/ Language: Hungary / Genre:antique

Mennydörgés

H Keith

** A Szürke Halál Légió sorozat 1. könyve**  Harminc évvel a klánok inváziója előtt a Belső Szféra omladozó birodalmai a Harmadik Utódlási Háború borzalmaitól szenvednek. A nagy házak, melyek területei csillagrendszereket ölelnek át, csatamechek segítségével próbálják a földbe tiporni egymást. Grayson Death Carlyle-t tízéves kora óta mech-harcosnak képezték, de a vizsgára sokkal hamarabb sor kerül, mint várta. Barátai és családja meghaltak, apja ezrede megsemmisült, és az ifjú Grayson váratlanul egy ellenséges világon találja magát, ahol meg kell tanulnia mind közül a legnehezebb leckét: egy csatamechnél jóval több kell ahhoz, hogy valakiből mech-harcos váljék. Hogy igazi harcosnak mondhassa magát, mindössze annyit kell tennie, hogy saját erejéből szerez magának egyet az óriási harci gépek közül. Hacsak az előbb nem végez vele.

A MAGYARUL EDDIG MEGJELENT BATTLETECH REGÉNYEK:

KERENSZKIJ VÉRE TRILÓGIA

Michael A. Stackpole: Halálos örökség

Michael A. Stackpole: A vér szava

Michael A. Stackpole: Elveszett sors

Michael A. Stackpole: Farkastörvény

Michael A. Stackpole: Veszélyes feladat

Michael A. Stackpole: Született harcosok

Michael A. Stackpole: Sötét ármány

JADE FŐNIX TRILÓGIA

Robert Thurston: A klán törvénye

Robert Thurston: Vérnév

Robert Thurston: Sólyomgárda

HARCOS TRILÓGIA

Michael A. Stackpole: Harcos: En Garde

Michael A. Stackpole: Harcos: Riposte

Michael A. Stackpole: Harcos: Coupé

Robert N. Charrette: A határvidék farkasai

A KLÁNOK ALKONYA SOROZAT

Blaine Lee Pardoe: A Kivonulás Útja

Michael A. Stackpole: Kényszerszövetség

Thomas S. Gressman: Vadászok

Robert Thurston: Szabadszülött

Thomas S. Gressman: Kard és tűz

Thomas S. Gressman: A háború árnyai

Michael A. Stackpole: A pusztítás hercege

Robert Thurston: A Sólyom felemelkedése

Környezetbarát termék

BATTLETECH

MENNYDÖRGÉS

william h. keith, jr.

BEHOLDER KIADÓ

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

William H.Keith,JR.:

DECISION AT THUNDER RIFT

Copyright © 1986, WK GAMES

All rights reserved

.

Fordította: Novák Gábor

Hungarian translation © 2005, Beholder Kft.

ISSN 963 8428 11 2 ö

ISBN 963 8428 01 5

Kiadja a Beholder Kft.

Levélcím: 1680 Budapest, Pf. 134

Felelős kiadó: Mazán Zsolt, Tihor Miklós

Felelős szerkesztő: Dani Zoltán

Korrektor: Lexa Klára, Németh Szabolcs

Tördelés: Dikó István

Készítette az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Készült 2005-ben.

TRELLWAN

NSC L 4–342, 782

Csillag: Trell

Típus: M2

Tömeg: 0,33 Sol

Fényerő: 0,03 Sol

Sugár: 0,36 Sol

Becsült állandósági idő: 4,2 x 1010 év

Bolygórendszer: 5 nagyobb égitest

I. bolygó: Trellwan

Átlagos orbitális sugár: 0,73 AE (Angström-egység)

Orbitális excentricitás: 0,056

Periasteron: 0,164 AE

Apasteron: 0,182 AE

Keringési idő: 45,8 nap

Tömeg: 0,68 Föld

Egyenlítői átmérő: 11352 km (0,89 Föld)

Átlagos bolygósűrűség: 5,28 g/cm3 (0,96 Föld)

Átlagos felszíni gravitáció: 0,86 G

Szökési sebesség: 9,6 kps

Forgási idő: 30 nap, 11 óra, 59 perc, 12 másodperc (kétharmad helyi év)

Tengelydőlés: 2° 15' 23,2"

Légkör: N2 – 75%, 02 – 23%, H20 (átlagosan) – 0,4%, C02 – 312 ppm

Nyomás: 512 mm Hg tengerszinten

Hőmérsékleti küszöbök: –80° C (éjszaka, Apasteron idején) és +40° C (délben, Periasteron idején)

Geológia: Két, kicsi, egyenlítői beltenger teszi ki a bolygó felszínének 9 százalékát. A fennmaradó részen szaggatott hegyvonulatok és fennsíkok, valamint száraz, sivatagos alföldek találhatók. Az árapály jelenség magyarázatot ad az egyenlítő menti magas hegyláncokra, valamint a folyamatos vulkanikus és szeizmikus aktivitásra.

Ökológia: A Trellwan száraz, szélsőséges hőmérsékletű felszínéhez adaptálódott őshonos növények és állatok közül eddig alig néhányat katalogizáltak. A 2616 körül létesített, egyenlítő közeli emberi kolóniák mellett más világokról származó flóra és fauna megtelepedését is megfigyelték.

Megjegyzés: A Trellwan ökológiáját a rövid keringési és a hosszú forgási periódus határozza meg. A bolygó elkerülte a csillagukhoz viszonylag közel keringő belső planéták többségének sorsát, és a forgási ideje nem egyezik meg a keringési idejével. Az árapály oly mértékben lelassította a Trellwan tengely körüli forgását, hogy a bolygó állandó, 2:3 arányú rezonanciában van a napjával; egy év mindössze 45 standard napig tart, míg egy nap 30,5 standard nap hosszúságú.

A sötétség és a világosság hosszú, ritkán váltakozó időszakai, párosulva a rövid és éghajlatilag igen szélsőséges évszakokkal súlyos kihívást jelentenek az őshonos életformák és a Grimheld-tenger mellett, a hegyektől délre épült emberi kolóniák számára egyaránt.

A bolygón három jelentősebb település található. Ezek egyike Sarghad, a főváros, a bolygó kormányzati és kereskedelmi központja, de itt található az egyeden űrkikötő is.

A bolygó kormányzati formája monarchia, kinevezett, egykamarás törvényhozó testülettel. A Trellwan már hosszú idő óta a Lyrán Nemzetközösség szilárd szövetségese.

Kivonat a Pilóták Évkönyve és Csillagtérképéből, 4. Kvadráns, Periférián Kívüli Szektor, Lyrán Nemzetközösség 20. kiadás, 3015, Tharkad

PROLÓGUS

Tízezer évnyi szervezett hadviselés érte el csúcspontját ebben a csatamechnek elkeresztelt, csupa fegyver és páncél gépezetben, amely egyesítette magában az erőt és a mozgékonyságot.

Egy tipikus mech tíz-tizenkét méter magas, megközelítőleg humanoid alkatú harci gép, a mítoszok és legendák életre kelt, páncélozott óriása. A legkönnyebb „mindössze" húsz tonnát nyom, a nehezebbek viszont akár hetvenöt tonnásak vagy még ennél is nehezebbek lehetnek, és még a legkisebb mechek is lézerek, részecskeágyúk, rövid és nagy hatótávolságú rakéták, gépágyúk és géppuskák egész arzenálját hordozzák. Egy csatamech a gyors, mennydörgő halált jelenti azon páncél nélküli alakulatok számára, amelyek elég ostobák ahhoz, hogy leálljanak vele harcolni, és még a nehéz páncélzatú hagyományos egységekkel szemben is méltó ellenfélnek számít.

A tradicionális katonai taktika úgy tartja, hogy egy mech leküzdésének legbiztosabb módja, ha egy másik mechet küldünk ellene – lehetőleg nagyobbat, erősebbet és jobban páncélozottat. Amikor egymással küzdenek, az óriási harci gépek akár órákon keresztül is viaskodhatnak arra várva, mikor követ el ellenfelük egy végzetes hibát. Mindketten erre az elkerülhetetlen, kritikus hibára várnak, az idegek vagy a gép hibájára, az elővigyázatosság vagy a taktika egy pillanatnyi kihagyására, ami védtelenné teszi a másik mechet egy végzetes csapás előtt.

Körülbelül ugyanilyen katonai egyensúly áll fenn az Utódállamok öt nagy háza között a 31. század korai éveiben, miközben az ismert világűr területeiért küzdenek egymással. Az egyik oldalon a Liao ház Kapellán Konföderációja, a Marik ház vezette Szabad Világok Ligája, illetve a Kurita ház Drakónis Szövetsége. Ellenük pedig a Davion ház Egyesült Világainak és a Steiner ház Lyrán Nemzetközösségének ingatag szövetsége. És az óriások körül ott nyüzsögnek a kisebb házak, hatalmak, szövetségek, kereskedők, mozgalmak, hétpróbás gazemberek és banditák, akiket az utódurak megpróbálnak magukhoz csábítani, megvesztegetni, vagy ha másképp nem megy, erőszakkal kikényszeríteni a segítségüket.

És mégis, több évszázadnyi hadviselés után egyetlen ház sem tett szert jelentősebb előnyre, és még egyikük sem követett el végzetes hibát. A háború folytatódik, az óriások tovább botladoznak az egykor büszke galaktikus civilizáció romjain. Akár az azonos képességű csatamechek esetében, az erők túlságosan kiegyensúlyozottak ahhoz, hogy egyvalaki szert tegyen a győzelemhez szükséges mértékű előnyre.

Ám a háború mögött álló hatalmak nagyon jól tudják, hogy a háború alapelvei ugyanolyan idősek, mint maga a háború. Amit nem nyerhetsz meg a fegyverek erejével, azt gyakran megkaphatod ravaszkodással, megtévesztéssel, félrevezetéssel vagy egyszerűen egy rejtett penge jól irányzott szúrásával.

– Nicolai Aristobulus

A Terror Egyensúlya: Az Utódlási Háborúk Története

 

ELSŐ KÖNYV

1

Az áruló kicsusszant a kábelek erdeje és az áramköri panelek alól, és olajtól maszatos ujjait beletörölte kezeslábasa elejébe. A konzol mögött ülő ügyeletes tiszt a homlokát ráncolva nézett rá.

– Maga még nem végzett?

– Ez egy perifériás áramkör, főnök – felelte az áruló. – Innen nem tudom elérni. Meg kell néznem a kamerákat odalent, a szerelőcsarnokban. – Hátranyúlt az áramköri panelhez, és aprólékos gonddal minden kapcsolót „ki" állásba billentett. – A monitorokat egy ideig nem fogja tudni használni.

– Mennyi ideig?

– Ó, nem sokáig. – A férfi összegyűjtötte a szerszámait, és visszarakta őket a vászon válltáskába. – Talán tizenöt perc az egész.

Az ügyeletes tiszt a csuklószámítógépére pillantott.

– Igyekezzen – mondta, és betáplálta a készülékbe az emlékeztetőt.

– Ne aggódjon, hamar végzek.

Az áruló trell őslakos volt éles arcvonásokkal, a helyiekre oly jellemző fekete, göndör hajjal és a világ UV-sugárzásban szegény napja miatt az átlagosnál jóval világosabb bőrrel. A biztonsági helyiség ajtaja azonnal kinyílt, amikor ujjhegyét hozzáérintette az azonosító panelhez, majd halkan be is záródott a háta mögött. Miközben lefelé igyekezett a kőfalú folyosón, léptei kísérteties visszhangot vertek az átjáróban.

Hideg kőlépcsőkön ment egyre mélyebbre, néptelen folyosókat és szürke egyenruhás katonák által őrzött termeket hagyott maga mögött. Két alkalommal meg kellett mutatnia engedélyét, a vállára tűzött holografikus azonosítót is. Más astechek mentek el mellette néma csendben, időnként odabiccentve neki. Az overallja és a szerszámtáskája a legtöbb helyre gond nélkül bejuttatta, de voltak területek a Kastélyban, ahová egy őslakos tech nem léphetett be.

A szerelőcsarnok egy részben mesterséges, részben természetes barlang volt, egy magas mennyezetű helyiség, ahol a szürke félhomályt egymástól elszigetelt fényfoltok törték meg. Az egyik falat vastagon borította a barna rozsda. A csarnok közepén irányított fényű lámpákkal megvilágítva, kompresszorok és energiakábelek kanyargó erdejében egy ötvenöt tonnás, félig szétszerelt csatamech feküdt egy állványon. A földről egy tech hevesen gesztikulálva utasításokat osztogatott a behemót mellén dolgozó két astechnek, akik fáradtan görnyedtek a hegesztőlézer villódzó fénye fölé. A fejük felett az állványok és kábelek kusza pókhálójában féltonnás páncéllemezek lógtak a levegőben.

Az áruló végignézett a Carlyle Kommandósainak szívét és lelkét jelentő négy csatamechen. A tíz méter magas, páncélozott szörnyetegek szinte sérthetetlenek voltak a hagyományos gyalogság vagy más páncélos egységek számára, így csak a hasonló vagy még nagyobb tűzerővel rendelkező csatamecheknek volt reális esélyük a legyőzésükre. A trell magában elmosolyodott, amikor eszébe jutott, neki mégis milyen könnyedén sikerült, mindössze egy hamis azonosítóval és tizenöt percnyi munkával.

A szakasz Árnyéksólymának tönkretétele volt két részből álló feladatának első lépcsője. Alapos oktatásban és kiképzésben részesült, és kapott egy tartalék áramköri panelt, melyet az első adandó alkalommal be kellett illesztenie egy mech szervoelektronikai vezérlő rendszerébe. Kivárta a megfelelő pillanatot, és a panel kiégetett minden vezetéket a mech lábának szervomozgató áramkörében, mielőtt felismerhetetlen műanyagmasszává olvadt volna – a szabotázsra utaló nyom tehát megsemmisült. A szakasznak így már csak három mechje maradt – a százados Főnixsólyma, valamint két húsztonnás Darázs. Az Árnyéksólyom nehéz tűzerő és mozgékonyság közötti tökéletes egyensúlya nélkül a helyőrség gyakorlatilag védtelen lesz egy esetleges támadás esetén.

A trell még szorosabban a hóna alá szorította szerszámos táskáját, és végigsietett a rozoga fém gyalogjárón, amely szédítő cikk-cakkvonalban vezetett egészen a csarnok irányító központjáig, egy ablakokkal ellátott, a hátsó falhoz rögzített fülkéig, amely tizenöt méterrel a talaj fölé emelkedett.

A szerelőcsarnok őrtisztje felnézett a monitorról, levette a lábát a konzolról, és félretette chavával teli bögréjét.

– Igen?

– Karbantartás, uram – mondta a sötét hajú, alacsony termetű férfi, és elfordította a vállát, hogy a tiszt anélkül is jól lássa az azonosítóját, hogy fel kellene állnia a székéből. – A központi vezérlőből küldtek le, hogy találjak meg egy hibát a biztonsági kamerák áramkörében. Azt hiszem, valami érintkezési hiba lehet.

A tiszt bólintott.

– Átkozott ócskavas – dörmögte. – Mint minden más ezen az istenverte, homokfútta... – Csak most jött rá, hogy egy őslakos trellel beszél, ezért elharapta a mondatot, és egy sornyi üres monitorra mutatott. – Ott hátul találja a szerelőpanelt. – Azzal visszatette a lábát a konzolra, és tovább bámulta az egyetlen működő monitort. Az áruló átlesett a tiszt válla felett, és látta, hogy a képernyő az űrrepülőteret mutatja; az üres betontérségen fény- és árnyékfoltok váltották egymást, és semmi nem mozdult a hideg, csillagos égbolt alatt.

Tehát még nem érkeztek meg. A csuklószámítógépére nézett, és miközben magában számolta vissza a hátralévő perceket és másodperceket, elkezdte kipakolni a szerszámait. Most már nincs sok hátra.

Grayson Death Carlyle már rég leszokott róla, hogy érzékeny legyen kissé komor középső nevére. A legenda szerint egy ősétől örökölte, Lord Grayson Death Thomastól. Lord Grayson állítólag akkor változtatta középső neve magánhangzójának kiejtését hosszúról rövid „e"-re, miután Lysander Győztesévé és olyan nagy hatalmú földbirtokossá vált, hogy senki nem merészelt belekötni, hogyan ejti ki saját nevét. Egy harcos közösségben, ahol rendszeresen hősök tettein tréfálkoztak, az ifjú Grayson neve néhány apró, alkalmankénti piszkálódó megjegyzésen kívül nem váltott ki mást apja szakaszának többi tagjából.

Amint kilépett az elektromos szállítójárműből, amelyik visszavitte őt a Kastélyba, Grayson azonnal tudta, hogy nagy bajban van. Megszabadult téli ruházatától, és odadobta egy trell tisztiszolgának, aki idegesen szólalt meg:

– A fegyvermester önt keresi, uram.

Grayson a csuklószámítógépére pillantott, és elfintorodott, amikor meglátta, mennyi az idő.

– Igen, valami hasonlóra számítottam.

– Elég izgatottnak tűnt – folytatta a tisztiszolga. A férfi úgy beszélt, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban bomba robbanhat mellette.

Grayson vállat vont, és a hatalmas elektromos hősugárzó felé fordult, amelyet a járműcsarnok őrei szereltek fel a falra, hogy elvegye a kintről beáramló csípős hideg élét, amikor kinyitják a csarnok külső ajtaját. Az arénaméretű terem kormos falai között körülbelül húsz másik katona tartózkodott; néhányan a hősugárzónál melegedtek, mások olvastak, vagy éppen kártyáztak. Grayson egymáshoz dörzsölte elzsibbadt kezeit, hogy helyreállítsa a vérkeringést. Tipikus másodéj volt -20 fokkal fagypont alatt, de a jeges szél mínusz negyvenre vagy még az alá is lehűtötte a levegőt. A fiatalember tudta, hogy Griffith őrmester letolása még a hidegnél is kellemetlenebb lesz, de Mara törődésének emléke, a lány csókjainak kellemes melege mindent megért.

– Na végre! – ragadta ki egy hang az ábrándozásból. – Death uraság úgy döntött, hogy csatlakozik hozzánk.

– Üdv, Griff – köszönt Grayson barátságosan az altisztnek. – Elnézést, egy kicsit elkéstem.

Egy árnyék vált el a fal mellől, és láthatóvá vált Kai Griffith őrmester, az egység fegyvermestere. Az éles fényű mennyezeti lámpák megvilágították haj nélküli koponyáját, és kiemelték a csúf, kékes forradást, amely a jobb füle mellett egészen az álláig húzódott.

– Elnézést! Azt mondja a fiú, elnézést! – Griffith lekonyuló bajusszal díszített arca gunyoros fintorba torzult. – Megtudhatnám, hol a kénköves pokolban jártál?

Hogy leplezze a „fiú" megszólítás miatti dühét, Grayson elmosolyodott.

– A barátaimnál – felelte, és közben arra gondolt, hogy Griffith egy napon túl messzire fog merészkedni.

– A barátainál! Tehát megint a bázison kívül. Esetleg azt a trell lányt látogattad meg?

– Ugyan, Griff...

– Egy szót se! Négy órával ezelőtt lőgyakorlaton kellett volna részt venned, ebben a pillanatban pedig már az irányító központban kellene tartózkodnod! Mi az ördögöt játszadozol velünk, fiú?

Grayson gúnyos tisztelgésképpen megérintette ujjhegyeivel világosszőke haját.

– Tudomásul vettem a tiltakozást, Griffith őrmester.

– Nemsokára apád is tudomást szerez róla, fiam. – A kopasz fej lassan ingott egyik oldaltról a másikra, a forradás szinte hullámzott, ahogy az állkapocs izmai megfeszültek. – Nem tudom tenni a dolgomat, ha te következetesen figyelmen kívül hagyod a sajátodat.

Grayson elfordult a hősugárzótól, és elindult a felvezető rámpán a Kastély központi átjárója felé.

– Nézd, Griff, talán ez volt az utolsó alkalom, hogy láthassam őt. Három nap múlva lelépünk innen...

A kopasz őrmester felzárkózott a fiatalember mögé.

– Majd elmegyünk, ha a tárgyalások lezárultak. Addig azonban ellátod a feladatodat, fiatalúr, vagy ha nem, akkor tudni akarom az okokat.

Grayson elkomorodott. A huszadik évében járt, és a fegyvermester volt a személyes tanítója a háború művészetében azóta, hogy tíz éves korában harcos növendékként hivatalosan is csatlakozott az egységhez. Minél idősebb lett, annál kevésbé énekelte Kai Griffith éles nyelvét, valamint azt, hogy minduntalan beavatkozott a magánéletébe. Elvégre Grayson már nem volt gyerek, hanem egy valódi mech-harcos fia és örököse. A fegyvermester nem igazgathatja az életét örökké.

– Ellátom a szolgálatot – vágott vissza Grayson –, de a magánéletem kizárólag csak rám tartozik.

– Még mindig a nagy magányost játszod, Carlyle úrfi? Ez a hozzáállás rengeteg bajt fog hozni rád, mielőtt még a gyakornoki időd végére érnél. Hiszen még az sem fér a fejedbe, hogy azok az átkozott trellek nem a barátaink.

– Ez az egy az. Hé, csak búcsút akartam venni tőle! Griffith helytelenítően csóválta a fejét.

– Ráadásul pont az öreg Stannic lánya.

– Mi köze van ennek bármihez is? – fakadt ki Grayson. Igen, Mara valóban a Trellwan miniszterének a lánya volt, de mi van akkor?

– Ha állandóan elsurransz a városba azzal a lánnyal játszadozni, az lesz a vége, hogy egyszer nem térsz vissza.

Bevillant az esti „játszadozás" egy apró töredéke, és Grayson mosolyogva megvonta a vállát. Kai Griffith osztotta a legtöbb öreg helyőrségi veterán előítéleteit a helyi lakossággal szemben, akiket elméletileg meg kellett védeniük. Ezt sosem volt képes megérteni.

Megálltak a durván faragott sziklafalba illeszkedő vastag acélajtó előtt, melyet egy géppisztolyt szorongató szürke egyenruhás katona őrzött. Az ajtót egy vaskesztyűs, ökölbe szorított kéz képe díszítette, világoskék háttér előtt. Griffith rezignáltan rázta meg a fejét, mert ismerte ennek a szürke szemű fiatalembernek a makacsságát.

– Ezzel nem fejeztük be, Carlyle uraság. Arra képzünk téged, hogy egy nap csatamech-pilóta lehessen belőled, Carlyle Kommandósainak teljes jogú mech-harcosa. De a harcosoknak nem elég azt elsajátítaniuk, hogyan vezessenek el egy átkozott sétáló fémhegyet! Megértettél?

Grayson már számtalan alkalommal hallotta a kioktatást, illetve annak variációit a kötelességtudatról, az egység iránti elkötelezettségről, valamint a csapatmunkáról. Úgy tett, mintha nagyon figyelne, de közben el kellett nyomnia egy önkéntelen ásítást. Nem sokat aludt a szabadidejében.

Griffith végül abbahagyta, amikor rájött, hogy mondanivalója Graysonnak egyik fülén be, a másikon ki.

– Gyerünk, fiam! – mutatott az ajtóra. – Menj be, és élvezd ki a fogadtatást!

2

A harcirányító központ egy csupasz falú helyiség volt rengeteg konzollal és annyi kábellel a földön, hogy még a járásra is oda kellett figyelni, ha az ember nem akarta kificamítani a bokáját. A teremben szürke egyenruhás férfiak álltak vagy üldögéltek kisebb csoportokban – némelyek egy pohár üdítő vagy forró chava felett beszélgettek halkan, mások a sápadtan vibráló monitorokat vagy radarképernyőket figyelték. Valahonnan felülről egy tiszta, gépies női hang szólalt meg:

– A Mailai űrjáró most lép be a légkörbe. A kapitánya megerősítette az oberoni képviselők jelenlétét a fedélzeten. Várható landolási idő tizenegy perc.

Az egyik közeli konzol előtt ketten ültek. Az egyik egy sötét szemű rangidős tech volt szokásos szürke és kék egyenruhájában, a másik pedig egy apró termetű, napbarnított bőrű férfi magas gallérú, előkelő civil ruhában. Nem messze tőlük egy másik, egyenes tartású, ősz hajú civil is állt, akinek bal vállán egy ezüsttel díszített, rövid köpeny volt átvetve a belső világok divatja szerint.

A sötét hajú civil éles pillantással felnézett Graysonra. Bár a szeméből sütött a harag, nem szólt egy szót sem. Grayson tudta, hogy Nicolai Aristobulus csak a másik kívülálló jelenléte miatt tartja magában dühös szidalmait.

– Üdv, Ari – köszöntötte Grayson, mintha nem látná és érezné tanára ingerültségét.

– Carlyle úrfi – felelte Ari mereven, alig látható biccentéssel. –Késtél.

 – Mit keres itt a Carlyle fiú? – kérdezte az ősz hajú civil Griffith felé fordulva. – Ez egy titkos megbeszélés, kényes ügyekről.

Az őrmester helyett Ari válaszolt:

– Az én kérésemre van itt, nagyuram, valamint Carlyle százados közvetlen utasítására.

– Valóban? És mióta határozza meg egy harci szakasz oktatója a stáb álláspontját?

– Mióta őt bízták meg a parancsnok utódjának kiképzésével... nagyuram. – Ari alig türtőztette ellenségességét. – Egy napon majd a fiú fogja kezelni ezeket a dolgokat.

– Hadd maradjon, nagyuram! – szólt közbe Griffith is, és a monitorra mutatott. – Az a kereskedő űrjáró mindjárt beérkezik.

Lord Olin Vogel összevont szemöldökkel lépett tovább egy másik konzolhoz, uszályként húzva maga után megtépázott méltóságát. Vogel háta mögött Griffith fintorogva nézett Arira. Az oktató mellett, a kommunikációs konzolnál ülő Riviéra főtechnikus nem is próbálta leplezni vigyorát.

Graysont a legkevésbé sem érdekelte a politika, de Vogel képviselő jelenlétét a szakasz mellett kimondottan zavarónak találta. A férfi nyolcvanvalahány standard nappal ezelőtt érkezett a Tharkadról, a közeli csillagbirodalmat kormányzó kalózkirállyal kötendő szövetség terveivel. Carlyle Kommandósainak egyik tagja sem kedvelte az arrogáns, nyakas vikomtot, és a szükséges formális etikett, mellyel viseltetniük kellett Katrina Steiner személyes küldötte irányában, nem mindig tudta elleplezni sötét pillantásaikat. Kevesen értettek egyet Vogelnek a szektor pacifikálására vonatkozó terveivel.

Szerencsére Graysonnak mindehhez semmi köze nem volt. Ari válla felett a konzol kijelzőjére pillantott.

– Mi történik?

– Ha időben itt lettél volna, most nem kellene kérdezned. Apád az űrrepülőtéren van. A Mailai komp belépett a légkörbe, és körülbelül... tíz perc múlva landol.

A monitor az űrrepülőtér végtelennek tűnő üres betonfelületét mutatta. A kamera jellegzetes billegéséből és ingásából látszott, hogy a berendezést egy csatamechre szerelték.

Graysonnak nem volt szüksége bővebb magyarázatra. Az imbolygó képet közvetítő kamera az egység parancsnoki csatamechjén, egy negyvenöt tonnás, harcedzett, számtalan alkalommal foltozott és felújított Főnixsólymon helyezkedett el. És a parancsnok Grayson apja volt. Griffith komoran nézte a képet.

– Még mindig azt mondom, vinnie kellett volna mind a négy mechet.

Riviéra vállat vont.

– Az Árnyéksólyom még mindig a szerelőcsarnokban, és a százados azt akarta, hogy a Darazsak a városban járőrözzenek... szükség esetére. – Alig észrevehető mozdulatot tett a szomszédos konzol előtt álló Vogel felé. – Az ott nem szeretné, hogy bármi is megakadályozza a tervét.

Griffith összehúzott szemmel nézte a kormány képviselőjét.

– Feltétlenül el kellett küldenünk Sarghadba járőrözni mindkét Darazsunkat?

– Ki tudja? – kérdezett vissza a tech kelletlen fintorral. – A helyiek mindenesetre nem nagyon örülnek.

– A helyükben én sem örülnék – morogta Ari. – Egy legitim csillagközi birodalom és egy csapat bandita közötti határvonal néha igen vékony tud lenni. Ha mi elmegyünk, a trelleknek itt maradnak ők. Minden joguk megvan idegeskedni az öreg Hendrik céljait illetően.

A nemsokára létrejövő találkozó meg fogja pecsételni a nehezen kiharcolt szövetséget a Lyrán Nemzetközösség – amely Carlyle Kommandósait alkalmazta a helyőrségi feladatok ellátására a Trellwanon – és az Oberon VI. Hendrik nevű kalózkirályának egyre növekvő és virágzó birodalma között. A Trellwan őslakosai nem igazán kedvelték Hendrik embereit, ez azonban semmiben sem befolyásolta a szerződés létrejöttét.

A felső hangszórókból mély férfihang hallatszott.

– A helyemen vagyok.

Riviéra előrehajolt, és megérintett egy gombot a konzolon.

– Riviéra, biztonságos csatorna. Itt van a fia, százados.

Durant Carlyle százados hangja ezúttal a konzol kis hangszóróiból szólalt meg, de még mindig kényelmetlenül hangosnak tűnt a harcirányító központ csendjében.

– Ó, valóban? Mondja meg neki, hogy ezen a héten megnyert még öt órányi kiképzést a szimulátorban.

Riviéra elvigyorodott, és Graysonra villant a tekintete.

– Vettem az üzenetet, százados.

Grayson a homlokát ráncolta, de nem szólt semmit. Bántotta, hogy rá is ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint a szakasz földi egységének többi tagjára, de már megtanulta, hogy emiatt nem érdemes panaszkodnia. Elvégre a mech-harcosok jelentették az elitet. Olyanok voltak, mint a modern kori lovagok, akik meghatározták a csata alakulását, őt pedig arra képezték, hogy egy nap átvegye apja helyét egy csatamech pilótafülkéjében. Pontosan annak a csatamechnek, a Főnixsólyomnak a fülkéjében.

Egyébként is, a szimulátoros gyakorlat nem volt olyan elviselhetetlen büntetés. Grayson nem csak hogy élvezte a szimulátort, de nagyon jól is teljesített benne. Ez állt a legközelebb egy valódi csatamech vezetéséhez anélkül, hogy az ember ténylegesen benne ült volna. Az egyedüli problémát csak az jelentette, hogy az öt óra abból a szabadidőből fog levonódni, melyet Mara társaságában tölthetne. De hát végül is már elköszönt tőle, nem igaz?

Érdekes, mennyire biztos volt benne Mara, hogy végül nem fogja elhagyni a Trellwant, de szegény lánynak egyszer túl kellett jutnia ezen is. Carlyle Kommandósainak következő állomáshelye a Nemzetközösség fővilága lesz. Az végre igazi szolgálat lesz, örömteli váltás. Még sosem járt a Tharkadon, de a katonák, akik már voltak ott, nagyon szívesen és lelkesen meséltek a helyről. A világ ugyan hideg és sziklás volt, de az űrrepülőtéren kívül az éjszakai élet annál forróbb és kellemesebb. Már alig várta, hogy megtapasztalja.

Grayson már nagyon unta a Trellwant, a nappalok és éjszakák vánszorgó váltakozását, valamint a rövid évek miatt gyorsan, mindössze néhány nap alatt változó évszakokat.

– Ari, apám már pontot tett ennek az egésznek a végére, igaz? Úgy értem... ha minden rendben megy, nemsokára elhagyhatjuk a Trellwant.

– Ez a megbeszélés teszi hivatalossá az átvezénylésünket, Carlyle úrfi. Utána már nincs más dolgunk, mint túlélni a ceremoniális szolgálatátadást. Annál jobban semmi nem tehet pontot az itt tartózkodásunk végére.

Grayson a monitor képét figyelte.

– Elromolhat itt bármi is?

Ari sokatmondóan megvonta a vállát.

– Ha a Periféria banditáival üzletelsz, tartsd az egyik kezed a pénztárcádon, a másikat pedig a szemed előtt.

– A szemem előtt?

Aristobulus sötét arcából elővillantak a hófehér fogak.

– Hogy ne rabolhassák el a szemed világát.

– Még mindig jobb egyesével lelövöldözni őket – morogta Griffith. A férfi nyilvánvalóan és látványosan nem volt megelégedve a helyzettel.

– Az jó sok lövöldözést jelentene, izomagyú barátom. És Vogel szerződése révén talán nem is leszünk többé rászorulva. Akkor majd a Kuriták halomra lövésével kell elfoglalnod magad.

– Ez az! Ari, te valahogy mindennek megtalálod a jó oldalát. Felnevettek, de látszott, hogy a fegyvermester nem nyugodott meg teljesen. Az állandó aggodalom és gyanakvás természetesen együtt járt a beosztásával, de a jelenlegi szituáció különösen kényes volt. Mint Ari szokta volt mondani tudálékosabb pillanataiban, a Trell rendszer magányos őrszemként helyezkedett el a Lyrán Nemzetközösség peremén, egy elképzelhetetlenül nagy, ismeretlen terület mellett. Belül volt az úgynevezett civilizált űr, a Belső Szféra, ahol a Steiner ház Nemzetközössége és a darabokra szakadt Csillagliga másik négy utódállama mindent elkövetett azért, hogy a fegyverek erejével vagy diplomáciai úton előnybe kerüljön riválisaival szemben.

A hátuk mögött pedig az ismeretlen vagy rég elfeledett világok vadonja terült el, a semmi feketesége, illetve kisebb szövetségek, melyeket jelentéktelen önkényurak és kalózkirályok tákoltak össze maguknak az egykorvolt dicső birodalom háború szaggatta romjaiból.

III. Hendrik is egy ilyen kalózkirály volt, aki állandó víz- és utánpótlásszerző portyáival, rajtaütéseivel a Lyrán Nemzetközösség, illetve a szomszédos Drakónis Szövetség tucatnyi világát háborgatta. Ezek a támadások hozták a Trellwanra öt évvel ezelőtt Carlyle Kommandósait, és azóta több heves összecsapás is lezajlott a kalózok és a helyőrség katonái között.

A portyák között Hendrik valahogy összehozott egy bizonytalan szövetséget tucatnyi másik kalózkirállyal – egy szövetséget, melynek létezését már nem lehetett félvállról venni, és fokozott óvatossággal kellett kezelni. A Hendrik által megszállva tartott Oberon VI. köré csoportosuló koalíció már egy kisebb ház tűzerejével és szállítókapacitásával rendelkezett, és ezt már nem lehetett figyelmen kívül hagyni.

Olin Vogel kész tervvel érkezett a Tharkadról, melyet a diplomácia csillogó mázával vontak be. Ha továbbra is egyszerű kalózkirályként kezelték volna III. Hendriket, és rajtaütésre rajtaütéssel, kihívásra kihívással válaszolnak, akkor a Nemzetközösségnek még több támadást kellett volna elviselnie, ami azzal járt volna, hogy újabb helyőrségeket kell létesíteni a Periféria határvidékének félig elfeledett világain. Ám ha egy valódi ház vezetőjének tekintik Hendriket, és egy kölcsönösen előnyös, területi engedményeket és garanciákat tartalmazó szerződés felajánlásával elismerik egy legitim, a Nemzetközösséghez hasonló birodalom vezetőjének... nos, az mindenképpen megváltoztatta volna a helyzetet, mégpedig pozitív irányban.

Vogel manőverezése csaknem két helyi évet vett igénybe, ez nagyjából három standard hónapnak felelt meg. Mivel egyik fél sem bízott a másikban, a helyi kereskedőházat, a Mailai házat bérelték fel a tárgyalódelegációk szállítására a Trellwan és az Oberon VI. között. Egyik oldal sem érezte magát elég felkészültnek arra, hogy felfegyverzett űrjárókat engedjen leszállni saját hazai pályáján. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy Hendrik már kötött egy szerződést (vagy legalábbis valami hasonlót) a Drakónis Szövetséggel, a Szövetség pedig háborúban állt a Lyrán Nemzetközösséggel. Handriket ez elméletileg ellenséggé tette volna, még ha nem is kimondottan aktív ellenséggé. Nem kevés időbe és fáradságba került tehát, de a végén sikerült tető alá hozni a megállapodást.

A Trellwani Szerződés értelmében Hendrik a Lyrán Nemzetközösség partnerévé és szövetségesévé válik. Ezentúl az ő űrugrói és mech zászlóaljai fogják védeni a Nemzetközösség határvidékét ebben a szektorban, mentesítve ezzel a Steiner helyőrségeket, ahonnan az egységeket a Drakónis Szövetség manővereire reagálva át lehetett irányítani a Belső Szféra más pontjaira. Ez a további kalóztámadások számát is csökkenteni fogja, mert az Oberon apró birodalmának katonai szárnya már így is maximálisan le volt terhelve.

Hendrik viszonzásképpen még több világot kap, amelyek felett uralkodhat, és még több megcsapolásra váró erőforrás fog a rendelkezésére állni. A Trellwan is ezen világok közé tartozott – egy jelentéktelen gyalog a fényéveket átívelő politikai sakkjátszmában. Trellwan őslakos populációját egy Jeverid nevű bábkirály kormányozta, aki hűségesküt tett a Steiner háznak és a Nemzetközösségnek. Na és? Amikor bolygók képezték az alku tárgyát, az egyének véleménye nem sokat nyomott a latban. Emellett a Trellwan jogilag továbbra is a Steiner házhoz tartozik majd. Ez benne volt a megállapodásban. Az egyedüli különbség az lesz, hogy a bolygón ezentúl nem a Nemzetközösség, hanem Hendrik mechjei és csapatai fognak állomásozni.

A két fél tárgyalódelegációinak komoly akadályokat kellett leküzdeniük, mire létrejöhetett egy ilyen megállapodás. A legnagyobb probléma az volt, hogy a titkos tárgyalások híre valahogy kiszivárgott a trellekhez, akik gyanútlan áldozatai lettek volna a hatalomátadásnak és az őrségváltásnak. Carlyle százados stábja az utolsó pillanatig szerette volna titokban tartani a megegyezést az őslakosok előtt. Végül is számukra nem sok minden fog változni. Az egyik helyőrségi szakasz épp ugyanolyan, mint a másik. Hendrik azonban a múltban már többször megtámadta a Trellwant, és Jeverid, valamint a többi szűklátókörű helyi lakos könnyen félreértelmezhette volna a szerződést, ha túlságosan korán tudomást szereznek róla.

Carlyle tanácsadói jól tippeltek. Amikor a közelgő megállapodás híre elérte Sarghad lakosságát, a hegy tövében, amelyiknek a tetején a Kastély állt, azonnal tüntetések kezdődtek, és a tüzek nappallá változtatták az elsőéjt. A szakasz két könnyű csatamechje azóta szinte egyfolytában járőrszolgálatot látott el.

A biztonsági szolgálatnak nem sikerült kiderítenie, hogyan szivároghatott ki az információ. Ez semmi jót nem ígért a jövőre nézve, és csak tovább növelte Griffith őrmester gondjainak számát.

– Különös – dünnyögte Riviéra, és megnyomott néhány billenőkapcsolót. – Elvesztettünk néhány biztonsági kamerát.

– Hm? Hol?

– A szervizhangárban. Ellenőrzöm. – Jobb kezének ujjait a füléhez érintette, és félrebillent fejjel hallgatta a beültetett hangszóróból érkező jelentést. – Az őrség parancsnoka azt mondja, a karbantartás kapcsolta le a kamerákat néhány perccel ezelőtt. Valami hibát találtak az áramkörben.

– Nem tetszik ez nekem – morogta aggódva Griffith.

– Szólsz a századosnak? – Riviéra ismét a kommunikációs panel felé nyújtotta a kezét.

Az őrmester a monitorra pillantott, amelyen az ereszkedő űrjáró fúziós hajtóműveinek lángja fényárba borította az éjszakát.

– Nem, most ne zavarjuk. Viszont értesíts minden őrposztot. Belső biztonság, sárga riadó.

Grayson nem igazán bízott benne, hogy ez sokat lendítene a helyzeten. Már minden állomás riadókészültségben volt, és figyelte a Mailai űrjáró ereszkedését.

A monitoron látták, ahogy az űrjáró zömök hidraulikus lábai kiereszkednek a törzsön megnyíló panelek mögül. A hajó egy végső villanás és dübörgés kíséretében magállapodott a feketére perzselődött betonon, mintegy ötszáz méterre Carlyle pozíciójától. Az űrjáró többé-kevésbé tojás alakú volt, és nagyon réginek látszott.

Az egykor tükörsima felületet foltozások nyomai és barna tömítőanyag-csíkok csúfították el, a számtalan le- és felszállástól megkopott törzsön a Mailai ház kék kereszt és kör címere volt az egyetlen színes folt.

– Fogtam a landolási azonosító rádiójelet – jelentette Carlyle a rádión keresztül. – Egy Mailai teherszállító.

A két új szövetséges közötti bizalmi egyensúly legkényesebb pontja az volt, hogy milyen űrjárókat engedjenek leszállni saját bolygójukon. Mivel a nagyobb házak járművei tekintélyes fegyverzettel rendelkeztek, valamint több zászlóaljnyi csatamechet, egy kisebb hadseregnyi katonát és nehéz harcjárműveket is szállíthattak, ezt a kölcsönös bizalmat nem volt könnyű megteremteni. A landoló járműre most is földi telepítésű fegyverek tucatjai irányultak – az űrrepülőteret körbevevő és az állomás belső védelmi vonalát alkotó nehézlézer- és rakétaütegek. Ezzel együtt a bázis védői egy emberként sóhajtottak fel megkönnyebbülésükben, amikor meglátták a hajó ütött-kopott felületére újonnan felfestett Mailai címert, és meghallották a hajó azonosító jelzésének számítógépes kódolású csipogását. A jármű viharvert páncélzatán kisebb lézerütegek látszottak, de hiányzott róla a nagy házakra jellemző nehézfegyverzet. Ez csak egy öreg, megviselt teherszállító volt, amely a Steiner ház legújabb szövetségeseinek képviselőit szállította.

Grayson és a parancsnoki stáb többi tagja némán figyelte, amint a százados Főnixsólyma hosszú léptekkel elindul a betonon a nem messze előtte tornyosuló hajó felé.

A szerelőcsarnokban az áruló kipillantott a félig szétszerelt konzol mögül, amelyiken látszólag dolgozott, és látta, hogy az őrparancsnok még mindig feltett lábbal ül, neki háttal. A monitor az űrrepülőtér fényeit mutatta, egy nehéz léptekkel cammogó, enyhén dülöngélő csatamechet, valamint a fehér fényoszlopokon egyensúlyozni látszó, leszállni készülő űrjárót. A trell a csuklószámítógépére pillantott, és figyelte, ahogy a számláló a nulla felé közelít. Eljött a cselekvés ideje.

3

Az áruló előszedett egy kicsi, hordozható generátort a válltáskájából. A berendezés önmagában teljességgel ártalmatlan szerkezet volt. Az astechek gyakran hordoztak magukkal ehhez hasonló generátorokat arra az esetre, ha valamilyen szűk helyen szükségük lenne energiára és fényre. Azonban nem csatlakoztatta rá a gépre, hanem a szerszámövére akasztotta, hogy szabadon lógjon a jobb csípője mellett. Az energiakábel egyik végét rácsatlakoztatta a generátorra, a másikat pedig bedugta egy kis fémhenger aljába. Megcsavarta a hengert, mire előugrott belőle egy keskeny penge.

A trell lassan felállt, tekintetét egy pillanatra sem vette le az őrparancsnok hátáról. A pengével a jobb kezében, a ballal a generátor kapcsolóján lassan, óvatos léptekkel elindult feléje.

Az őrtiszt megérezhette a fenyegetést, vagy talán a szeme sarkából pillantotta meg a mozgást, mert félig hátrafordult, aztán gyorsan felpattant a székből, amikor felismerte a fegyverrel közeledő astechet. A katona széke hangos csattanással dőlt fel, pontosan abban a pillanatban, amikor az áruló ujja lenyomta a kapcsolót, és a szobát lágy berregés töltötte be.

A vibropengék félelmetesen hatékony közelharci fegyverek voltak. A szerkezet ultraszonikus sebességű mozgássá alakította a generátor energiáját, az pedig olyan gyorsan rezegtette meg a speciális fémből készült pengét, hogy emberi szemmel nem is lehetett érzékelni a mozgást. A súrlódás pillanatokon belül fehérre izzította a vibráló pengét, amely így már könnyedén képes volt áthatolni akár az edzett acélon is.

 A tiszt a pisztolytokjához kapott, de mielőtt kiszabadíthatta és célzásra emelhette volna a fegyvert, nekihátrált a konzolnak. A trell zümmögő pengéje lecsapott, keresztülhatolt a pisztoly fémjén, húson és csonton. A férfi felüvöltött, vérző, szétroncsolódott ujjait a melléhez szorította, aztán újból beleütközött a konzoljába. Az áruló tovább közelített, a vibropenge ismét lesújtott, brutális csöndbe fojtva az utolsó sikolyt.

Az áruló kikapcsolta a vibropengét, rátekerte az energiakábelt a fegyver markolatára, majd óvatosan, nehogy hozzáérjen a forró pengéhez, belehelyezte egy erre a célra szolgáló övtartóba. Gyors, pontos mozdulatokkal megvizsgálta a vezérlőkonzolt, és amikor megtalálta a fehér gombot, lenyomta, és hosszú ideig nyomva tartotta. Valahonnan messziről, a magasból fémcsikorgás és zúgás hallatszott. A szerelőcsarnok túlsó oldalán, a használhatatlanná tett mech partra vetett bálnára hasonlító alakján túl, a fémfal az egyik szegecselt illesztés mentén lassan szétnyílt. A konzolon vörös figyelmeztető fény villant fel, és egy női hang szólalt meg a hangszórókból:

– Figyelem, figyelem! Biztonsági rés a szerelőcsarnokban. A külső fal nyitva. Figyelem...

A hideg, nulla fok alatti hőmérsékletű szél kavargó homokot fújt be a hangárba a résen keresztül. Az áruló összehúzott szemmel figyelt, és valami mozgást vett észre odakint, majd elsuhanó alakokat az árnyak között. Elengedte a gombot, átlépett az őrtiszt alvadt vérfoltokkal pettyezett holttestén, és elindult a fő hangárszintre vezető lépcső felé.

A lenti mechen dolgozó tech már a főfolyosó felé rohant, amikor valami nekiütődött a veséjének, a magasba emelte, és pörögve a falhoz csapta. Aztán a csatagép mellén álló astechek egyike üvöltött fel, majd zuhant az öt méterrel lejjebb lévő padlóra, miközben társa megpróbált bekúszni egy nyitott szerelőpanel fedezékébe. A hangtompítós fegyverek éles szisszenése és az elhajított kábító gránát robbanása csak ezután hallatszott. Valaki sikoltozni kezdett, de a hangot könyörületesen elvágta az újabb robbanás, és a most már szinte folyamatossá váló gépfegyvertűz.

A szerelőcsarnok túlsó végéről nyíló ajtón egyforma, szürke-kék egyenruhát viselő fegyveresek özönlöttek be, és habozás nélkül tüzet nyitottak – a bázis őrsége megérkezett. Az egyik fekete ruhás támadó hátrahanyatlott, de a társa elhajított valamit, ami pattogva gördült végig a padlón. Vakító villanás következett, és a légnyomás az áruló lábára tapasztotta az overall szárát. A következő pillanatban a tiszta, szürke egyenruhák megszűntek létezni, néhány véres foszlány maradt csak belőlük.

A trell leért a lépcső aljába, és mielőtt felfoghatta volna a háta mögött álló férfi jelenlétét, már meg is érezte a pengét a torkán.

– Vadász! – hörögte. – Vadász! A támadó szorítása enyhült.

– Te vagy Stefan? – A hang furcsamód hangsúlytalan és érzelemmentes volt.

A trell a torkát dörzsölgetve bólintott. Testre simuló fekete ruhát viselő támadók csoportjai rohantak el mellettük. Egyikük megállt Stefan előtt; arcát fekete műanyagmaszk takarta, kesztyűs kezében hangtompítós géppisztolyt szorongatott. A vállára vetett fekete vászonzsák fenyegetően dudorodott.

– Te vagy az, áruló?

A trell ismét bólintott, ezúttal valamivel bizonytalanabbul. A támadó akcentusa idegen volt, csak nehezen lehetett megérteni, és felfoghatatlan módon durván viselkedett.

– Gyere!

A folyosón csak kicsavarodott, véráztatta hullákkal találkoztak, és a fekete ruhás támadók néma őrszemeivel. A férfi, aki Stefan szerint a vezetőjük lehetett, halk parancsokkal és kézjelekkel utasította kommandósait, hogy halálos hatékonysággal tisztítsák meg a keresztfolyosókat.

– Vedd fel! – A parancsnok előszedett egy könnyű légzőmaszkot, és Stefan kezébe nyomta. Az álarc nagyítóoptikájának halvány, borostyánszín lencséjén át még nehezebben lehetett kivenni a fekete árnyalakokat. A vér fényesen csillogóvá vált a szemüvegen keresztül, és a kísérteties félhomályban az egész folyosó sokkal hátborzongatóbbnak tűnt. – A parancsnoki központba! Vezess!

Stefan bólintott.

– Két szinttel feljebb. Erre!

A támadást a riadószirénák megszólalása és a csupasz mozaikpadlón felhangzó lábdobogás jelezte, amint az emberek rohantak elfoglalni kijelölt helyüket. Valahonnan felülről egy női hang ismételgette türelmesen: „Riadó, riadó. Biztonsági rés az ötös és hatos szektorokban."

– Elveszítettem a szerelőcsarnokot – közölte Riviéra. – A kommunikációs csatorna döglött.

Griffith homlokán elmélyültek a ráncok, az arcán húzódó heg szinte önálló életre kelt, ahogy összeszorította fogát, majd tudatosan ellazította izmait.

– Jelenteni a századosnak! Ari, add át a helyed!

Ari felállt, és Griffith becsusszant az üres székre, Riviéra mellé.

Grayson is odahúzott magának egy széket a szomszédos konzoltól, és helyet foglalt a fegyvermester mellett.

– Griff, kik ezek? És miért támadtak meg minket?

– Nem tudom, kölyök, bár elsőként a trellekre tippelnék. Riviéra, riadó az egész helyőrségben. Azután köss össze a kintiekkel. Megpróbálom elérni a járőrt.

Grayson összezavarodott, szinte megbénult. A trellek valóban nem ugráltak örömükben, amikor az Oberonnal kötendő szövetség terve kiszivárgott, de nehezen tudta elképzelni, hogy ők lennének azok, akik a szerelőcsarnok felől gyorsan közelítenek feléjük a Kastélyban. Hogyan sikerült egyáltalán behatolniuk? Azok a vastag hangárajtók még egy nyolcvan tonnás csatamech támadásának is ellenállnak. Egy kisebb taktikai atomtöltet kivételével – amelyeket már rég betiltottak különféle egyezményekben, valamint gyakorlati okokból – semmi nem képes kárt tenni bennük.

Tekintetét továbbra is az apja Főnixsólymából sugárzott képre tapasztotta. Az űrjáró már olyan közel volt, hogy a fekete fémtömeg az egész képernyőt betöltötte, bár az alsó sarokban lévő szám azt mutatta, hogy a mechet még mindig kilencven méter választja el tőle. Aztán meglátták a hajó alján lévő nyílást, ahonnan éles fénycsóva vágott a leszállópálya betonburkolatú talajára.

– Griff! – tört elő a kiáltás Grayson torkából. A fényes nyílásból egy rámpa ereszkedett le, és katonák özönlöttek ki az űrhajóból. A képernyő fehéren felvillant, és a nyílt kommunikációs csatornán statikus recsegés hallatszott, ahogy a nagy energiájú sugár végigvágott a mech antennáján.

– Bázis! Megtámadtak! – Carlyle százados szavait alig lehetett érteni a recsegéstől. – Részecskesugár a hajó egyik ütegéből!

Az egyik közeli monitoron a mech technikai adatai hirtelen megváltoztak, mert a műszerek erős energianövekedést érzékeltek a Főnixsólyomban. Az információk szerint a harci gép gyorsan változtatta a helyét, és közben a karjaiba épített lézerfegyverekből tüzelt. A mech belső hőmérséklete másodpercek alatt négy fokkal megemelkedett.

A százados gyorsan manőverezett a géppel, a kamera képe elmosódottá vált. A monitoron alig lehetett követni az eseményeket. Grayson igazából nem is látott semmit, csak az űrrepülőtér létesítményeinek alig felismerhető képét és a robbanások villanásait. A kép mellett folyamatosan érkező műszaki adatok sokkal többet mondta a történésekről azok számára – és ilyen volt Grayson is –, akik értettek az olvasásukhoz.

Carlyle Főnixsólyma a csatamechek között közepes súlyúnak számított, és a legtöbb mechhez hasonlóan humanoid alakú volt. Jobb karján egy puskaszerű lézerfegyvert hordozott, de a felső végtagok megvastagított alkarjában könnyű lézerek és élőerő ellen bevethető géppuskák is voltak. Az adatok arról tudósítottak, hogy fegyvereket működésbe hozták; a monitoron megjelent a földön álló űrhajó egyik ütegének célkeresztbe foglalt képe, alatta pedig a távolsági és célpontazonosító információk.

A bal kar lézerének láthatatlan, koherens fénysugara átfúrta a hajó külső páncéllemezeit, és a fegyvertorony vakító villanással, izzó fémszilánkokat köpködve felrobbant.

– Értettem, százados. – Griffith rezzenéstelen hangon nyugtázta Carlyle jelentését, miszerint a Főnixsólyom támadás alatt áll, de homlokán és a halántékán verejtékcseppek gyöngyöztek. Egy pillanatra elhallgatott, átfutotta az egyik monitoron megjelenő adatokat. – Xiang biztonsági főnök már elindult a komptól. Két percen belül pozícióban lesz, és támogatást tud nyújtani önnek.

Nem érkezett válasz, mert újabb részecskesugár találta telibe a Főnixsólymot; a harci gép megtántorodott, a füstölgő páncéllemezek csaknem teljesen átolvadtak. Carlyle mechje megpördült, lerázta magáról a gyilkos sugarat, majd vörös lézertűzzel árasztotta el az üteget. Az újabb robbanás fehéren izzó, mázsás fémdarabokkal szórta tele a leszállópályát.

Újabb férfi csatlakozott a konzolnál gyülekező stábhoz. Ernest Hauptman a szakasz kettes számú gépének pilótája volt. A hadnagy kék szegélyű, szürke zubbonyát viselte, és aggodalma súlyos köpenyként nehezedett a vállára. Normális esetben ő vezette volna az ötvenöt tonnás Árnyéksólymot, amelyik tehetetlenül feküdt a szerelőcsarnokban. Jelen pillanatban a harcirányító központban volt a helye, de ez a legkevésbé sem tetszett neki.

– Griff, van egy kis problémánk. A behatolók az alattunk lévő szinten járnak. Úgy tűnik, a harcirányító központba próbálnak eljutni.

– Kik ezek egyáltalán? Trellek?

– Fogalmam sincs – csóválta a fejét a megtermett férfi. – Sötét álcaruhát viselnek. Amíg el nem kapunk egyet, nem tudunk többet mondani.

– Akkor rajta! – Griffith felállt, és Graysonra nézett. – Fiam, jobb lesz, ha most...

– Nem, Griff! Ezúttal nem! – Grayson még mindig a monitort figyelte. A képernyőn nem lehetett kivenni semmit, csak időnként egy-egy rakéta robbanását, valamint a felvillanó energiasugarakat.

– Riviéra, mennem kell – közölte tömören a fegyvermester. – Kihozod onnan, ha szorul a hurok?

– Bízd csak ide, Griff. Minden rendben lesz. A rádión keresztül tartom vele a kapcsolatot.

– Helyes.

Grayson visszafordult a monitorhoz, miközben Hauptman és Griffith kirohantak a helyiségből. A leszállóhelyen egyre hevesebben tombolt a harc. Szeretett volna segíteni az apjának, de nem tehetett mást, csak figyelt.

A Főnixsólyom rohant, ötméteres lépteinek döreje még a felrobbanó lövedékek és rakéták detonációján keresztül is jól hallatszott. Graysonnak eszébe jutott, hogy a harcmezőn a pilóta milyen nagy mértékben van a mechje mozgékonyságára utalva. Talán még a páncélzatánál is jobban, hiszen a gigantikus fémszörnyetegnek kiadott emberi parancsokat semmiféle tűzvezérlő számítógép nem tudja megjósolni. Ám egy ilyen kis távolságról vívott harcnál nem volt szükség tűzvezérlésre, mivel a megfelelő irányba leadott célzás nélküli lövések jó része talált.

A monitoron szinte elviselhetetlenül fényes villanás látszott, és a hangszórókból tornádószerű morajt lehetett hallani. Carlyle Sólymát egy közepes hatótávolságú rakéta találta el, amely tűzbe borította a mech testének bal felső részét, és a leszállópálya betonjára taszította a gépet.

– Apa!

Grayson önkéntelen kiáltására Riviéra a fiatalember vállára tette a kezét.

– Ne foglald le a kommunikációs vonalat. Ezzel nem segítesz rajta.

– E-elnézést. – Grayson megpróbálta visszanyerni az önuralmát. Eddig még egyik csata sem volt számára ennyire gyomorszorítóan személyes. – De eltalálták!

A kamera képét mutató monitoron a beton megbillent, és eltávolodott, ahogy a mech tántorogva talpra állt. Füst homályosította el a képet. Egy közelben égő tűz bizonytalan fényénél Grayson ki tudta venni az árnyéktól árnyékig futó gyalogosokat.

– Jól vagyok, fiam. – Carlyle hangja a rádióban erősnek és határozottnak tűnt, bár Grayson felismerte benne a csata hevének feszültségét. – Griff ott van?

– Griff a védelmet próbálja megszervezni – felelte Riviéra. – Minket is megtámadtak.

– A fenébe! Ezt jól megkaptuk.

– Kik ezek, apa?

A kép hirtelen lefelé billent, és megpördült. Hallották a Sólyom nehéz géppuskáinak szaggatott kerepelését, ahogy tüzet nyitott az elsuhanó, a füstben alig látszó célpontokra. Nyomjelző lövedékek suhantak át a képernyőn, majd rátaláltak egy száguldó járműre, amelyik üvöltő hajtóművekkel közeledett a beton felett. A sötétből válaszképpen egy könnyű gépágyú dübörgött fel.

A légpárnást elnyelte a füst és az árnyékok.

– Nem tudom, Gray – felelte az apja. – De abban átkozottul biztos vagyok, hogy nem kereskedők!

– Hendrik kalózai? – találgatott Riviéra.

– Fogalmam sincs. Lehetséges. De miért? Az űr minden istenére, miért?

Grayson Vogelre nézett. A Nemzetközösség képviselője a rémülettől dermedten, fehér arccal meredt az egyik monitorra. A szövetségkötés Hendrikkel az ő ötlete volt.

Riviéra követte Grayson tekintetét.

– A karrierjét látja romba dőlni azon a képernyőn – mondta halkan, és Grayson bólintott. A férfi ökölbe szorított kézzel állt, és úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban szívrohamot kaphat.

A következő robbanás megrázta a harcirányító központban tartózkodókat. A Főnixsólyom ismét a földre került, és legalább féltucatnyi vörös vészjelző lámpa villant fel a műszerfalon. Grayson csak egy deformálódott, még mindig füstölgő fémet látott a monitoron. Hosszú, bénult másodpercekbe telt, mire felismerte a Sólyom összeroncsolódott jobb karját; az ujjak még mindig szorították a használhatatlanná vált nehézlézer markolatát.

– Őrmester? – Carlyle hangja most már feszült volt, a csata statikus zörején keresztül alig lehetett érteni.

– Uram! Jól van?

– Giro találat... jobb oldali szervók kilőve... gond van a stabilizálással. Azt hiszem, a jobb karnak és a fő lézernek is búcsút mondhatok. Én... elég csúnya találat volt...

Riviéra közben egy másik monitort tanulmányozott.

– Várjon, százados! Xiang már úton van a biztonsági őrjárattal. Másodperceken belül tűztámogatást tudnak nyújtani önnek.

A Sólyom ismét felállt, és a telemetrikus adatok tanúsága szerint olyan gyorsan adta le a lövéseket a füsttel teli sötétségbe, ahogy a megmaradt nehézfegyver töltése bírta; a láthatatlan lézersugarak a pillanatokra feltűnő célpontok felé suhantak, amikor a mech célkövetője be tudta fogni őket az infravörös jelek alapján. Az IR képmozaikja átfedte a látható fény tartományában közvetített képet, világoskékkel festette meg a rohanó alakokat, forró-fehérrel a járművek motorját, és néhány száz méterrel távolabb sárga hegyként izzott az űrjáró mozdulatlan alakja. Az ellenséges tűz legnagyobb része a hajóról érkezett, amely a jelek szerint sokkal jobban fel volt fegyverezve, mint egy szokványos teherszállító. Carlyle már legalább öt tornyot megsemmisített, de a választűz hevessége alig csökkent. Úgy tűnt, a lézerfegyverek egy részét ideiglenes állásokban, közvetlenül a hajó törzsébe mélyesztve helyezték el.

– Mi a... bázis... helyzete? – Carlyle most már akadozva beszélt, folyamatosan levegő után kapkodott. A számítógépes adatok szerint a fülke hőmérséklete folyamatosan emelkedett minden megtett méter, leadott lövés és bekapott találat után.

– Belső munka lehetett, százados. Valaki hazavágta a biztonsági kameráink egy részét, és kinyitotta a szerelőcsarnok külső ajtaját. Odalent heves harc dúl.

– Hauptman?

– Griffel együtt a behatolókkal harcol.

– Mondja meg neki... hogy ő a parancsnok. Vigye a szakaszt... ki onnan. Nem... maradhatunk... tovább... a Trellwanon...

–  Apa. Tarts ki! Xiang már majdnem ott van!

– Látom őt. A csapatai most szóródnak szét a betonon. Én... Hosszú csend következett.

– Százados! – kiáltotta a mikrofonba Riviéra.

– A kurafi... – Carlyle halkan, szinte tiszteletteljesen beszélt. A kamera képe most moccanás nélkül a hajó alsó részére fókuszált, ahol az egyik nyitott zsilipajtóból nehéz, fekete rámpa ereszkedett le a betonra. Az infravörös szűrő csillogó, szürreális kinézetet kölcsönzött a képnek, és oda is élénk színeket tett, ahol egyébként semmiféle szín nem lehetett volna.

Valami elindult lefelé a rámpán; egy szénfekete árny a teherhajó törzsének sárga ragyogása előtt. A kamera még jobban ráközelített, és az árnyból kivehetővé vált a szürke fém és a csillogó illesztések. A képen megjelent egy célkereszt, és négy összetartó, gyenge lézersugár indult el a célpont felé. Egyik oldalon felvillantak a lézeres érzékelő adatai: távolság, magasság, tömeg, fegyverzet. Graysonnak azonban nem volt szüksége a számítógép azonosítására, hogy felismerje, amit lát. Egy mech volt az, mégpedig a Martalóc néven ismert típus.

A Martalóc a legtöbb mechtől eltérően nem humanoid kialakítású volt. A hetvenöt tonnányi páncél és fegyverzet egy rákszerű testen helyezkedett el, amely két hatalmas, madárszerű, előrehajló lábon állt.

A gépezet már nagyon régi lehetett, meglátszottak a rajta az állandó javítások és pótlások nyomai. A fekete-szürke festést barna rozsdafoltok és harci hegek csúfították el. A lábak csatlakozási pontja előtt lógtak a karok, mindegyikben egy nehéz részecskeágyú és egy lézer kapott helyet az alkar és a kézfej helyén. A harci gép arzenálját a test felett gondosan kiegyensúlyozott 120 milliméteres gyorstüzelő gépágyú masszív csöve tette teljessé.

A Főnixsólyom harminc tonnával könnyebb volt, miáltal sokkal könnyebben lehetett vele manőverezni, de egy nyílt tűzpárbajban még így sem lehetett ellenfele a nagyobb gépnek. Ráadásul a Sólyom már komoly sérüléseket szenvedett...

– Apa! Látod az egységjelölését?

– Látom. – A kép ráközelített az ellenséges mech viharvert bal lábának friss festésére; a kép egy stilizált vörös-fekete állati szemet ábrázolt, keskeny pupillával és fenyegető szemöldökkel.

Ez volt III. Hendriknek, Oberon királyának a jele, azé a hadúré, akivel alá kellett volna írni a trellwani békeszerződést. Az első ellenséges gépezet mögött egy második, kisebb árny is feltűnt, majd egy harmadik. Grayson nem volt benne biztos, de az egyik mintha egy Fullánk lett volna, a másik pedig egy Sáska – mindkét könnyű, húsztonnás mech leginkább felderítő feladatokra, illetve gyalogság elleni harcra volt alkalmas, mert egy nagyobb mech ellen nem sok esélyük lehetett.

Ám még ezek a könnyű felderítő gépek is összefoghattak a magányos Főnixsólyom ellen, különösen akkor, ha a Sólyom már lőni is alig tudott. A Martalóc tüzet nyitott a gépágyújából, és a Sólyom törzsét elborították a robbanások.

– Árulás! – dühöngött Riviéra, és nyitott tenyerével a konzolra csapott. – Ezek a mocskos, köpönyegforgató...

– Azt hiszem... ez egyértelművé teszi... ki áll... a támadás mögött – lihegte Carlyle. – De miért... pont most... támadtak?

A Sólyom megmaradt lézere működésbe lépett, majd a harci gép oldalra perdült, kitért a válaszcsapás elől. Az űrjáróról spirálvonalban kanyarodó füstcsíkok indultak el – rövid hatótávolságú rakéták próbálták megtalálni célpontjukat. A kép zavarossá vált, és elfehéredett, ahogy legalább az egyik robbanófej célba talált.

Mostanra a vészjelző lámpáknak legalább a fele világított. A Sólyom belső áramköreit rövidre zárták az olvadt fém cseppjei. Carlyle alig tudta állva tartani a gépet. A tiltakozó szervomotorok sivítása tisztán hallható volt a hangszórókon keresztül.

– FIGYELMEZTETÉS! KRITIKUS HŐMÉRSÉKLET. AZONNALI LEÁLLÍTÁS JAVASOLT. – A figyelmeztetés vörös betűkkel villogott a képernyő tetején, és Grayson hallotta a fedélzeti sziréna vijjogását.

A sokatmondó fények villogása megváltozott. Carlyle rácsapott a felülbíráló kapcsolóra, és felemelte a mech bal karját, hogy célba vegye a Martalócot.

– Főnök! – kiáltotta Riviéra a mikrofonba. – Katapultáljon!

A célkereszt a lomhán cammogó Martalócra csúszott, és a vonalak mentén apró fénypontok futottak a kép közepe, azaz a célpont felé.

– Nincs elég energia! – Riviéra szinte már sikoltott, Grayson pedig úgy érezte, mintha valami égetné, marná a torkát.

A következő néhány pillanat eseményei gyors egymásutánban játszódtak le, de Grayson számára mintha egy örökkévalóságig tartottak volna. A Martalóc előrelendült, törzsének alsó részével fogta fel a Sólyom lézertüzét; a felszabaduló hő és a villanások kiütötték az IR érzékelőt, és a képernyőn nem maradt más, csak egy felismerhetetlen, színes maszat.

– Elkapta! – kiáltotta valaki a másik konzolnál. Az éljenzés azonban hamar alábbhagyott, amikor a kép kitisztult, és meglátták a hátán fekvő Főnixsólyom fölé magasodó, sértetlennek látszó Martalócot. Aztán az egyik masszív fémkar elindult lefelé, akár valami megállíthatatlan acéllavina. A monitor képe felvillant és elsötétült, mielőtt a szem vagy az agy kibogozhatott volna valami a kusza kavalkádból.

Grayson torkából állatias nyüszítés tört elő, ahogy felpattant a székéről, és megmarkolta a monitor szélét.

– Nem! – üvöltötte. – Nem!

Riviéra visszafogott, szinte már aprólékosan kontrollált hangja jól hallható volt a hirtelen elcsendesedett helyiségben.

– PHX–Egy, PHX–Egy, itt az irányítás. Válaszoljon, ha tud. Vége. Nem érkezett válasz, és a csend egyre mélyült. Grayson szeme égett, és csak most jött rá, hogy az arca nedves a könnyektől. Az apja halott volt.

4

– PHX, PHX. – Riviéra nem adta fel. – Főnök, hall engem?

– Irányítás, itt Xiang. – A szavakat alig lehetett érteni a statikus recsegés, valamint a folyamatos robbanások miatt. – A főnök bekapta. Semmit nem tehetünk. A könnyű mechek felénk közelítenek, vissza kell vonulnunk.

Az irányítóközpontban hosszú másodpercekig tartott a súlyos, nehéz csend. Végül Riviéra a mikrofon fölé hajolt.

– Rendben, Ráma. Vonuljon vissza a Kastélyba. Itt is támadás alatt állunk.

– Próbálunk, irányítás, de beékelődtek közénk és a Kastély közé.

– A fenébe! – dühöngött Riviéra. – Oké, akkor irány a komp! Próbáljanak ott kialakítani egy védelmi vonalat. Értesítem a Darazsakat.

Egy kéz nehezedett Grayson vállára. Lerázta magáról, de amikor újra megérezte a vállán, felnézett.

Grifftth arcára csíkokat festett a korom és az izzadság, egyenruhája összegyűrődött, kiszakadt. A Gunther MP–20-ast markoló kezéből, egy csúnya vágásból vér szivárgott.

– Indulnunk kell, Gray. Azonnal.

– Apám... meghalt. – Grayson a sokk miatt fázott és szédült, gyomra helyén csak egy nagy lyukat érzett.

– Tudom. Menjünk.

– Hol van a hadnagy? – kérdezte Riviéra. – A... a százados azt mondta, mostantól ő a parancsnok, és evakuáljon mindenkit a bolygóról.

 Griffith a fejével a háta mögé intett.

– Odalent. Egyelőre még kitartunk, de túl sokan vannak. – A fegyvermester megfordult, és felemelte a hangját, hogy mindenki hallja az irányítóközpontban. – Rendben, emberek, figyelem! Az A folyosón keresztül lemegyünk a járműhangárba. Hauptman hadnagy már megszervezte a csarnok védelmét. Ott járművekre szállunk, és meg sem állunk a kompig.

– Mi lesz a családjainkkal? – A magányos hang feltette azt a kérdést, amelyik a szobában tartózkodó technikusok és katonák közül soknak a szemében ott csillogott. Bárhol is állomásoztak, Carlyle Kommandósai mindig magukkal vittek egy kisebb seregnyi ellátó és technikai személyzetet, és velük együtt sok esetben férjeket, feleségeket, gyermekeket. Ezek közül a legtöbben szintén a Kommandósok ellátó századának tagjai közé tartoztak, és orvosként, szakácsként, karbantartóként, tisztiszolgaként, illetve a gyerekek tanítójaként szolgáltak az egységben.

– Már úton vannak – felelte Griffith. – Ne aggódjanak, senkit sem hagyunk itt. A Kommandósok mindig törődnek az övéikkel.

Diszkrét éljenzés érkezett válaszul, azután a férfiak és nők lekapcsolgatták a monitorjaikat és kommunikációs berendezéseket, majd az ajtó felé indultak.

Vogel lépett Griffith mellé.

– Altiszt, különleges kíséretet és egy légpárnást kérek magamnak, most rögtön.

– Értettem, uram, gondoskodunk önről is. A többiekkel kell tartania. Nincsenek embereim különleges...

– Engedelmeskedjen a parancsomnak, őrmester! – Vogel az ajtó mellett feszengve ácsorgó, TK rohampuskákat szorongató férfiakra mutatott. A műanyag rostélyos harci sisakok alól olajfoltos, beesett szemű arcok figyeltek kifelé tanácstalanul. – Az az öt épp megteszi.

– Ők velem vannak, nagyuram. Ők fognak védelmezni minket útban a járműhangár felé.

– Hát ide figyeljen...

A felemelkedő Gunther géppisztoly kicsinek és nagyon gonosznak tűnt Griffith vérmocskos kezében.

– Nagyuram, pofa be! És csatlakozzon azonnal a többiekhez. Mozgás!

A csoport kiözönlött a folyosóra, a futó lábak ritmustalan visszhangja hangos dübörgéssel töltötte meg a járatot. A folyosó kanyargott, sietve elhagyott rendetlen szobák mellett haladt el, lépcsőkön ment lefelé a két emelettel lejjebb elhelyezkedő hangárszintre, és végül rákanyarodott a járműhangárra. Grayson Griffith mellett maradt a csoport mögött, az öt fiatal katona társaságában. Látta, hogy Vogel csatlakozik Riviérához és Arihoz a menet elején, és mogorván ápolgatja sértett önérzetét.

Ebből még problémája lehet Griffnek, gondolta Grayson. Sőt, mindenkinek. Gondolatai visszakanyarodtak az apja életét kioltó robbanáshoz. Miért kellett ennek megtörténnie? Az űrrepülőtér felszaggatott betonján heverő, deformálódott csatamech képe, mely a sírjává vált apja testének, folyamatosan kínozta a fiatalembert. Különös módon apró, jelentéktelen kis momentumok jutottak az eszébe. Apja, amint tízéves korában meglepi őt egy behívóval a gyakornokképzőbe, és még mindig áthatotta az akkor érzett büszkeség. Aztán az apja arca anyja temetésén, öt éve, közvetlenül az előtt, hogy idejöttek a Trellwanra. Apja, amint az ő kiképzési programjáról beszélget Arival és Griff-fel a tiszti kantinban a Kastélyban, nem sokkal a megérkezésük után.

Durant Carlyle állandó, stabil pont volt Grayson életében. Bár folyamatosan elfoglalt volt, és betemette a munka, amely a Steiner ház egyik csatamech szakaszának ellátásával, felszerelésével és vezetésével járt, egy mosolyt és egy meleg pillantást mindig tartogatott a fiának.

És mindez nincs többé. Grayson eddig természetesnek vette, hogy részesül apja szeretetéből, és a veszteség most olyan mély és komoly sebet ejtett rajta, hogy igazából még nem is tudta teljesen átérezni. Mindössze arra volt képes, hogy magában, tompán ismételgesse: „Apa..."

A járműhangán megtöltötték a férfiak, nők és gyerekek, akik mind arra vártak, hogy a 25-30 ember szállítására is képes HVT légpárnásokra szállhassanak. A hajtóművek már jártak, a csarnokot számos motor zúgása töltötte meg.

Egy őrmester tisztelgett Griffith-nek.

– Felderítőket küldtünk ki az útra. Minden tisztának tűnik.

– Infravörös és mozgásérzékelők?

– Minden tiszta, fegyvermester.

– Remek. Talán nem számítanak rá, hogy sikerül kijutnunk. Lehet, hogy a kikötőbe vezető utat nem őrzik, de azt akarom, hogy az összes rendelkezésünkre álló HVWC fedezze a konvojt. – A fegyveres légpárnások már el is indultak; mindegyik 5-6 katonát szállított, és rakétaindítókkal vagy energiafegyverekkel voltak felszerelve. A motorok sivítása felerősödött, és az első gépek légpárnáikra emelkedve kisiklottak a nyitott hangárajtón a hideg éjszakába.

Vogel odajött hozzájuk. Dühe mintha alábbhagyott volna valamelyest, de a mogorvasága nem.

– Elég ebből az ostobaságból, fegyvermester! Egy légpárnást akarok pilótával, és egy testőrt. Most rögtön!

Griffith a géppisztolya csövével intett a nemesnek, hogy álljon félre az útból.

– Brookes! – kiáltotta. – Brookes őrmester! Készen állsz az indulásra?

Egy zilált, vörös hajú férfi nézett fel halkan doromboló felderítő légpárnásának vizsgálatából. Apró jármű volt, mindössze négyszemélyes. Két katona éppen ekkor végzett egy könnyű, forgatható lézerfegyver felhelyezésével.

– Igen, Griff! Amikor csak akarod!

– Vidd magaddal Carlyle úrfit.

A felismerés, hogy Griffith előreküldi őt, utat talált magának Grayson bódulatán keresztül. – Griff, ne! Én...

– Menj, kölyök! Én majd később csatlakozom hozzátok. Indulás, gyorsan!

Grayson nem hallotta, mit válaszolt Griffith Vogelnek. A fegyvermester a nemeshez fordult, és halkan beszélt hozzá. A követ arca egyre vörösebbé vált.

– Gyerünk, Carlyle úrfi! Az öreg Hattie fénysebességgel elsuhan velünk a komphoz. Tessék, erre szüksége lesz. – Az őrmester egy kapucnis dzsekit és egy szemüveget nyújtott át Graysonnak. A felderítő jármű fedélzete nyitott volt, és ebben az időben a nagy sebességű száguldás könnyen lehűthette az ember testhőmérsékletét.

Dobhártyaszaggató detonáció éles csattanása visszhangzott végig a járműhangáron, a csarnok túlsó végéből nyíló ajtó helyén füst gomolygott. Grayson tágra nyílt szemmel pördült meg. Vogel arccal lefelé feküdt a földön, Griffith pedig fölé kuporodott. Az öt katona elindult az ajtó felé.

Ebben a pillanatban néhány fekete ruhába öltözött alak bukkant elő a füstből; automata fegyvereik csövéből fehér lángnyelvek csaptak ki, ahogy tüzet nyitottak. Griffith már fél térdre ereszkedett, a Gunthert a csatamech kézikönyvből vett klasszikus, egykezes tartással egyensúlyozta kezében. Rövid, pontos sorozatokat adott le, mindig egy-egy ellenfél mellére célozva.

Újabb támadók özönlöttek be az ajtón. Grayson a sokk tompa ködén keresztül érzékelte, hogy mindegyikük vastag maszkot visel; a szemüvegek a csarnok vöröses félhomályában rovarszerű külsőt kölcsönöztek a kommandósoknak. Fejjel előre vetődtek be a hangárba, átfordultak a vállukon, és mielőtt a techek és civilek reagálhattak volna, máris felugattak a kezükben a géppisztolyok. Grayson látta, hogy Riviéra nekiesik egy várakozó légpárnás gumiszoknyájának; felsőtestéből a jobb combjától a bal válláig apró vérszökőkutak törtek elő.

Az egyik katona a fegyvermester mellett hátratántorodott, arca véres masszává változott. Két másik is összeesett, a maradék kettő pedig megfordult, és az egyik légpárnáshoz rohant.

– Griff! – üvöltötte Grayson. Elfehéredett ujjakkal szorította a felderítő légpárnás kapaszkodóját. – Gyere!

– Indulás, kölyök! – mondta sürgetően Brookes, és megfogta Grayson vállát. – El kell tűnnünk innen!

Grayson lerázta magáról a férfi kezét, és elindult vissza, Griffith felé. Kai Griffith-t ugyanolyan hosszú ideje ismerte, mint az apját, de a fegyvermester társaságában jóval több időt töltött a hétköznapok során.

– Grayson! Vissza! – Brookes őrmester közvetlenül ott volt mögötte. Grayson kitért egy éppen felemelkedő szállító légpárnás elől, amelyik remegő szoknyával próbált megbirkózni a sikoltva tiltakozó emelőlégcsavarok túlnyomásával. A légáramlat Grayson lábára tapasztotta a nadrágot, és a jármű sivítása elnyomta a csarnok túlsó végében zajló tűzharc zaját. Újabb fekete alakok bukkantak elő az ajtóban.

Grayson észrevett a betonon egy gazdátlanul heverő TK karabélyt egykori gazdája, a kinyújtott karral heverő katona mellett. Még soha nem vett részt valódi tűzharcban, de rengetget gyakorolt a lőtéren Griffith éles szeme és csípős nyelve előtt. Ellenőrizte a nyolcvan lőszer befogadására képes tár stabil állását a markolat előtt, megbizonyosodott róla, hogy a fegyver ki van biztosítva, majd becélozta a közeledő fekete ruhás támadókat, és meghúzta az elsütőbillentyűt.

A TK hüvely nélküli, 3 mm-es puhafém szilánkokból álló nagysebességű lövedékekkel működött, amelyek, becsapódáskor nagy roncsoló hatással rendelkező, miniatűr napokká robbantak szét. A szinte teljesen hangtalan és visszarúgás nélküli fegyver automata üzemmódban úgy vágott rendet az ellenség soraiban, mintha HP lézerrel lőtt volna vékony bádog célpontra. Grayson végigvezette a tüzet a támadókon, akik visszarepültek a feketén ásítozó folyosónyílásba, vagy élettelen kupacként omlottak a betonra.

Ujja lecsúszott a ravaszról, és a fegyver csöve felvágódott. A Graysonban kavargó ellentmondásos, kavargó érzelmekhez most csatlakozott a tudat, hogy életében először ölt embert.

Griffith megfordult, a jelek szerint csak most vette észre Graysont.

– Ne, fiam! Menj...

A mondat közepén egy sorozat csapódott a kopasz fegyvermester oldalába, felemelte a földről a férfit, megpördítette a tengelye körül, majd összekuszálódott végtagokkal a padlóra dobta.

– Griff! – üvöltötte Grayson.

Halk pukkanás hallatszott, és fehér füst kezdett gomolyogni az eldobott gázgránátokból. Grayson érezte a bénító hatású gáz savas ízét a torkában, és megpróbálta kiköhögni a maró vegyületet. Utána már csak arra emlékezett, hogy feloldhatatlan görcsbe merevedett izmokkal fekszik a járműcsarnok betonozott talaján. Alig látott valamit, bár hallotta a távozó járműkonvoj légpárnásainak magas hangú süvöltését. Köröskörül azoknak az embereknek a köhögése és elfojtott kiáltásai hallatszottak a légpárnásokból, akik már nem tudtak időben távozni a konvojjal. A fekete, maszkos katonák felugráltak a járművekre, és megbilincselték a levegő után kapkodó foglyokat. Grayson ezután már semmit sem látott.

Később arra a megállapításra jutott, hogy elveszíthette az eszméletét. Amikor kinyitotta a szemét, a levegő már sokkal tisztább volt, és újra tudott mozogni. Karjának és lábának izmai kontrollálhatatlanul remegtek, és olyan gyengének érezte magát, hogy a fejét is alig volt képes felemelni a betonról.

Fekete egyenruhás katonák mozogtak a néhány hátramaradt légpárnás körül, foglyok kisebb csoportjait terelgették a főfolyosóra vezető ajtó felé. A csarnok nyitott ajtajain keresztül hideg levegő áradt a helyiségbe, és Grayson néhány mély lélegzetvétellel kitisztította látását és elméjét. Rövidesen az izomrángások hevessége is mérséklődött. Lassan ülő helyzetbe tornászta magát.

Kai Griffith a közelben feküdt, egy földre ereszkedett légpárnásnak dőlve. A fegyvermester láthatólag még élt, bár az egyenruháját vér áztatta, és a bőre még egy bennszülött trellénél is sápadtabb volt. Melle szaggatott ütemben emelkedett és süllyedt, légzése gyors és kapkodó volt. Kellett néhány pillanat, hogy a felismerés leülepedjen. Griff él!

Az egyik támadóra is felfigyelt, egy feketébe öltözött, magas férfira, akinek az arcát fém érzékelőmaszk takarta. Graysonnak nem is kellett látnia a nyakánál lévő ezüst napkitörés emblémát, hogy tudja, ő a rajtaütő egység vezetője. A parancsnokot, aki a jelek szerint a foglyok kikérdezésével volt elfoglalva, álcaruhás katonák kisebb csoportja vette körül. Két támadó talpra rángatta az egyik foglyot, és odalökték a vezetőjük elé.

Amikor a fogoly megszólalt, Grayson meglepődött.

– A nevem Olin Vogel vikomt. – A nemes koszos volt, rendetlen ruházatú, és szinte teljesen felismerhetetlen. Kezét hátrakötözték, és nem viselt köpenyt vagy más előkelő díszt. – A Nemzetközösség követe vagyok, és mint ilyen, mindenképpen váltságdíjra számítok. Biztos vagyok benne, hogy feljebbvalóim bőkezű ajánlatot fognak tenni szabadulásom érdekében.

A parancsnok egy pillanatra mozdulatlanná vált, mintha a hallottakon gondolkodna, bár az érzékelőmaszk fekete lencséjén keresztül nem lehetett leolvasni az arckifejezését. A váltságdíj követelése szokásosnak mondható, jövedelmező eljárás volt, amely emellett meggátolta az elfogott nemesek vagy gazdag üzletemberek oktalan lemészárlását.

– Szoros kommunikációs kapcsolatban álltam a királyával – folytatta Vogel. – Bizonyára örömmel lát majd vendégül. Tulajdonképpen...

A parancsnok a csípőjéhez rögzített tokból előhúzott géppisztoly csövét Vogel melléhez nyomta, és meghúzta a ravaszt. A rövid sorozat vérfelhő közepette lökte hátra a nemest. Grayson a füle csengésén keresztül is hallotta a földre zuhanó test puffanását, és Vogel utolsó, meglépett nyögését. A férfi lába egy-két másodpercig még hiábavalóan rugdalózott a betonon, majd egy végső rángassál mozdulatlanná vált.

Az oktalanul meggyilkolt Vogel látványa ugyanolyan sokkolóan hatott Graysonra, mint nemrég a bénító gáz. Miért tette ezt az ellenséges parancsnok? Vogel milliókat érhetett volna ennek a kalóznak...

Egy kéz ragadta meg az alkarját, felrántotta őt a padlóról, és bizonytalan lábára állította. Grayson a parancsnok maszkjának sima fémfelületébe bámult.

– Ő a százados kölyke – mondta valaki. Grayson tekintete odébb vándorolt. Az egyik astech beszélt – Stefannak hívták. Grayson még a groteszk maszkon keresztül is felismerte. Látta őt a Kastély körül, miután az astech újoncok legújabb csoportja megérkezett Sarghad-ból.

Tehát ő volt az áruló, a hitszegő. Egy astech, a Kastélyban dolgozó emberek egyike nyitotta ki a szerelőcsarnok kapuját, és ő engedte be a támadókat. Ők pedig egy csapatban voltak a mechekkel, amelyek megmagyarázhatatlan módon bukkantak elő a szállító űrjáró belsejéből. Mindez egy szörnyű és kegyetlen terv részét képezte, melynek célja a Kastély elfoglalása, Carlyle Kommandósainak elpusztítása és Grayson apjának megölése volt.

A parancsnok géppisztolya ismét felemelkedett, és Grayson azt hitte, most azonnal megölik őt is. Lába hátralendült, összeroncsolta az őt tartó katona térdét, és a következő pillanatban már ki is szabadult a szorításból. Újra támadott, ezúttal a parancsnok arcát vette célba. Annyira meglepődött, amikor ellenfele könnyedén blokkolta rúgását, hogy kis híján elveszítette az egyensúlyát. Megperdült a tengelye körül, de rögtön közelebb lépett a parancsnokhoz, és mindkét kezével megragadta a sisakot.

Ellenfele felüvöltött, amikor a sisak halk cuppanással elvált a bőrétől, a rostély pedig alulról felnyílt, és Grayson kezében maradt. Az arcvédő lemez belső felülete érzékelőkkel és fejlett képerősítő berendezésekkel volt telezsúfolva, amelyek közvetlenül a viselő retinájára vetítették a képet. Grayson egy pillanatra megpillantott egy dühös, szakállas, bizonytalanul ismerős vonású arcot, melynek szempárából a gyors halál ígérete sütött.

A Grayson mellét telibe találó ütés az egyik összeroncsolt konzolnak lökte a fiatalembert, a parancsnok pedig közelebb lépett hozzá, és alig egy méteres távolságból felemelte a géppisztolyát.

– Singh! Te fattyú!

A kiáltás Grayson jobbjáról érkezett. Grayson odafordult, és alig öt méternyire meglátta Griffith-t, akinek az arcáról dühöt, rémületet és halálos elszántságot lehetett leolvasni. A fegyvermester vérfoltos karján támaszkodott, és szabad kezében egy apró automata pisztolyt tartott.

A parancsnok fegyvere szólalt meg először, az egymás után leadott három gyors lövés kettérepesztette Griffith szenvedő arcát, és új vérfolyamokat fakasztott a fegyvermester torkából és kitátott szájából.

Grayson magáról megfeledkezve üvöltött, és gondolkodás nélkül előrevetette magát. A parancsnok visszakapta a fegyverét, a géppisztoly alig néhány centiméternyire volt a fejétől. Grayson elhajolt jobbra, de a fegyver egy pöröly erejével csapott le rá. Fejében fehéren izzó fájdalom robbant, és egy másodperccel később a földre hanyatlott.

5

Grayson már azelőtt hallotta a hangot, hogy megérezte volna a fájdalmat. Halk, folyamatos morajlás dübörgött a fülében, mintha hullámok ostromolták volna a sziklás tengerpartot, de volt benne valami állandó, ritmusos lüktetés, melyet először őrjítőnek érzett, egészen addig, amíg rá nem jött, hogy ez a saját szívverése. A kín azonban valahogy elveszítette az élét. Fájt, de mégsem annyira. Nem annyira, mint mi? Birkózott a gondolattal, halványan felötlött benne az eltelt idő, valami rettenetes veszteség rémülete, de képtelen volt visszaemlékezni.

A fájdalom háttérbe szorult. Grayson bátorságot gyűjtve kinyitotta a szemét. Elfintorodott a hirtelen ragyogásra, de kényszerítette magát, hogy nyitva tartsa, és szemrevételezze környezetét. Nem ismerte fel a szobát. Ágyát a faburkolatú mennyezetig érő csupasz, otrombán betapasztott gipszkarton falak vették körül. A berendezés egy asztalból, egy ruhásszekrényből, néhány székből és egy tükörből állt. A keskeny ablakon keresztül, a vöröses fényfoltban táncoló perszemeken át látta a narancsszín égbolt egy szeletét.

Fény. Az azt jelenti, hogy... nappal van! Véget ért a hosszú éjszaka.

Egy hirtelen mozdulattal felült, aztán vissza is hanyatlott az ágyra, kezét szédülő, fájdalomtól nyilalló fejére tapasztva. Csak most vette észre, hogy bekötötték a fejét. Valaki gondosan ellátta minden valószínűség szerint meglehetősen súlyos fejsebét.

A háta mögött kinyílt egy ajtó, és érezte, hogy valaki belép a szobába.

 – Végre felébredt! Mintha kiáltást hallottam volna.

Grayson nem emlékezett rá, hogy kiáltott, de úgy döntött, ilyen fejfájással bármi megtörténhetett. Félig hátrafordult, és megpróbált az érkezőre összpontosítani.

A férfi egy fiatal trell volt, valamivel alacsonyabb, de testesebb a nyúlánk Graysonnál. Vastag ujjú, izmos kezét olajfoltok szennyezlek. Az őslakos trellekre jellemző sápadt bőre volt, és még fehérebbnek hatott a kócos, fekete haj és a sötét szempár mellett. Hétköznapi, térdig érő zubbony viselt, amely egy háromszögletű vállbetét kivételével teljesen fehér volt; a színes betét meleg színek folyamatosan váltakozó mintázatává bontotta le a vörös fényt.

Grayson tekintete visszavándorolt a trell arcára. A koponyájában, valahol a fájdalom mögött felismerés villant.

– Én ismerem magát! Maga... Claydon, igaz? Igen! Claydon főastech! Maga Riviéra csapatában dolgozott.

Claydon fanyar mosollyal biccentett.

– Szolgálatára, nagyuram, bár mostanában nem nagyon ragaszkodom a címemhez. Nem egészséges errefelé ezt emlegetni.

– Nem... hogyan? Miért?

Claydon hüvelykujjával a válla felett az ablakra bökött.

– Nem biztonságos hangoztatni, hogy a külvilágiaknak dolgoztam. Többé már nem.

Grayson egy darabig emésztette a gondolatot, aztán hagyta elsik–lani. Úgy döntött, inkább a sokkal sürgetőbb kérdésekre összpontosít.

– Hol vagyok?

– Természetesen apám házában. A támadás után hoztam ide. – Az... apja?

– Igen. Berenirnek hívják. Kereskedő. Magukkal szokott üzletelni. Ő nem osztja a helyiek előítéleteit a külvilágiakkal szemben. Ő hívott orvost, hogy ellássa a sebeit.

Grayson megérintette bekötözött fejét.

– Akkor köszönettel tartozom magának és az apjának a megmentésemért.

Claydon elfintorodott.

– Azzal hálálhatná meg legjobban, ha gyorsan rendbe jönne, és elmenne minél messzebbre ebből a házból. Ha a szomszédok tudnák, hogy itt van...

– Mitől lettem ilyen hirtelen ennyire népszerűtlen?

– Ilyen hirtelen? Eddig mire használta a szemét, nagyuram? Grayson figyelmen kívül hagyta Claydon hangjának keserűségét.

– Mindez a szerződés miatt van?

– Talán nem árt tudnia, hogy a legtöbb trell szerint Carlyle százados elárulta őket az Oberonnak. Mióta a szerződés híre kiszivárgott, a külvilágiak nem szívesen látott vendégek a bolygón.

Durant Carlyle mintegy mellékes említése könnyeket csalt Grayson szemébe. Visszatértek az emlékek: a csata a füsttel teli járműhangárba berontó, feketébe öltözött támadókkal, és a rémületes pillanat, amikor az ellenséges Martalóc a keskeny pupillájú szem emblémával apja mechjéhez közelít...

Kavarogtak benne az érzelmek, egyszerre érzett döbbenetet, gyászt és szomorúságot.

– Az apám halott – motyogta.

– Tudom... szerintem mostanra már mindenki tudja.

– Nem az ő ötlete volt... mármint a szerződés. – Claydon vállat vont.

– Az nem számít. Ő volt a parancsnok a Kastélyban. Az emberek őt tekintették a vezetőjüknek, és amikor kitudódott a hír, hogy azoknak a mocskos banditáknak a kezére játszanak minket...

– Tényleg, ki beszélt róla?

Claydon ismét megvonta a vállát, de nem válaszolt. Grayson képtelen volt megállapítani, hogy nem tudja, vagy nem akarja megmondani.

Árulás. És még több árulás. A Kastély munkásai között ott rejtőzött az ellenség, ez most már biztosnak látszott. Grayson emlékezett rá, hogy a Stefan nevű astech ott állt a fekete ruhás ellenséges parancsnok oldalán, és ő mutatta meg a támadóknak a százados fiát. Talán Stefan volt az is, aki kiszivárogtatta a Trellwani Szerződés hírét Sarghad lakosainak. Graysonnak most az is eszébe jutott, hogy az első Nemzetközösség-ellenes diáktüntetések röviddel azután kezdődtek, hogy az astech gyakornokok utolsó szállítmánya megérkezett a Kastélyba, és azok között volt Stefan is. Grayson volt az egyik, aki azt a feladatot kapta, hogy segítsen nekik a fizikai és szakmai felmérések során.

Grayson egyre növekvő hideg eltökéltséget érzett. Ezt az egy árulót megkeresi, mielőtt elhagyja ezt a bolygónak nevezett porfészket. És ha megtalálta, végez vele. Ha a trell segített a Kastély elleni támadás előkészítésében, akkor Durant Carlyle kelepcébe csalásához és megöléséhez is köze van. Túl sok véletlen egybeesés volt ahhoz, hogy azt gondolja, a kalózok landolásának az űrrepülőtéren semmi köze nem volt a Kastély lerohanásához.

De még annyi megválaszolatlan kérdés maradt. Ki tervelte ki ezt a nagyszabású tervet? Ha az oberoni Hendrik, akkor miért? Gondolatai mindig egyetlen mederbe kanyarodtak vissza az emlékeiben. Ki a felelős apja meggyilkolásáért?

– Tehát? – Grayson tudatos erőfeszítéssel uralkodott a hangján. –Miért mentett meg?

Claydon az ablakhoz lépett, és nekidőlt a párkánynak; arcát és zubbonyát megfestette a vöröses napfény.

– Riviéra őrmesterért mentem oda – felelte halkan. – Ő a... barátom volt. Nagyon jó barátom. Ő tanított meg nekem mindent a technikusi szakmáról, amit tudok.

– Emlékszem, elismerően beszélt magáról – hazudta Grayson. Riviéra főtechnikus őrmester soha nem állt igazán közel hozzá. A szakasz rangidős technikusa ráadásul soha nem beszélt volna valamelyik embere teljesítményéről mással, mint a századossal – még a százados fiával sem. Graysonnak eszébe jutott egy jelenet, amelynek a szerelőhangárban volt szemtanúja egy alkalommal. A sötét hajú Riviéra kezét Claydon vállán nyugtatva állt a csarnokban, arcán türelmes kifejezéssel, és a mech áramkörének valamely ősi trükkjéről magyarázott védencének. Az egység stábtechjeinek nagy része egyszerűen csak fizikai munkásnak tekintette az astecheket, és inkább felügyelőként, mint mentorként viszonyultak hozzájuk. Riviéra őrmester azonban nyilvánvalóan teljesen más elvet vallott.

Az astech elhallgatott, és szembefordult Graysonnal.

– A támadás idején nem tartózkodtam a bázison. Ez mentette meg az életemet. Itthon voltam, a hatvan órás eltávozásomon. De még innen is láttuk az űrrepülőtéren zajló csatát, és nemsokára azzal is tisztában voltunk, hogy a Kastély is támadás alatt áll. Tudtuk, hogy az oberoni kalózok biztosították a Kastélyt. Figyeltük, ahogy a szakasz maradéka elindul a Coraza sugárúton az űrkikötő felé. De a kalózok hajnalban előjöttek a Kastélyból, és a nyomukba eredtek. A kikötőben ismét harcra került sor. Arra gondoltam, a kalózok nemsokára vissza fognak jönni a Kastélyhoz, de mindenképpen ki akartam deríteni, mi történt, és azt is tudni akartam, hogy az őrmesternek sikerült-e elmenekülnie.

Grayson lelki szemei előtt ismét megjelent a lassított kép, amint Riviéra nekiesik az egyik parkoló légpárnás járműnek, és a felsőtestén ütött tucatnyi, ijesztő sebből vérgejzírek törnek elő.

– Riviéra őrmestert... megölték. Ott voltam.

– Tudom – mondta Claydon alig hallhatóan. – Megtaláltam a járműcsarnokban. Aztán meghallottam a maga nyöszörgését, és láttam hogy még él. Rengeteg vér volt a fején. Az orvos azt mondta, a fejsérülések nagyon tudnak vérezni, és szerintem ezért hagyták ott. Azt gondolták, halálos lövést kapott a fejébe, és ott hagyták meghalni. De a lövedék valójában csak súrolta a fejbőrét. – Claydon megérintette Grayson fejének bal oldalát. – Itt.

Grayson is odanyúlt, és a kötés alatt megérezte a horzsolt sebből áradó égető fájdalmat. Emlékezett, ahogy a támadók parancsnoka felemeli a géppisztolyát, és elnyomta a borzongását. A férfi csak egyetlen lövést adhatott le, és a minimális távolság miatt nem győződött meg az eredményről. Ha sorozat módban nyitott volna tüzet a halálos kis fegyverrel...

– A raktárban találtam egy sértetlen targoncát, azzal hoztam ide magát. Jamis doki azt mondta, van egy kisebb koponyarepedése, de az agya nem sérült meg, és rendbe fog jönni.

– Köszönöm. – Grayson érezte, mennyire nem odaillő most ez a szó.

Claydon ismét vállat vont.

– Nem hagyhattam ott csak úgy. – Ellépett az ablaktól, és közvetlenül Grayson ágya mellé állt; – Mint mondtam, ha meg akarja köszönni nekünk, akkor gyógyuljon meg mielőbb, és menjen innen. Ha a Nemzetközösség-ellenes helyiek megtudják, hogy itt rejtegetjük...

Grayson emlékezett a tüntetésekre, a tüzekre, a felháborodottan üvöltöző, tömegbe verődött emberekre, amikor először eljutott a városba a hír, hogy a Trellwant átadják III. Hendriknek.

– Igen, el tudom képzelni.

– Valóban? Kétlem. – Claydon keserűsége most már egyértelműen érezhető volt. – A város, az egész bolygó nyitva áll Hendrik kalózai előtt... és ez a maga hibája!

– Az enyém? Hiszen én semmit nem tettem...

– Akkor az emberei! Mi a különbség? Nézze, én eddig azt hittem, hogy a Trellwan a Nemzetközösség protektorátusa. Miért hagytak magunkra minket? Miért adtak el azoknak a szörnyetegeknek?

– Valóban annyira rosszak?

– A legutolsó rajtaütésükről nem sokra emlékszem – felelte Claydon. – Csak zavaros képeim vannak menekülő emberekről, a lángoló éjszakai égboltról, egy rettegő, sikoltozó emberekkel teli barlangról... nagyon fiatal voltam még akkor. De anyámra tisztám emlékszem. Akkor ölték meg, amikor felgyújtották Sarghadot. Megölték, vagy elvitték rabszolgának. – Megrázta a fejét. – Jobban szeretem azt hinni, hogy végeztek vele.

Grayson lehunyta a szemét, egy hosszú pillanatig csendben maradt. Nem tudta, hogy Sarghad polgárai ilyen mély haragot és keserűséget táplálnak a lelkükben. Végül felnézett.

– Miért segít nekem, Claydon? – Az astech nem válaszolt azonnal.

– Nem tudom. Talán csak Riviéra miatt. Ha ő nincs, még mindig a Kereskedők Utcájának egyik standjánál dolgoznék, vagy arról álmodoznék, hogy egy nap belőlem is jómódú sarghadi kereskedő lesz, mint apámból. Egy ideig... egy ideig volt valami jobb. Nem tudom szavakkal kifejezni. De most már vége... mindennek vége. Mindenesetre úgy gondoltam, ennyivel tartozom az őrmesternek.

– Gyűlöl azért, ami történt?

– Hogy gyűlölöm-e? Személyesen magát? Nem, nem hiszem. Sőt, a Nemzetközösséget sem gyűlölöm a történtek miatt. Csupán az a véleményem, ostobák voltak, hogy ezekkel a fattyakkal akartak alkudozni.

Mivel erre nem volt megfelelő válasza, Grayson úgy döntött, témát vált.

– Meddig voltam eszméletlen?

– Körülbelül hetven óráig. A doki adott magának valamit, amitől nyugodtan aludt.

– Hetven óra? – Az három standard nap volt. – Akkor most a támadás utáni reggel van?

A Trellwan elhúzódó nappali időszakai harminc standard, terrai napig tartottak. Ő körülbelül tíz órával hajnal előtt tért vissza a Kastélyba, ami azt jelentette, hogy most kora reggel lehetett.

Claydon bólintott.

– Harmadnap, negyedik reggeli periódus. Tisztában van az itteni időmértékkel?

– Elég jól ismerem. – Carlyle Kommandósai ragaszkodtak saját, jól megszokott, huszonnégy órás beosztásra alapuló rutinjukhoz, amelyet három nyolcórás periódusra osztottak fel. A trellwani nappal-éjszaka ciklusok valamivel bonyolultabbak voltak, a 732 órás napokat nappali és éjszakai szegmensekre osztották, amelyeket „elsőnap", „elsőéj" és hasonló nevekkel illettek, és három nappali és éjszakai periódusból állt össze két trellwani év. A szegmenseket tizenkettő, 15 és egynegyed órás periódusra bontották.

Graysonnak még mindig nehézséget okozott a standard időről trellwanira való átszámolás, de annyira azért elsajátította, hogy ne legyen túl nagy probléma a beosztását egyeztetni Maráéval. A trellek a munkaperiódusokat váltogatták a pihenési és szórakozási periódusokkal, de hogy melyik periódust melyikre vették igénybe, az egyéni választástól függött. Sarghad városa folyamatosan ébren volt, időszaktól függetlenül.

A számok lassan a helyükre kerültek.

– Három nap! Istenem! Mi történt a szakasszal? Azt mondja, látta őket az űrkikötő felé vonulni?

– Így van. A legtöbben felszálltak a kompra, és hajnal előtt távoztak.

– Ők... elmentek? Biztos ebben?

– Biztos – bólintott a trell. – Voltam szolgálatban az űrrepülőtéren, pontosan tudom, hogy nézett ki a kompjuk. Hatalmas, legömbölyített orrú, rövid szárnyú jármű, a híd belóg az orr fölé. – Felemelt öklével a Steiner ház szimbólumát utánozta. – A mech-hangár ajtaján láttam az egységjelölést. Szerencse, hogy Hendriknek nem voltak kéznél vadászgépei. A kalózok leadtak rá néhány lövést a földről, de szerintem sikerült ép bőrrel megúszniuk. Itt húztak el, szinte pont a fejünk felett, és a hangrobbanástól összekoccant a fogam. Az űrkikötőben ekkor véget ért a lövöldözés, bár utána még láttam néhány kalózt, akik a tüzeket próbálták eloltani.

Grayson visszahanyatlott a párnára. Megkönnyebbüléssel töltötte el a tudat, hogy a komp épségben elmenekült. Hauptman hadnagy biztosan jól megszervezte a védelmet, és ezzel sikerült távol tartania az ellenséget a komptól, de az is lehet, hogy Rama Xiang tartotta a peremvonalat, amíg a Kastély erői elérték őket.

Megkönnyebbülését azonban hamarosan növekvő kétségbeesés váltotta fel. Ha Claydon igazat mondott, akkor Graysont halottnak hitték, és hátrahagyták. Bár még élt, egyedül maradt a bizonytalanságban egy ellenséges, Isten háta mögötti világon.

6

Sarghad városa a sivatag szélén épült, és úgy nézett ki, akár egy koncentrikus körökből álló, egymástól rendszertelen távolságban küllőkkel tagolt kerék; ezek a küllők néhol messze benyúltak az okkersárga homokdűnék közé. Északon a Crysanden-hegylánc szaggatott, hóval fedett csúcsai törtek a vöröslő ég felé. A Mennydörgéshasadékra leereszkedett a köd, míg a déli síkságon fekvő űrrepülőtér fényesen csillogott az egyre növekvő hőségben. A vörös nap óráról órára feljebb kúszott a horizonton, és a délről érkező száraz szél egyre forróbbá vált. A Mount Gayal nyugati oldalában épült Kastély a kikötő és a város fölé magasodott.

A hőmérséklet nőtt, bár a nap csak százötven óra múlva fog a legmagasabban állni. A perzselő Periasteronra harmadnap delén került sor, és a fokozódó hőséghez társult a Hasadék keskeny barlangjaiban és folyosóin visszhangot verő időszakos gleccserek dübörgése. Északon távoli vulkánok füstölögtek, és a Trellwan kezdte megérezni a nap árapály hatásának fordulását.

Sarghad utcáinak túlnyomó többségét masszív kő- vagy betonlapok borították, melyeket boltívekkel támfalakkal erősítettek meg a szeizmikus mozgások elleni védekezésül, a fényforrásokat pedig úgy helyezték el, hogy még a planetáris éjszaka ideje alatt is zavartalanul folyhasson a munka és az élet. A bolygó napja egy vörös törpe volt, amely olyan kevés ibolyántúli sugárzást bocsátott ki magából, hogy az emberek veszély vagy kényelmetlenség nélkül belenézhettek, pedig a korongja háromszor nagyobbnak látszott, mint a Föld napjáé. A csillag egyetlen veszélye a ritka, ám időszakosan ismétlődő kitörésekben rejlett, amikor a vöröses felület foltokban izzófehérre változott, és fényáradatban, hőhullámokban, és nagy energiájú atomi részecskék viharában fürdette a Trellwan felszínét.

Ezekben az időszakokban azonnal fedezékbe kellett vonulni. Sarghadot eredetileg úgy tervezték, hogy az egész várost egy hatalmas betonkupola fedje, amely megvédi a lakókat a kitörések sugárzásától, és kívül tartja a homokot, valamint az extrém időjárási körülményeket. Ám ezeket a terveket egy háború nélküli évszázadban készítették, amikor a technológia csodákkal kecsegtetett. Voltak olyan részek Sarghad peremén, ahol a részben megépült kupola tojáshéjszerű maradványai még a homok fölé emelkedtek, más helyeken pedig a kupola darabjai hatalmas területeken omlottak rá az épületekre, melyek elhagyatottá váltak, és lassanként elporladtak. Az emberek így leginkább a város keskeny sugárútjain és gyalogjáróin elhelyezett napvédő tetők védelmére hagyatkoztak.

Sarghad népességének jó része rendszerint a Kereskedők Utcáját övező standoknál gyűlt össze, amely az összeomlott Ajiani autópálya betonromjaitól a város közepén lévő gazdag birtokokat körbevevő kerítésig húzódott. Grayson úgy látta, mintha a tömeg most a szokásosnál kevésbé lenne hangos és nyüzsgő. Az utcákra a félelem légköre telepedett, visszatükröződött az emberek arcán és beszédén. Kereskedők és járókelők gyűltek össze kisebb csoportokban a napvédő tetők tintakék árnyfolytjaiban, vagy siettek dolgukra a vörösen ragyogó napfényben.

Két újabb, tizenöt órás periódus telt el azóta, hogy felébredt, és tudomást szerzett Carlyle Kommandósainak meneküléséről. Bár a feje még mindig be volt kötözve, a lüktető fájdalom és a szédülés már elmúlt, az ereje pedig eléggé visszatért ahhoz, hogy el merje hagyni Berenir, a kereskedő házát.

– Hová megy? – kérdezte Claydon, amikor Grayson bejelentette szándékát.

– Még nem tudom pontosan. Van egy barátom a városban... az egyik miniszter lánya. Ő talán tud nekem segíteni, vagy elvisz valakihez, aki tud.

Berenir a homlokát ráncolva vakargatta tömött, fehér szakállát.

– Pont a miniszterek voltak azok, akik a közelmúltban a legjobban szították az idegengyűlölő hangulatot. Nem tudom, bölcs döntés-e meglátogatni a bolygó egyik vezető politikusának a házát.

Grayson vállat vont.

 – Nem mintha túl sok választási lehetőségem volna. Itt nem maradhatok.

Berenir bólintott.

– Nem mondom, hogy sajnálni fogom, amikor elmegy. Veszélyes itt maradnia.

– Nem is kellett volna idehozniuk. – Talán jobb is lett volna, ha nem teszik. A reményvesztettség és a veszteség érzése összeszorította Grayson gyomrát.

– Ne értsen félre, ifjú nagyuram. – Még mindig azt a tiszteletteljes megszólítást használta, amivel a trellek a távoli Tharkad, valamint a Nemzetközösség szinte már legendás belső világainak képviselőit illették. – Én nem személyesen önt hibáztatom, csak...

– De a szomszédokra is tekintettel kell lenni.

– Nos, igen. Ahogy mondja.

– Hálás vagyok a segítségükért.

– Én pedig hálás vagyok azért, amit önök hoztak a Trellwanra. –Grayson meglepett arckifejezése láttán elmosolyodott. – Nem, ezúttal nem Hendrikre céloztam. Inkább a technológiára, a hadviselési tudományra, az iskoláztatásra. A fiam, Claydon nagyon sokat tanult a Kastélyban töltött évek alatt.

– Ezek a jó dolgok most megszűntek, apám. A Nemzetközösség soha nem tér vissza ide.

– Annak viszont továbbra is hasznát veszed, hogy megtanultál gondolkodni, fiam. Egy problémát rengeteg oldalról meg lehet közelíteni, vannak jó és rossz irányok is. Te megtanultad beilleszteni a gondolkodásodba a tudományos módszereket, megtanultad kritikus szemmel, racionálisan nézni a dolgokat. Ezeket a kincseket mind ezek a... távolról érkezett emberek hozták. És a távozásukkor nem viszik magukkal.

Grayson csendben maradt. A tudományos módszerek nem sokat fognak segíteni azoknak az embereknek, akiknek a banditák csatamechjeivel kell szembenézniük. A technológia és a racionális gondolkodás hajlamos elpárologni az égő városok katlanában.

Berenir mindig is nagy rejtély volt azok számára, akik Carlyle Kommandósai közül figyelemmel kísérték a Sarghadban zajló eseményeket. A férfi egyike volt azoknak a gazdag városi kereskedőknek, akik üzleteket bonyolítottak a rendszertelenül az űrkikötőbe érkező külhoni kereskedőkkel; megvette tőlük az árujukat, és cserébe trellwani ásványokat és fűszereket adott nekik. A Nemzetközösség-ellenes propagandahadjárat és a tüntetések közepette sikerült viszonylag észrevétlen maradnia, de folyamatosan üzletelt az ideérkezőkkel, valamint élelmiszert, olajat és más árukat, például szappant, sót és egyebeket adott el Carlyle Kommandósainak. Senki nem tudta megmondani, hogy mindezt puszta nyereségvágyból teszi, vagy csak mert igazi világpolgár módjára képes elfogadni az idegeneket ugyanúgy, mint saját honfitársait.

Ha az emberek rájönnének, hol rejtőzik annak az embernek a fia, aki előkészítette a Hendrikkel kötendő Trellwani Szerződést, akkor Graysonnak szembe kellene néznie haragjuk teljes súlyával. A trelleket nem lehetett különösképpen bosszúállónak vagy vérszomjasnak nevezni, viszont kétségtelenül emberek voltak. Grayson megborzongott, amikor eszébe jutott az az erőszaktevő, akit a kitörések kezdete előtt szabadon engedtek a sivatagban.

Első gondolata az volt, hogy Bereniren keresztül kapcsolatba lép a Trellwanra érkező első külvilági szállítóhajóval. A kereskedő azt mondta, a Periféria ilyen távoli bolygójára csak ritkán érkeznek kereskedők, és nem tudja megmondani, mi fog történni az első hajó megérkezésekor. Ahogy összedörzsölte tenyerét, a mennyezeti lámpák fénye megcsillant ékköves gyűrűin.

– Attól tartok, a következő időszak nem lesz túl szerencsés az üzlet szempontjából.

– De egy hajó csak jön valamikor, nem?

– Ó, az biztos. De addig még rengeteg idő telhet el. A kereskedőhajók már nem töltik be úgy az eget, mint egykor...

– De jönnek?

– Persze hogy jönnek.

– A kormányuk hagyja őket leszállni? Hiszen ha ennyire gyűlölik a külvilágiakat...

Berenir ingerülten legyintett.

– Ha van egy dolog, amit megtanultam a Kereskedők Utcáján háromszáz harmadnap alatt, akkor az az, hogy az üzlet megy tovább. Mit gondol, meddig bírná a Trellwan a külhoni kereskedők árui nélkül?

– Nem tudom. Van vizük, megtermelik saját élelmüket... meglennének nélkülük is. – Grayson azt nem említette, hogy az ő mércéje szerint a Trellwan civilizációs szintje alig emelkedett ki a barbarizmusból. Nem volt említésre méltó elektromos technológiájuk. Az energiát vízgenerátorokból nyerték, melyeket kőolajpárlatok elégetésével hajtottak. Még az utcai közlekedést is kocsik elé fogott sivatagi lanikokkal oldották meg – azok legalább maguktól mentek. A kereskedő horkantott.

– A kormány nem törődik a vízzel és az élelemmel. Őket a tarifák, a behozatali vámok és az adók érdeklik. Csak adjunk a politikusoknak olyan tíz... vagy talán húsz napot, és a hajók ismét jönni fognak. – Berenir szomorúan vakargatta az állát. – Addig viszont elég gondot fog okozni, hogy kitaláljuk, mit tegyünk magával.

Grayson visszafojtott egy elkeseredett nyögést. Tíz trell harmadnap olyan két és fél standard évnek felelt meg. Az elmúlt hat hónapban kizárólag az Oberon és Trellwan közötti üzeneteket bonyolító Mailai kereskedelmi űrjáró szállt le a bolygó felszínére. Mennyi idő fog eltelni, mire újabb hajót hívnak? És hogyan fog odajutni, amikor az űrkikötőt Hendrik kalózai őrzik, Sarghad lakosai pedig azonnal végeznek vele, amint meglátják valahol?

– Vannak kapcsolataim a kormányban – mondta elgondolkodva Berenir. – Manapság egy magamfajta kereskedő ezt nem nélkülözheti. A főminiszter a barátom...

– Stannic? Stannic főminiszter?

– Igen. Ismeri?

– Én... ismerem a lányát. Elég jól. Egy-két alkalommal a miniszterrel is találkoztam.

– Stannic Jeverid király egyik legbizalmasabb tanácsadója. Ismeri a kereskedelmi szerződéseket és hasonlókat.

– Segíteni fog?

Berenir beszívta az alsó ajkát.

– Mindig is támogatta Jeverid azon törekvését, hogy szorosabbá kell fűzni a kapcsolatokat a Nemzetközösséggel. Mostanában Stannic és Jeverid a kormány többi része ellen volt, és a Kastély helyőrségének dezertálása – már megbocsásson, fiatalúr – gyakorlatilag falhoz állította az egész kormányt. Én... annyira bízom benne, mint a csorda többi tagjában. Azt mondja, ismeri a lányát?

Grayson bólintott.

– Nos, akkor megnézem, mit tehetek.

A találkozót Mara lakásán szervezték meg, nehogy a kereskedőre vonják a figyelmet. Berenir fia adott Graysonnak néhány ruhát: egyszerű világosbarna zubbonyt, bő nadrágot és a lábánál legalább egy számmal kisebb félcipőt, hogy lecserélje szürke nemzetközösségi mechpilóta egyenruháját. Bár egyre közelebb értek a Periasteronhoz, és a hőség gyorsan növekedett, csuklyával ellátott köpenyt is húzott, hogy eltakarja világos tincseit. Azt is fontolóra vették, hogy befestik fürtjeit, hogy jobban hasonlítson az őslakos trellek üvegesen fekete hajszínéhez, de Grayson végül elvetette az ötletet. Úgy akart Mara elé állni, ahogy a lány emlékezett rá.

A Kereskedők Harmadik Utcáját megtöltő embereket láthatóan teljesen lefoglalta saját ügyes-bajos dolguk, és oda sem figyeltek Graysonra. A kereskedők pavilonjai könnyű, fából és vászonból összeállított szerkezetek voltak. Mindannyian az utcára tömörültek, hogy előnyt szerezzenek a szomszédjukkal szemben, és figyelemfelkeltő kiáltásokkal kínálgatták portékáikat. De Grayson felfigyelt rá, hogy mintha még ők is veszítettek volna valamennyit lelkesedésükből.

Sarghadra rátelepedett a félelem, mindenki azt várta, hogy Hendrik banditái mikor fordítják feléjük a figyelmüket.

Az emberek keveset tudtak az űrrepülőteret megszállva tartó kalózokról, és még kevesebbet a szándékaikról. Berenir azt mondta, hogy a támadók eddig nem fogalmaztak meg követeléseket vagy fenyegetéseket, és a Városi Tanács odaküldött követeit fegyveres őrök fordították vissza a kikötő körül felállított védelmi gyűrűtől. Hendrik emberei elűzték a nemzetközösségi helyőrség mech-szakaszát, védekező állásba helyezkedtek, és most várakoztak.

De mire?

Sarghad kerekének agya a Palotanegyedet ölelte körül, de magának a Palotának a kupoláit a folyamatosan öntözött földeken burjánzó dús vegetáció takarta a kíváncsi szemek elől. Stannic miniszter lakása egy sornyi háromszintes luxus sorház egyikében volt, a Királyi Kör előtt, pontosan a Palota főbejáratával szemben.

Azt mondták neki, Mara is otthon lesz. Grayson tudta, hogy a lány az apjának dolgozik titkárnőként, mióta édesanyja meghalt. Berenir megígérte neki, hogy várni fogja, és hogy Stannickal együtt találnak egy helyet Graysonnak, ahol meghúzhatja magát egy ideig.

Alig várta már, hogy újra lássa a lányt, annak ellenére, hogy a legutóbbi alkalommal hosszasan és véglegesen elbúcsúzott tőle. Ő nem volt olyan szégyenlős – vagy védett –, mint a többi lány egy olyan világon, ahol a közösség tiltásokkal igyekezett megvédeni nőtagjait. Stannic és családja hosszú évekig éltek más világokon, és nem illeszkedtek bele annyira a Trellwan társadalmi konzervatizmusába, mint a szomszédaik.

Alig ért fel a lakáshoz vezető lépcsőkön, amikor hátulról valaki megszólította:

– Hé, maga ott! Állj!

Grayson megtorpant, és lassan hátrafordult. Egy Jeverid palotaőrségének egyenruháját – arannyal gazdagon díszített, zöld zubbonyt és nadrágot, és csillogó, átlátszó védőrostéllyal ellátott, fehér sisakot – viselő fiatalemberrel találta szemben magát. Fehér kesztyűs kezében egy fenyegető kinézetű automata karabélyt tartott.

Azonosítsa magát! – szólította fel a katona. A háta mögött még két zöld-arany egyenruhás őr tűnt fel.

Ööö... Grayson. A nevem Grayson. – Családnevet nem mondott, a sajátját pedig végképp nem merte volna. – Marával van találkozóm. Ismer engem... már vár rám...

A fegyver csöve egy centit sem mozdult el Grayson szegycsontjától.

– Én viszont nem. – Az őr hunyorogva vizsgálta Grayson arcát. –Vegye le azt!

Vonakodva hátrahúzta a csuklyát. Világos haja láttán az őr szeme elkerekedett.

– Nocsak. – Ujja megszorult a ravaszon. – Úgy tűnik, elkaptuk az egyik banditát.

 7

– Ez nevetséges! – húzta ki magát méltatlankodva Grayson. – Én Grayson Carlyle vagyok, a nemzetközösségi helyőrségi mech-szakaszból, és Stannic miniszterrel van találkozóm... mégpedig most azonnal!

A közvetlen módszer sem segített. A puskacső előrelendült, belefúródott Grayson mellébe, és hátralökte az egyensúlyát vesztett fiatalembert.

– Senkivel nem fog találkozni az őrparancsnokon kívül, külvilági! A kihallgató tisztek biztosan szívesen elbeszélgetnek magával.

Grayson már hallott Jeverid kihallgatóiról. A sarghadi rendőri erők módszerei gyakori beszédtémát szolgáltattak a helyőrségi barakkokban. A félelem, amely folyamatosan gyűlt Graysonban attól a pillanattól kezdve, hogy magához tért Berenir házában, most előtört, szinte kirobbant belőle. Megfordult és rohanni kezdett, a pánik visszahajtotta az utcára, végig a Királyi Kör mentén. Még akkor sem lassított, amikor összeütközött a kiugró ereszek alatt sétálgató trellekkel. Hátulról hallotta, hogy valaki „Állj!"-t kiált, majd következett egyetlen puskalövés hátborzongató döreje. A katona minden bizonnyal csak a levegőbe célzott, mert az utca túlságosan zsúfolt volt a felelőtlen lövöldözéshez. Nem hitte, hogy a katonák megkockáztatják néhány civil lelövését, csak hogy őt elkapják. Mindenesetre rohant tovább, hátizmai szinte görcsbe rándultak, minden pillanatban várta a becsapódó lövedéket.

Gyorsan körülnézett, de nem látott túl sok lehetőséget; jobbról a Palotakert kerítése emelkedett, bal oldalon pedig a Kör egymáshoz érő épületei. Az emberek félreugráltak az útjából, ez pedig azt jelentette, hogy üldözői bármelyik pillanatban leadhattak rá egy tiszta lövést.

Menjen a Palotába? A kapu nem volt olyan messze, és a kertek fái lelett látta a Palota főkupolájának alabástrom ívét. És ha eléri, mire számíthat azonkívül, hogy letartóztatják, vagy agyonlövik? Ráadásul a kapu mögötti feketére kövezett autóbejárónál újabb zöld-arany egyenruhákat pillantott meg. Ott is a palotaőrség szolgált, méghozzá legalább egy századnyi komor képű, fehérsisakos gárdista állomásozott odabent.

Szaggatott kereplés hangzott fel a háta mögött, és a fejétől nem messze a téglafal egy darabja porfelhővé és éles kőszilánkokká robbant szét. Egy nő sikoltott, és az utcán tartózkodó emberek fedezékbe vetették magukat. Összeütközött egy rongyos ruhát viselő fiatalemberrel, és kis híján mindketten elzuhantak a földön, de végül sikerült megőriznie az egyensúlyát, és száguldott tovább az utca túlsó vége felé.

– Állj! Állj vagy lövünk!

Közelebb értek! És most merre? A felsőtestét elcsavarva átsuhant két gazdagon díszített ünnepi köpenyt és tunikát viselő üzletember között, átugrott a mellékutca bejáratánál, egy ládán üldögélő öregember lába felett, és bevágódott a bal oldalon, két épület között nyíló sikátorba. Háta mögött sípok harsantak, és rohanó emberek lépteit, kiáltásait hallotta.

Futás közben vette észre a pontosan előtte emelkedő, két méter magas drótkerítést. Még jobban felgyorsított, elrugaszkodott egy felfordított gyümölcsös ládáról, és mindkét kezét, valamint az egyik lábát sikerült átvetnie a kerítés tetején. A drót meghajlott és csikorgott a súlya alatt, amikor a másik lábát is áthúzta, de végül épségben, macskaként a talpára érkezve landolt a túloldalon, és folytatta rohanását a következő utca felé.

Végig ezen az utcán... befordulni... végig a következőn... újabb forduló. Vajon le tudja rázni őket ezzel az őrült, vak rohanással? Elért egy keskeny közt, amely enyhe ívet leírva kötötte össze a Palotakertből kivezető két sugárutat. A területet láthatóan nem gondozták. A napvédő tető több helyen beomlott, éles peremű, lapos betondarabokkal töltve meg az utcát. A maradékot szélhordta homok, üres palackok, és a napfényben párolgó egyéb szemetek fedték.

Voltak itt emberek is, több tucatnyian őgyelegtek a környező épületek árnyékában, vagy üldögéltek kinyújtott lábbal a fal tövében. Rongyos, poros, sáros ruhákat viseltek, sokukon még cipő sem volt. Néhányan szunyókáltak, vagy önkívületi állapotban hevertek a szétszórt alkoholos üvegek között, de a többiek gyanakvó tekintettel nézték Graysont.

Kényszerítette magát, hogy lelassítson, és valamivel kényelmesebb tempóban haladt végig a szeméttel teleszórt utcán. Valahogy találnia kellett egy helyet, ahol elrejtőzhet, vagy legalább beleolvadhat a környezetébe. A folyamatosan hátrafelé tekingető Grayson szíve kihagyott egy ütemet, majd a torkában kezdett dobogni, amikor valami megmozdult a háta mögött. Aztán megnyugodott, mert azt hitte, az is csak egy hajléktalan. De nem, ez az a férfi volt, akivel a Palotanegyed előtt összeütközött. A férfi őt követte? Könnyen lehet, hogy megjutalmazzák azt, aki átadja őt az őrségnek, ami bizonyára nagyon csábító lehetőség ezeknek a rongyosoknak. Grayson megszaporázta a lépteit. Nem tudhatta biztosan, hogy követik, de azért...

A szemét között lépdelve annyira meglepődött, amikor a cipője alatt híg sarat érzett, hogy egy pillanatra megtorpant. Az utcán több olyan hely is volt, ahol a másodéj jege leolvadt a tetőkről, végigfolyt a rozsdaette vízelvezetőkön, és meggyűlt a járda menti mélyedésekben. A legtöbb helyen a vizet beitta az éhes homok, de az olvadt jég itt fekete sárfoltokká alakult, és így is fog maradni a következő fagyásig. A látvány viszont ötletet adott Graysonnak.

Menet közben levette a köpenyét, és rádobta egy félig meztelen, az egyik romos kőfal tövében pihenő hajléktalanra. Elrejteni most nem volt ideje, a katonák talán csak másodpercekkel voltak lemaradva. Aztán letekerte a fejéről a kötést, melyet összegyűrt, és betömködött egy teli szemeteskukába. Valamivel odébb olyan útszakasz következett, ahol egyetlen embert sem látott. Letérdelt egy sártócsa mellé, két kézzel belemarkolt a bűzlő masszába, és rácsorgatta a fejére. Égetett, akár a tűz, amikor hozzáért a friss sebhez. Tudta, hogy a vérmérgezést kockáztatja, de a kihallgatás gondolatára folytatta, amit megkezdett.

Mire végzett, szőke haját, arcát és zubbonyát jótékonyan befedte a fekete sár. Mit tehetne még? Lázasan gondolkodott. Ruhái így is elég egyszerűek voltak, kivéve a szűk cipőt, melyben már fájt a lába.

 Túlságosan újnak és fényesnek tűnt ahhoz, hogy egy sáros hajléktalan viselje.

Grayson egy másodpercnyi töprengés után megszabadult a cipőktől, óvatosan félretette őket, és a lábát is besározta. Az álca utolsó részletét két kiürült alkoholos üveg szolgáltatta, amit a túloldali szemétdombon talált. Végül lefeküdt a fal mellé, lábát kinyújtotta az utca közepéig, fejét a pocsolya mellé fektette, és mindkét kezével megfogta az üveget. Néhány másodperccel később meghallotta a bakancsos lábak dobogását az utca íve felől.

Öten voltak, mindannyian a palotaőrség zöld-arany egyenruhájában, négyen közülük gonosz kinézetű rohampuskát tartottak a kezükben. Óvatosan haladtak előre az utcán, gondosan kikerülték vagy átlépték a nagyobb sárfoltokat és szemétkupacokat.

– Ott! – kiáltotta egyikük. – Ott a cipője! – A katona lehajolt, és felvette az új cipőt. Grayson kábulatot mímelve kinyitotta a szemét, és látta, hogy egy másik katona már a hóna alatt szorongatja köpenyét és fejkötését. Egy másik őr – csípőre tett kezéből és a puska hiányából ítélve valószínűleg a parancsnok – megállt Grayson felett, és bakancsa orrával megbökdöste a lábát.

– Hé, te!

Grayson még szorosabban magához ölelte az üveget, és megajándékozta a katonát egy önkívületi mosollyal. Ha sikerül meggyőznie a katonákat, hogy ő is csak egy részeg csavargó, és hogy valaki más dobta le mellé a cipőket, miközben ő a sárban feküdt...

– Hé, te! – ismételte meg a katona. Felső ajka furcsán meggörbült beszéd közben, mintha megpróbálná elkerülni a sár és a szemét kipárolgásának belélegzését. – Hogy került ide ez a cipő?

– H.. .he? – kérdezte Grayson motyogva, idióta vigyorral.

– Őrmester! – Ez egy új hang volt. Grayson odanézett, és látta, hogy az utca túlsó vége felől egy másik csapat katona közeledik. Ezt a szakaszt valószínűleg abban a reményben küldték előre a másik főutcán, hogy sikerül elébe vágniuk és csapdába ejteniük. Az újonnan érkezettek vezetője egy tiszt volt, gárdista hadnagyi egyenruháján több volt az arany, mint a zöld, a vörös napfényben megcsillantak uniformisának zsinórjai és bojtjai. – Semmi eredmény?

– Erre ment, uram. Nézze!

Alaposan megvizsgálták a köpenyt, a kötést és a pár cipőt, miközben alig egy méterre álltak Grayson sáros, csupasz lábától. A hadnagy a fejét rázta.

– Nem mehetett el mellettünk. Biztosan maguk nem figyeltek eléggé.

– Lehet, hogy megpróbált beolvadni az utcai söpredék közé, uram – vetette fel az őrmester. Grayson kezében megremegett az üveg, és a szíve olyan hevesen kezdett dobogni, hogy attól félt, a dübörgés elárulja. – Talán mindegyiküket be kéne gyűjtenünk, hogy kikérdezzük őket.

– Bah! Esetleg le is lőhetnénk őket.

– Én talán segíthetek maguknak, hadnagy. – Az új hang hallatán Grayson hátán végigfutott a hideg. Egy rongyos, borotválatlan férfi közeledett feléjük. Az a fiatalember volt, akiről azt hitte, őt követi. Elég közel lehetett Graysonhoz, hogy lássa, amint sietve álcázza magát.

– Látta ezt az alakot? – kérdezte a hadnagy, és felemelte a cipőt.

– Bizony ám. – Az utcalakó semleges arccal Graysonra pillantott – Látja azt a csövet? – mutatott a Grayson sártócsája feletti vízelvezetőre. –A tag talán egy perccel ezelőtt járt erre. Levette a cipőjét, félredobta, és úgy felkúszott azon a csövön, mint egy égő farkú gyík. – A palota irányába mutatott, a lapos tetejű házak felé. – Arrafele ment a tetőkön keresztül.

– A fenébe! – átkozódott a hadnagy. – Megpróbál a hátunkba kerülni. Mindenki vissza, gyorsan!

A katonák laza alakzatba rendeződtek, és futólépésben indultak vissza, amerről jöttek. A cipőt menet közben félrehajították. Amikor a gárdisták elég messzire értek, Grayson lassan felült, és teljesen eredménytelenül megpróbált némi sarat levakarni a zubbonyáról.

– Köszönöm.

Az idegen mindkét irányban végignézett az utcán, azután gubancos szakállal borított piszkos arca váratlan, széles vigyorra húzódott.

– Szóra sem érdemes. Mintha új lennél a városban.

Nos, így is lehet mondani. Ki vagy?

A férfi hibátlan, választékos meghajlást mutatott be.

– Renfred Tor, szolgálatodra.

– Azt hiszem, pont fordítva. Én vagyok a te adósod.

– Miért követtek?

Grayson habozott. Ösztönei azt súgták, óvatosnak kell lennie. Az idegen barátságosnak tűnt, de talán csak még több információt akar kiszedni a szökevényből, mielőtt feladná őt a hatóságoknak. Grayson fejében többféle lehetőség is megfordult, miközben átsétált az utcán a cipőjéhez. Ha a közeljövőben még futnia kell, szüksége lesz a fájdalmasan szűk lábbelire.

Csak most döbbent rá, hogy a férfi két nevet használt. Tehát nem trellwani őslakos!

– Te külvilági vagy – mondta, kikerülve a másik kérdését.

– Így is lehet mondani. – Tor végignézett az utcán. – A külvilágiak nem túl népszerűek errefelé.

Grayson bólintott, és szomorúan elmosolyodott.

– Grayson Carlyle vagyok. A Kastélyban állomásoztam a nemzetközösségi helyőrségi mech-szakasszal.

– Örvendek a találkozásnak. Khm... mintha elhagytad volna az egységed.

– Ők hagytak el engem. A banditák megtámadták a Kastélyt, engem pedig hátrahagytak, mert azt hitték, meghaltam. Mire magamhoz tértem, az egységem már felszállt a bolygóról.

– Ó, értem.

– És te? Mit keresel itt?

Tor egy nagyon hosszú pillanatig nézte Graysont.

– Én vagyok annak az űrjárónak a pilótája, amelyik idehozta a banditákat.

 8

Renfred Tor az Atreusról származott, de már nagyon sok standard év telt el azóta, hogy maga mögött hagyta a Marik kormányzású Szabad Világok Ligájának főbolygóját. Tizennégy éves korában árukezelőként hajózott ki egy Tristar Lines teherszállítón. Húszéves korára több hajón is megfordult, és fedélzeti tisztig küzdötte fel magát. Aztán ő és négy testvére közösen megvásároltak egy vén, rozsdás teherszállító teknőt, melyet egy fergeteges esti berúgás és névadó ünnepség keretében a Szégyenletes névre kereszteltek.

Mint kiderült, az ünneplés korainak bizonyult. A terv az volt, hogy lézerpuskákat és hordozható Inferno rakétaindítókat szállítsanak egy harcos forradalmi csoportosulásnak, de a lázadást végül leverték, a partnerei elszegényedtek, vagy börtönbe kerültek, ő pedig tizenöt fős legénységével előkészítette az ugrássorozatot a Lyrán Nemzetközösség területére. Repülésük a Nemzetközösség Perifériáján ért véget, ahol Tor azonnal hozzálátott, hogy új legénységet és alkatrészeket vásároljon, kölcsönözzön vagy lopjon a Szégyenletes fenntartásához. Öt évig vegetált rövid távú szerződésekkel és egyirányú áruszállítással, míg végül az Erit csillaghalmaz Drovahchein II nevű rendszerében kötött ki.

A Szégyenletes pályafutása itt csaknem véget ért. A hajónak teljes nagyjavításra lett volna szüksége, mielőtt kiugrik a rendszerből, és már az energiaellátás is leállással fenyegetett. Tornak nem volt pénze, nem volt szerződése, fizetség híján a legénység is bármelyik pillanatban leléphetett, és esélye sem volt rá, hogy saját erőből megjavítsa a roskatag járművet. Tor így korai visszavonulásra kényszerült a Drovahchein Il-n. Nem mintha az Erit csillaghalmaz kereskedelmi központja annyira jelentéktelen világ lett volna, de egy teherszállító ugrópilóta esélyei meglehetősen karcsúak voltak, a bejövő hajókon pedig ritkán akadt szabad hely.

Ekkor találkozott a Mailai ház megbízottjával, Sinvalie Proctorral.

Mailai sokkal inkább volt a csillaghalmaz kormányzója, mint a tharkadi Katrina Steiner távoli udvara. Maga a halmaz a viszonylagos gazdagság és a technológia apró kis szigete volt a barbarizmus növekvő tengerében. Sinvalie Proctor egyike volt azon kereskedőknek, akik felügyelték a kereskedelem törékeny hálóját az Erit rendszerei és a Nemzetközösség, valamint a Periféria külső világai között – ez utóbbiak közé tartozott a Trellwan is.

Sinvalie röviddel azután kereste fel Tort, hogy a fiatalember földet ért a Szégyenletes űrjárójával Gharisportban, a Drovahchein II fő déli kontinensén. Ajánlata megoldást kínált a teherhajó kapitányának összes problémájára. A gharisporti Mailai techcsapat elvégzi a szükséges javításokat a Szégyenletesen, Tor legénységének hat standard hónapos szerződést ajánlanak fel, ráadásul előleget is kapnak, melyet szabadon elverhetnek a gharisporti éjszakában, Tor kapitány pedig aláírhatja az oly régóta áhított, hosszú távra szóló szerződést. Cserébe mindössze annyit kellett tennie, hogy oda-vissza szállít néhány embert az Oberon VI és egy Periférián túli, teljesen jelentéktelen világ között. Ez a világ a Trell I volt, vagy ahogy a helyiek nevezték: a Trellwan.

– Tudnom kellett volna – mondta Tor, miközben átkalauzolta Graysont Sarghad sikátorainak és mellékutcáinak kanyargós, kiszámíthatatlan labirintusán. – Rá kellett volna jönnöm, amint megtudtam, hogy az öreg Nagy Hendrik is érintett az ügyben.

– Mire kellett volna rájönnöd? – kérdezte Grayson.

– Arra, hogy ezt nem fogom ép bőrrel megúszni. Az öreg Sinvalie eszes fickó. Nem akarta rábízni saját drága hajóját és legénységét Hendrik kis kalózkirályságának bizonytalan jóindulatára, azért felbérelt egy független kapitányt, hogy vállalja a kockázatot. A Mailai ház jelét festették a Szégyenletes űrjáróira, de nem ők vitték el a balhét!

– Mi történt pontosan?

– Állj! – sziszegte Tor hirtelen, és belökte Graysont az árnyak közé, amint egy szakasznyi palotaőr vonult át előttük. Elérték azt a helyet, ahol a sikátor belefutott a város egyik fő közlekedési útvonalába. Itt már rengeteg katonát láttak, ott álltak a sarkokon és az út mentén, és szemmel láthatóan az elhaladó járókelők arcát fürkészték. Tor intett Graysonnak, hogy húzódjanak hátrébb, és folytatta a történetet.

– Semmi nem történt... legalábbis először. Ideszállítottam egy nemzetközösségi hivatalnokot, a neve valami...

– Vogel.

– Igen, Vogel vikomt. A Tharkadról az Oberonra vittem, majd az Oberonról ide. Azután a titkárát szállítgattam az Oberonra és vissza néhány alkalommal. Annyit sikerült megtudnom, hogy egy megállapodást ütöttek nyélbe a Trellwan átadásáról Hendrikkel, bár ennek titokban kellett volna maradnia.

– Kellett volna – morogta Grayson inkább magának, mint Tornak.

– Aha... szóval nem kellett sok idő hozzá, hogy kiszivárogjon. A legutóbbi alkalommal, amikor itt jártam, már egész Sarghad teli volt a hírrel. Nem voltak tüntetések a városban?

Grayson bólintott, de közben folyamatosan szemmel tartotta az utcát. Mindez annak az árulásnak a része volt, amelyik az apja halálához vezetett. Valakinek fizetnie kell.

– Szóval, lett volna még egy utolsó találkozó, amikor az Oberon miniszterei a Trellwanra jönnek valami hivatalos aláírási ceremóniára. De semmi nem úgy alakult, mint ahogy mondták. – Tor halkan beszélt, és közben gyanakodva nézegetett körül. Újabb katonák haladtak el az utcán, fegyverüket lövésre készen tartva. Mintha északon valami hangzavar támadt volna.

– Egy bolygó nélküli, A2-es besorolású napnál jöttem ki az ugrásból, hogy pontosítsam a navigációs adatokat, és egy átkozottul nagy űrugró várt rám feltöltött fegyverzetű vadászgépekkel. A pokolba, először azt gondoltam, belefutottam Hendrik valamelyik kalóz riválisába, de amikor a fedélzetre szálltak, láttam, hogy Hendrik egyenruháját viselik. Hendrik régi emberei viszont, akik már induláskor a hajón voltak, minden felhajtás és ceremónia nélkül távoztak a légzsilipen keresztül. Egyszerűen csak kirepültek. Gondolhatod, halálra voltam rémülve.

– Megölték őket?

– Az volt az első dolguk. Aztán áttettek egy szakasznyi mechet meg egy csomó katonát és páncélos járművet a Szégyenletes rakterébe. Egy technikusi csapat is a fedélzetre szállt, és hozzákezdtek az egyik űrjáró átalakításához. Nehézfegyvereket, lézertornyokat, rakétaindítókat meg ilyesmiket szereltek fel rá. Természetesen megpróbáltam tiltakozni, de a következő pillanatban már volt is egy zúzódás a fejemen, és a szám is felrepedt, ezért a továbbiakban inkább csendben maradtam. Féltem tőle, hogy engem is Hendrik emberei után küldenek.

– Amikor végeztek, a fekete szörnyeteg vitorlát bontott, és kiugrott a rendszerből, a Szégyenletes fedélzetén hagyott csapat vezetője pedig utasított, hogy induljunk tovább. A Trellwannál bukkantunk elő, és leparkoltunk a nap mellett. Engem és három emberemet kényszerítettek, hogy navigáljuk a felszínre az átalakított űrjárót. A halántékomnál egy pisztollyal szálltam le, és landolás után bezártak az egyik hátsó raktárba.

– És utána hagytak elmenni? Tor vigyorogva csóválta a fejét.

– Azt nem mondanám, cimbora. Nem tudom, mi történt, de az biztos, hogy nem akartak elengedni. Azután biztosan nem, hogy láttam őket átpakolni útközben, ahol csak navigációs pontosításra és feltöltésre akartunk megállni.

– Miért nem?

– Hé, ez egy átkozottul nagy és megtervezett művelet volt. Legalább öt csatamech segített átrakodni a szakasznyi másik mechet és a rengeteg felszerelést a Szégyenletesre. Ez is vicces volt.

– Mi?

– A rakodó mechek csúcskategóriás gépek voltak... ugye érted, mire gondolok? Új festés, tiszta alkatrészek. Volt köztük egy vörös-fekete Martalóc, amelyik úgy nézett ki, mint azok a zsoldos gépek a Belső Szférában. Ezt vezette a parancsnokuk. Hatalmas termetű tag, de a csendes, profi fajtából. És halálos, érted? Amit viszont a Szégyenletes fedélzetére raktak, az csupa ócska, öreg, toldozott-foldozott mech volt, jobbára újra felhasznált alkatrészekből összetákolva. Volt egy fekete-szürke Martalóc meg egy könnyű, húsztonnás Sáska. Olyan volt az egész, mint valami titkos hadművelet, amelyikről nem szeretnék, hogy kívülállók is tudjanak. Úgy véltem, a lövöldözés lecsendesedése után visszajönnek, és engem is végleg elhallgattatnak. Veszed az adást?

– És hogy kötöttél ki a sikátorban, a hajléktalanok között? – kérdezte Grayson.

– Jó kérdés. Mint mondtam, a. Szégyenletesnek javításra volt szüksége, de nem mindent sikerült helyrehozni rajta. A raktérben maradt egy meglazult szigetelőpanel, azt felfeszítettem, majd miután bemásztam, visszahúztam magamra. Egészen addig ott maradtam, amíg vissza nem jöttek értem, és észre nem vették az eltűnésem. A távozásuk után előbújtam, hátraosontam a rakterekhez, ahol a mecheket rakodták ki, és a katonákkal együtt kiszöktem. – Elhallgatott, a felvont szemöldökkel hallgató Graysonra nézett. – Addigra szereztem egyenruhát is. Az sokat segített.

– Ez volt az? – mutatott Grayson Tor sáros zubbonyára.

– Nem egészen. Reménykedtem benne, hogy beszélhetek itt valakivel, talán a helyi hatóságokkal a legénységem kiszabadításáról. Ők... khm... nem túl szívélyesek a külvilágiakkal szemben. Legalábbis most nem.

Újabb csapatnyi katona haladt el előttük. Grayson felfigyelt rá, hogy ezek már a bolygó milíciájához tartoznak, zöld egyenruha helyett barnát viseltek. A Kastély barakkjaiban azt beszélték, a sarghadi milícia kitűnően képzett katonákból áll, bár Carlyle Kommandósai egyik helyi fegyveres erőt sem tartották sokra.

Mi folyik itt? – töprengett Grayson. Már a milícia is őt keresi?

 9

Grayson és Tor tovább figyelték az utcán közlekedő katonákat. Nem úgy tűnt, mintha Jeverid gárdistái komolyabb kutatást végeznének, de határozottan készültségben voltak, és folyamatosan járőröztek a fő utcákon... miért is? A Kastélynál lezajlott harc közben megszökött külvilágiakat keresték? Vagy csak úgy általában gyanús elemeket? Mivel a kalózok tábora itt volt a szomszédban, a helyi kormányerők talán figyeltek minden fegyveres vagy gyanús csoportosulásra, amely egy ellenséges támadást jelezhet előre.

De miért mentek olyan sokan északra? Egy kisebb konvojnyi légpárnás páncélozott harcjármű – HVWC – húzott el előttük.

Grayson Tor történetén gondolkodott. Egy teherszállító elfoglalása, a diplomaták legyilkolása? Még az is felmerült benne, hogy elveti a mesét, mint gondosan megszerkesztett, kitalált sztorit, de miért hazudna neki Tor? A banditák ugyanolyan gyakran folyamodtak áruláshoz és megtévesztéshez, mint a belső világok bármelyik szervezett kormányzata, de ennek az útközbeni titkos átrakodásnak semmi értelmét nem látta. Az biztos, hogy a Szégyenletest Hendrik egyik hajója állította meg. Kizárólag Hendrik emberei ismerték a teherszállító pontos útvonalát, ahogy a hajó csillagtól csillagig ugrálva megtette az Oberon és a Trellwan közötti távolságot.

A két rendszert körülbelül 145 fényév választotta el egymástól. Mivel az űrugrók egyetlen ugrással nagyjából 30 fényévet voltak képesek áthidalni, több rendszerközi megállót is be kellett iktatni – ezt nevezték ugrássorozatnak, vagyis a csillagok közötti ugrások egymásutánjának. Ezen csillagok többsége – köztük az is, ahol Tor  hajóján rajtaütöttek – nem rendelkezett saját bolygóval, vagy csak halott, lakhatatlan szikla- és jégtömbök keringtek körülöttük. Annak esélye, hogy egy ilyen helyen várakozó hajó pont beleakadjon a másikba, elképzelhetetlenül kicsi volt. Ez azt jelentette, hogy a támadók ismerték a Szégyenletes útvonalát. Vagyis a rajtaütést Hendrik rendelte el.

Valóban ő? Hendrik egy tizenkét kisebb kalózkirály közötti ingatag koalíciót vezetett. Talán közülük valaki másként gondolkodott – egy ellenzéki frakció, amelyik Hendrik ellen dolgozott. Ez megmagyarázná Tor történetének legnagyobb rejtélyét, vagyis azt, hogy Hendrik miért a mélyűrben csapott le a Szégyenletesre ahelyett, hogy még saját fővilágán, az Oberonon kerített volna sort rá.

Ám még ez a magyarázat is számos megválaszolatlan kérdést hagyott maga után. Miért fárasztaná magát bárki Hendrik táborában azzal, hogy megtámadja a trellwani helyőrséget, amikor néhány órán belül az egész bolygó békés úton a kezükbe kerülne? Ezt még egy lázadó frakció is biztosan kivárná. A másként gondolkodók a Trell rendszer megszerzésével semmire sem mennének egy Hendrik elleni lázadás során, csak saját erőtartalékaikat kötnék le teljesen feleslegesen.

Ennek így semmi értelme, gondolta Grayson. Ráadásul az is újabb kérdéseket vetett fel, amit Tor látott a hajója elfoglalásakor. Azt mondta, a kalózok Hendrik egyenruháját viselték, de az átrakodást végző gépek sokkal jobb állapotban voltak, mint maga a rakomány. A kalózkirályságok – még az olyan nagyok és erősek is, mint III. Hendriké – leginkább toldozott-foltozott, más mechek roncsaiból begyűjtött alkatrészekből álló, csaták tucatjait megért harci gépekkel rendelkeztek. Honnan szedték azokat a vadonatúj, frissen festett csatamecheket? Vajon megengedheti magának Hendrik, hogy a Belső Szférából béreljen fel egy zsoldos szakaszt? Esetleg Kurita Drakónis Szövetségéből? És ha ezt is tette, miért nem használta fel őket a támadásnál? Miért volt szükség a megtévesztésre? Miért? Miért?

– Hé! – Összerezzent, amikor Tor megérintette a vállát. – Ezek elmennek.

A gárdisták valóban visszavonultak az utcákról; néhányan rozsdás, hatkerekű páncélozott személyszállítókba szálltak, mások gyalog vonultak el. Grayson látta, hogy az egyik APC felső nyílásában álló tiszt széles gesztusokkal magyaráz valamit az adóvevőjébe.

– Valami biztosan felizgatta őket – jegyezte meg. – De vajon mi? A válasz egy dörrenés és egy villanás képében érkezett, amely pörölyként csapott le Grayson mellére, és néhány pillanatra kiszorított a tüdejéből a levegőt. Búvóhelyükkel szemben, az utca túloldalán az egyik kirakatból láng, tégla, üveg és beton gejzírje csapott fel, melyet rövidesen sűrű, fekete füst kísért. Az emberek sikoltoztak, de az üvöltések és ijedt kiáltások mellett hallani lehetett egy mozgó gépezet egyre erősödő morajlását.

Grayson ismerte ezt a hangot. A hasán csúszva előbbre óvakodott, amíg a biztonságot nyújtó épület sarka mögül ki nem tudott kémlelni az utcára. Egy Martalócot látott; a tizenkét méter magas, vastagon páncélozott harci gép a rengeteg ráaggatott fegyver miatt esetlennek, ingatag egyensúlyúnak látszott. Ám Grayson tapasztalatból tudta, hogy a gép a legkevésbé sem nehézkes.

Megpillantotta a stilizált, hosszúkás szem emblémát a csatamech bal lábának edzett páncéllemezén, és rögtön tudta, hogy ez a szürke–fekete gép ölte meg az apját.

Lecsapott rá a rettegés szülte bűvölet, és képtelen volt elmozdulni a sikátor bejáratától. A páncélos szörnyeteg gyötrelmes lassúsággal felegyenesedett, és célzásra emelte masszív jobb karját. A vastag alkarban helyezkedtek el a mech fő fegyverei, egy félnehéz lézer és egy részecskeágyú.

Kékesfehér fénysugár villant, a vakító impulzus sziszegő hang kíséretében ionizálta a levegőt, amerre elhaladt. A sugár telibe találta az APC-t, és felgyújtotta a jármű oldalába kapaszkodó gárdistát. Grayson ösztönösen becsukta a szemét, hogy megvédje a villanástól, de még látta a páncélos tetőnyílásában vonagló tisztet, amint az acél hatalmas tűzgolyóvá változik körülötte.

Az összeomló épületek robajába és a lángok ropogásába éles dörej hasított. A Martalóc gépágyúja, a mech bal vállára szerelt fatörzs méretű fegyver 120 mm-es robbanólőszerek rövid sorozataival szórta meg az utcát az égő harcjármű mögött, és a menekülni próbáló zöld egyenruhás gárdistákból pillanatok alatt csupán alaktalan, véres halmok maradtak. Az APC-ből áradó sűrű, fekete füst olaj és égő hús gyomorforgató szagát hordozta.

Grayson egy kéz türelmetlen, sürgető érintését érezte a vállán.

– Grayson! El kell tűnnünk innen! Gyorsan!

De Grayson nem tudott megmozdulni, tekintete a Martalócra tapadt. A mech tett egy hatalmas lépést, majd még egyet, de mindegyik után rövid szünetet tartott, mintha az út minőségét próbálgatná. Apró tüzek villantak fel rákszerű fején, ahogy a város védői eredménytelenül próbálták lézereikkel és vállról indítható rakétáikkal átütni a vastag páncélzatot. Grayson azért drukkolt, hogy a sarghadi katonák koncentrálják a tüzüket, találják meg az irányító áramkörök és szervoműködtető szerkezetek létfontosságú pontjait, és akkor – talán! – lehetne valami minimális esélyük rá, hogy legyűrjék az óriást. Volt egy ilyen pont a lábak és a test találkozásánál, a lapos fej alatt. Ha összedolgoznának...

A gigász gond nélkül sétált át a zárótűzön. Nyomában pusztulás járt, ahogy lézersugarak záporával borította el a sugárutat és a házakat.

– Grayson! – Tor üvöltése végre behatolt tompa bódulata mögé, visszarántotta őt a valóságba, és az égő jármű bűzébe. Megrázta magát, hátrafordult, és a rémült Tor szemébe nézett.

– Grayson, ki kell jutnunk innen!

Hagyta, hogy társa talpra rángassa, és szűk cipőjében sántikálva rohanni kezdett a sikátor mélye felé, minél messzebbre a tomboló szörnyetegtől. Mögöttük a mech nekiütközött a sikátor melletti épületnek, és a leomló falak megremegtették az utcán szétszórt hulladékot és törmeléket.

Grayson követte Tort Sarghad mellékutcáinak és sikátorainak átláthatatlan labirintusában, és a gépágyú dörgése, valamint az összedőlő épületek moraja lassan elmaradt mögöttük. Tor megállt, és zihálva, köhögve nekitámaszkodott a falnak.

– És most hová? – kérdezte a még mindig kába Grayson. Hagyta, hogy vezessék, hogy valaki más hozza meg a döntést.

– Nem tudom. Ha elfelejtetted volna, én is idegen vagyok itt.

– Én... én tudok egy helyet, ahová talán mehetnénk. – Grayson Berenirre, a kereskedőre gondolt, de tudta, hogy a férfi nem szívesen látja őt újra, és még kevésbé, ha egy másik külvilágit is hoz magával, akit el kell rejteni. – Ismerek egy-két embert, de nem biztos, hogy tudnak segíteni.

– Valahogy ki kell találnunk, hogy jussunk el a kikötőbe. – Tor elgondolkodva nézett az űrrepülőtér irányába. Az alacsony, egyszintes raktárépületek lapos teteje fölött ki lehetett venni a kikötő irányítótornyát, a keskeny oszlopon ülő apró, fehér, csészealjszerű építményt. És mögötte ott látszott Tor hajójának felső harmada.

– Vissza akarod szerezni a hajódat?

– Nem – rázta meg a fejét Tor. – Kizárt dolog. Sosem jutnánk a közelébe.

– Akkor miért pont a kikötő?

– Mert előbb vagy utóbb leszáll néhány hajó. – Fájdalom felhőzte el a fiatal pilóta arcát. – És mert van ott három emberem... három barátom. Valahogy ki kell hoznom őket.

– Egyedül nem fog sikerülni. – Valahol mögöttük újra kitört a zűrzavar, hangos robbanások követték egymást.

– Talán nem. De ezek a kalózok nem maradnak itt örökké. Most, hogy megtámadták őket, fogják a zsákmányt, a rabszolgákat és az elfogott mecheket, és szépen kivonulnak, visszamennek az Oberonra vagy akárhová. Nem maradhatnak itt, az egész bolygó ellen nem harcolhatnak. Meg aztán honnan tudhatják, hogy a Steiner ház nem szervez egy megtorló akciót, hogy az egész bolygót lenyomja a torkukon?

– A szakaszom...

– Talán – mondta elgondolkodva Tor. – Bár ahogy hallottam, a barátaidat rendesen megtépázták. De a lényeg, hogy a kereskedők biztosan jönni fognak. A pokolba, még a Mailaioknál maradt barátaim is biztosan idejönnek megnézni, mi történt a befektetésükkel. Amikor megérkeznek, ott akarok lenni a kikötőben a társaimmal együtt. És ne feledkezz el a hajómról az ugróponton, a fedélzeten további tizenkét emberemmel. – Tor elszántan rázta meg a fejét. – Nem engedhetem, hogy lelépjenek!

Graysonnak eszébe jutott az űrkikötő egyik szegletében elszállásolt munkások és techek apró közössége.

– Talán szerezhetnénk magunknak munkát a kikötőben, és ha ott vagyunk, könnyebben kitalálhatjuk, hogyan hozzuk ki az embereidet. De hogy a hajódat hogyan fogod visszaszerezni, arról elképzelésem sincs.

– Nekem sem, öregem. Nekem sem. – A fájdalmas kifejezés visszatért Tor arcára. Grayson kíváncsi lett volna rá, hogy vajon bűntudatot érez legénysége hátrahagyása miatt, vagy inkább attól tart, hogy egyszerűen kivégezték őket. A pilóta megrázta magát.

– Mindegy, egyelőre az a legfontosabb, hogy együnk valamit, és kitaláljuk, hogyan olvadhatnánk be a helyiek közé.

Igen, gondolta Grayson, szükségük lesz egy búvóhelyre – egy helyre, ahol biztonságban várakozhatnak, amíg ki nem találja, hogyan kapja el az apját meggyilkoló összeesküvőket. Csak azután fog elgondolkodni azon, hogyan hagyja el ezt az istenverte világot.

A csatazaj megszűnt, a városra természetellenes csend borult. Grayson körülnézett, megpróbált tájékozódni.

– Szerintem látogassuk meg a barátaimat. Berenir kereskedő, vannak kapcsolatai a kikötőben és a bolygón kívül is. Talán ő tud nekünk munkát szerezni. Vagy legalább lesz valami ötlete, hogy mihez kezdjünk.

– Hol lakik?

– A Kereskedők Harmadik Utcájában. Erre. – Ezúttal Grayson ment elöl, de gondolatai állandóan visszakanyarodtak az utcán látott Martalóchoz és apja halálához. Az a Martalóc azután támadta meg Durant Carlyle-t, miután az apja könnyebb Főnix Sólyma súlyos sérüléseket szenvedett a Szégyenletes űrjárójának törzsén elrejtett fegyverállásokkal vívott reménytelen párbajban. Durantnak esélye sem lehetett.

Új energia váltotta fel a fásultságot, amely megbénította Grayson szellemét attól a pillanattól kezdve, hogy Berenir házában visszanyerte az eszméletét. Most először látott maga előtt egy követendő célt. Elpusztítja a gyilkos mechet, vagy meghal a próbálkozás közben. A bosszúvágy mardosó éhségként hajtotta őt végig Sarghad kanyargós utcáin, miközben pánikba esett lakosok, valamint a gárda és a milícia szervezetlen csoportjai rohantak el mellettük. Bár még nem tudta, miként fogja végrehajtani tervét, megesküdött rá, hogy végez a Martalóccal és a pilótájával.

 10

Sarghad keskeny utcáin tíz méter magas, halált hozó harci gépek járőröztek. Bár Grayson tudta, hogy találja meg a Kereskedők Harmadik Utcáját, neki és Tornak négy alkalommal is kitérőt kellett tenniük, mert az utcát pánikba esett emberek tömegei vagy támadó mechek torlaszolták el. Grayson megpróbálta megjegyezni, milyen típusú gépeket látott eddig. Tudta, hogy van egy Sáska és egy másik is, amelyik a Kommandósok Darazsára hasonlított, de most az oberoni III. Hendrik hosszúkás szem szimbólumát viselte. Egy alkalommal ismét megpillantotta a Martalócot, amint átvág egy összedőlt épület romjai közt. Sarghad fölött fekete füstfelhő gyűlt össze, a levegő pedig nehézzé vált a ledőlt falakból felszálló tégla- és betonportól.

A Kereskedők Harmadik Utcájára nyíló sikátor kijáratánál Tor megtorpant, és intett Graysonnak, hogy maradjon mögötte. Grayson a teherpilóta válla fölött egy másik Darazsat látott, amelyik vagy tizenöt trellt kísért a város széle felé.

– Mit művelnek?

– Valószínűleg túszokat szednek – felelte Tor komoran. – De ezek az emberek nem valami jómódúak. Minden bizonnyal rabszolgának kellenek.

Grayson csendben maradt. Hallott már történeteket a Periféria kalózkirályai között zajló rabszolga-kereskedelemről, de nem adott túl sok hitelt ezeknek a meséknek. Még Claydon félelmét – miszerint az anyját Hendrik kalózai az Oberonra hurcolták rabszolgának – is könnyedén betudta a tájékozatlan, szinte iskolázatlan emberek vakrémületének, akik soha nem jutottak túl saját világuk atmoszféráján. A kegyetlen igazság azonban az volt, hogy a civilizáció szilánkjai között, ahol a gépek és a technológia termékei valóságos kincsnek számítottak, az emberi munka olcsó és könnyen beszerezhető erőforrásnak bizonyult.

– Hová viszik őket? – tűnődött fennhangon.

– Gondolom, az űrkikötőbe – borzongott meg Tor. – Itt nem tudják őket felhasználni. Valószínűleg elviszik őket a bolygóról. – Hangja különös módon szenvtelennek és távolinak tűnt. – Még az is lehet, hogy a Szégyenletes fedélzetén szállítják el őket.

Grayson figyelmét hangos robaj vonta magára az utca túlsó vége felől. Előbbre araszolt, és alig valamivel az utca szintje fölött kikémlelt a sarok mögül. A látvány a velejéig megrázta. Ott állt a Martalóc, egy lángoló épület romjai közt. Mintha egy kést forgattak volna meg Grayson gyomrában. A ház Bereniré, a kereskedőé volt.

A Martalóc átgázolt a romokon az utcára, és ezzel teljessé tette a pusztítást. A ház homlokzati fala megrepedt és beomlott, vörös szikrákkal szórva meg a törmelék fölött terjengő fekete füstfelhőt.

Tor figyelte Grayson arcát.

– Gondolom, az volt a barátod háza.

– Igen... igen, az volt. De nem értem. Miért csak ezt az egyet pusztították el? – Berenir házát sebészi pontossággal döntötték romba, de a tömb többi házához hozzá sem nyúltak. Grayson azon gondolkodott, vajon Claydon túlélte-e a támadást. Miközben a Martalóc romokat és lángokat hagyva maga mögött távozott észak felé, bele kellett nyugodnia, hogy ez nem túl valószínű. Komoran figyelte, ahogy Berenir házának egy újabb fala omlik le szikraesőtől kísérve.

Mindketten visszahúzódtak a főutcáról.

– Sajnálom a barátaidat – mondta Tor.

Grayson csak bólintott. Furcsán üresnek érezte magát, semmi másra nem érzett vágyat, csak hogy visszavágjon a kalóz mecheknek. De hogyan? Hogyan? A tehetetlenség érzése nyomasztó teherként nehezedett rá.

– Én elindulok a kikötő felé – jelentette be Tor. – Technikusokat mindig keresnek, és elég jól értek a hajókhoz, hogy találjak valami munkát. Lehetnél a segédem, és valahol befestenénk a hajad. Akkor nem kell több iszapfürdőt venned. Grayson egy pillanatnyi gondolkodás után megrázta a fejét.

– Menj nélkülem, kapitány. Nekem más dolgom van.

– És mi az? – hökkent meg Tor. – Hol?

– Nekem... eh, ne is törődj vele. – Graysont megzavarta saját hebegése. – Csak át kell gondolnom egy-két dolgot, ennyi az egész. Később majd megtalállak a kikötőben.

– Mikor?

Grayson vállat vont.

– Nem tudom. – Lenézett a kezére, és eltűnődött rajta, miért nem remeg. Gyengének érezte a végtagjait, mintha a Martalóc megpillantásakor elenyésző érzelmi kavargás csak egy üres, önmagát is alig tartó héjat hagyott volna hátra. A testét eddig mozgásban tartó adrenalin felszívódott, és a nyomában nem maradt más, csak a kimerültség.

Szembefordult Torral.

– Menj csak. Amint tudok, csatlakozom hozzád.

Tor elvigyorodott, de a szemében látszott az aggodalom.

– Ne maradj el túl sokáig. Nekünk, idegeneknek össze kell tartanunk, nem igaz?

Menj a pokolba, és hagyj engem békén! – gondolta Grayson olyan vadsággal, ami még őt magát is meglepte. De hangosan nem szólt semmit, csak biccentett és hátat fordított társának. Kellett szereznie valamilyen szállítójárművet, amellyel feljuthat a hegyekbe, és egyáltalán nem volt benne biztos, hogy maradt elég ereje a feladat végrehajtásához.

A fiatal tiszt merev vigyázzban állt, és érezte, ahogy az izzadságcseppek becsorognak fekete testpáncéljának nyakrésze alá.

– Nem, nagyuram, nincs itt – jelentette.

Az íróasztalnál ülő férfi felnézett, és hűvös pillantással végigmérte a tisztet.

– Pedig itt kell lennie. Én magam lőttem le. Láttam összeesni pontosan azon a helyen, amit bejelöltem a járműhangár alaprajzán.

– Nem volt ott, nagyuram. – Félelem költözött a fiatal tiszt arcára. Parancsnoka a könyörtelenségéről volt híres. – Átkutattuk a Kastélyt, ellenőriztünk minden holttestet. Találtunk... találtunk nyomokat, amelyek arra mutatnak, hogy valaki járt a Kastélyban a távozásunk után. Talán pont az a fiú, akit keres. Az egyik raktárajtó nyitva állt, pedig Wynn őrmester úgy emlékezett, hogy a csata után még csukva volt, és a jelek szerint egy légpárnás is eltűnt. Carlyle fia biztosan beindította a járművet, és elmenekült.

Harimandir Singh százados igazságos – igaz, könyörtelen és sokat követelő – embernek tartotta magát, és nem hódolt be a nyers érzelmeknek. Egyetlen lövést adott le az ellenséges parancsnok fiának a fejére. Az ő parancsa volt, hogy a támadó csapat a foglyokkal együtt hagyja el a járműhangárt, és kövesse a túlélő Kommandósokat az űrrepülőtér peremvonalához. Ha Grayson Death Carlyle még élt, az Singh felelőssége volt, és nem ezé a hadnagyé, aki sikertelenül próbálja meg leplezni félelmét.

Tehát az én hibám, állapította meg gondolatban Singh. Le kellett volna zárnom az ügyet egy második lövéssel, vagy legalább hátrahagynom valakit, hogy ellenőrizze a hangárban fekvő testeket.

De minden olyan gyorsan történt. Csak gyors döntésekkel és azonnali cselekvéssel teljesíthették a küldetést.

És a küldetés végeredményben sikerrel járt, nem? Carlyle Kommandósait legyőzték, a túlélőket elűzték, és a bázisuk Singh kezére került. Ha ennek az egy kölyöknek sikerült bemenekülnie Sarghadba, az vajon súlyosan veszélyezteti a terv egészét? Singh azt a parancsot kapta, hogy bizonyosodjon meg Carlyle főtechnikusának, Riviérának, a Kastélyban maradt összes mech-harcosnak, és a parancsnok fiának a haláláról. Az utasításokat végrehajtotta, kivéve ezt az utolsót.

Singh gondosan mérlegelte a helyzetet. A fiú nem Carlyle szakaszának valamelyik tagjával szökött meg, ebben egészen biztos volt. Ha él, akkor valahol a Trellwan sivatagában rejtőzik, vagy a hegyek lábánál fekvő, a helyiek által Sarghadnak nevezett nyomorúságos koszfészekben.

Ha valóban a sivatagba menekült, akkor meg vannak számlálva az órái. A Periasteron néhány standard napon belül gyilkos hőséggel árasztja el a homokpusztát. És ha a kölyök elrejtőzik egy barlangban és túléli azt, a Trellwan rövid telének mínusz 50 fokos hőmérséklete másodéj idejére végez vele.

Tehát maradt a város. Egyetlen ember miatt nem kutathatták át az egész települést, és igazán oka sem volt rá, hogy megpróbálkozzon vele. Az ifjú Carlyle biztosan nem hagyja el a bolygót; meg sem közelítheti az űrrepülőteret anélkül, hogy a külső őrség meg ne állítaná. Gyakorlatilag arra lett kárhoztatva, hogy itt maradjon a Trellwanon. A terv többi része teljesen simán ment, és minden jel arra mutatott, hogy Carlyle fia nem fog akadályt képezni a végső fázisok végrehajtása előtt.

Emellett még mindig megvolt rá az esély, hogy beleakad valamelyik járőrbe. Singh úgy döntött, utasításba adja az összes járőrnek, hogy ha Sarghadban vagy az űrrepülőtérnél elfognak valakit, aki körülbelül egyidős Carlyle-lal, akkor azonnal értesítsék őt... nem is, inkább az összes külvilágiról, akárhány évesek is legyenek, így vagy úgy, de tudomást fog szerezni a kölyök búvóhelyéről, vagy megbizonyosodik róla, hogy már nem él.

A tiszt még mindig vigyázzállásban állt előtte.

– Végeztünk, hadnagy. Ön mindent megtett, köszönöm a jelentését.

A hadnagy láthatóan megkönnyebbült, de azonnal kihúzta magát, és jobb kezét a bal melléhez emelve, feszesen tisztelgett.

– Igenis, nagyuram!

Singh figyelte a katonát, amint sarkon fordul, és távozik. Nem, Carlyle szökése a legapróbb mértékben sem fogja befolyásolni a tervet.

Figyelme visszatért az íróasztalon előtte heverő munkájához, a hercegnek írandó jelentéshez. Huszonnégy órán belül egy gyors futárhajó érkezik az ugrópontra, és Singh jelentése egy helyi éven belül a Trellwanra hozza a herceget és armadáját.

Singh tudta, hogy őkegyelmessége Ricol herceg, akit az Utódállamokban csak Vörös Vadász néven ismertek, alig várja már, hogy hozzáfogjon a következő fázis végrehajtásához.

A Mount Gayal és a rajta terpeszkedő, csonka piramis alakú Kastély fölött egy sornyi éles, szaggatott szélű sziklacsúcs sorakozott, melyek a Trellwan egyenlítőjét körbeölelő hegyvonulatok részét képezték. A Crysander-hegység viszonylag új vonulatnak számított; a Trellwan közeli napja által előidézett folytonos szökőárak alakították ki, melyek újra és újra elborították, majd szabaddá tették a közömbös sziklarétegeket, és időnként rengésekei és lávaömléseket idéztek elő bennük. A 35000 km hosszú láncolat számos csúcsa aktív vulkán volt, ezért a gyenge földrengések mindennapos jelenségnek számítottak.

Bár a Trellwan felületének nagy része száraz volt, az egyenlítői hegységek között mégis megbújt két apró, kanyargós, ásványokban gazdag beltenger. A bolygó emberi kolóniái ezektől a vízfelületektől néhány száz kilométeren belül, a viszonylag termékeny vidéken jöttek létre. A vörös Trell által tizenöt standard naponként kiváltott lassú, hömpölygő tengerárak túlságosan magasak voltak ahhoz, hogy vízparti településeket lehessen létesíteni. Ráadásul a savas víz magas kén– és hidrogén–szulfid tartalma több kilométeres körzetben bűzös záptojásszaggal töltötte meg a levegőt. Azonban a Trellwan energiájának legnagyobb részét a tengerek borzalmas szagú partján felállított, személyzet nélkül üzemelő árapály-erőművek szolgáltatták. A Periasteron jelezte minden 45 napos év kezdetét és végét. Ez volt az az időpont, amikor a Trellwan a legközelebb járt a Trellhez a nap körüli szeszélyes pályáján, és mindig a bolygó felszínének ugyanazon két pontján következett be. A Távoli Áthaladásnak nevezett Periasteronra a planéta túlsó felén került sor, minden másodéj közepén Sarghadban ezt az időpontot a nappali oldal felől érkező enyhe viharok, valamint az emelkedő hőmérséklet hirdette előre, amely a város kurta tavaszi-nyári-őszi időszakát jelezte.

A Közeli Áthaladás nevű Periasteron a Nerge, azaz a Fekete Sivatag fölött következett be, a várostól 2000 kilométerre nyugatra, és teljesen más hatásokat hozott magával.

A Trell ilyenkor mindig az égen járt, valamivel túl az elsőnap közepén, Sarghad földrajzi hosszúságán. A hőmérséklet rövid idő alatt nagymértékben felszökött, a víz pedig fokozott mértékben kezdett párologni a közeli tenger felszínéről. A felhők olyan gyorsan borították be az eget, hogy alig lehetett szemmel követni. Ahogy a forró, nedves légtömegek felszálltak a hideg sztratoszférába, betódult a helyére a sivatagi szél, amely üvöltve száguldott át Sarghadon a keleti ásványsíkságok felé.

Aztán megérkezett a heves, viharos széllel kísért eső, amely sártengerré változtatta az okkersárga sivatagot, és elöntötte a város utcáit. A bolygó lassú forgása folytatódott, és Sarghad végül hosszú éjszakába süppedt. A sötétség idején folytatódtak a viharok, a hőmérséklet pedig gyorsan zuhant.

Elsőéj közepére, körülbelül öt vagy hat standard nappal később, a város fölé emelkedő hegyekben megkezdődött a havazás. A hó formájában érkező csapadék legnagyobb része a hegyekben csapódott le, illetve az északi és déli gleccsersíkságokon és jégmezőkön. A Sarghad körüli egyenlítői sivatag gyakorlatilag megfagyott, mert a hőmérséklet mínusz 50 fok alá esett, a hegyekben pedig rövid életű gleccserek jöttek létre.

Vastag hóréteg rakódott a töredezett hegycsúcsok közé. Voltak helyek, ahol a szeizmikus mozgások, illetve a hó, a fagyás, a hőség és az eső megnyitotta a sziklát, és feltárultak az ősi, rejtett barlangok és üregek, a tengerek felé pedig új patakok, folyók indultak meg. A csillogó jégkupolák alatti barlangokban forró ásványvíz tört elő a kövek alól. Ezeknek az üregeknek a biztonságos melegében állandóan hallani lehetett a csodálatos jégsztalaktitokról lecsöpögő vízcseppek visszhangzó kopogását.

A Távoli Áthaladásra másodéj közepén került sor. Akkor is voltak időjárási szélsőségek, főként a két pólus felől érkező meleg szelek hoztak szél- és homokviharokat magukkal, és a hőmérséklet is lecsökkent. Harmadnap közepére azonban a hőmérséklet már fagypont fölött volt, és ettől kezdve folyamatosan emelkedett. A hóba és jégbe csomagolt hegyek olvadozni kezdtek.

Néhány helyen ez az olvadás katasztrofális következményekkel járt.

A Sarghadtól északra emelkedő hegyek közötti szakadékok és barlangok hálózatában a Mennydörgés-hasadék volt a legjelentősebb. A hideg időszakok alatt több száz méter vastagon fedte be a jég, de harmadnap elejétől egészen elsőnapig jeges zuhatagokat hozott létre a hatalmas, megolvadt víztömeg. A bömbölő, zubogó, fehéren tomboló vízesések utat vágtak maguknak a jégben és a sziklában, és a mély szakadékba zúdulva felhőpáraként emelkedtek fel ismét. A melegedési időszak alatt a felhők megültek a város előtti síkságról csak V–alakú bevágásnak látszó Hasadék felett, és a víz távoli robaja még az utca zaján és a kereskedők és vásárlók folyamatos hangoskodásán keresztül is tisztán hallható volt.

Grayson röviddel azután fedezte fel a Hasadékot, hogy Carlyle Kommandósai a Trellwanra érkeztek. Mindig ide vonult el, ez volt az ő menedéke Kai Griffith követelései és bírálatai, valamint a barakk zaja elől. Időnként még apja gyengéd, ám mégis élesen kritikus tekintete elől is ide menekült. Egyszer, néhány helyi évvel korábban felhozta Marát is egy kis kisrándulásra. Reménykedett benne, hogy a lányt is ugyanúgy le fogják nyűgözni a csodálatos barlangok, mint őt, de nagyot csalódott barátnője reakciója láttán. A Hasadék túlságosan zajos, panaszkodott a lány, a levegő hideg és nedves, a vizes szikla pedig túlságosan hideg és kemény ahhoz, amit tenni szerettek volna.

Az eset után néhány helyi napig ő sem tért vissza, de még Mara sem volt képes hosszabb időre elhalványítani a hely varázsát. Grayson azután számos alkalommal látogatott ide, de mindig egyedül.

A Hasadék volt az a hely, ahová most el kellett mennie. Mindössze néhány percébe telt, hogy elkösse a sarghadi milícia egyik légpárnását, amelyik a riadtan összecsődült tömeg mellett parkolt. Nem érzett túlzottan nagy lelkifurdalást a lopás miatt. Elvégre ez is egyike volt azoknak a könnyű katonai járműveknek, amelyeket a Kommandósok ajándékoztak a helyi milíciának, röviddel a megérkezésük után, a Trellwan és a Nemzetközösség közötti kölcsönös katonai kiképzési és segítségnyújtási szerződés keretében.

Azután, amin az elmúlt néhány órában keresztülment, Grayson úgy érezte, a trellek legalább egy szállítójárművel tartoznak neki. Az apró légpárnás gomolygó porfelhőt kavarva suhant ki vele a városból, és nemsokára már a Sarghadtól északra elterülő, öntözött földeken járt.

Errefelé még volt élet – a zömök, ágak nélküli növények sötétkék színben játszottak a Trellwan klorofillt pótló, rézszulfid-alapú helyi vegyületének következtében. Egyetlen vastag, rozsdás fémcsövön vezették le ide a vizet az északi hegyekből, hogy öntözzék vele a kék vegetációt és a város mögötti sivatagba telepített alacsony, ezüstös agrokupolákban termelt növényeket. A helyiek nem fogyasztották a helyi növényzetet, ezért az agrokupolák állandó hőfokú, szabályozott fényű belsejében termelték meg saját maguknak a gabonát és a zöldségeket. A Trellwan szélsőséges időjárásához alkalmazkodott helyi növények szolgáltatták a fűszereket (kis mennyiségben nem voltak ártalmasak az emberi szervezetre), a cserje nagyságú, ásványi anyagokban gazdag keményfa pedig a bolygó fő exportárucikkének számított.

Grayson egyenesen vágott át a síkságon; teljes sebességre állította a kis légpárnást, és célba vette az északi hegység V-alakú bevágását. Útközben látott néhány embert, többnyire munkásokat, akik épp most hajtották ki zömök, pikkelyes lannicjaikat a lapos, kupola alakú menedékekből. Most, hogy a támadók elmentek, a mezőkön és az agrokupolákban folytatódhatott a munka. Senki nem szentelt különösebb figyelmet az elsuhanó légpárnásnak. Több kanyargós szerpentin is vezetett fel a hegyekbe, de végül így is ott kellett hagynia a légpárnást néhány szikla fedezékében. Innen bevetette magát az alacsony mennyezetű barlangok labirintusába, amelyek bevezették őt a hegység szívébe, majd a fő Hasadék csarnokába.

Grayson először a Hasadék hangját hallotta meg – a tompa morajlás még innen tíz kilométernyire, Sarghad utcáin is hallható volt. A barlangokban a robajlás végigvisszhangzott a sziklaalagutakon, és önálló élőlényként ostromolta érzékeit. A hang csak harmadnap eleje és elsőnap eleje között volt hallható, amikor a jégtömbök olvadni kezdtek, és lezúdultak a Hasadék kétszáz méter mély üregébe, de Grayson tudta, mit kell tennie. Általában hozott magával fülvédőt, de később rájött, hogy a barlang talajának viaszos, csúszós, sárga agyaga is ugyanolyan jól megteszi. Gondosan betapasztotta mindkét fülét, és az enyhe szögben emelkedő barlangfolyosókon elindult a dübörgés forrása felé.

Elért egy sziklaperemig, a bolygókéreg egyik ősi rengésének maradványáig, amely a hasadék fala mentén egészen félútig felfutott az áttetszően ragyogó jégmennyezet, és a homályos árnyékba rejtőző páralepte tó közé. Ezen a peremen teljesen körbevette a hegység intenzív morajlása és vibrációja. A levegő hideg volt, magas páratartalmú, és szinte élő a zuhatagok felől áradó ritmusos hanghullámoktól. A Hasadék központi üregét megtöltötte a jégkupola csatornáiból és vízvájta járataiból ömlő víz. Időnként többtonnás jégtömbök szakadtak le a mennyezetről, hogy kétszáz méteres zuhanás után eltűnjenek a lenti, párás örvénylésben.

Grayson elindult balra a peremen. Itt, délen a Hasadék a fényre és a szabad levegőre nyílt, és a jégkupola szabad kilátást engedett a sziklás csúcsokkal keretezett égbolt egy darabjára. A nyíláson keresztül, öt kilométeres messzeségben, jóval maga alatt látta a Kastély tetején lévő helikopter-leszállót, mögötte pedig Sarghad kerék formájú települését. Lába előtt a Hasadék fala egyenesen zuhant le százméternyit, egészen a tó széléig.

Ez a tó nagyon hosszú és mély vízfelület volt. Több kilométeres hosszúságban nyúlt be a hegység belsejébe, a Hasadék északi nyílásánál vízesésekké és zuhatagokká alakult, még északabbra mély, kanyargós folyamként folytatta útját, majd végül ötven méteres zuhanás után egyesült a hegyek közé zárt Grimheld-tenger kéntől bűzlő vizével. A tó déli partját mindkét oldalról a Hasadék fala határolta, itt egy sziklás medren keresztül távozott a víz a hegységtől délre elterülő száraz pusztaság felé. Ebből a magasságból alig lehetett kivenni az öntözőcsövet.

Grayson a hangzavar közepette letelepedett egy párától nedves sziklára. Leshelyéről jól látta a Kastély tetején mozgó embereket, bár ebből a távolságból lehetetlen lett volna megmondani, pontosan mivel foglalatoskodnak, és az egyéb részleteket sem vehette ki. Mivel az űrrepülőtér a Kastély mögött és alatt helyezkedett el, abból nem sok mindent látott. Az irányítótorony jellegzetes formája így is felismerhető volt, csakúgy, mint a kommunikációs állomás antennája és még valami, ami nem lehetett más, mint a Szégyenletes űrjárójának tömpe orra. Szerette volna, ha nála van elektromos távcsöve, hogy lássa, mit művelnek a hajó mellett felállított állványzaton sürgölődő emberek.

Alaposan szemügyre vette a Kastély tetejét. Több helikoptert is látott, könnyű felderítő gépeket, amelyek nemrég még a Kommandósok járműparkjának részét képezték. Az egyik helikopter éppen ebben a pillanatban emelkedett a magasba, és hatalmas, csillogó rovarként indult a kikötő felé. A Kastély elfoglalásával a kalózok különösen jól jártak, mivel a Kommandósok nem tudták kimenekíteni vagy megsemmisíteni felszerelésük egy részét. Grayson gondolatai visszatértek feladatához, a bosszú égető vágyához. Jelen pillanatban reménytelen küldetésnek tűnt. Harci tapasztalat nélkül, fegyvertelenül mekkora esélye lehet egy Martalóc ellen? A bosszúhoz legalább egy nehéz mechre volna szüksége, amely szembeszállhat a hetvenöt tonnás gépezettel. Emellett nem ártana egy teljes mech szakasz támogatásként – vagy egy kisebb, mechek elleni harcra kiképzett hadsereg. Hiszen a Martalóc sem volt egyedül. Más kalóz mechek is állomásoztak a Trellwanon, nem beszélve a több száznyi gyalogos katonáról.

Grayson ezen elgondolkodott egy pillanatig. A Kastély elleni támadás annyira módszeres, annyira jól megtervezett és gondosan időzített volt! Nem a kalózoktól megszokott gyors, rajtaütésszerű támadásra emlékeztetett. Minél többet gondolkodott rajta, annál furcsábbnak találta. A kalózoknak ki kellett dolgozniuk egy tervet Tor hajójának elfoglalására, és el kellett kapniuk az űrugrót az Oberon IV és a Trellwan közötti harminc lehetséges navigációs és újratöltő pont valamelyikén. Azután embereket és eszközöket vittek a Szégyenletes fedélzetére – a mélyűrben ez nem könnyű feladat –, majd extra fegyverzetet szereltek az űrjáróra, amivel sikerült is meglepniük és alaposan megtépázniuk apja Főnixsólymát. Mindezt a Kastély elleni támadással tökéletes összhangban tették. A kalózok ezenkívül megszerezték vagy megvásárolták a Stefan nevű astech (és valószínűleg mások) segítségét, hogy átjuthassanak a Kastély biztonsági rendszerén, és a kommandósok meglepetésszerűen támadhassanak a bázisra.

Több tucatnyian lehettek, talán még egy századnál is nagyobb erőt vetettek be. A jelek szerint több kisebb egységre oszlottak, és mindegyiknek más célpontot jelöltek ki a Kastélyon belül. Grayson emlékezett, amikor beléptek az irányítóközpontba, és jeges bizonyossággal tudta, hogy ezek nem helyi csapatok voltak. Valahonnan máshonnan hozták ide őket, minden bizonnyal egy másik teherszállító űrjárón, amelyik órákkal előbb landolt a kikötőben. Az akciónak ez a része gondos tervezést és tökéletes időzítést igényelt, hogy pontosan akkor hajtsák végre, amikor Carlyle Főnix Sólyma megközelíti a Szégyenletes űrjáróját. Az egész tervezés egy nagyobb – és meglehetősen drága – katonai hadműveletre emlékeztette. Grayson biztos volt benne, hogy itt nem csupán néhány szakadár kalózhadúr lázadásáról van szó az Oberon hatalma ellen.

Graysonnak ismét eszébe jutott támadójának arca. Az a szikár, sötét arc a gondosan nyírt bajusszal és szakállal. A túlságosan fényesen csillogó szempár – egy fanatikus szeme. Biztos volt benne, hogy látta már valahol ezt az arcot, de hol?

A kezdő mech-harcosok kiképzésének egyik legfontosabb pontja az volt, hogy ismerjék a többi mech-harcost. Természetesen nem mindegyiket, de a fontosabbakat, a zseniális tehetségűeket, a sikeres zsoldosokat és vezéreket, akik már ezernyi háború szaggatta világ harcmezejébe vésték be a nevüket. Vajon az ismert mech-harcosokat tartalmazó számítógépes adatállomány tanulmányozásakor látta ezt a sötét arcot? Vagy egy hagyományos gyalogos egység parancsnoka lehet? Egyik kezével eltakarta a szemét. Gondolkodj... gondolkodj!

Kinyitotta a szemét, pislogott néhányat a hirtelen fényben, majd felállt, és nagyot sóhajtott, de nem sikerült rájönnie a megoldásra. Azt azonban tudta, hogy ha a számítógépes állományok nézegetésekor találkozott ezzel az emberrel, akkor az adatnak továbbra is ott kell lennie a Kastély központi számítógépén. Valahogy vissza kell jutnia a Kastélyba.

 11

Grayson elveszítette az időérzékét, mióta elhagyta Berenir házát, hogy találkozzon Marával. Nem akarta felhívni a figyelmet külvilági származására, ezért a csuklószámítógépét Claydonra bízta. És egy olyan világon, ahol a nap tizenöt standard nap alatt kúszott el az egyik horizonttól a másikig, lehetetlen feladat volt megbecsülni a pontos időt.

Akármennyi is lehetett azonban az idő, Grayson éhes és hullafáradt volt. A sziklapárkányon való pihenés ugyan segített egy keveset, de még mindig nem volt olyan állapotban, hogy bárkit is megtámadjon – különösen nem egy hetvenöt tonnás óriást. Jelen pillanatban a pénz utáni vágya háttérbe szorította bosszúvágyát... sőt, minden más vágyát. Ha lenne pénze, el tudna menni valahová aludni, tudna magának ételt vásárolni, és talán még egy üveg hajfestéket is szerezhetne, hogy befesthesse árulkodó fürtjeit.

Graysonnak fogalma sem volt róla, hogyan tehetne szert némi helyi fizetőeszközre. Mara volt az egyetlen itteni barátja, de a lányt nem tudta elérni. Egyedüli tulajdona egy lopott légpárnás volt, de abban a pillanatban letartóztatnák, ahogy megpróbálná eladni. Az itteni milícia nem igazán vette jó néven a katonai eszközök eltulajdonítását és áruba bocsátását.

Az elrejtett légpárnástól nem messze bukkant elő a barlangokból, és elkezdte átvizsgálni a nyitott utasteret és a csomagtartót, hátha talál valamit, aminek hasznát vehetné.

Az ülés alatti tárolóban talált három rúd csokoládét, melyet azonnal el is tüntetett a gyomrában. Más értékes dologra nem bukkant, kivéve egy kulcsokkal, csavarhúzókkal és a javításhoz, karbantartáshoz szükséges más eszközökkel teli fémdobozt. A szerszámokon nem látott jelölést. Ha sikerülne találnia Sarghadban egy zálogházat vagy egy szerelőműhelyt, talán eladhatná őket, és a pénzből gondoskodhatna magának szállásról és élelemről legalább egy alvási periódusra.

Ezenkívül csak a lopás lehetősége maradt számára, ami még kevésbé tűnt ígéretesnek. Hacsak meg nem fenyegeti az áldozatát egy hatalmas csavarkulccsal, senki nem venné komolyan a próbálkozását, ahhoz pedig nem volt gyomra, hogy hátulról üssön le gyanútlan embereket.

Úgy döntött, megpróbálja eladni a szerszámokat, azután talán elindul az űrrepülőtérre, és megkeresi Tor kapitányt. Ha nem jár sikerrel, esetleg megkísérelhet munkát szerezni magának valamelyik agrokupolában. Nem számít, milyen munka lesz. Életben kellett maradnia egy ellenséges bolygón addig, amíg ki nem terveli bosszúját a Martalóc pilótája ellen. Ez a vágy létezésének központi hajtóerejévé vált.

A légpárnást otthagyta egy külvárosi raktárépület mögött, és a szerszámosládát a kezében cipelve elindult a város központja, a „kerékagy" felé. Nem tudta, hogyan fogja megtalálni, amit keres, a helyiektől útmutatást kérni pedig nem akart. Sárfoltos, elhanyagolt külseje nem növelte volna meg annak esélyét, hogy egyenes választ kap kérdéseire, de a trell kultúráról sem tudott annyit, hogy kitalálja, merre lehet egy zálogház vagy szerszámbolt. Rövid gondolkodás után úgy döntött, a Kereskedők Utcája kecsegtet a legnagyobb sikerrel. Szűk cipőjében botladozva folytatta útját Sarghad üzleti központja felé.

Kétszer eltévedt, és végül csak a véletlennek köszönhetően jutott el a központig, ahol már kiismerte magát. Ott volt előtte a Palotakert, fölötte a Palota kupolái, a kobaltkék sövények rövid életű virágoktól pompáztak. Ha sikerülne eljutnia Marához, minden problémája megoldódna. De a főkapun belül most is zöld ruhás katonák járőröztek, az utcákon pedig nyüzsögtek a palotaőrség és a milícia emberei. Ha megpróbálna átmászni a három méter magas kerítésen, simán leszednék, mielőtt még felérne a tetejére.

Nem, a Kereskedők Harmadik Utcája visszafelé, abban az irányban van. Marát ráér később felkeresni.

Singh a szerelőcsarnok nyitott kapujában állt. Miközben az alakzatba rendeződő katonákat figyelte, folyamatosan hallotta a halk morajlást a Kastély fölé emelkedő hegyek felől. Négy teljes század, azaz körülbelül háromszáz ember, valamint öt mech tartozott a közvetlen parancsnoksága alá. Két század látta el az űrrepülőtér peremvonalának védelmét, a másik kettő azonban itt volt; fegyverükön és páncéljukon vörösen csillant meg a napfény, poros szállítójárműveik egy sorban várakoztak a közelben.

A sisakjukban arctalan, páncélos katonák mögött tornyosult a zászlóalj öt csatamechje. Természetesen Vallendel hadnagy Martalóca volt a parancsnoki gép, és ő fogja vezetni a csapatokat a harcban, de a parancsnokság Singh kezében lesz.

Harimandir Singh, egy öt mechből álló szakasz parancsnoka! A herceg óriási megtiszteltetésben részesítette őt ezzel a poszttal. A Sárkány Kódexhez hasonló titkos műveletek túlságosan kényesek voltak ahhoz, hogy egy Vallendel-féle, alacsonyabb beosztású mech-harcosra bízzák a levezénylésüket. Singh büszke volt rá, hogy a herceg az ő kezébe adta ezt a harcoló alakulatot, és hogy rá bízta a Sárkány Kódex irányítását egészen addig, amíg ő maga is meg nem jelenik. Singh megízlelte a hatalom szédítő zamatát.

Négy kisebb mech állt a Martalóc mellett: egy Fullánk, egy Sáska, és a két Darázs, melyeket Carlyle szakaszától zsákmányoltak. Singh ezeknek a gépeknek a pilótájában nem bízott annyira, mint Vallendelben. A hadnagy a herceg egyik legtapasztaltabb harcosa volt, és külön erre a feladatra választották ki, de a húsztonnás gépek pilótái közül hárman zöldfülűek voltak, akiket a Sigurdon, Hendrik konföderációjában béreltek fel zsoldosként. Ez a három természetesen nem ismerte a tervet teljes egészében. Azt sem tudták, hogy rövidesen meghalnak – amint megérkezik a herceg, és átveszi a parancsnokságot, feláldozzák őket a terv oltárán.

Mendoza, a Fullánk pilótája volt az egyedüli, aki rendelkezett közülük némi tapasztalattal, mivel már eltöltött néhány évet a herceg szolgálatában mechpilótaként. Ha eljön az ideje, biztosan nem adja meg magát harc nélkül. Singh sötét szeme összeszűkült a gondolatra. Lehet, hogy egy bérgyilkos pengéje lesz a helyes megoldás, hogy elkerüljék a felesleges bonyodalmakat. Sajnálatos, de ebben a csapásokkal és ellencsapásokkal teli játszmában a titoktartás olyan sokat számított, hogy szükség esetén Vallendelt vagy akár magát Singhet is fel lehetett volna áldozni érte. Ha a Nemzetközösség valamiképpen tudomást szerez a Sárkány Kódexről, a küldetés kudarcot vall. És Singh tudta, hogy a herceg nem tűri a kudarcot.

A Darazsakat sigurdi zsoldosok irányították, név szerint Enzelman és Fitzhugh közlegények, a Sáskát pedig egy bizonyos Kalmar tizedes. Mindhárman fájdalmasan tapasztalatlanok voltak, alig fejezték be a kiképzést Hendrik világain, de ezzel együtt alkalmasnak tűntek a feladatra. Közvetlenül azelőtt csatlakoztak a Sigurdon az egységhez, hogy elindultak volna találkozni a Mailai teherszállítóval.

Talán nem ez volt a legütőképesebb és legtapasztaltabb mechszakasz, de tökéletesen megfelelt a Sarghadot védő szánalmas piperkőcök ellen. Ezt a város széle elleni legutóbbi rajtaütés is fényesen bizonyította. Elképzelte, ahogy a gyalogosokkal megrakott páncélozott szállítójárművek egyenesen a harcra éhes Martalóc fegyvereinek csöve elé hajtanak. Igazi mészárlás lehetett, és a város védői mostanra teljes mértékben demoralizálódtak. Ráadásul Vallendel foglyokat is hozott, akiktől Singh megtudta a királyi család bombabiztos bunkerjeinek pontos helyét a Palota alatt.

Csapatai csak nemrég tértek vissza Sarghadból, és látta, hogy az emberek fáradtak, az alakzat pedig nem tökéletesen rendezett. De fáradtak vagy sem, Singh minden erővel folytatni akarta a helyiek szorongatását, amilyen keményen csak lehetett. A terv második fázisának kezdetéig egyeden perc nyugtot sem hagyhat nekik.

A város egyes részein még mindig fekete füstkígyók kanyarogtak az ég felé, ahol tombolt a tűz a barbár kalyibák és bódék között. Singh tudta, hogy elérkezett az ideje a következő csapásnak – mielőtt a bennszülöttek magukhoz térhetnének az első okozta sokkból.

Igazán kár, hogy a Kastély védelmének meggyengítése érdekében használhatatlanná tett Árnyéksólymot még mindig nem sikerült megjavítani. Akkor micsoda páncélos erővel rendelkezne! A Sólyom és a Martalóc vezetné a négy könnyű gépet. Mindegy, nem számít. Mire Ricol herceg megérkezik, a zsákmányolt Sólyom is üzemelni fog. Addig a Singh rendelkezésére álló erők is bőven elegendőek lesznek a sarghadi csőcselék ellen.

Felemelte a kezét, kiáltása túlharsogta a hegyi hasadék távoli morajlását.

– Emberek! A Vörös Herceg szolgálatában álló katonák! Elérkeztünk a nagy tervben játszott szerepünk csúcspontjához. – Az előtte sorakozó katonák közül természetesen egyedül csak Vallendel ismerte a terv részleteit, de mindannyian izgatottak és büszkék voltak rá, hogy szerepet kaptak a darabban. – Már elküldtem az üzenetet urunknak, értesítettem az első fázis sikeres teljesítéséről. Amikor megérkezik, hogy elkezdje a második fázist, szerepünk ebben a dicsőséges programban véget ér... mi büszkén és becsülettel végeztük feladatunkat. Jelen pillanatban a bolygó a lábaink előtt hever. Tudom, hogy mindannyian fáradtak és kimerültek, hogy eddig keményen harcoltak, de itt az ideje, hogy újból lecsapjunk, könyörület nélkül! – Singh a Kastély alatti síkságon elterülő város felé intett, amely tehetetlenül, a véres napsütésben fürödve várt sorsára.

– Vallendel hadnagy és Mendoza őrmester vezeti a fő támadó erőt. Feladatuk megkeresni és semlegesíteni az ellenség földi védelmi erőit. Sigurdi szövetségeseink ezalatt kiemelt célpontokat támadnak a Palota falain belül.

Rövid szünetet tartott, összehúzott szemmel körülnézett. Természetesen kiszámított kockázatot vállalt azzal, hogy a három tapasztalatlan kívülálló harcosra bízta a Palota megtámadását. De a hadművelet legfontosabb része a helyi védelem megsemmisítése volt, és nem sokat számított, hogy ezt a királyi családon keresztül érik el, vagy sem. A Palota elleni támadás legrosszabb esetben is hasznos lesz figyelemelterelésként, valamint pánikot és kétségbeesést terjeszt el a védők sorai közt. Jó esetben pedig a Sárkány Kódex menetrendje elé vágnak néhány nappal. Gondosan mérlegelte a veszélyeket és a lehetséges előnyöket, majd végül úgy döntött, vállalja a kockázatot.

– Önök hárman megtámadják Sarghadot, útközben megsemmisítik a gárda és a milícia egységeit, majd behatolnak a Palotába, és foglyul ejtik a királyi családot. Ha Jeverid és tanácsadói a kezünkben lesznek, a csőcselék leteszi a fegyvert, és amikor a herceg megérkezik, egy szépen becsomagolt, gyémánt szalaggal átkötött ajándékot tehetünk le a lába elé.

Az erre kijelölt helyen kötelező éljenzés harsant fel, a katonák hangerővel pótolták azt, ami spontaneitásban hiányzott az ujjongásból. Singh újból intett, ezúttal a szerelőcsarnok kapuja előtt, a Kastély alakulóterén felállított dárdák sora felé. A hegyes nyársak tetejére tűzött barna dolgok már kezdtek összefonnyadni a bolygó száraz, homokkal teli levegőjének ostroma alatt. Az üres, semmibe révedő szemgödrök alatt fényes fogak villantak.

– Katonák! Nézzenek ellenségeinkre! Nézzenek azokra, akik szembeszállnak velünk! A herceg ellenségeire! Éljen Ricol herceg! Fel, győzelemre!

Újabb éljenzés következett, ezúttal egy kis feszült árnyalattal. Mindenki tudta, hogy jobbról a harmadik fej a C század egyik őrmesteréé, Prolleré volt. Az ő feladata lett volna biztosítani az irányítóközpontból a járműhangárig vezető folyosót. Csakhogy útközben valahogy eltévedt, és mire a szakasza elérte a célt, a túlélő védők már megszereztek néhány légpárnás szállítójárművet, és útnak indultak az űrrepülőtér peremvonala felé.

Elérkezett az idő. Singh nagyúr elkiáltott parancsára az emberek beszálltak a szállítójárművekbe, amelyek hatalmas porfelhőt kavarva felemelkedtek légpárnáikon, és magas hangú zúgással távoztak a lejtőn a város felé. Előttük az öt mech lépdelt halálos eltökéltséggel.

Grayson akkor értesült a támadásról, amikor a hirtelen mozdulatlanná váló emberek feje felett gyászos hangon felüvöltöttek a szirénák. Aztán következtek a távoli detonációk tompa dörejei, mire a tömeg sikoltozva szóródott szét, hogy gyorsan menedéket keressen.

Újabb támadás? De hiszen mindössze néhány óra telt el a legutóbbi óta – a támadóknak arra is alig juthatott idejük, hogy oda-vissza megtegyék a Kastélyt a várostól elválasztó távolságot.

Az utca szélére húzódott, amikor a zöld-arany egyenruhás gárdisták elrohantak mellette; a katonák elszántan szorongatták fegyverüket, arcuk ijesztően fiatalnak látszott aranyszegélyes, rostéllyal ellátott sisakjuk mögött. Grayson a robbanásokból megállapította, hogy RHR-eket – rövid hatótávolságú rakétákat – hall, amelyeket minden bizonnyal mechekről indítottak. Mekkora esélyük lehet ezeknek a fiatalembereknek a csatamechek ellen?

Valami élesen szisszent a magasban, egy pillanatra fehér kondenzcsík rajzolódott az égre, és a Palotanegyed vaskapuja eltűnt a fekete föld és a betondarabok szerterepülő felhőjében. Grayson arccal előre a földre zuhant, és meghempergőzött az aszfalton, miközben éles törmelékek záporoztak körülötte. Amikor felnézett, az utca tele volt deformálódott fémdarabokkal és egyéb szeméttel, a kerítés ívét pedig mély, füstölgő kráter törte meg.

Egy pillanatig elgondolkodva nézte a lyukat. Szabad az út befelé, jutott eszébe, de aztán jobban átgondolta a dolgot. Mara már biztosan útban van az óvóhely felé. Valószínűleg nem tudná megtalálni, és csak lelövetné magát, ha a csata közepén a Palota területén kóvályogna.

Néhány száz méternyire Graysontól, az egyik kereszteződésből a Darázs bukkant elő. A karcsú, elegáns, emberszabású gépet kék-fehérre festették, fekete és sárga szegéllyel. Fejéből hegyes fülekként négy antenna meredt elő, mindkét oldalon kettő, egy vadászó állat kinézetét kölcsönözve a harci gépnek. A fej előre-hátra billent, a környéket pásztázta. A csatamecheken természetesen nincs sérülékenyebb rész, mint a pilótafülke ablaka, de a szemöldök alatti bemélyedő szkennersor olyan benyomást nyújtott, mint egy sisakrostélyos szkafander. Bal csípőjébe egy RHR-indítót szereltek, a jobb kezében pedig megtévesztő könnyedséggel egy félnehéz lézert tartott.

A Darazsat leginkább felderítő feladatokra alkalmazták a mechegységekben. Gyors, viszonylag könnyű fegyverzetű és páncélzatú, kiváló manőverező képességgel rendelkező gép volt. A hátára és a lábaira rögzített, fúziós meghajtású ugróhajtóművek segítségével akár 180 méterre is felugorhatott, hogy a levegőből vegye tűz alá földi célpontjait, vagy hogy tiszta rálátást kapjon a környező területre.

Grayson még hason fekve is felismerte a gépet. Bár a bal lábon lévő, ökölbe szorított kezet ábrázoló jelzést levakarták és átfestették, a csatamechek – különösen a többször átfestett, csataviselt példányok – ugyanolyan egyediek voltak, mint az élő emberek. Ez Carlyle Kommandósainak egyik Darazsa volt, amelyet a csata folyamán zsákmányoltak Graysonéktól. Gyakorlott szemével új sérülések után kutatott, de egyet sem talált. Lehet, hogy Mendelson nem csatában vesztette el a gépet, hanem az evakuáció során egyszerűen magára hagyta.

Vajon most ki vezetheti? – töprengett Grayson. Talán egy zöldfülű, egy második vonalbeli kezdő, akit beültettek az újonnan zsákmányolt csatamechbe. De ugyanígy lehetett egy harcedzett veterán is, aki csatában veszítette el saját mechjét. Bárki is volt, láthatóan elég magabiztosan kezelte a gépet. Simán, egyenletesen mozgott, a gyors lépteket természetesen és magabiztosan tette meg.

A Darázs egyenesen felé közelített. Grayson kényszerítette magát, hogy ott maradjon fekve, teljesen mozdulatlanul. A támadó mechek elől pánikszerűen menekülő emberek közül egyedül ő vezetett már ilyen gépet, és nagyon jól tudta, mire gondolhat az apró, szűk fej biztonságában ülő harcos. A járdán mozdulatlanul fekvő testet szinte észre sem veszi, hiszen az alig több, mint egy elmosódott hőfolt az infravörös érzékelő képernyőjén. Csak ha megmozdul, ha látszólag támadásra készül, akkor következik a megtorlás...

Az aszfalt táncolt és remegett a teste alatt. A Darázs mindössze húsz tonnát nyomott, a legkönnyebb mechek közé tartozott, de a húsz tonna lépegetés közbeni váltakozó lábnyomása egy cölöpverő gép erejével nehezedett a betonra. A régi Föld kihalt óriásai, az elefántok mindössze a harmadát nyomták a Darázsnak, és a mai szörnyetegek súlya csak két lábon oszlott el négy helyett.

A masszív, bordázott láb fordított ipszilonja felemelkedett, majd döngve a talajnak csapódott. A bordák és ízületek nyikorgása, fémes, tiltakozó sikolya belehasított a poros levegőbe, ahogy a láb ismét a levegőbe lendült, és a szörnyeteg árnyéka átsuhant a mozdulatlanul kuporgó Graysonon.

Amikor felnézett, tekintete megakadt egy lapos, különös mintájú, szürke négyszögön nem messze onnan, ahol feküdt. Kellett egy kis idő, mire felismerte a légpárnásból zsákmányolt nehéz fémládát, mert a csatamech lába teljesen szétlapította. A betonon szétszóródva különféle szerszámok hevertek szürreális dekorációként. Ez nagyon közel volt, gondolta. Egyetlen méter, és...

Grayson felemelte a fejét, aztán még feljebb és még feljebb. Az acélszörnyeteg az utca közepén állt háttal neki, alig tíz méterre tőle, és a füstölgő krátert figyelte. Viselkedéséből Grayson arra következtetett, hogy a pilóta éppen jelentést tesz a többi mechnek vagy a gyalogosoknak. Egy elhaladó mechet átverhetett azzal, hogy halottnak tetteti magát, de egy szakasznyi ellenséges katona már más lapra tartozott. Gyorsan körülnézett, megszállott módon próbált valamilyen búvóhelyet találni. Az épületek ajtajai csukva voltak, és minden valószínűség szerint gondosan be is zárták őket. Mintha egy retesszel ki tudnának zárni egy csatamechet, amelyik be akar hatolni.

A mech újra mozgásba lendült, gyors léptekkel a kerítés felé indult, és a vasrudak elé érve egy pillanatra sem lassított. Grayson puskalövésszerű csattanást hallott, ahogy az akadály megadta magát. A harci gép egy pillanatra megtorpant, a kerítés combig rátekeredett a lábára. Aztán egy rúgással szilánkokra zúzta a betonalapzatot, mire az egész kerítésszakasz bedőlt, és összeomlott. A Darázs besétált a Palotanegyedbe, közben könnyedén söpörte félre az útjaba kerülő sövényeket és fákat. Hirtelen megtorpant, tett egy negyed fordulatot, és a lézerágyú hosszú, fekete csövét egy Grayson számára láthatatlan célpontra emelte. A lézerkisülés villanása vakítóan kék, szinte kibírhatatlanul fényes volt. Mire eltűntek a szeme előtt táncoló pontok, a mech már jóval közelebb járt a domb tetején álló Palotához.

Grayson utána fordult, nyomon követte a gépezet haladását. Úgy tűnt, mintha a támadók tervének egyik fázisát látná megvalósulni. A korábbi támadással csak letesztelték a város védelmét, és a fő cél a fogolyszerzés volt. Grayson tudta, hogy egy ellenséges városban bármiféle mechművelethez rengeteg hírszerzési információ szükséges. A foglyokat minden bizonnyal kikérdezték, és valamelyikük biztosan ismerte a Palota belső alaprajzát. Ha a mechek a Palotát támadják, akkor valószínűleg azt tervezik, hogy elfogják vagy megöljék a királyi család, illetve a kormány tagjait.

Mara! Biztosan a lány is ott van a többiekkel. Mi fog történni vele? És mit tehetne ő ennek megakadályozására? Egyedül, fegyvertelenül csak úgy lassíthatott volna le egy csatamechet, ha a gép lába megcsúszik, miközben belelapítja őt a talajba. Grayson azonban nem szeretett volna a közeljövőben megpróbálkozni ezzel a taktikai manőverrel.

Végső kétségbeesésében az is eszébe jutott, hogy követi a gépet, és megpróbál valakit figyelmeztetni a Palotában. De biztosan már ők is tudnak a csatamech közeledéséről, és még ha Graysonnak sikerülnie is megelőznie a gyors léptekkel haladó behemótot, a figyelmeztetéséből akkor sem tudnának előnyt kovácsolni.

Magas hangú zúgás ütötte meg Grayson fülét, az úton felkavarodott a por. Két katonai légpárnás jelent meg az utca közepén, parancsszavak harsantak, és a járművekről fegyvert szorongató katonák ugráltak le. Az egyik légpárnáson egy nehézgéppuska volt, a másikon pedig egy állványra szerelt gépágyú. Az egyik barna egyenruhás katona becsattintott egy nehéz, hüvely nélküli lőszereket tartalmazó tárat a gépágyúba, és odakiáltott a csípőre tett kézzel várakozó tisztnek, hogy készen áll.

Ha ezek a szegény ördögök harcba szállnak, pontosan a választűz útjában leszek – gondolta Grayson. Mindössze másodpercei maradtak a cselekvésre.

A gépágyú a láncfűrész hangjára emlékeztető sikoltással működésbe lépett, és a levegőt megtöltötte az elégett vegyszer csípős, nehéz szaga. Grayson látta, hogy a csatamech közelében, a kék fűvel borított domboldalon föld- és porgejzírek csapnak a magasba a robbanások nyomán. A mech megpördült, amikor az első sorozatok becsapódtak a testébe, és a páncélzaton robbanó lövedékek visszhangzó moraját még az ágyú dübörgésén keresztül is jól lehetett hallani az utcán.

A mech felugrott, mágikus kecsességgel szökkent az ég felé a hajtóművekből előtörő forró, higanyos színű lángcsóváin. Grayson látta, hogy a levegőben megfordul a tengelye körül, és lézerágyújával célba veszi az utcán összegyűlt katonákat és járműveket. Grayson sem úszta meg a tűzvihart. A levegőt kék lángok töltötték meg, ahogy a lézersugár végigvágott a háta mögötti ház téglafalán, alig egy méterrel a feje felett. Kődarabok pattogtak, amikor a téglákban lévő minimális vízmennyiség is elpárolgott. Forró szilánkok hullottak Grayson csupasz nyakára, és a sugár továbbhaladt, belehasított az egyik légpárnásba. A bekövetkező detonáció fényözönbe borította az égboltot.

 12

Miközben a sűrű füsttel kevert narancsszínű tűzgolyó az égre emelkedett, lángoló ruhájú, sikoltozó katonák ugráltak le a kilőtt járműről. A gépágyú lőszerkészlete mély dörrenésekkel detonált, és az apró fémszilánkok több tucat méteres körzetben beterítették az utcát, mielőtt füstölögve a földre hullottak volna. Az egység parancsnokát felkapta a robbanás, és húsz méterrel távolabb dobta le alaktalan, véres halomként.

Graysonnak nem esett baja, eltekintve néhány apró, égett sebtől a tarkóján és a kézfején. Mivel végig a hasán feküdt, a halálos repeszek akadálytalanul suhantak el a feje fölött, és elég távol volt a robbanástól ahhoz, hogy megússza a legrosszabb következményeket.

A Darázs rövid repülése kis híján katasztrofális eredménnyel zárult. A pilóta landolásnál elveszítette az egyensúlyát, és a csatamech földrengésre emlékeztető robajlással ütközött össze az egyik épület homlokzatával, alig ötven méternyire Graysontól. A mech most a talpra állásért küzdött, minden mozdulatával téglát és kőtörmeléket szórt szét az utcán. Az épületen az ajtó és az ablakok helyén hatalmas, szaggatott szélű lyuk tátongott, ahogy a szerkezet támgerendái kiszakadtak a falból.

A másik légpárnás valamivel távolabb lebegett tétlenül. Legénysége holtan vagy borzalmas sérülésekkel feküdt az aszfalton vagy a jármű peremén. Az első légpárnás lőszerkészletének robbanása telibe kapta őket, és detonáció következtében szerterepülő repeszdarabok szikeként hatoltak át rajtuk. Némelyik katona még mozgott, többen megdöbbentő energiával üvöltöztek és sikoltoztak.

 Grayson meg sem mert moccanni a rémülettől. Érzékeivel félelmetes élességgel tapasztalta meg az égő hús bűzét, ökölbe szorított keze alatt a beton durvaságát, az égő légpárnásból kicsapó lángok ropogását és sziszegését. A katonák némelyike megúszta sérülések nélkül, de ugyanúgy meg voltak dermedve a félelemtől, mint Grayson. Többen futásnak eredtek az utcán, fegyverük és sisakjuk elhagyatottan hevert mögöttük a betonon. A túlélők zöme azonban ugyanúgy feküdt, mint Grayson, és a rettegés szülte bénultságban lapultak a földre.

– Csak egyetlen biztos útja van a pánikon való felülemelkedésnek. – Kai Griffith ezt annyiszor elmondta Graysonnak, hogy a szavak végül a fiatalember szerves részévé váltak. Most ismét úgy hallotta őket, mintha Griff ott állna mellette. – Csak úgy győzheted le a pánikot, ha teszel valamit. Nem baj, ha valami ostobaságot teszel, de cselekedni mindig jobb, mint ott ülni és várni, hogy megöljenek.

Grayson meglepődve vette tudomásul, hogy egyáltalán képes gondolkodni, de végignézett a közelben lévő katonákon. Főként milicisták voltak, de látott néhány zöld egyenruhát is. Ők máris pánikba estek, és túlságosan meg voltak ijedve ahhoz, hogy bármit is tegyenek. Griffnek természetesen erről is volt egy-két szava.

– Ha mindenki más pánikol, akkor azt az embert fogják követni, aki tesz valamit. Tehát ha ilyen helyzetbe kerülsz, ne dermedj le! Vedd át a parancsnokságot... és cselekedj!

Cselekedj... cselekedj...

Grayson a következő pillanatban már futott, gondolkodás nélkül rohant az elhagyott légpárnás felé, amelyik szinte sértetlenül lebegett az utca közepén. Amikor felugrott a fedélzetére, lendületétől a jármű lassan megindult az utcán, emelőlégcsavarjaival hatalmas port kavarva.

A sofőr és a megfigyelő ülése közötti állványra rögzített géppuska szabvány katonai modell volt – percenkénti 1500-as tűzgyorsaságú, hevederes lőszeradagolású fegyver. Markolata ismerősen simult Grayson kezébe, amikor ellenőrizte az adagolót. Ez is azoknak a fegyvereknek az egyike volt, amelyeket Carlyle Kommandósai adtak a sarghadi milíciának, amikor megérkeztek, hogy megerősítsék a Trellwan védelmét.

A légpárnás még mindig lassan, oldalazva siklott, amikor tüzet nyitott a romok között küszködő, törmelékkel borított csatamechre, és folyamatosan állítania kellett az irányzékon, hogy célon maradjon. Ezzel együtt alig húsz méterről nem nagyon tudta elhibázni. Becélozta az elesett óriás fejének közepét, és nyomva tartotta az clsütőbillentyűt, amíg a pulzáló üvöltés meg nem töltötte a fülét, és démoni erővel rázni nem kezdte a kezét. A kivetőnyílásból forró rézhüvelyek záporoztak, és hullottak csilingelve Grayson lábához.

Nagy kaliberű lövedékek sorozták meg a mech fejét és vállát, Grayson tudta, hogy a Darázs páncélzata a fején a legvékonyabb. Az apró, szűkös dobozban még a pilótának is alig jutott hely, nemhogy jelentősebb mennyiségű páncéllemeznek. A mech megpróbált felállni, de amikor a törmelék megcsúszott a lába alatt, újra összeesett, és kigurult az utcára. A lövedékek folyamatosan csapódtak be, és pattogtak le a fémlemezekről, ahogy Grayson rövid sorozatokkal dolgozta meg a harci gép fejét. A szerencsésebb lövések megrepesztették a páncélt, és a napfényben vakítóan csillogó páncéldarabokat forgácsoltak le a Darázsról. A mech fejének egyik oldaláról már eltűntek az ikerantennák, Grayson nagy sebességű fémdarazsainak könyörtelen ostroma egyszerűen leborotválta őket.

A mech a teste alá szorult karral csúszott és gurult. A lézerfegyver a közelben hevert, valószínűleg az eséskor ejthette ki a kezéből. Grayson látta, hogy a Darázs feje felemelkedik, és oldalra fordul, ahogy az elejtett félnehéz lézert keresi, miközben egyik sorozat a másik után csapódott be a szörnyeteg páncélzatába.

Aztán a mech váratlan sebességgel felpattant, és ökölbe szorított, kinyújtott kézzel rohanni kezdett a légpárnás felé. Másodpercek alatt olyan közel ért, hogy Grayson már képtelen volt tovább tűz alatt tartani a fejét. A páncélozott ököl fellendült, majd ereszkedni kezdett...

Grayson átvetette magát az ülésen, és oldalra rántotta a légpárnás botkormányát. A jármű oldalazva csúszni kezdett a kráter, a Palotanegyed kerítése és a Palotakert romjai felé. A mech visszanyerte egyensúlyát az elhibázott ütés után, és a nyomába eredt, de sokkal esetlenebbül mozgott, mint előtte. A géppuska folyamatos sorozatai megrázták, talán meg is sebesítették a pilótát. Grayson hagyta, hogy a lendület vigye felfelé a légpárnást a kék domboldalon, gyorsan visszakuporodott a géppuska mögé, és folytatta a tüzelést. Lövedékek csapódtak be az érzékelőkkel telizsúfolt fülkeablakba, és a rohamozó mech megtántorodott, akár egy sebesült ember, és kis híján megint elzuhant.

Grayson csak most vette észre, hogy katonák veszik körül. A barna ruhás milicisták és a díszesebben öltözött gárdisták rongyosak és mocskosak voltak, de arcukon egyre növekvő eltökéltség látszott. Kizárólag kézifegyverekkel rendelkeztek, de tűzerejük így is hozzáadódott Grayson légpárnásának acélzivatarához. Kai Griffith-nek igaza volt. A katonák azonnal reagáltak, amint valaki rászánta magát a cselekvésre. Magányos párbaja a csatamechhel mozgósította őket, és felállítottak egy kezdetleges védelmi vonalat a jármű körül.

– A fejét! – üvöltötte Grayson az erőfeszítéstől rekedt hangon. – A fejére célozzanak!

Éles villanás következett, majd mély hangú dörrenés, és a mech lábánál hatalmas füst– és porfelhő kíséretében gránát robbant. A Darázs felbukott, hangos páncélcsörgés közepette kézre és térdre esett. A kék gyepen minden mozdulatával mély árkokat szántott. Grayson áthajolt az ülésen, és igazított a légpárnás haladási irányán, hogy a jármű lassan közeledjen a földre került mechhez. Aztán felegyenesedett, gondosan célzott, és újabb hosszú sorozatot eresztett meg a géppuskából.

Csillogó páncéldarabok forgácsolódtak le a félig megbénított gépezet fejéről. A lövedékek most már áthatoltak a meggyengült páncélzaton, és egyre gyakrabban lyuggatták át a pilótafülkét. A csatamech megbillent, és arccal előre elzuhant a fűben, fémkönyökei a teste mellé szorítva, természetellenes szögben mutattak az ég felé. A rommá lőtt kabin egyenetlen szélű repedéseiből élénkvörös vér szivárgott.

A Grayson körül álló katonák éljenzése még a csatazajt is elnyomta. A légpárnás vészesen oldalra billent, amikor többen is felugráltak rá.

– Kitűnő lövés volt, uram! – üvöltötte felszabadultan az egyik milicista. Különös, mennyire könnyedén elfogadták őt parancsnokuknak. Pedig rongyos civil ruhájában, sárfoltos arcával határozottan nem úgy nézett ki, mint egy tiszt. Vajon azért történt így, mert magához ragadta a kezdeményezést?

Akárhogy is volt, ki kellett használni a kínálkozó alkalmat.

– Maga! – Hangja nyers, fájdalmasan rekedt volt, de belesűrített minden tekintélyt, amennyit csak össze tudott kaparni. – Vezessen! Irány a Palota főkapuja! – Az utca kanyarulata mögött egy másik tűzharc füstjét és villanásait látta. – Maga pedig segítsen újratölteni! –reccsent rá egy másik katonára.

 A mech ellen vívott tűzpárbaj négy összekapcsolt, 250 lőszeres hevedert fogyasztott el. Az utolsó heveder tíz megmaradt lőszere az adagoló nyílása mellett lógott. A katona segítségével megszabadult ezektől a lőszerektől, és betöltött egy új hevedert. Meleg légáramlat simított végig az arcán, amikor a sofőr elnavigálta a légpárnást a mozdulatlan csatamech mellett, és kisuhant az utcára. Többtucatnyi kiabáló, a fegyverét diadalmasan lengető katona követte futólépésben a járművet, és egyre többen bújtak elő az utca szélén elfoglalt fedezékükből, hogy csatlakozzanak az oszlophoz.

A főkapu egykori helye előtt egy másik Darázs térdelt. Lézerével nyugodtan, szilárd eltökéltséggel lövöldözött a bekötőút fölött a Palota irányába. Előtte, a füvön halott palotaőrök és égő járművek szétszórt roncsai hevertek. Grayson hanyatlani érezte frissen szerzett önbizalmát. Az első Darazsat sikerült meglepnie, és közvetlen közelről nyitott tüzet rá, amíg a mech tehetetlenül feküdt a ház romjai alatt. Még egyszer nem számíthat ekkora szerencsére.

– Forduljon oldalra! – kiáltotta a sofőrnek, és ez mentette meg őket. A mech tudomást szerzett a közeledésükről, döngve a földre vetette magát, és becélozta őket lézerével. A koherens fénysugár belehasított a légpárnás jobb oldali gumiköpenyébe. A levegő sziszegve távozott, és a jármű élesen oldalra billenve sodródni kezdett balra.

Grayson megeresztett egy hosszú sorozatot. Látta a szikrákat és a porfelhőket, ahogy a lövedékek becsapódnak a célba, de a távolság túlságosan nagy volt ahhoz, hogy folyamatosan tűz alatt tudjon tartani egy olyan kis célpontot, mint a csatamech feje. A festék megkarcolódott és lepattogzott, ahogy a nagy kaliberű lövedékek végigverték a csatagép felsőtestét. Aztán Grayson mozgást észlelt balról, az egyik sűrű, fehér füstfelhőből. Egy idő után már ki tudta venni a fekete páncélokat és a teljes arcot takaró sisakokat is. A kalózok gyalogosai!

A Palota bejárata előtti sugárúton heves tűzharc tört ki. A támadók tűz alá vették az elsuhanó légpárnást. Grayson önkéntelenül is lebukott, amikor meghallotta a feje körül röpködő golyók zümmögését. A géppuskát az új fenyegetés felé fordította, és rövid, célzott sorozatokkal pásztázta végig a fekete páncélos katonáknak fedezéket nyújtó romokat és összeomlott épületrészeket. Három páncélos alak rongybabaként rángatózva esett össze egy törmelékhalom tetején. A többiek még jobban szétszóródtak, fedezékbe húzódtak.

A légpárnás tiltakozó, fémes csikorgás kíséretében belerohant egy téglakupacba, és Grayson hallotta, ahogy a hajtómű egyik lapja csörömpölve elgörbül. A jármű vadul megpördült, és folytatta bal kanyart, miközben a levegő folyamatosan szökött a sérült szoknya alól. Grayson megragadta a vezető vállát.

– Hé, meg tudja tartani?

De a katona feje hátrabicsaklott, és amikor Grayson visszahúzta a kezét, látta, hogy véresek az ujjai. A lövedék a sofőr száján hatolt be, és a koponyaalapnál összezúzta a gerincet.

A légpárnás a járda mentén siklott tovább, a sérült emelőlégcsavarból szikrák pattogtak. Grayson kilökte az útra a halott katonát, és ő maga ült a helyére. A jármű egyre irányíthatatlanabbá vált, alig bírta lelassítani a pörgést.

A Darázs időközben felállt, és a lézerét maga elé nyújtva, jellegzetes lövészpózt vett fel. A fegyver csövéből kivágódó sugár az utca vége felől közeledő járművek közé csapódott. A jelek szerint megfeledkezett Grayson légpárnásáról, mert félig hátat fordított neki, és tűzpárbajba bocsátkozott a közeledő gyalogsággal.

Grayson odaüvöltötte a töltőjének, hogy ugorjon, és felpörgette a tiltakozva nyüszítő hajtóművet; élesen balra döntötte a járművet, hogy a sérült bal szoknyát felemelje a betonról az egyre vékonyabbá váló légpárnára. Amennyire csak tudta, előrelökte a botkormányt. A légpárnás sikoltó és doboló hajtóművel megugrott. A Darázs pilótája az utolsó pillanatban megérezte a veszélyt, felegyenesedett, és célra emelte a lézerét.

A légpárnás csaknem 200 kilométeres óránkénti sebességgel ütközött az óriás jobb bokájának, Graysont pedig a pokoli hangzavaron és tűzesőn keresztül egy ellenállhatatlan erő kivetette az ülésből.

 13

Grayson örökkévalóságnak tűnő másodpercekig volt a levegőben, majd csontrepesztő erővel landolt a kék fűben. A zuhanás az összes levegőt kipréselte a tüdejéből, és egy ideig nem volt képes másra, mint tehetetlenül kapkodni levegő után. Végül valahogy a hátára fordult, és a zöldes égbolt előtt meglátta a Darázs csillogó tömegét.

A légpárnás a mech jobb lábába rohant. Grayson reménykedett benne, hogy sikerült olyan szögben eltalálnia a boka hátulját, hogy a Darázs elzuhanjon, és esés közben talán további sérüléseket szenvedjen. A légpárnás csaknem fele olyan hosszú volt, mint a mech magassága, és a zömök jármű jelentős tömeget képviselt. Ám a terv sajnos nem működött. A mech az utolsó pillanatban elmozdult, és az ütközés nagyját a láb oldalát védő vastag páncéllemezzel fogta fel. A légpárnás lepattant róla; és felborulva megállapodott a füvön. Grayson szerencsésnek mondhatta magát, hogy az ütközés a páncélozott pillér mellett repítette el, és nem csapódott bele a fémfalba.

Szerencséje azonban pillanatokon belül vitathatóvá vált. A láb a levegőbe emelkedett, majd pontosan a feje fölött ereszkedni kezdett. Grayson balra vetődött, átfordult a vállán, és gyorsan talpra ugrott. A páncélozott láb egy méter széles barázdát hagyott ott, ahol néhány másodperccel azelőtt feküdt. Maga is meglepődött, milyen gyorsan volt képes reagálni. A melle sajgott, valószínűleg egy megrepedt bordának köszönhetően, viszont minden fájdalmát és fáradtságát félresöpörte a tagjaiban szétáradó harci kedv. Valamivel arrébb a töltő katona integetett neki.

Aztán a következő pillanatban már egy csapatnyi katona – főleg milicisták – között találta magát. Három nyitott tetejű, hatkerekű jármű jelent meg a közelben, és azonnal tüzet nyitottak a Darázsra a hátsó részükre szerelt részecskeágyúkból.

Ezek a PPC-k nem voltak olyan komoly fegyverek, mint amilyeneket a csatamechek hordoztak, de még a legmakacsabb páncélzaton is komoly sérüléseket lehetett velük okozni. Rendelkeztek egy nagy hátránnyal is: minden lövés után kritikus fontosságú másodperceket kellett várni, hogy újratöltődjenek. A sugarak kékesfehér, ionizálódott levegővel körbevett vonalakat rajzoltak a levegőbe, és a három mennydörgés egyetlen hangos dörejjé folyt össze.

De a mech közben már mozgásba lendült és elfordult, kiváló manőverező képességével akarta kijátszani a járművek célbefogó számítógépét. A lövések nyomán fehér lángcsóva csapott ki a Darázs hátára szerelt ugróhajtóművekből, de a gép nem szenvedett komolyabb sérülést. És a PPC-k újratöltődéséhez tíz másodperc kellett.

– Szétszóródni! – üvöltötte Grayson.

A csatamech most már teljesen megfordult, és felemelte lézerét. Grayson megragadta az egyik kapaszkodót, és fellendült a mozgó fegyverplatformra, miközben a sofőr teljes sebességre kapcsolt. A kerekek alól kavicsok csapódtak a magasba, a motor feldübörgött.

A mech tovább fordult, nyomon követte őket, de Grayson megpillantott valamit, ami a remény szikráját villantotta fel benne. A Darázs főként a jobb lábát használta, és látszott, hogy a végtag mereven és akadozva mozog. Grayson odahajolt a PPC-t kezelő lövészhez, és túlkiabálta a motor zúgását:

– Ha feltöltődött a fegyver, célozza a be jobb lábát, minél közelebb a bokához! Azt hiszem, megsérült a mozgatóízület!

A lövész értetlenül nézett rá. Grayson hátraküzdötte magát a fegyverállásba, félrelökte az útjában lévő katonát, és becélozta a bizonytalan lábon álló mechet. A célkereszt ráállt a Darázs lábára, és a képernyő alján feltűnő adatok megerősítették a befogást. A töltést jelző zöld lámpa felvillant, és Grayson működésbe hozta a fegyvert.

A Darázs külső páncélzata elnyelte a becsapódás energiájának nagy részét, de a lábon így is keletkezett egy hosszú, csúf, éles fémszilánkokkal keretezett forradás. A mech ugróhajtóművei pont akkor léptek működésbe, amikor egy másik PPC is tüzet nyitott. A lövés elhibázta a célt, de a Darázs repülése esetlen és bizonytalan volt. Grayson látta, hogy a jobb láb hajtóművei nem üzemelnek.

 A mech landoláskor elveszítette az egyensúlyát, és Grayson egy pillanatig azt hitte, a sérült jobb láb végképp cserbenhagyja. Aztán a pilóta visszanyerte az uralmat a gépe felett, és a mech a legnagyobb biztonságos sebességgel elsántikált északi irányban, a város belseje felé.

Grayson csak most jött rá, hogy a morajlás, amit hall, a körülötte álló katonák éljenzése. Az pedig csak ezután csapódott le benne, hogy őt ünneplik.

– Egy pillanat! – üvöltötte túl az üdvrivalgást. – Egy pillanat! Még nincs vége! Elkaphatjuk a fattyút! Megsérült! Végezhetünk vele!

Graysont most már a vérszomj vezérelte – a vérszomj, amit a csata öröme szült, és az a tudat, hogy végre visszavághat az ellenségnek. A három páncélozott fegyverplatform teljes sebességgel száguldott végig az utcán a visszavonuló mech után; a járművek minden szabad helyén katonák lógtak a perembe kapaszkodva, mások gyalog követték őket. A győzelem szervezetlen csőcselékből eltökélt harcoló egységgé kovácsolta őket. Grayson magában elvigyorodott. A katonák ettől még fegyelmezetlenek és gyengén képzettek maradtak, de legalább megtudták, hogy képesek harcolni.

Az egyik autó valamivel Grayson járműve előtt haladt, amikor befordultak a sugárútra, amelyiken a menekülő mech távozott. Normális esetben egy csatamech könnyedén lehagyott a kerekes páncélozott szállítójárművet, de a Darazsat nagy mértékben lelassította sérülése. Grayson megpillantotta a harci gép hátát. Egyre közelebb értek.

A Darázs megfordult, felemelte lézerét és tüzet nyitott. A lövés elsietett volt, nem előzte meg gondos célzás, és az energiasugár csak az útszéli napvédő tetők betonjában tett kán. Az üldöző járművek hirtelen elkanyarodtak, bukdácsolva csúsztak át a törmeléken.

– Nem, nem! Tovább! – kiabálta Grayson. A vezető jármű megállt, eltorlaszolta az utat, de a nem túl udvarias sürgetésre a sofőr eltekerte a kormányt, és folytatta az üldözést.

Újabb mech lépett ki az utcára, de ez már célzott, és bemérte célpontját. A fényimpulzus villanását vakító robbanás követte, amikor a vezető PPC-platform közvetlen találatot kapott, és forró fémszilánkokat szórva minden irányba lángba borult. Grayson sofőrje élesen elkanyarodott, hogy kikerülje a roncsot, bevágott a jobb oldali napvédő tetők alá, és áthajtott a hátfal mentén felhalmozott szemeteskukákon és faládákon.

Grayson az új játékost tanulmányozta. Újabb könnyű mech volt, ezúttal egy Sáska – a legkisebb csatamech, melyet ismert.

A Sáska tervezésénél élesen eltértek a megszokott humanoid mechformától. A testet és a fejet egyetlen, lapos tömbbe vonták össze, amelyet két hosszú, előrehajló láb közé függesztettek. A végtagok alsó részének vékonysága és a bordázott, széttárt karomra emlékeztető lábfej egy gigantikus, röpképtelen madár kinézetét kölcsönözte a gépnek. A neve ellenére nem tudott ugrani, viszont ez a mech volt mind közül a leggyorsabb – nyílt terepen akár 165 kilométeres óránkénti sebességgel is tudott száguldani.

A többi csatamechhez képest azonban igen gyenge fegyverzettel rendelkezett. A Sáska pilótafülkéje alól egyetlen lézer hosszú, karcsú csöve nyúlt előre, a törzsből kiálló két apró karon pedig egy-egy nehéz géppuska kapott helyet. A Sáskánál a fegyverzetet áldozták fel két másik harctéri előny, a sebesség és a páncélzat érdekében. Bár a Sáska alacsonyabb és zömökebb volt a Darázsnál, mégis vastagabb páncélzattal rendelkezett, és nehezebb is volt eltalálni.

A Sáska törzse enyhén elfordult, a lézer hosszú csöve célba vette Grayson járművét. A sofőr ismét félrerántotta a kormányt, amikor a vakító fénysugár átívelt az utcán; a lövés elpárologtatott néhány tartóelemet, és a beton napvédő egy darabja hangos robajjal omlott a járdára.

A harmadik PPC-s páncélos előbukkant a lángoló roncs gerjesztette füstfelhőből, és habozás nélkül tüzet nyitott. Fehér tűz nyalta végig a Sáska törzsét, és a mech megbillent vékony lábain. Miközben az egyensúlya visszaszerzéséért küzdött, tett néhány bizonytalan lépést hátrafelé, aztán felegyenesedett, és újra tüzelt. A lövés sekély krátert gyártott az úttestbe, de az autó egy éles manőverrel még időben kikerülte.

Grayson járműve csikorgó gumikkal állt meg, alig negyven méterre a mech jobb lábától. A Sáska egyik géppuskája a csípő felső részén működésbe lépett, és halálos golyózáporral borította be az utcát. Nagy kaliberű lövedékek ütötték át a páncélos oldalát, és mögötte az épület falát. A járművön utazó katonák közül ketten üvöltve hanyatlottak hátra, a többiek viszont leugrottak a platóról, és gyorsan szétszóródtak. Grayson a helyén maradt, megpróbálta bemérni célját a PPC egyszerű számítógépével. Amikor a célkeresztek átfedték egymást és vörösen felvillantak, megnyomta az elsütő gombot. Fémdarabok szakadtak le a mech testéről, a lövés a pilótafülke hátsó részén ütötte át a páncélt.

A Sáska megfordult, és menekülőre fogta, sérült törzséből fekete füstcsík szállt fel. A sarghadi katonák diadalmas üvöltéssel vetették magukat utána, nem túl hatékony fegyvereikkel folyamatosan csipkedve az óriás sarkát.

Grayson intett a másik jármű vezetőjének.

– Utána! Kényszerítsék harcra! – Aztán megveregette saját sofőrje vállát, és az egyik mellékutcára mutatott.

A katona megértette, mire gondol, és vigyorogva bólintott. A páncélos lekanyarodott a főutcáról, a kereszteződésnél átvágott a következő nagyobb, kerékküllőszerű sugárútra, majd ott újra északnak fordult. Grayson néhány sarokkal később jelezte, hogy visszatérhetnek az előző sugárútra. Két tömbnyivel a Sáskától északra bukkantak elő, amely időközben ismét megállt, hogy felvegye a harcot üldözőivel. A PPC újabb találatot ért el, és a Sáska sérült giróval vesztesnek tűnő csatát vívott az egyensúlya megtartásáért. Grayson százhúsz méterről tüzelt. A részecskesugár a mech hátuljába csapódott, a gépről páncél- és antennadarabok szakadtak le.

Mostanra már pokoli meleg lehet odabent, gondolta magában. A csatamechek legnagyobb problémája, amivel harc közben meg kellett küzdeniük – mérettől függetlenül –, a felesleges hő elvezetése volt. Az apró fúziós reaktor, a végtagokban elhelyezett tucatnyi mozgatóizület, a fegyvereket működtető és a mesterséges izomzat poliacetén szálait mozgató áramkörök hatalmas mennyiségű hőt termeltek. A levegő keringetésével működtetett, hőcserélő egységnek nevezett alkatrészek még normális üzemkor is teljes erővel dolgoztak a felhalmozódott hő elvezetésén. Harc közben azonban, amikor a mech futott, tüzelt, energiafegyverek találatait szenvedte el, vagy a sérülések következtében elvesztette néhány hűtőegységét, a belső hőmérséklet még a védett kabinban is elviselhetetlen magasságba szökhetett. Sok mechet ezért győztek le, és fogtak el, mert a pilótáik elájultak a hőségtől.

Grayson vetett egy gyors pillantást észak felé, hátha megpillantja eredeti üldözöttjüket, de a Darázs már eltűnt, a könnyebb fegyverzetű Sáskára bízva az üldözők feltartását. Helyes. Megveregette a sofőr vállát, és a jármű felpörgő kerekei magasra csapták a törmeléket, ahogy a páncélos megindult prédája felé.

Gépfegyvertűz zúdult az utcára a mech apró karjaiból, ahogy a pilóta megpróbálta egyszerre nyomon követni a két irányból közeledő ellenséget. A Sáska már nem használta a lézerét. Biztos jele annak, hogy a mech kezd túlmelegedni, gondolta Grayson. Ha folyamatosan nyomás alatt tartják a páncélozott harci gépet, talán még leállásra is kényszeríthetik a mech belső rendszereit.

Újra lőtt, megpróbálta megbénítani a lábat, de ezúttal nem talált. A Sáska még mindig túl gyors volt, és behátrált az egyik mellékutcába. A két, PPC-vel felszerelt páncélos az utca bejárata előtt találkozott össze.

Grayson leugrott a járműről, odarohant a sarokhoz, és óvatosan felmérte a helyzetet. A mech nem kérhetett segítséget, mivel a teste hátsó részén elhelyezett hosszú, ostorszerű antennát már ellőtték. Észrevette a felhevült levegő csillogását a gép lábaiban és törzsében elhelyezett hűtőegységek fölött. A szűk utcában a gép körül túlságosan forró volt a levegő ahhoz, hogy hatékonyan lehűtse a mechet.

– Elkaphatjuk – morogta egy hang Grayson mellett. Megfordult, és egy éles vonású, sötét szemű milicista őrmesterrel találta szemben magát. – Az egyik páncélost átküldhetjük az utca túloldalára. A távolság túlságosan nagy azoknak a géppuskáknak, hogy pontos lövéseket adjon le velük, mi viszont simán bemérhetjük a PPC-vel. Nem hiszem, hogy sokáig kitartana.

– Szerintem ezt a pilóta is tudja, őrmester. Lehet, hogy megkockáztat még egy-két lövést a lézerrel... és a páncélos kiiktatásához egyetlen találat is elég.

– Akkor szedjük szét Infernókkal. Ebben a lyukban átkozottul könnyű célpont lesz!

– Van Inferno rakétájuk?

– Persze. Vállról indítható. A páncélosban.

– Akkor rajta!

– Igenis, uram. – Ismét természetesnek vették, hogy ő itt a parancsnok. Grayson magában elmosolyodott. Pedig ha tudnák...

Az őrmester egy kétcsövű Inferno rakétavetővel tért vissza. Az Inferno egyike volt azoknak a hordozható fegyvereknek, amelyeket a gyalogság hatékonyan vethetett be csatamechek ellen. A probléma csak az volt vele, hogy a katonáknak ijesztően közel kellett menniük a célpontjukhoz, és a túlélési esély olyan alacsony volt, hogy csak a bolondok és a hősök próbálkoztak meg a használatával. Maga az indító egy egy méter hosszú cső volt a szokásos támasszal és markolattal, hogy vállról is üzemeltethető legyen. Az Inferno rakétákat tartalmazó forgótár lehetővé tette a lövész számára, hogy egykét másodpercen belül két rakétát is indítson.

A rakéták kicsik voltak, és kényelmetlenül rövid hatótávolságúak, cserébe viszont egyesítették magukban a vállról indítható rakéták, a sörétes puskák és a lángszórók előnyös tulajdonságait. Arra tervezték őket, hogy a vetőcső elhagyása után alig néhány méterrel robbanjanak, és folyékony halmazállapotú, fehérfoszfort tartalmazó, égő vegyülettel borítsák be a célpontot. A vegyszer a hő hatására zselészerű halmazállapotot vett fel, és levakarhatatlanul rátapadt bármire, amihez hozzáért. A nagyobb Inferno rakétákat standard rakétavetőkből is lehetett indítani, illetve a robbanófejeket fel lehetett használni rádiós detonátorral tüzérségi lövedékeknél. Lobbanékonysága miatt csatamechek szinte soha nem használtak Inferno rakétát, azonban az egyik legtökéletesebb fegyver volt a mechek ellen harcoló gyalogság számára. Legalábbis azok számára, akik nem féltek a fémszörnyetegek fegyvereinek csöve elé merészkedni.

Grayson ellenőrizte, hogy meg van-e töltve a cső, majd a vállára emelte a fegyvert, és intett a mellékutca bejáratának másik oldalán kuporgó katonának. Az kihajolt a sarok mögül, és rohampuskájával tüzet nyitott. A kis kaliberű lőszerek nem árthattak a mech páncéljának, válaszként viszont pusztító sortűz érkezett; a lövedékek hatalmas darabokat téptek ki a téglafalból.

Amikor a mech pilótájának figyelmét sikerült a mellékutca bejáratának másik oldala felé vonni, Grayson kilépett a sarok mögül. Az alig harmincméternyire magasodó csatamech előtt nagyon-nagyon aprónak érezte magát.

 14

– Ne mozduljon, harcos! – kiáltotta, és nagyot nyelt, hogy elrejtse hangjának remegését. – Egyetlen apró mozdulat azokkal a fegyverekkel, és élve megsütöm! Nézzen meg jól, és döntse el, blöffölök-e!

A másodpercek kínos lassúsággal vánszorogtak. A Sáska lézerfegyvere lefelé irányult, jóval Grayson elé célzott, a géppuskák pedig mozdulatlanok maradtak, és már nem lőtték a másik ház sarkát. Grayson egyenes tartással, jól látható helyen állt, a hatalmas Sáska zöld sziluettje betöltötte a rakétavető célzókijelzőjét. Ujja feszesen tapadt az elsütőgombra.

Adott egy másodpercet a pilótának, hogy műszereivel megvizsgálhassa a rakéta indítóáramkörének elektromos kisugárzását.

– Engem megölhet – folytatta Grayson –, de akkor maga is megsül! A hőcserélők mostanra már majdnem leálltak. Egyetlen ilyen madárka ropogósra süti, és az nem szép halál.

A Sáska pilótája megszólalt, hangja mélyen zengett az elektronikus átalakításnak köszönhetően.

– Mit akar?

– Ne nyúljon a fegyvereihez! Azt akarom, hogy fegyvertelenül hagyja el a pilótafülkét. Ha csak azt képzelem, hogy a mech valamelyik fegyvere felém fordul, lövök!

Rövid szünet következett, és Grayson hallotta a mech lehűlő páncéllemezeinek éles pattanásait, érezte a megolvadt áramköri szigetelések keserű bűzét.

– Rendben – felelte végül a pilóta. – Ne lőjön, kiszállok. – Az elektronikusan reprodukált hang nem közvetített érzelmeket, de Grayson fáradtnak, talán egy kicsit beletörődőnek is érezte a harcost.

Ott maradt mozdulatlanul, mintha a vállán nyugvó rakétavetőt bronzba öntötték volna. A Sáska felől a légmentesen záródó kabinból kiáramló levegő éles szisszenése hallatszott, ahogy a pilóta kinyitotta a bejárati nyílást. Az ajtóból egy hajlékony fémlétra tekeredett le fémes csattanással; az alja a földtől alig fél méterre himbálózott.

A városi milicisták most már fegyverüket készenlétben tartva megszállták a zsákutca bejáratát. A mech-harcos lába megjelent a Sáska hasán lévő nyílásban, és csak ekkor derült ki, hogy a pilóta egy nő. A fiatal lányon egy könnyű cipőn, valamint egy sorton és a trikón kívül semmi nem volt. A mech-harcosok rendszerint ilyen hiányos öltözékben tartózkodtak a szaunára emlékeztető kabinban, neki pedig nem maradt ideje felöltözni kiszállás előtt. Hosszú, szőke haja nedves tincsekben lógott vállára, teste verejtékben fürdött. Miután lelépett a létráról, a melle előtt karba tett kézzel szembefordult a katonákkal – magányosnak és sebezhetőnek látszott.

– Nocsak, nocsak – jegyezte meg az egyik katona durva röhögéssel. – Mit fogtunk? Azt hiszem, megütöttük a főnyereményt. Fel azokkal a szép kezekkel! Tarkóra!

– Veszélyesnek tűnik – mondta egy másik. A vállára vetette rohampuskáját, és megindult a nő felé. – Szerintem meg kéne motoznunk.

– Úgy ám! Gyerünk szépségem! Átkutatjuk az egyenruhádat, hátha fegyvert rejtegetsz.

Grayson letette a rakétavetőt, odalépett a tőle nem messze álló őrmesterhez, és kihúzta az altiszt oldalfegyverét a csípőjén lógó tokból. Egy Stetta automata pisztoly volt tűzváltó karral ellátva, mellyel választani lehetett egyes lövés, rövid sorozat, vagy ha a pontosság nem volt szempont, teljes sorozat üzemmód között. A megnövelt tár száz darab hüvely nélküli lőszert tartalmazott.

Sorozatra állította a tűzváltót, az ég felé fordította a fegyver csövét, és meghúzta a ravaszt. A halálos kis fegyver döreje a szűk utcában még jobban felerősödött, visszaverődött a falakról, és a katonák azonnal mozdulatlanná dermedtek. A meglepetés elmúltával értetlenül fordultak feléje.

– Aki először megérinti, meghal – közölte halkan Grayson. A füstölgő fegyverrel a kezében várakozott. Bár a kihívás némiképp melodrámai volt, elérte vele a kívánt hatást. Most már minden szem rá tapadt. – Maguk! – mutatott a fegyverrel a két katonára, akik elindultak az elfogott pilóta felé. – Vissza a járműhöz! Mozgás! – A milicisták sietve engedelmeskedtek. – Maga! – Ezúttal véletlenszerűé választotta ki az egyik katonát. – Van egy pokróc a páncélosban. Hozza ide!

A katona hátrarohant az autóhoz, és rövidesen visszatért egy narancssárga mentőpokróccal, amelyik eddig a jármű mélyített padlóján hevert. Grayson elvette tőle, odalépett a lányhoz, és ráterítette a vállára. Mivel tudta, hogy mindenki őt nézi, nagyon vigyázott, nehogy megérintse.

– Oké, leteheti a kezét. Ígérem, nem esik bántódása.

A bűvölet megtört, amikor rögtönzött egysége hangos éljenzésben tört ki. Sértetlenül fogtak el egy mechet! Graysonnak most kiabálnia kellett, hogy a zajongáson keresztül is meghallják a hangját.

– Őrmester!

A katona vigyázzba vágta magát.

– Uram?

– Rendeljen ki két embert a mech őrzésére! – Bebiztosította a pisztolyt, de nem adta vissza, hanem saját nadrágja övébe tűzte. – Ezt kölcsönveszem, ha nem bánja.

– Igenis, uram!

– Szükségem volna egy sofőrre, aki a főhadiszállásukra kísér engem és a foglyot. Beszélnem kell a főnökével, mielőtt ez a színjáték túlságosan messzire menne.

Harímandir Singh nagyúr romba dőlt karrierjén elmélkedett. Hogy történhetett ez meg? Öt mech és két századnyi katona rohanta le a védtelen várost, és mi lett az eredmény? Egy mech megsemmisült, egy másikat elfogtak. A harmadik besült lábmozgató ízületekkel tántorgott be a szerelőcsarnokba, és a jobb láb ugróhajtóműveinek elektronikája is összeolvadt. A folyékony higanycseppek ezüst gömbjei végiggördültek a lábon, és apró, szürke egerekként futottak szét a hangár talaján. A főtechnikusa, Heil komor képpel csóválta a fejét. A sérülés súlyos volt, a Darázsnak teljes végtagcserére lesz szüksége.

És harminckét katonája sem tért vissza. Szerencsére még mindig érkeztek be lemaradozók, így a végső veszteséglista talán nem lesz annyira hosszú.

 Ötből három mech kidőlt, a zászlóalja pedig tíz százalékos veszteséget szenvedett. Mi a pokol történhetett? A helyi erők biztosan kaptak valami segítséget. A megnyomorított Darázs pilótája azt jelentette, hogy a védők most másképpen szerveződtek, mint néhány órával azelőtt, amikor Singh próbára tette a város védelmét. Lehetséges, tűnődött, hogy a korábbi lanyha védekezésük csak tettetés volt, amivel megpróbálták csapdába csalni az egységeit?

Ezt az ötletet gyorsan elvetette. Egyetlen parancsnok sem dobná oda a katonái életét ilyen csekély esély miatt. Ráadásul a professzionális katonákat nehezebb volna rávenni arra, hogy ostobán cselekedjenek, mint fordítva. Emellett Vallendel Martalóca a város északi peremén könnyedén vágta át magát a fogadására felsorakozott gyalogos és könnyű páncélos egységeken. Ott nem történt semmi különös, semmi új stratégia vagy titkos védelmi terv, melyet megpróbáltak volna a támadók ellen fordítani. A katonák többsége szétszóródott, és elmenekült a város utcáin keresztül anélkül, hogy egyetlen lövést is leadott volna.

Nem, sokkal valószínűbb, hogy Jeverid király zsoldosokat hozatott a bolygóra a védelem megerősítése érdekében, de Singh el sem tudta képzelni, honnan származhattak ezek a katonák, vagy hogy mikor érkeztek. És hol voltak az első támadás idején? Vagy a Carlyle és a Kastély elleni rajtaütéskor? Lehetséges, hogy a városban egy zsoldos kiképzőiskola működött, és Jeverid rendelkezett legalább egy ütőképes egységgel. Bár ez megmagyarázott volna bizonyos dolgokat, Singh addig nem nyugodhatott meg, amíg meg nem tudja, kik ezek a zsoldosok.

Egy rövid ideig még azt is fontolgatta, hogy visszavonul a Kastélytól a hajóig, vagy elhagyja a Trellwant. De ezzel akadályozná a Vörös Herceg tervét, és ezt a herceg szolgálatában álló emberek sosem szívesen tették meg. Nem, valóban el kell könyvelnie a veszteséget, de a terv ettől még sikerrel fog járni. Mert ha nem, akkor ennyi év hűséges szolgálat után is könnyen elképzelhető, hogy az ő feje fog felkerülni az alakulótér póznáinak egyikére. Erre nem szívesen gondolt.

Singh úgy döntött, felveszi a kapcsolatot sarghadi ügynökével, és információt kér tőle. Talán a végeredmény szempontjából valóban az lenne a legjobb, ha lennének zsoldosok a városban. A zsoldosokat mindig meg lehet vásárolni. A történelem legfényesebb győzelmeinek egy részét bizonyos mechegységek hűségének gondosan időzített megváltoztatása eredményezte.

Grayson Death Carlyle élvezte, hogy hősként tekintenek rá. Negyven órával a máris „sarghadi csata" névre keresztelt ütközet után a palota vendégszeretetét élvezte, szolgák lestek minden szavát, a Palota saját orvosa vizsgálta meg, és új ruhákba öltöztették. Lakosztályának embermagasságú tükrében nézegette a tökéletesen szabott hadnagyi gárdista egyenruhát. Nem is rossz, gondolta, és megigazgatta magán a zubbonyt. A zöld uniformison lévő díszes arany sávok és paszományok, a triplán hurkolt vállzsinór, valamint a ceremoniális kard egy kicsit rikítónak tűnt, de meg lehetett szokni.

Őt és női foglyát egyenesen a sarghadi milícia katonai körzete parancsnokának, Varney tábornoknak a főhadiszállására kísérték. A lányt elvezették az épület belsejébe, hogy alapos kihallgatásnak vessék alá, de az ügyeletes tiszti feladatokat ellátó hadnagy nem nagyon tudta, mit kellene kezdenie Graysonnal.

Itt volt egy rongyokba öltözött, sárral és kosszal borított, automata pisztollyal felfegyverkezett fiatalember, aki egy pokrócba burkolt mech-harcost hozott magával fogolyként. Állítása szerint Carlyle Kommandósai közé tartozott, és a vele együtt érkező katonák azt állították, hogy egyedül nyerte meg a sarghadi csatát. A tiszt gyorsan rájött, hogy itt azonnali és határozott cselekvésre van szükség, ezért telefonált a felettesének. Döntse el ő, mit kell tenni!

Graysont gyorsan végigvezették a parancsnoki láncolaton; a hadnagytól eljutott egy századosig, azután egy őrnagyig, majd Varney tábornok vezérkarának egyik ezredeséig, és végül magának a tábornoknak is bemutatták. A milícia egyik tisztje sem tudta igazán, mit kellene tenni vele. A városban gyorsan elterjedt a hír, hogy egy külvilági, a Trellwant eláruló helyőrség egyik tisztje Sarghadban maradt, és megszervezte a város heroikus védelmét.

Grayson viharos gyorsasággal politikai üggyé vált. A katonai vezetők végül a legbiztonságosabb dolgot tették. Adtak neki élelmet, végre kialudhatta magát, és rendeltek hozzá egy orvost, aki bekötözte a bordáit, és ellátta újra szétnyílt fejsebét. Ezenkívül a következő munkaperiódus kezdetén bemutatták Jeverid király katonai tanácsának. A periódus végére bezsebelt egy meghívást magától Jeverid királytól, és felajánlották, hogy őfelsége vendégeként maradion a palotában, amíg a győzelmi ünnepség előkészületei zajlanak.

Miközben álmélkodva vizsgálta új gárdista egyenruháját, Grayson még mindig nem tudta, hogy voltaképpen a palotaőrség tagjának tekintheti-e magát. Hivatalosan semmiféle fegyveres erőbe nem vették fel, de az uniformist őfelsége utasítására utalták ki számára, hogy legalább részben úgy nézzen ki, mint egy hős. A király azt mondta, a bürokratikus részleteket majd később elintézik.

Elképesztő, milyen gyorsan a visszájára tud fordulni a kormányzat hivatalos politikája, gondolta Grayson. A csata előtt az összes külvilágit persona non gratának tekintették. Ha elkapták volna a katonák, akik végigkergették a sikátoron, a legjobb esetben is a sarghadi városi börtönben kötött volna ki. A Trellwan alkotmánya megvédte a helyieket az indokolatlan házkutatástól, motozástól, letartóztatástól és bebörtönzéstől, de gyaníthatóan ellenséges külvilágiként az ő jogai sokkal korlátozottabbak lettek volna. Most azonban ő volt Sarghad bajnoka, a bátor nemzetközösségi tiszt, aki győzelmet aratott a közös ellenség felett. A király propagandistái egész éjjel dolgoztak, előkészítették a történetet az újságok és a média számára. Éjszaka pedig sor került egy formális ceremóniára és állófogadásra a Palota fogadótermében, ahol megköszönték neki a szolgálatait.

Az ajtócsengő csilingelése rántotta ki merengéséből. Amikor kinyitotta, Mara pajkos arcát és széles, nagy szemét pillantotta meg.

– Szerelmem! – A lány átkarolta a meghökkent fiatalember nyakát. Grayson sejtette, hogy az ünnepségen látni fogja kedvesét, de előtte nem számított rá. Az is zavarba hozta, hogy „szerelmemnek" szólította. Soha, még szeretkezéseik lopott perceiben sem hívta őt így. Ám a gondolat gyorsan ki is ment a fejéből.

– Mara, hogy kerülsz te ide?

– Megvesztegettem az öreg Salint, hogy felengedjen – nevetett a lány.

Grayson kedvtelve nézett végig Marán. Ha a bolygó hősének ezt az ajándékot is el kell fogadnia, hát legyen. Mara a sarghadi társadalomban divatosnak számító ruhát viselt, egy pehelykönnyű, opálos fényű öltözéket, amely csak ott vált áttetszővé, ahol hozzáért a testéhez. A fiatalember mosolyogva húzta magához, és rögtön tudta, hogy nem fog időben odaérni a fogadóterembe.

 Azon az estén a hősi lét gyönyörei valamelyest elhalványultak, amikor Grayson rádöbbent, hogy voltaképpen fogalma sincs róla, mit kellene tennie. Sosem látott emberek mosolyogtak rá, és hajlongtak előtte, az egészsége iránt érdeklődtek, és gratuláltak a győzelméhez. Ő nem tudott mást tenni, csak mosolygott, bólogatott, és halk köszönésfélét motyogott szünet nélkül, miközben a tömeg áramlata lassan a terem közepe felé sodorta. Mint megtudta, ez volt Trellwan báli szezonjának nyitóeseménye. Itt volt mindenki, aki számított.

Jeverid király a hagyományokhoz igazodva utolsóként érkezett. Amikor végül fellépett a lépcsővel szemben felállított emelvényre, elkezdődhetett a bemutatkozás. Grayson még inkább kívülállónak érezte magát, miközben fellépdelt a vörös szőnyeggel borított lépcsőfokokon a királyhoz; a kamarazenekar győzelmi indulót játszott, és a két oldalán egy-egy díszegyenruhás, kardot viselő tiszt kísérte. Természetesen négyszemközt már találkozott az uralkodóval, és saját koreográfiáját is alaposan betanultatták vele. Grayson ennek ellenére attól rettegett, hogy bármelyik pillanatban hasra eshet saját díszkardjában.

Jeverid kurta biccentéssel vette tudomásul jelenlétét.

– Fiam – mormolta halkan. A király nagyon öregnek látszott, tekintete homályos, bőre száraz volt, akár a pergamen. Törékeny teste szinte elveszett a vállára terített vörös palástban.

– Felség – hangzott Grayson formális válasza.

– Bátorságával jelentős győzelmet szerzett a Trellwan számára –mondta a király. – Az elemzők valószínűsítik, hogy a Palota elleni támadás célja a mi megölésünk vagy foglyul ejtésünk lehetett. Elismerjük hősiességét, ifjú Grayson, és azt is, hogy egyedül mentette meg a Trellwan királyi házát.

– Az ön katonái segítettek, felség.

Grayson válasza nem szerepelt a forgatókönyvben, és a király tanácsadói nyugtalanul fészkelődtek a helyükön.

– Ó, igen. Csakugyan, csakugyan – felelte a Trellwan uralkodója. – Hálánk és köszönetünk jeléül, ifjú Grayson, a Bíbor Csillag Rendet adományozzuk önnek.

Jeverid intett, mire az egyik szolga előrelépett, és kinyitotta a kezében tartott lapos, bársonnyal borított dobozt. A király kiemelt a dobozból egy vörös szalagon lógó, napkitörést ábrázoló díszes medált. Grayson közelebb lépett, letérdelt, és lehajtotta a fejét, Jeverid pedig a nyakába akasztotta az érdemrendet. A medálba egy apró, vörös követ foglaltak, amely összegyűjtötte és visszaverte a mennyezeti lámpák fényét.

– Keljen fel, Carlyle, Sarghad Védelmezője! – mondta a király, és dübörgő tapsorkán csapott fel az összegyűlt sokaság felől.

Jeverid Grayson vállára tette a kezét, és közelebb húzta magához, hogy szavait csak a fiatalember hallja.

– A tábornokaim beszélni szeretnének önnel, fiam. Úgy tűnik, sikerült lenyűgöznie őket a... khm... taktikájával.

– Örömmel állok rendelkezésükre, felség.

– Helyes, helyes. Most pedig menjen, és érezze jól magát! Később majd felkeresik.

 15

Az audiencia véget ért, és a formális fogadás agóniája megkezdődött. Graysonnak ki kellett állnia öreg matrónákat, anti-mech taktikájukat ismertető fiatal tiszteket, valamint a szokásos társadalmi piócákat, akik mindenképpen szót akartak váltani az udvar legfrissebb díszével. Szinte megkönnyebbülést érzett, amikor megnyitották a bált. Az udvari táncok művészetét a Kommandósoknál töltött tanulóidő alatt nem igazán sulykolták belé, de Grayson ismerte az alapvető etikettet, így nem volt nehéz beleolvadnia a színes társaságba. Ezen a világon a megszokott udvari tánc nem volt több néhány elegáns mozdulatnál a lassú zene ütemére, miközben kényelmesen szoros ölelésben kellett tartania egy lányt.

És máris ott állt előtte az édes illatot árasztó Mara áttetsző ruhájában, amely nem sok mindent bízott a képzelőerőre.

– Egyszer azt mondtam neked, hogy még nem hagyhatsz el – suttogta a fülébe a lány, miközben átsuhantak a tükörfényes padlón; mozdulataikat hűen utánozták saját visszavert tükörképeik.

A megjegyzés váratlanul fájdalmas volt. Hiszen annyi tragédia miatt kellett a Trellwanon maradnia: Griffith... Riviéra, Ari... Apa...

– Bárcsak boldogabb körülmények között mondhatnád ezt.

– Hé, ne légy már ilyen búskomor! – biggyesztette le az ajkát Mara. – Én csak örülök annak, hogy itt vagy, és hogy itt is maradsz. Neked itt a helyed... velem.

– Gondolod?

 – Dicsőséget hozol az új egyenruhádra, Gray – suttogta Mara, aztán közelebb hajolt, és azt is elmondta, mivel fogják tölteni az éjszaka hátralévő részét a fogadás után.

Grayson elmosolyodott, és egészen magához húzta a lányt, de különös ürességet tapasztalt azon a helyen, ahol eddig a Mara iránti érzéseit tárolta. Mi történt vele? Utolsó találkozásuk szenvedélyes tüzét elfújták a Kastély megtámadása óta történt események. Grayson felismerte, hogy ő maga változott meg, és ez a változás a Mara utáni vágyakozás eltompulásával kezdődött. A lány kellemes figyelemelterelést jelentett az Oberonnal kötendő szerződés előtt, de szó nélkül hajlandó lett volna megszakítani vele a kapcsolatot, amikor megtudta, hogy a szakasz visszatér erről a porfészekről a Tharkadra. Soha eszébe sem jutott, hogy esetleg a lány is vele tarthatna, és megoszthatná vele harcosi életét. Elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, soha nem lenne képes itt hagyni a trellwani királyi udvar kényelmét és kiváltságait. Amikor felébredt, és rádöbbent, hogy hátrahagyták őt egy ellenséges bolygón, azért akart találkozni Marával, mert a lány befolyása talán kimenthette volna szorult helyzetéből. Bár ez a jellegzetes zsoldos hozzáállás lelkifurdalást ébresztett benne, mégis ez volt az egyedüli reménye, amelybe kapaszkodhatott. Valaki udvariasan megérintette a vállát, és a gárda egyik ezredese mormolva a fülébe súgta, hogy valaki beszélni kíván vele. Ez kiragadta Graysont a komor gondolatok szorításából. Mara csak vonakodva engedte el maga mellől, de elsuttogott még egy ígéretet, amit egy hosszú csókkal zárt le.

Grayson követte a katonát ki a fogadóteremből. Végigmentek egy szőnyeggel borított folyosón, és végül egy gazdagon berendezett dolgozószobába értek. A helyiségben félhomály uralkodott, a világosságot a helyi chaggarfa hasábokkal megrakott kandalló tüzének zöldes derengése szolgáltatta.

Három férfi várt rá. Varney tábornokot már ismerte, az ősz hajú főparancsnok makulátlanul festett egyszerű, barna egyenruhájában, a nyakánál és vállán a milícia jelzésével. Adel tábornokkal is találkozott korábban. Ő valamivel fiatalabb volt, fekete bajsza éles kontrasztot alkotott deresedő halántékával. A palotaőrség rangidős parancsnoki tisztét töltötte be, valamint őfelsége katonai tanácsának vezérkari főnöke volt. Adel egyenruháján az arany háttérbe szorította a zöldet.

A szobában tartózkodó harmadik férfi a kandalló mellett ült. Grayson felismerte Jeverid király sólyomszerű profilját.

– Köszönöm, hogy eljött, fiam – mondta Varney. – Ajánlatot szeretnénk tenni önnek.

– Hallgatom, uram.

Adel leeresztette a poharát.

– Talán térjünk azonnal a tárgyra. Azt szeretnénk, ha összeállítana egy mechszakaszt a palotaőrség kötelékén belül. Ezenkívül szükségünk van egy csatamechek elleni hadviselésre kiképzett gyalogos századra is. Tud nekünk segíteni?

Varney éles pillantást vetett gárdista kollégájára.

– Úgy tudom, a szakasz közös irányítás alatt állna, saját szervezeti egységén belül, tábornok.

Adel fájdalmas fintorral bólintott.

– Igen, Varney, persze. – Graysonra nézett. – Nos, Carlyle? Mit szól?

Grayson először semmit nem szólt. A három férfi tekintetének kereszttüzében legszívesebben elrejtőzött volna.

– Uraim... felség... nem igazán tudom, mit mondjak. Azt hiszem, nincs elég tapasztalatom a...

– Hah! – A király felkiáltása meglepte. – Az egész átkozott bolygón nincs senki, akinek magánál több tapasztalata lenne... eltekintve a Kastélyban ülő fattyaktól.

– Szükségünk van a segítségére, fiam – tette hozzá Varney. – Kiképzett katonák, valamint az őket támogató mobil tűzerő és páncélos erő nélkül tehetetlenek vagyunk.

Jeverid villogó szemmel fordult Grayson felé, aki nem kis meglepetéssel döbbent rá, hogy jóval több van ebben a királyban, mint egy törékeny testbe bújtatott tompa elme. Az uralkodó élénk hangon szólalt meg:

– Varney arról beszél, hogy maga gyakorlatilag puszta kézzel győzte le azokat a mecheket, mert tudta, hogyan működnek, hogyan gondolkodnak a pilótáik. Nekünk most pontosan erre van szükségünk.

– De felség, mi lesz a mechekkel?

– Mi lenne velük? Önnek köszönhetően már kettőt is szereztünk. Az egyiket elfogta, és a másik is javítható. És ha még többet zsákmányolunk, az mind a magáé lesz.

Grayson elgondolkodott egy két, húsztonnás mechből álló szakasz hatékonyságán. A szakaszok általában különféle tömegű és típusú mechekből tevődtek össze, voltak bennük húsz tonnás könnyű gépek, és az Árnyéksólyomhoz és a Martalóchoz hasonló nehéz csatamechek is. Egy Sáska és egy Darázs szabályos csatában összesen körülbelül húsz másodpercig tarthatna ki egy Martalóc ellen. Némi szerencsével.

– És mi volna a feladata ennek a mechszakasznak? – Adel belekortyolt az italába.

– Carlyle katonáinak visszavonulásával világunk nyitottá vált a Hendrikhez hasonló banditák számára. – Elgondolkodva harapdálta az ajkát. – Most inkább nem térnék ki arra, hogy mit akartak elérni az emberei azzal a szerződéssel, amiről annyit hallottunk.

– Nem ők voltak – szólt közbe Jeverid.

– Igaza van, felség. De akárki is volt, a nemzetközösségi helyőrség megszűnt létezni, és az ellenségeink itt vannak a bolygón. Arra számítunk, hogy folytatják a készleteink fosztogatását, sőt, esetleg erősítést is hívnak.

– Maga félelmetes csapást mért rájuk, Grayson. A felderítőink szerint mindössze két használható mechjük maradt, valamint rendelkeznek egy sérült és egy javítás alatt álló géppel. Az ön képességeivel és két csatamechhel a gárda gondoskodhat róla, hogy soha többé ne küldjenek újabb expedíciót a Trellwanra. Ha meg akarjuk védeni magunkat és függetlenségünket, szükségünk lesz egy saját mechegységre. Anélkül azonban... – Sokatmondóan megvonta a vállát. – Akár be is állhatunk Hendrik emberei közé. Védtelenek vagyunk.

Egy Sáska és egy Darázs egy Martalóc és egy Fullánk ellen, nem beszélve az Árnyéksólyomról, ha az ellenségnek sikerül kijavítania a támadás előtt megbénított gépet. Azaz negyven tonna százötven ellen. És mindez csak akkor, ha a kalózok nem tudják helyrehozni a sérült lábú Darazsat. Négyszeres túlerő. Nem rossz, gondolta fanyarul Grayson. Mindezt egyetlen nap alatt... És persze nem ártana találni valakit, akit kiképezhet a másik gép vezetésére. Nem választhat ki egy ígéretesnek tűnő közlegényt a gárdisták közül, és nem változtathatja mech-harcossá. Ennyi fém irányításához komoly kiképzésre és olyan képességekre volt szükség, amilyet csak kevesen birtokoltak, és még kevesebben tudtak megszerezni.

Valami azt súgta neki, hogy ezek az emberek nem statisztikákat és felsorolásokat, és még kevésbé a toborzás nehézségeit akarják hallani tőle. Az érzelmi alapú tiltakozás nagyobb eséllyel kecsegtetett.

– Uram, attól tartok, ez a feladat meghaladja az erőmet. Nézze, én még csak húszéves vagyok... – Ezek lehetetlent kívánnak tőle!

– Már vezetett csatamechet, nem? – kérdezte Varney.

– Igen, de harcban sosem vettem részt. Ami a városban történt, azt csak a szerencsének köszönhettem. És fogalmam sincs róla, hogyan kell vezetni egy egységet. – Grayson is tudta, hogy ez így nem teljesen igaz. Mech-harcosi képzése magában foglalta a vezetői ismeretek, valamint a kis egységek taktikájának elsajátítását is. Ha apja nyomdokaiban haladt, akkor azt is tudnia kellett, hogyan álljon az emberek élére. Kiképezték arra a feladatra, amit az elvárások szerint át kellett volna vennie abban az esetben, ha az apját megölik. De a fenébe is, minden olyan gyorsan történt!

– Fiam, megvannak azoknak a katonáknak a jelentései, akiket a városi csatában vezetett – mondta Varney. – Amikor egy egész légpárnás egység darabokra hullott, maga volt az egyeden, aki tett valamit. Maga köré gyűjtötte a katonákat, és hatástalanította azt a mechet. Ez nem könnyű feladat, és nem foghatja a szerencsére!

A katonai vezetők mondanivalójának realitása lassanként beszivárgott Grayson tudatába. Azt akarták, hogy ő legyen a mech-harcos. Sőt, hogy a semmiből felépítsen, és csatába vezessen egy csatamech szakaszt. Az elméjében keringő tiltakozást elnyomta az az egyszerű tény, hogy eddigi életének több mint felében egyeden cél felé menetelt – hogy végre egy csatamech pilótafülkében ülhessen. Olyan lehetőség állt előtte, amilyennek többé valószínűleg nem találkozik. Ha nem tudja elhagyni ezt a bolygót, akkor soha. Saját mech nélkül gyakorlatilag nincs esélye arra, hogy egy csatamech-egységhez csatlakozzon.

Egyre nőtt benne az izgatottság. Talán Marának mégis volt némi igaza, amikor azt mondta, hogy ő ide tartozik. Mivel nem sok esélye volt rá, hogy az elkövetkező években távozzon innen, Sarghad győztesének talán valóban itt, a Trellwanon van a helye!

Ez az egy a négyhez arány nem volt valami bíztató, de nem is igazán bátortalanította el. A Sáska kezdetnek megteszi, és gondos tervezéssel, egy kis szerencsével...

– Folytassák – mondta a tábornokoknak, és a király öreg arcán elégedett mosollyal dőlt hátra székében.

 16

Sarghad Közeli Áthaladása jött és ment. A mogorva, vörös nap azonban az emberi szem számára nem tűnt nagyobbnak, mint eddig. A Trellwan a legközelebbi pályáján is csak néhány százalékkal járt közelebb a napjához, mint a legtávolabbin, de ez a néhány százalék is elég volt ahhoz, hogy a hőmérséklet 40 fok fölé emelkedjen. Húsz órán belül elkezdődnek az elsőnap viharai.

Most, hogy a nap pontosan felülről sütött, a Nerge fölött először felmelegedett, majd forróvá vált a levegő. A Grimheld-tenger felől alacsonyan szálló légtömegek érkeztek a sivatag fölé, ahol forró, nedves légoszlopokká alakulva szálltak fel a magasba. Sarghadból nézve a légoszlopok a nyugati hegyek mögött felemelkedő fehér sugárnyaláboknak tűntek. A jelenség olyan gyors iramban játszódott le, hogy szabad szemmel is követni lehetett a mozgást másodpercről másodpercre, majdnem kétezer kilométeres magasságig.

Amikor a forró, nedves levegőoszlop elérte a sztratoszféra nulla fok alatti hőmérsékletű levegőjét, felhők áradtak szét belőle minden irányban, amelyek eltakarták a napot és fehérre, majd szürkére, végül pedig haragos kékes-feketére festették a zöld eget. Ekkor kezdődtek az esővel és villámlással kísért viharok.

A Sarghadban csak nyári viharokként emlegetett, hét standard napig tartó időszakban az emberek az időjárás által rájuk kényszerített szabadságukat töltötték otthonuk menedékében. Aki kiment az utcára, annak a legjobb esetben is térdig kellett gázolnia a mindent átáztató sárgás iszapban. A legrosszabb eset a villámcsapás vagy egy fejnyi méretű jégdarab találata miatt bekövetkező halált jelentette. A keleti szél állandó erősséggel süvített át az utcákon a Nerge felé. A vidéket – az égbolton felvillanó villámok fényétől eltekintve – még azokban a periódusokban is teljes, összefüggő sötétség borította, amikor a nap a horizont fölé emelkedett.

Miközben a sűrű eső folyamatosan verte a külső ablakokat és ereszeket, a szél pedig tomboló szörnyetegként ostromolta a falakat, Grayson a város fegyverraktárában, egy zömök, komor betonépületben felállította főhadiszállását; a raktár a Palotanegyeddel szemben, a kerékagy másik oldalán fekvő kézműves negyedben állt. Elhelyezkedett a valamelyik kormányirodából zsákmányolt régi íróasztal mögé, és egy ósdi, fekete műanyagból készült kommunikációs tábla segítségével – amely összekötötte őt a körzet főhadiszállásán lévő Katonai Feljegyzések Könyvtárával – hozzáfogott a Trellwan első csatamech-szakaszának összeállításához és kiképzéséhez.

Segítői Ramage őrmester, a milícia katonája és Nolem gárdista hadnagy voltak, akik most szárnysegédi szerepet töltöttek be. Elsődleges feladatuk az volt, hogy mindazt megtanulják a katonai elméletről és kiképzésről, amit Grayson elmond és leír nekik, rendszerezzék az ismereteket, azután adják tovább azoknak a férfiaknak és nőknek, akiket beválogattak a Trellwan anti-mech egységébe. Grayson kis csapata az elsőéj hátralévő részét – tizennégy standard napot – az egység összeállításával töltötte. Adel azt akarta, hogy a katonák harcra készen álljanak a másodé) viharainak végére, ez pedig azt jelentette, hogy mindössze egy helyi évük, vagyis negyvenöt napjuk maradt a munka befejezésére.

– Őrmester, szerintem ön nem érzi át, milyen bizonytalan a pozíciója. – Nolem hadnagy érzelemmentes orrhangja még kellemetlenebbé vált, amikor elégedetlenségének adott hangot.

Uram – vágott vissza Ramage –, tudomásom szerint a különleges egység milicista tagjai a szakasz parancsnokságán keresztül a milícia főhadiszállása felé tartoznak beszámolási kötelezettséggel. Varney tábornok soha nem egyezett volna bele, hogy a milícia katonái a gárda közvetlen parancsnoksága alá legyenek beosztva.

–  Úgy látom, őrmester, önnek fogalma sincs a parancsnoki láncolatról! A gárda egyértelműen a milícia felett áll a különleges egységben, ugyanúgy, mint minden katonai ügyben. Ön összekeveri a milicistákat...

– Kérem, uraim! – Grayson kettejük között ült, ujjaival a halántékát masszírozta. Halálosan fáradt volt, és nem tudott másra gondolni, csak hogy visszamenjen pihenni a szállására, melyet Varney tábornok utalt ki számára. Annyi munka állt még előtte, és már kezdte megbánni, hogy egyáltalán hallott valaha a trellwani különleges egységről. – Ha nem hagyják abba a marakodást, elfelejthetik a tábornokokat, mert az új kormány előtt kell majd felelniük.

Nolem kérdőn vonta fel a szemöldökét.

– Miféle új kormány?

– Amelyiket a kalózok állítanak fel a Palotában, ha nem hagynak fel a rangsor feletti kicsinyes vitával, és nem segítenek nekem elvégezni a feladatomat.

– Ugyan, hadnagy! Az itteni pozícióm... – Grayson hangja fáradt, de határozott volt.

– Az ön itteni pozíciója kizárólag az én jóváhagyásomnak köszönhető, hadnagy... ha megfeledkezett volna róla.

– Maga nem a felettesem, pajtás! – Nolem vagy négy teljes évvel volt idősebb Graysonnál.

– De átkozottul az vagyok, és ha kell, ezt azzal fogom bizonyítani, hogy megszabadulok magától! – Grayson ökle lecsapott az igénylési nyomtatványokkal teli asztalra. – Engem neveztek ki az egység élére, és csak mert az ön Adel haverja bejuttatta magát ide, hogy rangban felülmúlja Ramage őrmestert, még nem jelenti azt, hogy mindent megengedhet magának!

Látszott, hogy Nolem dühbe gurult. Grayson úgy döntött, csak egyféleképpen tud áthatolni a tiszt makacsságán: ha témát vált.

– Milyen állapotban van a sérült Darázs? – kérdezte váratlanul. A kérdés meglepte Nolemet.

– A... öh... még mindig nincs techünk, aki felügyelné a javítást.

– De milyen állapotban van?

– Khm... a fej megsérült.

– Azt én is tudom, hadnagy. Én okoztam a sérülést. Meg lehet javítani?

– Az ügyeletes tiszt szerint szükségünk volna egy képzett techre, aki megmondaná, pontosan mit kell tennünk. – Megvonta a vállát. – Túl sok tartalék alkatrészünk sincs a mechekhez. Az ellátó tiszteknek szét kellett szedetniük néhány régebbi páncélost, hogy befoltozzuk a torzón lévő lyukakat.

Grayson visszasüppedt a székbe.

– A következő periódusban talán lemegyek és én is megnézem. – A mech-harcosok csaknem annyit tudtak a mechek működéséről, mint a techek. De az idő... szorított az idő!

– A következő periódusban találkoznia kell a katonai tanáccsal –emlékeztette Ramage.

– A fenébe, igaza van! Én... – Grayson elhallgatott, gondolkodóba esett.

– Uram?

– Talán tudok egy megoldást.

Ramage kérdőn nézett Nolemre, aztán vissza Graysonra.

– Nem hiszem, hogy találnánk megfelelően képzett techet a bolygón. A Kastélyon kívül biztosan nem, azt pedig kétlem, hogy ők kölcsönadnának egyet.

Nem kívánta ezzel a két emberrel megbeszélni meglehetősen vad ötletét. Tudta, hogy Nolem nem egyezne bele, és még Ramage is tiltakozna ellene, hogy egy kémet építsenek be a milícia stábjába. Közvetlenül a tábornokoknak akarta előterjeszteni javaslatát.

Három periódussal később Grayson leereszkedett a katonai körzet főhadiszállásának lépcsőjénél. Odakint még mindig esett az eső. Légpárnáson tette meg az utat a fegyverraktártól, a jármű akadálytalanul suhant át a sártenger felett. A víz összegyűlt a kőpadlón, amikor átadta kommunikációs modulját a lépcső alján elhelyezett asztalnál ülő barna ruhás tizedesnek.

A milicista beütött egy kódot az asztalba épített terminálon, és hátradőlve várta az engedélyezést.

– Esik odakint, uram?

– Egy kicsit. És kezd lehűlni a levegő. – Elsőéj közepére odakint majdnem fagypont alá csökkent a hőmérséklet. Az egy hétig tartó Közeli Áthaladás viharai gigantikus hűtőegységként hatottak a bolygóra, és a Periasteront követő hosszú, hosszú éjszaka folyamán az Áthaladás hője gyorsan eloszlott. A viharos szél nemsokára eláll, és a hegyekben elkezdődik a havazás.

Grayson a Mennydörgés-hasadékra gondolt. A jég mostanra már teljesen eltűnt, a vízesések elapadtak. Amikor a jégkupola elolvadt, a barlangi tó partjáról a hasadékon keresztül még nappal is látni lehetett a csillagokat.

– Engedélyezve, uram. Bemehet. – A tizedes megnyomott egy gombot, mire az acélrudak halkan a falba siklottak.

– Köszönöm – biccentett Grayson, és belépett a hosszú, gyéren megvilágított folyosóra. A járat legvégén lévő cellához igyekezett.

Lori Kalmar hátát a falnak támasztva ült a priccsén, lábát felhúzta, állát a térdén nyugtatta, és a szemben lévő falat bámulta. Hosszú katonai gyakorlóing és nadrág volt rajta, amit valamelyik katonától kaphatott, de a mech fülkéjében viselt könnyű sportcipőt megtartotta. A magas, hosszú lábú, karcsú lányt Grayson vonzónak találta, az összhatást talán csak komor, keserű arckifejezése rontotta le.

Grayson odalépett a cella rácsához, és a nevén szólította. Kalmar tekintete egy pillanatra rávillant, majd visszatért a falhoz.

– Ó, szóval maga az – mondta tompa hangon. Bár szeme alatt sötét karikák húzódtak, szőke, a gyér fényben szinte ezüstösen csillogó haját gondosan megfésülte.

– Minden rendben? Jól bánnak magával?

– Mit törődik vele? – csattant fel a lány.

Nem tudhatta, hogy Graysonnak lelkiismeret-furdalása volt a Sáska pilótájával kapcsolatban attól a pillanattól fogva, hogy elküldte őt a milícia főhadiszállására. Elvégre megígérte neki, hogy nem esik semmi bántódása. Utoljára akkor hallott róla, amikor kihallgatásra vitték. Legjobb tudomása szerint a milícia kihallgatási módszerei inkább pszichológiai és kémiai, mint fizikai alapúak voltak. A gárda ezzel szemben állítólag különösen nagy örömet talált a változatos és fantáziadús fizikai kihallgatási eljárásokban – ez váltotta ki Graysonból is a pánikot, amikor Maráék háza előtt összetalálkozott a gárdistákkal. De voltaképpen mindegyik kihallgatási eljárás durva volt, és a fogoly utána kimerültnek, megviseltnek, magányosnak érezte magát.

– Szeretnék beszélni magával.

– Ez nem újdonság – jött a dühös válasz. – Itt mindenki csak ezt akarja... velem beszélni.

– Szeretne kijutni innen?

Kalmar odafordította a fejét. Grayson csak most látta, menyire kék a szeme.

– Mi ez, újabb kihallgatás? – Hangja határozott volt, de Grayson érezte mögötte az elfojtott könnyeket. – Már átmentünk ezen az egészen, oké? Mindent elmondtam az embereinek, amit tudok.

Grayson ismerte Lori történetét, olvasta a hosszú órákig tartó kihallgatásról készült jegyzőkönyvet. A lány a Sigurdon született és nevelkedett, Hendrik konföderációjának egy hideg és elszigetelt világán. Szülei egy pokoli, tűzzel és rettegéssel teli éjszakán vesztették életüket, amikor a kormányzat erőszakkal meggyőzte a Sigurd bevándorlóit, hogy az Oberon Vl-tal való egyesülés az ő gazdasági és társadalmi érdekeiket szolgálja.

Lorit az egyik szomszéd mentette meg, de előbb még végig kellett néznie, ahogy szülei meghalnak az otthonukat elemésztő tűzben. Körülbelül egy évvel azután, hogy állami gondozásba került (helyi idő szerint nyolc, standard években mérve tizenhárom éves korában), mechpilóta növendéknek jelentkezett a Sigurdi Véderőhöz, és elfogadták a jelentkezését.

Hendrik konföderációja nem rendelkezett egyesült haderővel. Az egyes világok maguk szervezték meg a helyi véderőt, és ez a nagyobb függetlenség látszatát keltette az emberekben. Lori egysége a Sigurdi Független Könnyű Támadó Csoport lett, amely közvetlenül Sigurd védelmi minisztere, Alisadén alkormányzó parancsnoksága alá tartozott.

Lori több mint három sigurdi évig volt növendék, vagyis tizenkilenc standard éves koráig. Bár a kiképzés alatt kiválóan teljesített, nem számíthatott arra, hogy néhány éven belül aktív harci feladatban vehet részt. Egy éjjel, amikor ügyeletesként a mechközpontban teljesített szolgálatot, az iskolaszektor ügyeletes őrmestere megpróbálta rávenni, hogy végezzen el vele néhány tananyagon kívüli gyakorlatot a padlón. A lány ellenállt, az őrmester kitartott, így végül a határozott „nem"-et egy kényes területre irányzott térdmozdulat kíséretében kellett kimondania.

Egy héttel később megérkezett az új parancsa. Egy Különleges Expedíciós Haderő nevű egységbe osztották be három másik sigurdi növendékkel együtt, egy bizonyos Harimandir Singh parancsnoksága alá.

Különleges körülmények közé került. Singh űrugrójához hasonlót még soha nem látott a Konföderációban, és az expedíciós haderő minden jel szerint egy Singh és Alisaden alkormányzó között létrejött megállapodás részét képezte. Amennyire meg tudta állapítani, a műveletnek semmi köze nem volt Hendrikhez vagy az Oberon VI-hoz. Singh valami Ricol herceg nevű nemest szolgált, akit Vörös Herceg néven is emlegettek.

Singh. Grayson összerándult, amikor olvasta a nevet. Ezt a szót mondta Griffith is a halála előtt. Egyértelmű, hogy a fegyvermester felismerte a banditák vezetőjét, valószínűleg a Kastély számítógépének adatállományából. Ami Ricol herceget illeti, a név semmit nem mondott Graysonnak.

Mint ahogy Lori Kalmar és társai, Enzelman és Fitzhugh közlegények, valamint egy Hassilik nevű tizedes sem hallottak soha Singhről és a Vörös Hercegről, mielőtt az egységhez kerültek. Mire a hajó egy névtelen, bolygó nélküli nap mellett találkozott egy teherszállítóval, amire átszálltak, Kalmarnak csak annyit sikerült megtudnia, hogy Singh zsoldosokat gyűjtött egy olyan világ elleni hadművelethez, amelyikről még soha nem hallott. Ez a világ a Trellwan volt.

Meglepődve vette tudomásul, hogy hirtelen zsoldos mech-harcos vált belőle. Azonban túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy sokat töprengjen új pozícióján. Lori Kalmar és társai keményen dolgoztak, hogy átszállítsák a felszerelést a teherhajóra, és nehézfegyvereket építsenek az egyik űrjáró törzsére. A jármű nem sokkal ezután folytatta titokzatos útját a csillagok között.

Az utazás folyamán a három sigurdi találkozott Vallendellel, a szakasz parancsnokával, és megtanulta félni a hadnagy nevét. Az utazás elején elküldték Hassilik tizedest Vallendelhez, hogy a nevükben is tiltakozzon tulajdonképpeni elrablásuk miatt. Addigra már mindannyiukat honvágy kínozta, és nem tetszett nekik, hogy ismeretlen emberek társaságában hurcolásszák őket fényévek tucatjain keresztül. Tíz perccel később a társaság szemtanúja lehetett, ahogy az ifjú Hassilikot meztelenül, összekötözött kézzel és lábbal a légzsilipen keresztül kilökik az űrbe.

Nem volt több tiltakozás. Az út legnagyobb részét a rakodóhangárban töltötték, ahol a csatamecheket – egy Martalócot, egy Sáskát és egy Fullánkot – tárolták. Vallendel kritikus szeme előtt, a holoasztaloknál taktikai feladatokat oldottak meg, karbantartási munkákat végeztek, és ellenőrizték a csatamechek rendszereit. Azonban amikor eljött az ideje, hogy leszálljanak egy sötétvörös nap körül keringő bolygó éjszakai oldalán, a vonakodó zsoldosokat nem válogatták be a támadó egységbe. A teherhajó űrjárójáról figyelték, amint Vallendel és Singh két mechje kiszáll a tűztől fényes, rettegéssel teli éjszakába.

Látták, ahogy Vallendel Martalóca végez egy régi Főnixsólyommal, amelyet már alaposan meggyengítettek az űrjáró törzsére felszerelt fegyverek.

– Egyáltalán, miért hoztak minket ide? – kérdezte Lori. De senkitől nem kapott választ.

Amint a legénységet átszállították az új trellwani bázisra, egy hegy oldalába épített, lenyűgöző fekete építménybe, parancsnokaik engedélyezték Loriéknak, hogy gyakorlatozni kezdjenek a Sáskával és két húsztonnás Darázzsal, melyeket az ismeretlen ellenféltől zsákmányoltak. A többi mech állandóan ügyelt rájuk, a Fullánknak gyakorlatilag nem is volt más dolga, mint hogy az őrjáratok alatt szemmel tartsa a sigurdi zsoldosokat. Nyilvánvaló volt, hogy nem bíznak bennük.

Kalmar tűzkeresztségére nem sokkal az ellenséges város elleni első, sikeres rajtaütés után került sor, amikor is sikerült foglyokat ejteni, és a segítségükkel azonosították a legfontosabb célpontokat. Egyben ez volt az utolsó bevetése is.

A Palotát kellett volna megtámadnia. Pontos térképet kapott a Palota körzetéről, valamint az óvóhelyek pontos pozíciójáról, ahol az ellenséges kormányzat legbefolyásosabb tagjai szoktak elrejtőzni a támadások idején. Ő és két társa rajtaüt a Palotán, lerohanja a királyi család tagjait és a hadsereg legmagasabb rangú tisztjeit, és ha lehetséges, foglyul ejti őket.

Minden rosszul alakult. Wes Fitzhugh az utcán halt meg az ellenséges gyalogság ellen vívott harcban, Enzelman Darazsa pedig a Palota kapujánál sérült meg. Lori épp előrehúzódott támogatni őket, amikor Enzelman mechje bicegve elrohant mellette észak felé.

– Üldöznek! – üvöltötte társa a taktikai frekvencián. – Fedezz!

Megpróbálta, és sikerrel járt. Garik Enzelmannak sikerült visszajutnia a Kastélyba, és helyette most ő várt a halálra az ellenség fogságában.

– Abbahagyhatja a színlelést – mondta Graysonnak. – Tudom, hogy meg fognak ölni... előbb vagy utóbb. Csak azért adtam meg magam, mert... mert nem akartam élve elégni. – Megborzongott. – Szörnyű módja a halálnak.

– Nem tudtam a szüleiről – felelte halkan Grayson. – Nem fenyegettem volna meg ezzel, ha... – Befejezetlenül hagyta a mondatot, mert ő is érezte, mennyire ostobán hangzik. – Nézze – folytatta –, nincs itt semmi trükk. Nem akarom bántani magát, és mindent megteszek azért, hogy más se tegye. Komolyan mondtam, hogy kijuttatom innen. Szükségem van egy techre, aki felügyelné a megsérült Darázs szerelési munkálatait.

– Ez nevetséges. Én még csak növendék vagyok.

Igen, gondolta Grayson, akárcsak én. Ezt azonban nem akarta elmondani a lánynak.

– Ez viszont azt jelenti, hogy az összes sarghadinál képzettebb a szakterületen. Segít nekem?

Kalmar gyanakvó tekintettel nézett rá.

– Mi akadályozna meg benne, hogy visszaszökjek a hegyre, a barátaimhoz? Vagy hogy betegyek egy C–90-es töltetet a mechje fő áramkörébe?

– Ó, természetesen nem marad őrizetlenül. – Visszagondolt a beszélgetésére Varney-vel és Adellel: a heves vitára, és végül az ígéretre, amit nekik tett. Kalmart továbbra is ellenséges ügynöknek fogják tekinteni. Állandó őrizetet kap, és a mellé rendelt astechek elég képzettek lesznek ahhoz, hogy rájöjjenek, ha el akarja szabotálni a munkát. Végül csak azért egyeztek bele Grayson tervébe, mert nem láttak más módot a munka elvégzésére.

Grayson beleegyezett a feltételeikbe, és imádkozott, hogy a lány ilyen korlátozások mellett is hajlandó legyen együtt dolgozni vele. Egyiküknek sem volt más választási lehetősége.

– Folyamatosan figyelni fogják, de legalább kikerül innen. Köti valamilyen szolgálati vagy hűségeskü azokhoz az emberekhez, akik idehozták? – Az utódállamok majdnem-feudális kultúrájában sokan ragaszkodtak a fogadalmakhoz és hűségeskükhöz. Az államok közötti, folyamatos változásban lévő szövetségek szövevényes útvesztőjében a harcosoknak mindig tartozniuk kellett valahová.

Lori Kalmar lehunyta a szemét.

– Nem. Semmi. Egy rabszolga esküje a gazdájának, talán csak ennyi.

– Akkor beleegyezik? Hosszú csend következett.

– Igen – felelte végül a lány alig hallhatóan. – És... és köszönöm.

MÁSODIK KÖNYV

 17

Harimandir Singh szorosabbra húzta arca és füle körül meleg dzsekijének gallérját, és enyhén előredőlve nekifeszült a szélnek. A viharok véget értek, de az elsőéj hosszú, sötét időszaka tovább folytatódott. A viharok magukkal hozták a hőmérséklet csökkenését is. Az űrrepülőtér betonját hófoltok tarkították, a szél száraz porhót kavart a hosszú póznákon elhelyezett ködlámpák fényköreiben. A legutóbbi jelentések szerint a közeli hegyekben még mindig havazott. Micsoda sötét, gyászos bolygó ez a Trellwan, gondolta. A küldetés befejezése után örömmel fogja maga mögött hagyni. Talán... talán ha ennek az egésznek vége, újra láthatja az otthoni sivatagok kristálytiszta égboltját és sótól csillogó síkságait.

A leszállóteret övező zömök, fémlemezekből épült raktárépületek egyikének ajtajában álló őrök feszes vigyázzba vágták magukat, és fegyverükkel tisztelegtek neki. Az egyik katona elvette a Singh által odanyújtott papírt, alaposan megvizsgálta, majd kinyitotta az ajtót. A gyengén megvilágított helyiségből kitóduló levegő savanyú volt a mosdatlan testek, az emberi ürülék és a hányadék bűzétől.

– Hányan vannak? – kérdezte Singh a segédjét. A katona a csuklószámítógépére pillantott.

– Száznyolcvankét fogoly, nagyuram.

Singh bólintott, és egyszerre próbálta eltakarni orrát és száját, hogy védje magát a bűztől. Ezek a foglyok – sok közülük szakképzett munkás – nemsokára rabszolgák lesznek a technológiailag fejletlen, munkaerőre éhes világokon. Jelenleg azonban időnként hasznos információforrást és ugyanakkor komoly logisztikai problémát jelentettek. Az expedíció élelmiszertartalékai csak az űrjárón lévő készletekből, illetve a Sarghadtól északra emelkedő agrokupolákból szerzett utánpótlásból álltak. Ha nem jutnak nagyon gyorsan élelemhez, le kell lőniük a foglyokat – és elkönyvelni a veszteséget. Singh szilárdan hitt benne, hogy az elsődleges feladat fontossága a kisebb gazdasági tényezők fölé emelkedik.

Az őr visszatért, és hozott magával egy imbolygó, rongyos férfit, akinek az arcát száradt vér, por és horzsolások borították.

– Hogy van, Tor kapitány? Hajlandó elmondani nekünk, amit tudni szeretnénk?

– Nem mondok magának semmit! – A fogoly felhasadt ajka miatt óvatosan ejtette ki a szavakat. A verések után hatalmas duzzanatok képződtek a szeme és a szája körül.

– Ó, pedig sok mindent elmondhatna nekünk. Például hogy miért szaglászott az űrrepülőtér peremvonala körül, és mit tud a sarghadi zsoldos tevékenységről. Rengeteg kellemetlenséget takaríthatna meg magának, ha beszélne.

Tor reszketett, karját szorosan összefonta a teste előtt, de azért tartotta magát.

– Menjen a pokolba! – sziszegte. Mivel csak vékony nadrágjának és zubbonyának rongyait viselte, a hideg egy kínzómester késéhez hasonló munkát végzett rajta.

Singh összevonta a szemöldökét.

– Ajánlottam magának pénzt. Ajánlottam szabadságot. Attól tartok, most már csak gyors halált tudok ajánlani.

– Maga kivégezte az embereimet.

– Vagy úgy... az a három fickó az űrjárón. Elismerem, szerencsétlen eset volt. Mindig tragédiaként hat rám, ha képzett szakembereknek kell meghalniuk. Ám pont azért volt rá szükség, barátom, mert maga elszökött.

– Velem mindenképpen végezni akart. – Egy pillanatra harag villant Tor hidegtől meggyötört arcán. – Nem kellett volna őket megölnie!

– Drága kapitányom, ugye nem hiszi, hogy a halálukat akartam? Mi megbecsüljük a csillagközi munkában járatos embereket, különösen a magafajtákat, akik a csillagközi navigáció mesterei. Mi nem vagyunk barbárok!

Tor lehunyta a szemét, ajka megremegett.

– Hát persze.

– Ez azonban egy szigorúan titkos küldetés, kapitány. És mivel tikos, nem hiszem, hogy fel tudná fogni a jelentőségét. Mert ha mégis, most el kellene vágnom a torkát. Amikor megszökött, meg kellett tennünk a szükséges lépéseket annak érdekében, nehogy még egy embere kövesse. A legénysége többi tagja az űrjáró fedélzetén természetesen kiváló egészségnek örvend. Legalábbis egyelőre.

– Újabb fenyegetés?

– Én nem fenyegetem, kapitány. – Singh belemarkolt Tor hajába, felemelte a fejét, és belenézett a fiatalember szemébe. – Akkor most kezdjük elölről. Egy ideig a városban bujkált.

Tor hangja halk volt, alig lehetett hallani.

– Tessék? Gyerünk, kapitány, kezdek fázni.

– Igen... S-sarghadban voltam.

– Maga katona?

– Kereskedő vagyok. Egy csillaghajó pilótája.

– Igen, de ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy manapság a csillagközi kereskedelem nagy részét a katonai egységek számára szállított fegyverek és páncélok teszik ki. Biztosan van valami köze a katonai dolgokhoz.

Tor csendben maradt, és Singh folytatta:

– Milyen jeleit látta Sarghadban egy zsoldos kiképzőközpontnak?

– Én n–n–nem értem...

– Külvilágiak, kapitány... külhoniak. Egy katonai egység, amelyik talán harcra oktatja a helyieket.

– Semmi ilyesmit nem láttam... nem.

Singh elhitte, hogy a fogoly az igazat mondja. Ugyanakkor azt is tudta, hogy ez a fajta kihallgatási metódust nem lehet sokáig húzni. Tor semmiféle információval nem fog szolgálni, miután halálra fagyott. Intett az őrnek, aki megfordította Tort, és visszavezette a pilótát a melegebb fogolyszállásra.

Bár Tor nem tudott róla, Sarghad igenis kapott valahonnan segítséget. Singh meg fogja ismerni ennek a segítségnek a forrását, mielőtt komolyabb veszélybe sodorná a tervet. És ha kezében lesz az információ, egyszer és mindenkorra leszámol a zsoldosokkal.

A szél egyre hidegebbé vált, ahogy elsőéj hosszú éjszakája folytatódott. Összegyűjtötték, kiképezték és gyakorlatoztatták a legtapasztaltabb milicistákból és gárdistákból álló keretet, akik aztán továbbadták a tanultakat azoknak az önkénteseknek, akik az egység magját fogják képezni. Maga Jeverid király is tiszteletét tette az alakulat első díszszemléjén, és ő volt az, aki nevet adott nekik: Első Trellwani Lándzsások.

Grayson önkéntelenül is összehasonlította ezt az új egységet a régivel. A Lándzsások nyersek voltak, és esetlenek, nem rendelkeztek sem egy jól képzett alakulat élénkségével és csiszoltságával, sem pedig egy tapasztalt csapat professzionalizmusával és bajtársiasságával. Carlyle Kommandósai egyszerre voltak makulátlanok és profik. Grayson kölyökként mindig csodálta az egység tökéletesen hibátlan reagálását az alaki parancsokra, a kétszáz pár bakancs puskalövésszerű csattanását ugyanabban a pillanatban. Ugyanakkor bámulta az abszolút bizalom kötelékét a harcostársak között, sőt a katonák és a felettes tisztek, illetve az altisztek között.

Ezek az emberek lelkesek, ismerte el Grayson, de körülbelül ez volt minden, amit el lehetett róluk mondani. Mindannyian a milícia és a gárda önkéntesei voltak, és sokan közülük többéves harci tapasztalattal rendelkeztek. De az összetartozás és együttműködés szempontjából még nem számítottak egységnek.

Itt is folytatódott a gárda és a milícia közötti elkeseredett rivalizálás. Grayson az egyik legelső parancsában utasította az altiszteket, hogy ne válasszák szét századonként a két fegyveres erő katonáit, hanem alakítsanak szakaszokat és rajokat, az emberek hovatartozását figyelmen kívül hagyva. Ha a Lándzsások saját identitást szeretnének maguknak, és büszkék akarnak lenni erre az identitásra, akkor Lándzsásként kell saját magukra gondolniuk, nem pedig gárdistaként vagy milicistaként. Az első standard hét folyamán tizennyolc verekedésre és három késpárbajra került sor. Az sem segített a helyzeten, hogy mindenki az eredeti egyenruháját viselte, és csak egy kék karszalag jelezte a Lándzsásokhoz való tartozást.

Graysonnak rá kellett jönnie, hogy egy mechszakasz felállításához többre van szükség, mint megtanítani néhány tíz hüvelykujjas újoncot, hogyan kell elvezetni egy csatamechet. Az egység szervezeti és felszerelési táblájának részletei extra munkaórákkal és rengeteg papírmunkával fenyegették. Pedig ettől függött egy új egység fennmaradása vagy széthullása, és Grayson csak most fogta fel a stáb papírmunkájának valódi fontosságát. Sosem tudta megérteni, apja stábjához miért tartozik egy kisebb hadseregre való civil titkár és tisztiszolga, és hogy a szakasz egyik tisztje, Hanesly hadnagy miért van személyzeti tisztnek kijelölve. Most már tudta, miért van szükség személyzeti tisztre egy százhúsz fős század mellé.

Grayson napjai tizenöt órás munkaperiódusok egymásutánjából álltak, amelyek között megpróbált néhány órát pihenni a fegyverraktár hátsó részében kialakított iroda priccsén. Mara rendszeresen hívta őt az irodába telepített kommunikátoron keresztül, de Grayson már nem is számolta, hány standard napja nem látta a lányt. Egyszerűen túl sok volt a dolga.

Egy csatamech-szakasz nem csupán négy mechből és az őket irányító pilótákból áll. Az állománytábla általában csak a pilótákat és az alakulathoz rendelt techeket sorolja fel, de valójában még egy kis felderítő egység is szakasznyi méretű kiszolgáló személyzetet igényel.

A Trellwani Lándzsások gerincét elsősorban a gyalogság alkotta –azok az ifjoncok, akiket Grayson az ellenséges mechek elleni harcra képzett ki. Azonban nem minden mechegység mellé rendeltek gyalogosokat. Carlyle Kommandósainak azért voltak gyalogosai, mert ők helyőrségi egység voltak, és bizonyos helyőrségi feladatok ellátását nem tudta volna megoldani egy tíz méter magas harci gép. A Lándzsások tulajdonképpen egy mechek elleni harcra kiképzett, mechekkel támogatott gyalogos alakulat volt, azaz felcserélődtek benne egy szabványos csatamech-egység szerepei.

Az elképzelés Varney tábornoktól származott. A sarghadi csatában Grayson teljesítménye azt bizonyította a Katonai Tanács számára, hogy gyalogos katonákat is be lehet vetni mechek ellen. Grayson tízéves kiképzése alátámasztotta ezt az elképzelést. A gyalogos egységek valóban szembeszállhattak a mechekkel, és le is győzhették őket, de ehhez jó képességekre, rengeteg gyakorlásra és nagy bátorságra volt szükség. Ez a szerencsés kombináció még egy elit alakulatban sem volt meg eredendően. Grayson tehát embert próbáló feladat előtt állt, és még mindig nem volt benne biztos, hogy képes lesz végrehajtani.

A Lándzsások szervezeti táblája két, egyenként hatvan főből álló harci szakasz felállítását követelte meg. Bár önkéntesekből ennél jóval több állt rendelkezésre, Graysonnak eddig csak negyven fős szakaszokat sikerült összeállítania, vagyis csak a szűk vázakkal rendelkezett. Rengeteg munka és elrontott kezdés után rájött, hogy csapatának tapasztalt őrmesterei nem képesek ennél a nyolcvan embernél többet kezelni. A kiképzetlen, vezető nélküli katonák pedig sokkal rosszabbak lennének, mint a csonka szakaszok.

Ezenkívül másik harmincöt ember kezdte el a technikai és mechanikai képzést. Ez volt a kezdete annak, amit Grayson egy hatvanfős technikusi szakasszá akart bővíteni; az astecheknek a mechszakasz techjeinek felügyelete alatt az lesz a dolguk, hogy felfegyverezzék, befoltozzák és karbantartsák a gépeket.

És végül, öten kaptak mech-harcosi képzést. Ők Grayson közvetlen parancsnoksága alatt álltak, aki naponta négy órát foglalkozott velük. Bevezette őket a Sáska irányításának tudományába, valamint szabályzatot és taktikát ismertetett velük. Egyikük, egy Yarin nevű fiatal trell rendelkezett azzal az ösztönös egyensúly- és térérzékkel, amely esetleg mech-harcossá tehet egy embert... körülbelül tíz év alatt. Grayson úgy gondolta, a programnak ez a része gyakorlatilag teljesen hiábavaló. Évekbe fog telni, mire megtanítja ezt az öt embert elfogadhatóan mechet vezetni, és egyébként is abszurdnak tűnt ennyi időt tölteni új pilóták képzésével, amikor az egységnek csak egyetlen könnyű mech állt rendelkezésére. Ám a Katonai Tanács utasításai világosak voltak. Mit érne egy csatamech-egység mech-harcosok nélkül?

Munkáját megkönnyítette valamelyest két tapasztalt őrmestere: Ramage őrmester a milíciától, aki tíz évvel korábban közlegényként harcolt Hendrik kalózai ellen, és egy Brooke nevű gárdista tizedes, akit rögtön előléptetett altisztté, amikor megtudta, hogy a katona egy szerelőműhelyben dolgozott, mielőtt csatlakozott volna a hadsereghez. A milícia egy másik, Larressen nevű őrmesterének ugyan semmiféle harci tapasztalata nem volt, viszont éles eszűnek és intelligensnek látszott, és nem félt kimondani a véleményét. Ramage és Larressen lettek az A és B szakaszok vezetői, Brooke pedig a techszakasz élére került.

Grayson remélte, hogy miután a legfontosabb helyekre három kiváló ember került, a mechszakasz már önmagától össze fog állni. Sajnos nem ez történt. Először is, szembe kellett néznie a felszerelés megszerzésének problémájával. Egyszerűen vagy nem állt rendelkezésre a megfelelő felszerelés, vagy pedig az elméletileg hozzáférhető anyagok elakadtak valahol a bürokrácia útvesztőiben és a két katonai szervezet közötti kicsinyes vitákban.

A szükséges dolgok listája a végtelenbe nyúlt: hordozható generátorok, mindenféle szerszámok a lézervágótól a mikrokulcsokig, hordozható és asztali számítógépek, hozzáférés a katonai adatállományokhoz, kijelzők és hordozható kommunikációs berendezések, fegyverek és lőszer a katonák számára, hordozható és felszerelhető világítótestek, állványzatok és mech-javító burkok, energiakábelek, tartalék mechalkatrészek a szervoműködtető szabályzó áramköröktől és hordozható lézerektől az új fejig és pilótafülkéig az elfogott Darázs számára. Ezenkívül szükség volt még élelemre, ivóvízre, mosóvízre, szállásra és ágyakra több mint száz ember számára, járművekre...

A járművek! Ezek a technikai részleg hatáskörébe tartoztak, nekik kellett beszerezni, karbantartani és javítani őket. HVT-kre és fegyveres szállítójárművekre volt szüksége – HVWC-kre és lassabb lánctalpasokra. Sarghadban sajnos csak két forrásból lehetett ilyen járműveket szerezni: a királyi gárdától és a milíciától. Egyik szervezet sem volt hajlandó még egy árva felderítő légpárnástól sem megválni, hacsak ígéretet nem kaptak rá, hogy az új egység a milícia vagy a gárda elit alakulatának fog számítani. Grayson napokat töltött el hivatalos igénylési kérelmek paksamétát között, csak hogy hozzájusson a megfelelő szolgálati légpárnásokhoz és páncélosokhoz, mire végre rájött, hogy nem a bürokratikus ostobaság ellen harcol, hanem a szolgálatok közötti politikába keveredett bele. Lassanként felismerte a királyi gárda és a milícia közötti elkeseredett és elszánt rivalizálást.

A Trellwan emberi populációja három város – Sarghad, Gath és Tremain –, valamint néhány szétszórt farm, agrokupola közösség és az egyenlítő mentén elhelyezkedő bányásztelep között oszlott meg. Ezek közül Sarghad volt messze a legnagyobb település, és itt székelt a bolygó kormányzata is. Minden város egy katonai körzet központja volt, ahol a milícia egy állandó ezrede látta el az adószedő, tűzoltó, hulladékgyűjtő és rendőrségi feladatokat – mindezt egy olyan bolygón, ahol nem nagyon volt szükség egy állandóan fenntartott hadseregre.

A királyi gárda ezzel szemben Sarghadban, a Palotanegyed alatti modern barakkokban volt elszállásolva. Ők kizárólag katonai feladatokat láttak el, de szerepük leginkább a külsőségekre korlátozódott a központi kormányzatú világon. Ők biztosították a kíséretet a király számára, ők vettek részt a katonai szemléken és felvonulásokon, és minden erejükkel igyekeztek erősíteni azt a képet, hogy Sarghadban valóban egy király uralkodik, aki elég gazdag és nagy hatalmú ahhoz, hogy szép zöld uniformissal lássa el házi őrségének tagjait. Bár elit egységnek nevezték magukat, és a különféle kormányzati tanácsokon keresztül ők jutottak hozzá a hadianyagok és felszerelések oroszlánrészéhez, Grayson eddig még nem sok bizonyítékát látta annak, hogy harcoló alakulatként is megállnák a helyüket.

Ők rendelkeztek ugyan a szükséges járművekkel, de nem voltak hajlandóak megválni tőlük addig, amíg nem biztosítják őket arról, hogy az Első Trellwani Lándzsások a királyi gárda részét fogják képezni.

A milícia ezzel szemben olyan létfontosságú dolgok birtokában volt, mint a város ivóvízellátásnak szabályozása, illetve a kommunikáció. Ezeket a szolgáltatásokat csak vonakodva engedték át Graysonéknak, miközben arra vártak, hogy valaki megnyugtassa őket: a Lándzsások a milícia hatáskörébe tartoznak majd.

Grayson úgy látott neki a helyzet megoldásának, hogy beszélt a járműproblémáról Nolem hadnagynak, aki nyilvánvalóan a gárda törzse parancsnokságának kémkedett. Azzal, hogy megbízta nyolc légpárnás szállítójármű beszerzésének egész embert igénylő feladatával, eltávolította a közeléből a hadnagyot, miközben az igénylését ott tartotta a gárda főhadiszállásán dolgozó ellátó tiszt íróasztalán. Talán ha elég hangosan és sokáig követelőzik...

A milícia együttműködését sikerült megnyernie azzal, hogy rámutatott, a két harcoló szakaszt a milícia őrmesterei vezetik, és bár ragaszkodnia kellett őfelsége eredeti elképzeléséhez, mely szerint az egységet a két szervezet katonái alkossák, választása egyértelműen megmutatta, hová húz a szíve. Így biztosítva volt az állandó élelmiszer– és vízellátás, a szükséges kijelzők felének telepítése, valamint egy kölcsön HVT, amely meggyorsította a városi ügyek intézését.

A problémák legironikusabbját talán saját egyenruhája jelentette. Grayson a Palota fogadótermében gárdista díszegyenruhában jelent meg, de valójában semmiféle uniformist és személyes felszerelést nem utaltak ki számára. A gárda öltözködési szabályai előírták, hogy díszegyenruhához kötelező a Bíbor Csillag viselése, és Nolem hadnagy erre nem is habozott felhívni a figyelmét, amikor egy alkalommal a rendjel nélkül jelent meg a munkában. Bár a díszes zöldarany uniformisban kezdte magát hamisítatlan piperkőcnek érezni, egyenruhakérelmére semmiféle reagálás nem érkezett. De legalább Nolem nem tiltakozott amiatt, hogy a munkában nem hajlandó viselni a díszkardot.

Mindezek mellett a legnagyobb problémája személyes természete volt. Rengeteg önkéntes jelentkezett az alakulatba, de fájdalmasan kevesen voltak közülük képzett gépészek, elektronikai szakemberek, robotikai szakértők, fegyvermesterek, páncéljavítók, szerelők. Az egység két harcoló szakaszának katonái ugyan rendelkeztek némi tapasztalattal, felszerelésük viszont nem volt. Az embereknek körülbelül a fele fegyver nélkül volt kénytelen gyakorlatozni. Amikor átvezényelték őket a Lándzsásokhoz, utasították őket, hogy szolgáltassák be a fegyvereiket, ezért a legtöbben üres kézzel érkeztek. Alig állt rendelkezésükre néhány rakétavető, nehézfegyver, automata fegyver, páncéltörő lőszer, rakéta, plasztik robbanóanyag és detonátor, megfelelő méretű testpáncél, hordozható lézerfegyverük pedig egyáltalán nem volt.

A gyalogos egységek még jól felfegyverezve és felszerelve sem igazán ütőképesek egy támadó csatamechhel szemben. Ha a Trellwani Lándzsások eredményt akarnak elérni, minél előbb össze kell állítaniuk egy működő csatamech-szakaszt. Graysonnak öt embere tanult mech-harcosnak, de eddig nem sok haladást ért el velük. A harci gépek irányításának elsajátítása gyötrelmesen lassú művelet. Bárki képes beszíjazni magát a pilótafülkébe, és mozgásra bírni a mech végtagjait, de teljesen más gondolkodás szükséges az automatikus mozgások kontrollálásához a számítógéphez kapcsolt neurosisakon keresztül; e nélkül a kapcsolat nélkül a galaxis legerősebb és legjobb csatamechje is csak mozdulatlan fémtömbök és alkatrészek halmaza maradt.

Nagy lépést tett a személyi problémák megoldása felé, amikor rangidős techként behozta a csapatba Lorit – új rangján Lori Kalmar törzsőrmestert. A lány képes volt megválaszolni a technikai kérdéseket, és különlegesen jó érzéke volt hozzá, hogy hiányos információk alapján is kiszagolja egy mech problémáit. Bár a sérült Darazsat lehetetlen volt megjavítani egy új fej és pilótafülke nélkül, minden más tekintetben teljesen harcképes állapotba hozta a gépet. Valahogy még a tesztáramköröket és reléket is működésbe hozta, ami lehetővé tette, hogy ha esetlenül is, de távvezérléssel irányítsák a gépezetet. Ez azt jelentette, hogy mozgó célpontként fel lehetett használni Grayson öt növendékének kiképzésénél. Így gyakorolhatták a követést és a bemérést a Sáska fedélzetén anélkül, hogy Graysonnak össze kellett volna állítania számukra egy szimulátort.

Azonban újabb probléma merült fel. Nyilvánvaló szakértelme ellenére a technikai részleg számos astechje visszautasította, hogy Lori Kalmarnak dolgozzon. Elvégre ő Hendrik kalózkonföderációjához tartozott. Az évszázad nagyobbik része alatt végrehajtott rajtaütések és portyázások folyamán az ő népe számos trellt megölt, így benne sem lehet megbízni, érveltek. Ráadásul még nő is volt, amit a férfiak irányította trellwani kultúrában nehezen emésztettek meg. Az itteni nők csak néhány fontos pozíciót birtokoltak, a hadseregben kizárólag titkárnőként vagy ápolóként dolgoztak, és a ki nem mondott hagyományok értelmében a nők helye otthon volt, a gyerekek mellett. Egyszerűen nem tudtak komolyan venni egy fiatal, apró termetű nőt, aki parancsokat osztogat a férfiaknak.

Ez a probléma sosem oldódott meg teljesen, bár Lorinak saját erejéből sikerült némi haladást elérnie. Egy alkalommal, amikor utasítást adott az egyik astechnek, az egészen egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Megismételte a parancsot, ám a férfi csak egy gúnyos horkantással felelt, és elmondta, mit csinálna inkább helyette. Ám a sigurdi harcosképzőben a növendékeket a harcművészeti fogásokra is megtanították. Nem csak a mech vezetésének tudományát sajátították el, de halálos hatékonysággal voltak képesek használni tűzfegyvereket, botokat, késeket vagy akár saját kezüket is. Amikor az engedetlen astech magához tért, a sarghadi kórházban találta magát, ahol már ellátták törött állkapcsát. Attól a naptól fogva Kalmar őrmester utasításait mindenki sokkal nagyobb lelkesedéssel teljesítette.

Graysont elkeserítette, hogy nem állnak rendelkezésére az elromlott gépek javításához szükséges tartalék alkatrészek, hogy alig van olajuk a gépek kenéséhez, és hogy a napirend megszervezéséhez és a szolgálatvezényléshez használt számítógépes programok reménytelenül elavultak. A csapat, amelynek azt a feladatot adta, hogy a boron-nitrid páncéllemezek sérült részeiből szedjék ki a gyémánt monoszálas hálót, képtelen volt elvégezni a munkát a kivonáshoz szükséges vegyi anyagok hiánya miatt.

Egyre kevesebbet aludt, türelmetlenebbé és ingerültebbé vált, és még jobban hajszolta az egységét. A morál zuhanni kezdett, és az egyik periódusban öt embert is kihallgatásra rendeltek verekedés miatt. Egy másik periódusban hét közlegény egyszerűen otthagyta a barakkot, és soha nem tért vissza. Az ajtónál senki nem állította meg őket, mert az őrszolgálatot ellátó katona is egyike volt a hétnek. Amikor a katonák már rendszeresen részegen vagy egyáltalán nem jelentek meg szolgálatfelvételre, Graysonnak ki kellett jelölnie három tiszthelyettest, akiknek nem volt más dolguk, mint hogy a táborban járőrözve megkeressék az elrejtett alkoholkészleteket.

Aztán Lorival kapcsolatban is új nehézség bukkant a felszínre. Ha a Lándzsások sikeresen akarnak szembeszállni a külvilági erőkkel, akkor egyetlen árva Sáskánál több működőképes mechre lesz szükségük. Első lépésként meg kell szerezniük a másik Darazsat. Ha szükséges, el kell pusztítaniuk, hogy a fejét felhasználhassák a már birtokukban lévő Darázs megjavítására. Lori zavarba jött, amikor Grayson kérdéseket tett fel neki azzal a pilótával kapcsolatban, aki nagy valószínűséggel vezetni fogja a zsákmányul ejtendő vagy elpusztítandó mechet.

– Enzelman közlegénnyel sosem álltunk igazán közel egymáshoz – mondta a lány. – De ő is sigurdi, és hozzám hasonlóan nagyon messze került az otthonától. Én... én nem hiszem, hogy képes leszek segítséget nyújtani a megölésében.

A szeméből sugárzó fájdalom megérintette Graysont. A lány kritikusai még mindig nem hittek benne, hogy Lori megbízhatóan képes egykori ellenségeinek dolgozni, és most csapdába esett a megbízhatósága bizonyításának vágya és harcostársa iránt érzett hűsége között.

– Bármikor leválaszthatlak a projektről – mondta Grayson.

– Hogy visszavigyenek a börtönbe? A te Adel tábornokod ott szeretne látni engem, ezt mindketten tudjuk. És Nolem hadnagy is. –Megborzongott.

Grayson elgondolkodva dőlt hátra.

– Tudod, minden attól függ, hogy sikerül-e elfognunk érintetlen pilótafülkével azt a Darazsat. Mindössze ki kell dolgoznunk egy elterelő hadműveletet, ami lehetővé teszi számomra, hogy elég közel jussak hozzá, és működésképtelenné tegyem anélkül, hogy ártanék a fejnek és a te Enzelman barátodnak. – Széttárta a karját. – Ennél többet nem ígérhetek.

A lány halvány félmosolyt villantott fel.

– Igazából azt szeretném, ha ő is átjönne a Lándzsásokhoz. Csak azért harcol mellettük, mert nem tudja, hogy van más lehetőség is.

Graysonnak eszébe jutott az öt harcosnövendék, és komoran bólintott. A periódus korábbi szakaszának gyakorlása alkalmával az egyik növendék átesett saját lábán a Sáskával, és csak a szerencsének köszönhették, hogy a javíthatatlan gépezet nem szenvedett komolyabb sérülést. Grayson erősen kételkedett benne, hogy bármelyikük is képes lesz valaha csatába vinni egy mechet.

– Hidd el, Lori, magam is ezt szeretném leginkább. Szükségünk van mechpilótákra, és itt, Sarghadban mi nem tudjuk kiképezni őket.

A lány csillogó szemmel nézett fel rá.

– Ezt... ezt komolyan gondolod? Úgy értem azt, hogy egyszer még vezethetek egy mechet?

Grayson megdörzsölte a szemét.

– Ezt nem ígérhetem meg... legalábbis most még nem. De legyek átkozott, ha tudom, honnan máshonnan szerezhetnék mech-harcosokat. Egy ilyen gép irányításához többéves képzés szükséges. Eh, nézz meg minket! A fél életünket kiképzéssel töltöttük, és amikor itt... találkoztunk, még egyikünk sem vizsgázott le.

Lori finoman Grayson karjára tette meleg kezét.

– Én mindent megteszek, amit tőlem telik, Gray.

Mikor is váltottak át tegeződésre? Grayson már nem emlékezett. Csak annyit tudott, hogy jól érzi magát Lorival, tud vele beszélgetni, meg tudja vitatni vele a terveket, és hogy hiányzik neki, amikor nincs a közelében. Egyre szorosabbra fűződő barátságuk talán annak volt köszönhető, hogy mindketten annyira egyedül voltak ezen a bolygón.

– Mindannyian megtesszük, ami tőlünk telik – sóhajtotta. – Ezt hívják túlélésnek.

Nolem hadnagy két periódussal később jelentést nyújtott be Adel tábornoknak „az egységen belüli felforgató elemekről". Senkit nem nevezett meg, de egyértelmű volt, hogy egyedül Lorit teszi felelőssé az alakulat alacsony moráljáért. Amikor másodnap kezdetén a nap felemelkedett a tiszta, hideg, minusz 20 fokos reggelben, az Első Trellwani Lándzsások sokkal messzebb voltak a harcra foghatóságtól, mint valaha.

 18

A Lándzsásoknak harcra volt szükségük, hogy összefogja őket, ismerte fel Grayson. Sőt, ami még ennél is fontosabb, győzelemre.

Mire a nap a zenitre ért a másodnap fagyos, felhő nélküli égboltján, a Lándzsások állománytáblája szerint a két harci szakasz még mindig csak negyven-negyven főt számlált. Ez a haderő képezte a földi támadóegységet, ezért a katonák mechek elleni gyalogsági kiképzésben részesültek. Hogy a gyakorlatban mennyire tudják alkalmazni Grayson elméleteit, annak kiderítése még váratott magára. Az astech támogató szakasz létszáma 63-ra növekedett, és Brooke tech őrmester – Lori Kalmar főtörzsőrmester irányítása alatt – mindkét harci gépet mechanikailag működőképes állapotba hozta. A Darázsnak azonban még mindig hiányzott a feje.

Az egység állomány- és felszereléstáblája szerint mindez igen hatásosan hangzott, de Grayson tudta, hogy még egy négyszer ennyi emberrel rendelkező zászlóalj – teli képzett, tapasztalt katonákkal –is csak nagyon nehezen lenne képes legyőzni egyetlen támadó csatamechet. És amikor az a mech éppen egy hetvenöt tonnás Martalóc...

Egy mechegység szíve mindig a harcoló szakasz volt – vagyis maguk a csatamechek. Ideális esetben négy mech szoros együttműködéséről volt szó, amelyhez esetenként egy légűrvadászokból álló légi szakasz is csatlakozott. A támogató harci egységek létezésének kizárólagos okai maguk a mechek voltak. A különleges egységek kivételével a legtöbb mechszakasz – különösen, ha zsoldosokról volt szó – egyáltalán nem rendelkezett támogató gyalogsággal, és kizárólag mechekből és techekből állt. Egy mechek nélküli, csak emberekből álló alakulat gyakorlatilag védtelen volt.

És a Lándzsások pontosan egy darab harcképes könnyű mechhel rendelkeztek.

Még jó néhány óra volt hátra másodnap deléig, amikor a Trellwani Könnyű Lándzsások felkészültek a harcra. Mint azt Grayson mondta Varney tábornoknak, amikor tájékoztatta szándékáról: „Most harcolunk és győzünk, vagy semmit nem ért az egész."

Nem csak a Lándzsások harci morálja volt a tét. Ha Grayson azt akarta, hogy az egységének a jövőben egyáltalán legyen valami esélye, szüksége volt még egy mechre. Márpedig arra csak úgy tehettek szert, ha elveszik az ellenségtől.

A Sarghadtól északra fekvő űrrepülőtér egy fehér és szürke épületekből álló csúf kinézetű komplexum volt a síkság közepén. A talaj nagyrészt terméketlen volt, az egyhangúságot csak itt-ott törték meg a kék bóbitás qykka vagy a kékeszöld prérifű ritkás foltjai. A várost az űrrepülőtérrel összekötő utat alaposan megviselték a Trellwan szélsőséges időjárási ciklusai, és még a banditák ideérkezése előtt is csak nagyon ritkán használták.

Az út mellett árkok és vízmosások hálózata húzódott, melyet a harmadnapi olvadás áramlatai martak a kiszáradt talajba. Grayson a feltérképező expedíciók alkalmával már akkor felfigyelt erre a vádira, amikor a tíz kilométernyire északkeletre, az űrkikötő másik oldalán álló Kastélyban még Carlyle Kommandósai állomásoztak. Sikerült túlélnie a legutóbbi áradásokat, és most széles, száraz csatornaként vonult keresztül a sivatagon, jéggel és hóval borítva azokon a helyeken, ahová a nap gyenge sugarai nem értek el. Némelyik pontján tizenöt méter mély is volt, meredek oldalait laza homok és csalókán kiegyensúlyozott, leomlással fenyegető kövek alkották.

A Sáska Grayson irányítása alatt a kanyon aljában haladt előre. A fiatalember úgy érezte, mintha emberemlékezet óta nem ült volna egy csatamech pilótaszékébe szíjazva. Miközben az irányítókarokat markolta, és érezte a vállán a neurosisak megnyugtató súlyát, tudta, hogy nem hiába tanulta ezt hosszú éveken keresztül. Miután végtelen hosszúságúnak tűnő standard napokat töltött a város félhomályos fegyverraktárának irodájában, a jelentésekkel teli íróasztal mögött, Grayson most végre újra élő embernek érezte magát.

Ujjai lazán pihentek a fegyvervezérlő és manőverező irányítószervek fölött. Elektródákkal telezsúfolt, kábelektől nehéz sisakja fogta a rutin mozgásokhoz és egyensúlyozáshoz szükséges neurális parancsokat, míg a pilótaszékbe épített kifinomult számítógép négyméteres lépésekké alakította ezeket a jeleket. A Sáska a teste meghosszabbításává vált.

Az elterjedt harcos legenda szerint a mech-harcosok ilyenkor valójában a mechjükké váltak, az ember személyisége átkerült a gépbe, és a gépek azért mozogtak és harcoltak, mert közvetlenül a mech-harcos agya irányította őket. Ebből természetesen egy szó sem volt igaz, bár a neuro-impulzus sisakok kétségtelenül az első lépést jelentették egy olyan harci rendszer felé, amely egyszer majd erre is képes lesz. A sisak valójában csak annyit tett, hogy olyan rutinutasításokat küldött a gépnek, mint például az egyensúly megtartása, miáltal a pilóta nyugodtan foglalkozhatott a barát és az ellenség megkülönböztetésével, illetve a harccal, azaz az elemzést igénylő feladatokkal.

– Támadó Egy, itt Támadó Kettő. Hall engem?

A sisakhangszórókból áradó hangot a rendszer elektronikusan megszűrte, és reprodukálta, ezért csak némi gyakorlat után lehetett pontosan megérteni a szavakat. Az üzeneteket különösen keskeny frekvencián sugározták, hogy áthatoljanak az ellenség zavarásán, és hogy megnehezítsék a másik oldal kódfejtőinek munkáját. Ráadásul az ilyen kommunikáció gyakran harctéri dialektusban folyt, vagyis egy mesterséges kódnyelven, hogy csak a használók értsék, de most nem volt idő ezt mindenkinek megtanítani. A számítógépes kódolás majd tesz róla, hogy a kommunikációt csak a Lándzsások értsék – legalábbis Grayson ebben reménykedett.

Keményen összeszorította az állkapcsát, hogy megfeszítse a füle előtti és alatti rágóizmokat. A sisak érzékelői vették az izmok elektromos jelét, és megnyitottak neki egy csatornát.

– Támadó Kettő, itt Egy. Mondja!

– Elfoglaltuk a helyünket a kerítés alatt. Őrjáratokat vagy más ellenséges aktivitást nem látunk.

– Helyes. Figyeljenek tovább!

A támadó erő mozgatása a vádiban, fényes napsütésben kiszámított kockázat volt. A kalózok rendelkeztek helikopterekkel, és arra sem volt garancia, hogy nem kering valahol odafent egy katonai felderítő műhold, amelyik képes megszámolni a horpadásokat a Sáska páncélján. A csatamechet több rétegnyi terepszínű álcaháló fed te, és Grayson a legalacsonyabb hatásfokon üzemeltette a hőcsere löket, hogy minél jobban lecsökkentse a mech infravörös kisugárzását. A támadó egység valójában a szerencsében bízott. A kikötői kalózbázis és a Mount Gayalon álló Kastély alapos megfigyelése azt valószínűsítette, hogy a banditák nem sokra becsülik a trell páncélos erőket, ezért nem is fordítottak túl nagy energiát a táborok megközelítési útvonalainak megfigyelésére.

– Támadó Egy, itt Három.

– Három, itt Egy. Hallgatom.

– A Kastélynál semmi mozgás. Pont rálátok a Martalócra. Még mindig a szerelőcsarnok előtti alakulótéren áll.

– Rendben, Három. Folytassa a megfigyelést!

A Sáska pilótafülkéje olyan kicsi volt, hogy kitárt karral elérhette a kabin mindkét oldalfalát. A szélvédő egy 180 fokos sávot formázott az apró fülke elején, láthatóvá téve a kanyon falain a vízhordta üledék élesen elkülöníthető, egymásra rakódott rétegeit. A fedélzet nagy részét a pilótaszék foglalta el, illetve a kábelek rengetege, a konzolok, a burkolat nélküli áramkörök és egyéb berendezések, amelyek mozgás- és harcképessé tették ezt a kisebb sétáló hegyet.

A pilótafülke talán legegyedibb jegye a csípős, savanyú szag volt, amely mintha egyszerre áradt volna a padlóból, a falakból és az ülésből, a rengeteg felhasznált tisztítószer és az alapos takarítás ellenére. A Sáska fedélzeti naplójának és berendezéseinek adatai alapján a mech már egy évszázadosnál is öregebb lehetett. A negyvennél is több pilóta verejtékének, félelmének és harci lázának egyedi szaga ugyanúgy a pilótafülke részévé vált, mint a páncélborítás. A szag kellemetlen volt ugyan, de Grayson gyorsan hozzászokott, és már alig figyelt rá.

Kezdett egyre melegebb lenni a kabinban. A Grayson feje melletti apró ventilátor elkeseredett küzdelmet folytatott a zárt tér lehűtéséért, és egyértelmű volt, hogy már nem sokáig lesz egyenlő ellenfele a mech felhalmozódó hőjének. Grayson már levetkőzött, mindössze egy rövidnadrág és egy hálószerű anyagból készült könnyű póló volt rajta. Bár még nem érezte magát kényelmetlenül, tudta, hogy nemsokára ez is be fog következni.

Elektronikus szemein keresztül lenézett a katonákra... az ő katonáira. A TK rohampuskák a szakasz főhadiszállásaként üzemelő fegyverraktárból származtak (bár a milícia ellátó stábja sosem hagyta jóvá az igényléseket). Grayson csak azért vette el a fegyvereket, mert tudta, hogy a milícia a karcsú automata puskák ezreit Carlyle kommandósaitól kapta. A katonák a hideg ellen vastag, álcamintás téli dzsekikkel és kesztyűkkel védekeztek – ezeket Ramage őrmester lovasította meg a gárdának a Palotával szemben álló utánpótlás-raktárából.

Állkapocsizmainak dupla megfeszítésével ismét megnyitott egy frekvenciát.

– Támadó Kettő, itt Egy. Kérem az adatokat!

– Azonnal Egyes. Küldöm.

A pilótafülke ablakán egy kép jelent meg. A mech fölött, a vádi szélénél egy felderítő a kanyon pereme fölé eresztette egy távirányítású üvegszálas szkenner érzékelőkkel ellátott végét. Grayson a képen megpillantotta a víz- és üzemanyagtartályok zömök formáit, valamint a szögesdrót kerítés vonalát. Távolabb egy Darázs humanoid formája mozgott a csillogó ködpárában. Az aszfaltról felszálló forró levegő miatt a kép bizonytalanul reszketett és hullámzott.

– Ott a célpontunk – mondta Grayson, és kapcsolatba lépett Támadó Hárommal. – A Martalóc még mindig nem mozdul?

– Riadónak semmi jele, uram. Minden csendes.

– Ez nem fog sokáig tartani. Támadó Kettő!

Szinte látta, ahogy a taktikai támadó erő vezetője, Ramage őrmester megérinti a torkára helyezett mikrofont.

– Uram?

– Indulás! Most!

A gyalogos egység megindult felfelé a vádi oldalában a köteleken, amelyeket a felderítők eresztettek le nekik. Az A szakasz a tervnek és az időbeosztásnak megfelelően megközelítette az űrrepülőtér külső kerítését.

Grayson mély lélegzetet vett, és megízlelte a Sáska pilótafülkéjének áporodott levegőjét. Újabb taktikai frekvenciát nyitott.

– Támadó Négy, készen áll?

– Minden kész, hadnagy. – Larressen őrmester kiabált, hangjának elektronikusan átalakított tónusa furcsa színezetet kapott. Túl kellett üvöltenie a HVWC zúgását.

– Mi is megvagyunk. Mutassák meg magukat!

– Úton vagyunk, uram!

Közvetlenül Jeverid királyhoz kellett fordulniuk, hogy megkapják a Lándzsások számára szükséges felszereléseket, beleértve nyolc viharvert, ám működőképes légpárnás szállítójárművet – ugyanolyan ötszemélyes, felfegyverzett gépeket, amilyenek a sarghadi csatában is részt vettek. Három közülük gépágyút hordozott, egy pedig egy harci lézert. További kettő rövid hatótávolságú Skorpiad páncéltörő rakétákkal volt felszerelve, míg a maradék a gyalogság ellen bevethető géppuskákkal rendelkezett. Ez a kis armada nem lett volna méltó ellenfele a teljes ellenséges mech haderőnek, de némi szerencsével nyílt csatában talán semlegesíthetnek egy vagy több könnyű csatamechet. Grayson annyira kicsinek látta az esélyt, hogy úgy döntött, a teljes konvojt elterelő erőként veti be. Jelen pillanatban már az űrrepülőtértől keletre suhantak a sivatagban, hajtóműveik több tucat kilométerről is jól látható homokfelhőt kavartak.

– Hadnagy, itt Támadó Kettő.

– Mondja, Kettes! – Grayson beszéd közben sebesen haladt a kanyonban a Sáskával. Valamivel távolabb feltérképezett egy helyet, ahol a vádi oldala nem volt olyan meredek, mint ahol a gyalogos támadó egység felkapaszkodott. Szélvédőkijelzőjén a vízmosás lerakódott hordalékrétegeinek vörös és sárga vonalai elkanyarodtak és megdőltek, ahogy a Sáska gyors léptekkel száguldott a meredély köves aljában.

– Kettő... ismétlem kettő mechet látok az űrrepülőtéren. Együtt vannak.

– Kérem az adatokat.

A kép ismét megjelent a szeme előtt, és látta, hogy a Darázshoz egy másik könnyű mech is csatlakozott. Nehéz volt pontosan beazonosítani a szemcsés videoképen, de mintha egy Fullánk lett volna. A két húsztonnás felderítő mech teljes sebességgel rohant kelet felé a kikötő betonján.

– Támadó Négy, itt Egy.

– Hallgatom... Egyes! – Larressennek torka szakadtából kellett üvöltenie a légpárnások gyomrában dübörgő hajtóművek robaján keresztül. Az összeköttetésben a háttérzaj nem jött át, de az őrmester beszéde a kiabálástól szaggatottá vált.

– Meglátták magukat. Két mech, ismétlem két könnyű mech tart önök felé.

– Vettük... Egyes!

– Támadó Kettő, kérem a távolsági adatokat!

Éles, vörös fénnyel világító számok jelentek meg a kivetített képen, folyamatosan mutatva a mozgó mechek távolságát és irányát. A harci gépek három kilométerre voltak, és olyan szögben mozogtak Grayson látóterén keresztül, hogy az egyre közelebb hozta őket a Sáska pozíciójához.

Grayson várt, egyre jobban izzadt az növekvő hőségben. Ha már most ennyire kellemetlen...

Utoljára még ellenőrizte a Sáska műszereit. Ujjai ráfonódtak a pilótaszék bal karfájába épített irányítókarra, és az ölébe hajtotta a különféle kapcsolókkal ellátott kontrollpadot. Jobb keze a másik karfából kiálló fekete, műanyag D-markolatra szorult. Enyhe szorítással fel, le, előre és hátra mozdította a mech lézerágyúját, a hüvelykujja alatt lévő vörös kapcsolóval pedig aktiválta a fegyvert. A kijelzők szerint minden rendszer működött, harcképes állapotban volt.

Kezdték megfertőzni a kételyek, miközben a kényelmetlenül meleg pilótafülkében ült. Az ellenség egyik erődítményének megtámadása fényes nappal, egyetlen mechhel és félig kiképzett emberekkel – kiváló recept az öngyilkossághoz. Grayson félresöpörte a kételyeit, erőszakkal próbálta figyelmen kívül hagyni őket. Nagyon sok múlt a meglepetésen. Ha sikerül meglepniük az ellenséget, a rajtaütés eredményes lehet. Ha sikerül. De ha nem... ismét megacélozta magát, ezúttal sokkal határozottabban. A terv működni fog! Működnie kell!

Benyúlt a pilótaszék külső oldalzsebébe, és előhúzott belőle egy puha, kék ruhát. A praktikum győzött a romantika felett. Mara biztosan meg fog neki bocsátani. A ruhával letörölte magáról a homlokán és a felső ajkánál összegyűlt izzadságcseppeket.

Közben folyamatosan figyelte az ellenséges mechek adatait, és látta, hogy gyorsan csökken a távolság. A Sáska fedélzeti számítógépe kiszámolta, hogy ha a mechek tartják ezt a sebességet és irányt, akkor az a pillanat, amikor a legközelebb lesznek Grayson pozíciójához, és a távolság már növekedni fog köztük... pontosan... most érkezett el!

Grayson előrelökte a Sáska irányítókarját, és a mech mozgásba lendült; a páncélozott madárláb belemélyedt a homokos emelkedőbe. A gép megbillent, és enyhén inogni kezdett, aztán Grayson meghallotta a szervók tiltakozó zúgását, ahogy a mech számítógépe a pilóta egyensúlyérzékét segítségül hívva megpróbálta egyenesben tartani a gépet.

Az egyik óriási láb fogást talált, és a másik a levegőbe emelkedett. A mech feje kibukkant a vádi pereme mögül. Grayson a Sáska 180 fokos kijelzőjén keresztül most már közvetlenül rálátott az előtte lévő terepre. Közben küszködnie kellett az irányítókarral, hogy egyenesben és mozgásban tartsa a mechet. Az egyik négyujjú, lapított láb homoklavinákat indítva fellendült a peremre, és a következő pillanatban a mech már a szilárd, sima sivatagi talajon állt. A madárszerű mech teste előredőlt, vékony lábai gépies, állandó tempóban emelkedtek, léptek előre, és ereszkedtek vissza a földre.

Grayson tisztában volt vele, hogy nyílt terepen egy csatamech elméletileg nem lephet meg egy másikat. A harci gépek törzsére szerelt szenzorok az infravöröstől az ibolyántúliig a fény összes spektrumát lefedték, nem beszélve a hangérzékelőkről, a lézerről és a radarról. A mech számítógépe 360 fokos szögben pásztázta a harcteret, és az adatok azonnal a pilóta rendelkezésére álltak. A gyakorlatban azonban ez nem volt ilyen egyszerű. A mech-harcosok ugyanis emberek voltak, akiket könnyen elkaphatott a csata heve vagy az üldözés izgalma, és ilyenkor megesett, hogy figyelmen kívül hagyták, vagy felülbírálták a számítógép figyelmeztetéseit.

Grayson is a két ellenséges pilóta emberi tényezőjére épített. Lori azt mondta, Enzelman korántsem olyan tapasztalt a mech műveletekben, mint ő. Bár Mendoza őrmester rendelkezett némi tapasztalattal, valószínűsíthetően ő is az ösztöneire fog hallgatni, és a két kilométernyire száguldó csalikonvojra összpontosít majd.

Grayson megpillantotta a légpárnásokat is; a járművek hatalmas porfelhőt kavarva éppen most fordultak meg. Pontosan előtte valami villant. Az ellenséges Darázs nagyon messziről nyitott tüzet, látható eredmény nélkül. Megnyomott egy gombot. A kijelző harci üzemmódba váltott; a terep a háttérbe szorult, a kalózmechek körvonala fényesebbé vált, és megjelentek felettük a távolsági és egyéb információk. Vörös célkeresztek jelezték, pontosan hová mutat a mech egyetlen lézere.

Az utódlási háborúk eredményeként bekövetkező technológiai visszaesés a fegyvertervezésre- és gyártásra is nagy hatással volt. Nem gyártottak többé bonyolult vezérlőrendszereket a nagy hatótávolságú célkövető rakéták számára, és ugyanígy a részecskeágyúkat és lézereket sem tudták belezsúfolni olyan kis harcjárművekbe, amelyek elég olcsók lettek volna ahhoz, hogy egy harcban fel lehessen őket áldozni. A csatamechek összecsapásai így brutális, kis távolságból vívott tűzpárbajokká változtak, ahol az egyes mechek alkalmanként néhány tucat méternyire közelítették meg ellenfelüket, hogy leadhassák a gyilkos lövést.

A Sáska törzse alatt lévő lézerrel elméletileg akármit el lehetett volna találni a látótávolságon belül. Ezt a távolságot azonban nagyban csökkentette a fegyver csövét a célra irányító vezérlőrendszerének minősége. Grayson nem nagyon számíthatott rá, hogy 300 méteren túl bármit is eltalál. Egy kilométernél kezdte meg a rohamot. Teljes sebességgel haladva alig 30 másodperc múlva lőtávolságba ér.

A Darázs Grayson és a Fullánk között helyezkedett el, testével blokkolta a Fullánk elektronikus érzékelőit. Ez szerencsés helyzet volt, mivel Lori szerint a Fullánk pilótája rendelkezett némi harci tapasztalattal. Legalábbis biztosan többel, mint a Darázsban ülő társa.

Távolság: 800 méter.

Pontosan ezért állította lézerágyújának célkeresztjét a Fullánk bal csípőizületének hátsó részére. Kettejük közül a tapasztaltabb mech-harcos jelent rá nagyobb veszélyt.

Távolság: 600 méter.

No nézd csak a vén rókát, gondolta fanyar öngúnnyal Grayson. Te is most veszel részt először mech-harcban, figyelmeztette magát. Még annak a Darázsnak a pilótája is több akciót látott a mech pilótaszékében, mint te. A kiképzés nagyszerű dolog, de ne feledd el, amit Griff mondott mindig: a kiképzés nem helyettesítheti a valódi tapasztalatot. A műszerfalon felvillant egy kék fény, ez azt jelezte, hogy az egyik mech radarja rátalált.

Távolság: 400 méter.

A Fullánk lelassított, lemaradt a rohamozó Darázs mögött. Hosszú, egyenes lábain megpördült, lézerének fekete csövét célzásra emelte.

Grayson torka hirtelen összeszorult, ajka kiszáradt, orrán alig kapott levegőt, és a gyomra is összeszorult. – Istenem, ne engedd, hogy felsüljek! – imádkozott az ismeretlen hatalomhoz.

Távolság: 300 méter.

A Fullánk tüzet nyitott, épp amikor Grayson félretáncolt rohanó mechjével. Egy pillanatra vakító fény villant, de a harci üzemmódba kapcsolt képalkotó rendszer leszabályozta a fényerősséget, és ezzel megvédte a pilóta szemét. Hüvelykujja lecsapott a vörös gombra, és fehér fénydárdák fúródtak a Fullánk csípőjébe.

Találat! Fémszilánkok csillantak meg a kora reggeli napsütésben, ahogy a páncéldarabok szétszóródtak a homokon, és a Fullánk derekából füst tört elő. A kalózmech oldalra lépett, hogy nehezebb célpontot nyújtson ellenfelének. Grayson megpördült, felemelte lézerét, és célba vette a Darázs hátát.

A Fullánk pilótája bizonyára figyelmeztette társát, mert a Darázs megfordult, mielőtt Grayson ismét tüzelhetett volna, és a lézersugár így a széles, szinte védtelen hát helyett a gép oldalába fúródott. A Darázs megtántorodott, amikor a Grayson lövésének hőjét elvezetni képtelen páncél fényes, olvadt gömbökké robbant szét. A nyaláb hatékonysága csökkent valamelyest, mert a célpont folyamatos mozgásban volt, és hosszú, fekete sebhelyet húzott a csatamech oldalára.

Grayson vezérlőpanelén vörös lámpa villant, a Sáska megrázkódott és félig elfordult. A Fullánk lövése a felsőtest jobb oldalába csapódott. A páncél megvédte a komolyabb károktól, de kisebb sérülések így is keletkeztek, és egy újabb lövés már biztosan átütné a vastag fémlemezeket.

Ismét a Fullánkot vette célba, de a következő lövése túl alacsonyra ment. Fehér lángcsóva villant, felkavarodott a homok, és a Fullánk lángoló ugróhajtóművekkel a levegőbe emelkedett. Grayson ösztönösen reagált, egy gyors fordulattal és egy oldallépéssel kikerült három lövést is, amelyek krátereket fúrtak a homokba ott, ahol egy pillanattal előtte állt. Felegyenesedett, és tűz alá vette az ereszkedő Fullánkot.

Elhibázta!

A Sáska oldalra fordult, fegyverével folyamatosan nyomon követte a tűzmezőjén áthaladó Fullánkot. Újra működésbe hozta a lézert, és ezúttal szétfröccsenő fém jutalmazta a gondos célzást. A bal felkart találta el. Legalább ott is okozott néhány sérülést.

Nekifeszült az irányítókarnak, és a Sáska előrelendült. Egy villanás... és rögtön utána egy másik. Mindkét lövés elhibázta. Válaszként kevesebb mint nyolcvan méterről mellbe lőtte a Darazsat.

Az eddigi sérülések főként a mechek páncéljára korlátozódtak. A lövések nemsokára a meggyengített területeket fogják eltalálni, utat égetnek maguknak a gépek érzékeny belső elektronikáihoz, és akkor egy-kettőre eldől a harc. Grayson teljesen hiábavalóan megtörölte a homlokát a sisak gumipárnája alatt. Úszott a verejtékben, és már a vékony pólót is kényelmetlennek érezte. A lezárt pilótafülke hősége fojtogatta, rátelepedett, zavarta a koncentrációban.

A Darázs fordulóba kezdett előtte. Gondolkodás nélkül felemelte a fegyverét, és leadott egy kapáslövést a megfeketedett felsőtestre, de elhibázta. Bal kezével görcsösen markolta irányítókart, jobbja viszont rátalált a Sáska ikergéppuskáit működtető vezérlőkapcsolóra. A géppuskákkal általában az ellenséges gyalogságot vették tűz alá, de a Sarghad utcáin a Darázs ellen vívott egyenlőtlen harc is bizonyította, hogy némi kitartással és szerencsével egy nagy kaliberű géppuska lövedékei is képesek átütni egy mech páncélzatát. A vibráció még a Sáska párnázott, légmentesen lezárt pilótafülkéjében is hevesen rázta az ülésbe szíjazott testét. Nyomjelzők íveltek fel, keresztezték egymás pályáját, és száguldottak a vadul manőverező Fullánk felé. Látta, hogy fémszilánkok röpködnek a sérült csípőízületből, és azt is, hogy a másik mech lába hirtelen teljesen merevvé válik. Találat!

Grayson rohamozott.

A Fullánk csak lassan fordult szembe vele, bal lábát nehézkesen húzta maga után. A két mech dobhártyaszaggató csattanással ütközött össze, és a Fullánk hátraesett, elterült a homokon.

Grayson azonnal tüzet nyitott, de a Fullánk fürgén oldalra fordult, és a lézerimpulzus egy hosszú sávban üveggé változtatta a homokot. A kalózmech visszalőtt, és Grayson mechjének szélvédője fehérre, majd feketére változott, ahogy a lézertűz végigsöpört a Sáska törzspáncéljába épített érzékelőkön.

Grayson hevesen rácsapott a szenzorokat vezérlő számítógép billentyűire, miközben bal kezével vad manőverekre és fordulatokra késztette a vakon tántorgó gépet, hogy kikerülje az ellenséges lövéseket. A szélvédőkijelzők ismét életre keltek, ahogy a tartalék szenzorok működésbe léptek. A mech feje súlyos sérüléseket szenvedett; egy újabb találat biztosan átszakítaná a páncélzatot, és végezne vele. Gyorsan ellenőrizte a Sáska belső hőmérsékletét jelző skálát, és az ajkába harapott, amikor meglátta a számokat.

Nem volt túl előnyös helyzetben. A hőmérséklet veszélyes mértékben megemelkedett. A számítógép nemsokára megpróbálja leállítani a reaktort. Elveszíthetett néhány külső hűtőegységet, és a hőfelhalmozódás kezdett kritikus méretet ölteni. De emiatt ráér akkor aggódni, amikor bekövetkezik.

És most... hol a Darázs? A fenébe! A pillanatnyi vakságban elvesztette a...

A hátulról érkező heves lökés előretaszította. Megtámasztotta magát, visszanyerte az egyensúlyát, és hátrafordult. A Darázs hátulról jött belé, és kis híján felborította. A kalózmech lézerének csövébe bámult, és tudta, hogy nem maradt ideje felemelni saját fegyverét. Ám ekkor valami robbant a Darázs hátsó páncélján, és a mech a becsapódás erejétől elterült a földön.

A Támadó Négy nyolc légpárnása laza, legyezőszerű alakzatban, teljes sebességgel száguldott a három harcoló mech felé. Az egyik rakétavetőből füstfelhők csaptak ki a légpárnás szélárnyékába, és a Fullánk jobb vállán dupla robbanás látszott. Néhány vakító villanás következett, és a Fullánk karja – még mindig a lézert markolva –pörögve a homokba hullott.

A Darázs megpördült a tengelye körül, és futva távolodott a nagy robajjal közeledő légpárnástól – egyenesen Grayson felé. A Sáska lézere végig nyomon követte, befogta, és tiszta találatokkal sorozta meg a már sérült felsőtestet.

A Darázs megtántorodott, kékes szikrák pattogtak a mellkasba fúrt kráter mögött láthatóvá vált, összeroncsolt áramkörök és huzalok között. Tett még egy lépést, aztán mozdulatlanná merevedett, és úgy is maradt. Grayson visszafordult a kikötő irányába bicegő Fullánk felé. Száz méterről nyitott tüzet, a mech sérült csípőjét célozta.

A végtag megadta magát, és a harci gép a homokba zuhant.

A csata olyan hirtelen ért véget, hogy Grayson az első pillanatokban el sem hitte. A légpárnások közelebb jöttek, fegyvereiket folyamatosan a két megbénított mechen tartották. Grayson megkönnyebbülten látta, hogy a pilóták épségben másznak ki a kabinból – láthatóan megviselte őket a harc, de legalább képesek voltak saját erejükből járni.

Lori miatt könnyebbült meg, mert a lány ugyanúgy a barátjának tekintette az egyik pilótát, mint őt magát. Ha megfelelően közelíti meg őket, talán hajlandóak lesznek pilótaként beállni a Lándzsásokhoz. Grayson szomorúan elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogyan fogja ezt Nolemnek és Adelnek beadni.

– Támadó Egy, Támadó Egy! Itt Három.

– Hallom, Három. Mondja!

– Vörös kód, főnök. Látjuk a nagyfiúkat, az Árnyéksólymot és a Martalócot is. Elindultak a Kastélyból lejövő úton, és úgy tűnik, pont erre tartanak.

– Az Árnyéksólyom? Biztos benne? – Ő maga is rájött, mennyire ostoba a kérdés. Hogyan tudnák összekeverni bármivel is az ötvenöt tonnás páncélozott szörnyeteget?

– Most jött ki a szerelőcsarnokból. Olyan, mintha új lenne... és teljes sebességgel halad!

Grayson beleharapott az alsó ajkába, és érezte saját vérének ízét. A harc még nem ért véget.

 19

– Vettem. – Grayson torka összeszorult, szája kiszáradt. – Oké, Támadó Négy! Társaságot kapunk, vörös kódot végrehajtani!

A Sáska külső mikrofonjai közvetítették az automata fegyverek távoli kattogását. Megfordult a mechhel, hogy a teleszkopikus szenzorokkal rá tudjon közelíteni arra a helyre, ahol a forró aszfalt felett remegő levegőben villanásokat és apró, rohangáló alakokat látott.

Egy üzemanyagtartály felrobbant. Fekete füstoszlop emelkedett az északi égre, a betonra hullámzó derengést rajzolt a füst árnyéka.

– Támadó Egy, hallanak?

– Igen... halljuk. – Ramage mintha levegő után kapkodott volna.

– A célpontjainkat lekapcsoltuk, de két nagy testvér közeledik a hegy felől. Tíz percük van.

– Vettem. Nemsokára... Manning, figyelje ott, a raktárépületnél! Tizenöttel feljebb... kapja el! – A kapcsolat egy pillanatra megszakadt. –Értettem, uram... majdnem megleptek minket!

– Megszerezték a szállítójárművet?

– Igen, már úton van.

Egy mechszakasz technikai részlegének egyik legfontosabb járműve a hatalmas, széles szállítójármű volt, amellyel a harctéren szokták begyűjteni a sérült mecheket. A Lándzsások eddig nem rendelkeztek ilyen eszközzel, így ezt is a kalózoktól kellett beszerezniük.

 A Lándzsások új transzporterét a Nemzetközösséggel kötött kereskedelmi egyezmény részeként hozták a Trellwanra, még jóval Carlyle Kommandósainak érkezése előtt. Az újabb modellek már légpárnákon hordozták terhüket, ez viszont még egy régebbi, hagyományos meghajtású példány volt. A tizennyolc kerék mindegyike kétszer olyan magas volt, mint egy ember, és a begyűjtő műveletekhez használt keresztszövésű, két centiméter vastag gyémánt monoszálas kábel egy hatalmas csörlődobra volt feltekerve. A Támadó Kettes kapta azt a feladatot is, hogy minél több kárt okozzanak az űrrepülőtér létesítményeiben, de az elsődleges céljuk az óriási mechtranszporter megszerzése volt. Ha sikerrel jártak, akkor nekik kellett elszállítani a Darazsat.

Mire a teherautó a helyszínre érkezett, Grayson már előkészítette szállításra a mechet. A Sáskának a humanoid mechektől eltérően nem voltak külön mozgatható manipulátorai, viszont rendelkezett rögzítőkapcsokkal és gyűrűkkel, ahová be lehetett akasztani a kábeleket. A taktikai légpárnás egység katonái ellepték a Darazsat, nehéz kábelekkel biztosították a mechet, és átfűzték a sodronyokat a Sáska elülső gyűrűin.

Mire a szállítójármű megérkezett, és bekanyarodott a Darázs mellé, a porfelhő már oszlani kezdett. A Sáska segítségével félig felemelték a Darázs felsőtestét, amíg végül már csak a sarkán támaszkodott, aztán 45 fokban elfordították, és visszaeresztették egy rámpára, melyet a transzporter hátuljából eresztettek ki a homokba. A katonák gyorsan dolgoztak; a csörlővel és a három méter hosszú emelőkarokkal a megfelelő helyre taszigálták a sérült mechet, aztán a csörlő megemelte a rámpát a húsztonnás teherrel együtt.

Az űrrepülőtér fölött fekete füst emelkedett a hideg, zöld égboltra. Másodpercekkel később két tompa dörrenés visszhangzott végig a sivatagon, ezt könnyű automata fegyverek kattogása követte a Mount Gayal felől. Grayson a kikötő mellett elfoglalt megfigyelőhelyéről látta a Kastély csonka piramisát a hegy oldalában.

– Ezek a barátaink lesznek – mondta Larressen őrmesternek. – Mit gondol, el tudjuk vinni a Fullánkot is?

Larressen a Sáska bal lába mellett állt, kesztyűbe bújtatott kezét a csípőjére téve. Szájából fehér pára áramlott a fagyos levegőbe. A Darázs felemelése alaposan megizzasztotta, még mindig zihálva kapkodott levegő után.

– Megpróbálhatjuk – lihegte a rádióba. – A kérdés csak az, hogy ha felemeltük, el tudunk-e indulni.

– Próbáljuk meg!

A Sáska segített a transzporter szánját a Fullánk mellé manőverezni a homokon, és megismételték a felrakodási procedúrát. A rámpa csak annyira volt széles és hosszú, hogy egyetlen mech elférjen rajta, ezért a Fullánkot a Darázs tetejére kellett tenniük. Amikor a Sáska felhelyezte a Fullánkot a kupacra, Larressen nyolc embert elküldött a mech karjáért, amely alig ötven méterre hevert.

– Támadó Egy, itt Három.

– Mondja, Három.

– Nem tudjuk tovább feltartani őket. Rakétavetőkkel rajtuk ütöttünk, de nem sikerült lelassítanunk őket. Az Árnyéksólyom közeledik hozzánk, a Martalóc pedig megy tovább a kikötő felé... és semmit nem tehetünk, hogy megállítsuk!

– Rendben. Szórják le az aknákat, és vonuljanak vissza. Mi is indulunk.

– Értettem.

Grayson intett a transzporter sofőrjének, aki magasan a sivatag talaja felett ült a fülkéjében, Grayson mechjének vállmagasságában. A jármű teherbírása elméletileg hatvan tonna volt, de a platón elhelyezett két húsztonnás mech annyira bizonytalanul billegett, hogy Grayson nem sok esélyt adott a gyémánt monoszálas kábeleknek, amikor a teherautó göröngyösebb talajon halad.

– Minden Támadó egységnek, itt Támadó Egy – szólt bele a rádióba. – Feladat teljesítve. Csomagoljanak, megyünk haza!

– Támadó Egy, itt Kettő!

– Hallgatom, Kettes.

– Itt Ramage, hadnagy. Van egy kis problémánk.

Grayson lehunyta a szemét. Most problémákra volt szüksége a legkevésbé.

– Mi baj?

– Civilek, uram. Több százan. Tűzharcba keveredtünk néhány kalózzal. Kiderült, hogy egy foglyokkal teli épületet őriztek.

– És mi a gond?

– Istenem hadnagy, hogy hozzuk ki innen őket? Legalább az ötven százalékuk beteg, és egy sincs köztük, aki meg tudná tenni a tíz kilométeres utat a városig.

Grayson lelki szemei előtt hirtelen megjelentek a foglyok – ijedt, gyenge, fáradt emberek, akiknek nincs hová menniük. Renfred Tor azt mondta, a banditák foglyai végül rabszolgaként végzik, és eszébe jutott Claydon fájdalma, amikor elhurcolt anyjára gondolt. Nem hagyhatta itt ezeket az embereket a banditáknak. Előretolta a Sáska irányítókarját, és a mech nehézkes, elnyújtott léptű ügetésre váltott. Amikor átért az űrrepülőtér ledöntött kerítésének romjain, a fegyverdörgés felé vette az irányt.

A Sáska fejének megtépázott páncélzatáról géppuskalövedékek pattogtak. Grayson lelassított, gépe érzékelőivel a rejtőzködő ellenség hőlenyomatai után kutatott. A Sáska géppuskájának nyomjelző lövedékei tétován tapogatózó ujjakként nyúltak előre, és felgyújtottak egy üres üzemanyag-tároló hordókból és faládákból emelt barikádot. Amikor az akadály porrá és szilánkokká robbant, Grayson külső mikrofonjai felfogták a fedezékből előbújó trell katonák örömteli kiáltásait. A fáradt arcok feketék voltak a koromtól, és sokuknak hiányzott a sisakja vagy más felszerelése, de éljenezni még maradt erejük.

Az egykori foglyok azonban zavartak voltak, nem értettek semmit. A rajtaütő csapat a kikötő egy másik pontján zsákmányolt fél tucat légpárnást, ezekre zsúfolták fel a leggyengébb és legbetegebb foglyokat, valamint a nők egy részét. A kikötő irányítótornyának törött ablakából nyomjelző lövedékek tapogatóztak a menekülők után. Egy katona üvöltve hanyatlott a betonra. A Sáska géppuskája ismét megszólalt, és a torony tetejéről üvegcserepek és kődarabok hullottak a földre.

– Ramage őrmester!

– Uram?

– Ellenőrizzék azokat az épületeket is! – Grayson magaslati megfigyelőpontjáról néhány raktárnak tűnő épületet vett észre északon. A Sáska fegyvert tartó kezével intett. – Talán onnan tudnak szerezni még néhány járművet.

– Igenis, uram!

– Támadó Négy!

– Jelen!

– Időt kell nekünk nyerniük. Lassítsák le azt a Martalócot! Válasz nem érkezett, de Graysonnak most nem volt ideje ezzel foglalkozni. A légpárnás szállítójármű parancsnokát bizonyára sokkolta a parancs.

– Transzporter!

– Uram?

– Változik a terv! Induljon északra, a kikötő felé! Fel kell vennie néhány utast!

– Igenis, uram!

Konzolján felvillant a radarsugarakat érzékelő szenzor kijelzője.

– Mozgás, emberek! Kicsúszunk az időből!

Robbanások hallatszottak a sivatag felől. A Martalóc már csak négy kilométernyire járt, és hatalmas, lassított felvételre emlékeztető lépésekkel közeledett. A légpárnások elkanyarodtak, hogy rakétáikkal és lézereikkel szembeszálljanak az új fenyegetéssel.

Graysonnak közben újabb problémája akadt. A frissen szabadult foglyok egyike sem rendelkezett téli ruházattal. A fagypont alatti hőmérséklet percek alatt végez velük, ha nem találnak nekik elég gyorsan menedéket. De az is lehet, hogy még a Martalóc elkapja őket.

Grayson rövid célzás után tüzet nyitott a lézerrel. A valamivel több mint három kilométeres távolság dacára úgy vélte, eltalálta a célpontot, de ebben nem lehetett biztos. Ilyen távolságból még a mechre szerelhető legerősebb lézerek is gyakorlatilag használhatatlanok voltak.

A Martalóc gépágyúja válaszképpen felugatott. Lángok csaptak ki az egyik légpárnásból, a homokon fémdarabok, műanyag alkatrészek és emberi testek szóródtak szét. Egy másik légpárnás nagy ívben elkanyarodott, megpróbált a mech hátába kerülni, ahol a gép páncélzata a legvékonyabb. A Martalóc lelassított, egy esetleges csapda vagy álcázott ellenség után kutatott érzékelőivel.

A transzporter megállt, a kiszabadított foglyok pedig elözönlötték a jármű oldalát, rácsimpaszkodtak a fém kapaszkodókra, és a platón tartózkodó katonák felsegítették őket a teherautó rakterére. A közelben alaposan megterhelt légpárnások húztak el Sarghad felé. Más járművek kitették a rabokat a transzporter mellett, és visszaindultak az újabb szállítmányért.

A hatalmas terület kiürült, csak az összecsapás romjai maradtak a betonon. Grayson a közös taktikai frekvenciára kapcsolt.

– Kész vagyunk, visszavonulás! Támadó Négy, dobja le az aknákat, és szakadjon el! Találkozunk Sarghadban.

Gépágyúlövedékek csapódtak be a közelben, de a lövések rövidre sikerültek, nem jelentettek igazi veszélyt.

Már mindannyian úton voltak, amikor a Martalóc – talán csapdától tartva – abbahagyta az üldözést.

A vádinál vívott csata után harminc órával Harimandir Singh annak a fiatalembernek a képét nézte, akit mindeddig halottnak hitt.

– Hát így állunk. – A mondat nyugodt beletörődést, ugyanakkor komor várakozást tükrözött. Megtapogatta a hagyományos fotót, melyet a kéme adott át neki. – Tehát Carlyle fia él. És azt mondod, ő áll e mögött a... helyzet mögött?

Stefan mereven bólintott. Singh megrémítette. Sosem tudhatta előre, hogyan fog reagálni a Vörös Herceg embere a híreire, és ez a bizonytalanság kezdte megviselni az idegeit.

Stefant Singh egyik ügynöke szervezte be Vogel vikomt stábjából röviddel azután, hogy a Nemzetközösség követe megérkezett a Kastélyba. Az ifjú trell büszke volt, és ambiciózus, ráadásul behódolt a szokásoknak és előítéleteknek, amelyek éles különbséget tettek a külvilágiak és a helyiek vagy „bennszülöttek" között. Az ügynök Stefan büszkeségére és mohóságára játszott. Az astechnek mostanra több pénze volt Sarghad bankjaiban, mint előtte bármikor, és még többet ígértek neki, ha továbbra is hűségesen szolgálja a Vörös Herceget.

Stefan nagyot nyelt.

– Ott voltam az ünnepségen, nagyuram. A király átadott neki egy érdemrendet – azt hiszem, már a másodikat –, és beszédet is tartott. Carlyle fiát „Sarghad megmentőjének" nevezte.

Singh tekintete hidegen, élesen megvillant.

– Nem vett észre téged?

– Nem, nagyuram. A terem hátsó részében tartózkodtam, és az emelvény fényárban úszott. Abban a tömegben nem láthatott meg. Szerintem minden sarghadi ott volt.

– Helyes. Könnyen felismerhetett volna a Kastély elleni rajtaütésből.

– Tudom, nagyuram.

– Carlyle-nak természetesen meg kell halnia. A kérdés már csak az, mi legyen ezzel az új egységgel, amit létrehozott. – Singh elgondolkodott. – Most már van egy teljes szakaszuk. Négy mech.

– Csak három, nagyuram. Kihallgattam két astech beszélgetését az előtérben. Az egyik Darazsat nem tudták megjavítani, csak a használható alkatrészeket szedték ki belőle.

– Három vagy négy mech, igazából nem számít. A könnyű mechek nem lehetnek ellenfelei egy Martalócnak és egy Főnixsólyomnak. – Félredobta Grayson fényképét. – Carlyle tudja, hogy nem győzhet. Talán megpróbálkozik valami vakmerő ostobasággal. – Magában elmosolyodott. – Hm, az igazán... kedvemre való volna.

– Akkor hát támadni fog, nagyuram? – Singh fesztelen, beszédes hangulata felbátorította Stefant.

– Hogyan? Amíg ott vannak a városban, addig nem. Azok a keskeny utcák és sikátorok kész halálcsapdák a mechek számára. Nem, itt maradunk és várunk.

– De nagyuram, hogyan fogja kicsalogatni őket onnan?

– Sehogy. Itt, a Kastélyban úgysem támadnak meg minket, nekünk pedig nemsokára már egyáltalán nem lesz rá szükségünk, hogy megtámadjuk őket.

– Nem értem, nagyuram.

– Nem is kell értened. Ha ismernéd a tervet, most rögtön meg kéne, hogy öljelek.

Stefan elsápadt, és csendben maradt.

– Térj vissza Sarghadba! Eddig te voltál ott a szemem és a fülem. Most te leszel a kezem is. – Singh szokásos jeges mosolyával ajándékozta meg Stefant, amit az ifjú trell kifejezetten rémisztőnek talált.

Sarghad kórházkomplexuma a város déli felében, jórészt a föld alatt helyezkedett el. A föld feletti részt kupola fedte a Trellwan szélsőséges időjárása elleni védekezésül, de az egyik nyílt betegváró és pihenőhelyiség a nappali órákban vörös fényben fürdött az átlátszó fali paneleknek köszönhetően. A Trell már a nyugati égbolton állt. Az űrkikötői csatára pontosan hét standard nappal korábban került sor.

Renfred Tor kapitány kezet rázott Graysonnal.

– Ha jól sejtem, nem sikerült megkapnod a munkát, amire vadásztál – jegyezte meg Grayson.

– Azt kell mondanom, meglehetősen durván utasítottak el. – Tor állapota gyorsan javult, bár még mindig tolószékben közlekedett, amíg a szövetbeültetések nyomai teljesen be nem gyógyulnak a lábujjain. Amikor fagymarta lába felmondta a szolgálatot, egy fogolytársa cipelte el a transzporterig. Arcán a zúzódások már kezdtek eltűnni, de a tekintete még mindig űzött volt valami titkos félelemtől, amelyről senkinek sem beszélt.

– Nos, történtek bizonyos változások Sarghadban. Ha elvállalod, van egy munkám számodra.

Tor túljátszott utálkozással nézett végig Grayson zöld egyenruháján.

– A szabók ruhaválasztása egyre borzalmasabb mostanában. Katona lett belőled?

Grayson megvonta a vállát.

– Hivatalosan nem vettek fel, de azt hiszem, valami olyasmi vagyok. Összeállítottunk egy mechegységet. Az állománytábla szerint ezred vagyunk, de ez eddig még csak egy szép álom. Egy működő, illetve néhány elfogott mech, valamint három századnyi lelkes, ám zöldfülű önkéntes. Nagy hasznunkra lehetnél.

A teherszállító pilótája elgondolkodott.

– Mi lenne a dolgom? Én nem vagyok katona.

Grayson az átlátszó panelhez sétált, és kinézett a fagyosan csillogó homokra, amely a Trell nyugatról érkező fényében most vörösnek látszott.

– Például segíthetnél nekünk szerezni egy hajót. Aztán elmehetnénk a Tharkadra egy másikért.

– A Tharkadra? – kérdezte Tor felvont szemöldökkel.

– Nos, első lépésként talán valamelyik nemzetközösségi bázisra. Mondjuk a Drune Il–re. Az csak kilencven fényévnyire van innen. –Grayson hirtelen szembefordult Torral. – Néhányszor legyőztük a kalózokat, de nem számíthatunk rá, hogy ez végig így fog menni. Minél előbb szükségünk van itt egy nemzetközösségi haderőre, amelyik segít a harcban ellenük. Carlyle Kommandósat... mármint ami megmaradt belőlük... valószínűleg a Tharkadra mentek. Talán csatlakozhatnánk hozzájuk.

– Ha még kapnak egyáltalán megbízást – felelte halkan Tor. –Mechek nélkül, a megmaradt kevés felszereléssel hová küldhetnék őket?

– A Nemzetközösségnek meg kell tudnia, mi történt itt – folytatta Grayson, konokul figyelmen kívül hagyva Tor közbevetését. – Biztosan küldenek egy mechezredet, és kifüstölik azokat a kalózokat a Mount Gayalról.

– Ahogy én hallottam, a te Nemzetközösséged boldogan adta át ezt a salakgolyót Hendrik embereinek. Miért fárasztanák magukat? – Tor mocorogni kezdett a tolószékben. – De mindez nem lényeges, mert mielőtt fölfogadnál egy kapitányt, szükséged volna egy űrhajóra.

– Pontosan. Ezért van rád szükségem. Az űrjáród még ott áll a kikötőben, az űrugró pedig minden bizonnyal az ugrópontnál várakozik. Ha elfoglalnánk az űrjárót, teliraknánk katonákkal...

– És a Szégyenletes meteorvédelmi rendszere elhamvasztaná őket abban a pillanatban, ahogy ötszáz kilométeren belül érnek. Öregem, szerintem neked fogalmad sincs róla, mire készülsz.

Grayson elbátortalanodott, de némi erőfeszítéssel összeszedte magát. Még túl korai lett volna eldönteni, hogy mi fog működni, és mi nem.

– De hajlandó vagy segíteni? Mármint ha meggyógyultál. Beteszlek a stábomba, a tanácsadóm leszel.

– Látom, téged nem lehet megállítani – sóhajtotta Tor, aztán elvigyorodott. – A jó harcnak sosem voltam ellene, cimbora, és egyébként sem tudom, miből fizetném ki az itteni kosztot és a szállást. –Grayson tudta, hogy a kormány fizeti a Lándzsások által az űrrepülőtéren megmentett foglyok kórházi költségeit. Tor viszont ugyanolyan különleges jelenség, ugyanolyan külvilági volt a Trellwanon, mint Grayson, ezért nem tartozott sehová. Megvonta a vállát és hozzátette: – Meg aztán szükséged lesz valakire, aki távol tart a bajtól.

Claydont azonban már nem volt ilyen könnyű meggyőzni. Ő is ott volt a száznyolcvanvalahány civil és katona között, akiket a raktárból mentettek ki. Grayson megpillantotta őt, amikor az egykori rabokat kitették a milícia főhadiszállásánál, és boldogan kiabálva, vigyorogva rohant oda hozzá. Ám a fiatalember mereven visszautasította a köszöntést.

– Boldognak kellene lennem hogy látom? – kérdezte a trell keserűen. – Azután, amit az otthonommal... és apámmal történt?

Én... én nagyon sajnálom, Claydon. – Mit mondhatott volna Grayson, amivel áthidalhatja ezt a szakadékot? – Nézze... az nem az én hibám volt!

– Nem a maga hibája? – Claydon sápadt arca elvörösödött. – Figyeljen rám, fiatalúr, maga lenyűgöző tehetséggel képes felhasználni az embereket. Irányítja őket, akár egy csatamechet, amíg ki nem dőlnek, vagy el nem jut oda, ahová akar. Ebből én nem kérek!

– Claydon, szükségünk van magára! – Egy Claydon kaliberű tech közreműködésével a technikai szakasz jóval nagyobb eséllyel tudná újra harcképes állapotba hozni az elfogott mecheket. De a régi Liga összes istenére, ilyen mértékű haraggal nem tud mit kezdeni!

– Nekem viszont nincs szükségem magára! Hagyjon békén! –Claydon sarkon fordult, és magára hagyta Graysont a transzporter gigantikus kereke mellett.

Miközben Sarghad utcáin észak felé, Mara lakásához tartott, folyamatosan Claydon járt a fejében. A hideg ellenére a séta mellett döntött, mert szüksége volt egy kis nyugalomra a gondolkodáshoz. Egyébként is, a téli ruházat megfelelő melegen tartotta. Az utcák szokás szerint tömve voltak kereskedőkkel, polgárokkal és a dolgukra igyekvő katonákkal, bár az itteni sokaságot össze sem lehetett hasonlítani a kereskedőnegyed tömegével.

Már nem is tudta, hány periódus óta nem látta Marát, és beosztás ide vagy oda, megígérte neki, hogy a következő pihenőperiódusban – a lány szavaival élve – felfrissítik kapcsolatukat. Valahogy azonban most nem tudott Marára gondolni, mert folyamatosan Claydon szavai visszhangoztak a fejében. Felhasználja az embereket? Persze hogy felhasználja! Egy mechszakasz parancsnokaként naponta fel kell őket használnia, ha eredményt akar elérni; szívességet cserél szívességre, bátorítja őket a munka jobb elvégzésére, rángatja az alacsonyabb és magasabb rangú tisztek madzagjait. Mert a feladatot el kell végezni.

Grayson mégis elbizonytalanodott, mert tudta, hogy Claydon nem arra célzott, amit tett, hanem amiért tette. Tudta, hogy egy gyalogsági anti-mechegységet akar létrehozni, mégpedig nem csak a Trellwan védelme érdekében, hanem hogy legyőzze a fekete-szürke Martalócot. De bosszú vagy sem, ha mindez a trellwani emberek javára válik, akkor mi rossz lehet benne?

Egy négykerekű szállítójármű állt meg mellette az utcán csikorgó gumikkal.

– Grayson, várj! – Lori mászott ki az autóból. – Rendben, vele leszek – szólt vissza a sofőrnek.

Grayson meghallotta a zöld egyenruhás katona válaszát:

– A parancsom értelmében maga mellett kell maradnom, őrmester.

Lori ingerült arckifejezéssel közeledett Graysonhoz. Egy katona (rendszerint a királyi gárda egy tagja) mindig figyelte őt, bárhová is ment a szakasz főhadiszállásán, illetve a számára kijelölt lakáson kívül.

– Üdv, Lori. Miben segíthetek?

– Én csak... beszélni szeretnék veled. – A válla felett visszanézett a sofőrre, aki leparkolta a járművet, és mellette várakozott, éppen hallótávolságon kívül.

Ó, a pokolba, ne most! – gondolta Grayson, de mosolyt erőltetett az arcára.

– Oké. Csatlakozol hozzám?

A lány bólintott, és felvette Grayson lépteinek ritmusát. Az őr diszkrét távolságból követte őket.

– Mi a gond?

– Mi nem? Grayson, ez az egész nem fog működni.

Ó, ismét a kulturális problémák? – Ez volt a közös titkos kódjuk a nehézségekre, amelyekkel Lorinak szembe kellett néznie, amikor olyan férfiakkal dolgozott együtt, akiknek a kultúrájában a nők nem foglalhattak el vezető katonai pozíciót.

– És még sok más. Megpróbáltam lőszert igényelni, de ezek az átkozott keményfejű bürokraták szóba se álltak velem! Ragaszkodtak hozzá, hogy a „felelős tiszttel vagy altiszttel" akarnak beszélni.

– Megmutattad nekik a felhatalmazásodat? – Lori kapott egy Jeverid aláírásával ellátott különleges engedélyt, amely felhatalmazta őt a munkája elvégzéséhez szükséges intézkedések megtételére.

– Természetesen. Aztán ott van még Garik problémája is.

Garik Enzelman Lori egykori bajtársa volt, akit az űrkikötői csata során ejtettek fogságba a Darazsával együtt. Miután beszélt Lorival, beleegyezett, hogy csatlakozik Grayson egységéhez, de a stábtisztek és az alakulat más tagjai is hevesen ellenezték az ötletet.

– Kihoztad a börtönből?

– Végül sikerült – bólintott a lány. – Őt is smasszerek követik mindenhová.

– Ezen nem tudok segíteni, Lori. Ha jobban belegondolsz, el kell ismerned, hogy ti ketten hatalmas károkat tudnátok okozni.

– De egyszerűen képtelenek felfogni, hogy mi semmivel sem tartozunk Harimandir Singhnek és a banditáinak. Semmivel! Gyakorlatilag elrabolt minket, útközben megölte az egyik bajtársunkat...

Grayson tudta, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat a párbeszédre.

– Nézd a következő munkaperiódusban majd beszélek valakivel...

– Gray, én ezt képtelen vagyok tovább elviselni. Vagy hagyják, hogy nyugodtan végezzem a munkám, vagy...

Grayson felemelte a kezét. – Várj...

Halk, mély hangú zümmögést hallott a háta mögül. Éppen időben fordult meg ahhoz, hogy észrevegye a mögé lépő alacsony, fekete hajú férfit. Egy dermedt pillanatig megpróbálta kitalálni, hol láthatta azelőtt ezt az embert. De nem volt ideje túl sokat gondolkodni rajta, mert a férfi kezében fehéren felizzott a vibropenge.

 20

Grayson hátralépett, és a penge forró hőhullámot és a felhevített fém szagát hátrahagyva elhúzott az arca előtt. Kitért egy újabb suhintás elől, és megérezte a kőfalat a háta mögött. Lori harsány kiáltással Grayson és a támadó közé vetette magát.

A férfi kinyújtott karral megpróbálta félresöpörni a lányt.

– Félre az útból, hölgyem! – Ám Lori megmarkolta a támadó csuklóját és könyökét, bakancsos lábát pedig a térdébe mélyesztette.

A penge zümmögve hasította a levegőt új célpontja felé, de Grayson a könyökhajlatába kapta az orgyilkos jobb kezét, Lori pedig megtaszította, és a támadó feje hangos reccsenéssel csapódott a falnak. A vibropenge a betonon táncolt, zuhanáskor kivágott belőle egy darabot. Grayson gyorsan kihúzta a tápkábelt, és a világító fenyegetés megszűnt. Támadója a földön hevert.

Lehajolt hozzá, megtapogatta a nyakát.

– Meghalt. Eltört a nyaka.

– A fenébe! – szitkozódott Lori.

– Mi baj?

– Nem akartam megölni. így nem tudhatjuk meg, ki volt.

– Nem számít. Én ismerem.

– Valóban? – vonta fel a lány a szemöldökét. – A barátod? Grayson a fejét rázta.

– A neve Stefan. Astechként szolgált a Kommandósoknál. Ő volt az áruló, aki beengedte a kalózokat a Kastélyba. Biztosan annak a... mit is mondtál, hogy hívják a vezetőjüket?

–  Harimandir Singh. Biztosan felbosszantottad valamivel, ha ilyen különös figyelmet szentel neked.

– Igen – suttogta Grayson. – Singh. – A név hidegen, nagy súllyal telepedett a szívére. Megesküdött rá, hogy megöli az árulót, aki beengedte az ellenséget a Kastélyba. Bár a gyilkos ütést Lori vitte be, a lényeg, hogy az áruló meghalt. Mégsem érezte az annyira vágyott elégtételt. Helyette tovább fokozódott a bosszúvágy, szinte már égő vérszomjjá változott. Stefan csak Singh eszköze volt, és ő valójában Singhet akarta elkapni. De hogyan?

Lori őre is odaért, kezében automata pisztolyt szorongatva.

– Mi történt?

– Ezt én is kérdezhetném magától, katona. Hol a pokolban volt?

– Olyan... olyan gyorsan történt...

Az adrenalinszintje lecsökkent, Grayson hirtelen fáradtnak és gyengének érezte magát. Csukott szemmel nyugtázta az őr alkalmatlanságát.

– Mindegy, nem lényeges. Vigye vissza az őrmestert a szállására.

– Igenis, uram!

– Ne, Gray, hadd maradjak veled!

Grayson összevonta a szemöldökét. Már így is késésben volt.

– Menj csak vele. A következő munkaperiódusban beszélünk. Nekem most... találkozóm van.

Lori keskeny vonallá szorította össze a száját.

– Igenis, uram. Jó éjt, uram! – Anélkül, hogy Graysonra pillantott volna, bemászott a szállítójármű első ülésére.

Grayson tudta, hogy a lány fel van dúlva, hogy másról is akart vele beszélni, de hirtelen túl kimerültnek és gyengének érezte magát. Vajon Singh is annyira akarja az ő halálát, amennyire ő Singhét? A kalózok vezetője talán fel sem fogja, hogy Grayson halála nem állítaná meg a Trellwani Lándzsásokat. Bár kiképzésük színvonala messze alatta maradt a Nemzetközösség reguláris egységeiének vagy akár a Kai Griffith által felállított mércének, a kiképzett és tapasztalt katonák száma napról napra nőtt. Még ha a bürokraták nem is engedik Lorit mechbe ülni, a mech-harcos növendékek némelyike elég ígéretesnek bizonyult – különösen a legfiatalabb, Yarin.

Grayson ökölbe szorította reszkető kezét, amíg ökle el nem fehéredett. Csak most kezdett valójában rádöbbenni, milyen kevésen múlott, hogy életben maradt. Stefan figyelmen kívül hagyta Lorit, mert nem tartotta őt fenyegetésnek – biztosan azért, mert nő volt –, és voltaképpen ez mentette meg az életét.

A jármű kikanyarodott a járda mellől, és végiggördült az utcán. Grayson egy ideig figyelte, aztán sarkon fordult, és sietősen folytatta útját Mara lakása felé.

– Nem merünk támadni, tábornok. Öngyilkosság lenne, és véget vetne mindennek, amin eddig dolgoztunk.

Grayson fel-le járkált a szobában Varney íróasztala előtt. Adel tábornok a sarokban ülve figyelte. Stannic miniszter az ablaknál állt, háttal a többieknek, a kezében valami vörös és erős folyadékkal.

Grayson tartott Stannictól. A bolygó védelmi minisztere nyers, durva stílusú férfi volt, kérdései rendszerint gépágyúsorozatként záporoztak áldozatára. És Grayson nem tudhatta, mennyit sejt lánya kapcsolatáról a Trellwani Lándzsások külvilági vezetőjével. A trellek hevesen védelmezték lányaikat és asszonyaikat, és a különböző nemű fiatalok találkozását általában egy duensshának nevezett idősebb nőrokon felügyelte. Mara több szabadsággal és felügyelet nélküli szabadidővel rendelkezett, mint a legtöbb trell lány. Saját lakása volt a szüleié mellett a Központban, és kíséret nélkül járhatott dolgozni a Palota irodarészlegébe. Vajon az apja tudja, hogy együtt szoktunk aludni? – morfondírozott Grayson.

A Stannic mögötti ablakon keresztül a zöld égbolt és a vörös nap hosszú árnyékokat vetett a helyiségbe. Lassan vánszorgó órákkal telt a másodnap. Odakint a munkások védőlemezeket erősítettek az ablakok elé. Másodnap vége előtt a hőmérséklet még egyszer a mélybe zuhan, mielőtt megkezdődne az általános felmelegedés a félgömbön. A távolban vastag, szürke felhőtakaró függött a hegycsúcsok felett. Odafent még mindig havazik, gondolta Grayson.

Adel mocorogni kezdett a székében.

– Még mindig hiányzik magából az önbizalom, fiam. Sarghad megmentője nem bízik eléggé saját képességeiben?

Grayson alig leplezett türelmetlenséggel fordult feléje.

– Biztos vagyok benne, hogy eddig csak szerencsénk volt, tábornok. Mint ahogy abban is, hogy három könnyű mech nem sokra menne a nehezek ellen. Tábornok, van fogalma róla, mit kér tőlünk?

– Az emberek győzelmet várnak, Grayson – mondta Stannic. – A sikerei bizonyos szempontból maga ellen dolgoznak. Az űrrepülőtéri csata és a két mech megszerzése után azt kérdezik, miért nem foglalja el a Kastélyt.

– Elfoglalni a Kastélyt? – Grayson erre nem számított. – Elfoglalni a Kastélyt három húsztonnás mechhel?

Varney is megmozdult, a tábornok arcán gondterhelt kifejezés ült.

– Mire volna szüksége a Kastély lerohanásához, Grayson? – Adel felhorkant.

– Úgy emlékszem, a nemzetközösségi helyőrségtől is három mech vette el a Kastélyt... miközben négy gép védte!

– Tábornok, nem hiszem, hogy bele kéne mennünk a szükségtelen vádaskodásba – szólt közbe Varney. Stannicra nézett, majd vissza Graysonra. – Mi nem adunk parancsot a támadásra, Grayson. Viszont szeretnénk látni valami használható tervet a Lándzsások konstruktív felhasználásáról. Ki tudna dolgozni valamit, és letenni az asztalomra mondjuk... hetven órán belül?

– De tábornok...

– Értsen meg valamit, fiam. Amikor emberek vezetőjévé válik, fel kell fognia, hogy bármihez nyúl, abból politikai ügy lesz.

– Politikai ügy? Mi köze ehhez a politikusoknak? – Graysont sosem érdekelte a politika, és mindig türelmetlen volt az olyan rendszerekkel szemben, amelyek több szót és papírmunkát termeltek, mint bármi mást.

– Nem tudom, észrevette-e, fiam, de maga és a Lándzsásai már most is heves viták középpontjában állnak.

Grayson a fejét rázta.

– Sajnálom, túlságosan elfoglalt vagyok.

– Gondolhattam volna. Van egy bizonyos csoport, amely Békepártnak hívja magát, és még a minisztertanácsban is vannak támogatóik. Ezek az emberek azt szeretnék, ha tárgyalásokat kezdeményeznénk a kalózokkal.

– Tárgyalásokat?

– Ne köpködjön, fiam! – csitította Adel. – Foltos lesz a kárpit. Varney helytelenítő pillantást vetett Adelre.

– Tábornok, ha megkérhetem... magunkra hagyna minket egy pillanatra?

A gárdista tábornok állizmai megfeszültek, de aztán megnyugodott, felállt, és biccentett Stannicnak és Varneynek.

– Rendben. Ez az egész egyébként is egy képtelenség... hát nem látják? Stannic, legalább magának lehetne ennyi esze. Maga a gárda tisztje volt, mielőtt politikai pályára lépett. A Lándzsásokat egyetlen parancsnokság irányítása alá kell helyezni, és csak a gárda rendelkezik a művelet felügyeléséhez szükséges politikai támogatottsággal.

– Nem nagyon kedvel engem, igaz? – kérdezte Grayson Adel távozása után.

Varney vállat vont, de a szája sarkában megrándult egy ideg.

– Befolyásos ember, befolyásos barátokkal. Ő szeretné irányítani a mechszakaszt.

– Miért?

– Mert az még nagyobb hatalmat jelképez. Grayson, azért kértem fel a távozásra, hogy kertelés és további viták nélkül elmondhassam magának, a védelmi minisztériumban hatalmas a felfordulás a Lándzsások miatt. Vannak csoportok, akik aggódnak a külvilágiak jelenléte miatt az egységben...

Én is külvilági vagyok, tábornok!

– ...és vannak, akik harsányan tiltakoznak, amiért maga banditákat foglalkoztat. Annak a Kalmar nevű nőnek a jelenléte a stábjában pokoli vihart váltott ki. És most hallom, hogy egy másik elfogott kalózt is alkalmazni szeretne... Enzman?

– Garik Enzelman. Ugyanannyit tud a mechekről, mint Kalmar őrmester.

Varney a fejét csóválta.

– Meg kell mondanom, Grayson, hogy a kormányzat nem fogja jó szemmel nézni a hadifoglyok felhasználását egy ilyen fontos harcoló alakulatban. Fiam, próbáljon egy kicsit a mi fejünkkel is gondolkodni.

– Minden tiszteletem mellett, uram, önök pedig próbáljanak az enyémmel! Kalmar és Enzelman értékes erőforrások, akik techképzést is kaptak. Úgy ismerik a mecheket kívülről-belülről, mint bármelyik tech! Ostobaság volna ezt nem kihasználni. Tábornok, nincs másom, amivel dolgozhatnék!

– Lehet... ez bizony lehet. Grayson, én minden támogatást megadok magának, csak azt próbálom elmagyarázni, hogy ellenségeket szerzett magának, erős ellenségeket, akik azt szeretnék, ha a Lándzsásokat máshogy kezelnénk... vagy egyszerűen feloszlatnánk. Ezekkel a külvilágiakkal sikerült rengeteg problémát előidéznie a Palotában. Lőszert adott vele az ellenség kezébe... ugye tudja, mire gondolok?

– A tábornok azt próbálja elmagyarázni – vette át a szót Stannic –, hogy itt politikai karrierek forognak kockán, emberek emelkedhetnek fel vagy tűnhetnek el a süllyesztőben attól függően, hogy a Trellwani Lándzsások sikerrel járnak, kudarcot vallanak, vagy egyszerűen csak ülnek a helyükön, és nem tesznek semmit. Nekünk tettekre van szükségünk, sikerekre, méghozzá minél gyorsabban, hogy megindokolhassuk a külvilágiak miatti kiadásainkat és vitáinkat a minisztertanács előtt.

– Én azt hittem, maga a király áll a Lándzsások mögött. Stannic elmosolyodott, de a tekintete továbbra is komor maradt.

– Még a király sem tudja megállítani az áradatot, ha egyszer ellenünk fordul. És fiam, ha mi elveszítjük ezt a harcot, akkor maga is. Ha a kormányzat megvonja a támogatást, a Lándzsásoknak vége. Isten segítsen magán, ha felsül! Megértette?

Grayson nem igazán tudta, mit kellene megértenie, de a gyomrában jeges hidegség áradt szét.

A hideg szinte mart, a süvítő szél pengéje valódi fegyverként hatolt át ruházaton, csonton és húson. A levegő olyan száraz volt, hogy kiszívott minden nedvességet a szabadon hagyott bőrfelületekből, de a távoli villámok fényénél időnként látni lehetett az északi hegyek fölött gyülekező hófelhőket. Másodéj közepe volt, és teljes sötétség. A Trellwan ismét közelebb került a rendszer napjához, de most a Távoli Áthaladás következett, amikor a másik félgömbön sütött a nap, míg a Sarghadra fagypont alatti sötétség borult.

A Távoli Áthaladással együtt megérkeznek majd a másodéji viharok is, azután a harmadnap lassú felmelegedése. De ez még vagy egy standard héttel odébb lesz.

A feketébe öltözött katonák a Kastély előtti alakulótér fagyos peremvonalánál rejtőzködtek. A kerítés oszlopain elhelyezett reflektorok éles fényárba borították a betonteraszt, és elválasztották a fölémagasodó csonka piramis fekete tömegétől. A nyitott szerelőcsarnokban folyt a munka. A vöröses fényben fürdő széles üvegfalakon keresztül látni lehetett a dolgukat végző embereket.

Grayson intett Ramage őrmesternek: Indulás! Nem szólalt meg, mivel a közelben lehettek hangérzékelők, amelyek számítógépes vezérlésű szűrőik segítségével meg tudták különböztetni a szél üvöltését az emberi beszédtől. Ramage bólintott, és szabálytalan lépésekkel és ugrásokkal megindult előre – nem akarta, hogy az ütemes hangok figyelésére beállított szenzorok érzékeljék a mozgását.

Grayson szája kiszáradt, és ez csak részben volt köszönhető az alacsony páratartalmú levegőnek. Rájött, hogy még soha, a Kastély központi vezérlőjében vívott tűzharc alatt sem félt ennyire.

Elkészítette a tervet, amelyre Jeverid vezérkara és a minisztertanács annyira áhítozott; hosszú megbeszéléseken finomították és alakították a stáb őrmestereivel – Lorival, Ramage-gal és Larressen-nel. Miután elkészültek vele, még keményebb és hosszabb munka következett: ki kellett választani és képezni a támadó egység ötven emberét.

Célpontjuk ezúttal maga a Kastély és a hatalmas Árnyéksólyom lesz. A sarghadi katonai hírszerzés azt állította, a mech megsérült a kikötői késleltető akcióban felhasznált termitgránátoktól, de a kalózok már majdnem elkészültek a javításával. Grayson egysége behatol a szerelőcsarnokba, ahol a katonák kézifegyverekkel megtisztítják a hangárt, azután erős termittölteteket helyeznek az Árnyéksólyom páncélzatának kulcsfontosságú pontjaira, és az éjszaka leple alatt visszavonulnak. Némi szerencsével a mech olyan sérüléseket szenved, hogy már csak tartalék alkatrészként lesz felhasználható. De ha csak annyira megrongálódik, hogy néhány száz órányi javítási idő kelljen a helyrehozatalához, az is megér szinte bármilyen áldozatot – emberben és felszerelésben egyaránt. És Grayson ezért tisztában volt vele, hogy személyesen neki kell vezetnie az akciót.

– Nem mehet – jelentette ki Varney. – Maga a Lándzsások lelke! A maga különleges tudása nélkül a mecheket és a mechtaktikát illetően...

– Lori Kalmar pontosan ugyanannyit tud, mint én. – Ez persze így nem volt egészen igaz, mivel a lánynak nem volt ott Kai Griffith, aki megtanította volna őt a kis egységek taktikájára, de nem ez volt a megfelelő pillanat ennek megvitatására. – Ha nem jönnék vissza, ő majd folytatja a munkát.

– Ezt az egységet nem fogja nő vezetni, Grayson. Különösen nem egy külvilági nő.

Varney még egy darabig folytatta a felháborodott tiltakozást, de Grayson ragaszkodott hozzá, hogy ő vezeti a támadást, és a tábornok végül kénytelen volt belenyugodni. Ha bezárják a főhadiszállás fogdájába, akkor nem tudja végezni a munkáját, mással pedig nem lehetett volna visszatartani. Azzal érvelt, hogy a kiképzése alkalmassá teszi a feladat végrehajtására, és a katonák is sokkal lelkesebbek, ha a parancsnokuk mellettük harcolt.

Griffithnek köszönhetően Grayson járatos volt a kommandós taktikában, de az emberei ilyen téren mind zöldfülűnek számítottak. Hiszen alig négy standard héttel ezelőtt a katonák legtöbbje még az álcázás fogalmával sem volt tisztában, nem lettek volna képesek halkan megközelíteni egy ellenséges őrszemet, és öt másodpercen belül nem tudtak volna megtölteni és elsütni egy automata fegyvert. Grayson tizenöt éves korában kapott kiképzést kis egységes taktikából, és a fejlődését Griffith őrmester felügyelte éles szemmel. Egy ideig ingadozott a kétféle kockázat között – hogy rájuk bízza a feladatot, illetve hogy őt is megölhetik –, de végül úgy döntött, velük tart. A jelenléte, az irányítása és a tudat, hogy ott van velük, és figyeli őket, mindenképpen növeli a feladat sikeres teljesítésének esélyét.

Grayson kiképzése magában foglalta a különféle fegyverek használatát, ezenkívül harcművészeti képzésben is részesült, amely néhány nagyon régi és nagyon hatékony küzdőstílus elemeit olvasztotta össze. Megtanult gyorsan és csendesen mozogni, valamint tájékozódni. Nagy bizalmat helyezett képességeibe, sőt, még örült is, hogy újra használhatja őket. De akkor miért rettegett mégis?

Megnyalta a száját, és a nedves ajkába hasító hideg fájdalom észhez térítette. A Kastélyban lezajlott tűzharc alatt is félt, de az apja halála miatti bénultság teljesen eltompította az érzést. Akkor is félt, amikor a város utcáin küzdött a Darázs ellen, illetve amikor a Sáskával találkozott, de ott a bosszúvágy hajtotta. A harag azonban mérséklődött, elveszett a figyelmét lekötő rengeteg adminisztratív teendő között. A mech-mech elleni csatában is volt benne félelem, de a valódi mechcsata a hő kivételével sokban hasonlított a szimulátorharchoz, és az óriási gépek táncában könnyen elfeledkezett a rémületről.

Ám Grayson Death Carlyle most a Kastély tátongó bejárata előtt lapult a jeges földön, és legbelül hevesen reszketett. A többi műveletet többé-kevésbé a pillanat követelményei kényszerítették rá. Erre a küldetésre azonban a főparancsnokság utasította, és nem volt igazán meggyőződve a szükségességéről. Ráadásul ötven embert vezetett egy olyan erődítmény ellen, amelyet lézerütegekkel felszerelt űrjárók és egy ezrednyi nehéz mech visszaverésére terveztek.

Az sem nyugtatta meg, hogy a Kastélyt nem is olyan rég az övéhez hasonló nagyságú erővel foglalták el. Az a támadás ugyanis teljesen meglepetésszerűen érkezett, és a Kastély falain belül egy áruló készítette elő a terepet a behatolásra. Graysont nem segítette semmiféle áruló, és abban sem lehetett biztos, hogy az ellenség nem számít rá.

És volt még valami, ami ott motoszkált a gondolatai között, és nem hagyta nyugodni. Aggódott amiatt, hogyan fognak egyáltalán bejutni a Kastélyba. Azelőtt az ajtók a tenyérlenyomatára reagáltak, de az erőd új lakói mostanra biztosan megváltoztatták számítógépes biztonsági azonosító rendszert. Az is megtörténhet, hogy az ajtók kinyílnak, de ugyanakkor riasztják az irányítóközpontot. Biztos ami biztos, hoztak magukkal robbanóanyagot is.

A szerelőcsarnok ajtaja azonban különös módon tárva-nyitva állt, és remegett előtte a levegő, ahogy a Kastély meleg légáramlata kiszabadult a hideg éjszakába. Szinte már túlságosan könnyűnek látszott; néhány sorozattal elintézik az ajtón belül álló őröket, berohannak, és már ott is vannak a célpontjuknál. Grayson ki tudta venni az Árnyéksólyom fekvő alakját a szerelőállványon, a csarnok bonyolult állványrendszerének kusza hálója alatt.

Talán emiatt aggódott. Hogy túl könnyűnek tűnt. Griffith mindig arra figyelmeztette, hogy a legváratlanabb dolgokra is álljon készen, és mindig számítson a veszélyre onnan is, ahonnan senki más nem számítana. De miféle rejtett veszély lapulhat itt? Az árulás veszélye természetesen mindig fennállt – A Kastély elleni támadás ezt mélyen beleégette a tudatába. Azonban erről az akcióról kizárólag a védelmi minisztérium legmagasabb beosztású tagjai tudtak, ők pedig saját érdekükben egy emberként szorítottak a Lándzsások győzelméért. Egy pillanatra eszébe jutott Stefan, és talán saját emberei között is lehetnek kalóz ügynökök, de gyorsan el is vetette az ötletet. Mivel kizárólag egyetlen gyilkossági kísérlet történt ellene, a banditáknak nem sok ilyen emberük lehetett. Nem, ezek a beépített emberek a gárdának vagy a milíciának kémkedtek.

Elővett egy ökölnyi méretű adóvevőt, kihúzta az antennát, és háromszor lenyomta az aktiváló gombot: egy kattintás, szünet, két kattintás. Ha válaszként egy egész sor kattintás érkezik, az azt jelentette volna, hogy az űrrepülőtér peremvonalán járőröző Martalóc már nincs Larressen őrmester látóterében, mert elindult vissza a Kastélyhoz. A válaszjel azonban arról tudósította, hogy a Martalóc még ott van, ahol tíz órával azelőtt is tartózkodott. Tíz percen belül biztosan nem jut el a Kastélyig. Graysonéknak rengeteg idejük volt az akcióra.

A bal fülébe helyezett rövid hatótávolságú taktikai vevőkészülékben újabb kód hallatszott: háromszor két kattintás. Ez a közelebb elhelyezkedő Ramage volt, azt jelezte, hogy szabad az út, semmi jele kelepcének, rejtőzködő katonáknak vagy új fegyverállásoknak. Miközben a jelet hallgatta, Grayson szemmel tartotta a vastag kabátba bugyolált őrt, aki topogva és a karját dörzsölve próbált felmelegedni.

Az ellenség bármelyik pillanatban úgy dönthetett, hogy becsukja a szerelőcsarnok ajtaját, ezért a Lándzsásoknak támadniuk kellett, mégpedig azonnal. Grayson a szíjánál fogva a melle elé húzta a fegyverét. A Rugan géppisztoly 1000 lőszer/perc tűzgyorsasággal nagy méretű, alacsony sebességű golyókat lőtt ki a markolat alatti koromfekete tárból. A fegyver helyi gyártmány volt, és korántsem olyan megbízható darab, mint Carlyle Kommandósainak nemzetközösségi kézifegyverei, azonban a fegyverraktár mögötti hosszú lőgyakorlatok során meggyőződött róla, hogy egy gyors rajtaütésre azért megfelelő lesz. Nem felejtette el rövid sorozatra állítani a tűz–váltókart. A Rugan hosszú tárába nyolcvan hüvely nélküli lőszer fért el, de ezeket sorozatmódban öt másodperc alatt kilőné.

A terv szerint Grayson lövése fog jelt adni a támadásra. Így teljesen az ő döntésén múlt, hogy belekezdenek-e az akcióba. A megszakítást a minden katonának kiosztott taktikai rádión jelzi. Ha belevágnak, a két őrszem halála adja meg a jelet a támadásra.

Kivárt még egy pillanatot, hogy lecsillapítsa a légzését, egy nyeléssel megtisztítsa kiszáradt torkát, és hogy kipislogja szeméből a szél és a félelem csípését. Ő nem törődött a győzelemmel, amire a sarghadi kormányzat annyira vágyott. Ez egy újabb támadás lesz azok ellen az emberek ellen, akik megölték apját, lemészárolták barátait, és elárultak egy bizalmat. Felemelte a Rugan zömök, hangtompítóval ellátott csövét, gondosan célzott, és meghúzta az elsütőbillenytűt.

A fegyver felköhögött, és a hetven méterre álló őr megrándult, akár egy madzagon rángatott bábu. Grayson a másik őr felé lendítette a fegyver csövét, de elkésett. Legalább egy tucatnyi géppisztoly szólalt meg a jéghideg éjszakában. A sortüzek nem vétették el az őrt, és egy arra haladó kalóz tech is a földre hanyatlott. Aztán fekete alakok emelkedtek ki az árnyak közül Grayson mindkét oldalán, és rohanva indultak a csarnok nyitott ajtaja felé.

Belevágtak.

 21

Ötven, folyamatosan tüzelő fekete árnyék suhant át a póznára helyezett reflektorokkal megvilágított alakulótéren. Hangtompítós géppisztolyaik sziszegtek és kattogtak, a hangárajtó közelében lévő kalózok fedezékbe vetették magukat, vagy a földre rogytak a golyózáporban.

Grayson átlépett az alakulótér és a csarnok határán. A vörös fénnyel megvilágított félhomályos barlang ismerősen borult föléje és terült el körülötte. Pontosan előtte ott feküdt a sérült Árnyéksólyom tíz méter magas alakja.

– Collier! – kiáltotta integetve. – Senkins és Burke! Az ajtót! Robbantók, mozgás!

Három katona a Kastély központi folyosóihoz vezető ajtó felé indult. Öten a működésképtelen mech szerelőállványát vették célba nehéz csomagjaikkal. A magasból fegyverdörgés hallatszott, és valami elsüvített Grayson feje mellett. Mielőtt reagálhatott volna, a közelben megszólalt egy géppisztoly. A csarnok kontrollfülkéjéig vezető cikcakkos gyalogjáróról egy kalóz zuhant tompa puffanással a csarnok húsz méterrel lejjebb lévő betonpadlójára.

Grayson odafordult a lövéseket leadó katonához. Larressen volt az.

– Kösz. Menjen a robbantókkal, őrmester! Én a biztosító csapattal leszek.

Larressen bólintott, és fürgén felkúszott a létrán, ahol a robbantó osztag már a fekvő mech felsőteste felé tartott. Grayson az átjáró előtt kuporgó három katonához rohant. Az elektromos vezérlésű ajtót kiékelték, nehogy becsukódjon, és egy hordozható, kétlábú állvánnyal kitámasztott géppuskát telepítettek elé, amely végig be tudta lőni a folyosót. Bürke a földön feküdt, a géppuska tusát a vállához szorítva. A többiek automata fegyverükkel fedezték.

– Van valami?

– Semmi, uram. – Collier tizedes volt a biztosító csapat vezetője. A folyosó következő, légmentesen zárt ajtajára mutatott. – Ha csak kidugják az orrukat, megkínáljuk őket... – Némi késlekedés után még zavartan hozzátette: – Uram. – Collier fiatalabbnak látszott Graysonnál, de kiválóan tudott bánni az embereivel. Grayson megveregette a vállát, és visszafordult a hangár belseje felé.

A szerelőállvány felől mély hangú moraj hallatszott, a tiltakozó fém sikolya, miközben emberek szaladtak minden irányban. Valaki üvöltött. Grayson mozdulatlanná dermedt, a döbbenet és a rémület szinte megbénította. Az Árnyéksólyom, a vörös lámpák alatt alvó óriás megmoccant, remegés futott végig a fémtesten, és lassan ülő helyzetbe tolta magát. A robbantó csapat fekete ruhás katonái leugráltak a bizonytalanná váló felületről. A betonon ott feküdt az üvöltöző férfi, akit a hatalmas gép mozgása a földre lökött.

Ami eddig egy gondosan kitervelt és megkomponált támadásnak tűnt, az most hirtelen pánikszerű zűrzavarrá vált. Az egyik katona tüzet nyitott automata fegyveréből az óriásra, míg mások tátott szájjal, mozdulatlanná dermedve bámultak. Egyikük végül feleszmélt, eldobta a géppisztolyát, és üvöltve futásnak eredt; a többiek követték. Túl későn – a csarnok hatalmas ajtaja csikorogva csukódni kezdett.

Ez nem lehet! – gondolta Grayson, de a félig felemelkedett harci gép egészen mást bizonyított. Az egyik vastag fémkéz meglendült, és a magányosan tüzelő katona átrepült a hangáron. A falnak csapódó alak már nem sokban emlékeztetett egy emberre.

Az Árnyéksólyom felállt, félelmetesen nagynak tűnt a Kastély szerelőcsarnokának zárt terében. Grayson elméjének egy távoli szegletében regisztrálta, hogy a mech válláról leszedték a gépágyút, akárcsak a fegyvert megtámasztó, és a létfenntartó berendezést tartalmazó hátizsákszerű szerelvényt, valamint a törzsén és a végtagjain nyitva hagytak néhány panelt, hogy úgy nézzen ki, mintha szerelés alatt állna. Ám a gép üzemelt, és teljes mértékben irányítható maradt. Grayson figyelte, ahogy a masszív törzshöz képest aprónak tűnő fej körbefordul, és érzékelőivel befogja a menekülő katonák egy csoportját. A jobb kar felemelkedett, az alkarhoz erősített félnehéz lézer kétszer felvillant, és a betont is megolvasztó energiasugarak vonagló, sikoltozó fáklyákká vagy fekete, összeégett kupacokká változtatták a rohanó embereket.

A gondosan elhelyezett robbanótöltetek elpusztíthatták volna a mechet, de kizárt dolog, hogy el tudják helyezni a robbanóanyagot, miközben az Árnyéksólyom mozog és harcol. A hangárajtó még mindig mozgott, fájdalmas lassúsággal csukódott befelé.

– Burke! – kiáltotta Grayson. – Indulás!

A biztosító csapat elhátrált a nyitott ajtótól. A mech megtorpant, és hátrafordult, minden bizonnyal a parancsokat üvöltöző embert kereste, A lézer ismét életre kelt, és Grayson berepült néhány faláda mögé. Collier futás közben égett szénné, megfeketedett teteme felismerhetetlenné vált, mindössze a félig megolvadt géppuska maradt meg felszereléséből. Az energiasugarak egymás után csaptak le. Senkinst is elnyelte a tűz és a fekete füst, rohampuskája hangos csattanással hullott a földre.

A hangárajtó komor, végzetszerű döndüléssel becsukódott. A mech bal keze leereszkedett, és péppé zúzott egy katonát, aki a szerelőállvány árnyékéban próbált elrejtőzni. A férfi elfelejtette, hogy a mech hőérzékélő detektorokkal is rendelkezik, gondolta Grayson. Valahol, valaki üvöltött az égető fájdalomtól.

Reménytelenné vált a helyzet. Eszébe jutott, hogy az egységparancsnokoktól helyzetjelentést kér, de gyorsan el is vetette az ötletet. Az ellenség bizonyára figyeli a taktikai frekvenciákat, és az információk sokkal többet segítenének nekik, mint Graysonnak.

Az Árnyéksólyom egy helyben állt, érzékelőivel a csarnokot pásztázta.

Grayson hallotta a mechanikus relék halk kattanásait a mech feje irányából, és tudta, hogy a pilóta infravörös, mozgásérzékelő és hagyományos szkenneréivel emberi prédája után kutat. A csarnokban rengeteg ládahalom állt, amelyek mögött könnyen el lehetett rejtőzni. A mech egy tompa agyú fémóriás benyomását keltette, amelyik éppen azt fontolgatja, hogyan találja meg a szökevényeket az értékes felszerelés tönkretétele nélkül. Nemsokára talán elkezdi egyesével átrakodni a ládákat, és mindenkit eléget vagy péppé zúz, aki az útjába kerül.

Grayson szemügyre vette a becsukódott hangárajtó egymást átfedő fémfogait. Ha sikerülne kinyitnia, a támadás túlélőinek talán maradna némi esélye, szétszóródhatnának a sötétben a hegyoldalon. Az ajtót viszont csak a hangár kontrollfülkéjéből lehetett működésbe hozni. Tekintete a mozdulatlan mech mellett a kivilágított fülkére siklott, tizenöt méterrel a csarnok talajszintje fölött. Egy kis figyelemelterelésre lesz szüksége.

Nem messze tőle egy kitárt karú tetem feküdt, a szinte teljesen épségben maradt kézfej egy vászontáska szíját markolta. Grayson tudta, hogy Larressen egyik embere az, az Árnyéksólyom elpusztítására kijelölt robbantó egység tagja.

A táska teli volt robbanóanyaggal – az öt darab nagy robbanóerejű plasztiktöltet mindegyike két kilót nyomott, el volt látva egy mágneses tapadófelülettel, és időzített detonátorral is felszerelték. Ezek a töltetek a megfelelő áramkörökre és szervóműködtető rendszerekre helyezve képesek lettek volna használhatatlanná tenni egy mechet. Erre most nem volt mód, de a szükséges figyelemelterelést biztosíthatják.

Grayson összeszorította a fogát, letörölte a verejtéket az arcáról, és előrontott a fedezéke mögül. Bár nem figyelte a fölé magasodó fémszörnyeteget, hallotta a kattanásokat, érezte a fej lassú fordulatát, a jobb kar lomha emelkedését, ahogy a lézer célra állt. Átnyúlt a katona teste felett, és megmarkolta a zsákot. A holttest keze azonban erősen fogta a szíjat, és Grayson azon kapta magát, hogy elkeseredett kötélhúzást folytat felismerhetetlenné égett egykori katonájával. És ami még rosszabb volt, érezte, hogy a lézer már majdnem becélozta.

Egy utolsó elszánt rántással kiszakította a szíjat az ökölbe szorított, halott ujjak közül, és a melléhez szorított zsákkal hátravetődött. A mech lézere tüzet nyitott, és Graysont égett szagot hordozó forró hőhullám csapta meg, miközben újabb fedezék mögé igyekezett. A láda, amely mögé behúzódott, lángba borult, és Grayson a tűz fényénél rohanni kezdett az Árnyéksólyom masszív, páncélozott lába felé.

A mech megmozdult, fegyverével követte az útját. Grayson kitért jobbra, aztán balra, miközben benyúlt a zsákba, és előhúzta az egyik kétkilós töltetet. Egyik kezével megfogta a zsák szíját, a másikkal pedig beállította az időzítőt öt másodpercre, és eldobta a bombát. Nem a szörnyeteget vette célba, hanem a betont saját maga és a mech lába között.

Aztán irányt változtatva rohant tovább, a kontrollfülkéhez vezető létra felé. A háta mögött egy pillanattal később bekövetkező robbanás megemelte és a fülke felé dobta. Arccal előre érkezett le a földre, véresre horzsolta a karját, a füle pedig hangosan csengett. A mech mozdulatlanná vált, a detonáció villanása egy időre elvakította érzékelőit. Grayson az így nyert időt újabb két töltet élesítésére használta fel, amelyekkel a harci gép fejét vette célba. A robbanások nem okoztak számottevő sérüléseket, de néhány értékes másodpercre megzavarták a pilótát. Grayson felugrott a létrára, és hármasával szedve a fokokat mászni kezdett felfelé.

Újabb robbanás hallatszott odalentről, és a létra vadul megrázkódott. Megfordult, kesztyűs kezével megragadta a feje előtti fokot. A földön egy magányos alak integetett, miközben ismét robbant valami az Árnyéksólyom lábánál.

– Siessen, hadnagy! – üvöltötte a férfi, amikor a robbanás visszhangja elült. – Majd mi feltartjuk!

Grayson felismerte Larressen hangját. Felért a létra tetejére, és a vállával benyomta a félig nyitva álló ajtót. Odabent egy zöld egyenruhás, szakállas katona várt rá, a kezében egy TK rohampuskával.

Grayson már rég elhagyta saját géppisztolyát, a fegyver valahol odalent hevert a csarnok talaján.

Ismét robbant egy töltet, és az Árnyéksólyom megfordult, teste fémes csikorgással dörzsölődött a fémlétrához. A szakállas katona szeme egy fél pillanatra oldalra villant, és ez elegendő időt biztosított Grayson számára ahhoz, hogy hozzávágja a vászontáskát. Rögtön utánavetődött ő is, megragadta a kalóz fegyverét, és hátralökte a férfit. Dulakodás közben átestek az egyik széken, és nekizuhantak a monitorkonzolnak. Amikor Grayson egy hirtelen mozdulattal felkapta a térdét, a katona felnyögött, és elengedte a fegyvert. Grayson a TK tusával a bandita halántékára sújtott, és ártalmatlanná tette ellenfelét.

Habozás nélkül rácsapott a csarnok ajtaját működtető fehér gombra. Addig tartotta zárva az áramkört, amíg az ajtó fogai szét nem nyíltak; a hangárból fénycsíkok világították be a kinti sötétséget. Amikor végzett, fogta a katona TK-ját, a vászontáskát, és kirohant a fülke ajtaján.

A mech ott volt, feje tetejét alig két méter választotta el Grayson lábától, és már emelte a lézerét, hogy szétlője a vezérlőfülkét. Graysonnak nem maradt választása, ezért ugrott. Hangos csattanással landolt az Árnyéksólyom vállán, és megkapaszkodott a gép fejéből kiálló kurta antennában. A mech lomhán oldalra fordult, jobb keze felemelkedett, hogy lesöpörje őt, akár egy kellemetlenkedő legyet. Grayson bemászott a fej mögé, és a gépezet kezétől biztonságos távolságban meglovagolta a drótokkal behálózott kidudorodást, ahová a gépágyút és létfenntartó rendszert szokták szerelni.

Megpróbálta kibontani a zsákot. A mech ismét megfordult, összeütközött a vezérlőfülkéhez vezető létrával és a mellette lévő fallal is. A rázkódás miatt Grayson alig tudta tartani magát. Megpróbált erősen kapaszkodni a fegyverbe, de a TK vadul pörögve eltűnt a mélyben. Szabad kezének ujjai az utolsó megmaradt robbanótöltetre kulcsolódtak. Rátapasztotta a plasztikot a mech fejének oldalára, és beállította az időzítőt tíz másodpercre. A gépezet ismét nekiment a falnak, megpróbálta saját, ötvenöt tonnás testével összezúzni potyautasát.

Grayson végre szilárd fogódzót talált – a szerelők számára az Árnyéksólyom hátára hegesztett fémkapaszkodókat – és elkezdett lefelé mászni az óriás oldalán. A következő ütközésnél azonban már nem tudta tartani magát. Az utolsó öt métert zuhanva tette meg, és csörömpölve ért földet a vezérlőfülke létrájának romjai között.

Úgy érezte, mintha bal lábára egy pöröllyel csaptak volna rá, és a fejében is fájdalom lüktetett. Amikor nagy nehezen kinyitotta a szemét, meglátta maga fölött a füstölgő, tántorgó harci gépet... aztán a mech dőlni kezdett...

Erős kezek ragadták meg a hónaljánál fogva, és kirángatták őt a romok közül. A mech dobhártyaszaggató robajjal omlott rá a többi törmelékre, a fején nyílt lyukból sűrű, fekete füst tört elő.

Graysont egy pillanatra elöntötte a diadal érzése. Megölte! De a mámor gyorsan el is múlt, amikor a mech maga alá húzta a karjait, és bizonytalanul feltolta magát. A pilóta nyilvánvalóan elkábult, talán meg is sérült, de a robbanás nem ütötte át teljesen a páncélt. Hideg levegő csapott Grayson arcába, és a dzsekijén lévő szakadáson keresztül a ruhája alá is behatolt, miközben megmentője a csarnok nyitott ajtaján keresztül kivonszolta őt az alakulótérre. Az éjszakában sötét árnyak mozogtak.

Valahogy sikerült bekapcsolnia a torkához erősített taktikai rádiót.

– Elszakadni és visszavonulni! Találkozó a fegyverraktárnál! Gyerünk! – Aztán az éjszakát tűz és halál árasztotta el, ahogy a Kastély lövészei nyomjelzős géppuskáikkal és lézerütegeikkel tüzet nyitottak. Az alakulótéren rettegés és a halál söpört végig.

– Tűnjünk innen, Larressen...

– Larressen bekapta, hadnagy.

Grayson csak most nézett megmentőjére. Valamiért azt hitte, Larressen az, de a robbantó csapat egyik közlegényének megfeketedett, gondterhelt arcát látta maga előtt. Mi is a neve? Greer... igen, ez az. Az egyik mech-harcos növendék.

– Az a... az a dolog rálépett – nyelt nagyot Greer. – Eltaposta, mint valami bogarat.

– Menjünk, számolgatni később is ráérünk. – Grayson a lábában hasogató fájdalom ellenére is képes volt futni, habár egy kicsit sántított. Négy másik túlélővel együtt jutott le a hegyről.

 22

Adel tábornok az asztalára dobta az írott jelentést, és szigorú pillantást vetett Graysonra.

– Huszonnyolc ember meghalt, vagy eltűnt – szólalt meg. – Huszonnyolc az ötvenből. Tudja, a Palotában nem egészen ezt vártuk az egységétől. Nos, mit tud mindehhez hozzáfűzni, hadnagy?

– Ez... ez egy csapda volt, tábornok.

– Valóban?

– Úgy helyezték el az Árnyéksólymot, mintha javítás alatt állna. A pilóta a kabinban lapult órákon keresztül, arra várva, hogy...

– Engem a legkevésbé sem érdekel az Árnyéksólyom pilótájának kényelme, hadnagy. Csak az érdekel, hogy mit fogok írni az őfelségének küldendő jelentésben.

– Igenis, uram.

– Gondolom felfogja, hogy ez az ügy nem vet jó fényt a Lándzsásokra. Tudok róla, hogy a királyi gárda megszegett bizonyos szabályokat, csak hogy soron kívül fegyverekkel és felszereléssel lássa el az egységét. A kételkedők rá fognak mutatni, hogy az erőfeszítésük hiábavaló volt, semmiféle hasznos célt nem szolgált.

– De tábornok! Ön...

– Csend legyen!

Grayson feszes vigyázzállásban maradt, és visszafojtotta a belsejében forrongó érzelmeket. Ez így nem tisztességes! Csak baja származott belőle, hogy a gárda utánpótlási bürokráciáján keresztül igényelt felszerelést, és most...

– Én nem támogattam ezt a küldetést, Carlyle. Ugye ezt ön is tudja?

– Igen, uram.

– Valójában sosem gondoltam volna, hogy őfelsége máshol is létrehozhat egy elit egységet, mint a gárda szervezetén belül. Ha jól sejtem, Varney tábornok fejében merült fel az az ostoba ötlet, hogy a Lándzsások független alakulat legyen. Nem így volt?

– Nem tudom, uram.

– Hm, igazából nem is gondoltam. Nos, Carlyle, Varney most kikerült a képből, az Első Trellwani Lándzsásokat pedig időlegesen a Tizedik Királyi Gárda E százada alá osztották be. Közvetlenül az én parancsnokságom alá tartoznak majd.

Grayson megszédült. Amit Adel mondott, annak semmi értelme sem volt.

– Uram... én...

– Minden feljegyzést és aktát át kell adnia az utódjának, Nolem századosnak. – Adel felnézett az íróasztaláról Carlyle-ra, hangját ellágyította a hitetlenkedés. – Ugye nem gondolta, hogy megtarthatja magának a Lándzsásokat? Maga fiatal, Carlyle, túl fiatal ahhoz, hogy ilyen felelősséget vállaljon. A feladat meghaladta a képességeit. Kérem, ne érezze magát túlságosan...

– Azt akarja mondani, hogy a Lándzsások már nem az enyémek? –vágott közbe Grayson udvariatlanul.

– Pontosan erről beszélek, hadnagy. Ön fel van mentve. Mivel sosem volt tagja a trellwani fegyveres erőknek, és kizárólag a király különleges engedélyének köszönhetően kapott beosztást, nem is igazán értem, hogyan lehetett volna az egység valaha az öné. A századnak azonban szüksége van egy századosra, de nem várhatja el, hogy az ön kinevezése miatt átalakítsuk az egész katonai struktúránkat. A továbbiakban különleges tanácsadóként vehet részt az egység munkájában. Az ön ismeretei a mechekről és a mechek taktikájáról felbecsülhetetlen értékűek számunkra. – Adel összevonta a szemöldökét, szeme keskeny réssé szűkült. – Ez azt jelenti, hogy többé nem kószálhat a harci zónában. Nem kockáztathatom, hogy megöljék, és elveszítsük a tapasztalatát.

– Uram, Kalmar őrmester is...

– Az ifjú hölgy az ellenség embere. Soha nem kaphatott volna rangot és beosztást a fegyveres erőinken belül. Jól tudom, hogy ezért a képtelenségért ön volt a felelős? Mindegy, nem kell aggódnia. Mint mondtam, ön még fiatal és tapasztalatlan.

– Mi lesz vele?

– Ez nem az ön gondja, hadnagy.

– Tábornok, követelem, hogy...

– Maga semmit nem követel, hadnagy!

– De...

– Elég legyen! Már így is túl sok időt vesztegettem önre. Lelépni! Egy őr kiterelgette Graysont a Palota márvánnyal borított folyosójára.

Adel tábornok még hosszú másodpercekig nézett a fiatalember után. Az ifjú nemzetközösségit szoros megfigyelés alá kell vonni. Mindig veszélyes, ha egy ilyen embernek túlságosan nagy hatalmat adnak. És a Lándzsások irányítása? Nem, emlékeztette magát, nem a Lándzsásoké. A Tizedik ezred irányítása jelentette az igazi hatalmat. Az emberek mindent megtennének a hatalom megszerzése és megtartása érdekében. A fiatal Carlyle nagyon nagy népszerűségre tett szert a katonák körében, és Adel tábornok azon a véleményen volt, hogy a népszerű katonai vezetők sosem igazán megbízhatóak.

Talán az lenne a legjobb, ha Carlyle pályafutása rövid úton véget érne. Egy kés a sötétben már eddig is sok problémát megoldott az emberiség történetében. Tudta, hogy előzőleg már sor került egy ilyen kísérletre, de az ő emberei soha nem rontották volna el a munkát egy ilyen alkalmatlan személy felbérelésével.

Mara közelebb húzta magához Graysont, ujjai kedvese fülét és tarkóját simogatták.

– De mit fogsz most tenni? – kérdezte. Sötét szeme tágra nyílt.

– Nem tudom, Mara. Tényleg nem tudom. – Az Adellel folytatott beszélgetés sokkja már elmúlt, mélységes ürességet hagyott maga után, mintha lelkének egy része meghalt volna. – Nehéz erről beszélni. Tudod, amikor belevágtam ebbe az egészbe... Amikor beleegyeztem, hogy kiképzek egy anti–mechegységet a néped számára, akkor azt csak egyetlen okból tettem.

A lány ujjai a mellkasára siklottak, gyengéden cirógatták a ritkás szőrszálakat.

– És mi volt az?

– A bosszú. Egyszerűen csak a bosszú. Vissza akartam vágni azoknak az embereknek, akik megölték az apámat, és tudtam, hogy erre saját erőmből nem lennék képes. – Sikerült kipréselnie magából egy mosolyt. – Valaki egyszer azt mondta, mindig sikerül bajba keverni magam. Kíváncsi lennék, mit szólna, ha most látna.

– De te nem vagy egyedül, Gray. Én itt vagyok neked. Grayson magához vonta, és megcsókolta a lányt.

– Köszönöm, szerelmem, de nekem ahhoz volt szükségem segítségre, hogy visszavágjak a banditáknak és annak a Martalócnak. –Visszafeküdt az ágyra, tekintete a semmibe révedt. – Tudod, az a néhány hét, amíg a Lándzsásokkal foglalkoztam, életem legjobb időszaka volt. Én... létrehoztam valamit... valamit, amire csak én voltam képes. És volt célom. Felkészültem rá, hogy elpusztítsam azt a mechet... és a mech-harcost, aki megölte apát.

– Talán csak magadnak próbáltál valamit bizonyítani.

– Nem tudom – vonta meg a vállát Grayson. – Először talán így volt. Tudom, hogy még mindig kívánom a bosszút. Jobban kívánom, mint bármi mást. – Marához fordult, saját érzéseit tesztelte. –De egy idő után már volt valami más is, ami háttérbe szorította a bosszúvágyat. Volt célom, volt tervem, és úgy éreztem, tartozom valahová. Sosem éreztem magam annyira egyedül, mint amikor megtudtam, hogy a társaim elmentek... hogy magamra maradtam a Trellwanon. A Lándzsások mellett úgy éreztem, megint van családom, és ez valami különleges dolog volt számomra.

Újra elhallgatott, alig tudott uralkodni a hangján. Ne gondolkodj annyit rajta, mondta magának. Ezen ne. Te bosszút akartál. Bosszút, és semmi mást.

– Tudod, a Lándzsásokkal legalább egy kicsi esélyem volt rá, hogy egy napon legyőzhetem a Martalócot. De most...

A lány szeméből félelem sugárzott.

– És mi miben reménykedhetünk?

– Ó, nem lesz semmi gond. Most, hogy Sarghad rendelkezik három mechhel, a banditák többé nem merik megtámadni a várost. Könnyen csapdába eshetnének a szűk utcákon, akárcsak a Sáska, amit elfogtunk. Lehet, hogy megtámadják az agrokupolákat, de a városba nem jönnek.

Grayson némi keserűséggel gondolt rá, hogy ez valószínűleg Adelnek és a stábjának is eszébe jutott. Három mechhel és egy kiképzett anti-mechalakulattal Sarghad viszonylagos biztonságban érezhette magát. Valószínűleg nem tudnák elpusztítani a Martalócot és az Árnyéksólymot – legalábbis hatalmas adag szerencse nélkül nem –, de az ellenség sem meri fenyegetni őket.

És nem ez volt az ok, amiért megbízták őt az alakulat létrehozásával? A trellwani kormány szempontjából a munka el volt végezve. Ők sosem gondolták úgy, hogy neki a személyes vendettájához van szüksége a Lándzsásokra.

– Kis butám, nekünk igazán nincs mi miatt aggódnunk – suttogta a fülébe Mara, miközben a keze elkalandozott. – Mi itt vagyunk egymásnak, és csak erre van szükségünk. A következő periódusban beszélek apával, ő biztosan tud segíteni.

Grayson elmosolyodott, és átadta magát a kényeztetésnek. De a lelki fájdalom így sem csökkent.

Valamivel később felriadt. A Palota mellett sziréna szólt, a vijjogó hang belehasított a sarghadi éjszakába.

Mara is felült, a takarót a melléhez szorította.

– Mi ez, Gray? Megtámadtak?

Grayson az ablakhoz lépett, és kinézett, de az utcán csak siető emberek tömegét látta. Mechek után kutatva a horizontot vizsgálta, de nem látta az óriási harci gépek nyomát.

– Nem tudom, Mara. De valami felbolygatta az embereket, ez biztos.

Mara a távirányítóval bekapcsolta a szoba falába épített tévét. Grayson a képernyő felé fordult. A szórakoztató csatornákon is a kormány hírműsorát adták. A gárda egyik egyenruhás ezredese arra kérte Sarghad lakosait, hogy maradjanak otthonukban, tartsák bekapcsolva a televíziót, és figyeljék a friss híreket. Aztán vágás következett, a kép az űrrepülőteret mutatta nagy távolságból, és az égből aláereszkedő szürke árnyakat. Hajók landoltak az űrkikötőben, magyarázta egy hang, és Grayson döbbenten fedezte fel az űrjárók oldalán a Kurita ház fekete-vörös sárkány címerét. A Drakónis Szövetség hajói Ricol herceg irányítása alatt leszálltak a Trellwanon, hogy egyszer és mindenkorra megszabadítsák a bolygót az Oberon banditáinak fenyegetésétől. A kalózok, folytatta a hang, már meg is adták magukat Ricolnak. Most már valóban béke lesz.

 23

Sarghad városában eszeveszett ünneplés vette kezdetét. A vastag kábátokba öltözött emberek hatalmas tömegben gyűltek össze a hosszú éjszaka sötétjét távol tartó utcai lámpák fénykörében, lélegzetük párafelhőként szállt fel a másodéj fagyos levegőjében. Az éljenző, integető, boldogan ugráló helyiekről készült felvételeket közvetlenül sugározták a Palota fogadótermének falába süllyesztett kivetítőre. A nappali fénybe borult utcákon, a tömegben lassan haladva egy gépjárműkonvoj tartott a Palota felé. A járműsor első légpárnásán a Drakónis Szövetség fekete-vörös zászlaja lobogott.

Grayson felöltözött, és átrohant a palotába, amint értesült a hírről. A képeket kommentáló gárdista ezredes ujjongva, szinte örömmámorban úszva közölte, hogy a Kurita erők eljöttek megszabadítani a Trellwant az oberoni Hendrik kalózaitól. Ezek az emberek valóban ennyire tudnak örülni egy nem is titkolt inváziónak? A Szövetséget nem arról ismerték, hogy jótékonykodna a független világokkal. A trellek egyáltalán nem látják a veszélyt?

A fogadócsarnok tömve volt emberekkel, itt voltak Sarghad leggazdagabb és legbefolyásosabb polgárai, és nem kétséges, sokan mások is a városból. Amikor elterjedt a hír a hajók érkezéséről, az emberek egyenesen a Palotához vonultak, mert biztosak voltak benne, hogy a jövőjük – és a bolygó jövője – itt dől el néhány órán belül.

Grayson még mindig zöld-arany gárdista egyenruháját viselte, mivel másfajtát nem kapott. Beszélnie kellett Jeverid királlyal, bár tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. Jeveridet titkárok és udvari funkcionáriusok által felállított bürokratikus védőpajzsok választották el alattvalóitól; ezek a hivatalnokok az elmúlt évszázadok folyamán befészkelték magukat a királyi dolgozószoba köré.

A terem emelvényének függönye ebben a pillanatban szétnyílt, de a király helyett Adel tábornok és törzstisztjei jelentek meg. Velük volt Nolem hadnagy... vagyis százados is, és díszes egyenruhájú királyi gárdisták sorfala óvta őket a tömegtől. Grayson az emelvény körül összegyűlt sokaságot figyelte. A milícia feltűnően távol maradt, és Varney tábornok sem jelent meg. Ennyire kiesett volna az uralkodó kegyeiből?

Grayson elkezdett utat törni magának a tömegben az emelvényhez, ahol a tábornok és tisztjei álltak az üres trón előtt. Hol lehet Jeverid? – töprengett magában, de ekkor két TK puskát szorongató sisakos gárdista őr állta el az útját.

– Sajnálom, uram – mondta az egyik. – Itt nem mehet át.

Talán kihasználhatná az egyenruha tekintélyét.

– Álljon félre, katona! Carlyle hadnagy vagyok az Első Lándzsásoktól. Beszélnem kell őfelségével!

Kétely suhant át a katona arcán.

– Sajnálom, uram, de ha nincs önnél engedély Adel tábornok aláírásával...

– Ha lenne engedélyem, már rég megmutattam volna. Megismétlem, beszélnem kell őfelségével! Létfontosságú ügyről van szó.

A közlegény habozott, és Grayson egy pillanatra elhitte, hogy a blöff működni fog. Aztán látta, hogy a katona mégis inkább azt teszi, amit parancsba kapott.

– Sajnálom, uram, de a megfelelő csatornákat kell használnia.

– Valami baj van? – Adel érkezett oda, az oldalán Nolemmel. A tábornok hűvös pillantással mérte végig Graysont. – Mit akar már megint?

– Uram, tábornok! Beszélnem kell őfelségével!

– Miről?

– Ezeket a Kuritákat itt hősként köszöntik, uram. Ők az ellenség! Adel összevonta a szemöldökét, arca elkomorodott. Egyik ujjával elgondolkodva simogatta a bajszát.

– Ellenség? Nem tudok róla, hogy a Trellwan háborúban állna a Drakónis Szövetséggel. Ön túllépi a hatáskörét, fiam.

Graysonnak valahogy sikerült uralkodnia a gondolatain, és továbbra is nyugodt maradt a hangja.

– Tábornok, jó okom van azt hinni, hogy ez az egész valamiféle összeesküvés.

Adel és Nolem egyszerre nevettek fel.

– Hát persze hogy az. – Nolem szemlátomást remekül szórakozott. – Mi mást is várhatnánk egy nemzetközösségitől? Mit szól, tábornok?

– Valóban. Ricol nagyurat nagyon érdekelte, mit fog mondani az ifjú Carlyle.

Grayson szeme elkerekedett.

– Ez a Ricol herceg tud rólam? Honnan?

– Ó, biztos vagyok benne, hogy megvannak a saját csatornái. Biztosra vette, hogy maga tiltakozni fog a Kuriták trellwani jelenléte ellen.

Tiltakozni? Grayson előtt megjelent a háromdimenziós térkép, amelyiken a tanára, Ari megmutogatta neki a Nemzetközösségnek a Periféria innenső oldalán fekvő szektorait. A Trell vörös törpéje helyezkedett el a legközelebb (csillagászati mértékben számolva) az oberoni Hendrik által uralt világokhoz, illetve a Kuriták Drakónis Szövetségének csillagaihoz. A Szövetség és a Nemzetközösség között dúló, néha nyílt, néha titkos háború már nagyon hosszú évek óta tartott. Vogel nagykövet szerződésének éppen az lett volna a célja, hogy a Carlyle Kommandósaihoz hasonló helyőrségi egységek felszabaduljanak, és át lehessen irányítani őket a Belső Szféra középső régióiba. Hendriknek kellett volna átvennie a Trellwan és vele együtt az egész szektor védelmét a Drakónis Szövetség támadásaival szemben. A helyzet iróniája, hogy helyette most pont a Kuriták szállták meg a bolygót.

A Trellwan szinte ideális előretolt bázis lehetne a Nemzetközösség ellen indított hadműveletekhez. Egy flotta itt megpihenhetne, és újratölthetné a hajtóműveit, majd lecsaphatna mélyen a Nemzetközösség belsejében, ahol az embereknek még soha nem kellett Kurita rajtaütésektől tartaniuk. Talán még a főbolygót, Tharkadot is megtámadhatnák.

– Tábornok. – Grayson elkeseredett igyekezettel próbált nyugodtnak látszani. Ezek az emberek nevetnek rajta! – A Trellwan nagyon fontos bolygó a Nemzetközösség biztonsága szempontjából...

– Minket nem érdekel, mi fontos vagy mi nem a Nemzetközösségnek. Úgy látom, kezdi elfelejteni, Carlyle, hogy ez a mi bolygónk, nem pedig az öné.

– Tábornok, a Lándzsások... a Tizedik ezred most az ön irányítása alatt áll. Fogja már fel, hogy a Kuriták nem engedik magának megtartani azokat a mecheket!

– Ez természetes – bólintott egyetértően Adel. – Nemrég meglehetősen hosszan beszéltem rádión a herceg képviselőjével. A Trellwannak többé nincs szüksége független mechegységre. A Tizedik gárdaezred E százada teljes egészében beolvad Ricol herceg személyes haderejébe. Észre kellene vennie, mekkora megtiszteltetés ez nekünk, fiam. Arra számítottam, hogy az egységet feloszlatják, de amikor a herceg megtudta, milyen eredményesen szerepelt az oberoni kalózok ellen, úgy döntött, saját hatáskörébe vonja az alakulatot.

– Tábornok, ezt nem engedheti!

Adel kezdte elveszteni a türelmét. Intett Nolemnek, aki az egyik katonára mutatott.

– Maga! Tartóztassa le, és helyezze őrizet alá ezt az embert!

– Uram, nagy hibát követ el! – Nolem ingerülten horkantott.

– Azon a napon követtünk el hibát, amikor a Nemzetközösségtől kértünk segítséget. Vigyék el!

Abban a pillanatban, amikor a katonák megragadták Grayson karját, egy magas, testes, fekete szakállas férfi bukkant fel a lépcső tetején. Ez biztosan Ricol herceg, gondolta Grayson. Az idegen a csizmától a kesztyűig egyetlen darabból készült, a fekete szegélyektől és a derékrésznél, a nyaknál és a mellnél lévő ezüst díszítéstől eltekintve teljesen vörös egyenruhát viselt. Bal felkarjáról és válláról a Belső Szférában mostanában divatos, címeres köpeny lógott. A vörös szegélyes, feketével és ezüsttel díszített ruhadarab a válláról a feje mögé kanyarodott, akár egy palást merev gallérja, és a jobb vállához egy ezüstlánc rögzítette, amely minden mozdulatánál megcsillant a fényben.

Mögötte álltak szintén vörösbe öltözött testőrei, de az ő egyenruhájuk és páncéljuk sokkal katonásabb kinézetet kölcsönzött nekik, mint a herceg elegáns ruházata. Alacsonyan felcsatolt derékszíjukból szolgálati automata pisztolyok markolata meredt elő, arcukat a sisak alatt fekete, átlátszatlan műanyag sisakrostély takarta.

Ricol csípőre tett kézzel szólalt meg, hangja a csendes várakozással figyelő tömeg fölé szárnyalt.

– A trellwani kormányzatot van szerencsém köszönteni? Adel tisztelgett a vörös hercegnek.

– Őfelsége késik, nagyuram, de rögvest itt lesz ő is.

– Nem szeretek várakozni, Adel. – Királyi méltóságteljességgel ereszkedett le a lépcsőn, stábja és testőrei kis távolságból követték.

Grayson teste megfeszült. Ez egészen biztosan összeesküvés. Hol van Varney? Hol van Jeverid? Bármi is folyik itt, Adel és a királyi gárda nyakig benne vannak, gondolta. Ráadásul a Lándzsásait is át fogják játszani ennek a Kurita hercegnek.

Ricol belépésekor a katonák elengedték Grayson karját, mert a herceg az ő figyelmüket is elterelte foglyukról. Grayson gyorsan visszalépett a tömegbe, és elindult az egyik oldalsó kijárat felé.

– Állítsák meg, idióták! – Nolem harsány suttogása inkább csak sziszegés volt, de a csarnok döbbent csendjében még így is jobban lehetett hallani, mint bármilyen kiáltást. Grayson futásnak eredt, amikor meghallotta a háta mögött a katonák lépteit; félrelökdöste a díszes ruhákba öltözött udvari hölgyeket és urakat, egy ősz hajú, görnyedt hátú, fekete köpenyes férfit pedig, aki megpróbált az útjába állni, egyszerűen felborított. A folyosóra vezető ajtónál újabb őrök álltak, de a tömeg miatt nem lőhettek a menekülőre. Grayson nekiugrott az egyiknek, a szemébe húzta a sisakját, aztán megpördítette a tengelye körül, és két meglepett társa karjai közé lökte a gárdistát.

Máris a folyosón volt, lába tompán dobogott a vastag szőnyegen, aztán éles visszhangot vert a márványon, amikor egy lépcsőhöz ért. Innen csak felfelé mehetett. A tömeg kiözönlött mögötte a folyosóra, bakancsos lábak csattanását hallotta, és az őrök kiáltásait.

A lépcső tetején kétfelé is vezetett út. Gyorsan szemügyre vette mindkét folyosót, nem volt biztos a dolgában. Aztán eszébe jutott, hogy az egyik folyosó a miniszteri irodákhoz vezet – Stannic dolgozószobája is arra volt.

Csak most jött rá, hogy a fogadócsarnokban Stannicot sem látta. Vajon Jeveriddel együtt őt is eltávolították? Vagy Mara apja nem is tudja, mi történik? Ha sikerülne megtalálnia a minisztert vagy Marát, aki gyakran dolgozott az apja mellett az irodájában, akkor talán figyelmeztethetné őket. Ha még nem késő...

Befordult egy sarkon, és kis híján összeütközött egy fiatal trellel. Claydon! Grayson már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, aztán észrevette, hogy az astech is a gárda zöld egyenruháját viseli, rajta a főtech beosztást jelző fekete karszalaggal. Tehát ő már megállapodott Adel tábornokkal. Vagy esetleg Ricol herceggel? Őt alkalmazták techként Lori és Grayson helyére? Bár a fejében rengeteg kérdés kavargott, Grayson csak kurtán biccentett, és gyorsan továbbsietett. Hallotta, hogy Claydon elindul lefelé a lépcsőn, amelyiken ő jött fel az imént. Vajon elárulja őt? Vagy talán már el is árulta?

Bevetette magát a miniszter dolgozószobájának előterébe, és hátát az ajtónak vetve, levegő után kapkodva pihent néhány másodpercet. Pillanatokkal később ismét meghallotta a lábdobogást, de ezúttal az elhaladt az ajtó előtt, a folyosó másik vége felé. Grayson hatalmas sóhajjal engedte ki tüdejéből a levegőt. Észre sem vette, hogy eddig bent tartotta.

– Grayson!

Kinyitotta a szemét, és meglátta maga előtt Marát.

– Mara! Mit keresel te itt?

– Ezt a kérdést én is feltehetném neked. Én itt dolgozom.

– Nézd, Mara, valami rettenetes dolog történik. Szerintem Adel tábornok felkelést hajtott végre. Odalent azt mondta, hogy mostantól a Kuriták kormányoznak, és semmi jele Varney tábornoknak és a milíciájának, vagy...

Elhallgatott, szeme tágra nyílt. Mara benyúlt a szobát uraló díszes íróasztal mögé, és az egyik fiókból előhúzott egy karcsú automata tűvetőt. A pisztoly keskeny, hasított csöve egyenesen Grayson szívére mutatott.

– Mara! Mi a...?

– Tudod, te valóban nagyon ostoba vagy. Ti, nemzetközösségiek azt gondoljátok, az egész világegyetem körülöttetek forog, és hogy nemtörődöm módon felhasználhattok embereket, világokat...

– Miről beszélsz, Mara? Én... én...

– Csendet! – csattant fel a lány. A pisztoly csövét folyamatosan rajta tartva ismét benyúlt az asztal mögé, és Grayson meghallotta a riasztócsengő hangját valahonnan a távolból.

Stannic jelent meg a lánya mögött. A díszes, arany és zöld egyenruha láttán Graysonnak eszébe jutott, hogy egykor a miniszter is a gárda tagja volt, és onnan vonult vissza. Mellén színes kitüntetések sorát tűzte, köztük a Bíbor Csillag Rend napkitörés jelvényét.

– Mi történik itt, Mara?

– Egy betolakodó, apám.

– Ó, az ifjú Carlyle. Sajnálom, fiam, de sokkal jobb lesz így. Nagyra értékeltük a segítségét, de láthatja, hogy most már nincs rá szükségünk. A védelmünkről ezután Ricol herceg gondoskodik.

– Uram, önnek fogalma sincs róla, mit jelent ez. Évek óta harcolunk a Drakónis Szövetség ellen, és...

– Pontosan. Az önök emberei évek óta harcolnak ellenük, ezért nem hiszem, hogy... hogy is mondjam... képes lenne objektíven tekinteni rájuk.

Az ajtó kivágódott Grayson háta mögött, és fegyveres katonák özönlöttek a szobába.

– Fogják el! – parancsolta Mara. Ujjak kulcsolódtak Grayson karjára, és egyenesben tartották, amikor azt gondolta, el fog esni. Szédült, és gyengének érezte magát.

Valahonnan a távolból Adel tábornok hangját hallotta.

– Elnézést kérek a kellemetlenségért, felség.

– Semmi gond, tábornok – kuncogott Stannic. – De most már ne veszítse el, rendben?

Lori ébrenlétének egyedüli oka az volt, hogy nem egyedül tartózkodott a szobában. Vele volt Garik Enzelman is, akivel finom érintések és hosszú csókok formájában idézték fel a sigurdi emlékeket.

A gyilkossági kísérlet után kereste meg Garikot. Tudta, hogy Grayson azon a napon Marához igyekezett, saját sértettsége és féltékenysége pedig ahhoz az emberhez űzte, akivel tudott beszélni, emlékezni, és akivel kevésbé érezte magát egyedül. Felidézték az életet a Sigurdon, egy mogorván világító gázóriás egyik holdján. A fényes, ám távoli G4-es csillag körül keringő Sigurd még a Trellwannál is terméketlenebb és barátságtalanabb hely volt. Beszélgettek a Sigurdon eltöltött szolgálatról és az azóta eltelt időről, majd jövőjükről a Trellwanon.

Nem sikerült megnyugtató döntésre jutniuk, csak annyit állapítottak meg, hogy a jövő egyformán sötét mindkettejük számára. Enzelman csatlakozni akart a Drakónis erőkhöz. Így legalább nem kellene a trell őslakosok Oberon-ellenes előítéleteivel megbirkóznia. Lori még nem volt biztos saját magában, de azért meghallgatta a fiatalembert.

Garik két standard évvel volt fiatalabb Lorinál. Nyers esetlensége és meggondolatlansága miatt Lori tudta, hogy soha nem került volna vele közelebbi kapcsolatba, ha több száz fényéven belül nem ő lenne az egyedüli ember, akiben megbízhat.

Vagyis... majdnem. Megoszthatta volna vele azt, amit mélyen saját sértettsége és zavara alatt, gondosan befalazva őrzött. Miért gondol állandóan Graysonra?

– A drakónok sem lesznek jobbak.

– Nem igazán látok más lehetőséget – felelte Garik. – Ha a Trell–wanon maradunk, nem vár ránk más, mint a börtön... vagy a halál. Úgy hallottam, előszeretettel teszik ki a bűnösöket a sivatagba, védőfelszerelés nélkül.

– A drakónoknak nem fogunk kelleni. – Lori visszaemlékezett az űrjárókból kiszálló fegyelmezett, makulátlan egyenruhájú csapatokra. Ezek profi katonák voltak, a szó minden értelmében.

– Talán mégis. A jó technikusoknak mindenhol akad munka. És a harcoknak már vége. Ez azt jelenti, hogy elkezdik a toborzást és a kiképzést a következő akciójukhoz, bármi is legyen az.

– Gondolod? – Azon töprengett, hol lehet most Grayson. Nem kétséges, eddig Maránál volt, de hová mehet a parancsnoki karban végrehajtott változások után? Adel tábornok nem fogja hagyni, hogy egy mechszakaszhoz hasonló erősségű egységet vezessen. Már eddig is sor került néhány összetűzésre, amikor a gárda egységei fegyverletételre szólították fel a milíciát, és elterjedt a hír, hogy Varney tábornokot letartóztatták.

Ugyanabban a pillanatban hallották meg az épület mellé érkező légpárnás magas hangú zúgását. Amikor Lori kinézett a függöny mögül, tizenöt-húsz gárdistát látott, akik a járműről leugrálva az ajtó felé igyekeznek. Egyértelműen nem udvariassági látogatásra érkeztek. Mivel a gárdisták voltak hatalmon, és Adel adta a parancsokat, ő és Garik célponttá váltak.

Gyorsan magukra kapkodták a ruhájukat, és már a cipőnél, kábáinál tartottak, amikor dörömböltek az ajtón.

– Erre! – Lori kisurrant a lakás hátsó felén nyíló üvegajtón. A ház mögötti zárt udvarba jutottak, és az innen kivezető szűk utcán fürgén a Lándzsások főhadiszállása felé indultak.

A milícia régi fegyverraktára előtt szórványos lövöldözés fogadta őket, de semmi nem utalt nagyobb támadásra. Milicisták és gárdisták futottak át a pánikba esett civilekkel teli utcán, de egyik csoport mozgásában sem látszott semmiféle szervezettség.

Tor kapitány a fegyverraktár ajtajában, egy MP–20-assal a kezében fogadta Lorit és Garikot. Mögötte állt Ramage őrmester kabát nélkül, egy TK-val felfegyverkezve. Az altiszt reszketett a hidegtől.

– Lori! – örvendezett. Tor. – Hát jól vannak!

Még Ramage is mintha megkönnyebbült volna. Bár az őrmester nyíltan soha nem tiltakozott Lori jelenléte ellen az egységben, mindig óvatosan semleges maradt a lánnyal szemben. Most viszont vidáman vigyorgott rá.

– Már éppen el akartunk menni magukért. Hallottuk, hogy a gárdisták elindultak arrafelé.

– Hallották? Hogyan?

Ramage fejével a fegyverraktár közepe felé intett.

– A Sáska fedélzeti rádióját beállítottuk a műveleti frekvenciájukra. A gárda általános felkelést robbantott ki. Stannic miniszter királlyá kiáltotta ki magát, és senki nem tudja, mi történt Jeverid-del. A balhé akkor kezdődött, amikor a gárda elkezdte lefegyverezni a milíciát.

– Mi van a Lándzsásokkal?

– Körülbelül egy órával ezelőtt kaptuk a parancsot. Itt kell maradnunk, amíg Nolem százados meg nem érkezik, hogy átvegye a parancsnokságot. Úgy tűnik, beolvasztanak minket a drakónokhoz.

– A drakónokhoz?!

– Lori, nem ez a legrosszabb hír – mondta Tor gondterhelten. –Elkapták a hadnagyot. Elfogtunk egy üzenetet, abban az állt, hogy a Palotából a gárda főhadiszállására szállították.

Akármilyen sértett és dühös is volt, nem nézhette tétlenül, hogy a gárdisták börtönbe vessék Graysont. Nagyon valószínűnek tartotta, hogy Grayson Death Carlyle soha nem bukkanna elő újra, ha egyszer bevinnék arra a főhadiszállásra.

– Ren – nézett Torra –, a Sáska készen áll?

– Beindítottuk, amikor megkezdtük a hallgatózást. Miért?     ,

– Figyeljen, vegye fel a kapcsolatot minél több emberünkkel. – Aztán pergőtűzszerű parancsáradatot zúdított Ramage-re és Torra. Az egységet össze kellett gyűjteni, a Fullánkot és a Darazsat pedig beindítani, és kivinni a városból. Még nem tudta biztosan, hová mehetnének. Talán a hegyekbe. A fenébe, bárcsak itt lenne Grayson! – gondolta. Ő ismeri a környéket, tudná, hol rejtőzködhetnének el. Egy azonban biztos volt: itt nem maradhatnak.

– Őrmester, Tor kapitány... számítok önökre. Gyűjtsenek össze mindenkit itt a főhadiszálláson, állítsanak fel egy peremvonalat, és védjék meg! Az összes légpárnásunkat küldjék ki az embereinkért! A városban még néhány órán keresztül zűrzavar fog uralkodni, addig bárhová eljuthatnak. Ne harcoljanak a gárdistákkal, inkább próbálják elkerülni őket! És szóljanak Yee tizedesnek! Állítson össze egy támogató csapatot a mechem mellé!

– Hová megy? – kérdezte Ramage aggódva.

Lori nem válaszolt. Addigra már a Sáska felé rohant.

Graysont egy gárdista szakasz kísérte át a Palotanegyeden. Az utcák egészen a központban lévő gárdista főhadiszállásig tömve voltak emberekkel. A börtöncellák az alagsorban kaptak helyet, odakint felfegyverzett katonák szakaszai járőröztek és őrködtek.

Miközben lekísérték a lépcsőn, Grayson hallotta, amint valahol a távolban, a nyilvános hírközlő rendszeren bemondják, hogy a Trellwan mostantól a Drakónis Szövetség dicsőséges testvériségéhez tartozik. Felszólították az embereket, hogy távozzanak az utcákról, térjenek vissza otthonukba, és az ottani készülékeken kísérjék figyelemmel a legfrissebb híreket. A tömeg azonban semmi jelét sem adta, hogy fel akarna oszolni.

Cellája elég tisztának bizonyult, és még mosdóval, vécékagylóval, ággyal, székkel és asztallal is el volt látva. A helyiség magas mennyezetén elhelyezett egyetlen, csupasz villanykörte éles, sárga fényben fürdette a vastag kőfalakat; a látványt csak az elektromos zárral ellátott vasrácsok törtek meg. Tudta, hogy azon az úton saját erejéből nem juthat ki.

Lehuppant az ágyra, a fáradtság nehéz zsákként telepedett a vállára. Belegondolni is nehéz volt, hogy Stannic lett a Trellwan új királya! Csak most jött rá, hogy a miniszter egész idő alatt ezt a tervet forgatta a fejében, és hogy ő és a Lándzsásai csak újabb sakkfigurák voltak ebben a hatalomért folyó játszmában. A tudat, hogy felhasználták, valamiért nem fájt neki annyira, mint az, hogy nem folytathatja hadjáratát apja gyilkosai ellen. Ez bántotta a lelkét, és emiatt érzett tehetetlen dühöt.

Állítólag Hendrik kalózai átadták a Kastélyt, nem akartak harcba keveredni az űrrepülőtéren összegyűlt, modern gépekkel felszerelt csatamech-ezred ellen. Még az a tudat sem segített rajta, hogy a kalózokat legyőzték, és ugyanúgy börtönbe vetették, mint őt. Jobb öklével csalódottan csapott bal tenyerébe. Ő maga akarta legyőzni azt a Martalócot. Az sem okozott megkönnyebbülést, hogy ezt a feladatot a három könnyű mech együtt sem lett volna képes végrehajtani.

Minél többet töprengett rajta szűk cellájában lépkedve, kavargó gondolatokkal, annál inkább úgy tűnt számára, hogy ez az ügy nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Hiszen a kalózok vissza is vonulhattak volna a hegyek közé, és az így kierőszakolt patthelyzetben kedvezőbb feltételekkel bocsátkozhattak volna tárgyalásokba. És mi történt Hendrik embereivel, akik megadták magukat? Valamiért nem tudta elképzelni, hogy ilyen könnyen letették volna a fegyvert, ha azt gondolják, hogy kivégzik őket, vagy eladják rabszolgának a Szövetség valamelyik kereskedővilágán.

Valahogy minden túlságosan simának, egyszerűnek tűnt. És a különös egybeesés, hogy Ricol herceg éppen most landolt, és éppen ezen a bolygón... amikor ezernyi más helyen is megtehette volna.

Az összesküvés egyre jobban kiterjedt és egyre jobban bűzlött, Grayson pedig mindennél jobban szeretett volna utánanézni egy kicsit ennek a Vörös Hercegnek. A Kastély számítógépei biztosan tartalmazzák a szükséges információt, kivéve persze, ha Hendrik emberei minden adatot letöröltek róluk – de ezt nem tartotta valószínűnek. A számítógépes feljegyzések mindig nagy értéket képviseltek a katonai hírszerzés számára. Hendrik emberei talán átnézték az adatállományokat, de még biztosan nem törölték le őket.

Tenyerével rácsapott a nedves kőfalra, és hagyta, hogy a tompa fájdalom kitisztítsa az agyát. Semmi haszna folyamatosan ezen gondolkodni. Amíg ki nem kerül innen, úgysem tudja megnézni azokat a feljegyzéseket. És ha ez az egész valóban valami nagyszabású összeesküvés volt, akkor nem valószínű, hogy valaha is sikerül kijutnia. Végigvezetik azon a folyosón... aztán egy golyó a fejébe... Sarghad megmentőjének minden bizonnyal ez lesz a sorsa.

Mara jutott eszébe. Miközben azon gondolkodott, hogy vajon Claydon elárulja-e őt, Mara tette meg... Mara és az apja. A kirakós játék darabkái lassan a helyükre kerültek. Az éjszaka, amikor ötven embert vezetett az állítólag sérült Főnixsólyom ellen – Stannic adta fel őket, ő állíttatta fel a csapdát? Ha így volt, az érdekes hármas köteléket sejtetett Ricol herceg, Stannic és a kalózok között. Vagy Stannic a kalózokkal és a drakónokkal is összejátszott, hogy aztán a végén a győztes mellé álljon?

Aztán ott volt Berenir házának lerombolása, a kereskedő halála a lángoló romok között. Lehetett ugyan véletlen is, de Berenir percekkel azelőtt beszélt Stannickal Graysonról. A ház előtt három királyi gárdista próbálta őt letartóztatni, Berenir házát pedig nem sokkal azután elpusztították. Talán Mara volt a kapcsolat?

Most, hogy már nem tudják használni, gondolta Grayson, nem fogják sokáig itt tartani. Az a bizonyos séta a folyosón nemsokára elkezdődik. Égő szemmel, könnyben úszó arccal hanyatlott vissza az ágyra. Nos, valóban sikerült alaposan összekavarnia mindent.

 24

Grayson távoli, ám egyre közeledő mennydörgésre ébredt. Valahol a börtönszektor elsötétített folyosóin túl emberek futkároztak és kiabáltak. Most már teljesen éberen felült az ágyán, miközben a mennyezetről finom vakolatpor hullott a fejére.

A mennydörgés még közelebbről hallatszott, az ütemes döndülésekbe még a fal is beleremegett. Aztán rövid csend következett, és Grayson meghallotta egy nehéz géppuska éles kattogását valahol a közelben – talán épp az épület mellett. Csak most döbbent rá, hogy odakint harc folyik.

Újabb mennydörgő csattanások hallatszottak, ezúttal sokkal közelebbről. A cella melletti folyosóra kő- és tégladarabok hullottak, és a fény hirtelen kialudt. A sötétben a zajok még ijesztőbbnek hatottak; a járatokon kiáltások, sikolyok és lövések visszhangoztak. Aztán két katona jelent meg a cella ajtajánál, a kezükben tartott lámpákkal elvakították Graysont, ahogy a porral teli levegőben pásztáztak a fénysugarakkal.

– Hadnagy! Uram! Jól van?

Felismerte őket. Yee tizedes volt az egyik, a másik pedig egy Thorel nevű közlegény. Yee egy elektronikus kulcsot dugott a zárba.

– Gyorsan, uram! Az őrmester odafent tilosban parkol.

A kábult Grayson hagyta, hogy kivezessék a cellából. Elhaladtak a romok és az összeomlott fal mellett, majd egy rövid lépcsősoron felmentek az épület földszintjére.

 Az elülső falat bedöntötték, romjai most a Sáska teste körül helyezkedtek el; a mech a törmelék közepén kuporgott körülbelül ott, ahol nemrég még az ügyeletes altiszt asztala volt.

És ott állt Lori, kezében egy MP–20-assal, hevesen integetve.

– Lori! Hogyan...

– Később! Ki kell jutnunk innen! – A tizedeshez fordult. – Yee! A csapatával együtt térjen vissza a főhadiszállásra! Majd én fedezem a visszavonulásukat.

Grayson Yeere nézett és bólintott. Minden olyan gyorsan történt, hogy hagyta magát sodortatni az eseményekkel. Tudta, hogy össze kell szednie magát, és újra átvenni az irányítást – először saját maga, azután az egység fölött. Először is szükségük volt egy gyülekezési pontra, ahol összegyűjtheti az alakulatot.

– Maga előttünk fog odaérni, tizedes. Adjon át Ramage őrmesternek egy üzenetet. Mondja meg neki, hogy pattanjon nyeregbe, húzódjon vissza a peremvonalról, rakodjon fel minden felszerelést a járművekre, és azonnal vonuljon ki a városból. A Mennydörgés-hasadéknál találkozunk.

– A Mennydörgés-hasadéknál, uram?

– Pontosan. A térképeimen be van jelölve. Kerüljék el az űrkikötőt és a Kastélyt, de menjenek minél gyorsabban a hasadékhoz. A Mount Gayal keleti peremén haladjanak el, a Kastéllyal átellenes oldalon. A mecheknek ez nem jelenthet gondot. A légpárnásokkal nyugatról, teljes sebességgel haladva kerüljék meg a kikötőt, és imádkozzanak, hogy ne vegyék észre magukat.

Yee feszesen tisztelgett, maga köré gyűjtötte az osztagát, és hamarosan beleolvadtak a sötétségbe. Grayson is elindult.

– Hm... a készletek...

Lori fogai megvillantak a félhomályban.

– Már gondoskodtunk róluk. Amikor betörtünk ide, felszabadítottunk néhány HVT-t az épület mögött. Már úton vannak a főhadiszállás felé.

– Élelem?

– Az is van valamennyi. De főként lőszer, fegyver és üzemanyag.

– Oké, megteszi.

Rohanó alakok tűntek fel a távolban, elmosódó árnyak a sötétben. Automata fegyverek torkolattüze villant, Graysonék körül golyók fütyültek a levegőben.

Lori hüvelykujjával a térdelő mechre bökött.

– Indulás, hadnagy!

Golyók pattogtak a kőtörmeléken és a Sáska páncélján. Lori a földtől alig két méterre lévő, nyitott hasi bejárati nyílás felé lökte Graysont, aki fürgén felkúszott a kilógatott lánclétrán, és bevetette magát a kabinba.

A Sáska pilótafülkéje még egy ember számára is meglehetősen szűk volt. Ha ketten szorongtak benne, az felért egy klausztrofóbiával. Lori kibújt a kabátjából, Grayson mellett átnyomakodva lehuppant a pilótaszékre, és szőke hajára helyezte a neurosisakot. Grayson kénytelen volt a szék mögé állni, de még így is be kellett húznia a fejét; tarkójához hozzádörzsölődtek a mennyezeten végigfutó kábelkötegek és drótok. A mech lassan megfordult, és kiszabadította magát a romok közül. A törmelék hangos robajjal szóródott le a Sáska törzséről. A csatamech infravörös érzékelői működésbe léptek. A kék sötétségben zöld és fehér fényfoltok mozogtak, ahogy a katonák egyre közelebb értek.

A Sáska fémes csikorgással teljes magasságában felegyenesedett, és szembefordult a támadókkal. Lori jobb keze a géppuska irányítókarjára szorult, és a képernyőn fényes csíkokként jelentek meg a nyomjelzős lövedékek. Az egyik világító alak összeesett, és nem mozdult többé.

Grayson előrehajolt, arcát Lorié mellé tolta. Még a Sáska pilótafülkéjének forróságán keresztül is érezte a lány testének melegét és közelségét.

– Feltételezem, van valami terved.

– Hát... elsősorban az, hogy megtaláljalak téged.

– És most, hogy sikerült?

Valami nagyot döndült a Sáska mellpáncélján, amitől Grayson füle csengeni kezdett, és a foga is összekoccant.

– Azt hiszem, a terv következő lépése az életben maradás – felelte Lori. – Mit is mondtál, valami Mennydörgés-hasadék?

Grayson bólintott, és megragadta az egyik mennyezeti kapaszkodót. Nehéz volt állva maradni a menet közben folyamatosan jobbra-balra billegő mechben.

– Aha. Egy hely a hegyek között. Egy kisebb hadsereget is el lehet ott rejteni. – Grayson a pilótafülke zavaró csörömpölése mögött csak most ismerte fel a nehézgéppuskák golyóinak kopogását a külső páncélon.

– Követhetnek minket.

Grayson elmosolyodott, szemében hideg fény gyúlt.

– Csak kövessenek. A légpárnások nem tudnak feljönni a Gayalon, a többi jármű pedig nem elég gyors.

– Voltál már ott?

– Sokszor. Ismerem a terepet. Meredek és szabdalt. Még egy légpárnás felderítő sem képes felmenni rajta.

– És mi?

– Nem lesz gond.

Grayson azt nem tette hozzá, hogy létezik két járműtípus, amelyik képes lenne követni a Sáskát a Gayaltól a hasadékig. Az egyenetlen talaj nem lassítja le a légi járműveket. Nem tudta, hogy a szövetségi ezrednek vannak-e légűrvadászai a kikötőben, azzal viszont tisztában volt, hogy a banditák rendelkeztek helikopterekkel. Jó esély volt rá, hogy ezeket a gépeket páncéltörő rakétákkal is felszerelték. Vagy ha még nem, akkor hamarosan sor kerül rá.

A másik fajta jármű pedig egy másik csatamech lehetett.

– Inkább az egység többi része miatt aggódjunk – mondta. – Lehet, hogy Yee-ék nem jutnak át.

Grayson látta, hogy Lori állkapcsában megfeszülnek az izmok, ahogy a lány megnyit egy kommunikációs csatornát. Nem tudta, kivel beszél, de a találkozót említette a Mennydörgés-hasadéknál.

És a hasadék után mi lesz? – kérdezte Grayson magától. Eszébe jutott a Torral folytatott beszélgetése arról, hogy egy lopott hajón kellene elhagyniuk a Trellwant. Fontolgatta a lehetőséget, keveredett benne a remény és a félelem.

Tudta, hogy egy hajó elfoglalása nagyon nehéz feladat. Az űrrepülőtéren álló űrjáró mindössze egy komp volt, amely a bolygó felszíne és a valódi csillaghajó közötti szállítófeladatokat látta el, amelyik a rendszer napjának közelében várakozott, és meg sem közelítette a bolygót. A Szégyenletes valószínűleg most is a Trell ugrópontján áll, ionhajtóműveivel ellensúlyozva a nap gravitációs hatását. A hajón talán még mindig ott van Tor legénysége, és persze Hendrik néhány kalóza. Vagy a Vörös Herceg lecserélte őket saját legénységére? Ezt nem tudhatta.

Az is lehet, hogy a Szégyenletes nem létezett többé, köddé változtatta a herceg flottájának egyik rakétája, amikor a drakónok előbukkantak az ugrópontnál. Ezt azonban nem tartotta valószínűnek. A csillaghajók a régi Csillagliga felbecsülhetetlen értékű hagyatékai voltak, melyeket mindenki nagy becsben tartott. Mivel ilyen űrjárműveket csak a néhány megmaradt csillagligás hajógyárban építettek, ugyanazok a gyakorlati megfontolások, amelyek gyakorlatilag megtiltották az atomfegyverek használatát, az emberiség utolsó csillaghajóinak elpusztítását is megakadályozták. A járműveket el lehetett foglalni, de a megsemmisítésüktől mindeni tartózkodott.

A Szégyenletest tehát minden bizonnyal őrzik: vagy a herceg, vagy Hendrik emberei. De az űrugró elfoglalásának kulcsát mindenképpen a Trellwan űrrepülőterének betonján gubbasztó űrjáró jelentette. Egy pilóta – és Grayson Toron kívül nem ismert más pilótát a bolygón – talán elég közel tud jutni ahhoz, hogy behatolhasson a teherszállítóba.

A másik lehetőség az volt, hogy itt maradnak a Trellwanon, amíg egy másik hajó érkezik a kikötőbe. Mivel a bolygót Ricol herceg kormányozta, nem valószínű, hogy a közeljövőben újabb hajók érkeznének, kivéve persze a Drakónis Szövetség szolgálatában álló járműveket.

Harmadik lehetőségként a városban is maradhattak, ahol egy idő után kétségkívül becserkészték és megölték volna őket. Esetleg elmenekülhettek a sivatagba vagy a hegyeken túli erdőségbe, az egyenlítői tenger mellé. Ott biztosan életben maradhatnának néhány hétig vagy hónapig, amíg el nem fogy az élelmük, ki nem fogynak az energiából, és az időjárás vagy a fémmel mérgezett víz meg nem öli őket.

Ha megpróbálkoznak az egyik hajóval, legalább minimális esélyük marad a túlélésre. Grayson már alig várta, hogy ismét találkozzon Torral, és megbeszéljék a lehetőségeiket.

Hassid Alexander Ricol herceg összekulcsolt ujjai fölött hadvezérére nézett. – Nos, Singh? Mit óhajt nekem jelenteni?

Singh a Drakónis Különleges Erők kék galléros és kézelős fekete egyenruhájában, feszes vigyázzban állt ura és parancsolója előtt. A herceg még mindig külön a számára készített, vörös uniformisát viselte, teli aranyszínű díszekkel és zsinórokkal; bár személy szerint igen visszataszítónak találta, de ezzel a külsővel mindig sikerült lenyűgöznie az egyszerű gondolkodású helybélieket. Igazi ízlését spártai berendezésű dolgozószobája tükrözte, amelyben az egyszerűséget csak a hatalmas méretű 3D holovid törte meg. A képernyőn egy hegyi patak, a kék ég és az erdő zöldje látszott. A patak végtelen hullámokat vetve, zubogva ömlött bele egy kis tóba. A kép a szoba egész falát betöltötte, ahol Ricol mindig láthatta a folyamatos animációt.

Az íróasztal mögötti falon a Trellwan helyi régiójának topológiai térképe függött, rajta a Sarghad déli részétől az egyenlítő menti Grimheld-tenger déli partjáig húzódó területtel. A térképet a várostól északra és keletre emelkedő hegységek kanyargós, sűrű magassági vonalai uralták.

– A városban kielégítő a helyzet, nagyuram. Stannic és az emberei uralják a helyzetet, a milíciát nagyrészt feloszlatták, a nagyobb kommunikációs és kormányzati központokat pedig mi felügyeljük.

– Mit jelent az, hogy „nagyrészt feloszlatták"?

– A feloszlatás parancsba adásakor természetesen volt némi ellenállás. Némelyik egység harcolni is próbált, és egyesek még most sem tették le a fegyvert. Az egyik szakaszt a Palota környékére rendeltem, hogy vessen véget a zavargásoknak.

– A fenébe, Singh, nem bonyolódhatunk elhúzódó harcokba! Ennek az egész küldetésnek az volt a célja, hogy baráti helyőrségként biztosítsuk a Trellwant, ne pedig meghódítsuk és megszálljuk a bolygót. Semmi hasznát nem vesszük ennek a szánalmas sárgolyónak, ha harcolnunk kell a megtartásáért.

– I-igenis, nagyuram. De biztosíthatom önt, hogy csak kisebb incidensekről van szó.

– Persze, kisebbekről. És mi van a trell mechekkel?

– Azok... nos, igen, nagyuram. – Singh arcán megjelentek az első izzadságcseppek. Már tizenöt standard éve szolgálta Ricol herceget, de még mindig tartott ura haragjától. – A lázadók megszerezték a helyiek két mechjét, a Sáskát és a Darazsat. Találtunk egy másik Darazsat, amelyet a jelek szerint tartalékalkatrész-forrásként használtak fel. Hiányzott a feje és a fegyverei is. A tőlünk zsákmányolt Fullánk még mindig nincs meg...

– Ez azt jelenti, hogy valaki azt is felvitte a hegyekbe.

– A... hegyekbe, nagyuram?

Ricol fanyar mosollyal megfordult a székében, és a térképre mutatott.

– Hova máshova? Délen és nyugaton nincs más, csak a végtelen sivatag és az ásványi síkságok. Ha azt akarják, hogy ne érjük el őket, akkor valahol az északi hegyek között gyűltek össze. – Összevont szemöldökkel közelebb hajolt a térképhez. – Van itt egy nagyobb átjáró, néhány kilométernyire északra...

– A Mennydörgés-hasadék, nagyuram. Voltam ott, és ellenőriztem. A hasadék alja egy hatalmas gleccsertó, nincs ott semmiféle átjáró.

– Hm, eszembe jutott valami. A mechek víz alatt is képesek közlekedni. Kétségtelen, hogy nagyon lassan, de képesek.

– Természetesen, nagyuram.

– És az a kisebb flottányi katonai légpárnás, amelyik az elmúlt húsz órában eltűnt, könnyedén átrepül a tó felszíne felett.

– Igen, nagyuram, de a tó északi vége néhány hatalmas, több száz méter magas vízesésben végződik, amelyek közvetlenül a Grimheld-tengerbe ömlenek. Ráadásul a tavat is táplálja egy nagy vízhozamú időszakos vízesés, és az pont ebben az évszakban aktív. Abba az irányba nincs számukra menekvés.

– Hmm... helyes... helyes. – A herceg visszafordult alárendeltje felé, és megvakarta sűrű, fekete szakálla tövét. – Azokat a lázadókat akarom, Singh. Élve vagy halva, de akarom őket.

– Valóban ennyire fontosak, nagyuram?

– Az egyikük igen. A nemzetközösségi, akiről beszélt nekem... az ifjú Carlyle. Ha sikerül életben maradnia, és elhagyja a bolygót, könnyedén összerakhatja a részleteket, és rájöhet, mi történt itt. A Nemzetközösség figyelmét ismét felhívhatja a Trellwanra, és ideküldenek egy felszabadító flottát, mielőtt még felkészülnénk a fogadásukra. Gondolkodjon, Singh! Egy váratlan támadás a Tharkad ellen, mégpedig egy bázisról saját Perifériájukon belülről, ahonnan nem számítanak rá. Tökéletes meglepetés!

– Igen, nagyuram.

Ricol ismét a térképre nézett, és néhány másodpercig elmélyülten tanulmányozta.

– Vannak helikopterei?

– Vannak, nagyuram. Négy javítás alatt áll, de van két Warrior H–7 támadó gép, és egy Karnav UR szállító helikopter. Felderítésre használjuk őket, valamint a Kastély és az űrrepülőtér közötti sürgős szállítási feladatok lebonyolítására.

– Én is tudok adni két Warriort. Messze nem elegendő ahhoz a sziklarengeteghez, de egyelőre megteszi. – A Mount Gayaltól északra húzódó hegyvonulatra mutatott, aztán a keleti síkságokra és hegylábakra. – Azt akarom, hogy mostantól ezeken a területeken járőrözzenek. Három csatamech méretű objektum még ezen a szabdalt terepen is könnyen kiszúrható, és biztosan itt kell valahol lenniük. Ésszerűbb választás nem létezik számukra. Ha megtaláljuk őket, két-három mechszakasszal kifüstöljük az egész társaságot. Megtaláljuk a rejtekhelyüket, és Carlyle végre maghal.

– Igenis, nagyuram.

– Tegye meg a szükséges lépéseket, Singh. Nekem most dolgom van.

Singh a szívéhez emelte ökölbe szorított kezét, majd mereven kinyújtott ujjakkal tisztelgett. Ricol figyelme már az asztalán elhelyezett monitor felé fordult.

Carlyle váratlan komplikációt jelentett a terv szempontjából, de a nagy vadászatnak éppen ezek a bonyodalmak adtak egy kis ízt. Talán maga a Vörös Vadász fogja vezetni a lázadók utáni földi hajszát. Nagyon régen nem ült már csatamech pilótafülkéjében, valódi harcban. A gondolat felpezsdítette Ricol vérét, és sötét mosolyt varázsolt szakállas arcára.

 25

Ahogy a Sáska egyre feljebb kapaszkodott a Mount Gayal keleti lejtőjén, úgy lett a terep egyre sziklásabb és egyenetlenebb. A Trellwan heves, egy hétig tartó viharai mély, kanyargós vízmosásokat vájtak a talajba. Még mindig sötét volt, de a keleti horizonton már halvány, gyöngyházfényű derengés festette meg az eget, jelezve a Trellwan hosszú hajnalának kezdetét. A napkeltéig azonban még két standard nap volt hátra. Az éjszaka ellenére a hőmérséklet az egy héttel ezelőtti Távoli Áthaladás óta fokozatosan emelkedett. A hegyek fölött hófelhők úsztak, a jeges csúcsok szikráztak a hajnal előtti fényben.

A Sáska belsejében egyre melegebb lett. Ahogy egyre meredekebbé vált a terep, Lori megnövelte a mech reaktorának teljesítményét, a hűtőegységek pedig küszködve próbáltak lépést tartani a rendszer leadott hőmennyiségével. Grayson a zsilip belső és külső ajtaját is kinyitotta, de a pilótafülke lehűtéséhez még ez sem volt elegendő. Egyenzubbonyát és ingét már rég levetette, Lori pedig ujjatlan trikóra és rövidnadrágra vetkőzött. A lány arcán verejtékcseppek csordultak a neurosisak pereme alól, az izzadság testének minden idomára és hajlatára rátapasztotta a vékony trikót. Lába hosszú és karcsú volt. Még a zsúfolt kabin hőségében is nehéz lett volna nem észrevenni, mennyire vonzó.

Lori megfordult, és elkapta Grayson pillantását.

– Ne is gondolj rá, hadnagy! – szólalt meg fáradt hangon. – Nem érdekel a dolog.

– Engem sem, őrmester. Engem sem. Te csak vezess, oké?

 Grayson mintha egy villanásnyi sértettséget fedezett volna fel Lori tekintetében, mielőtt a lány visszafordult az infravörös érzékelők kijelzőjéhez. A Sáska folytatta a mászást; széles, bordázott lába Lori egyensúlyérzékére hagyatkozva találta meg az utat a csalóka talajon.

A konzolon figyelmeztető fény villant.

Légi jármű – közölte Lori. – Délről közeledik, gyorsan és alacsonyan.

– Oké, tettessük magunkat sziklának. – Grayson a háta mögé nyúlt, lecsukta a bejárati nyílást, és ezzel elzárta a kintről beáramló hűvös levegő útját. – Kapcsold le a hűtőegységeket.

A Sáska lekuporodott, hátrafelé hajló lábai a pilótafülke alsó része alá csukódtak, és a gép magassága így jó néhány méterrel csökkent. Ahogy a földre lapult, a körülötte lévő sziklák szinte fölé magasodtak, elrejtették a mechet. A lekapcsolt hőcserélő egységek miatt a mech nem engedte ki a felhevült levegőt a hideg atmoszférába. A törzse ugyan még mindig jóval melegebb volt a környezeténél, és egy infravörös érzékelővel könnyen észre lehetett volna venni, de legalább a felszálló hőoszlopok hófehér foltjai nem fogják rájuk vonni a keresők figyelmét.

Várakoztak. Bár a Sáska már nem mozgott, de a reaktor nem állt le, és a gép nem tudott megszabadulni a folyamatosan termelődő hőtől. A hőmérséklet rövid idő alatt felszökött 45 fokra. Grayson engedélyezett maguknak egy-egy kortyot a pilótafülke tartályának állott vizéből, és az inge segítségével benedvesítette az arcát. Meddig viselhető ez el? Úgy látta, Lori már nem bírja sokáig. A lány ernyedten ült a pilótaszékben, keze a géppuska vezérlőkarján, szeme félig lehunyva, szája nyitva.

– Átvegyem az irányítást, őrmester? – Grayson önkéntelenül is suttogva beszélt. A helikopterről nem hallhatták meg a hangjukat, de tudta, hogy az ellenség közel van, őket keresi, és ez ellen az érzés ellen nagyon nehéz volt küzdeni.

Lori a fejét rázta.

– Nem. Én inkább... szeretnék tenni valamit. Bármit. Grayson megértően bólintott, és megmarkolta a mennyezeti kapaszkodót. Ha legalább annyi hely volna, hogy ő is le tudjon ülni...

A képernyőn megjelent a légi jármű – egy karcsú, áramvonalas Warrior helikopter. Grayson még a kétoldalt kiálló rakétaállványokat is felismerte. Elhaladt mellettük, a szökevények búvóhelyétől két kilométerre keletre kutatta a terepet.

– Nem látott meg – mondta teljesen feleslegesen Lori.

– Várjunk még egy kicsit! Túl gyorsan mozgott ahhoz, hogy földi csapatok is kövessék, de jöhet egy másik helikopter.

Lori és Grayson szerencséjére nem jött. Egy örökkévalóságnak tűnő idő telt el a fülledt némaságban, aztán a lány beindította a mech hűtőegységeit, felemelte a Sáska törzsét a földről, és folytatta a mászást.

Északon egy keskeny hegygerinc kötötte össze a Mount Gayalt a fő hegyvonulattal. A Sáska útja a Gayal keleti oldalán, a Kastéllyal átellenben vezetett el, aztán felkanyarodott a gerincre, és végigment a tetején. Erről a pontról a völgyön keresztül lenézhettek délnyugat felé, és láthatták a Kastélyon túl elterülő űrrepülőteret. Mögötte pedig Sarghad városának fényeit.

Megálltak egy időre, hogy Grayson a mech fényerősítővel ellátott teleobjektívjével szemügyre vehesse az űrrepülőtéren zajló tevékenységet. Még nagyítás nélkül is látta, hogy a kikötőben hatalmas a nyüzsgés. Két űrjáró érkezett. Az óriási, masszív, zömök járművek jóval nagyobbak voltak a Szégyenletes űrjárójánál, amely magányosan kuporgott az űrrepülőtér távoli sarkában. A hajók tövében ki lehetett venni a sürgölődő embereket, és a sötét beton hátterében a légpárnások és egyéb járművek mozgása is látható volt. A kikötő lámpáinak fényében Graysonék teljes nagyítással láthatták a Kurita űrjárókból kiáramló felhasznált levegőt, valamint a javító és karbantartó műveletek csendes, céltudatos zűrzavarát. A berakodó platformok és szerelőállványzatok kusza labirintusában katonák járőröztek fegyelmezett alakzatban, és Grayson legalább egy tucatnyi különféle méretű és típusú mechet számolt össze.

Ráfókuszált a Szégyenletes űrjárójának ütött-kopott törzsére.

– Ott a bolygó elhagyásának kulcsa – mondta Lorinak. – Ki kell találnunk, hogyan foglaljuk el, azután fel kell mennünk vele a csillaghajóhoz.

– Ha még ott van egyáltalán. Mit művelnek? Úgy néz ki, mintha berakodnának.

Grayson egyetértett. A Sáska optikájának maximális felbontását használta, és látta az űrjáró rakterének rámpáján mozgó embereket. Különféle járművekről ládákat és konténereket rakodtak le, és a céltudatos sürgölődés egy indítás előkészületeire emlékeztette Graysont.

– Ha el akarjuk kapni ezt a járatot, igyekeznünk kell – mondta. – Úgy tűnik, felszálláshoz készülődnek, méghozzá a közeljövőben.

– Egyébként is gyorsan tennünk kell valamit. Hatvan óra múlva itt a nappal.

– És újabb harminc standard nap múlva lesz csak újra sötét. –Grayson elgondolkodva vakargatta a fülét.

Egyre gyorsabb iramban futottak ki a választási lehetőségekből.

A Mennydörgés-hasadék barlangjában valamivel melegebb volt a levegő, mint odakint a szabadban, ahol még mindig nem emelkedett fagypont fölé a hőmérséklet. A mennydörgés, amelyről a nevét kapta, még nem kezdődött el, de a hasadék mennyezetét alkotó, alig kivehető hó- és jégkupoláról folyamatosan záporoztak az opálos cseppek. A fekete vízbe hulló cseppek állandó, ritmusos kopogása hideg, nedves visszhangokkal, valamint a harmadnapon bekövetkező olvadás üvöltő zuhatagának ígéretével töltötte meg a barlangot.

Az elmúlt húsz órában a kinti hidegből és sötétből folyamatosan érkeztek meg az Első Trellwani Lándzsások alakulatának megtépázott maradványai. Grayson utasítására Lori és Ramage végigjárták az embereket, megszámolták a jelenlévőket, és megpróbáltak egy kis rendet teremteni a zűrzavarban. Tüzek égtek a tó partján, mindegyik körül férfiak és nők kisebb csoportjai gyűltek össze – nagy részük a milícia egyenruháját viselte, de itt-ott feltűnt a gárda zöldje is. A tüzek meleg izzásán túl őrszemek mozogtak a hajnal előtti derengésben, ők figyelték, nem közeledik-e az ellenség.

A Lándzsások eddig begyűjtötték a Darazsat és a Sáskát, és sikerült rádiókapcsolatba lépni a Fullánkkal, amely éppen most kelt át a gerincen a Gayaltól északra. A két harcoló egység összlétszáma ötvenegy volt, a támogató szakaszból pedig huszonhárom astech jutott el idáig. Itt voltak még a járművek, melyekkel a menekülők ideérkeztek – öt felfegyverzett HVWC, két HVT és fél tucat felderítő légpárnás.

Nem lehetett éppen jól felszerelt harcoló alakulatnak nevezni. A katonák nagy része magával hozta a fegyverét, de élelmük nem sok volt. A legtöbbjük még téli ruházattal sem rendelkezett, ők kis híján halálra fagytak útközben, a nyitott tetejű légpárnásokban. A ballisztikus fegyverek lőszerkészletével sem álltak valami jól, a maroknyi lézerfegyver hátra csatolható telepeivel pedig valószínűleg a légpárnások hajtóművét kell majd feltölteniük, mivel egyetlen hordozható generátort sem hoztak magukkal.

Renfred Tor az egyik légpárnás szállítójárművön érkezett, és rögtön tett egy sétát Grayson társaságában a tóparton, a tábortüzektől valamivel távolabb. A tüzek mellett mozgó emberek gigantikus, alaktalan árnyékokat vetettek a hasadék nedves falára.

– Lori azt mondta, van egy terved a Szégyenletes visszaszerzésére – mondta Grayson. Gárdista egyenruhája felett vastag télikabátot viselt, de a kezét a zsebébe dugta, mert nem volt kesztyűje, a hideg levegőben pedig percek alatt lefagytak volna az ujjai. – Mesélj róla!

Tor karba tette a kezét, és lenézett a homokos talajra.

– Kivitelezhető, de nem lesz könnyű.

– Ebben én is biztos voltam. Idefelé jól megnéztem az űrrepülőteret.

– A legfőbb probléma, hogy erővel nem juthatunk át a reptér betonján felsorakozott mecheken. Attól kezdve, hogy az űrjáró fedélzetére léptünk, két teljes nap kell hozzá, hogy elérjük az ugrópontot.

– Arra akarsz célozni, hogy könnyedén értesíthetik a Szégyenletest, mielőtt még az űrjáró odaérne.

Tor bólintott.

– Amint az űrjáró a mi embereinkkel a fedélzetén felemelkedik, Ricol herceg egyik embere odasétál a rádióhoz, és szól a Szégyenletesen tartózkodóknak a jövetelünkről. Két teljes napjuk lesz, hogy felkészüljenek ránk, de azt is megtehetik, hogy átugranak egy másik rendszerbe.

Mi van, ha a Szégyenletest még mindig Hendrik kalózai tartják megszállva?

Erre nem építhetünk. A pokolba, még azt sem tudjuk, hogy Ricol a zenit vagy a nadír ugróponton érkezett-e a rendszerbe, de akkor is kétlem, hogy egy potenciálisan veszélyes csillaghajót csak úgy otthagyna zavartalanul lebegni.

Grayson a nedves homokot rótta Tor mellett, és feszülten gondolkodott. Minden csillagrendszernek két ugrópontja volt – a zenit a csillag északi pólusa felett, és a nadír a déli alatt. A csillag és a pont távolságát a csillag tömege határozta meg. Egy Trellhez hasonló, G2-es vörös törpénél az ugrópontok körülbelül héttized csillagászati egységre voltak a naptól, vagyis valamivel több mint százmillió kilométerre. Egy lG-s gyorsulással haladó űrugró két és fél nap alatt teszi meg a Trellwant az ugróponttól elválasztó távolságot.

– Hol van a Szégyenletes?

– A nadíron.

– És mi van az embereiddel?

Tor ebben nem volt ennyire biztos.

– A legtöbbjük még mindig a fedélzeten lehet. Legalábbis Hendrik átszálló emberei között nem sokan voltak, akik értettek volna a hajókhoz, ezért ha másra nem is, a felügyelet miatt szükségük van az embereimre.

– Tehát Ricol herceg átküldhette saját embereit, de a tieid valószínűleg még ott vannak.

– Ha nem lőtte ki őket az űrbe. – A teherpilóta hangjában keserűség érződött.

– Semmi oka nincs rá, hogy ezt tegye. Legalábbis most még nincs. – Grayson úgy döntött, témát vált. – Úgy láttam, embereket és árut rakodnak a hajódra a kikötőben. Van valami elképzelésed róla, mire készülhetnek?

– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Tor. – Lehet, hogy a sarghadi portyák során szerzett élelmet és egyéb zsákmányt hajózzák be. Vagy talán Ricol vissza akarja vinni Hendrik kalózait az Oberonra. – Széttárta a karját, hosszúkás arcán ingerült kifejezés suhant át. – Egyszerűen nem tudom megmondani.

– Hm, oké. Azt hiszem, rájöttem, hogyan tudjuk kitalálni, mi folyik ott, és közben talán még egy hajót is szerezhetünk magunknak.

Grayson és Tor folytatták sétájukat a fekete vizű tó partján, belefeledkeztek a számolásba és a tervezgetésbe. A barlangban az olvadt víz egyre gyorsabban csöpögött a mennyezetről, a vízcseppek hullócsillagként ragyogtak a tüzek fényében.

HARMADIK KÖNYV

26

A helyi hajnalig már csak néhány óra volt hátra. A magasan úszó hideg felhők már visszaverték a Trellnek a keleti horizont mögül érkező vérvörös fényét, és néhány napos hajnali szürkület után az űrrepülőtér végre kezdett fénybe borulni.

Grayson Death Carlyle számba vette egységét. Jelen pillanatban ötvenkilenc hadra fogható katonája volt, és a támogató szakaszból huszonnyolcan gyűltek össze – összesen ennyi embernek sikerült kiszöknie Sarghadból. A magukkal hozott történetek tüntetésekről, zöld egyenruhások által felgyújtott otthonokról és lelőtt milicistákról, illetve harcoló milicista csapatokról szóltak, amelyeket általában szétszórtak a helyszínre érkező Kurita mechek. Egyesek reménykedő, mások kétségbeesett tekintettel néztek Graysonra. Mögöttük a Darázs és a Fullánk kuporgott néma mozdulatlanságban. A Sáska Lorival a pilótafülkében a hasadék bejáratánál járőrözött.

– Elmondom újra. – Grayson felemelte a hangját, és elkapta az összegyűltek mögötti falról visszaverődő visszhangot. – Az egyetlen reményünk, ha sikerül elhagynunk a bolygót, ehhez viszont el kell foglalnunk azt az űrjárót!

Halk morajlás hallatszott, suttogó párbeszédek indultak meg, de a legtöbben döbbent hitetlenkedéssel viszonozták Grayson pillantását.

– Hadnagy...

– Hallgatom.

Az olajfoltos milicista egyenruhát viselőt közlegény előrejött a csoport széléig.

 – Hadnagy, nekünk a Trellwan az otthonunk. A legtöbben úgy vagyunk vele, hogy egyszerűen nem hagyhatjuk itt.

Ismét elkezdődött a mormogás, és valaki felkiáltott:

– Úgy van!

Az előtte lévő arcok felől ellenséges pillantásokat kapott, másokén csak zavar és aggodalom látszott. A saját terveibe és gondjaiba feledkezett Grayson nem igazán számított ellenállásra saját emberei részéről.

– Mindannyian így éreznek? – kérdezte.

A válasz újabb suttogások, topogások és lesütött szemek formájában érkezett.

– Sarghadban nem túl rózsás a helyzet – közölte. – Az elmúlt periódusban visszatért felderítőink szerint az egész területen statáriumot hirdettek ki. A zöldkabátosok uralnak mindent, közben folyamatosan kutatják fel, és végzik ki a milicistákat.

– Mindegyiket? – kérdezte egy hang hitetlenkedve.

– Nem, nem mindegyiket. A milícia legnagyobb része jelenleg be van zárva a barakkokba, Varney tábornokot pedig valószínűleg a Palotában tartják fogva. De azok a milicisták, akik tiltakoznak az új rend ellen... nos, ők eltűnnek. És a zöldkabátosokat a herceg emberei is segítik. Ott vannak a katonái a Palotában, a kórházakban, a műsorszóró állomáson...

– Hadnagy, a legtöbbünknek odalent él a családja. Nem hagyhatjuk itt őket!

Grayson érezte, hogy kezd kicsúszni a kezéből az irányítás. Ezeknek a férfiaknak és nőknek a nagy része együtt ment át vele a kiképzés és a szervezés nehézségein, követte őt győzelembe és vereségbe egyaránt. Már családként gondolt a szakaszra, és feltételezte, hogy a többiek is ugyanígy éreznek. A jelek szerint elszámította magát.

Kai egyszer elmondta neki, miért harcolnak az emberek.

– Az emberek többféle ok miatt harcolnak – mondta a fegyvermester. – A legtöbben azonban a bajtársaikért, akik mellettük küzdenek a tűzvonalban. Amikor elszabadul a pokol, a hűségük oda köti őket. Ám elsősorban a család az, ami miatt odakerülnek az első vonalba.

Grayson a légkör változásából, a halk suttogásból és a sötét pillantásokból levonta a következtetést, hogy ezek az emberek nem tartanak ki mellette addig a pontig, hogy itt hagyják az otthonukat, családjukat, és elmenjenek vele a bolygóról. Azt tervezte, hogy elviszi az egész szakaszt, és figyelmezteti a Nemzetközösséget a hátának szegezett tőrre, vagy megkeresi Carlyle Kommandósainak maradékát, és újra csatlakozik hozzájuk. Ha ez nem sikerül, akkor új egységével talán alakíthatnának egy zsoldos alakulatot, és úgy folytatnák a harcot a Drakónis Szövetség fenyegetése ellen.

Csakhogy ezeknek az embereknek nem volt miért a szülőbolygójukon kívül harcolniuk, bár nem várta őket itt semmi, csak egy nagyon ingatag biztonság Stannic pogromjától és a Vörös Herceg csatamechjeitől. Graysonnak ezért stratégiát kellett változtatnia.

– Nem kérem maguktól, hogy elhagyják az otthonukat, de ha sikerül felszállnunk a bolygóról, és elfoglalnunk az űrugrót, akkor segítséget kérhetünk, visszajöhetünk egy nagyobb haderővel a hátunk mögött, és visszazavarhatjuk a Kuritákat oda, ahonnan érkeztek.

Egyetlen hang törte meg a kényelmetlen csendet.

– És ha meglesz a hajó, honnan tudjuk, hogy visszajön értünk? Egy másik milicista lépett ki a csoportból, és félig szembefordult a többiekkel.

– A hadnagy mindig tisztességesen viselkedett velünk, vagy nem? Ha azt mondja, vissza fog jönni, én hiszek neki!

– Köszönöm, katona.

– Elnézést kérek, hadnagy úr, de nem mindenki kötődik ide. Nekem például nincs családom a Trellwanon, és ha maga elhagyja a bolygót, én is szeretnék önnel tartani.

– Mi a neve, katona?

– Manning, hadnagy úr.

– Örömmel veszem a segítségét, Manning. És a többiek mit szólnak? Megbíznak bennem? Segítség nélkül nem harcolhatunk eredményesen egy teljes csatamech ezred ellen. Sőt, életben sem maradhatunk sokáig a vadonban. De ha sikerül elmennünk innen, és eljutunk az egyik nemzetközösségi flottabázisra, segítséget hozhatok. Higgyék el, a Nemzetközösség nem akarja, hogy Kuriták legyenek a Trellwanon!

– A Nemzetközösség akkor sem törődött velünk, amikor a nyakunkra hozta Hendrik fattyait – kiáltotta valaki hátulról.

– Nem, és most sem érdekli a sorsuk. Megvan nekik a saját problémájuk, messze innen. Abban viszont átkozottul biztos vagyok, nem akarják, hogy a Kuriták itt vonultassák fel a flottájukat és a mech zászlóaljaikat. Nos... segítenek nekem?

Rémisztő csend támadt. Istenem, elvesztettem őket, gondolta Grayson.

Manning a levegőbe emelte a TK-ját. – Rám számíthat, hadnagy.

Újabb milicista lépett ki, majd még egy. Csatlakozott hozzájuk a közlegény, aki az imént a családjára hivatkozott, és a barlang a következő pillanatban megtelt Grayson katonáinak kiáltásaival és kurjantásaival. Talán mégis sikerülni fog, gondolta Grayson, miközben végignézett az emberein.

Renfred Tor tizennégy társával együtt elvonult a külső barakkok mellett, és átvágott az űrrepülőtér betonján. Mindegyikük a trellwani királyi gárda zöld-arany egyenruháját viselte.

A Mennydörgés-hasadéknál számos gárdista csatlakozott Grayson szedett-vetett csapatához, olyan emberek, akik kénytelenek voltak menekülni, amikor a hatalomváltás után a befolyásosabb tisztek elkezdték kiegyenlíteni a régi tartozásokat és sérelmeket a szervezeten belül. Grayson még nem bízott meg bennük teljes mértékben, és ők is kaptak bőven azon milicisták sötét pillantásaiból és fenyegető mordulásaiból, akik a családjukat vagy az otthonukat veszítették el, amikor a gárda átvette a hatalmat Sarghadban. Az egykori gárdisták most mind a hasadékban voltak, beosztották őket az összezsugorodott támogató századba, ahol nem eshetett komolyabb bajuk – és ahol folyamatosan szemmel tarthatták őket.

Egyenruhájuknak azonban nagy hasznát tudták venni, ragyogóan álcázhatták velük Tor különleges osztagát. A kapitány átvezette maroknyi csapatát a barakkokat a Szégyenletes űrjárójától elválasztó, kényelmetlenül nyílt térségen. Tor tisztában volt vele, hogy fegyvercsövek merednek rájuk. A szokásos működési szabályzat értelmében egy földön álló katonai hajó felé közeledő csoportot folyamatosan szemmel kell tartani. Amikor közelebb értek, látta, hogy a törzsre szerelt lézerütegek egyikének csöve lassan fordulva nyomon követi mozgásukat. Embereivel együtt bevonult a hajótól néhány száz méternyire álló utánpótlásraktár szélárnyékába, ott megállított a csapatot, és laza „pihenj" állásban szembefordította őket az űrjáróval.

Reménykedett benne, hogy semmiben nem különböznek a többi zöldkabátos szakasztól.

A herceg számtalan királyi gárdistát alkalmazott, itt és a városban egyaránt. Volt értelme szövetséget kötni velük. Ha Ricol számíthat a Sarghadban jelenleg hatalmon lévő emberekre – Stannicra és támogatóira –, akkor saját erőit más feladatokra használhatja fel. De a Lándzsások sajnos nem tudták, érvényben van-e valamilyen kód vagy jelszó.

Az egyedüli előnyük az volt, hogy Sarghadban jelenleg reménytelenül kusza volt a helyzet a rövid időn belül lezajlott rengeteg változás miatt. Talán még nem is iktattak be új jelszavakat és különleges kódokat. Ha viszont így van, akkor haladéktalanul cselekedniük kell, mielőtt még túlságosan késő lesz.

Tor a füléhez tapasztotta az övén lógó adóvevő fülhallgatóját. Figyelte a nyílt csatorna halk, sziszegő háttérzaját – a csatornáét, amelyet már órák óta figyeltek, és megállapították, hogy nem használják túl sűrűn. Minden attól az üzenettől függött, amelyiket néhány pillanaton belül megkap a fülhallgatón keresztül.

Az űrjáró föléjük magasodott, hengeres törzsének masszív tömegével betöltötte az eget. Tor most először nézte meg alaposabban, mit is műveltek a hajójával, amikor extra fegyverállásokat szereltek rá. Elfintorodott, amikor meglátta a gondatlanul eltávolított páncéllemezeket, de most nem volt idő ezen rágódni. Jelen pillanatban csak az érdekelte, hogy hol késik már az az átkozott jel?

A zöldkabátosok és Kurita szövetségeseik természetesen megszállták a Kastélyt, de a főhadiszállásukat nem telepítették át oda. Legalább ennyi szerencséjük lehetett. Amivel Grayson és az emberei próbálkoznak, az sokkal nehezebb, talán lehetetlen is lett volna, ha a herceg és a stábja beköltözik a Kastély irányítóközpontjába. Ricol a jelek szerint még mindig a saját címerét hordozó űrjáró fedélzetéről irányította embereit. Ez azt jelenti, hogy a Kastély vezérlője teljesen üres. Ha minden igaz, Grayson már ott van, és azon dolgozik, hogy rákapcsolódjon a Kastély számítógépes hálózatára. Ha sikerül elhitetnie a rendszerrel, hogy Tort és az embereit várják az űrjárón...

De hol van a jel?

Grayson a parancsnoki vezérlőközpont előtti folyosón várakozott. Gárdista hadnagyi egyenruhája segítségével már több csoportnyi ember mellett is elhaladt, akik különféle elektronikus berendezések beszerelésével voltak elfoglalva. Vastag energiakábelek kígyóztak mindenfelé, az erőd felső szintjének és homlokzatának stratégiai fontosságú pontjaira nehéz lézerütegeket és rakétaállásokat telepítettek. A járműhangárban és a Kastély nagyobb helyiségeiben hordozható konzolokat szereltek fel. Úgy tűnt, a Vörös Herceg hosszabb itt-tartózkodásra készül.

A Kastély folyosóin teljes volt a zűrzavar. Minden csoportnak, minden szakasznak láthatóan megvolt a maga feladata, és senki nem törődött a többiekkel. Senki sem állította meg Graysont, bár egy alkalommal egy fekete-vörös egyenruhát viselő drakón százados utasította, hogy jelentkezzen Kraig őrnagynál a futár megbízatásra. Grayson gyanította, hogy eredetileg a százados kapta a kellemetlen feladatot, és most gyorsan lepasszolta az első alárendeltjének, akivel találkozott. Grayson a tőle telhető legjobb gárdista tisztelgéssel engedélyt kért rá, hogy elvégezhesse saját feladatát... a nagyúr utasítására.

A százados motyogott valami nyomdafestéket nem tűrőt magában, és intett neki, hogy távozzon. Egy feladatától megszabadulni kívánó beosztott tiszt nem fog alaposabban kikérdezni senkit – még egy bennszülöttet sem –, ha az a herceg ügyében jár el.

Grayson időben elérte a vezérlőközpontot, de itt is lázas sürgölődés fogadta. Néhány pillanatig habozva állt a nyitott ajtó előtt, azon töprengve, mit tegyen. A központban hatan voltak, ruházatuk alapján a Vörös Herceg mechezredének astechjei. Vezetőjük egy képzett tech volt, aki a Szövetség fekete-vörös sárkányával díszített karszalagot viselt, a csípőjén lógó tokban pedig egy automata szolgálati fegyvert. A földön szétszórt szerszámok és a szétszedett kommunikációs konzol alapján úgy tűnt, hosszabb ideig itt lesznek.

Grayson besétált a központba, és habozás nélkül a terem közepén álló konzolhoz lépett. Arca szenvtelen maradt, megpróbált nyugodtan, egyenletesen lélegezni.

A tech persze felfigyelt rá.

– Hé, maga! Mit keres itt?

Elméletileg természetesen a tisztek rangban a techek felett álltak, akik rendszerint őrmesterként vagy megbízott specialistaként szolgáltak. De Grayson eleget tudott a Szövetségről ahhoz, hogy tisztában legyen vele, még egy Kurita astech civil sem fogadna el utasításokat egy bennszülött tiszttől.

Grayson mindent megtett érte, hogy magabiztosnak tűnjék – csak egy fiatal tiszt volt a feljebbvalói előtt.

– Uram, felküldtek, hogy innen is ellenőrizzem a számítógépes hálózati elérést. Az őrnagy... – Lázasan keresgélte a nevet. – Kraig őrnagy tudni szeretné, nem károsodtak-e az adatbankok.

A tech összevonta a szemöldökét.

– Két nappal ezelőtt mindent ellenőriztünk.

– Erről én nem tudok, uram. Ezt az utasítást kaptam...

– Miért bízza az őrnagy egy ilyen zöldfülű bennszülöttre a munkát? Mit tud maga a nemzetközösségi számítógépekről?

Grayson kihúzta magát, és megpróbált büszkének látszani.

– Én is a rendszert összeállító astech csapatban dolgoztam, uram. Ezért választott ki engem az őrnagy. – Nagy kockázatot jelentett beismerni, hogy a nemzetközösségi helyőrségben dolgozott, de csak így indokolhatta meg a hozzáértését. Arra építette elgondolását, hogy az emberek által benépesített világűrben a technikai személyzet mindenhol saját szubkultúrájában tevékenykedett, függetlenítve magát a nekik parancsokat osztogató emberek politikájától.

A tech egy másodpercig még gyanakvó szemmel méregette Graysont, aztán hanyagul intett a konzol felé.

– Csak ne legyen útban. Nemsokára megváltoztatjuk az elérési kódokat, és akkor ki fog szállni a rendszerből, megértette?

– Igenis, uram! – Tehát a kódokat még nem cserélték le. Talán mégiscsak sikerülni fog!

Nem is törődött tovább a háta mögött dolgozó munkásokkal, csak bekapcsolta a gépet, és beütötte a rendszer elérési kódot. Megpróbálkozott a vezérlő hálózattal, amelyik nyilvántartotta az érkező és távozó hajókat, és tájékoztatta az űrrepülőtér irányítótornyát a Kastély katonai döntéseiről és tevékenységéről. Amikor még a Kommandósok állomásoztak itt, a trellek irányították az űrrepülőteret, és a hálózatot kommunikációra, illetve a katonai célú repülések különleges engedélyeztetésére használták. Gyanította, hogy jelenleg a drakónok vezérlik a kikötő minden tevékenységét, és valóban, még új programot is telepítettek. A képernyőn megjelenő logó arra utalt, hogy a rendszer a Drakónis Szövetség Katonai Parancsnokságának irányítása alatt áll.

Minden számítógépes rendszert, melyet arra terveztek, hogy különböző képzettségi fokú emberek használják, úgy kell megalkotni, hogy még a tapasztalatlan felhasználók is képesek legyenek működtetni. Grayson különféle parancsokkal és jelszavakkal magától a rendszertől kért segítséget, és végül „Torony Irányítás 1" név alatt sikerült bejelentkeznie a repülésirányításhoz. Visszatartott lélegzettel várt, de nem szólalt meg riadó. A rendszer türelmesen várt rá, a képernyőn megjelentek a parancslehetőségek. Mély lélegzetet vett, és munkához látott.

Tízpercnyi óvatos keresés és kísérletezgetés után sikerült megtalálnia, amit keresett. Hajnalban, 2,3 standard óra múlva lesz egy felszállás. Az indulást nem a herceg egyik űrjárójának nevével jelezték, hanem a következő felirattal: „THR ALFA URJR". Ez biztosan Tor űrjárója. A menetrend szerint 52 óra múlva találkozik „J-THR: NADIR"-ral. A teherhajó célállomásaként a Luthient, a Drakónis Szövetség fővilágát jelölték meg.

Berakodás... üzemanyag feltöltés... szabad orbitális ablakok... tranzit vektorok és delta V... aha! Rakománylista! Az adatok szerint az űrjáró 1215 tonna rakományt szállít: gabonát, fűszereket, faárut, műtárgyakat – a sarghadi fosztogatásokból szerzett zsákmányt. Volt 34 utas is, akiket csak „rakomány – biztonsági őrizet"-ként említettek. Ezek biztosan újabb foglyok, akiket a herceg gyűjtött be, amikor bevonult Sarghadba. Talán Hendrik emberei? Nem, nem ők. Esetleg Varney tábornok és más lojalisták? Ez már sokkal valószínűbbnek hangzott, de nem volt rá mód, hogy kiderítse. Tornak ebben a kérdésben magának kell döntést hoznia. A biztonsági osztag öt emberből állt, egy bizonyos Levin Gharlit tizedes parancsnoksága alatt. A katonák az ezred biztonsági erőihez tartoztak, kizárólag pisztolyt és kábítófegyvert viseltek. Helyes. Egy hajó fedélzetén mindig kockázatos dolog volt lövöldözni.

És ez micsoda? Egy különleges utas? Yorunabi százados, VIP státuszban. Ki lehet ez? – töprengett Grayson. Akárki is volt, ő már Tor felelősségébe tartozott.

Gyorsan gépelni kezdett. A THR URJR ALFA fedélzetére új egységet rendeltek: tizennégy embert a trellwani királyi gárdában szolgáló Claydon őrmester parancsnoksága alatt.

Még akkor döntött a név mellett, amikor Renfred Torral megbeszélték a tervet. Egyikük sem tudhatta, mennyire elfogadható egy szakasznyi helyi katona felszállása egy induló teherhajóra, különösen, mivel a célállomásról fogalmuk sem volt. Lehet, hogy a hajó a Luthienre tart? Ha igen, mit keresnének rajta a trellwani zöldkabátosok? Ebben a kérdésben – mint oly sok másban – Grayson a kíváncsiság teljes hiányára, és a katonai elme „nem az én dolgom" gondolkodásmódjára épített.

Bevitte az információt, aztán egy hosszú, reszkető sóhajjal kiengedte a tüdejéből a levegőt, amikor az adatok megjelentek a képernyőn. A válla fölött vetett egy lopott pillantást hátrafelé. Az astech csapat el volt foglalva a kommunikációs konzol leszerelésével. Saját testével takarva a mozdulatot, előszedett egy apró adóvevőt a zubbonya zsebéből, és aktiválta az előre beállított frekvenciát.

– Gyerünk! – Csak ennyit mondott. Minél rövidebben és egyszerűbben akarták elintézni az üzenet továbbítását, mert fennállt a veszély, hogy figyelik a csatornát, és háromszögeléssel bemérik az adás helyét. A készüléken kétszer felvillant egy vörös lámpa: üzenet megérkezett. Eltette az adóvevőt, és visszafordult a számítógéphez. Az elsődleges feladatát teljesítette, most hozzáfogott előkeresni néhány adatot, amelyeket mindenképpen ellenőrizni akart, és tudta, a megtalálásukra valószínűleg nem lesz több esélye.

Renfred Tor eltette az adóvevőt, és kiadta a parancsot az embereinek. A katonák az elmúlt nyolc percben feszes vigyázzállásban álltak egy hidrogéntartály menedékében, és várták Grayson üzenetét. A jelzés megérkezett, ideje volt akcióba lépni.

A tizenöt ember kilépett a hideg szélbe, és elindult az űrjáró felé. A lézerüteg végig nyomon követte őket, miközben Tor az éles fényű reflektorokkal megvilágított főzsilip ragyogó fényözönébe vezette őket. A kikötőt körülvevő többi lámpa fénye elhalványodott a lassan világosodó égbolt alatt. A létesítmény épületei, állványai és árutartályai láthatóvá váltak, szürke árnyakként körvonalazódtak a hajnali derengésben.

Az árnyékból két őr lépett elő.

– Állj! Hová megy, zöldkabátos?

– Parancsunk van – felelte Tor. Az űrjáró szellőzőnyílásaiból elhasznált meleg levegő áramlott a fénykörbe. – Még étkezés előtt jelentkeznünk kell a fedélzeten.

– Mutassa!

Tor hagyta, hogy egy árnyalatnyi ingerültség lopózzon a hangjába. Ezek drakón őrök voltak, nem trellek, ezért semmi esélye nem lett volna rá, hogy fenyegetőzéssel vagy rábeszéléssel átjusson rajtuk. De talán előnyt kovácsolhat abból, hogy az őrök közül az idősebb is fele annyi éves lehetett, mint Tor, és elég zöldfülűnek látszott.

– Nincs írott parancsom, katona. A torony ügyeletes tisztje arra utasított... – megnyomta a szót –, utasított, hogy jelentkezzem ennek az űrjárónak a fedélzetén. Esetleg óhajtja vele megbeszélni?

Az őr arcán bizonytalanság látszott, az alacsonyabb beosztású katonák örökös félelme attól, hogy felsülnek a feladatukkal. A hangja azonban határozott maradt. Elvégre ezek mégiscsak trell bennszülöttek.

– Majd meglátjuk.

Egy kézi adóvevőn felszólt a hajó hídjára. Tor és a hidegben topogó katonák nem hallották a halk kommunikációt. Az őr hirtelen felnézett.

– Claydon őrmester?

– Így van.

– Nekem nem szólt senki. – Az őrszem intett nekik, hogy haladjanak tovább, miközben a zsilipajtó nyílni kezdett. – Mehetnek. Úgy tűnik, várnak néhány zöldet odafent.

Túl könnyű, gondolta Tor, miközben felmentek a fedélzetre. Mostantól még éberebbnek kellett lenniük, mert a helyzet pillanatról pillanatra változhatott. Leeresztette a kezét, és feltűnés nélkül kicsatolta a derekára csatolt Gunther MP–20-as biztonsági szíját.

 27

Grayson mereven bámulta a számítógép képernyőjét, keze haragosan szorult ökölbe az előásott adatokat olvasva. Sikerült megtalálnia az életrajzi kivonatokat tartalmazó fájlokat – ezeket még Carlyle Kommandósai hagyták hátra, amikor azzal a vérrel és erőszakkal teli éjszakán kivonultak a Trellwanról. Az adatállományokban szereplő információk megtanulása Grayson kiképzésének fontos részét jelentette az elmúlt években, de túlságosan sok név és arc szerepelt bennük ahhoz, hogy mindet képes legyen megjegyezni.

A csatamechek közötti harc a hadviselés meglehetősen személyes jellegű formája volt. Az elmélet szerint egy harcosnak sokkal nagyobb esélye volt a csatában, ha tudott valamit az ellenfeléről. Ha például tudtad, hogy egy bizonyos mech-harcos jobban kedveli a közelharcot, akkor nagy előnybe kerülhettél vele szemben, ha nagy hatótávolságú fegyvereket vetettél be ellene, és folyamatosan tartottad a távolságot. Az adatállományban több ezer harcos adatai szerepeltek az ismert világűr minden szegletéből, élők és halottak, barátok és ellenségek. Igen, még a szövetségesek is, hiszen az utódállamok korában egy barátból bármikor ellenség válhatott.

A képernyőről ismerős alak nézett vissza Graysonra. A hosszúkás, napbarnított arc a sötét szempárral és a rövidre nyírt körszakállal azé az emberé volt, akit a Kastély elleni támadáskor látott, alig néhány héttel ezelőtt. A fájl szerint a férfi Harimandir Singh báró volt, a Vörös Vadász Különleges Műveleti Csoport parancsnoka. Az életrajzi adatai szerint a Chekaaron született, fegyvermesteri képzést kapott, és a pusztakezes harc, valamint a kis egységes taktika avatott ismerőjének számított. Ezenkívül híres mech-harcosként ismerték, szép hosszú áldozati listával. És ami a legfontosabb, Chekaar hercegének, Hassid Alexander Ricolnak a jobb kezeként tevékenykedett.

Grayson még így is alig tudta elhinni, pedig a bizonyíték ott volt a szeme előtt. Először Ricol herceg adatait kereste ki, mert azt remélte, sikerül valamivel többet megtudnia a Kurita inváziós erők parancsnokáról. Kiderült, hogy a Vörös Herceg nevű mech-harcost jól ismerték a Drakónis Szövetség ellenségei. Kedvenc gépe a fekete szegélyű, vörös Martalóc volt, barátai és ellenségei pedig egyaránt csak Vörös Vadász néven emlegették.

Grayson az itteni háttéradatoktól jutott el Singh ezredesig, aki már legalább tizenöt standard éve szolgált Ricol mellett. Emlékezett Singh nevére Lori történetéből, amikor a lány elmesélte, hogyan jutottak a Trellwanra, és a haldokló Griffith is ezt a nevet kiáltotta a Kastély járműhangárjában. Most már értette, milyen kapcsolat van a Kastélyban látott arc és Ricol herceg között.

Bár Singh valójában mech-harcos volt, sokkal gyakrabban tevékenykedett a herceg különleges gyalogsági egységének vezetőjeként. Mechje, egy 65 tonnás Keresztes ugyanolyan vörös–feketére volt festve, mint Ricol Martalóca. A számítógép megjelenítette a képernyőn a harci gépet. A hatalmas, humanoid csatamech mindkét karjában nagy hatótávolságú rakétaindítók és 8 cm-es lézerek helyezkedtek el.

Tehát soha nem is voltak itt az oberoni Hendrik kalózai. Az események – Carlyle Kommandósainak megtámadása, a sarghadi rajtaütések, a Vörös Herceg jól időzített megérkezése – egy bonyolult összeesküvés részét képezték.

A félrevezetés okát nem volt nehéz kitalálni. Ha a Vörös Herceg egyszerűen csak megtámadta volna a Trellwant, a Nemzetközösség azonnal cselekszik. Még ha a Kurita erők győztek is volna, egy meghódított, ellenséges bolygót kellett volna kormányozniuk, ahol jelentős nagyságú helyőrségre van szükség a rend fenntartása érdekében.

Ehelyett inkább szabotálták a Hendrikkel folytatott tárgyalásokat, és feltüzelték a trell népességet a Nemzetközösség ellen. Így a drakón megszállók egyszeriben felszabadítókká váltak, akik azért érkeztek a Trellwanra, hogy megmentsék a helyieket Hendrik fosztogató kalózaitól...

Ezek szerint már a kezdetektől fogva jelen voltak a drakón ügynökök. Stefan is egyike volt Singh embereinek, akit a Kurita ügynökök béreltek fel. Ő és a társai terjesztették el Sarghadban az Oberonnal kötendő szerződés hírét, és behatoltak a királyi gárda sorai közé is. A Trellwani Lándzsások megalakulása és az egység kezdeti sikerei azonban megrázták az összeesküvés törékeny hálóját. De a herceg ezen az akadályon is átlendült: a gárda irányítása alá rendelte a Lándzsásokat, a vezéregyéniségeket – őt, Lorit és Tort – pedig megpróbálta megölni vagy letartóztatni.

Grayson bólintott, ahogy a kirakós játék darabkái a helyükre kerültek. A Drakónis Szövetség mindent megnyerne – egy baráti hadműveleti bázist mélyen a Nemzetközösség Periféria melletti szektorában, az utánpótlás, az ivóvíz és a friss csapatok újabb forrását, ezenfelül egy felfejlődési körletet, ahonnan titokban támadásokat indíthatnak a Nemzetközösség belseje felé. A terv biztosan Ricol herceg fejében született meg. És ez azt jelentette, hogy ő volt az az ember, aki döntött Durant Carlyle megöléséről.

Grayson egy hirtelen ötlettől vezérelve utánanézett a Lori által említett Vallendel hadnagynak is, a Martalóc pilótájának, aki végzett az apjával. Grieg Vallendelt zsoldos mech-harcosként említették, aki szabadúszóként tevékenykedett a Drakónis Szövetség területén, de az utóbbi időben Ricol herceg szolgálatában dolgozott. Rendszerint egy fekete-szürke Martalócban harcolt.

Ez igazolta Ricol és Singh tervét, és megadta Graysonnak annak a három embernek a nevét, akik szerepet játszottak apja halálában: Ricol hercegét, aki megtervezte és parancsot adott rá; Singh nagyúrét, aki kivitelezte; és Vallendel hadnagyét, aki a gyilkosságot elkövette.

Merev, bénult ujjaival megdörzsölte a halántékát. Gyűlölte Ricolt, gyűlölte az egész Drakónis Szövetséget, mégpedig olyan intenzitással, melynek mélységeit csak most kezdte felfedezni. Féktelen bosszúvágyában mindegyikük halálát akarta, saját kezével akart végezni velük. Ismét megesküdött, hogy addig harcol ellenük, amíg... hacsak ők nem végeznek vele előbb.

– Hé, maga!

Felkapta a fejét, miközben egy gombnyomással elsötétítette a képernyőt. A tech ott állt néhány méterre tőle, csípőre tett kézzel, komor arckifejezéssel. Volt vele egy másik férfi is, egy idősebb, köpenyes, ősz hajú tiszt.

– U-uram?

– Mit is mondott, ki küldte magát ide? – Az őr... Kraig őrnagy, uram.

Az ősz hajú férfi hátravetette a köpenyét. Alatta a szövetségi gyalogság fekete őrnagyi egyenruháját viselte. Grayson torkát összeszorította a félelem. Tudta, mi fog következni.

– Kraig őrnagy vagyok – szólalt meg a tiszt. – Én nem adtam magának semmiféle utasítást, fiatalember. Sőt, soha nem is láttam magát.

– Kérem az azonosítóját! – nyújtotta ki a kezét a tech. Mögöttük, az ajtó előtt egyenetlen sorba rendeződtek az astechek. Grayson némelyik derekán pisztolytokot is látott, de komolyabb fegyver nem volt náluk.

Neki nem volt fegyvere. Úgy döntött, inkább nem hoz magával, mert nem tudhatta, mi lehet a szövetségi rendelkezés a fegyvert viselő trellekkel kapcsolatban. Ha a szabályok szerint a zöldkabátosok nem hordhatnak fegyvert, őt pedig elkapják emiatt, akkor a küldetése még azelőtt befejeződik, hogy egyáltalán elkezdődött volna. Most, fegyver nélkül csak úgy tudott volna átjutni az astechek során, ha sikerül meglepnie őket. Megfordult és elindult feléjük, útközben benyúlt a zubbonya alá a nem létező azonosítóért.

– Nem az ön közvetlen utasítása volt, őrnagy – mondta olyan hanyagul, amennyire csak tellett tőle. – Az egyik beosztott századosától kaptam, úgy hívják hogy...

Gyorsan és alacsonyan előrevetette magát, elsuhant a tech mellett, és belerobbant a legalacsonyabb astech térdébe. Összegabalyodott végtagokkal zuhantak a padlóra, de Grayson azonnal továbbgördült, egészen a nyitott ajtóig. Ott felpattant, és kivágódott a folyosóra. A háta mögött meglepett kiáltásokat hallott, aztán a pisztolyok éles csattanását, és a feje körül golyók fütyültek. Még jobban felgyorsított, befordult az egyik mellékfolyosóra, és rohant tovább.

Elsődleges feladata most az volt, hogy minél jobban eltávolodjon üldözőitől. Utána talán el tud vegyülni a Kastély többi gárdistája között. De tudta, hogy ezzel is csak néhány percet nyerhet magának. A Kastélyt lezárják, és minden egyes trellt kihallgatnak.

Már csak az volt a kérdés, mennyi ideje maradt? Grayson a járműcsarnokon keresztül lépett be a Kastélyba. Vajon elérheti a hangárt, mielőtt becsuknák az ajtót?

Renfred Tor intett a Gunther MP–20-assal.

– Lépjen onnan, uram. Én fogom felemelni.

Az űrjáró hídján összegyűlt civilek és tisztek döbbenet, félelem és düh keverékével nézték Renfred Tort. Öt embere szétszóródott a hídon, ők rohampuskáikkal tartották sakkban a Kuritákat. A bejárat őrzésére rendelt, feketébe öltözött őr fájdalmas nyögéssel dörzsölte a tarkóját – Tor egyik katonája ott ütötte le a puskája tusával.

A pilótaszékben egy fekete-vörös, sárkányos karszalagot viselő tech ült, a fedélzeti tiszt megemelt helyét pedig a szövetség haditengerészetének egy korvettkapitánya foglalta el. Ez utóbbi leginkább egy kereskedőre hasonlít kövér testalkatával és sárgás bőrével, gondolta Tor, amíg a szemébe nem nézett. A szempár sötét volt és hideg, a keleti származásra utaló nyomok szinte teljesen hiányoztak belőle; egy olyan ember szeme volt, aki parancsoláshoz és hatalomhoz szokott.

Tor már látta azelőtt ezt a kereskedőt. Nagyon régen, még a Drovahchein II-n, az Erit csillaghalmazban. Akkor Sinvalie proctorként ismerte, a Mailai házból.

– Igen, mi ketten ismerjük egymást – mosolygott a kereskedő. Előrelépett, de Tor ráemelte a pisztolyát. Amikor beléptek a hídra, mindenkit felszólítottak, hogy dobja el a fegyverét, de a kereskedő köpenye alatt akár egy kisebb arzenál is rejtőzhetett.

– Megállni! Tartsa mindkét kezét jól látható helyen!

A kereskedő keze megjelent a köpeny bő ujja alatt. Üres volt. Könnyedén elmosolyodott, de a tekintete gyémántkeménységű maradt.

– Csak nyugalom, barátom. Biztosan képesek leszünk megállapodásra jutni, nem igaz? Hiszen annyi megbeszélnivalónk van...

– Nincs semmiféle megbeszélnivalónk. – Tor összezavarodott, és meg is rémült. A kereskedőt a magabiztosság légköre vette körül, mosolyából halálos ravaszság sugárzott, szemében hideg fény csillogott. – Hogy az ördögbe került maga ide?

– Természetesen Ricol herceggel együtt érkeztem. Hogy úgy mondjam, az itteni munkája iránt uraim nagy érdeklődést tanúsítanak. Akárcsak nemrég még az önéi.

– Maga intézte el, hogy Ricol megszerezhesse a hajómat! És Hendrik embereit használta fel hozzá!

– Valójában az öreg Hendrik ellen szervezkedő csoporttal dolgoztam együtt, akik politikai előnyt láttak a Trellwani Szerződés megsemmisítésében. Természetesen megvoltak az adatok a tervezett ugrássorozatáról. Bemutattam őket Ricol emberének, Singh-nek. Feltétlenül szükség volt rá, hogy Hendrik néhány kalóza is részt vegyen ebben a kis átverésben... így sokkal hitelesebbnek tűnt az egész. Nem lehettünk biztosak benne, hogy nem fogják-e némelyiküket elfogni.

Sinvalie a szövetségi parancsnokhoz fordult.

– Ő Renfred Tor, kapitány... az üzlettársam. Eredetileg ő volt ennek a hajónak a kapitánya...

– Én vagyok ennek a hajónak a kapitánya, és jobban teszi, ha ezt mostantól tudomásul veszi! – Tor újból intett a fegyverével. – Mostantól az én parancsaimnak engedelmeskedik.

– Természetesen, természetesen. Csak ne izgassa fel magát, barátom. Ó, esetleg elfogad tőlem egy azonosítót?

Az MP–20-as csöve a kereskedő orrától alig néhány centiméterre remegett.

– Csak lassan. Nagyon, nagyon lassan.

A férfi mosolya kiszélesedett, benyúlt gazdagon díszített külső köpenye redői közé, és előhúzott egy áttetsző, kocka alakú műanyagtárgyat. Tor figyelmesen szemügyre vette a kockában lebegni látszó színes szimbólumok rétegeit.

– A BBE századosa – közölte a férfi. – A nevem... mármint az igazi nevem Yorunabi százados. Talán már hallott rólunk. Mi vagyunk a Drakónis Szövetség hírszerző szervezete.

Tor egyre jobban elbizonytalanodott. A BBE-t mindenki jól ismerte, a szervezet rossz híre messze túlnyúlt a Szövetség határain.

– Aha, ismerem magukat. A Kurita titkosrendőrség.

– Ha úgy jobban tetszik. El kell mondanom önnek, kapitány, hogy fontos küldetésben járok, és mielőbb a Luthienre kell érnem.

Nem oda fogunk menni! – csattant fel Tor.

– Kapitány, kérem. Megértem, hogy felizgatta magát a járműve eltulajdonítása miatt. El kell ismernem, figyelemreméltó találékonyságról tett tanúbizonyságot a visszaszerzésével. – Yorunabi meglengette az azonosítóját. – Gondolom elhiszi, hogy... hogy is fejezzem ki magam... a pozíciómnak köszönhetően hatalmamban áll bőségesen megjutalmazni önt. Vigyen el engem és a társaimat a csillaghajójára, és onnan a Luthienre. Gondolja meg, kapitány. Ez az egyetlen megbízatás annyi pénzt hozna önnek és a legénységének, amennyiből nyugodtan visszavonulhatnának. Ilyen lehetőség egy ember életében csak egyszer adódik...

Tor egész élete egyetlen folyamatos küzdelem volt a következő szállítmányért, aminek a hasznából fedezni tudja a kiadásait, vagy megvesztegetheti a következő vámhivatalnokot. A fizetség, amit a BBE ügynöke ajánlott neki egyetlen könnyed mondattal, gazdag emberré tehette volna. Látta, hogy az emberei nem a foglyokat, hanem egymást nézik. Csábító ajánlat volt. Elvégre mekkora esélye lehet a lázadóknak? Vagy Grayson Carlyle-nak?

Visszaemlékezett a kihallgatásokra, a maró hidegre, amikor Singh kérdésekkel bombázta őt. Gradyre, Moranra és Lathe-ra, saját keserű bűntudatára, amiért hátrahagyta őket, és végül a fájdalomra, amikor hírt kapott a halálukról. Mekkora esélyük van? Mekkora? Az automata pisztoly megremegett, csöve a fedélzet padlója felé ereszkedett...

...aztán elmosódott, szürke foltként újra fellendült, és hangos csattanással hasította fel Yorunabi arcát; az ügynök torkából fájdalomkiáltás szakadt ki.

Tor a bakancsa orrával megnoszogatta egy kicsit a tisztet, aki nyögve zuhant végig a fedélzeten. Aztán intett az embereinek.

– Vigyék le őket az egyes raktárba. Megkötözni őket, és valaki folyamatosan őrködjön mellettük. – A felemelt MP–20-ast a kapitány és a fedélzeti tisztek felé fordította. – Maguk is. Én viszem fel a hajót.

A katonák kiterelgették a szövetségi tiszteket a hídról, és Tor hozzálátott a hajó ellenőrzéséhez. Odalent már voltak foglyok – trell katonák, akiket technikai képzettségük miatt máshová vittek volna. Köztük volt Varney tábornok is. Varney és milicistái habozás nélkül beleegyeztek, hogy csatlakoznak Tor legénységéhez, amint ismertették velük a tervet.

Aztán Tor végre újra odaülhetett az ismerős konzolhoz, ujjai végigfutottak a műszereken. Minden be volt állítva, a hajó készen állt az indulásra, a hidrogéntartályokat felszerelték és lezárták, a fúziós hajtóművet aktiválták. A számítógép kijelzőjének adatai szerint az űrjárónak hajnalban kellett indulnia, azaz alig valamivel több, mint három standard óra múlva.

Éppen időben érkeztek. Elővette kézi adóvevőjét, és egy másik alig használt frekvenciára váltott.

– Kész... kész... kész – szólt bele.

Aztán hátradőlt a székében, és várt.

 28

Grayson akkor lépett be a járműhangárba, amikor a Kastély riasztórendszerének szirénái éles vijjogással működésbe léptek. Férfiak és nők futkároztak mindenfelé, altisztek és felügyelők üvöltözték utasításaikat, és egy szakasznyi fekete egyenruhás szövetségi katona sorakozott fel a hatalmas dupla ajtó túloldalán. Első gondolata az volt, hogy szerez egy légpárnást a hangárban, és eltűnik vele az odakint! szürkületben, de rögtön látta, hogy ez nem fog működni. Ötven métert sem tehetne meg, és szitává lőnék a járművet.

Első lépésként biztosan összegyűjtik a trelleket. Grayson lenézett zöld egyenruhájára, és elfintorodott. Mindössze annyit kellett tennie, hogy megszűnik trellnek lenni. Elindult visszafelé a Kastély szívébe, ismerős járatokon haladt végig a szerelőcsarnok irányába. Amire szüksége volt, az egy... megvan!

Egy magányos drakón katona sietett vele szemben a folyosón, lézerpuskája lazán lógott a vállán. A férfi figyelemre sem méltatta a trell zöldkabátost, aki előzékenyen félrehúzódott, hogy utat engedjen neki – szemlátomást nagyon igyekezett, valószínűleg a járműhangárban lévő csapathoz akart csatlakozni. Amikor a drakón elhaladt előtte, Grayson egy rúgással kisöpörte alól a lábát, és a katona elterült a padlón; puskája és a fegyver hátizsák-generátora hangos csörömpöléssel vágódott a talajnak.

A drakón dühös horkantással emelkedett térdre.

– Átkozott fattyú...

Grayson lába pontosan az álla alatt találta el, mire a katona feje hátrabicsaklott, és újra végigvágódott a folyosón; dühét magába nyelte az öntudatlanság sötétje. Grayson megtapogatta a pulzusát, de nem érzett semmit. Nem akarta megölni a férfit, de haragja és félelme megsokszorozta a rúgás erejét. A drakón nyaka a jelek szerint eltört.

Bevonszolta a katonát egy közeli helyiségbe, egy apró raktárba, ahol hivatalos nyomtatványokat és irodaszereket tároltak. Gyors mozdulatokkal lehámozta a halottról az egyenruhát, és kicserélte sajátjával. Felvette a hátára a nehéz hátizsákot, és gondosan eligazgatta a szíjakat. Végső simításként odalépett a nyomtatványokkal megrakott fiókos szekrényhez, és egész egyszerűen ráborította áldozatára. Fémes csattanás hallatszott, azután papírok surrogása, és végül csend. Ez is okoz majd egy kis zavart, ha megtalálják a holttestet. Minden apró késlekedés néhány értékes percet szerezhet neki.

Megvizsgálta a lézert. Egy szövetségi Marx XX Starbeam modell volt, melyet személyesen ugyan nem, de a leírásokból jól ismert. Nem lehetett olyan bonyolult a kezelése. A sugár intenzitását itt lehet állítani. A bekapcsolás a hátizsákon lévő kart meghúzásával történik. A biztosítókar a keze alatt. Mintha már használt volna ilyet. Mielőtt kilépett volna a folyosóra, mindkét irányban körbekémlelt, majd futólépésben folytatta útját a szerelőcsarnok felé.

Az Árnyéksólyom még ott volt, ugyanúgy állt a szerelőállványon.

Az ötvenöt tonnás mech uralta a hangárt – a hatalmas, szürkére festett, rozsdafoltos fémszörnyeteg, körülvéve állványokkal és pallókkal.

Grayson szakértő szemmel vizsgálta meg a mechet. Időközben visszatették rá a hátizsákszerű szerelvényt és a gépágyút, melyeket előzőleg csak azért távolítottak el, hogy hitelesebbé tegyék a csapdát. Aznap csak nagyon kevésen múlt, hogy ő és a teljes osztaga itt hagyják a fogukat. A hátizsák tartalmazta a mech fő hőcserélőjét és a létfenntartó rendszert, valamint a lőszerkészletet és a jelenleg pihenő helyzetben, felfelé irányuló csővel álló 90 mm-es gépágyú vezérlő áramkörét. A fekete szerelvényt karbantartáskor és javításkor le lehetett venni, de a mech anélkül nem volt teljes mértékben harcképes. Most viszont annak látszott.

Az Árnyéksólyom egy régebbi tervezésű modell volt, átlátszó pilótafülkéje leginkább egy atmoszferikus repülőgép kabinjára emlékeztetett. A konzolba épített képernyők teljes képet adtak a pilótának, az infravöröstől az ibolyántúli tartományig. A gyakorlatban azonban a pilóta leginkább saját szemére hagyatkozott, mint a mech optikai érzékelőire – a holografikus kijelző a konzol felett minden szükséges célzási és harci információt megjelenített. A fülke most nyitva állt, és Grayson látta, hogy valaki mozog arrafelé – valószínűleg az utolsó ellenőrzést végző pilóta vagy tech.

Bár a sziréna már nem szólt, egyre több katona érkezett a hangárba, mindenfelé parancsokat üvöltöző és mutogató tisztek álltak. A csarnok túlsó sarkában összetereltek, és fegyvereikkel sakkban tartottak egy csapatnyi zöldkabátost. A begyűjtés megkezdődött.

Grayson gondolatai sebesen cikáztak. A hangárajtók nyitva álltak, de a kijárat mellett felsorakozott katonák megállítanák vagy lelőnék, mielőtt túl messzire jutna. Tekintete visszavándorolt az Árnyéksólyomra. A kiképzés idején már többször is vezette ezt a gépet. Hauptman hadnagy mechje volt, és a bal láb elülső felén még ki is lehetett venni a halvány „Hauptman" feliratot. A szimulátorban is számtalan órát töltött az Árnyéksólyom vezetésével. Ha sikerülne bejutnia a mech pilótafülkéjébe, igen jó esélye lenne a szökésre.

Akadhatott azonban néhány potenciális probléma. A mech talán nem is olyan harckész, mint amilyennek látszik. Aztán lehet, hogy a neurosisakot egy másik pilóta paramétereire állították be, ezért gyorsan át kell kalibrálnia, ha teljes irányítást akar szerezni a gép felett. Ezt azonban csak akkor derítheti ki, ha már bent ül a kabinban.

A legnagyobb dilemmát azonban maga a kivitelezés okozta. Ha elkezd felmászni az állványzat létráján, valamelyik szövetségi tiszt vagy tiszthelyettes biztosan felfigyel rá. Valamilyen figyelemelterelés nélkül soha nem jut magasabbra az Árnyéksólyom térdízületénél.

Lori állkapcsának megfeszítésével frekvenciát váltott.

– Minden egységnek, megkaptuk a jelet. Indulás!

A Sáska előrelendült, karmos lába kapaszkodót keresett a homokos emelkedőn, ahogy egyre magasabbra ért. Egyik oldalán a Darázs és a Sáska lépett ki a vádiból, köröskörül, a vízmosás partján pedig életre keltek az előzőleg a Darázs segítségével elrejtett légpárnások hajtóművei. A csapat hatalmas porfelhőt felverve megindult az űrrepülőtér felé.

– Gyors rajtaütés – emlékeztette Lori az egységét. – Bemegyünk, és kijövünk, semmi tűzpárbaj! Lássuk, sikerül-e meglepnünk őket!

A vádi alján három kilométerre megközelítették a kikötőt, onnan azonban nyílt, könnyen belőhető térségen kellett átvágniuk a különféle típusú gépeknek. A mechek teljes sebességgel dübörögtek előre, a Sáska így hamar az élre vágott. A por magasra csapott haladásuk nyomán, és a légpárnások emelőlégcsavarjai még átláthatatlanabbá tették a kavargó porfüggönyt.

Lori lézerét a legközelebbi Kurita űrjáróra emelte, és megcélozta vele a jármű masszív oldalába épített lézerütegek egyikét. Éppen csak annyira volt világos, hogy szabad szemmel már láthassa a célpontját, és az üteg robbanása éles fénnyel világította be a félhomályt.

Fehér füstcsíkok tekeredtek az ég felé a két, rakétákkal felszerelt légpárnás felől. A földön álló hajókon, a barakkok íves teteje és a raktárépületek felett újabb villanások látszottak. A felrobbanó rakéták döreje hosszan verődött vissza a reptér betonjáról.

– SZSZGY-k 270-nél! – Lori felismerte a Darázsban ülő Enzelman hangját. Garik hajlamos volt éles hangon rikácsolni, ahogy testében megemelkedett az adrenalin szintje, és izgatottságát még az elektronikus szűrőn keresztül is érzékelni lehetett.

Lori állított az érzékelőin, és ő is észrevette a mozgást. SZSZGY-k – a mech-harcosok szlengjében Szegény, Szerencsétlen Gyalogosok – özönlöttek ki a romos barakkokból. Sokan a reggeli hideg ellenére hiányos ruházatban voltak, de a fegyver egynek a kezéből sem hiányzott.

– Oké, nem kell aggódni miattuk. Cél a tartályok 180-nál. Rajta! A rajtaütés célpontjai az űrrepülőtér túlsó végén, négy hosszú sorban álló masszív, páncélozott üzemanyagtartályok voltak. A Fullánk lézere tapogatózva nyúlt ki az egyik tartály alapja felé, megpróbált gyenge pontra bukkanni. Az egyik űrjáróból kék részecskesugár csapott ki, és telibe találta a mechet. Lori elégedetten nyugtázta, hogy a Fullánk pilótája, Yarin – Grayson egyik trell kiválasztottja – továbbra is tűz alatt tartja a tartály makacsul ellenálló páncélját. Sáskája lézerével ugyanazt a pontot célozta meg, saját fegyverének fehéren izzó haragját is arra a helyre ömlesztve, ahol az üzemanyag átvitelhez szükséges csövek és vezetékek hálózata már kezdett megolvadni.

A tartályok folyékony hidrogént tartalmaztak, a kikötőben tartózkodó űrjárók fúziós impulzushajtóműveinek üzemanyagát. A tartály alján lévő szelepek két másodpercen belül elolvadtak, a cseppfolyós hidrogén kiáradt a hideg levegőbe, és a robbanás következtében tüzes gombafelhő emelkedett az égre. A detonáció ereje térdre kényszerítette Yarin Fullánkját, és Lorinak is meg kellett küzdenie saját gépe vezérlőszerveivel, hogy talpon tudjon maradni. A dörej fülsüketítő volt, a lökéshullám pedig kegyetlen, pusztító erejű. A tűzgolyó még magasabbra emelkedett, bevilágította az egész területet, miközben lángoló, izzó fémdarabok záporoztak a kikötőre, és pattantak le fémes csengéssel a Sáska testéről.

– Ennyi volt! – kiáltotta Lori. – Bármelyik pillanatban megérkezhet az erősítésük. Visszavonulás! Visszavonulás!

A figyelemelterelés, amiért Grayson imádkozott, megérkezett. Az ajtóban álló katonák egyik felkiáltott:

– Hé! Megtámadták a kikötőt!

A fegyelmezett alakzat azonnal megtört, ahogy a katonák megfordultak a sorban, és a nyakukat nyújtogatva figyelték a Mount Gayal alatt elterülő űrkikötőnél felvillanó lézerfényeket. Néhány astech kirohant az alakulótérre, hogy jobban lásson.

Most vagy soha, gondolta Grayson.

Elindult felfelé az állványzat létráján, tekintetét egy pillanatra sem vette le az Árnyéksólyom fejéről. Legjobban attól félt, mi fog történni, ha a Sólyom be van indítva, teljesen harckész állapotban várakozik, és a pilóta félúton kiszúrja őt. Amikor Grayson elért a mech derekáig, a pilóta levette a sisakját, felállt a kabinban és kinyújtózkodott, hogy jobban lássa az odakint folyó csatát. Grayson még gyorsabban mászott, már a mech mellénél járt. Az állvány rezgése azonban felkeltette a pilóta figyelmét. Elkerekedett szemmel nézett le rá. Ugyanabban a pillanatban a nyolc méterrel lejjebb valaki felkiáltott:

– Hé! Maga ott! Mi az ördögöt művel?

Észrevették. A feje fölött a pilóta az oldalfegyveréért nyúlt.

 29

Grayson gyorsított, kimászott a mech előreugró melle fölött keresztbefutó keskeny pallóra, alig valamivel a pilótafülke alatt. A mech-harcos időközben előhúzta a pisztolyát, és megcélozta vele Grayson fejét.

– Dobja el a fegyvert! – kiáltott rá a pilóta magas, némileg reszkető hangon.

Grayson eldobta a puskáját, a fegyver csattanva landolt a pallón. Aztán elkezdte kioldani a hátizsák tartóhevedereit.

– Ez tiltott terület, öregem! – mondta a harcos. – Senki nem jöhet fel ide, csak a techek és a...

Az utolsó heveder is engedett, és Grayson pajzsként maga elé fordította a nehéz hátizsákot. Rárohant a mech-harcosra, súlyos léptei alatt rezgett és billegett a palló. A pilóta csak egyszer tüzelt, de lövése így is elvétette Graysont és a pajzsot is, mert közben visszazuhant a fülkébe.

Grayson eldobta a nehéz tápegységet, és mellbe találta vele a drakónt. Aztán már ott is volt mellette, elkeseredett birkózásba kezdett vele a pisztolyért, miközben lábával megpróbált támaszt találni a mech mellpáncéljának csúszós felületén. A két férfi elszakadt egymástól, a küzdelem közben közéjük került a tápegység, amiről egy kábelen még mindig ott lógott a lézerfegyver. A pilóta felállt, sikerült megtartania a pisztolyát, Grayson térdrúgása azonban hátrataszította, és hangos üvöltéssel, fémes csörömpölés közepette zuhant le az állványzaton.

A csarnokban felugatott egy rohampuska, Grayson feje körül golyók fütyültek. Lehajolt, és visszaszerezte saját fegyverét, ellenőrizte a töltést, és leadott három gyors lövést az állványzat felé közeledő katonákra. A lézer meleg zümmögéssel lépett működésbe. A koherens fénysugarakat nem lehetett látni, de két katona füstölgő egyenruhával omlott a padlóra.

A többi drakón fedezékbe vetette magát, Grayson pedig visszahúzódott az Árnyéksólyom pilótafülkéjének védelmébe. Meghúzta a fülkét lecsukó kart, majd egy tekeréssel rögzítette, és lezárta a kabint.

Magát a pilótafülkét vastag fényvisszaverő rétegek fedték, melyek egyoldalú tükörré változtatták az ablakot – ez voltaképpen egy biztonsági eljárás volt, amely megvédte a pilóta szemét abban az esetben, ha a fülke közvetlen lézertalálatot kapott. A külső tér így valamivel sötétebbnek látszott, de Grayson még így is ki tudta venni a Kurita katonák rohanó alakját.

Gyorsan! – sürgette magát. Egymás után nyomogatta meg a pilótaszék két oldalán elhelyezett konzolok gombjait. A képernyőn megjelenő üzenetek szerint a reaktor üzemelt, a fegyverek fel voltak töltve, a gépet teljes lőszerkészlettel látták el, és mindent összekötöttek az irányítószervekkel.

Grayson leemelte a kusza energia- és adatkábeleken lógó neuro-sisakot, és lassan saját fejére helyezte. Bekapcsolta, és óvatosan megnyitotta a visszacsatolás tesztáramkörét. Először a már ismerős szédülést érezte, ahogy az ismeretlen agyhullámokra hangolt áramkörök disszonáns jeleket küldtek vissza saját idegrendszerén keresztül a belső fülbe. Megtalálta a finombeállító gombokat, és gondosan bekalibrálta a sisakot, amíg el nem múlt a szédülés. Az oszcilloszkóp kusza hullámai egyetlen egyenessé változtak, és tudta, hogy az Árnyéksólyom most már az ő alfa hullámaira van hangolva.

Elvégezte a kijelzők utolsó ellenőrzését. Zöld... zöld... minden zöld. Bal kezével megfogta az irányítókart, jobbja pedig a fegyvervezérlőre kulcsolódott. Kioldotta a lábféket, amely az állványzathoz rögzítette a Sólymot, és a gép tett egy lépést előre. A szerelőállvány pörgő szilánkok és repeszek felhőjévé robbant szét. A mech még egyet lépett előre, fémes csikorgással húzta maga után a deformálódott alumíniumroncsokat.

A hangárajtó csukódni kezdett. Grayson megfordult. Igen, a vezérlőfülke a helyén volt, a létrát is megjavították. A fülkében egy astechet látott, aki lázasan kiabált valamit egy mikrofonba. A Sólyom jobb keze felemelkedett, az alkarra szerelt 6 cm-es lézer célra állt. Grayson ujja az elsütő gombra szorult. A helyiségből fehér tűz csapott ki, ezt üvegszilánkok és fémrepeszek zápora követte. A fülke fele megcsavarodott, majd fekete füst, és a létrából kiszakadó fémdarabok kíséretében a földre zuhant. A csarnok ajtaja félúton megállt.

Grayson kényelmesen megfordult, és elindult a nyílás felé. A mech lába elől fejvesztve menekültek az emberek, a legtöbben a fegyverüket eldobálva, pánikba esve futottak, a többiek pedig teljesen hasztalanul zúdítottak golyózáport a gépre pisztolyaikból és rohampuskáikból. Grayson rájuk sem hederített, folyamatosan növelte a sebességet, ahogy távolodott a Kastélytól. A falakra szerelt lézer- és rakétaütegek több mint elegendő tűzerővel rendelkeztek a Sólyom elpusztításához. Csak abban reménykedhetett, hogy ezek a fegyverállások még nem működnek, illetve nem látták el őket személyzettel.

Nem merte begyújtani a mech ugróhajtóműveit, hogy így ereszkedjen le az alakuló térről. A Sáska irányítása után az Árnyéksólyom teljesen idegennek tűnt – hatalmas volt, masszív és lomha, mintha ólomsúlyokat kötöztek volna a mellére és a végtagjaira. Tudta, hogy hamar hozzászokik majd a nehezebb mechhez, de nem akart semmiféle kockázatos manőverbe kezdeni, amíg teljesen be nem töri a gépet.

Az alakulótér alatti terep durva volt, és egyenetlen, vízmosások szabdalták, ráadásul a meglazult kövek és laza kavicsok is nagy veszélyt jelentettek. Grayson csak most vette észre, hogy északabbra kezdte el az ereszkedést, mint ahol szerette volna. Délen, Sarghad fényei felé a lejtő sokkal lankásabb volt, ott még a légpárnások is le tudtak menni, egy mech pedig akár futva is közlekedhetett.

Megnyitotta a harci frekvenciát, fülét statikus recsegés és izgatott hangok kavalkádja töltötte be.

– ...teherszállító űrjáró, azonnali engedélyt kérünk!

– Alfa űrjáró, itt a torony. Az űrrepülőtéren vészhelyzet állt elő, ezért nem engedélyezhetjük a felszállást.

– Idióták, pont a vészhelyzetet akarjuk elkerülni! Nézze, Yorunabi százados, a BBE tisztje utasított az azonnali felszállásra. Ért engem?

Grayson a recsegéstől alig értette a szavakat. Mivel ezek nem eredeti hangok, hanem elektronikus átvitelek voltak, nem tudta megmondani, hogy Tort hallotta-e. Azt viszont tudta, hogy Lori nem indított volna támadást a kikötő ellen, ha nem kap jelzést Tor kapitánytól arról, hogy a hajót biztosították.

Amikor kidolgozták a tervet, még nem ismerték az űrjáró menetrendjét, és csak az űrrepülőtéren folyó előkészületekből következtettek arra, hogy a hajó készen áll a felszállásra. Az űrjárókat csak közvetlenül indulás előtt töltötték fel folyékony hidrogénnel: A hidrogén fokozottan hajlamos volt elillanni a nem védett tartályokból, ha néhány óránál tovább tárolták őket ilyen helyen, ezért sokkal olcsóbb és hatékonyabb volt máshol tárolni, és csak az elégetés előtt a hajóba tölteni.

Amikor látták, hogy az astechek megkezdik a feltöltést, már tudták, hogy közel az indulás, de hogy mennyire, arról fogalmuk sem volt. Mivel nem akarták azt kockáztatni, hogy Tor és az emberei órákon – vagy talán egy standard napon – keresztül üljenek egy titokban elfoglalt űrjárón, a felfedezés veszélyének kitéve, kitervelték az űrrepülőtér elleni a támadást, hogy a kapitánynak megfelelő indokot szolgáltassanak az azonnali felszállásra.

Az űrjáró pilótájának izgatott követelőzése pontosan beleillett a tervbe, de Grayson elcsodálkozott a BBE százados jelenlétén a fedélzeten. Az vajon Tor blöffje volt? Vagy valami szörnyű hiba történt?

– Alfa, itt a torony. Megadjuk az engedélyt az azonnali felszállásra. Ha blöff volt, akkor bejött. A sötét betontérséget fényár borította be, és a Szégyenletes űrjárója vakító, fehér tűzcsóván a levegőbe emelkedett. Először csak lassan mozgott, aztán csontroppantó erejű, 3G-s gyorsulással beleveszett a gyöngyházfényű éjszakába.

Ha Tor rajtaütése kudarcot vallott, akkor ettől a pillanattól kezdve nem létezett olyan erő a világegyetemben, amelyikkel ezt helyre lehetett volna hozni.

Grayson frekvenciát váltott, és megkereste a Lándzsások harci frekvenciáját.

– Lándzsás Egyes, itt Grayson. – Nem egyeztek meg rádiókódokban, mert Grayson nem számított rá, hogy egy csatamechben fogja elhagyni a Kastélyt.

Hosszú szünet következett.

– Grayson? Itt Lori.

– Lori. Elkötöttem egy Árnyéksólymot. A lejtőn közeledem felétek. Van valami ellenállás?

– Élénk tűz a hajókról, ahogy számítottunk is rá. A mechjeik nem álltak készenlétben, és eddig egy sem indult ellenünk. De nemsokára megérkeznek. A gyalogos egységek már elkezdtek felállítani néhány statikus lőállást a placcon.

– Rendben, megy minden tovább a terv szerint. Találkozunk a gyülekezési pontnál.

Tűz csapott fel körülötte, és kődarabok repültek a levegőbe, ahogy a Kastélyból indított rakéták a sziklás talajba vágódtak a nehézkesen egyensúlyozó Árnyéksólyom mellett. Grayson két alkalommal is megfordult, leeresztette a mech bal vállán ülő gépágyút, és egy-egy hosszú sorozattal megszórta az ütegeket, de minden látható eredmény nélkül. A távolság már túlságosan nagy volt a pontos célzáshoz.

A hegy előtt elterülő síkságon már ki tudta venni az észak felé visszavonuló három csatamech körvonalát. A földön álló űrjárók lövéseitől egy felrobbantott hidrogéntarály fedezte őket. Az égen fényes csillag mozgott a keleti horizont felé, fehér kondenzcsíkot húzva maga után. Siker vagy kudarc?

Nemsokára ezt is megtudja. A terv egyelőre teljes rádiócsendet követelt meg az űrjáró felé, és a Tor által kidolgozott átverés, a jelek szerint tökéletesen működött.

Mert ha nem, akkor a siker két rövid napon belül kudarcba fordul.

Az űrugrók csúf kinézetű szörnyetegek voltak, tervezésük és a fizika csak nagyon óvatos és lassú manőverezésre tették alkalmassá őket az ugrópontnak elnevezett láthatatlan valami körül. Az ugrópontok kiterjedése néhány tucattól néhány ezer kilométerig változhatott az őket létrehozó csillag tömegétől függően. Minden csillag két ilyennel rendelkezett, a zenittel az északi pólusnál, és a nadírral a délinél. A távolságuk természetesen szintén különböző volt, ezt a csillag mérete határozta meg. Az Kearny-Fuchida meghajtással ellátott űrugrók rámanőverezhettek ezekre a pontokra, ahol működésbe hozták különleges hajtóműrendszerüket, és megjelentek egy másik csillag ugrópontján, maximum harminc fényévnyire. Az ugráshoz szükséges energiát a hajó ugróvitorlája szolgáltatta, ez a kilométer széles, egy milliméternél is vékonyabb fémből készült korongszerű alkotmány, amely begyűjtötte, és az űrugró fedélzeti tároló celláiba továbbította a nap fény– és részecskesugárzásának energiáját. A különféle hullámhosszokon terjedő fotonrészecskék elnyelésére tervezett ugróvitorlák teljesen feketék voltak – olyan feketék, hogy a régi pilótamondás szerint még az űr is fehérnek látszott mellettük.

Bár maga a művelet igen bonyolult technikai részletekből állt, az ugróponti átvitel alapvető egyszerűsége megajándékozta az embereket a csillagokkal. Az utódállamok háború gyötörte civilizációja ugyan képtelen volt jelentősebb mennyiségben új hajókat előállítani, az űrugrók kitartóan rótták a csillagközi ugrópontok közötti utakat. A Szégyenletes legalább három évszázada épült, hajtóművét az utódlási háborúk előtti években szerelték be a hajótestbe.

Senki nem tudta, hogy a csillaghajó energiaközpontja meddig marad működőképes. Olyan kérdés volt ez, amely az emberi univerzum minden hadurát és filozófusát foglalkoztatta.

Az űrugróknak az ugrópontoktól és a hatalmas, mégis kifinomult szerkezetű fekete vitorláktól való függősége azt jelentette, hogy egyetlen hajó sem távolodhatott el messzire attól a ponttól, ahol belépett a csillagrendszerbe. A vitorlákat meghatározott időközönként ki kellett bontani, hogy összegyűjtsék az ugráshoz szükséges energiát, és a csillagok körüli orbitális pályán keringő mikrometeoritok és más hulladékok néhány áthaladás után megtépázták az érzékeny szerkezetet. Bár néhány hajó rendelkezett másodlagos meghajtó rendszerrel, amely lehetővé tette számukra, hogy behajtott vitorlákkal navigáljanak a rendszerben, a legtöbb űrugró az ugróponton maradt, és az űrjárókat használták fel kompokként a csillaghajó és a bolygó között.

Ez azonban újabb problémát vetett fel. Az ugrópontoknál nagyon is érvényesült az adott csillag gravitációs hatása. A csillag körül keringő hajó természetesen nem zuhant volna le, de nem is maradt volna az ugrópont közelében. Beállt volna egy orbitális pályára, amely végül átviszi a járművet a rendszer csillagközi porral szennyezett síkján. Ezért az űrugrókat felszerelték ion- vagy plazmafúziós manőverező hajtóművekkel. Ezek egy állandó, gondosan kiszámított, enyhe meghajtást adtak a hajónak, és pontosan ellensúlyozták a csillag vonzását, ugyanakkor pozícióban tartották a vitorlákat. A csillag ugrópontján várakozó hajó orra mindig a rendszer külseje felé mutatott, a vitorla pedig körülbelül tíz kilométerrel mögötte volt kibontva, pontosan az űrugró és a csillag között. A pozíciótartó hajtóművek hátrafelé és kifelé irányultak, hogy a belőlük kiáramló, töltéssel rendelkező részecskesugarak ne károsítsák a törékeny vitorlát.

Talán szükségtelen is mondani, az ugróponton parkoló csillaghajók alig manővereztek, mivel a legkisebb irányváltoztatás is deformálhatta vagy el is szakíthatta a vitorlát. Feljegyeztek néhány, űrugrók közötti csatát, amikor a hajók hetekig manővereztek nehézkesen egymás mellett, mire befejezték az ütközetet. Általában amikor hajó-hajó elleni harcról volt szó, akkor alaposan felfegyverzett, jobban manőverező űrjárókat vagy kisebb, gyorsabb, még jobban irányítható légűrvadászokat használtak. Természetesen az űrugrók is rendelkeztek fegyverzettel (beleértve a meteorok elleni védekezésre használt, radarirányítású lézereket), de már egyetlen űrjáró is elég nagy fenyegetést jelentett egy támogatás nélküli hajó számára ahhoz, hogy a kapitány általában azonnal megadja magát, semmint hogy kockáztassa drága, pótolhatatlan járművének sérülését.

Tor érdekes problémával találta szembe magát. Soha nem szentelt különösebb figyelmet az űrtaktikának, bár mindegyik teherhajó kapitánya tudott annyit, hogy egy ismeretlen ugróponton reagálni tudjon egy potenciálisan ellenséges hajó manővereire. Az ő gondja az volt, hogyan közelítse meg a Szégyenletest anélkül, hogy elárulná, az űrugró már nem a kalózok irányítása alatt áll. Létezhettek jelszavak vagy megközelítési kódok, melyekről semmit sem tudott, bár a hajó műveleti programjainak átkutatása után nem talált ilyeneket. A kalózok látszólag mindent úgy hagytak, ahogy találtak. Csak reménykedhetett benne, hogy valójában is ez a helyzet.

A feladat taktikai bonyolultsága abban rejlett, hogy a Szégyenletestől alig 12000 kilométerre ott várakozott a Drakónis Szövetség űrugrója. Bár ez a távolság elég nagy volt ahhoz, hogy a hajók pozíciótartó hajtóművei ne károsítsák a másik vitorláját, 12000 kilométer az űrnavigációs mértékek szerint gyakorlatilag a szomszéd ajtónak számított.

Tor érezte odakint a másik hajót. Túlságosan távol volt ahhoz, hogy szabad szemmel lássa, de könnyen el tudta képzelni. Biztos volt benne, hogy ugyanaz a hadihajó, amelyik a Sigurd és a Trellwan között megállította őket. Ha a legkisebb jelét látják, hogy a teherszállítón valami nincs rendben, akkor két Union osztályú űrjáró – vagy ami még rosszabb, egy rajnyi légűrvadász – harminc percen belül a Szégyenletes vitorlájánál teremhet.

Ezt a hajófoglalást teljes titoktartás mellett kellett végrehajtani, különben az akció véget ér szinte még azelőtt, hogy elkezdődne. Grayson és Tor minden részletet alaposan kidolgoztak még a Mennydörgés-hasadék tavának partján. A terv kulcsa arra alapult, hogy az űrugrók irányantennája nagy valószínűséggel nem egymásra, hanem a Trellwan felé mutat. Az azonos ugróponton tartózkodó hajóknak – különösen, ha az egyik egy kereskedőhajó, a másik pedig katonai jármű – egészen biztosan nem sok mondanivalójuk van egymás számára, bár a hadihajó valószínűleg folyamatosan szemmel tartja a másikat. Tor azt meg tudta volna állapítani, ha a Szégyenletes a hadihajóval kommunikál, azt viszont nem, ha a legénység az űrkikötőn keresztül lép kapcsolatban a szövetségi járművel.

Tor problémái akkor kezdődnének, ha a Szégyenletes legénységének alkalma lenne értesíteni a kikötőt az ő fedélzetre lépéséről. A torony azonnal riadóztatná a hadihajót, amelyik erre kiküldené az űrjáróit. Ez a figyelmeztetés ugyanakkor Graysont is bajba sodorná a Trellwanon. A fiatalember újabb rajtaütést tervezett a kikötő ellen, és a teherhajó elfoglalásának hírére biztosan megerősítenék az űrrepülőtér védelmét. A támadás így lehetetlenné válna, rosszabb esetben talán még csapdát is állítanának Graysonnak.

Tor saját akcióját ezért pontosan koordinálta Grayson trellwani erőinek rajtaütésével. A Lándzsások éppen támadási pozícióban lesznek, amikor az űrjáró megközelíti a Szégyenletest. A földi támadás elsődleges célpontja az űrrepülőtér irányítótornya lesz, mert itt kapott helyet tányérantenna kommunikációs átjátszója, amelyen keresztül értesíteni tudnák a hadihajót a Szégyenletes elleni akcióról.

Ám a földi támadást sem indíthatták meg azelőtt, hogy az űrjáró elérné a teherhajót, mert a torony így értesítené a hadihajót, és a Kurita tiszteknek esetleg feltűnne a magányos űrjáró, amelyik pont ugyanebben az időben akar összekapcsolódni a Szégyenletessel. Egyetlen lézernyaláb véget vethetne Tor küldetésének, még kilométerekkel a célja előtt.

Tor a konzol kijelzőjére nézett, amelyik az indulás óta eltelt napokat, órákat és perceket mutatta. A gyorsulást gondosan kiszámították, hogy az űrjáró a start után pontosan 55 óra és 30 perc múlva érjen a Szégyenletes közvetlen közelébe.

T plusz 55,5 óra volt mindkét támadás kezdetének kijelölt időpontja. Mármint ha minden a tervek szerint folyik odalent a Trellwanon. Tor és az emberei az életüket tették fel erre a feltételezésre.

Több mint ötven órával a helyi napfelkelte után a Trell teljes egészében kibukkant a horizont mögül, és most alacsonyan függött a Mount Gayal fekete sziluettjének egyik oldalán. A kövér, pettyes mintázatú vörös korongba egyelőre még nyugodtan bele lehetett nézni, de a vöröses fény olyan árnyékot vetett a Mount Gayal egész nyugati oldalára, hogy Grayson még a Kastélyt sem tudta kivenni. A hőmérséklet már néhány fokkal fagypont fölé emelkedett. A távoli, halk sustorgás, amit a mechek külső mikrofonjai közvetítettek, a Mennydörgés-hasadék olvadó vizéből képződött zuhatagok első morajlása volt.

A támadó egység ezúttal nyugat felől közelített, a vízmosásokkal szabdalt, meggyötört föld fedezékét használták fel az ellenséges radarok és más érzékelők elleni védekezésül. Grayson a frissen zsákmányolt Árnyéksólymot vezette, néhány kilométernyire elszakadva a többiektől. A kikötőtől délnyugatra rábukkant egy másik vízmosásra, és a Sólyommal behúzódott az egyik magasra nyúló partoldal alá. A konzol kijelzőjén folyamatosan peregtek a számok, teltek a másodpercek. Ötvenöt óra és huszonnyolc perc telt el az űrjáró startja óta. A támadás két perc múlva megkezdődik.

A Lándzsások két nappal ezelőtti akciója váratlanul érte a szövetségi csapatokat, így Grayson és az emberei nyugodtan térhettek vissza rejtekhelyükre a Hasadékba, senki sem üldözte őket. Az ellenség mindössze egyetlen darab, rakétákkal felszerelt helikoptert bocsátott fel, de a Lándzsások hasonló fegyverzetű légpárnása egy rajnyi rakétával letörölte az égről a gépet.

Másodjára már esélyük sem lesz rá, hogy hasonló meglepetést okozzanak. Az elmúlt ötven órában a sarghadi szövetségi egységeket kirakodták, és készenlétbe helyeztek két teljes mechszázadot – azaz huszonnégy különféle típusú és méretű csatamechet. Két szakasz – nyolc mech – a Palotanegyedben járőrözött, egy másik szakasz pedig bevonult a Palotába röviddel azután, hogy Grayson elszökött az Árnyéksólyommal. A másik század tizenkét mechje az űrkikötőben őrködött. Nyolc folyamatosan járőrözött, négyet pedig karbantartottak.

A reptéren ezenkívül volt még legalább egy mech – Vallendel hadnagy fekete-szürke Martalóca. Grayson úgy sejtette, Ricol herceg saját, vörös-fekete Martalóca is a Trellwanon van, bár eddig még nem látta a gépet.

A Vörös Herceg egységéhez hagyományos földi csapatok is tartoztak, legalább 250 katona, ellátva légpárnás járművekkel és könnyű lánctalpasokkal, amelyek a légpárnások számára átjárhatatlan terepen is képesek voltak közlekedni. Ezek a katonák rohampuskák, hordozható lézerek és vállról indítható rakéták figyelemre méltó arzenáljával rendelkeztek.

Egy ilyen haderő ellen a közvetlen támadás nem kecsegtetett sok reménnyel, de más módon nem tudták kiiktatni a kommunikációs továbbító állomást. Grayson egy másik képernyőre nézett, amely a vádi tetején elhelyezett apró kamera képét közvetítette. Az átjátszó rendszer antennája egy húsz méter magas pózna volt, melynek a tetején egy lapos, öt méter átmérőjű, jelenleg a délkeleti horizont felé irányuló tányérantenna ült. Arra volt a nadír ugrópont, ahol – ha minden rendben ment – Tor ezekben a pillanatokban közelíti meg a Szégyenletest az ellopott űrjáró fedélzetén.

A torony Grayson célpontja volt. A szakasz többi mechje, a húsztonnás Sáska, Fullánk és Darázs a bázist fogják megtámadni, ahol legalább tizenhárom nehéz mech járőrözött. Mivel jelentős túlerővel néztek szembe, a Lándzsások csataterve a stratégia tökéletes alkalmazását követelte meg.

A terv szerint a könnyű mechek újra lecsapnak a hidrogéntartályokra, azután elmenekülnek. Arra számítottak, hogy a bázison lévő mechek nagy része üldözőbe fogja venni a hegyek felé visszavonuló Lándzsásokat. Grayson biztos volt benne, hogy a drakón erők ezúttal sokkal elszántabban próbálják majd csapdába ejteni a támadókat; követni akarják őket a bázisukig, ahol egyszer és mindenkorra leszámolhatnak velük.

De amíg a Kurita főerő a három mechet üldözi, Grayson beosonhat a hátuk mögött az űrrepülőtérre, és megsemmisítheti az antennát. A Lándzsások katonái és légpárnásai az egyenetlen, jól védhető terepen helyezkedtek el a Hasadék felé félúton, a hegyek lankás oldalában. Egy erős ellenállás lehetőséget nyújt a könnyű mecheknek a menekülésre, és elbátortalaníthatja az üldözőket.

Lehetőségek... lehetőségek... lehetőségek... Grayson megdörzsölte a homlokát, és megpróbálta elűzni magától a félelmet. Túl sok volt az ismeretlen ebben az egyenletben. Egyáltalán Tor irányítja azt az űrjárót? El tudja foglalni a Szégyenletest anélkül, hogy a közelben lévő Kurita hadihajó közbeavatkozna? Három könnyű mech és egy maroknyi félig kiképzett gyalogos túlélheti három szakasznyi közepes és nehéz mech elsöprő erejű támadását?

Egyszer már felvázolt egy merész csatatervet, amikor az esélyek ellenük szóltak, csak hogy azután saját szemével nézhesse végig, ahogy ez a terv vérbe és tűzbe fullad a szerelőcsarnok ajtajának bezáródásakor. Ha Ricol herceg ravaszságát és találékonyságát veszi alapul, akkor könnyen lehet, hogy egy újabb csapdába vezeti az embereit, mégpedig az előzőnél sokkal halálosabba.

A haditanácson az volt az első javaslata, hogy egyedül próbál besurranni a kikötőbe. Egy robbanóanyaggal megtöltött zsák esetleg ledöntötte volna a rádiótornyot.

Lehetőségek... lehetőségek...

Az emberei megvétózták az ötletét. A torony elleni támadásnak sikerülnie kellett – mégpedig a tervezett időpontban. Ha a herceg emberei figyelmeztetést küldenek a Szégyenletesre vagy a szövetségi hadihajóra, akkor Tor űrugróját szilánkokká lövik. Csak az Árnyéksólyom tűzereje – egy félnehéz lézer, egy gépágyú és egy rövid hatótávolságú rakétaindító – garantálhatja a torony elleni sikeres rajtaütést.

Tor sorsa most teljes mértékben Graysontól függött, az övé pedig Loritól, Garik Enzelmantól és Yarintól, akiknek elég időt kell nyerniük számára, hogy odajuthasson a toronyhoz.

 30

Az utolsó másodpercek is leperegtek.

És elérkezett az idő. Grayson külső mikrofonjai közvetítették a levegőt hasító rakéták sziszegő hangját, ahogy Enzelman Darazsa útjára bocsátott egy rajnyi, a robbanófej mögött füstképző töltettel is ellátott RHR-t. A rakéták alacsonyan suhantak az űrrepülőtér betonja fölé, és pillanatok alatt áthatolhatatlan füstködöt képeztek a bázison. Ahogy a herceg emberei a földön álló űrjárókból és a bunkerekből viszonozták a tüzet, a levegő szinte felsikoltott a rakéták robbanófejeinek sorozatos detonációjától.

Grayson kamerája ráközelített a lassan szétterjedő füstfelhőre. Alig tudta kivenni a képernyőn Lori Sáskájának madárszerűen bicegő alakját. Valahol felugatott egy gépágyú, a lövedékek Lori mechjétől nem messze csapódtak be. Az ellenség kénytelen volt radarvezérléssel tüzelni. Bár ez nem volt annyira pontos, mint az optikai vagy lézeres célzás, de kis távolságból ugyanolyan halálos lehetett. Elfintorodott, amikor két villanást látott a Sáska törzsén.

Újabb rakéták bukkantak elő a füstből, ahogy a Darázs másodszor is tüzet nyitott. Éles, fülhasogató hang jelezte a Lándzsások ECM programjának működését. Ha az elektronikus ellenintézkedéseknek nem sikerül összezavarnia az ellenség célbefogó radarját, akkor a három könnyű mechet pillanatok alatt bemérik, és megsemmisítik.

Grayson újabb mozgást vett észre a jobb oldalon, ezúttal sokkal nehézkesebbet és lomhábbat. Visszafordította a kamerát kelet felé, és nagyobb látószöget állított be rajta. Ott! A Union osztályú űrjárók zömök alakja mellett két csatamech közeledett a füsttel elárasztott terület felé. A közelebbi egy hatvan tonnás Karabélyos volt, karjai helyén egymás alatt két lézer, illetve gépágyú helyezkedett el. Grayson megborzongott, amikor rájött, hogy ez az egy gép pontosan ugyanannyit nyom, mint Lori három mechből álló egysége. És a Karabélyos mögött ott jött egy ötvenöt tonnás Rozsomák; a vastagon páncélozott törzs felső részéből egy lézertorony dudorodott ki, jobb kezébe pedig egy nehéz gépágyút építettek. A távoli Kastély felől egy támadó helikopter karcsú, cápaszerű alakja csapott le a Lándzsásokra.

A füstködbe villanások és fénynyalábok hasítottak. Az űrjárók minden jel szerint vaktában tüzeltek, nem látták tisztán célpontjaikat. A radarzavarás ugyanolyan hatékonyan működött, mint ahogy a füst blokkolta a drakónok lézeres célzórendszereit. Nem sokat számított, hogy az ellenintézkedések miatt a Lándzsások sem voltak képesek pontos célzásra. A tervnek nem képezte részét, hogy a húsztonnás Lándzsás mechek harcba bocsátkozzanak a betonon feléjük dübörgő nehéz gépekkel.

Grayson sisakhangszórója megreccsent, fülébe berobbantak a Lándzsások harci frekvenciájának hangjai.

– Lándzsás Egy, itt Lándzsás Három. Gyalogságot látok a bal oldalon! Megpróbálnak mögénk kerülni.

– Vettem, Három. Kezdjék meg a visszavonulást!

– Lándzsás Egy, itt Kettő. Három mech ezen az oldalon, háromszáz méterre, gyorsan közelednek. SZSZGY támogatással. Kettő... három HVT!

– Oké, Kettes. Minden egység, visszavonulás! Maradjanak a... Lori adását robbanásszerű, statikus recsegés szakította félbe. A füstfelhő kéken felragyogott, ahogy egy részecskesugár a szívébe csapódott. Grayson jobbra-balra mozgatta a kamerát, megpróbálta megtalálni a tüzelő mechet. Nagyobb gépnek kellett lennie, ha képes volt hordozni egy PPC-t. Egy rettentő pillanatig azt hitte, a sugár elkapta Lorit, aztán a töltéssel rendelkező részecskék statikus kavargása megszűnt, és újra hallhatóvá vált az adás.

– Minden egységnek, szétszóródni! Figyeljenek a hátukra! Grayson most már nem volt tisztában a pozíciójukkal, bár még mindig újabb és újabb rakéták csapódtak be a füstfüggönybe, hogy a szürkésfehér köd fennmaradjon. Legalább öt nagy mech elmosódott körvonalát látta, a harci gépek nyugat és észak felé vonultak.

 Grayson bűntudatot érzett, amiért saját mechje jól álcázva lapul egy vízmosásban, biztonságos távolságban a tűzvonaltól. Máshogy nem oldhatták volna meg, de ez egy cseppet sem segített a lelkiismeretén. Itt kellett ülnie, miközben a barátait hatalmas túlerő szorongatja.

A füst mögött egyre távolibbá vált a csatazaj, de a Lándzsások közötti kommunikáció folytatódott. Grayson még az elektronikus hangújraképzés szűrőjén keresztül is érezte hangjukban az egyre növekvő feszültséget.

– Itt Három, itt Három! – Ez az élete első mech-csatájában résztvevő Yarin volt, a Fullánk pilótája. – A hőmérséklet emelkedik, leállítási figyelmeztetést kaptam.

– Aktiválja a felülbírálást, Három, és csak nyugalom. Minden egység, Zéró ellenőrzés, ismétlem, Zéró ellenőrzés.

Grayson megmarkolta az irányítókart, és talpra állította az Árnyéksólymot; a mech testéről álcahálók hullottak le, homok pergett a földre. A „Zéró ellenőrzés" egy előre megállapított kód volt, és azt jelentette, hogy a szakasz elérte a Mennydörgés-hasadékhoz vezető sziklás, töredezett emelkedő alját. Elérkezett az ideje, hogy megkezdjék a terv következő fázisát.

A Hasadék hegyének felső részén felerősödött a szél, és ugyanolyan gyorsan oszlatta szét a füstöt, mint ahogy Enzelman kilőtte a rakétákat. A három mech is közelebb húzódott egymáshoz, mert a Hasadék felé vezető emelkedő voltaképpen egy kiszáradt hordalékkúp volt, amely laposan és szélesen kezdődött, de ahogy emelkedett, egyre gyorsabban szűkült. Lori kitörölte az arcából a verejtéket és az átázott hajtincseket. Az akció most már csaknem egy teljes órája tartott, és semmi jel nem mutatott rá, hogy az üldözés abbamaradna. A három mech belső hőmérséklete kritikus szintre emelkedett.

Lori figyelte a füstből kibontakozó alakot maga alatt, körülbelül kétszázötven méternyire. Aztán a főképernyőn fedésbe hozta a célkeresztet az ellenséges mechhel. A számítógép megállapította a célpont tömegét, leolvasta a reaktor kisugárzását, és a képernyőn megjelent egy világító, vázlatos alak. Egy Darázs volt. Bár Garik kétségtelenül ott volt valahol a háta mögött balra, a biztonság kedvéért megnyomta a barát-ellenség azonosító gombját.

A Darázs lézere ugyanabban a pillanatban lépett működésbe, amikor az adatok megjelentek a képernyőn. Felhevített sziklák robbantak szét a Sáska lába mellett, a szilánkok végigverték a gép páncélzatát. Válaszként a lány ujja is rátapadt az elsütőgombra, és látta, hogy a Darázs felsőtestéből narancsvörös láng csap ki, és a találat nyomán hosszú, fekete forradás maradt a torzón. Bár a mech kifordult a lövésből, vékony füstcsíkot húzott maga után, és Lori kékes szikrákat látott pattogni a seb mélyén.

Újra és újra tüzelt. Még két találat! A Darázsnak már a talpon maradás is gondot okozott. Az egyik lába megbénult, és a pilóta alig tudta egyenesben tartani a gépet. Lori harminc métert közelített, majd megállt, és újra lőtt. A megnyomorított Darázs törzséből lángok csaptak ki, felsőtestéről olvadt fémcseppek záporoztak a földre.

A Kurita mech feje vakító villanással kirobbant, ahogy a pilóta működésbe hozta a katapultot. A harci gép hatalmas tömege hátrabillent, és fekete füstcsíkot húzva maga után végigvágódott a hegyoldalon.

A Sáska lába mellett robbanó rakéta feljebb üldözte Lorit az emelkedőn. A sziklák itt nagyobbak voltak, némelyik háznyi méretű, és a csata megpillantásból, tüzelésből és fedezékbe húzódásból álló játékká változott.

– Garik! – szólt bele a rádióba az általános harci frekvencián. – Merre vagy? Yarin!

– Itt Garik. Látlak, őrmester. Kétszáz méterrel alattam vagy, a jobb oldalamon. A pozíciódtól balra négy mech jön felfelé... három könnyű és egy Rozsomák. Látod őket?

Lori abba az irányba fordította érzékelőit, de csak sziklákat és gomolygó füstöt látott.

– Nem.

– Jobb, ha hátrahúzódsz, mielőtt elvágják az utad.

– Rendben, indulok!

Feljebb lépegetett az emelkedőn, a kiszáradt, kavicsos talaj ropogott a Sáska karomszerű lába alatt. Az egyik oldalon a talaj még meredekebben emelkedett; széles vízmosást képzett, amely gátolta a mozgást, és ami ennél sokkal fontosabb, a láthatóságot is. Mindhárom mechnek el kellett helyezkednie az első védelmi vonalban, mielőtt az üldözők ideérnének.

Újabb Darázs lépett ki a sziklák közül, ezúttal Lori pozíciója fölött, pontosan az őrmester és a társai között. Szüksége sem volt rá, hogy működésbe hozza az IFF-et. A mech alig lehetett ötven méterre tőle, de a festése egyáltalán nem látszott ismerősnek. A narancs-fekete tigriscsíkos álcamintázatot dzsungelhadviselésre tervezték, és éles kontrasztot alkotott a sziklamező szürkéjével és barnájával. Lövése meglepte a Darázs pilótáját, a tiszta találat a jobb karon megpördítette a mechet, és nekivágta az egyik sziklának. A végtag és a rajta lévő lézer kicsavarodott, majd leszakadt, és a földre hullott.

– Szép lövés! – Lori nem tudta, hogy Enzelman vagy Yarin kiáltott-e. Újra lőtt, és ezúttal elhibázta, de látta, hogy egy HEAP robbanófej pontosan a Darázs hátának a közepébe csapódik. Az ellenséges pilótának azonban sikerült stabilizálni a gépét, és szembefordult Lorival. A mech bal lábába épített rakétavető ikercsöve két rövid hatótávolságú rakétát köpött ki magából. Azok azonban nem találták el a célpontot, mert Lori néhány gyors lépéssel harminc méterrel előbbre jött, és ismét tüzet nyitott. A sugár végigsöpört a Darázs fején, és a pilótafülke helyén csak egy deformálódott, füstölgő, félig megolvadt fémmassza maradt.

Lorinak nem maradt ideje a diadal kiélvezésére. Külső mikrofonjai egy újabb mech dübörgő lépteit közvetítették jobbról. Esetlen, de fürge léptekkel elindította a Sáskát az emelkedőn, mert nem szerette volna, ha ismét elvágják a többiektől.

Épségben sikerült átkelnie a gerincen. Itt egy széles vízmosás kezdődött, amely ferdén ereszkedett le a hegyoldalon egy meredek, függőleges sziklafalakkal övezett sokkal egyenetlenebb lejtő felé. A falak a völgy mindkét oldalán a mechje fölé magasodtak, és a hasadék távolabb egyre keskenyebbé vált.

Sáskájával behatolt a sziklák közé, és keresett egy helyett ahonnan szemmel tarthatta az imént maga mögött hagyott lejtőt. Lekuporodott a mechhel, a törzs így alig két méterrel emelkedett a talaj fölé, és a pilótafülkéből előremeredt a lézerágyú karcsú csöve. Két oldalán, néhány száz méternyire megpillantotta a szintén készenlétben várakozó Darazsat és Fullánkot. Mozgást is észlelt, a gyalogos csapatok és a felfegyverzett légpárnások előrearaszoltak a vízmosásban előkészített barikádok, sziklaomlások és tűzcsapdák között.

Lori pillanatok alatt elemezte a helyzetet. Két könnyű, felderítő mechet kilőttek. Tehát maradt még tíz, esetleg tizenegy. Ott! Két újabb felderítő gép, egy Fullánk és egy Sáska bukkant elő a szurdok aljában. Mögöttük még kettő közeledett, egy Karabélyos különös, ikercsövű karjával, és egy nehézkes léptekkel billegő ötvenöt tonnás Griff.

Lori aktiválta a kommunikátort.

– Ramage őrmester!

– Igen?

– Minden előkészítve, őrmester. Várom a jelet.

Lori az ajkát rágcsálva várakozott, miközben a fokozatosan kibontakozó szituációt mérlegelte. Az első négy mögött még két mechet látott. Még túlságosan távol voltak ahhoz, hogy szabad szemmel felismerje a típusukat, de a számítógép Darazsakként azonosította őket. A távolság a legközelebbi célpontig csaknem fél kilométer volt. A támadók folyamatosan mozogtak, nehézkesen bukdácsoltak a kövek között, de viszonylag gyorsan haladtak.

A herceg nagyon el akar kapni minket, gondolta Lori. Optikai érzékelőjével ráközelített az elöl haladó, szürke álcamintásra festett Fullánkra, és a gép mellén szinte világító vörös-fekete Kurita sárkány szimbólumra. Már jól megnézte magának a vízmosás alján iránypontként kijelölt sziklákat. Mindössze néhány méter...

– Most, őrmester!

A robbanások a hasadék teljes szélességében fekete füstből és repülő szikladarabokból álló függönyt képeztek. A detonációk megemelték az ellenséges Fullánkot, és a levegőben megpördítették a mechet. Közben a Sáska alatt is megremegett a föld, Lori egy pillanatra elszédült a neurosisakban. A sziklatörmelék hatalmas vízfalként omlott össze, világosabb színű porfelhőt emelt a levegőbe, és mögötte láthatóvá vált a második mech, a Karabélyos. A gép a hátán feküdt, a jobb kar ikerfegyvereinek csövét szétválasztotta, és visszahajlította a robbanás ereje.

A többi mech pánikszerű visszavonulásba kezdett. Nem tudhatták, hogy a robbantáshoz felhasználták a Lándzsások szűkös robbanóanyag készletének csaknem teljes mennyiségét.

Valaki lelkesen üvöltözött a rádióban:

– Győztünk! Győztünk!

– Csendet a vonalban! – csattant fel Lori. – Csak újrarendeződnek. – A lassan leülepedő porfelhő mögött, körülbelül két kilóméternyire megpillantotta a mozgolódó mecheket és embereket. Ahogy újrarendezték a soraikat a vízmosás túlsó végében, az alapján könnyedén megállapíthatta, hogy eszük ágában sincs visszatérni a kikötőbe. A Lándzsások kiváló védelmi pozíciót foglaltak el, de a túlerőben lévő ellenség egy elszánt támadással gond nélkül feljuthat a vízmosáson, és lerohanhatja őket.

– Igyekezz, Gray! – sziszegte váratlan hevességgel. – Lődd ki azt az antennát, és tűnj onnan a pokolba:

A monitorra nézett, amelyik a Hasadék vízpára-borította bejáratára volt beállítva, két kilométerrel feljebb. A mikrofonokon keresztül hallotta a vízesés tompa moraját. A három mech és a légpárnások kezdtek kifogyni a helyből.

31

Tor hagyta, hogy a számítógép megtegye az utolsó korrekciót, amely másodpercenként egy méterre lassította az űrjáró közelítési sebességét. A Szégyenletes teherszállító hátulról hatalmasnak látszott a híd képernyőin, az űrjáró hasa alatt.

A legtöbb űrugróhoz hasonlóan az öreg teherhajót is egy keskeny, tőrszerű központi reaktormag köré építették. Ezeket a letisztult vonalakat azonban megtörték a raktármodulok fürtjei, a nyomás alá helyezett legénységi részleg zömök, lekerekített hengere, a Szégyenletes hátsó rakteréhez kapcsolt másik űrjáró aszimmetriája és a hajó meteorelhárító lézerütegeinek és részecskeágyúinak fenyegető, kelésekre hasonlító kidudorodásai. Tor gyakorlott szeme sérülések és hibák után kutatott, de egyet sem talált. A pozíciótartó hajtómű a jelek szerint működött, bár erről csak az űrjáró mágneses sugárzásmérő műszerének világító kijelzője árulkodott. A pályát úgy számította ki, hogy jó messze elkerülje ezeket a részecskeáramlatokat, amelyek ugyan csak egy ezredrészét jelentették az lG-nek, de még így is elég halálosak voltak.

Messze az űrugró mögött a Trell vörös korongja most csak keskeny sarlónak látszott, amelyet mintha magába nyelt volna egy fekete kör. Tor tudta, hogy ez csak mesterséges napfogyatkozás, melyet a Szégyenletes tíz kilométernyire lebegő ugróvitorlája idézett elő.

A híd hangszóróiból a mágneses tér által előidézett statikus recsegés hallatszott, melyet egy férfi hangja követen:

– Négy-ötös vektoron közeledő űrjáró, csökkentse a sebességét másodpercenkénti nulla-pont-ötre, vége.

 Tor megnyomott egy gombot, és betáplálta az adatot a számítógépbe. Újabb, szinte észrevehetetlen lassulás következett.

– Végrehajtva.

A hajók közötti csevegést a megközelítési periódusban a legminimálisabb szinten tartotta attól való félelmében, hogy valamivel véletlenül elárulja magát. Eddig azonban nem történt semmi rendkívüli, nem szólították fel, hogy változtasson irányt, vagy szakítsa félbe a közeledést. A teherszállító fedélzetén ezek szerint elfogadták az űrjáró IFF jelzését.

A Trell utolsó szegletét is eltakarta a fekete vitorla, és az űrjáró belemerült az árnyékba. A teherhajó törzse most már csak néhány száz méternyire volt, szintén árnyékban, de az egymástól egyenlő távolságban elhelyezett azonosító és helyzetjelző lámpák megvilágították valamelyest. A képernyő célkereszttel jelölt közepén zöld irányjelző fény villogott – itt nyíltak ki a dokkolókarok, amelyek majd összekapcsolódnak az űrjáró tatjával.

Tor megérintett a konzolján egy gombot, mire a monitor egyik szélén, a csillagok háttere előtt vörös fény villant fel. Az volt a Kurita hadihajó pozíciója, tőlük mintegy 12000 kilométerre. Az éter csendes maradt, semmi nem mutatott arra, hogy bárki is gyanakodna.

Beleszólt a hajó interkomjába:

– Mindenki készüljön. Nemsokára bemutatkozunk.

A teherszállító fedélzetén normális esetben tizenöt fős legénység tartózkodott. Ebből hárman Torral együtt távoztak a Trellwanra, ahol meghaltak. Az emlék még mindig bűntudatot ébresztett a kapitányban. Nem tudta, hányan élnek még az emberei közül a Szégyenletes fedélzetén, de nem tűnt valószínűnek – legalábbis ebben reménykedett –, hogy a kalózok gondatlanul elvesztegetnének ennyi képzett űrhajóst.

A fontosabb kérdés most az volt, hány katonát hagytak itt a hajó őrzésére. Tor ezt még csak megtippelni sem tudta, bár tíz-tizenkét utas esetén már meglehetősen szűkös volna a hely.

Az eltelt időt mutató kijelzőre nézett. Pontosan 55 órát és 30 percet mutatott, a két szám mellett a másodpercek peregtek.

Egy űrugró megtámadásának többféle módja is van. Ha a csillaghajó nem rendelkezett támogatással, akkor számos olyan pontot lehetett találni, amit egy űrjáró könnyen célba vehetett – például a tat vagy az ugróvitorla, vagy valamivel előbbre a pozíciótartó hajtóművek, amennyiben a védelmi fegyvereket semlegesítették.

Azonban ha az űrjáró tüzet nyitna a Szégyenletes lézerütegeire, a hadihajó észlelné a sugárzást, és azonnal kiküldene egy ellenőrző csapatot. Ha a teherszállító bármilyen sérülést szenved – például megrongálódna a vitorlája, vagy felrobbanna valamelyik fegyverállása –, akkor ugyanez történne. De a legjobb esetben is megpróbálna kapcsolatba lépni a teherszállítóval a hajók közti frekvencián, hogy kiderítse, mi történt.

Tornak fel kellett készülnie egy ilyen támadásra, ha leleplezik őket, de eddig minden rendjén haladt, pontosan az elsődleges terv szerint. Tudta, hogy a dokknál ott fog várni rájuk egy-két ember. Ha ő és a katonái elég gyorsan cselekednek, lerohanhatják, és elfoglalhatják a hajót, mielőtt a Szégyenletes hídjáról leadhatnák a riadójelzést.

Talán. Ha az őrtiszt elég éber és talpraesett, esetleg elküldhet egy figyelmeztető üzenetet a Trellwanra. A hadihajó elcsíphet egy irányítatlan, általános rádiójelet, de ha a két hajó nem áll nyílt frekvenciás, aktív kommunikációs kapcsolatban egymással, akkor sokkal valószínűbb, hogy a Kurita hajó semmit sem fog észlelni az eseményekből.

Valamivel több mint öt és fél perc szükséges ahhoz, hogy egy üzenet elérje a trellwani űrrepülőtér antennáját. Onnan azonnal riasztják a hadihajót, ez újabb öt és fél percet jelent. Ez volt a legnagyobb veszély, amit csak a Lándzsások földi csapatának sikeres támadásával lehetett elhárítani.

De ha a herceg felfedezte a számítógépes trükköt, akkor az is megtörténhet, hogy a dokknál egy csapatnyi fegyveres tengerészgyalogos fog rájuk várni.

A számítógép elvégezte az utolsó korrekciót, és lefékezte a hajót. Az űrjáró fedélzetén tartózkodók tisztán hallották a fémes csendüléseket és koppanásokat, ahogy a mágneses kampók a helyükre csúsztak, és a dokkolókapcsok biztonságosan a csillaghajó törzséhez rögzítették a kisebb járművet.

– Dokkolás – szólt bele az interkomba. – Átszálló csapat, álljanak készen a zsilipnél!

A következő néhány másodpercben eldől, hogy sikerrel jártak, vagy kudarcot vallottak.

Amint megkapta Lori kódolt üzenetét, Grayson felállt az elrejtett Árnyéksólyommal, és elindult a vádi aljában. Már előzőleg kinézett magának egy pontot, ahol a meredek part félig beomlott, és természetes feljárót képezett a kikötőtől délnyugatra elterülő síkságra. Magát az űrrepülőteret még mindig füst borította, de a földi telepítésű kommunikációs antenna két kilométerrel távolabb jól kivehetően emelkedett ki a homályból. Lassanként más objektumok is láthatóvá váltak – az irányítótorony zömök csészealja, valamivel keletebbre a folyékony hidrogénnel töltött tartályok négy párhuzamos sora és a szövetségi űrugrók szürke alakja.

És a mechek. Grayson legalább nyolc radarjelet számolt meg, bár a folyamatos ECM zavarás rontotta a képet, és lehetetlen lett volna megmondani a pontos számot. Mindegyik mech a kikötő északi széle felé mozgott, és egyik sem volt két kilométernél közelebb. A terv a jelek szerint működött.

Ritkás füstköd lebegett át az űrrepülőtér délnyugati peremvonala fölött, de a könnyű északi szél gyorsan szét is oszlatta. Az Árnyéksólyom gond nélkül elérte a kerítést, és belépett a lebetonozott térségre. Fél kilométernyire egy légpárnás páncélos süvített át a kikötőn észak felé, de ügyet sem vetett Graysonra.

Erre számított. Bár a herceg emberei nagyon is jól tudták, hogy Grayson két nappal ezelőtt meglovasította a zsákmányolt Árnyéksólymot, a területen egy teljes századnyi mech tartózkodott. Egy felületes szemlélő könnyen hihette, hogy a kikötő déli pereméről befelé tartó, viharvert harci gép a szövetségiekhez tartozik. Azok a tisztek, akik meg tudnák állapítani a valós helyzetet, most odafent a Kastélyban a harci frekvencián zajló kommunikációt figyelik, vagy éppen a saját csatamechjüket irányítják, és egészen mással vannak elfoglalva.

A csatazaj gyorsan távolodott az északi emelkedők felé. Ha a Lándzsások három mechje képes lesz kitartani addig, amíg elpusztítja az antennát, gyorsan utánuk eredhet, és hátba támadhatja a Kurita mecheket. A meglepetést és a zűrzavart kihasználva azután elszakadhatnak az ellenségtől, és visszahúzódhatnak a Hasadékba.

Ha minden jól alakul, a Lándzsások a Mennydörgés-hasadékon keresztül átvágnak egy előkészített leszállóhelyre a Grimheld-tenger partján. Amennyiben Tornak sikerült visszafoglalnia a Szégyenletest, a hajó egyik űrugrója találkozik velük a jeladónál, amelyet a tervek szerint két standard nap múlva aktiválnak. Ha át akarnak kelni a Hasadékon, hátra kell hagyniuk a mecheket, mert a zuhatag a vártnál korábban elindult, és járhatatlanná tette a vízi utat. Grayson a halála esetére hátrahagyott néhány kézzel rajzolt térképet, melyek segítségével a többiek eljuthatnak a visszhangtól robajló folyosókon az északi kijárathoz, majd a sziklás terepen le a tengerhez.

Ha elérik az űrjárót, visszamennek a Szégyenletesre, majd azzal a legközelebbi nemzetközösségi helyőrségbe, amit Grayson talál. Azoknak a Lándzsásoknak, akik a maradás mellett döntenek, az űrjáró itt hagy harminc standard napra elegendő élelmet, hogy a sötétedés beköszöntével észrevétlenül vissza tudjanak térni Sarghadba.

A városban fognak várni azzal az ígérettel a zsebükben, hogy Grayson visszatér egy megfelelő méretű nemzetközösségi haderővel, amelyik majd kisöpri innen a Kuritákat.

Grayson elszakította a gondolatait a tervtől. Így áttekintve túl sok feltételezést, találgatást tartalmazott, és túl sok apró részletet, amelyeken könnyen elcsúszhat a terv. Eszébe jutott Kai Griffith egy másik vezérelve: „Ha valami el tud romlani – mondta a fegyvermester –, az el is romlik. A terv legyen minél egyszerűbb, mert a gyakorlatban úgyis sokkal bonyolultabbá válik, mint hinnéd."

Grayson el sem tudta képzelni, mit lehetett volna ezen még egyszerűsíteni. Mivel ilyen kevés mech állt olyan sokkal szemben, csak egy bonyolult terv adhatta meg nekik a szükséges lehetőségeket és rugalmasságot.

Megnyomott egy kapcsolót a műszerfalán, mire szemmagasságban megjelent a szélvédőkijelző az ismerős karakterekkel és a célkereszttel. A célkeresztet rávezette az antenna oszlopára, és leolvasta a távolságot: 850 méter. Aztán ellenőrizte a fegyvereit. A gépágyú még mindig alapállásban pihent, de be volt töltve, és készen állt a tüzelésre. Az alkarba szerelt félnehéz lézer feltöltve várakozott, akárcsak a felsőtest bal oldalába épített NHR, és a fej két oldalán lévő iker RHR-ek. A fegyverpanelen csak zöld lámpák világítottak.

Minden rendben. Előretolta az irányítókart, és az Árnyéksólyom lomha ügetéssel megindult az antenna felé.

A mech hátába csapódó rakéta nem kis meglepetést okozott Graysonnak.

 32

Tor váltott kézzel kapaszkodva közelítette meg a zsilipet, ahol az egyik emberétől elvette a tokba tűzött vibropengét, miközben a katona a hátára csatolta a telepet. A feladatra jelentkező tizennégy önkéntes Lándzsás már várt rá. Továbbra is a királyi gárda zöld egyenruháját viselték, és különféle fegyvereket tartottak a kezükben – hosszú, fűrészes élű késeket, vibropengéket, lézerpuskákat, kábító pisztolyokat. Az űrjáró rakterében talált foglyok fele is itt volt, ők rögtönzött fegyverekkel és vad eltökéltséggel szerelkeztek fel. A zsilipkamra tompa fényében minden arc természetellenesen sápadtnak tűnt, ahogy a zéró gravitáció súlytalanságában markolták a falból kiálló kapaszkodókat.

Tor tekintete megkereste Varney tábornokot.

– A foglyok biztonságban, uram?

– Biztonságban, kapitány – villant meg Varney szeme. – A hátsó raktárban vannak, mindannyian a padhoz bilincselve. A BBE-s fickóval volt egy kis gond, ezért ki kellett ütnöm. Megint.

– Helyes. – Tor beharapta az ajkát. – De... tábornok...

– Ne is mondja, fiam – vágott közbe Varney, mintha olvasott volna Tor gondolataiban. – Maga a parancsnok, viszont én is megyek. – Ujjai rászorultak a széles pengéjű kés nyelére.

Tor rövid habozás után bólintott. Ha megtanult egy dolgot a hadseregről, az az volt, hogy a tábornokokkal sosem tanácsos vitatkozni.

– Oké, emberek. Ne felejtsék el, semmi felesleges lövöldözés. Könnyen lehet, hogy még mindig az én legénységem irányítja a hajót felügyelet alatt, de az is, hogy ezek a fattyak megnyerték őket maguknak. Isten tudja, mit mondhattak nekik, de a lényeg, hogy szükségünk van rájuk. Azt is tartsák fejben, hogy a sietség itt nem sokat ér. Ha berúgnak egy ajtót, az két perc múlva csattan a padlón. Ha megütnek valakit, maguk is hátrarepülnek. Figyeljenek magukra! Kérdés? Nincs? Rendben, akkor indulás!

A külső zsilipajtó félrecsúszott, és hirtelen szembetalálták magukat három fekete ruhás, fegyveres katonával, akik a Szégyenletes nyitott zsilipénél várakoztak.

– Hé! Mi ez az egész? – kiáltotta egy századosi egyenruhát viselő gyalogsági tiszt. A következő pillanatban elsodorta őt az egyik Lándzsás teste, és a két férfi összegabalyodott végt