/ Language: Hungary / Genre:antique

Éjszakai ügyelet

Helene Tursten

Az intenzív osztályon minden elsötétül. Egy nővért holtan találnak, egy másik eltűnik. A kerti házat felgyújtják. A híd alól egy hontalan nő holtteste kerül elő. A padláson pedig az eltűnt nővér felakasztott holttestére bukkannak. Az egyetlen szemtanú szerint azon a bizonyos éjszakán a Tekla nővér járkált a folyosókon… A baj csak az, hogy Tekla nővér rég halott. Hatvan éve, mikor elbocsájtották a kórházból, öngyilkos lett. De követnek-e el gyilkosságokat a szellemek? Kinek áll érdekében a múlt árnyait bolygatni? Irene Huss nyomozónő és társai úgy érzik, egy helyben topognak. Ám lassan összeáll a kép. A múlt és a jelen szelleme randevút ad egymásnak a kórház folyosóin.

HELENE TURSTEN

éJSZAKAi

üGYELEt

Kossuth Kiadó

A kiadás alapja

Helene Tursten: Nattrond

A magyar kiadás a Leonhardt & Høier Literary Agency A/S,

Copenhagen együttműködésével jelent meg

Fordította  Németh Dorottya

Szerkesztette  Tóth Emese

Borítóterv  www.mavrodesign.com

Fotó  iStockphoto

ISBN 978-963-09-7655-8

Minden jog fenntartva

Copyright © 1999 Helene Tursten

© Kossuth Kiadó 2013

© Hungarian translation Németh Dorottya 2013

Nyomtatta és kötötte a debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Prológus

− Biztos benne, hogy ezt a nővért látta tegnap éjjel? − nézett le rosszallóan Sven Andersson felügyelő az asztalnál ülő vékony nőre, aki ajkait erősen összeszorította, és laza, kötött poncsójának rejtekébe húzódott.

− Igen, hát persze!

A felügyelő lemondó sóhajjal visszafordult a folyosó felé. Jobb kezében egy megsárgult, fekete− fehér fényképet tartva végigsétált a kórtermen, minden ablak előtt szándékosan lassított, majd megállt az egyiknél és rápillantott a képre. Rögtön utána kinézett az ablakon. A ködös, szürke februári reggelen a látvány nem volt teljesen ugyanaz, de világos volt, hogy a képet pontosan arról a pontról készítették, ahol állt.

Egy frissen ültetett nyírfa még alig látszott ki a földből a fénykép bal oldalán. Amikor a felügyelő kikémlelt az ablakon, egy hatalmas fa terebélyes koronáját pillantotta meg.

Nehéz léptekkel sétált vissza az asztalánál ülő nőhöz. Habozott egy pillanatig, majd hangosan megköszörülte a torkát.

− Nos, Siv nővér, valószínűleg maga is érti, hogy mi a problémám.

Az asszony ráemelte hamuszürke tekintetét.

− Ő volt az a nővér, akit láttam. Ebben biztos vagyok.

Az ég szerelmére! De hiszen a képen lévő nő már ötven éve halott!

− Tudom. De akkor is ő volt!

Első fejezet

Siv Persson, az éjszakás nővér éppen akkor lépett ki a kórház folyosójára, amikor kialudt a villany. Az utcai lámpák fénye erőtlenül kúszott be a magas ablakokon, és ez nem volt elég ahhoz, hogy jól lehessen látni a folyosón. Úgy tűnt, csak a kórházban van rövidzárlat.

A nővér dermedten megállt, és felkiáltott a sötétben:

− A zseblámpám!

Egy pillanatra elbizonytalanodott, majd elindult a nővérszoba felé. Az utcáról beszűrődő fény segítségével kitapogatta a székét, és leroskadt. Amikor a kisebbik intenzív kórteremben működő lélegeztetőkészülék vijjogva megszólalt, Siv Persson hirtelen összerezzent. Az osztály dupla ajtaja tompította ugyan a zajt, de a riasztó hangja még így is vészjóslóan hangzott a kórház csendjében.

A nővér végignézett a folyosón, és felsikoltott. Egy sötét alak állt az ajtóban.

− Csak én vagyok − szólt az orvos kifulladva.

Persson nővér felugrott a székéből. Az orvos egy szót sem szólt többet. Azonnal futott az intenzív osztály felé, nyomában a nővérrel. Siv Persson csak a doktor vakító fehér köpenyét tudta követni a szinte teljes sötétségben.

A kórteremben már fülsiketítő volt a zaj.

− Marianne! Kapcsolja ki a riasztót! − üvöltötte az orvos.

Senki sem válaszolt, pedig a nővérnek ott kellett volna lennie a kórteremben.

− Siv! Keressen egy elemlámpát!

Persson nővér erőtlen hangon közölte, hogy nem találta a nővérszobában a zseblámpáját.

− Amikor segítettem Mariannénak megfordítani Peterzén urat, itt hagytam a kórteremben. Ott kell lennie a vizsgálóasztalon.

− Menjen és keresse meg!

A nővér visszabotorkált az ajtóhoz. Tapogatózott, míg rá nem talált egy kemény műanyag dobozra. Kihúzta a lámpát, és próbált visszatalálni az orvoshoz.

− Hol van? − kérdezte bizonytalanul.

Amikor megérezte a férfi kezét a karján, megijedt. Az orvos elvette tőle a dobozt.

− Mi ez? A sürgősségi felszerelés? Mit kezdjünk ezzel?

− Nézzen bele! Ott van a lélegeztetőmaszk és a laringoszkóp. Fel van töltve, és a lámpáját használhatjuk!

Az orvos motyogott valamit, miközben kinyitotta a dobozt. Kis keresgélés után rátalált arra a kis lámpára, amelynek segítségével bevezethető a beteg gégéjébe a lélegeztetőcső. Felemelte a lámpa fedelét, és az ágyban fekvő idős férfira világított.

Most, hogy már tudtak tájékozódni, Siv nővér odalépett az ágy mellett álló lélegeztetőhöz, és kikapcsolta a riasztót. A hirtelen beálló csend szinte visszhangzott a fülükben. A saját lélegzetvételüket is hallották.

− Megállt a szíve. Hol van Marianne? Marianne! − kiabált az orvos, majd visszatette a maszkot a beteg orrára és szájára. − Figyelje a légzését, amíg megpróbálom újraéleszteni − sziszegte a fogai közt

Siv levegőt pumpált a mozdulatlan tüdőbe. Az orvos ránehezedett a férfi mellkasára, és a tenyerével rámért ritmikus ütésekkel próbálta elindítani a szívét. Egyikük sem szólt egy szót sem. Az orvos adrenalininjekciót adott a szívizomba. Az sem használt. A szív továbbra sem dobogott. Végül kénytelenek voltak feladni.

− Nem sikerült, a fene vigye el! Hol van Marianne? És miért nem kapcsolt be a tartalék generátor?

Amikor az orvos a laringoszkóp fényénél körbepásztázta a szobát, Siv nővér megpillantotta a vizsgálóasztalt. Óvatosan közelebb lépett, és kinyújtott karral próbálta elérni az asztal szélét. Jobb kezét végigcsúsztatta a tetején, és érezte, hogy tele van műanyag kesztyűvel és vizsgálóeszközökkel. Végül rátalált a zseblámpájára és felkapcsolta.

A fénynyaláb egyenesen a doktor szemébe világított, aki káromkodva az arca elé kapta a kezét.

− Elnézést kérek! − dadogta a nővér. − Nem tudtam, hogy ott áll, doktor úr!

− Jól van, semmi baj. Örülök, hogy talált egy működő lámpát. Világítson a padlóra! Hátha ott fekszik. Talán elájult.

De az intenzíves nővért sehol sem találták.

A zseblámpa sugara egy telefonra esett. Az orvos felemelte a kagylót.

− Süket, mint az ágyú.

Egy pillanatig gondolkodott, majd így szólt:

− A mobiltelefonom az ügyeletesszobában van. Hadd vigyem el magammal a zseblámpát, hogy kihívhassam a hibaelhárítókat. Aztán megkeressük Mariannát. Nem látta a nővérszoba közelében, ugye?

− Nem, este 11 óta egyáltalán nem láttam. Akkor fordítottuk meg Peterzén urat.

− Akkor biztos a hátsó ajtón ment ki. Arrafelé indulok el az ügyeletre. A műtőkön át is feljutok az emeletre. Az a legrövidebb út.

Az orvos az ajtó felé világított. A lépcsőkön, illetve a lifttel lehetett felmenni a következő emeleten lévő sebészetre. Eggyel lejjebb, a földszinten alakították ki a poliklinikát és a fizikoterápiás osztályt, az alagsori szintet pedig a röntgen, az öltözők és a gépház foglalta el. A kórház túl nagy volt, ám dr. Löwander, a sebész főorvos úgy ismerte, mint a tenyerét.

Siv nővér egyedül maradt a sötétben. A lábai remegtek kissé, amikor elindult visszafelé a nővérállásba. Csak megszokásból pillantott be az egyik kórterem ajtajának üvegablakán. A csontfehér hold különös, hátborzongató ragyogással homályosította el az utcalámpák finom fényét. Az ablakokon beszűrődő hideg sugarak egy nő alakját világították meg, aki a nővérszobának háttal állt, majd elindult a lépcsőház felé. Fehér gallérja kiemelkedett a lábközépig érő sötét ruha hátteréből. Szőke haját szigorú kontyba fogta a tarkóján, fölötte keményített nővérfityulát viselt.

Második fejezet

Dr. Sverker Löwander megtorpant az intenzív osztály ajtajánál. Végigfuttatta az elemlámpa fényét a lépcsőn. Gyorsan felszaladt a legfelső emeletre, és ott is körbevilágított. Minden a helyén volt. Két kerekes ágy a balra lévő szoba ajtajánál állt. A liftaknához sétált, és bevilágított. A lift tetejét éppen a lába alatt látta. Ahogy előhúzta a zsebéből a kulcsait, hangos csörömpölés verte fel a kórház csendjét.

A sebészeti osztály nyugodt volt. A fertőtlenítő kellemetlen szaga terjengett a folyosókon. Az orvos sebtében körülnézett a két előszobában.

Keresztülsétált a kórtermeken, és kinyitotta a másik − kisebb − lépcsőházhoz vezető ajtót. A lépcső túloldalán, az irodáknál dr. Löwander ellenőrizte a főnővér, a főasszisztens és a saját irodájának ajtaját. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy mindegyik zárva van, ahogyan kell. A folyosó végi utolsó ajtó a sürgősségi osztályra nyílt. Besietett, előhúzta a zsebéből a mobiltelefonját, és kissé remegő kézzel beütötte a 112−es hívószámot. A vonal túlsó végén ülő központos megígérte, hogy amint lehetséges, küldenek egy rendőrautót. Továbbá kapcsolatba lépnek az elektromos művekkel, de nem ígérte, hogy a villanyszerelő azonnal érkezik.

Dr. Löwander a szájában tartotta az elemlámpát, amíg a telefonkönyv után kutatott, és szerencsére nem kellett sokáig keresgélnie. Végighúzta az ujját a Göteborgban élő Bengtssonokon, majd megállt Folke Bengtsson biztonsági őrnél, aki a Solrosgatan 45.− ben lakik. Először persze röviden magyarázkodnia kellett az álmából felvert Mrs. Bengtssonnak, majd pedig a férjének is. Folke megígérte, hogy máris autóba ül, és hamarosan ott lesz. Mire a doktor letette a telefont, kiverte a víz. Vett néhány mély lélegzetet, majd kiment a lépcsőházba és lesietett az emeletről. Amikor leért a lépcsőn, lassított, és óvatosan kinyitotta a besötétített szoba ajtaját.

Siv nővér összekuporodva sírt a nővérpult előtti kövön. Karjait összefonta a teste előtt, és előre− hátra ringatta magát. Amint meglátta az orvost, jajveszékelni kezdett.

− Láttam! Láttam őt!

− Kit? − kérdezte Löwander a kelleténél talán kicsit szigorúbban.

− A szellemet! Tekla nővért!

Dr. Löwander zavartan bámult a nővérre, aki folytatta a ringatózást, és behunyta a szemét. Az arcán könnyek csorogtak végig. Az orvos nem tudta, mitévő legyen. Végül csendesen, de határozottan megszólalt:

− Tessék. Fogja meg az elemlámpát. Maradjon a pultnál, a rendőrökkel majd visszajövök. Kiderítjük, hogy mi folyik itt.

Felsegítette a remegő asszonyt, a kezébe nyomta a zseblámpát, és visszakísérte a nővérpult mögé, a saját asztalához. A nővér nem ellenkezett, hagyta magát leültetni a székébe.

Most, hogy a hold erősebben világított, dr. Löwander minden nehézség nélkül jutott le a földszintre. Az előcsarnokba érve le kellett lassítania a lépteit, mivel az új építésű boltívek alatt uralkodó sötétség lehetetlenné tette a tájékozódást. Ahogy a főbejárathoz ért, végigfutott rajta a borzongás. Úgy érezte, figyelik. Valaki az oszlopok mögül követi minden mozdulatát. A keze ügyetlenül zörgött a kulccsal. Megkönnyebbülésében majdnem hangosan felkiáltott, mikor a nehéz ajtó végre megmozdult és kitárult. A hideg éjjeli szellő végigsöpört izzadt homlokán, amint a szabadba érve mély levegőt vett.

− Az egész felső szintet végignéztem, de Mariannénak semmi nyoma − tájékoztatta Dr. Löwander a rendőröket, miután beengedte őket az épületbe. − A középső szinten sincs. Ott vannak a kórtermek és az intenzív osztály. Valószínűleg itt lehet a földszinten vagy az alagsorban. Ha nem ment ki a parkba, akkor biztosan itt lesz.

Bengtsson biztonsági őr elemlámpával érkezett. Dr. Löwander már leküldte az alagsorba körülnézni, és megkérte, hogy ellenőrizze a biztosítékokat és a tartalék áramforrást is.

A három rendőr is erős fényű lámpát tartott a kezében. A legidősebb, aki Kent Karlsson őrmesterként mutatkozott be, körbevilágított a hatalmas előcsarnokon. Dr. Löwander elszégyellte magát, amikor világosan látta, hogy senki nem rejtőzött el az oszlopok mögött.

− Ha ideadja a kulcsait, Johnsonnal körülnézünk ezen az emeleten, és…

− Segítsenek! Megtaláltam!

Az alagsorból jövő kiáltás félbeszakította az őrmestert. Az elemlámpa cikázó fényét hamarabb észrevették, mint a biztonsági őr sötétben kirajzolódó alakját. A hangja izgatott volt.

− Megtaláltam Marianne nővért!

− Hol? − kérdezte Dr. Löwander

− Az elektromos berendezéseknél. Azt hiszem… azt hiszem, meghalt. − Bengtsson hangja elcsuklott az utolsó szónál, csupán egy nehéz sóhaj hagyta el a száját, amely vészjóslóan visszhangzott az oszlopok között.

− Mutassa meg, hol talált rá − utasította Karlsson őrmester.

***

A nő teste arccal lefelé hevert a tartalék generátoron. Az ajtóban álló férfiak csupán a lábait láthatták. Feje és karjai a túloldalon lógtak, egyelőre nem látható helyen. Dr. Löwander azonnal észrevette, hogy csak fél pár cipő van rajta. Körbesétált a generátor mellett, és ellenőrizte a nő nyaki ütőerét, feleslegesen: nyilvánvaló volt, hogy már halott. Vastag, fonott, barna copfja leért egészen a földig. Mély, kékesvörös vonal húzódott végig a torkán.

− Halott − mondta az orvos csendesen.

Karlsson őrmester átvette az irányítást.

− Hagyják el a szobát, és ne nyúljanak semmihez. Erősítést hívok.

Dr. Löwander bólintott, és engedelmesen távozott a többiekkel.

− Vissza kell mennünk Siv nővérért, teljesen egyedül van odafent− jegyezte meg.

Karlsson őrmester meglepetten nézett rá.

− Az ügyeletes nővérek bizonyára hozzá vannak szokva az egyedülléthez.

− Így van, de nem ilyen körülmények között. A hölgy kisebb sokkot kapott.

− Miért?

− Azt mondja, szellemet látott − közölte óvatosan dr. Löwander, abban reménykedve, hogy a rendőrök nem nézik bolondnak. Gyorsan Bengtssonhoz fordult.

− Menjünk, nézzük meg, hogy van Siv.

Elvette Bengtsson elemlámpáját, és elvezette a többieket a lépcsőházhoz.

Sven Andersson felügyelő és Irene Huss hét órakor ért a Löwander Kórházhoz. A kék Volvo, amellyel érkeztek, a főbejáratnál parkolt. Belépés előtt megálltak egy pillanatra, és felnéztek a hatalmas, vörös téglás épületre. A stukkók díszítette bejárat egyenesen a főlépcsőhöz vezetett. Kétoldalt márványból faragott görög istenek szobrai álltak.

Amint beléptek a nehéz ajtón, meglátták a bejárat melletti széken ülő Fredrik Stridh nyomozót. Rájuk várt. Persze, nem pihenni ült le, hanem hogy befejezze megkezdett jelentését. Amikor észrevette őket, felugrott és eléjük sietett.

− Jó reggelt! − köszöntötte legifjabb nyomozóját Sven Andersson felügyelő.

− Jó reggelt, uram! − Stridh buzgón bele is fogott a jelentésbe. − A járőrök már elkerítették a bűntény helyszínét, a technikusok pedig javában dolgoztak, amikor hajnali 3 óra 30− kor ideértem. Malm szerint a lányt megfojtották.

A felügyelő bólintott.

− Miért nem volt korábban? − kérdezte.

− Meg kellett állnom Hammarkullennél, mert egy férfi kiesett a kilencedik emeletről, nem sokkal éjfél előtt. Az épületben sokan tartózkodtak, és a buli még javában tartott. Vagy kidobták, vagy magától ugrott ki, még nem tudjuk. Meglátjuk, mit mond a halottkém. Nézzék, éppen itt jön!

Mindannyian hátrafordultak, és az ablakból látták, ahogy egy fehér Ford Escort éppen elhúz a bejárat előtt, majd leparkol a felügyelő kocsija mögött. A sofőr ajtaja kinyílt, és előtűntek a jól ismert tűzvörös fürtök.

− Yvonne Stridner! − dünnyögte Andersson felügyelő.

Irene Husst igencsak zavarta főnöke hangsúlya, de remélte, hogy a felügyelő Stridner jelentése alatt visszafogja magát.

Stridner kiváló szakember volt, legalábbis sokak szerint, és Irene is egyetértett velük. A felügyelő is valószínűleg ezen törte a fejét, amint udvariasan kinyitotta az ajtót Stridner professzor előtt, aki kissé leereszkedően bólintott.

− Jó reggelt, Andersson. Látom, a Bűnügyi Osztály megérkezett.

A felügyelő rosszkedvűen morgott valami olyasmit, hogy valóban ez a helyzet.

− Hol van a holttest? − kérdezte hivatalos hangon Stridner.

Fredrik Stridh levezette őket az alagsorba.

− Az áldozatot azonosították, a neve Marianne Svärd, huszonnyolc éves, foglalkozása ápolónő. Középmagas, vékony testalkatú. Hasán fekszik egy motor… nos, inkább egy kórházi tartalék generátoron. A ruházata ép, kivéve a jobb lábáról hiányzó cipőt. A holttest állapotából ítélve a halál beállta hat órával ezelőttre, talán kicsit későbbre tehető. A feltételezést a földhöz közelebb lévő testtájak elszíneződése igazolja. A test hőmérsékletét a helyszínen megmérem. A szoba hőmérséklete a fali hőmérő szerint 19 °C.

Yvonne Stridner kikapcsolta a diktafont, és vizsgálni kezdte a holttestet. Svante Malm igyekezett nem útban lenni, Andersson felügyelő pedig kihívta a két nyomozót a folyosóra.

− Amíg Stridner minden oxigént elszív a szobából, halljam, eddig mire jutottak.

Először Fredrik Stridhre nézett, aki azonnal előkapta zsebéből a jegyzetfüzetet, és lapozgatni kezdte.

− A segélyhívás éjfél után 47 perccel futott be, dr. Sverker Löwander telefonált a mobiljáról, hogy bejelentsen egy áramszünetet a Löwander Kórházban. A tartalék generátor nem lépett működésbe. Ugyanebben az időben egy ápolónőnek nyoma veszett. A járőrök 1 óra 10 perckor értek ide. Folke Bengtsson biztonsági őr elmondása szerint dr. Löwander beengedte őket a főbejáraton, majd megkérte őt, hogy ellenőrizze az alagsori berendezéseket. A biztonsági őr talált rá a holttestre abban a szobában, ahol a főelosztó és a tartalék generátor van.

Fredrik Stridh levegővételnyi szünetet tartott, a felügyelő pedig, kihasználva az alkalmat, közbevágott egy kérdéssel.

− Mi volt a baj az árammal? Most tökéletesen működik minden − mondta csodálkozva, és a neonlámpákra mutatott.

− Bengtsson ellenőrizte a biztosítékot: le volt kapcsolva. Csak annyit kellett tennie, hogy visszapattintja.

− És mi a helyzet a tartalék generátorral?

− Valaki elvágta az összes vezetéket. Esély sem lehetett a beindulására.

Andersson felügyelő felhúzta a szemöldökét.

− Még valami?

− Az áldozat másik szandálját a liftben találtam meg.

− Az áldozat. Mit tud róla?

− Dr. Löwander tájékoztatott. A neve Marianne Svärd. Éjszakai ügyeletes nővér.

− Tehát már beszélt a doktorral.

− Igen. Úgy tűnik, az egész éjszakát a kórházban töltötte, hogy egy betege mellett legyen, aki lélegeztető− gépen volt. Az idős férfit a napokban műtötték. A férfi meghalt, amikor elment az áram.

A felügyelő mély lélegzetet vett.

− Tehát még egy haláleset történt?

Stridh elvesztette a fonalat, és zavartan felelt:

− Nos… igen… a lélegeztetőgép leállt, így nem kapott levegőt. Az intenzív osztályon dr. Löwander és az ügyeletes ápolónő megpróbálta újraéleszteni, de hiába. Ekkor vették észre, hogy az áldozat − Marianne nővér − eltűnt.

Irene Huss a kollégájára nézett.

− Tehát a nővér nem volt a helyén, mikor az áramszünet történt?

− Úgy tűnik − vonta meg a vállát Stridh.

Andersson felügyelő zord tekintetét a nyomozóra szegezte.

− Tehát tegnap éjjel két ember halt meg ebben a kórházban.

− Mit mondott a másik nővér? − kérdezte Irene.

Fredrik Stridh felhorkant.

− Amikor megérkeztem, nyugodtnak tűnt, ám amint kérdezősködni kezdtem a tegnap éjjel eseményeiről, jajveszékelni kezdett. A neve Siv Persson. Azt állítja, hogy egy szellem jár a kórházban, és ő ölte meg Marianne nővért. Még egy régi fényképet is előkotort a szekrényből, hogy megmutassa nekem.

A patológus éppen ekkor lépett ki a folyosóra.

− Jól van, most már elmozdíthatják. A többiek is majdnem végeztek − mondta Stridner.

Svante Malm méretes csíkokat ragasztott a holttestre, hogy semmi fontosat ne veszítsenek el szállítás közben, és hogy megóvják a testet a szennyeződésektől.

A patológus szúrós tekintettel meredt Anderssonra, aki védekezésképpen felhúzta a vállait.

− Megdöbbentő eset, Andersson. Ezért is jöttem magam − jelentette ki.

− És ezúttal mit tudott meg? Ön szerint hogyan halt meg Marianne Svärd? − kérdezte gyorsan Irene, mielőtt a felügyelő kinyithatta volna a száját.

Yvonne Stridner meglepetten nézett Irenére, mintha csak most vette volna észre, hogy ő és a felügyelő nem egyedül áll a folyosón. Lassan felhúzta a szemöldökét, mielőtt válaszolt volna.

− Feltehetően kötéllel fojtották meg, és valószínűleg nem abban a szobában, ahol rátaláltak. A cipőjén fellelhető nyomok arra utalnak, hogy bevonszolták ebbe a helyiségbe. Úgy tűnik, a gyilkos kinyitotta és bedobta a helyiségbe, ezért is ilyen különös a holttest elhelyezkedése. Éjfél körül halhatott meg.

A nyomozók némán dolgozták fel az imént kapott információkat. Végül Irene kérdése törte meg a csendet:

− A kötél még mindig a nyaka körül van?

− Nem, de mély nyomot hagyott. A gyilkosnak feltehetően erős a karja. Most vissza kell mennem a patológiára. Ebéd után elvégzem a boncolást.

Yvonne Stridner meg sem várta a választ, végigsuhant a folyosón, fel a lépcsőn, maga mögött hagyva parfümjének erős illatát és magas sarkú cipőjének kopogó hangját. Irene elgondolkodott, vajon a főnöke mit szólna, ha finoman közölné, hogy ismeri Yvonne parfümjének márkáját. A három rendőr sokáig csendben állt, míg végül Andersson szólalt meg elsőként:

− Marianne Svärdot tehát bizonyosan éjjel gyilkolták meg. Ez idő alatt, tudomásunk szerint, dr. Lövanderen és Siv Persson ápolónőn kívül senki más nem tartózkodott a kórházban. Igazam van, Fredrik?

− Igen, de ne felejtse el, hogy nem voltak egyedül. Az épületben hat beteg is feküdt a kórtermekben, továbbá az idős férfi a lélegeztetőgépen.

− Később beszélgetünk a doktor úrral és Siv nővérrel is. Fredrik, most menjen vissza a rendőrőrsre, és hozzon magával két− három embert. Járják végig a szomszédokat, és kérdezzék ki a többi beteget is. Azután menjen haza, és aludja ki magát.

− De én nem vagyok fáradt, uram!

− Ne beszéljen vissza!

Andersson nem szerette, ha feleslegesen kell hadakoznia a beosztottaival. Mutatóujjával Stridh orra előtt hadonászott, aki ezt válaszra sem méltatva vágtatott el a folyosón.

***

Dr. Sverker Löwander szörnyű látványt nyújtott. Az alváshiány miatt fekete karikák rajzolódtak ki a szeme körül, az orvosi köpeny alatt nem volt rajta ing, de még a köpenyt is félregombolta. Mélyen belesüppedt a karosszékébe, behunyta a szemét, arcizmai időnként megrándultak. Sven Andersson felügyelő és Irene Huss egy ideig csendben állt az ajtóban, majd a felügyelő hangosan megköszörülte a torkát. Az orvos felriadt, szemei felpattantak. Ujjaival gyorsan végigfésülte sűrű haját, bár ez mit sem javított a megjelenésén.

− Bocsásson meg, ha felébresztettük. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Sven Andersson felügyelő, ő pedig Irene Huss felügyelő.

− Igen, hát persze. Mennyi az idő?

− Negyed kilenc.

− Köszönöm. Az első betegem tizenöt perc múlva érkezik.

− Műteni is fog a mai nap folyamán?

− Kénytelen vagyok. A betegeim mindenekfelett! Hála istennek, ma semmilyen komoly műtét nem várható.

− De hát egy ilyen éjszaka után!

Dr. Löwander fáradtan nézett fel, és megdörzsölte a szemét.

− Mint már mondtam, nem tehetek mást. Kevesen vagyunk, és annál több a feladat. A betegek pedig nem várnak. El sem tudják képzelni, hogy az orvos is csak ember.

A két nyomozó néhány másodpercig csendben figyelte Löwandert. Végül Sven Andersson előhúzta a zsebéből a jegyzetfüzetét, majd kotorászni kezdett a zakójában. Sverker Löwander megértette a célzást, és odanyújtotta a felügyelőnek a saját tollát, melyen aranybetűkkel ez állt: „Löwander Kórház, ahol jó kezekben van.”

− Megtenné, hogy válaszol néhány kérdésünkre?

− Hogyne, de csak néhány percem maradt. Vagy esetleg elhalaszthatnánk a beszélgetést délutánra? Akkor több időm lenne. Miért nem jönnek vissza fél öt körül?

− Rendben. De engedje meg, hogy feltegyek egyetlen rövid kérdést: miért nincs magán semmi a köpenye alatt?

Sverker Löwander lenézett a félregombolt orvosi köpenyre.

− Ó, köszönöm, hogy emlékeztettek. Látják, ezt elfelejtettem. Fel kell vennem valamit, mielőtt kimennék.

Úgy tűnt, mintha fel szeretne állni a karosszékből, ám végül visszasüppedt, és folytatta:

− Tegnap este lezuhanyoztam, és azt gondoltam, lefekszem egy kis időre olvasni. Tudják, nagyon nehéz napom volt, számos többórás műtét… Nem is beszélve a Nils Peterzén körül felmerülő nehézségekről. Éppen akkor ment el az áram, amikor le akartam kapcsolni a villanyt. Azonnal eszembe jutott a lélegeztetőgép. De be kell vallanom, azért annyira nem ijedtem meg, mert tudtam, hogy Marianne Swärd igazán nagy szaktudású ápolónő…

Egy pillanatra elhallgatott, mély levegőt vett. A felügyelő, kihasználva az alkalmat, még egyet kérdezett: − Tehát ruhástul készült lefeküdni?

− Nem. Aludni is szerettem volna egy keveset. Peterzén állapota stabilnak tűnt… Hol is tartottam? Igen, tehát elment az áram. Vártam, hátha a tartalék generátor működésbe lép, de nem történt semmi. Amikor meghallottam a lélegeztető vészjelzéseit, felkaptam magamra a nadrágot, a köpenyt, majd kirohantam. Az éjszaka többi része már mozgalmas volt. Egy percem sem maradt azzal foglalkozni, hogy nézek ki.

Dr. Löwander végre feltápászkodott a karosszékből, térdre ereszkedett, a bútor alá pillantott, majd előhúzott egy összehajtott pólót az ágy alól.

− Elnézésüket kérem, de most rohannom kell. Jöjjenek vissza fél ötkor, akkor tovább beszélgethetünk.

Az orvos kitárta a nyomozók előtt irodája ajtaját.

Irene úgy döntött, kényelembe helyezi magát az egyik faszéken, amíg a felügyelő felteszi első kérdéseit Siv Persson ápolónőnek.

− Siv nővér, meg kell értenie, nehéz elhinnem, hogy egy szellem végzett Marianne nővérrel − kezdte Andersson.

Siv Persson összeszorította az ajkát, és nem válaszolt. Andersson újra szemügyre vette a fényképet, amelyet az ápolónő még mindig a kezében szorongatott.

− Volna szíves, és körülírná azt a bizonyos szellemet? − folytatta.

− Feltételezem, egykorúak vagyunk, ne legyen ennyire udvarias − csattant fel Siv nővér.

− Rendben van − mondta a felügyelő, majd újra a képre pillantott. − Úgy nézett ki, ahogyan ezen a képen?

− Igen, pontosan így.

A fotón szereplő alakot messziről fényképezték, a felügyelő emlékezett arra az ablakra, ahonnan a felvétel készült. A jobb oldal legtávolabbi részében egy fekete autó állt. Egy magas, izmos férfi nyitotta ki az ajtót egy nála sokkal alacsonyabb nőnek. Az erős szélben a nő a kalapját tartotta, így a kabátujja eltakarta az arcát. A férfi fehér kabátja lobogott, a kis nyírfa pedig a kép bal oldalán állt. A fa és az autó mellett álló emberek között egy ápolónő volt kivehető, a képen csak a profilja látszott. Az előnytelen kameraállás ellenére kitűnt, hogy a nő magas. Jellegzetes ápolónő-egyenruhát viselt: fehér kalap felfelé ívelő karimával, fekete szalag, fehér gallér, fehér hajtóka, vádliig érő fekete ruha és fekete, telitalpú cipő. Szőke haját a kalapja alá tűzte fel. Mindkét kezében csomagokat tartott.

A felügyelő lassan megfordította a fényképet, és elolvasta a fekete tintával írt sorokat a hátoldalon. Elegáns, szép kézírással állt rajta a dátum: 1946. május 2.

− Hol találta ezt a fényképet? − kérdezte Andersson.

− Mindig is abban a fiókban volt. Gertrud nővér mutatta meg nekem.

− Ö még itt dolgozik?

− Nem, tavaly halt meg. Pontosan kilencvenéves volt.

Siv nővér egyenesen Andersson arcába bámult, a szemüvegen át a szemei irreálisan nagynak hatottak. Mielőtt folytatta, csendben várakozott pár másodpercig.

− Gertrud nővér 1946 őszén érkezett ide. Tekla nővér helyét vette át, ő lett a főnővér. Gertrud soha nem találkozott Teklával. Talán csak a halála után.

Siv Persson a fényképért nyúlt, Andersson hagyta, hogy kivegye a kezéből.

− Persze Gertrud rengeteg pletykát hallott róla. Tekla nővér nagyon divatos nő volt. − Siv nővér elhallgatott. Amikor folytatta a történetet, még elkeseredettebbnek tűnt. − Nos, ezt a történetet csak harmadkézből ismerem, de… Állítólag dr. Löwandernek és Tekla nővérnek szerelmi viszonya volt.

Sven Andersson váratlanul közbevágott.

− Várjon egy percet! Éppen most találkoztam Löwanderrel. Még meg sem született, amikor Tekla nővér már itt dolgozott.

Siv nővér felkapta a fejét.

− Hát persze hogy nem! Én az öreg dr. Löwanderről beszélek, Hilding Löwanderről, Sverker Löwander édesapjáról.

− Hát persze!

Irene észrevette, hogy Andersson felügyelő ostobának érzi magát. A kórházat is nyilván idősebb Löwanderről nevezték el.

− A felesége tudomást szerzett a viszonyról, és követelte, hogy bocsássák el Tekla nővért. A kórház egyébként Löwanderné családjának tulajdonában állt. Az apjától örökölte.

− Tehát Sverker Löwander anyja gazdag volt?

− Igen.

− Meséljen az édesapjáról… Hildingről.

− Jól emlékszem Hilding Löwanderre. Régimódi orvos volt. Tiszteletet parancsoló vezető, és soha senki nem beszélt vissza neki. Hetvenöt éves koráig műtött.

− Mi történt Tekla nővérrel?

− Erről a szerelmi viszonyról Gertrud mesélt nekem. Tekla nővér éppen hogy betöltötte a harmincat, az orvos legalább húsz évvel idősebb volt nála. Eleinte úgy tűnt, Löwandernét nem különösebben izgatja a szerelmi háromszög. Még nyaralni is hármasban mentek. Gertrud szerint ez a fénykép is akkor készült, amikor egy közös utazásra indultak.

Andersson elvette a fotót, és újra alaposan megnézte, miközben Siv Persson folytatta.

− Löwanderék már hosszú évek óta házasok voltak, amikor a feleség végre teherbe esett. Akkor már elmúlt negyvenéves. Ekkor döntöttek úgy, hogy Tekla nővérnek mennie kell. Tekla végül Stockholmban talált munkát, és 1946 őszén odaköltözött. 1947 márciusáig senki nem hallott róla semmit. Végül ennek az épületnek a padlásán akadtak rá. Öngyilkos lett, felakasztotta magát.

A szobában csend lett, amikor a nővér elhallgatott. A felügyelő nem találta a megfelelő szavakat. Úgy tűnt, az asszony valóban elhiszi, hogy egy régen halott ápolónő szellemével találkozott éjjel. Hogy megtörje a csendet, Irene megkérdezte:

− Hogyan találták meg a fényképet?

− Gertrud talált rá. A régi irodákat kiürítették. A kép egy titkos polc mögött volt az egyik szekrényben. Nem tudták, mihez kezdjenek vele, ezért a felújítások után visszatették oda, ahol találták. Ez lett az ápolónők számtalan kis titkának egyike. A képet minden új ápolónőnek megmutatjuk, amikor megkezdi nálunk a munkát. Természetesen mindenki hallott már a kórház visszajáró szelleméről. És akárhányszor szóba kerül, elővesszük a képet.

− Miért? Bizonyítékul, hogy a történetek mind igazak?

− Ezek a történetek valóban igazak! Maga Gertrud nővér vágta le Teklát a kötélről. Már több napja ott lóghatott a padláson, amikor valaki felfigyelt a szagra.

− És ön úgy gondolja, hogy ezen a helyen kísért a szelleme?

− Azelőtt is sokan látták már − ellenkezett Siv. − Hallottam már őt korábban is, de még soha életemben nem láttam, egészen tegnap éjjelig.

A felügyelőre nézett, de Irene közbevágott.

− Hogy érti azt, hogy hallotta már korábban is?

Siv nővér lassan válaszolt.

− Néha kopogó hangokat hallunk a fertőtlenítőszobából, pedig nincs ott senki. Előfordult már az is, hogy a folyosón szoknya suhogására lettem figyelmes. És egyszer éreztem, hogy a közelemben hideg légáramlat kavarog. A legtöbben éjfél és egy óra között elkerülik ezt a folyosót

− És önnel mi a helyzet? Mit szokott csinálni ebben az időben?

− Mi általában az irodámban töltjük ezt az órát egy csésze kávé mellett.

− Úgy érti, ön és a sürgősségi ápolónő?

− Igen.

− Csak önök ketten dolgoznak az épületben ebben az időben?

− Igen, csak mi.

− De éjfél után Tekla nővér is gyakran csatlakozik, ahogy említette.

− Éjfél és egy között. Egy óra után még soha nem bukkant fel.

− Tehát a szellem csak egy óráig mutatkozik. Mi a helyzet nyáron, amikor sokáig világos van? Akkor egy és kettő között kísért?

Siv Persson rájött, hogy a felügyelő bolondot csinál belőle, és összeszorította a száját. Hogy elterelje a beszélgetést, Irene újabb kérdést tett fel:

− Milyen régóta dolgozott Marianne Svärd ebben a kórházban?

Először úgy tűnt, hogy a sértett nővér nem válaszol, de aztán megtörölte az orrát, majd megszólalt:

− Még csak két éve.

− Mit gondol róla?

− Kiválóan végezte a munkáját. Minden modern masinához remekül értett. Én nem, hamarosan nyugdíjba megyek.

− Magánemberként mit gondol róla?

− Kedves volt és udvarias. És persze segítőkész.

− Jól ismerte őt?

A nővér megrázta a fejét.

− Nem, de nagyon jókat beszélgettünk. Igaz, amint valamilyen személyes témához értünk, tudja, család meg ilyesmik, Marianne bezárkózott.

− Férjnél volt?

− Nem, elvált.

− Vannak gyerekei?

− Nincsenek.

Irene kifogyott a kérdésekből. Az ősz hajú nővér egyre beljebb húzódott a poncsójába, arcán fáradtság és idegesség tükröződött. Ez még a felügyelőnek is feltűnt, és részvéttel tekintett az asszonyra.

− Megkérjek valakit, hogy vigye haza? − kérdezte a legkedvesebb hangján.

− Nem, köszönöm. Nem messze lakom.

Harmadik fejezet

Irene Huss biztos volt benne, hogy a kórházi betegek közül senki nem követte el a gyilkosságot. Mind a négy nőt a lélegeztetőgép vészjelzése ébresztette fel. A fájdalom és a gyógyszerek okozta kábultság miatt azonnal visszaaludtak. Ketten kötést viseltek a mellkasuk körül, a másik kettőnek pedig a feje volt bekötve, és különböző csövek tekeredtek a betegágyukon.

A két férfi beteg fel sem ébredt a vészjelzésre.

A nappali nővér, Ellen Karlsson nyugodt, kedves, középkorú nő volt. Rövid, fiús frizurát viselt, frufruja barna szemébe lógott.

− Milyen szörnyű! Szegény kis Marianne… Ez hihetetlen! Ki lehetett képes ilyen borzalmas gyilkosságra? − fakadt ki.

− Pontosan ezt próbáljuk kideríteni. Van ötlete, hogy ki tehette? − kérdezte Irene.

− Fogalmam sincs. Mindig olyan kedves volt, bár nem mondhatnám, hogy jól ismertem. Más műszakba voltunk beosztva, én nappal dolgozom, ő pedig éjszaka. És más osztályon is. Talán meg kellene keresnie Anna− Karint. Ő a nappali sürgősségi ápolónő. Jobban ismerte Mariannét.

A két nő felállt, és együtt hagyták el az irodát. Irénét meglepte, hogy a kórház milyen csendes. Meg kellett kérdeznie, hogy miért vannak ilyen kevesen a kórházban.

− A mai műtéteket a poliklinikán végzik. A költségkímélés érdekében. Ez egy magánkórház, mint tudja. Amikor elkezdtem itt dolgozni, huszonhárom évvel ezelőtt, még csak két kórtermünk és négy műtőnk volt. Azokban az időkben a sürgősségi kórtermek mindig zsúfoltak voltak, és a hétvégéken is dolgoznunk kellett. Ma már zárva vagyunk hétvégén, két nappali és két éjszakás ápolónőnk vigyáz a sürgősségi osztályra és a kórtermekre. Már a sebészeten és a felvételnél is feleannyian vannak, mint azelőtt.

− Miért maradtak ilyen kevesen? − kérdezte meglepetten Irene.

− Takarékosságból. A komolyabb műtéteket a hét elején végezzük. Szerdán és csütörtökönként pedig minden mást. Péntekenként csak a recepció üzemel, és viziteket tartunk.

− Egyszerre hány beteget tudnak ellátni?

− Húszat a kórtermekben és kettőt a sürgősségi osztályon, ebből tíz ágyat a nappali betegeknek tartunk fent. Az intenzív osztály melletti legközelebbi szoba a műtéten átesett betegeknek kialakított.

− Tehát az altatott páciensek ott ébrednek és ott is maradnak, amíg haza nem küldik őket?

− Pontosan.

− Mi történik akkor, ha valamilyen váratlan komplikáció merül fel, és a betegek nem tudnak hazamenni a hétvégére?

− Erre is van megoldás. Megegyeztünk egy belvárosi kórházzal, a Källeberggel, hogy az ilyen esetekben fogadják a súlyosabb betegeket.

− Tehát a Löwander Kórház soha nincs nyitva a hétvégén?

− Nincs.

Odaértek az osztályokat elválasztó nagy szárnyas ajtóhoz. Ellen nővér kinyitotta, és belépett a következő helyiségbe. Két ágy állt a kis szekrény mellett. Az egyikben Peterzén úr holtteste feküdt. Mellette a szekrényen gyönge fényű gyertya világított. A férfi kezei összekulcsolva nyugodtak a mellkasán, állkapcsát átlátszó gumiszalagokkal tartották össze. Egy középkorú nő nézte csendben, de amikor Ellen nővér és Irene belépett, felugrott a helyéről.

− Elnézést kérünk a zavarásért − szabadkozott Ellen nővér. − Anna−Karin nővért keressük.

− Azt mondta, máris visszajön. Be kell fejeznie a papírmunkát.

A nő arcán még látszott a felszáradt könnyek nyoma.

− Fogadja részvétemet. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Irene Huss felügyelő vagyok a rendőrségtől.

− Felügyelő? − nézett rá meglepetten a nő. − Bűnügyi nyomozó? Miért van itt?

− Tájékoztatták már a tegnap éjjel történtekről, asszonyom?

− Tudnom kellene még valamit Nils haláláról? − kérdezte a nő rémülten.

Világos volt, hogy nem értesült az éjszaka eseményeiről, kivéve persze Peterzén halálát. Nem tudott sem az áramszünetről, sem az ápolónő meggyilkolásáról. Irene tisztában volt vele, hogy az újságokból később úgyis értesül majd mindenről, ezért folytatta.

− Nagyon sajnálom, de közölnöm kell önnel, hogy Nils Peterzén a tegnap esti váratlan események következtében hunyt el. Megkérdezhetem a nevét?

− Doris Peterzén, Nils a férjem − a hangja megremegett, ahogy kimondta a nevét.

Irene alaposan végigmérte a nőt. Nagyjából olyan magas volt, mint ő, körülbelül 160 centiméter. Peterzén asszony ötven körüli lehetett, és divatosan öltözködött. Még smink nélkül és kisírt szemekkel is szép volt. Haja platinaszőke, frizurája elegáns, feltehetően egy neves fodrász műve. Tökéletes arca volt, egyetlen folt vagy ránc sem árulkodott a koráról. Szürkéskék szeme és sötét szempillái vonzóvá tették az arcát. Irene úgy érezte, ismeri ezt az arcot, bár nem tudta megmondani, honnan. Doris Peterzén kék kabátot viselt szőrmegallérral és hozzáillő szőrmekalappal.

− A férje lélegeztetőgépen volt a műtétje után − kezdte Irene.

− Tudom. Dr. Löwander telefonált, és beszámolt róla. Nilset a műtét előtt figyelmeztették, hogy ez könnyen megtörténhet. Tíz éve már, hogy leszokott a dohányzásról, de az előző ötven évben… a tüdeje… Dr. Löwander úgy gondolta, hogy túléli a műtétet, ami elkerülhetetlenné vált az érszűkülete miatt.

− Hány éves volt a férje?

− Nyolcvanhárom.

Doris Peterzén visszasétált az ágy végéhez, lehajtotta a fejét, és csendesen sírni kezdett.

Ebben a pillanatban egy fiatal, rövid, szőke hajú, kivörösödött arcú nővér lépett be a szobába.

− Megérkeztek már? − kérdezte Ellen nővért zaklatott hangon.

Az idősebbik nővér rosszallóan felhúzta a szemöldökét.

− Nem − felelt röviden.

Irene elgondolkodott, vajon kikről lehet szó, de a fel nem tett kérdésre hamar válasz érkezett. Két, fekete egyenruhát viselő férfi lépett a helyiségbe a szőke ápolónő mögött. Kerekes ágyat toltak, amelyen egy hatalmas, cipzáras fekete zsák hevert.

Ellen nővér Doris Peterzénhez fordult.

− Megérkeztek a temetkezési vállalkozók, asszonyom.

Amint Doris meglátta a két férfit, könnyei sűrűbben kezdtek hullani. Ellen nővér gyengéden átkarolta és kikísérte a szobából. Bizonyára az irodájába viszi a frissen megözvegyült nőt, gondolta Irene. Ő maga a szobában maradt, hogy beszélhessen a fiatalabb ápolónővel.

Nils Peterzén testét feltették az ágyra, majd összehúzták a fekete zsák cipzárját, és a két férfi olyan gyorsan távozott, ahogy érkezett.

Irene az ablakhoz sétált, és letekintett a kórház előtt lévő kertre és a parkolóra. Homlokát a hideg ablaküvegnek nyomva figyelte, amint a guruló ágyat kitolják a hátsó kijáraton a temetkezési vállalkozás szürke furgonjáig.

Úgy döntött, körülnéz az imént használt ajtó környékén, amely fölött a vörös KIJÁRAT felirat világított. A vaspántos ajtó nehéz, automata kilinccsel nyílt mindkét oldalon. Az épületrészt láthatóan később toldották az eredetihez. Itt nem voltak modern stílusú díszítések, a széles lépcsőket egyszerű vaskorlát kísérte a krémszínű falak mentén.

Irene becsukta az ajtót. Anna−Karin nővér, akinek arca még mindig piroslott, nekilátott az ágy rendbetételének, amelyben az imént még Nils Peterzén feküdt. A lehúzott ágyneműt egy szennyeszsákba gyömöszölte.

Irene megköszörülte a torkát.

− Anna−Karin, lenne egy perce? − kérdezte. − Beszélnem kell magával. A nevem Irene Huss. Nyomozó vagyok, a Svärd− gyilkosságot vizsgálom.

Az ápolónő megmerevedett, majd lassan szembefordult Irenével.

− Most nincs időm, az első betegek nemsokára megérkeznek.

− Kikők?

− Azok, akik nemrég estek át a műtéten. Ma két colon és egy gasztro is lesz. Később pedig egy rhino. Ráadásul egy ilyen napon!

Irene egy szót sem értett a sok orvosi kifejezésből. A fiatal nővér zaklatottnak tűnt. E rettenetes éjszaka után ez nem volt meglepő. Irene odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét.

− Sajnos mindenképpen beszélnem kell önnel. Kérem, Marianne nyugalmának érdekében − szólt higgadtan.

Anna−Karin mozdulatlanul állt, majd leengedte a vállait. Megadóan bólintott.

− Rendben van. Üljünk le a pultnál.

Az asztalnál Anna−Karin a székre mutatott, majd miután Irene leült, ő is helyet foglalt egy zsámolyon.

− Azt már tudom, hogy a keresztneve Anna− Karin. Megtudhatnám a vezetéknevét és a korát is? − kezdte Irene.

− A teljes nevem Anna−Karin Arvidsson. Huszonöt éves vagyok.

− Mióta dolgozik a Löwander Kórházban?

− Azt hiszem, másfél éve.

− Tehát nagyjából egyidős Mariannával, és ugyanannyi ideje dolgozik itt. Sokat találkoztak a munkahelyükön kívül is?

− Egyáltalán nem − nézett rá Anna−Karin meglepetten.

− Soha?

− Nem, soha. Illetve egyszer elmentünk táncolni. Marianne, Linda és én.

− Ez mikor történt?

− Egy éve lehetett.

− Máshová nem jártak el együtt?

− Nem, kivéve a munkahelyi eseményeket. Minden évben karácsonyi ünnepséget tartottunk.

− Jól ismerte Mariannét?

− Nem.

− Mit gondol róla?

− Kedves lány volt. Kicsit talán félénk.

− Tudott bármit a magánéletéről?

Az ápolónő elgondolkodott.

− Nem sokat. Azt tudom, hogy elvált. Azelőtt költöztek szét a férjével, mielőtt idejött dolgozni.

− Tud valamit a volt férjéről?

− Nem. Csak annyit, hogy ügyvéd.

− Vannak gyerekei?

− Nincsenek.

− Hol dolgozott a Löwander Kórház előtt?

− Az Östra Kórházban. Szintén az intenzív osztályon.

− Miért akkor váltott munkahelyet, amikor elvált? Anna−Karin ismét gondolkodni kezdett. Többször végigsimította a haját.

− Erről soha nem beszélt. De szerintem távol akarta tartani magát valakitől.

− Kitől?

− Fogalmam sincs. Egyszer, amikor táncolni mentünk, a lakásomon találkoztunk. Ettünk valamit és ittunk egy kis bort. Megkérdeztem, miért hagyta ott a  régi állását. Azt válaszolta: „Nem bírtam elviselni, hogy mindennap találkozunk, és úgy teszünk, mintha minden rendben lenne.” Azóta nem volt hajlandó erről beszélni.

− Linda több időt töltött Mariannával, mint maga?

− Nem, Linda és én vagyunk többet együtt.

− Linda is az intenzív osztályon dolgozik?

− Nem, a kórtermekben.

− De most nincs bent, ha jól sejtem.

− Nincs. Ellené a reggeli műszak.

− Nem tudja, Linda mikor jön dolgozni?

− Kettőkor kezdi a műszakot.

Ekkor kivágódott az ajtó, és egy kissé kába pácienst toltak be. Mellette egy zöld köpenyes, műtős asszisztensnő érkezett, és gépies hangon közölte:

− Itt az első colon. A gasztro nemsokára érkezik.

Anna−Karin felpattant a zsámolyról. A két nővér belemerült a papírmunkába. Irene érezte, hogy ideje megkeresni Doris Peterzént és Ellen nővért.

Az özvegyre az üres nővérszobában talált rá. Az asszony egyenes háttal ült a széken, kezét az ölében tartotta. A kalapját az asztalra tette, de elegáns kabátját még mindig viselte. Irene megtorpant az ajtóban, azon töprengett, vajon most vagy később kérdezze− e ki Doris Peterzént. Talán még korai lenne. Másrészt viszont úgy érezte, Dorisnak joga van tudni a tegnap éjjel történtekről.

Az özvegy felé fordította szép arcát, és fáradtan megszólalt.

− Ellen nővérnek most egy betegével kell foglalkoznia, de máris visszajön.

− Az jó. Beszélnem kell vele, de azt hiszem, önnek is tudnia kell, mi történt a kórházban tegnap éjjel.

Irene próbált tapintatos lenni, de amint Doris Peterzén értesült a gyilkosságról, higgadtsága elmúlt, és keserves sírásban tört ki. Irene nem tudta, mit tehetne érte. Felállt és bezárta az ajtót, hogy ne zavarják őket, majd leült a zokogó asszony mellé. Próbálta megnyugtatni. Kezét Doris vállára tette.

Amikor Ellen nővér visszajött a szobába, csak egyetlen pillantást vetett a síró Dorisra, majd közölte:

− Hívok egy taxit.

Irene bólintott. Közelebb hajolt Dorishoz, és megkérdezte:

− Felhívjam valamelyik családtagját? Van valaki, akivel beszélhetnék? A gyermeke esetleg?

Doris megpróbált válaszolni a felügyelőnek.

− Gör… Göran nincs otthon. London… Londonban van.

Negyedik fejezet

A rendőrök egyesével kihallgatták a nappali műszak összes dolgozóját. Azután rövid ebédszünetet tartottak, mert kettőig nem volt érdemes visszamenni a kórházba. Ekkor értek be ugyanis a délutáni műszak alkalmazottai.

Andersson felügyelő és Irene egy pizzériában ebédelt a Virginsgatanon. Egy kis asztalnál ültek az étterem hátuljában, és örültek, hogy ezúttal nem a kocsiban kell enniük. Halkan megbeszélték a reggeli információkat. Siv nővér szellemhistóriája felettébb különös volt. Irene el sem tudta képzelni, valójában kit vagy mit láthatott az ápolónő, aki meg volt róla győződve, hogy a szellem követte el a brutális gyilkosságot. A rémült ápolónő bizonyára összekapcsolt egy rég hallott kísértettörténetet a folyosón látott alakkal. Igen, ez a legvalószínűbb. Irene főnöke teli szájjal bólogatott, miután olyan hevesen esett neki a pizzájának, hogy a műanyag villa kettétört a kezében. Megfordult, hogy kérjen a pincértől egy másikat, ám ekkor észrevette, hogy a férfi a pulton áthajolva hallgatózik. A felügyelő majdnem felcsattant, de végül mégis megtartotta magának a véleményét a hallgatózásról. Végül is ő hibázott: a pizzéria nem alkalmas egy ilyesfajta beszélgetéshez.

− Menjünk− morogta Irenének. Arca lángolt a dühtől, amikor kifelé menet egyenesen a mosolygó pincér szemébe bámult. Félúton megtorpant és visszavágtatott a maradék pizzáért.

Egyenesen a Harlanda−tóhoz hajtottak. Irene remélte, hogy a friss levegő és egy kellemes séta majd rendbe teszi a gondolataikat.

Leparkoltak a zúzmarás fák között.

− Ez a hideg most nem jön valami jól nekünk − szólalt meg Irene. − A fagyott talajon nem maradnak lábnyomok, és még hó sem esett.

− Igaz. Kíváncsi vagyok, Malm talált− e valamit az épületben. Holnap reggel majd jelentést tesz.

− Talán Stridner is talál valamit boncolás közben délután.

Andersson felhúzta a szemöldökét. Mindig így reagált, ha Yvonne Stridner neve szóba került.

− Majd én felhívom − sóhajtott végül.

Szó nélkül sétáltak tovább a tó mellett. A gyenge napsugár megvilágította a befagyott tavat, a hideg csípte az orrukat és az arcukat. Irene mély lélegzetet vett. Egy pillanatra elképzelte, hogy a jéghideg levegő tiszta és üde, éppen olyan, mint apósa nyaralójában a värmlandi erdő mélyén. Álmodozásából a felügyelő hangja ébresztette fel.

− Ideje visszamenni. Nemsokára kezdődik a délutáni műszak.

A délutáni műszak az intenzív osztályon és a kórtermeken fél tízig tartott, ezután kezdődött az éjszakai ügyelet.

− Siv Persson is dolgozik ma éjjel? − kérdezte a felügyelő.

− Nem − válaszolt Ellen nővér. − Mielőtt ma hazament, kérte, hogy ne kelljen itt maradnia ma éjjel. Találtunk helyettesítést, de úgy néz ki, tőlem már nem veszi át senki − a hangja fáradt és kissé rémült volt.

− Mi a helyzet Lindával? − kérdezte Irene.

− Kettőre kellett volna ideérnie, és már majdnem fél három van. Nemrég telefonáltam neki, de nem vette fel.

− Mi Linda vezetékneve?

− Svensson.

− Van családja?

− Egy férfival él együtt, de szerintem ő sincs otthon. Remélem, nem történt semmi baj. Linda mindig biciklivel jön munkába.

− Még mínusz harminc fokban is?

− Hát persze.

− Értem. Azt hiszem, kénytelenek leszünk megvárni, amíg beér. Talán most beszélhetünk az intenzív osztály ápolónőjével − javasolta Irene a főnökének.

− Menj és beszélj vele − közölte szárazan a főfelügyelő. − Itt maradok és tovább várok Lindára. És szeretnék újra beszélni Ellen nővérrel. Ha magának is megfelel, Ellen nővér.

− Nos… hát persze. De csak akkor, ha Linda megérkezik. Pillanatnyilag én vagyok itt egyedül, és még rengeteg dolgom van.

− Más orvosok is dolgoznak a kórházban, vagy Löwander az egyetlen?

Az ápolónő kinyitott egy gyógyszeres szekrényt, és egy üvegből folyadékot szívott fel a fecskendőbe.

− Nos, dolgozik még itt egy belgyógyász, aki konzulensként közreműködik a bonyolultabb műtéteknél is − felelte végül. − Rajta kívül egy röntgenasszisztens és egy aneszteziológus. Altatóorvos. A neve Konrad Henriksson. És persze dr. Bünzler, a plasztikai sebész. Kiváló szakember.

− Dr. Löwander nem plasztikai sebész?

Ellen nővér elkerekedett szemekkel meredt a felügyelőre. Irene észrevette, hogy Andersson lassan elvörösödik.

− Nem, ő általános sebész. De mióta arra kevesebb szükség van, kisebb plasztikai műtéteket is vállal. − Ellen nővér a fény felé tartotta az injekciós tűt, hogy kinyomja belőle a maradék levegőbuborékokat.

− Tehát rhinoplasztikát nem csinál? − kérdezte Irene kissé gúnyos fintorral.

− Nem − válaszolt Ellen nővér mosolyogva. − Most pedig, ha megbocsátanak…

Az ápolónő kisietett az ajtón, kezében a fecskendővel.

− Micsoda? Rhino micsodát? − ráncolta a homlokát a felügyelő.

− Rhinoplasztikát − felelt Irene.

− És az mi?

− Valami, amelynek az elvégzése nem ajánlatos egy ilyen napon − felelte Irene. − Legalábbis az intenzív osztályon dolgozó Anna−Karin szerint.

Andersson nagy levegőt vett.

− Neked nem kellene most éppen ott lenned?

− Igenis, máris indulok − váltott hivatalosabb hangra Irene. − De előtte lenne itt még valami.

A könyvespolchoz sétált, és leemelte az orvostudományi enciklopédiát. Már korábban észrevette a patinás külsejű, zöld gerincű könyvet, amelyen aranybetűs felirat díszelgett. Az r betűhöz lapozott, majd diadalmasan felkiáltott.

− Aha! A rhinoplasztika egyfajta orrműtét − hangosan becsapta a könyvet, majd megfordult és távozott az irodából.

Andersson nagyot sóhajtva az órájára nézett. 2 óra 47 perc. Linda nővér sokat késik.

Az intenzív osztályon káosz uralkodott. Anna−Karin telefonon vitatkozott valakivel.

− Ha nincs több 0 pozitív, akkor 0 negatívat küldjön! A beteg túl sok vért veszített.

Az arca ismét vörösen izzott az izgatottságtól, szőke haja szanaszét állt. Többször végigfésülte ujjaival, de ez alig segített.

− Rendben. Akkor küldje taxival!

A telefonáló letette, és Irene észrevette, hogy Anna−Karin szaporán veszi a levegőt. Az ápolónő felnézett, végigmérte a nyomozónőt. Felemelte a kezét.

− Ne! Most nincs időm a kérdéseire! Két beteg életveszélyben van!

Irene arra az ágyra pillantott, ahol reggel még Nils Peterzén holtteste feküdt. Egy zöld köpenybe öltözött férfi és egy ápolónő hajolt az újabb beteg fölé. A zöld köpenyes férfi nem dr. Löwander volt. Irene Anna− Karinhoz lépett, és halkan közölte vele:

− Linda még nem ért be a kórházba. Nem tudja véletlenül, hol lehet?

Anna− Karinnak időbe telt, míg felfogta a hallottakat. Meglepetten válaszolt.

− Még nincs itt?

− Nincs. És telefonon sem érjük el.

Az ápolónő meglepettsége rémületbe fordult.

− Ez különös. Linda soha nem késik. Lehet, hogy baleset érte? Talán megsérült…

− Nem tudjuk, de megpróbáljuk kideríteni. Hol találhatnánk meg az élettársát?

A nővér megmerevedett, és összeszorította az ajkait. Milyen remek szemtanú, gondolta Irene. Ez a lány semmit sem tud elleplezni. Mivel úgy tűnt, aligha válaszol, Irene nyomatékosabban kérdezte.

− Sok időt megspórolna, ha elmondaná, hisz úgyis megtudjuk. És az éjszaka eseményei után kissé különös lenne, ha akadályozná a munkánkat.

A nővér megvonta a vállát.

− Szakítottak. Múlt szombaton költözött el.

− Tehát különváltak?

− Aha.

Irene aggódni kezdett Lindáért. Még 24 óra sem telt el, mióta a kolléganőjét meggyilkolták.

− Hogy hívják a férfit, és most hol lakik?

− Pontus… Pontus Olofsson. Sajnos fogalmam sincs, hogy most hol él. Nem sok időm volt Lindával beszélgetni, mióta szakítottak.

− Anna− Karin! Még több cyclosporint! Ugyanolyan dózisban!

Az orvos utasítása félbeszakította a beszélgetésüket. Anna−Karin a gyógyszerért rohant. Az idősebb nővér felnézett.

− Hívják a sebészetet, és küldjék Bünzert most azonnal!

Irene rájött, hogy nem ez a megfelelő alkalom Anna−Karin kihallgatására. Ha válaszokat akar, később kell visszajönnie.

A folyosón álló ápolónő szemében is rémület uralkodott. Ellen nővér hangja szinte remegett.

− Általában nem aggódnék, de egy ilyen éjszaka után… Linda még soha nem késett el a munkából. Biztosan van rá magyarázat!

Igaza van, gondolta Irene, meg kell találnunk Linda Svenssont.

− Hol lakik Linda? − kérdezte.

− Lássuk csak… a Karralundsgatanon. A házszámot mindjárt kikeresem.

A nővér kihúzta a legfelső fiókot, átlapozott néhány nyomtatványt, majd kiemelte a fekete könyvet, kikereste a címet, és felírta egy papírra.

− Most rögtön odamegy? Lehet, hogy beteg.

Irene bólintott.

Andersson felügyelő megköszörülte a torkát.

− Igen, menj és nézz utána. Én itt maradok, hátha mégis megérkezik. Ezenkívül telefonálni is kellene − tette hozzá, és a nővérre pillantott.

Ellen kedvesen elmosolyodott.

− Nos, remélem, azt egyedül is meg tudja oldani, felügyelő. Rengeteg papírmunkám van.

Mielőtt Andersson válaszolhatott volna, az ápolónő kisietett a szobából. Irene fintorogva búcsút intett, és ő is távozott.

Ötödik fejezet

Irene még kintről is hallotta a csengőt, de senki nem nyitott ajtót. Persze, nem is számított rá. Lehajolt és bekukucskált a levélnyíláson. Tekintete egy másik, tágra nyílt, türkizkék szempárral találkozott. Hirtelen éles sziszegést hallott, hátrahőkölt, a levélnyílás teteje pedig lecsapódott.

Az ajtó mögül riadt nyávogás és fújás hallatszott. Irene körülnézett a folyosón, és elégedetten nyugtázta, hogy senki nem látta az iménti megfutamodását. Az emberek valószínűleg furcsának tartanának egy rendőrnőt, akit halálra rémít egy sziámi macska. Ám az állat jelenléte el is gondolkodtatta.

A földszinten két másik ajtó is nyílt. A jobb oldalin hiába kopogott, senki nem válaszolt, ezért a bal oldalihoz lépett. A felszögezett névtáblán R. Berg felirat állt. Irene nagy megkönnyebbülésére az ajtó mögül zörgés hallatszott, majd megszólalt egy rekedt női hang.

− Ki az?

− Irene Huss nyomozó vagyok a rendőrségtől − próbált a lehető legkedvesebben bemutatkozni. A kukucskálón keresztül az igazolványát is bemutatta. Kétségtelenül sikerült meggyőznie a bent tartózkodó idős hölgyet, a kulcs ugyanis csörögni kezdett a zárban, majd résnyire kinyílt az ajtó. Irene előrehajolt.

− Jó napot, Berg asszony…

− Kisasszony. Berg kisasszony.

− Elnézést kérek, Berg kisasszony. Bejelentés érkezett, hogy egy macska szüntelenül nyávog a szomszédjában.

Az ajtó most már teljesen kitárult, így Irene jobban szemügyre vehette Berg kisasszonyt. Az aprócska hölgy alig 150 cm magas volt, ritkás, ősz haját összefogva viselte. Hajlott háta miatt még kisebbnek látszott, és olyan törékeny volt, mint egy porcelánbaba. Vékony, csontos kezét a kilincsen hagyta, kezét kék erek szőtték át.

− Nem én telefonáltam. De valóban hallottam a macskát. Már reggel óta szenved szegény. Engem nem zavar, mostanában úgysem alszom túl jól.

Az idős hölgy hangja meglepően tiszta és erős volt, miközben úgy tűnt, alig áll a lábán. Irene a lényegre tért.

− Mi a helyzet a gazdájával? Látta vagy hallotta őt mostanában?

− Nem. Svensson kisasszony ápolónő a Löwander Kórházban. Soha nem tudom, mikor dolgozik.

− Értem. Mikor volt utoljára itthon?

− Tegnap éjjel − mosolygott az idős hölgy. − Késő este itthon volt. Mindig túl hangosan hallgat zenét. Sokat vitatkoztam velük. A fiatalember nemrég költözött ki, de vele is sokat veszekedtek. Van egy szabály: este tíz után ki kell kapcsolniuk a zenét. Ehhez általában tartják magukat.

− Ezt tette Linda tegnap este is?

− Igen, két perccel tíz után lehalkította a zenét. Később ki is kapcsolta, azután elment.

− Mikor?

− Nagyjából fél tizenkettő körül.

Irene most már tényleg aggódott, de igyekezett nem mutatni, nehogy megrémítse az idős hölgyet.

− Gyakran előfordul, hogy Linda ilyen későn hagyja el a lakását?

− Néha még Belkert is magával viszi.

− Ki az a Belker?

− A macska.

− Hát persze…

− Egy helyes kis hámmal szokta kivinni − magyarázta Berg kisasszony.

− Tegnap este későn ért haza?

− Nem is hallottam, hogy hazajött volna. Amint belép a lakásba, az az első dolga, hogy bekapcsolja a zenét és néha a tévét is. − Berg kisasszony bosszúsan felhorkantott, ezzel fejezve ki véleményét a zajszennyezésről.

Irene a saját tizennégy éves ikerlányaira gondolt.

A hölgy folytatta.

− Nem hallottam zenét, sőt semmiféle mozgást sem azóta, hogy tegnap késő este elment. Hazajönni sem hallottam, pedig mindig észreveszem.

Irene ekkor már tudta, hogy Linda bajban van.

− Tehát semmi mozgást nem érzékelt a szomszédból.

− Nem. Csak azt a szegény macskát hallottam nyávogni. Biztosan éhes.

Irene megpróbálta óvatosan elmagyarázni a helyzetet.

− Az, hogy Linda nem jött haza tegnap, igencsak nyugtalanító. Hívni fogok egy lakatost, be kell jutnom a lakásba, hogy ellenőrizzem szegény… Belkert.

Berg kisasszony lelkesen bólogatott.

− Rendben, hívjon. Belker nagyon aranyos macska, igazán különleges, mint minden sziámi.

− Máris telefonálok − közölte Irene, majd tárcsázta a telefonszámot.

− Rendőrség, itt Rolandsson nyomozó beszél.

− Irene Huss nyomozó vagyok. Panasz érkezett, hogy egy macska egész éjjel nyávogott egy bezárt lakásban. A gazdája tegnap késő este óta nem volt itthon, és ma nem jelent meg a munkahelyén sem. Utána kell néznem, tudna küldeni egy lakatost?

− Természetesen. Ki tett panaszt?

Irene eltartotta a telefont a fülétől, és odasúgta Berg kisasszonynak.

− Mi is a keresztneve, kisasszony?

− Ruth − válaszolta az aprócska hölgy.

− Ruth Berg − továbbította Irene a telefonba. Megadta Rolandssonnak a címet, majd letette.

− De hát én nem tettem panaszt! − méltatlankodott Miss Berg.

− Tudom, hát persze, hogy nem. Csupán arról van szó, hogy így minden olajozottabban zajlik majd. Belker érdekében − tette hozzá Irene.

Amint meghallotta a macska nevét, Berg kisasszony ráncai máris kisimultak.

− Ó, értem. Valami biztosan történt. De kérem, ne kelljen tanúskodnom.

Irene ekkor megnyugtatta, hogy ez teljesen felesleges, majd Linda Svensson másik szomszédjának ajtajára mutatott.

− Ott ki lakik?

− Senki. Most legalábbis. Egy idősebb férfié a lakás, aki már nem tudott magáról gondoskodni. Karácsony után elvitték egy idősek otthonába. Már nagyon mocskos volt, a lakásban végezte a dolgát, és nem ám a vécében! Most pedig rendbe kell hozni az egész lakást, mielőtt kiadnák.

Irene vonakodva tette fel a következő kérdést.

− Berg kisasszony, elárulná a korát?

Először úgy tűnt, Ruth Berg nem válaszol. Végül nagyot sóhajtott.

− Kilencvenegy leszek a jövő hónapban. De senki nem jön megünnepelni. Egyedül lakom. Már minden hozzátartozóm meghalt. Néha azt gondolom, hogy Isten megfeledkezett rólam. − Aztán elhallgatott. Néhány pillanattal később szabadkozni kezdett.

− Bocsásson meg, de nem tudok tovább itt ácsorogni. Ha szüksége van még valamire, nyugodtan csöngessen.

Berg kisasszony becsukta az ajtót. Irene újra hallotta a lánc csörgését és a zár kattanását.

Amíg a lakatosra várt, a felügyelőnő felhívta a Löwander Kórházat, hogy beszéljen a főnökével. Linda Svensson még mindig nem érkezett meg, és egyik baleseti kórházban sem látták el. Az a tény, hogy Lindát tegnap este óta senki nem látta, a felügyelőt is aggodalommal töltötte el.

− Kérlek, mondd, hogy nem lesz még egy ápolónő áldozat! − sóhajtotta.

A lakatos hamarosan megérkezett, könnyedén kinyitotta az ajtót, és beengedte a nyomozónőt. Irene gondosan becsukta maga mögött az ajtót, nehogy Belker kiszökjön, majd felkapcsolta a lámpát az előszobában. A macskát sehol nem látta. Jobbra kis fürdőszoba nyílt, vele szemben pedig egy szintén kicsi konyha. A konyhától balra egy nagyobb nappali volt, benne egy kisebb hálófülke. Minden szoba tiszta és egyszerű benyomást keltett, a helyiségeket zömében IKEA− bútorokkal rendezték be. A falakat bekeretezett poszterek díszítették. Az egész lakás praktikus, fiatalos és kellemes volt.

Lindának nyomát sem találta. Irene megint telefonált, és elmondta a felügyelőnek, mit tapasztalt a lakás feltörése után. Andersson válasza egy hatalmas sóhajtás volt.

Irene egy bűzölgő dobozt talált a zuhanyzó mellett. Fogalma sem volt, mit kell tenni egy macskával, mivel csak kutyákat tartott, de arra magától is rájött, hogy a dobozban lévő homokot ki kell cserélni, és nyilván valamilyen macskaeledelt is találnia kell.

Kitartóan végignézte a konyha minden szekrényét, fiókját, amíg konzerveledelt nem talált. Kimosta a földön talált két kerámiatálat, majd az egyikbe vizet, a másikba macskatápot tett. Most már csak a méltóságos cicát kell megkeresni.

− Hahó, cica! Cicc− cicc! Gyere, itt az ebéd! Belker! − hívogatta.

Ha kutya lenne, már előjönne − gondolta. Sammie már a tálkája mellett toporogna, mielőtt a hívogató mondat utolsó szava elhangozna. Vágtája közben persze az útjába eső összes előszobái futószőnyeget összegyűrné.

A macskák mások. Vagy csak a sziámi macskák nem hagyják magukat megvesztegetni. Irene elhatározta, hogy tüzetesebben végignézi a lakást, Belker vagy valamilyen nyom után kutatva.

Alaposan átnézte a konyha összes szekrényét és polcát. Megállapította, hogy Linda Svensson vagy anorexiás, vagy soha nem eszik otthon. Csupán egy kinyitott müzlis dobozt, pár joghurtot és egy Kalles kaviárt talált. Voltak persze fűszerek is, sőt egy negyed kiló kávé és néhány teafilter a tűzhely feletti polcon. A mélyhűtőben egy kibontott csomag halrudat talált, macskaeledelből pedig újabb négy doboz került elő. Legalább Belker étkezéséről megfelelően gondoskodott a gazdája, bár a macska nem különösebben értékelte a kiszolgálást.

A kis fürdőszobában szintén minden normálisnak tűnt, és az előszobában sem talált semmilyen nyomot. A hatalmas nappaliban végignézte az összes könyvespolcot és az ablaknál álló ízléses fenyőasztalt is. Leült az asztal előtt lévő forgószékbe, és alaposan átnézte az egyik fiókot. Az elrendezés arra utalt, hogy Linda nagyon precíz. A csekkek egy kupacban álltak, a képeslapok, levelek és hivatalos iratok úgyszintén. Ebben a példás rendben Irene magára ismert. Mottója az „először a halom legtetején lévőkkel foglalkozz” volt. A fiók alján lapult Linda Sophia Svensson útlevele is.

Az iratok egyike sem adott persze magyarázatot Linda eltűnésére. Egyetlen telefonkönyv vagy címtár sem volt sehol − még egy zsebnaptár sem. Még egyszer átkutatta a szobát, de ezúttal sem talált semmi ilyesmit. Kulcsokat vagy pénztárcát sem talált. És persze Belkert sem.

Egyszer csak Irene megbotlott valamiben. Lehajolt és észrevett egy régi, karmolás és harapásnyomokkal borított, sárga hívásazonosító készüléket. Észrevette, hogy a gépet a telefonhoz kapcsoló zsinórt kihúzták. A hívásazonosító nyilván az unatkozó Belker játéka lett. Irene visszadugta a készüléket a telefonba, de az már használhatatlan volt, valószínűleg összetört, amikor leesett.

Mivel nem volt több látnivaló, Irene úgy döntött, távozik. Leoltotta a lámpát a szobában, és kiment az előtérbe. Amikor felnyúlt az előszobái villanykapcsolóhoz, eszébe jutott, vajon hová bújhatott el Belker. Ekkor a kalaptartóról a fejére ugrott valami. Belker dühösen fújt és belemélyesztette a karmait Irene nyakába, éppen az álla alá. Irene felsikoltott fájdalmában. Ösztönösen megragadta a támadó macska egyik mellső lábát, de ekkor égető fájdalom hasított a jobb fülébe is: Belker belevájta hegyes fogait.

− Ó, istenem… Hát ez nem valami szép látvány, mondhatom.

Ellen nővér együtt érzőén csóválta a fejét, majd folytatta az Irene fülén éktelenkedő seb kitisztítását. A felügyelőnő jobb karja is nagyon fájt a tetanuszoltás után, de azt szinte észre sem vette: a fülében és az álla alatt érzett fájdalomhoz képest igazán semmiség volt.

Dr. Löwander belépett a szobába, fáradt arcán szolid, hivatalos mosoly.

− Ez a seb gyorsan begyógyul majd, és helye sem marad. Szednie kell egy kis antibiotikumot, de már túl késő van a recept kiváltásához. Mára adok valamit a gyógyszeres szekrényből.

Leült és elővett a fiókból egy recepttömböt. Mielőtt írni kezdett, megdörzsölte a szemét, és kissé fáradtan Irenére mosolygott.

− Tizenhat órája nem aludtam, és még mindig nem tértem magámhoz a Mariannával történtek után. És most Linda is eltűnt. Mondhatom, már nagyon elegem van.

Irene észrevette, hogy dr. Löwander nagyon vonzó férfi, a fáradtság, a szeme alatt húzódó fekete karikák és a néhány őszülő hajtincs ellenére is, amelyek a homlokán és a halántékán göndörödtek. Egy cseppet sem igazságos − gondolta Irene − , hogy a férfiak a korral egyre vonzóbbak és elegánsabbak lesznek. Gondolatban máris elhatározta, hogy a közeljövőben levágatja és befesteti a haját.

Dr. Löwander olvashatatlan szavakat firkált egy receptre, majd letépte a tömbről. Ugyanazzal az álmos mosollyal adta át a papírt a nyomozónak. A szemei kivörösödtek ugyan a fáradtságtól, de még így is élénk zölden csillogtak.

Irene határozottan szólalt meg.

− Engedje meg, hogy hazavigyem. Nekem is indulnom kell, mert ha itt maradnék, valószínűleg nem lennék valami jó reklám a Löwander Kórháznak − mondta, majd jelentőségteljesen az arcát és nyakát borító kötésekre mutatott. A jobb füle különösen nevetséges látványt nyújtott, mivel vastag borogatást tettek rá, és széles ragtapasszal rögzítették.

− Ne izguljon, szépen begyógyul majd. És igen, megköszönném, ha hazavinne − válaszolt a férfi.

Andersson felügyelő éppen akkor lépett be a helyiségbe, amikor Sverker Löwander felállt a székéből.

− Ideje hazamenni, igaz? − kérdezte.

Löwander bólintott. Mielőtt elhagyta volna az irodát, Irenéhez fordult.

− Tudna várni még egy percet? Át kell öltöznöm.

Amint kiment, a felügyelő félreérthetetlen arckifejezéssel megkérdezte:

− Szóval randevúd van a doktor úrral?

Irene maga is meglepődött amiatt, hogy elpirult. Felegyenesedett a székében, és remélte, hogy a kötések elfedik arca pirosságát.

− Azt gondoltam, talán további kérdéseket tehetnék fel neki az autóban. Végül is ő itt a főorvos, mindenkinél jobban ismeri a beosztottjait.

Andersson egyetértően bólintott.

− Már kihallgattam délután. Azt mondja, nem sokat tud Marianne Svärdról. Egyrészt azért, mert ő éjszaka dolgozott, másrészt pedig nem volt túl beszédes. Ennek ellenére az orvos kellemes természetű, kiválóan szakképzett munkaerőnek tartotta. Azt is mondta, igencsak aggódik Linda Svensson eltűnése miatt. A gyilkosság után ez persze teljesen természetes… Lindát kedves, vidám embernek ismerte meg, és ő is remek szakember. Ót nyilván jobban ismeri, mert nappal dolgozik. De, hogy őszinte legyek, az az érzésem, hogy Marianne halála és Linda eltűnése nem kapcsolódik össze. A gyilkosság a kórházban történt, Linda nem volt bent, nem az ő munkaidejében történt, és valószínűleg otthonról tűnt el. Meg kell találnunk a volt barátját. Felhívtam és utasítottam Birgitta Moberget, hogy kerítse elő, akárhol is van.

Andersson visszasüllyedt a székbe, amely felnyögött a felügyelő súlya alatt. Ellen nővér hátát bámulta, aki éppen nagy gonddal osztotta el a gyógyszereket a kis piros tartókba.

− Elnézést − szólította meg udvariasan Irene.

Ellen nővér megfordult és bólintott.

− Sok ápolónőt láttam ma itt, és egyvalamit nem értek. Mind vagy nagyon fiatalok, vagy ötven év felettiek. Nincsenek harminc− vagy negyvenévesek?

Ellen nővér mélyet sóhajtott.

− A nyolcvanas évek végén elbocsátották őket. A kórházban egy egész részleg zárt be. Csak mi maradtunk, de akkor még fiatalok voltunk.

− Marianne Svärd, Linda Svensson és Anna−Karin hogyan kapott itt munkát?

− Három ápolónő nem sokkal egymás után ment nyugdíjba, így Marianne, Linda és Anna−Karin nagyjából egyszerre került ide.

− Más nővérek is készülnek nyugdíjba?

− Ebben az évben hárman: Siv Persson, Greta a recepcióról és Margot Bergman az intenzív osztályról.

− Margot Bergmannal és Gretával már beszéltem. Mi is a vezetékneve?

− Norén − válaszolt Ellen.

− Rendben, köszönöm. Egyikük sem tudott túl sokat Mariannéról vagy Lindáról. Margot nővér azt mondta, Marianne kedves nő volt, és keményen dolgozott. De ez minden.

Ellen Karlsson Irenére meredt, mielőtt megszólalt.

− Ez érthető, hisz nagy volt köztük a korkülönbség. Máshol nem is nagyon találkozhattak a munkahelyen kívül.

− Tehát Anna−Karin volt az egyetlen, aki személyes kapcsolatot ápolt Mariannával és Lindával.

Irene a felügyelő véleménye ellenére is úgy gondolta, hogy a gyilkosság és Linda eltűnése összekapcsolódik. Úgy döntött, továbbra is szemmel tartja Anna− Karint. Megfordult a fejében, hogy a fiatal ápolónő talán többet tud, mint amit elmondott az elmúlt 24 óra eseményeiről.

Egyelőre semmilyen jel nem utalt arra, hogy Linda Svensson bűncselekmény áldozata lett volna, Irene pedig tiszta szívből remélte, hogy épségben előkerül.

Irene hamar rájött, hogy semmi esélye további információkat szerezni Sverker Löwandertől. Először is azért, mert amint beült az autóba és hátradőlt, rögtön elaludt. Másodszor pedig csupán két kilométerre lakott a kórháztól, a Drakenbergsgatanon.

Miközben Irene felhajtott Löwander kocsibeállójára, csaknem összeütközött egy tolató, sötét színű BMW−vel. Mindkét sofőr a fékre taposott. A BMW ajtaja kivágódott, és egy nő ugrott ki belőle, mielőtt a kocsi teljesen megállt volna. Három hosszú lépéssel Irene autójánál termett.

− Mi a fenét képzel, azt hiszi, csak úgy felhajthat ide? − kiabált.

Sverker Löwander felriadt felszínes álmából. Amikor a nő lehajolt, hogy alaposabban szemügyre vegye Irénét − aki közben már letekerte az ablakot − , a férfi fáradt hangja megszólalt a másik ülésről.

− Ő Irene Huss nyomozó. Volt olyan kedves, és hazahozott kocsival ez után a szörnyű nap után. Nem emlékszem, hogy felajánlottad volna, hogy elhozol.

Irene elámult, látva, hogy a nő arca ellágyul, a ráncok kisimulnak a homlokán, s igazi szépséggé válik. Az átváltozás olyan gyorsan történt, hogy egy perc múlva már azon gondolkodott, vajon nem csak képzelte− e a fúriát.

Löwander felesége alacsonyabb volt, mint Irene, sűrű, szőke haja a válláig ért. Irene a garázsból kiszűrődő fényben is látta, hogy a bőre szép napbarnított. Mivel februárt írtak, Irene rájött, hogy szoláriumba jár.

− Tudod, hogy keddenként nem tudlak felvenni. Ötkor végzek a munkahelyemen, az aerobikórám pedig fél hétkor kezdődik. Miért nem jöttél haza a Mazdával?

A hangja most már egész kedves volt, de még így is szigorúan csengett. Irene azon tűnődött, miért érzékeny ma ennyire ezekre a finomságra. Talán csak kivetíti az érzéseit egy nála fiatalabb és csinosabb nőre…

Löwander felsóhajtott.

− Tegnap reggel gyalog mentem dolgozni − mondta kimerültén, majd kimászott a nyomozó Volvójából, és besétált a nyitott garázsajtón. Irene hallotta, hogy a házban kisvártatva becsapódik ez ajtó.

Végül ő is kiszállt a kocsiból, és a kezét nyújtotta a nőnek.

− A nevem Irene Huss nyomozó.

A nő keze jéghideg, kézfogása pedig meglepően erős volt.

− Carina Löwander.

− Hallotta, mi történt éjjel a kórházban?

− Igen, Sverker felhívott ma reggel a munkahelyéről. De nem volt sok időnk beszélgetni.

Carina Löwander elegáns, kék számlapos órájára pillantott. Jelentőségteljesen felnézett Irenére.

− Elnézést, de negyed óra múlva kezdődik az órám. Tudja, én vagyok az edző.

Gépiesen rámosolygott Irenére, majd megfordult és eltipegett. Mielőtt beszállt volna a BMW− be, gondosan megigazította a bundáját.

Irene beült az autójába. A Carina és önmaga között érzett egyértelmű különbségek elgondolkodtatták. Saját kopott csizmájára, viseltes bőrdzsekijére és itt−ott már rozsdásodó Volvójára gondolt. Nem is beszélve az arcát borító kötésekről. Semmi esélye versenybe szállni a szőrmekabáttal és az egyenletesen sima, tökéletes barna bőrrel.

Irene családja ki nem hagyta volna az alkalmat, hogy újabb és újabb megjegyzéseket tegyen az arcára.

− Hát te meg mit műveltél magaddal? − kiáltott fel a lánya, Katarina.

− Csak mert egy kórházban volt dolgod, nem gondoltam volna, hogy rögtön kés alá fekszel − mondta Krister, a férje.

Egy újabb Krister− féle poén! Irene nem volt éppen vicces kedvében, és mogorván megjegyezte.

− Nem lesz macskánk.

Sammie, a kutyájuk teljes erőből nekirohant, és sietve biztosította Irénét soha nem múló rajongásáról. Amikor a nő lehajolt, hogy megsimogassa a kiskutya aranybarna szőrét, Sammie megszaglászta a sebtapaszait. Mivel Irene és Krister is sokáig dolgozott, Katarina dzsúdzsucu edzésen, Jenny pedig fél hétig gitárórán volt, aznap későn vacsoráztak.

Meghitt hangulatban telepedtek le az asztalhoz, végre együtt, ami sajnos nem sokszor fordult elő az utóbbi időben. Irene felcsavart egy kis spagettit a villájára. Meg kellett válogatnia a szavait, miközben elmesélte a nap eseményeit a családjának. Észrevette, hogy Jenny nem tett húsos öntetet a spagettijére, és mivel éppen a keze ügyében volt a tál, odanyújtotta neki. Jenny az ínycsiklandó paradicsomos szószra bámult, de megrázta a fejét.

− Többé nem eszem húst − mondta.

− Nem eszel húst? Miért? − kérdezte Irene.

− Nem fogok halott állatokat enni. Ugyanannyi joguk van élni, mint nekünk. Az állatokat háziasítani kínzás!

− Tehát ezért nem iszol tejet sem mostanában?

− Így van.

− De a tej nem húsból van!

− A tehén teje a borjúnak való, nem az embernek.

Krister hangja megremegett az idegességtől.

− Mi ez a butaság már megint? Szóval őrült vegetáriánus leszel?

Jenny egyenesen a szemébe nézett.

− Igen.

Az asztalnál mindenki elhallgatott. Katarina panaszkodása törte meg a csendet.

− Azt mondta, nem hordhatom az új csizmámat!

− Bőrből van! Olyan csizmát nem tudtál volna venni, amely műbőrből készült? Azok úgyis sokkal melegebbek és jobbak!

− Ja, és reggel azt sem engedte, hogy mézet tegyek a teámba!

− Nem is! A méz a méheké!

A két lány gyilkos tekintettel meredt egymásra, Krister arca elborult. Szakácsként rengeteg idegen ország konyhaművészetét ismerte. Visszafojtott indulattal a hangjában kérdezte a lányától.

− Akkor hát mit akarsz enni?

− Rengeteg olyan étel van, amelyet nem meggyilkolt vagy megkínzott állatokból készítenek. Krumpli, sárgarépa, gyümölcsök és bogyók, magok és borsó − sót növényi zsiradék is létezik.

Jenny gépiesen beszélt, mintha bemagolta volna az elfogadható ételek listáját. Talán így is volt…

A családi vacsora légköre egy szempillantás alatt vált fagyossá. A nyugodt és általában béketűrő Kristernek a főzés volt az élete, a szenvedélye, a mindene. Az ételek iránti szeretete egyébiránt meglátszott egyre nagyobb pocakján is. Szakmai ártalom, gondolta Irene. Néha azonban aggódott, hiszen Krister néhány év múlva betölti az ötvenet, így oda kellene figyelnie a testsúlyára. Ő maga egyébként utált főzni, s boldog volt, hogy a férje örömét leli benne.

Krister hangja keményen szólt:

− Ez esetben majd te főzöl magadnak nyúltápot. Mi továbbra is normálisan étkezünk, ahogy eddig is.

Újra csend lett az asztal körül.

Hatodik fejezet

− Talán le kellene cserélned a borotvapengédet! − Tényleg ráncfelvarrásra volt szükség?

− Hű, az a macska aztán jól elbánt veled!

Irene kollégái megállás nélkül ugratták egész nap a bekötözött füle miatt, de a nyomozó már megszokta a munkatársak élcelődéseit. Ez csak azt mutatta, hogy mindenki ideges az új ügy megkezdésekor, főleg ha az olyan komoly, amilyennek a Löwander Kórház eseményei tűntek. A viccek elterelték a figyelmet a szorongásról. A hat nyomozó, a felügyelő és Svante Malm a hosszú asztal körül állt, amikor Irene belépett. A felügyelő fáradtnak tűnt az energiától izzó Fredrik Stridh mellett. Stridh volt a legfiatalabb közöttük,.de nem ez volt az egyetlen oka, hogy majd kicsattant. Irene gondolatban nagyot sóhajtott. A fiatalos, energikus nyomozók általában nagy segítségnek és jó munkaerőnek bizonyultak, de Irene jól tudta, hogy önmagában a lelkesedés nem elég egy bűnügy megoldásához. Unalmas, monoton formaságok, ugyanaz a rutin minden alkalommal, vizsgálatok, kihallgatások, sőt már−már vallatások… Agyzsibbasztó munka. Mindezek után egy nyomozó talán össze tudja illeszteni a kirakó darabjait.

Birgitta Moberg az egyetlen női nyomozó Irénén kívül. A múlt évben egy rövid ideig Fredrik Stridhdel találkozgatott, egészen addig, amíg él nem utazott egy két hónapos ausztrál körútra, Fredrik pedig itthon maradt. A fiú ezután hetekig rosszkedvű és levert volt, a munkában szinte használhatatlan, de idővel visszanyerte régi önmagát. Új barátnőjét Sandrának hívják, ha jól emlékszem, gondolkodott el Irene.

Birgitta gyönyörű nő, szőke és csillogó barna szemű. Jóval fiatalabbnak néz ki harminc événél.

Jonny Blom nyomozó néhány évvel Irene előtt csatlakozott az osztályhoz. Felesége és négy gyermeke volt, durva viccei, csipkelődő megjegyzései és poénjai sokszor idegesítették Irénét, de azt el kell ismernie, hogy rendkívül jó nyomozó. Ezenkívül, ami a kihallgatásokat illeti, nagyon tehetséges és alapos kollégának tűnt.

Tommy Persson ült Irene mellett, nemcsak a hozzá legközelebb álló kolléga, de egyben a legjobb barátja is. Kezdetben sokan félreértették a kapcsolatukat, de mostanra már mindenki hozzászokott a pároshoz. Irene és Tommy együtt járt a rendőrakadémiára, és a megismerkedésük pillanatában barátságot kötöttek.

Végül Irene az utolsó nyomozóra pillantott, ő dolgozott a leghosszabb ideje az osztályon. Hans Borg ötvennégy éves volt. A főfelügyelőnél néhány évvel ugyan fiatalabbnak tűnt, de tapasztalat tekintetében jóval előbbre járt nála. Borg saját biztonsági szolgálatot működtetett, korai nyugdíjazását kérte, de továbbra is dolgozott. Nyugdíjat és fizetést is kapott.

− Mindannyian itt vagyunk, így kezdhetjük − mondta Andersson. − Összefoglalom a tegnapi nap eseményeit.

Beszámolt az éjszakai műszak alatt történtekről, a gyilkosságról, az áramszünetről és a tartalék generátor meghibásodásáról. Utóbbi kettő szorosan kapcsolódott a gyilkossághoz. Másrészt viszont Siv Persson nővér története Tekla nővér szelleméről továbbra is igen furcsának tűnt.

− Biztosan látott valamit, nem igaz? Vagy lehetséges, hogy csak képzelődött? − kérdezte Fredrik Stridh.

Andersson bólintott.

− Igen, abban én is majdnem teljesen biztos vagyok, hogy látott valamit. A kérdés már csak az, hogy mit. Vagy kit.

Jonny Blom halkan megjegyezte:

− Csak egy félős ápolónő, aki retteg a sötétben. Időpocsékolás foglalkozni vele.

− Ugyanezt mondanád, ha férfi lenne a szemtanú? − vágott vissza Birgitta Moberg.

Jonny Blom úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Tommy Persson megköszörülte a torkát.

− Én is úgy gondolom, hogy a nővér láthatott valamit. Mégpedig szerintem azt az embert látta, aki az áramszünetet okozta és megölte Marianne Svärdot.

Irene egyetértően bólintott.

− Az egész kórházban sötét volt. Siv nővért valószínűleg megrázta Nils Peterzén halála és persze az is, hogy Mariannénak nyoma veszett. Bizonyára látott valakit, és megeshet, hogy éppen a gyilkost.

Andersson komolyan Irenére nézett, mielőtt válaszolt volna.

− Így van, a nővér valószínűleg megrémült, de továbbra is kitart amellett, hogy tisztán látta az alakot. Az ég tiszta volt, telihold sütött, egy emberi alakot jól megvilágíthatott. Siv nővér leírása szerint a nő régi ápolónőegyenruhát viselt: hosszú, fekete ruhát és fehér kalapot.

A terem elcsendesedett, majd Jonny felkiáltott:

− Kérlek titeket, nyugtassatok meg, hogy nem fogunk szellemekre vadászni!

Andersson idegesen Blomra pillantott.

− Nem, nem fogunk. De azért meg kellene tudnunk, valójában mit is kergetünk. − Malmhoz fordult. − Van valami ötleted?

− Nem sok. A gyilkos olyasvalaki, aki ismeri az épületet, és kulcsa is van − válaszolt Malm.

− Kulcsa? − ismételte Andersson.

− A külső és belső ajtók egyikén sincs nyoma erőszakos behatolásnak. A bejárati ajtó délután öt óra óta zárva volt, ugyanígy a hátsó ajtó is.

− Akkor tehát a tettes öt óra előtt belopakodott, és elrejtőzött valahol… Talán az alagsorban − találgatott Irene.

− A feltételezés helytálló, bár ott is a délutáni kapuzárásig dolgoznak a telefonoknál és a recepción. Meglátták volna, ha idegen jön be.

Andersson nagyot sóhajtott.

− A kulcs és a kapuzárási idő, azt hiszem, használható. Legalábbis gyanús, ha a megoldást még nem is tudjuk.

Néhányan egyetértően bólintottak a teremben. Malm folytatta az összefoglalást.

− Marianne Svärd egyik cipőjét a liftben találták meg, ebből gondoljuk, hogy lifttel vitték le az alagsorba. A gyilkos hintőporos gumikesztyűt viselt, Svärd harisnyája a sarkán fekete volt, a karján pedig hintőpornyomokat találtunk. Ebből következik, hogy húzták, vagyis valószínűleg már halott volt, amikor a liftbe vitték.

− Amíg kinyitotta a gyilkos az ajtót a generátorhoz menet, le kellett tennie a holttestet, nem igaz? − kérdezte Birgitta.

− Így van. Az az ajtó mindig zárva van.

− Tehát amikor a gyilkos kinyitotta az ajtót, fel kellett húznia Mariannét, és be kellett hajítania a szobába. Nem foglalkozott azzal, hogy a generátorra esik. A lényeg az volt, hogy elrejtse a holttestet.

− Egy pillanat − vágott közbe Irene. − Valami nem stimmel. Ha nem akarta, hogy megtalálják a holttestet, nem okozott volna áramszünetet. Tudhatta volna, hogy ezt a szobát nézik meg először.

Svante Malm egyetértően bólintott.

− Nem hiszem, hogy a test elrejtése lett volna a célja. Az áramszünet egyértelműen a terv része volt. Szinte minden vezetéket elvágott, mielőtt elment volna az áram.

− Ezt honnan tudod? − kérdezte Fredrik.

− Onnan, hogy nem kapcsolt be a tartalék generátor, amikor elment az áram. Tehát már korábban is rossz volt.

− Majdnem biztos, hogy Marianne Svärdot az áramszünet előtt ölték meg. Mivel a gyilkos a liftbe vonszolta, az pedig áram nélkül nem működik. Ráadásul fény nélkül nem sokat látott volna az alagsorban sem − gondolkodott hangosan Tommy.

− Világos − erősítette meg Malm. − Nem találtuk meg azt az eszközt, amellyel elvágták a kábeleket, de kétségtelenül jókora szerszám lehetett.

− És a kötél, amellyel megfojtották az áldozatot? − kérdezte Andersson.

− Még az sincs meg.

− Tegnap este felhívtam Stridnert, de a boncolásnak még nincs eredménye. Azt ígérte, ma ebéd előtt elküldi a részletes jelentést. Majd benézek a patológiára. Egyszerűbb odamenni, mint várni a telefonhívást, már ha egyáltalán méltóztatik ideszólni.

− Az a nő biztosan klimaxol − jegyezte meg Jonny.

Andersson ugyan nem utasította rendre, de morogva megjegyezte, hogy a magánvéleménye ellenére Stridner kiváló szakember.

Malm hangosan megköszörülte a torkát, hogy felhívja magára a figyelmet.

− Tegnap kiforgattuk Marianne ruháit, de még szabad szemmel is láthattuk a köpenye hátán húzódó sötét rostszálakat. Úgy tűnik, finom gyapjúszálak lehetnek.

− Te jó ég! Megint a szellemnél tartunk − mondta Irene. − A szellem is fekete egyenruhát viselt.

− Honnan tudod, hogy az a ruha gyapjúból készült? − kérdezte Birgitta. − Nem beszélve arról, hogy a színe akár sötétkék, sötétszürke vagy sötétzöld is lehetett. Nehéz lehetett a holdfényben megállapítani.

− A szellemek mellesleg átlátszóak − jegyezte meg szarkasztikusan Jonny.

Andersson arca kezdett elvörösödni.

− Ez nem igaz! Ti halljátok is magatokat? A rendőrök nem üldöznek szellemeket, azon egyszerű okból, hogy szellemek nem léteznek! Mi élő gyilkosokra, hús− vér emberekre vadászunk! A kórházi gyilkos egészen biztosan élt, hiszen másképp hogyan tudott volna megölni egy ápolónőt és elvágni a vezetékeket? Az egész kórházat sötétségbe borította. A szellemek ugyebár nem tesznek ilyesmit. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy nem hiszek bennük!

A felügyelő egy levegővételnyi szünetet tartott. Igaza volt ugyan, de Siv Persson vallomása továbbra is különösnek látszott.

Malm visszatért az eredeti tárgyhoz.

− Felfedeztünk még valami különöset Marianne köpenyén − a magasba tartott egy műanyag tasakba zárt tárgyat, hogy mindenki jól láthassa. Egy vastag naptár volt benne. − Ez nem Marianne notesza. Az első lapon Linda Svensson neve szerepel.

A teremben mindenki elcsöndesedett.

− De miért volt Linda notesza Marianne zsebében? − fakadt ki végül Irene.

Ésszerű válasszal persze senki sem tudott előhozakodni. Irene érezte, ahogy jeges, bizsergető érzés fut végig a gerincén. Ez nem jó jel, a legkevésbé sem…

Mivel ezen a ponton megakadtak a gondolataik, Andersson áttért Linda Svensson eltűnésére. Irene elmesélte a Linda lakásán tett látogatását, hangsúlyozta, hogy a lakásban semmilyen naptárat, telefonkönyvet vagy noteszt nem talált. Elmondta, hogy Linda hívásazonosítója összetörve hevert a földön. Belker támadására persze nem tért ki.

Andersson folytatta.

− Tegnap éjjel bejelentettük Linda Svenssont eltűnt személyként. Az egész körzetben keresik. Felvettük a kapcsolatot a Kungsbackában élő szüleivel, de ők sem hallottak róla. A volt barátja új címét sem tudták.

− Én tudom! − kiáltott fel diadalmasan Birgitta. − Mivel megvolt a neve és a régi címe, könnyen megszerezhettem a postán az újat, ott ugyanis listát vezetnek a címváltozásokról.

− Rendben. Ez esetben holnap menj, és kérdezd ki ót is. De vidd magaddal Tommyt vagy valakit a fiúk közül. Irene?

− Azon gondolkodom, amit Anna−Karin mondott tegnap. Ő is ugyanazon az osztályon ápolónő, ahol Marianne dolgozott, csak éppen nappali műszakban. Anna−Karin csak néhány évvel fiatalabb, és mindkét kolléganőjével összejárt a kórházon kívül is. Említette, hogy Marianne azért mondott fel az Östra Kórházban, mert nem akart mindennap találkozni egy férfival. Talán hasznos lenne, ha tudnánk, ki is volt ez a férfi, nem igaz?

− Mindez két évvel ezelőtt történt. Mégis, lehet, hogy éppen kapóra jön. Elmegyünk az Östra Kórházba, és amíg ott vagyunk, valaki utánanézhetne a volt férjnek. Megvan a címe valahol… − a főfelügyelő lázasan kutatni kezdett az előtte heverő papírkupacban, végül megtalálta, amit keresett, és meglobogtatott egy összegyűrt papírdarabot. − Itt is van.

Irene elvette a papírt, és megnézte, mi áll rajta. Andreas Svärd. Lakás a Majorsgatanon, ügyvédi iroda az Avenynen… Bizonyára gazdag fickó lehet.

Andersson folytatta.

− Fredrik és Hans, továbbra is azt kérem, hogy látogassátok meg a Löwander Kórház környékén élőket, és kérdezzétek ki őket. Különösen a hétfő éjfélkor történt események érdekelnek. Érdeklődjetek Linda Svensson után is, hátha látta valaki. Egyelőre mintha elnyelte volna a föld. Talán aznap éjjel találkozott Mariannéval. Mindenesetre a notesza Marianne zsebében volt.

Irene megremegett a főfelügyelő utolsó szavainál, fejében megszólalt a vészjelző.

− Jonny, rád bízom Linda Svensson eltűnésének ügyét, itt az útlevele, tavaly készíttette.

− Nagyon dögös − mondta Jonny, amint rápillantott a fényképre.

Irene kinyújtotta a kezét az útlevélért, még meg sem nézte, valójában kit keresnek.

Linda az okmány szerint 165 cm magas és egészen csinos nő. Aranyszőke haja a vállára omlik, kellemes a mosolya, és a szája szélén apró gödröcskék bájossá teszik az arcát. Szeme kéken ragyog.

Marianne Svärd útlevele szintén az asztalon feküdt, ez az okmány négy évvel korábban kelt. Egy 169 cm magas, szintén feltűnően csinos nő nézett vissza rá a fényképről, bár korántsem annyira helyes, mint Linda. Hosszú, sűrű, sötét haja és nagy, barna szeme volt. A száját szigorú vonalba szorította össze. Hiányzott belőle Linda életöröme és ragyogása, mégis sok hasonlóság volt kettőjükben. Mindketten a Löwander Kórházban dolgoztak, nagyjából egyidősek voltak, és vélhetően mindkettejükkel valami jóvátehetetlen történt. Irene szívből remélte, hogy Linda nem halt meg, de balsejtelem gyötörte.

Andersson berekesztette a megbeszélést.

− Majd én beszélek Marianne Svärd szüleivel. Utána pedig a patológiára megyek. Délután háromkor sajtótájékoztatót tartunk. Hívjatok, ha kiderítettetek valami újat, egyébként ötkor találkozunk ugyanitt.

Irene úgy döntött, először felhívja Andreas Svärd ügyvédet. Senki sem vette fel az otthoni telefont. Próbálkozott az irodai számával, de egy gépi hang közölte, hogy az iroda nem nyit ki kilencig. Még fél óra volt hátra, így Irene jobbnak látta, ha a fennmaradó időben utánanéz Andreas Leonard Svärdnak. Kiderült, hogy a szülei élnek, méghozzá Stenungsund faluban, ahol Andreas is született harminchárom évvel ezelőtt. Irene megszerezte Marianne szüleinek címét is Anderssontól. Igen, a két szülőpár éppen egymás szomszédságában él. Talán nem is fontos, de Irene mégis úgy gondolta, jó lenne felvenni a kapcsolatot az ügyvéd szüleivel.

Mielőtt újra felhívta az irodát, Irene a fodrászának telefonált, és egyeztetett egy időpontot hajvágásra és festésre. Volt még egy szabad hely késő délutánra, és szerencsére éppen jókor, a következő héten. Diadalittasan dicsérte meg önmagát, amiért nem felejtette el a már régóta hanyagolt fodrászt, majd visszatért eredeti feladatához.

Ezúttal egy kellemes hangú nő vette fel a telefont.

− Svärd ügyvédi iroda, Léna Bergman vagyok. Miben segíthetek?

− Jó reggelt! A nevem Irene Huss, rendőrfelügyelő vagyok. Andreas Svärdot keresem.

A titkárnő mély lélegzetet vett a válasz előtt.

− Nagyon sajnálom, de ma nincs bent. Elutazott egy koppenhágai szemináriumra, késő estig nem is jön vissza. A Mariannával történt szörnyűségek miatt telefonál, igaz?

Irene nagyon meglepődött. Egyelőre nem tették közzé az esetet a hírekben, de az újságok ezek szerint már megjelentették az információkat. Hivatalos közleményt csak aznap reggel adtak ki.

− Honnan tudja? − kérdezte szigorúan Irene.

− Marianne édesanyja az imént telefonált, ő is Andreast… úgy értem, Mr. Svärdot kereste. Teljesen kikelt magából, zokogott. Amikor megkérdeztem, mi a baja, elmondta, hogy a lányát meggyilkolták. Milyen rettenetes!

− Igen, a gyilkosságok mindig azok. Ismerte Mariannát?

− Nem, még csak két éve dolgozom itt. Már elváltak, amikor idekerültem.

Irene elgondolkodott: két éve… Ugyanennyi ideje dolgozott Marianne a Löwander Kórházban. Véletlen lenne?

− És azelőtt is ismerte Mr. Svärdot? Mielőtt neki kezdett dolgozni…

− Nem. Egy újságban olvastam az álláshirdetést, akárcsak mindenki más − Léna Bergman hangja meglepettnek és egy kicsit sértődöttnek tűnt. Irene úgy gondolta, valószínűleg igazat mond, de elhatározta, hogy még egyszer kikérdezi majd a titkárnőt. Elköszöntek egymástól, és Irene letette a telefont.

Érzése szerint agyának és testének legalább három bögre kávéra van szüksége az életben maradáshoz, méghozzá minél előbb. Úgy döntött, a kávé után az Östra Kórházba megy, és megpróbálja kideríteni, ki volt az a férfi, akit Marianne nem akart többé látni.

A három, sárga téglás épület sziluettje határozottan rajzolódott ki a világos februári égbolton. Irene a legmagasabb ház mellett parkolt, a tömb közepénél. Úgy gondolta, Marianne valószínűleg abban az épületben dolgozott. A másik két épületben a nőgyógyászati osztály és a szülészet volt. Irene is itt adott életet ikerlányainak, mivel akkoriban igen közel, a Smörslottsgatanon laktak.

Az önműködő ajtó sustorgó hang kíséretében tárult ki előtte. Egy pillanatra lelassított, hogy megcsodálja a falikárpitot, majd egy útbaigazító táblát keresett, amely elvezethette volna az intenzív osztályhoz. A lift felé menet át kellett sétálnia a hatalmas előtéren, útközben elhaladt egy fodrászszalon, egy kávézó és egy vegyesbolt mellett is. Az egyik eladó éppen akkor tette ki az állványokra a friss újságokat, melyek címlapján ez állt: EGY ÁPOLÓNŐ GYILKOSSÁG ÁLDOZATA LETT.

Beszállt a liftbe, és felment az intenzív osztályra. Az ajtó zárva volt, a látogatóknak csengetniük kellett. Irene becsöngetett, majd néhány másodperc múlva egy maszkot viselő nővér jött ajtót nyitni.

− Segíthetek? − kérdezte. Nyilvánvalóan feszült volt.

− Jó napot! Irene Huss felügyelő vagyok, az intenzív osztály vezetőjét keresem.

− Dr. Alm éppen a sebészeten van.

− Beszélhetnék esetleg valaki mással? Egy ápolónőről, Marianne Svärdról lenne szó, aki régen itt dolgozott.

A nő lehúzta a maszkot az álla alá, és meglepetten bámult Irenére.

− Hogy Mariannéról? Miért kutatna a rendőrség Marianne után?

− Ismerte őt?

− Igen, együtt dolgoztunk.

− Éjszakai vagy nappali műszakban dolgozott?

− Nappaliban. Miért kérdezi?

− Sajnálatos módon Marianne bűncselekmény áldozata lett. Mennyi ideig dolgoztak együtt?

− Két évig, majd elfogadta a Löwander kórházbeli állást.

− Miért ment el?

A nővér összeszorította a száját, és babrálni kezdett a maszkkal. Végül elmosolyodott.

− Habár rengeteg kötése van, nem gondolnám, hogy sürgősségi ellátásra lenne szüksége.

Hihetetlen, hogy milyen sokan űznek gúnyt néhány sebtapaszból. Irene nem hagyta magát eltéríteni. Világosan látszott, hogy a nővér ki akarta kerülni a kényes kérdést. Így hát a felügyelő egyszerűen válaszolt.

− Igaza van, nem kérek semmilyen orvosi ellátást, köszönöm. Csupán néhány információra van szükségem Marianne Svärdról, így még egyszer felteszem a kérdést. Miért hagyta itt ezt a munkát Marianne?

Az ápolónő visszahúzta a szája elé a maszkot.

− Kérem… hadd hívjam ide inkább az osztályvezetőt − motyogta, és becsapta az ajtót.

Ahogy teltek a percek, Irene egyre idegesebb lett. Végül közeledő lépteket hallott, majd egy figyelemre méltó külsejű orvos nyitott ajtót. A férfi úgy nézett ki, mint egy görög isten. Ő volt a második egyenletes barna bőrű ember, akivel Irene az elmúlt huszonnégy órában találkozott. Az orvos karcsú és izmos volt, hosszú, mézszínű haját copfban hordta. Borostyánszín szemében sötétebb csíkok húzódtak. Arcvonásai is gyönyörűek, már− már túlvilágian szépek voltak, és amikor mosolygott, kivillantak tökéletes, hófehér fogai.

− Jó napot! Gondolom, ön jött a rendőrségtől.

− Igen, Irene Huss felügyelő vagyok.

− Niklas Alexandersson. Az intenzív osztály vezetője.

Kezet nyújtott, kézfogása erős, de kellemes volt. A fülében több aranykarikát hordott. Idősebb volt, mint amennyinek Irene első látásra gondolta volna. Közelebb a harminchoz, mint a húszhoz.

Úgy döntött, nem húzza tovább az időt, hanem rögtön a tárgyra tér.

− Beszélnem kell önnel Marianne Svärdról. Együtt dolgoztak?

A férfi reakciója felettébb meglepő volt. A gyönyörű arc egy pillanat alatt elborult. Néhány másodpercig csendben állt, majd megszólalt.

− Menjünk inkább át a konferenciaterembe.

Alexandersson bezárta az intenzív osztály ajtaját, majd egy folyosó végi ajtóhoz sétált, és kinyitotta Irene előtt. Udvariasan előreengedte a nőt.

A hatalmas terem közepén egy ovális konferenciaasztal állt, körülötte hozzá illő faszékek. Niklas Alexandersson az ablak melletti telefonhoz sétált, megnyomott rajta egy gombot, és beszélni kezdett.

− Itt Niklas. Ha bárkinek szüksége van rám, a konferenciateremben leszek, de kérem, csak vészhelyzetben zavarjanak.

− Rendben − válaszolt egy női hang.

Visszafordult Irenéhez.

− Miért kérdez Mariannéról? Mire kíváncsi?

− Mindent tudni szeretnék. Először is, kérem, mondja el, magánemberként mit gondolt róla.

Az orvos figyelmesen nézett Irenére, majd elmosolyodott. Arca nem ragyogott többé, sót kellemetlen lett a tekintete.

− Ártatlan és kedves nő − válaszolta kényszeredetten, de hanglejtése elárulta, hogy nem erre gondol.

− Esetleg elégedetlen volt ápolónői munkájával?

− Nem, egyáltalán nem. Jól képzett munkaerő és figyelmes nővér volt.

− Sosem követett el komolyabb hibákat?

Niklas Alexandersson meglepetten nézett.

− Nem. Pontosan mire gondol?

− Nos, a Löwander Kórházban dolgozó kollégái szerint két éve hirtelen váltott munkahelyet. Nem tudja esetleg, hogy miért?

− Nem értem, ez miért tartozna a rendőrségre.

Irene nem hagyta, hogy a férfi elterelje a figyelmét szikrázó, borostyánszínű szemével.

− Marianne Svärd tegnap éjjel gyilkosság áldozata lett.

A férfi arca egy pillanat alatt elfehéredett. Irene már− már azt hitte, elájul, de Niklas doktor még időben megkapaszkodott egy szék karfájában, majd belerogyott.

Irene kíméletlenül folytatta.

− Nos, ezért vizsgálja a múltját is a rendőrség. Most megismétlem a kérdést: miért hagyta itt Marianne ezt a kórházat?

Niklas az asztalra támasztotta a könyökét, és a kezébe temette az arcát. Néhány pillanattal később megdörzsölte a szemét, és meggyötört hangon válaszolt.

− Azt mondta, újdonságra vágyik.

− A Löwander Kórházban nem ezt mondták a kollégái.

A férfi megremegett egy pillanatra, de nem válaszolt.

Irene folytatta.

− Állítólag egy férfit akart elkerülni.

Továbbra sem érkezett válasz.

Irene szigorúbbá vált.

− Ha nem hajlandó válaszolni, attól tartok, beszélnem kell dr. Almmal.

Niklas fáradtan bólintott.

− Semmi szükség rá. A kórházban így is mindenki tudja, hogy én vagyok az, akit Marianne nem akart látni.

Irene meglepődött.

− Miért nem kedvelte önt?

Az orvos furcsa, kisfiús mosolya egy pillanatra halványan visszatért.

− Azért, mert elcsábítottam a férjét, Andreast.

− Úgy érti, maga és Andreas.

− Így van. Elhagyta őt értem. Meglepődött? − megvetően Irenére pillantott. Normális arcszíne kezdett visszatérni.

− Nem. Nem erről van szó. Azóta is együtt vannak?

− Igen, együtt élünk.

− Hogyan reagált Marianne a viszonyukra?

Niklas Alexandersson felhördült.

− Nem akarta elengedni. Jobban ragaszkodott hozzá, mint gondoltam. Nehéz volt Andreasnak és nekem is.

− Miért volt nehéz Andreasnak?

− Marianne nem adta fel könnyen. Andreas nem akarta, hogy boldogtalan legyen. A családja sem fogadta el a kapcsolatunkat. Marianne azt mondta a szüleinek, hogy ez csak átmeneti állapot, és hogy Andreas nemsokára visszaköltözik hozzá. „Én megbocsátok neki mindenért” − ahogy a férfi Mariannát utánozta, elváltoztatta a hangját, amely egészen olyan lett, mint egy mély női alt hang, a kezeivel pedig jellegzetesen gesztikulált hozzá. Amikor befejezte az előadást, minden kis hamis női gesztus nyomtalanul eltűnt a testbeszédéből.

A telefon csörögni kezdett.

− Niklas?

− Igen?

− A röntgenről telefonáltak. Súlyos pneumothorax! A beteg állapota rosszabbra fordult, és a vérgázszint sokat romlott.

− Szóltál már Almnak?

− Nem, még mindig a sebészeten van.

− Jó. Akkor hívd fel, és azonnal küldd ide, amint végzett.

− Rendben.

Niklas felállt, és megpróbált sajnálkozó arcot vágni.

− Amint ön is hallhatta, sajnos mennem kell.

Irene egy szót sem értett, és ezt igencsak fárasztónak találta. Vajon Niklasnak tényleg dolga akadt, vagy csak kifogásokat keresett?

− Komoly az eset?

Niklas megtorpant.

− A lyukas tüdő nem játék. Egy ilyen súlyos betegnél életveszélyes! Bocsásson meg…

De Irene nem hagyta ilyen könnyen lerázni magát.

− Mikor ér ma haza?

Úgy tűnt, a fiatal orvos hezitál, vajon megmondja− e az igazat. Végül vállat vonva válaszolt:

− Nem sokkal hat előtt.

− Akkorra már Andreas is otthon van?

− Igen, délután ér haza egy szemináriumról.

Irenének gyorsan kellett döntenie.

− Akkor elmondom, mit teszünk. Vacsorázzanak meg, én pedig fél nyolcra ott leszek.

− Valóban szükség van erre?

− Igen, attól tartok. Egy gyilkost próbálunk megtalálni.

Niklas ugyan kissé megborzongott a felügyelő szavaitól, de végül nem szólt semmit. Alaposan végigmérte Irénét, amikor kiengedte az ajtón.

Az előtérben néhányan már ültek a kávézó kis asztalainál. Irene is talált egy szabad asztalt és leült. Egy csésze kávé és egy szendvics volt minden vágya. Felakasztotta kabátját a szék támlájára, és a pulthoz sétált, hogy rendeljen. Közben a vegyesbolt újságos állványára tévedt a tekintete. Először azt hitte, rosszul lát, majd újra elolvasta a Göteborg Times címlapját: A SZEMTANÚ SZERINT SZELLEM GYILKOLT A LÖWANDER KÓRHÁZBAN.

Hetedik fejezet

Andersson főfelügyelő utált a patológiára menni, és még ennél is jobban utált Yvonne Stridnerrel beszélni. Irtózott a boncteremtől is, de sajnos ez volt az egyetlen módja annak, hogy gyors információkhoz jusson.

Amikor az ajtóban a professzor után érdeklődött, a biztonsági őr a lépcső felé mutatott vastag, kidolgozott karjával. Andersson megkönnyebbült, hogy Stridner az irodájában várja, nem pedig boncolás közben fogadja. A lépcsőn felérve kopogott a bezárt ajtón.

A vörös „foglalt” jelzés villant fel, mellette pedig egy sárga, amely azt jelentette: „várjon”. A mellette lévő zöld „bejöhet” jelzés még nem világított. Bár elég sok ideig tartott kocsival eljutni a patológiára, Andersson kicsit sem bánta, hogy várnia kell. Leült a fal melletti kényelmetlen faszékre. Tisztán hallotta a professzor hangját.

− Ez volt a legrosszabb felelet, amelyet valaha hallottam! Keményen kell tanulni, és rendesen fel kell készülni a szóbeli vizsgákra is! Eszméletlen butaságra vall, ha egy pillanatig is azt hiszi, hogy átmegy ezzel a fecsegéssel! Szedje össze magát, és döntse el, hogy miről akar beszélni! Világosan látszik, hogy nem tanult. Vagy nem értette meg, amit tanult. Az talán még rosszabb! Az első még korrigálható! Menjen haza és tanul− jón, három hét múlva minden elrontott kérdéséből felelni fog írásban!

Az ajtó kivágódott, és egy rövid, fekete hajú lány rohant ki rajta sírva. A főfelügyelő mozdulatlanná dermedt a székében. Valósággal kirázta a hideg, amikor meghallotta a professzor hangját.

− Szóval itt van, Andersson.

Andersson úgy nézett fel, mint a kisdiák, akit csaláson kaptak dolgozat közben.

− Hát… − nyögte zavartan.

− Mit akar?

− Marianne Svärd… befejezte a boncolást?

− Persze. Jöjjön be − morogta a patológus.

Stridner megfordult, Andersson pedig követte az irodájába. A nő egy kényelmes fotelben foglalt helyet a számítógép előtt, a vendégeknek kikészített szék az asztal másik oldalán állt. Andersson úgy gondolta, biztos szándékosan kemény és kényelmetlen. A professzor jelenlétében senki sem érezheti magát kényelmesen.

Leült a székre, és érezte, hogy nehezebben lélegzik. Stridner szigorúan ránézett.

− Nincs véletlenül a rendőrségnél valamilyen egészségügyi program, diéta vagy ilyesmi? Harc a felesleges kilók ellen? Vagy legalább valamilyen étrendet javasolhatnának! Jót tenne a vérnyomásának, tudja?

Andersson nem hagyta magát felbosszantani. Minden önkontrollját összeszedve közömbösen válaszolt.

− Gyógyszert szedek a vérnyomásomra, az rendben van. De valóban nagyon szeretném megtudni, mire jutott Marianne Svärd ügyében − tette hozzá, és kényszeredetten elmosolyodott.

Stridner résnyire nyitotta a száját, mintha éppen megkérdőjelezni készülne az Andersson vérnyomására vonatkozó állítást, de a főfelügyelő nagy megkönnyebbülésére visszatért az eredeti témához.

− Marianne Svärd. A test elszíneződései, a hullamerevség, a testhőmérséklet és a szoba hőmérséklete mind arra utal, hogy éjfél körül halt meg. A gyomortartalom elemzése és a vérvizsgálat még folyik. Az eredményekre várni kell néhány napot. De mindegy is, biztosra veszem, hogy megerősítik az éjféli halált.

Stridner szünetet tartott, és hosszan Anderssonra bámult vastag keretes szemüvege mögül, mielőtt folytatta.

− A halál oka fulladás. A kötél mélyen a nyakába vágott, és véres nyomokat hagyott a bőr alatt. Károsította az izomzatot és a nyaki porcokat is. A kötél helye mellett karmolásnyomok vannak, az áldozat bizonyára próbált kiszabadulni. A vágásból ítélve a gyilkos áldozata mögött állt. Továbbá az is megállapítható, hogy az elkövető magasabb Marianénál, vagy ült a megtámadott áldozat.

− Milyen kötéllel fojtotta meg?

− Vékony, de erős kötéllel. A sebben találtam néhány rostszálat, elküldtem őket ellenőrzésre. Ha találgatnom kellene, azt mondanám, hogy egyszerű gyapotkötél valamilyen műanyaggal megerősítve. De lehet, hogy az egész kötél műanyag.

Stridner felhúzta a szemöldökét, mintha elgondolkodott volna valamin, majd felderült az arca.

− Ha már a rostszálakról beszélünk… Találtam néhányat az áldozat körmei alatt is mindkét kezén. Vékony, sötét textilszálakat.

− Gyapjú… − sóhajtott a főfelügyelő.

Stridner meglepetten nézett fel.

− Gyapjú? Igen, lehetséges. Az áldozat valószínűleg kapálózott, megpróbált kiszabadulni, meg akarta ragadni a fojtogatót, de csak a kabátja ujját érte el.

− A ruhája ujját − Andersson hangja kétségbeesetté vált.

− Ezt meg hogy érti?

A főfelügyelő megint sóhajtott.

− Van egy szemtanúnk. Egy ápolónő azt állítja, hogy a kórházi szellemet látta a gyilkosság időpontjában. Állítólag egy volt nővér kísértete járkál a folyosókon, aki öngyilkosságot követett el ötven évvel ezelőtt. Azt mondják, régi ápolónő− egyenruhát visel.

− Nevetséges! Ne is foglalkozzon egy ilyen szemtanúval. Ha valamiben, akkor abban biztos vagyok, hogy hús− vér gyilkost keresünk, akinek rendkívül erős a karja.

A professzor rosszallóan felhúzta a szemöldökét, ellentmondást nem tűrően nézett a főfelügyelőre. Nem mintha amaz ellenkezni akart volna. Most először, mindketten egy véleményen voltak.

− Tudom. De a szemtanú ragaszkodik a szellemhez.

Stridner megköszörülte a torkát.

− Szellemek! Egy szellem nem húzza végig az áldozatát a padlón. Semmiképp se vegyék figyelembe ezt a nevetséges vallomást!

Andersson védekezően morgott valami olyasmit, hogy természetesen ő sem hitte el, hogy a gyilkosságot egy szellem követte el, de Stridner nem is figyelt rá.

− Nemsokára órám lesz, előtte pedig még ebédelnem kell. Gyorsítsunk, rendben? Tehát: nem volt terhes, és soha nem is szült. A gyomrában kevés ételt találtunk. Nagyjából négy órával a halála előtt evett utoljára. Az étel valamilyen habállagú folyadékkal keveredett, valószínűleg valamilyen savkötővel. A gyomor belső fala elszíneződött a gyomorszáj környékén, de fekélynek nem láttam nyomát. A patkóbél mellett egy begyógyult seb látható. Egyébiránt Marianne Svärd teljesen egészséges volt. A nyakán és a sarkán lévő sebeken kívül nem voltak rajta külsérelmi nyomok. A hónaljában hintőport találtam.

A beszámoló közben Andersson elképzelte a szörnyű jelenetet. A szellemasszony suhogó fekete ruhájában az éjszakai nővér háta mögé lopakodik. Mariannának fogalma sincs róla, mi vár rá. A kísértet ekkor hirtelen az ápolónő nyaka köré tekeri a kötelet, és húzni kezdi. A kétségbeesett áldozat kapálózik, a torka után kapkod, és megpróbálja megállítani a fojtogatót. De csak a gyilkosa ruháját tudja megmarkolni.

Andersson teljesen elmerült ebben a látomásban, és meg sem hallotta, amit Stridner mondott. A nő kíváncsian nézett rá.

− Jól érzi magát? Nem szédül? Volt már valaha epilepsziás rohama?

− Semmi baj, csak elgondolkodtam…

Stridner megkocogtatta az óra üvegét.

− Ebben az esetben… nincs több időm erre. Néhány nap múlva küldöm a részletes jelentést.

Felállt és kinyitotta az ajtót. Anderssonnak nem volt más választása, mint távozni. Mormolt valami köszönetfélét, de a professzor már bevágta mögötte az ajtót.

Irene a Göteborg Times egy példányával és az elkészült reggelijével letelepedett az asztalhoz. Olvasni kezdett.

SZELLEM GYILKOLTA MEG AZ ÁPOLÓNŐT? − virított a címlapon. A cikket Kurt Höök írta, a Göteborg Times bűnügyi riportere.

A Löwander Kórház homlokzatának képe foglalta el a fél oldalt, s ebből világosan látszott, hogy a sztori igencsak hiányos. Majd a képaláírás: „Miféle borzalmak történtek a kórház falai között tegnap éjjel? Az igazgató nem nyilatkozik.” A nagy fotó jobb alsó sarkába Sverker Löwander borzas hajú képét illesztették. A cikk többi részében Irene eddig ismeretlen információkra talált.

A kórház szomszédságában élő lakos azt állítja, hogy látta a Löwander Kórház szellemét az épület körül keringeni a gyilkosság időpontjában. A közelben mindenki, beleértve a kórházi dolgozókat, ismeri az ápolónő történetét, aki saját kezével vetett véget az életének az épületben egy évszázada, és aki visszatér, hogy bosszút álljon azokon, akik öngyilkosságba kergették. A szemtanú, aki névtelen kívánt maradni, elmondta, hogy a szellem régi, fekete egyenruhát viselt. A szemtanú hajnali háromig fennmaradt, de a szellemen kívül senki nem járt az épület környékén.

Ezután a Löwander Kórház részletes története következett. A névtelenséget kérő szemtanút nem említették többet a cikkben.

Irene megdermedt. Honnan tudta meg Kurt Höök a szellemhistóriát? Persze, amit tudott, az nem volt teljesen pontos, Tekla valójában nem egy évszázada, hanem a negyvenes években halt meg. Tehát az újságíró az információkat nem kórházi dolgozótól szerezte.

Irene sokáig ült a kávézóban. Végül feladta a töprengést, és inkább befejezte az evést.

Az órájára pillantott, negyed egy volt. Elérkezett az idő, hogy meglátogassa Kurt Höököt.

Az E6−oson sűrű volt a forgalom, de a Tingstad alagútnál kialakult torlódáson kívül nem volt nagyobb fennakadás. A szerkesztőség szürke épülete az autópálya mellett emelkedett. A világító reklámtáblák arra biztatták az embereket, hogy vásárolják a Göteborg Timest.

Irene megállt a látogatók parkolójában, kiszállt és bezárta az öreg Volvót. Az épületbe különös, háromszög alakú ajtón át lehetett bejutni. A recepciós pultnál egy kedves középkorú nő fogadta.

− Üdvözlöm! Miben segíthetek? − kissé mesterkélt, de barátságos hangja volt.

− Kurt Höököt keresem. Irene Huss felügyelő vagyok.

Irene bemutatta az igazolványát, a recepciós pedig alaposan megvizsgálta a dokumentumot. Finoman elmosolyodott.

− Egy pillanat, máris megnézem, hogy Kurt Höök elérhető− e.

Telefonált az irodába, és úgy tűnt, Irenének kivételes szerencséje van. A nő bólintott, és az üvegajtós lift felé mutatott.

− Menjen fel a harmadik emeletre, ahol majd várni fogja valaki és elkíséri Kurthoz.

A lift felé menet Irene elsétált egy gránittalapzaton álló színes üveghajó mellett. A falon függő festmények és az épület egésze azt sugallta, hogy az újság virágzó üzlet. Érdekes külsejű, kékre színezett hajú nő sietett Irene elé, olvasószemüvege az orrára csúszott. Amikor odakísérte a felügyelőt Kurt asztalához, a többi újságíró még csak fel sem nézett a munkájából. Irene szinte észrevétlenül haladt el az asztaluk mellett.

Höök széke ugyan üres volt, de a kék hajú nő ott hagyta Irénét. A számítógép be volt kapcsolva, a képernyőn éppen a kórházi gyilkosságról szóló cikk látszott, éppen az, amelyet Irene az imént olvasott a kávézóban. Az újságíró valószínűleg nem tudta, hogy Andersson főfelügyelő délután háromkor sajtótájékoztató keretében számol be a részletekről. Irene végigfutotta a szemével a Höök asztalán szanaszét heverő jegyzeteket, hátha talál valamit a névtelenségbe burkolózó szemtanúról. Nem merült el teljesen a kutakodásban, így Kurt Höök érkezése nem lepte meg. A férfi megnyerően rámosolygott.

− Helló. Emlékszem magára! Maga az, akit a Pokol Angyalai néhány éve összevertek Billdalban. Úgy fest, mint akit megint elkaptak…

Irene nem egészen erre az üdvözlésre számított, de megtartotta magának a keményebb visszavágásokat, és megpróbált barátságosnak tűnni. A kötések alatt fájtak a sebei, amikor elmosolyodott.

− Így van. Irene Huss felügyelő vagyok.

− Hát, persze. Sejtem, miért van itt. És bocsásson meg, de a válaszom nem − sajnálkozás közben a szeme gyanúsan csillogott.

− Hogy mondhat előre nemet, amikor még fel sem tettem a kérdést?

− Nem fedem fel a forrásaimat − vetette oda önelégülten Kurt.

Irene még soha nem találta ilyen bosszantónak, ha egy férfi jól néz ki. Úgy érezte, az arcán éktelenkedő sebtapaszok tenyérnyi méretűek.

− Megértem, de kénytelen lesz belátni, hogy gyilkosság esetén egy szemtanú különlegesen fontos.

− Igaza van, de a válaszom továbbra is nem.

Irene felemelte a fejét, és finoman elmosolyodott.

− Talán mégis meg tudunk egyezni.

Höök elbizonytalanodott, és Irene folytatta a puhítást.

− Ha elmond nekem mindent, amit erről a bizonyos névtelen szemtanúról tud, a nyomozás során a továbbiakban mindenről első kézből értesülhet.

Höök nehezen tudta palástolni izgatottságát.

− Már ami a Löwander Kórházat illeti?

− Igen.

A riporter alsó ajkába harapott, és látszott rajta, hogy erősen gondolkodik a következő mondatokon. Végül így válaszolt:

− Remélem, tisztában van vele: törvényt szeg azzal, hogy arra kér, fedjem fel egy tanúmat. Fogalmam sincs, hogy megéri−e nekem az ajánlata.

Irene nem hibáztatta, amiért óvatos. Tovább csábítgatta.

− Megértem, hogy nem árulhatja el a tanúja nevét, de talán adhatna némi támpontot, amelyből magam is rájöhetek. És ami engem illet… talán mondhatok valamit egy másik nővérről, és arról, mi történt vele tegnap éjjel. Persze, a meggyilkolt ápolónőről is beszélhetünk.

Ez már megtette hatását. Höök újságíróösztönei felszínre törtek, leigázva a józan észt.

− Rendben. A szellem már úgyis lefutott hír. A cikk nagy sikert hozott, ennél többet már úgysem tudok kiszedni a tanúmból.

Irene csendben várt. Tudta, hogy Höök éppen magát győzködi. Kurt néhányszor végigsimította a haját az ujjaival, amíg úgy nem nézett ki, mint akin átmentek egy fűnyíróval. Végül bizalmatlanul pillantott Irenére.

− Ez a forrás eléggé… különleges.

Irene látta, hogy a férfi az asztalán fekvő kis diktafon felé nyúl. Egy ideig hezitált, végül megszólalt.

− Talán jobb lenne, ha előtte elmondanék egy− két háttérinformációt. Aztán meghallgathatja a felvételt. A dolog korántsem egyszerű… Inkább jöjjön velem.

Felvette a diktafont, és egy közeli, zárt ajtós irodához sétált. Höök kinyitotta az ajtót és benézett. A szoba üres volt, így beengedte Irénét, és óvatosan bezárta maguk mögött az ajtót.

Bizonytalanul megszólalt.

− Ez… a forrás… nos, hogy is magyarázzam? Szokatlan. Nem tudom a nevét, nem tudom, hol lakik − egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. − Nos, így kezdődött: egy fickó, aki azelőtt sok jó tippet adott nekem, tegnap felhívott telefonon. Nyilvánvalóan kihallgatott egy két rendőr közötti beszélgetést. Jut eszembe, nem kér egy csésze kávét?

− De igen, kérek − válaszolt Irene gondolkodás nélkül, de szinte azonnal megbánta, hogy egyáltalán megszólalt. Miért kérne kávét egy ilyen fontos pillanatban?

Höök elhagyta az irodát, és két gőzölgő kávéval tért vissza.

− Hol is tartottam? Tehát a srác éppen el akarta mondani a részleteket, amikor kinyílt annak a pizzériának az ajtaja, amelyben az informátorommal ültem…

Höök megint elhallgatott. Kortyolt a kávéjából, majd folytatta.

− A szag… éreztem azt a szagot, és meg is fordultam, hogy lássam, honnan jön. Megláttam azt az alakot. A pizzériában kikészítettek neki egy zacskónyi száraz kenyeret, ő pedig felnyalábolta a csomagot, és leült az egyik székre. Először nem is foglalkoztunk vele, a fickó pedig elkezdte mesélni, hogy két rendőr egy szellem− ápolónőről beszélt, aki valószínűleg meggyilkolt valakit a Löwander Kórházban. El tudja ezt hinni? De a forrásom biztosan állította, hogy erről beszéltek. Aztán a nyanya − mármint az idős hölgy − közbevágott: „Én láttam! Tekla nővért! A kórházban kísért, bosszút akar állni azokon, akik öngyilkosságba kergették!” Először nem is figyeltünk rá. De ő csak tovább fecsegett, hogy látta a szellemet. Majd azt mondta: „Láttam, amikor megjött, és láttam elmenni. A kezeiről vér csöpögött.” Erre már kirázott a hideg. És…

Irene közbevágott.

− Tényleg Tekla nővérről beszélt?

− Igen. A felvételen maga is hallhatja, minden szavát rögzítettem. Amíg meghallgatja, kimegyek. Ott van az asztalon papír és toll, ha jegyzetelni akar. De kérem, senkinek ne szóljon erről!

− Megígérem, hogy köztünk marad.

Höök bekapcsolta a diktafont. Ami pedig ez után következett, az több volt, mint különös.

− A nevem Kurt Höök. Hogy szólíthatom?

− Hívjon Tyúkanyónak. Minden barátom így hív… Mindenki, akit szeretek… A gyermekeim. Tyúkanyó minden csibéje.

− Tehát sok barátja és gyereke van?

− Milliók… milliók…. A szeretteim… a gyermekeim, a gyermekeim, a gyermekeim, a gyermekeim… mind az én gyermekeim… a gyermekeim, az én gyermekeim.

− Értem. Azt mondta, hogy látott egy ápolónőt a Löwander Kórház udvarán.

− Teklát! Nagyon félek tőle! Félek… félek! De vigyáznom kell azokra, akiket szeretek. Megöli őket… megöli őket mind, megöli, megöli őket… öl, öl, csak öl…

− Ki ez a Tekla?

Tyúkanyó nem válaszolt, helyette egy régi altatódalt kezdett dúdolni.

− Koncentráljon egy kicsit, utána adok magának pizzát.

− Sört és pizzát kérek. És kenyeret a csibéimnek. A gyermekeimnek.

− Értem. Tud még valamit Tekla nővérről?

− Meghalt… már száz éve. Halott, halott, halott.

− A parkban látta?

− Igen… igen… igen… igen.

− Mit csinált?

Itt rövid csend következett, majd Tyúkanyó rekedt hangon folytatta.

− Bement a kórházba.

− Hogyan?

− Hogyan… hogyan… hogyan… hogyan…

− Hogy jutott be a kórházba?

− Az ajtón át.

− Történt valami, amíg bent volt?

− Isten sötétségbe borította az egész épületet. Sötétséget csinált, sötétséget akart csinálni. Eljött az idő, és elvette a fényt. De én tovább néztem. Tovább néztem, néztem, néztem.

− Látta a nővért kijönni a kórházból?

− Igen, igen, igen, igen.

− Ezután mit csinált?

Megint csend lett.

− Felemelte a kezét, és megköszönte Istennek a bosszút. Bosszút! Bosszút, bosszút, bosszút.

− És azután mi történt?

− Felült a biciklire. A lopás bűn!

− A biciklire? Milyen biciklire?

− A másik, a másik biciklijére! De ő már halott! Mindenkit elér a végzet! Reszkess! Figyelj! Imádkozz! Halál, halál, halál, halál.

− Tehát Tekla nővér elvette a biciklit és elment?

Válaszul Tyúkanyó újra énekelni kezdett.

Höök ekkor kapcsolta ki a diktafont. Irene visszatekerte, és újra meghallgatta a különös beszélgetést. Ezúttal jegyzetelt is. Már negyedszerre hallgatta végig a felvételt, amikor Höök belépett az irodába.

− Egy teljes újságcikket írt ez alapján? − kérdezte Irene. Nem is próbálta leplezni megrökönyödését.

− A másik forrásomat is felhasználtam, aki a két rendőr beszélgetéséről számolt be. Egyébiránt én sem foglalkoztam volna vele. Furcsa, de valahogy az egész olyan logikus. Ha például arra gondol, amit a két rendőr mondott, és a kórházban is van valaki, aki látta a szellemet. Igazam van?

− Igen, ami azt illeti, valaki valóban említette ezt a régi történetet, de nem emlékszem, ki volt az − felelt gyorsan Irene, majd hirtelen témát váltott. − Hogy nézett ki Tyúkanyó?

− Eszem ágában sincs többet mondani róla! Már így is túl sokat tud.

Igaza volt, ám azzal, hogy elárulja, hogy néz ki, nem könnyítette volna meg Irene dolgát. − Megkapta, amit akart, most magán a sor.

Irene mindent elmondott Linda Svensson eltűnéséről. Höök jegyzeteket készített, hihetetlen gyorsasággal írt. Végül elégedetten felnézett.

− Nagyon köszönöm. Most sietnem kell a sajtótájékoztatójukra. Egyébként nyilvánosságra hozzák ma Linda Svensson eltűnését? − kérdezte gyanakvóan.

Irene megpróbált ártatlannak tűnni. Most először örült, hogy a sebtapaszok eltakarják az arcát.

− Fogalmam sincs. A sajtótájékoztatót Andersson főfelügyelő tartja. Ma reggel a lelkünkre kötötték, hogy ne mondjunk senkinek semmit. Különösen a médiának ne. Most mennem kell, köszönöm, és viszlát.

Irene kitépte a teleírt lapokat a füzetből, majd gyorsan távozott. Nem sokkal később kisétált a szerkesztőség épületének üvegajtaján.

***

A rendőrőrsön nagy volt a sürgés−forgás a sajtókonferencia előtt. Irene felment az irodájába, és úgy döntött, ott húzza meg magát, nehogy véletlenül összefusson Kurt Höökkel. A férfi valószínűleg nem örülne neki a sajtótájékoztató után.

Az irodában két asztal állt, az övé és Tommy Perssoné, mindkettő szinte teljesen üres volt. Az egyik fiókból kivett egy diktafont, és felolvasta Kurt Höök és Túkanyó beszélgetését. Visszahallgatva még furcsább volt. Különösen a saját hangját volt szokatlan hallani, ahogy próbálta életre kelteni a szereplőket. Többször is újravette, mire elégedett lett a munkájával.

Sokáig ült egy helyben, elmerült a gondolataiban. Tyúkanyó őrült, nyilvánvalóan, de valamit biztosan látott aznap éjjel. Vajon kit láthatott? Honnan ismeri Tekla nővér történetét? Honnan nézte végig az egész jelenetet a kórház udvarán? És persze ott volt megválaszolatlanul a legfontosabb kérdés: kicsoda Tyúkanyó?

A sajtótájékoztató a már megszokott rendben zajlott: tömeg és hangzavar uralta. Andersson megerősítette, hogy az éjszakai ügyeletes ápolónő, Marianne Svärd február 11−én, valószínűleg éjfél körül gyilkosság áldozata lett. Az elkövető személye még nem ismert. Amikor egy riporter a szellemről kérdezett, Andersson olyan hangosat horkantott, hogy a mikrofonok is belerecsegtek. Ezután a főfelügyelő beszámolt Linda Svensson eltűnéséről. Ez az információ a többségnek új volt, így azonnal rá is haraptak. Nem sokat tudtak meg ugyan, csupán annyit, hogy amikor utoljára látták a nőt, hosszú, piros kabátot és magas sarkú bőrcsizmát viselt. A biciklije szintén eltűnt.

− Világoszöld városi kerékpár − tette hozzá Andersson. Sajnos, még mindig túl közel állt a mikrofonhoz, amikor felmordult. − Mi a franc az a városi kerékpár?

Tucatnyi kérdést tettek fel a beszámoló után, de Andersson már nem sokat tudott az elhangzottakhoz hozzátenni.

Irene pontosan négy órakor pillantott az órájára: az értekezletig még egy óra volt hátra. Úgy döntött, hazatelefonál, lányai éppen a téli szünetet élvezték. Jenny nagyon boldog volt, ugyanis az egyik unokatestvére telefonált Säffléből, és meghívta magukhoz a lányokat. Úgy tervezték, hogy a négy lány onnan a család nyaralójába utazik, Sunnébe. Ehhez pedig közel volt Finnfallen és Sundsberget, ahol snowboardozni és síelni is lehet. Irene elengedte őket, habár úgy gondolta, ilyen szoros program aligha fér bele a tervezett időbe.

Miután letette a telefont, megírta a jelentését, amelybe belefoglalta a nap eseményeit. Igazából nem sok minden történt. Éppen öt órára fejezte be az adminisztrációt. Magához vette a diktafont és egy új jegyzetfüzetet. Löwander − ezt írta fekete tollal a borítóra. Az első oldal tetejére pedig csupa nagybetűvel: PIZZA.

A lapra mindenki felírta, hogy milyen pizzát kér, majd leadták a rendelést.

− Mindenki itt van? − kérdezte Andersson, s egyúttal megnyitva az értekezletet. − Úgy látom, Jonny még hiányzik, de gondolom, nemsokára ő is megérkezik. Nos, akkor kezdjük.

Mély levegőt véve beszámolt a Marianne szüleivel folytatott beszélgetéséről. A szülők borzasztóan kétségbeestek. Andersson azt javasolta, várjanak még néhány napot, mielőtt újra kikérdeznék őket. Mindkét szülő azt állította, nem tudtak róla, hogy a lányukat valaha is fenyegették volna, és a legutóbbi találkozásukkor − két nappal a halála előtt − sem vettek észre semmi különöset a viselkedésében. Ezután Andersson röviden bemutatta Yvonne Stridner jelentését. Éppen befejezte a mondandóját, amikor Jonny jelent meg az ajtóban. Az egyik szemén kötés, és a jobb karja is be volt pólyálva. Irene akaratlanul is elmosolyodott.

− Úgy látom, te is találkoztál Belkerrel.

Jonny kivörösödött arca még így, sebtapaszokkal tarkítva is barátságos volt. Belesüppedt a legközelebb eső székbe.

− Az az átkozott macska rám vetette magát a kalaptartóról! El kellett mennem a Mölndal Kórházba, hogy ellássák a sebeimet. Tetanuszoltást is kaptam. És képzeljétek, mi történt, amíg a macskával hadakoztam! Egy csöpp öregasszony kisétált a folyosóra.

Jonny megköszörülte a torkát, majd elvékonyította a hangját: „Valaki bántott, kicsi Belker?”

Az asztal körül ülők nevetésben törtek ki.

− Aztán egyszerűen csak felvette azt az ördögfajzatot. El se hinnétek, a vadállat összegömbölyödött az ölében, és dorombolni kezdett. Aztán a néni velem vitette át a tápos tálat és a vizes edényt, mondván, hogy mostantól ő viseli gondját szegény kis cicusnak.

Irene örült, hogy ezt hallotta, egyrészt mert így sem Belker, sem Ruth Berg nem maradt egyedül, másrészt pedig Linda lakása a továbbiakban biztonságosabb körzet lesz.

− Tudunk valamit Linda Svenssonról? − kérdezte Andersson.

− Elmentem Kungsbackába, beszéltem a szüleivel. Teljesen kétségbe vannak esve. Linda egyedüli gyerek.

Megkérdeztem, hogy a volt barátja bántotta− e valaha, és ők azt mondták, hogy nem tudnak róla, de nem is tartják valószínűnek. Szerintük nem agresszív fiú. Egyébként semmi új nem derült ki. Körülnéztem a ház környékén, hátha megtalálom a biciklit, de nyoma sem volt. A házmester odaadta a kulcsokat, így az alagsorba, a mosókonyhába és a szemétlerakó helyiségbe is benézhettem. Két lépcsőház van, és minden emeleten kilenc lakás. A többi lakó sem látta Lindát az utóbbi időben. Kivéve persze az idős hölgyet, aki leszerelte az emberevő fenevadat. Azt mondta, hallotta, amikor Linda elhagyta a lakását február 10−én fél tizenkettőkor. Azóta semmi nyoma. Sem neki, sem a biciklinek.

Andersson felhúzta a szemöldökét. Néhány másodpercig töprengett, majd megszólalt.

− Jonny, folytasd Linda keresését. Fredrik, te is. Az az érzésem, hogy kifutunk az időből. Birgitta, elérted Linda exét?

− Igen, de csak telefonon beszéltünk. Egy boråsi szemináriumra kellett elutaznia, késő estig vissza se jön. Valamilyen informatikai cégnek dolgozik.

− Rendben. Holnap feltétlenül keresd fel a fiatalembert. Jonny majd veled megy, próbáljatok kiszedni belőle mindent.

− Úgy lesz − felelte Birgitta.

Irene azonnal észrevette, hogy Birgitta még csak rá se nézett Jonnyra, amikor bólintott. Látszólag nem mutatott semmilyen érzelmet, úgy tűnt, egyszerűen elfogadja a főfelügyelő döntését. De Irene feszültséget érzett Jonny és Birgitta között. Jonny elavult viccei sokakat irritáltak, ám úgy érezte, most többről van szó.

− Ellenőriztessük Linda telefonját? − kérdezte Birgitta.

− Hogyan lehetne ellenőrizni?

− Lindának hívásazonosítója volt, amely sajnos összetört. De a telefonszolgáltatójától kikérhetjük a február 10− ei hívásait.

− Lehetséges ez egyáltalán? − kérdezte meglepetten Andersson.

− Igen, de nem lesz egyszerű. Az ilyesmit a legfőbb ügyészség intézi.

− Inez Collins − morogta Andersson.

− Úgy van.

A főfelügyelő nagyot sóhajtott.

− Rendben. Majd beszélek vele és elintézem. Azt hiszem, ez eltart majd egy darabig.

− Hétkor el kell mennem − vágott közbe Irene. − Csak gondoltam, elmondom, hogy nem csak egy ember van szemináriumon éppen most.

Gyorsan beszámolt Niklas Alexandersson és Andreas Svärd kapcsolatáról, illetve hogy fél nyolckor meglátogatja őket.

− Az ilyesmit egyszerűen nem értem − Andersson a fejét csóválta. − Két fickó együtt él? És az egyikük ráadásul annak a helyes lánynak a férje volt…

− Ne felejtsd el, hogy az a „helyes lány” már halott − mutatott rá Jonny.

− Pontosan − a főfelügyelő elgondolkodott. − Tommy, menj Irenével. Jobb, ha ketten vagytok.

− Rendben.

− Jó. Akkor ti ketten meglátogatjátok a fiúkat. Hmm… − Andersson elhallgatott, amikor észrevette, hogy csak Jonny nevet vele. Gyorsan Irenéhez fordult. − Ez minden?

− Nem. Elmentem a Göteborg Times szerkesztőségébe, és elbeszélgettem Kurt Höökkel. − Irene gyorsan felvázolta a riporterrel folytatott csevegést. A teremben persze mindenki olvasta a cikket, már folytak is a találgatások: vajon ki szivárogtatta ki a híreket? És íme, itt volt a válasz. A drámai hatás kedvéért Irene lejátszotta a Tyúkanyóval rögzített beszélgetést. Amikor kikapcsolta a diktafont, Jonny felszisszent.

− Hát, szinkronszínésznek elég pocsék vagy… De el kell ismerni, hogy az öreg hölgy valóban őrült. Nem is érdemes figyelni rá.

Irene bólintott, és elengedte a füle mellett a csipkelődő megjegyzést, amellyel a produkcióját illették.

− Igen, magam is belátom, hogy a hölgy mentálisan sérült. De hallgassátok csak figyelmesebben. Tud Tekla nővérről és a kórházban keringő történetekről is. Talán rosszul emlékezett vagy rosszul értesült Tekla halálának idejéről, de tudja, hogy öngyilkos lett. És említette, hogy sötétségbe borult az épület. Biztosan a közelben volt, amikor kialudtak a lámpák.

Andersson arca kipirult az izgatottságtól, s előrehajolt a székében.

− Teljesen igazad van. Mindenképpen meg kell találnunk… Tyúkanyót. Te és Tommy holnap reggel ezzel kezdjetek!

− Igenis − tisztelgett Irene tréfásan a főnökének, aki addigra már Tommyhoz fordult.

− Te mire jutottál ma?

− Az volt a terv, hogy Birgittának segítek Pontus Olofssonnál, de mivel nem volt elérhető, úgy döntöttem, Hansszal és Fredrikkel tartok a kórház környékére. Az épület szomszédságában minden lakásba és házba bekopogtunk. Senki sem hallott vagy látott semmit a szóban forgó éjszakán. Fél tizenkettőkor valaki éppen a kutyáját sétáltatta, amikor az állat váratlanul megvadult a park mellett, a kórház mögött. A park az épület déli oldalán húzódik egy forrásig. Nyugaton egy erdőszélig tart. A gazdája itt sétáltatta a kutyát. Szegény jószág hirtelen megrémült és morogni kezdett a fák irányába. A férfi nem látott ugyan senkit, de ő is megijedt, ezért gyorsan továbbálltak onnan.

Talán a gyilkos az erdőben bújt meg? És Tyúkanyó is a közelben volt? Nem vitás, hogy meg kell találniuk a nőt, de egyelőre ötletük sem volt, hol kezdjék a keresést. Talán a parkban…

Irene gondolatmenetét az asszisztense hangja szakította félbe.

− Megjöttek a pizzák − szólt be az asztalától.

Irene és Tommy felállt, és elindult a földszintre. A liftben Irene Tommyhoz fordult.

− Ma este beszélnünk kell Andreas Svärddal és Niklas Alexanderssonnal. Holnap reggel elkezdjük keresni Tyúkanyót. A Löwandernél kell kezdenünk, hátha találunk valamit az erdőben. Lehet, hogy a gyilkosság estéjén ott bújt el. Fogadni mernék, hogy hajléktalan, Höök szerint rémesen bűzlött.

Tommy egyetértően bólintott.

− Logikusnak tűnik.

− Sok minden bonyolítja az ügyet, de főleg Linda Svensson eltűnése. Elég lenne a gyilkosság is.

− A kettő biztosan összekapcsolódik valahogy. Másképpen miért került volna Marianne zsebébe Linda notesza? − gondolkodott hangosan Tommy. − És egy éjszakás nővérnél miért ne lett volna elemlámpa? Nagyon furcsa.

És aggasztó, gondolta Irene. Főként aggasztó.

Igen, vajon miért volt Marianne zsebében Linda füzete, és főleg miért nem volt nála az elemlámpa?

Miután megették a pizzát, és véglegesítették a következő nap teendőit, Irene és Tommy elindult Marianne Svärd volt férjéhez.

A megadott címet megtalálni korántsem volt egyszerű. A Linnégatan legtöbb régi kőépületét a nyolcvanas években bontották le, amikor egy vízelvezető cső elrothasztotta a támpilléreket, életveszélyessé téve ezzel a házakat. Az építészek akkor − kisebb− nagyobb sikerrel − a századforduló stílusában igyekeztek újjáépíteni őket. Mostanra viszont a környék ragyogóan beépült, az utcákban hangulatos bárok, üzletek nyiluk. Itt terült el Slottsskogen egyik legnagyobb erdeje, amely igen népszerűvé tette a helyet a kirándulók körében. A lakbérek persze az eget verték.

Végül megtalálták a keresett címet, a névtáblán A. Svärd és N. Alexandersson állt. Irene felcsöngetett, majd rövidesen meghallotta Niklas barátságtalan hangját a kaputelefon recsegő hangszórójából.

− Nyitom − közölte a férfi mogorván.

Az ajtó kinyílt, s a két rendőrtiszt tágas folyosón találta magát. A padló márványszürke, a falak elegáns pezsgőszínűek voltak, a középen húzódó kék csík kellemessé tette a teret. A liftajtó is pezsgőszínű volt, s ezzel tökéletesen beleillett a környezetébe, nem úgy, mint a liftek általában. A felvonó könnyedén siklott a legfelső emeletig.

Irene a keresett lakáshoz érve éppen megnyomta volna a csengőt, amikor kinyílt az ajtó. Most, hogy ajkai szigorú vonalat formáltak, és kiült arcára a mérhetetlen utálat, Niklas már nem is tűnt olyan jóképűnek, mint délelőtt.

− Tényleg szükséges ez az egész?

Irene nyugodtan válaszolt.

− Magának is szép jó estét! Igen, nagyon fontos ügyről van szó, végül is gyilkosság történt.

Niklas megremegett a szavak hallatán, de nem szólalt meg. Továbbra is dühösen ráncolta a homlokát, és bevezette a nyomozókat a tágas előtérbe. Azután a hatalmas, ízlésesen berendezett nappali felé mutatott. A bútorok, a különböző műtárgyak és dekorációk sikkes hangulatot kölcsönöztek az egész lakásnak. Az ezüstszürke kanapén ülő férfi felállt, és kezet nyújtott a rendőröknek.

− Jó estét! Andreas Svärd vagyok.

− Üdvözlöm. Irene Huss felügyelő.

− Tommy Persson nyomozó.

− Üdvözlöm önöket. Kérem, üljenek le − Andreas Svärd Niklas tökéletes ellentéte volt. Úgy kezelte őket, mint kedves vendégeket. Irene leült az egyik fotelbe, és alaposan szemügyre vette az ügyvédet.

Andreas Svärd magas volt és karcsú. Az arcberendezése átlagosnak mondható, a haja szőke és sűrű. Irene tudta, hogy 33 éves, bár jóval fiatalabbnak tűnt. Világosszürke selyeminget, sötétebb szürke nyakkendőt és borszínű pulóvert viselt. Az öltözéke hétköznapi volt, de kétségtelenül drágának tűnt.

Irene meglepődött, amikor a szemébe nézve észrevette, hogy a férfi korábban sírt.

− Megértem, hogy miért vannak itt. Óriási megrázkódtatás ez nekem… ami Mariannéval történt. Attól függetlenül, hogy a házasságunk véget ért, nagyon közel álltunk egymáshoz.

Andreas Svärd elfordult. Irene Niklasra pillantott, aki most még jobban fortyogott a dühtől. Andreas valóban gyászolt, Niklas azonban haragos volt, semmi más.

Irene megköszörülte a torkát.

− Mikor látta utoljára Mariannét?

Andreas oldalirányban Niklasra nézett, mielőtt válaszolt.

− Két hete együtt ebédeltünk.

Niklas egyre dühösebbnek tűnt, Irene hozzá fordult.

− És ön?

− Tavaly karácsony óta nem láttam − morogta.

− Írja le a legutóbbi találkozásukat.

− Átjött vacsorázni.

Irene biztos volt benne, hogy nem ő hívta meg. Újra Andreashoz fordult.

− Gyakran találkoztak?

− Nem mondhatnám.

− Mégis, milyen gyakran?

Andreas megint Niklasra pillantott, úgy tűnt, nem szívesen mondja meg előtte az igazat.

− Havonta egyszer.

− Miért találkozgattak?

Az ügyvédet igencsak meglepte a kérdés.

− Nagyon jól ismertük egymást. Gyakorlatilag együtt nőttünk fel, egy utcában laktunk. Az utóbbi egy évben többször ebédeltünk együtt.

− Legutóbb melyik étterembe mentek?

− A Fiskekrogenbe; a hal a specialitásuk.

Niklas nem bírta tovább. Dühösen sziszegve sarkon fordult, és kiviharzott a nappaliból. Andreas aggódó tekintettel nézett utána, de nem szólt semmit. Úgy tűnt, hajlandó elmondani az igazat, még akkor is, ha ezzel megbántja Niklast. Most, hogy már csak hárman maradtak, sokkal könnyebben lehetetett volna használható információkat kihúzni Andreasból. Az ügyvéd azonban továbbra is zaklatottnak tűnt, így Irene másképpen döntött.

− Megoldható lenne, hogy holnap délután a rendőrségen folytassuk ezt a beszélgetést?

− Természetesen, de csak négy után.

− Az nekünk is jó lesz.

A rendőrtisztek felálltak, és kezet ráztak Andreasszal. Irenének feltűnt, milyen kicsi és formás a keze.

Niklas továbbra sem jött elő, még akkor sem, amikor a rendőrök az előszobába értek.

− Niklas, beszélnem kell magával − mondta Irene.

Az egyik ajtó résnyire nyílt, és Niklas kidugta rajta a fejét.

− Mit akar?

− Mindenképpen beszélnünk kell. Szeretném, ha holnap bejönne a rendőrségre. Hány óra körül számíthatok magára?

− Fél ötig dolgozom. Ötre tudnék odaérni, vagy inkább fél hatra.

Tommy ekkor lett figyelmes a falon függő, bekeretezett plakátra.

− Ez maga?

Irene is megfordult, hogy szemügyre vegye a posztert. A lap tetején gót betűtípussal a Drag Show Fever felirat állt. Egy vékony, hosszú lábú nő, elképesztően magas sarkú cipőben egy lépcső tetején állt. Flitteres felsőt és tangát viselt, hosszú haja a vállára lógott. A fejét kicsit oldalra fordította, de Irene a műszempillák és az erős smink ellenére is felismerte a borostyánszínű szemeket.

Tágra nyílt szemekkel Niklasra nézett.

− Ez maga!

− Megint megleptem?

− Nem, most sem. Ez milyen plakát?

− Korábban táncos voltam. Az egyetem alatt nagyon kellett a pénz, olyan furcsa ez?

− Még mindig táncol?

− Nem.

Niklas kinyitotta az ajtót, és kiengedte a rendőröket.

Nyolcadik fejezet

Másnap reggel fél nyolckor Tommy és Irene megkezdte a munkát a Löwander Kórház parkja melletti erdőszélen. Mivel a nap még alig kelt fel, úgy döntöttek, várnak vagy fél órát. A park hatalmas volt, átfésülése órákat vehet igénybe még akkor is, ha a levelek már lehullottak. Éjszaka a hőmérséklet fagypont alá süllyedt, az égen szürkésfekete hófelhők gyülekeztek. A kis fenyőliget mellett kezdték meg a keresést. A laza földben rengeteg lábnyomot és megannyi kisebb mancsnyomot találtak. Az erdő kedvelt kutyasétáltató terület volt. A fenyők után lombhullató fák következtek, a legtöbbet legalább száz éve ültették. A kórház épülete mögött közvetlenül aranyeső− és orgonabokrok álltak. A sűrűbb, öregebb bokrokból látták, hogy a kórház területén korábban orgonaliget lehetett. Az erdő kissé elhagyatott volt, dús növényzete az őserdőéhez hasonlított. Mélyén a szerteszét lógó ágak között egy kunyhót pillantottak meg.

Kis keresés után keskeny átjáróra bukkantak a dús növényzetben. Egyedül innen lehetett elérni a ligetet, amelyen túl tisztán látszott a kórház hátsó, személyzeti bejárata. A sűrű bozót kellős közepén álltak. Az orgonabokrok több méter magasra nőttek, és szinte teljesen betakarták a zöld kunyhót. A házikó meglepően újnak tűnt, a bejárathoz rámpa vezetett. Tommy felment rajta, kis erőlködés árán be is jutott a kunyhóba, ám hamar ki is jött.

− A mindenségit! Azt hiszem, megtaláltuk a búvóhelyét.

Irene is benézett, de abban a pillanatban iszonyú bűz csapta meg az orrát. Csakhamar előkerült a szag forrása is. Közvetlenül az ajtó mellett egy ürülékkel és vizelettel teli műanyag vödör állt.

A kunyhó, mint kiderült, szerszámoskamra: ásók, gereblyék és más kerti szerszámok sorakoztak szép rendben a fal mellett. Középen egy letakart fűnyíró gép állt, és körülötte ugyan nem sok hely maradt, Tyúkanyó mégis itt rendezte be a szálláshelyét. A kis szoba végében egy csomó újságpapír és kartondoboz hevert halomban, az építmény tetején pedig egy penészes hálózsák hevert. Párnaként újságpapírral kitömött műanyag zsák szolgált. Amikor Irene észrevette, hogy Tyúkanyó a takarosan összeállított ágyat még egy lepedőfélével is leterítette, összerándult a gyomra. Az ágy végében egy régi, koszos gyermektakarót is találtak, egykor a rajta ugrándozó kisbárányok rózsaszínűek lehettek.

Irene az ágy melletti zacskóba nézett.

− Itt van a tegnap kapott kenyér maradéka.

Tyúkanyó otthonának átvizsgálása nem tartott sokáig. Amikor a nyomozók kiléptek a szabadba, mindketten mélyet szippantottak a finom, friss levegőből.

− Úgy látom, tegnap nem itt aludt. A kenyeret tegnapelőtt kapta − mondta Irene. − Azt hiszem, még visszajön.

− Gondolod, hogy több búvóhelye is van?

− Biztosan. Kíváncsi vagyok, tudják− e a kórházban, hogy itt lakik?

− Nem tudom. Később meg kellene kérdeznünk. De most menjünk vissza a ligetbe.

Annak ellenére, hogy már világosodott, továbbra is használniuk kellett az elemlámpákat, hogy lássanak a fenyők között. Az erdő sűrűbb részein a fák közelebb nőttek egymáshoz, így nehezebb volt köztük az áthaladás. A földön óvszerek és üres konzervdobozok hevertek, és a nyomozók minden második lépésnél kutyaürülékbe botlottak. Sörösdobozok, üres cigarettás− csomagok, cukorkapapírok, chipseszacskók borították a talajt − a városi emberek valóban feltétel nélkül hittek abban, hogy a természet minden hulladékot lebont.

Fél órával később már az egész környéket bejárták. Irene teljesen megizzadt, és kissé csalódott volt. Tommy fenyőtűket söpört ki a hajából, majd a homlokára mutatott.

− Ezt nézd meg. Olyan erősen koncentráltam a földre, hogy bevertem a fejem egy ágba.

Irene rábámult, és elgondolkodott azon, amit az imént hallott.

− Ha mi alig láttunk a félhomályban, hogyan tájékozódhatott volna itt bárki teljes sötétségben?

− Aki itt bujkált, valószínűleg nem hatolt be ilyen mélyen az erdőbe.

− Akkor nekünk is okosabbnak kellene lennünk. A kórház környékére kell összpontosítanunk, nem az erdő sűrűjére. És az ágakat is néznünk kell, nem csak a földet. Hátha találunk valamit köztük.

Még egy kört tettek a ligetben. Néhány perc múlva Tommy elkiáltotta magát.

− Irene! Gyere ide!

Irene átvágta magát a sűrű bozóton. Tommy szó nélkül mutatott egy másfél méter magasan lévő fenyőágra. Tűlevelein sötét szálak lógtak.

Tommy egy műanyag zacskót vett elő a zsebéből, és a kezére húzta. Óvatosan megfogta az ágat, letört belőle egy darabot, és ráhúzta a zacskót. A szálakkal együtt szépen becsomagolta a zsákmányt, és eltette a zsebébe. Folytatták a keresést, de a kutyasétáltatások nyomain kívül semmi mást nem találtak. Hirtelen eleredt a jéghideg eső.

− Itt már nincs semmi − közölte Tommy. − Gyorsan menjünk be a kórházba, és kérdezzük meg, tudnak− e Tyúkanyóról.

Irene egyetértett, a további kutakodásnak valóban semmi értelme nem volt. Az eső is tovább esett, így menedék után kellett nézniük. Csizmáik tocsogtak a vízben, és amikor az épület közelébe értek, látták, amint Andersson főfelügyelő elhagyja a kórházat.

A recepciós felpillantott a számítógép mögül. Irene maga elé engedte Tommyt, társa ugyanis mindig ügyesen bánt a középkorú nőkkel.

− Elnézést, zavarhatom egy pillanatra? − szólította meg Tommy a nőt kedvesen. Egyenesen a szemébe nézett bájos kölyökkutyaképével. A nő elsöpörte szőke haját az arcából, megigazította a szemüvegét, és mosolyra húzta vérvörösre festett ajkait.

− Természetesen. Ámbár nagyon sok a tennivalóm.

− Szeretném tudni, hogy látott− e már a kórház környékén járkálni egy idősebb hajléktalan asszonyt?

− Egy hajléktalant? Itt, a Löwander Kórházban? Ne vicceljen. Mégis mit keresne itt egy ilyen ember? A legtöbbjük a Brunn Parkban lakik.

− Nem is hallott róla?

− Nem.

− Van itt esetleg valaki, aki talán tud róla?

− Lássuk csak… A biztonsági őrünk, Folke Bengtsson általában mindenről tud, ami itt történik.

− Őt hol találjuk?

− Egy szinttel lejjebb. A szobája a lépcső alján van, balra. − A telefon megcsörrent, a recepciós azonnal felkapta, és hivatalos hangon szólt bele. − Löwander Kórház. Miben segíthetek?

A nyomozók lesétáltak Folke Bengtsson irodájához. A szoba üres volt, az ajtó viszont nyitva állt, így beléptek. A helyiség viszonylag nagy volt, és egy magas pinceablakon keresztül kapott fényt. Irene lábujjhegyre állva megpillantotta az orgonaligetet. Körbenéztek a szobában, és nagyon ügyeltek, hogy ne csapjanak zajt. A falon a Track & Field világbajnokságról készült poszter lógott, és Tommy egy hatalmas szerszámosládát is megpillantott az ajtó közelében. Gyorsan átkutatták, de nem találtak benne semmilyen szerszámot, amellyel a vastag vezetéket elvághatták volna.

A polcokon halmokban álltak a különböző tárgyak: villanykörték papírdobozban, csövek, drótok és kartonzászlók. Az asztalon régi barna lámpa és kávéfőző állt. Irene egyesével kihúzta a fiókokat. Csupán doboznyi dohányt, számlákat, néhány nyomtatványt, tollakat és sportmagazinokat talált. A felső fiók zárva volt, így nem tudta átvizsgálni. Éppen arra készült, hogy feltörje a zárat, mikor Tommy intett, hogy ne tegye. Nehéz léptek zajára lettek figyelmesek, Irene hátralépett az asztaltól, megfordult és úgy tett, mintha az ablakban nézelődne. Majd kellően hangosan megjegyezte:

− Éppen csak a fák tetejét látom.

− Nem voltak valami bőkezűek a kilátással − szólalt meg egy mély hang az ajtóból.

Irene megfordult, és igyekezett meglepettnek látszani.

− Helló, éppen magát kerestük − mondta, miközben elmosolyodott és kezet nyújtott a belépő férfinak. − Irene Huss felügyelő vagyok. Láttam már magát kedd reggel, de még nem volt alkalmunk beszélgetni.

− A nevem Folke Bengtsson. Már több rendőr is járt itt.

Kezet ráztak, majd Bengtsson szó nélkül felkapta a kávéfőző víztárolóját és eltűnt a folyosón. Miután megtöltötte vízzel, visszatért és méregetni kezdte az illatos őrölt kávét a papírfilterbe. Folke Bengtsson egy szempillantás alatt nagyot nőtt Irene szemében. Aki rögtön kávéval kínálja a vendégeit, az rossz ember nem lehet. Már nagyon vágyott rá, hogy igyon egy bögrével.

Folke Bengtsson hatvan év körüli lehetett, kopasz volt és zömök, testfelépítése vaskos fatörzsre emlékeztetett. Irene, aki szintén igyekezett magát formában tartani, látta, hogy a férfi még mindig aktívan sportol.

− Tetszenek ezek a plakátok! Én voltam olyan ostoba, hogy kidobtam a sajátjaimat.

− Szabadság alatt végignézhettem az egész bajnokságot − mondta Bengtsson elégedetten.

− Még mindig versenyez?

− Már nem. Fiatalokat edzek, néha súlyt is emelek.

Kék flanelinge alatt duzzadó izmai igencsak nagy súlyokról árulkodtak. Műanyag bögrét nyújtott Irénének és Tommynak, majd saját „Én vagyok a főnök” feliratú porcelánbögréjét is felemelte.

Elővette a nagy kulcscsomót, és kinyitotta a felső fiókot. Irene előrehajolt, mert kíváncsi volt, mi lehet a rejtélyes fiókban: egy doboz sütemény és néhány kulcs.

Bengtsson kivette a süteményt, és visszazárta a fiókot.

Irene megköszönte az édességet, és beleszagolt a frissen főzött kávéba.

− Bocsásson meg, Folke, hogy témát váltok, de lenne pár kérdésem a kulcsokról − mondta. − A gyilkosnak biztosan volt kulcsa az épülethez. Erőszakos behatolás nyomát sehol sem fedeztük fel. Mi a helyzet a főbejárat kulcsával? Hány darab van belőle?

− Csak kettő. Egy nálam és egy dr. Löwandernél.

− A többi alkalmazottnál milyen kulcsok vannak?

− Egy a másik bejárathoz. Ugyanaz nyitja az elülső és a hátsó ajtót. És ezt használjuk az alagsori öltözőkhöz is. Ezenkívül az osztályvezetőknek külön kulcsuk van a hozzájuk tartozó kórtermekhez.

− Tehát a kórtermekben dolgozóknak a kórtermekhez, a sebészeti alkalmazottaknak pedig a sebészethez?

− Így van.

− De magának mindenhez van kulcsa?

− Igen, de ehhez a szobához csak nekem van, én pedig mindig bezárom az ajtót, amikor hazamegyek. Ez a fiók is mindig zárva van, és csak nekem van hozzá kulcsom. − Bengtsson szemmel láthatóan büszke volt a kulcsok terén mutatott szakértelmére.

− Amikor ideértünk, a szobát tárva− nyitva találtuk.

− Napközben nyitva hagyom.

− De a felső fiókot mindig zárva tartja.

− Mindig.

− Hol tartja a főbejárat kulcsát?

− Itt − húzta elő az övéhez erősített kulcscsomót a férfi a zsebéből. − És a fiók kulcsa is itt van.

Irene belátta, hogy ennél több információt nem szerezhet meg a kulcsokról, ezért úgy döntött, témát vált.

− Tud róla, hogy egy asszony él a szerszámoskamrában?

Bengtsson megmerevedett egy pillanatra. A gőzölgő kávéra bámult.

− Hmm… Valóban?

Nyilvánvalóan nem tudott hazudni.

− Nem olvasta a tegnapi Göteborg Timest?. Az egyik cikke arról a nőről szól, aki látta Tekla nővért kísérteni a gyilkosság éjszakáján.

− Nos, ami azt illeti, olvastam. Honnan szedték ezt az egészet?

− A riporter interjút készített Tyúkanyóval.

Bengtsson eddig egyenesen a bögrére meredt, de most hirtelen felkapta a fejét.

− Interjút? Az ő állapotában?

− Tehát mégis ismeri?

A biztonsági szakember megadóan sóhajtott.

− Igen, ismerem. Legalábbis tudok róla. Én találtam rá, éppen karácsony előtt.

− Ezt hogy érti?

− Egy szemeteszsákban leltem rá az alagsor külső felén. A kapcsolószoba másik oldalán feküdt, a fűtőtestnek dőlve. Először azt hittem, valaki szemetet hagyott a berendezés mellett, és nagyon dühös lettem. Amikor azonban odamentem, hogy a szemétlerakóba vigyem, észrevettem, hogy egy ember fekszik ott.

− Bevitte az épületbe?

− Nem. Iszonyúan bűzlött, felfordult tőle a gyomrom. Nem volt teljesen magánál, egyetlen értelmes szót sem tudtam kihúzni belőle.

− Így hát úgy döntött, hagyja, hogy a szerszámoskamrában aludjon.

Bengtsson nyugodtan bólintott.

− Mi mást tehettem volna? A kórház az ünnepek alatt bezár. Szemmel láthatóan annak a nőnek nem volt hová mennie. Kinyitottam neki a kerti kamrát, és nagyon boldognak tűnt. Néha, ha arra járok, felakasztok egy zacskóban néhány szendvicset, és másnapra mindig eltűnik. Egyszer láttam, ahogy apró darabokra morzsolja a kenyeret, biztos a madarakat akarta megetetni.

− Hol látta?

− Itt, a parkban.

− Tud magán kívül bárki más Tyúkanyóról?

Folke Bengtsson határozott mozdulattal vállat vont.

− Nem tudom, lehetséges.

− Tudja, mi az igazi neve?

− Fogalmam sincs. Azt is csak nehezen értettem meg, hogy Tyúkanyónak nevezi magát. De higgyék el, azóta, hogy rátaláltam, nem sokat beszéltem vele.

− Napközben is a kamrában marad?

− Nem, reggel mindig elmegy. Én fél hétkor érkezem reggelente, akkor már nyoma sincs.

− Benézett már a kamrába, mióta ott él?

A biztonsági őr nagyot nyelt.

− Igen, nem valami bizalomgerjesztő látvány. A tél végéig ott maradhat, azután mennie kell. Akkor majd alaposan kitakarítom a helyet, és át is festem. Senkinek nem kell megtudnia, hogy valaha itt lakott.

Irene rájött, hogy Bengtsson ezzel őket is hallgatásra kéri. Úgy tűnt, együtt érez a hajléktalan nővel.

− Nem tudja, hol találhatnánk meg Tyúkanyót napközben?

− Sajnos nem. Bár… − egy pillanatig elgondolkodott, majd folytatta. − Néhány hete szombaton a Drottning téren láttam. A bevásárlóközpontból lépett ki, a kezében két szatyrot cipelt. Séta közben énekelgetett.

− Hallotta, hogy mit énekelt?

− Nem, nem mentem a közelébe − válaszolt meglepetten Bengtsson.

− Ő látta magát?

− Nem. Az Eggers Hotelhez ment, és leült a bejáratnál. Kenyeret vett elő a szatyrokból, és addig morzsolta, amíg a környék összes galambja köré nem gyűlt. Undorító…

Így már érthető az irtóztató bűz, gondolta Irene.

− Mikor látta utoljára?

− Hát… nem könnyű észrevenni. Akkor láttam legutoljára, a Drottning téren. A kamrába csak késő este tér be, és reggel korán elmegy. Múlt hétfőn is hagytam ott szendvicseket, másnap reggelre el is tűntek.

Tehát Tyúkanyó biztosan a környéken volt a gyilkosság időpontjában. Így még fontosabbnak tűnt megtalálni.

− Hogy néz ki Tyúkanyó? Milyenek a ruhái?

Bengtsson elgondolkodott, mielőtt válaszolt.

− Azt nehéz lenne megmondani, hogy hány éves. Talán fiatalabb, mint én. Alacsony és nagyon vékony. Bár elég nehéz megállapítani a sok ruha alatt. Egy nagyméretű férfikabátot visel és egy kötött sapkát, rózsaszínűt. Mélyen a fülére és a szemébe húzza, így nem sok látszik az arcából.

− Milyen színű a kabát?

− Nem tudom. Barna, talán szürke, kötéllel átkötött. Nagyméretű tornacipőt hord, amelyet kitöm újságpapírral.

− Még valami?

− Semmi. Ja, igen. Alig vannak fogai.

Irene és Tommy megköszönte a kávét, majd felálltak és kimentek a szobából. A folyosón Irene megtorpant a kapcsolószobánál.

− Átvizsgálták az egész alagsort? − kérdezte.

− Igen, de nem találtak semmi különöset − válaszolt Tommy. − A liftet is megnézték. Malm úgy gondolja, hogy Mariannát a sürgősségin ölték meg. Valószínűleg ő nyitott ajtót a tettesnek, mivel a zárat csak belülről lehet kinyitni. Feltehetőleg ismerte a gyilkosát.

− Hacsak nem volt a gyilkosnak saját kulcsa.

− Igen, az is lehetséges. Csak azt nem tudják, a sürgősségin belül hol ölték meg. Az áramszünet alatt dr. Löwander és az ápolónő feltúrta az összes fiókot. Másnap reggelre Anna− Karin, a fiatal sürgősségi nővér mindent rendbe rakott. Ő jól ismerte Mariannát, és Linda barátnője is volt.

Irene megint úgy érezte, hogy Anna−Karin többet tud, mint állítja. Bár ez csak megérzés volt, bizonyíték nélkül nem gyanúsíthatta az ápolónőt. Tommyhoz fordult:

− Én most felmegyek. Ellen nővér megígérte, hogy vet egy pillantást a karmolásaimra.

− Rendben. Megkérdezek még pár embert, hátha megtudok valami újat Tyúkanyóról.

***

Irene felment a lépcsőn a kórtermekhez. A nővérpultnál a főnöke éppen vidám beszélgetést folytatott Ellen Karlssonnal. Önfeledten nevettek, és Irene megpróbált visszaemlékezni, mikor látta ilyen vidámnak Anderssont. Amikor a főfelügyelő meglátta Irénét, hirtelen abbahagyta a nevetést, és teljesen elvörösödött. Úgy festett, mint egy kisgyerek, akit rajtakaptak, hogy sütit lop a konyhából. Mindén bizonnyal semmi oka nem volt a szégyenkezésre.

Ellen nővér követte Andersson pillantását, és megfordult a székkel.

− Helló! Hogy érzi magát? Mi a helyzet a karmolásokkal?

− Köszönöm, jól vagyok. Amíg nem nevetek.

− Hadd nézzem meg. Jöjjön velem a vizsgálóba.

Ellen nővér felpattant a székből, Irene pedig követte.

Ahogy elhagyták a helyiséget, Irene hátrapillantott a főnökére. Látta az arcán, hogy a férfi neheztel. Talán mégis megzavarta volna valamiben?

Az ápolónő előkészítette a szükséges eszközöket. Új, tiszta kötéseket, bőrbarát ragasztót és csíptetőket. Bájosan csevegett, amíg összerakott mindent egy tálcára.

− Ma minden olyan csendes. Dr. Bünzler a nyaralójába utazott Sálenbe a gyerekeivel és az unokáival. Konrad Henriksson, az aneszteziológusunk is szabadságra ment. így csak Sverker Löwander van bent a sebészeten, ő is csak kisműtéteket végez ma, helyi érzéstelenítéssel. Szóval nem sok minden történik. − Ellen nővér elhallgatott egy pillanatra. Hangja egyszerre aggódóvá vált. − Van valami hír Lindáról?

− Nem, sajnálom. Semmi nyoma.

− Ez az egész hihetetlen. Először szegény Marianne gyilkosság áldozata lesz, majd Linda tűnik el.

− Igen, valóban különös. Olvasott tegnap újságot? Esetleg a cikket a nőről, aki azt állítja, látta Tekla nővért?

Ellen nővér óvatosan kezdte leszedni a kötéseket Irene arcáról. Még mindig nagyon fájtak a sebek.

− Olvastam. Ki az, aki ilyen jól értesült?

− Egy vélhetően hajléktalan nő járkál a környéken. Tud esetleg róla, hogy ez az asszony itt él?

Ellen elgondolkodott.

− Egy hajléktalan nő? Belőlük igazán nem lehet sok errefelé. Nem, nem hallottam semmit. Hogy néz ki?

− Alacsony és vékony. Rózsaszínű kötött sapkát és nagy férfikabátot visel.

− Elképzelhető, hogy őt láttam a Lángtelken.

− Hogy hol?

− Így nevezzük a helyet magunk közt. Csak egy tréfa az itt dolgozók között. Egy nagy ház állt ott régen, nem messze a kórháztól. Tizenegy évvel ezelőtt leégett, a helyén azóta parkolót alakítottak ki a dolgozóknak.

− Értem. Nem akarták inkább újjáépíteni?

Ellen nővér megtorpant egy pillanatra, és az ajkába harapott. Beszélgetésük során Irene most először érezte azt, hogy az ápolónő azon gondolkodik, vajon elmondja− e az igazat. Végül folytatta:

− Mrs. Löwander féltékeny volt, azt állította, hogy Carina gyújtotta fel az épületet.

− Nem értem. Nem Carina Mrs. Löwander?

− Ő a második számú Mrs. Löwander. Barbro volt Sverker első felesége, vele egy évvel az után költözött a házba, hogy az idős dr. Löwander meghalt. Még alig rendezkedtek be, amikor Sverker beadta a válókeresetet. Barbro teljesen magán kívül volt.

− Vannak gyerekeik?

− Igen, John és Júlia. John az Államokban él és jelenleg Júlia is, cserediák program keretében.

− Tehát Barbro élt tovább a házban?

− Nem, ő költözött el, és Sverker maradt ott egyedül.

− De miért gyújtotta volna fel a házat Carina, ha ott akart élni Sverkerrel?

− Éppen ez az! Barbro szerint nem akart egy ősrégi házban lakni.

− Így inkább úgy döntött, felgyújtja? Ez kicsit erőltetettnek tűnik.

− Igen, mindenki más is így gondolja. Barbro kicsit beszámíthatatlan volt akkoriban, így senki nem hitte el, amiket mondott.

− A ház pedig porig égett.

− Így van. Néhány tárgyat azonban sikerült kimenteni. Carina nem tűrte meg egyiket sem az új házban, így Sverker az itteni padláson helyezte el a holmikat.

− Még mindig ott vannak?

− A legtöbb igen. Amikor tavaly felmentem a karácsonyi égőkért, a bőröndöket még ott láttam. A padlás azon részét soha nem újították fel, csak raktárként használjuk.

− Ott akasztotta fel magát Tekla nővér, igaz?

− Igen.

Irene úgy döntött, visszatereli a szót Tyúkanyóra.

− Azt mondta, látott egy hajléktalan nőt a Lángtelek közelében.

Ellen Karlsson végre megnyugodott.

− Igen. Nagyjából két héttel ezelőtt. Reggel hat óra lehetett. Aznap nagyon korán érkeztem, mert az előző estéről maradtak befejezetlen feladataim. Épp hogy megpillantottam egy lámpa fényénél, majd hirtelen el is tűnt a parkban.

− Többé nem is látta?

− Nem − az ápolónő felemelte a fejét, és megvizsgálta Irene tiszta sebeit. − Szépen gyógyul. Egy kötést azért még felteszek, a többire elég lesz a ragtapasz. Szedi a gyógyszert, amit adtam, ugye?

Irene szófogadóan bólintott.

− Ismerte Barbrót, dr. Löwander első feleségét?

− Ó, hát persze. Titkárnőként dolgozott a kórházban. A válás után persze felmondott, most a Sahlgren Kórházban dolgozik, hogy elkerülje Carinát. Tudja, ő is nálunk dolgozott egy ideig.

− Mivel foglalkozott?

− Gyógytornász volt. Carina és Sverker itt ismerkedett meg.

− De már Carina sem dolgozik itt, ugye?

− Nem, fitneszedző lett. Ő vezeti az egészségprogramokat. Azt hiszem, az pont neki való, így olyan emberekkel dolgozik együtt, akiket szeret.

Irene érzett némi sértettséget az ápolónő utolsó mondatában, de éppen akkor, amikor rákérdezett volna, kopogtak az ajtón. Ellen Karlssonnak nem maradt ideje magyarázkodni, mert az ajtó kinyílt, és Anna−Karin dugta be a fejét.

− Szia, épp most hívtak, a másik éjszakás nővér influenzás lett, Siv Persson pedig még mindig nincs bent. Mit tegyünk?

Ellen nővér kedves, barátságos arca egy szempillantás alatt gondterheltté vált.

− Ó, istenem! Fogalmam sincs! Már így is alig állok a lábamon, Linda két műszakját is átvettem.

Anna−Karin gyorsan átgondolta a helyzetet.

− Felhívom a Källberg Kórházat, hátha van valaki, akit nélkülözni tudnak egy kis időre.

Irene tudta, hogy egy ápolónőnek, ha minden rendben megy is, rengeteg dolga van, ám ha valaki hiányzik, a feladatok megkétszereződnek. Az érzést pedig, hogy az ember a nagy sürgés−forgás közben azt sem tudja, hol áll a feje, rendőrként nagyon is jól ismerte.

− Elnézést kérek, Irene, sietnem kell. A tapaszokat vasárnap már le is veheti. Viszontlátásra.

A következő pillanatban Irene egyedül maradt a kis vizsgálóban. Felállt az asztaltól, és a parkra néző ablakhoz sétált. Éppen rálátott az orgonaligetre és a szerszámoskamrára. Ugyan a levelek már lehullottak, ám az ágak is jól takarják a kis kunyhó tetejét. Tyúkanyó fészke igen jó rejtekhely. Irene a parkon túli, sűrűbben látogatott fenyőligetre pillantott. Mögötte egy háromemeletes társasház állt, előtte egy− két autó haladt el az úton. A patakon keskeny kis híd vezetett át, túloldalán villamosmegálló. Tyúkanyó is valószínűleg ezen az útvonalon járhat „haza”. Villamossal jön ki a városból, leszáll a patak túloldalán, azután átsétál a hídon és onnan a parkba, a fészkéhez.

Talán a kamránál kellene várniuk, hátha felbukkan? Ha a nap folyamán nem találják meg, ez az utolsó megoldás, de a legrosszabb is egyben, mivel türelmet és időt igényelt. Úgy tűnt továbbá, hogy városszerte máshol is vannak búvóhelyei. És ha néhány napig nem is jön a kórházhoz? Mindezt feltétlenül meg kell beszélni a főfelügyelővel, ha a nap folyamán nem találják meg az asszonyt.

Már délután három óra is elmúlt, mire Tommy és Irene kiszállt az autóból a rendőrőrs előtt. Tommy úgy döntött, Birgitta és Fredrik irodájában folytatja a telefonálást, mivel Irene az interjúalanyait várja a közös szobájukban. A nyomozó úgy tervezte, befejezi a jelentését, miután beszél Andreas Svärddal. A férfi pontosan négy órakor kopogtatott Irene ajtaján. Ugyanolyan elegánsan festett, mint előző este.

Halvány bőrszínét kiválóan ellensúlyozta sötétkék kabátja, fekete nadrágja és cipője. Levette a kabátot, alatta fekete zakót, sötétkék nyakkendőt és fehér inget viselt. Ruházatán is látszott, hogy gyászol, nem is beszélve kivörösödött szemeiről és meggyötört, fáradt arckifejezéséről. Vajon sokat veszekedett Niklasszal tegnap este?

− Sikerült kideríteni valamit? − kérdezte a férfi szinte azonnal.

− Még nem, de talán van egy szemtanúnk.

− Akiről az újságban írtak?

− Igen.

Irene most már komolyan elbizonytalanodott. Andreast megrázta a gyilkosság, de ettől még lehetnek rejtegetnivalói. Úgy döntött, érzelmi alapokra terelheti a beszélgetést.

− Hogyan kezdődött a viszonya Niklasszal?

− Van ennek bármi jelentősége?

− Hát persze. Úgy tűnik, hogy emiatt hagyta ott Marianne az Östra Kórházat, és kezdett dolgozni a Löwanderben.

Andreas nagyot sóhajtott.

− Lakásavató partit tartottunk, miután házat vettünk. Hovåsban. Olyan… boldog volt − a hangja hirtelen érdessé vált. − Addig nem tudtunk túl sok embert meghívni vendégségbe, tehát soha nem tarthattunk még ekkora összejövetelt. Amikor azonban már volt elég helyünk, Marianne szeretett volna házavatót rendezni. Minden barátunkat és munkatársunkat meghívtuk. És persze Marianne meghívta Niklast is. Szóval így… így találkoztunk.

− Volt már mással is homoszexuális viszonya korábban?

− Nem.

− Marianne mikor tudta meg?

− Egy fél évvel később. Úgy történt, ahogy általában lenni szokott. Rajta kívül már mindenki tudta. Megpróbáltam lezárni a Niklasszal való kapcsolatomat, de nem tudtam… − nagyot nyelt.

− Marianne hogy viselte a hírt?

− Nagyon rosszul.

Irene türelmesen várt, míg Andreas ismét folytatni tudta.

− Nem bírta elviselni, hogy mindennap találkozik Niklasszal, így másik állást keresett.

− Mikor kezdtek újra találkozgatni?

− A válás utáni hat hónapot kivéve rendszeresen láttuk egymást. Az apám 60. születésnapjára meghívtuk Mariannét és a szüleit. A szüléink egész életükben jó barátságban voltak, most is szomszédok. Akkor végre újra beszélni kezdtünk, olyan… jó volt. Egyáltalán nem hibáztatott.

− Niklas is hivatalos volt a születésnapra?

− Nem.

− Hogyan fogadta az elutasítást?

Andreas nagyot sóhajtott.

− Borzasztó dühös volt. Tudja, ez elég nehéz helyzet.

− A rokonai soha nem találkoztak vele?

− Soha.

− Marianne és Niklas hogy jött ki egymással?

− Őszintén szólva, nem túl jól − Andreas fáradtan Irenére mosolygott. − Marianne megpróbált közömbösen viselkedni, de Niklas… dühös maradt.

− Miért döntöttek úgy Mariannával, hogy találkoznak?

Andreas becsukta a szemét, és egy ideig nem válaszolt.

− Nagyon régóta ismerjük egymást. Különleges a kapcsolatunk. Ami köztünk volt… azt nem lehet egyszerűen elfelejteni vagy kitörölni.

− Csak éttermekben találkoztak? Egyszer sem ment el Marianne otthonába?

Andreas rögtön megértette a célzást.

− Csak azért találkoztunk, hogy beszélgessünk. És hogy együnk − válaszolt nyersen.

Irene nagyon vigyázott a következő kérdéssel.

− Soha nem tűnt úgy, hogy Marianne újra szexuális együttlétre vágyik önnel?

− Nem − hangzott a rövid, egyértelmű válasz, de Andreas mégsem nézett Irenére, amikor felelt. Zavarában végigsimította a nadrágja szárát.

Irene témaváltást tartott célszerűnek.

− Nem beszélt arról, hogy más férfiakkal találkozik?

Andreas meglepetten kapta fel a fejét. Láthatóan erre még csak nem is gondolt.

− Nem. Soha.

− Emlékszik a legutolsó alkalomra?

Lehajtotta a fejét, és elővette apró, bőrkötéses noteszét.

− Reggel megnéztem a naptáramat. Január 28−a volt, kedd.

− Akkor ebédeltek a Fiskekrogenben?

− Igen.

− Nekem úgy tűnt, Niklas nem is sejtette, hogy ilyen gyakran találkoztak.

− Valóban nem. Azt mondtam neki, hogy alkalmanként összefutunk, csak hogy ne legyen kellemetlen, ha együtt látnának minket. El kellett mondanom neki.

− De azt nem, hogy milyen gyakran.

− Azt nem.

Ebben talán meg lehetett kapaszkodni, ám Irene nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Klasszikus szerelmi háromszögnek tűnt: a volt feleség, az új szerető és a férfi, akire mindketten vágytak.

Vajon Andreasnak vegyesek az érzései? Ezt a megközelítést mindenképp meg kell próbálnia. A lehető legtermészetesebb hangon megkérdezte:

− Hogyan reagált volna, ha Marianne azt mondja, találkozgat egy másik férfival?

− Őszintén… örültem volna, ha így történik. De ugyanakkor… szükségem volt rá.

− Miért?

− Mi ketten… a kapcsolatunk, vagyis a kötődés olyan… békés volt.

− És Niklas iránt nem ezt érzi?

− Nem, az valami egészen más. Szenvedélyes.

− Amely nélkül szintén nem tud élni.

Nem kérdés volt, hanem megállapítás. Andreas, válaszképpen, finoman ingatta a fejét.

− Elképzelése sincs, mi történhetett azon az estén, amikor a volt feleségét meggyilkolták?

Andreas ismét a fejét rázta.

− Ön Koppenhágában volt, ellenőriztük az alibijét. Tudja, hol volt aznap éjjel Niklas?

− Niklas? Gondolom, otthon aludt. Ő az osztályvezető, minden reggel nagyon korán kel.

Ideje volt befejezni. Úgy tűnt, Andreas sem tud már mélyebbre süllyedni a székében.

Elbúcsúztak egymástól, és Irene biztosította a férfit, hogy azonnal értesíti, ha megtud valamit.

Andreas Svärd visszabújt elegáns kabátjába, és kilépett a folyosóra. Irene halkan becsukta mögötte az ajtót.

Sokáig ült egy helyben, és az irodaajtó kopottas keretét bámulta. Nagyon fáradt volt már, ám gondolatai mégis az iménti beszélgetés körül forogtak. Hirtelen késztetést érzett arra, hogy hazamenjen, habár tudta, hogy nem várja meleg étel az asztalon, és senki nincs otthon, aki várna rá. Krister minden csütörtökön éjfélig dolgozik, az ikrek pedig Värmlandben töltik a téli szünetet. Társaságként aznap este legfeljebb Sammie−re számíthat.

Sammie! Irene teljesen elfelejtette, hogy haza kell vinni a kutyapanzióból. Azonnal a telefonért nyúlt. A panziós gondozónő hangja fáradt volt és unott, de amint Irene felajánlotta, hogy jól megfizeti a túlórát, beleegyezett, hogy Sammie hétig ott maradhasson. Egy perccel sem tovább, hangsúlyozta, mivel a szomszédnőjével bingózni indul. Irene megígérte, hogy időben ott lesz. Épphogy letette a telefont, hangosan kopogtak, és Niklas jelent meg az ajtóban.

− Helló, korábban jöttem.

Mosolya szikrázott, borostyánszínű szemével Irénét méregette.

− Jöjjön be, foglaljon helyet − mutatott a nyomozónő az asztal túloldalán álló székre.

Niklas finoman belecsússzam a székbe, és kényelmesen elhelyezkedett. Mézszínű pamutfelsőt viselt, a teste olyan volt, mintha aranyban fürdették volna. Szótlanul figyelte Irénét, várta, hogy feltegye az első kérdését.

− A tegnapi beszélgetés világossá tette, hogy ön idegesítőnek találta Mariannét.

Niklas válaszképpen égnek emelte a tekintetét.

Irene nyersen folytatta.

− Talán félreértettem?

Niklas abbahagyta a színészkedést, és röviden válaszolt.

− Igen.

− Vagyis?

− Téved. Nem kicsit találtam idegesítőnek, hanem nagyon.

− Miért?

− Minden bosszantott vele kapcsolatban, ráakaszkodott Andreasra, sőt még a rokonaira is. A megértő, türelmes kis Marianne…

− Hogy érti azt, hogy ráakaszkodott?

− Egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy a házasságuknak vége. A saját és Andreas szüleit is a maga oldalára állította. Ok soha nem fogadták el a kapcsolatunkat. Tudom, hogy vissza akarta őt szerezni.

− És Andreas mit gondol?

− Ő engem választott, velem akar élni. A mi kapcsolatunk nagyon különleges − hadarta Niklas.

Irene úgy döntött, nem mondja el Niklasnak, hogyan jellemezte Andreas alig egy órája a Mariannával való kapcsolatát.

− Nem tudta, hogy Andreas és Marianne ilyen gyakran találkoztak, igaz?

Az arca azonnal elborult.

− Nem.

− Mit gondolt, amikor először megtudta az igazságot?

− Csak tegnap tudtam meg! Most már amúgy sem számít − gonoszán elmosolyodott.

Irénét egy pillanatra Belkerre, a harcias macskára emlékeztette. Ilyen arcot vághatott az az átkozott vadállat, mikor a nyakába vájta a karmait.

De Niklas mosolya hirtelen az arcára fagyott. Előrehajolt, és az asszony szemébe nézett.

− Tudom, hogy mit gondol. Azt hiszi, én öltem meg Mariannét, hogy Andreas soha többé ne mehessen vissza hozzá. De biztosíthatom, hogy nem én tettem. Nem kívántam a halálát. Semmi okom nem volt megölni őt.

− Miért mondja ezt?

− Andreas soha nem hagyna el engem.

− Hol volt tizenegyedikén éjfélkor?

Niklas megint fintorgott.

− Akár hiszi, akár nem, van alibim. Egész éjjel egy bárban voltam három barátommal. Megadom a nevüket és a címüket, tessék − előhúzott a zsebéből egy füzetből kitépett, összehajtott lapot, és Irene elé tolta.

A nő nem nézett az asztalra, a szemét végig Niklason tartotta.

− Akkor talán halljuk a teljes alibit.

Niklas hátradőlt, és összehúzott szemekkel nézett Irenére. Végül megszólalt.

− Remélem, Andreas nem fogja megtudni… Nem szóltam neki erről.

− Mit nem tud?

− Hogy ezekkel a haverokkal találkoztam. Régóta barátok vagyunk már, de Andreas nem ismeri őket.

− Mikor találkoztak és melyik kocsmában? Ne feledje, ellenőrizni fogjuk.

− Hát persze. Minden este ugyanakkor megyek az edzőterembe, hétfőn például a kórházból egyenesen oda indultam. A címe legalul van a listán. Aztán szaunáztam és a szoláriumban is töltöttem egy kevés időt. Fél nyolc körül végeztem, és rögtön Johan lakására siettem. Ott vártuk meg a többieket, megvacsoráztunk, majd elindultunk.

− Mikor hagyták el Johan lakását?

− Tizenegy körül. A Gomorrah Clubba mentünk, ott töltöttük az este hátralévő részét.

− Mikor ért haza?

− Hajnali háromkor. És persze egyedül. Másnap korán kellett kelnem. Az a reggel elég durva volt. Többé nem is megyek ilyen hosszúra nyúlt buliba. Öregszem, nem bírom már a gyűrődést.

− Szóval végig a barátaival volt?

− Igen, egész idő alatt.

A sziklaszilárd alibi glóriaként virított Niklas feje fölött. Természetesen az elmondottakat alaposan ellenőrizni kell, Irene mégis úgy érezte, hogy a férfi igazat mond.

− Tehát azt szeretné, ha Andreas nem értesülne erről a kiruccanásról?

− Igen, ha lehetséges.

Félelem volt a hangjában.

Kilencedik fejezet

− Jó reggelt mindenkinek! Mielőtt kezdenénk, üdvözöljünk egy régi barátot − mondta Andersson, amikor belefogott a reggeli eligazításba − , Hannu Rauhala korábban velünk dolgozott.

Rauhala felügyelő bólintott, és intett a többieknek. Az osztályon a legtöbben ismerték már, egy igen nehéz ügyön dolgoztak vele együtt.

A felügyelő folytatta.

− Ahogy már többen is észrevettétek, Jonny nincs itt ma reggel. Az egész családja gyomorrontást kapott. Beszéltem a szomszéd osztály felügyelőjével, megkérdeztem, hogy tudnák− e nélkülözni Hannut ma. Mivel Jonny nincs itt, Birgitta megtennéd, hogy beavatsz minket a Linda volt párjával, Pontusszal történt beszélgetés részleteibe?

Hans Borg mély levegőt vett, Irene rögtön rá is nézett. Arckifejezésén igencsak elcsodálkozott. Tágra nyílt szemekkel, riadtan bámult Birgitta Mobergre. Birgitta is észrevette, ő is visszabámult. Borg gyorsan lehajtotta a fejét, és az üres jegyzetfüzetre nézett. De még így is látszott, hogy fülig vörösödött. Birgitta bólintott, de mielőtt belekezdett a jelentésébe, még egyszer élesen Hansra nézett.

− Jonnyval elmentünk az Axél Dahlström térre, ahol találkoztunk Pontus Olofssonnal. Egy felhőkarcoló tizedik emeletén bérel lakást, a múlt héten költözött oda, és szombaton vitte át az utolsó holmikat Linda lakásából.

− Tehát nyolcadikán, szombaton − jegyezte meg a főfelügyelő.

− Így van. Pontus nem rejtette véka alá, hogy nagyon megviseli a szakítás. Éppen egy évvel ezelőtt költöztek össze. Pontus szerint a kapcsolatuk rendben volt egészen január elejéig. Akkor Linda hirtelen szakítani akart. Pontust rendkívül meglepte a döntése. Fogalma sem volt, hogy miért, de Linda nem volt hajlandó átgondolni az elhatározását. Akkoriban derült ki, hogy Pontus egyik barátja Amerikába készül egy évre, így most az ő lakását bérli.

− Tehát Pontus nem örül a szakításnak − mondta Andersson.

− Nem, egyáltalán nem. Azt mondta, fogalma sincs, hogy Linda miért küldte el. Újra és újra megkérdezte, hogy van− e valaki más az életében, de Linda mindig azt felelte, hogy nincs. Csak annyit hajtogatott, hogy már nem szereti. így aztán összeszedte a férfi a holmiját, és átköltözött a högsbói lakásba.

− Az alibije?

− Rendben van, ellenőriztem. Borisban volt hétfőn és kedden csapatépítő tréningen. Az egyik kollégájával lakott egy szobában, akivel hajnali 2−ig a bárban ültek, aztán aludni mentek.

− Tisztának tűnik. Elképzelése sincs, hogy mi történhetett Lindával?

− Nincs, de aggódik.

− Fogalma sincs, hogy hol lehet?

− Nincs, de rákérdeztem a kis jegyzetfüzetre. Állítólag azt mindig magánál tartotta. Amikor biciklizik, egy világosbarna bőrtáskát hord magával. Tehát hiányzik Linda, a bicikli és a bőrtáska.

− Viszont nálunk van a notesza. A technikusok még ma visszaadják. Hannu fog Linda eltűnésével foglalkozni − jelentette ki Andersson. − Hans, találtál valamit a Löwander Kórház környékén?

Hans Borg ismét visszanyerte szokásos laza stílusát, de abból ítélve, ahogy a tollával játszott, Irene tudta, hogy még mindig ideges.

− Semmi újat. Sem a bérlők, sem a háztulajdonosok nem láttak semmit. Tegnap Lindáról is kérdeztem őket, Ismét semmi. Hétfő este óta senki sem látott olyasvalakit, akire illik a személyleírás.

− A fene vigye el. Úgy látszik, Linda köddé vált− csattant fel Andersson.

A többiek csak helyeselni tudtak.

A főfelügyelő nagyot sóhajtott, és Irénéhez fordult.

− Mit tudtál meg Andreas Svärdtól és a fiújától?

Irene összefoglalta a beszélgetést, amelyet Marianne volt férjével és annak jelenlegi partnerével folytatott. Hannu Rauhala helyeselte azt a javaslatát, hogy ellenőrizzék Niklas Alexandersson alibijét.

Ezután Irene felhozta Tyúkanyó ügyét.

− A szociális intézmények nem gondoskodnak ezekről az emberekről? − kérdezte Andersson csodálkozva.

Tommy átlapozta a jegyzetfüzetét, mielőtt válaszolt volna.

− Tegnap elég sok időt töltöttem telefonálással ez ügyben. Csak annyit mondhatok, hogy a bürokrácia egyes embereket láthatatlanná tesz számunkra. Sőt talán saját maguk számára is. Ügyosztályról ügyosztályra dobálják őket a rendszerben, míg végül eltűnnek.

A hajléktalanok nem egyformák. Sokan drogfüggők. De akikről én beszélek, azoknak valamilyen pszichés betegségük is van. Furcsa emberek, akik nem tudnak beilleszkedni a társadalomba. De a társadalmon kívül sem tudnak boldogulni.

Tommy kiitta az utolsó csepp kávéját is.

− A hajléktalanokat szinte lehetetlen nyomon követni a szociális rendszerben. Tyúkanyóról is csak annyit tudunk, hogy a Drottning téren szokta etetni a madarakat. Továbbá hogy tavaly karácsony óta a kórház kertjében húzza meg magát. Ismerjük a zavart beszédét Irene jóvoltából, aki Kurt Höök jegyzetei alapján felmondta a beszélgetés szövegét a diktafonra. Ebből úgy gondoljuk, hogy Tyúkanyó mentális betegségben szenved. Felvettem a kapcsolatot az üdvhadsereggel és a misszióval is, ahol elmondták, hogy a pszichés betegek támogatása másként történik, mint a szenvedélybetegeké. Utóbbiakat várják néhány otthonban, de a komolyabb pszichés betegeket sehol sem.

− De hát lennie kell egy helynek, ahová mehetnek! − kiáltott fel Birgitta.

− Az a reform, amelynek során bezárták az ilyen jellegű kórházakat, és amelynek az volt a célja, hogy e betegek integrálódjanak a társadalomba, sok emberen segített, elsősorban olyanokon, akiknek van családjuk. De egy konkrét csoportról elfelejtkeztek. Ezeknek az embereknek nincs megfelelő családi hátterük. Nem tudnak gondoskodni magukról, és még kórházi kezelés mellett sem javulna az állapotuk. Egyszer csak ott állnak egyedül, nincs fedél a fejük felett, nincs mit enniük, és nincs pénzük. Barátaik sincsenek. Többen öngyilkosságot követtek el.

− Körülbelül hányan? − kérdezte feldúltan Birgitta.

− Erről nincs statisztika. Senki sem akar tudni róluk.

− És hol élnek a megmaradtak? − kérdezte Andersson.

− Azokban a kávézókban tűnnek fel, amelyeket az üdvhadsereg vagy más karitatív szervezet üzemeltet. A misszió emberei éjszakánként busszal járják a várost, szendvicset és kávét osztanak a hajléktalanoknak, akik ilyenkor előbújnak a rejtekhelyükről.

− Tehát úgy boldogulnak, ahogy tudnak − mondta Birgitta, aki megrendült a hallottaktól.

− Így van. A misszió és az üdvhadsereg mindent megtesz, amit csak tud, hogy befogadják őket, ha feltűnnek valahol. Amúgy mást nemigen izgatnak. A társadalmunk úgy bánik velük, mint a középkori falu a bolondjával.

− De azt mondtad, a reform után sok pszichés betegnek javultak a körülményei − vágott közbe Irene.

− Ez így van, és sokan kikerültek a bezártságból. De az ő állapotuk valószínűleg nem visszafordíthatatlan volt. A többieknek viszont senkijük sincs, és egyszerűen kihullottak a rendszer hézagain át. Úgy tűnik, velük senki sem foglalkozik.

− Miért nem? − kérdezte Irene.

− Akinek ilyen sok segítségre van szüksége, rengeteg pénzébe kerül az államnak. így viszont semmibe. A politikusok a szociális kiadások lefaragásával csökkenthetik legegyszerűbben a költségvetési számokat. Ez az ő végső megoldásuk.

Tommy elhallgatott, és senki sem szólalt meg.

− Ma felveszem a kapcsolatot a nordstani bevásárlóközpontban dolgozó kollégákkal, hátha látták Tyúk− anyót. Ha nem találjuk meg nappal, figyelhetjük a kórház környéki kerti házat. Reméljük, odamegy aludni.

− Rendben − mondta Andersson. − Tommy és Irene feladata lesz megtalálni Tyúkanyót.

Irene látta, hogy Hans izeg−mozog a székében. Szemmel láthatóan ki akart menni.

A főfelügyelő most hozzá fordult.

− Hans, kezdjétek el keresni Linda biciklijét. Lehet, hogy ellopták. Talán valaki leadta egy másik rendőrőrsön. Megvan a márkája és a sorozatszáma. Ha megtaláljuk a biciklit, rábukkanhatunk Lindára is valahol a közelben.

Irene úgy gondolta, Andersson megfogalmazása eléggé baljóslatú volt, bár nyilvánvalóan nem annak szánta. Hans Borg bólintott és felállt. Sietett elhagyni a termet. Irene meglepve látta, hogy Birgitta is azon nyomban feláll, majd követi őt. Irene is utánuk indult.

Amikor kilépett a folyosóra, látta, hogy Birgitta befordul a sarkon. Irene csendben követte a lányt. Amikor odaért a sarokhoz, meghallotta Birgitta dühös hangját.

− Add ide! Az én fachomban volt.

Birgitta egy barna boríték felé kapott, melyet Hans épp akkor vett ki a Birgitta irodája melletti fachból. Borg nem válaszolt, de nem is engedte el a borítékot. Birgitta ekkor sípcsonton rúgta a férfit. Borg felkiáltott, Birgitta pedig kihasználta az alkalmat, és megragadta a borítékot. Irene látta, amint Hans leszegi a fejét, hogy nekimenjen a lánynak. Azonnal közéjük ugrott. Az egyik kezével lefogta Borg kezét, a másikkal ellökte a csípőjét, majd egy szabályos dzsúdzsucu mozdulattal leteperte a férfit. Nem volt nehéz, mivel ellenfele olyan lassan mozgott, mint egy lajhár. Határozott mozdulattal ránehezedett, és szorosan tartotta. Borg nyavalygott, hogy fáj neki, de Irene nem törődött vele. Amíg ő fekete öves, háromdanos mester, addig senki sem ütheti meg a kollégáját. Borg kénytelen lesz ezt megérteni.

Andersson és Fredrik Stridh bukkant fel a sarkon. Irene még mindig nem engedte el Borgot, bár az egyre hangosabban nyögött. Birgitta mellettük állt, a barna borítékot a mellkasához szorította. Amikor meglátta Anderssont, azt mondta:

− Sven, beszélnünk kell Hansszal.

Andersson ránézett a borítékra, és elsápadt.

− Mi az ördög folyik itt? A mindenségeteket!

Andersson nyaka és feje hirtelen elvörösödött. A többiek azonnal tudták, hogy ez nem jelent jót.

− Irene! Vidd Hansot az irodámba! − parancsolta.

Fredrik Stridh majd meghalt a kíváncsiságtól, de jól ismerte a főnökét, úgyhogy inkább szó nélkül visszavonult az irodájába. Irenének fogalma sem volt, miről van szó, de úgy tűnt, Birgitta és Andersson ismeri a barna boríték rejtélyét. És persze Hans is. Nem engedett a szorításán, de talpra állította Borgot. Amikor felálltak, a fülébe súgta:

− Itt vagyok mögötted, ne felejtsd el!

Hans nem válaszolt.

Andersson rámutatott az íróasztala melletti székre. Hans szó nélkül leült.

Andersson szomorúan kérdezte:

− Miért, Hans, miért?

Borg nem válaszolt.

− Válaszolj, vagy azonnal belső vizsgálatot rendelek el! Láttam a többi képet is. Gusztustalan!

Irene elvette a borítékot Birgittától, kinyitotta, majd kihúzott belőle néhány fényképet. Elég volt egy pillantás is. A pornó kifejezés sem írhatta le a látványt.

− Azért… mert mindig úgy járkál, mint aki…olyan átkozottul jó… és okos. Ismeri a számítógépet, és mindenhez ért… Csak ki kellett tennie a melleit, és rögtön a legjobb feladatokat kapta meg, és a legnagyobb hasznot húzta mindenből. Folyton dicsekedett mindennel… De én átláttam rajta.

Hans gyűlölködve nézett Birgittára, miközben előtört belőle az indulat. Bár a vádjai nevetségesek voltak, a lány szeme könnybe lábadt. Igaz, hogy okos, és jól ért a számítógépekhez, de nem volt laza erkölcsű vagy magamutogató. Ő és Fredrik annak idején szerették egymást, de Borg nem erről beszélt.

Andersson arca olyan vörös lett, hogy annál mélyebb árnyalatot el sem lehet képzelni. Nem szólt semmit, csak végigsimította kopasz fejét. Végül előrehajolt, és visszafogott hangon kezdett beszélni, egyenesen Hans szeme közé nézve.

− Hülyeség. Birgitta jó zsaru. Neked viszont, úgy látszik, akadnak problémáid. Menj haza, és vegyél ki pár nap betegszabadságot. Ezt nem lehet a szőnyeg alá söpörni, érted? Jelentenem kell a feletteseimnek.

Hans mozdulatlanul ült. Úgy látszott, mintha Birgitta meg akart volna szólalni, de inkább összeszorította a száját.

− Elmehetsz − szólt oda Andersson Hansnak. − Délután majd hívatlak.

Borg vetett még egy gyűlölködő pillantást Birgittára, majd kilépett az ajtón. A főfelügyelő nagyot sóhajtott, és aggodalmaskodó pillantással Irenéhez fordult.

− Másfél évvel ezelőtt Birgitta bejött hozzám, és elmondta, hogy valaki pornográf képeket küldözget neki interneten. Úgy gondolta, Jonny áll az ügy mögött. De Jonny tagadott.

Birgitta nem tudott tovább hallgatni.

− Senki másra nem tudtam gondolni. Jonny folyton megpróbált letapizni, amióta csak idejöttem. Nem beszélve a szexista vicceiről. És a célozgatásokról…

A lány hirtelen elhallgatott, és próbált megnyugodni, mielőtt folytatta volna.

− A zaklatás négy évvel ezelőtt kezdődött. Minden második, harmadik héten megjelent egy boríték a fachomban, bennük ehhez hasonló pornóképek. Amikor Fredrikkel együtt voltunk tavaly tavasszal, megszűntek a küldemények. De ahogy visszajöttem októberben Ausztráliából, újra kezdődött minden. Akkor úgy döntöttem, átadom a borítékokat Svennek.

A főfelügyelő bólintott.

− Öt van a fiókomban. Megnéztük az ujjlenyomatokat, de nem volt rajtuk semmi. Az utóbbi kettőre zöld filccel írták rá Birgitta nevét. Ma reggel Birgitta látott egy hasonló borítékot, szintén zöld filccel írt felirattal. Épp akkor léptem ki a folyosóra, amikor észrevette. Elmentem, hogy beszéljek Rauhala csatlakozásáról. Jonny nem lehetett, mert tegnap este óta beteg, de én voltam az egyetlen, aki tudta, hogy Jonny ma nem jön. Birgittával döntöttünk, hogy ott hagyjuk a borítékot, és megnézzük, mi történik.

Andersson szórakozottan simogatta nem létező haját a fején. Öregnek és fáradtnak tűnt.

− Most beszélek Borggal. Menjetek vissza dolgozni.

Irene és Birgitta csendben elhagyta az irodát. Birgitta szobája előtt megálltak.

− Nem is tudom, mit mondjak. Ez… egyszerűen hihetetlen − mondta Irene.

Birgitta kedvetlenül bólintott.

− De sajnos ettől még igaz. Eleinte nem foglalkoztam a képekkel, azt hittem, idővel majd megunja, akárki is az. De… nem így történt.

Irene önkéntelenül rátette a kezét Birgitta karjára.

− Menjünk, igyunk egy kávét. Ezek után egy vödör− nyi is rám férne.

Birgitta elmosolyodott.

− Te minden problémára tudsz megoldást: kávé.

Tommy telefonon már elkezdte szervezni a programot.

− Először a Nordstan bevásárlóközpontba megyünk, hogy megtudjuk, ott lődörög− e Tyúkanyó. A járőrkocsikat már értesítettük, ők is figyelni fogják. Egy gyalogos járőr rendszeresen ellenőrizni fogja a kerti házikót, hátha ott bukkan fel. Oda legalább nem kell küldenünk senkit. Rossz idő van, és egész hétvégén így is marad.

Irene kinézett az ablakon. Az idő tényleg pocsék volt, de legalább bent maradhat a jó melegben. A gyalogos járőrnek, aki a kórház kertjében várakozik, nem volt ilyen szerencséje.

− Megbeszéltem egy találkozót a misszió egyik munkatársával. Ha fél négyig nem találjuk meg Tyúkanyót, beszélünk vele. Ő is érdeklődik, hátha valamelyik munkatársa tud valamit. Megadtam neki a mobilszámomat.

− De először a nordstani kollégák.

− Bizony.

Stefansson rendőrfelügyelőt nemrég nevezték ki a Nordstan őrsparancsnokának az áruház viszonylag új rendőrőrsén. Korábban már Tommy és Irene is dolgozott vele.

Egy fényes tetejű, új íróasztalnál ült, és szinte elvakította a ragyogás. Nem nagyon kedvelte a papírmunkát, de az őrsparancsnoksággal ez is együtt járt. Elgondolkodva nézett a kollégáira.

− Igen, tudom, kiről beszéltek. Egy alacsony, csontos hölgy, aki a madarakat szokta etetni. Biztosan ő az.

Irene meglepődött, amikor Stefansson kuncogni kezdett.

− Elég gyakran van vele dolgunk. Hetente legalább egyszer felhív valaki a csemegeosztályról, és belesikít a telefonba: „Megint itt van!”

− Mit csinál? − kérdezte Tommy.

− Lop. De nem csak kenyeret meg olyasmiket, amivel madarakat lehet etetni. Elvesz egy bevásárlókosarat, és teleteszi mindenfélével. Aztán ki akar sétálni fizetés nélkül. Na, ilyenkor kezdődik a csetepaté.

− Kiabálnak vele?

− Nem. Ő kiabál az alkalmazottakkal, amiért ragaszkodnak hozzá, hogy fizessen. Vekniket szokott az emberek fejéhez vágni, és leköpi őket.

− Tudod a rendes nevét?

− Nem − mondta sajnálkozva Stefansson.

− Hol szokott a leggyakrabban felbukkanni?

− Mivel zuhog az eső, feltételezem, próbál száraz helyre húzódni, talán az egyik üzletben vagy a parkolószinten. Hadd kérdezzem meg a járőrt, látta− e ma valaki.

Stefansson mindkét, szolgálatban lévő járőrt felhívta, de egy ideje egyikük sem látta Tyúkanyót. Bocsánat− kérőén fordult a kollégáihoz:

− Elnézést, attól tartok, magatoknak kell megkeresnetek. De legalább mostanában nem került börtönbe.

Háromórányi kutatás után Tommy és Irene feladta a küzdelmet. Elmentek a McDonald’sba, és ettek egy Big Macet. Úgy tűnt, Tyúkanyó sehol sincs a bevásárlóközpontban. Stefansson még a boltokat is felhívta, hogy megkérdezze, nem látták− e mostanában, de csak nemleges választ kapott.

Az utóbbi néhány napban senki sem látta az asszonyt.

− Hol lehet? Ha itt nincs… és nincs a kerti házban… − sóhajtott Irene.

− Felhívom Kent Olssont a missziónál − mondta Tommy, és előhalászta a mobilját a zsebéből. Egy gyűrött papírlapon előkerült a őrsparancsnok telefonszáma is.

− Helló! Tommy Persson vagyok. Nem találjuk nyomát annak a nőnek, aki itt szokott feltűnni, a Nordstanban. Magának nagyobb szerencséje volt?

Miközben beszélt, Tommy arca felragyogott.

− Tényleg? Ez elég ígéretesnek hangzik. Amint tudunk, megyünk.

Tommy letette a telefont.

− Kent talált egy nőt, aki ismeri Tyúkanyót. Ha veszünk neki ebédet, beszél velünk.

− Végre egy csacsogó madárka.

Nagy szerencséjük volt, hogy találtak egy szabad parkolóhelyet az Allmänna Vägenen. Annak ellenére, hogy nem kellett sokat sétálniuk a misszió kávézójáig, bőrig áztak, mire odaértek. Kent Olsson az ajtó mellett állt. Alacsony, erős, középkorú ember volt. Vörös haja és tekintélyes szakálla barátságos arcot foglalt keretbe, amelynek legérdekesebb pontja a két szürkéskék szem volt. Miután köszöntötték egymást, Kent folytatta:

− Mimmi, az a nő, akivel találkozni fognak, nem messze lakik. Van egy aprócska lakása a közelben. Általában mindennap eljön a kávézóba, csak hogy beszélgessen egy kicsit. A nővére öt évvel ezelőtt halt meg. Mimmi megkapta a lakását. Ő így talált vissza a társadalomba.

− Hány éves? − kérdezte Irene.

− Körülbelül hatvan. De eltartja magát egyedül: főz, takarít, és csak néha kell neki egy kis segítség. Sajnos nagyon magányos. Egyedül maradt a nővére halála után. Persze, mi itt vagyunk neki.

− Ide pszichés betegek is járnak? − kérdezte Tommy.

− Igen, elég sok. Van olyan, aki idejár, de többel találkozunk, amikor a busszal járjuk a várost.

Miközben beszélgettek, elértek egy olyan ajtóhoz, amelyen a Kávézó felirat állt. Kent Olsson kinyitotta előttük a bejáratot. A mosdatlan emberi test szaga összetéveszthetetlen volt. Nem ültek sokan az asztaloknál, ami meglepő volt ilyen rossz időben.

− Ma nincsenek sokan − jegyezte meg Irene.

− Sokaknak korábban el kellett menniük, hogy találjanak valamilyen éjszakai szállást maguknak − válaszolta Kent Olsson.

Az ablak melletti asztalnál egy alacsony, kövérkés nő ült. Piros hajpántot és tépett dzsekit viselt, mely valaha narancssárga lehetett. A szájában nem voltak fogak, de várakozó mosollyal fogadta a közeledőket. Nagy nehezen felállt a székről, és kinyújtotta göcsörtös kezét. Irene melegen megszorította, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a nőből áradó erős vizeletszagot.

− Jó napot. Irene Huss nyomozó vagyok.

− Jó napot. Én pedig Mimmi.

Mimmi hangja érdes és rekedt volt. Néhányszor megköszörülte a torkát, és megnedvesítette a nyelvével az ajkát. Nem nagyon segített ez sem, mivel a nyelve is épp olyan száraz volt, mint a szája.

− Üdvözlöm, Mimmi. Tommy Persson nyomozó vagyok.

Irene a szeme sarkából látta, hogy a körülöttük ülők felfigyeltek a beszélgetésre. Azután egyesével lassan elszivárogtak a kávézóból.

Irene úgy döntött, hogy rögtön a tárgyra tér.

− Keresünk valakit. Kent szerint ismer egy asszonyt, akinek Tyúk…

− Gunnelának madárkái vannak! Csip− csip− csip! − nevetgélt Mimmi.

− Gunnelának hívják?

Mimmi lelkesen bólogatott.

− Tudja a vezetéknevét is?

− Hägg.

Tommy jegyzetelt, Irene pedig folytatta.

− Egy emeleten laktunk.

− A lillhageni kórházban?

Mimmi ismét bólintott, és megpróbálta megnedvesíteni az ajkát.

− Hány éve ismerik egymást?

− A kezdetektől fogva.

− Úgy érti, amióta ott laktak?

− Nem. Amióta ő ott lakott.

− Vagyis hány éve?

− Nem tudom.

Mimmi láthatóan nem érdeklődött túlságosan Gunnela sorsa iránt. Ehelyett azon igyekezett, hogy remegő bal kezét lefogja a jobbal. Ennek eredményeképpen mindkét keze remegett.

− Maga hány évig élt Lillhagenben?

Mimmi nem nézett fel remegő kezéről, úgy válaszolt.

− Harminckét évet, öt hónapot és tizenhat napot.

− Hány éves?

− Ötvenhat.

Irene gyorsan számolt. Mimmi körülbelül huszonnégy éves volt, amikor felvették a pszichiátriára. Mimmi Irenére nézett.

− Próbáltam Lillhagenen kívül is rendesen élni, de nem ment. Most sokkal jobb, hogy havonta egyszer megkapom a dózisomat.

− Ez az összes gyógyszer, amit szednie kell?

Egy bólintás volt a válasz. Ha ez a gyógyszer egy egész hónapig hat, akkor nagyon erős lehet. Nem csoda, hogy Mimmi keze így remeg.

− Gunnela hány éves?

Mimmi csak vállat vont.

− Idősebb vagy fiatalabb, mint maga?

− Fiatalabb, sokkal fiatalabb.

Irene meglepődött. Erre nem számított.

− Tudja, hogy mennyivel lehet fiatalabb?

Mimmi megint vállat vont.

− Akkor is etette a madarakat, amikor egy emeleten laktak?

− Ahányszor csak kimentünk, mindig etette őket. Tudott velük beszélni. így mondta.

− Sok időt töltöttek együtt?

− Nem. ó fiatalabb volt.

− Tudja, hol lakott Gunnela később?

Az aprócska nő meglepődött.

− Hát… naná, Lillhagenben.

− És azt tudja, hová ment azután, hogy eljött Lillhagenből?

− Lillhagenben lakott − mondta Mimmi magabiztosan.

Úgy tűnt, Gunnela Hägg még a kórházban élt, amikor Mimmi kiköltözött. De legalább megtudták a madaras nő nevét, így megkereshetik a lillhageni iratok között.

− Mimmi, volt Gunnelának családja?

Mimmi elgondolkodott, de végül megrázta a fejét.

− Nem. Sosem jött hozzá senki. Hozzám jöttek.

Irenének eszébe jutott, hogy ígértek Mimminek egy kis jutalmat: egy hotdogot és krumplit. Úgy döntöttek, elviszik magukkal a legközelebbi hotdogárushoz, vesznek neki egy ebédet, aztán útjára bocsátják.

Tommy felhívta a rendőrőrsöt, és megkérte Hannu Rauhalát, hogy nézzen utána Gunnela Häggnak a lillhageni nyilvántartásban. Mivel mindketten dolgoztak már a finnel, biztosak voltak benne, hogy Hannu a semmiből is képes elővarázsolni lényeges információkat. Megfoghatatlan módszerei voltak. Mielőtt Tommy letette volna a telefont, Hannu közölte velük, hogy Niklas Alexandersson alibije rendben van. A három barátot és a Gomorrah Club személyzetét is kikérdezte. Arról is tájékoztatta őket, hogy Linda Svensson eltűnésének ügyében nincs semmi fejlemény. Már az egész ország területén keresik.

Tommy letette a telefont, és szomorúan nézett ki az ablakon. A körülöttük lévő világ fénycsíkokra bomlott, az eső végeláthatatlan zuhatagokban ömlött. Irene beindította a kocsit.

− Mindjárt öt óra, fel kell vennem Sammie− t. A kutyacsősz kiborul, ha kétszer egymás után elkések.

Tommy bólintott.

− Nem tudsz itt a környéken egy virágboltot?

− Az meg minek neked?

Tommy felnevetett.

− A kedvesemre is gondolnom kell néha. Nem tudtad, hogy Valentin− nap van?

Irene persze megfeledkezett erről, de azért gyorsan rávágta:

− Jó ötlet. Nekem is kell egy csokor, mert Krister ma korábban jön haza. Ma csodálatos Valentin− napi vacsorát eszünk.

Nagyon szeretett volna már otthon lenni.

***

Irene zuhogó esőben vitte el Sammie−t sétálni. Utána szépen elrendezte a tulipáncsokrot az asztali vázában, és elővette a szebbik porcelánt. Fogalma sem volt róla, mivel áll elő Krister, mivel a hűtő kongott az ürességtől. Hazafelé persze vehet még hozzávalókat. Holnap mindenesetre írnia kell egy bevásárlólistát, és el is kell mennie vásárolni, mert Krister egész hétvégén dolgozni fog. De legalább holnap délutánig nem kell bemennie. Ma kellemes, nyugodt estéjük lesz. Olyan ritkán lehetnek kettesben Valentin− napon. Igazából a többi napon is. Amikor már kilenc felé járt az idő, úgy döntött, felhívja az éttermet. A recepciós azt mondta, Krister még a konyhában van. Irene szeretett volna beszélni vele. Egy örökkévalóságig tartó várakozás után Krister beleszólt a kagylóba.

− Szia, édes! Ne haragudj, nem volt egy percem sem, hogy felhívjalak. Teljesen be vagyunk havazva. Svante beteget jelentett.

− Mikor jössz haza?

− Leghamarabb fél tizenegy körül.

− Értem − mondta Irene, és megpróbálta leplezni a csalódottságát. Ugyanakkor olyan éhes volt, hogy muszáj volt ennie valamit. Óvatosan megkérdezte:

− És mi lesz a Valentin− napi vacsoránkkal?

− Valentin? Az ma van? Nem csoda, hogy elfelejtettem, amilyen bolondok háza van itt. Azt hiszem, holnap egy ebéddel pótolhatjuk. Hulla fáradt leszek, amikor hazaérek. Reggel 9 óta talpon vagyok.

Krister belecuppantott a kagylóba, és letette. Irene magányosnak érezte magát.

Megsütött egy tükörtojást, és egy szelet kenyérre tette, amely már jó pár napja ott pihent a kenyértartóban. A szekrényeket is átkutatta, és talált egy doboz paradicsomlevest. Megmelegítette. Még sör sem volt otthon. A vacsora lehangolta.

Bekapcsolta a tévét, és elkezdett nézni egy amerikai krimit. A filmbeli kollégák hat embert is megöltek percek alatt, minden különösebb következmény nélkül. Úgy érezte, ettől sem javul a kedélyállapota. Lehet, hogy le kellene feküdni.

Miközben ébren feküdt az ágyon, sok minden eszébe jutott. Az otthoni élet nem folyt olyan zökkenőmentesen, mint amikor Krister még csak heti harminc órát dolgozott. Akkoriban a hűtő mindig tele volt, és a vacsora is időben elkészült. Krister elintézte a bevásárlás nagy részét és a takarítást is. Most, hogy a férje teljes munkaidőben dolgozott, sőt gyakran túlórázott is, nem tudott ugyanolyan jól tervezni. Jenny és Katarina kissé elkényeztetettek. Nem kellett főzniük, vásárolniuk vagy takarítaniuk. Persze, tisztességesen tanultak, és sokféle különórára jártak. Mennyibe kerülhet egy bejárónő? Lehet, hogy morálisan nem volna helyes. De valószínűleg meg tudnák engedni maguknak. Milyen csodás lenne, ha kitakarított lakásba jöhetne haza… Akkor talán elég idejük maradna bevásárolni, főzni és családi életet élni. Nem beszélve a kutyáról, jutott eszébe hirtelen, mert megérezte, hogy Sammie megfordult álmában, és a lábán landolt.

A házaséletük sem volt az igazi. Nem az igazi? Gyakorlatilag nem is létezett. Legalább két hete nem voltak együtt. Krister gyakran volt fáradt. És Irene gondolatait is gyakrabban foglalta el a munkája, mint kellett volna. Felrémlett előtte Höök pajkos, csillogó kék szeme a szőke üstök alatt. A férfi határozottan jóképű volt, és még hasonlított is Kristerre, vagyis a tíz évvel ezelőtti önmagára. Azzal az energiával, amit Höök árasztott magából, biztosan sosem lenne fáradt ahhoz, hogy…

Amikor utoljára ránézett az órára, mielőtt elaludt volna, tizenegy múlt tíz perccel. Krister még nem ért haza.

Tizedik fejezet

Heves horkolás rázta meg az ablakokat, amikor Irene hajnali 6 óra 34 perckor arra feleszmélt. Krister hanyatt feküdt, jobb kezét a feje fölött tartva aludt. Sammie is a hátán hevert az ágy lábánál. Érdekes módon ő is horkolt, bár nem olyan hangosan, mint a gazdája. Amikor a nyomozó felkelt, hogy felvegye a kocogóruháját, Sammie odakuporodott arra a meleg foltra, amit a teste után hagyott az ágyban. Alvó kutyát nem illik felébreszteni, sugározta Sammie tekintete, bár Irene jól látta, hogy a kutya a félig csukott szemhéja mögül figyeli őt.

Még mindig esett, bár nem olyan hevesen, mint előző nap. Irene a melegítője fölé felvette az esőkabátját is. Ilyen időben nem szeretett kocogni, de ez volt a leggyorsabb és a legegyszerűbb módja a reggeli testedzésnek. Egy ilyen esős szombat reggelen hét óra előtt valószínűleg teljesen kihalt lesz a bicikliút egészen a Fiskebäcknél lévő csónakkikötőig.

Amikor futni kezdett, érezte, hogy a jobb térde még mindig érzékeny egy korábbi sérülés miatt, de kitartóan kocogott tovább, és a fájdalom lassan meg is szűnt. Az eső az arcába csapott, és teljesen átáztatta a kapucniját. Agya lassan kitisztult, és a reggeli álmosság is tovatűnt. Érezte, hogy a szíve oxigénnel teli vért pumpál a szervezetébe. Amikor leért a kikötőbe, elfordult és végigfutott a nyári kabinok mellett. Elhaladt az elegáns kertes házak előtt, majd rátért a Stora Fiskebäcksvägenre. Úgy képzelte, hogy az apartmanokban élő emberek többsége valószínűleg az igazak álmát alussza, bár néhány függöny mögött látni vélte a tévéképernyők villogását. Biztosan a kisgyerekek üldögélnek a földön, tévét nézve, hogy a szüleik még egy kis ideig nyugodtan lehessenek tőlük. Amikor átszelte a Björnekullát, rátért a Bergára, majd végül hazafelé vette az irányt. Tíz kilométer éppen elég volt.

Mielőtt lezuhanyozott volna, rávette Sammie− t, hogy kimenjen és elvégezze a dolgát. Amikor magára csorgatta a forró vizet, úgy érezte, keményen megdolgozott ezért az élvezetért a hideg esőben. Törölközőbe tekerte vizes haját, majd meztelenül bement a hálószobába. A teste még gőzölgött a zuhany után. Krister már fent volt, bár a szemeit félig csukva tartotta, az előszobából beszűrődő fény ellen védekezve. Irene óvatosan dörzsölgetni kezdte nedves haját a törölközővel. A felemelt karral végzett gyakorlat csodákat tett a mell alakjának megőrzésében. Ingyenes plasztikai sebészeti beavatkozás volt. A trükk meghozta a kívánt hatást Krister fejében is. Amikor Irene visszabújt mellé az ágyba, tudta, hogy férje a legszexisebb nőnek tartja.

Később kisebb bevásárlókörútra indultak. Amikor hazaértek, Krister fantasztikus ebédet dobott össze: fokhagymás garnélarákot, vadrizst és salátát készített. Ezzel bepótolták az előző este kihagyott vacsorát is. Desszertnek kávé és egy szelet csokoládé következett. Irene jóllakva és elégedetten kuporodott a kanapéra, és

Kristert figyelte. Már tizenöt éve házasok. A férfi belesüppedt a karosszékébe, fejét hátrahajtotta, és lehunyta a szemét. Vörösesszőke haja ritkult, homloka egyre magasabbnak tűnt. Szeme körül ráncok húzódtak. Három év múlva betölti az ötvenet, ami nagy mérföldkő az emberéletében, gondolta Irene.

Először a gyönyörű mosolya tetszett meg benne a nőnek, és ez a mosoly még ma is épp olyan szívmelengető és biztató volt, mint annak idején. Néhány centiméterrel magasabb volt, mint a felesége. Krister úgy gondolta, a nehéz porcelántálak emelgetése miatt megfelelő kondícióban van, de azért nyilván neki sem ártott volna, ha néha eljár az edzőterembe. Az elmúlt években csaknem huszonöt kilót szedett magára, és a dereka körül tekintélyes úszógumi gömbölyödött. Irénét gyengéd érzelmek öntötték el. Felállt, odament a férjéhez, és homlokon csókolta. Azután óvatosan belekuporodott az ölébe. Szerencsére ő az ikrek születése után sem hízott el. Ajkaival gyengéden csókolgatta a férfi arcát, majd halkan megkérdezte:

− Min gondolkodsz?

Krister sóhajtott, és kinyitotta a szemét.

− Az élet értelmén. Ennyi lenne az egész? Kimerültén hazajönni minden egyes nap? Ma annyi ember munkanélküli, aki boldogan odaadná, amije csak van, ha megint állásban lehetne, miközben azok, akiknek van munkájuk, halálra gürizik magukat.

− Ezzel nem tudok vitatkozni. Azok a szerencsétlen ápolónők is teljesen kizsigerelik magukat a Löwander Kórházban. A személyzet létszáma pedig egyre csökken. Azok, akik kitartanak, egyre idősebbek és fásultabbak, a fiatalok pedig médiát és kommunikációt akarnak tanulni manapság. Álmaik munkája szemmel láthatóan egy szappanopera− szerep vagy egy zenecsatorna műsorvezetése.

Krister felnevetett.

− A világunkban valami kisiklott.

− Szerinted a lányok mihez kezdenek majd? − kérdezte Irene.

Krister egy pillanatig elgondolkodott.

− Katarina valószínűleg tornatanár lesz vagy dzsúdzsucu oktató, ha ilyesmiből meg lehet egyáltalán élni. A nyelvek is könnyen ragadnak rá. Jenny pedig biztosan valamilyen zenei pályát választ. De az is lehet, hogy állatorvos akar majd lenni, bár ahhoz nem tanul elégjél. Az állatorvosi egyetemre elég nehéz bejutni, nagyon magasak a ponthatárok. Talán elköltözik egy tanyára, és zöldségeket termeszt.

Utóbbi megjegyzését nem viccnek szánta, és arca elkomorult.

− Tehát nem vagy elragadtatva attól, hogy vegetáriánus lett?

− Hát persze hogy nem! Szakács vagyok. Ebben a házban mindig egészségesen étkeztünk, és igyekeztem kiegyensúlyozottan táplálni a családomat.

Irene számára világossá vált, hogy Jenny döntése nagyon elkeseríti Kristert. Megpróbálta vigasztalni a férjét.

− Szerintem csak egy múló szeszély.

− Én is ebben reménykedem − válaszolt a férfi.

***

Késő délután Krister bement az étterembe. Sammie jelét adta, hogy dolga volna a szabadban, így Irenének nem volt más választása, mint ismét kimenni az esőbe.

Amikor hazaértek, Sammie annyira átázott, hogy Irene úgy döntött, meg is fürdeti a kutyát. Már egy ideje nem került rá sor, és a kis kedvenc bizony eléggé szagos volt már. A szokásos küzdelem után állt a víz a fürdőszobában, úgyhogy elérkezett az ideje a takarításnak. A konyhapadlót is fel kellene sikálni, de az lenne a legjobb, ha először a porszívóval mennék végiga házon, merengett az asszony. Nem gyakran fogta el a takarítási mánia, de ma érezte, hogy a morzsák ropognak a talpa alatt, ezért engedett a késztetésnek. A hatalmas szennyeshegyről sem feledkezett meg, miközben azon tűnődött, vajon milyen magasságot érne el a kupac másnap, amikor az ikrek hazajönnek a síelésből és kicsomagolnak. A vasalnivaló egy másik tekintélyes dombocskát alkotott a lakásban. Itt azonban Irene meghúzta a vonalat. Ha valakinek vasalt ruhára van szüksége, majd elintézi egyedül.

Jenny és Katarina rendszeresen kitakarította a szobáját, ez volt ugyanis a zsebpénz feltétele. Az asszony úgy döntött, a porcicákat összeszedi a porszívóval. Sammie Katarina ágya alatt húzta meg magát, ezért oda inkább nem nyúlt be a csővel. Bár a värmlandi nyári lakban a kutya boldogan kergette a macskákat és a borzokat, a porszívótól halálosan félt. Addig ki sem dugta az orrát, amíg a szörnyeteg vissza nem került a szekrénybe.

Jenny ágya alatt azonban szabad volt a pálya. A porszívó csöve beleütközött valamibe. Egy nagy, összetekert, szürke poszter gurult ki az ágy alól. Irene kíváncsian hajtogatta szét a kartont. Kézzel írt piros betűket pillantott meg: ÁLLATKÍNZÁS. Megrázta a tekercset, amelyből négy kisebb kartonlap hullott a padlóra. Mindegyikre kézzel írtak jelmondatokat: NE HASZNÁLJATOK ÁLLATKÍSÉRLETEKBEN TESZTELT TERMÉKEKET! FÚJJÁTOK LE A SZŐRMEKABÁTOKAT! HA HÚST ESZEL, DÖGÖT ESZEL!

Irene leroskadt Jenny ágyára. Egy matricát is talált az egyik poszteren, amelyen három nagybetű szerepelt: ÁFF, vagyis Állatok Felszabadításáért Front. Úgy tűnt, Jenny nem csupán egy átlagos vegetáriánus, aki morális okokból nem hajlandó húst enni, de állatvédő aktivista is. Irenének felrémlett, hogy a Göteborg központjában található egyik szőrmekereskedésnek a napokban betörték a kirakatait, majd minden kabátot lefújtak sprayvel. Lehet, hogy Jenny is ott randalírozott?

− Istenem, adj erőt! Most mit tegyek? − motyogta maga elé a nő.

Amikor ismét belepillantott a tekercsbe, egy kisebb papírlap is feltűnt neki. Kihúzta és óvatosan kihajtogatta. Kézzel rajzolt térképet látott maga előtt. A lap tetejére nyomtatot betűkkel írtak feliratot. Irene néhány percig nézegette a térképet, majd hirtelen összeállt a kép: a betörés a Frölunda téri állatkereskedésbe! Kirohant az előszobái telefonhoz.

Felhívott néhány kollégát a Västra kerületből, és végül megtudta, mi történt pontosan.

Január 27− én bejelentés érkezett arról, hogy betörtek a Frölunda téri állatkereskedésbe. A tulajdonos kinyitotta az üzletet, majd hátrament a raktárba, hogy megetesse az állatokat. Amikor visszatért, egy kapucnis fiatal rohant ki a boltból. A tulajdonos megpróbálta elkapni a fiút, de el tudott menekülni az üvegajtókon keresztül. Az épület közelében parkolt egy öreg Volkswagen kisbusz, amelynek a rendszámtábláját eltakarták. A sofőr Tynnered felé hajtott el. A rendőrség nem akadt sem az elkövető, sem a kisbusz, sem pedig az ellopott törpenyúl nyomára.

Jenny aligha vehetett részt ebben az úgynevezett felszabadító akcióban. Ő csupán két héttel az eset után jelentette ki magáról, hogy vega. Amikor a nyulat elrabolták, ő még boldogan habzsolta a hotdogokat és a hamburgereket. De akkor miért tartja ezeket a posztereket és a térképet az ágya alatt? Irene úgy döntött, amint hazaér a lány, leül vele, és komolyan elbeszélgetnek egy s másról.

Már nem volt kedve tovább takarítani. A gondolatai egészen máshol jártak.

Irene a tévéhíradót nézte, amikor megcsörrent a telefon. Letette a mikrobán megmelegített maradék garnélarákot, és odament a készülékhez. Volt egy olyan érzése, hogy tudja, ki telefonál, és azonnal elöntötte a bűntudat. Igaza volt.

− Szervusz, Irene, itt a mama. Már jó ideje nem hallottam semmit rólatok.

Irene elhadarta a szokásos kifogásokat arról, hogy sok a munka, sok a tennivaló, és hogy már éppen telefonálni akart.

Az anyja már csaknem betöltötte a hetvenet, de még mindig energikus, élettel teli, egészséges asszony. Irene apja tíz évvel azelőtt meghalt. Megbeszélték, hogy vasárnap együtt ebédelnek, mielőtt Irene kimegy a lányok elé a központi pályaudvarra délután fél ötre.

Alig fejezte be az ebédet, amikor ismét csöngött a telefon.

− Szia, Huss! Lund vagyok.

Volt kollégája és régi barátja, Håkan Lund, a Központi Rendőrfőkapitányság főfelügyelője még sosem hívta otthon. Irene megpróbálta leplezni csodálkozását, amikor beleszólt a kagylóba.

− Szia! De jó egy régi barát hangját hallani!

− Én is így vagyok ezzel, de nem ezért hívtalak. Épp most kaptunk egy hívást a Löwander Kórházból. Tűz volt. Feltehetően egy kerti házikó égett le. Nem tudtam elérni az ügyeletes tiszteteket… hogy is hívják… Igen, Hans Borg. Mivel tudom, hogy te is dolgozol a gyilkossági ügyön, gondoltam, nem árt, ha tudsz a tűzről.

Andersson nyilvánvalóan elfelejtette, hogy Hans Borgnak ügyelnie kellett volna a hétvégén, ezért küldte haza. Borg neve benn maradt az ügyeleti listában. Ez persze nem meglepő. Jonny is terepen volt, így a főnöknek sok gond szakadt a nyakába. Irene egy percig habozott, vajon mit tegyen. Aztán határozott hangon beleszólt a telefonba:

− Köszönöm, hogy hívtál. Azonnal odamegyek a kórházhoz.

− Rendben. Remélem, tudtam segíteni.

Amikor Irene megérkezett, a tüzet már eloltották. A tűzoltóautó az épület előtt parkolt, a fecskendő még a földön hevert, de a tűzoltók már elkezdték feltekerni a hosszú csövet. Irene épp abban a pillanatban vette észre a tűzoltóparancsnokot, amikor az indulni készült. Odafutott a piros Volvóhoz, és bekopogtatott az ablakán.

− Mit akar? − kérdezte a parancsnok mély hangon, alig érezhető tájszólással.

− Jó napot! Irene Huss nyomozó vagyok. A kórházban dolgozó ápolónő meggyilkolásának ügyén dolgozom.

− Olvastam róla.

− Mi történt? Megsérült valaki?

− Nem, szerencsére senkinek sem lett baja. Senki sem tartózkodott a kisházban, amikor kigyulladt. Gyorsan ideértünk, de a járőröknek köszönhető, hogy bármi is megmaradt az épületből.

− Ők hívták a tűzoltókat?

− Igen. Azt hiszem, kerestek valakit. Amikor benéztek a kisházba, észrevették a füstöt. Az egyikük visszafutott a kocsihoz, és riadóztatta az egységünket. Azután fogta a kocsiban lévő kis tűzoltó készüléket, és azzal kezdte meg az oltást.

− Senki sem volt a házikóban?

− Csak szemétkupacot találtunk odabent, az gyulladt fel.

− Gondolja, hogy szándékos gyújtogatásról van szó?

− Nehéz megmondani, de szerintem igen. A vizsgálat majd pontos választ ad a kérdésére. De csak holnap reggel jönnek a helyszínelők. Most még túl nagy a forróság, nem lehet bemenni.

Irene megköszönte a felvilágosítást. A tűzoltóautó motorja felbőgött, majd mindkét jármű távozott a főkapun keresztül. Irene elővette a zseblámpáját, és hátrasétált a kórház mögötti parkba. Ijesztő volt látni a hatalmas, sötét épületet a háta mögött. Gondolom, Tekla nővér is ilyenkor szokta megejteni éjszakai sétáit, gondolta Irene, és a sötétben vágott egy grimaszt.

Amikor az épület mögé ért, érezte a füst fojtogató szagát, szinte fuldoklott tőle. Felkapcsolta a lámpáját, és a buja kert felé vette az irányt. A lila orgonabokor melletti tisztásnál megállt, megfordult. Ha Tyúkanyó ezen a helyen álldogált, látnia kellett, hogy valaki belép a kórház épületébe. És ha valaki kifelé jött? Miután elment az áram, minden teljes sötétségbe borult. Várjunk csak egy percet! Hát persze! A hold! Aznap éjjel holdtölte volt. Siv Persson esküdözött, hogy Tekla nővért látta a holdfényben. Irénét kirázta a hideg. A szellemről szóló ostoba történetek kezdtek az idegeire menni.

Zseblámpája fényét az orgonabokor mögötti lugasra irányította. A kerti sufni még állt, de szemmel láthatóan teljesen kiégett. Irene megpróbált bekukucskálni, de ez reménytelen vállalkozásnak tűnt. Minden koromsötét volt odabenn. Jobb lesz, ha a technikusok végzik el a kutakodást másnap reggel. Pillanatnyilag nem tehetett többet. A nedves füvön hangosan cuppogott a cipője, miközben visszasétált a kocsijához.

A csomagtartóból kivette a futócipőjét, és lecserélte a sáros csizmákat. Ha ilyen marad az idő, úgysem valószínű, hogy futni támad kedve. Inkább tornaterembe megy. Már egy éve vezette nyolc nő dzsúdzsucu edzését, akik mindnyájan rendőrtisztek voltak. A javaslat az előző évi évértékelő megbeszélésen merült fel, és kiderült, hogy Irene vállalná az edzőszerepet. Svédországban ő volt az egyetlen fekete öves, háromdanos női mester. Irene néha Katarinát is magával vitte, és edzősegédként alkalmazta. A tanítványai rendkívül szorgalmasak voltak, és úgy tűnt, hamarosan utolérik a férfiakat.

Az eső elől a kocsiban keresett menedéket, és azonnal felhívta Andersson főfelügyelőt. A telefon tízszer kicsengett, de senki sem vette fel. Felhívta a Központi Rendőrfőkapitányságot, hogy ismét beszéljen Lunddal. Azt akarta közölni, hogy az éjszaka további részében ő veszi át az ügyeletet. Birgitta napja a vasárnap, aztán pedig úgyis helyreáll a rendszer.

Irene telefonja 2 óra 25 perckor jelzett. Azonnal éber lett, és gyorsan magára kapta a ruháit. Krister meg sem mozdult a zajokra. Még csak egy órája ért haza, és a legmélyebb álmát aludta.

Az eset nem volt rendkívüli: egy férfi agyonverte a feleségét guldhedeni lakásukban. Amikor Irene a helyszínre érkezett, a férjet már bevitték a rendőrségre. A nő vértócsában feküdt a fürdőszobában. Arcát szinte a felismerhetetlenségig összeverték. Irene nem ismerte a helyszínelő technikust, ezért úgy döntött, megvárja a kérdéseivel, amíg az befejezi a munkáját.

Ez idő alatt kissé körülnézett a lakásban. Az öt hálószobás apartmanban hatalmas volt a konyha. A legnagyobb szobában egy bevetetlen franciaágy állt, mindenütt rend és tisztaság. Az ágynemű rózsaszínben pompázott. A hálószobában is rengeteg vér borított mindent. Úgy tűnt, az ütlegelés a hálószobában kezdődött, majd a fürdőszobában ért véget. Az öltözőasztalon álló fénykép tanúsága szerint a nő fiatal volt és gyönyörű. Kedvesen mosolygott a fényképezőgép lencséjébe.

A technikus végzett, kezdte lehúzni a kesztyűjét. Irene barátságos biccentéssel közeledett felé.

− Jó estét. Irene Huss vagyok a gyilkosságiaktól.

A fiatalember szódásüveg vastagságú szemüvegén keresztül szomorúan tekingetett a nyomozónőre. Vámpírra emlékeztette Irénét, talán az oldalra fésült, vékony szálú fekete haja miatt. Hihetetlenül magas, vékony, beesett mellkasú férfi volt.

− Üdvözlöm. Erik Larsson. Åhlent helyettesítem.

− Mit gondol, mi történt?

− Két nagy ütés nyoma látszik a fejen és a tarkón. A koponya hátsó része betört. Az áldozat és az elkövető sok alkoholt fogyasztott.

− Hol a járőrkocsi?

− Elhívták egy másik esethez. Mondtam a kollégáknak, hogy elmehetnek, mivel maga már úton van. Jól elleszek addig a padlón fekvő hölggyel.

Lehet, hogy viccnek szánta ezt a megjegyzést, de Irénét kirázta a hideg. Honnan szedte Svante Malm ezt a pasast? Valószínűleg egy közeli hullaházból.

Megérkeztek a temetkezési vállalkozók, és elszállították a holttestet a patológiára. Irene magára hagyta a technikust. Amikor kisétált a folyosóra, az egyik szomszéd kikukucskált a lakása ajtaján.

− Szóval végül csak agyonverte?

Reggel öt óra volt, és a nő melegítőben és pamutpulóverben állt az ajtóban. Lófarokba kötött haja zsírosnak látszott. Bár nem volt olyan magas, mint Irene, mégis nagydarabnak tűnt. Valószínűleg legalább száz kilót nyomott. Irene tapasztalata azt súgta, hogy talált egy készséges szemtanút. Megmutatta a nőnek a rendőrigazolványát, de éppen csak meglobogtatta a szeme előtt, ahogy a hollywoodi filmekben teszik.

− Jó reggelt. Irene Huss nyomozó vagyok. Bejöhetek, hogy elbeszélgessünk, ha már ébren van?

− Hát persze − mondta a nő készségesen, és alig tudta leplezni örömét, hogy ilyen fontos személyiség lett belőle. Hátralépett, hogy beengedje Irénét a lakásba.

A rendőrnő automatikusan körülnézett a szomszédnál. Magában megállapította, hogy a nőnél bőven találna munkát egy takarítószolgálat. A kalaptartón ruhák lógtak, alatta, a földön számos páratlan cipő hevert. Irene érezte, hogy a cipője talpa odaragad a padlóhoz, és a morzsákat sem kellett sokáig keresgélnie. Az apró konyhában rengeteg mosatlan edényt látott, amelyek rossz szagot árasztottak az egész lakásban. Ám amikor végre belépett a nappaliba, minden azonnal a helyére került. A helyiséget legalább egy éve nem takarították ki, és tele volt macskával. Legalább kilencet számolt meg első ránézésre. Ösztönös mozdulattal nyúlt az állán éktelenkedő ragtapaszhoz.

− Kérem, menjen csak be, és foglaljon helyet− mondta a nő. Egy kopott karosszék felé terelgette Irénét, amelynek kárpitját számtalan folt csúfította.

Irene gyanakvóan pislogott a macskakolóniára.

− Köszönöm, de nem maradok sokáig. Elnézést, elfelejtettem a nevét.

− Valószínűleg nem is mondtam még meg. Johanna Storm vagyok.

− Hány éves?

− Huszonöt.

− Foglalkozása?

− Pszichológiát tanulok. Még egy évem van hátra a vizsgákig.

A látszat kedvéért Irene jegyzetelt a noteszába.

− Mit értett azalatt, hogy végül agyonverte?

− Hát, amit mondtam, azt.

− Szóval a férfi gyakran verte a nőt?

− Bizony.

− Milyen gyakran?

− Karácsony óta minden hétvégén. Maria, a feleség lengyel, és nem beszél svédül.

− Mikor érkezett Svédországba?

Johanna kicsit gondolkodott a válaszon.

− Nem tudom. Tavaly nyáron költöztek ide Schölenhielmmel. De a nő feleannyi éves sem volt, mint a pasas. Micsoda undorító vén kecske!

− Ön hívta ki a rendőrséget?

− Igen, mert ezúttal rosszabb volt a helyzet, mint máskor. Már többször járt itt a rendőrség korábban is. Legalább öt vagy hat alkalommal. De most olyan borzalmasan sikoltozott a nő, mint még soha. Aztán egy hosszú, vérfagyasztó sikoly után minden elcsendesedett. A macskáim is kiborultak. És én tudtam, hogy valami borzalmas dolog történt.

− Ez kettő előtt volt?

− Igen.

Johanna Storm nem sok információval tudott szolgálni a szomszédban lakó párról, csak annyit mondott még, hogy Maria egész nap otthon ült, Schölenhielm pedig autódílerként kereste a kenyerét.

− Kér egy csésze teát? − kérdezte kedvesen.

Irene a lehető legudvariasabban elhárította az ajánlatot. Bár nemrég kapott tetanuszt, kételyei voltak, vajon túlélné− e, ha Johanna egyik csészéjéből kellene innia.

Pár perccel nyolc óra előtt Birgitta dugta be a fejét Irene szobájának ajtaján.

− Hahó! Hát te mit keresel itt?

Irene elmagyarázta, milyen szerencsétlen körülmények miatt került vasárnap reggel az irodába. Amikor megemlítette Hans Borg nevét, Birgitta arca elborult.

− Andersson hagyja, hogy megússza. Tegnap felhívott azzal, hogy Bergströmmel közösen úgy döntöttek, Hannu Rauhala és Borg helyet cserél. Papíron Borg továbbra is itt lesz állományban nálunk. De a cserét már meg is szervezték.

− Tehát nem lesz belső vizsgálat?

− Nem. A főnökök azt mondják, hogy így is rossz a rendőrség sajtója. Sajnos nagyon ideges lettem, és talán mondtam egy− két olyan dolgot is, amit nem kellett volna. Annyira csalódott voltam, de nem akarom, hogy engem is áthelyeztessenek.

Irene figyelmesen nézte a kollégáját.

− Akkor tehát bosszút akarsz állni Hans Borgon?

− Hát persze. Évekig pokollá tette az életemet.

− Azután át akarsz menni egy másik osztályra?

Birgitta felszisszent.

− Dehogyis!

− Nos, akkor figyelj rám. Felejtsd el a bosszúról szövögetett álmaidat. Amit Borg tett, az természetesen undorító dolog. De ha a főnökök úgy érzik, sarokba szorítják őket, akkor kitörnek. Annak pedig te iszod meg a levét. Ha tovább erősködsz, áthelyeznek, és bekerül egy feljegyzés a mappádba, hogy nem vagy együttműködő. Elsüllyesztenek valahová egy osztály szövevényes bugyraiba, ahonnan semmi esélyed nem lesz kitörni.

Birgitta nem válaszolt.

Irene nyugodt hangon folytatta:

− Egész idő alatt megőrizted a nyugalmadat. Most már várd ki a végét. Ne mutasd ki az érzelmeidet!

− Tehát ha megérzik a vér szagát, támadnak, ezt akartad mondani?

− Valami ilyesmit.

Kissé feszült lett a hangulat. Végül Birgitta törte meg a csendet.

− Fejezd be a jelentést a guldhedeni ügyről, aztán átveszem az ügyeletet.

− Már leírtam a szomszéddal, Johanna Stormmal folytatott beszélgetést, és a helyszíni szemle eredményét is.

Irene kivette a lemezt a számítógépből, és átnyújtotta Birgittának. A lány elvette tőle, de közben nem nézett rá. Egy kurta köszönöm után kilépett a folyosóra.

Senkit sem talált otthon, csendes volt a ház. Krister elvitte Sammie− t sétálni. Odakint kitartóan zuhogott az eső, ráadásul nagyon sűrűn. Irene kimerültén dőlt az ágyba. Reggel tíz óra volt. Mielőtt elaludt volna, két órával későbbre állította a csörgőórát.

Mikor Irene felébredt, Krister már elment az étterembe, Sammie pedig a vackában feküdt. Mancsai a levegőben kalimpáltak, és szinte meg is száradtak. Krister oldalán viszont olyan nedves volt az ágynemű, hogy ki kellett teregetnie a fürdőszobában. Irene úgy érezte magát, mintha másnapos lenne, ami a nappali alvás utóhatása lehet. Hosszasan zuhanyozott, és felváltva engedte magára a forró és a hideg vizet. Ettől kissé éberebb lett. Mivel anyja ebédel általában igen bőségesek voltak, csak egy csésze teát ivott és egy szendvicset evett hozzá. Utána elindult a dzsúdzsucu órájára. Sammie− nek is jönnie kellett, de ő a kocsiban maradt. A kutya annyira fellelkesült, amikor megértette, hogy autózni fog, hogy csak egy röpke pillanatra emelte fel a hátsó lábát a spirea− bokrok mellett. Az ő tudatában az autó valójában az ő tulajdona volt, de nagylelkűen megengedte, hogy a gazdái is vezessék.

Irene édesanyja, Gerd még mindig abban a lakásban élt, amelyet férjével a gyermekük születése után vettek. A Bex doktorról elnevezett dombos utcát szegélyező háromszintes, vörös téglás épületek mindig gyerekkori emlékeket idéztek fel Irenében. Akkoriban ez a városrész még külvárosnak számított, de Guldheden ma már központi fekvésű környék.

Itt mindig erősebben fújt a szél, és az eső is sűrűbben esett. Még Sammie sem gondolta úgy, hogy jó volna egyet sétálni, ezért gyorsan felszaladt a lépcsőn.

− Istenem, milyen késő van már! Hívtalak, de senki sem vette fel a telefont, ebből arra következtettem, hogy már útban vagy idefelé. De hogy nem jöttél, már azt hittem, valami történt, és…

− Szia, anya. Van egy törölköződ a kutyának? Elfelejtettem berakni.

Irene finoman megpróbált véget vetni anyja aggodalmaskodásának. Talán csak magányos. A, biztos nem, nyugtatta meg lelkiismeretét. Gerd olyan asszony, aki mindig talál magának valamilyen elfoglaltságot.

Csodálatos, csőben sült lepényhal és rák volt az ebéd, amelyet mindketten nagyon szerettek. Később leültek kávézni, és anyja egyszer csak megszólalt.

− Három hét múlva elutazom a Kanári− szigetekre.

Irene megdöbbent, de azért igyekezett palástolni érzéseit.

− Ez… klassz.

Amióta az eszét tudta, anyja sosem utazott Dániánál messzebbre.

Gerd nagyot sóhajtott, és Irene szemébe nézett.

− Igen. Vagyis nemcsak én, hanem Sture is.

− Ki az a Sture?

− Egy férfi, akit a teadélutánon ismertem meg. Tudod, ahová csütörtökönként járok.

− És mióta… mióta…?

− Ismerjük egymást? Fél éve. Tavaly ősszel kezdett lejárni a táncklubba. A felesége két évvel ezelőtt halt meg, és elég nehéz volt az első éve. De idővel elkezdett emberek közé járni. így találkoztunk… Majd… Szóval… hát így volt.

− De miért nem szóltál erről nekem egy szót sem? Meghívhattuk volna karácsonyra.

− Tavaly a karácsonyt a lányánál töltötte Örebróban, és én is vele mentem. A szilvesztert pedig Göteborgban, a fiával. De vízkeresztkor mindnyájan együtt voltunk.

Gerd kissé elpirult. Irene megdöbbent amiatt, hogy hetvenéves anyja szerelmes.

− Na és hány éves?

− Hetvenkettő. Egészséges és aktív nyugdíjas. Ámbár kissé kínozza az asztma.

− Mi a teljes neve?

− Sture Hagman. A postától ment nyugdíjba. Az Emma nővér utcában lakik. Miután a felesége meghalt, eladta a házukat.

Ideje volt elindulni az ikrekért. Irene megölelte anyját, és sok boldogságot kívánt neki.

Nehezen tudott parkolni. Több kört is meg kellett tennie, mire megüresedett egy hely. Amikor beléptek az állomás épületébe, Sammie kicsiny terrierszíve minden új ember láttán izgatottan dobogott. A sziszegő, féküket csikorgató vonatok láttán felkerekedett benne az ősi vadászösztön. Sokkal izgalmasabbak voltak, mint az utcájukban pöfékelő kismotorok. Irene határozottan rászólt, és próbálta megnyugtatni.

Befutott a karlstadti vonat, és a kinyíló ajtón elsőként lépett ki Katarina és Jenny. Sammie magánkívül volt az örömtől, és esze ágában sem volt a helyes viselkedésről hallott mondatokat megszívlelni.

A lányok egészségesnek és boldognak tűntek. Az ölelések és a puszik után nekikezdtek elmesélni, mi minden történt a szünidőben, és szinte egymás szájából kapkodták ki a szót. Irene csak fél füllel hallgatta őket, közben az újságos standján olvasható főcímeket olvasta el gyorsan.

MIÉRT GYILKOLTÁK MEG MARIANNE NŐVÉRT? HOVÁ TŰNT LINDA NŐVÉR? VERSENYFUTÁS AZ IDŐVEL!

Irene gondolatban újabb kérdéseket tett fel. Hová tűnt Tyúkanyó, vagyis Gunella Hägg? Miért égett le a kerti kunyhó? Miért volt Marianne nővér zsebében Linda nővér notesza? Még rengeteg kérdésre nem tudják a választ.

Tizenegyedik fejezet

Éjszaka elállt az eső, de az utak fényesen csillogtak. A hőmérséklet fagypont alatt maradt, és a forgalom a téli Göteborgban mindig is katasztrofális volt.

Irene elkésett a reggeli eligazításról, de mint kiderült, ezzel nem volt egyedül. Svante Malm utolsóként lépett be az ajtón. Amikor a főfelügyelő meglátta, látszott az arcán, hogy megkönnyebbül.

− Jó reggelt mindenkinek − kezdte Andersson kedélyesen. Irene tudta, hogy ezzel erőt akar önteni a csoportba, de Birgitta és Jonny szemmel láthatóan nem frissült fel a szívélyes köszöntéstől. Jonny nagyon sápadt volt, valószínűleg a gyomrára húzódott influenza miatt, de Birgitta arca is hófehérnek és beesettnek tűnt. Lehet, hogy csak fáradt volt a hétvégi ügyelet miatt, de Irene attól tartott, a dühét fogja vissza.

A főfelügyelő tettetett vidámsággal folytatta.

− Hans Borg kérte, hogy helyezzék át egy kevésbé kimerítő állásba, ezért átmegy az általános ügyosztályra, Hannu pedig hozzánk csatlakozik.

Irene, Birgitta és Hannu arcán nem látszott a meglepetés. Andersson figyelmen kívül hagyta a döbbenet hangjait, és folytatta a mondandóját.

− Talált valaki valamit Linda Svensson ügyében?

Fredrik és Birgitta megrázta a fejét.

− Senki sem látta, amióta múlt héten elindult munkába − válaszolta Fredrik. − Csak a szomszédtól tudjuk, hogy aznap este fél tizenkettőkor elment otthonról, ami elég különös, tekintve, hogy hétfői napról van szó. Ilyenkor semmi sem történik a városban.

− Ráadásul egyáltalán nem úgy öltözött fel, mint aki szórakozni megy − tette hozzá Birgitta. − Pontus szerint csupán egy piros kabát, egy fekete farmernadrág és egy világoskék angórapulóver hiányzik a lakásából, ami az egyik kedvence volt. De ilyesmit nem venne fel, ha bárba menne.

− Angórapulóver. Belker… Linda szereti a macskákat − szólalt meg Irene, látszólag nem odaillően.

− Ez fontos lehet. Szereti Belkert, és nem hagyná, hogy éhezzen − mondta Birgitta. − Mivel az útlevelét is megtaláltuk a lakásban, nem valószínű, hogy külföldre távozott. És ha önszántából ment volna el hosszú időre, biztosan gondoskodott volna a macskájáról. Pontus Olofsson ezt többször is hangsúlyozta. És szerintem igaza van.

Andersson hosszasan nézte Birgittát.

− Tehát úgy gondolod, nem szabad akaratából ment el?

− Szerintem semmiképpen sem.

Senki sem szólalt meg. Végül Hannu törte meg a csöndet, ami mindenkit meglepett.

− Hétvégén körülszaglásztam egy kicsit, de senki sem látta Lindát.

Irene majdnem megkérdezte, vajon Hannu a finn alvilági kapcsolattartóit látogatta− e meg, de még időben észbe kapott. A férfinak elképesztő hírforrásai voltak. Irene emlékezett arra az esetre, amikor először dolgoztak együtt. Olyasmiket is ki tudott kutatni, amit senki más. Hogy legális módszereket alkalmazott− e, azt nem lehetett tudni. Irene néha szerette volna tudni az igazságot, de gyanította, hogy a kevesebb tudással jobban jár.

− Ellenőriztem Niklas Alexanderssont. Az alibije rendben van. Három barátja és a Gomorrah Club személyzete is tanúsítja, hogy hajnali háromig maradt − folytatta Hannu.

− A fenébe! Pedig tökéletes gyanúsított lett volna. Elképzelem, ahogy női ruhában lődörög a kórház körül, és meggyilkolja a riválisát − morogta maga elé Andersson.

− Mi a helyzet Linda noteszével? − kérdezte Birgitta.

− Semmi. Nem találtam az égvilágon semmit − rázta a fejét a főfelügyelő. − Talán nektek kellene belenéznetek. Lehet, hogy egy nő többet vesz észre, mint egy férfi.

Odatolta a noteszt, Birgitta pedig átnyúlt érte, de nem nézett a főnökére.

− Mi a helyzet Marianne zseblámpájával? − kérdezte Irene.

Mindenki csodálkozva nézett rá.

− Nem tudom kiverni a fejemből. Marianne éjszakás nővérként dolgozott, és minden éjszakás nővérnek ott van a zsebében az elemlámpa. Mariannénak pedig nem volt. Csak Linda noteszát találtuk nála.

− Nem volt az intenzív osztályon sem? − kérdezte Birgitta.

− Nem. Amikor bekötözték a karmolásokat, utánakérdeztem. Senki sem látta Marianne zseblámpáját.

− Különös. És Linda notesze is furcsa. Talán elveszítette, amikor hazament, és Marianne megtalálta − tűnődött Birgitta.

− Talán azért biciklizett vissza a kórházba, hogy magához vegye − mondta Fredrik.

− De az éjszaka kellős közepén? − csodálkozott Irene.

− Szerintem telefonált volna, és megkéri Mariannét, hogy tegye le valahová, ahol másnap megtalálhatja.

− Lehet, hogy valami fontos dolog volt benne, ezért azonnal szüksége lett volna rá − találgatott Birgitta, de a többiek is érezték a hangján, hogy maga sem hiszi igazán, amit mond. Persze, ez a feltételezés sem volt rosszabb, mint a többi.

− Ha nem jószántából ment el otthonról, akkor számításba kell vennünk, hogy halott − vágott közbe Andersson. − Ha így van, akkor viszont hol a holttest?

− Lehet, hogy nem jutott messzire − mondta Jonny.

− Egyetértek − szólt Fredrik. − Ha messzire biciklizett volna, valakinek biztosan látnia kellett volna.

− Késő volt, csaknem éjfél, és legalább mínusz tíz fok. Nem túl sokan lehettek az utcán − ellenkezett Irene.

− Majd később folytatjuk az elmélkedést. Hannu, Birgitta, Fredrik és Jonny tovább folytatja a keresést − közölte Andersson, és olyan nagyot csapott az asztalra, hogy a kávéja kilötykölődött a csészéből. A dolognak nem volt túl nagy jelentősége, mivel a foltocska több másik, régebbi kávényom mellé került.

− Irene és Tommy, mi a helyzet azzal a madaras asszonysággal?

Tommy elmondta, mit találtak Tyúkanyóról. Ekkor ismét Hannu vette át a szót.

− Beszéltem Lillhagennel. Gunella Häggot 1968 óta gondozták, amikor az alkoholista anyja meghalt. A trauma pszichotikussá tette. Skizofrén lett.

− Hány éves volt, amikor megbetegedett? − kérdezte Irene.

− Tizennyolc.

Irénét meglepte, hogy Gunella csupán negyvenhét éves. Korábban úgy sejtette, legalább hatvan felé járhat. Az élet nem bánt túl kegyesen a kis Tyúkanyóval.

− A hetvenes és nyolcvanas években megpróbálták integrálni a társadalomba, de nem jártak sikerrel. Túlságosan beteg volt.

− Na és a családja?

− Szinte senkije sincs. Az apja és az egyik bátyja meghalt. Csak az öccse él, aki üzletember, és nem akar tudni a nővére sorsáról. Felhívtam, de nagyon dühös lett. A férfi családja azt sem tudja, hogy Gunella egyáltalán létezik.

Hannu nyugodt arca, kiugró arccsontja és hűvös kék szeme nem árult el érzelmet, de a hanghordozásán érezhető volt, mit gondol szegény, szerencsétlen sorsú asszonyról és a rokonairól.

− Mikor jött el Lillhagenből? − kérdezte Tommy.

− 1995 őszén költözött be egy, a Siriusgatanon lévő lakásba. Kis idő múlva egy drogos csapat foglalta el a lakást, őt pedig kiebrudalták.

− És azután hol élt? − kérdezte Irene.

Hannu vállat vont.

− Értem. Legalább annyit tudunk, hogy a Löwander Kórház parkjában húzta meg magát. Tavaly karácsony óta lakott a kis kunyhóban. Kedd estig mindenesetre ott volt. De ennek már egy hete. Hol lehet? Vajon ő gyújtotta fel a házikót szombat este?

Irene várakozóan fordult Svante Malm felé.

Svante szeplős, hosszúkás lóarcán mosolyféle jelent meg.

− Fogalmam sincs, hol lehet. Ez a te feladatod volt. A tűzoltók szakértői tegnap megvizsgálták a helyszínt. Szerencse, hogy a járőrök észrevették a füstöt, mielőtt a tűz továbbterjedt volna. Még a kórház is leéghetett volna. A tüzet gyújtogatás okozta. A rongyokkal teli sarokban kezdődött. A technikusok találtak egy gyertyát. A gyújtogató valószínűleg a gyertya segítségével lobbantott lángra egy papírlapot. Abban bízott, hogy a rongyok is lángra kapnak. És igaza is lett.

− Petróleumot nem találtak?

− Nem. A kunyhóban volt egy öreg, takaró borította hálózsák. A tetején egy elfeketedett gyapjúholmit találtak és ezt.

Malm mocskos nejlonzacskót húzott elő a dzsekije zsebéből, amelyből egy négy virágot mintázó tárgy került elő. Malm kifordította a zacskót, hogy kirázza belőle a kormot. Ezüstös fém csillogott a fekete korom alatt.

− Ez egy nővérkitűző.

Hallották, hogy Andersson felszisszen, és kipirul az arca. Malm nem vette észre.

− Igen. Beszéltem az ápolónőképzővel. Ez a jelvény a Zsófia Királynő Egyetem Egészségügyi Karáról való, Stockholmból.

Malm észrevette, hogy a körülötte ülők értetlen arcot vágnak. Büszkén elmosolyodott. Anderssont agyvérzés kerülgette. Malm csendesen üldögélt, és azon tűnődött, vajon megüti− e a guta a főnökét, vagy elmúlik a veszély.

Andersson lenézett az asztalra, és visszafogott hangon közölte:

− Elnézést, Svante, csak ideges leszek, ha az az átkozott kísértethistória felbukkan.

Malm igyekezett nyugodt maradni. Csak biccentett a fejével.

− A kupac tetején lévő gyapjúdarab nagyon érdekes. Tegnap délután alaposan szemügyre vettem. Ilyen szövetszálakat találtak Marianne köpenyén, és Tommy is hasonlókra bukkant a fenyőfán. Ugyanabból az anyagból származnak, amely feltehetően egy női ruha. Gombokat is találtunk, sőt egy övféleséget is, szintén ugyanebből az anyagból.

Ha Malm arra számított, hogy ezt az információt mindenki nyugodtan fogadja majd, láthatta, hogy nagyot tévedett. Az asztal körül ülő rendőrök talpra ugrottak. Irene a technikusra bámult.

− Furcsa. Visszaértünk oda, ahonnan elindultunk: a Löwander Kórházhoz és Tekla nővér történetéhez.

− Én tudós vagyok. Szeretném hangsúlyozni, hogy élő emberről beszélek. Az áldozat hónaljában talált hintőpor arra utal, hogy a gyilkos kesztyűt viselt. A szövetdarabok és az anyagszálak női ruhából származnak. A kitűző is valóságos. Sőt mi több, Marianne nővér meggyilkolása is az − közölte szárazon Malm.

− Köszönjük, hogy visszahoztál minket a valóságba − mondta sötéten a főfelügyelő. Aztán mérgesen Irenére pillantott:

− Mostantól egy szót sem akarok hallani a kísértetekről.

Irene természetesen nem arra gondolt, hogy hisz a kísértethistóriákban, de nem válaszolt a megjegyzésre. Ehelyett másra terelte a szót.

− Szerintem a Löwander Kórház áll az egész ügy középpontjában. Marianne meggyilkolása, sőt Linda és Tyúkanyó eltűnése is ide vezethető vissza. Nem is beszélve a tűzről… Mindig ide érkezünk.

− Akkor azt javaslom, menj vissza a kórházba, és szimatolj körbe még egy kicsit. Tommy majd egyedül keresi tovább a madaras mamát. Ki tudja, köze van− e egyáltalán ehhez az ügyhöz − folytatta a főfelügyelő keserűen.

Irene nem tudta volna megmondani, miért, de ösztönei azt súgták, hogy Gunella Hägg igenis fontos szereplője az eseményeknek.

Irene az íróasztalánál ült, és meredten bámulta a számítógép képernyőjét. Reggel óta már a negyedik csésze kávét kortyolgatta szórakozottan. A koffein lassan kezdte éreztetni hatását, Irene gondolatai tisztultak. Hirtelen eszébe jutott valami, amire eddig senki se gondolt. Marianne Svärd nem az egyetlen ember, aki aznap éjjel meghalt. Nils Peterzén meglehetősen gazdag ember volt. Talán az öreg bankár lehetett a kiszemelt áldozat, és Marianne csupán rosszkor volt rossz helyen.

Irene úgy érezte, ezt a lehetőséget sem lehet elvetni. Előkereste Doris Peterzén telefonszámát, felemelte a kagylót és tárcsázott. A telefont két csengetés után felvették.

− Itt Doris Peterzén.

− Jó reggelt, Peterzén asszony. Irene Huss nyomozó vagyok. A kórházban találkoztunk a sajnálatos eseményt követően.

− Jó reggelt. Természetesen emlékszem önre. Elnézést kérek, amiért olyan hasznavehetetlen voltam akkor… De túl sok volt a teher rajtam. Nagyon nehéz napokat éltem át.

− Megértem. Volna ma néhány perce számomra?

− Igen… Görannal ebédre vagyunk hivatalosak egy órára, de előtte találkozhatunk.

− Göran hazamegy ebéd előtt?

− Igen, egy órával azelőtt, hogy el kell indulnunk. Még nagyon sok részletet meg kell beszélnünk a temetéssel kapcsolatban. Talán jobb is így. Legalább nem tépelődöm annyit.

Irene az órára nézett.

− Fél óra alatt odaérek önhöz. Tizenegy óra megfelelne?

− Az jó lesz.

Irene ismét végiggondolta a forgatókönyvet: a gyilkos belopózik a Löwander Kórházba, a kórház szellemnővérének öltözve. Éppen arra készül, hogy megölje Nils Peterzént, amikor Marianne észreveszi. A gyilkosnak meg kell szabadulnia az éjszakás nővértől, mert később azonosíthatja. Talán már ismerte is! Gyakran ennyi elég is a gyilkossághoz.

Peterzénék otthona a környék legnagyobb és legrégebbi épülete volt. Egy domb tetejére építették, ahonnan csodálatos kilátás nyílt az óceánra. A házat fehérre meszelték, a fekete tetőcserepeket dér borította. A bágyadt napfény azon erőlködött, hogy elolvassza a Göteborgot borító jégpáncélt. Nem sokat ért el, de legalább a levegő nulla fok fölé emelkedett.

Irene határozottan kopogtatott a bronz oroszlánfejjel. A nehéz tölgyfa ajtót maga Doris Peterzén nyitotta ki. Gyönyörű asszony. Ezüstszőke haját apródfrizurába fésülte. A pompás dekoltázst vastag nyaklánc díszítette. Galambszürke selyemruhája tökéletesen illett a szemeihez.

Irene hirtelen ráeszmélt, hol látta már Doris Peterzént.

− Nagyon kedves öntől, hogy időt szakított rám.

− Jöjjön be. Nem kedvességből tettem. Nagyon dühös vagyok, és mindent tudni szeretnék arról a szellemről, akiről a lapok írtak. Valóban ő volt, aki kikapcsolta az áramot, és leállította Nils légzőkészülékét?

Doris oldalra lépve beengedte Irénét, majd a rendőrnő régi, kissé viseltes bőrkabátját saját, pompás nercbundája mellé akasztotta. Egyetlen mozdulata sem volt árulkodó. A nyomozó lehúzta egyszerű barna csizmáját. Doris Peterzén elegáns, magas sarkú bőrcsizmája mellett igencsak rosszul mutatott volna.

Házigazdája átsétált előtte a tágas előszobán, és egy óriási nappaliba vezette, amelynek egyik fala üvegből volt. Az óceán szinte ott hullámzott a lábuk alatt. A másik fal mentén egy hosszú ebédlőasztalt helyeztek el, megszámlálhatatlan mennyiségű székkel. Fantasztikus volt a kilátás. Irénét teljesen lenyűgözte a sápadt februári napfény és az ólomszürke hullámok együttese.

Doris Peterzén szemlátomást hozzászokott már a látványhoz. Egyetlen pillantást sem vetett az ablak felé, amikor hellyel kínálta a nyomozót. Egy sötétvörös ülőgarnitúrára ültek le, amely sokkal kényelmetlenebbnek bizonyult, mint amilyennek ígérkezett.

− Kér egy cigarettát? Nem kell olyan hivatalosnak lennünk.

− Köszönöm, nem dohányzom. De valóban beszélgethetünk kötetlenebb formában is.

− Tudják már, ki kapcsolta ki az áramot?

− Nem. De tudjuk, hogy volt ott egy szemtanú, csak még nem akadtunk a nyomára.

− És ki az?

− Sajnos nem mondhatok többet, mert még folyik a nyomozás.

Doris Peterzén kivett az aranyozott dobozból egy hosszú cigarettát. Mindkét kezére szükség volt, hogy felemelje az asztalon álló kristály öngyújtót. Mélyet szívott a cigarettájába, és látható élvezettel fújta ki a füstöt.

− Amikor először találkoztam önnel, tudtam, hogy már láttam valahol, és ma eszembe is jutott, hol. Az anyám magazinjaiban. Ön régebben modell volt.

Doris Peterzén halványan elmosolyodott.

− Nagyon régen. Sikeres karriert futottam be. A hatvanas években sokat foglalkoztattak. A hetvenes években aztán már kevésbé. Ebben a szakmában az ember gyorsan kiöregszik.

− Mennyi ideig volt Nils felesége?

− Tizenkilenc éven át. Egy jachtklub bálján találkoztunk.

− Elvált férfi volt?

− Nem, özvegy. A felesége rákban halt meg az előző évben.

− Nagy lehetett a korkülönbség…

Doris Peterzén elnyomta a cigarettáját. A hamutartó ugyanolyan színű volt, mint az öngyújtó.

− Igen, az emberek pletykáltak erről. Huszonhat év volt köztünk. Természetesen azt mondták, hogy a pénzéért mentem hozzá. De én igazán szerettem Nilset. O… békét és nyugalmat hozott az életembe. És szeretetet. Minden jóért, ami csak volt az életemben, Nilsnek tartozom köszönettel.

− Miért a Löwander Kórházat választotta a férje operációjának helyszínéül?

Doris gyönyörű arcán meglepetés tükröződött, amikor Irene témát váltott. Pár pillanatig nem is tudott válaszolni.

− A Peterzén család mindig is bízott a Löwander Kórházban, ha orvosi ellátásról volt szó. Kurt Bünzler plasztikai sebész jó barátunk, és a szomszédban lakik. Ö néhány dologban nekem is segített.

A nő önkéntelenül a füléhez nyúlt. Irene már korábban megállapította, hogy a sima arcbőr és az erős vonások valószínűleg egy sebész ügyességét dicsérik. Most már a nevét is tudta. Villámgyors pillantást vetett Doris Peterzén tökéletes mellvonalára, és konstatálta, hogy dr. Bünzler arrafelé is jó munkát végzett.

− De nem Kurt Bünzler operálta a férjét, ugye?

− Nem, Nilsnek lágyéksérve volt. A kórházban dr. Löwander végzi a legtöbb műtétet. Az operáció sajnos tovább tartott, mint tervezték. Nils… sok vért vesztett. Nem várt összenövéseket találtak a feltárásnál. A tüdeje nem bírta a hosszú altatást, légzőkészülékre kellett tenni.

Doris szipogni kezdett. Fájdalma valódinak tűnt, de Irene már számos kiváló alakítást látott karrierje során. Ismét témát váltott.

− A fia, Göran mikor jött haza?

Doris Peterzén diszkréten kifújta az orrát egy papír zsebkendőbe, amelyet a semmiből varázsolt elő. Összeszedte magát, mielőtt válaszolt volna.

− Csütörtökön érkezett. Kedden faxoltam neki.

Ebben a pillanatban kopogtattak a bejárati ajtón.

Doris felkelt, és távozott a helyiségből. Irenének egyetlen találó szó jutott eszébe, ha ezt a nőt akarta volna leírni: királynői.

A nyomozó kihasználta az alkalmat, felállt és kinyújtóztatta a végtagjait. Az óceán odalent zöld színűre váltott, a hullámok taréja pedig ezüstösen csillogott.

Doris Peterzén kellemes hangja hozta vissza a valóságba.

− Irene Huss bűnügyi nyomozó. Ő pedig Göran.

Irene megfordult, és egyenesen egy barátságos kék szempárral találta magát szemben.

− Örvendek − mondta Göran, és kezet nyújtott.

Magas, kisportolt férfi volt, idősebb volt, mint a mostohaanyja. Irene tekintete az egyik olajfestményre tévedt. A fiú és apja közötti rokonságot le sem lehetett volna tagadni. Nils Peterzénnek azonban szigorúbb tekintete volt, átható pillantása szinte belefúrta magát az ember lelkébe. A fia arckifejezése jóval lágyabbnak tűnt, boldognak, már− már gondtalannak. Elegáns, szürke öltönye kissé meggyűrődött a hátán, de azért a kifogástalan angol szabászatot dicsérte.

Irene kezet fogott a férfival, akinek a keze száraz és meleg volt. Göran aztán összecsapta a tenyerét, és tréfás elképedéssel nézett mostohaanyjára.

− De kedves Dorisom, hagyjuk, hogy a nyomozó szomjan haljon? Igyunk valami finomat, mielőtt elindulunk.

Az utolsó mondat közben félrebiccentette a fejét. A hangsúlya könnyed volt, de Dorist nem lehetett becsapni.

− Nem lehet. Te vezetsz, én pedig még mindig csak altatóval tudok aludni. Még délután is érzem a hatását. Ideje lenne abbahagynom…

Irene nem látta Dorison a gyógyszer hatását, de lehetséges, hogy a nő másként érzett.

Göran arcán csalódás látszott, de csakhamar úrrá lett rajta, és széles gesztussal mutatott egy fehér ülőgarnitúrára. Sokkal kényelmesebbnek tűnt, mint a piros.

− Kérem, foglaljon helyet.

Irene az egyik fotelba ült le. Valóban kényelmes volt. Doris kiment egy újabb csomag cigarettáért. Amikor visszatért, a kanapé egyik sarkába ült le, és rágyújtott. Göran a másik fotelba fészkelte be magát, és keresztbe tette a lábait.

Figyelmesen szemlélgette Irénét, miközben előrenyúlt és elvette Doris meggyújtott cigarettáját. A nő azonnal rágyújtott egy másik hosszú szálra. Göran mohón beszívta, majd az orrán eresztette ki a füstöt. Amikor megszólalt, még mindig füst jött ki a szájából.

− Miért kívánt beszélni velünk?

− Doris bizonyára említette önnek, vagy talán ön is olvasta az újságokban, hogy gyilkosság történt a kórházban azon az éjszakán, amelyen az apja meghalt. A gyilkos kikapcsolta az áramot, ezért állt le az apja lélegeztetőkészüléke. Számos irányba elindultunk a nyomozás során, és lehetőségként az is felmerült, hogy valaki esetleg ártani akart az apjának.

A füstölés egy pillanat alatt abbamaradt, Doris és Göran visszatartotta a lélegzetét. Mielőtt bármelyikük visszanyerte volna a lélekjelenlétét, Irene folytatta.

− Nem ez az első számú elgondolásunk, de minden lehetőséggel számolnunk kell. Ismernek esetleg olyasvalakit, aki szóba jöhet?

Göran nagyot szívott a cigarettájából, majd megrázta a fejét.

− Hallom, amit mond, de nem hiszek a fülemnek. Hogy valaki meg akarta volna gyilkolni a papát?

Képtelenség! Túlságosan öreg volt már ahhoz, hogy ellenségei legyenek. Ha lenne is ilyen személy, az vagy halott, vagy maga is roskatag öregember. Dorisszal jól élt az elmúlt néhány évben. Utazgattak, golfoztak, ugye, Doris?

Doris mereven ült.

− Igen, valóban. Göran már sok évvel ezelőtt átvette az apjától az üzleti ügyek intézését. Nils persze odafigyelt mindenre. Nehéz volt neki egyik pillanatról a másikra leállni, és az élete munkáját maga mögött hagyni.

Doris rámosolygott Göranra, aki vágott egy grimaszt, és így szólt:

− Ez az igazság. Az üzlet volt az élete. Ami azt illeti, nagyon nehéz lesz nélküle folytatni. Ravasz vén róka volt. Rengeteg kapcsolatot épített ki.

Hirtelen aggódva pillantott az órájára. Elnyomta a cigarettáját, és Dorisra nézett.

− Nos, azt hiszem, ideje indulunk, ha nem akarunk elkésni.

Mindhárman felálltak, és odasétáltak az ajtóhoz. Göran lovagiasan felsegítette Irene bőrkabátját. Amikor a rendőrnő felhúzta a cipzárt a csizmáján, az volt az érzése, hogy ódivatúan öltözködik.

Tizenkettedik fejezet

A mikrózott maradék garnélarák nem volt rossz ebéd. Irene csak nagy ritkán tudott otthon ebédelni a hétköznapokon, de ma éppen útba esett a lakásuk Hovås és Fiskebäck között. Miközben átnézte a postát, forralt egy kis vizet. A postaládában csodatévő fogyókúrás ajánlatok és a helyi tornaterembe szóló kedvezményes tagsági utalványok voltak.

Irene szórakozottan tett három, púpozott kanál kávét a csészéjébe, majd felöntötte forró vízzel. Miközben arra várt, hogy az ital kicsit lehűljön, kiment az előszobái tükörhöz és szemügyre vette magát. A haja elég tűrhető. A válláig érő hullámos, vörösesbarna fürtökbe csak itt− ott vegyül egy− egy ősz hajszál. Egy vágás ráférne, de már be is jelentkezett másnapra a fodrászához. Ovális arc, széles ajkak, szép fogsor. A szeme alatt kissé megereszkedett a bőr. Ujjhegyével felcsippentette a homlokán feszülő bőrt, mire a ráncok kisimultak a szeme alatt. Ettől viszont nevetségesen csodálkozó arckifejezése lett, ami nem túl jó ajánlólevél egy rendőrnyomozónak. Ilyen fejjel nyilván nem lehet emberek közé menni. „Tényleg? Ne mondja!” − sugallta az arca, ami nem váltana ki megfelelő hatást a bűnügy helyszínén vagy az utána következő kihallgatások alatt. Ez a magyarázat sokkal kézenfekvőbb volt, mint beismerni, hogy nincs húszezer koronája arcplasztikára. Nagyot sóhajtva leengedte a kezét, és az órára pillantott. Ideje elindulni a Löwander Kórházba.

***

Ahogy a kórház bejáratához közeledett, észrevett egy csapat fiút a patak fölötti hídon. Kíváncsi lett, mivel foglalatoskodnak olyan buzgón, ezért lassított. A hétvégi esőzések nyomán jócskán felduzzadt a víz. Leállt az út szélén, és gyalog folytatta útját. Ránézésre a fiúk felső tagozatos diákoknak tűntek. Az egyik izmosabb fiú sáros snowboardos dzsekiben lógott a korláton, miközben szorgalmasan kotorgatott valamit a híd alatti elvezető csatornában. Egy letört karácsonyfaággal ügyeskedett.

Az egyik kisebb fiú észrevette Irénét, és közölte vele:

− Csak megpróbálja kipiszkálni azt, amitől eldugult a cső.

Irene észrevette, hogy a patak vize csak az egyik oldalon duzzadt fel, lejjebb normális tempóban halad a Mölndal folyó felé.

A faággal próbálkozó fiú nagyokat nyögött erőlködésében.

− Van itt valami… érzem… A fene vigye el! Beragadt! De most kiszabadult!

A fiú majdnem elengedte a korlátot, amikor a faág hatalmas reccsenéssel meglódult a kezében. Irene agyának szüksége volt néhány másodpercre, amíg felfogta, mit lát. Rózsaszínű női kalap fityegett a bot végén.

A tűzoltóktól érkező búvárok hozták fel a holttestet. Irene azonnal felhívta Andersson főfelügyelőt és Tommy Perssont, akik rögtön a helyszínre siettek.

A három rendőrtiszt szomorúan nézegette Gunnela Hägg szétroncsolódott holttestét. Az élet nem volt kegyes az asszonyhoz, de a halál sem. Az apró vízi állatok lerágták az orrát és a száját. Amíg az igazságügyi orvos szakértőre vártak, leterítették a testet egy szürke ponyvával. A bomlás olyannyira előrehaladt, hogy a ponyva alatt szinte alig látszottak a test körvonalai. A rendőrök odasétáltak a biciklihez, amelyet a búvárok szintén a patak medréből emeltek ki.

Linda Svensson kerékpárja a parton feküdt. Valószínűleg elakadt a csőben, és megakasztotta Gunnela Hägg holttestét. Ezért nem tudták elsodorni az olvadó hótól megáradó hullámok. Andersson főfelügyelő rosszkedvűen nézegette a biciklit, és halkan, hogy csak a körülötte állók hallhatták, kommentálta a látottakat:

− Tehát így néz ki egy városi kerékpár.

Amikor felegyenesedett, odafordult a tűzoltóparancsnokhoz.

− Szeretném, ha az emberei átfésülnék a patakmedret a híd körül, és egy kissé lejjebb is. Lehet, hogy a gyilkos valami mást is bedobott a vízbe.

Egy ismerős fehér Escort közeledett a hídhoz, és a kormánykerék mögött feltűnt Yvonne Stridner göndör, vörös sörénye. Irene nagyon megkönnyebbült, amikor meglátta a nőt, bár főnöke nem osztotta az érzéseit.

− A bicikli tehát itt van, de hol lehet Linda? − kérdezte Andersson.

− Linda? Így hívták az áldozatot? − szólt közbe Stridner. Az orvos már letette a kocsiját, és csatlakozott a csoporthoz, futó pillantást vetve a szürke ponyvára.

− Nem. Linda az eltűnt nővér neve. Az áldozat Gunnela Hägg, egy hajléktalan nő − válaszolta Andersson.

− Értem. Nos, ma éjjel legalább fedél lesz a feje fölött, az már biztos. Délután nem tudom felboncolni, úgyhogy várniuk kell az eredményre holnap reggelig.

Irene fejében furcsa gondolatok jártak. Némelyeknek meg kell halniuk azért, hogy fedél legyen a fejük felett. Yvonne Stridner határozott hangja azonban magához térítette.

− Fordítsák meg!

A parancs két tűzoltónak szólt, akik azonnal engedelmeskedtek. Az egyikük rögtön utána odafutott a patakhoz, és hányni kezdett. Stridner nem szólt semmit, de arcán jól olvasható arckifejezés ült: nyámnyila. Felhúzta a gumikesztyűjét és a maszkját, majd vizsgálgatni kezdte a földön fekvő testet.

A rendőrtisztek csendben figyelték. Mindhárman arra gondoltak, hogy az élet törékeny és múlékony.

Irene agyában egyszer csak teljes bizonyossággal jelent meg egy érzés.

− Itt van.

Andersson is mély gondolatokból eszmélt.

− Ki? Gunnela Hägg?

− Nem. Linda.

Tommy és Andersson ránézett, és mindketten egyszerre kezdtek bólogatni.

− Éjfél körül indult el. A biciklije itt van, tehát neki is itt kell lennie − mondta Tommy.

Kutatni kezdtek. A patak mentén hatalmas, sűrű bokrok nőttek. A fűzfák ágai helyenként a földet söpörték. Linda holtteste bármelyik alatt ott lapulhat. Annyi bizonyos, hogy a parkoló melletti ligetben nincs.

− Hoznunk kell egy kutyát − javasolta Andersson főfelügyelő.

Irene elővette a mobilját, és kért egy járőrkutyát.

A nap már lebukott a környező épületek mögött. A fák körüli árnyak egyre hosszabbra nyúltak. Egyikük sem akart megszólalni, a saját gondolataikkal voltak elfoglalva.

Yvonne Stridner felállt. Elegánsan intett a kezével, amit a temetkezési vállalkozó emberei úgy értelmeztek, hogy elszállíthatják a holttestet a laborba. Stridner levetette a védőfelszerelését, és beledobta a holmikat egy nejlonzacskóba. Irene akkor látta, hogy a nő gumicsizmát visel. A lábbeli egyáltalán nem illett az orvos elegáns öltözékéhez.

− Nagy, mély seb tátong a fej hátsó részén. Egy vagy két ütést kapott a koponyaalapra. Ismét egy erős gyilkossal van dolgunk. Jó pár napja halott. Csütörtök estig hideg volt, ami hátráltatta a bomlási folyamatokat. Holnap alaposabban megvizsgálom.

− Valószínűleg a jég tetején hagyták, mert a patak múlt hét csütörtökig be volt fagyva − tette hozzá Tommy.

Stridner bólintott.

− Ezt a tényt figyelembe veszem, amikor felboncolom. Nagyon sokáig nem lehetett a vízben. Holnap délután jelentkezem.

A patológus professzor a sárban cuppogva elindult a kocsija felé.

Andersson utána nézett.

− Miért rohan mindig ilyen gyorsan vissza dolgozni? A páciensei aztán biztos nem mennek haza, ha elunják a várakozást − jegyezte meg szarkasztikusan a főfelügyelő.

Gunnela Hägg holttestét betették a szürke hullaszállítóba. Megérkeztek a technikusok, akik ugyanazzal a szürke ponyvával borították be a biciklit, amely előzőleg a holttestet takarta. Az egyik búvár felkiáltott, és diadalittasan hadonászott egy sáros eszközzel. Irene közelebb lépve látta, hogy egy hatalmas eszköz van a férfi kezében. Egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy drótvágó. Az egyik technikus azt is betette egy nejlonzsákba.

Andersson nagyon fáradtnak látszott.

− Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem kávéra van szükségem, ha lehet, vénásan − szólt Irene.

A völgyben gyorsan sötétedett. Megérkezett a kutyás járőr, és két lelkes német juhász ugrott ki a Volvo hátsó üléséről. Andersson örömmel nyugtázta, hogy pórázon vezetik őket. Nem különösebben kedvelte a kutyákat − az igazat megvallva a többi állatot sem. Bólintott

− Mivel Irene kávét szeretne inni, javaslom, hogy menjünk vissza az őrsre, és igyunk.

A teljes csapat összegyűlt a konferenciateremben. A főfelügyelő tájékoztatta a többieket arról, ami délután történt a kórháznál.

− Annak ellenére, hogy Gunnela Hägg egy ártalmatlan elmebeteg volt, a gyilkos mégis úgy érezte, veszélyt jelent rá. Biztosan megértette, hogy Tyúkanyó látott valamit a gyilkosság éjszakáján, miután elolvasta Kurt Höök cikkét − mondta Tommy.

Irene bólintott.

− Tehát tudta, kicsoda Tyúkanyó, és azt is tudta, hol érheti el.

Egy percig elgondolkodott, azután folytatta.

− Amikor érdeklődtem, az volt az érzésem, hogy kevesen tudják, hol húzza meg magát az asszony.

Gunnela mindig késő éjszaka tért vissza a kerti házba, reggel pedig korán elment.

− A gyilkos valószínűleg lesben állva várt rá − mondta Tommy.

− Ellen nővér egyszer látta őt reggel hat óra után. Épp csak hogy odapillantott a parkolóra. Azt a területet egyébként Lángteleknek hívják maguk között.

− Vajon miért? − kérdezte Birgitta.

− Állt ott régebben egy ház, amely tizenegy évvel ezelőtt leégett. Ellen nővér szerint Sverker Löwander volt felesége, Barbro a férfi jelenlegi feleségét, Carinát vádolta a gyújtogatással.

− És miért akarta volna felgyújtani a házat?

− Mert nem akart ott élni.

− Ez nem tűnik valószínűnek…

− Fejezzük be ezt az értelmetlen találgatást − szólt közbe Andersson. − A múlt hét kórházi eseményeire koncentráljunk.

A főfelügyelő vett egy mély lélegzetet.

− Milyen magyarázatot találunk Linda biciklijére? A kutyás járőr nem talált semmit. Holnap újra átfésülik a területet, amikor már világos lesz.

Hannu jelezte, hogy mondanivalója van.

− A bicikli volt az első.

Az asztal körül ülők értetlenkedve pislogtak egymásra. Irene egy másodperccel később megértette, mit akar mondani a kollégája.

− Vagyis a csatornában volt már, amikor a holttest odakerült. Azért akadt meg benne Gunnela teste. A bicikli került először a patakba − magyarázta Irene.

− És nem lehet, hogy a kerékpár a másik oldalról esett a vízbe? − vetette fel Fredrik.

− Lehet, hogy így történt, de logikusabb azt feltételeznünk, hogy a biciklit még akkor dobták a patakba, amikor az be volt fagyva. Gunnela testét is könnyebben betuszkolhatták a híd alá a jégen járva. Ha nem kezdett volna olyan gyorsan olvadni, még mindig ott feküdne. A gyilkosnak nem volt szerencséje az időjárással, de nekünk igen − fejezte be Irene a gondolatot.

− És persze Gunnela sem volt túl szerencsés, amiért összefutott Kurt Höökkel − tette hozzá Tommy.

Jonny Irenéhez fordult.

− Az a felvétel, amelyet meghallgattál… Azt mondta rajta Gunnela, hogy Linda biciklivel jött el a kórházból?

− Úgy van. Hozzam a felvételt?

− Az jó lenne − bólintott Andersson.

Amíg Irene kiszaladt a diktafonért, Birgitta telefonált a pizzériába.

Mindenki a felvételt hallgatta. Irene magában ismét elégedetlenkedett a saját hangja miatt. Utánozni próbálta Höököt, aki megkérdezte Tyúkanyótól, hogyan távozott a nővér a kórházból a bosszú után. Utána Tyúkanyó hangján válaszolt: „Elvitte a biciklit. Isten megbünteti a lopást.”

− Ez az egyetlen pont a beszélgetésben, ahol a nő arra válaszol, amit kérdeznek tőle. De valóban úgy érti, hogy a nővérruhát öltött szellem biciklin távozott a kórházból? − tűnődött Irene.

− Ez nem is lehetetlen. A biciklit betuszkolták a híd alá. Majd a gyilkos szépen levetette a jelmezét.

− De akkor mi a fenének gyújtotta fel a kerti házat a ruhával együtt szombaton? − kérdezte makacsul Irene.

− Talán csak meg akart szabadulni a bizonyítéktól − mondta Tommy. − Ha nincs kerti ház, nincs bizonyíték arra, hogy Gunnela ott lakott. Ha nincs nővérruha, nincs bizonyíték arra sem, hogy valaki abban ijesztgette a Löwander Kórház személyzetét.

Jonny szórakozottan nézegette a diktafont.

− Gunnela szerint a szellemnővér ellopta a biciklit. Ami persze Lindáé volt. Lehet, hogy Linda öltözött be a régi egyenruhába, és kísértett a kórházban? Ahhoz elég korán elment otthonról, hogy eljátszhassa a szerepet. Talán ő gyilkolta meg Mariannát.

Irene lassan bólintott.

− Nem is olyan butaság. Ámbár az éjszakás nővér, aki látta a szellemet, biztosan állítja, hogy Tekla nővér volt. Láttam egy Tekláról készült fotót. Nagydarab, erős asszony lehetett, majdnem olyan magas, mint én, de testesebb. Olyan sűrű haja volt, hogy alig lehetett felcsatolni a fítyula alá. Linda sosem tudta volna jól eljátszani ezt a szerepet. Én viszont láttam egy nőt, aki igen.

− Kit? − kérdezték az asztal körül ülők szinte egyszerre.

− Doris Peterzént.

− Doris…? Miért akarta volna megölni Marianne Svärdot? − fakadt ki a főfelügyelő.

− Pénzért. A legnyilvánvalóbb indíték a bűnözés történetében. Milliókat örökölt. Látnotok kellett volna, hol lakik.

− De Marianne halálából mi haszna származhatott?

− Természetes halálnak akarta beállítani a férje halálát. Ha nincs áram, nem működik a lélegeztetőkészülék, és Nils Peterzénnek vége. Marianne viszont újraéleszthette volna, amíg az áramot vissza nem kapcsolják. Tehát Mariannát el kellett távolítania.

− De ezért tényleg meg kellett ölni? − kérdezte Tommy.

− Lehet, hogy valami rosszul sült el. Talán Marianne erősebb volt, mint amire a gyilkos számított − tűnődött Irene.

Birgitta megrázta a fejét.

− Nem hiszem. Hurokkal fojtották meg. Honnan szedett volna kötelet a gyilkos? Szerintem előre kitervelte a gyilkosságot.

− Igazad van. A végrehajtás amúgy sem Doris Peterzén stílusa − ismerte be Irene. − Hogy kikapcsolja a lélegeztetőkészülékhez vezető áramot, és végrehajtson egy passzív gyilkosságot − talán. De hidegvérrel megfojtani egy ártatlan ápolónőt − azt nem hiszem, az nem illik a személyiségéhez.

Irene egy percig elgondolkodott, aztán megint fellelkesült.

− De hát ott van még Göran is!

Ezt a kijelentést udvarias csend fogadta. Irene agya olyan gyorsan járt, hogy olykor akár tíz mondatot is kihagyott, és csak a tizenegyediket mondta ki hangosan.

Andersson felsóhajtott.

− Ki az a Göran?

− Peterzén. Göran Peterzén. Nils Peterzén fia az első házasságából. Csaknem hatvanéves. Egész életében az apja árnyékában élt. Azt mondta, nehéz lesz az apja halála után továbbvinni az üzletet, és én ezt gyanúsnak találom. Egy olyan ember, aki maga is csaknem nyugdíjas korú már, miért nem tudja a papa segítsége nélkül intézni az üzleti ügyeit? És persze ő is örököl egy halom pénzt.

Irene arca egy kissé kipirult, miközben ezeket az ötleteket fejtegette a kollégáinak. Jonny aztán visszahozta a földre.

− És Göran tökéletesen alakítaná a szellemet egy ódon nővéregyenruhában?

Irene visszaidézte Göran alakját, és felsóhajtott.

− Hát… nem igazán. Csaknem 180 centiméter magas, és legalább 100 kilós − ismerte el. A lelkesedése alábbhagyott.

Jonny folytatta.

− Tehát, feltételezzük, Doris Peterzén egyenruhában odahajt a kórházhoz, hogy kikapcsolja az áramot, és ezzel együtt a férje lélegeztetőgépét is. Ha már arra jár, megfojtja Marianne Svärdot is. Utána elkerekezik Linda Svensson biciklijén, még mindig az egyenruhában, majd begyömöszöli a biciklit a híd alá. Másnap azt olvassa a lapokban, hogy van egy szemtanú, és pánikba esik. Valamilyen természetfeletti képességnek köszönhetően kitalálja, hogy Gunnela Häggról van szó. Megöli Gunnelát. Szombaton visszatér a kórház parkjába, hogy felgyújtsa a kerti házacskát és vele együtt Tekla nővér ruháját. És hogy kerül a képbe Linda? Irene, azt hiszem, ez a legrosszabb elméleted.

Irene sajnálattal konstatálta, hogy a kollégája hamarabb gyógyult meg az influenzából, mint kellett volna. És ami a legrosszabb: Jonnynak igaza volt. Linda eltűnése semmiképp sem illett a kirakóba, márpedig neki nyilvánvalóan helye van a történetben. A notesza Marianne zsebében volt, a biciklije a csatornában, ő maga pedig Marianne meggyilkolása óta eltűnt.

Az ügyeletes telefonált, hogy megérkezett a pizzájuk. Irene és Tommy vállalta, hogy lemegy érte.

A liftben Tommy odafordult Irenéhez:

− Meg kell találnunk Lindát. Elve vagy holtan. Amíg nincs meg, nem fogjuk megérteni, hogyan kapcsolódik össze Gunnela Hägg és Marianne Svärd halála.

− Úgy gondolod, ugyanaz a személy a gyilkos?

− Ez nem is kérdés.

A főfelügyelő nagyon fáradtnak látszott. Az ügy teljesen kimerítette. Andersson tudta a legjobban, hogy szinte semmit sem haladtak előre egy hét alatt. Kezdetben még csak Marianne Svärd miatt aggódtak, most már két másik nő is halott, vagy legalábbis eltűnt. A média még nem tudja, hogy Gunnela Hägg holtteste előkerült. De amint rájönnek az újságírók, a rendőrség a támadások kereszttüzébe kerül. Andersson észre sem vette, mekkorát sóhajtott, a többieknek viszont feltűnt. Tapintatosan úgy tettek, mintha semmi sem történt volna. Az ő korában már megengedhető volt egy kis gyengeség. Nem is szólva arról, hogy végül is ő a főnök.

− Szeretném újra hallani a felvételt − mondta Tommy.

Mivel nem volt más ötletük, Irene ismét lejátszotta a beszélgetést. Tommy előrehajolva koncentrált, amíg a felvétel véget nem ért. „Elvitte a biciklit. Isten megbünteti a lopást!”

− Megvan! Nem halljátok, mit mond? − nézett Tommy izgatottan a kollégáira. Mindenki megpróbált úgy tenni, mintha értené, mit akar mondani.

− Nem értitek? „Elvitte a biciklit. Isten megbünteti a lopást!” Tehát a bicikli nem Tekla nővéré, bár ő kerekezett el vele. − A nővér nevének említésekor Tommy idézőjeleket rajzok ujjaival a levegőbe.

− Tehát azt akarod mondani, hogy Gunnela Hägg látta, amint Linda megérkezik a kórházhoz, leállítja a biciklijét, de nem ő volt az, aki később elment vele − folytatta Irene a gondolatmenetet.

− Pontosan.

− És az a személy nem hasonlított Lindára − jegyezte meg Jonny.

− De miért hagyta volna ott a biciklijét Linda? És hogyan tűnt el? − kérdezte Irene.

Jonny kénytelen volt elismerni, hogy erre nincs megfelelő válasza.

Ismét meghallgatták a felvételt, de nem volt újabb ötletük.

− Ha Tommynak igaza van, Gunnela Hägg látta, hogy Linda ott hagyja a biciklijét a kórház parkjában. Azt persze nem tudjuk, miért ment be a hátsó bejáraton keresztül az éjszaka közepén. Arrafelé igen sötét van, és volt kulcsa a sokkal jobban kivilágított főbejárathoz is − Irene egy pillanatra elhallgatott. − Gunnela látta egyáltalán, hogy Linda belép az épületbe? Ezt nem is tudjuk. De tételezzük fel, hogy látta.

− Tegyük fel. És akkor mi van? − türelmetlenkedett Jonny.

Irene úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a megjegyzést.

− Gunnela azt mondja, hogy Tekla nővér kijött a kórházból, felült Linda biciklijére, és elhajtott − Irene itt szünetet tartott, hogy lássa, a többiek követik− e a gondolatmenetét. Mindenki hallgatott, így folytatta. − Arról viszont semmit sem mondott, hogy Linda kijött− e az épületből.

Andersson bizalmatlanul nézegette Irénét.

− Úgy érted, hogy még mindig az épületben van? Nevetséges! − csattant fel, de aztán ismét átgondolta, amit hallott. − Bár nincs semmi bizonyítékunk arra, hogy valaha is kijött volna a kórházból.

Tizenharmadik fejezet

Reggel hét órakor kezdték. A bűnügyi osztály és a kutyás járőr osztag minden tagja összegyűlt, hogy ismét alaposan átkutassa a kórház épületét. Egy másik kutyás csapatot a völgybe rendeltek.

A főfelügyelő a teljes csoportot az alagsorba hívta, a lift mellé.

− Tegnap este beszéltem a technikusokkal. Már az egész alagsort végigjárták, a liftet, az intenzív osztályra vezető lépcsőházat és az intenzív részleget is. Mi most az egész épületen végigmegyünk újra. Minden zegzugot át kell kutatnunk, minden sarokba be kell néznünk, bárhová, ahová beférhet egy holttest.

Anderson végignézett az embereken. A halál jelenlétét soha nem lehet megszokni, holttestet találni mindig megrázó és fájdalmas élmény. Ismét felsóhajtott:

− A biztonsági őr a kérésünkre külön kulcsokat készíttetett az egyes szintekhez. Fredrik és Jonny az alagsorban kezd. A kutyás egység szintén onnan indul, és felfelé halad. Birgitta és Hannu az ambuláns részleget nézi át a bejárat környékével együtt. Én az intenzív osztályra és az utógondozó osztályra megyek. Valószínűleg nem ott fogjuk megtalálni, ha egyáltalán találunk valamit. Irene és Tommy a sebészetet kutatja át, majd az összes többi helyiséget a legfelső szinten.

Minden egység átvette a neki megfelelő kulcsokat, és a rendőrök szétszéledtek az épületben.

Irene és Tommy az utógondozó osztályon hagyta Anderssont, és elindult a felső szintre. A sebészeti osztály folyosóján egy fiatal nővér próbált áttolni egy beteg− szállító kocsit a csapóajtón. Tommy udvariasan odalépett, és tartotta neki az ajtót.

− Köszönöm − mondta a nővér. − Nem működik az automata ajtó. Ezek a régi kábelek és biztosítékok folyton felmondják a szolgálatot − közölte mosolyogva. Tommy szinte feltöltődött ettől a mosolytól. Amikor a kocsi a helyére került, a nővér visszafordult:

− Mit keresnek itt ilyen korán reggel?

− Az egész kórházat átfésüljük egy nagyon sűrű fésűvel. Nem olvasta a ma reggeli lapokat? − kérdezte Tommy.

A nővér meglepetten rázta meg a fejét.

− Nos, egy meggyilkolt nő holttestét találták meg tegnap a patakban, a kórház parkja mögötti híd alatt.

− Te jó ég! Milyen borzalmas. Linda… Linda holttestét?

− Nem, egy hajléktalan nőét. Néha a kerti házikóban húzta meg magát. Hallott erről valamit korábban?

− Nem. Én azt sem tudtam, hogy van itt kerti ház. Csak a tűz után derült ki.

− Kitől tud a tűzről?

− Folke Bengtsson mondta. Ő mindenről tud, ami itt történik.

− És maga sosem hallott arról a hajléktalan nőről?

− Nem − a nővér hangja nyugtalan lett. Ügyesen betolta a kocsit a fal mellé, hogy el lehessen férni a keskeny folyosón. Bal oldalon két műtő volt, jobbra pedig raktárak és egy iroda. A folyosó zsúfoltnak tűnt.

− Ha körül akarnak nézni a műtőkben is, át kell öltözniük. Ha csak a folyosókon lesznek, vegyék fel a cipővédőket. Most nyugodtan bemehetnek, a műtétek csak egy óra múlva kezdődnek − közölte a nővér.

A két rendőr bekukkantott a műtők ajtaján, és azonnal felmérte, hogy odabent nincs olyan hely, ahová egy holttestet el lehetne rejteni. A helyiség falai üresek voltak, a berendezés mindössze műtőasztalból, altatógépből, néhány hatalmas lámpából, valamint egy pár guruló asztalból és székből állt. Ha valaki itt akart volna megszabadulni a holttesttől, csak úgy tehette volna meg, ha feldarabolja, és a testrészeket elrejti a műtét közben keletkező hulladék közé.

A sebészeti kórterem hasonlóképpen zsúfolt volt, mint a folyosó. Itt is lehetetlenség elrejteni egy testet vagy akár annak darabjait.

Irene és Tommy végigsétált az egész folyosón. Amikor kiléptek, levették a kék cipővédőket, és bedobták egy szemetesbe.

Szemben a felvételi irodát rendezték be. Irene bekukkantott a liftbe, amely épp ezen az emeleten állt meg. A felvonó kicsi volt, legfeljebb négy ember fért el benne. Agyat vagy betegszállító kocsit nem is lehetett volna beletolni. Betegszállításra nyilván a másik, az épület hátsó részében lévő nagyobb liftet használják.

Tommy kinyitotta a Titkárság feliratú irodát. Az apró helyiségbe két íróasztalt állítottak be egymással szemben. Mindkét asztalon töméntelen papír hevert a számítógépek mellett. Az egyik falat teljesen beborították a színes mappákkal és irattartókkal telerakott polcok.

A szomszédos helyiség ajtaján elegáns bronztábla jelezte, hogy az orvosok irodájához érkeztek. A szoba nem volt nagyobb, mint Tommy vagy Irene irodája az őrsön, sőt talán még akkora sem. Itt is két íróasztalt és két számítógépet találtak, a polcokon viszont a mappák mellett könyvek is álltak. Az egyik sarokban karosszék hívogatott olvasólámpával.

A szobához aprócska fürdőszoba is tartozott. Ha az ember vécére akart menni, vagy háttal kellett bemennie, vagy csak nagyon nehezen tudott megfordulni benne.

A tisztítószerek szekrénykéje zárva volt. Irenének egy kicsit gyorsabban kezdett verni a pulzusa. Egy holttest éppen beférne oda. De az apró tárolóban csupán néhány súrolószert és fertőtlenítőt találtak.

− Tehát már csak az ügyeleti szoba maradt − közölte Tommy, és a hangja reményvesztettnek tűnt.

Kinyitották a helyiséget és beléptek az ajtón. Amikor Irene fel akarta kapcsolni a villanyt, hirtelen megmerevedett. Valaki hangosan horkolt az iroda melletti hálóban. Intett Tommynak, hogy kövesse, és zajtalanul elindult a helyiség felé. Benyúlt a nyitott ajtón, és megkereste a villanykapcsolót. A mennyezeti lámpa éles fénye szétáradt a szobában. A horkolás azonnal abbamaradt. Az ágyon fekvő ember artikulátlan hangot hallatva megpróbált felülni. Sverker Löwander álmosan pislogott a két rendőrre.

− Kik… kik maguk? Ja, igen… a rendőrség. Te jó ég! Hány óra van?

Éppolyan zavartnak látszott, mint amilyen a hangja volt. A haja szanaszét állt a szélrózsa minden irányában.

− Háromnegyed nyolc − válaszolta Irene.

− Tizenöt perc múlva a műtőben kell lennem!

Löwander kiugrott az ágyból. Irene döbbenten látta, hogy farmerban és zokniban aludt. Felsőteste meztelen volt, izmos mellkasát épp a megfelelő mennyiségű szőrzet borította. Jól látszott, hogy testedzéssel próbálja tartani a formáját, és ez sikerül is neki. Egy gramm felesleg sem volt rajta. Annak ellenére, hogy most kelt fel, egyáltalán nem tűnt kipihentnek. Inkább olyan ember benyomását tette, mint aki már napok óta le sem hunyja a szemét. Irene abban reménykedett a betegek érdekében, hogy a mára kiírt műtétek egyike sem túlságosan komoly.

Tommy megköszörülte a torkát.

− Ön miért aludt itt? Ügyeletben volt éjjel?

Sverker Löwander éppen a pólóját húzta magára, amikor a kérdés elhangzott. Leeresztette a karját, és Tommyra nézett.

− Nem, nem én voltam az ügyeletes. Bármilyen különösnek is tűnik, tegnap éjjel számításokat végeztem, és hirtelen nagyon kimerültem. Úgy éreztem, menten elájulok. Hajnali négy óra volt. Nem is emlékszem, mikor feküdtem le, de nyilvánvalóan megtettem.

Mindkét rendőrtiszt észrevette, hogy az íróasztalt papírlapok és jegyzetfüzetek borítják. Volt közöttük egy régimódi számológép is, amelyből hosszú papírcsík lógott le egészen a földig.

− És kiszámolta végül, amit akart? − kérdezte Tommy szárazon.

− Nem. Akárhogy próbálgattam rendezgetni a számokat, mindenképpen túl drága az egész. Most sietnem kell. Folytathatnánk a beszélgetést ebéd után? Délután nem műtök.

− Az nekünk is jó. Mondjuk egykor?

− Rendben − mondta Löwander, és már futott is a műtő felé.

Tommy és Irene nézegetni kezdte az íróasztalon hagyott papírlapokat. A legtöbb dokumentumon vállalkozói árajánlatok szerepeltek. Az egyik a tetőjavításra, a másik a szennyvízcsatornára, a harmadik pedig a vízvezetékrendszerre vonatkozott.

Tommy legyintett a papírkupacra.

− Úgy tűnik, a jó öreg Löwander Kórháznak nagy adag vérátömlesztésre van szüksége. Nem vagyok biztos benne, hogy Sverker Löwander a megfelelő személy a pénzügyi problémák kezelésére. De az is lehet, hogy van benne rendszer, csak mi nem látjuk.

− Nem hiszem − tette hozzá Irene csendesen, miközben az asztalon heverő iratkupacra nézett.

Otthagyták az íróasztalt és az ügyeleti szobát. Az ajtóban Irene visszafordult:

− Szerinted előfordul, hogy Löwander otthon alszik?

− Nem valószínű. Eddig ahányszor csak láttuk, mindig itt aludt a kórházban.

− Keressük meg Anderssont, és kérdezzük meg, találtak− e valamit− javasolta Tommy.

A kis lift mellett vártak, amikor kinyílt a műtő ajtaja, és a reggel megismert fiatal nővér kukkantott ki rajta.

− A kutyás férfi akar beszélni magukkal − mondta.

A rendőrök követték a nővért, aki áthaladt a sebészeti részlegen, ahol a többi nővér szorgosan kerülgette a betegszállító kocsikat. Irene bűntudattal vette észre, hogy sem ő, sem Tommy nem vette fel a cipővédőt.

A nővérek helytelenítő pillantásokkal méregették az utcai ruhát és cipőt viselő civileket. Irene meggyorsította a lépteit.

Az egyik kórterem előterében állt egy kutyás járőr és a németjuhásza. A kutya nem fordította feléjük a fejét, amikor beléptek a helyiségbe, és nem vette le a szemét a nagyobb lifttől jobbra nyíló ajtóról. Az állat halkan morgott.

Irene odafordult a nővérhez:

− Hová vezet ez az ajtó?

− A padlásra, egy régi tárolóhelyiségbe − válaszolta remegő hangon a nő. Nagyot nyelt, majd folytatta. − Még ma is használjuk. Ott tartjuk azokat a dolgokat, amelyekre nincs mindennap szükség. A karácsonyi dekorációt meg hasonlókat.

Az ápolónő az ajtóról a kutyára pillantott:

− Szentséges atyám! Ez Tekla nővér padlása… úgy értem… az a padlás, ahol Tekla meghalt.

Linda Svensson testét reflektorok világították meg. Úgy tűnt, mintha térdelne. A test egy kötélen lógott, amelyet a mennyezetre erősítettek. A nő alsó lábszára a padlón feküdt. Hosszú haja az arcába lógott. Az ablak alatt egy támlás faszék feküdt felborítva. Mellette vörös dzseki hevert. A szagból ítélve a holttest bomlásnak indult.

A technikusok körülsétálták Lindát, és fényképeztek. A rendőrtisztek a padlás előtt álldogáltak, és a nyitott ajtón át figyelték az eseményeket. Súlyos csend telepedett rájuk, amelyet senki sem akart megtörni.

A betegek liftje közeledett, majd megállt, és kilépett belőle a jól ismert alak.

− Úgy tűnik, nyithatunk a Löwander Kórházban egy igazságügyi szakértői részleget − jelentette ki köszönés helyett Yvonne Stridner.

Lehet, hogy viccelni akart, ám senki sem nevetett. Az orvos azonban nem zavartatta magát. Amikor a technikusok arrébb léptek, végigmérte a holttestet. Aztán megfordult, és mosolyogva közölte:

− Ismét csak az erős gyilkosunkkal van dolgunk. Nehéz fizikai munka egy élettelen embert felhúzni a magasba, még akkor is, ha a holttest nem emelkedik el a földtől. Ami ijesztőnek tűnik ebben a három esetben, az a gyilkos hidegvérű kegyetlensége. Úgy tűnik, spontán módon öl.

− Úgy gondolja, ugyanaz a személy intézte el a hajléktalan nőt is? − kérdezte Andersson meglepve.

− Igen. Az első ütés halálos volt. Az áldozat azonnal meghalt. Még arra sem volt lehetősége, hogy felkiáltson. Aztán a gyilkos elrejtette a testet a híd alatt. Én ezt nevezem hidegvérű gyilkosságnak. Mi lett volna, ha valaki arra jár?

− És Marianne?

− Ugyanaz a helyzet vele is. Határozott, erős kéz, és az áldozat már meg is fulladt. A testet oda rejtette, ahol ki akarta kapcsolni az áramot. Elszánt lehet.

Ezúttal Andersson tökéletesen egyetértett Stridnerrel. Szomorúan biccentett a holttest felé.

− Mióta lehet halott?

− A padláson nincs fűtés, de nem esik fagypont alá a hőmérséklet. Első megközelítésre egy hetet mondanék.

− Tehát ugyanakkor halt meg, mint Marianne − vonta le a következtetést Andersson.

− Lehetséges. Ma délután felboncolom.

Stridner köszönésképpen biccentett, bár különösképpen nem szánta senkinek sem a gesztust. Joy de Jean Patou parfümjét maga után hagyva lendületesen távozott a lépcső irányában.

Andersson tüsszentett, amikor a parfüm illata eljutott az orrába. Miután összeszedte magát, így szólt:

− Lezárjuk a kórházat. Az egész épületet át kell kutatni, centiről centire. Minden egyéb műveletet le kell állítani, minden embert ki kell kérdezni. Mindenkit! A technikusok folytathatják a munkát a padláson, amíg mi végzünk az épület többi részével.

− Tommy és én Sverker Löwanderrel beszéltünk meg találkozót, mielőtt Linda holttestét megtaláltuk volna. Lemondjuk? − kérdezte Irene.

− Semmiképp. Birgitta, Fredrik és Hannu kikérdez mindenkit a sebészeten. Jonnyval az utógondozó osztályra megyünk. Utána következik az alagsor. Bár odalent csak egy embert fogunk találni, a biztonsági őrt.

− Hadd keressük fel őt Tommyval. Mi már beszéltünk vele korábban− javasolta Irene.

− Rendben − egyezett bele Andersson. − Mindenki munkára!

Tommy és Irene az ügyeleti szobában talált rá Sverker Löwanderre. A férfi a karosszékbe roskadva ült, arcát a tenyerébe temette. Gyanús hangokat hallatott, mintha zokogna. Irene és Tommy nem tudta, mit mondjon, így inkább csöndben várakozott.

− Mi történik a kórházammal? Ki az az őrült, aki sorra gyilkolja az embereket?

Utolsó mondata segélykiáltásként hangzott. Irene látta, hogy az orvos keze remeg, miközben végigsimítja a haját. Annyira magánkívül volt, hogy a rendőrök csak sajnálni tudták.

Irene megfogta a széket, odafordította az orvos felé, azután csendesen leült rá. Tommy a bevetetlen ágyon helyezkedett el, megköszörülte a torkát és így szólt:

− Őszintén szólva nem tudok válaszolni erre a kérdésre. De a helyzet annyira komoly, hogy a rendőrség úgy döntött, lezárja a kórházat. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy több ilyen… eset ne történjen. Nagyon hálásak lennénk, ha tudna válaszolni néhány kérdésünkre. Vagy jobb lenne, ha később térnénk vissza erre?

Sverker Löwander megrázta a fejét:

− Nem! Most! Azt akarom, hogy derüljön ki végre az igazság! Nem engedhetjük meg, hogy sokáig zárva legyünk. Pénzügyileg tönkremegyünk!

Tommy egy pillanatra elgondolkodott azon, amit hallott.

− Talán itt kellene kezdenünk. Ha jól értem, a Löwander Kórháznak gazdasági nehézségei vannak. Mennyire komoly a helyzet?

Sverker Löwander nagyot sóhajtott.

− Nagyon komoly. A kórház nemsokára százéves lesz. Hatalmas összegekre volna szükség. Például ásatnunk kell egy kutat. Ez több százezer koronába kerülne. A polgári védelmi hatóságok elrendelték, hogy minden kórháznak rendelkeznie kell helyi vízellátó rendszerrel, ha esetleg fennakadás lenne a szolgáltatásban. Ráadásul új csatornahálózatot kell kiépítenünk az épületben és környékén, sőt a vízvezetékek cseréje is esedékes. A biztosítótársaság már nem tartja megfelelőnek a régi rendszert. A tetőn becsorog az eső, azt is ki kell javíttatni. A tetőcserepekre ingem− gatyám rámegy. A sebészeti osztályon lévő szellőztetőberendezések cseréjére mindössze hat hónapnyi haladékot kaptunk. A régiek már nem biztonságosak, és az előírások könyörtelenek. Kórházak esetében talán túlságosan szigorúak is. Az átépítés alatt nem tudunk betegeket fogadni. Bevételünk tehát nem lesz, miközben az alkalmazottak fizetését ugyanúgy biztosítani kell. Mindent egybevéve, az átalakítás legalább ötmillió koronát tesz ki. Ennyi pénz nincs is a világon.

Tommy meglepve nézett az orvosra:

− És miért kell ennyi munkát egyszerre elvégeztetni?

Sverker Löwander felállt, elnézést kért, és kiment a fürdőszobába. A két rendőr hallotta, hogy kifújja az orrát, és megengedi a vízcsapot. Megmosta az arcát, és vizes fésűvel megpróbálta rendbe hozni a haját. Az eredmény lehangoló volt. De a szemei…

Irene egy pillanatra belenézett a férfi szemébe, és mintha egy sötétzöld örvénybe zuhant volna.

Egy perc múlva a széket maga alá húzó férfi már egyáltalán nem tűnt szívtiprónak. Irene elszégyellte magát az iménti gondolatért, és kiegyenesedett ültében. Mint egy lányregényben, gondolta. Összeszedte magát, és hivatalos arcot vágott. De mielőtt feltette volna a következő kérdést, Löwander beszélni kezdett.

− Apám felügyelte az összes befektetést és a felújítási munkálatokat is. Rengeteg pénzt költött el az új lépcsőházra, hogy legyen egy rendes liftünk. Átköltöztettük a sebészeti osztályt, és kialakítottuk az intenzív részleget.

− Ez mikor történt? − kérdezte Irene.

− Az ötvenes évek végén. A pénzügyeket a haláláig ő tartotta kézben. Azóta tizennégy év telt el.

Irene úgy érezte, újabb kérdéseket kell feltennie, ha ki akarja elégíteni a kíváncsiságát.

− Hogy lehet az, hogy a Källberg Kórház gazdálkodása nyereséges, a Löwanderé pedig nem?

− Ők sokkal jelentősebb források fölött rendelkezhetnek. Minden területen vannak specialistáik. Ráadásul volt pénzük a felújításra. Ma elmondhatják, hogy az ő kórházuk a legmodernebb egész Göteborgban.

− És a Löwander Kórház?

− Mi gyakorlatilag a csőd szélén állunk.

A kinyilatkoztatást hosszú csend követte. Végül Irene szólalt meg.

− És most mihez kezd?

− Fogalmam sincs. Senki sem akarja megvenni az épületet, hogy kórházat üzemeltessen benne − mondta és idegesen felnevetett. − Carina szerint egy fitneszközpontot kellene kialakítanunk benne.

− És ön mit gondol erről? − kérdezte Irene.

− Hogy én mit gondolok? Engem már semmi nem érdekel − mondta Löwander, és ismét a tenyerébe hajtotta a fejét.

Tommy és Irene összenézett az orvos feje fölött. Végül Irene megpróbált a legvigasztalóbb hangján beszélni:

− Ha szeretne pihenni egy kicsit, folytathatjuk délután is a beszélgetést.

Löwander bólintott. Lehajtott fejjel ismét bevette magát a fürdőszobába. Irene és Tommy felállt, és megvárta, amíg visszatér.

Amikor ismét feltűnt, szinte alig volt magánál.

− Szeretné, ha hazavinnénk? − kérdezte Irene.

− Köszönöm, nem… Inkább itt maradok, és megpróbálom összeszedni magam.

− Megfelel, ha délután háromkor visszajövünk?

− Igen, köszönöm.

Amikor a rendőrök kiértek a folyosóra, Irene megszólalt:

− Úgy néz ki, az idegösszeomlás szélén van.

− Az nem tréfadolog.

− Mit gondolsz a magánkórházakról?

− Szerintem nem túl jók. De ha az állami rendszer nem tud megfelelő ellátást biztosítani, nem akadályozhatja meg, hogy az ember úgy segítsen magán, ahogy tud. Még akár úgy is, hogy magánorvosokhoz jár. Hülyeség lenne meghalni, amíg a várólistán araszol az ember előre.

Amíg leértek Folke Bengtsson alagsori birodalmába, egyikük sem szólt egyetlen szót sem.

Az ajtó nyitva volt, de az irodában senkit sem találtak. Az asztalon Zászlók feliratú kartondoboz állt. Irene éppen belekukucskált, amikor meghallották Bengtsson nehéz lépéseinek zaját a lépcsőn. Úgy tűnt, sietős a dolga. Irene hátralépett, és az ajtó felé fordult, amikor Bengtsson belépett. A férfi izgatottnak tűnt, és alig kapott levegőt.

− Végre valaki, aki meghallgat − kiáltotta.

Egyenesen az asztalhoz sietett, és kinyitotta a dobozt.

Diadalittasan húzott ki belőle egy köteg fehér színű kötelet.

− Nézzék csak! Ugye, megmondtam!

− Elnézést, Folke, de miről beszél?

Bengtsson bizonytalanul nézett hol Irenére, hol Tommyra.

− De… én azt hittem, azért küldték ide magukat, hogy ellenőrizzék…

− Ellenőrizzük… de mit?

− A kötelet. A zászlókötelet − mondta most már szinte kiabálva Bengtsson.

− Miért, mi van vele?

− Valaki levágott ebből a kötélből egy jó hosszú darabot. Felmentem a padlásra, de a rendőrök nem engedték, hogy megnézzem. Mondtam nekik, hogy muszáj látnom, de nem engedtek be.

− Miért akarta megnézni Lindát?

− Nem Lindát! A kötelet! Azt a kötelet, amelyre felakasztották. Szerintem ebből származik az a darab.

A férfi felemelte a feltekert kötelet, Irene pedig meglepve vette el tőle. Erős, de puha anyag, tökéletes arra, hogy valakit megfojtsanak vele. Nem emlékezett arra, milyen kötél volt Linda nyakára tekerve.

− Valószínűleg igaza van. Most rögtön utánanézünk.

− Majd én megyek, ti pedig beszélgessetek − ajánlotta fel Tommy. Elvette Irénétől a kötelet, és elindult kifelé.

Bengtsson egy viszonylag tiszta zsebkendőt húzott elő kék kezeslábasa számtalan zsebének egyikéből, és megtörölgette izzadt arcát. Egyúttal ki is fújta az orrát. Azután rámosolygott Irenére.

− Kér egy csésze kávét?

− Köszönöm, elfogadom − válaszolta Irene. Valóban itt volt már az ideje, hogy némi koffeint töltsön magába.

− Helyezze magát kényelembe − mondta Bengtsson, és egy rozoga támlás székre mutatott. Megtöltötte vízzel a forralót.

Amikor a kávé kezdett kifolyni, és a szobát beterítette a kellemes illat, Bengtsson csészéket és süteményt varázsolt elő a fiókokból. Az előző látogatásukhoz képest feltűnően lelkesnek és készségesnek tűnt. Kitette maga elé az Én vagyok a főnök feliratú bögrét, leült a székére, és ismét előhúzta a zsebkendőjét. Való igaz, szüksége is volt egy újabb arctörlésre.

− Meg kell értenie a helyzetet… A rendőrség ma reggel idejött egy drótvágóval, amelyet a patakban találtak. A halott… Tyúkanyó mellett. Ki a fene ölte meg azt a szerencsétlen asszonyt? − mondta, miközben a homlokát törölgette. − A drótvágó a kórházé. Ebben egészen biztos vagyok. Korábban keresgéltem itt lent valamilyen eszközt, amellyel Marianne gyilkosa tönkretehette a generátort, de akkor nem találtam semmit. A drótvágó hiányzott a szerszámosdobozomból − mondta jelentőségteljesen Bengtsson a polcra mutatva.

− Tehát ez a szerszám azóta hiányzik, hogy Mariannét megölték − foglalta össze Irene a hallottakat.

− Igen.

Bengtsson felállt, hogy kitöltse a kávét.

− Tegnap nem tudtam aludni. Mindenféle gondolat forgott az agyamban − tudja, Mariannéról, a gyilkosságról és Tyúkanyóról… És akkor arra gondoltam, milyen kegyetlen dolog volt, hogy a gyilkos éppen itt, az én szobámban keresgélt fegyvert magának.

Bengtsson elhallgatott, mert zajt hallott odakintről. Tommy tért vissza.

− Igaza volt − mondta sötét arccal. − Ugyanaz a kötél.

Bengtsson magabiztosan bólogatott, mint aki mindent tud és ért. Tommynak is szerzett egy kávéscsészét, megtöltötte a gőzölgő itallal, és folytatta a mondandóját.

− Ma reggel elaludtam, ami egyébként nem jellemző rám. Amikor ideértem, belefutottam az előtérben egy német juhászkutyába. Megkérdeztem a kutyás rendőrt, mit keresnek. Azt felelte, hogy Linda után kutatnak. Nagyon megdöbbentem. Hogy még mindig itt van az épületben!

− Jól ismerte Lindát?

− Én mindenkit ismerek itt. Néha− néha beszélgettünk. Mindig nagyon vidám, lelkes lány volt. Nem is értem, hogy volt képes bárki ezt tenni vele… Vagy a másik kettővel… Hihetetlen − mondta Bengtsson, és szomorúan ingatta a fejét.

− És hogy jutott eszébe az a kötéldarab?

− Felrohantam és hallottam, hogy… a padláson találták meg felakasztva. Az egyik nővér mondta a sebészeten. Aztán eszembe jutott valami… − Bengtsson a nagyobb nyomaték kedvéért hatásszünetet tartott. − Arra gondoltam, ha az az ördögfajzat egyszer már járt itt, és elvett egy szerszámot, miért ne lophatott volna el még valami mást is. Eszembe jutott az a kötél, amelyet tavaly ősszel vettem.

Bengtsson ismét elhallgatott, és a kávéjába meredt.

− Lejöttem és kihúztam a dobozt. Amikor a kötelet megvettem, húsz méter hosszú volt. Most alig tizennégy.

− Tehát hat méter hiányzik − mondta Tommy.

− Úgy van.

A rendőrök megitták a kávéjukat.

− Lassan ebédidő van − jegyezte meg Irene. − Valamit el kellene végeznünk, mielőtt ismét találkozunk Löwanderrel.

− A tapasztalataim azt mutatják, hogy a te kis ötleteid általában sokkal több időt visznek el, mint amire számítunk − sóhajtott Tommy.

− Ez nem fog. Elmegyünk ahhoz az idős nővérhez, aki Marianne meggyilkolásának éjszakáján dolgozott.

− Ahhoz, aki a kísértetet látta? Siv Hogyishívjákhoz?

− Siv Perssonnak hívják. Emlékszel arra kitűzőre, amelyet a kerti házikóban találtunk? Akkor nem jutott eszembe, de most már emlékszem, hogy Siv Persson a gyilkosság másnapján ugyanolyan kitűzőt viselt.

Siv Persson csupán néhány utcára lakott a Löwander Kórháztól egy négyszintes, sárga téglaépületben. Irene felhívta a kínai étteremből, ahol Tommyval ebédelt, hogy biztosan otthon találják.

Siv Persson örült a látogatóknak. Nyilvánvalóan hallott Gunnela Hägg meggyilkolásáról, és aggódott Linda miatt. Irene nem említette neki a telefonban, hogy a fiatal nővér holttestét megtalálták a padláson. Úgy döntött, jobb lesz, ha személyesen közli a rossz hírt.

A nővér a negyedik emeleten lakott, s az épületben nem volt lift. Miután a rendőrök felmentek a lakáshoz, Irene becsengetett a mahagóniajtón. Eltelt egy kis idő, mire zajt hallottak odabentről. Irene barátságos arcot vágott, mivel tudta, hogy a kémlelőnyíláson alaposan szemügyre veszik őket. Amikor néhány centiméterre kinyílt az ajtó, Irenének egy kisegér jutott az eszébe, aki az egérlyukból leselkedik kifelé, veszélyt szimatolva. Siv nővér ugyanazt a szürke poncsót viselte, amely akkor volt rajta, amikor Irene először találkozott vele. A haja éppolyan szürke volt, mint a ruhája. A poncsó alól kilátszott egy bézs színű ruha. Még a legnagyobb jó szándékkal sem lehetett azt mondani, hogy a nővér öltözéke csinos. Csupán egyetlen színes holmi volt rajta: kék szemüvegkerete. Igaz, az is eléggé kopottasnak tűnt.

− Jó napot, Siv nővér. Irene Huss nyomozó vagyok. Én telefonáltam. Ó pedig Tommy Persson.

− Jó napot − mondta Siv nővér, és az ajtót kitárva behívta a rendőröket a lakásba.

Az előszoba olyan pici volt, hogy az ápolónőnek be kellett lépnie a konyhába, hogy beengedje vendégeit. A két nyomozó csak így tudta levenni a kabátját. Siv nővér a konyhában állva folytatta a társalgást:

− Emlékszem magára, nyomozó. Azon a borzalmas reggelen találkoztunk a kórházban. De sajnos Persson nyomozó arca nem ismerős. Olyan nagy felfordulás volt a Löwanderben… De ne álldogáljunk itt. Kérnek egy kávét?

− Köszönöm, én kérek, persze csak ha magának is főzne − tette hozzá Irene gyorsan.

Siv Persson halványan elmosolyodott, és odafordult a kávéfőző géphez. Szemmel láthatóan már mindent előkészített egy kellemes kávézáshoz. A nappali fényesre polírozott dohányzóasztalára kitette a kávéscsészéket és a csokis kekszet.

− Elnézést, de nincs itthon rendes sütemény, és nem volt időm vásárolni.

− Ez is nagyon jó lesz − mosolygott Tommy. − Ahhoz vagyunk szokva, hogy csak felhajtjuk a kávénkat.

Siv Persson elégedettnek látszott, és kiment a konyhába. Cukortartóval és tejszínnel tért vissza.

A mohazöld kanapé és a krémszínű fotelek, amelyeket precíz vonalban helyeztek el, gyermekkori emlékeket idéztek fel Irenében. Az alacsony, ovális asztalka színe megegyezett a fotelek karfájának árnyalatával. A plüss− szőnyeg zöldesvörös színekben játszott. A nappali az ötvenes évek hangulatát árasztotta. Az sem lepte volna meg Irénét, ha a hangszórókból egyszer csak Bill Haley hangja csendül fel.

A falakra akasztott képek viszont egyáltalán nem illettek ebbe a környezetbe. A festmények nem voltak értékesek, és feltehetően ugyanattól a művésztől származtak. A színek harsányan kiabáltak a vászonról. A képek többségén kék hegyek előtt rikító zöld mezők terültek el.

A modern tévékészülék óriási képernyője betöltötte a tér nagy részét. Irene még nem is látott ilyen hatalmas televíziót. Mindkét oldalán hangfalak álltak.

− A bátyám festette őket − mutatott Siv nővér büszkén a képekre.

− Nagyon szépek. Külföldön él?

− Igen, élete utolsó húsz évét Provence− ban töltötte. Tíz évvel ezelőtt halt meg.

Vajon Siv nővér egérszürke külseje mögött színes egyéniség rejtőzik? Amikor leült a bézs színű fotelba, úgy tűnt, mintha beleolvadt volna a környezetébe. Csaknem láthatatlanná vált. Csak a világoskék szemüvegkeret lebegett a teste fölött. Irene úgy döntött, ideje a lényegre térni.

− Mint azt bizonyára kitalálta, azért jöttünk, hogy még többet tudjunk meg arról, mit látott azon a bizonyos éjszakán − kezdte.

− Már annyiszor elmondtam mindent − mondta Siv Persson. Hangja aggodalmasnak tűnt.

− Igen, tudom. De eltelt egy hét. Talán néhány részlet kitisztult, vagy olyasmi is eszébe jutott, ami eddig nem.

A nővér összeszorította a száját, és alig láthatóan megrázta a fejét. Irene nem hagyta magát.

− Hallott arról, hogy leégett a kerti ház?

− Igen, a lapok írtak róla… De ennek semmi köze sincs Marianne meggyilkolásához, nem? Vagy Linda eltűnéséhez. Nem is tudtam, hogy van a kertben egy kisház.

− Feltételezem, a hajléktalan nő meggyilkolásáról is tud.

− Igen, arról is olvastam. Mi folyik a Löwander Kórházban?

− Éppen ezt szeretnénk mi is kideríteni. Szükségünk lenne a segítségére − Irene hagyta, hogy az utolsó mondat is eljusson Siv nővér tudatáig. Azután jelentőség− teljesen megjegyezte. − A meggyilkolt hajléktalan nő élt abban a kerti házikóban.

Siv Persson arcán meglepetés és döbbenet váltakozott egymással. Összeráncolta a homlokát.

− Az lehetetlen! Tél közepén abban a hideg házikóban?

− Valószínűleg annak is örült, hogy fedél van a feje fölött. Látta valaha a kórház területén?

− Hogy nézett ki?

− Alacsony volt és nagyon vékony. Hatalmas férfikabátot viselt, amelyet madzaggal kötött össze a derekán. A fején rózsaszínű kötött sapka volt.

− Nem, nem láttam senkit, aki így nézett volna ki. Arra biztosan emlékeznék − jelentette ki Siv Persson határozottan.

− Visszatérve a szombati tűzre. Gyújtogatás okozta. Az asszony takarót és hálózsákot is tartott a házikóban. A gyújtogató az egész kupacot lángba borította, de előbb rádobott egy régi nővéregyenruhát a tetejére. A hamuban egy kitűzőt is találtunk. Olyasvalakié lehetett, aki a Zsófia Királynő nővérképzőbe járt. Eszembe jutott, hogy önnek is volt egy ilyen kitűzője, amikor beszélgettünk a kórházban.

Siv Persson nem szólt egy szót sem. Felkelt és eltűnt egy másik helyiségben, amely valószínűleg a hálószobája lehetett. Tommy és Irene egymásra nézett. Hallották, hogy az ápolónő valamit keres odabent. Pár perccel később visszatért a nappaliba. Amikor belépett, mintha egy egész más ember állt volna előttük. Kihúzta magát, és tekintélyt sugárzott maga körül. Az utolsó porcikájáig nővér lett egy szempillantás alatt.

Széles, fekete szalaggal díszített fehér kalap volt rajta, amelynek szélén keskeny, ropogós fodor virított. A vakítóan fehér gallér közepén ezüstösen csillogott az említett kitűző. A fekete egyenruhának buggyos, gombsorral ékesített ujjai voltak. A rövid mellénykén újabb gombok futottak le egészen a csípő vonaláig. A rakott szoknya lábszárközépig ért, alatta fekete harisnya és cipő volt. Siv nővér egy akkurátusán összehajtogatott kötényt tartott a karján.

− Így nézett ki − jelentette ki a nővér. Lassan körbefordult, hogy a rendőrök mindent jól megnézhessenek rajta. − De egyvalami hiányzik.

− Micsoda? − kérdezték a nyomozók egyszerre.

− A kötény eltűnt. De ilyennek kellett volna lennie.

Siv nővér széthajtogatta a ropogósra keményített kötényt, hogy a rendőrök alaposabban szemügyre vehessék. Az anyag helyenként kissé megsárgult.

− Otthon mindig kötényt viseltünk.

− Otthon?

− Ha az ember kórteremben dolgozik, akkor az az otthona. Ott az övét nem, de a kötényt viselni kell.

− Tehát amikor a nővér nincs a körzetében, akkor leveszi a kötényt, és felveszi az övét? Jól értem, amit mond?

− Így van.

Irene és Tommy felállt, hogy közelebbről megnézze a ruházatot.

− Nem is fekete, inkább sötétkék − jegyezte meg Tommy.

− Ez az egyenruha nem valami praktikus. Nehéz lehet benne dolgozni és kimosni, nem?

Siv Persson felcsattant.

− Természetesen nem ebben dolgoztunk. Ezt az egyenruhát csak különleges alkalmakra vettük fel. A hétköznapi egyenruhánk világoskék pamutból készült. Az ujja nem volt ilyen buggyos, és gombok sem voltak rajta.

− És az a személy, akit a gyilkosság éjszakáján látott, éppen így nézett ki, mint most ön?

− Igen. Tekla is a Zsófiába járt. A huszadik század eleje óta a Löwander hagyományosan a Zsófia Királynő Intézetből hozott nővéreket.

− De az az iskola Stockholmban van, nem?

− Igen, de az volt a legkiválóbb nővérképző. Rengeteg göteborgi lány jelentkezett oda. Én is. Az iskola elvégzése után sokan vissza akartak jönni Göteborgba, és a Löwander Kórház szívesen alkalmazta őket. Dr. Löwander anyja szintén zsófíás volt.

− Úgy érti, az ifjabb Löwander anyja?

− Igen.

− A mai nővérek is mind Stockholmba jártak?

− Nem. Csak Ellen és jómagam. Margot kivételével mindenki Göteborgban járt iskolába. Margot karlstadti.

Irene megpróbálta elrejteni izgatottságát.

− Egészen biztos benne, hogy akkor éjjel Tekla nővért látta?

Az ápolónő sóhajtott, majd elkedvetlenedve folytatta.

− Tudom, hogy hihetetlennek tűnik. De sütött a hold, és majdnem olyan világos volt, mint nappal. Éppen a nővérszobába tartottam, amikor véletlenül odapillantottam az üvegajtóhoz. Olyan tisztán láttam, mint most magukat.

− Hogy nézett ki? Látta az arcát?

− Nem. Oldalról láttam csak, kissé hátulról. De magas volt és méltóságteljes. A szabályoknak megfelelően volt feltűzve a haja. Úgy kellett hordanunk a hajunkat, hogy a gallér teljesen szabadon maradjon.

− A haja színét is látta?

− Szőke volt. Megcsillant rajta a holdfény. Pontosan úgy nézett ki, mint azon a fényképen, amelyet Andersson főfelügyelőnek megmutattam.

− De nem volt „otthon”. Vagyis nem viselte a kötényt?

− Úgy van.

Tommy eddig nem sokat beszélt, de most feltett egy kérdést.

− Amikor megtalálták Tekla nővért a padláson, mi volt rajta?

Siv nővér rosszallóan nézett rá.

− A hétköznapi egyenruhája, természetesen.

− A kalappal és a köténnyel együtt?

− Igen.

− Honnan tudja ilyen pontosan?

− Gertrud mondta. Ő segített levágni Teklát a kötélről. Ő vette át Tekla állását, amikor elment. Ők ketten sosem találkoztak. Úgy értem, az életben.

Tommy bólintott, mint aki az utolsó gondolaton mereng.

− És vajon miért kísért az ünnepi egyenruhájában, amikor a hétköznapiban akasztotta fel magát? − kérdezte ártatlan hangon.

− Átöltözöm − közölte szárazon Siv nővér.

Irene elmosolyodott, és tréfásan megfenyegette kollégáját az ujjával. Lehet, hogy Tommy jogosan gyanakszik, de nem kellett volna megsértenie Siv Perssont. Ő a legfontosabb, életben maradt szemtanújuk. A többi szemtanút már elhallgattatták örökre. A hajléktalan asszony vallomásából csupán a Kurt Hööktől származó felvétel maradt meg. Volt valami azon a hangfelvételen, ami zavarta Irénét, és arra gondolt, talán Siv Persson fel tudja világosítani.

Amikor a szürkébe öltözött nővér visszatért, Irene a lehető legkedvesebben folytatta. Mosolyogva így szólt:

− Talán segítségünkre lehetne a másik gyilkossággal kapcsolatban is. Gunnela Häggra gondolok, aki a kerti házikóban lakott. Ismerősnek tűnik a neve?

Siv Persson összeráncolta a homlokát, de aztán megrázta a fejét.

− Először azt hittem… de… nem. Nem rémlik.

− Gunnela vallomását a Marianne meggyilkolása utáni napon rögzítettük. Elmesélte egy riporternek Tekla nővér öngyilkosságának történetét. A nevét is ismerte.

Siv nővér meglepődött.

− Ez furcsa. Lehet, hogy valamikor a kórházban dolgozott?

− Nem valószínű. A lillhageni intézetben lakott több mint huszonöt évig, és…

− Ez az! − ugrott talpra Siv Persson. − Várjunk csak! Lillhagenben volt… úgy harminc évvel ezelőtt?

− Igen, pontosan.

− Akkor egyike lehetett annak a tíz betegnek, akit átvettünk, amikor nyári szünetre bezárták a lillhageni intézetet. A Löwander azért vállalkozott erre, hogy pluszbevételhez jusson. Aláírtunk egy megállapodást a kórházi tanáccsal, és átvettünk néhány beteget a környező egészségügyi intézményekből.

Siv nővér egy pillanatra elhallgatott, mint aki erősen gondolkozik.

− Hála istennek, a következő nyáron már nem voltak pszichés betegeink. A Löwander Kórház nincs hosszú távú kezelésekre berendezkedve, különösen nem pszichés betegségek esetén. Az volt életem legrosszabb nyara. Már ami a munkát illeti, természetesen.

− Ezt ellenőriznünk kellene. Kérjük meg Hannut, hogy járjon utána az információnak.

Irene Tommyhoz intézte a szavait, aki kihúzta a dzsekije zsebéből a mobilját.

Irene felállt, és kezet fogott Siv nővérrel. Megköszönte neki a kávét és a felbecsülhetetlen segítséget. Miközben a kabátját húzta fel, még visszafordult a nővérhez.

− Mikor áll ismét munkába?

− Csak a műtétem után − mondta Siv Persson, és fázósan összehúzta magán a poncsót.

− Műtétre vár? Remélem, nem komoly.

− Nem. Az egyik szememen szürke hályog van.

Irene megdermedt. Emlékezett az anyjára, mennyit panaszkodott a műtétje előtt, hogy milyen homályosan lát mindent, és milyen nehéz a különböző fényviszonyokhoz alkalmazkodnia.

− Nagyon zavarja a hályog?

Tommy csodálkozva húzta fel a szemöldökét. Lehet, hogy ez is egy fontos kérdés?

− Hát, igen. Amikor olvasok, akkor a legrosszabb. A sorok összefolynak a szemem előtt… − a nővér hirtelen elhallgatott, és Irenére nézett. − Tudom, mire akar célozni. De tisztán láttam őt. Nem voltak felhők az égen, és a holdfény elárasztotta a folyosót. Láttam őt!

Irene gondosan megválogatta a szavait:

− Kétségem sincs afelől, hogy látott egy nőt. De nem hiszem, hogy kísértetet. A gyilkost látta jelmezben. Ne gondoljon arra, hogy szellemet látott. Gondoljon egy élő emberre. Ki lehetett az?

Siv Persson nem válaszolt, de szorosabban húzta össze magán a poncsót. Tommy odament hozzá, és gyengéden a vállára tette a kezét. A nő megremegett, de nem húzódott el az érintés elől.

− Nem akarjuk megijeszteni, de azt gondoljuk, Gunnela Häggot azért gyilkolták meg, mert látta a gyilkost. A vallomásából kiderül, hogy így volt.

Tommy elhallgatott, és hagyta, hogy Siv Persson megeméssze a hallottakat.

− Most ön az egyetlen élő szemtanú. Veszélyes gyilkossal van dolgunk. Óvintézkedéseket kell tennie. Ne nyissa ki az ajtót, ha ismeretlen csenget. Még ha ismeri is az illetőt, gondoljon vissza arra az estére, és győződjön meg róla gondolatban, hogy nem olyan valaki akar bejönni, aki Tekla nővérnek adta ki magát.

− Ez azért elég ijesztően hangzik.

− Jó okunk van ezt mondani. Ma megtaláltuk Lindát. Meghalt.

− Nem!

Siv Persson hátratántorodott, mint akit megütöttek. Irene karon fogta, és odavezette egy székhez. A nő leroskadt, és csak nézett maga elé meredten. Olyan halkan suttogott, hogy alig értették, mit mond.

− Hogy történt?

− Úgy érti, hogyan halt meg?

Siv nővér bólintott.

− Felakasztva találtak rá a padláson, ahol annak idején Tekla nővérre is. Egy gerendára húzták fel. A patológus szerint már egy hete ott lehetett.

− Tehát akkor halt meg, amikor Marianne − közölte Siv Persson érzelemmentes hangon.

− Nagyon valószínű, de még nem tudjuk biztosan.

− Öngyilkos lett?

− Ezt sem tudjuk. Meg kell várnunk a boncolás eredményét. De egyetértek a kollégámmal. Gondoljon arra, mi történt Gunnela Hägg− gal és Lindával. Legyen óvatos. Kérem, felejtse el, hogy szellemet látott. A kísértetek nem követnek el gyilkosságokat. Ezt az élőkre hagyják.

A nővér arca olyan volt, mint egy halotti maszk, de bólintott, jelezve, hogy megértette, amit a nyomozó mondott.

− Hívjunk fel valakit? − kérdezte Irene.

A nővér megrázta a fejét.

− Hozzá vagyok szokva, hogy gondoskodjam magamról. De… hogy lehet valaki ennyire kegyetlen? így megölni fiatal lányokat! És azt a szerencsétlen, otthontalan asszonyt… Szörnyű…

A rendőrök bólintottak. Az öreg kórház falai közé befészkelte magát a gonosz.

***

Irene felsóhajtott.

− Siv nővérnek igaza van. Azért nincs értelme a gyilkosságsorozatnak, mert nincs meg az indíték. Ha lenne indítékunk, közelebb jutnánk a gyilkoshoz.

Tommy bólintott. Közeledett a három óra, amikor folytathatták a beszélgetést Sverker Löwanderrel.

Tommy mobilja megcsörrent, és a nyomozó fogadta a hívást. Nem sokat beszélt. Miután letette, komoran megszólalt.

− Andersson volt az. Most hívták a patológiáról. Lindát meggyilkolták.

Az út hátralévő részét csendben tették meg.

Sverker Löwander olyan fehér volt, mint egy hulla. Irene már− már arra gondolt, a férfi idegei felmondták a szolgálatot. Még mindig nem mosott hajat, és erős izzadságszagot árasztott. Olyan ember benyomását tette, mint aki elvesztette a kapcsolatát a külvilággal.

Ami valószínűleg igaz is, gondolta Irene. A lepusztult külső ellenére továbbra is vonzónak találta a férfit.

− Üljenek le − mondta Löwander, átugorva az udvarias üdvözlő formulákat. Tommy az ágyra ült, Irene pedig egy széket fogott meg. Mindnyájan ugyanabban a testhelyzetben voltak, amelyben reggel. Egyvalami azonban más volt. A rendőrök már tudták, hogy Linda Svenssont is meggyilkolták.

− Lindáról szeretném kérdezni − kezdte Irene.

Löwander úgy nézett, mint akinek kavarog a gyomra.

Néhány mély lélegzet után azt mondta:

− Elnézést kérek, de ez az egész… egy kicsit sok volt nekem…

− Megértem. Először a pénzügyi nehézségek, aztán pedig a gyilkosságok. Nem ilyesfajta reklámra vágyik egy magánkórház − válaszolta Irene.

− Ilyen napokat a világon egyetlen kórház sem szeretne megélni − sóhajtott keserűen Löwander.

− Mikor látta utoljára Lindát?

− Hétfőn, tizedikén. A reggeli vizitnél láttam futólag. Egy elkeveredett papírt kerestem a nővérszobában. Fel kellett volna küldeniük a műtőkhöz.

− Milyen jellegű papír volt?

− Mi köze ennek… Nils Peterzén konzultációs anyaga. A szíve és a tüdeje nem volt a legjobb állapotban. Nem maradt sok időm arra, hogy a műtét előtt átolvassam.

− Milyennek találta Lindát, amikor utoljára látta?

− Milyennek találtam? Épp olyannak, mint bármelyik hétfő reggel, amikor teli vagyunk műtéttel. Stresszesnek. De azért nem volt semmi különös baja. Olyan volt, mint máskor.

− Mondott önnek valamit?

Löwander összeráncolta a homlokát gondolkodás közben. Egy pillanatra jól látszott rajta, hogy már ötvenéves.

− Köszöntünk és a hideg időjárásról beszélgettünk. Megkérdeztem, hol a keresett papír, ő pedig segített előkeríteni. Linda jött rá, hogy valószínűleg még mindig lent van a titkárságon.

− Később is látta még?

Löwander megrázta a fejét.

− A délutánt és az estét az intenzív osztályon töltöttem. Peterzén rossz bőrben volt. Lehet, hogy láttam egy pillanatra Lindát, amikor elment. De azt nem állíthatom biztosan, hogy pont azon a hétfőn volt vagy egy héttel előtte.

Löwander a tenyerébe temette az arcát.

− Milyen embernek tartotta Lindát?

− Vidámnak és kellemesnek. Jó nővérnek tartottam.

− Látta valami jelét annak, hogy esetleg problémákkal küszködik?

− Miféle problémákkal?

− Netán drogozott?

Az orvos nemet intett a fejével.

− Nem, egyáltalán nem. És Marianne sem volt drogos. Öt nem ismertem annyira, mint Lindát, mert Marianne mindig éjszakás volt. De abban teljesen biztos vagyok, hogy egyiküknek sem voltak drogproblémái.

− A patológus értesített minket arról, hogy Linda Svensson nem lett öngyilkos. Őt is meggyilkolták.

Ebben a pillanatban Löwander hányni kezdett. Olyan gyorsan tört rá az inger, hogy alig tudott előrehajolni.

− Elnézést − suttogta megkínzottan.

Remegő lábakkal felállt, és elindult a fürdőszoba felé. A rendőrök hallották, hogy megnyitja a vízcsapot, majd egy kis darab vécépapírral tért vissza, hogy feltörölje a padlót. Visszament a fürdőszobába.

Amikor végül ismét előjött, első dolga volt kinyitni az ablakot, amiért mindketten hálásak voltak. A szobában kellemetlen szag terjengett. Visszaült a karosszékbe. Volt valami óvatosság a viselkedésében, amit korábban nem érzékeltek.

Mereven közölte:

− Elnézést kérek a viselkedésemért.

Tommy barátságosan rámosolygott.

− Megértjük, hogy nem érzi magát valami fényesen.

− A plasztikai sebészünk, Kurt Bünzler múlt héten szólt, hogy most szabadságra megy, majd júniusban nyugdíjba vonul. Ma pedig az altatóorvosunk, Konrad Henriksson adta be a felmondását. A Källberg Kórházban kapott állást.

− Menekülnek a süllyedő hajóról?

− Valahogy úgy.

− Nehéz lesz pótolni őket?

− Nemcsak nehéz, hanem egyszerűen lehetetlen.

− És ugyanez a helyzet a nővérekkel is?

− Természetesen. Az elmúlt években sem volt könnyű. Szerencsénk volt, hogy találtunk néhány jó nővért, bár amikor idekerültek, még nagyon fiatalok voltak.

− Lindára, Mariannára és Anna− Karinra gondol?

− Igen.

A háromból már csak egy van életben, gondolta Irene. Eszébe jutott, hogy minél előbb beszélnie kell Anna− Karinnal.

− Ha nem talál új embereket, mit fog tenni?

Löwander felsóhajtott.

− Döntésre jutottam ma délután. Nyáron bezárom a kórházat.

− Tehát feladja?

Az orvos fáradtan bólintott.

Irene megköszörülte a torkát.

− Hány mesterkulcs van a kórházban? A padláshoz vezető ajtó, ahol megtaláltuk Lindát, zárva volt, és semmi jelét nem láttuk erőszakos behatolásnak. Akárcsak Marianne meggyilkolásakor.

− Két ilyen kulcs van. Bengtssonnál és nálam.

− Senki másnál?

− Senkinél.

− A magáét hol tartja?

− Mindig nálam van − válaszolta az orvos, és a zsebébe nyúlt. Egy kulcskarikát húzott elő. Végignézte a rajta lévő kulcsokat, majd kiválasztott egyet. − Ez az. Ez a mesterkulcs.

Odanyújtotta a kulcscsomót Irenének, aki alaposan megnézte a kulcsot. Egy nagy L betű volt az egyik oldalán.

− Ezeket mindig magánál hordja?

− Igen, mindig.

Tehát mindegyik mesterkulcs megvan. Ha nem a két férfi valamelyike a gyilkos, akkor ki marad? Irene nem tudott szabadulni egy új gondolattól: csak a kísértetek tudnak átjutni a csukott ajtókon.

Visszaadta a kulcscsomót Löwandernek. Egy kósza ötlettől vezérelve megkérdezte:

− És mit fog dolgozni, ha bezárja a kórházat?

− Miattam nem kell aggódnia. A betegeim utánam jönnek egy másik klinikára. Talán a Källberg lesz az, legalábbis remélem. Még nem tudom, hová megyek, de valamit biztosan kitalálok majd.

− A többi alkalmazott is elveszíti az állását − mondta Irene.

− Igen, így van. Sajnos.

− Mi lesz az épülettel?

− Fogalmam sincs. Eladom.

A hangjából érződött, hogy egyáltalán nem érdekli az épület sorsa. Irene és Tommy összenézett. Némán megegyeztek, hogy pillanatnyilag ennél többet nem fognak megtudni.

Amikor felálltak, hogy elbúcsúzzanak az orvostól, megszólalt Irene telefonja. A nő kivette a készüléket a zsebéből, és beleszólt.

− Szia, anya − szólalt meg Jenny. − Most telefonált a fodrászod. Nagyon mérges volt, amiért nem mentél el hozzá. Azt mondta, mindenképpen ki kell fizetned az idejét.

− A fenébe!

Andersson főfelügyelő rosszkedvűnek tűnt. A kórházi dolgozók kikérdezése nem sokkal vitte előbbre az ügyet. Senkinek sem tűnt fel semmi Mariannán vagy Lindán a gyilkosságot megelőző napokban. Mindketten normálisan viselkedtek. Csak Ellen nővért nem kérdezték ki újra, mert megbetegedett, és nem jött dolgozni. Andersson felsóhajtott, és végigsimította kopasz fejét.

A nyomozás holtpontra jutott. Birgitta és Hannu ért vissza elsőként.

− Háromszor hallgattam ki azt a disznó Schölenhielmet. Az az ember elmebeteg!

Andersson megpróbált gondolkodni. Kicsoda Schölenhielm, és mi köze lehet a Löwander Kórházhoz? Lehet, hogy a biztonsági őrt hívják így? Nem, azt a pasast Bengtssonnak hívják… Feladta.

− Ki az a Schölenhielm?

− Az a férfi, aki agyonverte a lengyel barátnőjét múlt szombaton. Maria Jacobinskinak hívták a nőt.

− És neked mi közöd ahhoz az ügyhöz? Neked a Löwander− gyilkosságokon kell dolgoznod!

− Ki más ment volna? Irenének át kellett vennie a műszakot szombaton Hans Borg helyett, mert maga elfelejtette kijavítani a listát.

Az utolsó mondat egy kicsit szemrehányóan hangzott, Birgitta szándéka ellenére. Miután látta, hogy a főnöke arcszíne mind vörösebb, gyorsan folytatta:

− Vasárnap vettem át az ügyet. Az igazságügyiek tegnap átfaxolták az előzetes jelentést. Teljesen összeverték az asszonyt, de a testén korábbi ütésnyomokat is találtak bőven. Két ujja eltörött, és úgy forrt össze, hogy nem látta el orvos. A koponya hátsó része betört, ez okozta a halálát. Az első kihallgatáson az autóügynök esküdözött, hogy nem emlékszik semmire. Valószínűleg másnapos volt. De ma egy új történettel állt elő.

Andersson hirtelen kíváncsi lett.

− Halljuk!

A csoport nagy része már befutott.

− Azt mondja, hogy lengyel maffiózók törtek be a lakásba, és arra kényszerítették, hogy egy egész üveg vodkát igyon meg. Azután agyonverték a barátnőjét.

Nem tehetett semmit, mivel az alkohol leterítette. Tehetetlenül nézte, hogy a barátnője meghal.

Jonny felhorkant.

− Hát ezt a történetet már sokszor hallottuk. Mi is a neve?

− Sten Schölenhielm. Húsz évvel ezelőtt vette fel ezt a nevet. Korábban Sten Svenssonnak hívták. Valószínűleg úgy gondolta, hogy egy előkelő hangzású név jót tesz majd az üzletnek.

− Jól van, felejtsük el a dílert és a lengyel kurvát. Birgitta, keressen valakit, aki átvehetné az ügyet. Talán Thomas Molandert. Most meg mi a baj?

Birgitta merev háttal előrehajolt, és Andersson szemébe nézett.

− Honnan tudja?

− Mit honnan tudok?

− Honnan tudja, hogy kurva volt?

Andersson megdöbbenve bámult Birgittára.

− Mindenki tudja. Mind olyanok.

− Mind milyenek?

− Bárokban téblábolnak, turistákra vadásznak. Találnak egy gazdag külföldit, aztán megszabadulnak korábbi nyomorúságos életüktől, amelyet az utcán töltöttek.

− És mind ilyenek?

− Hát… talán nem mind, de a legtöbben.

− És maga tudni véli, hogy Maria Jacobinski kurva volt.

− Igen… nem… De annak kellett lennie.

Birgitta és Andersson farkasszemet nézett egymással. A levegő feszültségtől vibrált közöttük. Irene tudta, mi van e mögött. Nem Maria Jacobinskiről van szó. Birgitta még mindig neheztelt, amiért Andersson nem állt ki mellette Hans Borggal szemben. Birgitta a férfi fejét akarta ezüsttálon. Andersson nem értette meg Birgitta érzéseit. Úgy gondolta, egy egyszerű adminisztrációs lépéssel megoldja a kérdést, és kicserélte Borgot Hannu Rauhalával. így nem indult meg a pletyka, és a média sem kürtölte világgá a rendőrségen belüli szexuális zaklatást.

Irene azt is tudta, hogy Birgitta sosem nyerheti meg ezt a harcot. Ezt valószínűleg ő is belátta, mert finomabb hangra váltott.

− A legtöbb külföldi nőt hamis házassági ajánlatokkal csábítják ide. Majd arra eszmélnek, hogy szexrabszolgák egy idegen országban. A hazatérés költségei túlságosan magasak. És még ha haza is tudnak menni, otthon sem vár rájuk sokkal jobb élet. És ha Maria Jacobinski utcai prostituált volt is Lengyelországban, az nem jelenti azt, hogy nem jár neki igazságtétel.

− Én egy szóval sem mondtam, hogy nem jár neki − mondta mérgesen Andersson. A pillantásából megértette Birgitta, hogy túl messzire ment. − Felejtse el Tomas Molandert. Menjen és foglalkozzon a használtautókereskedővel és a lengyel hölgyével.

Birgitta fogcsikorgatva szedte össze a papírjait. Nem nézett senkire. Merev háttal kisétált az ajtón.

Kellemetlen csend telepedett a szobára. Végül Jonny szólalt meg.

− Micsoda hisztérika!

Anderssonnal bajtársi pillantást váltottak egymással. Irenének bele kellett harapnia az ajkába, hogy ne szólaljon meg. Ahogy Birgitta, úgy ő is tudta, hogy ezt a harcot nem nyerheti meg.

− Térjünk vissza a Löwander Kórház ügyéhez − folytatta Andersson. Még nem kaptuk meg sem a madaras mami, sem Linda Svensson boncolási jegyzőkönyvét. Stridner holnap reggelre ígérte az eredményeket. A reggeli értekezleten majd átfutjuk.

A csoportból néhányan bólintottak.

− Stridner ugyan már elmondta nekem, hogy Lindát megfojtották, és csak utána húzták fel a zászlókötéllel a gerendára.

− Miért? − kérdezte Hannu.

− Talán azért, hogy öngyilkosságnak tűnjön − találgatott Jonny.

− Nem. A gyilkos a nyakán hagyta azt a kötelet is, amellyel megfojtotta − közölte Hannu:

A többiek eltűnődtek ezen egy kis ideig, majd Irene szólalt meg:

− Szerintem Hannu nagyon fontos dolgot vetett fel. A gyilkosnak nem az volt a szándéka, hogy az öngyilkosság látszatát keltse. Valami mást akart jelezni. Különben elég lett volna, ha megfojtja a lányt, és bedobja a holttestet a bezárt padlásajtó mögé.

− Ahogy Mariannával is tette − vetette közbe Fredrik Strindh. − Ót is csak bedobta a helyiségbe.

− Újabb különös részlet. Miért vitte le a liften Marianne holttestét a generátorszobába, amikor sokkal könnyebben elrejthette volna őt is a padláson? Ezzel egy csomó időt veszített − gondolkodott hangosan Irene.

− Időt − mondta Hannu.

A társainak eszébe jutott, hogy Hannu mindig igen szűkszavúan kommentál, és tudták, hogy ebben a percben hiába is akarnának belőle többet kicsikarni. Amikor készen áll a további közlésre, magától is megteszi. Érdemes kivárni, mert amit mond, azt mindig érdemes meghallgatni.

Andersson általában nagyra tartotta a finn eszét, de mivel még nem nyerte vissza a nyugalmát a Birgittával való összetűzés után, felcsattant:

− Mi a fenéről beszélsz?

Hannu zavartalanul folytatta.

− A gyilkosnak időre volt szüksége. Ezért tette tönkre az áramellátást. Megáll a lélegeztetőkészülék. Az orvosnak és a nővérnek a beteg segítségére kell sietnie. A gyilkos visszatérhet a padlásra, hogy felkösse Linda holttestét.

A szobában ülők hallgattak. A legtöbben azon csodálkoztak, hogy Hannu hosszú mondatokban fejezte ki magát. De amit mondott, az még ennél is érdekesebb volt.

− Folytasd − biztatta Andersson.

− A gyilkosnak mindenképpen le kell mennie az alagsorba, hogy leállítsa a generátort. Odaviszi Marianne holttestét, mert tudja, hogy ha valaki lejön az áram miatt, azonnal megtalálja. Éppen ezt akarta. Ezzel késleltetheti Linda holttestének megtalálását.

− És éppen ez történt! Egy héttel később találtuk meg.

A főfelügyelő sötéten nézett a beosztottaira. Senki sem szólt semmit, mert ha Hannu elmélete helyes, akkor egy roppant eszesen kitervelt csapdáról van szó, amelybe szépen belesétáltak.

− Most már világos, hogy a két nővér gyilkosa ugyanaz a személy. De mi a helyzet a bolond madaras asszonysággal? Más ölte meg? − kérdezte Jonny.

Tommy megrázta a fejét.

− Nem. Stridner úgy gondolja, ugyanaz a gyilkos. Brutális és erős. Ezeket a szavakat használta. És a feltételezett gyilkos eszköz, a drótvágó is ugyanaz, amelyet az első gyilkosság éjszakáján használtak a generátornál. Ne felejtsétek el, hogy a patak mellett bukkantunk rá Gunnela Hägg holtteste mellett.

− Azt se felejtsük el, hogy mit mondtak a többiek a két nővérről. Mindenki úgy nyilatkozott, hogy a meggyilkolásuk előtti napokban teljesen normálisan viselkedtek − hangsúlyozta Andersson.

− Van egy felderítetlen részlet Lindával kapcsolatban − folytatta Irene. − Arra kérte a barátját, hogy költözzön el, mert már nem szereti. Valaki másba volt szerelmes? Talán többet kellene tudnunk erről a szakításról. Ez persze nem magyarázza meg, mindennek mi köze Mariannéhoz és Gunnela Hägghez…

− Minden a kórházzal függ össze − hangzott fel Hannu nyugodt hangja.

Irene megdöbbent. Ő maga is számos alkalommal érezte ugyanezt.

− Egyetértek. Folyton visszajutunk a Löwander Kórházhoz és a régi időkhöz…

− Kérlek, nehogy megint előállj azzal a szellemmel…− szólt közbe Andersson.

− Nem, nem a szellemről van szó. Nem egy kísértetet keresünk, hanem egy gyilkost. De mindig Tekla nővér történetéhez kanyarodunk vissza. A gyilkos ugyanoda lógatta fel Linda holttestét, ahol Tekla öngyilkos lett. Ez csak jelent valamit.

− Mint például?

− Fogalmam sincs. Meg kell vizsgálnunk a kórház múltjában született történeteket. Talán a holtak elvezethetnek minket a gyilkoshoz.

− Elment az eszed? Nem áshatunk ki holmi régi mendemondákat, amikor teljesen elakadtunk a jelen nyomozásával − csattant fel Jonny.

Andersson csendesen nézett hol az egyik, hol a másik nyomozóra. Hajlott arra, hogy Jonnyval értsen egyet, de ösztönei azt súgták, van abban valami, amit Irene mond. Végül határozottan így szólt:

− Hannu, Irene és Tommy beleássák magukat a kórház történetébe. Fredrik, Jonny és Birg… úgy értem, jómagam, folytatjuk az élők kikérdezését.

− Hogy kezdjünk hozzá? − kérdezte Hannu.

A csapat tagjai, akiket Jonny „szellemirtók”− nak nevezett el, Irene és Tommy irodájában ültek.

− Én felkeresem Sverker Löwander első feleségét, Barbrót. Ismerte Sverker szüleit, és biztosan tud valamit a kórház múltjáról. És szeretném azt is megkérdezni, miért vádolta Carinát a gyújtogatással − mondta Irene.

Tommy egyetértően bólintott.

− Én ismét megpróbálok beszélni Siv Perssonnal. Hátha Teklának voltak rokonai, akik még élnek. És azt is megtudom, pontosan hol ölte meg magát a padláson. Linda gyilkosa vajon ugyanazt a helyet választotta? És ha igen, következik a nyilvánvaló kérdés: miért?

− Honnan ismerhette volna a gyilkos a pontos helyet? − kérdezte Hannu.

Irene biztos volt benne, hogy ezen a nyomon kell elindulniuk. Minden szál a kórház múltjához vezetett. A szellemjelmez ügyes húzás volt, de lehet, hogy ez okozza a gyilkos vesztét. Ha valóban pontosan ugyanazon a helyen volt Linda holtteste, mint Tekláé, akkor leszűkül a gyanúsítottak köre.

− Utánanézek az 1983 és 1984 nyarán átvett betegeknek − mondta Hannu.

Irene bólintott, és megpróbált elnyomni egy ásítást. Hosszú volt a nap, és a holnapi sem ígérkezett rövidnek. Feltétlenül fel kell hívnia a fodrászt, hogy elnézést és újabb időpontot kérjen.

Tizennegyedik fejezet

Barbro Löwander asszisztensként dolgozott a Sahlgren Kórházban. Irene első dolga volt reggel felhívni. Barbro nem akart beszélni a rendőrséggel, és elhatárolódott mindentől, ami a Löwander Kórházzal volt kapcsolatban. Irene nem hagyta magát lerázni, és finoman utalt arra a lehetőségre, hogy a rendőrségre is behívhatja kihallgatásra, így Barbro beadta a derekát. Megegyeztek, hogy 11−kor találkoznak a Sahlgren Kórház főbejáratánál.

Ez éppen jó volt Irenének. Ott tud lenni Andersson reggeli eligazításán, befejezheti az elmaradt papírmunkát, sőt még a fodrászt is fel tudja hívni.

− Kezdjük Gunnela Hägg−gal. Ott volt valaki a boncoláson?

Senki sem szólalt meg.

Andersson előkotort két faxot, feltette az olvasó− szemüvegét, és belekezdett.

− „Gunnela Hägg. Született 1950. január 19− én. A rendőrségi jelentés szerint egy híd alatt találtak rá a holttestre. A közelben hevert egy nagyméretű drótvágó, amelyen hajszálakat és vérnyomokat találtak. A koponyát összezúzták. A koponyaalapra mért ütés vérzést okozott az agyban. A boncolás bizonyította, hogy ez volt

a halál oka. Idegenkezűség alapos gyanúja merül fel. Következik a teljes toxikológiai vizsgálat. A szövetmintákat levettük.”

A főfelügyelő kinézett a szemüvege mögül. A szemüvegkerete olcsó volt, olyan, amilyet bármelyik drogériában vagy benzinkúton meg lehet vásárolni. Andersson összehajtogatta a faxokat, és folytatta a mondandóját:

− Mielőtt bejöttetek, beszéltem Stridner professzorral. A gyilkos jobbkezes és nagyon erős. Az elkövető többször fejbe vágta Gunnela Häggot a drótvágóval, és sokkal nagyobb erőt fejtett ki, mint amennyi a csöppnyi öregasszony megöléséhez szükséges lett volna.

A „csöppnyi öregasszony” tizenhárom évvel fiatalabb volt, mint a főfelügyelő. Irene elnyomta magában a késztetést, hogy ezt megjegyezze.

− A gyilkos fenyegetve érezte magát − közölte Jonny.

− Tudta, hogy Gunnela látta őt − tette hozzá Hannu.

− Az újságcikk vezetett a halálához − mondta Tommy.

Irene közbeszólt:

− Tudta, hogy Gunnela látta, amint valami rosszban sántikál. Talán azt, hogy elviszi Linda biciklijét, és elrejti a híd alatt.

− Igen. Én is ezt gondolom. És szerintem a gyilkos a híd alatt vetette le az egyenruhát. Aztán felment az útra, és elsétált. De az is lehet, hogy kocsival volt − mondta Tommy.

− Lehetséges − bólintott Irene.

− Lehet egyáltalán parkolni a közelben? − kérdezte a főfelügyelő.

− A felhajtón tulajdonképpen nem − válaszolta Irene.

− De eszembe jutott, hogy a gyilkosság közelében van egy nagyon jó hely. Mindössze harminc méterrel odébb.

− Hol?

− A fűzfák mögött. A látogatóknak fenntartott parkoló.

A többiek elgondolkodtak ezen, majd bólogatni kezdtek. Irene felbátorodva folytatta:

− A gyilkos számára ez volt a tökéletes parkoló. Miközben a kórház felé settenkedett, Gunnela az orgonabokrok mögül figyelte ót. Ismerte a kísértethistóriát, és persze azt hitte, szellemet lát.

Irene körülnézett. Úgy látta, a többiek követik a gondolatmenetét.

− Gunnela látta, hogy Linda visszajön a kórházba. Azt is látta, hogy a gyilkos nővérnek öltözve kilép az épületből, megfogja a biciklit, és elmegy vele.

− Honnan tudhatjuk biztosan, hogy nem Linda jött vissza a kerékpárjához?

Andersson olyan izgatottan kezdett beszélni, hogy a tenyerével önkéntelenül rácsapott az asztalra. A műanyag pohár felborult, és a kávé ráömlött a faxokra. Hogy gyorsan mentse a menthetőt, a főfelügyelő a ruhaujjával törölte le őket. Irene felsóhajtott, és elindult a fürdőszoba felé néhány papírtörölközőért. Visszafelé menet észrevette, hogy Birgitta a folyosón álldogál. Úgy tűnt, nem látja Irénét, legalábbis nem intett vissza.

Amikor Irene visszaért az irodába, Andersson izgatott hangját hallotta.

− Jonny és Fredrik visszamegy a kórház melletti lakóházhoz. Megtudjátok, látott− e valaki idegen autót a látogatók parkolójában éjfél körül a gyilkosság éjszakáján. Ha megtudjuk a gyártmányt, lehet, hogy egyszer az életben szerencsénk lesz.

Andersson nagyot sóhajtott. Irene ismét aggódni kezdett a főnöke vérnyomása miatt. Mivel azonban Andersson számára ez kényes téma, inkább nem mondott semmit.

A főfelügyelő felemelte a fax második lapját, és meglengette a levegőben, hogy megszáradjon.

− Volt valaki Linda Svensson boncolásán?

Fredrik Strindh felemelte a kezét, és átnyúlt az asztalon, hogy elvegye a nedves papírlapot. Először gyorsan végigfutotta a sorokat, majd olvasni kezdett.

− „Linda Svensson. Született 1973. január 23− án. A rendőrségi jelentés szerint egy padláson találtak rá, egy gerendán lógva. A holttest térdelő helyzetben volt, felső testét kötelek rögzítették a mennyezethez. A kötél az áll alatt és a fej hátsó részén futott végig. Az arc mindkét oldalán véraláfutások, a nyak jobb oldalán horzsolás nyoma. Különböző bőr alatti sérülések. A vékony kötél belevágódott a sebbe. Bőr alatti vérzés nyoma az izomzatban. Törött pajzsporc és nyelvcsont. A szemben és a nyálkahártyán foltos bevérzések. Ezek a jelek azt mutatják, hogy a halált fojtogatás okozta. A halál valószínűsíthető időpontja: február 10− e vagy 11− e. A teljes toxikológiai vizsgálat még folyamatban van. A szövettani mintákat levettük.

Fredrik felnézett, és ledobta a faxot az asztalra.

− Ez beteg! A gyilkos elmebeteg. így felakasztani egy testet… Ez valami rituálé lehet… Ráadásul eléggé hatásvadász.

− Igen, szerintem is beteges. És a gyilkos valamit közölni akart ezzel a tettel − vélte Irene.

− Kutassatok tovább, szellemirtók− vigyorgott Jonny.

Irene nem reagált a gúnyolódásra. Jonny nem is vette észre, mennyire fején találta a szöget. Mindenképpen a múltban kell tovább keresgélniük, a legendák, kísértetek és hazugságok világában. Irene elismerte, hogy pillanatnyilag megakadtak, de ezt nem lett volna hajlandó Jonnynak is bevallani.

− Ötkor újra találkozunk. Svante Malm hoz néhány laboreredményt − zárta le a megbeszélést Andersson.

A Sahlgren Kórház épülete többféle stílusirányzat nyomát viselte magán. Az elmúlt évszázad minden egyes korszakát képviselte valamilyen részlet. Az épület sem szép, sem praktikus nem volt.

Irene odasétált a főbejárathoz. Egy nő várt rá az üvegajtó mellett, menedéket keresve az erős szél ellen. Bizonyára ő Sverker Löwander első felesége, gondolta a nyomozó, mivel Carina és ő feltűnően hasonlított egymásra. Mindketten magasak és szőkék voltak, de Barbro tizenegy évvel idősebb. Éppen úgy hordta a haját, mint Carina, de már volt néhány ősz hajszála. Barbro Löwander bőre betegesen halvány volt. Bár Irene nem volt nagy híve az arcfestésnek, mégis úgy gondolta, Barbro nyugodtan támaszkodhatna a kozmetikai ipar vívmányaira. Egy kis arcpirosító, szemfesték és némi rúzs csodákat művelne sápadt arcával. Az elhanyagolt megjelenés koronája a bézs színű steppelt kabát. Lehet, hogy szándékosan próbál ilyen sápadtnak és jelentéktelennek tűnni? Ezek a gondolatok forogtak Irene agyában, miközben kezet nyújtott az asszonynak.

− Elnézést, ugye ön Barbro Löwander?

− Igen, én vagyok.

− Jó napot. Irene Huss nyomozó vagyok. Hol beszélgethetnénk?

Barbro Löwander bólintott, és az automata üvegajtó felé fordult. Egy pillanatra Irene azt hitte, hogy a fotocella nem fog érzékelni egy ilyen jelentéktelen testet, és az ajtók csukva maradnak.

A Sahlgren Kórház valószínűleg nem nyerne díjat a legkedvezőbb első benyomást tevő intézmények versenyében. Bár valaki elhelyezett egy bugyborékoló szökő− kutat az ablakok elé, a benne úszkáló cigarettacsikkek lerombolták a látványt.

A két nő végighaladt a széles folyosón, amely kettészelte az épületet. Egyetlen szót sem szóltak, amikor elmentek a büfé mellett, majd a túloldalon kiléptek a kórház épületéből. Barbro Löwander nekifeszült az erős szélnek, és sietősen lépkedett egy távolabbi, sötétbarna épület felé. Az ablakokon benézve fehér köpenyes alakok jöttek− mentek. Irenének olyan érzése volt, hogy nem lesz kellemes a beszélgetés.

Amikor végre beléptek az épületbe, Barbro egy kopott lépcsőház felé indult, miközben se jobbra, se balra nem nézett. Egy szót sem szólt Irenéhez, aki rosszkedvűen követte. A harmadik emeleten álltak meg. Barbro Löwander kinyitott egy ajtót, és hűvösen közölte:

− Jöjjön be. A szoba lakója szabadságon van. Most nincs itt senki.

A helyiség tágas volt, két hatalmas ablaka a botanikus kertre nyílt. Februárban nem volt szép a kilátás, de könnyen el lehetett képzelni, hogy tavasszal, amikor minden kizöldül, sokkal kellemesebb a látvány.

− Ebben az épületben csak irodák vannak? − kérdezte Irene.

− Nagyrészt igen − válaszolta Barbro.

Irene felakasztotta a kabátját a fogasra, miután látta, hogy Barbro ezt teszi.

− Korábban voltak itt kórtermek is? − folytatta a beszélgetést a nyomozó.

− Nem. Itt nővérképző működött.

Irene hirtelen megértette, hogy nincs az a kozmetikum, amely szebbé varázsolhatná Barbro Löwandert. Az arcára kiülő keserűséget semmilyen alapozó vagy púder nem fedhetné el. Irene elvett egy papírkupacot az egyik székről, és leült. Megpróbálta kitalálni, mitől ennyire elkeseredett Sverker volt felesége.

Barbro a számítógép melletti székre huppant le. Elővett egy doboz cigarettát, és türelmetlenül kirázott belőle egy szálat. A dohányzás feltehetően tilos volt, mivel Barbro nem gyújtotta meg a cigarettát, csak idegesen forgatta az ujjai között.

− Tényleg nem értem, miért kell engem belerángatni abba a gyalázatos ügybe, ami a Löwander Kórházban folyik − csattant fel hirtelen.

Irene meglepve látta, hogy a nő arcán könnycseppek gördülnek le. Óvatosan megkérdezte:

− Ismerte valamelyik áldozatot?

− Nem. Tizenegy éve be sem tettem oda a lábam. Mindennel és mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot…

− Amikor elváltak? − kérdezte Irene.

Barbro bólintott. Irene a kékesszürke szempárba nézett, és fájdalmat látott benne. Megdöbbent. Már hosszú idő eltelt azóta, hogy a házaspár viszonya megromlott. Lehet, hogy a válás még mindig fáj az asszonynak? Talán jobb nem bolygatni a múltat.

− Nem a gyilkosságról vagy a válásáról szeretnék magával beszélgetni. Segítségre van szükségünk − mondta, és hagyta, hadd érjenek célba a szavai.

Barbro felhúzott vállai kissé lejjebb ereszkedtek, de a hangja még mindig gyanakvó volt.

− Miért kellene éppen az én segítségem?

− Azért, mert sok éven át dolgozott a Löwander Kórházban. Hány évig is voltak házasok a férjével?

− Tizenhárom éven át. Hat évig dolgoztam a Löwanderben. Miután Júlia megszületett, félállásba mentem.

Barbro összeszorította a száját, mint aki észreveszi, hogy túl sok információt adott ki magáról. Irene nem így gondolta. Próbálkozott egy újabb kérdéssel.

− Milyenek voltak a férje rokonai?

Barbro nem tudta elrejteni, hogy meglepte a kérdés. De aztán megvonta a vállát, és válaszolt:

− Nem látom be, mi közük lehetne a gyilkosságokhoz. Ahogy magammal kapcsolatban sem tudom. − Egy pillanatra elgondolkozott. − Sverker anyja akkor halt meg, amikor a férjem kilencéves volt. A volt apósom, Hilding pedig a válásunk előtti évben. Nyolcvankilenc éves volt. Az ereje megmaradt a halála előtti évig. Akkor agyvérzést kapott, és… minden összeomlott. Nagyon mérges volt.

Szeretetteljes mosoly jelent meg a nő arcán. Irene meglepve látta, hogy Barbro valószínűleg kedvelte volt apósát.

− Miért volt mérges? − kérdezte Irene.

− Kénytelen volt kiengedni a kezéből a Löwander Kórház irányítását. A kórház volt az élete. Már évek óta nem műtött, de a vezetéssel kapcsolatos feladatokat ellátta, és a napi ügyeket is ő intézte.

− Sverker mit gondolt erről?

Barbro utálatosan nézett Irenére.

− Legalább maradt ideje Carina után rohangálni.

− Tehát Sverker nem akarta vezetni a kórházat?

− Nem.

− A volt apósa ismét megnősült?

− Nem.

− Tud arról, hogy voltak− e nők az életében?

Irene kérdő hangsúllyal fejezte be a mondatot, és szinte biztos volt benne, hogy a válasz pozitív lesz. Kíváncsi volt, Barbro ráharap− e a csalira. A nő keserű grimaszt vágott.

− Olvastam az újságokban Tekla nővérről. Természetesen én is hallottam a pletykákat. Mint mindenki, aki a Löwanderben dolgozott. De én nem hiszem el. A pletyka és a szóbeszéd gonosz dolog.

− Úgy tűnik, Sverker nem tudott semmit arról, mi volt az apja és Tekla nővér között.

− Lehetséges. Azt tudta, hogy Tekla felakasztotta magát a padláson, és hogy az emberek arról beszélnek, visszajár kísérteni. De az apjával kapcsolatos pletykákat talán nem merték neki elmesélni.

− Tehát nem volt nő Hilding életében, amikor ön ismerte?

− Nem, senki. De amikor én megismerkedtem Sverkerrel, az apja már hetvenkét éves volt.

− Úgy hallottam, a szülők már benne jártak a korban, amikor Sverker született.

− Igen. Hilding ötven volt, Lovisa pedig… lássuk csak… majdnem negyvenöt. Sverker sosem beszélt az anyjáról. De ami azt illeti, sok másról sem beszélt.

Barbro folyton visszakanyarodott a váláshoz, mintha vonzaná az önkínzás.

− Arról sem beszélt, hogy viszonya lett Carinával?

− Persze hogy nem! Én tudtam meg utoljára, ahogy az már lenni szokott. Egyszer csak közölte velem a tényeket. Carina gyereket várt, és a férjem el akart válni. A baba kedvéért. Nem is gondolt arra, hogy már van két gyereke. A saját gyerekeire egyáltalán nem gondolt, miközben azt a nőt hajszolta, aki azt tett vele, amit akart. Az ősrégi női trükköt is eljátszotta vele.

Barbro szemmel láthatóan Carina ártatlan áldozatának tartotta Sverkert. Kettőn áll a vásár; gondolta Irene. De nem szólt semmit, inkább óvatosan megfogalmazta a következő kérdést.

− Mennyi ideje tartott már a kapcsolatuk, amikor ön is megtudta?

− Körülbelül hat hónapja. A legrosszabb persze a hazugság volt. Hogy szinte a szemem előtt csinálták. Soha életemben nem aláztak meg ennyire.

Végre valami kis szín tűnt fel a nő arcán. A szeme is csillogni kezdett, de ettől nem lett vonzóbb. A gyűlölet és a keserűség sütött az arcáról.

Irene úgy érezte, itt az ideje, hogy feltegye a legfontosabb kérdést.

− Valaki azt mondta nekem, hogy ön Carinát gyanúsította a régi ház felgyújtásával.

Barbro egy percig nem válaszolt. Aztán keserűen felelt:

− Senki sem hallgatott rám. Senki sem hitt nekem. Pedig én láttam.

− Mit látott?

− Carina ott volt a háznál. Körbe− körbe járkált. Láttam, hogy ki akarja nyitni az alagsori ajtót, de be volt zárva. Aztán hátralépett, és felnézett az emeleti ablakokra. Hosszú ideig állt ott. Hallottam, hogy nevet magában, aztán az öklét rázza a ház felé. így.

Barbro hátrahajolt, és kísérteties hangon felnevetett. Öklét a mennyezet felé rázta.

− Akkoriban még abban a házban éltek?

− Nem. Már elköltöztem a gyerekekkel.

− Akkor mit keresett ott?

Barbro még mindig keserűnek tűnt, de kissé megoldódott a nyelve.

− Miután leégett a ház, a rendőrség nyomozott az ügyben. A nyomozók is megkérdezték, miért voltam ott. Nekik is azt mondtam, amit magának: tudni akartam, miben sántikál Carina és Sverker.

− Tehát kémkedett utánuk?

− Igen.

− Carina ott élt a házban Sverkerrel?

− Nem. Gyűlölte azt a házat, és sosem akart odaköltözni. Ezért is gyújtotta fel. Ő és Sverker persze tagadták a dolgot a vallomásukban. Azt mondták, betegesen féltékeny vagyok.

Barbro arcán megint sötét árnyak jelentek meg. Összeszorította a száját. Irene rájött, hogy ennél többet nem tudhat meg tőle. Megköszönte az asszonynak az információkat, leemelte bőrdzsekijét a fogasról, és távozott.

A délután hátralévő részében Irene a papírmunkát végezte el, amely igencsak felhalmozódott az asztalán. Többször átolvasta azt a jelentést, amelyet a Barbro

Löwanderrel folytatott beszélgetésről készített, de nem lett tőle okosabb. Nem volt kellemes érzés ennyi gyűlölettel és fájdalommal szembesülni. Irene úgy érezte, az asszony túl sokáig hordozza a sérelmeit, függetlenül attól, hogy valóságosak vagy véltek− e. Úgy tűnt, megszenvedte a válást, a pszichés állapota egyáltalán nem volt stabil. Igazak lehettek a Carinát illető vádak? Ideje lenne Carina Löwanderrel is hosszasabban elbeszélgetni.

Irene kollégái lassan elfoglalták helyüket a konferenciateremben. Irene meglepetésére Birgitta is a szokott helyén ült. Kölcsönös bólintással üdvözölték egymást. A főfelügyelő nem tett megjegyzést Birgitta visszatérésével kapcsolatban, hanem azonnal átadta Svante Malmnak a szót.

− Ugyanolyan sötét színű szövetszálakat találtunk Linda Svensson ruháján, mint Marianne Svärdén. A szálak ugyanabból a ruhadarabból származnak, vagyis abból a nővéregyenruhából, amelyet múlt szombaton este találtunk a leégett kerti házban. Elég nagy darab megmaradt belőle, így teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy ugyanarról a ruháról van szó.

− Gunnela Hägg ruházatán nem voltak ilyen szálak? − kérdezte Tommy.

− Nem. Másrészt viszont Gunnela szoknyáján nagy mennyiségű hintőport találtunk. Még egy elmosódott ujjlenyomat is megmaradt. A gyilkos hét és feles kesztyűt viselt.

− Nagy kezű nő vagy kis kezű férfi − jelentette ki Irene. Ő például nyolcas kesztyűt és negyvenkettes cipőt hord. 175 centiméteres magasság mellett ez nem csoda.

− Hintőport találtunk a két nővéren is. A gyilkos műtőskesztyűt viselt mindhárom alkalommal. Ráadásul a drótvágóról vér− és hajmintát is szereztünk. Mindkettő Gunneláé. Úgy gondoljuk, a Marianne halálát okozó gyilkos fegyvert is megtaláltuk.

Svante Malm kinyitotta a jegyzetfüzetét. Mindenki csendben várt.

− Mint azt tudjátok, az a kötél, amellyel Lindát megfojtották, még a nyakára volt tekerve, és csak a halála után húzták fel a holttestet a gerendára. A kötél mélyen bevágódott a húsába, és a gyilkos nem távolította el. Mariannét is megfojtották, de a kötél már nem volt a nyakán. Nem tudtuk, mi ennek az oka, de most már rájöttünk: a gyilkosnak szüksége volt még rá később is.

Svante szó nélkül előrehajolt, és egy papírzacskót vett fel a széke mellől. A benne lévő átlátszó műanyag zacskóban vékony, fehér kötél volt.

− Ez a zászlóhoz tartozó kötél, amelyet a biztonsági őrtől loptak el. Csaknem hatméteres. Egy métert levágtak belőle, azzal fojtották meg Lindát. Itt van az a darab is.

Svante előhúzott egy körülbelül egyméteres kötelet, amelynek közepén sötét folt látszott.

− Az a furcsa, hogy a Linda holttestének felhúzásánál használt kötélen szintén látszik egy hasonló elszíneződés. A vér nem Lindáé, hanem Marianné.

A főfelügyelő légzése hallhatóan felgyorsult, amikor szélesen gesztikulálni kezdett.

− Várjunk csak egy kicsit! Ez ostobaság! Először megfojtja Mariannét, aztán elviszi a kötelet, hogy felkösse Linda holttestét a mennyezetre? A rövidebb részt pedig Linda nyakán hagyja? Erre semmilyen ésszerű magyarázat nincs!

Legnagyobb meglepetésükre Hannu kijavította a főnökét.

− Először Linda, aztán Marianne.

Andersson rámeredt a finnre.

− Ezt magyarázd meg.

− Először a rövidebbik kötéllel megfojtotta Lindát. Aztán a hosszúval Mariannét. És ezt a darabot azért vette magához, mert még fel akarta akasztani Linda holttestét a padláson.

A sorrend helyes lehet, de a kérdés továbbra is az maradt, miért. Miért kellett Lindát felhúzni a gerendára?

Andersson odafordult Irenéhez, hogy hallja, mi történt Barbro Löwanderrel. Miután Irene összefoglalta a beszélgetés lényegét, Tommy következett.

− Felkerestem Siv Perssont, az idősebb nővért. Biztos benne, hogy Tekla nővér holtteste az ablak melletti gerendán lógott. Linda holttestét nem ott, hanem két gerendával beljebb találtuk meg.

− És ez fontos? − kérdezte Jonny.

− Fogalmam sincs. Lehet, hogy annyi is elég volt neki, hogy ugyanabban a helyiségben akasztotta fel Lindát, ahol Tekla öngyilkos lett.

− És ez mit jelenthet? − kérdezte Irene.

− Azt, hogy a gyilkos csak egy részét ismerte a történetnek − mondta Hannu.

Irene agyán átfutott egy gondolat. Nagyon is fontos gondolat, de nem tudta volna megmondani, miért. Bólintott Hannu felé.

− A gyilkos nem tudott minden részletet Tekla nővér halálának körülményeiről. Gunnela Hägg sem ismerte jól a legendát. A történetet magát igen, de a részleteket nem. Valaki utánajárt egyébként, hogy volt− e valaha az asszony a Löwander Kórház betege?

− Igen − szólt Hannu. − A lillhageni pszichiátriai intézet egy csoportja egy hónapot töltött a Löwander Kórházban 1983 nyarán. Gunnela is köztük volt.

A kirakó játék darabkái lassan, szórványosan, de összeálltak. Irene minden idegszálával Hannura figyelt, amikor észrevette, hogy Tommy csendesen nevet mellette.

− Felhívtam telefonon Siv Perssont, s megkérdeztem, van−e elképzelése arról, hogy a pszichés betegek hogyan szerezhettek tudomást Tekla nővér történetéről. Először nagyon mérges lett, és azt állította, fogalma sincs. De aztán bevallotta, hogy ő maga mesélt róla.

− És mi az ördögért mondott el ilyesmit egy osztálynyi zavarodott, pszichés betegnek? − kérdezte Irene.

− Azért, hogy éjszaka a szobájukban maradjanak, és ne kószáljanak a folyosókon. Azt akarta, hogy a betegek féljenek a kísértettől.

− Uram, segíts!

Tehát megvan a magyarázat arra, honnan tudott Gunnela Hägg a Löwander Kórház kísértethistóriájáról. Ez a tudás vezette egy újságíró karjaiba, és ez okozta később a halálát is.

Svante Malmnak más mondanivalója is akadt.

− Volt a padláson két hatalmas bőrönd és egy kisebb bőrtáska is. Azokat is hamarosan megvizsgáljuk. A zárat nemrég törhették le róluk, és valaki gondosan letörölgette őket, úgyhogy nem volt rajtuk por. Elvittük mindhármat a laborba, holnap délután kész lesz a jelentésem. Szeretné valaki megnézni a táskákat?

Irene egy percig sem gondolkodott.

− Igen!

Svante Malm bólintott, és leírt valamit a jegyzetfüzetébe.

− Legkorábban holnap délután lehet.

Senki sem tudott érdemi információval szolgálni a látogatók parkolójában álló autóról. Aznap sem került elő olyan titkos szemtanú, aki korábban ne nyilatkozott volna már. Csupán a szellemirtók tudtak felmutatni némi előrehaladást a nyomozásban. Andersson úgy döntött, hagyja őket tovább kutatni. A főfelügyelő szerencsét kívánt mindnyájuknak a másnapi nyomozáshoz. Majd arra kérte őket, hogy az üres pizzásdobozaikat dobják az ajtó melletti kukába.

Tizenötödik fejezet

A megnyúzott testek szorosan egymás mellett lógtak, Irene nehezen tudott mozogni. Megpróbált óvatosan előrekúszni, lehetőleg úgy, hogy ne érjen hozzájuk. A padlót vastag nyálka borította. A távolból hallotta, hogy Jenny segítségért kiált. Tudta, hogy erővel nem jut előbbre, mert a nehéz holttestek leeshetnek a kampóról és beteríthetik. A nyálka egyre magasabbra emelkedett, és Irene rájött, hogy végképp elakad a tetemek erdejében. Jenny kétségbeesett hangja egyre távolabbról érkezett. Nemsokára már nem lehet rajta segíteni.

Irene felült az ágyban: izzadságban fürdött. Még nem volt lehetősége kikérdezni Jennyt az ágya alatt talált poszterekről. Vasárnap este, amikor a lányok visszajöttek a síelésből, túlságosan sok dolga volt. Az ikrek lelkesen meséltek, és ki kellett csomagolni a bőröndjüket. Előző este szintén nem volt egyetlen perce sem.

Irene visszafeküdt, és próbált megnyugodni. Óvatosan elfordította a fejét Krister felé. A férfi a hátán aludt, jobb karját a feje alá tette. Hangosan horkolt. Irene megbökte. Krister oldalra fordult, mordult egyet, de nem ébredt fel. A horkolás csendesebb lett.

Irene nem beszélt neki a poszterről. Tisztában volt vele, hogy ez csak gyávaság a részéről. Másrészt viszont nem tudta, hogyan reagálna a férje, ha megtudná, hogy Jenny az Állatok Felszabadításáért Front posztereit rejtegeti az ágya alatt. Már amiatt is olyan boldogtalan volt, hogy Jenny vegetáriánus lett, ez pedig újabb lépés, ráadásul sokkal komolyabb.

Már nem volt értelme ágyban maradni és a sötétbe bámulni. Nem maradt más hátra, este beszélnie kell Jennyvel. Bár döntésre jutott, sokáig nem tudott visszaaludni. Éppen akkor szundított el ismét, amikor megszólalt az ébresztőórája.

Irene meglepődött, amikor a reggeli eligazításon megpillantotta Svante Malmot.

− Jó reggelt mindenkinek! − kezdte Andersson. − Svanténak jobb dolga is lenne, de valami fontosat szeretne mondani. Kezdd el, Svante!

− Igen, nos, tegnap elfelejtettem elmondani, hogy a padlás padlóján lévő porban rögzítettünk egy bizonyítékot. Az ajtó mellett egy test feküdt a padlón. Azonosítottuk Linda hajszálait az adott helyen, és a nyomok azt is jól mutatják, hogy egy holttestet vonszoltak onnan arra a helyre, ahol végül megtaláltuk. A ruháján nagy mennyiségű por volt, mely a padlóról származott. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a holttest az ajtó mögött hevert egy ideig, és csak később húzták a gerendák alá, ahol felakasztották.

− Tehát a tegnapi feltételezéseink az események sorrendjéről helyesnek tűnnek. Lindát gyilkolták meg először, és csak utána Mariannát − mondta Irene, majd Hannura nézett. Hannu alig láthatóan bólintott, de nem vette le a szemét a technikusról.

− Egy cipőnyom is volt a porban. Több elmosódott nyom mellett ez használhatónak bizonyult. Nagyméretű női cipő, sarokkal. Egy feltehetően 40− 41− es lábú emberé.

Svante Malm intett a kezével, ami elment köszönésnek, és kisietett az ajtón.

Néhány pillanatig senki sem szólalt meg. A főfelügyelő sötéten nézett a távozó után, a^tán megszólalt:

− A kísértetek nem hagynak lábnyomokat.

Mindenki felszedelőzködött, hogy a dolga után lásson.

Irene, Tommy és Hannu megbeszélték, hogyan kezdjenek hozzá a feladatukhoz.

− Beszélni akarok Carina Löwanderrel − jelentette ki Irene.− Velem tart valaki?

− Menj te − bökött Hannu Tommy felé. Azt nem mondta meg, mi a terve, és a kollégái úgy gondolták, hiába is kérdeznék. Megegyeztek, hogy délután háromkor ismét találkoznak.

Néha szerencséje van az embernek, gondolta Irene, amikor Carina Löwander felvette az otthoni telefonját.

− Jó reggelt! Irene Huss nyomozó vagyok. Találkozhatnánk ma néhány percre?

− Persze − válaszolt Carina, és érdeklődő lett a hangja.

− Most is átugorhatnánk?

− Hogyne.

Carina lelkesnek és energikusnák tűnt a telefonban. Valószínűleg már túl volt a kora reggeli edzésen, evett egy csuda egészséges reggelit, ivott egy nagy pohár grépfrútlevet, lezuhanyozott jéghideg vízzel, majd sminkelt és felvette a legjobb Armani blézerét.

Irene megszidta magát ezekért a gondolatokért. Egyszerűen csak féltékeny Carinára, amiért gyönyörű, tökéletes az alakja, és van egy BMW− je. Ráadásul Sverker Löwander felesége.

A rendőrség világoskék kocsija a svéd zászló színét idézte. A Ford Fiesta csaknem új volt. Irene a garázs előtti felhajtón parkolt. A Löwander− rezidenciát egy hatalmas, modern ház alkotta, amelyet meleg barackszínűre színeztek. Az ajtókat és az ablakokat vörös téglás keretek emelték ki.

Carina szinte abban a másodpercben kinyitotta az ajtót, ahogy becsöngettek. Pontosan olyan frissnek tűnt, ahogy Irene elképzelte.

− Jó reggelt! Jöjjenek be. Épp most főztem kávét. Kérnek?

− Köszönjük, kérünk − felelte Tommy.

Carina bekísérte őket a nappaliba, amelyet Irene magában azonnal elnevezett Fehér− tengernek. A helyiség hatalmas volt és levegős. A hihetetlen méretű ablakokon csak úgy dőlt be a fény, ráadásul áttetsző, fehér selyemfüggönyöket akasztottak eléjük. A falakat is vakító fehérre festették. A hófehér ülőgarnitúra elé fekete− fehér csíkos szőnyeget terítettek, amely legalább huszonöt négyzetméteres volt. Irene megpróbálta elképzelni, hogyan cipeli ki valaki kiporolni, de a kép megalkotása lehetetlennek tűnt. Állítólag egy tizenegy éves kislány is él ebben a házban. Irene arra gondolt, hogy nézett ki az ő lakásuk, amikor az ikrek ennyi idősek voltak. Mindenütt morzsa és rágcsamaradékok hevertek a földön és a szőnyegeken. Ezt a szőnyeget talán ki sem kell porolni, mivel a jelek szerint sem a gyerek, sem pedig felnőttek nem tartózkodnak ebben a helyiségben túl gyakran. Minden tökéletesen tiszta és steril volt. Hideg tökély.

Három hatalmas festmény díszítette a falat. Mindháromnak más volt a színvilága, de a téma összekötötte őket: hatalmas hullámok a tengeren. Az egyiken a napsugár mélyen belehatolt a vízbe, s ettől a víz türkizkéken ragyogott.

Amikor Carina visszatért, az egyik kezében kávéfőzőt, a másikban három porceláncsészét egyensúlyozott a fülénél fogva.

− Tejet? Cukrot?

Irene és Tommy egyiket sem kért, jobban szerették a kávét feketén. Miután kitöltötte a gőzölgő italt, Carina belesüppedt az egyik fotelba. Fekete sztreccsnadrágot, fekete selyemfelsőt és kék dzsekit viselt, amely jól illett a szeme színéhez. Napbarnított bőre hibátlan volt, arca bármelyik divatlap címoldalára felkerülhetett volna. Közelről harmincnak tűnt, és senki sem mondta volna meg, hogy már harminchat éves. Irene fájdalmat érzett, amikor el kellett ismernie, hogy Carina gyönyörű.

− Szerencse, hogy ma éppen csütörtök van. Szerdán és csütörtökön csak délre megyek dolgozni, de este tízig bent vagyok. A kedd a legrosszabb. Reggel a Vállalati Egészségügyi Szolgálatnál kezdek, aztán aerobikkal fejezem be este.

− Ez elég szoros napirendnek tűnik − mondta Tommy. − Olyan információk kerültek a birtokunkba, amelyeket egyeztetnünk kell önnel. Csak a szokásos rutinfeladat. Remélem, nincs kifogása ellene.

− Persze, csak nyugodtan.

− Mesélne valamit a munkájáról?

− Két állásom van. A Vállalati Egészségügynél van egy rehabilitációs csoportom. A másik félállásom jóval érdekesebb. Aerobik− és tornaedzéseket vezetek egy edzőteremben. Az aerobikot szeretem a legjobban. Ennek ellenére a végzettségemnek megfelelő munkát persze a másik helyen végzem.

− Úgy hallottam, gyógytornász.

− Igen, de egy idő után rájöttem, hogy egészséges emberekkel is akarok dolgozni. Ez a megoldás. Ha az emberek eleget mozognak, akkor nem lesz szükségük rehabilitációra.

− A Löwander Kórházban is gyógytornászként dolgozott? − kérdezte Irene, bár tudta a választ.

− Igen. A Löwander volt az első munkahelyem.

− És ott ismerte meg a férjét is? − kérdezte ártatlanul Irene.

Carina arcán bizalmatlan mosoly villant fel.

− Biztos vagyok benne, hogy már hallották a pletykákat. A Löwanderben fénysebességgel terjednek az ilyesmik.

− Ezért jött el a kórházból?

− Részben. Ott sokan szerették Barbrót, és azt gondolták, Sverker és én… Becsaptuk őt. Az egész ügy szörnyű volt. Barbrónak már korábban is voltak depressziós tünetei, jóval azelőtt, hogy Sverkerrel összejöttünk. Mondhatjuk, hogy mentálisan instabil volt. Sverkerrel szerelmesek lettünk egymásba. Amikor rájöttünk, hogy komoly a kapcsolatunk, vacilláltunk, hogy elmondjuk− e Barbrónak az idegállapota miatt. Nem akartuk bántani. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, a helyzet komolyra fordult. De még mindig nem tudtuk, mit tegyünk. Aztán az egyik pletykafészek felhívta Barbrót. Szörnyű volt… Teljesen kiborult.

− Tudja, hogy ki árulta el? − kérdezte Irene.

− Nem. Még egy pár évig ott dolgoztam a kórházban, de sosem tudtam rájönni, ki beszélt vele.

− Gyanakszik valakire?

− Néhány öregebb nővér és titkárnő mindig ellenségesen viselkedett velem. Sosem fogadták el, hogy Sverker és Barbro miattam vált el. De nem tudom, ki voltaz áruló.

− Mi történt Barbróval a válás után?

− Időnként kezelték a pszichiátrián. Többször is befeküdt. Amikor megtudta, hogy mi van köztünk, összeomlott, amint már említettem. Szerintem még mindig gyógyszereket szed. Persze, nem vagyok biztos benne. De vannak időszakok, amikor… tényleg furcsán viselkedik.

− Gyakran összefutnak?

Carina meglepve nézett Irenére.

− Nem. Soha. A válás óta nem hajlandó velem találkozni. Ha muszáj, akkor telefonon beszélünk. John és Júlia már felnőtt, úgyhogy nemigen van okunk arra, hogy kapcsolatba lépjünk egymással.

− Maga szerint nehéz eset?

− Nekem nincs vele problémám. De ő gyűlöl engem. Szerintem át kellene lépnünk bizonyos dolgokon a gyerekek kedvéért, de ő nem hajlandó semmilyen engedményre. A legrosszabb az, hogy teljesen ellenünk hangolta a gyerekeket. Isten tudja, milyen butaságokkal tömte a fejüket, de Sverker és a gyerekei sosem jöttek ki jól egymással.

Irene úgy gondolta, ideje a lényegre térni.

− Azért jöttünk, hogy meghallgassuk az ön szájából a ház leégésének történetét. Tudjuk, hogy Barbro magát hibáztatta, sőt gyújtogatással vádolta. A nyomozásról is értesültünk.

Carina arcán düh jelent meg, de aztán úrrá lett az érzésein. A hangjában már nem érződött harag, inkább szomorúság.

− Ez akkor történt, mikor Barbro a legrosszabb állapotban volt. Természetesen mindnyájan sajnáltuk őt. A féltékenység paranoiássá tette, és túlcsordult a pohár. Azt akarta, hogy börtönbe kerüljek. Ráadásul azt állította, hogy Sverker volt a cinkosom, mert meg akarta szerezni a biztosítási pénzt.

− Hogyan gyanúsíthatta meg a gyújtogatással?

− Feltehetően azért gyújtottam fel a házat, mert nem akartam ott lakni. Sverker pedig a biztosításra hajtott, hogy megvehessük ezt a házat.

− Ennek semmi alapja nem volt?

− Persze hogy nem! Sverker éppen akkor örökölt az apjától egy jelentős összeget. Csaknem hárommillió koronát. Nem volt szüksége a biztosítási összegre. Ha eladja a házat, sokkal jobban járt volna. Az eladásból származó haszon sokkal több lett volna, mint a biztosítás összege.

− És ön valóban nem akart ott lakni?

Carina arca elvörösödött. De ez csak még jobban kiemelte kék szemét.

− Mindössze huszonnégy éves voltam. Úgy gondoltam, a ház túl nagy és túl régi. Barbro és Sverker végeztetett rajta felújítási munkálatokat, de nem sokra jutottak. A költségek túl nagyok lettek volna. A házon a tizenkilencedik század vége óta gyakorlatilag semmilyen komolyabb javítás nem történt. Ráadásul feszélyezett, hogy Barbro egykor ott élt, éreztem a jelenlétét azon a helyen. Nincs valami jó ízlése. De mindezek ellenére nem lett volna kifogásom az ellen, hogy ott éljünk.

− Tehát azt állítja, hogy Barbro vádaskodása minden alapot nélkülözött − foglalta össze a hallottakat Irene érzelemmentes hangon.

− Így van. És ha nem akartam volna odaköltözni, akkor egyszerűen megmondtam volna.

− De akkor terhes volt − mondta Tommy.

− Sverkerrel maradtam volna, még akkor is, ha ő abban a házban szeretett volna maradni. De ő sem akart ott lakni. Mielőtt eldöntöttük volna, mit tegyünk, leégett a ház.

− Volt valaki az épületben, amikor kigyulladt? − kérdezte T ommy.

− Senki. A tűz reggel tíz körül keletkezett. Sverker és én a munkahelyünkön voltunk. Persze nincs messze onnan, de egyikünk sem volt otthon.

Irene tűnődött egy percig, aztán feltette a kérdést:

− Lehetséges, hogy Barbro gyújtotta fel a házat?

Carina felsóhajtott.

− Akkor mindent alaposan kivizsgáltak. Nem találtak semmilyen bizonyítékot a gyújtogatásra. A végső indoklás az volt, hogy zárlat keletkezett az elektromos rendszerben. A ház végül is nagyon öreg volt már.

A rendőrök megitták a kávéjukat, felálltak, és megköszönték Carinának az információkat.

Carina kikísérte őket az ajtóig, és intett a kezével.

Irene reflexszerűen visszaintegetett.

− Milyen kedves volt, és milyen gyönyörű! − mondta Tommy.

Irene épp fel akart csattanni, de már hallotta is a saját hangját:

− És ráadásul milyen vékony!

Tommy felnevetett, és Irene megkönnyebbülve észlelte, hogy a férfi valószínűleg azt hiszi, viccel.

Tommy ránézett, és tovább ugratta Irénét.

− De a férje sem rossz. Olyan, mint Pierce Brosnan − tudod, aki James Bondot játszotta.

Irene megpróbált közömbösnek tűnni. Tommy folytatta:

− Apropó, Löwander doktorról jut eszembe… Nem gondolod, hogy ideje lenne ismét meglátogatnunk?

Természetesen minden műtétet elhalasztottak a Löwander Kórházban. Sverker Löwandert az irodájában találták, éppen papírhegyek között matatott. Utolsó találkozásuk óta lezuhanyozott. Nem fehér köpenyben volt, a királykék póló és a farmer sokkal kellemesebb benyomást keltett. Az arcán látható ráncok azonban arról árulkodtak, hogy még mindig nagyon kimerült.

− Elnézést! Bejöhetünk egy percre? − kérdezte Tommy.

− Hát persze, jöjjenek csak. Egyikük a székre ülhet, a másikuk a fotelba.

Irene odament a fotelhez, és beleroskadt. A bútor meglepően kényelmes volt. Tommy nem sokat udvariaskodott:

− A tizenegy évvel ezelőtti tűzeset pletykái miatt nyomozunk.

Sverker Löwander felcsattant.

− Miért?

− Őszintén szólva, erre nincs egyértelmű válasz. Úgy gondoljuk, minden hírnek utána kell járnunk. Olykor persze sehová sem vezetnek a szálak, de egy nyomozásnál a kudarc mindennapos tapasztalat.

Az orvos vállat vont:

− Nos, mit akarnak tudni?

− Az első felesége, Barbro gyújtogatással gyanúsította Carinát. Ön szerint miért?

Löwander egy ideig nem szólalt meg.

− Barbro mentálisan instabil volt, és a válás is megviselte.

− Korábban is voltak pszichés problémái?

− Nem… vagyis… amikor Júlia született, terhességi mérgezést kapott. Ez néha előfordul terhes anyáknál. Néhány hétig szülés utáni depressziótól is szenvedett, mely minden kezelés nélkül elmúlt.

− A válás előtt más jele nem volt a depressziónak?

Löwander egyszerre tűnt meglepettnek és idegesnek.

− Nem, de mi köze mindennek Marianne és Linda meggyilkolásához?

− Ilyen a nyomozás.

Tommy felidézte Barbro tanúvallomását a tűzesetről. Sverker mindent jóváhagyott, amit Carina mondott. Végül a rendőr megkérdezte:

− Lehetséges, hogy Barbro gyújtotta fel a házat, hogy bosszút álljon Carinán?

Az orvos fáradtan megdörzsölte a szemét, mielőtt válaszolt volna. A hangja határozott volt.

− Ez az előző nyomozásban is felmerült. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a válasz: nem. Barbro szerette azt a régi házat. Nálam is jobban szerette, bár én ott töltöttem a gyerekkoromat.

− Megmaradt néhány régi bőrönd a kórház padlásán. Tudott erről?

Löwander őszintén csodálkozott.

− Bőröndök? Fogalmam sem volt erről. Mi lehetett…

Egy pillanatra a levegőbe révedt a tekintete, majd lassan ismét beszélni kezdett:

− Megvan. Most már emlékszem. A tűz előtti hétvégén a pincét takarítottam. Néhány régi bőröndöt ki akartam dobni, ezért odatettem őket az ajtó mellé. Ezekről beszélnek?

− Nem tudom. Lehetséges. Mi volt bennük?

− Régi holmik. Apáé és anyáé. Régi ruhák, papírok, semmi különös.

− Ki döntött úgy, hogy a kórház padlására vigyék őket?

− Biztos én… A dolgok elég zavarosak voltak akkoriban… Nem emlékszem már. De az biztos, hogy én sosem tettem be a lábam a padlásra. Andikor fiatal voltam, az ajtó mindig zárva volt, amikor pedig felnőttem, már semmi okom nem volt rá, hogy felmenjek.

Irene úgy döntött, itt az ideje, hogy közbeszóljon, bár nem éppen kellemes kérdést akart feltenni.

− Felmerült egy másik pletyka is a nyomozás során. Valószínűleg ennek sincs jelentősége, de meg kell kérdeznem, mivel a gyilkos Tekla nővérnek álcázta magát. Mit tud Tekla nővérről?

Sverker csodálkozva felhúzta a szemöldökét, és úgy tűnt, mintha egy mosolyt nyomott volna el.

− Ez meglepett. Természetesen hallottam a kórház szelleméről. Kirúgták, vagy maga ment el, aztán

Stockholmban dolgozott. Valamilyen oknál fogva később visszatért, és úgy döntött, a padláson lesz öngyilkos. Egyszer megkérdeztem apát, miért ezt a helyet választotta, miért nem maradt Stockholmban. Ó erre azt válaszolta, hogy Tekla pszichés betegségben szenvedett.

− Csak egyszer kérdezett a nővérről?

− Igen. Apa nem szeretett beszélni róla. Az apám gyakorlatias, higgadt ember volt. Nem kedvelte a kísértet− históriákat meg efféléket.

− Keringett a kórházban olyasféle pletyka, hogy az apjának és Tekla nővérnek viszonya volt. Erről hallott valamit?

− Nem, semmit. De ez nevetséges feltételezés. Még hogy apám és egy öreg ápolónő…

− Tekla akkoriban huszonöt, az apja pedig ötvenéves volt − jegyezte meg Irene.

− Akkor sem stimmel. Tekla nővér 1947 tavaszán akasztotta fel magát. Akkoriban még csak pár hónapos voltam. Apám és anyám már feladták a reményt, hogy bármikor is gyerekük szülessen, úgyhogy orvosi csodának számítottam. Anyám már benne volt a korban, ezért a terhesség alatt végig szigorú ellenőrzés alatt tartották a specialisták. Apám bizonyára nem volt képes éppen akkor… Semmi esetre sem. Lehetetlen!

Irene úgy döntött, témát vált.

− Amikor az édesanyja meghalt, ön még kicsi volt, ugye?

− Igen. Verőértágulata volt. De mi köze mindennek a gyilkos utáni nyomozáshoz?

− Azt még nem tudjuk. Megpróbáljuk kitalálni. Amint már mondtuk, sok olyan részlet felmerült, amely a múltba vezet vissza.

− Hát ez átkozottul furcsa.

− Mi is pontosan így gondoljuk. Ezért nem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt a szálat sem, amíg meg nem bizonyosodtunk róla, hogy nincs köze a jelen eseményeihez. Két ember látta a gyilkost: Siv Persson és Gunnela Hägg, a hajléktalan nő, aki a kerti házban húzta meg magát. Ót is megölték. Ön nem tudta, hogy ott lakik, ugye?

− Nem, már mondtam.

A papírkupac felé bökve megszólalt Tommy:

− Talált valamilyen módot arra, hogy megmentse a kórházat?

− Nem, egyszerűen lehetetlen. Eldöntöttem, hogy bezárom nyár végén. Jövő héten szólok az alkalmazottaknak.

Irene sajnálta a férfit, és azon gondolkodott, vajon a kudarc mennyiben az ő hibája. Lehet, hogy orvosnak jó, de kórházat vezetni − egészen más képességeket kíván meg. Nem lehet mindig csak a körülményeket okolni. Talán túlságosan gyenge és döntésképtelen. Jóképű, de reménytelen, gondolta szarkasztikusan, miközben végigmérte az előtte ülő, kedvetlen orvost.

Miután a rendőrség ebédlőjében ettek egy tányér levest, Irene és Tommy elindult az osztályra. Éppen a Löwander házaspárról beszélgettek, amikor megjelent Hannu Rauhala, kezében egy régimódi, barna bőrönddel.

− Itt van a gyújtogatás utáni vizsgálat eredménye.

Letette a bőröndöt, és egy vastag borítékot húzott ki a farmerja derekából. Irene úgy döntött, hogy Hannu bizonyára gondolatolvasó. Bár sem ő, sem Tommy nem beszélt erről, Hannu megszerzett minden iratot, amely a leégett házzal kapcsolatos nyomozás során keletkezett. Mivel már tisztában voltak a vizsgálat eredményével, úgy döntöttek, belekukkantanak a bőröndbe.

− Tehát ez volt font a padláson? − kérdezte Irene.

− Igen, a laborosok végeztek vele. Holnap megkapjuk a másik kettőt is. A jelek szerint nyomokat találtak rajtuk.

− Miféle nyomokat?

− Fogalmam sincs.

Irene feltette az asztalra a bőröndöt.

− Kié volt?

− Lovisa Löwanderé. A belsejébe írták.

A bőrönd nem volt bezárva, de a zsanérok és a többi fémrész elrozsdásodott. Hangos nyikorgással nyílt ki a zár, Irene pedig felemelte a tetejét.

Legfelül egy világoskék nővéregyenruha feküdt, amilyet a Zsófia Nővérképzőben viseltek a lányok. A virágot formáló, ezüstös kitűző büszkén csillogott a megsárgult gallérra tűzve.

Irene nem akart hinni a szemének. Amikor felocsúdott, óvatosan felemelte a ruhadarabot. Pontosan olyan, mint amilyet Siv Persson mutatott nekik, csak sokkal kisebb, mintha gyerekméret lenne.

− Még egy egyenruha. De mintha Siv Persson említette volna, hogy Loyisa szintén zsófíás volt, nem?

− Elég kicsi − jegyezte meg Hannu.

− Nemigen lehetett magasabb 150 centinél. Hihetetlenül kicsi és vékony nő volt.

Az egyenruha alatt egy fityulát és egy kötényt találtak, de az is olyan aprócska volt, hogy bizonyosan az egyenruha tulajdonosához tartozott. Egyenként kivettek mindent a bőröndből, és sorban lerakták őket az asztalra. Az egyenruhán kívül találtak még egy pár cipőt is. Irene becslése szerint legfeljebb 36−os lehetett.

A bőrönd alján megsárgult selyempapírba csomagolt fényképek feküdtek. Az első minden bizonnyal Hilding és Lovisa Löwander esküvői képe volt. A kép jobb alsó sarkában látszott a fotót készítő stúdió bélyegzője. Fekete tintával írták rá a képre az 1936−os évszámot. A kézírás elegáns volt.

A fiatal pár sok tekintetben különleges volt. Hilding úgy állt, mint aki karót nyelt, bal kezét bedugta a szmokingja hajtókájába, jobbját a menyasszony vállán nyugtatta. A magas, stílusos férfi valóban tudta, hogyan kell viselni egy szmokingot. Arcán magabiztos mosollyal nézett egyenesen a lencsébe. A testtartása, az arcvonásai és erős szálú haja visszaköszönt a fia külsejében. Irene közelebb hajolt a képhez, hogy lássa, vajon tengerzöld szemeit is az apjától örökölte− e Sverker. A válasz nem volt könnyen megadható, mert a kép igen megsárgult a hosszú évek alatt. Ám úgy tűnt, Hilding szeme szürkéskék.

Irene Lovisát vette górcső alá. Az apró menyasszony alig ért fel a vőlegénye melléig. Ő is a kamerába nézett, de erősen kapaszkodott a menyasszonyi csokorba. A hatalmas bokrétába kötött rózsák és a búzavirágok szinte ragyogtak. Talán nem is a csokor volt nagy, inkább a menyasszony volt túlságosan apró. Csipkefátylat és hosszú ujjú, magas nyakú ruhát viselt. Az anyagát tekintve valószínűleg nehéz selyem lehetett.

A három rendőr jó darabig szó nélkül nézegette a képet. Végül Tommy szólalt meg elsőként:

− Szerintem 140 centiméter sincs.

− Olyan, mint egy kislány − tette hozzá Hannu.

Irene gyors fejszámolást végzett.

− Lovisa harminchárom éves volt, amikor hozzáment Hildinghez. Tizenegy éve voltak már házasok, amikor Sverker megszületett.

− Biztosan nehezen hordta ki a gyerekét − jegyezte meg Tommy.

Irene meglepődött azon, hogy Sverker nem örökölte anyja barna szemét. Lovisa arca aranyos volt, de nem több egy átlagos női arcnál. Göndör barna haja kilátszott a fátyol alól. Úgy tűnt, Sverker teljesen az apjára hasonlít.

A másik két kép a kis Sverkerről készült. Mindkét fotót ezüstkeretbe illesztették. Az elsőn Sverker még újszülött volt, a másikon körülbelül hároméves lehetett. Plüssmackót tartott a kezében, és a fényképészre nevetett. A hatalmas, tengerzöld szemek boldogságtól csillogtak.

Az utolsó selyempapíros csomagból Lovisa iskolai bizonyítványa került elő. A legjobb jegyeket gyógyszertanból és kórtermi viselkedésből kapta, de a többi jegye is jó volt. Kiváló diák lehetett. Irene nem tudta megállni, hogy ne nevessen az egyik tanár bejegyzésén: „Bár apró termetű, gyönyörűen viseli az egyenruháját.” Irene remélte, hogy a lány dicséretnek vette a bejegyzést.

A bőrönd legalján találtak még néhány könyvet is, amelyek Lovisa tanulmányait idézték. Ezzel kiürült a bőrönd.

− Miért engedték meg, hogy ezt az egyet elhozd? − kérdezte Irene Hannut.

− A zárat letörték, de a tartalmához nem nyúlt senki − válaszolta a finn.

− Tehát a technikusok úgy gondolják, valaki matatott a másik két bőröndben?

Hannu vállat vont.

− Nyilván.

Minden tárgyat óvatosan visszatettek a bőröndbe. Irene ránézett a kollégáira.

− Meg kellene várnunk a technikusok jelentését, mielőtt visszavisszük a bőröndöt Sverker Löwandernek.

Hannu beleegyezően bólintott.

Irene azzal töltötte a délután hátralévő részét, hogy jelentéseket írt, és átnézte a Löwander− villa leégésekor készült nyomozati anyagokat.

A tűz gyorsan terjedt, és a régi faépület porig égett. Ha valóban szándékosan gyújtotta fel valaki, örülhetett, mert elérte a célját: a ház megsemmisült.

Tizenhatodik fejezet

Ezúttal Irene hamarabb ért haza, mint az ikrek. Csütörtökönként csak hat után futottak be, mert mindketten kosárlabdaedzésre mentek iskola után. A hűtőben egy csodálatos ízű csirkepörköltet talált, amelyet Krister még előző este készített. Már csak ki kellett főznie a zacskónyi félkész rizst.

Még valamit meg kell néznie, mielőtt a lányok hazajönnek. Kettesével vette a lépcsőket, útban Jenny szobája felé. A poszter még mindig az ágy alatt volt. Nem mintha ettől könnyebb lett volna a helyzet, de legalább valahogy el lehetett kezdeni a beszélgetést.

És talán így is lett volna, ha Jenny és Katarina nem lépett volna be ebben a pillanatban a lakásba.

− A dolgok komolyra fordultak. Ők úgy hívják: „közvetlen akció”. Ezek nagyon jó fej srácok, tudják, miért állnak ki. Nem olyan anyámasszony katonái, akiknek csak a szájuk jár, de semmit sem tesznek. És feministák is. Szerintük a férfiak és a nők egyenlőek. Meg ilyesmi.

Jenny hangja kristálytisztán csengett Irene fülében, miközben a lánya hálószobájában állt. Nem is tudta pontosan, miért teszi, amit tesz, de villámgyorsan besurrant a saját szobája ajtaján. Sammie lelkesen futott üdvözölni a lányokat, és ugatása elnyomta az ikrek hangját. Irene csendesen behúzta maga mögött a hálószoba ajtaját.

A kis résen azonban ki tudott nézni, és valamennyit hallott is a beszélgetésből.

− Milyen szép tőlük − mondta Katarina szarkasztikusan. − És ha nem azt gondolnánk, amit ők, akkor ránk milyen szabályok vonatkoznának? Érnénk annyit, mint egy hörcsög?

− Istenem, olyan gonosz vagy. Szerintem klassz, hogy a mi oldalunkon állnak.

− A mi oldalunkon. De csak addig, amíg egyetértünk velük. De próbáld meg a saját véleményedet kimondani, és egyből úgy kirúgnak, hogy a lábad sem éri a földet.

− Nem, nem tennének ilyet. Elmondhatom, amiben hiszek. Sok lány van a csoportban. Elmondhatjuk, amit akarunk, és ez sosem jelent problémát, mert amúgy is mindig egyetértünk.

Jenny dühösen dobogva jött felfelé a lépcsőn. Irene hallotta, hogy egy ideig szöszmötöl valamivel, majd ismét lecsattog. A konyhából a kinyitott hűtőszekrény ismerős hangja hallatszott fel az emeletre.

− Az összes almalevet megittad? − kérdezte Jenny.

− Már úgyis csak egy kicsi volt a doboz alján.

− Milyen átkozottul figyelmes tőled. Tudod, hogy nem iszom tejet.

− Rohadtul elnézést kérek.

A hangsúly és a hangnem olyan szörnyű volt, hogy Irene azon gondolkodott, lemegy hozzájuk. Jobban tennék, ha kimosnák a szájukat, gondolta magában. Aztán Jenny szólalt meg:

− Téged idegesít, hogy én teszek is valamit azért, hogy a világ megváltozzon. Ma este például elmegyünk…

Jenny elhallgatott, Irene pedig megdermedt.

− Na, mi a nagy terv? − csúfolódott Katarina.

− Közvetlen akció.

Csend. Végül Katarina megszólalt:

− Mi van nálad?

− Semmi közöd hozzá.

− Hülye vagy.

Irene kikukucskált a lépcsőfordulóból, és látta, hogy Katarina dühösen elindul a fürdőszoba felé, majd hangosan becsapja az ajtót, és elfordítja a kulcsot. Jenny a konyhapultnál ült és egy pohár vizet iszogatott. Hóna alatt még ott volt a poszter. Másik kezében egy paradicsomos szendvicset tartott. Rajta volt a kabátja. Egyszer csak felkelt, odament az ajtóhoz, és kilépett.

Ebben a pillanatban Irene leviharzott a lépcsőn. Szó nélkül felvette a dzsekijét, és kisurrant a lánya után az utcára.

Sötét volt, és fagypont alá esett a hőmérséklet. Irene egy utcai lámpa fényénél pillantotta meg Jennyt, és rájött, hogy a buszmegálló felé tart. Visszafordult a garázshoz, és beugrott a kocsijába. Lassan végiggurult az utcán, és a buszmegálló előtti két lámpa közé parkolt, ahol a sötétségben rejtve maradhatott. Amikor leállította a motort, meglátta Jennyt a megállóban. Néhány perc múlva megjött a busz, és a lány felszállt. Irene távolról követte.

Jenny a Frölunda téren szállt le, és az egyik emeletes lakóépületbe ment be. Irene pár percig nem tudott rá figyelni, amíg leállította a kocsit, és megvette a parkolójegyet. Elveszítette szem elől Jennyt. Csak azt tudta, melyik épületbe ment be, de hogy melyik bejáraton, azt már nem.

Irene átkozta saját butaságát. Mi lett volna, ha megbüntetik? Semmi. Most itt ücsöröghet, és várhat, ki tudja, meddig. Egyebet úgysem csinálhat. Miközben várt, felhívta Katarinát.

− Szervusz, édesem, ma este kicsit később megyek haza. Van egy kis csirkepörkölt a hűtőben. Ki tudnál főzni egy rizst, és esetleg összedobnál egy salátát? Már ettél egy szendvicset? Értem. De lehet, hogy velem is akarsz majd vacsorázni. Rendben. Értem. Legalább kivinnéd Sammie− t sétálni, mielőtt átmész Annához? Rendben, köszönöm. Tízre legyél otthon. Holnap iskola. Szia!

Irene letette a telefont, és várta, hogy Jenny visszatérjen. Sokáig kellett várnia.

A kocsiban rettenetesen hideg volt, és már csaknem kilenc óra is elmúlt, amikor ismét feltűnt a lány. Ezúttal nem volt egyedül. Hat ember társaságában lépett ki az épületből. Nehéz lett volna megmondani, hogy fíúk− e vagy lányok a többiek. Mindnyájan kapucnis felsőt viseltek, amely teljesen eltakarta az arcukat. A fiatalok egy Volvo 240− es felé indultak. A rozsda eltakarta a roncsautó eredeti színét. Amikor Irene először észrevette, majdnem odament, hogy megnézze, rendben vannak− e a papírjai. Az egyik magasabb alak, akit Irene fiúnak nézett, kinyitotta a csomagtartót. Kivett valamit belőle, és átadta Jennynek. Jenny a hideg ellenére levette a kabátját, hogy felvegye az új ruhadarabot. Irene hátán a hideg futott végig, amikor látta, hogy kapucnis kabátot kapott a lány. Jenny annyira összehúzta a madzagot, hogy szinte semmi sem látszott az arcából. így már teljesen ugyanúgy nézett ki, mint a többiek.

A banda beszállt a kocsiba. A motor nemigen akart elindulni, és hangosan tiltakozott az inzultálás ellen. A sűrű kipufogófüst jótékonyan eltakarta Irene kocsiját.

Akár öt méterre is megközelíthette volna őket, akkor sem látták volna meg, de azért megtartotta a távolságot.

A kocsi ráfordult a Radiovägenre, és Mölndal külvárosa felé haladt. Irene könnyedén követhette őket, mert az öreg Volvo nemigen tudott 60− nál gyorsabban menni. A motorja olyan hangokat adott ki, mint egy öreg varrógép.

Elhaladtak a Radiomot mellett. Irene meglepve látta, hogy a Volvo balra indexel. Irene jónak látta egy kissé hátramaradni, mivel elég gyér volt a forgalom. A szakadt Volvo egyre lassabban gördült végig az utcán. Mire készülhetnek? Irene legrosszabb rémálmai váltak valóra, amikor a kocsi befordult egy mellékutcába. Rálépett a gázra, és továbbment. Amikor oldalra nézett, még látta a nagy neonfeliratot: NISSE CSEMEGE.

Irene kikapcsolta a lámpákat, amikor befordult a szomszédos mellékutcába. Amilyen halkan csak tudott, kiszállt a kocsiból, és óvatosan becsukta az ajtót. Úgy döntött, a Viktor Hasselblads Gata gyárépületei között indul vissza. Sokkal könnyebb lett volna a főutcán végigmenni, de a banda nyilván hagyott hátra őrszemet.

Nem volt egyszerű megtalálni az utat a zegzugos kis utcák sűrűjében, de végül megpillantotta a NISSE CSEMEGE neonfelirat hátlapját. A tágas parkolót magas kerítés védte az épület mögött, de a sarkon volt néhány bokor, amely jó rejtekhelyet kínált.

Irene kikukkantott az ágak közül. Csupán annyit látott a sötétben, hogy három hűtőkocsi parkol előtte. Az épület hátulját és a kirakodóteret éles lámpák világították meg. Irene úgy számolta, hogy a teherautók és a rámpa között nagyjából öt méter lehet a távolság. Minden csendes volt, ám egy halk, fémes zörej rendszeres időközönként ismétlődött. Valaki éppen a drótkerítést vágta át. Aztán feltűnt öt sötét sziluett, amely a teherautók mellett osont el. Igaza volt. Egyikük őrt állt.

A nyomozó közelebb óvakodott a kerítéshez. Jó érzékkel kitalálta, hol kell keresnie a lyukat, és a kerítést végigtapogatva csakhamar rá is bukkant a nyílásra. Óvatosan átbújt rajta, és elrejtőzött a sötétben az épület oldalánál.

Az árnyékok a lámpa hatósugarán kívül gyűltek össze, a legközelebbi teherautó mellett. A magas figura felemelte a kezét, és a nála lévő drótvágóval suhintott egyet. Irene fejében azonnal felrémlett egy másik drótvágó emlékképe.

Előhúzta a mobilját, és szinte ugyanabban a másodpercben meg is hallotta az üvegcsörömpölést. A 112− est hívta. A Molotov− koktél lángja fellobbant, és ekkor valaki felvette a telefont.

− Betöréses robbantás egy hűtőkocsinál. Militáns vegetáriánusok. Högsbro kerület, Viktor Hasselblads Gata. Nisse csemegebolt. Az aktivisták egy Volvo 240− essel érkeztek, a rendszáma N…

Irene annyira figyelt az előtte zajló eseményekre, hogy nem vette észre a mögé kúszó alakot. Mielőtt minden elsötétült, úgy vélte, Jenny kétségbeesett kiáltását hallja:

− Mama!

Irene néhány pillanattal később magához tért. Rohanó léptek zaját hallotta, majd egy kocsiajtó csapódását. Bár imádkozott az ellenkezőjéért, a motor mégis azonnal beindult. A koponyája lüktetett, és rettenetes hányingere volt. Nagy nehézségek árán felemelte a fejét, hogy körülnézzen. A szeme előtt tűzkarikák táncoltak, az arcát elöntötte a forróság. Amikor a szédülés végre elmúlt, látta, hogy a teherautó lángokban áll. Még néhány másodperc eltelt, mikor meghallotta a zokogást. Irene lassan megfordult, hogy hátranézzen, és meglátta az összegömbölyödött alakot. Jenny. Mászni kezdett felé, nem mert felegyenesedni. Attól félt, azonnal elájulna.

Jennynek látszólag semmi baja sem volt, bár a földön kuporgott. Az egész testét rázta a zokogás. De az is lehet, hogy fázott. Irene meglepve látta, hogy Jennyn nincs sem kabát, sem a rettenetes kapucnis pulóver. Ez utóbbi örömmel töltötte el. Így viszont csak egy póló volt rajta. A bőre jéghideg volt, amikor Irene remegő kézzel végigsimította a karját.

− Jól van, kicsim, tűnjünk el innen, mielőtt a rendőrök ideérnek.

Jenny elnyomta a zokogását, és bólintott. Remegő lábakkal felkelt, megpróbált segíteni anyjának, de Irene nem tudott felállni.

− Azt hiszem, még mászom egy kicsit.

Megpróbált minél gyorsabban eljutni négykézláb a kerítéshez. Most már könnyebben megtalálta, mert a tűz megvilágította a területet. A kerítésbe kapaszkodva felállt. Nagyon lassan elindult a sarokban lévő bokrok felé. Már hallották a rendőrségi autók szirénáit. Abban a pillanatban, ahogy a kék villanás feltűnt, Irene behúzódott a bokorba, és magával húzta Jennyt is. Átölelte a lányát, részben hogy melegítse, másrészt hogy megnyugtassa.

Hallották, hogy egy kocsiajtó becsapódik, és lépések közelednek.

− A francba! Zárva van. Várj! Az nem a biztonságiak autója? Hé, ide, fiúk! De jó, hogy itt vannak! A tűzoltók minden pillanatban itt lehetnek. Gyorsan, nyissák meg a kerítést.

Most vagy soha. A rendőrök és a tűzoltók figyelmét lekötötte annyira a kerítés körüli tennivaló és a tűzoltóautó érkezése, hogy Irene és Jenny kisurranhatott. Irene Jenny vállába kapaszkodott, és elindultak az apró mellékutcán.

Lépésről lépésre közelebb kerültek a kocsihoz. Irene úgy érezte, hogy már több kilométert is gyalogoltak, bár a távolság csak pár száz méter lehetett. Már nem szédült, de gyengének érezte magát. A keze− lába remegett. A ruháját átitatta az izzadság.

Mielőtt kinyitotta volna a kocsi ajtaját, alaposan letörölgette a telefonját, majd minden maradék erejét összeszedve beledobta a közeli rododendronbokorba. Ha szerencséje van, elég sokáig nem találják meg.

Ügyetlenül matatott a kulccsal, majd végre lerogyott a vezetőülésre. Kinyitotta a másik ajtót Jennynek. A lány fogai vacogtak. Irene levette a bőrdzsekijét, és ráadta Jennyre. Jenny ismét sírni kezdett, de aztán összeszedte magát, és felvette a kabátot. A hangja remegett, amikor megszólalt:

− Mama… én azt hittem, hogy csak posztereket fogunk kirakni, nem egy autót felgyújtani. És… ő megütött téged, láttam… kiabáltam…

Jenny ismét felzokogott. Irene beindította a kocsit, és óvatosan kitolatott a főútra. Bőven a megengedett sebesség alatt tartotta a kocsit, de megpróbált minél hamarabb eltávolodni az égő teherautótól.

Jenny kifújta az orrát, és megtörölte az arcát azzal a rongydarabbal, amelyet Irene a kesztyűtartóban tartott. Általában a párát szokta vele letörölni az ablakról, úgyhogy nem volt valami tiszta. Jenny arca úgy nézett ki, mintha kormot kent volna szét rajta. Irene úgy döntött, nem teszi szóvá, inkább megkérdezte a lányát:

− Mi történt veled?

Jenny megint kifújta az orrát, és próbálta összeszedni magát.

− Amikor Tobi, az egyik fiú, rájött, hogy te a… mamám vagy, árulónak nevezett, pofon vágott, majd visszakérte a pulóvert.

Irene ránézett Jennyre, és látta, hogy nem csak a sírástól piros az arca. Volt egy hosszú, vörös csík az arccsontja alatt, amelyből valószínűleg egy nagy véraláfutás lesz majd.

Irene visszahajtott a Frölunda térre. Amikor odaértek, örömmel nyugtázta, hogy egy villogó kék lámpás járőrkocsi és egy rendőrségi kisbusz parkol a Volvo 240− es mellett.

Pontosan 10 óra volt, amikor Irene és Jenny kinyitotta a házuk ajtaját. Irene megkönnyebbült, hogy Katarina még nem ért haza. Az agya lassan kezdett kitisztulni, és gyakorlatias énje visszatért. Odafordult a lányához, aki nagyon fázott.

− Siess fel, és zuhanyozz le. Jó sok meleg vizet eressz magadra. Aztán rögtön feküdj le, és tegyél úgy, mintha aludnál. Ne beszélj Katarinával. Mindjárt hozok egy szendvicset.

Jenny bólintott és felsietett. Irene beugrott a földszinti zuhanyzóba. A ruháit bedobta a szennyeskosárba.

Aztán felhívta a frölundai kollégáit, és bejelentette, hogy elveszett a telefonja. Valószínűleg vásárlás közben lopták el este hat óra körül. A hangja meg sem remegett, és az ügyeletes tiszt megígérte, hogy letiltja a szolgáltatást ezen a számon.

Tizenöt perccel később felment Jenny szobájába, kezében egy salátás− paradicsomos szendviccsel és egy bögre teával. Az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy ne tegyen bele mézet. Jenny épp akkor jött ki a fürdőszobából, a legvastagabb flanelpizsama volt rajta, amit a värmlandi síelés előtt kapott. Elhelyezkedett az ágyában, Irene pedig leült az ágy szélére.

− Erről nem beszélünk senkinek, még papának és Katarinának sem. Senkinek sem.

Jenny szeme még mindig vörös volt a sírástól, és az arcán lévő ütésnyom kezdett lilulni. Nem szólt semmit, csak bólintott.

− Azt fogjuk mondani, hogy a lépcső korlátjába ütötted be az arcodat, onnan a horzsolás. A dzsekid a Volvóban maradt. Van benne valami, ami elvezetheti őket hozzád?

Jenny egy percig gondolkodott, aztán megrázta a fejét.

− A farmeromban volt a pénztárcám és a kulcsaim is. Az egy régi dzseki volt, és nemrég mostam ki, de előtte mindent kivettem a zsebeiből. Azt mondták… azt mondták, sötét ruhában menjek. Hogy ne lássanak minket. Azt hittem, a posztereket fogjuk kitenni.

− Tudom. De szerencsére minden jól sült el. Most már minden rendben van. Csak azt ígérd meg, hogy soha többé nem kerülsz velük kapcsolatba. Gondolod, hogy feldobnak?

Jenny megrázta a fejét.

− Nem mondunk semmit a disznóknak. Semmit!

Irene elmosolyodott a gondolaton, hogy ó is a disznók egyike, majd megsimogatta harcias lánya arcát a horzsolás fölött. A folt most már határozottan kék volt.

Irene ágyban volt, amikor hallotta, hogy Katarina besurran a bejárati ajtón. A lány megpróbálta elcsendesíteni Sammie vidám ugatását.

− Maradj már csöndben, Sammie. Mindenkit felébresztesz. Fejezd be!

Óvatos tipegés hangja a lépcsőn. Irene becsukta a szemét, és úgy tett, mintha aludna, amikor a lánya bekukucskált a félig nyitott hálószobaajtón. Valószínűleg ügyesen színészkedett, mert Katarina lassan becsukta az ajtót, és besurrant a fürdőszobába. Irene rápillantott az éjjeliszekrényen álló órára: 23 óra 8 perc.

Katarina megnyitotta a vízcsapot, lehúzta a vécét, aztán átment a tévészobán a hálószobájába.

Irene hosszú ideig feküdt a sötétben. Nem érezte jól magát amiatt, hogy titkolóznia kell a családtagjai előtt. De Kristerre éppen nagy nyomás nehezedett a munkahelyén. Nem volt szüksége egy ilyen kaland feldolgozására. Talán Jenny ezután szakít az állatok jogaiért küzdő mozgalommal. Vegetáriánus maradhat, ameddig akar, és ez is épp eléggé irritálja az apját. A mai ügyről nem kell tudnia.

Irene agyában újabb aggasztó részlet merült fel. Miért maradt el Katarina olyan sokáig? A lányok végzősök az általános iskolában, és a következő hónapban töltik be a tizenötöt. A mai hazatérés túlságosan késői. Lehet, hogy nem is Annáéknál volt. Mivel foglalkozik az utóbbi időben? Lehet, hogy barátja van? Irene szeméből kiment az álom, és sorra vette a lehetséges veszélyeket. Vajon elégszer hangsúlyozta a biztonságos szex fontosságát, a HIV− veszélyt és az óvszer használatának jelentőségét? Beszélt a szexuális úton terjedő betegségekről? Milyen fogamzásgátlás lenne a legmegfelelőbb egy tizenöt évesnek? Végül sikerült megnyugtatnia magát. Meg kell bíznia a lányaiban. Valószínűleg ezekről a témákról ők sokkal többet tudnak, mint az anyjuk. Mindenesetre beszélnie kell velük.

Talán mégis szerencse, hogy Katarina ilyen későn jött haza. így nem kellett hazudnia semmit arról, mi történt este. Úgy tűnik, mindenkinek megvannak a maga titkai.

***

Az ötös csatornán véget ért az esti film. Siv Persson elégedett volt, és egy kissé fáradt is. A romantikus komédia kellemes volt, nem olyan, mint azok az ostoba sorozatok, amelyekben egymást érik a hullák és a gyilkosságok. Nem akarta, hogy bármi is emlékeztesse az előző hét eseményeire. Úgy gondolta, elég jól sikerült átvészelnie a krízist. Már nem aggódott annyira, és voltak olyan időszakok, amikor egyáltalán nem gondolt a kórházra. Most pedig az lesz a legjobb, ha megpróbál egy kicsit pihenni a közelgő műtét előtt.

Annak a szörnyű éjszakának az emléke még mindig élénken élt benne, különösen ha próbált elaludni. Ilyenkor élesen látta a képeket, mintha a nagyképernyős tévéjén nézné a jeleneteket. A hideg holdfény. A magas, szőke nő a nővéregyenruhában. Ahogy lassan felé fordul…

Felállt és kiment a konyhába. Már majdnem 11 óra volt, be kell vennie a gyógyszerét. Általában kis tálkára tette a tablettákat, és egy pohár víz kíséretében letette őket az éjjeliszekrényre. Most, hogy már nem tudott elalvás előtt olvasni, rászokott arra, hogy a kettes csatorna műsorát hallgassa a rádióban. Éjfélkor szokta bevenni a gyógyszert. Így reggel 8− ig tud aludni.

Épp betette az apró fehér tablettát a porcelántálkába, amikor halkan kopogtak az ajtaján. Először nem hitt a fülének, és kezében a kinyitott gyógyszeres üveggel mozdulatlanul állt a konyhában. Egy perccel később a kopogás megismétlődött, épp olyan halkan, mint először. A nővér szíve hangosan kezdett dobogni, félelme egyre nőtt. A fejében ott visszhangoztak a rendőr szavai: „Maga az utolsó, élő szemtanú. Ez egy veszélyes gyilkos.”

Vajon ki kopog ilyen későn? Természetesen nem várt látogatókat.

A szája kiszáradt, és a nyelve hozzátapadt a fogsorához. Alig kapott levegőt. Kiabálni haszontalan, és amúgy sem jönne ki egy hang sem a torkán. Kitől kérhetne segítséget? A szomszédait alig ismerte. A rendőrség? Hangtalanul odament az ajtóhoz, és kilesett a kémlelőnyíláson.

Senkit sem látott. Senki sem volt odakint. Csaknem felnevetett, annyira megkönnyebbült, de hirtelen elszorult a torka. Bár a szeme nem volt tökéletes, a fülével semmi baj nem volt. A hangot szinte alig lehetett hallani, és csak olyan valaki érzékelhette, aki feszülten figyel. Ruhasuhogás. Valaki a falhoz lapulva várt az ajtó túloldalán. Valaki abban reménykedett, hogy kinyitja az ajtót.

A szíve majd kiugrott a helyéről, és zúgott a füle. Ne ájulj el! Ne ájulj el! − mondogatta magának. Megpróbált mélyeket lélegezni. Az ajtó erős volt, biztonsági zárakat is felszereltek rá. Siv Persson mindegyiket bezárta, még azon az áron is, hogy tűz esetén megnehezítették volna a menekülést. Mióta Marianne Svärd meghalt, mindennap elvégezte ezt a rituálét.

A pulzusa kissé csillapodott, amikor hirtelen észrevette, hogy a postaláda fedele lassan felnyílik. A fém halkan csikorgott. Siv rémülten döbbent rá, hogy a gyilkos valószínűleg látja a bokáját és a lábfejét. Gyorsan hátralépett. A fedél lassan ismét lecsukódott. Távolodó, sietős lépések zaja hallatszott a folyosóról. Siv Persson először bénultan állt, de amikor már távolról hangzottak a lépések, odasietett a kémlelőnyíláshoz.

Egy pillanatra látott egy fekete kalapot, amelynek lehajtották a karimáját. Alóla szőke haj kandikált ki.

Tizenhetedik fejezet

Hideg eső áztatta a várost. A sötét égbolt reménytelennek tűnt. Ilyen napokon az embernek az az érzése, hogy sosem lesz vége a vízözönnek.

Irene komoran bámult a reggeli kávéjába. A feje lüktetett, pedig sikerült fél hétig aludnia.

Azonnal hányingere lett, amint kinyitotta a szemét. Fájt az ütés helye. A szemében homokszemeket, a szájában keserű ízt érzett. Émelygett a gyomra. így jár az, aki nem mos fogat lefekvés előtt. Súlyos szavakkal korholta magát gondolatban.

Krister még aludt, és nem vette észre, amikor a felesége csendesen kimászott az ágyból. Rövid zuhanyozás és sminkelés után Irene lement, hogy reggelit készítsen. Az ikrek hét óra körül kezdtek mocorogni. Úgy tűnt, Katarina elhiszi a történetet arról, hogy Jenny leesett a lépcsőn. Mindenféle másról csacsogott, de nem említette a tegnapi eseményeket. Irene megkönnyebbülve hallgatta.

A Göteborg Posten címoldalán nagybetűs főcím várta: MILITÁNS VEGÁK GYÚJTOTTAK FEL EGY TEHERAUTÓT. Alatta apróbb betűkkel: A RENDŐRSÉG ELFOGTA A GYÚJTOGATÓKAT.

Az őrsön mindenki rosszkedvűen matatott. A nyomozó− csoport tartott egy rövid reggeli megbeszélést. Andersson bejelentette, hogy a technikusok találtak néhány újabb érdekes részletet. Az egyik bőröndön hosszú, szőke hajszálak voltak. Nem festett hajból származtak, és dauer nyomait sem fedezték fel rajtuk. Körülbelül 10 centiméter hosszúak lehettek. Az is lehetséges, hogy egy parókából hullottak ki. A szőke női gyanúsítottaktól hajmintákat kell venni. A másik bőrönd külsején és belsején friss, tiszta ujjlenyomatokat találtak. Fredrik kapta a feladatot, hogy megszerezze a mintákat.

A szellemirtó csoport magához vehette a bőröndöket.

Hannu, Tommy és Irene négy szatyor holmit kapott. Irene mindkét üres bőröndöt átnézte, mielőtt eljöttek volna az épületből. Ez a kettő nagyobb volt, mint Lovisa Löwanderé. Az egyik bőrből készült, és a sarkait megerősítették. A H. L. monogram szerint nyilvánvalóan Hilding Löwanderé lehetett.

A másikat vastag, szürkéssárga papundekliből készítették. Két vastag bőrszíjjal kötötték össze. A fülén fityegő megsárgult címkén egy név állt. Tekla Olsson neve elhalványult már, de azért olvasható volt. A fekete betűs írás régimódinak tűnt.

Svante Malm belépett a laborba. A papírszatyrokra mutatva így szólt:

− Én írtam rájuk kívülre a monogramokat.

A technikus épp olyan túlterheltnek és fáradtnak tűnt, mint mindig, és olyan gyorsan ment ki az ajtón, ahogy feltűnt egy pillanattal előbb.

Két papírszatyron H. L., kettőn pedig T. O. felirat látszott.

− Melyikkel kezdjük? − kérdezte Tommy, és feltette a szatyrokat az asztalra.

− Tekláéval − mondta Irene és Hannu egyszerre. A H. L. monogramos szatyrokat letették a földre.

Tommy módszeresen kezdte kipakolni azokat a holmikat, amelyeket Tekla Olsson hagyott hátra.

Legfelül egy fekete színű kötött kendő volt. Nem költöztek bele a molyok, ami érthető volt, tekintve hogy a szobát elárasztotta a molyirtó semmivel össze nem téveszthető illata. Következett egy pár vaskos cipő barna bőrből, amelynek vastag, lapos sarka volt. Találtak még két fehér pamut alsóneműt, egy hosszú, hímzett nyakú fehér ruhát, egy vékony anyagból készült, ujjatlan pamutszatén hálóinget és egy pár vastag fekete zoknit is.

Irene magához próbálta a ruhákat.

− Majdnem olyan magas volt, mint én.

A másik szatyorból érdekesebb holmik kerültek elő: rengeteg boríték és papírlap. Legalul néhány vékonyabb könyv hevert.

− Osszuk szét magunk között a papírokat − javasolta Tommy.

A szatyor tartalmát villámgyorsan három kupacba rakták.

− Az én részemet átviszem az irodámba − mondta Hannu. Bólintott, és a zsákmánnyal hóna alatt kiment a szobából.

Egy órával később Hannu ismét megjelent. Irene épp végzett a saját kupacával, Tommynak pedig már csak egy boríték volt hátra.

− Ezek várhatnak − mondta. − A legtöbb csupán számla, nem is olyan régiek.

Letette a borítékot.

− Ki kezdi?

− Kezdhetem én− válaszolta Irene. Egyenként végigvette a papírokat abban a sorrendben, ahogy átnézte őket. − Találtam egy személyi igazolványt Tekla Viola Olsson névvel. 1911. október 8− án született. Arra a sorra, amelyen a kiállítás okát kellett megadni, valaki azt írta: új munkahely. Lehet, hogy ekkor kapott a Löwanderben állást?

− Igen. Én megtaláltam a munkába állás dokumentumait − tette hozzá Hannu.

− Van itt több tucat levél az egyik barátnőjétől, Anna Siwéntől. A címe stockholmi, a Röstrandsgatanon lakott. Főként a férjéről és a gyerekéről szólnak a levelek. Az utolsó levél keltezése 1946. október, ebből az derül ki, hogy született még egy lánya is. Az első gyereke fiú volt − tette hozzá Tommy.

− Én is találtam három levelet Anna Siwéntől. A legelsőt 1943 áprilisában írta: „Anya tüdőgyulladása sokkal jobban van már. Remélem, rendbe jön.”

Tommy visszatette a kupacba a levelet, és felvett egy másikat.

− A következő sokkal rövidebb. „Anya rosszabbul van. Téged szeretne látni. Haza kell jönnöd.”

Tommy felvett egy harmadik levelet. Nem olvasta fel hangosan, csak a kollégáira nézett.

− Ez egy hosszú levél, amelyet 1943. június 1− jén írtak. Az anya meghalt, és Anna azt írja, nagyon el van keseredve. „Majd együtt szomorkodunk. Nehéz elhinni, hogy a szüléink meghaltak.” Szerintem Anna Tekla testvére volt.

− Nem voltak rokonai − emlékeztette őket Hannu a maga csendes módján.

Hacsak nem az történt, hogy Anna Siwén és az egész család meghalt már korábban. De ez nem tűnt valószínűnek.

− Siv Persson említette, hogy Teklának volt egy unokatestvére. Neki kellett volna eljönnie Göteborgba, hogy elvigye Tekla holmiját, de erre sosem került sor. Talán ez az Anna volt az az unokatestvér.

− Ha ez így van, akkor nagyon közeli kapcsolatban voltak. A levelek alapján az az ember érzése, hogy ugyanaz az anyjuk − mondta Tommy.

− Én megtaláltam Tekla szüleinek halotti anyakönyvi kivonatát − mondta Hannu. Egymás mellé tette a megsárgult papírlapokat az asztalra. Tekla anyja három nappal a szülés után meghalt. Tekla egyke volt. Az apja két évvel később hunyt el, és csaknem húsz évvel volt idősebb, mint az anyja.

− Kétéves volt, és máris árva. Szegény gyerek − sajnálkozott Tommy.

− Gondolod, hogy árvaházba került? − kérdezte Irene.

− Megkeresem Anna Siwént és a rokonait − mondta Hannu.

Irene és Tommy biztos volt benne, hogy ha maradt egyáltalán valaki Anna Siwén családjából életben, azt nem lesz könnyű megtalálni.

− Tekla jó tanuló volt a Zsófia Intézetben. Nem olyan kiváló, mint Lovisa, de még mindig elég jó. 1934− ben kapta meg az ápolónői diplomáját.

− Mindketten ugyanabban az időben jártak oda? − kérdezte T ommy.

− Nem. Tekla hét vagy nyolc évvel fiatalabb volt, mint Lovisa. Mivel Lovisa visszaköltözött Göteborgba, nem találkozhattak előbb, mint hogy Tekla is állást kapott volna a Löwander Kórházban.

− De akkor Hilding és Lovisa már összeházasodott − tette hozzá Tommy elgondolkodva.

− Igen, már hat éve házasok voltak.

Irene legyintett az előtte heverő papírhalomra.

− A többi jórészt karácsonyi képeslap a barátoktól. Valószínűleg olyanoktól, akik szintén a Zsófiába jártak.

Tommy bólintott.

− Itt is ugyanaz. De találtam két levelet egy férfitól. Szerelmeslevelek. Mindkettőt 1942− ben írták. Nincs meg a feladó címe, de az aláírás Erik.

− Nálam van Erik utolsó levele − szólalt meg Hannu. Kihúzott egy vékonyka borítékot a kupacából.

− Véget vet benne a kapcsolatuknak. Ugyanis megismerkedett valaki mással.

− Mikor dátumozták a munkába állás igazolását? − kérdezte Irene érdeklődve.

− 1942. november 1− jén.

− Ez megmagyarázza, miért jött Tekla Göteborgba. A szokásos történet, szerelmi csalódás.

Tommy gondolkodott egy percig, mielőtt megszólalt.

− Vajon hol lakott?

− A kórházban − válaszolt azonnal Hannu. Széttúrta a papírkupacot, és előhúzott egy papírlapot. − Melléklet a szerződéshez. A kórház biztosított neki szállást is. Egy szobát. Két másik nővérrel kellett osztoznia a konyhán és a fürdőszobán. És itt a munkaszerződés.

Kihúzott egy másik borítékot a papírok aljáról.

− 1944− ben írták. Tekla nővér új beosztásba került, főnővér lett. A kórház biztosított neki egy egyszobás garzonlakást saját fürdőszobával és konyhával.

− Ez olyan, mint az ügyeletes orvos lakása − mondta Irene meglepve.

− Beszéljünk még egyszer a te doktorkáddal − javasolta Tommy.

− Nem az én doktorkám − mondta Irene, de azonnal érezte, hogy elpirul. Lehet, hogy már neki is magas a vérnyomása, mint Andersson főfelügyelőnek?

Tommy incselkedve nézett rá, de témát váltott.

− Minden könyve verseskötet. Félretehetjük őket, és kijelenthetjük, hogy szerette a verseket. Együnk valamit, mielőtt átnézzük Hilding holmijait, vagy majd csak utána?

− Tekla holmijára két óra ment el, úgyhogy azt javaslom, először együnk − mondta Irene.

Az étkezőben nem túl étvágygerjesztő krumplis− tojásos omlettet rendeltek. A tányérokra tett vörös cékla véres bűncselekményre emlékeztette őket. Gyorsan végeztek, és úgy döntöttek, a kávét felviszik az irodába.

Körbeülték az asztalt, és helyet kerestek a csészéknek.

− Szedjük össze Tekla holmiját, mielőtt kivesszük Hildingét − javasolta Irene. Megitták a kávét, azután letakarították az asztalt.

− Milyen érdekes asztal! Nem láttam a lapját hetek óta − humorizált Tommy.

Felemelte Hilding egyik szatyrát, és éppen ki akarta rakni a tartalmát az asztalra, amikor Hannu megszólalt:

− Átnéznétek ezeket nélkülem?

Tommy meglepődött.

− Persze. És te mit fogsz csinálni?

− Megkeresem Anna Siwént vagy a rokonait. És Tekla halotti anyakönyvi kivonatát.

Tommy jelentőségteljesen pillantott Irenére. Egyikük sem mondott semmit, nem akartak ellentmondani Hannunak.

A szatyrokban nem voltak ruhák, csak könyvek, borítékok és mappák. A könyvek elsősorban orvosi munkák voltak: Szerves kémia, Anatómia, Görög etimológiai szótár. Mindegyiket barna bőrbe kötötték.

− Nem vagyok hajlandó ezeket elolvasni, de szerintem felesleges is. Nézzük inkább a borítékokat és a mappákat− javasolta Irene.

Ahogy korábban Tekla holmiját, ezeket is kupacokra osztották. Mindketten leültek az íróasztalukhoz, és olvasni kezdtek.

Közben egyszer− egyszer meglepve kiáltottak fel, de megegyeztek, hogy munka közben nem zavarják egymást.

Irene hátradőlt a székben. Kinyújtóztatta a hátát és a vállait. Halk kattogás jelezte az ízületek állapotát. Aztán nézegetni kezdte a papírokat, és gondolatai lassan egy elképzeléssé álltak össze.

Tommy ebben a pillanatban nagyot csapott a tenyerével az asztalra.

− Hihetetlen! Azt hiszem, találtam valami egészen…

− Várj! Én is. De kezdjük elölről!

− Rendben. Nálam vannak az egyetemi jegyei. Csupa jeles. Akkoriban Hilding Svenssonnak hívták. Később változtatta meg a nevét Löwanderre. Valószínűleg ez elegánsabbnak hangzott.

− Lehet. A házassági anyakönyvi kivonaton az áll, hogy a házaspár a feleség nevét veszi fel. Manapság ez már nem olyan gyakori.

− Találtam egy levelet egy régi osztálytársától vagy kollégájától. Gratulál neki házasságkötése alkalmából, de ugyanakkor részvétét fejezi ki az apja halála miatt.

− Tehát Lovisa örökölte a kórházat, de Hilding vette át a vezetését.

Irene felidézte az 1936−os esküvői fotót − a magas, elegáns Hilding Löwander, született Svensson, és a babaarcú Lovisa. Svédországban 1936− ban súlyos válság tombolt, az emberek nehéz időket éltek. Hilding azonban a házassága révén pénzhez, pozícióhoz és társadalmi státushoz jutott. Nem kastélyt kapott, amikor elvette a hercegnőt, de az ölébe pottyant egy kórház. Egy vagyontalan, karrierista orvos számára nem rossz lehetőség.

− Három mappában a Löwander Kórház felújításával és átépítésével kapcsolatos iratok vannak: a vízvezetékhálózat, a liftek és a műtők tervrajza. Hilding rendszerető ember volt, mindent megőrzött.

− Mikor kezdték a felújítást? − kérdezte Irene.

− Az ötvenes évek közepén. A terveket 1956−ban és 1957−ben készítették.

− Tehát a munkát 1958− 1959−ben kezdhették.

− Igen.

Tommy felemelt egy kék papírmappát.

− Ez valami egészen más. Személyes számlák. Nagyon érdekesek. Nézd meg a jelzéseket.

Kinyitotta a mappát, és megmutatta Irenének. A dokumentumokat csoportosították, és nagy kezdőbetűkkel jelölték meg a különböző kategóriákat: Sz − Szabadkőművesek, Á − Általános, T − Tekla.

Tommy kivette a T betűs papírokat, és rámutatott egy csomó nyugtára.

− 1946 őszén Hilding Löwander fizette Tekla orvosi költségeit. Hét nyugta van. Köztük egy tizennégy napos kórházi kezelés 1947. január elsejétől január tizenötödikéig.

− Ez megerősíti a gyanúmat! − Irene megtalálta azt a mappát, amely a legjobban érdekelte. A felirat szerint magánjellegű iratok voltak benne. Amikor kinyitotta, kihullott belőle néhány apró papírdarab.

− A pletykák szerint a nagy nehezen teherbe esett Lovisa Löwander azt akarta, hogy Tekla menjen el a kórházból. Szerintem Tekla depresszióssá vált. Hilding fizette az orvosi költségeket és a kórházi kezelést is. Tudjuk, hogy a depressziója két hónap múlva öngyilkosságba torkollott.

Irene átlapozta a papírokat, és végül megtalálta, amit keresett. Bólintott.

− Szerintem Lovisa és Hilding úgy gondolta, nem lehet gyerekük. Evekig hiába reménykedtek. Talán Lovisa értéktelennek érezte magát, és nem tudott elég határozottan fellépni Hilding és Tekla viszonya ellen. Lehet, hogy a terhessége adott neki elég erőt ahhoz, hogy kiálljon magáért. És itt egy papír, amely ide tartozhat.

− Olvasd fel!

− Egy orvosi vélemény. Dr. Ruben Goldblum írta. „Mivel Lovisa Löwander Turner− szindrómában szenved, felmerül az örökbefogadás lehetősége. Évek óta ismerem Löwanderéket, és tanúsíthatom kiváló jellemüket és jó hírüket. Bár Lovisa Löwander elmúlt negyvenéves, ez nem lehet az örökbefogadást kizáró ok. Kivételes intelligenciájú, szorgalmas és egészséges nő. Dr. Löwander köztiszteletben álló orvos, nagyszerű ember. Mindketten kitűnő szülők lennének.”

− Tehát fontolgatták az örökbefogadást.

− Igen.

− Miféle orvos volt dr. Goldblum?

Irene a fény felé tartotta az iratot, hogy el tudja olvasni a pecséten lévő feliratot.

− Nőgyógyász.

− Értem. És mi az a Turner− szindróma?

− Fogalmam sincs.

− Van még valami?

− Igen. Lakásbérleti szerződés egy garzonlakásra a Drottinggatanon. Lovisa Löwander nevére van kiállítva 1946 novemberétől négy hónapra, 1947 februárjáig.

− Sverker Stockholmban született?

− Úgy tűnik.

Irene addig keresgélt, amíg meg nem találta az apró papírlapokat.

− Ezek banki számlakivonatok. Hilding minden hónap végén betett kétszáz koronát egy számlára. Az első összeget 1946 augusztusában fizette be, az utolsót pedig 1947 februárjában. Márciusban már nem volt rá szükség, mivel Tekla felakasztotta magát.

− Gondolod, hogy a pénz Tekláé lett?

− Igen, az időpont is stimmel. Valószínűleg Hilding megpróbálta legyőzni a lelkiismeret− furdalását.

− Dolgozott máshol is nővérként?

− Nem tudom, lehet, hogy túlságosan depressziós volt.

Egy ideig egyikük sem beszélt. Az új információkon gondolkodtak. Végül Tommy szólalt meg határozottan.

− Meg kell tudnunk, milyen betegség ez a Turner−szindróma. Felhívom Agnettát.

Felvette a kagylót, és tárcsázta a felesége számát. Az asszony az Alingsås Kórházban dolgozott. Csakhamar felvette a telefont.

− Szervusz, szívem. Tudnál nekem segíteni? Mi az a Tumer− szindróma?

Tommy mást nem is mondott, csak jegyzetelni kezdett a noteszába. Kétszer is csodálkozva nézett Irenére, de nem szólt semmit. Sebesen jegyzetelt tovább. Sokat írt, többször is lapoznia kellett. Irene azon tűnődött, vajon doktori disszertációt készít− e.

Végül Tommy abbahagyta az írást. Letette a tollat, megköszönte a feleségének a segítséget, és belecuppantott a kagylóba. Amikor letette a telefont, Irene szemébe nézett.

− Kapaszkodj meg! Lovisa Löwandemek nem lehetett gyereke. Nem volt petefészke.

Tommy leült, és olvasni kezdte a jegyzeteit.

− A Tumer− szindróma genetikai betegség, olyan kromoszóma− rendellenesség, amely csak a lányokat érinti. Azoknak, akikTurner− szindrómában szenvednek, csak egy kromoszómájuk van, amelyet XO− val jelölnek. Ezek a lányok alacsonyak, és nem mennek át a pubertáskoron. Női hormonokkal kezelve kinő a mellük, de szerintem ez a húszas években, amikor Lovisa született, még nem volt lehetséges. Az a lényeg, hogy a Turner− szindrómás lányok mindig meddők.

− Meddők? De akkor hogyan…?

Irene nem fejezhette be a mondatot, mert Hannu kopogott az ajtón. Jó pár fax volt a kezében.

− Mit találtál? − kérdezte Tommy.

− Sok mindent. Anna Siwén meghalt. De elértem a fiát, Jacobot, aki ma is Stockholmban lakik.

− Tehát Tekla és Anna rokonok voltak? − kérdezte Irene.

− Igen, unokatestvérek. Tekla anyja akkor halt meg, amikor a kislány született, ezért Anna szülei vették magukhoz. Tekla apja a felesége halála után inni kezdett, és nem tudta gondját viselni a gyereknek. Két év múlva meg is halt, és hagyott Teklára némi pénzt.

− Jacob Siwén emlékszik Teklára?

− Kevéssé. Hatéves volt, amikor meghalt Azt mondja, arra emlékszik, hogy egyszer karácsonykor járt náluk egy nő, aki nagyon sírt. Úgy gondolja, ő lehetett Tekla. Vannak nála olyan levelek, amelyeket Tekla írt az anyjának. Át is faxolta nekem valamennyit És találtam egy fotót is Tekláról az egyik borítékban.

Hannu az összes papírt átadta Irenének. A fotó volt legfelül. A kép hátuljára szép betűkkel nyomtatták rá a következő szöveget: „Tekla Olsson. Ápolónőképző, 1943.” Irene megfordította a fényképet.

Annak ellenére, hogy a kép megsárgult, Irene észrevett valamit, amitől kissé elszédült. Vett egy nagy levegőt, és lassan megszólalt:

− Tekla Sverker édesanyja.

Két kollégája döbbenten nézett rá.

− Honnan tudod? − kérdezte Tommy.

− Nézzétek meg a szemét.

Tommy elvette tőle a fényképet, és alaposan megnézte.

− Mit látsz ezen a fekete− fehér képen? Bár az arc csinos.

A szorosan feltűzött szőke hajkoronán szépen állt a fekete szalagos fehér fityula. Tekla arca szabályos volt, nevető szájában tökéletes fogsor csillogott. Tekla Olsson meglehetősen szép lány volt. Bár a fénykép fekete− fehér volt, és meg is sárgult már, Irene el tudta képzelni, hogy a szeme zöldeskék, mint a tiszta tengervíz színe.

− Te jó ég! Szerintem Sverker nem tud erről. Mi pedig most már biztosan tudjuk, hogy Lovisa meddő volt, és nem születhetett gyereke.

Hannu elgondolkodott.

− Tudnia kellett. Mindkét szülője meghalt. Rajta kellett lennie a halotti anyakönyvi kivonaton, hogy vér szerinti vagy örökbe fogadott gyermekük− e.

Tommy és Irene egyszerre nézett Hannura.

− Meg tudnád találni azokat a kivonatokat?

Hannu bólintott, és elindult az ajtó felé.

Irene keresgélni kezdett a Személyes feliratú mappában. Biztos volt benne, hogy az imént látott valamit, ami érdekes lehetett. Megvan! Kihúzott egy papírt.

A sárga irat tetején Szülési jegyzőkönyv felirat állt.

− Ezt nézd meg! Szülési jegyzőkönyv Lovisa Löwander nevére. 1947. január 2−a, stockholmi Sabbatsberg Kórház. Sok furcsa kifejezés, „első partus”, „csípő−szélesség−mérés”, „tendenciát mutat…”. Itt van! Délután 4 óra 35 perckor komplikációk nélkül fiúgyermeknek adott életet. Születési súly 3,65 kg.

Irene felnézett a papírokból.

− Mi ez az egész? Tudjuk, hogy Lovisának nem lehetett gyereke. Valószínűleg Tekla Olsson és Hilding Löwander volt Sverker édesanyja és édesapja. Miért szerepel a jegyzőkönyvben Lovisa Löwander neve?

− Ki állította ki?

− Lássuk csak! Na, mit gondolsz? Az a nőgyógyász, aki az orvosi véleményt is készítette az örökbefogadáshoz. Itt van a neve. Dr. Ruben Goldblum.

− Löwanderék jó barátja.

− Segített nekik szülési jegyzőkönyvet hamisítani.

− De miért?

− Fogalmam sincs. Lehet, hogy az örökbefogadott és a vér szerinti gyerekek közti különbségek miatt.

− Lehet. És ne felejtsük el, hogy azt a véleményt sosem küldték el. Még mindig itt van.

Mindketten elgondolkodtak.

− Ha Hilding volt Sverker biológiai apja, nem kellett adoptálnia a saját fiát. De Sverker nem lehetett Lovisa fia, ezért Lovisának örökbe kellett őt fogadnia, igaz?

Irene bólintott.

− Igen, azt hiszem, igazad van. Ez történhetett

− Tudod, mit gondolok? A hamis szülési jegyzőkönyv meg az egész porhintés, hogy Lovisának külön gondozás kell a terhesség alatt, csak arra volt jó, hogy elterelje a figyelmet a botrányról, vagyis arról, hogy Hilding teherbe ejtett egy másik nőt.

− Lehet, hogy Lovisa nagyon szeretett volna gyereket, még akár örökbefogadottat is. Akkoriban nem volt annyiféle lehetőség, mint manapság, amikor mesterséges beültetésre is sor kerülhet.

− Igen, ma már elég gyakori.

− De ötven évvel ezelőtt nem volt az.

− Persze.

Hannu bedugta a fejét az ajtón.

− A halotti anyakönyvi kivonaton Sverker Lovisa Löwander vér szerinti fiaként van feltüntetve.

− Hannu, gyere csak, nézd meg ezeket!

Tommy odanyújtotta neki a hamis jegyzőkönyvet. Hannu elolvasta, de nem szólt semmit.

− Ez akkoriban kivitelezhető volt. Nem voltak még központi nyilvántartások. A leányanyák szülés után azonnal örökbe adhatták a csecsemőjüket, az új szülők pedig vihették is a babát. Ez valószínűleg Stockholmban történt. Ha az örökbe fogadó anya visszatért Göteborgba olyan dokumentumokkal, amelyek bizonyították, hogy gyermeket szült, jó esély volt arra, hogy az egyházi nyilvántartás is elfogadja a papírokat.

− Különösen akkor, ha köztiszteletben álló arisztokrata szülőkről volt szó. És biztosan jól játszották a szerepüket. Szerintem Lovisa párnát dugott a ruhája alá, mielőtt Göteborgból Stockholmba utazott − mondta Irene.

− Várjunk csak! Tekla. A boríték, amelyben a lakásbérlet nyugtái vannak− Tommy lázasan kutatni kezdett a papírok közt. Csakhamar megtalálta, amit keresett. − Itt van. Hét nyugta egyenként száz koronáról. Tekla Olsson névre. Cím, sajnos, nincs rajtuk.

− Nézzük át ezeket a mappákat, hátha találunk egy bérleti szerződést − mondta Irene.

Éppen ki akarta nyitni a mappáját, amikor megcsörrent a telefonja.

− Huss nyomozó.

− Itt Siv Persson. Történt valami.

− Mi?

− A gyilkos! A szőke nő! Tegnap este. Itt volt! Az ajtóm előtt! − dadogta a nővér.

− Azonnal indulunk! Ne nyissa ki az ajtót senkinek, csak nekünk. Akkor sem, ha ismerős kopogtat.

− Ezt megígérhetem. Köszönöm!

Irene letette a telefont, és elismételte a rövid beszélgetést a kollégáinak. Úgy döntöttek, szétválnak. Hannu és Tommy elmegy Siv Perssonhoz, míg Irene marad, hogy átnézze a papírokat és a leveleket.

Nehezen ismerte be még magának is, hogy kíváncsi az iratokra. A halottak hagyatékai mindig különös izgalommal töltötték el. De vajon talál− e bármi fontosat? Bíznia kell az ösztöneiben, melyek azt súgják, hogy a múltbeli iratok nagyon is fontosak. Azt a titkot rejtik, amiért a gyilkosnak ölnie kellett.

Irene nem talált bérleti szerződést, ezért áttért a levelekre, amelyek sokkal érdekesebbek voltak. A kilenc dokumentumot időrendi sorrendbe tette.

Az elsőt 1945. július 19− én keltezték. Egy versidézet volt benne, az üdvözlés fölött.

Kedves Anna!

Július utolsó és augusztus első hetében megyek szabadságra. Július 26−án érkezem a stockholmi központi pályaudvarra. Felőlem mehetünk egyenesen Ingaröbe. Nagyon örülök, hogy ki tudtál bérelni egy házat a szigeten! Úgy érzem, szükségem van egy kis pihenésre. Ebben az évben nagyon sokat dolgoztam: jóval nehezebb a főnővéri munka, mint ahogy gondoltam. De legalább van egy kényelmes kis lakásom. Milyen nagy a különbség ahhoz az apró szobához képest, ahol közös volt a konyha és a fürdőszoba…

Irene gyorsan végigolvasta a levelet. Egy szó sem volt benne Lovisáról vagy Hildingről. Átfutotta a többi levelet is. Semmi. Egyetlen szót sem ejtett szerelemről vagy bármilyen más érzelemről. Csak a szokásos apróságok a munkával és a hétköznapokkal kapcsolatban.

Az utolsó levél más volt. Szintén verssel kezdődött, de az idézet alatt csak néhány sor állt. Irene izgatott lett a dátum láttán: 1947. március 21. Néhány nappal azelőtt írta, hogy felakasztotta magát.

Irene hátradőlt a székben, és megpróbált gondolkodni. Miért tartotta meg Anna ezeket a leveleket? Van bennük valami fontos információ? Tekla és Anna nővérekként nőttek fel. Volt valamilyen titkos kódjuk?

Erezte, hogy az agya egyre lassabban dolgozik. Nincs értelme folytatni. Ideje kávézni.

Épp bedobta a kétkoronást az automatába, amikor ismerős hangot hallott.

− Nahát, maga az? Ezúttal is van valami híre számomra?

Kurt Höök nem tűnt dühösnek, inkább szarkasztikus volt a hangja. Sőt mi több, rendkívül szarkasztikus. És erre minden oka meg is volt.

Ártatlan mosollyal az arcán fordult meg Irene.

− Á, örvendek! Meghívhatom egy csésze kávéra? Nem olyan jó, mint a magáé, de ezzel kell beérnünk.

Höök vállat vont, morgott valamit, amit Irene igennek értelmezett. Újabb két koronát dobott a gépbe, majd átnyújtotta az újságírónak a gőzölgő folyadékot. Nem volt különösebb stratégiája erre az esetre, csak elindult az irodája felé. Höök követte. Amikor odaértek a nyitott ajtóhoz, a férfi felhúzta a szemöldökét.

− Ki− vagy beköltözik?

Irene felnevetett. Értette a viccet. Mappák, iratok, papírok hevertek mindenütt. A Tekla és Hilding holmiját tartalmazó két papírszatyor a földön állt.

− Nem fog hinni nekem. Ezek a holmik a halott nővér cuccai. Két teljes papírszatyrot töltenek meg.

− Valaki csúnyán becsapta magát. Akkoriban nem voltak még ilyen papírszatyrok. Különösen nem olyanok, amelyekre a csemegebolt lógóját nyomtatták.

Elképesztő, hogy ez a pasas mindent kiszúr, gondolta Irene. Természetesen igaza volt. Irene azt remélte, Höök nem kérdez a bőröndökről.

− Hol találták ezeket a holmikat? Van még több is? − kérdezte a férfi.

Irene megérezte, hogy az újságíró szimatot fogott. Épp egy kitérő választ fogalmazott magában, amikor eszébe jutott valami. Valaki nemrég belenyúlt a bőröndökbe. Vajon mit vitt el?

Merengéséből az újságíró hangja riasztotta fel.

− És miért vesztegetik azzal az idejüket, hogy ezeket nézegetik?

Irene legyintett a kérdésekre, és hellyel kínálta Höököt. Az agya sebesen zakatolt, hogy kitaláljon egy történetet, ami nem esik messze a valóságtól. Megpróbált valamit.

− Mint tudja, megtaláltuk Linda Svensson felakasztott holttestét a kórház padlásán. Majdnem pontosan ott, ahol annak idején Tekla nővér öngyilkos lett.

Belekortyolt a kávéjába, hogy időt nyerjen a történet folytatásához.

− A padlás egyik sarkában találtunk régi bőröndöket. Valaki nemrég feltörte a zárjukat. Az egyik Tekla Olssoné volt, a másik kettő pedig a Löwander házaspáré, vagyis Sverker szüleié. Most azért pakolom ki mindegyiket, hogy lássam, van− e bennük valami fontos.

Különösképp azért, mert valaki feltörte a zárakat. Akárki is volt, keresett valamit. De vajon mit?

− Ha megtalálta, nyilván el is vitte − jegyezte meg Höök.

− Igaz, de mégis. Át kell néznünk, hátha valami fölött elsiklott a figyelmünk. Valószínűleg nem, de sosem lehet tudni…

Irene szándékosan befejezetlenül hagyta a mondatot. Ismét belekortyolt a kávéjába. Höök előrehajolt, és mielőtt Irene megakadályozhatta volna, elvette a faxokat.

− Ezek pedig?

− Tekla régi levelei, amelyeket a stockholmi unokatestvérének írt.

− Miért olvasgatják ezeket?

Irenének nem tetszett a férfi kutató pillantása és a kérdései. Miért is hívta be Göteborg legkíváncsibb újságíróját az irodájába? De most már itt van!

− Meg akartuk keresni Tekla nővérét, de már meghalt. Végül megtaláltuk a fiát, ő küldte el a leveleket.

− És miért lennének ezek érdekesek?

− Nem tudom.

Irene érzékelte, hogy ostobának tűnik, de úgy döntött, ebben a stílusban folytatja. Nézte, ahogy Kurt Höök átlapozza a leveleket. Aztán dátum szerint sorba rendezte őket. Gondosan átolvasta őket, aztán csak hümmögött. Végül Irene nem tudta visszafogni magát, és megkérdezte:

− Gondolja, hogy valamilyen titkosírásról van szó?

Höök élesen pillantott rá.

− Mit akar megtudni belőlük?

Irene úgy döntött, igazat mond, de nem ad ki minden információt.

− Valamit egy viszonyról. Tudjuk, hogy egy boldogtalan szerelem állt az öngyilkossága mögött.

Höök megújuló érdeklődéssel nézett az asztalon fekvő papírokra. Mellékesen megjegyezte:

− És miért lenne érdekes, hogy mi áll egy régi öngyilkosság mögött?

− Őszintén szólva, nem tudom. De azt gondoljuk, maga rátapintott az igazságra a cikkében. A gyilkos egy régi nővéregyenruhát viselt, hogy úgy tűnjön, ő Tekla nővér. Úgy gondoljuk, Tyúkanyó meglátta őt aznap éjjel. Szerintünk ezért ölték meg. Amikor megjelent a cikke, a gyilkos megtudta, hogy Gunnela Hägg látta őt. Úgy hisszük, a gyilkos már a gyilkosságok előtt tudott a létezéséről, hiszen azonnal tudta, ki a „névtelen szomszéd”.

Höök arca elborult, de a hangjában némi ellenségeskedés rejlett.

− De ugye, nem azt állítja, hogy az én cikkem miatt ölték meg?

− Nem, ezt nem tudhatjuk biztosan. Ez csak a mi elképzelésünk.

Höök csendben ismét átolvasta a leveleket. Végül megrázta a fejét.

− Nem, a szövegben szerintem nincs semmi. Úgyhogy a versekben lesz.

− A versekben?

− Mindegyik levele egy idézettel kezdődik. Lehet, hogy ily módon olyasmit is el tudtak mondani egymásnak, amit nem akartak leírni.

− Talán. De Anna nem írt idézeteket.

− Tekla viszont írt, és Anna meg is őrizte − vetette ellen Kurt.

Ez a gondolat nem merült fel Irenében. Épp hogy csak rápillantott a versekre.

Most újra átolvasta őket, és különös módon a versek tartalma egybecsengett azzal, amit Tekla életéről tudott.

Az első, az 1945. július 19−én kelt levélben lévő vers egy vidám nyári költemény volt, amelyben Irene nem sejtett semmilyen rejtett üzenetet. Az augusztus 25−ei második írásban viszont sokkal józanabb volt a hangvétel:

Csillagsugár az esti égen,

Fénye a tündér völgybe tér,

Szolgáját nézte, és szólt merengőn,

A kedves képe mondd, mit ér?

Talán Tekla arra próbált célozni, hogy Hilding megvallotta neki a szerelmét? A „szolgáját” szó kissé lealacsonyító, de lehet, hogy Tekla ilyennek látta a kapcsolatát a nála jóval idősebb főorvossal.

A két következő versnek látszólag semmi köze nem volt a szerelemhez, de a december 10−ei idézet elolvasása után Irene álla leesett.

Várj még, tarts még, érints meg,

Ölelj még egy percig át.

Ne sirass, ez nem való,

Én átalszom az éjszakát.

Ne hagyj el. Maradj még,

Maradj, én majd elmegyek.

Tedd a kezed homlokomra,

Hadd legyünk most ketten egy.