/ Language: Hungary / Genre:antique / Series: Howard Phillips Lovecraft Összes Művei

Howard Phillips Lovecraft Összes Művei II.

Howard Lovecraft

Howard Phillips Lovecraft életműve, pályatársai zömétől eltérően, nem merült feledésbe: újra és újra kiadják, nem csupán hazájában, hanem külföldön - így Magyarországon - is. Lovecraft öröksége a mai napig eleven: világképének hátterére számtalan új írásmű születik az általa teremtett stílusban. Követői értelmezik és átértelmezik Lovecraftot, s nem mellékes körülmény, hogy soraikat a kortárs irodalom talán legnagyobb alakja, Jorge Luis Borges nyitotta meg. Lovecraft önmagát mindig Poe és Bierce követőjének tekintette. Sajátos világképének kialakításán - mely összetéveszthetetlen ízt kölcsönöz írásainak - roppant tudatosan dolgozott az irodalmi előképek kutatását is beleértve, melyről egy terjedelmes esszében is számot ad. Felfogásának lényege dióhéjban annyi, hogy megfosztotta a rémtörténetet a késő középkorból örökölt misztikus sallangoktól, s helyükre egy jellegzetesen modern életérzést állított: azt a fajta hideg iszonyatot, ami az embert a gigantikus, személytelen világegyetemmel szembesülve tölti el. A gondviselés illúziójától megfosztott egyén pánikreakciója ez, aki rádöbben, hogy magára hagyottan áll ebben a világban, amelynek szempontjából teljesen mindegy, hogy él-e, hal-e. A szörnyek - a hideg kozmosz megszemélyesítései az írói síkon - valójában abszolút közönyösek; az egyes ember - sőt, az egész emberi faj - semmiféle jelentőséggel nem bír számukra. És persze éppen ez bennük az iszonyatos; sokkalta iszonyatosabb, mint bármiféle szimpla gonoszlélek a keresztény kultúrkör naivan kétosztatú hiedelemvilágából. Szándékunk az volt, hogy sorozatunkkal Lovecraft irodalmi munkásságáról nyújtsunk hiteles és átfogó képet. Jelen összeállításunk az első darabja annak a háromkötetes gyűjteménynek, mellyel a színvonalas és áttekinthető Lovecraft-összkiadás hiányát kívánjuk pótolni, remélhetőleg az olvasóközönség megelégedésére.

Howard Phillips Lovecraft

Összes művei

Valhalla / Szukits Könyvkiadó, 2001

Második kötet

Új-Anglia: Erdők és barlangok

Suttogás a sötétben

(1930)

I.

Meg kell adni, egész a legvégéig nem láttam semmi közvetlenül borzalmasat. Azt állítani azonban, hogy végkövetkeztetésem oka egy érzelmi sokk volt – a magányos Akeley-házban tett utolsó megfigyelésem után, amit követően egy idegen kocsiban száguldva menekültem el az éjszaka közepén Vermont borongós hegyei közül –, egyenértékű lenne egy sor kézzelfogható tény figyelmen kívül hagyásával, amelyek mind összefüggésben állnak ezzel a végső élményemmel. A félelmetes dolgok ellenére, amiket láttam és hallottam, s amik oly roppant hatással voltak rám, a mai napig nem tudom bizonyítani, hogy helytálló volt-e rettenetes végkövetkeztetésem: Mert Akeley eltűnése végső soron nem bizonyít semmit. A nyomozók nem találtak feltűnő változásokat a ház körül, a mind kívül, mind belül előforduló golyónyomok dacára. Olybá tűnt, mintha csak kirándulni indult volna a hegyekbe. és még mindig ott időzne. A legcsekélyebb nyom sem árulkodott róla, hogy vendégek jártak volna nála, vagy hogy a dolgozószobában valóban ott lettek volna azok a borzalmas hengerek és gépezetek. Az, hogy halálosan rettegett a sűrűn egymás mellett szorongó zöld hegyektől, meg a patakok vége-hossza nincs csobogásától, amelyek között született és felnőtt, ugyancsak nem jelent semmit, hiszen ezreket kínoznak hasonló, beteges félelmek. Különc viselkedése pedig minden további nélkül magyarázattal szolgálhat furcsa cselekedeteire és az ezzel összefüggő üldözési mániára.

Az ügy, már ami engem illet, a történelmi jelentőségű vermonti árvízzel kezdődött 1927. november 3-án. Akkoriban, akárcsak most, irodalmat tanítottam a Massachusetts állambeli Arkham városában, a Miskatonic Egyetemen s mellesleg lelkes tanulmányokat folytattam Új-Anglia néprajzával kapcsolatban. Az árvíz után röviddel nemcsak a nagy szükséget látó lakosságról és az elrendelt segélyakciókról számoltak be tucatjával az újságok, hanem különös dolgokról is, amiket állítólag a megáradt folyók sodortak magukkal. Sok barátomban erre feltámadt a kíváncsiság, hosszas beszélgetéseket folytattak, s fölkértek rá, hogy ismereteimet latba vetve derítsek fényt az ügy pontos állására. A magam részéről hízelgőnek éreztem, hogy ilyen komolyan veszik néprajzi tanulmányaimat, s a lehető leggyakrabban hangoztattam, hogy semmiféle jelentőséget nem tulajdonítok ezeknek a zűrzavaros, kalandos históriáknak, mivel nagyon is úgy látom, hogy a régi paraszti babona friss vadhajtásai. Mulattatott, hogy több művelt emberrel is találkoztam, akik makacsul kötötték az ebet a karóhoz, hogy a zagyva szóbeszéd mélyén mégiscsak az igazságnak valami homályos, torz szikrája rejlik.

A történetek, amikről ezen a módon értesültem, legnagyobbrészt az újságokból származtak; akadt azonban egy rémmese, amely visszavezethető volt a szájhagyományra – egy barátomnak írta meg levélben az édesanyja, aki a vermonti Hardwickban lakott. A dolgok, amikről a beszámolók szóltak, minden esetben többé-kevésbé egyező vonásokkal tűntek ki, noha állítólag legalább három különböző alkalommal figyelték meg őket – a Winooski folyóban Montpelier közelében, a Windham megyei West Riverben, Newfane-en túl, s végül a Caledonia megyei Passumpticben, Lyndonville fölött. Az elszórt híradásokban persze megneveztek még más helyeket is, a behatóbb vizsgálat azonban nyilvánvalóvá tette, hogy csak ezzel a három esettel kell ténylegesen számolnunk. A helybéliek minden alkalommal azt mesélték, hogy félelmetes, zavarbaejtő dolgokat láttak a rendíthetetlen hegyekből a völgykatlanokba áradó víztömegekben, és szinte mindenütt hajlottak rá, hogy ezeket a megfigyeléseket kapcsolatba hozzák egy primitív, félig elfelejtett mondakörrel. amelyet az ügy apropójából egyes öregemberek ismét felelevenítettek.

Amit az emberek megfigyelni véltek, nem volt egyéb néhány megdöbbentő, soha nem látott szerves képződménynél. Ezekben a tragikus napokban a folyók természetesen nem kevés emberi tetemet is sodortak magukkal; ámde azok, akik ezekről a különös dolgokról beszámoltak, egészen biztosak voltak benne, hogy nem halott emberekről volt szó, noha méret és testalkat terén lehetett némi felszínes hasonlóságról beszélni. Mint ahogy – állították a szemtanúk – nem voltak állatok sem, legalábbis nem olyasfélék amilyenek Vermont környékén előfordulnak. Rózsaszínűnek tűntek, mintegy öt láb hosszúnak, rákszerű testük volt két óriási hátuszonnyal vagy hártyás szárnnyal és több pár ízelt végtaggal, valamint egy ellipszis alakú, tekercselt képződménnyel (melyet számtalan rövid tapogató borított) azon a helyen, ahol a fejüknek kellett volna lennie. Valóban feltűnő volt, mennyire összhangban vannak egymással a különböző. forrásokból származó híradások; mindjárt mérséklődött azonban e körülmény meglepő ereje, ha az ember fontolóra vette, hogy a hajdan az egész hegyvidéken elterjedt régi legendák nem kevés kísértetiesen életszerű leírást tartalmaztak, amelyek nagyon is alkalmasak voltak rá, hogy felizgassák ezeknek az egyszerű népeknek a fantáziáját. Arra a következtetésre jutottam, hogy a szemtanúk – valamennyien primitív, képzetlen erdőlakók – bizonyára emberek vagy háziállatok szétszaggatott, felpuffadt tetemeit látták a tomboló árban, s olyan vonásokat véltek megfigyelni ezeken a szerencsétleneken, melyeket valójában csak az ódon, sötét regék ismerete sugallhatott nekik.

Ezeket a maguk módján egyedülálló régi népmeséket – noha igen ködösek voltak, roppant nehezen értelmezhetők, s a legifjabb nemzedéknél gyakorlatilag már feledésbe merültek – nyilvánvalóan befolyásolták az indiánok még ősibb legendái. Bár sosem jártam Vermontban, alapos ismeretekkel rendelkeztem e téren, mivel olvastam Eli Davenport rendkívül ritka monográfáját, amely az állam legöregebb lakóinak 1839 előtt összegyűjtött szájhagyomány-anyagán alapszik. Ez az anyag egyébként messzemenően egyezett azokkal a történetekkel, amiket én magam hallottam néhány öreg paraszttól a New Hampshire-i hegyekben. Röviden összefoglalva, ez a mondakör egy rejtőzve élő szörnyfaj köré összpontosul, amely valahol a leghátsó hegyek között bújik meg – a legmagasabb csúcsok mély erdőiben, a sötét völgyekben, ahonnan ismeretlen forrásokból fakadó patakok csobognak elő. Ezek a lények csak ritkán mutatkoztak, ám mindenféle sötét szóbeszéd járta létezésük nyomairól, és olyan emberekről, akik mindenki másnál magasabbra merészkedtek bizonyos hegyoldalakon, vagy behatoltak azokba a mély, komor szurdokokba, amiket még a farkasok is kerülnek.

Néha különös láb– vagy karomnyomokat találtak a patakparti sárban, máskor furcsa, kör alakban sorjázó köveket, amik körül nem nőtt fű soha, s bármi formálta ki és állította fel őket, az nem a természet keze volt. Titokzatos mélységekbe nyúló barlangok is akadtak a szirtfalakban, melyeknek nagy kőtömbök zárták el a bejáratát, de olyasféleképpen, hogy azt aligha lehetett véletlennek tekinteni: az ilyen helyekre – és az ilyen helyekről kifelé – feltűnően sok nyom vezetett, ha ugyan sikerült megállapítani, milyen irányba tartanak. Ám a legszörnyűbbek azok a dolgok voltak, amiket kalandvágyó emberek pillantottak meg nagy ritkán a legeldugottabb völgyek félhomályában vagy a meredek lejtőkön tenyésző sűrű erdőkben, túl azokon a határokon, ameddig a közönséges hegymászó elmerészkedik.

Mindez kevésbé lett volna nyugtalanító, ha az elszórt beszámolók nem egyeztek volna olyan részletekbe menően. Ám valamennyi ilyen történetben számos közös motívum lelhető föl: egyhangúan úgy tartják, hogy ezek a lények hatalmas, halványpiros rákokra emlékeztetnek, több pár ízelt lábuk van, továbbá denevérszerű szárnyuk a hátuk közepén. A járáshoz olykor valamennyi végtagjukat használják olykor csak a legalsó párat, a többiben ilyenkor nagy, meghatározhatatlan külsejű tárgyakat hurcolnak magukkal. Egy ízben nagyszámú ilyen lényt figyeltek meg egyszerre, s egy csoportjuk átkelt az erdőben egy sekély vízfolyáson, mégpedig kétségkívül tudatos alakzatban, hatalmas sorokba rendeződve. Más alkalommal repülni láttak egy példányt – éjszaka rugaszkodott el egy kopár, magányos hegyoromról, s miután roppant denevérszárnyának sziluettje egy pillanatig kirajzolódott a fénylő telihold hátterén, nyoma veszett az égen.

Ezek a lények általában véve nem háborgatták az embereket, olykor azonban őket tartották felelősnek vakmerő, magányos vándorok eltűnéséért – különösen, ha olyan emberekről volt szó, akik túl közel építettek házat maguknak bizonyos völgyekhez és meredélyekhez. Sok vidék keveredett ily módon letelepedésre alkalmatlan hírébe, s a baljós érzés azután is tovább élt, hogy okát már rég elfelejtették. Voltak szirtfalak a környező hegyekben, melyekre az emberek csak borzongva mertek felpillantani, még ha nem is tudták már, hány telepes tűnt el nyomtalanul, hány tanyaház dőlt romba végleg ezeknek az elutasító képű, zöld strázsáknak az alsó lejtőin.

Míg azonban a legkorábbi legendákban ezek a lények csak akkor ártottak az embernek, ha az behatolt a területükre, a későbbi történetek kíváncsiságuk fokozódásáról rebesgettek; a szóbeszéd szerint nekiláttak, hogy titkos támaszpontokat létesítsenek a külvilágban. Különös lábnyomokról suttogtak, amiket hajnalban a tanyaházak ablakai alatt találtak, s időnként titokzatos eltűnésekről is, a mindeddig védettnek számító területeken. Egyes történetek zúgó-surrogó hangokról beszéltek, amelyek tökéletlenül imitált emberi nyelven megdöbbentő ajánlatokat tettek magányos vándoroknak az erdő mélyén megbúvó ösvényeken; egyes kisgyerekek állítólag eszüket vesztették a rémülettől, mert valami iszonyút láttak vagy hallottak közvetlenül a kert mögött, ahol a szűzvadon a kezdetét veszi. A legkésőbbi mondákban – azokban, amelyek közvetlenül megelőzik a babonaság kipusztultát és a veszélyeztetett területekről való tömeges áttelepüléseket – ijesztő beszámolók találhatók remetékről és mogorva parasztokról, akik életüknek valamely szakaszában állítólag visszataszító testi-lelki változásokon mentek keresztül: az ilyen embereket messzire elkerülték, s titokban azt suttogták róluk, hogy eladták magukat valamiféle ördögi lényeknek. Az egyik északkeleti megyében 1800 körül úgy tűnik, divatba jött a zárkózott, nem túl közkedvelt különcöket azzal gyanúsítgatni, hogy az undorító szörnyetegek szövetségesei és bizalmasai.

Abban a tekintetben, hogy miféle lényekről van itt szó, a vélemények persze megoszlottak. Általában Másoknak vagy Véneknek hívták őket, de voltak egyéb elnevezések is, ezek azonban korlátozott érvényűek maradtak mind földrajzilag, mind időbelileg. A legtöbb puritán telepes valószínűleg egyszerűen az ördög rokonainak tekintette őket, s tisztelettudó teológiai spekulációkat szőtt róluk. Azok, akik származásuk révén rendelkeztek bizonyos ismeretekkel a kelta mondavilágot illetően – főként New Hampshire skót-ír lakossága és rokonaik, akik Wentworth kormányzó telepítései során jutottak földhöz Vermontban –, kapcsolatba hozták őket hazai lápjaik és dombi tündérváraik manóival és koboldjaival, s azoknak a régi varázsigéknek a töredékeivel védekeztek ellenük, melyek ősi földjükön elgondolhatatlan idők óta szállnak nemzedékről nemzedékre. Az indiánoknak azonban egy különösképp fantasztikus elméletük volt. Noha a legendák náluk is törzsről törzsre változtak, bizonyos döntő részletek terén figyelemreméltó egyezés mutatkozott; így például egyöntetűen azon a véleményen voltak, hogy a szóban forgó lények nem erről a világról valók.

A pennacook törzs mítoszai szerint, amelyek következetesebbek és kifejezőbbek voltak az összes többinél, a szárnyas szörnyetegek a Nagymedve csillagképről jöttek az égen, és bányáik vannak a mi földi hegyeinkben, ahol is egy bizonyos kőzetfajtát termelnek ki, amely nem található meg egyetlen más világon sem. Szó sincs róla, hogy itt élnének, mondja a legenda, csupán támaszpontokat tartanak fenn, és roppant kőzetrakományokkal repülnek vissza saját hazai csillagzatukra északon. Nem bántják, csak azokat a földi embereket, akik túl közel merészkednek hozzájuk, vagy titokban meglesik őket. Az állatok ösztönös undorral térnek ki előlük, korántsem azért, mert vadásznának rájuk. Földi növényekkel és állatokkal táplálkozni nem képesek, külön élelmet hoznak magukkal a csillagokból. A közelükbe lopózni rossz dolog, s előfordult olykor, hogy fiatal vadászok, akik az általuk kísértett hegyekbe merészkedtek, soha nem tértek vissza. Nem tanácsos őket kihallgatni sem, ha éjszaka egymással suttognak a vadonban, olyan hangon, amely a méhek zümmögéséhez hasonlít, de utánozni tudja az emberi beszédet. Ismernek minden emberi nyelvet – a pennacookokét, a huronokét és az Öt Törzsét –, nekik maguknak azonban nincs nyelvük, s talán szükségük se rá. A fejükkel beszélnek, aminek a színe aszerint változik, hogy mit akarnak kifejezni.

Mindezek a legendák persze, úgy a fehéreké, mint az indiánoké, a tizenkilencedik században feledésbe merültek, egy-egy alkalmankénti atavisztikus fellobbanástól eltekintve. A vermonti települések körvonalai fokozatosan megszilárdultak, s miután az utak és szálláshelyek bizonyos elképzelések alapján állandókká váltak, a lakosok egyre kevésbé emlékeztek rá, miféle lappangó félelmek befolyásolták ezeket az elképzeléseket, sőt még azt is elfeledték, hogy ilyen félelmek egyáltalán léteztek. A legtöbben mindössze annyit tudtak, hogy egyes vidékek a hegyekben rendkívül egészségtelennek, terméktelennek és letelepülésre általában véve alkalmatlannak számítanak, és minél távolabb tartja magát tőlük az ember, annál jobb. Idővel a megszokás és a gazdasági érdek kényelmes kerékvágása olyan mélyen vésődött az ismerős tájak talajába, hogy senki nem érzett vágyat a máshová telepedésre, s így a kísértetjárta hegyvidék inkább a véletlen szeszélyéből, mintsem számításból, embermentes maradt. A ritka rémtörténetektől eltekintve, amelyek itt-ott még felbukkanhattak, már csak csodahívő nagyanyók és múltba merengő kilencvenéves öregek meséltek suttogva valamiféle lényekről, akik állítólag a hegyekben élnek; és még ezek a suttogók is elismerték, hogy nem kell már félni tőlük különösebben, mivel hozzászoktak a házakhoz meg a településekhez, s az embereket egyszer s mindenkorra hagyják nyugodtan élni azon a vidéken amit azok kiválasztottak maguknak.

Mindezt már régóta tudtam olvasmányaimból és a népmesékből, amiket New Hampshire-ben gyűjtöttem; ezért hát, mikor az árvíz idején felbukkantak a baljós híresztelések, – mindjárt tudtam, miféle fantasztikus gyökérről fakadtak. Nagy fáradságot vettem magamnak, hogy elmagyarázzam barátaimnak a dolgok állását, s nagyokat derültem, amikor néhány nehézfejű mindezek dacára mégis ragaszkodott hozzá, hogy a beszámolók nem nélkülözik teljességgel a valóságalapot. Azzal érveltek, hogy a régi legendák furamód tartósnak és egybehangzónak bizonyultak, s az a tény, hogy a vermonti hegyeket még valóban nem kutatták át kielégítő módon, oktalan fényt vet az afféle kijelentésekre, amelyekben valaki sommásan leszögezi, mi él közöttük és mi nem. Azzal sem tudtam elhallgattatni őket, hogy felhívtam rá s figyelmüket: mindezek a mítoszok egy jól ismert mintát követnek, amely az emberiség javarésze számára közös, és a képzelőerő fejlődésének egy korai fázisára vezethetők vissza, amely mindig és mindenütt ugyanilyen ábrándképeket teremt.

Hiába magyaráztam ellenlábasaimnak, hogy ezek a vermonti legendák lényegében véve alig különböznek a természeti népeknek azon univerzális mítoszaitól, amelyek az ókorban faunokkal és driádokkal népesítették be a világot, a modern Görögországban életre hívták a kallikantzaraszokat, s amelyeknek Írország és a vad Wales komor történeteit köszönheti a törpeszerű trogloditák és barlanglakók különös, rejtőző klánjairól. Kilátástalan volt rámutatni a nepáli hegyi törzsek mítoszaival való még feltűnőbb hasonlatosságokra is, melyek a rettegett mi-gókról vagy havasi emberekről szólnak, akik a Himalája jeges sziklacsúcsai között élik förtelmes szörnyéletüket. Valahányszor felsoroltam ezeket a bizonyítékokat, vitapartnereim tulajdon fegyveremet fordították ellenem, s azt állították, éppen ez utal arra, hogy a régi regékben történelmi valóságmagnak kell rejtőznie; éppen ez bizonyítja a földlakók valamely ismeretlen, ősibb fajának létezését, amelynek a beköszöntő emberuralom elől különös rejtekhelyekre kellett visszahúzódnia, ahol kis számban a közelmúltig, sőt talán s mai napig fennmaradhattak.

Minél nagyobbakat derültem az efféle teóriákon, annál szívósabban védték őket a barátaim; s hozzátették, hogy a legfrissebb beszámolók, még ha korábbi legendákkal nem is törődünk, akkor is túl egyértelműek, logikusak, részletesek és józan módon prózaiak hozzá, hogysem egyszerűen figyelmen kívül hagyhassuk őket. Két-három fanatikus olyan messzire ment, hogy kijelentette: lehet valami az indiánok régi történeteiben, melyek a rejtőző lényeknek földönkívüli eredetet tulajdonítanak. Bizonyíték gyanánt Charles Fort hagymázas könyvét idézték, amelyben a szerző nem kevesebbet állít, mint hogy a múltban már gyakorta keresték fel a Földet élőlények a világűrből. A legtöbb ellenlábasom azonban egyszerű romantikus volt, aki mindenáron valóságosnak akarta érezni a rejtőzve élő törpékről szóló fantasztikus históriákat, melyek Arthur Machen kiváló horrortörténetei révén váltak széles körben ismertté.

II.

Mint ahogy ez az adott körülmények között várható volt, a vita végül beférkőzött a sajtó berkeibe is, mégpedig az Arkham Advertiserhez intézett olvasói levelek formájában; e levelek közül aztán egyeseket lehoztak a lapok Vermontnak azon a részén is, ahol az árvízzel összefüggésben először bukkantak föl a történetek. A Ruthland Herald fél oldalt töltött meg mindkét álláspont képviselőinek levélrészleteivel, míg a Brattleboro Reformer kurtítatlan formában kinyomtatta egyik hosszabb történelmi-mitológiai eszmefuttatásomat, a Tollkoptató álnév mögött meghúzódó neves tárcaíró kommentárjával, aki osztotta és dicsérte szkeptikus álláspontomat. 1928 tavaszára szinte már közismert személyiséggé váltam Vermontban, noha soha életemben nem jártam arrafelé. És ekkoriban intézte hozzám Henry Akeley döbbenetes leveleit, melyek oly nagy hatást tettek rám, s életemben először és utoljára az ezernyi zöld szurdok és duruzsoló erdei patak birodalmába csábítottak.

A legtöbbjét annak, amit Henry Wentworth Akeleyről tudok, a szomszédaival és Kaliforniában élő egyetlen fiával folytatott levelezésem során derítettem ki, a szörnyű események után, amiket magányos tanyaházában éltem át. Mint megtudtam, utolsó olyan sarja volt egy, a környéken igen nagy tekintélynek örvendő jogász–, hivatalnok– és gazdafamíliának, aki még az ősi családi birtokon élt. Az ő személyében azonban a családi hagyomány hűtlenné vált a gyakorlatias hivatásokhoz, és a tiszta tudomány felé fordult: a vermonti egyetemen tehetséges természetbúvára volt a matematikának, csillagászatnak, biológiának antropológiának és néprajznak. Még sosem hallottam róla azelőtt, s levelei alig-alig tartalmaztak önéletrajzi utalásokat: ám kezdettől fogva láttam, hogy gerinces, művelt és éles eszű ember, noha kissé különc, s fellépéséből hiányzik a világi magabiztossága.

Bármilyen fantasztikusan hangzottak is az állításai, kezdettől fogva kénytelen voltam komolyabban venni Akeleyt, mint minden más vitapartneremet. Először is, ő kézzelfogható közelségében élt a jelenségeknek, melyeknek mibenlétét illetően oly abszurd spekulációkba bocsátkozott, saját szemével látta, saját bőrén tapasztalta őket; másrészt pedig megdöbbentő mértékben kész volt kétségbe vonni tulajdon következtetéseit, ahogy azt a tudomány igazi művelői teszik. Nem voltak személyes előítéletei, csak azt fogadta el szilárd alapnak, amit cáfolhatatlan bizonyítékok támasztottak alá. Kezdetben persze azt hittem, téved, de a javára írtam, hogy egy ésszerű tévedésnek a rabja; és soha, semmikor nem értettem egyet a barátaival abban, hogy különös elméletei és a magányos, zöld hegyektől való félelme zavart elmeállapotára volna visszavezethető. Fölismertem, hogy egy rendkívüli képességű emberről van szó, s megfigyeléseinek furcsa körülményeken kell alapulniuk, amelyeket érdemes lenne alapos vizsgálat tárgyává tenni, még ha nincs is semmilyen közük azokhoz a fantasztikus tényezőkhöz, melyekre ő vezeti vissza őket. Később olyan bizonyítékanyaggal szolgált nekem, amely az egész ügyre valami más, nyugtalanítóan bizarr fényt vetett.

A legjobb az lesz, ha amilyen részletességgel csak tudom, megkísérlem visszaadni annak a levélnek a tartalmát, amiben Akeley először keresett meg engem, és ami oly fontos mérföldköve volt tulajdon szellemi fejlődésemnek. Már nincs a birtokomban, de pontosan emlékszem szörnyű üzenetének szinte minden egyes szavára; és még egyszer szeretnék mindenkit biztosítani róla, hogy teljes mértékben meg vagyok győződve annak az épelméjűségéről, aki írta. Alább következik a szöveg, mely eredetileg egy olyan ember göcsörtös, régimódi betűivel íródott, aki egyhelyben ülő tudósélete folyamán nyilván nem sokat forgott a társaságban.

Albert N Wilmarth, Esq., R.F.D.2., 118

Saltonstall St., Townshend,

Arkham, Mass. Windham Co., Vermont

1928. május 5.

Igen Tisztelt Uram!

Nagy érdeklődéssel olvastam levelét a Brattleboro Reformer folyó év április 23-i számában a közelmúltban elterjedt történetekkel kapcsolatban, melyek különös holttetemekről szólnak, amiket tavaly ősszel a medrükből kilépő folyók sodortak magukkal. A továbbiakban Ön kifejti felfogását egyes különleges népmeséket illetően is, melyekkel a fent említett történetek oly megdöbbentő módon egybecsengenek. Nem nehéz rájönni, miért van ezen a véleményen egy nem vermonti személy, mint amilyen Ön, és miért ad Önnek igazat még Tollkoptató is. Ez az az álláspont, amit a tanult emberek általában a vermonti határon innen és túl képviselnek, és ez volt fiatalkoromban (most 57 éves vagyok) az én álláspontom is. Azóta azonban tanulmányaim – mind általánosságban véve, mind Davenport könyve révén – arra ösztönöztek, hogy bizonyos kutatásokat végezzek a környező hegyekben, ahová máskülönben nem járnak emberek.

E tanulmányok vezettek el engem azután a különös, régi történetekhez, amiket idősebb, meglehetősen műveletlen parasztok meséltek nekem, bár ma már jobb szeretném, ha sosem ártottam volna bele magam ezekbe a dolgokba. Felelősségem teljes tudatában állíthatom magamról, hogy semmi esetre sem vagyok járatlan az antropológia és a néprajz terén. Az egyetemen igen behatóan foglalkoztam mind a kettővel, s csaknem valamennyi nagynevű szaktekintélyt – így Tylort, Lubbockot, Frazert, Quatrefages-t, Murrayt, Osbornt, Keitht, Boule-t, G. Elliot Smitht stb. – jól ismerem, számomra nem újdonság, hogy a titokzatos élőlényekről szóló történetek egyidősek az emberiséggel. Olvastam az Ön – és más, Önhöz hasonló nézeteket valló urak – leveleit a Ruthland Heraldban, és azt hiszem, tudom, mely pontig jutottak el az elvi vitában.

Bármennyire is sajnálom, meg kell mondanom Önnek, hogy ellenfelei közelebb jutottak az igazsághoz Önnél, bár látszólag a józan ész teljes fegyvertára az Ön oldalán áll. Ezek az emberek közelebb járnak véleményükkel a tényekhez, mint ők maguk sejtenék – mert ők persze csak elméleti megfontolásokban gondolkodnak, és nem tudhatják, amit én tudok. Ha olyan keveset tudnék, mint ők, nem érezném magam feljogosítva rá, hogy higgyek abban, amiben ők hisznek. Teljes egészében az Ön oldalán állnék.

Bizonyára észrevette, hogy nehezemre esik a tárgyra térni, valószínűleg azért, mert – egyszerűen és őszintén mondva – félek tőle. Ami a legfontosabb: bizonyítékaim vannak rá, hogy valóban valamiféle szörnyek élnek a magashegyi erdőségekben, amerre sosem járnak emberek. Azokkal az állítólagos árvíz sodorta tárgyakkal ugyan nem hozott össze a balszerencse, másutt viszont láttam hasonló alakokat, olyan különös körülmények között, hogy beszámolni is irtózok róla. Lábnyomokat is találtam, méghozzá annyira közel a házamhoz (a régi Akeley-tanyán lakom, Townshendtől délre, a Setéthegy lábánál), hogy azt inkább nem részletezném. És bizonyos helyeken hangokat hallottam az erdőben, amiket aztán végképp nem kísérelhetek meg papírra vetni.

Egy ponton olyan gyakran hallottam őket, hogy egyszer magammal vittem egy fonográfot – a hozzá tartozó diktafonnal meg egy üres viaszhengerrel –, s ha kívánja, lehetővé teszem Önnek, hogy az így készült felvételt meghallgassa. A hangokat visszajátszottam itt néhány öregembernek, és az egyik halálra rémült tőlük, mert emlékeztették őt arra a hangra (a Davenport által is említett Erdei Zümmögésre), amiről egyszer a nagyanyja beszélt neki, és utánozta is. Tudom, mit tartanak legtöbben az olyan emberről, aki állítólag "hangokat hall", de mielőtt ítéletet alkotna rólam, előbb hallgassa meg ezt a felvételt, és kérdezzen meg néhány öreg erdőlakót, mi róla a véleménye. Ha talál rá normális magyarázatot, az csak örömömre szolgálna; de valaminek lennie kell a hátterében. Ex nihilo nihil fit, mint azt Ön is jól tudja.

Nos, levelem célja nem az, hogy vitát kezdjek Önnel, hanem olyan dolgokról szeretnék beszámolni, amik egy Önhöz hasonlóan művelt ember számára roppantul érdekesek lehetnek. Ezt magánemberként mondom Önnek A nyilvánosság előtt az Ön oldalán állok, mert egyes megfigyelésekből azt a következtetést vontam le, hogy nem jó, ha az emberek túl sokat tudnak erről az ügyről. Vizsgálódásaimat immár kizárólag a saját szakállamra folytatom, és eszembe sem jutna olyasvalamit hangoztatni, ami felkeltené az emberek kíváncsiságát, és az általam átkutatott területekre csábítaná őket. Mert igaz – nagyon is igaz –, hogy léteznek nem-emberi lények, akik szüntelenül megfigyelés alatt tartanak minket; és vannak köztünk kémek is, akik információkkal látják el őket. Számos kiindulópontot, amelyre támaszkodva fényt derítettem a szörnyű titokra, egy szerencsétlen öregembertől kaptam, aki – hacsak nem volt őrült, amit viszont kétlek – egyike volt ezeknek a kémeknek. Később öngyilkos lett, de okom van feltételezni, hogy rajta kívül vannak még mások is.

Ezek a lények egy másik bolygóról jöttek, képesek megélni a csillagközi űrben, s szívós, erős szárnyuk segítségével haladni is tudnak benne; a szárnyuk ellenáll az éternek, de nem elég manőverezőképes ahhoz, hogy a Földön is használni tudják. Később többet is írok Önnek erről, amennyiben nem vélekedik úgy máris, hogy őrült vagyok. Az idegen lények azért jönnek ide, hogy fémeket termeljenek ki mélyen a hegyek gyomrába nyúló bányáikból és azt hiszem, tudom, honnan valók. Ha békén hagyjuk őket, nem bántanak, de senki sem mondhatja meg előre, mi fog történni, ha túl kíváncsiakká válunk. Egy jókora fegyveres csapattal persze el lehetne pusztítani a bányatelepüket. Ez az, amitől tartanak. Ha viszont bekövetkezne, akkor még több ilyen lény érkezne az űrből – határtalan sereggel. Könnyen meghódíthatnák az egész Földet, ám eddig nem próbálkoztak meg vele, mert nem volt szükség rá. Jobb nekik, ha mindent hagynak a régiben, és kerülik a súrlódásokat.

Azt hiszem, el akarnak tenni láb alól, mert sok mindenre rájöttem. Van egy fekete kő, félig lekopott, ismeretlen hieroglifákkal, amit keleten találtam, a kerekhegyi erdőben; és mióta hazahoztam magammal, minden megváltozott. Ha úgy gondolják, túl sokat tudok, vagy megölnek, vagy elragadnak a Földről, oda, ahonnan jöttek. Néhanapján el szoktak rabolni egy-egy művelt embert, hogy mindig informálva legyenek a dolgok állásáról a mi világunkban.

És ezzel el is jutottam a második okhoz, ami levélírásra bírt – egyúttal meg szeretném kérni, hogy amit közöltem Önnel, ne verje nagydobra, az embereket távol kell tartani ezektől a hegyektől, nem szabad tovább szítani a kíváncsiságukat. A veszély – Isten a tudója! – elég nagy már amúgy is, mert a reklámszakemberek meg a telekspekulánsok seregestül szabadítják Vermontra nyáron a kirándulókat, akik nagy ivászatokat rendeznek a szűz természet ölén, és teleszórják a hegyeket olcsó hétvégi házaikkal.

Szívesen maradnék továbbra is kapcsolatban Önnel, és ha beleegyezik, megpróbálom eljuttatni Önhöz s fonográf felvételt meg a fekete követ (ami annyira kopott, hogy fényképen nem sok látszik belőle). Mondom, megpróbálom, mert azt hiszem, ezeknek a szörnyetegeknek itt a környékünkön módjukban áll beavatkozni bizonyos eseményekbe. A falu közelében egy tanyán él egy Brown nevű sunyi, mogorva fickó, akiről feltételezem, hogy kém. Szép lassan megpróbálnak elszigetelni a saját világomtól, mert túl sokat tudok az övékről.

Megdöbbentően jól vannak értesülve minden cselekedetemről. Az is meglehet, hogy ez a levél el se jut Önhöz. Azt hiszem, el kell hagynom ezt a vidéket, és a fiaimhoz költöznöm a kaliforniai San Diegóba, mielőtt a helyzet tovább rosszabbodna, de nem könnyű feladni azt a talpalatnyi földet, ahol az ember született, és ahol családjának hat nemzedéke élt. Egyébként most, hogy ezek a lények felfigyeltek rám, nemigen merem eladni a házat. Úgy tűnik, vissza akarják szerezni a fekete követ és megsemmisíteni a hangfelvételemet, de amíg csak lehet, igyekszem megakadályozni őket ebben. Eddig még visszariasztották őket a nagy rendőrkutyáim, mert nincsenek sokan, és rettentő ügyetlenül mozognak. Mint már említettem, a Földön a szárnyuk nem alkalmas rövid repülésekre. Nagyon szeretném megfejteni a feliratot ezen a kövön – egyszerűen szörnyűséges –, és Ön a néprajzi ismereteivel talán ki tudná egészíteni annyira a hiányzó helyeket, hogy aztán elboldoguljak vele. Gondolom mindent tud azokról az iszonyú mítoszokról, amik még az ember színreléptét megelőző földtörténeti korokból valók – a Yog-Sothoth – és a Cthulhu-ciklusról. A Necronomiconban említés esik róluk. Egy ízben alkalmam volt áttanulmányozni egy példányt, s úgy tudom, az Önök egyetemi könyvtára is tart egyet belőle, zár alatt.

Hogy a dolgok végére jussunk, Mr. Wilmarth, azt hiszem, nagy segítségére lehetünk egymásnak az ismereteinkkel. Semmi esette sem szeretném azonban Önt veszélybe sodorni, és azt hiszem, utalnom kell rá, hogy a kő és a fonográf felvétel birtoklása nem egészen lesz veszélytelen. Bármit is lesz majd szabad az Ön engedelmével postára adnom, fel fogok hajtani Newfane-be vagy Brattleboróba, hogy onnan küldjem el Önnek, mert az ottani postahivatalok megbízhatóbbak. Szeretném még megjegyezni, hogy egyedül élek, mert nem tudok a házban fizetett munkaerőt tartani. Senki sem marad meg sokáig, mert éjszaka különös alakok ólálkodnak a kertben, és a kutyák megszakítás nélkül csaholnak. Örülök, hogy míg szegény nejem élt, nem foglalkoztam ilyen intenzíven ezekkel a dolgokkal, mert tudom, hogy eszét vesztette volna tőlük.

Remélem, nem voltam túlságosan a terhére, és úgy fog határozni, hogy kapcsolatba lép velem, nem hajítja levelemet egy elmeháborodott firkálmányaként a papírkosárba.

Odaadó híve: Henry W. Akeley

PS.: Csináltatok még egy-két másolatot néhány általam készített fényképfelvételről; azt hiszem, egyes pontokon alá tudjam támasztani a fentebb mondottakat. Az öregemberek azt tartják, rettenetesen valóságosak. Ha érdeklik Önt, ezeket a képeket rövid időn belül el tudom küldeni.

H. W. A.

Nehéz volna leírni, mit éreztem, amikor először olvastam el ezt a különös dokumentumot. Tulajdonképpen még nagyobbat kellett volna kacagnom ezen zagyva képzelgésen, mint a már ismert, sokkal mértéktartóbb teóriákon, melyek derültséget váltottak belőlem; volt azonban valami ennek a levélnek hangvételében, ami önkéntelenül arra indított, hogy komolyan vegyem. Nem mintha egy pillanatra is hittem volna a titokzatos csillaglakókban, akikről a levélíró beszélt; ám kezdeti komoly kételyeim után arra a furamód szilárd meggyőződésre jutottam, hogy ez az ember tisztességes és épeszű, s valamilyen valós, sajátos és természetellenes jelenséggel került szembe, amire nem tudott más magyarázatot adni, csak ezt fantáziadús elméletet. A helyzet bizonyára nem úgy áll, gondoltam, ahogy ő hiszi, mindazonáltal nyilván érdemes lesz vizsgálat tárgyává tenni. Akeley rettentően dúltnak és zavartnak tűnt, és aligha tételezhettem fel, hogy erre semmi oka nincsen. Bizonyos tekintetben rendkívül precíznek és józannak mutatkozott rémhistóriája végső soron meglepően egybevágott régi mítoszokkal – még a legkalandosabb indiánlegendákkal is. Hogy valóban hallott titokzatos hangokat a hegyekben, és valóban megtalálta a követ, amiről beszélt, az nagyon is valószínű volt, bármennyire zavaros következtetéseket is vont le belőlük – ezekeket különben feltehetőleg az az öreg sugallhatta neki, aki az idegen lények kémének adta ki magát, később pedig öngyilkos lett. Kézenfekvő volt, hogy ez az ember teljesen őrült lehetett, de megőrizte az értelemnek valamely perverz, felszínes szikráját, amely a naiv Akeley szemében – aki néprajzi kutatásai jóvoltából amúgy is fogékony volt az ilyen dolgokra – hihetővé tette fantazmagóriáit. Ami a legújabb fejleményeket illeti, a jelek szerint Akeley egyszerű, tanyasi szomszédai ugyanúgy meg vannak győződve róla, hogy a háza éjszaka rejtélyes lények megfigyelése alatt áll, mint ő. A kutyaugatásban is lehet valami.

És persze itt volt ez az ügy a fonográf felvétellel, amiről nem tudtam elhinni, hogy a leírt módon készítette volna. Kell lennie valami magyarázatnak, akár csalókán emberszerű állathangokról van szó, akár egy rejtőzködve élő emberi lényéről, aki az alacsonyabb rendű állatok szintjére süllyedt. Gondolataim innen megint visszatértek a hieroglifákkal telerótt fekete kőhöz, meg a nagy kérdéshez, hagy mit is jelenthet. És mire véljem azokat a fényképfelvételeket, amiket Akeley megígérte, hogy elküld, s amik oly félelmetesen valóságosnak tűntek az öregembereknek?

Mikor másodjára is átolvastam a göcsörtös betűkkel papírra vetett kéziratot, jobban éreztem, mint valaha, hogy könnyen hívő ellenlábasaim talán mégsem tévednek akkorát, ahogy azt mindig hangoztattam. Mert végtére is valóban élhetnek azokban a rettegett hegyekben különös – és talán szörnyű torzulásokkal elcsúfított –, az emberi társadalomból kirekesztett lények, még ha nem is a legendák csillagszülött monstrumai. És ha ez így van, akkor a folyókban sodródó testekről szóló beszámolók sem feltétlenül utalandók a mesék birodalmába. Valóban akkora vakmerőség volna feltételezni, hogy ez húzódhat meg mind a legendák, mind az utóbbi hónapok különös eseményei hátterében? Ám alig villantak át fejemen ezek a kétkedő gondolatok, máris elszégyelltem magam, amiért egy ilyen bizarr képzelgés, mint Henry Akeley izgatott levele, egyáltalán működésbe lendíthette a fantáziámat. Végül barátságos, érdeklődő hangon válaszoltam rá, és további részleteket kértem Akeleytől. Válasza postafordultával érkezett, s ígérete szerint egy sor Kodak-felvételt is tartalmazott, olyan tárgyakról és helyszínekről, amelyek alátámasztották az általa mondottakat. Mikor kivettem a képeket a borítékból, és áttanulmányoztam őket, különös félelem fogott el, mintha tiltott dolgok közelében járnék; mert jól lehet a legtöbb eléggé életlen volt, mégis barátságtalan, szuggesztív kisugárzás lengte körül őket, amit csak tovább fokozott a tény, hogy kétségkívül valódi fotók voltak: optikai összekötők köztem és az ábrázolt jelenségek között, egy előítéletektől, tévedésektől, hamisságtól mentes, személytelen reprodukciós eljárás termékei.

Minél tovább néztem őket, annál inkább tisztázódott bennem, hogy jól tettem, amikor komolyan vettem Akeleyt és történetét. Ezek a fényképek vitathatatlanul, egyértelműen bizonyították, hogy a vermonti hegyekben van valami, ami legalábbis messze túlszárnyalja a közönséges emberi hit és tudás határait. A lábnyom volt a legszörnyűbb – a felvétel egy napsütötte iszapfogóban készült, valahol egy magányos fennsíkon: Hogy nem olcsó hamisítvány, azt első pillantásra láttam; mert a képen élesen kirajzolódó kavicsok és fűcsomók jó mértékül szolgáltak a lépték megbecsléséhez, és kizárták a ráexponálás lehetőségét. Lábnyomnak neveztem azt a valamit, de talán találóbb volna karomnyomnak hívni. Még most sem vagyok képes igazán leírni, hogy nézett ki; csak annyit tudok mondani, hogy furamód rákszerűnek tűnt és nem lehetett pontosan megállapítani milyen irányba ment. Nem volt sem különösebben nagy, sem különösebben friss – a mérete körülbelül megegyezett egy normális emberi talpéval. A közepén egy dudor látszott, amelyből fogazott ollópárok indultak ki sugarasan; az ember nem igazán tudta elképzelni, hogyan is működik ez a végtag, már amennyiben a test mozgatása volt az egyetlen funkciója.

Egy másik fotó, amely nyilvánvalóan mély árnyékban, vakuval készült, egy erdei barlang bejáratát mutatta, amit valaki egy szabályszerűen lekerekített sziklával elzárt. A csupasz talajon különös lábnyomok látszottak előtte sűrű összevisszaságban; alig lehetett kivenni őket, ám miután nagyítóval megvizsgáltam a képet, az a nyugtalanító érzésem támadt, hogy hasonlítanak az első felvételen látotthoz. A harmadik kép egy druida cromlechekre emlékeztető sziklakört ábrázolt, egy komor hegytetőn. A fű a titokzatos kövek körül teljesen le volt taposva, több helyütt csupasz foltok tarkáztak, lábnyomokat azonban nem tudtam kivenni még lupe segítségével sem. Hogy a felvétel milyen rettentő elhagyatott helyen készült, azt látni lehetett abból, hogy a háttérben lakatlan hegycsúcsok valódi tengere nyújtózott a ködös horizont felé.

Ám míg a legnyugtalanítóbb felvétel a lábnyomot ábrázolta, a legfurcsább és a legszuggesztívebb egy másik volt, ami a nagy, fekete követ mutatta, melyet Akeley a "kerekhegyi" erdőben talált. Nyilván a dolgozóasztalán fényképezte le, mert a háttérben egy sor könyv meg egy Milton-mellszobor látszott. A kő, amennyire meg lehetett ítélni, egyik szabálytalan lapján állt, a fényképezőgéptől egy-két lábnyira; ám ha valami közelebbit akarok mondani a képződmény alakjáról vagy általános geometriájáról, leküzdhetetlen nyelvi korlátokba ütközöm. Hogy milyen idegen geometriai alapelvek szerint készítették – mert mesterséges tárgy volt, ez első pillantásra látszott –, azt még megközelítőleg sem tudtam megállapítani; soha nem láttam még más olyasmit, ami ennyire furcsa, de egyértelmű módon ne tűnt volna a mi világunkba tartozónak. A követ díszítő hieroglifák közül csak egyet-kettőt tudtam kivenni, de azok, amiket sikerült megfejtenem, ugyancsak megijesztettek. Persze lehettek hamisítványok is, elvégre nemcsak én olvastam az őrült arab, Abdul Alhazred rettenetes, ocsmány művét, a Necronomicont; mégis megborzongtam, mikor felismertem bizonyos ideogrammákat, melyeket okkult olvasmányaim a leghajmeresztőbb és legistenkáromlóbb árnyéklényekkel kapcsolatban említettek, akik rég elmerültek már valamiféle homályos, őrült fél-létezésben, mire a Föld meg a Naprendszer többi belső világa kialakult.

A fennmaradó öt kép közül három mocsaras, sziklás tájakat ábrázolt, ahol a fotós titokzatos, természet ellen való dolgokat vélt észrevenni. Egy másik képen egy különös nyomot lehetett látni a sárban, egész közel Akeley házához: állítólag– hajnalban rögzítette filmre egy olyan éjszakát követően, amikor a kutyák a szokásosnál is hevesebben ugattak. A nyom nagyon bizonytalan volt, s az igazat megvallva nem lehetett messzemenő következtetéseket levonni belőle; ennek ellenére ördögi módon hasonlatosnak tűnt ahhoz a karomnyomhoz, amit Akeley a kopár fennsíkon örökített meg. Az utolsó kép Akeley tanyáját mutatta: egy díszes, kétszintes épületet, amely mintegy százhúsz éves lehetett, gondozott kiskerttel és fehér kövekkel szegélyezett utacskával, amely egy ízlésesen faragott, György-kori kapuhoz vezetett. A pázsiton több óriási rendőrkutya heverészett egy szimpatikus külsejű, stuccolt szürke bajuszt viselő úr körül; ez bizonyára maga Akeley volt, és a vékony csőben folytatódó gumitömlő a kezében arra utalt, hogy a felvételt ő maga készítette távkioldóval.

A képek után a terjedelmes, sűrűn teleírt levélnek szenteltem figyelmemet; és a következő három órára a kimondhatatlan iszonyat bugyraiba zuhantam. Ott, ahol Akeley kezdetben csak célzásokat engedett meg magának, most aprólékos részletekkel szolgált; a levél terjedelmes felsorolást tartalmazott a szavakról amiket éjszaka hallott az erdőben, hosszú beszámolókat a szörnyeteg, rózsaszín alakokról, melyeket alkonyatkor látott néha a sűrű bozótosban, és egy rettenetes, kozmikus összefoglalást: alapos és sokoldalú tudományos ismeretek szintézisét azokkal a végtelen beszélgetésekkel, amiket Akeley az őrült, önjelölt kémmel folytatott, aki aztán hátborzongató módon elemésztette magát. Olyan nevekkel és fogalmakkal találtam szembe magam, amelyeket bizonyos félelmetes összefüggésekben korábban is ismertem már – Yuggoth, a Nagy Cthulhu, Tsathoggua, Yog-Sothoth, R'lyeh, Nyarlathotep, Azathoth, Hastur, Yian, Leng, Hali Tava, Bethmoora, a Sárga Jel, L'mur-Kathulos, Bran és a Magnum Innominandum... ősibb, messzibb világokba kerültem vissza névtelen eónokon és mérhetetlen dimenziókon keresztül, melyekről a Necronomicon őrült írójának csak egészen távoli, homályos sejtései voltak. Olvastam az Ős Élet Barlangjairól, és a vízről, amely kiszivárgott belőlük; s végül ezeknek a patakoknak egy apró kis oldalágacskájáról is, amely szorosan összefonódott a mi Földünk történetével.

Gondolataim vadul háborogtak; ott, ahol korábban hűvös érveléssel igyekeztem tisztázni a dolgokat, most a legabnormálisabb és leghihetetlenebb csodákra kezdtem gyanakodni. Az elém tárt bizonyítékanyag elsöprő erejű volt; Akeley józan, szakszerű stílusa pedig – amely kimondhatatlan messze esett bármiféle őrülettől, fanatizmustól vagy hisztériától, a kicsapongó, üres spekulációkról nem is beszélve – roppant nagy hatást tett gondolkodásmódomra és ítélőerőmre. Mire félreraktam a rettenetes levelet, értettem már, mitől fél Akeley, s kész voltam megtenni minden tőlem telhetőt, hogy visszatartsam az embereket ezektől a vad, kísértetjárta hegyektől. Még ma is – noha az idő eltörölte a pillanatnyi benyomásokat, úgyhogy többé-kevésbé én magam is bizonytalanná váltam saját tapasztalataimat és iszonyú kétségeimet illetően –, mondom, még ma is vannak olyan dolgok Akeley levelében, amiket a világ minden kincséért nem idéznék, nem is szólva arról, hogy papírra vessem! Szinte örülök neki, hogy a levélnek, a fonográf hengernek meg a fényképeknek nyomuk veszett – és később részletezendő okokból, tiszta szívből kívánom, bár sose fedezték volna fel azt az új bolygót a Neptunusz mögött.

A levél elolvasása után haladéktalanul és véglegesen visszavonultam a vermonti szörnyek létezéséről folytatott vitákból. Ellenlábasaim, akik új érvekkel hozakodtak elő, kitérő válaszokat kaptak tőlem, ha ugyan kaptak egyáltalán, s végül az egész perpatvar feledésbe merült. Május végén és az egész június hó folyamán élénk levelezést folytattam Akeleyvel, noha előfordult, hogy egy-egy levelünk elveszett; ilyenkor aztán követni kellett visszafelé közös gondolatmenetünket, s fáradságos munkát ölni a másolatok készítésébe. Egészében véve az volt a célunk, hogy összehasonlítsuk egymással az ismeretlen mitológiák tárgyában készített feljegyzéseinket, s fényt derítsünk a vermonti rémhistóriák és a világ legfontosabb mítoszai között fennálló kölcsönhatásra.

Hamarosan arra a következtetésre jutottam, hogy ezek a titokzatos lények és a Himalájában rejtőző ördögi mi-gók a megtestesült rémálmoknak egy és ugyanazon fajtájába tartoznak. Rábukkantunk néhány rendkívül érdekes zoológiai összefüggésre is, melyekről szívesen beszámoltam volna Dexter professzornak a munkahelyemen, ha ez nem mondott volna ellent Akeley szigorú utasításának, miszerint kutatásainkról egyikünk sem beszélhet senkinek. Amennyiben egyeseknek most úgy tűnik, hogy sutba dobtam ezt az alapelvet, erre én csak annyit mondhatok, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint a nyilvánosság több hasznát fogja venni, ha figyelmeztetem a kihalt vermonti hegyekre – és azokra a csúcsokra a Himalájában, melyeknek megmászását vakmerő kutatók egyre gyakrabban szorgalmazzák –, mintha továbbra is megőrizném esküvel fogadott hallgatásomat. A másik cél, aminek elérésén éjt nappallá téve dolgozunk, a hieroglifák megfejtése volt azon a rejtélyes fekete kövön – amely, ha sikerül, olyan titkok birtokába juttathatott volna bennünket, melyek döbbenetesebbnek és fölkavaróbbnak bizonyulnak minden másnál, amit az emberiség ezidáig megtapasztalt.

III.

Június vége táján megérkezett a fonográfhenger – Brattleboróban került feladásra, mivel Akeley nem mert az északibb hivatalokra hagyatkozni. Az utóbbi időben egyre inkább úgy érezte, hogy figyelik, amely hitében néhány levélünk elkeveredése is megerősítette; és sokat beszélt bizonyos emberek alattomos mesterkedéseiről, akikben a titokzatos lények kémeit és szövetségeseit látta. Legjobban a mogorva farmerre, Walter Brownra gyanakodott, aki egyedül élt egy roskatag hegyi tanyán az ősvadon peremén, s gyakran látták Brattleboro, Bellows Falls, Newfane és South Londonderry legkülönfélébb pontjain, ahol tulajdonképpen nem lett volna semmi keresnivalója. Brown hangját, ebben Akeley biztos volt, hallotta egyszer egy borzalmas beszélgetésben, amit biztos búvóhelyről hallgatott ki; egy ízben pedig láb– vagy karomnyomokat figyelt meg Brown tanyájának közelében, melyeknek baljós dolgokra utalhattak. Furamód közel találta őket Brown saját nyomaihoz; úgy tűnt neki, mintha egymás felé tartottak volna.

Ezért gondolta célszerűbbnek a hangfelvételt Brattleboróban postára adni, ahová ósdi Fordján hajtott el, kihalt vermonti mellékutakon. Csatolt levelében bevallotta, hogy lassan kezd félni ezektől az utaktól, és már csak világos nappal jár bevásárolni Townshendbe. Nem érdemes túl sokat tudni, mondogatta gyakran, hacsak az ember nem lakik nagyon messze ezektől a kopár, titokzatos hegyektől. Nemsokára a fiához fog költözni Kaliforniába, ámbár nehezére esik neki elhagyni azt a helyet, ahová kisgyermekkori emlékei és az ősei iránt érzett mély tisztelet köti.

Mielőtt megpróbálkoztam volna a fonográfhenger lejátszásával az egyetemről kölcsönkért készüléken előbb áttekintettem minden vele kapcsolatos magyarázó anyagot Akeley különböző leveleiben. A felvétel, írta nekem Akeley, 1915 május 1-jén készült, körülbelül éjjel 1 órakor, egy elzárt barlangbejárat közelében, ott, ahol a Setéthegy erdős nyugati lejtője a Lee-mocsárba vész. Erről a helyről mindig az a hír járta, hogy gyakran lehet ott titokzatos hangokat hallani; ezért is vitte magával Akeley a fonográfot, a diktafont meg az üres viaszhengert. Korábbi tapasztalatain okulva úgy vélte, hogy május elsejének előestéje – az európai titkos tanokban a rettenetes boszorkányszombatok éjszakája – több reménnyel kecsegtet bármely más időpontnál, és e tekintetben nem is érte csalódás. Figyelemreméltó azonban, hogy azóta soha nem hallott a mondott helyen hangokat.

Ennek a felvételnek, nem úgy, mint az erdőben kihallgatott monológok és beszélgetések túlnyomó részének, határozottan rituális jellege volt, és egy minden kétséget kizáróan emberi hangot is tartalmazott, amit azonban Akeley nem tudott hova tenni. Úgy tűnik, nem Brown hangja volt, hanem egy jóval műveltebb emberé. Ám a voltaképpeni problémát a másik hang jelentette – mert ez volt az a félelmetes, zümmögő zúgás, amelyben nem volt semmi emberi, noha a mi nyelvünkön, angolul beszélt, méghozzá grammatikailag tökéletesen, tanult személyre valló akcentussal.

A felvevőberendezés nem működött teljesen hibátlanul, ráadásul a feltételek igen messze álltak attól, hogy ideálisnak legyenek nevezhetők: a kihallgatott szertartás nem nagy hangerővel és a készüléktől meglehetősen messze zajlott. A felvétel ennek következtében eléggé töredékesre sikeredett. Akeley mindenesetre megküldte nekem az írásban rögzített szöveget a saját olvasatában, amit még egyszer áttanulmányoztam, miközben a fonográfot lejátszásra állítottam be. A szöveg inkább homályosnak és rejtélyesnek tűnt, mintsem leplezetlenül borzalmasnak jóllehet ha az ember tisztában volt az eredetével és a körülményekkel, melyek között rögzítették, olyan baljós, szívszorító félelem fogta el, amilyet szavak egyáltalán csak kelteni tudnak. Az alábbiakban emlékezetből adom vissza a szöveget – és meglehetősen biztos vagyok benne, hogy egyetlen hang tévesztés nélkül, mivel igen behatóan megismerkedtem vele, nemcsak Akeley kéziratának jóvoltából, hanem magának a felvételnek ismételt lejátszása révén is. Az ilyesmit nem egykönnyen felejti el az ember!

(meghatározhatatlan zörejek)

(választékos férfihang)

… az Erdők Ura, még a ... és a lengi emberek adománya ...így hát az éjszaka forrásaitól az űr mélyéig, és az űr mélyétől az éjszaka forrásaiig, örök dicsőségére a Nagy Cthulhunak, Tsathogguának és Neki, akit tiltva vagyon néven nevezni. Az ő örök dicsőségükre, és az Erdők Fekete Kecskéjének... Ia! Shub-Niggurath! Erdők Fekete Kecskéje, ezer ivadékkal!

(zúgó-zümmögő hangon imitált emberi beszéd)

Ia! Shub-Niggurath! Erdők Fekete Kecskéje, ezer ivadékkal!

(férfihang)

Úgy történt, hogy az Erdők Ura, a ... számra hét és kilenc volt, az ónixlépcsőn lefelé ... (hód)olat Neki a Mélyben, Azathoth, Neki, akitől csodákat tanítottál ne(künk?) ... az éjszaka szárnyán, az űrön túlra, a ... Hozzá, akinek legifjabb gyermeke Yuggoth, aki magányosan járja útját a Fekete Éter peremén...

(zümmögő hang)

…menj hát az emberek közé, és kutasd fel az ő útjaikat, hadd tudjon mindent Ő a Mélyben! Nyarlathotepnek, a Hatalmas Futárnak, mindent el kell mondani. És Ő fel fogja ölteni magára az Ember alakját, a viasz álarcot és mind a ruhát, ami rejt, és lejő majd a Hét Nap világából, hogy gúnyt…

(emberi hang)

…(Nyarl)athotep, Hatalmas Futár, te, aki örömöt viszel Yuggothnak az űrön által, a Millió Kiválasztottnak Atyja, elöljárója a …

(felvétel vége)

Ezek voltak azok a szavak, amiket hallottam, miután működésbe hoztam a fonográfot. Viszolyogva nyomtam le a kart, s mikor meghallottam a zafírtű bevezető recsegését, egy pillanatra valódi, hamisítatlan rettegés fogott el, úgyhogy örültem neki, hogy az első töredékes szavakat emberi ajak formálta – egy lágy, választékos hang, amely árnyalatnyi bostoni akcentussal beszélt, és biztos nem valamiféle vermonti hegylakó torkából fakadt. Figyeltem a bosszantóan nehezen érthető felvételt, és úgy találtam hogy a szavak megegyeznek az Akeley fáradságos munkával kidolgozott verziójában olvasottakkal. A lágy, dallamos bostoni hang minden kétséget kizáróan azt kiáltotta: ... "Ia! Shub-Niggurath! Erdők Fekete Kecskéje, ezer ivadékkal!"...

És ekkor meghallottam a másik hangot. Még ma is beleborzongok, ha rágondolok, micsoda megrázkódtatás ért, noha Akeley leveleinek hála, fel voltam készülve a legrosszabbra. Mindenki beismerte, akinek azóta beszéltem s felvételről, hogy nem látnak benne egyebet, csak valami ócska csalást vagy abszurd őrültséget; de meg vagyok győződve róla, hogy ha hallották volna ezt a szörnyűséget, vagy olvasták volna Akeley leveleit (különösen azt az iszonytató, enciklopédikus másodikat), mindjárt másként gondolkodnának. Ha jobban belegondolok, mégis kár, hogy – Akeley tilalma ellenére – nem játszottam le a felvételt másoknak; mint ahogy kár az is, hogy valamennyi levelének nyoma veszett. Számomra, aki a saját fülemmel hallottam azokat a zajokat, ismertem a hátterüket, s tudtam az összes kísérő körülményről, ez a hang undorító istenkáromlásszámba ment. Bár csupán rituális választ adott annak az emberi résztvevőnek, én akkor mégis természetfölötti ekhónak éreztem, mely elképzelhetetlen külső poklokból éri el a Földet, penészgombaként tenyészve át a közbeeső fekete vermeken. Több mint két éve már, hogy utoljára visszahallgattam azt a viaszhengert. De most, ebben a pillanatban ugyanúgy hallom azt a halk, természetellenes zümmögést, mint ahogy a nap minden percében hallottam két teljes éven át, mióta csak először eljutott fülembe a recsegő viaszról:

Ia! Shub-Niggurath ! Erdők Fekete Kecskéje, ezer ivadékkal!

Ám jóllehet a hang szüntelen itt cseng a fülemben, a mai napig nem sikerült úgy kielemeznem, hogy megfogható képet adhassak róla. Valami ocsmány, gigászi rovar zümmögéséhez hasonlított leginkább, amely nehézkesen bár, de elsajátította egy idegen faj beszédét, és teljesen biztos vagyok benne, hogy bármilyen szerv adta is ki, semminemű rokonságban nem állt az emberek hangszalagjaival, de még az emlősállatokéval sem. A hanglejtés, a hangszín, a hangsúly mind-mind olyan különös jegyeket viselt magán, melyek az egész jelenséget egyértelműen az emberi és földi életen kívül eső szférákba utalták. Első alkalommal szinte belekábultam e hang váratlan iszonyatába, s a felvétel hátralévő részét egyfajta absztrakt bódulatban hallgattam végig. Mikor a tű ahhoz a szakaszhoz ért, ahol ez a zümmögő hang másodjára is szóhoz jutott, úgy tűnt, szentségtörő, gyalázatos kortalanság árad belőle, amire már az előbb is fölfigyeltem. Végül a felvétel minden átmenet nélkül megszakadt, épp egy olyan ponton, mikor a bostoni akcentussal beszélő emberi hang különösen tisztán volt hallható; én azonban még sokáig ültem ott, miután a készülék automatikusan kikapcsolt, s csak meredtem kábán magam elé.

Aligha kell mondanom, hogy még sokszor lejátszottam ezt az ijesztő felvételt, s megkíséreltem tartalmát a lehető legnagyobb alapossággal elemezni és értelmezni, melynek során feljegyzéseimet összevetettem az Akeley-éval. Éppoly haszontalan, mint amilyen zavaró volna most felsorolni mindazokat a következtetéseket, amelyekre öreg barátommal jutottunk; elégedjenek meg vele, ha annyit mondok, hogy egyhangúlag úgy véltük, sikerült fényt derítenünk a legősibb titkos vallások néhány szerfölött primitív és undorító rítusának az eredetére. Az is nyilvánvalónak tűnt számunkra, hogy már ősidők óta szoros kapcsolatok álltak fönn a külső világokról való rejtélyes lények és az emberi faj egyes tagjai között. Hogy milyen széleskörűek voltak ezek a kapcsolatok, és hogyan viszonyul mai helyzetük az évszázadokkal ezelőttihez, e tekintetben nem rendelkeztünk semmiféle kiindulóponttal; legfeljebb végtelen, iszonytató spekulációkba tudnánk bocsátkozni róla. Úgy látszott, az emberek és a névtelen hatalmak érintkezésének több lépcsőfoka volt. Sejtésünk szerint a Földünkön időről időre megjelenő gyalázatos szörnyalakok a sötét Yuggoth bolygóról jöttek, a naprendszer peremén; ám még ez a hely is csak sűrűn lakott, előretolt támaszpontja egy borzalmas csillagközi fajnak, amelynek voltaképpeni eredete messze kívül kell, hogy essék az einsteini tér-idő kontinuumon, az általunk ismert világ teljességén.

Időközben tovább leveleztünk a fekete kőről és arról, hogy miként lehetne a legbiztonságosabban eljuttatni Arkhambe – mert Akeley nem tartotta tanácsosnak, hogy felkeressem őt lidércnyomásba illő stúdiumainak színhelyén. Akeley rejtélyes okokból nem merte a furcsa tárgyat a megszokott, normális úton elküldeni. Végül arra az elhatározásra jutott, hogy maga viszi el kerülőúton Bellows Fallsbe, ahonnan a Boston & Main vasúttal továbbítja Keene-en, Winchendonon és Fitchburgön keresztül, noha e célból olyan utakon kellett végighajtania, melyek kihaltabbak és erdősebbek voltak a brattleborói főútvonalnál. Azt írta, hogy mikor a fonográfhengert postára adta, a brattleborói hivatal közelében észrevett egy férfit, akinek külseje és viselkedése minden volt csak bizalomgerjesztő nem. Az illető feltűnően igyekezett beszédbe elegyedni a postatiszttel, aztán pedig felszállt a vonatra, amellyel a postaszállítmányt továbbították. Akeley bevallotta, hogy aggódott a küldemény miatt, míg nem értesült róla tőlem, hogy annak rendje-módja szerint megérkezett.

Körülbelül ezidőtájt, mint azt Akeley izgatott sürgönyéből megtudtam, ismét nyoma veszett egy levelemnek. Akeley megkért, hogy a továbbiakban ne Townshendbe írjak neki, hanem minden küldeményemet intézzem poste restante a brattleborói főpostára, ahová majd gyakrabban fog felutazni, vagy a saját kocsijával, vagy omnibusszal, ami egy idő óta a sokkal lassabb kispályás vasút helyébe lépett. Fölfigyeltem rá hogy egyre jobban fél, mert részletesen beszámolt a holdtalan éjszakákon hevesebbé váló kutyaugatásról, meg a friss karomnyomokról, amiket néhanapján az úton és a nyirkos kerti földben – talált hajnaltájban. Egyszer valóságos sereg lábnyomról írt, melyek mind egy vonalban húzódtak, s velük szemben, ugyanolyan sűrű és elszánt sorokban, kutyanyomok voltak találhatók. Bizonyíték gyanánt küldött egy roppantul nyugtalanító fényképfelvételt, s hozzátette, hogy aznap éjjel a kutyák úgy csaholtak és vonítottak, mint soha azelőtt.

Július 18-án, egy szerdai napon, sürgöny érkezett a címemre Bellows Fallsból, amelyben Akeley közölte, hogy a fekete követ útnak indította a B & M 5508. számú szerelvényén (Bellows Fallsből indul standardidő szerint 12 óra 15 perckor, Bostonba érkezik 16 óra 12 perckor). A küldeménynek számításom szerint legkésőbb másnap délben meg kellett volna érkeznie Arkhambe, ezért egész csütörtök délelőtt otthon maradtam, hogy átvehessem; ámde lassan dél lett, aztán délután, és nem történt semmi. Mikor felhívtam a vasúti irodát, azt mondták, hogy nem érkezett a címemre semmilyen csomag. Ezután, most már fokozódó nyugtalansággal, távbeszélgetést folytattam a bostoni Északi Pályaudvar postai biztosával; meg se lepett különösebben, mikor közölte velem, hogy a nekem címzett küldemény nem jutott el hozzá. Az 5508. számú szerelvény tegnap mindössze 35 perc késéssel futott be, de nem volt rajta az én nevemre szóló csomag. A postai biztos mindenesetre megígérte, hogy utánanéz a dolognak. A napot azzal zártam, hogy pár szavas sürgönyben vázoltam Akeleynek a helyzetet.

Másnap délután örvendetes gyorsasággal megérkezett Bostonból az értesítés; a biztos, akivel beszéltem, azonnal nekilátott, hogy telefonon keresztül fényt derítsen az ügyre. Úgy tűnt, hogy az 5508. számú szerelvény postaszállítmányáért felelős vasúti alkalmazott emlékszik valami intermezzóra, amelynek köze lehetett a csomagom elkeveredéséhez: a keene-i pályaudvaron ugyanis standardidő szerint 2 órakor heves vitába bonyolódott egy szemmel láthatólag vidéki, szikár, vörösesszőke férfivel, akinek igen furcsa hangja volt.

Az illető, mondotta az alkalmazott, rettenetesen dühös volt egy súlyos láda miatt, amit állítólag ezzel a vonattal küldtek neki, de nem volt rajta sem a szerelvényen, sem az egyeztető listán. Azt állította, hogy Stanley Adamisnek hívják, és olyan különleges, búgó hangja volt, hogy az alkalmazottat természetellenes bódult álmosság fogta el, miközben hallgatta. Nem emlékezett rá pontosan, hogyan fejeződött be a beszélgetés, arra viszont igen, hogy csak akkor ébredt fel igazán, amikor a vonat már úton volt Winchendon felé.

Aznap este Bostonba utaztam, hogy személyesen beszéljek ezzel az alkalmazottal, miután az iroda megadta nekem a nevét és a címét. Nyílt, szimpatikus fiatalember volt, de meg kellett állapítanom, hogy nem sokat tud hozzáfűzni eredeti beszámolójához. Különös módon szinte biztosra vette, hogy nem ismerné fel újra a rejtélyes érdeklődőt. Kénytelen-kelletlen tudomásul vettem, hogy nem tud szolgálni nekem semmi újdonsággal, hazahajtottam Arkhambe, és egész éjjel fennmaradtam, hogy leveleket írjak Akeleynek, a vasúttársaságnak, a rendőrségnek és a keene-i állomásfőnöknek. Bosszantott a furcsa hangú férfi nagy szerepe a baljós ügyben, aki olyan különös módon befolyásolta azt a fiatalembert, és reménykedtem benne, hogy a pályaudvari dolgozóktól, valamint a keene-i sürgönyiroda nyilvántartásából többet is megtudhatok róla, no meg arról, hogy miért éppen ezt a helyet és időpontot választotta reklamációjához.

Be kell azonban vallanom, hogy minden vizsgálódásom eredménytelen maradt. A furcsa hangú férfi valóban látták július 18-án kora délután a keene-i pályaudvar közelében, és egy őgyelgő homályos módon kapcsolatba hozta őt valami nehéz ládával; de mindenkinek teljességgel ismeretlen volt, sem előtte, sem utána nem látták soha. A sürgönyirodában nem járt, és amennyire meg lehet állapítani, nem is kapott hírt vagy értesítést sehonnan; ezenkívül a sürgönyirodán a szóban forgó napon kimutathatóan nem rögzítettek semmi olyan üzenetet, amely a fekete kőnek az 5508. számú szerelvénnyel való továbbítására utalt volna. Akeley természetesen a segítségemre volt vizsgálódásaim folyamán, sőt maga is felutazott Keene-be, hogy kikérdezze az embereket a pályaudvar környékén; ő azonban jobban belenyugodott az ügybe, mint én. A kő elvesztését szemmel láthatólag valamiféle elkerülhetetlen végkifejlet vészjósló bizonyítékának fogta fel, s valójában a legcsekélyebb reményt sem táplálta, hogy valaha is viszont fogjuk látni. A hegyekben bujkáló lények és szövetségeseik kétségbevonhatatlan telepatikus és hipnotikus hatalmáról beszélt, s egyik levelében utalt rá: nem hiszi, hogy a kő még a mi Földünkön volna. Ami engem illet, én rettenetesen dühös voltam, mert már jó kilátásunk volt rá, hogy a vén, elmosódott hieroglifákból mélyreható és megdöbbentő titkokat olvassunk ki. Sokáig rágódtam volna még az eseten, ha Akeley közvetlen ezután kézhez kapott leveleivel a hegyi szörnyek problémája nem kerül más, ijesztőbb megvilágításba, amely azonnal lekötötte minden figyelmemet.

IV.

Az ismeretlen lények, írta Akeley szánalomra méltóan reszketeggé váló betűkkel, eddig nem tapasztalt makacssággal kezdik háborgatni. Ha nem süt a hold, a kutyák éjszakai csaholása már hátborzongató, és félreeső utakon világos nappal is zaklatásoknak van kitéve. Augusztus másodikán, mikor kocsijával a faluba hajtott, kidőlt fatörzs torlaszolta el az utat egy olyan ponton, ahol sűrű bozótoson halad át; a kutyák itt dühös ugatásban törtek ki, hajmeresztő tanúságot téve róla, miféle borzalmas dolgok rejtőznek egész a közelben. Hogy mi történt volna, ha nincsenek vele a kutyák, azt elgondolni sem merte – de most már sose hagyja el anélkül a házát, hogy magával ne vinne legalább kettőt ezek közül az erős, hűséges állatok közül. További ijesztő esetek történtek az utakon augusztus ötödikén és hatodikán: egyik alkalommal egy lövés súrolta a kocsiját, a másik esetben pedig a kutyák csaholása figyelmeztette a titokzatos erdei szellemek közelségére.

Augusztus tizenötödikén egy kétségbeesett levelet kaptam, melynek olvastán őszintén kívántam, bárcsak Akeley feladná remeteéletét, és a törvény védelme alá helyezné magát. A tizenkettedikéről tizenharmadikára virradó éjszakán borzalmas dolog történt – a ház körül mindenfelé lövések durrantak, és a tizenkét nagy kutya közül hármat reggel Akeley agyonlőve talált. Az úton seregestül sorakoztak a karomnyomok és Walter Brown lábnyomai. Akeley éppen Brattleboróval beszélt, hogy új kutyákat rendeljen, amikor – mielőtt még sokat mondhatott volna – elnémult a telefon. Később kocsival Brattleboróba hajtott, ahol közölték vele hogy a karbantartó munkások Newfane-től nem messze, a zord hegyek között, elvágva találták a főkábelt. Akeley azonban azt írta, hogy – négy pompás új kutyával és több láda munícióval ismétlő vadászpuskájához – készen áll rá, hogy hazatérjen. A levelet a brattleborói postahivatalban fogalmazta, s én minden különösebb késés nélkül kézhez kaptam.

A helyzethez való viszonyulásom ezekben a napokban elvont tudományos érdeklődésből igen gyorsan húsbavágó aggodalommá alakult át. Megrémültem – féltettem Akeleyt, félreeső, magányos tanyáján, és egy kicsit saját magamat is, mert most már végleg belekeveredtem a hátborzongató történetbe. Az ügy tehát kezd bonyolódni. Vajon engem is az örvényébe ránt-e majd, hogy elemésszen a végén? Válaszlevelemben igyekeztem rábeszélni Akeleyt, hogy folyamodjon segítségért, s kifejtettem, hogy ha ő nem tesz ezirányú lépéseket, magam fogom kézbe venni a dolgot. Kijelentettem, hogy szükség esetén – akár akarja, akár sem – személyesen megyek el Vermontba, és segíteni fogok neki, hogy elmagyarázza helyzetét az illetékes hatóságoknak. Válaszként csak egy sürgönyt kaptam Bellows Fallsből, a következő szöveggel:

AGGODALMAAT MEGEERTEM DE NEM TEHETEK SEMMIT STOP NE LEEPJEN

OENHATALMUULAG MERT AZ MINDKETTOENKNEK CSAK AARTHAT STOP

MAGYARAZATOT HAMAROSAN KUELDOEK STOP HENRY AKELEY

Ám a helyzet egyre rosszabbodott. A sürgönyre adott válaszomra csak néhány zilált sort kaptam Akeleytől, azzal a hajmeresztő hírrel, hogy nemcsak sürgönyt nem küldött nekem soha, de még az a levelem sem jutott el hozzá, amire a hamis távirat vonatkozott. Azonnal utánanézett a dolognak Bellows Fallsben; kiderült, hogy a sürgönyt egy különös, vörösesszőke férfi adta fel, aki furcsa, búgó hangon beszélt: ennél többet azonban nem sikerült megtudnia. A postatiszt megmutatta neki a ceruzával írt eredeti fogalmazványt, de a kézírás nem mondott neki semmit. Feltűnt neki, hogy az aláírás hibás volt: A-k-e-l-y, így, a második E nélkül. Sötét sejtelmek gyülemlettek föl benne, de a nyilvánvaló krízis közepén nem akarja azzal rabolni az időmet, hogy megosztja velem őket.

Beszámolt még néhány kutya kimúltáról, újak ismételt vásárlásáról Brattleboróban, valamint a lövöldözésekről, amelyek elmaradhatatlan kísérőjelenségévé váltak minden holdtalan éjszakának. Brownnak és még legalább két másik emberi lénynek a lábnyomai most már rendszeresen megtalálhatók voltak a karomnyomok között az úton és a hátsó udvarban. Az ügy kezd elcsúfulni, ismerte be Akeley; előbb-utóbb mindenképpen át fog költözni a fiához Kaliforniába, akár el tudja adni a régi birtokot, akár nem. Csakhogy nem olyan könnyű elhagyni az egyetlen darabka földet, amit az ember valóban az otthonának tekinthet. Meg kell próbálnia még egy ideig kitartani; talán meg tud szabadulni a betolakodóktól – különösen, ha a tudtukra adja, hogy egyszer s mindenkorra felhagy próbálkozásaival, hogy kifürkéssze titkaikat.

Azonnal válaszoltam Akeleynek, megismételtem baráti ajánlkozásomat, s újra megírtam neki, hogy szándékomban áll felkeresni őt, és segítek meggyőzni róla a hatóságokat, hogy valóban halálos veszélyben forog. Válaszából úgy tűnt, már nem utasítja el olyan határozottan ezt az elképzelést, mint korábbi hozzáállása sejtetni engedte, de azt mondta, szeretne még várni vele egy kicsit – csak annyi ideig, amíg az ügyeit elrendezi, és hozzá tud szokni a gondolathoz, hogy el kell hagynia szülőházát, amelyhez már-már betegesen ragaszkodik. Az emberek gyanakvással tekintenek kutatásaira és elméleteire, s jobb volna csendesen, észrevétlenül eltűnni, mintsem az egész környéket felbolygatni távozásával, hogy mindenféle szóbeszéd kapjon lábra az elmeállapotát illetően. Beismeri, hogy vesztett, de a lehetőségekhez képest méltósággal akar visszavonulni.

Ezt a levelet augusztus 28-án kaptam meg, s válaszomban igyekeztem megnyugtatni, amennyire csak lehet. A buzdításnak nyilván megvolt a maga hatása, mert Akeley nem számolt már be annyi borzalmas eseményről, mikor postafordultával nyugtázta levelem kézhezvételét. Ő maga azonban nem volt különösebben optimista, s annak a gyanújának adott hangot, hogy csak a telihold tartja vissza a rémalakokat. Remélte, hogy nem lesz sok felhős éjszaka, és beszélt róla, hogy mihelyt a hold fogyni kezd, Brattleboróba költözik. Megint írtam egy bátorító levelet, ám szeptember 5-én újabb híreket kaptam tőle (a postája nyilván keresztezte az enyémet); és ezekre a legnagyobb jóakarattal sem tudtam már derűlátóan válaszolni. Tekintetbe véve fontosságát, úgy tartom helyénvalónak, hogy ezt a levelet az alábbiakban teljes hosszában idézzem, már amennyire vissza tudok emlékezni a zaklatott kézírással papírra vetett sorokra. Lényegében véve a következőket tartalmazta:

Kedves Wilmarth!

hétfő

Íme a csüggesztő utóirat az utolsó levelemhez.

Tegnap éjjel borult volt az ég – bár esni nem esett –, és a hold elő se dugta a képét. Elég szörnyű volt, és azt hiszem, közel a vég, bármiben is reménykedünk. Éjfél után valami koppant a háztetőn, és a kutyák mind talpon termettek hogy lássák, mi az. Hallottam, hogy ugrálnak nagy morogva, és az egyiküknek végül sikerült az alacsonyabbik szárnynál felugrania a tetőre. Ekkor rettenetes küzdelem játszódott le odafönt, s közben valami iszonyú zümmögésfélét hallottam, amit míg élek, nem fogok elfelejteni. Aztán szörnyű bűz kezdett terjengeni a levegőben. Szinte ugyanebben a pillanatban golyók ütötték át az ablakomat, és kis híján súroltak is. Azt hiszem, a rejtélyes lények nagyobbik csoportja azalatt lopózott a ház közelébe, míg a kutyák figyelmét lekötötték a tetőn zajló események. Hogy mi történt odafenn, még nem tudom, de attól tartok, ezek a szörnyek megtanultak jobban manőverezni a szárnyukkal. Lejjebb vettem a fényt, lőrésnek használtam az ablakokat és a ház egész környékét megszórtam puskatűzzel, épp elég magasra célozva hozzá, hogy ne a kutyákat találjam el. Ez véget vetett a kísértetjárásnak, reggel viszont nagy vértócsákat találtam az udvaron, néhol pedig valami olajos, zöld folyadékot, amely a legundorítóbb bűzt árasztotta, amit valaha éreztem. Fölmásztam a tetőre, és ott is találtam belőle. Öt kutyám döglött meg, az egyiket sajnos én magam teríthettem le egy alacsony lövéssel, mert hátulról érte a golyó. Most visszarakom a lövöldözés során betört ablaküvegeket, aztán megyek Brattleboróba, új kutyákat vásárolni. Azt hiszem, a tenyésztők már idegbetegnek tartanak. Később még írok. Remélem, egy-két héten belül minden készen fog állni a költözéshez, bár a gondolattól a szívem szakad meg.

Sietséggel – Akeley

De nem ez volt Akeley egyetlen levele, amely keresztezte az enyémet. Másnap reggel – szeptember 6-án még egy érkezett; ezúttal egy teljesen hagymázas firkálmány, ami végleg kizökkentett lelkinyugalmamból, úgyhogy azt se tudtam, mit gondoljak. Ismét csak az lesz a legjobb, ha idézem a szöveget, annyira híven, amennyire csak emlékezetem lehetővé teszi:

kedd

A felhőzet nem szakad fel, tehát megint nem lesz hold – igaz, amúgy is fogyóban van már. Legszívesebben bevezetném a házba a villanyáramot, és beépíttetnék egy fényszórót, ha nem tudnám, hogy ők gyorsabban át tudják vágni a vezetéket, mint én összeforrasztani.

Azt hiszem, el fogom veszíteni az eszemet. Meglehet, hogy mindaz, amiről a mai napig írtam Önnek, álom vagy őrület. Eddig is elég szörnyű volt, de most már valóban... Tegnap éjjel beszéltek hozzám – azon a borzasztó zümmögő hangon –, és olyan dolgokat mondtak nekem, amiket nem merek elismételni Önnek. Jól értettem őket, bármennyire ugattak is a kutyák, és amikor a csaholásuk egy pillanatra mégis elnyomta a beszédüket, egy emberi hang sietett a segítségükre. Ne keveredjen bele az ügybe, Wilmarth – sokkal rosszabb, mint legszörnyűbb rémálmainkban gondoltuk. Most már nem fogják hagyni, hogy elköltözzek Kaliforniába... El akarnak ragadni elevenen, vagy legalábbis úgy, hogy azt elméleti értelemben elevennek lehet nevezni... nemcsak Yuggothra, hanem tovább... valahová a galaxisunkon kívülre, talán még a világegyetem legkülső peremén is túlra. Megmondtam nekik, hogy nem fogok velük elmenni oda, ahová vinni akarnak, különösen nem azon a rettenetes módon, amit kigondoltak a számomra, de attól félek, minden hiába. A házam annyira félreeső vidéken van, hogy nappal éppúgy rajtam üthetnek, ha akarnak, mint éjszaka. Megöltek még hatot a kutyáim közül, és minden erdős részen éreztem a közelségüket, mikor ma áthajtottam Brattleboróba. Hiba volt tőlem, hogy megpróbáltam elküldeni Önnek a hangfelvételt meg a fekete követ. Inkább semmisítse meg a viaszhengert, míg nem késő!

Holnap talán írok pár sort, amennyiben még itt leszek. Bárcsak össze tudnám szedni magamat annyira, hogy Brattleboróba szállíttassam a könyveimet meg a holmimat, és áthurcolkodjak oda. Minden további nélkül megfutamodnék, ha tehetném, de valami visszatart. Elmenekülhetnék Brattleboróba: annak muszáj biztonságos helynek lennie, de ott ugyanúgy fogolynak érzem magam, mint a tulajdon házamban. És valahogy úgy érzem, nemigen változtathatnék már a dolgokon, még akkor sem, ha mindent cserben hagyok. Iszonyú ne hagyja magát belerángatni!

Üdvözli – Akeley

Miután ezt a rettenetes levelet megkaptam egész éjjel álmatlanul hánykolódtam, és szörnyű kétségek merültek föl bennem Akeley elmeállapotával kapcsolatban. Amit írt, az merő téboly volt, a mód azonban, ahogyan írta -– tekintve mindazt, ami addig történt – valahogy zord meggyőződést sugárzott. Nem tettem rá kísérletet, hogy válaszoljak neki, mert jobbnak tartottam, ha megvárom, hogyan reagál ő az én utolsó levelemre. Ez a válaszlevél másnap valóban megérkezett, ám az új hírek, melyekről beszámolt, túlhaladottá tették minden tanácsomat, amit Akeleynek már rég meg kellett volna fogadnia. Szinte olvashatatlan volt, tintafoltok rútították el; kétségkívül nagy szükséghelyzetben írták. Alább következik az, ami megmaradt belőle az emlékezetemben:

szerda

A levelét megkaptam, de már semmi értelme bármit is megbeszélni. Végleg feladtam. Azon csodálkozom, honnan van még elég akaraterőm, hogy védekezzem. Nincs menekvés többé, még akkor sem, ha mindent itt hagyok, és megfutamodom. Utolérnének. Tegnap este levelet kaptam tőlük – a postás hozta, míg Brattleboróban voltam. Bellows Fallsben pecsételték le. Le van benne írva, mit akarnak velem csinálni... de képtelen vagyok elmondani Önnek. Vigyázzon magára! Semmisítse meg a viaszhengert! Az éjszakák még mindig felhősek, a hold pedig egyre jobban fogy. Bárcsak össze tudnám szedni magamat annyira, hogy segítséget hívjak... ez megacélozná az akaraterőmet... csakhogy aki egyáltalán ide mer még jönni, az őrültek tanyájára, hacsak nem szolgálok bizonyítékokkal. Ok nélkül nem tudom idehívni az embereket... nem ismerek a környéken senkit, már évek óta.

De a legrosszabbat még nem is meséltem magának, Wilmarth. Kapaszkodjon, mielőtt tovább olvas, nagy csapás lesz. Mindenesetre igazat beszélek. Képzelje el – tegnap láttam és megérintettem az egyik ilyen valamit, vagy legalábbis egy részét. Istenemre, iszonytató volt! Persze nem élt. Az egyik kutya kapta el, ma reggel akadtam rá a kennel közelében. Megpróbáltam megőrizni a fáskamrában, hogy meg tudjam győzni az embereket erről az egészről, de pár órán belül teljesen szétbomlott: semmi nem maradt belőle. Emlékszik, hogy azokat a testeket csak az áradást követő első napon látták a folyóban? És most jön a legrosszabb: megpróbáltam lefényképezni magának, de mikor előhívtam a filmet, semmi nem látszott rajta, csak a fáskamra. Miből lehetnek ezek? Láttam őket, ezt az egyet meg is érintettem, és mind lábnyomokat hagynak maguk után. Biztos van testük, de miféle? A külsejük leírhatatlan. Képzeljen el egy hatalmas rákot, amelynek a feje helyén kocsonyás; ragacsos anyagból lévő húscsomók vannak, piramis-szerű elrendezésben, tele tapogatókkal. Ez a zöld, olajos folyadék a vérük vagy a nedvük. Minden percben újabbak érkezhetnek a Földre.

Walter Brown eltűnt – a környező falvakban nem látták egyik megszokott helyén sem őgyelegni. Azt hiszem, az én egyik lövésem találta el, ezek a szörnyek viszont nyilván mindig magukkal viszik a halottaikat és a sebesültjeiket.

Ma délután különösebb nehézség nélkül bejutottam a városba, de attól félek, csak azért hagyták, mert teljesen biztosak a dolgukban. Ezt a levelet a brattleborói postahivatalban írom. Lehet, hogy ez lesz az utolsó – ha így lenne, írjon a fiamnak George Goodenough Akeleynek, 176 Pleasant St., San Diego, Kalifornia de semmiképpen ne jöjjön ide! Ha egy hétig nem jelentkezem, keresse meg George-ot, és figyelje az újsághíreket.

Most ki fogom játszani az utolsó kártyámat – már amennyiben lesz még hozzá elég akaraterőm. Előbb megpróbálom mérges gázzal elpusztítani őket (a szükséges vegyszerekről és a gázálarcokról – a magam és a kutyák számára – már gondoskodtam), és ha ez sem használ, a seriffhez fogok fordulni. Nyugodtan zárjanak csak elmegyógyintézetbe, ha akarnak – még ez is jobb annál, amit ezek a szörnyek csinálnának velem. Talán sikerül felhívnom a figyelmüket a nyomokra a házam körül: halványak ugyan, de minden reggel találok újakat. Bár az a gyanúm, a rendőrök azt hinnék, én magam tákoltam valahogy össze őket; tudja, mindenki úgy tartja, hogy megzavarodtam.

Meg kell próbálnom rávenni valakit a szövetségiektől, hogy töltsön velem itt egy éjszakát. Az talán meggyőzné – csakhogy attól félek, hogy ha ezek a lények kiszagolják a dolgot, aznap nyugton maradnak. Valahányszor éjszaka telefonálni próbálok, elvágják a kábelt: a karbantartók ezt nagyon furcsának. találják, és tanúskodhatnának mellettem, hacsak nem hiszik azt, hogy én magam vagyok a bűnös. Már egy hete hiába igyekszem rendbe hozatni.

Az egyszerű emberek közül rá tudnék bírni néhányat, hogy tanúsítsák a rémalakok létezését, őket azonban mindenki kineveti, mihelyt kinyitják a szájukat, azonkívül pedig olyan régóta kerülik a birtokomat, hogy semmit nem tudnak már a legfrissebb fejleményekről. Ezeket a lompos tanyasiakat se pénzzel, se jó szóval nem lehet rávenni, hogy egy mérföldnél közelebb merészkedjenek a házamhoz. A postás persze tudja, miket beszélnek, és folyton tréfálkozik vele... Istenem! Bár lenne elég bátorságom hozzá, hogy megmondjam neki, mennyire igazuk van! Azt hiszem, megkísérlem felhívni a figyelmét a nyomokra, csakhogy délután jár, amikorra a legtöbbjük eltűnik. Ha ráborítanék az egyikre valami dobozt vagy serpenyőt, hogy megmaradjon, biztos azt hinné, tréfálok vagy be akarom csapni. Pedig ha nem élnék ilyen remeteéletet, akkor még ma is járnának hozzám az emberek, mint régen. A fekete követ meg a Kodak-képeket nem mutattam meg, csak a környékbeli parasztoknak, a hangfelvételt is csak nekik játszottam le. Mindenki más azt hinné, a bolondját járatom vele, és egyszerűen kinevetne. Ám a fényképekkel még előhozakodhatok. A lábnyomok tisztán láthatóak rajtuk, még akkor is, ha a lényeket, akik hagyják őket, nem lehet lefotografálni. Milyen kár, hogy senki nem látta ma reggel ezt a valamit, mielőtt semmivé foszlott volna.

Tulajdonképpen nem is tudom, mitől kéne félnem. Azok után, amin keresztülmentem, az őrültekháza ugyanolyan jó hely lenne a számomra, mint bármi más. Az orvosok segíthetnének, hogy rábírjam magamat a ház elhagyására – márpedig egyedül ez az, ami még megmenthet.

Írjon George fiamnak, ha nem kap rólam hírt hamarosan. Isten önnel, semmisítse meg a bizonyítékokat, és ne hagyja magát belekeverni az ügybe.

Üdv: Akeley

Ez a levél csontig ható iszonyattal töltött el. Nem tudtam, mit válaszolhatnék rá; papírra vetettem pár összefüggéstelen, bíztató sort, és postafordultával elküldtem neki. Emlékszem rá, hogy felszólítottam benne: haladéktalanul költözzön át Brattleboróba, és kérjen hatósági védelmet. Azonkívül megírtam neki, hogy amint csak tehetem, én is Vermontba utazom, magammal viszem a fonográfhengert, és segítek meggyőzni róla az illetékeseket, hogy maradéktalanul épeszű. Ha jól emlékszem, azt is fölvetettem, hogy ideje volna felhívni a lakosság figyelmét, miféle szörnyűségek zajlanak a közvetlen közelükben. Talán feltűnt Önök közül egyeseknek, hogy ebben a sorsdöntő pillanatban valóban elhittem szinte mindent, amit Akeley állított, habár azon a véleményen voltam, hogy a halott szörnyetegről készített kudarcos felvétel nem annyira a természet valamely szeszélyére vezethető vissza, hanem inkább az izgatott Akeley hibájából történt.

V.

És aztán kézhez kaptam azt a furcsa, ellentmondásos, csitító hangvételű levelet, amit az enyémmel egy időben adhattak postára, mert szeptember 8-án, szombaton délután érkezett meg. Vadonatúj írógéppel írták, egyetlen félreütés nélkül; ez a különös levél – pár megnyugtató szót és egy szívélyes meghívást tartalmazott – a magányos hegyek között lezajlott lidércnyomásos dráma csodálatos fordulatáról tanúskodott. Megint csak emlékezetből próbálom idézni – s közben bizonyos okok miatt igyekszem minél hívebben visszaadni az érdekes stílust, amelyben íródott. Bellows Fallsben pecsételték le, s az aláírás – akárcsak a voltaképpeni szöveg – szintén gépelve volt, ami gyakran megesik kezdő gépíróknál. Magában a levélben azonban megdöbbentő módon alig akadt hiba; ebből arra következtettem, hogy Akeley nem most használ először írógépet, volt már dolga vele máskor is – talán az egyetemen. Úgy helyénvaló, ha beismerem, hogy a levéltől roppant mód megkönnyebbültem; megkönnyebbülésembe azonban homályos, nyugtalanító előérzet vegyült. Akeley valószínűleg a legszörnyűbb élmények közepette is megőrizte józan eszét – de mi van vele most, hogy megpróbáltatásai véget értek? És azok az állítólagos "jobb kapcsolatok" – mire véljem őket? Az egész levél Akeley eddigi álláspontjának radikális változására engedett következtetni! De térjünk rá magára a szövegre – igyekszem lelkiismeretesen idézni emlékezetből (e téren kissé büszke vagyok a képességeimre):

Townshend, Vermont,

1928. szept. 6. csütörtök

Drága barátom, Mr. Wilmarth!

Nagy örömömre szolgál, hogy megnyugtathatom Önt azzal a sok botorsággal kapcsolatban, amiket eddig írtam. Botorságot mondok, de ezzel inkább tulajdon oktalan hozzáállásomat szeretném jellemezni bizonyos jelenségekhez. Ezek a jelenségek nagyon is valóságosak és jelentősek; az én hibám az volt, hogy teljességgel helytelen szemszögből ítéltem meg őket.

Azt hiszem, említettem már, hogy különös látogatóim kísérletet tettek a kapcsolat felvételére és több ízben kezdeményeztek beszélgetéseket. Tegnap éjjel aztán valóban sor került egy ilyen megbeszélésre. Bizonyos jelekre beengedtem a házba a képviselőjüket – egy ugyanolyan embert, mint Ön vagy én, hadd siessek megnyugtatni. Sok mindenről beszélt nekem, olyan dolgokról, amelyeknek mi csak a halvány árnyékát sejtettük meg, és egyértelműen bebizonyította nekem, mennyire téves ítéletet alkottunk magunknak a földönkívüliek célkitűzéseiről, akik támaszpontot tartanak fönn itt Vermontban.

Úgy tűnik, hogy a rossz rémhistóriák, melyek arról szólnak, mit kínáltak fel ők egyes embereknek és milyen összefüggésben állnak törekvéseik a Földdel, kizárólag a jelképes beszédnek a tudatlanságon alapuló tökéletes félreértéséből adódtak – a nyelvet ugyanis, amit a velünk való érintkezéshez használnak, olyan kultúrjelenségek és gondolkodási formák alakították ki, melyek alapvetően különböznek a mi leghajmeresztőbb elképzeléseinktől is. Tulajdon következtetéseim, bevallom, ugyanolyan messze álltak az igazságtól, mint az analfabéta parasztok és félvad indiánok találgatásai. Amit félelmetesnek, gonosznak és undorítónak tartottam, az valójában tiszteletreméltó, bölcs és még dicséretes is; saját korábbi nézőpontom nem egyéb a mélyen gyökerező emberi hajlam egyik megnyilvánulási formájánál, mely szerint minden olyat, ami tejesen más, gyűlölni, félni és rombolni kell.

Most már bánom, hogy ártottam ezeknek a különös idegen lényeknek éjszakai csetepatéink során. Bárcsak rá tudtam volna bírni magam, hogy egyszer nyugodtan és értelmesen beszéljek velük! Hál'Istennek nem neheztelnek rám; az ő érzelemviláguk teljesen más, mint a miénk. Nagy balszerencséjük volt, hogy Vermontban csak néhány különösképp alacsonyrendű személy állt a rendelkezésükre összekötő gyanánt – példának okáért a néhai Walter Brown. Nem utolsósorban miattuk találtam annyira ellenszenvesnek őket. Valójában sosem ártanak szántszándékkal az embereknek, ellenkezőleg, őket zaklatják és gyötrik igen gyakran a mi fajtársaink. Létezik egy egész titkos kultusz, csupa gonosz ember. Ön okkult ismeretei alapján nyilván érteni fogja, mire gondolok, ha Hasturral és a Sárga Jellel hozom kapcsolatba őket, akik azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy más dimenziókból való rettenetes hatalmak megbízásából felkutassák és elpusztítsák vendégeinket. A földönkívüliek csak ezekkel a támadókkal szemben – nem pedig az egész emberiség ellenében – folyamodnak drasztikus eszközökhöz. Egyébként megtudtam, hogy számos levelünket nem a földönkívüliek, hanem ennek a rosszindulatú kultusznak a képviselői tulajdonították el. A földönkívüliek nem akarnak mást az emberektől, csak békét, nyugalmat és – egyre fokozódó mértékben – tudományos eszmecserét. Ez utóbbi most, hogy új találmányaink és berendezéseink mindinkább kiszélesítik látókörünket és mozgásszabadságunkat, kezd halaszthatatlanul szükségessé válni, mivel vendégeinknek egyre inkább nehezükre esik a nélkülözhetetlen támaszpontok észrevétlen fenntartása bolygónkon. Az eddiginél sokkal jobban meg akarják ismerni az emberiséget, és szeretnék, ha néhány kiemelkedő filozófusunk és tudósunk többet tudna róluk is. Ezzel a fajta ismeretcserével aztán minden kockázatot ki lehet küszöbölni, és kialakítani egy mindkét fél számára előnyös modus vivendit. Arra, hogy netán le szándékoznák igázni vagy alacsonyítani az emberiséget, még gondolni is nevetséges.

Abból a célból, hogy megkezdjék ezeknek a jobb kapcsolatoknak a kialakítását, vendégeink természetszerűleg engem – aki már eleve sokat tudok róluk – bíztak meg, hogy fő képviselőjük legyek a Földön. Tegnap éjjel sok mindent tudtam meg – roppant meghökkentő és érdekfeszítő dolgokat –, s a következő alkalommal még többet fognak közölni velem, mind szóban, mind írásban. Kezdetben nem fogják megkövetelni tőlem, hogy személyesen utazzak odakintre, noha nem elképzelhetetlen, hogy később kimondottan vágyat érzek majd erre – különleges módszerekhez fogok folyamodni, hogy az emberi érzékelés minden korlátját magam mögött hagyhassam. A házam ostromával felhagytak. Minden rendben van, a kutyáknak immár semmi tennivalójuk. Félelem és rettegés helyett a tudásnak és az intellektuális kalandoknak olyan perspektívái nyíltak meg előttem, ami .kevés embernek jutott osztályrészéül a történelem során.

A földönkívüliek talán a legcsodálatraméltóbb szerves képződmények a téridőn innen és túl: egy kozmosz-szerte elterjedt faj képviselői, amelynek minden más életforma csak degenerált változata. Inkább növények, mint állatok, ha ugyan használni lehet ilyen fogalmakat azzal a fajta anyaggal kapcsolatban, amelyből állnak, a testfelépítésük leginkább a szivacsokéra emlékeztet; a közönséges kormofitáktól azonban alapvetően megkülönbözteti őket, hogy kimutatható bennük valami klorofilszerű vegyület, emésztőrendszerük pedig teljesen egyedülálló. Ez a faj voltaképpen olyan anyagokból épül fel amelyek a világűrnek ebben a részében abszolút ismeretlenek – az elektronok hullámhossza teljesen más. Ezért nem lehet megörökíteni őket a közönséges földi filmeken és fényképlemezeken, noha a szemünk tisztán látja testüket. A szükséges ismeretekkel ellátva azonban bármelyik jó kémikus ki tudna keverni egy olyan vegyületet, amin rögzíteni lehet őket.

Ez a faj rendelkezik azzal az egyedülálló képességgel, hogy testi mivoltukban át tudnak kelni a minden hőtől és levegőtől mentes csillagközi űrön, bár egyes változatok erre csak mechanikus segédeszközökkel vagy különleges sebészi átültetések révén képesek. Igen kevés fajta rendelkezik a vermonti változatra jellemző étertűrő szárnyakkal. Azok, akik az Óvilág bizonyos magányos hegyormait lakják, más úton-módon jutottak oda. Az egyes állati életformákhoz és az általunk anyaginak tekintett struktúrákhoz való külső hasonlatosságuk inkább a párhuzamos fejlődésre vezethető vissza, mintsem tényleges rokonságra. Agyuk befogadóképessége minden más létező élőlényét meghaladja, ámbár a mi hegyeinkben honos szárnyas változat távolról sem tartozik a legfejlettebbek közé. Valamennyien telepatikus úton érintkeznek egymással, jóllehet vannak elcsökevényesedett beszélőszerveik, melyek egy egyszerű operációt követően (a sebészet, amit igazi mesterfokon művelnek, náluk mindennapos dolog) képesek hozzávetőlegesen imitálni az olyan organizmusok hangját, amelyek megrekedtek a beszéd kommunikációs szintjén.

Legfontosabb tartózkodási helyük pillanatnyilag egy még felfedezetlen s csaknem teljességgel fénytelen bolygó a naprendszer legkülső peremén – a Neptunuszon túl, és kilencszer olyan messze a Naptól. Mint mi is sejtettük, ez azonos azzal az égitesttel, amit egyes ősi, titkos iratokban "Yuggoth" néven említenek; az ott rejtőző lények hamarosan nagymérvű szellemi erőket fognak összpontosítani a Földre, ami elő fogja segíteni az intellektuális kapcsolatok felvételét. Nem lepne meg, ha a csillagászok olyan tisztán érzékelnék ezeket a gondolatáramokat, hogy – mihelyt a földönkívüliek is úgy kívánják – fölfedeznék Yuggothot. Ám Yuggoth természetesen csupán egyfajta ugródeszka. Ezeknek s lényeknek a túlnyomó többsége különös mélységekben él, melyek teljességgel kívül esnek a legvakmerőbb emberi elképzeléseken is. Az a tér-idő rendszer, amit mi a kozmikus valóság totalitásának fogunk fel, csupán egy atom az általuk ismert valós végtelenségben. És amennyit emberi agy egyáltalán fel képes fogni ebből a végtelenségből, azt előbb-utóbb mind feltárják majd előttem, márpedig ilyesmi az idők kezdete óta alig ötven embernek jutott osztályrészéül.

Most persze azt hiszi, drága Wilmarth barátom, hogy megháborodtam, idővel azonban méltányolni tudja majd a hatalmas lehetőséget, amely szinte akaratom ellenére nyílott meg előttem. Szeretném, ha Önnek minél nagyobb rész jutna mindebből; ezernyi dolgot kell mondanom magának, amit nem lehet a fecsegő papírra bízni. Korábban óva intettem attól, hogy meglátogasson. Most, hogy minden veszély elmúlt, örömömre szolgál ezt visszavonni, és tolmácsolni Önnek szíves meghívásomat.

El tudna ugrani hozzám, mielőtt megkezdődik a tanév? Rendkívül örülnék, ha szerét tudná ejteni. Hozza magával a fonográf felvételt és a leveleimet – szükségünk lesz rájuk, hogy az egész iszonyú történetet mozaikdarabonként összeállítsuk. A Kodak-képeket is elhozhatná, mert az utóbbi napok izgalmában úgy látszik, elraktam valahová a negatívokat meg a saját példányaimat. De meglátja majd, micsoda nagyszerű tényekkel tudom kiegészíteni ezt a bizonytalan, hézagos anyagot – és micsoda csodálatos kilátásaim vannak rá, hogy friss bizonyítékaim körét tovább bővítsem!

Ne habozzon – a földönkívüliek már felhagytak a háborgatásommal, és nem fog semmi olyat tapasztalni, ami zavaró vagy természetellenes lenne. induljon bátran, a kocsimmal várni fogok Önre a brattleborói vasútállomáson. Intézze úgy, hogy a lehető legtovább maradhasson, és készüljön fel néhány izgalmas esti beszélgetésre, melyek legmerészebb álmait is meghaladják majd. Senkinek ne szóljon az ügyről – ez nem való a széles nyilvánosság elé.

A csatlakozások nem rosszak Brattleboro felé, vegyen Bostonban egy menetrendet. Utazzon a B & M-mel Greenfieldbe, aztán az utolsó, rövid szakaszon szálljon át. Azt javaslom, a gyorsvonatot válassza, az kényelmesebb: délután 4 óta 10 perckor indul Bostonból. 7 óra 35-kor érkezik meg Greenfieldbe, onnan meg 9 óra 19-kor lesz egy csatlakozás, ami 10 óra 01-re ér Brattleboróba (csak munkanapokon).

Tudassa velem, melyik nap érkezik, és a kocsimmal kinn fogom várni a pályaudvaron.

Bocsásson meg, amiért ezt a levelet géppel írom, de a kézírásom az utóbbi időben – mint bizonyára észrevette – egy kicsit reszketeg lett, és nincs nagy kedvem hosszabb távon tollal körmölni. Ezt az új Coronát tegnap vettem Brattleboróban – egyelőre úgy fest, kitűnően működik:

Válaszát várva maradok abban a reményben, hogy nemsokára személyesen is üdvözölhetem, a fonográfhengerrel, leveleimmel és a fényképfelvételekkel együtt:

az Ön Henry W Akeley-je

Albert N Wilmarth, Esq. Úrnak,

Miskatonic Egyetem,

Arkham, Mass.

Érzéseim sokszínűségét, miközben elolvastam ezt a levelet, majd ismét átfutottam és elgondolkoztam rajta, nemigen lehet szavakba önteni. Mint mondottam volt, egyszerre éreztem nyugtalanságot és megkönnyebbülést, ám ez csak tökéletlenül fejezi ki ellentmondásos és nagyobbrészt tudatalatti benyomásaim kavalkádját, amely mind megkönnyebbülésemben mind a kényelmetlen előérzetben kifejezésre jutott. Először is, a dolog szöges ellentétben állt az előzőleg lezajlott borzalmas események egész láncolatával. A hangulatváltás a csupasz iszonyatból a hűvös magabiztosságba, sőt egyenesen a túlcsorduló örömbe, olyan váratlanul következett be, mint derült égből a villámcsapás, ám furamód maradandónak hatott. Fel nem foghattam, hogyan változhatott meg így egyetlen nap leforgása alatt annak az embernek a lelkiállapota, aki szerdán még holtra rémült, végsőkig elkeseredett leveleket írt, bármi is történt vele ezekben a sorsdöntő órákban. Többször is különös, valótlan érzés fogott el, ha jobban belegondoltam a helyzetbe, s nemegyszer tűnődtem el rajta, vajon nem csupán a saját fantáziám vetítette-e elém a kozmikus hatalmaknak ezt a biztos távolból figyelemmel kísért, izgalmas mérkőzését. Ilyenkor azonban mindig eszembe jutott a fonográf felvétel, és zavarom ettől csak fokozódott.

A levél mindenesetre teljesen más volt, mint amit Akeleytől az előzmények ismeretében vártam. Mikor megkíséreltem elemezni, milyen benyomást tett rám az áttanulmányozása, arra az eredményre jutottam, hogy ez két külön aspektusból tevődik össze. Egyrészt tény, hogy a változás túl hirtelen és megmagyarázhatatlan volt, amennyiben feltételezzük, hogy Akeley mind előtte, mind utána ép elméje és teljes ítélőképessége birtokában volt. Másodszor pedig az Akeley kifejezésmódjában, magatartásában és nyelvezetében beállt változás valóban túllépte a beláthatóság határait. A jelek szerint egész karaktere valami megmagyarázhatatlan változáson ment át, amely ráadásul hihetetlen mértékben mélyreható volt, olyannyira, hogy kétféle személyisége közül egyikkel kapcsolatban sem merülhetett föl a labilis elmeállapot gyanúja. A szókincs, az írásmód – alig észrevehetően, de minden megváltozott. Az egyetemen jó érzékre tettem szert a stilisztikai finomságok iránt, így azonnal meg tudtam állapítani, hogy teljesen más nyelvi ritmust használ, mint eddig. Kézenfekvő volt, hogy az ominózus kinyilatkoztatás érzelmi hatása, amely ilyen alapvető változáshoz vezetett, éppoly megrázó, mint amilyen mélyreható lehetett. Más tekintetben azonban a levél mégiscsak roppant jellemző volt Akeleyre. Ugyanaz a régi, szenvedélyes vonzalom a végtelenség iránt – ugyanaz a tudós kíváncsiság. Egy pillanatig sem – illetve legfeljebb egy szívverésnyi időre – játszottam el azzal a gondolattal, hogy a levél netán gonosz szándékú hamisítvány lehetne. A meghívás – azaz a felszólítás, hogy jöjjek és győződjek meg róla személyesen, igaz-e mindaz, amit állít – egyértelműen bizonyította valódiságát.

Aznap éjszaka nem feküdtem le: fotelemben virrasztottam, és a levél sötét rejtélyén törtem a fejem. A koponyám már sajgott a szörnyű benyomásoktól, melyeknek az utóbbi négy hónap folyamán gyors egymásutánban ki volt téve, s gondolataim szüntelen az új, döbbenetes hírek körül keringtek, miközben kétség és meggyőződés között ingadozva végighaladtam magamban mindazokon az állomásokon, amelyek az ősi csodákhoz való viszonyulásom változásait jelölték; míg aztán jóval virradat előtt a zavaró, nyugtalanító érzéseket háttérbe szorította valami égő kíváncsiság. Akár őrült volt Akeley, akár épelméjű, akár megváltozott, akár csak megkönnyebbült, minden jel arra mutatott, hogy merész kutatásai során valóban igen megdöbbentő, teljesen új eredményekre jutott; ez a felfedezés aztán egy csapásra kiszabadította őt – valóságos vagy képzelt – szükséghelyzetéből, és szédítő távlatokat nyitott neki az emberfeletti, kozmikus tudás tárházára. Önnön izzó érdeklődésem az ismeretlen iránt lángra lobbant hogy összefonódjon az övével, a beteges hajlam hogy minden határon túllépjen, átragadt énrám is. Lerázni magunkról a térnek, időnek, természetnek ezt a sok-sok bosszantó korlátját... eggyé lenni a határtalan külső világgal... közelebb kerülni a Végtelennek és a Véglegesnek sötét, kifürkészhetetlen titkaihoz... ezek valóban olyan kilátások, amelyekért az embernek érdemes kockára tennie az életét, a józan eszét, de még a lelke üdvösségét is! És Akeley azt mondta, nincs már veszély, egyenesen meghívott, nem úgy, mint korábban, mikor egyre azon igyekezett, hogy lebeszéljen a látogatásról! Beleremegtem, ha arra gondoltam, mi minden mondanivalója lehet az ájulásig lenyűgözött, ha magam elé képzeltem, amint ott ülök azon a röviddel ezelőtt még heves ostromnak kitett, magányos tanyán, egy olyan ember mellett, aki beszélt a külső világűr igazi küldötteivel; ott ülök a rettenetes hangfelvétellel meg azzal a nagy csomag levéllel az ölemben, amelyben Akeley összefoglalta régebbi megfigyeléseit és eredményeit.

Így hát vasárnap késő délelőtt megsürgönyöztem Akeleynek, hogy jövő hét szerdán – szeptember 12-én – érkezem, amennyiben ez az időpont neki is megfelel. Mindössze egyetlen ponton tértem el az általa javasoltaktól, mégpedig a vonatom megválasztását illetően. Őszintén szólva nem lelkesedtem érte, hogy ilyen késő este érkezzem meg a kísérteties vermonti vidékre: ezért nem követtem Akeley tanácsát, hanem felhívtam a pályaudvart, és utánaérdeklődtem a többi csatlakozásnak. Ha idejében kelek, és a 08.07-es gyorssal felutazok Bostonba, akkor még elérem a 09.25-ös greenfeldi csatlakozást, és 12 óra 22-re ott leszek. Greenfeldben azután különösebb várakozás nélkül átszállhatok egy másik vonatra, amelyik 1 óra 08 perckor érkezik Brattleboróba – ami sokkal kellemesebb időpont az Akeleyvel való találkozóhoz, no meg az azt követő autóúthoz a titkokat rejtő, komor hegyek közé.

Sürgönyömben említettem ezt az elhatározásomat, és örültem, mikor az estefelé megérkező válaszból értesültem róla, hogy leendő házigazdám teljes mértékben egyetért vele. Az ő távirata így hangzott:

RENDBEN STOP SZERDAAN KIMEGYEK AZ EGYNYOLCAS VONAT ELEE STOP

NE FELEDJE FELVEETELT, LEVELET EES KEEPEKET STOP

UUTICEELT TARTSA TITOKBAN STOP

NAGY EELMEENYEKRE SZAAMIITHAT STOP AKELEY

Az, hogy ilyen gyors válasz érkezett röviddel azelőtt elküldött sürgönyömre – amit a townshendi postahivatalból bizonyára eljuttattak Akeley tanyájára, vagy táviratkihordóval, vagy az időközben helyreállított telefonvonalon –, minden maradék kétségemet eloszlatta a zavaró levél írójának kilétét illetően. Roppantul megkönnyebbültem – talán még jobban is, mint hittem, mert ez s rejtett kétely nagyon mélyen lapult bennem. Ám aznap éjjel hosszan, egészségesen aludtam, s a rákövetkező két nap során türelmetlenül készülődtem az utazásra.

VI.

Szerdán megegyezés szerint útnak indultam egy bőrönddel, amibe a szokásos mindennapos holmikon kívül tudományos anyagokat is raktam, köztük az iszonyú viaszhengert, a Kodak-képeket és egy tekintélyes csomagban Akeley leveleit. Kívánságának megfelelően senkinek sem szóltam róla, hová megyek: beláttam, hogy az ügy rendkívüli titoktartást követel meg, bármilyen kedvező fordulatot is vett. Hogy ténylegesen szellemi kapcsolatba léphetek az idegen, földönkívüli lényekkel, ez még az én gyakorlott, felkészült agyamnak is elég megrendítő volt; milyen hatást gyakorolna akkor a laikusok tudatlan tömegeire? Nem tudom, melyik érzés volt erősebb bennem, a félelem-e vagy a feszült várakozás, amikor Bostonban átszálltam, és megkezdtem hosszú utazásomat nyugat felé, a hazai vidékről más kevésbé ismert tájakra. Waltham – Concord – Ayer – Fitchburg – Gardner – Athol.

A vonatom hétperces késéssel futott be Greenfieldbe, de az északi gyors megvárta. Miután sietve átszálltam, különös szorongás fogott el, ahogy a szerelvény tovazakatolt a kora délutáni napfényben, olyan vidékek felé, melyekről sokat olvastam ugyan, de még soha sem láttam őket. Tudtam, hogy egy régimódibb, primitívebb Új-Angliába tartok mint a városiasodott, mechanizált területek délen és a part mentén, ahol egész addigi életemet leéltem: egy romlatlan, nagyapós Új-Angliába, ahol nincsenek külföldiek és színes hirdetőtáblák, nem füstölögnek a gyárkémények, ahonnan hiányoznak a modernizálás fertőzte környékek betonútjai. Itt megtalálom annak a nyugodalmas, földközeli életnek a maradékát, amely mély gyökerekről nő bele a tájba, igazi, természetes tartozék gyanánt; amely különös, ódon emlékeket tart elevenen, és megtermékenyíti a rögöt, hogy szárba szökkenhessen rajta a homályülte, csodás és ritkán említett dolgokba vetett hit.

Időnként láttam meg-megcsillanni a napfényben a kék Connecticut folyót, amin Northfieldnél keltünk át. Titokzatos, zöld hegyek emelkedtek elő, és mikor jött a kalauz, megtudtam, hogy végre Vermontban vagyok. Közölte velem, hogy jobb lesz, ha visszaállítom az órámat hatvan perccel, mert az északi hegyvidék nem óhajt részt venni a nyári időszámítással kapcsolatos újmódi kísérletezgetésben. Mikor követtem tanácsát, úgy éreztem, mintha valaki hátrébb lapozott volna a kalendáriumában egy évszázaddal. A vonat végigzakatolt a folyó mentén, s én odafönt, New Harnpshire-ben ki tudtam venni az egyre közeledő Wantastiquet meredek kontúrjait, amely köré a nép ajkán sajátos legendák szövődtek. Aztán bal felől utak bukkantak fel, jobboldalt pedig egy kis zöld sziget a folyóban. Az emberek fölálltak, tolongani kezdtek a kijáratnál, én pedig csatlakoztatni hozzájuk. A vonat megállt, én leszálltam, és körülnéztem a brattleborói állomás peronján, a meredek nyeregtető alatt. Mikor megláttam a várakozó autók sorát, egy pillanatra szemügyre vettem őket, hogy megkeressem Akeley vén Fordját, de felismertek, mielőtt magamhoz ragadhattam volna a kezdeményezést. Első pillantásra láttam azonban, hogy nem Akeley az az ember, aki kinyújtott kézzel siet felém, és dallamos hangon megérdeklődik tőlem, nem Mr. Albert N. Wilmarth vagyok-e Arkhamból? A férfi semmiben nem hasonlított a bajuszos, szürkülő hajú Akeleyhez, akit a fényképről ismertem; városi külsejű fiatalember volt, divatos ruhában és keskeny, sötét bajuszkával. Választékos beszéde furcsamód szinte zavaróan ismerősnek hatott, noha biztos voltam benne, hogy sohasem láttam.

Mialatt méregettem, udvarias hangon elmagyarázta, hogy a barátja, és helyette ugrott föl Townshendből. Akeley, mint mondotta, váratlan asztmarohamot kapott, és nem érezte képesnek rá magát, hogy hosszú autóutat tegyen a friss levegőn. A dolog azonban nem komoly, és semmiféle módon nem befolyásolja tervezett látogatásomat. Fogalmam sem volt, mennyit tud ez a Mr. Noyes – ezen s néven mutatkozott be – Akeley kutatásairól és felfedezéseiről, bár kötetlen jókedélye inkább kívülállóra utalt. Eszembe jutott, milyen remeteéletet élt Akeley, és kicsit csodálkoztam, hogy ilyen gyorsan elő tudott keríteni egy barátot; ám meglepetésem nem tartott vissza tőle, hogy beszálljak a kocsiba, amelyhez Noyes odakalauzolt. Nem az a kis, ütött-kopott autó volt, amit Akeley levelei alapján vártam, hanem egy hatalmas, makulátlan, teljesen új márka, massachusettsi rendszámtáblával– szemmel láthatólag Noyes saját kocsija. Kísérőm ezek szerint csak átmenetileg tartózkodik Townshend vidékén; valószínűleg itt nyaral.

Noyes beült mellém az autóba, és azonnal indított. Örültem, hogy nem volt túlzottan beszédes; mert furamód izgatottnak éreztem magam, és semmi kedvem nem volt társalogni. A város nagyon szépnek tetszett a délutáni napfényben, mikor fölkapaszkodtunk egy emelkedőn, és befordultunk jobbra, a főutcára. Úgy szendergett az őszi melegben, mint a régi új-angliai városkák az ember gyermekkori emlékképeiből; a tetők, tornyocskák, kémények és téglafalak elrendezésükkel és körvonalaikkal mély, atyai érzelmek húrjait pendítették meg. Rájöttem, hogy egy olyan vidék kapujában állok, amelyre szelíd varázst bocsátott a korok szakadatlan egymásutánja: ezen a tájon különös vén dolgok sarjadhattak ki, s élhettek zavartalanul tovább, mert soha senki nem zavarta őket.

Mikor kiértünk Brattleboróból, szorongásom és baljós előérzetem fokozódott, mert ez a zöldellő hegyvidék, sötéten toronyló, nyomasztó, fenyegető gránitszirtjeivel elgondolhatatlan ősidők komor titkait és maradványait idézte, melyekről nem tudni, ellenségesek-e az ember iránt. Utunk egy darabig egy széles, sekély folyó medrét követte, amely az ismeretlen északi hegyekből eredt, és megborzongtam, mikor kísérőm közölte velem, hogy ez a West River: mert mint az újságokban állt, ez a folyó sodorta magával az egyik rákszerű lény förtelmes tetemét, amit az árvíz folyamán láttak.

A környező táj fokozatosan egyre vadabbá és kihaltabbá vált. Ódon, fedett hidak néztek le ránk kiugró szirtekről, mint a komor múlt szüleményei, s a folyó mentén futó elhagyott sínpár a sivárság szinte tapintható légkörét árasztotta. Bámulatos, buján zöldellő völgyeken hajtott keresztül, melyekből roppant sziklafalak magasodtak az égre: Új-Anglia szűz gránitja itt-ott szürkén és szigorúan kandikált ki a csúcsokig húzódó növénytakaró alól. A szurdokokban zabolátlan hegyi patakok habzottak, s ezernyi komor csúcs zord titkait sodorták magukkal a folyóba. Olykor keskeny, alig látható ösvények ágaztak el utunktól jobbra vagy balra, s verekedték át magukat a sűrű fülledt erdőségen, melynek ősvilági fái alatt seregével bújhattak meg a különös kísértetek. Miközben a tájat figyeltem, arra gondoltam, hogy ezeken az utakon zaklatták láthatatlan hatalmak Akeleyt, és már nem csodálkoztam rajta, hogyan történhetett meg ez. Newfane, ez a festői, mosolygós falucska, amit körülbelül egy óra múlva értünk el, volt az utolsó összekötő kapocs azzal a világgal, melyet az ember a hódítás és a teljes leigázás jogán visszavonhatatlanul a sajátjának mondhat. Ezután minden hidat felégettünk magunk mögött, amely a közvetlen, megfogható és valós dolgokhoz vezet, s alámerültünk a délibábos béke fantasztikus világába, amelyben az út keskeny szalagja szinte elevenen élő, csacska szeszéllyel hullámzott a lakhatatlan zöld ormok és kihalt völgyek között. A motorzúgástól meg egy-két magányos tanya halk zajaitól eltekintve, amely mellett nagy néha elhaladtunk, csak a patakok titokzatos, csobogó duruzsolása hallatszott, melyek az árnyas erdőben elszórt számtalan rejtett forrásból fakadtak. Az immár alacsonyabbnak tűnő hegyormok közelsége lélegzetelállító volt. Meredekebbnek és sziklásabbaknak tetszettek, mint az elbeszélésekből gondoltam, és semmi közük nem volt az általunk ismert józan, tárgyilagos világhoz. Úgy rémlett, ezek a sűrű, áthatolhatatlan erdők a hozzáférhetetlen szirteken idegen, nem sejtett dolgokat rejtenek, és az a furcsa érzésem támadt, hogy a hegyeknek már a puszta körvonala is valami különös, rég elfelejtett jelentéssel bír, mintha óriási hieroglifák lennének, egy legendás titáni nép hagyatéka, amely már csak a ritka, mély álmokban él. A múlt minden legendája, a Henry Akeley leveleiből és bizonyítékaiból megismert minden baljós árnyalak fölsejlett előttem, s tovább fokozta amúgy is növekvő feszültségemet és szorongásomat. Hirtelen jeges borzongással ébredtem tudatára látogatásom céljának, mindannak a félelmetes szörnyűségnek, ami velejárója volt, s úgy éreztem, a rejtelmekkel való játszadozás iránt érzett lelkesedésem szilánkokra fagy. Kísérőm megérezhette, milyen zavarban vagyok, mert ahogy az út kihaltabb és gondozatlanabb lett, s mi egyre lassabban és döcögősebben haladtunk rajta, alkalmankénti barátságos megjegyzéseiből összefüggő előadás kerekedett. Beszélt ennek a tájnak a rejtett szépségéről, s tanúságot tett róla, hogy bizonyos fokig be van avatva leendő házigazdám néprajzi kutatásaiba. Udvarias kérdéseiből elértettem, hogy nem titok előtte látogatásom tudományos célja, és arról is tud, hogy meglehetősen fontos anyagokat hozok magammal; annak azonban semmi jelét nem adta, hogy értesült volna róla, milyen borzalmas és mélyreható ismeretekre tett szert végül Akeley. Olyan jókedélyű világfi módjára viselkedett, hogy fejtegetéseinek bátorságot kellett volna önteniük belém, vagy legalábbis megnyugtatniuk egy kicsit; kényelmetlen érzésem azonban furamód egyre csak nőtt, miközben szüntelenül váltakozó irányban mind beljebb zötykölődtünk az erdők és hegyek ember nem járta vadonába. Néha az volt a benyomásom, mintha ki akarná szedni belőlem, mennyit tudok a környék hátborzongató titkairól, és minden megjegyzésével erősödött az a homályos, idegesítő érzés, hogy a hangját valahonnan ismerem. Nem valami köznapi, egészséges ismeretség volt ez, akármilyen természetesen és választékosan is beszélt. Valami módon elfelejtett lidércnyomásokkal hoztam kapcsolatba, s tudtam, hogy ha rájövök a titkára, akár bele is őrülhetek. Ha lett volna kéznél valami elfogadható ürügy, azt hiszem, lemondok a látogatásról, de az adott helyzetben ezt aligha tehettem volna meg. Mindenesetre azzal vigasztaltam magam, hogy mihelyt megérkezünk, egy tárgyilagos, tényszerű beszélgetés magával Akeleyvel segíteni fog majd visszanyerni önbizalmamat. Különben volt valami furamód megnyugtató, kozmikus szépség ebben a hipnotikus erejű tájban, amelyben fantasztikus, ringatózó mozgással haladtunk. Az idő ott maradt a magunk mögött hagyott labirintusokban, s a csodálatos tündérvarázs virágzó hullámai letűnt évszázadok újjáéledt csáberejét idézték körülöttünk. A zord fenségű ligetek, a fénylő őszi virágoktól tarkálló, makulátlan gyep, az egymástól távol eső, kicsi, barna tanyaházak, melyek óriási fák között lapultak s talajhoz, dús fűvel és illatozó csipkebokrokkal benőtt hegyoldalakban... Még a napfény is földöntúli glóriát öltött magára, mintha valami különös sugárzás ragyogná be az egész vidéket.

Még sohasem láttam ilyesmit: legfeljebb néha-néha kora itáliai mesterek képeinek a hátterében. Sodoma és Leonardo agyában születtek effajta messzi, tágas vidékek, de ők sem mutatták, csak a távolból, reneszánsz árkádok boltívei mögött. Mi ezzel szemben testi valónkban benne voltunk a képben, s igéző varázsában felfedezni véltem valami olyasmit, amit születésem óta ösztönösen ismerek, s ami után mindig hiába vágyakoztam.

Miután egy meredek emelkedő tetején befordultunk egy nem túl éles kanyarba, a kocsi minden átmenet nélkül megállt. Bal kéz felől, az útig nyúló, gondosan ápolt pázsiton túl, amely fehér kavicsos fallal büszkélkedhetett, ezen a környéken szokatlanul nagy és elegáns, kétszintes ház emelkedett. Jobbról és hátulról egy sor részben beépített, részben fedett átjárókkal összekötött fészer és kamra, valamint egy szélmalom csatlakozott hozzá. Azonnal felismertem a tanyát a fényképről, ezért nem ért meglepetésként, hogy a kerítésre szerelt vas postaládán Henry Akeley neve volt olvasható. A ház mögött elég nagy mocsaras földdarab terült el, amin alig nőtt fa, s túlsó szélén sűrű erdővel borított, meredek emelkedőbe ment át, amely egy sziklás hegyhátban végződött. Tudtam róla, hogy ez a Setéthegy; körülbelül félúton volnunk feléje. Noyes kiszállt, kivette a bőröndömet, és megkért, hogy várjak míg hírt ad az érkezésemről Akeleynek. Neki magának, tette hozzá, sürgősen tovább kell utaznia üzleti ügyekben, és csak egy percig maradhat. Miközben fürgén odasietett az épülethez, én is kiszálltam, hogy kinyújtóztassam kissé a lábamat – hamarosan úgyis ismét le kell ülnöm egy hosszú eszmecserére. Most hogy személyesen ott tudtam magamat az Akeley leveleiben oly élethűen ecsetelt, rettenetes ostrom színhelyén, idegességem és szorongásom a tetőfokára hágott; szabályszerűen féltem az előttem álló beszélgetéstől, melynek során ki tudja, milyen tiltott és idegen világokkal fogok megismerkedni. A legvégső ismeretlennel való szoros érintkezés gyakran inkább ijesztő, mint lenyűgöző, és az sem derített jobb kedvre, ha arra gondoltam, hogy a poros útnak pontosan ugyanezen a szakaszán bukkant Akeley a félelem és a halál holdtalan éjszakái után titokzatos nyomokra és zöld, bűzlő, kocsonyás folyadékra. Mintegy mellékesen föltűnt, hogy a kutyák közül szemmel láthatólag egy sincs a közelben. Talán rögtön eladta mindet, mikor a földönkívüliek békét kötöttek vele? Bármennyire is igyekeztem, nem tudtam olyan bizodalommal lenni ennek a csöndes békének a valódisága és őszintesége iránt, mint ami Akeley utolsó, döbbenetesen más leveléből kitetszett. Ő végső soron elég egyszerű, keveset tapasztalt ember volt.

Vajon nem húzódik-e meg ennek az új paktumnak a felszíne alatt valami mély, baljós borzalom? Tekintetem – gondolataim irányát követve – a poros útra ereszkedett, ahol Akeley azokat az iszonyú nyomokat felfedezte. Az utóbbi napokban száraz idő volt, s a viharvert, hepehupás utat, noha meglehetősen félreeső helyre vezetett, különféle nyomok tarkították. Némi kíváncsisággal tanulmányozni kezdtem egyiknek-másiknak a körvonalait, s közben igyekeztem elnyomni magamban az elmosódott, hátborzongató képzettársításokat, melyeket ez a hely és az itt történtek emléke támasztott bennem. Volt valami ijesztő és nyugtalanító a síri csöndben, a távoli patakok alig hallható mormolásában, a látóhatárt beszűkítő bujazöld csúcsokban és sötét, erdős meredélyekben. Aztán egyszerre csak agyamba villant egy kép amelyhez képest valóban ártalmatlannak és jelentéktelennek tűnt minden eddigi homályos balsejtelem.

Azt mondtam, futó kíváncsisággal mértem végig a különféle lábnyomokat az úton – ám ezt a kíváncsiságot egy csapásra a páni félelem hirtelen, bénító rohama váltotta fel. Mert bár a nyomok csak bizonytalanul rajzolódtak ki a porban, és át is fedték egymást, úgyhogy a felületes szemlélő számára nem volt bennük semmi érdekes, az én nyughatatlan tekintetem megakadt bizonyos részleteken, azon a ponton, ahol a házhoz vivő sétány az útról leágazott; és minden kétséget, reményt elfeledve rádöbbentem, milyen baljós jelentést hordoznak ezek. Sajnos nem bizonyult hiábavalónak, hogy órákon át mélyedtem a földönkívüli karomnyomokról készült Kodak-képek vizsgálatába, amiket Akeley küldött meg nekem. Nagyon is ismerősek voltak nekem ezek a sugaras ollópárok, ez a meghatározhatatlan haladási irány, amely ékesszólón tanúskodott róla, hogy a vermonti rémalakok nem a mi bolygónk szülöttei. Nem reménykedhettem benne többé, hogy az egész dolog megváltó módon tévedésnek bizonyul. Mert ím, a saját szememmel láttam legalább három vitathatatlanul valóságos – és legfeljebb pár órás – nyomot, amely hajmeresztően elütött minden más lábnyomtól az Akeley-tanyát körülvevő, meglepő forgatagban: A Yuggoth bolygóról való eleven szivacsok karmainak ördögi lenyomatát! Idejében sikerült elfojtanom rémült kiáltásomat. Végül is mi másra számíthattam volna, ha valóban hitelt adok Akeley levelének? Azt írta, békét akar kötni ezekkel a lényekkel. Akkor meg nincs benne semmi furcsa, hogy néhányan közülük megfordultak a házában, nemdebár? Ám az ijedelem erősebb volt minden kísérletnél amit önmagam megnyugtatására tettem. El lehet-e várni bármiféle emberi lélektől, hogy megőrizze nyugalmát, mikor életében először kerül szembe mélyűri lények karomnyomaival? Ebben a pillanatban felbukkanni láttam Noyest az ajtóban: behúzta maga mögött, és gyorsan elindult felém. Uralkodnom kell magamon, villant az eszembe, mert ez a közeli, kedves barát valószínűleg semmit nem tud róla, hogy milyen elképesztő, tiltott régiókba vezették Akeleyt döbbenetes kutatásai.

Noyes sietett közölni velem, hogy Akeley roppantul örül az érkezésemnek, és készen áll a fogadásomra; hirtelen asztmarohama azonban egy-két napig hátráltatni fogja benne, hogy mintaszerű házigazda legyen. Ezek a rohamok nagyon meg szokták viselni, s mindig forróláz és általános gyengeség kíséri őket. Nem sokat lehet velük :kezdeni, míg tartanak – Akeley ilyenkor csak suttogva tud beszélni, mozgása esetlenné és reszketeggé válik. A lába meg a bokája is megdagad, úgyhogy fáslival kell betekernie, mint valami múmiavégtagot. Ma különösen rosszul van, úgyhogy a házban majd jórészt nekem kell gondoskodnom magamról; mindennek ellenére nagy súlyt fektet rá, hogy beszéljen velem. A dolgozószobában fogom megtalálni, a bejárattól balra – amelyiknek az ablaktáblái zárva vannak. Mikor beteg, óvakodnia kell a napfénytől, a szeme ugyanis nagyon érzékeny. Miután Noyes elbúcsúzott, és elhajtott kocsijával északi irányba, lassan megindultam az épület felé. Az ajtó hívogatóan nyitva állt; mielőtt azonban engedtem volna csábításának, fürkész tekintetemet körbejárattam az egész birtokon, és megpróbáltam rájönni, mit találok benne olyan szokatlanul különösnek. A kamrákkal meg a fészerekkel nem volt semmi baj, s Akeley rozoga Fordját is észrevettem egy tágas, nyitott színben. Azután ráébredtem a rejtély nyitjára. A tökéletes csend zavart. Az ember általában minden tanyasi udvaron hallja a háziállatok tompa háttérzaját, itt azonban semmi életjelt nem adtak magukról. Mi van a baromival meg a sertésekkel? A tehenek – Akeley azt írta, van neki egypár – kinn lehettek a legelőn, a kutyákat eladhatta; de hogy sem röfögés, sem kotkodácsolás nem hallatszott, az valóban meglepett. Nem sokáig toporogtam a sétányon: elszántan beléptem a ház nyitott ajtaján, és behúztam magam mögött. Ezt kimondott erőfeszítésembe került megtenni, s most, hogy odabent voltam, egy pillanatra őrült vágy fogott el, hogy nyakamba szedjem a lábamat és elmeneküljek. Pedig az előszoba, ahova jutottam, távolról sem tűnt félelmetesnek; ellenkezőleg, igen ízlésesnek és hívogatónak találtam az elegáns, késő koloniál berendezést, és tisztelet fogott el annak az embernek az életstílusa iránt, aki itt él. Ami kis híján megfutamított, az valami homályos, közelebbről meghatározhatatlan balsejtelem volt; talán a furcsa szag okozta, amit érezni véltem, pedig nagyon jól tudtam, milyen gyakran dohosodik be a faburkolat még a legféltőbb gonddal rendben tartott régi tanyaházakban is.

VII.

Nem hagytam, hogy erőt vegyen rajtam ez a bizonytalan előérzet, hanem emlékezetembe idéztem Noyes útmutatását; és kinyitottam a bal kéz felé eső, hat lapra osztott, fehér, sárgaréz veretes ajtót. A szoba el volt sötétítve, amit persze tudtam előre; és mikor beléptem, feltűnt, hogy a különös szag itt még erősebb. A levegőben mintha gyönge, alig érzékelhető, ütemes vibrálás rezgett volna. A csukott ablaktáblák miatt egy pillanatig semmit sem láttam, azután azonban egy mentegetőző, rekedt köhintés felhívta a figyelmemet egy nagy fotelra a szoba egyik legbelső, legsötétebb zugában. A mély árnyékban fehér folt gyanánt világított egy férfi arca és két keze; én odasiettem, hogy üdvözöljem az alakot, aki szemmel láthatólag azon küszködött, hogy megszólaljon. Bár fény szinte alig volt, mégis azonnal felismertem házigazdámat.

Több alkalommal is behatóan tanulmányoztam a fényképét, s a kemény, viharvert arc, a stuccolt, szürke bajusz láttán utolsó kételyeim is szertefoszlottak. Amint azonban jobban odanéztem, örömömbe szánalom és aggódás vegyült: mert ez az arc kétségkívül egy beteg ember arca volt. Éreztem, hogy nemcsak az asztma húzódhat meg elkínzott, merev, mozdulatlan kifejezése, távolba meredő, üveges tekintete mögött; és megértettem, milyen szörnyű hatást gyakorolhattak rá borzalmas élményei, melyek a rejtelmek e rettenthetetlen kutatójánál fiatalabb és erősebb embereket is megtörtek volna. A különös, hirtelen megvilágosodás, attól féltem, későn jött, hogy elejét vegye általános összeroppanásának. Szánalomra méltó volt elnézni, milyen ernyedten és élettelenül pihent a keze az ölében. Bő háziköntöst viselt, fejét és nyakát egy sárga sállal tekerte körül csuklyaszerűen. Aztán észrevettem, hogy beszélni próbál hozzám azon a rekedt, suttogó hangon, amellyel üdvözölt. Ez a suttogás kezdetben jóformán érthetetlen maradt, mert a szürke bajusz miatt nem lehetett kivenni ajkának mozgását, és volt valami a hangja csengésében; ami mélységesen zavart; ám ha teljes figyelmemet összpontosítottam, hamarosan egész jól megértettem őt. Akcentusa semmi esetre sem volt vidékinek nevezhető, s szavait még nagyobb gonddal válogatta meg, mint a levelek alapján vártam.

– Mr. Wilmarth, gondolom? Meg kell bocsátania, amiért nem állok fel Önt üdvözölni. Elég beteg vagyok, Mr. Noyes biztos mondta már magának; ennek ellenére semmiképpen nem akartam elszalasztani ezt a találkozást. Tudja, mi állt a levelemben – rengeteg minden mondanivalóm van, majd holnapra, ha egy kicsit jobban leszek. El nem mondhatom, mennyire örülök, hogy végre személyesen is láthatom Önt, annyi érdekes levélváltás után! Erről jut eszembe, ugye magával hozta a leveleimet? És persze a Kodak-képeket meg a hangfelvételt is? Noyes odakint rakta le a bőröndjét, az előszobában – gondolom, észrevette. Nagyon sajnálom, de ma éjszaka többé-kevésbé egyedül kell boldogulnia. A szobája az emeleten van, pontosan efölött, a fürdő ajtaját pedig a lépcsővel szemben találja. Az étkezőben vacsora várja; akkor fogyasztja el, amikor csak akarja. Holnap jobb házigazda leszek majd... pillanatnyilag azonban teljesen tehetetlen vagyok, betegségemnek hála.

– Érezze otthon magát... Mielőtt felmegy a bőrönddel, kivehetné belőle s leveleket, a fotókat meg a viaszhengert... Hozza be ide az asztalra őket, majd szó lesz róluk... A fonográfomat ott találja a sarokban...

– Nem, köszönöm... Semmiben nem lehet a segítségemre. Már évek óta gyötörnek ezek a rohamok. Ugorjon még be egy csendes, rövid látogatás erejéig, mielőtt besötétedik, aztán térjen nyugovóra, ha óhajt. Én itt fogom kipihenni magam... Talán itt is alszom majd, gyakran megesik... Reggel sokkal jobb állapotban leszek, akkor majd foglalkozhatunk azokkal a dolgokkal, amikkel foglalkoznunk kell. Ön természetesen tisztában van vele, milyen sajátos, megdöbbentő témák várnak ránk. Nem sok mindenkinek adatott meg, hogy a tér, az idő és a tudás olyan mélységeibe nyerjen betekintést, amelyek messze kívül esnek az emberi tudomány és filozófia határain.

– Tudta, hogy Einsteinnek nincs igaza, és bizonyos testek és erők mégis képesek nagyobb sebességre, mint a fényé? A szükséges segédeszközökkel felszerelve remélem, előbb-utóbb képes leszek rá, hogy oda-vissza mozogjak az időben, s valóban olyannak lássam és érezzem a Földet, amilyen hosszú idővel ezelőtt volt és a távoli jövőben lesz. El sem tudja képzelni, milyen fokot ért el ezeknek a lényeknek a tudománya. Semmi nincs, amit ne tudnának megtenni az élő szervezet testével és tudatával? Remélem, hogy hamarosan más bolygókat, sőt, más csillagokat, más tejútrendszereket is fölkereshetek. Az első utazásom célja Yuggoth lesz, a legközelebbi, értelmes lények lakta világ. Különös, sötét gömb Naprendszerünk legkülső peremén – a földi csillagászok még nem ismerik. De erről bizonyára írtam már Önnek. Ha eljön az ideje, az ott élő lények gondolatáramokat fognak felénk irányítani, s ezzel előmozdítják Yuggoth felfedezését... vagy talán megbízzák majd valamelyik emberi szövetségesüket, hogy vezesse nyomara a tudósainkat.

– Hatalmas városok vannak Yuggothon... teraszosan emelkedő tornyok, hosszú sorokban, ugyanolyan fekete kövekből, mint amilyet én akartam küldeni Önnek. Az a kő Yuggothról való volt. A Nap ott nem ad több világosságot a többi csillagnál, de ezeknek a lényeknek nincs szükségük fényre, sőt. A fény bántja, akadályozza és zavarja őket, mert a téren és időn túli fekete kozmoszban, ahonnan eredetileg származnak, egyáltalán nem létezik. Yuggoth látványától minden gyöngébb ember az eszét veszítené, de én el fogok jutni oda. A szurokkal teli fekete folyók, a titokzatos, roppant hidak... egy ősibb faj építményei, amely kihalt és s feledésbe merült, mielőtt ezek a lények a legkülső, üres terekből Yuggothra jöttek volna... s látványuk minden emberből egy Dantét vagy Poe-t csinálna, ha nem őrül meg, mire beszámolhatna róluk...

– De jól figyeljen. Wilmarth: a szivacsos kerteknek és ablaktalan városoknak ebben a sötét világában voltaképpen nincs semmi iszonyú. Csak nekünk tűnik úgy. Ezek a lények valószínűleg ugyanolyan borzalmasnak látták a mi világunkat, mikor ősidőkkel ezelőtt először jártak itt. Tudja-e, hogy rég itt voltak már, mikor a mitikus Cthulhu-korszaknak bealkonyult, és még azokból az időkből ismerik az elsüllyedt R'lyehet, amikor a hullámok fölött volt? Jártak a föld mélyén is... találtak egy-két nyílást, amelyről mit sem tudnak az emberi lények, néhányat közülük éppen itt, a vermonti begyekben, és odalent az ismeretlen élet roppant világaira bukkantak; a kék fényű K'nyaia, a rőt fényű Yotha, és a fekete, fénytelen N'kai. És N'kaiból jött Tsathoggua, a Rettenetes... Ugye emlékszik rá, az a formátlan, békaszerű istenség, akit a Pnakotikus Kéziratokban, a Necronomiconban és a cornamoriomi mondakörben említenek, amit az atlantiszi főpap, Klarkash-Ton őrzött. De erről majd később. Már négy óra lehet, talán még több is. Hozza át inkább az anyagokat a bőröndjéből, kapjon be valamit, és jöjjön vissza egy kis csevegésre!

Lassan, nagyon lassan fordultam meg, és házigazdám kívánsága szerint cselekedtem; fogtam a kofferemet, elővettem belőle a kért anyagokat, leraktam eléje az asztalra, és végül fölmentem s számomra előkészített szobába. A karomnyomok képe az úton még frissen élt az emlékezetemben, s így Akeley suttogó kinyilatkoztatásai különösen mélyen érintettek: célozgatásától pedig, hogy ismeretséget kötött a szivacsos élet sötét világával – a tiltott Yuggothtal –, kényelmetlen borzongás futott végig a gerincemen. Rettentően sajnáltam a betegsége miatt, de be kellett vallanom magamnak, hogy suttogása legalább akkora visszatetszést kelt bennem, mint részvétet.

Bárcsak ne beszélt volna olyan elragadtatással Yuggothról és fekete titkairól! A szobám igen kényelmesnek és jól berendezettnek bizonyult, itt nem éreztem sem a dohszagot, sem a vibrálást a levegőben; fennhagytam a bőröndömet és lesiettem, hogy köszönetet mondjak Akeleynek, aztán pedig elfogyasszam a vacsorát, amit készített a számomra. Az étkező szemközt volt a dolgozószobával, s láttam, hogy ebben az irányban még különböző konyha– és raktárhelyiségek találhatók. Az asztalon szendvicsek, sütemények és sajtok dús választéka várt, egy termosz és egy előkészített üres csésze pedig ara engedett következtetni, hogy Akeley a forró kávéról sem feledkezett meg. Alaposan nekiláttam az ételnek, majd mikor jóllaktam, öntöttem magamnak egy tisztességes csésze kávét, azonban csakhamar meg kellett állapítanom, hogy házigazdám gasztronómiai tudása ezen az egy ponton hagy hátra maga után némi kívánnivalót. Már az első kortynál fölfigyeltem valami fémes, kellemetlen mellékízre, úgyhogy inkább nem ittam ki az egészet. Evés közben gondolataim szüntelenül Akeley körül forogtak, aki némán üldögél foteljében a szemközti elsötétített szobában. Egyszer át is mentem, hogy megkérjem, ossza meg velem a vacsorámat, ő azonban suttogva azt felelte, hogy egyelőre semmit sem bír enni. Később majd, nem sokkal elalvás előtt, föl fog hajtani egy kis aludttejet – ez minden, amit ma fogyaszthat.

Evés után úgy határoztam, hogy leszedem az asztalt, és a konyhai csapnál elmosogatok; egyúttal kiöntöttem a kávét is, ami nem ízlett. Aztán visszatértem a sötét dolgozószobába, odahúztam egy széket a sarokba házigazdám mellé, és fölkészültem a szorongva várt beszélgetésre. A levelek, a fonográfhenger és a fényképek még mindig ott hevertek középen, a nagy asztalon, egyelőre azonban nem kellett a segítségükhöz folyamodnunk. Rövidesen megfeledkeztem a kellemetlen szagról meg a különös vibrálásról.

Mondottam már, hogy Akeley néhány levelében – különösen a másodikban, a legterjedelmesebben – olyan dolgok voltak, amiket soha nem mernék még idézni sem, nemhogy írásba fektetni. Különösen áll azonban ez a meggondolás azokra a dolgokra, amiket aznap este a magányos, kísértetjárta hegyek között tudtam meg s dolgozószoba sötétjében. A borzalmak tényleges mértékére, amelyekkel ez a suttogó hang megismertetett, még csak célozni sem vagyok képes. Akeley már korábban is ismert szörnyű titkokat, ám amit a földönkívüli lényekkel kötött paktum óta tanult, az ép ésszel szinte elviselhetetlen volt. Ma sem merem eldönteni, higgyek-e abban, amit a végtelen tér szövedékéről, a dimenziók csomópontjairól mondott; s a hideg futkos a hátamon, ha visszaidézem, milyen szenvtelenül beszélt az általunk ismert tér-idő kozmosz elborzasztó helyzetéről az egymással kapcsolatban álló világatomok véget érhetetlen láncolatában, amely az amorf, sokalakú, anyagi és fél-anyagi elektromos alapú szuperuniverzumot alkotja. Soha még nem került épelméjű ember ily vészesen közel s lét legbensőbb titkaihoz, mint én ezekben a percekben – nincs az a szerves agy, amely közvetlenebbül tapasztalta volna meg a formát, erőt és szimmetriát felemésztő káosz abszolút tébolyát. mint az enyém. Megtudtam, honnan jött Cthulhu eredetileg, és miért égett hamuvá a világtörténelem nagy csillagainak a fele. Egyes célzásokból – melyeknél még tanítómesterem is félve tétovám látszott – megsejtettem a Magellán-felhő meg a globulák titkát, és a Tao ősöreg allegóriái mögött meghúzódó sötét igazságot.

A dholok természete nyitott könyv lett számomra, s megtudtam, mit jelent Tündalosz Kutyája (bár azt nem, hogy honnan származik). Nem maradt titok előttem Yignek, s Kígyók Atyjának legendája, s borzongás fogott el, mikor a rendezett világűrön túl tomboló nukleáris káoszról hallottam, amit az ártalmatlan, naiv Necronomicon Azathoth névvel ruház föl. Ijesztő volt a titkos mítoszok legundorítóbb rémségeit konkrét fogalmakban összefoglalva látni, melyeknek leplezetlen, morbid ocsmánysága még a középkori és antik misztika legiszonyúbb célzásait is túlszárnyalta. Nem lehetett megkerülni a következtetést, hogy az első emberek, akik suttogva továbbadták ezeket a kárhozatos tanokat, kapcsolatban álltak Akeley földönkívüli lényeivel, sőt talán maguk is fölkerestek messzi, kozmikus tudományokat, mint ahogy azt most Akeley szándékozza tenni.

Mindent megtudtam a fekete kőről és jelentéséről, s örültem neki, hogy végül nem jutott el hozzám. Nagyon közel jártam az igazsághoz, ami azokat a hieroglifákat illeti ! Úgy vettem észre, Akeley most már mindenben osztja ennek az egész sátáni szervezetnek az elképzeléseit, amelybe véletlenül belebotlott; és nemcsak osztja, hanem mohón vágyik is rá, hogy mélyebbre merüljön alá a kimondhatatlan pokolba. Felmerült bennem a kérdés, miféle lényekkel beszélhetett, mióta utolsó levelét a postára adta, és hogy mind olyan emberek voltak-e, mint az az első követ, akit említett. A zúgás a fejemben kibírhatatlanná vált, s a legsötétebb sejtelmek merültek föl bennem a félhomályos szobában terjengő szagot meg a különös vibrálást illetően.

Lassacskán beesteledett, és mikor eszembe jutott mi mindent írt nekem Akeley a megelőző éjszakákról, beleborzongtam a gondolatba, hogy ma sem fog sütni a hold. Az sem tetszett nekem, ahogy a ház a hatalmas, erdős meredélyhez simult, amely a Setéthegy emberláb nem tapodta csúcsához vezetett. Akeley engedelmével meggyújtottam egy kis petróleumlámpát, kicsire állítottam a lángot, és a szoba túloldalán álló könyvespolcra tettem, a kísérteties Milton-mellszobor mellé; de utána szinte megbántam, mert házigazdám feszült, mozdulatlan arca és ernyedt keze a fakó fényben ijesztően természetellenesnek és hullasápadtnak tűnt. Úgy láttam, gyakorlatilag mozgásképtelen, bár néha mereven bólintott egyet-egyet.

Mindazok után, amiről beszélt, el sem tudtam képzelni, miféle még sötétebb titkokat tartogat másnapra; végül azonban kiderült, hogy a Yuggoth bolygóra tervezett utazásait – és az én majdani részvételemet ezeken az utazásokon – szándékozik megtárgyalni velem. Valószínűleg jót mulatott rajta, milyen rémülten hárítottam el ajánlatát, mikor egy ilyen kozmikus utazást javasolt, mert hevesen ingatta a fejét, miután beismertem félelmemet. Aztán nagyon barátságosan elmagyarázta, hogyan kelhet át az ember – és kelt is át már nemegyszer – a csillagközi űr halálosnak tetsző sötétjén. Úgy tűnt, az emberi test valóban nem vészelné át sértetlenül az utazást, ám a földönkívüliek fantasztikus sebészi, biológiai, kémiai és technikai ismereteikkel megtalálták a módját, hogyan lehet az emberi agyakat a hozzájuk tartozó testi burok nélkül szállítani. Létezik állítólag egy ártalmatlan metódus, amellyel az agyat úgy el lehet választani a testtől, hogy annak többi része is életben marad. A tiszta, sűrített agymasszát aztán egy Yuggothon bányászott fémből készített, légmentesen záró tartályba helyezik, amelyet időnként cserére szoruló tápfolyadékkal töltenek fel. Ezt a szerkezetet aztán bizonyos fajta elektródák segítségével bonyolult műszerekhez lehet csatlakoztatják, melyek a három legfontosabb érzékszerv funkcióit – a látást, a hallást és a beszédet – reprodukálják. A szárnyas szivacslények könnyűszerrel eljuttatják az agytartályokat az űrön át sértetlenül a rendeltetési helyükre. Ezenkívül minden bolygón, amely része civilizációjuknak, elegendő számmal vannak újjáépítő berendezések, amiket rá lehet kapcsolni ezekre a konzervált agyakra; ily módon tér-idő utazásuk minden egyes állomásán érzék– és beszédszervekkel rendelkező – bár testetlen, gépi – életre lehet kelteni őket. Ugyanolyan egyszerű dolog, mint amikor az ember egy fonográfhengert hord magánál, amit bárhol lejátszhat, ha van hozzá készüléke. Az eredmény nem kétséges; ő mindenesetre nem fél, elvégre az eljárást hosszú időn keresztül mindig sikerrel gyakorolták. S ekkor, első ízben a nap folyamán, fölemelte ernyedt, használhatatlan karját, s mereven egy magas polcra mutatott vele a szoba túloldalán. Ott, gondosan egymás mellé sorakoztatva, tucatnyinál több fémhenger állt, melyeknek anyagához hasonlót még sohasem láttam; mindegyik megközelítőleg egy méter magas volt, ennél valamivel kisebb átmérőjű, és konvex előlapjukon három különös csatlakozót láttam, egyenlő oldalú háromszög alakban elrendezve. Az egyik ilyen henger két csatlakozója huzalokkal össze volt kötve a háttérben álló két furcsa gépezettel. Hogy mi célból vannak itt, azt már nem kellett magyarázni, s én megborzongtam, mintha forrólázba estem volna. Azután láttam, amint a kéz egy közelebb eső sarokba mutat, ahol néhány bonyolult, csövekkel és vezetékekkel ellátott szerkezet állt egymás mellett – egynémelyikük majdnem úgy festett; mint az a két készülék a hengerek mögött.

– Itt most négyféle műszert lát, Wilmarth – suttogta a hang. – Mivel mindegyiknek egyenként három funkciója van, az összesen tizenkét egység. A hengerekben ott fent négy különböző fajta élőlény található. Három ember, hat olyan szivacslény, aki nem képes testi mivoltában behatolni az űrbe, két lény a Neptunusról (uramatyám, ha látná, miféle testük van a saját bolygójukon!)... a többiek pedig egy roppant érdekes kihunyt csillag központi barlangjaiból valók, a Tejútrendszeren túlról. A kerekhegyi főtámaszponton persze sokkal több hengert és gépet őriznek a föld alatti kozmoszon kívüli agyakat, melyek egészen más érzékszervekkel vannak fölszerelve, mint mi; a távoli űrből való szövetségeseket és kutatókat; és különleges gépeket, melyeknek segítségével az agyak éppúgy részesülnek külső benyomásokban és éppúgy ki tudják fejezni magukat, mintha hazai, otthonos környezetükben lennének. A kerekhegy – akárcsak a földönkívüliek minden támaszpontja, a legkülönbözőbb univerzumokban – igen kozmopolita hely. Nekem természetesen csak a legegyszerűbb, mindennapos készülékeiket bocsátották a rendelkezésemre kísérleteimhez.

– Menjen csak, fogja azt a három berendezést amire mutatok, és tegye őket az asztalra! Előbb ezt a nagyot a két üveglencsével... aztán azt a dobozt, amin vákuumcsöveket és hangszórót lát... végül azt ott a sarokban, amelyiknek egy fémkorong van a tetején. Most vegye le a B-67 feliratú hengert. Ha nem éri föl a polcot, nyugodtan álljon fel arra a Windsor-székre! Nehéz? Ne csináljon nagy ügyet belőle! De győződjön meg róla, hogy a szám egyezik: B-67. Azzal a csillogó, új hengerrel, ami be van kötve a két próbakészülékbe és az én nevemet viseli, ne törődjön! Tegye le B-67-et az asztalra, a berendezések mellé... és nézze meg, baloldalon áll-e a kar mind a háromnál.

– Most dugja be az üveglencsés gép kábelét a henger felső csatlakozójába... igen, oda! Most kösse össze a vákumcsöves készüléket a bal alsó csatlakozóval, a fémkorongosat pedig az utolsónak maradttal. Utána fordítsa a kart mindhárom berendezésen jobboldali állásba... előbb az üveglencsésen, aztán a fémkorongoson, végül a vákuumcsövesen. Nagyon jó. Most akár azt is mondhatnánk, hogy egy emberi lénnyel állunk szemben; ugyanolyannal, mint Ön vagy én. Holnap majd belekóstolunk a többiekbe is.

Máig sem értem, miért engedelmeskedtem olyan rabszolgamódra ezeknek a suttogó hangon adott utasításoknak; fogalmam sem volt róla, ép eszénél van-e még Akeley. A történtek után úgy éreztem, mindenre föl vagyok készülve, ám ez a technikai hókuszpókusz annyira hasonlított valami őrült feltaláló agyrémeire, hogy mocorogni kezdett bennem a kétely, ami pedig az egész megelőző beszélgetés során nyugton hagyott. Amit a suttogó mondott, az teljesen hihetetlenül hangzott az emberi fülnek... csakhogy minden, ami más, épp azért tűnik még abszurdabbnak és lehetetlenebbnek, mert kívül esik a mi konkrét, kézzelfogható lehetőségeink körén...

Ahogy ott álltam, teljesen megzavarodva ettől a kaotikus összevisszaságtól, recsegő-zúgó zörej ütötte meg a fülem, amely nemsokára elhalkult, és már szinte alig volt hallható. Mi fog történni? Egy hang fog szólni hozzám? És ha igen, mi bizonyítékom lesz rá, hogy nem valami rafináltan kigondolt rádióberendezés lesz az, amelybe valami rejtőző személy beszél, aki mindeddig figyelemmel kísérte az eseményeket? Még ma sem tudom visszaidézni, mit is hallottam voltaképpen, s miféle különös jelenségjátszódott le a fülem hallatára. Mindenesetre úgy tűnt, valóban történik valami.

Hogy ne szaporítsam tovább a szót, a vákuumcsövekkel és hangszóróval ellátott készülék beszélni kezdett, méghozzá olyan precízen és érthetően, hogy kétség sem férhetett hozzá: akárki szólalt meg, valóban itt van, és valóban lát minket. A hangja harsány volt, fémes, élettelen, és egyértelműen gépi eredetű.

Nem tudott sem hangsúlyozni, sem nyomatékosítani; halálos pontossággal és tévedhetetlenséggel recsegett a fülemben.

– Mr. Wilmarth – mondta –, remélem, nem ijedt meg tőlem. Emberi lény vágyok, ugyanolyan, mint Ön, bár a testem pillanatnyilag vitalizációs kezelés alatt áll a Kerekhegy mélyén, innen körülbelül másfél mérföldnyire keletre. Én magam viszont itt vagyok Ön mellett; a henger tartalmazza az agyamat, és az elektronikus műszerek segítségével látok, hallok és beszélek. Egy hét múlva útra kelek az űrbe, nem először és nem utoljára, s remélem, Mr. Akeley lesz olyan szíves, és elkísér. Szeretném, ha Ön is velünk tartana; sokat hallottam Önről, és figyelemmel kísértem a barátjával folytatott levelezését is. Természetesen egyike vagyok azoknak, akik szövetségre léptek a bolygónkon vendégeskedő földönkívüli lényekkel. Első alkalommal a Himalájában találkoztam velük, és sokféle módon segítettem nekik. Ellenszolgáltatásként olyan élményekben volt részem, amilyeneket csak kevés ember tapasztalhat.

– Fel tudja fogni, mire gondolok, ha azt mondom, hogy eddig harminchét különböző égitestet – bolygókat, kihunyt csillagokat és nehezen meghatározható objektumokat – kerestem föl személyesen, köztük nyolc olyat, amely kívül esik a Tejútrendszerünkön, és két olyat is, ami nem tartozik ebbe a tér-idő kontinuumba? Mindez a legcsekélyebb ártalmamra sem volt. Az agyamat olyan ügyes módon választották el testemtől, hogy durva műhiba lenne sebészi operációnak nevezni. A vendégeink által kifejlesztett eljárásokkal ez a dolog egyszerűvé és szinte mindennapossá vált... a test pedig nem öregszik, míg külön van választva az agytól. Hadd fűzzem hozzá azt is, hogy az agy a maga mechanikus funkcióival, a tápfolyadék gondos adagolása mellett, gyakorlatilag halhatatlan.

– Mindent összevetve tiszta szívből remélem hogy csatlakozni fog hozzám és Mr Akeleyhez. Vendégeink nagy örömmel fogadják az Önhöz hasonlóan művelt embereket, s oly roppant mélységekbe engednek nekik betekintést, melyekről a legtöbben csak kíváncsi tudatlanságban álmodozhatnak. – Kezdetben furcsának tűnhet találkozni velük, de tudom, hogy Ön fölül fog emelkedni az ilyen kicsinyes meggondolásokon. Azt hiszem, Mr Noyes is velünk jön; az úr, aki Önt idekísérte. Évek óta közénk tartozik – gondolom fölismerte a hangját; ő a beszélők egyike a viaszhengeren, amit Mr Akeley küldött meg Önnek.

Mikor észrevette, hogy ijedten összerezzenek, a hang egy pillanatig hallgatott, csak azután folytatta.

– Nos, Mr Wilmarth, a döntés az Öné; csak annyit szeretnék még hozzátenni, hogy akit annyira foglalkoztatnak az okkult tanok és a néprajz, mint Önt, annak nem lenne szabad elszalasztania egy ilyen lehetőséget. Semmitől nem kell tartania. Minden eljárás garantáltan fájdalommentes, és ebben a mechanizált állapotban is sok örvendetes új élmény vár Önre. Ha az elektródák nincsenek csatlakoztatva, az ember különösen eleven, fantasztikus álmokat lát.

– És most, amennyiben Ön is egyetért, elnapolhatnánk holnapra további megbeszéléseinket. Jó éjszakát – egyszerűen fordítsa vissza az összes kart baloldali állásba; a sorrend gyakorlatilag mindegy, de talán az üveglencsés készüléket hagyja utoljára. Jó éjszakát, Mr. Akeley, ügyeljen jól a vendégünkre!

Lenne akkor olyan szíves?

Ez volt minden. Gépiesen engedelmeskedtem, és elfordítottam mindhárom kart, noha a történtektől még mindig egészen kába voltam. A világ még akkor is forgott körülöttem, mikor meghallottam Akeley suttogását, hogy bátran hagyjak így minden berendezést az asztalon. Nem sietett magyarázatot adni, s túlerőltetett érzékszerveim amúgy is képtelenek lettek volna felfogni, miről beszél. Hallottam, hogy azt mondja, nyugodtan vigyem föl magammal a lámpát a szobába, s ebből arra következtettem, hogy itt akar aludni, egyedül a sötétben. Valóban legfőbb ideje volt, hogy kipihenje magát, mert délutáni és esti fejtegetései olyan hosszadalmasak voltak, hogy még egy egészséges embert is kimerítettek volna. Még mindig kábultan jó éjszakát kívántam neki, aztán a petróleumégővel botorkáltam föl a lépcsőn, noha volt nálam egy kitűnő zseblámpa. Örültem, hogy kiszabadultam a furcsa szagú, finom vibrálástól átjárt dolgozószobából, mégsem tudtam elfojtani magamban a félelem, a fenyegetettség és a kozmikus téboly érzését, ha belegondoltam, hogy milyen erőkkel találkoztam ezen a helyen. A lakatlan, vad vidék, a fekete erdőkkel borított, titokzatos hegy, mely oly közel magasodott az égre a ház mögött, a lábnyomok az úton, a beteg, mozdulatlan suttogó a sötétben, az ördögi hengerek és készülékek, s mindenekelőtt az invitálás, amit a hátborzongató sebészi operációra és s – még hátborzongatóbb utazásokra kaptam – ez a sok-sok új , váratlan dolog mind egyesült erővel vetette rám magát, elgyengítették akaratomat és aláásták lelkierőmet. A leleplezés, hogy Noyes volt az emberi résztvevője annak a szörnyűséges sabbath-szertartásnak a fonográf felvételen, különösen megviselt, noha a hangját már korábban is meghatározhatatlan, vissza– taszító módon ismerősnek találtam. Saját Akeleyvel kapcsolatos érzelmeim is megrémisztettek, valahányszor eléggé összeszedtem magam hozzá, hogy átgondoljam őket; mert amennyire kedveltem házigazdámat, mikor még csak a leveleiből ismertem annyira mélységesen undorodtam tőle most. Betegségének szánalmat kellett volna ébresztenie bennem ám én ehelyett beleborzongtam, ahányszor csak egy pillantást vetettem rá. Olyan merev volt, olyan lassú olyan hullaszerű – és ez a szüntelen suttogás, ami annyira ocsmányul embertelennek hatott!

Föltűnt nekem, hogy suttogása nemcsak hogy sajátos, de ellentmond az anatómia törvényeinek is mivel – a bajszos ajkak különös mozdulatlansága dacára – túlságosan erős és folyamatos egy ziháló, asztmás torokhoz képest. Mindig értettem, mint mond, akárhol voltam a szobában, s néhányszor az a benyomásom támadt, hogy halk, de átható beszéde nem annyira gyöngeségre, mint inkább a hangerő szándékos tompítására vezethető vissza – bár azt elképzelni sem tudtam, miért tenne ilyet. Ebben a suttogásban kezdettől fogva volt valami nyugtalanító. Mikor később belegondoltain, arra a következtetésre jutottam, hogy ezt az érzést valami tudatalatti emlék váltotta ki, mintha egyszer már hallottam volna ezt s hangot; ugyanaz az ösztön, amely miatt Noyes hangja is annyira ismerősnek tűnt. Ámde hogy mikor és hol találkoztam azzal, amire a hang elmosódottan emlékeztetett, sehogy sem tudtam volna megmondani.

Egy biztos volt: nem fogok még egy éjszakát az Akeley-tanyán tölteni. Tudós kíváncsiságomat undor és félelem váltotta fel, s egyetlen vágyam az volt, hogy minél előbb elhagyjam a hátborzongató, természetfölötti megnyilatkozásoknak ezt a színhelyét. Eleget tudtam. Lehetséges, hogy vannak a világon különös, kozmikus összefüggések – az viszont biztos, hogy nem arra valók, hogy normális emberek belebonyolódjanak. Úgy éreztem, istenkáromló erők sustorognak körül s tompítják el érzékszerveimet. Elhatároztam hogy alvásról szó sem lehet, így hát csak lecsavartam a lámpát, és felöltözve az ágyra vetettem magam. Természetesen abszurd gondolat volt, de felkészültem bármiféle külső támadásra; jobbom a magammal hozott revolvert szorongattam, bal kezemben zseblámpámat markoltam. Odalentről semmi zaj nem hallatszott, s lelki szemeim, előtt fölmerült a kép amint házigazdám hűlő halottként ül a vaksötétben.

Valahonnan óraketyegés ütötte meg a fülemet, s én titokban hálás voltam a mindennapos neszért. A hang azonban emlékezetembe idézte a környéknek egy másik sajátosságát – az állati élet teljes hiányát. Háziállatok kétségkívül nem voltak a közelben, és csak most tűnt föl nekem, hogy nem hallom az éjszakai erdő megszokott zajait sem. A távoli, ismeretlen patakok szüntelen duruzsolásától eltekintve teljesen természetellenes – mondhatni bolygóközi – csend uralkodott, s bennem fölmerült a kérdés: vajon miféle dögletes csillagpestis telepedett itt az egész vidékre észrevétlenül? A régi legendákból tudtam hogy a kutyák és más állatok állítólag mindig gyűlölték a földönkívülieket és eltöprengtem rajta, mit jelenthetnek az úton látott nyomok.

VIII.

Ne kérdezzék, milyen sokáig tartott bűvkörében az alvás, amely végül is erőt vett rajtam; de azt se, hogy mennyi volt álom abból, ami utána következett. Ha azt mondom maguknak, hogy váratlanul föleszméltem, s különféle dolgokat láttam és hallottam, önök azt felelnék, hogy föl sem ébredtem, és mindent csak álmodtam, egészen addig a pillanatig, mikor fejvesztve rontottam ki a házból a régi fészer felé, ahol Akeley vén Fordja állt; aztán elragadtam a rozzant járművet egy tébolyult, céltalan, őrjöngő száguldásra az elátkozott hegyekben, mely végül – órákig tartó rázkódás után az erdők útvesztőjén át – egy faluban ért véget, ami Townshendnek bizonyult.

Természetesen beszámolómnak minden más részletét is ugyanezzel a szkepszissel fogják fogadni, mondván, hogy a fotók, a hangfelvétel, a hengerek meg a készülékből beszélő hang mind-mind egy monumentális csalás részét képezik, amit a nyomtalanul eltűnt Henry Akeley rendezett meg, s én az áldozatául estem. Még ma is célozgatni fognak, hogy Akeley mindenféle más különcökkel esküdött össze, hogy együgyű, ostoba tréfát űzzön velem – hogy ő tüntette el Keene-ben saját postai küldeményét, és ő beszélte rá Noyest, hogy elmondja a szöveget a fonográfhengerre. Mindenesetre furcsa, hogy Noyesnek mind a mai napig nem akadtak nyomára, és senki sem ismerte őt a környező falvakban, noha minden jel szerint sokat tartózkodott a vidéken. Bárcsak megjegyeztem volna az autója rendszámát... de végső soron talán jobb, hogy így alakult a dolog. Mert bármit is próbálok bebeszélni magamnak, már biztosan tudom, hogy azokban a jobbára feltérképezetlen hegyekben iszonyú, földöntúli hatalmak leselkednek – és hogy ezeknek a hatalmaknak kémeik és segítőik vannak az emberek világában. A jövőre nézve egyetlen vágyam minél távolabb maradni tőlük. Mire ziháló beszámolómra a seriff néhány emberével a tanyára hajtott, Akeleynek nyoma veszett.

Köntöse, sárga sála és lábtakarója a dolgozószoba padlóján hevert, és nem lehetett bebizonyítani, hogy magával vitte volna a készülékeit. A kutyák és a háziállatok valóban eltűntek, s néhány különös golyónyomra is bukkantak mind a külső falakon, mind egyes szobákban; máskülönben azonban semmi szokatlant nem találtak. Sem hengereket, sem gépi berendezéseket, sem a bizonyító anyagot, amit bőröndömben magammal hoztam, sem különleges szagot, sem vibrálást a levegőben, sem nyomokat az út szélén; egyáltalán semmi olyan rejtélyes dolgot, amit néhány órája alkalmam volt megfigyelni.

Menekülésemet követően egy hétig Brattleboróban maradtam, és mindenkit kikérdeztem, aki csak ismerte Akeleyt; az eredmény meggyőzött róla, hogy nem álmodtam és nem fantáziáltam. Bizonyított tény, hogy Akeley rengeteg kutyát, puskagolyót és vegyszert vásárolt; úgyszintén az is, hogy a házához vezető telefonkábelt több ízben átvágták; és minden ismerőse, köztük Kaliforniában élő fia is megerősítette, hogy okkult stúdiumairól elejtett ritka megjegyzései nem nélkülöztek bizonyos összefüggést. A művelt polgárok persze őrültnek tartják, s habozás nélkül kijelentik, hogy a fent említett bizonyítékok nem egyebek elmebeteg ravaszsággal kitervelt hókuszpókusznál, melynek végrehajtásában néhány más különc is Akeley segítségére volt; az egyszerű vidéki emberek azonban minden ponton megerősítik az állításait. Néhány parasztnak valóban megmutatta a fotókat, lejátszotta nekik a szörnyűséges viaszhengert is; s valamennyien egyetértenek abban, hogy a lábnyomok meg a zümmögő hangok minden részletükben megfeleltek a legendás hagyománynak.

Azt is beszélik, hogy miután hazavitte a fekete követ, egyre több gyanús dolog mutatkozott Akeley tanyája közelében, és ma már mindenki kerüli azt a helyet, a postás meg néhány kíváncsi nyaraló kivételével. A Setéthegy meg a Kerekhegy elvarázsolt vidék hírében álltak, és senkivel nem találkoztam, aki közelebbről átkutatta volna őket. Hiteles feljegyzések tanúskodtak róla, hogy a környék történetében mindig akadtak rejtélyes eltűnések, a legutóbbi eset éppen azé a sokfelé szaglászó Walter Browné volt, akit Akeley is említett leveleiben. Még egy olyan parasztot is felkutattam, aki saját szemével vélt látni az árvíz idején egy furcsa tetemet a medréből kilépő West Riverben, elbeszélése azonban túl zavaros volt hozzá, hogy hasznavehető legyen. Miután hazajöttem Brattleboróból, elhatároztam hogy soha többé nem térek vissza Vermontba, és meglehetősen biztos vagyok benne, hogy hű maradok ehhez az elhatározáshoz. Ezek a vad hegyek kétségkívül valami borzalmas, kozmikus faj támaszpontjai – még kevésbé kételkedem ebben, mióta olvastam, hogy a Neptunusz mögött fölfedeztek egy kilencedik bolygót, ahogy azt a földönkívüli lények előre megjósolták. A csillagászok anélkül, hogy tudatában lettek volna ennek, hajmeresztően találó nevet adtak neki: Plútó. Előttem nem kétséges, hogy amit felfedeztek, az nem egyéb a sötét Yuggothnál... és beleborzongok, ha megkísérlem kitalálni, miért szeretnék annyira iszonyatos lakói, hogy éppen most és éppen ilyen módon értesüljünk a létezéséről. Hiába próbálom meggyőzni magamat, hogy e démoni kreatúrák elképzelései nem változnak meg a Földre és közönséges lakosaira nézve káros irányban.

De még el kell beszélnem, mi történt velem azon a borzalmas éjszakán a tanyaházban. Mint mondottam volt, végül nyugtalan félálomba merültem, melyet szörnyűséges tájakról szóló álomtöredékek tarkítottak. Hogy pontosan mi ébresztett föl, azt nem tudnám megmondani, ám hogy valóban felébredtem, abban biztos vagyok. Első, homályos benyomásom az volt, hogy nyikorognak a padlódeszkák a szobám ajtaja előtt, és valaki óvatosan, körülményesen babrálni kezd a zárral. Ez azonban hamarosan abbamaradt: tiszta képet ezért csak akkor alkothattam magamban, amikor hangok ütötték meg a fülemet az alattam lévő dolgozószobából. Úgy tűnt, mintha odalent többen gyűltek volna össze, és most vitatkoznának. Néhány másodpercnyi hallgatózás után tökéletesen ébren voltam, mert a hangok hallatán a további alvásnak még az ötlete is abszurdnak tűnt. Furamód különféléknek tetszettek ugyan, ám aki életében egyszer is belehallgatott a kísérteties fonográf felvételbe, az azonnal tisztában volt közülük legalább kettőnek a természetével. Bármilyen rettentő is volt a gondolat, tudtam, hogy a kozmikus mélység névtelen lényeivel vagyok egy fedél alatt; mert ez a két hang semmiben sem különbözött attól a gyalázatos; zümmögő zúgástól, amit a földönkívüliek használnak az emberekkel való érintkezéshez. A hangok különböztek ugyan hangfekvés, akcentus és beszédtempó tekintetében, de mindkettő ugyanahhoz a számomra olyannyira gyűlöletes fajtához tartozott.

Egy harmadik hang kétségkívül a beszélőgépből jött, amit ezek szerint csatlakoztattak valamelyik különválasztott agyhoz. Ebben ugyanolyan biztos voltam, mint az előző kettőben; mert az este hallott harsány, fémes, élettelen hangot, a monoton, kifejezéstelen recsegést és zörejeket, a személytelen pontosságot és precizitást semmi mással nem lehetett összetéveszteni. Kezdetben úgy véltem, a recsegő hangokat kiadó agy ugyanaz, amelyik az este beszélt hozzám; ám szinte rögtön rájöttem, hogy minden agy ilyen éles zörejekkel fejezi ki magát, ha beszélőgépre kapcsolják; különbség csak a szavak megválasztása, a szövegritmus, a beszédtempó és a kiejtés terén lehet. A kísérteties beszélgetést két hamisítatlan emberi hang egészítette ki; az egyik egy ismeretlen férfié volt, aki meglehetősen csiszolatlanul beszélt, és nyilvánvalóan vidékről származott, s másik pedig korábbi kísérőm, Noyes választékos bostoni akcentusára emlékeztetett.

Mikor megpróbáltam kivenni a tömör építésű fapadló által elég erősen tompított szavakat, váratlanul csikorgó, csoszogó és súrlódó zajok hallatszottak s dolgozószobából. Nem tudtam elhessegetni azt a benyomást, hogy az egész helyiség tele van élőlényekkel: sokkal többen kellett, hogy legyenek, mint az a néhány, amelyikek meg tudtam különböztetni a hangját. Ezekből a súrlódó zajokról nagyon nehéz pontos képet adni, mivel nem is igen tudom, hogy mihez hasonlítsam őket. Úgy tűnt, a szóban forgó lények igen céltudatosan közlekednek a szobában; lépéseik zaja száraz, kemény kattogásra emlékeztetett – mintha szabálytalan felületű szaru– vagy tömörgumi-lapokat dörzsölnének össze. Konkrétabb, de pontatlanabb volna olyan emberek lépteihez hasonlítani őket, akik felhasadozott faklumpákban csoszogtak ide-oda a csiszolt parketten. A lények külsejét és természetét illetően, akik ezeket a zajokat csapták, nem mertem föltevésekbe bocsátkozni. Nemsokára beláttam, hogy összefüggő mondatokat kivenni lehetetlenség. Olykor fölismertem egyes szavakat – köztük Akeley és a magam nevét –, különösen, ha a beszélőgép ejtette ki őket; átfogó képet alkotni azonban nem tudtam a segítségükkel, mert hiányzott hozzájuk az összefüggés. Ma mar nem vagyok hajlandó következtetéseket levonni belőlük, s a borzalmas benyomás, amit tettek rám, akkor is inkább sötét sejtelem volt, mintsem megértés. Biztosra vettem, hogy valami szörnyűséges, természetellenes gyűlés zajlik az alattam lévő szobában; ám hogy miféle iszonyatos titkokról tanácskoznak, azt nem tudtam kivenni. Furcsa, de egyértelműen az volt az érzésem, hogy valami gonosz, istenkáromló jelenséggel állok szemben, bármennyire hangoztatta Akeley a földönkívüli lények békés szándékait.

Némi feszült hallgatózás után fokozatosan meg tudtam különböztetni egymástól a hangokat, habár nem sokat értettem abból, amit mondtak. Viszont az az érzésem támadt, hogy az egyes jelenlevők más és másképpen viszonyulnak a szobában kialakult helyzethez. A zümmögő hangok például egyértelmű öntudattal beszéltek, míg a gépi hang, mesterséges erőssége és precizitása dacára, inkább alázatosnak, könyörgőnek tetszett. Noyes hangja mintha békíteni igyekezett volna a feleket. A többinél nem tudtam ilyen tendenciákat megállapítani. Akeley jól ismert suttogását nem hallottam, de tisztában voltam vele hogy semmiképpen sem hatolna át a mennyezet vastag gerendázatán.

Az alábbiakban megkísérlem a szobából kiszűrődő összefüggéstelen szavakat és más zörejeket papírra vetni, legjobb tudásom szerint meghatározva hogy honnan eredtek. Az első érthető szavakat a beszélőgép mondta.

(beszélőgép)

...magam csaltam ide ...visszahozta a felvételt meg a leveleket .:.így végezze ő is ...becsaptatok ... mindent látni és hallani ...átkozottak ...személytelen hatalom, hogy végül ,.. új, csillogó henger ...nagy Isten...

(első zümmögő hang)

...ideje, hogy végezzünk... kicsi és emberi. Akeleyt ... az agynak ... bármit mond ...

(második zümmögő hang)

... Nyarlathotep... Wilmarth-tal majd ... a fölvétel meg a leveleket ... ócska csalásnak ...

(Noyes)

. . . (egy kimondhatatlan szó vagy név, esetleg N'gah-Kthun) ...ártalmatlan ...békén ...tizennégy napig ... igen látványos ... már mondtam nektek, hogy...

(első zümmögő hang)

… semmi ok ... az eredeti tervet ... kihatásokkal lehet ... Noyes majd vigyáz, míg ... a Kerekhegyre ... az új hengert ... Noyes kocsijával ...

(Noyes)

... rendben ... mindent nektek ... idelent ... ledőlök. ..az kényelmes lesz ...

(több hang szólal meg egyszerre valami ismeretlen nyelven)

(lábdobogás, furcsa, csoszogó kattogó zajok kíséretében)

(különös "flap-flap" hangok a levegőből)

(egy autó beindításának zaja, majd távolodó motorzúgás)

(csend)

Ennyi volt, amit hallottam és értettem a beszélgetésből, miközben mozdulatlanul feküdtem az ágyon, a kísértetjárta tanyaház első emeletén, a démoni hegyek között, teljesen felöltözve, görcsbe rándult jobb kezemben egy revolverrel, a balban pedig a zseblámpámmal. Mint már említettem, teljesen fölébredtem, ugyanakkor azonban valami megmagyarázhatatlan kábaság fogott el, s még sokáig hevertem mozdulatlanul az ágyon, miután odalent elültek az utolsó zajok. Hallgattam az antik Connecticut-óra kimért, friss tiktakját valahonnan a lépcsőlejárat mellől, s végül szabálytalan horkolás ütötte meg a fülemet. Akeley minden jel szerint elszundított a különös tanácskozás után, és el is tudtam képzelni, hogy szüksége van rá. Teljesen határozatlan voltam, nem tudtam, mit kéne tennem, mire véljem a dolgot. Elvégre semmi mást nem hallottam, csak ami korábbi értesüléseim alapján várható volt. Nem volt titok előttem, hogy a névtelen földönkívülieknek szabad bejárásuk van a házba. Semmi kétség, hogy Akeley – bejelentés nélkül – váratlan látogatókat kapott. És mégis volt valami ebben a töredékes beszélgetésben, ami kimondhatatlanul megrémített, a legabszurdabb, legiszonyúbb kételyeket ébresztette bennem, s kétségbeesett vágyat oltott belém, hogy ébredjek fel, s tekintsek vissza józan fejjel erre az egész rémálomra. Azt hiszem, a tudatalattim fölfigyelt valamire, amivel én még nem egészen voltam tisztában. De mi van Akeleyvel? Hiszen ő a barátom... csak nem hagyná, hogy valami bajom essék? A békés hortyogás gúnyt űzni látszott hirtelen felforrósodó félelmemből.

Lehetséges lenne, hogy Akeleyt becsapták, és arra használták föl, hogy engem a leveleivel, a fotókkal meg a viaszhengerrel a hegyekbe csaljanak? Csak nem akarnak ezek s lények mindkettőnket pusztulásba dönteni, amiért túl sokat tudunk? Újra eszembe jutott, milyen hirtelen és természetellenes változáson ment keresztül Akeley utolsó előtti és utolsó levelének megírása között. Valami itt nincs rendjén, ezt ösztönösen éreztem. Minden más volt, mint amilyennek tűnt. A fémes ízű kávé, amit nem ittam meg... csak nem próbált valami rejtőzködő, ismeretlen lény megmérgezni vele? Azonnal beszélnem kell Akeleyvel, hogy megosszam vele a gyanúimat.

Hagyta magát hipnotizálni a kozmikus kinyilatkoztatásoktól, de ezúttal az értelem szavának kell fölülkerekednie. Muszáj kijutnunk innen, míg nem késő. Ha nincs elég akaratereje a szabadságba menekülni, akkor kényszeríteni fogom rá. Vagy ha semmiképp sem bírom rávenni, hogy velem tartson, akkor egyedül távozok. Biztos kölcsönadja nekem a Fordját, ha megígérem, hogy egy brattleborói bérgarázsban hagyom.

Láttam, hogy a fészerben áll – a fészerajtó pedig nyitva van, hiszen most már nem fenyeget veszély –, és igen valószínűnek tartottam, hogy indulásra készen fogom találni. Ideiglenes viszolygásom, melyet esti társalgásunk folyamán éreztem Akeley iránt, nyomtalanul elenyészett. Szinte ugyanolyan helyzetben van, mint én; össze kell tartanunk! Tudtam, milyen rosszul érzi magát, és sajnáltam, hogy kénytelen leszek éjnek évadján fölébreszteni, de nem tehettem mást. A dolgok jelenlegi állása mellett nem maradhatok a házban reggelig.

Végre képesnek éreztem magam, hogy cselekedjek, s ropogósat nyújtózkodtam, hogy visszanyerjem az uralmat izmaim fölött. Inkább ösztönös, mint átgondolt óvatossággal álltam föl, megkerestem a kalapomat, a fejembe nyomtam, s a zseblámpa fényében megindultam lefelé. Idegességemben még mindig a jobb kezemben szorongattam a revolvert, míg ballal egyszerre fogtam a bőrönd fülét meg a zseblámpát. Hogy miért tartottam magam ehhez az óvintézkedéshez, fogalmam sincs, hiszen csak s ház egyetlen lakóját akartam fölkelteni.

Miközben lábujjbegyen leóvakodtam a lépcsőn, egyre tisztábban hallottam a horkolást, s észrevettem, hogy a baloldali ajtó mögül jön – a lakószobából, ahol még nem jártam. Jobb felől sötéten ásított a dolgozószoba, ahonnan a félelmetes hangokat hallottam nem is olyan rég. Belöktem a lakószoba résnyire nyitott ajtaját, és arrafelé világítottam a zseblámpával, amerről a horkolás hallatszott, míg a fénynyaláb az alvó arcára nem vetült. A következő pillanatban félrekaptam a lámpát, és a lehető legnesztelenebbül visszahúzódtam az előszobába; óvatosságom ismét csak ösztönös volt, ezúttal azonban megalapozott. Mert a díványon alvó férfi távolról sem Akeley volt, hanem délutáni kísérőm, Noyes! Nem értettem, mit jelent ez az egész, de józan paraszti eszem azt súgta, igyekezzek minél alaposabb áttekintést nyerni a helyzetről, mielőtt bárkit is felébresztenék. Az előtérben állva behúztam magam mögött a lakószoba ajtaját, így kisebb lett az esélye, hogy Noyes fölébred. Aztán óvatosan beléptem a dolgozószobába; abban reménykedtem, hogy megtalálom az alvó Akeleyt kényelmes sarokfotelében, amely szemmel láthatólag a kedvenc helye volt. Miközben tettem pár lépést, zseblámpám sugara a középen álló nagy asztalra vetült, amin ott állt az egyik sátáni henger; a látó– és hallóberendezéssel már össze volt kötve, a beszélőgép pedig csatlakoztatásra készen várakozott szorosan mellette. Ez csakis az a konzervált agy lehet, gondoltam, amely a hátborzongató összejövetelen beszélt; és egy másodpercre perverz vágy fogott el, hogy rákapcsoljam a beszélőgépre, és halljam, mi mondanivalója van.

Az agy ezekben a percekben is érzékeli a jelenlétemet, fordult meg a fejemben, hiszen a látó– és a hallóberendezés minden bizonnyal regisztrálta már a zseblámpafényt meg a parketta halk nyikorgását a talpam alatt. Végül azonban nem mertem hozzápiszkálni a készülékhez. Utólag feltűnt, hogy az új, csillogó hengerről van szó, amit tegnap este az emelvényen láttam állni, s házigazdám figyelmeztetett, hogy ne nyúljak hozzá. Ha most visszagondolok erre a pillanatra, csak sajnálni tudom, hogy ennyire ijedősnek bizonyultam; bár lett volna bátorságom hozzá, hogy megszólaltassam a berendezést! Egyedül Isten a tudója, milyen sötét titkokat tárt volna föl előttem, s minő kínzó kételyeket oszlatott volna el tulajdon kilétét illetően! És mégis, talán kegyeletes tett volt, hogy nem háborgattam. Az asztalról a sarokra irányítottam zseblámpám fényét, ahol Akeleyt sejtettem, mély döbbenetemre azonban azt láttam, hogy a nagy fotel üres – nem ül benne senki, se alvó, se éber. A jól ismert háziköntös rendetlenül oda volt hajítva az ülésre, mellette a földön pedig a sárga sál és a lábtakaró hevert, amit első pillanattól fogva olyan különösnek találtam. Mialatt haboztam, s megpróbáltam kitalálni, hol lehet Akeley és miért vetette le a betegruháját, fölfigyeltem rá, hogy a különös szagot és a vibrálást mintha elfújták volna. Mi okozhatta őket? Eszembe jutott, hogy mindkettőt csak Akeley közelében éreztem. Ott voltak a legerősebbek, ahol ült, a dolgozószobán kívül pedig sehol nem találkoztam velük, csak közvetlenül az ajtó előtt. Megtorpantam; a zseblámpa sugarát körbevillantottam a sötét helyiségen, s lázasan kerestem magyarázatot ezekre az új fordulatokra. Istenem, bárcsak szép csendben elhagytam volna a szobát, mielőtt a fénynyaláb másodszor is az üres fotelre esett! Így viszont távozásom nem volt nyugodt, sőt egy fojtott kiáltás kísérte, amely megzavarta az előszoba túloldalán alvó őrszemet, bár nem ébresztette föl teljesen. Ez a kiáltás és Noyes még mindig békés hortyogása volt az utolsó zaj, amit abban a szörnyűséges tanyaházban hallottam, az elvarázsolt hegyek sötét, erdős csúcsai alatt – a kozmoszon túli borzalmaknak e gyújtópontjában, egy szellemjárta vidék magányos, zöld szirtjei és igézőn csobogó patakocskái között.

Csoda, hogy páni rémületemben nem ejtettem el zseblámpát, bőröndöt, pisztolyt egyaránt – de ettől a veszteségtől valami módon megkímélt a sors. Mi több, sikerült zaj nélkül kijutnom nemcsak a szobából, hanem a házból is, aztán képes voltam sértetlenül elhelyezkedni az öreg Fordban összes holmimmal együtt, s végül el tudtam indulni a vénjárművel valami ismeretlen, biztos cél felé a fekete, holdtalan éjszakában. A rákövetkező autóút Poe és Rimbaud verseibe, Doré rézkarcaiba illett, végül azonban megérkeztem Townshendbe. Ez minden. Nagy szerencsém volt, hacsak nem őrültem bele mégis a dologba. Néha félek tőle, mit fognak hozni a következő esztendők, különösen, mivel az új bolygót, a Plútót ilyen furcsa időpontban fedezték föl. Említettem már, hogy miután az egész szobát bevilágítottam, visszairányítottam a zseblámpa sugarát az üres fotelre. Csak ekkor vettem észre, hogy az ülésen néhány tárgy is hever, amiket szinte teljesen eltakartak a rájuk dobott háziköntös bő redői. Ez a három tárgy volt az, amit a hatósági emberek már nem találtak meg, mikor néhány órával később megérkeztek a helyszínre. Mint már elbeszélésem kezdetén mondottam, tulajdonképpen nem volt bennük semmi közvetlenül borzalmas. A következtetések voltak iszonyúak, amiket az ember levont belőlük. Néha még ma is mardosni kezd a kétely – ilyenkor szinte hajlok rá, hogy osztozzak azoknak az értékelőknek a szkepszisében, akik valamennyi élményemet kusza álmokra, túlfeszített idegekre és valami hagymázas képzelgésre vezetik vissza.

A három tárgy a maga módján igen ügyesen volt megszerkesztve: néhány nagy fémfogantyút láttam rajtuk, amelynél fogva bizonyos testrészekhez lehetett erősíteni őket... de hogy mifélék lehettek azok a testrészek, arról inkább nem bocsátkozom sejtésekbe. Remélem – szívszorongva remélem – hogy a tárgyak egy ügyes kezű mesterember munkái voltak viaszból, bár valahol mélyen tartok tőle, hogy nem így van. Irgalmas isten! Az a suttogó a sötétben, az undorító szagával meg a vibrálással! Boszorkánymester, küldött farkas, cserélt gyerek, garabonciás... az a rettenetes, fojtott zümmögés... és az új, csillogó henger egész idő alatt ott állt a polcon... szerencsétlen ördög... "megdöbbentő sebészi, biológiai, kémiai és technikai fegyvertényekre képesek"... Mert azok a tárgyak s fotelben a legapróbb, legfinomabb részletekig tökéletesek voltak, s a mikroszkopikus precizitás – vagy a hamisítatlan azonosság – erejével hasonlítottak Henry Wentworth Akeley arcára és két kezére...

Kornya Zsolt fordítása

Az álom fala mögött

(1919)

Gyakran eszembe jutott, hogy vajon az emberiség többsége megállna-e valaha, és eltűnődne-e azon milyen óriási jelentősége van az álmoknak és a mögöttük elterülő sötét tartománynak. Miközben álmaink java része talán valóban nem több – Freud gyerekes jelképrendszere szerint – éber élményeink: halvány és fantasztikus visszatükröződésénél, van egy bizonyos hányad, amelynek túlvilágiasan éteri hangulatát nem lehet a szokott módon értelmezni, mert bizonytalanul izgalmas, nyugtalanító jellegük azt sugallja, hogy most néhány percre betekintést nyertünk a fizikainál nem kevésbé fontos szellemi létezés szférájába, amelyet egy áthatolhatatlan sorompó mégis elválaszt az élettől. Tapasztalataim miatt nem kételkedhetem benne, hogy az ember, amikor elveszti evilági öntudatát, csakugyan egy másik, testetlen életben lakozik, amely nagymértékben eltér az általunk ismerttől, de csupán a legapróbb, leghatározatlanabb emlékek maradnak meg belőle az ébrenlét idejére. Azokból az elhomályosodott és töredékes emlékekből sokat sejthetünk meg, de keveset bizonyíthatunk. Csak sejthetjük, hogy az álmokban nem szükségszerűen állandó a földi létben ismert élet, anyag és vitalitás, az idő és a tér pedig nem úgy létezik, ahogyan azt éber felünk értelmezi. Néha azt hiszem, ez a kevésbé anyagi élet a valódi létünk, és hogy jelenlétünk a Föld bolygón hiábavaló, másodlagos, csupán látszatjelenség.

Ilyesfajta ifjonti, spekuláló álmodozásból riadtam fel 1900/01 telének egyik délutánján, amikor a lunatikusoknak fenntartott azilumba, ahol bentlakó orvos voltam, új beteget hoztak, akinek esete azóta is szüntelenül gyötör. A neve a feljegyzések szerint Joe Slater, vagy Slaader lehetett, megjelenésére jellegzetes catskilli hegylakó: különös, taszító ivadéka valamely primitív, gyarmati parasztcsaládnak, amelynek elszigeteltsége csaknem háromszáz éve tartott a hegyek fellegvárával övezett, ritkán látogatott vidéknek és éppen emiatt egyfajta barbár elfajzásba süllyedtek inkább, mint hogy tartsák a lépést szerencsésebb, sűrűbben lakott helyre költözött testvéreikkel. Eme különös népek között, akik pontosan megfelelnek a Dél hanyatló, "fehér szemét" néven számontartott elemeinek, nem létezett törvény vagy erkölcs; szellemi állapotuk pedig valószínűleg alatta maradt Amerika bármely népességének.

Joe Slatert négy állami rendőr hozta intézetünkbe, akik rendkívül veszedelmes személyként írták le. Én első látásra fikarcnyi veszélyességet sem találtam rajta. Noha termete meghaladta az átlagosat, és meglehetősen izmos volt, apró, vizenyős szemének álmatag fakókékje, elhanyagolt, soha borotvát nem látott gyéres, szőke szakálla, bárgyún lefittyedt, vastag alsó ajka abszurd módon meglehetősen ártalmatlan ostobaságról árulkodott. Kora ismeretlen volt, mivel annál a fajtánál nem divat a családi feljegyzés, sem az állandó kötelék; de kopaszodása és fogainak romlása miatt a főorvos negyven körülinek taksálta.

Az orvosi és bírósági iratokból mindent megtudtunk, ami ügyével kapcsolatban összejött: ez a vadászatból, prémgyűjtésből élő, csavargó férfi örökké csodabogár volt primitív szomszédainak szemében. Mindig sokkal később feküdt, mint szokás, és amikor fölébredt, gyakran beszélt ismeretlen dolgokról, olyan módon, hogy még ezeket a fantáziátlan népeket is megijesztette. Nem azért, mert furcsa szavakat mondott, mivel csupán környezetének elemi szintű makogását ismerte; inkább a hangnemből, a kiejtésből sugárzott valami titokzatos vadság, amit senki sem hallgathatott szorongás nélkül. Általában ő maga is éppen olyan rémült és döbbent volt, mint hallgatósága, és egy órával ébredése után mindent elfelejtett, amit beszélt, de legalábbis az okot, amely mondatta vele, és visszasüllyedt a hegylakók jellemző, félig-meddig barátságos, tompa egykedvűségébe.

Ahogy öregedett, úgy lettek hajnali tébolygásai mind gyakoribbak és erőszakosabbak; egy hónappal azelőtt, hogy intézetünkbe került volna, olyan döbbenetes tragédia történt, amely miatt a hatóságok letartóztatták. Egyszer déltájt, egy előző nap délután ötkor kezdődő kiadós whiskyzés után olyan szörnyű, földöntúli üvöltéssel ébredt, hogy számos szomszéd odaszaladt faházához, egy mocskos hídláshoz, amelyben hozzá hasonlóan leírhatatlan családjával élt. Slater kirohant a hóba, égnek lökte a karját, elkezdett nagyokat ugrálni, mindeközben azt üvöltve, hogy el akarja érni a "nagy, nagy kunyhót, améknek ragyognak a falaji, a teteje s a pallója, és a hangos, fura, távoli zenét". Két tagbaszakadt ember próbálta megfékezni, de ő eszelős erővel tombolt, beleordítva a világba vágyait, és hogy meg kell ölnie valamilyen dolgot, "amék világít reszket és nevet". Végül miután egy hirtelen csapással ideiglenesen harcképtelenné tette egyik fogvatartóját, vérszomjas, démoni dühvel esett a másiknak, ördögien üvöltözve, hogy felugrik a levegőbe, és mindent keresztüléget, ami megpróbálja megállítani.

A család és a szomszédok pánikba esve menekültek, és mire a legbátrabbak visszatértek, Slater már eltűnt, egy fölismerhetetlen, pépes halmot hagyva maga után, amely egy órája még ember volt. A hegylakók közül senki sem merte követni, és valószínűleg örültek volna, ha a hidegben halálát leli; de amikor jónéhány nappal később meghallották az ordítását egy távoli szakadékból, rájöttek, hogy valamilyen módon sikerült életben maradnia, és így vagy úgy el kell távolítaniuk. Ekkor a nyomába eredt egy fölfegyverzett csapat, amely, akármilyen céllal indult is eredetileg, átvedlett a seriff kíséretévé, miután történetesen észrevette őket e kevéssé népszerű állami alakulat képviselője, kikérdezte őket, majd csatlakozott hozzájuk.

A harmadik napon Slatert öntudatlanul találták egy fa odvában, és a legközelebbi fogdába vitték, ahol az albany-i lélekgyógyászok megvizsgálták, amint visszanyerte az öntudatát. A hegylakó egyszerű történetet adott elő nekik. Azt mondta, egy délután napszállat táján lefeküdt aludni, miután előtte bepálinkázott. Arra tért magához, hogy véres kézzel áll a hóban a faháza előtt, lábánál Peter Sladernek, a szomszédjának megcsonkított holtteste hevert. Rémületében az erdőbe vette be magát, azzal a tétova elhatározással, hogy elmeneküljön arról a helyről, amely bizonyára tanúja volt rémtettének. Úgy tűnt, ezenkívül semmit sem tud, még a szakértők sem voltak képesek kihúzni belőle egyetlen kiegészítő tényt sem.

Azon az éjszakán Slater nyugodtan aludt, másnap reggel semmilyen különleges nem volt észlelhető rajta, kivéve arckifejezésének bizonyos mértékű változását. Doktor Barnard, aki megfigyelte a beteget, mintha különös csillogást észlelt volna a kék szemekben, a petyhüdt száj észrevehetően megfeszült, mintha értelmes elhatározás érlelődnék benne. De amikor rákérdezett, Slater ismét fölvette a hegylakók szokásos, üres arckifejezését és csupán azt hajtogatta, amit előző nap mondott.

A harmadik reggelen tört ki rajta az első roham. Olyan őrjöngve ébredt nyugtalan álmából, hogy négy ember is alig tudta lefogni, hogy rátegyék a kényszerzubbonyt. Az elmegyógyászok élénk figyelemmel hallgatták szavait, mivel kíváncsiságuk rendkívüli módon megnőtt a család és a szomszédság összefüggéstelen, ellentmondásos, mégis mély benyomást keltő beszámolója után. Slater több mint tizenöt percig félrebeszélt, a maga erdei kiejtésével zöld fényépületekről, űróceánokról, különös zenéről, árnyas hegyekről és völgyekről habogott, de mindenekelőtt valami rejtelmes, izzó lényről, aki reszketett, nevetett és őt gúnyolta. Úgy tűnt, ez a hatalmas, meghatározhatatlan személyiség valami borzalmas rosszat művelt vele, ezért legfőbb vágya az volt, hogy diadalmas bosszút állva megölje. Azt mondta, ennek érdekében az üresség szakadékait kell átrepülnie, keresztül kell égetnie mindent, ami az útjába áll. Úgy folytatta, amíg nagy hirtelenséggel el nem hallgatott. Az őrültség tüze kialudt a szeméből, és tompa csodálkozással nézett vallatóira, azt firtatva, miért van megkötözve. Dr. Barnard kioldotta a bőrszíjakat, és nem is tette vissza rá a zubbonyt egészen estig, amikor sikerült rábeszélnie Slatert, hogy önként vegye föl a saját érdekében. A férfi most már elismerte, hogy néha furcsákat beszél, ámbár nem tudta, miért.

Egy héten belül még kétszer kapott rohamot, de ezekből a doktorok keveset tudtak meg. Sokat törték a fejüket, hogy milyen forrásból eredhetnek Slater látomásai, mivel a hegylakó nem tudott sem olvasni, sem írni, és mivel nyilvánvalóan sohasem hallott tündérmeséket vagy legendákat, ezek a nagyszerű képek meglehetősen rejtélyesek voltak. Nem származhattak semmilyen ismert regényből vagy mítoszból ezt különösen az tette világossá, hogy a szerencsétlen holdkóros csupán a maga egyszerű módján volt képes kifejezni magát. Olyasmiről fantáziált, amit maga sem értett, és nem is tudott értelmezni; azt állította, hogy átélt bizonyos dolgokat, de képtelen volt bármilyen normális, összefüggő leírást adni róluk. Az elmegyógyászok hamarosan megegyeztek benne, hogy az abnormális álmok jelentik a baj gyökerét, mert élénkségük ébredés után egy időre képes teljesen a hatalmába keríteni egy alapjában primitív elmét. A bíróság puszta formalitásból elítélte Slatert emberölésért, azután őrültség miatt fölmentették, majd abba az intézménybe küldték, ahol betöltöttem alárendelt állásomat.

Már mondtam, mennyire érdekelt mindig az álomélet, ezért képzelhetik, mily buzgón vetettem bele magam az új beteg tanulmányozásába, amint teljes mértékben megismerkedtem ügyével. Bizonyos barátságot látszott tanúsítani irántam, amelyben kétségtelenül szerepet játszott titkolhatatlan érdeklődésem, és a tapintat, amellyel kérdezgettem. Nem mintha valaha is megismert volna rohamai közben, amikor lélegzetvisszafojtva csüggtem zavaros, de kozmikus világ-képein; de nyugodt óráiban megismert, amikor rácsos ablakainál ülve szalmából és fűzvesszőből fonogatta a kosarakat, és talán a hegyi szabadság után sóvárgott, amelyet soha többé nem élvezhet. Családja sohasem látogatta meg; valószínűleg találtak egy másik, ideiglenes családfőt, ahogy ez a degenerált hegyiek között szokásos.

Fokozatosan rendkívüli ámulattal töltöttek el Joe Slater őrült és fantasztikus eszméi. Ő maga szellemileg és nyelvileg szánalmasan alacsony szinten állt; de izzó, titáni látomásai, noha barbárul töredezett nyelvjárásban adta elő őket, kétségtelenül olyanok voltak, amelyek csak felsőbbrendű, vagy legalábbis kivételes elméből fakadhatnak. Hogyan lehetséges az, kérdeztem gyakran magamtól, hogy a Catskill hegység tunya képzeletű degeneráltja olyan képeket tud felidézni, amelyeknek már a kitalálása is a lángelme bujkáló szikrájára utal? Egyáltalán, hogy lehet fogalma egy ilyen erdei tahónak olyan természetfölöttien csillogó-ragyogó űrbirodalmakról, amilyenekről hagymázas paroxizmusában dadogott? Egyre inkább hajlottam arra a gondolatra, hogy ebben az előttem reszkető, siralmas személyiségben valami felfoghatatlannak a kuszált magja rejlik; valami, ami messze túl van nálam tapasztaltabb, de kevesebb képzelőerővel megáldott tudós– és orvoskollégáim képzeletének határain.

Mégsem tudtam semmi határozottat kiszedni ebből az emberből. Összes faggatózásommal annyit bírtam összeszedni, hogy Slater valamilyen, csak félig testies álom-létben vándorolt vagy lebegett ragyogó, csodálatos völgyeken, mezőkön, kerteken, városokon, fény-palotákon át, egy olyan tartományban, amely határtalan, de az ember előtt ismeretlen; ott nem volt sem paraszt, sem elfajzott, hanem fontos és tevékeny, uralkodóian büszke személy, akinek csupán egyetlen halálos ellenségtől kellett tartania, egy ugyanolyan éteri, de látható és nyilvánvalóan nem emberforma valamitől, mivel Slater sohasem emlegette emberként, mindig csak dologként. Ez a dolog valamely ocsmány, de meg nem nevezett gonoszságot művelt Slaterrel, és emiatt a mániákus (már ha az volt) bosszút esküdött.

Abból, ahogyan Slater em1egette kapcso1atukat, úgy ítéltem meg, hogy ő és az a csillogó dolog egyenlő lábon :állnak; azaz álom-létében ez az ember maga is ragyogó dolog volt, ugyanahhoz a fajhoz tartozott, mint ellensége. Ezt a benyomást alátámasztották a gyakori utalások, hogy az űrön át repül, és hogy mindent keresztüléget, ami az útját állja. Ezeket a gondolatokat azonban nehézkes nyelvezettel fejezte ki, amely teljesen alkalmatlan volt ennek a tartalomnak a közvetítésére. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy ha ez az álom-lét csakugyan valós, az emberi nyelv nem nagyon alkalmas a túlnani gondolatok kifejezésére. Lehetséges lenne, hogy az álom-lélek, amely ebben az alacsonyrendű testben lakik, kétségbeesetten küzd, hogy olyan dolgokat mondjon el, amelyeket a butaságnak ez az egyszerű, dadogó nyelvezete képtelen továbbítani? Létezhet az, hogy én szemtől szemben állok egy szellemi kisugárzással, amely elmagyarázhatná a rejtélyt, ha rá tudnék lelni és kio1vashatnám gondolatait? Az idősebb orvosoknak nem beszéltem erről, mert a középkorú ember kételkedő, cinikus, és nem hajlik új eszmék befogadására. Egyébként az intézmény feje mostanában figyelmeztetett atyáskodó stílusában, hogy túl sokat dolgozom, elmémnek pihenésre lenne szüksége.

Már régen abban a hitben leledzettem, hogy az: emberi gondo1at alapvetően atomi vagy molekuláris mozgás eredménye, amely képes éteri hullámmá vagy sugárzássá alakulni, mint a hő, a fény, vagy az elektromosság. E meggyőződésem miatt korán foglalkozni kezdtem a telepátia vagy mentális kapcsolat lehetőségével, amelyhez csak megfelelő berendezés szükséges. Egyetemi éveim során több adó-vevőt készítettem, kissé hasonlókat ama nehézkes szerkezetekhez, amelyeket a drótnélküli táviratok továbbítására használtak a rádió előtti időkben. Diáktársaimon kipróbáltam ezeket a szerkentyűket, de mivel semmilyen eredményt nem értem el, hamarosan egyéb tudományos himmi-hummival együtt elcsomagoltam őket egy lehetséges jövőbeli használat reményében.

Most, abbéli hő vágyamban, hogy kikutassam Joe Slater álom-életét, ismét eszembe jutottak ezek a masinériák, és jó néhány napot eltöltöttem azzal, hogy rendbe hozzam őket. Amikor működőképesek lettek, rögtön kaptam az alkalmon, hogy kipróbálhassam elméletemet. Valahányszor Slater rohamot kapott, a homlokára illesztettem az adókészüléket, a vevőt pedig a saját fejemre húztam, folytonosan igazítva a gondolati energia elméletileg feltételezett hullámhosszára. Nemigen volt fogalmam róla, hogy vajon a gondolatlenyomatok, már amennyiben sikerül érzékelnem őket, értelmes választ gerjesztenek-e az agyamban, de azt bizonyosan éreztem, hogy képes leszek érzékelni és értelmezni őket. Ennek megfelelően folytattam kísérleteimet, bár senkit sem világosítottam föl azoknak természetéről.

1900. február huszonegyedike volt, amikor a dolog történt. Ahogy visszanézek az eltelt évek távolából belátom, milyen irreálisnak tűnik, és néha azon tűnődöm, vajon nem az öreg Fenton doktornak volt-e igaza, amikor azt állította, hogy túlságosan izgatott a képzeletem. Emlékszem, mily nagy gyengédséggel és türelemmel hallgatta mondandómat, de azután valami idegnyugtató port adott, és féléves vakációra küldött, amit a következő héten meg is kezdtem.

A végzetes éjszakán rendkívül izgatott és zavart voltam, mivel a kitűnő ápolás ellenére Joe Slater félreérthetetlenül haldoklott. Talán a hegyi szabadság hiányzott neki, vagy agyának zavara ártott meg elég renyhe fizikumának; mindenesetre az életerő lángja halványan pislákolt a romladozó porhüvelyben. A véghez közeledve elszunyókált, és ahogy leereszkedett a sötétség, nyugtalan álomba merült.

Nem csatoltam rá a kényszerzubbonyt, ahogy szokásunk volt, amikor aludt, mivel láthatólag annyira legyengült, hogy még akkor sem jelentene veszélyt ha ismét dühöngve ébredne a végleges elmúlás előtt. Viszont a fejére és a magaméra helyeztem a kozmikus "rádió" adó– és vevőkészülékét, minden remény ellenére remélve, hogy egy első és utolsó üzenet érkezik az álomvilágból a megmaradt kurta időben. Csak egy ápoló tartózkodott velünk a cellában, egy középszerű fickó, aki nem értette a berendezés célját, és nem is ütötte bele az orrát kutatásaimba. Ahogy teltek az órák, láttam, hogy a feje nehézkesen lecsuklik álmában, de nem zavartam föl– Kicsivel később magam is elbólinthattam, elaltatott az egészséges és a haldokló szuszogása.

Különös, lírai dallam hangjai ébresztettek. Akkordok, remegések, eksztatikus harmóniák visszhangzottak mindenfelől, miközben leírhatatlan szépség látványa tárult ki elragadtatott pillantásom előtt. Élő tűz falai, oszlopai, párkányzatai izzottak lebegő énem körül, fölfelé nyúlva a magasba, a leírhatatlan tündöklésű kupola irányába. Mintha kaleidoszkóp forogna, időnként széles síkságok, szépséges völgyek, magas hegységek, csalogató berkek csillámlottak át e palotaszerű pompán, oly gyönyörűségekkel teljesek, ami csak elképzelhető, mégis az egész valami éteri plasztikus egységben izzott, amelynek szövetét sokkal inkább a szellem, mint az anyag alkotta. Miközben bámészkodtam, éreztem, hogy ezek a bűvöletes átalakulások a saját agyamból fakadnak, mert minden kép olyan volt, amilyennek változó tudatom látni vágyta. Nem idegenként lakoztam ebben az elíziumi birodalomban, minden kép és hang ismerős volt megszámlálhatatlan eonok óta, és így is lesz az elkövetkező örökkévalóságban.

Ekkor fénytestvérem ragyogó aurája közelebb lebegett, és szólott hozzám, lélek a lélekhez, hangtalan, tökéletes gondolatcserével. Közelgett a győzelem órája, mert lény-társam elmenekül végre a megalázó, átmeneti fogságból; örökre megmenekül, és követni fogja az átkozott elnyomót, akár az éter legutolsó mezejéig, hogy ott betöltse rajta szférákat rázó, lángoló kozmikus bosszúját. Kis ideig így lebegtünk, amikor némi elhomályosodást és fakulást érzékeltem a környezetemben, mintha valamilyen erő visszaszólítana a földre – pedig az volt az utolsó hely, ahová kívánkoztam. A mellettem levő forma is változni kezdett, fokozatosan vége felé közeledett társalgásurak, ő felkészült, hogy elhagyja a színteret, fakulni kezdett, noha valahogy más ütemben, mint a körülöttem levő dolgok. Még néhány gondolatot cseréltünk, és tudtam, hogy a ragyogó lényt és engem is visszaparancsolnak a fogságba, bár fénytestvérem számára ez lesz az utolsó. Már csaknem elhasználta siralmas bolygó-hüvelyét, nem egészen egy óra múlva szabad lesz, hogy üldözhesse az elnyomót a Tejút mentén, és tovább a közelebbi csillagok között egészen a végtelenség határáig.

Jól érzékelhető sokk választja el a fény halványuló világáról szerzett végső benyomásaimat a hirtelen és valahogy szégyenkező ébredéstől. Kiegyenesedtem székemben, és láttam, hogy a haldokló tétován mocorog a heverőn. Joe Slater csakugyan ébren volt, noha valószínűleg életében utoljára. Közelebbről nézve láttam, hogy sápadt arcán színes foltok jelentek meg, amelyeket korábban sohasem láttam. Ajka ugyancsak szokatlanul szorosan össze volt zárva, mintha egy Slaternél erősebb jellem kényszerítené rá akaratát. Az egész arc megfeszült, a fej lehunyt szemmel fordult ide-oda.

Nem keltettem föl az alvó ápolót, csak megigazítottam telepatikus "rádióm" kissé félrecsúszott fejpántját, hogy felfogjak minden üzenetet, amit az álmodó sugároz. A fej azonnal irányomba fordult, a szemek kinyíltak, én pedig üres döbbenettel bámultam, amit láttam. Mert az az ember, Joe Slater, a degenerált catskilli ragyogó, tágra nyílt szemmel tekintett rám, amelynek kékje mintha kicsit elmélyült volna. Nyoma sem volt abban a pillantásban mániának vagy elfajzottságnak; minden kétségen túl éreztem, hogy egy magasrendű, tevékeny elmével nézek szembe.

Ebben a kritikus pillanatban agyam tudatára ébredt, hogy kitartó külső hatás munkálkodik benne. Lehunytam a szemem, arra összpontosítottam, hogy gondolataim mélyebbek legyenek, és az a lelkesítő tudás lett jutalmam, hogy végre megérkezett a régen várt szellemi üzenet. Minden átsugárzott gondolat gyorsan öltött formát agyamban, és noha semmilyen ismert nyelvet nem használt, oly nagy képességem volt a fogalmak asszociálására és kifejezésére, hogy úgy tűnt, mintha az üzenetet közönséges angol nyelven sugároznák.

"Joe Slater halott," érkezett a lélekdermesztő hang valamilyen közvetítő útján az álom fala mögül. Kinyitott szemem kíváncsi iszonyattal fürkészte a kínok ágyát, de a kék szem még mindig nyugodtan tekintett rám, az arcot átlelkesítette az értelem. "Jobb, hogy meghalt, mivel nem volt alkalmas arra, hogy egy kozmikus lény aktív elméjét elviselje. Nehézkes teste nem volt alkalmas az éteri élet és a bolygó-élet között szükséges alkalmazkodásra. Túlságosan sok volt benne az állati, túl kevés az ember; mégis, te minden hiányosságán át fölismertél, holott a kozmikus és a planetáris lelkeknek sohasem szabad találkozniuk. Ő volt az én kínzatásom és mindennapi börtönöm a ti földi mértéketek szerint negyvenkét éven át.

O1yan lény vagyok, amilyenné magad is válsz az á1omtalan alvás szabadságában. A fénytestvéred vagyok, veled együtt lebegtem a ragyogó völgyekben. Éber állapotodban nem volt szabad beszélnem veled a valódi énedről, de mindketten hatalmas tereket, sok kort jártunk be. Jövőre, meglehet, abban az Egyiptomban leszek, amelyet te ősinek nevezel, vagy Tsan Chan kegyetlen birodalmában, amely háromezer év múlva következik el. Te meg én együtt sodródtunk a vörös Arcturus körüli világokban, és laktunk a rovarfilozófusok testében, akik büszkén mászkálnak a Jupiter negyedik holdján. Milyen keveset is tud a földi én az életről és kiterjedéséről! Nem is tanácsos többet megismerned a saját nyugalmad érdekében!

Az elnyomóról nem beszélhetek. Ti a földön tudatlanul megéreztétek távoli jelenlétét – ti, akik oda sem figyelve Algolnak, a Démoncsillagnak kereszteltétek a hunyorgó fároszt. Meg kell találnom, le kell győznöm az elnyomót, akivel hiába harcolok eonok óta, mert visszatart a test tehetetlensége. Ma éjjel Nemezisként elindulok a lángoló, kataklizmikus bosszú útján. Figyelj majd meg az égen, a Démoncsillag közelében.

Nem beszélhetek tovább, mert Joe Slater teste egye hidegebb és merevebb, és gyenge agya nem vibrál többé kívánságom szerint. Te voltál az egyetlen barátom ezen a bolygón – az egyetlen lélek, aki megérzett és keresett engem még abban a visszataszító formában is, amely itt fekszik ezen az ágyon. Találkozunk még – talán az Orion Kardjának ragyogó ködében, talán egy sivár fennsíkon a történelem előtti Ázsiában, talán egy álomban ma éjszaka, amelyre nem fogsz emlékezni, talán egy másik formában egy eonnyira innen, amikor a naprendszer már semmivé lesz."

Ekkor a gondolathullámok hirtelen megszakadtak, az álmodó – vagy mondjak inkább halott embert? – fakó szeme üvegesedni kezdett. Félig kábultan odamentem a heverőhöz, megfogtam a csuklóját, de hidegnek, merevnek, pulzus nélkülinek találtam. Az arc kifehéredett, a lefittyedt vastag szájból kilátszottak a degenerált Joe Slater ocsmány, rothadó agyarai. Megremegtem, takarót húztam a rusnya arcra, és fölkeltettem az ápolót. Azután elhagytam a helyiséget, és némán a saját szobámba tértem. Azonnal ellenállhatatlan vágyat éreztem az alvásra, noha álmaimra nem tudok visszaemlékezni.

Hogy mi a csúcspont? Milyen tudományos mese dicsekedhet ilyen szónoki fogással? Én csupán elmondtam bizonyos dolgokat, amelyek előttem ténynek tűnnek, és megengedem, hogy azt állítsanak össze belőlük, amit akarnak. Mint már említettem, főnököm, az öreg Fenton doktor semmit sem ismert el valóságnak abból, amit elmeséltem. Megesküdött rá, hogy idegösszeomlást kaptam a feszültségtől, és nagy szükségem van egy hosszú, fizetett szabadságra, amit nagylelkűen meg is adott nekem. Professzori becsületére biztosított, hogy Joe Slater csupán egy fejletlen agyú paranoiás volt, aki a legcsököttebbek körében is élő népmesékből párolhatta le fantasztikus ábrándjait. Fenton doktor mindezt elmondta – mégsem felejthetem, amit a Slater halála utáni éjszakán láttam az égen. Nehogy azt higgyék, elfogult tanú vagyok, ezért egy másik tanú feljegyzésével egészítem ki ezt a végső tanúságot. Ez megadja a csúcspontot, amelyet önök várnak. A következő beszámolót a Nova Persei-ről szó szerint idézem egy kitűnő csillagász-szakember, Garrett P. Serviss tollából:

"1901. február 22-én, nem túl messzire az Algoltól, csodálatos új csillagot fedezett föl az edinburghi Anderson doktor, olyan helyen, ahol korábban sohasem látszott még csillag. Az idegen huszonnégy órán át lett mind fényesebb, végül erősebben világított, mint a Capella. Egy-két hét múlva láthatóan elhalványult, és a múlt hónapban már alig volt látható szabad szemmel. "

Bihari György fordítása

Juan Romero átalakulása

(1919)

A Norton-bánya környékén 1894. október 18-19-én megtörtént eseményekről nem szívesen beszélek. Ennek ellenére kötelességemnek éreztem, hogy tudatom rejtett zugaiba visszanyúlva felidézzem életem utolsó időszakának minden meghatározó élményét. A képek és borzalmaktól dús események felidézése duplán időszerű, de nehéz megfelelő szavakba önteni mindezt. Ám azt hiszem, mielőtt meghalok, még el tudom mondani, hogyan történt Juan Romero – pontosabb fogalmak híján – átalakulása.

A nevem és származásom lényegtelen, azt gondolom jobb, ha mások előtt homályban marad, miért emigrál egy ember váratlanul az Államokba vagy a gyarmatokra. Szükségtelen azzal is mentegetőznöm, hogy indiai szolgálatom alatt más fehér bőrű, szakállas tanító is dolgozott a misszióban. Már viszonylag mélyen megismertem a páratlan Kelet csodáit, amikor a roppant megpróbáltatások nyugat-amerikai új életembe sodortak – egy életbe, amelyben sikerült megtalálnom egy név súlyát – az én jelenlegi nevemét –, amely teljesen köznapi és nem szennyezi semmiféle régi, múltbeli folt...

1894. nyarán és őszén a Kaktusz-hegylánc nagykiterjedésű, kietlen vidékén időztem, fizikai munkásként alkalmaztak a neves Norton-bányában, amit egy idősebb bányakutató pár évvel azelőtt fedezett fel, bejárva ezt a sivár régiót, a hitvány élet e kavargó katlanában szinte teljesen elnéptelenedett vidéket. Rengeteg aranyat sejtettek itt a föld méhében, mélyen egy hegyi tó alatt. A nemrég nyitott bánya leggazdagabb ereit felfedező bányászok legvadabb álmaiknál is hatalmasabb vagyonra tehetnek majd szert. Az elsők után újabb járatokat tártunk fel, és a sárga fém meglehetősen jól jövedelmezett. Mint egy tekintélyes és egységes sereg, a bányászok légiója vesződött nappal és éjjel a számtalan folyosóban és sziklaüregben. A főmérnök, bizonyos Mr. Arthur, lelkesen vizsgálta a helyi geológiai formációk furcsaságait, elméleteket gyártott, vizsgálta a barlangrendszerek lehetséges kiterjedéseit, számítgatta egy titáni bányavállalat kialakításának lehetőségeit. Fontolgatta más bányaművelési eljárások lehetőségeit és gazdaságosságát is, és szilárdan hitt abban is, hogy az utolsó vágatokat újak nyitása követheti majd.

Nem sokkal azután hogy ide kerültem és munkába álltam, Juan Romero is megérkezett a Norton bányába. Egy volt a környező országokból seregestül érkező erős, ápolatlan mexikói pásztorok közül. Először arcvonásai hívták fel magukra a figyelmet, mert nyilvánvalóan vörösbőrű, indián típusúnak tűnt, ha nem jelezte volna világosabb bőre és finomabb alakja az alapvető különbséget közte és a többi átlagos "zsíros" vagy Piute-vidéki között. Különös volt az, hogy bár elütött a távoli spanyolok csoportjától és az indián törzsektől is, Romero nem keltette a legcsekélyebb mértékben európai származású benyomását sem. Nem kasztíliai konkvisztádor vagy amerikai pionír, esetleg az ősi és nemes aztékok leszármazottja, mint azok a csendes peonok, akik reggelente hosszasan nézik, hogyan kel fel a nap a keleti hegyek felett, miközben a kezeiket a napkorong felé emelik, ahogy egykoron őseik tették. De felidézve Romero arcát, a nemesi származás semmilyen jelét nem lehetett rajta felfedezni. Együgyű volt és piszkos, olyan volt, mint más otthonülő barnabőrű mexikói – ahogy a nincstelen nyomorultak seregéből érkezett (mint nekem ezt utólag mesélték). Úgy rémlett, gyerekként valamiféle szegényes hegyi kunyhóból, egy köztünk lopakodó, halálos kór egyedüli túlélőjeként menekült meg. A közeli kunyhó egy eléggé különös formájú sziklahasadék védelmében feküdt, előtte két csontvázzal, melyeket a keselyűk gyorsan tisztára csipkedtek. Valószínűleg szüleinek a maradványai voltak ezek. Származásukat nem firtatta senki, hamarosan mindenki elfeledkezett róluk. A porladó viskó és a furcsa sziklahasadék emlékét egy későbbi hegyomlás segített teljesen kitörölni az emlékezet képei közül. Az árván maradt fiút egy mexikói marhatolvaj nevelte fel, és a saját nevét adta neki. Juan egy kicsit kilógott ebből a családból.

Romero erős ragaszkodása, vitathatatlanul különös, ősrégi hindu motívumokkal vésett gyűrűm megpillantásával kezdődött. Olyan módon közeledett e tulajdonom iránt, melyet nem tudok elmondani. Ez a rendkívüli értéket képviselő gyűrű volt az utolsó láncszem életem már örökre lezárt előző, indiai fejezetéhez. Megfigyeltem, hogy más sajátos megjelenésű mexikóiak is érdeklődtek, bámuló arckifejezésükön a kapzsiság legkisebb jele nélkül. Ezek az ősrégi hieroglifák Romero elméjét megmozgatva, tudatalattijából bizonytalan emlékeket idéztek elő, korábban számára ismeretlen gondolatokat keltve. Megérkezése után pár héten belül, Romero volt a leghűségesebb szolgám, ez nem volt kétséges, bár jómagam is csak egy közönséges bányász voltam. Társalgásunk szükségszerűen korlátok közé szorult. Ő csak pár szót ismert angolul, míg az én spanyolom teljes egészében különbözött a mexikói peonok használta új spanyol dialektustól.

Az elmondandó események mindenféle határozott előzmény nélkül kezdődtek. Romeróval kölcsönös barátság alakult ki, egymáshoz való viszonyunkat gyűrűm alapvetően meghatározta, azt viszont állítom, hogy e gyűrű nélkül szilárd kapcsolat nem alakult volna ki közöttünk.

A bányaművelés iránya közvetlenül lefelé volt megszabva, a sziklakatlan alatti terület mélyebb rétegei felé. A főmérnök hitte, hogy csak a szegélyező tömör, homogén sziklaréteg áttöréséhez lesz szükséges nagymennyiségű dinamit felhasználása. Ehhez a munkához Romero és én még nem voltunk bevonva, mivel nemrég érkeztünk és ilyen veszélyes feladathoz még nem volt elegendő helyi tapasztalatunk. A robbantás erősebbre sikerült talán, mint azt előzetesen felbecsülték, úgy látszott megrázta az egész hegyet. A külső lejtőn levő viskók ablakai betörtek a detonációtól, míg az összes közeli szurdokban tartózkodó bányász lábsérülést szenvedett. Jewel Lake, ami a művelet színhelyén fekszik, úgy nézett ki, mintha erős viharba került volna. Lent a robbanás központjában a kutatók egy tátongó hatalmas szakadékot fedeztek fel, melyet kézi művelési módszerrel soha nem fedeztünk volna fel. Bevilágítására pedig az összes lámpánk is kevésnek bizonyult.

Az összecsődült bányászok zúgtak, amikor a főmérnök arra utasította őket, hogy váltott műszakban tárják fel és derítsék fel a rettentő mélységet, és amíg teljesen fel nincs térképezve, addig nem is hagyhatják abba a munkát?

Röviddel később egy fakó arcú munkás egyértelműen a főmérnök tudomására hozta álláspontjukat. Határozottan, ám tiszteletteljesen visszautasította, hogy újra lemenjenek a szakadékba, vagy egyáltalán tovább dolgozzanak a bányában, amíg a hatalmas üreg torka sötéten tátong. Szembesültek valamivel, amely ismereteik határán túl mutat, felderíthetetlenül, kimutathatatlanul túl, ott a végtelen mélységben. A főmérnök nem tett nekik szemrehányást. Ehelyett azt kezdte fontolgatni, másnapra milyen lépésekre szánja el magát. Az éjszakai műszak reggelig pihenőt kapott.

Hajnali kettőkor egy magányos coyote kezdett a hegygerincről szomorúan üvölteni. Valahonnan a munkások barakkjai közül egy kutya ugatta rá a választ, vagy a coyote-nak – vagy valami másnak. Szélvihar volt kialakulóban, körben a csúcsok magasságában hátborzongató formájú felhők száguldottak félelmetesen az égi fények elhomályosodott foltjai között, jelezve, hogy a domború hold sárgás fénye próbál áttörni a cirrostratus felhők gőzeinek számos rétegén. Ekkor Romero hangja hallatszott a fekhelye irányából, ahogy felébresztett engem, egy izgatott és feszültséget keltő hang, bizonyos általam érhetetlen, határozatlan várakozással:

"Madre de Dios! – el sonido – ese sonido – orga Vd! – lo oyte Vd? – uram, MICSODA HANG!"

Figyeltem és csodálkoztam, hogy miféle hangot emleget. A coyote, a kutya, a vihar, mind hallható volt; ez utoljára megnevezett kerekedett felül, ahogy a szél rikoltott jobban és jobban tombolva. A vihar villámló fényei a barakképület ablakán törtek keresztül. Kértem a rémült mexikóit, ismételje meg, ismételje el az általam is hallott hangok eredetét:

"El coyote – el perro – el vien to?"

De Romero nem válaszolt. Válasz helyett döbbenten suttogni kezdett:

"El ritmo, sehor – el ritmo de la tierra – MICSODA FÖLD ALATTI DÜBÖRGÉS!"

Ekkor már én is hallottam; hallottam és beleborzadtam anélkül, hogy ismertem volna a hang eredetét. Mélyen, mélyen alólunk eredt a hang – egy ritmus, pontosan, ahogy a peon mondta –, amelyik bár rendkívül gyenge, mégis uralkodott a kutya, a coyote és a növekvő vihar hangja fölött.

Hasztalan keresném a megfelelőjét – olyan volt, hogy? szóval leírhatatlan. Talán olyan volt, mint egy nagy gép lüktetése, távol egy hatalmas óceánjáró hajó fedélzetéről érezve a hajótestben ritmusosan dohogó motort, de azért ez nem volt olyan gépies; nem volt olyan mentes a lét és a racionalitás elemeitől.

Minden egyes tulajdonsága, a föld méhéből jövő távoli idegensége egyre jobban nyomasztott engem. Az elmémbe villant Joseph Glanvil egyik versszakának töredéke, amelyet Poe idézett iszonyatos kimenetellel1:

".....mely mélyebb mint Démokritosz kútja, nagysága, mélysége, kikutathatatlansága..."

Hirtelen Romero leugrott a priccséről, megállt előttem, és bámulni kezdte az idegen gyűrűt a kezemen, amely gyanúsan ragyogott fel minden villámlás fényében, majd feszülten bámulni kezdett a tárna irányába. Ekkor már én is felkeltem. Mindketten mozdulatlanul álltunk egy ideig, erőltetve füleinket, mert a sejtelmes ritmus egyre elevennek és élénkebbnek tűnt. Kétségtelen, hogy akaratlanul elindultunk az ajtó felé, amely az erős szélben a földi valóság egy vigasztaló jeleként zörgött-recsegett. A dohogás a mélységből mind erősebben, mind tisztábban hallatszott, mi pedig ellenállhatatlan késztetést éreztünk arra, hogy kilépjünk a tomboló viharba és elinduljunk a rettenetes akna feketén ásító torka felé.

Nem találkoztunk eleven lénnyel, hiszen az éjszakai műszak embereit mentesítették a szolgálat alól. Pár álmos csapos fülébe vészjósló pletykák juthattak el Dry Gulch településen, ez már nyilvánvaló volt. Az őrbódéból viszont egy kis négyszög sugárzott halovány sárga fénnyel, akár egy őr szeme. Homályosan csodálkoztam is, hogy milyen ütemes zajt csap az őrszem; de Romero fürgén ment tovább, én pedig megállás nélkül követtem.

Ahogy leereszkedtünk az aknába, a hang alattunk tovább erősödött, most már több különálló forrást is érzékelhettünk. Ez a felismerés szörnyű csapásként ért engem, kicsit olyan volt, mint egy keleti szertartás, dübörgő dobszóval és más kántáló hangokkal. Ahogy már említettem, éltem egy részét Indiában töltöttem. Romero és én megtorpanás nélkül vágtunk keresztül a folyosón, majd le a létrán; egyre tovább a valamihez, ami gonoszul vonzott bennünket a mélybe, szánalomra méltóan gyámoltalan rémületünk és ellenállásunk dacára. Egy darabig azt is gondoltam, hogy megtébolyodtam – ez akkor volt, amikor rádöbbentem, hogy végzetes utunk lámpa vagy gyertya nélkül is járható, megállapítottam, hogy az ujjamon viselt ősi gyűrű hátborzongatóan sugároz, fakó fényt terjesztve a nyirkos, nedves, nehéz levegőn keresztül.

Romeroval már isten tudja hány roskatag létrán másztunk le, amikor egyszer csak váratlanul szaladni kezdett, én pedig jócskán lemaradtam. A dobszó és kántálás bizonyos új és morbid felhangjait hallhattam ki az erősödő zűrzavarból, ha megerőltettem érzékeimet. Megdöbbentett az is, amit ekkor Romero példátlan módon művelt: vad kiáltozással tört előre, teljesen egyedül a barlang homályában. Hallottam ismétlődő rikoltásait magam előtt a vaksötétből, ahogy ügyetlenül botladozott előre a járat sziklás talaján és mászott egyre őrültebben lefelé a bizonytalan létrafokokon.

Bár tudatom egyre homályosodott, annyit azért még érzékeltem a környezetemből, hogy Romero halandzsája és tónusa fokozatosan csaknem teljesen idegenné módosult. Rikácsoló, de határozott, sokszótagú szavakkal egészült ki, beépülve a sután tört angol és hibás spanyol keverékébe, csak a gyakran ismételt "Huitzilopotchli" kiáltás tűnt teljesen ismeretlennek. Később egy ismert történelmi dolgozatból2 kutattam fel a szó eredetét – és elborzadtam, amikor a eseményhez való kapcsolatára ráismertem.

A rettenetes éjszaka tetőpontja a barlangban megtett utunk utolsó csarnokának elérésekor kezdődött. A halálos sötétből közvetlenül előttem robbant ki az a végső sikoltás a mexikóiból, amely csatlakozott azoknak az általam eleddig ismeretlen, démoni hangoknak a kórusához, amelyekkel az életben – istennek hála – azóta sem találkoztam. E pillanatban úgy tűnt számomra, mintha minden rejtőzködő rémség és föld alatti borzalom egy közös törekvésben lelt volna értelmet, elemészteni mindent, mi emberi. Gyűrűm fénye kialudt, én pedig új pislákoló fényforrást pillantottam meg pár yarddal távolabb előttem, de egy tőlem alacsonyabban lévő sziklaperem irányából. Odaérkeztem ehhez a mélységhez, ahonnan a fény most már vöröslően izzott, és amely szemmel láthatóan elnyelte szerencsétlen Romerót. Előre léptem a szakadék pereméig, s a mélybe bámultam, bele a pislákoló lángoknak és förtelmes kakofóniának e bábeli zűrzavarába. Először semmit nem láttam tisztán, mert a fényesség e bugyborékoló foltja csak fokozatosan alakult ki. Minden végtelenül távolinak tűnt, majd a borzalmas rémkép elkezdett önmagától rendeződni, kiválni az összevisszaságból, és én megláttam – ez Juan Romero volt? – de Istenem! Nem tudom elmondani, hogy mit láttam! ...Valami égi hatalom jött a megsegítésemre, elpusztítva egyaránt a látványt és a hangokat egy éteri csattanásban, olyasvalami lehetett talán, mint amikor két univerzum ütközik az űrben. A káoszt számomra a feledés nyugalma követte.

Alig-alig tudom, mi következett ezután, mert a körülmények olyan furcsák és bonyolultak voltak. A legjobbat tettem, amit tehettem: meg sem próbálok különbséget tenni a valóság és az illúzió között. Amikor magamhoz tértem, biztonságban voltam, saját barakkunkban. A még most is vöröslő izzás fénye áthatolt a barakk ablakain, távolabb pedig Juan Romero élettelen teste feküdt egy asztallapon, seregnyi ember vette körül, köztük a tábor orvosa. A megrendült emberek a mexikói furcsa halálát tárgyalták, úgy feküdt, mintha aludna? A halál látszólag a hegyet is megrengető és megrázó félelmetes villámláshoz volt köthető. Vitatható volt a dolog, a boncolás talán szolgálhatott volna valamilyen bizonyítékkal, mellyel Romero hirtelen halála megmagyarázható.

Az elsietett vizsgálat eredménytelenségén túl ahhoz kétség sem fért, hogy Romero nem töltötte a barakkban az éjszakát, ahogy ahhoz sem, hogy felébresztette a Kaktusz-vidék fölött átvonuló félelmetes vihar. Olyan hatalmas vihar volt – mesélték a tárnába lemerészkedő emberek –, hogy tökéletesen beomlasztotta a mérhetetlen mélység általunk oly gondatlanul megnyitott bejáratát, mellyel oly sok félelmet okoztunk magunknak az előző napon. Amikor az őrt kérdeztem, hogy a villámlás alatt miféle riasztó hangokat hallott, említette a coyotot, a kutyát és a tomboló hegyvidéki szél hangját – semmi mást. Ehhez pedig nem volt mit mondanom.

Másnap a félbeszakadt munka új erőre kapott. Arthur főmérnök más vidékről hívott megbízható szakembereket a betemetett szakadék járatainak ismételt feltárására. A munkások lelkesen engedelmeskedtek, s rövid idő alatt a beomlott sziklatetőt újra megnyitották. Az eredmény váratlan volt és elképesztő. Az üreg megnyitott teteje nem volt túlzottan vastag, most mégis végtelen kiterjedésű, tömör sziklát találtak a kutatók fúrói. Nem találtak semmi mást, aranyat sem. Amikor pedig főmérnök leállította ezt a hiábavaló munkát, csak megzavarodott tekintetét kapta el az, aki az íróasztalánál ülő, maga elé bámuló férfira rányitott.

És van még egy másik nagyon furcsa dolog is. Röviddel később, ahogy reggel a vihar után felkeltem, feltűnt, hogy ujjamról megmagyarázhatatlan módon eltűnt a hindu-gyűrűm. Roppantmód sajnáltam ezt, de azért enyhe megkönnyebbülést is éreztem ebben a fölfoghatatlan dologban. Kétlem, hogy bányász-cimboráim közül lopta volna el valaki, nagyon ügyesnek kellett volna lennie a zsákmány értékesítésénél. Keresésére minden megtettem, még hirdetményt is adtam fel, sőt a rendőrség is kereste, a azonban gyűrű soha többé nem került elő. Valahogy kételkednem kell benne, hogy halandó ember kezei tüntették volna el, ahhoz túl sok, e világtól idegen dolgot ismertem meg Indiában ...

Véleményem erről a valószínűtlen históriáról, időről időre változik. Világos nappal, gyakran azt gondolom, hogy az események többsége csak merő álom volt, delejes rémképek, ám ősszel, alkalmanként, vagy akár egymás után két reggel is, amikor a metsző szél és az állatok olyan komoran üvöltenek, felbukkan az elképzelhetetlen mélységekből egy ördögien szuggesztív, ritmusos lüktetés? és ekkor a lelkem mélyén érzem, hogy Juan Romero átalakulása maga volt a rettenetes valóság?

Megjegyzések:

1 Poe: A Maelström poklában

2 Prescott: Mexikó meghódítása

Vitális Imre fordítása

A Norton bányában 1894. október tizennyolcadikán és tizenkilencedikén történtekről nem szívesen beszélek. Kizárólag a tudomány iránti elkötelezettség késztet arra, hogy életem utolsó éveiben felidézzem e borzalmas eseményeket, melyekre kiváltképp iszonyodva gondolok vissza, mivel képtelen vagyok teljességgel meghatározni természetüket. Ám úgy vélem, mielőtt meghalok, el kell mondanom mindent, amit tudok Juan Romero – mondjuk így – átalakulásáról.

Nevemet és származásomat nem szükséges megörökíteni; sőt megítélésem szerint helyesebb is, ha nem teszem, hiszen ha valaki váratlanul az Államokba vagy a gyarmatokra vándorol ki, rendszerint maga mögött hagyja a múltját. Ezenkívül az elbeszélés szempontjából lényegtelen, ki voltam egykoron; eltekintve talán attól a ténytől, hogy indiai szolgálatom alatt többet időztem az ősz szakállú helyi tanítók, mint tiszttársaim körében. Nem csekély mértékben beleástam magam a keleti tanokba, amikor sorozatos csapások folytán az amerikai vadnyugat végtelen vidékein kezdtem új életet és vettem fel új nevet – a jelenlegit –, mely gyakori, és semmiféle jelentőséggel nem bír.

1894 nyarát és őszét a Kaktusz-hegység sivár fennsíkjain töltöttem kétkezi munkásként a híres Norton bányában, melyre évekkel azelőtt egy idős aranyásó lelt rá, s a felfedezés a csaknem néptelen pusztaságot az aljanép forrongó katlanává változtatta. Az arannyal teli üreg, mely mélyen a hegyi tavas barlang alatt feküdt, legmerészebb álmait meghaladó gazdagsággal ajándékozta meg élemedett korú felfedezőjét, és immár kiterjedt vájatrendszerré alakult a bányát végül felvásárló társaság égisze alatt. További sziklaodvakat találtak, az aranykitermelés pedig az egekbe szökött; olyannyira, hogy egész sereg erős kezű és mindenféle nemű-fajú bányász munkálkodott a számos aknában és üregben. Mr. Arthur, a felügyelő gyakorta említette, mennyire sajátságosak az ottani földtani alakzatok; azt találgatta, vajon mennyire kiterjedt a barlangrendszer, és megpróbálta felbecsülni, vajon mire számíthat a jövőben a gigászi bányavállalkozás. Akképp vélekedett, hogy az aranyhozamú üregeket a víz hozta létre, és gyakran hangoztatta meggyőződését, miszerint hamarosan rábukkannak az utolsóra is.

Nem sokkal letelepedésem és munkába állásom után történt. hogy Juan Romero a Norton bányába érkezett. Egyike volt azoknak az ápolatlan mexikóiaknak, akiket tömegével vonzott magához a bánya, és csupán arcvonásai révén tűnt ki honfitársai közül; ugyan kétségkívül amerikai indiánoktól származott, határozottan halványabb bőrszínével és finomabb vonásaival elütött a többi "füstös képűtől" és paiuttól.

Furcsa, hogy bár erősen különbözött a spanyol keverék– vagy törzsi indiánoktól, kaukázusi vér biztosan nem csörgedezett az ereiben. Nem a spanyol konkvisztádor, és nem a vadnyugati telepes, hanem az ősi és nemes azték képe rémlett fel azonnal, mikor a hallgatag mexikói kora hajnalban felkelt, hogy lenyűgözve figyelje, ahogy a nap lassan felkúszik a dombos keleti horizonton, és kiterjessze a karját egyfajta, számára is rejtelmes szertartás részeként. Ám az arcvonásoktól eltekintve egy csöppnyi nemességet sem lehetett kinézni belőle. A mocskos és tudatlan Romero otthon érezte magát a többi barna bőrű mexikói körében, hiszen (mint később tudomásomra jutott) a lehető legalantasabb körülmények között nevelkedett. Egy düledező hegyi viskóban találtak rá; egyedül élte túl a környéken végigpusztító járványt. A kalyiba mellett, egy szokatlan alakú sziklahasadék közelében két csontváz feküdt, melyekről a keselyűk lecsipkedték a húst, és feltételezhetően Romero szüleinek földi maradványai lehettek. Senki sem tudta felidézni a nevüket, és hamarosan mindenki elfeledte őket. Mivel nem sokkal később összedőlt a vályogkunyhó, és egy lavina maga alá temette a sziklahasadékot, még a hely puszta emléke is elhomályosult. Juan, akit egy mexikói marhatolvaj vett magához, kereszteltetett meg, és nevelt fel, nem sokban különbözött társaitól.

Romero hozzám való kötődése kétségtelenül különös és régi hindu gyűrűmnek köszönhető, amit dologidőn kívül viseltem. Arról, hogy miként került hozzám, és miféle tulajdonságokkal rendelkezett, nem beszélhetek. Életem egy örökre lezárult fejezetéhez tartozott, és nagy becsben tartottam. Feltűnt, hogy a szokatlan kinézetű mexikóinak is hamar megakadt rajta a szeme; arckifejezése pedig kétséget sem hagyott afelől, hogy nem egyszerű bírvágyból méregette a tekintetével. A gyűrűn látható ősrégi képírásjelek láthatóan halovány emlékképeket idéztek fel kiműveletlen, ámde élénk elméjében, jóllehet soha nem láthatott ehhez hasonlót. Néhány héttel odaérkezése után Romero hűséges szolgámmá szegődött annak ellenére, hogy jómagam is közönséges bányásznak számítottam. Beszélgetéseink szükségszerűen kevés témára korlátozódtak. Romero alig néhány angol szót ismert csupán, míg az én oxfordi spanyolságomról kiderült, hogy jelentős mértékben különbözik az új-spanyolországi földművesek körében beszélt dialektustól.

Az eseményt, melyrő1 rövidesen beszámolok, nem sejtették előre baljós előjelek. Noha Romero érdekes figurának mutatkozott, és különös vonzalmat érzett a gyűrűm iránt, úgy vélem, egyikünk se m számított arra, ami a nagy robbantást követően történt. A szakemberek földtani megfontolásokból arra jutottak, hogy a bányát egyenesen lefelé érdemes bővíteni, a föld alatti járatok legmélyebbikéből kiindulva, és miután a felügyelő meggyőződéssel hitte, hogy kizárólag tömör sziklával számolhatnak, csöppet sem sajnálták a dinamitot. Romero és jómagam nem vettünk részt ebben a műveletben, következésképp másoktól szereztünk tudomást a rendkívüli körülményekről. A töltet, mely talán nagyobbra sikeredett, mint amekkorára tervezték, úgyszólván az egész hegyet megrázta. A lejtőn sorakozó viskók ablakai betörtek, és a közeli aknákban dolgozó bányászok lába alól kicsúszott a talaj. Az Ékkő-tavon pedig, mely közvetlenül a robbantás helyszíne felett helyezkedett el, mintha vihar tombolt volna. Mikor megvizsgálták az újonnan kirobbantott vágatot, kiderült, hogy az alant tátongó szakadék mélyére sem kellő hosszúságú zsinórt leereszteni, sem levilágítani nem lehetett. Az képedt kubikosok a felügyelő tanácsát kérték ki, aki arra utasította őket, hogy vigyenek köteleket a gödörhöz, aztán egymáshoz kötözve eresszék le, amíg el nem érik a verem alját.

Kisvártatva a holtsápadt munkások azt közölték a felügyelővel, hogy nem jártak sikerrel. Határozottan, ámde tiszteletteljesen bejelentették, hogy nem hajlandók visszamenni a szakadékhoz, sőt a bányába se fognak bemerészkedni, míg le nem zárják az üreget. Olyasmivel kerültek szembe, amit addig nyilvánvalóan sohasem tapasztalhattak, az alattuk tátongó űr ugyanis – amennyire meg tudták állapítani – a végtelenbe nyúlt. A felügyelő nem feddte meg őket. Ehelyett a gondolataiba merült, és új tervet eszelt ki másnapra. Aznap nem állt munkába az éjjeli műszak.

Hajnali kettőkor szomorúan vonyítani kezdett egy magányos prérifarkas. Valahonnan a bányából egy kutya válaszolt; vagy a prérifarkas – vagy valami más – hívószavára. A hegyormok fölött vihar készülődött, és bizarr alakzatokba rendeződött fellegek siklottak tova a homályos égi fényfoszlány előtt, mely a fátyolfelhőkön átsütni igyekvő púpos hold jelenlétét jelezte. Romero hangjára riadtam fel; a hang a felettem lévő priccs felő1 jött, és számomra érthetetlen, tétova várakozástól feszültnek és izgatottnak hatott:

– Madre de Dios!... el sonido... ese sonido... oiga Vd!... lo oye Vd! senor, EZ A HANG!

Füleltem, nem tudván, miféle hangra gondol. A prérifarkast, a kutyát, a vihart egyaránt hallani lehetett; az utóbbi épp a többi fölébe kerekedett, amint a szél egyre dühödtebben süvített. A hálókalyiba ablakában villámok cikáztak. A rémült mexikóitól sorra kérdeztem, melyik hangról beszél:

– El coyote... el perro... el viento?

Ám Romero nem válaszolt. Aztán suttogni kezdett, mint aki fél megnevezni valamit:

– El ritmo, senor... el ritmo de la tierra... AZ A DÜBÖRGÉS A FÖLD ALÓL!

Most már én is hallottam; hallottam, és fogalmam sincs miért, de megborzongtam. Mélyen alattam, a mélyben valami szólt – valami dübörgés, ahogy a mexikói mondta –, mely bár végtelenül gyengének hatott, mégis elnyomta a kutyát, a prérifarkast és az egyre hevesebben tomboló vihart is. Hasztalan kerestem a szavakat: lehetetlen vállalkozás lett volna leírni ezt a zajt. Talán egy gigantikus óceánjáró motorjának lüktetését érzékelhetni így a fedélzetről, ám ez közel sem hatott ily gépiesnek; nem hiányzott belőle az élet és a tudatosság szikrája. Leginkább távolisága tett rám hatást. Joseph Glanvil szavai tolultak az elmémbe hirtelen, melyeket Poe idézett félelmetes hatással:

...terjedelmüket, hatalmasságukat és felfoghatatlanságukat tekintve nem mérhetők össze az Ő munkájával; mert annak mélységei felülmúlják Demokritosz kútjának mélységeit.l

Romero hirtelen leugrott a priccsről, megállt előttem, és a villámcsapások fényében furcsán felvillanó, különleges gyűrűre vetette a tekintetét, majd az akna irányába meredt. Én is kikeltem az ágyból, aztán egy darabig mindketten mozdulatlanul álltunk és figyeltünk, ahogy a hátborzongató dübörgés hallhatóan egyre inkább megtelt élettel. Ekkor mintegy önszántunkon kívül elindultunk az ajtó felé, mely megnyugtató evilágisággal dörömbölt a szélben. A mélyből jövő kántálás – annak tűnt ugyanis – egyre tisztábban és hangosabban szólt, és ellenállhatatlan erővel vonzott a kint tomboló vihar, s onnan a bánya alján tátongó feketeség felé.

Egyetlen eleven lénnyel sem találkoztunk, hiszen az éjszakai műszakot szélnek eresztették, és nyilván a Kiapadt Szurdokban mesélték a rémisztő híreket valamelyik álmos csaposnak. Az őrbódé apró, szögletes ablakának sárga fénye viszont óvó tekintetre emlékeztetett. Egy pillanatra eltűnődtem, vajon a dübörgés hogyan hathatott az őrre, Romero azonban belegyorsított, én pedig gondolkodás nélkül követtem.

Ahogy egyre mélyebbre hatoltunk az aknában, a hang kivehetően összetettebbé vált. Elborzadva eszméltem rá, hogy egy dobbal és kántálással kísért keleti ceremóniára emlékeztet. (Mint már említettem, hosszabb időt töltöttem Indiában.) Romeróval együtt habozás nélkül vágtunk át vízátfolyásokon, és másztunk le hágcsókon; egyre a kísértő valami felé, ugyanakkor bénító félelem és irtózás töltötte el a lelkünket. Egy ponton azt hittem, megbomlott az elmém – akkor történt, mikor szöget ütött a fejembe, vajon lámpás és gyertya hiányában miként láthatjuk az utat magunk előtt, és ráébredtem, hogy az ujjamon levő antik gyűrű izzik kísértetiesen, és szór sápadt fényt a nyirkos, sűrű levegőn át.

Miután Romero lemászott az egyik széles hágcsón, váratlanul futásnak eredt, és otthagyott. Valamely új és vad hangnem hatott rá ennyire megdöbbentő módon, igaz, alig érzékeltem a változást; és Romero vad ordítással, vakon belevette magát a barlang sötétjébe. Magam előtt hallottam, ahogy újra meg újra felüvölt, miközben ügyetlenül botladozik a sík padkákon, és tébolyodottan siklik lefelé a roskatag hágcsókon. Ám bármennyire megrémültem is, annyit mindenképp sikerült megőrizni a józanságomból, hogy felfigyeljek rá, Romero beszéde – amikor tagoltan szólt – egyetlen általam ismert nyelvre sem hasonlított. Durva, mégis hangzatos, hosszú szavak váltották fel a csapnivaló spanyol és még csapnivalóbb angol keverékét, s e szavak közül mindössze a gyakori "Vizilipocstli" felkiáltás tűnt némileg ismerősnek. Később sikerült ráakadnom a szóra a híres történész művében2 – a felismerés pedig borzongással töltött el.

A szörnyű éjszaka áttekinthetetlen, ámde meglehetősen rövidre szabott tetőpontban ért véget, mely épp akkor vette kezdetét, mikor az utolsó barlangmélyedésbe értem. Közvetlenül előttem a sötétből a mexikói végső sikolya hasított bele a pillanatnyi csendbe, aztán felzúgott a barbár kórus, melynek vadságát képtelen lennék még egyszer élve elviselni. Úgy tűnt, a föld minden rejtőzködő iszonyata és szörnyűsége egyszerre hangjára talált abbéli igyekezetében, hogy legyűrje az emberiséget. Ezzel egy időben kihunyt a fény, mely a gyűrűmből áradt, és egy másik, a mélyből áradó, pislákoló fényre lettem figyelmes néhány yardnyira magam előtt. A szakadék széléhez értem, mely immár vörösen izzott, és nyilvánvalóan elnyelte Romerót. Odaléptem az emberi eszközökkel mérhetetlen mélység pereméhez, és lepillantottam az emésztő lángok és a förtelmes hangzavar poklába. Eleinte csupán forrongó fényességet láttam odalenn, aztán a kavargásból lassanként határozottan kivehető alakok kezdtek kiválni, és közöttük – lehetséges, hogy Juan Romerót láttam? – de Istenem! Nem merem szavakba önteni azt, ami a szemem elé tárult!... Valamely mennyei hatalom sietett a segítségemre, elhomályosítván mind látásomat, mind hallásomat azzal az égrengető csattanással, amit olyankor hallhatni, mikor két világegyetem ütközik egymásba az űrben. Mindenütt eluralkodott a zűrzavar, rám pedig megnyugtató sötétség borult.

Szinte azt sem tudom, hogyan folytassam, annyira idegenszerű körülményeket kell leírnom; ám igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni, és meg sem kísérlem elkülöníteni a valóságot a látszattól. Amikor felébredtem, a priccsemen találtam magamat, s a vöröslő hajnali nap sütött be az ablakon. Nem messze tőlem, az asztalon Juan Romero élettelen testét láttam kiterítve, körötte férfiak egy csoportja, köztük a tábori orvossal. Épp a mexikói különös halálának okát vitatták; elmúlása látszólag kapcsolatban lehetett a szörnyű villámcsapással, mely a hegybe vágott bele, és megrázkódtatta az egész környéket. A halál közvetlen oka azonban rejtély maradt, és még a boncolás során sem derült fény arra, miért ne élhetne Romero. Az elcsípett beszédfoszlányokból egyértelműen kiderült, hogy sem én, sem Romero nem hagytuk el a kalyibát egész éjszaka; sőt, egyikünk sem riadt fel egyetlen pillanatra sem a Kaktusz-hegységen átvonuló, iszonytató vihar alatt. Az aknákba lemerészkedett bányászok szerint a förgeteg nyomán több járat is beomlott, és az ítéletidő teljesen betemette a szakadékot, mely annyi nyugtalanságot okozott az előző napon. Mikor megkérdeztem az őrt, milyen hangokat hallott az éjszaka közvetlenül a hatalmas villámlás előtt, a prérifarkast, a kutyát és az üvöltő hegyi szelet említette – semmi mást. És nem is kételkedem a szavában.

Amint ismét megindult a munka, Arthur, a felügyelő megkért néhány különösen megbízható embert, hogy vizsgálják meg a betemetett szakadék környékét. Noha nem szívesen tették, szó nélkül engedelmeskedtek, és lefúrtak a mélybe. Az eredmény egészen meglepő volt. A tátongó mélységet fedő sziklaréteg kibontott állapotban egészen vékonynak mutatkozott, most ellenben látszólag végtelen, tömör ősmasszívumban haladtak a fúrók. Mivel semmi mást, így aranyat sem találtak, a felügyelő visszahívta az embereket; időnként azonban furcsa nyugtalanság ül ki az arcára, ahogy az íróasztalánál kuksol elmerengve.

Egy dolgot mindenesetre nem értek. Nem sokkal azután, hogy felébredtem a viharos éjszakát követő reggelen, észrevettem, hogy hiányzik az ujjamról a hindu gyűrű, jóllehet korábban nagy becsben tartottam az ékszert, most mégis megmagyarázhatatlan megkönnyebbülést éreztem hiánya felett. Ha valamelyik bányásztársam tulajdonította el tőlem, akkor fölöttébb agyafúrt módon adott túl a zsákmányon, mivel a gyűrű a hirdetések és a rendőrségi nyomozás ellenére soha nem került elő. Ám kétlem, hogy halandó lopta volna el tőlem az ékszert, Indiában ugyanis sok furcsa dologról hallottam azelőtt.

Az eseményekről alkotott véleményem időről időre változik. Nappal többnyire álomnak tűnik az egész; némely őszi éjszakán azonban, úgy hajnali kettő felé, mikor gyászosan zúg a szél és vonyítanak az állatok mintha alig kivehető, ütemes dübörgés szüremlene föl a mélyből...

Ilyenkor úgy érzem, Juan Romero átalakulása valóban egészen szörnyűséges körülmények közt ment végbe.

1 A Maelström örvényében" mottója.

2 Prescott: Mexikó meghódítása

Galamb Zoltán fordítása

A barlangi szörnyeteg

(1905)

A szörnyű végkövetkeztetés, mely fokozatosan belerágta magát zavart és vonakodó elmémbe, mostanra az ocsmány valóságnak bizonyult. Eltévedtem, teljesen reményt vesztve eltévedtem a Mammoth Barlang hatalmas labirintusrendszerében. Amennyire zavart elmém vissza tudja idézni, arra emlékszem, hogy látásom képtelen volt olyan tájékozódási pontot megragadni, mely a kifelé vezető út irányjelzőjeként szolgálhatott volna. Helyzetem eloszlatta a legcsekélyebb kétséget is afelől, hogy valaha újra megpillanthatom a Nap áldott fényét, vagy fürkészhetem a gyönyörű kinti világ kellemes hegycsúcsait és völgyeit. A remény elszállt. Józan életfelfogásom mellett egyáltalán nem élveztem szenvtelen modoromat. Bár gyakran olvastam vad delíriumokról, melyekbe hasonló helyzetek áldozatai estek, ezek közül egynek se tapasztaltam jegyeit, nyugodt maradtam, ám egy idő után ráeszméltem tűrőképességem elvesztésére.

Nem is az a gondolat – hogy magánjellegű kutatásnak már korántsem nevezhető botorkálásom túllépi az elviselhető határt – okozta azt, hogy egy pillantig is elhagyjon lélekjelenlétem. Kétségbeestem, mikor belegondoltam, hogy a templomkert békés nyugalma helyett ez az ocsmány, mérhetetlen üreg lehet a sírhelyem.

Abban biztos voltam, hogy az éhenhalás fogja beteljesíteni sorsomat. Tudtam, hogy néhányan már megőrültek hasonló esetekben, de éreztem, engem nem ez a végzet vár. A sorscsapást csupán saját számlálmra írhatom, mivel a vezető nem tudott róla, hogy lemaradtam a többi barlanglátogatótól. Több mint egy óra kóborlás után a barlang istenkáromló csarnokaiban azon vettem magam észre, hogy képtelen vagyok visszaidézni a tekervényes útvesztőt, melyen útitársaim elhagyása óta haladtam.

A fáklyám is kezdett kialudni, így hamarosan arra számíthattam, hogy a föld gyomrának teljes, szinte kézzel tapintható feketesége fog beborítani. Amint a pislákoló fényben álltam, kétségbeesetten töprengtem végzetem bekövetkeztének feltételezett lehetőségein. Visszaemlékeztem a beszámolókra, melyeket a tüdővészes kolóniáról hallottam, amely azért települt ebbe a gigantikus föld alatti világba, hogy gyógyulást szerezzen az örök sötétség birodalmának kétségtelenül egészséges levegőjétől, és állandó hőmérsékleten tiszta levegőn és békés csendben éljen, amit meg is talált, csak épp a halál furcsa és iszonytató formájában. Láttam beteges, természetellenes viskóik szánalomra méltó romjait, ahogy a csoporttal elhaladtunk előttük, és eltöprengtem, milyen istentelen hatást válthat ki egy hosszú tartózkodás ebben a mérhetetlen és csöndes barlangban még egy olyan egészséges és életerejének teljében lévő emberben is, mint én vagyok. Ekkor elkeseredetten jegyeztem meg magamban, én is ilyen jutok, ha az éhség miatt hamarabb el nem távozom az élők sorából.

Amint fáklyám utolsó fénysugarai is az örök sötétségbe vesztek, elhatároztam, minden követ megmozgatok, semmilyen menekülési lehetőséget nem mulasztok el; ennek megfelelően összeszedve tüdőm teljes erejét párszor elkiáltottam magam, azzal a hiú reménnyel, hogy lármámmal felkeltem a vezető figyelmét. Szívem mélyén hittem benne, hogy könyörgésem nem hiábavaló, hogy hangomat, melyet az engem körülvevő fekete labirintus megszámlálhatatlan bástyája felerősített és visszavert, más is meghallja rajtam kívül. Egyszer csak azon vettem észre magamat, mintha a barlang sziklás aljzatán puha, egyre közeledő lépteket hallanék.

Ilyen hamar megvalósulna szabadulásom? Akkor minden szörnyű balsejtelmem felesleges volt, és a vezető megállíptva indokolatlan távollétemet a csoporttól, utánam eredt, hogy megkeressen ebben az óriási mészkőbarlangban? Ám ezek a kellemesen bizonytalan kérdések hirtelen elszálltak a fejemből, elérkezett az a pont, mikor újra kétségbeestem, mert felfedezésem egyre közeledett, és egy pillanat alatt boldogságom borzalommá vált, amint hallgatóztam. Mindig is éles hallásom most még jobban felerősödött a barlang tökéletes csendje által, és elém tárta a bénító felismerést, a váratlan és borzalmas tudatot, hogy ezek a lépések nem embertől származnak. Ebben a természetellenes régióban a bakancsot viselő vezető éles, metsző zajokat keltett volna. Ezek az ütődések puhák, óvatosak voltak, mint néhány macskaféle járása. Emellett, ahogy jobban odafigyeltem, úgy tűnt, mintha a hangokat kettő helyett négy láb keltené.

Ekkorra már bizonyossággá vált, hogy én magam ébresztettem fel egy vad szörnyet jajveszékelésemmel, talán egy hegyi oroszlánt, mely véletlenül a barlangban tartózkodott. Talán – gondoltam – a Mindenható számomra egy kellemesebb halált szánt, mint az éhenhalást, de az önfenntartás ösztöne – mely sosem szunnyadt teljesen – még kavargott mellkasomban, közben elgondoltam, hogy ha meg is menekülök a közeledő veszedelem elől, azzal együtt a zordabb, hosszadalmasabb vég ér el, és így eldöntöttem, nem adom olcsón az életemet. Talán furcsán hangzik, de az agyam csak arra tudott gondolni, hogy a látogató csakis ellenséges lehet. Ennek megfelelően nagyon elcsendesedtem, abban a reményben, hogy az ismeretlen szörnyeteg az irányt adó hang hiányában eltéved, mint én, és elkerül. De ez a remény nem felelt meg a valóságnak, mert a furcsa léptek egyre erősödtek, az állatot nyilvánvalóan elérte a szagom, amely a barlang zavaró szagoktól tökéletesen mentes levegőjében kétségtelenül nagy távolságból követhető.

Annak érdekében, hogy felszereljem magam védekezőeszközzel egy kimenetelét tekintse bizonytalan küzdelem esetére, kitapogattam a közelemben levő nagyobb darab köveket, melyek szétszórva hevertek a talajon, és egyet-egyet megmarkolva, hogy a kellő pillanatban használhassam, vártam beletörődötten a kényszerű eredményt. Az idő legnagyobb része alatt a lépések négylábútól származónak tűntek, egyszerűen a mellső– és a hátsó lábak közötti összhang nélkül, de a ritka szünetek alatt megfigyelhettem, hogy két láb folyamatos mozgásban van összekötve. Azon tűnődtem, miféle állat akar megtámadni; úgy gondoltam, bizonyára egy szerencsétlen pária, akinek azzal kellett fizetnie a kíváncsiságáért, ami a félelmetes barlangba kerüléséért felelős, hogy élete végéig végeláthatatlan rejtőzködésre lett ítélve. Nyilvánvalóan a barlang szem nélküli halaival, denevéreivel, patkányaival és néha a Green River áradásának sodrával idekerült közönséges halakkal tartotta fenn magát. Azzal fokoztam feszült éberségemet, hogy groteszk találgatásokba merültem, a barlangi élet hogyan formálhatta át a szörny fizikális felépítését, visszaemlékezve az ocsmány jelenésekre, melyeket a helyi közhiedelem azoknak a tüdővészeseknek tulajdonított, akik már meghaltak hosszú barlangi tartózkodás után. Emlékszem, hogy ezúttal már kezdtem érezni ellenségem közeledtét, melynek alakját sosem kellet volna meglátnom, hiszen fáklyám már régen kiadludt, gyufa pedig egyáltalán nem volt nálam. Agyamban a nyomás már félelmetessé vált. Eltorzult képzeletem rejtőző és visszataszító körvonalakat idézett fel az engem körülvevő fenyegető sötétségben, mely mintha már testemre is nyomást gyakorolt volna. Közelebb és közelebb, a léptek egyre erősödtek. Úgy tűnt, szabadjára kell engednem egy metsző sikolyt, de elég értelmetlen lett volna ilyen dologgal próbálkoznom; a hangomra aligha kaphattam volna választ. Kővé dermedtem, földbe gyökerezett a lábam. Kétségeim voltak afelől, hogy ha a kritikus pillanat elérkezik, a jobb kezem képes-e elhajítani lövedékét. A léptek erősödő dobbanásai már kézzelfoghatóan közel voltak. Már nagyon közel. Hallhattam az állat nehéz légzését, amelyből arra következtettem, hogy jelentős távolságról érkezhetett, és ezért ki van fáradva. Hirtelen az átok megtört. Jobb kezem, melyet a mindig megbízható hallásom irányított, teljes erejével elhajította tartalmát – az élesre kopott mészkődarabot – a sötétség azon pontja felé, ahonnan a légzés és a lábdobogás származott. Legnagyobb csodálatomra, nagyon közel érhetett céljához, mert hallottam, ahogyan a dolog távolabb ugrik, és nem mozdul.

Újratöltve fegyveremet, elhajítottam második lövedékemet, ezúttal sokkal hatásosabban. Örömmel nyugtáztam, hogy a lény a földre zuhant, és kétségkívül mozdulatlanul feküdt. Szinte felerősödve a rajtam átfutó megkönnyebüléstől, visszatántorogtam a falhoz. A légzés folytatódott nehéz ki– és belégzések formájában, ekkor ébredtem rá, hogy csupán megsebesítettem a lényt, nem több. És immár teljesen elálltam attól, hogy megvizsgáljam a Dolgot. Legalábbis valami társult a földöntúli félelemhez, mely elmémbe költözött, ezért nem szemléltem végig a testet, és nem is folytattam a kövek dobálását, hogy végezzek vele. Ehelyett tiszta erőből futottam – már amennyire kitellett belőlem – abba az irányba, ahonnan jöttem. Hirtelen meghallottam, egy hangot, pontosabban hétköznapi hangok egymásutánját. Egyik pillanatról a másikra éles, fémes dobogássá váltak. Most nem lehetett kétséges, a vezető volt az. Ekkor üvöltöttem, kiabáltam és ordítottam örömömben, mikor megpillantottam a boltíveken a pislogó fényességet, amiről tudtam, hogy a fáklya visszavert fénye. Rohantam, hogy találkozzam a fénnyel, és mielőtt teljesen felfoghattam volna, mi történt, a földön feküdtem a vezető lábánál, a bakancsát ölelgetve, és összevissza zagyváltam, ahelyett, hogy mindent elmondtam volna sorjában, a lehető legidiótább stílusban adtam elő szörnyű történetemet, és ugyanakkor megerősítettem hallgatóm felé érzett hálámat. Lassanként visszanyertem eszméletemet. A vezető a csoport kijárathoz érkezésekor vette észre hiányzásomat, és az ösztöneire hallgatva onnan indult el, ahol utoljára beszélt velem, és négy óra keresés után megtalált.

Amikorra ezt elmesélte, felbátorodva a társaságától és a fáklya fényétől, kezdtem visszaemlékezni a furcsa szörnyre, melyet a közeli sötétségben sebesítettem meg, és azt javasoltam, derítsük ki a fény védelmében, miféle lény volt az áldozatom. Ezúttal a társaság miatt megerősödött bátorsággal mentem vissza borzalmas élményem helyszínére. Hamarosan egy fehér dolgot láttunk a földön, egy dolgot, mely a fényt visszaverő mészkőnél is fehérebb volt. Egy hatalmas arányokkal rendelkező emberszabású majomhoz hasonlított, és talán egy vándorló állatseregből kóborolt el. A szőre hófehér volt, ami kétségtelenül a barlang falai közé zárt hosszú tartózkodás színtelenítő hatásának tudható be, de emellett meglepően vékony, kivéve a fejet, ahonnan a bőséges hajzat a vállakig ért. Az arc el volt tőlünk fordulva, a lény majdnem pontosan azon feküdt. A végtagok elhelyezkedése igen egyszerű volt, de használatukat korábban hibásan ítéltem meg, általában a szörnyeteg mind a négyet használta, máskor csak kettőt, hogy gyorsabban haladjon. Az ujjak vagy lábujjak patkányéhoz hasonló karmokban végződtek. A karok vagy lábak fogásra alkalmatlanok voltak, a hosszó barlangi tartózkodás következtében. Ugyanez okozta a mindenre kiterjedő szinte természetellenes fehérséget, ami annyira jellemző volt az egész kreatúra anatómiájára.

A légzés már nagyon legyengült, és a vezető előhúzta pisztolyát, azzal az egyértelmű szándékkal, hogy megadja a lénynek a kegyelemdöfést, de egy váratlan hang, amit a szörny kiadott, a fegyver elsülés nélküli földre zuhanását okozta. Azt a hangot képtelenség szavakba önteni. Az nem egy majomszerű lényre utaló közönséges hang volt, és elgondoltam, hogy ez a természetellenes minősége nem a hosszan tartó és tökéletes csend rovására írható, melyet a fény felfedezése hozott ki belőle, a fényé, amit a szörny azóta nem láthatott, mióta előszöt belépett a barlangba. A hang, melyet talán mély karattyoláshoz hasonlíthatnék, halványan folytatódott.

Eközben egy gyorsan átvonuló görcsös erőfeszítés hullámzott végig a szörny testén. A mancsok görcsbe rándultak, a végtagok megfeszültek. Egy hirtelen rándulás alkalmával a fehér test megfordult, így az arc a mi irányunkba fordult. Annyirra lebénította érzékeimet a borzalom, hogy csak a szemeket figyeltem meg. Azok a szemek feketék voltak, koromfeketék, a hófehér szőrzettel és hússal ocsmány ellentétben. Mint a többi barlanglakóé, ezek is mélyen besüllyedtek a szemgödörbe, és egyáltalán nem volt szivárványhártyájuk. Ahogyan közelebbről megfigyeltem, egy közönséges majomnál kevésbé előreálló arcszögű vonásokba voltak ágyazva, és kevesebb szőrzet vette őket körül. Az orr teljesen kivehető volt. Ahogyan a titokzatos lényt bámultuk, a vastag ajkak megnyíltak, és néhány hang hagyta el a száját, mielőtt a Dolog örök nyugalomba vonult.

A vezető megragadta a kabátujjmat, és annyira erőszakosan rángatott, hogy a fáklya is megremegett, hátborzongató árnyakat vetve a falakra.

Meg se moccantam, mereven álltam, elszörnyedt szemeimet magam elé a földre szegezve. A félelemmel vegyes bámulat, a részvét és a tisztelet együtt hatott, a hangok miatt, melyek a borzalmas igazságot jelentették számunkra.

A lény, melyet megöltem, a kifürkészhetetlen barlang furcsa szörnye, valaha egy EMBER volt.

Tóth Máté fordítása

A kép a házban

(1920)

A fürkészők, akik a borzalmat keresik, szívesen tartózkodnak szokatlan, messzi tájakon. Ptolemaeus katakombái nyűgözik le őket, s a kőből kifaragott mauzóleumok olyan vidékeken, melyek láttán a normális embernek lidércnyomása támad. Rajna menti várromok holdsütötte tornyaira hágnak föl, s fekete, pókhálós lépcsőkön botladoznak Ázsia elfelejtett városainak szétszórt kövei alatt. A kísértetjárta erdő, s a sivár hegycsúcs az ó szentélyük, és gyakran időznek magányos szigetek komor monolitjai mellett. Ám az iszonyat igazi ínyencei, akik számára egy új élmény életcél és létjogosultság egyaránt, a New England-i erdők vén, magános tanyaházait becsülik a legtöbbre, mert ott az intenzitás, a magány; a zavaros érzések és a jótékony tudatlanság sötét elemei a borzalom tökélyévé egyesülnek.

A legrettenetesebb látványt a kicsiny, festetlen faházak nyújtják a járt utaktól távol, melyek többnyire egy nyirkos, füves lejtőn állnak vagy egy óriási kőszirtnek támaszkodnak. Kétszáz éve vagy még hosszabb ideje állnak és támaszkodnak már így, miközben folyondárok kapaszkodtak fel rájuk, s a fák vastagabbak és terebélyesebbek lettek. Mostanra szinte teljesen eltűntek a féktelenül buja, zöld növények és a védelmezőn födőző árnyékok között, de az ablakok még mindig rémisztően bámulnak apró tábláikkal, mintha valami halálos kábulaton hunyorognának keresztül, melyet az őrület tart sakkban azzal, hogy eltompítja a kellemetlen dolgok emlékezetét.

Az ilyen házakban különös emberek nemzedékei laktak, akikhez hasonlót ritkán látott a világ. Egy sötét és fanatikus hittől elragadva, mely a többi embertől elválasztotta őket, őseik a vadonban keresték a szabadságot. Itt egy hódító faj sarjadékai megszabadultak az embertársaik állította korlátoktól, ám meggörnyedtek önnön szellemük délibábjainak ijesztő rabigája alatt. A civilizációs felvilágosultságtól távol, e puritánok erői különös csatornákba terelődtek, s elszigeteltségükben, beteges önelnyomásukban és az irgalmatlan természettel vívott élethalálharcban sötét, titokzatos jellemvonások fejlődtek ki bennük hideg északi örökségük történelem előtti mélyeiből. Szükségtől fogva gyakorlatiasak, és zordon életfelfogásuk lévén bűneikben ezek az emberek nem voltak éppen irigylésre méltók. Ki voltak téve a tévedéseknek, mint minden halandó, ám őket szigorú erkölcskódexük arra kényszerítette, hogy bármi áron, de eltitkolják az eseményeket, úgyhogy egyre ízléstelenebben fejtődtek rejtegetnivalóik közepette. Csak az ősvadoni, néma, álmos, nagy szemekkel bámuló házak tudnának beszélni arról, mi minden rejtezik ott a legrégibb időktől fogva, és ők nem túlzottan közlékenyek, mert nem szívesen rázzák le magukról az álmot, amely feledéshez segít. Az embernek néha az az érzése támad, irgalmas cselekedet volna lerombolni ezeket a házakat, mert túl sokat kell álmodniuk.

1896 novemberének egyik délutánján történt velem, hogy a hideg vizű, szakadó záporeső egy ilyen időrágta házhoz űzött, mert bármilyen fedél jobb volt, mintsem hogy a szabadban maradjak. Már jó ideje bizonyos genealógiai adatok után kutattam a Miskatonic-völgy lakosai között, és félreeső, kanyargós útvonalaim miatt kényelmesebbnek véltem; ha a késő őszi időpont dacára kerékpárt használok. Most egy teljesen elhagyatott országúton voltam, amit azért választottam, hogy levágjak egy kanyart Arkham felé. A zivatar viszont egy olyan ponton ért utol, amely minden várostól távol esett, és nem láttam a közelben más födelet, csak a vén és visszataszító faépületét, mély vak ablakokkal hunyorgott felém óriási, kopasz szilfák között egy szikladomb lábához közel. Bár minden úttól távol emelkedett, a ház mégis rendkívül kellemetlen benyomást tett rám, rögtön az első pillanatban, amint megláttam. Becsületes, tisztességtudó épületek nem bámulják az utazót ilyen alattomosan és nyugtalanítóan, s genealógiai kutatásaim során olyan legendákra bukkantam az elmúlt évszázadokból, melyek bizalmatlanná tettek az efféle helyek iránt. Mindazonáltal az elemek dühe akkora volt, hogy győzedelmeskedett kétségem fölött, és nem haboztam kerékpáromat a gyommal benőtt emelkedőn a csukott ajtó felé fordítani, mely egyszerre látszott sokatmondónak és titokzatosnak.

Valahogy magától értetődőnek tartottam, hogy a ház lakatlan, mindazonáltal amint közeledtem hozzá, nem voltam teljesen bizonyos benne, mert jóllehet az utakat egészen felverte a gyom, mégis túlságosan jó állapotban maradtak ahhoz, hogy teljes elhagyatottságról beszélhessünk. Ezért ahelyett, hogy lenyomtam volna a kilincset, bekopogtam, s közben valami olyan szorongást éreztem, amit egyáltalán nem tudtam megmagyarázni. Mialatt a küszöbül szolgáló durva, mohos kődarabon várakoztam, fölnéztem az oldali ablakokra, s a felülről beeső fényben észrevettem, hogy noha vének, zörgősek és szinte átlátszatlanok a kosztól, egyikük sincs betörve. Az épületet ezek szerint magányos fekvése és teljes elhanyagoltsága dacára is lakják. Eközben senki sem reagált kopogtatásomra, így hát miután néhányszor még megismételtem, lenyomtam a rozsdás kilincset és felfedeztem, hogy az ajtó nincs bezárva. Odabent egy kis előszobát találtam, melynek faláról hullott a vakolat, és a bejárati ajtót kinyitva gyenge, ám különösképp kellemetlen szag ütötte meg az orrom. Kerékpáromat tolva beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Előttem egy keskeny lépcső vezetett fölfelé, mellette egy ajtó, amin át valószínűleg a pincébe lehetett lejutni, mialatt balról és jobbról két másik ajtó nyílt a földszinti szobákba.

Miután kerékpáromat a falnak támasztottam, kinyitottam a bal kéz felé eső ajtót, s beléptem egy kicsiny, alacsony mennyezetű helyiségbe, hová a két poros ablakon át alig hatolt be némi világosság, s a lehető leggyérebb és legprimitívebb módon volt bebútorozva. Egyfajta lakószobának tűnt, mert volt benne egy asztal és több szék, valamint egy óriási kandalló, melynek párkányán egy antik óra ketyegett. Nem sok könyvet meg írást láttam, s az uralkodó félhomályban nem tudtam mindjárt kivenni a címüket. Ami leginkább megfogott, az az egységesen ódon külső volt, mely megnyilvánult minden szem előtt lévő dologban. Ezen a vidéken a legtöbb házban sok régiséget találtam, ám itt az ódon benyomás furcsamód tökéletes volt, mert egyetlen tárgyat sem tudtam felfedezni az egész szobában, ami nem a forradalom előtti időkből származott volna. Ha a berendezés nem lenne ennyire igénytelen, ez a hely valóságos paradicsomnak bizonyulna a gyűjtők számára.

Amint körülnéztem e különös hajlékban, éreztem, hogy ellenszenvem, amit először a ház sivár külseje keltett bennem föl, egyre fokozódik. Hogy mi is volt az pontosan, amitől féltem vagy undorodtam, nem tudnám megmondani, de volt valami a légkörben, ami Isten ellen való vénségre, kellemetlen torzulásokra és olyan rejtelmekre figyelmeztetett, melyeket jobb volna elfelejteni. Nem kívántam leülni; így körüljártam a szobát, hogy megvizsgáljak néhány különféle tárgyat, ami felkeltette az érdeklődésemet. Kíváncsiságom első céltáblája egy közepes méretű könyv volt, ami az asztalon hevert, és annyira özönvíz előtti látványt nyújtott, hogy azon csodálkoztam, nem egy múzeumban vagy könyvtárban akadok rá: Bőrkötésű volt, fémveretes, és kiváló állapotban maradt meg; egyáltalán, túl szokatlan könyv volt ahhoz, hogy egy ilyen? egyszerű hajlékban bukkanjak rá. Amikor felütöttem a címlapnál, csodálkozásom csak fokozódott, mert nem más ritkaságnak bizonyult, mint Pigafetta híradásának a Kongó-vidékről, Lopex matróz feljegyzései alapján latin nyelven írva; 1598-ban nyomták Frankfurtban. Gyakran hallottam már erről a műről és a De Bry fivérek által készített különös illusztrációiról, s ezért a kíváncsiság, hogy átlapozzam, rövid időre elfeledtette velem szorongásomat. A képek valóban érdekesek voltak, a művészek teljesen saját fantáziájukra és a ki nem elégítő leírásokra támaszkodva rajzolták őket; fehér bőrű négereket ábrázoltak indogermán arcvonásokkal. Nem csuktam volna be mindjárt a könyvet, ha egy egészen jelentéktelen körülmény nem izgatja fel fáradt idegeimet és nem lobbantja fel bennem újra a nyugtalanság érzését. Ami felbosszantott, csupán a könyv makacs hajlama volt, hogy mindig a XII. táblánál nyíljon ki, amely a kannibál anzique törzs egyik mészárszékének undorító részleteit ábrázolta. Kicsit szégyelltem magam, hogy ennyire fogékony vagyok egy ilyen jelentéktelen dologra, ám a rajz ennek ellenére nyugtalanított, különösen, ha összefüggésben szemléltem egy-két hozzátartozó ábrával, amely a kannibálok gasztronómiájáról adott némi képet.

Az asztal melletti polchoz fordultam, és megvizsgáltam szegényes irodalmi tartalmát – egy tizennyolcadik századi Bibliát, egy ugyanakkorról származó "Pilgrims Progress"-t groteszk fametszetekkel, Isaiak Thomas almanachkészítő nyomtatásában, Cotton mather "Magnalia Christi Americana"-jának ódon, korhatag tömegét és néhány más, első látásra hasonló korú könyvet –, amikor figyelmemet kétségtelenül léptektől származó zajok keltették föl a felettem lévő szobában. Előbb, tekintve hogy kopogásomra néhány perccel ezelőtt nem válaszoltak, megdöbbentem és megrémültem, de aztán azonnal arra a következtetésre jutottam, hogy a járkáló valaki az imént ébredt föl egészséges álmából, és már nem voltam meglepve, amikor lassan nyikorogni kezdtek a lépcsőfokok. A léptek nehezek voltak, s mégis úgy tűnt, mintha valami furcsa elővigyázatosság lenne bennük, ami már csak oly súlyos mivoltuk miatt sem tetszett nekem. Amikor bejöttem a szobába, becsuktam magam mögött az ajtót. Most egy csöndes pillanat után, amelyben a házigazda talán az előtérben álló kerékpáromat vette szemügyre, halk kaparászást hallottam a kilincsen, ahogy az ajtó feltárult.

A nyílásban egy annyira fura külsejű emberi lény állt, hogy valószínűleg hangosan felkiáltottam volna, ha jó neveltetésem nem akadályoz meg benne. Noha vendéglátóm öreg volt, ősz és lompos, mégis olyan tartással és testalkattal bírt, mely egyszerre ébresztett bennem ámulatot és tiszteletet. Magassága nem lehetett kevesebb hat lábnál, s dacára öreg és szegényes kinézetének, arányaiban tömör volt és erőteljes. Arca, mely csaknem eltűnt a szinte a szeméig felkapaszkodó hosszú, ősz szakáll alatt, szokatlanul frissnek hatott, és jóval kevésbé ráncosnak, mint az ember várta volna; magas homlokára ősz haj borult, ami alig ritkult az évek folyamán. Kék szeme, bár kissé véraláfutásos volt; megmagyarázhatatlanul élesnek és lángolónak látszott. Ha nem lett volna borzalmas ápolatlansága, a férfi éppoly hatalmasnak, mint amilyen lenyűgözőnek tűnt volna. Ez az ápolatlanság azonban az arca és a megjelenése dacára ellenszenvessé tette. Hogy öltözéke voltaképpen miből is áll, alig lehetett megállapítani; számomra nem látszott többnek egy halom rongynál, mely egy pár magas szárú, nehéz csizmával kezdődött, és ami a tisztaság hiányát illeti, túltett bármiféle leíráson.

A férfi külső megjelenése és az ösztönös félelem, amit bennem ébresztett, ellenséges fogadtatásra készített fel, úgyhogy csaknem beleborzongtam a meglepetésbe és valami rejtélyes, viszolygó érzésbe, amikor egy kézmozdulattal hellyel kínált, s alázatos tisztelettel és megnyerő vendégszeretettel teli halk, csöndes hangon megszólalt.

– Bizonyára az eső lepte meg, nemdebár? – köszöntött. Örülök, hogy a ház közelében járt és volt annyi esze, hogy egyszerűen bejöjjön. Azt hiszem, aludtam, különben meghallottam volna? már nem vagyok olyan fiatal, mint voltam régen, és manapság igen hosszú délutáni alvásra van szükségem. Messziről jön? Alig látok embereket ezen az úton, amióta az arkhami postakocsit beszüntették.

Azt feleltem, hogy Arkhambe tartok, és bocsánatot kértem kíméletlen behatolásomért az otthonába, mire tovább beszélt. – Örvendek, hogy találkoztunk, fiatalúr? ritkák az új arcok errefelé, és manapság már csak kevés dolog tud felvidítani. Gondolom, Bostonból jön, nem igaz? Még sosem voltam ott, de azonnal felismerem a városi embert, ha látom? nyolcvannégyben volt egy kerületi tanítónk, de egyszerre csak eltűnt, és senki sem hallott róla azóta?

Ezen a ponton az öreg elégedetten kuncogni kezdett, de amikor az okát kérdeztem, nem adott rá magyarázatot. Úgy látszott, csodálatosan jó kedélyű, mégis vannak különc sajátságai, amint az már megjelenéséből is kitűnt. Egy ideig kissé hektikás vidámsággal fecsegett mindenféle összefüggéstelen dologról, aztán eszembe jutott, hogy megkérdezzem, miként jutott egy ilyen ritka könyvhöz, mint Pigafetta "Regnum Congo"-ja. A könyv még mindig a hatása alatt tartott, s én egy kicsit haboztam, hogy megemlítsem-e, ám a kíváncsiság végül felülkerekedett a meghatározhatatlan félelmen, amely a ház megpillantásától fogva egyre csak nőtt bennem. Nagy megkönnyebbülésemre úgy tűnt, a kérdés nem érinti kínosan az öreget, mert fesztelenül és bőbeszédűen válaszolt.

– Ó, az Afrikás-könyv? Ebenezer Holt kapitány cserélte el velem hatvannyolcban, aki a háborúban esett el.

Valami az Ebenezer Holt névben hirtelen arra késztetett, hogy döbbenten pillantsak fel. Genealógiai munkáim során gyakran botlottam ebbe a névbe, de mindig csak a forradalom előttről származó forrásokban. Magamban azt kérdeztem, nem tudna-e a házigazdám segítségemre lenni a feladat megoldásában, amivel épp bajlódom, és úgy döntöttem, hogy később megkérdezem. Az öreg folytatta.

– Ebenezer évekig egy kereskedőhajón volt, és egy csomó fura kacatra tett szert minden kikötőben. Ezt azt hiszem, Londonban vette? szokott ilyen dolgokat vásárolni, amikor üzletelt. Voltam egyszer a házában a dombon? lovakkal kereskedtem? akkor láttam meg ezt a könyvet. Tetszettek a képek, így hát elcseréltem vele. Furcsa egy könyv ez? várjon, megkeresem a szemüvegemet?

Az öreg kotorászni kezdett a rongyaiban, s egy koszos és megdöbbentően vén pápaszemet húzott elő, nyolcszögletű üvegekkel és acélszárral. Miután feltette, az asztalon lévő könyv után nyúlt, és szeretetteljesen belelapozott.

– Ebenezer tudott belőle olvasni egy kicsit? latinul van? de én nem. Két-három tanítóval felolvastattam magamnak belőle egy keveset, és később Clark plébánossal is, akiről azt állítják, hogy a tóba fulladt? Maga érti?

Mondtam, hogy igen, és lefordítottam neki egy részletet a könyv elejéről. Úgy tűnt, gyerekes elragadtatásba esik angol szövegemtől. Közelsége fokozatosan kezdett a terhemre lenni, de nem láttam rá lehetőséget, hogy félrehúzódjak tőle anélkül, hogy megsérteném. Mulattam ennek a műveletlen öregnek a gyerekes rajongásán egy olyan könyv képei iránt, amit el sem tud olvasni, és magamban azt kérdeztem, vajon mennyire érti azt az egy-két angol nyelvű könyvet, ami még a szobát díszíti. Ez a nyilvánvaló együgyűség sokat enyhített szorongásomon; elmosolyodtam, és házigazdám folytatta.

– Furcsa, hogy mennyire gondolkodásra ösztönzik az embert a képek. Nézze csak ezt mindjárt itt az elején! Látott már maga ilyesféle fákat, nagy levelekkel, amik fel-alá csapkodnak? És az emberek? elvégre ezek itt nem lehetnek négerek? ez mindent felülmúl. Azt hiszem, inkább indiánoknak néznek ki, bár Afrikában élnek. Egyes teremtések majomnak látszanak, vagy félig majomnak, félig embernek, de még sosem hallottam ilyenről, mint ez itt ni!

Ezzel a művész egyik meselényére mutatott, ami egyfajta sárkánynak nézett ki, egy krokodil fejével.

– De most megmutatom magának a legjobbat? itt ni, majdnem a közepén?

Az öreg hangja kissé bizonytalanabb lett, s szemébe különös csillogás költözött; de tapogatózó keze, ámbár ügyetlenebbnek tűnt, mint azelőtt, teljes tudatában volt feladatának. A könyv lapjai szinte maguktól nyíltak szét, mintha ezen a helyen gyakran lapoznák fel őket, méghozzá a XII. táblánál, amely a kannibál törzs mészárszékét ábrázolta. Megint elfogott a nyugtalan előérzet, noha nem mutattam. A legbizarrabb az volt, hogy a művész az afrikaiakat fehér embernek rajzolta le – a szörnyű üzlet falán lógó végtagok és csonka törzsek rettenetesek voltak, és a böllér a bárdjával nagyon oda nem illően hatott. Házigazdám azonban úgy tűnt, legalább annyira élvezi a látványt, mint amennyire én undorodom tőle.

– Mit szól ehhez? ilyet még sosem látott idehaza, ugye? Amikor megláttam, azt mondtam Eb Holtnak: "Ez olyasvalami, ami felizgatja az embert és kellemesen bizsergeti az ereiben a vért." Amikor a Szentírásban olvastam a taglózásról? mint a midiánitáknál, akiket levágtak? kezdtem elgondolkozni ezen, de egyetlen képet sem láttam róla. Itt most láthatja az ember, hogyan megy ez? azt hiszem, bűnös dolog, de hát nem mindnyájan bűnben fogantunk és bűnben élünk?? Ez a fickó, akit feldaraboltak, mindig felizgat, valahányszor ránézek, és mindig visszatéved rá a tekintetem? látja, hol vágta le neki a mészáros a lábát? A feje itt van ezen a padon, és az egyik karja mellette, a másik pedig a tőke túloldalán?

Mialatt ez az ember ijesztő eksztázisban mormogott, szőrös, pápaszemes arcának kifejezése leírhatatlanná vált, de hangja inkább halkult, mintsem erősödött. Alig tudom visszaadni saját akkori érzéseimet. Mindaz a sötét borzalom, amit előtte éreztem, ismét frissen és elevenen tolult fel bennem, és tudtam, hogy irtózatosan undorodom ettől a vén, visszataszító korcstól. Őrülete vagy legalábbis részleges elfajzása minden kétségen kívül állt. Már szinte csak suttogott, olyan rekedten, hogy az szörnyűbb volt egy sikolynál, és én reszkettem, miközben hallgattam.

– Mint már mondtam, furcsa, hogy mennyire gondolkodásra serkenti az embert egy ilyen kép. Tudja, fiatalúr; ettől itt szinte megrészegültem. Miután megkaptam Ebtől a könyvet, gyakran nézegettem, különösen ha vasárnaponként Clark plébánost hallottam a nagy parókájában fellengzősen szónokolni. Egyszer kipróbáltam valami érdekeset? de fiatalúr, csak nem fél?? minden, amit tettem, annyi volt, hogy a képet nézegettem, mielőtt a piacra vitt birkákat levágtam volna? ezután valahogy izgalmasabb volt a levágásuk?

Az öreg hangja egyre halkult, olyannyira, hogy néha már alig lehetett érteni a szavait. Hallgattam az esőt és a kicsiny, koszos ablaktáblák zörgését, s közelgő vihar morajlására lettem figyelmes, ami szokatlan volt ebben az évszakban. Egyszer egy borzalmas villámcsapás és az azt követő mennydörgés alapjaiban rendítette meg a rozoga házat, de az öreg mintha egyáltalán nem vette volna észre.

– A birkák levágása valahogy jobban izgatott? de tudja, mégsem volt olyan igazán kielégítő. Furcsa, micsoda sóvárgás ébredhet az emberben? a Mindenható szerelmére, fiatalúr, el ne mondja senkinek, de Istenre esküszöm, hogy ettől a képtől olyan táplálék után éheztem, amit nem tudtam megtermelni vagy megvásárolni? de hát csak maradjon nyugton, mi baja? Természetesen nem csináltam semmit, de mindig azt kérdeztem, mi lenne, ha megtenném? Úgy mondják, a hús friss húst és piros vért nemz, és új életet ád; ezért azt kérdeztem, vajon nem tudná-e egy ember meghosszabbítani az életét, ha több húshoz jutna ugyanabból a?

Ám az öregember nem fejezte be – soha többé. Nem az én rettegésem szakította félbe, nem is az egyre fokozódó vihar, melynek tombolásában nem sokra rá egy megfeketedett romhalmaz közepén, egyedül nyitottam ki a szemem. Az ok egy egyszerű, ám valahogy szokatlan esemény volt. A nyitott könyv laposan feküdt közöttünk, benne a visszataszító kép, mely minket bámult. Amikor az öreg az ugyanabból a? szavakat suttogta; halk csettenés hallatszott, és a nyitott könyv megsárgult papírján kirajzolódott valami. Az esőre gondoltam, és arra, hogy ereszt a tetőfedél; de az esővíz nem vörös. A kannibál törzs mészárszékének képén egy kis vörös paca csillogott elevenen, mintegy életre keltvén az ábra iszonyatát. Az öreg ránézett és abbahagyta a suttogást, valamivel korábban, mint ahogy azt borzadó arckifejezésem szükségessé tette volna; ránézett és azután fel, annak a szobának a padlatára, amit egy órája hagyott el. Követtem tekintetét, és egy nagy, szabálytalan, nedves vörösben csillogó foltot vettem észre fölöttünk, ami mintha terjeszkedett volna; mialatt figyeltem. Nem kiáltottam föl; nem is mozdultam, csak lehunytam a szemem. Rögtön rá lesújtott minden villámcsapások villámcsapása, eltalálta az elátkozott házat kimondhatatlan rejtélyeivel, és elhozta nekem a feledést, mely egyes-egyedül mentette meg elmémet az őrülettől.

Kornya Zsolt fordítása

Szín az űrből

(1927)

Arkhamtől nyugatra a dombok vadul hullámzanak; a völgyek sűrű erdői fejszéi tán még sose láttak. Akadnak itt fénytelen, apró tisztások, melyek közül fantasztikus szögekben hajlanak meg a fák, s ahol sűrű aljnövényzet burjánzik anélkül, hogy valaha napfény érné. A szelídebb lejtőkön farmok, ódon, csupa kő tanyák álinak; zömök, mohos falú építményeik a roppant sziklagerincek oltalmában mintha örökösen az új-angliai táj titkait őriznék. E farmok mind elhagyatottak; a jókora kémények omladoznak, a zsindelyt tartó falak veszedelmesen düledeznek az alacsony hollandi tetők alatt.

A régi tulajdonosok elköltöztek, az idegenek sem szeretnek itt élni A kanadai franciák megpróbálták. Megpróbálták az olaszok, s jöttek lengyelek is, azután rendre odébbálltak. Nem olyasvalami készteti őket távozásra, amit látni, hallani vagy tapintani lehet, hanem olyasvalami, amit elképzelnek. E táj szabadjára engedi a képzeletet, nem kínál éjszakai nyugodalmat. Bizonyára ez tartja távol az idegeneket, hisz a vén Ammi Pierce sosem beszélt senkinek a Különös Napokról. Ammi – aki eltompult már kissé az elmúlt néhány esztendőben – az utolsó, aki életben van még a Különös Napok tanúi közül, s beszélhet is, mert háza a nyílt területekhez közel, az Arkham körül futó, járt utak mellett áll.

Azelőtt út vezetett a dombokon, völgyeken át is. Egyenesen keresztülvágott azon a környéken, melyet ma Elátkozott Fenyérként emlegetnek. Manapság az emberek elkerülik ezt az utat, az újat használják, az pedig kitér, kanyart ír le dél felé. A régi út maradványai persze megtalálhatók még a hódítón előnyomuló rengeteg növényzete közt. Egyes szakaszai minden bizonnyal azután is megmaradnak, hogy a horpaszokat az új víztároló építése közben elárasztják. A sötétlő faóriásokat kidöntik persze; s az Elátkozott Fenyér felett az eget visszatükröző kék vízfelület fodrozódik majd a napsütésben. A Különös Napok rejtelmei eggyé lesznek akkor a mélység titkaival, eggyé az ősóceán, a történetem előtti föld rejtelmeivel.

Miután a vidékre jöttem, hogy felméréseket végezzek az új víztároló létesítése előtt, nyomban hírül vettem, hogy a környéken a gonosz munkál. Arkhamben hallottam a dolgot, s mert e városban bőven akadnak különös boszorkányhistóriák, úgy képzeltem, ez is csak afféle gonosz, amilyennel a dajkák riogatják a gyermekeket évszázadok óta. Az Elátkozott Fenyér elnevezés roppant furcsán, színpadiasan hatott, elgondolkodtam, vajon hogyan válhatott a puritán folklór részévé? Azután, hogy magam is szemügyre vehettem a lejtők és völgyek nyugatnak húzódó ívét, már nem gondolkodtam máson, mint e táj ősi titkán. Reggel jártam arra, ám az árnyak még akkor is ott lappangtak. A fák túlságosan sűrűn nőttek, törzsük terebélyesebb volt az egészséges új-angliai fákénál. A fák közti szűk térségeken túlságosan nagy csend honolt, a talaj túl süppedékessé vált a nyirkos moha meg a megszámlálhatatlan esztendő alatt odagyűlt korhadék miatt.

A domboldalak irtásain, leginkább a régi út mentén, ott sorakoztak az apró tanyák. Néhol valamennyi épület állt, néhol csak egy-kettő, néhol csak egy magányos kémény, egy sebesen feltöltődő pinceüreg maradt. Gyom és fehérhanga sarjadt ki mindenütt, az aljnövényzet közt állatok surrantak lopva. A táj mégis a nyugtalanság, a feszültség érzetét keltette, valószínűtlen, groteszk hangulatot sugallt – mintha a perspektívával, netán a fénnyel hibádzott volna valami. Nem csodálkoztam azon, hogy az idegeneknek mehetnékjük támadt, errefelé aligha lehetett nyugton aludni. A vidék nagyon is emlékeztetett Salvator Rosa tájképeire, túlságosan sok hasonlóságot mutatott holmi rémtörténetet illusztráló fametszettel.

De az Elátkozott Fenyér még rosszabb volt. Amint egy tágasabb völgy legaljára értem, rádöbbentem, hogy ott járok, mert más elnevezés aligha illett e látványhoz, ahogyan más látvány sem lehet méltó efféle névre. Úgy gondoltam, amit láttam, valami tűz maradványa lehet. De vajon miért nem nőtte be friss növényzet ezt az öt acre átmérőjű, szürke foltot, mely savmarta sebhelyként éktelenkedett az erdők, mezők között? A puszta terület nagyobbik része a régi úttól északra feküdt, de átterjedt a túloldalára is. Nemigen akaródzott megközelítenem, s végül csak azért merészkedtem keresztül rajta, mert dolgom akadt arrafelé. A tágas irtáson nem leltem növényzetet – a földet finom, szürke por vagy hamu födte, melyet, úgy tetszett, nem hord tova a szél. Az utat szegélyező fák betegesek, sorvadozók voltak, a gerinc mentén számos élettelen törzs meredezett vagy hevert korhadozva. Ahogy végigsiettem az úton, egy ódon kémény meg pince szerteszórt tégláit, köveit pillantottam meg, odébb egy használatlan kút fekete szája ásított, bűzös kigőzölgése furán torzította a nap fényét?

Még a hosszú, sötét erdei kaptatók is barátságosnak tűntek e hellyel összevetve, s én nem csodálkoztam már az arkhamiek ijedt sugdolózásán. Közelben sem épületek, sem romok nem maradtak. Azelőtt is elhagyatott hely lehetett ez. Alkonyatkor, félve az újbóli áthaladástól, a dél felé kerülő, új úton tértem vissza a városba. Szinte kívántam, verődjék össze néhány felleg, mert az odafent nyújtózó égszín mélység láttán lelkembe furcsa félelem költözött.

Aznap este arkhami öregeket faggattam az Elátkozott Fenyér meg a Különös Napok felől – az utóbbit igen sokan dörmögték kitérőleg. Érdemi feleletet senkitől sem kaptam, csupán annyit tudtam meg, hogy a rejtély újabb keletű, mint véltem. Nem az ódon legendáriumból származott; a különös valami az érintettek életében történt, közelebbről a nyolcvanas években: egy család halt ki a közelben, meglehet, kiirtották. A kérdezettek nem akartak részletesebb tájékoztatással szolgálni, s mivel egytől egyig arra intettek, ne adjak hitelt a vén Ammi Pierce hagymázas históriáinak, már a rákövetkező reggelen felkerestem az öregembert. Egy régi düledező udvarházban lakott, arrafelé, ahol a fák terebélyesedni kezdenek. Otthona ijesztően ódon volt, s a régóta álló épületek miazmás leheletét árasztotta. Ammit csak hosszas kopogtatással sikerült előcsalnom, s mikor bizalmatlanul az ajtóhoz jött, láttam rajta, cseppet sem örül a háborgatásnak. Nem volt olyan elesett, amilyennek elképzeltem, de furcsán lesütött szeme, rendezetlen öltözéke és ősz szakálla miatt roppant mód törődöttnek, elhanyagoltnak látszott.

Nem tudván, hogyan bírhatom legelőbb szóra, hivatalos megbízatásomra hivatkoztam, beszéltem neki kutatásaimról, s mintha véletlenül történne, kérdéseket tettem fel neki a környékre vonatkozólag. A vártnál sokkal éleseszűbbnek, tájékozottabbnak bizonyult, s mire észbe kaptam, már éppúgy kiigazodott a dologban, mint az arkhamiek. Nem hasonlított azokra az őslakókra, akiket más, víztározó létesítésének céljára kiszemelt területeken megismertem. Nem orrolt az erdőrészek kivágása, a környező tanyák lerombolása miatt, úgy viselkedett, mintha otthona a majdani tó területén kívül esnék. Csak' megkönnyebbülés látszott rajta: örült, hogy ez a sors vár a fénytől elzárt völgyekre, melyek környékén egész életét leélte. Jobb, hogy víz alá kerül az egész – vélte –, jobb lesz így, még jobb lett volna rögtön a Különös Napok elmúltával! E ponton vastag hangja még inkább elmélyült; előrehajolt, jobb mutatóujját reszketegen felemelve hangsúlyozta mondandóját.

Ezután mesélte el nekem történetét, s míg rekedtes hangját hallottam, újra és újra megborzongtam, bár meleg nyári nap volt. Többször, kényszerűségből, elismételtettem vele egyet-mást, hogy kihámozhassak bizonyos tudományos közelítéseket – ezeket már bizonytalankodva, papagáj módján idézte a tanult emberek társalgásából – s hogy áthidaljam a logika és időérzék hiányosságai eredményezte szakadékokat. Mikor történetét befejezte, már nem csodálkoztam azon, hogy elméje némiképp megzavarodott, ahogy azon sem, hogy Arkham lakói nem szeretnek beszélni az Elátkozott Fenyérről? A szállodába még napszállta előtt tértem vissza, nehogy a szabad ég alatt találjanak a kigyúló csillagok. A rákövetkező nap visszautaztam Bostonba, és visszaadtam a megbízatást. Nem merészkednék újból az ősöreg erdők és kaptatók kaotikus vidékére, nem lépnék még egyszer az Elátkozott Fenyér szürke talajára, ahol a szétszórt téglák és építőkövek között ott ásít a mély kút szája. Hamarosan megépül a víztározó, s a rejtelemnek mindörökre nyoma vész a tó fenekén. Mégsem hiszem, hogy valaha arra a tájra merészkedem éjnek idején semmiképp se, ha felettem a gonosz csillagok ragyognak, semmi rá nem vehet, hogy valaha kortyoljak Arkham városának új ivóvizéből?

A vén Ammi szerint az egész a meteorittal kezdődött. Az ezt megelőző időszakban – egészen, boszorkányperekig visszamenőleg – nem születtek vad legendák, s az emberek feleannyira se félték a nyugati vadont, mint azt a kis szigetet, ott a Miskatonic folyón, ahol némelyek egy, az indiánoknál is régebben ott lappangó, különös kőoltár körül imádták az ördögöt. Nem tartották gonosznak az erdőt, és nem rettegték a szürkületet, egészen a Különös Napokig.

Aztán feltűnt az a felhő délben, felhangzottak a dörrenések, s füstoszlop szállt fel az erdő mélyi völgyből. Mire leszállt az este, Arkham minden lakója hírét vette már, hogy egy kődarab hullott alá az égből, csapódon a földbe Nahum Gardner tanyájának kútja mellett. A Gardner ház ott állt, ahol az Elátkozott Fenyér utóbb kialakult. Nahum Gardner takaros, fehér háza termékeny földdel, gyümölcsössel körülvéve?

Nahum persze a városba indult, hogy meséljen az ottaniaknak a kőről, s útközben benézett Ammi Pierce portájára. Ammi akkortájt negyvenesztendős lehetett; a különös események mélyen rögzültek emlékezetében. Ő meg a felesége a Miskatonic Egyetem három professzorával tartott másnap reggel – látni akarták az ismeretlen, csillagközi térből érkezett, fura látogatót. Ammi csodálkozott, miért hitte Nahum a követ olyan nagynak.

Összement, jelentette ki Nahum, ahogy az udvarában álló régi kerekes kút melletti, feltúrt földből s megperzselt fűből képződött gyűrűben barnálló halomra mutatott. A tanult emberek letorkolták: a kövek nem zsugorodnak.

Még mindig hőség terjengett a környákén, s Nahum azt állította, halvány fényt árasztott egész éjszaka. A professzorok megkocogtatták geológuskalapácsukkal, s furán puhának találták, olyan puha volt, mintha plasztikból lett volna, inkább kitéptek, mint kivéstek belőle egy darabot mintának, hogy az egyetemen megvizsgálhassák. Nahumék konyhájából kaptak kölcsön egy vedret, abban vitték, mert még ez a darab sem hűlt ki. A visszaúton megpihentek Amminél, és gondterheltnek tűntek, mikor Pierce asszony megjegyezte, a kődarab kezd összemenni, beleégni a veder aljába? A minta csakugyan nem volt túl nagy, de talán kevesebbet hoztak el belőle, mint gondolták?

A rákövetkező nap – mindez '82 júniusában történt – a professzorok, felettébb izgatottan, ismét megjelentek. Megálltak Amminél, és beszámoltak neki a mintadarab különös tulajdonságáról meg arról, hogyan tűnt el végül, miután üveg főzőpohárba helyezték. A főzőpohár is eltűnt; a tanult emberek a fura kő szilikátaffinitását emlegették. Hihetetlen dolgok estek meg abban a rendezett laboratóriumban? Nem tapasztaltak gázfejlődést, amidőn a követ szénparázson hevítették. Negatív eredményt hozott a nátriumborát-próba, s halmazállapotát még hidrogéngáz égővel történt izzítás hatására sem változtatta meg. Az üllőn jól alakíthatónak bizonyult, sötétben erős fénnyel világított. Mivel még mindig nem hűlt le, az egyetemi népek valódi izgalomba jöttek. És amikor a spektroszkópos vizsgálat során színképében ragyogó sávok tűntek elő – melyek a normális spektrum egyetlen árnyalatával sem látszottak összevethetőnek –, említés esett felajzottan új elemekről, bizarr optikai sajátosságokról meg affélékről, amiket a feldúlt tudósok olyankor mondogatnak, amikor valami ismeretlennel kerülnek szembe.

Mivel a szilánk még mindig forró volt, egy olvasztótégelyben elegyítették a szokásos reagensekkel. Víz hozzáadásakor nem indult meg reakció. Sósavval sem értek el különb eredményt, a salétromsav, de még a királyvíz sem tudta kikezdeni a kő sebezhetetlenségét, hasztalan sisteregtek?

Ammi nagy nehezen idézte fel mindezt, de felismert pár anyagot, amikor azokat hétköznapi néven neveztem. Próbálkozták ammóniával és nátronlúggal, alkohollal és éterrel, mérgező szén-diszulfiddal meg vagy egy tucat más anyaggal, ám, noha a szilánk tömege az idő múlásával folyamatosan csökkent, s mintha hőmérséklete is csökkent volna valamelyest, a reagensek nem mutattak olyan változást, mely igazolhatta volna, hogy sikerült kikezdeniük a meteorszilánk alkotóit. Kétségtelenül valamiféle fémmel álltak szemben. Bizonyította ezt mágnesezhetősége, s a savpróbák nyomán a meteoritfémekre jellemző Wildmänstätten-képlet nyomait fedezték fel az oldatokban. Mikor a hőveszteség éreztetni kezdte a hatását, a kísérleteket üvegbúra alatt folytatták. A munkálatok során készített kisebb metszeteket a főzőpohárban gyűjtötték össze. Másnap reggelre a darabkák a pohárral együtt eltűntek, a polcon mindössze egy égett folt maradt utánuk.

Ezt mesélték a professzorok Ammi házának tornácán, s ő ismét melléjük szegődött, hogy láthassa a csillagvilág kőből való hírnökét? Felesége ezúttal nem tartott vele.

A kő mostanra észrevehetően összezsugorodott, többé a józanul gondolkodó professzorok sem kételkedhettek a tátottakban. A kút melletti üregben barnálló halom körül jókora hely keletkezett körben: a meteorit előző nap mért hétlábnyi átmérője ötre csökkent. Még mindig forróságot árasztott, s a szakértők érdeklődve vizsgálgatták felszínét, miközben vésővel-kalapáccsal újabb, nagyobb darabot hasítottak ki belőle. Ezúttal mélyebbre vágtak: amikor a mintát kiemelték, láthatóvá vált a kő nem homogén belseje. Napvilágra került valami, ami az agyagba ágyazódott színes gombocska egyik felének látszott. Színe, mely a meteor egyedi színképében megfigyelt sávokét idézte, leírhatatlan volt, csupán az analógia okán nevezték színnek a jelenlévők. Felszíne tükörsimának tetszett, kopogtatásra ridegnek, üresnek ígérkezett. Az egyik professzor vigyázva rácsapott a kalapáccsal, s a gömböcske kis roppanással szétpattant. Semmit nem találtak benne: amint összetörték, nyomtalanul elillant az egész: vagy három inch átmérőjű, gömb alakú üreg maradt az anyagban. Mindannyian úgy vélték, telnek még hasonlókat, ha eltávolítják a köréjük rakódott anyagot.

A feltevés igazolatlanul maradt, s miután fúrás útján hasztalan kísérteteztek további gömböcskék feltárásával, a kutatók új mintájuk birtokában eltávoztak. E mintadarab éppoly zavarba ejtően viselkedett a laboratóriumban, mint az előző. Leszámítva, hogy fizikai tulajdonságait tekintve a plasztikhoz hasonló, hogy hőt termel, mágneses tulajdonsággal bír, s némi fényt áraszt, valamelyest lehűl a tömény savakban, ismeretlen színképpel rendelkezik, a levegőn pedig végül eltűnik, semmit nem sikerült kideríteni róla. A vizsgálatok végeztével az egyetem tudósai kénytelen-kelletlen belátták, nem boldogulnak besorolásával. Nem e földről származott – a külső határtalanság egy szilánkja volt, onnét származó tulajdonságokkal rendelkezett, s csupán az odakint érvényes törvényeknek engedelmeskedett?

Ezen az éjszakán vihar tombolt, s amikor a professzorok a rákövetkező nap megérkeztek Nahum tanyájára, keserű csalódásban volt részük. A kő, mágneses lévén, bizonyára egyedi elektromos tulajdonságokkal bírt, mert – ahogy Nahum elmondotta – különös pontossággal "vonzotta magáhó'" a villámokat. A farmer egyetlen óra leforgása alatt hatszor látta lecsapni az istennyilát az udvarán tátongó üregbe, s mire a vihar elvonult, nem maradt a kőből semmi, csak egy kiégett gödör árválkodott az ódon kerekeskút mellett, azt is félig betemette a ráomló föld. Az ásás nem hozott eredményt, a tudósok beletörődtek zsákmányuk nyomtalan eltűnésébe. Csődjük teljes volt immár, nem maradt más választásuk, mint laboratóriumukba visszatérve tovább vallatni azt az egyre fogyatkozó kődarabkát, melyet óvatosságból ólomszelencébe tároltak.

A darabka egy hétig tartott még, ám egy hét elteltével sem állt a tudósok rendelkezésére több hasznos adat. Mikor a szilánk végül eltűnt, nem maradt semmi, s idővel már maguk a professzorok sem tudták biztosan, nem álmukban látták-e a rejtelmes utazót, a külső világtér határtalan messzeségéből, az univerzum, az anyag, az energia, a létezés más tartományaiból származó hírmondót.

Az arkhami újságok persze testületileg igyekeztek kiaknázni az eset kínálta lehetőséget: riportereket menesztettek a helyszínre, akik elbeszélgettek Nahum Gardnerrel és családjával. Az egyik bostoni lap is tudósítót küldött: Nahumból amolyan helyi híresség vált. A Gardner család feje ösztövér, ötven év körüli, egyenes ember volt, feleségévet és három fiával lakta a völgy mélyi, takaros tanyát. Olykor-olykor felkeresték egymást Ammivel, s persze összejártak asszonyaik is. Ammi sok év távolából is dícsérőleg nyilatkozott Nahumról.

Gardner örült a népszerűségnek, melyet maga és otthona élvezett, gyakorta emlegette a meteoritot az elkövetkező hetek során. Júliusban és augusztusban nagy volt a meleg. Nahum keményen dolgozott Chapmen's Brook-i, tíz acre-nyi földjén: zörgő kocsijának kerekei mély nyomot hagytak az odavezető, árnyas utakon. Maga a munka jobban kifárasztotta, mint a korábbi években, kezdte már érezni a korát.

Eljött azután az aratás, a gyümölcsérés ideje. Lassanként beérett a körte és az alma. Nahum gazdagabb termésnek örvendezhetett, mint bármikor azelőtt. A gyümölcsök hihetetlenül nagyok, szokatlanul hibátlanok voltak, a fák csak úgy roskadoztak tőlük, s Nahum kénytelen volt újabb hordókat rendelni a többlet miatt. Ám mikor a gyümölcsök végül beértek, jókora kiábrándulást okoztak: e csábító csemege minden egyes darabja ehetetlennek bizonyult. Az almák, körték határozott keserű, undok mellékízt kaptak, belőlük egyetlen harapásnyi is hosszantartó émelygést okozott. A dinnyével, a paradicsommal ugyanígy állt a helyzet: az elkeseredett Nahumnak bele kellett nyugodnia, hogy egész termése odaveszett. Egykettőre felismerte az összefüggést, és kijelentette, hogy a meteorit megmérgezte a talajt. Hálát adott az égnek, hogy földjei legjava az út túloldalán kezdődő emelkedőn fekszik.

A tél korán köszöntött be, nagy hideggel. Ammi a szokásosnál ritkábban találkozott Nahummal, de feltűnt neki, hogy a gazda gondterhelt. Úgy tetszett, e mogorvaság átragadt a családja tagjaira is: rendszertelenül látogatták a templomot, ritkán vettek részt a környék különféle társadalmi eseményeiben. Visszahúzódásukra, melankóliájukra nem találtak igazi mentséget, noha olykor mindannyian rossz közérzetről, álmatlanságról panaszkodtak.

Nahum nyíltabban beszélt, amikor kibökte, nyugtalanítják bizonyos, hóban látott lábnyomok. Vörös bundás mókusok, rókák, fehér vadnyulak szokásos nyomai voltak ezek, ám a töprengő gazda elrendezésüket, formájukat nem találta egészen rendben lévőnek. Sosem fogalmazott pontosabban, de nyilván arra gondolt, hogy e nyomok nem feleltek meg a mókusok, rókák és nyulak anatómiai sajátságainak, szokásainak.

Ammi meglehetős érdektelenséggel hallgatta mindezt, mígnem egy éjszaka Clark's corners felől kocsin hazatérőben, Nahum tanyája közelében egy nyúl nyargalt keresztül előtte az úton, a hold fényében. Ugrásait Ammi és lova egyaránt túlságosan hosszúnak találta, az utóbbi csaknem megugrott, mire Ammi rövidre vette gyeplőjét. Ezután Ammi több megértéssel hallgatta Nahum történeteit, azon is eltöprengett, miért oly meghunyászkodók, reszketegek Gardnerék ebei minden reggel. Mint kiderült, a kutyák ugatni sem igen mertek.

Februárban a Meadon Hill-i McGregor fiúk mormotára vadásztak a Gardner-tanya közelében, s itt egy roppant különös példányt kaptak puskavégre. A vad testének arányai leírhatatlanul furcsa módon torzultak el, pofáján olyan kifejezés ült, melyhez hasonlót mormota képén addig egyikük sem látott. A fiúk komolyan megrémültek, s nyomban elhajították a dögöt, így a környékbeliek csupán groteszkül hangzó beszámolóikra hagyatkozhattak. A lovak ijedezése Nahum tanyája közelében azonban már ismert ténynek számított, s a szóbeszédek alapjául szolgáló suttogás gyorsan elkezdődött.

Az emberek állították: Nahum tanyája körül hamarabb olvadt el a hó, mint bárhol másutt; március elején Potter vegyeskereskedésében, a Clark's cornersnél már kupaktanácsra gyűltek össze a pletykálkodók. Stephen Rice, aki aznap reggel elhajtott a Gardner-birtok mellett, észrevette, hogy az erdőszéli sárból kisarjadt már az ördögkáposzta. Ekkorára sosem nőttek még, mi több, színük is furcsa volt, oly furcsa, hogy azt szó ki se fejezhette. Formájuk ocsmány volt, példátlan bűzüktől Stephen lovai meghőköltek. Néhányan még azon a délutánon arra kerültek, szemügyre vették a rendellenes növényeket, s mind egyetértettek abban, hogy effélék sosem vernének gyökeret egészséges talajban. Az előző őszön termett ehetetlen gyümölcsöt emlegették, s szájról szájra járt, hogy Nahum földjében méreg lappang. Természetesen a meteoritot okolták, s mivel néhányak emlékeztek még, milyen izgalomba hozta a kő az egyetemi népeket, értesítették őket a fejleményekről.

Egy szép napon a tudós emberek újabb látogatást tettek Nahumnát, de mivel a meséket, a folklórt nemigen kedvelték, vizsgálataik eredményét felettébb tartózkodón értékelték. Hogyne, a növények valóban furcsák, de hát az ördögkáposzta formáját és színét tekintve rendszerint különös? Meglehet, a meteorkőből csakugyan valami ásványi anyag oldódott ki a talajba: a víz hamarosan kimossa majd! Ami pedig a lábnyomokat és a rémüldöző lovakat illeti, ez természetesen nem egyéb falusi szóbeszédnél, melyet szükségszerűen indított el a meteorit különleges jelenségnek számító becsapódása. Komoly ember nem ad hitelt az efféle babonaságnak, az egyszerű elmék azonban kimondanak, elhisznek bármit? Így hát a Különös Napok során mindvégig távol tartották magukat az eseményektől. Egy akadt csak köztűk, aki mikor jó másfél évvel később két szelencényi port kapott elemzésre a rendőrségtől – felidézte, hogy az ördögkáposzta különös színe nagyon hasonlított a meteorszilánk színképében felfedezett fénylő sávokéhoz meg a fura gömböcskééhez, melyet a kráterben heverő kőbe ágyazva leltek. A por elemzésekor újra jelentkeztek ama különös sávok, ám később ez az összetevő eltűnt.

Nahum tanyája körül szokatlanul terebélyesedtek a fák, éjszakánként sajátosan hajladoztak a szélben. Nahum tizenöt esztendős középső fia, Thaddeus esküdött rá, hogy tovább hajladoznak szélcsendben is, ám ennek még a szóbeszéd se adott hitelt. A feszültség mindenesetre ott maradt a levegőben? Az egész Gardner família rászokott az óvatos fülelésre, bár hogy mire fülelnek, tudatosan képtelenek lettek volna megmondani. Olyan alkalmakkor hallgatóztak, amikor öntudatuk félig-meddig elködösült, márpedig ez, sajnos, hétről hétre gyakrabban fordult elő. Már közhelyszámba ment, hogy "Nahum családjába' valami nincs rendjén". Mikor a korai gurgolyák előbújtak, új, furcsa színben pompáztak. Nem volt ez a szín ugyanolyan, mint az ördögkáposztáé, de rokonnak tűnt vele, ismeretlen volt mindenki számára. Nahum bevitt pár szál virágot Arkhambe, megmutatta őket a Gazette szerkesztőjének, ám ez az előkelőség csak egy tréfás cikk erejéig emlékezett meg róluk; az egyszerű emberek hiedelmeit szelíd gúny tárgyává tette. Nahum hibázott, mikor a túlságosan nagyra nőtt ördögszempillangóknak e gurgolyák közelében megfigyelt viselkedéséről épp egy józanul gondolkodó városlakónak beszélt.

Áprilisban ütötte fel fejét a hisztéria a vidék lakói körében, kezdték elkerülni a Nahum tanyája mellett vivő utat, végül egyáltalán nem használták már. Ijedelmüknek a növényzet volt az oka. Minden gyümölcsfa különös színű virágdíszbe öltözött, az udvar meg a vetemény kavicsos földjéből bizarr gyomok sarjadtak, ezeket csak botanikus tudta volna a környék flórájának megszokott képviselőivel azonosítani. Hétköznapi, tiszta szín a lombok és a fű zöldjét nem számítva sehol nem maradt, mindenütt annak a földi árnyalatok közt idegen, lappangó fertőzést sejtető valaminek a vészjósló változatai tűntek szembe. A hollandi kóró fenyegetően ágált, a vérpipacsnak lényege veszett oda a hibádzó szín miatt. Ammi és Gradnerék a színek többségét kísértetiesen ismerősnek találták, végül eldöntötték, hogy azok a meteoritban lelt gömböcske színére emlékeztetnek. Nahum kigyomlálta, felásta a lejtő tíz acre-nyi földterületét, a ház körüli földet azonban nem forgatta meg. Tudta, semmi értelme az erőlködésnek; remélte, hogy a különös nyári növények felszívják végre a talajból az összes mérget. Immár semmin nem csodálkozott, hozzászokott az érzéshez, hogy olyasvalami lappang a közelében, melynek neszezését meg kellene hallania. Szomszédainak viselkedése természetesen rosszul érintette, de még rosszabbul érintette feleségét. A fiúknak különb sors jutott; ők nap mint nap iskolába jártak, ám a szóbeszéd őket is megrémítette. Thaddeus, ez a különösképp érzékeny lelkű ifjú szenvedett a legtöbbet miattuk.

Májusban megjelentek a rovarok, s Nahum birtoka egykettőre zümmögő, csúszó-mászó pokollá változott. A rovarok legtöbbje külsejét, mozgását tekintve egyaránt szokatlannak tetszett, éjszakai viselkedésük pedig meghazudtolt minden megelőző tapasztalatot. Gardnerék már éjnek idején is füleltek, vaktában kerestek valamit erre-arra fürkészve, ám hogy mit keresnek, nem sejtették. Ekkorra valamennyien állították, hogy Thaddeus nem tévedett a fákkal kapcsolatban. Gardner asszony, aki ablakából a holdfényes égbolt hátterére rajzolódó juharfa ágait bámulta, szintén megfigyelte a mozgást. Noha szélcsend volt éppen, a gallyak hajladoztak, bizonyára a nedvek tették.

Most már minden növény különösen festett, a következő felfedezést nem is Nahumék tették. A megszokás eltompította őket, így eshetett, hogy ami az ő figyelmüket elkerülte, szemet szúrt egy Bostonba való, kétkedő természetű malomipari szakembernek, aki a vidéki szóbeszéddel mit sem törődve arrafelé hajtott egy éjjel. Arkhamben beszámolt tapasztalatairól, melyeknek alapján a Gazette rövid beszámolót közölt; Nahum és gazdálkodó társai ennek nyomán fedezték fel maguk is a dolgot. Sötét éjszaka volt, a homokfutó lámpásai gyenge fényt árasztottak, a farm körül azonban – melyben a beszámoló alapján mindenki Nahuméra ismert – a sötétség mintha ritkult volna. Halvány, de határozott fény áradt a növényekből, tűből, lombból és virágból egyaránt. Eme ragyogás nyúlványai az udvaron keresztül az istálló felé íveltek.

A fű eddig nem sínylette meg a talajmérgezést, ezért a tehenek szabadon legelhettek a ház körül, május végére azonban kezdett elromlani a tejük. Nahum a lejtőkre terelte a jószágot, s a baj megszűnt. Röviddel ezután a fű, a lomb szembetűnő változáson esett át. Minden elszürkült, akárha váratlanul kiszáradt volna? Már csak Ammi kereste fel Nahum házát, de az ő látogatásai is folyvást ritkultak. Mikor az iskolaidény befejeződött, Gardnerék elszigetelődtek, olykor belementek, hogy városbeli ügyeiket Ammi intézze. Furcsamód testileg-telkileg leromlottak, így senkit nem ért meglepetésként a hír, miszerint Gardner asszony megbomlott.

Júniusban történt a dolog, a meteorit becsapódásának évfordulóján. A boldogtalan asszony kimondhatatlan valamikről sikoltozott, úgy érezte, körülötte szállonganak a levegőben? Nem kiáltott kerek mondatokat, csak szavakat, mondattöredékeket. A dolgok szerinte mozogtak, deformálódtak, rezegtek. Füle olyan impulzusokat érzékelt, amelyek nem kifejezetten hangok voltak. Valami egyre fogyatkozott. Úgy látszott, Gardnerné hiányt szenved valamiben? Valami ráakaszkodott, olyasmi, aminek nem lett volna szabad. Valakinek el kellett volna űznie? Szerinte semmi nem nyugodott az éjszakában, mozogtak a falak, az ablakok is?

Nahum nem vitette feleségét a helyi bolondokházába, hagyta szabadon járni-kelni odahaza, míg magának és másoknak nem ártott. Akkor sem tett semmit, mikor az asszony arckifejezése eltorzult. De mikor a fiúk félni kezdtek tőle, s Thaddeus csaknem elájult grimaszai láttán, inkább bezárta a padlásra. Júliusra az asszony már beszélni is elfelejtett, négykézláb kúszott, s a hónap végére Nahumnak az az őrült benyomása támadt, hogy felesége halvány fényt áraszt a sötétben, akárcsak – s ezt akkorra tisztán látta – a környék növényzete.

Röviddel ezelőtt menekültek el a lovak. Valami felzavarta őket éjnek idején; nyerítettek, bokszaik falát rugdalták. Mivel lecsillapításukra semmit nem tehetett, Nahum kitárta az istálló kapuját, mire mind a négy ló kifelé iramodott, akár négy rémült erdei szarvas. Egy hétig tartott, míg Nahum valamennyit előkerítette, ám az állatok addigra hasznavehetetlenné, kezelhetetlenné váltak. Valami megzavarta agyukat. Gazdájuk saját érdekükben agyonlőtte őket.

Nahum Ammitől kért kölcsön egy lovat a vontatáshoz, de ez a ló nem volt hajlandó a csűr közelébe menni, ezért a férfiak maguk tolták a nehéz kocsit a padkához, hogy megfelelően megpakolhassák? A növényzet egyre szikkadt, szürkült. Még az oly különös szirmú virágok sem kerülték el ezt a sorsot, a gyümölcsfák termése is szürke, töppedt, íztelen lett. Az őszirózsa és az aranyeső szürke, torz virágot bontott, a rózsák, cíniák és mályvák az elülső kertrészben olyan istentelennek mutatkoztak, hogy Zenas, Nahum legidősebb fia lekaszálta őket. Ekkortájt pusztultak el a furcsamód nagyra nőtt rovarok, még azok a méhek is, melyek kaptáraikat elhagyva az erdőbe húzódtak.

Szeptemberre az egész növényzet szürke porrá omlott, s Nahum félni kezdett, hogy a fák is elpusztulnak, mielőtt a méreg kioldódna a talajból. Feleségén mostanában iszonytató sikolyrohamok vettek erőt, a fiúk az idegkimerültség jeleit mutatták. Kerülték az embereket, mikor elkezdődött a tanítás, nem mentek iskolába.

Ammi ritka látogatásai egyikén felfedezte, hogy a kútvíz ihatatlan. Se nem keserű, se nem sós, baljóslatú mellékízt kapott, ezért Ammi azt tanácsolta barátjának, ásson kutat valahol feljebb, míg a talaj meg nem tisztul. Nahum azonban nem törődött a figyelmeztetéssel, mert ekkorra elfásult már a furcsaságoktól, kellemetlenségektől, ő és fiai tovább itták a fertőzött vizet, oly közömbösen és gépiesen, ahogy nyers vagy odakapott étkeiket fogyasztották, s ahogy hálátlan, monoton munkájukat végezték, egyik céltalan nap a másik után. Valami fásult beletörődés vett erőt rajtuk, mintha e világban idegenként, neve nincs őrök sorfala között lépdeltek volna számukra ismerős, biztos végzetük felé.

Thaddeus szeptemberben kezdett őrjöngeni, azután, hogy a kútnál járt. Vederrel indult oda, s a nélkül tért vissza sikoltozva, karjával csapkodva, olykor alig érthetően zagyvált valamit a "lent mocorgó színek"-ről. Két őrült a családban már nagy gondot jelentett, de Nahum bátran viselte a csapást. Hagyta szabadon bóklászni a fiút egy héten át, azután, hogy Thaddeus botladozni kezdett, s minduntalan megsebezte magát, az anyjával szemközti padlásszobába zárta. Iszonytatóan sikoltoztak egymásnak a zárt ajtók mögül. Különösen a kis Merwin szenvedett ettől, aki úgy képzelte, anyja és testvére holmi nem e világi, borzalmas nyelven beszélnek. Merwint azelőtt is megrémítették már félelmes képzelgései, s nyugtalansága csak fokozódott, amidőn elveszítette Thadet, aki legközelebbi játszótársa volt.

Körülbelül ugyanekkor kezdtek hullani a Jószágok: A baromfiállomány egykettőre elszürkült, felfordult, húsuk szeleteléskor száraznak, szikkadtnak találtatott. A sertések hihetetlenül meghíztak, azután váratlanul megmagyarázhatatlan, undorító változásokon mentek keresztül. Húsuk persze ehetetlenné vált; Nahum nemigen tudta, mihez fogjon. Helyi állatorvos nem merészkedett tanyája közelébe, Arkham városának állatorvosa pedig nyíltan elismerte tanácstalanságát. A sertések elszürkültek, megmerevedtek és megkergültek, szemük és pofájuk rémisztően elváltozott. A dolog megmagyarázhatatlannak látszott, hisz ezek az állatok sosem fogyasztottak a fertőzött növényekből. Azután a kór átterjedt a tehenekre. Testük egyes részei vagy egésze hihetetlenül megráncosodott, megfonnyadt, egymást érték az összecsuklások, fekélyek. Az utolsó fázisban – a végeredmény minden esetben a pusztulás volt – elszürkültek, kiszáradtak, éppúgy, ahogy a disznók? Mérgezésről szó sem lehetett, mert ezek a gondok mindig a biztonságos takarmányt jelentő istállóban kezdődtek. Ólálkodó vadak harapása sem terjeszthette a nyavalyát – hisz a világ melyik állata képes áthatolni minden akadályon? Csakis természetes fertőzésről lehetett szó, ám ilyen következményekkel járó fertőzést senki még csak elképzelni sem tudott. Mire az aratás ideje elérkezett, nem maradt eleven jószág a tanyán. Miután a szárnyasok meg a lábasjószág elpusztult, szétszéledtek a kutyák. Mindhárom állat egyetlen éjszaka tűnt el, s többé nem bukkantak a nyomukra. Az öt macska valamivel hamarabb állt odébb, de hiányukat észre sem vették, mert nem voltak már egerek, meg mert azelőtt is csak Gardner asszony foglalkozott e kedves jószágokkal.

Október 19-én Nahum lesújtó hírrel botorkált Ammiék házába. Szegény Thaddeust padlásszobájában elérte a halál, s oly módon végzett vele, hogy azt szavakba foglalni aligha lehetett. Nahum sírt ásott a tanya rácsokkal körülvett családi parcelláján, s a maradványokat elföldelte? Odakintről semmi nem férkőzhetett a fiúhoz, az apró, rácsos ablak, az elreteszelt ajtó érintetlen volt, nagyjából mégis ugyanaz játszódott le, ami az istállóban. Ammi és neje tőlük telhetően vigasztalták az összetört férfit – mindketten borzongtak közben. Rettegés kísérte a Gardnerek útját, rettegés övezett mindent, amihez hozzáértek. Nahum puszta jelenléte névtelen, megnevezhetetlen fenyegetés érzetét keltette.

Ammi kelletlenül kísérte haza barátját, igyekezett lecsendesíteni a hisztérikusan zokogó kis Merwint. Zenasnak nem volt szüksége nyugtatgatásra. Az utóbbi időben minden egyéb helyett a semmibe bámult, úgy végezte el, amire apja utasította, s Ammi úgy érezte, a végzet igen könyörületes hozzá. Olykor-olykor Merwin kiáltásaira megkésett felelet visszhangzott a padlásszoba felől. Ammi kérdésére Nahum elmondotta, hogy felesége már nagyon legyengült.

Az este közeledtekor Amminek végre sikerült elszabadulnia: még a barátság se bírhatta maradásra olyan helyen, ahol a növényzet halovány fényt árasztott, s a fák olykor-olykor hajladozni kezdtek a szélcsendben. Ammi Pierce-et szerencséjére csekély képzelőerővel ajándékozta meg a természet. Még így is megzavarodott kissé, ám ha képes lett volna felfogni, megérteni mindent, ami körülötte zajlott, elkerülhetetlenül eszelősként végzi ő is? Alkonyatkor hazaódalgott, a bolond asszony meg a bomlott gyermek sikolyai iszonytatóan visszhangoztak fülében.

Három nappal később, kora reggel, Nahum berontott Ammiékhoz, s mert a gazdát nem lelte odahaza, feleségének számolt be az újabb iszonyatról; Pierce asszony fogvacogva hallgatott.

Ezúttal a kis Merwinre került a sor: a gyermek eltűnt. Késő este lámpással és vederrel vízért indult, s nem tért vissza. Napok óta zavarodottan járt-kelt, nem is igen tudta, mi történik körülötte. Minduntalan felsikoltott? Akkor éjjel kétségbeesett sikoly harsant az udvarból is, de mire az apa kiért az ajtón, a fiúnak nyoma veszett. Nem égett a lámpás, melyet magával vitt, nem volt sehol. Nahum akkor azt hitte, a lámpás és a veder is eltűnt, de hajnalban, amikor visszatért az erdőből, ahol egész éjszaka kutatott, a kút közelében két igen furcsa tárgyat lelt. Az összepréselt, látszólag megolvadt fémtömeg bizonyára a lámpás volt valaha, míg a meggörbült fogantyú meg a félig szétolvadt fémdonga a veder maradványa lehetett. Nahum nem talált mást, s elképzelni sem tudta, mi történhetett. Pierce asszony néma maradt, s Ammi, mikor hazaért, s hírét vette a történteknek, találgatni se mert. Merwin eltűnt, a környékbeliek segítségére pedig – akik immár valamennyi Gardnert kerülték – bajosan számíthattak. Arkham lakóinak segítségében sem reménykedhettek: ők csak kacagtak mindenen. Thaddeus meghalt, Merwin eltűnt? Valami egyre munkált, dolgozott, mintha arra várna, hogy meghallják és felfedezzék? Nahum érezte, hamarosan gyermekei sorsára jut, ezért arra kérte Ammit, viselje gondját feleségének és Zenas fiának, ha netán túlélnék őt. Az egész dolgot isten büntetésének vélte, noha elképzelni se tudta, miért sújt le épp őrá. Amennyire tudta, egyetlenegyszer sem tért le az Úr kijelölte egyenes útról.

Ammi több mint két hétig hírét se hallotta, azután, a legrosszabbtól tartva, legyűrte félelmét és elhatározta, hogy felkeresi a Gardner-tanyát.

A nagy kémény nem füstölt, a látogató felkészült a tragédiára. Megrázó volt a farm állapota: a földet elszürkült, fonnyadt fű és avar borította, az ódon falakról, oromzatokról száraz venyigetörmelék pergett alá, a hatalmas, kopasz fák kiszámított rosszindulattal hajladoztak a szürke novemberi ég hátterén. Ammi felfedezte ágaik hajlásszögében a nehezen érzékelhető változást.

Nahumot még életben találta. A farmer elgyöngülve hevert egy lócán az alacsony mennyezetű konyhában. Eszméletén volt, egyszerű utasításokat adott Zenasnak. A helyiségben kíméletlen hideg volt, s mikor Ammi észrevehetően megborzongott, a házigazda rekedten Zenasért kiáltott, ráparancsolt, hozzon még a tűzifából. Tűzifára csakugyan nagy szükség lett volna; a jókora tűzhely üresen állt, egy kevés hamu lebegett csak üregében a kéménykürtőn átfújó, dermesztő szél szárnyán. Nahum megkérdezte vendégét, jobb-e most, hogy Zenas rakott a tűzre? Ammi ekkor megértette, mi történik. A legfeszesebb kötél elpattant végre, a boldogtalan farmert nem fenyegette további fájdalom. A diszkrét kérdezősködés nem vezetett eredményre, Amminek nem sikerült kiderítenie, mi érte a fiút.

– A kútban van? Odalenn lakik a kútban? – felelgette mindegyre az elködösülő elméjű apa. Amminek váratlanul eszébe ötlött a feleség, s felőle kezdett kérdezősködni.

– A Nabby? De hisz ő itt van!? – válaszolt megütődve szegény Nahum. Ammi belátta, hogy az asszonyt neki magának kell megkeresnie. Otthagyta a lócán az ártalmatlan eszelőst, leakasztotta a kulcskarikát az ajtó melletti kampóról, s a recsegő-ropogó lépcsőkön felóvakodott a padlásra. A szűk helyen valami bűz terjengett odafenn, nesz sehonnét nem hallatszott. A négy ajtó közül csak egyet talált zárva Ammi, s különféle kulcsokkal próbálta kinyitni. A harmadik kulcs fordult körbe némi próbálkozás után: a látogató felrántotta az alacsony, fehérre mázolt ajtót. Sötétség fogadta odabent, hisz kicsiny volt az ablak, s félig még azt is eltakarták az elébe szegezett durva falécek. A széles gerendázatú padlón Ammi semmit nem látott. A bűz elviselhetetlenné fokozódott, így mielőtt továbbhaladt, vissza kellett térnie az előtérbe tiszta levegőt szívni. Mikor ismét belépett, valami sötétet vett észre az egyik sarokban, s amint jobban látta, mi az, hangosat kiáltott. Ekkor úgy tűnt neki, felhő vonul el az ablak előtt, s egy másodperccel utóbb afféle utálatos páragomoly suhant el mellette. Szeme előtt különös színek villództak, s ha a rémület meg nem bénítja elméjét, eszébe jutott volna a meteoritban lelt gömböcske, mely szétpattant a geológuskalapács ütése alatt; eszébe jutott volna róluk a tavasszal kisarjadt beteges növényzet számos árnyalata, Így csak arra a gyalázatos borzalomra gondolt, mely előtte hevert, s mely láthatóan osztozott a fiatal Thaddeus meg a jószágok neve nincs végzetében. A legiszonyatosabb mégis az volt, hogy e valami oszladozása közben igen lassan, ám észrevehetően mozgott?

Ammi nem részletezte tovább ezt a jelenetet, de a sarokban lelt mozgó valami többé nem szerepelt történetében. Akadnak elmondhatatlan dolgok; az emberiesség nevében végrehajtott cselekedetet olykor keményen bírálja el a törvény. Megértettem, hogy Ammi nem hagyott hátra élőt abban a padlásszobában; bármi mozgót hátrahagyni iszonyú tehertételt jelentett volna, olyat, amely minden beszámítható lényt örök kárhozatra taszít. Ammi, ha nem kérges lelkű farmer, bizonyára elájul vagy megbomlik, így azonban sikerült átbújnia ismét az alacsony szemöldökfa alatt, s ráfordította a kulcsot a padlásszoba átkozott titkára.

Nahumra gondolt most: barátja ápolásra, gondoskodásra szorul, olyan helyre kell vinnie, ahol mindezt megadhatja neki?

Miközben lefelé tartott a sötét lépcsősoron, Ammi zuhanás hangját hallotta odalentről. Úgy rémlett, elfúló kiáltást hall, s nyugtalmul gondolt vissza a párafelhőre, mely odafent, az iszonyú padlásszobában suhant el mellette. Miféle lényt zavart meg érkezésével és kiáltásával? A körvonalakat nélkülöző rémület megállásra késztette: újabb neszeket hallott odalentről, súlyos test súrlódott a padlón, e zajt tisztátalan szörcsögés ördögi, undorító zaja kísérte. Ammi képzettársítási képességét gyarapította a félelem; megint arra gondolt, amit odafent látott. Úristen! Miféle vérfagyasztó lidércnyomás részese lett? Sem előre, sem hátrafelé indulni nem mert, remegve állt a lépcsőforduló homályában. A jelenet minden részlete beleégett emlékezetébe. A hangok, a félelemmel teli várakozás, a sötétség, a keskeny lépcsősor meredeksége, és – nagy ég! – a halvány, de nyilvánvaló derengés, mely minden farészből, a lépcsőből, a támasztékokból, a lécezetből meg a gerendákból áradt.

Ammi odakint álló lova ekkor ijedten felhorkant, robaj következett, amint az állat fejvesztve menekült. A következő percben a kocsival együtt eltűnt, a lépcsőforduló homályában álldogáló rémült férfi találgathatta csupán, mi volt, ami elriasztotta. S mintha még nem lett volna elég, máris hallatszott odakintről. Csobbanás a kút felől? Ammi a kút mellett, kipányvázatlanul hagyta Héroszt, a homokfutó kereke nyilván kiütött egy téglát a kút kávájából?

A hihetetlenül ódon faanyagból tovább áradt a fény – Úristen, milyen régi ez a ház! Nagyobbik fele 1670 előtt épült, az oromtető 1730 tájékán?

A lenti padlón végigvonuló valami nesze mindinkább közeledett, Ammi fogása megkeményedett a súlyos fütykösön, melyet a padlásszobában bizonyos céllal magához vett. Bátorságot gyűjtött, s lement a lépcsőn, vakmerően a konyha felé indult. Amit keresett, nem várta be ott, elébejött, a túlélt megpróbáltatás után. Hogy egész eddig kúszott-e, vagy vonszolta valami, Ammi el nem dönthette. Bármi történt az elmúlt félórában, Nahum jócskán előrehaladt a fonnyadás, szürkülés és oszlás folyamatában. Teste irtóztatóan felrepedezett, száraz foszlányok hámlottak le róla. Ammi képtelen volt hozzáérni, elszörnyedve meredt a torz iszonyatra, ami valaha arc volt.

– Mi volt az, Nahum? Mi volt az? – suttogta, s a kicsattant, vonagló száj épp csak hogy megformálhatta a végső feleletet:

A semmi… semmi se… csak egy szín… éget… hideg és nedves, de éget… A kútban élt…. Láttam… olyan füstféle vót… olyan színű, mint a virágok a múlt tavaszon… A kút fénylett éjjelenkint… Megfogta Thadot, Merwint és Zenast? Minden élőt? kiszítta az életet mindenből? Abba' a kőbe? abba' a kőbe kellett jönnie? Megfertőzte az egész környéket? Nem t'om mit akar? az a kerek valami, amit az egyetemi népek leltek a kőbe? Amit széjjeltörtek? ugyanilyen színű vót? Pont ugyanolyan, mint a virágok, a növények? Biztos több vót belőlük? azokból a magvakból? Mer magok?! Nőttek. Legelébb ezen a héten láttam? Elkapta Zenast. Naddarab fiú vót, élettel teli? Előbb elgyengít, aztán kap el? Eléget. A kút vize? Igazad vót? gonosz víz? Zenas sose jött vissza a kúttó'? Nem bírt? Ez magáhó' vonz. Tudod, mi készű', de hiába? Azóta, hogy Zenast elkapta, láttam párszor? Mi van Nabbyvel, Ammi? A fejem má' semmire se jó, nem t'om, mikó' vittem neki enni legutóbb? Ha nem vigyázok, elkapja őt is? Csak egy szín? Néha, éjjel fele az ő arca is olyan színű? éget és szív? olyan helyrő' jött, ahó' nem úgy mennek a dógok, ahogy itten? Az egyik professzor mondta? Igaza vót? Vigyázz, Ammi, ez kiszíja az életet!

Ennyi volt mindössze. Nem beszélt többet, magába roskadt, vége lett. Ammi piros kockás abroszt borított a maradványokra, s kibotorkált a földekre nyíló hátsó ajtón. Megmászta az emelkedőt a tíz acre-nyi legelőig, az északi utat, az erdőt elkerülve botladozott hazáig. Nem lett volna képes elhaladni a kút mellett, mely lovát elriasztotta. Az ablakból pillantott csak ki rá, s látta, hogy kávájából nem hiányzik egyetlen kő sem. Nem ért hozzá a meglóduló homokfutó: a csobbanást másvalami okozta. Valami, ami visszatért a kútba, miután szegény Nahummel végzett.

Mire Ammi hazatért, a ló meg a kocsi otthon volt már, s Pierce asszony ugyancsak rettegett. A farmer magyarázat nélkül nyugtathatta feleségét, azután nyomban Arkhambe indult, hogy értesítse a hatóságokat, a Gardner család nincs többé. Nem bocsátkozott részletekbe, csupán beszámolt Nahum és Nabby haláláról

Thaddeuséról tudtak már –, megemlítette, hogy pusztulásukat alighanem ugyanaz a fura mérgezés okozta, ami jószágaikét. Bejelentette Merwin és Zenas eltűnését. A rendőrségen hosszan foggatództak, végül megbízták Ammit, kísérjen el három nyomozót a Gardner-tanyára egy halottkémmel, egy tisztiorvossal meg az állatorvossal együtt, ez utóbbi kezelte annak idején. a fertőzött állatokat.

Ammi nemigen akart visszamenni, mert jócskán benne jártak már a délutánba, s ő félt megvárni az estét azon az elátkozott helyen, a társak jelenléte azonban megnyugtatta valamelyest.

A hat hatósági személy csukott, kétlovas kocsira szállt, Ammi homokfutója nyomában négy óra tájt érkeztek a járványsújtotta tanyára. A borzalmakhoz szokott rendőrnyomozók egyike sem maradhatott érzéketlen a padlásszobában meg a piros kockás abrosz alatt lelt maradványok láttán. A szürkére lepusztult farm önmagában is gyászos látványt nyújtott, ám az a két oszladozó tetem túltett mindenen. Sokáig senki sem volt képes foglalkozni velük, az orvos egykettőre elismerte, nincs rajtuk sok vizsgálnivaló. A mintákat persze lehet tanulmányozni: vett ilyen mintákat, melyek vizsgálatakor az egyetem laboratóriumában különös dolgokra derült fény. A két szelencéből előkerült por színképében lelt fura sávok megegyeztek a tavalyelőtti meteor különös színképében találtakkal. A spektroszkóp által kimutatott matéria azonban egy hónapon belül eltűnt, a por összetevőit ezután alkalikus foszfátokkal és karbonátokkal azonosították.

Ha Ammi sejtette volna, hogyan reagálnak az emberek, aligha szólt volna nekik a kútról. Közeledett a napnyugta; a farmer alig várta, hogy mehessen. De bár nem akart, időről időre az udvar közepén álló kút felé sandított, s mikor az egyik nyomozó faggatni kezdte, elmondta, Nahum tartott valamitől, ami a kút mélyén lapul, olyannyira, hogy Merwint és Zenast sem merte keresni odalent.

A nyomozóknak nem maradt más választásuk, mint hogy kiürítsék és megvizsgálják az aknát. Ammi reszketve várt, míg a kútvizet vederszám merték és loccsantották ki a felázott földre. A férfiak undorral fintorogtak, végül az orrukat is befogták, olyan bűzt kavartak fel. A munka rövidebb időt vett igénybe a vártnál: a vízállás meglepően alacsony volt. Nem szükséges részleteznünk, mi minden került elő. Meglelték mindenesetre Merwin és Zenas csontjait, találtak egy növendék szarvast meg egy jókora ebet, ugyanolyan állapotban, megtalálták pár kisebb vad csontvázát. A kút alján összegyűlt nyálkás posvány megmagyarázhatatlanul fortyogott, s mikor a nyomozók egyik társukat összefogódzva leeresztették, az pedig hosszú rúdjával a masszába döfött, nem leltek szilárd talajt.

Alkonyatkor lámpásokat hoztak a házból. Azután, mikor eldöntötték, a kútból képtelenek bármi egyebet előkeríteni, valamennyien az ódon nappali szobába vonultak, ahol nyomban tanácskozni kezdtek a szakértők, miközben a fogyó hold kísérteties fénye beragyogta a szürkéllő romokat odakint. A jelenlévőket felkavarta az eset, a növényzet fura állapotában, az állatok és emberek ismeretlen okból bekövetkezett pusztulásában meg Merwin és Zenas korai halálában nem leltek meggyőző közös vonást. Hallottak ugyan a helyi mendemondákról, de nem hitték, hogy bármi természetfeletti történt. A meteorit kétségtelenül megfertőzte a talajt, ám az állatok is megbetegedtek, noha nem fogyasztottak a fertőzött talajból sarjadt növényekből. A kútvíz volna a ludas? Meglehet? Helyénvaló lenne megvizsgálni. De vajh milyen őrület lázában ugrottak a kútba a fiúk? Végzetük azonos volt, maradványaik elárulták, hogy halálukat a szürke kiszáradás okozta. Miért olyan szikkadt és szürke itt minden?

Az udvarra néző ablaknál ülő halottkém vette legelőször észre a ragyogást a kút körül. A felázott föld valamivel erősebben fénylett a leszállt sötétségben a holdsütötte talajnál: ragyogása határozottabbnak tűnt, forrása mintha a kút fekete mélye lett volna.

Fényoszlop emelkedett ki onnét, olyasféle, mint egy reflektor szóródó sugara. A ragyogás tompán tükröződött a kimert víz után maradt pocsolyákban. Színe roppant különös volt, s ahogy a férfiak az ablakhoz gyűltek, Ammin szörnyű rémület vett erőt. E kísérteties, miazmás kipárolgás árnyalata számára nem volt ismeretlen. Látta már e színt korábban is, s megtanulta félni azt, amit jelentett. Látta e színt a törékeny, komisz gömböcskében, a két nyárral korábban aláhullt meteoritban. Látta a veszett tavaszi növényeken; s mintha látta volna aznap reggel a padlásszoba félig bedeszkázott ablaka előtt, ott, ahol az elmondhatatlan dolgok megtörténtek. Felvillant előtte egy pillanatra, ezután suhant el mellette az a gyűlöletes, tisztátalan pára. Röviddel ezután szegény Nahumet kapta el valami ilyen színű? Végre ki is mondta. Kimondta, hogy ez a gömböcske meg a növények színe. Ezt követte a ló megfutamodása meg a kútból hallatszó csobbanás. És most a kútból ugyanilyen démoni árnyalatú, halvány fényoszlop ívelt fel.

Ammi észjárását dicséri, hogy még e feszült pillanatban is eltöprengett valamin, ami lényegileg tudományos problémának tekinthető: tudniillik, hogy ugyanazt az árnyalatot észlelte nappal, a reggeli égboltra néző ablak előtt, s egy éjszakai fluoreszkáló páragomolyban, mely a sötét, puszta táj háttere előtt tűnt fel. Nem volt ez rendjénvaló, természetellenes volt, s Amminek halódó barátja szörnyű, utolsó mondatai ötlöttek eszébe: "Olyan helyrő' jött, ahó' nem úgy mennek a dógok, ahogy itten? Az egyik professzor mondta?"

Odakint mindhárom, útmenti, csenevész fácskához kikötött ló rémülten nyihogott, a földet kapálta. A kocsis kifelé indult, de Ammi a vállára tette remegő kezét.

– Ne menjen ki oda? – suttogta. – Nem tudhassuk, mi lesz? Nahum azt mondta, él valami a kútba', ami kiszívja az ember életit? Aszonta, olyan gömbölyű golyóbisból lett, amilyet a meteorkőbe' találtak, tavalyelőtt júniusba'? Szív és éget, úgy mondta Nahum? pedig csak egy színes felhő, olyan színű, amilyen az a fény odakint, ami alig látszik, és nem tudni, micsoda? Nahum úgy gondóta, élettel táplálkozik, és mindég erősebb lesz? Látta a múlt héten, aszonta. Biztos odakintrő' jött ez is, messzirő', ahogy a meteorkő. Az egyetemi népek mondták. Amibő' van, amit tesz, nem isten teremtményire vall? Ez odakintrő' való!

Így hát az emberek határozatlanul toporogtak, a kútból sugárzó fény pedig erősödött, a rémült lovak is erősebben rúgkapáltak és prüszköltek. Csakugyan szörnyű pillanat volt, négy borzasztó két kútból származó és két házbéli – maradvánnyal az ódon, elátkozott falak közt, szemben a kocsonyás mélységből áradó ismeretlen, istentelen fényességgel. Ammi ösztönösen fogta vissza a kocsist, nem gondolt arra, hogy ő maga sértetlen maradt a színes köd tisztátalan érintése nyomán. Meglehet, mégis helyesen tette, amit tett, soha senki meg nem tudja, mi zajlott odakint azon az éjszakán, s bár a mindenségből jött valami egyetlen érintetlen akaratú embernek sem ártott addig, nincs mód kikövetkeztetni, mit meg nem tett volna azokban a pillanatokban, míg megnövekedett, megmutatta erejét a felhősödő, holdfényes ég alatt.

Az ablaknál álló detektívek egyike váratlanul éles, elfúló kiáltást hallatott. A többiek rámeredtek, azután követték a pillantását felfelé, addig a pontig, ahol az hirtelen megakadt. Szavakra nem volt szükség. Amit a szóbeszéd vitatott, nem volt többé vitatható, s tán épp az ekkor mindannyiuk által megfigyelt jelenség az oka annak, hogy a Különös Napokról azóta se beszélnek szívesen Arkhamben. Fontos leszögeznem, hogy az éjszakának ebben az órájában nem fújt szél. Később, nem sokkal ezután feltámadt, de ekkor szélcsend volt még. Nem rezdültek a futóbab elszürkült, fonnyadt indái, a kétlovas kocsi tetejének rojtjai sem. E feszült, istentelen szélcsendben kertszerte mégis hajladoztak a fák magasba nyúló ágai. Morbid módon, görcsösen vonaglottak, epileptikus görcsökben rángatództak a gallyak, a mozdulatlan levegőben tehetetlenül ágáltak a holdsütötte felhők felé. Akárha összefüggő zsinórzatot mozgatott volna a fekete gyökerek alatt lappangó, ébredező iszonyat.

Néhány pillanatra a férfiaknak még a lélegzete is elakadt. Azután egy sötétebb felhő vonult át a holdtányér előtt, s a nyújtózó ágak körvonalai pillanatokra elmosódtak. Az ámulat rekedten konduló kiáltása szakadt ki minden torokból. Mert a borzalom nem halványult el a körvonalakkal: a mélyebb sötétség rémületes szakaszában a nézők az ágcsúcsok magasában a halovány és megmagyarázhatatlan ragyogás ezernyi apró gömböcskéjét látták lüktetni, egyet-egyet minden hajtás végén. Olyan volt ez, mint Szent Elmo tüze vagy azok a lángok, melyek a pünkösdi apostolszobrok fejét övezik. Természetellenes fényjáték volt ez, olyan, mintha tetemek táplálta fénybogarak sűrű raja járt volna pokoli sarabande-ot holmi elátkozott ingovány felett; színe megegyezett azzal, melyet Ammi felismert és rettegett.

Mindezenközben a fluoreszkáló fényoszlop egyre fényesebb és fényesebb lett, a végzet és az abnormalitás érzetét keltette a megzavarodott emberekben. A fény nem kiragyogott, kifelé áradt immár a kútból, s ahogy az idegen szín formátlan felhője kiszabadult a mélyből, nyomban az ég felé tört.

A halottkém borzongva az elülső ajtóhoz sietett, helyrelökte a súlyos pótrekeszt. Ammi, nem kevésbé reszketegen, csak böködni, mutogatni volt képes, mikor a fák fokozódó ragyogására akarta felhívni a figyelmet. A lovak fékevesztetten nyerítettek és kapáltak, de a csoport egyik tagja se merészkedett volna ki hozzájuk, a világ minden kincséért sem. A fák ragyogása minden múló pillanattal erősödött, a nyughatatlan ágak mind feljebb nyújtóztak. A kútkerék fája is csillámlott, s ekkor az egyik nyomozó szótlanul a farakásokra és méhkaptárakra mutatott, melyek a birtok nyugati kőfala mentén sorakoztak. Ezek is fluoreszkáltak, csak a látogatók megviselt járművei látszottak érintetlennek. Az út felől vad lárma, patkódobogás hallatszott; Ammi felemelte a lámpást, hogy jobban lásson, s ráébredt, hogy a hatóságiak rémült szürkéi kidöntötték a csenevész fákat, s a kocsit magukkal ragadva eliramodtak.

E megrázkódtatás segített megoldani az emberek nyelvét: izgatott suttogásba fogtak.

– Ez a valami átterjed mindenre, ami szerves anyagból készült – suttogta az orvosszakértő.

Senki sem fűzött hozzá semmit. Az a detektív, aki odalent járt a kútban, most úgy érezte, hosszú rúdjával megzavarta azt a kimondhatatlan valamit.

– Szörnyű volt odalenn a kútban – mondta. – Nem értem el az alját, csak buborékolt a nyálka? Éreztem, lapul valami a mélyén?

Ammi lova még mindig kapált, fülsértően berzenkedett az út mellett, hangja elnyomta gazdájának motyogását.

– Abba' a kőbe' volt? Odalenn növekedett? Elkapott minden élőlényt? élettel táplálkozott, a testükbő', a lelkükbő'? Megölte Thadet, Merwint, Zenast és Nabbyt? Nahum maradt utolsónak? Mind itták a vizet? Az a valami úrrá lett rajtuk? Odakintrő' jött, ahol másképp mennek a dolgok, mint itten? És most hazamegyen.

E pillanatban az ismeretlen színoszlop erőteljesen fellángolt, fantasztikus alakzatokká tömörült, melyeket utóbb minden szemtanú másként írt le. Szegény Hérosz olyan nyerítést hallatott, amihez foghatót ember lótól sem azelőtt, sem azóta nem hallhatott. Az alacsony mennyezetű helyiségben tartózkodók mindegyike befogta fülét; Ammi halálra váltan, émelyegve fordult el az ablaktól. A történteket szó vissza nem adhatja, s mikor Ammi ismét kinézett, szegény pára összekucorodva hevert a homokfutó rúdjának maradványai közt. Kínjai véget értek, másnap elföldelték. Kesergésre azonban nem maradt idő, mert ugyanebben a pillanatban az egyik nyomozó némán hívta fel figyelmüket a szobába nyomuló borzalomra. Lámpafény hiányában jól látszott, hogy halvány ragyogás járja át a helyiséget. Ott hunyorgott a fény a széles lécezetű padlón, a szőttes szőnyeg résein át. Ott csillogott az apró ablakok keretén. Fel s alá mozgott a sarkokban, átjárta a polcokat, a tűzhely párkányát, az ajtókat, bútorokat. Minden pillanattal erősödött, nyilvánvalóvá vált, hogy a sértetlen túlélőknek tanácsos elhagyni a házat.

Ammi a hátsó ajtóhoz vezette a társaságot, végigkalauzolta őket a tíz acre-nyi legelőre vezető mezei ösvényen. Úgy mentek, botladoztak, mintha álomban lépkednének, vissza se néztek, míg a kaptató tetejére nem értek. Örülhettek ennek az ösvénynek, hisz az elülső ajtón át, a kút mellett aligha jutottak volna idáig. Elég gondot okozott elosonni a fénylő istálló meg a kaptárak mellett is a vonagló, ijesztő körvonalú fák alatt; az ágak szerencsére elég magasra nyúltak. A hold néhány igen sötét felhő mögé rejtőzött, miközben a menekülők áthaladtak a Chapman's Brook durván összerótt hídján, ahonnét vaksötétben kapaszkodtak fel a nyílt mező széléig.

Mikor visszanéztek a völgybe, a messzi Gardner-tanyára, félelmes látványban volt részük. Az egész farm ama borzasztó, idegen színű fényben úszott: fák és épületek, még azok a füves vagy növényzet borította térségek is, ahová nem terjedt ki a szürke szikkadás. A gallyak mind az ég felé meredtek, csúcsaikból iszonyú lángnyelvek kúsztak végig a ház, az istálló és a csűr gerendáin. Fuseli vízióiba illő jelenet volt, mindenek felett az az alaktalan fényesség ragyogott, az idegen, dimenziókon túli, titokzatos és mérgező szivárvány, mely a kútból ívelt fel. Egyre terjedt, tapogatódzott, kúszott, ki-kinyúlt villódzva, ragyogón, vészterhes, felismerhetetlen, baljóslatú, kozmikus színeiben.

Az iszonyú valami váratlanul egyenesen fellövellt az égbe, akár egy rakéta, s csóvát sem hagyva maga mögött, eltűnt a felhők kerek, különösmód szabályos nyílásán át, mielőtt az emberek feleszmélhettek, felkiálthattak volna.

A szemtanúk sosem feledték a látványt, és Ammi szóra képtelenül meredt a Cygnus meg a Deneb többi közt pislákoló csillagaira, ahol a szín beleolvadt a Tejút ragyogásába. Ám tekintetét a következő pillanatban már ismét lefelé kényszerítette a völgyből hallatszó robaj. Csak fás recsegés-ropogás hallatszott, nem pedig robbanás, ahogy a társaság tagjai később állították. Az eredmény mégis ugyanaz lett: mert egyetlen lázas, kaleidoszkópszerű kitörésben az elátkozott, pusztulásra szánt farm természetellenesen csillámló szikrák és egyéb szubsztanciák kitörése közepette elpusztult, elvakította azokat, akik látták, s olyan színű, fantasztikus felhőalakzatokat okádott a zenit felé, mely semmiképp sem származhatott a mi univerzumunkból. Sebesen összeálló gőzök közepette követték az eltűnt iszonyatot, a következő pillanatban ők is eltűntek. Odalent, mögöttük csak a sötétség maradt, ahová az emberek nem mertek visszatérni, köröttük pedig tomboló szél kerekedett, mely mintha a csillagközi tér tátongó mélységéből áradt volna. Süvöltött és bömbölt, végigszáguldott a mezőn s az eltorzult erdőn őrült kozmikus dühében, s a remegő társaság ráébredt, nincs értelme megvárni, míg kibukkan a hold, hogy meglássák, mi maradt Nahum tanyájából odalent.

Ahhoz is zavartak voltak, hogy teóriákon töprengjenek. A hét férfi az északi úton botorkált vissza Arkhambe. Ammi rosszabb lelkiállapotban volt társainál, könyörgött nekik, hogy kísérjék vissza konyhájáig, ahelyett hogy egyenest a városba mennének. Nem kívánt egyedül átvágni a megperzselt, szél korbácsolta erdőn hazáig, még a főúton sem. Mert olyan megrázkódtatásban volt része, amely elkerülte a többieket, s melyet elnyomott benne mindörökre a lappangó félelem, olyannyira, hogy sok éven át beszélni se mert róla. Ahogy a szemtanúk elszántan az út felé fordultak a szélfútta dombon, Ammi egy pillanat erejéig visszanézett az elsötétült völgyre, ahol szerencsétlen véget ért barátja élt azelőtt. És a kiégett, messzi pontból felemelkedett nehézkesen valami, hogy visszazuhanjon ugyanoda, ahonnét a nagy, formátlan iszonyat az égbe szökött. Egy szín volt csupán – de nem a mi földünkön vagy egünkben létező szín. S mert Ammi felismerte e színt, tudta, hogy ennek a halovány maradéknak ott kell rejtőznie a kútban, azóta sem jött rendbe egészen.

Sosem merészkedett többe a völgybe. 44 esztendő telt már el az iszonyat óta, de Ammi azóta sem járt ott, s örömmel veszi, hogy az új víztároló elárasztja. Én is örülök neki, mert nem tetszett a napfény színeváltozása az elhagyott kút kávája felett, amely mellett elhaladtam. Remélem, a víz mindig magasan áll majd – mégsem fogok belőle inni soha. Azt sem hiszem, hogy felkeresem még egyszer Arkham vidékét. Ammi társai közül hárman visszatértek a völgybe másnap reggel, hogy napfényben vegyék szemügyre a romokat, de igazában nem is maradtak romok. Csak a kémény téglái, a pince kövei, itt-ott némi ásványi meg fémhulladék meg az elátkozott kút kávája maradt ott. Ammi döglött lovát leszámítva, melyet elvonszoltak és eltemettek, eltűnt minden, ami valaha élt. Öt szörnyűséges acre-nyi szürke porsivatag maradt, azóta sem sarjadt ki ott semmi. A mai napig úgy éktelenkedik az ég alatt, mint valami savmarta, hatalmas folt az erdőn-mezőn, s azon kevesek, akik odamerészkedtek a helyi mendemondák ellenére, elnevezték Elátkozott Fenyérnek.

A helyi mendemondák bizarr történetek. Lehetnének még bizarrabbak, ha a városiak, az egyetem kémikusai eléggé érdeklődőknek mutatkoznának ahhoz, hogy elemezzék a használaton kívüli kút vizét vagy a szürke port, melyet nem hord el a szél. A botanika szakembereinek tanulmányozniuk kellene a fenyér körüli satnya növényzetet, ezek a kutatások új fényt vetnének a környékbeli szóbeszédre, miszerint a folt tágul – lassanként, talán egyinchnyit egy évben. Az emberek azt beszélik, hogy a környező növényzet színével tavaszonként valami nincs rendjén, meg hogy a vadak különös nyomokat hagynak arrafelé a vékonyka hóban. A hó sosem olyan vastag az Elátkozott Fenyéren, mint másutt, a lovak pedig – már amennyi megmaradt belőlük automobil-korszakunkban – nyugtalankodni kezdenek a néma völgyben, s a vadászok se számíthatnak kutyáikra a szürke porfolt közelében.

Azt mondják, az elmére gyakorolt hatás is nagyon kellemetlen. Sokan őrültek meg a Nahumék elmúlását követő esztendőkben, s képtelenek voltak arra, hogy odébbálljanak. Az erősebb akaratú népek elhagyták a környéket, s csak az idegenek próbáltak meg a düledező telepeken élni. Nem maradtak meg bennük, s az ember olykor eltöpreng, miféle, a miénktől különböző előrelátást kölcsönöz nekik sok elsuttogott mágikus történetük. Arra hivatkoztak, hogy szörnyű álmokat láttak e groteszk vidéken, s igaz, hogy a sötét vidék látványa is elég, hogy életre keltse a morbid ámulatot. Egyetlen utazót sem hagyott érintetlenül azoknak a mély rengetegeknek a különös volta, s a művészek borzonganak, miközben sűrű erdőket pingálnak, melyeknek titokzatossága nemcsak a szemre, a lélekre is hat. Magam is érdekesnek találom a benyomást, mely rögzült bennem egyetlen magányos sétám sarán, még mielőtt végighallgattam volna Ammi történetét. Mikor eljött az alkony, ösztönösen kívántam, gyűljön össze néhány felhő, mert a mély üresség láttán furcsa félelem költözött szívembe.

A véleményemet ne kérdezzék. Nem tudom – ez minden. Csak Ammit kérdezgethettem, mert Arkham lakói nem beszélnek a Különös Napokról, s mindhárom professzor, aki látta a lehullt meteoritot s a színes gömböcskét, meghalt már. Voltak még gömböcskék a kőben – ezt elhihetik. Egy megszerezte táplálékát és odébbállt, s meglehet, volt egy másik is, amely későn indult útnak. Kétségtelen, hogy azóta is ott él a kútban, tudom, nem volt minden rendben a napfénnyel, melyet a miazmásan gőzölgő gödör felett láttam. A parasztok azt mondták, a folt egy évben egyinchnyit előrehatol, így hát meglehet, van még növekedés, fejlődés azóta is. De bármilyen démon lappang is odalent, valami korlátozza, máskülönben sebesen terjeszkedne. Vajon a levegőbe nyúló fák gyökerébe kapaszkodik? Arkham újabb mendemondái szerint a vaskos tölgyek éjszakánként úgy zúgnak és hajladoznak, ahogy nem szabadna.

Hogy mi ez, isten tudja. Azt hiszem, azt a valamit, amit Ammi leírt, gáznak kellene neveznünk, ám ez a gáz nem a mi kozmoszunk törvényeinek engedelmeskedett. Nem olyan világok és napok között termett, amelyek a mi obszervatóriumaink teleszkópjaiban, fényképlemezein ragyognak. Nem az égnek abból a régiójából érkezett, melynek mozgását és kiterjedéseit a mi asztronómusaink felbecsülik, vagy nagysága miatt felbecsülhetetlennek mérik. Egy űrből lehullt szín volt csupán – ijesztő üzenet, a végtelen, formátlan régiók üzenete, felülmúlva természetről alkotott elképzeléseinket; olyan tartomány hírnöke, melynek puszta létezése eltompítja agyunkat, s megbénít bennünket a kozmoszon túli mélységekkel, melyet feltár bámuló szemünk előtt.

Kétlem, hogy Ammi szándékosan félrevezetett volna, s azt sem hiszem, hogy történetét a puszta őrület sugallta, ahogyan a városbeliek állították. Valami iszonyú érkezett a dombok közti völgyekbe-azzal a meteorral, és valami szörnyűség – bár nem tudhatom, milyen mennyiségben – egyre ott lappang még. Örülök, ha elárasztja a víz. Addig is remélem, semmi se történik Ammivel. Túl sokat látott abból a valamiből – s a hatása oly mélyrehatónak bizonyult. Miért nem költözött el soha az öreg? Milyen jól emlékezett a haldokló Nahum szavaira: "Nem tudtam elmenni? Magáhó' vonz? Tudod, mire készül, de ez nem segít?" Ammi olyan kedves öregember? Mikor a víztároló építői munkához látnak, írnom kell a főmérnöknek, hogy vigyázzon rá jól. Nem szeretek úgy gondolni rá, mint szürke, eltorzult, fonnyadt szörnyűségre, amelynek emléke mind gyakrabban zavarja álmomat.

Gáspár András fordítása

A lopakodó félelem

(1922)

I. A kémény árnyéka

Zengett az ég azon az éjszakán, amikor elindultam a Viharhegy ormán álló kihalt udvarházba, hogy találkozzam a lopakodó félelemmel. Nem voltam egyedül, a groteszk és a szörnyűség iránti rajongásomba, ami furcsa rémesetek felderítésén át megalapozta irodalmi és társadalmi pályafutásomat, akkor még nem elegyedett vakmerőség. Két hűséges és izmos ember volt velem, akiket én hívattam, amikor eljött az idő; acélos egészségük tette őket alkalmassá arra, hogy társaim legyenek kísérteties fölfedező útjaimon.

Feltűnés nélkül távoztunk a faluból a riporterek miatt, akik még mindig ott lebzseltek az egy hónapja kitört szörnyű pánik – a settenkedő halál lidércnyomása miatt. Úgy véltem, később még segíthetnek, de akkor nem akartam találkozni velük. Bárcsak bevontam volna őket a kutatásba, mivel nem sokáig bírom már egyedül megtartani a titkot; pedig egyedül kell viselnem, mert félek, hogy a világ őrültnek nevezne, vagy maga is megőrülne a dolog démoni horderejétől. Most, amikor úgyis elmondom, nehogy a búskomorság mániákussá tegyen, már csak azt kívánom, bár sohasem hallgattam volna. Én, csakis én tudom, miféle félelem lopakodott azon a kísérteties, elhagyatott hegyen.

Apró automobilunk falta a mérföldeket az ősi erdőkön és dombokon át, amíg a bozótos emelkedő megengedte. Éjszaka és a nyomozók szokott falkája nélkül a vidék még az átlagosnál is baljósabbnak rémlett, és mi gyakran kísértésbe estünk, hogy bekapcsoljuk az acetilén fényszórót, noha ezzel felhívhattuk volna magunkra a figyelmet. Nem volt valami egészséges vidéksötétedés után, azt hiszem, akkor is észrevettem volna hátborzongató mivoltát, ha nem tudok az errefelé ólálkodó rettenetről. Sehol sem láttunk vadállatokat – bölcsebben viselkednek azok, amikor a halál a közelben vigyorog. A villámoktól forradásos, ősöreg fák természetellenesen nagynak és görbének tűntek, a többi növény is abnormális kuszaságban és sűrűségben burjánzott, míg a mennykőtől kivájkált, gyomos föld furcsa buckái és vakondtúrásai gigászira dagadt kígyókra és holt emberek koponyáira emlékeztettek.

A félelem több mint száz éve leselkedik a Viharhegyen. Ezt az újságokból tudtam meg, amikor beszámoltak a katasztrófáról, ami először hívta föl a vidékre a világ figyelmét. A Viharhegy távoli, magányos orom a Catskillsnek azon a részén, ahová a holland civilizáció gyéren és rövid időre hatolt be, amikor pedig visszavonult, csupán néhány romos udvarházat és elkorcsosult földműveseket hagyott maga után, akik az elzárt völgyek siralmas falvacskáiban tanyáztak. Normális lények alig látogatták a környéket, amíg meg nem alakították az állami rendőrséget, és még most is ritkán kerülnek errefelé a járőrök. A félelem régi hagyomány a környező falvakban; ez az elsőrendű beszédtémája szegény korcsoknak, akik néha elhagyják völgyeiket, hogy kézzel font kosaraikat becseréljék olyan primitív használati cikkekre, amelyeket nem tudnak lelőni, termeszteni vagy megcsinálni.

A magas, fokozatosan emelkedő hegy csúcsán, a rettegve elkerült, kihalt Martense udvarházban lakik a félelem. A Viharhegy a gyakori égiháborúk miatt kapta a nevét. Az erdő közepén az ódon kőház több mint száz éve táplálja a hihetetlenül vad és hátborzongató ocsmány meséket; ezek a mesék a némán settenkedő, hatalmas halálról szólnak, amely nyaranta szabadon csatangol. A telepesek reszketve mesélnek a démonról, amely sötétedés után elkapja a magányos utast, és vagy magával hurcolja, vagy iszonytatóan szétmarcangolva hagyja ott; azt is suttogják, hogy a vérnyomok a magányos udvarház felé vezetnek. Egyesek azt állítják, a mennydörgés hívja elő a lopakodó félelmet a vackából, míg mások szerint a mennydörgés az ő hangja.

Az őserdei nyomorultakon kívül senki sem hitte el az egymásnak ellentmondó, tarka meséket, a futólag látott szörnyetegről szóló összefüggéstelen, furcsa leírásokat; abban azonban egyetlen gazda vagy falusi sem kételkedik, hogy a Martense házban szellemek járnak. A helyi történelem ismeretében itt nincs helye bármiféle kételynek, noha eddig semmilyen kísérteties bizonyítékot sem találtak azok a nyomozók, akik a telepesek valamely különösen fantáziadús meséje nyomán keresték föl az udvarházat. A nagymamák furcsákat regélnek a Martense-kísértetekről, a családról, öröklődő furcsa, felemás szemükről, iszonyatos történetükről és a gyilkosságról, ami rájuk hozta az átkot.

A borzalom, ami engem a helyszínre hozott, hirtelen jött, és vészjósló megerősítése volt a hegylakók legvadabb legendáinak. Egy nyári éjszakán, szokatlanul heves vihar után a környékbeli telepesek valósággal megrendültek, amit nem okozhatott merő érzékcsalódás. A szánalmas csoport kiáltozott és vinnyogott a rájuk támadó, megnevezhetetlen borzalomról. Látni nem látták, de olyan sikoltozást hallottak az egyik falucskából.

Reggel a polgárok és az állami rendőrök követték a reszkető hegylakókat arra a helyre, amelyet állításuk szerint meglátogatott a halál. Igazat mondtak. A villámcsapástól az egyik falu alatt beomlott a föld, magával rántva jó néhány bűzlő kunyhót; ám a tárgyakban esett károk elhalványultak az emberi pusztulás mellett. A hetvenöt főre taksált népességből egyetlen élőt sem sikerült megtalálni. A feltúrt földet vér és emberi maradványok borították, túlságos ékesszólással mesélve démoni agyarak és karmok dühöngéséről; ám sehol sem voltak távolodó nyomok. Abban hamarosan kialakult az egyetértés, hogy valami ocsmány fenevad lehetett a tettes; most egyetlen nyelv sem hozakodott elő a régi váddal, hogy az efféle rejtélyes halálesetek is azokhoz a förtelmes gyilkosságokhoz sorolhatók, amelyek ilyen elfajzott közösségekben megszokottak. A vád csak akkor éledt föl újra, amikor kiderült, hogy a becsült lélekszámhoz képest a halottak közül hiányzik húsz-huszonöt fő; de még így is nehéz volt megmagyarázni, miként ölhettek meg náluknál kétszerte több embert. A helyzet továbbra is az volt, hogy egy nyári éjszakán lejött a mennyekből a villám, és egy halott falut hagyott maga után, ahol a hullákat iszonyatosan megcsonkították, szétmarcangolták és fölfalták.

A felbolydult vidék azonnal összekötötte a borzalmat a kísérteties Martense udvarházzal, noha több mint három mérföld választotta el a falutól. A rendőrök szkeptikusabbak voltak; nagyjából átkutatták az udvarházat, aztán ott is hagyták, amikor teljesen üresnek találták. A vidék és a falvak lakói azonban hihetetlen lelkiismeretességről tettek tanúságot: mindent felforgattak a házban, beleturkáltak a tavakba, patakokba, végigcsapkodták a bokrokat, és átfésülték a közeli erdőket. Minden hiába: a lecsapó halál nem hagyott maga után más nyomot, mint magát a pusztítást.

A második napon a kutatással tele voltak az újságok, amelyeknek riporterei megrohanták a Viharhegyet. Sok részlettel és számos interjúval tálalták a helyi asszonyságoktól hallott rémtörténetet. Engem eleinte nem hozott lázba, mert én ínyenc vagyok a borzalomban, ám egy hét után olyan légkört orrontottam, amely furamód felvillanyozott, így hát 1921. augusztus 5-én magam is bejelentkeztem a riporterek közé, akikkel zsúfolásig megtelt a Viharhegyhez legközelebb eső Lefferts Corners falucska szállodája, a kutatók főhadiszállása. Három héttel később a riporterek elutaztak, így aprólékos faggatózás és nyomozások után én is nekivághattam a szörnyű felfedezőútnak.

Tehát kiszálltam néma automobilomból ezen a nyári éjszakán, miközben a távolban mennydörgés morajlott és két fölfegyverzett társammal felkapaszkodtam a Viharhegy földhányásoktól tarjagos utolsó emelkedőjének. Elektromos lámpánk fénycsóvájában már átsejlettek az óriási tölgyek között a kísérteties szürke falak. A vérfagyasztó éjszakai magányban, az ugráló fénycsóvában dobozforma hatalmas rom valami homályos rettegést árasztott, amit nappal nem lehetett érezni rajta, én mégsem tántorodtam vissza, mert azzal a kemény eltökéltséggel jöttem, hogy bizonyságot szerzek egy feltételezésre. Meggyőződésem szerint a mennydörgés csalja elő valami félelmetes, rejtett helyről a haláldémont és azt akartam látni, hogy ez a démon szilárd létező-e vagy mételyes kipárolgás.

Korábban alaposan átvizsgáltam a romot, ennélfogva alapos megfontolás után annak a Jan Martensének a régi szobáját választottam leshelyül, akinek meggyilkolása sötét árnyként komorlik a falusi legendákban. Sejtésem szerint e régi áldozat szobája felelt meg legjobban céljaimnak. Hat négyzetméter alapterületű volt, a többi helyiséghez hasonlóan itt is csak némi szemét maradt az egykori bútorzatból. Az emeleten helyezkedett el, a ház délkeleti sarkában, hatalmas keleti és keskeny déli ablaka üresen, zsalugáter vagy üveg nélkül tátongott. A szélesebb ablakkal szemközt éktelen nagy holland kandalló állt, szentírási jelenetekkel díszített csempéi a tékozló fiú történetét ábrázolták, a keskenyebb ablakkal szemközt széles ágyat építettek be a falba.

Miközben az erdőtől eltompított mennydörgés egyre erősödött, nekiláttam, hogy megvalósítsam tervem részleteit. Először is a magammal hozott három kötéllétrát erősítettem a nagy ablak peremére. Tudtam, hogy odakint leérnek a fűig, mert ellenőriztem. Ezután hármasban átvonszoltunk egy másik szobából egy széles, négylábú ágykeretet, és odatoltuk az ablak tövébe a fal mellé. Fenyőágakat szórtunk rá, leheveredtünk, előkészítettük fegyvereinket. Ketten pihentek, a harmadik őrködött. Akármilyen irányból jöjjön a démon, menekülésünk lehetséges útja biztosítva van. Ha a házból jön, akkor ott vannak a létrák az ablakban; ha kintről, akkor az ajtó és a lépcsők. A korábbi eseményekből ítélve még a legrosszabb esetben sem üldözne sokáig.

Én éjféltől egy óráig őrködtem, amikor a baljós ház, a védtelen ablak és a közeledő mennydörgés-villámlás ellenére furcsán elálmosodtam. Én voltam középen, két társam közül George Bennett az ablak, William Tobey a kandalló felőli oldalon feküdt. Bennett aludt, nyilván ugyanaz az abnormális álmosság foghatta el, mint engem, így hát Tobeyt jelöltem ki a következő őrségre, noha ő is bóbiskolt. Érdekes, milyen furcsán feszült kíváncsisággal lestem a kandallót.

Hathatott álmaimra az erősödő mennydörgés, mert amikor kis időre elaludtam, apokaliptikus látomásokban volt részem. Egyszer félig fölébredtem, valószínűleg azért, mert ablak felőli szomszédom nyugtalanul átvetette mellkasomon a karját. Ahhoz nem voltam eléggé éber, hogy lássam, vajon őrködik-e Tobey úgy, ahogyan kell, mindazonáltal határozottan idegesített a kérdés. Még sohasem éreztem ilyen nyomasztóan a gonosz jelenlétét. Később ismét elaludhattam, mert kísérteties káoszból bukott föl elmém, amikor minden korábbi tapasztalatomra rácáfoló, elképzelhetetlen sikoltozás hasította ketté az ocsmány éjszakát.

Ebben a sikoltozásban az emberi félelem és kín legmélye tépte őrült reménytelenséggel a halál ében kapuit. Vörös őrületre ébredtem, ördögi gúnyra, ahogy mind messzebbről és mélyebbről visszhangzott az ésszel felfoghatatlan bugyrokba visszahúzódó, kristálytiszta rettegés. Nem volt fény, de jobbomon az ürességből tudtam, hogy Tobey elment, Isten tudja, hová. Mellemet még mindig nyomta a bal oldali alvó karja.

Ekkor olyan erővel csapott le a villám, hogy beleremegett a hegy, kicsavarodtak a fák, fénybe borultak az ősöreg erdő legsötétebb zugai. A szörnyű tűzgömb démoni lobbanásától fölriadt a mellettem alvó, a kinti izzás élesen kirajzolta árnyékát a kandalló fölötti kéményen, amelyről egy pillanatra se vettem le a szememet. Hogy még mindig élek és ép az elmém, az olyan csoda, amelyet nem értek. Azért nem értem, mert a kéményre hulló árnyék nem George Bennetté volt, nem is emberé, hanem egy istent káromló torzszülötté a pokol legmélyebb bugyraiból; névtelen, alaktalan ocsmányság, amelyet az elme nem egészen tud fölfogni, és még részben sem képes leírni. A következő pillanatban egyedül voltam az átkozott udvarházban. Reszkettem és hebegtem. George Bennett és William Tobey sehol, még küzdelemnek sem maradt nyoma. Sose hallottam róluk többé.

II. Járókelő a viharban

Napokkal az erdőbe fullasztott udvarházban átélt förtelmek után idegkimerültséggel feküdtem Lefferts Corners-i szállodai szobámban. Nem emlékeztem pontosan, hogyan sikerült elérnem az automobilt, hogyan indítottam el és osontam vissza észrevétlenül a városkába; összefüggéstelen benyomásokat őriztem titáni fák kificamodott ágairól, a mennydörgés démoni mormolásáról, meg a vidéket keresztül-kasul szelő földhányások kháróni, ferde árnyairól.

Ama értelmet rengető árnykép fölött reszketve és borongva tudtam, hogy végre megpillantottam a föld egyik legrémesebb borzalmát – a külső űr egyik névtelen fekélyét, amelynek démoni, halk motoszkálását néha meghallhatjuk a tér legszélső peremén, és amely irgalmasan kívül esik véges látásunk határain. Az árnyat, amelyet láttam, alig mertem elemezni vagy azonosítani. Valami hevert köztem és az ablak között azon az éjszakán, és én összeborzongtam, valahányszor az elfojthatatlan ösztöntől hajtva azonosítani próbáltam. Ha legalább vicsorgott, vonított vagy vihogott volna – mélységes ocsmányságához képest az is megkönnyebbülés lenne. De néma volt. Súlyos karját vagy mellső lábát a mellemre fektette... Nyilvánvalóan szerves lény vagy az volt valamikor...

Jan Martenset, akinek szobáját megszálltam, az udvarház melletti temetőben földelték el... Meg kell találnom Bennettet és Tobeyt, ha még élnek... miért vitték el őket, és engem miért nem?... Az álmosság oly fojtogató, az álmok olyan borzalmasak?

Hamarosan beláttam, hogy el kell mondanom valakinek a történetemet, különben teljesen tönkremegyek. Már elhatároztam, hogy tovább kutatok a lopakodó félelem után, mert hebehurgya tudatlanságomban azt hittem, a bizonytalanság rosszabb a – mégoly borzalmas – tudásnál. Ennek megfelelően azon tépelődtem, mi lesz a legjobb eljárás, kit válasszak bizalmasomul, hogyan nyomozzak egy lény után, amely eltüntetett két embert, és lidérces árnyékot vet.

Lefferts Cornersben legközelebbről a barátságos riportereket ismertem, akik közül számosan még itt maradtak, hogy összeszedegessék a tragédia utórezgéseit. Ezért úgy döntöttem, hogy egy kollégát választok, és minél tovább gondolkoztam a dolgon, annál inkább hajlottam Arthur Munroe, egy sötét hajú, szikár, harmincöt év körüli férfi felé, akinek neveltetése, ízlése, értelme és vérmérséklete mind arra utaltak, hogy nem kötik hagyományos eszmék és tapasztalatok.

Szeptember elején egy délután Arthur Munroe meghallgatta történetemet. Kezdettől fogva láttam, hogy érdeklődik, együtt érez velem, és amikor befejeztem, a legnagyobb fokú tisztánlátással és helyes ítélőképességgel elemezte és vitatta meg velem a dolgot. Ezenfelül rendkívül gyakorlatias tanácsot adott: azt javasolta, hogy az udvarház körüli hadműveleteket halasszuk el, amíg föl nem fegyverezzük magunkat további részletes történelmi és földrajzi adatokkal. Kezdeményezésére átfésültük a környéket, hogy további információkat szerezzünk a szörnyű Martense családról, és rábukkantunk egy emberre, akinek volt egy fantasztikusan hasznosnak bizonyuló régi naplója. Hosszas beszélgetéseket folytattunk olyan hegylakó emberekkel, akik nem menekültek el a rémület és a zűrzavar elől távolabbi völgyekbe, és nekikészültünk, hogy kutatásaink folytatásaként kimerítő vizsgálatokat végezzünk azokon a helyeken, amelyekhez a telepesek legendái különböző tragédiákat fűztek.

Első hallásra nem sokra mentünk vizsgálatunk eredményeivel, ám amikor sorba rendeztük őket, kirajzolódott egy meglehetősen jellegzetes minta, mégpedig az, hogy a bejelentett szörnyűségek messze legnagyobb része azon körzetekben esett meg, amelyek elég közel voltak a rettegett házhoz, vagy kapcsolatban álltak az erdő betegesen túlburjánzó sávjaival. Igaz, akadtak kivételek; az a borzalmas eset, amely a közfigyelmet fölkeltette, egy irtáson történt, egyformán távol a háztól és az erdőtől.

A rémült és ostoba hegyi emberektől semmit sem sikerült megtudnunk a lopakodó félelem természetéről és külleméről. Egyszerre mondták kígyónak és óriásnak, mennydörgés-ördögnek és denevérnek, keselyűnek és járkáló fának. Mi magunk úgy ítéltük meg, hogy feltételezhetően élő szervezet, amely nagyon fogékony az elektromos viharokra; és noha némely történet szárnyakat tulajdonított neki, szerintünk a nyílt terektől való félelme azt valószínűsíti, hogy a földön halad. Az egyetlen, ami nem illett ebbe a képbe, a sebesség volt, amellyel a teremtménynek haladnia kellett, hogy mindazt elkövethesse, amit a számlájára írtak.

Amikor jobban megismertük a telepeseket, érdekes módon úgy találtuk, hogy több szempontból is kedvelni lehet őket. Egyszerű lények voltak, akik szerencsétlen őseik és az elbutító elszigeteltség miatt csendesen csúsztak lefelé az evolúció létráján. Féltek az idegenektől, de lassan hozzánk szoktak; végül sokat segítettek, amikor átkutattunk minden sűrű bozótot, és leromboltuk az udvarház válaszfalait, hogy megtaláljuk a lopakodó félelmet. Amikor arra kértük őket, hogy segítsenek megtalálni Bennettet és Tobeyt, komolyan elszomorodtak; akartak segíteni, de tudták, hogy ezek az áldozatok ugyanúgy eltűntek a világból, akárcsak az ő hiányzó társaik. Természetesen mi is meg voltunk győződve róla, hogy sok telepest csakugyan megöltek és eltüntettek, csakúgy mint a rég kiirtott vadállatokat, és aggodalommal vártuk, mikor következik be az újabb tragédia.

Október közepére különös módon elakadtunk. A tiszta éjszakák nem kedveztek a démoni agressziónak, hiábavaló kutatásaink a házban és a vidéken csaknem arra a következtetésre juttattak, hogy a lopakodó félelem nem anyagi természetű. Attól tartottunk, a hideg idő gátat vet további kutatásainknak, mivel abban mindenki egyetértett, hogy a démon telente általában meghúzza magát. Ezért tehát egyfajta kapkodó kétségbeesés jellemezte alkonyba hajló kutatásainkat a borzalomtól látogatott falucskában, amely azóta elnéptelenedett, mert a telepesek féltek.

A balsorsú falu, amelynek nem volt neve, hosszan nyúlt el egy védett, de fátlan nyiladékban két magaslat között, amelyeket Kúpos hegynek és Juharos dombnak hívtak. Közelebb a Juharoshoz, mint a Kúposhoz, volt néhány kezdetleges viskó, tulajdonképpen veremlakás, amelyeket a domboldalba vájtak. Két mérföldnyire volt a Viharhegy lábától, és három mérföldre a tölgyekkel övezett udvarháztól. Ebből az utóbbi távolságból két és egynegyed mérföldön nem nőtt egy szál fa sem; a síkság meglehetősen egyhangú volt, leszámítva a kígyóként tekergőző földhányást; fű takarta, amelyből foltonként dudva ágaskodott. E felszínrajzból úgy véltük, a démon a Kúpos domb felől jöhetett, amelynek fás déli lábától csekély távolságra esett a Viharhegy lábának legnyugatibb csücske. Követtük az emelkedőt a Juharosról lezúdult földcsuszamlásig, amely mellett magas, széthasogatott fa állt; oldalában megtaláltuk a villámcsapás nyomát, ami odacsalta a gonoszt.

Amikor már több mint huszadszor kutattuk át Arthur Munroe-val a megtámadott falu minden centiméterét, csüggedés töltött el bennünket, amihez bizonytalan, újfajta félelem is társult. Még ha errefelé mindennapinak számít is a rémületes és a nyugtalanító, akkor is rendkívül aggasztó, hogy ennyire ne maradjanak nyomok ilyen elemi erejű események után; azzal a tragikusan céltalan buzgalommal mozogtunk az ólomszínű, sötétedő éj alatt, amely az egyszerre szükségszerűnek és hiábavalónak érzett tevékenység következménye. Figyelmünk minden részletre kiterjedt; ismét bementünk minden kunyhóba, minden domboldalba vájt viskót átvizsgáltunk, hullákat keresve, újfent végigkutattuk a szomszédos lejtő minden tüskés méterét üregek és barlangok után, de semmilyen eredményre nem jutottunk. Pedig, mint mondtam, bizonytalan, új félelem lebegett fenyegetően fölöttünk; mintha óriás, denevérszárnyú griffek néztek volna le ránk a világűr szakadékaiból.

Esteledett, mind nehezebb volt látni; ekkor meghallottuk a készülődő zivatar morajlását a Viharhegy fölött. Felzaklató hang volt egy ilyen helyen, noha nem annyira, mint éjszaka lett volna. Mindenesetre kétségbeesetten reménykedtünk, hogy eltart jóval sötétedés utánig; ezzel a reménnyel befejeztük céltalan kutatásunkat a hegyoldalban, és a legközelebbi lakott falu felé indultunk, hogy segédcsapatot toborozzunk a telepesekből a nyomozáshoz. Bármilyen félénkek voltak, néhány fiatalabb férfiba annyi lelket öntött oltalmunk és vezetésünk, hogy megígérték segítségüket.

Jóformán meg se fordultunk, amikor olyan sűrű felhőszakadás csapott le ránk, hogy okvetlenül menedéket kellett keresnünk. Az ég rendkívüli, csaknem éjszakai sötétsége miatt gyakran megbotlottunk, viszont a villámok gyakori lobbanásai és a falucska alapos ismerete hamarosan elvezetett a legkevésbé lyukas tetejű épülethez, amelyet fatörzsekből és deszkákból hevenyésztek, még meglevő ajtaja és egyetlen apró ablaka a Juharos dombra nézett. Eltorlaszoltuk az ajtót a szél és az eső tombolása miatt, helyére tettük a primitív ablaktáblát, mivel kutatásainkból tudtuk, hol találjuk. Lehangoló volt ott ülni rozoga ládákon a szuroksötétben, de pipázgattunk, és alkalmanként felvillantottuk zseblámpáinkat. Néha láttuk a villámok lobbanását a falak repedésein át; a délután olyan hihetetlenül besötétedett, hogy minden villanás valósággal vakított.

Az őrködés a zivatarban borzongatóan emlékeztetett a Viharhegyen töltött kísérteties éjszakámra. Elmém visszatért arra a különös kérdésre, ami állandóan kísértett, amióta az a lidércnyomás történt; ismét azon tűnődtem, hogy a démon, akár az ajtó, akár az ablak felől közeledett a három emberhez, miért kezdte a két szélsővel, és miért hagyta utoljára a középsőt, amikor a titáni tűzgolyó elriasztotta. Miért nem végzett áldozataival természetes sorrendben, hiszen akármelyik irányból közelítsen is, én lettem volna a második? Miféle messzire nyújtható csápokkal vadászik? Vagy tudta, hogy én vagyok a vezető, és megkímélt, rosszabb sorsot szánva nekem, mint társaimnak?

Mintha csak tűnődéseimnek akart volna drámai hangsúlyt adni, a közelben szörnyű erővel becsapott a villám, amit a meginduló föld zaja követett. Ugyanakkor a szél farkasüvöltése a bömbölés démoni crescendójává fokozódott. Biztosra vettük, hogy ismét kidőlt egy fa a Juharos dombon. Munroe fölemelkedett a ládájáról, és az apró ablakhoz lépett, hogy megnézze, mi történt. Amikor kiemelte a táblát, a szél és a zivatar fülsiketítően üvöltött be az ablakon, így nem hallottam, mit mondott; vártam, amíg kihajol, és megpróbálja fölmérni a természet őrjöngését.

A szél fokozatosan lecsillapodott, felszállt a szokatlan sötétség, jelezve, hogy múlóban a vihar. Abban bizakodtam, hogy eltart késő estig, segítve kutatásunkat, ám a hátam mögötti göcslyukon belopakodó napsugár megcáfolta reményeimet. Megpendítettem Munroenak, hogy jobb lenne beengedni egy kis fényt, akkor is, ha kapunk még egy zuhanyt, ezzel eltávolítottam a torlaszt, és kinyitottam a primitív ajtót. Sárrá és tócsákká változott a talaj, friss buckákat túrt az enyhe földcsuszamlás, mindazonáltal semmit sem láttam, ami indokolta volna ablakon kihajolt társam szótlan érdeklődését. Odamentem hozzá. Megérintettem a vállát; nem mozdult. Amikor tréfásan megráztam és megfordítottam, fojtogató kacsokkal ragadott meg a rákos rettegés, amely a végtelen múltba és az időn túl sötétlő éjszaka feneketlen szakadékaiba nyújtja le gyökereit.

Mert Arthur Munroe meghalt. Ami kivájt szemű, megrágott fejéből maradt, az nem volt többé arc.

III. Mit jelent a vörös izzás?

1921. november 8-ának vihardúlta éjszakáján, kriptai árnyakat vető lámpám fényénél egyedül és ostobán ástam bele magam Jan Martense sírjába. Délután kezdtem el a munkát, mert zivatar készülődött, és most örültem, mert sötét volt, és az eszelősen túltengő lombok fölött kitört a vihar.

Azt hiszem, valamit kificamíthattak az agyamban az augusztus ötödike óta eltelt idő eseményei: az udvarház démoni árnyéka, az általános feszültség és csalódottság, az októberi viharban a falucskában történt dolog. Azután én ástam sírt annak az embernek, akinek a halálát nem értettem. Tudtam, hogy a többiek sem értenék, így hát hagytam, hadd gondolják, hogy Arthur Munroe eltévedt. Keresték, de semmit sem találtak. A telepesek talán megértettek volna, de nem mertem még jobban megijeszteni őket. Különös módon mintha érzéketlenné váltam volna. Az udvarház döbbenete valamit csinált az agyammal, nem tudtam másra gondolni, mint hogy felkutassam az iszonyatot, amelyet képzeletem mostanára elemi csapássá növelt. Arthur Munroe esete miatt megesküdtem, hogy némán és egyedül folytatom a kutatást.

Ásatásaimnak már a színhelye is elegendő lett volna, hogy megrémítse a normális embert. Borzalmasan groteszk, szörnyűségesen terebélyes és koros, baljós fák vigyorogtak rám, mint holmi pokoli druida templom oszlopai; elfojtották a mennydörgést, megfékezték a tomboló szelet, és alig valami esőt engedtek le a földig. A háttérben, a forradásos fatörzsek mögött halványan izzottak a beszűrődő villámfényben a kihalt udvarház borostyánnal benőtt, nyirkos falai; kissé közelebb, az elhagyott hollandus kert ösvényeiben és ágyásaiban verőfényt sohasem látott, bűzös, fehér gombafélék túlcsorduló mételye pöffedezett. Legközelebb volt maga a temető, ahol eltorzult fák lökték magasba őrült ágaikat, míg gyökereik félretúrták a szentségtelen sírköveket, és mérget szívtak ki abból, ami alattuk volt. Az özönvíz előtti erdő sötétjében bomló és rothadó levelek barna szemfedelén itt-ott átsejlettek baljósan az alacsony buckák, amelyek olyan jellemzők voltak erre a villámszaggatta vidékre.

A história vezetett ehhez a régi sírhoz. Valóban csak a történelem maradt, miután minden más ördögi gúnnyal véget ért. Most már úgy hittem, a lopakodó félelem nem anyagi természetű, hanem farkasagyarú kísértet, amelyet az éjszakai villámlás hoz magával. Amit Arthur Munroe-val folytatott kutatásunk során összeszedtem a helyi hagyományokból, annak alapján biztosra vettem, hogy a kísértet nem más, mint Jan Martense, aki 1762-ben halt meg. Ezért ástam föl ostoba módon a sírját. A Martense házat 1670-ben építette Gerrit Martense, egy gazdag Új-Amszterdam-i kereskedő, akinek nem volt ínyére a brit uralomváltás, ezért pompás otthont emelt magának a távoli, erdős hegycsúcson, amelynek háborítatlan magánya és szokatlan környezete megtetszett neki. Az volt az egyetlen zavaró körülmény, hogy nyaranta heves viharok tomboltak. Amikor Mijnheer Martense kiszemelte udvarháza helyéül a hegyet, az évszak valamilyen különlegességének tulajdonította a természet gyakori tombolását, de idővel rájött, a hely kedvez a hasonló jelenségeknek. Végül, mivel úgy vélte, hogy a viharok megártanak a fejének, pincét épített, ahová vissza tudott vonulni a legvadabb tombolás elől.

Gerrit Martense leszármazottairól kevesebbet tudunk, mint róla magáról, miután valamennyien kihátráltak a gyűlölt angol civilizációból. Rendkívül zárkózott életet éltek, az emberek azt mondták róluk, elszigeteltségük miatt nehézkes lett a beszédük és az észjárásuk. A családban öröklődött a felemás szem: az egyik rendszerint kék volt, a másik barna. Társadalmi kapcsolataik egyre fogytak, míg végül már nagyszámú szolgaszemélyzetük tagjaival házasodtak össze. Az összezárt család sok degenerálódott tagja leereszkedett a völgybe, és elkeveredett a satnya népességgel; később belőlük lettek a szánalmas erdőlakók. A többiek makacsul ottmaradtak ősi udvarházukban, egyre jobban összeforrtak hallgatag klánná, és ideges érzékenységgel reagáltak a gyakori viharokra.

Ezeknek az információknak a zömét az ifjú Jan Martense juttatta el a külvilághoz, akit valamely nyugtalanság a gyarmati hadseregbe űzött, amikor az Albany Konvenció híre eljutott a Viharhegyre. Ő volt az első Gerrit utódai közül, aki valamit látott a világból; amikor 1760-ban, hat évnyi háborúskodás után hazatért, apja, nagybátyjai, testvérei idegenként gyűlölték, hiába volt neki is felemás Martense-szeme. Jan többé nem osztozott a Martense család különcségeiben és előítéleteiben, és a hegyi viharok sem hatottak rá a korábbi mámorító erővel, inkább elcsüggesztette a környezete; gyakran írta Albanybe a barátainak, hogy el akarja hagyni az atyai házat.

1763 tavaszán Jonathan Giffordot, Jan Martense Albany-i barátját aggasztani kezdte levelezőtársa hallgatása; főleg azért, amilyen állapotok uralkodtak és veszekedések dúltak a Martense-házban. Elhatározván, hogy személyesen látogatja meg Jant, lóháton indult el a hegyekbe. Naplója tanúsága szerint szeptember 20-án érte el a Viharhegyet, ahol igen rozzant állapotban találta az épületet. A megbotránkoztatóan elállatiasodott, szennyes, morcos, felemás szemű Martense-ek tört, torokhangú angolsággal azt mondták neki, hogy Jan meghalt. Erősködtek, hogy tavaly ősszel belecsapott a villám, és az elhagyott, mélyen fekvő kertben van eltemetve. A látogatónak megmutatták a puszta, jeltelen sírt. Volt valami a viselkedésükben, ami undorral és gyanúval töltötte el Giffordot, és egy héttel később ásóval és lapáttal tért vissza, hogy feltárja a sírt. Azt találta, amire számított – egy kegyetlen csapásokkal szétzúzott koponyát, így hát hazament Albanybe, és nyíltan megvádolta a Martense családot rokonuk meggyilkolásával.

A törvényes bizonyítékok hiányoztak, ám a történet gyorsan elterjedt, és ettől az időtől a Martense-ek megszűntek létezni a világ számára. Senki sem állt szóba velük, eldugott udvarházukat átokvert helyként kerülték. Valahogy maguktól is eltengődtek abból amit termeltek, mert a távoli dombokról hébe-hóba látható fények tanúsága szerint egyelőre még megvoltak. Ezeket a fényeket utoljára 1810-ben észlelték, de azelőtt is már csak nagyon ritkán.

Időközben ördögi legendák keltek szárnyra az udvarházról és a hegyről. Az emberek kétszeres buzgalommal kerülték a helyet, és ráragasztottak minden suttogva továbbadott mesét, amit csak szállíthat a hagyomány. Senki sem látogatta meg 1816-ig, amikor is a telepeseknek szemet szúrt a fények huzamosabb ideje tartó hiánya. Ekkor egy csoport felderítő üresen, félig romba dőlve találta az épületet.

Csontvázakat nem találtak, ebből inkább távozásra, mint halálra következtettek. Úgy tűnt, a klán jó néhány éve eltávozott; az összebarkácsolt toldalék fészerekből ítélve a kivándorlás idejére hatalmasan felszaporodhattak. Kulturális szintjük mélyre zuhant, mert a bútorok szétesőben voltak, az ezüstneműt szanaszét szórták, de egyébként is látszott rajtuk, hogy tulajdonosaik már jóval a távozás előtt sem használták őket. Noha a rettegett Martense-ek elmentek, a kísértetjárta házat továbbra is félelem övezte, és ezt még fokozta, amikor új és különös történetek kezdtek szájról-szájra szállni a hanyatló hegylakók között. Itt állt a rom, elhagyatottan, rettegetten, és Jan Martense bosszúálló szelleme kísértett benne. Akkor éjszaka is állt, amikor fölástam Jan Martense sírját.

Ostobaságnak neveztem hosszas ásásomat, és csakugyan az is volt, úgy tárgyát, mint módszerét tekintve. Hamarosan elértem Jan Martense koporsóját – mostanra már csak port és salétromot tartalmazott – és olyan dühödten vágytam kiszabadítani a kísértetet, hogy esztelenül és ügyetlenül áskáltam tovább a koporsó alatt. Isten tudja, mit vártam, mit találok – csak annyit éreztem, hogy egy olyan ember sírjában ások, amelynek kísértete éjszakánként fent jár.

Nehéz megmondani, milyen mélyre jutottam amikor az ásóm, majd hamarosan a lábam is beleszaladt a földbe. Az esemény tekintve a körülményeket, borzalmas volt; mert ha itt van egy föld alatti helyiség, az iszonyatosan megerősíti legőrültebb elméleteimet. Esésem kioltotta a lámpást, de elővettem elektromos zseblámpámat, és bevilágítottam az alacsony vízszintes alagutat, amely mindkét irányba meghatározhatatlan távolságba vezetett. Elég széles volt ahhoz, hogy egy ember keresztülszuszakolja rajta magát; noha egyetlen épelméjű ember sem próbálta volna ezt meg ebben az időben, én megfeledkeztem veszélyről, ésszerűségről a lopakodó félelem leleplezésének lázában. A ház felé tartó irányt választottam, kitartóan evickéltem a szűk járatban; vakon és sebesen araszoltam előre, csak néha villantva föl a lámpát magam előtt.

Mely nyelv tudná leírni a föld végtelen mélyén elveszett embert; a kapaszkodást, vonaglást, zihálást; az eszelős araszolást az örök sötétség kanyarulataiban az idő, biztonság, irány vagy határozott cél tudata nélkül. Volt ebben valami ocsmány mégis tovább csináltam. Addig, míg végül az élet emlékké halványult, és eggyé váltam az éjszakai mélység vakondjaival, lárváival. Igazán véletlenül kattintottam fel a végeérhetetlen kúszás közben elfelejtett zseblámpámat, amely kísérteties fényt vetett az előttem tovakanyargó furat megkeményedett agyagfalára.

Ily módon másztam még egy darabig, az elem már erősen gyengült, amikor a folyosó élesen fölfelé kanyarodott, megváltoztatva haladásom irányát. Fölnéztem, de nem készültem el arra a látványra, hogy válaszul lámpám gyengülő fénysugarára két démoni parázs villan föl a távolban; két baljós, félreérthetetlenül izzó ragyogás, hátborzongató, ködös emlékeket idéző. Automatikusan megálltam, noha annyi eszem már nem volt, hogy hátráljak. A szemek közeledtek, a lényből azonban, amely tulajdonosuk volt, csupán egy mancsot tudtam kivenni. De miféle mancsot! Messze föntről halk roppanást hallottam, amelyet azonnal fölismertem. A tomboló helyi vihar volt, amely immár hisztérikusan őrjöngött. Már egy ideje mászhattam fölfelé, mert elég közel kerültem a talajszinthez. Tompán morajlott a menny, azok a szemek pedig még mindig üres gonoszsággal néztek rám.

Hála Istennek, akkor nem tudtam, mi az, különben ott halok meg. A közeledő vihar mentett meg, amikor iszonytató várakozás után kivágódott a láthatatlan égből egy olyan villám, amilyen gyakran szokott belecsapni a hegyoromba; nyomaival itt-ott már találkoztam, a feltúrt föld sebei és a különböző méretű mennykövek formájában. Ciklopszi haragjában keresztültörte az átkozott akna fölött a talajt, megvakított és megsüketített, de mégsem taszított teljes eszméletlenségbe.

Tehetetlenül kapaszkodtam és vergődtem a csúszó, vonagló föld zűrzavarában, míg az esőtől ki nem tisztult a fejem és nem láttam, hogy ismerős helyen bukkantam elő; egy meredek irtáson, a hegy délnyugati lejtőjén. A sorozatos villámlás megvilágította a kifordult talajt és a magasabban fekvő erdős lejtőtől idáig vezető furcsa, alacsony földhányást, de a káoszban nem akadt semmi, ami megmutatta volna a kijáratot a halálos katakombából. Az agyamban éppolyan összevisszaság volt, mint a földben, és miközben dél felé a távolban vörös izzás gyúlt az égen, én jóformán föl se fogtam, milyen borzalmon mentem keresztül.

De amikor két nappal később, a telepesek elmesélték, mit jelentett az a vörös izzás, nagyobb iszonyat fogott el annál, amit a vakondjárat, a mancs meg a szemek láttán éreztem; mert ennek iszonytatóbb hordereje volt. Innen húsz mérföldre egy falucskában a félelem orgiája tombolt azon villámlást követően, amely engem kiszabadított a felvilágra; egy névtelen lény egy kinyúló ágról rávetette magát egy kunyhóra, amelynek gyenge volt a teteje. Megtette a magáét, de mielőtt elmenekülhetett volna, az őrjöngő telepesek fölgyújtották a kunyhót. A lény ugyanabban a pillanatban tette, amit tett, amikor a föld rászakadt a mancsra és a szemekre.

IV. Szemtől szemben a borzalommal

Nem lehet épeszű az az ember, aki azt tudva a viharhegyi borzalomról, amit én tudtam, egyedül lát neki, hogy megkeresse az ott lopakodó félelmet. A félelem legalább két megtestesülésének pusztulása csupán gyengécske védelmet nyújtott testi-lelki épségemhez az alaksokszorozó ördöngösség eme Acheronjában; mégis folytattam kutatásomat, és minél szörnyűbbé fajultak az események és a felfedezések, annál nagyobb lelkesedéssel! Amikor két nappal azután, hogy kúszás közben ama kriptában találkoztam a szemekkel és a manccsal, megtudtam, hogy húsz mérfölddel odébb egy lény leselkedett gonoszul ugyanabban a pillanatban, amikor azok a szemek rám meredtek, a szó szoros értelmében görcsöket kaptam a félelemtől. De az a félelem annyi ámulattal és csábító groteszkséggel keveredett, hogy az csaknem kellemes volt. Néha, a lidércnyomás karmaiban, amikor láthatatlan erők pörgetnek furcsa, halott városok fölött Nis vigyorgó szakadéka felé, megkönnyebbülés, sőt egyenesen gyönyörűség vad sikollyal és önként az álomvégzet ocsmány örvényébe vetni magunkat, akármilyen feneketlen mélység tátongjon is benne. Ez volt a helyzet a Viharhegy járkáló lidércnyomásával is; az a fölfedezés, hogy két szörnyeteg kísért a vidéken, eszelős vágyat ébresztett bennem, hogy belevájjam magam az elátkozott környék szívébe, és puszta kézzel kaparjam ki a halált, amely a mérgezett talaj minden centiméteréből elővigyorog!

Amint lehetett, felkerestem Jan Martense sírját, és hiábavalóan áskáltam ugyanott, ahol korábban. Valami nagyobb omlás eltüntette az alagút minden nyomát, miközben az eső oly sok földet mosott be a gödörbe, hogy nem tudtam megállapítani, milyen mélyre ástam korábban. Hasonlóképpen fáradságos utazást tettem a távoli falucskába – ahol a gyilkos teremtmény elégett –, de kevés haszonnal. A végzetes viskó hamvaiban számos csontot találtam, de egyik sem volt a szörnyetegé. A telepesek azt mondták, hogy a lény csak egy áldozatot ejtett, ám szerintem nem tudták pontosan, mivel én még egy csonttöredéket találtam, ami biztosan egy másik emberi koponyához tartozhatott. Noha a falusiak látták a szörny sebes támadását, senki sem tudta elmondani, milyen volt a lény; akik megpillantották, egyszerűen ördögnek nevezték. Megvizsgáltam a nagy fát, amelyen a lény leselkedett, de semmilyen jelet sem találtam. Igyekeztem felkutatni valamilyen nyomot, ami a fekete erdőbe vezet, ám ez alkalommal nem tudtam elviselni a betegesen vastag törzseket, vagy azokat a hatalmas gyökereket, amelyek olyan gonoszul kígyóztak, mielőtt elmerültek volna a földben.

Következő lépésként apróra átvizsgáltam a kihalt falucskát, ahol olyan bőségesen aratott a halál, és ahol Arthur Munroe látott valamit, de már nem élt addig, hogy elmondhassa. Noha korábbi meddő kutatásaim rendkívül részletesek voltak, most egy új adatot is ellenőriznem kellett; sírbéli szörnyű kúszás-mászásom ugyanis meggyőzött róla, hogy a szörnyeteg legalábbis részben föld alatti életet él. Ez alkalommal november 14-én főképpen a Kúpos hegy és a Juharos domb ama lejtőire összpontosítottam, amelyek a balszerencsés falucska irányába néztek, és különös figyelmet fordítottam a Juharos omlástól fellazult talajára.

A délután, amelyet kutatással töltöttem, semmire sem vetett fényt. Alkonyatkor ott álltam a Juharos dombon, és lenéztem a falura meg a völgy túloldalán a Viharhegyre. A naplemente csodálatos volt, most kezdett emelkedni a csaknem kitelt hold, ezüst fénye elöntötte a síkságot, a távoli hegyoldalt és a furcsa buckákat, amelyek itt-ott kiemelkedtek a talajból. Békés árkádiai látvány volt, de mivel tudtam, mit rejteget, gyűlöltem. Gyűlöltem a gúnyos holdat, az álszent síkságot, a fekélyes hegyoldalt, azokat a baljós földhányásokat. Úgy rémlett, mindent beszennyez a visszataszító ragály amelyet torz, rejtett erők gonosz szövetsége gerjeszt.

Amint szórakozottan végignéztem a holdfényes tájon, megakadt a szemem valamin, mégpedig az egyik topográfiai tényező jellegén és elrendezésén. Bár nem vagyok tanult geológus, kezdettől fogva fölkeltették a figyelmemet a vidék furcsa földhányásai és vakondtúrásai. Feltűnt, milyen elterjedtek a Viharhegy környékén, bár kevesebb volt belőlük a síkon, mint a csúcson, ahol valószínűleg csekélyebb ellenállásba ütközött a történelem előtti eljegesedés mintázó szeszélye. Valami különös árnyékot vetettek az alacsonyan álló hold fényében, és nekem észre kellett vennem, hogy buckái és vonalai különös kapcsolatban állnak a Viharhegy csúcsával. Kétségtelenül az orom volt a rendszer központja, ahonnan szabálytalanul, összevissza ágazott szét a púpok és turzások hálója, mintha a förtelmes Martense udvarház a rettegés csápjait nyújtogatná. Hirtelen megvacogtam a csápok gondolatára, és már nem foglalkoztam vele, miért is képzeltem ezeket a földhányásokat az eljegesedés maradványainak.

Minél tovább elemeztem, annál kevésbé hittem benne; új fogékonyságokra kitárt elmémet groteszkül szörnyűséges analógiákkal kezdte bombázni a felszín képe és a föld alatti tapasztalat. Önkéntelenül motyogni kezdtem, eszelős kuszasággal: – Istenem? vakondtúrások? az az átkozott hely ki lehet lyuggatva... mennyi... az az éjszaka az udvarházban... először Bennettet és Tobeyt kapták el... kétoldalt... – azután lázasan ásni kezdtem a legközelebbi földhányásnál; kétségbeesetten, reszketve, de már-már diadallal; túrtam a földet, és valami oda nem illő érzelemmel fölkiáltottam, amikor elértem egy alagutat, éppen olyat, mint amelyben egy másik, lidérces éjszakán másztam.

Emlékszem, hogy ezután futottam, ásóval a kézben; vérfagyasztó futás volt az a holdfényes, föltúrt mezőkön, a kísértetek járta erdő rémséges, nyaktörő vízmosásain át; szökkenve, kiáltozva, zihálva loholtam a borzalmas Martense ház felé. Emlékszem, amint eszelősen áskálok mindenfelé a vadrózsától fojtogatott pincében, hogy megtaláljam a vakondtúrások gonosz világának szívét, velejét. Azután emlékszem, hogyan nevettem, amikor belebotlottam az átjáróba: abba a lyukba az öreg kémény tövében, ahol a sűrűn nőtt gazok különös árnyakat vetettek a véletlenül magammal hozott, egyetlen gyertya fényében. Nem tudom, mi maradt még odalent abban a pokol kaptárjában, leselkedve és várakozva, hogy ismét zengjen az ég. Kettő elpusztult, az talán végzett vele, de bennem még mindig megmaradt az égető elszántság, hogy elérjek a félelem végső titkához, a féleleméhez, amelyről egyre inkább úgy hittem, hogy alakja van, anyagi és szerves.

Azon töprengtem, egymagam és rögtön lássak-e neki az alagút feltárásának, vagy próbáljak telepes csapatot toborozni a kutatáshoz. Tétovázásomat a külvilágból támadó hirtelen szélroham szakította félbe, amely elfújta a gyertyámat, és otthagyott a sűrű feketeségben. A hold már nem tűzött át a boltozat repedésein és résein, és én baljós rettegéssel hallgattam a közeledő vihar jellegzetes, vészterhes morajlását. Agyam zűrzavaros gondolatok fűzérét pergette, amelyek következtében visszafelé tapogatództam a pince legtávolabbi sarkába, a szememet azonban nem tudtam elfordítani a kémény tövében tátongó borzalmas nyílástól; amint a villámok fakó lobbanása áttört a külső növényzeten, és megvilágította a romok tetejét, fölsejlettek a töredezett téglák és a gonosz külsejű gyomok. Félelem és kíváncsiság emésztett. Mit hív elő a vihar? Maradt egyáltalán bármi, amit előhívhat? Villám lobbant, fényénél elbújtam egy vaskos bozót mögé, ahonnan láthattam a nyílást.

Ha az egek könyörületesek, egy napon majd józan öntudattal is szembe tudok nézni azzal a látvánnyal, amelyet megpillantottam, és talán békében élhetem le éveim maradékát. Mostanában nem tudok aludni éjszakánként, ópiumszármazékokat kell szednem, ha dörög a menny. A lény hirtelen és váratlanul bukkant elő; valami patkányra emlékeztető, ördögi mocorgás távoli és elképzelhetetlen üregekből, pokoli zihálás, fojtott röfögés, azzal már bugyborékolt is a kémény alatti nyílásból a métely, a szerves hanyatlás ocsmány éji ivadékainak árja, amely sokkal pusztítóbban förtelmes volt, mint amit halandó téboly és betegség legsötétebb vajákolása felidézhet. Fortyogva, gőzölögve, böfögve, bugyborékolva, kígyók tajtékjaként böffent föl és ki abból a tátongó lyukból, fertőző mételyként futott szét a pince összes kivezető nyílásán át, ki, az elátkozott éjféli erdőbe, hogy elvesse a félelmet, őrületet és halált.

Isten tudja, hányan voltak – akár sok ezren is lehettek. Döbbenetes volt látni ezt az áradatot a fel-fellobbanó fakó fényben. Amikor eléggé megritkultak, hogy külön-külön is láthassam példányaikat, láttam, hogy törpe, formátlan szőrös ördögök vagy majmok – a majomfélék törzsének szörnyeteg, sátáni gúnyrajzai. Iszonytatóan csendesek voltak; nyikkanás is alig hallatszott, amikor az egyik utolsó előkepeszkedő hosszú gyakorlatra valló mozdulattal vetette rá magát egy gyengébb társára, hogy lakomát csapjon belőle. Mások is lecsaptak a maradékra, és nyálcsorgató élvezettel fölfalták. Rajtam rémült és undorodó révületem ellenére is győzedelmeskedett beteges kíváncsiságom; amikor a fölfelé áramló szörnyetegek utolsója is előbukkant az alvilágból, előhúztam automata pisztolyomat, és a mennydörgés álcája alatt lelőttem.

Vörös, nyúlós téboly visító, csúszkáló, özönlő árnyai, amint a bíborosan villámló égbolt vég nélküli véres folyosóin űzik egymást... formátlan fantazmák, hátborzongatóan ismerős jelenetek kaleidoszkópikus elfajzásai; szörnyeteg, túltáplált tölgyek kígyószerű gyökerei tekeregve szívják a kimondhatatlan leveket a földből, amelyben kannibál ördög-nyüvek milliói hemzsegnek; polipos romlás föld alatti gócainak vakondtúrás-csápjai... őrült villámok lobogása a borostyánnal benőtt, gonosz falak és gombáktól fulladozó démoni árkádok fölött... Legyenek áldottak az egek az ösztönért, amely öntudatlanul vezetett olyan helyekre, ahol emberek laknak; a békés falucskába, amely a tiszta egek nyugodt csillagai alatt aludt.

Eleget tudtam meg egy hét alatt, hogy Albanyba küldessek egy csapat emberért, dinamittal fölrobbantsuk a Martense házat és a Viharhegy teljes csúcsát, betömjük az összes földhányást, amelyről tudtunk, elpusztítsunk néhány túlhízott fát, amelyeknek már a megléte sértette az ép elmét. Miután ezzel végeztünk, bírtam egy keveset aludni, ám már sohasem lelek valódi pihenésre, amíg emlékezni fogok a lopakodó félelem névtelen titkára. Kísérteni fog engem, mert ki állíthatja, hogy a pusztítás tökéletes volt, és más ilyen jelenség nem létezik? Ki tud az én ismereteimmel a föld ismeretlen üregeire gondolni anélkül, hogy ne kapna lidércnyomást jövendő lehetőségek félelmétől? Nem tekinthetek borzongás nélkül egy kútra vagy a föld alatti lejárójára... miért nem tudnak nekem az orvosok adni valamit, hogy alhassak, hogy igazán megnyugodjék az agyam amikor dörög az ég?

Amit a villám fényében láttam, miután lelőttem a rángatózó, leírhatatlan lényt, az olyan egyszerű volt, hogy majdnem egy teljes percbe telt, mire felfogtam az agysorvasztó valóságot. Undorító volt, valami mocskosfehér gorillaféle, éles, sárga agyarú, csapzott bundájú. Az emlős degeneráció utolsó állomása; az elszigetelt, burjánzó beltenyészet, a föld alatti és feletti kannibalizmus félelmetes eredménye; megtestesülése minden acsargásnak, zűrzavarnak és pusztító félelemnek, ami az élet mögött lappang. Haldoklása közben rám nézett, szeme ugyanolyan felemás volt, mint azok, amelyek a föld alatt és a ködös emlékekből meredtek rám. Az egyik szeme kék volt, a másik barna. A régi regék felemás Martense szemei voltak, és én a hangtalan borzalom mindent elárasztó kataklizmájában már tudtam, mi történt azzal az eltűnt családdal, a viharoktól megtébolyodott szörnyű Martense házzal.

Bihari György fordítása

Rémület Dunwichben

(1928)

Gorgók és hidrák, kimérák; Celaena és a hárpiák iszonyú történetei a babonás elmékben reprodukálódhatnak, de csak azért, mert ott lappangtak azelőtt is. E minták, kópiák, archetípusok ott lakoznak bennünk, örökkévalók. Másként aligha hatnának ránk, hisz józan eszünkkel mindannyian tudjuk, hogy nem valóságosak. Vajon azért irtózunk természetünknél fogva e teremtményektől, mert azok képesek rá, hogy testünket megsebezzék? Ó, legkevésbé sem! E rémület mélyebben gyökeredzik. Megvolt már a testet öltés előtt, s tovább élne test nélkül is. Az említett félelem tisztán szellemi természetű. Éppoly gyakran tapasztalható, mint amilyen indokolatlan korunkban, s ez azt látszik igazolni, hogy eredete visszavezethető egészen bűntelen gyermekkorunkig. E félelem kínál lehetőséget arra, hogy betekinthessünk érzékelés előtti állapotunkba, hogy legalább egy-egy pillantást vethessünk tudattalan létünk árnyékvilágába.

(Charles Lamb: Boszorkányok és egyéb éji lidércek)

I.

Ha az utazó Közép-Massachusetts északi csücskében a rossz utat választja az Aylesbury Pike kereszteződésnél, valamivel Dean's Cornersen túl elhagyatott és különös vidékre ér. Mind meredekebb a kaptató, s a fehér hangával benőtt sziklafalak is mind közelebb nyomulnak a kanyargós, porlepte gyalogút két oldalán. A helyenként előtűnő erdők fái túlságosan terebélyesnek tűnnek, a gyomnövények, tüskebokrok és fűfélék lakott vidéken szokatlan bujasággal tenyésznek. A termőföldek ugyanakkor meglehetősen ritkák errefelé, a jócskán szétszórt épületek mindegyike magán viseli az eltelt idő nyomát: szennyesek, a leromlás képét mutatják. Az utazó – bár maga sem tudja, miért – habozik útbaigazítást kérni a düledező tornácokon vagy a lejtős, köves kaszálókon olykor feltünedező magányos, elhanyagolt alakoktól. E figurák oly hallgatagok és visszahúzódók, hogy az embernek az az érzése támad, ha velük vált szót, tilalmat szeg meg, amelyhez pedig helyesebb alkalmazkodni. Mikor az emelkedőkről láthatóvá válnak a sűrű erdőkön túli csúcsok, a különös feszengés csak erősödik. A dombok túl gömbölydedek, túl szimmetrikusak ahhoz, hogy a természetesség megnyugtató érzetét keltsék, s olykor, ha különösen tiszta az ég, szembetűnnek a különös, magas kőoszlopok alkotta gyűrűk, amelyek a legtöbb magaslaton megtalálhatók.

Veszedelmes, mély szakadékok, vízmosások keresztezik az utat, a durván összetákolt fahidak biztonságosságában az utazó joggal kételkedik. Amikor az út ismét kanyart ír le, lápvidék nyúlványai tűnnek fel, márpedig a legtöbben ösztönös borzongást éreznek az effélék láttán. A borzongás estére rettegéssé változik, amikor csattogni kezdenek a láthatatlan kecskefejők, s világítóbogarak rajzanak elő hihetetlen tömegben, hogy a kecskebékák érdes-éles, kitartó brekegésének ritmusára táncra keljenek. Nappal a Miskatonic felső folyása csillogó, kígyóra emlékeztető szalagként simul a dombok aljához, melyek közt kanyarog.

Ahogy a dombokhoz közeledik az ember, többet lát már az erdős meredélyekből, mint a kőgyűrű koronázta magaslatokból. Oly sötétek, oly félelmetesek az itteni erdők, hogy az utazó a legszívesebben elkerülné őket, másfelé azonban nem vezet út. Egy fedett hídról azután kicsiny települést pillant meg egy patak meg a Round Mountain meredek oldala szegletében. Rácsodálkozik a romladozó oromtetők sokaságára, melyek a környező településen megfigyeltnél régebbi építészeti stílust képviselnek. Nem túl megnyugtató felfedezés, hogy a házak többsége elhagyott és romos, meg hogy a csonka tornyú templomban működik a kisváros egyetlen hitvány vegyeskereskedése. Az ember nemigen bízik az alagútszerű hídszerkezetben, de el úgysem kerülheti. Ha egyszer átért, biztosan megérzi a gyenge, vészterhes szagot az utcák levegőjében. A századok mocskának, korhadékárak bűze az. Mindig megkönnyebbülést jelent elhagyni a települést, tovább követni a keskeny gyalogút kanyarulatait a dombok aljára, a lejtőkön át. Az út végül visszatér az Aylesbury elágazáshoz, az ember pedig utóbb esetleg azt is megtudja, hogy Dunwichen haladt keresztül.

Az idegenek azonban lehetőség szerint elkerülik a kisvárost, mi több, egy bizonyos rémületes évszak után eltávolítottak minden feléje mutató útjelzőt. A táj hétköznapjaink esztétikai normája szerint csodaszép, művészek és nyári vakációzó turisták mégsem özönlenek ide. Kétszáz évvel ezelőtt, amikor a boszorkányvérről, a sátánimádatról és a különös erdei szellemekről szóló mendemondákon még nem kacagtak, szokás kívánta volna meg az efféle viselkedés megokolását. A mi józan korunkban azonban – mivel az 1928-ban történt dunwichi rémséget eltitkolták azok, akik szívükön viselték a városka meg a világ nyugalmát – úgy kerülik el az emberek, hogy távolmaradásuk igazi okát nem ismerik. Egy ok persze elképzelhető – noha tájékozatlan idegennek ez aligha tűnik szembe: a városka lakói mostanra elutasítóak, dekadensek lettek, messze előrehaladtak a visszafejlődésben, mely számos új-angliai kistelepülést jellemez. E települések lakói lassanként külön emberfajtákká válnak, a beltenyésztés eredményezte degenerálódás jól észrevehető szellemi és fizikai jegyeit mutatják. Intelligenciaszintjük szégyenletesen alacsony, annaleseik csak úgy bűzlenek a könyörtelenségtől, félig-meddig eltitkolt gyilkosságoktól, erőszakcselekményektől, perverzióktól. A régi elit képviselői, két-három kitelepülő család sarjai – e családok 1692-ben hagyták el Salemet – valamivel az átlagos leromlás szintje felett maradtak, bár számos águk oly tökéletesen összeolvadt az őshonos népességgel, hogy csak nevük utal már eredetükre, amelyet beszennyeztek. A Wahteleyk és Bishopok némelyike még mindig elküldi fiait a Harvard vagy a Miskatonic egyetemre, de ezek a fiúk ritkán térnek meg az omladozó oromtetők alá, ahol ők maguk és őseik megszülettek.

Senki sem képes – még azok sem, akik tényanyaggal rendelkeznek a nemrég lezajlott szörnyűséggel kapcsolatban – meghatározni; pontosan mi a baj Dunwichcsel. Igaz, a régi legendák szentségtelen rítusokról, indián összejövetelekről szólnak, melyek alkalmával megidézték a lényeket, akiket a "Nagy Kerek Dombok Tilalmas Árnyai"-ként emlegettek. Orgiába torkolló imák folytak itt, s az imákra a föld színe alól dohogás és moraj volt a válasz. 1747-ben a tisztelendő Aijah Hoadley atya, aki újonnan érkezett Dunwich városka kongregációs templomába, emlékezetes szentbeszédet mondott, amelyben a sátánnak és fattyainak közelségére hívta fel a figyelmet e szavakkal:

"Be kell ismernünk, hogy eme szentséggyalázatok, aminők egész seregnyi pokolbéli démon művire vallanak, túl hétköznapi dolgok ahhoz, hogysem hallgathassunk róluk. Azazel, Buzrael, Belzebub és Bellal hangját többek hallották fentről fölhangozni, oly hites tanúk, kik ma is élnek. Én magam alig két hete tisztán hallottam a sátáni erők munkálkodásának neszeit a házam mögötti domb felől, honnét kerepléc, dohogás, nyögés, vonítás és sziszegés hangozott, aminőt a földnek lényei hallatni nem képesek, s mik bizonnyal ama barlangokból szóltak, mikre rá halandó csak fekete mágia segedelmével bukkanhat, s miknek titkát még csak az ördög fejtheti!"

Szentbeszéde elhangzása után Hoadley úr hamarosan eltűnt, ám a Springfieldben kinyomtatott szöveg a mai napig hozzáférhető. Évről évre érkeztek ezután is beszámolók a dombok felől hallatszó zajokról, keletkezésük máig rejtély a geológusok és fiziográfusok számára.

Más mendemondák a dombokat koronázó kőoszlop gyűrűk körül terjengő bűzről szólnak, egyesek süvöltő légi lídércekről beszélnek – ezeket a nagy vízmosások bizonyos pontjairól bizonyos órákban hallani. Egyes hagyományok azon igyekeznek, hogy megmagyarázzák az "ördögkaptató" eredetét. Sivár, puszta domboldal ez, ahol se fa, se cserje, de még egy árva fűszál se nő. A helyi lakosok ráadásul rettegnek a langymeleg éjszakákon csoportba verődve csattogó kecskefejőktől. Azt tartják róluk, hogy a haldoklók lelkére lesnek, mert vérfagylaló rikoltásuk néha egybecseng a szenvedők nehézkes zihálásával. Mondják, ha sikerül elkapniuk a testből kirebbenő lelket, démoni kacagással tüstént tovaszállnak, ha azonban kudarcot vallanak, általában kiábrándultan hallgatnak el.

E mendemondák persze időszerűtlenek és ostobák, nem csoda, mert nagyon-nagyon régről valók. Dunwich már-már valószínűtlenül ódon település; sokkal régebbi, mint a harminc mérföldön belüli települések bármelyike. A városkától délre fellelhetők még az ódon Bishop ház kéményei és pincefalai; ezt a házat még az 1700-as évek előtt építették. Az 1806-ban emelt vízimalom romja a legmodernebb építészeti emlék. Ipar nem virágzik errefelé, a XIX. századi gyártelepítési mozgalom rövid életűnek bizonyult. Mindennél régebbiek a durván megmunkált kövek alkotta oszlopok gyűrűi a dombtetőkön – ezeket indiánok műveinek tartják. Koponyák, csontok lelhetők itt, s egy jó méternyi asztallapforma sziklát a Sentinel-dombon a néphit Pocumtuck temetkezési helyeként emleget. Számos etnológus véli a maradványokat – mit sem törődve e teória abszurdmód képtelen voltával – kaukázusi eredetűnek.

II.

Dunwich városkában, egy jókora s csak részben lakott farmházban – mely a településtől négymérföldnyire, minden egyéb hajléktól pedig jó másfél mérföldnyire gubbasztott egy domboldalban – született meg Wilbur Whateley 1918. február másodikán, vasárnap, hajnali öt órakor. E dátumra azért emlékeznek, mert ez a gyertyaszentelő ünnepe, noha Dunwich népe egy idő óta, különös módon, másként emlegeti meg, mert ismét hangok hallatszottak a dombokról, s a vidék ebei kitartóan csaholtak egész álló éjszaka. Kevésbé fontos, de érdekes, hogy az anya a dekadens Whateleyk egyike, félig nyomorék, csúf, harmincöt éves albínó asszony volt. Félbolond, idős apjával lakott együtt, akit ifjú korában a legiszonytatóbb fekete mágia gyakorlásával vádolt a szóbeszéd.

Lavinia Whateleynek sosem volt férje, a környékbeli szokás szerint mégsem próbálta eltagadni a gyermek érkezését, akinek származását a dunwichiek tetszésük szerint találgathatták, s találgatták is? Mi több, furcsamód büszkének tűnt sötét bőrű, élveteg arcú csecsemőjére, aki megjelenésében olyannyira különbözött tőle, a beteges, rózsaszín szemű albínótól. Rebesgették, jó előre különös próféciákat mormolt a gyermek nem mindennapi hatalmáról, fényes jövőjéről.

Laviniától kitelt az ilyesmi, hisz magányos teremtés lévén gyakorta kóborolt a dombok közt vihar idején, s böngészte a jókora, szagló könyveket, melyeket apja a kétszáz éves Whateley família örökjogán birtokolt, s melyek már-már széthullottak a koruk meg a szúrágta lyukak miatt. Lavinia sose járt iskolába, feje tömve volt régi babonasággal, összevissza ismeretekkel, melyekre az öreg Whateley tanította. Az elhagyatott farmházat az öreg Whateley fekete mágiában való jártassága miatt mindig is kerülték, s Whateley asszony tisztázatlan, erőszakos halála – melynek bekövetkeztekor Lavinia tizenkét esztendős lehetett – nem növelte a népszerűségét. E különös befolyások közt elszigetelten Laviniának vad, grandiózus álmai szövődtek, egyéni módon töltötte napjait; vajmi kevés idejét kötötte le a házimunka: otthonuk állapota rég nem felelt meg a rend s a tisztaság általános normáinak.

A Wilbur születését megelőző éjszakán szörnyű sikoly visszhangzott, még a dombok felől hallatszó robajt, a kutyák ugatását is elnyomta. A gyermek születésekor sem orvos, sem bába nem volt jelen. A szomszédok egy teljes hétig nem tudtak róla, mígnem az öreg Whateley szánkójával Dunwichbe hajtott, s összefüggéstelenül dörmögött egyet-mást Osborn vegyesboltjában. Valahogy megváltozott az öreg – homályos tudatán eluralkodott holmi újsütetű óvatosság. Azelőtt félelmet keltett megjelenésével, most félelem gyötörte, bár nem az a fajta volt, akit a közönséges események izgalomba hoznak. Mindennek ellenére viselkedéséből kiütközött ugyanaz a büszkeség, mely utóbb leányát jellemezte, amit pedig a gyermekről mondott, arra hallgatósága évek múltán is emlékezett még.

– Nem érdekel, mit gondótok, tik, emberek? Ha Lavinny fia a papájára hasonlítana, nem hasonlítana semmire se, amit tik ismertek? Nem kell aszinnetek, csak azok a népek léteznek, akik errefele laknak? Lavinny olvasott olyasfélékrül, látott pár olyasfélét, amikrő' tik csak fecsegtek? Asszem, a férje rendes egy férj, már amennyire Aylesburytől innen egy férj jó lehet; és ha tik is annyit tudnátok a dombokró', amennyit én tudok, megértenétek, mér nem kell neki különb templomi esküvő. Mondok én tinektek valamit: egy nap hallhatjátok még, ahogy Lavinny fia kimondja az apja nevit a Sentinel-domb legtetejin!

Élete első hónapjában Wilburt csak a romlatlan Whateleyk közül való vén Zacharian Whateley meg Earl Sawyer élettársa, Mamie Bishop látta. Mamie-t a puszta kíváncsiság hajtotta oda, későbbi történetei megkérdőjelezték az általa látottakat. Zacharian egy pár Alderney-tehenet vezetett fel, ezeket az öreg Wilbur fiától, Curtistől vásárolta. A tehénfelvásárlás, mely ekkor vált szokássá az ifjú Wilbur családjában, egészen 1928-ig tartott, amikor a rémület ideje elérkezett, azután elmúlt Dunwichben. A düledező Whateley-istállóban mégsem zsúfolódott soha össze a jószág. Volt idő, amikor az emberek kíváncsiságtól hajtva odalopództak, és megszámlálták az állatokat, melyek az öreg farmház feletti meredek domboldalban legelésztek egykedvűen. A megfigyelők egyetlenegyszer sem láttak többet tíz-tizenkét elgyötört, vérszegénynek látszó példánynál. Whateleyék állományát nyilvánvalóan holmi marhavész, esetleg vérfertőzés tizedelte, melyet a tisztátalan takarmány vagy a koszos istálló deszkáinak szilánkjai avagy a fertőzött alom okoztak. A látható példányok testén csípésekre emlékeztető sebek vagy kelések éktelenkedtek, s a korábbi hónapokban megfigyelők hasonlókat véltek felfedezni az ősz, borotválatlan vénember és lompos, gubancos hajú albínó lányának torkán is.

A Wilbur születését követő tavaszon Lavinia újra kóborolni kezdett a dombok között, aránytalan karján sötét arcbőrű gyermekét cipelve. A Whateleyk irányában megnyilvánuló közérdeklődés csökkent, miután a környékbeliek mindegyike láthatta a kisdedet; egyikük sem fűzött kommentárt az újszülött gyors növekedéséhez, melyet szinte napról napra tapasztalhattak. Wilbur csakugyan hihetetlen mértékben gyarapodott, három hónappal születése után méret és izomerő dolgában egyaránt elérte az egyesztendős gyermekek fejlődésének szintjét. Mozdulataiban és hangjában kicsinyeknél felettébb szokatlan határozottság, céltudatosság nyilvánult meg, s különösebben senkit sem lepett meg, amikor alig hét hónaposan botladozva járni kezdett, majd nem egészen egy hónap alatt kinőtte a botladozást is. Valamikor ezután – mindenszentek idején – történt, hogy éjfélkor nagyot villant valami a Sentinel-domb tetején, ott, ahol az ősrégi csontok felett a vénséges, asztallapforma kő hever. El nem hanyagolható szóbeszéd kezdődött, amikor Silas Bishop – a romlatlan Bishopok egyike – megemlítette, hogy látta a fiút esetlenül felfelé futni a domboldalon, nyomában az anyjával, vagy egy órával a villanás előtt. Silas épp egy elbitangolt üszőt próbált előkeríteni, de nyomban megfeledkezett a dolgáról, ahogy sietve a két alak nyomába eredt lámpása halovány fényében. Anya és fia csaknem hangtalanul tört keresztül a bozótoson, s a döbbent szemtanúnak úgy tűnt, mindketten meztelenek. Egy idő után elbizonytalanodott a fiút illetően, aki mintha valamiféle rojtos övet meg sötét gatyát vagy nadrágot viselt volna. Wilburt azelőtt senki sem látta teljes, szorosan összegombolt öltözék nélkül, ruhája kigombolása vagy csak ennek megkísérlése miatt is düh és rémület töltötte el. Anyja és nagyapja elhanyagoltsága eme tulajdonságával éles kontrasztot formált, de az 1928-as iszonyatig ezt józan okokkal magyarázták.

A következő januárban némi szóbeszédre adott okot, hogy "Lanny fekete fattya" beszélni kezdett, csupán tizenegy hónapos korában. Csodálatos módon beszélt, nem ütközött ki szavaiból a környéken általános akcentus, nem jelentkezett nála a gyermeki selypegés sem, erre pedig a legtöbb három-négy éves joggal lehetett volna büszke. Wilbur nem volt beszédes kölyök, amikor azonban megszólalt, beszéde Dunwich lakói körében példátlan, megfoghatatlan zöngékben bővelkedett. Nem az volt a különös, amit mondott, nem voltak szokatlanok az általa használt egyszerű idiómák sem: a megfoghatatlan érzést inkább az intonációja, a beszédhangokat képző szervek elrendezése keltette. Korához képest ábrázata is különösnek tűnt, s bár éppúgy hiányzott az álla, mint anyjának és nagyapjának, erős és határozott vonalú orra, nagy, sötét, latinokéra emlékeztető szeme felnőtt megjelenés látszatát, a koraérett intelligencia légkörét kölcsönözte neki. Bár megjelenése értelmet árult el, visszataszítóan ocsmány volt; vastag ajka, tág pórusú, sárgás bőre, sűrű, gubancos haja, furcsán kihegyesedő füle szatírszerű állati vonással ruházta fel. Hamarosan még határozottabb közutálatnak örvendett, mint anyja és nagyapja, s a vele kapcsolatos mendemondákat az öreg Whateley varázslataira való utalásokkal fűszerezték, s felidézték, hogyan rázkódtak meg egy ízben a dombok, amikor a vénember az egyik kőgyűrű közepén, kezében egy hatalmas nyitott könyvvel, Yog-Sothoth iszonytató nevét üvöltötte. A fiútól még a kutyák is irtóztak, s ő kénytelen volt különféle módon védekezni ellenük.

III.

Az öreg Whateley folytatta a tehenek felvásárlását, ám a jószágok száma láthatólag továbbra sem növekedett. Fát is vágott, s hozzákezdett a ház használaton kívüli részeinek kijavításához. Az épület tágas, oromtetős alkotmány volt, hátsó szárnya beékelődött a sziklás domboldalba. Három legkevésbé romos földszinti szobája mindig elegendő volt az öreg és leánya számára. A vén Whateley bizonyára láthatatlan erőtartalékokkal rendelkezett, másképp aligha lett volna képes ilyen nehéz munkára. S bár olykor-olykor tébolyultan motyogott magában, ácstevékenysége higgadt megfontoltságra vallott. Nyomban hozzáfogott a munkához, mihelyt Wilbur megszületett. Nagy hirtelen rendet rakott számos szerszámkamrája egyikében, újradeszkázta, új, működő zárral látta el. A ház használaton kívüli felső szintjének helyrehozatalakor nem kevesebb rátermettséggel cselekedett. Mániája csak abban mutatkozott meg, hogy a kérdéses emelet minden ablakát szorosan bedeszkázta – bár a legtöbben úgy vélték, felesleges dolog a helyrehozatallal vesződni. Kevésbé tűnt megmagyarázhatatlannak az igyekezet, mellyel új, földszinti szobát rendezett be unokája számára. E szobát megtekinthette néhány látogató, a bedeszkázott ablakú emeletre azonban az öreg senkit sem engedett fel. Wilbur szobáját magasan futó, szilárd polcokkal rakta tele, ezeken kezdte látható óvatossággal elhelyezni a rothadó, ódon könyveket és csonka köteteket, melyeket fénykorában különféle szobák sarkaiban zsúfolt össze gondatlanul.

– Nekem is hasznomra vó'tak? – mondogatta, ahogy a rozsdás konyhakredencen kevert pasztával ragasztgatott egy-egy rongyos, fekete betűktől hemzsegő lapot. – De a fiú még nagyobb hasznukat veszi majd. Meg kell, hogy kapja őket örökség gyanánt, ezekbő' meríti minden tudását!

Mire Wilbur másfél éves lett – 1914 szeptemberében –, testméretei és képességei egyaránt riasztókká váltak. Akkora volt már, mint egy négyéves gyerek, folyékonyan és hihetetlenül értelmesen beszélt. Szabadon járt a mezőkön, a dombok közt, minden vándorútjára elkísérte anyját. Odahaza nagy igyekezettel tanulmányozta nagyapja könyveinek fura képeit, térképeit, az öreg Whateley oktatta, tanítgatta sok néma délutánon át. Ekkorra befejeződött a ház helyreállítása, s azok, akik tanúi voltak a munkálatoknak, csodálkoztak, miért pótolták az egyik emeleti ablakot szilárd deszkaajtóval. Az oromtető keleti oldalán a dombhajlatra nyílt ez az ablak; sejtelme se volt senkinek, miért vezet onnét eresztékes fapalló egészen a földig. E munka befejezésének idején vették észre az emberek, hogy a régi szerszámkamrát, melyet az öreg Wilbur születésekor új zárral látott el, és az ablakait is bedeszkázta, megint nem használják. Az ajtó tárva-nyitva állt, s mikor Earl Sawyer egy alkalommal, néhány tehén eladása után, az öreg Whateleyt keresve belépett oda, meglehetősen meghökkent az ott terjengő különös bűztől. Efféle szagot, háborgott utóbb, egész életében soha nem érzett, kivéve tán az indián sziklagyűrűk tájékán a dombok közt, az ilyen bűzt aligha áraszthatja rendes, e világi lény. Igaz, Dunwich lakóinak kamrái sosem makulátlan tisztaságukról voltak nevezetesek.

A következő hónapokban semmi látható nem fenyegette a környék nyugalmát, de az emberek esküdtek rá: a titokzatos neszek mind gyakrabban és gyakrabban hallatszanak a dombok felől. 1915 májusának fordulóján rengések következtek, melyeket még Aylesbury lakói is érezhettek, a következő mindenszentekkor morajlás visszhangzott, ugyanakkor különösmód lángok lobbantak, "amit azok a Whateleyk gyújtottak" – a Sentinel-domb tetején. Wilbur szünet nélkül növekedett, négyéves korára olyan volt, akár egy tízéves fiú. Folyékonyan, önállóan olvasott, de sokkal kevesebbet beszélt, mint korábban. Hallgataggá vált, s az emberek először tették szóvá konkrétan az élveteg arcon felderengő rosszindulatú kifejezést. Olykor holmi ismeretlen zsargont mormolt, bizarr ritmusú kántálása megmagyarázhatatlan iszonyattal töltötte el hallgatóságát. Széles körben beszélték, hogy utálják a kutyák: Wilbur arra kényszerült, hogy pisztolyt hordjon, csak így tudhatta magát biztonságban a környéken. Néha használta is a fegyvert, s ez nem növelte népszerűségét a házőrzők gazdáinak körében.

A ház kevés számú látogatója gyakorta találta egymagában Laviniát a földszinten, a lécezettel elzárt második szintről eközben fura kiáltások, léptek visszhangzottak. Az albínó asszony sosem árulta el, amikor egy bevetődő halárus a lépcsősorba vezető zárt ajtót próbálta kinyitni. Ez az árus Dunwich vegyesboltjában elmondotta, hogy mintha egy ló rúgkapált volna odafent az emeleten. A lebzselők rábólintottak, eszükbe idézték a fenti ajtót meg a pallót és a jószágok gyors fogyatkozását. Azután megborzongtak, amint felidézték az öreg Whateley ifjúkorából származó históriákat, a különös valamiket, melyek egy tinó megfelelő időben, megfelelő erdei istenségeknek történő feláldozása árán idézhetők meg. Egy ideje észrevették, hogy ebeik éppoly hevesen utálják és félik a Whateley-portát, mint az ifjú Wilburt személyesen.

1917-ben az ország belépett a háborúba, s Earl Sawyer bírónak, a helyi sorozóbizottság elnökének nehéz munkájába került felhajtani megfelelő számú egészséges fiatalembert, akiket legalább a kiképzőtáborig továbbküldhettek. A területi dekadencia eme jeleitől megriadt kormány néhány tisztet és orvosszakértőt küldött az ügy kivizsgálására, vizsgálataik eredményére bízvást emlékeznek még az új-angliai újságolvasók. A vizsgálat nyomán feltámadt publicitásnak köszönhetően akaszkodtak a riporterek Whateleyék nyakába is. A Boston Globe meg az Arkham Advertiser vasárnaponként mulatságos történeteket hozott a koraérett ifjú Wilburről, a fekete mágiával foglalkozó vén Whateleyről meg a polcokon sorakozó különös könyvekről, az ódon farmház elzárt második szintjéről, az egész környék fura voltáról, nemkülönben a dombokról hallatszó zajokról. Wilbur ekkor négy és fél éves volt, s úgy festett, akár egy tizenöt esztendős ifjonc. Ajka körül, orcáin durva, sötét sörte ütközött ki, hangja mutálni kezdett.

Earl Sawyer mindkét riporter– és fényképészcsapatot elkísérte Whateleyékhez, s felhívta a figyelmüket a furcsa szagra, mely az elzárt felső részek felől szállongott. Ez a bűz, mint elmondotta, ugyanaz, amit az elhagyott szerszámkamrában, a ház kijavítása után érzett; s amelyet időnként a dombok tetején álló kőgyűrűk közelében érezni. A dunwichi népek elolvasták a beszámolókat, amikor azok napvilágot láttak, megmosolyogták a nyilvánvaló pontatlanságot. Elcsodálkoztak, vajon miért csapnak szerzőik akkora hűhót amiatt, hogy a vén Whateley mindig nagyon régi veretű aranypénzzel fizet a marhákért. A Whateley família tagjai alig titkolt kelletlenséggel fogadták a látogatókat, munkájukban akadályozni, hallgatással bőszíteni azonban nem merték őket, nehogy még nagyobb nyilvánosságot provokáljanak.

IV.

A Whateley család egy évtizeden át furcsa szokásoknak hódoló, május elején és mindenszentekkor orgiákba feledkező, morbid társaságként élt. Évente kétszer tüzet gyújtottak a Sentinel-domb tetején, ilyen alkalmakkor mind harsányabbá vált a földmélyi moraj. A magában álló farmházban mindig furcsa és érthetetlen tevékenységet folytattak. A látogatók idővel hozzászoktak a felső szintről lehallatszó neszekhez – melyek akkor is hallhatók maradtak, ha a család valamennyi tagja odalent tartózkodott –, néha elámultak még, milyen gyorsan, milyen közömbösen végzik szokásos tehén– vagy tinóáldozatukat. Beszélték, egyesek panasszal készülnek fordulni az Állatvédő Ligához, ám ebből nem lett semmi, hisz a dunwichiek nemigen szeretik magukra irányítani a külvilág figyelmét.

1923 tájékán, amikor Wilbur, ez a tízéves fiú gondolkodásával, hangjával, testalkatával, szakállas képével egyaránt felnőtt benyomását keltette, az ácsmunka második nagy hulláma vette kezdetét az öreg házban. Minden az elzárt felső szinten történt, de a lehányt törmelék láttán az emberek levonták a következtetést: a fiú és nagyapja eltávolított minden közfalat, elbontották még a padlás deszkáit is, egyetlen hatalmas térséget kialakítva az oromtető alatt. Lebontották a jókora központi kéményt, s rozsdás csöve helyére mihaszna, bádoggal futtatott kályhacsövet helyeztek A rá következő tavaszon a vén Whateley felfigyelt rá, hogy a Cold Spring Glen bozótjaiból egyre nagyobb számban jönnek elő a kecskefejők, hogy éjszakánként az ő ablaka alatt csattogjanak. Nagy jelentőséget tulajdonított e körülménynek, s az Osborne-féle vegyesboltban lézengőknek elárulta, úgy érzi, az ideje hamarosan betelik.

– A lélegzetem ütemit csattogják mostan – mondta. És arra várnak, hogy e'kaphassák a lelkemet. Tudják, hogy hamarost kiröppen, nem akarják elszalasztani? Miután meghóttam, fiúk, tudni fogjátok, sikerült-e nekik. Ha sikerül, tovább danásznak, kacagnak napkeltéig. Ha nem, elcsöndesülnek egykettőre. Én elkészű'tem, a lelkemér' meg mondjatok egypár szép imát néhanapján.

1924 augusztus elsejének éjjelén az Aylesburybe való dr. Houghtont kíméletlenül verte fel Wilbur Whateley, aki utolsó megmaradt lovukat ostorozva ért le a városkába, és Osborne-tól telefonált. Az orvos rendkívül súlyos állapotban találta a vén Whateleyt, gyenge szívverése és akadozó lélegzetvétele sejteni engedte, hogy közel jár hozzá a vég. Torz albínó leánya és különös szakállú unokája ott állt fekhelye mellett, míg a fejük feletti jókora térségből nyugtalanító, ritmikus moraj, csapkodás hallatszott, olyasféle, mint a hullámoké az elnyúló parton. Az orvost azonban inkább a madarak csattogása zavarta; a kecskefejők megszámlálhatatlannak tűnő sokasága a haldokló zihálásának ütemére ismételgette ördögien időzített, soha véget nem érő üzenetét. Megmagyarázhatatlan, természetellenes jelenség volt ez – túlságosan is természetellenes, vélte dr. Houghton –, akár az egész környék, ahová e sürgős hívásra vonakodva bár, de elmerészkedett.

Éjjel egy óra tájt a vén Whateley visszanyerte öntudatát, és a zihálással felhagyva pár szót hörgött unokájának:

– Több hely kell, Willy, több hely kell nemsokára! Nősz, és az még gyorsabban növekszik? Hamarost készen áll maj', hogy szó'gájjon, fiú! Nyisd fel a kapukat Yog-Sothoth előtt, a hosszú kántálással, amit a teljes kiadás 751. oldalán talá'sz, aztán vess csóvát a börtönbe? Az itteni tűz nem árthat annak odabent!

Az öreg nyilván félrebeszélt. Rövid szünet után amikor is a kecskefejők kinti csapata már hozzáigazította csattogása tempóját a haldokló lélegzetvételének megváltozott üzeméhez, s közben különös moraj hallatszott a messzeségből – hozzátett még egy-két mondatot:

– Etesd rendszeresen, Willy, és ügyelj a mennyiségre; de ne hagyd gyorsabban nőni, nehogy kevés legyen a hely? Mer' ha kitör, és kijut a szabadba, mielőtt beereszted Yog-Sothothot, mindennek vége? Csak a kintiek tuggyák szaporítani és munkára fogni azt? csakis ők, a Régiek, akik visszajönnének!

Hangja ismét zihálásba fúlt, s Lavinia, hallván, hogyan alkalmazkodnak a ritmushoz a kecskefejők, felsikoltott. Így ment ezt több mint egy órán át, egészen a vénember végső, torokhangú hördüléséig. Dr. Houghton visszahúzta a ráncos szemhéjakat, eltakarta velük a megüvegesedett szürke szempárt, miközben a madársokaság váratlanul elcsendesedett. Lavinia sírdogált, Wilbur azonban csak kuncogott a dombok felől hangzó halk moraj közepette.

– Nem kapták el – mormolta mély basszus hangján. Wilbur ekkorra, a maga egyoldalú módján, igazi tudósnak számított, számos olyan hely könyvtárosával állt levelezésben, ahol ritka vagy tiltott régi könyveket őriztek. Mindinkább gyűlöletessé és félelmessé vált személye Dunwich-szerte, néhány fiatalember eltűnése után nyomban őt vették gyanúba, ám megfélemlítéssel, régi veretű aranypénzek leszurkolásával mindannyiszor véget tudott vetni a vádaskodásnak. Tőkéje legnagyobb részét, akár nagyapja, ő is az egyre gyakoribb marhavásárlásra költötte. Mostanra jócskán felcseperedett már, magassága, miután elérte a felnőttek esetében megszokott mértéket, nyomban meg is haladta azt. 1925-ben, amikor egy levelezőpartnere a Miskatonic Egyetemről ellátogatott hozzá, sápadtan és zavarodottan távozott házából. Wilbur ekkor már hat és háromnegyed láb magas volt.

Az évek során a fiú egyre határozottabban bánt albínó anyjával, végül megtiltotta neki, hogy május elsején és mindenszentekkor elkísérje a dombok közé; 1926-ban a szerencsétlen teremtés elpanaszolta Mamie Bishopnak, hogy fél a saját fiától.

– Többet tudok róla, mint amennyit elmondhatok, Mamie – mormolta. – Mostanság meg már én se tudok mindent. Félem az Istent; nem t'om, mit akar, min töri a fejit a gyerek!

Ez évben mindenszentek idején a dombokról erősebb moraj hallatszott, mint bármikor azelőtt, de az emberek sokkal inkább törődtek a természetellenesen megkésett, nagy számban összeverődött kecskefejők ritmikus rikoltozásával. A madarak a kivilágítatlan Whateley farmház körül gyülekeztek. Éjfél után – miközben a szokásos tűz fellobbant a Sentinel-domb tetején – éles hangjuk démoni kakofóniává erősödött, betöltötte a vidéket, s el se csendesedett hajnalig. A madarak ekkor eltávoztak, dél felé repültek, oda, ahová már egy hónapja meg kellett volna érkezniük. Hogy mindez mit jelentett, az emberek csak később tudták meg.

A környékbeliek közül senki sem hunyt el – de szegény Lavinia Whateleyt, a nyomorék albínót nem látták többé soha.

1927 nyarán Wilbur kijavított két szerszámoskamrát, tárgyait, könyveit oda kezdte áthordani. Röviddel ezután Earl Sawyer beszámolt Osborne vegyeskereskedésében arról, hogy a Whateley-ház újabb ácsmunka színhelye. Wilbur sorra szegezte be a földszint összes ablakát, ajtaját, s eltávolította a benti válaszfalakat, éppúgy, ahogy nagyapjával odafent négy évvel korábban tették. A továbbiakban az egyik szerszámoskamrában lakott, Sawyer szerint szokatlanul nyugtalanul, reszketegen.

Az emberek gyanakodtak, tud valamit anyja eltűnésével kapcsolatban, s tanyájának még a közelébe se igen merészkedtek. Wilbur magassága elérte és meghaladta a hét lábat, ám úgy tetszett, növekedésének üteme továbbra sem csökken.

V.

Az ezt követő tél fura eseményt hozott: Wilbur először hagyta el Dunwich környékét. A harvardi Widener Könyvtárral, a párizsi Bibliotheque Nationale-lal, a British Museummal, a Buenos Aires-i egyetemmel, a Miskatonic Egyetem arkhami könyvtárával folytatott levelezése nem segítette hozzá a könyvhöz, melyet oly kétségbeesetten kívánt, úgyhogy végül személyesen kerekedett fel – ápolatlanul, mocskosan, szakállasan, érthetetlen dialektusát beszélve –, hogy megvizsgálja a hőn áhított könyv példányát Miskatonicben, mely földrajzilag a legközelebb esett. Az Osborne-nál vásárolt olcsó, új útitáskás, nyolc láb magas, sötét bőrű szatírforma teremtés egy nap megjelent Arkhamben, s azt a rémületes kiadványt kereste, melyet zár és lakat alatt tartanak az egyetemi könyvtárban: az őrült arab, Abdul Alhazred iszonytató Necronomiconját Olaus Wormius latin fordításában; a könyvet, melyet Spanyolországban nyomtak a XVII. század folyamán.

Sosem járt városban azelőtt, de körül se pillantott, egyre az egyetemi negyedbe vezető utat kutatta. Mikor odaért a könyvtárhoz, megállás nélkül elhaladt a bejáratot vigyázó hatalmas fehér kutya mellett, s az eb természetellenes dühvel, ellenségességgel csaholt, vadul rángatta rövid láncát.

Wilbur magával hozta a Necronomicon dr. Dee-féle, felbecsülhetetlen értékű, ám hiányos angol változatát, azt, amelyet nagyapja hagyott rá örökül. S mihelyt kézhez kapta a latin kópiát, nyomban a két szöveg összehasonlításához fogott, hogy a teljes változatban meglelje a szakaszt, mely saját, hiányos kiadványának 751. oldalán találtatott valaha. Célját nem titkolhatta a könyvtáros elől; e képzett férfiú, Henry Armitage (a massachusettsi Miskatonic filozófiai nagydoktorátusának birtokosa, a princetoni college irodalomtudományi doktora, a Johns Hopkins Társulat tagja), aki egy ízben otthonában is felkereste, most udvarias kérdéseket tett fel neki. Wilbur kénytelen volt bevallani, hogy egy Yot-Sothoth rettegett nevét tartalmazó idéző formulát kutat, s hogy a fellelt pontatlanságok, kétértelműségek jócskán megnehezítik a dolgát. Amikor a kiválasztott formula másolásába fogott, dr. Armitage véletlenül rápillantott a lapokra a válla felett. A bal oldali, latin szövegben a világ békéjét és nyugalmát fenyegető szörnyűségek éktelenkedtek.

Nem szabad úgy hinni (így szóltak a mondatok, már ahogyan azokat Armitage magában fordította), hogy az ember a legrégebbi vagy épp az utolsó e földnek urai közt, vagy hogy az élet, az anyag ismert állapota az egyetlen lehetséges állapot. A Régiek voltak, a Régiek vannak, a Régiek lesznek. Nem a minékünk ismerős terek lakói ők, hanem e terek között, háborítatlan s a kezdetektől fogva számunkra láthatatlanul létezők. Yog-Sothoth ismeri a kaput. Yog-Sothothban egy a múlt, jelen és jövő. Ő tudja, hol törtek át a Régiek egykoron, s hogy hol törnek majd át megint. Tudja, hol rótták a földnek térségeit, s hogy hol róják azokat ma is, és hogy miért nem láthatja őket senki sem. Szaguk miatt közelségüket az emberfia koronkint megsejtheti, de külsejük meg nem ismerhető soha, kivéve azok vonásaiban, kiket ők e földön nemzenek; s ezekből számos akad. Ők anyagtalan, láthatatlan lényegükben különböznek az ember igaz valójától, s e lényeg tőlük ered. Láthatatlanul és szaguktól kísérten bukkannak fel magányos helyeken ők, valahányszor kimondják a szavakat, s a rítusok hívása hozzájuk elér. Az ő szavuk zizzen a szélben, az ő létük titkát mormolja a föld. Letarolják az erdőt, szétzúzzák a várost, de sem erdő, sem város meg nem pillanthatja a lesújtó kezet. Kadath, a hideg pusztaság városa megismerte őket, s ki emlékszik Kadathra az emberek közül? A déli jégsivatag és az óceánba merült szigetek sziklái őrzik kézjegyüket, de ki látta valaha a megdermedt várost vagy a zárt tornyot, mit régóta hínár s moszat borít? A Nagy Ctulhu közülük való, s mégse láthatja őket másképp, mint haloványan. Lä!shub-Niggurath! szagukról megismerhetitek őket. Kezük a torkotokon, mégsem láthatjátok őket, létük titka legyen egy legféltettebb titkaitokkal. Yog-Sothoth a kapu nyitja, a kapué, hol a szférák találkoznak. Hol ők uralkodtak egykor, ma az ember uralkodik, ők uralkodnak megint hamarosan az ember helyén. A nyárra tél jön, a télre nyár. Várnak türelemmel s hatalmasan, hogy itt uralkodhassanak megint.

Armitage doktor az olvasottakkal összekapcsolta mindazt, amit Dunwichről és lappangó kísérteteiről hallott; felidézte a Wilbur Whateleyről mondottakat, az iránta megnyilvánuló iszonyatot, mely kétes származása, anyja valószínű meggyilkolása miatt auraként övezte, s máris elfogta a rémület, oly borzongató, akár a sírbolt hideg némasága. Az előtte görnyedő szatírforma óriás más bolygó, más dimenzió szülöttének látszott, olyan volt, mintha részben tartoznék csak az emberi nemhez, a létezés és lényeg fekete mélységeit idézte, az energia, az anyag, a tér és az idő valamennyi szféráján túli, titáni rémségeket.

Wilbur ekkor felütötte fejét, és furcsán rezonáló hangján beszélni kezdett. Hangképző szervei mintha nem egészen ugyanúgy működtek volna, mint az embereké.

– Mr. Armitage – mondta –, a'sszem, haza kell vinnem ezt a könyvet, olyan dó'gok vannak benne, amiket nyugodt körülmények közt kell megvizsgáljak, és ezeket itten nem teremthetem meg. Halálos bűn vó'na hagyni, hogy az a piros jelzet megakadályozzon a munkámba'. Hadd vigyem magammal a könyvet, uram, esküszök, sose tudja meg senki. Mondanom se kell, vigyázok rá nagyon. Nem én vó'tam, aki miatt ez a Dee-példány ilyen állapotba került.

A könyvtáros keményen elutasító arckifejezése láttán elhallgatott, saját, élveteg arcának vonásai is megmerevedtek. Armitage, aki már-már kimondta, hogy kész másolatot készíteni mindarról, amire szüksége van, hirtelen eszébe idézte a lehetséges következményeket, és uralkodott magán. Túl nagy felelősséget jelentene ilyen teremtmény kezébe adni az iszonytató külső szférák titkának nyitját. Whateley látta, hogy áll a dolog, s igyekezett könnyedebben folytatni:

– No jó' van, ha annyira nem akarja? Talán a Harvardon nem lesznek olyan akadékoskodók a népek, mint itten.

Azzal felállt, és kicsörtetett az épületből, kényszerűen meggörnyedve minden ajtónál.

Armitage hallotta a nagy házőrző vad csaholását, s figyelte Whateley gorilláéra emlékeztető járását, amint a teremtmény végighaladt a campus udvarának az ablakból belátható szegletén. Visszagondolt az itt-ott hallott vad mendemondákra, mindarra, amit Dunwich őslakóitól, a kisváros polgáraitól hallott ottani látogatása alkalmával, eszébe jutottak az Advertiser vasárnapi cikkei. Láthatatlan, nem földi lények – legalábbis nem a háromdimenziós világba valók – járták bűzlőn Új-Anglia erdeit, obszcén módon mutogatták ittlétük jeleit a dombtetőkön: ebben Armitage régóta biztos volt már. Most meglegyintette a behatoló iszonyat közelsége, az ősi s egyelőre tétlen lidérchatalom sötét erejének pokoli fuvallata? Az undortól borzadva zárta el a Necronomicont, a szobában mégis ott terjengett az istentelen, megmagyarázhatatlan bűz.

– "Szagukról megismeritek őket" – idézte, s valóban: ugyanazt a szagot érezte, amely a Whateley farmházban, nem egészen három éve egy ízben felkavarta már. Ismét az élvetegen ocsmány Wilburre gondalt, s gúnyosan kacagott a származásáról szóló helybéli mendemondán.

– Még hogy vérfertőzés? – mormolta magában félhangosan. – Uramisten, micsoda egyszerű lelkek! Mutatja nekik az ember Artus Machen "Nagy Pán istenét, s egy helybélire ismernek abban is! De vajon miféle teremtmény – miféle, háromdimenziós világunkon inneni vagy túli, átkos, alaktalan iszonyat lehet Wilbur Whateley apja? Gyertyaszentelő idején született, kilenc hónappal 1912. május elseje után, amikor a különös föld alatti moraj híre Arkhamig jutott. Mi járt azok közt a dombok közt azon a május éjszakán? Miféle Roadmashoz illő iszonyat telepedett a világra e félember képében?

A következő heteket Armitage doktor a Wilbur Whateleyvel meg a Dunwich környéki, alaktalan kísértetekkel kapcsolatos adatok összegyűjtésével töltötte. Kapcsolatba lépett az Aylesburybe való Houghton doktorral, aki jelen lehetett a vén Whateley végóráiban; jócskán talált töprengeni valót a nagyapának az orvos által felidézett utolsó szavain. A Dunwichbe tett látogatás nem hozott számottevő újdonságot, ám a Necronomicon azon passzusainak tanulmányozása, melyeket Wilbur oly vadul keresett, új, szörnyű fényt vetett a bolygót nyíltan fenyegető, különös, gonosz erők természetére, módszereire és céljaira. A bostoni egyetem régészhallgatóival folytatott beszélgetések, számos más diákkal folytatott levelezések nyomán Armitage ámulata nőttön-nőtt, a riadalom közbülső lépcsőfokain át valódi rémületbe torkollott. Nyár derekára feltámadt benne az igény, hogy tegyen valamit a Miskatonic völgyében lappangó iszonyat meg az emberek közt Wilbur Whateley néven ismert szörnyszülött ellen.

VI.

A dunwichi rémület 1928 augusztusának elseje és a napéjegyenlőség közti időszakban következett be. Dr. Armitage egyike volt azoknak, akik tanúi lehettek borzasztó nyitányának is. Időközben hírét vette Whateley groteszk útjának Cambridge-be, erőfeszítéseinek, melyeket a Necronomicon kikölcsönzésének vagy lemásolásának dolgában a Widener Könyvtárban tett. Igyekezete hiábavalónak bizonyult, mert Armitage a legnagyobb óvatosságra intette valamennyi, a rettegett kötetet őrző könyvtárost. Wilbur Cambridge-ben hihetetlenül nyugtalannak látszott, akarta a könyvet, de legalább ennyire szeretett volna már hazatérni, mintha rettegett volna hosszas távollétének következményétől.

Augusztus elején bekövetkezett az, amire Armitage doktor félig-meddig számított is? Harmadikán éjjel az egyetemi campust őrző jókora kutya vad, kegyetlen csaholása verte fel álmából. A mély torokhangú, iszonyú morgás, a félőrült hörgés és ugatás nem akart szűnni, mindig harsányabbá vált, ám jelentőségteljes, iszonyú szünetek szabdalták. Aztán sikoly harsant valaki más torkából – olyan sikoly, mely felverte Arkham lakóinak felét, s azóta is gyakorta kísért álmaikban. Olyan sikoly, mely földi lénytől avagy egészen földi lénytől aligha származhatott.

Armitage ruhát kapott magára, átvágott az úton, a gyepen az egyetemi épületekig. Látta, hogy egyesek megelőzték; még hallotta a riasztócsengő berregését a könyvtár felől. A holdfényben egy felfeszített ablak tátongott feketén. Annak, aki idemerészkedett, sikerült bejutnia: az ugatás és sikoltozás egykettőre hörgésbe, nyögésbe olvadt, s e hangok odabentről szűrődtek ki. Armitage valamiképpen megsejtette, hogy ami odabent folyik, nem kívánkozik avatatlan szemek elé, ezért tekintélyét kihasználva fékezte meg a sokadalmat, miközben kinyitotta a bejárati ajtót. A többiek közt ott látta Warren Rice professzort és Francis Morfian doktort, két kollégáját, akikkel megosztotta kutatásainak és feltevéseinek eredményeit. Intett nekik, hogy tartsanak vele. A benti hangok, a házőrző fenyegető, rekedt morgását leszámítva, elhaltak már, Armitage azonban összerezzenve hallotta, hogy a csalitosban megbúvó kecskefejők átkozott ritmikájú, egy halódó ember lélegzetvételét idéző csattogásba fogtak.

Az épületben rémítő bűz terjengett, ezt Armitage túlontúl ismerősnek találta már. A három férfi végigsietett az előtéren, egyenest az apró genealógiai olvasóhoz, ahonnét a halk nyögést hallották. Egy pillanatig egyikük se merte felkapcsolni a villanyt, azután Armitage összeszedte bátorságát, és elfordította a kapcsolót.

Egyikük – hogy melyikük, nem tudni – hangosan felkiáltott a felforgatott asztalok, felforgatott székek közt elébük táruló iszonyat láttán. Rice professzor azt állítja, hogy egy másodpercre el is veszítette eszméletét, noha nem zuhant el, s meg nem ingott.

A lény, mely zöldessárga nyálka és kátrányszerű szirup bűzlő tócsájában, összekucorodva hevert előttük, csaknem kilenc láb magas lehetett. A kutya leszaggatta róla öltözékét és húsa egy részét. Nem halt még meg, némán, görcsösen rángatódzott, melle zihált a kint várakozó kecskefejők őrült csattogásának rettentő ütemére. Cipőfelsőrész-darabok, ruhafoszlányok szóródtak szét a helyiségben, pont az ablak alatt üres vászonzsák hevert, nyitván ott ejtette el a betolakodó. A központi asztal közelében revolver feküdt, felhúzva, kibiztosítatlanul: biztosan ezért nem sütötte el a támadó. Pillanatnyilag a lény kötötte azonban le a jelenlévők figyelmét. Felületességre, pontatlanságra vallana azt kijelenteni, hogy külsejét tollal leírni lehetetlen, de az bizton állítható, hogy azok, akiknek anyagiságról, formáról alkotott fogalmait túlságosan is meghatározzák e világ és a három ismert dimenzió megszokott lényei, nehezen alkothatnak képet emerről.

A lény, s ez kétségtelen, legalább részben ember volt. Keze és feje emberinek látszott, élveteg, áll nélküli arca a Whateleyk vonásait hordozta: Ám teste s főként testének alsó része olyannyira torz volt, hogy csak ruhával takartan járhatott az emberek közt a leleplezés veszélye nélkül.

Deréktól felfelé emberszerűnek tűnt, bár mellét, ahol az eb mancsai még mindig pihentek, a krokodiléhoz hasonló kemény, lapokból összetevődő bőr fedte. Hátát sárga és fekete mezők kockázták, itt a bőr halványan emlékeztetett bizonyos kígyófajták sikamlós kültakarójára. Deréktól lefelé még komiszabb lett a dolog, az emberhez való mindenfajta hasonlóságnak vége szakadt, ami maradt, nem lehetett egyéb puszta fantazmagóriánál. A bőrt dús fekete szőrzet borította, s az ágyék tájékán számos hosszú, szürkészöld, vörös tapadókorongú csáp hevert ernyedten. Elrendezésük különösnek tetszett, geometriáját a Földön, a Naprendszerben egyként idegen vezérelv határozta meg. Mindkét köldökön rózsaszínes, csillószőrökkel körülvett üregben csökevényes szemnek látszó valami csillant, egy farokszerű kinövés pedig bíbor mintázatú duzzanatban vagy tapogatóban végződött, mely ki nem fejlett száj avagy torok benyomását keltette. A lábak fekete szőrzetüktől eltekintve, nagyjából a történelem előtti korszak gigászi szauruszainak végtagjaira emlékeztettek, vérerekkel dúsan átszőtt, sem pata–, sem karom vastagodásokban végződtek. Mikor a lény lélegzetet vett, farka és csápjai ritmikusan változtatták színüket. Mintha ez az emberfeletti zöldes szirup – keringési folyadék – eloszlásának természetes következménye lett volna. A farokrész sárgállott, a bíbor mintázat közein undort keltő piszkosfehér tónus látszott.

Igazi vér nem csordult sehonnét, csak a bűzlő, sárgászöld szirup terjedt szét az össze nem nyálkázott padlórészen, ahol különös elszíneződést eredményezett.

A három férfi jelenléte láthatóan felrázta a halódó teremtményt, motyogni kezdett anélkül, hogy feléjük fordult, arcát rájuk emelte volna. Armitage doktor nem készített jegyzeteket a hallottakról, de bizton állítja, angolul semmi nem hangzott el a lény szájából. Az első töredékek a föld egyetlen nyelvére sem emlékeztettek, a végén azonban összefüggéstelen foszlányok következtek az iszonytatón szentséggyalázó Necronomiconból, melynek nyomában a teremtmény a halálos sebeket kapta. Az idézetfoszlányok, Armitage emlékei szerint, ilyesféleképp hangzottak:

– N'gai, ri gha'ghaa, bugg-shoggog, y'hah: Yog-Sothoth, Yog-Sothoth? – A hang elfúlt, a kecskefejők rikoltozták csak tovább ritmikusan crescendóikat, szentségtelen várakozásuk közben.

A zihálás kihagyott; a kutya felkapta fejét, hosszan, vérfagyasztóan felvonított. A lény viaszsárga, élveteg arca elváltozott, a nagy fekete szemek árulkodón megüvegesedtek. Odakint váratlanul elhalt a kecskefejők csattogása, s a gyülekező tömeg moraját fejvesztett cserregés, szárnycsapkodás zaja nyomta el. A holdtányér előtt felhőkbe verődve menekült a tollas várakozók csapata, megrettentek attól a valamitől, amelyre mindeddig lestek.

Hirtelen a kutya is felpattant, rémült mordulással szökkent ki az ablakon, ahol korábban bejutott. A bámészkodók felhördültek odakint, mire Armitage doktor odakiáltotta nekik, hogy senki be nem léphet, míg a rendőrség vagy a mentő meg nem érkezik. Örült, hogy az ablakok túl magasan vannak ahhoz, hogy bárki beláthasson, de azért óvatosan összehúzta a sötétítő függönyt mindegyik előtt. Ekkorra odaérkezett két rendőr. Dr. Morgan elébük ment az előcsarnokba, s saját érdekükre hivatkozva rávette őket, ne lépjenek a bűzlő olvasóba, míg meg nem jön az orvos, és a borzalmas lényt le nem takarják.

Időközben rémületes változásokon mentek keresztül a maradványok. Nem szükséges részletezni, miféle változások játszódtak le, milyen mértékű zsugorodás, szétesés játszódott le Armitage doktor és Rice professzor szeme láttára, elég annyit mondani, hogy arca és keze emberi formája ellenére valójában igen kevés emberi lehetett Wilbur Whateleyben. Mire az orvos megérkezett, csak szétfolyó, szürkés tömeg éktelenkedett a lakkozott padlón; a borzalmas bűz szinte elillant már. Whateleynek a kifejezés valódi értelmében vett szilárd váza, koponyája talán sose volt, szinte teljes egészében ismeretlen apjára ütött.

VII.

Mégis, mindez az igazi dunwichi rémület előjátéka volt csupán. A zavarodott hivatalos szervek eleget tettek a formaságoknak, az abnormális részleteket eltitkolták a sajtó, a közönség előtt, s embereket küldtek ki Dunwichbe meg Aulesburybe, hogy azok számba vegyék az elhunyt vagyonát, s értesítsék Wilbur Whateley esetleges örököseit. A környék lakóit nagy izgalomban találták: a nekibuzdulást az elátkozott dombok mélyéből hallatszó moraj s a bedeszkázott ablakú Whateley farmházból áradó kiállhatatlan bűz meg a kihallatszó, folyton erősödő neszezés, csattogás okozta. Earl Sawyer, aki Wilbur távollétében az épületre ügyelt, és a jószágot gondozta, sajnálatosan rossz idegállapotba került. A hivatalnokok mentségeket agyaltak ki, csak hogy ne kelljen belépniük a zajos házba, vizsgálódásuk az elhalt gazda lakóhelyére korlátozódott, egyetlenegyszer bár, de felkeresték az újonnan helyreállított kamrákat. Részletes jelentést nyújtottak be az aylesburyi ügyészségnek, melyben kifejtették, hogy az örökléssel kapcsolatos huzavona javában tart még a Miskatonic völgyében élő számos – züllött, illetve romlatlan Whateley-ág képviselői között.

Megtalálói számára megfejthetetlen rejtvénynek tetszett a Wilbur asztalául szolgáló ládában lelt, különös jelekkel teleírt, jókora könyv, melyet a szakaszok hossza, a különféle árnyalatú tinták és tollforgatási technikák miatt amolyan naplófélének tartottak. Egyheti tétovázás után e kéziratot az elhunyt különös könyvekből álló gyűjteményével egyetemben a Miskatonic Egyetemre küldték tanulmányozás és esetleges megfejtés reményében. Még a legjobb nyelvészek is belátták azonban, hogy egykönnyen aligha boldogulnak vele. Nyomát se találták viszont a hatóságok az ódon aranyaknak, melyekkel Wilbur és a vén Whateley mindig fizetett.

A rémület szeptember kilencedikén kezdődött. Aznap este igen harsány volt a dombok moraja, s az ebek veszetten csaholtak egész álló éjszaka. Tizedikén reggel a korán kelők különös bűzt éreztek a levegőben. Hét óra tájt Luther Brown, George Corey tanyájának béresfiúja rémülten rohant vissza a házba a Tízholdas Legelőről, ahová a teheneket hajtotta. Szinte lerogyott félelmében, ahogy a konyhába botladozott; odakint az udvaron a nem kevésbé rémült csorda bőgött szánalmasan, a fiú ijedelmében osztozva hazáig iramodtak. Luther zihálva próbált beszámolni a történtekről Corey asszonynak:

– Odaát a csalitosba', Corey naccság, volt valami! Olyan szaga vót, amilyet vihar után érezni; a bokrok meg a fák meg széjjelhajó'tak, mintha egy házat tó't vóna arra valami? És emmég semmi! Nyomok vannak a sárba, Corey naccság! Nagy, kerek lábnyomok, akkorák, mint egy hordó alja, és mélyek, mint amilyet egy elefánt csinána, de több vót belőlük, mint amennyi négy lábtó' kitellenék! Megnéztem egypárat, mielőtt e'futottam: mindegyikbe egy helyről szétmenő vonalak vótak, olyanok, mint a lapulevél lenyomata, csak épp két-háromszor akkorák? Szörnyű vót a bűz, olyan, amilyet a varázsló Whateley háza táján érezni!

E szavak után elhallgatott, ismét megborzongott az iszonyattól, ami hazakergette. Corey asszony képtelen volt többet kihúzni belőle, ezért nekiállt végigtelefonálni a szomszédokat, útnak indítva a pánik első hullámát, mely a valódi borzalmakat megelőzte. Mikor Sally Sawyerrel, a Whateley házhoz legközelebb eső Seht Bishop-tanya házvezetőnőjével vette fel a kapcsolatot, rá került a hallgatás sora, mert Sally rossz alvó fia, Chaincey fenn járt a dombokon, a Whateley ház környékén, s rémülten iramodott haza, mihelyt megpillantotta s felfedezte, mi történt a legelőn, ahová Mr. Bishop teheneit éjszakára kicsapták.

– Egen, Corey asszony? – hallatszott Sally remegő hangja a vonal túlsó végéről. – Chaincey pont most jött haza, és beszélni se tud, úgy megrémű't! Aszongya, a vén Whateley háza darabokba van, a deszkák szanaszét mentek, mintha dinamit lett vóna odabent, csak a fő'dszinti padló ép, aztat meg valami kátrányszerű izé mocskolta be, és bűzölög is. Ott csurog a szétrepült deszkák ó'dalán. A kert meg teli van szörnyű lábnyomokkal, nagy, kerek nyomok azok, nagyobbak egy disznófőnél! Csupa ragacs mindegyik, pont mint a széjjelrontott ház. Chaincey aszongya, a sűrűbe vezetnek, ottan meg széles ösvényt söpört valami, még a kőfalak is leomlottak, amerre elment. És azt is mon'ta, Corey asszony, hogy még jobban megrémű't, mikor szörnyű állapotba' találta Seth teheneit a fölső legelőn, a Devil's Hop Yard közelébe'. Az állatoknak legalább a fele eltűnt, a többiből meg mintha kiszítták vóna az összes vért! Olyan sebek vótak rajtuk, mint a Whateleyék állatain, miután Lavinny fekete fattya megszületett. Seth nyomba' elment utánuk nézni, pedig kértem, ne menjen a varázsló Whateley tanyájának a közelibe! Chaincey nemigen látta, merre vezet az irtás a legelőtő', de aszongya, a sűrűn keresztű', alighanem a város felé! Aszondom én, Corey asszony, kóboró' valami odakinn, aminek nem vóna szabad. Én asszem, Wilbur Whateley, aki pont olyan gonosz véget ért, amilyet megérdemelt az kerítette valahogy! Ő maga se vót ember: mon'tam mindig mindenkinek, és asszem, ő meg az öreg Whateley felnevetek valamit ott a bedeszkált házba', ami még annyira se ember, amennyire Wilbur vót! Régóta ólálkodnak láthatatlan valamik itten Dunwich körül, élő valamik, amik nem emberek, nem emberek közé valók! A fő'd remegett múlt éccaka, és reggel fele, Cha'ncey mon'ta, olyan hangosan csattogtak a kecskefejők a Cold Spring Glen mélyín, hogy alunni se bírt tőlük. Aztán meg valami más zajt hallott a varázsló Whateley háza felől – mintha fa tört, hasadt vóna, mintha egy nagy dobozt vagy ládát nyitottak vóna ki ott messze. Ez meg amaz miatt nem bírt elaludni, egész napfölkeltéig, aztán meg átment, hogy megnézze, mi történt a Whateleyéknél. Eleget látott, én mondom, Corey asszonyi Ez semmi jót nem jelent, asszem, a férfinépnek össze kéne verődnie, tenni kéne valamit! Valami szörnyű ólálkodik ott kint, érzem, bár, hogy pont micsoda, csak az isten tudja! Mon'ta magának Luther, merre vezetnek azok a nagy nyomok? Nem? Nohát, Corey asszony, ha az a micsoda a sűrűbe indú't ezen az oldalon, és még nem ért ki a maguk portájánál a másikon, akkor elrejtőzött odabent. Megtehetik az effélék. Mindég mondtam én, nem békés, nyugodt egy hely az a Cold Sering Glen. A kecskefejők meg a fénybogarak ottan nem úgy viselkednek sose, mint Isten teremtményei, és ha az ember jó helyen áll, fura dolgokat, surrogást meg hangokat hallani a levegőbe' a sziklák és a Bear's Den között.

Délre Dunwich férfilakossága a fiúkkal együtt az utakat, a mezőket rótta az újonnan keletkezett romok és a Cold Sering Glen között; a borzasztó, nagy kerek nyomokat vizsgálgatták, meg Bishop kikezdett tehenet, a farmház különös maradványait, a legázolt növényeket a mezők és utak peremén. Bármi szabadult a világra, bizonyára bevette magát a nagy, sötét vízmosásba, mert a peremet szegélyező fák mind egy szálig heghajoltak vagy kidőltek, s ugyanaz a valami széles rendet vágott a lejtőn burjánzó aljnövényzetben. Mintha lavinától elsodort ház omlott volna le a csaknem függőleges meredélyen át a növényzetre. Odalentről sem hallatszott nesz, csak valami bizonytalan, meghatározhatatlan szag terjengett a levegőben. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az emberek odafent maradtak ahelyett, hogy aláereszkedtek volna az ismeretlen rémséggel fenyegető mélységbe. A csapat három kutyája előbb dühödten csaholt, azután elbizonytalanodott, elcsendesedett a perem közelében. Valaki megtelefonálta az esetet az Aylesbury Transcriptnek, ám e lap szerkesztője, aki hozzászokott már a Dunwichből érkező vad hírekhez, csupán egy humoros, apró cikket közölt, e jelentést vette át utóbb az Associated Press is.

Estefelé mindenki hazavonult, minden házat, minden istállót elbarikádoztak lehetőségeikhez mérten. Mondani is felesleges, egyetlen tehenet sem hagytak nyílt legelőn éjszakára. Hajnali kettő felé rémületes bűz, vad kutyaugatás ébresztette fel Elmer Frye, Cold Spring Glentől keletre, az erdő szélén fekvő tanyájának lakóit. Valamiféle tompa zizegést vagy csattogást hallottak valahonnét odakintről. Frye asszony telefonálni akart a szomszédoknak, s Elmer már-már beleegyezett a dologba, amikor széthasadozó fa recsegése szakította meg töprengésüket. A robaj az istálló felől hallatszott, s hamarosan marhák szörnyű bőgése, dobogása követte. A megjuhászodott kutyák a rémülettől megdermedt család lábához kushadtak. Frye-t a szokás hatalma arra késztette, hogy lámpást gyújtson, noha tudta, a halált jelentené, ha kilépne a tanya sötét udvarára. A gyerekek és az asszonyok nyöszörögtek, valami bizonytalan késztetés nem engedte, hogy sikoltozzanak: megérezték, életük múlik most a némaságon. A jószág zajongása végül szánalmas bőgésbe torkollt, a csattogás, recsegés-ropogás elvonult. A nappaliban összegyűlt Frye család mégsem moccant, míg az utolsó visszhangok el nem haltak a Cold Sering Glen mélyén. Ezután, az állatok szánandó bőgése, a kései kecskefejők démoni csattogása közepette Selina Frye a telefonhoz botorkált, s szétkürtölte az iszonyat második fordulójának eseményeit.

A következő nap pánik uralkodott az egész környéken: reszketeg, szótlan csoportok keresték fel a helyet, ahol az iszonyat lecsapott. Két titáni irtás húzódott a bozótos és a Frye-tanya udvara közt, irdatlan lábnyomok látszottak a puszta földön; a régi, vörösfenyő istálló egyik oldala teljesen beszakadt. A marháknak csupán egy töredéke került elő. A támadást átvészelt állatok némelyikét is különös módon megcsonkítottan találták, a többit is kénytelenek voltak lelőni. Earl Sawyer javasolta, kérjenek segítséget Arkhamból vagy Aylesburyből, de a többiek úgy vélekedtek, ennek nem lenne semmi haszna. A vén Zebuion Whateley – akinek családja a romlatlanság és dekadencia határmezsgyéjén kóborolt – sötét, vad szertartásokat javasolt, ezeket a dombtetőkön kellett volna elvégezni. Zebuion olyan . családban született, ahol elevenen éltek a tradíciók, az ő emlékei a kőgyűrűkben folyó varázslatokról nem Wilbur és nagyapja alakjához kötődtek.

A sötétség leszállt a védelem megszervezésére rest, csapás sújtotta vidékre. Néhány helyen a közeli rokonságban álló családok egyetlen tető alatt verődtek össze, úgy virrasztottak borongón; általában azonban ugyanolyan barikádok mögé bújtak a környékbeliek, mint az előző éjjel, kezük ügyében töltött vadászpuskával, vasvillával. Semmi sem történt azonban, moraj hallatszott csak a dombok felől, s mikor felkelt a nap, sokan remélték, az új iszonyat éppoly hamar vonult el, amilyen váratlanul megjelent. Akadtak olyan bátor lelkek is, akik támadó expedíciót javasoltak a vízmosás aljára, de odáig nem merészkedtek, hogy példát is mutassanak a tétovázó többségnek.

Az éj közeledtével ismét torlaszokat emeltek, bár ezúttal kevesebb család gyűlt egybe. Reggel a Frye család és Seht Bishop háza népe egyaránt beszámolt az ebek nyugtalanságáról, bizonyos neszekről és szagokról, a korán kimerészkedők pedig rémülten látták a friss, borzalmas nyomokat a Sentinel-domb körül futó úton. Ahogy korábban, az utat szegélyező növényzetet ezúttal is félreseperte a rém istentelenül hatalmas tömege, a nyomok pedig két irányba mutattak, mintha a Cold Spring Glenből előmerészkedő, mozgó hegy ugyanazon az úton tért volna vissza rejtekhelyére. A domb alján letarolt facsemeték harminc láb széles rendje vezetett meredeken felfelé, s a kutatóknak még a lélegzete is elállt, amikor látták, hogy még a legmegközelíthetetlenebb helyek sem szakították meg a megmagyarázhatatlan nyomvonalat. Bármiféle rémmel álltak szemben, az megmászta a csaknem függőleges, puszta sziklafalat, s amikor a kutatók kerülőutakon szintén felértek a dombtetőre, felfedezték, hogy a nyomok ott véget érnek, vagy inkább visszafelé indulnak.

E helyen rakták a Whateleyk pokoli tüzeiket, itt végezték pokoli rítusaikat az asztallapforma kő mellett május elsején és mindenszentek napján. Most ez a kő állt a hegynyi rém által lepusztított terület közepén, enyhén bemélyedő felületén ugyanaz a bűzös, kátránysűrű nyálka csillogott, melyet a rém elmenekülése után a Whateley farmház padlódeszkáin találtak. Az emberek egymásra sandítottak, motyogtak valamit. Azután lepillantottak a domboldalon. A rém nyilván ugyanott ereszkedett le, ahol felkapaszkodott. A töprengés nem kecsegtetett eredménnyel. A józan ész, a logika, az ok-okozat normális összefüggései érvényüket veszítették. A helyzeten egyedül a vén Zebuion igazodhatott volna ki, csak ő szolgálhatott volna elfogadható magyarázattal – ő azonban nem tartott a csoporttal.

A csütörtöki éjszaka nagyban hasonlított az előzőkhöz, de kevésbé szerencsésen végződött. A harasztos kecskefejői a szokásos kitartással csattogtak, úgyhogy sokak szemére nem jött álom, hajnali három tájban pedig felberregett minden telefon. Azok, akik felemelték a kagylót, félelemtől félőrült ember hangját hallották: "Segíts, ó, Istenem!?" – s néhányan úgy vélték, a kiáltást holmi robaj követte, azután a kapcsolat megszakadt. Nem történt egyéb. Senki se mert belefogni semmibe, és senki sem tudta meg, kitől jött a hívás, egészen reggelig. Reggel azok, akik hallották a sikolyt, végigtelefonáltak mindenkit, s ráébredtek, hogy egyedül Frye-ék nem válaszolnak. Az igazságra egy órával később derült fény, amikor egy nagy nehezen összeverődött, fegyveres férfiak alkotta csoport elmerészkedett az erdőszéli Frye-tanyáig. Szörnyű kép fogadta őket, de meglepetést nemigen okozott. Letarolt növényzetet, még több borzalmas lábnyomot láttak, de ház nem állt már a kertben. Összedőlt, mint valami kártyavár, a romok között a férfiak sem élőket, sem holtakat nem leltek. Csak a bűz terjengett, a kátrányos szirup csillogott. Elmer Frye és családja eltűnt a föld színéről.

VIII.

Időközben a borzalom csöndesebb, de nem kevésbé zavarba ejtő fejezete bontakozott ki sötéten Arkhamben, egy könyvespolcokkal teli szoba kulcsra zárt ajtaja mögött. Wilbur Whateleynek a Miskatonic Egyetemre fordítás céljából elküldött különös, kéziratos naplója rengeteg gondot, értetlenséget okozott a régi és modern nyelvek szakértőinek körében; ábécéjét, melyet nagy általánosságban a Mezopotámiában használatos arab nyelvjárás betűkészletéhez hasonlítottak, mindenki ismeretlennek ítélte. A nyelvészek végül úgy döntöttek, a szövegben használt ábécé mesterséges eredetű, afféle titkosírást tesz lehetővé. Ám a titkosírások megfejtésének egyetlen bevett módja sem bizonyult eredményesnek, még akkor sem, amikor azokat a szöveg szerzője által valószínűen használt nyelvjáráshoz igazították. A Whateley kamrájából áthozott könyvek, noha lebilincselően érdekesek voltak, sőt néhány esetben új, rémületes kutatási területeket ígértek a filozófusoknak és tudósoknak, e probléma felszámolásához semmiféle segítséget nem nyújtottak. Egy ezek közül – nehéz, vaskapcsos fóliáns – egy újabb ismeretlen ábécé betűivel íródott, mely mindenben különbözött ama másiktól, s mindennél inkább emlékeztetett a szanszkrit nyelv betűkészletére. Az ősi fóliánst teljes egészében Armitage doktor gondjaira bízták, egyfelől a Whateley-ügy iránti érdeklődése miatt, másfelől azért, mert nyelvészeti ismeretei és képességei az ókor és a középkor misztikus formuláira egyaránt kiterjedtek.

Armitage elképzelése szerint ezt az ábécét hatalmas múltra visszatekintő, üldözött szekták ezoterikus érintkezés céljára használták – e szekták lehettek a szaracén mágusok varázstudományának, tradíciójának letéteményesei. E kérdésnek egyébiránt nem tulajdonított túlzott jelentőséget, hisz a szimbólumok eredete másodlagos, amennyiben azokat – amint gyanította – modern nyelv rejtjelezésére alkalmazták. Úgy vélte, hogy mivel hosszú szövegről van szó, a szerző aligha használt sajátja helyett idegen nyelvet, csak hogy gondjait újabbal szaporítsa, kivéve talán a különleges formulákat, ráolvasásokat. Emiatt abból az előzetes feltevésből kiindulva vizsgálta a kéziratot, hogy annak jelentős része angol nyelvű.

Armitage doktor kollégái kudarca nyomán tudta: bonyolult és komplex feladvánnyal áll szemben, és azt is, hogy az egyszerű megoldási módozatoknak kevés hasznát látná. Augusztus utolsó hetét a titkosírások irodalmának tanulmányozásával töltötte, felhasználta saját könyvtárának számos forrását, éjszakákon át böngészte Trithemius Poligraphiáját, Giambattista Porta De Furtivis Literarum Notisát, De Vigenere Traite des Chiffres-ét, Falconer Cryptomenysis Patefactáját, Davys és Thicknesse XVIII. századi kézikönyveit meg olyan modern szaktekintélyek munkáit, amilyen Balir, von Marten és Klüber, s idővel meggyőződésévé vált, hogy a kriptogramok legbonyolultabbját, legzseniálisabbját tartja kezében. A kölcsönösen megfeleltethető betűk oszlopai szorzótáblaformán épültek fel, az üzenetet magát pedig csak beavatottak számára felismerhető kulcsszavak rejtették. A régi források használhatóbbaknak mutatkoztak az újabbaknál, amiből Armitage arra következtetett, hogy a kéziratok kódolásának ezen módja antik eredetű, s nyilván misztikus kísérletek hosszú sorának terméke. Néhányszor már-már felfedte titkát, de a doktor útjába mindannyiszor előre nem látott akadályok álltak. Szeptember táján azután kezdett oszladozni a homály. Egyes, a kézirat bizonyos szakaszaiból kiemelt betűk határozottan és tagadhatatlanul egybeestek a feltételezettekkel: nyilvánvalóvá vált, hogy csakugyan angol szövegről van szó.

Szeptember másodikán este Armitage doktor útjából elhárult az utolsó akadály is, első ízben olvasott fel összefüggő szakaszt Wilbur Whateley beszámolójából. Napló volt ez valóban, ahogy gondolta: nyelvezete, okkult kitételekkel vegyülő sötétsége kétségtelenné tette szerzője kilétét. Az első megfejtett hosszabb szakasz, mely 1916. november 26-áról származott, máris jócskán megdöbbentőnek, nyugtalanítónak bizonyult. Armitage eszébe idézte, hogy e sorokat egy háromesztendős, de tizenkét-tizenhárom éves legénynek látszó gyermek vetette papírra.

"Máma megtanultam a Sabaothhoz való Akiót (ment jól), de nem tetszik, mer' a választ nem a levegőből, hanem a dombról várjuk. Az odafent sokkal jobban megelőzött már, mint gondoltam, azt hiszem, nemigen góndolkozik földi módra. Meglőttem Elam Hutchins Jack nevű juhászkutyáját, mer' meg akart harapni. Elam aszonta, megöl, ha fölfordul a kutya, de azt hiszem, nem fog. Múlt éjjel nagyapa folyton a Dho formulát mondogatta, és azt hiszem, sikerül meglátnom a két pólust, ha a Föld megtisztul, legalábbis, ha nem sikerül átjutnom a Dho-Hna formulával a túloldalra. Sabbat idején a légiek azt mondták, évekbe is beletelik, míg megtisztíthatom a földet, és azt hiszem, nagyapa nem él el addig. Úgyhogy meg kell tanulnom minden szöveget, és be kell tanulnom a formulákat Yr és Nhhugr között. Azok odakintről majd segítenek, csakhogy emberi vér nélkül nem ölthetnek testet. Az odafent, úgy tűnik, megfelelő lesz. Néha látok belőle valamit, amikor a Vorish-jelet fölé rajzolom, vagy ráfújom Ibn Ghazi porát: majdnem olyan, mint azok ott a dombon, május elsején. A másik arc nem válik előnyére. Néha elgondolkozok, milyen legyek, ha a Föld megtisztul, ha nem él már több földi lény. Az, akit az Aklosaboth idézett meg, aszonta, lehet, hogy átformálnak: sok jutott belém a kintiből?"

Armitage doktort a félelem hideg verítékében fürödve, az álmatlan összpontosítás őrületében érte a reggel. Egész éjszaka nem állt fel a kézirat mellől, villanyfényben fürdő asztalánál lapozott remegő kézzel egyre tovább, amilyen sebesen a titkosírást megfejteni képes volt. Hazatelefonált feleségének, hogy kimarad éjszakára; s amikor az asszony otthonról reggelit hozott neki, alig bírt lenyelni egy-két falatot. Egész nap tovább olvasott, olykor-olykor szünetet tartott, s a komplex rejtjelkulcsot módosította, ha épp szükség volt rá. Hoztak neki ebédet, vacsorát, de csak keveset fogyasztott mindkettőből. A következő éjszaka közepe táján elszunnyadt ültében, ám hamarosan felébresztették a lidércálmok, melyek csaknem olyan irtózatosak voltak, mint az emberiség létét fenyegető, általa felfedett igazság.

Szeptember negyedikének reggelén Rice professzor és Morgan doktor mindenáron beszélni akartak vele; mindketten remegve, holtsápadtan távoztak szobájából. Armitage a rá következő estén lefeküdt, de alig aludt valamit. A következő napon – szerdán – már ismét a kéziratot tanulmányozta, jegyzeteket készített az olvasottakról s a már megfejtett szövegrészekről egyaránt. Az éjszaka kurta óráit egy kevés szunyókálással karosszékében töltötte, de még hajnal előtt megint a kézirat fölé görnyedt. Valamikor a délelőtt folyamán orvosa, dr. Hartwell kereste fel, s ragaszkodott ahhoz, hogy Armitage hagyja abba a munkát. A tudós nem volt hajlandó erre, rámutatott, létfontosságú, hogy végigolvassa a naplót, megígérte, hogy utóbb mindent megmagyaráz. Ezen az estén, nem sokkal sötétedés után a végére ért, s kimerülten hanyatlott hátra. Felesége, aki a vacsoráját hozta, félig-meddig kómás állapotban találta, Armitage azonban elég éber volt ahhoz, hogy éles kiáltással riassza el az asszonyt, amikor észrevette, hogy annak szeme jegyzeteire téved. Támolyogva lábra állt, összegyűjtötte a lapokat, s egy jókora borítékba tette őket, melyet tüstént kabátzsebébe süllyesztett. Ahhoz is maradt ereje, hogy hazatérjen, de mert nyilvánvalóan szükségét látta orvosi kezelésnek, felesége azonnal kihívta hozzá dr. Hartwellt. A doktor ágyba parancsolta, de közben Armitage egyre ezt dünnyögte:

– Az isten szerelmére, de hát mit tehetünk?

Aznap éjszaka aludt, de másnap sem nyerte vissza teljesen öntudatát. Nem adott magyarázatot Hartwellnek, de világosabb pillanataiban egy Rice-szal és Morgannel tartandó megbeszélés feltétlen szükségességéről beszélt. Vad képzelgései döbbenetesnek mutatkoztak: könyörgött, pusztítsanak el holmi bedeszkázott ablakú farmházat, egy más dimenzió ősöreg, szörnyű lényeinek tervét emlegette, melynek értelmében a föld minden emberét, valamennyi állat– és növényfaját el pusztítanák. Azt kiáltozta, a világot veszély fenyegeti, mert ama ősöreg lények ki akarják szakítani a naprendszerből, a kozmosz általunk ismert anyagi szövedékéből, más tartományba akarják ragadni, a létezés más fázisába helyezni, oda, ahonnét a bolygó Bonok kvintillióival ezelőtt kivált. Máskor a rettegett Necronomicont kívánta, meg Remigius Daemonolatreiáját, melyben, legalábbis ezt remélte, találhatók formulák a felfedett veszedelem elhárítására is.

– Állítsátok meg, fékezzétek meg őket! – kiáltozott. Azok a Whateleyék be akarják ereszteni őket, s a legkomiszabb közülük még mindig él! Szóljatok Rice-nak és Morgannek, valamint tennünk kell! Nem biztos, de azt hiszem, tudom, hogyan készíthetek olyan port! Az a valami augusztus másodika, Wilbur halála óta nem jutott táplálékhoz, és mostanra már?

Armitage fizikuma hetvenhárom éves kora ellenére is elég erősnek bizonyult, a rá következő éjszakán kialudta nyavalyáját anélkül, hogy láza igazán felszökött volna. Pénteken tiszta fejjel, bár szörnyű rémülettel, hatalmas felelősségérzettel ébredt, szombat délutánra már átmehetett a könyvtárba, ahol megbeszélést tartott Rice-szal és Morgannel. A nap hátralévő részében és egész este gyötörte elméjét vad töprengéssel, kétségbeesett igyekezettel a három férfi. Különös, borzasztó könyvek kerültek le szép számmal a megrakott polcokról s biztos rejtekhelyekről; a leírásokat, formulákat lázas igyekezettel, hihetetlen odaadással másolták. Hitetlenkedésről szó sem lehetett. Mindhárman látták Wilbur Whateley padlón heverő tetemét a könyvtár épületének egyik helyiségében, ezután egyikük sem hajolhatott a feltételezésre, hogy a napló egy eszelős őrjöngő képzeletének terméke csupán.

Megoszlottak a vélemények abban a kérdésben, értesítsék-e Massachusetts állam rendőrségét, végül az elutasító álláspont diadalmaskodott. Olyan dolgokról volt szó, melyeket bizonyítékok híján egyszerűen senki nem hihetett el – ezt a véleményt az utóbb megindult vizsgálatok eredményei fényesen igazolták. Késő éjjel a megbeszélést befejezték anélkül, hogy határozott tervet készítettek volna, ám Armitage az egész vasárnapot formulák egyeztetésével, az egyetem laboratóriumából szerzett kémiai anyagok elegyítésével töltötte. Minél többet gondolt azonban a pokoli naplóra, annál kevésbé bízott benne, hogy bármiféle anyag hatásos lehet a Wilbur Whateley hátrahagyta teremtmény ellen. A földi létet veszélyeztető lény ellen, amely – bár erről Armitage nem szerzett nyomban tudomást – röviddel ezután kitört börtönéből, előidézve az emlékezetes dunwichi rémületet.

Hétfőn a doktor folytatta, ahol vasárnap abbahagyta, hisz a feladat végtelenül sok kutatást és kísérletezést igényelt. A borzalmas naplót tanulmányozva különféle változtatásokat eszközölt tervén, s tudta, hogy végül még mindig számos bizonytalanság marad. Keddre határozott akciótervvel rendelkezett már, s remélte, hogy egy héten belül megpróbálkozhat a dunwichi úttal. Aztán szerdán elkövetkezett a nagy megdöbbenés. Az Arkham Advertiser hasábjain eldugva napvilágot látott egy gunyoros, rövidke beszámoló az Associated Presstől, mely szétkürtölte, miféle rekorddöntögető szörnyeteg támadt a dunwichiek házi whiskyjéből. Armitage megrendülten Rice-ért és Morganért telefonált. Éjszakába nyúlóan tanácskoztak, s a következő nap szélvész gyorsaságával készülődtek mindhárman. Armitage tudta, rettentő hatalommal játszadoznak, mégsem látott más módot arra, hogy jóvátegye a kárt, amit jóval mélyrehatóbb, felelőtlenebb bíbelődésükkel mások okoztak.

IX.

Péntek reggel Armitage, Rice és Morgan gépkocsival indultak Dunwich felé, s délután egy óra tájban érkeztek a városkába.

Szép nap volt, ám a csöndes félelem légköre még e ragyogó napsütésben is ott terjengett a furcsamód szabályos alakú dombok, mély, árnyékos vízmosások közt, megülte az egész elátkozott vidéket. Olykor-olykor a dombtetők egy-egy ágáló oszlopgyűrűje tűnt fel az égbolt hátterén. Az Osborne-féle vegyesboltban uralkodó nyomott hangulat sejteni engedte, hogy valami iszonyatos dolog történt, s az érkezők egykettőre tudomást szereztek Elmer Frye házának és családjának elpusztításáról. Egész délután Dunwichet járta a három férfi, kérdezősködtek lakóinál a történtek felől, maguk is szemügyre vették a Frye-ház szerteszórt, rettentő maradványait meg a kátrányos szirup nyomait, mely a törmeléket beterítette; a szentségtelen nyomokat Frye udvarában, Seth Bishop megsebzett marháit, a különféle helyeken legázolt növényzetet. A Sentinel-dombra fel s onnét levezető csapás már-már kataklizma hatását tette Armitage-ra. Hosszan nézte a baljóslatú, oltárforma követ a kaptató tetején.

Alátopatók, amikor értesültek az államrendőrség egy csoportjának érkezéséről – a nyomozókat Aylesburyből, a Frye-tragédia telefonon történt bejelentése nyomán irányították a helyszínre aznap reggel –, úgy döntöttek, felkeresik a tiszteket, s ahogy lehetséges, kicserélik velük tapasztalataikat. Könnyebb volt azonban ezt eltervezni, mint megtenni, mert a rendőröknek sehol színét se látták. Öten érkeztek egy gépkocsiban, a kocsit elhagyottan találták a Frye-farmház romjai közelében. A helyi lakosok, miután mindannyian beszéltek a rendőrökkel, éppúgy megdöbbentek, mint Armitage és két társa. Azután az öreg Sam Hutchinsnak eszébe ötlött valami. Elsápadt, megbökte Fred Farrt, és a közeli, sűrű csalitos felé bökött.

– Uramisten? – nyögte. – Megmondtam nekik, ne merészkedjenek be oda? sose hittem, hogy akad, aki megpróbálja, miután látta azokat a nyomokat, érezte azt a bűzt, hallotta azoknak a kecskefejőknek a csattogását, méghozzá fényes nappal!

Hideg borzongatta a helybélieket és a jövevényeket egyaránt, mindannyian ösztönösen, tudattalanul hegyezték fülüket. Armitage most, hogy szembesült végre az iszonyattal és borzalmas művével, görnyedezett a sajátjának érzett felelősség súlya alatt.

Közeledik az éjszaka, márpedig a hatalmas szörnyűség épp olyankor kerekedik fel, hogy tovább rója kísérteties útját. Negotium perambulans in tenebris? Az öreg könyvtáros felidézte a betanult formulát, s a papírt gyűrögette, melyen a másik, be nem tanult formula állt. Ellenőrizte, működik-e zseblámpája. A mellette álló Rice rovarirtó készülékre emlékeztető fém permetezőt szedett elő útitáskájából, míg Morgan megtöltötte nagy kaliberű puskáját, melyben mindennél inkább bízott, noha kollégái figyelmeztették, anyagi fegyvernek ez alkalommal aligha veszi hasznát.

Armitage, aki olvasta a szörnyű naplót, túlságosan jól tudta, miféle jelenésre számíthat, de nem akarta azzal fokozni a dunwichiek félelmét, hogy elárulja. Remélte, leszámolhat a szörnnyel anélkül, hogy felfedné előttük, miféle világ teremtménye. Ahogy az árnyékok elnyúltak, a helybéliek szétszéledtek, hazaindultak, hogy bezárkózzanak, noha tudták, a reteszek aligha védhetik meg őket attól az erőtől, mely fákat hajlít meg, házakat söpör el, ha épp kedve tartja. Csak a fejüket ingatták, amikor azt hallották, hogy a látogatók őrséget állnak majd az erdőszéli Frye-romoknál; amikor távoztak, nemigen hitték, hogy viszontlátják őket valaha.

Ezen az éjszakán is morajlott a dombok mélye, a kecskefejők fenyegetően csattogtak. A Cold Spring Glen felől fújó szél olykor kimondhatatlan bűzzel fertőzte a sűrű éjszakai levegőt. Ezt a bűzt mindhárom férfi érezte már egyszer, a halódó lény körül, a lény körül, mely tizenöt és fél éven át embernek álcázta magát. A keresett rémség azonban nem mutatkozott. Bármi rejtőzött a sűrűben, ezúttal tétlen maradt, s Armitage elmondotta kollégáinak, öngyilkosság volna a sötétben megtámadni.

Lassan elkövetkezett a pirkadat, az éji neszek abbamaradtak. Borús, nyomott nap köszöntött rájuk, olykor-olykor eleredt az eső; az északnyugati dombok felől mind hatalmasabb, sötétebb fellegek közeledtek. Az Arkhamból érkezettek nemigen tudták, mihez fogjanak legközelebb. A heves zápor elől Frye-ék egyik épen maradt építménye alá húzódtak, azon tanakodtak, várjanak-e, vagy támadólag lépjenek fel, s a vízmosásba leereszkedve kutassanak nevenincs, iszonyú ellenfelük után. A zápor egyre hevesebb lett, a messzeségből mennydörgés visszhangzott. Villámok lobbantak, azután a közvetlen közelben cikázott a kacskaringós istennyila. Mintha az elátkozott meredély aljába csapott volna. Az ég jócskán elsötétült, s a férfiak remélték, rövid lesz a vihar, s nyomában megjavul az idő.

Még mindig rémítő sötétség terjengett, amikor valamivel több mint egy órával később bábeli hangzavar jutott el hozzájuk a lenti út felől. A következő percben rémült emberek tucatnyi főt számláló csoportja tűnt fel; futva, kiáltozva, egyesek hisztérikusan nyöszörögve közeledtek. Az élen haladó alak szavakat kiáltozott, s az Arkhamból érkezettek összerezzentek, amint felfogták értelmüket.

– Ó, Istenem, Istenem? – a hang elfúlt. – Az az izé megint itt jár, és mostan fényes nappal! Itt jár ebbe' a percbe' is, és csak az úristen tuggya', mikor kap el valamennyiünket!

A szószóló zihálva hallgatott el, de akadt, aki folytatta: – Nem egész egy órája Zeb Whateley meghallotta, hogy a telefon csörög. Corey asszon vót az, a George felesége; odalenn laknak a keresztútnál. Aszonta, a bérese, Luther épp befelé terelte a marhát a viharbul a nagy villámlás után, mikor meglátta, hogy a meredélynek a tetejin hajladoznak széjjel a fák. Azt a borzasztó bűzt érezte, amit a múlt hétfőn reggel, amikor megtalálta azokat a nagy lábnyomokat. Corey asszony még aztat is mondta, hogy valami recsegést meg ropogást hallottak, mint mikor a fák meg a bokrok meghajolnak, aztán a fák a meredély oldalába' mind egyfele dőltek, és valami ott caplatott, csapkodott a latyakban. De, hallga' csak, Luther nem látott semmit, csak a meghajló fákat meg bokrokat! Aztán messze elöl, Bishop's Brook felől szörnyű recsegés meg dobogás hallatszott a hídról, Luther aszonta, ez olyan vót, mint mikó' a fa hasadozik! De egész idő alatt semmit se látott, csak meghajló fákat, bokrokat. És amikor a recsegés eltávolodott a varázsló Whateley tanyája meg a Sentinel-domb felé, Luther odamerészkedett, hogy megnézze a nyomokat. Sötét is vót, meg elég hamar elmosta őket az eső, de a meredély szélitől kezdve, ahol a fák legelébb megmozdú'tak, még mindég talált párat azokból a nagy lábnyomokból, amilyeneket hétfőn is látott.

E ponton vágott közbe felajzva az első helybéli:

– De nem ez a baj mostan – ez csak a kezdet! Zeb elkezdte felhívni a népeket, és mindenki hallgatta a történetit, amikor megjött a hívás Seth Bishopéktól. Seth házvezetőnője, a Sally, halálosan ki vót borulva. Épp akkó' látta, hogy a fák kezdenek oldalra dőlni a közelbe', és hallott valami recsegő hangot is, olyat, mintha egy olyan elefánt gázó'na a ház felé! Asztán aszonta, borzasztó szag lett ottan, és hogy a fia, Cha'ncey kiabál, hogy ugyanilyet érzett hétfőn a Whateley-ház romjainál! A kutyák meg mind ugattak, vonítottak szörnyen. Aztán iszonyút sikoltott a Sally, aszonta, a kamra öszszedőlt, mintha a vihar verte vóna széjjel, dejszen ahhoz nem fújt elég erősen a szél! Már mindenki őrá figyelt, hallottuk, hogy szuszog a vonalba' mindegyik itteni. Aztán hirtelen Sally megin' fölkiáltott, hogy az út melletti kerítés bedőlt, de nem látják, mi taposta le. A telefonba' mindenki hallotta, hogy kiabál Cha'ncey meg az öreg Seth Bishop, aztán a Sally azt sikoltja, hogy nekiment a háznak valami nehéz. Nem villám vagy ilyesmi: nekiment újra és újra, de semmit se láttak belőle az ablakon át.

És aztán? aztán?

A félelem ráncai elmélyültek valamennyi arcon; a döbbent Armitage alig bírta őket folytatásra bírni.

– Aztán? Sally felkiáltott: "Segítség, összedől a ház!" És a telefonba' szörnyű robajt hallottunk, és egy csomó sikoltozást? Pont olyat, mint Elmer Frye házából, csak ezt?

A férfi elnémult, s valaki más folytatta:

– Ez minden: egy hang se jött többet a telefonból ezután. Csend lett. Akik hallottuk a dó'got, kijöttünk, Forddal, szekérrel, összeszedtünk annyi fegyverbíró férfit, amennyi csak vót, összevártuk egymást Coreyéknél, úgy jöttünk föl ide, hogy azt tegyük, amit maguk jónak látnak. De aszisszük, ez az úristen büntetése tévelygéseinkér', amiket halandó jóvá nem tehet.

Armitage belátta, elérkezett a cselekvés ideje, s határozottan fordult a rémült helybéliek sápadozó csapatához: – Követnünk kell azt a micsodát, fiúk! – Igyekezett a lehető legmagabiztosabbnak mutatkozni. – Azt hiszem, van rá mód, hogy elintézzük. Tudják jól, hogy azok a Whateleyék varázslók voltak. Nos, ez a micsoda az ő varázslatuk eredménye, de le is győzhető varázslattal. A kezemben volt Wilbur Whateley naplója, olvastam párat a fura könyvei közül, azt hiszem, ismerem a megfelelő ráolvasást, amivel ezt a szörnyeteget eltüntethetem! Biztos persze nem lehetek a dolgomban, de megpróbálni megpróbálhatjuk. A rém láthatatlan – sejtettem, hogy így lesz –, de itt, ebben a szóróban olyan por van, ami pillanatokra láthatóvá teszi. Később használni fogjuk. Elég félelmetes ez a lény, de nem olyan veszedelmes, mint azok, akiket Wilbur ránk szabadított volna ha életben marad. Sosem fogják fel, mitől menekült meg a világ. Most csak ezzel az egy rémmel kell megküzdenünk: ez nem képes szaporodni. Rengeteg kárt okozhat azonban, nem várhatunk, meg kell szabadulnunk tőle! Követnünk kell. Úgy kezdhetünk hozzá, hogy elmegyünk oda, ahol épp az imént rombolt. Vezessen oda valaki! Nemigen ismerem az itteni utakat, de biztosan van rövidebb is a lentinél? Nos?

Az emberek összesúgtak egy pillanatra, azután Earl Sawyer szólalt meg halkan, ujjával mutatva az irányt az alábbhagyó esőben:

– Asszem, leggyorsabban azon a csaliton át juthatnak Seth Bishopékhoz. Legalul keljenek át a patakon, aztán vágjanak át az irtáson, a Carvier-lejtő mellett. A meredély túlsó szélin lyukadnak maj' ki, Seth tanyájánál vagy valamivel lejjebb.

Armitage, nyomában Rice-szal és Morgannel a mutatott irányba indult, lassanként nyomukba szegődött a helybéliek legtöbbje; az ég világosodott, úgy tűnt, elvonul a vihar. Amikor Armitage véletlenül rossz irányban haladt tovább, Joe Osborne figyelmeztette, s elébe vágott, hogy mutassa az utat. Növekedett a bátorság és a magabiztosság; a majdnem szabályos alakú domb erdejében terjengő homályban, a hihetetlenül ódon fák közt – melyeken mint megannyi létrán kellett keresztülvergődniük – alaposan próbára tétettek.

Végül, mire a latyakos útra kiértek, előbújt a nap is. Valamivel a Seth Bishop-tanya mellett találták magukat, de a meghajolt fák, a félreismerhetetlen, iszonyú nyomok elárulták, mi járt erre. Csak pár percet töltöttek a kanyaron túli romok között. Megismétlődött a Frye-féle eset, sem élőt, sem holtat nem találtak a bedőlt falak közt, melyek egykor a Bishop-házat és az istállót alkották. Senkinek sem akaródzott ott maradni a bűzben, a kátrányos szirup pocsolyái közt, ösztönösen fordultak mindannyian az iszonyú nyomok felé, melyek a romba dőlt Whateley-farmház és a Sentinel-domb oltár koronázta lejtői irányába vezettek tovább.

Ahogy a csapat elhaladt Wilbur Whateley hajléka közelében, az emberek szemmel láthatóan borzongtak, látszott, a kétkedés ismét harcra kél bennük az elszánással. Nem tréfadolog egy háznyi rémet követni, mely ráadásul láthatatlan is, ám olyan szörnyen kegyetlen, mint holmi démon.

A Sentinel-domb lábánál a nyomok letértek az útról, s a szörny legutóbbi fel– és levezető csapása mellett friss, széles rend nyílt a növények közt a dombtető felé.

Armitage erős zsebteleszkópot szedett elő, végigpásztázta a zöldellő, meredek domboldalt. Átadta a teleszkópot Morgannek, akinek élesebb volt a szeme. Néhány pillanatnyi vizsgálódás után Morgan éles kiáltást hallatott, továbbadta a műszert Earl Sawyernek, ujjával mutatott a domboldal egy pontja felé. Sawyer, optikai eszközök kezelésében járatlan lévén, elügyetlenkedett egy darabig, de végül Armitage segítségével sikerült a lencséket fókuszálnia. Mikor végzett, sokkal kevésbé visszafogottan kiáltott fel, mint Morfian:

– Szentséges úristen, a fű hullámzik, a bokrok mozognak! Megy fölfelé az az izé, de mintha lassú lenne, kúszna? A tető felé megy, csak az ég tudja, minek!

A kétségbeesés az egész csoportra átterjedt. Más dolog üldözni a neve nincs teremtményt, és merőben más megtalálni. Lehet, hogy a ráolvasás hatásosnak bizonyul, de mi van, ha mégsem? Kérdezgetni kezdték Armitage t, mit tud a lényről, és egyik feleletet sem találták kellően megnyugtatónak. Mindannyian a természet, a lét oly szféráinak közelségét érezték, melyek, tilalmasak lévén, messze meghaladták az emberi felfogóképesség határait.

X.

Legvégül a három Arkhamból jött férfiú – az öreg, ősz szakállú Armitage doktor, a köpcös, deres hajú Rice professzor és az ösztövér, fiatalos Morfian doktor vágott neki az emelkedőnek. Miután türelmesen elmagyarázták, miképp használják, az úton maradt rémült embereknél hagyták a teleszkópot; amint felfelé kapaszkodtak, figyelték őket a társak, akik körében a műszer kézről kézre járt. Nehéz volt az út, Armitage-t nemegyszer támogatni kellett. A csoport előtt a széles irtás egyre kanyargott, ahogy a pokoli lény csigalassúsággal kúszott előre. Az üldözők egykettőre a nyomába értek.

A távcső épp Curtis Whateleynél – a romlatlan ág egyik sarjánál – volt, amikor az arkhamiek erőteljesen eltértek az irtás vonalától. Curtis elmondta a többieknek, hogy a jövevények minden bizonnyal egy olyan magaslatot keresnek, ahonnét átláthatják a szakaszt, melyben a fák épp meghajolnak. Feltevése helytállónak bizonyult: az arkhamiek röviddel azután értek oda, hogy az iszonyat elhaladt.

Ekkor Wesley Corey, aki Whateleytől a teleszkópot átvette, felkiáltott, hogy Armitage állítgatja már a Rice által tartott permetezőt, s hogy valami rögvest történni fog. A csoporton végighullámzott a nyugtalanság: az embereknek eszükbe jutott, hogy a permet egy pillanatra láthatóvá teszi majd a láthatatlan rémet. Ketten vagy hárman lehunyták szemüket, Curtis Whateley azonban megkaparintotta a teleszkópot, és a végsőkig erőltette szemét. Látta, hogy Rice-nak a hármas által elfoglalt magaslatról, a lény mögül módja nyílik behinteni a rémet a csodás hatású porral.

A teleszkóp nélkül maradtak csak egy szürkés felhőt láttak – akkorát, mint egy nagyobbacska ház – szétterülni a dombtető közelében. Curtis, aki a műszert birtokolta, átható sikollyal ejtette most az út bokáig érő sarába. Megingott, a földre is zuhant volna, ha ketten-hárman utána nem kapnak, meg nem támogatják. Alig hallható suttogásra futotta csak erejéből:

– Ó, ó, nagy Isten? az? az?

Kérdések áradata következett, csak Henry Wheelernek jutott eszébe a teleszkóp, kiemelte s lerázta, letörölte róla a sarat. Curtis magánkívül volt, még az összefüggéstelen feleletet is alig tudta kinyögni:

– Nagyobb, mint egy csűr? csupa vonagló kötél az egész? a közepe, mint egy irdatlan tyúktojás? sok tucat lába van neki, amik összecsukódnak, mikó' lép! Nem szilárd? olyan, mint a kocsonya, egy nagy rakás összepréselt kötél, egy csomó kimeredt szemmel mindenhol! Tíz vagy húsz pofája van az oldalán, akkorák, mint a kályhacső lika, nyílnak-csukódnak folyton? szürke, pár kék meg veres gyűrűvel, és? ó, Isten az égben? vót arca is legfölül!?

Ez a legutolsó emlék, bármi volt is, soknak bizonyult szegény Curtis számára, egészen magába roskadt, többet nem tudott mondani. Fred Farr és Will Hutchins az útszélre cipelték, lefektették a nedves fűre. Henry Wheeler reszketve irányította a megmentett teleszkópot a dombra, hogy lássa, amit lehet. A lencsék látómezejében három kicsiny figurát különböztetett meg: az arkhamiek, amilyen gyorsan a meredek lejtőn bírtak, a dombtető felé igyekeztek. Csak ezt látta Wheleer, semmi mást. Aztán mindannyian meghallották az évszakhoz képest különös hangot a mély völgyből, s még a Sentinel-domb bozótosából is: megszámlálhatatlan kecskefejő csattogott, éles hangú kórusukban gonosz, feszült várakozás felhangja zengett.

Earl Sawyer vette most át a távcsövet, s beszámolt arról, hogy három alakot lát a domb legtetején, egy szinten a kőoltárral, de bizonyos távolságban tőle. Az egyik alak, folytatta, ritmikusan emeli magasba karjait. Amint Sawyer idáig jutott, halk, félig-meddig zenei hang hallatszott a messzeségből, mintha az alak mozdulatait harsány kántálással kísérné. Az a különös sziluett ott a csúcson végtelenül groteszk, megkapó látványt nyújtott, ám a jelenlévők egyikének sem volt érkezése a dolgot esztétikai szempontból értékelni.

– Asszem, most mondja el a ráolvasást – suttogta Wheleer, miközben visszakapta a teleszkópot. A kecskefejők vadul csattogtak, furcsa, irreguláris ritmushoz igazodva, mely nem egyezett a lejátszódó rituáléval.

Váratlanul csökkent a napsütés, pedig nem jelent meg felhő az égen. Különös jelenség volt, mindannyian felfigyeltek rá. Moraj támadt a dombok alatt, furcsán összevegyült az égből hallatszó morajlással. Villám csapott le odafentről, az ámuló emberek azonban hiába kutatták a vihar egyéb jeleit. Tisztán hallatszott immár az arkhamiek kántálása, Wheeler látta, hogy karjukat mindhárman ütemesen a magasba lökik. Egy távoli farmház felől vad kutyaugatás hallatszott.

A napfény ereje tovább fogyatkozott, s az emberek ámulva pillantottak a horizontra. Bíborszín árnyék terjengett ott, az ég kék színének kísérteties elmélyülése idézhette elő, egyéb semmiképp. Lefelé húzódott mégis, a morajló dombok felé. Másodszor is villám lobbant, vakítóbban, mint az imént, s az emberek úgy látták, a messzi magaslaton heverő oltárkő körül valami derengés támad. Senkinek sem jutott eszébe e percben a távcsövet használni. A kecskefejők folytatták a rendszertelen csattogást, Dunwich lakói pedig feszülten várakozva lesték a fenyegetést, melynek ígéretével az atmoszféra telítődött.

Figyelmeztetés nélkül harsant a mély, szaggatott hangú kórus, a döbbent csoport tagjai aligha felejtik el, amíg csak élnek. Nem emberi torokból törtek elő azok a hangok, mert emberi hangképző szervek képtelenek előidézni efféle akusztikus perverziókat. Az ember hihette volna, hogy holmi kútból visszhangzanak, ám forrásuk nyilvánvalóan a dombtető kőoltára volt. Nem is egészen helyénvaló hangoknak nevezni őket, mert kísérteties, infrabasszus rezgéseik sokasága a fülnél sokkalta érzékenyebb tudati kapuk felé küldözgette a rémület üzeneteit, mégis hangokat kell említenünk, hisz vitathatatlan, hogy e rezgések félig artikulált szavakat alkottak. Harsányak voltak, harsányak, akár a moraj és a mennydörgés, melyet visszhangoztak; a lény, amely megformálta őket, mégis láthatatlan maradt. S mert a képzelet hajlamos elragadtatni magát a láthatatlan lények világával kapcsolatban, a domb alján zsúfolódó csoport tagjai még közelebb húzódtak egymáshoz, s remegtek, mint akik támadástól félnek.

– Ygnaiih? Ygnaiih? thflthk'ngha? Yon-Sothoth? szállt a rémítő hang a semmiből. – Y'bthnk? h'ehye? h'grkdl'lh?

A szusz itt kifogyott a lényből, mintha valamiféle szörnyű szellemi párviadal zajlott volna odafent. Henry Wheeler hasztalan erőltette a szemét, csak a három ember groteszk sziluettjét látta a dombtetőn, mindhárman vadul végezték a különös karmozdulatokat: kántálásuk a csúcspontjához közeledett. Vajon a rettegés, az előérzet miféle fekete kútjából, miféle extrakozmikus mélységből, miféle titokzatos, rég lappangó rajongásból táplálkozott a félig artikulált, mennydörgő hang? Ereje növekedett, a szöveg összefüggőbbé vált a puszta, páni félelemtől:

– Eh-y-ya-ya-yahaah? e'yayayaaaa… hgh' aaaa… hgh'aaa… h'yuh…h'yuh… Segítség! Segíts!… aaa… aa… aa… Apám! Apám! Yog-Sothoth!…

Ennyi volt az egész. Az úton sápadozó csapat, mely mindegyre a döbbenetes kőoltár melletti tátongó ürességből tagadhatatlanul angolul elődübörgő szavak értelmén rágódott, nem hallott több effélét. Ehelyett valamennyien összerázkódtak a dombokat megrázó, szörnyű dördülésre; a fülsiketítő, katasztrofális robbanás forrását, akár a föld mélye volt, akár az ég, a tanúk sosem tudták meglelni. A vöröslő zenitről egyetlen villám csapott le a kőoltárra, s láthatatlan erő és leírhatatlan bűz dagálya hullámzott le a dombról, végig a vidéken. Fák, füvek és bokrok rázkódtak, hullámzottak az orkánban, a domb alján várakozó, rémült csapat tagjai, akik elgyengültek már a gyilkos, fojtogató bűzben, majd leestek a lábukról. A messzeségben ebek vonítottak, a zöld fű és lomb különös, egészségtelen sárgásszürkévé fonnyadt; erdőre, mezőre százával hullottak a kecskefejők tetemei.

A bűz hamar eloszlott, de a növényzet sose jött rendbe többé.

Egész a mai napig valami különös, istentelen vonás jellemzi a félelmetes domb növényzetét. Cumis Whateley épp eszméletre tért, amikor az arkhami férfiak leereszkedtek a dombtetőről a nap ragyogó, tompítatlan fényözönében. Komolyak, hallgatagok voltak, láthatóan megrázták őket tapasztalataik, melyek bizonnyal rettentőbbek lehettek azoknál, amelyek a helybéliek csoportját reszketeg rémületbe taszították. A kérdésözön hallatán csak a fejüket rázták, egyetlen fontos tényt közöltek mindössze.

– Az a lény mindörökre eltűnt – mondta Armitage. Széthullott azzá, amiből létrejött, sosem támadhat fel többé! Képtelen valami volt a mi normális világunkban. Csak egy töredéke állt általunk ismert anyagból. Az apjára ütött, s ami volt, vissza is tért apjához, valami ismeretlen tartományba, dimenzióba, a mi anyagi univerzumunkon túlra. Vissza az ismeretlen mélységbe, ahonnét csupán az emberi szentségtörés legátkozottabb rítusai idézhették meg, itt a dombokon.

Rövid hallgatás következett, s e szünetben szegény Cumis Whateley kezdett már észhez térni. Nyöszörögve nyúlt fejéhez mindkét kezével. Emlékezete visszatért a pillanathoz, amikor eszméletét elveszttette, s a látvány iszonyata ismét teljes súlyával nehezedett rá.

– Ó, ó, Istenem, arca is vót neki? A legtetején arca vót! Vörös vót a szeme, gubancos albínó haja? Nem vót neki álla, pont mint a Whateleyknek! Polip vót, százlábú, pók vagy micsoda, de a tetejin az az arc olyan vót, mint a varázsló Whateleyé, csak épp sok yardnyi széles.

Kimerülten elhallgatott, a helybéliek csoportja zavarodottan bámult rá, nem fogták még fel egészen az új iszonyatot. Csak a régi dolgokra emlékező, s tán emiatt hallgatag vén Zebuion Whateley szólalt meg:

– Tizenöt évvel ezelőtt – mormolta – hallottam a vén Whateleyt: aszonta, egy nap meghallhatjuk még, hogy Lavinny gyermeke a Sentinel-dombon kimondja az apja nevit.

Joe Osborne azonban félbeszakította, ismét az arkhamiekhez fordult kérdésével:

– De hát mi volt ez a lény, és hogy bűvölte elő az ifjabb varázsló Whateley?

Armitage nagy óvatossággal válogatta meg szavait. – Ez a lény? Nos, olyasvalami volt, aminek nincs helye a mi terünkben; olyan erő volt, mely egy, a mi természetünkétől eltérő természet törvényeinek engedelmeskedve ölt formát és növekszik. Nem szabad efféle lényeket megidéznünk odaátról, ilyet csupán roppant elvetemült emberek s elvetemült szekták cselekszenek. Jutott a másságból Wilbur Whateleynek is – elég ahhoz, hogy ördögien gonosz szörnyeteg váljék belőle, s hogy halálában is iszonytató látványt nyújtson. El fogom égetni átkozott naplóját, és ha maguk, fiúk, egy csöppet is értelmesek, hát dinamittal röpítik a levegőbe azt az oltárkövet odafenn, és ledöntik a gyűrűben álló köveket minden dombtetőn. Az effélék segítettek megidézni a lényeket, amelyeket Whateleyék annyira kedveltek – a lényeket, amelyeket készséggel beeresztettek volna, hogy azok kiirtsák az emberi fajt, a Földet meg valami ismeretlen célból holmi megnevezhetetlen szférába ragadják. Ami pedig ezt a lényt illeti, melyet az imént visszaküldtünk: a Whateleyk nevelték, iszonyú szerepet szántak neki terveikben. Ugyanabból az okból nőtt sebesen és nagyra, mint Wilbur, de túltett még rajta is, mert nagyobb rész jutott neki az "odakintiségből"? Ne azt kérdezzék, hogyan sikerült Wilburnak megidéznie! Nem kellett megidéznie. Hisz az ikertestvére volt, csak épp jobban hasonlított az apjára, mint ő.

Gáspár András fordítása

Új Anglia: Utcák és házak

Az utca

(1920)

Vannak, akik szerint a dolgokban és helyekben lélek lakozik, és vannak, akik szerint ez nem így van; jómagam nem merek erről nyilatkozni, az Utcáról azonban mesélek.

Erős és becsületes emberek alakították ki az Utcát: bátor véreink, kik a Szent Szigetekről érkeztek a tengeren át. Kezdetben csupán vízhordók taposta ösvény vezetett az erdei pataktól a part menti házakig. Aztán, ahogy egyre többen költöztek a szaporodó házakba, és új lakóhely után kellett nézniük, kunyhókat építettek az északi oldalon, vaskos tölgygerendákból és kőfallal az erdő felé, mivel a rengetegben tüzes nyílvesszőkkel felszerelkezett indiánok ólálkodtak. Néhány esztendő elteltével pedig az Utca déli oldalán is megjelentek a kunyhók.

Az Utcán mindkét irányba kúpos kalapos, komoly férfiak rótták, többnyire muskétával vagy vadászpuskával a kezükben. Velük voltak még főkötős feleségeik és szótlan gyermekeik. Esténként a férfiak asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt leültek hatalmas kandallóik mellé, hogy olvassanak és beszélgessenek. Fölöttébb egyszerű dolgokról olvastak és beszéltek, mégis ezek a dolgok adtak nekik bátorságot és erényességet, és segítették őket nappal leigázni az erdőt és megművelni a földeket. A gyermekek pedig figyeltek, hogy megismerjék a régi idők törvényeit és tetteit, valamint a drága Angolhont, melyet sohasem láttak, és felidézni sem tudtak.

Aztán háború dúlt, ami után az indiánok nem zargatták többé az Utcát. A dolgos férfiak vagyona egyre gyarapodott, és amennyire tőlük telt, élvezték az életet. A gyermekek pedig felcseperedtek, és még több család érkezett a Szülőföldről, hogy letelepedjenek az Utcában. Majd a gyermekek gyermekei, de meg az újonnan érkezettek gyermekei is felnőttek. A kis település várossá fejlődött, a kunyhók helyén pedig sorra házak épültek – egyszerű, takaros, fából és kőből készült házak, kőlépcsővel és vaskorláttal, félkör alakú, világító ablakokkal a bejáratok felett. Nem holmi silány építmények voltak e házak, hiszen több nemzedéket kellett kiszolgálniuk. Belsejüket faragott kandallópárkányok, elegáns lépcsők, valamint praktikus, kényelmes bútorok, és a Szülőföldről hozatott porcelán és ezüst étkészletek díszítették.

Az Utca így magába itta egy ifjú nemzet álmait, és lakosaival együtt örvendezett, akik egyre kifinomultabbá és boldogabbá váltak. Ahol egykor pusztán erő és becsület lakott, immár ízlésnek és műveltségnek is jutott hely. Könyvek, festmények és hangszerek költöztek a házakba, a fiatalemberek pedig az északi síkon felépült egyetemre jártak. A kúpos kalapok, rövid kardok, a csipkék, és rizsporos parókák világát felváltotta a macskakő, melyen telivérek patái kocogtak és aranyozott hintók abroncsa zörgött, s a macskakő mellett téglajárdák húzódtak, rajta kikötőoszlopokkal és felhágókövekkel.

Az Utcában számos fa állt: büszke szilfák, tölgyek és juharok; ezért nyaranta zöldbe borult minden, és madárdaltól volt hangos a tér. A házak mögött pedig fallal körülvett rózsakertek rejteztek, bennük élő sövénnyel övezett járdákkal és napórával, ahová estelente kápráztatón sütött le a hold és a csillagok fénye, és az illatos virágok szirmain a harmat csillogott.

Az Utca így álmodott tovább, mit sem törődve balsorssal, háborúval és változással. Egy alkalommal a fiatalemberek többsége eltávozott, és soha nem tért vissza. Akkor történt mindez, mikor felcsavarták a régi zászlót, és csillagos-sávos lobogót húztak fel helyette. Ám jóllehet a férfiak hatalmas változásokról beszéltek, az Utca egyáltalán nem érzékelte ezeket, hiszen ugyanazok lakták, ugyanazokról a dolgokról társalogtak, és ugyanabban a hangnemben, mint azelőtt. A fák pedig továbbra is menedéket nyújtottak az énekesmadaraknak, éjjelente a holdsugár és a csillagok fénye ugyanúgy megcsillant a harmatos bimbókon, melyek a fallal körülvett rózsakertekben virultak.

Ekkoriban már egyetlen kardot, parókát vagy háromszögletű kalapot sem lehetett látni az Utcában. Mennyire furcsán hatottak a helybéliek sétapálcáikkal, hosszú hódprém kabátjaikkal és rövidre nyírt hajukkal! A távolból újszerű hangok érkeztek: előbb furcsa pöfögés és sivítás hallatszott a mérföldnyire zuhogó folyó felől, aztán pedig, sok évvel később, furcsa pöfögés, sivítás, és zötykölődés zaja verte fel a csendet. A levegő már nem volt olyan tiszta, mint azelőtt, a hely szelleme azonban semmit sem változott. Az ősök vére és lelke alakította ilyenné az Utcát. A hely szelleme még akkor sem változott, mikor felszaggatták a földet, hogy különös csöveket fektessenek bele, vagy mikor magas póznákat állítottak fel, amik között bizarr vezetékek feszültek. Oly sok ősi tudás halmozódott fel az Utcában, hogy a múltat képtelenségnek tűnt elfelejteni.

Aztán kegyetlen napok következtek, mikor sokan, akik régebben ismerték az Utcát, már nem ismertek rá, és olyanok is megismerték, akik azelőtt nem is tudtak róla, aztán eltávoztak, mert durván és fülsértően beszéltek, arcuk és tekintetük pedig nem sok jóról árulkodott. Gondolataik ugyancsak viaskodtak az Utca bölcs és belátó szellemével, s ezért az Utca némán sopánkodott, ahogy a házak sorra összeroskadtak, egymás után elpusztultak a fák, a rózsakerteket pedig benőtte a gyom és a gaz. Ám egy napon ismét büszkeség töltötte el, mikor ifjak vonultak végig rajta, akik közül sokan soha nem tértek vissza. Az ifjak kék egyenruhát viseltek.

Az évek multával még cudarabb idők köszöntöttek az Utcára. A fák mind odalettek, a rózsakertek helyén a párhuzamos utcákban felhúzott olcsó, ocsmány épületek tűzfalai magasodtak. A házak mégis a helyükön maradtak, mivel nem tudta kikezdeni őket sem az idő, sem a férgek és a fergetegek, végtére is több nemzedéket kellett kiszolgálniuk. Újfajta ábrázatok jelentek meg az Utcában, sötét és baljóslatú arcok, melyek tulajdonosai szokatlan szavakat használtak, és ismert vagy ismeretlen betűket pingáltak a rogyadozó házak falára. Az árkokban kézikocsik halmozódtak. Áporodott. meghatározhatatlan bűz telepedett rá a helyre, és az ősi szellem nyugovóra tért.

Aztán egyszer csak nagy izgalom keletkezett az Utcában. A tengeren túl háború és forradalom tombolt; megdőlt egy dinasztia, elkorcsosult alattvalói pedig kétes szándékkal a Nyugati Vidékre özönlöttek. Sokan közülük beköltöztek az ütött-kopott házakba, melyek valaha ismerték a madarak dalát és a rózsa illatát. Majd maga a Nyugati Vidék is felocsúdott, és segítő kezet nyújtott a Szülőföldnek a civilizációért folytatott gigászi küzdelemben. A városokban ismét a régi zászló lobogott, mellette az új lobogó és egy egyszerűbb, mégis dicső trikolor. Az Utcában viszont nem sok zászlóba kaphatott bele a szél, mivel ott a félelem, gyűlölködés és tudatlanság vert tanyát. Az ifjak ismét végigvonultak rajta, ámde nem egészen úgy, ahogy egykoron tették. Valami hiányzott belőlük. És az egykori ifjak fiai, akik barnászöld zubbonyokban, őseik igaz szellemében meneteltek előre, távoli helyekről érkeztek, és nem ismerték az Utcát, valamint annak ősi szellemét.

A tengeren túl világraszóló győzelmet arattak, és az ifjak többsége diadalittasan érkezett haza. Akikből azelőtt hiányzott valami. most már teljessé váltak, mégis a félelem, gyűlölködés és tudatlanság uralkodott az Utcában; sokan maradtak hátra ugyanis, és a távoli helyekró1 sok idegen költözött az ódon házakba. Az ifjak pedig, akik visszatértek, már nem ezekben laktak. Az idegenek többségének ábrázata sötét volt és baljóslatú, mégis akadt köztük néhány, kinek arca azokéra hasonlított, akik létrehozták az Utcát, és megformálták a szellemét. Hasonlók voltak, mégsem ugyanolyanok, hiszen mindannyiuk tekintetében furcsa, természetellenes tűz lobogott, mintha becsvágy, mohóság, bosszúszomj vagy vakbuzgalom fűtötte volna őket. Zaklatottság és árulás honolt a kevesek között, akik gonosz terveket szőttek, hogy halálos csapást mérhessenek a Nyugati Vidékre, és aztán hatalomra emelkedjenek a romok fölött, miképpen a gyilkosok is hatalmuk alá kerítették a boldogtalan, fagyos földeket, ahonnan a többségük érkezett. A szervezkedés gócpontjára pedig az Utcában lehetett rálelni, melynek rogyadozó házaiban gyűltek össze az idegen viszálykeltők, és harsogták tele a szobákat a vér, láng és gazság napjáról szóló tervekkel és beszédekkel.

Az Utca különféle különös gyülekezeteiről sokat beszélt a Törvény, ám bizonyítani szinte semmit nem tudott. Szorgalmasan jártak meghallgatni egymást meg nem vallott célokért küzdő emberek Petrovics pékségébe, Rifkin hitvány Modern Közgazdasági Iskolájába, a Kör Társasági Klubba, a Szabadság kávéházba és más hasonló helyekre. Tömegek vettek részt a vészterhes összejöveteleken, de mindig körültekintően, vagy idegen nyelven beszéltek. A régi házak azonban továbbra is fennmaradtak, a nemesebb, elmúlt századok, a markos telepesek és a holdfényben úszó harmatos rózsakertek elfeledett tudásával a szívükben. Elvétve egy-egy magányos költő vagy utazó érkezett ide, hogy szemügyre vegye őket, és megpróbálja megörökíteni kopott dicsfényüket; az efféle utazókból és költőkből azonban fölöttébb kevés akadt.

Az a hír járta, hogy a házak egyikében egy kiterjedt terroristacsoport vezetője rejtőzött el, aki a kiszemelt napon jelt ad a véres orgiára, melynek során megsemmisítenék Amerikát és a régi jó hagyományokat, melyeket annyira kedvelt az Utca. Szórólapok és kiáltványok úszkáltak az árkok szennyes vizében; különféle nyelveken és betűkkel kinyomtatott szórólapok és kiáltványok, de mindegyik bűnre és lázadásra buzdított. Ezek az írások arra biztatták az embereket, hogy döntsék romba atyáink magasztos törvényeit és erkölcseit, tiporják el az amerikai szellemet – azt a szellemet, ami másfélezer évnyi angolszász szabadság, igazságosság és mérsékletesség öröksége volt. Azt állították, hogy az Utca füstös képű lakói, akik a rothadó épületekben gyűltek össze, ocsmány forradalmat eszeltek ki, és parancsszavukra esztelen, eltompult barmok milliói eresztik ki undorító karmaikat városok ezreinek nyomornegyedeiben, hogy addig pusztítsanak, kaszaboljanak és gyújtogassanak, míg atyáink földje semmivé nem lesz. Mindezt elmondták és elismételték, és sokan rettegve várták a július negyedikét, amire a különös írások utaltak; mégsem lehetett olyasmit találni, ami alapján vádat emelhettek volna. Senki nem tudta megmondani, kinek a letartóztatása vágná el rögtön a gyökerénél a gyalázatos szervezkedést. A kékkabátos rendőrök számtalanszor átkutatták a düledező házakat, bár végül elmaradtak; már ők is beleuntak a törvényes rendbe, és a sorsára hagyták a várost. Aztán barnászöld zubbonyosok jöttek muskétákkal, míg végül úgy tűnt, mintha az Utca lesújtó álmába régvolt idők kísértő képei vegyültek volna, mikor még kúpos kalapos férfiak bandukoltak muskétával kezükben az erdei pataktól a part menti házak felé. Ám semmilyen tett nem tartóztathatta fel a közelgő kataklizmát, hiszen a füstös képű, baljós tekintetű férfiak fortélyossága régről ismert volt.

Az Utca így nyugtalanul álmodott tovább, mígnem egy éjjelen Petrovics pékségében, Rifkin Modern Közgazdasági Iskolájában, a Kör Társasági Klubban, a Szabadság kávéházban és más helyeken az iszonytató diadaltól és várakozástól kikerekedett szemű férfiak hatalmas hordákba verődtek össze. Eldugott vezetékeken érthetetlen üzenetek cikáztak, és sokan még érthetetlenebb üzeneteket emlegettek; ám sejteni sem lehetett, mi folyik valójában, míg a veszély el nem múlt a Nyugati Vidék feje fölül. A barnászöld zubbonyosoknak fogalmuk se volt arról, hogy mi történik, vagy hogy mitévők legyenek; hiszen a füstös képű, baljós tekintetű férfiak jól értettek az ármánykodáshoz és az álcázáshoz.

A barnászöld zubbonyosok mégis örökké emlékezni fognak arra az éjszakára, és megemlítik az Utcát, mikor unokáiknak elmesélik a történetét; hiszen a reggel közeledtével sokuk váratlan feladatot kapott. Köztudott volt, hogy az anarchia fészke rég elaggott, és a házakat kikezdte az idő, a férgek és a förgetegek; de vajon ama nyári éj eseményei csupán kísérteties egyöntetűségük okán tűntek oly meglepőnek? Hiszen valóban különös, habár természetes fordulatot vettek az események. Nem sokkal éjfél után ugyanis az idő, a férgek és a förgetegek sokévnyi romboló munkája váratlanul félelmetes végkifejletbe torkollott; a robaj elülte után két ódon kémény és egy masszív téglafal kivételével semmi sem maradt állva az Utcában. A romok közül pedig senki sem került elő elevenen. Egy költő és egy utazó, akik a hatalmas tömeggel együtt felkeresték a helyszínt, igencsak furcsákat mesélnek. A költő azt meséli, hogy míg el nem jött a hajnal, alig tudta kivenni a szennyes romokat az ívlámpák fényében: hogy az omladék fölött egy másik kép derengett, holdfényben tündöklő házakkal, büszke szilfákkal, tölgyekkel és juharokkal. Az utazó pedig megesküdne rá, hogy a megszokott bűz helyett virágzó rózsafák illata áradt a helyből. Ámde a költők álmai és az utazók meséi vajon hírhedten nem csupán az elme szüleményei?

Vannak, akik szerint a dolgokban és helyekben lélek lakozik, és vannak, akik szerint ez nem így van; jómagam nem merek erről nyilatkozni, az Utcáról azonban mégis elmondtam, amit tudok.

Galamb Zoltán fordítása

Ő

(1925)

Egy álmatlan éjszakán láttam meg őt, amikor kétségbeesetten kóboroltam, hogy megmentsem lelkemet és ábrándjaimat. Hiba volt New Yorkba jönnöm, mert míg én elsöprő erejű csodákat és ihletet kerestem az ódon utcák nyüzsgő labirintusaiban, amelyek vég nélkül kanyarognak elfeledett udvaroktól, terektől és vízpartoktól ugyanolyan elfeledett udvarokig, terekig és vízpartokig, és a ciklopszi modern tornyok és csúcsok között, amelyek babiloni feketén törnek a fogyó hold felé, addig helyette csupán rémületet és szorongást találtam, ami azzal fenyegetett, hogy a hatalmába kerít, megbénít és megsemmisít engem.

A kiábrándulás fokozatos volt. Naplementekor láttam meg először a várost egy hídról, amely fenségesen trónolt vizei fölött, valószínűtlen csúcsai és piramisai kecses virágszirmokként emelkedtek ki az ibolyaszínű ködből, hogy játszadozzanak az este lángoló felhőivel és első csillagaival. Azután egymás után gyulladtak ki az ablakok fényei a csillámló áradatok fölött, ahol lámpások bólogattak és siklottak, és mély hangú kürtök fújták különös dallamaikat, és a város maga is a tündérzenét lehelő álmok csillagos égboltjává változott, Carcassonne, Szamarkand, El Dorado és valamennyi ragyogó és félig mesebeli város csodáival terhessé. Nem sokkal később már jártam is a képzeletemnek oly kedves ódon utcákat – a keskeny, kanyargós fasorokat és átjárókat, ahol György-korabeli vörös téglás házsorok apró tetőablakai pislákoltak az oszlopos kapuk fölött, amelyek valaha aranyozott gyaloghintókra és párnázott kocsikra néztek – és ezen régen áhított dolgok megpillantásának első örömében azt hittem, hogy valóban olyan kincsekre leltem, amik idővel költővé tehetnek.

De a siker és a boldogság nem akart eljönni. Az éles napfény csak mocskot és idegenséget és a feltörekvő, egyre terjedő kőrengeteg egészségtelen elefántkórját mutatta ott, ahol a holdfény szépséget és régi varázst ígért; és a csatornaszerű utcákon áramló emberek zömök, barna bőrű idegenek voltak, kemény arcvonásokkal és apró szemmel, alattomos idegenek, álmok nélkül, akiknek semmi közük az őket körülvevő helyhez, semmi közük a régiek kék szemű embereihez, akiknek a szívéhez oly közel álltak a szép zöld örvények és a fehér, New England-i falusi templomtornyok.

És a remélt versek helyett csak borzongató sötétség és kimondhatatlan magányosság jött és végül megláttam azt a félelmetes igazságot, amit eddig még senki nem mert kimondani – a suttogva sem kimondható titkok titkát –, hogy ez a csupa kő és csupa zaj város nem érző folytatása a Régi New Yorknak, mint London a Régi Londonnak vagy Párizs a Régi Párizsnak, hogy ez a város tulajdonképpen teljesen halott, terpeszkedő testét csupán tökéletlenül bebalzsamozták és megfertőzték fura élőlényekkel, akiknek semmi dolguk vele, ahogy életében sem volt hozzá semmi közük. Ezután a felfedezés után többé nem tudtam nyugodtan aludni, bár némi rezignált nyugalom visszatért hozzám, amint fokozatosan szokásommá vált, hogy nappal nem léptem ki az utcára, és csak éjszaka merészkedtem ki, amikor a sötétség előcsalogatta azt a keveset a múltból, ami még kísértetként körülöttem lebegett, és az ódon fehér kapuk visszaidézték a rajtuk hajdan keresztüljáró izmos alakokat. Ezzel a vigasszal még néhány verset is írtam, és még mindig visszatartottam magamat attól, hogy hazatérjek az enyémekhez, hiszen ez hitvány megfutamodás lett volna.

Azután, egy álmatlan éjszakán tett séta közben, találkoztam azzal az emberrel. Egy groteszk, eldugott udvarban történt a greenwichi részben, mert tudatlanságomban ott telepedtem le, minthogy azt hallottam róla, hogy a költők és művészek természetes hazája. Az ódon ösvények, házak, a váratlanul fölbukkanó terek és udvarok valóban kedvemre voltak, és amikor rájöttem, hogy a költők és művészek csupán nagyhangú tettetők, akiknek különlegessége talmi, és akiknek egész élete mindannak a tiszta szépségnek a tagadása, ami a költészet és a művészet, ezek miatt a tiszteletreméltó dolgok miatt maradtam ott. Olyannak láttam őket, amilyenek fénykorukban voltak, mikor Greenwich még békés falu volt, és nem nyelte el a város; és a pirkadat előtti órákban, amikor a tivornyázók elsomfordáltak, egyedül kószáltam a titokzatos, girbegörbe utcákon, és azokon a titkokon merengtem, amelyeket nemzedékek őrizgettek itt. Ez tartotta életben a lelkemet, ez ajándékozott meg néhány olyan álommal és látomással, amikért a bennem rejtőző költő kiáltott.

Az az ember két óra körül akadt rám egy felhős augusztusi hajnalon, amikor egy sor különálló udvart néztem végig; ma már csak a közbenső házak kivilágítatlan előcsarnokain át lehetett megközelíteni őket, de valaha festői sikátorok folyamatos hálózatának részei voltak. Homályos híreket hallottam róluk, és megállapítottam, hogy ma már egyetlen térképen sem szerepelhetnek; de a tény, hogy elfeledettek voltak, csak még kedvesebbé tette őket számomra, és fokozott kíváncsisággal kutattam őket. Most, hogy megtaláltam őket, kíváncsiságom tovább fokozódott, mert elrendezésükben valami arra utalt, hogy ez csupán néhány a sok ilyen közül, hogy sötét, néma párjaik ékelődtek be titokban a magas, fehér falak és elhagyott bérházak közé, vagy leselkednek fénytelenül olyan kapuk mögött, amelyeket nem árulnak el az idegen nyelvűek, vagy amelyeket őriznek azok az alattomos és titkolódzó művészek, akiknek praktikái nem tűrik a nyilvánosságot és a napfényt.

Kéretlenül szólított meg, látva hangulatomat és tekintetemet, miközben néhány kopogtatóval ellátott kaput tanulmányoztam a vaskorlátos lépcsők fölött, és a csipkézett felülvilágítós ablakok halvány fénye megvilágította az arcomat. Az ő arca árnyékban volt, és széles karimájú kalapot viselt, ami valahogy fura összhangban volt régimódi köpönyegével – de már mielőtt megszólított, különös nyugtalanságot éreztem. Alakja igen vékony volt, szinte halottian sovány, hangja pedig rendkívül lágynak és tompának bizonyult, bár nem volt túl mély, gyakran látott már, mondta, kóborlásaim közben; és ebből arra következtetett, hogy hozzá hasonlóan szeretem az elmúlt évek emlékeit. Nem óhajtanám-e egy olyan ember vezetését, akinek nagy gyakorlata van az ilyen felfedezésekben, és sokkal többet tud a hely történetéről, mint amennyit egy ilyen nyilvánvalóan idegen ember tudhat?

Miközben beszélt, megpillantottam az arcát egy magányos padlásablak sárga sugarában. Nemes, szinte szép, idősebb arc volt, amely a korhoz és a helyhez képest szokatlanul előkelő származás és finomság jeleit viselte. Valami mégis legalább annyira zavart benne, mint amennyire a vonások tetszettek nekem – talán túl fehér volt, vagy túl szenvedélytelen, vagy túlságosan a helyhez nem illő, mindenesetre nem éreztem magam sem jól, sem nyugodtan. Ennek ellenére követtem őt, mert azokban a sötét napokban csupán az ősi szépség és titokzatosság utáni hajszám tartotta életben a lelkemet, és a sors különös kegyének tekintettem, hogy egy olyan emberre! hozott össze, akinek rokon kutatásai az enyémeknél sokkal tovább jutottak.

Valami az éjszakában némaságra kényszerítette a köpenyes embert, és egy hosszú órán át fölösleges szavak nélkül vezetett engem; csupán nagyon röviden említett néha régi neveket, időpontokat és változásokat, és többnyire csak kézmozdulatokkal irányítva előrehaladásomat, miközben nyílásokon másztunk át, folyosókon osontunk végig, téglafalakon másztunk át és aztán négykézláb kúsztunk végig egy alacsony, boltíves kő alagúton, amelynek iszonyú hosszúsága és kígyózó tekervényei végleg kivertek a fejemből minden emléket, amit utunk irányáról addig sikerült megőriznem. Nagyon régi és nagyon csodálatos dolgokat láttunk, vagy legalábbis annak látszottak abban a csekély, bizonytalan fényben, amelynél én láttam őket, és sohasem fogom elfeledni az összedőléssel fenyegető jón oszlopokat, bordázott pilasztereket, az urnás fejű kerítésoszlopokat, a vakító homlokú ablakokat és dekoratív ablakrózsákat, amelyek egyre furcsábbak és különösebbek lettek, amint egyre mélyebbre haladtunk az ismeretlen régiség ezen kimeríthetetlen útvesztőjében.

Senkivel sem találkoztunk, és ahogy múlt az idő, egyre kevesebb lett a kivilágított ablak. Eleinte régies, rombusz formájú, utcai olajlámpákat láttunk. Később láttam néhányat gyertyákkal, végül pedig, miután átvágtunk egy iszonyúan hatalmas, kivilágítatlan udvaron, ahol vezetőm kesztyűs keze vezetett át a teljes sötétségen egy keskeny fakapuhoz egy magas kőfalban, olyan sikátorhoz értünk, ahol csupán minden hetedik ház előtt égett lámpa – hihetetlen, a gyarmatosítás korából való bádoglámpások, kúp alakú tetőkkel, az oldalukba fúrt lyukakkal. A sikátor meredeken fölfelé vezetett – meredekebben, mint amit el tudtam képzelni New Yorknak ebben a részében – és felső felét egy magánbirtok repkénnyel befuttatott fala zárta el, a falon túl egy kupola körvonalai derengtek föl és a fák csúcsai integettek a sötét égbolt felé. A falban kicsi, alacsony boltozatú ajtó volt szögekkel kivert fekete tölgyfából, amit a férfi kinyitott egy súlyos kulccsal. Betessékelt, azután a teljes sötétségben végigvezetett valamin, ami kavicsos ösvénynek tűnt, és néhány kőlépcső után elértük a ház ajtaját, amit kinyitott előttem.

Beléptünk, és én megtántorodtam az orrunkba csapó dohszag bűzétől, ami bizonyára a pusztulás ártó évszázadainak eredménye volt. Házigazdám ezt láthatólag nem vette észre, én pedig udvariasságból hallgattam, miközben fölkalauzolt egy kanyargós lépcsőn, egy hallon át egy szobába, amelynek az ajtaját, hallottam, bezárta magunk mögött. Ezután házigazdám széthúzta a három üvegberakásos ablak függönyét (az ablakok alig látszottak a lassan világosodó ég előtt), majd a kandallópárkányhoz ment, tűzszerszámot vett elő, meggyújtotta egy tizenkét karú gyertyatartó két gyertyáját, és halk beszédre intett.

Ebben a halovány fényben láttam meg, hogy egy tágas, szépen berendezett, faburkolatú könyvtárszobában vagyunk, ami a XVIII. század első negyedéből való lehetett, az ajtó fölött nagyszerű attika, körben pompás dór mennyezetpárkány és egy csodálatosan faragott kandallódísz, ami egy indadíszes urnában végződött. A falak mentén álló zsúfolt könyvespolcok fölött jól sikerült családi képek függtek; valamennyi a titokzatosságig megfakult, de valamennyi eltéveszthetetlenül hasonlított arra az emberre, aki most hellyel kínált a kecses Chippendale-asztalka mellett. Mielőtt leült volna velem szemben, házigazdám egy pillanatra, mintegy zavarban, megtorpant; azután nehézkesen levetve kesztyűit, széles karimájú kalapját és köpenyét, ott állt előttem teátrálisan előbukkanó, György-korabeli öltözékében, megláttam copfba fogott haját, nyakfodrát, térdnadrágját, selyemharisnyáját és csatos cipőjét, amit eddig nem vettem észre. Most, lassan ereszkedve lanthátú székébe, figyelmesen kezdett engem szemrevételezni.

Kalapja nélkül hihetetlenül öregnek látszott, ami eddig nem volt látható, és arra gondoltam, hogy talán a páratlanul magas kornak ez az eddig észre nem vett jele okozta nyugtalanságomat. Amikor végre megszólalt, lágy, tompa és gondosan lehalkított hangja gyakran megbicsaklott; időnként nagy erőfeszítésembe került, hogy követni tudjam, miközben ámulva és félig elfojtott, de egyre növekvő rémülettel hallgattam őt.

– Egy rendkívül különös életet élő embert Iát maga előtt, uram – kezdte a házigazdám –, akinek az öltözéke nem szorul magyarázatra, egy, a maga eszével és hajlandóságaival bíró ember előtt. A szép időkről elmélkedve nem haboztam kideríteni szokásaikat, és fölvettem ruháikat és szokásaikat; olyan bűn ez, ami senkinek sem árt, ha nem teszik kihívóan. Jó szerencsémnek köszönhetem, hogy megőrizém őseim vidéki kastélyát, habár két város is bekebelezé, elébb Greenwich, amit 1800 után építének ide, majd New York, melyet 1830 táján kapcsolának hozzá. Családomnak sok oka vala közel maradni e helyhez, és én nem valék hanyag ezen kötelezettségek feloldásában. A birtokos, aki 1768-ban őrökölé, bizonyos tudományokat tanult, és bizonyos fölfedezéseket tett, amik mind összefüggének oly hatásokkal, amik ezen darabka földben leledzenek, és kiválóan megérdemlik a legerősebb őrizetet. Ezen tudományok és fölfedezések különös hatásait kívánom megmutatni magának a legnagyobb titokban, s hiszem, hogy eléggé megbízhatok emberismeretemben, s nem kell majd csalódnom sem érdeklődésében, sem hűségében.

Szünetet tartott, de én csak bólintani tudtam. Féltem ugyan, mint már említettem, de lelkem számára semmi sem volt halálosabb, mint New York valóságos nappali világa, s akár ártatlan különc volt ez az ember, akár veszélyes praktikák tudója, nem volt más választásom, mint hogy kövessem, és csillapítsam vágyamat a csodák után vagy bármi után, amit ez az ember nekem nyújtani tudott. Hát figyeltem.

Az ősömben – folytatta halkan – igen figyelemreméltó képességek rejlenek az emberi akarat területén; ezen képességek alig visszafogottan uralák nemcsak önmaga és mások cselekedeteit, de a természet erejének és lényegének minden változatát és a természetnél is hatalmasabbnak tartott számos elemet és dimenziót is. Mondjam azt, hogy semmibe vette olyan nagy dolgok szentségét, mint a tér és az idő, és hogy különös célokra használta azoknak a félvér indiánoknak a rítusait, akik valaha ezen a dombon táboroztak? Ezek az indiánok dühöngtek, amikor ez a ház fölépült, és pokolian gyötörték a birtokost, hogy teliholdkor meglátogathassák a helyet. Éveken át minden hónapban átlopakodtak a falon, amikor csak tudtak, és titokban bizonyos szertartásokat végeztek. Azután 1768-ban az új birtokos rajtacsípte őket, és kileste, hogy mit csináltak. Ezután megegyezett velük, és cserében azért, hogy szabadon járhatnak a birtokán, megtudta rítusaik teljes titkát; megtudta azt is, hogy az indiánok ősei a szertartások egy részét vörös ősöktől, más részét egy öreg hollandustól örökölték. És, a fene essék belé, a birtokos minden bizonnyal pokolian rossz rumot adhatott nekik – akár szándékosan tette, akár nem –, mert egy héttel azután, hogy megtudta a titkot, ő volt az egyetlen élő ember, aki ismerte azt. Maga az első, uram, aki tud a titokról, és hasítsanak ketté, ha meg merném bolygatni az erőket, ha maga nem lenne annyira oda az eltűnt dolgokért.

Megborzongtam, mert ez az ember egy elmúlt kor stílusában vált ilyen beszédessé!

Folytatta:

– De tudnia kell, uram, hogy amit a birtokos megtudott azoktól a félvér vadaktól, csupán része volt annak, amit később megtanult, Nem semmiért járt Oxfordban, nem csip-csup dolgokért tanácskozott Párizsban egy ősöreg alkimistával és asztrológussal. Szépen megtanulta, hogy az egész világ csupán szellemünk füstje, amely túl van a közönségesek akaratán, de a bölcs úgy tudja beszívni és kifújni, mint a közönséges virzsínia füstjét. Amit akarunk, azt megteremthetjük magunk körül, amit meg nem akarunk, azt elsöpörhetjük. Nem mondanám, hogy mindez teljesen igaz és anyagi, de eléggé igaz ahhoz, hogy koronként csinos kis látványosságot biztosítson. Maga, azt hiszem, örülne, ha jobban bepillanthatna bizonyos elmúlt évekbe, mint amennyire el tudja képzelni; hát szíveskedjék nem megrettenni attól, amit mutatni szándékozom magának. Jöjjön az ablakhoz, és maradjon csöndben.

Házigazdám megfogta a kezemet, és a rossz szagú szoba hosszabbik falán elhelyezkedő két ablak egyikéhez húzott; kesztyű nélküli ujjainak első érintésétől megdermedtem. Húsa bár száraz és szilárd, de mint a jég, olyan volt; kis híján kirántottam a kezemet a kezéből. De ismét a valóság ürességére és iszonyatára gondoltam, és merészem felkészültem, hogy kövessem, bárhová is vezetne. Az ablaknál a férfi széthúzta a sárga selyemfüggönyt, és tekintetemet a kinti sötétségre irányította. Egy pillanatig csupán táncoló, apró fények miriádját láttam, messze-messze előttem. Azután, mintegy válaszul házigazdám kezének egy alattomos mozdulatára, egy száraz villám villant föl, és hírtelen lombok tengerére tekintettem – tiszta lombokra, nem pedig háztetők tengerére, mint azt minden normális ember elvárhatta volna. Jobbra a Hudson csillogott gonoszul, előttem pedig a távolban egészségtelenül csillámlott egy nagy kiterjedésű, sós mocsár, fölötte ideges szentjánosbogarak, mint a csillagok. A felvillanás kialudt, és az idős varázsló arcára gonosz mosoly ült ki.

– Ez még az én időm előtt volt, az új birtokos ideje előtt. Könyörgök, próbáljuk meg újra!

Beteg voltam, betegebb, mint amilyenné annak az átkozott városnak a gyűlöletes modernsége tett.

– Úristen – suttogtam –, meg tudja csinálni ezt bármelyik korral?

És ahogy bólintott, és ahogy kimutatta hajdan volt sárga agyarainak feketéllő csonkjait, el kellett kapnom a függönyt, hogy össze ne essem. De ő keményen tartott azzal a rettenetes, jéghideg mancsával, és ismét megtette azt az alattomos kézmozdulatot.

A villám fénye ismét felvillant – de a kép most nem volt teljesen idegen. Greenwichet láttam, a régi Greenwichet, itt-ott egy-egy ház vagy házsor, amilyennek most is látjuk, de voltak még benne szép zöld ösvények és mezők meg füves legelők. A távolban még mindig ott villogott a mocsár, de még messzebb már az akkori New York tornyait láttam; a Trinity, a St. Paul és a Brick Church uralta nővéreit, és égő fa enyhe füstje lebegett az egész fölött. Nehezen lélegeztem, de nem annyira magától a látványtól, mint inkább azoktól a lehetőségektől, amiket rémült képzeletem fölidézett.

– El tud, el mer menni messzebbre is? – kérdeztem rettegve, és azt hiszem, egy pillanatra ő is osztotta félelmemet, de a gonosz vigyor visszatért arcára.

– Messzebbre? Amit én láttam, az egy őrült kőszoborrá bájolna téged! Vissza, vissza, előre, előre, nézd, te nyüszítő szamár!

És amint elmormolta a varázsigét, újra megtette azt a mozdulatot; és az ég még vakítóbban villant fel, mint az előző alkalmakkor. Teljes három másodpercig láthattam azt a rettenetes látványt, és azokban a másodpercekben olyan látkép tárult elém, ami álmaimban örökké gyötörni fog. Az égen mint a férgek nyüzsögtek a különös repülő tárgyak, és alattuk a pokoli fekete város óriási kőteraszai és istentelen piramisai törtek barbáran a hold felé, és a megszámlálhatatlan ablakokban ördögfények égtek. És a függőfolyosókon undorítóan hemzsegtek annak a városnak sárga, ferde szemű lakói, iszonyú narancs– és vérszerű köntösökben, és eszelősen táncoltak lázas üstdobok ütemére, ocsmány csörgők csörömpölésére és tompa hangú mániákus nyögésére, melyek szüntelen gyászdala hideglelősen erősödött és halkult, mint egy istentelen bitumen óceán hullámai.

Láttam ezt a képet, mondom, és mintegy lelki fülemmel hallottam a képet kísérő istenkáromló kakofóniát. Ez volt az égbekiáltó betetőzése mindannak az iszonyatnak, amit ez a holttest-város a lelkemben fölkavart, és feledve minden figyelmeztetést, üvöltöttem és üvöltöttem és üvöltöttem, mert idegeim felmondták a szolgálatot, és reszkettek körülöttem a falak.

Azután, mikor a felvillanás eltűnt, láttam, hogy házigazdám is remeg; arcán a döbbent félelem váltotta föl az üvöltésem által keltett sátáni dühöt. Támolygott, belekapaszkodott a függönybe, mint az előbb én, vadul kapkodta a fejét, mint egy űzött vad, és isten látja, hogy volt oka rá, mert alighogy üvöltésem visszhangja elhalt, fölhangzott egy olyan pokolian szuggesztív hang, hogy csupán érzelmeim eltompultságának köszönhettem, hogy el nem veszítettem eszméletemet és eszemet. A zárt ajtón túl kitartóan, halkan nyikorogtak a lépcsők, mintha egy mezítlábas vagy bőrsarus közeledett volna, majd óvatosan, de céltudatosan lenyomták a gyönge gyertyafényben halványan csillogó rézkilincset. Az öregember kapkodott, fújt felém a dohos levegőben, és ugatva törtek elő torkából a hangok, amint a sárga függönyt markolva összerogyott.

– A telihold… ördög vigyen, te? te nyüszítő kutya, te hoztad rám őket, és eljöttek értem! Mokaszinos lábak? halott emberek? az Isten verjen meg, ti vörös ördögök, de én nem mérgeztem meg a rumotokat! Hát nem őriztem meg a pestises mágiátokat? Halálra ittátok magatokat, Isten verjen, oszt mégis az uraságot költ okolnotok? – pusztuljatok, hé, ti! Hagyjátok azt a kilincset, nincs itt nektek semmi.

Ekkor három lassú és nagyon céltudatos ütés rázta meg az ajtó deszkáit, a kétségbeesett varázsló száját pedig fehér hab lepte el. Szorongató reménytelenségbe csapó félelme ismét helyet engedett ellenem érzett dühének, és egylépésnyit vánszorgott az asztal felé, amelynek sarkába kapaszkodtam. Bal kezével felém kapott, és a jobbjában még mindig szorongatott függöny megfeszült, majd kiszakadt erős tartójából, és a szobába beáradt a telihold erős fénye, amit az égbolt világosodása már korábban jelzett. Ebben a zöldes fényben a gyertyák elhalványodtak, és a pézsmaszagú szobát elborította a pusztulás látszata, előtűnt a szúette faborítás, a megvetemedett parkett, a törött kandallópárkány, a rozoga bútorzat és a rongyos drapériák. Elborította az öregembert is, akár ugyanabból az okból, akár félelme és indulata miatt, és láttam, hogy zsugorodik és feketedik, amint felém tántorgott, és igyekezett széttépni keselyűkarmaival. Csak a szeme maradt meg épen, és ezek a szemek egyre tágabbra nyílva, egyre tüzesebben izzottak, amint az arc körülöttük egyre feketébb és egyre kisebb lett.

A kopogás most nagyobb erővel megismétlődött, és ezúttal fémes hangja volt. A fekete lény velem szemben most már csupán egy fej volt szemekkel, ami tehetetlenül próbált felém gördülni a süllyedő padlón, és időnként a halhatatlan gonoszság egyre gyöngülő szisszenéseit küldte felém. Most gyors, hasogató csapások ostromolták a nyomorúságos ajtódeszkákat, és megpillantottam egy tomahawk villanását, amint belevágott a széthasadó fába. Nem mozdultam, mert nem tudtam; csak néztem kábultan, ahogy az ajtó darabjaira hullott szét, és utat engedett valami hatalmas, alaktalan, tintaszerű áradatnak, amiben csillagként ragyogtak a rosszindulatú szemek. Vastagon ömlött, mint a rothadt gátját szétrepesztő olajáradat, sodrása fölborított egy széket, végül az asztal alatt átfolyt a szobán, arra a helyre, ahol a megfeketedett fej szeme még mindig engem bámult. A fej körül összezárult, teljesen elnyelte, és egy pillanat múltán elkezdett visszahúzódni, magával hurcolva láthatatlan terhét, anélkül hogy engem érintett volna, kiáradva ismét azon a fekete ajtón és le a láthatatlan lépcsőkön, amelyek nyikorogtak, mint korábban, csak most fordított sorrendben.

Végül a padló engedett, és én levegő után kapkodva zuhantam az alattunk lévő éjsötét szobába, fuldokolva a pókhálóktól, félájultan a rémülettől. A törött ablakokon átvilágító zöld hold megmutatta nekem a hall félig nyitott ajtaját; és én fölkeltem a gipsszel teleszórt padlóról, és kiszabadítottam magamat a leroskadt mennyezet alól, és láttam elhaladni a feketeség félelmetes áradatát, amelyben fenyegető szemek tucatjai villogtak. A pincébe vezető ajtót kereste, és amikor megtalálta, eltűnt ott. Most éreztem, hogy ennek a teremnek a padlója is megreszket, mint a föntié az előbb, és egy roppanás után a nyugati ablaknál lezuhant valami, ami a kupola lehetett. Pillanatnyilag kiszabadulva a törmelék alól a hallon át a bejárati ajtóhoz rohantam, és mivel képtelen voltam kinyitni azt, megragadtam egy széket, kitörtem egy ablakot, és eszelősen kimásztam a gondozatlan kertbe, ahol a hold fénye táncolt a derékig érő fű és gaz fölött. A fal magas volt, és minden kapu zárva, de ládákból halmot rakva egy sarokban, sikerült elérnem a tetejét, és megkapaszkodnom egy ott elhelyezett nagy kőurnában.

Kimerültségemben csak furcsa falakat, ablakokat és ódon hollandi tetőket láttam magam körül. Sehol sem láttam azt a meredek utcát, amin jöttünk, és azt a keveset is, amit láttam, sebesen elnyelte a köd, ami a ragyogó holdfény ellenére is sűrűn gomolygott a folyó felől. Hirtelen az urna, amibe kapaszkodtam, remegni kezdett, mintha osztotta volna tulajdon halálos szédülésemet, és egy pillanat múltán testem lefelé zuhant, és nem tudtam, mi vár rám.

Az ember, aki megtalált, azt mondta, hogy törött csontjaim ellenére hosszan kúszhattam, mert egy vércsík vezetett a távolba, ameddig csak nézni mert. A közben megeredt eső rövidesen eltörölte ezt az összekötő kapcsot is megpróbáltatásom színhelyével, és a jelentésekben csupán az állt, hogy egy ismeretlen helyről kerültem elő, egy kis fekete udvar bejáratánál, a külső Perry Street-en.

Soha többé nem próbáltam visszatérni azokba a sötét labirintusokba, s ha rajtam áll, egyetlen épeszű embernek sem ajánlom ezt. Hogy ki vagy mi volt az az ősöreg teremtmény, nem tudom, de megismétlem, hogy a város halott, és teli van nem gyanított szörnyűségekkel. Hogy ő hová ment, az nem tudom, de én visszatértem a tiszta New England-i ösvényekre, ahol illatos tengeri szelek járnak esténként.

Gálvölgyi Judit fordítása

A ház, amelyet mindenki elkerül

(1927)

I.

Még a legnagyobb borzalmak sem mentesek az iróniától. Ez némelykor közvetlenül az események alakulásába szól bele, máskor csupán a személyek és helyszínek véletlen találkozásával hozható összefüggésbe. Az utóbbi változatra kiváló példa a Providence történelmi városában történt incidens; a negyvenes évek végén ugyanis gyakran időzött itt Edgar Allan Poe, aki éppen a tehetséges költőnőnek, Mrs. Whitmannak udvarolt, kevés sikerrel. Poe rendszerint a Benefit Streeti Uradalmi Házban szállt meg – amit korábban Aranylabda Fogadónak hívtak, és Washington, Jefferson, valamint Lafayette is ennek fedele alatt keresett oltalmat –, és gyakorta elsétált az utca északi vége felé, Mrs. Whitman házához, és a szomszédos Szent János templom lejtős sírkertjéhez, melynek eldugott tizennyolcadik századi sírkövei kiváltképp vonzották a költőt.

Miben rejlik tehát az irónia? Sűrű sétái során a borzongás és a groteszk utolérhetetlen mestere elhaladni kényszerült egy bizonyos ház mellett, mely az utca keleti oldalán állt; a viharvert, ódon épület a hirtelen emelkedő domb hajlatán emelkedett, terjedelmes és gondozatlan kertje pedig abból az időből származott, mikor a környéket részben még erdő és mező borította. Poe sohasem írt vagy beszélt a házról, sőt még az sem bizonyítható, hogy egyáltalán észrevette. Bizonyos információ birtokába jutott két személy számára azonban a ház mégis vetekedik az építményt figyelemre se méltató lángelme legmerészebb fantáziaszüleményeivel, sőt tán túl is tesz azokon, és a kimondhatatlan rettenet gunyoros jelképe marad.

A ház régebben – és tulajdonképp ma is – rögtön magára vonta a kíváncsiak figyelmét. Eredetileg gazdasági vagy részben gazdasági épületnek készült, a tizennyolcadik század közepének megszokott új-angliai stílusában: jómódról árulkodó csúcsos tetővel, emelettel, manzárd nélküli padlással, valamint a kor ízlése és haladó igényei szerint kialakított György-kori kapualjjal, belül pedig lambériával. A bejárat délre nézett, az egyik oromzatot a földszinti ablakokig eltakarta a keletnek emelkedő domb, a másik ellenben az alapzatáig látható volt az utca felől. A ház másfélszáz évvel ezelőtti megépítése az út helyi elegyengetését és kiegyenesítését követte, a Benefit Street ugyanis – melyet először Back Streetnek neveztek el – az első telepesek sírhantjai között kanyargott, és csak azután szabályozták, miután a holttesteket átszállították az Északi Temetőbe, és így lehetővé vált, hogy átvágjanak az ősi családi parcellákon.

A nyugati falat eleinte nagyjából húszlábnyi, meredeken emelkedő gyepszőnyeg választotta el az úttesttől, ám a Függetlenségi Háború idején végrehajtott útszélesítés lenyeste a köztes terület jelentős részét, s az így közszemlére tett alapzat elé téglafalat kellett felhúzni, minek következtében a mélyre épített pince utcai homlokzatot kapott, s a két pinceablak és az ajtó az új közforgalmi útvonal szintjére került. Mikor száz éve elkészítették a járdát, a fennmaradó távolság is eltűnt az utca és a ház között; Poe pedig sétái során mindössze a járdával egy szintbe hozott, törtszürke téglasorokat láthatott, melyek fölött tízlábnyira magasodott maga az ódon, zsindelyes ház.

A szántó jellegű kert messze, egészen a Wheaton Streetig felfutott a domboldalon. A háztól délre eső rész, mely összeért a Benefit Streettel, természetesen magasan a jelenlegi járdaszint fölé emelkedett, és magas, nyirkos és mohos kőből megépített fal támasztotta meg, melyet kettészelve egy szűk és meredek lépcsősor szaladt fölfelé a kanyonszerű földfelületek között a zilált gyep, a nyálkás téglafalak és a gondozatlan kertek szintjéig, ahol szétesett cementurnák, göcsörtös botokból összeeszkábált háromlábú állványok alatt heverő rozsdás üstök és más, hasonló holmik emelték ki a törött legyezőablakú, málladozó jón oszlopoktól és szúette timpanontól övezett, viharvert bejáratot.

Fiatal koromban csupán annyit hallottam az elkerült házról, hogy rémisztően nagy számban halnak ott meg az emberek. Azt mondták, ez volt az oka, hogy az első lakók úgy? húsz évvel a ház megépítése után elköltöztek onnan. Egyértelműen egészségtelen hely volt, talán a nyirkos és gombás pince, a mindenütt érezhető áporodott szag, a huzatos folyosók. vagy a kútból és a földből szivattyúval kinyert víz minősége miatt. Már ez is épp elég szörnyűnek hatott, és ismerőseim pusztán ennyinek adtak hitelt. Kizárólag régiségbúvár bácsikám, Dr. Elihu Whipple jegyzetei fedték föl előttem részletesebben azokat a sötétebb, homályosabb sejtéseket, mely köré egész mitológiát kreáltak a régi szolgálók és cselédek; vélekedéseket, melyek soha nem terjedtek el szélesebb körben, és melyeket többnyire elfeledtek, mikor Providence nyüzsgő, modern világvárossá nőtte ki magát.

Voltaképp a közösség jelentős része soha nem tartotta a házat "kísértetjárta" épületnek. Nem terjedtek mindenfelé lánccsörgésről, hideg léghuzatokról, kialvó lámpákról, ablakból kibámuló arcokról szóló mendemondák. A szélsőségesek időnként "szerencsétlennek" mondták a házat, ám ennél tovább soha nem mentek. Azt viszont senki nem vitatta, hogy ijesztően sokan haltak meg a falai között; pontosabban, haltak meg valaha a falai között, mert némely hatvan év előtti különös események folytán az épületet senki sem lakta már, mivel egyszerűen nem lehetett bérlőt találni rá. Az említett személyek nem ugyanazon okból s nem hirtelen hunytak el; inkább úgy tűnt, mintha életerejük titokzatos módon elfolyt volna belőlük, s ezért mindannyiukat csupán korábban elvitte az a betegség, melyre egyébként is hajlamosak voltak. A többieken, akik nem távoztak az élők sorából, különböző mérvű vérszegénység, tuberkulózis, sőt egyes esetekben a szellemi képességek hanyatlása mutatkozott, ami nem sok jót sugallt az épület egészségre gyakorolt hatásáról. Hozzá kell tenni, hogy a szomszédos házak teljességgel mentesnek hatottak e mételytől.

Mindössze ennyit tudtam, mielőtt hosszas nógatás után bácsikám megmutatta nekem a feljegyzéseket, aminek eredményeképp együtt belefogtunk a hátborzongató nyomozásba. Az elkerült ház teljesen kihalt volt gyermekkoromban, a magas függőkertben, ahol soha egyetlen madár sem pihent meg, a meddő, göcsörtös és irtózatos, elaggott fák alatt, a hátborzongatóan sápadt fűben iszonytatóan torz romok éktelenkedtek. Suhancként gyakran bemerészkedtünk oda a barátaimmal, és máig megmaradt bennem a gyermeki irtózás emléke, melyet nem csupán e baljóslatú növényzet morbid rendellenessége okozott, hanem a lepusztult épület vérfagyasztó légköre és bűze is hozzájárult, és nem egyszer titkolt borzalmak után kutatva osontunk be a lelakatolatlan bejáraton. A kistáblás ablakok többségében törött üvegdarabok meredeztek, és a sivárság fojtó légköre telepedett rá az ingatag lambériára, a rozoga benti spalettákra, a hámló tapétára, a potyogó vakolatra, a düledező lépcsőre és a megmaradt, ütött-kopott bútorokra. A por és a pókhálók csupán még ijesztőbbé tették a helyet; és igazán bátornak számított az a fiú, aki önként felmerészkedett a létrán az oromzat két végén elhelyezkedő, pislákoló ablakok megvilágította padlásra, ahol a szarufák alatt elnyűtt ládák, székek és rokkák halmozódtak, amiket a végtelen esztendők pokoli és gigantikus alakzatokba rendeződött hulladéka fedett.

Ám valójában nem a padlás számított a legijesztőbb helyiségnek. A nyirkos, hideg pince volt az, ami leginkább elrettentett minket, noha az utcafronton teljes egészében az úttest szintje fölé emelkedett, és mindössze egy vékony ajtó, valamint az ablaklyuggatta téglafal választotta el a forgalmas járdától. Nem tudtuk eldönteni, vajon leplekbe burkolózva kísértetet játsszunk-e odabenn, avagy testi és lelki épségünk megőrzése végett teljesen elkerüljük. Először is, a ház förtelmes bűze itt érződött a legerősebben; másrészt nem rokonszenveztünk a fehéres gombákkal, melyek nyaranta nőttek ki a ledöngölt földpadlóból. E gombák, melyek furcsamód a kinti növényekre emlékeztettek, kifejezetten rémisztő formát öltöttek; a gyilkos galóca és az indián pipa gyűlöletes paródiáinak hatottak, melyekhez hasonlót sehol máshol nem találni. Gyorsan elrohadtak, és a bomlás egyik stádiumában enyhén foszforeszkáltak; így az éjszakai járókelők időről-időre boszorkánytüzekről számoltak be, melyek a bűzlő ablakok törött táblái mögött parázslottak.

Soha – még a legőrültebb hallowe'eni hangulatban sem – nem merészkedtünk be éjszaka a pincébe, ám néha nappali látogatásaink során megtapasztaltuk a foszforeszkálást, különösen sötét és csapadékos napokon. Gyakorta egy még ennél is szokatlanabb dologra lettünk figyelmesek – valami furcsaságra, melyet legjobb esetben is csupán sejteni lehetett. A földpadlón kirajzolódó homályos, fehéres alakzatra gondolok – valami alig kivehető, változó formájú, penészből vagy salétromból képződő lepedékre, ami néha előbukkanni látszott az alagsori konyha vaskos kandallója előtti teret helyenként beborító gombák között. Némelykor hátborzongatóan emlékeztetett egy kétrét görnyedt emberi alakra, noha többnyire nem lehetett felfedezni efféle hasonlatosságot, olykor pedig semmilyen fehéres lepedéket nem láttunk. Egy bizonyos esős délutánon, mikor a látomás kiváltképp határozottnak tűnt, és ráadásul mintha effajta halvány, sárgás, csillámló kipárolgást véltem volna megpillantani, ami a salétromos alakzatból áradt a tátongó kandalló felé megemlítettem bácsikámnak a dolgot. Elmosolyodott a meghökkentő rémkép hallatán, de mintha közben saját emlékeit idézte volna föl magában. Később tudomást szereztem róla, hogy a köznép körében elterjedt csapongó, ősi mesékben valami hasonlót említenek – kísérteties, farkasszerű alakot ölt néha a nagykéményből áradó füst; a meglazult alapkövek között betoluló némely kacskaringós fagyökerek pedig ijesztő idomokká formálódnak.

II.

Bácsikám csak akkor tette elém az elkerült házról összegyűjtött jegyzeteit és adatait, mikor felnőttem. Dr. Whipple-t egészséges gondolkodású, konzervatív orvosként ismerték, és bármennyire érdekelte is a hely, nem szívesen bátorította az ifjakat a rendellenességek feletti elmélkedésre. Saját állásfoglalásában, mely csupán egy észrevehetően egészségtelen területet és épületet tételezett fel, említést sem tett abnormitásról; ám azt felismerte, hogy a hely vadregényessége, mely az ő figyelmét is magára vonta, egy kisfiú hóbortos képzelgéseiben mindenféle rémes képzettársításra adhat okot.

A doktor agglegény maradt; ősz hajú, simára borotvált arcú, régi vágású öregember volt, s emellett ismert helytörténész is, aki gyakorta pengét váltott olyan kétes hírű hagyományőrzőkkel, mint Sidney S. Rider vagy Thomas W. Bricknell. Egy György-kori tanyaépületben élt egyetlen inasával; a kopogtatóval és vaskorlátos bejárattal felszerelt ház a North Court Street egyik hajmeresztően meredek lejtőjén egyensúlyozott egy ódon udvaros tartományi téglaépület szomszédságában, ahol nagyapja – annak a jól ismert kalóznak, Whipple kapitánynak az unokatestvére, aki 1772-ben felgyújtotta őfelsége Gaspee nevű felfegyverzett kétárbocosát – 1776. május 4-én a tartományi törvényhozó testület tagjaként megszavazta Rhode Island függetlenségét. A faragott kandallópárkánnyal, a kistáblás, iszalag árnyékolta ablakokkal díszes, dohos, alacsony mennyezetű, penészes lambériájú könyvtárszobában helyezték el az ősi család relikviáit és a történetüket megörökítő iratokat, melyekben több kétes utalás volt olvasható a Benefit Street-i elkerült házra. E patkányfészek nem messze innen található – a Benefit Street ugyanis oldalirányban fut a bíróság épülete felett, azon a meredek domboldalon. ahol az első házakat építették.

Mikor kitartó ostromaim és felnőtté érésem eredményeképp bácsikám végre elém tárta a felhalmozott tudást, meglehetősen szokatlan krónikába nyerhettem bepillantást. Noha az anyagot főképp bő lére eresztett, adatokkal teli, és siváran nemzedékrendi szöveg jellemezte, végigfutott benne valamely derengő, konok rettenet és természetfölötti rosszindulat megszakítatlan szála, mely sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám, mint a jó doktorra. Az egymástól független események kísértetiesen összevágtak, a látszatra mellékes részletekben pedig iszonyatos eshetőségek tárházára leltem. Addig ismeretlen, égető kíváncsiság támadt fel bennem, melyhez képest suhanckori érdeklődésem lagymatagnak és kezdetlegesnek tűnt. E kezdeti felfedezés vezetett ahhoz a kimerítő kutatáshoz, majd végül ahhoz a hátborzongató hajszához, mely mind jómagam, mind rokonom számára végzetesnek bizonyult. Bácsikám ugyanis végül ragaszkodott hozzá, hogy csatlakozzon az általam megkezdett vizsgálódáshoz, és a házban eltöltött bizonyos éjszakát követően nem jött ki onnan velem. Elhagyatottnak érzem magam e finom lélek nélkül, kinek hosszúra nyúlt életét a tisztesség, erény, jó ízlés, jó szándék és műveltség jellemezte. Újraolvastam annak a márvány urnának a feliratát, melyet az ő emlékére állítottak a Szent János templom sírkertjében – amit Poe annyira kedvelt –, a gigantikus fűzberekben a domboldalon, ahol a hantok és fejfák összeborulnak a vén templom és a Benefit Street házai és töltései között.

A ház története, mely dátumok labirintusában veszi kezdetét, semmilyen baljós előjelet nem tárt fel sem a megépítés körülményeit, sem a jó módú és tiszteletre méltó építtető családot illetően. Mégis, kezdettől fogva megmutatkozott a balsors keze nyoma, mely kisvártatva vészjósló előjellé erősödött. Bácsikám aprólékos feljegyzései az épület 1765. évi megépítésével indultak, és szokatlanul részletezőn fejtették ki a témát. Az elkerült házba a jelek szerint elsőként William Harris és felesége, Rhoby Dexter költözött gyermekeivel, az 1755-ben született Elkahannal, az 1757-ben világra jött Abigaillel, az 1759-es születésű ifjabb Williammel, valamint az 1761-ben született Ruth-szal egyetemben. Harris tehetős kereskedőnek és tengerésznek számított a nyugat-indiai vidékeken, és Obadiah Brown és fivérei cégével állt kapcsolatban. Brown 1761-ben bekövetkezett halálát követően az újdonsült Nicholas Brown és Tsa. vállalat a providence-i építésű, 120 tonnásPrudence kétárbocos vitorlás kapitányának nevezte ki őt. és így lehetővé tette számára, hogy megépíttesse maga és felesége számára az esküvő óta vágyott új otthont.

A kiválasztott telek – a zsúfolt Cheapside feletti domboldalon futó, új és divatos Back Street egyik nemrégiben kiegyenesített szakaszán minden igényét kielégítette, az épület pedig tökéletesen illeszkedett a telekhez. A mérsékelt erőforrásokhoz képest a legjobbat nyújtotta, és Harris igyekezett beköltözni ötödik gyermekük világra jötte előtt. A fiúgyermek decemberben érkezett, ám halva született. És az elkövetkező százötven évben egyetlen gyermek sem látta meg élve a napvilágot abban a házban.

A következő év áprilisában betegség ütötte fel a fejét a gyermekek között, Abigail és Ruth pedig nem érte meg hónap végét. Job Ives doktor egyfajta gyermekkori lázként diagnosztizálta a kórt, bár mások inkább puszta elsorvadásnak vagy általános egészségi állapotbeli hanyatlásnak vélték. Mindenesetre ragályosnak mutatkozott; az egyik cseléd, Hannah Bowen ugyanis még az év júniusában elhunyt. A másik szolgáló, Eli Lideason folyton gyengeségről panaszkodott; és vissza is tért volna apja rehobothi farmjára, ha váratlanul bele nem habarodik Mehitabel Pierce-be, akit Hannah helyére vettek fel. Elit a következő évben szólította magához a halál – s az esztendő kivételesen gyászosnak bizonyult, hiszen maga William Harris is távozott az élők sorából, minthogy meggyengítette a martinique-szigeteki éghajlat, ahol az előző évtized jelentős részét volt kénytelen eltölteni a munkája miatt.

A megözvegyült Rhoby Harris soha nem heverte ki férje halálát; elsőszülött gyermekének, Elkahannak két évre rá bekövetkezett elhunyta pedig végső csapást mért elmeállapotára. 1765-ban enyhe téboly uralkodott el rajta, ezért bezárták őt a felső szintre, és a család gondozására beköltözött hozzájuk aggszűz nővére, Mercy Dexter. Mercy csöppet sem szép, nagycsontú, erőteljes asszonyság volt, ám beköltözése után egészségi állapota észrevehetően romlani kezdett. Ragaszkodó szeretettel viseltetett szerencsétlenül járt húga iránt. és különösen kedvelte egyetlen megmaradt unokaöccsét, Williamet, aki robusztus kisgyerekből beteges, cingár suhanccá cseperedett. Ebben az évben elhunyt Mehitabel, a cselédlány, a másik szolgáló, Preserved Smith pedig érthetően megfogalmazott indoklás nélkül távozott – legalábbis csupán néhány eszelős mendemondával tudott előhozakodni, és azzal, hogy nem bírta elviselni a hely szagát. Mercy egy darabig képtelen volt újabb szolgálót találni, mivel az öt év leforgása alatt bekövetkezett öt haláleset és az elmebaj beindította a kandalló előtt mesélt pletykák sorát, melyek idővel egészen bizarr felhangot kaptak. Végül azonban sikerült új cselédeket kerítenie más településekről; Ann White, a morózus asszony North Kingstownnak arról a részéről származott, melyet ma Exeterként ismerünk, az ügyes bostoni inast pedig Zenas Lownak hívták.

Elsőként Ann White adott határozott formát a vészterhes szóbeszédnek. Mercy tudhatta volna, hogy nem szabad senkit magához fogadnia Nooseneck Hill vidékéről, hiszen ez az isten háta mögötti terület akkor is – és ma is – a legfélelmetesebb babonák bölcsőjének számított. Az exeteriek még 1892-ben is előástak egy holttestet, hogy rituálisan elégethessék a szívét az általános egészséget és békét fenyegető látogatások megakadályozása végett, és könnyű elképzelni, miféle nézeteket vallhattak az odavalósiak 1768 táján. Ann veszedelmes nyelve megállás nélkül forgott, és Mercy néhány hónap elteltével menesztette őt, hogy a hűséges és kedves newporti amazont, Maria Robbinsot vegye fel a helyére.

A szerencsétlen, bomlott agyú Rhoby Harris eközben iszonyatos álmainak és képzelgéseinek adott hangot. Sikoltozása időnként elviselhetetlenné vált, és gyakran oly hosszasan üvöltözött, hogy fiának átmenetileg unokatestvérénél, Peleg Harrisnél kellett megszállnia a Presbyterian Lane-en, nem messze az új egyetemi épülettől. A fiú egészsége láthatóan javult e látogatások következtében, és ha Mercy éppoly bölcs lett volna, mint amennyire jó szándékú, megengedte volna Rhoby fiának, hogy végleg Peleghez költözzön. Hogy pontosan miket rikoltozott Mrs. Harris a rohamok idején, a hagyomány habozva mondja ki; pontosabban, annyira túlzónak hatnak a beszámolók, hogy képtelenségeik kölcsönösen kioltják egymást. Nyilvánvalóan nonszensz, hogy egy franciául mindössze elemi szinten beszélő hölgy ismételten órákig üvöltözik a szóban forgó nyelv nyers és köznapi stílusában, vagy hogy ugyanaz a személy, aki elzártan élt a szobájában, eszelősen panaszkodott egy bámuló figuráról, ami harapdálta és belémart. 1772-ben elhalálozott a Zenas nevű szolgáló, és mikor Mrs. Harris tudomást szerzett erről, tőle teljesen szokatlan, döbbenetes derűvel fölnevetett. A rákövetkező esztendőben ő maga is meghalt, és az Északi Temetőben, a férje mellett helyezték végső nyugalomba.

Mikor 1775-ben kitört a viszály Nagy-Britanniával, William Harrisnek csekély tizenhat éve és gyenge alkata ellenére sikerült besoroztatnia magát Greene tábornok Felderítő Hadosztályába; és onnantól fogva egyre nőtt a tekintélye, egészségi állapota pedig folyamatosan javult.

1780-ban az Angell ezredes irányítása alatt New jerseyben állomásozó Rhode Island-i erők századosaként megismerkedett, majd összeházasodott az elizabethtowni Phebe Hetfielddel, akit a rákövetkező évi leszerelése után Providence-be hozott.

Az ifjú katona hazatértét nem követte felhőtlen boldogság. A ház ugyan még mindig jó állapotban volt; az utcát kiszélesítették, nevét pedig Back Streetről Benefit Streetre változtatták. Ám Mercy Dexter egykor robusztus idomai megereszkedtek és érthetetlen módon elsorvadtak, s az immár görnyedt, szánalmas alak hangja eltompult, arcszíne kirívóan sápadttá vált – s e vonásokat tekintve döbbenetesen hasonlított Mariára, az egyetlen megmaradt cselédre. 1782 őszén Phebe Harris egy halva született lánygyermeket hozott világra, a következő év májusában aztán Mercy Dexter búcsút vett hasznos munkával telt, mérsékletes és erényes életétől.

William Harris, aki immár végképp megbizonyosodott otthona tökéletesen egészségtelen mivoltáról, lépéseket tett az irányba, hogy kiköltözzön belőle, és teljesen lezárja. Átmenetileg az újonnan megnyílt Aranylabda Fogadóban bérelt szobákat magának és feleségének, majd új és szebb ház építtetésébe fogott a Westminster Streeten, a Nagy Hídon túl terebélyesedő városrészben. Itt született meg 1785-ben Dutee nevű fia; és itt lakott családjával, míg a piac túlkapásai vissza nem űzték őket a folyó másik partjára, a dombon túlra, egész az Angell Streetig: az újabb East Side-i lakónegyedig, ahol a néhai Archer Harris 1876-ban felépítette fényűző, ámde förtelmes, manzárdtetős kúriáját. William és Phebe egyaránt az 1797-es sárgalázjárványnak estek áldozatául, Duteet azonban magához vette unokatestvére: Rathbone Harris, Peleg fia.

Rathbone életrevaló férfi volt, és kiadta a Benefit Street-i házat, figyelmen kívül hagyva William óhaját, hogy hagyják üresen az épületet. Kötelességének érezte, hogy a legtöbbet kihozza a fiú tulajdonából, ráadásul nem érdekelték sem a halálesetek, sem a betegségek, melyek a lakókon észlelhető változásokat előidézték, sem az egyre növekvő általános ellenszenv, amivel az épületre tekintettek. Feltehetően csupán bosszúságot érzett, mikor a város elöljárói elrendelték, hogy kénnel, kátránnyal és kámforral fertőtlenítse az épületet ama négy személy sokat vitatott halála okán, akiket valószínűleg a visszavonulóban lévő járványos láz vitt el. Szerintük a hely a láztól bűzlött.

Maga Dutee nem sokat törődött a házzal, ugyanis matróznak nevelték, és az 1812-es háborúban hírnevet szerzett magának Cahoone kapitány szolgálatában a Vigilant fedélzetén. Sértetlenül tért haza, 1814-ben megnősült, és apa lett belőle 1815. szeptember 23. emlékezetes éjszakáján, mikor egy fergeteges szélvihar a fél várost elárasztotta az öböl vizével, és egy őrhajót egészen a Westminster Streetig sodort, s a Harris ablakát kis híján megkocogtató árbocban annak jelképes megerősítését látták, hogy az újszülött, aki a Welcome nevet kapta, egy tengerész leszármazottja volt.

Welcome nem élte túl az apját, hanem 1862-ben, Fredericksburgnél dicső körülmények között életét vesztette. Sem ő, sem Archer nevű fia nem tudtak mást az elkerült házról, mint azt, hogy szinte képtelenségnek tűnt kiadni – talán az ódon, elhanyagolt épületben mindenfelé fellelhető penész és rossz szag miatt. Valóban senki nem vette ki az 1861-ben tetőző halálozássorozat után, melynek emlékét elhomályosította a háború okozta izgalom. Carrington Harris, a dinasztia utolsó férfitagja csupán az elhagyatott és némileg vadregényes épületet látta benne, mely köré legendákat szőttek; mígnem elmeséltem neki élményeimet. Le akarta bontatni, és bérházat szándékozott felhúzatni a helyén, ám az elbeszélésem hatására úgy döntött, hogy meghagyja, bevezetteti a vizet a házba, és kiadja. Bérlőket is könnyen talált. Az iszonyat elmúlt.

III.

Nem nehéz elképzelni, mennyire nagy hatást tettek rám a Harris család évkönyvei. Úgy tűnt nekem, a megszakítatlan feljegyzésekből olyféle gonoszság tárult elém, melyhez hasonlót sohasem tapasztaltam; és e gonoszság nyilvánvalóan a házhoz, és nem a családhoz kapcsolódott. E3enyomásomat alátámasztották a bácsikám által összegyűjtött, kevésbé rendszerezett, sokszínű adatok is – a szolgálók meséi alapján lejegyzett legendák, az újságkivágások, az orvoskollégák halotti jegyzőkönyvei és hasonlók. Az anyagot teljességében reménytelen lenne átadnom, bácsikám ugyanis fáradhatatlan gyűjtőmunkát végzett, és különösen az elkerült ház iránt érdeklődött; ám megemlíthetek számos lényegi elemet, melyek újra meg újra felbukkannak a különböző forrásokban. A szolgálók mendemondái kivétel nélkül elsősorban a gomba lepte, bűzös pincénektulajdonítják a mételyező hatást. Egyes cselédek – kiváltképp Ann White – nem volt hajlandó használni a pincekonyhát, és legalább három, egymástól jól elkülönülő legenda szól a gyökerekből és penészfoltokból kirajzolódó, bizarr, emberszerű vagy félig ördögi körvonalakról. Ezeket az elbeszéléseket alaposabban tanulmányoztam, hiszen suhanckoromban jómagam is hasonlókat véltem látni ott, ám úgy éreztem, a valódi jelentőséget minden esetben elfedték a szellemekről szóló közkeletű legendákból kölcsönzött elemek.

A maga Exeterből hozott babonáival Ann White állt elő a legszertelenebb, ugyanakkor a legkövetkezetesebb mesével; azt állította. hogy a ház alatt egy vámpír lehetett eltemetve – olyan halott, aki megőrzi testi alakját, és az élők véréből és leheletéből táplálkozik –, és éjszakánként űz ő förtelmes hadainak élősködő szellemei vagy lelkei szállnak elő a földből. Ahhoz, hogy elpusztíthassunk egy vámpírt, ki kell ásni a sírból és el kell égetni a szívét, vagy legalábbis egy karót kell átdöfni az említett szerven; Ann jórészt annak köszönhette menesztését, hogy oly állhatatosan ragaszkodott a pince alatti terület felkutatásához.

A pletykák mindazonáltal széles körű hallgatóságra találtak, és annál is inkább hihetőnek tűntek, mivel a ház ténylegesen egy valaha temetkezési célokra használt telken állt. Engem nem e körülmény miatt érdekeltek különösen e következtetések, hanem mert feltűnő módon összevágtak bizonyos más tényekkel – Preserved Smith, a haldokló szolga sirámaival, aki Ann előtt szolgált a háznál, és nem is hallott róla, és aki arról panaszkodott, hogy éjjelente valami "kiszívja belőle a lélegzetet"; az 1804-es lázbetegek halotti bizonyítványaival, melyeket Chad Hopkins doktor állított ki, és melyek mind a négy elhunyt esetében megmagyarázhatatlan vérveszteségről számoltak be; valamint a szerencsétlen Rhoby Harris összefüggéstelen zagyvaságaiból lejegyzett homályos utalásokkal, melyekben a beteg egy üveges szemű, félig látható alak hegyes fogairól panaszkodott.

Noha nem hiszek az alaptalan babonákban, a fent említett dolgok visszás érzést keltettek bennem, amit két, egymástól időben és térben jócskán elkülönülő újságkivágás tovább erősített, melyekben az elkerült házban történt halálesetekről írtak – az egyik a Providence Gazette and Country Journal 1815. április 12-i számában, a másik a Daily Transcript and Chronicle 1845. október 27-i számában jelent meg–, és melyek egyaránt részletesen taglaltak egy bizonyos megdöbbentően hátborzongató körülményt, melynek megismétlődése mindenképp figyelemre méltó. Úgy tűnik, hogy a haldokló személy – 1815-ben egy Stafford nevű szeretetre méltó öreg hölgy, 1845-ben pedig egy Eleazar Durfee nevű középkorú tanárnő – mindkét esetben iszonytatóan átlényegült; üveges tekintettel bámulta kezelőorvosát, és megpróbálta a torkába vájni a fogát. Még ennél is rejtélyesebbnek hatott az utolsó eset, mely után többé nem adták ki a házat – a vérszegénység okozta halálesetek sorát lassú megtébolyodás előzte meg, ahol is a páciens nyakon és csuklón ejtett vágásokkal tört rokonai életére.

Mindezek az 1860-as és 1861-es esztendőkben történtek, mikor bácsikám praktizálni kezdett, és mielőtt a frontra indult, sokat hallott róluk idősebb kollégáitól. Azt pedig végképp senki nem tudta megmagyarázni, hogy a betegek – mindannyian tudatlan emberek; a bűzlő, mindenki által elkerült épületet ugyanis másnak nem lehetett kiadni – franciául átkozódtak. noha egyikük sem tanulhatta a nyelvet. Ez a szerencsétlen Rhoby Harrist jutatta az ember eszébe egy évszázaddal korábbról, és bácsikámat annyira megragadta az eset, hogy történeti adatokat kezdett gyűjteni, miután a háborúból visszatérve első kézből hallhatta Chase és Whitmarsh doktorok beszámolóit. Számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy bácsikám sok időt szentelt a témának, és örült, hogy magam is érdeklődni kezdtem iránta – elfogulatlan, őszinte érdeklődésem lehetővé tette számára, hogy olyan kérdéseket vitasson meg velem, melyeket mások egyszerűen kinevettek volna. Képzelete nem szárnyalt olyan messzire, mint az enyém, de érezte, hogy a hely szokatlanul bőséges okot nyújthat a fantáziálgatásra, és ihlettel szolgálhat a borzongás és a groteszk műfajában.

Ami engem illet, véghetetlen komolysággal kezeltem a témát, és haladéktalanul nekiláttam, hogy áttanulmányozzam, sőt, magam is gyűjteni kezdtem a bizonyítékokat. 1916-ban bekövetkezett halála előtt többször beszélgettem az agg Archer Harrisszel, aki akkoriban a ház tulajdonosa volt; és tőle, valamint hajadonon maradt nővérétől, Alicetől hitelt érdemlő megerősítést kaptam a családról szóló, bácsikám által egybegyűjtött adatok valósságáról. Mikor azonban arról érdeklődtem, vajon miféle kapcsolat lehet a ház, valamint Franciaország és annak nyelve között, éppúgy nem értették a dolgot, mint ahogy én sem. Archer semmit nem tudott, Miss Harris pedig csupán egy megjegyzést idézett fel, amit a nagyapja, Dutee Harris hallott valamikor régen. A vén tengerész, aki két évvel túlélte csatában elhunyt fiát, Welcome-ot, nem ismerte a legendát; ám emlékezett rá, hogy legelső dajkája, a hajlott korú Maria Robbins mintha tisztában lett volna valamivel, ami megdöbbentő magyarázatot adhatott volna Rhoby Harris francia nyelvű dühöngéseire, melyeket oly sokszor hallott a szerencsétlenül járt asszony végnapjaiban. Maria 1769-tól a család 1783-as elköltözéséig az elkerült házban szolgált, és tanúja lehetett Mercy Dexter halálának. Egyszer a Mercy haldoklását illető különös körülményre utalt a gyermek Duteenak, de a kisfiú hamar megfeledkezett az egészről, és csupán annyit jegyzett meg, hogy egészen furcsa volt. Unokája azonban még erre is alig emlékezett. Őt és fivérét közel sem érdekelte annyira a ház, mint Carringtont, Archer fiát, aki jelenleg birtokolja az épületet, és akivel személyes élményem után beszélgettem.

Miután a Harris családtól megtudtam minden információt, amivel szolgálni tudtak, a város korai történetéről szóló feljegyzésekre összpontosítottam a figyelmem, méghozzá olyan nagyfokú buzgalommal, amilyet bácsikám csupán elvétve mutatott kutakodási során. A telek átfogó történetét kívántam felvázolni egészen a település 1636-os megalapításától – sőt talán még korábbi időktől, amennyiben sikerül előásni egy narragansett-indián legendát, ami további adatokkal szolgálhat. Hamar kiderült, hogy a telek az eredetileg John Throckmortonnak adományozott kiterjedt földsáv része volt; számos ehhez hasonló földsáv kezdődött a folyó mellett futó Town Streetnél, és nyúlt át a dombon addig a vonalig, amely nagyjából a mai Hope Streettel esik egybe. A Throckmorton birtokot később természetesen feldarabolták; én pedig kitartóan nyomoztam ama szakasz után, ahol a Back, avagy Benefit Street vezetett. A szóbeszéd valóban úgy tartotta, hogy ott találni Throckmorton sírhelyét; ám miután alaposabban áttanulmányoztam az iratokat, kiderítettem, hogy a földi maradványokat korán átszállították a Pawtucket West Roadon található Északi Temetőbe.

Aztán váratlanul – egy ritka szerencsének köszönhetően, hiszen nem a törzsiratok között leltem rá, s így könnyen megeshetett volna, hogy átsiklok felette – találtam valamit, ami rögtön magára vonta a figyelmemet, és az ügy legmeglepőbb mozzanataival vágott össze. Egy 1697-ből származó bérleti szerződés volt, mely Etienne Roulet és felesége számára biztosította egy kis földdarab bérleti jogát. Végre felbukkant a francia kapcsolat – mi több, egy még ennél is iszonyatosabb vonatkozás, amit a név hívott elő hátborzongató és sokrétű olvasmányemlékeim legsötétebb zugaiból. Ezután lázasan tanulmányozni kezdtem a környék felosztásának vázlatait, melyek a Back Street 1747 és 1758 közötti átvágása és részleges kiegyenesítése előtti állapotokat mutatták. Megtaláltam, amire részint számítottam is: nevezetesen, hogy a Roulet-k az elkerült ház helyén létesítettek sírkertet egy egyszintes, padlásteres kunyhó mögött, és hogy a sírok áttelepítéséről semmilyen feljegyzés nem létezett. A dokumentum lezárása meglehetősen összefüggéstelennek hatott, s így kénytelen voltam átkutatni mind a Rhode Island-i Történelmi Társaság, mind a Shepley Könyvtár anyagait, mielőtt ráakadtam arra az ajtóra, melynek zárját az Etienne Roulet név nyitotta. Végre valóban találtam valamit; valami homályos, mégis iszonytató jelentőségű adatot, melynek olvastán nyomban felkerekedtem, hogy megújult igyekezettel és tüzetességgel megvizsgáljam magát az elkerült ház pincéjét.

A jelek szerint a Roulet család 1696-ban érkezett East Greenwichból, a Narragansetti-öböl nyugati partjáról. Caude-ból származó hugenották voltak, és nem kevés ellenállásba ütköztek, mielőtt a providence-i tanácsosok engedélyezték letelepedésüket a városban. A népszerűtlenség üldözte őket East Greenwichben, ahova 1686-ban érkeztek, a nantes-i ediktum visszavonását követően, és úgy hírlett, az ellenszenv oka túlmutatott a puszta faji és nemzeti előítéleteken, valamint a területi vitákon, melyek során a francia telepesek olyan heves összetűzésekbe keveredtek az angolokkal, amiket még Andros kormányzó sem tudott elsimítani. Buzgó – egyesek azt suttogták, túlságosan is buzgó – kálvinizmusuk, és szorult helyzetük miatt menedéket nyújtottak nekik, miután lényegében kiüldözték őket a faluból; és a füstös képű Etienne Roulet, aki kevésbé jeleskedett a földművelésben, mint a furcsa könyvek olvasásában, és a még furcsább diagramok megrajzolásában, írnoki állást kapott Pardon Tillinghast dokkjának raktárában, messze délre a Town Streettől. Később – talán negyven évvel Roulet halála után – azonban valamiféle lázadás tört ki, és azt követően úgy tűnt, senki sem hallott többé a családról.

A Roulet család több mint egy évszázadig megmaradt a helyiek emlékezetében, akik sűrűn emlegették a békés új-angliai kikötőben történt zajos incidenst. Etienne fia, a goromba Paul, kinek zabolátlan viselkedése idézhette elő a lázadást, mely a család kiebrudalásához vezetett, különösen sok találgatásra adott okot; és noha puritán szomszédaival ellentétben Providence sohasem üldözte rettegve a boszorkányokat, a híresztelésekből mindenki tudta, hogy Paul nem a megfelelő időben, és nem a megfelelő illetőhöz intézte imáit. Kétségtelenül ez szolgált annak a legendának az alapjául, melyet az agg Maria Robbins ismert. Arra, hogy mindez mennyiben függött össze Rhoby Harris összefüggéstelen francia beszédével, csupán a képzelet vagy valamely újabb felfedezés adhatott magyarázatot. Eltűnődtem, a legenda ismerői közül vajon hányan fedezték fel azt a borzalmakkal kapcsolatos tényt, amit szélesebb körű olvasmányaimból merítettem; a hátborzongató szörnyűségek krónikáinak ama baljóslatú cikkelyét, mely a caude-i Jacques Roulet-ról számol be, akit 1598-ban ördöngösként halálra ítéltek, ám utóbb kegyelmet kapott a párizsi parlamenttől, és a bolondokházába zárták. Vérrel és húscafatokkal borítva találtak rá, nem sokkal azután, hogy két farkas halálra marcangolt egy kisfiút. Az egyik farkast többen is látták sértetlenül elnyargalni a helyszínről. Szép kis esti mese kerekedett belőle, különös jelentéssel ruházva fel a nevet és a helyszínt; ám megállapítottam, hogy a providence-i pletykafészkek körében nem válhatott ismertté. Ha ismerték volna, a nevek egybeesése bizonyosan rémült és drasztikus reakciót váltott volna ki belőlük – vajon nem éppen a történet szűk körű elterjedése váltotta ki a zúgolódást, melynek nyomán a Roulet családot kiebrudalták a városból?

Ettől fogva nagyobb gyakorisággal látogattam el az átokkal sújtott helyre; tanulmányoztam a csenevész kerti növényzetet, megvizsgáltam a ház összes falát, és szemügyre vettem a pince földpadlójának minden négyzethüvelykjét. Végül Carrington Harris engedélyével kulcsot készíttettem a pincéből a Benefit Streetre nyíló, használaton kívüli ajtó zárjához, mivel üdvösebbnek tartottam a közvetlen kapcsolatot a külvilággal a sötét lépcsőkön, a földszinti előszobán és a bejárati ajtón keresztül vezető útvonalnál. Hosszú délutánokon át keresgéltem ott, ahol a legsűrűbben bújt meg a borzalom, mikor a napsugár átszűrődött a pókhálós ajtón, melytől csupán néhány lábnyira húzódott a nyugalmas járda. Fáradozásom nem járt eredménnyel – ugyanaz a lehangoló dohosság és orrfacsaró bűz fogadott, ugyanaz a földön kirajzolódó salétromos alakzat sejlett fel –, és nem csodálkoznék rajta, ha nem egy járókelő értetlenkedve bámult volna be rám a betört ablakokon keresztül.

Végül bácsikám sugallatára éjszakai látogatásra szántam el magam; és egy viharos éjfélen elemlámpám fénye pásztázta végig a penészes padlót, rajta a kísérteties alakzatokkal és foszforeszkáló gombákkal. Aznap éjjel furcsamód lehangolónak találtam a helyet, és szinte meg sem lepődtem, mikor a fehérlő törmelékek között megpillantottam – vagy megpillantani véltem – a "kuporgó alak" szokatlanul éles körvonalait. Formája döbbenetes és példátlan határozottsággal rajzolódott ki előttem – és ahogy figyeltem, mintha ismét felderengett volna előttem a halvány, sárgás, csillámló kipárolgás, mely oly sok évvel azelőtt annyira megrémített.

A folt a kandalló előtti, emberszerű penészfolt fölé emelkedett; a rejtélyes, émelyítő, szinte világló pára, mely reszketve lebegett a dohos levegőben, mintha elmosódott, groteszk alakot öltött volna, majd lassacskán köddé foszlott, és bűzcsíkot húzva maga után, eltűnt a nagykémény sötétlő torkában. Fölöttébb rémisztőnek hatott, különösen a helyről szerzett tudás birtokában. Maradásra kényszerítettem magam, és figyeltem, ahogy eltűnik – és közben éreztem. hogy az is mohón figyel engem inkább képzeletemben felsejlő, mint látható szemeivel. Mikor beszámoltam a történtekről a bácsikámnak, nagyon felzaklatták a hallottak; majd egyórányi feszült tanakodás után döntő, drasztikus elhatározásra jutott. Az eset fontosságát és a hozzá fűződő viszonyunk jelentőségét mérlegelve eltökélte, hogy együtt állunk majd lesben a dohos és gombás pincében egy vagy több éjszakán át, mígnem közös erővel megvizsgáljuk – és lehetőség szerint elpusztítjuk – a házban lakozó borzalmat.

IV.

1919. június 25-én, szerdán, miután hivatalosan Carrington Harris tudtára adtuk szándékunkat – noha azt nem közöltük vele, hogy mire számítunk –, bácsikámmal együtt két kempingszéket, egy összecsukható kempingágyat, valamint némely súlyosabb és bonyolultabb szerkezetű tudományos apparátust szállítottunk az elkerült házhoz. Ezeket a nap folyamán behordtuk a pincébe, papírral befedtük az ablakokat, és azt terveztük, hogy este sort kerítünk az első virrasztásra. Lezártuk a pincéből a földszintre vezető feljáró ajtaját, és mivel nálunk volt a külső pinceajtó kulcsa, nem haboztunk hátrahagyni a drága és kényes felszerelést – melyet titokban, komoly költségekbe verve magunkat szereztünk be – addig, ameddig a vállalkozásunk sikerrel nem jár. Szándékaink szerint egészen későig közösen felügyeltük volna a helyszínt, aztán kétórás időközönként váltottuk volna egymást úgy, hogy előbb rám került volna sor, majd társamra; miközben a tétlen közreműködő a kempingágyon pihent volna.

A tény, hogy bácsikám ösztönösen és természetszerűen magára vállalta vállalkozásunk irányítását és az eszközök beszerzését a Brown Egyetemtől és a Carnston Street-i Fegyvergyártól, arról tanúskodik, mennyi energia és életerő maradhat még egy nyolcvanegy éves férfiúban is. Elihu Whipple azon egészségügyi elveket betartva élt, amiket maga is hirdetett, és ha nem következnek be a nem sokkal későbbi események, még ma is jó erőben volna. Mindössze két személvnek lehet sejtése arról, mi történt – Carrington Harrisnek és jómagamnak. Harrisnek mint a ház tulajdonosának, el kellett mondanom, mi hagyta el aznap éjjel az épületet. Ezenkívül a virrasztást megelőzően is beszéltem neki a kutatás céljáról; és úgy éreztem, bácsikám távozását követően nagyban segíthet elfogadható magyarázatot adni a kíváncsi nyilvánosságnak. Harris falfehérré vált, de rögtön beleegyezett, hogy segít nekem, és megállapította, hogy ezek után már nyugodt szívvel kiadhatja a házat.

Vaskos és nevetséges túlzás lenne azt állítanom, hogy csöppet sem izgultunk azon az esős éjjelen. Mint már említettem, egyikünk sem hitt a gyermeteg babonákban, ám tudományos kutatásaink és elmélkedéseink mindkettőnket arra a következtetésre vezettek, hogy az általunk ismert világ csupán jelentéktelen töredéke az anyagból és energiából összeálló kozmosz egészének. Jelen esetben számos hiteles forrásból származó bizonyíték mutatott tagadhatatlanul bizonyos nagy hatalmú és emberi szemszögből tekintve rosszindulatú erők létezésére. Ebből persze még semmiképp nem lehet levonni a következtetést, hogy ténylegesen hittünk volna a vámpírok és vérfarkasok létezésében. Helytállóbb lenne azt kijelenteni, hogy nem voltunk hajlandók elvetni az életerő és a híg anyag bizonyos ismeretlen és osztályozatlan módosulatai létezésének valószínűségét; bár ezek más téregységekhez való szorosabb kapcsolatuk folytán csupán elvétve lelhetők fel a háromdimenziós térben, mindazonáltal eléggé közel állnak a mi világunk határaihoz, hogy olykor manifesztálódjanak, noha megfelelő viszonyítási alap híján mibenlétük örökké rejtély marad számunkra.

Röviden, bácsikám és jómagam is úgy véltük, kétségbevonhatatlan tények egész sora utalt valamely hátramaradt hatásra az elkerült házban, mely hatás a kétszáz év előtti sorsüldözött francia telepesek egyikéig vezethető vissza, és az atomi, valamint az elektronmozgások ritka és ismeretlen törvényei folytán a mai napig működik. Azt, hogy a Roulet család betegesen vonzódott a valóság külső körei: azon sötét szférákhoz, melyek a közemberből undort és borzongást váltottak ki, feljegyzett történetük minden kétséget kizáróan bizonyítani látszott. Nem lehetséges-e tehát, hogy a régmúlt ezerhétszázharmincas évek lázongásai olyan kinetikus alakulatokat hoztak mozgásba legalább egyikük – nevezetesen a baljóslatú Paul Roulet – elméjében, melyek megmagyarázhatatlanul túlélték a meggyilkolt testeket, és tovább funkcionáltak valamely többdimenziós térben, azon erővonalak mentén, melyeket eredetileg a rájuk rontó közösség eszeveszett gyűlölete határozott meg?

Az efféle dolgok kétségkívül nem tűntek lehetetlennek a modern tudomány fényében, mely a relativitás és az atomon belüli reakciók elméleteit is magába foglalja. Könnyű elképzelni egy idegenszerű anyag? vagy energiamagot, legyen alaktalan vagy másmilyen, amit az életerő, valamely testszövet, -nedv, vagy más, kézzelfoghatóbban eleven matéria olyan nem észlelhető vagy anyagtalan darabja tart életben, melybe az behatol, és mellyel esetenként teljességgel eggyé válik. Lehetséges, hogy tudatosan rosszindulatú, ám az is megeshet, hogy a létfenntartás vak ösztöne teszi azzá. Akárhogy is legyen, egy ilyen szörnyeteg szükségszerűen anomáliaként vagy betolakodóként jelentkezik a mi univerzumunkban, és kiirtása ilyeténképpen minden személy elsődleges kötelessége, aki nem ellensége a világ létének, egészségének és épelméjűségének.

Leginkább az aggasztott minket, hogy sejtelmünk sem volt arról, milyen módon küzdhetünk meg a valamivel. Egyetlen épelméjű ember sem látta még, és csak kevesen tapasztalták meg egyértelműen a jelenlétét. Lehetséges, hogy puszta energia – éteri, teljességgel anyagtalan forma –, és az is lehet, hogy részben anyagi természetű; valamely ismeretlen és meghatározatlan, képlékeny tömeg, mely tetszés szerint átváltoztathatja magát szilárd, folyékony, légnemű, sőt plazmás halmazállapotok ködszerű utánzataivá. Az emberre emlékeztető penészfolt a padlón, a sárgás pára alakja, a régi történetekben emlegetett gyökerek görbülete valamelyest mind emberi alakra utaltak; ám azt, hogy menynyire tipikus és állandó ez a hasonlóság, senki sem tudta biztosan megmondani.

Kétféle fegyvert konstruáltunk ellene; egy hatalmas és a célhoz kialakított vákuumos katódcsövet, amit nagy teljesítményű akkumulátorokra kötöttünk rá, és speciális ernyőkkel és visszaverő felületekkel láttunk el arra az esetre, ha a valami megfoghatatlannak bizonyulna, és kizárólag romboló erejű sugárzással verhetnénk vissza; valamint két, a világháborúban használtakhoz hasonlatos katonai lángszórót arra az esetre, ha részben anyagi természetű, és így fizikailag szétroncsolható lenne – mivel a babonás exeteri parasztokhoz hasonlóan mi is elszántuk magunkat rá, hogy amennyiben elégethető –, elhamvasztjuk a valami szívét. Mindeme pusztító szerkezeteket gondosan elhelyeztük a pincében, figyelembe véve a kempingágy, a székek és a kandalló előtti furcsa formájú penészfolt egymáshoz viszonyított helyzetét. A sokatmondó szennyeződés mellesleg alig volt látható, mikor elhelyeztük a bútorainkat és az eszközeinket, és mikor visszatértünk, hogy megkezdjük a virrasztást. Egy pillanatra még abban is kételkedtem, hogy valaha is határozottabban kirajzolódni láttam volna az alakot – aztán eszembe jutottak a legendák.

Pincebeli virrasztásunk a nyári időszámítás szerinti este 10 órakor kezdődött, és ahogy vártunk, egyre kevesebb reményt éreztünk a sikerre. A kintről beszűrődő, halovány, esőbolygatta lámpafény és az ocsmány gombákból áradó foszforeszkálás világában látszottak a lekopott meszelésű falak izzadó kövei; a nyirkos, bűzhödt, penészmocskos, keményre döngölt földpadló a rusnya gombákkal; a hajdani zsámolyok, székek, asztalok vagy más, most már meghatározhatatlan funkciójú bútordarabok rothadó darabjai; a felettünk elhelyezkedő földszintet tartó erős gerendák és palánkok; a roggyant deszkaajtó, ami a ház többi helyiségei alatt található tárolókba és kamrákba vezetett; a szétmálló kőlépcső a lepusztult fakorláttal; valamint a silány, odvas, feketetégla kandalló, ami előtt a rozsdaette vasdarabok kampók, tuskóbakok, nyársak, szivornyák és a hollandi kemence ajtajának egykor volt jelenlétéről árulkodtak – és e tárgyakon kívül puritán kempingágyunk és székeink, továbbá a betelepített nehéz és bonyolult romboló gépezetek.

Mint ahogy korábbi felderítő útjaim során már annyiszor, most is nyitva hagytam az utcai kaput; így közvetlen és célszerű menekülési útvonalat biztosítottam arra az esetre, ha netán az erőnket meghaladó megnyilvánulásokkal kerülnénk szembe. Úgy gondoltuk, szüntelen éjszakai jelenlétünk előcsalogatja a pincében megbúvó rosszindulatú létformát; és mivel felkészülten várjuk, egyik vagy másik eszközünkkel végezhetünk vele, amint meglátjuk és beazonosítjuk. Arról, hogy menynyi időbe telik majd előcsalogatni és megsemmisíteni a valamit, fogalmunk sem volt. Az is felmerült bennünk, hogy vállalkozásunk közel sem tekinthető biztonságosnak, hiszen nem lehetett megjósolni, mire képes az a valami. Ám úgy ítéltük, megéri kockáztatni, és így nem haboztunk külső segítség nélkül belevágni az akcióba; mások bevonásával nevetségessé tehettük volna magunkat, sőt akár kudarcba is fúlhatott volna az egész vállalkozás. Efféle lelkiállapotban társalogtuk át az éjszakát – mígnem bácsikám lapos pislantásai emlékeztettek rá, hogy ideje ágyba küldenem két órára.

Mintha dermesztő félelem telepedett volna rám magányomban azt mondom: magányomban, hiszen aki egy alvó mellett üldögél, az tényleg magányosnak érzi magát; talán magányosabbnak is, mint gondolná. Bácsikám hangos szuszogását a kinti eső kopogása kísérte, amit időnként a pince egyik távoli sarkában szétloccsanó vízcseppek vérfagyasztó hangja ellenpontozott – a ház ugyanis még száraz időben is förtelmesen nyirkos maradt, ebben a zivatarban pedig kifejezetten posványosnak hatott. A gombák foszforeszkáló fényében, és a befedett ablakokon átszűrődő, erőtlen lámpafényben tanulmányoztam a málló, ősöreg köveket; aztán, mikor a hely undorító levegőjétől egészen felkavarodott a gyomrom, kitártam az ajtót, hogy végigpásztázzam az utcát, gyönyörködjem a jól ismert épületek látványában, tüdőm pedig megteljen az egészséges kinti levegővel. Virrasztásom továbbra is eredménytelennek bizonyult; mindegyre ásítoztam, és a fáradtság fölülkerekedett az éberségemen.

Aztán bácsikám ébredezése vonta magára a figyelmemet. Az első óra második felében többször is nyugtalanul forgolódott, most pedig szokatlan rendszertelenséggel kapkodta a levegőt, és időnként olyformán lihegett, mintha fojtogatták volna. Rávilágítván láttam, hogy elfordította az arcát, így felkeltem és odamentem hozzá, hogy elemlámpám fényében megvizsgáljam, nem fájdalomtól szenved-e. A látvány, hétköznapi mivoltát figyelembe véve, meglepőmód megrémített. Bizonyára pusztán a hely és a küldetés baljóslatú karaktere vetette rá árnyékát egy furcsa körülményre, a szóban forgó körülmény ugyanis önmagában se ijesztőnek, se természetellenesnek nem számított. Mindössze arról volt szó, hogy bácsikám arckifejezése, kétségkívül a helyzet kiváltotta különös álmok hatására, nagyfokú zaklatottságról árulkodott, és egyáltalán nem tűnt rá jellemzőnek. Tekintete általában szívélyes és előkelő nyugalmat tükrözött, most azonban mintha többféle érzelem háborgott volna benne. Összességében úgy vélem, épp ez a sokféleség zavart leginkább. Bácsikám egyre nyugtalanabbul zihált és hánykolódott, és ahogy szeme lassanként felnyílt, mintha nem egy, hanem több ember lakozott volna benne, és mintha furcsán elidegenedett volna önmagától.

Egyszerre motyogni kezdett, és visszatetszést keltett bennem a szája és a foga, ahogy beszélt. Szavai eleinte összefolytak, aztán – megrökönyödve – felismertem bennük valamit, amitől a hideg futott végig a hátamon, mígnem eszembe jutott bácsikám széles körű műveltsége, és a rengeteg régészeti cikk, amiket a Revue des Deux Mondes számaiból lefordított. A tiszteletreméltó Elihu Whipple ugyanis franciául motyogott, és az a néhány kifejezés, amit felismertem, mintha a híres párizsi magazin hasábjain ismertetett legsötétebb mítoszokkal álltak volna kapcsolatban.

Az alvó homlokát hirtelen kiverte a veríték, aztán félálomban felszökkent. A francia zagyvaság után angolul kiáltott fel izgatott, rekedtes hangon.

– Nem kapok levegőt! – majd immár teljességgel éberen, a megszokott arckifejezést mutatva, bácsikám megragadta a kezem. és elkezdte mesélni álmát, melynek lényegébe egyfajta félelemmel vegyes tisztelettel mertem csak belegondolni.

Elmondta, hogy a megszokott álomképeket olyféle helyszín váltotta fel, melynek furcsasága semmilyen olvasmányélményéhez nem kapcsolható. Evilági volt, de mégsem az – homályos mértani zűrzavar, melyben ismerős dolgok elemei a leglehetetlenebb és legszokatlanabb kombinációkba rendeződtek. Akárha bizarrul szétszabdalt képeket helyeztek volna egymás fölé; olyféle elrendeződésben, melyben az idő és a tér szétesett, majd a leglogikátlanabb módokon újrarendeződött volna. A kísérteties képzetek kaleidoszkópszerű forgatagában itt-ott meglepően éles, ugyanakkor megmagyarázhatatlanul változatos pillanatfelvételek villantak fel, ha jobb kifejezés híján használhatni ezt a szót.

Bácsikám egy alkalommal úgy érezte, mintha egy hanyagul felásott veremben lenne, és csapzott fürtök, valamint háromszögletű kalapok szegélyezte dühödt tekintetek bámulnának le rá. Aztán újfent egy házban – egy látszatra ódon épületben – találta magát, ám a részletek és a lakók mindegyre változtak, és sohasem tudta, melyik arcra, bútordarabra, sőt akár szobára számíthat, hiszen az ajtók és ablakok látszólag éppoly gyorsan átalakultak, mint a sokkalta állhatatlanabbnak vélhető tárgyak. Furcsának, átkozottul furcsának hatott mindez, bácsikám pedig meglehetősen félszegen említette meg – mintha arra számítana, hogy nem hiszek neki –, hogy a különös arcok közül nem egy kétségbevonhatatlanul a Harris család jegyeit viselte magán. És mindeközben végig úgy érezte, mintha fuldokolna, mintha valami beléhatolna és szétterjedne a testében, és igyekezne birtokába venni bácsikám életfunkcióit. Megborzongtam, mikor elgondoltam magamban, ahogy ezek a nyolcvanegy évnyi folyamatos használattól elnyűtt életfunkciók ismeretlen erőkkel küzdenek, melyektől még egy fiatal és erős szervezet is okkal tarthat; ám egy pillanattal később már azzal nyugtattam magam, hogy az álom mégiscsak álom, és e borzongató látomások legfeljebb a bácsikám és jómagam elméjét mostanában teljességgel lefoglaló nyomozás és kutatás kiváltotta reakciónak tekinthetők.

A beszélgetés ugyancsak segített hamar eloszlatni a furcsaságérzetet; és kis idő elteltével, mikor már majdnem elnyomott az álom, nyugovóra tértem. Bácsikám kifejezetten ébernek tűnt, és várakozással tekintett elébe az őrködésnek, noha rémálmai a kiszabott két óra lejárta előtt riasztották fel. Egykettőre elnyomott az álom, és fölöttébb nyugtalanító víziók törtek rám. Álmomban mérhetetlen és mélységes elhagyatottságot éreztem; és mindenfelől ellenségesség áradt a börtön felé, ahová bezártak. Úgy éreztem, megkötöztek, számat pedig kipeckelték, és a véremre szomjazó távoli tömegek visszhangzó gúnykacaja zúgott. Bácsikám arca kevésbé megnyugtatóan sejlett fel előttem, mint ahogy megszoktam, és emlékszem, hogy több alkalommal is hiába próbáltam felkiáltani. Nem volt kellemes álom, és egy másodpercig még örültem is a visszhangzó sikolynak, mely áttört az álom mezsgyéjén, és felriadtomban minden létező tárgyat felfokozottan élesnek és valószerűnek érzékeltem.

V.

Bácsikám székének háttal feküdtem, így hirtelen ébredésem után csupán az utcára nyíló ajtót, az északabbra eső ablakot, valamint a helyiség északi falát és padlóját pillanthattam meg, melyek a foszforeszkáló gombákénál és az utcai lámpákénál sokkalta erősebb fényben úszva, hátborzongató élességgel rögzültek elmémben. A sugarat nem mondanám erősnek, de még viszonylag erősnek sem; könyvolvasáshoz bizonnyal közel sem lett volna elegendően erős. Ám fényében a padlóra vetődött az ágy és jómagam árnyéka; sárgás, átható karaktere pedig egyszerű fényforrásnál valami vészjóslóbbat sejtetett. Mindezt természetellenes élességgel észleltem, noha két más érzékszerveimet kegyetlen támadás érte. Fülemben ugyanis még mindig csengett a velőtrázó sikoly, orromat pedig a helyiségben terjengő ocsmány bűz facsarta. Elmém, mely éppoly éberen dolgozott, mint érzékeim, rögvest felfigyelt a mostoha fejleményre; szinte gépiesen felugrottam és megperdültem, hogy megragadjam a romboló szerkezeteket, melyeket már korábban a kandalló előtti penészes foltra irányítottunk. Előre rettegtem az elém tárulkozó látványtól; a kiáltásban ugyanis bácsikám hangját ismertem fel, és nem tudtam, miféle rémségek ellen kell majd megvédenem őt és jómagamat.

Ami fogadott, mégis sokkal rosszabbnak bizonyult a vártnál. Léteznek a lehető legszörnyűségesebbeknél is szörnyűségesebb dolgok, és amit ott láttam, azon elképzelhető végső borzalmak közé tartozott, amit a világmindenség az átkozott és sorsverte kevesek szétzúzására tartogat. A gombafertőből ködlő, sárgás és beteges tetemfény szállt fölfelé, mely bugyogva és tajtékzón gigantikus méretűvé dagadt, s körvonalaiban halványan félig emberre, félig egy szörnyetegre emlékeztetett, mely mögül tisztán áttetszett a kémény és a kandalló. Csupa – kegyetlen és gunyoros – szem borította, a ráncos és rovarszerű fej pedig vékony páracsíkká foszlott szét, mely bűzösen tekergőzött, míg végül el nem tűnt a kéményben. Azt mondom, láttam a valamit, ám csupán tudatos erőfeszítés árán sikerült felidéznem visszataszító alakját. Abban a percben mindössze egy undorítóan kavargó, enyhén foszforeszkáló spórafelhőt láttam magam előtt, mely beburkolta és gyűlöletes képlékenységűvé oldotta az egyetlen dolgot, amire minden figyelmemet összpontosítottam. Ez a valami a bácsikám – a tiszteletreméltó Elihu Whipple – volt, aki elfeketedő és oszló arccal meredt rám, miközben artikulálatlanul ordítozott, és vértől csöpögő karmokkal kapkodott felém, hogy a beléköltözött borzalomtól ösztökélve széttépjen engem.

Csupán az otthonosság tudatának köszönhetem, hogy nem őrültem meg. Rendszeres gyakorlással készültem a döntő pillanatra, és megmentett a besulykolt rutin. Amint felismertem, hogy a fortyogó gonoszt nem fogja az anyag vagy a vegyületek. és épp ezért ügyet sem vetettem a tőlem balra heverő lángszórókra, bekapcsoltam a vákuumos katódcsövet, és az örökkévaló istenkáromlásra irányítottam a lehető legerősebb sugarat, amit az emberi lelemény a természet légüres tereiből és áramaiból előállítani képes. Az alak kékes ködfátyolba borult és tébolyultan sercegni kezdett, aztán a sárgás foszforeszkálás fokozatosan elhalványult. Ám észrevettem, hogy csupán a kontrasztok mosódtak el, a gép keltette hullámok azonban semmilyen hatást nem fejtettek ki a jelenésre.

Ekkor a démoni látomás közepén egy eddig nem tapasztalt borzalomra lettem figyelmes, aminek láttán felordítottam, és botladozva tapogatózni kezdtem az utcára nyíló ajtó felé, mit sem törődve azzal, miféle nem evilági szörnyűségeket szabadítok ezzel az emberiségre, és miféle kárhozatot vonok vele a fejemre. A halovány, kék és sárga elegyben bácsikám alakja undorító cseppfolyósodásba kezdett, melynek végbementét képtelenség szavakba önteni, és mely során elenyésző arca oly sűrű alakváltozásokon ment át, amihez hasonló csupán egy őrült képzeletében foganhatna meg. Egyszerre tűnt ördögnek és tömegnek, csontkamrának és tarka felvonulásnak. A tétován keveredő sugarak fényében kocsonyás ábrázata tucatnyi... több száznyi... több ezernyi formát öltött magára; vigyorogva hanyatlott a földre, ahogy a test olvadó faggyúként roskadt össze alatta, az ismeretlen, mégis ismerős sokaság groteszk gúnyrajzaként.

Láttam kirajzolódni a Harris dinasztia felnőtt és gyermek, férfi és nőtagjainak, valamint másoknak idős és ifjúkori, durva és kifinomult, ismerős és idegen vonásait. Egy pillanatra felvillant a szegény Rhoby Harrisról készült miniatúra elfajzott utánzata, melynek eredetijét az Iparművészeti Iskola Múzeumában láttam egykor, egy másik alkalommal pedig mintha Mercy Dexter girhes képe tűnt volna fel, melynek mása Carrington Harris házának falán függött. Felfoghatatlanul rémisztő volt az egész; a vége felé, mikor szolgai és kisgyermeki ábrázatok különös elegye vibrált közvetlenül a gombás padló fölött, ahol a zöldes kocsonya szétfolyt, úgy tűnt, mintha a váltakozó vonások egymással küzdöttek volna, és bácsikám jóságos ábrázatát igyekeztek volna magukra ölteni. Szeretném azt hinni, hogy abban a pillanatban még létezett, és megpróbált búcsút mondani nekem. Talán kiszáradt torkomból én is istenhozzádot hörögtem hozzá, ahogy kirontottam az utcára; vékony kocsonyacsíkot húztam magam után, mikor kiléptem az esőáztatta járdára.

Ami ez után következett, homályos és iszonyatos. Senki sem tartózkodott a csuromvizes utcán, és a világon senkinek sem mertem elmesélni a történteket. Céltalanul délnek indultam, el a College Hill és az Athenaeum mellett, végig a Hopkins Streeten, majd átkeveredtem a hídon az üzleti negyedbe, ahol a magas épületek látszólag úgy vigyáztak rám, ahogy a modern anyagok óvnak minket az ősrégi, ártalmas csodáktól. Aztán a szürke hajnal nyirkosan kibomlott a keleti égbolton, s beteg fényében kirajzolódtak az ősöreg domb és az ódon templomtornyok körvonalai, hogy visszahívjanak a helyre, ahol bevégzetlenül hagytam szörnyűséges feladatom. És végül elindultam; csatakosan, fedetlen fővel, kábultan bandukoltam a derengő pirkadatban, hogy ismét belépjek a tárva hagyott Benefit Street-i bejáraton, mely még mindig kísértetiesen csapkodott a korán kelő háztulajdonosok szeme láttára, akikhez szólni sem mertem.

A kocsonyának nyoma sem maradt, a penészes padló ugyanis magába itta a matériát. A kandalló elől pedig eltűnt a hatalmas, összegörnyedt salétromfigura. Végignéztem a kempingágyon, a székeken, a rombolóeszközökön, hátrahagyott kalapomon és bácsikám elsárgult szalmakalapján. Letaglózott a kábulat, és alig tudtam eldönteni, mi volt álom, és mi volt valóság. Aztán lassanként eszméletre tértem, és megértettem, hogy minden álmon túlmutató szörnyűségnek voltam szemtanúja. Leroskadtam egy székbe és amennyire józanságom engedte, igyekeztem felidézni a történteket, és rájönni, miként vethetnék véget a borzalomnak, ha mindez valóban megtörtént. Sem anyaginak nem tűnt, sem éterinek, sem bármi olyasminek, amit halandó elme elképzelni képes. Mi más lehetett tehát, ha nem egyfajta képtelen kipárolgás; sírkertekre telepedő vámpíri pára, amilyenről az exeteri parasztok regélnek. Úgy véltem, ez a titok nyitja, és ismét a kandalló előtti térségre vetettem tekintetem, ahol a penész és a salétrom furcsa alakzatokba rendeződött. Tíz perc múltán már tudtam, mit fogok tenni, és kalapomat véve hazaindultam, ahol fürdőt vettem, megreggeliztem, és távbeszélőn csákányt, ásót, katonai gázálarcot és hat ballon vitriolt rendeltem másnap reggelre a Benefit Street-i elkerült ház pincéjének ajtaja elé. Ezután aludni próbáltam; ám mivel nem jött álom a szememre, olvasással és ostoba versikék írásával múlattam az időt, és igyekeztem javítani levert hangulatomon.

Másnap délelőtt 11 órakor belefogtam az ásásba. Sütött a nap, aminek örültem. Még mindig magam voltam, hiszen bármennyire is rettegtem az ismeretlen borzalomtól, még inkább féltem volna bárkinek elmondani. Később puszta kényszerből osztottam meg a titkot Harrisszel, és mivel sok furcsa történetet hallott már az öregektől, elképzelhetőnek tartottam, hogy hinni fog nekem. Mikor kifordítottam a kandalló előtti bűzös, fekete földet, és ásóm nyomán sárga színű, nyálkás váladék kezdett szivárogni a széthasított fehér gombákból, reszketve gondoltam bele, hogy mire lelhetek. A föld belsejének némely titkát jobb, ha nem ismerik meg az emberek, és ez is ezek közé tartozhatott.

Kezem láthatóan remegett, de tovább ástam; kis idő elteltével már a magam kimélyesztette üregben álltam. Ahogy egyre mélyült a verem, mely nagyjából hatszor hat lábnyi lehetett, a dögletes bűz egyre erősödött; és immár minden kétséget kizáróan éreztem, hogy hamarosan beleütközöm a pokoli valamibe, melynek kigőzölgései másfélszáz éven át rontást hoztak a házra. Azon tűnődtem, vajon hogy nézhet ki – milyen szubsztanciájú, milyen alakú lehet, és a több évtizednyi vérszívás után mekkorává fejlődhetett. Végül kimásztam a gödörből, félrehánytam a felhalmozott földet, majd a lyuk két hozzám közelebb eső szélére rendeztem a vitriolos ballonokat, hogy szükség esetén gyors egymásutánban az üregbe üríthessem a tartalmukat. Ezután a két átellenes oldalon folytattam az ásást; most már lassabban dolgoztam, és az egyre erősödő bűz miatt a gázálarcot is felvettem. Kis híján inamba szállt a bátorság, ahogy egyre közelebb kerültem a verem alján szunnyadó névtelen borzalomhoz.

Ásóm hirtelen valami földnél puhábba hatolt bele. Összerezzentem, és önkéntelenül ki akartam mászni a gödörből, mely immár a nyakamig ért. Aztán összeszedtem magam, és tovább kaparásztam az elemlámpám fényében. A felület, amiről lehánytam a földet, nyálkásnak és üvegesnek tűnt – mint a félig megrohadt, összeállt zselé –, és látszatra áttetszőnek hatott. Még több földet kapartam le róla, és láttam, hogy határozott alakkal rendelkezik. Az anyag egy hasadás mentén visszahajlott. A szemem elé tárulkozó hatalmas darab közelítőleg hengeresnek tűnt; mint egy összecsuklott, gigantikus, kékesfehér kályhacső, mely legszélesebb részén nagyjából kétlábnyi átmérőjű volt. Még tovább ástam, aztán hirtelen kiugrottam a gödörből, el attól a mocskos förmedvénytől: pánikszerűen lecsavartam a súlyos ballonok tetejét, és megdöntöttem őket, hogy maró tartalmukat egymás után a mély csontkamrába zúdítsam, egyenesen a vérfagyasztó szörnyűségre, melynek gigászi könyökét láttam magam előtt.

Soha nem felejtem el a sűrű, zöldessárga ködgomolyt, mely háborogva tört elő a veremből, ahogy a sav leözönlött. A dombon lakók még ma is emlegetik a sárga napot, mikor rémes és penetráns gázok törtek fel a Providence-folyóba ömlesztett gyári hulladékból, ám én tudom, mekkorát tévednek a keletkezés helyét illetően. Azt az iszonyatos robajt is emlegetik, ami valamelyik eldugult föld alatti főnyomócsőből vagy gázvezetékből származhatott – ám ismételten kiigazíthatnám őket, ha merném. Elmondhatatlanul megrázott az eset, és még ma sem tudom, hogyan sikerült életben maradnom. A negyedik ballon kiürítése után elájultam, mivel a gázálarc szűrője kezdte felmondani a szolgálatot; de mikor eszméletre tértem, láttam, hogy a gödörből nem árad fölfelé semmilyen pára.

A két megmaradt ballon tartalmát különösebb eredmény nélkül öntöttem ki, és némi idő elteltével úgy ítéltem meg a helyzetet, hogy biztonsággal visszalapátolhatom a földet a gödörbe. Mire végeztem, beesteledett, ám a borzalom eltávozott a helyről. A doh kevésbé bűzlött, az idegenszerű gombák pedig ártalmatlan szürke porrá aszódtak, amit hamuként sodort magával a talaj fölött a léghuzat. A föld egyik legsötétebb borzalma örökre elpusztult; és ha létezik pokol, akkor egy istentelen förtelem démoni lelke végre megtért oda. És ahogy ledöngöltem az utolsó ásónyi penészes földet, arcomon végiggördült az első azon tengernyi könnycsepp közül, amikkel szeretett bácsikám emlékének adóztam.

A következő év tavaszán nem nőtt több halvány fű és furcsa gyom az elkerült ház függőkertjében, Carrington Harrisnek pedig nem sokkal azután sikerült bérlőt találnia. A ház még mindig kísérteties, különössége azonban lenyűgöz engem, és megkönnyebbülésembe furcsa sajnálkozás vegyül majd, ha egyszer lebontják, hogy helyet biztosítsanak valami cicomás boltnak vagy útszéli bérháznak. A kert terméketlen fáin apró, édes almák kezdtek teremni, tavaly pedig a göcsörtös ágak között fészket raktak az első madarak.

Galamb Zoltán fordítása

Onnan túlról

(1920)

Minden elképzelést felülmúlóan borzalmasak voltak a változások, amelyek legjobb barátomon, Crawford Tillinghaston estek. Két és fél hónapja nem láttam, azóta, amikor elmondta, mely cél felé vezetnek fizikai és metafizikai kutatásai; amikor megdöbbent csaknem rémült tiltakozásom hallatán, fanatikus dühvel űzött ki laboratóriumából és házából. Annyit tudtam, hogy az idő túlnyomó részében bezárkózik a padláson levő laboratóriumába átkozott elektromos gépezetével, alig eszik, és még a személyzetet sem engedi be, azt azonban nem gondoltam, hogy kurta tíz hét ennyire megváltoztathat és eltorzíthat egy emberi teremtményt. Nem kellemes látvány, amikor egy tömzsi ember hirtelen összeaszik, még rosszabb, amikor a petyhüdt bőr megsárgul és szürkül, a szemek beesnek, karikássá válnak, nyugtalanítóan izzanak, a ráncos homlokon kiugranak az erek, a kezek remegnek és ránganak. Ha ehhez hozzávesszük a visszataszító ápolatlanságot, a ruhák ziláltságát, a tövénél fehéredni kezdő, torzonborz, sötét hajat, a fehér borostát a valamikor frissen borotvált arcon, az összhatás meglehetősen döbbenetes. Pedig ilyen volt Crawford Tillinghast külseje azon az éjszakán, amikor félig összefüggő üzenetével az ajtajához szólított annyi hét száműzetés után; ez a kísértet remegett előttem, kezében gyertyát tartva, és miután beengedett, lopva hátrapillantott a válla fölött, mintha láthatatlan lényektől félne a Benevolent Streettől kissé beljebb álló, ódon, magányos házban.

Már önmagában az hiba volt, hogy Crawford Tillinghast tanulmányozni kezdte a tudományt és a filozófiát. Ilyen dolgokhoz hideg, személytelen nyomozóra van szükség, mivel az érző, tevékeny embernek két, egyformán tragikus lehetőséget kínál; kétségbeesést kudarc, és elviselhetetlen, elképzelhetetlen félelmet siker esetén. Tillinghast valaha a kudarc, a magány és a búskomorság áldozata volt, míg most, amennyire gyomorkeverő félelmemen át megítélhettem, a siker áldozata lett. Erre figyelmeztettem tíz hete, amikor kitálalta, hogy milyen felfedezés küszöbén áll. Akkor lángolt a hévtől és magas, természetellenes hangon beszélt, bár a szokott pedáns hanglejtéssel.

– Mit tudunk mi – mondta – a körülöttünk levő világról, univerzumról? A benyomások felfogására alkalmas eszközeink képtelenül csekélyek, környezetünkről alkotott fogalmaink végtelenül szegényesek. Csak azt látjuk, aminek a látására megvannak a szerveink, fogalmunk sincs abszolút természetéről. Öt hitvány érzékünkkel úgy teszünk, mintha megértenénk a hihetetlenül összetett világegyetemet, holott a több, erősebb, vagy más hatásfokú érzékszervekkel bíró lények nem csupán egészen másként láthatják ugyanazt, mint mi, de érzékelhetik és tanulmányozhatják az anyag, energia és élet egész világait, amelyek akár közel is lehetnek, mi mégsem fogjuk fel őket saját érzékeinkkel! Mindig hittem benne, hogy az ily különös, elérhetetlen világok itt lehetnek a kezünk ügyében, és azt hiszem, most megtaláltam a módját, hogy áttörjek a sorompókon! Nem tréfálok! Huszonnégy órán belül ez a gépezet itt az asztal mellett olyan hullámokat kelt, amelyek csökött vagy primitív állapotban létező, ismeretlen érzékszerveinket működésbe hozzák! Ezek a hullámok oly tájakat nyitnak meg előttünk, amelyek nemhogy az ember, de az általunk szerves életnek ismert létezés egyetlen formája előtt sem ismert! Látni fogjuk, mitől vonítnak a kutyák a sötétben, mitől mered föl a macskák füle éjfél után! Látni fogjuk ezeket a dolgokat és másokat is, amelyeket élőlény még sohasem látott! Át fogunk ugrani az időn, téren és dimenziókon, és anélkül, hogy testünket mozdítani kellene, bepillanthatunk a teremtés mélyére!

Amikor Tillinghast mindezeket elmondta, én tiltakoztam, mert ismertem annyira, hogy inkább megijedjek, mint mulassak rajta; de ő fanatikus volt, és kizavart a házból. Most sem volt kevésbé elvakult, de közlésvágya legyőzte sértődöttségét, és parancsoló stílusban írt nekem, bár olyan írással, amit alig ismertem föl. Amikor beléptem barátom lakásába, aki oly hirtelen változott reszkető rémmé, engem is megfertőzött a rettegés, amely ott leskelt minden sarokban. A tíz hete elmondott szavak aligha testet nem öltöttek a gyertyaláng apró körén túli sötétségben, és én rosszul éreztem magam vendéglátóm üres, megváltozott hangjától. Nem bántam volna, ha ott van a személyzet, és egyáltalán nem tetszett, amikor Tillinghast azt mondta, hogy három napja minden cseléde eltávozott. Furcsa, hogy még az öreg Gregory is anélkül hagyja el a gazdáját, hogy ne szólna egy magamfajta kipróbált barátnak. Gregory szállította nekem a híreket Tillinghastról, miután tajtékzó gazdája kiutasított házából.

Félelmemet mégis elnyomta növekvő érdeklődésem és elragadtatásom. Csak sejtettem, mit akarhat tőlem Crawford Tillinghast, de nem kételkedtem, hogy döbbenetes fölfedezésbe, titokba fog beavatni. Korábban tiltakoztam természetellenes kíváncsisága ellen, amellyel be akart hatolni az elgondolhatatlanba; most, amikor nyilvánvalóan sikerrel járt, bizonyos mértékben már-már osztoztam lelkesedésében, noha úgy tűnt, szörnyű árat fizetett érte. Követtem a ház sötét ürességében ezt az emberparódiát, akinek reszkető kezében imbolygott a gyertya. Úgy láttam, ki van kapcsolva a villany, és amikor rákérdeztem, vezetőm azt mondta, ez határozott céllal történt.

– Túl sok lenne... nem merem... – Motyogásba fulladt a szava. Feltűnt ez az új szokása, mert nem az a fajta volt, aki magában beszél. Beléptünk a padláson kialakított laboratóriumba, és megláttam azt az undorító elektromos gépezetet, amely beteges, baljós ibolyaszín fénnyel izzott. Erős kémiai elemmel volt összekötve, de úgy látszott, egyáltalán nem kap áramot; amennyire emlékszem, a kísérleti stádiumban bugyborgott és zúgott működés közben. Válaszul kérdésemre Tillinghast azt motyogta, hogy az állandó izzás nem olyan értelemben elektromos, amit én felfoghatnék.

Most leültetett a gép mellé úgy, hogy a szerkezet a jobbomra került, és elfordított egy kapcsolót valahol a masinát koronázó üveggömbök fürtje alatt. Elkezdődött a szokásos bugyborgás, átment sivításba, végül olyan halk zúgássá enyhült, mintha el akarna némulni. Közben a fény először erősödött, aztán elhalványodott, majd megjelent egy olyan elképesztő fakó szín vagy színkeverék, amelyet sem értelmezni, sem leírni nem tudok. Tillinghast, aki figyelt, észrevette meghökkent arckifejezésemet.

– Tudod, hogy mi ez? – suttogta. – Ultraibolya fény. Furcsán kuncogott, látva meglepetésemet. – Azt gondolod, az ultraibolya láthatatlan, és az is – de te most látod ezt, és más láthatatlan dolgokat is!

– Figyelj! – folytatta kis szünet után. – Ennek a szerkezetnek a hullámai ezernyi érzékszervet ébresztenek föl bennünk; érzékszerveket, amelyek azoknak az Bonoknak a során alakultak ki, amíg a magányos elektronokból kifejlődött az érzékszerv! Én láttam az igazságot, és az a szándékom, hogy neked is megmutatom. Tudni akarod, milyen? Elmondom. – Tillinghast leült velem szemközt, elfújta a gyertyát, és gonoszul a szemembe nézett. – Létező érzékszerveid – gondolom, elsőnek a füled – sok benyomást felfognak, mert szoros kapcsolatban állnak a szunnyadó szervekkel. Azután vannak mások is. Hallottál már a tobozmirigyről? Csak nevetek a sekélyes endokrinológusokon, a freudista parvenükön és csalókon! Az a mirigy az érzékszervek érzékszerve! Rájöttem! Olyan, mint a látás, és képeket továbbít az agyba. Normális ember így kapja a legtöbbet... úgy értem, a legtöbb bizonyíték így érkezik onnan túlról.

Végignéztem a nagy padlásszobán, a ferde déli falon, amelyet halványan megvilágítottak az emberi szemmel nem látható sugarak. A távoli zugok árnyékba merültek, az egész helyet elöntötte az önnön természetét elfátyolozó, párás irrealitás, amely szimbolizálásra, képzelgésre bujtogatta a fantáziát. Amikor Tillinghast elhallgatott, rég halott istenek hatalmas, hihetetlen templomába képzeltem magam; valami meghatározhatatlan épületbe, amelynek nyirkos kőpadlójából megszámlálhatatlan fekete kőoszlop fúródik a látóteremen kívül eső felhős magasságba. Ez a kép egy darabig nagyon éles volt, ám fokozatosan átadta helyét valami sokkal borzalmasabbnak: a végső, abszolút magánynak egy határtalan, fénytelen, hangtalan térben. Űr volt, semmi más, engem pedig gyermekes félelem fogott el, és ennek hatására előhúztam farzsebemből a revolvert, amit mindig magammal hordok sötétedés után, amióta megtámadtak Kelet-Providence-ben. Ekkor a messzeség legvégső régióiból lassan feltámadt a hang. Hihetetlenül gyönge volt, finoman vibráló, félreérthetetlenül zenei, ugyanakkor olyan elképesztően vad, hogy becsapódását rafinált kínzásként éreztem egész testemben. Olyasféle érzés volt, mint amikor véletlenül tejüveget karcol meg az ember. Ugyanakkor mintha hideg huzat csapott volna meg, amely a távoli hangforrás irányából söpört el mellettem. Miközben lélegzetviasszafojtva várakoztam, észrevettem, hogy hang és szél egyként erősödik; az a különös érzésem támadt, mintha a sínekhez kötöztek volna, egy gigászi, közeledő mozdony útjába. Beszélni kezdtem Tillinghasthoz, és amint ezt tettem, a szokatlan érzékletek hirtelen eltűntek. Csak az izzó masinát, a homályos szobát és Tillighastet láttam, aki ocsmányul vigyorgott a mintegy önkéntelenül előhúzott revolverre, de arckifejezéséből bizonyosra vehettem, hogy legalább annyit hallott és látott, mint én, ha nem többet. Suttogva elmondtam, mit tapasztaltam, ő pedig arra intett, hogy maradjak olyan csöndes és figyelmes, amennyire lehetséges.

– Ne mozogj! – óvott. – Ezektől a sugaraktól éppen olyan láthatókká válunk, ahogyan mi látunk! Mondtam neked, hogy a személyzet távozott, de azt nem, hogy hogyan! Itt volt az az ostoba házvezetőnő – fölkapcsolta a lámpákat odalent, holott mondtam neki, hogy ne tegye, és a vezetékek átvették a lüktetést. Félelmetes lehetett, még itt fönt is hallottam a sikoltásokat, annak ellenére, amit a másik irányból láttam és hallottam, és később elég félelmetes látványt nyújtottak azok az üres ruhacsomók szerte a házban. Mrs. Updike ruhái a hall villanykapcsolójának közelében hevertek, innen tudom, hogy ő volt a tettes. Valamennyien eltűntek. De amíg nem mozdulunk, biztonságban vagyunk. Ne feledd, egy ocsmány világgal érintkezünk, ahol mi gyakorlatilag tehetetlenek vagyunk... Maradj nyugton!

A kinyilatkoztatás és a nyers parancs együttesen valósággal megbénított, és rémületem ismét megnyitotta elmémet a benyomások előtt, amelyek abból az irányból jöttek, amit Tillinghast "onnan túlról"-nak nevezett. Mozgás és hangok örvényébe kerültem, zavaros képek ugráltak a szemem előtt. Homályosan láttam a szoba körvonalait, de a tér egy pontján mintha beömlött volna a fölismerhetetlen árnyak vagy felhők forrongó oszlopa, amely jobbra előttem ütötte át a szilárd tetőt. Ekkor ismét megpillantottam a templomfélét, ám ez alkalommal az oszlopok fölértek a fény légi óceánjába, amely egyetlen vakító sugarat bocsátott a mélybe az előbb látott felhőoszlop helyén. Ezután úgyszólván kaleidoszkópikussá vált a jelenet, és a képek, hangok, meghatározhatatlan érzékletek zűrzavarában úgy éreztem, kezdek szétolvadni, vagy valamilyen módon elveszítem szilárd alakomat. Egy határozott villanásra mindig emlékezni fogok. Egy pillanatra mintha láttam volna egy ragyogó, forgó szférákkal teli, idegen éjszaka sávját, és ahogy távolodni kezdett, láttam, hogy az izzó napok csillagképet vagy galaxist formáznak, és ez a forma Crawford Tillinghast eltorzult arca volt. Egy másik pillanatban mintha óriás élőlények haladtak volna el mellettem, alkalmanként belém lépve, vagy átsodródva állítólag szilárd testemen, és Tillinghast valahogy úgy nézett rájuk, mint aki gyakorlottabb érzékeivel látja is őket. Eszembe jutott, mint mondott a tobozmirigyről, és azon töprengtem, mit láthat ezzel a természetfölötti szemével.

Hirtelen nekem is megnőtt a látásom. A fény és az árnyék zűrzavarából kiemelkedett egy kép, amely elmosódott voltában is tartalmazta az összefüggés és a tartósság elemeit. Valahogy ismerősnek tűnt, mert a szokatlan része úgy vetült rá a megszokott földi jelenetre, ahogy a film a színház festett függönyére. Láttam a padlástérben a laboratóriumot, az elektromos masinát és velem szemben Tillinghast visszatetsző alakját; ám abban a térben, amelyet nem foglaltak el ismerős tárgyak, egy hüvelyknyi terület sem volt üres. Leírhatatlan élő és egyéb formák elegyedtek undorító kavargásban, és minden ismert dolog idegen, ismeretlen entitások egész világaival volt szomszédságban. Valamint úgy tűnt, hogy az ismert tárgyak belépnek az ismeretlenek összetevői közé és fordítva. Az élők főleg koromsötét, kocsonyás szörnyek voltak, amelyek petyhüdten rázkódtak a gépezet vibrálásának ütemére. Undorító bőségben hemzsegtek, és én rémülten láttam, hogy egymáson olvadnak; félfolyós voltukban képesek voltak áthatolni egymáson és mindenen, amit mi szilárdnak hiszünk. Egy pillanatra sem álltak meg, örökké hullámzottak, mintha valami rosszindulatú céljuk lenne. Néha mintha fölfalták volna egymást, a támadó rávetette magát áldozatára, mire az nyomban eltűnt. Borzongva gondoltam el, hogy most már tudom, mi tüntette el a szerencsétlen szolgákat, és nem tudtam kitörölni agyamból ezeket a lényeket, miközben igyekeztem más dolgokat is megfigyelni az újonnan feltárult világban, . amely láthatatlanul körülvesz minket. De Tillinghast figyelt engem, és most megszólalt:

– Látod őket? Látod őket? Látod a lényeket, amelyek körülötted lebegnek, csapkodnak, és áthatolnak rajtad életed minden pillanatában? Látod, milyen teremtmények alkotják azt, amit az emberek tiszta levegőnek és kék égnek hívnak? Ugye hogy sikerült áttörnöm az akadályt? Ugye, hogy olyan világokat mutatok, amilyeneket élő ember még nem látott? – hallottam sivítását a szörnyű zűrzavaron át, és láttam, hogy a szétzilált arc kellemetlenül közel tolakodik az enyémhez. Szeme lángolt, és most már felismertem, hogy mindent elsöprő gyűlölettel mered rám. A gépezet ocsmányul döngött.

– Azt hiszed, ezek az esetlen lények tüntették el a szolgákat? Bolond, ezek ártalmatlanok. A szolgák azonban eltűntek, igaz? Megpróbáltál leállítani; elvetted a bátorságomat, amikor minden csepp bátorságra szükségem volt, amit csak össze tudtam szedni; féltél a kozmikus igazságtól, te átkozott gyáva, de most elkaptalak! Hogy mi tüntette el a szolgákat? Mitől sikoltoztak olyan hangosan?... Eh, nem tudod! Elég hamar rá fogsz jönni. Nézz rám, figyelj arra, amit mondok! Azt hiszed, csakugyan léteznek olyan dolgok, mint idő és méret? Úgy képzeled, van olyasmi, hogy forma és anyag? Azt mondom neked, olyan mélységekbe jutottam, amit a kis agyad el sem képzelhet! Bepillantottam a végtelenség határai mögé, és lerántottam a démonokat a csillagok közül... Kötőféket vetettem az árnyakra, amelyek világról-világra sietnek, hogy halált és őrületet hintsenek szerteszét... A tér az enyém, hallod? A lények most rám vadásznak – azok, amelyek falnak és felolvadnak –, de én tudom, hogyan kerüljem el őket! Te leszel az, akit elkapnak, ahogyan a szolgákat... Ideges, uram? Mondtam, hogy veszélyes mozogni, mostanáig megmentettelek azzal, hogy azt mondtam, maradj nyugton – megmentettelek, hogy többet láss és meghallgass engem! Ha megmozdulsz, rég megtámadtak volna. Ne aggódj, nem bántanak. A szolgákat sem bántották – a szegény ördögök a látásuktól kezdtek sikoltozni. Kis kedvenceim nem valami szépek, mivel olyan helyekről jönnek, ahol az esztétikai szabványok – egészen mások. Biztosíthatlak, a megsemmisülés fájdalommentes – de azt akarom, hogy lásd őket! Én is majdnem láttam őket, de én tudtam, hol kell megállni. Kíváncsi vagy? Mindig tudtam, hogy nem vagy tudós! Eh, reszketsz. Reszketsz a szorongástól, hogy meglátod a végső dolgokat, amelyeket fölfedeztem! Akkor miért nem mozdulsz meg? Elfáradtál? Nos, ne aggódj, barátom, eljönnek... Nézd, nézd csak, az ördög vigyen el... a bal vállad fölött...

A többit, amit már nagyon röviden el tudok mondani, az újságok beszámolóiból is ismerhetik. A rendőrség egy lövést hallott az öreg Tillinghast házból, és ott talált minket: Tillinghastot holtan, engem öntudatlanul. Letartóztattak, mert revolver volt a kezemben, de három óra múlva el is engedtek, miután rájöttek, hogy Tillinghasttel agyvérzés végzett, és látták, hogy az én lövésem az ocsmány gépezetet találta el, amely immár reménytelenül szétzúzódott állapotban hevert a laboratórium padlóján. Nem sokat közöltem abból, amit láttam, mivel attól tartottam, hogy a kórboncnok tamáskodni fog; de elnagyolt leírásom után az orvos azt mondta, hogy – a bosszúálló, gyilkos őrült kétségtelenül hipnotizált. Bárcsak hinni tudnék neki! Segítene megrendült idegeimen, ha el tudnám felejteni, amit most is látni vélek magam körül és fölöttem, a levegőben és az égen. Soha sem érezhetem magam zavartalanul és egyedül, és amikor fáradt vagyok, az a dermesztően ocsmány sejtelmem támad, hogy üldöznek. Egyetlen egyszerű tény – akadályozza meg, hogy higgyek az orvosnak – a rendőrök sohasem találták meg azoknak a szolgáknak a testét, akiket állítólag Crawford Tillinghast gyilkolt meg.

Álmok a boszorkányházban

(1932)

Hogy az álmok hozták-e a lázat, vagy a láz az álmokat, azt nem tudta Walter Gilman. Az egész mögött az a sötét rettegés gunnyasztott, amelytől fekélyes volt az ódon város meg az Istentől elrugaszkodottan áporodó, oromtetős manzárdszoba, ahol írt és tanult, számokkal meg képletekkel viaskodott, amikor éppen nem hánykolódott a hitvány vaságyon. Hallása természetellenesen, elviselhetetlenül kiélesedett, a kandallópárkányon az olcsó órát rég leállította, mert ketyegése ágyúzásként dübörgött fülében. Éjszakánként elég volt a kinti fekete város alattomos fészkelődése, a patkányok baljós motozása a féregrágta válaszfalakban, a vén ház titkos ácsolatának roppanásai, hogy úgy érezze, ördögök lakodalmainak dobhártyarepesztő ricsajjal. A sötétség bozsgott a megmagyarázhatatlan hangoktól – ő mégis attól reszketett néha, nehogy elnémuljanak, és neki meg kelljen hallania a zajok mögött sejtelmesen ólálkodó halkabb neszezést.

Arkham legendáktól kísértett városában történt, hol változatlanul bújnak össze a roskatagon düledező manzárdok, melyek fölött a padlásokon boszorkányok rejtőztek a király emberei elől a tartomány régi, sötét napjaiban. De még ebben a városban se akadt vérfagyasztóbb emlékezetű hely, mint ez a manzárdszoba, mely Gilmannek tartott födelet – mert ugyanez a ház és ugyanez a szoba tartott födelet a vén Keziah Masonnek, aki teljesen érthetetlen módon szökött meg a salemi tömlöcből. 1692-ben esett – a porkoláb megbolondult, apró, szőrös, fehér agyarú valamiről makogott, mely Keziah cellájából nyargalt volna elő; és még maga Cotton Mather se tudta mivel magyarázni a szürke kőfalra néminemű ragadós piros lével odamázolt szögeket és kanyarokat.

Lehet, hogy Gilmannek nem lett volna szabad olyan keményen tanulnia. A nem euklideszi geometria és a kvantumfizika egymagában is megvisel bármely agyvelőt, de ha valaki még össze is keveri őket néprajzzal, úgy próbál sokdimenziós fura hátteret kerekíteni a rémmesék iszonyú sejtetései és a kandalló mellett suttogott zagyva mendemondák mögé, az aligha remélheti, hogy megússza szellemi túlfeszültség nélkül. Gilman Haverhillből jött, de csak az arkhami egyetemen kezdte összefüggésbe hozni a matematikát az ó varázsolások lidérces legendáival. A vén város levegője valamely titokzatos módon hatott a képzeletére. A Miskatonic professzorai nógatták, hogy vegye lazábbra, és több téren tudatosan megrövidítették tananyagát. Sőt eltanácsolták az egyetemi könyvtár egyik zugában kulcs és lakat alatt őrzött, tilalmas titkokat taglaló gyanús régi fóliánsoktól is. Csakhogy elkéstek az elővigyázattal, mert Gilman már tudomást szerzett Abdul Alhazred félelmetes Necronomiconjának rettentő sejtelmeiről, a töredékes Eibon könyvéről, von Junzt betiltott Unaussprechlichen Kultenjéről, és összekapcsolta őket a tér tulajdonságainak, az ismert és ismeretlen dimenziók viszonyának elvont képleteivel.

Tudta, hogy az egykori Boszorkányházban van a szobája – hiszen épp ezért vette bérbe. Essex megye levéltára sok feljegyzést őriz Keziah Mason peréről, kínzásokkal kicsikart vallomásáról a töményszék előtt, mely utóbbi egészen eszeveszett elragadtatást lobbantott Gilmanben. Keziah vonalakat és görbéket emlegetett Hathorne bírónak, amelyekkel kitűzhető a falakon túli másik dimenzióba vezető út iránya, és célzott rá, hogy ily vonalakat és görbéket sűrűn használnak bizonyos éjféli összejöveteleken a Kaszálódomb mögötti fehér kő sötét völgyében és a folyó lakatlan szigetén. Beszélt a Fekete Emberről, esküjéről és arról, hogy új titkos nevén ő most már Nahabnak hívatik. Aztán fölrajzolta cellája falára ezeket a vonalakat, és eltűnt.

Gilman sajátos dolgokat feltételezett Keziahról, és különös borzongás fogta el, hallván, hogy a boszorkány háza több mint kétszázharmincöt év után még mindig áll. Amikor hírét vette, mit sugdosnak az arkhamiak a hajdani otthonában és a szűk utcákon osonó Keziahról, az itt és más házakban alvó személyeken talált, csorba emberi fogak hagyta harapásokról, a május első napja és mindenszentek táján felhangzó gyereksírásról, a bűzről, mely e rettegett időszakok után árad az ócska padlásról, a korhatag épületben meg a városban settenkedő, éles fogú, szőrös kis lényről, amely a hajnal előtti legsötétebb órákban szokta kíváncsian szaglászni az embereket, elhatározta, hogy kerül, amibe kerül, de ő ott fog lakni. Nem volt nehéz, mert a réges-rég bérleménnyé alakított ház rossz hírben állt, alig lehetett lakót találni olcsó, bútorozott szobáiba. Gilman maga se tudta, mit vár, ő csak azt tudta, hogy ott akar lenni, ahol a XVII. században egy közönséges vénasszony valamilyen körülmény folytán a matematika oly mélységeibe pillanthatott le, többé-kevésbé váratlanul, ameddig talán még Planck, Heisenberg, Einstein és De Sitter sem jutottak el legmodernebb kutatásaik során.

Minden hozzáférhető helyen, ahol csak levált a tapéta, végigbogarászta a deszkát és a gipszet a titokzatos rajzok után, és egy héten belül sikerült megkapnia a keleti manzárdszobát, ahol állítólag Keziah űzte vajákolásait. Üresen állt ősidők óta– soha, senki nem akart itt lakni –, a lengyel háziúr mégis kelletlenül adta bérbe. Amíg lázba nem esett, mégse történt semmi Gilmannel. Semmiféle kísérteties Keziah nem röpködött a komor folyosókon és a szobákban, semmilyen szaglászó szőrös lényecske nem lopódzott föl a vészjósló kakasülőre, és hiába kereste lankadatlanul, csak nem találta a boszorkány varázsigéit. Néha csatangolt áporodottan bűzlő, kövezetlen mellékutcák árnyas labirintusában, ahol ismeretlen korú, baljós, barna házak dőltek egymásnak, és bámultak gúnyosan keskeny kis ablakszemeikkel. Tudta, hogy itt különös dolgok estek valaha, és a felszín mögött még mindig lappang a halk sejtelem, hogy talán nem pusztult el mindenestül a szörnyű múlt – legalábbis nem itt, a legsötétebb, legszűkebb és legszövevényesebb sikátorokban. Kétszer is átevezett a folyó rossz hírű szigetére, és lerajzolta, milyen szögekben állnak a homályos eredetű, időtlen idők óta itt sorjázó, mohos szürke kövek. .

Gilman szobája tágas volt, ámde furcsán szabálytalan alakú: túlsótól innenső végéig az északi fal észrevehetően befelé dőlt, az alacsony mennyezet pedig enyhén lejtett ugyanebbe az irányba. Egy tátongó és néhány betömött patkánylyukon kívül nem volt felfedezhető semmiféle átjáró – vagy arra utaló nyom – a ferde szobafal és a ház merőleges északi frontja által határolt térbe, noha kívülről nézve látni lehetett egy ablakot, melyet réges-rég deszkázhattak be. Ugyancsak hozzáférhetetlen volt a mennyezet fölötti, minden bizonnyal lejtő padlástér. Amikor Gilman létrán fölkapaszkodott a ház többi részét lezáró, pók beszőtte vízszintes padlásra, megtalálta egy hajdani ajtó nyomait, melyet szorosan eltorlaszoltak vastag deszkákkal, és még meg is erősítettek a gyarmati asztalosok használta zömök ékekkel. De bármennyit győzködte is a flegmatikus háziurat, nem tudta rávenni, hogy beengedje vizsgálódni valamelyik lezárt térbe.

Idő múltával egyre jobban megszállottja lett szobája szabálytalan falának és mennyezetének; kezdett matematikai jelentést tulajdonítani a furcsa szögeknek, melyek mintha sugallatos támpontokat adtak volna rendeltetésüket illetően. A vén Keziahnak, tépelődött Gilman, kiváló oka lehetett e sajátos dőlésszögű szobában lakni; vagy nem azt vallotta-e, hogy bizonyos szögek segítségével lehet átlépni az általunk ismert tér határát? Érdeklődése fokozatosan elfordult a ferde felületek mögött rejtező űrtől, mert most már úgy tűnt neki, hogy e síkok rendeltetését az ő oldalán kell keresnie.

Az enyhe idegláz és az álmok február elején kezdődtek. Egy idő óta Gilmanre sajátos, mondhatni, delejes hatást gyakoroltak szobája különös szögletei; ahogy haladt előre a zord tél, úgy bámult ő mindinkább lenyűgözve a sarokba, hol a bedőlő fal és a lehajló plafon találkozott. Ekkoriban már komolyan aggasztotta, hogy képtelen tanulmányaira összpontosítani, és betegesen rettegett a félévi vizsgáktól. Nem kevésbé idegesítette agyonfinomult hallása. Az élet folyamatos és úgyszólván elviselhetetlen hangzavarrá fajult, és ehhez járult még azoknak a talán életen túli tartományból érkező, a meghallhatóság peremén repeső más hangoknak az örökös, iszonytató sejtelme. Ami a valódi lármát illeti, az ócska válaszfalakban nyüzsgő patkányok voltak a legrosszabbak. Időnként mintha szántszándékkal kapirgáltak volna. Amikor az északi fal mögött hemzsegtek, úgy rémlett, valami száraz csörgés keveredik zajongásukhoz; ha pedig a ferde. plafon fölött zsinatoltak, a fiatalember mindig megdermedt, mintha valami szörnyűséget sejtene, mely csak az idejét várja, hogy alászálljon, és mindenestül elnyelje őt.

Az álmok túl voltak az ép ész határain. Gilman úgy sejtette, hogy matematikai és néprajzi búvárlatai közösen eredményezik őket. Mértéktelenül sokat törte fejét a ködös tartományokon, amelyek a képletek szerint ott terülnek el a három ismert dimenzió mögött, és azon az eshetőségen, hogy a vén Keziah Mason, valami elképzelhetetlen delejtől vezérelve, tényleg megtalálta a kaput ezekbe a tartományokba. A boszorkány és a vádlók vallomásainak megsárgult megyei jegyzőkönyveiből olyan sátáni erővel áradt az emberi tapasztalatokon kívüli dolgok sejtelme, és minden hihetetlen részlet ellenére is oly kínos életszerűséggel írták le a futkosó kis szőrmókot, a banya kísérő szellemét!

Ez a megtermett patkánynál nem nagyobb valami, amelyre a fura "Barna Jenkin" nevet akasztották a városiak, nem mindennapi tömeges hallucináció terméke lehetett, mert 1692-ben nem kevesebb mint tizenegy személy vélte megpillantani. A későbbi mendemondákban is meghökkentően sok volt a közös elem. A szemtanúk szerint a valami hosszú szőrű és patkányforma; hegyes fogú, szakállas pofája azonban ördögien emberi, mancsai pedig olyanok, mint parányi emberkezek. Ő volt a postás a vén Keziah és a sátán között, a boszorkány vérén élt, akit vámpírként szopott. Valami undok vihogás volt a hangja, és minden nyelven tudott szólani. Álmainak minden szörny torzalakja közül Gilman ez istenkáromló csepp korcstól rettegett és undorodott leginkább, ki ezerszer visszataszítóbb alakban csapongott látomásaiban, mint bármi más, amit ébren kihüvelyezett ódon feljegyzésekből és kortársak sutyorgásaiból.

Álmaiban leginkább zuhanni szokott kifejezhetetlen színű félhomállyal és érthetetlenül zűrzavaros hangokkal teli szurdokokba, melyeknek anyagi vagy gravitációs jellemzőiről ugyanúgy nem volt sejtelme, mint ahogy azt se tudta, mit keres bennük. Nem járt, nem mászott, nem repült, nem mozgott, nem kúszott, nem fickándozott, és mégis mindig érezte, hogy mozog, félig szándékkal, félig szándéka ellenére. Magamagáról nem alkothatott tiszta képet, mert végtagjait és törzsét mintha lecsapta volna a perspektíva különös összekuszálódása, azt azonban érezte, hogy teste és képességei valahogy ferdén kivetültek, és csodálatos módon átváltoztak, ugyanakkor megőrizve néminemű groteszk kapcsolatot az ő eredeti arányaival és tulajdonságaival.

A szakadékok egyáltalán nem voltak üresek, zsúfolásig töltötte őket az idegen lényegű – szervesnek és szervetlennek tűnő – anyag leírhatatlan szögekbe idomult masszája. Néhány szerves tárgy mintha elmosódott emlékeket ébresztett volna Gilman tudata alatt, bár azt nem volt képes szavaltba önteni, mit idéznek vagy sugalmaznak gúnyolódva. Későbbi álmaiban kezdte megkülönböztetni egymástól a gyökeresen eltérő viselkedésű és irányultságú szerves lények osztályait. Volt egy, melynek dolgai mintha észszerűbben és kevésbé természetellenesen mozogtak volna, mint a többi osztályba tartozók.

A dolgokat – a szerveseket csakúgy, mint a szervetleneket – nemhogy leírni, de fölfogni sem lehetett. Gilman hébe-hóba prizmákhoz, útvesztőkhöz, kockák és síkok halmazához meg ciklopszfalakhoz hasonlította a szervetleneket, míg a szervesek buborékcsomókra, lábasfejűekre, százlábúakra, élő hindu bálványokra és orfikus tűztől ágaskodó körmönfont arabeszkekre emlékeztették. Elmondhatatlanul fenyegető és borzalmas volt minden, amit látott; és valahányszor egy szerves egység a mozdulataiból következtethetően észrevette Gilmant, őt valami iszonyatosan nyers félelem öntötte el, ami általában föl is riasztotta álmából. Hogy a szerves egységek mitől mozognak, arról ugyanúgy nem volt sejtelme, mint ahogy azt sem tudta, ő maga miként teszi. Egy idő után fölfigyelt egy másik talányra, mégpedig arra, hogy bizonyos egységek hajlamosak hirtelen előtűnni a semmiből vagy ugyanolyan hirtelenséggel eltűnni benne. Ami a szakadékokat betöltő, rikoltó-bömbölő hangzavart illeti, az mind magasságát, mind színezetét vagy ütemét illetően dacolt mindennemű elemzéssel, noha úgy rémlett, mintha a meghatározatlan szerves és szemetlen dolgok elmosódó vizuális változásaival lenne összhangban. Gilman állandóan attól rettegett, nehogy egyszer elviselhetetlenné dagadjon a konok egyhangúsággal hullámzó, megfejthetetlen motívum.

Barna Jenkint azonban nem a tökéletes elidegenedés örvényeiben szokta látni. Az undorító kis fertelem a felületesebb, fölismerhetőbb álmokra tartogatta magát, melyek azelőtt rohamozták meg Gilmant, mielőtt alázuhant volna a legmélységesebb mélységekbe. Feküdt a sötétben, küszködve próbált ébren maradni, amikor egyszer csak pislákoló, gyönge fény lobbant az ócska szobában, lilán derengett a két összefutó ferde sík, melyek oly álnokul beleették magukat az agyába. A fertelem a patkánylyukból pattant elő, és a korhatag, széles padlódeszkákon kocogott feléje, szerencsére azonban ez az álom mindig szertefoszlott, még mielőtt a valami elég közel ért volna hozzá, hogy megszimatolhassa. Sátánian hosszú, éles szemfogai voltak. Gilman naponta próbálta betömni a patkánylyukat, a válaszfalak lakói azonban éjjelente szétmartak mindenféle torlaszt. Egyszer bádogot szögeltetett rá a háziúrral, de a patkányok éjszaka friss lyukat rágtak, és egy furcsa kis csontot hurcoltak vagy löktek ki belőle.

Gilman nem jelentette be lázait az orvosnak, mert tudta, hogy nem menne át a vizsgákon, ha beutalnák az egyetemi kórházba, most, amikor minden perc kell a magolásra. Így is megbukott differenciálszámításból és általános pszichológiából, de remélhette, hogy év végére behozza a lemaradást.

Március volt, amikor az új elem föltűnt a bevezető könnyű álomban; Barna Jenkin lidérces alakjához odaszegődött egy elmosódott ködfolt, amely fokról fokra kezdett mindjobban hasonlítani egy görnyedt vénasszonyhoz. Ez a szaporulat érthetetlen módon felzaklatta Gilmant, míg végül rájött, hogy a jelenés arra a szipirtyóra emlékezteti, akivel két ízben is összefutott a sötét sikátorok gubancában, az elhagyott rakpartok közelében. Mindkét esetben majdnem kilelte a hideg attól a gonosz, gunyoros pillantástól, amellyel a banya minden látható ok nélkül végigmérte, főleg az első alkalommal, amikor a közeli mellékutca homályos torkolatában keresztülcikázó, túlfejlett patkánytói oktalan mód Barna Jenkinre kellett gondolnia. Úgy vélte, hogy ezek az ideges félelmek tükröződnek vissza dúlt álmaiban.

Azt nem tagadhatta, hogy a régi ház ártalmas hatással van egészségére, beteges kíváncsiságából azonban még mindig megmaradt annyi, ami továbbra is ott tartotta. Úgy okoskodott, hogy egyedül a Iáz okozza éjszakai lidércnyomásait, és amint az elmúlik, ő is megszabadul a rettenetes látomásoktól. E jelenések kimerítően életszerűek és meggyőző erejűek voltak, és neki minden ébredés után volt egy olyan halvány sejtelme, hogy még sokkal több minden történt, mint amire emlékszik. Iszonytatóan biztos volt benne, hogy ez elfelejtett álmokban Barna Jenkinnel és a vénasszonnyal szólott, kik azon erősködtek, menne vélük valahová, egy harmadik, nagyobb hatalmú valami színe elébe.

Március vége felé kezdte utolérni magát matematikából, többi tantárgyát azonban mindjobban unta. Ösztönös ügyességre tett szert a Riemann-egyenletek megoldásában, és elképesztette Upham professzort jártasságával a negyedik dimenzióhoz fogható kérdésekben, melyek rendre letaglózták osztálytársait. Egyik délután a tér torz görbületeiről folyt a vita meg arról, közelíthet-e vagy léphet-e kapcsolatba a kozmosz reánk eső cikkelye a legtávolabbi csillagokkal vagy a galaktikán túli szakadékokkal, sőt azokkal az alig sejthető kozmikus egységekkel, melyek az einsteini téridő kontinuum határai mögött lappanganak? Gilman oly magabiztosan kezelte e témát, hogy mindenki csodálta érte, noha némely föltevéseken alapuló magyarázata még inkább gyarapította a sutyorgást addig is körülpletykált ideges és magános hóbortjairól. Leginkább attól a komolyan előadott elméletétől csóválták a fejüket az egyetemisták, hogy valaki – az emberileg megszerezhetőnek tartott ismereteken túlmutató matematikai tudással fölvértezve – tetszése szerint léphet át a Földről a világmindenség specifikus pontjainak bármelyikén található égitestekre.

Egy ilye n lépés, mondta Gilman, mindössze két szakaszból áltana: az erőben elhagynánk az általunk ismert háromdimenziós teret, a másikban visszatérnénk belé valahol másutt, talán kimondhatatlanul messze. Több szempontból elképzelhető, hogy ezt élve is végre lehetne hajtani. Bármely lény a háromdimenziós tér bármely részéből valószínűleg életben maradna a negyedik dimenzióban; és hogy túlélné-e a második szakaszt, az attól függ, hogy a háromdimenziós tér mely pontját választja a visszatérésre. Egy bolygó lakosai megélhetnek más helyeken – más galaktikákban vagy más téridő kontinuumok hasonló térbeli állapotain belül található bolygókon is –, bár természetesen a matematikailag mellérendelt égitestek vagy térszeletek között is rengeteg olyan van, melyek kölcsönösen lakhatatlanok.

Az is előfordulhat, hogy egy adott dimenziótartomány lakói élve léphetnek át az adott téridő kontinuumon kívül vagy belül található, pótlólagos vagy megsokszorozott dimenziókkal bíró, számtalan ismeretlen és felfoghatatlan tartományba, és ennek a fordítottja is igaz lehet. Ez egyelőre elmélet, ám abban meglehetősen bizonyosak lehetünk, hogy az egy adott dimenziósíkról a következő, magasabb síkra való átlépéssel együtt járó változás nem semmisítené meg a biológiai épséget úgy, ahogyan azt mi értelmezzük. Gilman nem valami áttekinthető érveléssel támasztotta alá utolsó állítását, ám e bizonytalankodásáért bőségesen kárpótolt más összetett kérdésekben tanúsított logikájával. Upham professzor tetszését főleg azzal a fejtegetéssel nyerte el, hogy a magasabb matematika rokonságban áll a mágia egyes ágazataival, melyek abból az elképzelhetetlenül ősi – emberi vagy ember előtti – korból maradtak reánk, amikor nálunk többet tudtak a világmindenségről és törvényeiről.

Április elseje táján Gilman kezdett komolyan aggódni, mert a láza csak nem csökkent.

Az is fölzaklatta, amit egyik lakótársa mesélt alvajárásairól. Eszerint gyakorta ki szokott kelni ágyából az éjszaka bizonyos óráiban, és a padlót recsegtette, amire fölfigyelt az alatta levő szoba lakója. Ugyanez az illető mesélte, hogy cipős lábak topogását hallja éjnek évadján. Gilman szerint ez csakis tévedés lehetett, mert az ő cipője és egyéb ruhadarabjai mindig pontosan ott vannak reggelente, ahová tette őket. Az ember hallucinálni kezd ebben a morbid öreg házban – Gilmannek magának úgy rémlett, most már fényes nappal. is, hogy nemcsak a patkányok csikorgása szüremlik át a ferde fal mögötti és a ferde plafon fölötti fekete űrből. Betegesen érzékeny füle halk lépteket vélt hallani az időtlen idők óta lezárt padlásról, és néha gyötrelmesen valószerűnek tűnt az illúzió.

Azt tudomásul vette, hogy alvajáró lett belőle, mert szobáját két éjszakán is üresen találták, noha minden ruhája a helyén volt. Ezt az a Frank Elwood nevű diáktársa közölte, aki szegénysége miatt kényszerült itt lakni, ebben a ronda és rossz hírű házban. Elwood pitymallatig tanult, és feljött segítséget kérni egy differenciálegyenlethez, ámde nem lelte Gilmant. Miután nem jött válasz a kopogtatására, megnyitotta a bezáratlan ajtót, ami elég nagy szemtelenség, de hát borzasztóan szüksége volt a segítségre, és úgy vélte, társa nem fog megorrolni egy tapintatos oldalba bökés miatt. Azonban Gilman egyik esetben sem tartózkodott a szobában, és mikor ezt szóvá tették neki, föl nem bírta fogni, merre csatangolhatott meztélláb és hálóruhában. Elhatározta, hogy utána fog nézni a dolognak, ha folytatódik az alvajárás. Azt találta ki, hogy felszórja a folyosót liszttel, az majd megmutatja, hová vezetnek lépései. Az ajtó volt az egyetlen elképzelhető kijárat, mivel a keskeny ablak előtt nem volt hol megvesse a lábát.

Ahogy telt-múlt az április, úgy bántották Gilman láztól kiélesedett hallását mindjobban a földszinten lakó Joe Mazurewicz nevű babonás szövőgépszerelő nyüszítő imái. Mazurewicz hosszú és zűrzavaros történeteket mesélt a vén Keziah szelleméről meg a hegyes agyarú, szőrös szimatolóról, kiknek gyötréseitől, mint mondotta volt, nem is szabadíthatja meg más, mint az ezüstkereszt, melyet épp e célra kapott Iwanicki atyától, a Szent Szaniszló-templom plébánosától: Most azért imádkozott, mert közeledett a boszorkányszombat. Május első napja előtt van a Walpurgis-éj, amikor a pokol legfeketébb ördögei kóborolnak a föld hátán, és a Sátán minden hívei összegyülekeznek ocsmány szertartásokra és gonosz mívelkedetekre. Ez mindig rossz idő volt Arkhamben, hiába tesznek úgy az előkelő népek odafent a Miskatonic sugárúton, a Magas utcában meg a Saltonstall utcában, mintha nem vennének róla tudomást. Gonoszságok fognak történni, és egy-két gyereknek biztosan nyoma vész majd. Joe nagyon értette az ilyen dolgokat, mert a nagyanyja még az ő nagyanyjától hallott róluk otthon az óhazában. Okos ember ilyentájt imádkozik, és morzsolja a rózsafüzért. Már három hónapja, hogy Keziah és Barna Jenkin közelébe se járt Joe szobájának, se Paul Choynski szobájának, se senkiének – és az nem jót jelent, ha így elmaradnak. Biztos forralnak valamit.

Tizenhatodikán Gilman benézett a rendelőbe, és meglepődve hallotta, hogy láza nem olyan magas, mint várta. A doktor alaposan kifaggatta, és azt tanácsolta; menjen ideggyógyászhoz. Gilman csak örülhetett, hogy nem vizsgáltatta meg magát az orvos kollégájával, aki még kínosabb kérdéseket szokott föltenni. Az öreg Waldron, aki már korábban is eltiltotta bizonyos tevékenységektől, azt akarná, hogy pihenjen, ami teljességgel lehetetlen, most, amikor mindjárt sikerül ragyogó eredménnyel megoldania az egyenleteket! Egészen biztos, hogy közeledik az ismert világegyetem és a negyedik dimenzió határához, és ki tudja, meddig juthat még el?

De még e gondolatok közepette is azon töprengett, honnan veszi különös magabiztosságát? A képletek, amelyekkel nap mint nap teleírja a papírt, azok hozták volna a küszöbig a fenyegetést? A halk, osonó, képzelt lépések megőrölték a bátorságát. És ráadásul egyre erősebben érezte, hogy valaki győzködi, tegyen meg valami szörnyűséget, amire ő képtelen. Mi van az alvajárással? Merre jár ő némely éjszakán? És mi az a sejtelemszerű, gyönge hang, amely kiébe-korba még ébren és fényes nappal is átszüremleni rémlik a fölismerhető zajok zűrzavarán? Ütemének nem volt földi mása, kivéve talán egy-két boszorkányszombati ocsmány kántus ritmusát, és Gilman rémületére mintha az idegen álomszakadékokban összefolyó rikoltást-bőgést idézte volna töredékesen.

Mind kegyetlenebbek lettek az álmok. Pokolian fölismerhetővé változott a bevezető éberebb szakasz gonosz vénasszonya, és Gilman már tudta, hogy tőle ijedt meg a nyomornegyedben. Görbe hátát, hosszú orrát, összeaszott állát nem lehetett eltéveszteni, ugyanúgy lógott rajta a barna hacuka is. Undok rosszakarat és diadal ült az arcán, Gilman még ébredés után is emlékezett győzködő és fenyegető károgására. Találkoznia kell a Fekete Emberrel, és oda kell állnia velük együtt Azathoth trónja elé, az őskáosz közepén. Ezt mondta a banya. Meg hogy most, amikor a maga erejéből ilyen messze eljutott búvárlataiban, tulajdon vérével kell aláírnia Azathoth könyvét, és új, titkos nevet kell fölvennie. Ha Gilman mégse járult a banyával és Barna Jenkinnel és azzal a harmadikkal a káosz trónja elé, hol lélektelenül szólnak vékony fuvolák, csak azért volt, mert az "Azathoth" nevet a Necronomiconban olvasta, és tudta, hogy az ősgonoszt illetik vele, mely iszonyatosabb, mintsem leírható.

Az öregasszony mindig abban a sarokban tűnt elő a híg levegőből, hol a lefelé dőlő sík találkozott a befelé dőlő síkkal. Inkább a plafon, mint a padló közelében öltött testet, minden éjjel fölismerhetőbb lett, és minden éjjel közelebbről látszott, még mielőtt az álom szertefoszlott volna. Barna Jenkin úgyszintén egyre közeledett, sárgásfehér agyarai rémítően csillogtak a földöntúli foszforeszkáló lila derengésben. Csikorgó, undok vihogása mindjobban belerágta magát Gilman agyába, aki reggel még emlékezett, miként mondta a rém: "Azathoth" és "Nyarlathotep".

A mélyebb álmokban ugyancsak élesebben kirajzolódott minden. Gilman megérezte, hogy a szürkületi szakadékok a negyedik dimenzióhoz tartoznak. Azok a szerves egységek, amelyek nem oly hajmeresztő értelmetlenséggel mozogtak, valószínűleg a földi életformák – köztük az emberek – vetületei voltak. Hogy a többiek mik lehettek saját dimenziójuk körében vagy köreiben, arra gondolni se mert. Volt a valamivel természetesebben mozgó valamik között kettő: egy szivárványló ellipszoid hólyagokból összetapadt jókora csomó és egy sokkal apróbb, felszíni szögeit gyorsan változtató, ismeretlen színű poliéder, amelyek mintha fölfigyeltek volna Gilmanre, és a nyomába szegődtek vagy előtte úszkáltak, amikor helyet változtatott a titáni prizmák, labirintusok, síkokból, kockákból álló halmazok és épületparódiák között; és az összefolyó rikoltás és bőgés eközben csak dagadt és dagadt, mintha valamely kibírhatatlanul harsogó, szörnyű csúcsponthoz közeledne.

Április tizenkilencedikéről huszadikára virradó éjszaka új dolog történt. Gilman akarattalanul sodródott a libegő buborékcsomó és az apró poliéder nyomán, amikor egyszer csak észrevette, hogy a szomszédos óriás prizmahalmaz élei milyen feltűnően szabályos szögeket alkotnak. A következő pillanatban kint volt a szakadékból, és reszketve ácsorgott egy sötétzöld, szórt fényben fürdő sziklás hegyoldaton. Mezítláb volt, hálóruhában, és mikor lépni próbált, rájött, hogy alig bírja emelni a lábát. A közvetlen közelében levő meredély kivételével mindent eltakart a gomolygó pára, és Gilman nem mert rágondolni, miféle hang szólhat ki ebből a párából.

Aztán észrevett két alakot, akik fáradságosan kúsztak feléje – az öregasszony volt, és a szőrös kis lény. A szipirtyó térdelésbe húzódzkodott, és valahogy furcsán keresztbe tette a karjait, Barna Jenkin pedig mutatott valamerre hátborzongatóan emberszabású, szemmel látható kínlódással fölemelt mellső lábával. Valamely ismeretlen ösztöntől hajtva Gilman vonszolni kezdte magát a vénasszony karjai és a kis rémség mancsa által bezárt szög csúcsa felé, és mielőtt a harmadik csosszanó lépést megtehette volna, már vissza is került a szürkületi szakadékba. Mértani formák hemzsegték körül, és ő zuhant, szédülő fejjel és végeláthatatlanul, hogy az ágyában ébredjen, a kísérteties öreg ház manzárdjának bolond zegzugai között.

Csapnivalóan érezte magát aznap reggel, és nem is ment be az egyetemre. Ismeretlen erő parancsolta a szemét érthetetlen irányba, és ő tehetetlenül bámulta egyfolytában a padló egy üres foltját. Ahogy haladt előre a nap, vak tekintetének fókusza is arrébb csúszott, és déltájt sikerült legyőznie a semmibe való bámulás kényszerét. Délután kettő körül elment ebédelni, és ahogy baktatott a város keskeny mellékutcáiban, azon kapta magát, hogy mindegyre délkeletnek fordul. Erőszakkal tudta csak megállítani magát a Templom utca egyik kávézójánál, evés után azonban még kíméletlenebbül húzta az ismeretlen erő.

Mégis el kellene mennie egy idegorvoshoz – ennek talán az alvajáráshoz lehet köze –, de addig is legalább megpróbálhatná magától megtörni a beteges varázst. Biztosan képes lesz letépni magát a húzástól! Így hát kemény elhatározással sarkon fordult, és északnak vánszorgott a Helyőrség utcán. Mire odaért a Miskatonic hídjához, dőlt róla a hideg verejték. Megmarkolta a vaskorlátot, úgy bámulta folyásnak fölfelé a rossz hírű szigetet, amelynek szabályos sorokban álló kövei mogorván gunnyasztottak a délutáni napsütésben.

Összerezzent. Világosan látott egy élő alakot a kihalt szigeten, és a második pillantás elárulta, hogy nem más az, mint a különös vénasszony, kinek baljós alakja oly végzetes hatással volt az ő álmaira. Mozgott mellette a magas fű, mintha a közelében egy másik élőlény kúszna a földön. Mikor az öregasszony elkezdett feléje fordulni, Gilman inaszakadtából lerohant a hídról, és bevette magát a vízparti kusza sikátorok menedékébe. Bármilyen messzire volt is a sziget, ő úgy érezte, szörnyűséges és legyőzhetetlen gonoszságot áraszt annak a barna ruhás, görnyedt, ősöreg alaknak a gúnyos tekintete.

A délkeleti vonzás még mindig hatott; csupán akaratának görcsös megfeszítésével bírta fölvonszolni magát az öreg ház rozoga lépcsőin. Órákig ült némán és báván, szeme lassan vándorolt nyugat felé. Hat óra körül kifinomult fülét megcsapta a két szinttel lentebb fohászkodó Joe Mazurewicz nyüszítése, mire kétségbeesetten kapta a kalapját, kiment az alkony aranyozta utcára, és átengedte magát a most már egyértelműen déli vonzásnak: vigye, ahová tudja. Egy órával később a Bakó-patak mögötti mezőn találta a sötétség; fölötte pislákolva égtek a tavaszi csillagok. A járkálásra a hívást fokozatosan fölváltotta a térugrás misztikus hívása, és hirtelen rádöbbent, honnan jön a húzóerő.

Az égből. Egy pont a csillagok között magának követelte és szólongatta őt. Valahol a Hidra és az Argó között volt, és mindegyre húzta Gilmant, hajnali ébredése óta. Délelőtt a talpa alatt volt a pont, most nagyjából délre esik, ámde lopakodik tovább nyugat felé. Mit jelentsen ez az új dolog? Meg fog bolondulni? Milyen sokáig fog tartani? Ismét összeszedte magát, és hazavánszorgott a gonosz vén házba.

Mazurewicz az ajtóban várta, hogy lelkesen, ugyanakkor valahogy mégis vonakodva elsutyorogjon neki egy újabb babonaságot. A boszorkányfényről volt szó. Joe ünnepelni volt előző éjszaka – a Honfiak napját ülték Massachusettsben –, és éjfél után vetődött haza. Ahogy kintről ránézett a házra, először úgy gondolta, sötét van Gilmannél, de aztán látta az ablak mögött a halványlila izzást. Figyelmeztetni akarja az ifiurat, mert Arkhamben mindenki tudja, hogy az a lila Keziah boszorkányfénye, ami körüllobogja Barna Jenkint meg a vén banya szellemét. Eddig nem említette, de immár szólnia kell róla, mert ez azt jelenti, hogy Keziah és hosszú fogú kísérője most az ifiurat kísértik.

Ő, Paul Choynski és Dombrowski háziúr hébe-hóba mintha ugyanezt a fényt látták volna átszüremleni az ifiúr szobája fölötti lezárt padlás résein, de úgy egyeztek meg, hogy inkább nem beszélnek róla. Mindazonáltal nem ártana, ha az ifiúr másik szobába költözne, és beszerezne egy keresztet valami jó paptól, például Iwanicki atyától.

Joe locsogott tovább, Gilmannek pedig a torkát markolászta a névtelen vakrémület. Tudta, hogy Joe félrészeg lehetett, mikor hazaállított tegnap éjszaka, ám ez egy szemernyit sem csökkentette a manzárd lila derengésének ijesztő jelentését. Ugyanez a pisla parázsfény villódzott az öregasszony és a kis szőrmók körül azokban az éberebb, határozottabb körvonalú álmokban, melyek megelőzték fejesugrását az ismeretlen szakadékokba. A gondolat, hogy egy kívülálló éber állapotban láthassa az álomtüzet, túl volt az ép ésszel fölfogható dolgok határán. Honnan veszi a fickó ezt a képtelenséget? Netán ő, Gilman szólta volna el magát, miközben alva támolygott a ház körül? Joe szerint nem, de ennek azért utána kell néznie. Esetleg Frank Elwoodtól megtudhat valamit, pedig de utál rákérdezni!

Láz – lidérces álmok – alvajárás – hallucinációk – sodródás egy égi pont felé – most pedig a gyanú, hogy tébolyodottan fecseg álmában! Abba kell hagynia a tanulást, idegorvoshoz kell mennie, ráncba kell szednie magát. Az első emeleten megállt Elwood ajtaja előtt, ám látta, hogy a másik fiatalember nincs otthon. Kelletlenül folytatta útját, föl a manzárdszobába, és leült a sötétségben. Tekintetét még mindig vonzotta délnyugat felé valami, ugyanakkor azon kapta magát, hogy feszülten fülel valamilyen hangra a feje fölötti lezárt padláson, félig-meddig azt képzelve, mintha gonosz lila fény derengene át az alacsony, ereszkedő mennyezet parányi repedésén.

Akkor éjszaka álmában tüzesebben lobogott a lila láng, a vén boszorka és a kis szőrmók közelebb jöttek, mint valaha, és embertelen visongással, ördögi mutogatásokkal csúfolkodtak fölötte. Boldog volt, mikor alámerülhetett a zavarosan morajló szurdokokba, holott idegtépő és fenyegető dolog volt a szivárványos buborékcsomó és a kaleidoszkópszerűen változó kis poliéder üldözése is. Aztán, miközben alulról-fölülről valami iszamosnak tűnő anyag összetartó hatalmas síkjai közeledtek feléje, bekövetkezett az elmozdulás – az elragadtatás villámcsapásában véget érő elmozdulás, és kigyúlt az ismeretlen, idegen fény, amelyben eszelősen és szétválaszthatatlanul keveredett a sárga, a kármin és az indigó.

Félig feküdt egy fantasztikus mellvéddel szegélyezett, magas teraszon, alatta hajmeresztően fura ormok, egyensúlyozó síkok, kupolák, minaretek, csúcsokra fűzött vízszintes tárcsák és még ezeknél is képtelenebb alakzatok határtalan kő és fém őserdeje csillogott pazarul a sokszínű égből alázuhogó, perzselő-vakító kevert fényben. Föltekintvén, három irdatlan tűzkorongot pillantott meg, melyek különböző színűek voltak, és eltérő magasságokban álltak a kimondhatatlanul messzi horizonton ívelő alacsony hegyek fölött. Háta mögött, ameddig ellátott, magasabb teraszok lépcsői szöktek az égnek. Alatta a szemhatárig terpeszkedett a város, ő pedig csak abban reménykedett, hogy nem fog onnan hangokat hallani.

A padló, melyről könnyedén fölemelkedett, fényesre csiszolt, ismeretlen, erezett kőből készült, bizarr idomokká darabolt csempéi nem annyira aszimmetrikusak voltak, mint inkább egy olyan földöntúli szimmetria testesült meg bennük, melynek törvényeit nem értette Gilman. A pazar finomsággal cizellált párkány mellmagasságig ért, könyöklőjén pedig egymástól csekély távolságra groteszk formájú, mívesen kidolgozott apró figurák sorakoztak. A mellvédhez hasonlóan valamilyen ragyogó fémből készült alakok színét nem lehetett megállapítani a villódzó zűrzavarban, mivoltuk pedig végképp csúfot űzött a találgatóból. Valami hordófélét formáztak, melynek középső abroncsából vízszintes vékony karok küllői, aljából és tetejéből pedig függőleges bütykök vagy gumók nőttek ki. Minden gumó egy-egy kerékagyat képezett, amelyet öt-öt hosszú, lapos háromszög vett körül, olyanformán elrendezve, mint a tengeri csillag lábai, kissé fölfelé pöndörödve, de ezzel együtt majdnem szabályos derékszögben a középső hordó tengelyéhez képest. Az alsó bütyköt olyan vékony forrasztás erősítette a könyöklőhöz, hogy sok figura letört és eltűnt. A bábok úgy kilenc centiméter hosszúak lehettek, legnagyobb átmérőjük, a tüskés karokat is beleszámítva megvolt talán öt centiméter.

Amikor Gilman fölállt, meztelen talpát sütötték a csempék. Tökéletesen egyedül volt. Legelőször is odament a párkányhoz, és kábán nézett alá a majdnem hatszáz méteres mélységben húzódó, végeláthatatlan, ciklopszi városra. Ahogy bámészkodott, mintha kusza ütemű, széles skálájú halk fuvolaszó csapta volna meg a fülét, mely az alatta húzódó sikátorokból emelkedett az ég felé. Szerette volna látni, kik lakják ezt a várost. Egy idő után szédülni kezdett a látványtól, és összecsuklott volna a pádimentumon, ha nem kapaszkodik ösztönszerűen a fénylő korlátba. Jobbja rátalált egy kiugró figurára, amely némi támaszt kölcsönzött neki. De még ennyi is sok lehetett a kényesen egzotikus fémszobornak, mert a tüskés alak letörött a keze alatt. Gilman félkábultan markolászta tovább, miközben másik kezével a sima, csupasz korlát után kapott.

Ekkor túlfinomult füle meghallott valamit a háta mögött, és ő hátranézett. Öt alak közelgett a sima teraszon, osonó léptekkel, de mindennemű rejtekezés nélkül, köztük a baljós öregasszony és a hegyes agyarú, szőrös állatka. A másik háromtól Gilman elalélt, mert ezek csaknem két és fél méteres lények voltak, szakasztott olyanok, mint a tüskés figurák a mellvéden, és alsó tengericsillag-nyúlványaikat póklábformán mozgatva hajtották magukat előre.

Gilman hideg verejtékben ázva ébredt az ágyában, arca, keze, lába hasogatott. Felpattant, lázas kapkodással mosakodott-öltözködött, mintha a lehető leghamarabb ki kellene jutnia a házból... Nem tudta, hová akar menni, de érezte, hogy megint el kell bliccelnie az órákat. A különös vonzás, ami a Hidra és az Argó között húzta az ég felé, elmúlt, ám egy még hatalmasabb erő vette át a helyét. Most észak felé kellett mennie – mindig csak északnak. Iszonyodott átvágni a hídon, ahonnan rá lehetett látnia a Miskatonic magányos szigetére, ezért a Peabody sugárút hídját választotta. Gyakorta megbotlott, mert úgy odanyűgözte magához egy rettentő magas pont az üres égen, hogy se nem látott, se nem hallott.

Körülbelül egy óra múlva sikerült valamennyire úrrá lennie magán, és akkor látta, hogy messze túl jár a városon. Körülötte sós mocsarak kietlen sivársága, előtte Innsmouthba vezetett a keskeny út – abba a vénséges, félig elnéptelenedett kisvárosba, ahova az arkhamiek oly sajátos módon vonakodtak ellátogatni. Bár az északra húzó erő nem gyöngült, Gilman ellenállt neki, akárcsak a másik vonzásnak, és végül rájött, hogy a kettőt úgyszólván egyensúlyba tudja hozni egymással. Visszavonszolta magát a városba, ivott némi kávét egy alkoholmentes söntésben, eltámolygott a közkönyvtárba, és céltalanul böngészte a könnyű képesújságokat. Összefutott valami barátokkal, akik megjegyezték, hogy megkapta a nap, Gilman azonban nem számolt be nekik sétájáról. Háromkor evett valami ebédfélét egy étteremben, és közben megállapította, hogy a húzóerő vagy csökkent, vagy megoszlott. Ezután egy olcsó mozgóképszínházban csapta agyon az időt, ahol oda se figyelve újra és újra végignézte a hülye műsort.

Este kilenc tájban hazacsámborgott, és beosont a vén házba. Joe Mazurewicz érthetetlen imáit nyüszítette, Gilman rohanvást igyekezett a manzárdba, meg se állt utánanézni, itthon van-e Elwood. Felkapcsolta a gyenge fényű villanyt, és akkor jött a sokk. Azonnal látta, hogy van valami az asztalon, ami nem idevaló, és a második pillantás eloszlatott minden kételyt. Oldalán heverve – mert a talpán nem állt meg – ott volt a különös, tüskés figura, melyet rémálmában tört le a fantasztikus mellvédről. Egyezett minden részlet. Megvolt minden: a barázdált, hordó alakú törzs, a vékony karok küllői, két végén a bütykök, és a bütykökből sarjadzó, enyhén kifelé kunkorodó tengericsillag-nyúlványok. Zölddel erezett, szivárványló szürkének tetszett a villanyfényben, és Gilman rémült szörnyülködéssel állapította meg, hogy az egyik bütyök fűrészes törésben végződik, pontosan ott, ahol oda volt forrasztva az ablakpárkányhoz.

Csakis a bamba apátiára való hajlama akadályozta meg, hogy ne sikoltozzék fennhangon. Álomnak és valóságnak ez az összeolvadása már túl sok volt. Még mindig kábán markolta fel a tüskés holmit, és levánszorgott Dombrowski háziúr lakásába. A korhadó folyosók visszhangzottak a babonás szerelő nyöszörgő fohászaitól, de Gilman most nem bánta. A háziúr tthon volt, és nyájasan köszöntötte. Nem, még sose látott ilyet, és fogalma sincs róla, mi ez. De a felesége mondta, hogy reggel, mikor a szobákat takarította, valami furcsa bádog izét lelt az egyik ágyban, és talán ez az. Hívta a feleségét, Dombrowskiné előkacsázott. Igen, ez volt az az izé. Az ifiúr ágyában találta, a fal részen. Nagyon furi, de hát az ifiúr szobája egyébként is tele van furi holmikkal – könyvekkel és bigyulákkal és képekkel és összekrikszkrakszolt papírokkal. Ő bizony semmit sem tud róla.

Így hát Gilman összedúlt lélekkel megint fölkapaszkodott a lépcsőn, abban a meggyőződésben, hogy vagy még mindig álmodik, vagy pedig alvajárása olyan szélsőségekig fajult, hogy ismeretlen helyeken elkövetett rongálásokra ragadtatja. Honnan szedte ezt a borzadályt? Nem emlékezett rá, hogy bármelyik arkhami múzeumban látott volna ilyet. Pedig csak onnan származhat, és nyilván az álombeli különös báboskorlátos terasz miatt látja úgy, hogy alvás közben szedte össze. Holnap majd nagyon szőrmentén utána kell néznie – és talán meg kellene látogatnia az ideggyógyászt.

Addig is megpróbálja kinyomozni, merre jár álmában. Fölfelé menet és a manzárdszoba előtt elhintett egy kevés lisztet, amit a háziúrtól kért kölcsön, nem is titkolva, milyen célra. Útközben megállt Elwood ajtajánál, de látta, hogy sötét van odabent. Saját szobájához érve az asztalra tette a tüskés tárgyat, és eldőlt, testileg-szellemileg annyira kimerülten, hogy nem bírt még levetkőzni sem. Mintha halk dobogást és kaparászást hallott volna a ferde plafon fölötti zárt padlástérből, de annyira szétszórt volt, hogy oda se hederített. Északról megint roppant erősen érzett a húzás, bár most mintha az ég egy alacsonyabb pontjáról érkezett volna.

Újra eljött az álom kápráztató lila fényében az öregasszony a szőrös agyarassal, és tisztábban lehetett látni őket, mint valaha. Most már odaértek Gilmanig: a szipirtyó megmarkolta aszott mancsával, és átrántotta az ágyból egy üres térbe, ahol ő egy pillanatig hallotta a ritmikus morajt, és látta maga körül az elmosódó szakadékok szürkületi hemzsegő alaktalanságát. De nagyon rövid pillanat volt, és utána nyomban egy ablaktalan, kezdetleges kis lyukban találta magát, melynek durván ácsolt gerendái és deszkái pontosan a feje fölött hajlottak össze csúcsos tetővé, a padlója pedig érthetetlen módon lejtett. A legváltozatosabb korú, többé-kevésbé széthullott könyvekkel teli, aláékelt, lapos ládák sorakoztak a padlón, középen asztal és pad állt, nyilvánvalóan a deszkához erősítve. Különös alakú kis tárgyak voltak a ládák tetején, és a lobogó lila fényben Gilman annak a tüskés képmásnak a párját vélte megpillantani, ami olyan szörnyen felzaklatta. Balra hirtelen véget ért a padló, háromszögű fekete űr tátongott a helyén, amelyből pillanatig tartó száraz csörgés után most kecmergett ki a sárga agyarú, szakállas, emberarcú, undorító kis szőrmók. A gonoszul vigyorgó banya még mindig markolta Gilmant. Valaki állt az asztal mögött, akivel a fiatalember még sose találkozott – magas, sovány férfi, bőre koromfekete, noha nincs egy negroid vonása, sima arcú, tar fejű, minden ruhája egy leomló palást, valami fekete, vastag kelméből. Lábát nem lehetett látni a pad és az asztal miatt, de nyilván lehetett rajta lábbeli, mert koppant, mikor arrébb állt. Nem szólt, apró, szabályos arca is teljesen kifejezéstelen volt, csak odamutatott egy éktelen nagy könyvre, amely kinyitva feküdt az asztalon, a banya pedig hatalmas szürke pennát nyomott Gilman jobbjába. Hártyaként ülepedett mindenre a halálos rettegés, amely akkor érte el csúcspontját, mikor a szőrös lény felszaladt az álmodó ruhája vállára, onnan le a bal karján, és végül csúnyán megmarta a csuklóját, pontosan a kézelő alatt. Vér fröccsent a sebből, Gilman pedig elájult.

Sajgó bal csuklóval ébredt huszonkettedike reggelén, és látta, hogy kézelője barna a beleszáradt vértől. Nagyon zűrzavarosak voltak az emlékei, ám a jelenet a fekete emberrel az ismeretlen helyen élesen kirajzolódott. A patkányok haraphatták meg, míg aludt, nyilván ez tetőzte be a félelmetes álmot. Ajtót nyitott, és megállapította, hogy csak a manzárd túlsó végében tanyázó faragatlan fajankó gázolta össze otromba patáival a fellisztezett folyosót. Ezek szerint ő most nem járkált álmában. Viszont tényleg tennie kellene valamit a patkányok ellen. Majd szól a háziúrnak. Ismét megpróbálta eltömni a lyukat a dőlő fal tövében, egy gyertyát dugott bele, amely éppen megfelelő méretűnek látszott. Füle iszonyúan csengett, mintha még mindig valami álmában hallott iszonyú zajt visszhangozna.

Fürdés és átöltözés közben megpróbálta fölidézni, mit álmodott a lilával megvilágított jelenet után, ám semmi sem akart formát ölteni az agyában. Az a bizonyos jelenet alighanem a fönti lezárt padlástérben játszódott, amely, úgy látszik, kezdi kíméletlenül ostromolni a fantáziáját, későbbi benyomásai azonban fakók és ködösek voltak. Megképzettek a szürkületi elmosódó szakadékok és alattuk még hatalmasabb, még feketébb szakadékok – oly szakadékok, melyekben nem járt soha. Ide vitte le a buborékcsomó és a sohasem tágító kis poliéder, amelyek azonban hozzá hasonlóan párafoszlánnyá változtak abban az alvilági feketeségben. Valami vezette őket, egy héba-hóba kimondhatatlan alakokba sűrűsödő nagyobb párafoszlány. Gilmannek úgy rémlett, nem is egyenes vonalban haladnak, hanem inkább egy, az elképzelhető világegyetemekben nem ismeretes matematikai és fizikai törvényeknek engedelmeskedő földöntúli forgó idegen görbéi és csigavonalai mentén. Néha mintha fölsejlettek volna irdatlan, szökellő árnyak, valami szörnyűséges félakusztikus lüktetés, vékony, egyhangú flótázás egy láthatatlan fuvolán – ám ez volt minden. Gilman eldöntötte, hogy ez utóbbit nyilván attól álmodta, amit a Necronomiconban olvasott az agy nélküli Azathothról, ki a Káosz közepén álló fekete trónjáról uralkodik minden terek és idők felett.

Amikor lemosta a vért, látta, hogy nagyon apró a seb. Sokáig töprengett a két parányi szúráson. Átfutott az agyán, hogy az ágyneműn, ott ahol feküdt, nem volt vér, ami annál különösebb, hiszen a bőrére és a csuklójára bőven jutott. Talán a szobájában járkált álmában, és akkor harapta meg a patkány, mikor leült egy székre, vagy valami kevésbé ésszerű helyzetben dőlt le pihenni? Átkutatott minden sarkot barnás foltok vagy pecsétek után, de semmit sem talált. Az lenne a legjobb, gondolta, ha nemcsak az ajtaja előtt, de a szobájában is felhintené liszttel a padlót, bár az alvajáráshoz nem szükséges további bizonyíték. Tudja, hogy járkált, most már az a kérdés, miként hagyja abba. Frank Elwoodtól kell segítséget kérnie. Ma reggel, mintha lanyhultak volna az égből jövő különös húzások, de

egy náluk is rejtélyesebb érzés váltotta fel őket. Tompán, konokul sajgott benne a vágy, hogy elrepüljön innen, noha sejtelme sem volt, merre. Amikor fölvette az asztalról a tüskés képmást, mintha fokozódott volna egy cseppet az északi húzóerő, de még így is eltörpült az új és még meghökkentőbb sürgetés mellett.

Megacélozta magát a szerelőnek a földszintről felhallatszó nyöszörgése ellen, és levitte a tüskés képmást Elwood szobájába. Elwood otthon volt, és hála istennek, már tápászkodóban. Épp a megfelelő idő volt egy kis társalgásra reggeli és egyetem előtt, úgyhogy Gilman sietve rázúdította új keletű álmait és félelmeit. Házigazdája nagyon résztvevőnek mutatkozott, és egyetértett vele abban, hogy valamit tennie kell. Megrendítette látogatójának nyúzott, űzött külseje, és neki is szemet szúrt sajátságosan, rendellenesen lebarnult bőre, melyet mások is szóvá tettek a múlt héten. Mindazonáltal nem tudott sokat mondani. Nem látta Gilmant egyetlen alvajáró kiruccanása közben sem, és fogalma sincs, mi lehet a fura képmás. Azonban egy este hallotta, miről társalog Mazurewicz a kanadai franciával, aki pontosan Gilman alatt lakik. Elsápítozták, milyen borzasztóan félnek a boszorkányszombattól, melytől már csak pár nap választja el őket, és egyhangúlag sajnálkoztak a szegény elítélt ifiúron. Desrochers, a Gilman alatti lakó, cipők és csupasz talpak éjjeli járkálását emlegette, meg a lila fényt, amit egyik éjszaka látott, amikor szepegve fölosont, hogy beleselkedjék Gilman kulcslyukán. De, mondta Mazurewicznek, mégse mert beleselkedni, miután ezt a fényt látta az ajtó melletti réseken át. Aztán valami halk beszélgetés is – mikor Desrochers ezt kezdte ecsetelgetni, érthetetlen suttogásba fúlt a hangja.

Elwood el nem tudja képzelni, mitől jött meg a pletykálhatnékja a két babonás alaknak, de föltételezi, hogy egyrészt Gilman éjszakázásai, álmában való járkálásai és beszédei, másrészt május első napjának hagyományosan rettegett előestéje korbácsolhatta fel a képzeletüket. Hogy Gilman álmában beszél, az nyilvánvaló, alighanem ezért szivárgott át a köztudatba, a kulcslyuknál fülelő Desrochers közvetítésével, a látomás lila fénye. Ezek az egyszerű emberek hamar elképzelik, hogy látják is a furcsaságot, amiről hallottak. Ami a teendőket elleti, az lenne a legjobb, ha Gilman leköltözne az ő szobájába, és elkerülné a magányos alvást. Elwood, ha ébren van, fölverné, ahányszor beszélni vagy járkálni kezdene álmában. És nagyon sürgősen menjen el a specialistához. Addig is, azzal a felkiáltással, hogy egy nyilvános kukában találták, körbemutogatják a tüskés képmást a különböző múzeumoknak és néhány professzornak, hogy mi ez. Dombrowski pedig lásson neki a falakban tanyázó patkányok kiirtásának.

Erőt merítve Elwood barátságából, Gilman aznap elment az előadásokra. A különös ösztökék még mindig bökdösték, de ő meglehetős sikerrel ki tudott térni előlük. Az egyik szünetben megmutatta a fura képmást több professzornak is, akik valamennyien fölöttébb nagy érdeklődést tanúsítottak, bár mibenlétére vagy eredetére egyikük sem volt képes fényt deríteni. Aznap éjszaka Gilman Elwoodnál hált egy priccsen, amelyet barátja a háziúrral hozatott fel az emeleti szobába, és hetek óta most sikerült riasztó álmok nélkül aludnia. De lázai továbbra se múltak el, és a szerelő nyüszítése az idegeit szaggatta.

Ezután néhány napon át úgyszólván tökéletes békéje volt mindenféle beteges jelenségtől. Elwoodtól megtudta, hogy nem járkált és nem beszélt álmában; közben a háziúr is kitette a patkánymérget. Már csak a babonás bevándorlók sutyorgása zavarta, kinek fantáziája lobogó lángra gyúlt. Mazurewicz mindig azon nyaggatta, hogy viseljen keresztet, és végül rá is erőltetett egyet, amit, mondta, maga a jó Iwanicki atya áldott meg. Desrochers-nek is megvolt a maga mondanivalója: váltig állította, hogy Gilman távollétének első és második éjszakáján settenkedtek a fölötte megürült szobákban. Paul Choynski éjszakánként hangokat vélt hallani a folyosókon meg a lépcsőkön, és kijelentette, hogy valaki be akart jönni az ajtaján, Dombrowskiné pedig esküdözött, hogy látta Barna Jenkint, most először mindenszentek óta. Ily együgyű fecsegésekre azonban mit sem lehet adni, és Gilman hanyagul fölakasztotta az olcsó fémkeresztet vendéglátója kredencének egyik gombjára.

Gilman és Elwood három napig bogarásztak a helyi múzeumokban, hiába próbálván azonosítani a különös tüskés képmást, noha mindenütt rendkívüli volt iránta az érdeklődés: a tárgy messzemenő idegensége hallatlan kihívást jelentett a tudós kíváncsiságnak. Az egyik küllőszerű karocskát letörték, és vegyelemzést végeztek rajta. Ellery professzor platinát, vasat és tellurt talált a sajátos ötvözetben, valamint még legalább három olyan, nagy atomsúlyú elemet, amelyeket a kémia egyszerűen nem tud hova sorolni. Nemhogy egyetlen ismert elemmel sem voltak azonosak, de még csak nem is illettek a Mengyelejev-táblázat valószínű elemeknek fönntartott üres fiókjaiba. A rejtélyt a mai napig sem fejtették meg, noha a képmás ott látható a Miskatonic Egyetem múzeumában.

Április huszonhetedike reggelén friss patkánylyuk tűnt fel a szobában, ahol Gilman vendégeskedett Dombrowski azonban beszögezte bádoglemezzel a nap folyamán. A méreg nem sokat ért, a falakban úgyszólván változatlan hévvel folytatódott a csikorgás és motoszkálás.

Elwood aznap este későn jött haza. Gilman kivárta, nem akart magányosan aludni – főleg mert úgy rémlett, hogy azt a visszataszító vénasszonyt látta az esti szürkületben, kinek képe oly iszonytató módon átköltözött álmaiba. Tépelődött, ugyan ki lehet, és mi zörgethette mellette a konzervdobozt a mocskos udvar bejárata melletti szemétkupacban. A szipirtyó mintha észrevette volna, és gúnyosan vigyorgott rá – de lehet, hogy csak képzeli az egészet.

Másnap mindkét fiatalember nagyon fáradt volt, és tudták, hogy éjszaka úgy fognak aludni, mintha agyonverték volna őket. Este álmosan diskuráltak a matematikáról, melynek tanulmányozása oly maradéktalanul és talán ártalmas módon magába szippantotta Gilmant, eltűnődtek az ősi mágia és a folklór sötéten valószínűnek rémlő kapcsolatáról. Beszéltek a vén Keziah Masonről -Elwood elismerte, hogy Gilmannek szilárd tudományos alapja van azt firtatni, nem botolhatott-e véletlenül bele a satrafa valaminő sajátságos és fontos információba. A tiltott szekták, amelyekhez ezek a boszorkányok tartoztak, gyakran őrizték és adták tovább elfeledett vénebb korok döbbenetes titkait; egyáltalán nem lehetetlen, hogy Keziah tényleg tudta, miként kell átlépni a dimenziók kapuján. A hagyomány feltűnően hangsúlyozza, mennyire hiábavaló anyagi sorompókkal korlátozni a boszorkány mozgását; ki tudja, mit takarnak a seprűnyélen átlovagolt éjszakákról szóló régi mesék?

Hogy napjaink egyetemi hallgatója tehet-e szert, kizárólag matematikai búvárlatok révén, hasonló hatalomra, arra a kérdésre még nincs válasz. A siker, folytatta Gilman, veszedelmes és elképzelhetetlen helyzetekbe sodorhat, mert hisz ki tudná megjósolni, milyen állapotok uralkodnak egy szomszédos, ám normális körülmények között elérhetetlen dimenzióban? Másrészt föl sem lehet mérni a páratlan lehetőségek számát! Létezhetnek térzónák, ahol nincs idő; aki oda belép és ott marad, meghatározatlan ideig elélhet, és lehet fiatal, nem kell bajlódnia anyagcserével vagy öregedéssel, kivéve a saját síkjában vagy más hasonló síkokban töltött kurta szakaszokat. Ha valaki például átlép egy időtlen dimenzióba, ugyanolyan ifjan bukkanhat elő a földi történelem valamely kései pontján.

Hogy ez sikerült-e valaha valakinek, arra vonatkozóan aligha bocsátkozhatunk hitelt érdemlő feltételezésekbe. A régi regék ködösek és kétértelműek, a történelmi időkben minden törekvést, mely a tilalmas hézagok kitöltésére irányult, megnehezítettek az odakinti lényekkel és hírhozókkal kötendő különös és iszonytató szövetségek. Ott van a rejtett és rettentő hatalmak heroldjának vagy követének időtlen alakja – a boszorkánykultusz "Fekete Ember"-e, a Necronomicon "Nyarlathotep"-je. És ott van még az alacsonyabb rangú küldöncök vagy közvetítők hajmeresztő fajzata, a szörnyállatok és furcsa korcsok, amik a legendák szerint a boszorkány kísérő szellemei. Mikor nyugovóra tértek, túlságosan fáradtan a további eszmecseréhez, még hallották, amint félrészegen betámolyog a házba Joe Mazurewicz, és megborzongatta őket a szerelő nyüszítő imáinak vad kétségbeesése.

Azon az éjszakán Gilman ismét látta a lila fényt. Álmában csikorgást és rágcsálást hallott a válaszfalakból, és úgy rémlett, mintha valaki ügyetlenül matatna a zárral. Aztán meglátta az öregasszonyt és a kis szőrmókot, amint feléje közelednek a szőnyeges padlón. A banya arca nem emberi ujjongástól fénylett, a sárga fogú kis förtelem gúnyosan vihogva mutogatott a mélyen alvó Elwoodra a szoba túloldalán. Gilman nem tudott kiáltani a bénító félelemtől, ismét vállon ragadta az undorító szipirtyó, és kitépte az ágyból, át az üres térbe. Ismét elsüvöltött mellette a sikító szurdokok végtelensége, de a következő pillanatban már egy ismeretlen, sötét, sáros, dögletesen bűzlő sikátorban állt, rothadó falú, ősöreg, magas házak között.

Elöl ott volt a fekete palástos ember, akit a csúcsos tető alatt látott a másik álomban, valamivel közelebbről a vénasszony integetett, és vágott parancsoló pofákat. Barna Jenkin játszi gyengédséggel dörgölődzött oda a Fekete Embernek a mély latyakban elvesző bokájához. A Fekete Ember némán mutatott a jobboldalt sötétlő kapualjra. A vigyorgó satrafa arrafelé indult, Gilmant a pizsamakabátja ujjánál fogva rángatta maga után. A büdös lépcsőfokok baljósan recsegtek a vénasszony alatt, aki mintha fakólila fényt árasztott volna magából; végül feljutottak a lépcsőpihenőre nyíló ajtóhoz. A szipirtyó babrált valamit a záron, kitaszajtotta az ajtót, intett Gilmannek, hogy várjon és eltűnt a sötét lyukban.

Szörnyű, fuldokló sikoly ütötte meg a fiatalember túlérzékeny fülét, és már jött is ki a szobából a banya, apró, alaktalan valamit hozva magával, melyet odalökött az álmodónak, mintegy ráparancsolva, hogy vigye. Ez a látvány és a valami arcának kifejezése megtörte a bűverőt. Gilman ahhoz még mindig kába volt, hogy kiáltson, de vakmerően lerontott az undok lépcsőn, ki a sárba, és csak akkor állt meg, mikor a várakozó Fekete Ember elkapta és fojtogatni kezdte. Aléltában még hallotta elmosódottan a patkányszerű, agyaras szörnyeteg fülsértő vihogását.

Huszonkilencedike reggelén Gilman az iszonyat örvényében ébredt. Ahogy kinyitotta a szemét, máris tudta, hogy valami rettentő baj van, mert újból a ferde falú-mennyezetű manzárdszobában, a bevetett ágyon elterülve találta magát. Torka érthetetlenül sajgott, és amikor ülő helyzetbe tornázta magát, növekvő rémülettel látta, hogy lába és pizsamanadrágja szárának szegélye barna a rákérgesedett sártól. Egy darabig reménytelen zűrzavar kavargott a fejében, de annyit legalább tudott, hogy ismét járkál álmában. Elwood túl mélyen aludt, semhogy hallhatta és visszatarthatta volna. A padlót összevissza lábnyomok sározták, ámde sajátos módon nem vezettek el az ajtóig. Minél tovább nézte, annál különösebbnek találta őket, mert a felismerhetőek mellett voltak apróbb, majdnem kerek nyomok, olyanok, amilyeneket egy nagyobb szék vagy asztal hagyhat, azzal a különbséggel, hogy ezek mintha kettőbe lettek volna hasítva. És volt még valami furcsa, sáros patkánycsapa, amely egy frissen rágott lyukból indult és oda is tért vissza. Az elszörnyedt Gilman a megtébolyodástól való félelmében reszketve tántorgott oda az ajtóhoz, és látta, hogy odakint nincsenek sáros nyomok. Minél többre emlékezett az ocsmány álomból, annál jobban rettegett, és kétségbeesését tovább tetézte Joe Mazurewicz két szinttel alantabbról hallatszó gyászos kántálása.

Lement Elwood szobájába, fölkeltette még mindig alvó barátját, és elkezdte mondani, mire ébredt, Elwoodnak azonban halvány fogalma sem volt róla, mi történhetett. Fölfoghatatlan, merre járt Gilman, hogyan jutott vissza a szobájába, anélkül hogy nyomokat hagyott volna a folyosón, és miként kerültek a manzárdszobába a bútorlábak sáros pecsétjei. Aztán ott voltak a nyakán azok a sötét, ónos hurkák, mintha magamagát akarta volna megfojtani. Gilman átfonta a torkát, és kiderült, hogy ujjai még csak véletlenül sem fedik a csíkokat. Míg beszélgettek, beugrott Desrochers, és mondta, hogy rémes ricsajt hallott a feje fölött a hajnali sötét órákban. Nem, senki se járt a lépcsőn éjfél után, bár pontosan tizenkettő előtt halk lépteket hallott a manzárdban, és mintha óvatosan settenkedett volna lefelé valaki, ami neki egyáltalán nem tetszik. Nagyon rossz idők járnak ilyentájt Arkhamre, tette hozzá. Jó lenne, ha a fiatalúr hordaná a Joe Mazurewicztől kapott keresztet. Veszedelmes volt még a napszak is, mert hajnal után fura hangok szóltak a házban, de a legfurább volt az a gyorsan elfúló vékony gyereksírás.

Aznap délelőtt Gilman gépiesen végigülte az órákat, ám képtelen volt figyelni. Valami iszonyatos rettegés uralkodott el rajta, és mintha egyfolytában azt várta volna, mikor sújt le reá valami megsemmisítő csapás. Délben megebédelt az egyetemi étteremben és desszert előtt elvett a szomszéd székről egy újságot. De azt a desszertet sohasem ette meg, mert olyat látott az újság címoldalán, amitől kiszaladt belőle minden erő, és már csak annyi telt tőle, hogy eszelős tekintettel kifizesse a számláját, és hazatámolyogjon Elwood szobájába.

Előző éjszaka érthetetlen gyermekrablás történt az Orne-közben; nyomtalanul eltűnt egy Anastasia Wolejko névre hallgató, meglehetősen ütődöttforma mosodai alkalmazott kétéves kisfia. Az anya, úgy látszik, már egy ideje ettől tartott, ám az indokok, melyekkel félelmét alátámasztotta, oly nevetségesek voltak, hogy senki sem vette komolyan őket. Anastasia azt mondta, március eleje óta többször látta Barna Jenkint a ház körül, kinek fintorgásából és vihogásából megértette, hogy a kis Ladislast szemelték ki áldozatul az irtóztató boszorkányszombatra. Kérte Mary Czanek nevű szomszédnőjét, hogy aludjon nála, mert úgyse hittek volna neki, bár mióta az eszét tudja, minden évben tünedeztek el így gyerkőcök. És Pete Stowacki, a barátja se akart volna segíteni, mert úgyis el akarta tolni a háztól a kisfiút.

Gilmant azonban annak a két lumpnak a beszámolójától öntötte el a hideg verejték, akik pont éjfél után baktattak végig a köz torkolata előtt. Nem tagadták, hogy részegek voltak, de megesküdtek, hogy mindketten látták, amint három hülyén kiöltözött ember loppal befordul a sötét sikátorba. Azt mondták, egy nagy darab palástos nigger volt, egy rongyos kis vénasszony, meg egy fiatal, fehér pizsamában. Ezt a fiatalt az öregasszony rángatta, a nigger lába körül meg egy szelíd patkány dörgölődzött a barna sárban.

Gilman kábulatba süppedten ült egész délután, így találta a hazatérő Elwood, aki ugyancsak olvasta az újságot, és baljós következtetéseket vont le belőle. Most már egyikük sem kételkedhetett benne, hogy valami iszonyat közeledik feléjük. Szörnyű és elképzelhetetlen híd formálódott a lidércálmok rémlátomásai és a valóság tényei között; csak a legnagyobb fokú éberséggel vehetik elejét a még gyászosabb fejleményeknek. Gilmannek előbb-utóbb el kell mennie egy szakorvoshoz, de ne most, amikor minden újság ezzel a gyermekrablással van tele.

Őrjítően zűrzavaros volt, hogy mi is történhetett tulajdonképpen, és egy darabig mind Gilman, mind Elwood a legvadabb feltételezésekbe bocsátkoztak, suttogva. Sikerült volna Gilmannek öntudatlan állapotban a vártnál is messzebbre jutnia dimenziókkal és térrel kapcsolatos tanulmányaiban? Csakugyan kisurrant volna, elképzelhetetlen és kiszámíthatatlan helyeken, a mi terünkből? Hol járt – ha járt egyáltalán – a démoni elidegenedés éjszakáin? A morajló szürkületi szakadékok – a zöld hegyoldal – a tikkasztó terasz – a csillagokból áradó vonzások – az alvilági fekete forgó – a Fekete Ember – a sáros mellékutca és a lépcső – a vén boszorkány és az agyaras-szőrős fertelem – a buborékhalmaz és a kis poliéder – a különös barnaság – a sebhedt csukló – az érthetetlen képmás – a torok stigmái – a babonás bevándorlók meséi és félelmei – mit jelent ez az egész? Ilyen esetben meddig érvényesek a józan ész törvényei?

Egyikük sem aludt ezen az éjszakán, másnap azonban elbliccelték az órákat, és szunyókáltak. Április harmincadika volt, szürkülettel kezdődött az ördögi szombatnap, melytől retteg minden bevándorló és minden babonás öreg. Mazorewicz hatkor jött haza, és elújságolta, hogy a malomnál arról suttognak a népek, hogy a Kaszáló-domb mögötti sötét vízmosásban lesz a boszorkányszombati tivornya, azon a furcsa helyen, ahol egy szál gaz se szokott nőni az ódon fehér kő körül. Voltak, akik szóltak még a rendőröknek is, javasolták, ott nézzenek utána az eltűnt Wolejko gyereknek, de ebből nemigen fog kisülni semmi. Joe erősködött, hogy szegény ifiúr tegye fel a nikkel láncon lógó keresztet. Gilman pedig, hogy kedvében járjon, fölvette és az inge alá csúsztatta.

Késő éjjel a két fiatalember az egy emelettel alantabb fohászkodó szerelő imáitól elálmosodva bóbiskolt a székén. Gilman föl-fölkapta a fejét, és fülelt; abnormálisan kifinomult hallása mintha azért feszült volna meg, hogy a régi ház hangjai közül kiszűrjön valami rettentő, alattomos dünnyögést. Felkavarodtak benne a Necronomicon és a Fekete Könyv beteges emlékei, és mire észbe kapott, valami ocsmány ritmusra himbálta magát, mely állítólag a boszorkányszombat legfeketébb szertartásai honos, és nem az általunk ismert téridőből származik.

Most jött rá, mire fülel – az ünneplők pokoli kántálására a messzi fekete völgyben. Honnan tudta ennyire, mire várnak? Honnan tudta, mikor kell hoznia Nahabnak és oltárszolgájának a betelt poharat, amelyet a fekete kakas és a fekete kecske követ? Látta, amint Elwood elalszik, kiáltani próbált, hogy fölébressze, valami azonban összeszorította a torkát. Nem ő parancsolt magának. Mégis aláírta volna a Fekete Ember könyvét?

Aztán lázas, természetellenes hallásával elkapta a szélsodorta távoli hangokat. Mérföldekről jöttek, dombokon, réteken, sikátorokon át, de azért fölismerte őket. Most már meg kellett gyújtani a tüzet, mindjárt rákezdik a táncosok. Hogyan állja meg, hogy ne menjen oda? Mi csalogatta ebbe a tőrbe? A matematika – a néprajz – a ház – a vén Keziah – Barna Jenkin... és most észrevette, hogy új patkánylyuk van a falban, az ágya közelében. Harmadik hang vegyült a távoli kántálásba és Joe Mazurewicz közelebbi fohászaiba – kitartó, elszánt karistolás a válaszfalban. Gilman reménykedett, hogy nem lesz rövidzárlat. Aztán megpillantotta a patkánylyukban az agyaras-szakállas pofácskát – azt az ocsmány kis arcot, amelyen most látta meg végre, milyen égbekiáltóan majmolja Keziahét – és hallotta az ajtónál a halk motoszkálást.

Tovasüvítettek a sikoltó szürkületi szakadékok, miközben tehetetlenül csüngött a szivárványló buborékcsomó alaktalan markában. Elöl nyargalt a kaleidoszkópszerűen változó kis poliéder, és a fortyogó űrben mindjobban erősödött és gyorsult az elmosódó dallam, valamely kimondhatatlan és elviselhetetlen csúcspontot jósolva. Tudta, mi jön: most robban ki szörnyű erővel a Walpurgis-ritmus kozmikus harsogásában a térnek és az időnek az összecsapzott anyag tartományai mögött lappangó, eredendő, ősi vonaglása, mely néha előtör, halvány visszhangja átrezeg a létezés minden rétegén, és iszonyú jelentőséget kölcsönöz bizonyos rettegett időszakoknak minden világokon át.

De mindez elenyészett egy pillanat alatt. Ismét ott volt a szűk, csúcsos tetejű, lila fényű térben, az ócska könyvekkel tömött alacsony ládák, a pad és az asztal, a különös tárgyak között, a ferde padlón, az ásító háromszögű mélység partján. Apró fehér alak – eszméletlen csupasz kisfiú – feküdt az asztalon, amellett pedig, jobbjában alakos markolatú, villogó késsel, baljában rejtélyes vésetekkel ékes, különös formájú, törékeny fülű, fakó fémpohárral ott állt a szörnyű, vigyorgó vénasszony. Valami zsolozsmafélét károgott Gilman előtt ismeretlen nyelven; olyasféle nyelv lehetett, amire a Necronomicon célozgat szőrmentén.

Nőtt a fény, és Gilman látta, hogy a vén szipirtyó előrehajol, és őfelé nyújtja az üres poharat az asztal fölött, ő pedig önmagának parancsolni képtelenül két kézzel nyúlt utána és vette át a feltűnően könnyű edényt. Ugyanebben a pillanatban Barna Jenkin ocsmány alakja evickélt elő a fiatalember balján tátongó háromszögű fekete mélységből. A banya most intett neki, hogyan tartsa a poharat, aztán jobbját magasba emelve, amennyire bírta, rászögezte az irdatlan, groteszk kést a kis fehér áldozatra. Az agyaras szőrmók viháncolva folytatta az ismeretlen szertartást, a boszorkány undorítóan károgta a reszponzóriumot. Marcangoló iszonyat hasított át Gilman szellemi-érzelmi zsibbadásán, markában megremegett a könnyű fémpohár. A következő másodpercben elindult lefelé a penge, és ezzel megtört a varázs: visszhangzón kondult az elejtett pohár, Gilman pedig lázasan kapott előre, hogy megakadályozza a szörnytettet.

Szempillantás alatt körbekerülte a ferde padlón az asztalt, kicsavarta a vénasszony karmaiból a kést, és belevágta a zörömbölve eltűnő pengét a háromszögű keskeny üregbe. De azonnal fordult is a dolgok állása, mert a gyilkos karmok most az ő torkát kapták el, a fonnyadt arc eltorzult az eszelős dühtől. Az olcsó kereszt lánca belemart Gilman nyakába, és a végzetes pillanatban az villant át az agyán, vajon a kereszt miként hatna a sátánfajzatra? A banya emberfölötti erővel fojtogatta, a fiatalembernek mégis sikerült ernyedő ujjaival benyúlnia inge alá, előhúznia és letépnie a láncról a fémkeresztet.

A jelképtől páni rémület lett úrrá a boszorkányon, szorítása annyira meglazult, hogy Gilmannek sikerült kiszabadítania magát. Lesöpörte torkáról az acélkemény karmokat, és oda is vonszolta volna a banyát a mélység szélére, ha a karmok ismét és megújult erővel össze nem zárulnak a nyaka körül. Szemet szemért, gondolt Gilman és a kreatúra torka után kapott. Mielőtt a boszorkány felocsúdhatott volna, a fiatalember a nyakába vetette a kereszt láncát, és úgy megrántotta, hogy kiszorította a vénasszonyból a szuszt. Míg a satrafa az utolsókat rúgta, Gilman érezte, hogy valami megmarja a bokáját, és látta, hogy

Barna Jenkin sietett úrnője segítségére. Egyetlen dühös rúgással aláröpítette a fortelmet a szakadékba, és hallotta, miként nyüszít valahol odalent a mélyben.

Azt nem tudta, megölte-e a vén banyát, mindenesetre otthagyta a padlón, ahol összeesett. De amikor megfordult, olyat látott az asztalon, ami csaknem kioltotta benne az ép ész utolsó szikráját. Miközben a boszorkány őt fojtogatta, az acélizmú Barna Jenkin ugyancsak nem pihentette démonian ügyes négy pici kezét, és Gilman minden erőfeszítése értelmetlennek bizonyult. Amitől visszatartotta az áldozat mellét célba vevő pengét, azt elvégezte a förtelem sárga agyara a csuklón, és az asztalon az élettelen kis test mellett ott állt betelten a pohár.

Lázálmában hallotta a mérhetetlen messzeségből a boszorkány-szombat idegen ritmusú ördögi dalát, és tudta, hogy a Fekete Embernek ott kell lennie. Emlékei zűrzavarosan keveredtek a matematikával, meg volt győződve róla, hogy a tudat alatt ismeri a szögeket, amelyekre szüksége lesz, hogy most első ízben egymagában, segítség nélkül visszajusson a való vilásba. Bizonyos, hogy tulajdon szobája fölött van, az időtlen idők óta lezárt padlástérben, de erősen kétséges, hogy ki tudna menekülni innen a ferde padlón vagy a rég eltorlaszolt ajtón át. Egyébként is, az álompadlásról menekülőben nem jutna-e csak egy álomházba – abnormális vetületébe az igazi helynek, amit keres? Elrémítette álmainak és az átélt valóságnak e kapcsolata.

Szörnyű lesz átkelni az összemosódó szakadékokon, hol a Walpurgis-ritmus vibrál, és neki meg kell hallania végre a mindenség eddig rejtekező lüktetését, melytől oly halálosan fél. Máris érezte a túlságosan ismerős ütemű, lassú, félelmetes reszketést. Boszorkányszombat idején mindig fölerősödik és áthatol a világokon, kimondhatatlan szertartásokra szólítva a beavatottakat. A szombati kántusok fele része ezt a homályosan megsejtett időmértéket követi, melynek kozmikus teljességét nem fogadhatja be földi fül. Az is fejtörést okozott neki, bízhat-e ösztöneiben, hogy a tér megfelelő pontjára juttatják vissza. Honnan tudhatná, hogy nem egy távoli bolygó zölden izzó hegyoldalában, a fejlábú szörnyek városa fölötti mozaikos

teraszon fog kikötni, valamerre a galaktikán túl, vagy az őskáosz egyik fekete örvényében, ama semmiben, hol a démonok szultánja, az agy nélküli Azathoth uralkodik?

Éppen mielőtt fejest ugrott volna, kialudt a lila fény, és ő ott maradt a vakfeketeségben. A boszorkány – a vén Keziah vagy Nahab – ezek szerint meghalt. És a szombat messze kántálásán, a lyukba hullott Barna Jenkin nyüszítésén túl mintha egy másfajta és még érthetetlenül diadalmas jajdulásába torkollnak a Kúszó Káosz ellen mondott imák – vérfagylalóan időszerűek lesznek a lázálom örvényétől sodort szavak:

– Iä! Shub-Niggurath! A Bak az Ezer Ifjúval...

Gilmant furán zegzugos, ócska manzárdszobája padlóján találták meg jóval hajnal előtt, amikor a velőtrázó sikoltás egyszerre ugrasztotta talpra Desrochers-t és Choynskit és Dombrowskit és Mazurewiczet, de még a székében elszunnyadt Elwoodot is fölverte mély álmából. Élt, és nyitva volt a szeme, ám teljesen öntudatlannak tűnt. Torkán gyilkos ujjak hagytak nyomot, bal bokáján csúnya patkányharapás. Ruhája ronggyá gyűrődött, Joe keresztje eltűnt. A reszkető Elwood bele sem mert gondolni, minő új formát ölthetett barátja alvajárása. Mazurewicz félkótya lett a "jeltől", melyet, mint mondta, imáira kapott válaszul, és vadul hányta magára a keresztet, amikor egy patkány visítani és vinnyogni kezdett a ferde fal mögött.

Miután az álmodót ágyba fektették Elwood szobájában, elhívatták Malkowski doktort, a helybéli orvost, ki nem szokott elfecsegni oly történeteket, melyek kínosnak bizonyulhatnak. Két injekciót adott Gilmannek, amitől az a természetes szunnyadásra emlékeztető állapotba ernyedt. Napközben időnként eszméletre tért a beteg, és szakadozottan elrebegte utolsó álmát Elwoodnak. Kínos folyamat volt, és rögtön a legelején új és megdöbbentő tényre derült fény.

Gilman, kinek hallása az utóbbi időben természetellenessé finomodott, most olyan süket volt, mint a föld. Az ismételten odacitált dr. Malkowski azt mondta Elwoodnak, hogy mindkét dobhártya megrepedt, mintha embernek elképzelhetetlen vagy elviselhetetlen, irtózatos hang szakította volna be őket. Hogy ez a hang, ha az utóbbi néhány órában harsogott, miért nem verte föl a Miskatonic egész völgyét, azt már nem tudta megmagyarázni a becsületes orvosdoktor.

Elwood leírta a saját mondanivalóját, így viszonylag könnyen társaloghattak. Egyikük se tudta hová tenni a zűrzavaros ügyet, és úgy döntöttek, az lesz a legjobb, ha minél kevesebbet gondolnak rá. Abban azonban egyetértettek, hogy amilyen gyorsan csak lehet, itt kell hagyniuk az elátkozott házat. Az esti újságok megírták, hogy a rendőrök pontosan hajnal előtt rajtaütöttek a Kaszáló-domb mögötti vízmosásban egy különös orgián, és azt is hozzátették, hogy az ott található fehét követ régóta babonás hiedelmek övezik. Senkit sem csíptek fülön, ám a szerteszaladók között felfigyeltek egy hatalmas termetű négerre. Egy másik cikkből meg lehetett tudni, hogy az eltűnt kis Ladislas Wolejkónak eleddig semmi nyoma.

A borzalmakra az éjszaka tette föl a koronát. Elwood sohasem felejtette el, és kénytelen volt a tanév hátralevő részére kimaradni az egyetemről, mert ideg-összeroppanást kapott. Egész este hallani vélte a patkányokat a válaszfalakban, de nemigen ügyelt rájuk. És akkor, jóval azután, hogy Gilmannel nyugovóra tértek, elkezdődött a szörnyű sikoltozás. Elwood felpattant, villanyt gyújtott, és odarohant vendége fekhelyéhez, aki tökéletesen embertelen hangokat hallatott, mintha egy leírhatatlan kínpadra feszítenék, és dobálta magát a takaró alatt, amelyen kezdett átütni egy nagy vörös folt.

Elwood jóformán hozzá sem mert érni, de a sikoltozás és a vonaglás idővel fokozatosan elcsitult. Addigra Dombrowski, Choynski, Desrochers, Mazurewicz és a legfelső emeleti lakó mind ott csoportosultak az ajtóban, és a háziúr elszalasztotta a feleségét, hogy telefonáljon dr. Malkowskinak. Egyhangúlag üvöltöttek fel, amikor a véres ágyruha alól hirtelen jókora patkányforma valami szökkent elő, és iszkolt a padlón a közeli friss lyukba. Mire az orvos megérkezett, és lehúzta betegéről a rémítő takarót, Walter Gilman halott volt.

Barbárság lenne túlmenő részletességgel taglalni, mi ölte meg Gilmant. Valóságos alagút volt a testében – valami egyszerűen kiette a szívét. Dombrowski, aki egészen elrémült patkányirtói erőfeszítései kudarcától, fütyült minden haszonbérletre, és egy héten belül összes régebbi lakójával egyetemben áthurcolkodott a Diófa utcába, egy rozzant, mindazonáltal kevésbé koros házba. A szörnyűséges esemény egy időre elcsendesítette Joe Mazurewiczet, ám a búskomor szerelő azóta se józanodott ki, és váltig szellemekről és szörnyűségekről nyüszít és motyog.

Úgy tűnik, azon az utolsó förtelmes éjszakán Joe vizsgálat tárgyává tette a Gilman ágyától a közeli lyukhoz vezető karmazsin patkánycsapát. A szőnyegen el volt mosódva, ámde a szőnyeg széle és a fal között maradt egy sávnyi csupasz deszka. Ott talált Mazurewicz valami borzalmasat – ő legalábbis úgy gondolta, hogy talált; a nyomok vitathatatlanul különösek voltak, mégse volt hajlandó osztani senki sem Joe álláspontját. Mert a deszkán lelt foltok ugyan határozottan nem emlékeztettek a közönséges patkány lábnyomaira, de azt már Choynski és Desrochers se mondta volna ki, hogy olyanok, mintha négy pici emberi kéz tenyerelt volna oda.

A házat nem vették bérbe soha többé. Miután Dombrowski ott hagyta, kezdett aláereszkedni reá a végromlás szemfödele, lévén, hogy az emberek egyaránt kerülték régi híre és újonnan terjengő dögletes bűze miatt. Talán mégis hatott az egykori háziúr patkánymérge, mert röviddel Dombrowskiék távozta után a ház kezdte megkeseríteni a szomszédság életét. A közegészségügyi tisztviselők kinyomozták, hogy a bűz a keleti manzárdszoba melletti és fölötti zárt térből árad, és egyetértettek abban, hogy irdatlan mennyiségű döglött patkánytól származhat. Ezzel együtt úgy döntöttek, hogy nem éri meg felnyitni és fertőtleníteni az ősidők óta lezárt padlásteret, nemsoká úgyis elmúlik a büdösség, és ez különben sem olyan hely, ahol érdemes lenne lovagolni finnyás előírásokon. Egyébként mindig is azt pletykálták róla, hogy május elseje és mindenszentek után megmagyarázhatatlanul szaglik a Boszorkányház felső traktusa. A szomszédok tehetetlenül belenyugodtak, de a bűz legalább még egy újabb fekete pontot jelentett a ház rovásán. Végül a középületek felügyelője lakhatásra alkalmatlannak ítélte.

Gilman álmaira és az őket előidéző körülményekre sohasem leltek magyarázatot. Elwood, akinek időnként egészen őrjítő gondolatai voltak a történtekkel kapcsolatban, ősszel visszatért az egyetemre, és a következő júniusban megkapta a diplomáját. Úgy találta, hogy a város lényegesen kevesebbet pletykál kísértetekről, és valóban az volt a helyzet, hogy leszámítva néhány mesét az elhagyott házban hallható kísérteties vihogásról, amely majdnem addig eltartott, mint maga az épület, Gilman halála óta nem suttogtak többé a vén Keziah vagy Barna Jenkin újabb megjelenéséről. Még szerencse, hogy abban az évben, amikor bizonyos események nyomán hirtelen fölelevenedett a szóbeszéd régebbi szörnyűségekről, Elwood már nem tartózkodott Arkhamben. Később természetesen hallott róla és elmondhatatlan szenvedéseket okoztak neki e sötét és rémítő fejtörések; ám ez már nem érintette olyan közelről, és a távolság többféle feltételezést tett lehetővé.

1931 márciusában egy szélroham megrongálta az üres Boszorkányház fedelét és főkéményét; a porladó téglák, mohos, megfeketedett zsindelyek, rohadó deszkák meg szarufák rázuhantak a padlásra és átütötték a födémet. A romok az egész padlást eltömték, de a rozoga ház végleges lebontásáig senki se vette magának a fáradságot, hogy eltakarítsa a szemetet. Erre az utolsó lépésre decemberben került sor és akkor röppent fel a pletyka, amikor Gilman régi szobáját ürítették ki a vonakodó riadozó munkások.

Mert több olyan dolog volt az ócska ferde mennyezetet átszakító hulladékban, amitől földbe gyökerezett a lábuk, és kihívták a rendőrséget. Maga a rendőrség a halottkémhez és az egyetem professzoraihoz folyamodott. Voltak csontok – csúnyán összezúzottak, szilánkosak, mindazonáltal félreérthetetlenül emberiek –, melyeknek nyilvánvaló frissessége meghökkentő ellentétben állt ama réges-régi idővel, amikor egyetlen lehetséges rejtekhelyüket, a manzárd fölötti alacsony, lejtős padlásteret elzárták a behatolók elől. A halottkém megállapította, hogy a csontok egy része egy kisgyermektől származik, mások pedig, amelyek közé elrohadt barnás szövetcafatok keveredtek, egy meglehetősen alacsony, élemedett korú, hajlott gerincű nő maradványai. Előkerültek a gondos szemétválogatás során a beszakadó födémtől agyoncsapott patkányok apró csontjai, továbbá parányi szemfogaktól összemarcangolt régebbi patkánycsontok, melyek mind akkor, mind most, bőségesen adtak alkalmat vitákra és találgatásokra.

Meglelték ezenkívül számos könyv és feljegyzés mállott foszlányait, valamint még ócskább, tökéletesen elenyészett könyvek és írások sárgás porát. Kivétel nélkül valamennyi írás a fekete mágia legszélsőségesebb és legirtózatosabb formáival foglalkozott. A szemmel láthatóan új keletű tárgyak máig ugyanolyan rejtélyt jelentenek, mint a friss embercsontok. De még náluk is titokzatosabb az a számtalan papíron megtalált, tökéletesen egyforma ódon írás, melynek betűi a vízjegyekből ítélve legalább százötven-kétszáz éves eltéréssel róhatta egy göcsörtös kéz. Bár vannak, akik azokat a romok között szétszórt, különböző mértékben sérült, tökéletesen megmagyarázhatatlan tárgyakat vélik a legrejtélyesebbnek, amelyeknek alakja, anyaga, kidolgozása és rendeltetése fittyet hány minden találgatásnak. Az egyik, a Miskatonic némely professzorait roppantul fölzaklató, csúnyán kicsorbult rémség, kimondottan hasonlít a különös képmásra, amelyet Gilman ajándékozott az egyetemi múzeumnak, azt leszámítva, hogy ez utóbbi nagy méretű, fém helyett valami sajátos kékes kőből készült, és egy megfejthetetlen hieroglifákkal borított sajátos dőlésszögű talapzaton áll.

Régészek és antropológusok máig törik a fejüket annak az összehorpadt könnyű fémpohárnak a vésetein, amelynek öblében baljós barnás pecséteket találtak. Bevándorlók és hiszékeny nagymamák legalább ennyit fecsegnek a szemét közé keveredett, szakadt láncra fűzött modern nikkelkeresztről, amelyben a vacogó Joe Mazurewicz ugyanazt ismerte föl, melyet számos éveknek ezelőtte ő adott szegény Gilmannek. Vannak, akik azt hiszik, hogy a keresztet a patkányok hurcolták le a bezárt padlásról, mások úgy vélik, Gilman régi szobájának valamelyik sarkában kellett hányódnia. Ismét mások, Joe-t is beleértve, oly szertelen és képtelen föltételezéseket hangoztatnak, melyek józan ember számára elfogadhatatlanok.

Amikor lebontották Gilman szobájának ferde falát, kiderült, hogy a ház északi frontja és a válaszfal által bezárt, egykor hozzáférhetetlen háromszögbe aránylag sokkal kevesebb törmelék jutott, mint a szobába, viszont hajmeresztő réteggé gyűltek benne régebbi dolgok, melyek láttán a romeltakarítók megdermedtek az iszonyattól. Hogy ne szaporítsuk a szót, valóságos csontszérű volt, apró gyermekek csontjaié – voltak köztük egészen frissek, mások viszont olyan régmúlt időkre nyúltak vissza, hogy úgyszólván teljesen porrá lettek már. A vastag csontrétegen egy jókora, szemmel láthatóan régi, groteszkül kicifrázott kés hevert – erre zuhogott alá a törmelék.

Középen pedig, egy lehullott deszka és a romba dőlt kémény összecementálódott téglái közé ékelve volt valami, amely nagyobb elképedést, fojtott riadalmat és babonás szóbeszédet keltett Arkhamben, mint bármi más, amit az elátkozott kísértetházban találtak.

Egy hatalmas, nyomorék patkány félig összezúzott csontváza volt ez a valami, melynek alaki rendellenességei még mindig vita tárgyát képezik a Miskatonic összehasonlító anatómiai tanszékének sajátosan szófukarrá lett tagjai körében. Nagyon kevés adat szivárgott ki erről a csontvázról, a munkások azonban, akik megtalálták, felindult suttogással emlegetik a rajta lógó hosszú, barnás szőrszálakat.

Pletykálják, hogy a parányi ujjcsontok állása sokkal inkább emlékeztet törpemajomra, mint patkányra, a vicsorgó sárga agyarakat meregető apró koponya pedig olyannyira abnormális, hogy bizonyos szögből nézve az emberi koponya förtelmesen torz, miniatűr paródiájának rémlik. A munkások a keresztet hányták a rémülettől, mikor rátaláltak erre az ocsmányságra, később azonban gyertyát gyújtottak, hálából Szent Szaniszlónak, mert érezték, hogy soha nem fogják hallani többé a fülsértő kísérteties vihogást.

Sóvágó Katalin fordítása

Red Hook

(1925)

Rejtélyek vesznek körül minket, jó természetűek és gonosz természetűek egyaránt. Véleményem szerint ismeretlen világban élünk, barlangok és árnyak között, s osztoznunk kell rajta a félhomály titokzatos lakóival. Elképzelhető, hogy az emberiség néhányszor már eljutott a fejlődés magasabb fokára, ezt azonban utóbb rendszerint elfeledte, midőn visszahanyatlott a sötét barbarizmusba. Meggyőződésem továbbá, hogy ezekből az ősi korszakokból mindmáig fennmaradtak bizonyos szörnyű hagyományok, noha sokkal jobban járnánk, ha az emlékezetük is kiveszett volna.

(Arthur Machen)

1.

Néhány hete Pascoag községben sok találgatásra adott okot egy megtermett, jókötésű, egészségesnek tűnő férfi különös viselkedése. Az illető gyalogszerrel érkezett Chepachet felől, az országutat követve átvágott az alsó lakónegyeden, majd balra fordult, a falu főutcájára, amely – néhány szerény irodaépület jóvoltából – eléggé városias hangulatú. Ezen a ponton minden látható ok nélkül hisztériás rohamot kapott: előbb néhány másodpercig furcsa arckifejezéssel meredt a legnagyobb épületre, majd rémülten kiabálva futásnak eredt, egészen a következő útkereszteződésig, ahol megbotlott és elesett. Miután az aggódó polgárok fölsegítették és leporolták, megállapították róla, hogy magához tért, nem sérült meg, és szemlátomást komolyabb következmények nélkül átvészelte a váratlan idegrohamot. Az idegen zavartan motyogott valami magyarázatfélét, hogy az utóbbi időben kissé túlerőltette magát; aztán rohanvást, lesütött szemmel visszasietett a chepacheti országútra, és elindult rajta visszafelé, amerről jött. Egyesek megfigyelték, hogy amíg ki nem ért Pascoagból, inkább botladozott és nekiment ennek-annak, de nem nézett szét, makacsul a földre szegezte tekintetét. Ezt a viselkedést sokan rendkívül különösnek vélték egy erős, egészséges, rendezett külsejű férfiember részéről, kiváltképp amikor valaki felismerte benne egy köztiszteletben álló, Chepachet környéki malomtulajdonos bérlőjét.

Mint kiderült, Thomas F. Malone-nak hívták, és New York-i rendőrdetektív volt, aki orvosi javallatra töltötte a vidéken betegszabadságát, miután hosszas és megerőltető nyomozást folytatott valami hátborzongató bűnügyben, mely ráadásul tragikus balesettel zárult. A gyanúsítottakat ugyanis nagyszabású razzia keretein belül tartóztatták le, melynek során néhány régi téglaház összeomlott, s a szerencsétlenség számos emberéletet követelt mind az őrizetbe vett személyek, mind az intézkedő hatósági közegek köréből. Malone jelen volt az esetnél – mi több, maga is csak csodával határos módon élte túl –, s érthető módon szörnyű sokkot kapott. Azóta betegesen irtózik minden épülettől, amely a kollégáit maguk alá temető téglaházakra emlékezteti. Ez a szokatlan, ám az adott körülmények között teljesen érthető fóbia aztán valóságos pokollá tette New Yorkban az életét, úgyhogy az ideggyógyász specialisták végül átmeneti környezetváltozást tanácsoltak neki: utazzon vidékre, ahol még véletlenül sem láthat ilyeneket. Egy rendőrorvos, akinek rokonai voltak Chepachetben, eszményi pihenőhelyként javasolta neki a festői kis falut, koloniál stílusú faházaival. Malone-nek tetszett az ötlet, s hamarosan oda is költözött; előzőleg azonban érintkezésbe lépett egy idegorvossal a közeli Woonsockerben, és szigorúan megfogadta, hogy az ő engedélye nélkül nem látogat nagyobb településeket, ahol emeletes téglaépületek lehetnek. Pascoagba újságot vásárolni sétált át, amivel hibát követett el; az orvosi utasítás megszegéséért szörnyű ijedséggel és néhány csúf horzsolással bűnhődött, ráadásul még kínos helyzetbe is keverte magát.

Ennyit tudtak Malone ügyéről a pletykás nyelvek Pascoagban meg Chepachetben, és nagyjából az őt kezelő ideggyógyászok is. Pedig nekik kezdetben sokkal többet akart mondani, ám erről később sietve letett; rájött ugyanis, hogy senki sem hisz neki, s míg jobb esetben legfeljebb udvarias bólogatásra számíthat, rosszabbikban akár tébolydába is csukhatják. Így hát Malone lakatot tett a szájára, és egy szóval sem tiltakozott, amikor orvosai egyhangúlag arra vezették vissza látványos idegösszeroppanását, hogy részese volt a szörnyű tömegszerencsétlenségnek, amikor a brooklyni Red Hook negyedben összedőlt néhány elhanyagolt téglaház, számos bátor rendőr halálát okozva. Szakvéleményükben hangsúlyozták az előzmények fontos szerepét: a páciens eleve roppant idegi megterhelésnek volt kitéve, hisz túlfeszített iramban dolgozott egy olyan ügyön, amely még a közismerten rosszhírű Red Hook viszonyai között is döbbenetesen brutálisnak számított. A váratlan tragédia volt az utolsó csepp a pohárban.

Egyszerű, közérthető magyarázat volt, amit mindenki elfogadott és méltányolt; Malone pedig, nem lévén ostoba ember; maga is mindig erre hivatkozott. Ugyan mit érne el vele, ha a prózai gondolkodású átlagpolgárok előtt sötéten célozgatna az emberi felfogóképességet meghaladó borzalmakra, a város titkos bugyraiban tenyésző mételyre, a letűnt korok gonosz szellemére, mely rákos fekélyként rágja bele magát a vén, barátságtalan háztömbökbe? Minden bizonnyal gumifalú szobába zárnák, és eszükbe sem jutna fizetett jutalomszabadságra küldeni, hogy nyugodtan kipihenhesse magát valahol vidéken. Malone misztikus hajlamai ellenére értelmes ember volt. A hátborzongató és bizarr talányok megoldásának legjobb eszközét, az ösztönös megérzés képességét kelta őseitől örökölte; az elemző, logikus elme, amellyel ízekre boncolta mások érveit, s kimutatta a különbséget valószínűtlen és lehetetlen között, s sajátja volt. Ez a különös párosítás minden jelentősebb akadályon átsegítette őt s születése óta eltelt negyvenkét esztendőben, bár kétségkívül szokatlan mederbe terelte élete folyását; elvégre ahhoz képest, hogy egy György-kori villában született és a dublini egyetemen végezte tanulmányait, a hivatását jóformán egy idegen világban találta meg.

Most, hogy chepacheti magányában végre háborítatlanul végig gondolta mindazt, amit Red Hookban látott, hallott és tapasztalt, Malone hosszas megfontolás után úgy döntött, hogy senkivel sem fogja megosztani a titkát – beleértve a hallgatást fogadók örök menedékét, az asztalfiókba zárt papirost is. Amíg él, őrzi; aztán magával viszi a sírba. Okkal ítélte roppant veszedelmesnek, hiszen ez a titok egy vasakaratú küzdőt – őt magát – néhány óra leforgása alatt reszkető idegronccsá alázott; a szánalmas nyomornegyedet, a jellegtelen arcok egybemosódó tengerét viszont kísérteties, baljós lidércnyomássá változtatta.

Nem ez volt az első alkalom, hogy Malone megtartotta magának a gondolatait. Már akkor sem számolt be senkinek az indítékairól, amikor – látszólag minden józan megfontolást fölrúgó ötlettel – úgy döntött, hogy hátat fordít múltjának, s éIetét a soknyelvű New York-i alvilág örvénylő forgatagában fogja leélni. Barátai, régi iskolatársai megrökönyödéssel fogadták váratlan elhatározását. Mi keresnivalója ott neki? Mit érdeklik azt a fantáziátlan csőcseléket az ő meséi a rejtett művészetekről és a rég letűnt álmokról? Malone azonban meglátta a titkos csoda zöld lángját ebben a lármázó, tolongó, kifelé pénzéhes, befelé istentelen tömegben. Később, mikor új New York-i ismerősei mind kigúnyolták őt ábrándos természete miatt, szótlanul mosolygott. Csúfondárosak és cinikusak voltak vele, nevetség tárgyává tették, amiért folyton ismeretlen rejtélyek után kutat, és biztosították róla, hogy New York manapság már kizárólag silány és hétköznapi jelenségekkel szolgálhat neki. Egyikük hajlandó lett volna tetemes összegben fogadni, hogy Malone – aki rendszeresen publikált a Dublin Review-ban, s elismert amatőr szerzőnek számított – semmiféle olyan témát nem talál New York-ban, amit érdemes lenne megírni; még a városi alvilág életéről sem tudna egy érdekes történetet kanyarítani. Most, utólagosan visszatekintve Malone megállapította, hogy a sors szörnyű iróniával igazolta a keresetlen próféta szavait. A város mélyén erjedő iszonyat, melyre végül egy pillantást vethetett, csakugyan alkalmatlan volt irodalmi témának. Ha megpróbálná írásos formában feldolgozni – ami egyébként nem állt szándékában, s talán képes sem lett volna rá –, az eredmény ahhoz a könyvhöz hasonlítana, amit egy német Poe-ismerő szerint "nem lehet elolvasni, mert nem engedi elolvasni magát".

2.

Malone-nek mindig különös érzéke volt a felszín alatt lappangó titkokhoz – nem a koholtakhoz, a valóban létezőkhöz. Gyermekkorában rányílt a szeme a dolgok mélyén rejlő szépségre és harmóniára; elnyerte a sorstól a költők adományát. Később azonban a nyomor, a keserűség és a száműzetés sötétebb régiók felé terelte tekintetét, s ő iszonyodva látta, mekkora részt hasított ki a gonosz a minket körülvevő világból. Az emberi életet allegorikusan képzelte el, mint egy fény-árnyék stúdiumokból álló, hatalmas szénrajzot, melyben különböző művészi stílusok keverednek. Hol meghitt és egyszerű, mint a gyerekfirkák; hol csak mozgalmasságában teljes, reneszánsz ihletésre; hol gúnyos-kihívó, Beardsley nyomán; hol szilánkokra hullik akár egy antik vázafestmény. És ezen a monumentális fantáziaképen Malone nagyon gyakorinak látta azt a vonalvezetést, amely Gustave Doré finomabb, kevésbé erőteljes metszeteire emlékeztette: ha ezeket elég sokáig nézi az ember, a legközönségesebb, mindennapos formák egyszerre csak hátborzongatóvá válnak; valami iszonyatos és megnevezhetetlen sejlik fel mögöttük.

Malone a sors egyik nagy jótéteményének vélte, hogy a kimagasló értelmi képességekkel rendelkező emberek általában nem veszik komolyan az ősi misztériumokat, együgyű babonaságnak tartják őket. Ha ugyanis néhány művelt, kivételesen intelligens személy (vagy egyetlen igazi lángelme) komolyan elmélyedne a régi, lesüllyedt kultuszok titkos tanaiban, abból olyan szörnyű bonyodalmak támadhatnának, melyek alkalmasint nemcsak az emberiséget sodornák a végpusztulás szélére, hanem akár az egész világot is – így az indoklás. Ezek a gondolatok persze elég betegesek voltak, de nem görcsösödtek rögeszmékké. Malone nem hirdette őket úton-útfélen, ritkán bocsátkozott róluk vitába, s akkor sem szenvedélyesen; a feszültség első jelére témát váltott, és kedélyes humorával orvosolta a hangulaton esett csorbát. TuIajdonképpen maga sem vette igazán komolyan a balsejtelmeit, csak felszínesen eljátszadozott velük. Ami a különféle misztériumokat illeti, voltak ugyan róluk bizonyos fokú ismeretei, ám ezeket csupán társasági szinten hasznosította, amikor szűk baráti körben elmesélt olykor egy-egy hajmeresztő történetet. A hisztéria csak akkor tört ki rajta, amikor a munkaköri kötelesség váratlanul és alattomosan egy igazi pokolfészekbe röpítette, melyben legtitkosabb félelmei látszottak életre kelni.

Amikor először hallott a Red Hook-ügyről, Malone a Butler Street-i kapitányságon szolgált. Red Hook egész Brooklyn legrosszabb hírű városnegyede, egy hatalmas, teleszemetelt labirintus a régi kikötőkerületben, szemben Govemor's Islanddel. Mocskos, zsúfolt utcái a rakpartról kapaszkodnak fel a dombhátakra, ahol kettő közülük – a Clinton Street meg a Court Street – elkanyarodik a Borough Hall felé. A házakat túlnyomórészt téglából építették, a tizenkilencedik század első negyedétől a közepéig terjedő időszakban; néhány sötétebb sikátorban és mellékutcában az a fajta régies ízű hangulat uralkodik, amit az irodalomban többnyire "dickensi"-nek szokás nevezni, valódi változatát pedig csupán azok találják vonzónak, akik kizárólag regényekből ismerik. A lakosságot szír, spanyol, olasz és fekete népelemek reménytelen összevisszasága alkotja; amelybe a szomszédos negyedekből még skandináv és amerikai szórványok is vegyülnek. A hangok és szagok valóságos Bábele ez a környék; az utcai lárma napközben folyamatos zsongássá mosódik össze, melyből időnként furcsa kiáltások emelkednek ki, mintegy visszafeleselve s kikötőnek; ahol a gőzsípok messzebőgő orgonakoncertjéhez a koszos mólókon megtörő hullámverés zúgása szolgáltat zenei aláfestést. A partszegélyen valaha sokkal elviselhetőbb volt a helyzet: az alsó utcákat világos szemű tengerészek népesítették be, a rakpart mentén; az emelkedő tövében sorakozó házakban pedig tisztes, rendszerető polgárcsaládok éltek. Ennek a boldogabb korszaknak a pusztuló hagyatéka itt-ott még látható: egy karcsú templomtorony; egy művészien faragott homlokzat; egy elkoptatott lépcsőfeljáró; egy pókhálósan felrepedezett bolthajtás; két féregrágta kapuoszlop; egy tér közepén díszpázsit és virágágyások maradványai, körülöttük rozsdamarta védőkorlát, kovácsoltvas ágai jobbra-balra széthajlítva. Az épületeket errefelé inkább kőből emelték, egyik-másikat körablakos kupola koronázta; régente ezekből hajósgazdák és -kapitányok hozzátartozói fürkészték a tengert.

Az anyagi és szellemi hanyatlás e zűrzavarából száz meg száz nyelvjárásban szálltak az égre a durva szitkok és káromkodások. Az utcákon csapatokba verődve kóboroltak a munkátlan naplopók, hol ordítozva; hol gajdolászva, de szinte mindig részegen. Ha kívülálló vetődött a negyedbe, a legjobb esetben is különös élményben volt része: amerre járt, számos házban kialudtak a fények; gyors kezek húzták a függönyöket, sötétbőrű, bűnöktől szétmart arcok tűntek el az ablakokból. A városi főhatóságok hol szigorral, hol engedményekkel, hol átfogó reformokkal kísérleteztek, hogy visszaszorítsák az elképesztő méreteket öltő bűnözést, a helyben szolgáló rendőrök azonban nemigen siették el az ötletszerűen változó utasítások végrehajtását. Ők már rég lemondtak az állapotok javításáról, inkább azért küzdöttek, nehogy még tovább romoljanak; így is csak a legnagyobb erőfeszítések árán tudták megakadályozni, hogy Red Hook rossz példája meg ne fertőzze a szomszédos városnegyedeket. Ahol megszólalt a járőr csengője, ott nyomban kísérteties némaság borult az egész környékre, és a letartóztatottak sohasem bizonyultak túl közlékenynek. A hivatalos hatósági nyilvántartásban csaknem annyiféle bűncselekmény szerepelt, ahány nyelvjárást a lakosság beszélt, és ugyanolyan változatosak is. A skála a rumcsempészettől és az illegális bevándorlók rejtegetésétől az okirathamisításon és a közszeméremsértésen keresztül egészen a rablógyilkosságig és a legvisszataszítóbb csonkításokig terjedt. Hogy a nyilvántartásba vett bűncselekmények száma alatta maradt a központilag becsült tűréshatárnak, az nem a lakosság érdeme volt – hacsak annyiban nem, hogy sokan közülük mesterfokon értettek a különféle gaztettek elleplezéséhez. Nyílt titok volt, hogy Red Hookba minden hónapban több ember érkezett, mint ahányan elhagyták, nem számolva persze a vízijármű nélkül a tenger felé távozókat; és minél gyakorlottabban űzte valaki a hallgatás művészetét, annál nagyobb esélye volt rá, hogy ne kerüljön az utóbbiak közé.

Mindenki látta, hogy Red Hookban abnormális állapotok uralkodnak, magyarázatot azonban nem találtak rá, teljesen tanácstalanul álltak a probléma előtt. Egyedül Malone fejtette meg a talányt, és ő sem egyhamar. Még az ő kifinomult ösztöne is csak késve figyelt fel: a városnegyedet deformáló befolyásra, annyira óvatosan, türelmesen és ravaszul munkálkodott.

Red Hook, bár haloványan és szinte kitapinthatatlanul, egy titok stigmáját viselte magán – s ez a titok iszonyúbb volt szinte valamennyi bűnnél, amit a törvénytisztelő polgárok megvetésükkel sújtanak, a papok meg a filantrópok pedig kisebbíteni igyekeznek. Malone, akinek dús képzelőereje alapos tudományos ismeretekkel párosult, tisztában volt vele, hogy ha a modern ember kívül kerül a törvényesség szabályozórendszerén, akkor mindennapos életében, ünnepi rítusaiban hajlamos a primitív félmajomi lét legősibb és legsötétebb ösztönmintáit követni. Nem csupán zsigeri szinten keltett hát benne undort és nyugtalanságot azoknak a véreres szemű, himlőhelyes fiataloknak a látványa, akik időnként népes csapatokba verődtek a kora hajnali szürkületben, majd lassú, vánszorgó körmenetre indultak, káromkodva és furcsán dudorászva. Ezek a fiatalok sohasem mutatkoztak egyenként, mindig csak csoportosan. Hol az utcasarkokon ácsorogva mustrálták a járókelőket, mintha díszőrségen állnának; hol a kapualjakba húzódtak vissza, és különös dallamokat játszottak olcsó hangszereken. Kedvenc gyülekezőhelyük egy önkiszolgáló étterem volt a Borough Hallon; gyakran lehetett itt látni őket, amint az asztaloknál szunyókáltak vagy beszélgettek. Ilyenkor általában különféle szemérmetlen témákról folyt a szó, és nemigen törődtek vele, hallgatózik-e valaki; más esetekben viszont roppantul ügyeltek erre, például amikor viharvert, koszos taxikban dugták össze a fejüket, és suttogóra fogott hangon tárgyaltak egymással. Ha nem fértek el mind egy kocsiban, kisebb csoportokra oszolva kihajtottak valami félreeső találkahelyre, amelyben nyilván előre megállapodtak. Ilyen célokra előszeretettel választottak öreg, romos, bedeszkázott ablakú házakat, de magába az épületbe sohasem mentekbe, legfeljebb behúzódtak a bejárati lépcső árnyékába.

Malone-t sokkal jobban érdekelték és aggasztották ezek a fiatalok, mint a kapitányságon munkatársai előtt mutatta, mert a titkok végtelen világába nyúló vezérszálat látott bennük, afféle Ariadné fonalát, amit ha sikerülne elég hosszan visszagombolyítani, bizonyára elvezetne valamely baljós, rejtelmes, vénségesen vén ősmintához. Persze ő más oldalról közelítette volna meg a feladatot, mint nyomozókollégái, akik szorgos munkával irdatlan mennyiségű tényanyagot halmoztak föl az érintettekről, melyet aztán az irodai fogalmazók lelkiismeretesen rendszereztek: személyi adatok, szokások, baráti kör, időpontok, találkozóhelyek... Az eredmény semmitmondó és unalmas volt, Malone ösztönösen érezte, hogy ezek a fiatalok valamiféle hátborzongató őshagyomány kései letéteményesei: csonka, töredékes örökségük eredetileg olyan világhódító kultuszoknak és félelmetes tanoknak képezte részét, melyek vénebbek voltak az emberiségnél. Erre utalt szoros összetartásuk, a belső rivalizálás teljes hiánya, és az a rendkívül különös tény, hogy hiába roskadoztak az íróasztalok az összegyűjtött adattömeg alatt, az ügyben eljáró detektíveknek még feltételesen sem sikerült azonosítaniuk a szervezet – vezetőit – sőt, tulajdonképpen egyáltalán nem tudtak semmit a belső felépítéséről. Úgy tűnt, a fiatalok ápolatlansága, hanyag szokásai valójában nagyon is szigorú rendezettséget takarnak.

Malone nemhiába olvasott olyan könyveket, mint Miss Margaret Murray munkája, A boszorkánykultusz Nyugat-Európában. Tudta, hogy ott a parasztok és az őslakók körében egészen a legújabb időkig fennmaradt a titkos gyűlések és orgiák kiterjedt rendszere, melyek a néphitben mint fekete misék és boszorkányszombatok bukkantak fel. A rejtőző hagyomány csaknem kétezer évig virágzott a katolikus kereszténység legfontosabb törzsterületein, s egyenes leszármazottja volt ama sötét ősvallásoknak, melyek még az indogermán bevándorlás előtt uralkodtak a kontinensen. Hogy ennek a turáni eredetű termékenység-kultusznak és rontó mágiának a pokoli gyökerei napjainkra teljesen elsorvadtak volna, azt Malone egy pillanatig sem hitte; és gyakran eltűnődött rajta, vajon mennyivel vénebbek és gonoszabbak lehetnek némely lappangó tanok, mint az az ellenük intézett leghajmeresztőbb vádiratokban áll.

3.

Malone-t végül Robert Suydam ügye rántotta bele a Red Hookban zajló események sodrába. Suydam tudós hajlamú, különc remete volt, régi holland családból, amely azonban sohasem tartozott a leggazdagabbak közé. Flatbushban lakott, egy tágas, de elhanyagolt kúriában, amelyet a nagyapja még akkoriban épített, amikor az egész település mindössze másfél tucat koloniál stílusú házból állt. Ezeket azóta mind lebontották, úgyhogy most a Suydam-ház volt a városka legöregebb épülete, nem számítva persze a főtéren emelkedő református templomot, amely egyébként sokkal szívósabban dacolt az idővel. Igaz, a tornyán megsűrűsödött a repkény, az udvar kerítését belepte a rozsda, a cinterem gondosan ápolt gyepén pedig megszaporodtak a holland feliratú sírkövek; ettől eltekintve azonban a templom szinte megszólalásig ugyanúgy nézett ki, mint a régi metszeteken.

A Suydam-kúria egy alacsony dombháton állt, évszázados tölgyek és szilfák koszorújában. Tartozott hozzá egy kimondottan szerencsétlen méretű földdarab is, kertnek túl nagy, birtoknak túl kevés. Megközelíteni legkönnyebben a Martense Street felől lehetett, de még ez is jó fertályórás sétát jelentett az erdővé vadult parkban. Robert Suydam több mint hatvan évet töltött ebben a környezetben, főleg olvasással és elmélkedéssel; huzamosabb időre mindössze egyetlen alkalommal hagyta el, még ifjú éveiben, egy teljes nemzedékkel korábban. Nem sokkal szülei váratlan és titokzatos halála után tanulmányútra indult az Óvilágba, ám tengerre szállását követően sokáig nem érkezett róla semmi hír, úgy hogy Flatbushben már azt fontolgatták; árverésre kellene bocsátani a birtokot. Ekkor azonban hirtelen megjelent Suydam, egy árva szóval sem magyarázva nyolcéves távollétét, és újra betelepedett családi örökségébe. Nagyon otthonosan berendezkedhetett, mert a RedHook-ügy kezdetéig mindössze három ízben töltött két egymást követő éjszakát a falain kívül; ennél többet pedig soha. Szabályszerű remeteéletet élt, mivel anyagi viszonyai nem tették lehetővé, hogy személyzetet tartson, s nősülés pedig – úgy tűnt – meg sem fordult a fejében. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy nyűg volt neki a vendéglátás, amit éreztetett is régi barátaival, míg azok sorra el nem maradoztak.

Az udvarházból csak három földszinti szobát használt, ezeket maga tartotta rendben; mivel a többivel egyáltalán nem törődött, a patinás épület állapota nemsokára rohamosan romlani kezdett. Ha elvétve mégis látogatója érkezett – általában valamelyik távoli levelezőpartnere kereste fel –, a legnagyobb helyiségben fogadta a három közül. Ez a tágas, magasított mennyezetű bibliotéka volt, a falba épített tölgyfapolcokkal, melyek ívben meghajolva roskadoztak a vaskos, öreg könyvek súlya alatt. Suydam gyűjteménye lenyűgözően impozáns volt, akárhány múzeumnak becsületére válhatott volna. Sajnos azonban a polcok között valami roppant szívós penészgombaféle üthetett tanyát, amely a könyvekben ugyan – csodával határos módon – szinte egyáltalán nem tett kárt, magát a szobát viszont fullasztó dohossággal árasztotta el, még folyamatos szellőztetés mellett is. Mindehhez hozzájáruIt; hogy a gyűjteményben számos megcsonkított, megperzselt és egyéb módon károsodott példány is helyet kapott, amelyek még ilyen siralmas állapotban is becses ritkaságok voltak, de kétségkívül elég rút látványt nyújtottak. Valószínűleg a fenti tényezők együttes érvényesülése okozhatta, hogy Robert Suydam könyvtárában általában nem érezték jól magukat a látogatók. Még az erős idegzetűek sem kívántak tovább időzni benne a feltétlenül szükségesnél, egy ízben pedig az egyik vendég olyannyira nyomasztónak találta a hangulatát, hogy röviddel érkezése után máris menekülésszerűen távozott az udvarházból.

Flatbush egyre gyorsabb ütemű növekedése, mely végül a Brooklynba való beolvadáshoz vezetett, nem befolyásolta Suydam életmódját, hacsak azáltal nem, hogy egyre kevésbé számított közismert figurának. Az idősebbek olykor még összesúgtak mögötte az utcán, a legtöbb új lakos számára azonban csak egy testes, öreg csodabogár volt, aki fésületlen, ősz üstökével, borostás arcával, foltos, fekete öltönyével és aranygombos sétapálcájával ugyan jónéhány gunyoros-derűs pillantást vonzott magára, de semmi több. Malone, mielőtt munkaköri kötelességéből kifolyólag kapcsolatba került vele, még látásból sem ismerte őt, bár a nevét olykor hallotta emlegetni, a különféle középkori babonák egyik jeles szakértőjeként. Még két kultúrtörténeti dolgozatát is olvasta – újságokba Suydam nem írt, de néhány tanulmányát füzetes formában kiadatta –, az egyik a Faust-mondakörről szólt, a másik a KabbaláróI. Egy művelt barátja ajánlotta őket figyelmébe, még idézett is belőlük pár sort emlékezetből; és jó tanácsot adott, mert a dolgozatok valóban a téma mélyenszántó ismeretéről és eredeti, szellemes gondolkodásról tanúskodtak.

Robert Suydam tehát hosszú ideig pusztán egy név volt Malone számára. "Ügy" akkor lett belőle, amikor több távoli rokona közös bírósági keresetet adott be ellene, és súlyosbodó elmezavarára való hivatkozással kérték cselekvőképtelensége kimondását, illetve gyámság alá helyezését. Kívülálló szemmel nézve ez meglehetősen váratlan, sőt drasztikus lépésnek tűnt a részükről; ők azonban minden fórumon fennen hangoztatták, hogy súlyos döntésüket alapos megfigyelések és elkeseredett viták után hozták meg, szándékaik tiszták, s őszintén aggódnak öreg, magányos rokonuk sorsa miatt.

Mint a törvényszék előtt mondották, az utóbbi időben furcsa változásokat tapasztaltak Suydam beszédmódjában és viselkedésében. Így például homályosan célozgatott valamiféle "hamarosan bekövetkező csodára", és gyakori látogatásokat tett Brooklyn egyik rossz hírű negyedében, amire semmiféle értelmes magyarázattal nem tudott szolgálni. Ahogy öregedett, egyre jobban elhanyagolta magát; néha úgy nézett ki, mint valami útszéli csavargó. Újabban már a nyilvánosság előtt sem szégyellt ilyen lezüllött állapotban mutatkozni. Többször is látták így a földalatti vasút állomásain, máskor meg a Borough Hall köztéri padjain, ahol rossz külsejű feketékkel beszélgetett. Néhány rokonának folyton arról fecsegett, hogy hamarosan határtalan erők ura lesz; időnként fölényes mosollyal ismételgetett különböző értelmetlen szavakat – például "Sephiroth"; "Ashmodai", "Samaél" –, amiket nyilván valamiféle varázsigéknek hitt. Kiderült továbbá, hogy nemcsak az egész évi jövedelmét költötte el hónapok alatt, hanem a megélhetését biztosító alaptőkéből is tetemes összegeket vont el. Ennek nagyobb részén furcsa könyveket vásárolt, párizsi és londoni ügynökök közvetítésével; itt nyilván otromba szélhámosságnak esett áldozatul, mert a könyvek között egyetlen angol nyelvű sincs javarészt primitív kriksz-krakszokat tartalmaznak, ugyanakkor Suydam felháborító summákat fizetett értük. A maradék pénzén kibérelt egy koszos földszinti lakást Red Hookban, és gyakorlatilag be is költözött, szinte minden idejét itt töltötte.

Éjszakánként nagy számban fogadott furcsa vendégeket: naplopókat, feketéket, külföldieket, mindenféle kikötői söpredéket. Hogy bent a lakásban mi történt, azt egészen pontosan nem lehetett megállapítani, mivel a régi ablakot lecserélték sötétzöld palacküvegre, annyi azonban ezen keresztül is látható volt, hogy Suydam valamiféle ünnepélyes cselekmény vezéralakjaként tevékenykedett. A magándetektívek, akik rokonai megbízásából megfigyelés alatt tartották, arról is részletesen beszámoltak, miféle hangok szűrődtek ki az utcára az éjféli összejövetelekről: kiáltozás, énekszó, táncoló lábak dobogása. Mindannyian egybehangzóan állították, hogy a benti zsivajt hallgatva feszengő érzés fogta el őket, és nem bánták volna, ha mielőbb véget ér; indoklásul azt hozták fel, hogy ezek a hangok valahogy mások voltak, mint várták, illetve egyikük pontosítása szerint túl elragadtatottak, túl eksztatikusak.

Suydam nem fogadott ügyvédet, saját maga védekezett a vádak ellen, s ez kétségkívül nagyban hozzájárult, hogy a rokonok keresetét végül elutasították. Egyáltalán nem keltette őrült vagy megszállott benyomását, választékos modorban, meglepő szónoki készséggel beszélt; és egyszer sem fakadt ki dühös indulattal vádlói ellen, legfeljebb némi ironizálást engedélyezett magának. Készséggel elismerte, hogy viselkedése és kifejezésmódja az utóbbi időben megváltozott, s azt sem tagadta, hogy reggelente néha elmulaszt borotválkozni, máskor meg szórakozottságból tudományos szakkifejezéseket vegyít a mindennapos beszédbe. Mindennek egyszerűen az a magyarázata, hogy rendkívül fontos kutatómunkát végez, amely érzése szerint a közeljövőben világhírűvé fogja tenni a nevét, mihelyt nyilvánosság elé tárja az eredményeit; egyébként erre utalt a "közelgő csoda" meg a "határtalan erők" emlegetésével is. Bevallotta, hogy hibát követett el, amikor így fogalmazott: gondolnia kellett volna rá, hogy a képes beszéd felfogásához egyfajta értelmi alapszint szükséges, a jámborabb elmék mindent szó szerint vesznek. Hogy a rokonai nem ismerik a szanszkrit és a gót írást, arról ő nem tehet; hasonlóképpen elhárítja magától a felelősséget az ügyben, hogy ugyanők a földrajzi vetületábrákat firkálmányokkal tévesztik össze. Tudnivaló, hogy kutatásának fókuszpontjában bizonyos európai hagyományok állnak; ennek fényében talán az sem tűnik furcsának, hogy szoros kapcsolatot tart fent külföldiekkel, valamint időnként tanulmányozza népdalaikat és -táncaikat. Hogy ezt a munkát nyugodt körülmények között végezhesse, ahhoz természetesen szüksége volt egy bemutatóteremre, és a Red Hook-i ingatlan nemcsak azért tűnt ideálisnak, mert a legtöbb közreműködő ebben a negyedben lakik, hanem az olcsó bérfekvése miatt is. Egyébiránt nagyon örül neki, hogy a rokonai ennyire szívügyüknek tekintik az ő anyagi jólétét, nehogy költségekbe verje magát vagy elszegényedjen; ígéri, hogy végrendeletében érdemeik szerint viszonozza majd kedvességüket. Ami az érdekes ötletet illeti, hogy valamiféle titkos klikk vagy szövetség ki akarná forgatni őt a vagyonából, s ennek érdekében otromba cselekhez folyamodna, nos, ez az elgondolás nem is látszik annyira abszurdnak. Köszöni rokonainak, hogy felhívták a figyelmét a veszélyre; legyenek nyugodtak, meg fogja tenni a szükséges óvintézkedéseket, hogy aki még egyszer ilyesmivel próbálkozik, az csúnyán megkeserülje.

Miután Robert Suydam a törvényszéken előadott védekezésében ízekre szedte az ellene felhozott vádakat, a felmentés nem lehetett kétséges; aki hallotta higgadt érvelését, az nem hihette elmebetegnek. Az ítélethirdetés után szabadon távozhatott, rokonai pedig – a Suydamok, a Corlearok és a van Bruntök – rezignált undorral visszahívták a magándetektívek népes seregletét, akik eddig az ő megbízásukból minden lépését nyomon követték.

Ezen a ponton léptek be az ügybe a szövetségi és a helyi hatóságok, utóbbiak képviseletében Malone is. A brooklyni rendőrség kezdettől fogva érdeklődéssel tekintett a Suydam körül zajló bonyodalomra; sőt, szigorúan nemhivatalosan ugyan, de itt-ott már bele is avatkoztak. A kiindulópontot a Suydam-rokonság által felfogadott magándetektívek jelentették, akiket alapvetően egy idős, emberkerülő tudós megfigyelésére szerződtettek; ehhez képest hamarosan nem várt nehézségekbe ütköztek: Néhányan közülük, akik rendelkeztek rendőrségi kapcsolatokkal, erről az oldalról próbáltak segítséget szerezni; meglepően könnyen meg is kapták, mert ekkor már magasabb körökben is sokan néztek gyanakodva a különc tudósra. A bizalmi alapú együttműködés során aztán kiderült, hogy új szövetségeseit – akikből sikeres törvényszéki beszédében "néptáncosokat" csinált! – Suydam valójában Red Hook leghírhedtebb, legveszedelmesebb bűnözői közül toborozta. Legalább egyharmaduk volt visszaeső súlyosabb elbírálás alá eső bűncselekményekben: rablásban, orgazdaságban, embercsempészetben. Nem lett volna túlzás azt állítani, hogy az öreg tudós ismeretségi köre Red Hookban felölelte valamennyi szervezett bűnbanda felső vezérkarát, amelyik az utóbbi években valamelyes jelentőségre tudott vergődni a városnegyedben. Amerikai csak mutatóba akadt ebben a társaságban, a többséget frissen honosított külföldiek alkották; végül pedig voltak néhányan – a legvadabbak –, akiket vagy visszafordítottak Ellis Islandről, vagy eleve próbát sem tettek vele, és kínai ember-csempészek közvetítésével kerültek Red Hookba.

Időközben a Parker Place zsúfolt nyomornegyedében – azóta más nevet adtak neki –, ahol Suydam lakást bérelt magának, egy rejtélyes kolónia csírázott ki a semmiből. Alacsony, sötét bőrű, vágott szemű idegenek aIkották, akik arab ábécével írtak, ám ha valaki az Atlantic Avenue környékén élő szírektől kérdezősködött róluk, azok szinte ijedten tiltakoztak a légből kapott ötlet ellen, hogy bármi közük is lehetne hozzájuk. Papírjaik nem voltak, így hát tulajdonképpen mind egy szálig ki lehetett volna toloncolni őket; csakhogy a rendőrök nemigen lelkesedtek a gondolatért, hogy ilyen csip-csup ügyek miatt felforgassák Red Hook ingatag nyugalmát. Évente négyszer-ötször így is kénytelenek voltak megtenni; nagyjából ilyen időközönként kapott fel a sajtó egy-egy különösen brutális bűnesetet a negyedből, és a felháborodott közvéleményt meg kellett nyugtatni valamivel.

A vágott szeműek egy hihetetlenül lepusztult kőtemplomba jártak, amelyet szerdánként táncteremnek rendeztek be; neogótikus tornya a kikötőkerület legelhanyagoltabb körzetében magasodott az égre. Névleg katolikus volt, de nem akadt olyan keresztény pap egész Brooklynban, aki elismerte volna megszentelt földnek; a rendőrök pedig igazat adtak nekik, ha éjszakánként a környéken őrjáratozva meghallották, miféle zajok szűrődnek ki odabentről. Malone-t, aki a fülén kívül ősi, kelta ösztönére is hagyatkozhatott, még akkor is nyugtalanította ez a hely, ha üresen és kivilágítatlanul állt. Többször is előfordult vele, hogy a néptelen templom közelében olyan érzése támadt, mintha egy roppant basszusorgona dübörögne valahol mélyen az utca kövezete alatt, amelynek dallama, miközben áttör a kőzetrétegeken, önmaga deformált torzképévé fajzik, afféle akusztikus Qasimodóvá. A többieknek nem voltak ilyen gondjaik; ők csak a nyilvános istentiszteletektől irtóztak, főleg az emberi sakálvonítás meg az eszeveszetten püfölt dobok miatt. Mikor megkérdezték róla Suydamot, némi tűnődés után azt felelte, szerinte valami nesztoriánus rítus csökevénye lehet, melyet utóbb sámánisztikus elemekkel dúsítottak föl, talán Tibetben. Maguk a jövevények szemlátomást mongolok, méghozzá Kurdisztán vidékéről, mert arab betűkkel csak az ottani törzsek írnak. Bizonyára... ámde Malone nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy Kurdisztán egyúttal a Yezidi-nemzetség hazája is, a hírhedt perzsa ördögimádók egyetlen olyan klánjáé, amely túlélte Mohamed próféta kíméletlen tisztogatásait.

Bárhogyan is tegyen, a Suydam-ügy kapcsán folytatott vizsgálódás során bizonyossá vált, hogy ezek a hívatlan jövevények egyre nagyobb számban sokasodnak el Red Hookban; hogy miféle fondorlatos módon csempészik be őket a városba, annak sem a tengerészet, sem a bevándorlásügyi hivatal, sem a kikötői rendőrség nem tudott a nyomára jutni. Hamarosan elözönlötték a Parker Place-t, és kirajzottak a magaslati negyedbe, ahol a világ minden tájáról összeverődött lakosság a gyökértelenek testvérösztönével fogadta őket. Zömök testalkatukkal és jellegzetes arcberendezésükkel, melyben a ferdén álló szemek és a kiugró járomcsontok domináltak, szinte nevetségesen festettek a tradicionális amerikai ruhákban. Egyre sűrűbben tünedeztek fel a Borough Hallon, a dologtalan őgyelgők és más gyanús alakok között, míg végül elodázhatatlanul szükségessé vált, hogy hivatalosan számba vegyék őket, felmérjék jövedelemforrásaikat és vagyoni helyzetüket, s akik nem rendelkeznek közülük megfelelő iratokkal, azokat összegyűjtve átadják az illetékes idegenrendészeti szerveknek. A művelet a szövetségi és a helyi hatóságok szoros együttműködésének jegyében zajlott, vezetésével Malone-t bízták meg. Amikor megkezdte tevékenységét Red Hookban, nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valami sötéten tátongó szakadék szélén egyensúlyoz, mely névtelen és torz borzalmakat rejt, túloldaláról pedig az esküdt ősellenség figyeli bukdácsolását gúnyos vigyorral, Robert Suydam kövér és ápolatlan alakjában.

4.

A nyomozói munka sokrétű és változatos: a hanyag sétálgatás közben végzett megfigyelés és a kedélyes hangulatú társalgás éppúgy az eszköztárába tartozik, mint a letartóztatott személyek átgondolt kihallgatása, ahol a kiszolgáltatottság légkörét a megfelelő pillanatban egy szál cigaretta vagy egy korty brandy odakínálása oldja fel. Ezekkel a módszerekkel Malone számos részletet megtudott a Red Hookban kibontakozó mozgalomról, mely hovatovább már-már fenyegető méreteket öltött. A jövevények valóban kurdok voltak, és egy ismeretlen dialektusban beszéltek, amely nem csekély fejtörést okozott a nyelvészeknek. Akik munkát vállaltak közülük, jobbára kikötői rakodók és engedély nélküli házalók voltak, mások görög éttermekben szolgáltak fel vagy újságot árultak a sarki bódékban. Többségük azonban nem rendelkezett semmiféle kimutatható jövedelemmel; ezek nyilván bűnözésből éltek, melynek még a legártalmatlanabb ágazata a csempészkereskedelem volt, elsősorban italneműekkel. Az áru éjszakánként hajókon – valószínűleg kis tehergőzösökön – érkezett, majd evezős csónakokba rakodták át; ezek aztán eltűntek egy bizonyos tehermóló alatt, s egy titkos csatornán egy földalatti tóhoz jutottak. A tóbarlangot alagutak kötötték össze a fölötte emelkedő épülettel; ez volt s csempészbanda központja. Malone sajnos nem tudta azonosítani sem a mólót, sem a csatornát; sem a házat, mert adatközlői meglehetősen zavaros emlékeket őriztek róluk, és a beszédüket még a szaktolmácsok sem értették teljesen; egyelőre azt sem sikerült kiderítenie, honnan nyeri folyamatos utánpótlását a kolónia. Minden letartóztatott mongol-kurdot kifaggatott, hogy honnan, milyen úton és miért jöttek Red Hookba; az első kérdésre roppant szűkszavúan feleltek, s másodikra hazug és félrevezető válaszokat adtak; a harmadiktól pedig szemlátomást megrémültek, és attól fogva egy árva szót sem lehetett kihúzni belőlük. A töredékes vallomásokból nagyjából annyit lehetett összerakosgatni, hogy valami istenség a papjain keresztül hatalmat ígért nekik egy messzi, idegen földön, ahol paradicsomi bőségben és világraszóló hírnévben élhetnek majd. Nem bizonyultak beszédesebbnek a régivágású bűnözők sem, akik közül sokan a jövevényekkel együtt látogatták a Suydamnál rendezett éjszakai összejöveteleket. A helyszínt a rendőrök természetesen állandó megfigyelés alatt tartották, s hamarosan rájöttek, hogy Suydam időközben további lakásokat bérelt, ahová a beavatott vendégek jelszóval juthattak be. Három régi, emeletes téglaházat mindenestül lefoglalt magának; itt elsősorban azokat a kísérőit szállásolta el – méghozzá teljesen szabályosan, helyhatóságilag bejelentve –, akik kezdettől fogva hűségesen kitartottak mellette. Flatbushi családi kúriájában már nagyon kevés időt töltött, nyilván csak könyvekért járt haza. Ahogy teltek a hetek, mindjobban elhanyagolta magát, külseje már egészen elvadult. Malone kétszer is megpróbálta kikérdezni, ám mindkét alkalommal merev elutasításba ütközött. Suydam kijelentelte, hogy nem tud semmiféle titkos összeesküvésről, hacsak az ő zaklatására nem szövődtek ilyenek; ami a mongol-kurdokat illeti, fogalma sincs, miért jöttek és mit akarnak, de az igazat megvallva nem is túlzottan érdekli. Ő a negyedben élő bevándorlók folklórját tanulmányozza, illetve tanulmányozná, ha nem tartanák föl idétlen kíváncsiskodással állítólag művelt emberek. Arról nem tehet; hogy egyes vizsgálati alanyai illegálisan tartózkodnak az országban, nem szokta elkérni az irataikat. Felelős honpolgárként természetesen minden támogatást megad a hatóságoknak, cserébe viszont elvárja, hogy azok ne zavarják őt tudományos kutatómunkájában. Malone megemlítette, milyen kiválónak találta a Kabbaláról írott dolgozatát, az öreg Suydam azonban ettől sem lett barátságosabb. Átlátszó manővernek vélte a dicséretet, amivel megpróbálnak a bizalmába férkőzni, s mikor látogatója továbbra sem tágított, végül oly visszataszító módon riasztotta el, hogy Malone undorodva visszavonult, és más információforrások után nézett.

Hogy mit derített volna ki Malone, ha tovább dolgozhat az ügyön, sohasem fogjuk megtudni. Ezen a ponton ugyanis valamilyen nevetséges félreértés támadt a szövetségi meg a helyi hatóságok között, és a nyomozás elakadt, majd több hónapra felfüggesztették. Malone-t más feladatokkal bízták meg, amiket lelkiismeretesen el is látott; az üggyel kapcsolatos érdeklődése azonban nem lankadt, s gyakran töprengett el rajta, mi történik valójában Robert Suydam körül. A megfeszített iramú munkában mindenesetre nem sok ideje maradt efféle tűnődésekre, mert New Yorkban ekkoriban rendkívül elszaporodtak az emberrablások meg a megmagyarázhatatlan eltűnések, s a megrettent közvélemény mind kíméletlenebb nyomást gyakorolt a hatóságokra.

Nagyjából ekkortájt vette kezdetét Suydam meghökkentő, senki által nem várt átalakulása, amit a legtöbben örömmel üdvözöltek, egyesekre azonban még az eddigi tevékenységénél is nyugtalanítóbban hatott. Egy délután általános meglepetésre frissen nyírva és borotválva, ízléses és makulátlan öltözékben bukkant fel a Borough Hallon, s ettől fogva napról napra előnyösebb külsővel mutatkozott. A megjelenésében beálló változások egyenként aprók és szinte észrevehetetlenek voltak, az összbenyomás azonban határozottan kedvezőnek bizonyult. Ápolatlansága megszűnt, tekintetébe élénk csillogás költözött, mozgása ruganyossá és lendületessé vált; lassanként a fölös testsúlytól is sikerült megszabadulnia, ami nagyon sokat javított a fellépésén. Mogorva modora már a múlté volt, az emberekkel nyíltabban és barátságosabban viselkedett, kimondottan szellemes társalgónak tartották. Mind gyakrabban fordult elő, hogy fiatalabbnak nézték a koránál, hiszen még a haja is visszasötétedett, noha szemlátomást nem festette. Ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre kevésbé öltözködött régimódian, s végül azzal ejtette ámulatba új barátait, hogy szerződést kötött egy építési vállalkozóval a flatbushi Suydam-kúria általános tatarozására és felújítására. A munkálatok befejezése alkalmából fényes fogadást adott, amelyre nemcsak régi ismerőseit invitálta meg – már akikre emlékezett még –, hanem azokat a rokonait is, akik nemrég még tébolydába akarták csukatni; mint a címükre postázott meghívóban hangsúlyozta, a maga részéről meg nem történtnek tekinti a kínos incidenst. Néhányan kíváncsiságból jöttek el, mások a látszat megőrzése végett; az ünnepség azonban ragyogó sikernek bizonyult. A hajdani remete valamennyi jelenlévőt elbűvölte szellemességével, udvarias modorával és megnyerő viselkedésével.

Suydam bejelentette, hogy tudományos kutatómunkáját befejezte, az eredményeket pedig vaskos tanulmányban összegezte, melynek gondozását egy tekintélyes tengerentúli szakkiadó vállalta, közzététele már folyamatban van. Ő maga időközben abba a szerencsés helyzetbe került, hogy anyagi erőforrásai jelentős mértékben kibővültek; hálával gondol arra az atyai jóbarátjára Európában, aki ennyi év után sem feledkezett meg közös tanulmányaikról, s végrendeletében őt nevezte meg kiterjedt birtokai örököseként. Miután immár sem a munkakényszer; sem a szegénység nem szorongatta, végre lehetősége volt rá, hogy kiegyensúlyozott életvitellel, gondos diétával és rendszeres testgyakorlatokkal helyrehozza hanyatló egészségét. Hátralévő éveit derűs, elégedett nyugalomban szeretné tölteni, mintegy a sors kegyéből visszafiatalodva.

Ez utóbbi kifejezést a jelenlévők különösen találónak érezték, és általános volt a vélemény, hogy Suydam szokásos szónoki tehetségével megtalálta azt a nyelvi fordulatot, amely a legköltőibb módon: hangsúlyozza a megjelenésében tapasztalható változást. A fogadás végeztével a vendégsereg igen elégedett hangulatban oszlott fel, mindenki derék embernek tartotta a házigazdát. Red Hookban Suydam egyre ritkábban mutatkozott, inkább a jómódú, tisztes polgárok társaságát kereste. A rendőrök észrevették, hogy az éjszakai összejövetelek többségét most már a régi kőtemplomban tartják; a Parker Place-i lakás, bár továbbra is nagy volt benne az egészségtelen jövés-menés, mintha veszített volna népszerűségéből.

Ekkor két olyan esemény következett be, melyek látszólag nem álltak összefüggésben egymással, Malone azonban mindkettőt nagy fontosságúnak ítélte az ügy szempontjából. Az első nem járt különösebb feltűnéssel, legfeljebb némi ízetlen pletykálkodásra adott okot az effélére hajlamos körökben. Az Eagle hasábjain napvilágot látott egy közlemény, amely bejelentene Robert Suydam eljegyzését a bayside-i illetőségű Miss Cornelia Gerritsen-nel, egy igen jó családból való hajadonnal; aki csaknem ötven évvel fiatalabb volt a vőlegénynél, és távoli rokonságban állt vele. A másik esemény sokkal nagyobb port vert fel, és a rosszhírű templommal volt kapcsolatos, amit a szerdai zenés rendezvények miatt a népnyelv gúnyosan "Táncos Templomnak" keresztelt el. Miután bejelentés érkezett, hogy egy földszinti ablakában a járókelők futólag látni vélték az egyik elrabolt gyermek arcát, a rendőrség rajtaütést intézett az épület ellen. Malone részt vett a bevétésen, és kihasználta az alkalmat, hogy alaposan körülnézzen. Az akció eredménytelennek bizonyult – a templomot a tornya csúcsától a pincéig átkutatták, de egy árva lelket sem találtak –, ám Malone sok olyasmit látott odabent, amire titkos kelta ösztöne érzékenyen és nyugtalanul reagált. Először a primitív stílusban megfestett szentképek gúnyos, pökhendi arckifejezése döbbentette meg; a főalakok olyan obszcén öltözékben, pózban és környezetben voltak ábrázolva, hogy az még laikus szemmel is kész istenkáromlásnak tűnt, de legalábbis botrányos szemérmetlenségnek. Az ógörög felirat sem nyerte el Malone tetszését a szószék fölött: egy antik varázsformulára ismert benne, amivel még ifjúkorában találkozott egyszer, mikor klasszika-filológiát hallgatott a dublini egyetemen. Szó szerinti fordításban így hangzott:

Ó, barátja és társa az éjszakának, te, aki örvendesz a kiontott vérnek és a kutyák ugatásának, aki sírok között vándorolsz az éjszakában, aki vér után szomjazol és rettegést hozol a halandókra, Gorgó, Mormó, ezerarcú Hold: fogadd kegyesen áldozatunkat!

Miközben olvasta, jeges bizsergés futott végig Malone hátán, és eszébe jutott a basszusorgona tompa zengése, amit bizonyos éjszakákon hallani vélt a templom alól. Összeborzadt, mikor meglátta, hogy az oltáron álló fémüst széle körös-körül rozsdától vöröslik; és úgy rémlett neki, mintha a templomhajó dohos levegőjében valami furcsa, rettenetes szag emléke kísértene. Az orgonaszó gondolata nem hagyta nyugodni, ezért a pince átkutatását személyesen vezette. A rendőrök kétszer jelentették, hogy semmi érdemlegeset nem találtak, s ő kétszer adta parancsba, hogy kezdjék elölről; harmadjára aztán megesett rajtuk a szíve. Ösztönösen irtózott ettől a helytől, de nem volt biztos a dolgában – amit látott, az közönséges ízléstelenség is lehetett, ahogy az otromba elme elképzeli, és a suta kéz megvalósítja az impozáns díszítést.

Ahogy Suydam esküvőjének kitűzött napja közeledett, a sajtó közbotrányt csinált az emberrablási hullámból. Az áldozatok többségükben a legnagyobb nyomorban élő családok gyermekei voltak, akik miatt általában senki sem emeli föl a hangját, ám a rohamosan szaporodó bűnesetek havi összesítése végül már oly ijesztő számokat adott ki, hogy mégis kitört a közfelháborodás. Az újságok határozott fellépést követeltek a hatóságoktól, és a Butler Street-i kapitányság rezignált beletörődéssel küldte vissza Red Hookba a rendőreit, hogy nyomok és bizonyítékok után kutatva felkavarják a bűnök e miazmás mocsarát. Malone boldog volt, hogy fölveheti az elejtett szálat, és sikerült engedélyt kicsikarnia a feletteseitől, hogy razziát tarthasson a Parker Place-en, Suydam egyik bérelt házában. Hivatkozott rá, hogy a környéken lakók éjszakánként sikolyokat hallanak az épületből, és a mögötte futó sikátorban egy piros kendőt találtak. Maga is tisztában volt vele, hogy ez elég ingatag alap, de makacs kitartással párosítva végül elegendőnek bizonyult a felhatalmazás kiverekedéséhez.

Elrabolt gyermekeket – mint az előrelátható volt – nem találtak ugyan a házban, egy kezdetleges berendezésű vegykonyhát viszont igen, nem is beszélve a hámló vakolatú falakat borító képekről, ábrákról, feliratokról. Mindez végérvényesen meggyőzte Malone-t, hogy valami természetellenes szörnyűség nyomára bukkant. A képek részben visszataszító szörnyeket ábrázoltak, minden elképzelhető méretben és formában, részben pedig groteszk módon eltorzult emberalakokat. Valamennyi szöveget vörössel írták; de többféle alfabétum szerint: a latin, görög, arab és héber betűkön kívül Malone még legalább három ismeretlen jelrendszer elemeit tudta elkülöníteni, és talált néhány olyan alakzatot is, amiről nemigen lehetett eldönteni, képi ábrázolás-e vagy felirat. Képzett filológus lévén úgy-ahogy el tudta olvasni a szövegeknek mintegy felét, de jóformán semmit nem értett belőlük; ami keveset mégis, az módfölött nyugtalanította. Egy ismételten felbukkanó formula például egyfajta hebraizált görög dialektusban íródott, tartalmilag pedig azokra a pokoligázó varázsszövegekre emlékeztette Malone-t, melyek a hellenisztikus Alexandria egyes dekadens köreiben voltak használatosak.

HEL. HELOYM. EMMANVEL. SABAOTH. AGLA. TETRAGRAMMATON. AGYROS. OTHEOS. ISCHYOS ATHANATOS. IEHOVA. VA. ADONAI. SADAY. HOMOVSION. MESSIAS. ESCHEREHEYE.

A padlót csaknem valamennyi helyiségben körök és pentagrammák borították; a legtöbbet egyszerűen felfestették, néhányat azonban mélyen körbevéstek, és akadt egy olyan is; amit szabályosan beleperzseltek a parkettába, nyilván valami felizzított hegyű fémeszközzel. Mindez arra vallott, hogy ennek az ósdi, piszkos téglaháznak a lakói igencsak különös hitszokásoknak hódolhattak. A legfurcsább leletre azonban a pincében bukkantak: egy halom szabványos méretű és súlyú aranytéglára az egyik sarokban, amelynek az álcázására semmilyen kísérlet nem történt, csak valami ócska vásznat vetett rá valaki hanyagul. Mivel a lakók közül senki sem jelezte tulajdonigényét, a kincset hatósági raktárba szállították, törvényes birtokosa azonban később sem jelentkezett érte, a kilétének kiderítésére tett erőfeszítések eredménytelenek maradtak. Nem sikerült tisztázni az aranytéglák eredetét sem; viseltek ugyan bélyeget, ám ez a hatósági nyilvántartásban szereplő egyetlen öntödéével sem egyezett, még a külföldiekével sem. Leginkább valamiféle hieroglifára emlékeztetett, bár a felkért egyiptológus szakértők nem tudták azonosítani; egyébként a pince falait, ahol a kincset találták, ugyanez a jel díszítette.

Az általános Parker Place-i gyakorlattal ellentétben a ház lakói nem önkényes foglalók voltak, hanem szabályosan bejelentett lakosok, akik Robert Suydammal álltak szerződéses viszonyban. A razzia során az intézkedő közegekkel szemben csupán passzív ellenállást tanúsítottak, még akkor is, amikor néhányat közülük különböző okokból őrizetbe vettek. A letartóztatott személyek többségét később szabadon bocsátották, kivéve egy semmiféle papírokkal nem rendelkező mongol-kurd csoportot, akiket kitoloncoltak az országból, továbbá egy szökésben lévő és egy körözött bűnözőt, akik ellen eljárás indult. Mivel lényegében semmi törvénybe ütközőt nem találtak, az épületből csak az aranykincset szállították biztos helyre, egyébként nem nyúltak semmihez. A Butler Street-i rendőrkapitány mindenesetre rövid, semleges hangvételű levélben fordult Suydamhoz, melyben azt tanácsolta neki, válogassa meg alaposabban a bérlőit, különös tekintettel a romló közállapotok miatt nyugtalankodó közvéleményre. Ilyen hangulatban nem elképzelhetetlen, hogy a zaklatott kedélyű polgárok a szokottnál csekélyebb toleranciával reagálnak a szabad vallásgyakorlás bizonyos extrém formáira, írta a kapitány; az pedig rendkívül sajnálatos lenne, ha az efféle kellemetlen; ám végső soron érthető súrlódásokból Mr. Suydamnak anyagi kára származna.

5.

Beköszöntött a június, s csakhamar magával hozta a szenzációs kézfogó napját. Dél körül Flatbushban már ünnepi hangulat uralkodott, az öreg holland templom környékén alig lehetett parkolóhelyet találni. A templomkaputól a főutcáig futószőnyeget terítettek le. Az utóbbi években egyetlen helyi esemény sem történt errefelé, mely pompában és jelentőségben a Suydam-Gerritsen esküvővel vetekedhetett volna, és noha az ifjú párt a Cunard-mólóhoz kísérő tömeget túlzás lett volna a brooklyni társaság krémjének nevezni, ám az újdonsült férj Red Hookban kultivált baráti köréhez képest valóságos arisztokráciát alkottak. Öt órakor a parton búcsúintegetésre lendültek a kezek, – az óriási gőzös méltóságteljes lassúsággal elvált a mólótól, orrát komótosan a tenger felé fordított, elhúzott a vontatóhajó mellett, és nekivágott a roppant víztükörnek, melynek túloldalán az Óvilág csodái várják az utazót. Estére elhagyta a külső kikötőt, és azok az utasok, akik még a fedélzeten időztek, hamarosan tanúi lehettek a gyönyörű látványnak, amint az óceán végtelenbe nyúló síkja fölött ékkövekként felszikráznak az első csillagok.

Hogy az idillinek ígérkező nyugalmat a csempészhajó felbukkanása vagy a velőtrázó sikoly zavarta-e meg előbb, azt utólag senki sem tudta eldönteni. Talán mindkettő egyszerre történt, de ezen nem érdemes sokat tépelődni. A sikoly a Suydam házaspár kabinjából jött, és a keménykötésű matróz, aki elsőnek odaérve feltépte az ajtót, bizonyára hajmeresztő dolgokat mesélhetett volna később az esetet kivizsgáló detektíveknek. Hogy a hatóságoknak mégis nélkülözniük kellett feltáró jellegű tanúvallomását, annak az volt az oka; hogy miután egy pillantást vetett az ajtó mögé, ez a megtermett férfi hangosabb üvöltésben tört ki, mint a két áldozat; majd inaszakadtából futásnak eredt; és eszelősen vihogva rohangált fel-alá a fedélzeten, míg el nem kapták, és vasra nem verték. A matróz nyomában érkező hajóorvos, aki a kabinba lépve rögtön felgyújtotta a villanyt, nem őrült ugyan meg, de meg is tartotta magának, amit látott. Titkát csak jóval később fedte fel, miután a Chepachetben lábadozó Malone levelezésbe lépett vele.

A halál oka, írta a doktor, fojtogatás következtében beálló fulladás volt, amit később mind a bíróságnak beadott szakvéleményében, mind élőszóban tett tanúvallomásában leszögezett. Azt viszont már fölöslegesnek vélte hangsúlyozni, hogy a Mrs. Suydam nyakán megfigyelhető nyomok teljesen kizárták a férj bűnösségét; Mr. Suydam keze nem hagyhatott ilyen nyomokat, azon egyszerű oknál fogva, hogy emberi kéz volt. A hajóorvos saját futó hallucinációival sem kívánta traktálni a törvényszéket, ezért nem említette, hogy amikor világosságot gyújtott, a hófehér falról egy érthetetlen jelsor vöröslött a szemébe nyilván valami felirat. Malone-nak később emlékezetből lerajzolta a furcsa jeleket, ami nem esett nehezére, hisz álmában minden éjjel látta őket. Másolata valóban rendkívül pontosnak bizonyult, noha feltehetőleg nem ismerte a káldeus betűket, és nem tudta, hogy a LILITH szót írja le velük.

A két fenti jelenség egyébként ideiglenes, sőt futó jellegű volt: Mrs. Suydam bőre pillanatok alatt kisimult, az a bizonyos felirat pedig hirtelen felvillant majd nyomtalanul elenyészett. A doktor már ott, a kabinban eldöntötte hogy hallgatni fog róluk; ami pedig Suydamot illeti, legfeljebb nem enged be senkit, míg ki nem találja, mihez kezdjen vele. Malone-nak írott leveleiben többször is nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a harmadik tényezőt korántsem tudta megfigyelni ilyen közvetlenül. Mindössze annyi történt, hogy mielőtt a villanyégő kigyulladt, a nyitott kabinablak futólag foszforeszkáló derengésbe borult; aztán egy pillanatig mintha halk, gonosz kuncogást vélt volna hallani, amint sebesen távolodik a kinti éjszakában. Voltaképpen tehát semmit sem látott, állította Malone-nak a doktor; bizonyíték gyanánt hivatkozott rá, hogy bár az utóbbi időben álmatlanságban szenved, komolyabb idegi panaszai nincsenek. A fedélzeten időközben a rozoga csempészbárka kötötte le a figyelmet, amelyik pimasz módon olyan közel merészkedett a Cumard Line gőzöséhez, hogy az kénytelen volt megállni, ha nem akarta összezúzni. Némi éles szóváltás után a nagyobbik hajóról átdobtak egy kötélhágcsót, amin aztán néhány nagyszájú, ápolatlan, gyanús külsejű alak mászott fel, valamennyien koszos tengerésztiszti egyenruhában. Suydamért vagy a holttestéért jöttek; tudtak a nászútjáról, és valami rejtélyes okból kifolyólag biztosra vették, hogy meg fog halni közben. A hídon teljes káosz uralkodott, mert a kabinban történt titokzatos tragédia még a csempészgőzös körüli bonyodalmak zűrzavarában, amit ráadásul néhány hisztériás utas pánikkeltése is tetézett, a Cunard-hajó legénysége azt sem tudta, hol áll a feje. Cseppet sem járult hozzá a felfordulás mérsékléséhez, hogy az orvos – miután két matróznak szigorúan meghagyta, hogy senkit se bocsássanak be a kabinba az ő engedélye nélkül – ebben a percben érkezett meg jelentést tenni. Ekkor a Suydamot követelő küldöttség vezetője – egy züllött külsejű, sebhelyes arab, aki körül valóságos felhőkben gomolygott az olcsó szesz bűze – koszos, gyűrött papírdarabot húzott elő az inge elejéből, és a kapitány kezébe nyomta. Egy levél volt az, Robert Suydam kézírásával, mely a következőket tartalmazta:

Kapitány Úr!

Amennyiben utam során váratlanul elhaláloznék, netán valami megmagyarázhatatlan baleset megfosztana cselekvőképességemtől, nyomatékosan arra kérem Önt, hogy akár van még benne élet, akár nincs, mindenképpen szolgáltassa ki testemet e levél átadójának. Fölösleges faggatnia, csak az én utasításaimat követi; amennyiben kísérőkkel érkezett, azok még nála is kevesebbet tudnak. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy teljesítse a kérésemet. Számomra minden ezen áll vagy bukik, és a dolog talán az Ön szempontjából sem lesz közömbös. Később majd megérti. Nagyon kérem, ne hagyjon most cserben!

Robert Suydam

A kapitány összenézett a hajóorvossal, aki közelebb hajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit. Erre ráncba szaladt a homloka, de inkább az értetlenség, mint a bosszúság kifejezéseként. Sok ideje nem maradt a döntésre, mert a csempészbárkáról jött küldöttség egyre követelőzőbben viselkedett. Végül kissé tehetetlenül bólintott, és személyesen vezette el a társaságot a Suydam házaspár kabinjához.

A doktor később bevallotta Malone-nak, hogy csellel másfelé terelte a kapitány figyelmét, amikor kinyitotta az ajtót az idegeneknek. Régóta ismerte őt, kemény és kötélidegzetű férfinak tartotta, ebben a szörnyűséges ügyben azonban nem bízott senkiben, igazából még önmagában sem. A küldöttség szokatlanul hosszú időt töltött odabent az előkészületekkel, ő viszont nem mert elmozdulni a kabin elől, és percről percre kínzóbb feszültség gyötörte, úgyhogy végül csaknem elalélt megkönnyebbülésében, amikor megjelentek néma terhükkel. Tetőtől talpig belegöngyölték a felszabdalt ágyneműbe, több rétegben és meglehetősen szellősen, aminek a doktor először nagyon megörült, mert ez eleget takart és a körvonalak sem voltak túl árulkodóak; a következő pillanatban azonban máris rátört a félelem, hátha az a valami kicsúszik a vásznak közül a fedélzetre. Az idegenek ezt szemlátomást ugyanúgy szerették volna elkerülni, mint ő, mert rendkívül óvatosan bántak ormótlan rakományukkal; sikerült is nekik minden további bonyodalom nélkül átemelni a korláton és leereszteni a saját nyomorúságos bárkájuk fedélzetére.

A Cunard Line személyszállító gőzöse folytatta útját, és a hajóorvos egy óra múlva ismét felkereste a Suydam házaspár kabinját, hogy elvégezze az utolsó teendőket, melyek a maguk kellemetlenségében még hátravoltak. Más körülmények között, hivatása régi és tapasztalt művelője lévén, higgadtan és fenntartások nélkül végezte az ilyen munkát; most azonban annyira megviselték az idegzetét az előzetes események; hogy szinte hálásan kapott a lehetőségen, amikor az egyik utas – foglalkozását tekintve törvényszéki kórboncnok – felajánlotta neki a segítségét. Ezzel önhibáján kívül kínos helyzetbe sodorta magát, ismét alakoskodásra, sőt hazugságra kényszerült; s kabinban ugyanis közben hátborzongató dolog történt. Mikor a kórboncnok csodálkozva megkérdezte tőle, hogy miért eresztette le Mrs. Suydam vérét, ő nem azt válaszolta, hogy esze ágában sem volt ilyen oktalan gyalázatot művelni a halottal. Nem hívta fel továbbá társa figyelmét sem a piperepolcról hiányzó illatszeres üvegcsékre, sem a mosdólefolyóra, ahová a szagokból ítélve ezen üvegcsék eredeti tartalma került. Eszébe jutott, hogy az idegenek iszonyú terhükkel bajlódva visszafelé igyekeztek a csempészbárkára a zsebeik furcsán kidudorodtak; és egy pillanatra a rosszullét környékezte az irtózattól. Őszintén reméli, írta egyszer Malone-nak, hogy soha többé nem kell viszontlátnia azokat az embereket; ha ugyan emberek voltak egyáltalán, amiben ő már korántsem bizonyos.

6.

Ugyanezen a júniusi estén Malone, mit sem tudván az óceánjárón zajló borzalmakról, elkeseredetten tevékenykedett Red Hook sötét sikátoraiban. A rosszhírű negyedet váratlan, baljós izgalom szállta meg; a bűnöző söpredék, mintha titkos sugalmazást kapott volna valahonnan, tömegesen gyülekezett a Táncos Templom és a Parker Place-i házak körül, várakozásteljes hallgatásba burkolózva. Megint nyoma veszett három kisgyereknek – kék szemű norvég csöppségeknek a Gowanus-negyed felé eső utcákból –, és az a hír járta, hogy a viking harcosok kései sarjai népes csoportokba verődtek össze Red Hook határán. Malone már hetek óta hasztalan ostromolta feletteseit, hogy indítsanak nagyszabású tisztogatási akciót; a hóbortos kelta álmodozó vészmadárkodása mindeddig süket fülekre talált. Most viszont mindenre elszánt bűnözők és lincshangulatban égő polgárok kóboroltak csapatostul a város utcáin, prózai ésszel is nyilvánvaló volt, hogy a helyzet robbanásveszélyes; a hatóságok végre fölriadtak komótos önbizalmukból, s lázas előkészületeket tettek a döntő beavatkozásra. A végszót az esti órákban futótűzként elharapózó nyugtalanság adta meg: éjfél körül három rendőrkerület indult egyesült erővel bevetésre a Parker Place és környéke ellen. Ajtókat törtek be; rendbontókat vettek őrizetbe; gyertyafényes, okkult ábrákkal telemázolt gyűléstermeken ütöttek rajta, ahol hihetetlen tömegben találtak mindenféle rendű-rangú embereket, díszpalástokkal, fejékekkel és egyéb furcsa holmikkal fölszerelve. A nagy zűrzavarban sok bizonyíték veszendőbe ment, mert egyes tárgyakat az utolsó pillanatban elhajítottak vagy titkos zugokba rejtettek; máskor émelyítően tömény illatú tömjénrudakat gyújtottak meg sietve, hogy elnyomják az árulkodó szagokat. De friss vért a rendőrök szinte mindenütt találtak; és Malone összeborzadt, valahányszor megpillantott egy-egy még füstölgő oltárt vagy áldozati üstöt. Sok helyen szeretett volna lenni egyszerre, s döntése csak akkor esett Suydam lakására, miután az egyik összekötő meghozta neki a hírt, hogy a Táncos Templom kong az ürességtől. Okkal remélhette, hogy a lakásban fontos adatokat talál majd a förtelmes kultuszról, amelyről immár egyértelműen bebizonyosodott, hogy középpontja és vezéralakja Robert Suydam, az öreg okkultista. Várakozásteljes izgalomban égve kutatta át a dohos szobákat, s közben fölfigyelt rá, hogy ha alaposan fölforgatja őket, enyhe temetőbűzt kezdenek árasztani. Sorra vizsgálta a különös tárgyakat, melyek hanyagul szanaszét szórva hevertek mindenfelé: könyvek, zeneszerszámok, aranyrudak, üvegdugós flaskák... Egy ízben egy girhes, fekete-fehér kandúr termett előtte valahonnan, és kísérteties csendben a bokái közé szaladt; fel is bukott benne, és estében még egy kelyhet is magára borított, ami félig teli volt valami vörös folyadékkal. Malone holtra rémült meglepetésében, és ma sem biztos benne igazán, mit látott; de álmaiban olykor felmerül a menekülő macska képe, amint futva távolodik a rendetlen szobákban, s közben valami iszonyú és megmagyarázhatatlan átalakulásba kezd.

Aztán egyszerre csak ott állt a zárt pinceajtónál, és körülnézett valami szerszám után, amivel leküzdhetné az akadályt. A közelben egy nehéz zsámoly hevert oldalt borulva, és a vén, szúrágta ajtólap gyengébbnek bizonyult. Előbb a közepén támadt hosszú repedés, aztán egy rettenetes erejű ütés az egész ajtót kifordította a sarkából – de a túloldalról. Jéghideg légörvény süvített be kavarogva a váratlanul feltáruló nyíláson; feneketlen vermek nyirkos bűzét árasztva; és olyan erővel csapott össze az iszonyattól béna Malone körül, amelynek nincs párja földön-égen, csak másfajta régiókban. Könnyedén szárnyára kapta, mint valami játékszert vagy tollpihét, aztán diadalmas bömböléssel elragadta a tátongó pincetorkon át az örök sötétség szerteágazó labirintusába, melynek láthatatlan falai suttogásokat és jajongó sirámokat visszhangoztak, időnként pedig eszelős gúnykacajt.

Malone természetesen álmodott. Mindegyik idegorvos ezt mondta neki, és ő semmi bizonyítékot nem tudott felhozni az ellenkezőjére. Jobb is lett volna neki, ha álmodik, mert akkor talán nem marják szét ennyire a lelkét a roskatag, ódon téglaházak meg a sötét bőrű, idegen arcok. Ám akkor mindez iszonyú valóság volt, és soha semmi nem törölheti ki emlékezetéből azoknak az éjsötét kriptáknak a látványát. A gigászi bolthajtások alatt roppant rémalakok sejlettek föl a sűrű homályban: lomhán és némán mozdultak, idomtalan mancsuk félig befalt táplálékot markolt, menynek még élő részei sírva rimánkodtak kegyelemért vagy tébolyultan hahotáztak. A rothadás nehéz párái szúrós tömjénfüsttel keveredtek, s ettől az elegytől könnybe lábadt a szem és görcsbe rándult a gyomor. A levegőben amorf, ködnemű, képlékeny szellemek nyüzsögtek alig megfoghatóan, hol külön–, hol egybefolyva. Valahol sötét, nyúlós hullámok nyaldostak ütemesen egy ónixmárvány mólót; aztán vékonyka, ezerhangú üvegcsilingelés gyöngyözött végig az éjszakán, hogy köszöntse egy csupasz, foszforeszkáló teremtény eszelős kuncogását, aki úszva érkezett a fekete vízben, kievickélt a partra, majd megmászta a háttérben magasodó, színarany emelvényt, és gúnyosan vigyorogva legubbaszkodott rá.

Akár egy gonoszul lüktető szív, amelybe és amelyből ezer sugárban árad a végtelen sötétség... Malone gondolatai bódultan, nehézkesen forogtak, képzelete azonban démoni mámorban szárnyalt: baljós képzetek rajzották körül, benyomások bomlottak virágba, lelke mélyén ősi ösztönök ébredeztek. Itt gyökerezik hát a szörnyűséges ragály, amely városokat fertőz meg és fal föl elevenen, s egész népeket olt be a korcspestis bűzével... Itt csíráznak ki a szentségtelen bűnök, itt nemzik őket borzalmas rítusokkal, itt perdülnek vigyorgó haláltáncra, hogy az egész világon végigszáguldanak? Innen burjánzik el az alattomos kór, amely szivacsos torzókká rohasztja áldozatait hogy a végén még a sír is iszonyodva veti ki őket magából... Itt tart udvart a Sátán, mint egykor Babilonban; Lilith buja idomait szűz gyermekek vérében fürdetik. Incubusok és succubusok rikoltanak hódolatot Hekaténak; fej nélküli holdborjak bégetik a Nagy Anya dicséretét. Bakkecskék ugrálnak elátkozott nádsípok zenéjére; aegypánok kergetnek torz testű faunokat a puffadt varangyként gubbasztó kövek között. Nem hiányozhat Moloch és Ashtaroth sem, mert a sötétség e kvintesszenciája kitágítja a tudat határait, és betekintést enged az emberi kézelőerőnek a félelem birodalmába, a tiltott dimenziókba, ahol a csírázó gonosz alakot ölt. A világ és a természet tehetetlen az éjszaka kútjaiból fölfakadó áradat ellen. Sem jelek, sem imák nem fékezhetik meg az iszonyat boszorkánytáncát, mely akkor szabadul el, ha egy elfajzott bölcs a tiltott kulcs birtokában vél