsőként. Jó hazárdjátékos lennél!

— Jó hazárdjátékos vagyok — felelte csendesen Temuchin. — A hermelineknek maradt még egy tartalék kötelük. Megparancsoltam nekik, hogy helyezzék fel, és amint elkészültek, eresszenek le egy katonát, aki majd itt fog őrködni, amíg mi visszatérünk. Most pedig induljunk!

10

— Megkérdezhetem, hogy hová megyünk? — fordult Jason a hadúrhoz, miközben egy füves domboldalon ereszkedtek le. A katonák széthúzódtak körülöttük, csupán Temuchin és Jason maradt a kör közepén.

— Nem — felelte Temuchin.

A szakadó eső erősen lecsökkentette a látótávolságot.

Amint lejjebb értek, csörgedező patakokat pillantottak meg. A moropok vidáman gázoltak át rajtuk. Még sohasem láttak ennyi vizet. És a hőmérséklet is észrevehetően emelkedett. A katonák először kigombolták a zubbonyukat, majd sorra levetkőztek.

Jason is örült, hogy leveheti magáról a nehéz prémeket.

Arcáról letörölgette a vastag zsírréteget, és azon tűnődött, milyen jó lenne megfürödni az patakban.

A dombnak hirtelen vége szakadt. Sziklás peremét sebes sodrású folyó határolta. Temuchin megparancsolta az embereinek, hogy a lezuhant moropot dobják bele a vízbe. A katonák a folyóhoz vonszolták az állat tetemét, majd legörgették a sziklákról. A morop hatalmas csattanással zuhant a vízbe. A sebes folyam azonnal elsodorta, és néhány másodperc múlva eltűnt a szemük elől.

Temuchin a folyó mentén délnyugat felé vezette csapatát. A hermelintörzs nyilvánvalóan figyelmeztette erre a természetes akadályra.

Késő délután az eső elállt, és a táj teljesen megváltozott. Eleinte csak néhány magányos fát és bokrot láttak, később sűrű erdőhöz értek. Temuchin megállította a csapatot, és pihenőt rendelt el.

— Alkonyatkor indulunk tovább — jelentette ki a fejedelem.

Jasont nem kellett bíztatni, azonnal hanyatt vetette magát a sűrű pázsiton. Moropja a közelben legelészett.

Az állat rendkívül jól érezte magát a vizekben gazdag vidéken; lefeküdt a földre, és fejét a harmatos fűhöz dörzsölte.

Jason behunyta a szemét, és hamarosan elszenderedett. Arra ébredt, hogy valaki megrázta a lábát.

Az ég már sötét volt.

— Indulunk — mondta Ahankk. Jason azonnal nyeregbe szállt, bár még alig tudott észhez térni. Nagyot húzott a vizestömlőből, majd a hűs forrásvizet a fejére és a nyakára csorgatta.

Egyes sorban haladtak tovább. Temuchin ment az élen, Jason pedig az utolsó előtti volt a sorban. Ahankk közvetlenül mögötte ment, és Jasonnek semmi kétsége sem volt afelől, hogy a kapitányt a „testőr” szerepével bízták meg. Egy vándorénekes az alvégen semmi bonyodalmat sem okozhatott. De ha mégis megpróbálná, a hűséges kapitány azonnal végezne vele.

Veszélyre utaló jelet nem találtak, amikor behatoltak az erdőbe. Az állatok egyenletes tempóban haladtak. A fák ágai szétnyíltak előttük, és hamarosan egy tisztásra értek. A távolban halvány fényt lehetett látni, és jobban megfigyelve mintha egy ház körvonalait figyelhették meg.

A katonák csendben megközelítették a házat. Már csupán néhány méterre jártak, amikor kinyílt az ajtó, és egy férfi jelent meg.

— Őt élve fogjátok el, a többieket öljétek meg! —

kiáltotta Temuchin.

A katonák előrenyomultak. A férfi bekiáltott, és megpróbálta bezárni az ajtót, de három harcos odaugrott, és kiszakította a tokjából. A többiek nyilakkal lőtték a bejáratot, majd behatoltak az épületbe. Jason azonnal utánuk sietett, de mire odaért, a harc már befejeződött.

Tágas szobába lépett, amit gyertyák fénye tett világossá. Mindenütt felborított bútorok és halottak vagy haldokló sebesültek hevertek. Egy ősz hajú férfi, akinek nyílvessző állt ki a melléből, megpróbált felállni. Az egyik harcos odalépett hozzá, és elvágta a torkát. Azután mindannyian kiszaladtak, mert a többi nomád elkezdte összedönteni a ház falait.

Az egyik ember még mindig élt; éppen az, amelyik kinyitotta az ajtót. Elég lett volna egy nyílvessző, hogy végezzenek vele, de a nomádok élve akarták. A férfi a földön ült, és hátát a falnak támasztotta.

— Majd én kihozom! — kiáltotta Jason.

A férfi kardot tartott a kezében, és elég veszélyesnek tűnt a közelébe merészkedni. Jason hirtelen egy kötelet dobott a lábára, és kihúzta az összeomló épületből. Akkor a mélyföldi összeszedte az erejét, és Jasonre támadt.

Ahankk, aki figyelemmel kísérte az eseményeket, harci bárdjának fokával fejbe vágta az idegent. A mélyföldi azonnal összerogyott. Jason felemelte a földről a férfi egyik fegyverét, egy kétméteres, csukló vastagságú husángot.

— Mi az? — kérdezte Temuchin, amint véget ért a küzdelem.

— Husáng. Egyszerű, de hatékony fegyver — felelte Jason.

— És te tudod, hogyan kell használni? Azt mondtad, még sohasem jártál a mélyföldön. — Arca kifejezéstelen volt, Jason mégis érezte, hogy hibát követett el.

— A mélyföldön sohasem jártam, azt sem tudtam, hogy létezik, de ezt a fegyvert az én törzsem is használja, és már gyerekkoromban megtanultam bánni vele. — Eszébe jutott a gyermekkora, amikor valóban megtanult bánni a husánggal, de az nem a pyrruszi törzsben történt, és nem ezen a bolygón, hanem a galaxis másik végén, több ezer fényévnyire innen.

Temuchin megelégedett a válasszal, és katonái felé fordult. Jason magához vette a husángot, nézegette, vizsgálgatta a súlyelosztását.

A nomádok módszeresen végigfosztogatták az épület maradványait, amely valószínűleg tanya lehetett. Sorra leöldösték a melléképületekben visítozó állatokat is. Ha Temuchin azt mondta nekik, hogy öljenek, ők mindent elpusztítottak. Jason érzéketlenül figyelte az értelmetlen pusztítást, míg az egyik harcos ki nem hozott a romok alól egy csecsemőt, akinek az anyja már holtan feküdt odabenn. A katona kardja hegyére tűzte a csecsemőt, és diadalmasan mutogatta társainak „hőstettét”.

Temuchin megparancsolta a katonáknak, hogy hozzák elé a sebesültet. A férfit leöntötték néhány vödör vízzel, hogy magához térjen, de még így is alig tudott lábra állni.

Temuchin a tűz fölött izzásig hevítette késének hegyét, majd a sebesült karjához nyomta. A szerencsétlen felnyögött, és elhúzódott volna, de a katonák erősen tartották.

— Beszéled a köztes nyelvet? — kérdezte Temuchin.

Amint a férfi értelmetlen szavakat mormolt, a hadúr megint hozzányomta az izzó pengét. A farmer felsikoltott fájdalmában, és vergődni kezdett, de szavait továbbra sem lehetett érteni.

— Nem akar beszélni az átkozott — sziszegte Temuchin.

— Hadd próbálkozzam…! — lépett elő az egyik tiszt. — Szavai hasonlítanak a tengerparti népek nyelvére.

A kommunikáció lassan kialakult. Minden mondatot többször meg kellett ismételni, de végül eredményre vezetett. A farmernek értésére adták, hogy megölik, ha nem lesz a segítségükre. Abban nem egyeztek meg, mi fog történni, ha segít. De a mélyföldi nem állt abban a helyzetben, hogy alkudozhasson. Hamar elfogadta az ajánlatot.

— Mondd meg neki, hogy vezessen minket oda, ahol a katonák táboroznak! — parancsolta Temuchin. A fogoly beleegyezően bólintott. A primitív körülmények között élő farmerek általában félnek a katonáktól. Mindent elmondott nekik, amit akartak. A tolmácsnak csak le kellett fordítania.

— Azt mondja, hogy a katonák nagyon sokan vannak.

Tízen, sőt talán huszonötén. Erősen fel vannak fegyverkezve, és a hely bevehetetlen. Még magyaráz valamit, de azt nem értem.

— Huszonöt ember — tűnődött Temuchin. — Nagyon megijedtem.

A nomádok vidáman hátba veregették egymást. Jason nem volt ennyire optimista a győzelmüket illetően, de végül is a nomádok maguknak keresték a bajt. Hirtelen mindenki elhallgatott, amint egy sántikáló barbárt társai a vezér elé támogattak. Jason emlékezett rá, hogy a férfi lábát a mélyföldi fogoly törte el husángjával az összecsapás során.

— Mi történt? — kérdezte a fejedelem.

— A lábam… — nyögte a harcos.

— Mutasd! — parancsolta a hadúr. A katona társai gyorsan szabaddá tették társuk sérült lábát.

A férfi térde csúnyán szétroncsolódott. Az ízület teljesen kifordult a helyéről, és a törött csont átszúrva a bőrt, fehéren meredt elő. Jason azonnal látta, hogy a férfi csak akkor fog újra járni, ha azonnal megoperálják, és platinadarabot ültetnek a sérült ízületbe. De erre itt nem sok esélye volt.

— Nem tudsz járni, nem tudsz lovagolni: nem lehetsz harcos! — jelentette ki Temuchin.

— Tudom — felelte a férfi. — Nem félek a haláltól, csak azt szeretném, hogy harcban essek el. Ha nincs a kezemben kard, hogyan harcoljak a démonok ellen a túlvilágon…?

— Mindig jó harcos és jó barát voltál, megérdemled a dicső halált. Hogy erezd a tiszteletet, én magam küzdők meg veled.

A párharcot nem övezte semmiféle rituálé. A harcos sérült lába ellenére is rendkívül ügyesen küzdött. De Temuchin sem most kezdte ezt a játékot, ezért a harcos első hibás mozdulatát kihasználva a bordái közé döfte a kardját. A katona azonnal meghalt.

— Úgy láttam, van még egy sebsült katona a csapatban — mondta Temuchin a véres kardot nézegetve.

Egy törött karú harcos lépett elé.

— A karom hamarosan meggyógyul. Tudok harcolni és lovagolni, de nyilazni nem.

Temuchin gondolkodott néhány másodpercig.

— Minden emberre szükségünk van. Velünk tartasz, és együtt megyünk vissza a táborba! Amint a halottat eltemettük, tovább indulunk.

Azután Jasonhöz fordult.

— Lovagolj előttem, és ne adj semmi felesleges zajt! — Valószínűleg nem sejtette, hogy Jason milyen katonai kiképzésben részesült. De jobb is volt így. — A katonai bázis az úti célunk. A hermelintörzs tagjai évekkel ezelőtt végigdúlták ezt a vidéket. Ők főleg a farmokat rohanták le, és az erődítményt széles ívben elkerülték. Egyszer mégis összetűzésbe kerültek a katonákkal, amikor azok üldözőbe vették őket, és megölték az egyik harcost valami ismeretlen fegyverrel. Az itteniek puskapornak nevezik ezt a varázslatot, amely nem ég, hanem robban.

Meg kell szereznünk ennek a titkát!

— Adj egy maréknyit a kezembe, és én megfejtem a titkot! — mondta Jason.

Tovább folytatták útjukat a sötét erdei ösvényen.

Vezetőjük végül beismerte, hogy eltévedt. Temuchin alaposan kezelésbe vette a fickót, de egy idő után ő is belátta, hogy igazat beszél. Parancsot adott az embereinek, hogy letáborozzanak. Hamarosan esni kezdett az eső, és a katonák a fák sűrű lombja alatt kerestek menedéket.

Jason is leült az egyik fa tövébe, és keserűen gondolt vissza a farmon lezajlott mészárlásra. „Kerülj közelebb egy fához, és nem látod tőle az erdőt.” Már jó ideje élt a nomádok között, és lassan ő is azzá vált. Melegszívű, barátságos embereknek találta őket. Mégsem tudta megejteni, hogyan képesek ilyen hidegvérrel gyilkolni. Ő maga is ölt már embert, de csak párviadalban, csatában vagy önvédelemből. El sem tudta képzelni, hogy bántson egy asszonyt vagy egy ártatlan csecsemőt.

Amint ott ült a fa tövében, lassan elfelejtette ezeket az embereket, a borzalmakat, a lemészárolt expedíciót.

Senkinek sem kívánta, hogy ezt az utat végigjárja, amit ő.

Megpróbált aludni, de a borzalmas mészárlás emlékei nem hagylak nyugodni.

Temuchin a törzsi értékrend szerint nagy ember lehetett, de valójában kegyetlen gyilkos volt.

Kora hajnalban folytatták útjukat a párás erdei ösvényen. A fogoly reszketett a félelemtől, fogai hangosan vacogtak. Hamarosan megnyugodott, amint egy tisztásra értek, és ott rátalált a helyes útra.

A közelből egy ág reccsenése hallatszott, amelyet apróbb zajok követtek. A menetoszlop azonnal megállt.

A fogoly érezte, amint egy hideg kardpenge ér a nyakához. A zajok egyre hangosabbá váltak. Hirtelen két alak jelent meg a hajnali ködben. De mielőtt fegyverük után kaphattak volna, fél tucat nyílvessző oltotta ki az életüket.

— Mi az a vasdarab a kezükben? — kérdezte a fejedelem Jasont.

Jason leszállt a moropról, és csizmája hegyével hanyatt fordította az egyik holttestet. A katona finomra cserzett bőröltözetet viselt, mellén acélvértezetet, fején pedig acélsisakot. Keze még mindig görcsösen szorongatta rövid kardjának markolatát. Másik kezében egy primitív muskétát tartott.

— Ez egy puska — mondta Jason, felemelve a fegyvert.

— Ezt a hosszú csövet megtöltik puskaporral, majd beledugnak egy fémgolyót. Azután felemelik ezt a csappantyút, amely a ravasz meghúzásakor visszacsapódik. A csappantyú nagy erővel üti meg a kovakőbetétet, ami szikrát pattint. A szikra meggyújtja a puskaport, amely felrobban, de csak az egyik irányba tud tágulni, így a csőből hatalmas erővel kilövi a fémgolyót.

Jason felpillantott, és látta, hogy valamennyi katona rászegezi a nyilát. Letette a földre a fegyvert, majd felemelte a halott lőporos zacskóját.

— Ez a puskapor — tartotta a bőrzacskót Temuchin elé.

A hadúr megszagolgatta, nézegette, majd komoran megjegyezte.

— Elég kevés van belőle.

— Egy ilyen puskához nem kell sok. De ahonnan ezek a katonák jöttek, ott rengeteg lehet.

— Én is erre gondoltam — mondta Temuchin. Intett az embereinek, akik azonnal eltávolították a katonák testéből a nyílvesszőket, majd a bokrok közé rejtették a holttesteket. A hadúr mindkét puskát magához vette.

Azután folytatták útjukat.

Tízperces vágta után hatalmas kiterjedésű füves területre érkeztek. A közelben egy folyó kanyargott, és közvetlenül a parton kőépület emelkedett. Közepéből karcsú torony nyúlt a magasba. A torony tetejéről két katona kémlelte a messzeséget.

— A fogoly azt mondja, hogy ez a katonák épülete — jelentette a tiszt.

— Kérdezd meg tőle, hány bejárata van az épületnek! — parancsolta Temuchin.

— Azt mondja, fogalma sincs róla.

— Öljétek meg!

Egy kard azonnal keresztül szúrta a foglyot, azután a holttestet elrejtették a bokrok közt.

— Úgy tűnik, hogy csupán azon a szűk kapun át lehet bejutni az épületbe, amit a fölötte lévő keskeny lőrések fedeznek — tűnődött Temuchin. — Ez nekem nem tetszik.

Elküldök két embert, hogy nézzék meg az épület túlsó oldalát. Mi lehet az a vastag cső a fal tetején?

— Nem tudom, de sejtem — felelte Jason. —

Valószínűleg olyan, mint a puska, csak sokkal nagyobb.

— Igen, én is azt hiszem — bólintott Temuchin.

Parancsot adott két emberének, akik azonnal elvágtattak a másik erdei ösvényen. Azután előreküldött néhány felderítőt, hogy vizsgálják meg közelebbről az épületet.

A felderítők leszálltak hátasaikról, majd az erdő szélénél lehasaltak a földre, és a magas fűben kúszva közelítették meg az épületet. A többiek csendben várakoztak.

A felderítők hamarosan visszatértek, és jelentették észrevételeiket.

— Amint sejtettem — mondta Temuchin —, ez egy olyan épület, amit a védekezésre terveztek. A túlsó oldalon van még egy ajtó, amely közvetlenül a folyópartra nyílik.

Sötétben könnyedén elfoglalhatjuk, de nem szívesen várnék alkonyatig. Tudod használni ezt a puskát?

Jason vonakodva bólintott. El tudta képzelni, mit forgat Temuchin a fejében. Főleg amikor két harcos megérkezett az egyik lenyilazott katona holttestével.

Temuchin minden katonája kitűnő harcos volt, de a puskához egyikük sem értett. Ezért Jason önként jelentkezett a feladatra, mielőtt kényszerítették volna rá.

A fejedelem azt akarta, hogy valaki kinyissa nekik a kaput, és erre Jason látszott a legalkalmasabbnak.

Levetkőztették a halottat, és igyekeztek eltüntetni a vérfoltokat a ruhájáról. A sáros erdei föld megfelelő festékanyagnak látszott. Azzal kenték be a vérfoltokat, sőt még a vértezeten ejtett lyukakat is egészen jól befedte. Miközben magára öltötte a ruhát és a felszerelést, a nyelvjárást beszélő tiszt többször elismételte, mit kell majd mondania. A lényege körülbelül az volt, hogy „Nyissátok ki a kaput! Gyorsan!” Ha az őrök mégis beszédbe kezdenének vele a kapu kinyitása előtt, akkor azonnal lelövik.

— Megjegyezted, mit kell tenned? — kérdezte Temuchin.

— Elég egyszerűnek látszik. Odamegyek a folyó felőli kapuhoz, miközben ti az erdő szélénél várakoztok.

Bekiáltok, hogy nyissák ki a kaput, azután bemegyek, és mindent elkövetek, hogy a kapu nyitva maradjon, míg odaértek.

— Nem kell sokáig várnod ránk.

— Tudom, de teljesen egyedül leszek. — Az egyik katona átnyújtotta neki a sisakját, Jason pedig gondosan megtöltötte a puskát. Tudta, hogy az elöltöltős fegyverrel nem tévesztheti el a célját, mert nincs második lehetősége. A cső végébe még egy puha bőrdarabot is beledugott, nehogy átázzon a puskapor.

— Ezzel a fegyverrel csak egyszer lőhetek, utána nem lesz több időm újratölteni. Ez a rövid pengéjű kard pedig semmit sem ér. Kénytelen vagyok visszakérni tőled a pyrruszi tőrt… Na persze csak egy rövid időre.

Temuchin bólintott, és szó nélkül átnyújtotta a tőrt.

Jason az övébe dugta, majd fejére tette a sisakot, ami belül kellemetlenül nyirkos volt, de legalább méretben megfelelt. Arcát besározta, hogy a katonák semmit se lássanak belőle.

— Menj! — mondta Temuchin, amint mindennel elkészültek. Jason elmosolyodott, majd elindult az erdei ösvényen.

Alig tett meg ötven métert, már szakadt róla a veríték.

A bőrből készült ruha egy csepp levegőt sem engedett a testéhez. Útközben egyfolytában káromkodott, különösen amikor elkezdett esni az eső. Igyekezett a sűrű lombozatú fák alatt haladni, és hamarosan elérte a folyó partját.

Szerette volna ellenőrizni, hogy elég száraz-e a puskapor, de belátta, hogy ilyen időjárás közepette ennek semmi értelme. Lehajtotta a fejét, és elindult a parton az épület felé.

A toronyban lévő emberek biztosan észrevették, de ennek egyelőre nem adták semmi jelét. Jason egyre közelebb ért. Sisakja alól felpillantott. Az egyik katona áthajolt a torony párkányán, és ismeretlen szavakat kiáltott. Jason csak integetett a kezével, miközben megszaporázta lépteit.

Amikor a férfi tovább kérdezősködött, Jason kiabálni kezdett:

— Nyissátok ki! Gyorsan! — Mint várta, az izgatott kiáltás teljesen eltorzította a hangját, és a kiejtése sem keltett gyanút. Azután elérte a falat, ahol a toronyban lévő katonák már nem láthatták. De a kapu nem nyílt ki előtte. A katonák pedig tovább kiáltoztak. Odabentről hangok hallatszottak, és egy puska csöve jelent meg az ajtó melletti lőrésben.

— Nyissátok ki! Gyorsan! — sürgette őket Jason, miközben öklével ütötte a kaput. Majd vállával és puskája tusával verte a masszív faalkotmányt, ami arra volt jó, hogy arcát még a lőrésen kikémlelők sem láthatták.

Odabentről lábdobogás és élénk beszélgetés hallatszott, de a kapu továbbra is zárva maradt. Jason nem tudta, mit tegyen; ha elszalad, azonnal leleplezi magát, és a magasból lelövik. De itt sem maradhat sokáig! Amint felemelte puskáját, hogy még egyszer bedörömböljön, odabentről lánccsörgés hallatszott. A nehéz faajtó lassan nyílni kezdett, és Jason azonnal besurrant, amint a nyílás elég nagy lett.

Nyílt, négyszögletes térre érkezett. Szeme sarkából megpillantott egy embert, aki a várkaput csörlőzte, de szinte körül sem tudott nézni, mert meg akarták ölni.

Tőle jobbra egy katona kivont karddal állt, a bejárattal szemben pedig többen célra tartott puskával várakoztak…

Jason egy pillanat alatt közéjük vetette magát. Puskájával mellbe lőtte az egyiket, a többieket pedig a kiürült fegyverrel kezdte csépelni. Közben előhúzta övéből a tőrt, és hasba szúrta az egyik támadóját, aki a lendülettől rázuhant. Pajzsként használva a katonát, tovább vagdalkozott a késsel.

Hirtelen éles fájdalom hasított a combjába, majd az oldalába és a karjába. Érezte, hogy elveszíti az egyensúlyát, és nem képes talpon maradni. Előtte megjelent a tiszt, és lecsapott rá a kardjával. Jason kivédte a csapást a tőrével, majd a kést villámgyors mozdulattal a férfi bordái közé döfte. A sebből vastag sugárban tört elő a vér. A katona felsikoltott, majd összeesett.

Abban a pillanatban jelentek meg Temuchin emberei a kapuban. Olyan sebesen vágtattak, hogy legtöbbjük meg sem tudott állni a bejáratnál. Temuchin jött be elsőként, és harsány csatakiáltást hallatva, kardjával leszúrt egy mélyföldit. Azután benyomultak a többiek is.

Amint a közvetlen veszély elmúlt, Jason félrehúzódott, és leült a földre, hátát a falnak támasztva.

Levette sisakját, és csodálkozva látta, hogy erősen behorpadt. Megtapogatta fejét, de nem tapasztalt semmiféle sérülést; a sisak felfogta az ütést. A csípőjét ért sebből viszont szivárgott a vér, bár a seb nem tűnt túl mélynek. A combján lévő seb viszont fájdalmas volt, és erősen vérzett. De úgy ítélte meg, ha a vérzést elállítja, nem fogja zavarni a járásban és a lovaglásban. Nem szerette volna úgy végezni, mint a farmon megsebesült katona.

Amikor Jason meglátta a fejedelem alakját a bejáratnál, már nem volt kétséges előtte a harc kimenetele. A védők még sohasem kerültek szembe ilyen rutinos ellenséggel. Nyilaik sokkal hamarabb célba találtak, mint ahogy a mélyföldiek felemelhették volna a puskájukat. Közelharcban pedig végképp esélytelenebbek voltak, mint a támadók. A halálsikolyok lassan elhaltak, a harc a végéhez közeledett. A túlélők behúzódtak egy épületbe, és elbarikádozták magukat.

Jason látta, amint a toronyban lévő katona elsüti a puskáját, és az egyik nomád összeesik. Egy pillanattal később nyílvessző fúródott a mélyföldi szemüregébe, és a halott katona kizuhant a toronyból.

A csatazaj hamarosan elcsendesedett. Az erődöt elfoglalták. A nomádok átvizsgálták a halottakat, és elvégezték rajtuk a csonkolás rituális műveletét. Az egyik ajtón Temuchin lépett ki, kardja csupa vér volt. Magához intette az egyik harcost.

— Három hüvelykujj a dalnokot illeti, a többi az enyém! — A katona meghajolt, majd tovább végezte a dolgát.

Temuchin Jasonhoz fordult.

— Az épületek tele vannak mindenféle holmival.

Keresd meg a puskaport!

Jason felkelt; akkor vette észre, hogy még mindig kezében szorongatja a tőrt. Letörölte róla a vért, majd átnyújtotta Temuchinnak, aki szó nélkül eltette. Azután a hadúr bement az épületbe, Jason pedig követte, ügyelve arra, hogy sebesülése minél jelentéktelenebbnek tűnjön.

Egy alacsony szoba előtt Ahankk és egyik tiszttársa őrködött. A nomádok végigdúlták az erődöt, de ebbe a helyiségbe Ahankk senkit sem engedett be. Valószínűleg ez lehetett a fegyverraktár, mert az egyik sarokban rengeteg puska hevert, odébb ágyúgolyókat halmoztak fel, kardok és harci bárdok hevertek szanaszét. Az egyik helyen sorba rakott hordók álltak.

— Nézzük meg közelebbről őket! — mutatott Jason a hordókra. — Állj! — kiáltotta hirtelen. — Az a csík a földön kiöntött puskapor, amit valami trükkös szerkezet meggyújt, ha közelebb megyünk, és akkor mindannyian felrobbanunk. Hadd tisztítsam meg a terepet!

Letérdelt a földre, és egy rongydarabbal megszakította a földön kígyózó puskaporcsíkot.

— Ezek a hordók tele vannak puskaporral — mondta Temuchinnak. — Az embereid ügyeljenek rá, nehogy nedvesség érje őket, vagy kiszóródjon az anyag a hordókból!

Hirtelen robbanás zaja rázta meg az épületet. Jason az ablakhoz ugrott, és látta, hogy az őrtorony oldalából hiányzik egy darab. Mintha egy óriás harapott volna bele.

A dörrenés megismétlődött; a falak beleremegtek. Az egyik harcos lélekszakadva rontott a fegyverszobába, és izgatottan hadarni kezdett.

— Mi történt? — kérdezte Jason. Temuchin dühösen ökölbe szorította a kezét.

— Rengeteg katona közeledik. Ágyút is hoztak magukkal; az adta az előbb ezt a pokoli zajt. Olyan sokan vannak, hogy az embereim megszámolni sem tudják őket.

11

Senki sem esett pánikba. A háború az mindig háborút jelentett, a különleges körülmények ellenére is. Bár itt folyton esett az eső, és felszerelésük teljesen elázott, de azok az emberek, akik meg mertek támadni egy űrhajót, nem ijedtek meg egy ágyútól.

Ahankk részletes utasítást adott a katonáknak, hogyan szállítsák a puskaporos hordókat. Ezalatt Temuchin felment az őrtoronyba, hogy saját szemével győződjön meg arról, mekkora erők közelednek. Egy ágyúgolyó éppen eltalálta a falat. Az egész erőd beleremegett, szilánkok repültek mindenfelé. Temuchin rezzenéstelenül állt a toronyban. Azután áthajolt a falon, és parancsokat osztogatott az embereinek.

Jason figyelemmel kísérte, amint az emberek kihordják a puskaporos hordókat az erődből. Észrevette, hogy már csak a hadúr és ő tartózkodnak a falak között.

— Mindenki a hátsó kijáraton ment ki — mutatott Temuchin a folyó felőli kapura. — A támadók nem láthatták őket az erődtől. Az a fontos, hogy minél előbb elérjék az erdőt. Addig néhányan feltartóztatjuk a támadókat, és majd később csatlakozunk hozzájuk.

— Hányan vannak a támadók? — kérdezte Jason, amint a puskaporszállítók kimentek a kapun.

— Kétszázan vagy még annál is többen. Menj a többiekkel, hamarosan támadni fognak! — Szavait megerősítvén egy ágyúgolyó csapódott a falba, és az egész erőd beleremegett. Már hallatszott a rohamozó katonák csatakiáltása.

Jason nem tétovázott, felült moropjára. Közben eszébe jutottak Temuchin szavai. Kétszázan támadnak rájuk, ők pedig legfeljebb húszan lehetnek. Tíz katona nyergére nehéz puskaporos hordót erősítettek. Tehát mindössze tíz harcosra lehetett számítani. Tíz harcos kétszáz ellen.

Temuchin bámulatosán méri fel az esélyeket…

A puskaport szállító csapat az erdő felé vágtatott, a többiek pedig előreszegett lándzsával kilovagoltak az erőd mögül, és lecsaptak a támadókra. Sikoltások és halálhörgések hallatszottak az erőd túloldaláról. Jason még annyit látott, hogy a támadók futva menekülnek a nomádok lándzsái elől. Azután elérte az erdőt, és a fák eltakarták előle a látványt.

Az erdő sűrűjében bevártak a többieket. Hamarosan patacsattogás hallatszott, és hét morop nyargalt be az erdei ösvényre. Egyikük hátán két harcos ült.

— Menjetek tovább! — kiáltotta Temuchin. — Kövessétek azt a nyomot, amerről jöttünk. Mi itt maradunk, és feltartóztatjuk az üldözőket Majd utolérünk benneteket.

Jason és a puskaporszállító osztag tovább haladt, a többiek leszálltak a nyeregből, és a síkságot kezdték figyelni.

Jason elég rosszul érezte magát. Nem merte elhozni a medikitet, bár most úgy gondolta, jobban tette volna, ha mégis magával viszi. Attól félt, hogy az üldözök utolérik őket, vagy legalábbis kemény vágtával tudják csak lerázni őket, és ezt az ő sebei nem teszik lehetővé. Félt, hogy leszakad a csapattól, és elfogják. Vagy társai végeznek vele, nehogy beszéljen az ellenségnek.

Combjából vastag csíkban csörgött a vér moropja hátára.

Amint a folyóhoz értek, Temuchin megállította a csapatot.

— Leszállás! — adta ki a parancsot. — Mindenki vegye magához a legszükségesebb holmiját! A moropokat itt hagyjuk.

Jason kicsit elkábult a vérveszteségtől, azt sem nagyon érzékelte, mi történik körülötte. Kivette a nyeregtáskából, amit fontosnak tartott, majd körülpillantott, de egyetlen moropot sem látott a parton.

— Mindent magadhoz vettél? — kérdezte Temuchin, kivezetve Jason moropját közvetlenül a folyópartra.

Amint Jason bólintott, a fejedelem villámgyors mozdulattal belevágta tőrét az állat torkába. Vastag sugárban ömlött a morop vére, lábai meginogtak, és belezuhant a vízbe. A folyó azonnal elsodorta a tetemet.

— Nincs időnk arra, hogy a moropokat is felvigyük a sziklapárkányra — mondta Temuchin. — De itt sem hagyhatjuk őket, mert még nyomra vezetnék az ellenséget. Gyalog megyünk tovább. Tudsz járni?

— Persze — felelte Jason. — Sohasem voltam még ilyen jól. Úgy érzem, csupán néhány ébren töltött éjszakára és száz kilométer gyaloglásra vágyik a szervezetem.

A séta nem bizonyult kellemesnek. Egy percre sem álltak meg, és a puskaporos hordókat felváltva vitték.

Csak Jasont és a három sebesültet mentették fel ez alól. A legnehezebben a csúszós, eső áztatta domboldalon jutottak fel. Jason sebéből a szorítókötés ellenére megint szivárogni kezdett a vér. Csizmája már megtelt vele, és nedvesen cuppogott minden lépésnél. Jason hirtelen megszédült, és elesett. Gurulni kezdett a füves lejtőn, majd egy szikla megállította. A többiek szó nélkül elmentek mellette. Megpróbált talpra állni, letörölte homlokáról az esővizet. Tudta, hogy mindenáron követnie kell a csapatot, különben a moropok sorsára jut.

Temuchin már felért a dombtetőre, és kezét kardja markolatán tartva visszanézett a völgybe. Jason megszaporázta lépteit.

Nagy nehezen felért ő is a dombtetőre, és leroskadt a többiek mellé. Hátát a sima sziklafalnak támasztotta.

— Temuchin már felment — közölte vele Ahankk. — Te leszel a következő. Az első tíz ember egy-egy hordó puskaport is visz magával.

— Bölcs gondolat — felelte Jason. Amíg a háló visszaérkezett, megerősítette sebein a kötést. Hamarosan bemászhatott a hálóba, ahol már gondosan elhelyeztek egy hordót. Jason nekitámasztotta a fejét. Amikor felébredt, már a sziklapárkány tetején volt. Pihent morop várt rá, és a fejedelem útnak indította a tábor felé. A többiek még a hordók és társaik felhúzásával foglalatoskodtak. Az állat egyenletes tempóban haladt, az utazás elviselhetőnek bizonyult. De mire a sátrához ért, már annyi ereje sem maradt, hogy leszálljon a nyeregből.

— Méta — nyögte —, segítenél egy háborús veteránnak?

— Szerencsére a lány időben megfogta, mielőtt leesett volna, majd bevonszolta a sátorba.

— Enned kell valamit — mondta Méta. — És már túl sokat ittál.

— Marhaság — felelte Jason, szájához emelve az acélpoharat. — A vérveszteséget folyadékkal kell pótolni.

Ezt tanácsolta a medikit. És egyébként sem vagyok éhes.

— A medikit szerint vérátömlesztésre lenne szükséged.

— Ezt itt elég nehéz megoldani. Gyorsan pótolom a folyadékveszteséget, és majd később eszem valamit.

— Nyissátok ki! — hallatszott egy hang odakintről. — Temuchin nevében akarok beszélni veled. Méta gyorsan a takaró alá rejtette a medikitet, majd kinyitotta a sátor bejáratát. Grif a tűz mellett üldögélt. Kezébe vett egy lándzsát, és a hegyét vizsgálgatta. Egy katona dugta be a fejét az ajtón.

— Azonnal Temuchinhoz kell jönnöd!

— Mondd meg neki, hogy rögtön indulok.

A katona kissé meglepődött Jason válaszán, és protestálni kezdett, de Méta megcsavarta az orrát, és kitolta a sátorból.

— Nem mehetsz most oda — mondta a lány.

— Nincs más választásom. Bekötözzük a sebeket, a testembe juttatott antibiotikumokról pedig semmit sem tudnak.

— Nem erre gondoltam.

— Tudom, mire gondoltál, de itt azt kell tennünk, amit parancsolnak. — Ellenőrizte a medikit adatait.

— A fájdalomcsillapítókat már beadta. Rövidesen hatniuk kell. Már egész jól tudok járni!

Méta gyengéden megfogta a karját.

— Még nem tudsz… — suttogta.

Jason magához szorította, majd megcsókolta a lányt.

Grif zavartan piszkálgatta a tüzet.

— Jason, nagyon félek, hogy ennek az egésznek rossz vége lesz — mondta a lány. — Vigyázz magadra!

— Ne aggódj, már nem kell sokáig maradnunk.

Megmutatom Temuchinnak, hogyan kell használni a puskaport, azután visszamegyünk a hajóhoz.

Megmondom neki, hogy ide hozom a pyrruszi törzset, hogy szövetségre lépjenek vele. Valóban ez a tervem.

Hamarosan új nap virrad a Boldogság bolygón.

A serkentőszerektől könnyűnek érezte magát. Méta viszont kevésbé optimistán látta a jövőt. De szó nélkül útjára engedte a férfit.

Temuchin már várta. A fejedelmen nem látszott az elmúlt napok kimerültsége. Amint Jason a sátorba lépett, az egyik puskaporos hordóra mutatott.

— Robbansd fel!

— Szerintem ezt máshol kéne végrehajtanunk, hacsak nem akarsz öngyilkosságot elkövetni. Legelőször elég lenne néhány kisebb cserépedény.

— Mondd el, mire van szükséged, és mindent megkapsz.

A fejedelem nyilván titokban akarta végrehajtani a robbantási kísérleteket, és ez a terv Jasonnek is megfelelt.

A sátorban kellemes meleg volt, az asztalon ínycsiklandozó ételek hevertek. Jason elvett egy sült kecskecombot, és jóízűen megette. Azután zsíros kezét a ruhájába törölte, majd munkához látott.

Miután kérésére néhány agyagedényt hoztak a sátorba, Jason kiválasztotta a legkisebbiket, és megtöltötte puskaporral. Temuchin minden mozzanatot figyelemmel kísért, Jason pedig elmagyarázta, mit tesz.

— Azt hiszem, a puskaport össze kell tömöríteni, mint a puska csövében. Azután lefojtjuk, és egy bőrdarabbal lezárjuk az edényt, így nem tud könnyen átnedvesedni.

Most már csak arról kell gondoskodnunk, hogy a tűz meggyújtsa a puskaport.

— Hogyan juthat hozzá a tűz, miután lezártad? — kérdezte Temuchin, aki igyekezett megérteni a technikai magyarázat minden részletét. Egy írástudatlan fejedelemtől ez elég logikus kérdésnek tűnt. Jason elővett egy vékony tűt, amilyennel a sátrakat alkotó bőröket szokták összevarrni, és kilyukasztotta vele a köcsög szájára feszített bőrdarabot. Azután olajjal átitatott egy rongydarabot, és a végét begyömöszölte a lyukon olyan mélyre, hogy elérje a puskaport. Miután mindennel elkészült, tenyerébe vette a bombát.

— Azt hiszem, indulhatunk.

Jason egyik kezében a bombát tartva, a másikban egy pislákoló olajmécsest, kilépett a sátorból; Temuchin pedig követte. Az emberek mintha megérezték volna, hogy itt nagy dolgok készülnek, leküzdötték ösztönös félelmüket, és a vezér nyomába szegődtek. Egyre többen gyűltek össze a tábor szélénél. Ott tisztes távolban megálltak. Jason a földre tette a bombát, majd figyelmeztette a bámészkodókat:

— Számítsatok arra, hogy amint ez felrobban, hatalmas zajt fog csapni!

Lehajolt, és a mécses segítségével meggyújtotta az olajjal átitatott rongyot. Amint a rongy lángra kapott, visszaszaladt a távolabb álló Temuchinhoz.

De a bomba mégsem robbant fel, csupán füstölt és sistergett. Jason nem szívesen ment volna vissza megnézni a hiba okát, de amint Temuchin a tőre élét kezdte vizsgálni, jobb belátásra tért.

Bizonytalan léptekkel megközelítette a bombát, majd felemelte a földről, és alaposan szemügyre vette. Azután jelentette tapasztalatait Temuchinnak.

— A kanóc elaludt, mielőtt a tűz elérte volna a puskaport. Nagyobb lyukat kell fúrni a bőrbe. Eszembe jutott a Bomba balladájának néhány sora, amely pontosan erről szól. Azonnal megjavítom. Addig ne engedj senkit a közelébe!

Visszament a sátorba, miközben a baj okán töprengett.

Valószínűleg túl sok puskaport tett a köcsögbe, és a lyukat is túlságosan szűkre hagyta, így nem maradt elegendő levegő odabenn a kanóc égéséhez.

Keresett egy rongydarabot, amit összesodort, és alaposan átitatott olajjal. Azután magához vette a tűt, amivel a köcsögöt fedő bőrt kilyukasztotta, és visszament a bemutató foglalkozás színhelyére.

A nomádok addigra már rendkívül türelmetlenné váltak, és durva sértéseket kiáltottak felé. Temuchin is nagyon haragosnak látszott. Jason úgy tett, mintha nem hallaná a megjegyzéseket. Lehajolt, és a bombával kezdett foglalatoskodni. Kockázatos vállalkozás volt.

Tudta, ha ismét kudarcot vall, nincs, ami megmenthetné az életét. Homlokán kövér izzadságcseppek jelentek meg a hideg ellenére.

— Ezúttal működni fog! — jelentette ki Jason. Valóban, a hatás minden képzeletet felülmúlt.

A fülsiketítő robbanás ereje megrázta a földet, cserépdarabokkal szórva tele a közelben lévő sátrakat és a bámészkodó tömeget. A bomba helyén csinos kis kráter keletkezett.

Temuchin még mindig mozdulatlanul állt, de arcán elégedett mosoly jelent meg. A bámészkodók némelyike fájdalmasan nyögdécselt, mivel a cserépdarabok eltalálták őket. Jason végigtapogatta testét, de nem fedezett fel magán újabb sérüléseket.

— Tudsz ennél nagyobb bombát is készíteni? — kérdezte Temuchin.

— Bármekkorát. De előbb áruld el, milyen célra akarod használni, mert a puskaporkészletünk korlátozott.

Mielőtt Temuchin válaszolhatott volna, néhány ember jelent meg a tér túloldalán moropjaikon poroszkálva. A helybélieknek nem tetszettek a jövevények, mégis félrehúzódtak előlük.

— Ki mer idejönni az engedélyem nélkül? — kérdezte Temuchin. Testőrei azonnal szoros gyűrűt vontak köré.

— Mi volt ez a pokoli zaj? — kérdezte az élen lovagoló férfi.

Jason számára rendkívül ismerősnek tűnt a hang: Kerk!

Temuchin hűvös, kimért mozdulatokkal ment elébük.

Az idegenek leszálltak hátasaikról. Kerk állt az élen, őt követte Rhes és mögöttük még néhány pyrruszi. Jason úgy érezte, itt azonnal elszabadul a pokol. Sietve közbelépett.

— Várjatok! — kiáltotta, és a két csoport közé vetette magát. — Ezek pyrrusziak, az én törzsem! Azért jöttek, hogy Temuchin seregéhez csatlakozzanak. — Azután odasúgta Kerknek: — Maradjatok nyugton, különben mindnyájunkat lemészárolnak.

De Kerk cseppnyi alázatosságot sem mutatott.

Ugyanolyan mogorván nézte ellenfeleit, mint Temuchin.

Az közelebb ment, és alaposan szemügyre vette a pyrruszi vezért. Nagyjából egyforma magasak lehettek, és szúrós tekintettel vizsgálták egymást. Kerk uralkodott indulatain. Mellvértjén élénk színekkel festett sas díszelgett. És sisakján is egy sas koponyáját viselte.

— Kerk vagyok, a pyrruszi törzs vezetője — jelentette ki.

— Temuchin vagyok, a törzsek fejedelme. Meg kell hajolnod előttem.

— A pyrrusziak senki előtt sem hajolnak meg.

Temuchin haragosan felmordult, és arasznyira kihúzta kardját. Jason legszívesebben eltakarta volna a szemét.

De Kerk pontosan tudta, hogy mi a célja. Nem akart összetűzésbe kerülni Temuchinnal, legalábbis egyelőre nem. Egy hihetetlenül gyors mozdulattal megfogta Temuchin karját.

— Nem azért tettem meg ezt a hosszú utat, hogy harcoljunk — mondta hűvösen. — Szeretnék beszélni veled.

Hangja rendkívül meggyőző volt. Temuchin legnagyobb erőfeszítése ellenére sem tudta kihúzni kardját a hüvelyéből. A hadúr rendkívül erős ember volt, de Jason még senkit sem látott, aki erőben és ügyességben felülmúlta volna Kerket. A másodpercek teltek, és Temuchin homlokát kiverte a veríték, feje egyre vörösebbé vált, majd testén remegés futott végig.

Amint belátta a pyrruszi fölényét, nem erőlködött tovább. Kerk pedig barátságosan rámosolygott.

— Nem azért jöttem, hogy harcoljunk — ismételte meg Kerk. — A katonáink hadd ismerkedjenek meg egymással, mi pedig beszélgessünk.

Olyan hirtelen engedte el Temuchin karját, hogy a hadúr szinte elvesztette az egyensúlyát. Nyomasztó csend következett, de a barbár vezér érezte, hogy nem alázták meg emberei előtt, sőt felkínálták neki a döntés lehetőségét. Amint ezt végiggondolta, felszabadult nevetés hagyta el a torkát. Kezét barátságosan Kerk vállára tette. A pyrruszi vezér is mosolyra húzta a száját.

— Szeretem az ilyen kemény férfiakat! — kiáltotta Temuchin. — Ha már nem öltelek meg az első pillanatban, meghívlak a sátramba. — A hadúr elindult a sátra felé, Kerk pedig követte. Úgy mentek el Jason mellett, mintha ott se lett volna. Jason nem tudta, mitévő legyen, végül úgy döntött, hogy utánuk megy.

Amint a fejedelem sátrához értek, Temuchin bevezette Kerket, Jasonnek viszont azt parancsolta, hogy várakozzon odakinn. Jason kényelembe helyezte magát, és azon kezdett töprengeni, vajon hogyan másznak ki a slamasztikából, ha Kerk megöli Temuchint.

Odabentről élénk vita foszlányai szűrődtek ki, de semmi egyéb nem történt. Jason feneke már szinte odafagyott a földhöz. A vita még hevesebbé vált, azután néma csend következett. Jason látta, hogy az őrök is kérdőn néznek egymásra.

Kerk jelent meg a sátor bejáratánál, de nem igazán értett a kinyitásához, ezért dühösen leszakította az egészet. Fejével intett, majd tovább indult. Jason azonnal odament hozzá.

— Mi történt? — kérdezte izgatottan.

— Semmi — dünnyögte Kerk. — Elkezdtünk beszélgetni, de ő nem akart válaszolni nekem, egyre csak a saját kérdéseit hajtotta. Én pedig meguntam az egyoldalú társalgást.

Jasont rossz előérzet fogta el.

— Meg kellett volna várnotok, amíg visszatérek. Miért jöttetek ide? — Persze a pyrrusziakat ismerve magától is tudhatta a választ.

Kerk pedig megerősítette:

— Nem bírtunk már tétlenül üldögélni a hegyek közt.

Felkerekedtünk, hogy megnézzük, mi történt veletek.

Idefelé jövet volt néhány összetűzésünk a helybeliekkel, amitől a fiúk hangulata sokat javult.

— Azt elhiszem — mondta Jason. Legszívesebben hanyatt feküdt volna a sátrában.

12

Bár odakinn erős szélvihar tombolt, a sátorban kellemes meleget teremtett az atomenergiával működő fűtőtest.

Jason úgy érezte, vérré válik testében az erős ital, amit Kerk hozott neki. Méta kibontott néhány konzervet, miközben az egyik pyrruszi a bejáratnál őrködött. Evés közben Jason Kerk sisakdíszére mutatott.

— Rendkívül meggyőző volt a mellvértre festett sas, de honnan szereztétek ezeket a koponyákat? Nagy hatást tett a helybéliekre. Nem hiszem, hogy túl sok sas élne ezen a bolygón.

— Valóban nem sok — válaszolta Kerk. — Csupán ezt az egyet tudtuk lelőni, majd kipreparáltuk a koponyáját. A többiekét ennek mintájára műanyagból készítettük. De most már áruld el nekünk, mikor ér véget ez a jelmezbál, és mikor nyithatjuk meg a bányákat?

— Türelem! — mondta Jason. — Ez a művelet nem olyan egyszerű. De azt garantálom, hogy elég küzdelemben lesz részetek! Temuchin gyakorlatilag uralja az egész síkságot. Elég értelmes embernek látszik, és erőskezű uralkodó. Amióta az első expedíciót elpusztították, ez a törzs szinte egyeduralkodóvá vált. A többi törzs természetesen szabadulni akar az iga alól, de nem mer nyíltan szembeszállni a fejedelemmel. Láttam egy nyilvános bemutatót, hogyan büntetik meg az árulókat.

Azóta megértem, hogy mindenki fél tőle.

— Ha valamennyi törzset egyesítette, akkor semmit sem tehetünk ellene — jegyezte meg Kerk.

— Öljük meg a fejedelmet! — javasolta Méta.

— Nézzétek, milyen vérszomjassá válik egy fiatal lány, ha néhány hetet a barbárok között tölt — mondta Jason. — Szerintem a törzsek közti háborúk hamarosan újra kezdődnek. Közben mi is egyengetjük majd a magunk útját. Temuchin nem uralkodik a síkság valamennyi törzse felett, csupán a legerősebbeket vonta a hatalma alá.

A peremvidéken lakó kisebb törzsekkel nem foglalkozott.

És a hegyek mellett sokan élnek, akik büszkék a függetlenségükre. Ezek a törzsek gyakran harcolnak egymással, de a közös ellenséggel szemben összefognának. A fejedelem közös ellenségük, hiszen valamennyiük függetlenségét fenyegeti. Ezt kihasználhatnánk.

— Hogyan? — kérdezte Rhes.

— Hagyjuk, hogy Temuchin elkövessen néhány súlyos hibát, azután bebizonyítjuk a peremvidék törzseinek, milyen veszélyt jelent számukra a hadúr. Valószínűleg sikerül egyesítenünk a törzseket, és akkor Kerk egyenrangú félként fog tárgyalni Temuchinnal. El kell érnünk, hogy Kerk legyen a síkság fejedelme.

— Miért nem én? — kérdezte Rhes.

— Neked is hasonló szerepet szántam. Nem fordítottunk kellő figyelmet a mélyföldre, mivel ott nem mutattak a műszerek elegendő ércet. De azon a vidéken sokkal kellemesebb a klíma, hatalmas erdőket találni, és a lakosság farmgazdálkodást folytat. Temuchin módot talált arra, hogy egy kisebb csapatot a mélybe juttasson.

Odalenn elfoglalt egy erődöt, és megszerzett többhordónyi puskaport. De a puskaporon kívül mást is észrevettem: kovácsoltvas puskákat, ágyúkat, egyenruhás hadsereget és lisztet. Ez már elegendő bizonyíték.

— Minek a bizonyítéka mindez? — kérdezte Kerk. Nem értette, hová akar Jason kilyukadni.

— Hogy a mélyföldön egy fejlettebb kultúra van kialakulóban. Vegyészet, központi kormány, adók, kereskedelem, vaskohászat, textilipar.

— Honnan tudod ezt? — kérdezte Méta.

— Később ezt is elmondom. De a következtetésem helyes. A mélyföldön kialakult egy gazdag polgári réteg; bankárok, gyárosok, kereskedők. Úgy vélem, Rhes jól bele tudna illeszkedni ebbe a társadalomba. Nézzetek ide: ez a siker forrása.

Elővett egy apró, kerek fémdarabot a zsebéből, és átnyújtotta Rhesnek.

— Mi ez? — kérdezte Rhes.

— Pénz. Egy halott katonánál találtam. Ez a fogyasztói társadalmak mozgatórugója. Amint sikerül analizálnunk az összetételét, rengeteget gyárthatunk belőle. Azután veszel magadnak egy üzletet, és kereskedőként fogsz tevékenykedni. A továbbiakat pedig majd meglátjuk.

Rhes elgondolkodva nézegette a pénzdarabot.

— És mi lesz a továbbiakban?

— Amint egyesítjük a törzseket, és Kerk lesz a síkság fejedelme, megindítjuk a kereskedelmet a mélyföld és a pusztaság népei között. Kerk fennhatósága alatt a mélyföldről érkező kereskedőket nem fenyegetné veszély. Egyre többen érkeznek majd, és talán egy tengeri utat is találnánk a két világ közt, amely meggyorsítaná a forgalmat. A mélyföldön rengeteg felszíni vizet láttam. Valószínűnek tartom, hogy a lentiek rendelkeznek hajókkal. A nomádok eleinte csak prémeket tudnának áruba bocsátani, de cserébe hozzájutnának a civilizáció vívmányaihoz. Hamarosan ezen a vidéken is farmok, majd városok épülnek, eleinte főleg a kereskedelmi központok mellett. És egy ilyen település és kereskedelmi centrum fog épülni a bányatelepünk közelében is.

Jason terve rendkívül logikusnak tűnt, bár az egyes részleteket illetően még hosszasan tanácskoztak. Késő este fejezték be a megbeszélést; Grif addigra elaludt, Jason kikapcsolta a fűtőtestet, de a sátor falai jól szigeteltek, és még sokáig tartották a meleget. Jason leterítette a hálózsákját Méta mellé, majd kimerültén elnyúlt. A lány közelebb húzódott, és a vállára hajtotta a fejét.

— Mi fog történni azután, ha már győztünk? — kérdezte.

— Azt én sem tudom — felelte Jason a lány haját simogatva. — Egyelőre korai még ezen gondolkodni.

Előbb tegyünk meg mindent a győzelem érdekében.

— Én mégis sokat gondolkodom ezen. A győzelem azt jelenti, hogy a harc örökre befejeződött számunkra. Ha ezen a bolygón maradunk, és felépítünk egy új várost, te mit fogsz tenni?

— Ezen még nem gondolkodtam — mondta, magához szorítva a lányt.

— Én szívesen lemondanék a harcról. Sokkal boldogabb lehetne az életem nélküle. Az itteni asszonyok maguk nevelik a gyerekeiket… A Pyrruszon már igen korán bölcsődébe kellett adni őket, és az anya soha többé nem látta a gyerekét. Úgy érzem, csodálatos dolog lehet, ha valaki felnevelheti a saját gyerekét…

— Talán egy barbár asszony számára fontos, de nem hiszem, hogy egy civilizált lány is erre vágyjon.

Néhány percig némán várta Méta válaszát, de azután észrevette, hogy a lány elaludt. Jason magához húzta a puha, meleg testet, majd rajta is erőt vett a kimerültség.

Hamarosan megkezdték a terv végrehajtását. Egy fagyos hajnalon Temuchin tábort bontott, és törzsével újabb legelők felé indult. A felszerelés nagy részét szekerekre rakták, csupán a katonák legszükségesebb holmija került a moropok hátára.

A kilencvennégy pyrruszi harcos kettős oszlopban várakozott. Kerk állt az élen, Jason közvetlenül mellette, mögöttük a harcosok sora, végül a szekereken ülő asszonyok. A pyrrusziak egy része az űrhajónál maradt, vállalva annak őrzését. Rhes pedig nyolc emberrel elindult a mélyföldre. A kilencvennégy pyrruszi férfi útra kelt, hogy megdöntse Temuchin uralmát, és elfoglalja a síkságot. Jason ismerte a pyrrusziak harci kedvét és hihetetlen képességeiket.

Amint a tábor felkerekedett, a távolban megpillantottak egy másik menetoszlopot. A két törzs között hírnökök vitték az üzeneteket, parancsokat. Jason egy alkalommal megpillantotta Temuchin sötét öltözetet viselő testőreit, és felhívta rájuk Kerk figyelmét.

— Temuchin testőrei kísérik a puskaporos hordókat szállító moropokat. A fejedelem azt akarja, hogy menjek vele, és készítsek neki bombákat. A többi pyrrusziról nem tett említést. De akár tetszik neki, akár nem, mindannyian a közelében maradunk. Rám szüksége van a puskapor miatt, én pedig nem vagyok hajlandó megválni a törzsemtől. Ez ellen nem tehet semmit.

— Akkor végrehajthatjuk az első tesztet — mondta Kerk, majd vágtára fogta moropját. A többi pyrruszi azonnal követte. Amint elérték a hadúr testőrcsapatát, megint lassú kocogásra csökkentették a tempót.

Temuchin hűvös pillantást küldött feléjük, de nem szólt semmit. A hadúr olyan volt, mint egy ügyes sakkmester, aki előre látja ellenfele terveit, de mégsem akar hamar véget vetni a játéknak.

— Ellenőrizd a bombák gyújtószerkezetét! — utasította Jasont. — Ez a te feladatod.

Amint Jason a menetoszlopok vonulását figyelte, rádöbbent, hogy a hadúr valóban hadászati zseni. Annak ellenére, hogy analfabéta és tanulatlan, mégis rendkívül jól ismeri a harcművészet alapelveit. Tisztjei a nyomába sem léphettek. Ők nem tudtak gondolkodni, csupán a parancsokat teljesítették. Utasításainak megfelelően a több ezer ember meghatározott alakzatban haladt.

Középen egy erős mag, kétoldalt pedig laza karok, amelyek felfogják az oldaltámadást, szükség esetén pedig gyűrűbe zárják az ellenséget, amelyet a mag feltartóztat.

Hamarosan minden törzs felzárkózott a menetoszlophoz, és elfoglalta meghatározott helyét. Kora délutánig megállás nélkül haladtak. Bár a moropok nem szerették a hosszú menetelést, inkább a rövid vágtákhoz voltak szokva, a nomádok mégis egész nap hajszolták az állatokat. Gazdáikat szemmel láthatóan nem fárasztotta a véget nem érő utazás. A pyrrusziakat pedig sokkal keményebb fából faragták, semhogy ilyen apróság gondot okozzon nekik.

A menet előtt felderítők vágtattak, akik folyamatosan jelentették észrevételeiket, és megoldották az apróbb problémákat. Jason hamarosan egy meggyilkolt nomádot pillantott meg. Később egy lemészárolt család holttestei mellett haladtak el, akik véletlenül keresztezték a vonuló hadsereg útvonalát. Férfiakat, nőket és gyerekeket egyaránt brutális kegyetlenséggel lemészároltak.

Temuchin totális háborút folytatott; amerre elhaladt, senki sem maradt életben. Mindent elkövetett a győzelem érdekében. Háromnapos utat képes volt egy nap alatt megtenni, hogy váratlanul csapjon le az ellenségre.

Ennek érdekében öletett meg mindenkit, aki tudomást szerzett közeledésükről.

Temuchin taktikája végül eredményesnek bizonyult, amint a sereg alkonyatkor elérte a hegység lábánál élő menyéttörzs egyik faluját.

A faluban azonnal megszólaltak a vészjelzők, de már elkéstek vele. A gyűrű bezárult körülöttük, és a támadó ék előrenyomult. Senki sem menekülhetett. Jason úgy látta, hogy néhány moropnak mégis sikerült kitörnie.

Borzalmas mészárlás kezdődött. Először nyílzápor zúdult a falura, majd a hosszú lándzsás harcosok vágtattak végig a sátrak közt, és mindenkit felnyársalták, aki eléjük került. A pyrruszi harcosok a többi nomáddal együtt a harc sűrűjébe vetették magukat. Mostanra már megtanultak bánni a primitív fegyverekkel, reflexeik pedig jóval felülmúlták a nomádokét. Jason nem vett részt a harcban; rosszullét fogta el a szörnyű látványtól.

Ott maradt a puskaport őrző katonák mellett.

Már teljesen besötétedett, mire a harc véget ért. Egy katona nyargalt át a falun Jasont keresve.

— Temuchin beszélni akar veled — mondta a harcos.

Jason nem ellenkezett, felült moropjára, és követte a katonát. Keresztülvágtak az elpusztított falun, amit mindenütt holttestek borítottak. Meglepődött, hogy a sátrak jelentős része épen maradt. A legnagyobb sátorban Temuchin tartott eligazítást a tisztjeinek. Valószínűleg itt élhetett a falu vezetője, aki most a sátor távolabbi sarkában feküdt vérébe fagyva. Úgy tűnt, az összes vezetőt összehívták, Kerk mégsem volt közöttük.

— Amit ma véghezvittünk — kezdte Temuchin, miután mindenki elhelyezkedett —, az csupán a kezdet. A menyéttörzs egyik faluja tőlünk keletre fekszik, és holnap talán elpusztítjuk azt is. Az embereiteknek nem kell tudniuk semmiről. Bizonyára néhányan megszöktek még a támadás előtt, és a hegyekből is valószínűleg figyelnek minket. A katonáitok bátran harcoltak. Ma este megzabálhatnak mindent, amit a faluban találtak, és részegre ihatják magukat. A megmaradt sátrakat is fel kell gyújtani. Közben felderítőket küldünk a hegyek közé, hogy a figyelők ne tudjanak túl közel merészkedni.

— És mindez csupán trükk… — vigyorgott Ahankk, eltelve saját éleslátásától. — Nem támadjuk meg a falut, ami tőlünk keletre fekszik.

— Jól beszélsz! — mondta a fejedelem. Tisztjei feszülten figyelték minden szavát. — Holnap este, amikor teljesen besötétedett, felkerekedünk, és nyugat felé vonulunk. Egynapi és egyéjszakai vágta kell ahhoz, hogy elérjük a völgyet, ahol a menyéttörzs legnagyobb faluja fekszik, amelyet erős kőfalak védenek. Megtámadjuk őket, és a puskaporos bombák segítségével elfoglaljuk a falut, mielőtt erősítést kaphatnának.

— Kemény küzdelemre kell számítanunk — jegyezte meg egy sebesült, őszes hajú férfi. — De semmi sincs ott, amiért érdemes harcolnunk.

— Semmi, te eszetlen barom! — hördült fel Temuchin. — Ez a hely az egész vidék kulcsa. A völgyet olyan erőd védi, amelyet száz harcos is megvédhet tízszeres túlerővel szemben. Egy egész hadsereget fel lehet itt tartóztatni. Ha az erődöt elfoglaltuk, sorra elpusztítjuk a falvaikat, és a menyéttörzs neve hamarosan csak legenda marad. Menjetek! Pihenjétek ki magatokat! Holnap este indulunk!

Amint a többiek kifelé igyekeztek, Temuchin megfogta Jason karját.

— Remélem, a bombák akkor robbannak majd, amikor kell!

— Természetesen — felelte bizonytalanul Jason. — Erre szavamat adom.

Tulajdonképpen nem is a bombák aggasztották.

Mindegyiket nagy gondossággal készítette el. Újabb kemény vágta állt előtte, ami a nomádoknak semmiség, és a pyrrusziak is bírni fogják. De vajon ő bírja-e?

Az éjszaka rendkívül hidegnek tűnt, amint kilépett a sátorból. A csillagok hideg fényénél részeg katonák énekeltek.

Úgy érezte, képes lesz a hosszú vágtára, de bele sem mert gondolni, mi fog történni, amikor megérkeznek.

13

— Tarts ki még egy kicsit! Az erőd itt van előttünk — kiáltotta Kerk.

Jason már alig tudta tartani a fejét. Néha nekiütközött moropja nyakának. Válaszolni akart, de torkát összeszorította a köhögés. A vágtató állatok hatalmas port kavartak. Az egész utazás olyannak tűnt, mint egy lázálom. Amint leszállt az éj, elindultak nyugat felé.

Megállás nélkül vágtattak hajnalig, amikor Temuchin rövid pihenőt engedélyezett. Az állatoknak jólesett a pihenő és a friss víz, de Jasonre azonnal rátört a fáradtság, amint leszállt a nyeregből. Lábai remegtek.

Kerk támogatta, miközben egy pyrruszi ellátta mindkettőjük moropját. Néhány lépés után érezte, hogy visszatér lábába az erő. Hagyta, hogy a medikit serkentőket juttasson a szervezetébe, azután a könyörtelen vágta tovább folytatódott.

Egy kicsit mégis büszke volt magára. Már több lovas leszakadt a csapattól ebben a vágtában, de ő, a külhoni, még mindig bírta. Bár már nem sokáig!

A felkelő nap első sugarainál megpillantotta az erőd falait. Beadott magának még egy nagy adag serkentőt.

Úgy érezte, ez a legfontosabb.

A drog kiűzte testéből a fáradtságot és a fájdalmat.

Az egész hadsereg félelmetes erővel közeledett a völgy felé. Az íjászok valóságos nyílzáport zúdítottak az erődre, hogy fedezzék a rohamot. A völgy beszűkült bejáratánál porfelhőt kavart a moropok patája. A pyrrusziak a többi harcossal együtt nyomultak előre.

Jason pedig Temuchin elé járult, hogy meghallgassa az instrukcióit. A testőrök utat nyitottak neki.

A hadúr rendkívül izgatottnak látszott.

— Minden a tervem szerint halad. Egész nap vágtattunk, sikerült váratlanul meglepni őket. De a kőfalak sokkal erősebbek, mint gondoltam. A védők biztos fedezék mögül nyilazhatják az embereimet.

Hosszú ostromra lenne szükség, melynek során a fél hadseregem elesne. Közben ideér a felmentő seregük.

— Arra gondolsz, hogy a bombák segítségével megadásra késztethetnénk őket?

— Pontosan.

— Akkor megalapítjuk a Boldogság bolygó első gránátos alakulatát. Szeretném, ha néhány barátom segítene, mivel én nem tudom elég messzire hajítani a bombákat.

— Minden segítséget megadok.

Mire Jason megtalálta a bombákat szállító állatokat, és elkezdte kirakodni a robbanóanyagot, az első pyrrusziak már a helyszínre érkeztek. Kerk és két társa jöttek segíteni.

— El tudjátok hajítani elég messzire ezeket a bombákat? — kérdezte Jason.

— Persze. Miről van szó?

— Temuchin azt szeretné, ha a bombák célba találnának, és én nem tudom elhajítani őket elég messzire. Ezekben a cserépedényekben puskapor van.

Meggyújtjátok a kanócot, azután jó messzire eldobjátok a bombát.

— Jól van, szedd össze a teljes készletet, azután keressünk egy olyan helyet, ahonnan kifüstölhetjük őket!

A fiúk majd segítenek oda vinni a bombákat.

Mindannyian leszálltak moropjaikról, és gyalog indultak el az erőd felé. A nomádok nyilai még mindig fedezék mögött tartották a védőket, ezért viszonylag nyugodtan leereszkedhettek a domboldalon. Ott már belebotlottak néhány sebesültbe, halottba és elpusztult moropba. A domboldal egyre meredekebbé vált, majd eljutottak egy olyan helyre, ahol szinte szakadék húzódott az erőd és a sziklák között. Tovább haladtak egy keskeny sziklapárkányon, óvatosan cipelve a gránátokat tartalmazó ládát. A következő párkányt mesterségesen építették, egymásra halmozott sziklákból.

Innen már be lehetett látni az erődbe. Odalenn prémes öltözéket viselő emberek szaladgáltak. Valamennyiük sisakját menyétkoponya díszítette.

Jason alaposan szemügyre vette a falakat, majd társaihoz fordult.

— Ha a gránátok nem találnak pontosan célba, az sem baj, mert a robbanástól annyi sziklatörmelék hullik majd a védőkre, hogy valamennyien elpusztulnak. Olyan lyukat nyitunk a falba, hogy szekerestül lehet bemenni rajta.

— Nagyon optimista vagy — mondta Kerk. — Ezek csupán őrtornyok. A belső várfal odébb húzódik.

— De még mindig jobb, mintha pesszimista lennék.

Csak megpróbáltam meggyőzni magam arról, hogy sikerül túlélnem a barbár háborút, és megint békésen élhetek. — Lejjebb ereszkedtek a meredek domboldalon.

Az ostromlók hátraküldték moropjaikat, és gyalogosan támadtak. A védők igyekeztek nyilaikkal távol tartani őket a falaktól. Egy nyílvessző csapódott a sziklának Jason feje mellett.

— Már a tűzvonalban vagyunk — jegyezte meg,

miközben az egyik szikla mögé húzódtak. — Maradjatok itt, kikukkantok!

Sisakját mélyen a szemébe húzta, majd kidugta fejét a szikla mögül. Abban a pillanatban egy nyílvessző hegye koppant a fémsisakon. A támadók rohama szemmel láthatóan megtört, mielőtt még elérhették volna a falakat.

A várban tartózkodó katonák biztos fedezék mögül nyilazhattak a rohamozó ellenségre.

— A távolság még legalább negyven méter — állapította meg Jason. — Gondolod, hogy el tudod hajítani odáig?

Kerk a kezébe vette a gránátot, és a súlyát próbálgatta.

— Azt hiszem, könnyedén. Csak előbb hadd nézzek ki, hogy magam is bemérjem a távolságot. Villámgyors mozdulattal kidugta fejét, majd azonnal vissza is húzta.

— A várfal itt magasabb, mint a többi részen. Két bombát fogok eldobni. Meggyújtom az elsőnek a kanócát, azután kilépek a fedezékből, és elhajítom. Te ezalatt meggyújtod a másikat, és azonnal a kezembe adod. Világos?

— Tökéletesen. Lássunk hozzá!

Elővett két gránátot, az egyiket odanyújtotta Kerknek.

A közelben lapuló nomád harcosok feszülten figyelték minden mozdulatukat. Amint az első kanóc lángra kapott, Kerk kilépett a fedezékből. Szinte abban a pillanatban két nyílvessző érkezett a várból. Az egyik a sisakjáról lepattant, a másik néhány centiméterrel a karja mellett vágódott a sziklának. Jason közben meggyújtotta a második gránát kanócát, és sürgette Kerket, hogy hajítsa már el végre az elsőt. A pyrruszi megfelelő célpontot keresett, és a szélirányt is figyelembe próbálta venni.

Közben újabb nyílvesszők érkeztek, szerencsére egyikük sem talált célba. Kerk kimért mozdulatokkal eldobta a gránátot. Nagyszerű dobás volt. Jason azonnal a pyrruszi kezébe nyomta a másodikat. A két gránát szabályos ívet leírva repült a vár felé.

Egy pillanattal később az egész fal szinte szétszakadt.

Kődarabok és holttestek repültek a magasba.

— Elég jól sikerült — jelentette ki Kerk, majd visszahúzódott a fedezékbe a szanaszét repülő kődarabok elől.

— Remélem, a többi is ilyen könnyen fog menni.

Természetesen nem ment olyan könnyen. Amint a védők felfedezték, hogy a robbanásokat egy férfi okozza, aki kis gömböket hajigál feléjük, jobban odafigyeltek tevékenységére. Amint Kerk kilépett a szikla mögül, azonnal vissza is ugrott. Valóságos nyílzápor hullott arra a helyre, ahol az imént állt.

— Valamit ki kell találnunk… — javasolta Kerk.

— Talán félsz? Miért hagytad abba? — kiáltotta mögöttük egy felháborodott hang. Kerk megpördült, és farkasszemet nézett Temuchinnal, aki testőrei fedezékében közelítette meg a frontvonalat.

— Az óvatosság csatát nyerhet, a félelem biztos vereség. Én meg fogom nyerni neked ezt a csatát — mondta hűvösen Kerk.

— Vajon az óvatosság vagy a gyávaság tart a szikla fedezékében, miután megparancsoltam, hogy romboljátok le a falat.

— Vajon az óvatosság vagy a félelem hozott ide ahelyett, hogy rohamra vezetnéd a sereged?

Temuchin felhördült, és kirántotta kardját. Kerk felemelte a kezében lévő bombát, készen arra, hogy teljes erővel fejbe dobja vele Temuchint. Jason sietve közéjük lépett.

— Bármelyikőtök halála csak az ellenségnek kedvezne — mondta Jason Temuchin felé fordulva. Abban biztos lehetett, hogy Kerk nem szúrja hátba. — Hamarosan alkonyodni kezd, ha az erődöt nem sikerül sötétedésig elfoglalnunk, akkor elvesztettük a csatát. Az éjszaka folyamán ideér a felmentő sereg.

Temuchin a magasba emelte kardját, hogy félresöpörje vele Jasont az útjából. Kerk is megragadta Jason karját, hogy elhúzza maga elől.

— Hívjátok ide az összes pyrruszit és még több katonát! — nyögte Jason. — Dobálják kövekkel az erődöt.

Akkor a védők nem fogják tudni, honnan érkeznek a bombák, és nem koncentrálhatják nyilaikat egy emberre.

A kard megállt a levegőben, és Kerk szorítása is enyhült. Jason sietve tovább folytatta.

— Egy ember számára öngyilkosság kiállni a nyílzápor elé. De ha el tudjuk érni, hogy az íjászok ne csak őt vegyék célba, akkor még sötétedés előtt megtörjük az ellenállásukat, és besétálhatunk az erődbe.

Temuchin nem volt ostoba ember. Felmérte serege erejét, a sötétedésig rendelkezésre álló időt, azután bólintott. Most a győzelem volt a legfontosabb. A személyes ellentéteket később is el lehet intézni. Gyors parancsokat kezdett osztogatni. Kerk is lassan lecsillapodott, és elengedte Jason karját.

Hamarosan elég katona gyűlt össze a domboldal szikláinak fedezékében, ahonnan kövekkel kezdték dobálni a várfalat. De míg a nomádok köveket hajigáltak, a pyrrusziak gránátokat. Biztos kézzel juttattak a bombákat a kitűzött célpontok felé, hiszen ezen a terén nagy gyakorlattal rendelkeztek. Közben fokozatosan előbbre nyomultak, és még pontosabb találatokat értek el.

— Nemsokára elkészülünk — mondta Jason.

A völgy ezen a helyen mindössze száz méter széles volt, és két hatalmas sziklatömb szegélyezte. A jobb oldali fölött már ott vöröslött a lemenő nap korongja. A meredek sziklafalakhoz csatlakoztak az erőd bástyái.

Amint Jason és Kerk újabb adag bombával szerelte fel magát, arra lettek figyelmesek, hogy a katonák nem az erőd felé nyomulnak, hanem éppen az ellenkező irányba.

— Mi történt? — kérdezte Kerk, megragadva az egyik harcos vállát.

— Vissza! — kiáltotta a katona. — Nézzetek oda! — mutatott a völgy két oldalát szegélyező meredek sziklafalakra. A tetejéről borzalmas erejű kőgörgeteg zúdult a mélybe. Jason látta, amint az egyik katonát eltalálja egy szikla, és a szerencsétlent palacsintává lapítja. A harcosok fejvesztetten menekültek.

— Békeidőben biztosan felhordják oda a sziklákat, és felhalmozzák őket. Támadás esetén elég egy tartókötelet elvágni, és az egész lezúdul a mélybe. Rendkívül ügyes ötlet.

Jason és Kerk a többiekkel együtt visszahúzódott a völgy bejáratához.

A megfutamodott sereget félelemmel töltötte el a védők váratlanul bevetett fegyvere. Ráadásul akkora időveszteséget okozott, hogy a sötétség beállta előtt lehetetlennek látszott az erőd elfoglalása.

14

— Nekem ez nem tetszik — mondta Kerk. — Szerintem nem tudjuk végrehajtani.

— Jobb, ha magadban tartod a véleményed — suttogta Jason, miközben Temuchin elé járultak.

— Üdvözöllek, hadúr — kezdte Jason. — Találtam arra megoldást, hogyan változtassuk a katasztrófát győzelemmé.

A fejedelem nem mutatta semmi jelét annak, hogy hallotta volna Jason szavait. Egy sziklán ült, és ujjai kardja markolatával játszottak. A nap éppen eltűnt a látóhatár mögött.

— A völgy most már csapda a számunkra — folytatta Jason. — Ha megpróbáljuk eltakarítani a sziklákat az útból, a falakról könnyedén lenyilaznak minket. Ráadásul olyan sok időbe telne, hogy addigra a felmentő sereg biztosan ide ér. Arra gondoltam, hogy fel kéne vinni a bombákat a sziklafal tetejére, ahonnan folyamatosan tűz alatt tarthatnánk a védőket, miközben a katonáid a völgyön át bejutnak az erődbe.

Temuchin felpillantott a szeme sarkából.

— Azt a sziklafalat nem lehet megmászni.

Kerk éppen egyetértését akarta kifejezni, amint Jason finoman oldalba bökte.

— Igazad van: az a sziklafal megmászhatatlan.

Legalábbis a síkvidéki ember számára. De a pyrrusziak a hegyek között élnek, ezért rendkívül ügyes sziklamászók.

Csak a beleegyezésedre van szükségünk.

A hadúr úgy nézett Jasonre, mintha az megbolondult volna.

— Hát próbáljátok meg!

— Csak napvilágnál lehet végrehajtani, és odafentről azt is látnunk kell, hová dobjuk a bombákat. Az éjszaka folyamán összeállítjuk és előkészítjük a szükséges felszerelést, és hajnalban indulunk. Délutánra kezedben lesz az erőd.

Temuchin bizalmatlanul nézett rá, de nem szólt semmit.

— Miféle hegymászó felszerelést emlegettél? — kérdezte Kerk, amikor távolabb értek. — Nincs nálunk ilyesmi.

— Az egyetlen felszerelési tárgy, amire pillanatnyilag szükségünk van, az egy rádió. Érintkezésbe kell lépnünk az űrhajóval, hogy szedjenek össze nekünk egy komplett sziklamászó felszerelést, és küldjék ide. Az embereknek mondd meg, hogy a sátrakat minél messzebb építsék a nomádokétól. Akkor észrevétlenül elmehetünk.

Miközben a pyrruszi harcosok elkészítették fekhelyüket, Jason elővette a rádiót, és kapcsolatot teremtett az űrhajóval. Az ügyeletes tiszt azonnal embereket küldött a raktárhelyiségekbe, hogy az utasításoknak megfelelő felszerelést összeszedjék. A pyrrusziak hozzászoktak a vészhelyzetekhez, ezért mindig a legjobb formájukat hozták. Nem okozott gondot nekik a sürgős éjszakai munka. Az ügyeletes tiszt megígérte, hogy még jóval hajnal előtt a megbeszélt helyre szállítja a holmit.

Jason evett néhány falat szárított húst, és meghagyta az őröknek, hogy azonnal ébresszék fel, amint a hajóról üzenetet küldenek, hogy a felszerelést leszállítónak.

Addig ő is bebújt a hálózsákjába. Elég fárasztó nap állt mögötte. Fejére húzott egy vastag prémet, nehogy jégcsapok képződjenek az orrlyukánál, és néhány perc múlva elaludt.

— Menj a fenébe! — dünnyögte Jason, amint valaki megrázta a vállát.

— Kelj fel! — parancsolt rá Kerk. — Tíz perce érkezett az üzenet. A felszerelés útban van a megbeszélt hely felé.

Azonnal oda kell mennünk. A moropokat már felnyergeltük.

Jason nyögött még néhányat, majd kimászott a hálózsákjából. Utasította a medikitet, hogy juttasson a szervezetébe kellő mennyiségű serkentőt és fájdalomcsillapítót.

— Azt hiszem, megint hosszú nap áll előttem…

— Maradj itt! — javasolta Kerk. — Majd én elmegyek egyedül a holmiért.

— Nem. Szeretném ellenőrizni a felszerelést, mielőtt a komp visszatér az űrhajóhoz. Mindennek tökéletesnek kell lennie.

Segítettek neki felszállni a moropra, szinte feltették a nyeregbe. Kerk vezette kantáron Jason moropját is, miközben ő az állat nyakára dőlve szendergett.

Hamarosan elérték a megbeszélt helyet.

— A komp már itt van a közelünkben — mondta Kerk, a rádióadást figyelve. — A nyugati horizont felől jellegzetes zajt hallottak.

— Leadtad nekik a fényjelzést? — kérdezte Jason.

— Természetesen, hiszen így beszélted meg velük. — A pyrrusziak számára elképzelhetetlen volt, hogy egy utasításról megfeledkezzenek. Még néhányszor megismételték a fényjelzést, bár valójában szükségtelen volt, hiszen a komp rendkívül finom érzékelőberendezéssel rendelkezett.

A pilóta jelezte, hogy föléjük érkezett, és leküldi a kapszulát. A kapszula egy méter hosszú, fényes henger volt, amely saját hajtóművel rendelkezett. Arra szolgált, hogy nagy magasságból minél kisebb zajt keltve a felszínre küldjenek valamit a belsejében, majd radarja segítségével önállóan visszajusson a komphoz.

A kapszula hamarosan földet ért, és kipakolták belsejéből a sziklamászó felszerelést. Jason a zseblámpa fényénél alaposan megvizsgálta, hogy nem hiányzik-e belőle valami fontos tartozék. Közben lelkesen magyarázta Kerknek a kampók, karikák, áttételes szerkezetek lényegét, de a pyrruszi vezért nem hozta lázba.

— Ezek nekem nem mondanak semmit — jegyezte meg Kerk.

— Nem is kell. — Jason kipakolta az egész rakományt. — Elég, ha én ismerem a használatát. Majd elsőként mászom fel vele a sziklafalon. Az utánam jövőknek már könnyű dolguk lesz; csupán néhány gyakorlati fogást kell elsajátítaniuk. Bárcsak lenne egy modern hegymászó felszerelésem…! Már készítenek olyan kampókat, amelyet robbanótöltet fúr bele a sziklába. Azonnal terhelhető, és több mint kétezer kilót elbír. Hozzá hihetetlenül könnyű, de erős műanyag zsinórok és automata felhúzó- és leeresztőszerkezetek… De azt hiszem, most ez is megteszi. Temuchin úgyis gyanút fogna az idegen anyagok láttán. Úgy látom, minden itt van. Mondd meg az űrkomp pilótájának, hogy visszahívhatja a kapszulát!

A fúvókák beindítása port kavart az arcukba, majd a kapszula a magasba emelkedett, és hamarosan eltűnt. A felszerelést gondosan a nyereghez kötözték, azután felültek moropjaikra, és elindultak. Röviddel a táborba érkezésük után hajnalodni kezdett.

Amint a pyrrusziak a völgy bejáratához értek, azonnal látták, hogy az éjszaka folyamán borzalmas csata dúlt. A völgy száját elzáró, lezúdult sziklatömeget sebesültek és halottak borították. Egy vérző karú nomád kifejezéstelen arccal ült, miközben társa egyetlen mozdulattal kirántotta karjából a nyílvesszőt.

— Mi történt? — kérdezte Jason.

— Az éjjel megtámadtuk őket. De nem tudtuk hangtalanul megközelíteni a völgyet, mert a sziklák nagyon síkosak voltak, és alig tudtunk botorkálni rajtuk.

Sokan elestek, és összezúzták kezüket, lábukat. Amint az akadály feléhez értünk, a menyétek égő fűcsóvákat dobáltak ránk, és a tűz fényében nyilazni kezdtek minket.

Csak nagyon kevesen tudtunk visszatérni.

— Ez jól jön nekünk! — jegyezte meg Kerk, amint tovább mentek. — Temuchin elvesztette a tekintélyét ezzel a vereséggel, mi viszont előnyt szerzünk, ha fel tudunk mászni a sziklafalon. Na persze, ha valóban fel tudunk…

— Ne kezdj megint kételkedni — mondta Jason. — Csak állj mellettem készenlétben, és tégy úgy, mintha pontosan tudnád, mit csinálok.

Jason levette magáról a nehézkes külső ruhát, és megborzongott. De tudta, hogy hamarosan még izzadni is fog. A sziklafal olyan simának látszott, mint az űrhajó oldala. A hegymászó kalapácsot, ami a kampók beveréséhez kellett, a csuklójára erősítette, amikor odalépett hozzájuk Ahankk.

— Azt mondták, hogy bolond vagy. Csak azok hihetik, hogy fel tudnak mászni a sima sziklafalon.

— Neked nem csupán ezt mondták — fordult Jason a kapitány felé. — Temuchin azt mondta neked, hogy gyere ide, és nézd meg, mi történik. Nyugodtan helyezd magad kényelembe, nyújtsd ki a lábad. Hamarosan szaladhatsz a gazdádhoz, hogy beszámolj neki a sikeremről.

Kerk felnézett a sziklafalra, azután Jasonre pillantott.

— Hadd másszak én — javasolta. — Erősebb vagyok nálad, és sokkal jobb a kondícióm.

— Amint elérem a csúcsot, leeresztem neked a kötelet, és akkor felmászhatsz, sőt egy halom gránátot is hozol majd magaddal. De elsőnek nem mehetsz. A sziklamászás rutint igényel, amit csak hosszú évek alatt lehet megszerezni. De azért köszönöm. Egy kicsit felemelhetnél, hogy elérjem azt a kiugró peremet.

Kerk lehajolt, Jason pedig a vállára lépett. Azután a pyrruszi felegyenesedett. Jason ügyesen kihasználta a szikla repedéseit és bemélyedéseit, így az első kampót csak tíz méter magasan kellett bevernie. Nagyon óvatos volt, mivel legalább tíz éve nem mászott sziklát. Lassan ráhelyezte testsúlyát a kampóra: megbírta. Azután pihent néhány másodpercig a kampóhoz rögzített hevedereken.

Alatta számtalan kíváncsiskodó gyűlt össze. Hamarosan Temuchin is csatlakozott hozzájuk. Az ellenség is nagyon szerette volna tudni, mi történik ott, de a szikla eltakarta előlük Jasont.

Jason nem tudta pontosan megállapítani a szikla magasságát, de úgy ítélte meg, hogy körülbelül a táv felénél járhat. Éppen be akarta verni a következő kampót, amikor kiabálást hallott odalentről.

Amennyire tudott, előrehajolt, és lekiáltott.

— Nem hallom! Mit akartok?

Abban a pillanatban egy nyílvessző csapódott a sziklának a feje mellett.

Jason ijedtében majdnem leesett. Amint oldalra fordította a fejét, megpillantott egy menyét harcost, akit odafentről eresztettek le kötélen. A férfit bőrheveder tartotta, így mindkét kezét szabadon használhatta. Már készült az íjra fektetni a következő nyílvesszőt. Egy kiálló párkány miatt fentről nem tudták Jasont célba venni, ezért eresztették le a harcost a párkány alá.

A katona gondosan célzott. Jason a bal kezében tartotta a kampót. Az utolsó pillanatban a katona felé hajította, és a vállát találta el. Nem okozott sérülést, de arra elég volt, hogy kimozdítsa egyensúlyából a harcost, így a második nyíl is célt tévesztett. De a katona nem adta fel, újabb nyilat illesztett a húrra.

Lentről is nyilaztak társai a hermelinre, de túl nagy volt a távolság, és felfelé nehezen lehetett célozni. Az egyik nyílvessző mégis belefúródott a katona combjába, de az ügyet sem vetett rá.

Jason elővett egy újabb kampót, amely szintén kiváló minőségű acélból készült, és vége tűhegyes volt, hogy a legkisebb repedésben is utat találjon. Jason ujjai közé fogta a kampó szárát, a hegye pedig előrenézett. Azután felemelte, és teljes erővel elhajította. A kampó tövig beleállt a katona torkába. A férfi elejtette a nyilat, a torkához kapott, majd testén remegés futott végig, és meghalt. A halottat hamarosan felhúzták társai a sziklapárkányra.

Valaki odalenn lecsendesítette a felmorajló tömeget, majd Kerk kiáltását hallotta.

— Tartsd erősen a kötelet!

Jason lenézve döbbenten látta, hogy a pyrrusziak hátrébb húzódnak, és meggyújtják az egyik bomba kanócát. Jason megerősítette a csomókat, és szinte a sima falhoz tapadt.

Odalenn a katonák sietve húzódtak távolabb. Kerk a megfelelőnek ítélt távolságban megállt, és teljes erejével elhajította a gránátot.

Jason jól látta a magasba ívelő bombát, és egy pillanatig úgy tűnt neki, hogy egyenesen feléje tart. De a gránát még magasabbra emelkedett, és jóval odébb, a sziklapárkány tetején csapódott be. Jason szinte belebújt a kőfalba.

A robbanás ereje megrázta az egész sziklát.

Kődarabok és holttestek zuhantak a mélybe, de Jason a párkány alatt biztonságban volt. Amint minden elcsendesedett, nyugtalanító érzés fogta el.

— Kerk! — kiáltotta le pyrruszi nyelven. — Mi történt azzal a kampóval, ami az imént leesett? Ha Temuchin megtalálja, azonnal gyanút fog…

— Figyeltem, hova esett — felelte Kerk. — Majd megkeresem. Most mindenki téged figyel. Nem sérültél meg?

— Jól vagyok — mondta Jason, majd nagyot sóhajtott. — Megyek tovább.

Az utolsó terepszakasz rendkívül nehéz feladatnak bizonyult. Jason többször visszacsúszott, csak a karabinerek és a biztosítókötelek tartották meg. Mire a csúcs közelébe ért, teljesen kimerült. A sziklafal tíz méter átmérőjű fennsíknak látszott. Olyan volt, mint egy bástya.

— Még egy utolsó erőfeszítés… — nyögte. Az orrába belefagyott a lecsapódó pára. Alig kapott levegőt. Már csak néhány méter volt hátra, de a fal itt teljesen simának tűnt. Úgy érezte, nem tudja megcsinálni… De tudta azt is, hogy fel kell jutnia mindenáron. Ilyen közel a céltól nem adhatja fel. Reszkető lábbal tolta magát feljebb, ujjai megtaláltak egy hasadékot, és karjával felhúzta magát.

Elérte a csúcsot!

Amint körülnézett, meglepődve tapasztalta, hogy az egész még tíz méter átmérőjű sincs. Kifújta magát, majd lenézett a mélyben várakozó emberekre. Amint észrevették, hogy feljutott a csúcsra, harsány éljenzésbe kezdtek.

De hamarosan be kellett látnia, hogy korai volt az öröm. A vár közeli bástyájáról, ami nagyjából a szikla tetejével lehetett egy magasságban, íjászok vették célba.

De csupán két nyílvessző csapódott be a közelében. A katonák remek céllövők lehettek, és a biztos fedezék mögül háborítatlanul lövöldözték rá nyilaikat. Bár elég nagy volt a távolság, tudta, hogy előbb-utóbb eltalálják.

— Jason, te egy jóindulatú bolond vagy — mondta magának. — Megpróbálsz segíteni mindenkinek, végül rajtavesztesz…

Úgy döntött, hogy nem néz farkasszemet a halállal, inkább nem is gondol rá. Lesz, ami lesz. Rögzítette egy karabinerrel a kötél végét, és az egész tekercset ledobta a mélybe.

A kötél hangos csapódással ért földet. Kerk egy jókora zsák gránátot a hátára erősített, majd erőteljes mozdulatokkal mászni kezdett. Hamarosan elérte a sziklapárkányt.

— Tudnál segíteni, hogy átjussak ezen a párkányon? — kiáltotta.

— Persze.

Jason lehasalt a szikla szélére, és lenyújtotta a kezét.

Mindketten megfogták egymás csuklóját. Nem lett volna annyi ereje, hogy a pyrruszit felhúzza, de nem is kellett.

Kerknek elegendő volt egy biztos pont, amibe belekapaszkodhatott, és így már könnyedén felkapaszkodott.

— Nagyszerű — mondta, amint felért, és az ellenségre pillantott. — Kezdhetjük?

Amint az egymást követő robbanások megrázták a földet, Temuchin serege diadalmas kiáltásokkal rohamra indult. A katonák jelentéktelen veszteség árán jutottak át a völgy bejáratát elzáró köveken, és hamarosan elfoglalták az erődöt.

Jason leült a földre, és Kerket figyelte, amint a pyrruszi vezér önfeledten bombázza az ellenséget.

A terv első része sikerrel zárult. A következő lépés, hogy a pyrrusziak megnyissák a bányatelepet, és birtokukba vegyék a bolygót. Hosszú küzdelem állt még előttük, de Jason bízott a sikerben.

Csak egyre fáradtabbnak érezte magát.

15

Jason dinAlt visszahúzta moropja gyeplőjét, amikor a sziklás dombtetőre ért. A hideg szél az arcába vágott.

Odalenn az óceán fodros hullámai csapdosták a sziklákat.

A felhőkkel borított alkonyi ég sötétjét csak egy-egy villámlás törte meg.

A sziklás domboldalon kitaposott ösvény vezetett lefelé. Amint elindult az ösvényen, észrevette, hogy az nagyon régi út lehet. A nomádok valószínűleg sóért jártak ide. Az űrhajóból készített légi felvételek szerint ez volt az egyetlen hágó, amely megtörve a sziklafennsíkot, a tengerhez vezetett. Ahogy a tengerhez közeledett, a klíma egyre kellemesebbé vált. A szerpentin utolsó kanyarulatán túl egy öbölbe érkezett, ahol két kisebb hajót pillantott meg, amelyeket a matrózok partra vontattak. A parton pedig néhány színes sátor állt. A hajók körül tevékenykedő emberek észrevették Jason közeledését. Magas figura vált ki közülük, és a látogató felé indult. Amint Jason is közelebb ért, leszállt moropjáról, és gyalogosan ment a férfi elé.

— Elég különös öltözéket viselsz, Rhes — jegyezte meg Jason, miközben megszorította barátja kezét.

— Nem különösebbet, mint te! — felelte mosolyogva a pyrruszi. Puha bőrből készült ruhát viselt, magas szárú csizmát és fényesre polírozott fémsisakot, melynek tetejéből aranyszínű tüske meredt az égre. Rendkívül impozáns látványt nyújtott.

— Ilyen öltözetet viselnek Ammh kereskedelmi utazói.

— Úgy hallottam, hogy szépen alakulnak a dolgok a mélyföldön.

— Még sohasem éreztem ilyen jól magam. Ammh leginkább mezőgazdasági termelést folytató társadalom.

Most kezdődött meg a gépesítés korszaka, amely rendkívüli fejlődést jelent az eddigi nehéz, fizikai munkával szemben. Az egyes osztályok élesen elkülönülnek egymástól, melynek csúcsán a kereskedők és a katonák állnak. Szerencsére sikerült bekerülnöm a legmagasabb körökbe. Már az üzleti tevékenységbe is elég jól belejöttem. Vásároltam egy üzletházat Camarban, amely egy tengerparti település. Azóta várom a hívásotokat, hogy északra hajózzak. Iszol egy pohár bort?

— Hát nem egyet! Meg ennék is valamit! Vezesd csak elő a legjobb ételeidet!

Odasétáltak az egyik nyitott elejű sátorhoz, amelyben tábori asztal állt, rajta sült és szárított hússzeletek, valamint néhány palack bor. Rhes felvett egy hosszú nyakú zöld üveget, és Jason felé nyújtotta.

— Ezt kóstold meg! Hatéves, kiváló minőségű bor. Hol egy kés, amivel levághatnám róla a pecsétet?

— Ne bajlódj vele! — mondta Jason, majd az üveg nyakát letörte az asztal sarkán. Azután hatalmas kortyokkal itta az aranysárga nedűt, amely lecsorgott az állán. Végül az inge ujjával megtörölte a száját. — Én barbár vagyok, ne felejtsd el! Ez legalább meggyőzi a hajó legénységét. — Barátságosan a matrózok felé intett az üveggel, akik önkéntelenül is a fegyvereik után nyúltak.

— Egészen jól alakítod ezt a szerepet — jegyezte meg Rhes, miközben egy ronggyal letörölgette az üveg törött nyakát, majd töltött egy pohárral magának is. — Mi a terved? — kérdezte végül.

Jason hangos csámcsogással zabálta a sült húst, majd egészségeset böfögött, mielőtt válaszolt volna.

— Temuchin sereggel közeledik ide. Bár nem túl nagy sereggel; a harcosok jelentős része visszatért a táborhelyre, miután a menyéttörzset legyőzték. De a menyétek beszéltek a fejedelemnek a lejáró létezéséről.

Sőt azt is elmondták, hogy itt értékes holmikat lehet cserélni prémekért. Temuchin elhatározta, hogy megnézi ezt a helyet. Körülbelül egynapi lovaglásra lehet. A pyrrusziak valamivel előtte jönnek. Legyetek készen a fogadásukra. Elhoztad a megbeszélt árut?

— Persze. Kések, acél nyílhegyek, vasfazekak, só, cukor meg sok egyéb holmi. Ezek között biztosan akad, ami elnyeri a tetszésüket.

— Ebben bízom én is — mondta Jason, szomorúan nézve a kiürült üveget.

— Meginnál még egyet?

— Igen, de sajnos, azonnal vissza kell mennem a táborba. Ott kell lennem, amikor találkozunk Temuchinnal. Ez a megbeszélés rendkívül fontos lesz.

Magunk mellé kell állítanunk a törzseket, és rávenni őket a békés kereskedelemre. Tartsd hidegen a bort, amíg visszajövök!

Mire Jason megint felkaptatott a hegytetőre, már teljesen besötétedett. A szél odafenn szinte késpengeként vágott az arcába. Moropját erős vágtára fogta. Késő délután ért a pyrruszi táborba.

— Szerencsére még időben érkeztél — mondta Kerk. — Az űrkomp felemelkedett, és nagy magasságból követi műszereivel Temuchin csapatainak mozgását. Kora délután a Pokol Kapuja felé vette az irányt. Valószínűleg ott tölti az éjszakát.

— Sohasem gondoltam róla, hogy vallásos.

— Én pedig biztos vagyok benne, hogy nem az — felelte Kerk. — De elég jó uralkodó ahhoz, hogy tudja, mire vágynak az emberei. Ez egy szent hely. Talán a pokol hátsó bejárata. Temuchin szeretne áldozatot bemutatni.

— Remek hely a találkozásra. Menjünk!

Az alkony egyre sötétebbre festette az eget, a szél havat kavart az arcukba. Már éjszaka volt, amikor Temuchin táborába értek. Az emberek felismerték őket, és mindenhonnan üdvözlő kiáltásokat hallattak. A fejedelem megbeszélést tartott sátrában a tisztjeivel és a törzsek főnökeivel. Kerk és Jason leszálltak hátasaikról, és egyenesen a sátorba mentek.

A vezér a trónján ült, tisztjei és a törzsi elöljárók félkörben helyezkedtek el előtte. Amint Jason és Kerk belépett, mindenki feléjük fordult. Temuchin szeméből sütött a gyűlölet.

— Ki merészeli hívatlanul megzavarni Temuchin tanácskozását?

— Ki az a Temuchin, aki megtiltja Kerknek, a menyéttörzs legyőzőjének, hogy részt vegyen a törzsek vezetőinek tanácskozásán? — vágott vissza Kerk.

Vihar előtti csend töltötte be a sátrat. Temuchin volt az első fejedelem, aki összefogta a síkság törzseit. De a törzsek vezetői beleszólást követeltek a döntéseibe.

Sokan közülük már megelégelték az önkényeskedését, és szerettek volna másik hadurat választani, aki meghallgatja az ő véleményüket is. Ezért ezt a vitát élénk érdeklődéssel figyelték.

— Jól harcoltál a menyétek elleni küzdelemben — mondta Temuchin. — Éppúgy, mint a többi jelenlévő.

Ezért légy üdvözölve, de most távozz! Amit ma megvitatunk, az nem tartozik rád.

— Miért? — kérdezte Kerk fagyosan. — Mit akarsz eltitkolni előlem?

— Vádolni mersz…? — kiáltotta Temuchin a kardja után kapva.

— Nem én vádollak, hanem te hozod magad ebbe a helyzetbe. Titokban összehívod a törzsek vezetőit, azután az egyik törzs elöljárójának megtiltod, hogy részt vegyen a tanácskozáson. Ezért megint megkérdezem: mit akarsz eltitkolni?

— Jelentéktelen ügyről van szó. Tudomásomra jutott, hogy néhány mélyföldi hajó kikötött a parton. Elözönlik a partvidéket, és városokat akarnak építeni. De én elpusztítom őket.

— Miért? Csak egyszerű kereskedők — mondta Kerk.

— Miért?! — Temuchin felpattant a helyéről, és dühösen fel-alá kezdett járkálni. — Nem ismered a Szabad emberek énekét?

— Ezt az éneket én is ismerem, talán még jobban, mint te. A dal azt mondja, hogy el kell pusztítani az épületeket, mert azok csapdát jelentenek a szabad embereknek. Léteznek épületek, amelyeket el kell pusztítanotok?

— Egyelőre nem, de hamarosan lesznek. A mélyföldiek már sátrakat építettek a tengerparton…

Az egyik törzs vezére énekelni kezdte a dal ide illő sorát:

— Nem ismerünk más otthont, csak a sátrakat.

Temuchin igyekezett uralkodni magán, és úgy tett, mintha nem is hallotta volna ezt a közbevetést.

— Ezek a kereskedők most csak sátrakat vertek a parton, de később egyre többen fognak jönni, és házakat építenek, ahol az árujukat raktározzák. Ha a kisujjunkat nyújtjuk nekik, holnap a karunkat akarják. A végén pedig elpusztítanak minket. Most kell végezni velük!

Amit Temuchin mondott, abban tökéletesen igaza volt. Rendkívül fontosnak látszott, hogy a többi főnök ezt ne lássa be. Kerk néhány másodpercig habozott, ekkor Jason előrelépett.

— A Szabad emberek éneke útmutatást ad nekünk…

— Mit keres egy dalnok a főnökök tanácskozásán? — kérdezte felháborodottan Temuchin. — Nem látok más dalnokot, sem közkatonát itt. Azonnal távozz!

Jason szóra nyitotta a száját, de belátta, hogy valóban nincs keresnivalója a főnökök tanácskozásán egy egyszerű vándorénekesnek. Meghajolt a fejedelem előtt, miközben odasúgta Kerknek:

— A közelben leszek, és kapcsolatban maradok veled a dentifon segítségével. Megpróbálok majd segíteni.

Kerk bólintott, Jason pedig nem tehetett mást: távozott.

Balszerencse. Azt hitte, részt vehet a tanácskozáson.

Amint kilépett a sátorból, az egyik őr elengedte lándzsáját, és villámgyors mozdulattal lefogta Jason mindkét csuklóját. Jason felrántotta a térdét, hogy kifejezést adjon nemtetszésének. A katona fájdalmasan felnyögött, de nem engedte el. Közben a másik hátulról egy vékony bőrszíjat dobott át a fején, és elszorította vele Jason nyakát. Egyetlen hang sem jött ki a torkán.

Megpróbált küzdeni, de a szorítástól eltompult az agya, és hirtelen elsötétült előtte a világ.

16

Valaki egy marék havat dörzsölt szét Jason arcán. A hó teljesen eltömítette az orrlyukait. Köhögni kezdett. Amint kitörölte szeméből a havat, észrevette, hogy a földön térdel, és két katona áll mellette kivont karddal. Még éjszaka volt; csupán a fáklyák fénye világított.

— Ismeritek ezt az embert? — kérdezte egy jellegzetes hang. Jason tompa agya ellenére azonnal felismerte, hogy Temuchin tette fel a kérdést. Két férfi lépett ki a sötétből.

— Igen, Lord Temuchin — felelte az egyik. — Ez az a másik világból jött idegen, aki a hatalmas, repülő hajóval érkezett. Elfogtátok, de később megszökött.

Jason közelebb hajolt a beszélő férfihoz, és karvalyorráról azonnal felismerte Oraielt, a vándorénekest.

— Sohasem láttam ezt az embert, csak hazudik — felelte Jason. Torka iszonyúan fájt, ahol a bőrszíj elszorította.

— Jól emlékszem rá, nagyuram. Szökése közben megtámadott engem. De hiszen te magad is találkoztál vele…

— Igen, láttam őt. — Temuchin közelebb lépett, és alaposan megnézte Jason arcát. — Kétségtelenül ő az.

Ezért tűnt mindvégig olyan ismerősnek.

— Milyen ostobaságot hordtok itt össze… — mondta Jason, miközben megpróbált talpra állni. Temuchin megragadta a karját, majd hanyatt lökte. Jason elesett, és érezte, hogy egy szakadék szélén fekszik.

— Mondd el az igazat, bárki vagy! A Pokol Kapujában fekszel, és egyetlen mozdulattal lelökhetlek a mélybe.

Nem menekülhetsz. De talán mégis megkegyelmezek neked, ha elmondod az igazságot.

Miközben beszélt, megragadta Jason ruháját, és kivonszolta teljesen a szikla szélére, hogy csupán ő tartotta vissza a lezuhanástól. A sötétben Jason nem láthatta Temuchin arcát, de ismerve a hadurat, tudta, hogy úgysem számíthat kegyelemre. A legfontosabb, hogy megvédje a pyrrusziakat.

— Elmondom a teljes igazságot. Valóban egy másik világból érkeztem. Azért jöttén, hogy segítsek nektek.

Véletlenül találkoztam a dalnok Jasonnel, aki haldoklott.

Elhatároztam, hogy felveszem a nevét. Még szinte gyermekkorában megszökött a törzsétől, ezért abban bíztam, hogy már senki sem ismeri fel. De azt jól tudod, mennyit segítettem nektek, és ha szabadon engedsz, még többet segíthetek.

Kerk hangja jutott el a fülébe a dentifonon keresztül.

— Jason, merre vagy?

— Miért jöttél ide? Talán azért, hogy segíts a mélyföldieknek városokat építeni a birodalmamban?

— Engedj szabadon! Ne lökj be a Pokol Kapujába, és mindent elmondok.

Temuchin habozott.

— Minden szavad hazugság. Nem tudom, mit higgyek el belőlük. — A fáklyák fényében meglátta Temuchin arcán a gúnyos mosolyt. — De teljesítem a kérésedet, és elengedlek.

És valóban elengedte! Jason érezte, hogy zuhanni kezd. Hirtelen beleütközött egy kiálló sziklába.

Megpróbálta elkapni, de ujjai lecsúsztak róla, és tovább zuhant.

Nem tudta, milyen mélyre esett, de legnagyobb csodálkozására életben maradt. Letörölte arcáról a nedvességet, és rádöbbent, hogy az hó! Az mentette meg az életét. A Pokol Kapuját a vihar vastag hótakaróval borította be, amely felfogta a zuhanását.

— Amíg élek, remélek — jegyezte meg kissé meggyőződéstelenül. Abban bízott, hogy Kerk kiszabadítja a szakadék mélyéről. De a dentifon nem adott életjelt. Zuhanása közben biztosan többször keményen ráharapott, és a parányi készülék tönkrement.

— Megint magadra maradtál, öregfiú! — mondta hangosan. Teljes sötétség vette körül. Megtapogatta ruháját, és rémülten fedezte fel, hogy a medikitnek nyoma veszett. A kését sem találta sehol. Csupán a kis zseblámpa maradt meg ruhája titkos rekeszében. Még akkor rejtette oda, amikor a hegymászó felszerelést elhozták.

Kivette a zsebéből, és bátortalanul felkattintottá. Attól félt, hogy nem fog működni. És valóban: nem is működött. Néhány percig forgatta a kezében, azután tétova mozdulattal megint kipróbálta. Erős fénynyaláb villant a szemébe. Jóleső érzés fogta el. A lámpával körbevilágított, hogy megnézze, hová került. A levegő rendkívül fagyos volt, ráadásul a derékig érő hóban kellett botorkálnia. Minden oldalon sima felületű fekete sziklák emelkedtek, amelyek magasságát nem tudta megítélni a sötétben.

Hirtelen éles kiáltás törte meg a csendet, és a magasból egy sötét tömeg zuhant le a vastag hóra. Amint a lehajított férfi megpróbált talpra állni, Jason felismerte árulóját, Oraielt.

— Mi ez — tűnődött Jason —, Temuchin elnémítja a szemtanúkat? Ez nem vall rá.

Oraiel szája továbbra is nyitva maradt, mintha szólni akart volna, de több hang nem hagyta el a torkát.

Jason elhatározta, hogy körüljárja a sziklabörtönt.

Amint kicsit odébb ment, a talajt rendkívül puhának érezte. Hirtelen gyanút fogott, és azonnal vissza akart menni, de már elkésett. Hangos reccsenés törte meg a csendet. Súlya alatt beszakadt a jég, és derékig süllyedt a hideg vízbe. Riadtan húzódott hátrább, majd megkönnyebbülten sóhajtott fel, amint lába alatt egyenetlen sziklákat érzett. A lámpa fénye sima víztükörről verődött vissza. De a megkönnyebbült sóhaj korainak bizonyult. Bár ujjai elérték a sziklafalat, érezte, hogy testét valamilyen áramlat kezdi lefelé húzni.

Ujjai végül elengedték a sziklákat, és a sebes áramlat magával ragadta. Karjaival, lábaival keményen küzdött, hogy a felszínen maradjon, de a víz olyan hideg volt, hogy izmai teljesen megdermedtek. Azután az áramlat lehúzta a mélybe. Utolsó erőfeszítésével még fenntartotta magát addig, míg tüdejét teleszívta oxigénnel.

A víz egyre csak sodorta, nem látott semmit. Tüdeje pattanásig feszült. Rettenetesen vergődött, azután feladta.

Úgy érezte, nem tudja tovább visszafojtani a lélegzetét, és megfullad.

Hirtelen megint a víz felszínére került. Zihálva szedte a levegőt. A sebes áramlat lelassult, és körülnézve látta, hogy valami víz alatti sziklabarlangon keresztül egy öbölbe érkezett. Kimászott a partra, és elnyúlt a sziklákon. Körülötte minden teljesen sötét volt. Nem tudta eldönteni, hogy tónak vagy tengernek a partjára érkezett. Azt sem tudta, merre induljon. Legszívesebben ott maradt volna, de tudta, hogy a hideg hamarosan megdermesztené a testét, végül pedig megfagyna. De ahhoz, hogy elinduljon valamerre, tudnia kéne, hogy hol van. Lámpájával végigpásztázta a mellette emelkedő sziklafalat. Meglepődve tapasztalta, hogy nem lát sehol havat. Hirtelen tudatába hasított a felismerés: ez egy barlang!

A Pokol Kapuja nyilván egy vízgyűjtő sziklamélyedés lehetett, amely elvezette a felszíni vizeket, és ezen a barlangon vagy barlangrendszeren keresztül eljuttatta a tengerbe. Úgy érezte, küzdelme még mindig nem ért véget. Ki kell jutnia a barlangból a felszínre, de azt sem tudta, merre induljon. A víz valahol biztosan utat talál magának a szabadba, de lehet, hogy közben olyan járatokon megy keresztül, ahol nem tudna levegőhöz jutni.

— Kelj fel, és indulj el valamerre! — mondta magának.

Kimászott teljesen a partra, és a homokon lábnyomokat fedezett fel. Lehetséges, hogy más is járt itt előtte? A lábnyomok élesen rajzolódtak ki. Úgy tűnt, mintha frissek lennének. Bár ezt nehéz volt megítélni, mivel a barlangban nem moshatta el őket az eső, és nem hordott rájuk homokot a szél. Elhatározta, hogy követi a nyomokat. Nedves ruhájában rettenetesen fázott. A barlangban hűvös volt a levegő, de nem volt annyira hideg, mint odafenn a pusztaságban.

A lábnyomok hamarosan egy szűk átjáróhoz vezettek, amely újabb barlang bejárata lehetett. Alagútszerű járatba került, amely egyre alacsonyabbá vált, végül a keskeny part menti sáv is eltűnt a víz alatt. Jason beleereszkedett a sekély vízbe, és úgy haladt tovább.

Azután a barlang kiszélesedett, és a nyomok ismét megjelentek a part menti homokban. Jason leült, hogy néhány percet pihenjen, és a kimerültségtől azonnal elaludt. Arra ébredt, hogy egész teste reszket a hidegtől.

Óriási akaraterővel kényszerítette magát, hogy tovább menjen. Az öve egyik rekeszébe rejtett óra még működött. De az idő jelentéktelennek tűnt a végtelenbe nyúló barlangrendszerben.

Sokáig bandukolt a járatokban, alagutakban, amelyek tökéletesen egyformának látszottak. Azután megtalálta azt az embert, akinek a nyomait követte. A falnak támasztva hátát, a homokos parton ült. Messziről úgy látszott, mintha aludna.

— Hello! — kiáltott rá Jason, de a férfi nem mozdult.

Amint közelebb ért hozzá, észrevette, hogy a férfi örök álmát alussza. És ki tudja, milyen régóta? A barlang baktériumoktól mentes mikroklímájában a testek rendkívül lassan kezdenek oszlani. Sőt inkább mumifikálódnak. Ez az ember talán egy éve üldögélt a fal mellett, de az is lehet, hogy már száz éve pihen. A bőr ráaszalódott a csontokra, szeme beesett, szájából kilátszottak megsárgult fogai. Egyik kezében még mindig szorongatta a rozsdás pengéjű kést.

Jason óvatosan lefejtette a halott testét borító prémöltözéket. Azután levette saját, csuromvíz ruháját, és magára öltötte a halottét. Bármennyire irtózott tőle, mégsem tehetett mást. A száraz holmi talán az életet jelentette számára. Saját ruháját kiterítette, hogy minél hamarabb megszáradjon, azután leheveredett a földre, és elaludt.

17

— Az emberek azt mondják, ha minden sokáig változatlan marad, akkor nem lehet megállapítani az idő múlását.

Bárcsak tudnám, mióta vagyok itt? — dünnyögte Jason. — De azt hiszem, már hosszú ideje.

A barlang kisebb folyosókká ágazott szét. A halott ember tőrével jelet rajzolt a sziklára az egyik alagút bejárata mellé. A másik járat mellett már ugyanilyen jelzés díszelgett. Az nem vezetett sehová. Jason letérdelt, és ivott a friss forrásvízből, majd elindult a következő folyosón.

— 1803… 1804… — számolta bal lábának minden harmadik lépését. Az egész értelmetlennek tűnt, de mégis erőt adott neki, hogy hallja a saját hangját a halotti csendben.

Gyomrát már régóta mardosta az éhség. Legalább ivóvízzel jól el volt látva.

— Téged már láttalak egyszer, te átkozott útkereszteződés! — köpte le elkeseredetten saját jelzését.

Azután újabb jelet rajzolt az előző fölé.

Rekedt hangon felnevetett. Rettentően éhes és fáradt volt. Az ember elég sokáig bírja ennivaló nélkül. De vajon meddig tud járni?

— Pihenjünk egy kicsit? — kérdezte önmagától.

— Ahogy jónak látod, arany pajtás — válaszolta.

Ez a járat lefelé kanyargott, és egy idő után úgy tűnt, mintha a tenger sós illatát erezné. Leült, hogy erőt gyűjtsön. Ujjai megérintették a karját, majd a vállát. Alig maradt hús a csontokon, azt is számtalan helyen lehorzsolta.

Végre talált egy száraz, homokos helyet; valóságos luxusnak tűnt. A barlang itt kiszélesedett, és a víz is sokkal mélyebb volt, mint eddig, ízre viszont semmit sem változott. Lekuporodott a homokra, és elaludt.

Amikor felébredt, tovább akart indulni, de alig tudott felállni. Úgy döntött, hogy üldögél még egy darabig.

Amint a sima vízfelületet bámulta üveges szemekkel, felfigyelt rá, hogy nem olyan, mint eddig. Valami itt nincs rendben!

Azután észrevette, hogy valahol a távolban a víz egy kis helyen világoskék. Agya már annyira eltompult, hogy sokáig kellett töprengenie azon, mi lehet ennek a magyarázata. Eleinte azt hitte, hogy csak képzelődik, az éhség elvette az eszét. Behunyta a szemét, azután megint kinyitotta, de a világos folt még mindig ott ragyogott.

Felkapcsolta a lámpáját; az erős fényben a víz mindenütt egyformán feketének látszott.

— Ha ott valóban fény szűrődik a barlangba, akkor az a nyílás a szabadba vezet. Ez az egyetlen lehetőségem, hogy kijussak ebből a csapdából.

Közelebb érve keserűen tapasztalta, hogy a szabadba vezető nyílás mélyen a vízfelszín alatt helyezkedik el.

Sűrűn egymás után nagyokat lélegzett, hogy a hiperventiláció megtöltse oxigénnel az egész véredényrendszerét. Azután beleugrott a vízbe, és úszni kezdett egyre mélyebbre. A víz dermesztően hideg volt, de erre számított. Minden erejét összeszedve úszott. A víz áttetszővé vált. Tüdeje pattanásig feszült; amikor a nyílás közelébe ért, úgy érezte, hogy nem bírja tovább.

De az áramlat magával ragadta, és könnyedén átsodorta a nyíláson. Már csak fel kellett úsznia a felszínre.

Végtagjai elzsibbadtak az oxigénhiánytól, és azt hitte, mindjárt szétdurran a feje.

Hirtelen elérte a felszínt, ahol akkorát fújtatott, mint egy bálna. Parányi öbölbe érkezett, amelyet vízbe hajló fák öveztek. Kimerültsége ellenére megcsodálta a táj szépségét. Megérkezett a mélyföldre.

Alig tudott kimászni a partra, azután sokáig feküdt a fűben, míg végül összeszedte az erejét. Közben arra gondolt, ha itt bárki meglátja ebben a lompos szőrmeöltözetben, rögtön végez vele. Ezért levette magáról a vastag prémekből készült felsőruhát. Itt már sokkal kellemesebbnek tűnt az időjárás, ezért a vékony, finomra cserzett bőrruha elegendőnek bizonyult.

Egész nap kitartóan gyalogolt. Alkonyatkor végre találkozott valakivel. Magas, egyenes tartású férfi közeledett felé. Látszólag katonai ruhát viselt; egyik kezében íjat tartott, a másikban szépen megmunkált alabárdot. A férfi néhány kérdést tett fel neki, amelyekből Jason egy szót sem értett. Igyekezett szerencsétlennek és gyámoltalannak látszani. Borostás arca, szakadozott ruhája mindenesetre szánalomra méltóvá tette. Feltehetően a katona is csupán sajnálatot érzett iránta, mert nem tett fenyegető mozdulatot.

Jason megpróbálta elnyerni a katona bizalmát. Tudta, hogy ebben az állapotában ez az életerős fiatalember keresztben lenyelhetné őt.

Jason is értelmetlen szavakat kezdett mormolni.

A katona közelebb lépett hozzá. Abban a pillanatban Jason teljes erőből gyomorszájon vágta. A fiatalember kissé előregörnyedt, majd merev tartással, egyetlen hang nélkül hanyatt esett.

— Azt hiszem, kezd ismét mellém szegődni a szerencse — jegyezte meg vidáman Jason.

18

Rhes az irodájában volt, éppen befejezte a könyvelést, amikor kiáltozásra lett figyelmes. Úgy tűnt, mintha valaki mindenáron be akarna jutni hozzá. De nem törődött vele; a két pyrruszi elment, és minden munka az ő nyakába szakadt. Nem szerette a váratlan látogatókat, és a testőre, Riclan mindig remekül megoldotta az ilyen apróbb problémákat. A kiáltozás hirtelen abbamaradt, és olyasféle zaj hallatszott, mint amikor egy test a földre zuhan.

Rhes már két napja nem aludt, ezért nem volt rózsás hangulatban. A pyrrusziakat ilyenkor jobb messze elkerülni. Amint kinyílt az ajtó, Rhes felállt azzal a határozott szándékkal, hogy menten agyonüti a hívatlan látogatót. A szobába egy szakállas katona lépett be, aki az alabárdosok egyenruháját viselte. Rhes ökölbe szorította kezét.

— Mi baj van? Úgy nézel ki, mint aki meg akar ölni — mondta a katona pyrruszi nyelven.

— Jason! — kiáltotta Rhes, majd megölelte barátját.

— Csak óvatosan, mert összeroppantasz, főleg amilyen kondícióban most vagyok.

— Azt hittük, meghaltál! Mi történt?

— Szívesen elmesélem egy terített asztal mellett.

Közben én is kíváncsi vagyok a fejleményekre. Utoljára a törzsfők tanácskozásáról tudok, bár arról sem sokat, mert azonnal lehajítottak a szikláról. Hogy halad a kereskedelem?

— Sehogy — felelte komoran Rhes, miközben húst és kenyeret vett elő a szekrényből. Majd egy üveg bort tett az asztalra. — Miután eltűntél, az egész terv szétesett.

Kerk még hallotta a hangodat a dentifonban, és csaknem halálra hajszolta a moropját, hogy időben odaérjen a Pokol Kapujához, de már elkésett. Volt ott még egy dalnok, aki azt állította, hogy Kerk is külhoni, ezért őt lerúgta a szikláról, mielőtt még túl sokat okoskodhatott volna. Temuchin és Kerk annyira mérges volt, hogy majdnem egymásnak ugrottak, de Kerk végül belátta, hogy jobban teszi, ha inkább megpróbálja véghezvinni a tervedet.

— És sikerült?

— Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem.

Temuchin meggyőzte a legtöbb törzs vezetőjét, hogy harcoljanak, és ne kereskedjenek. A pyrrusziak visszaindultak az űrhajóhoz. Már csak én maradtam itt, hogy felszámoljam ezt az üzletet. A terv csődöt mondott, ezért úgy határoztunk, hogy visszatérünk a Pyrruszra.

— Azt nem tehetitek! — kiáltotta Jason, és majdnem megfulladt a szájában lévő hatalmas húsdarabtól.

— Nincs más választásunk. De most meséld el, hogyan kerültél ide! Még aznap éjjel leeresztettünk néhány embert a Pokol Kapujába, de nem találtak sehol. Arra gondoltak, hogy beszakadt alattad a jég, és elsodort az áramlat.

— Valóban így történt. Szerencsére vastag hórétegre estem, és nem lett semmi bajom. Azután elhatároztam, hogy kicsit körülnézek, és akkor beszakadt alattam a jég.

Az áramlat egy barlangrendszerbe sodort, ahol magam sem tudom, mennyi ideig bolyongtam. Végül egy víz alatti ki járón a szabadba jutottam. A barlang egy vízgyűjtő rendszer, amely ide, a mélyföldre vezet.

Azután elindultam, hogy megkeresselek. Útközben leütöttem néhány helybélit, de sikerült ideérnem.

— Szerencséd volt. Holnap már nem találtál volna itt.

Az űrkomp sötétedés után vesz fel, és a találkozóhelyig még tíz kilométert kell evezni.

— Felőlem azonnal indulhatunk, amint megettem és megittam mindent, ami az asztalon van.

— Rádión értesítem Kerket, hogy előkerültél. Ez a hír bizonyára késleltetni fogja az indulást.

Alkonyatkor kimentek a sziklás tengerpartra, és útnak indultak Rhes csónakjával. Hamarosan elérték a megbeszélt helyet, ahol megálltak, és csendesen várakoztak az űrkompra. A sűrű csendet csak a sirályok rikoltozása törte meg.

Amint a komp felszedte őket, Jason elnyújtózott a másodpilóta ülésében. Az utazás nem tartott sokáig.

A pyrruszi „törzs” érkezését másnapra várták. Jason elfoglalta régi kabinját, amely távollétében semmit sem változott. A könyvtárrobot ott állt némán a sarokban.

— Mi a fenének kellett ezt megvennem? — tűnődött Jason. — Kidobtam egy halom pénzt az ablakon.

Megnyomta az indítógombot.

— Mire vagy te jó tulajdonképpen? — kérdezte a robotot.

— Határozza meg a „jó” konkrét fogalmát!

— Te csak okoskodni tudsz. De hol voltál, amikor szükségem lett volna rád?

— Itt tartózkodtam mindvégig, ahol elhelyeztek.

Bármilyen kérdésre tudok válaszolni, de az ön kérdése értelmetlen.

— Ne sértegesd a gazdád! Ez parancs.

— Igen, uram.

— Ez mindjárt más. — Jason töltött magának egy erős italt, azután kényelmesen elhelyezkedett a fotelben.

Örült, hogy beszélgetőpartnerre akadt a barlangban töltött magányos napok után.

— Fogadjunk, a tervemmel kapcsolatban az a véleményed, hogy poroljuk el a nomádokat, és nyissuk meg a bányát.

— Semmit sem tudok az ön tervéről, uram. De ha akarja hallani a véleményem…

— Nem kérdeztem a véleményed. Biztosan azt hiszed, hogy jobb tervet tudnál készíteni, mint az enyém.

— Konkrétan milyen tervről van szó?

— Hogy megváltoztassuk-e egy nép kultúráját. De nem kérdeztem a véleményed.

— A kultúraváltoztatásra vonatkozó utalások a Történelem és antropológia című fejezetben találhatók.

Ha óhajtja, ismertetem ezt a részt.

Jason nagyot kortyolt az italából.

— Igen, óhajtom. Ismertesd ezt a fejezetet.

Jason kikapcsolta a robotot, majd hátradőlt a fotelben.

A megoldás mindvégig ott szerepelt a robot adatbankjában. Kár, hogy nem korábban konzultált a robottal. De talán még most sem késő.

— Miért ne?!

Még mindent vissza lehet csinálni. Bár legfőképpen abban kételkedett, hogy sikerül meggyőznie a pyrrusziakat. Mindannyian ellenezni fogják. Akkor viszont nélkülük valósítja meg. Az órájára pillantott. Még maradt egy kis ideje a harcosok megérkezéséig. Kedves hangú levelet hagyott hátra Méta számára, amelyben utalt a terveire. Azután megkérte Clont, hogy vigye az űrkomppal Temuchin táborának közelébe. A pilóta nem kérdezett semmit; némán engedelmeskedett.

Talán még meg lehet csinálni… és ha igen, akkor ő megteszi.

19

Temuchin kivont karddal rontott be a sátrába. — Gyere elő! — kiáltotta. — A testőröm ájultan fekszik odakinn.

Gyere elő, különben megöllek!

Egy sötét ruhás alak lépett ki az árnyékból, és levette fejéről a csuklyát.

— Te…?! — suttogta döbbenten Temuchin, elejtve a kardját. — Nem lehetsz itt. A saját kezemmel öltelek meg.

Démon vagy…

— Azért jöttem vissza, hogy segítsek neked, Temuchin.

Új világot nyitok meg előtted, amelyet meghódíthatsz.

— Aki a Pokol Kapujából visszatér, az csak démon lehet… Egy dalnok azt állította, külhoni vagy, a pyrrusziak azt mondták, a törzsükhöz tartozol. Azután idejössz, és felajánlod a segítségedet.

— Gondolj rólam, amit akarsz. De hallgasd meg, amit mondani fogok.

— Nem! Ha meghallgatom, átkozott leszek! — Felkapta a kardját a földről. Jason sietve folytatta a mondandóját, mielőtt az életéért kellett volna harcolnia.

— A Pokol Kapuja egy barlangrendszerbe vezet, nem a pokolba, ahogy ti gondoljátok. Ezen a barlangrendszeren keresztül pedig el lehet jutni a mélyföldre. Meg tudom mutatni az utat. A barlangon át egész hadsereget vihetsz le a mélyföldre, amely elözönli a lenti világot. Itt uralkodsz a pusztán, de leigázhatsz egy újabb kontinenst.

És erre csak te vagy képes.

Temuchin leengedte a kardját, de szemei Jason arcát fürkészték.

— Te csak démon lehetsz, és én nem ölhetlek meg, mert ezt egyszer már megtettem. Te vagy az egyetlen, aki tudod, mennyire elfásultam. Uralom a pusztát, de már nem lelem benne örömöm. Nincsenek igazi, nagy csaták, újabb területek, amelyeket meghódítanék. Éjszakánként azokról a gazdag mélyföldi legelőkről, erdőségekről, a kanyargó folyókról álmodozom. Harcosaimat nem tudná megállítani sem a puskapor, sem a szervezett hadseregük.

Bárcsak eljuthatnék oda! Lerombolnám a városaikat, meghódítanám az egész kontinenst.

— Igen, megteheted ezt, nagy Temuchin, világok ura.

Temuchin az ajánlatot fontolgatta.

— Rendben van, elfogadom a segítségedet, démon, bár tudom az árát. De addig nem viheted el a lelkemet a pokolba, amíg mindent le nem igáztam.

— Nem vagyok démon, Temuchin.

— Ne nevettess. Én tudom legjobban az igazságot.

Amit a dalnokok énekelnek, az mind igaz. Csak én nem hittem benne eddig. Elfogadom az ajánlatodat. Nevezd meg a halálom módját és időpontját!

— Ezt nem tudom.

— Megértem, hogy nem akarod elárulni. A helyedben én sem tenném. De nem baj. Egyezséget kötöttünk: tiéd lehet a lelkem, de csak azután, hogy leigáztam a mélyföldet. Te pedig cserében hozzásegítesz ehhez.

— Meg fogod hódítani a mélyföldet…

— Többet ne mondj! Meggondoltam magam: nem akarom tudni, mikor ér el a végzet.

— Jól van, gondolj, amit akarsz. Csak adj mellém néhány ügyes embert, és megnyitom számodra az utat a mélyföld felé. Őket követheti az egész hadsereged. Le mernek majd ereszkedni?

Temuchin felnevetett.

— A pokolba is követnének engem, ha azt parancsolom nekik.

— Remek. Kezet rá!

— Miért ne! Előbb-utóbb úgyis a pokolba kerültem volna. Ezen az egyezségen én csak nyerhetek. Nem félek megszorítani egy démon hideg kezét.

Jasont bámulatba ejtette a fejedelem bátorsága.

20

— Hadd beszéljek vele! — kérte Méta. Kerk azonban félretolta maga elől a lányt, és határozott mozdulattal megmarkolta a mikrofont.

— Figyelj rám, Jason! — mondta hűvösen. — Ebben a vállalkozásban egyikünk sem kíván támogatni. Nem kell megmagyaráznod a terveidet, úgyis csak pusztulást hoznak mindenkire. Ha Temuchin elfoglalja a mélyföldet is, semmiképpen sem nyithatunk bányákat ezen a bolygón. Rhes visszatért Ammhba, és szervezi az ellenállást az invázióddal szemben. Sokan közülünk csatlakozni akarnak hozzá. Utoljára kérlek, hagyd abba ezt az őrültséget, mielőtt még nem késő!

— Kerk! — hangzott Jason hangja a kommunikátorból.

— Hallottam a szavaidat, és megértlek benneteket, de már nem lehet visszakozni. A hadsereg jelentős része átjutott a barlangrendszeren, és zsákmányoltak moropokat a mélyföldi farmerektől. Temuchint már nem lehet megállítani. A mélyföldiek talán legyőzik őket, bár ezt erősen kétlem.

— Jason! — kiáltotta Méta. — Ezt nem teheted. Éppen te mutattad meg nekünk, hogy az élet nemcsak örökös harcból áll… Hittünk neked, végül beláttuk, hogy igazad van. Most úgy tűnik, mintha elárultál volna minket.

Megmutattad, hogyan élhetünk békében, de amit most teszel, az rosszabb bárminél, ami a Pyrruszon valaha történt. Ott legalább a saját életünkért harcoltunk. Te pedig elvezetted azt a szörnyeteg Temuchint egy másik világba, ahol ártatlan emberek ezreit mészárolja le.

Milyen magyarázatot tudsz erre adni?

Jason néhány másodpercig hallgatott. A teremben összegyűlt pyrrusziak feszült csendben várták a válaszát.

— Méta… Sajnálom. Szerettem volna megmagyarázni neked, de már késő. Keresnek engem, és el kell rejtenem a rádiót, mielőtt ideérnek. Higgyétek el, hogy helyesen cselekedtem. Bízzatok bennem! Egy régi bölcs egyszer azt mondta, hogy nem készíthetsz omlettet anélkül, hogy feltörnéd a tojást. Társadalmi változásokat nem hozhatsz létre, hogy valaki meg ne sérüljön. Most sok ember megsebesül és meghal, de hidd el, hogy tisztában vagyok vele… Nem beszélhetek tovább. — Hangja suttogóvá vált.

— Méta, ha nem látnál többet, a könyvtárrobot adattárolójában megtaláljátok a magyarázatot, miért tettem így… Nagyon kevés időm maradt… Szerettem volna, ha nem rádión keresztül kell elmondanom neked, de félek, hogy már nem látjuk egymást többé. Sokkal erősebb vagy nálam, a reflexeid messze felülmúlják az enyémeket… de mindezek ellenére mégiscsak nő vagy…

Az ördögbe! Meg akarom mondani neked, hogy nagyon szeretlek…

Amint az adás megszakadt, Méta elfordult, hogy Kerk ne láthassa az arcát.

Hirtelen éles kiáltás zavarta meg a szoba csendjét.

— Kerk! Itt a rádiósszoba. Segélykérő jelzés érkezett a Pyrruszról a hipertéri adón keresztül.

— Kapcsoljátok ide!

Először zümmögő hang hallatszott, azután egy izgatott hang kezdett beszélni.

— Figyelem, valamennyi közvetítő állomásnak! Sürgős üzenetet szeretnék eljuttatni a Boldogság bolygóra.

Kódszáma: Ama Róna Pi, 290 633 087. Az üzenet szövege a következő: Kerk vagy bárki, aki hall minket!

Ismeretlen életforma támadott meg minket, és sikerült betörnie a városba. Egy elszigetelt részre húzódtunk vissza, de hagyományos fegyverekkel nem tudjuk sokáig visszatartani őket. Ha tudtok, azonnal gyertek vissza!

A rádióüzenetet az űrhajó valamennyi részén hallani lehetett. A szobát döbbent csend töltötte be, amelyet hamarosan közeledő lábdobogás és izgatott kiáltozás zavart meg. Amint az első ember bedugta fejét az ajtón, Kerk felállt, és parancsokat kezdett osztogatni.

— Mindenki foglalja el a helyét. Hívjátok be a külső őröket, és helyezzétek készenlétbe a hajtóműveket. A foglyokat engedjétek szabadon. Hamarosan felszállunk.

Efelől senkinek sem volt kétsége. Egyetlen pyrruszi sem döntött volna másként a helyében.

— És Rhes? — kérdezte Méta. — Mi lesz vele?

Kerk gondolkodott néhány másodpercig.

— Nem tudjuk magunkkal vinni. Itt hagyjuk az űrsiklót az egyik szigeten. Onnan rádiókapcsolatba is léphet velünk. Az űrsiklót lezárjuk, nehogy illetéktelenek kinyithassák. Hagyunk itt gyógyszereket és egy hipertéri adót. Jól meglesz, nem kell őt félteni.

— Biztosan rosszulesik majd neki, hogy elmentünk nélküle…

— Hidd el, nem tehetünk mást.

A város, ami mindennél fontosabb volt számukra, és ott élő társaik veszélybe kerültek. Segíteniük kellett.

Méta vezette az űrhajót, és maximális gyorsulással indított. Amint kiértek a bolygó légköréből, azonnal betáplálta a pályaadatokat a hipertéri komputerbe, és azonnal fénysebességre kapcsolt.

Amikor az űrhajó kitört a hipertérből, és lecsökkentette sebességét, minden férfi és nő teljes felszerelésben várta a leszállást. Hamarosan elérték a Pyrrusz atmoszféráját. Méta nem állt orbital is pályára, hogy fokozatosan közelítse meg a felszínt, hanem meredek szögben ereszkedni kezdett. Az űrhajó külső burkolata annyira felmelegedett, hogy a légkondicionáló berendezések nem tudták teljesen lecsökkenteni a forróságot. De a pyrrusziak nem törődtek ilyen apróságokkal.

A monitorok képernyőin már látták, hogy a dzsungel szinte teljesen beborította a várost. A peremvidéket alkotó falakat nem is lehetett látni. A belváros magas épületeit teljesen körülfonták az indák. Különféle állatok szaladgáltak a kihalt utcákon.

Leszálltak az űrkikötő betonjára, és ott várakoztak. De embereket sehol sem láttak.

— Nem tudom elhinni, hogy mindannyian meghaltak.

Keressük tovább őket!

A műszerek minden négyzetcentimétert átkutattak.

Kerk döbbenten nézte a hihetetlen pusztítást.

— Mindannyian tudtuk, hogy ez egyszer bekövetkezik — mondta csendesen. — Harcoltunk ellene, azután megpróbáltunk letelepedni egy másik bolygón, ahol kudarcot vallottunk. Közben társaink itt küzdöttek tovább, és most mindennek vége…

— Harcoljunk mi is! — kiáltotta Clon.

— Nincs már miért harcolnunk — mondta Teca. — Ahogy Kerk mondta: mindennek vége.

Lövéseket hallottak a közelből, és reményeik hirtelen feléledtek. De hamarosan kiderült, hogy egy automata ágyútorony adott le néhány lövést. Azután kifogyott belőle a lőszer, és örökre elnémult.

Néhány perccel később gyenge rádióadást észleltek.

Rhes régi támaszpontjáról Naxa keresett kapcsolatot velük.

— Itt Naxa, halljátok az adást?

— Kerk vagyok, tisztán hallunk. Nemrég érkeztünk…

de már túl későn.

— Több napot késtetek — mondta Naxa. Majd röviden összefoglalta a történteket. — Nem hallgattak ránk.

Amikor az ismeretlen organizmus megtámadta a várost, felajánlottuk nekik, hogy kihozzuk őket, de nem egyeztek bele. Azt mondták, az életük árán is meg kell védeniük a várost. Amikor a peremvidék falai leomlottak, mindenki egy hatalmas épületbe menekült. De az organizmus összeroppantotta az épület falait. Elhoztuk a bányából az ásógépeket, és akit lehetett, kimentettünk a romok alól.

Sok gyermeket és nőt sikerült megmentenünk. Ők biztosan a föld alatti szinteken tartózkodtak. A sebesült és eszméletlen férfiakat is magunkkal vittük, de a többiek még ezek után is a városban maradtak… Azután minden elcsendesedett. Később visszamentünk, hátha segíthetünk még valakin, de már mindannyian meghaltak. Csak Brucco utolsó feljegyzéseit hoztuk magunkkal.

— Nem tehettek mást, egész életükben erre nevelték őket — jegyezte meg keserűen Kerk. — Mondd meg, hol vannak a túlélők, és azonnal értük megyünk.

Naxa megadta a koordinátákat, majd megkérdezte.

— Most mit fogtok csinálni?

— Nem tudom, majd még hívunk.

— Tényleg, mit fogunk most csinálni? — kérdezte Teca.

— Itt már semmi keresnivalónk.

— Ugyanez a helyzet a Boldogság bolygón is. Addig, amíg Temuchin uralkodik, nem nyithatjuk meg a bányákat — felelte Kerk.

— Menjünk vissza, és öljük meg Temuchint! — javasolta Teca. — Szeretett volna valakin bosszút állni szerencsétlenül járt társai miatt.

— Azt nem tehetjük — mondta Kerk. — De később megvitatjuk a továbbiakat. Most menjünk el a túlélőkért!

— Mindent elvesztettünk — suttogta Méta. Kínos csend töltötte be a termet.

21

Négy katona bevonszolta Jasont a szobába, azután lelökték a földre. Miközben megpróbált felállni, Temuchin kizavarta a katonákat. Jason megdörzsölte az arcán keletkezett zúzódást.

— Gondolom, komoly oka lehet ennek a bánásmódnak — jegyezte meg.

Temuchin nem szólt semmit, csak fel-alá járkált. A szoba távoli sarkában megállt egy pillanatra, és kinézett az ablakon. Azután dühödten le akarta tépni a falról a drapériát, de az erős vaskeret nem engedte, hanem azzal együtt leszakadt. Temuchin az egészet kihajította a csukott ablakon, hatalmas csörömpölést keltve.

— Vesztettem! — kiáltotta.

— Nem, te győztél — mondta a csendesen Jason.

— Ne tettesd magad bolondnak! Már előre tudtad, hogy mi fog történni.

— Tudtam, hogy győzni fogsz, és így is történt. A hadseregüket szétverted, a katonáid elözönlötték az egész mélyföldet, és a tisztjeid uralkodnak valamennyi városban. Miközben te itt vagy Eolasairban, és uralkodsz az egész világ felett.

— Ne próbálj tréfát űzni velem, démon! Magam is tudtam, hogy ez így lesz. Csak azt nem sejtettem, hogy ennyire gyorsan diadalmaskodom. Több időt kellett volna adnod!

— Miért? — kérdezte Jason, miközben felállt a földről.

— Amikor alkut kötöttem veled, még nem sejtettem, hogy nem csupán az én életem a tét, hanem az embereimé és az egész nomád életformáé. Már valamennyien házakban, városokban élnek. Add nekik vissza a szabad életet! Vigyél magaddal a pokolba, de őket hagyd visszatérni a pusztai élethez.

— Nem tehetem!

— Nem?! — kiáltotta Temuchin, és rávetette magát Jasonre. — Azt parancsolom, hogy csináld vissza az egészet! — ordította, Jason nyakát szorongatva.

— Nem tudom, de még ha módomban állna, sem tenném. Akkor vesztettél el mindent, amikor megnyerted ezt a háborút. És én pontosan ezt akartam. A nomád életformának vége.

— Kezdettől fogva erre törekedtél… De miért?

— Ennek számtalan oka van.

— Legalább egyet mondj!

— Véget kellett vetni az örökös háborúskodásnak és gyilkolásnak. Éld le az életed, Temuchin, és halj meg békességben! Te vagy fajtád utolsó hírnöke, és halálod után ezen a bolygón új élet kezdődik.

— Ennyi az egész?

— Nem, voltak más szempontok is. Azt akartam, hogy a külhoniak bányatelepeket létesíthessenek a pusztaságban. Most már megtehetik.

— Igazad volt, a győzelmemmel mindent elveszítettem.

— Mint embert és hadvezért csodállak az erődért és a bátorságodért. Olyan vagy, mint egy tigris, a dzsungel királya. De most csapdába kerültél.

Jason az ajtó felé indult.

— Nincs menekvés, démon! — mondta Temuchin.

— Miért? Nem akarlak megölni.

— Én sem akarlak megölni. Egy démont nem is lehet.

De a testedet, amibe bújtál, keserves kínoknak vethetjük alá. És ezt fogjuk tenni. A kínjaid addig fognak tartani, amíg én élek! Mindez semmi ahhoz képest, amit elvesztettem, de legalább valamennyi kárpótlást nyújt majd nekem…

Jason az ajtó felé iramodott. A folyosó bejáratánál álló őrök hallották a lábdobogását, és amint közelebb ért, nekiszegezték lándzsájukat. Jason egyre gyorsabban szaladt feléjük, és az utolsó pillanatban hanyatt vetette magát. A lendülettől tovább csúszott a sima kövezeten, és kirúgta mindkét katona lábát. Azután felpattant, és kiszaladt az udvarra.

— Kapjátok el! — kiabálta Temuchin.

Jason megdermedt, amint észrevette, hogy minden kijáratnál fegyveres őrök állnak. Már a háta mögül is hallotta a lábdobogást. Egyetlen lehetősége maradt: ha sikerül átmásznia a magas kőkerítést. Nekifutásból felszaladt a feléig, és elkapta a tetejét. De amint fel akarta húzni magát, valaki elkapta a bokáját. A másik lábával hátrarúgott, és a reccsenésből arra következtetett, hogy eltalálta az illető arcát. De mégsem sikerült kiszabadulnia, mert addigra már többen húzták visszafelé.

— Hozzátok ide! — szólt rájuk Temuchin. — Ő az enyém.

22

Rhes parányi figurának látszott az űrsikló mellett. Méta 20 G-s lassulással vitte a felszín fölé az űrhajót. Úgy érezte, nincs vesztegetni való idő.

— Mondj el mindent gyorsan! — sürgette Méta, amint az űrhajó földet ért.

— Nem sok mondanivalóm van. Temuchin megnyerte a háborút, és sorra elfoglalta a városokat. Az itteni emberek nem tudtak ellenállni félelmetes hordájának. Az utolsó csata után ide jöttem, mivel nem szerettem volna, ha a hüvelykujjam valamelyik nomád övét díszítené. De mi történt a Pyrruszon?

— Teljes pusztulás… — mondta szomorúan Kerk. — A város megsemmisült lakóival együtt.

Rhes nem tudta, mit mondjon. Inkább másra terelte a szót.

— Jason rádióüzenetet adott le, amelyben azt mondta, hogy mi győztünk, és hamarosan megnyithatjuk a bányákat. De az egész olyan zavarosnak tűnt, hogy alig értettem belőle valamit. Azután megszakadt az összeköttetés. Néhány napja viszont újabb híreket hallottam…

— Mit hallottál? — sürgette Méta.

— Temuchin a fővárosban uralkodik. Jasont alaposan megkínozták, és most egy ketrecben lóg a főtéren, míg éhen nem hal.

— Miért tették ezt vele? — kérdezte Méta.

— Amióta Jason visszatért a Pokol Kapujából, démonnak hiszik. És a nomádok szerint a démonokat nem lehet megölni hagyományos fegyverekkel. De ha kiéheztetik, az emberi külső leválik róla, és a démon megjelenik igazi alakjában. Jason már tizenöt napja van a ketrecben.

— Oda kell mennünk! — mondta Méta. — Ki kell szabadítanunk!

— Ki fogjuk szabadítani — felelte Kerk —, de majd a megfelelő időben. Rhes, tudsz nekünk szerezni ruhákat és moropokat?

— Persze. Hányat akartok?

— Azt hiszem, jobb lesz, ha egyelőre nem rohanjuk le az egész bolygót. Két öltözet elegendő lesz. Te fogsz elvezetni a városba.

— Én is veletek megyek! — jelentette ki Méta.

— Akkor három ruhára lesz szükségünk — bólintott Kerk. — És induljunk azonnal. Nem tudom, meddig bírhatja egy ember ilyen körülmények között.

— Mindennap adnak neki egy kancsó vizet — mondta Rhes, elkerülve Méta tekintetét.

Felszerelték a moropokat, és útnak indultak. Eolasair városa egy folyó mellett épült. A közelében sűrű erdő húzódott. Késő délután érkeztek a városba. Rhes pénzt adott egy fiúnak, hogy vezesse őket a palotához. Rhes a kereskedők hagyományos ruháját viselte, Kerk viszont teljes vértezetet öltött magára. Méta egyszerű szövetruhát vett fel, amilyet a helybéli asszonyok hordtak.

A palota előtti tér ebben az esti órában elég kihaltnak látszott. Egy őrjárat csörtetett végig rajta; a barbárok borostás álla messzire virított a díszes vértezet és sisak alól. Mindegyikükről szakadt a veríték. Nyilvánvalóan nehezen alkalmazkodtak a párás, meleg időjáráshoz.

Két magas kőoszlop között kifeszített láncon lógott a ketrec, amelynek alja kétméternyire lehetett a földtől. A ketrecet erős vasrudakból készítették, és egyáltalán nem volt ajtaja.

— Jason! — suttogta Méta a ketrecben kuporgó alaknak.

De az meg sem mozdult; nem lehetett tudni, hogy él-e még, vagy már meghalt.

— Majd én kiszedem onnan! — mondta Kerk, és leugrott moropjáról.

— Várj — figyelmeztette Rhes. — Ha megöleted magad, azzal nem segítesz Jasonnek.

De Kerk nem hallgatott rá. Túl sok feszültség és gyűlölet halmozódott fel benne az elmúlt napok során.

— Temuchin! — kiáltotta — Told elő a pofád a biztonságos fészkedből! Gyere, te gyáva, nézz a szemembe! A pyrruszi Kerk jött el hozzád. Mássz már elő!

Ahankk, a testőrparancsnok, kivont karddal rohant felé, de Kerk könnyed mozdulattal félresöpörte. A kapitány végiggurult az úttesten, és nem mozdult többé.

Nem lehetett tudni, hogy elájult-e vagy meghalt.

— Temuchin, te gyáva féreg! Bújj már elő az odúdból!

A fejedelem kirohant egy kapualjból.

— Kutyák! Engem mertek háborgatni?!

Hirtelen félrehúzódtak kardja elől, de a hadúr tajtékzó dühvel tovább támadott.

— Túl sokat merészeltek! — sziszegte.

— Te merészeltél túl sokat! — vágott vissza Kerk. — Megszegted a törzsi szokások törvényét. Minden ok nélkül megkínoztad az egyik emberem. Ezért most meghalsz, Temuchin.

A fejedelem kardja felvillant.

— Eleget beszéltél, pyrruszi. Megölethetnélek, de magamnak akarom megtartani ezt az örömet. Azóta vágyom erre a pillanatra, mióta először megláttalak.

Miattad és Jason barátod miatt veszítettem el mindent.

— Még semmit sem veszítettél el — válaszolta Kerk. — De most elveszíted az életed, mert megöllek!

Temuchin olyan erővel csapott le a kardjával, hogy az bárkit kettévágott volna. De Kerk kardja felfogta az ütést.

Azután vadul csépelni kezdték egymást, mellőzve a vívás művészetének minden szépségét. Mozdulataik csupán az ellenfél elpusztítására irányultak.

Temuchin kardja hirtelen kettétört. A hadúr riadtan hátrébb húzódott Kerk súlyos csapása elől. Kerk felemelte a kardját, hogy végezzen ellenfelével.

— Testőrök! — kiáltotta Temuchin. Nem adta meg magát ilyen könnyen a halálnak.

Kerk felnevetett, és eldobta a kardját.

— Nem menekülhetsz, te gyáva féreg! A saját kezemmel akarom kiszorítani belőled a lelket.

Temuchin rávetette magát a pyrruszira. Kerk könyökhajlatába fogta a fejedelem nyakát, és Temuchin néhány másodperc múlva a haragon kívül már félelmet is érzett. Szemei kidülledtek, megpróbálta Kerk ujjait lefejteni magáról, de erőfeszítése hiábavalónak bizonyult.

A pyrruszi férfi szorítása egyre erősebbé vált.

Kétségbeesésében Temuchin az öve titkos rekeszéhez nyúlt.

— Kerk, vigyázz, kés van nála! — kiáltotta Rhes. De már elkésett. Temuchin tövig belevágta Kerk oldalába a tőrét.

De a várt siker elmaradt. Kerk tovább szorította a hadúr nyakát, míg végül Temuchin testén néhány rángás futott végig, és a hadúr holtan rogyott össze.

Méta azonnal odaszaladt Kerkhez, hogy megnézze a sebét.

— Hagyd a csudába! — mondta a férfi. — Nem komoly sérülés. Majd később megnézed. Most szabadítsuk ki Jasont!

A testőrök, akik mindvégig figyelemmel kísérték a párviadalt, nem akadályozták meg, hogy Rhes kifeszítse a ketrec alját képező deszkákat. Jason erőtlenül végiggurult a földön. Rettentő sovány volt, szemei teljesen beestek. Közel járhatott az éhhalálhoz.

— Meghalt? — kérdezte Méta. Jason erőtlenül felnyitotta a szemét.

— Ha már erre jártatok, vigyetek el innen! — mondta, majd szeme újra lecsukódott.

23

Jason az űrhajó társalgójában feküdt, miután ellátták sebeit, és tápanyagokat juttattak a szervezetébe. Kerk vele szemben ült; Teca éppen a sebét próbálta bekötözni, de a parancsnok ügyet sem vetett az orvos fáradozására.

— Most már mondd el nekünk, hogy tulajdonképpen mi történt, mert Temuchin folyton azt hajtogatta, hogy mindent elveszített.

Méta egy vizes ruhával gyengéden megtörölgette Jason homlokát. A férfi rámosolygott, és megsimogatta a karját.

— Amikor visszatértem az űrhajóra, belebotlottam a könyvtárrobotba. Elkezdtünk beszélgetni, és a Föld hajdani történelmének tanulmányozása során rábukkantam a megoldásra. A gótok barbárok voltak, és a civilizált Római Birodalom ellen harcoltak. Sok csatát megvívtak, de a gótok mindig visszavonultak az erdőbe, és megőrizték barbár szokásaikat és hagyományaikat.

Később, amikor a Római Birodalom hanyatlani kezdett, a gótok elfoglalták Rómát. De kénytelenek voltak beilleszkedni a társadalomba, és hamarosan ők is rómaivá váltak.

Temuchinnnal ugyanez történt. Sorra leigázta a pusztaság törzseit. Azután nem maradt számára meghódítandó terület, csak a mélyföld, ahol viszont sokkal civilizáltabb népek laktak. Temuchin elfoglalta a mélyföldet, a tisztjeit kinevezte a városok parancsnokává, és ő maga is beköltözött a főváros kormányzói palotájába. Az embereinek gyorsan megtetszett a civilizált élet, és a hadúr akkor döbbent rá, hogy legyőzte a mélyföldet, mégis mindent elveszített. Megszűnt a nomád életforma, elveszítette az embereit, akik nem akartak többé sátrakban lakni, a pusztaságban harcolni, hanem a városokban szerettek volna, békességben élni.

Ezért is gondolta, hogy démon vagyok. Azt hitte, ez varázslat, pedig csupán az egyszerű emberek vágya volt a kényelmesebb, boldogabb élet után.

— Szegény Temuchin — suttogta Méta. — A nagyravágyása végül a vesztét okozta.

— Pedig valójában remek hadvezér volt.

Kerk felnyögött, amint Teca az oldalát kötözte.

— Mindjárt megszakad a szívem! Talán sajnáljátok, hogy megöltem?

— Szó sincs róla. Mindent elért, amire vágyott, mielőtt meghalt. Ezt nem mindenki mondhatja el magáról.

Később, amikor Méta kettesben maradt Jasonnel, a lány megkérdezte:

— Mit fogsz most csinálni?

— Alszom egy egész hónapig, és közben mindig csak annyi időre kelek fel, hogy megtöltsem a gyomromat.

— Nem úgy értettem. Azt szerettem volna tudni, hogy elmész, vagy velünk maradsz?

— Miért érdekel? — kérdezte a férfi.

— Mert… — Méta megpróbálta szavakba foglalni az érzéseit. Ez rendkívül szokatlan volt számára. — Amikor veled vagyok, furcsa dolgokról szeretnék beszélni neked.

A pyrrusziak számára a harc a legfontosabb és a legszebb dolog a világon. De amióta megismertelek, tudom, hogy más is létezik, sokkal szebb dolgok…

Jason kilenc nyelvet beszélt, most mégsem tudott mit mondani. Inkább elfordult.

— Nem! Nézz rám! — mondta Méta, maga felé fordítva Jason fejét. — Amikor azt mondtad, hogy szeretsz, nem is tudtam, mit jelent ez a szó. De azután felismertem magamban is ezt az érzést.

Az arcuk egészen közel volt egymáshoz, a lány csillogó szemekkel nézett rá.

— Szeretlek — suttogta. — Mindig szeretni foglak… Ne hagyj el soha!

Jason egész életében magányos volt, ezért rendkívül zárkózottá vált. Kalandozásai során, persze, számtalan asszonnyal találkozott, de az egyik jött, a másik ment.

Nem fűzte hozzájuk semmiféle mély érzelem. Az idő múlásával mégis egyre jobban érezte, hogy szüksége van valakire. Valakire, akivel megoszthatja a gondolatait, akitől gyengédséget, szeretetet kap. De ezt még önmagának sem merte beismerni.

— Azt hiszem, hamarosan megnyitjuk a bányákat, és letelepedünk ezen a bolygón. Valamennyi pyrruszi erre vágyik. Később városok épülnek mindenütt, megindul a kereskedelem, és az emberek békében élhetnek…

— Igen, ez nagyszerű lesz. Új világ születik ezen a bolygón. A pyrrusziak otthonra találnak, és lassan beleolvadnak az itteni társadalomba. Igen, mi, pyrrusziak itt maradunk… de te mit fogsz csinálni? Nem szívesen hagyom el a társaimat, de ha te elmész, én is veled megyek.

— Nem kell elhagynod őket. Itt akarok maradni. Végül is a „törzshöz” tartozom, nem? Életem során végigcsavarogtam a galaxist. Szeretnék végre otthonra lelni.

— Velem?

— Igen, veled!

Nem volt szükség a további szavakra. Testük összefonódott, és szenvedélyesen megcsókolták egymást.