/ Language: Hungary / Genre:antique / Series: Howard Phillips Lovecraft Összes Művei

Howard Phillips Lovecraft Összes Művei III.

Howard Lovecraft

Howard Phillips Lovecraft életműve, pályatársai zömétől eltérően, nem merült feledésbe: újra és újra kiadják, nem csupán hazájában, hanem külföldön - így Magyarországon - is. Lovecraft öröksége a mai napig eleven: világképének hátterére számtalan új írásmű születik az általa teremtett stílusban. Követői értelmezik és átértelmezik Lovecraftot, s nem mellékes körülmény, hogy soraikat a kortárs irodalom talán legnagyobb alakja, Jorge Luis Borges nyitotta meg. Lovecraft önmagát mindig Poe és Bierce követőjének tekintette. Sajátos világképének kialakításán - mely összetéveszthetetlen ízt kölcsönöz írásainak - roppant tudatosan dolgozott az irodalmi előképek kutatását is beleértve, melyről egy terjedelmes esszében is számot ad. Felfogásának lényege dióhéjban annyi, hogy megfosztotta a rémtörténetet a késő középkorból örökölt misztikus sallangoktól, s helyükre egy jellegzetesen modern életérzést állított: azt a fajta hideg iszonyatot, ami az embert a gigantikus, személytelen világegyetemmel szembesülve tölti el. A gondviselés illúziójától megfosztott egyén pánikreakciója ez, aki rádöbben, hogy magára hagyottan áll ebben a világban, amelynek szempontjából teljesen mindegy, hogy él-e, hal-e. A szörnyek - a hideg kozmosz megszemélyesítései az írói síkon - valójában abszolút közönyösek; az egyes ember - sőt, az egész emberi faj - semmiféle jelentőséggel nem bír számukra. És persze éppen ez bennük az iszonyatos; sokkalta iszonyatosabb, mint bármiféle szimpla gonoszlélek a keresztény kultúrkör naivan kétosztatú hiedelemvilágából. Szándékunk az volt, hogy sorozatunkkal Lovecraft irodalmi munkásságáról nyújtsunk hiteles és átfogó képet. Jelen összeállításunk az első darabja annak a háromkötetes gyűjteménynek, mellyel a színvonalas és áttekinthető Lovecraft-összkiadás hiányát kívánjuk pótolni, remélhetőleg az olvasóközönség megelégedésére.

Howard Phillips Lovecraft

Összes művei

Szukits Könyvkiadó, 2005

Harmadik kötet

A kutya

Elkínzott fülemben szüntelenül kísérteties, surrogó és csapongó neszek visszahangzanak, s egy óriási kutya halk, távoli ugatása. Nem álom ez – attól félek, még csak nem is őrület –, hisz túl sok minden történt velem ahhoz, hogy megengedjem magamnak ezt a könyörületes kételyt. St.John már csak szétmarcangolt holttetem. Egyedül én tudom miért, és tudásom annyira terjed, hogy agyon fogom lőni magam, nehogy ugyanerre a sorsra jussak. A nemezis öngyilkosságra késztető, fekete, formátlan árnyéka a kísérteties fantázia sötét, végtelen folyosóin viharzik keresztül.

Isten irgalmazzon nekem azért az ostobaságért és beteges vágyakozásért, amely ezt az iszonyú balvégzetet hozta kettőnkre! Túltelítődve a prózai világ mindennaposságaival, ahol még a szerelem és a kalandok örömei is csakhamar ízetlenné válnak, St. Johannal lelkesen űztünk minden olyan esztétikai vagy intellektuális tevékenységet, amely a szabadulást ígért nekünk pusztító unalmunktól.

Csupán a dekadensek komor filozófiája tudott segíteni nekünk, ezt is csak akkor találtuk elég hatásosnak, ha befogadásakor fokoztuk intenzitását és sátáni jellegét. Végül már csak a rendkívüli élmények és kalandok csábereje maradt meg nekünk. Ez a borzalmas érzelmi szükséglet volt az, mely később abba a förtelmes irányba terelt minket, amit még jelenlegi rettegésem közepette is csak szégyenkezve és tartózkodással említek. Az emberi szörnytettek legiszonytatóbb határesete volt ez: a sírrablás méltán undort keltő gyakorlata.

Nem vagyok képes papírra vetni ocsmány expedíciónk részleteit, vagy akár csak részben felsorolni legszörnyűbb trófeáinkat, melyek azt a névtelen múzeumot díszítették, amit a nagy kőházban rendeztünk be. Múzeumunk egy Isten ellen való, elképzelhetetlen hely volt, ahol a neurotikus virtuózok sátáni ízlésével berendeztük a borzalom és a bomlás világegyetemét, hogy felizgassuk eltompult érzékeinket. Egy titkos terem volt ez, mélyen-mélyen a föld alatt, ahol óriási, szárnyas, bazaltból és onyxból kifaragott démonok okádtak szélesre tárt, vigyorgó pofájukból zöld vagy narancsszínű fényt, és sűrített levegővel telt rejtett csövek hozták kaleidoszkópszerű mozgásba a véres temetői leleteket, melyek sűrűn egymás után sorjázva voltak belefonva a buja, fekete függönyökbe. Ezekből a csövekből kívánság szerint olyan szag áradt, ami hangulatunknak a leginkább megfelelt; olykor a sírhalmokon növő sápadt liliomok illata, olykor halott királyok képzelt keleti szentélyeinek bódító tömjénfüstje, és olykor – mily undorral gondolok ma erre! – a felnyitott sír iszonyú, felkavaró bűze. E visszataszító helység falai mentén körös-körül antik múmiakoporsók álltak, váltakozva csinos, csaknem élőnek látszó holttestekkel, melyeket a preparátori művészet tökéletesen kitömött és eltarthatóvá tett, és olyan sírkövekkel, amiket a világ legrégibb temetőiből tulajdonítottuk el. Elszórt falifülkék mindenféle formájú koponyákat és fejeket tartalmaztak, a bomlás különböző stádiumában konzerválva. Megtalálható volt itt híres nemesember félig elrohadt, kopasz feje, de friss, sugárzó, aranyhajú gyermekfők is, amelyek eredeti tulajdonosait csak nemrég temették el.

Voltak itt szobrok és festmények is, mindenféle förtelmes tárgy, néhány közülük a mi alkotásunk St.Johnnal. Egy elzárt mappa, cserzett emberbőrbe kötve, bizonyos ismeretlen és leírhatatlan rajzokat tartalmazott, melyekről az a hír járta, hogy Goya művei, de később nem merte elismerni őket. Voltak még undorító zeneszerszámok, fúvós– és ütőhangszerek egyaránt, amikből St.John és én olykor tobzódóan morbid és kakodémonikus iszonyúságú hangzavart csaltunk elő; míg egy sor berakásos ébenfaszekrényben a sírrablói zsákmány leghihetetlenebb és legelképzelhetetlenebb kollekciója volt fölhalmozva, amit az emberi őrület és perverzitás valaha összegyűjtött. Különösen erről a zsákmányról nem merek beszélni – Istennek hála, volt hozzá bátorságom, hogy megsemmisítsem, jóval azelőtt, hogy eljutottam volna az önmegsemmisítés gondolatáig.

A rablóhadjáratok, melyeken kimondhatatlan kincseinket összegyűjtöttük, mindig művészileg figyelemreméltó események voltak. Mi nem voltunk közönséges sírrablók; csak akkor dolgoztunk, ha a vidék, a környezet, az időjárás, az évszak, a holdfény és saját szeszélyünk megfelelt bizonyos feltételeknek. Az ilyen szórakozás volt számunkra az esztétikai önkifejezés legkitűnőbb formája, és nagy gondot fordítottunk a technikai részletekre. Egy nem megfelelő óra, egy zavaró fényeffektus vagy a nyirkos talajjal való ügyetlen bánásmód szinte teljesen megfosztott minket attól az eksztatikus bizsergéstől, ami a föld egy-egy borzalmas titkának exhumálását követte. Az újszerű helyszínek és csábító események utáni kutatásunk lázas volt és csillapíthatatlan – mindig St.John volt a vezér, és végül ő lett az is, aki előttem ment az úton arra a gúnyosan kihívó, elátkozott helyre, amely a szörnyüséges és elkerülhetetlen romlást hozta ránk.

Micsoda rosszakaró sors csalt minket oda abba a rettenetes temetőbe Hollandiába? Azt hiszem, a sötét híresztelések és legendák voltak azok; történetek egy emberről, aki ugyancsak sírrabló volt a maga idejében, s aki ellopta egy szörnyű varázslat titkát egy hatalmas nagyúr sírjából. Emlékszem ezeknek az utolsó perceknek a színhelyére – a közönyös, sápadt őszi holdra a sírok fölött, mely hosszú, ijesztő árnyékokat vetett; a groteszk fákra, melyek sötéten hajladoztak, míg ágaik lelógtak a gondozatlan gyepre s a düledező sírkövekre; a furcsamód hatalmas denevérek roppant seregére, amik a hold körül csapongtak; a borostyánnal benőtt vén templomra, amely óriási szellemujjként szegeződött a fakó égre; a szentjánosbogarakra, amik halotti tüzekhez hasonlatosan táncoltak a tiszafák alatt egy távoli zugban; rothadás, a növényzet és olyan nehezen megmagyarázható dolgok szagára, melyek messzi mocsarakból és tengerekből felszállván keveredtek össze leheletfinoman az éji széllel; és ami a legrosszabb volt, egy óriási kutya halk, mélyzengésű ugatására, amit nem is láttunk, s a hangját sem tudtuk pontosan kivenni.

Megborzongtunk, amikor meghallottuk ezt a fakó ugatást, emlékezvén a parasztok meséire, kik évszázadokkal ezelőtt pontosan ezek a helyen találták meg azt, akit mi kerestünk, egy leírhatatlan fenevad karmai és fogai által széttépve és szétmarcangolva.

Emlékszem, hogyan dolgoztuk le magunkat ásóinkkal a sírrabló sírjáig, és hogyan képzeltük el önmagunkat, a sírt, a sápadtan alátekintő holdat, a rémisztő árnyékokat, a groteszk fákat, a hatalmas denevéreket, a sok kis táncoló lidércfényt, a rosszullétre ingerlő szagokat, az éji szél halk jajszavát, és a különös, alig hallható, irány nélküli ugatást, melynek tényleges létezéséről még csak meg sem tudtunk bizonyosodni.

Aztán olyan anyagba ütköztünk, ami keményebb volt a nyálkás sárnál, és megpillantottunk egy hosszúkás, korhadt ládát, melyre rászáradtak a régóta háborítatlan talaj ásványkiválásai. Fája hihetetlenül vastag és ellenálló volt, de olyan vén, hogy végül felfeszítettük, hogy végre végiglegeltethessük szemünket a tartalmán.

Sok minden – megdöbbentően sok minden maradt meg abból a dologból az eltelt ötszáz év dacára. A csontváz – noha helyenként összetörve a teremtmény állkapcsa, amely végzett vele – meglepő szilárdsággal egyben maradt, s mi végiglegeltettük tekintetünket a tiszta, fehér koponyán, a hosszú, erős fogakon, az üres szemgödrökön, melyek hajdan ugyanolyan temetői lázban égtek, mint most a miénk. A koporsóban egy különös és egzotikus mintázatú amulett hevert, amit a csöndes alvó nyilván a nyakában hordott egykoron. Egy összekuporodott szárnyas kutya vagy egy félig kutyaarcú szfinx furcsán megmintázott figurája volt az, ősi keleti technikával csodálatosan kifaragva egy kis darab zöld jádéból. Arckifejezése rendkívül visszataszító volt, egyszerre idézte fel az emberben a halál, a bestialitás és a rosszakarat mellékízét. A kis lap peremén –amin kuporgott–, felirat futott körbe, olyan írásjelekkel, amiket sem St.John, sem én nem tudtunk azonosítani, az aljába pedig mintegy mesterpecsétként egy groteszk és ijesztő halálfej volt bevésve.

Mihelyt megpillantottuk az amulettet, azonnal tudtuk, hogy a miénk kell, hogy legyen, hogy kizárólag ez a kincs az a zsákmány az évszázados sírból, aminek egyszerűen bennünket kell illetnie. Igaz, ismeretlen volt mindenféle olyan irodalom számára, amit a szellemileg egészséges és lélekben kiegyensúlyozott olvasók forgatnak, de mi felismertük benne azt, amire az őrült arab, Abdul Ahazred utal tiltott NECRONOMICON-jában; a hozzáférhetetlen közép-ázsiai Lengben honos hullaevő szekta iszonyatos lélek-szimbólumát.

Mi túlságosan is jól tudtuk követni az öreg arab démonológus titokzatos sorait, a sorokat, amelyek – mint írja – azon lények lelkének valamely ismeretlen, természetfölötti megnyilvánulásának kivonatai, akik a holtakat kínozzák és rágcsálják szüntelen.

Megragadván a kis zöld jádedarabot, egy utolsó pillantást vetettünk gazdája kifakult, barlang-szemű arcára, és újra lezártuk a sírt úgy, ahogyan találtuk. Amint elmenekültünk arról a förtelmes helyről, a lopott amulettel St.John zsebében, látni véltük a denevéreket zárt alakban leereszkedni a sírra – amit az előbb raboltunk ki–, mintha valami kárhozatos és szentségtelen táplálékot keresnének. Ám az őszi hold oly haloványan és sápadtan sütött, hogy ebben nem lehettünk bizonyosak.

Alig egy héttel Angliába való visszatérésünk után furcsa dolgok kezdtek történni. úgy éltünk, akár a remeték, barátok híján, egyedül és minden cselédséget nélkülözve, egy vén udvarház néhány szobájában egy sivár, félreeső ingovány közepén, úgyhogy csak ritkán kopogtatott látogató az ajtónkon.

Most azonban mégis sűrűn megzavart minket valami, ami számunkra gyakori, halk éjszakai kopácsolásnak tűnt, nemcsak az ajtónkon, hanem az ablakokon is, úgy a fenti–, mint a lentieken. Egyszer úgy képzeltük, egy nagy, áttetsző test sötétíti el a könyvtárablakot, amikor a hold fénye rávetül, s egy másik alkalommal surrogó, csapongó neszt véltünk hallani, nem túl messziről. Az alapos vizsgálat egyszer se hozta a legcsekélyebb eredményt sem, s mi kezdtük ezeket az eseményeket a fantáziánk számlájára írni, mely még mindig ott visszhangoztatta fülünkben azt a halk, távoli ugatást, amit vagy hallottunk abban a hollandi temetőben, vagy sem. A jáde-amulett most múzeumunk egyik falifülkéjében állt, s mi időnként egy furcsa gyertyát égettünk előtte. Alhazred NECRONOMICON-jában sokat olvastunk tulajdonságairól, s a szellemlelkek kapcsolatáról azokhoz a dolgokhoz, amiket jelképezett, és amit megtudtunk, az ugyancsak nyugtalanított minket.

Aztán eljött az iszonyat.

Szeptember 24-ének éjjelén kopogtak a szobám ajtaján. Abban a hiszemben, hogy St.John az, felszólítottam, hogy kerüljön beljebb, de csupán metsző kacaj válaszolt. A folyosón nem volt senki. Mikor felébresztettem St. Johnt, azt állította, hogy semmit sem tud az egészről, és ugyanolyan nyugtalan volt, mint én. Ezen az éjszakán a halk, távoli ugatás a mocsár felett cáfolhatatlan és rettegett bizonyossággá vált számunkra.

Négy nappal később, amikor mindketten épp a titkos múzeumban időztünk, halk, óvatos kaparászást hallottunk az egyetlen ajtó mögül, amely a könyvtárból kivezető rejteklépcsőre nyílt. Rémületünk ezúttal kétszeres volt, mert az ismeretlentől való rettegésen kívül állandóan féltünk attól is, hogy hátborzongató gyűjteményünket felfedezhetik. Leoltottunk minden lámpát, az ajtóhoz siettünk és egy hirtelen mozdulattal feltártuk, mire egyszerre csak megmagyarázhatatlan léghuzatot éreztünk, és mintha lassan hátrálna, nagyon messziről zizegés, kuncogás és tisztán kivehető emberi fecsegés furcsa keverékét hallottuk. Hogy megőrültünk, álmodtunk vagy teljesen józanok voltunk-e, nem mertük eldönteni. Csak egyvalaminek ébredtünk baljós előérzettel teljes tudatára – hogy a nyilvánvalóan testetlen fecsegés HOLLAND nyelvű volt.

Ezt követően egyre fokozódó rettegésben és bűvöletben éltünk. Többnyire abban az elméletbe kapaszkodtunk, hogy életünk természetellenes eltorzulása mindkettőnket az őrület küszöbére sodort, de nemegyszer hajlottunk arra a feltételezésre, hogy egy iszonyú és alattomos átok áldozatai vagyunk. A különös jelenségek immár gyakoribbak voltak annál, mintsem hogy számon tarthattuk volna őket. Magányos házunkat betöltötte egy gonosz lény jelenléte, amelynek természetét nem tudtuk meghatározni, és a démoni ugatás minden éjjel ott szárnyalt a széltépázta ingovány felett, napról napra hangosabban. Október 29-én néhány olyan lábnyomot találtunk a nedves földön a könyvtár ablaka alatt, amiket képtelen vagyok leírni. Éppoly rejtélyesek voltak, mint a hatalmas denevérek, amelyek soha nem látott és egyre növekvő számban lepték el a vén udvarházat.

Az iszonyat november 18-án tetőzött, amikor St.Johnt a sötétség beállta után, a sivár vasútállomásról hazafelé jövet egy irtózatos ragadozó megtámadta és darabokra tépte. Kiáltásai a házig hallatszottak, s én a borzalmas esemény helyszínére siettem, még épp idejében ahhoz, hogy meghalljam a szárnyak surrogását, és meglássak egy bizonytalan fekete valamit a felkelő holdkorongra kirajzolódni.

Barátom haldoklott, amikor beszélni kezdtem hozzá, és csak összefüggéstelenül tudott válaszolni. Csupán arra volt képes, hogy ennyit suttogjon:

– Az amulett... az az átkozott...

Aztán magába roskadt a szétmarcangolt, mozdulatlan hústömeg. Éjféltájt temettem el egyik elhanyagolt kertünkben, s holtteste fölött elmormoltam néhány ördögi szertartásszöveget, ami életében olyannyira kedvére volt. És amint kimondottam a démoni szavakat, a távoli láp felől egy óriási kutya halk ugatása ütötte meg a fülem. A hold fenn volt az égen, de én nem mertem felnézni rá. És amikor a haloványan bevilágított ingoványon egy nagy, ködös árnyat láttam buckáról buckára suhanni, becsuktam a szemem és hasravetettem magam a földön. Mikor végül – hogy mennyi idő múlva, nem tudom – remegve föltápászkodtam, visszatámolyogtam a házba, s egy iszonyatos, sokkoló szertartást végeztem el a falifülke zárt jáde-amulett előtt.

Mivel egyedül nem mertem tovább maradni a magányos házban a mocsár közepén, másnap Londonba utaztam. Az amulettet – miután a múzeum istenkáromló gyűjteményének többi darabját részben elégettem, részben eltemettem – magammal vittem. Ám három éjszakára rá ismét meghallottam az ugatást; egy hét sem telt bele, és minduntalan különös szemeket éreztem magamon, valahányszor sötétben maradtam. Mikor egy este a Viktória rakparton bandukoltam, hogy szippantsak egy kis friss levegőt – amire sürgős szükségem volt –, fekete árnyékot pillantottam meg, amint elsötétíti egy lámpa visszfényét a vízben. Hideg léghuzat söpört el mellettem, erősebb az esti szélnél, s én tudtam, hogy St.John sorsa hamarosan engem is utol fog érni.

Másnap gondosan becsomagoltam a zöld jáde-amulettet, és felszálltam egy Hollandiába tartó hajóra. Hogy nyerek-e valamiféle bocsánatot azzal, hogy visszaviszem néma, alvó tulajdonosának, nem tudtam; ám azt éreztem, hogy most már minden elképzelhető tudatos lépést meg kell tennem, legyen az bármilyen abszurd is. Hogy a kutya valójában micsoda és miért üldöz engem, ezek a kérdések még megválaszolatlanul maradtak; de az ódon temetőben hallottam először az ugatást, és minden rákövetkező esemény, beleértve a haldokló St.John elsuttogott szavait, hozzájárult ahhoz, hogy az átkot az amulett eltulajdonításával hozzam kapcsolatba. Ezért zuhantam a legmélyebb kétségbeesésbe, mikor egy rotterdami vendéglőben felfedeztem, hogy a tolvajok megfosztottak megváltásom egyetlen eszközétől.

Az ugatás másnap éjjel nagyon hangos volt, s reggel iszonyú bűntényről olvastam a város leghírhedtebb negyedében. A csőcselék elborzadt, mert a vörös halál kereste föl az egyik rosszhírű hajlékot, félelmetesebb, mint a szomszédságban ezeddig elkövetett bármely rémtett. Egy ismeretlen lény, nyomok hátrahagyása nélkül, egy egész családot darabokra tépett egy mocskos tolvajtanyán, és a környéken lakók egész éjszaka valami halk, mély és kitartó zajt hallottak, ami leginkább egy óriási kutya távoli ugatására emlékeztetett. így hát végre ott álltam ismét az elvadult temetőben, hol a sápadt holdijesztő árnyékokat vetett, a kopasz fák komoran hajladoztak a viharvert, elfagyott fű és a repedezett sírlapok fölött, a borostyánnal befutott templom kihívó ujjként meredt a barátságtalan égre, s az éji szél vadul süvöltött a befagyott mocsarak és a jeges tenger felől. Az ugatás még épp elég hangos volt ahhoz, hogy hallani lehessen, amikor odaértem az ódon sírhoz, amit nemrég megbecstelenítettem, és elhessegettem róla egy csapatra váró óriási denevért, melyek kíváncsian csapongtak körülötte.

Nem tudom, miért nem mentem oda; hogy imádkozzak, vagy hogy ostoba könyörgéseket és bocsánatkéréseket locsogjak össze annak a csöndes fehér valaminek, ami odabent pihen – de bármi is volt rá az okom, olyan elkeseredéssel estem neki a félig fagyott talajnak, amely csak részben volt enyém, részben pedig egy önmagamon túli, irányító akaraté. Az ásás sokkal könnyebbnek bizonyult, mint vártam, csupán egyszer kellett félbeszakítanom egy különös esemény miatt, amikor egy sovány keselyű csapott le a hideg égből és addig csipkedte vadul a sír földjét, míg egy ásócsapással agyon nem ütöttem. Végül elértem a hosszúkás, korhadt ládát és eltávolítottam róla a nyirkos földet, melyre rászáradt a salétrom. Ez volt az utolsó ésszerű cselekedet, amit életemben tettem. Mert az évszázados koporsóban összekuporodva óriási, inas, alvó denevérek egymás mellett szorongó, lidércnyomásos seregével körülvéve, ott feküdt az a csontvázlény, akit a barátommal kiraboltunk, nem tisztán és békésen, ahogyan mi láttuk, hanem alvadt vérrel, meg idegen hús– és hajfoszlányokkal borítva; foszforeszkáló szeme rám tekintett, és metsző, vérfoltos agyaraival gúnyosan mosolygott elkerülhetetlen kárhozatomon. És amint vigyorgó pofájából mély, keserű ugatás zendült fel, akár egy roppant kutyáé, s mint megláttam, hogy vértől ragacsos karmában ott szorongatja az elveszettnek hitt, végzetes jáde-amulettet, felüvöltöttem és elrohantam, mint egy elmeháborodott, sikoltozásom hisztérikus kacajba csapott át.

A viharos szélben őrület lobog...karmok és fogak, évszázadokon át hullákon át köszörülve... vértől csepegő halál lovagol elő a denevérek bacchanáliáján, éjsötét romokból és Beliál elsüllyedt templomaiból... Most, hogy e halott csontváz-szörnyeteg ugatása egyre hangosabb és hangosabb lesz, s ezeknek az átkozott bőregereknek a csapongása egyre szorosabb és szorosabb kört von körém, revolverem segítségével fogom a feledést keresni, mely egyedüli menedékem a megnevezetlentől és a megnevezhetetlentől...

Kornya Zsolt fordítása

A patkányok a falban

1923. július 16-án, miután az utolsó mesterember is végzett a munkájával, beköltöztem az exhami rendházba. A felújítás elképesztő feladatnak bizonyult, mivel az elhagyatott épületből lényegében csupán egy romhalmaz maradt; mégis, mivel őseim otthonául szolgált, nem hagytam, hogy a kiadás nagysága visszatántorítson. A helyet I. Jakab uralkodása óta nem lakták, amikor is valamely véghetetlenül iszonyatos, ugyanakkor javarészt megmagyarázhatatlan csapás lesújtott a ház urára, valamint nem kevesebb mint öt gyermekére és több szolgálójára; majd a gyanú és irtózat árnyát vetve rá, elűzte a harmadik fiút, egyenes ági ősömet, s egyben a megvetett oldalág egyetlen megmaradt sarját.

Mivel a kizárólagos örököst gyilkosnak kiáltották ki, a birtok visszaszállt a koronára, mi több, a megvádolt fél nem is próbálta tisztára mosni magát, hogy visszakövetelhesse a tulajdonát. A lelkiismeretnél s a törvénynél valamely sokkal hatalmasabb elrettentő erőtől hajtott Walter de la Poer, Exham tizenegyedik bárója eszelősen igyekezett kitörölni még emlékezetéből is az ősi épületet, és Virginiába menekült, ahol megalapította a következő században Delapore-ként ismertté vált családot.

Az exhami rendház sokáig lakatlan maradt, bár később a Norrys család birtokaihoz csatolták, és rengetegen tanulmányozták sajátosan összetett architektúrája okán; a gótikus tornyokat ugyanis szász vagy román alapépítményre emelték, mely viszont még korábbi stílusnak, esetleg több stílus – román, sőt ha a legendáknak hinni lehet, druida vagy ówalesi – elegyének jegyeit magán viselő alapokon nyugodott. Az alapzat egészen különleges volt, mivel az egyik oldalon beleolvadt a szakadék mészkő szikláiba, s a rendház e szakadék ormairól tekintett le az Anchester falutól három mérföldnyire nyugatra húzódó kietlen völgykatlanra.

Az építészek és régiségbúvárok előszeretettel vizsgálgatták az elfeledett századokból visszamaradt Furcsa relikviát, a falusiak ellenben gyűlölték a házat. Már évszázadokkal azelőtt is irtóztak tőle, amikor őseim lakták a termeit, és később is gyűlölték, amikor a moha és a penész lepte be a sivár falakat. Még egy hetet sem töltöttem Anchesterben, és már rájöttem, hogy elátkozott helyről származom. E héten pedig a munkások felrobbantották az exhami rendházat, és szorgosan igyekeznek eltüntetni az alapzat maradványait. Felmenőim nevét és eredetét azelőtt is ismertem, és azzal is tisztában voltam, hogy első Amerikába települt ősömnek baljós körülmények között kellett elhagynia hazáját. A részleteket azonban gondosan eltitkolták előlem, a Delapore család ugyanis nem szívesen bolygatja a múltat. Ültetvényes szomszédainkkal ellentétben nem dicsekedhetünk a keresztes háborúkban harcoló ősapáinkkal, vagy más közép– és reneszánszkori hősökkel; mi több, semmit nem hagyományoztak utódaikra a leköszönő generációk, kivéve azt a lepecsételt levelet, melyet a polgárháborút megelőzően mindegyik földesúr a fiának adott át, hogy halála után olvassa el. A büszkeségre okot adó dicső tettek kivétel nélkül az áttelepülés utánra datálhatók; kivétel nélkül egy büszke és becsületes, noha némiképp tartózkodó és emberkerülő virginiai dinasztia sarjainak cselekedetei.

A belviszály alatt szinte mindenünk odaveszett, és egész életvitelünk megváltozott, mikor leégett Carfax, a James folyó partján álló otthonunk. Élemedett korú nagyapám odaveszett a tomboló tűzvészben, s vele együtt pusztult a családot a múlttal összekötő boríték is. Tisztán emlékszem, ahogy hétéves koromban ott álltam, és bámultam a lángokat, az ordítozó föderalista katonákat, a jajveszékelő asszonyokat, és az üvöltő, fohászkodó négereket. Atyám a hadsereg kötelékében Richmondot védte, és nem kevés formaságot követően édesanyámmal együtt átengedtek hozzá a frontvonalon.

A háború befejeztével mindannyian északra költöztünk, ahonnan édesanyám származott; ott nőttem fel, ott lett belőlem közepes módú férfiú, majd végül vagyonos jenki nyárspolgár. Sem atyám, sem én nem tudhattuk, mit tartalmazott az örökül hagyott levél, és ahogy lassan elnyelt a massachusettsi üzleti élet szürkesége, végképp elvesztettem minden érdeklődésemet a családfa gyökereinél lappangó titkok iránt. Bárcsak sejtettem volna, miben áll a rejtély, örömest meghagytam volna az exhami rendházat a moha, a pókok és a denevérek tulajdonában!

Atyám 1904-ben hunyt el anélkül, hogy bármiféle üzenetet hagyományozott volna rám, vagy egyetlen fiúgyermekemre, az anyátlan, tízéves Alfredre. Ez a fiú fordította meg a családi információáramlás irányát, aki holott mindössze tréfás feltevéseket hallhatott tőlem a múltat illetően – fölöttébb érdekes ősi legendákról tudósított leveleiben, mikor 1917-ben a légierő tisztjeként Angliába sodorta a háború. Úgy tűnt, a Delapore-dinasztia fordulatos és némileg vészterhes múlttal büszkélkedhetett, mivel fiam egyik barátja, a Királyi Repülő Hadtest Edward Norrys nevű kapitánya az anchesteri családi kastély közelében lakott, és elmesélt neki a parasztok körében elterjedt néhány babonát, melyeknél szertelenebb és hihetetlenebb történeteket csak kevés regényíró tudna kitalálni. Maga Norrys természetesen nem adott hitelt a szóbeszédnek; fiam viszont jól szórakozott rajtuk, és ez alkalmas témát szolgáltatott a leveleihez. E legendakör hívta fel a figyelmemet az Atlanti-óceán túloldalán található örökségemre, és emiatt határoztam el, hogy visszavásárolom és újjáépíttetem a családi kastélyt, melyről vadregényes elhanyagoltságában készült fényképet mutatott Norrys, és egyben felajánlotta fiamnak, hogy egy meglepően csekély összegért megszerzi neki, mivel ez idő szerint nagybátyja tulajdonában volt.

1918-ban vásároltam meg az exhami rendházat, ám szinte azonnal fel kellett adni terveimet, mivel fiam nyomorékként tért meg a háborúból. Két évig, amíg élt, az ő ápolása kötötte le minden energiámat, és még a cégem vezetését is partnereimre bíztam.

1921-ben aztán magányossá és céltalanná vált az életem, melyet immár csöppet sem fiatal, visszavonult gyárosként kellett tovább élnem, s így elhatároztam, hogy hátralévő éveimet újonnan szerzett ingatlanomnak szentelem. Decemberben Anchesterbe látogattam, ahol vendéglátóm, Norrys kapitány – egy kövérkés, barátságos fiatalember, aki nagyra tartotta a fiamat – felajánlotta, hogy segít összegyűjteni az újjáépítést megkönnyítő terveket és anekdotákat. Az exhami rendházat magát különösebb megindultság nélkül szemrevételeztem; a meredély peremére épített, roskadozó középkori düledékeket zuzmó és varjúfészkek szövedéke fedte, és sem a födémek, sem más beltéri elemek nem maradtak meg belőle, csupán a falak és a különálló tornyok.

Miután fokozatosan rekonstruáltam, milyennek láthatták az épületet a szépapáim három évszázaddal azelőtt, munkásokat fogadtam fel az újjáépítéshez. Minden részfeladatra a szorosan vett környék határain túlról voltam kénytelen mesterembert keríteni, az anchesteriek ugyanis már-már elképesztő módon félték és gyűlölték a helyet. Iszonyukat nemegyszer a távolabbról érkezőkre is sikerült átragasztaniuk, ami sorozatos elszökésekhez vezetett; és láthatóan nem csupán a rendház, hanem az egész család iránt így viseltettek.

Fiam annak idején említette, hogy ottjártakor nem szívesen álltak vele szóba, mivel De la Poer sarja volt, és most engem is hasonló okból közösítettek ki, mígnem meggyőztem a parasztokat, hogy vajmi keveset tudok őseimről. Ám még ezután is mogorván bántak velem, így a faluban elterjedt pletykákat többnyire Norrys közvetítésével ismertem meg. Talán azt nem tudták megbocsátani nekem, hogy jövetelem célja a számukra oly gyűlöletes szimbólum újjáépíttetése volt; az exhami rendházat ugyanis, okkal vagy sem, de a pokolfajzatok és vérfarkasok tanyájának tartották.

Miután összetoldozgattam a részleteket, amiket Norrys gyűjtött össze nekem, és kiegészítettem azon tudósok beszámolóival, akik megvizsgálták a romokat, arra a következtetésre jutottam, hogy az exhami rendház egy hajdan volt, történelem előtti templom – egy Stonehengedzsel egykorú druida vagy predruida építmény – romjaira épült. Abban szinte senki nem kételkedett, hogy szörnyűséges szertartások szemtanúja volt a hely, egyes mendemondák szerint pedig e rítusokat a rómaiak által meghonosított Cybele1-kultusz is átvette.

Az altemplom falán még mindig kivehető feliratokon a “DIV... OPS... MAGNA. MAT... “ betűk rajzolódnak ki félreérthetetlenül: a Magna Mater jele, kinek imádatát oly hevesen tiltották a római polgárok körében. Amint azt rengeteg relikvia is bizonyítja, Augustus harmadik légiója Anchesterben állomásozott, és állítólag Cybele káprázatos templomát hívei tömege töltötte meg, akik egy fríg pap parancsára iszonyatos ceremóniákon vettek részt. A szóbeszéd úgy tartja, hogy a régi vallás hanyatlásával nem szakadtak meg a templomi orgiák, hanem a papok az új hit köntösébe burkolózva változatlanul az istennőt szolgálták. Hasonlóképp a rómaiak távozása sem vetett véget a rítusoknak, sőt a szászok közül néhányan kibővítették a templomot, és lényegében kialakították a későbbiekben is megőrzött körvonalakat, s ezzel a heptarchia felében rettegett kultusz központjává tették a helyet. Egy Kr. u. 1000 körül megírt krónika tekintélyes, kőből épült rendházként említi az épületet, mely különös, nagyhatalmú szerzetesrendnek ad otthont, és melyet kiterjedt kertek vesznek körül, ahová a falak hiánya ellenére félnek bemerészkedni az elrémített helybéliek. A dánok nem pusztították el, noha a normann hódítást követően erősen elhanyagolt állapotba kerülhetett, hiszen III. Henrik 1261-ben megkötések nélkül ősömnek, Gilbert de la Poernak, Exham első bárójának adományozhatta a birtokot.

Családomról ezt megelőzően nem lehetett rosszat hallani, ekkor azonban valami megmagyarázhatatlan történhetett. Egy krónika az egyik De la Poerral kapcsolatban azt írja, hogy “Isten megátkozta őt 1307-ben”, míg a falusi legendák kivétel nélkül gonosz és rettegett helyként emlegetik a kastélyt, melyet a korábbi templom és rendház alapjaira húztak fel. A kandalló előtt elsuttogott történetek hatottak a leghátborzongatóbbaknak, kiváltképp ijedt szűkszavúságuk és homályos sejtetéseik miatt. Ezekben őseim démonok leszármazottaiként jelennek meg, akikhez képest Gilles de Retz vagy De Sade márki2 zöldfülű suhancnak tűnik, és akiket vélhetően felelősség terhel a több nemzedéket sújtó titokzatos eltűnésekért.

A legborzalmasabbaknak maguk a bárók és egyenes ági leszármazottaik tűntek; elsősorban róluk suttogtak a falusiak. Állítólag amenynyiben az egyik sarjadék kevésbé beteges hajlammal született, fiatalon, titokzatos körülmények között elhunyt, hogy átengedje helyét egy tipikusabb ivadéknak. A családon belül vélhetően egy sajátságos kultuszt hagyományoztak tovább, melyet a dinasztia feje dirigált, és olykor csupán néhány kiválasztott családtagra korlátozódott. A beavatás előfeltételeként nyilvánvalóan a vérmérsékletet, és nem a vérrokonságot vették alapul, hiszen többen Is csatlakoztak a szektához a családba beházasodottak közül. A cornwalli születésű Lady Margaret Trevor, akit az ötödik báró második fia, Godfrey választott hitveséül, az egész vidéken gyermekek ijesztgetésére szolgáló rémmesék főhőse lett, s nevét a walesi határban még ma Is énekelt, különösen kegyetlen ballada Is megörökítette. Ugyancsak a balladai hagyomány őrizte meg, noha egészen más szemszögből, Mary de la Poer iszonyú történetét, akit nem sokkal Shrewsfield grófjával kötött házassága után a másvilágra küldött a férje és az anyósa, de mindkét gyilkost feloldozta és megáldotta a pap, akinek meggyónták mindazt, amit nem mertek a világ tudomására hozni.

E mítoszokat és balladákat, jóllehet jellemzőek mindenféle alpári babonaságra, fölöttébb visszataszítónak találtam. Különösen bosszantott, hogy nemzedékeken át oly konokul kötődtek őseimhez; ráadásul az iszonyatos tetteket sejtető gyanúsítgatások kínosan emlékeztettek saját közvetlen felmenőim egyetlen kipattant botrányának részleteire – ifjú unokatestvérem, a carfaxi Randolph Delapore esetére, aki, miután visszatért a mexikói háborúból, a négerek közé települt, és vudu3 papnak állt.

Sokkal kevésbé nyugtalanítottak a mészkő szirt alatti szeles völgybál felhangzó jajveszékelésről és üvöltözésről, a tavaszi esők után terjengő hullabűzról, a Sir John Clave paripájának patái alatt csetlő-botló, visítozó fehér valamiről, és a rendházban fényes nappal megpillantott dolog látványától megőrült szolgálóról szóló mendemondák. Egytől-egyig elcsépelt szellemhistóriáknak tűntek, és akkoriban kifejezett kétkedéssel tekintettem az effélékre. Az eltűnt parasztokról szóló mendemondákat viszont már nem lehetett ilyen könnyen semmibe venni, noha a középkori szokásokat figyelembe véve nem bírhattak különösebb jelentőséggel. A kíváncsiskodásért halállal lakoltak, és nem egy levágott fejet tűztek ki nyilvános elrettentésként az exhami rendház – azóta lerombolt – bástyáira.

Némely történet rendkívül vadregényesnek hatott, és azt kívántam, bárcsak fiatalkoromban többet foglalkoztam volna összehasonlító mitológiával. Sokan például úgy hitték, éjjelente denevérszárnyú ördögök seregei gyűlnek össze a rendházban, hogy ott boszorkányszombatok keretében éljék ki gonosz vágyaikat – mely sereg táplálása magyarázatul szolgálhat a roppant kertekben betakarított nyers zöldségek mennyiségére. És mindenekfölött említendő a drámai patkányinvázió – az ocsmány kártevők surrogó hadai három hónappal a kastélyt végleg elnéptelenítő tragédia után özönlöttek elő az épületből -; a lesoványodott, mocskos és kiéhezett falka mindent elsöpört maga előtt, és válogatás nélkül felfalt szárnyast, macskát, kutyát, disznót, juhot, sőt még két szerencsétlen ember húsát is csontig lerágta zabolátlan özönlése közben. A rossz emlékű rágcsálósereg körül egész mondakör keletkezett, a környező falvak házaiban szétszóródva ugyanis átok és rettenet kísérte vonulásukat.

Efféle regékkel kellett szembesülnöm, miközben öreges makacssággal sürgettem őseim kastélyának újjáépítését. Egy pillanatig sem szabad feltételezni, hogy elsősorban e mesék határozták meg lelkiállapotomat. Épp ellenkezőleg, Norrys kapitány és a köröttem buzgólkodó régiségbúvárok egyre magasztaltak és bátorítottak. Mikor – két évvel azután, hogy belefogtam – elkészült a ház, végigjártam a tágas helyiségeket, megszemléltem a faborítású falakat, a boltozatos mennyezeteket, a bordás ablakokat és a széles lépcsősorokat, oly büszkeség töltött el, amely teljességgel kárpótolt a felújítási munkálatok tetemes költségeiért.

A középkori épület minden jellegzetességét aprólékosan reprodukálták, a hozzáépített részek ugyanakkor tökéletesen illeszkedtek az eredeti falakhoz és alapokhoz. Atyáim székhelye ismét csonkítatlanul állt, és várakozással néztem az elhunytommal kihaló dinasztia hírnevének megújhodása elé. Véglegesen letelepedhettem itt, hogy bebizonyítsam, nem minden De la Poer (ugyanis felvettem családom régi nevét) cimborál az ördöggel. Megnyugtatott a tény, hogy bár az exhami rendház megőrizte középkori küllemét, belsejét tekintve teljesen megújult, és így egyaránt mentes lett mindenféle élősditől és ősi szellemtől.

Amint már említettem, 1923. július 16-án költöztem be. A hét szolgáló mellett kilenc macska lakott együtt velem, mivel az utóbbi fajt különösen kedvelem. Legidősebb cicám, Nigger hétéves volt, és velem együtt települt át Új otthonába a massachusettsi Boltonból; a többit az idő alatt gyűjtöttem magam köré, míg Norrys kapitány vendégszeretetét élveztem a rendház helyreállításakor.

Öt napon át minden a legnagyobb nyugalomban telt, s időm nagy részét a családra vonatkozó adatok becikkelyezésével töltöttem. Addigra bizonyos iratokra leltem, melyek közvetett módon Walter de la Poer végzetes tragédiájáról és elmeneküléséről számoltak be, és melyekról joggal véltem feltételezni, hogy egybevágtak a carfaxi tűzvészben odaveszett levél tartalmával. Úgy tűnt, ősömet azzal gyanúsították, mégpedig nem alap nélkül, hogy négy, vele összeszövetkezett szolgájától eltekintve, álmukban megölte az egész háznépet, s mindez nagyjából két héttel az után történt, hogy döbbenetes fölfedezésre jutott, mely megváltoztatta az egész viselkedését, és melyet nyíltan csupán azzal a néhány szolgálóval osztott meg, akik később segédkeztek véghezvinni a szörnyű tettet, aztán kereket oldottak vele.

E módszeres mészárlás, melynek ősöm atyja, három fivére és két nénje is áldozatául esett, jórészt megbocsáttatott a falusiak körében, a törvény pedig olyannyira erélytelenül kezelte, hogy elkövetője sértetlenül, saját neve alatt és megbecsüléstől övezve települhetett át Virginiába; s többnyire azt suttogták, hogy évszázados átoktól szabadította meg a vidéket. Azt, hogy miféle fölfedezés késztethette őt efféle rémtettre, elképzelni is alig tudtam. Walter de la Poer bizonyosan évek óta ismerte a családról terjesztett rémtörténeteket, ilyen jellegű információ tehát nem szolgálhatott indítékul a váratlan cselekedethez. Akkor vajon valamely förtelmes ősi szertartás szemtanúja lehetett, vagy bizonyos iszonytató és sokat eláruló jelképbe botolhatott a rendházban vagy annak környékén? Angliában félénk, nyájas ifjúként ismerték. Virginiában sem mogorvának, hanem inkább megkeseredettnek és kétségbeesettnek mutatkozott. Egy hozzá hasonlóan úri családból származó kalandor, a bellview-i Francis Harley példátlanul igazságos, becsületes és kifinomult illetőként említi őt.

Július 22-én történt az első incidens, melyet akkoriban érdektelennek ítéltem, ám a későbbi események fényében természetfölötti jelentőséggel bír. Oly hétköznapinak tűnt, hogy szinte figyelmet sem érdemelt, az adott körülmények között pedig lényegében fel se tűnhetett; hiszen a falak kivételével teljességgel új és ép otthonomban, kiegyensúlyozott cselédektől körülvéve, a sajátos helyszín ellenére is nevetségesnek hatott volna aggodalmaskodni.

Utóbb mindössze annyira emlékeztem, hogy öreg macskám, kinek jellemét a legteljesebb mértékben ismertem, vitathatatlanul ébernek és riadtnak mutatkozott, mégpedig olyannyira, hogy azzal már-már meghazudtolta magát. Szobáról szobára kóborolt nyugtalanul és zavartan, és folyton a gótikus alépítmény falait szaglászta. Tudom, mennyire közhelyesnek hangzik mindez – mint az elhagyhatatlan kutya a szellemtörténetekben, mely morogni kezd, mielőtt gazdájának lepelbe burkolt alakja előtűnne -‚ mégsem rejthetem folyvást véka alá.

Másnap az egyik szolgáló a macskák zaklatott viselkedéséről panaszkodott. A dolgozószobámban keresett meg, egy magas, bordás boltozatú, fekete tölgykazettás mennyezetű, nyugatra néző helyiségben, melynek hármas csúcsíves ablakából a mészkő szirtre és a kietlen völgyre látni; és miközben előadta a mondandóját, Nigger koromfekete alakjára lettem figyelmes, ahogy végigoson a nyugati fal mellett, s közben az ódon kőfalakat borító faburkolatot kapargatja.

Mondtam a szolgálónak, hogy sajátságos szagot vagy kigőzölgést áraszthatnak a lepusztult kövek, mely emberi érzékekkel felfoghatatlan, a macskák ellenben kifinomultabb szaglásukkal még a lambérián keresztül is megérzik. Valóban így is gondoltam, és mikor a cseléd felvetette, hogy egér vagy patkány férkőzhetett a faburkolat mögé, azt feleltem neki, hogy háromszáz éve nem láttak errefelé patkányt, sőt még a környék pockai sem igen jutottak át a magas falakon, melyeken belülre köztudomásúan csupán elvétve tévedtek. Aznap délután felkerestem Norrys kapitányt, aki megnyugtatott, hogy egészen valószínűtlennek ítéli, hogy a pockok ily hirtelen és szokatlan módon ellepték volna a rendházat.

Aznap éjjel szokás szerint nem tartottam igényt a komornyik szolgálataira, és nyugovóra tértem a nyugati torony hálókamrájában, melyet sajátomul választottam, és ahová egy kőlépcsősor és egy rövid aknafolyosó vezetett a dolgozószobámból – az előbbi részben megmaradt eredeti állapotában, az utóbbit viszont teljesen felújították. A kerek alaprajzú, igen magas, lambériázatlan szobát falikárpit fedte, melyet jómagam választottam ki Londonban.

Miután megbizonyosodtam róla, hogy Nigger is velem van, becsuktam a nehéz, gótikus ajtót, és lepihentem a villanyégők fényében, melyek oly ravaszul imitálták a gyertyákat, aztán lekapcsoltam a lámpát, és belesüppedtem a faragott, baldachinos ágy párnái közé, a vénséges kandúr pedig megszokott helyén, a lábamnál helyezkedett el. Nem húztam be a függönyöket, hanem kibámultam az ablakon. Az égbolton mintha az északi fény játszadozott volna, s a sejtelmes sugárzásban szemgyönyörködtetőn rajzolódott ki az ablak finom kőcsipkézete.

Bizonyosan elszenderedtem, hiszen határozottan emlékszem, hogy különös álomból ébredtem, mikor a macska hirtelen prüszkölve felugrott. A sárgásvörös fényben láttam az állat előre feszülő nyakát, bokámon kitámasztott mellső, és megmerevített hátsó lábait. A fal egy pontjára szegezte a tekintetét, nem messze a nyugatra néző ablaktól, jómagam azonban semmi különöset nem észleletem ott, noha minden figyelmemet erre a helyre összpontosítottam.

És ahogy bámultam az állatot, éreztem, hogy Nigger nem ok nélkül jött izgalomba. Azt nem merném állítani, hogy a falikárpit valóban megmozdult. Ám mintha meglibbent volna. Arra viszont meg is esküdnék, hogy patkányok vagy egerek surranó lábainak neszezését hallottam a fal felől. A macska egy pillanat alatt a falikárpiton termett, ami testének súlya alatt leszakadt, s mögüle nyirkos, ódon kövek bukkantak elő; imitt-amott megfoltozták az építőmunkások, rágcsálóknak azonban nyomuk sem volt.

Nigger fel-alá futkározott a nyugati fal mentén, vadul karmolászta a letépett falikárpitot, időnként pedig a fal és a tölgypadlózat közé igyekezett vájni a karmaival. Nem mozdultam, de aznap éjjel már képtelen voltam elaludni.

Reggel kikérdeztem a szolgálókat, és kiderült, hogy egyikük sem vett észre semmi különöset, csupán a szakácsnő említette meg, hogy az ablakpárkányon pihenő macskája furcsán viselkedett. A macska éjnek évadján fújni kezdett valamire, és a szakácsnő épp akkor ébredt, mikor az állat kiiszkolt az ajtón, aztán le a lépcsőn, mintha üldözne valamit. A délidőt szunyókálással töltöttem, délután pedig ismét felkerestem Norrys kapitányt, aki rendkívüli érdeklődéssel hallgatta elbeszélésemet. A bizarr – bagatell, ugyanakkor egészen különös – események romantikus hajlamaira hatottak, és a helyi szellemhistóriákat juttatták az eszébe. Mindkettőnket komolyan aggasztott a patkányok megjelenése, amiért Norrys kapitány csapdákat és patkánymérget bocsátott a rendelkezésemre, melyeket hazatérvén nyomban ki is helyeztettem a cselédekkel bizonyos stratégiailag jelentős pontokra.

Korán lefeküdtem, mivel hamar úrrá lett rajtam az álmosság, ám éjjel iszonytató rémálmok gyötörtek. Mintha végtelen magasságból tekintettem volna alá egy félhomály borította barlangüregbe, amit térdmagasságban elborított a mocsok, és ahol egy ősz szakállú, démoni kondás husángjával gombás állagú, löttyedt barmait terelgette, melyek látványa kimondhatatlan undorral töltött el. Aztán, mikor a kondás megpihent, és egy pillanatra elbóbiskolt, patkányok hatalmas serege özönlött le a bűzhödt sziklafalon, hogy embert és állatot egyaránt felfaljon.

E lidércnyomásból Nigger mozgolódása vert fel, amely este szokás szerint a lábaimnál tért nyugovóra. Ezúttal nem kellett keresnem az okot, ami miatt macskám vadul prüszkölt, fújt, és félelmében öntudatlanul a bokámba mélyesztette karmait; a szoba falaiból ugyanis mind a négy égtáj felől undorító neszezés – kiéhezett, óriás patkányok surrogó nyüzsgése – hallatszott. Az északi fény most nem segített kivenni a falikárpit állapotát – a leszakított darabét, melyet időközben helyreállítottak -‚ de nem féltem felkapcsolni a lámpát.

Mikor az égők felragyogtak, a falikárpit iszonytatóan reszketett, melytől a sajátságos mintázat különös haláltáncot lejtett. A mozgolódás szinte azonnal abbamaradt, akárcsak a hemzsegést kísérő hangzavar. Kipattantam az ágyból, a közelben nyugvó ágymelegítő fogantyújával megbökdöstem a faliszőnyeget, és felemeltem az egyik sarkát, hogy alánézhessek. Csupán a megfoldozott kőfalat láttam, és még a macska is észrevehetően megnyugodott. Mikor megvizsgáltam a szobába kihelyezett kerek csapdát, az összes rugót lecsapódva találtam, ám a nyakon csípett, majd kiszabadult állatokból hírmondó sem maradt.

Mivel tudtam, hogy az alvás immár szóba se jöhet, gyertyát gyújtottam, kinyitottam az ajtót, és Niggerrel a sarkamban kimentem a dolgozószobámba vezető aknafolyosóra. Mielőtt a kőlépcsősorhoz értem volna, kandúrom nekiiramodott, és eltűnt az ódon feljáróban. Ahogy jómagam is egyre lejjebb jutottam, hirtelen az alanti tágas helyiségből kiszűrődő hangokra lettem figyelmes; olyféle hangokra, amiket lehetetlen mással összetéveszteni.

A tölgylambériás falakon nyüzsögtek a rohangáló, zsibongó patkányok, miközben Nigger fel-alá nyargalászott a kijátszott vadász dühétől hajtva. Mikor leértem, felkattintottam a kapcsolót, ám a fény kigyúltára sem maradt abba a zajongás. A patkányok tovább randalíroztak, s olyan erővel és oly tisztán kivehetően trappoltak, hogy végül egyértelműen meg tudtam határozni menekülésük irányát. E látszólag végtelen sorokban özönlő rágcsálók elképesztő tömegekben vándoroltak mérhetetlen magasságokból ésszel talán fel sem fogható mélységekbe.

Ekkor lépéseket hallottam a folyosó felől, és egy pillanattal később két szolgáló nyitotta rám a nehéz faajtót. Valamely ismeretlen zavarforrást kerestek, melytől a ház összes macskája megbomlott, és eszeveszetten rohant le a lépcsőkön, mígnem fújva és prüszkölve lesunnyadt az altemplom bereteszelt ajtaja előtt. Megérdeklődtem a cselédektől, hogy hallották-e a patkányokat, de nemleges választ adtak. És mikor felhívtam a figyelmüket a faburkolat mögül kiszűrődő ricsajra, döbbenten észleltem, hogy minden elcsendesedett.

A két férfival együtt lementem az altemplomhoz, ám a macskák addigra szétszéledtek. Úgy határoztam, hogy később felderítem a lenti kriptát, de pillanatnyilag azzal is beértem, hogy megszemléltem a csapdákat. Mindegyik lecsapódott, ugyanakkor egyikben sem találtam semmit. Miután megbizonyosodtam róla, hogy a macskákon kívül kizárólag én hallottam a patkányokat, reggelig virrasztottam a dolgozószobámban, és egyre az immár számomra otthont adó épületről szóló legendákon törtem a fejemet. Délelőtt aludtam egy keveset az egyik könyvtári fotelben hátradőlve, melynek kényelméről még a korhű középkori hangulat kedvéért sem voltam képes lemondani. Utóbb telefonoztam Norrys kapitánynak, aki átjött, hogy segítsen átvizsgálni az altemplomot.

Semmi oda nem illőt nem találtunk, bár mindketten önkéntelenül beleborzongtunk a gondolatba, hogy a rómaiak hozták létre e sírboltot. Mmden egyes alacsony boltív és vaskos oszlop eredeti római alkotás volt – nem a szászok román stílusú kontármunkája, hanem a cézárok korának szigorú és harmonikus klasszicizmusa; a falakat mindenfelé feliratok borították, melyeket kivétel nélkül jól ismertek a helyszínre gyakorta ellátogató régiségbúvárok – olyasféle töredékek, mint “P GETAE. PROP... TEMP... DONA. . .“ vagy “L. PRAEG... VS... PONTIFI... ATYS. ..“

Atys említésétől a hideg futott végig a hátamon, hiszen olvastam Catullust, s így valamelyest ismertem a keleti istenség förtelmes szertartásait, kinek kultusza olyannyira összemosódott Cybeléével. Norrys és jómagam a lámpások fényénél próbáltuk értelmezni a jószerint kivehetetlenné vált mintázatokat bizonyos, jobbára oltárnak vélt, szabálytalanul szögletes kőtömbökön, ám semmire nem jutottunk. Eszünkbe ötlött, hogy az egyik ábrázolás, mely egyfajta sugarakat lövellő napra emlékeztetett, a tudósok szerint nem római eredetre utalt, és azt feltételezték, hogy az oltárokat itt találták egy régebbi, talán őseredeti templomban, és csupán tovább használták a római papok. Az egyik ilyen tömbön barna foltokat fedeztem fel, ami gondolkodóba ejtett. A legterjedelmesebb oltár a helyiség közepén helyezkedett el, és a felszínén látható bizonyos jelekből a tűzzel való kapcsolatra – feltehetően tűzáldozat bemutatására – lehetett következtetni.

Efféle látvány tárult elénk a kriptában, melynek ajtaja előtt macskák serege nyávogott éktelenül, és ahol Norrysszal együtt szándékunkban állt eltölteni az éjszakát. A cselédek, akiknek meghagytuk, hogy ne zavartassák magukat, ha az éjszaka mozgolódást hallanának, díványokat hoztak le nekünk, Niggert pedig segítség s egyben társaság gyanánt beeresztettük magunkhoz. Úgy döntöttünk, hogy a súlyos tölgyfa ajtót – az eredetinek szellőzővágatokkal ellátott pontos másolatát – magunkra zárjuk; majd miután ezt elrendeztük, a még mindig égő lámpások fényénél letelepedtünk, hogy kivárjuk, bármi is történjék.

A sírbolt mélyen a rendház alapépítményébe ágyazódott, és kétségtelenül a völgyre néző, kiugró mészkő fal mélyébe hatolt. Abban, hogy ez lehetett a nyüzsgő, rejtélyes patkányhad úti célja, immár egészen bizonyos voltam, ám elképzelni sem tudtam, mit kereshettek itt. Ahogy ott várakoztunk a díványokra ledőlve, virrasztásomat időnként zavaros álmok szakították meg, melyekből rendre kandúrom nyugtalan fészkelődése riasztott fel.

Az álmok nem voltak megnyugtatóak, és iszonytatóan hasonlítottak az előző éjjelihez. Ismét megpillantottam a félhomály borította barlangüreget, a kondást, és a förtelmes, mocsokban fetrengő, gombás állagú barmokat, és ahogy figyeltem őket, közelebbinek és tisztábban kivehetőnek tűntek – olyannyira közelinek, hogy már-már sikerült kivennem a pofájukat. Aztán kirajzolódtak az egyikük petyhüdt vonásai – és ettől olyan vérfagyasztó sikoly kíséretében riadtam fel, hogy Nigger ijedtében leugrott a díványról, míg Norrys kapitány, aki nem aludt, hangosan felnevetett. Talán még inkább – esetleg kevésbé – nevetségesnek találta volna a helyzetet, ha tudja, mitől e rémület. Ám magam sem emlékeztem rá egy ideig. A felülmúlhatatlan borzalom gyakorta kegyesen megbénítja az elmét.

Norrys felköltött, mikor elkezdődtek a jelenségek. Ugyanabból a rettenetes álomból rázott fel finoman, és szólt, hogy figyeljem a macskákat. Valóban volt mit hallgatni, a bezárt ajtó mögötti lépcsőfőnél ugyanis valóságos lidércnyomássá fokozódott a macskák nyivákolása és kaparászása, miközben odabent Nigger lélekszakadva rohangált körbe-körbe a csupasz kőfalak mentén, melyek mögött a zsibongó patkányok éppoly bábeli zűrzavarát véltem kivenni, mint az előző éjjel.

Ekkor iszonyú rettegés kerített hatalmába, hiszen e rendellenességekre nem lehetett ésszerű magyarázatot találni. A patkányok, amennyiben nemcsak a macskákon kívül kizárólag rám ható téboly szüleményei, nyilvánvalóan a római kori falak belsejében fészkelnek és futkároznak, mely falakról eleddig úgy hittem, tömör mészkőből vannak... hacsak a víz tizenhét évszázad alatt járatokat nem vájt beléjük,

amit most a rágcsálók vettek birtokukba, és szélesítettek ki... Ám még így is egészen kísértetiesnek hatott a dolog; ha ugyanis eleven élősdiektől nyüzsgött a fal belseje, akkor Norrys vajon miért nem hallotta a förtelmes mozgolódást? Miért noszogatott, hogy figyeljek csak Niggerre meg az ajtó előtt nyávogó macskahadra, és miért találgatott, vajon mi izgathatta fel ennyire őket?

Mire a tőlem telhető tárgyilagossággal elmagyaráztam neki, mit vélek hallani, lassan abbamaradt a surrogás, mely alig észlelhetően egyre távolabbról, messze a legmélyebben fekvő altemplom alatti részről szűrődött fel, míg végül úgy tűnt, mintha az egész szirtet ellepték volna a patkányok. Norrys kevésbé mutatkozott szkeptikusnak, mint vártam, sőt láthatóan inkább mélyen megindította az eset. Jelezte, hogy odakint alábbhagyott a lárma, mintha a macskák lemondtak volna a prédáról; Nigger viszont újult erővel kaparászni kezdte a helyiség közepén elhelyezkedő hatalmas kőoltár talapzatát, mely Norrys díványához esett közelebb.

E pillanatban kimondhatatlanul rettegtem az ismeretlentől. Valami döbbenetes dolog ment végbe, és megállapítottam, hogy a fiatalabb, rettenthetetlenebb és feltételezhetően sokkalta materialistább felfogású Norrys kapitányra éppoly nagy hatást gyakoroltak a történtek, mint jómagamra – talán mivel régtől és jól ismerte a helyi legendákat. Egyelőre nem volt más választásunk, mint hogy figyeljük, ahogy a vén fekete kandúr egyre féktelenebbül kaparja az oltár talapzatát, s időnként rám tekint és elnyávogja magát, miként akkor szokott, amikor valami szívesség megtételére akar rábírni.

Norrys ekkor magához vett egy lámpást, és odalépett az oltárhoz, hogy tüzetesebben megvizsgálja, mit kapar annyira Nigger; némán letérdelt, és levakarta a zuzmót, ami az évszázadok alatt teljesen beborította a római kor előtti kőtömböket és a mozaikpadlót. Semmit sem talált, és már éppen feladta volna a kutatást, mikor egy olyan apró részletre lettem figyelmes, melytől egész testemben megborzongtam, noha semmivel nem sejtetett többet mint amennyit eddig is gyanítottam.

Szóltam Norrysnak, aztán mindketten a döbbenetes felfedezésre jutottak dermedtségével meredtünk a szinte észrevehetetlen megnyilvánulásra. Mindössze arról volt szó, hogy az oltár mellé helyezett lámpás lángja észlelhetően vibrált valamely léghuzattól, ami annak előtte nem csapta meg, és ami kétségkívül a padlózat és az oltárkő közötti repedésen húzott át, ahol Nigger a zuzmókat kaparászta.

Az éjszaka hátralévő részét a ragyogón kivilágított dolgozószobában töltöttem Norrysszal, akivel feszülten fontolgattuk, hogy mitévők legyünk, A felfedezés, hogy a római alapzatnál is mélyebben fekvő altemplom húzódik a kárhozott kőhalmaz alatt, s e sírbolt háromszáz éven át elkerülte a régiségbúvárok figyelmét, önmagában elegendő volt ahhoz, hogy vészterhes következtetésekre jussunk. Az adott körülmények között a helyzet kétszeresen is baljóslatúnak tűnt; kétségek között őrlődtünk, vajon babonás félelemből nyomban és örökre elhagyjuk-e a rendházat, vagy kielégítsük a kalandvágyunkat, és bátran szembeszálljunk az ismeretlen mélységekben megbúvó borzalmakkal.

Reggel felé kompromisszumra jutottunk, és úgy határoztunk, hogy Londonba megyünk, és régészekből, valamint más tudósokból álló csapatot gyűjtünk magunk köré, akik képesek megbirkózni a rejtéllyel. Említést érdemel, hogy mielőtt kiléptünk az altemplomból, sikertelen kísérletet tettünk az oltárkő elmozdítására, melyre immár úgy tekintettünk, mint egy irtózatos verem kapujára. Azt, hogy e bejárat miféle titkos módszerekkel nyitható, majd a nálunk bölcsebbek derítik ki.

Londonban Norrys kapitánnyal együtt napokig fejtegettük a tényeket, feltételezéseket és legendás anekdotákat öt kiváló szakértő jelenlétében, akikről tudtuk, hogy bizonyosan nem fedik fel a családi titkokat, melyekre a kutatások során fény derülhet. Kiderült, hogy egyikük sem vette félvállról az esetet, sőt határozott érdeklődést mutattak, és mélyen együtt éreztek velem. Szükségtelen lenne név szerint említeni mindőjüket, annyit azonban elárulhatok, hogy közéjük tartozott Sir William Brinton is, kinek troadi feltárásai annak idején az egész világon nagy port kavartak. Mikor felszálltunk az anchesteri vonatra, úgy éreztem, hamarosan rémisztő felfedezések terhét kell elviselnem, és ezzel kellemetlenül egybecsengett a gyászhangulat, ami az óceán túlsó felén, az amerikaiak körében uralkodott váratlanul elhunyt elnökük halálhírének hatására.

Augusztus 7-én este érkeztünk meg az exhami rendházba, ahol a szolgálók biztosítottak afelől, hogy semmiféle szokatlan esemény nem történt. A macskák, még a vén Nigger is, mindvégig teljesen nyugodtan viselkedtek, és a házban egyetlen csapda sem csapódott le. A kutatás csak másnap vette kezdetét, s vendégeimet addig is jól felszerelt szobákban helyeztem el.

Jómagam saját toronyszobámban tértem nyugovóra, ahol Nigger végigheveredett a lábamon. Hamar elnyomott az álom, ám ismét lidércnyomásos képzetek törtek rám. Trimalchióéhoz4 hasonló római lakomán vettem részt, ahol lefedett fatálon valami szörnyűséget szolgáltak fel.

Ezután az átkozott, visszatérő látomás következett a félhomály borította barlangüregben gombás állagú barmokat legeltető kondással. Midőn felébredtem, ragyogón sütött a nap, s az épületet a megszokott zajok töltötték be. A patkányok, akár elevenek, akár kísértetek voltak, nem háborgattak; Nigger pedig még mindig édesdeden aludt. Mikor lementem, mindenütt ugyanilyen nyugalom honolt; ezt a körülményt az egyik cseléd – egy Thornton nevű fickó, aki a szellemhistóriák megszállottja volt – abszurd módon annak tulajdonította, hogy bizonyos erők immár a tudomásomra hozták, amit a tudomásomra akartak hozni.

Minden készen állt, és délelőtt 11 órakor az elektromos fényszórókkal és ásatási eszközökkel fölszerelkezett hétfős csapatunk lement az altemplomba, és magunkra zártuk az ajtót. Nigger is velünk tartott, a kutatóknak ugyanis nem volt alkalmuk megtapasztalni utálatos ingerlékenységét, sőt örültek is neki, hogy jelen lesz, ha netán rágcsálók nyomaira bukkannánk. A római feliratoknak és az ismeretlen oltárdíszítményeknek nem sok figyelmet szenteltünk, a tudósok közül hárman ugyanis mindet látták már, és jól ismerték jellegzetességeiket. Elsősorban a gigászi központi oltárra összpontosítottunk, és egy óra sem telt el, mikor Sir William Brintonnak sikerült hátrabillentenie valamiféle meghatározhatatlan ellensúly segédletével.

Az elébünk táruló förtelem teljességgel letaglózott volna minket, ha nem készülünk fel rá. A mozaikkal fedett padlóban egy közel négyzet alakú nyílás tátongott, melynek kőlépcsőfokait szinte egyetlen, középen futó ereszkedővé koptatták. A lépcsősort emberi és emberszerű csontok tömkelege borította. Azokról, melyek többé-kevésbé összefüggő csontvázként megmaradtak, lerítt a páni félelem, és mindenfelé a rágcsálók fogainak nyomát fedeztük fel. A koponyák formája vele született gyengeelméjűségre, eszelősségre vagy primitív félmajom jellegre utalt.

Az irtózatos maradványokkal teleszórt lépcső fölé egy lefelé vezető folyosó boltívei borultak, melyet láthatóan a tömör sziklából véstek ki, és léghuzat járt át. A légáramlás nem hirtelen és dögletesen tört elő, mint ahogy egy lezárt sírboltban várni lehetett, hanem hűvösség és frissesség érződött rajta. Nem sokáig tanakodtunk, hanem reszketve nekiláttunk megtisztítani a lejáratot. Ekkor történt, hogy a kifaragott falakat vizsgálgatva Sir William azt a meglepő megjegyzést tette, hogy a vésőnyomokból ítélve a folyosót alulról nyitották meg.

Higgadtnak kell maradnom, és alaposan meg kell válogatnom a szavaimat. Miután nagy nehezen néhány lépcsőfokot haladtunk lefelé a szétrágott csontok között, távoli fényre lettünk figyelmesek; nem afféle rejtélyes foszforeszkálásra, hanem beszűrődő napsugarakra, melyek kizárólag a völgyre néző sziklafalba vájt titkos réseken juthattak be. Különösebben nem meglepő, hogy odakintről nem fedezték fel a nyiladékokat, hiszen a völgy teljességgel kihalt, s mindemellett a szirt is oly magas és meredek, hogy kizárólag repülőről tanulmányozható behatóbban. További pár lépés megtétele után a szó szoros értelmében elakadt a lélegzetünk a látványtól; ezt annyira szó szerint kell érteni, hogy a szellemkutató Thornton a mögötte állók karjaiba ájult. A halálra sápadt és alélt Norrys artikulálatlanul felkiáltott; míg jómagam – azt hiszem levegő után kaptam, vagy felszisszentem, és arcom elé emeltem a kezemet.

A mögöttem haladó – a csapat egyetlen olyan tagja, aki idősebb volt nálam – krákogva és hörögve mindössze annyit volt képes kinyögni, hogy: “Szentséges Isten!” A hét kiművelt férfiú közül kizárólag Sir William Brinton őrizte meg a hidegvérét, ami már csak azért is figyelemre méltó, mivel a csoport vezetőjeként ő szembesült először a látvánnyal.

A gigászi, félhomály borította barlangüreg a végtelen messzeségbe nyúlt; s e föld alatti világ beláthatatlan titkokat s borzalmas sejtelmességet sugallt. Épületek és más építészeti maradványok sorjáztak mindenfelé – egyetlen pillantással furcsa elrendezésű sírdombokat, pogány monolitgyűrűt, alacsony boltozatú római kori romokat, szétterpeszkedő szász épületcsoportot és egy ősi angol faépítményt fogtam be tekintetemmel -‚ ám mindez eltörpült a felszín hátborzongató látványa mellett. A lépcsőtől többyardnyi távolságig emberi csontok borították a területet, amennyire a lépcső tetején találtakéhoz hasonló maradványokat emberinek ítélhetjük. Úgy terültek el, mint egy tajtékzó tenger, többségük szétszóródva hevert, itt-ott viszont részben vagy egészében csontvázzá álltak össze; ez utóbbiak kivétel nélkül démoni pozitúrákba merevedve, mintha rémülten igyekeznének elhárítani maguktól valamiféle fenyegetést, vagy gyilkos szándékkal szorongatnának egy másik alakot.

Mikor dr. Trask, az antropológus megállt, hogy osztályozza a koponyákat, mindenféle elkorcsosulást talált, ami teljesen zavarba ejtette. Többségük az evolúció valamely alacsonyabb fokán állt, mint a piltdowni ember5, mégis mindegyik kétségtelenül az emberi fajhoz tartozott. Több magasabb rendű is akadt köztük, néhány pedig a legteljesebben fejlettnek és értelmesnek mutatkozott. Az összes csontot összerágták, többségében a patkányok, némelyiket pedig a többi emberszabásúak. Az embercsontvázak között a patkányok apró csontjai – az ősi eposz utolsó fejezetét lezáró gyilkos hadsereg elhullott tagjainak maradványai – hevertek.

Kétlem, hogy bármelyikünk ép ésszel viselte a förtelmes felfedezés okozta megrázkódtatásokat. Se Hoffmann, se Huysmans6 nem tudott volna kitalálni annál hihetetlenebb, iszonytatóbb, rémtörténetbe illően morbid jelenetet, mint amilyenbe mi heten a félhomály borította barlangüregben botlottunk; kifogyhatatlan borzalmak között támolyogtunk, és ez egyszer megkíséreltünk nem gondolni rá, miféle események játszódhattak le itt háromszáz vagy háromezer, kétezer vagy tízezer évvel ezelőtt. A pokol tornácára értünk, a szerencsétlen Thornton pedig ismét elájult, mikor Trask közölte velünk, hogy egynémely csontváz húsz vagy több nemzedéken át négy lábon járó lényként maradt fent.

A borzalmakat még több tetézte, mikor vizsgálni kezdtük az építményeket. A négylábúakat – a két lábon járók közül alkalomadtán hozzájuk szegődött társaikkal együtt – kőkarámokban tartották, melyekből végül az éhségtől önkívületben, vagy a patkányoktól való félelmükben törhettek ki. Roppant nyájakban hizlalhatták őket a nyers zöldségeken, melyek maradványai mérgező lerakódásként gyűltek fel a Rómánál is régebbi, monumentális kővályúk alján. Immár megértettem, őseimnek miért volt szükségük oly irdatlan kertekre – adná az ég, hogy feledhetném! A nyájak rendeltetését nem volt nehéz kitalálnom.

Sir William, aki fényszóróval kezében a római kori romokon állt, fennhangon fordította a legiszonyatosabb szertartás szövegét, melyről valaha is hallottam; és ismertette, miféle étkeket fogyasztottak az özönvíz előtti kultusz hívei, melyet utóbb fölfedeztek maguknak, és a sajátjukkal ötvöztek Cybele papjai. Norrys, bármennyire hozzászokott a lövészárkokhoz, tántorogva botorkált ki az angol épületből. Mészárszékként és konyhaként egyaránt funkcionált a létesítmény – épp erre számított ‚ ám az már túl soknak bizonyult neki, hogy jól ismert angol szerszámokat talál egy efféle helyen, és jól ismert angol feliratokat olvashat a falakon, s nem egy 1610-nél nem régebbről származott. Jómagam képtelen voltam belépni e házba – ahol ősöm, Walter de la Poer tőre vetett véget a démoni bacchanáliáknak.

A kidőlt tölgyfa ajtajú, alacsony szász épületbe azonban bemerészkedtem, és ott tíz, egymás után következő, rozsdás keresztrúddal lezárt kőcellát találtam. Háromban lakóra is leltem: kivétel nélkül fejlett csontvázakra, az egyikük csont mutatóujján pedig egy családom címerével ékes pecsétgyűrű lötyögött. A római kori kápolna alatt Sir William sokkalta ősibb cellákból álló sírboltra akadt, ám mindegyik cella üresen állt. Alattuk mély kripta húzódott, bennük szertartásosan elrendezett csontokkal, melyek némelyikén iszonyatos, egymásnak megfeleltethető feliratok voltak olvashatók latinul, görögül és a frígek nyelvén.

Dr. Trask időközben az egyik történelem előtti sírdombból kisméretű koponyacsontokat hantolt ki, melyek alig valamivel tűntek emberibbnek egy gorilláénál, s melyeket értelmezhetetlen, ideogramszerű vésetek borítottak. Mindeme borzalmak között kandúrom zavartalanul bóklászott. Egyszer egy csontkupac tetején végigfeküdve pillantottam meg, és eltűnődtem, vajon miféle titkok rejtőzhetnek a sárgálló szemek mögött.

Miután valamelyest felfogtuk e – visszatérő rémálmomban előre felsejlő – félhomály borította vidék iszonyú rejtelmeit, fürkészni kezdtük a látszólag feneketlen, éjfekete mélységet, ahová nem jutottak el a hasadékokon áthatoló napsugarak. Sohasem fogjuk megtudni, miféle vaksötét, styxi űrök ásítoznak azon a rövid távon túl, ameddig elmerészkedtünk, mivel úgy döntöttünk, hogy nem tanácsos az emberiség tudomására hozni ily titkokat. Ám épp eleget találtunk ahhoz, hogy teljesen lekösse a figyelmünket; egy arasznyi táv megtétele után ugyanis fényszóróink pásztájában kirajzolódott a vermek végtelen sora, ahol egykoron a patkányok lakmároztak, és melyek kiürülése a felszínre hajtotta a kiéhezett rágcsálók seregét, hogy előbb a lesoványodott nyájakra vessék magukat, aztán pedig a rendház falai közül kirontva végigpusztítsák a falvakat, és örökre bevéssék magukat a helybéli parasztok emlékezetébe.

Jó Isten! Azok a sötét dögvermek, tele szétharapdált, lerágott csontokkal és felnyitott koponyákkal! A végtelen évszázadok alatt felgyülemlett pithecantropus, kelta, római és angolszász csontvázak! Némelyik verem színültig megtelt velük, és ki tudja, milyen mélyek voltak valaha, Más mélyedések fenekéig még ma sem hatolt le fényszóróink sugara, és megnevezhetetlen rémségek lakták a mélységeket. Vajon milyen sors várt a szerencsétlen patkányokra – tűnődtem -‚ melyek efféle csapdákba botlottak vak hajszájuk során e hátborzongató Tartaroszban7?

Egy tátongó meredély közelében egyszer csak megcsúszott a lábam, S egy pillanatra mindenestül hatalmába kerített a páni félelem. Már jó ideje merenghettem, mivel a kövérkés Norrys kapitányon kívül senkit sem láttam a közelben. Aztán hirtelen olyan hang tört elő a fénytelen, határtalan, beláthatatlan messzeségből, melyet mintha már hallottam volna; láttam, ahogy macskám szárnyas egyiptomi istenhez hasonlatosan nekiiramodik mellettem, egyenesen a végtelen üresség felé. De nem sokkal maradtam le mögötte, hiszen egy másodperc alatt eloszlott minden kételyem. A pokolbéli patkányok surrogása ütötte meg a fülemet, akik egyre újabb borzalmakra vágytak, és elhatározták, hogy a föld mélyének vigyorgó üregeibe vezérelnek, ahol Nyarlathotep, a tébolyult, arctalan isten üvöltözik bele vakon az éji sötétségbe, két alaktalan, idióta flótás sipítozásának kíséretében.

Fényszóróm kialudt, de futottam tovább. Beszédet, nyüszítést és távoli visszhangokat hallottam, a kegyetlen, alattomos surrogás azonban lassan mindent elnyomott; egyre puffadt, mint egy merev vízi hulla, mely álmosan előbukkan az olajos felszínen, és úszni kezd az ónixhidak végtelen sora alatt a fekete, bűzös óceán felé.

Valami belém ütközött – valami puha és kövérkés. Bizonyára a patkányhad lehetett; az a ragacsos, kocsonyás, mohó sereg, amely az elevenekből és a holtakból lakmározott... Miért ne falhatnának fel a patkányok egy De la Poert, mikor a De la Poerok maguk is tiltott eledeleket vesznek magukhoz?...

A háború bekebelezte a fiamat, hogy a rosseb esne mindannyiukba... a jenkik pedig lángokkal felzabáltatták Carfaxot, és eltüzelték Delapore nagyszülémet és vele együtt a titkot is... De nem – mondom nektek, nem én vagyok a démoni kondás a félhomály borította barlangüregben! Nem Edward Norrys ábrázatát véltem fölfedezni azon a gombás állagú, löttyedt barmon! Ki mondja rám, hogy De la Poer vagyok? Ő megmaradt, a fiam viszont odaveszett!... Hagyjam, hogy egy Norrys kezében maradjon a De la Poer-birtok?... Mindez vudu, mondom nektek... az a pettyes kígyó... A pokolba veled, Thornton, majd megtanítalak, hogyan ájuldozz a családom tettei láttán!... Hogy hasítana beléd az istennyila, te rühes, nyamvadék disznó! Megtanítlak, miként undorkodj itten nekem... talán csak nem bolondnak esmérsz engemet? Magna Mater! Magna Mater!... Atys... Dia ad aghaidh’s ad aodaun... agus bas dunarch ort! Dhonas’s dholas ort, agus leat-sa!... Ungl unl... rrlh... chchch...

Azt mesélik, ezeket mondtam, mikor három óra múltán rám találtak a feketeségben, Norrys kapitány szétmarcangolt, félig elfogyasztott teteme fölött gunnyasztva a vaksötétben, miközben macskám ugrálva karmolászta a torkomat. Azóta felrobbantották az exhami rendházat, Niggert elválasztották tőlem, engem pedig bezártak ebbe a rácsos ablakú hanwelli szobába, és félve suttognak egymás között őseimről és tetteimről. Thornton a szomszédos helyiségben tartózkodik, de nem engedik, hogy beszéljek vele. A rendházban történteket is igyekeznek eltussolni. Mikor szerencsétlen Norryst emlegetem, azzal vádolnak meg, hogy én tettem ezt a szörnyűséget, de én tudom, hogy tévednek. Tudniuk kellene, hogy a patkányok kebelezték be a kapitányt; a surrogó, portyázó patkányok, kiknek folytonos neszezése nem hagy aludni; a pokoli patkányok, akik szobám párnázata mögött futkosnak föl-alá, és csalogatnak sokkalta borzalmasabb helyekre, mint amilyent elképzelni képes vagyok; a patkányok, akiket ők sosem hallanak meg; a patkányok, a patkányok a falban.

1 Vagy Kybelé: a rómaiaknál az Isteni Föld Anya, a görög mitológia Rhea istennőjének megfelelője. Érdekes egybeesés, hogy a római Szent Péter székesegyház ugyancsak cybele templomának helyén épült.

2 Gilles de Retz, vagy Rais (1404-1440): sátánizmusáról, gyermekgyilkosságairól és kegyetlen kínzásairól hírhedtté vált bretagne-i báró, kinek nevét Kékszakáll történetével hozzák kapcsolatba. Donatien-Alphonse-Franois marquis de Sade (1740-1814) francia író. A kegyetlenségben való kéjelgést ábrázoló művei nyomán róla nevezték el a szadizmust.

3 Afrikai fekete mágia.

4 Petronius (?-66?) Satyriconjának rabszolgasorból feltörekedett, undorítóan hivalkodó újgazdag főhőse.

5 A neandervölgyinél ősibbnek hitt fajta, melyről bebizonyosodott, hogy hamisítvány.

6 E. T. A. Hoffmann (1776-1822):a német romantika jeles fantasztikus elbeszélője. Joris-Karl Huysmans (1848-1907): holland származású francia naturalista író, kinek késői írásaiban a katolikus misztika keveredik a dekadenciával.

7 A görög mitológiában az alvilág legmélyebb, legsötétebb része.

Galamb Zoltán fordítása

Arthur Jermyn

I.

Az élet borzalmas dolog, és az ismert dolgok felszíne mögül az igazság oly démoni sugallatai sejlenek elő, melyektől még ezerszer borzalmasabb. Talán a megdöbbentő felfedezéseivel már ma is nyomasztó tudomány lesz az, ami révén végül megsemmisül fajunk – ha valóban külön fajt alkotunk -‚ hiszen halandó ésszel nem lehetne elviselni, ha megnyitnánk a világ előtt a nem is sejtett szörnyűségek kiapadhatatlan forrásait. Ha tudnánk, mik vagyunk, akkor Sir Arthur Jermynhez hasonlóan cselekednénk; Arthur Jermyn pedig egy éjjelen benzinnel itatta át a ruháit, aztán meggyújtotta magát. Az elszenesedett maradványokat senki nem helyezte be egy urnába, és senki nem állított emléket neki; bizonyos dokumentumokat és egy ládába zárt tárgyat találtak ugyanis, melyek miatt szívesebben elfeledték volna őt az emberek. Némely ismerősei még azt sem hajlandók elismerni, hogy egyáltalán létezett.

Arthur Jermyn azután ment ki a mocsárba, és gyújtotta fel magát, hogy meglátta a ládába zárt tárgyat, mely Afrikából érkezett. A tárgy, és nem saját torz külleme okán vetett véget az életének. Sokan eldobták volna az életet, ha Arthur Jermynéhez hasonlóan groteszk vonásokkal bírnak, Arthur Jermyn azonban költőként és tudósként nem törődött vele. A tanulás a vérében volt, dédapját, Sir Robert Jermyn bárót ugyanis jeles antropológusként tartották számon, míg szépapja, Sir Wade Jermyn a Kongó vidékének első felfedezői közé tartozott, és tudományos értékű műveket írt az ottani törzsekről, állatokról és feltételezett maradványokról. Sir Wade szellemi buzgalma valójában már-már mániának számított; a történelem előtti kongói fehér civilizációt feltételező bizarr elképzelései egyenesen nevetség tárgyává tették, mikor kiadták Afrika különböző részeit illető észrevételek című könyvét. A rettenthetetlen felfedezőt 1765-ben egy huntingdoni elmegyógyintézetbe zárták.

Az őrület minden Jermynnek sajátja volt, az emberek pedig örültek, hogy nem sok akadt belőlük. A családfa nem hajtott több ágat, és Arthur volt az utolsó sarj. Ha ő nincs, ki tudja, mi történt volna, mikor megérkezett a tárgy. A Jermynek mindig is furcsán néztek ki – vonásaik elfajzottságról árulkodtak, bár Arthur számított a legfélresikerültebbnek, míg a Jermyn-ház falán függő arcképeken Sir Wade előtt semmi kirívóan szokatlan nem mutatkozott. A tébolyodottság kétségkívül Sir Wade-del vette kezdetét, kinek a valóságtól elrugaszkodott afrikai történeteit élvezettel, egyszersmind elszörnyedve hallgatták újdonsült barátai. Elmebaja a trófea– és állatgyűjteményében is megmutatkozott, melynek darabjait épeszű ember bizonyosan nem gyűjtötte volna be, de még inkább kirítt a feleségét keleti elzártságra ítélő bánásmódban. A nő – árulta el Sir Wade – egy portugál kereskedő leánya volt, akivel Afrikában ismerkedett meg; és aki nem kedvelte az angol szokásokat. Második, leghosszabb útjáról Sir Wade felesége és Afrikában világra jött kisded gyermeke kíséretében tért haza, akik később a harmadik és egyben utolsó felfedezőútjára is vele mentek, de onnan a feleség már soha nem tért vissza. Közelről senki, még a szolgálók sem láthatták az asszonyt; heves és kiszámíthatatlan természetét ugyanis nehéz volt elviselni, Rövid ott tartózkodása idején a Jermyn-ház egyik félreeső szárnyát foglalta el, és kizárólag a férje léphetett be a lakosztályába. Sir Wade féltő gondoskodása családja iránt egészen szélsőséges formát öltött; mikor ugyanis hazatért Afrikából, kizárólag egy rusnya guineai fekete nőt engedett a fiához, Majd mikor Lady Jermyn halálát követően végleg hazaköltözött, teljesen magára vette fia nevelését.

Ám barátai elsősorban beszámolói, kiváltképp az ital hatása alatt előadott élmények miatt tartották Sir Wade-et háborodottnak. A tizennyolcadik század racionális világában oktalanság volt a kongói hold fényében észlelt döbbenetes látomásokról és különös helyekről beszélni; egy elfeledett város indáktól benőtt, omladozó, gigantikus falairól és oszlopairól, valamint nyirkos és néma kő lépcsőfokokról, melyek feneketlen kincseskamrákhoz és kísérteties katakombákhoz vezettek le a mélybe. Különösképp ostobának hatott, ha valaki az efféle helyeken kísértő élőlényekről áradozott; félig a dzsungelből, félig az iszonytatóan ősi városból származó egyedekről – olyan mesés teremtményekről, amilyeneket még egy Plinius is kétkedőn jellemzett volna természetrajzában1 olyan dolgokról, amik azután keletkezhettek, hogy a termetes emberszabásúak lerohanták a falakkal, oszlopokkal, kriptákkal és bizarr faragásokkal ékes, haldokló várost. Mégis, miután végleg hazaköltözött, Sir Wade hátborzongató hévvel mesélt az ilyesfélékről, különösen a harmadik pohár után, amit a Lovagfejhez címzett fogadóban fogyasztott el; eldicsekedett azzal, amire a dzsungelben ráakadt, és azzal hogyan tanyázott a kizárólag általa ismert romok között. Aztán pedig oly módon beszélt a lényekről, hogy végül elmegyógyintézetbe zárták. Nem sokat bánkódott amiatt, hogy egy rácsos ablakú huntingdoni szobába zárták, elméje ugyanis furcsán működött. Mióta fia kinőtt a csecsemőkorból, Sir Wade egyre kevésbé szeretett otthon tartózkodni, míg végül láthatóan rettegni kezdett a helytől. A Lovagfejhez címzett fogadóba helyezte át a törzshelyét, és mikor bekasztlizták, még tétován hálálkodott is, mintha a védelemért mondana köszönetet. Három esztendővel később elhunyt.

Wade Jermyn fia, akit Philip névre kereszteltek, fölöttébb különös figura volt. Noha alkatilag nagyon hasonlított az apjára, külseje és viselkedése sok tekintetben annyira durvának tűnt, hogy mindenki kerülte őt. Az őrületet, amitől annyira tartottak, nem örökölte, viszont kétségbeejtően nehéz felfogás és – rövid időszakokra – fékezhetetlen dühkitörések jellemezték. Alacsony növése ellenére kifejezetten erős és hihetetlenül agilis volt. Tizenkét évvel azután, hogy a báró örökébe lépett, feleségül vette az állítólag cigány szülőktől származó vadőr leányát, ám még mielőtt megszületett volna a fiúgyermeke, közönséges matrózként beállt tengerésznek, amivel végképp maga ellen fordította a szokásai és rangon aluli házassága miatt rá megorrolt környezetét. Úgy hírlett, az amerikai háború lezárultával egy afrikai kereskedő szolgálatába lépett, és erejével, valamint mászókészségével hívta fel magára a figyelmet, de végül nyoma veszett, mikor egyik este hajója a kongói partok mentén horgonyzott.

Sir Philip Jermyn fia esetében az immár elfogadott, öröklött abnormitás váratlan és végzetes fordulatot vett. A magas és egészen jóképű Robert Jermyn, kinek szokatlan testarányait furcsa, keleties báj ellensúlyozta, tudósként és kutatóként kezdte a pályáját. Ő volt az, aki elsőként tanulmányozta tudományos alapossággal őrült nagyapja Afrikából átmenekített relikviáit, és aki ugyanolyan ismertté tette a család nevét mind az etnológia, mind a felfedezések területén. Sir Robert 1815-ben nőül vette Brightholme hetedik vikomtjának leányát, aki hamarosan három gyermekkel ajándékozta meg hitvesét, ám a legidősebbet és a legfiatalabbat nem engedhették emberek közé testi és szellemi fogyatékosságaik miatt, A családi tragédiáktól elkeseredve a tudós elme a munkájában keresett vigaszt, és két huzamosabb ideig tartó felfedezőutat tett Afrika mélyébe. 1849-ben Sir Philip második fia, Nevil, akiben Philip Jermyn gorombasága a Brightholme-ok fennhéjazásával elegyedett, megszökött egy útszéli táncosnővel, ám egy év utáni hazatértekor mégis megbocsátottak neki. Özvegyen tért vissza a Jermyn-házba egy Alfred nevű fiúgyermekkel a karján, aki később Arthur Jermynt nemzette.

Barátai szerint a csapások sorozata miatt bomlott meg végül Sir Robert Jermyn elméje, ám valószínűleg csupán egy töredéknyi afrikai folklór okozta a tragédiát. Az idős tudós az onga törzsek körében elterjedt legendákat gyűjtötte össze nagyapja és saját felfedezőútjai helyszínéhez közel, azt remélvén, hogy magyarázatot talál Sir Wade hóbortos meséire a hibrid lényektől benépesített elveszett városról. Az ősapa különös irományaiban fellelhető bizonyos következetesség arra utalt, hogy a bomlott elmét az őslakosok mítoszai ihlethették meg. 1852. október 19-én egy Samuel Seaton nevű felfedező kereste fel a Jermyn-házat az ongák körében összegyűjtött feljegyzések kéziratával, mivel úgy vélte, a fehér isten uralta fehér emberszabásúaktól benépesített szürke városról szóló legendáknak hasznát veheti a néprajzkutató. Beszélgetésük során további részletekkel szolgálhatott, melyek mibenlétét örök homály fedi, hirtelen ugyanis szerencsétlenségek sora sújtotta a családot, Sir Robert Jermyn csak a felfedező megfojtott holttestét hagyta maga után a könyvtárban, és mielőtt megfékezhették volna, mindhárom gyermeke életének véget vetett; a két, világtól elzártan élő, és az egykor megszökött gyermek egyaránt odaveszett. Haláltusájában Nevil Jermyn sikeresen védelmezte akkor kétéves fiát, aki máskülönben nyilvánvalóan a megbomlott öreg gyilkos tervének áldozatául esett volna. Sir Roberttel, aki többször sikertelenül kísérelt meg öngyilkosságot, és konokul megtagadta, hogy még egyszer artikulált hangot adjon ki magából, két esztendővel elzárása után szélütés végzett.

Sir Alfred Jermyn még a négyet sem töltötte be, mikor rászállt a bárói cím, ám hajlamai meghazudtolták státusát. Húszévesen beállt egy varietétársulatba, harminchat évesen pedig elhagyta feleségét és gyermekét, hogy egy amerikai utazó cirkusszal tarthasson. Élete ocsmány véget ért. A menazséria állatai között utazott egy, a megszokottnál fehérebb gorilla; e meglepően kezes vad nagy népszerűségnek örvendett az előadók körében. Alfred Jermynt rendkívüli módon vonzotta ez a lény, és nemegyszer hosszasan bámulták egymást a rácsokon át, Jermyn végül engedélyt kért és kapott rá, hogy idomíthassa az állatot, méghozzá olyan sikerrel, ami társait és a közönséget egyaránt elképesztette. Egyik reggel Chicagóban a gorilla és Alfred Jermyn egy feltűnően kimunkált bokszmeccset próbáltak, mikor az előbbi a szokásosnál erősebben találta megütni ellenfelét, amivel testileg és méltóságában is megroggyantotta a műkedvelő idomárt. Az ezt követő eseményekről nem szívesen beszélnek “A világ legnagyszerűbb mutatványának” a tagjai. Senki sem számított rá, hogy Sir Alfred Jermyn éles, állati sikollyal megragadja ügyetlen partnerének mindkét kezét, a ketrec padlatához vágja őt, és elvadultan harapdálni kezdi annak szőrös torkát. A gorillát váratlanul érte a támadás, ám hamar észbe kapott, és még mielőtt egy képzett idomár közbeavatkozhatott volna, a test, amely egykor a báróé volt, immár a felismerhetetlenségig összeroncsolódott.

II.

Arthur Jermyn Sir Alfred Jermyn és egy Ismeretlen származású varietészínésznő gyermeke volt. Mikor a férj és apa otthagyta a családját, az anya a Jermyn-házba vitte a kisfiút, ahol immár senki sem maradt, akinek terhére lett volna. Volt némi fogalma róla, mi biztosíthatja egy nemes méltóságát, és tett róla, hogy fia a szűkös anyagi keretekhez mérten a legjobb nevelésben részesüljön. A család forrásai sajnálatos módon kezdtek kiapadni, a Jermyn-ház pedig bús elhanyagoltságba süppedt, az ifjú Arthur azonban imádta a régi épületet, és mindent, ami benne foglaltatott. Egyetlen korábban élt Jermynre sem hasonlított, mivel költőnek és álmodozónak született. Egyes szomszédok, akik mindenféle mendemondákat hallottak Sir Wade Jermyn sohasem látott portugál feleségéről, kijelentették, hogy bizonyosan az ő latin vére ütközött ki benne; de a legtöbben egyszerűen rosszmájúan mosolyogtak szépérzékén, és a varietészínész anyának, akit soha nem fogadott be az előkelő társaság, tudták be e jellemvonást. Arthur Jermyn finom költőisége otromba külleme miatt még inkább szembeszökő volt. A legtöbb Jermynt bizarrul szabálytalan és Visszataszító külső jellemezte, ám Arthur esetében kifejezetten élesen kiütköztek e Vonások. Nehéz megmondani, mire is hasonlított Valójában, de tekintete, arca metszése és karjai hosszúsága borzongatón ellenszenvessé tették őt azok számára, akik először látták életükben.

Arthur Jermyn esze és jelleme ellensúlyozták küllemhibáit. A tehetséges és tanult ifjú kitüntetéssel Végzett Oxfordban, és úgy tűnt, helyreállítja családja megingott hírnevét. Noha inkább költői, mintsem tudományos vénával lett megáldva, ősei nyomdokába óhajtott lépni Afrika néprajzának kutatójaként és régiségbúvárként, amihez Sir Wade csodás, ugyanakkor különös gyűjteményét kívánta hasznosítani. Hóbortos elméjében gyakran felsejlett a történelem előtti civilizáció, melyben oly határozottan hitt az őrült felfedező, és egymás után szövögette a történeteket a néma városról a dzsungel mélyén, amiről oly sokszor esett említés a hírhedt ős csapongóbb jegyzeteinek bekezdéseiben. A neve nincs, nem is sejtett dzsungellakó hibrid fajról szóló ködös utalásokkal kapcsolatban iszonyattal elegy vonzódást érzett, a fantazmagória lehetséges valóságalapján törte a fejét, és a dédapja, valamint Samuel Seaton által az ongák körében később összegyűjtött adatok segítségével igyekezett fényt deríteni a rejtélyre.

Édesanyja 1911-ben bekövetkezett halála után Sir Arthur Jermyn úgy határozott, a végsőkig folytatja megkezdett kutatását. Miután a szükséges pénzösszeg előteremtése céljából eladta birtoka egy részét, felszerelt egy expedíciót, és elhajózott Kongóba. A belga hatóságoktól kért vezetőkkel egy évet töltött az Onga– és Kahn-vidéken, ahol minden várakozást felülmúló adatokra lelt, A kalirik között ráakadt egy Mwanu nevű agg törzsfőnökre, aki nem csupán elképesztő emlékezőtehetséggel és szokatlanul magas intelligenciával rendelkezett, hanem az ősi legendák iránt is rendkívüli érdeklődést mutatott, Az aggastyán igaznak mondott minden mesét, amit Jermyn hallott, sőt hozzátette, ami a kőváros és a fehér emberszabásúak kapcsán még a tudomására jutott.

Mwanu szerint a szürke városnak és a hibrid fajnak már hírmondója sem maradt, a harcos n’banguk ugyanis mindkettőt megsemmisítették. A törzs, miután elpusztította az épületek többségét és legyilkolta az ott talált élőlényeket, elhurcolta a kitömött istennőt, akinek a felkutatására indultak; a fehér emberszabású majomistennőt, akit a furcsa lények imádtak, és akiben a kongói hagyomány szerint a lények fölött egykor uralkodó hercegnő alakját örökítették meg. Arról, hogy vajon miféle teremtmények lehettek a fehér emberszabásúak, Mwanunak fogalma sem volt, ám úgy vélte, valaha Ők emelhették a romvárost,

Jermyn nem bocsátkozott találgatásba, ám alapos kérdezősködés eredményeképp megismerte a kitömött istennő színes legendáját.

A majomhercegnő – szólt a fáma – egy nyugatról érkezett nagy fehér isten ágyasa lett. Hosszú ideig együtt uralkodtak a város felett, de mikor fiuk született, mindhárman felkerekedtek. Később a hercegnő és hitvese visszatért, és a hercegnő halálakor az istenférj mumifikálta, majd egy hatalmas kőszentélyben helyezte el nejének testét, ahol imádni kezdték. Aztán az isten egyedül eltávozott. A legendának, úgy tűnt, innentől három különböző változata létezett. Az egyik szerint ezután semmi nem történt attól eltekintve, hogy a kitömött istennőt a felsőbbrendűség jelképeként tartotta számon minden törzs, amelynek az a birtokába került. A n’banguk is épp ezért vitték magukkal. A második történet az Isten visszatértéről beszélt, aki szentélybe helyezett felesége lábainál lelte halálát. A harmadik arról számolt be, hogy a fiú immár férfivá – avagy a tényállástól függően majommá vagy istenné – cseperedve visszatért, ámde sejtelme sem volt saját kilétéről. A nagy képzelőerővel megáldott feketék kétségtelenül alaposan kiaknázták a fantasztikus legenda mögött rejlő események nyújtotta lehetőségeket.

Arthur Jermyn immár nem kételkedett az Idős Sir Wade által leírt dzsungelbeli város létezésében, és nem különösebben lepte meg, mikor 1912-ben rátalált a maradványaira. Méreteit bizonyosan eltúlozták, ám a szanaszét heverő kövekből egyértelműen kiderült, hogy nem közönséges néger falu volt. Faragványokat sajnos nem találtak, az expedíció kis létszáma miatt pedig kivihetetlennek tűnt, hogy megtisztítsák az egyetlen látható átjárót, mely ránézésre a Sir Wade által említett katakombák rendszerébe vezetett. A térség minden bennszülött törzsfőnökét kikérdezték a fehér emberszabásúakról és a kitömött istennőről, ám mégis egy európai tudta csak kiegészíteni Mwanu elbeszélését. Monsieur Verhaeren, a kongói kereskedelmi ügynökség belga képviselője úgy vélte, hogy nem csupán a hollétét tudja meghatározni a kitömött istennőnek, melyről nem egy elejtett megjegyzést hallott már, hanem annak Is szerét tudja ejteni, hogy előkerítsék; az egykor nagy és hatalmas n’banguk ugyanis immár Albert király kormányának alázatos szolgáivá alacsonyodtak, és kevés rábeszélés hatására bizonyosan megválnának a rémes istenségtől, akit hajdanán elraboltak. Mikor tehát Jermyn hazahajózott Angliába, ezt annak reményében tette, hogy minden valószínűség szerint hamarosan egy felbecsülhetetlen értékű néprajzi lelethez jut, mely bizonyítékul szolgál majd szépapja leghihetetlenebb történeteinek hitelességéről – legalábbis ami az Arthur fülébe jutott regéket illeti. A Jermyn-ház közelében lakó parasztok talán vadabbakat is hallhattak idősebb rokonaiktól, akik a Lovagfejhez címzett fogadóban hallgatták egykor Sir Wade elképesztő meséit.

Arthur Jermyn türelmesen várakozott a Monsieur Verhaerentól érkező ládikára, és közben egyre fokozódó érdeklődéssel tanulmányozta megtébolyodott őse kéziratait. Lassan közeli lelki rokonságot kezdett felfedezni maga és Sir Wade között, minekutána az afrikai hőstettek mellett az Angliában fellelhető személyes emlékek után is nyomozni kezdett. A szájhagyomány az elzárt feleségről szóló mendemondák bőséges tárházával szolgált, ám kézzelfogható bizonyíték nem akadt az ottlétére. Jermyn sokat tűnődött, vajon mi szolgáltathatott okot, vagy biztosított lehetőséget a nyomok efféle teljes eltüntetésére, míg végül arra a következtetésre jutott, hogy a férj tébolyultsága lehetett az elsődleges indok. Szépanyja állítólag egy afrikai portugál kereskedő leánya volt. Kétségtelen, hogy a fekete kontinensről származó személyes tapasztalatai és felületes tudása eredményeképp nevetségesnek ítélte Sir Wade őserdei meséit, amit egy ilyen kvalitású férfiú feltehetően megbocsáthatatlannak tart. Az asszonyt Afrikában érte el a halál, ahová valószínűleg azért hurcolta el a férje, hogy bebizonyítsa neki az igazát. Ám ahogy Jermyn elmerengett a lehetséges eseményeken, nem tudta megállni, hogy fél évszázaddal rögeszmés ősei halála után meg ne mosolyogja tetteik hiábavalóságát.

1913 júniusában levél érkezett Monsieur Verhaerentől, melyben arról számolt be, hogy megtalálta a kitömött istennőt, A belga megerősítette, hogy valóban egészen rendkívüli tárgyról van szó; a fajta meghatározása meghaladja egy laikus képességeit. Kizárólag egy tudós döntheti el, hogy ember-e vagy majom, az osztályozást viszont jelentős mértékben megnehezíti a relikvia megrongálódott állapota. Az idő múlása, na meg a kongói éghajlat nem volt kegyes a múmiákhoz; különösen, ha olyan dilettáns munkát végeztek, amilyenre a jelen esetben következtetni lehetett, A lény nyakában egy aranyláncot találtak, rajta egy üres, címeres nyakéremmel; nyilvánvalóan egy szerencsétlenül járt utazó tulajdona lehetett, melyet amulettként akasztottak az istennő nyakába a n’banguk. A múmia fejének körvonalait illetően Monsieur Verhaeren furcsa összehasonlítást tett; vagy inkább tréfásan eltűnődött, vajon milyennek találja majd levelezőtársa az arcéleket, ám túlságosan tudományos beállítottságú volt ahhoz, hogy léhaságokra pazarolja a szavakat. A kitömött istennő – írta – egy hónappal a levél kézhez vétele után, egy ládában érkezik majd.

A ládába zárt tárgyat 1913. augusztus 3-án kézbesítették ki a Jermyn-házba, ahonnan haladéktalanul egy nagy terembe vitték, ahol a Sir Robert és Arthur rendszerezte afrikai gyűjteményt tárolták. Ami ezután következett, jórészt a szolgálók elbeszéléseiből, valamint a később megvizsgált tárgyakból és dokumentumokból állapítható meg. A különböző történetek közül Soames, a komornyik meséje tűnik a legrészletesebbnek és legösszefüggőbbnek. E megbízható férfi szerint Sir Arthur Jermyn mindenkit kitessékelt a helyiségből, mielőtt kinyitotta a ládát, noha a véső és kalapács kopogása arra utalt, hogy távozásuk után nyomban nekilátott a műveletnek. Egy ideig aztán semmit nem lehetett hallani; hogy mennyi ideig, azt Soames nem tudta pontosan megmondani, ám bizonyosan nem telt el egy negyedóra sem, mikor felhangzott a vérfagyasztó sikoly, mely kétségtelenül Jermyn száját hagyta el. Jermyn ezután azonnal kirontott a teremből, és a ház bejárata felé rohant, mintha valami iszonytató szörnyeteg üldözné. Nyugodt állapotában is elborzasztó tekintete szavakba önthetetlenül eltorzult, Aztán amikor már majdnem a bejárathoz ért, úgy tűnt, eszébe ötlött valami, és menekültében visszafordult, majd lerohant a pincébe vezető lépcsőn. A szolgák sóbálvánnyá válva bámultak lefelé a lépcső tetejéről, ám gazdájuknak nyoma veszett. Csupán olajszag terjengett fölfelé az alsóbb régiókból. Szürkület után csörgés hallatszott a pincéből, az udvarra nyíló ajtó felől, és egy istállófiú megpillantotta a tetőtől talpig olajtól csillogó és bűzlő Arthur Jermynt, ahogy óvatosan kioson, aztán eltűnik a ház mellett elterülő sötét mocsárban. A fennkölten iszonyatos végnek aztán már mindenki szemtanúja lehetett. Szikra lobbant a mocsár fölött, majd a magasba csaptak a lángok, és az emberfáklya lángnyelvei az eget kezdték nyaldosni. A Jermyn-dinasztia nem létezett többé.

Az ok, ami miatt Arthur Jermyn szénné égett maradványait nem gyűjtötték össze, és nem temették el, a későbbiekben találtakban, elsősorban a láda tartalmában keresendő. A kitömött istennő gyomorforgató látványt nyújtott, összeaszott és szétrágott csonkjaival, ám nyilvánvalóan valamely ismeretlen, fehér, emberszabású majomfaj mumifikált egyede volt, melyet bármely eddig regisztrált fajtánál kevesebb szőr borított, és amely mindegyiknél végtelenül közelebbi – egészen megdöbbentő – rokonságot mutatott az emberi fajjal. A részletes leírás undorítónak hatna, ám két szembetűnő vonásról említés kell essék, mivel visszataszító módon egybevágnak a Sir Wade Jermyn afrikai felderítőútjai során lejegyzettekkel, és a fehér istenről meg a majomhercegnőről szóló kongói legendákkal. A két szóban forgó jellegzetesség a következő: a lény nyakában függő arany nyakérem felett összefont karok tipikus Jermyn-karok, a fonnyadt arcot illető tréfás, ám immár eleven, elviselhetetlen és hátborzongató értelmet nyert összehasonlítás Monsieur Verhaeren levelében pedig nem másra vonatkozott, mint az érzékeny Arthur Jermynre, Sir Wade Jermynnek és ismeretlen feleségének leszármazottjára. A Királyi Antropológiai Intézet tagjai elégették a múmiát, kútba dobták a nyakérmet, némelyikük pedig azt is kategorikusan tagadja, hogy Arthur Jermyn egyáltalán létezett.

1 Idősebb Plinius (I. sz. 23-79) kora természettudományos ismereteit foglalta össze Historia naturalis című könyvében. (A ford.)

(Galamb Zoltán fordítása)

A Hold-láp

Denys Barry elment; hogy minő távoli és félelmetes tájra, azt nem tudom. Vele voltam azon az éjszakán, amelyet az emberek között töltött, és hallottam a jajveszékelését, amikor az a dolog érte jött; de Meath megye összes parasztja és rendőre sem találta meg, ahogy a többiek sem, bár hosszan, nagy távolságban keresték. Még most is összeborzadok, amikor a békák brekegnek a morotvákban, vagy magányos helyen pillantom meg a holdat.

Jól ismertem Denys Barryt Amerikából, ahol meggazdagodott, és gratuláltam neki, amikor visszavásárolta az álmos Kilderry mocsárban álló kastélyt. Az apja onnan indult el, és Denys Barry ősei életének színhelyén akarta élvezni a vagyonát. Valaha az ősei uralkodtak Kilderry fölött, fölépítették a kastélyt, abban laktak, de ezek a napok már régen elmúltak, így nemzedékek óta elhagyatottan romladozott. Barry miután visszatért Írországba, gyakran írt nekem, elmesélte, hogy munkája nyomán hogyan nyerik vissza ragyogásukat a kastély szürke tornyai, hogyan kapaszkodik föl a borostyán a helyreállított falakra, éppen úgy, mint sok évszázaddal korábban, és mint áldják őt a parasztok, mivel tengerentúl szerzett aranyával visszahozta a régi szép napokat. Idővel azonban megszaporodtak a gondok, a parasztok nem áldották többé, inkább elmenekültek, mintha a végpusztulás közeledne. Ezután levelet küldött nekem, arra kért, látogassam meg, mivel magányos a kastélyban, nincs kivel beszélgetnie, legföljebb új szolgáival és béreseivel, akiket északról hozott.

Minden bajnak a láp volt az oka, mesélte Barry azon az estén, amikor megérkeztem a kastélyba. Nyári napáldozatkor értem el Kilderryt, amikor az ég aranya megvilágította a dombok és ligetek zöldjét, a mocsár kékjét, melynek távoli szigetén különös, vénséges vén rom fénylett kísértetiesen. Nagyon szép volt az a naplemente, de Ballylough parasztjai óvtak tőle, és figyelmeztettek, hogy Kilderryt megátkozták, ezért csaknem összeborzongtam, amikor megláttam a kastély tornyocskáit, amelyeket megaranyozott az égi tűz. Barry automobilja várt rám a ballylough-i állomáson, mivel Kilderrybe nem vezet vasút. A falusiak elkerülték a járművet és az északról szalajtott sofőrt, viszont sápadt arccal suttogtak a fülembe, amikor látták, hogy Kilderrybe tartok. Aznap este találkozásunk után Barry elmesélte, hogy miért.

A parasztok azért hagyták el Kilderryt, mert Denys Barry arra készült, hogy lecsapolja a hatalmas ingoványt. Bármennyire szerette is Írországot, Amerika nem hagyta érintetlenül, és nem tetszett neki, hogy az a szép hely kihasználatlanul marad, holott ki lehetne bányászni a tőzeget, és fel lehetne szántani a helyét. Nem hatottak rá a Kilderryben keringő legendák és babonák, jót nevetett, amikor a parasztok először megtagadták a segítséget, majd elátkozták, és látva hajthatatlanságát, áthurcolkodtak kevés motyójukkal Ballylough-ba. Barry a helyükre északról hozatott napszámosokat, és amikor a cselédség is otthagyta, őket is ugyanúgy pótolta. De magányos volt az idegenek között, így hát arra kért, látogassam meg.

Amikor meghallottam, miféle félelmek kergették el az embereket Kilderryből, éppen olyan hangosan nevettem, mint barátom, mivel ezek a félelmek a legbizonytalanabbak, legvadabbak és a lehető legképtelenebbek voltak. Valamilyen lehetetlen mocsári legendához kapcsolódtak, egy kegyetlen őrszellemet emlegettek, amely annak a napnyugtakor látott, távoli szigetnek a különös, ódon romjai között tanyázik. Meséltek újholdkor táncoló fényekről, a meleg éjszakában feltámadó, dermesztő szelekről, suttogtak a víz fölött lebegő fehér kísértetekről, és a posvány felszíne alatt, a mélyben álló képzelt kővárosról. De az volt a legkülönösebb agyrém, amelyben kivétel nélkül mindenki egyetértett, hogy átok sújtja azt, aki meg merészeli próbálni a hatalmas, veres fertő lecsapolását. Vannak titkok, mondták a parasztok, amelyeket nem szabad fölfedni; titkok, amelyek az óta hevernek eltemetve, hogy a történelem előtti mesés időkben járvány sújtott le Partholan gyermekeire. A Hódítók Könyve szerint a görögöknek e fiai Tallaghtban temették el, de Kilderry vénjei azt állítják, hogy egyetlen várost megmentett patrónája hold-istennő; az erdős dombok eltakarták őket, amikor Nemed emberei harminc hajójukkal megérkeztek Szkíthiából.

Ily szófia beszédek vették rá Kilderry lakóit a távozásra, és ezeket hallván nem csodálkoztam többet azon, hogy Denys Barry nem hajlandó meghallgatni őket. Viszont nagyon érdekelték a régiségek, és javasolta, hogy tárjuk föl a romokat, amint a limány teljesen kiszárad. Gyakran meglátogatta a fehér omladékot a szigetecskén, de noha nyilvánvalóan ősrégi volt, és körvonalai teljesen eltértek az Írországban található többi romfaluétól, ahhoz túlságosan lepusztult, hogy meg lehessen állapítani, mikor élte virágkorát. Mostanra a lecsapolás már csaknem megkezdődött, az északi napszámosok hamarosan lehántják a tiltott ingoványról a zöld moszatot és a vörös hangát, elpusztítják az apró, kagylókkal teli erecskéket és a náddal szegélyezett, csendes kék pocsolyákat.

Mire Barry mindezt elmesélte, nagyon elálmosodtam, kifárasztott az egész napos utazás és vendéglátóm késő éjszakáig tartó beszámolója. Egy inas megmutatta a szobámat egy távoli toronyban, amely a falura, a mocsárszéli síkságra és magára a mocsárra nézett; ezért ablakomból a holdfényben láthattam a néma tetőket, ahonnan elmenekültek a parasztok, és most az északról jött napszámosok laktak házaikban; láttam a templom ódon tornyát, és messze a komor morotva mögött a távoli ódondad romokat, amelyek kísértetiesen, fehéren ragyogtak a szigeten. Már félig elalvóban mintha halk hangokat hallottam volna a távolból; vadak és félig-meddig zeneiek voltak, és hátborzongató izgalommal töltöttek el, amely színt hozott álmaimba. De másnap, amikor fölébredtem, éreztem, hogy álom volt, mert a látomások sokkal csodálatosabbak voltak, mint az éjszakai sípok hangja. A legendák hatására, amelyeket Barry mesélt, elmém alvás közben egy felséges görög városban járt egy zöld völgyben, ahol a márvány utcák, szobrok, villák, templomok, faragványok és feliratok mind Görögország dicsőségéről szóltak. Amikor elmeséltem álmomat Barrynak, mindketten jót nevettünk; de az én nevetésem volt a hangosabb, mivel ő nyugtalankodott északi munkásai miatt. Már hatodszor aludtak el, nagyon nehezen, kábultan keltek, és úgy mozogtak, mint akik szemhunyást sem pihentek, noha előző este korán lefeküdtek.

Azon a délelőttön és délutánon egyedül sétálgattam a napfény aranyozta faluban, itt-ott beszélgettem a tétlen munkásokkal, miközben Barry a lecsapolás terveivel foglalatoskodott. A napszámosok korántsem voltak olyan boldogak, mint lehettek volna, legtöbbjük kínosan érezte magát egy olyan álomtól, amit hiába igyekeztek felidézni. Elmeséltem nekik az álmomat, de nem érdekelte őket, amíg meg nem említettem a különös hangokat, amelyeket hallani véltem. Akkor különösen néztek rám, és azt mondták, ilyen hangokra ők is emlékeznek.

Este a vacsoránál Barry bejelentette, hogy két nap múlva kezdődik a lecsapolás. Boldog voltam, noha nem tetszett, hogy eltűnik a moha, a hanga és a kis erek és tavacskák, de mind jobban szerettem volna megismerni azokat az ősi titkokat, amelyeket a sűrű tőzeg rejthet. Aznap éjjel álmaimban hallottam a fuvolák sikolyát, a márvány perisztiliumoknak váratlanul és nyugtalanítóan szakadt vége; láttam, ahogy a völgyben álló városon végigrohan a pestis, azután ijesztően alázúdultak az erdős hegyoldalak, eltemették az utcákon heverő testeket, csupán Artemisz temploma látszott ki a földből egy magas csúcson ahol a hold öreg papnője, Kleisz feküdt hidegen és némán, ezüst fején elefántcsont koronával.

Hirtelen és riadtan serkentem föl. Egy ideig nem is tudtam megmondani, hogy ébren vagyok-e, vagy álmodom. A fuvolák hangja még mindig élesen csengett a fülemben; de amikor a padlón megláttam a hold jeges sugarait és kivettem a gótikus ablak csipkéjét, úgy döntöttem, hogy ébren vagyok, Kilderry kastélyában. Azután meghallottam, amint egy távoli lépcsőfordulóban kettőt üt az óra, és már tudtam, hogy nem alszom. A távolból mégis tovább hallottam az egyhangú fuvolaszót; vad, különös dallam volt, a távoli Maenalusban táncoló faunokat juttatta eszembe. Nem hagyott elaludni, türelmetlenül felugrottam és járkálni kezdtem. Véletlenül odamentem az északi ablakhoz, ahonnan kinéztem a néma falura és a mocsár menti síkra. Nem akartam bámészkodni, csupán aludni szerettem volna; de a fuvolák zavartak, és valamit tennem vagy néznem kellett. Hogyan is sejthettem volna, mit fogok látni?

A holdfényben, amely elöntötte a tágas síkságot olyat láttam, amit halandó, ha egyszer megpillantotta, sohasem felejthet el. Messze hangzó nádsípok zenéjére kavargó alakok tömege siklott némán és kísértetiesen a mocsár fölött, olyasfajta orgiában, amelyet a szicíliaiak rendeztek Démétér tiszteletére a régi napokban Cyane mellett az aratás holdjában. A téres síkon, az arany holdsugárban mozgó árnyalakok, és mindenekelőtt az egyhangú, éles fuvolaszó olyan hatással volt rám, hogy szinte megbénultam; rettegésem közben azért észrevettem, hogy ezeknek a fáradhatatlan, gépies táncosoknak a fele a napszámosokból áll, akikről azt hittem, alszanak, a másik fele pedig fehérbe öltözött, különös légi szellemekből akiknek jellege félig-meddig meghatározhatatlan volt, de sóvár najádoknak tűntek, akik a mocsár forrásainál kísértenek. Nem tudom, mennyi ideig bámultam ezt a látványt a magányos toronyablakból mielőtt hirtelen álomtalan álomba süllyedtem volna, amiből a magasan álló nap ébresztett föl.

Az első gondolatom ébredés után az volt, hogy félelmeimet és megfigyelésemet elmondom Denys Barrynak, de amint megláttam a napfény izzását a rácsos keleti ablakban, bizonyosra vettem, hogy nem lehet valóság, amit látni véltem. Különös fantazmák üldöznek, de még nem gyengültem le annyira, hogy higgyek bennük; így ez alkalommal megelégedtem annyival, hogy kikérdezzem a napszámosokat, akik nagyon későn keltek, és semmire sem emlékeztek az előző éjszakából, csak ködös álmokra, amelyekben éles hangú sípok szóltak. Ez a kísérteties sípszó nagyon zavart, már arra gondoltam, talán az őszi tücskök ébredtek idő előtt, hogy megzavarják az éjszakát, és látomásokat hozzanak az emberekre. Később, a nap folyamán, amikor néztem Barryt, hogyan futja át a könyvtárban a másnap induló nagy munka terveit, először legyintett meg az a félelem, amely elkergette innen a parasztokat. Valamilyen ismeretlen okból rettegtem a gondolattól, hogy megzavarják az ősmocsarat és naptalan titkait; szörnyűségeket képzeltem magam elé, amelyek feketén hevernek a tőzeg alatti feneketlen mélységben. Nem tűnt helyesnek, hogy ezeket a titkokat napvilágra hozzuk, és kezdtem azt kívánni, bárcsak lenne valami kifogásom, hogy elhagyhassam a kastélyt és a falut. Odáig mentem, hogy tétován szóba hoztam a dolgot Barrynak, de mivel ő harsogva hahotázott, nem merészkedtem tovább. Így csak hallgattam, amikor a nap ragyogva lenyugodott a távoli dombok fölött, és Kilderry baljósan lángolt a vörös-arany fényben.

Hogy az éjszaka eseményei valósak voltak-e, vagy csupán érzékcsalódás áldozata lettem, efelől sohasem leszek biztos. Bizonyára mindent meghaladtak, amit csak álmodni tudunk a természetről és a világegyetemről; ennek ellenére sem tudom mivel magyarázni a későbbi közismert jelenségeket. Korán visszavonultam, de annyira kínzott a félelem, hogy sokáig nem tudtam elaludni a torony nyugtalanító csöndjében. Nagyon sötét volt, noha nem úsztak felhők az égen, a hold már jócskán elfogyott és egészen hajnalig nem is bukkant elő. Ahogy ott feküdtem, Denys Barryra gondoltam, és arra, hogy mi történik a mocsárban, amint eljön a nap, és alig bírtam megállni, hogy kirohanjak az éjszakába, beugorjak Barry kocsijába, és őrült tempóban elrobogjak Ballylough felé, el e fenyegető vidékről. De mielőtt a félelmem kikristályosodva cselekvésre ösztönzött volna, elaludtam, és álmomban a völgybéli várost láttam, hidegen, holtan, ocsmány árnyék szemfödele alatt.

Valószínűleg az éles sivítás ébresztett föl, noha nem ezt érzékeltem elsőnek, amikor kinyitottam a szememet. Úgy feküdtem, hogy a hátamat fordítottam a mocsárra néző keleti ablaknak, ahol a fogyó hold fel fog kelni, ezért szárítottam rá, hogy fényt fogok látni magam előtt a falon – de nem ilyet. Valóban fény izzott előttem a faburkolaton, csak nem olyan, mint a holdé. Szörnyű, átható volt az a vöröses izzás, amely a gótikus ablakon bevilágított; az egész szoba lángolt földöntúli ragyogásában. Amit ekkor tettem, az elég sajátságos volt abban a helyzetben, de hát csak a mesékben cselekszenek az emberek kiszámítható módon. Ahelyett, hogy kinéztem volna a mocsáron át az új fény forrása felé, páni félelemben elkaptam tekintetemet az ablakról, és valamely homályos menekülési ösztöntől hajtva ügyetlenül kapkodni kezdtem magamra ruháimat. Emlékszem, megragadtam a kalapomat és a pisztolyomat, de még mielőtt mindennek vége lett volna, mindkettőt el is vesztettem anélkül, hogy az egyiket elsütöttem, a másikat a fejemre tettem volna. Egy idő után a vörös sugárzás vonzása legyőzte félelmemet, és a keleti ablakhoz osonva kinéztem rajta, miközben az őrjítő sípolás jajongva verődött vissza a kastély és a falusi házak falairól.

A mocsár felett baljós, harsogóan vérvörös fény lángolt, amely a távoli szigetecske ódondad romjaiból zúdult elő. A romok látványát nem tudom leírni – bizonyára megőrültem, mivel fenségesnek, épnek tűnt, az épületet ragyogó oszlopsor övezte, koronapárkányának lángokat visszatükröző márványa az ég felé meredt, mint templom orma a hegytetőn. Fuvolák visítottak, megdöndültek a dobok, és áhítattal, félelemmel bámuló szemem groteszkül szökdécselő, sötét árnyalakokat rajzolt a márvány és a ragyogás hátterére. A hatás titáni – noha kimondhatatlan volt, és én akármeddig bámultam volna, ha baloldalt föl nem erősödik hirtelen a sípolás hangja. Különös, lelkesedéssel elegy félelemtől borzongva átmentem a kör alakú szobán az északi ablakhoz, ahonnan a falura és a mocsár menti síkságra láthattam. Ott megint úgy tágult nagyra a szemem a csodálattól, mintha nem most fordítottam volna hátat egy természetellenes jelenetnek, mivel a hátborzongató, vörös fénnyel megvilágított síkon olyan lények körmenete haladt, amilyeneket élő ember legföljebb lidércnyomáskor láthat.

Félig siklottak, félig a levegőben lebegtek a fehérbe öltözött lápi kísértetek, miközben valamely ősi, ünnepélyes szertartásra emlékeztető, fantasztikus alakzatban, lassan hátráltak a csöndes vizek és a szigeti romok felé. Hátborzongatóan lengették áttetsző karjaikat a láthatatlan fuvolák gyűlöletes sivítozásának ütemére a mögöttük nyomakodó napszámosok tömege felé, akik kutya módjára, vakon, gondolkodás nélkül, botladozó lábbal követték őket, mintha egy suta, de ellenállhatatlan démoni akarat vonzaná őket. Miközben a najádok változatlan irányban közeledtek az ingoványhoz, újabb csoport dülöngélt ki részeg cikkcakkban valahonnan egy ajtóból, mely messze az ablakom alatt volt, vakon keresztültámolyogtak az udvaron, át a falu útba eső csücskén, és a síkon csatlakoztak a napszámosok oszlopához. Annak ellenére, hogy jóval alattam voltak, azonnal tudtam, hogy az északról hozott cselédség az, mivel fölismertem a szakács csúnya, esetlen alakját, akinek groteszk formája most elviselhetetlenül tragikusnak tűnt. A fuvolák borzalmasan sivítottak, a szigeti romok felől ismét hallottam a dobok döngését. Ekkorra a najádok némán és kecsesen elérték a vizet, és egyenként beleolvadtak az ősi mocsárba; követőik nem lassítva, ügyetlenül tocsogtak utánuk, és eltűntek a förtelmes buborékok apró örvényében, amelyet alig láthattam a skarlát fényben. Amint az utolsó szánalmas alak, a kövér szakács is nehézkesen elmerült abban a sötét tóban, elhallgattak a fuvolák és a dobok, a romok felől áradó, vakító vörös fény szempillantás alatt kialudt, és a pusztulás faluja ott maradt magányosan, kihaltan az éppen emelkedő hold gyér fényében.

Leírhatatlan zavarodottság vett erőt rajtam. Nem tudtam, megőrültem-e, vagy ép az elmém, alszom, vagy ébren vagyok; csakis az irgalmas tompultság mentett meg. Úgy rémlik, nevetséges dolgokat műveltem, imádkozni kezdtem Artemiszhez, Iatonához, Démétérhez, Perszephonéhoz és Plútóhoz. Amint a helyzet borzalma fölébresztette bennem a legmélyebb babonaságot, mindent végigmondtam, ami ifjúságomból megmaradt az emlékezetemben. Éreztem, hogy egy egész falu pusztulásának voltam tanúja, és tudtam, hogy egyedül vagyok a kastélyban Denys Barryval, akinek vakmerősége hozta ránk a végzetet. Ahogy rá gondoltam, újabb rettegés rántott görcsbe, és a padlóra zuhantam; nem ájultam el, de képtelen voltam megmozdulni. Ekkor jeges szélroham támadt a keleti ablak felől, ahol a hold éppen emelkedett, és messze alattam kiáltásokat hallottam a kastélyból. Hamarosan olyan erőre kapott az ordítozás, amit képtelen vagyok leírni, és még mindig elalélok, ha eszembe jutnak. Annyit mondhatok csak, hogy olyasvalaki adta ezeket a hangokat, akit valaha a barátomnak neveztem.

Egy idő után a hideg léghuzat és a sikoltozás magamhoz téríthetett, mivel a következő benyomásom az volt, hogy őrült módjára rohanok tintafekete szobákban és folyosókon, át az udvaron, ki az ocsmány éjszakába. Hajnalban találtak meg, amikor bambán kószáltam Ballylough körül, de nem azok a szörnyűségek zökkentettek ki, amelyeket előzőleg láttam vagy hallottam. Két rémületes eseményről motyogtam, miközben lassan kijöttem a sötétségből, amelyek menekülésem közben estek: jelentéktelen dolgok, mégis szüntelenül kísértenek, valahányszor egyedül vagyok mocsaras helyeken, vagy a holdfényben állok.

Ahogy menekültem a mocsár szélén abból az elátkozott kastélyból, új hangot hallottam: közönséges hang volt, mégsem emlékeztetett semmire, amit korábban tapasztaltam Kilderryben. Az állott vízből, amelyben korábban semmiféle állati életnek nem volt nyoma, most egy falkára való síkos, óriás béka gomolygott elő, amelyek élesen, szüntelenül brekegtek, a megszokottnál jóval erősebb hangon. Puffadtan, zölden csillogtak a holdfényben, és mintha a fény forrását bámulták volna. Követtem egy különösen csúf és kövér béka pillantását, és észrevettem a második dolgot, ami elvette a józan eszem.

Szemem mintha gyönge, remegő fénypászmát látott volna feszülni a távoli szigetecske különös, ódondad romja és a fogyó hold között, amely nem tükröződött a mocsár vizében. És lázas agyam lassan vonagló, vékony árnyat képzelt a sápadt fényút túlsó végébe, egy bizonytalanul eltorzult árnyékot, amely úgy vergődött, mintha láthatatlan démonok vonszolnák magukkal. Eszeveszettségemben valamely szörnyű hasonlatosságot találtam abban az árnyalakban, abban az émelyítő, hihetetlen karikatúrában – istenkáromló torzképét annak, aki Denys Barry volt valaha.

Bihari György fordítása

A gonosz lelkész

A padlásszobába egy komoly, intelligens külsejű férfi vezetett be, aki egyszerű ruhát és acélszürke szakállt viselt, és imigyen szólt hozzám.

– Igen, ő itt élt, de nem tanácsolom, hogy bármit is tegyen. A kíváncsisága felelőtlenné teszi. Mi sohasem jövünk ide éjszaka, és csupán az ő akaratából őrizzük a szobát így. Ön tudja, hogy ő mit tett. Az a förtelmes társaság végül is átvette az irányítást, és mi azt sem tudjuk, hogy hol van eltemetve. Sem a törvény, sem bármi más nem tudta sehogyan sem utolérni a társaságot.

Remélem, hogy sötétedés után nem marad itt. És könyörgöm, azt a dolgot az asztalon, ami úgy néz ki, mint egy gyufásdoboz, hagyja békén. Nem tudjuk, mi az, de gyanítjuk, hogy valami köze van ahhoz, amit ő tett. Mi még meg sem merjük nézni alaposabban.

Kis idő múltán a férfi egyedül hagyott a padlásszobában. A szoba nagyon piszkos, poros és primitíven bútorozott volt, de rendjéből látszott, hogy nem valami kültelki alak tanyája. A polcok tele voltak teológiai és klasszikus könyvekkel, egy könyvszekrény pedig a mágiáról szóló értekezésekkel – Paracelsus, Albertus Magnus, Trithemius, Hermész Triszmegisztosz, Borellus meg mások, különös betűkkel, amelyeket nem tudtam elolvasni. A berendezés igen egyszerű volt. Volt egy ajtó is, de csak egy fülkébe vezetett. Az egyetlen kijárat az a nyílás volt a padlón, amelyhez a kezdetleges, meredek lépcső vitt fel. Az ökörszemablakok és a fekete tölgyfa gerendák hihetetlenül régi múltra utaltak. Egyszóval ez a ház az Óvilághoz tartozott. Azt hiszem, tudtam, hogy hol vagyok, de nem vagyok képes visszaidézni, amit akkor tudtam. Az biztos, hogy a város nem London volt. Úgy emlékszem, hogy egy kis tengeri kikötő lehetett. Az asztalon fekvő kis tárgy módfelett lebilincselt. Azt hiszem, tudtam, hogy mit kell vele tenni, mert előhúztam a zsebemből egy zseblámpát – vagy legalábbis egy zseblámpához hasonló valamit –, és izgatottan próbálgattam a sugarait – A fénye nem fehér volt, hanem ibolyaszínű, és inkább holmi radioaktív sugárzásnak látszott, mintsem igazi fénynek. Emlékszem, hogy nem tekintettem közönséges zseblámpának – valóban, volt egy közönséges zseblámpám is egy másik zsebemben. Sötétedett, és odakint az ősrégi háztetők és kéményfejek igen bizarr látványt nyújtottak az ökörszemablakok üvegén át. Végül összeszedtem a bátorságomat, és a kis tárgyat egy könyvhöz támasztottam az asztalon – azután ráirányítottam a különleges ibolyaszínű fény sugarait. A fény most inkább jégesőnek vagy apró, ibolyaszínű részecskéknek tetszett, semmint folytonos sugárnak. Amint a részecskék elérték a különös eszköz közepének üveges felületét, sistergő hangot hallattak, mint egy elektroncső sercegése, amelyen szikrák haladnak át. A sötét, üveges felszín rózsaszínűen fölparázslott, és egy elmosódott fehér alak kezdett formát ölteni a közepén. Ekkor észrevettem, hogy nem vagyok egyedül a szobában – és a sugárvetítőt visszatettem a zsebembe.

De a jövevény nem beszélt – egyetlenegy hangot sem hallottam a közvetlenül ezután következő percek alatt. Mintha egy árny-pantomim lett volna az egész, mintha nagy távolságból láttam volna valami közbenső ködön át – habár ugyanakkor a jövevény és az őt követő többi jövevény is életnagyságban és testközelben bukkant föl, mintha egyszerre lettek volna közel és távol, valami természetellenes geometria törvényeihez alkalmazkodva.

A jövevény vékony, sötét bőrű, közepes termetű ember volt, és az anglikán egyház papi ruháját viselte. Szemmel láthatólag harmincéves lehetett, sápadt, olajbarna arcának vonásai meglehetősen szépek, csak a homloka volt természetellenesen magas. Fekete haja jól vágott és ápolt, látszott, hogy frissen borotválkozott, bár kéklő álla gyorsan növekvő szakállra utalt. Keret nélküli, acélszáras szemüveget viselt. Alakja és arca alsó részének vonásai mint sok más lelkészé, de a homloka hatalmasan magasabb, az arca sötétebb és intelligensebb – ugyanakkor ravaszul és álcázottan gonosz. Ebben a pillanatban – miután meggyújtott egy gyönge fényű olajlámpát – idegesnek látszott, és mielőtt rájöttem volna, hogy mit csinál, valamennyi mágikus könyvét behajította egy kandallóba a szoba ablak felőli részén (ahol a fal erősen lejtett), amit eddig nem vettem észre. A lángnyelvek mohón emésztették a köteteket – különös színekben csaptak föl, és leírhatatlanul utálatos szagokat bocsátottak ki, amint a furcsa hieroglifákkal teleírt lapok és szúette borítók megadták magukat az emésztő elemnek. Hirtelen észrevettem, hogy mások is vannak a szobában – komoly tekintetű férfiak egyházi viseletben, akiknek egyike püspöki gallért és térdnadrágot viselt. Bár semmit sem hallottam, hogy valamilyen döntést hoznak, ami nagy fontosságú az elsőnek érkezett számára. Úgy tetszett, hogy gyűlölik, és félnek tőle egyidejűleg, ő pedig mintha viszonozta volna ezeket az érzelmeket. Arca vad kifejezést öltött, de láttam, hogyan reszket a jobb keze, amint megpróbálja megragadni az egyik szék támláját. A püspök rámutatott az üres könyvszekrényre és a kandallóra (ahol a lángok kialudtak egy elszenesedett, semmitmondó massza körül), és valami különös iszonyat látszott rajta. Az elsőnek érkezett ekkor savanyúan elmosolyodott, és bal kezét kinyújtotta az asztalon fekvő kis tárgy felé. Az egyházi személyek menete most vonulni kezdett lefelé a meredek lépcsőn a padló csapóajtaján keresztül, időnként megfordultak, és távozásukkor fenyegető mozdulatokat tettek. A püspök ment el utolsónak.

Az elsőnek érkezett most egy szekrényhez ment a szoba belső részén, és elővett egy kötéltekercset. Egy székre állva, a kötél egyik végét egy kampóhoz erősítette a nagy, szabadon álló központi fekete tölgyfa gerendán, a kötél másik végéből pedig hurkot kezdett formálni. Megértve, hogy föl akarja akasztani magát, előreléptem, hogy lebeszéljem vagy megmentsem. Meglátott, és abbahagyta az előkészületeket, valamiféle diadallal nézett rám, ami zavarba ejtett és nyugtalanított. Lassan lelépett a székről, és felém suhant, sötét farkasvigyorral.

Valahogy halálos veszedelemben éreztem magam, és elővettem a különleges sugárvetítőt, mint valami védelmi fegyvert. Nem tudom, miért gondoltam, hogy az segíthet rajtam. Bekapcsoltam a lámpát – egyenesen az arcába világítottam, és a sápadt vonások először ibolyaszínű , majd rózsaszín fényben kezdtek izzani. Ujjongó farkasnevetését szörnyű félelem kezdte kiszorítani – de nem szüntette meg teljesen. Megállt az útján, majd vadul hadonászva karjával a levegőben, hátrálni kezdett. Láttam, hogy a padló nyitott lépcsőfeljárója felé imbolyog, figyelmeztetően rákiáltottam, de nem hallott engem. Egy pillanat múlva hátratántorodott a nyíláson keresztül, és eltűnt a szemem elől.

Nehezemre esett eljutni a lépcsőfeljáróig, de amikor odaértem, nem találtam összetört testet az alattam lévő szinten. Ehelyett lámpásokkal közeledő emberek zsivaját hallottam, mert a kísérteties csönd varázsa megtört, és én ismét hangokat hallottam, és rendes három dimenzióban láttam az embereket. Valami nyilván odavonzotta a tömeget ehhez a helyhez. Talán valami zaj, amit én nem hallottam? Ebben a pillanatban a csoportot vezető két ember (szemmel láthatóan egyszerű parasztok) megláttak engem, és bénultan megtorpantak. Az egyik hangosan és visszhangzóan fölkiáltott:

– Ahrrh!... Megtörtént? Megint?

Ekkor valamennyien megfordultak, és kétségbeesetten menekültek. Mind, egy kivételével. Mikor a tömeg elment, a komoly szakállas férfit láttam, aki erre a helyre hozott – amint ott állt egyedül egy lámpással. Zihálva és lebilincselve nézett rám, de félelem nem látszott rajta. Azután megindult a lépcsőn felfelé, hozzám, a padlásszobába. Megszólalt:

– Szóval nem hagyta békén! Sajnálom. Tudom, hogy mi történt. Egyszer már megesett, de az az ember megrémült, és agyonlőtte magát. Nem lett volna szabad őt visszahoznia. Ön tudja, hogy ő mit akar. De önnek nem szabad megrémülnie, mint annak a másik embernek. Valami nagyon furcsa és rettenetes történt önnel, de nem jutott odáig, hogy kárt tegyen a tudatában és a személyiségében. Ha higgadt marad, és tudomásul veszi, hogy az életét radikálisan át kell alakítania, akkor továbbra is élvezheti a világot és tudományának gyümölcseit. De itt nem élhet, és nem hiszem, hogy vissza akarna térni Londonba. Amerikát ajánlanám. Nem szabad tovább próbálkoznia azzal a tárggyal. Már semmit sem lehet visszacsinálni. Csak tovább rontana a dolgokon, ha bármit tenne vagy felidézne. Nem olyan rossz a helyzet, mint amilyen lehetett volna, de innen azonnal el kell mennie, és soha nem szabad visszatérnie. Inkább köszönje meg az égnek, hogy a dolog nem ment tovább... Olyan nyíltan készítem fel önt a dologra, amilyen nyíltan csak tudom. Egy kis változás történt, a külső megjelenésében. Ő mindig ezt okozza. De egy új országban hozzászokhat. A szoba túlsó felében van egy tükör, most odavezetem. Meg fog rémülni, bár semmi visszataszítót nem fog látni.

Reszkettem a halálos félelemtől, és a szakállas férfinak szinte vinnie kellett a szobán át a tükörhöz, szabad kezében a halvány fényű lámpával (az asztalon álló előbbivel, nem azzal a még halványabbal, amit hozott). Ezt láttam a tükörben:

Egy vékony, sötét bőrű, közepes termetű embert az anglikán egyház papi ruhájában, szemmel láthatólag harmincéves lehetett, és keret nélküli, acélszáras szemüveg csillogott ravasz, olajbarna, természetellenesen magas homloka alatt.

A néma jövevény volt az, aki elégette a könyveit.

Egész hátralévő életemben, külső formámban, ennek az embernek kellett lennem!

Gálvölgyi Judit fordítása

Az alkimista

Magasan fönt, egy dalmahodó hegy ormán, amelynek lejtőjét talpig elborítják a vén erdő göcsörtös fái, ül koronaként őseim ódon kastélya. Magas mellvédjei századok óta bámulnak le a vad, hegyes-völgyes tájra, otthonul és erődítményül szolgálva a nemes büszke háznak, amely öregebb még a mohos várfalaknál is. Ezek a sok nemzedék viharaitól ragyás, az idő lassú, mégis félelmetes nyomásától málladozó vén tornyok a hűbériség idején a legfélelmetesebb és legrettenetesebb erődjét jelentették egész Franciaországnak. A lőrésekkel csipkézett mellvédek, az emelt pártázatú oromzatok bárókkal, grófokkal, de még királyokkal is dacoltak, téres csarnokai mégsem visszhangozták soha a betolakodók lépéseit.

De ama dicsteljes évek óta minden megváltozott. A majdnem nyomorgásnak nevezhető szegénység és a büszkeség, amely tiltotta, hogy a nevet meghurcolják a kereskedés szennyében, lehetetlenné tette, hogy a birtok tulajdonosai fenntartsák a valahai ragyogást; a falakból hulló kövek, a kertekben elvadult növényzet, a száraz, poros várárok, a rosszul kövezett udvar, kint a düledező tornyok, bent a megsüllyedt padlók, a féregrágta falburkolat, a megfakult drapériák szomorú mesét mondtak a nagyság bukásáról. Mint múlt az idő, a né óriási toronyból először az egyik, azután a második lett rommá, míg végül egyetlen torony szolgált otthonul a birtok egykor hatalmas urainak szomorúan lehanyatlott utódai számára.

Ennek a megmaradt toronynak az egyik hatalmas és homályos szobájában láttam meg kilencven hosszú vvel ezelőtt a napvilágot én, Antoine, a boldogtalan és elátkozott de C... grófi család sarja. E falak és a sötét, árnyas erdők, vad szakadékok és a lenti hegyoldal barlangjai között töltöttem életem első, gondtalan éveit. A szüleimet nem ismertem. Az apámat egy hónappal a születésem előtt, harminckét éves korában ölte meg egy kő, amely valahogyan meglazult a kastély egyik elnéptelenedett mellvédjében. Anyám belehalt a szülésbe, a gondozásom és az oktatásom az egyetlen megmaradt szolgára hárult, egy öreg, megbízható, figyelemreméltóan értelmes férfira, akinek emlékezetem szerint Pierre volt a neve. Egyedüli gyerek voltam, társtalanságomat még inkább megnövelte koros gondozóm igyekezete, hogy távol tartson a környék parasztgyerekeitől, akik szétszórt kunyhókban laktak a hegy lábánál elterülő síkságon. Akkortájt Pierre azzal magyarázta ezt az elzártságot, hogy nemes születésemhez nem illik ilyen plebejus társaság. Most már tudom, hogy inkább a fülemet akarta megkímélni a családurakat sújtó átokról szóló mihaszna szóbeszédektől, amelyeket éjszakánként suttogva meséltek és tódítottak az egyszerű bérlők a kunyhók kandallótüzénél.

Ilyen elszigetelten és magamra hagyatva, gyermekkorom óráit azzal töltöttem, hogy a kastély árnyas könyvtárának ódon köteteit böngésztem, vagy cél nélkül bolyongtam a csaknem a hegy lábáig érő kísérteties vadon örökös porában. Talán ennek a környezetnek volt a következménye, hogy elmémre korán rátelepedett a búskomorság árnya. Figyelmemet legnagyobb mértékben azok a tudományok és kutatások kötötték le, amelyek a sötéttel, az okkulttal foglalkoztak.

Családomról feltűnően keveset volt szabad megtudnom, ám ez a kevés is mélységesen lehangolt. Eleinte talán az ébresztette föl bennem a rémületet, amelyet mindig éreztem, ha nagy nemzetségem szóba került, hogy öreg nevelőm szemmel láthatóan vonakodott beszélni velem családunk apai ágáról, ám ahogy mind idősebb lettem, szakadozott mondattörmelékekből, a közeledő szenilitás hozta nyelvbotlásokból sikerült összeraknom, hogy közöm van egy körülményhez, amelyet mindig is különösnek találtam, de most már homályos borzalommal töltött el. A körülmény, amelyre céloztam, a fiatal kor, amelyben családom összes grófjai sorra elhaláloztak. Noha eddig úgy tekintettem, hogy családunk férfiainak életét a természet szabja rövidre, ám azután hosszan eltöprengtem ez idő előtti halálokon, és kezdtem kapcsolatba hozni őket az öregember csapongásaival, aki gyakran emlegetett egy átkot, amely századok óta ritkán enged az én címeimet hordozó férfiaknak harminckettőnél több évet. Huszonegyedik születésnapomon az agg Pierre átadott egy családi iratot amelyről azt mondta, hogy sok nemzedék óta öröklődik apáról fiúra, és minden birtokosa folytatta. Amikor elolvastam, lehető legdöbbenetesebb tartalma megerősítette legsúlyosabb aggodalmaimat. Ez időre a természetfölöttiben való hitem sziklaszilárdan beépült lelkembe, máskülönben megvetéssel elhajítottam volna az összehajtogatott, hihetetlen elbeszélést.

Ez az irat visszavitt a tizenharmadik századba, amikor a vén kastély amelyben ültem, még rettegett, bevehetetlen erődítmény volt. Egy bizonyos Michel nevű, vénséges-vén emberről szólt, aki a birtok területén kívül lakott, és nem csekély érdemekkel dicsekedhetett, noha alig valamivel emelkedett ki a jobbágyi rendből. A csúfneve Mauvais, vagyis Gonosz volt, és félelmetes hírbe keveredett. Osztályának szokásától eltérve tanult, olyasmiket keresett, mint a Bölcsek Köve, vagy az örök élet elixírje, és az a hír járta róla, hogy sokat tud a fekete mágiáról és az alkímiáról. Ennek a Michel Mauvais-nak volt egy Charles nevű fia, a titkos tudományokban az apjához hasonlóan jártas fiatalember, akit éppen ezért Le Sorcier-nek, vagyis Varázslónak hívtak. Ezt a két embert a becsületes népek elkerülték, mivel ocsmány praktikákat orrontottak körülöttük. Az öreg Michel-ről azt mondták, hogy a feleségét élve égette el az Ördögnek szóló áldozatul, és állítólag számtalan póri kisded tűnt el rettegett ajtajuk mögött. Mégis, az apa és a fiú sötét természetébe is besütött az emberség egy megváltó sugara; a gonosz öregember szenvedélyesen szerette gyermekét, a fiatal pedig több mint gyermeki szeretettel csüngött atyján.

Egy éjjel a hegyi kastélyban a legvadabb zűrzavar tört ki az ifjú Godfreynek, Henri gróf csemetéjének eltűnte miatt. Egy kutató csapat, élén az őrjöngő apával megrohanta a varázslók kunyhóját, és rajtaütött az öreg Michel Mauvais-en, aki egy rotyogó, hatalmas üst mellett tüsténkedett. A gróf a fékezhetetlen düh és kétségbeesés paroxizmusában minden biztos ok nélkül kezet emelt az agg varázslóra, és mire gyilkos szorítása lazult, áldozata nem volt többé e világon. Ekkor érkeztek a vidáman szolgák, és jelentették, hogy meglelték az ifjú Godfreyt a hatalmas vár egyik távoli, használaton kívüli kanarájában, de túl későn érkeztek, a szegény Michel addigra ártatlanul jobblétre szenderült. Amint a gróf és társai kifordultak az alkimista szállásáról, Charles Le Sorcier alakja bukkant elő a fák közül. A körülötte álló szolgahad izgatott fecsegéséből tudta meg, hogy mi történt, először mégis úgy tűnt, nem indítja meg az apja sorsa. Azután lassan odament a grófhoz és tompa, mégis borzalmas hangon elmondta az átkot, amely attól fogva ránehezedett a C... házra.

Gyilkos családod egyetlen nemes sarja

Se éljen tovább, tennenmagadnál!

köpte a szavakat, azután hirtelen hátraugrott a fekete fák közé, előrántott a zubbonyából egy fiolányi színtelen folyadékot, amit apja gyilkosának arcába öntött, mielőtt eltűnt volna az éjszaka tintaszín függönye mögött. A gróf egyetlen szó nélkül meghalt, és másnap el is temették, valamivel több mint harminckét évvel születése után. A gyilkosnak nem találták nyomát, noha parasztok fáradhatatlan csapatai fésülték át a szomszédos erdőket és a hegy körüli mezőket.

Az idő és a felejteni akarás elhalványította az átkot a megboldogult gróf családjának emlékezetében, tehát amikor a címet viselő Godfreyt, a tragédia ártatlan okozóját harminckét éves korában vadászat közben halálos nyíllövés érte, senkinek nem volt más gondolata, mint hogy meggyászolja a halálát. De mikor évek múlva a következő ifjú grófot, név szerint Robertet minden látható ok nélkül holtan találták a szomszédos mezőn, a parasztok suttogni kezdték, hogy elmúlt nagyuruk is a harminckettedik születésnapján halt meg, ami meglepően korai vég. Louis, Robert fia ugyanebben a végzetes korban a várárokba fulladt: és így peregtek a századok a baljós krónikában: Henrikeket, Roberteket, Antoine-okat és Armaindokat ragadott el a halál a boldog, erényes életből, amikor valamivel meghaladták azt a kort, amelyben balszerencsés ősüket meggyilkolták. Mivel nekem alig több mint tizenegy év maradt hátra a létezésből, ez az olvasottak szerint némi biztonságot nyújtott. Az életemnek ezelőtt vajmi kevés értéke volt, most viszont minden eltelt nappal drágábbá vált, ahogy mind mélyebbre és mélyebbre ástam bele magam a fekete mágia rejtett világának misztériumaiba. Amilyen elszigetelten éltem, a modern tudomány nem nagy hatást tett rám, úgy dolgoztam, mintha a középkorban éltem volna, éppen úgy elmerültem benne, ahogy az öreg Michel és az ifjú Charles áshatta be magát a démonológiai és alkímiai tudományokba. De olvashattam amit akartam, semmiképpen sem találtam magyarázatot a családomat sújtó különös átokra. Szokatlanul racionális pillanataimban olyan messzire mentem, hogy természetes magyarázatot kerestem, őseim korai halálát a félelmetes Charles Le Sorcier-nek és utódainak tulajdonítva; mégis alapos nyomozással sem sikerült az alkimista utódainak nyomára jutnom, így visszatértem az okkult tudományokhoz, és ismét igyekeztem megtalálni a varázsigét, amely megszabadítja családomat a szörnyű tehertől. Egy dologban a végsőkig elszánt voltam. Sohasem nősültem meg, és mivel a családnak más ága nem volt, ilyen módon az átok velem együtt véget ér.

Már a harminchoz közeledtem, amikor az öreg Pierre-t magához szólította a túlvilág. Én magam temettem el az udvar kövezete alá, ahol úgy szeretett sétálgatni életében. Ilyen módon én maradtam az egyetlen emberi teremtmény a hatalmas erődben, és teljes magányomban elmém kezdett fölhagyni a közelgő végzet elleni tiltakozással, csaknem kibékültem a sorssal, amellyel annyi ősöm találkozott. Időm nagy részét most azzal töltöttem, hogy felkutattam a vén kastély romos, elhagyatott szobáit és tornyait, amelyeket az ifjúi félelem miatt kerültem, és amelyek némelyikéről az öreg Pierre azt állította, hogy padlatát négyszáz év óta nem tapodta emberi láb. Sok tárgy, amellyel találkoztam, különös és félelmetes volt. Korok porától lepett, hosszú nyirkosságtól szétrothadt bútorokat láttam. Sohasem látott bőségben szőtt be mindent a pókháló, óriás denevérek csapkodtak csontos, rémítő szárnyaikkal az egyébként kihalt homályban.

Gondosan följegyeztem a koromat, még a napokat és az órákat is, mert a könyvtárban álló hatalmas óra ingájának minden lendülése sokat elmondott balvégzetemről. Végül elérkezett az idő, amelyet régen, szorongva vártam. Mivel legtöbb ősömet valamivel előbb ragadta el a vég, mintsem pontosan betöltötték volna Henri gróf korát, minden pillanatban figyeltem, közeledik-e az ismeretlen halál. Hogy az átok milyen módon teljesedik be, azt nem tudtam; de arra el voltam szánva, hogy nem talál gyáva, védtelen áldozatot. Megújult energiával vetettem bele magam a régi kastélynak és tartalmának átvizsgálásába.

Az egyik leghosszabb felfedező utamra indultam, hogy megismerjem a kastély lakatlan részét, alig egy héttel a végzetes időpont előtt, amelyről úgy éreztem, akkor ér véget földi tartózkodásom – mert a legcsekélyebb reményt sem tápláltam az életben maradás iránt –, amikor megtörtént életem legfontosabb eseménye. A délelőtt legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy az ódon tornyok legromosabbikának lépcsőin hágtam föl-le. Ahogy alkonyba hajlott a délután, az alsóbb szinteket vettem szemügyre, és leereszkedtem abba a helyiségbe, amely középkori börtönnek tűnt, vagy később áshatták ki lőporraktárnak. Amint végigmentem a legalsó lépcső tövében kezdődő salétromfoltos folyosón, a kövezet nagyon nyirkossá vált, és hamarosan észrevettem, hogy fáklyám libegő lángja üres, vizes falról verődik vissza, amely a végét jelentette utamnak. Megfordultam, hogy visszamenjek, amikor a tekintetem kis csapóajtóra hullott, amelynek karikája éppen a lábam alatt volt. Megálltam, némi nehézség árán sikerült is fölemelni. Alatta fekete nyílás tátongott, olyan förtelmes bűzt lehelve, amitől a fáklyám sercegni kezdett, és fénye csupán a lefelé vezető lépcső legfelső fokát világította meg.

Mivel fáklyám, amelyet leeresztettem a bűzlő mélységbe, kitartóan és egyenletesen égett, elindultam lefelé. Sok lépcsőfok után leértem egy keskeny, kikövezett folyosóra, amely mélyen a föld alatt haladt. Igen hosszú volt és egy tömör tölgyajtóban ért véget, amely csöpögött a nyiroktól, mégis kitartóan ellenállt minden nyitási próbálkozásomnak. Egy idő után felhagytam kísérleteimmel és elindultam vissza a lépcsőhöz, amikor a legmélyebb és legőrjítőbb megrendülést tapasztaltam, amit emberi elme egyáltalán befogadni képes. Minden átmenet nélkül meghallottam, hogy a tömör ajtó lassan, rozsdás eresztékein nyikorogva nyílni kezd. Akkori érzéseimet képtelen vagyok elemezni. Olyan helyen tartózkodtam, amely teljes mértékben kihalt volt, mivel a vén kastélyban semmilyen nyomát nem láttam embernek vagy szellemnek, és ettől olyan borzalom fogott el, amely dacol a pontosabb leírással. Amikor végül megfordultam és szembenéztem a hang forrásával, a szemem majd kiugrott üregéből attól, amit láttam.

Egy emberi alak állt az ódon, gótikus ajtóban. Férfi volt, kerek papi sapkát és hosszú, sötét, középkori köntöst viselt. Hosszú haja és lebegő szakálla szörnyű, mélyfekete árnyalatú és hihetetlenül dús volt. Homloka messze meghaladta a szokásos méreteket; beesett arcát mély ráncok szabdalták; hosszú, karomszerű, görcsös keze olyan halott, márványfehér volt, amilyen színt én még embernél sehol másutt nem láttam. Csontsovány és különös módon hajlott termetű volt, csaknem elveszett különös ruházatának burjánzó redői között. De a legkülönösebb a szeme volt, a feneketlen feketeség kettős kútja, mélységesen bölcs, mégis embertelenül gonosz. Ezek a szemek rám meredtek, és gyűlöletük úgy marcangolta a szívemet, hogy lábam gyökeret vert azon a szent helyen, ahol álltam.

Végül az alak mély hangon megszólalt, én pedig megborzongtam ürességétől és rejtett rosszindulatától. A társalgás egyfajta egyszerűsített latin nyelven folyt, amelyet a tanultabb emberek használtak a középkor folyamán, és számomra is ismerős volt, mivel gyakran volt dolgom a régi alkimisták és démonológusok munkáival. A látomás a házam fölött lebegő átokról beszélt, szólt elkövetkezendő végemről, amely azért következik el, mert ősöm gonoszat cselekedett az öreg Michel Mauvais-sel, és mert Charles Le Sorcier bosszújának be kell teljesednie. Elmesélte, hogyan menekült el az ifjú Charles az éjszakába, majd tért vissza évek múlva, hogy egy nyíllal megölje Godfreyt, az örököst, amikor elérte azt a kort, amelyben apja a gyilkosságot elkövette; hogyan tért vissza titokban a birtokra és vette be magát ismeretlenül a már akkor is kihalt földalatti kamrába, amelynek keretében most az ocsmány elbeszélő állt, hogyan kapta el a mezőn Robertet, Godfrey harminckét éves fiát, hogyan kényszerítette le a torkán a mérget, majd hagyta ott a mezőn haldokolva, hogy ilyen módon beteljesüljön a bosszú átka. Ezen a ponton továbbra is a képzeletemre kellett hagyatkoznom a mindennél nagyobb rejtély megfejtésében, azaz hogy miként teljesült az átok azóta, hogy Charles Le Sorcier a természet rendjének engedelmeskedve meghalt, mivel a férfi egy másik történetre tért át, beszámolt a két varázsló, apa és fia mélyenszántó alkimista tanulmányairól, különös részletességgel Charles Le Sorcier kutatásairól az örök élet és ifjúság elixírje után.

Lelkesedése mintha egy pillanatra eltüntette volna szörnyű szemeiből a fekete rosszindulatot, amely először annyira elrémített, de hirtelen visszatért a gonosz ragyogás, és kígyó sziszegéséhez hasonló hanggal egy üvegfiolát emelt föl, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy ugyanúgy vessen véget az életemnek, ahogy Charles Le Sorcier tette ősömmel hatszáz éve. Az önvédelem valamely ösztönére hagyatkozva leráztam a varázslatot, amely mozdulatlanná bénított, és halódó fáklyámat hozzávágtam a fenyegető teremtményhez. Hallottam, hogy a fiola ártalmatlanul összetörik a folyosó kövein. A különös ember köntöse lángra lobbant és kísérteties fénnyel világította meg a szörnyű jelenetet. A rémület és a tehetetlen rosszakarat kiáltása hagyta el lehetséges gyilkosom ajkát. Ez túl sok volt máris feszült idegeimnek, és aléltan zuhantam a síkos padlóra.

Amikor magamhoz tértem, minden rémítő sötétségbe burkolózott, és elmém; amikor visszaemlékezett a történtekre, nem akart többet tudni; mégis, a kíváncsiságom mindent legyőzött. Ki lehet ez a gonosz ember, kérdeztem magamtól, és hogyan juthatott a kastély falai közé? Miért akar bosszút állni Michel Mauvais haláláért, és hogyan tudott kitartani az átok annyi hosszú századon át Charles Le Sorcier ideje óta? Sok év félelme hullott le a vállamról, mivel tudtam, hogy aki elpusztult, az volt az átokból következő összes veszély forrása; és most, hogy szabad voltam, égtem a vágytól, hogy többet tudjak meg a félelmetes dologról, amely évszázadokon át üldözte a családomat és még az én fiatalságomat is hosszas lidércnyomássá tette. Elhatároztam, hogy tovább kutatok, ezért acélért és kováért tapogatóztam a zsebemben, és meggyújtottam egy friss fáklyát, amelyet magammal hoztam.

Az új fény mindenekelőtt megmutatta a rejtélyes idegen eltorzult és megfeketedett alakját. Az ocsmány szemek most le voltak zárva. Mivel nem tetszett a látvány, elfordultam, és beléptem a gótikus ajtó mögötti kamrába. Amit itt találtam, leginkább alkimista laboratóriumra emlékeztetett. Az egyik sarokban nagy halom ragyogó sárga fémet láttam, amely gyönyörűen szikrázott fáklyám fényében. Arany lehetett, de nem álltam meg, hogy megvizsgáljam, mivel nagyon felindult voltam, hiszen olyan sok mindenen mentem keresztül. A szoba másik végében egy nyílás vezetett ki a sötét hegyi erdő egyik szakadékába. Roppant ámulattal fejtettem meg, hogyan is juthatott be a kastélyba, és megfordultam, hogy visszatérjek. Az volt a szándékom, hogy félrefordított arccal megyek el az idegen teteme mellett, de ahogy közeledtem a testhez, úgy rémlett, halk hangokat hallok, mintha még nem halt volna meg teljesen. Döbbenten odafordultam, hogy megvizsgáljam a földön heverő égett és összezsugorodott alakot.

A borzalmas szemek, melyek feketébbek voltak a megégett arcnál, olyan kifejezéssel nyíltak ki, amelyet nem tudtam értelmezni. A repedezett ajak szavakat igyekezett formálni, amelyeket azonban nem értettem. Egyszer kivettem Charles Le Sorcier nevét, azután mintha az "évek" és "átok" szavak hagyták volna el az eltorzult ajkakat. Nyilvánvaló tudatlanságomtól a szurokszín szemek akkorát villantak a gonoszságtól, hogy bármilyen tehetetlennek látszott is ellenfelem, remegni kezdtem.

A roncs, váratlanul összeszedve utolsó erejét, fölemelte siralmas fejét a nyirkos és megsüllyedt kövezetről. Azután amikor engem megbénított a félelem ő megtalálta a hangját, és utolsó lélegzetével vijjogta felém azokat a szavakat, amelyek azóta éjjel-nappal üldöznek. – Ostoba! – károgta. – Nem is sejted a titkomat? Még annyi eszed sincs, hogy fölismerd az akaratot, amely hatszáz hosszú éven keresztül betöltötte a félelmetes átkot családodon? Nem meséltem neked az örök élet elixírjéről, nem tudod, hogy az alkímia titka megoldatott? Én mondom ezt neked! Én! Én! Én! Aki hatszáz éve élek, hogy betöltsem bosszúmat, mert én vagyok Charles Le Sorcier!

Bihari György fordítása

Erich Zann muzsikája

A legnagyobb tüzetességgel megvizsgáltam a város térképeit, a Rue d’Auseilre mégsem akadtam rá még egyszer. És nem csupán mai térképeket böngésztem, hiszen tudom, hogy a nevek változhatnak. Épp ellenkezőleg, mélyen beleástam magam a hely őstörténetébe, személyesen bejártam minden utcáját – bármily névre is hallgatott -‚ melyről elképzelhetőnek tartottam, hogy megfelel a Rue d’Auseilnek, Ám kitartásom ellenére be kell ismernem a szégyenletes tényt, hogy nem találom se az épületet, se az utcát, sőt még a környéket sem, ahol metafizika szakos diákként tengettem életem, s szűkös egyetemi éveim utolsó hónapjaiban Erich Zann zenéjét hallgattam.

Azon, hogy memóriám cserbenhagy, nem csodálkozhatom; testi és szellemi épségem ugyanis meglehetősen megromlott a Rue d’Auseilben eltöltött időszak alatt, és emlékszem, hogy kevés ismerősöm közül odavalósi egy se volt. Ám az, hogy nem tudok ráakadni a helyre, különös és nyugtalanító; hiszen gyalog félórányira volt az egyetemtől, és oly sajátságokkal rendelkezett, amiket nehéz elfelejteni, ha valaki járt már ott. Viszont soha senkivel nem találkoztam, aki hallott volna a Rue d’Auseilról.

A Rue d’Auseil egy sötétlő folyóra merőlegesen futott, melyet vaksi ablakoktól sebhelyes, téglafalú raktárak szegélyeztek, fölötte pedig egy súlyos, fekete kőhíd ívelt át. A folyó környékére mindig árny borult, mintha a szomszédos gyárak füstje örökre eltakarta volna a napot. A folyóból ezenkívül dögletes bűz áradt, amilyenhez hasonlót máshol nem éreztem, és aminek segítségével egyszer talán még rátalálok a helyre, mivel azonnal felismerném. A hídon túl szűk, macskaköves, vaskerítéssel övezett utcák tekergőztek; aztán következett a kaptató, mely előbb fokozatosan emelkedett, aztán elképesztően meredekké vált, ahogy a Rue d’Auseilhez értünk.

Sehol máshol nem láttam még oly szűk és meredek utcát, mint a Rue d’Auseil. Már-már szirtfalnak mondhatni, melyen jármű fel nem kapaszkodott, és több helyen lépcsősorok szaladtak Fölfelé, s a végén egy magas, borostyántól sötétlő fal állt. Az úttestet szabálytalanul, néhol kőlapokkal, másutt macskakövekkel fedték be, egyes részeken pedig a puszta földben igyekezett megmaradni a csenevész, szürkészöld növényzet. A magas, csúcsos tetejű, hihetetlenül ódon házak kótyagosan dülöngéltek előre, hátra vagy oldalra. Itt-ott két szemben álló ház homlokzata jóformán összeért, s boltívet alkotott az utca fölött; ekképp hathatósan leárnyékolták a talajt. A magasban elszórtan felüljáró kötötte össze a házakat.

Az utcában lakók sajátságos benyomást tettek rám. Eleinte úgy véltem, hallgatag és tartózkodó viselkedésük az oka; ám később rájöttem, amiatt éreztem Így, mert mindannyian kifejezetten öregek voltak. Fogalmam sincs, hogy kerültem oda, de annyit tudok, hogy mikor beköltöztem, nem voltam egyedül. Addigra sok nyomorúságos helyen laktam már, és mindenünnen pénzszűke miatt ebrudaltak ki; míg végül ráakadtam arra a rogyadozó házra a Rue d’Auseilben, amit a béna Blandot adott ki. Az utca felső végétől a harmadik, s az összes közül messze a legkisebb épület volt,

Az ötödik emeleten kaptam szobát, az egyetlen lakott helyiséget, mivel a ház egyébként szinte teljesen néptelennek számított. Megérkezésem éjjelén furcsa muzsikát hallottam leszűrődni a csúcsos tetejű manzárdszobából, másnap pedig megérdeklődtem az öreg Blandot-tól, hogy ki zenélt. Azt válaszolta, hogy egy idős német brácsajátékos, egy nem mindennapi, néma férfi, aki Erich Zannként jelentkezett be, és esténként egy filléres színház zenekarában játszik; majd hozzátette, hogy Zann épp azért választotta ki magának ezt a világtól elzárt manzárdszobát a dombtetőn, ahonnan egyetlen apró ablaknyíláson át lehetett bámulni a lejtő hajlatáig húzódó falat és a túlnani panorámát, mivel éjszakánként játszani óhajtott.

Ezután minden éjjel hallottam Zannt játszani, és noha nem tudtam miatta aludni, furcsa muzsikája mégis lenyűgözött. Igaz, kevéssé ismertem a művészeteket, annyit meg tudtam állapítani, hogy harmóniáinak vajmi kevés köze lehetett az addig hallott zenékhez; és arra a következtetésre jutottam, hogy eredeti zsenivel állok szemben. Minél többet hallgattam szerzeményeit, annál inkább elkápráztatott a zenéje, mígnem egy hét elteltével elhatároztam, hogy megismerkedem az öreggel.

Egyik este, mikor a munkából hazatért, megvártam Zannt a folyosón, és elmondtam neki, hogy szeretném megismerni, és a szobájában hallgatni, ahogy zenél. Alacsony termetű, szikár, görnyedt járású férfi volt, elrongyolódott ruhákat viselt, groteszk, szatírra emlékeztető arcából kiviláglott két kék szeme, és szinte teljesen megkopaszodott; mikor megszólítottam, dühösnek és rémültnek mutatkozott, Barátságos közeledésemre azonban végül megenyhült, majd kelletlenül intett, hogy kövessem, fel a sötét, nyikorgó és rozoga lépcsőn. Szobája, a csúcsos tető alatti két helyiség egyike, nyugatra nézett, ama magas fal felé, amely az utca felső végét zárta le. Nagyon nagy szoba volt, és még hatalmasabbnak tűnt rendkívüli csupaszsága és elhanyagoltsága miatt. Mindössze egyetlen szűk vaságy, egy ütött-kopott mosdóállvány, egy kis asztal, egy óriási könyvszekrény, egy vas kottaállvány, és három ódivatú szék alkotta a bútorzatát. A földön mindenfelé kották hevertek szanaszét. A falakat nyers deszka borította, ami vélhetően sohasem látott festéket; a töméntelen por és pókháló miatt úgy tűnt, mintha senki sem lakna ott. Erich Zann szépséges világa nyilvánvalóan a képzelet távoli univerzumában létezett.

Miután intett, hogy foglaljak helyet, a néma férfi betette az ajtót, ráfordította a méretes fareteszt, és gyertyát gyújtott, hogy megkétszerezze a fényt. Aztán kivette a brácsát a molyrágta tokból, és elhelyezkedett a legkevésbé kényelmetlen székben. Kottát nem használt, hanem kérdezés nélkül emlékezetből kezdett játszani, és több mint egy órán át igézett soha nem hallott futamaival; olyféle futamokkal, amiket saját maga komponálhatott. Zenei képzettség hiányában nem vállalhatom, hogy pontosan meghatározzam jellegüket. Fúgára emlékeztettek, és egészen megkapó dallamok ismétlődtek bennük, ám leginkább az tűnt fel nekem, hogy teljességgel hiányoztak azok a furcsa hangzatok, amiket más alkalmakkor fentről hallottam beszűrődni.

Gyakorta eszembe jutottak e kísértő melódiák, és gyakorta dúdoltam vagy fütyültem magamban pontatlanul, ezért mikor végül a brácsás lerakta a vonóját, megkértem, hogy játssza el nekem némelyiket. Kérésem hallatán a ráncos, szatírra emlékeztető arcról eltűnt a játék közben mutatott, unott nyugalom, és újfent a dühnek és a rémületnek ugyanazt a sajátos elegyét véltem fölfedezni az öreg tekintetében, melyre akkor figyeltem föl, mikor először odaléptem hozzá. Először azt hittem, meggyőzhetem, és csupán öreges szeszélynek ítéltem az ellenkezést; mi több, hogy némileg befolyásoljam vendéglátóm kedélyállapotát, még el is fütyültem néhányat az előző éjjel hallott furcsa dallamokból. Ám mindössze egyetlen percig próbálkoztam ezzel, amikor ugyanis a néma muzsikus felismerte a fütyült melódiát, arca hirtelen, leírhatatlan módon eltorzult, és szájamra helyezte hosszú, hideg és csontos jobb kezét, hogy elhallgattassa az ügyetlen imitációt. Ahogy befogta a számat, különcségének további jelét adta azzal, hogy rémülten az egyetlen lefüggönyözött ablakra vetette a tekintetét, mintha valami betolakodótól félne – ami különösen nevetségesnek tűnt, hiszen a magas padlásszoba megközelíthetetlen volt az utcáról és a szomszédos tetőkről is, amit az is bizonyított, hogy – a házfelügyelő elmondása szerint – a meredek utcában kizárólag ennek a szobának az ablakából lehetett átlátni a dombtetőn álló fal mögé.

Az öreg tekintete Blandot megjegyzését jutatta eszembe, és valamely furcsa szeszély folytán szívesen végigpásztáztam volna a holdsütötte tetőktől csipkézett, széles és szédületes horizontot, melyet a Rue d’Auseilben lakók közül egyedül ez a mogorva muzsikus láthatott. Elindultam hát az ablak felé, és már majdnem félrehúztam a fakó függönyt, mikor a néma bérlő még a korábbinál is haragosabban nekem rontott; ezúttal a fejével intett az ajtó irányába, miközben két kézzel igyekezett elvonszolni az ablaktól. Immár teljesen felháborodva ráripakodtam vendéglátómra, hogy azonnal eresszen el, és akkor nyomban távozom. A szorítása meglazult, felháborodásomat és sértettségemet látván pedig mintha csillapodott volna a haragja. Ismét megmarkolta a vállam, ám ezúttal egészen barátságosan, és erővel egy székre ültetett; aztán a vágyakozás látszatát keltve odament a mindenfélével teleszórt asztalhoz, ahol egy ceruzával a külföldiek kínosan pedáns franciaságára jellemző szavakat vetett egy papírra.

A feljegyzésben, amit végül átnyújtott nekem, megértésért és megbocsátásért esedezett. Azt írta, hogy öreg és magányos volt, és néha megmagyarázhatatlan félelem és idegesség tör rá, ami a zenéjével és más dolgokkal áll kapcsolatban. Szívesen vette, hogy meghallgattam a muzsikálását, és megkért, hogy máskor is látogassak el hozzá. A szokatlan harmóniákat azonban mások előtt nem játszhatta el, és azt sem szenvedhette, ha másoktól hallja vissza e dallamokat; és megérinteni sem lehetett semmit a szobájában. Mielőtt összetalálkoztunk a folyosón, sejtelme sem volt arról, hogy bárki hallhatná a muzsikáját, és megkért, hogy szóljak Blandot-nak, bocsásson rendelkezésemre egy lentebbi szobát, hogy éjszakánként ne kelljen hallanom a játékát. Ha kell – írta -‚ hajlandó kifizetni a különbözetet.

Ahogy ott ültem, és betűzgettem a pocsékul megfogalmazott mondatokat, meglágyultam az öreg irányában. Testi és lelki bántalmak gyötörték, ahogy engem 15; metafizikai tanulmányim pedig kedvességre tanítottak, A csöndet az ablak felől érkező, alig érzékelhető zaj törte meg – bizonyára a spaletta zörrent meg az éji szélben, és valamilyen okból éppoly hevesen összerezzentem hallatán, mint Erich Zann. Ezért, mikor végigolvastam az üzenetet, kezet ráztam vendéglátómmal, és barátként távoztam.

Másnap Blandot egy drágább szobát nyitott meg nekem a harmadikon, egy agg uzsorás és egy köztiszteletben álló kárpitos kvártélya között. A negyedik emeleten senki sem lakott.

Hosszú időbe telt, míg rájöttem, hogy Zann sokkalta kevésbé vágyott a társaságomra, mint akkor gondoltam, mikor rábeszélt, hogy költözzek lejjebb az ötödikről. Nem keresett meg újra, hogy ellátogassak hozzá, és mikor nagyritkán felbandukoltam hozzá, láthatóan kínosan érezte magát, és kedvetlenül muzsikált. Erre kivétel nélkül éjszaka került sor – nappal szunyókált, és senkit nem engedett be magához. Nem kedveltem meg őt, holott a padlásszoba és a furcsa muzsika megmagyarázhatatlanul megigézett. Folyton arra vágytam, hogy kinézhessek az ablakon, túl a falon és a faltól takart domboldalon, hogy láthassam a csillogó tetőket és tornyokat, melyek a túlnani lejtőt boríthatják. Egyszer a színielőadás ideje alatt felmentem a manzárdba, mikor Zann nem tartózkodott otthon, de zárva találtam az ajtaját.

Annyit azonban sikerült elérnem, hogy hallgathassam a néma öreg éjszakai muzsikálását. Eleinte lábujjhegyen fölosontam az ötödikre, később pedig már odáig merészkedtem, hogy felhágjak a nyikorgó lépcsőn, egészen a csúcsos tetejű padlásszobáig. A szűk folyosón, a lefedett kulcslyukon át gyakorta olyféle hangokat hallottam kiszűrődni, melyek érthetetlen rettegéssel – a ködös mágia és a lappangó rejtély keltette félelemmel – töltöttek el, Nem a hangokat találtam förtelmesnek, hiszen nem voltak azok; rezgéseik azonban olyasmit sejtettek, ami nem e világról való, és bizonyos alkalmakkor olyféle többszólamú összhangzatokba rendeződtek, melyeket aligha hozhatott létre egyetlen muzsikus. Erich Zann kétségkívül utánozhatatlanul zseniális zenésznek tűnt. A hetek múltával játéka egyre szenvedélyesebbé, a vén muzsikus ugyanakkor szánalmasan elgyötörtté és alamuszivá vált. Immár nem volt hajlandó beengedni magához, és messze elkerült, ha a lépcsőházban egymásba botlottunk.

Aztán egy éjszaka, ahogy az ajtó előtt hallgatóztam, a visító brácsa hangjai bábeli kakofóniába csaptak át; a kaotikus hangzavar hallatán saját józanságomban kételkedtem volna, ha az elreteszelt bejárat mögül nem kapok siralmas megerősítést arról, hogy az iszonyat valós – ama kísérteties, artikulálatlan üvöltés formájában, amit csakis egy néma produkálhat a rettegés és a gyötrelem legirtóztatóbb perceiben. Újra meg újra bekopogtam, de odabentről nem érkezett válasz, Sokáig várakoztam a fénytelen folyosón, a hidegtől és a félelemtől reszketve, mígnem meghallottam a muzsikus erőtlen próbálkozását, hogy egy székbe kapaszkodva feltápászkodjon. Mivel úgy véltem, lassacskán visszanyeri az eszméletét, újfent bezörgettem, és közben megnyugtatásképp bekiáltottam a nevemet. Hallottam, ahogy Zann az ablakhoz botorkál, becsukja a spalettát és a tolóablakot, aztán elbotladozik az ajtóhoz, és tétován kinyitja, hogy bebocsásson. Ez alkalommal valóban örült nekem; eltorzult arca ugyanis felragyogott a megkönnyebbüléstől, miközben úgy ragadta meg a kabátomat, ahogy egy gyermek szokott édesanyja szoknyája szélébe csimpaszkodni.

A szánalmasan reszkető öregember leültetett, s maga is lerogyott a másik székbe, amely mellett a hanyagul földre vetett brácsája és vonója hevert. Egy darabig tétlenül ült, s furcsán bólogatott, miközben úgy tűnt, mintha erősen és félve fülelne. Aztán láthatóan megnyugodott, odalépett az asztalhoz, és írt valamit; átnyújtotta a papírlapot, és visszament az asztalhoz, ahol ismét fürgén és egyvégtében írni kezdett. Az üzenetben arra kérlelt, maradjak ott, ahol ülök, míg ő németül kimerítően számot ad mindama csodákról és borzalmakról, amikben része volt. Tehát vártam, míg a néma muzsikus ceruzája sebes sorokat rótt a papírosra.

Talán egy óra telhetett el így, mikor az egyre gyűlő, lázasan teleírt lapok fölött hirtelen összerezzenni láttam Zannt, mintha valami szörnyű megrázkódtatás vészjósló árnyától riadt volna meg. Egyértelműen az ablakot bámulta, és közben reszketőn fülelt. Aztán mintha az én fülemet is megütötte volna valami; noha nem valami irtóztató zaj, hanem egy roppantul mély és végtelenül távoli zenei hang szólalt meg, amely az egyik szomszéd épületben, vagy a túlsó oldalának titkait féltve őrző magas fal mögött megbúvó muzsikust sejtetett. Zannra iszonytató hatást gyakorolt, az öreg zenész ugyanis leejtette a ceruzát, hirtelen felpattant az asztaltól, megragadta a brácsáját, és rázendített a legféktelenebb muzsikára, amit valaha is hallottam tőle, leszámítva, mikor a bereteszelt ajtónál hallgatóztam nem sokkal azelőtt.

Hasztalan próbálkozás lenne szavakba önteni Erich Zann játékát azon a szörnyűséges éjjelen. Sokkalta borzalmasabbnak hatott mint aminek valaha fültanúja voltam, mivel ezúttal a tekintetét is láthattam, és rádöbbentem, hogy vonóját a páni félelem mozgatja. Zajt próbált kelteni, hogy elhárítson vagy elűzzön magától valamit – hogy mit, azt elképzelni sem tudtam, holott bizonyos voltam afelől, hogy módfelett iszonytató lehet. A zene fantasztikus, démoni, hisztérikus trillákra váltott, mégis mindvégig kiérződött belőle a páratlan zsenialitás, amely e különös öregembert jellemezte. Felismertem a melódiát – a színházakba akkoriban népszerű, szilaj magyar tánc volt, és egy pillanatra eltűnődtem a tényen, hogy első alkalommal hallom Zannt más zeneszerző művét játszani.

Egyre hangosabban, egyre féktelenebbül üvöltött és visított a keserű brácsa. A muzsikus hátborzongatóan verítékezett, majom módjára tekergőztek tagjai, s mindvégig a lefüggönyözött ablakra meredt. Eszeveszett dallamai sötét szatírok és bacchánsnők táncát idézték elém, ahogy tébolyultan örvénylenek a fellegek, füst és villámok forrongó katlanában. Aztán mintha egy metszőbb, állhatatosabb hangot hallottam volna felcsendülni, mely nem a brácsából származott; egy kiegyensúlyozott, határozott, céltudatos hangot a nyugati messzeségből.

Erre a spaletta rázkódni kezdett az odakint hirtelen feltámadt éjszakai orkánban, mintegy feleletként a benti tébolyult muzsikára, Zann sikoltozó brácsája fölülmúlta önmagát, és a néma zenész oly hangokat csalt ki belőle, amilyenekről elképzelni sem tudtam volna, hogy mélyhegedű kiadhat. A spaletta még hevesebben rázkódott, aztán ütemesen az ablaknak csapdosódott. A folyamatos ütések alatt kisvártatva reszketve széttört az üveg, a fagyos szél pedig bezúdult a szobába, mire a gyertyák sercegve szikrát hánytak, a Zann szörnyű titkával teleírt papírlapok pedig megzörrentek az asztalon. Ekkor az öregre néztem, és megállapítottam, hogy nincs a tudatánál. Üveges, világtalan kék szemei kidülledtek, förgeteges játéka ugyanakkor vak, gépies, befogadhatatlan hangorgiává módosult, amit képtelenség lenne szavakkal leírni.

Egy hirtelen széllökés, mely sokkalta erősebb volt a korábbiaknál, felkapta és az ablak felé sodorta a kéziratot. Kétségbeesetten a röpködő lapok után eredtem, de eltűntek, mielőtt a szétzúzott ablakhoz értem volna. Aztán eszembe jutott régi vágyam, hogy kitekintenék az ablakon, az egyetlen olyan ablakon a Rue d’Auseilben, ahonnan rálátni a fal mögötti lejtőre, és az alatta elterülő városra. Sűrű sötétség borult mindenre, de a városban szüntelenül égtek a fények, és arra számítottam, hogy az eső és szél ellenére megpillanthatom a pislákolást. Mégis, mikor kinéztem a padlásablakok legmagasabbikán a gyertyák sercegésének és a tébolyult brácsa széllel feleselő üvöltésének kíséretében, nem a jól ismert utcák barátságos fényei köszöntöttek, hanem a határtalan űr feketesége; a felfoghatatlan űrt mozgás és muzsika töltötte be, és semmiben nem emlékeztetett saját világunkra. És ahogy rémülten álltam ott, a szél kioltotta mindkét gyertya lángját a csúcsos tetős manzárdszobában, s magamra maradtam az áthatolhatatlan sötétségben a káosz, a pokoli lárma és a vonyító brácsa démoni tébolyának társaságában.

Vakon visszabotorkáltam, nekimentem az asztalnak, feldöntöttem egy széket, végül tapogatózva megkerestem azt a helyet, ahol a kegyetlen muzsika belehasított a sötétségbe. Bármily erők fogtak is össze ellenem, azért megpróbáltam megmenteni a magam és Erich Zann életét. Egyszer mintha fagyos érintést éreztem volna, és felsikoltottam, sikolyomat azonban túlharsogta a förtelmes brácsaszó. Váratlanul nekem ütődött az őrülten csapongó vonó, s ebből tudtam, hogy a muzsikus közelébe értem. Előrenyúltam, megérintettem Zann székének támláját, aztán kitapogattam és megráztam a vállát, hogy észre térítsem.

Zann nem reagált, a brácsa pedig továbbra is vadul vijjogott. Kezemet a fejére helyeztem, és sikerült megállítanom a gépies bólogatást, aztán a fülébe üvöltöttem, hogy el kell menekülnünk az ismeretlen éji borzalmaktól. Ám Zann se válaszra nem méltatott, se a szörnyűséges, eszeveszett muzsikálást nem hagyta abba, miközben mindenfelé furcsa áramlatok cikáztak, táncoltak a koromsötét manzárdszoba bábeli zűrzavarában. Mikor a muzsikus füléhez értem, megreszkettem, noha magam sem tudtam, miért – nem tudtam, míg ujjaim alatt nem éreztem a dermedt arcot; a jéghideg, merev, élettelen fejet, melyből hasztalan bámulták az ürességet a kidülledt, üveges szemek. Aztán valamely csoda folytán megtaláltam az ajtót és a hatalmas fareteszt, vadul kirontottam, magam mögött hagyva a sötétben az üres tekintetű valamit és átkozott brácsájának hátborzongató vinnyogását, mely még akkor is egyre dühödtebben tombolt, mikor végre kiértem a folyosóra.

Szökellve, szállva száguldottam le a végtelennek tűnő, sötét lépcsőkön; eszeveszetten rohantam végig rogyadozó házak között, a szűk, meredek és ódon utca kopott kövein; kopogva, kettesével-hármasával vettem lépcsőfokokat, mígnem az alsóbb utcákhoz és a bűzös, meredek partú folyóhoz nem értem; lihegve átbotladoztam a súlyos, sötét hídon a szélesebb, egészségesebb levegőjű, jól ismert sugárutakra; e szörnyű élmények kitörölhetetlenül bevésődtek elmémbe. És emlékszem, hogy nem fújt a szél, a hold ragyogott, az utca fényei pedig vidáman pislákoltak.

A mindenre kiterjedő kutatás és nyomozás ellenére azóta sem sikerült ráakadnom a Rue d’Auseilre, De különösebben nem sajnálom; sem az utca, sem az elgondolhatatlan borzalmakkal teleírt papírosok elvesztét, melyek elpusztultával örökre megmagyarázatlan marad Erich Zann muzsikája.

Galamb Zoltán fordítása

A templom

(A Yucatan partján talált kézirat)

1917 augusztus 20-án én, Karl Heinrich von Altberg-Ehrenstein gróf, a Német Birodalmi Haditengerészet főhadnagya, az U-29 tengeralattjáró parancsnoka, az Atlanti-óceán közelebbről meghatározatlan pontján, valahol az északi szélesség 20, és a nyugati hosszúság 35. foka körül, azon a helyen, ahol a tengeralattjáróm magatehetetlenül fekszik a mederben, útjára bocsátom ezt a palackpostát. Teszem ezt azért, mert nyilvánosságra kívánok hozni néhány szokatlan tényt; egy olyan eseményt, amit minden valószínűség szerint nem fogok túlélni, mivel a körülmények legalább annyira életveszélyesek, mint amennyire szokatlanok, és nem csupán arról van szó, hogy az U-29 reménytelen helyzetbe került, de a népemre oly jellemző vasakaratom is szánalmasan meggyöngült.

Június 18-ának délutánján, ahogy rádión jelentettem az U-61-nek, Kiel felé vezető utunk során, az északi szélesség 45 fok 16 percénél, a nyugati hosszúság 28 fok 34 percénél megtorpedóztuk a Victory nevű, New Yorkból Liverpoolba igyekvő teherhajót. Hagytuk, hogy a legénység beszálljon a mentőcsónakokba, mert szerettük volna elérni, hogy az akcióról az admiralitás számára készített filmfelvétel alapján minél kedvezőbb kép alakuljon ki rólunk. A hajó látványosan süllyedt el, először az orra merült víz alá, a far magasan kiemelkedett, a hajótest fokozatosan ereszkedett a hullámok alá. A kameránk minden részletet rögzített, és őszintén sajnálom, hogy a filmtekercs már sohasem fog eljutni Berlinbe. Miután a hajó eltűnt, géppuskáinkkal szétlőttük a mentőcsónakokat, majd lemerültünk.

Amikor napnyugta táján újra felszínre bukkantunk, a fedélzeten megtaláltuk az egyik tengerész holttestét. A keze különös módon markolta az egyik korlátot. A szerencsétlen fickó fiatal volt, a bőre meglehetősen sötét, olasz vagy görög lehetett, és kétségtelenül a Victory legénységéhez tartozott. Azon a hajón próbált menedéket találni, amely elsüllyesztette az övét, de ő is áldozata lett annak az agresszív háborúnak, amibe az angol kutyák, azok a disznók, kényszerítették bele a Vaterlandot. Az embereink átkutatták a holttestet, valami emléktárgyat kerestek nála. A kabátzsebében megtaláltak egy apró elefántcsontszobrot, amely egy fiatal férfi babérkoszorúval koronázott fejét ábrázolta. Tiszttársam, Krenzle hadnagy szerint a tárgy nagyon régi, és óriási művészi értéket képvisel, ezért elvette a matrózoktól, és megtartotta magának. Arra, hogy egy afféle szobor hogyan kerülhetett egy közönséges matróz tulajdonába, nem találtunk magyarázatot.

Amikor a halott férfit lehajítottuk a fedélzetről, két olyan dolog történt, ami meglehetősen felizgatta legénységünk tagjait. A fickó szeme csukva volt, de amikor átlökték hulláját a korlát fölött, hirtelen kinyílt. Többen úgy látták, mintha mereven és gúnyosan nézne Schmidtre és Zimmerre, a holttestet tartó két matrózunkra. Müller fedélzetmester – idősebb férfi, babonás elzászi disznó – ettől borzasztóan ideges lett, és még akkor is képtelen volt levenni szemét a hulláról, amikor az már belecsobbant a vízbe. Müller megesküdött, hogy a test, mielőtt elsüllyedt volna, úszó pozícióba lendítette végtagjait, és a hullámok alatt gyorsan elindult dél felé. Klenzével ki nem állhatjuk az ilyen parasztokra jellemző ostobaságot, ezért szigorú dorgálásban részesítettük a matrózokat, és főként Müllert.

Másnap kisebb zavarunk támadt, mert a legénység néhány tagja gyengélkedett. Minden bizonnyal a hosszú utazás gyengítette meg az idegeiket. Közülük többen rosszul aludtak, rémálmoktól szenvedtek. Néhányuk zavarozottnak, bárgyúnak tűnt. Miután meggyőződtem arról, hogy nem szimulálnak, ideiglenesen felmentettem őket a szolgálat alól. A tenger meglehetősen viharos volt, ezért lemerültünk abba a mélységbe, ahol a hullámok már nem jelenthetnek gondot a számunkra. Itt viszonylagos nyugalomban haladtunk, bál belekerültünk egy olyan, déli irányba tartó áramlatba, amelyet oceanografikus térképeink alapján nem tudtunk beazonosítani. A gyengélkedők nyöszörgése egy idő után határozottan bosszantóvá vált, de mivel a legénység többi tagjára nem gyakorolt demoralizáló hatást, nem, kellett különösebb intézkedéseket foganatosítanunk. Azt terveztük, hogy helyben maradunk, és elfogjuk a Dacia nevezetű óceánjárót, amelyet New York-i ügynökünk említett jelentésében.

Kora este felmerültünk a felszínre. A tenger már nem volt olyan viharos, mint korábban. Az északi horizonton füstöt láttunk, minden bizonnyal egy csatahajó járt arra. Nem kellett tartanunk tőle, elég távol voltunk, és szükség esetén lemerülhettünk. A csatahajónál sokkalta több aggodalmat okozott Müller fedélzetmester, aki az éjszaka közeledtével egyre eszelősebben beszélt. Úgy viselkedett, akár egy gyermek, halott testekről fecsegett, amelyek mereven bámulják őt, amelyek a tengeralattjárónk ablakai előtt sodródnak; testekről, amelyek mereven őt bámulják, amelyeket ő (annak ellenére, hogy a tetemek felpuffadtak és bomlásnak indultak) felismerni vélt: állítólag azoknak a hulláját látta, akik a hazánkért végrehajtott, győzedelmes akcióink során haltak meg. Müller fedélzetmester határozottan állította, hogy a hullatömeget az a fiatal fickó vezette, majd megtaláltunk a fedélzeten, akit behajítottunk az óceánba. Szokatlan és visszataszító volt a dolog, ezért úgy döntöttünk, vasra verjük Müllert, és hogy észhez térjen, rámérünk néhány korbácsütést. A legénység tagjainak nem igazán tetszett, hogy megbüntetjük a fedélzetmestert, de mindenképpen fenn kellett tartanunk a fegyelmet. Nem teljesítettünk a legénység tagjaiból verbuválódott, Zimmer matróz által vezetett küldöttségnek azt a kérését sem, hogy a különös csontszobrocskát hajítsuk a tengerbe.

Június 20-ás Böhm és Schmidt matrózok, akik az előző nap gyengélkedtek, váratlanul közveszélyes őrültekké váltak. Sajnáltam, hogy tisztjeink között nincs orvos, mert a német élet mindig drága. A két matróz a rendet megbontva, valami iszonyatos átkot emlegetve őrjöngött, ezért igazán drasztikus lépésre kellett elszánnunk magunkat. Az emberek komoran vették tudomásul a dolgot, a közhangulat leromlott, de úgy tűnt, Müller okult a történtekből. Nem okozott több zavart, és este, miután szabadon eresztettük, rendben felvette a szolgálatot.

A következő héten, miközben a Daciát vártuk, valamennyiünkön eluralkodott az izgatottság. A feszültséget tovább fokozta Müller és Zimmer megmagyarázhatatlan eltűnése. Valószínűleg öngyilkosságot követtek el; talán éppen a félelem kergette őket a halálba, amit képtelenek voltak elfojtani magukban. Eltűntek, bár senki sem látta, hogy a vízbe vetették volna magukat. Az igazat megvallva örültem, hogy megszabadultam Müllertől, mert még némán is rossz hatást gyakorolt a legénységre. Egyébként ekkor már majdnem valamennyi ember hallgatásba burkolózott, mintha mindannyiuknak valami titkos félelem rágta volna a lelkét. Többen megbetegedtek, de szerencsére senki sem okozott zavart. Az állandósuló feszültség Klenze hadnagyra is komoly hatást gyakorolt, már a legapróbb kellemetlenségeken, a legnevetségesebb dolgokon is bosszankodni kezdett. Példának okáért meghökkentő haragra gerjedt, amikor az U-29 körül növekvő számban delfinek kezdtek gyülekezni, és az is dühítette, hogy fokozódott annak a rejtélyes, déli irányú áramlásnak az ereje, amely a térképeink szerint nem is létezett.

Végül bizonyossá vált, hogy elszalasztottuk a Daciát. Az ehhez hasonló kudarcok nem voltak ismeretlenek előttünk, és az igazat megvallva inkább örömet éreztünk, mint csalódottságot, mert végre visszafordulhattunk, hogy hazatérjünk Wilhelmshavenbe. Június 28-án, délben északkeleti irányba fordultunk, és elindultunk hazafelé, bár a szokatlanul nagy számú delfinsereg komikus módon ezt megpróbálta megakadályozni.

A gépteremben délután kettőkor, váratlanul következett be a robbanás. Korábban senkinek sem tűnt fel a gépek meghibásodása, és az emberek is előírásszerűen végezték a munkájukat. Az esemény pillanatában iszonyatos erő rázta meg a hajót. Klenze hadnagy hátrasietett a gépterembe, és felmérte a károkat. Az üzemanyag-tartály és a hajtómű legnagyobb része megsemmisült, Raabe és Schneider gépészek szörnyethaltak. A helyzetünk hirtelen aggasztóvá változott, mert annak ellenére, hogy a vegyi levegőgenerátorok érintetlenek maradtak – hogy továbbra is használhattuk a fel– és lemerüléshez szükséges berendezéseket, és amíg a sűrített levegő és az akkumulátorok kitartottak, nyithattuk és zárhattuk a zsilipajtókat – képtelenek voltunk a haladásra, ráadásul kormányozni sem tudtuk a tengeralattjárót. Tudtuk, ha mentőcsónakon próbálnánk elmenekülni, akkor hamarosan az ellenség, a nagy és dicső német nép ellen acsarkodók kezére kerülnénk. A rádiónk tönkrement, legalábbis a Victory megtámadása után képtelenek voltunk kapcsolatba lépni a Birodalmi Haditengerészet többi tengeralattjárójával.

A baleset után július 2-ig folyamatosan déli irányba sodródtunk. Egyetlen hajóval sem találkoztunk. A delfinek ismét összegyűltek az U-29 körül, és nem tágítottak mellőlünk. Ez már önmagában is különös volt, ha figyelembe vesszük a nagy távolságot, amit ezen idő alatt megtettünk. Július 2-án reggel megláttunk egy amerikai zászló alatt hajózó naszádot. Az emberek izgatottá váltak, arról beszéltek, meg kellene adnunk magunkat. A dolog odáig fajult, hogy Krenzle hadnagy kénytelen volt lelőni az egyik matrózt, Traube-t, aki a többieknél is nagyobb szenvedéllyel sürgette ennek a németekhez nem illő tettnek a végrehajtását. A legénység ezt követően lecsillapodott. Lemerültünk, a hullámok alatt kerestünk menedéket.

Másnap délután déli irányból hatalmas madárcsapat közeledett felénk. Az óceán hullámai fenyegetővé változtak. Lezártuk a zsilipajtókat és vártunk. Nem sokkal később rájöttünk, hogy muszáj lesz lemerülnünk, ha nem akarunk a hullámok játékszereként hánykolódni. A berendezésekben csökkent a légnyomást, az akkumulátoraink gyengültek, és lehetőség szerint szerettük volna elkerülni tartalékaink felélését, de az adott helyzetben nem maradt más választásunk. Lemerültünk, de nem túl mélyre. Néhány órával később, amikor az óceán csillapodott, elhatároztuk, hogy visszatérünk a felszínre. Ekkor újabb problémával találtuk szembe magunkat. A gépészek erőfeszítései ellenére nem sikerült felmerülnünk, a berendezések egyszerűen nem teljesítették parancsainkat. Az emberek egyre idegesebbek lettek, eluralkodott rajtuk a félelem. Szabadulni akartak a "vízalatti" börtönből, és újra arról a bizonyos elefántcsont szobrocskáról kezdtek beszélni, amit Krenzle hadnagy még mindig magánál tartott. Szerencsére a hadnagy automata pisztolyának látványa elég volt hozzá, hogy lehiggadjanak. Annyi munkát adtunk a szerencsétlen flótásoknak, hogy ne legyen idejük ostobaságokkal foglalkozni; a gépek mellé rendeltük őket, bár sejtettük, teljesen hiábavaló abban reménykedni, hogy megtalálják a hibát.

Krenzlével felváltva aludtunk. Az általános lázadás az én pihenőidőm alatt, július 4-én, körülbelül hajnali ötkor tört ki. A hat megmaradt, matróznak álcázott disznó reménytelennek ítélte a helyzetet, és váratlan dühkitörést produkálva nekiestek a hadnagynak, amiért két nappal korábban nem engedte meg, hogy megadják magukat a jenki naszádnak. Teljes önkívületben átkozódtak és romboltak. Állatként üvöltöttek, és válogatás nélkül összetörték a bútorokat, a berendezéseket; ostobaságokat ordítottak az elefántcsont szobrocskáról meg a sötét bőrű fiatal tengerészről, aki őket bámulta, miközben elúszott. Klenze hadnagy mintha megbénult volna, képtelen volt a cselekvésre – úgy viselkedett, mint valami puhány, nőies Rajna-vidéki paraszt. Mind a hat matrózt lelőtte. Elkerülhetetlen volt. Ezt követően megvizsgáltam, hogy mindegyikük meghalt-e.

A kettős zsilipajtón keresztül eresztettük ki az óceánba a testeket. Egyedül maradtunk az U-29-ben. Klenze idegesnek tűnt, és keményen ivott. Elhatároztuk, amíg lehet, életben maradunk. Az élelmiszerkészletünk óriási volt, és a palackokban elég sok oxigénünk maradt – a tomboló disznók, az eszement matrózok ezekben szerencsére nem tettek kárt. Az iránytűink, a mélységmérőnk és a többi műszerünk tönkrement, így helyzetünk megállapításakor kizárólag találgatásokra, személyes megfigyeléseinkre, a hajónaplóra, valószínűsíthető sodródásunkra, valamint arra hagyatkozhattunk, amit a tengeralattjáró tornyának megfigyelőablakán keresztül láttunk. Szerencsére az akkumulátoraink még mindig nem merültek le, így működtethettük a belső világítást, és a külső keresőfényeket is. A reflektorral gyakran végigpásztáztuk a tengeralattjáró környékét, de csak delfineket láttunk, amelyek velünk párhuzamosan haladtak. Tudományos szempontból mindig is érdeklődtem a delfinek iránt, így elég sokat tudok róluk. A közönséges Delphinus delphis cetféle emlős, amely levegő nélkül képtelen létezni. Két órán keresztül figyeltem egyik kísérőnket; ezen idő alatt egyszer sem emelkedett a felszínre levegőt venni.

Telt az idő. Úgy véltük, még mindig déli irányba sodródunk, és közben egyre mélyebbre merülünk. Megfigyeltük a faunát és a flórát, s a könyvekből, amelyeket magammal hoztam az útra, kikerestük azokat a lényeket, amelyekkel találkoztunk. Folyamatos megfigyeléseket végeztem, Klenze hadnagy azonban másképpen reagált a helyzetre, mint én. Az ő agya nem úgy működött, mint a poroszoké; átadta magát az értelmetlen és felesleges tűnődésnek és töprengésnek. Furcsa hatást gyakorolt rá az a tény, hogy egyre közelebb kerültünk a halálhoz. Időnként azon kaptam, hogy bűntudatosan imádkozik azokért a férfiakért, nőkért és gyermekekért, akiket mi küldtünk le a tenger fenekére. Valószínűleg elfelejtette, hogy minden tett nemes, ha a német állam érdekeit szolgálja. Bizonyos idő után szemmel láthatóan összezavarodott, órákon keresztül dermedten bámulta az elefántcsont szobrocskát, és meseszerű történeteket mondott a tengermélyi elveszett és elfeledett dolgokról. Időnként, pszichológiai kísérletképpen, bele-beleszóltam a monológjába, kérdéseket tettem fel neki, és nagy figyelemmel végighallgattam az elsüllyedt hajókról szóló előadását, amelyeket különböző költeményekből és történetekből származó idézetekkel tarkított. Rettenetesen sajnáltam, mert nem bírom nézni, ha egy igaz német szenved, de az igazat megvallva nem örültem neki, hogy éppen az ő társaságában kell meghalnom. Engem büszkeséggel tölt el a tudat: a Vaterland megőrzi emlékemet, és a fiaimat úgy fogják nevelni, hogy éppen olyan férfiak legyenek, mint én voltam.

Augusztus 9-én megvizsgáltuk az óceán fenekét, végigvilágítottunk rajta reflektorunkkal. A meder sík volt, a legnagyobb részét tengeri növények borították; rengeteg kagylót és puhatestűt láttunk. Néhol nyálkás, meghökkentő alakú, parazitakagylókkal benőtt testeket fedeztünk fel a növények szárai között. Klenze véleménye szerint ezek ősrégi, elsüllyedt hajók roncsai voltak. Asz egyik objektum izgalomba hozta a hadnagyot. Az óceán medréből előtüremkedő tárgy a tövénél nagyjából két láb vastag lehetett, lapos oldalai és sima felső felületei tompaszöget bezárva csatlakoztak egymáshoz. Én kijelentettem, hogy ez nem lehet más, csak egy szikladarab felső része, Klenze azonban azt mondta, úgy látja, mintha valamilyen jelek lennének rajta. Kis idő múlva a hadnagy reszketni kezdett, és úgy fordult el az ablaktól, mintha félne valamitől. Megkérdeztem tőle, mi baja van, de nem tudott magyarázattal szolgálni; azt mondta, valószínűleg a sötétség, az óceán méretei, a világtól való elszakítottság, a tengermély misztikuma fejtette ki a hatását. Az elméje kifáradt, de én olyan maradtam, amilyennek egy németnek lennie kell, és felfedeztem két dolgot. Először: az U-29 kitűnően bírta a mélytengeri nyomást; másodszor: a delfinek még mindig körülöttünk voltak, még ebbe a mélységbe is követtek minket, ahol a legtöbb természettudós szerint már nem létezhetnek felsőbbrendű életformák. Ekkor már biztosra vettem, hogy korábban rosszul becsültem meg mélységünket, de ennek ellenére elég mélyen voltunk ahhoz, hogy mindkét jelenség figyelemreméltó legyen. A sebességünk (korábban a mellettünk elhaladó élőlények mozgásához képest, később pedig az óceánmederhez viszonyítva próbáltam meghatározni) egyenletes maradt.

Augusztus 12-én, délután negyed négykor szerencsétlen Krenzle teljesen elvesztette az eszét. A toronyban volt, a reflektort kezelte, de egyszer csak berontott a könyvtárkabinba, ahol olvasgatással töltöttem az időt. Az arca azonnal elárulta, hogy milyen elmeállapotban van. Most leírom, amit mondott. Az általa hangsúlyosan kiejtett szavakat aláhúzással jelölöm.

"Ő hív! Ő hív! Hallom a hangját! Mennünk kell!" Beszéd közben elvette az asztalról az elefántcsont szobrocskát, zsebre vágta, és megmarkolta a karomat, hogy magával húzzon a fedélzetre. Azonnal megértettem, hogy a zsilipajtó nyitására készül, és arra, hogy magával vonszoljon az óceánba. Egyszerre erőt vett rajta a gyilkolási és az öngyilkos vágy. Váratlanul ért a dolog. Ahogy megpróbáltam ellenállni és lecsillapítani, egyre vadabb lett. "Gyere már", mondta. "Nem várok tovább. Jobb megbánni a bűnt, és bocsánatot nyerni, mint makacskodni és elkárhozni!" Ezután más csillapító taktikához folyamodtam. Közöltem vele, hogy őrült, szánalmas eszement. Nem értem el a kívánt hatást. Klenze hadnagy ordítozni kezdett. "Ha őrült vagyok, akkor ez kegy! Lehet, hogy az istenek megvetik azt, aki józan bír maradni mígnem bekövetkezik a rettenetes vég! Gyere, és légy őrült… addig tedd, amíg ő megbocsátón hív!

Ez a kitörés enyhített az agyában felgyülemlett nyomáson, mert amikor befejezte a mondatot, sokkal szelídebb lett. Kérlelni kezdett, ha már nem tartok vele, akkor legalább hagyjam, hogy ő elmehessen. Tudtam, mit kell tennem. Klenze német volt, de csak Rajna-vidéki, ráadásul közember, most pedig potenciális őrült. Ha teljesítem öngyilkos kérését, könnyedén megszabadulok attól, akit társnak nem lehet tekinteni, ugyanakkor veszélyforrásnak kellett tartani. Megkértem, mielőtt elmegy, adja át nekem az elefántcsont szobrocskát, de olyan gúnyos röhögéssel válaszolt, hogy nem ismételtem meg a kívánságomat. Ezután megkérdeztem tőle, szeretne-e valamit hátrahagyni, esetleg egy hajfürtöt, amit hazaviszek magammal Németországba, és eljuttatok a családjához – feltéve, ha megmentenek. Erre a kérdésre megint csak nevetéssel felelt. Ezt követően felkapaszkodott a létrán, én pedig a nyitószerkezethez léptem, és megtettem a szükséges intézkedéseket ahhoz, hogy kijuttassam a halálba. Amikor biztosra vettem, hogy már nem tartózkodik a tengeralattjáróban, gyorsan bekapcsoltam a reflektort, hogy még egyszer, utoljára ránézzek. Meg akartam győződni arról, hogy a víznyomás valóban összeroppantja-e a testét (elméletileg ennek kellett történnie), vagy esetleg ő is ép marad, mint azok a különös delfinek. Sajnos hiába világítottam körbe, nem sikerült megtalálnom a hadnagyot, mert a delfinek úgy összetömörültek a torony körül, hogy mindent eltakartak a szemem elől.

Azon az estén sajnálattal töltött el a gondolat, hogy nem vettem ki a szobrocskát Krenzle zsebéből. Visszagondolva rá megállapítottam, hogy tetszett. Bár alapjában véve nem rajongok a művészetekért, nem tudtam elfelejteni azt a fiatal, levélkoszorúval koronázott, gyönyörű fejet. Azt is sajnáltam, hogy nincs senki, akivel elbeszélgethetnék. Klenze természetesen nem volt méltó szellemi társam, de egy buta ember társasága is jobb a semminél. Azon az éjszakán nem aludtam túl jól. Azon töprengtem, vajon mikor ér véget az életem. Nagyon kis esélyem volt arra, hogy megmentsenek.

Másnap felkapaszkodtam a toronyba, és végrehajtottam a szokásossá vált reflektoron körülkémlelést. Északi irányban a látvány nagyjából olyan volt, mint az előző négy nap során, amióta megpillantottuk az óceán mederét. Az U-29 sebessége érezhetően csökkent. Ahogy dél felé fordítottam a reflektor fénysugarát, észrevettem, hogy a meder nem sokkal előttem lejtőssé válik. A lejtő bizonyos pontjain meghökkentően szabályos kőtömbök álltak, olyan elrendezésben, mintha szándékosan helyezték volna őket oda. A tengeralattjáró eddig a meder fölött, a mélységet tartva sodródott előre, a lejtő elején az orra természetesen nem fordult azonnal lefelé. Ahhoz, hogy lássam, mi van alattam, lejjebb kellett fordítanom a reflektort. A mozdulatot túlságosan hirtelen hajtottam végre – a reflektorból kicsúszott a tápkábel. Beletellett néhány percbe, mire elvégeztem a javítást, de végül sikerült megvilágítanom az alattam elterülő völgyet.

Általában minden érzelem távol áll tőlem, de bevallom, abban a pillanatban, amikor az elektromos fényben megpillantottam, mi van alattam, szinte alig kaptam levegőt a döbbenettől. Poroszország legjobb Kulturjában tanultam, így nem volt magától értetődő, hogy az ámulat ennyire eluralkodik rajtam, hiszen a geológiával vagy a történelemmel foglalkozók már régóta ténynek tekintik, hogy az óceáni és a kontinentális területek időnként helyet cserélnek egymással – bizonyos földdarabok lesüllyednek, mások felemelkednek. Abban a völgyben ennek bizonyítékát fedeztem fel: romos épületeket láttam, amelyeket valamilyen bámulatos, de meghatározhatatlan építészeti stílust követve hoztak létre. Az építmények némelyike egészen jó állapotban volt. A legtöbbet márványból építhették, a falak fehéren csillámlottak a reflektor fénykévéjében.

A keskeny, tengermélyi völgyben egy hatalmas város állt, a meredek lejtőkön több izolált templomot és kúriát fedeztem fel. A tetők beszakadtak, az oszlopok összeroppantak, de ami ép maradt, abból valami olyan hallatlanul ősi pompa sugárzott, amit semmi sem képes elpusztítani.

Amikor megláttam Atlantiszt, amit korábban pusztán mítosznak tartottam, erős vágyat éreztem arra, hogy felderítsem. A völgy mélyén valamikor folyó hömpölygött – ahogy jobban szemügyre vettem a romokat, felfedeztem a kő– és márványhidak maradványait, a rakodópartokat, az egykor gyönyörű, növényekkel beültetett teraszokat. Annyira fellelkesültem a látványtól, hogy majdnem eluralkodott rajtam az eszelősség, az a nevetséges szentimentalizmus, ami miatt Klenzét megvetettem. Izgalmamban szinte nem is vettem észre, hogy a déli áramlat lassan megszűnik, és az U-29 lassan, ahogy a leszálló repülőgép a kifutópályára, leereszkedik az elsüllyedt városra. Azt is csak később fogtam fel, hogy a különös delfinfalka eltűnt a tengeralattjáróm mellől.

Körülbelül két órával később a tengeralattjáró már a völgy sziklás falának közelében lévő, kikövezett téren hasalt. A hajó egyik oldalából pompás kilátás nyílt a lejtőn álló épületekre és a hajdani folyó partjára. A másik oldalon, meghökkentő közelségben, egy tökéletes állapotban maradt, hatalmas, díszes homlokzatú, a sziklafalból kivájt épület magaslott. Valószínűleg templom volt. Képtelen vagyok megfelelő szavakat találni ennek a titáni építménynek a leírására. A homlokzata (iszonyatosan magas!) mögött valószínűleg csarnokok helyezkednek el – a széles, egymástól távol lévő ablakok legalábbis erre engednek következtetni. A közepén hatalmas ajtó tátong, amelyhez lenyűgöző lépcsősoron lehetett feljutni. Az ajtót aprólékosan kidolgozott domborművek veszik körbe. Az oszlopokat és a frízeket szintén döbbenetesen szép faragványok és vésetek díszítik. A domborműveken valószínűleg idealizált jeleneteket, a furcsa szertartási eszközöket hordozó, valami sugárzó istent imádó papok és papnők felvonulását örökítették meg. A művek kidolgozottsága tökéletes, szellemisége hellenikus, de mégis teljesen egyéni, a stílus véleményem szerint olyan, mintha nem az antik görög művészet közvetlen, hanem legtávolabbi őse lenne. Abban is biztos vagyok, hogy ezt a gigantikus építményt még Földünk szűzi leánykorában faragták ki a hegyoldal sziklájából. A völgyoldal szerves részét képezi; elképzelni sem tudom, a belső csarnokokat és termeket hogyan, milyen eszközzel vésték ki a kemény kőből. Talán valami már létező barlangot vagy barlangrendszert alakítottak át? Sem az idő, sem az óceán vize nem tett kárt ebben a káprázatos templomban – mert ahhoz semmi kétség sem férhet, hogy templom volt –, amely most, évezredekkel elkészülte után zavartalanul, békében áll az óceán mélyének néma sötétjében.

Nem tudom, hány órát töltöttem el az elsüllyedt város épületeinek, szobrainak, hídjainak, és a kolosszális, gyönyörű és misztikus templomnak a szemlélésével. Azzal tisztában voltam, hogy a halál egészen közel került hozzám, de a kíváncsiságom egy időre még ezt is elfeledtette velem. Látványra szomjazva forgattam új és újabb pozícióba a reflektort. A fénysugár lehetővé tette a számomra, hogy sok részletet megvizsgáljak, de a sziklatemplom sötéten tátogó szájra emlékeztető kapuján nem tudtam belesni. Egy idő múltán kikapcsoltam a reflektort – takarékoskodnom kellett az energiával. A fénysugár már ekkor jóval gyengébb volt, mint a sodródás hetei alatt bármikor.

A sötétség mintha felszította volna bennem a vágyat, hogy megismerjem a vízmélyi titkokat. Először nekem, egy németnek kell végigmennem azokon az eonok óta elfeledett utcákon!

Elővettem és megvizsgáltam az egyik mélytengeri búváröltözéket, rászereltem egy hordozható fényszórót és egy levegőgenerátort. Tudtam, a kettős zsilipkaput egyedül nem lesz könnyű kinyitni, de bíztam benne, hogy sikerül legyőznöm az akadályokat, és a szó legszorosabb értelmében, személyesen végigsétálhatok a halott városon.

Augusztus 16-án sikerült kijutnom az U-29-ből. Óvatosan elindultam a romok között. Az iszappal belepett utcákon az ősi folyó irányába tartottam. Egyetlen csontvázat vagy emberi maradványt sem találtam, viszont óriási archeológiai jelentőségű szobrok és érmék tömkelegére bukkantam. Ezekről a tárgyakról most nem tudok írni – legyen elég annyi, hogy bámulattal és áhítattal töltött el minden, amit az a kultúra állított elő, amely már akkor létezett, amikor Európában barlanglakó ősemberek vadásztak, amikor még senki sem figyelte, a Nílus hogyan ömlik bele a tengerbe. A rejtélyekre azoknak kell fényt deríteniük, , akik ennek az írásnak az alapján (ha egyáltalán megtalálják valaha) elindulnak, hogy megkeressék a várost. Amikor az akkumulátoraim kezdtek kimerülni, visszatértem a tengeralattjáróhoz. Úgy döntöttem, a sziklatemplomot másnap fogom megvizsgálni.

Tizenhetedikén még erősebben vágytam rá, hogy felkutassam a sziklatemplom titkait, de óriási csalódásban volt részem. Kiderült, hogy amikor azok a disznók júliusban fellázadtak, megsemmisítették azokat az anyagokat, amelyek a hordozható reflektor feltöltéséhez szükségesek. Határtalan düh uralkodott el rajtam, de német vagyok, így nem veszítettem el a fejem, és nem vágtam neki a sötét templomnak, amelynek kapuja mögött talán borzalmas tengeri szörnyek élnek; amelynek esetleg olyan bonyolult, labirintusszerű a folyosórendszere, hogy sosem kerülnék ki belőle. Csak annyit tehettem, hogy felkapcsoltam a tengeralattjáró reflektorát, és ebben a fénykévében felmentem a templom lépcsőin, hogy megvizsgáljam az ajtó körüli domborműveket. A fénysugár felülről világított le az ajtóra, és bekúszott a sötétbe. Belestem; abban reménykedtem, hogy meglátok valami érdekeset, de csalódnom kellett. Miután egy bottal óvatosan megböködtem a padlót, beléptem, de csak néhány méternyire merészkedtem be. Életemben először megéreztem a félelem ízét. Kezdtem megérteni, hogy annak a szerencsétlen Klenzének miből táplálkoztak az érzelmei, honnan fakadtak hangulatai. A templom szinte vonzott magához, arra csábított. lépjek beljebb, de ugyanakkor egyre növekvő rettegéssel bámultam a mélyén uralkodó sötétségbe. Visszatértem a tengeralattjáróba, kikapcsoltam a világítást és a sötétben leültem gondolkozni. Takarékoskodnom kellett az árammal – még nem tudhattam, mikor lesz szükség rá.

Tizennyolcadikát (szombat volt) teljes sötétségben töltöttem. Gondolatok és emlékek kínoztak, és azzal fenyegettek, hogy megroppantják német akaraterőm gerincét. Klenze megőrült és meghalt, mielőtt eljutott volna az iszonyatosan távoli múltnak ebbe a vészjósló maradványába. Megölte magát, és azt javasolta, tartsak vele. Lehetséges volna, hogy a Sors csak azért tartott vissza annak a lépésnek a megtételétől, mert valami olyasmit tartogat a számomra, ami sokkalta borzalmasabb annál, amiről ember valaha álmodott? Azt hiszem, az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot. De szerencsére sikerült megszabadítanom magamat annak a hitvány fickónak a gondolatától.

Szombat éjjel képtelen voltam elaludni. Nem törődve a jövővel, felkapcsoltam a világítást. Bosszantott, hogy az elektromos energia közel sem fog addig kitartani, mint a levegő vagy az élelem. Újra foglalkoztatni kezdett az eutanázia gondolata; alaposan megvizsgáltam automata revolveremet. Reggeltájt valószínűleg elaludtam. A lámpákat égve hagytam. Amikor tegnap délután felébredtem, sötét volt. Az akkumulátorok mind kimerültek. Meggyújtottam néhány gyufaszálat. Bántam, hogy korábban elégettük azt a néhány gyertyát, amit magunkkal hoztunk.

Csak néhány gyufaszálat mertem elpazarolni. Miután az utolsó is ellobbant, mozdulatlanul ültem a sötétben. Ahogy a halálra gondoltam, felidéztem az eseményeket, amelyek miatt ide kerültem, és olyan következtetésre jutottam, ami egy nálamnál gyengébb idegzetű és babonásabb embert őrületbe kergetne. A sziklatemplom domborművein az a sugárzó isten… Az elefántcsont szobrocska is őt ábrázolta; az a szobor; amit a halott tengerésztől vettünk el, amit az a szerencsétlen Klenze visszavitt magával a tengerbe.

A véletlen egybeesés kissé összezavarta a gondolataimat, de azt nem mondhatnám, hogy megijedtem. Csak az ostoba ember hajlamos arra, hogy természetfölötti dolgokkal teremtse meg az egyes események közötti összefüggéseket. Az egybeesés valóban különös volt, de én mindig is túlságosan racionálisan gondolkoztam ahhoz, hogy egymáshoz kapcsoljam a logikusan nem összeillő részleteket, vagy hogy ok-okozati láncba állítsam azokat az eseményeket, amelyekben a Victory elsüllyesztése óta részem volt. Mivel éreztem, hogy pihenésre van szükségem, bevettem egy nyugtatót, és elaludtam. Zaklatott idegállapotom visszatükröződött az álmaimban. Hallottam a fuldokló emberek sikolyait, láttam a holtak arcát a tengeralattjáró megfigyelőablakainak másik oldalán. És a halottak arca között ott volt az elefántcsont szobrocska modellje, egy élő, gúnyos arc is…

Gondosan kell fogalmaznom, amikor leírom, mi történt velem ma, ébredés után. Fáradt vagyok, és a sok hallucináció szükségképpen elhomályosítja, összezavarja a tényeket. Pszichológiai szempontból érdekes az esetem, sajnálom, hogy valamelyik kompetens német intézet nem vethet alá tudományos vizsgálatoknak. Amikor kinyitottam a szememet, rögtön feltámadt bennem a vágy, hogy ismét ellátogassak a sziklatemplomhoz. A késztetés minden elmúló pillanattal egyre erősebb lett, de a dolog ellenkezőjére ösztönző félelem segítségével automatikusan elnyomtam. Aztán hirtelen, mintha nem merültek volna ki az akkumulátorok, fényt láttam. Ahogy az ablakhoz léptem, és kinéztem a sziklatemplomra, valami foszforeszkáló ragyogás jutott el hozzám a vízen keresztül. Ez ébresztette fel a kíváncsiságomat, mert tudomásom szerint egyetlen mélytengeri organizmus sem képes ilyen erős fény kibocsátására. Mielőtt azonban utánanézhettem volna a dolognak, újabb dolgot érzékeltem – valami olyasmit, ami annyira irracionális volt, hogy kételkedni kezdtem érzékszerveim objektivitásában. Akusztikai élmény volt; valami ritmikus, melodikus hang, valami vad, de mégis gyönyörű dallamot hallottam, amely akadálytalanul eljutott hozzám az U-29 teljesen hangszigetelt burkán keresztül. Azzal a meggyőződéssel gyújtottam gyufát, hogy pszichológiai állapotom abnormálissá változott. Készítettem magamnak egy jókora adag szódiumbromid oldatot, ami eléggé lenyugtatta az idegeimet, és szétoszlatta a hangillúziót. Ám a foszforeszkáló fény még ekkor is megmaradt. Komoly erőfeszítésembe került, hogy legyőzzem a gyermeteg késztetést, és ne menjek oda az ablakhoz, ne próbáljam megtalálni a világosság forrását. Iszonyatosan valóságosnak tűnt. A fényben fokozatosan sikerült kivennem magam körül az ismerős tárgyak körvonalait, sőt az üres szódiumbromidos poharat is láttam, amelyből pedig nem őriztem az agyamban vizuális emléket. Ez a jelentéktelennek tűnő részlet arra ösztönzött, hogy végiggondoljam a helyzetet. Átmentem a kabin túlsó végébe, és megérintettem a poharat. Valóban azon a helyen volt. Ekkor felfogtam, hogy a fény valóságos, vagy egy olyan erőteljes, részletes hallucináció része, amelyet képtelen lennék szétoszlatni. Így felhagytam a további ellenállással, felkapaszkodtam a toronyba, hogy kimenjek, és kiderítsem, honnan ered a világosság. Még az is eszembe jutott, hogy valahogyan rám bukkant egy másik tengeralattjáró, amely most kimenthet.

Ezen írás olvasója akkor cselekszik helyesen, ha a következőkben leírtakat nem objektív igazságként fogadja el. Ezek az események bekövetkezésükkel megszegték a természet törvényeit, egy túlterhelt elme kreálmányai. Amikor feljutottam a toronyba, a vízben közel sem volt olyan világos, mint vártam. Egyetlen, foszforeszkáló fény kibocsátására képes állatot vagy növényt sem láttam a közelben, a lejtőn elhelyezkedő városra sűrű sötétség borult. Amit megpillantottam, az nem volt sem látványos, sem groteszk, vagy rémisztő, mégis megfosztott a saját józan elmémbe vetett bizalmamtól. A tengermélyi sziklatemplom ablakai és ajtaja mögül remegő fény áramlott elő, mintha odabent meggyújtottak volna valami óriási oltártüzet.

A későbbi események kaotikusak. Ahogy tétován elindultam a megvilágított ajtó, ablakok irányába, olyan különleges és megdöbbentő látomásaim támadtak, amelyeket még most sem tudok valóságként értékelni. Azt képzeltem, hogy alakokat látok a templomban; álló és mozgó formákat. Újra hallani véltem azt a dallamot, amit ébredésem után már észleltem. Gondolatok és érzések kavarogtak a fejemben, valamennyi a halott fiatalember és a csontszobor körül örvénylett; az isten körül, akinek vonásait az előttem magasló sziklatemplom frízein és oszlopain is felfedeztem. Szerencsétlen Klenzére gondoltam, és eltűnődtem, vajon hol lehet a teste, hol lehet az a szobrocska, amit vissza akart vinni a tengerbe. Klenze figyelmeztetett, de én nem adtam a szavára, hiszen csak egy puhány Rajna-vidéki volt, aki összeroppant, megőrült az események súlya alatt. Egy porosz könnyedén elviseli az ilyen terheket.

Hogy mi következett ezután? Egyszerű. A vágy, hogy belépjek a templomba, úgy felfokozódott bennem, olyan erőssé vált, hogy képtelen voltam leküzdeni. Már nem az én kemény, német akaratom irányítja tetteimet; az akaratnak már csak jelentéktelen dolgokban van szerepe. Klenze megőrült, fejest ugrott a halálba, védtelen testtel kiúszott az óceán mélyén… Én azonban porosz vagyok, értelmes és józan, és amíg lehet, használni fogom azt, amim megmaradt. Amikor rájöttem, hogy muszáj mennem, előkészítettem a búvárfelszerelésemet, a sisakomat és a levegőgenerátort. Aztán elhatároztam, hogy sietve papírra vetem ezt a krónikát, hátha egy nap kijut a világba. A lapokat palackba dugom, és amikor elhagyom az U-29-et, az áramlatokra bízom.

Nem félek, még annak az őrült Klenzének a próféciái sem keltenek bennem rémületet. Amit láttam, az nem lehet valódi, én tudom, ha engedelmeskedem megbomlott elmém parancsainak, legfeljebb annyi történhet velem, hogy megfulladok, amikor elfogy a levegőm. A templomból kiszűrődő fény illúzió csupán. Nyugodtan fogok meghalni a fekete, elfeledett mélységben. Úgy, ahogy egy némethez illek. Ez a démoni röhögés, amit most, írás közben hallok, csupán saját megkínzott agyam produktuma. Most gondosan felveszem a merülőruhát, és bátran besétálok abba az ősi templomba, bemegyek a megszámlálhatatlanul sok év, a mérhetetlen mélység néma titkai közé.

Szántai Zsolt fordítása

Dagon

Jó oka van, hogy meglehetősen zaklatott idegállapotban írom e sorokat. Ma éjszaka valami véget fog érni. Az életem... Nincs pénzem, és hamarosan elfogy az a szer amely elviselhetővé teszi számomra a létezést. Nem bírom tovább a szenvedést, ki fogom vetni magam ennek a manzárdszobának az ablakából, és le fogok zuhanni az utcára. Ne higgyék, hogy morfinfüggőségem miatt hitvány vagy degenerált vagyok. Amikor ezeket a sebtiben teleírt oldalakat fogják olvasni, talán ráéreznek, bár teljes egészében sohasem foghatják fel, hogy miért muszáj a mindent feledtető halált választanom.

A végtelen Csendes-óceán egyik legnyíltabb és legkevésbé forgalmas részén történt, hogy a postahajó, amelynek én voltam az egyik "szállítmánya", egy német tengeri útonálló, áldozatává vált. A nagy háború akkor még éppen csak elkezdődött, az óceánok haramiái erkölcsi szempontból még nem süllyedtek oly mélyre, mint később, ennek köszönhetően a hajónkat kifosztották ugyan, de minket, a legénység tagjait és a néhány utast olyan bánásmódban részesítettek, amely a tengeren fogságba esetteknek kijár. Fogvatartóink olyan nagyvonalúan viselkedtek velünk, oly kevéssé korlátozták szabadságunkat, hogy tíz nappal elfogásunk után egy kis csónakkal, hosszú időre elegendő élelem és víz birtokában sikerült megszöknöm.

Amikor végül eltávolodtam a németek hajójától, egyszer csak azon kaptam magam, hogy újra szabad vagyok, de fogalmam sincs arról, hol lehetetek. Sosem voltam valami ügyes navigátor, a nap és a csillagok állásából csupán azt sikerült megállapítanom, hogy valahol az Egyenlítőtől délre lehetek. Még találgatni sem tudtam, melyik hosszúsági fokhoz vagyok a legközelebb, és sajnálatos módon egyetlen part, egyetlen sziget sem tűnt fel a láthatáron. Az időjárás viszonylag kellemes volt. Néhány napig – nem kísértem figyelemmel az idő múlását – céltalanul sodródtam a perzselő nap alatt, arra várva, hogy összetalálkozom valami hajóval, vagy hogy a hullámok kivetnek egy olyan földdarab partján, amelyen életben maradhatok. Ám sem hajó, sem föld nem jelent meg a horizonton. Magányomban, ahogy ott lebegtem a nyomasztóan végtelen vízen, kezdett eluralkodni rajtam a kétségbeesés.

A változás akkor zajlott le, amikor elaludtam. A részleteket már sosem fogom megismerni, mert bár nyugtalanul aludtam és álmok gyötörtek, hosszú ideig nem ébredtem fel. Amikor végül mégis felriadtam, azt kellett látnom, hogy testemet félig már elnyelte egy nyálkás, fekete, pokoli mocsár, amely egyhangú komorsággal terpeszkedett körülöttem, amíg a szemem ellátott. A csónakom tőlem nem messze, az oldalára fordultan, megfenekletten hevert.

Aki ezt olvassa, most valószínűleg arra számít, hogy első reakcióm a csodálkozás, esetleg a döbbenet volt, amelyet környezetem váratlan és elképesztő átalakulása váltott ki. Az igazat megvallva az, ami szétáradt bennem, nem elképedés, inkább rémület volt. Félelmemet, azt hiszem, az váltotta ki, hogy a levegőben, a rothadó talajban volt valami fenyegető, valami olyasmi, amitől még a lelkem legmélye is megdermedt. A levegőt elviselhetetlenné tette a bűz, amelynek forrásai a bomlás különböző fázisaiban lévő haltetemek, meg a végtelennek tűnő mocsár undorító iszapjából előtüremkedő, meghatározhatatlan eredetű testek voltak. Talán hiú remény abban bíznom, hogy képes leszek a rendelkezésemre álló szavakkal leírni azt a kifejezhetetlen ocsmányságot, azt a förtelemet, amely ezt a kietlen, kopár, teljes csendbe burkolózó vidéket jellemezte. Egyetlen hangot, egyetlen neszt sem hallottam, és a fekete mocsáron kívül semmit sem láttam. Semmi sem moccant, de ez a teljes mozdulatlanság, a táj homogenitása valahogy elviselhetetlen, gyomorforgató félelmet gerjesztett bennem.

A nap perzselőn ragyogott az égen, amelyet felhőtlen könyörtelenségében szinte feketének láttam; mintha a lábaim előtt elterülő tintasötét mocsár tükröződött volna vissza benne. Ahogy a megfeneklett csónakhoz másztam, rájöttem, csupán egyetlen magyarázat van arra, hogyan kerültem a fekete, bűzös iszaptengerbe. Mintha valami példa nélkül álló vulkanikus tevékenység következtében az óceán medrének egy része fellökődött volna a felszínre; mintha ily módon láthatóvá váltak volna azok a földdarabok, amelyek ki tudja hány millió éven át a felbecsülhetetlen mélységekben, irdatlanul vastag vízréteg alatt rejtőztek. Oly nagy volt az új föld, amely alám emelkedett, hogy hiába erőltettem a fülemet, még halk neszként sem jutott el hozzám az óceán hullámainak zaja. A döglött, rothadó testek fölött nem jelentek meg az undorító halotti torra érkező, éhes madárcsapatok.

Csak ültem és gondolkoztam, jó néhány óráig el sem mozdultam az oldalára fordultan heverő csónak mellől, amely védelmező árnyékot biztosított a számomra, amikor a kegyetlen sugarakkal tűző nap továbbhaladt égi pályáján. Ahogy telt az idő, a talaj vesztett ragacsosságából, és úgy tűnt, nem kell már sokáig várnom arra, hogy olyan szilárdra szikkadjon, hogy elbírja a súlyomat, és elindulhassak körülnézni. Azon az éjszakán keveset aludtam, másnap reggel pedig összepakoltam magamnak egy csomagot, amibe ivóvizet és élelmet tettem. Abban a reményben készültem fel a hosszúnak ígérkező szárazföldi útra, hogy előbb-utóbb meglelem a tengert, és talán rám bukkan valaki, aki megmenthet.

A harmadik reggelre a talaj már olyan kemény volt, hogy minden gond nélkül járhattam rajta. A halbűz őrjítővé fokozódott, de engem ekkor már olyan komor gondolatok foglalkoztattak, olyan elszántan haladtam ismeretlen célom felé, hogy ez a körülmény apró kellemetlenséggé degradálódott. Egész álló nap nyugati irányba haladtam, arrafelé, ahol egy dombszerű képződmény emelkedett ki az egyébként sík iszapsivatagból. Azon az éjszakán letáboroztam, majd a következő napon továbbhaladtam a halom irányába, amely semmivel sem került közelebb hozzám, ugyanolyan messze volt, mint amikor először felfedeztem. A negyedik estére végül eljutottam a tövébe. A dombról kiderült, sokkal magasabb, mint amilyennek a távolból tűnt, ráadásul egy keresztirányú, völgyszerű mélyedésből nőtt ki, így még nagyobbnak látszott, mint amilyen valójában volt. Túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy megmásszam, ezért a lábánál tértem nyugovóra.

Nem tudom, hogy azon az éjszakán miért gyötörtek kivételesen rémséges álmok. Amikor felriadtam, az elképesztően domború, duzzatag hold magasan lebegett a keleti sík vidék fölött. Egész testemet hideg veríték lepte be. Elhatároztam, nem próbálok visszaaludni – az álmaim túlságosan félelmetesek voltak ahhoz, hogy kedvem legyen folytatni a pihenést. Ahogy körülnéztem a holdfénnyel megvilágított tájon, rájöttem, milyen ostoba voltam, hogy eddig nappal gyalogoltam. A perzselő, hőséget ontó nap nélkül a mozgás sokkal kevesebb energiát emésztett volna fel. Egyszeriben úgy éreztem, ilyen körülmények között mégis képes leszek végrehajtani azt a feladatot, amitől napnyugtakor még visszariadtam; képes leszek megmászni a dombot. Felvettem a csomagomat, és nekivágtam az emelkedőnek.

Már említettem, valahogy félelmetesnek találtam a sík vidék háborítatlan monotóniáját. Féltem addig is, de amikor felértem a domb tetejére és lenéztem a túlsó oldalán lévő szurdokszerű verembe, amelynek fekete mélységében a hold sugarai képtelenek voltak szétoszlatni a sötétséget, ez a félelem iszonnyá változott. Úgy éreztem, mintha a világ peremén állnék, mintha a végtelen éjszaka felfoghatatlan, határtalan káoszának közepébe bámulnék. A félelem az Elveszett Paradicsomot juttatta az eszembe, és a Sátánt, aki a maga rettenetes módján átmászik, keresztüljut a sötétség vad birodalmain.

Ahogy a hold magasabbra kúszott az égen, fokozatosan a szemem elé tárult a völgy lejtős fala, amely közel sem volt olyan sima, mint gondoltam. Párkányok és sziklaképződmények dudorodtak rajta, a kövek és a kitüremkedések úgy helyezkedtek el, hogy tisztán látszott: itt meglehetősen könnyen le lehetne jutni. Néhány száz lábnyival lejjebb a lejtő elvesztette korábbi meredekségét, szelídebbé változott. Felpezsdült bennem valami; nem igazán tudom, mi késztetett arra, hogy nekivágjak a lejtőnek, de mászni kezdtem. Eléggé nehezen jutottam túl az első, meredek szakaszon, de aztán egyszer csak ott álltam a szelíd lejtőn, és onnan meredtem az alvilági mélységbe, amelynek sötétjébe a holdfény még mindig nem bírt lékeket hasítani.

A figyelmemet hirtelen az a hatalmas, különös tárgy ragadta meg, amely az előttem néhány száz lépésnyi távolságban meredeken emelkedő túlsó völgyfal oldalában állt. A tárgy fehéren csillogott a pályája csúcspontja felé tartó hold fényében. Rövid szemlélődés után sikerült meggyőznöm magamat, arról, hogy csupán egy gigantikus kődarabot vettem észre, amelynek kontúrjait – ezt mindenesetre már az első percek után megállapítottam – nem a természet hozta létre, és nem a természet helyezte éppen oda, ahol állt. Miután alaposabban szemügyre vettem az óriási tárgyat, olyan érzések áradtak szét bennem, amelyeket ehelyütt egyszerűen képtelen vagyok szavakba önteni. Annak ellenére, hogy valóban hatalmas volt, és hogy egy olyan mélységben helyezkedett el, amelyet a világ ifjúkora óta víz borított, szinte biztosra vettem, hogy a különös tárgy egy szépen megformázott monolit, egy olyan kőtömb, amelynek anyaga tanúja volt annak, milyen mesterművek létrehozására képesek azok az élő és gondolkodó lények, akik egykor talán bálványként imádták.

Zavarodottan és rettegve, de ugyanazzal az izgalommal, amellyel a tudósok, az archeológusok tekintenek a frissiben felfedezett leletekre, alaposabban megvizsgáltam a völgyet. A hold ekkor már közel járt a zenithez, és furcsa, szinte élő fénysugarakat vetett a mélységet határoló meredek falakra. A fény felfedte előttem a völgy aljában lévő mederben áramló víztömeget. A különös folyó mindkét irányban a végtelenbe veszett, nyaldosó hullámai majdnem felértek a lejtőnek addig a pontjáig, ahol álltam. A túlsó parton a küklopszi monolit lábait simogatták. Ekkor már azt is láttam, hogy a kőalak felületére jeleket véstek. Írásjelek lehettek, hieroglifák, amelyekhez hasonlókat akkor láttam először. Még a tudományos könyvekben sem találkoztam hasonlókkal. A jelek többsége vízi lények (halak, angolnák, polipok, rákok, puhatestűek, bálnák és hasonlók) leegyszerűsített rajza volt. Némelyik karakter olyan, a modern világban élő emberek számára ismeretlen lényeket ábrázolt, amelyeknek szétbomlott, rothadó tetemével a mocsársíkságon keresztül vezető utam során találkoztam.

Ám nem ezek a jelek, hanem az egyik aprólékosan kidolgozott domborkép volt az, ami óriási, már-már delejező erővel hatott rám. A völgy mélyén áramló folyó fölött is tisztán láttam ezt a meghökkentő méretű domborművet, amelynek tematikus gazdagsága még egy Doréban is felgerjesztette volna az irigységet. Azt hiszem, ezen a rajzon embereket akartak ábrázolni, vagyis bizonyos típusú embereket. Ennek ellenére az az érzésem támadt a képet szemlélgetve, hogy a lények első pillantásra egy tengermélyi grottában összegyűlt haltömegre, vagy a hullámok alatti monolitikus szentélyben istenüknek hódoló vízi lényekre hasonlítottak. A formájukról és az arcukról most nem merek részletesen írni; a puszta emlékezés kiszívja maradék erőmet. Legyen elég annyi, olyan groteszkek voltak, hogy még Poe vagy Bulwer képzeletében sem születhettek meg hasonlók. A kezük és a lábuk úszóhártyás volt ugyan, de ettől eltekintve, pusztán az alakjukat vizsgálva emberszerűnek tűntek. Az ajkuk meghökkentően vastag volt, a szemük dülledt. Ahogy most visszaemlékszem az arcukra, valamit megállapíthatok: nem lehetett felfedezni rajtuk egyetlen részletet sem, amit kellemesnek nevezhetnénk. Furcsa módon, a képen szereplő többi alakhoz viszonyított arányuk, az emberalakok nagysága nem volt valami pontos. Példának okáért az egyik lény, amely a domborművön éppen megölt egy cethalat, alig valamivel volt kisebb az áldozatánál. A groteszk arányok és a szokatlan testméretek azonnal szemet szúrtak nekem, de akkor még csak arra gondoltam, hogy képzeletbeli lények, valamelyik halászó vagy tengerjáró törzs primitív istenei – egy olyan törzsé, amelynek leszármazottai talán már hosszú idővel azelőtt eltűntek a föld színéről, hogy Piltdownban vagy a Neandervölgyben megszületett első emberősünk. Ahogy ott álltam, ott bámultam, miközben a hold kísérteties tükörfényeket varázsolt az előttem húzódó néma csatornára, megdöbbentem; arra igazán nem számítottam, hogy visszapillanthatok a múltba, a múltnak abba a szakaszába, amelyről még a legmerészebb antropológusok sem alakították ki elképzeléseiket.

Aztán hirtelen megláttam. Csupán egy apró örvény jelezte, hogy a felszín fölé emelkedik. Egyszer csak kibukkant a sötét víz fölé. Hatalmas volt, Polüphémus-szerű és ocsmány, a rémálmok iszonyatos szörnyeként lökődött fel a monolithoz, köréje fonta gigantikus, pikkelyes karjait, és miközben lehajtotta undorító fejét, halk hangokat hallatott. Azt hiszem, akkor... elvesztettem az eszem.

Nem igazán emlékszem, hogyan futottam fel a lejtőn, hogyan másztam fel a sziklák között, és hogyan jutottam, hogyan szédelegtem vissza a megfeneklett csónakhoz. Azt hiszem énekeltem közben, és amikor már nem bírtam dalolni, akkor eszelősen vihorásztam. A fergeteges viharról, ami nem sokkal azután tört ki, hogy visszaértem a csónakhoz, nem sok emlékem maradt, de azt tudom, hogy mennydörgést hallottam, meg más olyan hangokat is, amelyeket a Természet csak akkor hallat, ha legvadabb hangulatában van.

Amikor kijutottam az árnyékok közül, az egyik San Francisco-i kórházban találtam magam; annak az amerikai hajónak a kapitánya vitetett oda, amely az óceán közepén futott össze a csónakommal. Delíriumos állapotban voltam, sokat beszéltem, de nem sok figyelmet szenteltek szavaimnak. Megmentőim nem hallottak arról, hogy a Csendes-óceán térségében földmozgások lettek volna, hogy a meder egy része felemelkedett volna a felszín fölé, én pedig nem tartottam fontosnak, hogy meggyőzzem őket arról, amit láttam, úgysem hinnének nekem. Valamivel később felkerestem az egyik tekintélyes etnológust, és nagy meglepetést okoztam neki az ősi filiszteusok Dagon-legendáira, a Halistenről szóló történetekre vonatkozó kérdéseimmel. Hamar rájöttem, reménytelenül konvencionális, ezért nem erőltettem, hogy magyarázatokkal szolgáljon.

Éjszakánként, kiváltképpen akkor, amikor a hold duzzadtan domborodik az égen, újra látom azt a lényt. Megpróbáltam segítséget kérni a morfiumtól, de a drog csupán ideiglenes enyhülést hozott, és közben a rabszolgájává tett. Ezért most mindennek véget fogok vetni, de előtte még le akartam írni mindazt, amit átéltem; azt szeretném, ha embertársaim tudomást szereznének erről a dologról. Gyakran eltöprengtem azon, hogy az egész talán színtiszta fantazmagória, hogy csak álmot láttam, miközben lázasan, a nap forróságától félig eszméletlenül hevertem az óceánon hánykolódó csónakban, miután megszöktem a német hadfiak fogságából. Sokszor feltettem már magamnak ezt a kérdést, és válaszképpen mindig megjelent előttem az a döbbenetesen életszerű látomás. Nem tudok úgy a tengerre, az óceánok mélyére gondolni, hogy ne remegnék meg, hogy ne jutnának eszembe azok a megnevezhetetlen lények és dolgok, amelyek ebben a pillanatban is ott kúsznak, ott másznak és evickélnek a meder nyálkás iszapjában; amelyek most is imádják ősi kőbálványaikat, és rávésik saját képeiket a vízben ázó, tengermélyi obeliszkek oldalára. Álmodni szoktam arról a napról, amikor kiemelkednek a hullámok közül, hogy az egymással vívott háborúskodásban kimerült, életben maradt szánalmas emberek testébe mélyesszék mocskos karmaikat; arról a napról, amikor a szárazföld elsüllyed, és az óceán sötét medre a felszínre bukkan az univerzális káoszban.

Közel a vég. Hangot hallok az ajtó felől; valami hatalmas, csúszós test csapódott neki kívülről. Nem fog megtalálni. Istenem, az a kéz! Az ablak! Az ablak...!

Szántai Zsolt fordítása

Árnyék Innsmouth felett

I.

1927-28 telén a szövetségi kormány ügynökei különös nyomozást folytattak Massachusetts államban, a nyilvánosság teljes kizárásával, Innsmouth ódon kikötővárosát illetően. A közvélemény csupán februárban értesült az ügyről, amikor is előbb kiterjedt razziákra és letartóztatásokra került sor, majd – a megfelelő óvintézkedések mellett – nagyszámú romos, féregrágta és állítólag üres lakóházat robbantottak fel a rakparton, nehéz erőgépek segítségét is igénybe véve. az újságolvasók többsége az eseményekben nem látott egyebet, mint a szeszcsempészek ellen időnként fel-fellángoló háborúnak egy újabb, bár kétségkívül jelentős összecsapását. Az érdeklődőbb szelleműek azonban elgondolkodtatónak találtak egyes körülményeket – így például feltűnően sok letartóztatás történt, a kivezényelt közegek száma messze meghaladta a hasonló esetekben szokásosat, a foglyok elszállítását pedig teljes titoktartás övezte. Később egyikük sem bukkant föl a környező állami börtönökben, és büntetőeljárás sem indult ellenük, még csak vádemelésre sem történt. Homályos híresztelések kaptak lábra fertőző betegségekről és koncentrációs táborokról, katonai és haditengerészeti fogolytelepekről, ám a helyzet tisztázását szolgáló hivatalos közleménnyel a hatóságok mind a mai napig adósak maradtak. Maga Innsmouth jószerivel a teljes lakosságát elvesztette, a városi közösség csak mostanában kezd – igen lassan – új erőre kapni.

Természetesen számos liberális emberjogi szervezet élt panasszal az illetékes fórumokon, tiltakozásuknak azonban meglepően hamar vége szakadt, miután képviselőiket bizalmas megbeszélésekre invitálták. Egyesek közülük rövid látogatást tettek néhány szigorúan őrzött internálótáborban és elmegyógyintézetben, ahonnan ugyanolyan hallgatagon és komoran tértek vissza, mint az általuk korábban kárhoztatott intézkedéseket foganatosító hatósági személyek. A mondott szervezetek ezt követően nem hangoztatták tovább alkotmányos aggályaikat. Az újságírókkal némileg nehezebb volt zöldágra vergődni, végül azonban ők is hajlamosnak mutatkoztak a kormánnyal való együttműködésre. Csupán egy szenzációéhségéről és megbízhatatlanságáról hírhedt bulvárlap tett említést arról a tengeralattjáróról, amely a nagy razziával egyidejűleg állítólag torpedókkal lőtte volna az Ördögzátonyon túl húzódó mélytengeri árkot. Értesüléseit – saját bevallása szerint – néhány meg nem nevezett matróztól szerezte, ám egyöntetű volt a vélemény, hogy csakis koholmányról lehet szó; az illető árok ugyanis több mint másfél mérföldre esett az innsmouthi kikötőtől, vaktában történő lövetése tehát semmiféle értelmes célt nem szolgálhatott volna.

A környékbeli városkák lakóit meglehetősen izgalomba hozta a hír, emlegették is sokat egymás között, véleményüket azonban ritkán osztották meg a kívülállókkal. A halódó, lassan elnéptelenedő Innsmouth ezen a vidéken már legalább egy évszázada élénk szóbeszéd tárgya volt, s igen nehéz volt elképzelni bárminő újdonságot, ami ijesztőbb vagy megrázóbb lett volna a nemzedékek óta szájról szájra szálló pletykáknál. Ám ezek az emberek a hosszú évtizedek során nagyon jól megtanultak hallgatni; hatósági részről semmiféle nyomást nem kellett gyakorolni rájuk, hogy némák maradjanak. Azonkívül igazából meglehetősen keveset tudtak, mert Innsmouth-t nagy kiterjedésű sós mocsarak övezik sivár és lakatlan karéjban, a legközelebbi szomszédos falvakat is mérföldek választják el tőle.

Félreértés ne essék: én vagyok az utolsó, aki helytelenítené a szigorú titoktartást. Igaz, a hatósági intézkedések határozottak és mélyrehatóak voltak, hogy immár aligha származna különösebb kár belőle, ha nyilvánosságra hoznák, mi minden fogadta a razziára induló rendőröket ama mogorva és zárkózott városka rosszhírű házai között. Egyedül a közvélemény általános undorával és elborzadásával kellene számolni – ez azonban önmagában is elegendő a hírzárlat igazolásához. Kétségtelen persze, hogy a történtekre többféle magyarázat is elképzelhető. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy engem mindenbe beavattak; és megvannak a magam okai, hogy ne kíváncsiskodjak túlságosan. Több közöm volt ugyanis az ügyhöz, mint bárki más kívülállónak, és viszontagságaim során olyan benyomásokat szereztem, amelyek a közeljövőben még igen drasztikus lépések megtételére ösztönözhetnek.

Én voltam az a személy, aki 1927.július 16-án lélekszakadva menekült el Innsmouthból a kora reggeli órákban; az én rémült és helyenként összefüggéstelen beszámolóm váltotta ki a hatóságok határozott fellépését. Míg az események élénken éltek a köztudatban, hajlandó voltam hallgatni: ámde most, hogy a közvélemény érdeklődése egyéb témák felé fordult, végre engedhetek különös, szorongató vágyamnak, és másokkal is megoszthatom annak a néhány hátborzongató órának a történetét, amit a rosszhírű kikötőváros gonosz árnyékában töltöttem, az enyészet és az elfajzás fojtogató bűzében. A puszta tény, hogy papírra vetem beszámolómat, segíteni fogom nekem önbizalmam megőrzésében; ezzel is bizonyítom magamnak, hogy nem csupán valami tömeges és ragályos érzékcsalódás első áldozata voltam, mely később oly sok más embert is a legsötétebb lidércnyomások örvényébe taszított. Ezenkívül ily módon talán megacélozhatom lelkierőmet egy döntő fontosságú elhatározáshoz, amelyre az elkövetkezendő napokban óhatatlanul sort kell kerítenem.

Jómagam sokáig semmit sem tudtam Innsmouthról; még a puszta létezéséről is mindössze egy nappal a sorsdöntő dátum előtt értesültem, amikor életemben először – és mindezidáig utoljára – alkalmam nyílt megpillantani. Huszonnegyedik életévemet betöltvén azzal ünnepeltem nagykorúvá válásomat, hogy városnéző körútra indultam Új-Angliában; a könnyed szórakozást szándékomban állt régiségek búvárlatával és családtörténeti kutatásokkal is egybekötni. Úgy terveztem, hogy az ódon Newburyportból egyenest Arkhambe utazom, ahol anyai ági őseim éltek. Mivel kocsim nem volt,jobb híján vonaton, villanyvasúton és autóbuszon közlekedtem, mindig igyekezvén a legolcsóbb lehetőséget választani. Newburyportban megtudtam, hogy Arkhambe a legegyszerűbben gőzvasúttal juthatok el; Innsmouthról az állomás jegyárudájában hallottam először, amikor morgolódni kezdtem a borsos viteldíj miatt. A dörzsölt képű, zömök hivatalnok, akinek kiejtésén érezni lehetett; hogy nem idevalósi, megértőnek mutatkozott, és mindjárt javasolt is egy olyan lehetőséget, amit egyik helybéli informátorom sem említett.

– Talán mehetne a régi busszal is – mondta kissé tétován –, ha még jár egyáltalán. Az egy kis kerülőt tesz Innsmouth felé – biztos hallott már róla –, úgyhogy itt nálunk nem valami népszerű. A busz egy innsmouthi fickóé, azt hiszem, Joe Sargentnek hívják –, de mitőlünk nemigen utaznak rajta, és szerintem Arkhamből sem. Csoda, hogy megéri neki fenntartani. Olcsó járat, de sosincs két-háromnál több utasa; csupa innsmouthi népek. A főtérről indul, Harmond boltja elől, délelőtt tízkor és este hétkor, hacsak még nem változtatták azóta a menetrendet. Kész patkányfészek az a batár; én még egyszer: sem ültem benne.

Ekkor említették nekem életemben először a rosszhírű Innsmouth-t. Egy ilyen eldugott városka, amely minden újabb kiadású térképről és útikönyvből hiányzik, egyébként is felkeltette volna az érdeklődésemet, ám a furcsa tartózkodás, ahogy a jegyárus beszélt róla, kimondottan kíváncsivá tett. Úgy okoskodtam, hogy amelyik települést ennyire kirívóan kerülik a szomszédok, az meglehetősen rendhagyó hely lehet; mindenképpen méltó egy kuriózumokat kutató turista figyelmére. Ha úgyis útba esik Arkham felé, miért ne állhatnék meg ott egy napra? Megérdeklődtem hát a vasúti hivatalnoktól, nem tudna-e bővebb felvilágosítást szolgálni, és ő készséggel állt a rendelkezésemre. Megfigyeltem, hogy kissé fellengzősen nyilatkozik azzal a fajta gőgös lenézéssel, ahogy a művelt ember tekint a paraszti babonákra.

– Innsmouth? Fura kis városka a Manuxet torkolatánál. Régebben egész népes volt – az 1812-es-háború előtt sok hajó megfordult a kikötőjében –, de az utóbbi száz évben egyre csak hanyatlik. Vasútja nincs: a B&M el sem jutott arra a környékre, a rowley-i szárnyvonalat pedig már évekkel ezelőtt felszámolták.

– Azt hiszem; több benne az üres ház, mint az ember, és munka se nagyon akad, legfeljebb a halászoknak meg a rákfogóknak. A falusiak is inkább ide, Arkhambe meg Ipswichbe járnak piacozni. Innsmouthnak valaha elég sok malma volt, de aztán mind lehúzták a redőnyt csak egy aranyfinomító üzemel még, az is részidősen. Pedig régebben nagy üzlet volt: a gazdája, az öreg Marsh ma se tudja hová tenni a pénzét. Fura vén madár különben, az orrát se dugja ki hazulról. Azt beszélik; vénségére összeszedett valami csúf bőrbetegséget, azért nem mutatkozik nyilvánosan. A finomítót a nagyapjától örökölte Obed Marsh kapitánytól; az anyja viszont külföldi volt, ráadásul színes bőrű, valahonnan a déltengerekről. Lett is nagy felzúdulás, amikor ötven éve feleségül vett egy ipswichi lányt! Errefelé nemigen rajonganak az innsmouthi népekért, és ha valakinek odavalósi vér folyik az ereiben, hát nem büszkélkedik vele. Persze ez kicsit túlzás; fogalmam sincs, hogy fest az öreg Marsh, de a gyerekei meg unokái szerintem nem rosszabbak bárki másnál. Szoktam látni őket néhanapján, bár az idősebbeket mostanában már nem annyira.

– Hogy miért rühellik minálunk úgy az innsmouthiakat? Adok én magának egy tanácsot, fiatalember: ne nagyon foglalkozzon a sok badarsággal, amit az itteniek összehordanak! Csökönyös egy népség, nehezen lendülnek bele, de ha egyszer rákezdik, ítéletnapig sem hagyják abba. Innsmouthról már legalább száz éve rebesgetnek mindenfélét, többnyire suba alatt. Szerintem azért titkolóznak ennyit, mert igazából félnek tőle, mint ördög a szenteltvíztől. Egyik-másik történeten jókat derülne: hogy a vén Marsh kapitány alkut kötött a gonosz lélekkel; hogy mindenféle sátánfiókákat hozott magával az óceánról; hogy az innsmouthi népek ezeket imádják, és negyvenötben még valami istentelen áldozóhelyet is találtak a rakpart környékén... Én mondom, fiatalember, ezeknek agyukra ment a sok boszorkányhistória! Tudja, én vermonti gyerek vagyok, Pantonben születtem; nekem ugyan nem beszélik tele a fejemet ilyen ostobaságokkal!

– No persze mesélnek még cifrábbakat is, főleg a pipás öregek, akiknek egyéb dolguk sincs, mint egész nap henyélni meg hazudozni: egy fekete sziklapadról a kikötő előtt, amit ők Ördögzátonynak hívnak. Többnyire víz fölött van, még dagály idején se sokkal alatta, de szigetnek azért nem nevezném. Nohát, ott időnként állítólag egész sereg ördög tivornyázik: sütkéreznek a holdfényben, meg ki-be mászkálnak mindenféle titkos barlangokban. Ebben a barlang-dologban éppenséggel lehet némi igazság, mert a zátony elég nagy és csupa szikla; amikor még jártak hajók arrafelé, nagy ívben elkerülték. Kivéve persze az innsmouthiakat. Merthogy az öreg Marsh kapitányról azt sutyorogták; hogy éjszakánként, amikor a víz alacsonyan állt, ki-kiruccant oda a bárkájával. És ez talán nem is akkora lódítás, mert barlangok, azok tényleg lehetnek a zátonyon; és ha vannak, ki tudja, miféle holmikat rekkenthetett el bennük a vén csirkefogó? Mondják, hogy a kalózzsákmányát dugdosta oda; meg persze azt is, hogy az ördögökkel cimborálkodott. Ha engem kérdez, fiatalember, hát szerintem eleve az ö mesterkedései miatt kelt olyan rossz híre a zátonynak.

– Ez még mind a negyvenhatos nagy járvány előtt volt; ami elvitte a város felét. Sohasem derült ki, miféle nyavalya lehetett; nyilván a hajósok hurcolták be valahonnan Kínából vagy a déltengerekről. Mindenesetre csúnya idők jártak akkortájt Innsmouthra, zavargások is voltak a járvány miatt, állítólag hátborzongató dolgokat műveltek egymással az ottani népek. A nyavalyájuk szerencsére nem terjedt túl a városon. Azóta sem tértek magukhoz teljesen belőle: nem hiszem, hogy manapság három-négyszáznál többen lennének.

– De az utálkozás igazi gyökere, fiatalember egyszerűen a faji előítélet; és istenemre mondom; senkit nem tudok hibáztatni érte. Lássa, én magam is rühellem az innsmouthiakat, be nem tenném a lábam a városukba, ha korbáccsal kergetnének se! Ha jól okoskodom a beszédéből, maga nyugatról jött; de azt azért csak tudja, hogy az új-angliai hajók régente elég fura kikötőkben forogtak, és elég fura szerzeteket hoztak magukkal Afrikából, Ázsiából, a Nyugat-Indiákról meg még Isten tudja, honnan. Biztos hallott arról a salemi fickóról, aki kínai feleséggel jött haza a tengerentúlról; valamerre a Cape Cod körül meg állítólag egy egész kolóniára való fidzsi pápua tanyázik.

– Nohát, valahogy így áll a helyzet az innsmouthi népekkel is. Persze őket a folyó meg a sós mocsarak mindig elzárták tőlünk, úgyhogy biztosat nemigen lehet mondani. Azt viszont mindenki tudja, hogy a húszas-harmincas években, amikor az öreg Marsh kapitány három hajóval járta a tengert, hazahozott magával pár csodabogarat. Ezekben az innsmouthiakban van valami furcsa beütés; nem is tudom igazán megmagyarázni, de az ember bőre valahogy zsiborogni kezd tőlük. A Sargent fickóba is szorult belőle egy kevés; majd meglátja, ha felül a buszára. A legtöbbjüknek hosszúkás feje van, lapos orra és merev gülüszeme; kicsit idegesítő, hogy alig pislognak. Aztán a bőrükkel sincs rendben valami. Olyan érdes, mintha ki lenne pikelyesedve, a nyakukon meg kétoldalt ráncokat vet. No és nagyon korán kopaszodnak. Minél idősebbek, annál undokabbak; igazán öreget még nem is láttam közöttük. Biztosan hamar elpatkolnak, mert túl sokszor néznek a pohár fenekére! Annyira rondák, hogy még az állatok is félnek tőlük – az autók előtt rengeteg bajuk volt a lovaikkal.

– Arkhamben, Ipswichben meg nálunk senki nem közösködik velük, és ők se túl beszédesek, ha nagy ritkán betévednek hozzánk. Kivéve persze, ha orvhalászokkal van dolguk; mert akkor aztán méregbe jönnek. Igazán fura, milyen gazdag fogás van Innsmouth körül, pedig a környéken egyébként elég kevés a hal. De próbálja csak meg valaki az ő vizeiken kivetni a hálóját, úgy kipenderítik, hogy attól koldul! Egyébként akiknek errefelé volt dolguk, régebben vasúton jártak; aztán, hogy a szárnyvonalat megszüntették, Rowley-ig gyalogoltak, és ott szálltak fel; manapság meg Sargent buszával jönnek.

– Szálloda? Igen, ha jól tudom, az is akad náluk, bár csak egyetlenegy. Gilman House a neve, és attól tartok, nem az a kimondott palota. Takarékosság ide vagy oda, fiatalember, én nem tanácsolom, hogy kipróbálja. Inkább aludjon meg itt, és menjen holnap délelőtt a tízórás busszal; akkor este nyolckor a másik járattal tovább utazhat Arkhambe. Tudja, két éve elbeszélgettem egy üzemi ellenőrrel, aki a Gilmanben töltött egy éjszakát, és nem őrzött róla szép emlékeket. Fura népek élhetnek odaát, mert ez az ember olyan hangokat hallott a szomszéd szobákból – pedig ki se voltak adva –, hogy a háta borsózott belé. Külföldiül karattyolhattak, mert egy árva szót sem értett belőle, de a legszörnyűbbnek magukat a hangokat találta. Annyira megijedt tőlük – nekem azt mondta, inkább vartyogás volt az, mint beszéd –, hogy nem mert levetkőzni és ágyba bújni. Átvirrasztotta az egész éjszakát; reggel aztán szedte a sátorfáját, amilyen gyorsan csak bírta! Azok a fura hangok majdnem hajnalig brekegtek a fülébe.

– Ez az ellenőr – amúgy Casey-nek hívták – sok egyebet is mesélt Innsmouthról. Állította, hogy a lakók egyfolytában figyelték, feszültnek és idegesnek tűntek. Képzelheti, fiatalember, hogy milyen ideges lett ettől ő! Az öreg Marsh finomítóját is elég furának találta, azt a rozzant, vén hodályt a Manuxet partján. Amit mondott róla, nagyon egybevágott azzal, amit régebben hallottam. A könyvelést elhanyagolják, az egyenleg gyanús, a számlák között teljes a zűrzavar... Tudja, fiatalember, mindig is rejtély volt, honnan szedi a Marsh család azt a rengeteg nyersaranyat a finomítójába. Vásárolni sose vásároltak sokat, de amikor pár éve készpénzre volt szükségük, hirtelen egész Massachusets tele lett az aranytégláikkal.

– Nohát, elég sok szóbeszéd kering azokról a fura aranyékszerekről, amiket néha az innsmouthi matrózok árultak titokban, máskor meg a Marsh atyafiság asszonynépén tünedeztek fel. A vén Obed állítólag valami pogány szigeten szerezte őket. Ezt abból gondolták az okosok, hogy mindig zsákszámra rendelte az üveggyöngyöt meg az efféle kacatokat, amiket a tengerészek a bennszülöttekkel szoktak elcsereberélni. A még okosabbak meg azt hitték – és hiszik még ma is –, hogy valami régi kalózkincset ásott ki az Ördögzátonyon. De most jön a java! Az öreg kapitányt már hatvan éve elvitte a sátán, Innsmouth kikötője dugig van homokkal, nagyobbféle bárka a polgárháború óta nem fordult meg benne; a Marsh család viszont még mindig nagy tételben vásárolja a bennszülött csecsebecséket! Üvegfigurákat, gumijátékokat, csupa ilyesmit... Isten tudja; mihez kezdenek velük. Talán odaát Innsmouthban már úgy elbutultak a népek, hogy ők aggatják magukra ezt a temérdek kacatot. Tisztára, mint a pápua vadak; én mondom, fiatalember, alig különbek ezek a déltengeri kannibáloknál...

– Úgy tűnik, a negyvenhatos nagy járvány mind kiirtotta a jobb famíliákat. Ez a mai társaság elég rosszféle csürhe, a Marsh család meg a többi tehetősebb népek éppúgy, mint a szegényebbje. Az egész városban összesen tán négyszázan lehetnek, hiába nekik az a sok utca meg ház. Azt hiszem, az efféléket hívják a déli államokban "fehér csőcseléknek"; alattomosak, fittyet hánynak a törvénynek, csupa sötét ügyletben forgolódnak. Az egyetlen tisztes mesterségük a halászat. A tenger valósággal ontja nekik a halat, teherautószám szállítják hozzánk meg Arkhambe. Fura hogy csak náluk ilyen dús a fogás; egyébként az egész partvidéken hanyatlik a halászat.

– Hogy pontosan hányan és kifélék laknak Innsmouthban, azt nem tudja senki; az iskolaszéken meg az adóhivatalban a legkevésbé. A túl kíváncsi látogatókat, akik mindenbe beleütik az orrukat, nagyon nem szenvedhetik. Én már nem egy hatósági emberről hallottam, akinek egyszerűen nyoma veszett odaát. Még azt is rebesgetik, hogy az egyikük megkerült ugyan, de teljesen bomlottan; kénytelenek voltak bedugni Danversbe; a dühöngők közé. Pogányul ráijeszthettek szerencsétlen flótásra.

– Szóval, ha a maga bőrében lennék; semmiképpen nem éjszakáznék náluk, fiatalember. Én sosem jártam Innsmouthban, nem is vonz oda semmi, de nappal szerintem nyugodtan körülnézhet – bár az idevalósi népek úgyis megpróbálják majd lebeszélni róla. Ha szeretné alaposan megismerni a környéket és érdeklik a régi rémtörténetek, Insmouthnál jobb helyet keresve sem találhat magának.

A hallottakon felbuzdulva a délután maradékát a newburyporti közkönyvtárban töltöttem, ahol kikértem és átolvastam minden föllelhető anyagot Innsmouthról. Megpróbálkoztam a helybéliek kifaggatásával is, különböző korú és nemű személyekkel elegyedtem beszélgetésbe az üzletekben, a szállodákban, az autójavító műhelyben és a tűzoltóállomáson; ám hamarosan rá kellett döbbennem, hogy szóra bírásuk még annál is keményebb dió, mint a vasúti hivatalnok célzásai sejtetni engedték, nekem pedig nincs időm leküzdeni kezdeti zárkózottságukat. Valahogy bizalmatlanok voltak, mintha mindenki eleve gyanús lenne, aki túlzott érdeklődést tanúsít Innsmouth iránt. A Y.M.C.A,-épületben, ahol az éjszakát töltöttem, a szállóvezető csak annyit mondott, hogy semmi értelme egy ilyen sivár és lepusztult települést fölkeresni; a könyvtáros és a segédje sem bizonyult sokkal segítőkészebbnek. Műveltebb körökben Innsmouth-t szemmel láthatólag a közösségi lét degenerálódásának példaértékű, különösen csúf eseteként tartották nyilván.

Az essexi járás történetét tárgyaló feldolgozásokból; amelyeket a könyvtár polcain találtam, csupán annyi derült ki, hogy a várost 1643-ban alapították, a függetlenségi háborúban valamelyes hírnévre tett szert hajóépítő műhelyei révén, a XIX. században jómódú kikötő volt, később pedig helyi jelentőségű iparközponttá fejlődött, energiaigényét jórészt a Manuxetből fedezve. Az 1846-os járványt csak futólag említették, mintha kínos botránykő vagy szégyenfolt lenne a járás eseménykrónikájában; a vele kapcsolatos zavargásokra mindössze egyetlen tanulmány utalt egy odavetett félmondatban.

A hanyatlás korából kevés konkrét adatot találtam ám az újabb idők története önmagában is eléggé sokatmondó volt. A függetlenségi háború óta a városban egyetlen nagyobb ipari létesítmény üzemelt, a Marsh Refining Company; és a továbbra is virágzó halászat mellett az aranytégla-szállítmányok jelentették az utolsó bevételi-forrást. A halászat azonban egyre kevésbé volt kifizetődő, mert a nagyvállalkozók konkurrenciája mindinkább kezdte éreztetni hatását, az árak évről évre lejjebb szorultak. Az üzletág jövedelmezőségét kizárólag az Innsmouth környéki vizek rendkívüli halbősége tartotta fenn. Bevándorlók szerfölött ritkán telepedtek meg a városban, és még arra is találtam néhány diszkréten kétértelmű célzást, hogy amikor előbb egy lengyel, majd egy portugál társaság mégis megpróbálkozott ezzel, az őshonos családok igencsak brutális módon bírták őket távozásra.

Az egész anyagban a legérdekesebbnek egy iparművészeti monográfia bizonyult, amely az új-angliai ötvösművességről adott átfogó képet; ebben több ízben is említés esett az aranyékszerek egy rendkívül sajátos és egzotikus típusáról, amely minden bővebb magyarázat nélkül "innsmouthi stílusúnak" volt titulálva. Ezek a műkincsek a jelek szerint egyáltalán nem voltak ismeretlenek a környéken, mi több, a műértő közvélemény meglehetősen tartotta őket; a könyv ugyanis ismételten utalt a newburyporti Történeti Társaság bemutatótermében és az arkhami Miskatonic Egyetem múzeumában kiállított darabokra. A mellékelt ékszerleírások töredékesek és kurtára fogottak voltak, ráadásul eléggé prózai hangvételben fogalmazták őket, szövegükből mégis olyasfajta mellékzöngét véltem kiérezni, amely számomra legalábbis különösnek tűnt. Egyes jelzőket olyan rendhagyónak és provokatívnak találtam, hogy egyszerűen nem bírtam kiverni őket a fejemből, így hát a viszonylag kései időpont dacára elhatároztam, hogy amennyiben megoldható, megtekintem a Newburyportban őrzött ékszerpéldányt. A leírás szerint egy nagyobb méretű darabról volt szó, melynek rendeltetését – az arányaiban mutatkozó furcsaságok miatt – nem lehetett egyértelműen meghatározni, ám eredetileg feltehetően egyfajta homlokdísznek szánták.

A könyvtáros kérésemre papírra vetett néhány ajánló sort a Történeti Társaság gondnoknőjéhez, bizonyos Miss Anne Tilton-hoz, aki alig pár saroknyira lakott; és az a barátságos, idős hölgy rövid magyarázkodás után volt oly előzékeny, hogy kinyitotta a kedvemért a kiállítótermet, hiszen még nem járt túlzottan későre az idő. A gyűjtemény valóban figyelemreméltónak bizonyult, engem azonban pillanatnyilag kizárólag az a bizarr tárgy érdekelt belőle, amely egy saroktárló üvege alatt csillogott a villanylámpák fényében.

Valószínűleg nem tartozom a sors azon kegyeltjei közé, akiket végletekig finomult szépérzékkel áldott meg a jószerencse; ennek ellenére a lélegzetem is elállt a döbbenettől, amikor megpillantottam a bíborvörös selyempárnán ezt a különös, földöntúli pompát sugárzó műremeket. Még ma sem igazán tudnám megfogalmazni, mit láttam, bár nyilvánvalóan egyfajta diadém volt, amint az a leírásból is kiderült. Kerületét igen nagynak és furcsamód szabálytalannak találtam, mintha hosszúkás, már-már torznak nevezhető koponyára szánták volna; elől, a homlok fölött, merészen ívelő csúcsba futott. Első ránézésre azt hittem, színaranyból van; közelebbről megszemlélve azonban úgy tűnt, hogy titokzatos, belső ragyogását valami éppoly nemes, ám nehezen azonosítható fémmel való ötvözésnek köszönheti. Jóformán tökéletes állapotban maradt fenn; órákat lehetett volna tölteni a lenyűgöző díszítmények tanulmányozásával, melyek féldomborműves kidolgozásban futottak körbe rajta, s hol bonyolult síkgeometriai mintákba rendeződtek, hol pedig a tenger élővilágából kölcsönzött motívumokat látszottak ábrázolni. Megfogalmazásom azért ilyen bizonytalan, mert a kétféle tematika között az átmenet alig-alig volt tetten érhető; ahol az ember egyik pillanatban még anemónák sűrűjében kergetőző halrajokat vélt látni, ott a következőben már csak egymásba fonódó hullámnyalábok csillámlottak.

Minél tovább néztem a különös műtárgyat, annál inkább lenyűgözött, s ebbe az elragadtatásba hamarosan egyfajta sajátos nyugtalanság vegyült, amit nehéz lett volna pontosan körülírni vagy megmagyarázni. Először azt hittem, hogy a rendhagyóan egyedi stílus gyakorol rám ilyen hatást. Az összes többi műalkotás, amelyet korábban alkalmam nyílt megtekinteni, valamely történelmileg kialakult kultúrkörbe tartozott, esetleg – modernizáló kísérlet gyanánt – tudatos ellentétben állt a bevett művészeti irányzatokkal. Erről a diadémról sem ezt, sem azt nem lehetett elmondani. Egyrészt szemlátomást nagymúltú esztétikai hagyományok tökéletessé érlelt gyümölcse volt – másrészt viszont végtelenül messze esett minden művészeti stílustól, amiről valaha hallottam vagy olvastam, legyen bár keleti vagy nyugati; antik vagy modern. Talán akkor ragadom meg inkább a lényeget, ha úgy fogalmazok: amikor megláttam, az a határozott benyomásom támadt, hogy a művész, akinek zsenijét e remekmű dicséri, idegen bolygón született.

Nemsokára azonban tudatosult bennem, hogy kényelmetlen közérzetemnek van egy másik, talán ugyanilyen alapos kiváltó oka is, amely a sajátos díszítmények képi és geometriai elemeire vezethető vissza. Ezek a minták ősrégi titkokat és mérhetetlenül időbeli távlatokat idéztek, nem konkrét részleteikkel; hanem az összességükben keltett hangulattal, s a mélyvízi tematika olyannyira eluralkodott rajtuk, hogy már-már nyomasztónak találtam. Az ábrázolt figurák között akadt néhány gonosz és visszataszító meselény, félig hal– és félig békaszerűek; abszurditásukban egy Bosch vagy egy Brueghel ecsetjére méltók. Láttukra rendkívül baljós előérzet fogott el, s nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy tudatalatti emlékeim táplálják – mintha valami ősvilági intés bontakozna ki lomhán sejtjeim és szöveteim mélyén, egyfajta tiltó-vigyázó figyelmeztetés, melyet még barlanglakó őseimtől hagyományozott rám a gondviselő természet. Olykor egyenesen az az érzésem támadt egy-egy kurta pillanatra, hogy ezek a groteszk békahalak körvonalaiban valamiféle rég feledésbe merült, vén és emberidegen rosszindulat tömény kivonata szunnyad.

A diadém baljósan lenyűgöző külsejével méltó ellentétben állt rövid és prózai története, melyet Miss Tilton kérésemre készségesen előadott. 1873-ban nevetséges összegért kótyavetyélte el a State Street-i zálogházban egy részeg innsmouthi tengerész, aki röviddel ezután halálát lelte valami kocsmai verekedésben. A Történeti Társaság közvetlenül a becsüstől vásárolta meg, és azonnal kiállította, művészi értékéhez méltó körülmények között. Valószínű származási helyként Kelet-Indiát vagy Indokínát tüntették fel, bár maguk az érintett muzeológusok ismerték volna el legelőször, hogy ez a besorolás távolról sem áll biztos alapokon.

Miss Tilton, aki a diadém eredetéről alkotott elméleteket megpróbálta összhangba hozni váratlan új-angliai felbukkanásával, leginkább arra a feltételezésre hajlott, hogy eredetileg valami egzotikus kalózkincsnek képezhette részét, amelyre az öreg Obed Marsh kapitány talált rá tengeri – kalandozásai során. Elgondolását jelentős mértékben alátámasztotta az a körülmény, hogy a Marsh család, mihelyt értesült a műtárgy kiállításáról, azonmód meghökkentően magas vételárat kínált érte, s ajánlatukat időnként mind a mai napig megismétlik, a Történeti Társaság udvarias, ám elzárkózó magatartása ellenére.

Miközben a jóasszony kikísért a kiállítóteremből, elmondta nekem, hogy a környék műveltebb köreiben meglehetősen elfogadottnak számító felfogás szerint a Marsh család egy titkos kalózkincsnek köszönhette hirtelen megvagyonosodását. Ő maga sosem járt a rejtélyekkel körülsáncolt Innsmouthban, személyes véleménye azonban – melyet örömmel megosztott velem – igen tömören összefoglalható volt: mélységesen undorodott attól közösségtől, amely alig néhány évtized leforgása alatt képes volt ilyen alacsony kulturális nívóra süllyedni, s még csak meg sem próbálkozott a folyamat megfordításával. Egyúttal biztosított róla, hogy az ördögimádókról szóló sötét híreszteléseknek, melyek az utóbbi időben a várossal kapcsolatban lábra kaptak, bizonyos mértékig hitelt kölcsönöz egy sajátságos, félig-meddig titkos szekta működése, amely igen mélyen gyökeret vert Innsmouthban, s mára az összes hagyományos egyházat kiszorította.

Ezt a kultuszt, mint Miss Tilton közölte velem, "Dagon Ezoterikus Rendjének" hívják, és kétségkívül züllött tanokat hirdet, akár pogánynak is nevezhetőket. Valahonnan keletről szivárgott be a partvidékre, körülbelül egy évszázada, tehát megközelítőleg akkortájt, amikor fölmerült a lehetősége, hogy esetleg felszámolják a helyi halászatot.

Hogy az egyszerű emberek körében a kultusz nagy népszerűségnek örvend, az aligha meglepő, hiszen bevezetése jelentős fellendülést hozott a parti halászatban, s ez az állapot mindmostanáig tart. Dagon Rendje rövid idő alatt komoly befolyásra tett szert a városban, kiszorította a szabadkőműveseket, s istentiszteleteit azóta az ő régi kápolnájukban tartja.

A jámbor Miss Tilton számára ez már önmagában elegendő ok volt, hogy az ódon városra rásüsse a romlás és erkölcstelenség botrányos fertőjének bélyegét, az én lelkesedésemet azonban inkább szította, mint lohasztotta. Építészi és régiségbúvári érdeklődésemhez immár a kultúrtörténész kíváncsisága is társult; alig bírtam elaludni kis szobámban a Y-M.C.A.-szállóban, s minden ízemben arra vágytam, bár virradna már.

II.

Másnap reggel háromnegyed tízkor már Hammond boltja előtt álldogáltam a régi piactéren kezemben kis kofferemmel, az innsmouthi buszra várva. Ahogy közelgett az indulás perce, felfigyeltem rá, hogy a járókelők sorra feljebb húzódnak az utcán vagy betérnek a piactér túloldalán az Ideal Lunch étkezdébe. Úgy tűnt, a jegyárus a vasútállomáson cseppet sem esett túlzásokba, amikor a helybéliek ösztönös viszolygását emlegette Innsmouth-tól és lakóitól. Kisvártatva egy kicsiny, piszkosszürke autóbusz bukdácsolt végig a State Streeten, minden ízében csörömpölve, majd befordult a piactérre, és megállt előttem a járdaszegélynél. Azonnal éreztem, hogy ez az én járatom, és sejtésemet a félig olvashatatlanná koszolódott felirat is megerősítette a szélvédő mögé támasztott táblán: Arkham-Innsmouth-Newport.

A járműben mindössze három utas ült: mogorva, ápolatlan fiatalemberek, egyformán barátságtalan ábrázattal. Mikor a busz megállt, kissé esetlenül lekászálódtak róla, és kínosan óvatos léptekkel – mintha csak tartanának valakitől – elindultak fölfelé a State Streeten. A sofőr úgyszintén leszállt; miközben bement a boltba vásárolni, én a háttérből lopva szemügyre vettem. Ez bizonyára az a bizonyos Joe Sargent lehet, gondoltam, akit a vasúti hivatalnok említett; és mielőtt bármit megfigyelhettem volna rajta, egyszerre csak oly elemi erejű undor fogott el, melyet sem leküzdeni, sem megindokolni nem tudtam. Hirtelen teljesen természetesnek találtam, hogy a helybélieknek semmi kedvük azon buszon utazni, ami ennek embernek a tulajdonát képezi, aminthogy tőlük telhetőleg kerülik azt a helyet is, ahol ő meg a többi hasonszőrű él.

Amikor a sofőr kilépett az üzletből, ismét tanulmányozni kezdtem – most már behatóbban –, s egyúttal megkíséreltem magyarázatot találni iménti kellemetlen előérzetemre is. Sargent szikár, csontos fickó volt, beesett vállakkal, csaknem hat láb magas; koszos, kék munkásruhát viselt, kirojtosodott szélű golfsapkával. Korát úgy harmincöt évre becsültem; a furcsa, mély ráncok kétoldalt a nyakán idősebbnek mutatták, ez a csalóka benyomás azonban nyomban szertefoszlott, amint tompa, kifejezéstelen arcára emeltem tekintetem. Hosszúkás feje volt, lapos orra, csapott homloka és álla, továbbá feltűnően alulfejlett fülei. Vizenyős-kék szeme dülledten és rezzenetlenül meredt a világba, mintha sohasem szokott volna pislogni. Duzzadt, húsos ajka körül hihetetlen méretűre tágult pórusok pettyezték a bőrét. Az arca szürkés árnyalatban játszott és teljesen szőrtelen volt, eltekintve néhány gyér, szőkés sörtepamattól, melyek elszórt csomókban sarjadtak koponyáján. Karján a bőr itt-ott furamód foltosnak és egyenetlennek tűnt, mintha ekcéma lenne vagy szárazon hámlana. Ormótlan lapátkeze szokatlan, szürke színű volt, csak az erek rajzolódtak ki rajta kékesen. Ujjai az alkar masszív csontozatához képest feltűnően kurtának tűntek, s karomszerűen rágörbültek vaskos tenyerére. Ahogy odaballagott a buszhoz, szemet szűrt nekem kacsázó járása – szörnyűséges lúdtalpa lehetett –, s azt is láttam, hogy a lába nagy és idomtalan. Minél tovább néztem, annál inkább elcsodálkoztam rajta, hol szerezheti be a cipőit.

A fickó határozottan koszosnak látszott, ami tovább mélyítette hirtelen támadó ellenszenvemet. Nyilván sok a barátja a halászbárkák matrózai között, és nagyon kedveli ezt a társaságot; legalábbis nemigen találtam más magyarázatot rá, miként vehette át jellegzetes szagukat. Hogy miféle idegen vérkeverék folyhatott az ereiben, még találgatni sem tudtam. Testalkata és arcvonásai nem vallottak sem ázsiai, sem polinéz, sem levantei, sem néger származásra, mégis azonnal láttam rajta, miért találják errefelé kirívónak a megjelenését. Valószínűtlennek tartottam, hogy bárhol a világon létezne ilyen emberi rassz; ez a meglehetősen visszataszító személy itt előttem inkább hosszas beltenyészet és valamely egészen egyedülálló biológiai degeneráció végtermékének látszott.

Ekkor észrevettem, hogy én leszek az egyetlen utas, s ez némileg gondolkodóba ejtett. Valahogy nem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy egész úton ezzel az alakkal leszek összezárva. Mikor azonban eljött az indulás perce, elhessegettem kétségeimet, a busz lépcsőjére hágva odanyújtottam neki egy dollárt bankóban, s közben épp csak annyit motyogtam magam elé:

– Innsmouth.

Egy hosszú pillanatig kíváncsian nézett rám, mialatt visszaadta a negyven centemet. Több sorral mögötte választottam ülőhelyet magamnak, de ugyanazon az oldalon, mert szerettem volna látni útközben a tengerpartot.

A vén járgány hatalmas zökkenéssel megindult; és a kipufogógázok fullasztó fellegében végigrázkódott a State Streeten, az ódon téglaházak között. A járókelőket figyelve az a benyomásom támadt, hogy igyekeznek úgy tenni, mintha a busz nem is létezne. Aztán befordultunk balra, a High Streetre, ahol már gyorsabban haladtunk; kétoldalt egyre-másra suhantak el mellettünk a korai köztársaság tekintélyes, öreg kúriái és a még vénebb parasztházak a gyarmati időkből. A Parker folyó mentén átvágtunk a Lower Greenen, s végül kijutottunk a nyílt tengerpartra, amely monoton egyhangúsággal nyújtózott előttünk a látóhatárig.

Derült, meleg idő volt, ám a szikkatag fűvel és nyomorék cserjékkel benőtt homokdűnék egyre sivárabb és vigasztalanabb hangulatot árasztottak körülöttünk. Az ablakból láttam a kéken hullámzó óceánt meg a Plum-sziget homokos partvonalát; aztán lekanyarodtunk a Rowleybe és Ipswichbe vezető főútróI, egészen tengerközelbe kerülve. A házak lassan elmaradoztak, az út állapota arról árulkodott, hogy errefelé alig van autóforgalom. A viharvert távírópóznákon mindössze két párhuzamosan futó drótszál árválkodott. Koronkint rozzant fahidakon hajtottunk át, sekély patakmedrek fölött, melyek csak áradás idején telnek meg vízzel, még jobban elszigetelve ilyenkor a külvilágtól ezt a barátságtalan vidéket.

Az út mentén itt-ott kiszáradt fatörzseket és mállatag támfalakat láttam kimagasodni a futóhomokból, s eszembe ötlött, hogy a történelemkönyvek szerint ez a táj valaha termékeny és sűrűn lakott volt. A fordulópont az 1846-os innsmouthi járvánnyal egyidőben következett be, ami mindjárt alapot szolgáltatott az egyszerű embereknek, hogy a háttérben mindenféle sötét összefüggéseket gyanítsanak, gonosz hatalmak ármánykodásait. A valódi ok persze a tengerparton nyakló nélkül folytatott erdőirtás volt, amely megfosztotta a termőtalajt legfőbb védelmétől a szél meg a futóhomok ellen.

A Plum-sziget végül eltűnt mögöttünk, s baloldalt már csak az Atlanti-óceán hullámzott, amerre a szem ellát. A hepehupás út emelkedni kezdett, engem pedig különös, nyugtalanító előérzet fogott el, amikor a távolban, ahol az út szalagja a látóhatárral találkozott, megpillantottam a magányos dombhátat. Olybá tűnt, mintha buszunk mind följebb és följebb kapaszkodna, végérvényesen elhagyná a biztos ösvényeket, s elmerülne a felső légrétegek, a titkokkal terhes égbolt éteri mélységeiben. A tenger illata baljós sejtelmeket ébresztett bennem; ahogy peregtek a percek, egyre ellenszenvesebbnek találtam a sofőr karómerev hátát és ellapult fejét. Innen hátulról látszott, hogy a tarkója majdnem ugyanolyan szőrtelen, mint az arca, a szürkére pikkelyesedett fejbőrt csak itt-ott takarja egy-egy ritkás, szőke hajcsomó.

Aztán elértük az emelkedő gerincét, és szabad kilátásunk nyílt a mögötte elterülő völgyteknőre, amit a tengerbe ömlő Manuxet vájt ki maga körül, nem sokkal északra a hosszú zátonysortól, mely Kingsport Headnél éri el legnagyobb magasságát, s széles félkörívben folytatódik a Cape Annig. A látóhatár legszélén még éppen ki tudtam venni Kingsport Head ködbe vesző kontúrjait, ahol az a különös, magas ház áll a ködben, melyről oly sok furcsaságot beszélnek az emberek; figyelmemet azonban egyelőre a közvetlenül előttünk kibontakozó panoráma kötötte le. Rádöbbentem, hogy végre szemtől szembe kerültem a rosszhírű Innsmouth-szal, a gonosz legendák és ősi titkok hazájával, s a fölötte gomolygó árnyék énrám is átvetült. Nagy kiterjedésű város volt, sűrűn álló házakkal; mégis, ahogy ránéztem, legelőször az életre utaló nyomok már-már kísérteties hiánya ötlött a szemembe. A kéményerdő fölött csak itt-ott szállongott egy-egy elárvult füstfoszlány, a három templomtorony omlatagon és lemeztelenítve magasodott az ólomszürke tenger visszatükröző égboltozatra. Az egyik orma szemmel láthatólag meg volt csonkítva, s ahol a toronyórák számlapjának kellett volna lennie, ott mindegyiken csak sötét, barlanghomályos lyukak ásítottak. Az egymás fölé nyúló nyergestetők és csúcsos palagerincek zűrzavara ijesztő szuggesztivitással idézte föl bennem a féregrágta bomlás hangulatát, s ahogy tovább zötykölődtünk az egyre rosszabb állapotú úton, láttam, hogy sok háznak beomlott a födele. Megpillantottam néhány hatalmas, négyszögletű, György-kori kúriát is; kupolával és függőerkélyekkel. Ezek általában elég messze estek a tengertől, s olyan is akadt közöttük, amelyik nem tűnt teljesen elhagyatottnak. Aztán észrevettem felszámolt vasútvonal felgazosodva rozsdálló sínpárját; a jobbra-balra dűlő, huzaluktól megkopasztott távírópóznákat; az Ipswitchbe és Rowley-ba vezető régi szekérutakat, amelyeket szinte már teljesen benőtt a sűrűn burjánzó gyomnövényzet. A legrosszabb állapotok közvetlenül a tengerparton uralkodtak, ám éppen ebben a városnegyedben fedeztem föl egy – fehérre meszelt falú tornyot; a kicsiny gyártelepre emlékeztető kőépület, amelyhez tartozott, aránylag jó karban lévőnek tűnt. Az elhomokosodott kikötőt vénségesen vén hullámtörő ölelte körül. Itt-ott magányosan üldögélő horgászokat láttam rajta, a külső végében pedig egy ódon világítótorony romjait. A gát belső oldalán homokpad képződött, amin néhány düledező halászkunyhó állt, partra húzott lélekvesztők és homárfogó gyékénykasok szabálytalan karéjában. Az egyetlen mélyvízi kifutót ott gyanítottam, ahol a folyó elhaladt a fehér tornyos épület mellett, majd széles ívben délnek kanyarodott, hogy a hullámtörő végénél az óceánba torkolljon.

A partszegély mentén néhol még látni lehetett a régi kőmólókat, bár többségüket alaposan kikezdte már a hullámverés; a legromosabbak a déli fekvésűek voltak. Jóllehet dagály idején érkeztünk; messze kint, a tengeren megpillantottam egy hosszan elnyúló, fekete csíkot. Alig emelkedett ki a vízből, mégis úgy éreztem, mintha zordan lappangó rosszindulatot árasztana. Nyilván ez lehetett a hírhedt Ördögzátony. És ami a legfurcsább volt: amikor ránéztem, a gyomromban felkavarodó undorhoz egyfajta delejes vonzódás társult, akárha hangtalan sziréndal csábítana a nyílt vizekre. Ezt a különös érzést még az első benyomásnál is zavaróbbnak és érthetetlenebbnek találtam.

Az úton egy lelket sem láttam, pedig most már elhanyagolt parasztházak között haladtunk, melyek az összeomlás különböző stádiumaiban roskadoztak. Aztán végre észrevettem pár lakottnak látszó épületet; legalábbis erre következtettem abból, hogy a törött ablakokat rongyokkal függönyözték el belülről, a gazos udvarokon pedig kagylóhéjak és döglött halak hevertek szerteszét. Időnként megpillantottam egy-egy mogorva, ápolatlan alakot, amint a kertek terméktelen ugarját túrja, vagy kagylók után kotorászik a halbűzös tengerparton; néha mocskos, majomképű gyerekeket is láttam, a gyommal felvert lépcsőkön játszottak. Ezeknek az embereknek a látványa valahogy sokkal nyugtalanítóbban hatott rám, mint a sivár és elhagyott épületeké. Szinte mindegyikükben volt valami különös, az arckifejezésükben vagy a járásukban, amit képtelen lettem volna közelebbről körülírni, mégis egyfajta mélyről jövő, ösztönös viszolygást váltott ki belőlem. Egy pillanatra az a benyomásom támadt, hogy ez a jellegzetes megkülönböztető vonás egy olyan rajzról vagy festményről ismerős nekem, amit különösen megrázó vagy tragikus körülmények között láttam valahoI, talán egy régi könyvben; ám ez a déja vu-érzés amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is szállt megint.

Ahogy a busz tovább zötyögött a völgyfenék felé, a természetellenes csöndben egyre tisztábban hallottam néhány vízesés monoton csobogását. A koszos, düledező házak közelebb húzódtak egymáshoz, kétfelől közrefogták az utat, és már valamelyest tekintélyesebbnek látszottak, mint amiket magunk mögött hagytunk. A panoráma utcaképpé sűrűsödött körülöttünk; helyenként még a kövezet és a gyalogjárók maradványait is ki lehetett venni. Az épületek szemlátomást mind lakatlanok voltak, itt-ott jókora foghíjak tátongtak közöttük, ahol már csak beomlott kémények és kormos gádorfalak emlékeztettek a hajdani konyhákra és lakószobákra. Gyakorlatilag mindenhonnan átható halbűz áradt, méghozzá a legundokabb fajta, amit valaha alkalmam nyílt megtapasztalni.

Átvágtunk néhány kereszteződésen; a balra leágazó utcák a parti halászviskók szennyébe vezettek, a jobboldaliak a romos villanegyedekbe. A városban még nem láttam embereket, ám egyre több apró jel árulkodott róla. hogy ez a környék már nem teljesen kihalt: elfüggönyözött ablakok, néhol egy-egy rozzant autó valamelyik kapualjban. A kövezet és a gyalogjárók elhanyagoltak voltak ugyan, de legalább nem mentek tönkre teljesen; és ugyanez állt az épületekre is, amelyek közül – amennyire meg tudtam állapítani – egy sem látszott fiatalabbnak a XIX. század első felénél. Amikor megpillantottam a letűnt múlt e romlásukban is méltóságteljes tanúit, felébredt bennem a műkedvelő régiségbúvár, és egyszeriben elfeledtem ösztönös irtózásomat a szörnyű bűztől meg a város barátságtalan hangulatától.

Mielőtt azonban célhoz értünk volna, még várt rám egy megrázó élmény, amelynek kellemetlen emlékétől hosszú időn át nem bírtam megszabadulni. A busz éppen egy kör alakú köztéren hajtott át, kétoldalt egy-egy templommal, középen pedig egy kerek díszpázsit porlepte maradványaival. A jobbra nyíló mellékutcában jókora oszlopcsarnokot pillantottam meg; és mivel éppenséggel nem haladtunk nyaktörő iramban, volt időm tüzetesebben szemügyre venni. Az épületfaláról tenyérnyi, elszürkült foltokban hámlott a hajdan bizonyára fehér vakolat, a fekete-arany felirat pedig úgy bepiszkolódott a homlokzatán, hogy csak nagy fáradsággal tudtam kibetűzni: Dagon Ezoterikus Rendje. Szóval ez volt a szabadkőművesek régi kápolnája, ahová később befészkelte magát a másik kultusz, az állítólagos tengerentúli jövevény...

Miközben a szöveg böngészésével voltam elfoglalva, figyelmemet egyszerre csak egy repedt harang fülsértő kondulása vonta magára a túloldalról, gyorsan megfordultam hát, és kinéztem az átellenes ablakon.

A hang egy zömök tornyú kőtemplomból jött, amelyről első pillantásra látszott, hogy sokkal fiatalabb a többi környező épületnél. Neogót stílusban emelték, elég esetlenül, és viszonylag magas alagsora volt, amelynek ablakait dísztelen fatáblák zárták el. Bár a toronyóráról a felém eső oldalon hiányoztak a mutatók, tudtam, hogy a disszonánsan zengő harang éppen tizenegyet üt. Aztán teljesen megfeledkeztem a pontos időről; mert hirtelen olyan látvány tárult elém – méghozzá szembántó élességgel –, amitől rosszullét fogott el, mielőtt egyáltalán rádöbbentem volna; mi az.

A templom alagsori kapuja ugyanis nyitva állt, valamelyes betekintést engedve az épület belsejébe; és épp amint odapillantottam, bent egy árnyalak suhant át a bejárat fekete négyszögén. Aligha láthattam tovább szívdobbanásnyi időnél; valószínűleg ezért is ért teljesen váratlanul a leküzdhetetlen erővel rám törő hányinger, melyet csupán akaraterőm végső megfeszítésével sikerült visszatartanom. A dolog annál is megmagyarázhatatlanabb volt, mivel utólag visszagondolva semmi olyasmit nem találtam a látványban, ami undorra vagy megütközésre adhatott volna okot.

Az a valami odalent egy élőlény volt – a buszsofőrön kívül mindeddig az egyetlen, akit a városban láttam –,s ha nem vagyok olyannyira zaklatott, valószínűleg nem találok benne semmi visszataszítót. Nyilván a lelkipásztor lehetett, aminthogy erre rá is jöttem, mihelyt tovarobogtunk. Talán a ruha miatt nem ismertem rá rögtön – tudniillik nem hagyományos papi öltözéket viselt, hanem valami furcsa, díszes ornátust, amit bizonyára Dagon Rendje vezetett be, mikor a régi egyházak helyébe lépett. Ami ellenállhatatlanul erővel bűvölte magára tekintetem, s egyúttal a rosszulléttel határos pánikba kergetett, az a csúcsívbe futó diadém volt a pap homlokán – csaknem tökéletes párja annak a példánynak, amit Miss Tilton mutatott nekem tegnap este. E különös, ám tulajdonképpen csöppet sem meglepő egybeesés oly mértékben izgalomba hozta a fantáziámat, hogy vizionálni kezdtem. Lelki szemeim előtt nyilván megjelent a Newburyportban látott ötvösremek, baljós és kifürkészhetetlen díszítményeivel; testi szemeimmel ugyanakkor a semmitmondó arcú árnyalakot bámultam a templom alagsorában.

Íme, a kézenfekvő és ésszerű magyarázat, hogy miért ruházta fel őt lázasan szárnyaló képzeletem bizonyos hátborzongatóan ismerős vonásokkal, amint bő palástjába burkolózva, kacsázó léptekkel elhaladt a bejárat előtt. Igen, csakis így történhetett, gondoltam a rázkódó buszon; hirtelen ijedelmem utóhatásaival birkózva; egyszersmind szemrehányást tettem magamnak ostoba viselkedésemért. Elvégre mi csodálkoznivaló van azon; ha egy helyi misztériumkultusz papja olyan jellegzetes stílusú diadémot visel, mely hívei szemében már évszázadok óta szimbolikus jelentőséggel bír, talán mint az ősi kalózkincs maradéka, ami hajdan megvetette a gyülekezet jólétének alapjait?

Most már járókelők is feltünedeztek az utcákon, jobbára fiatal, ám elég ápolatlan külsejű emberek, magányosan vagy két-három fős, hallgatag csoportokban. A málladozó épületek földszintjén itt-ott kis boltok bújtak meg ütött-kopott cégtáblák alatt, s miközben tovább zötykölődtünk, láttam egy-két parkoló tehergépkocsit is. A vízcsobogás mind közelebbről hallatszott, s hamarosan tekintélyes folyamágy állta utunkat; fölötte széles, vaskorláttal ellátott híd feszült, mely a túloldalt jókora köztérbe torkollott.

Amikor csörömpölve áthaladtunk s hídon, a buszból kitekintve gyárépületeket pillantottam meg odalent, a füves partszegélyen. A folyó igen bővízűek tűnt amellett meglehetős veszedelmesnek; innen a hídról három zúgót is ki lehetett venni, egyet bal felé, folyásirányban; a másik kettőt pedig valamivel följebb, átellenben. Mondanom sem kell, a vízesések robaja itt már fülsiketítő volt. Aztán behajtottunk a nagy, félköríves térre a túlparton, s megállapodtunk egy emeletes, kupolával koronázott épület mellett, amelyről sárgás foltokban hámlott a vakolat, s viharvert homlokzatán a Gilman House feliratot viselte.

Örültem, hogy végre kiszabadulhatok a buszból, és tüstént a szálloda elhanyagolt halljába siettem, hogy megőrzésre leadjam a portán a poggyászomat, természetesen kellő térítés fejében. Odabent csak egyetlen embert találtam – egy idősebb férfit, ezúttal a jellegzetes "Innsmouth-arc" nélkül, ahogy a helyi lakosok visszataszító vonásait magamban elneveztem. Viselkedése egyáltalán nem volt ellenszenves, akár még barátságosnak is gyanítható dörmögéssel vette át tőlem a csomagomat és az odanyújtott aprópénzt. Mégsem fordultam hozzá kérdéseimmel, mert eszembe jutott, hogy ebben a szállodában furcsa dolgok szoktak történni. Inkább visszamentem a térre, ahonnan a busz időközben eltűnt, s aprólékos részletességgel tanulmányozni kezdtem az elém táruló látványt.

A kockaköves térség északról közvetlenül a folyóparttal volt határos, délről pedig 1800 közül épült, nyeregtetős téglaházak szegélyezték széles félkörívben. Errefelé több utca ágazott szét sugarasan délkeletre, délre és délnyugatra. Lámpaoszlopot alig-alig láttam rajtuk, azok is alacsonyak és koszosak voltak, olykor még a gázégő is hiányzott belőlük – nem bántam hát, hogy terveim szerint még sötétedés előtt tovább fogok utazni, noha tudtam, hogy telihold lesz az éjjel. Az épületek elég jó állapotban voltak, némelyiknek a földszintjén különféle üzletek működtek: a First National hálózat fűszerboltja, egy nem túl bizalomgerjesztő étterem, egy dohányáruda meg egy halkereskedés. A tér legkeletibb pontján, a folyóparthoz legközelebb eső épületben rendezte be irodáját a városka egyetlen nagyüzeme, a Marsh Refining Company. Láttam még körülbelül tíz járókelőt és négy-öt elszórtan álló gépkocsit meg motorkerékpárt. Nem esett nehezemre rájönni, hogy Innsmouth városközpontjában vagyok. Keleten a tengerből csak elmosódott, szürkéskék foltok derengtek, három György-kori udvarház romos oromfödele között. A folyó túloldalán, lent a híd lábánál, a lankásan lejtő partszegélyen fehér kőfal vett körül egy tekintélyes épületet, amit a Marsh-féle aranyfinomítónak véltem.

Úgy döntöttem, a First Nationalben kezdem az érdeklődést, mivel ott jó eséllyel számíthatok rá, hogy az üzletvezető meg az eladók nem lesznek helybéliek. Mint kiderült, az egész személyzetet egyetlen fő alkotta: egy tizenhét év körüli fiú, aki – némi meglepetésemre – igen készségesen; a legcsekélyebb vonakodás nélkül válaszolt a kérdéseimre. Szemlátomást örült a beszélgetésnek, s szavaiból csakhamar kivettem, hogy nem szereti ezt a helyet átható halbűzével és barátságtalan lakóival. Valóságos megkönnyebbülést jelentett neki egy kívülálló váratlan betoppanása. Hamarosan megtudtam róla, hogy arkhami születésű, jelenleg Ipswichben lakik édesanyja rokonainál és egy perccel sem tölt több időt ebben a városban, mint feltétlenül szükséges. A családjának cseppet sem tetszett ugyan, hogy Innsmouth-ban dolgozik, de az igazgatóság ide helyezte át; és ő nem akarta elveszíteni a munkahelyét.

Közölte velem, hogy Innsmouthban nincs sem nyilvános könyvtár, sem idegenforgalmi iroda, de azért majd csak eltájékozódom valahogy. Az utcát, amin az autóbuszom megérkezett, Federal Streetnek hívják. Ettől nyugatra esik a valaha jobb napokat látott előkelő városrész – Broad Street, Washington Stteet, Lafayette Street, Adams Street –, keletre pedig a parti nyomornegyed. A régi György-kori templomokat arrafelé találom a Main Streeten; de már nagyon régóta elhagyottan állnak. Azon a környéken, különösen a folyótól északra, jobb kerülni a feltűnést, mert az emberek mogorvák és ellenségesek. Rebesgetik, hogy néhány idegennek már szőrén-szálán nyoma veszett.

Ő a saját kárán tanulta meg, hogy egyes helyek úgyszólván tiltott területnek számítanak. Például nem tanácsos kíváncsiskodni sem a Marsh-féle finomítóüzem, sem a még működő templomok körül, de ugyancsak tabu a Dagon-rend oszlopcsarnoka is a New Church Greenen. Ezek a templomok egyébként roppant furcsák – Innsmouthon kívül egyiket sem ismeri el a felekezetük, az istentiszteleteken mindenféle különös díszruhákat és liturgikus elemeket használnak. Bonyolult, titokzatos dogmáik helyenként ködösen célozgatnak bizonyos csodálatos átalakulásokra, melyek révén elérhetővé válik a földi halhatatlanság vagy legalábbis annak egy sajátos formája. A fiút odahaza a saját lelkipásztora – Dr. Wallace az arkhami Egyesült Metodistáktól – óva intette tőle, hogy bármelyik innsmouthi felekezethez csatlakozzék.

Ami a helybélieket illeti, a fiú nem nagyon tudott eligazodni rajtuk. Olyan gyanakvók és emberkerülők, akár az üregi rágcsálók; el sem tudja képzelni, mivel töltik az idejüket, az éjjel-nappal folyó halászaton kívül. Talán mindennap szeszmámorban fetrengve horkolnak sötétedésig – ez nem is annyira valószínűtlen, hiszen rendszeresen és irdatlan mennyiségben vedelik a csempészett zugpálinkát. A fiúnak az volt róluk a benyomása, hogy a maguk mogorva módján szorosan összetartanak, láthatatlan kapcsokkal egybefűzött testvériséget alkotva, s titokban gyűlölik és lenézik a külvilágot, mintha valami magasabbrendű közösségbe tartoznának. A megjelenésük valóban elég döbbenetes különösen azok a golyvásan dülledő, rezzenetlen szemek; a hangjuk pedig, ha megszólalnak, egyenesen undorító. Hátborzongató hallani a kántálásukat, amikor éjszakánként összegyűlnek a templomaikban – kivált a két legjelesebb ünnepükön, április harmincadikán és október harmincegyedikén.

Nagyon kedvelik a vizet, sokat úsznak mind a folyóban, mind a kikötőben. Gyakran rendeznek úszóversenyeket az Ördögzátonyig, ami nem kis távolság, közülük azonban szinte senkinek nem jelent különösebb megerőltetést. Igaz, ezt a sportot főleg a fiatalok űzik; ami azt illeti, az idősebb lakosok nagyon ritkán mutatkoznak nyilvánosan. Persze vannak kivételek, de ezek jobbára eleve nem hasonlítanak az innsmouthiak többségére, mint a vén portás a szállodában. Az ember időnként óhatatlanul eltűnődik rajta, hová tűnnek a városból az öregek, és hogy az a bizonyos "Innsmouth-arc" nem valami rút fertőző betegség tünete-e, amely az évek múltával mindjobban elhatalmasodik áldozatain.

A tudomány persze kevés olyan kórt ismer, amely ennyire radikális és mélyreható elváltozásokat volna képes előidézni egy felnőtt ember szervezetében – hiszen egyes torzulások még a csontozatra is kiterjednek, például a koponyaforma esetében. Mindazonáltal ez cseppet sem lenne hihetetlenebb vagy megdöbbentőbb a betegség ránézésre is nyilvánvaló tüneteinél. Nem könnyű ebben az ügyben cáfolhatatlan bizonyítékokkal alátámasztott, egyértelmű álláspontra helyezkedni, adta burkoltan értésemre a fiú; mert az innsmouthiak sohasem lépnek bizalmas kapcsolatra senki idegennel, bármilyen sok időt is tölt az illető a városukban.

A fiú biztosra vette, hogy végső stádiumában a kór még az általa látottaknál is borzalmasabb torzulásokat okoz, ezeket a személyeket azonban zár alatt tartják. Fura hangokat hallani néha errefelé, főként a folyótól északra. A düledező tengerparti kalyibákat a föld alatt állítólag titkos alagútrendszer köti össze, amely valóságos tenyészverme a napfényt nem ismerő korcsoknak. Hogy miféle romlott vér folyik ezeknek az emberszörnyeknek az ereiben, azt lehetetlen megmondani. Hatósági megbízottak és más külvilágiak látogatásakor, mint mesélik, némely különösen visszataszító egyedet a parti barlangokba rejtik.

Ha ezek után még kíváncsi vagyok valamire, folytatta informátorom, a helybéliek faggatására ne is pazaroljam az időmet: teljességgel értelmetlen próbálkozás volna, s amellett nem is a legbiztonságosabb. Az egyetlen, aki esetleg szóba állna velem; egy hihetetlenül öreg, de máskülönben normális külsejű férfi; aki a szegényházban lakik, a város északi szélén, az idejét pedig az utcákon lófrálva tölti, vagy a tűzoltóállomáson lábatlankodik. Ez a vén csavargó, Zadok Allen, már kilencvenhat éves, kicsit kótyagos fejű és hírhedt iszákos. Mogorva, barátságtalan alkat, folyton hátrafelé pislog, mintha rettentően félne valamitől, és józanon a világ minden kincséért sem váltana szót idegenekkel. Kedvenc mérge csábításának viszont képtelen ellenállni; ha pedig lerészegedik, azon nyomban kiapadhatatlan, bár kissé összefüggéstelen kútfejévé válik a töredékes innsmouthi szájhagyománynak.

Amit persze ilyen állapotban összefecseg, abban kevés a használható információ; csupa őrült história, ködös-célozgatások mindenféle csodára és iszonyúságra, melyek mind az ő rögeszmés képzelődéséből fakadnak. Soha senki nem hisz neki, de a helybéliek mégsem szeretik, ha leissza magát és kívülállókkal beszél. Ha például ő akarna valamit megkérdezni Zadoktól,jegyezte meg a fiú, akkor igyekezne úgy rendezni a dolgot, hogy még véletlenül se láthassa senki. Egyébként valószínűleg a vén szeszkazán pálinkagőzben párolt kísértethistóriáiból csíráztak ki a legveszettebb pletykák és híresztelések, amik a környéken Innsmouthról keringenek.

A város nem őshonos lakói alig maroknyian vannak. Időnként ugyan előfordul velük, hogy hajmeresztő dolgokat vélnek látni vagy hallani, de ez nem is csoda az öreg Zadok rémmeséi meg a degenerált helybéliek között. Ezek az emberek egyébként sohasem merészkednek ki az utcákra napszállta után; az ilyesmi kimondatlan, ám egybehangzó véleményük szerint nem volna bölcs dolog városban éjszaka áthatolhatatlan sötétség uralkodik.

Ami a gazdaságot illeti – a különös halbőség valóban szinte megmagyarázhatatlan, de a helybéliek egyre kevésbé tudják kihasználni. Az árak zuhannak, a verseny éleződik. A város egyetlen igazi nagyüzeme az aranyfinomító: az irodája itt van mindjárt a sarkon, mutatta a fiú pár lépésre innen. Az öreg Marsh mostanában már egyáltalán nem mutatkozik, bár a finomítóba olykor még beviteti magát zárt, lefüggönyözött autóban.

Mindenféle pletyka járja róla, mennyit és hogyan változott. Régebben nagy divatfi hírében állt, és egyesek szerint ma is a kedves Edward-kori kabátját viseli, csipkés kézelőkkel; persze teljesen át kellett szabatnia. Utána egy darabig a fiai vezették az irodát, de az utóbbi időben ők is szép csendben visszavonultak, hogy átengedjék a kormányrudat az ifjabb nemzedéknek. A végén már nagyon furán festettek, főleg az idősebbek; rebesgették, hanyatlik az egészségük.

Az egyik Marsh lányról, egy undok természetű, békaképű nőről informátorom megemlítette, hogy ízléstelen módon ékszerezi magát; rövid kérdezősködés után megbizonyosodtam róla, hogy ugyanolyan különös és egzotikus díszeket hord, mint a newburyporti diadém. A fiú sokszor látta rajta ezeket, és hallotta is róluk, hogy valami titkos kincsből valók, amely eredetileg kalózoké vagy démonoké volt. A lelkészek – papok, tisztelendők, hitszónokok, akárhogy is híják őket itt manapság – szintén hasonló fejdíszt viselnek, bár ők nagyon ritkán mutatkoznak nyilvánosan: lilás ékszereket ebből a típusból a fiú nem látott, noha mesélték neki, hogy Innsmouthban még sok ilyesfélét rejtegetnek.

A Marsh-família egyébként visszavonultan él, akárcsak a város másik három tekintélyes családja: a Waite-ek, a Gilmanek és az Eliotok. Hatalmas, palotának is beillő házakban lakinak a Washington Streeten. Némelyikben állítólag agg rokonokat rejtegetnek; amikor testi elváltozásaik túllépték a nyilvánosság számára még elviselhető határt, megrendezték a halálukat, és hivatalos jegyzőkönyvet fektettek fel róla.

Informátorom figyelmeztetett, hogy az utcákról a legtöbb névtábla hiányzik, majd kérésemre felvázolta egy darab papírra Innsmouth alaprajzát, a főbb utakkal és tájékozódási pontokkal egyetemben. Szükségképpen hevenyészett munka volt, ám alapos és áttekinthető. Néhány perces tanulmányozás után meggyőződtem róla, hogy nagy segítségemre lesz, és hálás köszönettel a kabátzsebembe csúsztattam. Ezt követően – nem bízván a város egyetlen éttermének kétes tisztaságában – bőséges készletet vásároltam ebédre sajtropogósból és gyömbérkenyérből. Programom már készen állt: gyalogszerrel bejárom a legfontosabb utcákat; ha közben összefutok egy barátságosabb személlyel – lehetőleg nem helybélivel –, megpróbálok beszélgetésbe elegyedni vele; majd a nyolcórás járattal tovább utazom Arkhambe. Már láttam a városról; hogy a közösségi lét hanyatlásának szélsőséges és mintaértékű példája; nem lévén azonban szociológus, elhatároztam, hogy vizsgálódásaimmal az építészet terére szorítkozom.

Így vette kezdetét szisztematikus, bár érzelmi felhangoktól nem teljesen mentes körsétám Innsmouth szűk, árnyékhomályos útjain. Először is átsétáltam a hídon, majd abba az irányba fordultam, ameről az alsó vízesés robaja hallatszott. A Marsh-féle aranyfinomító mellett elhaladva feltűnt nekem az ipari tevékenységgel járó zajok teljes hiánya. Az épület a lejtős folyóparton állt, nem messze egy másik hídtól, több egybefutó utca csomópontjában: ez valószínűleg a régi városközpont lehetett, amit a függetlenségi háború után helyeztek át a mai Town Square-re.

A Main Street-i hídon ismét átkeltem a Manuxet fölött, s egy teljesen néptelen városrészbe jutottam, ami önkéntelenül megborzongatott. A nyergestetők beroskadt vázai szeszélyes fűrészfog-mintát haraptak a láthatár alsó szegélyébe; egy vén templom csonka tornya kísérteties mementóként magasodott a romok fölé. A Main Street mentén néhány házat úgy-ahogy rendben tartottak, ám a legtöbbnek csak ajtóit-ablakait szegezték be, majd sorsára hagyták. A kövezetlen mellékutcákból elhagyott kalyibák bámultak vissza rám vak, fekete ablakszemekkel; nem egy közülük hihetetlen, nyaktörő szögben dőlt oldalra, ahol az alapozása beomlott. A sötéten ásító ablakok tekintete oly hátborzongató volt, hogy keményen meg kellett emberelnem magam, amikor keletnek fordultam, a tengerpart felé. Kétségtelen, hogy a lakatlan házak által keltett iszonyat nem számtani, hanem mértani haladvány szerint növekszik, ahogy a pusztuló épületroncsok egyre szaporodnak az ember körül, s a végén egy néma kísértetváros sivár ölelésében találja magát. A végtelenbe vesző utcák Iátványa, melyeknek két átellenes oldaláról élettől és értelemtől megürült romok merednek egymásra hideg döglötthal-szemükkel; a sötét, néptelen termek és szobák porlepte útvesztője, pókhálók és elfeledett emlékek búvóhelye, amely fölött a győztes féreg vette át az uralmat... Mindez olyan mélyen gyökerező, zsigeri szorongást vált ki az emberből, amit a legjózanabb filozófia sem képes feloldani.

A Fish Street ugyanolyan kihalt volt, mint a Main Street, azzal a különbséggel, hogy néhány kő– és téglaépületet – külsejükből ítélve raktárházakat – egészen elfogadható állapotban találtam. A Water Street annyiban szolgált újdonsággal, hogy a part felőli oldalán hatalmas foghíjak tátongtak a régi mólók helyén. Az egész negyedben egyetlen eleven lelket sem láttam, csak az elszórtan üldögélő horgászokat a messzi hullámtörőn; a csendet a tenger halk, monoton zúgásán kívül csupán a vízesések erejét vesztett moraja zavarta a Manuxet irányából. A város légköre kezdett mind nyomasztóbban nehezedni rám, s miközben óvatosan átkeltem a roskatag Water Street-i hídon – a Fish Street-i, a térképnek megfelelően, romokban hevert –, azon kaptam magam, hogy időnként ideges pillantásokat vetek a hátam mögé.

A folyó északi oldalán az élet – vagy inkább: a nyomor – egyes jeleire bukkantam. Működő halcsomagoló üzemek a Water Streeten; füstölgő kémények és befoldozott tetők hol itt, hol ott; rendszertelenül felhangzó, meghatározhatatlan forrásból származó zörejek: nagy ritkán egy-egy idomtalan árny, amint kacsázó léptekkel belevész valamelyik kövezetlen sikátor homályába. Ezeket a jeleket azonban önnön legnagyobb meglepetésemre, még a déli városnegyed kísérteties kihaltságánáI is hátborzongatóbbnak találtam. Először is az emberek itt sokkalta torzabbnak és deformáltabbnak tűntek, mint a városközpontban; amikor rájuk néztem, néha már-már az a rendkívül kényelmetlen érzésem támadt, hogy hajszálnyira járok csupán valami döbbenetes és iszonytató következtetés levonásától, amely magyarázattal szolgálna minden eddig látott furcsaságra, s egy csapásra világosságot gyújtana elmémben – ám egyszersmind valószínűleg az őrület homályába borítaná. Az idegen beütés Innsmouth lakóiban itt határozottan érezhetőbb volt, mint a túlparton; illetve – ha az "Innsmouth-arc" tényleg nem a vérkeveredés, hanem valamiféle betegség jele – itt gyűjtötték össze a súlyosabb kóreseteket.

Az egyik apróság, ami szerfölött nyugtalanított, a különféle zajok térbeli megoszlása volt. Minden józan meggondolás szerint főként a szemlátomást lakott házakból kellett volna hallatszaniuk; valójában azonban épp néhány olyan épület környékén erősödtek fel leginkább, amiket szembetűnő gonddal zártak el a külvilágtól, vastag deszkák és rozsdás fejű szögek segítségével. Nyikorgás; gurgulázó nyögések; kaparászás; meghatározhatatlan, rekedt, vinnyogó neszek. Szorongásom tovább fokozódott, mikor eszembe jutott, miket mesélt a fűszeresfiú a titkos alagutakról. Óhatatlanul fölmerült bennem a mindeddig érdektelennek vélt kérdés, hogy vajon miféle hangokat adhatnak ki az odalent tanyázó korcslények. Mióta betettem a lábam ebbe a városrészbe, egyetlen emberi szót sem hallottam; és hirtelen azon kaptam magam, hogy rettenetesen vágyom utána.

Megszaporáztam hát a lépteimet, és csak két ízben álltam meg rövidebb időre, hogy megcsodáljak két szép, de erősen romos templomot előbb a Main, majd a Church Streeten. Valótlant mondanék, ha utólag visszatekintve letagadnám, minő megkönnyebbülés fogott el, amikor végre kívül tudtam magam ezen a mocskos, vízparti nyomornegyeden.

Következő logikus úticélom a New Church Green lett volna, de valahogy nem bírtam rávenni magam, hogy ismét elhaladjak a zömök kőtemplom előtt, ahol nemrég megpillantottam a díszruhás pap megmagyarázhatatlan módon ijesztő alakját, homlokán a rejtélyes diadémmal. Azonkívűl a fűszeresfiú azt mondta, hogy a templomok és a Dagon-rend csarnoka környékén nem látják szívesen az idegeneket. Ennek megfelelően északi irányban haladtam tovább a Main Streeten, majd a Maitin Streetet elérve hátat fordítottam a tengerpartnak, a New Church Greentől biztos távolságban kereszteztem a FederaI Streetet, és már ott is voltam az omladozó, régi patríciusnegyedben, ahol az utcák W ashington, Lafayette és Adams büszke nevét viselték. Ezek a tekintélyes, öreg sugárutak most hepehupásak és gazosak voltak ugyan, egykori tölgyfaárnyas méltóságuk azonban még nem tűnt tova teljesen. Pillantásom udvarházról udvarházra vándorolt; a legtöbb viharverten, beszegezett ablakokkal málladozott az elvadult kettek közepén, de minden utcán akadt egy-kettő, amelyben szemlátomást laktak. A Washington Streeten négy vagy öt ilyen sorakozott egymás mellett, valamennyi kitűnő állapotban; a pázsiton és a parkokon látszott, hogy gondosan rendben tartják őket. A legfényűzőbb kúriáról, melynek hátsó márványterasza egészen a Lafayette Streetig nyúlt hátra, némi alappal feltételezhettem, hogy az öreg Marsh otthona, az aranyfinomító üzem emberkerülő tulajdonosáé.

Miközben ezeken a zöIdellő kertekkel szegélyezett utcákon kóboroltam, egész idő alatt nem találkoztam egyetlen élőlénnyel sem, és magamban elcsodálkoztam rajta, hová tűnhettek Innsmouthból a kutyák meg a macskák. A másik dolog, ami zavart és nyugtalanított egy teljesen megmagyarázhatatlan helyi szokás volt: a padlásnyílások és az emeleti ablakok egy részét még a leggondosabban karbantartott udvarházakon is beszögezték és bedeszkázták. Innsmouth a lassú halál és az elutasító idegenség városának tűnt, ahol az ember önkéntelenül suttogóra fogja a hangját, és mindenütt mogorva, zárkózott titkolózásba ütközik. Nem tudtam szabadulni a roppant kínos benyomástól, hogy álságos magányomban minden mozdulatomat hideg, dülledt, soha le nem csukódó halszemek tekintete kíséri.

Összerezzentem a messze balról felhangzó kondulásra, amit még két másik követett, ugyanolyan fülsértő tónusban. Túl jól emlékeztem a neogót kőtemplomra, amelynek zömök tornyában ez a repedt harang szólt. Végigsiettem a Washington Streeten a folyóig, a régi ipari negyedbe. Romba dőlt gyárépületek látványa fogadott, a törmelékhalmok között elgörbült sínpárok rozsdálltak; valamivel odébb, az állomás maradványai mögött, a felszámolt vasúti híd födémlemezekkel borított traverzei nyúltak elárvultan a folyómeder fölé.

Némi bolyongás után rátaláltam a térképen bejelölt gyaloghídra. Az állapota egyáltalán nem volt bizalomgerjesztő – még egy ósdi figyelmeztető táblát is kitűztek rá –, én azonban vállaltam a kockázatot, és átkeltem rajta a déli partra, ahol ismét az élet jelei mutatkoztak körülöttem. Nehézkes, lomha mozgású alakok húzódtak közeledtemre a málló falú sikátorok árnyékába, s bámultak ki onnan kifürkészhetetlen halszemükkel; más, emberibb arcok hűvös kíváncsisággal fordultak felém. Innsmouth rohamos gyorsasággal kezdett elviselhetetlenné válni; feladtam a további városnéző séta tervét, és abban a reményben tértem rá a központba tartó Paine Streetre, hátha találok valahol egy motoros járművet, amivel a lehető legsürgősebben eljuthatok Arkham-be. A baljós buszjáratban nem bíztam többé, nem is beszélve arról, hogy az indulás időpontja immár kibírhatatlanul későinek tűnt.

Ekkor pillantoltam meg baloldalt a düledező tűzoltóállomást, és a pirospozsgás képű; elvadult szakállú, vizenyős tekintetű öregembert, aki rongyos ruhában ült az épület előtti padon, s élénk beszélgetésbe merült két elhanyagolt külsejű, egyebekben azonban normálisnak látszó tűzoltóval. Villámként vágott belém a felismerés: ez csak Zadok Allen lehet, a félbolond, iszákos aggastyán, aki annyi hihetetlen és hátborzongató történetet ismer az Innsmouth városát homályba borító árnyékról.

III.

Valami perverz ördög mesterkedése lehetett, vagy a felszín alatt munkáló, sötét erők akartak csúfot űzni belőlem fogalmam sincs hát, hogyan történhetett, de tény, hogy ebben a sorsdöntő pillanatban gyökeresen megváltoztattam a terveimet. Már sétám legelején elhatároztam, hogy kizárólag építészeti megfigyelésekre fogok szorítkozni; most pedig azzal a feltett szándékkal igyekeztem vissza a főtérre, hogy amint keríteni tudok valami szállítóeszközt, haladéktalanul elhagyom a halálnak és a bomlásnak ezt a szörnyű városát. Ám az öreg Zadok Allen látványa egészen más mederbe terelte gondolataimat, és ahelyett, hogy tovább siettem volna, bizonytalanul lelassítottam lépteimet.

Biztosítottak róla, hogy a vénember nem tud semmit, csak sötéten célozgat mindenféle hihetetlen, vad és összefüggéstelen dologra; arra is figyelmeztettek, hogy a helybéliek miatt kockázatos vele beszédbe elegyedni. Nekem viszont eszembe jutott, hogy ez az aggastyán élő szemtanúja volt a város hanyatlásának, hogy emlékezete egészen a tengerjáró hajók és a nagy gyártelepek koráig nyúlik vissza – és ennek a csábításnak semmiféle józan okfejtéssel nem lehetett ellenállni. Elvégre a legfurcsább és legzavarosabb mítoszokról gyakran kiderül, hogy valós események szimbolikus átértelmezései vagy allegóriái – az öreg Zadoknak pedig mindent látnia kellett, ami az utóbbi kilencven évben Innsmouthban és szűkebb környékén történt. Az óvatosság és a józan mérlegelés mögött fellobbant a kíváncsiság perzselő lángja; én pedig ifjonti magabiztosságomban meg voltam győződve róla, hogy nemcsak a rémmesébe illő, zavaros történetek áradatát tudom megindítani, némi jóféle szesz segítségével, hanem előbb-utóbb az igazság magvát is kihámozom belőlük.

Tisztában voItam vele, hogy itt és most nem próbálkozhatok; a tűzoltók bizonyára észrevennék és tiltakoznának. Különben is szükség volt bizonyos előkészületekre: elsősorban pálinkát kell kerítenem. Szerencsére ez a fűszeresfiú útmutatása szerint nem jelenthet nehézséget. Aztán feltűnés nélkül addig sétálgatok a tűzoltóállomás körül, míg a vén Zadoknak mehetnékje támad; megvárom, míg kissé eltávolodik, és csatlakozom hozzá. A fiú szerint roppant nyughatatlan természetű, ritkán üldögél egy-két óránál tovább az állomáson.

Házi főzésű pálinkát könnyűszerrel, bár nem éppen olcsón tudtam szerezni, a főtértől egy sarokra, az Eliot Streeten, egy koszos ószeresbolt hátsó helyiségében. Az ápolatlan fickó vonásain, akivel az üzletet megkötöttem, már kezdtek ugyan kiütközni az "Innsmouth-arc" első jellegzetességei, de a maga módján egész udvariasan viselkedett. Nyilván hozzá volt szokva az idegenekhez, mert az átutazóban lévő látogatók – teherautósoförök, aranyfelvásárlók, egyebek – rendszeresen vásároltak tőle.

A főtérre visszatérvén elégedetten nyugtáztam, hogy a szerencse ezúttal mellém szegődött; mert ki más botorkált elő a Paine Streetről, a Gilman House egyik sarkát megkerülve, mint maga az öreg Zadok Allen, hórihorgasan, csontszikáran, rongyokba burkolózva? Előbb tervemnek megfelelően – a frissen vásárolt pálinkásüveget meglengetve – felkeltettem a figyelmét; mikor aztán láttam, hogy sóvárgó képpel csoszogni kezd felém, nyomban faképnél hagytam, és befordultam a Waite Streetre. Arra azért vigyáztam, nehogy lemaradjon; el akartam csalni a legkihaltabb helyre Innsmouthban, amit csak el bírtam képzelni.

A fűszeresfiú térképvázlata alapján a déli part egyik néptelen szakasza felé vettem az irányt, ahol nemrégiben jártam. Akkor egy árva lelket sem láttam a környéken, a távoli hullámtörőn üldögélő horgászokat kivéve, és kissé délebbre húzódva kívül kerülök az ő látókörükön is. Utána már csak két ülőhelyet kell találnom valamelyik elhagyott mólón, és addig faggathatom tanúk nélkül az öreg Zadokot, amíg a kedvem tartja.

Nem sokkal a Main Street előtt halk, ziháló hangon utánam szólt.

– Hé, kölyök!

Gyerekszobája nem volt, az kétségtelen; de az ügy érdekében ezúttal szemrebbenés nélkül napirendre tértem a sértő bizalmaskodás fölött; azon felül jobban belegondolva a déd–, sőt ükunokája lehettem volna. Most már hagytam, hogy utolérjen, és szomjasan meghúzza a pálinkásüveget. Mialatt tovább ballagtunk a sivár kísértetnegyedben, a lehetetlen szögben megdőlt romok között, óvatosan tapogatózni kezdtem, de úgy találtam, az öreg nyelvét nem is olyan könnyű megoldani. Végül rábukkantam egy megfelelőnek tűnő helyre: két roskatag házfal között gazzal fölvert hasadék nyílt a tengerpartra, a túloldalon egy mállatag kőmóló fuldoklott a hínár fojtó ölelésében. Néhány mohlepte kő a víz közelében egészen tűrhető ülöhelyül szolgált; északon egy romos raktárház takart minket a kíváncsi tekintetek elől. Ideális helyszínnek ígérkezett egy hosszú, titkos megbeszéléshez; így hát letereltem magam előtt a partra szomjas kísérőmet, majd lehuppantam a síkos kövekre. Közelebbről szemlélve az eldugott, pusztuló zug már korántsem tűnt olyan jó választásnak: A bomlás és az enyészet hangulata ólmosan nyomasztó volt, a mindent átjáró halbűz szinte kibírhatatlan; én azonban szilárdan elhatároztam, hogy feltett szándékomtól semmiképpen nem hagyom magam eltántorítani.

Körülbelül négy óránk maradt még a beszélgetésre, ha el akarom érni a nyolcas arkhami buszt; bőkezűbben kezdtem hát adagolni a vén potyásnak a pálinkát, s közben elfogyasztottam saját sze-rény ebédemet is. Arra persze ügyeltem, nehogy jótékonykodásommal túllőjek a célon, és Zadok beszédes kedve részeg kábulatba csapjon át. Egy órával később mintha valamelyest oldódott volna konok zárkózottsága, ám legnagyobb csalódásomra továbbra is kitért az Innsmouthra és titokzatos múltjára vonatkozó kérdések elől. Viszont minden egyébről hetet-havat összehordott, miáltal kiderült róla, hogy buzgó olvasója a napi sajtónak, továbbá hajlamos a falusias jellegű, érzelmes filozofálgatásra.

A második óra vége felé aggódni kezdtem, hogy egy üveg pálinka talán nem lesz elég a kívánt hatás eléréséhez, s már azon tűnődtem, itt merjem-e hagyni az öreg Zadokot, amíg én visszaugrok egy másodikért. Ám ekkor közbeszólt a véletlen, s amire én minden faggatózásommal és ravaszkodásommal képtelen voltam, azt egy nevetséges aprósággal helyreigazította. Az asztmásan ziháló aggastyán motyogása váratlan fordulatot vett,jómagam pedig izgatottan hajoltam közelebb, nehogy egyetlen szavát is elszalasszam. Én háttal ültem a halbűzös tengernek, ő viszont szemközt, s ködfátylas tekintete valahogy az Ördögzátony hosszú, keskeny csíkjára tévedt, amely a napnak ebben az órájában dölyfösen és kihívóan emelkedett a habok fölé. Szemlátomást felzaklatta a látvány, mert halkan szitkozódni kezdett; tirádája egy idő után bizalmas suttogásba ment át, ráncos arcán sokat tudó mosoly terült szét. Odahajolt hozzám, megragadta kabátom hajtókáját, és amit dühösen az arcomba sziszegett, azt nem lehetett félreérteni.

– Ott kezdődött az egész.. azon az elátkozott, gonosz helyen, ahol eltűnik a tengerfenék. A pokol kapuja... meredeken szakad a mélybe, a mérőónt elnyeli. A vén Obed kapitány bűne... sok mindent talált a déltengereken... többet is, mint kellett volna...

– Mindenkire rossz idők jártak akkor. A kereskedés akadozott, a malmok munka nélkül álltak; még az újak is, alighogy megépültek. A férfinép legjava a tengeren portyázva veszett oda a tizenkettes háborúban, vagy az Elizy-briggel meg a Ranger sónerrel;mindkettő a Gilman-zászló alatt szállt pokolra. Obed Marshnak, neki három hajója volt: a Columby brigantin, a Hetty brigg meg a Sumatry Queen. Egyedül ő húzta ki a csúf időket, egyedül ő csinálta tovább a kereskedést az Indiákkal... bár Esdras Martin bárkája, Malay Bride még huszonnyolcban is nekivágott egyszer...

– Olyan nem születik még egy, mint Obed kapitány... soha többé, a vén sátánfattya! Hehe... Emlékszem, mindig idegen földekről beszélt, és ugyanazzal a huzattal szidta az idevalósi népeket. Birkának meg baromnak meg bávatag bolondnak. A gyülekezet szúrta nagyon a szemét, meg a tisztelendők. Dühöngött, hogy itten most nem tűrni meg szenvedni kell, hanem cselekedni. Azt is mondta még, hamarabb jutnánk egyről a kettőre, ha nemcsak az üres falakhoz nyekeregnénk... ha nekünk is olyan isteneink lennének mint másoknak... másoknak, a kanaka népeknek az Indiákon. Merthogy amazok az istenek halat adnak az áldozatokért, és ha valaki imádkozik hozzájuk, hát a saját szájukkal válaszolnak. – Matt Eliot, a főlegénye, az is sokat beszélt, de ő inkább arról, hogy nem kellenek ide mindenféle pogány babonaságok. Ezek ketten, ők együtt hajóztak. Találtak egy szigetet Othaheitétől keletre, ahol sok-sok faragott kő volt, olyan régiek, hogy senki sem emlékezett már rájuk... ahogy Ponapén meg a Karolinákon, csak ezekbe arcok voltak faragva, amitől úgy néztek ki, mint a nagy szobrok a Húsvét-szigeten. Volt még arrafelé egy kisebb sziget is, tűzhányóval a közepén; azon is láttak romokat, de másféléket, másféle faragással. El voltak kopva teljesen, mintha nagyon sokat lettek volna víz alatt, és gonosz lelkek voltak odafaragva rájuk... nagy, csúf gonosz lelkek... – És azt mondta még Matt, hogy a nagy szigeten a kanakáknak annyi haluk van, amennyit csak ki bírnak fogni, és még annál is több lehetne, ha győznék szusszal. És hogy gyűrűik is vannak, meg karpereceik és fejdíszeik, valami fura, sápadt aranyból... és hogy ezekre is csupa ugyanolyan gonosz lélek van faragva, mint a tűzhányós szigeten a nagy kövekre. Hal-békák vagy béka-halak, és a képeken sokszor olyasmiket csinálnak, amit csak az embernek szokás... de meg néha olyasmiket is, hogy azt az embernek sem... Hát ilyen csuda holmikat látott Matt a kanakáknál, és senki sem tudta, honnan van nekik, még a szomszéd kanaka népek se. És a szomszéd kanaka népek azt se értették, hogy odaát miért olyan töméntelen sok a hal, amikor náluk nagyon kevés. Matt, ő sokat törte ezen a fejét, és Obed kapitány is, bizony. És Obed, ő látta azt is, hogy minden évben sok fiatal, erős kanaka eltűnik a szigetről... és hogy az öreg kanakákat nem nagyon szeretik mutogatni... és hogy páran a főbb népekből istentelenül rútak, még ahhoz képest is, hogy kanakák...

– Ahhoz Obed kellett, hogy kigyűrje belőlük az igazat... ahhoz csak ő volt elég ravasz, a sátánfattya. Hogy csinálta, hogy nem, sose mesélte... de előbb a kereskedést kezdte, a kereskedést a sápadt arannyal. Kérdezte, honnét van; meg hogy kéne még belőle; hogy megveszi mind, hogy fizet érte gazdagon; ad ő üveggyöngyöt zsákszám, csak tudni kéne, honnét van... Addig beszélt, míg a végén kibeszélte a titkot a vén főkanakából. Walakea, úgy hívták, Walakeának. Soha senki nem hitt a cicomás vén ördögnek, csak Obed; de Obed úgy olvasott a népekben, mint a könyvben. Hehe.. Nekem se hisz most senki, ha elmondom ezeket..még te se fogsz hinni nekem, kölyök... bár ahogy így elnézlek, neked is ugyanolyan olvasós fajta szemed van, mint Obednek...

Az aggastyán rekedt suttogása elhalkult, mintegy jelentőségteljes bevezetés gyanánt; s én azon kaptam magam, hogy baljós előérzet borzongat végig tetőtől talpig, noha tudtam jól, hogy amit hallani fogok, javarészt részeg képzelődés lesz csupán.

– Nohát, fiú, Obed megtudta a cicomás főkanakától, hogy nemcsak magunkfajta népek élnek a földön, hanem másfélék is, egészen másfélék... annyira másfélék, hogy a magunkfajta soha nem is hallott róluk, és ha hallana, se hinné.És úgy látszott, hogy a kanakák minden évben sok-sok fiatal fiút meg lányt küldtek a víz alá valami istenféléknek, amazok pedig halakat adtak nekik cserébe; halakat meg fura, sápadt aranyat. És ezekkel a vízi népekkel ők a kis szigeten találkoztak először, ahol a tűzhányó is volt, meg a faragott romok. És úgy látszott, hogy a romokba vésett gonosz lelkek, a béka-halak, azok ilyen vízi népek voltak... Talán a sellő-mesék, a vízitündér-mesék meg a többi hasonlók, azok valamikor nagyon régen őróluk szóltak, és nem is voltak mesék, hanem igazságok. Mert nekik odalent a tengerfenéken mindenféle vízi városaik vannak, és egy ilyen vízi városnak volt a darabja a kis sziget is, csak fellökte a vulkán. És úgy látszott, hogy amikor fellökődött, akkor éppen voltak benne vízi népek, és ezek közül páran életben maradtak. Így jöttek rá a kanakák, hogy mi van alattuk, a tengerfenéken. Kezdetben nagyon féltek, de aztán ez elmúlt; és előbb jelekkel beszéltek a vízi népekhez, aztán lassan megértették egymást; és akkor alkut kötöttek.

– A vízi népek, azok szeretik, ha embert áldoznak nekik. Régebben – nagyon-nagyon régen – ezt sokan csinálták, és akkor még a vízi népek gyakran jöttek a felszínre, és nagyon örültek. Aztán – még mindig nagyon régen – történt valami, ami elrontotta a jókedvüket; utána már ritkán jártak fel, és egyre kevesebben adtak nekik embereket. Hogy az áldozatokkal mihez kezdenek, azt nem tudom, és szerintem Obed se firtatta. És úgy látszott, hogy a kanakák ráálltak erre az áldozat-dologra, mert nagyon rossz időket éltek akkor, annyira rosszakat, hogy igazából még sok minden másra is ráálltak volna. És attól fogva évente kétszer nagy ünnepet tartottak, és ilyenkor fiatal kanakákat küldtek a vízi népeknek; meg mindenféle cifraságot, amit faragással csináltak. A vízi népek ezért sok halat adtak cserébe – egyszerűen odaterelték a tengerbőI –, és néha sápadt aranyat is, de azt nem olyan gyakran.

– Namármost a kanakák, azok előbb a vulkános szigeten találkozgattak velük. Kenuval vitték oda az áldozatokat meg a többi holmit, és ha kaptak tőlük valamit cserébe, azt is kenuval hozták vissza... Kezdetben a vízi népek nem mentek az ő nagy szigetükre, de később már akartak. Úgy látszott, jól érezték magukat a kanakák között, amikor együtt voltak velük a két nagy ünnepen. Mert ugye, megélnek ők vízen is, meg szárazon is, mint a békák. És most a nagy szigetre akartak menni, és nemcsak az ünnepeken, hanem egyfolytában. A kanakák mondták nekik, hogy ez nem lesz jó, mert ha a többi szigeten hallani fognak erről, akkor a szomszéd kanakák mind eljönnek kenuval, hogy megöljék őket. A vízi népek erre azt felelték, hogy ez őket nem igazán érdekli, ha pedig mégis érdekelné, akkor ők ölnék meg a felszíni népeket, de nemcsak a kanakákat, hanem úgy általában. Csak azokat hagynák meg, akik valamiféle régi jeleket tudnak mutatni nekik, merthogy ezeket a jeleket még az elveszett Nagy Öregek használták. De azt nem mondták meg, hogy kik ezek az elveszett Nagy Öregek. És mivel egyelőre nem érdekelte őket az ölés, ezért azt csinálták, hogy ha más népek jöttek a nagy szigetre, mindig elbújtak.

– Később, amikor olyanokat kezdtek követelni a kanakáktól, hogy feküdjenek össze velük, amazok kicsit morogtak. Merthogy ezek a vízi népek mégiscsak amolyan békaszerű halfélék. De aztán valahogy megtanultak jó képet vágni hozzá. Tudod, kölyök, mi emberek valami fura rokonságban lehetünk az ilyen vizi népséggel. Ez talán olyasmi, hogy... hogy ami egyszer a vízből mászott elő, akármilyen régen, annak csak egy kicsi nógatás kell, hogy visszamásszon. És ezek a vízi népek elmagyarázták a kanakáknak, hogy ha ők egymással hálnak, abból olyan felemás gyerek lesz, hogy eleinte teljesen kanakának fog kinézni, aztán egyre kevésbé. A végén meg visszamászik a tengerbe, és megkeresi benne a többieket. És ami a legfontosabb, kölyök: aki átalakul és visszatér a vízbe, az nem fog meghalni. Soha többé. A vízi népek, azok se halnak meg. Mármint maguktól; mert ha agyonverik őket, akkor igen.

– Egyszóval úgy állt a helyzet, fiú, hogy mire Obed megismerte őket, ez a kanaka népség már csurig volt mélytengeri halvérrel. Ha megvénültek és már nagyon látszott rajtuk, a család elrekkentette őket valahová, míg el nem jön az idejük. Persze nem voltak mind egyformák: akadt, aki már poronty korában rútulni kezdett, és akadt olyan is, aki soha nem tért vissza a tengerbe. De a többséggel pont úgy történt minden, ahogy a vízi népek mondták. Akik őrájuk hajaztak jobban, azok hamar átvedlettek, mások viszont – persze az emberszerűbbje – néha hetven-nyolcvan évig elhúzták a dolgot. Namármost, akik lementek a halak közé, azok utána elég sűrűn hazalátogattak. Úgyhogy ezekkel a kanakákkal megesett, hogy a saját szépapjukkal beszélgettek, aki több száz éve hagyta ott a szárazföldet.

-És ugye, ezek a kanakák már a halált sem vették annyira komolyan, hiszen nem haltak meg úgysem. Vagyis csak ritkán. Például ha átmentek kenun a szomszéd népekhez rabolni, vagy ha azok jöttek át hozzájuk ugyanezért. Vagy ha feláldozták őket. Vagy forróláztól, kígyómarástól, bujakórtól, ilyesmitől. De miután visszamásztak a vízbe, többé-kevésbé tényleg halhatatlanok lettek. És volt nekik egy fura okoskodásuk, hogy ők eleserélték a halált valami másra, amolyan átalakulásfélére, amiben egy idő után persze már nem láttak semmi borzalmasat. Jó üzletnek hitték; és Obed valami hasonlót gondolhatott, amikor meghányta-vetette magában a vén Walakea meséjét. Amúgy Walakea, ő nem volt halivadék, mert ő főnöki családból származott, és a szigetek főnöki esaládjai csak egymás között házasodtak.

– Ez a Walakea, ez mutatott Obednek mindenféle kanaka ördöngösséget. Szertartásokat meg ráolvasásokat meg pár vénséget a faluból, akik nemigen voltak már emberformák.De a vízi népeket, az igaziakat, a tengerből, azokat valahogy nem igazán akarta megmutatni. A végén még adott egy fura kis ficerét is, ólomból vagy miből, hogy ezzel a felszínre lehet hívni őket, ha nagyjából sejted, merrefelé tanyáznak. Csak bedobod a vízbe, és mindenfélét kántálsz hozzá. Walakea szerint belakták már ezek az egész világot, úgyhogy bármelyik tengeren kutatod őket, előbb-utóbb rátalálsz egy fészkükre.

– Matt, az öreg Matt rühellte az egészet, ő azt szerette volna, ha Obed vissza se megy a nyavalyás szigetre; de Obed kapzsibb volt a legkapzsibb uzsorásnál, úgy bizony, a sátánfattya. És úgy számolt, hogy amilyen bagóért szerzi a sápadt aranyat, nagy-nagy pénzt csinálhatna rendszeres fuvarokkal. Źgy is ment évekig, és Obed olyan zsírosra hízott rajta, hogy végül beindíthatta az aranykohóját Waite régi fűrészmalmában. Mert kohó, az nagyon kellett neki, a cifraságok beolvasztására. Ugye, darabonként, ahogy a kanakáktól kapta, nem adhatta el őket; nagyot néztek volna idehaza a népek. Szóval ment minden a kohóba, egyik fuvar a másik után. Az persze megesett néha, hogy valaki a legények közül odébbállt egypár cifrasággal. És Obed, ő mindig kiválogatta, melyik zavarja legkevésbé az itteni népek szemét; és ezeket odaadta a feleségének meg a lányainak, hadd viseljék.

– Aztán, valamikor harmincnyolcban – én hétéves lehettem –, meglepetés várta őt a déltengereken, nagy és csúf meglepetés. Amíg odavolt, a szigeten mind felkoncolták a halvérű kanakákat. Úgy látszott, a szomszédok végül mégis megorrontonák, mi folyik itt, és amúgy istenesen a kezükbe vették a dolgot. Biztos volt nekik olyan régi varázsjelük, amiről a vízi népek mondták, hogy ők csak attól félnek. Ki tudja, mi mindenre teheti rá a mancsát az ilyen kanaka banda, ha a tengerfenék a felszínre böffent mellettük valami szigetet, a vízözönnél vénebb romokkal? Amúgy akik oda ellátogattak, lelkes legények lehettek, nem végeztek félmunkát. Se a nagy szígeten, se a kicsin nem hagytak állva semmit, csak a legnagyobb darab köveket, amiket puszta kézzel nem bírtak ledönteni. Néhol meg lapos kavicsokat szórtak szét, amolyan medálféléket, valami fura ákombákommal, amit manapság szvasztikának hívnak. Szerintem ez lehet a jele azoknak az Öregeknek. Egyszóval -a régi népek mind agyonverve, arany egy szemernyi se, a szomszéd kanakák meg kukkot se tudnak semmiről. Még azt is eltagadták, hogy azon a szigeten valaha emberfélék éltek.

– Ez persze csúnyán főbe kólintotta az öreg Obedet, mert a halvérű kanakákon kívül nemigen volt már neki senkivel kereskedése. Aztán csúnyán főbe kólintotta az egész várost, mert a régi időkben úgy volt, hogy ha a hajósgazda jól járt, jól jártak a legények is; no meg az ellenkezője. A többség nemigen kapálózott, amolyan birkásan fogadták a sorsukat, de kicsit se boldogultak, mert a hal egyre kevesebb lett, és a malmokba se jutott őrölnivaló.

– Most, ugye, Obed, ő ekkortájt kezdte szidni a népeket, hogy buta barmok, mit rimánkodtok itten a keresztény istenhez, fütyül az rátok. És azt mondta, ő járt már olyan helyeken, ahol ha nagyon imádkoztál ezért vagy azért, akkor az istenek előjöttek és odaadták. És azt is mondta, hogy ha a férfinép java kiáll mellette, talán csinálhat valamit, és akkor lesz sok-sok halunk meg aranyunk. Persze akik velejártak a Sumotry Queenen és látták a két szigetet, azok tudták, mire gondol; és ezek majdnem mind Obed ellen beszéltek, mert nemigen volt kedvük a vízi népekkel cimborálni. Akik viszont nem értették a dolgot, azoknak egyre jobban tetszett; és ezek folyton faggatták Obedet, mit kéne csinálniuk, hogy megleljék az új hitet, és legyen végre hal meg arany. Merthogy ők szívesen hisznek mindenféle újat, de ha nincs hal meg arany, akkor nem.

Az öregember hangja itt érthetetlen motyogásba fúlt, majd teljesen elhallgatott. Baljós, feszült csend telepedett ránk. Zadok Allen riadtan hátrapislantott a válla fölött, majd visszafordult a távoli, fekete zátony felé, és megbabonázva meredt rá. Mikor szóltam hozzá, nem válaszolt; tudtam, most hagynom kell, hogy kiürítse a pálinkásüveget. Az eszelős históriát, amit előadott, rendkívül érdekfeszítőnek találtam, mivel egyfajta ösztönös, mesterkéletlen allegóriát láttam benne, melynek valóságalapja Innsmouth tagadhatatlan furcsasága; ezt színezi és bontakoztatja aztán fantasztikus képzeletvirágokká egy agg, alkoholgőzös elme, amelyben egyrészt ugyan kétségtelenül lappang némi kreativitás, másrészt viszont valóságos kacattára a legkülönfélébb egzotikus mendemondáknak. Természetesen egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy valóságnak higgyem ezt a grandiózus rémmesét; ám be kell valtanom, hogy Zadok beszámolója helyenként tényleg megborzongatott, különösen amikor a "sápadt aranyat" emlegette. Ha nem végzek bizonyos előzetes vizsgálódásokat, ezt is habozás nélkül a vén csavargó elmeszüleményének minősíthetném; mivel azonban Newburyportban a tulajdon két szememmel láttam azt a baljós diadémot, amely mintha egyenesen Zadok Allen lidércnyomásaiból öltött volna alakot, ezt a fajta fényűzést nem engedhetem meg magamnak. Persze könnyen előfordulhat, hogy az ékszerek eredetileg valóban valami távoli és titokzatos szigetről kerültek elő; az pedig egyenesen valószínű, hogy a körülöttük keringő hajmeresztő históriák eredetileg nem annyira az én agg potyásom, hanem inkább a néhai Obed Marsh kapitány képzelőerejét dicsérik.

Odanyújtottam Zadoknak az üveget, s ő egyetlen húzásra felhajtotta az utolsó cseppig. Elcsodálkoztam, mennyire bírja a pálinkát, mert alig látszott rajta a hatása;magas, ziháló hangja még csak meg sem kásásodott. Az üveget, miután lenyalta a nyakát, gondosan a zsebébe süllyesztette, majd lassan bólogatva motyogni kezdett a szakállába. Közelebb hajoltam, hogy halljam, ha valami értelmeset találna mondani; a szemem sarkából látni véltem, hogy a ráncos ajkak gúnyos félmosolyra húzódnak a pálinkafoltos szőrzet takarásában. Igen – valóban beszélt, nagyrészt még értettem is, mit:

– Szegény Matt... Matt végig ellene volt... megpróbálta maga köré gyűjteni a népeket, beszélgetésre hívott minden papfélét.. tudhatta volna: szél ellen hiába... a metodista lelkészt kiseprűzték a városból, a kongregacionalista már ment magától... és persze ott volt még Babcock tiszteletes a baptistáktól... hogy vele mi lett, nem tudom, de én soha többet nem láttam... az Úr haragja.. taknyos kiskölyök voltam még, de hallottam, amit hallottam, és láttam, amit láttam... Dagon és Astoreth.. Belial és Belzebub... az Aranyborjú és a kánaáni bálványok és a filiszteusok... a Babiloni Parázna... mene, mene, tekel, upharsin... Megint elhaligatott, s vizenyős-kék szemébe nézve már attól tartottam, ezúttal valóban az ájulás környékezi. Mikor azonban vigyázva megráztam a vállát, meghökkentően éber mozdulattal fordult szembe velem, s újabb homályos értelmű szóözönt zúdított rám.

– Szóval nem hiszed el, mi? Hehehe... Akkor azt mondd meg nekem, legényke, miért evezett ki Obed kapitány éjszaka huszadmagával az Ördögzátonyra? És miféle pogányságokat kántáltak ott olyan harsányan, hogy amikor megfordult a szél, az egész város zengett tőle? Megmondod, mi? Megmondod? És azt is megmondod, miért járt Obed olyan gyakran a zátony túloldalára, ahol mélyebbre szakad a tengerfenék, mint ameddig a kiáltásod elszáll? Tán csak nem azért, hogy nagy vászonzsákokat dobáljon a vízbe? És mi volt azokban a zsákokban, mi lehetett olyan hosszúkás és merev és nehéz, azt tudod? Úgy bizony! És azt megmondod-e nekem, hová tette az öreg Obed azt a fura kis ólomficerét, amit Walakeától kapott? Na, fiú? És hogy miért üvöltöttek úgy a népek a májusünnepen meg később, mindenszentekkor, mint aki megveszett? És hogy miért a Sumatry Queen régi matrózai lettek az új lelkipásztorok, azt tudod? És hogy miért bújtak folyton vastag palástfélékbe? És hogy honnan szerezték rá a rengeteg aranyat? Na, mit tudsz, kölyök, ki vele?

A vén csavargó átalakulása szinte ijesztő volt. A vizenyős-kék szemekben szilaj, mániákus lángok gyúltak, a piszkosfehér szakáll felborzolódott. Az öreg Zadok valószínűleg észrevette,hogy hátrahőkölök, mert gonosz hangon, kajánul kuncogni kezdett.

– Hehe ! Hehe! Rájöttél már, mi? Tán bizony te is amolyan kíváncsi ördögfióka voltál taknyos korodban? Mert én igen. Minden éjjel felmásztam a házunk kupolájába, tengert nézni. Meg egyebeket. Kis porontynak nagy a füle, úgy ám, nekem elhiheted! Nem szalasztottam én el semmit abból, amit a vén Obedről pletykáltak a népek. Hogy a zátonyra mennének egypár legényekkel. Hehe-he! Mit szóltál volna ahhoz az éjszakához, amikor fölcipeltem a kupolába az öregem látcsövét? Úgy éljek, jó sokan tolongtak a zátonyon, pedig egyetlen dereglyével eveztek ki láttam. Mikor aztán feljött a hold, rögtön mind eltisztultak onnan: supp, ugrás lefelé, ki erre, ki arra! Obed, ugye, egyenest a dereglyére huppant a legényeivel, ott várta őket a zátony árnyékában. Node a többi népek, azok a túloldalra ugrottak, fejest a mélyvízbe, és hiába vártam, egyik sem bukkant fel újra... Na, mit szóltál volna hozzá, nyolcéves kis szaros, egyedül kuksolsz éjjel a kupolában, a kezedben a látcső, és te csak nézed, nézed meredten azt a valamit, amit emberfélének hitték, pedig dehogy!... Na, kölyök?... Hehehe...

A vénemberen szemlátomást kitört a hisztéria, s én megborzongtam; meghatározhatatlan, baljós előérzet fogott el. Göcsörtös kezével megmarkolta a vállam, s nekem hirtelen az az érzésem támadt, hogy egyáltalán nem nevettében reszket.

– Na és az hogy tetszene, ha egyik éjjel látnád a derék, öreg Obedet a zátony túloldalán, és ő éppen azzal lenne elfoglalva, hogy vízbe billentsen valamit a dereglyéjéről, valami jó nehéz dolgot, vászonzsákba gyömöszölve? Az ugye megnyugtatna, ha másnap hallanád, hogy egy fiatal suhanc eltűnt hazulról? Hahó! Van itt valaki, aki látta azóta Hiram Gilmant?A víz fölött bajosan. Hát Nick Pierce-t? Hát Luelly Waite-et? Hát Adoniram Southwick-ot, hát Henry Garnsont? Hahó! Hehe... hehe... A kanaka népek jelbeszéddel kezdték. Árnyak a zátonyon, jeleket mutogatnak a kezükkel. Már amelyiknek van.

– Obed kapitány, ő nagyjából ekkor evickélt ki a kátyúból...A három lányát csudára kirittyentve járatta a népek előtt, mindenféle sápadt fényű aranyholmival cifrázta fel őket, amilyeneket még senki sem látott Innsmouthban, se rajtuk, se másokon. A kohója fölött, ott megint füstölni kezdett a kémény. De a többi népek se jártak rosszul. A temérdek hal csak úgy tódult a kikötőbe; ha ma mondanák, el se hinném,mennyit adtunk el jó pénzért a szomszédságba. A régi vasutat, azt Obed taposta ki nekünk. Pár kingsporti halász hallott a nagy bőségről, és átjöttek hozzánk két szlúppal, de eltévedhettek vagy mi. Nem is látta utána senki őket; biztos vízbe vesztek. Aztán az idevalósi népek megcsinálták a Dagon-rendet, és hogy hajlékuk legyen, hát megvették neki a szabadkőművesektől a nagy Kálvária-páholyt.. Hehehe! Ugye, Matt Elliot, ő szabadkőműves volt, ellenezte is nagyon az üzletet, de nem sokáig, mert eltűnt.

– Namármost, én nem akarok olyasmit mondani, hogy a vén Obed ugyanúgy akarta itten elrendezni a dolgokat, ahogy a kanaka népeknél látta. Énszerintem neki eszében se volt, hogy vérkeverést kéne csinálni; az meg végképpen nem, hogy a porontyaink visszamásszanak a vízbe, és örökéletű halakká változzanak. Ő csak aranyat akart a vízi népektől, sok-sok sápadt aranyat, és ezér hajlandó volt nagy árat fizetni, a sátánfattya. A többiek meg egyszerűen örültek a nagy fene jólétnek, nem törődtek semmi mással, és kicsit olyanok voltak, mint a vak majom. Egy darabig...

– Mert azért negyvenhatban maguktól is rájöttek, mibe akarják itten beleverni az orrukat. Ugye, nagy ész nem kellett hozzá, csak összeadni kettőt meg kettőt. Túl sok nyomtalan eltűnés; túl sok őrült vasárnapi prédikáció; túl sok gyanús szóbeszéd az Ördögzátony körül. Kicsit még, azt hiszem, én is rásegítettem, mert elmondtam Mowry békebírónak a kupolát, meg hogy miket láttam onnan. Egy éjszaka aztán szépen utánamentek a vén Obednek meg a legényeinek a zátonyra; és lőttek is akkor, és dereglyék süllyedtek el. Reggelre Obed börtönben ült, meg rajta kívül még harmincketten; és a város egészen meg volt zavarodva. Mindenki azon törte a fejét, hogy egyfelől mi a pokol folyik itt, másfelől meg miféle kacifántos címen lehetne vádat emelni ellenük. Mert hogy sápadt arany meg vízi népek meg emberáldozat, hát ezt ugye, mégse lehet... Úgyhogy akkor ilyenekről folyt a vita.

– Majmok, vak majmok voltunk megint! Mowry békebíró, szegény, ő olyanokat mondott, hogy a fertőzés góca, és hogy felszámoltuk és kiégettük, és hogy jöhet a papirosmunka. Mindenki csak beszélt és senki sem gondolkodott... Mert ugye, miután Obed meg a legényei lakat alá kerültek, mi semmiféle zsákokat nem dobáltunk a vízbe a zátony mögött. És itten minden csak azon múlt, mikor unnak rá erre amazok odalent...

Zadokon a félelem és a kimerültség jelei mutatkoztak, hagytam hát pihenni egy keveset, noha közben aggodalmas pillantást vetettem az órámra. Közben megfordult a dagály, a kikötőben emelkedni kezdett a vízszint, s a hullámok morajától az aggastyán mintha új erőre kapott volna. A dagálynak én is örültem, abban a titkos reményben, hogy sós tenger szagával valamelyest tán tompítani fogja az orrfacsaró halbűzt. Aztán félretoltam ezeket a gondolatokat, s ismét a fülemet hegyeztem, hogy jobban értsem az öreg csavargó halk suttogását.

– Az az iszonyú éjszaka... láttam őket. Fenn voltam a kupolában... seregestül jöttek... hordákban... a zátonyt teljesen ellepték, berajzottak a kikötőbe, felúsztak a folyón... Irgalmas egek, mi zajlott akkor éjjel az utcákon... megdöngették az ajtónkat, de az öregem, ő nem nyitotta ki... aztán kimászott a muskétájával a konyhaablakon, hogy megkeresse Mowry békebírót, és megnézze, mit segíthet... Hegyekben álltak a holtak meg a haldoklók... lövések, sikolyok... üvöltözés az Old Square-en meg a Crown Square-en meg a New Church Greenen... a börtönből kiszabadítva... a kiáltványban... árulásról, szószegésről.. Később járványnak hazudtuk, mikor jöttek a külső népek, és nem találták a város felét... csak azokat hagyták meg, akik Obeddel tartottak, vagy meg se mukkantak végig... az öregemet nem láttam többet...

Zadok rekedten zihált, egész testéről patakokban dőlt a veríték. Göcsörtös ujjai megszorultak s vállamon.

– Reggelre mindent eltakarítottak... de a nyomaikat, azokat rajtunk hagyták.. Obed, ő rögtön átvette a vezetést.. azt mondta, hogy mostantól nem egészen úgy mennek majd a dolgok, mint régen... az istentiszteleteken ezentúl mások is részt vesznek.. egyes családoknak vendégeket kell az otthonukba fogadniuk.. azt mondta, vérkeveredést akarnak velünk, mint a kanakákkal,.. és hogy ő a maga részéről nem érzi kötelességének, hogy ebben megakadályozza őket... Úgy bizony, ezt Obed kapitány mondta, a vén sátánfattya, ő és senki más!... Teljesen megbomlott, a saját fajtáját semmibe nézte, csak a vízi népeket ajnározta folyton. Azt mondta a nyomorult... hogy ők halat meg aranyat hoztak nekünk... itt az ideje hát... hogy mi is adjuk meg nekik, amit akarnak...

– Szemre semmi se változott, csak az idegenektől lettünk eltiltva. Kerültük is őket utána; megkeserültük volna, ha ellenszegülünk. Aztán, ugye, mindenkinek le kellett tennie Dagon Esküjét, illetve hát az elsőt közülük; mert hogy van második és harmadik is. És később ezeket is letették páran, de már nem mindenki, csak a különleges népek. Ővelük másképpen bánnak; szabadabban mozoghatnak, kapnak aranyat meg más ilyesmit. Namármost a lázadozásnak, annak semmi értelme, mert ezek a vízi népek vannak odalent pár millióan. Egyelőre nincs különösebb kedvük hozzá, hogy előjöjjenek és háborúban irtsák ki az emberféléket, de ha mi itten nekiállunk szurkapiszkálni őket, akkor én szerintem nem lesznek túl fáradtak egy egészen meggyőző főpróbához. Minekünk nincsenek ellenük régi varázsjeleink, mint a déltengeri népeknek; és azokat az istenverte kanakákat aligha tudnánk rábírni, hogy megosszák velünk a titkaikat.

– Csak arra ügyelj feltétlenül, hogy mindig elég áldozatot és bennszülött kacatot kapjanak; meg kikötőhelyet a városban, ha kérik. Ha ez meglesz, békén hagynak. Az idegenek híreket vihetnek a külvilágba, ne közösködj hát velük, kerüld őket – hacsak nem szaglászok. A Hűségesek Gyülekezetéből, amely másképpen Dagon Magasztosabb Rendjének is neveztetik, soha senkit nem ragad el a halál, amiképpen a Gyermekek közül sem; mert mi, Hűségesek és Gyermekek, csupán visszatérünk Hydra anya és Dagon atya páros kebelére, ahonnan az időknek kezdetén az ősisz... Ia! Ia! Cthulhu fhtagn! Ph'nglui mglw'nafh Cthulhu R'lyeh wgah-nagl fhtaga...

Az öreg Zadok most már teljesen összefüggéstelenül hadart mindenféle értelmetlenséget, szája szélét vékony csíkban hab verte ki. Visszafojtott lélegzettel néztem. Szegény, vén nyomorult, gondoltam; íme, a minden észérvnél elrettentőbb példa, hogy egy dús képzelőerővel megáldott, termékeny elmét a téboly micsoda pokoli bugyraiba képes taszítani az alkohol rontó befolyása! Tagadhatatlan viszont, hogy a rögeszmés őrület ily megdöbbentő mértékű elhatalmasodásához jelen esetben egy másik tényező is hozzájárult: a környezet sivársága, érzelemmentessége,ingerszegénysége, és – mindennek logikus következményeként – az Innsmouth iránt táplált szenvedélyes, keserű gyűlölet.

Zadok nyöszörögve sírva fakadt; könnyek gördültek le ráncokkal barázdált arcán, hogy aztán a kusza szakállbozontba vesszenek.

– Istenem, mi mindent éltem én át tizenötéves korom óta!Mene, mene, tekel, upharsin! Mennyi borzalmat és bűnt láttam, milyen balsorsokat, micsoda nyomorult népeket! Sokan egyszerűen eltűntek, sokan megölték magukat... és sokan elmentek Arkhambe és Ipswichbe és még messzebbre, és el akarták mondani az igazságot Innsmouthról, és őrültnek hitték őket mind, ahogy most te is őrültnek hiszel engem, kölyök... De uramatyám, amit én itten láttam, ennyi év alatt!... Már rég megöltek volna, mert túl sokat tudok, de én még Obed kezébe tettem le Dagon Esküjét, az elsőt meg a másodikat is, és ezért védve vagyok... mert arra nincs nekik bizonyítékuk, hogy szándékosan beszélek, nem öntudatlanul... és ezért iszom, ezért iszom már évek óta, hogy beszélhessek, és mégse öljenek meg... de a harmadik esküt, azt le nem teszem soha, akkor inkább mégis...

– És tudod, kölyök, itten valahol a polgárháború körül romlottak el végleg a dolgok. Mivelhogy akkortájt kezdtek felnőni a negyvenhat után született porontyok... nem mind ugyan, mert beteges nemzedék volt, nagyon sokan múltak ki kölyökkorukban. Mégse elegen; és meglehet, nem is mindig azok, akiknek kellett volna. Az ég irgalmazzon nekünk, ha olykor tévedésbe estünk; mi megtettünk mindent, ami az erőnktől kitelt. És nehéz volt elválasztani az ocsút a búzától; én nem is nagyon mertem kutakodni, mert féltem. A negyvenhatos éjszaka óta iszonyodom tőlük – a vízi népektől, az igaziaktól. Nem is láttam azóta egyet se, legalábbis tisztavérűt soha.

– Aztán elmentem a háborúba, és ha egy csepp józan ész szorult volna belém, akkor vissza se esz a fene, letelepszem valahol a világ túloldalán. De azt írták hazulról a népek, hogy már nem olyan rossz a helyzet. Persze, hisz egészen hatvanháromig idegen sorkatonaság állomásozott Innsmouthban; azzal nem lehetett mit csinálni, azt a kormány vezényelte ide. A háború után minden ment tovább a régiben. A népek elmaradoztak; a malmok, az üzletek sorra bezártak; a hajóforgalom megszűnt, a kikötőt eltömte a homok; a vasutat felszámolták... de ők... ők ugyanúgy úszkáltak fel-alá a folyótorkolat meg az átkozott zátonyok között, hogy a Sátán rohasztaná rájuk! És közben egyre több padlásablakot kellett bedeszkázni; és egyre több üres ház telt meg furcsa zajokkal...

– A kinti népeknek persze megvannak rólunk a maguk legendái; te is jól bebiflázhattad őket, kölyök, amilyen veszettségeket itten kérdezgetel. Ritkán látható dolgokról mondáznak, meg azokról a sápadt ékszerekről, amiket még nem olvasztottak be mind, és valahonnan foIyamatosan érkezik az utánpótlásuk. Sokat sejtenek; de semmit nem látnak át, mert félnek kinyitni a szemüket. A sápadt aranyról azt hiszik, holmi kalózkincsből való, mirólunk meg, hogy betegek vagy kevert vérűek vagyunk. A vízi népek, azok persze igyekeznek innen minden idegent messzire riasztani; akit pedig nem sikerül, azt igen hamar kigyógyítják a kíváncsiságból, különösen éjszaka. A kutyák megugatják őket, a lovak megugranak előlük.. de mióta van autó, már evvel sem kell gondolniuk.

– Obed kapitány, ő negyvenhatban újranősült, de a második feleségét, azt sose látta senki. És mondják, hogy Obed nem akarta, de muszáj volt neki, mert a vízi népek igen. Három porontyuk lett... a fiúk, azok eltűntek kölyök korukban... az egyik a tengerbe, az nagyon hamar átvedlett, alig négyévesen... a másik a földbe, azt én ástam el, bár igen vinnyogott.. de a lány, azon nem látszott semmi, az ugyanúgy nézett ki, mint bárki más... később átküldték nevelődni az Óvilágba... őt Obed végül a nyakába varrta valami boldogtalan arkhami flótásnak... az persze nem tudott semmit. Ma már ilyesmi nincsen, a külső népek szóba se állnak velünk, nemhogy asszony meg házasság.. Barnabas Marsh, akié mostan a kohó, ő Obed unokája az első feleségétől..az apja Onesiphorus volt, a legidősebb fiú... de az anyja, az neki is olyasféle volt, hogy nem szerette mutogatni magát.

– Barnabas, az nemsokára átvedlik. Már nem tudja becsukni a szemét, teljesen kijött a formájából. Azt mondják, még ruhában jár, de hamarosan visszamászik a vízbe. Énszerintem már ki is próbálta – néha lemennek körülnézni párszor, mielőtt végleg eltakarodnának. Tíz éve ki se dugta az orrát. Nem tudom, szegény asszony hogy bírja... mert a felesége, az ipswichi lány; emlékszem, mikor Barnabas vagy ötven éve megkérte a kezét, majdhogynem meglincselték a népek odaát.. bárcsak buzgóbbak lettek volna!... Obed, az meghalt hetvennyolcban, már az utána való nemzedék is odavan... az első asszony gyerekei, azok meghaltak, a többi meg... azt csak a Jóisten tudja...

A beálló dagály morajlása egyre erősödött, s különös hatással volt az öregemberre: könnyes melankóliája apránként feszült félelembe olvadt át. Időnként szünetet tartott, hogy ideges pillantásokat vessen a zátonyra a válla fölött. Bármennyire abszurd és nevetséges volt a története, szorongása lassan kezdett énrám is átragadni. Meg-megcsukló hangjába hisztérikus él költözött; már nem suttogott, hanem szinte kiabált; mintha így próbálna bátorságot önteni magába.

– Hé, kölyök, megkukultál? Csak én koptatom itten a számat? Miért nem mondasz semmit? Na, szeretnél egy ilyen viárosban élni? Ahol minden pusztul és rohad körülötted... ahol bármerre mész, minden pincében és padláson befalazott szörnyek tappognak és vartyognak és vinnyognak és kaparásznak... Na, mi van? Szeretnéd hallani éjszakánként a ricsajt a templomokból? Szeretnéd tudni, hogy mik ricsajoznak ottan? És hogy mennyivel nagyobb ricsajt csapnak mindenszentekkor, kinn a zátonyon? Na? Most buggyant vén bolondnak hiszel, mi? Hát akkor tudd meg, kölyök, a legrosszabbat még nem is hallottad!

Zadok most már valóban kiabált, és a tekintetében gyúló eszelős fény jobban nyugtalanított, mint szerettem volna.

– A ménkűbe, mit bámulsz így rám? Azt hiszed, megijedek attól az olvasós szemedtől?.. Hát én ugyan nem! Obed Marsh a pokolban van, és ottan is marad! Hehe... Ottan marad szemestül. És engem nem bánthatnak... nem csináltam semmit, nem mondtam senkinek semmit... Nézzél már másfele, hogy a ménkű agyon ne vágna, kölyök!...

Nem értettem, mi baja lett velem hirtelen, s aggódva ráncoltam a homlokomat; csak nem most fog kitörni rajta a dühöngés?

– Pokolba hát az egésszel! Ha nem mondtam el senkinek, akkor mostan te leszel az első! Te csak üljél és figyeljél, kölyök... Emlékszel, ugye, mondtam, hogy a negyvenhatos nagy ölés után nem kutakodtam többet.. de ez még nem jelenti, hogy nem is jöttem rá semmire...

– Akarod tudni, mi itten a legnagyobb rémség, kölyök? Hát nem az, amit a vízi népek eddig csináltak – hanem amit ezután akarnak csinálni. Merthogy a tengerfenéki odúikból mindenféléket felhoznak a városba... évek óta így megy, és mostanában már nem ügyelnek annyira. Ha átmész a folyón, a Water Street meg a Main Street között minden ház dugig van velük... a vízi népekkel meg azokkal, amiket odalentről hoztak... és ha egyszer befejezik, akkor... mondom, ha elkészülnek... tudod te, mi az a shoggoth?

– Hé, kölyök, hallasz? Én tudom, hogy micsoda; láttam az egyiket, amikor éjjel... EH-AHHH-AH! E'YAHHH...

A vén csavargó ordítása olyan hirtelen jött, hogy a szívem verése is megállt tőle egy pillanatra; sohasem hittem volna, hogy emberi torokból előbuggyanó hangot így el tud torzítani a félelem. Zadok Allen tekintete valahová a hátam mögé, a halbűzös tengerre szegeződött, a szeme majd kiugrott az üregéből; az arca ógörög színpadi maszkhoz vált hasonlatossá, vonásaira valósággal ráfagyott a rettegés. Csontos ujjai hihetetlen erővel mélyedtek a vállamba, egyébként azonban szinte sóbálvánnyá dermedt; még akkor sem mozdult, amikor hátrafordítottam a fejem, hogy megnézzem, mitől ijedt meg ennyire.

Nem láttam semmit. A dagály épp tetőzött, a robajló hullámfront félúton járt a part felé, csak egy magányos habfodor szakadt le róla s száguldott előre kissé. Ámde nem nézelődhettem sokáig, mert Zadok rázni kezdte a vállam; engedtem noszogatásának, és odafordultam hozzá. Döbbenetes látványt nyújtott: az arca mintha darabokra hullott volna, minden ránc és redő más-más ütemre reszketett. A hangja visszatért, bár csupán elhaló suttogásra futotta tőle.

– Eredj innét! Eredj innét, kölyök! Megláttak... fuss az életedért! Ne várj semmire... már tudják... menekülj... gyorsan... tűnj el ebből a városból...

Újabb lomha hullám zúdult a mállatag móló viharvert köveinek, s az eszelős aggastyán suttogása ismét vérfagyasztó, tébolyult sikolyba csapott át.

– E-YAAHHHH!... YHAAAA!

Mielőtt rendbe szedhettem volna felbolydult méhkasként kavargó gondolataimat, eleresztette a vállamat, és eszeveszett iramban meglódult az utca felé. A törmelékhalmok között botladozva megkerülte a romos raktárház sarkát, és eltűnt a szemem elől.

Visszanéztem a tengerre, de nem volt ott semmi. És amikor a Water Streetre kilépve pillantásom végigfutott az elhagyott, néma házak roskatag során, nyomát sem láttam Zadok Allennek.

IV.

Nehezen tudnám szavakba önteni, milyen hangulatban hagytam el a felkavaró epizód a színhelyét. Ami történt, az egyszerre volt érthetetlen és szánalmas, groteszk és ijesztő. Ámbár a fűszeresfiú figyelmeztetése után valami hasonlóra számítottam,a közvetlen élmény mégis igen mély benyomást tett rám, összezavart és felzaklatott. A szövevényes rémhistória persze komolytalan volt, az öreg Zadok azonban oly következetes meggyőződéssel, oly őszinte borzadállyal adta elő, hogy az rohamosan fokozódó nyugtalanságot ébresztett bennem; ehhez járult még a város iránt táplált ellenszenvem,amely érkezésem óta csupán erősödött.

Később majd kielemzem Zadok beszámolóját, hátha találok benne valami rejtett, történeti igazságmagot; pillanatnyilag egyéb vágyam sem volt, mint kiverni a fejemből az egészet. Az idő veszedelmesen későre járt: az órám szerint hét múlt tizenöt perccel, és az arkhami busz pontban nyolckor indult a Town Square-ről –, így hát megpróbáltam gondolataimat semleges és praktikus mederbe terelni, s közben kissé sietősebbre vettem az iramot.

Kihalt utcákon, beomlott házfedelek és megroggyant falak között szaporáztam lépteimet a szálloda felé, ahol a poggyászomat hagytam. Bár a lenyugvó nap aranyfénye andalítóan békés derengésbe vonta a foghíjas cseréptetőket és az ütött-kopott kéményeket, nem tudtam megállni, hogy időnként nyugtalanul hátra ne pillantsak. Nagy megkönnyebbülés lesz elhagyni az örökös félelem árnyékában sorvadó, halbűzös Innsmouth-t; csak azt sajnáltam, hogy ehhez megint be kell szállnom annak a Sargent nevű visszataszító alaknak az autóbuszába. Túl nyaktörő tempót azért nem diktáltam magamnak, hisz minden sarkon akadt valami építészeti érdekesség, amit vétek lett volna nem megszemlélni és úgy számoltam, félóra alatt kényelmesen odaérek.

Elővettem a fűszeresfiú térképét, hogy olyan útvonalat válasszak, amerre még nem jártam, s a ceruzavázlat rövid tanulmányozása után úgy döntöttem, hogy a Marsh Street helyett ezúttal a State Streeten fogom megközelíteni a városközpontot. A Fall Street-i elágazásnál néhány helybélire lettem figyelmes, akik egy roskatag ház árnyékába húzódva sugdolóztak. Utamat folytatva egyre több ilyen csoport mellett haladtam el, s a Town Square-re érve láttam, hogy a Gilman House bejárata előtt gyülekeznek. Mialatt kikértem poggyászomat a portáról, végig magamon éreztem a rezzenetlen, dülledt, vizenyős szempárok tekintetét, s csak remélni mertem, hogy senkivel sem leszek kénytelen együtt utazni ebből az undorító társáságból.

A busz a vártnál korábban, néhány perccel nyolc előtt csörömpölt be a térre, három utassal. Amikor lefékezett a megállóban, egy sötét képű fickó a járdaszegélyről odasúgott valamit a sofőrnek. Sargent kidobott az ablakon egy postazsákot meg egy újsággöngyöleget, és eltűnt a szállóban; közben az utasok – ugyanazok, akiket aznap reggel Newburyportban láttam – nehézkesen lekászálódtak, és néhány torokhangú szót váltottak az egyik közelben ácsorgó helybélivel. Meg mertem volna esküdni, hogy nem angolul beszéltek. Felszálltam az üres buszra, és megkerestem azt az ülést, ahol idefeléjövet utaztam; ám alighogy kényelembe helyezkedtem, visszatért Sargent, és rekedtes, vontatott hangon mentegetőzni kezdett.

Attól tart, hogy balszerencsés napot választottam az utazásra. Valami gond van a motorral, és bár Newburyportból sikerült jóval a menetidőn belül ideérnie, azt már nem meri kockáztatni, hogy tovább menjen a busszal Arkhambe. Igen, természetesen megpróbálja kijavítani a hibát, de őszintén szólva kizártnak tartja, hogy még ma este elkészüljön vele. Nem, Innsmouthból ilyenkor már nem közlekednek más járművek, sem Arkhambe, sem máshová. lgen, rettenetesen sajnálja, de valószínűleg kénytelen leszek a Gilmanben éjszakázni. Biztosra veszi, hogy a portás megértő lesz majd, ő már beszélt is vele, hogy engedjen a szokásos díjszabásból, elvégre önhibámon kívül kényszerhelyzetbe kerültem...

Az eseményeknek ez a kedvezőtlen fordulata annyira váratlanul ért, hogy egészen beleszédültem; ugyanakkor – magam számára is meglepően – halálos rettegés fogott el a gondolattól, hogy ebben a barátságtalan, pusztuló városban fog rám esteledni. Zsibbadt, gépies mozdulatokkal nyúltam a poggyászomért, s utóbb nem is bírtam visszaemlékezni rá, hogyan hagytam el a buszt; alig voltam tudatában a környezetemnek. Ez a különös, félönkívületi állapot csak a szálloda halljában szűnt meg, amikor az első megrázkódtatás után végre szigorúan ráncba szedtem nekiszabadult érzelmeimet. Az éjszakai portás – egy fura külsejű, mogorva fickó – a 428-as szobát javasolta; érdeklődésemre vállvonogatva hozzátette, hogy el fogok férni benne, de vezetékes víz nincs. Mindössze egy dollárt számított fel érte, amit még a körülményeket tekintve is meglehetősen olcsónak találtam.

Newburyportban sok rosszat hallottam erről a szállodáról, de most nem voltam abban a helyzetben, hogy válogatós lehessek; így hát aláírtam a vendégkönyvet, kifizettem az egy dollárt, és átadtam poggyászomat a portásnak, aki a jelek szerint egymaga alkotta a teljes személyzetet. Savanyú képpel indult meg előttem, hogy a szállásomra vezessen. Egy minden ízében recsegő-ropogó, szúette falépcsőn felkapaszkodtunk a harmadik emeletre; közben elhagytunk néhány folyosót, amelyeket olyan vastagon megült a por, mintha évek óta nemjárt volna arra senki.

A szobám a hátsó traktusban volt, két ablakot és néhány olcsó, dísztelen bútordarabot találtam benne. Az ablakok egy elhanyagolt udvarra néztek, amit a másik három oldalról alacsony téglafal vett körül. A távlati kilátás sem volt sokkal lelkesítőbb: az omladozó tetőtengeren túl gyér növényzettel benőtt, hepehupás ingovány nyílt a látóhatárig. A folyosó végéról nyílt a közös emeleti fürdőszoba, amely számomra inkább múzeumi kíállításnak tűnt. Berendezése egy bádogkádból és egy ódon márványmosdóból állt, a mennyezeten villanyégők pislákoltak, a falat védő faburkolaton körkörös foltokban virágzott a penész a vízvezetékcsövek körül.

Mivel még világos volt, lesétáltam a főtérre, hogy vacsora után nézzek. A Town Square-t továbbra is szokatlanul nagy számban népesítették be a helybéliek, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy az őgyelgők közül többen furcsa pillantásokat vetnek felém. A fűszeres időközben bezárt, úgyhogy kénytelen voltam azt a vendéglőt felkeresni, amelyet korábban a nap folyamán egészségügyi meggondolásokból mellőztem. A személyzet két főből állt, az egyik egy kopasz, rossz tartású, golyvás szemekkel bámuló férfi volt, a másik egy lapos orrú némber, hihetetlenül vaskos és idomtalan kezekkel. Az étterem önkiszolgáló alapon működött, s megkönnyebbülve láttam, hogy a legtöbb fogást konzervből és tartósított élelmiszerekből készítik. Megelégedtem egy tányér zöldséglevessel és pár szelet kétszersülttel, aztán visszatértem sivár szobámba a Gilmanben. A hallban megakadt a szemem a pult melletti újságállványon, és vettem a sötét képű portástól egy estilapot meg egy légypiszkos képes magazint.

Mikor odakint sötétedni kezdett, felgyújtottam az ócska vaságy fölé szerelt villanyégőt, és igyekeztem az olvasásra összpontosítani. El akartam foglalni magamat valamivel, nehogy gondolataim túlságosan elkalandozzanak: elvégre ennek az ódon, pestis-bűzös városkának a titkain később is törhetem még a fejem – például ha majd jókora távolság választ tőle. A vén iszákos rémtörténetei nem igértek kellemes álmokat; vad, zavaros tekintete élénken megmaradt emlékezetemben, folyton betolakodott a gondolataim közé,én pedig ismételt erőfeszítéseket tettem, hogy minél messzebbre hessegessem onnan.

Persze azon sem szabad rágódnom, amit az az üzemellenőr mesélt a newburyporti vasutasnak a Gilman Houseról, hogy éjszakánként milyen furcsa hangokat adnak ki egyes lakói... Igen, a hangokat aztán végképp ki kell vernem a fejemből. Meg az arcot is. Azt az arcot a templomkapu sötétjében; a diadém alatt. Amire emlékeznem kellene, hiszen tisztán láttam egy pillanatra, de az agyam valamiért úgy döntött, hogy nem akar emlékezni rá. Talán könnyebb volna rendben tartanom a gondolataimat, ha ez a szoba nem lenne olyan iszonyúan dohos. A szörnyű dohosság elvegyül a város mindenütt jelenlévő halbűzével, és olyan szagegyveleggé keverednek, amiről az embernek állandóan a halál meg a bomlás jut eszébe.

A másik dolog, ami zavart, hogy az ajtómról hiányzott a retesz. Pedig eredetileg föl volt vele szerelve, ez a nyomokból egyértelműen látszott; mint ahogy az is, hogy nemrégiben eltávolították. Biztos elromlott, mint annyi minden más ebben a roskatag épületben. Idegesen körülnéztem a szobában, és pillantásom megakadt a ruhásszekrény reteszén, amelynek a mérete épp megfelelőnek tűnt; nagyjából kitakarta az ajtólapon éktelenkedő, téglalap alakú foltot. Tevékenykedni kezdtem hát, hogy oldjam egy kicsit a gyötrelmes feszültséget. Szerencsére mindig hordok magammal a kulcskarikámon egy ügyes kis szerkezetet, amelyből háromféle szerszámot lehet kipattintani: dugóhúzót, konzervnyitót és csavarhúzót. Ez utóbbinak a segítségével gyerekjáték volt átszerelni a ruhásszekrény reteszét az ajtóra; hajszálpontosan illett, s mikor munkám végeztével próbát tettem vele, megkönnyebbülten láttam, hogy ugyanolyan tökéletesen ellátja feladatát, mint az eredeti. Ettől határozottan megkönnyebbültem, nem mintha olyan nagy szükségét éreztem volna a kettős bezárkózásnak – kulcsom természetesen volt az ajtóhoz –, hanem mert meddő tépelődés helyett végre tettem valamit a biztonságom érdekében még ha csak szimbolikus értelemben is. A két összekötő ajtón, melyek a szomszéd szobákba nyíltak, rendes retesz volt; ezeket – frissen támadt lelkesedésemben – gondosan megerősítettem.

Nem vetkőztem le; úgy döntöttem, addig fogok olvasni, míg elbágyadok, utána pedig ruhástul alszom, csak a zakómat, a nyakkendőmet meg a cipőmet veszem le előtte. Poggyászomból előkerestem a zseblámpámat, és nadrágom zsebébe csúsztattam, hogy ha később sötétben találnék fölébredni, nehézségek nélkül meg tudjam nézni az időt. Az álom azonban csak nem akart a szememre jönni; és amikor – egy pillanatra abbahagytam a gondolataim elemezgetését, legnagyobb megdöbbenésemre rájöttem, hogy én tulajdonképpen hallgatózom – minden idegszálamat megfeszítve fülelek valamire, amit nem tudnék konkrétan meghatározni, de rettegek tőle. Annak az üzemi ellenőrnek a története jobban felzaklatta a képzeletemet, mint hittem. Újra megpróbáltam olvasni, de nem nagyon haladtam. Valamivel később egyszerre csak apró neszekre lettem figyelmes: halk, óvatos nyikordulásokra a lépcső és a folyosók felől, melyek szabályos időközönként ismétlődtek, de sohasem ugyanott, hanem mindig kicsivel odébb. A ritmus valahonnan ismerős volt, méghozzá egészen zavarbaejtően, kezdetben mégsem tudtam hova tenni; aztán hirtelen minden a helyére ugrott, és rájöttem, hogy lépteket hallok. Az első gondolatom az volt, hogy újabb szállóvendégek érkeztek, ezt azonban hamar elvetettem. A lépteket ugyanis nem kísérték beszédhangok; ráadásul ahogy hallgattam : őket, egyre inkább az a benyomásom támadt, hogy ezekben a puha nyikordulásokban van valami alattomosság.

Nem tetszett nekem ez a dolog, és komoly aggályaim támadtak, hogy tanácsos-e egyáltalán elaludnom, nem tenném-e jobban, ha virrasztanék. Ebben a városban elég furcsa szerzetek élnek, és tény, hogy jónéhány utazónak nyoma veszett már errefelé. Talán valami rémregénybe illő szállóba kerültem, ahol megölik a vendégeket a pénzükért? Ez esetben velem nem érdemes vesződniük. Vagy a helybéliek tényleg ennyire betegesen gyűlölik a kíváncsi látogatókat? Felbőszítettem volna őket a városnéző körsétámmal, a térképnézegetésemmel, a sok kérdezősködéssel? Közben az is megfordult a fejemben, hogy elég zilált idegállapotban lehetek, ha egy kis padlónyikorgástól rögtön ilyen gondolataim támadnak. Egy higgadt pillanatomban beláttam, hogy kezd elhatalmasodni rajtam az üldözési mánia; egyúttal heves szemrehányásokkal illettem magam, amiért bűnös ostobaságomban elmulasztottam fegyvert beszerezni az útra.

Így őrlődtem tovább mindaddig, míg örvényébe nem rántott az a fajta testi-lelki kimerültség, amelynek semmi köze alváshoz és álmossághoz. Hirtelen úgy éreztem, lépni is alig bírok. Erőim végső megfeszítésével elreteszeltem az átszerelt ajtót, lekapcsoltam a villanyt, majd zuhanva végigvágódtam a kemény, egyenetlen ágyon – zakóban, nyakkendőben, cipőben, mindenestül. Az éjszaka apró zörejei, amikre fel sem figyeltem eddig, a sötétben tízszerte baljósabbnak és fenyegetőbbnek tűntek, s én kétségek közt gyötrődve ziháltam fekhelyemen. Már bántam, hogy eloltottam a lámpát; ahhoz viszont túl fáradt voltam, hogy felkeljek és újra meggyújtsam.

Aztán, a vaksötétben tipródás hosszú időszaka után, megint felhangzott az ütemes nyikorgás. Lomha egykedvűséggel nyomult előre, fel a lépcsőn, végig a folyosón, közelébb, mint eleddig bármikor. Az ajtóm előtt elhallgatott: és ekkor, szívdobbanásnyi csend után, meghallottam azt a halk, összetéveszthetetlen neszezést, mely mintha kaján kárörömmel igazolta volna minden kínzó balsejtelmemet. Mert a kétség ámyéka sem férhetett hozzá, hogy odakintről valaki az én ajtóm zárját próbálta kinyitni -óvatosan, finoman, tapogatózva – kulccsal.

Hogy a veszélynek ezen első kézzelfogható jelét sokkal inkább higgadtan, semmint fejvesztetten fogadtam, annak magyarázata talán éppen korábbi, körvonalazatlan félelmeimben rejlett. Oktalan rettegésemben ösztönösen felkészültem a fantom ellenség támadására – így hát az új, immár igazi fenyegetés nem ért teljesen váratlanul. Ami nem azt jelenti, hogy számítottam volna rá, sőt! Iszonyúan megrendített, mikor ködös balsejtelmeim a szemem láttára dermedtek közvetlen, kőkemény valósággá; szinte úgy éreztem magam, mint akit letaglóztak. Eszembe sem jutott, hogy ez a motoszkálás a zárral félreértés lehetne.Csakis rosszindulatú szándékra tudtam gondolni, és halálos csendben vártam a láthatatlan behatoló következő lépését.

Az óvatos kaparászás egy idő múlva abbamaradt, és hallottam, hogy a látogató kulccsal kinyitja az északról szomszédos szobát, óvatosan a közös válaszfalhoz oson, és próbát tesz az összekötő ajtóval. A retesz persze kitartott,s az ismeretlen két-három perces meddő kisérletezést követően távozott; a padlónyikorgás után tájékozódva lépésrő l lépésre nyomon kísérhettem visszaútját a folyosóra. Hamarosan megint halk zördülés ütötte meg a fülem; tudtam, hogy most nyit be a déli szobába. Újabb motoszkálás, ezúttal a másik összekötő ajtón, szintén hiába; újabb visszavonulás, ütemes padlóreccsenésekkel. A nyikorgás ezúttal nem hallgatott el, hanem tovább távolodom a folyosón; a lépcsőhöz érve kis szünetet tartott, aztán elindult rajta lefelé, fokról fokra halkulva. Tehát éji látogatóm rájött, hogy bezárkóztam, és egyelőre feladta; majd visszatér később, talán alkalmasabb időpontban, talán még rosszabbkor.

Az a magabiztos, késedelmet nem tűrő határozottság, amellyel ekkor a cselekvés mezejére léptem, egyértelműen azt bizonyította, hogy titokban már órák óta féltem valamitől, ezért tudat alatt sorra vettem a menekülés valamennyi szóbajöhető útvonalát, és gondosan kielemeztem őket. Az első perctől fogva tisztában voltam vele, hogy az ismeretlen behatoló személyében a veszélynek nem az a fajtája testesült meg, amelyikkel szembeszáll és leszámol az ember, hanem az a másik, sokkal félelmetesebb változat, amelyikkel szemben nincs helye hősködésnek, az egyedüli megoldás a menekülés, méghozzá a lehető legnagyobb sietséggel. Első feladatom tehát abban állt, hogy minél gyorsabban kijussak a szállodából, természetesen élve; és ehhez nem vehettem igénybe azt az útvonalat, amely a főlépcsőn és a hallon keresztül vezetett.

Óvatosan ülő helyzetbe emelkedtem, közben felkattintottam a zsebIámpámat, és megkíséreltem meggyújtani az ágyam fölé szerelt villanyégőt; fényre volt szükségem, mert át akartam forgatni bőröndöm tartalmát, hogy kiválogassam belőle a legszükségesebb holmikat egy gyors, poggyász nélküli meneküléshez. Hiába nyomogattam azonban a kapcsolót; nem történt semmi; nyilván elvágták a vezetéket. Kétségtelen, hogy nem valamiféle komolytalan kis összeesküvéssel van dolgom, hanem egy elszánt, befolyásos és rögeszmésen titkolózó szervezettel, melynek célkitűzése-

it egyelőre ugyanúgy nem láttam tisztán, mint ahogy azt sem,

voltaképpen mi a bajuk velem.

Miközben ezeket fontolgattam, ujjaimat továbbra is a haszontalanná vált kapcsolón nyugtatva, egyszerre csak tompán felszűrődő padlónyikorgásra lettem figyelmes az alattam lévő emeletről, s mintha még hangokat is hallottam volna, valamiféle beszélgetés töredékes foszlányait. Fülelni kezdtem hát, és hamarosan kissé elbizonytalanodtam, különösen a mélyebb hangokat illetően. Ezeket talán helyesebb lett volna zajoknak nevezni, mivel ami keveset úgyahogy felfogtam belőlük, az még véletlenül sem hasonlított az emberi beszéd alapvető struktúráira. Többször ismétlődött például egyfajta elnyújtott, rekedt gurgulázás, meg valami sajátos, kuttyanó zaj, ami azt a különös képzetet keltette, mintha a beszélőnek nyálkával lenne tele a szája. Ekkor azonban sietve felhagytam a további hallgatózással, mert eszembe jutott az üzemi ellenőr, és hogy mi mindent hallott ő annak idején ebben s dohos és dögbűzös épületben.

Miután kézilámpásom fényénél alaposan megtömtem a zsebeimet kötszerrel, ragasztószalaggal, szárazelemekkel és egyéb fontosnak vélt holmikkal, föltettem a kalapomat, és lábujjhegyen az ablakokhoz osontam, hogy felmérjem a menekülés lehetőségeit. Tűzlétrát nem találtam, noha az államilag előírt tűzvédelmi rendszabályok értelmében lennie kellett volna, a sima, dísztelen falon pedig alkalmatos kapaszkodók híján lehetetlen volt leereszkedni. Maradt még az ugrás, ami – innen legalábbis – biztos öngyilkosságnak tűnt, hiszen három emeletet zuhanva csapódnék az udvar kövezetének. Szobámtól valamelyest jobbra és balra viszont ódon téglaépületek támaszkodtak a szálloda oldalának; sajnos, a tetőzetük ferde lejtésű volt, ámde – természetesen – sokkal közelebb esett az ablakaim magasságához. Megbecsültem a szintkülönbséget, és úgy találtam hogy nem terjed túl az ésszerű kockázat határain. Persze ahhoz, hogy leugorhassak valamelyik háztetőre, előbb a közelébe kellett férkőznöm, hiszen most a lehető legalkalmatlanabb helyen tartózkodtam; félúton a kettő között. Néhány pillantással felmértem, hogy ha a siker reményében akarok próbálkozni, legalább két szobával odébb kell jutnom, akár északi, akár déli irányban; homlokomat ráncolva vettem fontolóra a lehetőségeimet.

Úgy véltem, a folyosót igénybe venni szerfölött kockázatos volna;egyrészt odalent nyilván felfigyelnének a lépteimre, másrészt korántsem bizonyos, hogy kívülről be tudnék hatolni a kiszemelt helyiségbe. Ha egyáltalán eljutok valameddig – mert egyelőre még ez is kétségesnek tűnt –, akkor ez kizárólag a sokkal könnyebb szerkezetű összekötő ajtókon keresztül történhet;

amennyiben pedig zárak vagy reteszek állják az utamat, kénytelen leszek erőszakkal elhárítani az akadályt, vállamat használva faltörő kos gyanánt. Bíztam benne, hogy a feladat nem fogja meghaladni erőmet, elvégre a ház és tartozékai eléggé elhanyagolt állapotban vannak; ám tisztában voltam vele, hogy tevékenységem meglehetősen nagy zajjal jár majd. Tervemet tehát a gyorsaságra és a meglepetés erejére alapoztam; minden azon állt vagy bukott, sikerül-e idejében áttörnöm egy megfelelő ablakhoz. Mihelyt ugyanis az ellenség áttekintést nyer a helyzetről, a főkulccsal már gyerekjáték lesz kinyitni egy olyan ajtót, amely egyenesen hozzám vezet. Szobámnak a folyosóra szolgáló ajtaját mindenesetre eltorlaszoltam a komóddal, melyet apránként, hüvelykről hüvelykre toltam elé, nehogy a zaj árulómmá váljon.

Nem áltattam magamat: tudtam, hogy nincs sok esélyem, és tőlem telhetőleg igyekeztem felkészülni minden váratlan bonyodalomra. Ha sikerül átvergődnöm a háztetőre, gondjaim azzal még korántsem fognak megoldódni: elsősorban le kell jutnom valahogy az utcára, különben soha nem keveredek ki ebből az elátkozott városból. Javamra szólt, hogy a meneküléssel kecsegtető épületek lakatlanok és erősen romosak voltak, ráadásul elég sok tetőablak nyílt rajtuk, talán hogy beengedjék a napfényt; ezek most törötten, vakon és feketén ásítanak az éjszakai égre.

A fűszeresfiú térképe alapján úgy tűnt, hogy a Gilman House-ból kiindulva déli irányban juthatok ki a leggyorsabban Innsmouthból; ezért először a déli összekötő ajtót vizsgáltam meg. Elhúztam a reteszt, és lenyomtam a kilincset, de nem engedett: zárva volt, s talán egy másik retesz is védte a túloldalon. Maga az ajtó befelé nyílt, az én irányomban, ami alaposan megnehezítette volna a betörését és felfeszítését egyaránt. A déli útvonal tehát kiesett a számításból. A vasvázas ágyat a biztonság kedvéért óvatosan odataszigáltam az ajtó elé; ha később esetleg innen akarnak ellenem támadást indítani, akadályozni fogja őket. Utána próbát tettem az északi összekötő ajtóval, amely szintén zárva volt, de kifelé nyílt; és ezzel el is dőlt a kérdés, merre induljak el.

Ha a háztetőkön eljutok a Paine Streetig, ott lemászhatok a földre; az udvaron egy kis szerencsével át tudok rohanni, ha addig nem sérül meg a lábam; ha igen, akkor megpróbálhatom a szélén, házról házra osonva;ha sikerül átcsúsznom – attól függ, milyen magasságban –, akkor a Washington Streetre vagy a Bates Streetre lyukadok ki; esetleg Paine Street alsó szakaszára, akkor majd hátrahúzódom kicsit. Valahogy mindenképpen el kell érnem a Washington Streetet, az gyorsan kivisz a városközpontból. A Paine Street felső szakaszát viszont tanácsosabb lesz elkerülni, mert ott a tűzoltóállomás éjjel-nappal ügyeletet tart.

Miközben ilyen gondolatok kergették egymást a fejemben, a baloldali ablaknál álltam, és a roskatag, foghíjas tetőrengeteget néztem, amelyet most cseppfolyós ezüstbe öltöztetett a fogyásnak induló holdkorong. Jobbról a folyómeder fekete sebszája hasított a panorámába; puha, védtelen oldalába elhagyott gyártelepek és törött gépállomások tapadtak,rozsdás piócák gyanánt. A málladozó sínpáron és a rowleyi országút maradékán túl ingoványos lapály vette kezdetét; itt-ott magasabb és szárazabb dombocskák tarkították, melyeken sűrű bozót tenyészett. Baloldalt a kísértetváros házai keskenyebb sávot foglaltak el a tájból, mögöttük szurdokok és szélkoptatta sziklák következtek, meg az ipswichi út fehéren csillogó szalagja. A harmadik utat, amely dél felé, Arkhambe vitt – ahová még ma éjjel el kell jutnom –, innen nem láttam, eltakarta a szálloda fala.

Még mindig azon töprengtem, melyik időpont lenne a legalkalmasabb az északi ajtó ellen intézett rohamra – és persze hogyan tudnám a dolgot a lehető legkisebb zajjal megoldani–, amikor egyszerre csak észrevettem, hogy alattam, a második emeleten elhallgatott a furcsa, torz hangok zsinatolása; a lépcsőfokok viszont újra nyikorogni kezdtek, méghozzá ezúttal szaporábban és panaszosabban. A szobaajtó fölött, a szellőzőablak üvegében imbolygó lángnyelv tükörképe lobbant, vörös visszfénye végigcsapott a kinti – falakon. A lépcső megkönnyebbült sóhajjal szabadult meg terhétől; helyette most a folyosópadló nyögött fel elgyötörten, már nem halk, óvatos nyikordulásokkal, hanem minden ízében recsegve-ropogva. Elmosódott, nyirkos zajegyveleg közeledett odakint: iszapos motyogás, sár-hangok, hínár-hangok. Aztán valaki keményen, parancsolón megdöngette az ajtómat.

Az első pillanatban földbe gyökerezett a lábam; sóbálvánnyá dermedve, mozdulatlanul álltam az ablaknál, még a lélegzetem is visszafojtottam. Úgy éreztem, örökkévalóságok telnek el; közben az undok halbűz, amely az egész várost átitatta, hirtelen oly töménnyé, oly gyomorbavágóvá sűrűsödött körülöttem, hogy szédülés fogott el tőle. Aztán az erőszakos zörgetés megismétlődött – s ezúttal nem is maradt abba, mind türelmetlenebbé válva folytatódott. Tudtam, hogy elérkezett a tettek ideje: félrerántottam az északi ajtó reteszét, és nekiveselkedtem a betörésének. Akárki volt odakint, egyre dühösebben követelt bebocsáttatást; reméltem, elég nagy lármát csap közben, hogy elnyomja az én próbálkozásaim zaját. Végre rászántam magam a cselekvésre, és bal vállamat előrefeszítve nekirontottam a vékony deszkalapnak. Visszapattantam róla, de összeszorítottam a fogamat, megökleltem újra... és újra... és újra... Az ajtó jobban bírta, mint hittem volna, de én nem törődtem sem a vérrel, sem a fájdalommal, csak rohamoztam tovább. A hívatlan vendég időközben már tajtékozhatott haragjában, mert ökle alatt kezdett berepedezni a fa, és nem is döngött már, inkább dübörgött.

Az összekötő ajtó végre engedett, ám olyan éktelen recsegés-ropogással dőlt ki a sarkából, hogy azt odakint is hallaniuk kellelt. S valóban: a dübörgésből egyszeriben robajlás lett, az ajtólapból deszkaszálak hasadtak be a szobába. Mégsem ettől a durva, erőszakos hangzavartól dobbant akkorát a szívem, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból, hanem attól különös, fémes surrogástól, ami a háttérből kísérte. Számtalan apró zörejből állt össze ez a hang: fém kattant fémen, fém csendült fémnek... Végig a folyosó mindkét oldalán sok-sok kulcs fordult el sok-sok zárban.

Törött deszkákon átgázolva rontottam be a szomszéd szobába, a folyosóra nyíló ajtóhoz vetettem magam, s az utolsó pillanatban – már kattant a zár– csaptam rá belülről a reteszt. Megkönnyebbülésre azonban nem maradt időm, mert a következő szobából – amelyiknek az ablakából át akartam ugrani a háztetőre – már hallottam is a szívszorító zördülést, ahogy a kulcsot a folyosó felől a zárba dugják.

Egy pillanatra a legsötétebb kétségbeesésbe zuhantam, hiszen befejezett ténynek tűnt, hogy csapdába estem egy olyan szobában, amelynek ablakából legfeljebb a halálomba ugorhatok. Eszelős iszonyat rántott görcsbe mindenestül; s ez az érzés helyzetem reménytelenségén kívül egyéb tényezőkből is táplálkozott. Igy például mikor átzuhantam ebbe a szobába, a bal kezemben tartott zseblámpa fénykévéje vadul cikázott mindenfelé, s eközben végigcsapott a padlónak egy bizonyos szakaszán. A vastag porrétegben tisztán kirajzolódott ama titokzatos látogató lábnyoma, aki nemrégiben még innen próbált behatolni hozzám; s a látvány sokkját inkább súlyosbította, mint enyhítette, hogy az illető szemlátomást mezítláb volt. Ilyenkor óhatatlanul fölmerülnek az emberben ominózus gondolatok, hogy tudniillik akkor mik döngetik az ajtót és mik forgatják s kulcsokat; s ha mindehhez még az a meggyőződés is járul, hogy – kiúttalan helyzetben lévén – bizonyos személyes találkozások tovább már nem odázhatók... nos, akkor aligha hibáztathatjuk a racionális elmét, ha összeroppan a kihívások alatt; s egy pillanatra elmenekül.

Aminthogy ez történt velem is, s mentette meg minden bizonnyal az életemet; mert az iszonyat mélypontján egyfajta kábult automatizmus uralkodott el rajtam, amely tovább hajszolt még reménytelen helyzetben is. Gondolkodás nélkül meglódultam tehát a következő összekötő ajtó felé, amely az elérni vágyott ablakot rejtő szobába nyílt. A feladat pofonegyszerűunek tűnt: betörni ezt az ajtót, átugrani a szomszédba, ott ráhúzni a reteszt egy másik ajtóra, ami a folyosóra vezet. Az időtényező, mely mindezen vállalkozásokat teljesen kilátástalannak tüntette föl, számomra akkor nem létezett; mint ahogy olyan apróságok sem foglalkoztattak, hogy a szomszédos szoba nem szükségképpen lesz ugyanolyan alaposan fölvértezve belső zárakkal és reteszekkel, mint ez itt.

Ekkor azonban segítségemre jött a vakszerencse – az összekötő ajtó ugyanis nemhogy bezárva nem volt, de még becsukva sem, résnyire nyitva állt. Nekifutásom szinte átröpített rajta, s lendületemet odaát sem igyekeztem megfékezni, épp ellenkezőleg: gondolkodás nélkül, vállal-térddel zuhantam neki a másik szoba folyosóra néző ajtajának. Azt ugyanis a túloldalról épp nyitotta volna valaki, s maga is igyekezett rajta befelé – ámbátor egyelőre semmit sem láttam belőle, mert az ajtólap egészen eltakarta. Valószínűleg ő sem látott engem, mert amikor rögtönzött rohamom teljes testsúlyommal nekisodort az ajtó felém eső oldalának, csupán egy rekedt, torokhangú hörrenésre futotta tőle, aztán visszabukott a folyosóra – én pedig már vágtam is záróállásba az olajozottan helyére csusszanó reteszrudat.

Alig szusszanhattam, máris két újabb ajtó nyílása-csapódása ütötte meg a fülemet. Dél felől fojtott, zavaros gurgulázás hallatszott, mégpedig – ha érzésem nem csalt – annak az összekötő ajtónak a túloldaláról, amit saját szobámban a vasággyal torlaszoltam el. Úgy tűnt, az ellenség délen vonta össze erőit a döntő támadáshoz; hevenyészett barikádom nem sokáig fogja feltartóztami őket. Ám ugyanebben a pillanatban kulcs zörrent az északról szomszédos szoba zárjában, és mostani helyzetemben számomra mindig a legközelebbi támadó jelentette a legnagyobb veszélyt.

Az északi összekötő ajtó tárva-nyitva állt, ám a szomszéd szoba zárjában már forgott a kulcs. Nem tartottam kizártnak, hogy valamiféle nyaktörő akrobatamutatvánnyal még idejében rá tudnám csapni a reteszt – de biztos sem voltam benne, és legjobb esetben is csak annyit érnék el vele, hogy még egy szobát kellene szemmel tartanom. Az egyszerűbb megoldást választottam hát, becsaptam és elreteszeltem előbb az északi, majd a déli összekötő ajtót – aztán az északihoz odatoltam az ágyat, a délihez a komódot, a folyosóra nyílónak a mosdóállvány maradt. Nem láttam más megoldást: hacsak nem óhajtok vége-hossza nincs bújócskába fogni támadóimmal – melynek végeredménye távlatilag aligha lenne kétséges –, akkor kénytelen leszek ilyen hevenyészett védművekre hagyatkozni, amíg megpróbálok átjutni a Paine Street-i épülettömb tetejére. Legkínzóbb aggályom azonban még most, e sorsdöntő pillanatban sem az volt, hogy védelmem gyönge és sebezhető. A hátamon futkározó borzadályt egy apró és első pillantásra jelentéktelen észlelet váltotta ki: megfigyeltem ugyanis, hogy jóllehet üIdözőim hallattak olykor különféle bestiális zajokat, ám érthetően artikulált – másképpen fogalmazva: emberi hangot mindeddig egyetlenegyet sem.

Miközben torlaszt emeltem a bútorokból, a folyosón éktelenül recsegni-nyikorogni kezdett a padló: odakint sietősen csosszanó léptek iparkodtak az északról szomszédos szobához, délen viszont a lárma érezhetően alábbhagyott. Ellenségeim nyilván a gyenge összekötő ajtóra akarták összpontosítani erőfeszítéseiket, amelyről tudták, hogy közvetlenül én rám nyílik. Az ablaknál termettem; odalent a holdfény beezüstözte az épülettömb tetőgerincét, s én láttam, hogy az ugrás igencsak kockázatosnak ígérkezik, mivel nyaktörően meredek felületen kell majd megvetnem a lábamat.

Miután egy pillantással felmértem a helyzetet, a két ablak közül a délibb fekvésűt választottanz ki magamnak; úgy terveztem, a tetőzet belső lejtőjére érkezem majd, s nyomban igyekszem eltűnni a legközelebbi tetőablakon át. A romos téglaépületben természetesen számolnom kell az üldözéssel, reméltem azonban, hogyha észrevétlenül leérek a földszintre, a sötéten ásító kapualjak fedezetében sikerül átlopóznom az árnyhomályos udvaron, s a Washington Streetről már csak idő kérdése, hogy déli irányban kijussak a városból.

Az északi összekötő ajtót egyre elszántabban döngették a túloldalról, s láttam, hogy a szúette deszkázat kezd behasadozni a csapások alatt. Az ostromlók szemlátomást faltörő kost rögtönöztek valami súlyosabb berendezési tárgyból. Ám ágybarikádom egyeIőre kitartott, így hát továbbra is volt esélyem a menekülésre. Az ablakot kitárva észrevettem, hogy kétoldalt a karnisról vastag velúrfüggöny lóg rézkarikákon, odakint pedig a falba ágyazott vaskampó segíti a redőny leeresztését. Eszembe villant egy módszer, amellyel talán megtakarithatnám magamnak a kockázatos ugrást, s nem is haboztam cselekedni. Egyetlen erőteljes rántással letéptem a függönyt a karnissal együtt, két tartókarikát beakasztottam a rozsdás kampóba, majd átnyaláboltam a poros velúrlepleket a nyitott ablakon. A függönyköteg leért egészen a háztetőig, s úgy becsültem, a kampó meg a rézkarikák elfogják bírni a súlyomat. Kibújtam az ablakon, leereszkedtem a hevenyészett kötélhágcsón, és örökre magam mögött hagytam a Gilman House roskatag épületét, a dohos szobákban lappangó morbid rémségekkel együtt.

Biztonságban megérkeztem a meredeken lejtő háztetőre, és a csúszós cserepeken egyensúlyozva sikerült eljutnom a legközelebbi tetőablakig. Innen már meg mertem kockáztatni, hogy egy pillanatra hátranézzek, és láttam, hogy az ablak, amelyiken kimásztam, továbbra is sötét, noha az omladozó kémények erdején túl több épületben baljós fények égnek, így például a Dagon-rend csarnokában, a baptista imaházban és a régi kongregacionalista templomban, amelyről oly hátborzongató emlékeket őriztem. Lent az udvar üresnek tűnt, reméltem hát, hogy sikerül kámforrá válnom, mielőtt üldözőim az egész várost fellármáznák. Zseblámpámmal bevillantottam a tetőablakon; lépcsőt vagy létrát nem találtam; de a padlástér belmagassága nem látszott túl ijesztőnek. Átlendültem az ablakszegélyen, s jókora porfelhőt kavarva értem földet egy sötét helyiségben, szúette ládák és dongahíjas hordók között.

A környezet eléggé kíséreties hangulatot árasztott én azonban már túl voltam azon, hogy ilyesmi miatt aggódjak. Gyors pillantást vetettem karórámra – hajnali kettő körül járt az idő –, zseblámpám fénysugarát körbevillantva megkerestem a lépcsőlejáratot, és késedelem nélkül megindultam feléje. A lécfokok reccsenve hajlottak be súlyom alatt, de kitartottak, s én az üres hombárként tátongó első emeleten keresztül lesiettem a földszintre. Minden kihalt volt, lépteimre csak a visszhang felelt. Kisvártatva elértem az épület központi folyosóját, melynek végén halványan derengő téglalap jelezte a Paine Street-i bejárat romos kapuzatát. Én az ellenkező irányban indultam el, s szerencsémre nyitva találtam a hátsó ajtót, ahonnan öt lépcsőfok vezetett a töredezett kövezetű, gyommal felvert udvarra.

A falak itt eltakarták a holdkorongot, de elég szórt fény szüremlett be közéjük, hogy zseblámpám segítsége nélkül is eltájékozódjak. A Gilman House több ablakából világosság áradt, s mintha zavaros hangokat is hallottam volna abból az irányból. Óvatosam átosontam a Washington Street oldalára; több kapualjat is megpillantottam, és úgy határoztam, először a legközelebbivel teszek próbát. Az átjáróban szuroksötét volt, s túlsó végére érve láttam, hogy az utcára nyíló ajtó be van szorulva. Másik házzal kell tehát kísérleteznem, szögeztem le magamban, miközben tapogatózva visszafordultam az udvar felé; a kapualjban azonban hirtelen megtorpantam.

Időközben ugyanis kitárult a Gilman House egyik mellékbejárata és különös alakok tódultak ki rajta nagy tömegben; fel-alá lóbált lámpásaikkal hullámos fénycsíkokat hasítottak a sötétségbe, s időnként förtelmes, vartyogó kiáltásokat váltottak egymással valami bestiális nyelven, amely semmiképpen nem lehetett angol. Szétszéledtek az udvaron, de meglehetősen bizonytalanul mozogtak, s én határtalan megkönnyebbüléssel döbbentem rá, hogy nem tudják, hol keressenek; a látványtól mindazonáltal a hideg futkározott a hátamon. Ahhoz ugyan nem volt elég világos, hogy kivehessem a vonásaikat, – görnyedt, kacsázó járásukat azonban valahogy visszataszítónak találtam. És ami a legrosszabb, észrevettem közöttük egy illetőt, aki furcsa palástféleséget viselt, a homlokát díszítő, csúcsos diadém pedig nyugtalanítóan ismerősnek tetszett.

Ahogy üldözőim ellepték az udvart, félelmem fokozódott. Mi lesz, ha ebből az épületből nem tudok kijutni az utcára? Az átható halbűztől egészen felkavarodott a gyomrom, alig bírtam megállni, hogy öklendezésemmel el ne áruljam magamat. Vakon tapogatózva visszafordultam a Washington Street felé, találomra benyitottaM egy ajtón a ház belsejébe, s egy üresen kongó szobába jutottam; az ablaktáblák zárva voltak, de nem deszkázták be őket. Zseblámpám fényében addig matattam rajtuk, míg nagy nehezen ki nem nyíltak; a következő pillanatban már másztam is ki az utcára, a fatáblákat gondosan behúzva magam után. A Washington Streeten voltam, és egyelőre egy teremtett lelket sem láttam a közelben, még fényeket sem, ha a holdvilágtól eltekintünk. Több irányból hallottam viszont távoli, elmosódott lármát: nyálkás-rekedt hangokat, sietős téptek csattogását meg valami különös zajt, ami inkább súlyos huppanások gyors egymásutánjának tűnt,semmint lábdobogásnak. Láthatólag nem volt vesztegetnivaló időm. A város alaprajza tisztán lebegett lelki szemeim előtt, s kimondottan örültem neki, hogy – amint az nem túl jómódú, félreeső településeken gyakorta megesik, kivált ilyen holdfényes éjszakákon – a közvilágítás nem üzemeIt. Egyes zajok délről hallatszottak, én azonban kitartottam elhatározásom mellett, hogy arrafelé folytatom menekülésemet. Tudtam, hogy számtalan sötét kapualj kínál majd ideiglenes menedéket, ha az üldözésemre indított személyekkel vagy csoportokkal találkoznék.

Szapora, de elővigyázatos léptekkel indultam el, a lakatlanul málladozó házak árnyékába húzódva. Noha kissé ziháltam fáradságos tornamutatványaim után, s közben valahol a kalapomat is elvesztenem, nem ríttam ki túlzottan a környezetből; ha egy járókelő téved az utamba, jó esélyem volt rá, hogy nem szúrok szemet neki. A Bates Streeten kénytelen voltam egy vizelettől bűzlő falifülkébe húzódni, míg két idomtalan árnyalak nehézkesen elcsoszogott előttem, de hamarosan folytatni tudtam utamat, egészen addig a pontig, ahol a Washington Street átvág az Eliot Street és a South Street kereszteződésén. Nappal nem jártam erre, ám a fűszeresfiú térképe alapján veszedelmes helynek tűnt, hisz jóformán semmi fedezéket nem nyújtott a holdfény elől. Mégsem lett volna tanácsos a megkerülésével próbálkozni, mivel az összes többi szóba jöhető útvonal lényegesen kockázatosabbnak látszott: vagy túl hosszadalmasak és tekervényesek voltak, vagy még nyíltabb és átláthatóbb terepen vezettek, ahol ki lettem volna téve a felfedeztetés veszélyének. Nem maradt más hátra: vakmerően, minden fedezék nélkül kellett átkelnem a téren, tőlem telhetőleg utánozva az innsmouthiak jellegzetes, kacsázó járását – és persze abban a reményben, hogy nem találkozom senkivel, legalábbis az üldözőim közül.

Hogy milyen méreteket öltött a hajtóvadászat – és egyáltalán mi a céljuk vele – arról a leghalványabb elképzelésem sem volt. Egyelőre nem tűnt úgy, mintha a városban szokatlanul élénk lenne a mozgolódás; számolnom kellett azonban vele, hogy a Gilman House-ból való szökésem híre még aligha terjedhetea messzire. A Washington Streetről mindenképpen muszáj lesz áttérnem egy délibb fekvésű utcára; mert abban nem kételkedtem, hogy az a csoport a szállodából utánam ered.Az átjárós épületben minden csupa por volt; csak idő kérdése, hogy rábukkanjanak a nyomaimra, és azokból könnyűszerrel kikövetkeztethetik, merre tartok.

A kereszteződést, ahogyan számítottam is rá, a hold ezüstös fénye ragyogta be; a közepén rozsdakérges vaskerítés vette körül néhány virágágy elvadult maradványait. Szerencsére senkit sem láttam a kömyéken, bár a Town Square irányából bizonytalan, egyre erősödő morajt véltem hallani. A South Street ezen a ponton kiszélesedett, és enyhe ívben kanyarodva futott tovább a parti halásznegyed felé, valóságos panorámakilátást nyitva a tengerre. Leszegett fejjel vágtam neki a holdsütötte térnek, és csak remélni mertem, hogy senki sem figyel föl rám a távolból. Akadálytalanul haladtam előre, sehol nem harsant kiáltás, mely arra utalt volna, hogy észrevettek. óvatosan körülkémleltem, s egy pillanatra önkéntelenül lelassítottam tépteimet, hogy elgyönyörködjek a holdfényes tenger gyönyörű látványában, mely büszkén és fenségesen hullámzott az utca végében. Messze túl a hullámtörőn halovány, fekete csík derengett: az Ördögzátony. Amikor megpillantottam, óhatatlanul eszembejutottak a sötét mendemondák, amiket az utóbbi napokban hallottam róla – hogy ez a kopár sziklahát valójában titokzatos kapu volna, mely valamiféle torz és természetellenes mélyvízi pokolra nyílik, ahol soha nem látott iszonyúságok tenyésznek.

És ekkor hirtelen ütemes időközönként ismétlődő villanásokra lettem figyelmes a távoli zátonyon. Tisztán láthatóak voltak, félreérthetetlenül tudatos szándék vezérelte őket; és olyan fokú vak borzadállyal töltötték el lelkemet, amely minden józan megfontolást porszemként söpört félre útjából. Izmaimat páni félelem rántotta görcsbe, s hogy nem eredtem futásnak torkom szakadtából üvöltve, azt csupán valamiféle tudat alatt munkáló, elemi óvatosságnak köszönhettem. Ám a következő pillanatban még rosszabb lett a helyzet; mert a Gilman House kupolájából, tőlem északkeletre, egyszere csak hasonló fényszignálok villantak az éjszakai égre, más ritmus szerint ugyan, de minden kétséget kizáróan a zátony jelzésére válaszolva.

Emlékeztettem magam, milyen magányos és sebezhető vagyok a holdvilágos útkereszteződésben, s ez a tudat erőt adott nekem, hogy legyűrjem a tagjaimat hatalmába kerítő reszketést. Újra megszaporáztam lépteimet, nem feledkezve meg az ormótlan csoszogás utánzásáról; tekintetemet azonban képtelen voltam elszakítani a pokoli, baljós sziklapadról, mely mintha delejes bűverővel béklyózott volna magához. Hogy mit jelentsen ez az egész, elképzelni sem tudtam; talán valami különös szertartást űzhettek kinn az Ördögzátonyon, esetleg egy bárka köthetett ki rajta. Amikor elértem a díszpázsit roncsait, jobbra fordultam, hogy megkerüljem őket; közben tovább bámultam a kísérteties, nyáréji holdvilágban derengő óceánt, a névtelen és megmagyarázhatatlan forrásból származó fényjelzéseket.

Ekkor robbant elmémbe a legiszonyúbb és legfélelmetesebb látvány, amely szerteszét szaggatta önuralmam utolsó foszlányait, s rohanvást nyüszítve kergetett a sötéten tátongó kapualjak és halszemekkel bámuló ablakok közé, a csontváuakra csupaszított szellemutcák néma, lidérces útvesztőjébe. Mert közelebb érve rádöbbentem, hogy a holdsütötte habok a zátony és a pad között távolról sem üresek. A tajtékos tengervíz szinte forrni látszott; úszó alakok hemzsegtek benne tömegével, mint vetésben a sáskák, mint üszkös húsban a nyüvek. Az egész szörnyűséges horda a Város felé tartott, s noha egyetlen kurta pillanatra láttam őket csupán, még ilyen messzeségből is hideglelős borzadály ütött ki rajtam; mert a hullámzásból ki-kibukkanó fejek és karok összetartozása teljességgel lehetetlennek tűnt, hacsak nem tételezünk fel oly idomtalan testi torzulásokat, melyeknek végiggondolásától az emberi elme visszahőköl.

Eszeveszett rohanásom mindössze két-három sarokig tartott; mivel bal kéz felől olyasféle lárma ütötte meg a fülemet, ami szervezett üldözésre engedett következtetni. Lépéseket hallottam; torokhangú gurgulázást; a Federal Streeten egy autó zörgött végig köhögő motorral dél felé. Ez minden előzetes tervemet halomra döntötte – hiszen ha a déli országutat elzárták, arra nem juthatok ki Innsmouthból, másfelé kell próbálkoznom. Zihálva megtorpantam, és behúzódtam egy kapualj árnyékába; közben áldottam a szerencsémet, amiért idejében eltisztultam a holdfényes útkereszteződésből, mielőtt még üldözőim a párhuzamos utcán odaértek volna.

Következő gondolatom már korántsem hozott ekkora megkönnyebbülést. Mivel a vadászcsapat más útvonalon érkezett, nyilvánvaló volt, hogy nem közvetlenül engem követtek. Nem engem láttak meg, hanem egy általános haditerv értelmében cselekedtek, hogy elvágják menekülésem útját. Ez esetben viszont az Innsmouthból kivezető valamennyi út ugyanígy el lesz zárva, hiszen a helybéliek nem tudhatják, merre próbálok szökni. Ezen a hálón csak akkor nem fogok fennakadni, ha sikerül úgy kivergődnöm a városból, hogy nagy ívben elkerülök minden kiépített utat; ami nem sok jóval kecsegtet, hiszen a környező vidék csupa ingovány és meredek falú szurdok. Egy pillanatra zsibbadt kábulatba zuhantam – részben teljesen reménytelenre fordult helyzetem miatt, részben a mindenfelől áradó halbűztől, mely egyszeriben már-már kibírhatatlanná erősödött.

Aztán eszembe jutott a felszámolt rowleyi vasútvonal, a romba dőlt állomás a folyóvölgy szélén, ahonnan egy elgazosodott, rozsdamatta sínpár fut tovább északnyugatnak. Nincs kizárva, hogy az innsmouthiak erre az útra nem gondoltak, hiszen a sűrűn burjánzó tüskebokrok miatt jószerivel járhatatlan volt; mindenképpen kevéssé tűnt valószínűnek, hogy egy szökevény éppen erre próbálna menekülni. A szállodai ablakból a sínpár tisztán kivehető volt, fel tudtam hát idézni magamban, merre keressem. Sajnos, az első néhány mérföldjére meglehetősen jó kilátás nyílt a rowleyi országúttól és a város magasabb pontjairól; de ha ezt a szakaszt kúszva teszem meg, az aljnövényzet talán elrejt a figyelő szempárok elől. Egyébiránt sem kínálkozott más lehetőség; ha szabadulni akarok, meg kell kockáztatnom.

Még mélyebbre húzódtam ideiglenes menedékhelyemen, és zseblámpám segítségével tüzetesen áttanulmányoztam a fűszeresfiú térképét. A legfontosabb probléma a vasút megközelítése volt, és bármennyire sürgetett az idő, nem siettem el a legbiztonságosabbnak ígérkező útvonal kiválasztását. Végül úgy döntöttem, előremegyek a Babson Streetig, ahonnan nyugatnak fordulok a Lafayette Streetre. A két utca ugyanolyan nyílt kereszteződésben metszette egymást, mint amelyik az imént csaknem a vesztemet okozta; ezen azonban nem szükséges átvágnom, elegendő, ha körbeosonok a szélén. Innen cikcakkban haladok tovább a Lafayette, a Bates, az Adams és a Banks Streeten, a folyóvölgy külső ívén, míg el nem érem az elhagyott, beomlott állomásépületet, amit az ablakomból láttam. Azért választottam a Babson Streetet, mert semmi kedvem nem volt visszafelé menet még egyszer átkelni a téren, a South Streetet pedig lehetőség szerint kerülni szerettem volna, mivel túl szélesnek találtam.

Nem halogathattam tovább az indulást. Először is áthúzódtam az utca jobb oldalára, hogy minél kevesebb feltűnéssel térhessek majd rá a Babson Streetre. A Federal Streeten nem szűnt meg a lárma, s hátratekintve mintha fényt láttam volna abban az épületben, amin át kimenekültem az udvar kelepcéjéből. A lehető legsürgősebben el akartam hagyni a Washington Streetet, ezért futólépésre váltottam, forrón remélve, hogy senki sem fog rám felfigyelni. A Babson Street-i sarok közelében az egyik ház legnagyobb rémületemre lakottnak tűnt, legalábbis az ablakai el voltak függönyözve; világosság azonban nem égett benne, s végül baj nélkül túljutottam rajta.

Mivel a Babson Street keresztezte a Federal Streetet, végig ki voltam téve annak a veszélynek, hogy üldözőim messziről fölfedeznek, ezért igyekeztem a roskatag, egyenetlen házsorok árnyékában haladni, s két ízben is behúzódtam a kapualjak sötétjébe, amikor a hátulról felszűrődő zajok egy-egy pillanatra megerősödtek. A tér, amely felé igyekeztem, innen távolabbról kopárnak és kihaltnak tűnt a holdfényben; ugyanúgy nem nyújtott semmi fedezéket; mint az előbb másik, és nagyon örültem, hogy ennek nem a közepén kell átvágnom. Amikor másodjára álltam meg, az a benyomásom tamadt, mintha az elmosódott hangok ezúttal nem hátulról hallatszanának. Óvatosan kikémleltem a fal takarásából, s egy ütött-kopott autót pillantottam meg, amint áthajt a téren az Eliot Street felé, mely ezen a ponton egyszerre keresztezte a Babson Streetet és a Lafayette Streetet. Az undok halbűz, mely rövid időre mintha enyhült volna kissé, egyszeriben fojtogatóan töménnyé vált; és alighogy a kocsi eltűnt a sarok mögött, egy sereg ápolatlan, görnyedt torzalak bukkant fel a nyomában, amint nehézkes, csámpás csoszogással igyekeztek utána. Azonnal tudtam, hogy ez csak az ipswichi utat – az Eliot Street egyenes folytatását – őrző csoport lehet. A gyülevész népségből ketten bő lepleket viseltek, egyikük fejét pedig csúcsba futó diadém díszítette, mely sápadt-fehéren csillogott a holdfényben. Ez olyan furcsán mozgott, hogy a hideg futkározott tőle a hátamon járás helyett ugyanis inkább gyors, apró ugrásokkal iparkodott előre.

Miután a csapat utolsó sereghajtói is elhagyták a kereszteződést, rászántam magam utam folytatására. A Lafayette Street sarkáig két másik utca torkolata előtt kellett elhaladnom. Az első éppen az Eliot Streeté volt; itt igencsak megszaporáztam a lépteimet, nehogy az esetleges lemaradozók észrevegyenek. Messziről, a Town Square irányából hallottam ugyan valami elmosódott vartyogást, amit mintha lábdobogás kísért volna; de sikerült gond nélkül átérnem a túloldalra. Utána a széles, holdvilágos South Street következett, amitől bizony féltem kissé, nem utolsósorban a tengerre néző panoráma miatt. Könnyen előfordulhat, hogy ezt az utcát figyelik; az Eliot Streetnek két pontjáról is akadálytalanul rá lehetett látni. Megacéloztam magam a feladatra, az utolsó pillanatban úgy döntöttem, visszafogom az iramot, és inkább – ahogyan az előbb is – az innsmouthiak jellegzetes járását utánozva kísérlem meg az átkelést.

Amikor ismét kilátásom nyílt a kikötőre, ezúttal jobb felől, hajszál híján meg bírtam állni, hogy ne emeljem rá a szememet; végül azonban fölülkerekedett bennem a kíváncsiság. Miközben ormótlan, kacsázó léptekkel igyekeztem a szemközti utcasarok oltalmazó árnyékai felé, óvatos pillantást vetettem oldalra. Félig-meddig arra számítottam, hogy valami vitorlás bárkafélét fogok látni, de csalódnom kellett. Tekintetem ehelyett egy kis evezős dereglyén akadt meg, amely az elhagyztt mólók felé tartott, fedélzetén viaszosvászonnal letakart, terjedelmes rakománnyal. Az evezősökből ilyen messziről nem sokat láttam, lomha mozgásuk azonban valahogy rendellenesnek és visszataszítónak tűnt. A csónak mellett figyelmes lettem néhány úszóra is; a távolban feketéllő zátonyon pedig halvány világosság derengett, amely egyáltalán nem hasonlítom a korábban látott fényvillanásokra, s különös színárnyalatát nehezemre esett volna meghatározni. Jobboldalt a Gilman House kupolája sötéten és élettelenül magasodott a roskatag háztetők felé. Az ocsmány halbűzt futó tengeri szellő zilálta szét néhány pillanatra, utána azonban még fullasztóbban telepedett a kísérteties utcákra.

Még nem jutottam el a túlsó sarokig, amikor zavaros, vartyogó zsibongás figyelmeztetett északról, a Washington Street felől egy újabb vadászcsapat közeledésére. Mikor elérték azt a holdfényes kereszteződést, ahol egy tébolyító látvány nemrégiben az idegösszeomlás határára sodort, már alig egy háztömbnyire jártak tőlem, úgyhogy tisztán láthattam őket – és elöntött a jeges iszonyat. Valamennyien torz tagokkal vonszolták deformált testüket, darabos arcvonásaikról bestialitás sugárzott, mintha az egész horda elkorcsosult szubhumánokból állna. A legelől görnyedező férfi kimondottan majomszerű benyomást keltett, karja földig lógott, kifordult kézfeje a kövezetet söpötte; egy másik palástban és diadémmal a fején; lomha ugrásokkal haladt, mint valami hatalmasra puffadt varangy. Valószínűleg ezt a társaságot láttam a Gilman House udvarán – ami egyszersmind azt jelentette, hogy forró nyomon vannak. Mikor néhányan közülük felém fordultak, csaknem lebénított a félelem, valahogy azonban sikerült megőriznem önuralmamat, és tovább csoszogtam célom felé. A mai napig nem tudom, észrevettek-e vagy sem. Ha igen, az álcám megtévesztette őket, mert irányváltoztatás nélkül vágtak át a holdsütötte téren, egyfolytában motyogva-harákolva valami undok, torokhangú nyelven, amit képtelen voltam azonosítani.

Az árnyékba érve ismét futólépésre váltottam, s otthagyva el a düledező; romos házakat, melyek vakon meredtek az éjszakába. A következő sarkon befordultam a Bates Streetre, és a déli oldalára húzódva folytattam utamat. Elhaladtam két lakottnak látszó épület mellett – az egyiknek az emeletén világosság derengett – de sehol nem ütköztem akadályokba. Az Adams Streeten már viszonylag biztonságban éreztem magam, így hát a szívverésem is majd' elállt a rémülettől, amikor az egyik sötéten tátongó kapualjból hirtelen egy tagbaszakadt férfi támolygott elém. Szerencsére holtrészegnek bizonyult, és nem jelentett rám veszélyt. Igy jutottam el épségben a Banks Streetig, melyet mindkét oldalt üresen roskadozó raktárépületek szegélyeztek.

Ez a kihalt utca közvetlenül a folyómeder mentén futott; egy lelket sem láttam rajta, a vízesések moraja elnyomta lépteim zaját. A romba dőlt vasútállomásig még hosszú út volt hátra, s a roppant raktárak valahogy fenyegetőbb hatást tettek rám viharvert téglafalaikkal, mint az elhagyott lakóházak. Végre megpillantottam a régi állomásépületet – vagyis ami megmaradt belőle –, s habozás nélkül begázoltam a gazos törmelékhalmok közé, hogy a lehető legrövidebb úton jussak el a túloldali vágányig.

A síneket csúnyán szétmarta a rozsda, de még többé-kevésbé egészben voltak, és a talpfák közül is csak minden második korhadt el teljesen. Rendkívül vesződséges járás esett rajtuk, a futásról végképp le kellett mondanom; de azért igyekeztem, ahogy csak tőlem telt, és egész szépen haladtam. A sínpár egy darabig a folyóágy szélén futolt, de végül elértem a hosszú, fedett hidat, mely szédítő magasságban ívelt át a meder fölött. Hogy mi lesz a következő lépésem, az a híd állapotától függött. Amennyiben emberileg lehetséges, át szándékoztam kelni rajta; ha ugyanis járhatatlannak bizonyul, akkor kénytelen lennék folytatni a kockázatos bújócskát Innsmouth utcáin, a legközelebbi használható oszágúti hídig.

Az öreg hid rozsdaette fémtömege kísértetiesen csillogott a holdfényben; a gyalogjárót biztonságosnak láttam, legalábbis az első néhány méteren. Beléptem a védőfödém alatt honoló sötétségbe, és felkattintottam a zseblámpámat; a fényre hatalmas rajokban riadtak fel a denevérek, s ahogy rémülten tódultak kifelé, csaknem levertek a lábamról. Körülbelül félúton széles hasadék állta utamat a gyalogjárón, s már-már attól tartottam, kénytelen leszek visszafordulni; végül azonban megkockáztattam egy kétségbeesett ugrást, amely szerencsére sikerült.

A hátborzongató alagút túloldalán megkönnyebbülten üdvözöltem a sápadt holdvilágot. A vén sínek felfutottak a River Street meredek emelkedőjén, majd széles ívű kanyart írtak le. Ez a környék már sokkal kevésbé tűnt városiasnak, és az egész Innsmouth-t át– meg átjáró halbűz is mintha enyhült volna valamelyest. A sűrűn burjánzó tüskebokrok miatt nehezen haladtam, kegyetlenül megtépázták öltözékemet, ám én ennek ellenére hálás voltam nekik, mert eltakartak a fürkésző szempárok elől. Tisztában voltam vele, milyen jól be lehet látni ezt a terepszakaszt a rowleyi országútról.

Hamarosan kiértem a lápvidékre. A rozsdás sínpár alacsony, gyomos töltésen futott, amin valamivel ritkásabban sarjadt az aljnövényzet. Nem sokkal előttem kerek, kopár dombtönk emelkedett, melyet a vágány vonalában bozóttal benőtt, sekély árok szelt keresztül. Nagyon megörültem ennek a részleges fedezéknek, mert amennyire a térkép alapján meg tudtam állapítani, a rowleyi országút ezen a szakaszon kellemetlenül megközelítette a régi szárnyvonalat. A magaslat túloldalán keresztezte a síneket, majd biztos messzeségbe távolodott tőlük; míg ezt a veszedelmes pontot el nem hagyom, rendkívül óvatosnak kell lennem. Ekkorra szerencsére már megbizonyosodtam róla, hogy a régi vasúti pályát nem tartják megfigyelés alatt.

Mielőlt beléptem volna az árokfalak közé, egyszer még hátranéztem a vállam fölött, de nem láttam üldözőket. A pusztuló Innsmouth ódon tornyait és háztetőit mélabús, éteri derengésbe vonta a varázslatos holdvilág, s nekem az jutott eszembe, valahogy így festhettek annak idején, amikor még nem borult rájuk a gonosz árnyék. Aztán, ahogy tekintetem tovább vándorolt, egyszerre csak valami olyasmit pillantottam meg, amit már korántsem találtam ennyire megnyugtatónak, s egy másodpercre mozdulatlanná dermedtem.

Amit láttam – avagy látni véltem –, az nem konkrét, kézzel fogható jelenség volt, hanem egyfajta ködös és zavaró sejtelem, mintha valami hullámzó mozgást észlelnék messze délen, az éjszakai horizont legszélén. Ezt aligha lehetett másképpen magyarázni, mint hogy az ipswichi országúton hatalmas tömeg özönlik kifelé a városból. Ilyen távolról nem tudtam kivenni a részleteket; ám ahogy ez a horda mozgott, az nagyon nem tetszett nekem. Túl könnyedén, túl olajozottan kígyózott előre, és túl nyirkosan csillogott a hanyatló hold fényében. Különös, alig hallható zajfoszlányok is eljutottak hozzám, noha a szél éppen az ellenkező irányból fújt – bestiális hörrenések valami iszapos hangmocsárból, még annál a szörnyű vartyogásnál is hátborzongatóbbak, amely a Gilman House folyosójáról szüremlett be a szobámba.

Mindenféle kényelmetlen gondolat villant át az agyamon. Eszembe jutottak azok az ijesztő mértékben degenerált innsmouthiak, akiket állítólag a parti nyomornegyed ódon, romos pincéiben rejtegetnek. Lelki szemeim előtt felrémtettek a kikötő vizében úszó alakok. A nyomomban lihegő összes szörnyfalkát számba véve – hiszen bizonyára a többi kivezető utat is őrzik – ez a hajtóvadászat furcsamód népesnek tetszett egy ilyen gyéren lakott városhoz képest.

Honnan került elő ez a temérdek üldöző, akik most ellepik a holdfényes országutat? Lehetséges volna, hogy az évszázadok óta feltérképezetlen katakombákban az élet torz és elkorcsosult formái tenyésznek? Vagy valami loppal érkező hajó egy sereg titokzatos jövevényt tett partra azon a pokoli zátonyon? Kik ezek? Mit akarnak? És ha ekkora tömegben özönlik el az ipswichi utat, nem számíthat-e hasonló erősítésre tőlük a többi vadászcsapat is?

Összeszorított foggal nekiláttam ösvényt vágni magamnak az árokban burjánzó tüskebokrok között, ám alig haladtam néhány lépést, amikor egyszerre csak megint mindent eláraszott az az átkozott halbűz; olyan fojtogatóan tömény hullámban tört rám, hogy a szemem könnybe lábadt, a gyomrom görcsbe facsarodott tőle. Talán a szél változott hirtelen keletire, s fúj most a tenger meg a város felől? Csak így történhetett, gondoltam, hiszen a domb túloldaláról hangokat sem hallottam idáig; most pedig – lám – tompa, torokhangú vartyogás ütötte meg a fülemet. Másféle zajok is társultak hozzá: gurgulázás és súrlódó neszezés, lábdobogás és ütemes cuppanások, melyek külön-külön nem lettek volna túlságosan ijesztők, így együttesen azonban hihetetlenül undok és förtelmes benyomást keltenek. Minden józan megfontolás ellenére azt a nyálkásan hullámzó tömeget idézték az ipswichi úton.

Aztán a bűz és a lárma egyaránt erősödni kezdett, s én reszketve torpantam meg a bozóttal benőtt mélyedés fedezékében. Eszembe jutott, hogy a rowleyi országút itt hosszú szakaszon közvetlenül a sínpár mellett fut, mielőtt keresztezné és elkanyarodna nyugatnak. Valami közeledett ezen az úton, s nekem nem volt más lehetőségem, mint elrejtőzni és kivárni, míg elvonul búvóhelyem előtt. Hála az égnek, az innsmouthiak nem használtak vérebeket – nyilván a városukat megülő bűz miatt. Lejjebb csúsztam a töltés homokos oldalán, és meglapultam egy tüskebokor mögött. Igy aránylag biztonságban éreztem magamat, noha tudtam, hogy amikor üldözőim átkelnek majd a síneken, alig száz lépésre lesznek tőlem. Én látni fogom őket,ők viszont – hacsak a rosszakaró sors nem kegyeli őket valami gonosz csodával – nem láthatnak engem.

Váratlanul irracionális félelem fogott el: előre visszaborzadtam attól a pillanattól, amikor kénytelen leszek rájuk emelni a tekintetem. Undorodva néztem arra a holdfényes földsávra, ahol át fognak haladni, és különös gondolataim támadtak, hogy ez a hely végérvényesen és visszavonhatatlanul bemocskolódik majd tőlük. Alighanem Innsmouth legrútabbul elfajzott torzszüleményei lesznek; talán jobb volna, ha nem tenném ki zaklatott idegeimet újabb megterhelésnek.

A rettenetes bűztől már a rosszullét kerülgetett, a bestiális lárma pedig bábeli zűrzavarrá szilajodott, csupa vartyogás, hörgés, csaholás, kurrogás, semmi olyasmi, ami legalább körvonalakban emberi beszédre emlékeztetett volna. Tényleg az üldözőim adják ki ezeket a hangokat? Vagy mégis kutyákat hoztak magukkal? Utólag belegondolva Innsmouthban szinte nem is láttam állatokat. Futó lábak nem ütnek ilyen zajt; ezek a földön vonszolják magukat vagy puffogva ugrálnak, mint a mérges varangy.. Felkavarodott a gyomrom, és az az érzésem támadt, nem bírnám elviselni a látványukat. Döntöttem: be fogom hunyni a szemem, és nem nyitom ki, míg a pokoli zenebona el nem vonul nyugat felé. A horda már nagyon közel járt, a föld elkínzottan nyögött a súlyuk alatt, nyálkás morgásuk megfertőzte a levegőt. Észre sem vettem, mikor rándult össze a mellkasom, mikor állt el a lélegzetem; utolsó csepp akaraterőmmel is arra összpontosítottam, hogy görcsösen csukva tartsam a szememet.

Hogy valóság vagy lidérces rémálom volt-e, ami ezután következett, nem tudom; elmém mind a mai napig visszaborzad mérlegelésétől. A hatóságok kezdetben beteges lelkű fantasztának tartottak a történeteim miatt, noha roppant gondosan megválogattam, milyen szavakkal adjam elő őket. Sokáig eszükben sem volt drága időt és energiát fecsérelni őrült délibábok kergetésére, ám én addig jártam a nyakukra, addig ravaszkodtam és rimánkodtam nekik, míg végül nagy nehezen utánanéztek a dolognak. Álláspontjuk gyökeres megváltozását ékesen példázzák későbbi intézkedéseik, melyek – az igazat megvallva – messze túllépték a jogállamokban érvényes határokat. Úgy látszik hát, mégsem vizionáltam; ahogy telik-múlik az idő, egyre kevésbé vagyok biztos ebben. Talán zaklatott fantáziám vetített elém lázas látomásokat, az ódon, kísérteties, árnyhomályos város delejes befolyása alatt. Az efféle helyek olykor furcsa hatással vannak az emberre, s könnyen meglehet, hogy nemcsak az én idegeim mondták fel a szolgálatot a halott utcák néptelen labirintusában, ahol roskatag háztetők és félredőlt kémények között az óceán bendőjéből kipálló miazma terjeng. Lehetséges, hogy az Innsmouthra boruló árnyék legmélyén valamiféle járványos őrület csírája lappang? Ki tudná biztosan elválasztani a valóságot a lidércnyomástól, miután hallotta a vén Zadok Allen meséjét? A szövetségi ügynökök nem találták meg szegény öreget; rejtély, mi történhetett vele. Mi több, mivel a városi irattár 1846-ban leégett, Zadok Allen puszta létezésére sincs egyéb bizonyíték, mint az én zaklatott és töredékes emlékképeim; mert a fűszeresfiú tagadja, hogy valaha ismert volna ilyen személyt. Meg vagyok győződve róla, hogy a hatóságok felizgatott képzeletem szüleményének tartják őt, s néha engem is kétségek gyötörnek, nincs-e igazuk. Hol végződik a téboly, és hol kezdődik a valóság? Lehetséges, hogy legfrissebb félelmeim is hagymázas agyam álnok játékai csupán?

Mégis meg kell próbálnom elmondani, mi volt az, amit aznap éjjel látni véltem a sárga hold gunyoros fényében, az omlatag vasúti töltés tövében kuporogva, egy szúrósan burjánzó tövisbokor mögül. Mert a kísértés persze erőt vett rajtam, és nem bírtam csukva tartani a szemem. Máig vallom, hogy az én helyemben senki eleven ember nem cselekedett volna másként; nincs az a vasakarat, amely önkéntes vakságot és tétlenséget parancsolhatna ránk, miközben alig száz lépésre tőlünk ismeretlen szörnyek hordája vonul el csaholva és vartyogva; hörögve és gurgulázva..

Azt hittem, a velem történtek után fel vagyok készülve a legrosszabbra. Akiket eddig üldözőim közül láttam, mindannyian torzak és visszataszítóak voltak; okkal feltételezhettem, hogy ezek sem lesznek különbek, sőt – inkább még deformáltabbak, még idomtalanabbak. Az ismert alapvonások elfajzására tehát számítottam; ám az eszembe sem jutott, hogy maguk az alapvonások is idegenek és felfoghatatlanok lehetnek.

Egészen addig türtőztettem magam, amíg közvetlenül szemből nem hallottam a pokoli hangzavart. Tudtam, mit jelent ez: hogy a horda derékhada most azon a ponton jár, ahol az árokpart belesimul a talajba, és az országút keresztezi a síneket. Ez volt az a pillanat, amikor nem bírtam tovább, és rányitottam szememet a sárgára sápadt holdfényben derengő iszonyatra.

Fogalmam sincs, mi mindent tartogathat még számomra az élet; ám abban bizonyos vagyok, hogy ez a másodperc visszavonhatatlanul lerombolta lelkem egyensúlyát, és örökre eltiporta bennem a természet józan működésébe vetett hitet. Még ha szóról szóra mindent elhiszek a vén Zadok őrült zagyválásából, az sem vértezett volna fel eléggé a szörnyű sokk ellen. Nincs az a bomlott képzelgés, nincs az a tébolyult lázálom, nincs az a beteges bódulat, mely a legcsekélyebb mértékben vetekedhetne a valóság démoni torzulatával, amit ott és akkor láttam – vagy látni véltem. Lehetséges, hogy szülőbolygónk sötét és iszapos zugaiban ilyen förtelmek tenyésszenek? Lehetséges, hogy az én gyarló szemem hús-vér alakban lássa, amit az emberiség csupán dekadens lángelmék vízióból és a homályba vesző régmúlt legendáiból ismer?

Szennyes áradatként özönlöttek a rowley-i országúton... ugrálva, vartyogva, hörögve, kúszva-mászva... kísérteties káoszmenet a hold halott fényében... gonosz lárvák groteszk parádéja valami eszelős lidércnyomásból... És néhányan közülük csúcsos diadémot viseltek, hideg és zúzmarafehér fémből, amely vénebb és nemesebb az aranynál... mások pedig lepelként leomló, gazdagon redőzött palástokat... És amelyik legelöl haladt, azon csíkos pantalló és Edward-kori kabát volt... a kabát több helyütt furcsán kipúposodott... hogy miben végződik a karja, az nem látszott a csipkés kézelőtől... a vállán valami idomtalan hústömb imbolygott, arcvonások nélkül, tetején puha szőrmekalappal...

Minél kétségbeesettebben próbálom elfeledni őket, annál elevenebben élnek az emlékezetemben. Szürkészöld színűek, csak a hasuk fehér. A bőrük nyirkos-nyálkásan csillog, hátukon pikkelyes gerinctaréj. A fejük halfej, a szemük kétfelé guvad, sohasem pislognak vele. Oldalt, a nyakukon pirosló szélű kopoltyúlemezek lüktetnek. Úszóhártyás ujjaik sokszorosan ízeltek, a végükön kiszélesednek. Ugrálva vagy csúszva közlekednek, néha két lábon, néha négyen, néha lábak nélkül. Egyeseknek mintha több végtagja lenne négynél; a fölös számúak csápszerűen hajlékonyak, nincs rajtuk ujj. Beszélnek egymáshoz, de nem emberi nyelven: gurgulázva, kunyogva, nedves csahintásokkal, hol szájon, hol kopoltyún keresztül...

Akkor láttam őket először – és mégsem voltak számomra ismeretlenek. Nagyon jól tudtam, micsodák – találkoztam már velük, amikor Newburyportban megszemléltem egy gonosz diadémot. Itt, a rowley-i országúton élő-eleven valósággá váltak a hideg álaranyba mintázott mélytengeri szörnyek, a "vízi népek", akikről a boldogtalan Zadok Allen mesélt. Most már tudtam, miért iszonyodtam ösztönösen a púpos, homlokdíszes paptól a zömök kőtemplom alagsorában...

Reménytelen vállalkozás lett volna számba venni őket. Nem tízen, százan vagy ezren voltak: vég nélkül rajzottak az úton, mintha az óceán gyomra okádná ki magából a határtalan sokaságot. Én pedig csupán egyetlen kurta pillantást vethettem reájuk, mert a következő másodpercben egész világomat sötétbe borította az irgalmas ájulás, először életemben.

V.

Langyosan szemerkélő eső térített magamhoz: a vasúti töltés mellett feküdtem az árokban, ázott tüskebokrok között, nappali világosságban. Mikor kába fővel kitántorogtam az országútra, a friss sárban egyetlen lábnyomot sem találtam. Az eső elmosta a halbűzt is. Innsmouth megroggyant háztetői és düledező kéményei szürkén rajzolódtak ki a délnyugati égre, de a környező lápvidék teljesen kihaltnak tűnt, egy árva lelket sem láttam. Az órám még járt, azt olvashattam le róla, hogy nem sokkal múlt dél.

Hogy a tegnapi nap emlékei közül mi volt valóság és mi rémálom, nemigen tudtam volna szétválogatni, azt azonban bizonyosra vettem, hogy az események hátterében valami hajmeresztő szörnyűség lappang. Legsürgősebb tennivalóm felől nem voltak kétségeim: minél előbb ki kell jutnom Innsmouth városának gonosz árnyékából! Elcsigázott, be-begörcsölő tagjaim nem sok jóval kecsegtettek, jelen helyzetemben azonban aligha lehettem tekintettel a fáradtságra és a fájdalomra. Néhány egyszerű, óvatos tornagyakorlattal úgy-ahogy megmozgattam és kilazítottam izmaimat. Továbbra sem éreztem sokkal jobban magam, ám egy idő múlva úgy találtam, hogy gyöngeségem, éhségem, félelmem és zavarodottságom dacára képes vagyok gyalogolni; ezért a bokáig érő sárban vánszorogva megindultam Rowley felé.

Sötétedésre meg is érkeztem a városkába, ahol mindenekelőtt megvacsoráztam, majd – mivel öltözékem minősíthetetlen állapotban volt – beszereztem néhány új ruhadarabot. Az éjszakai vonattal tovább utaztam Arkhambe, ahol másnap hosszas és komoly megbeszélést folytattam néhány köztisztviselővel; ezt később megismételtem Bostonban is. Beszámolóim rendkívül részletesek és alaposak voltak, óvakodtam azonban természetfölöttinek vélhető elemeket keverni beléjük, inkább az eltűnt utazók problémájára meg a járványügyi rendelkezések vétkes elhanyagolására helyeztem a hangsúlyt. Valószínűleg ennek köszönhettem, hogy nem jutottam a Zadok Allen által említett szökevények sorsára, és idővel sikerült leküzdenem a hatósági szervek hivatásszerű tamáskodását. Makacs kitartásom következményei nem ismeretlenek a nagyközönség előtt, s ha a későbbiekben minden elképzeléseim szerint alakult volna, itt le is zárhatnám különös beszámolómat. Tapasztalnom kellett azonban, hogy a féregrágta Innsmouth hosszabb árnyékot vet, mint hittem. Még mindig nem igazán értem, ami azóta történt velem: talán az átéltek hatására kezd eluralkodni rajtam a téboly, de az sincs kizárva, hogy a jövő ennél sokkalta nagyobb borzalmakat – vagy sokkalta nagyobb lehetőségeket – tartogat számomra.

Az események ismeretében bizonyára nem meglepő, hogy Innsmouthból való viharos távozásom után megszakítottam új-angliai tanulmányutamat, s bizonytalan időre elhalasztottam további terveimet a városnézés, az építészet és a régiségbúvárlat terén. Egyelőre ahhoz sem éreztem elegendő bátorságot magamban, hogy megtekintsem azt a furcsa és egzotikus ékszert, amit értesüléseim szerint a Miskatonic Egyetem múzeumában őriztek. Mivel azonban arkhami tartózkodásom a hatósági szervekkel folytatott konzultációk miatt a vártnál hosszabbra nyúlt, egyúttal kihasználtam az alkalmat, hogy elmélyedjek bizonyos régóta esedékes genealógiai és családtörténeti kutatásokban. Sikerült is sok fontos adatot gyűjtenem, persze kellő alaposságú rendszerezés és ellenőrzés nélkül; ám nem kételkedtem benne, hogy később, ha lesz időm módszeresen feldolgozni, ennek a gazdag anyagnak még igen nagy hasznát veszem. A Hagyományőrző Egylet kurátora, Mr. E. Lapham Peabody, mindvégig roppantul segítőkésznek mutatkozott, s különösen azután tanúsított élénk érdeklődést irányomban, amikor megmondta rólam, hogy annak az Eliza Orne-nak vagyok az unokája, aki Arkhamben született 1867-ben, és tizenhét évesen ment férjhez az ohiói James Williamsonhoz.

Kiderült, hogy egy anyai nagybátyám sok-sok évvel ezelőtt már folytatott genealógiai kutatásokat az egylet archívumában; s hogy nagyanyám családja annak idején afféle helyi kuriózumnak számított. Mr. Peabody elmondta, hogy dédapám – Benjamin Orne – kevéssel a polgárháború után meglehetősen nagy vihart kavart a házasságával, a konzervatív helybéli családok főleg az ara homályos származását nehezményezték. Az ijú hölgyről annyit lehetett tudni, hogy a New Hampshire-i Marsh família elárvult leánysarja és az Essex járásbeli Marshok kuzinja; de Franciaországban nevelkedett, és nem nagyon ismerte a rokonságát. Megélhetését az a tekintélyes összeg fedezte, melyet gyámja helyezett letétbe a nevére egy bostoni bankban; maga a gyám azonban sohasem mutatkozott Arkhamben, úgyhogy az árvaszék végül a leány francia nevelőnőjére ruházta át felügyeleti jogát. Ez az idős, szikár hölgy rendkívül zárkózott és hallgatag természetű volt, pedig egyesek szerint lett volna mit mesélnie.

A legmeghökkentőbb azonban az volt, hogy a fiatalasszony szüleit – Enoch és Lydia (született Meserve) Marshot – senki sem tudta elhelyezni az ismert New Hampshire-i családfákon. Többen úgy vélekedtek, valamelyik jómódú Marsh természetes leánya lehet – a szeme mindenesetre hamisítatlan Marsh-szempár volt. Bizonyára még sok érdekes kombinációt gyártottak volna róla, a további találgatásoknak azonban elejét vette korai halála, mely egyetlen gyermekének – az én nagyanyámnak – születésekor következett be. Miután a közelmúltból eléggé kellemetlen benyomásokat őriztem a Marsh névvel kapcsolatban, nem kifejezetten örültem neki, hogy most a tulajdon családfámról köszön vissza rám; még kevésbé tudott lelkesíteni Mr. Peabody jóindulatú megjegyzése, miszerint le sem tagadhatnám a származásomat, hiszen jómagamnak is jellegzetes Marsh-szemem van. Érzéseimet persze óvakodtam kimutatni, elvégre a jámbor öregúr igen értékes adatokkal szolgált nekem; és nem mulasztottam el bőséges jegyzeteket készíteni Orne-ági felmenőim gazdagon dokumentált múltjáról.

Bostonból egyenesen hazautaztam Toledóba, s később egy teljes hónapot töltöttem Maumee-ben, hogy kissé erőre kapjak és kipihenjem magam a megrázó élmények után. Szeptemberben megkezdtem utolsó évemet az oberlini egyetemen, s a rákövetkező év júniusáig tanulmányaimmal és egyéb sürgetős teendőkkel voltam elfoglalva. A hátborzongató innsmouthi események egyre inkább elhomályosultak emlékezetemben, ámbátor végleg megfeledkezni minden vágyam dacára sem tudtam róluk – már csak azért sem, mert időközben teljes lendülettel folyt az én beszámolóm és állhatatos makacsságom által kiváltott nyomozás, és ennek kapcsán alkalmanként különféle hatósági személyek kerestek föl konzultációs céllal. Július közepe táján – épp egy esztendővel baljós kalandom után – egy hetet töltöttem Clevelandben, megboldogult édesanyám családjánál. Természetesen kapva kaptam a lehetőségen, hogy további genealógiai adatokat gyűjtsek az ő iratanyagukból, szájhagyományukból és emléktárgy-állományukból, s ezúttal kísérletet tettem egy minden részletre kiterjedő családfa megszerkesztésére is.

Noha a téma nagyon régóta foglalkoztatott, mégsem mondhatnám, hogy igazából élveztem a munkát; a Williamson-ház légköre mindig is nyomasztóan hatott rám. Famíliánknak ez az ága nem volt mentes némi morbid beütéstől. Édesanyám sohasem erőltette gyermekkoromban, hogy meglátogassuk a szüleit, ámbár az apját mindig meleg barátsággal fagadta, ha ő keresett föl minket Toledóban. Arkhami születésű nagyanyámat annak idején furcsának, már-már ijesztőnek láttam, és emlékezetem szerint nem szomorkodtam különösebben, amikor hírét vettük váratlan eltűnésének. Nyolcéves lehettem akkoriban; az eset megrázta ugyan a családot, de senki sem tartotta igazán megdöbbentőnek. Á1talános volt a vélekedés, hogy nagyanyám titkon elemésztelte magát, mert nem bírta elviselni legidősebb fiának tragikus elvesztését. Douglas nagybátyám ugyanis agyonlőtte magát, nemsokkal azután, hogy hazatért egy hosszúra nyúló új-angliai utazásról – kétségkívül ekkor fordult meg az Arkhami Hagyományőrző Egyletben is.

Ez a bácsikám nagyon hasonIított a nagyanyámra, s talán épp ezért nem kedveltem őt sem. Volt valami nyugtalanító merev arckifejezésükben és rezzenetlen tekintetükben. Ilyen vonást sem édesanyámon, sem Walter bácsikámon nem tudtam felfedezni – legfeljebb később szegény Lawrence kuzinon, Walter bácsi fián. Persze ebben nem lehettem bizonyos, hiszen eléggé régóta nem láttam: négy esztendeje kénytelenek voltunk beutaltatni őt a cantoni elmegyógyintézetbe. A tragédia valószínűleg hozzájárult édesanyja korai halálához, és boldogtalan apját is egészen összetörte. Nem voltam annyira jó viszonyban az unokatestvéremmel, hogy meglátogassam, és Walter bácsi szerint egyébként sem lett volna értelme: testi-lelki állapota azóta ijesztő mértékben leromlott.

A clevelandi házon most nagyapám osztozott elözvegyült fiával, a régi idők emléke azonban fullasztó lepel gyanánt borult rá. Nem szerettem ezt a helyet, igyekeztem minél hamarabb végezni kutatásaimmal. Nagyapám bőségesen ellátott adatokkal a Williamsonokra vonatkozóan; ami az Orne-ágat illeti, e tekintetben Walter bácsikámra voltam utalva, aki rendelkezésemre bocsátotta teljes forrásanyagát: feljegyzéseket, leveleket, festményeket, családi emléktárgyakat és régi, megbarnult fotográfiákat.

A származásommal kapcsolatos gyanú akkor dermedt bennem jeges iszonyattá, amikor belemerültem az Orne-hagyaték tanulmányozásába. Mint már említettem, nagyanyámat és Douglas bácsikámat sohasem találtam rokonszenvesnek. Most, hogy hosszú évekkel a haláluk után ismét elővettem arcképeiket, kimondhatatlan undor és borzadály fogott el a látványtól. Először nem tudtam mire vélni ezt az érzést, ám valahol a tudatom felszíne alatt mind határozottabb formát öltött egy rémséges párhuzam, amelyet éber énem kétségbeesett igyekezettel próbált kirekeszteni háborgó elméjéből. Pedig egyértelmű volt, hogy a rég elporladt arcvonások valami olyasmire emlékeztettek, amiről csak a legutóbbi időkben szereztem közvetlen benyomásokat – ám ebbe nem óhajtottam mélyebben belegondolni, nehogy a téboly tátongó örvényébe szédüljek tőle.

A legszörnyűbb sokk azonban akkor ért, amikor a nagybátyám megmutatta nekem az anyjától örökölt családi ékszereket, melyeket egy belvárosi pénzintézet páncélkamrájában őrzött. Akadt közöttük számos szép és értékes darab – és leghátul egy vén, viharvert ládikó, titokzatos dédanyám hagyatéka. Bácsikám ezt mintha nem szívesen nyitotta volna ki. A benne rejlő ékszerekről azt mondta, hogy groteszkek és már-már visszataszítóak, s tudomása szerint sohasem viselték őket nyilvánosan, bár nagyanyámnak volt egy furcsa szokása: titokban néha feldíszítette magát velük, aztán órákig ült a tükör előtt, és gyönyörködött a látványban. Az ajtót ilyenkor magára zárta. A drágaságokhoz különben mindenféle ködös szóbeszéd tapadt, hogy állítólag balszerencsét hoznak; és a családi szájhagyomány megőrizte dédanyám francia nevelőnőjének rejtélyes kijelentését, hogy csak Európában szabad hordani őket, Új-Angliában nem biztonságosak.

Miközben bácsikám lassan, szemmel láthatólag húzódozva nekilátott kicsomagolni a vészterhes hírű ékszereket, ismételten figyelmeztetett, nehogy visszaborzadjak különös formájuktól és helyenként riasztó ornamentikájuktól. Az elmúlt évtizedekben több művésznek és régiségbúvárnak is megmutatták őket; valamennyien elragadtatással nyilatkoztak róluk, mint rendkívül értékes, egzotikus műremekekről; ámde azt egyikük sem tudta meghatározni, milyen anyagból készültek és melyik kultúrkörhöz kapcsolhatók. A ládikóban két karpánt van, egy diadém meg egy papi fejékre emlékeztető tárgy; különösen ez utóbbitól nem szabad megijednem, bár minden szakértő elismerte, hogy a homlokrészén a domborított díszítés kissé beteges fantáziára vall.

A kíméletes bevezetőt hallgatva minden erőmmel igyekeztem uralkodni magamon, de arckifejezésem nyilván elárulta fokozódó iszonyodásomat. Bácsikám abbahagyta az ékszerek kicsomagolását, és aggódó pillantást vetett rám. Intettem neki, hogy folytassa csak, s ő vonakodva bár, de engedelmeskedett. Szemlátomást számított rá, hogy heves érzelemkitöréssel fogok reagálni a látványra; amikor azonban az első darab – a diadém – előbukkant a puha gyolcsok alól, olyasmi történt, ami még így is meglepte. Sohasem tartottak gyenge idegzetűnek, ám ebben a pillanatban ugyanúgy aléltan roskadtam össze, mint egy esztendővel korábban, a tüskebokrokkal benőtt vasúti töltésen.

Életem azóta zaklatottan háborgó lidércnyomássá züllött. Rémséges víziók bontakoznak ki előttem, s én nem tudom, hol végződik az iszonyú igazság és hol kezdődik a hagymázas képzelgés. A dédanyámat Marsh-nak hívták, ismeretlen családbóI származott, a férje Arkhamban élt... és Zadok Allen, az a vén nyomorult, tán nem azt mesélte, hogy Obed Marsh leánya, akit szörnyeteg anya szült, Arkhambe ment férjhez? Nem szabad adnom a szavára, hiszen iszákos csavargó volt, akkor is összevissza fecsegett, amikor Obed kapitányéhoz hasonlította a szememet.. Azonkívül Zadok Allenről hatóságilag kimutatták, hogy soha nem létezett, tehát teljesen fölösleges azon tépelődnöm, hogy miket mondott nekem képzeletben... Csakhogy Mr. Peabody, az arkhami kurátor tagadhatatlanul valóságos személy, és szerinte is igazi Marsh-szemem van... Megpróbáltam bebizonyítani róla, hogy részeges és megbízhatatlan, de nem sikerült, csak az arkhami hagyományőrzőket sértettem vele vérig... Lehetséges volna, hogy Obed Marsh volt az ükapám? És ha igen, akkor az ükanyám... irgalmas egek, ki lehetett ő? Lázálom... őrület az egész... Azokat a fehérarany borzalmakat biztos valami innsmouthi tengerésztől vásárolta a dédanyám apja, akárki is volt. És a nagyanyám aki eltűnt… meg Douglas bácsi, aki öngyilkos lett… milyen dülledt a szemük a régi képeken... milyen fura ráncokat vet a nyakukon a bőr... Nevetséges: senki nem tehet arról, ahogy kinéz. Csak én képzelek bele az arcvonásaikba mindenféle ostobaságot... mert az ódon, roskatag Innsmouth túl hideg árnyékot vetett a szívemre, túl sötétre színezte a fantáziámat... Igen, ez mindent megmagyaráz; kizárólag az én túlfeszített idegzetem hozza kapcsolatba egymással az össze nem függő dolgokat. Douglas bácsi bizonyára valami poros történelmi emlék után kutatott Új-Angliában; az pedig merő véletlen, hogy éppen onnan visszatérve lőtte főbe magát...

Több mint két évig viaskodtam lappangó félelmeimmel, nagyjából sikeresen. Apám állást szerzett nekem egy biztosítási ügynökségnél, s én beletemetkeztem a hétköznapok rutinfeladataiba. Csakhogy 1930. telén váratlanul különös, visszatérő álmokat kezdtem látni. Először még ritkák és felszínesek voltak, ám ahogy teltek a hetek, egyre gyakoribbá és elevenebbé váltak. Roppant vízmélyi távlatok nyíltak meg előttem, s tengerfenék homályában titáni boltívek emelkedtek; zordan magasodó kőfalak és hínárlepte sziklatömbök útvesztőjében barangoltam, körülöttem groteszk halrajok úszkáltak. Aztán másféle alakok is feltünedeztek; s ha ébredésem után felidéztem őket, egész testemet kiverte a hideg veríték. Ámde álmomban egyáltalán nem iszonyodtam tőlük – elvégre közéjük tartoztam én is. Púpos leplekben gyülekeztünk a tengerfenék gonosz barlangjaiban, és együtt vartyogtam velük az ősi fohászokat, névtelen isteneket szólítva, akik már akkor is vének voltak, amikor a Föld még nem ismerte az emberi láb nyomát.

Reggelre riadva emlékezetem csupán szétszórt töredékeket őrzött az álmaimból; de ez a kevés is elegendő lett volna hozzá, hogy tébolydába zárjanak vagy lángésznek kiáltsanak ki érte, ha van merszem papírra vetni. Éreztem, hogy valami rettenetes erő vonz a józan életből a túlvilági iszonyat sötéten tátongó szakadékába; és mondanom sem kell, hogy ez szörnyen megviselt. Egészségem rohamos hanyatlásnak indult, külsőm teljesen elvadult; végül kénytelen voltam feladni állásomat, s zárkózott, mogorva magányba vonultam vissza, testileg-lelkileg megnyomorodva. Legjobban egy különös idegi rendellenesség gyötört, amely előtt teljesen tanácstalanul álltak a szakorvosok: nehezemre esett becsukni a szemem, s állapotom napról napra rosszabbodott.

Ekkortájt kezdtem egyre nagyobb riadalommal tanulmányozni a tükörképemet. A szervezetemet emésztő kór lassan, türelmesen végezte rajtam romboló munkáját, s az eredmény csöppet sem volt kellemes látvány; néha azonban az a dermesztő benyomásom támadt, mintha a kóros elváltozások valami titokzatos és hátborzongató mintát követnének. Ez a jelek szerint apám figyelmét sem kerülte el, mert észrevettem, hogy mind gondterheltebb pillantásokkal méreget – sőt, olykor mintha félelem költözne a tekintetébe. Mi történik velem? Miért hasonlítok egyre jobban nagyanyámra és Douglas bácsira?

Egyik éjjel rettenetes álmot láttam, amelyben a nagyanyámmal találkoztam a tenger mélyén. Hatalmas palotában lakott, melynek teraszai hínárzöld fényben derengtek. A kertjében várt rám, ahol szivacsosan tenyésző koralltelepek markolászták a vizet lepramarta nyúlványaikkal. Szívesen látott vendégként jártam nála, bár a barátságos fogadtatásba némi gúny is vegyült. Megváltozott.. ahogy megváltozunk mindannyian, akik visszatalálunk a mélybe. Azt mondta, nem halt meg, és nem is fog soha. Beszélt a fiáról is, Douglas bácsiról, aki hosszas kutatás után rábukkant a titokzatos helyre, amit kamaszkora óta keresett, és mindjárt el is menekült onnan, méghozzá az egyetlen hathatós módon: pisztolyt szegezve a saját halántékának. Bűnös ostobaságot cselekedett, hiszen az a hely az ő otthona volt, csak arra várt, hogy befogadja. Nagyanyám nem követte el ezt a hibát; ő a fia nyomdokain járva visszatért igaz hazájába, az övéi közé. Ez lesz az én sorsom is, mondta nekem, és közben olyasmit művelt az arcával, amit valaha bizonyára mosolynak hívtak volna. Sohasem halok meg: alászállok a nyirkos mélységekbe, népem ősi honába, és bölcsességet fogok tanulni a hatalmas aggok ajkáról, akik részvétlen szemmel nézték egykoron az emberiség hajnalát.

Közülük is találkoztam eggyel: azzal, aki hajdan az ő nagyanyja volt. Pth'thya-l'yi nyolcvanezer éven át élt Y'hanthlei-ben, és ide tért vissza Obed Marsh halála után. Y'hanthlei nem pusztult el, amikor a kéreglakók vasba zárt tüzeket köpködtek a vízbe. Megkarcolni tudták csupán. A mélységlakókat nem lehet elpusztítani, bár olykor kénytelenek meghátrálni a Nagy Öregek ősvilági mágiája elől. Most békén szunnyadnak a tenger ölén; ám egy szép napon majd, ha a csillagok állása kedvezőre fordul, fölserkennek valamennyien, hogy dicsőséges áldozatot mutassanak be a Hatalmas Cthulhu éhének csillapítására. Nem Innsmouth az egyetlen hely; vannak mások is, nagyobbak, régibbek, titkosabbak. A mélység fölfelé tör, és ha szükséges, még mélyebbről hoz segítséget. Ez történik szerte a világon; Innsmouthban csupán a roppant mozaik egyetlen kövecskéje fordult ki a helyéböl. Y'hanthleire én szabadítottam rá a kéreglakókat, és ezért vezekelnem kell; de ne féljek, nem szabnak ki rám súlyos büntetést. Megmutatták nekem a shoggothokat, s én eszeveszett sikollyal riadtam föl álmomból, takarómat foszlányokra tépve; ágyammal szemközt, a fali tükörből a jól ismert Innsmouth-arc nézett vissza rám.

Egyelőre nem követtem Douglas bácsikám példáját, és nem lőttem agyon magam. Kis híján megtettem ugyan – még a revolvert is beszereztem hozzá –, az újabb víziók azonban visszatartottak e végzetes lépéstől. Mostanában mintha kevésbé iszonyodnék tőlük, az ismeretlen mélység csábítása fölülkerekedik a régi félelmeken. Álmomban küIönös dolgokat látok és művelek, és már nem verítékben úszva ébredek belőlük, hanem valami furcsa izgalmi állapotban. Azt hiszem, a legtöbben ott követjük el a hibát, hogy meg akarjuk várni, míg a változás befejeződik. Ez részemről őrültség lenne: apám valószínűleg tébolydába csukatna, mint azaz alávaló Walter bácsi tette szerencsétlen kuzinommal. Gyönyörűséges titkok várnak rám a tenger mélyén, soha nem látott csodák, ősi bölcsesség és rettentő hatalom...Ia! R'lyeh! Cthulhu fhtagn! Ia! Ia! Nem és nem... nem fogom főbe lőni magam... semmi okom nincs rá... semmi, de semmi okom... Halljátok, nyomorultak? Úgyse tudtok rávenni, hogy főbe lőjem magam!

Megszöktetem az unokatestvéremet a cantoni őrültekházából, és együtt fogunk elmenni a gyönyörű Innsmouthba... Innsmouth árnyéka ránk borul és menedéket ád… kiúszunk az Ördögzátonyhoz, ahol kapu nyílik az időtlen hazába.... alábukunk a tenger homályába, elnyelnek minket a sötéten tátongó szakadékok… odalent, a vak óceán fenekén megleljük majd a haláltalan Y'ha-nthleit, a roppant oszlopokat meg a hínárfátylas boltíveket... és ott fogunk élni a mélységlakók között, ősi dicsőségben pompázva... amíg a csillagok állása kedvezőre fordul... és azután is, mindörökké...

Kornya Zsolt fordítása

Cthulhu hívása

Nagyon is elképzelhető, hogy valamely roppant Hatalmak vagy Lények életben maradtak, még azokból a távoli időkből, amikor az értelem talán más formákban öltött testet, olyan formákban, amelyek eltűntek a világból az emberiség hajnala előtt, s amelyekről csupán a költészet és a mondák őriztek meg futó emlékképeket, isteneknek, szörnyeknek, mitikus lényeknek nevezve őket.

Algernon Blackwood

I. A dombormű

A legirgalmasabb dolog a világon, azt hiszem, az, hogy az emberi elme képtelen kapcsolatot teremteni a különálló események között. A tudatlanság nyugalmas szigetén élünk a végtelenség fekete óceánjának közepén, s nem úgy rendeltetett, hogy messzire utazzunk innen. A tudományok – melyek közül mindegyik a maga irányában tör előre – mindeddig nem sokat ártottak nekünk; ám egy napon sor kerül majd a szerteágazó tudás mozaikköveinek összeillesztésére, s ez a valóságnak oly rémületes távlatait fogja megnyitni, hagy vagy eszünket vesztjük e kinyilatkoztatástól, vagy a halálos világosság elől egy új sötét kor békéjébe és biztonságába menekülünk.

A teozófusok megsejtették a kozmikus ciklus borzalmas kiterjedését, amelynek világunk és az emberi nem csupán futó véletlenjei. Utaltak különös, emberfölötti hatalmak létezésére, olyan szavakkal, melyeknek hallatán megfagyna a vér az ereinkben, ha nem rejtőznének a csalóka, hamis derűlátás leple mögé. Ámde nemcsak ők vetettek egy futó pillantást a tiltott korszakokba, amelyek megborzongatnak, ha rájuk gondolok, és megőrjítenek, ha álmodok róluk. Az ilyen hirtelen felvillanásokat (mint ahogy így van ez a valóság mind rettentő megnyilatkozásával) két teljesen különböző dolog egymás mellé helyezése hozza: az én esetemben egy régi újságcikk összevetése egy halott professzor feljegyzéseivel. Remélem, soha senki nem teszi meg utánam ezt lépést; én a magam részéről ennek a szörnyűséges láncolatnak egyetlen szemét sem fogom kiadni a birtokomból, ha rajtam múlik. Azt hiszem, a professzor is hallgatni akart arról, amit tudott, és valamennyi feljegyzését megsemmisítette volna, ha nem lepi meg a hirtelen halál.

A DOLOG-gal 1926/27 telén kerültem kapcsolatba, amikor is nagybátyám, George Gammell Angell professzor, a szemita nyelvek kiérdemesült oktatója a Rhode Island-i Providence város Brown Egyetemén, élemedett korában elhalálozott. Angell professzor nagy szaktekintélynek számított az ősi feliratok terén, s gyakran volt utolsó szalmaszála neves múzeumok igazgatóinak; sokak számára emlékezetes 92 éves korában bekövetkezett elhunyta. A haláleset sajátos jelentőségét csak fokozták különös körülményei. A szomorú vég newporti hajóútjáról hazafelé jövet érte az idős professzort; hirtelen összeroskadt, miután több szemtanú vallomása szerint nekiment egy tengerész külsejű négernek, aki a meredek domboldal egy homályos hátsó udvarából került elő, ahol le lehetett rövidíteni a kikötőből az elhunyt William Street-i házához vezető utat. Az orvosok nem találtak semmiféle külsérelmi nyomot; hosszas ötölés-hatolás után oda lyukadtak ki, hogy a halál oka valami rejtett szívkárosodás lehetett, ami a meredek kapaszkodó hatására vált kritikussá az előrehaladott korú professzorra nézve. Akkoriban nem láttam különösebb okát, miért ne elégedjek meg ezzel a magyarázattal; az utóbbi időben azonban hajlok a kételkedésre – és nemcsak arra… Mint nagybátyám örököse és végrendeletének kijelölt végrehajtója – lévén, hogy gyermektelen özvegyemberként érte a halál –, gondosan áttanulmányoztam hátrahagyott papírjait; e célból egész csomaggal hozattam belőlük bostoni lakásomra. Az anyagból később sok minden közzétételre kerül majd, az Amerikai Archeológia Társaság szíves támogatásával; volt azonban egy doboz, amit roppant titokzatosnak találtam, és valami visszatartott tőle, hogy említést tegyek róla másoknak. Zárva volt, és sehol nem leltem a kulcsát, míg, eszembe nem jutott. Hogy próbát tegyek a professzor privát kulcscsomójával is, amit mindig valamelyik zsebében hordott. Ezután valóban sikerült kinyitnom, ám még nagyobb rejtéllyel találtam szemben magam. Mert ugyan miféle jelentőséggel bírhatott az a különös, összefüggéstelen, zavaros dombormű, amit találtam benne? Csak nem dőlt be nagybátyám váratlanul öregkorában valami felületes csalásnak? Szilárd elhatározást tettem, hogy felkutatom azt az egzaltált képfaragót, aki felelős agg rokonom pillanatnyi csúf elmezavaráért.

A dombormű többé-kevésbé négyzet alakú volt, vastagsága kevesebb, mint egy hüvelykre, hossza és szélessége megközelítőleg öt-hat hüvelykre rúghatott; igen valószínűnek tűnt hogy a közelmúltban készítették. A rajta található jelek azonban úgy hangulatuk, mint az általuk sugallt sejtelmek alapján mindennek voltak nevezhetők, csak modernnek nem; mert jóllehet a kubisták és futuristák képei sokszínűek és kalandosak, aligha lehet föllelni bennük azt a rejtett szabályelvűséget, amely a történelem előtti feliratokban bujkál. Márpedig valami írásról volt szó, ahogy a jelek halmozódását elnéztem; ám noha jól ismertem bácsikám iratait és házi gyűjteményét, semmiféle kultúrkörbe nem sikerült besorolnom, de még csak távoli rokonságot sem megállapítani vele.

Ezek fölött a hieroglifák fölött valami olyasmi volt, amit minden bizonnyal képnek szántak, ám impresszionisztikus megformálása megakadályozta, hogy pontosan megállapítsam, mit ábrázol. Valamifajta szörnyetegnek tűnt, vagy olyan szimbólumnak, ami egy szörnyeteget jelképez; alakja csak elképesztően beteges képzelőerőből fakadhatott. Ha azt mondom, hogy a látványra némiképp túlfeszített fantáziámban egyszerre merült föl egy tintahal képe, egy sárkányé, meg egy emberi karikatúráé, akkor azt hiszem, legalábbis távolról megközelítettem a dolgot. A csökevényes szárnyakkal felruházott groteszk, pikkelyes testen csápokkal ellátott, húsos fej imbolygott; de az egésznek az ÖSSZHATÁSA volt az, ami oly rettenetesen ijesztővé tette. Az alak mögött a szobrász mintha ciklopikus falakra tett volna ködös utalást.

A csodaleletet kísérő mellékletek – egy nagy paksaméta kivágott újságcikken kívül – Angell professzor saját, kézírásos jegyzetei voltak, s nem tarthattak igényt különösebb irodalmi színvonalra. A fő dokumentum a CTHULHU KULTUSZ címet viselte, amit kínosan aprólékos kalligráfiával rajzoltak a sűrűn rótt sorok fölé, bizonyára azért, nehogy a döbbenetesen idegen szó helyesírásában hiba essék. A kézirat két részre volt osztva: az elsőnek a címe "1925 – Álmok és Álomelemzések, H. A. Wilcox, Thomas Street 7. Providence, Rh. I" volt, míg a másodiké "John R. Legrasse felügyelő beszámolója, Bienville St. 121., New Orleans, LA, 1908 A.R.T. konf. – Megjegyzések & Webb professzor híradása". A többi kézirat jobbára rövid feljegyzéseket tartalmazott, néhány közülük beszámoló volt különböző személyek furcsa álmairól, mások idézeteket tartalmaztak teozófus könyvekből és folyóiratokból (különösen W. Scott-Elliott ATLANTISZ ÉS AZ ELVESZETT LEMURIA c. művéből). A fennmaradó részt sietősen papírra vetett megjegyzések tették ki, bizonyos titkos kultuszokra és hosszú időkön át fennálló, rejtett kapcsolatokra nézvést, vonatkozással olyan mitológiai és antropológiai forrásmunkákra, mint Frazertől AZ ARANYÁG, vagy Miss Murray-tól a BOSZORKÁNYKULTUSZ NYUGAT-EURÓPÁBAN. Az újságkivágások legnagyobbrészt egyes személyek megtébolyodására, illetőleg az 1925 tavaszán fellépő tömegpszichózis és üldözési mánia csúfabb eseteire vonatkoztak.

A nagy kézirat első oldala egy igen különös történetről számolt be. Úgy látszik, hogy 1925 március elsején Angell professzort felkereste egy sötét bőrű, vékony, meglehetősen neurotikus külsejű fiatalember; ő hozta magával a sajátos domborművet, ami még egészen friss és nedves volt. Névjegykártyáján a Henry Anthony Wilcox név állt, s bácsikám fölismerte benne egy gazdag és előkelő családnak amelyhez baráti viszony fűzte – a legifjabb gyermekét. Henry az utóbbi időben szobrászatot tanult a Rhode Island-i művészegyetemen, és az intézmény közelében lakott a Fleur-de-Lys épületben. Wilcox zseniális, de különc fiatalember volt. Gyermekkorától fogva furcsa történetekkel és különös álmokkal hívta föl magára a figyelmet. Ő pszichikailag túlérzékenynek nevezte magát; a vén kereskedőváros józan fejű lakói egyszerűen kótyagosnak titulálták. Sosem szívelte különösebben az évfolyamtársait, egyre ritkábban mutatkozott társaságban. és már csak a művészlelkeknek egy kis köre ismerte őt a közeli városokban, mivel még a konzervatív hagyományait roppantul féltő Providence Art Club is reménytelennek találta.

E látogatása során, írja kéziratában a professzor, Henry Wilcox házigazdája régészeti szaktudását kívánta igénybe venni; azt szerette volna, ha megfejti neki a domborművön található hieroglifákat. Erőltetett, mesterkélt módon beszélt, ami valami pózt sejtetett, és vajmi kevéssé volt alkalmas rokonszenv keltésére; nagybátyám meglehetősen éles hangon válaszolt neki, mert a dombormű feltűnően friss mivolta mindenféle kapcsolatra utalt, csak éppen régészetire nem. Az ifjú Wilcox felelete, mely akkora hatást tett bácsikámra, hogy később szó szerint idézni tudta, fantasztikusan költőinek bizonyult (ami máskülönben – Wilcoxot ismerve – valószínűleg az egész beszélgetést jellemezte): "A dombormú valóban teljesen új, mert ma éjjel készítettem egy álmom után, amely különös, idegen városokról szólt; márpedig az álmok ősibbek a merengő Türosznál, vagy a szfinxnél, mely gondolatokba merülve ül a sivatagban, de még a kertek koszorúzta Babilonnál is!"

Ezen a ponton kezdett tehát bele zavaros elbeszélésébe, mely rejtve lapuló emlékképekig nyúlt vissza. S azonnal felkeltette nagybátyám lázas érdeklődését. Előző éjjel gyenge földrengést regisztráltak. hosszú évek óta az első érzékelhető szeizmikus mozgást Új-Angliában; és Wilcox fantáziája elképesztő ingereket kapott valahonnan. Miután elaludt, soha nem tapasztalt álmot látott egy titáni sziklatömbökből és az egekből alázuhant monolitokból emelt hatalmas sziklavárosról; csöpögő, zöld iszap lepte köveit, és vészjósló borzalmakat rejtett. A falakat és oszlopokat hieroglifák borították, s valahonnan a mélyből – hogy pontosan honnan, azt nem tudta megállapítani – egy HANG döndült föl, ami nem volt hang, legfeljebb valami kaotikus érzés, melyet csak a legfantáziadúsabb őrület képes szavakba önteni; Wilcox egy már-már kiejthetetlen betűkombinációval igyekezett visszaadni: CTHULHU FHTAGN. Ez a két szó volt a kulcsa a roppant érdeklődésnek, ami a professzort váratlan és nyugtalanító módon elfogta. Nyomban nekilátott tudományos részletességgel kikérdezni a szobrászt, és szinte rettegve vetette beható vizsgálat alá a domborművet, amelynek formálásán az egy szál pizsamába öltözött, vacogó fiatalember rajtakapta magát, mikor éber tudata lassan visszatért. Bácsikám, mint Wilcox később beszámolt róla nekem, a korával mentegetőzött, amiért nem ismerte föl azonnal az ábrát és a hieroglifákat. Látogatója a professzor számos kérdését rendkívül furcsának találta, mindenekelőtt azokat, amik a szörnyalakot ősi kultuszokkal és társadalmi formákkal próbálták kapcsolatba hozni. Nem értette Wilcox nagybátyám ismételt ígéretét sem, hogy hallgatni fog, ha cserébe felvételt nyerhet valamiféle misztikus vagy pogány szektába. Mikor Angell professzor végül meggyőződött róla, hogy a szobrász valóban nem tud sem titkos kultuszokról, sem tiltott hagyományokról, nyomatékosan megkérte rá, hogy továbbra is folyamatosan tájékoztassa őt az álmairól. Ebbe Wilcox örömmel beleegyezett, s a kézirat az első konzultációt követően részletesen beszámol a fiatalember mindennapos látogatásairól, melyeknek során újabb és újabb izgalmas töredékekkel szolgált az éjszakai képsorokról; gigászi iszonyat toronylik a fekete égre, roppant monolitokról sötét iszap csepeg, földalatti hangok rágják bele magukat csikorogta az agykéregbe…

A két leggyakrabban előforduló szót a "Cthulhu R'lyeh" hangsorral lehetne megközelítőleg visszaadni.

Március 23-án, írja a kézirat, Wilcox nem jelent meg a szokásos időpontban, s bácsikám utánajárása kiderítette, hogy különös lázroham vett erőt rajta, mire a családjához szállították a Waterman Streetre. Éjszaka több más művészt felriasztott álmából az épületben ordításával, s azóta bizonytalan állapotban lebeg az eszméletlenség és a delírium határán.

Bácsikám haladéktalanul kapcsolatba lépett a családdal, s attól fogva igen lelkiismeretesen nyomon követte Wilcox állapotának alakulását; gyakran felhívta a beteget ápoló Dr. Tobeyt Thayer Street-i rendelőjében.

Az ifjú képfaragó lelke nyilván iszonyatú szörnyűségek között hánykolódott; az orvos néha megborzongott, mikor beszámolt róluk. Nemcsak a korábbi álmok ismétlődése tartozott ide, hanem egészen összefüggéstelen töredékek is fölbukkantak egy gigászi, "mérföldmagas" DOLOGGAL, továbbá valami meghatározhatatlan kaparászással és kopogással kapcsolatban. Wilcox sosem nyilatkozott lázálmai során erről a valamiről, ám egyes zavaros szófoszlányok – Dr. Tobey tolmácsolásában – meggyőzték róla a professzort, hogy azonos azzal a kimondhatatlan szörnylénnyel, amelyet a fiatalember megkísérelt képileg ábrázolni álomdomborművén. Egyébként ha az ifjú művész ezt a DOLGOT említette, fűzte hozzá a doktor, az mindig a letargiába való feltartóztathatatlan visszaesést vezette be. Különös volt, hogy a testhőmérséklete egyáltalán nem haladta meg a normális szintet, ám máskülönben egész állapota inkább igazi lázat sejtetett, mintsem elmezavart.

Április 2-án, délután három óra tájt, Wilcox betegségének hirtelen minden tünete megszűnt. Döbbenten ült föl az ágyban, nem értette, miért van otthon, és a leghalványabban sem emlékezett rá, mi történt vele március 22-ének éjszakája óta, akár álmában, akár a valóságban. Miután orvosa egészségesnek találta, három nap múlva visszatért a szálláshelyére; Angell professzor számára azonban érdektelenné vált. Felépülése pillanatától kozmikus álmai nyomtalanul eltűntek, s miután nagybátyám egy hétig teljesen haszontalan értelmetlen nyilvántartást vezetett mindennapos vízióinak soráról, végül felhagyott a további vizsgálatokkal.

Itt ér véget a kézirat első része; ám egyes utalások, amiket bizonyos különálló feljegyzésekre tesz, roppantul elgondolkodtattak – olyannyira, hogy már csak mélyen gyökerező bizalmatlanságom miatt (mely akkoriban életbölcseletem legfőbb alkotóelemének számított) gyanakodtam továbbra is az ifjú művészre. A kérdéses feljegyzések különféle személyek álmairól szóltak ugyanabban az időszakban, amikor a fiatal Wilcoxot éjszakai látomások gyötörték. Bácsikám a jelek szerint haladéktalanul megdöbbentően széles körű kérdéseket intézett minden olyan barátjához, akihez' különösebb alkalmatlankodás nélkül fordulhatott; megkérte őket, hogy írják le neki az álmaikat, és részletesen számoljanak be róla, ha voltak esetleg különleges vízióik az utóbbi időben. Körkérdését úgy látszik, vegyes érzelmekkel fogadták; végül azonban több választ kapott, mint amennyit egy közönséges ember titkár nélkül kiértékelhetett volna. Az eredeti levelezés ugyan nem maradt fenn, ám feljegyzései alapos és valóban átfogó gyűjteményt alkotnak. A társasági és üzleti élet átlagemberei – a hagyományos "föld sója" Új-Angliában – szinte kizárólag negatív válaszokkal szolgáltak, habár egyes esetekben fel-felbukkannak ijesztő, ám formátlan látomások, mindig március 23. és április 2. között – azaz abban az időszakban, mikor a fiatal Wilcoxot hatalmában tartotta a delírium. A tudósokat alig-alig érintette a dolog, noha négy esetben futó benyomások voltak tetten érhetők különös, idegen vidékekről, egy ízben pedig iszonyatos félelemről esik szó valami természetfölötti hatalomtól.

A legfontosabb válaszok költőktől és festőktől érkeztek, s meg vagyok győződve róla, hogy ha módjukban áll összehasonlítani vallomásaikat, kitör közöttük a pánik. Az eredeti levelek hiányában felmerült bennem a gyanú, hogy az anyag összeállítója rávezető kérdéseket tett föl, vagy tudat alatt már akkor elhatározta, milyen eredményre fog jutni, amikor megkezdte vizsgálatát. Ezért nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Wilcox, jól ismervén a bácsikám birtokában lévő adatokat, tudatosan az agg kutató becsapásán fáradozott. A művészek válaszaiból ugyanis ködös, nyugtalanító história körvonalai bontakoztak ki. Február 28-a és április 1-je között jó részük rendkívül bizarr dolgokat álmodott, s az álmok intenzitása Wilcox delíriumával egyidőben a mérhetetlenségig fokozódott. Azoknak, akik adatokkal szolgáltak, több mint egynegyede számolt be a Wilcox által ecsetelthez hasonló kusza hangokról és jelenetekről. Néhányan bevallották, hogy heves félelmet éreztek a gigászi, névtelen dologtól, amely a rémálmok időszakának vége felé egyre gyakrabban bukkan föl. Egy eset, amellyel a feljegyzések nagy nyomatékkal foglalkoznak, tragikusan végződött. Az áldozaton, egy igen neves építészen, aki komoly hajlamokat árult el a teozófia és okkultizmus iránt, emésztő téboly vett erőt pontosan ugyanazon a napon, amikor Wilcox megbetegedett, s néhány hónap múlva vége-hossza nincs sikoltozás közepette, amelyben könyörgött, hogy mentsék meg őt a pokolszülte szörnyetegektől, el is halálozott. Ha bácsikám feljegyzéseiben neveket is említ, s nem csupán kódszámokat használ, magánjellegű kutatásokat folytattam volna ellenőrzés végett; így azonban csak kevés vizsgálati alanyát sikerült azonosítanom, noha ezek mindenben alátámasztották az általa leírtakat. Gyakran vetődött fel bennem a kérdés, hogy nagybátyám vizsgálatának valamennyi alanyára olyan mély hatást tettek-e a történtek, mint erre a kis csoportra. Mindenesetre jó dolog, hogy sosem fognak magyarázatot kapni élményeikre.

Az újságkivágások, mint már utaltam rá, oktalan pánik, téboly és különc viselkedés eseteiről számoltak be a kérdéses időszak folyamán. Angell professzor egy egész irodát foglalkoztathatott, mert a kivágott újságcikkek mennyisége döbbenetes volt, s a Föld minden vidékét átölelték. Éjszakai öngyilkosság Londonban – egy magányos alvó iszonyatos sikoly kíséretében kiveti magát az ablakon; terjedelmes levél egy dél-amerikai lap szerkesztőségének, amelyben valami fanatikus hátborzongató jövőképet alakít ki álombeli látomásai alapján; egy kaliforniai sürgönyben egy teozófus egyesületről adnak hírt, amely fehér díszruhát ölt, hogy megünnepelje a "dicsőséges beteljesülés" óráját, ám az végül nem következik be; különféle értesülések az indiai bennszülöttek körében május vége táján tapasztalható fokozódó nyugtalanságról. Vudu-hívők őrjöngenek haiti orgiákon, s a fekete-afrikai támaszpontokról jelentések futnak be valami rejtélyes mormogásról a bozótban. Amerikai katonatisztek lázadozó törzsekkel bajlódnak a Fülöp-szigeteken; hisztérikus levanteiek terrorizálnak New York-i rendőröket a március 22-éről 23-ára virradó éjszakán. Nyugat-Írországban vad híresztelések és legendák kapnak lábra, s az Ardois-Bonnot iskola egyik festőművésze egy istenkáromló, pogány álomvidéket ábrázoló vásznat akaszt ki az 1926-os párizsi Tavaszi Kiállításon. Az ideggyógyintézetekből jelentett esetek annyira megszaporodnak, hogy kész csoda, hogy a világ orvosainak közössége nem vette észre ezeket a nyugtalanító párhuzamokat, s nem vont le sötét következtetéseket belőlük. Mindent összevetve az újságkivágások halma iszonyatos volt; s ma már alig tudom elképzelni azt a hetyke racionalizmust, amellyel először félrelöktem őket, akkortájt inkább arra gyanakodtam, hogy az ifjú Wilcox nagyon is jól tudta, milyen ősi, tiltott dolgokról beszél a professzornak.

II. Legrasse felügyelő beszámolója

Az ódon titkok, melyek a szobrász lidércálmait meg a domborművet oly jelentőségteljessé tették nagybátyám szemében, képezték a témáját a hosszú kézirat második felének. Úgy látszik, Angell professzornak már korábban is alkalma nyílt rá, hogy egy pillantást vessen a kimondhatatlan szörnyűségek pokoli kontúrja, s nem első ízben találkozott az ismeretlen hieroglifákkal meg a rejtélyes hangsorral, amelyet a legjobban talán "Cthulhu" alakban lehet visszaadni. Ez a régebbi eset pedig olyan izgalmas és hátborzongató összefüggésben vetődött fel, hogy nem csoda, hogy kérdésekkel kezdte ostromolni az ifjú Wilcoxot.

Nagybátyám korábbi tapasztalata az 1908-as évből, tizenhét esztendővel azelőttről származott, mikor is az Amerikai Régészeti Társulat éves kongresszusát tartotta St. Louisban. Angell professzor, mint elismert szaktekintély, minden tanácskozáson fő helyet foglalt el, s egyike volt azoknak. akikhez a leggyakrabban fordult különféle kérdésekkel és problémákkal a gyűlésen megjelenő számtalan kívülálló. Ezek szóvivője – és rövid időn belül valamennyi résztvevő szemében az érdeklődés középpontja – egy átlagos külsejű, középkorú férfi lett, aki Los Angelesből utazott ide, hogy magyarázatot keressen egy olyan problémára, amellyel máshová nem fordulhatott. Az illető John Raymond Legrasse rendőrfelügyelő volt; magával hozta a tárgyat is, ami miatt jött – egy groteszk, szörnyen visszataszító és szemmel láthatólag elképesztően régi kőszobrocskát, amelynek eredetét nem tudta megállapítani.

Nehogy azt higgyék, hogy Legrasse felügyelő a legcsekélyebb érdeklődést is tanúsította az archeológia iránt. Ellenkezőleg, kíváncsisága kizárólag szakmai okokból táplálkozott. A szobrot, bálványt, fétist, vagy akármi is volt az, néhány hónapja kobozta el egy rendőri akció során a New Orleans-tól délre eső sűrű, erdős mocsarakban, egy vudu összejövetel felszámolása alkalmából. A hozzá kapcsolódó szertartások olyan egyedülálló módon kegyetlenek voltak, hogy a rendőrség valami mindeddig teljesen ismeretlen, sötét kultuszra kezdet gyanakodni. amely ördögibb a legfeketébb afro-amerikai vudu-köröknél is. A szoboralak eredetét egyáltalán nem lehetett megállapítani, ha eltekintünk a foglyokból kiszedett szófukar, hihetetlen beszámolóktól; ezért fordult a rendőrség a történetbúvárokhoz magyarázatért, hátha be tudják sorolni valahová a baljós bálványt – ami talán lehetővé tenné, hogy az egész szektát mindenestül felgöngyölítsék.

Legrasse felügyelő aligha számolt vele, micsoda feltűnést fog kelteni a kérése. A szobrocskára vetett egyetlen pillantás elegendő volt hozzá, hogy az összegyűlt tudósok valamennyien a legnagyobb izgalomba jönnek. Egy percnyi időt sem vesztegetve sereglettek a felügyelő köré, és bámulták az aprócska figurát, melynek különös kisugárzása valóban mindeddig ismeretlen, archaikus korokra nyitott szédítő távlatokat. Nincs az az iskolája az ismert szobrászművészetnek, amely formát adhatott volna ennek a rettenetes tárgynak; ám az ásványtanilag meghatározhatatlan fajtájú kőbe evődött porszemcsék minden jel szent évszázadokat, sőt évezredeket zártak magukba.

A szobor, melyet végül körbeadtak, hogy mindenki alaposan szemügyre vehesse, hét-nyolc hüvelyk magas volt, s művészileg tökéletes. Valami szörnyeteget ábrázolt, amelynek körvonalai homályosan emlékeztettek az emberére, ám tintahalszerű feje volt, amelynek arca kusza csápok zűrzavarából állt; a test pikkelyes, nyálkásnak tűnő törzsben folytatódott, a négy végtagot undorító karmok ékesítették, a háton pedig keskeny szárnyak voltak megfigyelhetők.

Ez a valami, amely mintha hajmeresztő, torz rosszindulattal egyesítette volna magában a különféle természetes alkotóelemeket, betegesen puffadtnak tűnt, s visszataszító pózban gubbasztott egy négyszögletes tuskón vagy emelvényen, amit olvashatatlan írásjelek borítottak. Szárnyának csúcsa az emelvény hátsó szélét érintette, maga a test középen terpeszkedett, míg a görbe békalábak hosszú, pengeszerű karmai az elülső peremet markolták, félig lelógva róla A puhatestű fej előrehajlott, úgyhogy az arc csápjai súrolták a hatalmas mellső mancsokat, amik a roppant térden pihentek. Az egész látványban abnormális módon nem volt semmi természetellenes, s annál is inkább titkos félelmeket ébresztett, mivel a szobor eredetét illetően senki nem tudott nyilatkozni. Mérhetetlen, években ki sem fejezhető kora nyilvánvaló volt; mégsem akadt rajta egyetlenegy olyan jegy sem, amely az antik civilizációk – vagy bármely más korszak – valamely ismert kultúrköréhez kapcsolta volna.

Már az anyaga is rejtélyt jelentett, ugyanis a tapadós, zöldesfekete kőnek, amit aranyszínű és irizáló csíkok díszítettek, semmi köze nem volt az evilági ásványtanhoz és geológiához. Titokzatosak voltak a tuskón található írásjelek is; a kongresszus résztvevői közül (noha soraikba tartozott a paleográfia legnevesebb szakértőinek legalább a fele) senki sem tudta kimutatni mégoly távoli rokonságukat sem bármelyik ismert földi nyelvvel. A kő, a szoboralak és a hieroglifák mind valami olyasmire utaltak, amely hátborzongatóan idegen az általunk ismert emberiségtől, s borzalmas módon az életnek oly ősi, vészjósló összefüggéseire engedtek következtetni, melyek teljesen kívül esnek a világról általunk alkotott elképzeléseken.

És mégis, miközben minden résztvevő a fejét rázta, s be kellett vallania a felügyelőnek. hogy tehetetlen, akadt egy ember a gyülekezetben, aki emlékezni vélt valami bizarr, halvány párhuzamra a szörnyalakkal meg az írásjelekkel, és némiképp bátortalanul ugyan, de elmesélte azt a keveset, amit tudott. Ez az ember néhai William Channing Webb volt, az antropológia professzora a Princeton Egyetemen, egy nem csekély hírnévnek örvendő kutató.

Webb professzor negyvennyolc évvel azelőtt részt vett egy expedíción, amely rúnafeliratok után kutatott Grönlandon és Izlandon, bár végül nem járt sikerrel; ám a nyugat-grönlandi partvidék legészakibb részén egy elszigetelt, degenerált eszkimótörzsre vagy szektára bukkant, amelynek vallását – az ördögimádat egy érdekes változatát – különösen vérszomjas és visszataszító vonások jellemezték. Ez a kultusz a többi eszkimók körében teljesen ismeretlen volt, csak mély borzongással említették, s azt állították róla, hogy iszonyú, ősi időkből maradt fönn. és még a világ teremtése előtt keletkezett. A kimondhatatlan szertartásokon és a rituális emberáldozaton kívül vallási repertoárjába tartoztak bizonyos furcsa imák is, amiket a legfőbb és legöregebb ördöghöz – az eszkimók nyelvén TORNASUK-hoz intéztek, s amikről Webb professzor egy vén ANGEKOK, azaz ördöghitű sámán közreműködésével, fáradságos munka árán fonetikus másolatot készített, melyben igyekezett a szöveg szavait latin betűkkel visszaadni. Ám pillanatnyilag fontosabbnak tűnt az a fétis, amelyet a törzs tisztelt, s amely körül förtelmes táncba kezdett, ha magasan a jégszirtek fölött felizzott az északi fény. A professzor elmondása szerint egy kőből faragott, esetlen domborműről volt szó, amin egy iszonyatos ábra látszott rejtélyes írásjelek körében – és amennyire az érdemes tudós vissza tudott emlékezni rá, minden lényeges vonásában durva párhuzama volt Legrasse felügyelő bestiális bálványának.

Az összegyűlt résztvevők döbbenten és izgatottan fogadták az új adatokat, Legrasse felügyelő azonban a jelek szerint még náluk is nagyobb fontosságot tulajdonított nekik, és azonnal kérdésekkel kezdte ostromolni Webb professzort. Mivel följegyzéseket készített magának az emberei által őrizetbe vett vudu-hivők egyik szertartásáról, esdekelve kérte az öreg tudóst, hogy próbáljon a lehető legpontosabban visszaemlékezni, milyen szavakat vetett papírra az ocsmány eszkimóknál. Ezután a részletek kimerítő összehasonlítása következett, majd egy pillanatra rémült, elképedt csönd állt be, mikor a detektív és az antropológus arra a következtetésre jutott, hogy a két pokoli szertartás szövege – noha szinte világok választják el őket egymástól – csaknem szóról szóra ugyanaz. Amit az eszkimó sámánok és a louisianai mocsári papok furamód hasonló bálványuknak énekeltek, azt talán az alábbi mondattal lehetne leginkább megközelíteni (a szóközök az ima kántálásában tartott rövid szüneteknek felelnek meg):

PH'NGLUI MGLW'NAFH CTHULHU R'LYEH WGAH'NAGL FHTAGN.

Legrasse egy ponton megelőzte Webb professzort: néhány korcs papból sikerült kiszednie ezeknek a szavaknak a jelentését, ami az idősebb szektatagok előtt még ismeretes volt. A szöveg szerintük körülbelül annyit tesz:

R'LYEH HÁZÁBAN ÁLMODVA VÁR RÁNK A HALOTT CTHULHU.

Ezután pedig, mivel mindenfelől kérdésekkel ostromolták. Legrasse felügyelő részleten elmesélte kalandját a mocsárlakókkal; bácsikám e történetnek minden jel szerint nagy fontosságot tulajdonított. Az eset túlszárnyalta a mítoszteremtők és teozófusok, legvadabb álmait, s megdöbbentő fokú kozmikus képzelőerőről tett tanúságot azoknak a kitaszított páriáknak a körében, ahol az ember; ezt a legkevésbé várná. 1907 november 1-jén a New Orleans-tól délre eső mocsarak és lagúnák lakói kétségbeesett beadványt intéztek a hatóságokhoz. A környéken lakó telepesek, többnyire a Lafitte-emberek egyszerű, jámbor leszármazottai, szörnyen rettegtek egy titokzatos valamitől, ami csak éjszaka mutatkozott. Nyilvánvalóan vudu-mágiáról volt szó, de egy minden eddiginél ocsmányabb változatáról; és mióta a baljós tam-tam dobok megkezdték szakadatlan pufogásukat a fekete, elátkozott erdők mélyén, ahová senki emberfia nem merészkedik, több asszony és kisgyerek eltűnt közülük. Tébolyult ordítozásról, fültépő sikolyokról rebesgettek, kísérteties, vad litániákról és pusztulásba csalogató lidércfényekről szóló hírek kaptak lábra; az emberek már nem bírják tovább, tette hozzá a holtra rémült küldött, aki a beadványt hozta.

Így került sor rá, hogy késő délután húsz rendőr vonult ki két lovaskocsival és egy automobillal; vezetőül a reszkető telepes ajánlkozott. Mikor a járható útnak vége szakadt, kiszálltak, és mérföldeken át szótlanul törtek utat maguknak egy hátborzongató cipruserdőben, amely alig-alig látott napfényt, mióta létezik. Visszataszító gyökerek és ellenséges spanyolmoha-indák akadályozták őket minden lépésnél, s itt-ott morbid, hajdani szálláshelyekre utaló nyálkás kőhalmok és rothadó falcsonkok erősítették bennük azt a baljós előérzetet, amit minden torzan nőtt fa, minden nedvesen csillogó gombafészek sugallt. Végül megpillantották a települést, pár nyomorúságos külsejű kunyhót, ahonnan hisztérikus telepesek özönlöttek elő, hogy a pislákoló lámpások köré tóduljanak. Hallhatóvá vált a távolban a tam-tam dobok tompa pufogása; s ha megfordult a szél, időnként velőtrázó sikolyokat sodort magával. Úgy tűnt, az éj végtelen sötétjén túl valami vörhenyes szikra csillan át a holtsápadt aljnövényzeten. Noha rettegtek tőle, hogy megint magukra maradnak, egyetlen rémült telepes sem mutatkozott hajlandónak egy lépést sem tenni annak a szörnyű kultuszhelynek az irányába, úgyhogy Legrasse felügyelőnek és tizenkilenc társának nem maradt más hátra, mint kalauz nélkül alámerülni a borzalom fekete bugyraiba, ahová előttük emberi lény még nem tette be a lábát.

A terület, ahová a rendőrcsapat most behatolt, mindig is rosszhírűnek számított. Teljen feltérképezetlen volt, fehér ember még a lábát sem tette be oda, de sötét legendák járták egy titkos tóról, amelyben egy hatalmas, formátlan, fakó, tintahalszerű valami éli életét a halandó szemek elől rejtezve; a telepesek azt rebesgették, hogy éjfélkor denevérszárnyú ördögök rajzanak elő a földmélyi barlangokból, és imádkoznak hozzá. Azt beszélték, ott volt már D'lberville, La Salle, az indiánok, de még az erdő vadjai és madarai előtt is. Maga volt a testet öltött lidércnyomás, s megpillantani őt egyet jelentett az azonnali halállal; olykor azonban fölkereste az embereket álmukban, ezért tudták, hogy óvakodni kell tőle. A jelenlegi vudu-orgiák valóban ennek az elátkozott területnek a szélén zajlottak, ami már önmagában is elég szörnyű volt: talán puszta helyszínük jobban megrémisztette a telepeseket, mint az ijesztő sikolyok meg a hátborzongató események.

Csak a legiszonyúbb költészet vagy a téboly szelleme tudná leírni azokat a zajokat, amiket Legrasse emberei hallottak, miközben átküzdötték magukat a cuppogó mocsáron a vörhenyes fények meg a tompa dobszó irányába Vannak olyan hangok, amelyek a humán lényekre jellemzők, és olyanok is, amelyek az állatokra; és az embernek végigfut a hideg a hátán, ha az utóbbiakat ROSSZ TOROKBÓL hallja felharsanni. Itt a bestiális őrjöngés találkozott az emberi kicsapongással, s ez a démoni üvöltözés rikoltó eksztázisában tetőzött, amely úgy szaggatta szét foszlányokra a visszhangos éji erdőt, mintha pestisbűzös szélvihar volna, a pokol bugyraiból. A tébolyult ordítozás időnként alábbhagyott, ilyenkor durva hangok rendezett kórusa kezdte kántálni a borzalmas, szertartásos varázsigét: "PH'NGLUI MGLW'NAFH CTHULHU R'LYEH WGAH'NAGL FHTAGN".

Az emberek most az erdőnek egy olyan részébe értek, ahol a fák ritkulni kezdtek, s hirtelen szembetalálták magukat a voltaképpeni kultuszhellyel. Négyen meginogtak közülük, egy eszméletlenül roskadt össze, kettejüket pedig tébolyult sikoltógörcs kerítette hatalmába, kiabálásukat azonban szerencsére elnyomta a hagymázas kakofónia. Legrasse egy kis Kentucky bourbont erőltetett az ájult rendőr ajkai közé, aztán valamennyien reszketve, az iszonyattól szinte hipnotizáltan meredtek az eléjük táruló képre.

A lápi tisztáson egy megközelítőleg egy ACRE területű, fűvel benőtt sziget emelkedett, amely fátlan volt és viszonylag száraz. Ezen egy hordára való leírhatatlan emberi torzszülött ugrált és vonaglott, akiknek külsejét csak egy Sime vagy egy Angarola ecsetje tudta volna visszaadni. Teljesen pucéran nyerítettek, bőgtek és rángatóztak egy hatalmas tűzgyűrű körül; a lángfüggönyön nyíló rések itt-ott egy gigászi gránitmonolitra engedtek betekintést középen, amelynek csúcsán groteszk kicsinységgel ott trónolt a vészterhes, faragott kőszobrocska. A lángok övezte monolitot tíz faállvány vette körül szabályos közökben. ezekről lógtak fejjel lefelé az eltűntként bejelentett, védtelen telepesek ocsmányul megcsonkított holttestei. A bitók körén belül őrjöngött és bömbölt a bálványimádók serege; a tüzes gyűrű és a tetemek gyűrűje közötti végeérhetetlen bacchanálián a mozgás főiránya balról-jobbra tartott.

Az persze csak visszhang vagy képzelődés lehetett, hogy az egyik rendőr, egy könnyen felizgatható spanyol, tompa válaszokat vélt hallani a szentségtelen imádságra valahonnan a sötét messzeségből, az ősi legendák iszonyú erdejének mélyéről. Később fölkerestem és kifaggattam ezt az embert, bizonyos Joseph D. Galvezt; nyugtalanító módon képzeletdúsnak találtam, beszámolójában ugyanis olyan messzire ment, hogy célzásokat engedett meg magának távoli szárnysuhogásra, rőt szemek csillogására, és valami fakószín, hegymagasságú tömegre a fák csúcsai mögött – persze arra a következetésre jutottam, hogy a helybéli telepesek túl sokat duruzsolták a fülébe a babonáikat.

Az emberek dermedtsége valójában csak rövid ideig tartott. Noha a tömeg száznál is több korcsfajzatot számlált, a rendőrök bíztak fegyvereik erejében, és elszántan az ocsmány falkára vetették magukat. Öt percig leírhatatlan káosz uralkodott, ökölcsapások zuhogtak, lövések durrantak, meghatározhatatlan torzalakok igyekeztek eltűnni az erdőben – végül azonban Legrasse negyvenhét dacos foglyot ejtett, akiket, miután felöltöztek, rendőreinek felügyelete mellett felsorakoztatott. Négy bálványimádó holtan hevert a földön, két súlyos sebesültet pedig fogolytársaik vittek rögtönzött lordágyakon. A szobrocskát nagy elővigyázatossággal eltávolították a monolit csúcsáról, és Legrasse őrizetére bízták.

A nagy megerőltetéssel és fáradsággal járó menetelés után a foglyokat vizsgálatnak vetették alá az ügyészségen; valamennyiükről kiderült, hogy igen alacsony sorú emberek, kevert vérűek és szellemileg kiegyensúlyozatlanok. A legtöbben tengerészek voltak, néhány néger és mulatt pedig – többnyire az Antillákról vagy Latin-Amerikából valók – vudu elemeket vitt az eredetileg heterogén kultuszba. Ám az már a további kérdések föltevése előtt is látszott, hogy az ügynek sokkal mélyebb és ősibb háttere van az egyszerű fekete-afrikai fetisizmusnál. Bármennyire degeneráltak és tudatlanok voltak ezek a baromra emlékeztető kreatúrák, mégis megdöbbentő makacssággal ragaszkodtak visszataszító hitük központi eszméihez.

Elmondásuk szerint a NAGY ÖREGEKET tisztelik, akik hosszú időkkel az ember megjelenése előtt éltek a Földön, s az űrből érkeztek, az akkor még ifjú világra. Az ÖREGEK azóta visszahúzódtak a földkéreg alá és a tenger mélyére; halott testük azonban megosztotta titkaikat egy emberrel, aki ezután máig elevenen élő kultuszt alapított. Ide tartozik az ő szektájuk is, állították a foglyok: mindig létezett és mindig létezni fog, a világ félreeső pusztaságaiban és sötét zugaiban elszórva, míg csak R'lyeh roppant, tengerfenéki városából a felszínre nem emelkedik papjai szavára a hatalmas Cthulhu, és uralma alá nem hajtja az egész földkerekséget. Egy napon, ha a csillagok állása kedvező lesz, szólítani fogja hűséges híveit, és a titkos kultusz minden pillanatban készen áll rá, hogy kiszabadítsa.

Ennél többet nem szabad mondaniuk. Vannak titkok, amiket a legszörnyűbb kínzásokkal sem lehet kicsikarni belőlük. Az ember nincs egyedül a Földön az általa ismert dolgok között; az árnyékból néha különös formák bukkannak elő, hogy próbára tegyék a kishitűeket. Ezek azonban nem azonosak a NAGY ÖREGEKKEL. A NAGY ÖREGEKET halandó szem még sosem látta. A faragott bálvány a NAGY CTHULHUT ábrázolja, de senki sem tudja megmondani, hasonlítanak-e hozzá a e többiek. Ma már nincs olyan pap, aki képes lenne elolvasni az írásjelek, ámde néha szó esik bizonyos dolgokról… A szertartásos dal nem tartalmazza a titkot -azt sosem mondják ki fennhangon, mindig csak suttogják. Az ima csupán azt jelenti, hogy "R'LYEH HÁZÁBAN ÁLMODVA VÁR RÁNK A HALOTT CTHULHU".

Mindössze két foglyot találtak elég egészségesnek hozzá, hogy felakasszák őket; a többit különféle intézetekbe küldték. Valamennyien makacsul tagadták, hogy részt vettek volna a rituális gyilkosságokban, s azt állították, hogy ezeket a FEKETESZÁRNYÚAK követték el, akik az elátkozott erdők mélyéről keresték fel őket gyülekezőhelyükön. Ezeknek a rejtélyes valakiknek a titkos ösvényeiről azonban nem sikerült megtudni semmi közelebbit. Amit a rendőrség egyáltalán kiderített annak főleg egy vénségesen vén Castro nevű a mesztic volt a forrása, aki azt állította magáról, hogy távoli, idegen kikötőket járt be, és a kínai hegyekben beszélt a kultusz vezetőivel, akik fölülemelkedtek a halálon.

Az öreg Castro homályos emlékezete olyan borzalmas legendákra terjedt ki, amelyek mellett a teozófusok legvadabb elméletei is elhalványulnak. s amelyek ijesztően ifjúnak és mulandónak tüntetik föl az egész emberi világot. Voltak korok amikor más fajok uralták a földet, roppant városaikból, melyeknek a maradványai a halhatatlan kínai szerint még mindig megtalálhatók a csendes-óceáni irdatlan monolitok képében. Ezek a lények valamennyien kihaltak, földtörténeti korokkal az ember születése előtt; vannak azonban bizonyos eljárások, amelyek segítségével, ha a csillagok állása ismét kedvezőre válik az Örökkévaló Ciklus során, új életre lehet kelteni ŐKET. Mert ŐK is a csillagokból jöttek, és magukkal hozták a képmásaikat.

Ezek a NAGY ÖREGEK nem egészen hús-vér lények, folytatta Castro; van ugyan alakjuk – amit a varázserejű bálvány is bizonyít –, de testük anyaga más. Ha a csillagok állása kedvező, világról világra tudnak járni az űrben; ha azonban kedvezőtlen, akkor nem képesek élni. Ám jóllehet ilyenkor nincsenek életben, valójában nem is halnak meg. Mindannyian hatalmas városuk. R'lyeh kőépületeiben pihennek, a Nagy Cthulhu oltalmazó varázsa alatt, dicsőséges feltámadásukra várva, mikor a Föld csillagzatai ismét készek lesznek fogadni ŐKET. Ekkor azonban szükségük lesz valami külső erőre, amely kiszabadítja testüket; mert a mágia. ami védi ŐKET, egyúttal meggátolja azt is, hogy mozogjanak – így hát nem tehetnek egyebet, csak feküsznek a sötétben és gondolkoznak, miközben odakint hosszú évmilliók telnek el. Mindenről tudnak, ami a világegyetemben történik, mivel ŐK nem a szájukkal, hanem a fejükkel beszélnek. Most is egymással társalognak sírjaikban. Aztán, suttogta Castro, az emberek álmukban utasítást kaptak, hogy alapítsanak kultuszt a kis bálványképek tiszteletére, amiket a NAGY ÖREGEK mutattak meg nekik; ezeket sötét csillagokról hozták magukkal az ősidőkben. Ez a kultusz meg fog maradni mindaddig, amíg a csillagok állása ismét kedvezőre fordul, és a titkos papok előszólítják sírjából a Nagy Cthulhut, hogy új életre hívja alattvalóit, s ismét uralkodjék a világ felett. Az időpontot nem lehet eltéveszteni, mert az ember akkor hasonlatossá válik majd a NAGY ÖREGEKHEZ, szabad lesz, fölülemelkedik jón és gonoszon; minden törvény és erkölcs érvényét veszti, mindenki kedvére bömbölhet, gyilkolt és kéjeleghet. Aztán a NAGY ÖREGEK megmutatják neki, hogyan kell más, új módokon bömbölni, gyilkolni, kéjelegni és élvezkedni, s a Föld emésztő lángra lobban a pusztító szabadság eksztázisában. A kultusznak addig is illendő szertartásokkal ébren kell tartania a NAGY ÖREGEK emlékezetét, és szakadatlanul jövendölnie visszatérésüket.

A régi időkben a rejtőző ÖREGEK beszéltek álmaikban a kiválasztottakhoz, de aztán történt valami. R'lyeh hatalmas kővárosát monolitjaival és sziklasírjaival együtt elnyelte a tenger; és a titkokkal terhes mély vizek, amiken még a gondolat sem hatol át. elvágták ŐKET a híveiktől. Emlékezetük azonban tovább élt, s a főpapok azt mondják, hogy a város ismét felmerül majd az óceánból, mihelyt a csillagok állása kedvező lesz… Itt a vén Castro sietve megszakította elbeszélését. és sem fenyegetéssel, sem ígéretekkel nem sikerült semmi többet kicsalni belőle. Furcsamód az ÖREGEK méreteiről sem volt hajlandó nyilatkozni. Úgy vélte, a kultusz központja valahol Arábia járatlan pusztaságaiban lehet, ahol Irem, az Oszlopok Városa álmodik a sivatag titkairól. Az európai boszorkányhittel a kultusz semmiféle kapcsolatban nem áll, s általában véve a tagjain kívül senki nem tud róla közelebbit. Könyvekben sem esik róla említés, ám a halált lebíró kínai szerint az őrült arab, Abdul Alhazred NECRONOMICON-ja tartalmaz néhány kétértelmű célzást, amit a beavatottak sokféleképpen olvashatnak: ezzel mindenekelőtt a hírhedt, vitatott versre utalt:

Meghalni nem halhat meg az,

Mi örökkétig áll,

Számlálatlan korok során

Enyészik – a Halál.

Legrasse, akire mély hatást gyakorolt ugyan a beszámoló, ám semmi esetre sem döbbentette meg, hiába kutatott a szekta gyökerei után. Az öreg Castrónak kétségkívül igaza volt, mikor azt állította. hogy ez mélységes titok. A Tulane Egyetem szaktekintélyei nem tudtak fényt deríteni az ügyre, sem a kultuszt, sem az istenszobrot illetően, ezért a detektív elhatározta, hogy a legmagasabb fórumhoz fordul, s itt nem másra bukkant, mint Webb professzor grönlandi történetére.

A lázas érdeklődés, amit Legrasse beszámolója és a bizonyítékul szolgáló bálványkép a kongresszuson keltett, jól tükröződik a jelenlevők későbbi levelezésében; a nyilvánosság előtt azonban az esetet alig említették. Akik alkalomadtán ki vannak téve a csalásnak és sarlatánságnak, azoknak első gondolata az elővigyázatosság. Legrasse egy időre kölcsönadta a szobrocskát Webb professzornak, az érdemes tudós halálát követően azonban visszaszolgáltatták neki, és még ma is az ő birtokában van, ahol nemrégiben nekem is alkalmam nyílt megtekinteni. Valóban iszonyú egy tárgy, és kétségtelenül hasonlít a fiatal Wilcox álomdomborművéhez.

Korántsem hökkentett meg, hogy nagybátyámat oly heves izgalom fogta el a szobrász elbeszélésének hallatára, mert – mindannak ismeretében, amit Legrasse a kultuszról kiderített – meglehetősen elképesztő gondolatok vetődhettek föl benne, miután végighallgatta az érzékeny fiatalember beszámolóját, aki nemcsak a mocsárban lelt szobornak és a sátáni grönlandi domborműnek a pontos ábráit álmodta meg, hanem látomásaiban fölbukkant legalább három ugyanazon varázsigének a szavai közül, melyet egyként használtak a korcs eszkimósámánok meg a lápi papok Louisianában. Magától értetődik, hogy Angell professzor haladéktalanul széleskörű vizsgátokba kezdett: bár én személy szerint még mindig arra gyanakodtam, hogy az ifjú Wilcox valamiképpen értesült a kultuszról, és szórakozásból kitalált egy sor álmot, tovább bonyolítva ezáltal a helyzetet nagybátyám szemében.

Pedig a professzor által összegyűjtött álomleírások és újságcikkek egyértelmű tanúbizonysággal szolgáltak; engem azonban racionális világnézetem és az egész gyanús történet arra ösztönzött. hogy – mint akkor véltem – igen ésszerű következtetésekre jussak.

Miután tehát még egyszer alaposan áttanulmányoztam a kéziratot, s a teozófiai és néprajzi citátumokat összevetettem Legrasse beszámolójával a kultuszról. útra keltem Providence-be, hogy fölkeressem a fiatal szobrászt, és megrójam, amiért képes volt ilyen rafinált, de éretlen tréfát űzni egy tudós öregemberrel.

Wilcox még mindig a Thomas Street-i Fleur-de-Lys épületben lakott, a 17. századi breton építészetnek ebben az ízléstelen, viktoriánus utánzatában. amely néhány tetszetős, koloniál stílusú ház közé fészkelte be magát a régi dombon, egész Amerika legszebb György-korabeli templomtornyának árnyékában. Munka közben találtam őt a szobájában, és azonnal el kellett ismernem. hogy – a falak mellett sorakozó plasztikák után ítélve – egy rendkívüli szobrászzsenivel állok szemben. Idővel azt hiszem. nagy hírnévre fog még szert tenni, mint az egyik legjelentősebb DÉCADENT; mert ugyanazokat az álomképeket és fantáziákat formázza agyagba – s kerít majd sort egy szép napon a márványra is – amelyeket Arthur Machen prózája, Clark Ashton Smith versei, Goya grafikái idéznek föl az emberben.

Sötét hajú volt, törékeny alkatú, és kissé elhanyagolt – fáradtan fordult oda hozzám udvarias kopogtatásomra, s fel sem állt, úgy kérdezte meg. hogy mit óhajtok. Mikor közöltem vele, ki vagyok, némi érdeklődés csillant föl a szemében, bácsikám ugyanis annak idején nem kis mértékben fölkeltette a kíváncsiságát azzal, hogy szüntelenül boncolgatta különös álmait, ám sosem indokolta meg, hogy miért. E tekintetben én sem szolgáltam neki felvilágosítással, csak igyekeztem körültekintően valami ellentmondáson kapni.

Rövid idő leforgása alatt meggyőződtem teljes őszinteségéről, mert félre nem érthető színezettel beszélt az álmairól. Tudatalatti következményeik igen mélyen befolyásolták a művészetét, s mutatott nekem egy morbid szobortervet, melynek kontúrjaiból olyan sötét kisugárzás áradt, hogy szinte beleborzongtam. Biztos volt benne, hogy saját álomdomborművén kívül soha életében nem látott semmi olyasmit, ami EZT sugallhatta volna neki; a körvonalak szinte maguktól formálódtak a keze alatt. Egyértelműen a szörnyűséges óriásalakra emlékeztetett, amelyről lázálmában fantáziált. Hogy a titkos kultuszról valóban csak annyit tud, amennyit nagybátyám záporozó kérdéseiből kihámozhatott, az hamarosan világossá vált előttem, és elképedve töprengtem el rajta, miféle forrásból juthatott az iszonyú benyomásokhoz.

Különös, költői módon beszélt az álmairól; hajmeresztő kifejezőerőről tett tanúbizonyságot. mikor az iszapos, zöld sziklatömbökből emelt komor, titáni árnyékvárost ecsetelte amelynek geometriájával, mint mondotta, VALAMI NEM VOLT RENDJÉN –, s fojtó szorongással hallottam szájából az Alvilág szakadatlan, hívó szavát:

"CTHULHU FHTAGN, CTHULHU FHTAGN."

Ezek a szavak részei voltak annak a hátborzongató szertartásszövegnek, amely a halott Cthulhu hosszú őrségéről regél R'lyeh sziklaboltívei alatt, s az élmény minden racionalizmusom dacára mélységesen megrázott. Biztos voltam benne, hogy Wilcox egy régi beszélgetés során hallhatott valamit a kultuszról, ami utána feledésbe merült kísérteties olvasmányainak és gazdag képzelőerejének dús kavalkádjában. Később aztán, mivel olyannyira felkavaró volt, küszöb alatt mégis kifejezésre jutott az álmaiban, s ez ösztönözte őt a dombormű, majd a hátborzongató szobor megalkotására. Mindent összevetve nem tehetett róla, hogy olyan csúnyán félrevezette bácsikámat. Wilcox nem tartozott az olyasfajta emberek közé, akiket könnyen megkedvelek, kissé öntelt volt és arrogáns; de most már be tudtam látni, hogy mindvégig őszintén viselkedett, és igazi lángelme. Barátságosan elbúcsúztam tőle, s tehetségének kijáró sikert kivártam neki.

Még mindig foglalkoztatott minden, ami a kultusszal összefüggésben állt, s időnként arról álmodoztam, hogy híres ember lesz belőlem, ha fényt derítek eredetére és más vallásokhoz fűződő kapcsolataira. New Orleans-ba utaztam, fölkerestem Legrasse-t és más olyan személyeket, akik annak idején részt vettek a rendőri akcióban vagy látták a szobrot, sőt még a fogságra vetett bálványimádók közül is kikérdeztem azokat, akik még életben voltak. A vén Castro sajnos néhány éve meghalt. Amit ezúttal hivatásos nyomozók szájából hallottam, méghozzá elképesztő elevenséggel – noha tulajdonképpen nem volt egyéb, mint nagybátyám följegyzéseinek minden részletre kiterjedő alátámasztása –, az ismételten megrémített; bizonyos voltam benne, hogy egy sajátos, titkos és igen ősi vallásnak bukkantam a nyomára, amelynek földerítése neves néprajztudóst csinálna belőlem. Felfogásom akkor még teljesen materialista volt BÁRCSAK ÍGY VOLNA EZ MA IS! –, és megmagyarázhatatlan makacssággal teljesen természetesnek vettem az álomleírások és az újságcikkek egyezéseit.

Amire akkortájt kezdtem gyanakodni – és amiben, attól tartok, MA MÁR BIZTOS VAGYOK –, az bácsikám titokzatos halála volt. A rakpartok felől a dombra vezető szűk, keskeny sikátorban esett össze, ahol mindenféle félvér népség nyüzsgött, miután egy néger matróz durván lökött rajta. Nem felejtettem el a louisianai bálványimádók módszereit, és nem lepne meg, ha alattomos cselekről, mérgezett fákról hallanék, melyek éppoly ősiek és kegyetlenek, mint a fénytől irtózó rítusok és a babonaság. Legrasse-nak és az embereinek ugyan nem esett baja, de volt valaki Norvégiában, aki látott bizonyos dolgokat, és most halott. Nem lehetséges-e, hogy bácsikám kutatásai, miután a fiatal szobrász álma új lendületet adott nekik, fölkeltették valami sötét hatalom figyelmét? Azt hiszem, Angell professzornak azért kellett meghalnia, mert túl sokat tudott, és jó úton volt afelé, hogy tovább bővítse ismereteit. Hogy rám is hasonló sors vár-e, azt majd meglátjuk; most már én is sok mindent tudok.

III. Őrület a tengerből

Ha az ég valaha teljesítené egy fohászomat, azt kívánnám, bár el tudnám felejteni egy puszta véletlennek a következményeit, amely megakasztotta tekintetemet egy porfogónak használt régi újságlapon. Más körülmények között egyáltalán nem törődtem volna vele, hiszen egy ausztrál hírlapnak, a SYDNEY BULLETIN-nek egy régi. 1925 április 18.-i száma volt az. Nyilván elkerülte a csoport figyelmét, amely megjelenésének idején buzgón gyűjtötte az anyagot bácsikám kutatásaihoz.

Már majdnem felhagytam a vizsgálódásokkal, ami az Angell professzor által "Cthulhu-kultusznak" nevezett jelenséget illeti, s egy tudós barátomnál voltam látogatóban a New Jersey-i Patersonban; a városi múzeum ismert mineralógusánál és kurátoránál. Éppen néhány kiállított ásványt nézegettem, melyek a múzeum egyik tárlójában hevertek rendezetlenül a polcon, mikor pillantásom egy különös fényképre esett egy régi újságlapon, amit a kőzetminták alá terítettek. A már említett SYDNEY BULLETIN volt az: a fotó egy szörnyűséges kőszobrocskát ábrázolt, amely csaknem teljesen megegyezett a Legrasse által a louisianai mocsarakban talált példánnyal.

Lázasan távolítottam el a lapról az értékes köveket, hogy átfuthassam a cikket; de csalódás ért, mert sok érdekeset nem tartalmazott. Amit azonban találtam benne, az végül hallatlan kihatásokkal volt akadozni kezdő kutatásaimra nézve, és gondosan kivágtam az újságból. A cikk a következőképpen hangzott:

REJTÉLYES RONCS A TENGEREN

A VIGILANT mozgásképtelenné vált új-zélandi jachtot vett vontatókötélre – Egy túlélő és egy halott a fedélzeten – Elkeseredett csata és emberhalál a tengeren – A második tiszt nem hajlandó részletes vallomást tenni – Rejtélyes bálvány a kabinban – A vizsgálat folyamatban van.

A Morrison Company teherhajója, a VIGILANT. Valparaisóból hazatérőben ma éjszaka futott be Darling Harbourbe, s egy mozgásképtelenné vált, kismerülésű gőzöst hozott magával vontatókötélre véve: az új-zélandi Dunedinben nyilvántartott, ALERT elnevezésű jachtot. A hajót utoljára április 12-én látták a déli szélesség 34° 21' és a nyugati hosszúság 152° 12' alatt; a fedélzeten egy élő embert és egy halottat találtak.

A VIGILANT március 25-én hagyta el Valparaisót, s április 2-án a szokatlanul erős széllökések és hullámverés miatt pályájától jelentős mértékben eltért déli irányban. A roncsot április 12-én pillantották meg. A fedélzeten egy félig megtébolyodott túlélőt találtak a minden jel szerint több, mint egyhetes emberi tetem mellett. A tőlelő egy ismeretlen eredetű kőbálványt szorongatott a kezében, amelyre nézve a Sydney Egyetem, a Királyi Régészeti Társaság és a College Street-i múzeum semmiféle felvilágosítást nem tudott adni; saját állítása szerint a jacht egyik kabinjában találta, egy faragott szelencében.

Az illető rendkívül különös, kalózkodásokkal és mészárlásokkal élénkített történetet adott elő. A neve Gustaf Johansen, származására nézve norvég, meglehetősen intelligensnek látszik, és második tisztként szolgált az EMMA elnevezésű kétárbocos aucklandi szkúneren, amely február 20-án indult útnak tizenegy fős legénységgel Callao felé.

Elmondása szerint az EMMA a viharos idő miatt március 1-jén messze letért kitűzött útvonaláról, s március 22-én a déli szélesség 49° 51' és a nyugati hosszúság 128° 34' alatt találkozott az ALERT-tel, amelynek legénysége meglehetősen rossz külsejű kanakákból és félvérekből állt. Ezek kategorikusan fölszólították a szkúnert a visszafordulásra, amit Collins kapitány megtagadott, mire az ALERT figyelmeztetés nélkül tüzet nyitott. Az EMMA legénysége ellentámadásba ment át, s noha a szkúner léket kapott és süllyedni kezdett. mégis sikerült nekik az ellenséges jacht mellé manőverezni, és megcsáklyázni azt. A fedélzeten harcba bonyolódtak a félvad legénységgel, és kénytelenek voltak valamennyiüket megölni – csaknem állati szintre süllyedt emberekről volt szó, akik, jóllehet túlerőben voltak, nem értettek igazán a fegyveres harchoz. A küzdelem folyamán három ember – köztük Collins kapitány és Green első tiszt – elesett. A megmaradt nyolc tengerész a rangidős Johansen parancsnoksága alatt továbbhaladt a megcsáklyázott jachttal az eredeti irányban, mivel meg szerették volna állapítani, hogy miért akarták feltartóztatni őket.

Másnap kikötöttek egy szigeten (az óceánnak ezen a részén nem tudunk ismert szigetről – kiad. megj.), ahol hatan közülük rejtélyes módon életüket vesztették. Johansen azt állítja, hogy egy szakadékba zuhantak, és nem hajlandó a halálukról közelebbit mondani.

Később megmaradt társával visszatért a jachthoz, és megpróbáltak ismerős vizekre jutni vele, ám az április 2.-i vihar ismét letérítette őket a pályájukról.

Ettől az időponttól fogva április 12-én történt megmentéséig a túlélő semmire nem emlékszik, arra sem, mikor halt meg William Briden fedélzeti matróz. Briden halálának okát nem lehetett megállapítani: feltehetően a kimerültség végzett vele.

Dunedini értesülések szerint az ALERT szigetjáró tehergőzös volt, s a partvidéken igen rossz hírnek örvendett. Egy különös félvér csoport tulajdonát képezte, amelynek gyakori összejövetelei és éjszakai kóborlásai az erdőben nem csekély kíváncsiságra adtak okot: a március elsejei nagy vihar és földrengés után azonnal sietve a tengerre szállt.

Aucklandi munkatársunk megerősítette, hogy az EMMA legénysége igen megbízható hírben állt, Johansent pedig józan, egyenes jellemű embernek jellemzi.

A Tengernagyi Hivatal holnap kezdi meg az ügy kivizsgálását, s minden kísérletet megtesz rá, hogy Johansent bővebb beszámolóra bírja.

Ennyi volt az egész; ennyi meg az ördögi fénykép; de micsoda gondolatokat váltott ki belőlem! Új adatokra bukkantam a Cthulhu-kultuszról, amelyek bizonyítják, hogy a tengeren ugyanolyan aktív, mint a szárazföldön. Mi oka volt rá az ALERT legénységének, fedélzetükön borzalmas bálványképükkel, hogy megakadályozzák az EMMA továbbhaladását? Mit rejtett az ismeretlen sziget. ahonnan a szkúner legénységéből hatan nem tértek vissza, és mi volt az, amiről Johansen tengerésztiszt oly makacsul hallgatott? Milyen eredményt hozott a Tengernagyi Hivatal vizsgálata, és mit tudtak Dunedinben a korcs kultusz tevékenységéről? És mind közül a legizgalmasabb kérdés: mit jelentsen az időpontoknak ez a háttérben meghúzódó, távolról sem természetes láncolata, amely tagadhatatlan, baljós összefüggésbe hozza a bácsikám által feljegyzett különféle eseményeket?

Március 1-jén – azaz minálunk február 28-án – kisebb földrengés történik, és vihar támad. Dunedinből teljesen váratlanul útnak indul az ALERT, mintha valami felsőbb utasítást kapott volna, miközben a földgolyó túloldalán a költők és művészek valami különös, iszappal borított monolitvárosról kezdenek álmodni, egy fiatal szobrász pedig álmában domborműbe faragja a szörnyűséges Cthulhu alakját. Március 23-án az EMMA legénysége kiköt egy ismeretlen szigeten, hátrahagy hat halottat: ugyanebben az időpontban tetőznek az érzékeny művészek rémálmai, melyben valami titáni szörnyeteg üldözésétől rettegnek: egy építész megörül, egy szobrász delíriumba zuhan! És mit takar ez az április másodikai dátum, amikor minden álomnak egy csapásra vége szakad a nyirkos, hideg falak városáról, Wilcox pedig sértetlenül magához tér a különös lázból? Mit jelentsen mindez – és mihez kezdjek a vén Castro célozgatásával a sírjukban beszélgető, csillagszülött ÖREGEKRE és az Ő elkövetkező világuralmukra… meg arra a képességükre, hogy URALKODNAK AZ ÁLMOKON? Csak nem imbolygok olyan kozmikus rémségek szélén, melyek messze meghaladják az emberi képzelőerőt? Ha így volna, az iszonyat mégsem hatolt be, csak a tudatunkba, mert a pokoli fenyegetésnek, amely kezdte hatalmába keríteni az emberiséget, hirtelen vége szakadt.

Miután elrendeztem minden szükségeset, még aznap este búcsút vettem a háziúrtól, és vonattal San Franciscóba utaztam. Alig egy hónapra rá Dunedinben voltam, de nem sokat derítettem ki a különös bálványimádókról, akik régebben a kis kikötői lebujokban őgyelegtek: egyesek azonban célzásokat tettek rá, hogy a félvér csoportok a sziget belsejébe telepedtek át, míg mások messzi dobszóról és vörhenyes fényekről számoltak be a távoli dombokon.

Aucklandben megtudtam, hogy Johansen ősz hajjal tért vissza az eredmény nélkül záruló sydneyi tárgyalásról, eladta West Street-i lakását, és Oslóba költözött a feleségével együtt. Élményeiről a barátainak sem mesélt többet, mint a Tengernagyi Hivatalnak, s a legtöbb, amit tehettek értem, az volt, hogy megadták új oslói címét.

Ezután Sydneybe utaztam, s terméktelen beszélgetéseket folytattam egyes matrózokkal és a Tengernagyi Hivatal bíráival. Megtekintettem az ALERT-et, amit azóta eladtak, s most kereskedelmi célokat szolgált, de nem találtam rajta semmi érdekeset. A kuporgó, tintahalfejű szobrot a Hyde Park Múzeumban őrizték: hosszan és behatóan tanulmányoztam, s úgy találtam, hogy hajmeresztően tökéletes munka, és ugyanazok a titkok lengik körül, mint Legrasse kisebb példányát: a hátborzongató kor, az ismeretlen alapanyag. A múzeum igazgatója bevallotta nekem, hogy a geológusok számára megoldhatatlan rejtélyt jelent: esküsznek rá, hogy a földön nincsen semmi ehhez hasonlítható kőzet. Borzongva idéztem emlékezetembe, mit mondott a vén Castro Legrasse-nak a NAGY ÖREGEKRŐL: "A csillagokból jöttek, és magukkal hozták a képmásaikat."

Elmém úgy háborgott, mint még soha; végül elhatároztam, hogy felkeresem Oslóban Johansent. Elutaztam Londonba, ahonnan haladéktalanul a norvég fővárosba hajóztam, s egy napfényes, őszi reggelen kiléptem a díszes rakpartra, az Egeberg árnyékában. A rövid szárazföldi utat konflison tettem meg, s csakhamar bekopoghattam egy csinos kis ház ajtaján. Egy szomorú szemű, gyászruhás asszony nyitott ajtót, s én keserű csalódást éreztem, mikor megtudtam, hogy Johansen halott.

Nem sokkal élte túl a hazatelepülésüket, mondta a felesége; az 1925-ös események a Csendes-óceánon nagyon megviselték. Ő sem tudott többet mondani nekem, mint mások; a férje viszont hagyott rá egy hosszú kéziratot, angol nyelven, amit ő nem ért. Johansen éppen a Göteborg-dokk közelében sétált egy szűk sikátorban, mikor valamelyik padlásablakból véletlenül rázuhant egy papírbála. Két arra járó matróz azonnal felsegítette, de mielőtt a kórházba értek volna vele, kiszenvedett. Az orvosok nem tudták okát adni hirtelen halálának; végül azt mondták, szívgyengeség okozta.

Sikerült meggyőznöm róla az özvegyet, hogy közeli barátja voltam halott férjének, úgyhogy átadta nekem a kéziratot; magammal vittem, és már az angliai átkelés alatt nekiláttam elolvasni.

Egyszerű, elég összefüggéstelen történet volt – naiv kísérlet az utólagos naplóírásra –, amelyben Johansen igyekezett visszaidézni a borzalmas hajóút minden egyes napját. Nem lenne értelme bemásolnom a beszámolómba, ahhoz túl homályos és terjedelmes, de megpróbálom összefoglalni a legfontosabb elemeit; akkor talán megértik, miért vált annyira elviselhetetlenné számomra a hajófalat nyaldosó hullámok zaja, hogy bedugaszoltam a fülemet.

Johansen hál’ istennek nem tudott mindent, noha látta a várost és a DOLGOT is; én azonban soha többé nem leszek képes nyugodtan aludni, ha a megszokott életünk színfalai mögött szüntelen ott leselkedő borzalmakra gondolok: az őscsillagokról való kimondhatatlan gyalázatosságokra, melyek az óceán mélyén alusszák álinukat, és a lidércnyomásos kultuszra, amely bármikor kész rá, hogy fölébressze és a gyanútlan világra szabadítsa ŐKET, mihelyt egy újabb földrengés ismét a hullámok fölé emeli szörnyeteg sziklavárosukat.

Johansen utazása úgy kezdődött, ahogy Tengernagyi Hivatalnak beszámolt róla. A megrakott EMMA február 20-án hagyta el Aucklandet, és egyenest belehajózott a földrengés szülte vihar legszörnyűbb tombolásába – ez volt az az erő, ami kiemelte a tengerfenékről azt az iszonyatot, amely aztán belerágta magát az emberek álmaiba. Mikor sikerült a újra irányításuk alá vonniuk a hajót, új útvonalon haladtak tovább, míg március 22-én az ALERT fel nem tartóztatta őket. A kultusz sötét bőrű sátánjait a tengerésztiszt csak mélységes undorral említi. Valami irtózat lengte körül őket, mely szinte kötelességnek tüntette; fel elpusztításukat, s Johansen őszinte döbbenettel fogadta, mikor a tárgyalás folyamán kegyetlenséget vetettek a szemére. Aztán, mikor a kíváncsiságtól hajtott matrózok Johansen parancsnoksága alatt tovább hajóztak a csatában elnyert jachton, előbb egy roppant kőoszlopot pillantottak meg a tengerből kimagasodni, majd a déli szélesség 47° 9' és a nyugati hosszúság 126° 43' alatt titáni méretű, rothadó iszaptól, hínártól és nyálkától bűzlő falak körvonalai sejlettek föl előttük. Ilyen gyomorkavaró szörnyűséget mióta létezik, csak egyszer hordott a hátán a Föld: R'lyeh kísérteties hullavárosa volt ez, amelyet beláthatatlan korokkal az emberi történelem kezdete előtt emeltek azok a förtelmes óriások, akik a fekete csillagokból ereszkedtek alá a mi világunkra. Itt, az iszapzöld boltívek alatt pihent a Nagy Cthulhu rettenetes hordáival, s innen sugárzottak szét mérhetetlen évezredek óta először azok a gondolatok, melyek rettegéssel és iszonyattal oltották be az érzékenyek álmait, s szigorú utasítással parancsba adták a hívőknek, hogy keljenek zarándokútra az ő kiszabadításukra. Minderről Johansennek sejtelme sem volt, de Isten a megmondhatója, hogy eleget látott!

Azt hiszem, valójában csak egyetlen hegycsúcs emelkedett ki a hullámokból, a rettentő, monolitkoronás citadella, amelyben a Nagy Cthulhu álmodott sírja mélyébe zárva. Ha annak a kiterjedésére gondolok, ami odalent húzódhat meg a vizek rejtekén, már-már emésztő vágy támad bennem, hogy önkezemmel vessek véget az életemnek. Johansent és embereit páni félelem fogta el az ősi démonok nyálkás Bábelének kozmikus fensége láttán, és sejtették, hogy amit látnak, az nem a Földről, de nem is bármi más egészséges világról való. A rémült beszámoló minden sorából kitetszik, mennyire iszonyodtak a zöldes sziklatömbök hihetetlen méretétől, a roppant, faragott monolitok szédítő magasságától, s mindenekelőtt a meghökkentő hasonlatosságtól, amely az irdatlan szobrok és az ALERT fedélzetén talált különös bálvány között fennállott.

Johansen nem tudta, mi az a futurizmus, de nagyon közel jut hozzá, mikor a városról beszél; mert ahelyett. hogy precízen leírna valamilyen struktúrát vagy épületet, csak futó benyomásokat rögzít, hajmeresztően nagy szögekről, meg a kőlapokról, melyek túl hatalmasak hozzá, hogy erről a világról származzanak, s hátborzongató ábrák és szentségtörő hieroglifák borítják őket. A szögekkel kapcsolatos megjegyzését azért említem, mert valami olyasmire utal, amire Wilcox is felfigyelt lázálmaiban. Ő azt mondta nekem, hogy az álmában látott városok geometriája abnormális volt, nem euklidészi, s olyan arányokhoz és dimenziókhoz igazodott, amelyek förtelmes módon elütöttek a számunkra ismertektől. Ugyanezt érezte aznap egy egyszerű tengerész is, csakhogy ő az idegcsikorgató valóságot látta.

Johansen és emberei egy lejtős homokpadon fölkapaszkodva jutottak föl erre az ocsmány Akropoliszra, és csúszós, hullazöld hínárral benőtt titáni kőtömböket másztak meg, melyek talán lépcsőfokok voltak, de nem emberi láb számára. Még a nap is eltorzult az égen. amint küszködve igyekezett átvilágítani a fémes-sós miazmán, amely méregként szállt föl a természetellenes vizekről; rosszindulat és fenyegetés vigyorgott rútul a faragott sziklák csalóka szögeiben és sarkaiban, amik első látásra homorúnak, a következő pillanatban domborúnak tetszettek.

Félelem vett erőt az összes kalandoron, pedig még nem láttak mást, csak köveket, hínárt és iszapot. Mindannyian legszívesebben elszaladtak volna, ha nem tartanak a többiek megvetésétől, és csak fél szívvel kutattak valami mozdítható tárgy után – mindhiába –, hogy magukkal vigyék emlékbe és bizonyítékul.

Rodriguez, a portugál volt az, aki megmászta a monolit sarkát, és lekiáltott, hogy talált valamit. A többiek követték őt, és kíváncsian meredtek a hatalmas, faragott ajtóra, rajta a már ismert polip– vagy sárkánylény domborműves ábrázolásával. Johansen szerint úgy nézett ki, mint egy irdatlan pajta bejárata; mindnyájan érezték. hogy valami kapuféléről lehet szó, erre mutattak körülötte a küszöb és ajtófélfaszerű kőfaragások – csak abban nem tudtak egyetérteni, hogy vízszintes helyzetű-e, mint egy csapóajtó, vagy ferde síkban van, mint egy szabadba nyíló pincelejárat. Ahogy Wilcox is mondta: ennek a helynek a geometriája teljesen ki volt facsarodva. Johansenék nem tudták pontosan, hogy a tenger és a talaj, amin mozognak, valóban vízszintes-e, következésképp minden másnak fantasztikus módon bizonytalan volt a viszonyított helyzete.

Briden több helyen megkopogtatta a követ, de nem járt sikerrel. Aztán Donovan gondosan végigtapogatta az ajtónyílás szélét, minden egyes pontot lelkiismeretesen megvizsgálva. Rettentő magasra mászott a groteszk kőalakzaton – persze, ha az ember akarja, mászásnak nevezi, ha akarja, nem; meglehet, hogy az a valami MÉGIS vízszintes volt –, és mindenkiben fölmerült a kérdés, hogyan létezhet egyáltalán a világon ilyen hatalmas ajtó? Ekkor hirtelen a több ACRE területű kőlap a felső végén egész halkan és finoman engedett a nyomásnak, s ők látták, hogy ki van egyensúlyozva. Donovan lecsusszant az egyik ajtófélfán. S tengerésztársaival együtt figyelte, amint a kapuszörny lassan, félelmetesen nyílni kezd. Az őrült, prizmás torzulásban teljesen természetellenes módon, átlósan mozgott, mintha a fizika és a fénytan minden törvényét a feje tetejére állították volna.

A nyílás koromfekete volt, s szinte tapintható sötétség áradt belőle. Azt mondom, áradt, ÉS NEM ÁTVITT ÉRTELEMBEN; mert ez a sötétség füstfelhőként gomolygott elő évezredes börtönéből, s tisztán láthatóan elsötétítette a napot. ahogy nehézkes denevérszárnyakon emelkedni kezdett a hátrahőkölő égbolt felé. A megnyíló mélységből feltörő bűz elviselhetetlen volt. Végül a jó fülű Hawkins valami ocsmány, csosszanó zajt vélt hallani odalentről. Mindenki feszülten fülelt, még akkor is, mikor a DOLOG nyáladzva előcuppogott, s zöld, kocsonyás tömegét átpréselte a fekete nyíláson az őrült város méreggel átjárt levegőjébe.

A szerencsétlen Johansen kézírása szinte olvashatatlanná vált, mikor ehhez a ponthoz ért beszámolójában. A hat ember közül, akik soha nem jutottak vissza a hajóra, kettő abban a szempillantásban szörnyethalt, valószínűleg a puszta iszonyattól. A DOLGOT lehetetlenség volt leírni – nincs az a földi nyelv, amelynek szavai lennének az elképzelhetetlen, bömbölő őrületnek ilyen mélységeire, a kozmikus rendnek és az anyag törvényeinek e gyalázatos tagadására. Egy eleven hegy mozgott itt óriás medúzaként, tekergő csápokkal imbolyogva ide-oda. Nagy Isten! Lehet-e csodálkozni rajta, hogy ugyanebben a pillanatban a világ túloldalán megőrült egy neves építész, a boldogtalan Wilcoxon pedig hagymázas lázroham tört ki? A bálványképek valósága, a csillagok iszapzöld, nyálkás szüleménye új életre kelt, hogy igényt emeljen arra, ami az övé. A bolygók állása ismét kedvező volt, s aminek előmozdításán egy évezredes kultusz hosszú időn át hiába fáradozott, azt merő véletlenségből elérte egy maroknyi mit sem sejtő tengere. A Nagy Cthulhu évmilliók óta először pillantotta meg a napvilágot… és tombolt pusztító mámorában!

Három ember azonnal eltűnt az iszamós agyarak között, mielőtt akár egy mozdulatot tehettek volna. Isten legyen irgalmas hozzájuk – ha ugyan létezik az univerzumban irgalom! Donovan, Guerrera és Angström voltak azok. Miközben a megmaradt három tengerész fejvesztve menekült a végenincs, hínárlepte kőlapokon a csónak felé. Parker elcsúszott, és Johansen bármire megesküdne, hogy a pokoli falaknak egy olyan szöge nyelte el, amelynek tulajdonképpen nem lett volna szabad léteznie; hegyesszögnek látszott, ám rendelkezett a tompaszögek minden sajátosságával. Így csak Briden és Johansen érte el a csónakot, s eveztek aztán kétségbeesetten az ALERT felé vele, mikor a mérföldnyi nagy, szörnyűséges DOLOG lebukdácsolt a csúszós sziklatömbökön, és habozva a sekély vízbe gázolt. Csak néhány pillanat műve volt menetkész állapotba hozni az ALERT-et, melynek során lázasan rohantak a gőzkazántól a kormányosfülkéig; aztán a hajócsavar lassan kavarni kezdte a mérgező vizet, mialatt a nem evilági hullapart kőtömbjei között ott nyáladzott, hörgött és fröcsögött az áldatlan csillagzatokról való DOLOG, mint a menekülő Odüsszeusz hajóját elátkozó Polüphémosz. Majd a Nagy Cthulhu, vakmerőbbnek mutatkozván a hősének küklopszánál, hatalmas csobbanással belevetette magát a vízbe, s méteres hullámokat kavaró, kozmikus erejű csapásokkal üldözőbe vette őket. Briden eszét vesztette, mikor visszanézett rá, s szörnyű, hátborzongató nevetőgörcs fogta el, amelynek nem is vetett véget, csak a halál, valamelyik éjszaka a lázálomban tévelygő Johansen mellett.

Johansen azonban még mindig nem adta föl. Tudta, hagy a DOLOG könnyedén utoléri az ALERT-et, akármennyire igyekezzen is a jacht; tudta, hogy csak egyetlen esélye mart; teljes sebességre kapcsolt hát, és körbeperdítette a kormánykereket. És miközben a felkavart tenger tajtékos hullámokat vetett, miközben a forró gőz kis híján szétrobbantotta a kazánt. a bátor norvég a hajó orrát egyenesen a kocsonyás, üldöző massza felé fordította, amely úgy emelkedett ki a tisztátalan habokból, akár egy rettenetes, történelem előtti hadigálya. A szörnyűséges polipfej tekergőző csápjai már-már a hajókorlátra fonódtak, ám Johansen rendíthetetlenül tartotta az irányt.

Ekkor szörnyű dörej hallatszott, mintha valami titáni buborék robbant volna szét; nyúlós, epesárga váladék záporozott Johansenre, a kipukkadt holdhaléhoz hasonló; a fedélzetet olyan bűz öntötte el, akárha milliónyi sírt nyitottak volna meg körülötte; és felharsant egy hang, melyet a legvakmerőbb krónikás tolla is vonakodna visszaadni, ám leginkább valami szörnyűséges, dühös bömbölésre emlékeztetett. A hajót egy pillanatra maró szagú, zöld felhő burkolta be; aztán már csak a tat mögött gomolygott, ahol – Isten az égben! – a névtelen DOLOG szétrobbantott anyagi burka ködösen bár, de kezdte újra felölteni gyűlöletes eredeti alakját, miközben minden másodperccel nőtt a távolság, amely a lázasan dohogó kazánú ALERT-től elválasztotta.

Ez volt minden. Johansen utána már csak a kabinban talált bálványt bámulta naphosszat, alig evett valamit, és nem sokat törődött a hajón kóválygó, szüntelenül kacagó őrülttel sem. A jacht kormányzásával nem is próbálkozott, mert az átéltektől megroppant benne valami. Aztán jött az április 2.-i vihar, s innentől megsűrűsödnek a homályos foltok emlékezetében. Csupán végtelen örvények kísérteties kavargásáról tud, szédítő üstököscsóvák meglovaglásáról az őrjöngve forgó világban, hisztérikus zuhanásról a hold magasságából valami pokoli szakadékba, majd gyomorkavaró emelkedésről a mélységekből a hold felé – s mindezt az újra elszabadult RÉGI ISTENEKNEK még a Tartarosz zöld. denevérszárnyú ördögeinek csúfos, bömbölő kacaja kísérte.

Ezekből a látomásokból a VIGILANT mentette ki, aztán jött a Tengernagyi Hivatal ítélőszéke, a dunedini utcák ismerős arculata, s végül a hazatérés az Egeberg oldalában emelkedő kis házba. Egyszerűen nem mondhatott semmit – őrültnek tartották volna. Elhatározta, hogy leírja, amit látott, mielőtt elérné őt a halál; azt viszont nem akarta, hogy a felesége bármit is megtudjon. Nem hiszem, hogy bánta volna a halál kegyelmét; ez volt az egyetlen mód, amellyel megszabadulhatott gyötrelmes emlékeitől.

Ennyi állt a kéziratban, amit elolvastam; most ott van a lezárt dobozban a dombormű és Angell professzor papírjai mellett. Oda fogom tenni ezt az írást is – mint beszámíthatóságom bizonyítékát, melyben összefoglalom mindazt, amire remélem, soha senki nem fog rádöbbeni utánam. Én láttam, miféle borzalmakat rejt az univerzum. s ez megmérgezte számomra a legszebb kék eget, a tavasz legcsodálatosabb virágait is. Persze nem hiszem, hogy még hosszú élet várna rám. Ugyanaz fog történni velem, ami a nagybátyámmal és Johansennel történt. Túl sokat tudok, a kultusz pedig távolról sem pusztult ki még.

És Cthulhu, azt hiszem, még mindig él a sziklás mélységben, mely azóta a kor óta rejti ŐT, amikor még a Nap fiatal volt. Elátkozott városa ismét visszasüllyedt a tengermélyre, mert az áprilisi vihart követően a VIGILANT áthajózott a mondott hely fölött: szolgái azonban továbbra is itt üvöltenek, táncolnak és gyilkolnak a Föld félreeső erdőiben a bálványok-koronázta monolitok körül. ŐT a citadella elsüllyedtével ismét magába nyelték a fekete ősvermek, különben most rettegés és iszonyat dühöngene a világon. Ki tudhatja, mi vár ránk? Ami egyszer fölmerült, az újra alászállhat, és ami egyszer elsüllyedt, az újra a felszínre emelkedhet. Valami irtózat vár és álmodik a tenger mélyén, s romlás jő az emberek ingatag városaira. Eljön majd az idő… de erre nem szabad gondolnom, s amúgy is képtelen vagyok rá! Imádkozom érte, hogy amennyiben nem élném túl a kéziratot, végrendeletem végrehajtói kellő előrelátásról tegyenek tanúságot, és nem engedik, hogy emberi szemek elé kerüljön.

Kornya Zsolt fordítása

A sír

Amikor elmesélem a körülményeket, amelyek idevezettek, hogy bezártak a tébolydába, tisztában vagyok vele, hogy jelenlegi helyzetem természetes kételyeket ébreszt elbeszélésem hihetősége iránt. Sajnálatos módon az emberiség zömének szellemi képességei túlságosan korlátozottak ahhoz, hogy türelemmel és értelmesen mérlegelje azokat a hétköznapi tapasztalatoktól távol eső, elszigetelt jelenségeket, amelyeket csupán a pszichológiailag érzékeny egyedek láthatnak és érzékelnek. A tágabb felfogású emberek tudják, hogy nincs éles határ a valós és a valóságon túli között; hogy a dolgok azért látszanak olyannak, amilyennek, mert átszűrődnek az egyén kényes testi-lelki közegén, de a többség földhözragadt anyagiassága őrültségnek bélyegzi a túlvilági villanásokat, amelyek áthatolnak az empirizmus közönséges fátylain.

A nevem Jervas Dudley, kora gyermekkoromtól álmodó és látnok vagyok. Mivel volt annyi vagyonom, hogy ne kelljen kereskednem, lelki alkatom viszont sohasem illeszkedett a hivatalos oktatáshoz és a társasági élethez, mindig a látható világtól elkülönülő birodalomban éltem; ifjúságomat és kamaszkoromat ódon, alig ismert könyvek között töltöttem és bebarangoltam ősi fészkem környékének mezeit és berkeit. Nem hinném, hogy amit azokban a könyvekben olvastam, azokon a földeken, erdőkben láttam, pontosan az volt, amit más fiúk olvastak és láttak ugyanott; de erről keveset beszélek, mivel a részletes elbeszélés csak megerősítené azokat a kegyetlen rágalmakat, amelyek időnként megütik a fülemet, ha ápolók ólálkodnak körülöttem. Elég, ha elmesélem az eseményeket, anélkül, hogy azokat az okokat elemezném.

Azt mondtam, hogy a látható világtól eltávolodva éltem, de azt nem, hogy egyedül. Erre emberi teremtmény nem képes; élő társak híján elkerülhetetlenül olyan dolgok társaságát keresi, amelyek élettelenek vagy már nem élnek. Közel az otthonomhoz van egy magányos, erdős teknő, ennek félhomályos mélyén töltöttem időm java részét: olvastam, gondolkodtam, álmodoztam. Mohos oldalain tettem meg gyermekkorom első lépéseit, groteszkül kicsavarodott tölgyfái között szövögettem kamaszkorom első ábrándjait. Megtudtam, hogy driádok laknak ezekben a fákban, gyakran figyeltem szilaj táncukat a fogyó hold halódó fényében, de ezekről a dolgokról most nem szabad szólnom. Csak a magányos sírról mesélek, amely a hegyoldal legsötétebb sűrűségében rejtőzött: a Hyde család elhagyatott kriptája volt, azé a régi, híres családé, amelynek utolsó egyenes ági leszármazottja már sok évtizeddel születésem előtt a sírbolt fekete gyomrában pihent.

A kripta, amelyről beszélek, több nemzedéknyi ködtől és nyiroktól elszíntelenedett, ódon, viharvert gránitból épült. Mivel a domboldalba vájták, csak bejárata látszik. Az ajtó súlyos, félelmes kőlapját, amely rozsdás vas zsanérokon lóg, a fél évszázaddal ezelőtti komor szokás szerint láncokkal és lakatokkal zárták le, de úgy, hogy résnyire nyitva maradt. A sírboltot rejtő magaslat ormát egykor annak a családnak a háza koronázta, amely itt helyezte örök nyugalomra leszármazottjainak maradványait, de már régen áldozatul esett egy villámcsapásból lobbanó tűz lángjainak. A környék öregebb lakói néha fojtott suttogással emlegetik az éjszakai vihart, amely elpusztította a sötét udvarházat, "Isten haragjára" célozgattak olyan módon, ami a későbbi években még tovább növelte azt a mindig erős vonzást, amelyet az erdőtől homályos kripta gyakorolt rám. Csak egyetlen ember halt meg a tűzben. Amikor az utolsó Hyde-ot is eltemették az árnyék és csendesség eme helyére, a hamvak szomorú urnája távoli földről érkezett, ahová a család költözött a leégett udvarházból. Senki sem maradt, hogy virágot helyezzen el a gránit kapubolt előtt; és kevesen mertek dacolni a nyomasztó árnyakkal, amelyek különös módon mindig ott látszanak borongani az esőmarta köveken.

Sohasem felejtem el azt a délutánt, amikor először botlottam bele a halál félig elrejtett épületébe. Nyár közepe volt, amikor a természet alkímiája eleven, csaknem egynemű zöld tömeggé alakítja át az erdei tájat; amikor az érzékeket szinte megmérgezi a nedves zöld lombtömeg háborgó tengere és a talaj meg a vegetáció meghatározhatatlan illata. Ilyen környezetben az elme elveszíti a perspektíváját: idő és tér közönséges, irreális lesz, és egy elfelejtett, történelem előtti múlt visszhangjai dobolnak kitartóan az elbűvölt tudaton.

Egész nap a völgyteknő misztikus ligeteiben bolyongtam; olyan gondolatokon emésztődtem, amelyeket most nem mondok el, olyan dolgokkal társalogtam, amelyeket nem kívánok megnevezni. Tízéves gyermekként százados csodát láttam és hallottam, melyek ismeretlenek a tömeg előtt; bizonyos tekintetben különös módon koraérett voltam. Miután keresztülnyomakodtam két csipkebokor között, hirtelen itt találtam magam a kripta bejáratánál, és fogalmam sem volt róla, hogy mit találtam. Korántsem láttam gyászosnak vagy szörnyűnek a gránit sötét tömbjeit, a különös módon résnyire nyitva hagyott ajtót, a temetői faragványokat a boltív fölött. Sokat hallottam és képzelegtem a sírokról és kriptákról, de lelki alkatom miatt mindig gondosan távol tartottak a temetőktől és a cintermektől. Engem csak kíváncsivá tett, tűnődésre ösztökélt a furcsa kőház az erdős lejtőn; hideg, nyirkos belseje, amelybe hiába próbáltam belesni az ingerkedőn hagyott résen, számomra nem jelzett halált vagy bomlást. De abban a kíváncsi pillanatban született meg az az esztelenül képtelen vágy, amely ebbe a bezárt pokolba juttatott. Csak az erdő ocsmány szellemének ösztökélésére határozhattam el, hogy be fogok jutni a hívogató homályba. A nappal fogyó fényében hol a rozsdás láncokat ráztam, h0gy hátha ki tudom tárni az ajtót, hol apró termetemet próbáltam beszuszakolni a nyíláson; de egyik tervem sem járt sikerrel. Kíváncsian kezdtem, de később már őrjöngtem; amikor a sűrűsödő sötétben hazatértem, megesküdtem a berek száz istenére, hogy kerül, amibe kerül, egy napon átjutok a fekete, dermesztő mélységbe, amely mintha engem hívogatna. A vasszürke szakállú orvos, aki mindennap belép a szobámba, egyszer azt mondta egy látogatónak, hogy ez volt szánalmas monomániám kezdete; én azonban az olvasóra bízom, ő döntsön, ha végigolvasta történetemet.

A fölfedezésemet követő hónapokat hiábavaló erőfeszítésekkel töltöttem el, amelyekkel a résnyire tárt ajtó bonyolult lakatját próbáltam kinyitni; továbbá óvatosan nyomoztam az építmény természete és története után. Mivel egy kisfiúnak hagyományosan jó a füle, sok mindent megtudtam, bár titkolózó természetem miatt senkinek sem árultam el szándékomat, vagy hogy miről szereztem tudomást. Talán érdemes megemlíteni, hogy egyáltalán nem csodálkoztam vagy rémüldöztem, amikor kiderítettem, milyen természetű építményre leltem. Életről és halálról vallott meglehetősen eredeti nézeteim miatt homályosan összekapcsoltam a hideg anyagot a lélegző testtel; úgy éreztem, a leégett ház híres és baljós gazdái valamilyen módon jelen vannak a kikövezett térben, amelyet fel akartam fedezni. Az ősi csarnokban rég lepergett években tartott furcsa szertartásokról, istentelen tivornyákról motyogott mesék új, tüzes érdeklődést lobbantottak bennem a sírbolt iránt, amelynek ajtaja előtt mindennap órákon át ültem. Egyszer bedobtam egy gyertyát a majdnem zárt ajtó résén, de semmit sem láttam, csupán egy lefelé vezető lépcső első fokát. A hely szaga taszított, mégis vonzott. Éreztem, hogy már korábban is találkoztam vele, egy emlékezésen túli múltban; még azelőtt, hogy enyém lett volna ez a test, amelyben most lakozom.

Egy évvel azután, hogy először megláttam azt a sírt, otthonom könyvekkel zsúfolt padlásszobájában rábukkantam Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok című művének féregrágta fordítására. Ahogy elolvastam Thészeusz életét, nagy hatással volt rám a szakasz a nagy kőről, amelyik alatt az ifjú megtalálja sorsának jelképeit, amint elég idős ahhoz, hogy leemelje róluk a hatalmas súlyt. Ez a legenda eloszlatta türelmetlenségemet, amellyel mindenáron be akartam jutni az üregbe, mivel úgy éreztem, hogy erre még nem érett meg az idő. Később, mondtam magamban, ha lesz hozzá kellő erőm és eszem, könnyedén képes leszek kinyitni a súlyos láncokkal lezárt ajtót; addig azonban jobb, ha belenyugszom abba, ami a sors akaratának látszik.

Ennek megfelelően ritkítottam a nyirkos bejáratnál tett látogatásaimat, és több időt töltöttem egyéb épp ilyen különös foglalatosságokkal. Néha éjszaka nagyon halkan fölkeltem és kilopóztam, hogy elmenjek ama temetőkbe és sírkertekbe, ahol rokonaim nyugszanak. Hogy ott mit csináltam, arról nem beszélhetek, mivel nem vagyok biztos egyes dolgok valóságos voltában; de azt tudom, hogy az ilyen éjszakai kószálások utáni napokon gyakran megleptem enyéimet, mivel olyan témákról tudtam, amelyeket nemzedékek óta csaknem elfelejtettek. Egy ilyen éjszaka után döbbentettem meg az embereket furcsa vélekedésemmel a helyi történelem egyik formálójáról, a gazdag és ismert Squire Brewsterről. 1011-ben hantolták el, és palakő síremléke, amelyre koponyát és lábszárcsontokat véstek, lassacskán kezdett porrá válni. Gyermekes képzelődésemben nemcsak arra tettem esküt, hogy a temetkezési vállalkozó, Goodman Simpson a temetés előtt lelopta az elhunytról ezüstcsatos cipőjét, selyem bugyogóját, szatén alsóneműjét, de arra is, hogy Squire nem halt meg teljesen, és a temetés után kétszer is megfordult koporsójában a sírhant alatt.

Ám sohasem hagyott el a gondolat, hogy be kell jutnom abba a kriptába, és ennek valósággal sarkantyút adott az a váratlan genealógiai fölfedezés, hogy családom anyai ágán csörgedezik egy kevés vér az állítólag kihalt Hyde családból. Én, aki utolsó hajtás voltam apai ágon, ugyancsak utolsó ágacskája voltam annak az ősibb és sokkal rejtelmesebb vérvonalnak. Kezdtem úgy érezni, hogy az a kripta az enyém és forró lelkesedéssel vártam az időt, amikor átjuthatok azon a kőajtón, lemehetek azokon a nyálkás kőlépcsőkön a sötétbe. Rászoktam, hogy a fülemet hegyezzem a résnyire nyitott ajtó előtt, az éjféli csendes órákat választva erre a különös őrszolgálatra. Mire idősebb lettem, apró tisztást tapostam a sűrűben a domboldal penészfoltos homlokzata előtt, lehetővé téve a környező növényzetnek, hogy körülnője a teret, és fölé boruljon, így teremtettem meg a falait és a tetejét egy erdei lugasnak. Ez volt az én templomom, a zárt ajtó a szentélyem, itt elnyújtózhattam a mohos földön, gondolhattam különös gondolatokat, álmodhattam különös álmokat.

Tikkasztóan forró éjszakán történt meg az első megvilágosodás. Elaludhattam a fáradtságtól, mivel az a határozott érzésem volt, hogy ébren hallom a hangokat. Habozok beszélni tónusukról és kiejtésükről; jellegükről nem szólok; annyit azonban mondhatok, hogy szókészlete, kiejtése és hangképzése nyugtalanító módon bizonyos fokig eltért a megszokottól. A puritán gyarmatosítók bárdolatlanul ejtett szótagjaitól egészen az ötven évvel ezelőtti precíz fogalmazásig az új-angliai dialektus minden árnyalata megtalálható volt abban a sötét konklávéban, noha arra csak később jöttem rá. Akkor egy másik jelenség vonta magára figyelmemet, amely olyan röpke volt, hogy nem is mernék megesküdni a valóságára. Alighogy megképzett bennem az ébrenlét benyomása, amikor nagy sietve eloltottak egy fényforrást a megsüppedt kriptában. Nem hinném, hogy megdöbbentem vagy pánikba estem volna, de azt tudom, hogy nagymértékben megváltoztam azon az éjszakán. Ahogy hazatértem, a padláson egyenesen odamentem egy korhadozó szekrénykéhez, és abban megtaláltam a kulcsot, amellyel másnap könnyedén kinyitottam az oly sokáig hiába rohamozott akadályt.

A késő délután puha fényében léptem be először az elhagyott lejtőről nyíló kriptába. Varázslat kerített hatalmába, a szívem hevesen vert a nehezen leírható lelkesedéstől. Ahogy becsuktam az ajtót magam mögött, és magányos gyertyám fényénél leereszkedtem a lépcsőkön, úgy tűnt, ismerem az utat; és noha a gyertya sercegett a hely fojtogató miazmáitól, én sajátosan otthon éreztem magam a dohos, hullaházi levegőben. Körülnézve számos márványlapot láttam, rajtuk koporsókat vagy a maradványaikat. Némelyik érintetlen zártságban állt, de a legtöbbje úgyszólván eltűnt, csupán az ezüst fogantyúk és névtáblák maradtak meg belőlük, meg valami furcsa, fehér por. Az egyik lapon Sir Geoffrey Hyde nevét olvastam, aki 1640-ben érkezett ide Sussexből, és néhány év múlva halt meg. Egy feltűnő fülkében kiválóan ép, üres koporsó feküdt, a koporsón egyetlen név, amelynek láttán elmosolyodtam, ugyanakkor megborzongtam. Valamely különös ötlettel fölmásztam a széles kőlapra, elfújtam gyertyámat és befeküdtem az üres ládába.

A hajnal szürke fényénél tántorogtam elő a sírkamrából, és beláncoltam az ajtót magam mögött.

Többé nem voltam fiatalember, noha csak huszonegy nyár borzongatta porhüvelyemet. Korán kelő falusiak, akik figyelték, amint hazafelé tartok, különösen néztek rám, és álmélkodtak, hogy a duhaj dáridó jeleit látják olyasvalakin, akit józan és elvonult életűnek ismertek. A szüleim előtt csak egy hosszú, frissítő alvás után mutatkoztam.

Ettől fogva minden éjjel meglátogattam a sírt; olyasmit láttam, hallottam, tettem ott, amire nem szabad emlékeznem. A bekövetkező változások első jelét a beszédem mutatta, amely mindig is fogékony volt a környezet hatására; hamarosan feltűnő hajlamot mutattam az archaikus fordulatokra. Később furcsa merészség és nemtörődömség lopakodott fellépésembe, és öntudatlanul úgy kezdtem viselkedni, mint egy nagyvilági ember, holott egész életemben kerültem a társaságot. Korábbi hallgatag nyelvem megoldódott, s egy Chesterfield könnyed kecsességével, egy Rochester istentelen cinizmusával pergette a szót. Megmutatkozó sajátos műveltségem teljesen elütött ifjúságom fantasztikus, szerzetesi erudíciójától; könyveim előzéklapjait könnyed, alkalmi epigrammák töltötték meg, Gay, Prior és a legelevenebb augustusi rímfaragók hatását csillogtatva. Egy délelőtt, reggelinél ülve közel kerültem a katasztrófához, amikor érezhetően ittas könnyedséggel szavalni kezdtem egy tizennyolcadik századi bacchanália kirobbanó vidámságával, egy csipet György korabeli játékossággal valamit, amit soha, semmilyen könyvben nem jegyeztek föl, és szólott valahogy ilyeténképpen:

Jertek ide, cimborák, sörös korsótokkal,

Nyakaljatok, mígnem végzünk e hordókkal;

Mindenki halmozzon pecsenyét a tányérra,

Egyetek, igyatok, ne üljünk éhomra;

Fürgén töltsd a kupádat,

Az élet csak egy pillanat;

Holt korodban nem ihatsz a királyra s a kurvára!

Azt hírelik, vörös volt az Anakreón orra:

Ugyan mit tesz a vörös orr, ha telik a borra?

Istenuccse! Inkább legyék az enyém is vörös,

Mint liliomfehér – én meg nyavalyatörős!

Gyere, Bözsi leányasszony,

Adj egy csókot, de cuppanjon;

Pokolbéli kocsmárosnak nincsen ilyen lyánya!

Az ifiúr Harry ül, mint puskavessző,

Parókáját elveszítve a pad alá dűl ő,

Töltsd meg hát a kupát fürgén, add is körbe -

Bizony jobb a földön fekve, mint lent a gödörbe'!

Mulatság és fricska,

Sört a száraz torokba:

Hat lábbal a föld alatt, majd lesz nekünk nemulass!

Hogy az ördög verjen engem kékre! Csak támolygok,

Teremúgyse! Beszéd helyett már alig csácsogok!

Né az uraság székér' küldte Bözsi leányasszonyt;

Én meg hazatérek, mer' nincs otthon az asszony!

Most hát segíts járni,

Mer' nem tudok állni

De azér' mulatok, míg a föld fölött vagyok!

Ekkortájt keletkezett bennem későbbi félelmem a tűztől és a mennydörgéstől. Korábban hidegen hagyott az ilyesmi, most azonban elmondhatatlan borzadályt okoztak; valahányszor a mennyek elektromos színjátékkal fenyegettek, visszavonultam a ház legmélyebb mélyére. Nappal a leégett ház romos pincéje volt kedvenc tartózkodási helyem, és képzeletben olyanná egészítettem ki, amilyen virágkorában lehetett. Egy alkalommal azzal hökkentettem meg egy falusit, hogy magabiztosan odavezettem egy sekély pincéhez, amelynek létezéséről, úgy látszik, tudomásom volt, holott nemzedékek óta nem látta és nem ismerte senki.

Végül bekövetkezett az, amitől rég tartottam. Szüleim, megriadva egyetlen fiuk megváltozott viselkedésétől és küllemétől, kezdtek tapintatosan kémkedni mozgásom után, ami katasztrofális következményekkel fenyegetett. Senkinek sem beszéltem a sírboltban tett látogatásaimról, ezt a titkot gyermekkorom óta vallásos rajongással őriztem; de most különös óvatossággal kellett végigkígyóznom a fával benőtt völgy útvesztőjén, hogy lerázhassam lehetséges követőimet. A kripta kulcsát, amelyről csak nekem volt tudomásom, a nyakamba akasztva egy zsinóron hordtam. Sohasem hoztam ki a sírból semmit, amit falai között találtam.

Egy reggel, amint kiléptem a nyirkos sírból és megfeszítettem a kapu láncát, hogy ne lehessen túl könnyen megmozdítani, az egyik közeli bozótosban észrevettem azt, amitől féltem, egy ember arcát. Közel volt a biztos vég; fölfedezték lugasomat, és kiderült, mi a célja éjszakai útjaimnak. A férfi nem szólított meg, így hát hazasiettem és igyekeztem kihallgatni, hogy mit jelent gondtól megviselt apámnak. Vajon tudomást szerez-e a világ időzéseimről a leláncolt ajtó mögött? Képzelhetik örömteli meglepetésemet, amikor azt hallottam, hogy a kém óvatos suttogással arról számol be szüleimnek, hogy az éjszakát a lugasban töltöttem a sír mellett, álomtól fátyolos szememet a résnyire nyitott ajtó hasadékára függesztve. Miféle csoda vezette félre ennyire a kémet? Most már meg voltam győződve róla, hogy természetfölötti hatalmak vigyáznak rám. Ez a mennyekből jövő segítség merésszé tett, kezdtem teljes nyíltsággal közelíteni a sírbolthoz, bíztam benne, hogy senki sem veheti észre, amikor belépek. Egy héten át élveztem minden örömét annak a síri vígságnak, amelyet nem szabad leírnom, aztán megtörtént a dolog, és engem idehoztak, a fájdalmak és egyhangúság eme átkozott honába.

Nem lett volna szabad kockáztatnom azon az éjjelen; a felhők mennydörgéssel terhesek voltak, pokoli foszforeszkálás derengett a teknő mélyén bűzlő mocsár fölött. A halottak hívása is megváltozott. A domboldali sír helyett a dombtetőn levő kiégett pince démona intett magához láthatatlan ujjaival.

Ahogy kiléptem a gubancos bozótból a romok előtti síkra, a párás holdfényben olyasmit láttam, amire homályosan mindig is számítottam. A századok óta eltűnt ház ismét felöltötte parancsoló méreteit elbűvölt szemem láttára; minden ablak izzott a számtalan gyertya ragyogásától. A hosszú kocsifölhajtón a bostoni dzsentrik homokfutói sorakoztak, míg a szomszédos udvarházakból gyalogszerrel érkeztek a szép számban érkező rizsporos arszlánok. Elvegyültem a tömegben, noha tudtam, hogy sokkal inkább a vendéglátók közé tartozom, mint a vendégekhez. Odabent a szalonban szólt a zene, nevetés harsogott, bor csillant minden kézben. Sok arcot fölismertem, bár még ismerősebbek lettek volna haláltól és bomlástól aszottan és mállottan. A vad, nemtörődöm tömegben én voltam a legvadabb, a legszilajabb. Vidám káromkodások ömlöttek ajkamról, megdöbbentő kirohanásaimban nem törődtem sem isten, sem ember, sem a természet törvényeivel.

Hirtelen megzendült az ég, túlharsogva még a trágár zsivajt is, és a mennykő egyenesen belevágott a mennyezetbe. A félelem csöndje ülepedett a lármás társaságra. Vörös lángnyelvek és égetően tüzes lehelet nyelte el az épületet; a duhajok, megdöbbenve a rájuk szakadt rémségtől, sikoltozva menekültek az éjszakába. Egyedül én maradtam, a székemhez szögezett a bénító félelem, amelyhez hasonlót még sohasem éreztem. Ekkor egy második borzalom is a hatalmába kerítette a lelkemet. Elevenen hamuvá égek, a testem szétszórja a négy szél, sohasem fekhetek a Hyde sírboltban! Talán nem énrám vár ott az előkészített koporsó? Talán nincs rá jogom, hogy az örökkévalóságig ott feküdjek Sir Geoffrey Hyde leszármazottai között? De igen! Követelem a halálhoz való jogomat még akkor is, ha a lelkem korszakokon át kutat egy másik test után, hogy valaki képviselje azon az üres kőlapon a sírbolt üregében. Jervas Hyde sohasem fog osztozni Palinurus szomorú sorsában!

Amint az égő ház kísértete elfakult, két ember karjaiban találtam magam sikoltozva és vadul rúgkapálva, egyikük a kém volt, aki a sírig követett. Az eső zuhogott, a déli látóhatáron villámok lobogtak, amelyek nemrég vonulhattak el a fejünk fölül. Apám a bánattól ráncos arccal állt ott, miközben én követeltem, hogy fektessenek be a sírboltba, és gyakran figyelmeztette fogvatartóimat, hogy a lehető leggyengédebben bánjanak velem. A romos pince padlóján egy megfeketedett kör jelezte a mennyek erőszakos csapását; ezen a helyen egy csapat kíváncsi falusi lámpákkal fölszerelkezve bámult egy ódon formájú dobozkát, amelyet a villámcsapás hozott a felszínre.

Abbahagytam a hasztalan és most már céltalan vonaglást, a leleten bámészkodó embereket figyeltem, és megengedték, hogy én is megnézzem. A doboz, amelynek vasalásait ugyanaz a villámcsapás törte össze, amely a felszínre segítette, számos papírt és értékes tárgyat tartalmazott, de én egyetlen dolgot néztem. Egy porcelán miniatúra volt, egy elegánsan göndörített parókát viselő fiatalember képe, aki alá a J. H. kezdőbetűket írták. Az arca olyan volt, mintha magamat nézném a tükörben.

A következő napon ebbe a rácsos ablakú szobába zártak, azonban bizonyos dolgokról híreket hoz egy koros és együgyű szolga, akivel jól bántam gyermekkoromban, és aki hozzám hasonlóan szereti a temetőket. Amikor a sírkamrában nyert tapasztalataimról mertem beszélni, csak szánakozó mosolyokat kaptam válaszképpen. Az apám, aki gyakran meglátogat, azt erősítgeti, hogy sohasem jutottam át a lezárt bejáraton, megesküdött rá, hogy mikor megvizsgálta a rozsdás lakatot, látta rajta, hogy legalább ötven éve nem érintette senki. Még azt is hozzátette, hogy az egész falu tudott síri kirándulásaimról, gyakran megfigyelték, amint az elhanyagolt bejárat előtti lugasban alszom, félig nyitott szemmel bámulva a befelé vezető ajtót. Ezekkel az állításokkal szemben nem volt semmilyen kézzelfogható bizonyítékom mivel a lakatkulcsom elveszett a borzalmas éjszaka küzdelmei során. Ami a holtaktól megtudott furcsaságokat illeti, apám ezeket azzal ütötte el, hogy csak attól van, mert egész életemben faltam a családi könyvtár ódon köteteit. Ha nem lenne öreg szolgám Hiram, mostanra magam is elhittem volna a saját őrültségemet.

De a végsőkig hű Hiram hitt nekem, és ez késztet rá, hogy történetemnek legalább egy részét közzétegyem. Egy héttel ezelőtt letörte a lakatot, amely örökre elzárta a sír ajtaját, és egy lámpával leereszkedett a nyirkos homályba. Egy üregben, egy kőlapon különös, de üres koporsót talált, amelynek megfakult lapján egyetlen szó állt: Jervas. Megígérte nekem, hogy ha meghalok, abba az üregbe, abba a koporsóba temetnek el.

Bihari György fordítása

A kriptában

Amennyire én látom, mi sem abszurdabb, mint az egyszerűség és az egészség, amelyet a lélektan hagyományosan társít a tömeghez. Végy egy kies jenki környezetet, egy kétbalkezes, bárdolatlan kisvárosi temetkezési vállalkozót, tégy hozzá egy gondatlanságból bekövetkezett kriptai balesetet, és az átlagos olvasó rögtön nem vár többet egy kedélyes, bár groteszk vígjátéki jelenetnél. Pedig Isten tudja, ebben a hétköznapi történetben, amelyet George Birch halála után most végre elmondhatok, van valami, ami mellett derűs ragyogásnak tetszenek legsötétebb tragédiáink.

Birch 1881-ben fölhagyott a mesterségével, de amíg tehette, nem emlegette, hogy miért. Öreg orvosa, a néhány éve elhunyt doktor Davis ugyancsak hallgatott. A közvélemény szerint az a megrendítő balszerencse volt az oka, hogy Birch kilenc órára bezárta magát a Peck Valley temető hullaházába, és csupán fatálisan kezdetleges mechanikai eszközök igénybevételével tudott szabadulni; de noha ez kétségtelenül igaz, akadtak más és sötétebb indokok is amelyekről Birch csupán részeg delíriumában suttogott, amikor már közeledett a vég. Megbízott bennem, mert az orvosa voltam és mert valószínűleg szükségét érezte, hogy Davis halála után is megbízzon valakiben. Egyedülálló agglegény volt, rokonok nélkül.

Birch 1881 előtt a község temetkezési vállalkozója volt Peck Valleyben, és még a fajtájában is fölöttébb cserzett és primitív példánynak számított. Ma már el se hinnék, legalábbis városon, miféle praktikákat tulajdonítottak neki; de még Peck Valley is megborzongott volna egy kicsit, ha tudja, mily nagyvonalúan értelmezi temetkezési vállalkozójuk az olyan kérdéseket, mint hogy kinek a tulajdona a "hidegágyi" költséges pompa, amit úgyis eltakar a koporsó födele, vagy hogy mennyi méltóság illeti az elhunytakat, amíg tagjaikat összhangba hozzák a ládák nem mindig a legkifinomultabb pontossággal számított méreteivel. Birch tunya, érzéketlen, szakmai értelemben a legkisebb mértékben sem rátermett ember volt, ám azt mégse hinném, hogy gonosz lett volna, mindössze durva, hanyag és iszákos, amint ezt könnyen elkerülhető balesete is bizonyítja, és még az a legcsekélyebb mértékű képzelet is hiányzott belőle amely az átlagpolgárt megtartja bizonyos ízléshatárok között.

Mivel nem vagyok gyakorlott mesemondó, szinte nem is tudom eldönteni, hol vágjak bele Birch történetébe. Azt hiszem, 1880 hideg decemberében kezdődött, amikor úgy megfagyott a föld, hogy a sírásók megállapították, tavaszig nem tudnak több sírt kiásni. Szerencsére a község kicsi, a halálozás gyér volt, így Birch összes élettelen ügyfele ideiglenes menedékre talált az egyetlen, ódon cinteremben. A dermesztő idő kétszeresen letörte a temetkezési vállalkozót, és úgy tűnt, még önmagát is fölülmúlt hanyagságban. Még sohasem barmolt össze hitványabb, esetlenebb koporsókat, és még sohasem tanúsított ordítóbb érdektelenséget a hullaház egykedvű figyelmetlenséggel csapkodott ajtajának rozsdás zárja iránt.

Végül elkövetkezett a tavaszi olvadás, és a sírokat fáradságosan előkészítették a Kaszás nyughelyre váró, kilenc néma kévéjének. Birch, noha előre fázott a hurcolkodás és elföldelés nyűgétől, egy kellemetlen áprilisi reggelen mégis nekilátott az átszállításnak, de még délelőtt abba is hagyta, mert a zuhogó eső zavarta a lovát, így csupán egyetlen lélek porhüvelyét helyezte örök nyugalomra, a kilencven-egynehány éves Darius Pecket, akinek sírja nem messze esett a kriptától. Birch úgy döntött, hogy másnap a kisöreg Matthew Fennerrel folytatja, akinek nyughelye szintén a közelben volt, de végül három napig halogatta a munkát, csupán tizenötödikén, Nagypénteken folytatta. Mivel nem volt babonás, egyáltalán nem törődött vele, milyen nap van; még utólag sem volt hajlandó bármiféle jelentőséget tulajdonítani a hét eme baljós hatodik napjának. Az biztos azonban, hogy annak az estének az eseményei gyökeresen megváltoztatták George Birchet.

Április tizenötödikén péntek délután Birch a lóval és a kocsival kiment a kriptához, hogy elszállítsa Matthew Fenner tetemét. Azt később elismerte, hogy nem volt teljesen józan; azonban messze nem nyakalt annyit, mint azután, amikor igyekezett elfelejteni bizonyos dolgokat. Csupán pityókás volt és éppen elég gondatlan ahhoz, hogy felingerelje érzékeny lovát, amely, miközben gazdája veszettül hajtotta fölfelé a ravatalozó irányába, nyerített, kapált és még vadabbul rázta a fejét, mint előző alkalommal, amikor zavarta az eső. Most sütött a nap, ám erős szél fújt; Birch örült, amikor a vasajtót kinyitva menedékre talált a domboldali kriptában. Mást talán nem vidított volna fel a nyirkos, bűzös kamra, a nyolc koporsó rendetlen összevisszaságával, de Birch akkor még kérges ember volt, és csupán azzal törődött, hogy a megfelelő koporsó a megfelelő sírba kerüljön. Nem feledkezett meg a bírálatról, amellyel Hannah Bixby rokonai illették, amikor költözéskor a városba akarták szállítani az elhunytat és a sírkő alatt Capwell bíró koporsóját találták.

A fény gyenge volt, de Birch jól látott, és nem tévesztette meg Asaph Sawyer koporsója, noha nagyon hasonlított az öregéhez. Eredetileg ezt csinálta Matthew Fennernek, de végül valami különös, érzelgős rohamában kiselejtezte, mint túlságosan otromba és ügyetlen tákolmányt, mert eszébe jutott, rnilyen jóindulatúan és nagylelkűen viselkedett vele a kisöreg, amikor ő öt éve csődbe ment. Minden ügyességét összeszedve másikat készített az öreg Mattinek, de volt olyan takarékos, hogy a leselejtezett darabot is eltegye és föl is használja, amikor Asaph Sawyer elhunyt valamilyen rosszindulatú lázban. Sawyer nem volt valami kedves ember, sok történet szólt csaknem embertelen bosszúvágyáról és hogy milyen sokáig megőrizte emlékezetében a vélt vagy valós rosszat. Birch minden lelkiismeret-furdalás nélkül jelölte ki végső lakhelyéül a gondatlanul összegányolt koporsót, amelyet most félrelökött, hogy megkeresse a Fennerét.

Éppen megtalálta az öreg Matt koporsóját, amikor az ajtót bevágta a szél, és még az eddiginél is sűrűbb homály borult Birchre. A keskeny világítóablak csak nagyon kevés fényt bocsátott be, a kripta mennyezeti szellőnyílása még annyit se, így Birch otromba tapogatózás közepette volt kénytelen odabotladozni a hosszú ládák között az ajtóhoz. Ebben a hullaházi félhomályban rázta a rozsdás kilincset, lökdöste a vasajtót, és csodálkozott, miért szegült hirtelen szembe a tömör ajtószárny. Ugyancsak ebben a félhomályban kezdte belátni az igazságot, és hangosan elordította magát, mintha a lova odakint mást is tehetett volna, mint hogy részvétlenül nyihogjon válaszul. A rég elhanyagolt zár nyilván eltört, csapdába ejtve a kriptában a gondatlan temetkezési vállalkozót, aki saját nemtörődömségének áldozata lett.

Mindez délután fél négy tájt történt. Birch, lévén egykedvű és gyakorlatias ember, nem sokáig kiabált, inkább körbetapogatódzott valamilyen szerszám után, mert emlékezett, hogy a kripta egyik sarkában látott néhányat. Kétlem, hogy felfogta volna helyzetének borzalmát és hidegrázós voltát, de a tény, hogy a hétköznapi útvonalaktól ilyen távol esett csapdába, mérhetetlenül felbőszítette. Aznapi munkája sajnálatos módon félbeszakadt, és hacsak a véletlen a közelebb nem csal valamely kóborlót, akár egész éjjel, vagy még tovább is itt rostokolhat. Hamarosan megtalálta a szerszámkupacot, kiválasztott egy kalapácsot meg egy vésőt, majd a koporsók között visszatért az ajtóhoz. A levegő kezdett roppant kellemetlenné válni, de Birch ügyet sem vetett rá munka közben, miközben félig-meddig találomra a súlyos, berozsdállt záron matatott. Sokat adott volna egy lámpáért vagy egy gyertyacsonkért, ám ezek hiányában félig vakon piszmogott, ahogy bírt.

Amikor rádöbbent, hogy a zár reménytelenül mozdíthatatlan, legalábbis ilyen sötétben és ilyen hitvány szerszámokkal, körülnézett, más menekülési útvonalat keresve. A kriptát egy domboldalba vájták, így a keskeny mennyezeti szellőzőnyílás jó néhány méter földet fúrt át, így ebben az irányban fölösleges volt szemlélődni. Mindazonáltal az ajtó fölött a téglahomlokzatba vágott magas, lőrésnyi szellőztető nagyobbítási lehetőséggel kecsegtette a szorgos kezet; Birch tekintete hosszan megpihent rajta, miközben az agyát facsarta, hogy kiókumlálja, miként érhetné el. A kriptában nem volt semmilyen létraféle, a helyiség végében és oldalában a koporsófülkék, amelyeknek használatával a vállalkozó ritkán fáradozott, nem tették lehetővé, hogy segítségükkel érje el az ajtó fölötti falrészt. Csupán a koporsók maradtak, mint lehetséges lépcsőfokok, és ahogy erre rájött, azon kezdett el töprengeni, hogyan tudná a lehető legjobban elrendezni őket. Becslése szerint három koporsónyi magasból már el tudta volna érni a világítóablakot; négyről még inkább. A ládák elég egyenletesek voltak, úgy föl lehet majd tornyozni őket, mint a kockákat, így hát Birch azt kezdte számítgatni, hogy rendezhetné el a nyolc koporsót, hogy négy fok magas lépcsőt alkossanak. Tervezgetés közben szívből kívánta, hogy bárcsak biztonságosabbra ácsolta volna majdani lépcsője fokait. Hogy volt-e fantáziája üres koporsókat kívánni a talpa alá, az erősen kétséges.

Végül úgy döntött, hogy hárommal alapoz a fallal párhuzamosan, arra jön két újabb sor, mindegyikbe kettő-kettő, és a legtetejére marad egy, pallónak. Ez az elrendezés szavatolja a legkényelmesebb följutást ugyanakkor a kívánatos magasságot. Persze még jobb lenne csak kettőt használni az alapozáshoz, és egyet félretenni, arra az esetre, ha a kijutás még nagyobb magasságot kívánna. Igy hát a fogoly munkához látott a félhomályban, minden ceremónia nélkül emelgetve a halandóság néma tanúit, amíg apránként föl nem építette törpe Bábel-tornyát. Több koporsó megrepedt a vonszolástól, így hát eldöntötte, hogy a kis Matthew Fenner tisztességgel összeácsolt ládáját teszi legfölülre, hogy a lehető legszilárdabb felületen álljon. A félhomályban főképpen a tapintására hagyatkozva próbálhatta kiválasztani a megfelelőt és csakugyan, mintegy véletlenül, akárha valami különös sugallatra akadt a kezébe, amikor oda se figyelve épp be akarta építeni a harmadik sorba egy másik koporsó mellé.

Végre elkészült a torony. Birch letelepedett rögtönzött tákolmánya legalsó lépcsőjére, hogy kissé pihentesse sajgó karját, majd szerszámot fogva óvatosan fölmászott, és odaállt a mellmagasságban levő, keskeny ablak elé. A világítóablakot téglakeretbe foglalták, bizonyos, hogy nemsokára utat tud vésni magának, amin átférhet. Zuhogni kezdtek a kalapácsütések, odakint fölnyerített a ló, amit éppen úgy lehetett bátorításnak, mint gúnynak értelmezni. Mindkét lehetőség megállta volna a helyét, mert a gyatrának tűnő téglafalazás váratlan ellenállása bizonyosan epés riposzt volt a hiún halandó reményekre, viszont a feladat leküzdése minden lehetséges bátorítást megérdemelt.

Leszállt az alkony, és Birch még mindig dolgozott, most már leginkább vaktában, mert a hirtelen jött felhők eltakarták a Holdat; bár vontatottan haladt, bátorságot öntött belé a nyílás aljának és tetejének bővülte. Bizonyosra vette, hogy éjfélre kijut; bár jellemző módon még ettől a gondolattól sem kezdett borzongani. Nem nyomasztotta sem idő és hely, sem a talpa alatti társaság, filozofikusan vájta a kőkemény falazást, átkozódott, ha egy szilánk az arcába csapódott, és nevetett, amikor az egyik eltalálta egyre izgatottabb lovát, amely a közeli ciprusfánál kapált. Majd a lyuk akkorára nőtt, hogy időnként megpróbálta beleszuszakolni a törzsét, és közben úgy izgett-mozgott, hogy alatta inogtak és recsegtek a koporsók. Rájött, hogy nem lesz szüksége még egy koporsóra, mivel éppen a megfelelő magasságban volt, hogy azonnal megkísérelje a szabadulást, amint a lyuk mérete lehetővé teszi.

Legalább éjfél volt, amikor végül úgy döntött, hogy most már átfér a nyíláson. A gyakori pihenők ellenére fáradtan és izzadtan ereszkedett le a padlóra és egy kis időre leült a legalsó ládára, hogy erőt gyűjtsön az utolsó próbálkozáshoz, amely után lehuppanhat a földre. Az éhes ló ismételten és úgyszólván hátborzongatóan nyerített; a vállalkozó nem bánta volna, ha abbahagyja. Furcsa módon nem lelkesítette a közeli menekülés, csaknem félt az erőfeszítéstől, mivel meglehetősen terebélyes volt, noha alig lépett be az érett korba. Miközben ismét fölfelé mászott a recsegő koporsókon, nagyon erősen érezte a saját súlyát; különösen amikor a legfelsőre érve hallotta azt a fülsértő recsegést, amely a deszka elhasadtáról árulkodott. Úgy tűnt, kárba veszett a tervezgetés, amikor a legmasszívabb koporsót választotta ki a lába alá; amint teljes súlyával ránehezedett, a korhadó fedél engedett és hatvan centivel alább zöttyentette Birchet, olyan felületre, amelyet még ő sem akart elképzelni. Megbokrosodva a hangtól, vagy az előgomolyodó, még a szabadban is érezhető bűztől, a várakozó ló olyan hangot hallatott, amelyet csak sikolynak lehet nevezni, mert nyerítésnek túlságosan rémült volt, és vadul elrobogott az éjszakába, maga után vonszolva a veszettül zörgő kocsit.

Birch ebben a hátborzongató helyzetben túl alacsonyan volt ahhoz, hogy könnyen kievickéljen a megnagyított világítóablakon, de azért összegyűjtötte minden erejét egy elszánt próbálkozásra. Megmarkolta a nyílás peremét, és már húzódzkodott volna fel, amikor furcsa fékezőerőt tapasztalt, mintha mindkét bokáját visszahúznák. A következő pillanatban, aznap éjjel először, megtudta, mi a félelem: akárhogy küzdött, nem tudott szabadulni az ismeretlen marokból, amely kitartóan fogva tartotta a lábát. Lábikráját szörnyű fájdalom hasogatta, mintha félelmetes sebeket tépnének rajta; agyában kavargó örvénnyé egyesült a rettegés meg a kiolthatatlan materializmus, szilánkokat, kiálló szögeket, vagy a széthasadt láda egyéb alkatrészeit hánytorgatva. Talán sikoltott, de mindenesetre őrjöngve, automatikusan rugdosott és vonaglott, már-már félig ájult állapotban-

Az ösztönei vezették, amíg átpréselte magát a nyíláson, hogy csontrepesztő puffanással hulljon a nedves talajra. Nem tudott járni, és a hold arra a szörnyű látványra bukkant elő, hogy Birch vérző bokával, négykézláb vonszolja magát a temetőcsősz kunyhója felé, eszeveszett sietséggel marcangolva körmeivel a fekete nyálkát, teste azonban olyan őrjítő lassúsággal válaszol a húzásra, amilyet csak akkor szenved el az ember, amikor lidércnyomásos álom fantomjai elől kell menekülnie. Pedig nyilvánvalóan senki sem üldözte; egyedül és életben volt, amikor Armington temetőcsősz a gyenge kaparászásra kinyitotta az ajtót.

Armington besegítette Birchet egy vendégágyba, és kisfiát elszalajtotta Davis doktorért. A sérült öntudatánál volt, de nem beszélt összefüggően, csupán olyasmiket motyogott, hogy "Jaj, a bokám!", "Gyerünk!", vagy "...bezárva a sírba". Ekkor megérkezett orvosi táskájával a doktor, gyors kérdéseket tett föl, eltávolította a beteg felsőruházatát, cipőjét, zokniját. A sebek – mindkét boka ijesztően össze volt marcangolva az Achilles-ín tájékán – nagyon meglepték, mondhatni, megriasztották az öreg orvost. Kérdéseiben már nemcsak a gyógyító aggodalma feszült, keze remegett, miközben bekötötte a megtépett végtagokat, jó alaposan, mintha minél előbb el akarná tüntetni szem elől.

Személytelen orvoshoz képest Davis egészen sajátosan baljós és megrendült keresztkérdésekkel próbálta kiszedni a legyengült temetkezési vállalkozóból a szörnyű élmény minden apró részletét. Főleg azt firtatta aggodalmasan, hogy Birch biztos-e – tökéletesen biztos-e – abban, melyik koporsót tette legfölülre? Hogyan választotta ki, miből gondolta abban a sötétben, hogy csakugyan Fenner koporsója az, és miből tudta megkülönböztetni a rosszindulatú Asaph Sawyer gyatra másolatától? Hogyhogy ilyen könnyen megroggyant Fenner tömör koporsója? Davis, a régi vidéki körorvos természetesen ott volt mindkét temetésen, mint ahogy ő kezelte Venner és Sawyer halálos betegségeit is. Sawyer temetésén még el is tűnődött, hogy hogy fér el a bosszúálló gazda egy akkora koporsóban, mint az apró Fenner?

Davis doktor két óra múlva távozott, arra buzdítva Birchet, hogy a továbbiakban is tartson ki a deszkaszilánkok és szögek hasította sebek története mellett. Mi más lenne, tette hozzá, bizonyítható vagy hihető? De a legjobb minél kevesebbet emlegetni, és nem engedni, hogy más orvos kezelje a sebeket. Birch ezt a tanácsot egy életre megfogadta, addig, míg el nem mondta nekem, és amikor megláttam az akkor már régi, kifehéredett forradásokat, elismertem, hogy bölcsen cselekedett. Lesántult, mivel Achilles-inai megsérültek, de azt hiszem, leginkább lelkileg sántult le. Oly flegmatikusan logikus gondolkozása örökre megrendült; szánalom volt látni, hogyan reagál bizonyos véletlen célzásokra, mint "péntek", "sír", "koporsó", vagy egyéb, közvetettebb képzettársításokra. A megrémült ló hazatért, de a megrémült elmének ez már sohasem sikerült. Birch otthagyta a foglalkozását, de valami továbbra is emésztette. Lehetett egyszerűen félelem, de lehetett olyan félelem is, amelyhez valami különös, megkésett sajnálat elegyedett a hajdani otrombaságok miatt. Italozása természetesen csak súlyosbította, amit enyhíteni lett volna hivatott.

Amikor Davis doktor aznap éjjel otthagyta Birchet lámpát vett magához, és elment a régi gyűjtőkriptához. A hold fényesen sütött a szétszórt téglatörmelékre, a roncsolt homlokzatra, a nagy ajtó zárja könnyedén engedett egyetlen külső érintésnek. A régi bonctermi tapasztalatokon edződött orvos bement és körülnézett, elfojtva a látvány és szagok keltette testi-lelki émelygését. Egyszer hangosan fölkiáltott, kicsivel később pedig levegő után kapott, de az szörnyűbb volt, mint a sikoly. Majd visszamenekült az őrházhoz, ahol hivatása minden előírását megszegve fölrázta betegét és rátámadt reszketeg suttogással, amely sziszegő vitriolként marta a megzavarodott Birch fülét:

Asaph koporsója volt, Birch, ahogy gondoltam? Ismertem a fogait, a felső állkapcsából hiányzott az egyik metszőfog – az Isten szerelmére, sohase mutogassa ezeket a sebeket! A test elég rossz állapotban van, de micsoda bosszúvágyat láttam az arcán – vagy az egykori arcán!... Tudja, milyen bosszúálló természet volt – hogy tette tönkre az öreg Raymondot harminc évvel a birtokvitájuk után, és hogy taposott rá arra a kutyakölyökre, amely megugatta tavaly augusztusban... Maga volt a megtestesült gonoszság, Birch, és azt hiszem, ez a szemet-szemért bosszúvágy még az időt és a halált is legyőzi! Istenem, a dühe – nem szerettem volna magamra vonni! Miért tette ezt, Birch? Gazember volt, nem hibáztatom érte hogy selejtes koporsóba dugta, de maga mindig túl messzire megy! Jó, takarékoskodni akart, de tudta, hogy az öreg Fenner milyen kis ember volt! Sohasem fogom elfelejteni ezt a képet, amíg élek! Maga olyan erősen rugdosott, hogy Asaph koporsója a földre repült. A feje betört és minden kiborult. Már láttam ilyesmit korábban, de ez túl sok volt. Szemet szemért! Nagy ég, Birch, maga azt kapta, amit megérdemelt! A koponyától is fölfordult a gyomrom, de a másik még rosszabb volt – azok a bokában takarosan levágott lábak, hogy beférjenek Matt Fenner leselejtezett koporsójába!

Bihari György fordítása

Hideg levegő

Arra kérsz, magyarázzam el, miért félek a hideg huzattól; miért remegek másoknál jobban, ha belépek egy hideg szobába, és miért látszom undorodni és émelyegni, amikor belopózik a hideg az enyhe őszi nap alkonyán. Vannak, akik azt mondják, hogy úgy reagálok a hidegre, mint mások valami rossz szagra, és én vagyok az utolsó, aki ezt az állítást vitatja. El fogom mesélni a legnagyobb szörnyűséget, amellyel valaha találkoztam, és rád bízom, ítéld meg magad, vajon megfelelő magyarázat-e különösségemre.

Tévedés azt hinni, hogy a borzalom elválaszthatatlan a sötétségtől, csendtől és magánytól. Én a délutáni ragyogásban, egy nagyváros lármájában találkoztam vele egy kopott, közönséges panzióban, oldalamon a hétköznapi tulajdonosnővel és két tagba-szakadt férfival. 1923 tavaszán valami vacak, ráfizetéses magazinnak dolgoztam New York városában; mivel képtelen voltam egy tisztességes lakást megfizetni, sodródtam egyik olcsó albérletből a másikba, keresvén egy szobát, amelyben a kellő tisztaság egyesül az elviselhető bútorokkal és a méltányos árral. Ez hamarosan odáig fajult, hogy csupán rossz és rosszabb között választhattam, de egy idő után találtam egy házat a Nyugati Tizennegyedik utcában, amely sokkal kevésbé undorított, mint az addig kipróbált többi.

Négyemeletes, barna kőház volt, láthatóan a negyvenes évekből maradt itt; márvány– és faburkulatának szennyes szurtos pompája kifinomult ízlésű jómód lezülléséről tanúskodott. A lehetetlen tapétával és nevetségesen agyoncifrázott stukkó párkányzattal díszített, nagy, magas szobákban lehangoló penész– és árnyalatnyi kellemetlen ételszag lengett, ám a padló tiszta volt, az ágynemű tűrhetően rendes, a forró víz nem túl sűrűn volt hideg és ritkán zárták el, ezért hát úgy véltem, ez legalább elviselhető hely, ahol téli álmot alhat az ember, amíg fel nem ébred megint. A tulajdonosnő, egy Herrero nevű lompos, csaknem szakállas spanyol asszony nem ingerelt pletykákkal, nem kritizált, amiért sokáig égetem a villanyt harmadik emeleti szobámban; lakótársaim pedig olyan csöndes, zárkózott emberek voltak, amilyent csak kívánhat az ember, főképpen spanyolok, kevéssel a legközönségesebb és -hitványabb réteg fölött. Csupán a főútvonal forgalmának zaja bizonyult bosszantónak.

Három hete laktam ott, amikor az első különös esemény történt. Egy este nyolc óra felé csöpögést hallottam, és hirtelen rádöbbentem, hogy egy ideje az ammónia éles szagát érzem. Körülnézve láttam, hogy a mennyezet nedves és csöpög; az utca felőli sarokban ázott át. Mivel az ügyet a forrásánál akartam megállítani, lesiettem az alagsorba a tulajdonosnőhöz, aki biztosított róla, hogy hamar megoldja a problémát.

– Doktor Munoz – kiáltotta, miközben előttem sietett fölfelé –, ő locsolta ki a vegyszereit. Nagyon beteg, maga is orvosra szorul, folyton betegebb és betegebb, de nem fogad el mástól segítséget. Nagyon különös a baja, egész nap furcsa szagú feredőket vesz és nem szabad idegeskednyie vagy kimelegednyie. Minden házimunkát maga csinyál, a kis szobája tele van palackokkal meg gépezetekkel, és orvosként nem is dolgozik. De valamikor nagyon jó orvos volt, az apám Barcelonában hallott rúla, egykettőre meggyógyította egy vízvezeték-szerelő sérült karját. Sose nem gyün ki, csak a tetőre, a fijam, Esteban, viszi neki az ételt meg a tisztát meg a gyógyszereket és vegyszereket. Istenem, mi ammóniákot fölhasznál, hogy hidegen tartsa magát!

Mrs. Herrero eltűnt a negyedik emeletre vezető lépcsőn, én pedig visszatértem a szobámba. Az ammónia nem csöpögött többé, és amikor föltakarítottam, ami lecsöppent, és kinyitottam az ablakot hogy kiszellőztessek, hallottam fentről a tulajdonosnő súlyos lépéseit. Dr. Munoz sohasem zajongott, mindössze valami benzin hajtotta berendezés nesze szűrődött le; lépései csöndesek, visszafogottak voltak. Egy pillanatig eltűnődtem, miféle betegségben szenvedhet ez az ember, és hogy vajon nem üres különcségből utasítja-e vissza a külső segítséget. Mily végtelenül fájdalmas, elmélkedtem közhelyszerűen, ha egy valaha kitűnő személyiség ily mélyre jut.

Lehet, hogy sohasem ismerem meg dr. Munozt, ha egy délelőtt, miközben a szobámban ülve írtam, hirtelen nem kap el egy szívroham. Az orvosok óvtak tőle, tudtam, nincs sok vesztegetni való időm; így, mivel eszembe jutott, hogyan segített a beteg ember egy sebesült munkáson, fölvonszoltam magam az emeletre, és erőtlenül kopogtattam az ajtón, amely az enyém fölött volt. Kíváncsi hang válaszolt kifogástalan angolsággal valahonnan jobbról, megkérdezte a nevemet, foglalkozásomat; amikor ezeket tisztáztuk, odajött és kinyitott egy ajtót a mellett, ahol várakoztam.

Hideg huzat fogadott; éppen végére járt a tikkasztó június, így reszkettem, amikor átléptem a hatalmas lakosztály küszöbét, amelynek gazdag és ízléses díszítése meglepően hatott a piszok és vedlettség e fészkében. Egy összecsukható ágy töltötte be nappal a dívány szerepét; a mahagóni bútorok, a fényűző tapéta, a régi festmények és a zsúfolt könyvespolcok sokkal inkább egy úriember dolgozószobájának, mint egy panzió nappalijának hangulatát árasztották. Most láttam, hogy a szobám fölötti hall – a "kis szoba", ahol a Mrs. Herrero által említett palackok és gépezetek voltak – a doktor laboratóriuma; napközben egy tágas szomszédos szobában tartózkodott, amelynek kényelmes fülkéi és a szomszédos nagy fürdőszoba lehetővé tették, hogy elrejtse a szekrényeket és minden tolakodóan praktikus tartozékot. Dr. Munoz egészen biztosan előkelő származású, művelt és választékos ember.

Alacsony, de rendkívül arányos termetű alak állt előttem, tökéletesen szabott öltönyét mintha ráöntötték volna. Kurta, acélszürke körszakállal keretezett finom arcán elmélyült, de nem gőgös kifejezés ült, mélysötét szemét régimódi csíptető takarta, sasorra árnyalatnyi mór beütést kölcsönzött különben keltibér vonásainak. Borbély aprólékos gondoskodására valló ápolt, dús haját ízlésesen elválasztotta magas homloka fölött; az egész összkép megdöbbentő intelligenciáról, nemes vérről és nevelésről árulkodott.

Mindazonáltal ahogy megpillantottam dr. Munozt a hideg huzatban, olyan viszolygást éreztem, amelyet nem indokolt megjelenése. Nem lehetett más alapja, mint az orvos arcának ónos színe és kezének hideg érintése, bár ezt is megmagyarázhatta közismert betegessége. Az is lehet, hogy a különös hidegtől idegenkedtem; az ilyen dermesztő hideg nem normális dolog egy kánikulai napon, és az abnormális mindig ellenszenvet, bizalmatlanságot és félelmet kelt.

A viszolygást azonban hamarosan elfeledtette a csodálat, a különös orvos rendkívüli ügyessége, amely vértelennek tűnő, jéghideg, reszkető kezének első érintésében megnyilvánult. Egy pillantással fölmérte, mi bajom, és mesteri hozzáértéssel látott el, miközben pallérozott, ám különösen kongó és tompa hangján biztosított róla, hogy ő a halál legkeményebb, fölesküdött ellenfele, és egész vagyona elúszott, barátait mind elvesztette az élethosszanti vakmerő kísérletben, amelyet a halál csúffá tételére és megszüntetésére indított. Mindezt valami jóindulatú fanatizmussal, úgyszólván csapongó bőbeszédűséggel adta elő, miközben meghallgatta a szívemet, és összekeverte a kis laboratóriumból előhozott, megfelelő gyógyszereket. Nyilvánvalóan ritka újdonság lehetett számára ebben a szegényes környezetben egy megfelelő neveltetésű ember, ez fakasztotta föl benne a jobb napok emlékének szokatlan áradatát.

A hangja, bár különös, de legalább vigasztaló volt; még a lélegzetét sem éreztem, miközben finom modorban áradtak belőle a mondatok. Azzal igyekezett elterelni figyelmemet a szívrohamomról, hogy elméleteiről és kísérleteiről beszélt; emlékszem, milyen tapintatosan vigasztalt gyenge szívem miatt, állítván, hogy az akarat és az öntudat erősebb a szerves életnél is, így hát ha egy alapvetően egészséges és gondosan karbantartott szervezetben tudományos alapokon felfokozzák a képességeket, bizonyos idegi működések megőrizhetők a létfontosságú szervek legkomolyabb leromlása, betegsége, vagy akár működésképtelensége esetén is. Félig tréfásan azt mondta, hogy egy napon arra is megtaníthat, miként kell élni – vagy legalábbis megőrizni egyfajta öntudatos létezést – bármilyen szívműködés nélkül! Ő a maga részéről számos betegségben szenved, amelyek szigorú életvitelt parancsolnak, beleértve az állandó hideget. Bármilyen komolyabb és huzamosabb hőemelkedés végzetes hatással lehet rá, így tehát hűvösen – úgy mínusz tíz fokosan – tartja lakását egy ammóniahűtésű rendszerrel; annak benzinüzemű pumpáját hallom időnként lenti szobámban.

Csodálatosan rövid idő alatt enyhült a szívfájásom, és a tehetséges remete híveként és tanítványaként hagytam el a dermesztő helyet. Ezután gyakran tettem nála télikabátos látogatásokat; hallgattam, ahogy titkos kutatásairól, csaknem kísérteties eredményekről mesél, kissé megborzongtam, amikor szemügyre vettem szokatlan és meghökkentően régi könyveit a polcokon. Hozzátehetem, avatott kezelése csaknem végleg kigyógyított betegségemből. Úgy tűnt, nem nézi le a középkoriak ráolvasásait, abban a meggyőződésben, hogy e titokzatos formulák ritka pszichológiai ingereket gyakorolhatnak olyan idegrendszerekre, amelyekből eltűnt a szerves lüktetés. Mélyen megindított elbeszélése az idős dr. Torres de Valenciáról, aki megosztotta vele tapasztalatait, és tizennyolc éve átsegítette egy súlyos betegségen, amikor jelenlegi problémái elkezdődtek. Alighogy megmentette kollégája életét a tiszteletreméltó orvos, máris megadta magát a zord ellenségnek, amellyel harcolt. Talán a feszültség volt túl nagy; dr. Munoz suttogva adta tudtomra – noha a részleteket elhallgatta –, hogy gyógyulásának módszerei a lehető legsajátosabbak voltak, beleértve olyan tevékenységeket és eljárásokat, amelyek az idősebb és konzervatívabb kollégák nemtetszését váltanák ki.

Ahogy teltek a hetek, sajnálattal állapítottam meg, hogy új barátom testileg csakugyan lassan, de félreérthetetlenül hanyatlik, úgy, ahogy Mrs. Herrero célzott rá. Arca egyre sápadtabb lett, a hangja kongóbb, összefolyóbb, mozgása egyre kevésbé összerendezett, elméje és akarata pedig veszített rugalmas kezdeményezőkészségéből. Úgy tűnt, előtte sem maradtak észrevétlenek ezek a változások, és kifejezései, társalgása apránként félelmetesen gunyoros jelleget öltött, ami bizonyos mértékig fölébresztette eredeti viszolygásomat. Különös szeszélyei támadtak, mindinkább vonzódott az egzotikus fűszerekhez és az egyiptomi füstölőkhöz, míg végül a szobája úgy szaglott, mint egy fáraó sírkamrája a Királyok Völgyében. Ugyanakkor egyre fokozottabban igényelte a hideget; közreműködésemmel megnövelte szobájában az ammóniavezetékeket, és addig változtatta a szivattyúkat meg a fagyasztó adagolását, amíg lejjebb nem tudta vinni a hőmérsékletet még vagy tíz-húsz fokkal; a fürdőszoba és a laboratórium természetesen kevésbé volt hideg, hogy a víz ne fagyhasson be, és ne akadályozza a vegyi folyamatokat. A szomszédos lakó panaszkodott a bejárati ajtó alatt kiáramló fagyos huzat miatt; így hát segítettem, hogy súlyos drapériákkal kiküszöböljük ezt a gondot. Munoz doktoron mintha egyre növekvő, eltúlzott és beteges rettegés vett volna erőt. Szüntelenül a halálról beszélt, ám csak nevetett kongó hangon, amikor tapintatosan céloztam a temetésre, vagy az ezzel kapcsolatos dolgok elrendezésére.

Szóval meghökkentő, sőt ijesztő társ lett belőle; mégis oly hálás voltam neki a sikeres gyógyításért, hogy nem bízhattam a körülötte levő idegenek gondjára; lelkiismeretesen kitakarítottam mellette, naponta elláttam, vastag felöltőbe burkolózva, amelyet éppen erre a célra szereztem be. Hasonlóképpen elintéztem a bevásárlásait, és néha elakadt a lélegzetem, látván, miféle vegyszereket rendel a patikusoktól és a laboratóriumi műszergyártó cégektől.

Egyre növekvő, megmagyarázhatatlan pánik légköre lengte be a lakást. Mint már említettem, az egész ház dohszagot árasztott, de az ő lakásában a bűz még rosszabb lett, és minden fűszer és füstölő, a kizárólag segítség nélkül, egyedül vett állandó fürdők csípős vegyszerszaga ellenére megértettem, hogy mindez kapcsolatban áll betegségével, és megborzongtam, ha belegondoltam, miféle nyavalya lehet. Mrs. Herrero keresztet vetett a láttán, és minden további nélkül rám hagyta, hogy gondoskodjam a doktorról; még azt sem engedte meg, hogy Esteban fia tovább segítsen Munoznak. Amikor más orvosokat javasoltam, a szenvedő olyan haragra gerjedt, hogy alig bírta fékezni magát. Félt az erős felindulások fizikai hatásaitól, ám akarata és az őt hajtó erő inkább duzzadt, mint fogyott, és nem volt hajlandó az ágyat őrizni. Betegsége korábbi szakaszának kimerültségét ismét fölváltotta a tüzes tenni akarás, szinte úgy látszott, mintha elszántan dacolna a halál-démonnal, még most is, amikor az ősi ellenség már-már megragadta. Gyakorlatilag felhagyott az étkezés mímelésével, ami különös módon mindig csupán formalitásnak tűnt nála; úgy látszott, egyedül szellemi ereje tartja vissza a teljes összeomlástól.

Azt a szokást vette föl, hogy hosszú dokumentumokat írt, amelyeket gondosan lepecsételt, és engem utasított, hogy halála után küldjem el bizonyos személyeknek, akiket megnevezett – a legtöbb levél Indiába szólt, de volt a címzettek között egy ismert francia orvos, akit mostanában halottnak tartanak, ám elképzelhetetlen dolgokat suttognak róla. A későbbiekben ezeket a leveleket kézbesítés és felbontás nélkül elégettem. Külseje és hangja rendkívül rémítővé vált, alig lehetett elviselni. Egy szeptemberi napon egyetlen véletlenül elcsípett pillantás epileptikus rohamot váltott ki egy férfiban, aki azért jött, hogy megjavítsa a doktor asztali villanylámpáját; Munoz hatékonyan megfékezte a rohamot, miközben vigyázott, hogy ne kerüljön a szerelő látókörébe. A dolog elég különös volt, mert az az ember ehhez fogható rettegések nélkül élte át a világháborút.

Azután október közepén döbbenetes hirtelenséggel csapott le az iszonyatok iszonyata. Egy éjjel tizenegy óra tájt a fagyasztóberendezés szivattyúja eltört, így három órán belül lehetetlenné vált az ammóniás hűtés. Dr. Munoz a padlón kopogva fölhívott magához, és én kétségbeesett igyekezettel próbáltam megjavítani a hibát, miközben vendéglátóm átkozódott, oly élettelen, kerepelő ürességgel, amelyet lehetetlen leírnom. Amatőr javítási kísérleteim kudarcba fulladtak; amikor elmentem a szomszédos éjjel-nappal nyitva tartó kereskedésbe, megtudtuk, hogy reggelig semmit sem lehet tenni, akkor majd szereznek új szelepet. A haldokló remete dühe és félelme groteszk méretűvé dagadt, úgy tűnt, összezúzza azt is, ami megmaradt gyenge fizikumából; egyik görcsös rohamában a szeme elé kapta a kezét, és berohant a fürdőszobába. Szorosan bekötözött arccal tapogatózott elő, sohasem láttam többé a szemét.

A lakás dermesztő légköre érezhetően enyhült. Hajnali öt óra felé az orvos visszavonult a fürdőszobába, nekem pedig megparancsolta, hogy hozzak föl minden jeget, amit be lehet szerezni az éjjel-nappali boltokban és kávéházakban. Amikor visszatértem csüggesztő körutamról és letettem terhemet a zárt fürdőszobaajtó elé, bentről szüntelen csobogást hallottam és "Még, még!", krákogta ki a parancsot egy rekedt hang. Aztán felvirradt a meleg nap és a boltok sorra kinyitottak. Megkértem Estebant, hogy vagy segítsen jeget beszerezni, miközben én megveszem a szivattyú szelepét, vagy rendelje meg a szelepet, míg én jeget hordok; ő azonban anyja utasítására minden együttműködést visszautasított.

Végül fölbéreltem egy rongyos naplopót, akivel a Nyolcadik Sugárút sarkán találkoztam, hogy továbbra is hozza a betegnek a jeget az általam mutatott kis boltból, magam pedig buzgón nekiláttam, hogy találjak egy szelepet a szivattyúba, és fölfogadjak egy hozzáértő munkást, aki beszereli. Valahogy sose akartam végére érni a munkának, és majdnem úgy dühöngtem, mint a remete, amikor láttam, hogyan peregnek az órák, lihegve, éhomra, hiábavaló telefonálgatással, hektikus rohangálásban egyik helyről a másikra, emerre-amarra, föld alatti és föld fölötti közlekedési eszközökön. Déltájt találtam egy megfelelő szerelvényboltot a távoli külvárosban, és csaknem délután fél kettő volt, mire megérkeztem a panzióhoz a szükséges holmival és két tagbaszakadt, értelmes szerelővel. Mindent megtettem, amit tehettem, és reméltem, hogy még időben vagyunk.

Ám a fekete rémület megelőzött. A ház a legnagyobb zűrzavarban leledzett, a rémült hangzavarból kihallottam, hogy mély basszushangon imádkozik valaki. Ördögi dolgok voltak a levegőben, a lakók nem győzték morzsolni a rózsafüzéreket, amikor megérezték a doktor ajtaja alól szivárgó szagot. Kevéssel azután, hogy leszállította a második adag jeget, az általam felfogadott naplopó eszelős tekintettel, sikoltozva menekült, nyilván a túlzott kíváncsiság árthatott meg neki. Persze nem zárta be maga mögött az ajtót; az most mégis zárva volt, feltételezhetően belülről. Semmilyen hang sem hallatszott, csak valamilyen névtelen, lassú, kásás csöpögés.

Rövid tanácskozást folytattunk Mrs. Herreróval és a munkásokkal, s noha lelkem belsejét félelem marcangolta, azt javasoltam, törjük be az ajtót; ám a tulajdonosnő el tudta forgatni a zárban levő kulcsot valamilyen drótból készült szerkezettel. Már korábban kinyitottuk a folyosón levő összes szoba ajtaját és minden ablakot kitártunk. Most, orrunkat kendőkkel védve, remegve behatoltunk az elátkozott déli szobába, amely a kora délutáni nap meleg sugaraiban égett.

Valami sötét, nyálkás nyom vezetett a nyitott fürdőszobaajtótól a hall ajtajáig és onnan az íróasztalig, ahol borzalmas kis tócsába gyűlt össze. Valamit firkáltak ceruzával egy papírdarabra, olyan ocsmányul összemaszatolva, mintha maga a mancs kaparta volna oda sietve az utolsó szavakat. Azután a nyom a dívány felé tartott, és ott leírhatatlan formában ért véget.

Ami a díványon volt, arról nem tudok, nem is merek beszélni. De íme mit böngésztem ki reszketve a ragacsosan összekent papírlapról, mielőtt gyufával pernyévé változtattam volna; mit olvastam el rémülten, miközben a tulajdonosnő és a két szerelő ész nélkül nyargalt ki arról a pokoli helyről, hogy összefüggéstelen történetüket elhabogják a legközelebbi rendőrőrszobán. Az undorító szavak csaknem hihetetlennek tűntek abban a sárga napfényben, miközben autók és teherautók lármája emelkedett föl a zsúfolt Tizennegyedik Utcából. Bevallom, én mégis elhittem. Hogy most is hiszem-e, azt, őszintén szólva, nem tudom. Vannak dolgok, amiken jobb nem töprengeni, és csak annyit mondhatok, hogy gyűlölöm az ammónia szagát, és elgyengülök ha szokatlanul hideg huzatot érzek.

"A vég, kezdődött az ocsmány firka, eljött. Nincs több jég – az az ember meglátott és elmenekült. Minden perccel melegebb lesz, és a szövetek nem tartanak ki tovább. Úgy gondolom, tudod – az, amit az akaraterőről, az idegekről és a szervek működésének leállta után is megőrzött testről mondtam, nem helytálló többé. Jó elmélet volt, de nem lehet a végtelenségig fönntartani. A fokozatos romlás volt az, amit nem láttam előre. Dr. Torres tudta, de a sokk megölte. Nem bírta, amit meg kellett tennie; elvitt egy furcsa, sötét helyre, ahol megőrzött és föltáplált. De a szervek nem akartak működni többé. Így kellett folytatnom, a saját módszeremmel, mesterséges tartósítással – mert tudod, én akkor tizennyolc éve, meghaltam.

Bihari György fordítása

Herbert West, az újjáélesztő

I. A sötétség

Csak a legnagyobb borzalommal tudok szólni Herbert Westről, aki a barátom volt az egyetemen és egy másik életben. E borzalmat, melyet nem annyira West mostanában történt kísérteties eltűnte, mint inkább egész életműve ébresztett, több mint tizenhét éve éreztem először teljes erővel, harmadéves korunkban az arkhami Miskatonic Egyetem orvosi karán. Amíg velem volt, csodálatos és ördögi kísérletei teljesen elbűvöltek, és én voltam legközelebbi társa. Most, hogy eltűnt, a varázslat megtört, a félelem pedig még inkább elhatalmasodott. Az emlékek és a lehetőségek még ocsmányabbak, mint a valóság.

Csak vonakodva ismétlem meg ismeretségünk első szörnyű epizódját, amely életem legnagyobb megrázkódtatását okozta. Mint említettem, akkor esett meg, amikor az orvosi karra jártunk, ahol West már annak idején hírhedtté tette magát a halál természetéről és mesterséges legyőzéséről szóló vad elméleteivel. Nézete, amely széles körű nevetség tárgyát képezte a karon és diáktársai között, az élet mechanikus természetén alapult, és abban állt, hogy az ember mint szerves gépezet, kiszámított kémiai műveletekkel életben tartható, amikor a természetes folyamatok már kudarcot vallottak. West, míg a különböző újraélesztő oldatokkal kísérletezett, olyan végtelen sokaságú nyulat, tengerimalacot, macskát, kutyát ölt meg és kezelt, hogy végül már közutálatnak örvendett az egyetemen. Sokszor csakugyan tapasztalt életjeleket – több esetben heves életjeleket – állítólag döglött állatokon, azonban hamarosan belátta, hogy – már ha egyáltalán megvalósítható – eljárásának tökéletesítésére egy egész élet kutatómunkájára lenne szükség. Hasonlóképpen rájött, hogy mivel ugyanaz az oldat minden szerves képződménynél másként működik, a különlegesebb kísérletekhez emberi alanyokat kell szereznie. Ez volt az az eset, amikor először összeütközésbe került az egyetem vezetésével, és a további kísérleteket nem kisebb hatalmasság tiltotta meg neki, mint maga az orvosi kar dékánja, a tanult, jóindulatú Dr. Allan Halsey, akinek a szenvedők körében végzett munkálkodására Arkham minden régi lakója emlékezett.

Én mindig rendkívül türelmes voltam West kutatásai iránt, és gyakran beszélgettünk elméleteiről, amelyeknek leágazásai és következményei úgyszólván határtalanok voltak. Mivel West Haeckellel együtt vallotta, hogy minden élet kémiai és fizikai folyamatok eredménye, az úgynevezett "lélek" pedig csupán mítosz, hitt benne, hogy a halottak mesterséges újjáélesztése csupán a szövetek állapotától függ; amennyiben maga a bomlás még nem kezdődött meg, és kellően működőképes minden szerv akkor újra lehet indítani azt a különös folyamatot, amelynek a neve: élet. West tökéletesen tisztában volt vele, hogy a mégoly rövid ideje beállt halál is bomlasztani kezdi az érzékeny agysejteket, aminek következtében jóvátehetetlen torzulások állnak be a lelki vagy szellemi életben. Először abban reménykedett, hogy talál olyan vegyületet, amely képes helyreállítani az életet még a halál tényleges beállta előtt, és csupán állatkísérleteinek ismételt kudarcai győzték meg róla, hogy a természetes és mesterséges életjelek összeegyeztethetetlenek. Ekkor rendkívül friss kísérleti alanyokat keresett, közvetlenül az élet megszűnése után fecskendezve be vérükbe oldatait. E körülmény tette közömbösen kételkedővé a professzorokat, mivel úgy vélték, egyetlen esetben sem volt szó valódi halálról. Nem vették a fáradságot, hogy közelebbről és ésszerűbben megvizsgálják a jelenséget.

Nem sokkal azután, hogy a fakultás megtiltotta munkáját, West bizalmasan közölte velem: úgy döntött, valamilyen módon friss holttesteket szerez, és titokban elvégzi azon kísérleteit, amelyeket nyíltan nem folytathat többé. Elég hátborzongató volt hallani, miket beszél és gondol, miután az egyetemen sohase magunk szereztük be a kísérleti alanyokat. Valahányszor a hullaház elégtelennek bizonyult, két helyi négerhez fordultunk, akik alig kérdezősködtek. West ekkortájt alacsony, vékony finom arcú, szőke, halványkék szemű, selymes hangú, szemüveges fiatalember volt, akinek a szájából hajmeresztően hangzott, mikor a szegények temetőjének meg a Christ Church sírkertnek az előnyeit hasonlította össze; a Christ Churchben ugyanis gyakorlatilag minden holttestet bebalzsamoztak, ami természetesen tönkretette volna a kutatások eredményét.

Akkoriban serény, lenyűgözött asszisztense voltam, segítettem minden döntésében, nem csupán abban, hogyan szerezzük meg a testeket, de abban is, hol bonyolítsuk le förtelmes munkánkat. Nekem jutott eszembe az üres Chapman tanya a Meadow Hill mögött, ahol a földszintet rendeztük be műtőnek és laboratóriumnak, miután sötét függönyökkel elrejtettük éjféli tevékenységünk nyomait. Ez a ház minden úttól messze esett, egyetlen másik tanyáról sem lehetett látni, ez azonban még nem tette fölöslegessé az óvintézkedéseket, mert ha véletlenül arra vetődő éjszakai csavargók elkezdenek pletykálni különös fényekről, az katasztrofális hatással lehetett kísérleteinkre. Megegyeztünk, hogy az egészet vegyi laboratóriumnak nevezzük, ha véletlenül fölfedeznek. Fokozatosan berendeztük baljós tudományos munkásságunk színhelyét; a felszereléseket részben Bostonból hoztuk, vagy titokban kölcsönvettünk az egyetemtől, és gondosan álcáztuk, hogy csak a szakértő szem ismerhesse fel őket. Szereztünk továbbá ásókat és csákányokat, hogy elhantolhassuk a tetemeket a pincében. Az egyetemen a krematóriumot használtuk, de ez a berendezés túlságosan drága lett volna titkos kísérleteinkhez. A tetemekkel mindig gond volt, még az apró tengerimalacokéval is, amelyekkel West a panzióbeli szobájában hajtotta végre első titkos kísérleteit.

Hullaevő démonként kísértük figyelemmel a helyi gyászjelentéseket, mivel kísérletünk alanyainak különleges minőségűeknek kellett lenniük. Olyan emberek holttestére volt szükségünk, akiket kevéssel haláluk után temettek el, méghozzá tartósítás nélkül, akik nem szenvedtek semmiféle külsejüket eltorzító betegségben, és biztosan megvolt minden szervük. Leginkább a véletlen balesetek áldozataiban reménykedtünk. Heteken át nem hallottunk megfelelőről, noha olyan gyakran érdeklődtünk a hullaháznál és a kórháznál, látszólag az egyetem nevében, amilyen gyakran tehettük anélkül, hogy gyanút keltettünk volna. Minden esetben az egyetemé volt az elsőség, s így már azt hittük, nyáron is Arkhamben kell maradnunk, amikor csupán néhány nyári kurzust tartanak. Végül azonban kedvezett a szerencse: egy napon hallottunk egy csaknem ideális esetről, amelyet a szegények temetőjében földeltek el: egy izmos ifjú munkásemberről, aki egy nappal korábban fulladt bele a Summer's Pondba, és a város költségén temették el, a legcsekélyebb késedelem és balzsamozás nélkül. Aznap délután megkerestük az új sírt, és elhatároztuk, hogy kevéssel éjfél után munkához látunk.

Ocsmány munka volt, amit el kellett végeznünk az éjszakai sötétségben, még akkor is, ha akkortájt nem gyötört bennünket az a temetőiszony, amelyet későbbi kísérleteink hoztak meg. Ásót és petróleumos tolvajlámpákat vittünk magunkkal, bár akkortájt már gyártottak elektromos lámpákat, ám azok korántsem voltak olyan üzembiztosak, mint manapság, a wolframizzó feltalálása óta. A kihantolás lassú és keserves volt – félelmetesen költői is lehetett volna, ha művészek vagyunk, nem tudósok –, és örültünk, amikor ásóink fába ütköztek. Amikor teljesen kihantoltuk a fenyőfa ládát, West lemászott és eltávolította a fedelet, majd kiráncigálta és fölnyújtotta a tartalmát. Lenyúltam és kihúztam a porhüvelyt a földből, majd kemény iparkodás következett, hogy a sírnak visszaadjuk korábbi formáját. Meglehetősen felidegesített az ügy, különösen első zsákmányunk merev teste és üres arca, azonban kényszerítettük magunkat, hogy látogatásunk minden nyomát eltüntessük. Amikor az utolsó ásónyi földet is a helyére simítottuk, a testet egy vászonzsákba gyömöszöltük, és elindultunk a Meadow Hill mögötti ódon Chapman tanyára. Az öreg tanyaház rögtönzött boncasztalán, az acetilénlámpa éles fényében a tetem nem tűnt túlságosan kísértetiesnek. Izmos, láthatóan fantáziátlan fiatalember volt, a legnagyobb mértékben munkáskülsejű – széles vállú, szürke szemű, barna hajú – egészséges állat, kifinomult lelki nyavalyák nélkül, valószínűleg a legegyszerűbb, legegészségesebb életműködéssel. Most, lehunyt szemmel sokkal inkább emlékeztetett alvóra, mint halottra; mindazonáltal barátom szakértő vizsgálatai nem hagytak kétséget állapota felől. Végre megvolt, amire West mindig vágyott: egy ideális halott, készen az oldatra, amelyet a leggondosabb számításokkal és elméletekkel elegyítettek emberi használatra. Nagyon nagyra nőtt bennünk a feszültség. Tudtuk, hogy aligha van esélyünk teljes sikerre, és nem hessegethettük el hátborzongató félelmeinket arra vonatkozólag, milyen groteszk eredményre juthatunk félsiker esetén. Különösen nyugtalankodtunk a teremtmény elméje és impulzusai miatt, mivel a halál óta eltelt idő alatt az érzékenyebb agysejtek elpusztulhattak. Bennem még mindig éltek furcsa elképzelések az ember "lelkéről", féltem a titkoktól, amelyeket egy halálból visszatérőtől hallhatok. Azon tűnődtem, mit láthatott az elérhetetlen szférákban ez a csöndes fiatal, és miről beszélhetne, ha visszatérne az életbe. De tűnődésem nem volt nyomasztó, mivel nagyrészt osztottam barátom anyagelvű világnézetét. Ő nyugodtabb volt nálam, miközben tetemes mennyiségű folyadékot fecskendezett a halott kar vénájába, majd azonnal gondosan bekötötte a vágást.

A várakozás félelmetes volt, de West egy pillanatra sem ingott meg. Időnként megvizsgálta sztetoszkóppal a kísérlet alanyát, filozofikusan tagadva a negatív eredményt. Miután háromnegyed óra telt el az élet legkisebb jele nélkül, csalódottan kijelentette, hogy az oldat nem volt megfelelő, ám elhatározta, hogy kihasználja az alkalmat, és megváltoztatja a képletet, mielőtt gondoskodnánk kísérteties vendégünkről. Aznap délután sírt ástunk a pincében, és hajnalra meg is akartuk tölteni annak ellenére, hogy zárat szereltünk a házra, mivel a legcsekélyebb esélyét is el akartuk hárítani egy vérfagyasztó leleplezésnek. Mellesleg holnap éjszakára már megközelítőleg sem lenne ilyen friss a tetem. Így átvittük egyetlen acetilénlámpánkat a laboratórium melletti szobába, otthagyva a sötétben boncasztalra fektetett néma vendégünket, és minden energiánkat az új oldat keverésére fordítottuk; West csaknem fanatikus gondossággal méregetett és latolgatott.

A félelmetes esemény nagyon hirtelen és teljesen váratlanul történt. Én az egyik kémcsőből öntöttem valamit egy másikba, West pedig épp alkohollal töltötte föl a forrasztólámpát, amely a gázvezeték nélküli épületben a Bunsen-égőt helyettesítette, amikor a szurokfekete szobából, ahol a testet hagytuk, a legrémítőbb démoni kiáltássorozat harsant, amit valaha is hallottunk. Akkor sem lehetett volna leírhatatlanabb a hangzavar, ha maga a pokol nyílik meg, hogy föltárja az elátkozottak kínjait, mert a felfoghatatlan kakofóniában egyesült az emberi természet minden természetfölötti rémülete és természetellenes kétségbeesése. Ez nem származhatott embertől, mert az képtelen ilyen hangokra. A későbbi használhatósággal és az esetleges fölfedezésekkel mit sem törődve West és én rémült állatokként ugrottunk a legközelebbi ablakhoz; felborítottuk a csöveket, a lámpát, a retortákat, és kivetődtünk a vidéki éjszaka csillagokkal teli mélyébe. Azt hiszem, magunk is sikoltottunk, miközben őrjöngve botladoztunk a város felé, noha mire elértük Arkham peremét, visszanyertük a nyugalom látszatát – éppen csak annyira, hogy olybá tűnjünk, mintha késői duhajokként térnénk haza valamelyik mulatságból.

Nem váltunk szét, együtt sikerült valahogy eljutnunk West szobájába, ahol hajnalig suttogtunk a gázláng; fényénél. Addigra sikerült kicsit megnyugtatunk magunkat ésszerű elméletekkel és nyomozati tervekkel, így hát átaludtuk a napot, mit sem törődve tanulmányainkkal. De aznap délután egymástól függetlenül két cikk jelent meg az újságban, amelyek ismét elrabolták az álmunkat. A lakatlan vén Chapman tanya formátlan zsarátnok-halommá égett, ami érthető, hiszen nem oltottuk el a lámpát. Továbbá mintha új sírt akartak volna kaparni a szegények temetőjében, hasztalan vájkálva ásó nélkül a földben. Ezt nem értettük, mivel mi nagyon gondosan elsimítgattuk a talajt.

Ezt követően West tizenhét éven keresztül gyakorta sandított a háta mögé, képzelt lépésekre panaszkodva.

II. A betegség-démon

Sohasem fogom elfelejteni azt a tizenhat évvel ezelőtti ocsmány nyarat, amikor Iblisz csarnokaiból szabadult gúnyolódó gonosz ifritként suhant át Arkhamen a tífusz. Legtöbben ama sátáni sorscsapás miatt emlékeznek arra az évre, mert valóban a rettegés tárta szét denevérszárnyait a Christ Church koporsóhegyei fölött; ám nekem az iszonyat ideje volt, az iszonyaté, amelyet most, Herbert West eltűnése után egyedül én ismerek. Westtel továbbképzésen vettünk részt a Miskatonic orvosi fakultásának nyári kurzusán, és barátom széles körben hírhedetté tette magát újraélesztési kísérleteivel. Megszámlálhatatlan apró állat tudományos lemészárlása után az eszelős tevékenységet látszólag leállította kétkedő dékánunk, Dr. Allan Halsey rendelete; mindazonáltal West tovább folytatott bizonyos titkos vizsgálódásokat hitvány albérletében, majd egy szörnyű, felejthetetlen alkalommal még egy emberi testet is átvitt a szegények temetőjéből a Meadow Hill mögötti tanyaházba.

E förtelmes alkalommal én is vele voltam, így láttam, amint a mozdulatlan vénákba fecskendezi a csodaszert, amely véleménye szerint bizonyos fokig képe s helyreállítani az élet kémiai és fizikai folyamatait. A kísérlet borzalmas véget ért – a félelem önkívületében, amelyet fokozatosan sikerült önnön túlfeszített idegeinknek tulajdonítanunk –, és West soha többé nem tudta lerázni magáról azt az őrjítő érzést, hogy követik, vadásznak rá. A tetem nem volt elég friss; nyilvánvalóvá lett, hogy a normális szellemi sajátosságok helyreállításához abszolút friss halott szükséges; az öreg ház leégése megakadályozott bennünket a dolog eltemetésében. Pedig jobb lett volna bizonyosan,ha a föld alatt tudhatjuk.

A kísérlet után West egy időre felhagyott kutatásaival, ám ahogy lassan feléledt benne a született tudós lelkesedése, ismét zaklatni kezdte a fakultást, könyörgött, hogy használhassa a bonctermet, hogy kaphasson friss tetemeket életbevágónak tartott munkájához. Ám hiába könyörgött: Dr. Halsey nem változtatott ítéletén, a többi professzor pedig feltétlenül támogatta vezetőjük döntését. Az újjáélesztés radikális elméletében nem láttak mást, mint éretlen hóbortját egy lelkes ifjúnak, akinek kicsiny alakja, szelíd hangja, szőke haja és kék tekintete a szemüveg mögött nem árulta el hideg agyának rendkívüli – csaknem ördögi – erejét. Most is úgy látom magam előtt, amilyen akkor volt, és megremegek. Az arca szigorúbb lett, de sohasem öregedett. Most Seftonban szerencsétlenség történt, West pedig eltűnt.

Utolsó továbbképzésünk vége felé West kellemetlen és harsány vitában csapott össze Dr. Halseyvel, amelyet kizárólag a jóindulatú dékán udvariassága tett lehetővé. West azonban úgy érzékelte, hogy szükségtelenül és értelmetlenül akadályozzák roppant munkájában, amelyet természetesen kedve szerint folytathatott volna a későbbi években, de amelyet akkor akart elkezdeni, amikor még a rendelkezésére álltak az egyetem kivételes lehetőségei. Hogy a hagyományhű idősek képesek tudomást sem venni az ő állatkísérleteinek hallatlan eredményeiről, és makacsul tagadják az újjáélesztés lehetőségét, ez kimondhatatlanul undorító és úgyszólván felfoghatatlan volt egy westi logikával gondolkodó ifjú számára. Csak érettebb elmével tudta volna megérteni az ilyen "professzor-doktor" típusú emberek krónikus szellemi korlátait, a sivár puritanizmus nemzedékeinek termékét, ezt a jóindulatú, lelkiismeretes, néha gyengéd és barátságos, mégis mindig szűklátókörű, türelmetlen, megcsontosodott, minden távlat híján levő típust. A kor könyörületesebb e tökéletlenségükben is fennkölt jellemek iránt, akiknek legsúlyosabb vétke a gyávaság, és legkönyörtelenebb büntetése az általános gúnykacaj szellemi vétkeik – a ptolemaizmus, kálvinizmus, Darwin– és Nietzsche-ellenesség, mindennemű vaskalaposság és szűkkeblűség – fölött. A csodálatos tudományos képességei mellett is nagyon fiatal Westnek kevés türelme volt Dr. Halseyhez és tanult kollégáihoz; egyre növekvő ellenszenvet táplált irányukban, és ezzel együtt valamilyen döbbenetes, drámai módon vágyott bizonyítani elméleteit e korlátolt ellenfeleknek. A legtöbb ifjúhoz hasonlóan csapongó álmokat szőtt a bosszúról, győzelemről és a végső, nagylelkű megbocsátásról.

Ekkor csapott le gyilkos vigyorral a démon a Tartarosz lidércnyomásos üregeiből. West és én éppen a ragály kitörésekor fejeztük be a vizsgaidőszakot, de ott maradtunk a nyári kurzuson, ezért Arkhamban tartózkodtunk, amikor a métely ördögi dühével rázúdult a városra. Noha még nem voltunk orvosdoktorok, már levizsgáztunk, és lelkesen jelentkeztünk közszolgálatra, amint egyre nőtt a betegek száma. A helyzet csaknem kezelhetetlenné vált, a halál túlságosan gyakran sújtott ahhoz, hogy a helyi temetkezési vállalkozók maradéktalanul megbirkózhassanak vele. Sűrűn követték egymást a balzsamozás nélküli temetések, még a Christ Churchben is szaporodtak a sírok, telve bebalzsamozatlan halottak koporsóival. Ez a körülmény nem maradt hatás nélkül Westre,aki gyakran eltűnődött a helyzet iróniáján – ennyi friss példány, mégsem kísérletezhet egyiken sem! Szörnyen agyonhajszoltuk magunkat, a borzalmas szellemi és idegi feszültség betegesen mélabússá tette barátomat.

Ám a gyötrő feszültség nem kímélte West szelíd ellenfeleit sem. Az egyetem bezárt, az orvosi fakultás minden tagja segített a tífuszjárvány leküzdésében. Dr. Halsey különösen kitüntette magát e nemes szolgálatban, teljes odaadással állítván rendkívüli képességeit oly esetek szolgálatába, amelyektől sokakat visszariasztott a veszély vagy a látszólagos reménytelenség. Alig egy hónap alatt a rettenthetetlen dékánból népi hős lett, bár ő láthatólag nem volt tudatában hírnevének, miközben azon igyekezett, hogy ne gyűrje le a testi fáradtság és az idegkimerültség. West nem tudta leplezni csodálatát ellenfelének lelkiereje fölött, de éppen ezért még elszántabban akarta bizonyítani meghökkentő elméleteinek igazságát. Kihasználva az egyetemi munka és a városi egészségügyi előírások zavarosságát, az egyik éjjel egy nemrég elhunyt tetemét becsempészte az egyetem bonctermébe, és jelenlétemben beleinjektálta oldatának új változatát. A lény csakugyan kinyitotta a szemét, de csupán a mennyezetet bámulta lelket bénító rettegéssel, mielőtt öntudatlanságba hullott volna, amelyből semmivel sem lehetett kiemelni többé. West azt mondta, nem volt elég friss – a forró nyár nem tesz jót a tetemeknek. Ez alkalommal csaknem rajtavesztettünk, amikor a hullát elégettük. West úgy vélte, nem tanácsos megismételnünk merész kalandunkat az egyetemi laboratóriumban.

A járvány augusztusban ért a csúcsára. West és én csaknem belehaltunk, Dr. Halsey pedig tizennegyedikén csakugyan elhunyt. A diákok valamennyien ott voltak a tizenötödikén lezajlott sietős temetésén, hatalmas koszorúval tisztelegve előtte, noha ez utóbbit csaknem túlszárnyalta az, amelyet Arkham egészséges polgárai és a városi elöljáróság küldött. A temetés szinte hivatalos eseménnyé vált, mivel a dékán bizonyosan a közösség jótevője volt. Az elföldelés után mindnyájan valahogy levertek voltunk, és a délutánt a Kereskedelmi Csarnok kocsmájában töltöttük, ahol West, noha megrázta legfőbb ellenlábasának halála, valamennyiünket megborzongatott hírhedett elméleteinek fölemlegetésével. Az este előrehaladtával a legtöbb diák hazament, vagy a dolga után látott; engem azonban West rábeszélt, hogy segítsek neki "eltölteni az éjszakát". Háziasszonya hajnali kettő tájt látott minket, ahogy hazajövünk, egy harmadik embert közrefogva; mondta is a férjének, hogy ugyancsak jól belakomázhattunk és – borozhattunk.

E savanyú matrónának nyilvánvalóan igaza volt, mert hajnali három tájt az egész ház fölriadt a West szobájából hallatszó kiáltozásra, az ajtót betörve pedig ott találtak minket öntudatlanul a vérfoltos szőnyegen, összeverve-karmolva-szabdalva, körülöttünk West palackjainak és eszközeinek széttört maradványaival. Csak egy nyitott ablak jelezte, hová tűnt támadónk, és sokaknak szöget ütött a fejébe, ugyan mint élhette túl az iszonyatos ugrást a második emeletről a lenti gyepre. Volt néhány idegen ruhadarab a szobában, de West, amikor visszanyerte eszméletét, azt mondta, ezek nem az idegené, hanem bakteriológiai elemzés céljából vannak itt, mivel a fertőzés terjedését kutattuk. Utasítást adott, hogy amint lehet, égessék el őket a kandallóban. A rendőrségen mindketten kijelentettük, hogy nem ismerjük társunk személyazonosságát. Mint West idegesen elmondta, egy nyájas idegen volt, akivel valamelyik belvárosi mulatóban találkoztunk. Mindketten meglehetősen félvállról vettük a dolgot, mert sem West, sem én nem akartuk, hogy harcias társunkat üldözőbe vegyék.

Ugyanazon az éjszaka kezdődött a második arkhami borzalom, ami az én szememben elhomályosította magát a ragályt is. A Chris Church temető volt a borzalmas gyilkosság színhelye; egy őrt marcangoltak halálra oly módon, amely nemcsak túlságosan ocsmány ahhoz, hogy leírhassam, de kétséget támasztott azzal kapcsolatban is, hogy ember követte volna el. Az áldozatot éjféltájt még élve látták – a leírhatatlan szörnyűségre a hajnal derített fényt. Kihallgatták a szomszédos Bolton város cirkuszának igazgatóját, de ő megesküdött, hogy egyetlen vadállat sem szökött meg ketrecéből. Akik megtalálták a tetemet, észrevették, hogy vérnyom vezet a hullaház felé, és közvetlenül a kapu előtt apró tócsa vöröslött. Egy halványabb csapás a fák felé vezetett, de hamarosan elenyészett.

A következő éjjel ördögök táncoltak Arkham háztetőin, és természetellenes téboly üvöltött a szélben. Átok osont át a lázas városon, melyet a mételynél is rosszabbnak tartottak, és némelyek azt suttogták, hogy magának a kórnak a megtestesült démon-lelke. Nyolc házba vitte el a vörös halált egy kimondhatatlan lény, egy hangtalan, szadista szörnyeteg, összesen tizenhét megcsonkított eltorzult testet hagyva maga után. Néhány ember mintha látta volna a sötétben; azt állították, hogy fehér, és olyan, akár egy satnya majom, vagy ember formájú ördög. Áldozatait nem minden esetben lehetett megtalálni, mert éhes lehetett. Tizennégyszer ölt, mert a többi három már tetem volt, ragályverte házakban.

A harmadik éjszakán a rendőrség vezette, kétségbeesetten kutató csoportok elkapták a Crane Streeten, a Miskatonic egyetem campusának közelében. A keresést gondosan megszervezték, telefontulajdonosok önkéntes segítségével tartották a kapcsolatot és amikor valaki jelentette az egyetemi negyedből, hogy kaparászást hallott a lehúzott redőnyön, gyorsan kivetették a hálót. Az általános riadó és az óvintézkedések miatt csupán két további élet esett áldozatul, a lény elfogása nagyobb sérülések nélkül történt meg. Végül egy golyóval állították meg, amely nem bizonyult végzetesnek, és általános izgalom és elszörnyedés közepette siettek vele a helyi kórházba.

Ember volt, ezt világosan lehetett látni undorító tekintete, majomszerű némasága és démoni vadsága ellenére. Sebét bekötözték, és a seftoni bolondokházába szállították, ahol aztán tizenhat éven keresztül csapkodta a fejét a cella párnázott falához a minapi balesetig, amikor is kiszabadult, olyan körülmények között, amelyeket kevesen szeretnek emlegetni. De az arkhami üldözők azt találták a legundorítóbbnak, hogy a lény ábrázata gúnyosan, hihetetlenül hasonlított egy tudós, önfeláldozó vértanúéra, akit alig három napja földeltek el, a néhai Dr. Allan Halseyre, a közjó harcosára, a Miskatonic egyetem orvosi fakultásának dékánjára.

Számomra és a most eltűnt Herbert West számára ez volt a csúcsa az undornak és a borzalomnak. Ahogy ma este rágondolok, megborzongok, jobban, mint azon a reggelen, amikor West azt motyogta a kötései alatt:

– A fenébe, mégsem volt elég friss!

III. Hat lövés a holdfényben

Szokatlan dolog hirtelen hat lövést leadni egy revolverből, amikor egy is megteszi, de sok szokatlan dolog esett meg Herbert West életében is. Például az sem gyakori, hogy egy fiatal orvos kénytelen eltitkolni egyeteme előtt, milyen elvek alapján választja ki otthona és rendelője helyét; Herbert West mégis ezt tette. Amikor ledoktoráltunk a Miskatonic orvosi fakultásán, és általános orvosi praxissal igyekeztünk megszabadulni a szegénységtől, elővigyázatosan elhallgattuk, hogy szállásunkat azért szemeltük ki, mert kellően elszigetelt volt, és a lehető legközelebb esett a szegények temetőjéhez.

Az ilyesfajta szűkszavúság ritkán ok nélküli, és ez volt a helyzet a mi esetünkben is; a ház iránti követelményeinket a fölöttébb népszerűtlen tevékenység indokolta. A külvilág számára csupán orvosok voltunk, de a külszín mögött sokkal hatalmasabb és borzalmasabb célok rejtőztek – Herbert West létezésének értelme az ismeretlen, fekete, tilalmas birodalmak kutatása volt, amelyekben reményei szerint fölfedheti az élet titkát, és örök mozgást indít el a temetői hideg anyagban. Az ilyesfajta kutatás sajátos anyagokat követel, egyebek között friss hullákat; hogy e nélkülözhetetlen dolgokhoz hozzájuthasson, az embernek félrevonultan kell élnie, nem messze a közönséges temetések színhelyétől.

IV. A halott üvöltése

A halott üvöltése átható iszonyt ébresztett bennem még Dr. Herbert West iránt is, ami beárnyékolta kapcsolatunk utolsó éveit. Természetes, ha megijedünk egy halott ember üvöltésétől, ami nyilvánvalóan nem kellemes vagy normális esemény; de én szokva voltam a hasonló tapasztalatokhoz, ily módon ezen alkalomból csupán a sajátos körülmények okozták félelmemet.

West sohasem arathatott teljes sikert, mert sohasem jutott kellően friss tetemhez, olyanhoz, amelynek minden sejtje érintetlen, és képes ismét fogadni azt az impulzust, amely visszalendíti az életnek nevezett mozgásmódba. Fennállt a remény hogy e második, mesterséges élet az örökkévalóságig nyújtható az injekciók megismétlésével, de rájöttünk, hogy a természetes élet nem reagál megfelelően. Hogy fönntarthassuk a mesterséges mozgást, az életet meg kellett szüntetni; a tetemnek nagyon frissnek, ugyanakkor halottnak kellett lennie.

Néha szélsőségesen ocsmány tapasztalatokra tettünk szert a tökéletlen újjáélesztések miatt, amikor a porhüvelyeket beteges, természetellenes és agy nélküli mozgásra késztették az újjáélesztő oldat különböző változatai.

Az egyik lény idegtépően üvöltött; egy másik fölpattant, mindkettőnket eszméletlenre vert, és iszonyatos ámokfutásba kezdett, mielőtt bekerült volna az őrültekháza rácsai mögé; ez az ocsmány afrikai szörnyeteg pedig kiásta magát sekély sírjából, és rémtettet követett el, úgyhogy Westnek kellett lelőnie. Nem sikerült olyan friss holttesthez jutnunk, amely a legcsekélyebb értelmet mutatta volna, amikor felélesztettük, így elkerülhetetlenül kimondhatatlan borzalmakat teremtettünk. Észbontó volt elgondolni, hogy egy, talán két szörnyünk még mindig él – e gondolat árnyékként követett minket, amíg West félelmetes körülmények között el nem tűnt. De az elszigetelt boltoni házikó pincelaboratóriumában elhangzott üvöltés idején félelmünknél nagyobb volt a vágyunk a rendkívül friss anyag után. West sokkal mohóbb volt nálam, néha szinte már úgy láttam, mintha epedve lesne minden acélos egészségű élőlényt.

1910 júliusa volt, amikor addigi balszerencsénk a tetemekkel kapcsolatban jobbra fordulni látszott. Hosszabb látogatást tettem szüleimnél Illinoisban, és visszatértemkor Westet rendkívül felajzott állapotban találtam. Izgatottan elmondta, hogy teljesen új látószögből közelítve, nagy valószínűséggel megoldotta a frissesség problémáját: kitalálta a mesterséges konzerválást! Tudtam, hogy valamilyen új és roppant szokatlan balzsamozószeren dolgozik, nem lepett meg, hogy sikerrel járt; de amíg el nem magyarázta a részleteket, nem értettem, hogy egy ilyen anyag miként segítheti a munkánkat, mivel a példányok undok áporodása nagyrészt annak volt köszönhető, hogy későn jutottunk hozzájuk. Ezzel, amint beláttam, West is teljes mértékben tisztában volt; balzsamozóanyaga sokkal inkább a jövőnek szólt, mintsem azonnali használatra, annak a reménynek, hogy a sors ismét utunkba vet valami nagyon friss, temetetlen holtat, ahogyan évekkel korábban történt, amikor Boltonban hozzájutottunk az ökölvívómeccsen megölt négerhez. Végre ránk mosolygott a szerencse, és a pince titkos laboratóriumában ott feküdt egy holttest, amelyen nem kezdhette meg munkáját a bomlás. Hogy mi történhet az újjáélesztéskor és hogy reménykedhetünk-e elméjének, ép eszének helyreállításában, ezt West sem merte megjósolni. A kísérlet határkövet fog jelenteni munkásságunkban, így West félretette a példányt a visszaérkezésemig, hogy mindketten a szokott módon részesülhessünk a látványosságban.

West elmesélte, hogy jutott az erőteljes férfi teteméhez. A jól öltözött ember épp leszállt a vonatról, hogy elintézzen valami üzleti ügyet a boltoni gyapjúfonodával. Az út hosszú volt a városon keresztül, és amikor a jövevény megállt a házunknál, hogy megtudakolja, merre tovább, a szíve rendetlenkedni kezdett. Visszautasította a gyógyszert, és egy pillanattal később váratlanul holtan esett össze. Mint várható volt, West égi ajándéknak tekintette a testet. Rövid társalgásuk során kiderült, hogy az idegent nem ismerik Boltonban, majd miután West átkutatta a hulla zsebeit, kiderült, hogy a St. Louis-i Robert Leavitt az áldozat, láthatólag magányos ember, akinek eltűnését nem fogják kutatni. Amennyiben nem sikerül újjáélesztenünk, senki sem szerez tudomást kísérletünkről. Alanyainkat ugyanis eltemettük a ház és a temető közötti erdősávban. Viszont, ha sikerül újjáélesztenünk, a hírünk örökre, ragyogva fennmarad. Így West habozás nélkül belefecskendezte a tetem csuklójába a frissen tartó keveréket, hogy érkezésem után fölhasználhassuk. Westet nem látszott túlságosan zavarni a tetem szívgyengesége, ami szerintem kockáztatta kísérletünk sikerét; remélte, hogy eléri, amit még sohasem ért el: fellobbantja az értelem szikráját, és talán normális élő teremtést alkothat.

Így hát 1910. július 18-án Herbert West és én ott álltunk a pince-laboratóriumban, és néztük a fehér, néma alakot a kápráztató villanyfényben. A balzsamozó keverék kísérteties hatékonysággal működött, mint elbűvölve megállapítottam, lenézve az erőteljes alakra, amely két hét alatt se merevedett meg. Odafordultam Westhez, hogy ő erősítsen meg ennek az embernek a halálában. A megerősítést meg is kaptam; West emlékeztetett rá, hogy az újjáélesztő elegyet sohasem használta anélkül, hogy ne ellenőrizte volna gondosan az életjeleket, mivel a szer hatástalannak bizonyult, ha az eredeti életerőből bármennyi is megmaradt. Miközben West folytatta az előkészületeket, rám mély benyomást tett az új kísérlet rendkívüli bonyolultsága; annyira összetett volt, hogy West nem bízhatott meg a sajátjánál nehézkesebb kézben. Nem engedte, hogy megérintsem a testet, először egy szert fecskendezett a csuklóba, csaknem ugyanoda, ahol már kilyukasztotta a bőrt a balzsamozó oldat injektálásával. Mint mondta, ez semlegesíti az előző folyadékot, lehetővé téve, hogy a szervezet normális módon ellazuljon, így a bejuttatott újjáélesztő oldat szabadon kifejtheti a hatását. Kicsivel később, amikor a halott lábak enyhe remegése jelezte a hatást, West erélyesen rányomott egy párnaszerű tárgyat a rángatódzó arcra, és nem is vette el, amíg a holttest ismét meg nem nyugodott, készen állva újjáélesztési kísérletünkre. A halvány arcú lelkes férfi most egy utolsó felületes vizsgálatot végzett, ellenőrizve az abszolút élettelenséget, elégedetten hátralépett, végül belefecskendezett a bal karba egy adag gondosan kimért életelixírt; sokkal nagyobb figyelemmel készítette el aznap délután, mint ahogyan az egyetemi időkben csináltuk, amikor még tapasztalatlanul, vaktában tapogatódzva dolgoztunk. Nem tudom leírni a vad, lélegzetvisszafojtott feszültséget, amellyel az eredményt vártuk ennél az első, igazán friss tetemnél, az elsőnél, akinél okkal számíthattunk rá, hogy értelmes beszédre nyitja ajkait, talán elmondhatja, mit látott a mérhetetlen mélységben.

West materialista volt, nem hitt a lélekben, minden tudati tevékenységet a testi jelenségek következményének tekintett, így azt sem várta, hogy ocsmány titkok lappangjanak a halál sorompóján túli mélységekben és tárnákban. Én elméletben nagyjából egyetértettem vele, mégis megmaradt bennem valami ösztönös nyoma őseim egyszerű hitének; nem tehettem róla, de bizonyos félelemmel, szörnyű várakozással tekintettem a tetemre. Mellesleg nem tudtam kitörölni emlékeimből azt az embertelen sikolyt, amelyet azon az éjszakán hallottunk, amikor első kísérletünket végeztük el az arkhami kihalt tanyán.

Nagyon kevés idő telt el, de máris láttam, hogy a kísérlet nem vallott teljes kudarcot. Árnyalatnyi szín költözött az eddig krétafehér arcba, és szétterjedt a sajátosan dús, homokszínű borosta alatt. West, aki a bal kar pulzusán tartotta a kezét, hirtelen jelentősen bólintott; csaknem azonnal pára lepte be a halott szája elé tartott tükröt. Ezt néhány görcsös izommozgás követte majd hallhatóvá vált a lélegzés, megmozdult a mellkas. A lehunyt szemhéjakra pillantottam, és mintha remegni láttam volna őket. Azután fölpattantak, megmutatva a szürke, nyugodt, élő szemet, amelyben azonban nem látszott értelem, még kíváncsiság sem.

Pillanatnyi fantasztikus szeszély hatására kérdéseket suttogtam a veresedő fülbe; kérdéseket egy másik világról, amelynek emlékei talán még nem röppentek el. Az ezt követő rettenet kiűzte őket az elmémből, csak az utolsóra emlékezem, amelyet megismételtem: – Hol jártál? – Nem tudom, kaptam-e választ, mivel hang nem hagyta el a jól formált szájat; csak azt tudom, hogy abban a pillanatban hitem szerint némán megmozdultak a vékony ajkak, szótagokat formáltak, amelyeket én "csak most"-nak olvastam le, már ha volt egyáltalán bármiféle értelmük vagy jelentésük. Ebben a pillanatban, mint mondom, fűtött az ujjongó meggyőződés, hogy legalább egy nagy célt elértünk; első alkalommal élesztettünk föl egy holttestet, amely valódi értelemmel bíró önálló szavakat mondott ki. A következő pillanatban már nem volt kétségünk a győzelem felől; semmi kétség, az oldat, legalábbis ideiglenesen, csakugyan teljes mértékben betöltötte feladatát, helyreállítva az értelmet, valódi életet támasztott a halál után. Ám erre a győzelemre következett a legnagyobb borzalom; nem annak a borzalma, amit a lény mondott, hanem a tett, amelynek tanúja voltam, és amelyet az a férfi követett el, akivel összekötött a hivatás.

Mert ez a nagyon friss tetem teljes, iszonyatos öntudatra rándult, szeme kitágult a földön látott utolsó jelenet emlékétől, a levegőbe lökte élethalálharcot vívó kezeit, majd hirtelen visszazuhanva a második, végleges megsemmisülésbe, ahonnan nincs visszatérés, elüvöltötte ama szavakat, amelyek örökké ott csengenek fájó agyamban:

– Segítség! Eredj innen, te istenverte kis kese ördög, vidd innen az átkozott fecskendődet!

V. Az árnyak borzalma

Sok ember beszél ocsmányságokat, a sajtóról nem is szólva, amelyek az első világháború csataterein estek meg. Némelyiktől rosszul leszek, mások heves hányingert keltenek bennem, ismét másoktól borzongok és a hátam mögé sandítok a sötétben; mégis, a legrosszabbak ellenére is azt hiszem, én számolhatok be a legförtelmesebbről: az árnyak döbbenetes, természetellenes, hihetetlen borzalmáról.

1915-ben főhadnagyi rangban szolgáltam a kanadai hadsereg flandriai hadtestében, egyikeként a számos amerikainak, akik követték a kormány hívó szavát az óriások harcába. Nem a saját ötletemből léptem be a hadseregbe, sokkal inkább annak természetes eredményeként, hogy bevonult a férfi, akinek nélkülözhetetlen segédje voltam: a híres bostoni sebész-specialista, Dr. Herbert West. Dr. West alig várta, hogy sebészként részt vehessen egy nagy háborúban, és amikor lehetősége nyílt a bevonulásra, engem is magával vitt, csaknem akaratom ellenére . Okkal lettem volna boldog, ha a háború elválaszt minket; okkal találtam egyre zavaróbbnak West orvosi gyakorlatát és társaságát; de amikor Ottawába ment, és egy kollégája közbenjárására őrnagyi beosztást kapott, nem tudtam ellenállni parancsoló sürgetésének, hogy szokott minőségemben én is kísérjem el őt.

Amikor azt mondom, hogy Dr. West alig várta a frontszolgálatot ezzel nem arra akarok célozni, hogy természettől fogva harcias volt, vagy féltette a civilizációt. Mindig jéghideg intellektuális gépezetként viselkedett ez az alacsony szőke, kék szemű szemüveges ember: azt hiszem, titokban kinevette alkalmankénti harci lázamat és kirohanásaimat a közönyös semlegesség ellen. Mindazonáltal megvolt annak az oka, ha Flandria csatatereire kívánkozott, és annak érdekében angyalbőrbe kellett bújnia. Nem olyasmi volt ez, amit a legtöbb ember óhajt, inkább az orvostudomány ama különös ágával kapcsolatos, amelyet titokban művelt, és amelyben megdöbbentő, alkalmanként visszataszító sikereket ért el. Végeredményben sem többre, sem kevesebbre nem volt szüksége, mint frissen megölt, és mindenféleképpen megcsonkított emberanyagra.

Herbert Westnek azért volt szüksége friss holttestekre, mivel a halottak újjáélesztése jelentette élete munkásságát. Ezt a tevékenységet nem ismerte az a divatos pacientúra, amely olyan gyorsan épült ki és kapta szájára West nevét, miután megérkezett Bostonba; csupán én bírtam róla tudomással, aki jó ismerőse, legközelebbi barátja és egyetlen segítője voltam az arkhami Miskatonic egyetem orvosi fakultásán eltöltött évek óta. Ama egyetemi napok alatt kezdte el borzalmas kísérleteit, először kis állatokon, azután döbbenetes módon megszerzett emberi porhüvelyeken. Volt egy oldata, amelyet a holttestek vénájába fecskendezett, és ha azok elég frissek voltak, akkor sajátosan reagáltak. Westnek komoly problémát jelentett, hogy megtalálja a megfelelő képletet, mivel minden szervezetnek más-más stimulusra volt szüksége. A rettegés követte Westet, amikor eltöprengett részleges kudarcain, mert kimondhatatlan lények támadtak a tökéletlen oldatokból, vagy a nem kellően friss tetemekből. E kudarcok egy része életben maradt – egy a bolondokházában tartózkodott, mások eltűntek –, és ha West a lehetséges, bár a valóságban mégis elképzelhetetlen eshetőségekre gondolt, gyakran megremegett szokásos egykedvűségének álcája alatt. Hamar megtanulta, hogy a használhatóságnak az abszolút frissesség a legfontosabb feltétele, ezért rémületes és természetellenes praktikákhoz folyamodott a testlopásban. Az egyetemen és a korai időkben, amikor együtt praktizáltunk Bolton iparvárosban, én elbűvölt csodálattal viseltettem iránta; de ahogy egyre merészebb lett módszereiben, mardosó félelem kezdett kialakulni bennem. Nem tetszett, ahogyan az egészséges élőkre nézett; azután volt egy lidércnyomásos eset a pince-laboratóriumban, amikor megtudtam, hogy egy bizonyos valaki azért lett élőhalott, mert Westnek szüksége volt rá. Ez volt az első alkalom, amikor képes volt életre kelteni a racionális gondolkodást egy holttetemben; sikere, amelyet ilyen ocsmány áron ért el, teljesen megkeményítette.

Módszereiről, melyeket a következő öt évben alkalmazott, szólni sem merek. A puszta félelem ereje tartott mellette, és olyan látványoknak voltam tanúja, amelyeket emberi nyelv nem ismételhet el. Fokozatosan kezdtem borzalmasabbnak találni Herbert Westet minden cselekedeténél. Ekkortájt kezdett derengeni bennem, hogy egykori normális tudományos lelkesedése a meghosszabbított élet iránt fokozatosan beteges, kísérteties kíváncsisággá a vesztőhelyi festőiség iránti titkos vonzalommá fajult. Érdeklődése pokoli és ferde szenvedéllyé torzult a visszataszító és ördögien abnormális látványosságok iránt; egykedvűen, mohón bámulta a mesterséges szörnyetegeket, amelyek láttán egészségesebb emberek holtan estek volna össze a rémülettől és undortól; sápadt intellektualitása mögött a fizikai kísérletek finnyás Baudelaire-je, a sírok lankadt Elagabalja rejtőzött.

A veszélyek, amelyekkel találkozott, nem rettentették el; a bűnök, amelyeket elkövetett, nem indították meg. Azt hiszem, akkor érte el a csúcsot, amikor bebizonyította, hogy az értelmes életet helyre lehet állítani, és új világokat keresett, amelyeket meghódíthatott a különálló testrészek újjáélesztésével. Vad és eredeti elméleteket vallott a szervezet természetes rendszeréről, leválasztott sejtek és idegszövetek független életéről; elért néhány ocsmány eredményt egy leírhatatlan trópusi hüllő majdnem kikelt tojásaiból nyert, mesterségesen táplált, halhatatlan szövet formájában. Két biológiai kérdés volt, amelyeket rendkívüli módon szeretett volna tisztázni: először, hogy lehetséges-e bármilyen minőségű tudatosság és ésszerű cselekvés az agy nélkül, pusztán a gerincvelő és különböző idegdúcok jóvoltából; másodszor, hogy létezik-e bármiféle éteri, érzékekkel föl nem fogható kapcsolat egy test valaha összetartozó, majd sebészeti úton szétválasztott sejtjei között. Az ilyesfajta kutatáshoz bőséges mennyiségben volt szükség frissen leölt ember porhüvelyére, és Herbert West ezért ment el a háborúba.

A szavakba nem foglalhatóan lidércnyomásos eset 1915. márciusában történt egy tábori kórházban, St. Eloi frontvonalai mögött. Még most sem tudom egészen, nem volt-e démoni rossz álom az egész. West magánlaboratóriumot alakított ki a csűrszerű ideiglenes épület egyik keleti szobájában, amelyet azzal az indoklással szerzett meg magának, hogy gyökeresen új gyógymódokat kutat az idáig reménytelen csonkulások kezelésére. Itt végezte véres munkáját, akár egy hentes: sohasem tudtam megszokni azt a közönyt, amellyel bizonyos dolgokat kezelt és osztályozott. Időnként a sebészet valóságos csodáit mutatta be a katonákon; de legfőbb öröme kevésbé nyilvános és emberbaráti természetű volt, és sokat kellett magyarázkodnia bizonyos hangokról, amelyek még az elátkozottak e Bábelében is furcsának tűntek. E hangok gyakran revolverlövések voltak, ami biztosan nem szokatlan a csatatéren, de meglehetősen különös egy kórházban. Dr. West újjáélesztett kreatúrái nem hosszú életre vagy közszereplésre teremtettek. Az emberi eredetű anyagok mellett sok hüllő-embrió-szövetet használt, amelynek tenyésztésében egyedülálló eredményeket ért el. A hüllőszövet az emberénél alkalmasabb volt a szervek nélküli töredékek életének fenntartására, ami barátom jelenlegi tevékenységének középpontját képezte. A laboratórium egyik sötét szögletében nagy födeles kád állt egy keltetőlámpa fölött, tele a hüllőből származó sejtanyaggal, ami szakadatlan osztódással növekedett ocsmányul püffedezve.

Azon az éjszakán, amelyről beszélek, ragyogó új példányt szereztünk: egy férfit, aki valaha oly nagy testi erővel és fennkölt elmével bírt, ami biztosította az érzékeny idegrendszert. Meglehetősen ironikus módon ő volt az a tiszt, aki hozzásegítette Westet ehhez az álláshoz, és aki mostanáig a társunk volt. Továbbá valaha titokban az újjáélesztés elméletét tanulmányozta West segítségével. Sir Eric Moreland Clapham-Lee őrnagy, a Különleges Szolgálati Érdemérem birtokosa a legjobb sebész volt a hadosztályunkban, és éppen sietve tartott a St. Eloi állások felé, amikor súlyos támadás érte a főhadiszállást. Aeroplánnal érkezett, amelyet a rettenthetetlen Ronald Hill hadnagy vezetett; akkor lőtték le őket, amikor csaknem elérték céljukat. A zuhanás látványos és félelmetes volt; Hill fölismerhetetlenné vált, ám a nagy sebész tetemét csaknem lenyakazott, ám egyébként sértetlen állapotban adta vissza a roncs. West mohón kaparintotta meg az élettelen porhüvelyt, amely egykori barátjáé, iskolatársáé volt; összeborzongtam, amikor befejezte a nyakazást, majd a fejet elhelyezte a kocsonyás hüllőszövettel töltött pokoli kádban, későbbi kísérletek céljára, a lefejezett testet pedig a műtőasztalra helyezte. Friss vért fecskendezett bele, összekötött egyes vénákat, artériákat és idegeket a fejetlen nyakon, a vérfagyasztó nyílást pedig letakarta valamilyen tiszti egyenruhát viselő, azonosítatlan egyénről származó bőrrel. Tudtam, mit akar; azt akarta látni, hogy vajon e magasan szervezett test képes-e fej nélkül produkálni bárminemű jelét annak a tudati tevékenységnek, amely megkülönböztette a kitűnő Sir Eric Moreland Clapham-Lee-t. E néma törzs valaha tanulta az újjáélesztést, amelyet most velőtrázó módon bizonyítania kellett.

Még mindig látom Herbert Westet a baljós villanylámpa alatt, ahogyan befecskendezi az újjáélesztő oldatot a fej nélküli testbe. A jelenetet nem tudom leírni – elájulnék, ha csak megpróbálnám, mert őrület töltötte meg azt az osztályozott csonkokkal telezsúfolt szobát, amelynek síkos padlóján csaknem bokáig gázoltunk a vérben és a csekélyebb emberi hulladékokban, ahol egy távoli sarok fekete árnyai között ocsmány hüllő-borzalmak bugyborogtak, pöfögtek és fortyogtak a halvány zöldeskék láng kísértete fölött.

Az alanynak, ahogyan azt West ismételten megjegyezte, ragyogó idegrendszere volt. Sokat várt tőle; amint rángani kezdett, nyomban lázas érdeklődés gyúlt barátom arcán. Azt hiszem, arra készült, hogy bizonyítékát fogja látni ama egyre erősebb meggyőződésének, hogy a tudatosság, ész és személyiség az agytól függetlenül is létezik, hogy az embernek nincs tudati központja, csupán idegi vezényléssel működő gépezet, amelynek mindegyik része önmagában is nagyjából teljes egész. Egyetlen győzelmes bizonyítással mindjárt átutalja az élet rejtélyét a mítoszok világába. A test most már hevesen rángatódzott, majd félelmetes módon vonaglani kezdett mohó tekintetünk előtt. A karok idegesítően mocorogtak, a lábak fölhúzódtak, az izmok visszataszítóan, görcsösen feszültek. Azután a fejetlen lény kitárta karjait, a kétségbeesés félreérthetetlen mozdulatával, a tudatos kétségbeesésével, amely egymagában elegendő volt, hogy igazolja Herbert West minden elméletét. Az biztos, hogy az idegek emlékeztek a férfi életének utolsó cselekedetére; a küzdelemre, amellyel szabadulni akart a zuhanó aeroplánból.

Ami ezután következett, azt sohasem fogom bizonyosan tudni. Lehet, hogy hallucináció volt az egész, amelyet az a sokk idézett elő, hogy rögtön ezután az egész épületet romba döntötte a hirtelen megindult német pergőtűz – ki tudná cáfolni, amikor bizonyíthatóan csupán West és én maradtunk életben? West szívesen fogta fel így, egészen a közelmúltban történt eltűnéséig, de voltak idők, amikor nem volt képes rá; különös ugyanis, hogy mindkettőnknek ugyanolyan érzékcsalódása lett volna. Az ocsmány esemény nagyon egyszerű volt, csupán későbbi jelentősége miatt méltó az említésre.

A test az asztalon vak, szörnyű tapogatódzással fölemelkedett, és mi egy hangot hallottunk. Nem hívhatom emberi hangnak, ahhoz túlságosan félelmetes volt. Mégsem a hanghordozása volt a legrémítőbb. Nem is maga az üzenet – mindössze annyit kiáltott: Ugorjon, Ronald, az Isten szerelmére, ugorjon! –, hanem a hang forrása.

A nagy, letakart kád felől jött, az ugráló fekete árnyak kísérteties sarkából.

VI. A síri légió

Amikor egy éve eltűnt Dr. Herbert West, a bostoni rendőrség alaposan kikérdezett. Gyanakodtak, hogy valamit elhallgatok, és talán még ennél súlyosabb dolgokat is gondoltak; de nem mondhattam el nekik az igazat, mert úgysem hitték volna el. Azt tudták, hogy West tevékenysége kívül esett a közember által még felfogható határon; ocsmány halottfeltámasztó kísérletei túlságosan kiterjedtek voltak ahhoz, hogy tökéletesen titokban lehetett volna tartani őket; ám a végső, lélekrázó katasztrófa a démoni fantázia olyan elemeit tartalmazta, hogy még én magam is kételkedem abban, amit láttam.

Én voltam West legközelebbi barátja és egyetlen bizalmas segítőtársa. Évekkel ezelőtt az orvosegyetemen találkoztunk, és elejétől kezdve osztoztam szörnyű kutatásaiban. West igyekezett kidolgozni a tökéletes oldatot, amelyet a frissen elhunyt ereibe fecskendezve ismét életre kelthette a holtat; a munka nagy mennyiségű friss tetemet követelt, ami a legelfajzottabb tetteket írta elő. Még döbbenetesebb volt némely kísérletek eredménye: azok a már elpusztult, rémítő húskoloncok, amelyeket West vak, agytalan, gyomorforgató létre ébresztett. Ez volt a megszokott eredmény mivel a tudat újraélesztéséhez teljesen friss tetemre volt szüksége, hogy a bomlás ne érinthesse az érzékeny agysejteket.

A legfrissebb hulláknak ez a szükséglete, ez okozta West erkölcsi bukását. Nehéz volt ilyesmihez hozzájutnia, és egy iszonyú napon már akkor megszerezte a kísérlet alanyát, amikor az még élt és egészséges volt. Némi küzdelem, egy tű, egy erős alkaloida nagyon friss holttestté változtatta, és egy kurta, emlékezetes pillanatra sikerült a kísérlet; ám West eldurvult, megkérgesedett lélekkel került ki belőle, és hideg szeme néha ocsmány, számító pillantással méregetett olyan embereket, akiknek különösen érzékeny agyuk és egészséges testük volt. A vége felé egyre jobban féltem tőle, mert engem is kezdett így nézegetni. Az emberek, úgy látszik, nem vették észre efféle pillantásait, az én félelmemet viszont igen; és West eltűnte után ez szolgáltatott alapot bizonyos képtelen gyanúkhoz.

Valójában West sokkal jobban félt nálam; undorító kutatásaival velejárt az ólálkodás, és rettegett minden árnyéktól. Félt többek között a rendőrségtől is, de ennél mélyebb és ködösebb félelmet táplált bizonyos leírhatatlan lények iránt, amelyeket beteges életre keltett, és nem látta, hogy ez az élet eltávozott volna belőlük. Kísérleteit rendszerint egy forgópisztollyal zárta le, de néha nem volt elég gyors. Ott volt mindjárt az első alany amelynek kirabolt sírján később karmokkal marcangolt jeleket láttak. Ott volt aztán annak az arkhami professzornak a teste, amely kannibalizmusba esett, mielőtt elfogták, és személyazonosságát föl nem ismerve a seftoni őrültekháza egyik cellájába zárták, ahol tizenhat éven át verte a falat. A legtöbb túlélőről még nehezebb beszélnem – a későbbi években West tudományos lelkesedése egészségtelen, fantasztikus mániává fajult, és leginkább abban jeleskedett, hogy nem ép emberi testeket élesztett újjá, csupán különböző testrészeket, vagy ezeket a részeket nem emberi szerves anyaggal egyesítette. Eltűnte előtt már pokolian undorító dolgokra vetemedett, némelyik kísérlete még célzás formájában sem tűri a nyomdafestéket. A világháború, amelyben mindketten sebészként dolgoztunk, még fel is erősítette ezt a szenvedélyét.

Amikor azt mondom, hogy West ködösebb félelmeket táplált némely alanyával kapcsolatban, ezzel ennek a félelemnek az összetett voltára utalok, vagyis hogy hozzátartozott a tudás, miszerint ily névtelen szörnyek léteznek, másrészt meg a találgatás, hogy milyen testi ártalmat okozhatnának neki bizonyos körülmények között. Még iszonyatosabbá tette a helyzetet a kísérleti alanyok eltűnése, mert West valamennyiük közül csak egynek a helyét ismerte, az őrültekháza szánalmas lakójáét. De élt benne egy ennél kifinomultabb félelem ugyanis roppant fantasztikus eredményre jutott egy különös kísérlet során, amelyet a kanadai hadseregben hajtott végre 1915-ben. West egy súlyos ütközet közepén újjáélesztette Sir Eric Moueland Clapham-Lee őrnagyot, a Különleges Szolgálatért Érdemérem tulajdonosát, egy kollégáját, aki tudott West kísérleteiről. West a fejet eltávolítva vizsgálta annak lehetőségét, hogy mutathatja-e a törzs az értelmes élet jeleit. Éppen akkor járt sikerrel, amikor az épületet elsöpörte a német ágyúzás. A törzs tudatosságra utaló mozdulatokat tett; és ámbátor hihetetlennek tűnik, mindketten gyomorkeverően biztosak voltunk benne, hogy tagolt beszédet hallunk a laboratórium egyik árnyékos sarkában elhelyezett, leválasztott fejtől. Bizonyos értelemben kegyként érkezett a gránát – ámde West sohasem vehette annyira bizonyosra, mint szerette volna, hogy mi vagyunk az egyedüli túlélők. Gyakran kockáztatott meg hátborzongató feltételezéseket arról, hogy miket tehet egy fejetlen orvos, aki rendelkezik a holtak újjáélesztésének képességével.

West utolsó lakása egy tiszteletre méltó, igen elegáns házban volt, amely Boston legöregebb temetőjére nézett. Pusztán jelképes és fantasztikus esztétikai okokból választotta ezt a helyet, mivel a legtöbb temetés itt még a gyarmati időkben történt, ezért kevés tudományos haszonnal kecsegtetett volna az új tetemek keresése. A laboratóriumot külföldről hozatott munkások építették a legnagyobb titokban a pincében; volt benne egy nagy kazán is, hogy kényelmesen és tökéletesen el lehessen tüntetni a testeket, testrészeket és testutánzatokat, amelyek a tulajdonos beteges kísérletei és istentelen időtöltései után megmaradtak. A pince kiásása közben a munkások valamely rendkívül régi falazatba ütköztek; kétségtelenül köze lehetett a régi temetőhöz, mégis túlságosan mélyen feküdt ahhoz, hogy bármely ismert sírhellyel kapcsolatba lehetett volna hozni. Némi számolgatás után West úgy vélekedett, hogy titkos kriptáról lehet szó, amely az Averill sír alatt helyezkedik el, ahová 1768-ban temettek utoljára. Vele voltam, amikor megvizsgálta a munkások lapátjai és ásói nyomán előbukkant salétromos, csöpögő falakat, fölkészültem az évszázados sírbolt titkainak feltárulását kísérő, vacogó izgalomra; de most először West újsütetű félelme legyőzte természetes kíváncsiságát; megparancsolta – elárulva, hogy benne is korcsosodik már a régi vakmerőség –, hogy a falazatot hagyják érintetlenül, és vakolják be. Így is maradt egészen ama pokoli éjszakáig, és ez képezte a titkos laboratórium egyik falát. Beszéltem már West hanyatlásáról, de hozzá kell tennem, hogy mindez szellemi, megfoghatatlan dolog volt. Kívülről nem változott, nyugodt maradt, hideg és fiatalos, mintha semmit sem változtattak volna rajta a rettegések és az évek. Még akkor is nyugodtnak látszott, amikor a kiásott sírra gondolt, és hátranézett a válla fölött; még akkor is, ha a kannibálra gondolt, aki a Sefton rácsait rágta és rázta.

Herbert West pusztulása azon az estén kezdődött közös dolgozószobánkban, amikor hol énrám vetett kíváncsi pillantásokat, hol az újságra. Egy különös cím keltette fel figyelmét a gyűrött lapon, és mintha névtelen titáni mancs nyúlt volna utána tizenhat év távlatából. Valami félelmetes és hihetetlen történt ötven mérföldnyire a seftoni őrültekházában; a szomszédok hüledeztek, a rendőrség nem értette. A hajnali órákban néma férfiak csoportja lépett a birtokra, vezetőjük fölkeltette az ügyeleteseket. Fenyegetően harcias alak volt, akinek ajkai beszéd közben nem mozogtak, és hangja mintegy hasbeszélői kapcsolatban látszott lenni a magával hurcolt hatalmas, fekete dobozzal. Kifejezéstelen arca csinos volt, sőt, szinte ragyogó szépségű, ám az igazgató valósággal elalélt, amikor fény esett arra az arcra, mivel viaszból készült, festett üvegszemekkel. Valami kimondhatatlan baleset történhetett ezzel az emberrel. Lépteit egy termetesebb férfi irányította, akinek visszataszító, kékes arcát valamely ismeretlen betegség félig felfalta. A beszélő megkérdezte, hol őrzik azt az emberevő szörnyeteget, akit Arkhamból hoztak el tizenhat éve. Amikor megtagadták a választ, jelt adott, mire döbbenetes ribillió vette kezdetét. A gonosztevők minden ápolót megvertek, megtapostak és megharaptak aki nem menekült el; négyet megöltek, és végül sikerült kiszabadítaniuk a szörnyeteget. Azok az áldozatok, akik képesek voltak hisztérikus roham nélkül felidézni a történteket, esküdöztek, hogy a teremtmények egyáltalán nem ember módjára viselkedtek, inkább mintha valami elképzelhetetlen gép mozgatta volna őket, amelyet a viaszarcú működtetett. Mire segítség érkezett, nyoma sem volt a férfiaknak és eszelős támadásuknak.

Attól kezdve, hogy West ezt a cikket elolvasta, egészen éjfélig mintegy bénultan üldögélt. Éjfélkor megszólalt a csengő, ami rettenetesen megijesztette. Ahogyan a rendőröknek is mondtam, az utcán nem állt kocsi; csak egy csoport sajátos külsejű alak, akik nagy szögletes dobozt hoztak magukkal, amelyet leraktak az előszobában, miután egyikük természetellenes hangon felröffent: – Expressz, fizetve. – Majd szaggatott mozgással kisorjáztak a házból. Utánuk néztem, és furamód úgy rémlett, mintha a házunkkal szomszédos régi temetőbe fordultak volna be. Amikor becsaptam mögöttük az ajtót, West lejött és ránézett a dobozra. Úgy hatvan centiméteres élű kocka volt, és hibátlanul rá volt írva West neve, mostani címe, valamint még valami: "Feladó: Eric Moreland Clapham-Lee, St. Eloi, Flandria." Hat évvel korábban Flandriában egy szétágyúzott kórház omlott rá Dr. Clapham-Lee újjáélesztett törzsére és a fejre, amely – talán – tagolt szavakat mondott.

West most még csak izgatott sem volt. Sokkal kísértetiesebb állapotba került. – Eljött a vég, de azért égessük el ezt – hadarta. Egyfolytában fülelve levittük a tárgyat a laboratóriumba. Nem sok részletre emlékszem – képzelhetik elmeállapotomat – de az bűnös hazugság, hogy Herbert West testét helyeztem a kazánba, amikor begyújtottam. Közösen raktuk be a felbontatlan dobozt, rácsuktuk az ajtót, és bekapcsoltuk az elektromosságot. A dobozból egész idő alatt egyetlen hang sem hallatszott.

West volt az, aki észrevette, hogy hullik a vakolat a falnak azon részén, ahol az ódon sírbolt rejlett. El akartam futni, de megállított. Azután apró fekete rést pillantottam meg, jeges, kísérteties szél csapott meg és éreztem a rothadó föld zsigereinek szagát. Nem hallatszott hang, ám amikor kialudt az elektromos ívfény, némán buzgólkodó lények olyan falkáját pillantottam meg az alvilági foszforeszkálásban, amelyeket csupán az őrület – vagy valami annál is rosszabb – képes megalkotni. Emberiek, félig emberiek, részben emberiek és egyáltalán nem emberiek voltak, groteszkül heterogén raj. Egyetlen hang nélkül, sorra távolították el az évszázados fal köveit. Azután, amikor a nyílás eléggé kitárult, libasorban beléptek a laboratóriumba. Gyönyörű viaszfejet viselő lény vezette őket. A vezetőt követő eszelős tekintetű szörnyeteg megragadta Herbert Westet. Ő nem ellenkezett, meg se mukkant. Majd valamennyien rávetették magukat és a szemem láttára tépték darabokra, magukkal hurcolva cafatait az elmondhatatlan förtelmek föld alatti kamrájába. West fejét a viaszfejű vezető vitte, akin a kanadai hadsereg tiszti egyenruhája feszült. Miközben eltűntek, észrevettem, hogy a szemüveg mögött a kék szemeket most gyújtja iszonyú lángra a kétségbeesett indulat.

Reggel a szolgák találtak meg öntudatlan állapotban. West eltűnt. A kazánban csupán azonosíthatatlan hamvakat találtak. A nyomozók kihallgattak, de hát mit mondhatnék? A seftoni tragédiát nem hozzák kapcsolatba Westtel, valamint a dobozt cipelő alakokat sem, akiknek még a létét is tagadják. Meséltem nekik a kriptáról, mire megmutatták az érintetlen vakolatot és kinevettek. Így hát nem mondtam többet. Úgy vélik, hogy vagy őrült vagyok, vagy gyilkos – valószínűleg meg is őrültem. De nem lennék olyan őrült, ha az az átkozott síri légió nem lett volna olyan hallgatag.

Bihari György fordítása

Charles Dexter Ward esete

I. KÖVETKEZMÉNY ÉS ELŐJÁTÉK

1.

A Rhode Island-i Providence melletti magán-elmegyógyintézetből nemrég eltűnt egy módfelett különös ember. A Charles Dexter Ward névre hallgató egyént megtört szívű édesapja záratta oda kénytelen-kelletlen, akinek a szeme láttára hatalmasodott el fián az elmezavar, és vált egyszerű különcségből sötét mániává, ami nemcsak gyilkos hajlamait dobta felszínre, hanem furcsamód megváltoztatta elméjének tudati tartalmát is. Az orvosok megvallják, hogy teljes tanácstalansággal szemlélik ezt az esetet, amelyben keveredik az általános fiziológiai, valamint a pszichológiai furcsaságok sokasága.

Először is, a beteg különös módon idősebbnek látszott, mint azt huszonhat éve indokolná. Az igaz, hogy az elmezavar fölgyorsítja az öregedést, a fiatalember arca azonban olyan finom jellegzetességeket mutatott, amelyek csak a nagyon öreg embereken jelennek meg. Másodszor, szervi funkcióiban olyan meglepő aránytalanságok mutatkoztak, ami példátlan az orvosi gyakorlatban. Légzése és szívműködése meghökkentő módon nélkülözte az összhangot, hangját elvesztette, s csak suttogva tudott beszélni, emésztése hihetetlenül elhúzódó és renyhe volt, és az alapingerekre való idegi válaszai eltértek mindattól, amit azelőtt akár normális, akár patologikus körülmények között följegyeztek. Bőre hideg volt és száraz, akár a hulláé, szövetének szerkezete szerfölött durvának és lazának látszott, Jobb csípőjéről a nagy olajbarna anyajegy is eltűnt, ehelyett egy nagyon különös májfolt vagy feketés stigma jelent meg a mellén, amelynek korábban nyoma sem volt. Általánosságban minden orvos megegyezik abban, hogy Ward anyagcsere-folyamatai példátlanul lelassultak.

Charles Ward lelki alkata is egyedülálló vonásokat mutatott. Őrültségéhez még a legújabb és legrészletezőbb értekezésekben sem lehet hasonlót találni, és ez olyan szellemi képességgel párosult nála, ami lángésszé vagy vezérré tehette volna őt, ha nem ölt ilyen szokatlan és groteszk alakot. Dr. Willett, Wardék háziorvosa azt állítja, hogy a betegnek rohama óta még fokozódott is általános szellemi képessége, ha az őrületi körén kívül eső dolgokra való reagálásait vesszük figyelembe. Igaz, Ward mindig is tudós hajlamú, régészkedő fiatalember volt, ám legragyogóbb korai munkássága sem tanúskodott arról a bámulatos éleslátásról, amit az elmeorvosok mostani vizsgálataik során fölfedeztek nála. Az ifjú elméje annyira élesnek és fényesnek tűnt, hogy nem volt könnyű megszerezni számára a törvényes elmekórházi beutalást, és csak mások tanúsága és az a körülmény juttatta őt zárt intézetbe, hogy intelligenciáját meghazudtolóan, rendellenesen sok hézag tátongott az ismeretanyagában. Eltűnése pillanatáig kitűnt mindenevő könyvéhségével, és társalgási kedvének is csupán a hangja gyengesége szabott határt; az éles szemű megfigyelők, akik gondolni sem mertek volna, a szökésére, azt jósolták, hogy nem sok idő kell, és szabadon engedik fogságából.

Mintha egyedül dr. Willettet rémisztette volna Charles Ward esetleges szabadulásának a gondolata, akit ő maga segített erre a világra, és azóta is figyelemmel kísérte testi és lelki gyarapodását. Lelkét egy szörnyű élmény és egy rettenetes fölfedezés nyomta, amit nem mert megosztani szkeptikus kollégáival. De magának dr. Willettnek az ügyben játszott szerepe is fölér egy kisebbfajta rejtéllyel. ő volt az utolsó ember, aki szökése előtt látta a beteget, és amikor három órával később kitudódott Ward eltűnése, többen visszaemlékeztek arra az iszonyattal elegy megkönnyebbülésre, amellyel arról az utolsó beszélgetésről távozott. De maga a szökés is dr. Waite kórházának megoldatlan rejtélye marad. Mert ugyebár egy húsz méter magasban nyitva hagyott ablak aligha fogható föl magyarázatként, csak annyi bizonyos, hogy a Willett-tel való beszélgetés után az ifjúnak nyoma veszett. Maga Willett semmiféle elfogadható magyarázattal nem tud szolgálni, bár sajátságos módon a szökéssel mintha kő esett volna le a szívéről. Sőt, sokan úgy érzik, hogy a jó doktor szívesen kiöntené a szívét, ha biztos volna benne, hogy hinnének neki. Wardot a szobájában kereste föl, ám röviddel a távozása után az ápolók hiába kopogtattak az ajtón. Amikor benyitottak, a betegnek hűlt helyét találták, és csak a nyitott ablakon sodort be a hűvös áprilisi szél a szobába valamilyen finom, kékesszürke port, amelytől csaknem megfulladtak. Igaz, valamivel korábban a kutyák is csaholtak, de ez akkor volt, amikor még Willett a szobában tartózkodott, meg aztán nem láttak semmit, amit elkaptak volna, és utána nyugton maradtak. Ward Apjának azonnal megtelefonálták a dolgot, de ő inkább szomorúnak hatott, semmint meglepettnek. Mire dr. Waite személyesen is felhívta, akkorra dr. Willett már beszélt az apával, és egybehangzóan tagadták, hogy tudtak volna a szökésről, vagy pláne közrejátszottak volna abban. Csupán Willett és az idősebbik Ward meghitt barátaitól sikerült egy-két részletet megtudni, de ezek is olyannyira a zabolátlan fantázia szüleményeinek hatottak, hogy senki sem adott hitelt nekik. Csak egy dolog biztos: mind a mai napig nem sikerült az eltűnt bolond nyomára akadni.

Charles Ward kiskorától kezdve vonzódott a régi dolgokhoz; ebbéli érdeklődésében kétségkívül ösztönzést kapott a nagy múltú várostól, amelyben felnőtt, meg a múltnak azoktól az emlékeitől, amelyek a dombtetői Prospect Streeten lévő ősi ház minden zegét-zugát megtöltötték. A régiségek iránti rajongása az évek során csak fokozódott, olyannyira, hogy a végén a történelem, a genealógia meg a gyarmati építészet, bútorzat és kézművesség tanulmányozása minden mást kiszorított érdeklődési köréből.

Őrültsége szempontjából fontos, hogy emlékezzünk erre a vonzódására, mert bár nem ez volt annak kizárólagos magja, kimagasló szerepet játszott külső megnyilvánulásában. Azok a hézagok, amiket az elmegyógyászok a tudásanyagában megfigyeltek, mind a mai dolgokra vonatkoztak, de ezt bőségesen ellensúlyozta a régi dolgok annál kiterjedtebb, ám gondosan titkolt és csak ügyes kérdezősködésre előbukkanó ismerete; olyannyira, hogy már-már azt hihette volna az ember, hogy a beteg valamiféle sötét önhipnózis útján szó szerint visszarepült egy régebbi korba. Az volt a furcsa, hogy mintha Wardot többé nem érdekelnék azok a régiségek sem, amelyekben olyan jól eligazodott. Mintha pusztán ismert mivoltuk kioltotta volna irántuk az érdeklődését, és az utóbbi időkben mintha minden erőfeszítését arra összpontosította volna, hogy elsajátítsa a modern időknek azokat a tényeit, amelyek szinte mindenestül és kétséget kizáróan kimosódtak az agyából. Mindent megtett, hogy leplezze a tényét ennek a kimosódásnak, csakhogy minden megfigyelő átlátott a szitán, és észrevette, hogy olvasmányait és beszélgetéseit az a lázas igyekezet fűtötte, hogy önmagáról meg a huszadik század mindennapjainak gyakorlati dolgairól és kultúrájáról magába szívja azokat az ismereteket, amelyeknek – már csak azért is, mert 1902-ben született, és napjaink iskoláiba járt – a birtokában kellene lennie. Az elmegyógyászok most amiatt aggódnak, hogyan fog a szökött beteg ezzel a hiányos ismeretanyagával boldogulni a mai bonyolult világban; a legtöbben azt hiszik, hogy meghúzza magát valamilyen szerény és nem sok követelményt támasztó zugban mindaddig, amíg föl nem tölti magában a korszerű ismeretek tárházát.

Az elmegyógyászok vitatkoznak róla, mikor is kezdődött Ward őrültsége. Dr. Lyman, a kiváló bostoni szaktekintély 1919-re vagy 1920-ra teszi azt, amikor a fiú a Moses Brown középiskola utolsó éves diákjaként a múlt tanulmányozását feladva, hirtelen az okkult tudományok felé fordult, és visszautasította a főiskolára való jelentkezést, mondva, hogy őreá sokkal fontosabb egyéni kutatómunka vár. Ez nyilvánvaló következménye volt annak, hogy Ward magatartása akkoriban megváltozott, és ennek legfeltűnőbb jeleként egyre-másra bújni kezdte a város irattárát, és a régi temetőkben egy bizonyos 1741-es sír után kezdett kutatni. Ebben a sírban egy Joseph Curwen nevű őse nyugodott, akinek egyes irományaira – saját bevallása szerint– a Stampers-dombon, egy Olney Court-i régi házban, Curwen egykori otthonában, a falburkolat alatt bukkant rá.

Nagyjában-egészében tagadhatatlan, hogy 1919-20 telén Ward nagy változáson esett át; ekkor hagyta abba hirtelen általános régészeti vizsgálódásait, lázasan elkötelezte magát az okkult dolgok iránt, és ezt a mániáját csak ősapja sírjának konok és megmagyarázhatatlan kutatása szakította meg.

Ettől a véleménytől azonban lényegesen eltér dr. Willett felfogása, aki arra alapozza ítéletét, hogy elejétől végig közelről ismerte a beteget, meg azokra a vérfagyasztó felfedezésére, amelyekre a vége felé bizonyos vizsgálódásai során eljutott. Ezek a vizsgálódások és fölfedezések nem múltak el rajta nyomtalanul: a hangja remeg, ha beszél róluk, és reszket a keze, ha megkísérli papírra vetni őket. Willett elismeri ugyan, hogy az 1919-20-as változást el lehet fogadni, mint annak a progresszív hanyatlásnak a kezdetét, amely az 1928-as rettenetes, szomorú és titokzatos tébolyban kulminált, személyes megfigyelései alapján azonban úgy vélekedik, hogy ennél finomabb megkülönböztetésre van szükség. Készségesen elismeri, hogy a fiú hangulatilag mindig is kiegyensúlyozatlan volt és hajlamos arra, hogy túlzott érzékenységgel és lelkesedéssel reagáljon a környező jelenségekre, azt azonban tagadja, hogy az a korábbi változás az épelméjűségből az őrületbe való átmenet jele lett volna; ehelyett hajlandó inkább elfogadni Ward saját nyilatkozatát, hogy akkoriban valami olyasmit fedezett föl vagy fedezett föl újra, ami bizonyára csodálatos és mélyre ható befolyással lesz az emberi gondolkodásra.

Biztosra veszi, hogy a valódi téboly egy későbbi változással következett be: amikor a fiú megtalálta a Curwen-arcképet meg a régi iratokat; amikor különös távoli helyekre utazott, és furcsa, titokzatos körülmények között hátborzongató ráolvasásokat kántált; amikor ezekre a szellemidéző könyörgésekre egyértelmű válaszokat kapott, és gyötrelmes és megmagyarázhatatlan körülmények között megírta azt a zaklatott levelét; amikor a vámpírok garázdálkodni kezdtek, és Pawtuxetet szárnyára kapta a rémhír; és amikor a beteg emlékezetéből kezdtek kihullani a jelen tényei, és ezzel egyidejűleg elvesztette a hangját, és a teste is elszenvedte azokat a megmagyarázhatatlan változásokat, amelyek később oly sokaknak szemet szúrtak.

Willett szenvedélyesen amellett kardoskodott, hogy csak ettől az időtől kezdve lehet kétséget kizáróan kapcsolatba hozni Wardot a lidérces erőkkel, és a doktor hátborzongató bizonyossággal állítja, hogy elegendő szilárd bizonyíték szól a fiatalember döntő fontosságú fölfedezése mellett. Először is, két igen értelmes munkás is szemtanúja volt a Joseph Curwen-féle iratok megtalálásának. Másodszor, a fiú egyszer neki is megmutatta azokat az iratokat és Curwen naplójának egy lapját, és mindkét dokumentum kétséget kizáróan valódinak látszott. A rejtekhely, ahol állítása szerint Ward rájuk bukkant, szemmel látható valóság, de Willettnek alkalma volt egy alig hihető és talán sohasem bizonyítható környezetben egy nagyon meggyőző utolsó pillantást is vetni rájuk. Azután ott vannak az Orne– és Hutchinson-levelekkel kapcsolatos misztériumok és egybeesések meg a Curwen-féle kézírás problémája és mindaz, amit a nyomozóknak sikerült dr. Allenről földeríteniük. Mindezekhez jön az a középkori írásmóddal írott rémséges üzenet, amelyet Willett, miután megrázó kalandja után eszméletre tért, ott talált a zsebében.

Mindennél meggyőzőbb azonban az a két iszonyú eredmény, amelyet az orvosnak vizsgálódásai vége felé sikerült bizonyos két formula segítségével kicsikarnia; ezek az eredmények kézzelfoghatóan bizonyították az iratok és rettentő következményeik valódiságát, miközben maguk az iratok mindörökre kitöröltettek az emberi tudás kincsestárából.

2.

Ha visszatekintünk Charles Ward korábbi életére, az ugyanúgy hozzátartozik a múlthoz, mint az általa oly hőn szeretett régiségek. 1918 őszén, mivel igen nagy élvezetét lelte a korabeli katonai kiképzésben, beiratkozott az otthonához közeli Moses Brown középiskolába. Az 1819-ben épült régi főépület mindig is lenyűgözte ifjonti régészeti érdeklődését; az Akadémiát övező tágas park pedig tájkép iránti szeretetének hízelgett. A közösségi megmozdulásokban nemigen vett részt; idejét megosztotta az otthon; a hosszú barangolások, az iskola és a kiképzés, valamint a City Hall, a State House, a közkönyvtár, az Atheneum, a Történeti Társaság, a Brown Egyetem John Carter Brown és John Hay könyvtárai és a Benefit utcában újonnan megnyílt Shepley könyvtár között, ahol régészeti és genealógiai adatok után fürkészett. Az emberek még emlékeznek akkori alakjára, a magas, sovány, szőke, elmélyült tekintetű, kissé görnyedt hátú, meglehetősen hanyag öltözetű fiatalemberre, aki inkább keltette az ártatlan sutaság, mintsem a kellem benyomását.

Sétái mindig a régimúltba tett kirándulások voltak, amelyek során sikerült neki az elbűvölő régi város ezer és ezer emlékéből a régi századok összefüggő és eleven képét életre keltenie. Otthona egy nagy György-kori kúriában volt, a folyó keleti partja fölé magasodó meredek domb tetején, és a zegzugos épület hátsó ablakaiból szédülő tekintetével bebarangolhatta az alsóváros összes tornyait, kupoláit, háztetőit és a felhőkarcolók csúcsait, valamint a mögöttük húzódó bíborszínű dombhátakat. Itt látta meg a napvilágot, a kétszárnyú téglahomlokzat kedves, klasszicista tornácáról tolta ki először kocsijában a dajkája; el a kétszáz éves kis fehér tanya előtt, amelyet rég magába nyelt a város, és tovább az árnyas kollégiumok fényes és előkelő utcáján, ahol a régi szögletes téglapaloták meg a kisebb faházak súlyos dór oszlopokkal ékesített keskeny tornácaikkal álmodták szolid és exkluzív álmaikat tágas udvaraik és kertjeik közepette.

Végigtolták az álmos Congdon utcán is, amely magas tornácos, keleti házaival egy fokkal lejjebb kanyargott a meredek domb oldalán. A kis faházak itt régibb idők tanúi voltak, minthogy valaha a növekvő város erre a dombra kezdett fölkapaszkodni; ezeken a kirándulásokon a kisfiú magába itta a gyarmati falu különös levegőjét. A dajka meg szokott pihenni a Prospect Terrace padjain, hogy elcsevegjen a rendőrökkel; a gyermek egyik első emléke a ködbevesző háztetők és kupolák, tornyok és messzi dombok nyugat felé eláradó széles tengere, amilyennek egy téli délutánon erről a korlátokkal övezett, tágas teraszról megpillantotta; csupa ibolyaszín rejtelem a vörös és arany, óbor és sejtelmes zöld lázas világvége – naplementében. A kormányzósági palota hatalmas márványkupolája kimagaslott masszív sziluettjével, a lángoló eget becsíkozó színes felhővonulatok egy helyütt megtörtek, és fantasztikus dicsfényt vontak a kupolát megkoronázó szoboralak köré.

Amikor kissé fölcseperedett, elkezdte híres sétáit, eleinte a türelmetlenül magával vonszolt dajkával, később álmodozó magányos mélázásban. Egyre lejjebb merészkedett azon a szinte függőleges domboldalon, minden alkalommal régibb és régiségében érdekesebb szirtjeit fedezve föl az öreg városnak. Óvatosan leereszkedett a meredek Jenckes utca magas hátsó falai és koloniál oromzatai mentén az árnyas Benefit utca sarkáig, ahol egy régi, jón oszlopos kapuzatú faház magasodott előtte, oldalt pedig egy még megmaradt szántófölddarabka elején egy történelem előtti hollandi tetős ház, a másik oldalon pedig a Durfee bíró-féle nagy kúria a György-kori pompa omladozó maradványaival. A környék egyre nyomorúságosabb külsőt öltött, a százados szilfák azonban jótékonyan elleplezték a züllést; a kisfiú gyakorta sétált itt déli irányban a nagy központi kéményes és klasszicista portálú forradalom előtti házak hosszú sorai előtt. Kelet felé mindegyiket a meredély fölé magasodó falú pincék támasztották alá, amelyekbe korláttal ellátott kettős kőlépcsők vezettek le, és a fiatal Charles elképzelte, milyen lehetett, amikor még új volt az utca, és a festett oromfalakat hangsúlyozó vörös párkány és héjazat még nem viselte a romlás ma már olyannyira szembeszökő jeleit.

Nyugat felé a domb csaknem olyan meredeken zuhant alá, mint odafönt, le egészen a patinás Town Streetig, amelyet még az alapítók tűztek ki 1636-ban a folyó partján. Itt a számtalan utcácskában megroskadt, ősöreg házikók kapaszkodtak meg egymás hegyén-hátán; és bármilyen elragadtatással szemlélte is őket, csak nagy sokára merészkedett alá archaikus ferdeségük közé, attól tartva, hogy csak álomnak vagy ismeretlen borzalmak kapujának bizonyulnak. Távolról sem találta olyan félelmetesnek, ha folytatta útját a Benefit utcán, a Szent János-templom tekintetektől elzárt kertjének vaskerítése mellett, elhaladva az 1761-es Colony House háta meg a Golden Ball Inn málladozó tömbje mellett, amelyben valaha Washington is megpihent. A Meeting Street – később Gaol Lane, majd King Street – torkolatánál kelet felé fölnézett a boltozatos lépcsősorra, amelyhez az utca kénytelen volt folyamodni, hogy föl tudjon kapaszkodni a meredeken; lefelé nyugatnak megpillantotta a gyarmati idők régi téglaiskoláját, amint átmosolyog az utca túloldalára a Shakespeare's Head cégtáblájára, amely mögött a forradalom előtt kinyomtatták a Providence Gazette and Country Journalt. Odébb az 1775-ben épült Első Baptista Templom magasodott páratlan Gibbs tornyával, s körötte a György kori tetők és kupolák sokasága. Itt és innen dél felé a környék egyre előkelőbb arculatot öltött, mígnem az egészet megkoronázta a régi udvarházak festői csoportja; nyugat felé azonban még itt is folytatódnak a meredélyen lecsurgó régi keskeny sikátorok, és soktornyos festőiségükben belehanyatlanak a tarka enyészet tengerébe, ahol a bűnös folyópart még őrzi a büszke kelet-indiai napok emlékét soknyelvű bűnével és mocskával, korhadó mólóival, vaksi hajólámpáival és az olyan, máig fönnmaradt utcanevekkel, mint Bála, Aranyrúd, Arany, Ezüst, Tallér, Kéttalléros, Font Sterling, Gulden, Dollár, Hatos és Cent.

Az ifjú Ward, amikor testmagassága és vállalkozó kedve is megnövekedett, olykor le-lemerészkedett a düledező házaknak, roskadozó gerendáknak, omladozó lépcsőknek, vetemedett mellvédeknek, füstös arcoknak és megnevezhetetlen illatoknak ebbe a forgatagába; a South Maintől a South Water utcáig kanyarogva fölkereste a dokkokat, ahol az öböl– és tengerszorosjáró gőzösök még ki-kikötöttek; majd visszafelé északnak fordult, és az alsóbb utcán az 1816-ban épült meredek tetős raktárak mellett kiért a Nagyhíd előtti tágas térségre, ahol az 1773-ból való Vásárcsarnok még mindig szilárdan terpeszkedik régi árkádjain. Itt megállt, és beitta tekintetével a keleti dombra fölkapaszkodó óváros káprázatos szépségét, ahol a György-kori tornyok erdejét – mint Londont a Szent Pál-székesegyház – megkoronázza az új Christian Science-templom hatalmas kupolája. Leginkább késő délután szeretett ide érkezni, amikor a lemenő nap sugarai aranyba öltöztetik a Vásárcsarnokot, a dombtető régi házait és harangtornyait, és varázslatba vonják az alvó dokkokat, ahol egykor a providence-i India-járó hajók himbálóztak horgonyaikon. A látványban való hosszas elmerengéstől szinte költői révületbe esve, az esti szürkületben az öreg, fehér templom mellett nekivágott hazafelé a meredek sikátoroknak, ahol már pislákoló, sárga fények kezdtek kikandikálni az apró ablakszemeken és a jellegzetes kovácsoltvas korlátú páros lépcsőszárnyak fölött magasan virító félkörös világítóablakokon.

Máskor, különösen a későbbi években, az eleven kontrasztokat kereste; sétája egyik felét a lakásától északnyugatra elterülő, omladozó gyarmati negyedben töltötte el, ahol a domb az alant kimagasló Stampers Hill-i gettó és négernegyed felé lejt, amelyek körbefogják azt a helyet, ahonnan a forradalom előtt a bostoni gyorskocsi szokott indulni; a másik felét pedig a George, Benevolent, Power és Williams utca környéki elegáns déli negyednek szánta, ahol a régi lejtő változatlanul megőrizte a pompás birtokokat és a fallal kerített kerteket, meg a meredek, zöld fasort, amelyekben még ott lebeg a régmúlt illatok emléke.

Jórészt ezeknek a kóborlásoknak meg az őket kísérő tanulmányoknak a számlájára írandó annak a régiségtani ismeretanyagnak a nagy része, amely végül is kiszorította Charles Ward elméjéből a modern világot, és megtermékenyítette azt a szellemi talajt, amelybe 1919-20-nak azon a végzetes telén aztán belehullottak a különös és rémes gyümölcsöt termő magok.

Dr. Willett biztosra veszi, hogy az első változásnak eddig a baljós teléig Charles Ward régészkedő buzgalmában még nyoma sem volt semmilyen morbiditásnak. A sírok akkor még régiségükön és történeti értékükön kívül semmi különösebb vonzerőt nem gyakoroltak rá, és teljesen hiányzott belőle az erőszak és kegyetlenség ösztöne. Ekkor azonban a megelőző év egyik genealógiai fölfedezése alattomban furcsa gyümölcsöt kezdett érlelni; anyai ősei között ugyanis akkoriban bukkant rá egy bizonyos Joseph Curwen nevezetű, magas kort megélt férfira, aki 1692-ben költözött ide Salemből, és akiről igen különös és hátborzongató történetek légiói keringtek.

Ward ükapja, Welcome Potter 1785-ben elvett egy bizonyos "Ann Tillinghastot, Mrs. Eliza leányát, James Tillinghast kapitány unokáját", akinek az apjáról semmilyen emléket nem őrzött a család. Az ifjú genealógus 1918 végén a városi levéltár egyik eredeti kéziratos kötetében rábukkant egy törvényes névváltoztatásra vonatkozó följegyzésre, amely szerint Mrs. Eliza Curwen 1772-ben hétesztendős kislányával együtt újból fölvette leánykori nevét, a Tillinghastot, azzal az indoklással, hogy "Férjének neve mindenek szemében gyalázatos lőn az ő elhalálozása után napvilágra került okok miatt, a melyek már azelőtt is közszájon forganak, ámbátor az hűséges Hitves addig nem adhatott hitelt nékik, amíg minden kétségek fölött be nem bizonyosodának". Erre a bejegyzésre úgy derült fény, hogy két gondosan egyberagasztott és az oldalak fáradságos átszámozásával egyként kezelt lap véletlenül szétvált.

Charles Ward rádöbbent, hogy egy eleddig ismeretlen szépapjára sikerült rábukkannia. Ez a fölfedezés kétszeresen is föllelkesítette, mivel már maga is hallott kósza mendemondákat erről a személyről, sőt itt-ott célzásokkal is találkozott olvasmányaiban őróla, akiről olyan kevés nyilvánosan hozzáférhető följegyzés maradt fönn – azokat kivéve, amelyek csak napjainkban váltak közkinccsé – mintha szándékosan ki akarták volna törölni ezt az embert az emlékezetből. Sőt még ami fönn is maradt róla, az oly mértékig furcsa és provokatív jellegű, hogy óhatatlanul fölcsigázta az olvasó kíváncsiságát az iránt, amit a gyarmati írnokok oly gondosan el akartak titkolni és felejteni, vagy azt a gyanút keltette, hogy a törléseknek meg volt az alapos okuk.

Korábban Ward megelégedett a régvolt Joseph Curwen személyét illető meddő ábrándozással, de miután rájött, hogy maga is rokoni viszonyban van ezzel a láthatóan agyonhallgatott személlyel, módszeresen kutatni kezdte a rá vonatkozó adatokat. Ez a lázas búvárkodás végül is a legmerészebb várakozásait is fölülmúló eredményt hozott, mivel a pókhálós providence-i és egyéb padlásszobákban föllelt régi levelek, naplók és kiadatlan emlékirat-kötegek rengeteg olyan tanulságos részlettel szolgáltak, amelyeket íróik annak idején nem érdemesítettek arra, hogy megsemmisítsék őket. Még olyan messziről is sikerült egy fontos anyagot beszereznie, mint New York, ahol a Fraunces Taverni múzeumban őriznek egyes Rhode Island-i gyarmati levelezéseket. Az igazán döntő anyagra azonban, amely dr. Willett határozott véleménye szerint Ward vesztét okozta, 1919 augusztusában lelt rá az Olney Courton lévő omladozó ház falburkolata alatt. Kétségkívül ez nyitotta meg azokat a sötét ösvényeket, amelyek a bányánál is mélyebb szakadékba torkolltak.

II. ELŐZMÉNY ÉS BORZALOM

1.

Joseph Curwen, amilyennek a Ward által hallott és fölkutatott kósza legendákban megtestesült, egy igen meghökkentő, talányos és sötét borzalmakkal teli egyén volt. A boszorkányüldözés kezdetén menekült Salemből Providence-be – a különcöknek, szabadoknak és szakadároknak ebbe az egyetemes menedékébe –, mivel tartott tőle, hogy különcsége és szokatlan kémiai és alkimista kísérletei miatt őt is perbe fogják. Harminc körüli, színtelen megjelenésű ember volt ekkor aki hamarosan elnyerte a providence-i szabad polgár státusát, minekutána telket vásárolt Gregory Dexter házának északi szomszédságában, az Olney Street lábánál. Házát a Stamper-dombon, a Town Street – amely később az Olney Court nevet kapta – nyugati oldalán húzta föl; e ház helyébe 1761-ben egy nagyobbat épített, amely még ma is áll.

Joseph Curwennel az első furcsaság az volt, hogy amióta ide érkezett, szinte semmit sem öregedett. Hajózási ügyletekkel kezdett foglalkozni, a Mile-End Cove mellett kikötőhasználatot vásárolt, 1713-ban hozzájárult a Nagy-híd újjáépítéséhez, 1723-ban pedig egyik alapítója volt a dombtetői kongregacionalista szentegyháznak; mindvégig megtartotta azonban az olyan ember meghatározhatatlan külsejét, aki alig lépte túl a harminc-harmincöt évet. Az évtizedek múlásával ez a különös tulajdonsága széles körű érdeklődést gerjesztett; Curwen azonban azzal ütötte el a dolgot, hogy szívós ősöktől származik, és egyszerű életmódja nem koptatja el. A városi népeknek persze furdalta az oldalát, hogyan fér meg ez az egyszerű életmód a zárkózott kalmár megmagyarázhatatlan jövés-menésével meg azzal a különös világossággal, amely az éjszaka minden órájában kiáradt az ablakaiból; ezért inkább hajlottak arra, hogy hervadatlan ifjúságát és hosszú életét egyéb okoknak tulajdonítsák. A legtöbben azt gyanították, hogy a vegyszerek szakadatlan keverésének és kotyvasztásának nem kis köze van Curwen állapotához. A nép szájára vette azokat a furcsa anyagokat, amelyeket a hajói Londonból vagy az Indiákról szállítottak neki, vagy amelyeket Newportban, Bostonban vagy New Yorkban vásárolt össze. Amikor pedig az öreg dr. Jabez Bowen Rehobothból ideköltözött, és a Nagyhíd mögött az Egyszarvú és Mozsár cégére alatt megnyitotta apotékáját, megállás nélkül emlegették azt a sok medicinát, acidumot, metallumot, amit a hallgatag remete nyakra-főre vásárolt vagy rendelt nála. Abban a hitben, hogy Curwen valamiféle csodás gyógyerő titkos birtokosa, a legkülönfélébb nyavalyákban szenvedő számos beteg kereste fel őt gyógyulást remélve; és bár ő hallgatólagosan megerősíteni látszott őket ebben a hitükben, és sohasem engedte el őket különféle furcsa színű szerek nélkül, az emberek figyelmét nem kerülte el hogy a kezelései ritkán jártak eredménnyel. A vége az lett, hogy amikor már több mint ötven esztendő telt el az idegen fölbukkanása óta, s ez alatt az idő alatt arcban és alakban öt évet sem változott, az emberek sötét dolgokról kezdtek sutyorogni, és maguk is elkerülték az amúgy is magányra vágyó különcöt.

A korabeli magánlevelek és naplók sok egyéb okát is elárulják annak, hogy miért csodálták, félték, és a végén pestisként miért kerülték Joseph Curwent. Hírhedt volt a temetők iránti szenvedélye, ahol éjjel és nappal, sárban és esőben föl-föltünedezett, habár olyasmit senki sem vett észre, amit hullarablással lehetett volna összefüggésbe hozni. A Pawtuxet Roadon volt egy tanyája, ahol általában a nyarat tölteni szokta, és ahová a nap és az éj legszokatlanabb óráiban látták őt kilovagolni. Itt csupán egy mogorva narragansetti indián házaspárt lehetett látni, akik a szolgai, paraszti és gondnoki teendőket egyaránt ellátták, a néma férj testét különös sebhelyek borították, a feleségnek pedig feltehetőleg a néger beütés igen visszataszító külsőt kölcsönzött. A tanya toldalékszárnyában volt a laboratórium, a legtöbb kémiai kísérlet színhelye. A kíváncsi hordárok és kocsisok, akik a kis hátsó ajtón flaskákat, zsákokat és ládákat szoktak becipelni, legendákat meséltek egymásnak azokról a fantasztikus üvegcsékről, tégelyekről, lombikokról és olvasztókemencékről, amiket az alacsony, polcos helyiségben megpillantottak, és suttogva azt jósolgatták, hogy a szűkszavú "kimista" – amin ők alkimistát értettek – hamarosan fölfedezi a bölcsek kövét. A tanya legközelebbi szomszédai – a négyszáz méternyire lakó Fennerék – még furcsább dolgokat regéltek bizonyos hangokról, amiket állításuk szerint éjszakánként hallottak a Curwen-tanya felől. Kiáltásokról meg kitartó vonításokról beszéltek; de nem tetszett nekik a legelőkön tolongó állatok sokasága sem, minthogy egy öregember meg egy-két szolga hús–, tej– és gyapjúszükségletének kielégítésére korántsem volna szükség ennyi jószágra. Az állomány összetétele hétről hétre változott, mivel állandóan újabb és újabb csordákat vásároltak össze a kingstowni farmerektől. Aztán volt valami gyanúsan visszataszító abban a különálló nagy kőépületben is, amelyen az ablakokat csupán keskeny rések helyettesítették, magasan a tető alatt.

A Nagyhíd környéki járókelők sokat mesélhettek volna Curwen Olney Court-i városi házáról is; nem is annyira arról a szép, új épületről, amelyet 1761-ben emelt, amikor már lehetett vagy százéves, hanem arról az első alacsony, manzárdtetős, ablaktalan padlású, deszkaburkolatúról, amelynek a faanyagát lebontása után olyan nagy gonddal elégette. Az igaz; hogy itt kevesebb volt a misztérium, ám a szokatlan órákban kiszűrődő világosság, a két füstös képű idegen titkolózása, akik az egész férfiszolga-állományt kitették, a vénséges vén francia házvezetőnő förtelmes, érthetetlen motyogása, a házban lakó, mindössze négy emberhez képest hatalmas mennyiségű élelem, amit oda szállítottak, és a legalkalmatlanabb órákban kiszűrődő fojtott beszélgetés jellege – és ha ehhez még hozzávesszük mindazt, amit a pawtuxeti tanyáról rebesgettek – bőven elegendő, hogy ennek a helynek is rossz híre keljen.

A Curwen-ház jobb körökben is szóbeszéd tárgya volt; hiszen ahogy a jövevény bedolgozta magát a város egyházi és kereskedelmi életébe, oly mértékben tett szert ismeretségekre a jobb körökben is, annál is inkább, mert minden adottsága megvolt hozzá, hogy élvezni tudja azok társaságát és társalgását. Ő maga is közismerten jó családból származott, hiszen a salemi Curwenek vagy Carwenek nem szorultak bemutatásra New Englandben. Így adódott, hogy Joseph Curwen ifjúkorában sokat utazott, egy ideig Angliában is élt, és legalább kétszer megjárta a Keletet; a beszéde pedig, amikor méltónak tartotta, hogy megszólaljon, a tanult és művelt angol úriember beszéde volt. Curwen azonban valami miatt nem vágyódott társaságra. Bár a látogatót egyenesen sohasem utasította el, minden alkalommal a tartózkodásnak olyan falát vonta maga köré, hogy csak kevesen mertek bármit is szóba hozni előtte, ami ne hangzott volna a fülükben ostobaságnak.

Személyét körüllengte valami sejtelmes, gúnyos arrogancia, mintha mindenkit unalmas alaknak tartana azokhoz a furcsa és befolyásos emberekhez képest, akik között forgolódott. Amikor a szellemességéről híres dr. Checkley 1783-ban a King's Church lelkészeként idejött Bostonból nem mulasztotta el, hogy fölkeresse azt az embert, akiről oly sokat hallott; ám kurtán-furcsán faképnél is hagyta őt, mivel valamilyen baljós csengést vélt kihallani vendéglátója szavaiból. Charles Ward egyszer azt mondta az apjának, amikor egy téli estén Curwenről beszélgettek, hogy sokat adna érte, ha megtudhatná, mit is mondott az a titokzatos aggastyán annak a virgonc egyházi férfiúnak, de a naplóírók megegyeznek abban, hogy dr. Checkley vonakodott elismételni a hallottakat. A jó embert kegyetlenül megrázta az eset, és attól kezdve sohasem volt képes szóba hozni Joseph Curwen nevét anélkül, hogy el ne hagyja híres jó kedélye.

Ennél kézzelfoghatóbb volt viszont az az ok, ami miatt egy másik előkelő és nemes személyiség elkerülte a dölyfös remetét. 1746-ban Mr. John Merritt, egy irodalomban és tudományokban jártas idősebb angol gentleman ideköltözött Newportból ebbe a városba, amely rangban oly sebesen föléje kerekedett amannak, és egy szép vidéki rezidenciát épített magának a földnyelven, amely manapság a legelőkelőbb villanegyed központjává avanzsált. Nagystílű és kényelmes életmódot folytatott, a városban ő tartott először hintót és libériás inasokat, és nagy büszkeségét lelte a távcsövében, a mikroszkópjában, no meg jól összeválogatott angol és latin nyelvű könyvtárában. Meghallván, hogy Providence-ben Curwené a legjobb könyvtár, Mr. Merritt hamarosan tiszteletét tette nála, s mindenki másnál szívélyesebb fogadtatásban részesült. Nem győzte csodálni vendéglátója zsúfolt polcait, amelyeken a görög, latin és angol klasszikusokon kívül jókora helyet foglaltak el a filozófia, matematika és a tudományok művei. Köztük olyan szerzőktől, mint Paracelsus, Agricola, Van Helmont, Sylvius, Glauber, Boyle, Boerhaave, Becher és Stahl. A meghatott Curwen fölajánlotta, hogy megmutatja a tanyáját meg a laboratóriumát, ahová eddig még senkit sem hívott meg; és Merritt hintaján nyomban útnak is eredtek.

Mr. Merritt bevallása szerint semmi hátborzongatót nem látott a tanyán, ám elég volt megpillantania az első szobában a varázslással, alkémiával és teológiával foglalkozó szakkönyvek címeit, hogy leírhatatlan irtózat vegyen erőt rajta. De az is meglehet, hogy a könyvekkel eldicsekvő házigazda arckifejezése sokban hozzájárult ennek az előítéletnek az eluralkodásához. Ez a bizarr gyűjtemény egy sor alapművön kívül – és Mr. Merritt riadalma még nem hatalmasodott el rajta annyira, hogy ne tudná őket irigyelni – fölsorakoztatta szinte valamennyi ismert kabalistát, démonológust és varázslót, és valóságos kincsestára volt az alkímia és asztrológia kétes tudományának. Megtalálható volt itt Hermes Trismegistustól Mesnard kiadásában a Turba Philosopharum, Geber Liber Investigationisa, Artephoustól A bölcsesség kulcsa, aztán a kabalista Zohar, Peter Uamm Albertus Magnus kötete, Raymond Lully Ars Magna et Ultima-ja Zestner kiadásában, Roger Bacon Thesaurus Chemicusa, Fludd Clavis Alchimiaeja és Trithemiustól a De Lapide Philosophico. Jócskán képviselve voltak itt a középkori zsidó és arab szerzők, és Mr. Merritt arca elsápadt, amikor egy díszes kötetet leemelve, amely a Qanoon-é-lslam feltűnő címet viselte, kiderült róla, hogy valójában az őrült arab szerző, Abdul Alhazred betiltott Necronomiconjával azonos, amelyről néhány évvel korábban, amikor a Massachusetts-Bay tartományban lévő furcsa kis halászfaluban, Kingsportban leleplezték azokat az ismeretlen rítusokat, annyi szörnyűséges dolgot hallott suttogni.

A derék úriembert azonban furcsamód egy különös apróság zökkentette ki leginkább a lelki nyugalmából. A terjedelmes mahagóniasztalon címlapjával lefelé egy elnyűtt Borellus-kötet hevert, telis-tele Curwen saját kezű rejtélyes széljegyzeteivel és betoldásaival. A könyv valahol a közepe táján volt felnyitva, és az egyik bekezdés misztikus fekete betűsorait egy reszkető kéz tintával olyan vastagon aláhúzta, hogy a látogató nem tudott ellenállni, hogy el ne olvassa. Maga sem értette, hogy egyedül az aláhúzott szöveg tette-e vagy az aláhúzás lázas ereje, a kettő együtt azonban valahogy különös és fejbe kólintó hatással volt rá. Élete végéig nem felejtette el, ahogy emlékezetből bemásolta azt a szöveget a naplójába, és egyszer megpróbálta fölmondani közeli barátjának, dr. Checkleynek, míg észre nem vette, hogy mennyire fölzaklatja vele a nyájas tiszteletest. A szöveg így hangzott:

"Lehetséges az Barmoknak főfő Sóit oly módon preparálni és megőrizni hogy egy ügyes ember a' Műhelyébe gyűjtse össze akár az egész Noé Bárkáját, és kedve szerint felelevenítheti az Hamvaikból egy-egy Állat hű alakját; és hasonló módon az emberi Pornak főfő Sóiból egy Philosophus bűnös halottgyalázás nélkül bármely régmegholt Eleinket életre szólíthatja haló Poraiból, amellyé az Testét elégették vala."

A Town Street déli szakaszán, a kikötőknél suttogták azonban a legsötétebb dolgokat Joseph Curwenről. A tengerészek babonás népség; és azok a viharvert tengeri patkányok, akik a számtalan rum–, rabszolga– és melaszbárkán, a karcsú kalózhajókon vagy a Brownok, Crawfordok, és Tillinghastok kétárbocosain szolgáltak, egytől egyig lopva furcsa ördögűző jeleket tettek a kezükkel, amikor megpillantották az ösztövér, megtévesztően fiatalos, szőke és kissé görnyedt alakot, amint belép a Doubloon utcai Curwen-raktárakba, vagy a hosszú rakpartokon beszédbe elegyedik a nagyszámú Curwen-hajó kapitányaival és teherfelügyelőivel. Curwent saját tisztviselői és kapitányai gyűlölték és rettegték, tengerészei pedig csupa szedett-vedett népség volt Martinique-ról, St. Eustatiusról, Havannából vagy Port Royalból. Talán a matrózok gyakori váltása volt az, amiből az öreg iránti félelem leghevesebb és legkézzelfoghatóbb forrása táplálkozott. Ha a legénység kimenőt kapott a városban, vagy egyeseket ilyen-olyan feladattal partra küldtek, a gyülekezőnél szinte mindig hiányzott közülük egy vagy több ember. Az is szöget ütött az emberek fejébe, hogy ezek a feladatok legtöbbször a Pawtuxet Road-i tanyával voltak kapcsolatban, ahonnan nem sok matrózt láttak valaha is visszatérni; ezért Curwennek egyre nagyobb nehézségébe került megtartani ezt a balkézről összeverbuvált legénységet. Mindig meglépett közülük néhány, mihelyt a fülükbe jutottak a Providence kikötőiben keringő pletykák, a kalmár pedig egyre nehezebben tudta pótolni őket a Nyugat-Indiákról.

l760-ra Joseph Curwen jószerivel számkivetett volt, akit megfoghatatlan rémségekkel és ördögi praktikákkal gyanúsítottak, amelyeket annál félelmetesebbnek éreztek, minthogy az emberek nem tudták felfogni, nevén nevezni vagy rábizonyítani őket. Meglehet, az 1758-ban eltűnt katonák ügye volt az utolsó csepp a pohárban; az év márciusában és áprilisában ugyanis két Uj-Franciaországba tartó királyi ezredet szállásoltak el Providence-ben, amelyek valamilyen megmagyarázhatatlan okból a szokásos szökési átlagot jóval meghaladó mértékben megfogyatkoztak. A szóbeszéd szárnyára kapta Curwent, hogy milyen gyakran szóba elegyedett a vörös zubbonyos idegenekkel; amikor pedig ezek kezdtek eltünedezni, az embereknek eszükbe jutottak a tengerészek körüli furcsaságok. Ki tudja, mivel végződött volna a dolog, ha a két ezredet nem rendelték volna tovább.

Ezenközben a kalmár e világi ügyei virágzásnak indultak. Valóságos monopóliumra tett szert a város salétrom– feketebors– és fahéj-kereskedelmében, míg a Brownok kivételével minden más hajózási vállalkozót megelőzött a rézáruk, indigó, gyapot, gyapjú, só, kötél, vas, papír és mindenféle ánglius portéka behozatalában. Olyan kereskedőházak, mint a cheapside-i James Green (cégjele az elefánt), a hídon túli Russellek (aranysas) vagy Clark és Nightingale az új kávéház mellett (serpenyő és hal), szinte teljes egészében az ő árukészletétől függtek; aztán a helyi szeszfőzőkkel, a narragansetti tejesekkel és lótenyésztőkkel meg a newporti gyertyaöntőkkel kötött megállapodása a gyarmat egyik legnagyobb exportőrévé tette.

Ha kiközösítették is őt, azért nem volt híján bizonyos közösségi szellemnek. Amikor leégett a gyarmati kormányzóság épülete, szép summával benevezett abba a lutriba, amelynek a bevételéből aztán 1761-ben fölépítették az új téglaépületet, amely még ma is ott díszeleg a régi főutcán. Ugyanabban az évben hozzájárult az októberi vihar után a Nagyhíd helyreállításához. A Colony House égésekor elpusztult könyvek közül sokat pótolt a könyvtárban, és alaposan kivette a részét abból a sorsjátékból is, amelyből a sáros Market Parade és a hepehupás Town Street új, macskaköves burkolatát kapta, gyalogjáróval avagy "korzóval" a közepén. Ebben az időben építette föl egyszerű, ám nagyszerű új házát is, amelynek a kapuját fafaragás ékesíti. Amikor a whitefieldi hívők 1743-ban elszakadtak dr. Cotton dombtetői egyházától, és a hídon túl megalapították Deacon Snow eklézsiáját, Curwen is velük tartott, jóllehet ezután hamarosan alábbhagyott a buzgalma és templomba járása. Most azonban ismét jámborságra adta a fejét, mintha csak el akarná oszlatni azt az árnyékot, amely elszigeteltségbe taszította, és amely, ha nem tesz ellene, hamarosan üzleti szerencséjét is kikezdi.

2.

Volt valami egyszerre szánalmas, drámai és megvetésre méltó abban, ahogy ez a külsőre alig középkorú, ám a valóságban nem kevesebb mint százéves, különös, sápatag férfi egyszerre ki akart törni a félelemnek és megvetésnek abból a ködéből, amelyet oly nehéz volt közelebbről meghatározni. A gazdagság és a felszínes gesztusok azonban megtették a hatásukat, és valóban mintha lelohadt volna a vele szembeni idegenkedés, különösen azóta, hogy egyszerre megszűntek a tengerészei között a váratlan eltűnések. Bizonyára arra is jobban ügyelt, hogy temetői kirándulásai titokban maradjanak, mivel soha többé nem kapták rajta efféle barangolásokon; közben ugyanilyen mértékben alábbhagyott a pawtuxeti tanyáról kiszűrődő titokzatos hangok és az ott folyó tevékenység körüli szóbeszéd is. Élelmiszer-fogyasztása és jószágutánpótlása továbbra is rendellenesen magas maradt; azonban egészen napjainkig, amíg Charles Ward a Shepley-könyvtárban át nem tanulmányozta a könyvelését meg a számláit, talán egy elkeseredett fiatalember kivételével senkinek sem jutott eszébe, hogy sötét következtetéseket vonjon le az 1776 előtt behozott guineai feketék nagy száma és azoknak a nyugtalanítóan alacsony száma között, akikről akár a Nagyhíd környéki rabszolga-kereskedőktől, akár Narragansett megye ültetvényeseitől tisztességes számlát tudott volna fölmutatni. Egy bizonyos: ez a megvetett alak, ha sarokba szorították, hátborzongató ravaszságról és találékonyságról tett tanúbizonyságot.

Persze ez az elkésett jóvátétel szükségképpen sovány eredménnyel kecsegtetett. Az emberek továbbra is bizalmatlanul elkerülték Curwent, amire vénségére is megőrzött fiatalossága önmagában is elégséges okot szolgáltatott, és be kellett látnia, hogy ezt előbb-utóbb a vagyona is megsínyli. Úgy látszik, sokrétű tanulmányait és kísérleteit, bármik legyenek is azok, csak jelentékeny jövedelemből volt képes fönntartani; mivel pedig a környezetváltoztatás megfosztaná őt a kivívott üzleti előnyöktől, most nem volna számára hasznos, ha egy másik helyen mindent újra kellene kezdenie. A józan ész azt diktálta hát, hogy próbálja meg helyreállítani a jó viszonyt a providence-iekkel, hogy ne súgjanak össze a háta mögött, ha meglátják, és ne hozakodjanak elő mindenféle elfoglaltságukra vonatkozó átlátszó kifogásokkal, ha találkozik velük; egyáltalán szűnjék meg közöttük a tartózkodás és feszélyezettség légköre. Az alkalmazottai, akik közül már csak azok a henye és csóró semmirekellők maradtak meg, akiket senki más nem fogadna föl, elég sok gondot okoztak neki; hajóskapitányait és tisztjeit csak úgy tudta megtartani, hogy valamilyen ravasz fogással: jelzáloggal, váltóval vagy valamilyen, a jólétüket nagyon is közelről érintő információval a kezében tartotta őket. A naplóírók némi félő tisztelettel jegyezték föl, hogy Curwen szinte boszorkányos ügyességgel tudott családi titkokat kétes célokra előásni. Élete utolsó öt évében az volt az emberek érzése, hogy egyik-másik információhoz, amellyel olyan gátlástalanul dobálózott, csakis réges-rég eltemetett emberektől juthatott hozzá közvetlenül.

Ebben az időben a fortélyos tudor egy utolsó, kétségbeesett lépésre szánta el magát, hogy visszanyerje az emberek közötti tekintélyét. Ő, aki eddig szigorú remeteségben élt, most arra adta a fejét, hogy egy előnyös házassági szerződés segítségével olyan lady kezét szerzi meg magának, aki vitán felüli társadalmi pozíciójánál fogva megmenti a házát a kiközösítéstől. Az is lehet, hogy mélyebb okai is voltak a társkeresésnek; olyan okok, amelyek messze kívül estek az ismert kozmikus szférákon, és csak a halála után másfél évszázaddal előkerült iratok kelthették föl irántuk a gyanút; erről azonban sohasem lehet megbizonyosodni. Azzal természetesen tisztában volt, milyen félelem és méltatlankodás fogadná, ha csak úgy közönségesen udvarolni kezdene valakinek, ezért olyan megfelelő jelöltet keresett, akinek a szüleire kellő nyomást tud gyakorolni. Hamarosan rájött azonban, hogy nem is olyan könnyű ilyen jelölteket találni, minthogy nagyon is szigorú követelményeket támasztott az illető hölgy szépségét, erényeit és társadalmi pozícióját illetően. Végül is kutató tekintete megállapodott egyik legjobb és legrégibb hajóskapitányának, egy Dutie Tillinghast nevű, jó családból származó és feddhetetlen életű özvegyembernek a háztartásában, akinek Eliza nevű egyetlen leánya minden kellő előnnyel meg volt áldva, kivéve azt, hogy nincs kilátása örökségre. Tillinghast kapitányt Curwen teljesen a kezében tartotta, aki a Power's Lane tetején lévő kupolás házában lefolyt rettentő kihallgatás után beleegyezését adta az istentelen frigyhez.

Eliza Tillinghast akkor tizennyolc éves volt, és apja korlátozott lehetőségeihez képest jó nevelésben részesült. Stephen Jackson iskolájába járt a Court House Parade-del szemben, és az anyja, mielőtt 1757-ben elvitte őt a himlő, szorgalmasan beavatta kislányát a háziasszonyi teendők minden csínjába-bínjába. Egyik 1757-ben, kilencéves korában készített hímzése ma is megtalálható a Rhode Island-i Történelmi Társaság múzeumában. Édesanyja halála után ő vezette a háztartást, és csak egy idős fekete asszony segített neki. A Curwennel kötendő házasság ügyében keserű vitája lehetett az apjával, erről azonban nem maradt fönn semmilyen följegyzés. Annyi bizonyos, hogy az ifjú Ezra Weedennel, a Crawford cég Enterprise nevű postahajóján szolgáló másodtiszttel kötelességszerűen fölbontotta az eljegyzését, és hogy Joseph Curwennel 1763. március 7-én a város egyik legelőkelőbb társaságának jelenlétében lépett frigyre a baptista templomban; a szertartást az ifjabb Samuel Winson vezette le. A Gazette csak rövid hírben emlékezett meg az eseményről, és azt is kivágták vagy kitépték a legtöbb fönnmaradt példányból. Ward csak hosszas kutatás után bukkant rá egy sértetlen példányra egy neves magángyűjtő irattárában, és elszórakozott a szöveg semmitmondó udvariasságán:

Az városunkból való Kereskedő, Mr Joseph Curwen hétfőn este házasságot kötött Miss Eliza Tillinghasttel, Dutie Tillinghast kapitány leányával, ezen ifjú Hölggyel, kinek Erénye és Szépsége fölékesítendi a házassági Köteléket és megörökítendi annak Boldogságát.

A Durfee-Arnold-levelezés, amelyre Charles Ward röviddel állítólagos első őrültsége előtt akadt rá a George Street-i Mellvill S. Peters magángyűjteményében, élénk fényt vet arra a fölzúdulásra, amellyel a közvélemény fogadta ezt az összetákolt házasságot. A Tillinghastek társadalmi befolyását azonban nem lehetett semmibe venni, és Joseph Curwen hamarosan azt vette észre, hogy a házában olyan emberek adják egymásnak a kilincset, akiket egyébként sohasem tudott volna rávenni arra, hogy átlépjék a küszöbét. Elfogadása azonban nem volt teljes, és társadalmilag az ifjú asszony itta meg az erőszakolt vállalkozás levét; egészében véve azonban némileg leomlott a teljes kirekesztettség fala. A különc férj az arát és a társaságot egyaránt meghökkentette azzal a túlzó nyájassággal és figyelemmel, amellyel a nejét körülvette. Az Olney Court-i új házban most nem volt tapasztalható semmiféle nyugtalanító jelenség, és bár Curwen ideje nagy részét a pawtuxeti tanyán töltötte, ahová a felesége egyszer sem tette be a lábát, most sokkal inkább, mint hosszú itt lakása alatt bármikor, egy normális polgár benyomását keltette. Csak egyetlen személy maradt meg esküdt ellenségének: az a fiatal hajóstiszt, akivel kurtán-furcsán fölbontatták Eliza Tillinghasttel kötött eljegyzését. Ezra Weeden nyíltan bosszút esküdött, és most ezt az egyébként csendes és galamblelkű ifjút gyűlölet táplálta, ádáz elhatározás fűtötte, ami semmi jóval sem kecsegtette a birtokló férjet.

1765. május hetedik napján megszületett Ann, Curwen egyetlen gyermeke, akit John Graves tiszteletes tartott keresztvíz alá a King's szentegyházban, amelynek röviddel házasságkötésük után a férj is meg a felesége is tagja lett, hogy korábbi kongregacionalista, illetőleg baptista hovatartozásukat ezzel kompenzálják. Az erre a születésre, mint ahogyan a két évvel korábbi esküvőre vonatkozó bejegyzést a legtöbb egyházi és városi anyakönyvből eltávolították, és Charles Wardnak csak a legnagyobb nehézséggel sikerült mindkettőt földerítenie, azok után, hogy az özvegy névváltoztatása tudatosította benne saját rokoni kapcsolatát, és fölcsigázta benne azt a lázas érdeklődést, amely őrültségében csúcsosodott ki. A születési bejegyzésre elég különös módon a royalista dr. Graves leszármazottaival való levelezés vezette rá; ez a Graves a forradalom kitörése után elhagyta lelkészi hivatalát, és magával vitte az anyakönyvek másolatát is. Ward azért próbálkozott ezzel a forrással, mivel tudomása volt róla, hogy az ükanyja, Ann Tillinghast Potter episzkopalista felekezetű volt.

Röviddel lánya születése után, amit szokásos tartózkodását meghazudtolva kitörő örömmel fogadott, Curwen elhatározta, hogy megfesteti az arcképét. Ezzel a feladattal egy nagyon tehetséges skót piktort, Cosmo Alexandert bízta meg, aki akkoriban Newportban lakott, és azóta is arról nevezetes, hogy ő volt Gilbert Stuart korai tanára. A portrét a hírek szerint az Olney Court-i ház könyvtárában az egyik fal burkolatára festette meg, ám a két régi napló közül, amely említést tesz erről, egyik sem adja meg közelebbről a helyet. Ez idő tájt a tévelygő tudor szokatlan szórakozottságot tanúsított, és szinte minden percét a Pawtuxet Road-i tanyán töltötte. Azt mondják, hogy valamiféle visszafojtott izgalom vagy belső feszültség sugárzott róla, mintha valamilyen tüneményes dologra várna, vagy valamilyen különleges fölfedezés küszöbére ért volna. Ebben nagy szerepe lehetett a kémiának meg az alkímiának, minthogy a legtöbb ilyen tárgyú könyvét átszállította a házából a tanyára.

Közéleti érdeklődése nem lohadt le, és minden alkalmat megragadott, hogy segítsen az olyan vezetőknek mint Stephen Hopkins, Joseph Brown és Benjamin West, a város kulturális fényének növelésében, amely akkoriban a szabad művészetek pártolásában messze Newport mögött kullogott. 1763-ban hozzásegítette Daniel Jenckest könyvesboltja megnyitásához, akinek ettől fogva ő volt a legszorgosabb vevője, és hasonlóképpen megtámogatta a vergődő Gazette-et, amelyet szerdánként nyomtattak ki a Shakespeare Feje cégérű nyomdában. A politikában lelkesen támogatta Hopkins kormányzót a Ward-párt ellenében, amelynek Newportban volt a fő ereje; és 1765-ös Hacher 's Hall-beli igazán ékesszóló beszéde, amelyben föllépett az ellen, hogy Észak-Providence önálló várossá alakuljon, és ezzel Ward-párti szavazatot juttasson be a Nemzetgyűlésbe, minden korábbi erőfeszítésénél többet tett azért, hogy lerombolja a vele szembeni előítéletet. Ezra Weeden azonban, aki árgus szemekkel figyelte őt, cinikusan lekicsinyelte mindezt a közéleti nyüzsgést, és nyíltan hangoztatta, hogy mindez nem egyéb, mint a pokol legsötétebb erőivel való trafikálás elleplezésére hivatott álca. A bosszúszomjas ifjú, valahányszor a kikötőben tartózkodott, rendszeresen tanulmányozta az emberét meg a cselekedeteit; éjszakánként órákat töltött éber várakozással a rakpart közelében, és készenlétben tartott ladikjával nyomban a kis hajó nyomába eredt, mihelyt az ide-oda lopakodott az öbölben. Úgyszintén a lehető legszorgosabb megfigyelés alatt tartotta a pawtuxeti tanyát is, és egyszer alaposan összemarták a kutyák is, amelyeket a vén indián házaspár uszított rá.

3.

Joseph Curwen végső átváltozása 1766-ban következett be, méghozzá egy csapásra, és széles körű feltűnést keltett a város kíváncsi népében, ugyanis a feszült várakozás, mint valami elnyűtt kabát, lehullott róla, és hirtelen átadta helyét a tökéletes diadal alig leplezett újdonságának. Curwen láthatóan alig tudta fékezni magát, hogy nagydobra ne verje, mit tudott meg vagy vitt végbe; a titkolózás kényszere azonban úgy látszik legyőzte azt a vágyát, hogy megossza örömét, mert sohasem nyílt magyarázatra a szája. Ez után a változás után, ami valamikor július legelejére eshetett, kezdték megfigyelni azt, hogy az ördöngös tudor olyan információkkal döbbentette meg az embereket, amelyeket látszólag csak rég halott őseiktől csikarhatott ki.

Ez a változás azonban távolról sem vetett véget Curwen lázas, titkos tevékenységének. Ellenkezőleg, inkább mintha még fokozta volna; hajózási ügyeit ezért egyre inkább ráhagyta a kapitányaira, akiket most már a félelemnek legalább olyan erős kötelékével láncolt magához, mint korábban a csőd fenyegetésével. A rabszolga-kereskedelmet végképp abbahagyta, azzal érvelve, hogy az egyre kevesebb hasznot hajt. Lehetőség szerint minden idejét a pawtuxeti tanyán töltötte, ámbátor hébe-hóba még most is szárnyra keltek olyan hírek, hogy meg-megjelent bizonyos helyeken, amelyek, ha nem voltak is a temetők közelében, mégis kapcsolódtak valahogy a temetőkhöz. Komoly emberek föl is tették magukban a kérdést, hogy mennyire lehet komolyan venni az öreg kalmár viselkedésében bekövetkezett változást. Ezra Weedent, jóllehet tengeri útjai között szükségképpen csak kevés ideje maradt a kémkedésre, a konok bosszúszomj is égette, ami hiányzott a praktikus városi polgárokból és a farmerekből, így hát minden korábbinál alaposabban nagyító alá helyezte Curwen ténykedését.

A furcsa kalmár hajóinak görbe útjai senkinek sem szúrtak szemet az akkori nyugtalan időkben, amikor a gyarmat minden polgára igyekezett kijátszani a normális kereskedelmet akadályozó cukortörvény előírásait. A Narragansett-öbölben a csempészés és az ellenőrzés kijátszása volt a szabály, és mindennapi dolog volt a tiltott áruk éjszakai rakodása. Weeden azonban, aki éjszakáról éjszakára a nyomukban volt a Town Street-i Curwen-rakpartról ellopakodó dereglyéknek és kisebb bárkáknak, hamarosan kész volt megesküdni rá, hogy a sötétben bujkáló kalmár nem csupán őfelsége fegyveres őrhajói éberségét igyekezett kijátszani. Az 1766-os változás előtti időkben ezek a hajók a legtöbbször leláncolt négereket csempésztek be az öbölbe és raktak ki Pawtuxettől északra a partnak egy elhagyatott zugában; innen aztán a meredek parton és a szárazföldön át a Curwen-tanyára terelték őket, és bezárták abba a hatalmas kőépületbe, amelyen csak keskeny, tető alatti rések helyettesítették az ablakokat. Az említett változás után azonban az egész programot megmásították. A rabszolgák behozatala egy csapásra megszűnt, és egy időre Curwen éjszakai hajóútjait is fölfüggesztette. Aztán 1767 tavasz táján új tevékenység vette kezdetét. A rakodóhajók ismét kilopakodtak a sötéten hallgató dokkokból, ezúttal azonban messzebbre, alkalmasint egészen Nanquit Pointig leeveztek az öbölben, ahol aztán jókora nagyságú és a legkülönfélébb külsejű idegen hajókkal találkoztak, és teherárut rakodtak át róluk. Curwen matrózai azután a megszokott helyen partra rakták ezt a portékát, majd onnan a szárazföldön át a tanyára vitték, és ugyanabban a titokzatos kőépületben raktározták el, amely korábban a négereket is befogadta. A rakomány csaknem kizárólag szögletes és hosszúkás ládákból állott, egyik-másik hosszúkás alakjánál és súlyánál fogva nyugtalanítóan emlékeztetett a koporsóra.

Weeden lankadatlan buzgalommal figyelte a tanyát, hosszú időn keresztül egyetlen éjszakát sem mulasztott el, és csak akkor függesztette föl egy-egy hétre a látogatásait, amikor a talajt lábnyom eláruló hóréteg fedte. De még ilyenkor is gyakorta merészkedett a kitaposott úton vagy a folyó jegén, kihasználva a mások vágta csapást. Amikor pedig tengerészkötelezettségei elszólították az őrszolgálattól, akkor egy Eleazar Smith nevű kocsmai cimboráját bízta meg a megfigyelés folytatásával. E két ember könnyen megtehette volna, hogy szárnyra bocsát valamilyen rendkívüli szóbeszédet. Hogy nem tették meg, annak egyetlen oka volt: tudták, hogy a nyilvánosság az áldozatot megriasztotta, és ezzel az ő ténykedésüket is kudarcra kárhoztatta volna. Mielőtt akcióba lépnek, mindenképpen szükségük volt valamilyen kézzelfogható tényre. Amit végül is megszereztek, az eléggé döbbenetes lehetett, mert Charles Ward gyakran emlegette a szüleinek, mennyire sajnálja, hogy Weeden elégette a jegyzeteit. Fölfedezéseikről csak annyit lehet tudni, amit Eleazar Smith nem túlságosan összefüggő naplójában papírra vetett, vagy más napló– és levélírók félénken megismételtek a végén mégiscsak megtett vallomásaikból, amelyekből kiderül, hogy a tanya csupán külső héja volt egy nagy és felháborító veszedelemnek, amelynek józan emberi ésszel föl sem lehet fogni a mélységét és kiterjedését.

Weeden és Smith korán rájött, hogy a tanya alatt kiterjedt alagút– és katakombarendszer húzódik, amelyben a vén indiánon és a feleségén kívül népes személyzetnek is laknia kell. A ház maga hatalmas, kürtős kéményével és rombuszrácsos ablakaival a tizenhetedik század közepének jellegzetes csúcsos építménye volt; a laboratórium az északi oldalon helyezkedett el egy melléképületben, ott, ahol a tető csaknem a földig ereszkedett alá. Ez az építmény különállt a többiektől, ám a legkülönbözőbb időben onnan kiszűrődő hangok tanúsága szerint alul titkos folyosón át is meg lehetett közelíteni. Ezek a hangok 1766 előtt fojtott motyogásból, a négerek sugdolózásából és eszeveszett üvöltözéséből, valamint különös kántálásokból és könyörgésekből állottak. Ettől kezdve azonban szokatlan és félelmetes jelleget öltöttek, minthogy a beletörődő mormolástól az üvöltöző dühkitörésig, a nyugodt beszélgetéstől a vinnyogó esdeklésig, a ziháló buzgalomtól a tiltakozó felkiáltásokig az egész hangskálát átfogták. Méghozzá különféle nyelveken, amelyeket Curwen mind ismerni látszott, akinek gyakorta föl lehetett ismerni rekedt hangját a válaszokban, korholásokban vagy fenyegetőzésekben.

Néha úgy tűnt, hogy többen is vannak a házban: Curwen, néhány rab és a rabok őrzői. Egyik-másik beszédet sem Weeden, sem Smith nem tudta hová tenni, jóllehet sok-sok külföldi kikötőben megfordultak már, másokat viszont nemzetiségük szerint azonosítani véltek. A beszélgetés mindig valamiféle kérdés-felelet játéknak hatott, mintha Curwen valamilyen információt próbált volna kicsikarni a megrettent vagy ellenkező foglyokból.

Weeden számos kihallgatott szóváltásrészletet lejegyzett a füzetében azok közül, amelyek a számára ismert angol, francia és spanyol nyelven folytak; ebből azonban semmi sem maradt fönn. Annyit mindenesetre elárult, hogy néhány kísérteties beszélgetés kivételével – amelyek a providence-i családok múltbéli viselt dolgairól folytak – a számára is érthető legtöbb párbeszéd történelmi vagy tudományos témákat feszegetett, hellyel-közzel távoli helyeket és korokat érintve. Egy alkalommal például egy hol dühöngő, hol alázatos alakot francia nyelven a fekete herceg 1370-es linnoges-i mészárlásairól faggattak, mintha csakis ő ismerhetne bizonyos rejtett összefüggéseket. Curwen arról faggatta a foglyot – ha fogoly volt egyáltalán az illető –, hogy a mészárlási parancsot vajon azért adták-e ki, mert a katedrális alatti régi római kripta oltárán fölfedezték a Bak jelét, avagy mert az Haute Vienne Coven fekete embere kiejtette a száján a Három Szót. Nem kapván választ, a vallató úgy látszik szélsőséges eszközhöz folyamodott, mert egy velőtrázó üvöltés hangzott föl, amit hallgatás, majd nyöszörgés és tompa zuhanás hangja követett.

Ezeknek a párbeszédeknek sohasem volt szemtanúja, mivel az ablakokat mindig nehéz függönyök takarták el. Egy alkalommal azonban egy ismeretlen nyelven folytatott társalgás alkalmával egy árnyék vetődött rá a függönyre, amely hallatlanul megdöbbentette Weedent: emlékeztette őt annak a spektákulumnak az egyik figurájára, amelyet 1764-ben látott a Hacher's Hallban, ahol egy, a pennsylvaniai Germantownba való mutatványos így hirdette ügyes mechanikai színházát: "Jeruzsálem híres városának látványa, amelyben be lesz mutatva maga Jeruzsálem, Salamon temploma, az ő királyi trónusával, az ismert tornyok, a dombok, úgyszintén a mi Megváltónknak szenvedései a Getsemane kertjétől a Golgotán való keresztre feszítettségéig; senki érdeklődő el nem mulaszthatja ezen míves figurának elősorolását." Ekkor történt, hogy a hallgatózó, aki közel lopakodván az elülső szoba ablakához, ahonnan a beszéd kiszűrődött, meglepetésében fölkiáltott, és ezzel fölhívta magára a vén indián házaspár figyelmét, akik ráuszították a kutyákat. Ettől kezdve sohasem hallatszott beszélgetés a házból, amiből Weeden és Smith arra következtetett, hogy Curwen mélyebb régiókba helyezte át a tevékenységét.

Hogy ilyen régiók léteznek, azt sok minden nyomatékosan alátámasztotta. Időnként olyan helyeken is fojtott kiáltások és nyögések törtek föl a látszólag szilárd talajból, amelyek minden építménytől távol estek; hátul a folyóparton pedig, ahol a domb meredeken alázuhan a Pawtuxet völgyébe, a bokrok közé rejtve szilárd kőfalba épített boltíves tölgyfa ajtót találtak, amely láthatóan bejáratul szolgált a domb mélyébe vágott üregekhez. Weeden nem tudta volna megmondani, mikor és miként létesíthették ezeket a katakombákat, arra azonban gyakran fölhívta a figyelmet, hogy a folyó felől akárhány munkás könnyen és észrevétlenül odalopakodhatott. Joseph Curwen aztán sok mindenre fölhasználta gyülevész matrózait! Az 1769-es nagy tavaszi esőzések idején a két leskelődő szorgosan figyelni kezdte a meredek folyópartot, hátha a felszínre mosódik valamilyen föld alatti titok, és meg is volt a jutalmuk, mert a mély parti vízmosások rengeteg emberi és állati csontot dobtak napvilágra. Persze sokféle magyarázatot lehetne találni erre egy ilyen helyen, amely egy állattenyésztő farm mögött van, vagy ahol lépten-nyomon régi indián temetkezési helyekre lehet bukkanni, Weeden és Smith azonban levonta a maga következtetését.

1770 januárja volt – amikor Weeden és Smith még mindig nem tudott dűlőre jutni ebben az egész zűrzavaros ügyben – ,hogy a Fortaleza-incidens megesett. A vámőrségi flotta, amelyet felbőszített a Liberty-őrhajó előző nyári felgyújtása Newportban, Wallace tengernagy parancsnoksága alatt fokozott éberséggel kezdte ellenőrizni az idegen hajókat; és ekkor történt, hogy őfelsége kétárbocos ágyúnaszádja, a Cygnet, amelynek Harry Leshe kapitány volt a parancsnoka, az egyik nap hajnalán rövid hajsza után elfogta a spanyolországi Barelonában regrsztrált Fortaleza nevű dereglyét, amely Manuel Arruda kapitány parancsnoksága alatt – a hajónapló tanúsága szerint – az egyiptomi Grand Cairóból tartott Providence-be. Amikor csempészáru után átkutatták a hajót, fény derült arra a megdöbbentő tényre hogy a hajó rakománya teljes egészében egyiptomi múmiákból állott; a szállítmányt "A. B. C. matróznak" címezték aki Nanquit Port közelében fogja azt rakodóhajóra átrakni, és akinek a személyazonosságát Arruda kapitány becsületbeli kötelességből nem árulta el. A newporti ellentengernagyi bíróság tanácstalan volt, mit tegyen, tekintettel arra, hogy a szállítmány elvégre is nem csempészáru, még ha törvénytelen módon, suttyomban lopták is be; végül is Robinson vámszedő javaslatára olyan kompromisszumos döntést hozott, hogy szabadon engedte a hajót, de megtiltotta, hogy a Rhode Island-i kikötőkbe belépjen. Később mintha a bostoni kikötőben látták volna a hajót, ámbár senki sem tudta megmondani, mikor vitorlázott be oda. Ez a különös incidens nagy port vert föl Providence-ben, és nem sok ember akadt, aki kétségbe vonta volna, hogy valamilyen kapcsolat van a múmiaszállítmány és az ördöngös Joseph Curwen között. Minthogy közismert volt az egzotikus dolgok iránti érdeklődése, és sokan gyanították a temetők iránti vonzódását is, ezért nem volt szükség nagy képzelőerőre, hogy kapcsolatba hozzák őt ezzel a bizarr árurakománnyal, amelyről föl sem tételezték, hogy a városban bárki más a címzettje legyen. Mintha maga Curwen is megérezte volna ezt a gyanakvást, ezért gondoskodott róla, hogy el-elejtsen egy-egy megjegyzést a múmiákon található balzsam vegytani értékéről; talán úgy vélte, hogy ezzel elveszi az eset természetellenes élét, anélkül, hogy beismerné saját érdekeltségét. Weeden és Smith persze egy pillanatig sem kételkedett az eset jelentőségében és a legvadabb találgatásokba bocsátkoztak Curwenről és undok ténykedéséről.

A rákövetkező tavaszon, akárcsak az előző évben, nagy esőzések voltak, és a leselkedők gondos megfigyelés alatt tartották a Curwen-tanya mögötti folyópartot. A víz jókora szakaszokat alámosott, és bizonyos mennyiségű csontot is napvilágra hozott, ám semmilyen föld alatti kamrára vagy vájatra nem derült fény Egymérföldnyivel alább azonban, Pawtuxet falunál, ahol a folyó egy sziklapadról lezúdulva beleömlik a szárazföld közé zárt csendes öbölbe, valamiről suttogtak az emberek. Itt, ahol a rusztikus hídtól festői, vén házikók másztak föl a dombra, és halászbárkák pihentek álmos kikötőikben, híre kelt, hogy furcsa dolgok úszkáltak lefelé a folyón, és az emberek szemébe ötlöttek, mielőtt alábuktak volna a zuhatagon. Persze a Pawtuxet hosszú folyó, és számos sok temetőjű helységen kanyarog keresztül, és persze a tavasz is bővelkedett esőben, a híd környéki halászoknak azonban nem tetszett, ahogy az egyik valami vadul meresztgette a szemét, miközben alázuhant a lenti csendes vízbe, vagy ahogyan egy másik fölkiáltott, jóllehet egyáltalán nem hasonlított azokra a dolgokra, amelyek rendesen kiáltozni szoktak. Ez a szóbeszéd arra sarkallta Smith-t – Weeden ugyanis éppen a tengeren hajózott –, hogy a tanya mögötti folyópartra rohanjon, ahol meg is lelte egy jókora omlásnak a helyét. Bejáratnak azonban nyoma sem volt a meredek part belsejében; a miniatűr lavina ugyanis a föld és a fenti növényzet elegyéből szilárd falat emelt maga után. Smith egy-két helyen ásással is próbálkozott, de aztán a sikertelenség – vagy a sikertől való félelem – abbahagyatta vele. Érdekes volna tudni, mit tett volna a célratörő és bosszúvágyó Weeden, ha történetesen nincs éppen távol.

4.

1770 nyarán Weeden elérkezettnek látta az időt, hogy másokat is beavasson fölfedezéseibe; ekkorra ugyanis nagy mennyiségű tényanyag birtokába jutott, és egy második szemtanú azt az esetleges gyanút is eloszlathatta, hogy féltékenység és bosszú fűti a képzeletét. Elsőnek az Enterprise kapitányát, James Mathewsont avatta be a bizalmába, aki egyrészt elég jól ismerte őt, hogy ne kételkedjék a szavahihetőségében, másrészt elég nagy befolyással bírt a városban, hogy odafigyeljenek a szavára. A beszélgetés a kikötő közelében, Sabin kocsmájának egy emeleti szobájában esett meg, Smith jelenlétében, aki barátjának szinte minden állítását hitelesítette; és azonnal látszott, hogy Mathewson kapitányra óriási hatással voltak a hallottak. Mint szinte mindenki a városban, ő is sötét gyanút táplált Joseph Curwen iránt, ezért elég volt ez a megerősítés és magyarázat, hogy minden kétsége eloszoljék. A tanácskozás végén ünnepélyes komorsággal szigorú titoktartásra intette a két fiatalembert. Megígérte, hogy külön-külön be fog avatni vagy tíz nagy tudású és neves providence-i polgárt, megtudakolja a véleményüket, és meghallgatja esetleges tanácsaikat. A titoktartásra mindenképpen szükség lesz, mivel ez nem olyan ügy, amivel a város rendőrsége vagy a milícia meg tudna birkózni, és mindenekfölött tudatlanságban kell tartani az ingerlékeny tömeget, nehogy ezekben az amúgy is zavaros időkben megismétlődjék a rettenetes salemi pánik, amely alig egy évszázada idesodorta Curwent.

Hite szerint a beavatásra méltó emberek a következők lennének: dr. Benjamin West, akinek a Vénusz legutóbbi átvonulásáról írott cikke tudós és gondolkodó férfiú hírnevét kölcsönözte; James Manning tiszteletes, elnöke a főiskolának, amely mostanában költözött ide Warrenből, és amíg a Presbyterian Lane fölötti dombon el nem készül az épülete, ideiglenesen az új King Street-i iskolában kapott helyet; Stephen Hopkins volt kormányzó, aki tagja a newporti Filozófiai Társaságnak, és széles látókörű ember hírében állott; John Carter, a Gazette kiadója; a négy Brown testvér: John, Joseph, Nicholas és Moses, akik a helyi mágnások körét alkották, és akik közül Joseph afféle amatőr tudós volt; az öreg dr. Jabez Bowen, e nagy műveltségű férfiú, aki első kézből sokat tud mesélni Curwen furcsa beszerzéseiről; és Abraham Whipple kapitány, ez a hírhedetten merész és nagy erejű tengeri farkas, aki minden esetleges akcióban vezető szerepet játszhat. Egyetértés esetén ezeket az urakat a végén közös tanácskozásra is össze lehet hívni, és rájuk hárul majd annak eldöntése, hogy mielőtt akcióba lépnének, jelentsék-e az ügyet Joseph Wanton gyarmati kormányzónak Newportban.

Mathewson kapitány küldetése a legvérmesebb reményeket is felülmúló sikerrel járt, mert miközben egy-két kiválasztott bizalmasa némi kétségének adott hangot Weeden elbeszélésének kísérteties vonatkozásait illetően, egyetlenegy sem akadt, aki ne tartott volna szükségesnek valamilyen titkos és összehangolt akciót. Senki sem vonta kétségbe, hogy Curwen megfoghatatlan veszedelemmel fenyegeti a város és a gyarmat jólétét, és mindenáron meg kell szabadulni tőle. 1770 decemberének végén a város kiválóságainak egy csoportja összedugta hát a fejét Stephen Hopkins házában, és meghányta-vetette a lehetséges lépéseket. Gondosan elolvasták azokat a följegyzéseket, amelyeket Weeden Mathewson kapitánynak átadott, és őt is meg Smith-t is megidézték, hogy a részletekről kifaggassák őket. Az összejövetel végére a félelemhez nagyon hasonló érzés hatalmasodott el az egybegyűlteken, habár ezt a félelmet át– meg áthatotta az a komor elszántság amit talán Whipple kapitány nyers és hangos káromkodása fejezett ki leginkább. A kormányzót legjobb kihagyni az ügyből, minthogy nem maradhatnak belül a törvényesség keretein. Curwen, aki ki tudja, milyen és mekkora titkos hatalomnak a birtokában van, nem az az ember, akit ki lehetne utasítani a városból. Nem tudni, mivel vághatna vissza, és ha az ördöngös alak be is adná a derekát, eltávolítása csak mások nyakába zúdítaná ezt a tisztázatlan terhet. Törvénytelen idők jártak akkor, és ezek az emberek, akik éveken keresztül kijátszották a királyi vámszedőket ha úgy látják jónak, keményebb eszközök alkalmazásától sem fognak visszariadni. Curwenre a pawtuxeti tanyáján kell lecsapni egy tusákban edzett kalózkülönítménnyel, és adni kell neki egy utolsó lehetőséget, hogy kimagyarázkodjék. Ha az derül ki róla, hogy egy kelekótya, aki azzal szórakozik, hogy különböző hangokon üvöltözik, és magában társalog, akkor szépen zárt intézetbe dugják. De ha valami sötétebb dologra derül fény, és igaznak bizonyulnak azok a föld alatti rémségek, akkor neki is meg mindenkinek, aki ott van vele, pusztulnia kell. Ezt szép csendben el lehet intézni, és még az özvegyének meg az apósának sem kell elárulni, mi lett vele.

Miközben ezeket a komoly lépéseket latolgatták, a várost egy iszonyú és megmagyarázhatatlan esemény rázta meg, ami mérföldnyi körzetben hosszú időre minden más beszédtémát kiszorított. Egy holdvilágos januári éjszaka közepén, amikor a földeket vastag hótakaró borította, a folyón túli domb felől velőtrázó üvöltések sorozata álmos fejekkel töltötte meg az ablakokat; a Weybosset környéki lakosok pedig egy jól megtermett fehér alakot láttak fejvesztve rohanni a Törökfej előtti, úgy-ahogy tisztára takarított térségen keresztül. A távolban kutyák csaholtak, de a fölébredt város ricsaja elhallgattatta őket. Lámpákkal és muskétákkal fölfegyverzett emberek rohantak elő, kutatásukat azonban nem koronázta siker. Másnap reggel viszont egy tagbaszakadt, izmos ember pucér testére találtak a Nagyhíd déli pillérénél összetorlódott jég hátán, ott, ahol Abbott szeszfőzdéjénél elterpeszkedik a Hosszú kikötő, és ez a lelet véget nem érő találgatások és suttogások témája lett. Nem annyira a fiatalabb, mint inkább az idősebb nép volt az, amely összesúgott-búgott, mivel az az iszonyattól kiguvadt szemű, merev arc csak az aggastyánok emlékezetében pendítette meg a felismerés húrját. Álmélkodva és a félelemtől borzongva lopva összesúgtak egymás között, ugyanis ezek az iszonyatba fagyott arcvonások a megtévesztésig hasonlítottak valakire – egy olyan emberre, aki már ötven éve elköltözött az élők világából.

Ezra Weeden jelen volt a test megtalálásánál, és emlékezve az elmúlt éjszakai kutyaugatásra, a Weybosset Streeten és a Muddy Dock hídon át a hang forrásához sietett. Kíváncsi várakozásában nem is csalódott, mert a lakott település szélén, ott, ahol az utca a Pawtuxet Roadba torkollott, igen különös nyomokra akadt a hóban. A mezítelen óriást számos kutya és csizmás férfi üldözte, és könnyedén meg lehetett különböztetni a vérebek és gazdáik visszatérő nyomait is. Az üldözést akkor hagyták abba, amikor túl közel jutottak a városhoz. Weeden komoran elmosolyodott, és fölösleges buzgalomból követte a nyomokat a forrásukhoz. Mint előre gyanította, azok Joseph Curwen pawtuxeti tanyájához vezettek, és sokért nem adta volna, ha az udvart nem taposták volna annyira össze. Ám nappali világosságban akkor sem merészkedett volna oda szaglászni. Dr. Bowen, akinek Weeden tüstént beszámolt fölfedezéséről, fölboncolta a különös tetemet amelyen olyan furcsaságokat fedezett föl, amelyek mélységesen megdöbbentették. A roppant férfi mintha sohasem használta volna az emésztőszerveit, míg az egész bőre szokatlanul durva és laza szövetű volt: Weedennek szöget ütött a fejébe, amit az öregek sutyorogtak arról, hogy ez a tetem mennyire hasonlít Daniel Greenre, a rég meghalt kovácsra, akinek a dédunokája, Aaron Hoppin mint szállítmányfelügyelő Curwen alkalmazásában áll; ezért mintegy véletlenül el-elejtett egy-egy kérdést, és végül is megtudta, hová temették el Greent. Azon az éjszakán egy tíztagú társaság kereste föl a Herrenden's Lane melletti régi temetőt, és föltárt ott egy sírt, amelyet várakozásuknak megfelelően üresen találtak.

Eközben már rávették a postakocsisokat, hogy tartsák vissza Joseph Curwen leveleit, és nem sokkal a mezítelen holttest esete előtt kezükbe akadt egy levél, amelyet Jedediah Orne adott postára Salemben. Ez a levél alaposan elgondolkoztatta az összeesküdött polgárokat. Egy részlete, amelyet Charles Ward az egyik család magángyűjteményében fedezett föl, így hangzott:

Örömmel tölt el, hogy a Régi Dolgokkal az Te módszered szerént mesterkedsz továbbra is, mindazonáltal ne hidd, hogy Mr Hutchinson Salem Village-ben messzebbre jutott. Mert bizon csak eleven Szörnyetegeket sikerült H.-nak föl hívnia abból amit mi nem tudnánk az ő Teljességekben összvegyűjtenünk. A mit te elküldtél nekem, nem sikeredett, vagy mert hiányzott belőle valami, avagy mert az szavak akár az én mondásomban, akár a te leírásodban nem voltak igazak. Egyedül nem tudok mit tenni. Én nem ösmerem az Chemiai Tudományokat, bennünket, és gondosan válogasd meg, kiket hívsz föl, mert jól tudod, mit írt Mr Mather a ...-i Magnaliában, és magad is megítélheted, mily híven leírta ama szörnyűséges dolgot. Bizony mondom néked, ne hívjál föl senkit, azkit nem bírsz visszaküldeni; vagyis hogy senki olyant, azki a maga részéről olyasvalakit hívhat föl ellened, azmi ellen a te leghatalmasabb fortélyod is hiábavalónak bizonyulhat. Hívjad föl a kisebbet, nehogy a nagyobb válaszoljon, amely fölébed kerekedhet. Rémülettel olvastam, hogy tudod, mi hogy megértsem Borellust, és megvallom, hogy belezavarodtam a Necronomicon VII. Könyvébe, amit te ajánlál. Tanácsolnám azonban, hogy fogadd meg az Intelmeket, amikkel elláttak volt vagyon Ben Zaristnatmik Ébenfa Dobozában, minthogy rájöttem, ki árulhatta el tenéked. Továbbá arra kérlek téged, hogy Jedediah, nem penig Simon névre írjál nékem. Ebben a községben az ember nem élhet meg hosszú életet, te viszont ösmered az én szándékomat, hogy úgy jövék vissza, mint az én Fiam. Óhajtom, hogy ösmertess meg véle, mit tudott meg a fekete Ember a Római Fal alatti Kriptában lévő Sylvanus Cocidiustól, és hálás lennék, ha kölcsön adnád nékem az említett MS-t.

Egy másik, Philadelphiában föladott aláírás nélküli levél ugyancsak elgondolkodtatta olvasóit, különösen annak alábbi részlete:

Tudomásul veszem, hogy mint mondád, csak a te Hajóiddal fogod elküldeni a Számvetéseket, csakhogy nem tudom mindig biztosra venni az érkezésöket. Az említett Dologban még csak egyet kívánok; ámbár biztos akarok lenni abban, hogy helyesen értelek-é. Azt mondod nékem, hogy ha a legjobb eredményt akarjuk elérni, egyetlen Rész sem hiányozhat, csakhogy te is jól tudod, milyen nehéz erről megbizonyosodni. Nagy kockázat és teher az egész Ládát elvinni, az Városban pedig (azaz Szt. Péter, Szt. Pál, Szt. Mária vagy Christus egyházaiban) ez szóba sem jöhet. Ismerem azonban, millyen Tökéletlenségek valának abban, azkit múlt Októberben föltámasztál, és hogy mennyi eleven Példányt kényszerültél alkalmazni, mielőtt 1766-ban föltaláltad az igaz Módszert, ezért mindenben a te utadat fogom járni. Türelmetlenül várom a Hajódat, és naponta fogok érdeklődni Mr. Briddle mólójánál.

Egy harmadik gyanús levél ismeretlen nyelven, sőt ismeretlen írással volt írva. A Charles Ward által megtalált Smith-féle naplóban ügyetlen kézzel ki volt másolva egy gyakran ismétlődő betűcsoport, és a Brown egyetem szakértői annharának vagy abesszinnek vélték az írást, jóllehet a szavakat nem ismerték föl. Ezeket a leveleket nem kézbesítették ki Curwennek, bár az a körülmény, hogy röviddel ezután Jedediah Orne eltűnt Salemből, arról tanúskodik, hogy a providence-i férfiak suba alatt foganatosítottak bizonyos intézkedéseket. A pennsylvaniai Történelmi Társaság levéltárában is akad néhány furcsa levél, amely arról értesíti a címzettet, dr. Shippent, hogy Philadelphiában megbújik egy veszedelmes alak. Ám határozottabb intézkedések is a levegőben lógtak, és Weeden leleplezésének legfőbb következményeit azokban a titkos összejövetelekben kell keresnünk, amelyekre éjszakánként a Brown-féle raktárakban kerítettek sort a fölesküdött és kipróbált tengerészek és megbízható öreg kalózok. Ezeken lassan, de biztosan kikovácsolódott egy hadjárat terve, amely minden nyomát el fogja tüntetni Joseph Curwen titkos mesterkedéseinek.

Hiába volt minden óvatosság, úgy látszik, Curwen mégis szimatot kapott, hogy valami készül ellene, mert mindenkinek föltűnt szokatlanul gondterhelt arckifejezése. Kocsiját a nap minden órájában látták a városban és a Pawtuxet Roadon, és lassanként lepattogzott róla annak az erőltetett nyájasságnak a máza, amellyel megpróbálta eloszlatni a város előítéletét. A tanya legközelebbi szomszédai, Fennerék egy éjjel nagy fényoszlopot láttak az égre törni annak a titokzatos, magas és keskeny ablakos kőépületnek a tetejéről, és ezzel a hírrel tüstént besiettek John Brownhoz Providence-be. Mr. Brown lett a Curwen kiirtására létrejött válogatott csapat vezetője, aki most elárulta Fenneréknek, hogy hamarosan akcióba lépnek. Ezt szükségesnek látta megtenni, mert úgysem tudnák elkerülni hogy ne legyenek tanúi a végső rajtaütésnek, amelyet azzal indokolt, hogy Curwen a newporti vámhivatal kéme ezért minden providence-i hajós, kalmár és farmer feni rá a fogát. Nem tudni, hogy a szomszédok, akik már oly sok fura dolgot láttak a tanyán, bevették-e ezt a mesét, de az biztos, hogy Fennerék minden rosszat el tudtak képzelni egy ilyen fura alakról. Mr. Brown megkérte őket, hogy tartsák szemmel a Curwen-tanyát, és rendszeresen tegyenek jelentést mindenről, amit ott tapasztalnak.

5.

A szokatlan fényoszlop azt a gyanút keltette, hogy Curwen résen van, és váratlan dolgokra készül, ezért az eltökélt polgárok csapata elhatározta, hogy meggyorsítja a gondosan kitervelt akció végrehajtását. Smith naplója szerint 1771. április 12-én, este tíz órakor mintegy száz ember gyülekezett Thurstonnak a hídon túli Weybosset Pointon lévő, Arany Oroszlánhoz címzett kocsmája nagytermében. A neves személyiségek hangadó csoportjából John Brownon, a vezetőn kívül operáló műszereit tartalmazó táskájával együtt megjelent dr. Bowen; Manning elnök, aki odahaza hagyta híres (az egész gyarmat legnagyobb) parókáját; fekete köpenyébe burkolva Hopkins kormányzó, tengerész fivérével, Esehhel együtt, akit a többiek beleegyezésével csak az utolsó pillanatban avatott be; John Carter, Mathewson kapitány és Whipple kapitány, akire a tulajdonképpeni rajtaütést végző csapat parancsnoksága várt. Ezek a vezetők még egy utolsó tanácskozásra elvonultak a hátsó szobába, minekutána Whipple kapitány megjelent a nagyteremben összegyűlt matrózok előtt, és még egyszer utoljára megeskette és eligazította őket.

Eleazer Smith a vezetőkkel maradt a hátsó szobában, ahol együtt várakoztak Ezra Weedenre, aki azt a feladatot kapta, hogy szemmel tartsa Curwent, és jelentse, ha elindul a kocsija a tanyára.

Fél tizenegy tájban feldübörgött a híd, majd az utcán folytatódott a kocsi zörgése, vagyis most már meg sem kell várni Weeden jelentését, hogy a kárhozott ember elindult elvetemült ördöngösségének utolsó éjszakájára. Egy perccel később, amikor a távolodó kocsi elhaló zörgése már a Muddy Dock hídról szűrődött ide, megjelent Weeden is, mire a támadók némán katonai alakzatba sorakoztak az utcán, ki-ki flintát, sörétes puskát vagy bálnaszigonyt cipelve a vállán. Weeden és Smith a rajtaütőkhöz csatlakozott, és az összeesküvő polgárok közül rajtuk kívül bevetésre készen itt volt még Whipple kapitány, a vezérük, Eseh Hopkins kapitány, John Carter, Manning elnök, Mathewson kapitány és dr. Bowen; ezenkívül Moses Brown, aki csak a tizenegyedik órában jelent meg, és így nem vett részt a kocsmai megbeszélésen. Ezek a szabad polgárok és száz matrózuk haladék nélkül nekivágtak a hosszú menetnek, komor arcukon némi nyugtalanság is tükröződött, amint maguk mögött hagyták a Muddy Dockot, és a szelíden emelkedő Broad Streeten fölkapaszkodtak a Pawtuxet Road felé. Elder Snow templomát elhagyva néhányan visszafordultak, hogy még egy utolsó pillantást vessenek a kora tavaszi csillagok fényében nyújtózkodó Providence városára. A tornyok és a csúcstetők sötét sziluettjei rárajzolódtak az ég kárpitjára, és a Híd északi oldalánál megbúvó tengeröböl felől sós párát hozott föl a szellő. A Vega már fölkapaszkodott a vízen túli domb fölé, amelyen a fák koronái alkotta taréjt megtörte a befejezetlen egyetemi épület tetőzete. A domb lábánál és az oldalára fölkapaszkodó keskeny sikátorok mentén az óváros, Old Providence aludta álmát; az ő biztonsága és épsége érdekében készülnek most ezt a szörnyű és roppant szentségtörést megsemmisíteni.

Egy és negyed óra múlva a rajtaütők az előzetes megállapodásnak megfelelően megérkeztek a Fenner-tanyára, ahol meghallgatták még egy utolsó beszámolót kiszemelt áldozatukról. Az több mint félórája ért ki a tanyára, és röviddel utána még egyszer az égre szökkent a furcsa fénycsóva, ezenkívül azonban egyetlen ablakból sem szűrődött ki világosság. Az utóbbi időben már megszokták ezt. Míg a beszámolót hallgatták, az emberek déli irányban újabb erős fényt láttak fölragyogni, és egyszerre rádöbbentek, hogy félelmetes és természetellenes csodák közelébe férkőztek. Whipple kapitány három szakaszra osztotta csapatát: egy húsztagú különítmény levonul a partra, és megakadályozza, hogy Curwen esetleg erősítést kapjon a tengerről, és ott marad, amíg szükség esetén a főerőkhöz nem rendeli küldönc útján; egy másik húsztagú csapat Eseh Hopkins kapitány vezetésével a Curwen-tanya hátában lelopakodik a folyópartra, és fejszékkel vagy lőporral betöri a magas, meredek partoldalon lévő tölgyfa ajtót; a harmadik pedig felvonul a ház és melléképületei ellen. Ennek a csapatnak az egyharmada Mathewson kapitány vezetésével a magas és keskeny ablakos titokzatos kőépületet rohamozza meg, a másik harmadot maga Whipple kapitány vezeti föl a főépület ellen, míg a megmaradó harmad gyűrűt von az egész épületcsoport köré, amíg föl nem hangzik a támadásra szólító riadó.

A folyóparti különítmény egy sípjelre betöri a domboldali ajtót, majd lesben áll, és elfog mindent, ami belülről kitörhet. Két sípjelre benyomul az ajtón, és megtámadja az ellenséget, vagy csatlakozik a többi ostromlóhoz. A kőházhoz kirendelt csapat hasonlóképpen cselekszik: az első sípjelre utat vág az épület belsejébe, a másodikra pedig tovább nyomul előre a föld belsejébe vezető akármilyen folyosón, és csatlakozik a katakombákban várható általános vagy főütközethez. A három sípjelből álló harmadik vagy vészjelzés mozgósítja őrszolgálatáról a közvetlen tartalékot; ez a húsz ember kétfelé oszlik, és a főépületen, illetőleg a kőházon keresztül lehatol az ismeretlen mélységekbe. Whipple kapitány szilárdan meg volt győződve a katakombák létezéséről, és a tervek kidolgozásánál nem is számolt más lehetőséggel. Erős és messze hangzó síppal látta el magát, és nem tartott attól, hogy megzavarják vagy félreértik a jelzéseit. A mólóhoz küldött végső tartalék természetesen jórészt kívül esik a síp hallótávolságán, ezért lesz szükség küldöncre, ha rászorul a segítségére. Moses Brown és John Carter Hopkins kapitánnyal a folyóhoz ment, míg Manning elnök Mathewson kapitány kőházi különítményéhez csatlakozott. Dr. Bowen és Ezra Weeden Whipple kapitány csapatával maradt, amely magát a tanyaházat fogja megostromolni. A támadás akkor veszi kezdetét, mihelyt Hopkinstól megérkezik a futár Whipple kapitányhoz a hírrel, hogy a folyóparti különítmény elfoglalta hadállását. A vezér ekkor leadja egyetlen, hangos sípjelét, mire a három előretolt egység egyszerre támadásba lendül. A három szakasz röviddel éjjel egy óra előtt elhagyta a Fenner-tanyát; az első, hogy őrizze a mólót, a második, hogy lehatoljon a folyóvölgybe, a domboldali ajtóhoz, és a harmadik, hogy részekre válva elfoglalja állásait a Curwen-tanya épületei ellen.

Eleazar Smith, aki a partőrséghez csatlakozott, naplójában beszámol az esemény nélküli menetelésről, majd a hosszú várakozásról az öböl melletti szirten, amit egyszerre egy jelzősíp távoli hangja, majd rákövetkezően ugyanabból az irányból tompa kiáltozás, üvöltözés és lőporrobbanás furcsa keveréke tört meg. Később valaki mintha távoli puskalövéseket is hallott volna, még később Smith füléhez is eljutott a magasból valamilyen titáni szavak mennydörgésszerű lüktetése. Már pirkadt, amikor egy elgyötört futár tágra meredt szemmel és az öltözékéből undorító bűzt árasztva megérkezett hozzájuk, és közölte velük, hogy csendben menjenek haza, és soha egy szóval se említsék az éjszakai kalandot és azt az embert, akit Joseph Curwennek hívtak. Volt valami a küldönc megjelenésében, ami minden szónál ékesebben meggyőzte őket; valami, ami titokzatos módon kiégett belőle, vagy örökre bevésődött a lelkébe, és mindörökre elválasztotta tőlük ezt a sokak által jól ismert, egyszerű matrózt. Később ugyanezt tapasztalták régi cimboráikkal is, amikor újból összetalálkoztak velük, akik megjárták a borzalmaknak azt a bugyrát. A legtöbben mintha elveszítettek vagy éppen nyertek volna valami megmérhetetlent és leírhatatlant. Olyasmit láttak, hallottak vagy tapasztaltak ők, ami nem embernek való, és amit sohasem lesznek képesek elfelejteni. Ezeknek az embereknek soha egy fecsegő szó nem hagyta el az ajkát, mert még a legközönségesebb emberi ösztönt is legyűri az iszonyat. Abból az egy szál hírnökből olyan leírhatatlan iszonyat áradt át rájuk, ami valósággal lepecsételte az ajkukat. Nagyon kevés az a szóbeszéd, amit ők indítottak volna útnak; Eleazar Smith naplója az egyetlen írott emlék erről az expedícióról, amely az Arany Oroszlánból a csillagok fényében hadra kelt.

Charles Ward azonban ezenkívül talált még némi homályos utalást a Fenner-levelezésben is, amelyre New Londonban akadt rá, ahol tudomása szerint a család egyik ága élt. Úgy látszik, Fennerék, akiknek a házából odalátszott a pusztulásra ítélt, távoli tanya, végignézték az ostromló sereg elvonulását, és tisztán hallották Curwen kutyáinak dühös acsarkodását és az első éles sípszót, amely jelt adott a rohamra. Az első sípszó után megismétlődött a kőépületből az égre törő fényoszlop, és nyomban ezután az általános támadásra jelt adó sietős sípjelzés nyomán távoli muskétaropogás, majd egy velőtrázó üvöltés hangzott föl, amelyet Luke Fenner, a levél írója ezekkel a betűkkel próbált visszaadni: "Waaaahrrrr-R'waaahrrr". Volt azonban valami ebben a kiáltásban, amit semmilyen szóval nem lehet visszaadni, és a levélíró megemlíti, hogy a hang hallatára az anyja elájult. Az üvöltés később valamivel halkabban megismétlődött, amit további, a korábbinál tompább puskaropogás, majd a folyó irányából hangos lőporrobbanás követett. Egy órával később minden kutya rémült csaholásba kezdett, és a föld alól tompa moraj tört fel, amelytől táncolni kezdtek a gyertyatartók a kandallópárkányon. Erős kénszag terjengett, és Luke Fenner apja váltig erősködött, hogy hallotta a harmadik vészjelzést is, bár a többiek ezt nem erősítették meg. Újból fölhangzott a muskéták tompa ropogása, amit a korábbiaknál kevésbé átható, ám annál rémisztőbb mély kiáltás követett; egyfajta torokból jövő, gonoszul képlékeny köhögés vagy hörgés, amelynek nem annyira akusztikai értéke, mint inkább elnyújtott volta és lélekbe markoló iszonyata adta meg üvöltésjellegét.

Ezután ott, ahol a Curwen-tanya lehetett, megjelent egy égő alak, amelyet rémült emberek kétségbeesett kiáltozása követett. Muskéták villantak és dördültek, és a lángoló alak a földre zuhant. Újabb lángoló alak tűnt föl, és tisztán ki lehetett venni egy emberi kiáltást. Fenner azt írta, hogy néhány őrjöngő szót is meg tudott különböztetni:

"Mindenható, óvd meg a te bárányodat!" Újabb lövések dörrentek, és a második égő alak is elterült. Ezután mintegy háromnegyed órára csönd állt be, amikor a kis Arthur Fenner, Luke kisöccse fölkiáltott, hogy a távoli elátkozott tanyáról "vörös ködöt" látott fölcsapni a csillagos égre. A gyermeken kívül ezt senki sem tudja tanúsítani, Luke azonban megemlít egy fontos körülményt, nevezetesen, hogy ugyanabban az időben a szobában tartózkodó három macska háta fölpúposodott, és a szőrük égnek meredt a görcsös rémülettől.

Öt perccel később hideg szél kerekedett, és a levegőt olyan tűrhetetlen bűz árasztotta el, hogy a parti különítmény vagy Pawtuxet falu éber lakói csak a tenger túláradó frissessége miatt nem vehették észre. Ez a bűz semmihez sem hasonlított, amit a Fenner család valaha is megtapasztalt, és valamiféle torokszorító, megfoghatatlan, a sírgödör vagy a kripta keltette félelemnél is nagyobb rettegéssel töltötte el az embereket. Röviddel ezután hangzott föl az iszonytató hang, amelyet egyetlen boldogtalan fültanú sem fog soha elfelejteni. A hang, akár az utolsó ítélet harsonája, a magas égből mennydörgött alá, és tovagördülő visszhangja megremegtette az ablakokat. Mély volt és dallamos, erős, akár az orgona basszus sípjai, ugyanakkor gonosz, akár az arabok titkos könyvei. A szavakat senki sem ismerte föl, mert valamilyen ismeretlen nyelven hangzottak el, Luke Fenner azonban megpróbálta visszaadni az ördögi szózatot, imigyen: "DISZMISZ – DZSESET– BONEDOSZEFEDUVEMA – ENTEMOSSZ". Egészen 1919-ig egyetlen ember sem volt képes az emberi tudás tárházban rátalálni ennek a nyers átiratnak a mására, csak Charles Ward ismerte föl bennük hátborzongva azokat szavakat, amelyeket Mirandola borzadva úgy bélyegzett meg, mint a fekete mágia legiszonyatosabb ráolvasását.

A Curwen-tanyáról egy félreismerhetetlen emberi kiáltás vagy mély, többszólamú sikoly válaszolt erre a gonosz csodára, mire a rettenetes bűz egy hasonlóképpen elviselhetetlen miazmával egészült ki. A sikolyhoz is csatlakozott egy határozottan megkülönböztethető, hosszan elnyújtott, hol magasba szökő, hol mélybe zuhanó kántáló üvöltés. Időnként már-már a beszéd határát súrolta, bár aki hallotta, egyetlen érthető szót sem tudott volna megkülönböztetni; egyszer pedig valósággal hisztérikus ördögi kacajba csapott át. Ekkor emberi torkok tucatjaiból a halálos rettegés és a mélységes őrület üvöltése szakadt föl olyan erővel, hogy a mélyek mélyéből is tisztán és erőteljesen hangzott; utána sötétség és csend borított be mindent. Kavargó, maró füst oltotta ki a csillagokat, jóllehet lángot nem lehetett látni, és másnap egyetlen épületen sem lehetett fölfedezni a tűz nyomait.

Hajnaltájt két riadt, iszonyatos és leírhatatlan bűzt árasztó hírnök zörgetett be Fennerékhez, és jó pénzért egy kis hordó rumot kért. Egyikük közölte a családdal, hogy a Joseph Curwen-afférnek vége, és hogy az éjszaka történtekről hallgassanak, mint a sír. Bármily arrogánsnak hatott is ez a rendelkezés, a hírnök megjelenése minden neheztelést elaltatott, és félelmetes tekintéllyel ruházta föl őt; ennek köszönhető, hogy mindössze Luke Fennernek ezek a titkos levelei – amelyeknek a megsemmisítését kérte connecticuti rokonától – maradtak fönn az események egyedüli hírmondóiként. Csak az mentette meg a dolgot a jótékony feledéstől, hogy a rokon nem engedelmeskedett a kérésnek, és a levelek mégis fönnmaradtak. Charles Wardnak sikerült még egy részlet birtokába jutnia, annak köszönhetően, hogy a pawtuxeti polgárok megrögzötten kutattak őseik emlékei után. A falu egyik lakosa, az öreg Charles Slocum elmondta, hogy a nagyapja még emlékezett egy különös szóbeszédre bizonyos összeégett és torz holttestről, amelyre egy héttel azután akadtak rá a mezőn, hogy Joseph Curwen halálát bejelentették. A mendemondát az tartotta elevenen, hogy ez a tetem, amennyire összeégett és eltorzult alakjából föl lehetett ismerni, nem volt egészen ember, de egyetlen olyan állatra sem hasonlított, amilyennel a pawtuxetiek személyesen vagy olvasmányaikban valaha is találkoztak.

6.

Annak a rettenetes rajtaütésnek egyetlen résztvevőjéből sem lehetett soha egyetlen szót sem kivenni az esetről, és a legkisebb hírtöredék is azok révén maradt fönn, akik nem voltak tagjai a harcoló különítménynek. Van valami félelmetes abban a kínos igyekezetben, amellyel ezek a rajtaütők a legkisebb részletet is megsemmisítették, ami akár a leghomályosabban is utalna az eseményre.

Nyolc matróz esett el, és bár a holttestüket nem szolgáltatták ki, hozzátartozóik belenyugodtak abba, hogy a vámosokkal történt összetűzésnek estek áldozatul. Ezzel magyarázták azt a rengeteg sebet is, amit dr. Jabez Bowennek, a rajtaütés résztvevőjének el kellett látnia. Nehezebb volt megmagyarázni az összes résztvevőből áradó orrfacsaró bűzt, ami még hetekig szóbeszéd tárgya volt. A vezető polgárok közül Whipple kapitány és Moses Brown szenvedte el a legsúlyosabb sebeket, és a feleségek leveleiből kiderül az az értetlenség, amit férjeik titkolózása és sebeik féltékeny takargatása keltett bennük. Lelkileg minden résztvevő megöregedett, megfontolttá vált és megrendült. Szerencsére egytől egyig szívós, gyakorlatias és egyszerű, hagyományos hitelveket valló polgárok voltak, mert egy szemlélődőbb, komplikáltabb elme aligha állta volna a sarat. Az ügy legjobban Manning elnököt viselte meg, de ő is kilábalt a legmélyebb árnyékból, és az emlékeket imádságba fojtotta. A vezetők mindegyikére mozgalmas élet várt a későbbiekben, és talán szerencse is, hogy ez így alakult. Alig telt el egy év, és Whipple kapitányt máris ott látjuk a csőcselék élén, amely felgyújtotta a Gaspee nevű vámőrhajót, és ebben a merész kiállásban bizonyára fölfedezhetjük azt a törekvést, hogy elfojtsa magában a nyugtalanító emlékeket.

Joseph Curwen özvegyének átadtak egy szokatlan alakú, lezárt ólomkoporsót, amelyet úgy látszik, ott találtak készen a helyszínen, és azt mondták, hogy a férje holtteste van benne. Azt állították, hogy a vámőrséggel folytatott csatározásban esett el, és nem tanácsos nagyon firtatni a részleteket. Ennél többet egyetlen száj sem ejtett Joseph Curwen sorsáról, és Charles Ward is mindössze egy apró morzsából próbálta rekonstruálni a történteket. Ez is csak egy vékonyka fonál volt, egyetlen passzusnak a reszketeg aláhúzása abban az elkobzott levélben, amelyet Jedediah Orne írt Curwennek, és amelyet Ezra Weeden részlegesen lemásolt. Ez a másolat Smith leszármazottjainak a birtokában maradt fönn; és nem tudni, vajon Weeden adta-e át a társának az események után, mintegy néma bűnjeleként annak, ami megesett, vagy – és ez a valószínűbb – már eleve Smith birtokában volt a szöveg, és ő maga húzta alá azokat a sorokat, annak alapján, amit agyafúrt találgatással és ügyes kérdezősködéssel kiszedett a barátjából. Íme az aláhúzott rész:

Bizony mondom néked, ne hívjál föl senkit; azkit nem bírsz visszaküldeni; vagyishogy senki olyant, azki a maga részéről olyasvalakit hívhat föl ellened, azmi ellen a te leghatalmasabb fortélyod is hiábavalónak bizonyulhat. Hívjad föl a kisebbet, ne– hogy a nagyobb válaszoljon, amely fölébed kerekedhet.

Ennek a passzusnak a fényében, no meg azt a lehetőséget is figyelembe véve, hogy ez a sarokba szorított ember végső kétségbeesésében ki tudja, milyen ördögi szövetségesekhez folyamodhatott, Charles Ward nem is volt olyan biztos benne, hogy valamelyik providence-i polgár végzett Joseph Curwennel.

A rajtaütést vezető férfiak befolyása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a halott minden emlékét kitöröljék Providence életéből és évkönyveiből. Eleinte még nem vették olyan szigorúan a dolgot, és hagyták, hogy az özvegy, valamint annak apja és gyermeke sötétben tapogatózzon a dolog lényegét illetően; Tillinghast kapitány azonban szemfüles ember volt, és hamarosan elég mendemondát szedett össze ahhoz, hogy rémülten követelje a lányától meg az unokájától, hogy változtassák meg a nevüket, égessenek el minden könyvet és megmaradt iratot, és kaparják le a nevet Joseph Curwen sírkövéről. jól ismerte Whipple kapitányt, és bizonyára mindenki másnál többet ki tudott szedni ebből a nyers tengeri medvéből arról, hogy milyen véget is ért az az elátkozott varázsló.

Ettől kezdve egyre szigorúbban ügyeltek rá, hogy Curwen minden emlékét kitöröljék, és ez a tisztogató akció közmegegyezéssel a végén a városi irattárra és a Gazette kartotékaira is kiterjedt. Szellemében hasonlított ez ahhoz a hallgatáshoz, amely kegyvesztettsége után tíz évig Oscar Wi1de nevét övezte, méretében pedig annak a bűnös Runagur királynak a sorsához Lord Dunsany történetében, akiről az istenek nemcsak azt döntötték el, hogy szűnjék meg létezni, hanem azt is, hogy sohasem létezett.

Mrs. Tillinghast – ahogy az özvegyet 1772 után ismerték – eladta az Olney Court-i házat, és 1817-ben bekövetkezett haláláig a Power's Lane-en lakott az apjánál. A pawtuxeti tanyát, amelyet minden jótét lélek messzire elkerült, átadták az enyészetnek, amely aztán megfoghatatlan gyorsasággal el is hatalmasodott rajta. 1780-ra már csak a kő– és téglafalak álltak, 1800-ra pedig ezek is alaktalan romhalmazzá dőltek össze. Senki sem vett bátorságot ahhoz, hogy áthatoljon a sűrű folyóparti bozóton, hogy földerítse a domboldalon rejtőző ajtóbejáratot, és senki sem próbált pontos képet alkotni arról, hogyan is vágta ki magát Joseph Curwen a maga fölidézte borzalmak közül.

Csak az öreg tengeri medvét, Whipple kapitányt hallották néha a jó fülű cimborák az orra alatt dörmögni: "A himlő essen abba a..., mi a fenén nevetett, mikor úgy üvöltött. Mintha tartogatott volna még az átkozott... valamit a tarsolyában. Biz' isten egy fél tallérért fölperzselném a... házát."

III. KUTATÁS ÉS FÖLIDÉZÉS

1.

Amint láttuk, Charles Ward 1918-ban fedezte föl, hogy Joseph Curwen leszármazottja. Nincs mit csodálkozni, hogy azonnal élénk érdeklődést mutatott minden iránt ami a régmúlt titokkal kapcsolatos, hiszen minden kósza szóbeszéd, amit Curwenről hallott, most egyszerre elevenen érintette őt, akiben Curwen vére folyt. Nincs az a lelkes és képzelettel megáldott származástanász, aki ne állt volna nyomban neki, hogy szorgosan és módszeresen összegyűjtsön minden Curwenre vonatkozó adatot.

Kezdeti búvárkodásában kísérletet sem tett a titkolózásra, ennélfogva még dr. Lyman sem nagyon merné az 1919 vége előtti időre datálni az ifjú megőrülését. Gondolatait szabadon megosztotta a családjával – jóllehet az anyja nem volt túlságosan elragadtatva egy olyan őstől mint Curwen – meg a fölkeresett múzeumok és könyvtárak munkatársaival. Akkor sem rejtette véka alá a szándékát, amikor egyes családokat megkeresett a feltehetően birtokukban levő följegyzések végett, és osztozott vélük abban a kissé lemosolygó kételkedésben, amellyel a régi napló– és levélírók beszámolóit kezelték. Gyakran hangot adott élénk kíváncsiságának, mi is történt valójában másfél évszázaddal korábban a pawtuxeti tanyán, amelynek hasztalan próbálta megtalálni a helyét, meg hogy miféle ember is lehetett az a Joseph Curwen.

Amikor a kezébe került Smith naplója és iratanyaga, és megismerte Jedediah Orne levelét, elhatározta, hogy elmegy Salembe, és utánanéz Curwen korábbi ténykedésének és ottani kapcsolatainak; erre az útra az 1919-es húsvéti szünetben kerített sort. Az Essex Intézetben – amelyet már jól ismert az omladozó, csúcsos, puritán oromzatoknak és egymáshoz bújó hollandi tetőknek ebben az elbűvölő, régi városában tett korábbi útjaiból – nagyon szívélyesen fogadták, és sikerült is jelentékeny mennyiségű Curwen-adatot kibányásznia. Kiderítette, hogy őse a várostól tizenegy kilométernyire lévő Salem-Village-ben (ma Danvers) látta meg a napvilágot 1662. vagy '63. február tizennyolcadikán (régi idő szerint), és hogy tizenöt éves korában elszökött a tengerre, és csak kilenc év múlva tért vissza egy született angol beszédével, öltözködésével és viselkedésével, és magában Salemben telepedett le. Abban az időben nem sokat törődött a családjával, és idejének nagy részét az Európából magával hozott furcsa könyvekkel meg azokkal a különös vegyszerekkel töltötte, amelyeket Angliából, Franciaországból és Hollandiából szállítottak neki a hajók. Bizonyos vidéki útjai sok súgás-búgásra adtak okot, és a szóbeszéd összefüggésbe hozta azokat a hegyekben megfigyelt éjszakai tüzekkel.

Curwennek csak két közeli barátja volt: a Salem-Village-be való Edward Hutchinson és a salemi Simon Orne. Ezekkel gyakran látták őt együtt a közlegelőn, és elég sűrűn össze is jártak. Hutchinsonnak az erdő alján volt a háza, és a jóérzésű emberek nem nagyon szívelték őt a házából éjszakánként kiszűrődő hangok miatt. Híre kelt, hogy különös látogatók fordultak meg nála, és az ablakaiból kihatoló világosság nem volt mindig egyazon színű. Határozott ellenszenv övezte őt a régi halott emberekre és rég feledett eseményekre vonatkozó ismeretei okán és amikor elkezdődött a boszorkánypánik, neki is nyoma veszett, és azóta sem hallottak felőle semmit. Abban az időben Joseph Curwen is elköltözött, ám hamarosan megtudták, hogy Providence-ben telepedett le. Simon Orne egészen 1720-ig Salemben maradt, amikor az emberek kíváncsiságát fölcsigázta azzal, hogy látszatra nem fogott rajta a kor. Ekkor eltűnt, harminc évvel később azonban megjelent a pontos hasonmása és önjelölt fia, hogy bejelentse igényét a vagyonára. Az igényt Simon Orne saját kezűleg írott dokumentumai alapján jogosnak ismerték el és Jedediah Orne egészen 1771-ig Salemben lakott, amikor is a providence-i polgároknak Thomas Barnardhoz és másokhoz írt bizonyos levelei nyomán csendben eltették őt láb alól.

Mindezekről a különös eseményekről voltak bizonyos dokumentumok az Essex Intézetben, a bíróságon, a telekkönyvben; voltak köztük olyan ártatlan iratok, mint ingatlanügyletek és adásvételi szerződések, de akadtak ennél sokkal pikánsabb titkos ügyirattöredékek is. Előfordult négy-öt kétséget kizáró utalás a boszorkányperek irataiban is, így például egy bizonyos Hepzibah Lawson eskü alatt vallotta 1692. július tizedikén, a Hathorne bíró vezette Oyer és Terminen-i bíróság előtt, hogy "negyven boszorkányok és az Fekete Ember találkozni szokott a Mr. Hutchinson háza mögötti erdóben"; és egy bizonyos Amity How az augusztus nyolcadikai tárgyaláson kijelentette Gedney bíró előtt, hogy "Mr. G. B. (George Boroughs) azon az éjszakán ráhelyezte az Ördög Jelét Bridget S.-re, Jonathan A.-ra, Simon 0.-ra, Deliverance W.-re, Joseph C.-re, Susan P.-re, Mehitable C.-re és Deborah B.-re". Aztán ott volt egy összeírás Hutchinson ördöngös könyvtáráról, amelyet eltűnése után vettek föl, meg egy, az ő kezétől való befejezetlen, rejtjeles iromány, amelyet senki sem tudott megfejteni. Ward csináltatott erről a kéziratról egy fénymásolatot, és mihelyt ezt kézhez kapta, alkalomadtán próbálkozott a rejtjellel. Augusztustól kezdve lázasan nekiveselkedett, és a szavaiból meg a magatartásából joggal lehet arra következtetni, hogy októberre vagy novemberre sikerült megfejtenie. Hogy valóban így van-e, azt sohasem árulta el.

A legnagyobb érdeklődésre azonban az Orne-anyag tartott számot. Wardnak nem sok idejébe telt, hogy a kézírás azonossága alapján rájöjjön valamire, amit már amúgy is sejtett a Curwenhez írott levélből, nevezetesen, hogy Simon Orne és állítólagos fia egy és ugyanaz a személy. Amint Orne megírta a levélben, nem nagyon biztonságos sokáig Salemben élni, ezért egy harmincéves külföldi utazást tett, és csak egy új emberöltő képviselőjeként tért vissza, hogy bejelentse jogát a birtokára. Orne láthatóan nagy gondot fordított rá, hogy levelezése nagy részét megsemmisítse, az 1701-es akciót szervező polgárok azonban megtaláltak néhány levelet és iratot, és megőrizték azokat, amelyek fölkeltették a kíváncsiságukat. Ezek között voltak az ő és mások kezétől származó titkos formulák és diagramok, amelyeket most Ward gondosan lemásolt vagy lefényképezett; ezenkívül egy szerfölött titokzatos levél, amelynek az írójában a kutató a szerződések tárában őrzött iratok alapján határozottan fölismerte Joseph Curwent.

Ez a Curwen-levél, jóllehet a keletkezés éve nincs rajta feltüntetve, láthatóan nem azonos azzal, amelyre válaszul Orne megírta azt az elkobzott episztolát, és Ward bizonyos belső jelek alapján nem sokkal 1750 utánra datálta. Talán nem lesz fölösleges, ha idemásoljuk a levél teljes szövegét, hogy némi képet kapjunk ennek az embernek a stílusáról, aki olyan sötét és iszonyú sorsot ért meg. A címzett "Simon"-nak szólítja, ám (Ward nem tudta eldönteni, hogy Curwen vagy Orne kezétől-e) a szó át van húzva.

Providence, május l.

Testvérem!

Tisztelt régi Barátom, igaz Respectus és legjobb kívánság Őnéki, azkinek örök Hatalmáért szolgálunk. Tudatom Véled, hogy mostanság megtaláltam, mit tegyek az végső Szükség esetében. Én nem követem a Te példádat, hogy éveim száma mián eltávozzak innen, mivelhogy Providence nem üldözi csahos Ebként és nem viszi Ítélőbíróság elé a szokatlan Dolgokat. Engem elfoglalnak az Hajók és az Kalmár ügyek, ezért nem tehetek úgy, miként Te tevél, ezenkívül a pawtuxeti tanyám alatt, mint Te is jól tudod, ott vagyon az, mi nem várhat, amíg én más orcában megtérek.

De mint mondám, én sem várom felkészületlenül az Balszerencsés Időket, és régóta dolgozom azon, hogyan térhetnék vissza a Vég után. Tegnap éjjel rátalálék azokra az Igékre, amelyek fölhozzák Yogge-Sothhthe-ot, és én először pillantám meg az orcát, amelyről Ibn Schacabac beszél a ...-ben. És Ő azt mondta, hogy a Liber Damnatus 111. zsoltára adja meg a kulcsot. Amikor a Nap az V Ház-ban, a Saturnus a III. ban lészen, rajzold meg a Tűz ötágú csillagát, és háromszor mondd el a kilencedik Verset. Ezt a Verset ismételd el minden Nagypénteken és Halottak napján, és az Dolog tenyészni fog a Külső Sphérákban.

És a régi Magból megszűletend egy, azki vissza fog nézni, ámbár nem fogja tudni mit keres.

Ám minden hiába, ha nem lészen utód és a Sók vagy az Sók elkészítésének módja nem lesz készen az ő kezei számára. És meg kell vallanom, hogy én nem tettem meg a szükséges Lépéseket és nem sokra jutottam. A processus átkozottul nehezen elvégezhető, és oly töméntelen speciment emészt el, hogy hiába vagynak az Indiákról való tengerészeim, alig tudok elegendőre szert tenni. Az emberek kezdenek kíváncsiskodni, bár el tudom őket hárítani. A Dzsentri rosszabb, mint a Köznép, mivel az cselekedeteikben körültekintőbbek és jobban elhiszik, amit mondanak. A Tiszteletes és Mr. Merritt sajnálatosképpen elejtett néhány szót, eddig azonban nincs nagy veszély Az Kémiai Anyagokhoz könnyű hozzájutni, mert két jó patikárius is van a Városban, dr. Bowen és Sam Carew. Elindultam Borellus nyomán és segítségemre van Abdul A1-Hazred, az ő VII-dik Könyve. Ha jutok valamire, Véled is megosztom. Ezenközben pedig ne mulaszd el használni az Szavakat, melyeket itt megadok jól és helyesen, de ha látni akarod Őt, használd az írást azon a darab – mellyet ide tettem ezen Levél mellé. Mondd el az Verseket minden Nagypénteken és Mindenszentek estéjén, és ha a Te Magod nem szakad meg, "idő múlásával eljő az, ki visszafog nézni és felhasználja azokat a Sókat vagy Sóra való Materiákat, a'miket Te hátrahagysz néki." Jób XIV. XIV.

Örvendezek, hogy ismét Salemben vagy és reménylem, hogy hamarost megláthatlak. Jó Istállóm vagyon, és szándékomban áll, hogy veszek egy Kocsit, egy már van (Mr. Merittnek) Providence-ben, habár az utak rosszak. Ha utazáshoz volna kedved, ne kerülj el engem. Bostonból vedd a Dedhamon, Wrenthamon és Attleborough-n keresztül vezető Postautat, mindhárom Városban jó fogaók vagynak. Wrenthamben szállj meg Mr. Balcoméban, ahol az ágyak jobbak, mint Hatchéban, de egyél a másikban, mert az étek ott jobb. Providence felé a Patucket zuhatagnál fordulj le a Mr. Sayles fogadója melletti útra. Az én Házamat megleled a Towne Streetről nyíló Epenetus Olney-féle fogadóval szemben; az Olney's Court É-i oldalán az első. A Boston Store-tól a távolság cca. XLIV mérföld.

Uram, maradok régi és igaz Barátod és Szolgád Almonsin-Metratonban.

Josephus C.

Simon Orne Úrnak,

William's Lane, Salemban.

Különös módon Ward először ebből a levélből tudta meg Curwen providence-i házának pontos helyét, ugyanis az addig föllelt irományok nem adtak erre vonatkozóan pontos fölvilágosítást. Ez a fölfedezés kétszeresen is meglepő volt, mivel Curwen újabb házaként, amelyet 1761-ben a régi helyén építtetett, azt az Olney Court-i rozoga építményt nevezte meg, amelyet Ward jól ismert Stampers Hill-i múltkutató barangolásaiból. Csak néhány utcával volt lejjebb saját domboldali házuknál, és jelenleg egy néger család lakott benne, amely közmegbecsülésnek örvendett alkalmi mosási, takarítási és fűtői szolgálataiért. Ward-ra mély benyomást tett, amikor a távoli Salemben váratlanul megbizonyosodott róla, hogy ez az ismerős nyomortanya saját családjának a történetében is szerepet játszik, és elhatározta, hogy hazatérése után nyomban nekilát a ház földerítésének. A levél misztikusabb elemei, amelyekben valamiféle hóbortos szimbolizmust vélt fölfedezni, őszintén zavarba ejtették, bár kíváncsi borzongással ismerte föl a bibliai utalásban – Jób könyve 14. rész 14. Vers – az ismerős igét: "Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? Akkor az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék az én elváltozásom."

2.

Az ifjú Ward kellemes izgatottságtól fűtve tért haza, és a rákövetkező szombatot az Olney Court-i ház hosszú és tüzetes tanulmányozásának szentelte. A vénségtől málladozó épület sohasem volt palota, hanem az ismert providence-i gyarrnati stílusban kivitelezett szerény két és fél emeletes városi faház, sima, csúcsos tetővel, nagy központi kéménnyel; művészi faragású kapuzatát legyező alakú világítóablak, háromszögletű oromfal és csinos dór gyámoszlopok övezték. Külsőleg nem sok változáson esett át és Wardot elfogta az érzés, hogy itt áll egy közvetlen tanúja előtt azoknak a sötét dolgoknak, amelyekbe belevetette magát.

A jelenlegi néger lakókat ismerte, és a vén Asa meg vaskos felesége, Hannah, túláradó udvariassággal kalauzolták végig a házon. Belül több volt a változás, mint amit a külső elárult, és Ward sajnálkozva állapította meg, hogy a finom míves csiga– és kazettadíszítésű kandallópárkány fele és a szekrényajtók kagylómintás burkolata eltűnt, míg a nemes tölgyfaburkolat és párkányzat javarészt össze volt karcolva, vésve és vagdosva vagy olcsó tapétával átragasztva. Végeredményben a szemle nem adott annyit mint amennyit Ward remélt tőle, de legalább átélte azt az izgalmat, hogy ezek között az ősi falak között járhat, ahol szörnyeteg őse, Joseph Curwen élt valaha. Borzongva fedezte föl, hogy a régi rézkopogtatóról gondosan lecsiszolták a név kezdőbetűit.

Ezt követően Ward egészen az iskolaév végéig minden idejét a Hutchinson-féle rejtjel másolatának és a helyben összegyűjtött Curwen-adatoknak szentelte. Amaz még mindig nem adta meg magát; emezekből viszont oly sokat megtudott, vagy oly sok, más helyütt rejtező adatra vonatkozó hivatkozást talált, hogy elhatározta: New Londonba és New Yorkba megy, és megkeresi azokat a leveleket, amelyeknek az adatok szerint ott kell rejtőzniök. Ez az út nagyon gyümölcsöző volt, mert ez adta kezébe a Fenner-leveleket a pawtuxeti tanya elleni támadás hátborzongató leírásával, valamint a Nightingale-Talbot-leveleket, amelyekből tudomást szerzett a Curwen-könyvtár falburkolatára festett arcképről. Ez az arckép dolog különösképpen fölcsigázta a kíváncsiságát, mivel sokért nem adta volna, ha megtudja, hogyan is festett az a Joseph Curwen; ezért elhatározta, hogy másodszor is átvizsgálja az Olney Court-i házat, nem maradt-e valami nyoma a régi arcvonásoknak a pergő festékrétegek vagy a penészes tapéták alatt.

Ennek a kutatásnak Ward augusztus elején ejtette szerét, amikor tüzetesen átvizsgálta a ház minden olyan szobájának a falát, amely elég tágasnak látszott ahhoz, hogy helyet adhatott a rossz emlékű építtető könyvtárának. Kitüntető figyelmet szentelt a még megmaradt kandallópárkányok fölötti nagyméretű paneleknek, és heves izgalom fogta el, amikor körülbelül egy óra elteltével az egyik tágas földszinti helyiség kandallója fölött, a széles falrészen, a többszörös festékréteg lehántása után észrevehetően sötétebbnek látta a falfelületet, mint a szokásos belső festék vagy a faburkolat eredeti színe lehetett. Még egypár próba a vékony késsel, és most már biztos volt benne, hogy egy nagyméretű olajfestményre bukkant. Az ifjú igazi tudósi önmérséklettel nem kockáztatta meg, hogy a késsel nekiesve azon nyomban feltárja és megvizsgálja a rejtett képet, hanem elvonult a felfedezése színhelyéről, hogy szakértő segítség után nézzen. Három nap múlva visszatért egy nagy tapasztalatú művésszel, Mr. Walter Dwight-tal, akinek a College Hill lábánál van a műterme és ez a rutinos képrestaurátor aztán megfelelő módszerrel és vegyszerekkel nyomban munkához is látott Az öreg Asa meg a felesége egészen izgalomba jött ezektől a szokatlan látogatóktól, és kellő kártérítésben részesültek családi tűzhelyük megbolygatásáért.

A restaurálás előrehaladtával Charles Ward növekvő érdeklődéssel figyelte, ahogy a vonások és árnyalatok fokozatosan előtűnnek hosszú rejtőzésükből. Dwight alulról kezdte a munkát, ezért – minthogy a portré háromnegyedes hosszúságú volt – az arc még sokáig nem bukkant elő.

Annyi már látható volt, hogy a kép egy szikár, jóvágású férfit ábrázol, aki sötétkék kabátban, hímzett mellényben, fekete szatén térdnadrágban, fehér selyemharisnyában ül egy faragott székben az ablak előtt, amelyen át kikötőkre és hajókra látni. Amikor a fej is kiszabadult, szembetűnt a gondozott Albemarle-paróka keretezte sovány, nyugodt, jellegtelen arc, amely valahogy mind Ward, mind a művész számára olyan ismerősnek tűnt. Ám csak a legutolsó pillanatban állt el a lélegzete a restaurátornak és megbízójának, mert annak a ványadt, sápadt arcnak a vonásai akkor döbbentették rá őket, micsoda drámai tréfát űzött az öröklés. Mert csak az utolsó olajfürdő és a finom kaparóvas utolsó simítása hozta végleg napvilágra az évszázadok óta rejtve maradt arcot, hogy most Charles Dexter Ward, a múlt idők vándora, szörnyeteg ükapjának a képében döbbenten ráismerjen saját, eleven arcmására.

Ward elhozta a szüleit, hogy nekik is eldicsekedjen a föltárt csodával, és az apja nyomban eltökélte, hogy megvásárolja a képet, jóllehet az a szilárd falburkolatra volt ráfestve. A szembeötlő korkülönbség ellenére csodába illő volt a kép és a fiú közötti hasonlóság; rögtön látszott, hogy az öröklődés valamilyen trükkje folytán Joseph Curwen testi vonásai másfél század múltán pontosan megismétlődtek. Nem mondható, hogy Mrs. Ward emlékeztetett volna az ősére, tudott azonban olyan rokonokról, akik viseltek néhányat a fia és a régvolt Curwen közös arcvonásaiból. Az asszony nem örült a fölfedezésnek, és arra biztatta a férjét, hogy inkább égesse el a képet, de ne hozza haza. Azt bizonygatta, hogy van benne valami tisztátalan, nemcsak magában a képben, hanem abban, hogy annyira hasonlít Charlesra. Mr. Ward azonban gyakorlatias és hajlíthatatlan férfiú volt – textilgyáros nagyszámú szövödével a Pawtuxet-völgyben lévő Riverpoint környékén –, és nem hagyta magát asszonyi aggályoskodástól befolyásolni. A képnek a fiára való hasonlatossága lenyűgöző hatással volt rá, és úgy vélte, a fia megérdemli, hogy megajándékozza vele. Mondani sem kell, hogy Charles a legmesszebbmenőkig osztotta ezt a véleményt, így hát pár napra rá Mr. Ward fölhajtotta a ház tulajdonosát, egy patkányarcú, torokhangú akcentussal beszélő, apró emberkét, és egy nagylelkűen megajánlott összeggel elejét véve a kenetes alkudozásnak, megvásárolta az egész kandallópárkányt meg a fölötte lévő falburkolatot a képpel együtt.

Most már csak az volt hátra, hogy lefejtsék a burkolatot és átszállítsák a Ward-házba, ahol megtették az előkészületeket a kép gondos restaurálására, hogy aztán elhelyezzék Charles harmadik emeleti könyvtár– és dolgozószobájában egy elektromos álkandalló fölé. A kép eltávolítását Charles felügyeletére bízták, aki augusztus huszonhetedikén a Crooker lakberendező cég két szakemberével megjelent az Olney Court-i házban, ahol nagy gonddal és precizitással lefejtették a kandallópárkányt és a fölötte lévő képhordozó panelt, és fölrakták a cég teherautójára. A panel mögött ott maradt a kémény csupasz téglafala, amelyen az ifjú Wardnak a szemébe tűnt egy harminc centiméteres kocka alakú üreg, pontosan az arckép feje mögötti részen. Az ifjú kíváncsian az üreghez lépett és bekukucskált, hogy mi célt szolgálhat vagy mit rejtegethet ez a mélyedés. Vastag por– és koromréteg alatt néhány megsárgult papírlapot, egy vastag, durva füzetet meg némi porladt textilfoszlányt talált, amely annak a szalagnak a maradványa lehetett, amellyel egykor átkötötték az iratokat. A por és hamu nagyját lefújva fölemelte a füzetet, és kisilabizálta a fedelén lévő nagybetűs címet. A kézírásra ráismert az Essex Intézetben talált levelek alapján, amit a cím is meg– erősített: "A Providence-ültetvényeken lakó, Salemből való nemes Jos. Curwen Naplója és Fő jegyzései".

Az izgalomtól repeső Ward megmutatta fölfedezését a mellette álló két kíváncsi munkásnak. Ezek tanúsága megingathatatlan erővel bír a lelet jellegét és valódiságát illetően, és dr. Willet ővelük támasztja alá azt az elméletét, hogy az ifjú még nem volt őrült, amikor legfőbb különcségeit elkezdte. A többi iraton is fölismerhető volt Curwen kézírása; az egyiket különösen vészjóslóvá tette a felirata: "Annak, azki utánam jövend, és miként lehet úrrá az Időn és a Spherákon". A következő rejtjelben íródott; Ward azt remélte, hogy ugyanabban, mint a Hutchinson-féle, amely mindeddig kifogott rajta. A harmadik – amely ujjongásra késztette a kutatót – a rejtjel kulcsának látszott, míg a negyedik és az ötödik "Edw. Hutchinson, Armiger", illetve Tek. Jedediah Orne", "avagy az ő Leszármazottuknak vagy "Leszármazottaiknak, vagy azok Képviselőinek" volt címezve.

A hatodik és utolsón a következő felírás volt olvasható:

"Joseph Curwen és az ő Élete és Utazásai az 1676-dik és 1687-dik esztendők között: hová utazott, hol szállt meg., kiket látott, és mit tapasztalt."

3.

Most elérkeztünk ahhoz az időponthoz, amelytől az elmegyógyászok konzervatívabb iskolája Charles Ward tébolyát számítja. Az ifjú kíváncsian belelapozott a frissen fölfedezett füzetbe és a kéziratokba, és úgy látszik, olyasmit talált bennük, ami mélyen megrendítette. Mert amikor a munkásoknak megmutatta az iratok címeit, féltékenyen ügyelt rá, hogy magát a szöveget eltakarja, és olyan izgatottság fogta el, ami aligha magyarázható a lelet régészeti és származástani jelentőségével. Hazaérve csak kelletlenül adott számot az eseményről, mintha tudatni akarná ugyan a dolog rendkívüli fontosságát, anélkül azonban, hogy magukat a tárgyi bizonyítékokat elővezetné. Szüleinek még a címeket sem mutatta meg, csupán annyit közölt velük, hogy rábukkant néhány Joseph Curwen kezével írott dokumentumra, "nagy részük rejtjelezve van" és csak nagyon gondos tanulmányozás derítheti ki, hogy van-e jelentőségük. Az sem valószínű, hogy a munkásoknak annyit is megmutatott volna, ha nem tanúsítanak akkora leplezetlen kíváncsiságot. Nyilván el akarta kerülni, hogy a vonakodásával gyanút keltsen, és még jobban a szájukra vegyék az esetet.

Charles Ward egész éjjel fönnmaradt a szobájában, és elmerült a frissen talált füzet és az iratok olvasásában, és még a reggel is a papírok fölé görnyedve találta. Amikor az anyja aggódva benyitott hozzá, türelmetlenül azt követelte, hogy az ételt is hozzák föl a szobájába; és délután is csak rövid időre bújt elő, amikor az emberek meghozták a dolgozószobájába a Curwen-képet meg a kandallópárkányt. A következő éjszaka ruhástól szundított kicsit, majd lázasan birkózott a rejtjeles kézirat megfejtésével. Reggel az anyja látta, hogy a Hutchinson-féle titkosíráson dolgozik, amelyet korábban többször megmutatott neki, kérdésére azonban a fia azt felelte, hogy a Curwen-kulcs nem illik hozzá. Délután abbahagyta a munkáját, és elbűvölten figyelte a munkásokat, akik a befejezéséhez közeledtek kép és faépítménye elhelyezésének egy ügyesen valósághű elektromos farakás fölött; az álkandallót és a párkány egy kissé kiemelték az északi falból, mintha a kéményt akarnák mögötte érzékeltetni, és oldalt a szoba burkolatával megegyező lambériával vonták be. A képet hordozó fatáblát elfűrészelték és sarokpántokkal látták el, hogy mögéje polcokat lehessen elhelyezni. Amikor az emberek elvonultak, munkájával beköltözött a dolgozószobájába, és ott nekiült az iratoknak, egyik szemével a rejtjelet vizsgálva, másikkal az arcképre sandítgatva, amely korosító, századokat idéző tükörként nézett vissza rá. A szülők, amikor később visszaidézték fiuk ekkori viselkedését, érdekes részleteket említettek az ifjú titkolózási fogásairól. A szolgák elől ritkán dugott el valamit, amin éppen dolgozott, joggal föltételezve, hogy Curwen cirkalmas és régies kézírása túl kemény dió nekik. A szüleivel azonban körültekintőbb volt, és hacsak a kérdéses kézirat nem volt rejtjeles vagy rejtélyes szimbólumok és ismeretlen hieroglifák tömkelege (mint például amilyennek az "Ahhoz, azki eljövend" stb. című látszott), valamilyen keze ügyében lévő papírlappal eltakarta, amíg a látogatója magára nem hagyta. Éjszakára egy antik szekrénybe zárta el őket, de ugyanitt helyezte el azokat akkor is, valahányszor eltávozott a szobából. Hamarosan eléggé szabályos munka– és szokásrendet alakított ki magának, de mintha felhagyott volna hosszú kószálásaival és egyéb külső tevékenységével. Az iskola, ahol maturandus évét kezdte el, halálosan untatta, és gyakran hangoztatta, hogy nem érdekli az egyetem. Őreá – szokta mondogatni – fontos szakkutatások várnak, amelyek több ösvényt nyitnak előtte a tudományos és klasszikus ismeretek felé, mint a világ bármely egyeteme.

Persze csak olyasvalaki volt képes hosszabb ideig észrevétlenül folytatni ezt, aki amúgy is mindig kitűnt szorgalmával, különcködésével és zárkózottságával. Ward alkatánál fogva tudós volt és remete, ezért a szülők inkább sajnálkoztak, mintsem meglepődtek fiuk elzárkózásán és titkolózásán. Ugyanakkor az apa és az anya egyaránt furcsállotta, hogy kincsesládájából egy morzsányit sem mutatott meg nekik, és arról sem adott számot, mit sikerült neki megfejtenie. Ő azzal mentegette vonakodását, hogy szeretné kivárni, amíg valamilyen összefüggő felismerésről tud számot adni, ám ahogy múltak a hetek, és mindenféle közlés elmaradt, az ifjú és családja között kezdett kialakulni valamiféle feszélyezett tartózkodás, amit az anya részéről az is erősített, hogy nem titkolt ellenérzéssel fogadott mindenféle Curwenre vonatkozó búvárkodást.

Októberben Charles Ward újból elkezdte a könyvtárakat bújni, csakhogy most már nem a korábbi évek régészeti témái érdekelték. Most a boszorkányság és mágia, az okkultizmus és a demonológia kötötte le a figyelmét; és amikor a providence-i forrásokat már kimerítette, felült a bostoni vonatra, és kiaknázta a Copley Square-i nagykönyvtár, a harvardi Widener-könyvtár, a brooklyni Zion Research Library kincseit; ezekben a könyvtárakban több bibliai tárgyú ritkaságot is őriznek. Rengeteget vásárolt is és egész polcrendszert állított be a dolgozószobájába titokzatos tárgyú szerzeményei számára; a karácsonyi vakáció alatt pedig más vidékekre, köztük Salembe is elutazott, ahol az Essex Intézetben megnézett bizonyos följegyzéseket.

1920. január közepe táján Charles viselkedésében megjelent a diadalérzet vonása, aminek nem adta magyarázatát, ám többé nem látták őt a Hutchinson-rejtjel fölé görnyedni. Ehelyett kettős tevékenységbe kezdett: a vegytani kísérleteket adatfeltáró kutatással párosította; az egyikre laboratóriumot rendezett be a ház használaton kívüli padlásán, a másikra átböngészte Providence egész népesedési adattárát. A helybéli vegyszer– és laborfelszerelés-kereskedők, akiket később megkérdeztek, meghökkentően furcsa és értelmetlen anyagok és műszerek egész listájáról adtak számot, amiket náluk vásárolt; a State House, a City Hall és a különféle könyvtárak munkatársai viszont mind megegyeznek a fiú második számú érdeklődését illetően. Megszállottan és lázasan kutatott ugyanis Joseph Curwen sírhelye után, amelyről egy korábbi nemzedék bölcsen levakarta a nevet.

A Ward család lassan-lassan arra a meggyőződésre jutott, hogy valami nincs rendjén a fiúval. Charlesnak korábban is megvoltak a dilijei, és gyakran váltogatta vesszőparipáit, ez a növekvő titokzatoskodás és különcködés azonban még őtőle is sok volt. Iskolai feladatait csak tessék-lássék végezte el, és bár egy vizsgán sem bukott meg, látható volt, hogy a régi szorgalomnak vége. Most más dolgok kötötték le, és ha nem tartózkodott egy rakás idejétmúlt alkimista könyv társaságában az új laboratóriumában, akkor vagy a városban bújta a régi temetkezési nyilvántartásokat, vagy a dolgozószobájában görnyedt az okkult tudományok kötetei fölé, ahol Joseph Curwen meghökkentően – sőt mondhatni egyre inkább – hasonlító arca bámult le rá nyájasan az északi fal nagy kandallópárkánya fölül.

Március végén Ward levéltári búvárkodását kiegészítette a város régi temetőiben való kísérteties kószálásaival. Ennek okára csak később derült fény, amikor a City Hall tisztviselői elárulták, hogy a fiú valószínűleg ráakadt egy fontos nyomra. Ugyanis Joseph Curwen sírja helyett egyszerre egy bizonyos Naphthali Field temetkezési helyét kezdte kutatni; és a vizsgálók meg is találták ennek magyarázatát, és rábukkantak egy olyan töredékes utalásra amely valahogy túlélte a Curwenre vonatkozó adatok megsemmisítésére kezdeményezett általános kampányt és amely szerint a Curwen földi maradványait tartalmazó különös ólomkoporsót "Naphthali Field ...-ben lévő sírjától 10 lábra D-re és 5 lábra Ny-ra" földelték el. A fönnmaradt töredék nem jelölte meg magát a temetőt, ami nagyon megnehezítette a kutatást, és Naphthali Field sírja ugyanolyan rejtély maradt, akár Curwené, arra azonban nem volt érvényes a föliratok eltüntetése, ezért joggal lehetett föltételezni, hogy ha a nyilvántartás elenyészett is, magára a sírkőre rá lehet akadni. Ezért járta aztán a temetőket amelyekből a Szent János (korábban Király)-templom temetőkertjét és a Swan Point közepén lévő régi kongregacionalista temetkezési helyet eleve kizárta, minthogy egyéb adatok tanúsága szerint az egyetlen Naphthali Field (meghalt 1729-ben), akinek a sírja számításba jöhet baptista volt.

4.

Május vége felé történt, hogy az idősebbik Ward kérésére és azoknak a Curwenre vonatkozó adatoknak a hatására, amiket a család még a titkolózás előtti korszakában kiszedegetett Charlesból, dr. Willett beszélt a fiatalember fejével. Az interjúból azonban nem sok kerekedett ki, mivel Willettnek az volt az érzése, hogy Charles tökéletesen ura önmagának, és igazán fontos dolgokkal foglalatoskodik; de legalább a titkolózó ifjú rákényszerült arra, hogy valamilyen ésszerű magyarázatát adja mostani viselkedésének. A nehezen zavarba hozható, egykedvű, sápatag Ward szívesen beszélt a tevékenységéről, bár annak tárgyát nem árulta el, Kijelentette, hogy az ősétől ráhagyományozott irományok a korai tudományra vonatkozó figyelemreméltó titkokat tartalmaznak jórészt rejtjelezve, és a horderejüket csak Bacon páter fölfedezéseihez lehet mérni, de előfordulhat, hogy még azokon is túltesznek. Ám azok csak akkor nyernek értelmet, ha egybevetjük egy azóta teljesen elavult tudással, ezért ha most rögtön a világ elé tárnánk őket, amely csak a modern tudományt ismeri, megfosztanánk minden hatásuktól és drámai jelentőségüktől. Ha el akarjuk helyezni őket az emberi gondolkodás történetében, akkor előbb valakinek el kell végeznie ezt a viszonyítást, olyannak, aki jól ismeri azokat a viszonyokat, amelyek között kifejlődtek, és Ward most ennek a korrelációs feladatnak szenteli magát. Azon igyekszik, hogy mielőbb elsajátítsa a régi időknek azokat az elhanyagolt tudományait, amelyek nélkül nem lehet helyesen értelmezni a Curwen-anyagot, és bízik benne, hogy idejében ki tud rukkolni a világ előtt fölfedezésével, amely hallatlanul érdekes lesz az egész emberiség és az emberi gondolkodás számára. Még Einsteinnek sem sikerült, dicsekedett Ward, mélyebben fölforgatni jelenkori világfelfogásunkat.

Ami pedig a temetői kutatásait illeti, ezek tárgyát egy pillanatig sem titkolta, ám azt nem árulta el, hogy mennyire jutott, csak annyit mondott, hogy jogos föltevése szerint Joseph Curwen megcsonkított sírkövén még ott vannak azok a misztikus jelek, amelyeket végakarata szerint véstek oda, és tudatlanul rajtahagytak azok, akik a nevét levakarták, és amelyek elengedhetetlenül szükségesek rejtjelrendszerének megfejtéséhez. Szerinte Curwen gondosan meg akarta őrizni a titkait, ennek okából szerfölött különös módszert eszelt ki az adatok szétszórására. Amikor dr. Willett arra kérte, hogy mutassa meg neki a misztikus dokumentumokat, Ward csak hímezett-hámozott, és megpróbálta olyan dolgokkal kiszúrni a doktor szemét, mint a Hutchinson-féle titkosírás meg az Orne-féle formula és diagramok fotómásolatai; a végén azonban néhány eredeti Curwen-anyag címlapjait is megmutatta – így a "Napló és Följegyzések"-et, a titkosírást (amelynek a címe is rejtjeles), valamint a formulákkal teli üzenetet "Annak, azki utánana jövend" –, és azt is megengedte, hogy bepil– lantson az ismeretlen írásjelekkel írott dokumentumokba.

Egy gondosan megválasztott közömbös helyen a naplót is szétnyitotta, és hagyta, hogy Willett egy pillantást vessen Curwen angol nyelvű folyamatos kézírására. A cirkalmas kaparásból a doktort nagyon közelről megcsapta a tizenhatodik századnak az írásmódból és a stílusból egyaránt kiáramló levegője, annak ellenére, hogy az író jócskán megérte a tizennyolcadik századot; és ez elég volt arra, hogy Willett egykettőre meggyőződjék a dokumentum eredetiségéről. A szöveg viszonylag semmitmondó volt és Willettnek csak egy rövid részlet maradt meg az emlékezetében:

"1754. oct. 16-dika, szerda. Wahefal nevezetű egyárbocosom megjöve Londonból XX új emberekkel, kiket az Indiákon szedének föl, valamint Martinecóból való spanyolokkal és Surinamból való hollandusokkal. Az hollandusok dezertálni akarának, mert valami rosszat hallottak ezekről a Vállalkozásokról, én azonban maradásra fogom bírni őket. Knight Dexter úr Babér és Könyv cégérű boltja részére 120 db Camblet, 100 db különféle Cambletin, 20 db kék düftin, 100 db Shalloon, 50 db Calamancoco, 300 db Shendsoy és Humhum. Green úrnak az Elefánthoz részére 50 gall.fazék, 20 serpenyő, 15 lábas, 10 fogóvas. Perrigo úr részére 1 árkészlet. Nightingale úr részére 50 rizsma fólió papiros. Múlt éjjel háromszor elmondtam a SABAOTH-ot, de senki sem jelent meg. Transylvániából H. úrtól várok izenetet, habár nehéz őt megközelítenem és szerfölött különös, hogy nem bírja megosztani vélem, azmit oly jól használt e száz esztendők alatt. Simon nem írt az elmúlt V hétben, de hamarosan várok tűle levelet."

Amikor dr. Willett ehhez a ponthoz ért, és továbblapozott, Ward résen volt és szinte kitépte a kezéből a füzetet. Az átfordított oldalon a doktornak csak két rövid mondatot sikerült elolvasnia, ezek azonban különös módon szilárdan megragadtak az emlékezetében. A két mondat így hangzott: "V nagypénteken és IV mindenszentek estéjén elmondám az Liber Damnatusból való verset, és reménylem, hogy az Valami tenyészik a Spherákon kívül. Ez előfogja hívni Őt, azki eljövend, ha sikerül elérnem, hogy légyen, és ő gondolni fog az elmúlt Dolgokra és visszafog tekinteni az éveken át, evégből nékem készen kell lennem az Sókkal avagy Azzal, amivel azokat meg lehet teremteni."