/ Language: Hungary / Genre:antique

A Hajnal bolygó robotjai

Isaac Asimov

Baley nyomozó a Földről érkezett a Hajnal bolygóra, hogy kiderítse egy rejtélyes gyilkosság okait, és bebizonyítsa dr. Fastolfe ártatlanságát. De valóban gyilkosságnak számít-e egy ember formájú robot megrongálása? Kinek állhatott érdekében, hogy megsemmisítse? Egyáltalán ki tehette, ha a gyanúsított is azt hiszi, rajta kívül senkinek sem lett volna erre módja, s mi több, tehetsége. Az ember formájú robot meggyilkolása mögött olyan hatalmi harc áll, mely nemcsak Baley nyomozó karrierjét, de a túlnépesedett Föld sorsát is meghatározhatja. Hiszen nem mindegy, hogy emberek vagy ember formájú robotok lesznek-e az új telepesek a Világegyetemben. Ennek eldöntése új reményt adhat a Földnek, de ez okozhatja végzetét is. Végül a bűnügyi történetek szabályainak megfelelően Fastolfe tisztázódik a vád alól, és remélhetőleg a Föld is megmenekül a katasztrófától. Az Asimov-sorozat második darabja ez a könyv, amelyben az izgalmas bűnügy mellett egy furcsa szerelem történetével is megismerkedhet az olvasó.

Robotok és Alapítvány – 4.

Isaac Asimov

A HAJNAL BOLYGÓ ROBOTJAI

(Tartalom)

A robotika Három Törvénye

1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az Első Törvény előírásaiba ütköznének.

3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első és a Második Törvény előírásaiba.

A robotika kézikönyve,

56. kiadás, 2058

A Hajnal bolygó robotjai

i. sz. 5024

Baley

l.

Elijah Baley megállt a fa árnyékában, és morogni kezdett.

– Tudtam, hogy így lesz. Máris izzadok.

Abbahagyta a munkát, felegyenesedett, és letörölte homlokáról a verítéket. Komoran nézte nedves kézfejét.

– Utálok izzadni – állapította meg fennhangon, olyan jelentőségteljesen, mintha egy kozmikus törvényt mondott volna ki, és szörnyen megharagudott a világmindenségre ezért a fontos, de roppant kellemetlen biológiai apróságért.

Bezzeg a Cityben sohasem izzad az ember (hacsak nem akar). Ott folyamatosan ellenőrzik a levegő hőmérsékletét és páratartalmát, és mindig elkerülhető, hogy a test hőtermelése meghaladja a hőleadás mértékét.

Ott civilizált viszonyok uralkodnak.

Végignézett a gondjaira bízott férfiak és nők seregén, akik ügyetlenül kapálgattak a földeken. Többségükben tizenévesek voltak, de Baleyhez hasonló középkorú férfiak is akadtak közöttük. A kapáláson kívül egyéb, robotoknak való munkákat is végeztek. Ezeket a feladatokat a robotok sokkal hatékonyabban végre tudták volna hajtani, de utasítást kaptak, hogy álljanak félre, amíg az emberi lények gyakorlatoznak.

A nap éppen akkor tűnt el egy felhő mögött. Baley vegyes érzelmekkel nézett fel az égre. Örült, hogy a tűző napsütésnek (meg persze a verejtékezésnek is) vége, ugyanakkor lehet, hogy elered az eső.

Ez a baj a külvilággal. Örökösen kellemetlenségek érhetik az embert.

Baley mindig elámult azon, hogy egyetlen, viszonylag kicsiny felhő tökéletesen eltakarhatja a napkorongot, és árnyékba boríthatja a vidéket, míg az ég többi része változatlanul tiszta kék marad.

A megnyugtatóan kemény fakéreg kezdetleges falat és tetőt képezett. Baley a hűs levélmennyezet alatt állt, és újra tanulmányozni kezdte embereit. Az időjárástól függetlenül hetente egyszer kihozta őket ide.

Újoncokat is toboroztak. Ezeknek a száma jóval meghaladta azon elszánt kevesekét, akikkel annak idején elkezdte a munkát. Nem lehet azt mondani, hogy a City vezetői kifejezetten támogatták volna a kezdeményezést, de jóindulattal viseltettek irántuk, és nem gördítettek felesleges akadályokat az útjukba.

Baleytől jobbra – a lenyugvó nap helyzetéből ítélve keleti irányban – a City tornyai és kupolái rajzolódtak homályosan a horizontra: ott van minden, amiért élni érdemes. Baley észrevette, hogy egy apró pontocska halad a messzeségben, de a nagy távolság miatt nem tudta tisztán kivenni a körvonalait.

A mozgás jellegéből és más, leírhatatlanul finom jelekből arra következtetett, hogy egy robotot lát. Nem lepte meg a felfedezés. A cityk kivételével az egész Földet robotok uralták. Errefelé is csak elvétve fordultak meg emberi lények, és azok is – hozzájuk hasonlóan – a csillagokról ábrándoztak.

Amikor Baley erre gondolt, tekintete önkéntelenül is visszatért az álmodozók csoportjához, és végigsiklott az arcokon. Személy szerint, név szerint ismeri valamennyiüket. Azért gürcölnek, hogy megtanulják, miként lehet megélni a külvilágban, hogy azután majd...

Baley összevonta a szemöldökét, és felmordult:

– Hol vagy, Bentley?!

– Itt vagyok, apa – szólalt meg egy fojtott hang a háta mögött.

Baley megpördült a tengelye körül.

– Többé ne csinálj ilyet, Ben!

– Milyet?

– Ne lopódzkodj mögém! Amúgy is elég nehéz megőriznem itt a lelki egyensúlyomat. Nem szeretem az efféle meglepetéseket.

– Nem meglepetésnek szántam. Füvön járva nehéz lenne zajt csapni. Nem tehetek róla. De nem kellene bemenned, apa? Két órája idekint vagy, és szerintem ennyi már bőven elég.

– Miért gondolod? Talán mert egy magadfajta tizenkilenc éves tacskóhoz képest matuzsálemnek számítok a negyvenöt esztendőmmel? Kötelességednek érzed, hogy gondját viseld a vén trotty faterodnak?

– Igen, azt hiszem, ez a helyzet. Remek kopó vagy, most is fején találtad a szöget.

Bennek felcsillant a szeme, kerek arca széles mosolyra húzódott. Nagyon hasonlít az anyjára, gondolta Baley, nem hosszúkás a képe, mint az enyém, és nem is szigorúak a vonásai.

Egyvalamit biztosan az apjától örökölt Ben: a gondolkodásmódját. Időnként egészen súlyos komolysági roham tört rá, s ez nem hagyott kétséget törvényes származása felől.

– Én is meg vagyok magammal elégedve – felelte Baley.

– De tényleg, apa. Te vagy közülük a legjobb, ha figyelembe vesszük...

– Mit?

– Hát természetesen az életkorodat. És ne felejtsük el, hogy te indítottad el ezt az egészet. De láttam, hogy bemenekülsz a fa alá, és azt gondoltam: „Ma talán megsokallotta az öreg”.

– Még hogy „megsokallotta az öreg”! Adok én neked! – zsörtölődött Baley. Most már tisztán kivehető volt a city felől közeledő robot alakja, de ő nem törődött vele. – Tűző napsütésben igenis okos dolog megpihenni néha egy fa alatt. Meg kell tanulnunk, hogyan használhatjuk ki a szabad ég alatti élet előnyeit, és hogyan viselhetjük el a hátrányait... És már bújik is kifelé a nap a felhő mögül.

– Igen, ki fog bújni. Szóval nem akarsz bemenni?

– Kibírom idekint. Hetente egyszer van egy szabad délutánom, amit itt töltök. Ez az én privilégiumom. Jár a C-7-es besorolásomhoz.

– Apa, ez nem privilégium kérdése. Most arról van szó, hogy túl ne hajtsd magadat.

– Hidd el, nagyszerűen érzem magam.

– Na persze. Aztán otthon rögtön ágynak dőlsz, és csak fekszel a sötétben.

– Ez csak a fénytúladagolás természetes gyógymódja.

– Anya meg aggódik.

– Ne törődj vele! Jót tesz neki egy kis izgalom. Különben is, mi bajom lehetne abból, hogy idekint vagyok? A legrosszabb az izzadás, de azt is meg kell szoknom. A meleg elől nem futhatok el. Eleinte nem is tudtam elgyalogolni idáig a cityből, vissza kellett fordulnom, és csak te voltál itt velem. Most meg nézz körül, mennyien vagyunk, és milyen messzire el tudok jutni minden baj nélkül. A munkabírásom is megnőtt. Bírom még egy óra hosszat. Könnyedén. Én mondom, Ben, anyádnak is jót tenne, ha lejönne ide.

– Még hogy a mama? Te tréfálsz.

– Elég rossz vicc. Ha eljön az idő, miatta nem tudok majd elindulni.

– És még örülni is fogsz neki. Apa, ne áltasd magad! Még jó ideig nem jön el az az idő... és ha most még nem is vagy túl öreg az utazáshoz, addigra biztosan kiöregszel. Fiataloknak való az a móka.

– Hát ide figyelj – mondta Baley az ujjait hajlítgatva. – Nagyon nagyra vagytok a fiatalságotokkal. Te például elhagytad már valaha a Földet? Vagy közülük járt már valaki a világűrben? Mert én igen. Két évvel ezelőtt. Akkor még nem végeztem ezeket az akklimatizációs gyakorlatokat, és mégis túléltem.

– Tudom, apa, de az csak egy rövid szolgálati út volt, és különben is egy működő társadalom tagjai vigyáztak rád. Amit tervezel, nem ugyanaz.

– De igen, pontosan ugyanaz – makacskodott Baley, bár a szíve mélyén tudta, hogy nincs igaza. – És nincs is már olyan messze az indulás ideje. Ha elutazhatok az Aurorára, meg tudom szerezni a törvényes engedélyt.

– Erről ne is ábrándozz! Nehéz ügy.

– Mégis meg kell próbálnunk. A kormány csak akkor enged el minket, ha előbb az Aurorán bólintanak. Az Aurora a legnagyobb és a legerősebb a Külső Világok közül, és az ottaniak szava...

– Sokat számít. Tudom. Ezt már milliószor megbeszéltük. De nem kell odamenned az engedélyért. Hiperrelék is léteznek. Még egyszer mondom, innen is beszélhetsz velük.

– Az egészen más. Személyesen kell találkoznunk. Én meg ezt nem győzöm ismételgetni.

– Akárhogy is – felelte Ben –, még nem állunk készen az útra.

– Azért nem állunk készen, mert nem kapjuk meg a Földtől a kért hajókat. Az űrlakók* viszont a szükséges műszaki segítséget is megadják.

– De nagyon bízol bennük! Miért tennék meg? Mióta viseltetnek ilyen jóindulattal a mi rövid életű földi fajtánk iránt?

– Ha beszélhetnék velük...

Ben felnevetett.

– Ne ugrass, apa! Te csak azért akarsz elmenni az Aurorára, hogy újra láthasd azt a nőszemélyt.

Baley a homlokát ráncolta, és összevonta szemöldökét mélyen ülő szeme fölött.

– Miféle nőszemélyt? Szent Jozafát! Ben, mit akarsz ezzel mondani?

– Apa, áruld el nekem, mint férfi a férfinak (ígérem, anyának egy szót se szólok az egészről), mi az igazság azzal a solariai nővel kapcsolatban, akit a Föld minden lakója látott abban a hipervíziós drámában? Gladia Delmarre-ról beszélek. Ő az a bizonyos nőszemély!

– Semmi se történt. Az a hipervíziós műsor hülyeség volt. Ezerszer megmondtam már. Nem is úgy nézett ki. És én sem úgy néztem ki. Megrendezett dolog volt az egész, tudod, hogy a tiltakozásom ellenére került adásba, csak mert a kormány úgy gondolta, hogy ezzel jó színben tüntetik fel a Földet az űrlakók előtt... Lehetőleg ne sugallj mást az anyádnak!

– Ugyan, apa, eszemben sincs. De azért ez a Gladia csak elment az Aurorára, és azóta te is állandóan oda akarsz utazni.

– Komolyan mondod, hogy szerinted én azért akarok elmenni az Aurorára, mert... Ó, Szent Jozafát!

A fiú felvonta a szemöldökét.

– Mi a baj?

– A robot. Az ott R. Geronimo.

– Kicsoda?

– A rendőrség egyik hírnök robotja. És kiküldték ide! A mai délutánom szabad, és szándékosan hagytam otthon a vevőkészülékemet, nehogy el tudjanak érni. Ez az egyik C-7-es privilégiumom, és ennek ellenére képesek értem küldeni egy robotot.

– Honnan tudod, apa, hogy hozzád jön?

– Ez az én zseniális következtetésem. Egy: én vagyok itt az egyetlen olyan személy, aki kapcsolatban áll a rendőrséggel. Kettő: az a nyomorult egyenesen felém tart. Mindebből az következik, hogy én vagyok a célpont. El kellene rejtőznöm a fa mögött.

– Apa, ez nem fal, nem bújhatsz mögé. A robot meg tudja kerülni a fát.

Abban a pillanatban a küldönc megszólalt:

– Mr. Baley, üzenetet hoztam. Be kell mennie a központba.

– Hallottam és megértettem – felelte Baley közönyös hangon. Abban az esetben, ha nem így válaszol, a robot tovább ismételgeti mondanivalóját, egészen addig, míg meg nem kapja a várt feleletet.

Baley egy kicsit összeráncolta a homlokát, miközben a robotot tanulmányozta. Ez az új modell valamivel emberszabásúbbra sikerült, mint elődei. Mindössze egy hónapja készült el, akkor állították üzembe – meglehetősen nagy csinnadrattával. A kormány egyfolytában azon igyekszik, hogy elfogadtassa az emberiséggel a robotjait.

R. Geronimo szürkés, matt felszínét kissé rugalmasra képezték ki, emiatt az leginkább a puha bőrre emlékeztetett. Alapjában véve merev arckifejezése nem volt annyira ostoba, mint legtöbb kollégájáé, bár szellemi képességeit illetően R. Geronimo ugyanolyan idióta volt, mint a többi robot.

Baleynek egy pillanatra R. Daneel Olivaw jutott az eszébe, az az űrlakó robot, amelyik két alkalommal is segítette a munkáját: egyszer a Földön, egyszer pedig a Solarián. Legutóbb a tükörképügyben kérte ki a robot a véleményét. Daneel annyira emberi volt, hogy Baley a barátjának tekintette, és még most is hiányolta a társaságát. Bárcsak minden robot olyan lenne, mint ő!...

– Ma szabadnapos vagyok, fiam – mondta Baley R. Geronimónak. – Nem szükséges bemennem a központba.

R. Geronimo megtorpant. Baley észrevette, hogy a robotnak egy kicsit remeg a keze, és ebből arra következtetett, hogy az ellentétes értelmű közlések némi zavart keltettek R. Geronimo pozitrontekervényeiben. Hiszen engedelmeskednie kell az emberi lényeknek, de gyakran előfordul, hogy adott esetben két ember mást ért engedelmességen.

A robot döntött, és azt mondta:

– Gazdám szabadnapos. Hívatják a központba.

– Ha egyszer hívatnak, apa... – kezdte Ben kelletlenül.

Baley vállat vont.

– Ne dőlj be nekik, Ben! Ha csakugyan égető szükségük lenne rám, egy autót is küldenének értem, és valószínűleg nem egy idegesítő robotot, hanem egy önként vállalkozó embert választanának hírnöknek.

Ben a fejét rázta.

– Nem hiszem, apa. Nem tudhatták, hol vagy, és mennyi időbe telik téged megtalálni. Szerintem ilyen kétes sikerű feladattal nem bíznak meg emberi lényt.

– Azt mondod? Na jó! Akkor lássuk, mennyire határozott a parancs! R. Geronimo, menj vissza a központba, és jelentsd, hogy 09 óra 00 perckor munkába állok. – Azután élesebb hangon még hozzátette: – Indulj vissza! Ez parancs!

A robot láthatóan tétovázott, azután megfordult, és távolodni kezdett, majd újra sarkon fordult, és megpróbált visszatérni Baleyhez. Végül megállapodott egy helyben, de egész teste remegett.

Baley megértette, miről van szó.

– Lehet, hogy tényleg mennem kell – motyogta Benhez fordulva. – Szent Jozafát!

A Geronimo esetében zavart okozó tényezőt a robotika szakemberei másodfokú, azonos erejű ellentmondásnak nevezik. A robotika Második Törvénye értelmében a gép engedelmességgel tartozik az embernek; R. Geronimo pedig most két, nagyjából egyenlő erejű, ellentétes értelmű emberi parancs között őrlődött. A köznyelv robotblokkolásnak, röviden roblokknak nevezi ezt a jelenséget.

R. Geronimo lassan megfordult. Az eredeti parancs valamivel erősebbnek bizonyult a másodiknál, mivel a robot bizonytalan hangon így szólt:

– Gazdám, felkészítettek erre a válaszra is. Ez esetben azt kell felelnem... – Egy pillanatra megállt, aztán rekedten folytatta: – De csakis négyszemközt...

Baley biccentett Bennek, s erre a fiú sietve távozott. Tudta, hogy apja most nem papaszerepet alakít, hanem rendőrként adja ki az utasítást.

Baley egy másodpercre eljátszott azzal a gondolattal, hogy megerősíti parancsát, és ezzel csaknem teljessé teszi a roblokkzárlatot, de aztán lemondott erről, ugyanis tudta, hogy szavai nyomán olyan hatalmas kár keletkezhet a robotban, amelyet csak pozitronanalízissel és újraprogramozással lehet jóvátenni. A javítás költségét levonnák a fizetéséből, és talán egy teljes évig pénz nélkül maradna.

Ezért inkább így szólt:

– Visszavonom a parancsomat. Mit kell felelned nekem?

R. Geronimónak egyszeriben kitisztult a hangja:

– Azt kell felelnem, hogy az Aurorával kapcsolatban hívatják.

Baley odakiáltotta Bennek:

– Várj még egy félórát, aztán utasítsd őket a nevemben, hogy menjenek be! Nekem most dolgom van.

Öles léptekkel megindult a robot felé, és közben ingerült kérdésekkel bombázta:

– Miért nem tudtak úgy programozni, hogy rögtön ezzel kezdd? És miért nem autóval küldtek? Most gyalogolhatok vissza.

Pedig nagyon jól tudta, miért döntöttek így. Ha egy robot által vezetett autó balesetet szenved, újból kitörhet egy robotellenes lázadás.

Baley nem vett vissza az iramból. Két kilométeres gyaloglás után érik csak el a City falait, és onnan még erős forgalomban el kell jutniuk a központba.

Vajon mi történhetett az Aurorán?

2.

Baley fél óra múlva a City kapujában állt, és készült a legrosszabbra, bár még mindig remélte, hogy talán, talán ezúttal nem következik be.

Elérte a külvilág és a City határán húzódó falat, a káosz és a civilizáció választóvonalát. A jelzőberendezésre helyezte a kezét, s erre rés nyílt a falban. Baley szokása szerint nem várta meg, amíg teljesen kiszélesedik a nyílás, amint tehette, becsusszant a kapun belülre. R. Geronimo a nyomában.

Az őrszolgálatot teljesítő rendőr meglepetten nézett rá. Mindig megdöbbent, amikor a külvilágból érkezett valaki. Most is úgy reagált, mint máskor: hitetlenkedő pillantással végigmérte a belépőt, majd hirtelen feleszmélt, a vészjelző gombja után kapott, és tétován ráncolta a homlokát. Baley mogorván felmutatta a személyi kártyáját, mire az őrszem tisztelgett. A jövevény mögött becsukódott az ajtó – és akkor megint megtörtént.

Benn volt a Cityben. A falak bezárultak körülötte, és egyszeriben a City jelentette a világmindenséget. Baley elmerült az emberi és gépi eredetű morajok és illatok végtelen tengerében, s tudta, hogy ezek a zajok és szagok hamarosan észrevétlenül az ingerküszöbe alá lopóznak majd. Ez a halvány, szórt mesterséges fény egészen más, mint a külvilág széttagolt, váltakozó fényerejű ragyogása, a zöld, barna, kék és fehér színek kavalkádja, amelybe néha vörös és sárga árnyalatok vegyülnek. Idebent nem kóborol a szél, nincs se meleg, se hideg, záporok sem fenyegetnek, ehelyett egyfolytában észrevétlen áramlatok frissítik a levegőt. A hőmérsékletet és a páratartalmat tökéletesen hozzáigazították az emberi igényekhez, így senkinek sem okozhattak kellemetlenséget az időjárás viszontagságai.

Baley reszkető sóhajjal szívta be a levegőt, és örömmel könyvelte el magában, hogy otthon van, biztonságban a maga megszokott és kiismerhető világában.

Hát ez az, ami már annyiszor megtörtént vele. Most is úgy tért vissza a Citybe, mint az anyaméhbe: boldogan, megkönnyebbülve. Pedig tudta, hogy az emberiségnek meg kell születnie, ki kell bújnia ebből az anyaméhből. Miért süllyed ő mégis vissza újra és újra?

És így lesz ez most már mindig? Hiába vezet ki tömegeket a Cityből, hiába küldi őket fel a Földről a csillagok közé, ő maga végül képtelen lesz elmenni? Ezentúl is csak a Cityben érzi majd otthon magát?

Összeszorította a fogait... De aztán rájött, hogy nem érdemes ezen gyötrődnie.

Inkább megkérdezte a robottól:

– Autóval hoztak ki idáig, fiam?

– Igen, gazdám.

– És hol van most az az autó?

– Nem tudom, gazdám.

Baley ekkor az őrszemhez fordult.

– Biztos úr, ezt a robotot két órával ezelőtt hozták ki ide. Mi történt azzal az autóval, amelyik szállította?

– Uram, még egy órája sincs, hogy szolgálatban vagyok.

Hát persze, már a kérdés is ostobaság volt. Az autó utasai nem tudhatták, mennyi idő alatt találja meg őt a robot, így érthető, hogy nem várakoztak. Baleynek egy pillanatra eszébe villant, hogy talán be kellene telefonálnia, de rögtön rájött, hogy az expresszjáratot javasolnák neki, mert az gyorsabb, mint ha érte menne valaki.

Csakis R. Geronimo jelenléte miatt tétovázott. Nem szívesen utazott volna a robot társaságában az expresszjáraton, de azt sem várhatta el tőle, hogy az ellenséges tömegben egyedül térjen vissza a központba.

Nem mintha Baleynek lett volna más választása. A rendőrfőnök nyilvánvalóan nem fogja kitenni a lelkét csak azért, hogy ő kényelmesebben utazzon. Eléggé feldühítette már az a tény is, hogy – szabadnap ide, szabadnap oda – beosztottját nem sikerült közvetlenül elérnie.

– Erre gyere, fiam – mondta Baley a robotnak.

A City ötezer négyzetkilométeren terült el, és sok száz kilométer szárnyvonallal kiegészített, jó négyszáz kilométernyi expresszjárat állt a több mint húszmillió lakos rendelkezésére. Nyolc szinten futottak az útszalagok, és több száz egyszerűbb vagy bonyolultabb csomópontot, átszállóhelyet építettek ki.

Baleytől rendőr létére elvárták, hogy ismerje az egész hálózatot, és ő csakugyan otthonosan mozgott a kusza rendszerben. Ha bekötött szemmel elvezetik a City egy pontjára, és ott leveszik a szeméről a kötést, könnyedén eltalál onnan bármely más meghatározott pontra.

Nem okozott tehát nehézséget neki, hogy a City határáról eljusson a központba. Nyolc útvonal közül választhatott, így egy pillanatra mérlegelnie kellett, melyik lehet a legkevésbé zsúfolt abban az időpontban.

Hamar döntött.

– Gyere velem, fiam – szólt a robotnak, és az engedelmesen követte.

Felléptek a legközelebbi szárnyvonal szalagjára, és Baley elkapta az egyik függőleges kapaszkodórudat. Anyaga fehér volt és meleg, s úgy képezték ki, hogy jó fogás essék rajta. Baley nem akart leülni: nem fognak sokáig utazni. A robot megvárta az intését, mielőtt megérintette volna ugyanazt a kapaszkodót. Tulajdonképpen enélkül is talpon tudott volna maradni, de Baley nem akarta megkockáztatni, hogy esetleg elveszítsék egymást. Most ő felel a robotért: ha a gépnek baja esik, a City megfizetteti vele a kárt.

Utaztak még néhányan a szalagon, és természetesen minden szempár kíváncsian fordult a robot felé. Baley külön-külön farkasszemet nézett valamennyi utassal. Tekintetében érződött, hogy parancsoláshoz szokott ember, így a bámészkodók csakhamar zavartan elfordították róla a szemüket.

Baley megint intett, és lelépett a szárnyszalagról. A szalag nem lassított, épp csak megközelített egy másik, hasonló sebességgel futó mozgójárdát. Amint Baley a védett, műanyag borítású fülkéből átlépett a járdára, rögtön érezte arcán a légellenállást.

Hosszú évek gyakorlatával a háta mögött könnyedén beledőlt a szélbe, és védekezésképpen a huzat ellen egyik karját a szeme elé emelte. Addig lépkedett egyik járdáról a másikra, míg le nem ért a fővonal csatlakozásához, s onnan megint felfelé indult, hogy végül a leggyorsabb mozgójárdáról felszállhasson az expresszjárat szalagjára.

Ekkor meghallotta, hogy egy kamasz izgatottan felkiált:

– Oda nézzetek, egy robot! – Baley is volt fiatal, nagyon jól tudta, mi következik. A srácok – ketten-hárman, hatan vagy akárhányan – nyüzsögni kezdenek a szomszédos járdákon, és mintegy „véletlenül” fellökik vagy elgáncsolják a robotot, az pedig zörögve-csörögve lebukfencezik a mélybe. Később aztán – ha egyáltalán bíróság elé kerül az ügy – a legbugyutább őrizetbe vett kamasz is ki tudja magyarázni, hogy a robot ment neki – a robotok amúgy is veszélyeztetik a közlekedés biztonságát –, és nyilvánvalóan megússza a dolgot.

R. Geronimo képtelen lenne megvédeni magát, egyébként sem fogadnák el a tanúvallomását.

Baley egy pillanat alatt ott termett az első kamasz és a robot között. Átlépett a szomszédos, gyorsabb járdára. Felemelte a karját, mintha csak a megnövekedett légellenállás ellen akarna védekezni, s közben egy finom könyökmozdulattal a lassabban futó szalagra lökte a meglepett fiút, akitől csak egy „Hé!” kiáltásra tellett, mielőtt elterült volna a mozgójárdán. Társai megálltak, felmérték a helyzetet, azután sarkon fordultak, és sietve távoztak.

– Irány az expresszjárat, fiam! – vezényelt Baley.

A robot egy pillanatig tétovázott, ugyanis kísérő nélkül tilos volt rálépnie az expresszjáratra. Baley határozott parancsa azonban hamar megtette a hatását, és R. Geronimo megindult előre, majd mindjárt megkönnyebbült, amikor észrevette, hogy Baley is követi a példáját.

Baleynek a robotot maga előtt tolva keresztül kellett verekednie magát az ácsorgó tömegen, hogy feljuthasson a kevésbé zsúfolt emeletre. Ott megmarkolt egy kapaszkodórudat, egyik lábával a robotra támaszkodott, és ismét szúrós pillantásokkal hárította el a kíváncsi tekinteteket.

Tizenöt és fél kilométeres utazás után elérkeztek a központ épületéhez legközelebb eső pontig. Baley leszállt, R. Geronimo követte. Az utasok egyetlen karcolást sem ejtettek a roboton, hozzá sem mertek érni. Baley a kijáratnál leadta R. Geronimót, és átvette a nyugtát. Gondosan ellenőrizte rajta a dátumot, az időpontot és a robot gyártási számát, aztán a tárcájába süllyesztette a papirost. Még a munkanap vége előtt meg akart bizonyosodni arról, számítógépes nyilvántartásba vették-e a tranzakciót.

Most pedig találkozni fog a rendőrfőnökkel. Jól tudta, kivel áll szembe. Elég elkövetnie egyetlen apró hibát, felettese máris kapva kap az alkalmon, és alacsonyabb beosztásba helyezi. A rendőrfőnök kegyetlen ember, aki ráadásul személyes sértésként könyvelte el Baley korábbi sikereit.

3.

A rendőrfőnököt Wilson Rothnak hívták. Két és fél éve nevezték ki; elődje, Julius Enderby akkor mondott le, amikor elült az a vihar, amelyet egy űrlakó meggyilkolása keltett.

Baley azóta sem tudta megemészteni a változást. Juliust – annak minden hibája ellenére – nemcsak felettesének, hanem barátjának is érezte, Rothról azonban nem mondhatta el ugyanezt. Ráadásul az új rendőrfőnök vidéki. Vagyis egy másik cityből jött. Úgy helyezték ide.

Roth nem volt különösebben magas, sem különösebben kövér; a feje viszont jó nagy volt, nyakát pedig előreszegte, s ettől feje és egész teste súlyosnak hatott. Még a szemhéja is elnehezedett, így állandóan félig lehunyt szemmel nézett a világba.

Aki nem ismeri, azt hihetné róla, hogy álmos, holott soha semmi sem kerüli el a figyelmét. Ezt Roth hivatalba kerülése után Baley is nagyon hamar felismerte. Nem táplált illúziókat, tisztában volt azzal, hogy Roth nem kedveli őt, azt pedig hiába is próbálta volna bebeszélni magának, hogy szereti a főnökét.

Amikor Roth megszólalt, nem volt kifejezetten dühös, de öröm sem sugárzott a hangjából.

– Baley, miért olyan nehéz megtalálni magát? – kérdezte.

Baley az óvatos tisztelet hangján válaszolt:

– Rendőrfőnök úr, a mai délutánom szabad.

– Igen, ez a C-7-es privilégiuma. De gondolom, hallott már szolgálati közlemények vételére alkalmas vevőkről. Még a szabadidejében is a rendelkezésünkre kell állnia!

– Ezzel én is tisztában vagyok, rendőrfőnök úr, de ma már egyetlen szabály sem írja elő a készülék viselését. Anélkül is elérhetnek.

– A cityben igen, de maga, ha nem tévedek, most a külvilágból jött vissza.

– Nem téved, rendőrfőnök úr. Csakugyan kint voltam. De az sincs előírva, hogy ilyen esetben magammal kellene vinnem a vevőkészüléket.

– Maga, ugye, most a paragrafusok mögé próbál bújni?

– Igen, rendőrfőnök úr.

Wilson Roth felkelt a székről. Így, állva, erősnek és kissé fenyegetőnek hatott. Az asztalra telepedett. Enderby annak idején vágatott a szobán egy külvilágra néző ablakot, amelyet azóta réges-rég befalaztak, és a helyét is lefestették. Az ablaktalan szobában (mely, meg kell hagyni, így melegebb és kényelmesebb volt) a rendőrfőnök alakja még hatalmasabbnak tűnt.

– Maga, Baley – folytatta Roth anélkül, hogy felemelte volna a hangját –, biztonságban érzi magát, mert számít a Föld hálájára.

– Azért érzem biztonságban magam, mert legjobb tudásom szerint, az előírásoknak megfelelően végzem a munkámat.

– És a Föld hálájára is számít, amikor önkényesen átértelmezi az előírásokat.

Baley erre már nem szólt semmit.

– Magáról mindenki tudja, hogy remek munkát végzett három évvel ezelőtt a Sarton-féle gyilkossági ügyben.

– Köszönöm, rendőrfőnök úr – felelte Baley. – Azt hiszem, annak a következménye volt az Űrváros lebontása.

– Így igaz... azt pedig nagy örömmel fogadták a Földön. Ugyanakkor azért is nagyra becsülik magát, amit két évvel ezelőtt a Solarián tett. Máris hozzáteszem, mielőtt még emlékeztetne rá, hogy annak hatására vizsgálták felül a Külső Világokkal kötött kereskedelmi egyezményeket, és ebből a Földnek jelentős haszna származott.

– Ezt szerintem is számon tartják, uram.

– Következésképpen maga igazi hős.

– Ezt nem állítom.

– Mindkét ügy után előléptették. A solariai eseményeket egy hipervíziós műsor is megörökítette.

– Amelyet az engedélyem nélkül, akaratom ellenére tűztek műsorra.

– És magából ennek ellenére hős lett.

Baley vállat vont.

A rendőrfőnök várt még néhány másodpercig a válaszra, aztán folytatta:

– De majdnem két éve már, hogy nem vitt végbe semmi fontosat.

– Természetes, hogy sokakban felmerül a kérdés, mit csináltam az utóbbi időben.

– Pontosan. És valószínűleg fel is teszik ezt a kérdést. Tudják, hogy maga a fő szervezője ezeknek a külvilági kiruccanásoknak, az embereivel túrják a földet, és robotok módjára viselkednek.

– Mindez megengedett dolog.

– De azért ők sem rajonganak minden megengedett tevékenységért. El tudom képzelni, hogy ma már többen vannak azok, akik csodabogárnak tartják magát, mint azok, akik még mindig hősnek tekintik.

– Akkor a többség véleménye közel áll az enyémhez – mondta Baley.

– Az átlagembereknek közismerten rövid távú a memóriájuk. A maga esetében a különc vonások hamar elfeledtetik a hőst, ezért ha hibázik, nagy bajba kerülhet. A jó híre, amiben bízik...

– Hadd ismételjem meg, rendőrfőnök úr, nagy tisztelettel, hogy nem a jó híremben bízom.

– A rendőrség úgy érzi, hogy a jó hírében bízik, az viszont nem fogja kihúzni a csávából, és én sem tudom megmenteni magát.

Mintha Baley komor arcán egy pillanatra a mosoly árnyéka suhant volna át.

– Nem is akarom én, rendőrfőnök úr, hogy a kedvemért kockáztassa a beosztását.

A rendőrfőnök vállat vont, és mintha viszonozta volna Baley bizonytalan mosolyát.

– Felesleges lenne emiatt aggódnia.

– Akkor miért mondta el ezt az egészet, rendőrfőnök úr?

– Azért, hogy figyelmeztessem. Először is arra, hogy nem török maga ellen, ezt meg kell értenie. Ugyanakkor most rendkívül kényes megbízatást kap, és könnyen előfordulhat, hogy hibát követ el. Másodszor arra figyelmeztetem, hogy nem szabad hibáznia. – És Roth most már igaziból elmosolyodott.

Baley nem reagált erre a mosolyra.

– Elmondaná, mi ez a kényes ügy? – kérdezte inkább.

– Nem tudom.

– Köze van az Aurorához?

– R. Geronimo azt az utasítást kapta, hogy szükség esetén mondja ezt magának, de én semmit sem tudok az egészről.

– Akkor miből gondolja, rendőrfőnök úr, hogy annyira kényes az ügy?

– Ugyan már, Baley! Hiszen magát mindig rejtélyes ügyekkel bízzák meg. Vajon miért jön ide a Citybe az Igazságügyi Minisztérium földi részlegének az egyik munkatársa, amikor minden további nélkül Washingtonba is rendelhetnék magát, mint két éve a solariai üggyel kapcsolatban? És mitől lesz az illető ennyire morcos és ideges, amikor kiderül, hogy nem tudnak azonnal találkozni? Maga hibát követett el, amikor eltűnt a szemünk elől, és erről én nem tehetek. Önmagában talán még nem végzetes ez a hiba, de azt hiszem, rossz útra lépett.

– Maga viszont tovább rabolja az időmet – állapította meg Baley durcásan.

– Téved. Az Igazságügyi Minisztérium küldötte éppen most piheni ki az út fáradalmait. Tudja, milyen előnyökkel jár egy ilyen földi munkahely. Ha felfrissült, idejön. Közölték vele a maga érkezésének a hírét, úgyhogy tegye, amit én: várakozzon még egy kicsit!

És Baley várakozott. Akkor már biztos volt abban, hogy a hipervíziós dráma megerősítette ugyan a földi pozícióját, a rendőrségnél viszont tönkretette a jó hírét. A háromdimenziós ábrázolás ráterelte a kétdimenziós szervezet figyelmét, és fekete bárányt csinált belőle.

Baley magasabb beosztásba került, és több privilégiumban részesült, de ezzel csak még inkább kivívta rendőrtársai ellenszenvét. És minél magasabbra kerül, annál nagyobbat puffanhat.

Ha hibázik...

4.

Az Igazságügyi Minisztérium küldötte belépett, hanyagul körülnézett, odasétált Roth asztalához, és helyet foglalt az asztalfőn. A minisztériumi tisztviselők a legmagasabb képzettségű emberek közül kerültek ki, jól ismerték tehát a magatartási szabályokat. Roth kimért mozdulatokkal leült felettese mellé, vállalva ezzel a másodhegedűs szerepét.

Baley állva maradt, és igyekezett palástolni meglepetését.

Roth éppenséggel figyelmeztethette volna. Nem tette. A rendőrfőnök szándékosan úgy válogatta meg a szavait, nehogy kiderüljön a dolog.

Ugyanis egy nőt küldtek a minisztériumból.

Persze miért ne? A nők bármilyen tisztséget betölthetnek. Lehet, hogy a miniszter is nő. A rendőrség ugyancsak alkalmazott nőket, még századosi rangban is.

Csak hát, ugye, mindig meglepődik ezen az ember, ha nem figyelmeztetik előre. Voltak idők, amikor sok nő dolgozott adminisztratív beosztásban. Baley tisztában volt ezzel, hiszen jól ismerte a történelmet. Csakhogy mostanság más idők járnak.

A hölgy elég magas volt, és mereven, egyenes tartásban ült a széken. Egyenruhája és hajviselete nemigen különbözött a férfiakétól, és az arca sem volt kikészítve. A melle viszont rögtön elárulta a nemét, és ő a jelek szerint nem is próbálta leplezni a két dombocskát.

Arcvonásai szabályosak voltak, a negyedik iksz környékén járhatott. Sötét hajába nem vegyültek ősz szálak, és Baley összességében vonzó középkorú nőnek találta.

– Maga Elijah Baley, C-7-es besorolású nyomozó – mondta. Nem is kérdés volt ez, inkább megfellebbezhetetlen kijelentés.

– Igen, asszonyom – felelte azért Baley.

– Én Lavinia Demachek államtitkár vagyok. Maga egészen másképp néz ki, mint abban a hipervíziós drámában.

Baley ezt már jó néhányszor hallotta.

– Nem arattak volna ekkora közönségsikert, ha ilyennek ábrázolnak – felelte.

– Én ebben nem vagyok olyan biztos. Maga erősebbnek tűnik, mint az a kölyökképű színész, aki a szerepét alakította.

Baley körülbelül egy másodperces várakozás után úgy döntött, megkockáztat egy merész választ (vagy talán inkább nem tudott ellenállni a kísértésnek).

– Asszonyom, önnek igen finom ízlése van – felelte nagy komolyan.

Lavinia Demachek elnevette magát, Baley pedig halkan, észrevétlenül sóhajtott egyet.

– Magam is szeretem ezt hinni – felelte a nő. – De hogy merészelt megvárakoztatni?

– Nem értesítettek az érkezéséről, asszonyom, és épp volt egy szabad délutánom.

– Ha jól tudom, a külvilágban töltötte a szabadidejét.

– Igen, asszonyom.

– Ha nem lenne ilyen finom az ízlésem, most azt mondanám: úgy látszik, maga is azok közé a hibbantak közé tartozik. De így inkább megkérdezem: ön is annyira fanatikus?

– Igen, asszonyom.

– Azt tervezi, hogy egy szép napon kivándorol innen, hogy új világokat fedezzen fel a galaxis eldugott részeiben?

– Én talán nem, asszonyom. Rólam kiderülhet, hogy túl öreg vagyok már ehhez, de...

– Mennyi idős maga?

– Negyvenöt éves vagyok, asszonyom.

– Hát annyinak ki is néz. Egyébként én is annyi vagyok.

– Pedig ön nem néz ki annyinak, asszonyom.

– Miért? Öregebbnek vagy fiatalabbnak nézett? – kérdezte a nő, és újra kitört belőle a nevetés. – De ne kerülgessük a témát! Azt akarja mondani, hogy maga szerint túl öreg lennék felfedezőnek?

– A mi társadalmunkban csak azokból lehet felfedező, akik hajlandók a külvilágban gyakorlatozni. Az pedig fiataloknak való. Remélem, a fiam eljut még egyszer egy másik világba.

– Tényleg azt hiszi? Azt persze tudja, hogy a galaxist az űrlakók uralják.

– Nekik csak ötven világuk van, asszonyom. A galaxisban több millió lakható vagy lakhatóvá tehető világ létezik, és ezeken nem élnek még értelmes lények.

– Ez igaz, csakhogy az űrlakók engedélye nélkül egyetlenegy hajó sem hagyhatja el a Földet.

– Azt az engedélyt meg lehet szerezni, asszonyom.

– Én nem osztom az optimizmusát, Mr. Baley.

– Beszéltem már olyan űrlakókkal, akik...

– Tudok róla – vágott közbe Demachek. – Albert Minnim, aki két évvel ezelőtt a Solariára küldte magát, a felettesem. – Enyhe ajakbiggyesztéssel folytatta: – Abban a hipervíziós drámában neki is jutott egy apróbb szerep. Úgy emlékszem, az őt alakító színész erősen hasonlított rá. Minnim viszont nem volt elégedett a produkcióval.

Baley témát váltott.

– Megkértem Minnim államtitkárt...

– Azóta már előléptették.

Baley tökéletesen tisztában volt a ranglétrán elfoglalt pozíciók jelentőségével.

– Mi az új beosztása? – kérdezte.

– Miniszterhelyettes.

– Köszönöm. Szóval megkértem Minnim miniszterhelyettest, hogy járja ki nekem az engedélyt egy aurorai utazáshoz.

– Mikor kérte ezt tőle?

– Nem sokkal azután, hogy visszatértem a Solariáról. Azóta már kétszer megújítottam a kérelmet.

– De nem kapott még kedvező választ.

– Még nem, asszonyom.

– És ez meglepi?

– Mindenesetre csalódást kelt bennem.

– Pedig nincs ebben semmi különös. – Demachek hátradőlt egy kicsit a széken. – Az űrlakó világokkal roppant kényes kapcsolatban vagyunk. Ön talán úgy érzi, hogy a két hősies nyomozásával javított a helyzeten, és ez így igaz. Sőt még az a borzalmas hipervíziós műsor is segített. Csakhogy a helyzet körülbelül ennyit javult – mutatta Demachek egymás mellé közelítve hüvelyk- és mutatóujja hegyét –, és ennyit lehetne még javítani rajta – ekkor pedig szélesre tárta a karjait. – Ilyen körülmények között – folytatta – aligha kockáztathatjuk meg, hogy elküldjük magát az Aurorára, a legfejlettebb Külső Világra, ahol a jelenlétével esetleg még feszültebbé tenné a csillagközi kapcsolatokat.

Baley elkapta a nő pillantását.

– Jártam már a Solarián, és akkor sem ártottam senkinek. Éppen ellenkezőleg...

– Igen, tudom, de akkor az űrlakók kérésére ment oda, s az egészen más, mint ha a mi kérésünkre történne ugyanez. Nem hiszem, hogy ezt ne tudná belátni.

Baley hallgatott.

A nő halk fújtatással jelezte, hogy nem lepi meg a hallgatás, majd így folytatta:

– Sokat romlott a helyzet azóta, hogy beadta a kérvényét, amellyel a miniszterhelyettes – egyébként nagyon helyesen – egy percig sem foglalkozott. A múlt hónapban különösen elmérgesedtek a dolgok.

– Ezért kellett most találkoznunk, asszonyom?

– No lám, uram, csak nem türelmetlenkedik máris? – A nő ironizálni kezdett: olyan hangsúllyal folytatta, mintha egy feljebbvalójával állna szemközt. – Óhajtja, hogy a tárgyra térjek?

– Nem, asszonyom.

– Dehogyisnem. És miért is ne? Kezdem untatni. Hadd közelítsek úgy a lényegre, hogy megkérdezem: ismeri-e ön dr. Fastolfe-ot?

– Találkoztam vele egyszer, idestova három évvel ezelőtt, a hajdani Űrvárosban – felelte Baley óvatosan.

– Gondolom, dr. Fastolfe elnyerte a tetszését.

– Ahhoz képest, hogy űrlakó, barátságosan viselkedett.

Demachek megint fújt egyet.

– El tudom képzelni. Tudja maga, hogy két éve aurorai viszonylatban jelentős politikai hatalom összpontosul Fastolfe kezében?

– Annak idején egy... egy kollégától azt hallottam, hogy tagja a kormánynak.

– Csak nem R. Daneel Olivaw, a maga űrlakó robot barátja tájékoztatta erről?

– Ő az exkollégám, asszonyom.

– Akkor történt ez, amikor maga megoldotta az űrlakó hajón utazó két matematikus ügyét?

– Igen, asszonyom – bólintott Baley.

– Amint látja, jól informáltak vagyunk. Dr. Han Fastolfe két éve tulajdonképpen hangadó szerepet tölt be az aurorai kormányban, befolyásos tagja a Külső Világok Törvényhozásának, és egyesek szerint ő az elnöki cím várományosa... Elnököt mondok, mert ezzel a szóval írhatjuk le a legjobban az auroraiak első emberének a hatáskörét.

– Igen, asszonyom – mondta Baley, és kíváncsi volt, mikor tér rá a nő arra a rendkívül kényes témára, amelyet a rendőrfőnök említett.

De a jelek szerint Demacheknek nem volt sürgős a dolog.

– Fastolfe azt vallja magáról, hogy a mérsékelt irányzathoz tartozik. Úgy érzi, hogy az Aurora – és a Külső Világok általában – túl messzire mentek. Ön talán úgy érzi, hogy mi, földiek mentünk túl messzire. Fastolfe csökkenteni akarja a robotok számát, gyorsítani a nemzedékek cseréjét, erősíteni a Földhöz fűződő szövetségesi és baráti kapcsolatokat. Mi természetesen – nagyon diszkréten – támogatjuk őt. Ha nagyon feltűnően mutatnánk ki az érzelmeinket, azzal könnyen a bukását okozhatnánk.

– Azt hiszem, dr. Fastolfe támogatná, hogy mi, földiek, új világok felfedezésére induljunk, és megtelepedjünk az alkalmas helyeken – felelte Baley.

– Én is azt hiszem. És szerintem ő beszélt is magának erről.

– Igen, asszonyom, szó volt erről, amikor találkoztunk.

Demachek összetette a két kezét, és ujjai hegyével megtámasztotta az állát.

– Gondolja, hogy az űrlakó világokon a közvélemény egyetért dr. Fastolfe-fal?

– Nem tudom, asszonyom.

– Én attól tartok, nem. Csak a langyosak tartanak vele; az ellenzéke viszont tüzes, elszánt űrlakókból áll. Csak jó politikai érzéke és személyes varázsa segítségével tud a hatalom közvetlen közelében maradni. Persze a Földhöz való közeledése miatt a legtámadhatóbb. Egyesek állandóan ezt hánytorgatják fel neki, és olyanokat is ellene tudnak hangolni, akik egyébként minden másban egyetértenek Fastolfe-fal. Ha magát az Aurorára küldenék, minden hiba, amit elkövet, csak rontana a Föld megítélésén, következésképpen gyengítené – talán végzetesen meggyengítené – Fastolfe pozícióját. Nem vállalhatunk ekkora kockázatot.

– Értem – morogta Baley.

– Fastolfe viszont hajlandó rá. Akkor is ő szervezte meg a maga utaztatását, amikor még csekély hatalom összpontosult a kezében, és sokkal nagyobb támadási felületet kínált az ellenlábasainak. De akkor még csak a személyes hatalmát kockáztatta, ma viszont több mint nyolcmilliárd földlakó sorsáról van szó. Ezért olyan kényes, szinte már kezelhetetlen a jelenlegi politikai helyzet.

A nő elhallgatott, így Baley kénytelen volt megkérdezni:

– Mit ért kényes helyzeten, asszonyom?

– A jelek szerint – magyarázta Demachek – Fastolfe mind ez idáig példa nélkül álló, hatalmas botrányba keveredett. Ha ügyetlen, valószínűleg heteken belül véget ér a politikai karrierje. Ha emberfeletti bölcsességről tesz tanúbizonyságot, talán húzza még néhány hónapig. De félő, hogy előbb vagy utóbb utoléri a politikai végzet, és nem lesz többé szava az Aurorán, az pedig, beláthatja, a Földre nézve katasztrofális következményekkel járna.

– Megkérdezhetem, mivel vádolják? Korrupcióval? Hazaárulással?

– Sokkal komolyabbak a vádak. A politikai feddhetetlenségét még az ellenségei se vonják kétségbe.

– Akkor talán érzelmi felindulásból követett el valamit? Gyilkolt?

– Majdnem gyilkolt.

– Nem értem, asszonyom.

– Mr. Baley, az Aurorán emberi lények is élnek. És robotok is, amelyek többségükben a mi robotjainkra hasonlítanak, legalábbis általában nem sokkal fejlettebbek a mieinknél. Akad viszont közöttük egy-két ember formájú is, és ezek csakugyan a megtévesztésig hasonlítanak az emberekre.

Baley bólintott.

– Ezt én is tudom.

– Azt hiszem, egy ember formájú robot elpusztítását nem lehet egyértelműen gyilkosságnak nevezni.

Baley előrehajolt, és tágra nyitotta a szemét.

– Szent Jozafát! Ne vicceljen velem, asszonyom! Csak nem azt akarja mondani, hogy dr. Fastolfe megölte R. Daneelt?

Roth felpattant, és már indult volna Baley felé, de Demachek államtitkár intésére visszaült a helyére. A nőt cseppet sem zaklatták fel az elhangzottak.

Higgadtan folytatta:

– A körülményekre való tekintettel elnézem a tiszteletlenségét, Baley. Nem R. Daneelt ölték meg. Nem ő az egyetlen humanoid robot az Aurorán. Egy másikat gyilkoltak meg... mondhatjuk így is, ha tágan értelmezzük a gyilkosság fogalmát. Pontosabban fogalmazva: teljesen tönkretették az agyát, valaki állandó és visszafordíthatatlan roblokkot idézett elő.

– És vannak, akik azt állítják, hogy dr. Fastolfe tette? – kérdezte Baley.

– Igen, ezt mondják dr. Fastolfe ellenségei, a szélsőségesek, akik azt akarják, hogy kizárólag az űrlakók hódíthassanak a galaxisban, akik el akarnak tüntetni minden földlakót a világegyetemből. Ha ezek a szélsőségesek el tudják érni, hogy néhány héten belül tartsanak új választásokat, biztosan megszerzik a kormánytöbbséget, annak pedig beláthatatlan következményei lehetnek.

– Nem értem. Politikailag miért olyan jelentős ez a roblokk?

– Ezt én sem tudom pontosan – felelte Demachek. – Nem állítom, hogy kiismerem magam az aurorai politikában. De úgy hallottam, az ember formájú robotok valamiképpen kapcsolatban álltak a szélsőségesekkel, akiket nagyon felbőszített ez az esemény. – Demachek fintorgott. – Nagyon bonyolult ott a helyzet, és csak félrevezetem magát a magyarázataimmal.

A nő egykedvű tekintetét látva, Baley is lehiggadt valamelyest.

– Nekem mi lenne a szerepem? – kérdezte halkan.

– Maga Fastolfe révén kapcsolódik ide. Járt már egyszer az űrben, és akkor sikeresen megoldott egy gyilkossági ügyet. Fastolfe szeretné, ha újra megpróbálná. Magának el kell utaznia az Aurorára, hogy kinyomozza, ki idézte elő a roblokkot. Fastolfe úgy érzi, csakis így verheti vissza a szélsőségesek rohamát.

– De én nem vagyok robotszakértő. Semmit sem tudok az Auroráról...

– A Solariáról sem tudott semmit, mégis sikerrel járt. Nézze, Baley, arról van itt szó, hogy mi éppoly kíváncsiak vagyunk az igazságra, mint Fastolfe. Jó lenne, ha a doktor megúszná a dolgot, mert ellenkező esetben a szélsőséges űrlakók valószínűleg olyan ellenségesen lépnének fel a Föld ellen, amire még nem volt példa. Ezt szeretnénk elkerülni.

– Asszonyom, nem vállalhatok ekkora felelősséget. Ezt a feladatot...

– Jóformán lehetetlen teljesíteni. Ezt mi is tudjuk, de nincs más választásunk. Fastolfe ragaszkodik magához, és ezt az elhatározását pillanatnyilag az aurorai kormány is támogatja. Ha maga nem vállalja a megbízatást, vagy mi nem engedjük el, azzal magunk ellen hangoljuk az auroraiakat. Ha viszont elutazik, és sikert arat, meg vagyunk mentve, magát pedig illő jutalomban részesítik.

– És ha elutazom... de kudarcot vallok?

– Akkor megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy kimentsük a Földet, és magára hárítsunk minden felelősséget.

– Más szóval a bürokraták mentik a bőrüket.

– Elegánsabban is meg lehet ezt fogalmazni – mondta Demachek. – Magát odavetjük a farkasoknak, abban a reményben, hogy a Föld egy kis áldozat árán kikerül a csávából. Egy embert igazán feláldozhatunk a bolygónkért.

– Én úgy látom, a vállalkozásom biztos kudarcra van ítélve, úgyhogy nem is érdemes elindulnom.

– Maga is jól tudja, hogy nincs igaza – válaszolta halkan Demachek. – Az Aurora kifejezetten kérte, hogy menjen, ezt a kérést nem utasíthatja vissza. És mi oka lenne rá? Már két éve tervez egy aurorai utazást, és nagyon elkeserítette, hogy nem kapta meg rá az engedélyt.

– Én azért mentem volna, hogy nyugodt körülmények között a segítségüket kérjem a Külső Világokon való letelepedéshez, nem pedig azért, hogy...

– Nézze, Baley, semmi akadálya annak, hogy a segítségüket kérje az álma megvalósításához. Elvégre nem lehetetlen, hogy sikeres lesz a nyomozás. Ez esetben Fastolfe-ot a lekötelezettjévé teszi, ő pedig sokkal többet megtesz magáért, mint amennyit egyébként elvárhatna tőle. De mi is hálásak lennénk, és támogatnánk az elképzelését. Nem gondolja, hogy ezért sokkal többet is érdemes lenne kockáztatni? Ha elutazik, a siker esélye valóban rendkívül kicsi, ha viszont nem megy, egyenlő a nullával. Gondolja meg, Baley, de kérem... ne elmélkedjen túl sokat!

Baley összeszorította az ajkát. Tudta, hogy csak egyféleképpen dönthet.

– Mennyi időm van?...

– Jöjjön! – mondta Demachek higgadtan. – Mondtam már, hogy nincs más választásunk. Vesztegetni való időnk sincs. – A karórájára pillantott. – Hat órán belül elhagyja a Földet.

5.

Az űrkikötő a City északi peremén épült, egy csupa sivatag szektorban, tulajdonképpen a külvilágban. Valamicskét szépítette a dolgot, hogy a jegyirodák és a várótermek még a City területén voltak, ahonnét fedett folyosó vezetett a hajóhoz. Hagyományosan minden felszállást éjszakára időzítettek, így a sötétség leple még jobban elrejtette a külvilágot az utasok szeme elől.

Ahhoz képest, mennyire sűrűn lakott volt a Föld, az űrkikötő egyáltalán nem számított forgalmasnak. A földlakók csak nagyon ritkán hagyták el szülőbolygójukat, és a járatokat kizárólag a robotok és az űrlakók által szervezett kereskedelem céljára vették igénybe.

Elijah Baley már akkor úgy érezte, hogy elszakadt a Földtől, amikor még csak a beszállásra várakozott.

Bentley mély hallgatásba burkolózva üldögélt mellette. Végül aztán mégiscsak megszólalt:

– Nem gondoltam volna, hogy anya is jönni akar.

– Én sem. Emlékszem, mennyire ki volt borulva, amikor a Solariára utaztam. Pedig ez az utazás semmivel sem különbözik attól.

– Végül sikerült megnyugtatnod?

– Nézd, Ben, én megtettem minden tőlem telhetőt. De anyád meg van győződve arról, hogy űrbalesetet szenvedek, vagy ha el is jutok az Aurorára, az űrlakók rögtön eltesznek láb alól.

– A Solariáról is visszajöttél.

– Annál kevésbé akar újra kockáztatni. Szerinte nem tarthat örökké a szerencsém. De azért túl fogja élni... Segíts neki ebben, Ben! Sokat legyél vele, és a világért se említsd meg neki, hogy egy lakatlan bolygón akarsz letelepedni! Te is tudod, hogy valójában ez nyugtalanítja őt. Érzi, hogy egy-két éven belül el fogod hagyni. Meg van győződve arról, hogy nem tarthat veled, és soha többé nem lát viszont.

– Lehet, hogy így lesz – mondta Ben. – Elképzelhető, hogy ez lesz a vége.

– Te talán könnyen túlteszed magad ezen, de ő nem, úgyhogy a távollétemben ne beszélj vele erről! Rendben?

– Rendben... Azt hiszem, Gladia miatt is nyugtalankodik egy kicsit.

Baley felkapta a fejét.

– Csak nem...

– Egy szót se szóltam neki. De ő is látta azt a hipervíziós izét, és tudja, hogy Gladia ott van az Aurorán.

– Na és? Az Aurora hatalmas bolygó. Gondolod, hogy Gladia Delmarre a repülőtéren fog várni? Szent Jozafát! Ben, anyád nem tudja, hogy annak a hipervíziós kotyvaléknak a kilencven százaléka kitaláció?

Ben nagy nehezen erőt vett magán, és témát váltott.

– Furcsa... semmi poggyászt nem hoztál magaddal.

– Már így is túl sok minden van nálam. Elvégre fel vagyok öltözve, nem igaz? Ha beszállok, rögtön megszabadítanak a ruháimtól, és vegyszeres kezelés után az összeset kihajítják a világűrbe. Azután teljesen új ruhatárat kapok, de előbb még engem is kívülről-belülről fertőtlenítenek, megtisztítanak és lesikálnak. Egyszer már keresztülmentem ezen.

Az újabb hallgatás után megint Ben törte meg a csendet:

– Tudod, apa... – Hirtelen elhallgatott. – Tudod, apa... – kezdte megint, de most sem jutott tovább.

Baley a fiára meresztette a szemét.

– Mit akarsz mondani, Ben?

– Apa, azt hiszem, nagy marhaságot fogok mondani, de jobb, ha nem tartogatom tovább. Te nem vagy hőstípus. Sohasem hittem, hogy az vagy. Rendes pasas vagy, és nincs jobb apa nálad, de nem születtél hősnek.

Baley hümmögött.

– Ennek ellenére – folytatta Ben – te tüntetted el az Űrvárost a térképről, te szerezted meg az Aurora jóindulatát, és te indítottad el az új világok meghódítását szorgalmazó mozgalmat. Apa, te többet tettél a Földért, mint a kormány összes tagja együttvéve. Miért nem becsülnek meg jobban?

– Azért, mert nem születtem hősnek, ráadásul ez a hülye hipervíziós dráma se használt a jó híremnek: ellenségemmé tett minden rendőrt, felizgatta az anyádat, és olyannak ábrázolt, amilyen nem tudok lenni. – Ekkor villogni kezdett a Baley csuklójára csatolt vevőkészülék jelzőlámpája, és a nyomozó feltápászkodott. – Most mennem kell, Ben.

– Tudom, apa. Csak annyit akarok még mondani, hogy én értékelem a teljesítményedet. És ha erről az utadról visszatérsz, másoktól is meg fogod kapni ezt a megbecsülést.

Baley úgy érezte, olvadozni kezd. Gyorsan bólintott, fia vállára tette a kezét, és búcsúszavakat motyogott:

– Kösz. Vigyázz magadra... és az anyádra... amíg távol vagyok.

Elindult. Egyszer sem nézett vissza. Bennek azt mondta, azért megy az Aurorára, hogy az új világok benépesítésének előkészületeiről tárgyaljon. Ha ez igaz lett volna, esetleg lenne esélye a diadalmas hazatérésre. De így...

Vesztesként fogok visszajönni – gondolta –, ha visszajövök egyáltalán.

Daneel

6.

Baley harmadik alkalommal utazott űrhajón, és a legutóbbi útja óta eltelt két esztendő nem homályosította el emlékeit. Pontosan tudta, mi vár rá.

Először is számolnia kell az elszigeteltséggel, azzal, hogy nem lesz társasága (legjobb esetben is csak egy robot lesz a közelében). Azután állandó orvosi kezelésnek lesz alávetve (mert ezt jelenti a folyamatos fertőtlenítés és sterilizálás). Ugyanakkor megpróbálják majd megfelelő egészségi állapotba hozni, hogy találkozhasson az egészségmániás űrlakókkal, akik két lábon járó többszörös betegséggócnak tekintenek minden egyes földlakót.

De azért nem lesz minden pontosan ugyanolyan, mint az első űrutazásai alkalmával. Ezúttal nem rémíszti majd meg annyira a nagy felhajtás, és bizonyára kevésbé borzalmasnak éli meg a földi anyaméhből való kiszakíttatást is.

Most felkészülten várja a nagyobb tér érzetét, és bátran eltökélte (igaz, ott volt azért a gombóc a torkában), hogy ezúttal ragaszkodni fog a világűr megtekintéséhez.

Vajon más lehet a valóságban, mint a külvilágban készített, éjszakai égboltot ábrázoló fényképfelvételeken?

Eszébe jutott, milyen volt először látni belülről egy planetárium kupoláját (persze biztonságos körülmények között, bent a Cityben). Akkor nem is jutott eszébe, hogy a szabadban van. Cseppet sem volt kellemetlen érzés.

Azután kétszer – nem, háromszor! – járt még éjjel a szabadban, és látta az igazi égbolt igazi csillagait. Az már közel sem volt olyan lenyűgöző látvány, mint a planetárium kupolája, viszont mindig hűvös szél fújt, és félelmetesebben érződött a távolság, mint a planetáriumban (igaz, kevésbé félelmetesen, mint nappal, amikor nem veszi körül az embert a sötétség jótékony leple).

Vajon az űrhajóból látható kép mire fogja emlékeztetni: a planetáriumra vagy a Földről látható csillagos égboltra? Vagy valami egészen más tárul majd a szeme elé?

Erre koncentrált, mintha ki akarná verni a fejéből a szeretteitől – Jessie-től, Bentől és a Citytől – való elválás gondolatait.

Csakis virtuskodásból döntött úgy, hogy a kíséretére kirendelt robot társaságában nem autóval, hanem gyalog teszi meg a kaputól az űrhajóig vezető rövid utat. Elvégre mindvégig árkádok alatt kell csak masíroznia.

A folyosó enyhén kanyarodott, és amikor Baley érezte, hogy a következő pillanatban már nem láthatná Bent, visszafordult, és szórakozottan felemelte a kezét, mintha csak Trentonba utazna az expresszjáraton. Ben hevesen lengette karját, s mutató- és középső ujjait széttárva, a győzelem ősi jelével üzent apjának.

Győzelem? Baley biztosra vette, hogy nem segít rajta ez a mozdulat.

Megpróbált olyasmire gondolni, ami tartósan igénybe veszi a képzelőerejét. Milyen érzés nappal beszállni egy űrhajóba, amikor a napfény megcsillan a fémburkolaton, és az utasok előtt feltárul a külvilág?

Hogyan lehet tudatosan megélni azt, hogy az ember egy apró henger belsejében van, és otthona hamarosan elszakad az összehasonlíthatatlanul nagyobb földi világtól, hogy belevesszen a külvilágba, amely végtelenül nagyobb, mint minden elképzelhető földi... aztán a végtelen semmit átszelve talál egy másik...

Szigorúan arra kényszerítette magát, hogy ne mutassa ki hangulatának változásait, és határozott léptekkel haladjon tovább. Legalább saját magával szerette volna elhitetni, hogy ez sikerül, de a mellette igyekvő robot megállította.

– Beteg, uram? (Nem a „gazdám”, hanem az „uram” megszólítást használta. Aurorai robot volt.)

– Semmi bajom, fiam – felelte Baley rekedten. – Menj csak tovább!

Lesütötte a szemét, és csak akkor emelte fel a tekintetét, amikor már ott tornyosult előtte a hatalmas jármű.

Aurorai űrhajó!

Ezt biztosra vette. A meleg reflektorfényben a hajó magasabbnak és kecsesebbnek hatott, mint a solariai gyártmányok.

Baley beszállt, és amit látott, tovább erősítette ezt a meggyőződését. A belső teret nagyobb, kényelmesebb és fényűzőbben berendezett helyiségekre tagolták, mint azokon a hajókon, amelyeken két évvel korábban utazott.

A nyomozó pontosan tudta, mi következik, és késedelem nélkül vetkőzni kezdett. (Talán plazmafáklyával semmisítik majd meg a ruhadarabjait. Annyi biztos, hogy egyet sem fog visszakapni közülük, amikor visszatér a Földre – ha visszatér még egyáltalán. Az első alkalommal se látta viszont a levetett ruháit.)

Jól tudta, hogy csak az alapos fürdetés, orvosi vizsgálat, etetés és beinjekciózás után kapja majd meg az új úti öltözékét. Szinte örült, amikor végre kezdetét vette a megalázó procedúra; hiszen arra jó az egész, hogy elterelje a figyelmét mindarról, ami ezalatt az űrhajóval történik. Baley jóformán nem is érzékelte a kezdeti gyorsulást, és nemigen volt ideje megfigyelni sem, hogy a hajó mikor hagyja el a Föld légterét, hogy kilépjen a világűrbe.

Aztán végre újra ruha került testére, ő pedig kedvetlenül szemrevételezte új külsejét egy tükörben. Fogalma sem volt, mi az a sima, fényvisszaverő anyag, amelyből az öltözéket készítették, tény, hogy ahogy mozgott, a ruha mindig más és más színben játszott. A nadrág a bokáját verdeste, a cipő magas szára viszont puhán simult a lábához. Zubbonyának ujja a csuklójáig ért, és vékony, átlátszó kesztyűt húztak a kezére. A zubbony a nyakát is elfedte, és felhajtható kapucniban végződött. Baley tudta, hogy nem a saját érdekében öltöztetik be ennyire, hanem csak azért, hogy csökkentsék az űrlakókra leselkedő fertőzés veszélyét.

Elnézte magát a tükörben, és megállapította, hogy öltözékét akár kellemetlenül zártnak, melegnek és párásnak is érezhetné, de nem így volt. Különösen annak örült, hogy még csak nem is izzad.

Mindebből levonta a logikus következtetést, és a még mindig mellette ácsorgó kísérő robothoz fordult. – Fiam, légkondicionált ez a ruha?

– Igen, uram – felelte a robot. – A legváltozatosabb időjárási viszonyok között használják, és nagyon jól bevált. Egyébként rendkívül drága. Az Aurorán kevesen engedhetik meg maguknak, hogy ilyet hordjanak.

– Tényleg? Szent Jozafát!

Baley alaposan szemügyre vette a robotot. Elég primitív szerkezetnek látszott, külsejét tekintve nem sokban különbözött földi kollégáitól, viszont választékosabban fejezte ki magát. Még a vonásain is tudott változtatni egy kicsit: ennek jeleként parányi mosoly jelent meg az arcán, amikor közölte Baleyvel, milyen szerencsés, hogy megkapta ezt az Aurorán ritkaságnak számító, értékes öltözéket.

Bár a robot teste fémszerű anyagból készült, szövetre is emlékeztetett: a borítás viszonylag rugalmasan követte a testrészek mozgását, és a kellemes színegyüttes alkotórészei jól kiegészítették egymást. A robot nem volt ember formájú, a felületes szemlélő mégis úgy láthatta, hogy ruhát visel.

– Hogyan szólítsalak, fiam? – kérdezte Baley.

– Giskard a nevem, uram.

– R. Giskard?

– Ha úgy tetszik, uram.

– Van könyvtár ezen a hajón?

– Igen, uram.

– Ki tudsz nekem venni egy-két könyvfilmet az Auroráról?

– Milyen témájút, uram?

– Történelem, társadalomtudomány, földrajz... Minden érdekel, amiből jobban megismerhetem a bolygót.

– Igen, uram.

– És vetítőgépet is hozzál!

– Igen, uram.

A robot kilépett a szárnyas ajtón, Baley pedig fancsali mosollyal az arcán, elégedetten biccentett. Amikor a Solariára utazott, eszébe se jutott, hogy az űrutazás üres óráiban megpróbáljon tanulni valami hasznosat. Hiába, azért fejlődött valamennyit az azóta eltelt két év alatt.

Megpróbálta kinyitni a szárnyas ajtót, amelyen a robot távozott. Zárva volt, meg se moccant. Egyébként a nyomozót fölöttébb meglepte volna, ha mást tapasztal.

Körülnézett a szobában. Az egyik falra hipervíziós képernyőt szereltek. Baley szórakozottan nyomkodni kezdte a távirányítót, mire feldübörgött valami zene. Nagy nehezen sikerült kisebbre állítania a hangerőt. Méltatlankodva hallgatta a disszonáns csörömpölést. Mintha enyhén torzítva szólaltak volna meg a zenekar hangszerei.

Később más gombokat kezdett nyomogatni, és végül sikerült csatornát váltania. Űrfutballmeccset közvetítettek, a mérkőzést nyilvánvalóan nulla gravitáció mellett rendezték. A labda mindig egyenes vonalban szállt, a játékosok pedig – akik egyébként mindkét oldalon többen voltak a kelleténél, és valamennyien a hátukra, könyökükre, térdükre szerelt mozgásszabályozó szárnyacskákat viseltek – kecsesen szárnyaltak a pálya fölött. Baley beleszédült a szokatlan látványba. Előrehajolt, megtalálta a megfelelő gombot, és épp abban a pillanatban kapcsolta ki a készüléket, amikor a háta mögött kinyílt az ajtó.

Megfordult, és mivel R. Giskard látványára volt felkészülve, az első pillanatban csak az jutott el az agyáig, hogy a belépő nem R. Giskard. Egy-két másodperc múlva azonban rájött, hogy egy minden szempontból ember formájú alak áll előtte, jellegzetesen magas, kiugró járomcsonttal, széles arccal; rövidre nyírt, bronzszínű haját hátrasimította, ruházata pedig mind szabását, mind színösszetételét tekintve konzervatívnak számított.

– Szent Jozafát! – szólalt meg Baley csaknem fuldokolva a meglepetéstől.

– Elijah kollégám – mondta a jövevény, és megindult Baley felé; alig észrevehető, ünnepélyes mosoly játszott az arcán.

– Daneel! – kiáltotta most már Baley, aztán széttárta a karját, és szorosan magához ölelte a robotot. – Daneel!

7.

Baley hosszú ideig tartotta még Daneelt a karjai között. A váratlanul felbukkant robot volt az egyetlen ismerős tárgy a hajón, rajta kívül semmi más nem kötötte Baleyt a múltjához. Daneelt kitörő örömmel fogadta, a közelsége jelentős megkönynyebbülést hozott a számára.

Aztán lassan összeálltak a gondolatai, és tudatosult benne, hogy nem Daneelt, a barátját, hanem R. Daneelt, azaz Daneel Olivaw robotot ölelgeti, az pedig nem tiltakozik, sőt diszkréten viszontszorítja őt, mivel feltételezi, hogy ezzel örömet szerez neki, s pozitronagyának programja egyébként sem engedélyezi, hogy tiltakozásával csalódást vagy szégyenérzetet keltsen egy emberi lényben.

A robotika Első Törvénye megdönthetetlen: „A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben...”, márpedig nyilvánvaló, hogy egy baráti gesztus visszautasítását általában sérelmezi az ember.

Baleyt elszomorította ez a felismerés, s bánatát úgy igyekezett leplezni, hogy nem engedte el rögtön a robotot, inkább még egyszer megszorongatta annak felső karját.

– Daneel! Akkor találkoztunk utoljára, amikor lehoztad a Földre azt a két matematikust. Emlékszel?

– Természetesen emlékszem, Elijah kollégám. Örülök a viszontlátásnak.

– Ugye neked vannak érzelmeid? – kérdezte Baley hanyagul.

– Nem állíthatom, Elijah kollégám, hogy ugyanúgy érzek, mint egy ember. De ha téged látlak, szabadabban szárnyalnak a gondolataim, könnyebben viselem a testemre ható gravitációt, és más, meghatározhatatlan változások is fellépnek a szervezetemben. Azt hiszem, ezek a tünetek nagyjából megfelelnek a te örömérzetednek.

Baley bólintott.

– Drága, öreg kollégám, nagyon jólesik, hogy amikor látsz, kellemesebben érzed magad, mint amikor nem vagyok veled. Ugye érted, mit akarok mondani? De mondd csak, hogy kerülsz te most ide?

– Miután Giskard Reventlov jelentette, hogy téged... – R. Daneel elhallgatott.

– Hogy megtisztítottak? – kérdezte Baley gunyorosan.

– Miután jelentette, hogy fertőtlenítettek, alkalmasnak láttam az időt arra, hogy belépjek – mondta R. Daneel.

– De ugye eddig sem féltél a fertőzéstől?

– Egyáltalán nem féltem, Elijah kollégám, de ha nem várok mostanáig, akkor a hajó többi utasa vonakodna a közeledbe engedni. Az auroraiak néha túlbecsülik a valós veszélyt.

– Értem, de én nem azt kérdeztem, hogy pillanatnyilag miért vagy itt. Arra vagyok kíváncsi, hogy egyáltalában miért jöttél ide.

– Dr. Fastolfe-nak, a felettesemnek több oka is volt arra, hogy felvezényeljen erre a hajóra. Meggyőződése, hogy nehéz feladat vár, és kívánatosnak látta, hogy egy ismerős tárgy is legyen veled.

– Ez nagyon kedves tőle. Köszönettel tartozom neki.

R. Daneel komoly meghajlással nyugtázta a megjegyzést.

– Dr. Fastolfe arra is gondolt, hogy a találkozás... – A robot egy pillanatig habozott, majd így folytatta: – ...bennem is kelt bizonyos érzeteket.

– Úgy érted, örömet.

– Ha megengeded, én is ezt a szót használom. A harmadik és legfontosabb ok pedig az...

Ekkor újra nyílt az ajtó, és belépett R. Giskard.

Baley kedvetlenül fordította a fejét a robot irányába. R. Giskard jelenléte kétségkívül hangsúlyozta Daneel (Baley gondolataiban máris R. Daneel) robot jellegét, noha ez utóbbi jóval magasabb rendű szerkezet volt. Baley nem szívesen vette, ha emlékeztetik őt Daneel robotságára, mert megalázónak érezte, hogy Daneelt nem tudja gépnek tekinteni: világéletében egy némiképp modoros emberi lényt látott benne.

– Mi van, fiam? – kérdezte idegesen Giskardtól.

– Felhoztam a kért könyvfilmeket és a vetítőgépet, uram.

– Jól van, tedd csak le őket! És eltávozhatsz. Majd Daneel itt marad.

– Igen, uram. – A robot egy pillanatra odafordult R. Daneelhez. Szeme halványan világított – ebben is különbözött Daneeltől –, és úgy nézett, mintha parancsot vagy jóváhagyást várna magasabb rendű társától.

– Elég, ha megállsz kint az ajtó előtt, Giskard barátom – mondta R. Daneel csendesen.

– Úgy lesz, Daneel barátom – felelte R. Giskard.

A robot kiment.

– Miért kell kint strázsálnia az ajtó előtt? – zsörtölődött Baley. – Fogoly vagyok?

– Sajnos, azt kell mondanom, hogy annyiban valóban az vagy, amennyiben nem vegyülhetsz el a többi utas között. De Giskard jelenlétére nem ezért van szükség. És itt meg kell jegyeznem, Elijah kollégám, hogy Giskard és a többi robot esetében is ajánlatos lenne kerülnöd a „fiam” megszólítást.

– Talán Giskard zokon veszi, hogy így szólítom? – kérdezte Baley a homlokát ráncolva.

– Giskard emberi lénytől semmit sem vesz zokon. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az Aurorán nem szokás „fiamnak” szólítani a robotokat, és nem keltene magad ellen hangolnod az auroraiakat azzal, hogy a szóhasználatbeli különbségek hangsúlyozása révén állandóan utalsz a származására.

– Akkor hogyan szólítsam R. Giskardot?

– Ugyanúgy, ahogyan engem. Szólítsd elfogadott nevén! Végül is a név csak egy hangkód, amely azonosítja a megszólított személyt; és miért lenne az egyik kód jobb, mint a másik? Ez kizárólag megszokás kérdése. Egyébként az Aurorán az is szokás, hogy a robotokat nem tárgyaknak, hanem hím-, ritkábban pedig nőnemű élőlényeknek tekintik, és az „aki” névmást használják, ha róluk beszélnek. Nem szokás továbbá az R kezdőbetű használata; kivételt csak bizonyos hivatalos alkalmak jelentenek, amikor a robot teljes nevét közölni kell, de mostanában már ilyenkor is elhagyják az R-et.

– Akkor viszont, Daneel – Baley leküzdötte az ingert arra, hogy R. Daneelt mondjon –, hogyan tesztek különbséget a robotok és az emberi lények között?

– A különbség rendszerint enélkül is nyilvánvaló, Elijah kollégám. Nem érdemes feleslegesen hangsúlyozni, legalábbis így vélekednek az auroraiak, és abból, hogy az Aurorát bemutató filmeket kértél Giskardtól, arra következtetek: feladatod sikeres végrehajtása érdekében szeretnél megismerkedni a bolygó életével...

– Igen, csakugyan rám erőltettek egy munkát. De mi van akkor, Daneel, ha nem magától értetődő, hogy emberről vagy robotról van szó, mint például a te esetedben?

– Ilyenkor felesleges megkülönböztetést tenni, kivéve, ha a helyzet fontossága miatt ez elengedhetetlenül szükséges.

Baley nagyot sóhajtott. Nehezére esett átvennie az aurorai gondolkodásmódot, amely szerint robotok nem léteznek.

– Ha viszont ez a... Giskard nem azért van itt, hogy engem őrizzen, akkor miért áll kint az ajtó előtt?

– Dr. Fastolfe utasításait követi. Elijah kollégám, Giskardot a védelmedre rendelték ki.

– Az én védelmemre? Mitől... vagy kitől kellene engem megvédenie?

– Dr. Fastolfe ezt nem részletezte, Elijah kollégám. De mivel az emberi szenvedélyek hullámai magasra csapnak Jander Panell ügyében...

– Jander Panell?

– Ő volt az a robot, akit örökre kivontak a forgalomból.

– Más szóval, ő a gyilkosság áldozata?

– A „gyilkosság” szót emberi lényekkel kapcsolatban szokták használni, Elijah kollégám.

– De hát az Aurorán kerülik a robotok és az emberek megkülönböztetését.

– Ez igaz. Csakhogy tudomásom szerint ebben az esetben a működés megszüntetése kapcsán fel sem merült ez a kérdés. Nem ismerem a vonatkozó szabályokat.

Baley elgondolkozott. Tudta, hogy nem lényeges a probléma, inkább csak jelentéstani kérdés, de a nyomozás sikere érdekében szerette volna megismerni az auroraiak gondolkodásmódját.

– A működő emberi lény él – kezdte lassan. – Ha az élete egy másik emberi lény szándékos beavatkozásának következtében befejeződik, akkor „gyilkosságról” vagy „emberölésről” beszélünk. A „gyilkosság” szó valamiért erősebb. Ha valaki váratlanul tanúja lesz annak, hogy egy emberi lény véget akar vetni egy másik ember életének, akkor a „gyilkosság!” szót kiáltja. Teljesen valószínűtlen, hogy az „emberölés!” szót használná. Az „emberölés” a hivatalosabb, érzelemmentesebb szó.

– Nem értem, milyen különbségre utalsz, Elijah kollégám. A „gyilkosság”, illetve „emberölés” szavak egyaránt az emberi élet erőszakos kioltását jelentik, következésképpen felcserélhetők. Hol a különbség?

– Daneel! Az elsőt hallva hamarabb megfagy a vér az ember ereiben, mint a második hallatán.

– Miért?

– Ebben szerepe van a másodlagos jelentésnek és az asszociációnak. Fontos, hogy a szótári jelentésen kívül az évek során mi minden kapcsolódott még egyik vagy másik szóhoz. Nem mindegy, hogy milyen szövegkörnyezetben, milyen körülmények között szoktak elhangzani.

– Erről én semmit sem tudok – mondta Daneel. Furcsamód ezúttal reménytelen elkeseredettség csendült ki rendszerint közönyös hangjából.

– De elhiszed nekem, ha a szavamat adom rá? – kérdezte Baley.

– Fenntartás nélkül – vágta rá Daneel olyan gyorsan, mintha abban a pillanatban jutott volna az eszébe egy fontos feladvány megoldása.

– Akkor most már csak az a kérdés, kimondhatjuk-e, hogy egy működő robot él – mondta Baley. – Talán sokan nem fogadják el a jelentés kiszélesítését, de jogunk van ahhoz, hogy szükség esetén definiáljunk magunknak bizonyos dolgokat. Nem nehéz élőnek tekinteni egy működő robotot, és feleslegesen bonyolítaná a helyzetet, ha kerülnénk az ismerős szó használatát, és helyette újat gyártanánk. Te például élsz, igaz, Daneel?

– Én működöm! – felelte a robot lassan, alaposan kihangsúlyozva minden szótagot.

– Ne bosszants már! Ha egy mókus, bogár, fa vagy fűszál él, akkor te miért nem? Sohase mondanám azt, és fel sem merül bennem, hogy én élek, te viszont csak működsz, és legfőképpen nem állítanék ilyet az Aurorán, ahol a közeljövőben nem szabad különbséget tennem saját magam és egy robot között. Ezért mondom, hogy mind a ketten élünk, és kérlek, hogy hidd ezt el nekem.

– Elhiszem, Elijah kollégám.

– Mondhatjuk tehát, hogy gyilkos az az emberi lény, aki szándékosan, erőszakkal véget vet egy robot életének? Megfontolandó a válasz. Ha a két bűntény azonos, akkor mindkettőért ugyanolyan büntetés jár. De helyes lenne ez? Ha egy ember meggyilkolásáért halálbüntetést szabnak ki, akkor ilyen alapon végezzük ki azt, aki végképp tönkretesz egy robotot?

– A gyilkosokat, Elijah kollégám, büntetésként pszichikai vizsgálatnak vetik alá, azután pedig kialakítják új személyiségüket. A test nem szenvedi meg a változást, csak az elkövető gondolkodását formálják át.

– És hogyan büntetik nálatok egy robot működésének az erőszakos megszüntetését?

– Nem tudom, Elijah kollégám. Tudomásom szerint eleddig ilyesmi még nem fordult elő az Aurorán.

– Én azt gyanítom, hogy nem pszichikai vizsgálatokkal büntetik a tettest – mondta Baley. – A robotölés más kategória.

– Robotölés?

– Ezzel a fogalommal jelölhetjük egy robot meggyilkolását.

– De mi van akkor a főnévből képzett igével, Elijah kollégám? – kérdezte Daneel. – Ha általában nem használatos az „embert ölni” kifejezés, akkor a „robotot ölni” se helyes.

– Igazad van. Mindkét esetben gyilkolásról van szó.

– De „meggyilkolni” csak embereket szoktak, állatokat például nem.

– Úgy van – felelte Baley. – És véletlenül sem lehet gyilkolni, csakis szándékosan. Általánosabb értelemben használatos emberek esetében a „meghal”, állatok és növények esetében pedig az „elpusztul” ige. Ezeket használják véletlen halálesetek és gyilkosságok áldozataira is. Akkor egy robot miért ne halhatna meg vagy pusztulhatna el?

– Elijah kollégám! Az emberek, az állatok és a növények egytől egyig élőlények – felelte Daneel. – A robotok viszont emberi kéz alkotta gépek, akárcsak ez a vetítőberendezés. A gépek „tönkremennek” vagy „elromlanak”, de sohasem „halnak meg” vagy „pusztulnak el”.

– Nem baj, Daneel, én azért továbbra is így fogom mondani: Jander Panell meghalt.

– Miért változtatná meg egy szóhasználatbeli különbség a jelzett fogalmat?

– Ezzel azt akarod mondani, Daneel, hogy az a növény, amelyet rózsának hívunk, akkor is ugyanolyan illatot árasztana, ha egészen más nevet adnánk neki?

Daneel rövid gondolkodás után válaszolt:

– Nem vagyok biztos abban, hogy tudom, milyen a rózsaillat, de ha a Földön ugyanazt a közismert virágot nevezik rózsának, mint az Aurorán, és ha az „illat” érzékelhető, kimutatható, emberi lények által mérhető tulajdonság, akkor azzal, hogy egy másik hangkombinációt rendelünk a tárgyhoz – és minden mást meghagyunk a régiben –, az illat nem változik, ahogyan a többi lényeges tulajdonság sem.

– Ez igaz, de ennek ellenére az emberek másnak érzékelik ugyanazt a dolgot, ha más a neve.

– Nem értem, miért van ez így, Elijah kollégám.

– Azért, Daneel, mert az emberi lények gyakran illogikusan gondolkodnak. Az igazat megvallva, ez nem tartozik csodálatraméltó tulajdonságaink közé.

Baley mélyebbre süppedt a fotelba, és a vetítőgéppel babrált. Néhány percre gondolataiba mélyedt. A Daneellel folytatott beszélgetés már önmagában is hasznos volt, mert amíg a szóhasználaton vitatkoztak, Baley nem gondolt arra, hogy a világűrben jár, és az űrhajó előbb vagy utóbb eléggé messze kerül a Naprendszer tömegközéppontjaitól ahhoz, hogy megtegye az ugrást a hipertéren keresztül; el tudta felejteni, hogy hamarosan több millió kilométerre, nem sokkal később pedig fényévekre lesz a Földtől.

Ennél is fontosabb, hogy az eszmecseréből fontos következtetéseket vont le. Egyértelműen kiderült, hogy Daneelnek nincs igaza, amikor azt bizonygatja, hogy az auroraiak nem tesznek különbséget a robotok és az emberek között. Bár az auroraiak látványosan elhagyják az R-et az élőlényként emlegetett robotok neve elől, és nem használják a „fiam” megszólítást, Daneel vonakodik ugyanazt a szót használni az emberek, illetve a robotok erőszakos halálára. Ellenállása arra utal, hogy programozói ezt így tartják természetesnek, vagyis valójában csak felszínesen változtak meg a robotokról vallott nézeteik, és lényegében a földlakókhoz hasonlóan szilárdan meg vannak győződve arról, hogy a robotok az embernél alacsonyabb rendű gépek.

Ez Baley számára azt jelenti, hogy tisztán lát legalább ebben az egy aurorai társadalmi kérdésben, és ez valamelyest megkönnyítheti a munkáját (amennyiben egyáltalán megoldható a feladata).

Egy pillanatra az eszébe jutott, hogy Giskardot is kifaggatja, megerősítendő a Daneellel folytatott beszélgetés tanulságait, de azután hamar letett erről. Giskard egyszerű és meglehetősen csiszolatlan elméje nem lenne a segítségére, ugyanis a robot valószínűleg mindvégig gépies „igen, uram” és „nem, uram” válaszokat adna.

Baley ekkor úgy döntött, hogy Daneellel folytatja a vitát, mert ő legalább képes valamivel kimerítőbben válaszolni.

– Daneel, beszéljünk egy kicsit Jander Panell esetéről! Úgy veszem ki a szavaidból, hogy ez az aurorai történelem első robotölése. Az elkövető emberi lény, vagyis a gyilkos kiléte ezek szerint ismeretlen?

– Ha feltételezzük, hogy emberi lény a tettes – felelte Daneel –, akkor mondhatjuk, hogy a kiléte ismeretlen. Ebben igazad van, Elijah kollégám.

– De mi lehetett az indíték? Miért gyilkolták meg Jander Panellt?

– Ez sem derült még ki.

– De Jander Panell ember formájú robot volt, akárcsak te, nem pedig olyan, mint például R. Gis... akarom mondani, Giskard.

– Úgy van. Jander humanoid robot volt, mint én.

– Nem lehetséges akkor, hogy nem robotölés esete forog fenn?

– Nem értem, Elijah kollégám.

– Nem lehetséges – magyarázta Baley egy kissé türelmetlenül –, hogy a gyilkos emberi lénynek hitte Jandert, és valójában emberölést akart elkövetni?

Daneel lassan csóválta a fejét.

– Mi, emberszerű robotok külsőleg nagyon hasonlítunk az emberekre, gondolj csak a hajunkra vagy a pórusainkra. Teljesen természetes hangon szólalunk meg, ugyanúgy eszünk, mint ti, és így tovább. De azért a viselkedésünkből észrevehető a másságunk. Az idő előrehaladtával és a technika fejlődésével egyre kisebb lesz ugyan a robot és az ember közötti különbség, de most még sok szembetűnő jellegzetességünk van. Lehet, hogy akárcsak az ember formájú robotokkal ritkábban találkozó többi földlakó, te is nehezen veszed észre ezeket a különbségeket. Nem így az auroraiak. Egy aurorai egy pillanatra se tévesztette volna össze Jandert egy emberi lénnyel.

– És egy nem aurorai űrlakó tévedhetett?

Daneel habozott.

– Nem hiszem. Igaz, hogy nem személyes tapasztalatra és nem is a közvetlenül belém programozott információkra alapozom a véleményemet, de annyit tudok, hogy a Külső Világokon ugyanolyan jól ismerik a robotokat, mint az Aurorán – sőt a Solarián például még jobban is –, és ebből arra következtetek, hogy egyetlen űrlakó se tévesztene össze egy robotot egy emberrel.

– A többi Külső Világon is vannak humanoid robotok?

– Nincsenek, Elijah kollégám. Eddig még csak az Aurorán terjedtek el.

– Akkor a más bolygókról odaérkezett űrlakók nem ismerik nagyon jól az ember formájú robotokat, és elvileg összetéveszthetik őket az emberekkel.

– Szerintem ez nem valószínű. Bizonyos esetekben az emberszerű robotok is robot módra viselkednek, és ilyenkor minden űrlakó felismeri őket.

– Ennek ellenére bizonyára akadnak az átlagnál kevésbé intelligens, kevésbé tapasztalt és kevésbé érett űrlakók is. Ha más nem, az űrlakógyerekek figyelmen kívül hagyhatják a különbségeket.

– Egészen biztos, Elijah kollégám, hogy a... az elkövető nem alacsony intelligenciájú, tapasztalatlan vagy kiskorú személy. Egészen biztos.

– Jó. Akkor gondolkodjunk kizárásos alapon! Tegyük fel, hogy minden űrlakó észreveszi a különbséget! De mi van a földlakókkal? Lehetséges, hogy...

– Elijah kollégám, a bolygó felfedezése óta te vagy az első földlakó, aki az Aurora felszínére lép. Az Aurora jelenlegi lakosainak nagy többsége ott is született, a többiek pedig más Külső Világokról érkeztek.

– Szóval hosszú idő óta én leszek ott az első földlakó – motyogta Baley. – Ez igazán megtisztelő. Nem lehet, hogy egy földlakó az auroraiak tudta nélkül tartózkodik a bolygón?

– Nem! – felelte Daneel határozottan.

– Esetleg nem pontosak az értesüléseid.

– Nem! – mondta megint Daneel, ugyanolyan hangsúllyal, mint az imént.

Baley vállat vont.

– Akkor vonjuk le a következtetést: a tettes szándékos robotölést követett el.

– Ez korábban is nyilvánvaló volt.

– Azok az auroraiak, akik már korábban levonták ezt a következtetést, eleve rendelkeztek valamennyi szükséges információval. Én sok mindenről csak most szereztem tudomást.

– Nem akartam pejoratív megjegyzést tenni rád, Elijah kollégám. Jól ismerem a képességeidet.

– Köszönöm, Daneel. Tudom, hogy nem ez volt a szándékod. Az előbb azt mondtad, teljesen biztos, hogy a robotölést nem alacsony intelligenciájú, tapasztalatlan vagy kiskorú személy követte el. Induljunk ki ebből...

Baley tudta, hogy a körülményesebb utat választja, de kénytelen volt így tenni. Mivel nem ismeri az aurorai viszonyokat és az ottaniak észjárását, nem engedheti meg magának, hogy időnként logikailag ugorjon egyet, és kész tényként fogadjon el egy-egy bizonyítatlan feltevést. Ha Daneel helyett most egy intelligens emberi lénynyel beszélgetne, az illető valószínűleg elveszítené a türelmét, és sok mindent kifecsegne – ugyanakkor az a véleménye alakulna ki, hogy Baley tökéletesen hülye. A robot viszont rendíthetetlen nyugalommal követi őt a kanyargós úton.

Ez is elárulta, hogy Daneel – az emberi lényekkel való számos hasonlatossága ellenére – csak egy gép. Egy aurorai számára ez egyetlen egyszerű kérdésre adott egyszerű válaszból kiderül, Ilyen apró különbségekre gondolt Daneel, és igaza volt.

– Ha feltételezzük, hogy a robot megölése komoly fizikai erőt igényel – mert mondjuk Jandert fejbe vágták vagy beszakították a mellkasát –, akkor az elkövető nem lehet gyerek, és nagy valószínűséggel nő sem. Ilyesmit szerintem csak egy jól megtermett, erős férfi tud megtenni. – Baley Demachektől azt hallotta ugyan, hogy a robotot másképp ölték meg, de talán a nőt is félrevezették.

– Egyetlen emberi lény sem tudná megtenni – felelte Daneel.

– Miért nem?

– Bizonyára tudod, Elijah kollégám, hogy a robotok csontvázát fémből készítik, amely jóval erősebb, mint az emberi csont. A mozgásunk is energikusabb, gyorsabb, összehangoltabb, mint az embereké. A robotika Harmadik Törvénye kimondja: A robot tartozik saját védelméről gondoskodni. Egy emberi lény támadásának az elhárítása nekünk nem okoz gondot. A legerősebb embert is ártalmatlanná tudjuk tenni. Az is valószínűtlen, hogy egy robotot váratlanul érjen egy ilyen támadás. Mindig tudjuk, tartózkodnak-e a közelünkben emberi lények, hiszen máskülönben nem tudnánk betölteni a szerepünket.

– Figyelj csak, Daneel – vitázott Baley. – A Harmadik Törvény teljes egészében így szól: A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első és Második Törvény előírásaiba. A Második Törvény értelmében: A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az Első Törvény előírásaiba ütköznének. Az Első Törvény szerint: A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. Ebből következően egy ember megparancsolhatja a robotnak, hogy pusztítsa el magát, mire ő bezúzza a saját koponyáját, ha pedig valaki megtámadja, nem háríthatja el a támadást, mert ezzel ártalmat okozna az emberi lénynek, azt pedig tiltja az Első Törvény.

– Szerintem te földi robotokban gondolkodsz – mondta Daneel. – Az Aurorán, és valamennyi űrlakó világon, általában többre becsülik a robotokat, mint a Földön: bonyolult, sokoldalú, értékes szerkezeteknek tartják őket. A Földdel ellentétben a Külső Világokon a Harmadik Törvény sokkal erősebb, mint a Második. Nálunk a robotok nem teljesítenének feltétel nélkül egy önmegsemmisítésre felhívó parancsot; csak akkor engedelmeskednének, ha valamilyen nyilvánvaló, közvetlen veszély igazolja annak jogosultságát. Ami a robot elleni támadás elhárítását illeti, azzal nem sértenék meg az Első Törvényt, mivel az aurorai robotok fejlettségük révén az emberi lények bántalmazása nélkül is ki tudják védeni a támadást.

– De tegyük fel, hogy az emberi lény hozzáteszi: ha a robot nem semmisíti meg önmagát, akkor ő, mármint az ember, fog elpusztulni. Ilyen esetben sem teljesítené a robot a parancsot?

– Egy aurorai robot minden bizonnyal ellenőrizné ezt a kijelentést, és csak akkor engedelmeskedne, ha egyértelmű bizonyítékokat találna az emberi lényt fenyegető veszélyre.

– Nem lehet az emberi lény annyira körmönfont, hogy meggyőzze a robotot a nem létező veszélyről? Azért zártad ki az alacsony intelligenciájú, tapasztalatlan vagy kiskorú személyeket a lehetséges elkövetők köréből, mert ők nem képesek ilyesmire?

– Nem, Elijah kollégám, nem azért – felelte Daneel.

– Hibásan érvelek?

– Nem.

– Akkor csak az a feltevésem lehet hibás, hogy Panellt fizikai bántódás érte. Így van?

– Igen, Elijah kollégám.

(Ezek szerint Demachek nem hamisította meg a tényeket, gondolta Baley.)

– Ebben az esetben Jandert mentálisan bántalmazták. Teljes és visszafordíthatatlan roblokk!

– Roblokk?

– Ez a robotblokkolás rövidítése. A pozitrontekervények állandósult zárlatát jelenti.

– Mi az Aurorán nem használjuk a roblokk szót, Elijah kollégám.

– Mit mondtok helyette?

– „Mentális zárlatot.”

– Mindegy, ugyanarról a jelenségről beszélünk.

– Bölcsen teszed, Elijah kollégám, ha auroraiakkal beszélve az aurorai kifejezést használod, ellenkező esetben előfordulhat, hogy nem értik meg, mit akarsz mondani. Éppen te mutattál rá az imént a szóhasználat jelentésmegkülönböztető szerepére.

– Természetesen „mentális zárlatot” fogok mondani. És mondd, Daneel... spontán zárlat előfordulhat?

– Igen, de a robotszakértők szerint ennek végtelenül kicsi az eshetősége. Én, mint ember formájú robot, kijelenthetem, hogy sohasem tapasztaltam olyasmit, ami akár csak távolról is hasonlított volna a mentális zárlatra.

– Akkor azt kell feltételeznünk, hogy egy emberi lény szándékosan idézte elő a jelenséget.

– Dr. Fastolfe ellenfelei pontosan ezt állítják.

– És mivel az illetőnek magas intelligenciával, robotikai ismeretekkel és bizonyos gyakorlattal kell rendelkeznie, az alacsony intelligenciájú, tapasztalatlan vagy kiskorú egyének szóba sem jöhetnek.

– Helyes a következtetésed, Elijah kollégám.

– Készíteni lehetne egy listát azokról az Aurorán élő emberi lényekről, akik képzettségük és képességeik alapján a gyanúsítottak közé sorolhatók. Nem lehetnek sokan.

– A lista már elkészült, Elijah kollégám.

– És hány név szerepel rajta?

– Csak egyetlenegy.

Most Baleyn volt a hallgatás sora. Haragosan ráncolta a szemöldökét, és szinte kirobbant belőle a kérdés:

– Hogyhogy csak egy?!

– Csak egy név, Elijah kollégám – válaszolta Daneel csendesen. – Így ítélte meg dr. Han Fastolfe, aki az elméleti robotika legtekintélyesebb szakembere az Aurorán.

– Akkor viszont hol itt a rejtély? Kinek a neve szerepel a listán?

– Természetesen dr. Han Fastolfe-é. Az előbb mondtam, hogy ő a legkiválóbb szakember az elméleti robotika területén, és az a véleménye, hogy rajta kívül senki más nem idézhetett elő mentális zárlatot Jander Panell agyában anélkül, hogy ennek bármiféle nyoma maradt volna. Csakhogy dr. Fastolfe azt hangoztatja, hogy nem ő a tettes.

– Ugyanakkor azt is állítja, hogy senki más nem lehetett képes ilyesmire.

– Pontosan, Elijah kollégám. Éppen ez a rejtély.

– És mi van akkor, ha dr. Fastolfe... – kezdte Baley, aztán elhallgatott. Hiába is kérdezné Daneelt arról, hazudott avagy tévedett-e dr. Fastolfe, jól gondolta-e, hogy rajta kívül senki más nem lehetett a tettes, Daneelt Fastolfe programozta, és biztosan nem engedte meg, hogy a robot kétségbe vonja az ő igazát.

Baley megpróbált minél nyájasabban válaszolni:

– Gondolkodni fogok ezen, Daneel, és visszatérünk még a témára.

– Jól van, Elijah kollégám. Egyébként ideje nyugovóra térned. Bölcsen tennéd, ha kihasználnád a lehetőséget, és aludnál egyet, mert az Aurorán a sűrű program miatt felborulhat a napirended. Megmutatom a fekhelyedet.

– Köszönöm, Daneel – motyogta Baley. Nem is reménykedett abban, hogy hamar el tud aludni. Eddig tiszta volt előtte a kép: azért küldik őt az Aurorára, hogy bebizonyítsa Fastolfe ártatlanságát; ha sikerrel teljesíti küldetését, egyrészt elhárul a Földet fenyegető veszély, másrészt pedig – igaz, ez csak az ő számára olyan fontos – nagyot lendíthet saját karrierjén. Erre most, amikor még oda sem értek az Aurorára, váratlanul közlik vele, hogy Fastolfe gyakorlatilag már magára is vállalta a bűntényt.

8.

Végül aztán Baley mégiscsak elaludt, miután Daneel megmutatta neki, hogyan csökkentheti az álgravitációt előidéző erőtér intenzitását. Ilyenkor nem valódi antigravitációs erők léptek fel, és a művelet akkora energiamennyiséget emésztett fel, hogy csak bizonyos meghatározott alkalmakkor vagy rendkívüli körülmények között engedélyezték a használatát.

Daneel programja nem tette lehetővé, hogy a robot elmagyarázza Baleynek a rendszer működési elvét, de a nyomozó amúgy is biztos volt abban, hogy nem értené meg a magyarázatot. Még szerencse, hogy a gombokat a tudományos háttér ismeretének hiányában is könnyű kezelni.

– Az erőtér intenzitását nem lehet nullára csökkenteni, legalábbis ezek a gombok nem alkalmasak erre – mondta Daneel. – Zéró gravitációnál egyébként sem kényelmes aludni, különösen azoknak nem, akiknek nincsenek még űrbéli tapasztalataik. Olyan teret kell létrehozni, amelynek intenzitása elég alacsony ahhoz, hogy az embert ne zavarja a saját súlya, de nem annyira alacsony, hogy megszűnne a „fent” és a „lent” érzete. Az optimális érték egyénenként változik. A legtöbben a beállítható legalacsonyabb fokozaton érzik jól magukat, de lehet, hogy te az első alkalommal még egy magasabb fokozatot találsz kellemesnek, amely jobban emlékeztet a földi nehézkedési viszonyokra. Kísérletezd ki, melyik a legjobb!

Baley számára az újdonság erejével hatott ez a játék, és elterelte a gondolatait Fastolfe ellentmondó kijelentéseiről. Talán éppen ennek köszönhette, hogy elálmosodott.

Azt álmodta, hogy otthon van a Földön (hol is lehetett volna másutt?), az expresszjáraton, de nem egy ülésen utazik, hanem lebeg a gyorsan futó szalag mellett, a többi ember feje fölött, valamivel gyorsabban, mint ők. Érdekes módon ez nem lepte meg az alatta elhaladókat, senki sem bámult fel rá. Meglehetősen kellemes volt ez az álom, és Baley sajnálta, hogy felébredt.

Másnap, reggeli után...

Reggeli? Reggel volt egyáltalán? Van értelme az űrben utazva napszakokról beszélni?

Nem szabad így gondolkodni, állapította meg magában, és elhatározta, hogy ezután az ébredés utáni időszakot nevezi reggelnek, az ébredés utáni első étkezést reggelinek, és egyébként nem fogja számon tartani az idő múlását. Mert mindez számára – de talán még a hajó számára is – értelmét vesztette.

Tehát másnap, reggeli után átolvasta a nemrég érkezett hírlapokat. Rögtön látta, hogy egy szóval sem említik az aurorai robotölést. Ezután azokat a könyvfilmeket kezdte tanulmányozni, amelyeket az előző nap (vagy inkább az előző „ébrenléti periódus”?) végén Giskard hozott neki.

Azokat a könyvfilmeket választotta ki, amelyeknek címe történelmi témát sejtetett, de miután gyorsan átnézett egyet-kettőt, arra a következtetésre jutott, hogy Giskard kamaszirodalmat válogatott neki. Csupa egyszerűen fogalmazott, gazdagon illusztrált könyvfilm. Vajon a robot az intelligenciáját vagy a pillanatnyi igényeit mérte fel tévesen? Rövid gondolkodás után Baley megállapította, hogy Giskard a maga roboti ártatlanságában végül is helyesen cselekedett, és neki nem érdemes azon töprengenie, sértésnek vegye-e a dolgot vagy sem.

Amikor elhelyezkedett, hogy figyelmesebben átrágja magát az anyagon, észrevette, hogy Daneel is nézi a könyvfilmeket vele együtt. Talán kíváncsi? Vagy csak használni akarja a szemét?

Daneel egyszer sem kérte, hogy Baley lapozzon vissza, és egyetlenegy kérdést sem tett fel. Bizalommal teli robotagya feltehetően mindent elfogadott úgy, ahogy van. A kételkedés és a kíváncsiság megengedhetetlen luxusnak számított nála. Baley sem kérdezett semmit Daneeltől az olvasottak kapcsán, csak a számára ismeretlen konstrukciójú aurorai vetítőgép nyomtatási üzemmódja felől érdeklődött.

Időnként abbahagyta az olvasást, és elvonult a különféle fiziológiai magánügyek elintézésére kijelölt szomszédos kis helyiségbe. Baley Daneeltől megtudta, hogy az ajtón látható „Bizalmas” feliratot az Aurorán ugyanúgy tiszteletben tartják, mint a Földön. Az egyszemélyes fülke zavarba ejtően szűknek tűnhetett a hatalmas vizeldékhez, óriási vécécsészékhez, mosdókagylókhoz és zuhanyállásokhoz szokott földlakó számára.

Baley nem törekedett arra, hogy emlékezetébe vésse a megtekintett könyvfilmek részleteit. Nem óhajtott felcsapni az aurorai társadalom tudorának, még csak középiskolai vizsgát sem szándékozott tenni e tárgyból, inkább csak általános benyomásokat akart szerezni.

Felfigyelt például arra, hogy még a fiatalok számára hősieposz-stílusban író történészek műveiből is kiderül: az Aurora első lakói, a gyarmatosító földlakók, akik a csillagközi utazások korai szakaszában telepedtek meg a bolygón, minden tekintetben tipikusan földi módon viselkedtek, gondolkodtak, politizáltak és veszekedtek; ami az ő idejükben az Aurorán végbement, az sok szempontból hasonlóan történt a Föld ritkán lakott régióinak benépesítésekor, néhány ezer évvel korábban.

Persze az auroraiaknak nem kellett szembenézniük és megküzdeniük értelmes őslakosokkal, gondolkodó lényekkel, s így nem merült fel a kérdés, mennyire emberségesen vagy mennyire kegyetlenül bánnak velük. Ami azt illeti, nagyon kevés élő szervezetet találtak az Aurorán. Így aztán az emberek kedvenc növényeikkel és háziállataikkal, továbbá parazitáikkal és más, kalandos módon betelepített élőlényekkel együtt csakhamar benépesítették a bolygót. No és persze robotokat is vittek magukkal.

Az első auroraiak hamar magukénak érezték a bolygót, amelyet különösebb nehézségek nélkül sikerült birtokba venniük. Kezdetben Új Földnek nevezték, s ez természetes is, hiszen az Aurora volt az első Naprendszeren kívüli gyarmat, az első Külső Világ, a csillagközi utazások első gyümölcse, egy szédítő jövővel kecsegtető új korszak hajnala. Az auroraiak azután nemsokára elvágták a köldökzsinórt, és átkeresztelték a bolygót, amely a rómaiak hajnalistennőjéről az Aurora nevet kapta.

A telepesek tehát a Hajnal Világán éltek, és már akkor öntudatosan hirdették, hogy egy új faj első képviselőinek tekintik magukat. Az emberiség addigi története számukra sötét éjszaka, és csakis ők, az auroraiak tapasztalhatják meg az új világban a Virradatot.

Ez a határtalan önhit azután az élet minden területén megmutatkozott: a nevek, a dátumok, a győztesek és a vesztesek kiválasztásakor. Mert ez az elv volt a legfontosabb.

A földlakók és az auroraiak később új világokon telepedtek meg, de Baleyt ez már nem érdekelte, ahogyan a többi részlet sem. Ő csak a széles ecsetvonásokat nézte, és két olyan alapvető változásra figyelt fel, amelyek hatására az auroraiak még jobban elszakadtak földi gyökereiktől. Először: a robotok alkalmazása rohamosan terjedt az élet minden területén. Másodszor: meghosszabbodott az auroraiak életkora.

Ahogyan a robotok egyre fejlettebbek és sokoldalúbbak lettek, az auroraiak egyre nagyobb mértékben számítottak rájuk, de azért sohasem kerültek beteges függőségbe tőlük. Nem úgy, mint a solariaiak, gondolta Baley. Ott alig néhány emberi lény élt a hatalmas robotállomány védőszárnya alatt. Az Aurora azért más volt.

Ennek ellenére az auroraiaknak egyre nagyobb szükségük volt a robotokra.

Baley igyekezett ráérezni a lényegre – a tendenciák, az általánosságok érdekelték –, és arra a megállapításra jutott, hogy az ember-robot kapcsolatban tapasztalható változások mind-mind a kölcsönös függőségi viszony kialakulása és megerősödése felé mutatnak. A robotok jogairól kötött megállapodás is ezt jelezte: fokozatosan megszűnik az, amit Daneel „felesleges megkülönböztetésnek” nevezett. Baley úgy vélte, hogy az auroraiak nem humanitárius meggondolásból viselkednek emberségesebben, hanem azért akarnak megfeledkezni a robotok gépi mivoltáról, hogy ne zavarja őket a tudat: egyre inkább rá vannak utalva a mesterséges intelligenciára.

Az életkor meghosszabbodását a történelmi folyamatok lelassulása kísérte. Kiegyensúlyozottabb lett a fejlődés, jobban érvényesült a folyamatosság és a közmegegyezés elve.

Ebből következően a történelmi témájú könyvfilmek annál érdektelenebbek és unalmasabbak lettek, minél későbbi korokat dolgoztak fel; az adott korban élők viszont bizonyára örültek a stabilitásnak. A történelmi könyvfilmekben éppen azok a katasztrófák a legérdekesebbek, amelyek egyébként pokollá teszik az emberek életét. Ugyanakkor az auroraiak túlnyomó többségének a magánélete kétségkívül továbbra is eseménydús maradt, s ez sohasem baj akkor, ha közösségi szinten nem történnek világraszóló események.

Ha a Hajnal Világán csendes, napsütéses az idő, kinek is jutna eszébe visszasírni a viharos századokat?

A könyvfilmek olvasása közben Baleynek egyszer csak megmagyarázhatatlan érzése támadt. Ha le kellett volna írnia ezt az élményt, azt mondta volna, hogy egy másodperc törtrésze alatt kifordították és újra visszafordították a testét.

Annyira gyorsan történt mindez, hogy szinte fel sem figyelt rá, hiszen olyan volt az egész, mintha csak csuklott volna egyet valahol legbelül.

Csupán egy perccel később jutott hirtelen az eszébe, hogy ismerős volt az az érzés. Két alkalommal tapasztalta már életében: először akkor, amikor a Solariára utazott, másodszor pedig akkor, amikor visszatért onnan a Földre.

Ezt nevezik „ugrásnak”. Ilyenkor halad át az űrhajó a hipertéren – ahol nem létezik sem idő, sem tér –, és a világegyetemben uralkodó fénysebességhatárt túllépve parszekokkal jut közelebb úti céljához. (Ez a kijelentés nem tartalmaz ellentmondást, ugyanis a hajó erre az időre elhagyja a világegyetemet, és ahol tartózkodik, ott nem létezik sebességhatár. A hipertér fogalma annál ellentmondásosabb, mivel legfeljebb lefordíthatatlan matematikai szimbólumok segítségével lehet megmagyarázni.)

Fogadjuk el a tényt, hogy az emberi lények megtanulták manipulálni a meg nem értett hiperteret, mert csak így foghatjuk fel azt, ami történt: a hajó az egyik pillanatban néhány mikroparszek távolságban haladt a Földtől, a következő pillanatban viszont már ugyanennyire megközelítette az Aurorát.

Ideális esetben az ugrás nulla időt vesz igénybe – a szó szoros értelmében zéró időt –, és ha tökéletesen megy végbe, nincs semmiféle biológiai hatása. A fizikusok viszont azt mondják, hogy a tökéletes végrehajtáshoz végtelenül nagy energiára lenne szükség, ezért mindig „effektív időről” kell beszélnünk, amelynek hossza sohasem lehet nulla, de elenyészően rövidre csökkenthető. Ez okozza a ki- és visszafordítottság különös, de lényegében ártalmatlan érzetét.

Amikor Baley felismerte, mennyire messze van a Földtől, és mennyire közel az Aurorához, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy meglássa a Külső Világot.

Kíváncsiságát részben az táplálta, hogy ezt a helyet is emberek lakják, másrészt pedig szerette volna a valóságban is megtapasztalni mindazt, amiből a könyvfilmek ízelítőt nyújtottak.

Éppen akkor lépett be Giskard. Elérkezett az ébrenléti időszak középső étkezésének az ideje (nevezzük ebédidőnek), és a robot behozta az ételt.

– Közeledünk az Aurorához, uram – jelentette –, de nincs mód arra, hogy ön megtekintse a bolygót a hídról. Egyébként nincs is semmi látnivaló. Az Aurora napja egy közönséges fényes csillag, és csak napok múlva érünk bolygóközelbe, ahol a részletek is láthatóvá válnak. – Aztán mintha utólag jutott volna az eszébe, hozzátette: – Egyébként akkor sem lesz mód arra, hogy megtekintse a látványt a hídról.

Baley elszégyellte magát. A jelek szerint azt hitték, bámészkodni akar, és nem engedélyezték neki a kíváncsiskodást, vagyis ilyen tekintetben nemkívánatos személynek nyilvánították.

– Jól van, Giskard – felelte a nyomozó. A robot kiment.

Baley szomorúan nézett utána. Milyen megszorító intézkedéseket hoznak még ellene az auroraiak? Amúgy is valószínűtlen, hogy teljesíteni tudja a feladatát. Vajon hányféle módon próbálják akadályozni a munkáját?

Giskard

9.

– Zavar engem, Daneel – mondta Baley a robot felé fordulva –, hogy rab vagyok, mert a hajón utazó auroraiak félnek, netán megfertőzöm őket. Pedig ez csak babona. Megvizsgáltak, és egészségesnek találtak.

– Nem az auroraiak gyávasága miatt kérjük, hogy maradj a kabinodban, Elijah kollégám.

– Nem? Akkor miért?

– Talán emlékszel még, hogy mikor először találkoztunk itt a hajón, megkérdezted tőlem, miért engem küldtek ki a fogadásodra. Azt feleltem, egyrészt azért, hogy először egy ismerősöddel találkozz, másrészt pedig azért, hogy örömet szerezzenek nekem. A harmadik okot is el akartam mondani, de Giskard akkor hozta be a vetítőgépet és a könyvfilmeket, és félbeszakította a beszélgetésünket... utána pedig a robotölésre terelődött a szó.

– És nem mondtad meg, mi a harmadik ok. Akkor most ki vele!

– Hát az, Elijah kollégám, hogy én szükség esetén meg tudlak védeni.

– Megvédeni? Mi ellen?

– Az az incidens, amelyet megegyezésünk értelmében robotölésnek nevezünk, szokatlan módon felkavarta a kedélyeket. Téged azért hívtak az Aurorára, hogy segíts bebizonyítani dr. Fastolfe ártatlanságát. Az a hipervíziós dráma pedig...

– Szent Jozafát, Daneel! – dühöngött Baley. – Az Aurorán is látták azt a szemetet?

– Valamennyi Külső Világon látták, Elijah kollégám. A műsor rendkívül nagy sikert aratott, és fényt derített különleges nyomozói tehetségedre.

– Tehát könnyen lehet, hogy a robotölés mögött álló ismeretlen személy túlbecsüli az őt fenyegető veszélyt, és komoly kockázatot is hajlandó vállalni annak érdekében, hogy megakadályozza az Aurorára érkezésemet, vagy eltetessen láb alól.

– Dr. Fastolfe – magyarázta Daneel higgadtan – meg van győződve arról, hogy senki sem áll a bűncselekmény mögött, hiszen rajta kívül egyetlen emberi lény sem vihette azt végbe. Dr. Fastolfe szerint merő véletlen volt az egész. Akadnak azonban olyanok is, akik tőkét akarnak kovácsolni a történtekből, és az az érdekük, hogy te ne tudd bebizonyítani a doktor igazát. Ezért szorulsz védelemre.

Baley fürge léptekkel sétálgatni kezdett a szobában, mintha ezzel a kis tornagyakorlattal próbálná serkenteni gondolatait. Érdekes módon egyáltalában nem érezte magát veszélyben.

– Daneel, összesen hány ember formájú robot van az Aurorán? – kérdezte.

– Mármint most, miután Jander működésképtelen lett?

– Igen, most, Jander halála után.

– Egy, Elijah kollégám.

Baley döbbenten bámult Daneelre. Hang nem jött ki a torkán, csak a szája formázta a szót: „Egy?”

– Tisztán szeretnék látni, Daneel – mondta végül. – Te maradtál az egyetlen humanoid robot az Aurorán?

– Igen, Elijah kollégám, az Aurorán és az összes többi világon. Azt hittem, tudomásod van erről. Én voltam a prototípus, utánam készült el Jander. Ezt követően viszont dr. Fastolfe nem volt hajlandó több ember formájú robotot építeni, és rajta kívül senki más nem alkalmas erre a feladatra.

– De a két emberszerű robot egyikének a halála nem arra figyelmezteti dr. Fastolfe-ot, hogy a másik is veszélyben van? Téged, Daneel, nem félt?

– Számol ezzel a lehetőséggel, de roppant kicsi az esélye annak, hogy másodszor is bekövetkezik az amúgy is meglehetősen valószínűtlen mentális zárlat. Dr. Fastolfe nem veszi komolyan ezt a veszélyt. Sokkal jobban tart valamilyen másfajta szerencsétlenségtől. Azt hiszem, ennek is szerepe volt abban, hogy engem küldött érted a Földre. Így körülbelül egy hétig távol tarthat az Aurorától.

– És te most ugyanúgy rab vagy, mint én, ugye, Daneel?

– Én csak olyan értelemben számítok rabnak, Elijah kollégám – mondta Daneel komoran –, hogy nem szabad elhagynom ezt a helyiséget.

– Miért? Milyen értelemben lehetnél még rab?

– Az igazi rabság sohasem önkéntes. A mozgásában korlátozott személy tiltakozik a korlátozás ellen. Én viszont tökéletesen megértem, miért vagyok itt, és szerintem is szükség volt erre az óvintézkedésre.

– Te talán megérted – zsörtölődött Baley. – De én nem. Én valóban rab vagyok. Különben is, miért lennénk itt nagyobb biztonságban, mint bárhol másutt?

– Például azért, Elijah kollégám, mert Giskard kinn őrködik az ajtó előtt.

– Elég intelligens ahhoz, hogy el tudja látni ezt a feladatot?

– Pontosan tudja, mit kell tennie. Masszív, erős, és tudatában van megbízatása fontosságának.

– Vagyis felkészítették arra, hogy a pusztulást is vállalja a kettőnk biztonsága érdekében?

– Természetesen igen. Mint ahogy én is kész vagyok ezt vállalni érted.

Baley zavarba jött.

– Nincs ellenedre, hogy esetleg fel kell áldoznod magadat értem?

– Így programoztak, Elijah kollégám – felelte Daneel, és mintha ellágyult volna a hangja –, de valamiért úgy érzem, pusztulásom egyébként is jelentéktelen veszteség lenne, ha megmenthetnélek.

Baley nem tudott tovább uralkodni magán. Hevesen megszorította Daneel kezét.

– Köszönöm, Daneel kolléga, de kérlek, ne engedd, hogy idáig fajuljanak a dolgok! Nem szeretném, ha elpusztulnál. Szerintem az én életben maradásom nem pótolhatná a veszteséget. – Baley maga is elámult azon, mennyire komolyan mondja ezt. Egy kicsit meg is rettent a gondolattól, hogy képes lenne kockára tenni az életét egy robotért... nem, nem egy robotért. Daneelért.

10.

Giskard előzetes jelzés nélkül lépett be. Baley már rég nem tiltakozott az efféle udvariatlanság ellen, elvégre az őrzésére kirendelt robotnak meg kell adni a szabadságot, hogy kedvére járjon-keljen a hajón. Egyébként is, Baley szemében Giskard csak egy robot volt, hiába emlegették élőlényként, és hiába hagyták el az R.-et a neve elől. Valahányszor Baley vakarózott, az orrát piszkálta, vagy egyéb nem szalonképes biológiái funkcióval bajlódott, úgy vette észre, hogy Giskard közönyösen, kívülállóként szemléli, képtelen reagálni a történtekre, de azért mindent elraktároz az adatbankjában.

Baley egyszerű bútordarabnak tekintette Giskardot, és sohasem jött zavarba a jelenlétében – nem mintha a robot akár csak egyetlenegyszer is alkalmatlan pillanatban tört volna rá.

Giskard egy kis kockát hozott magával.

– Ha jól sejtem, uram, még mindig szeretné megtekinteni az Aurorát a világűrből.

Baleyt meglepte a figyelmesség. Nem kétséges, hogy korábban Daneel észrevette, mennyire dühíti őt, hogy nem kap lehetőséget a megfigyelésre, és most így próbál segíteni. Különösen azért volt ez finom megoldás Daneel részéről, mert úgy tüntette fel az egészet, mintha az együgyű Giskard ötlete lenne. Valószínűleg úgy gondolta, hogy ezzel megkíméli Baleyt a hálálkodástól.

Baleyt egyébként csakugyan jobban dühítette az általa teljességgel szükségtelennek tartott megfigyelési tilalom, mint a szobafogság általában. Az ugrás óta eltelt két nap során egyfolytában az járt az eszében, mi mindent láthatna a megfigyelőállásból.

– Köszönöm, barátom – szólt Daneelhez fordulva.

– Giskard ötlete volt – szabadkozott Daneel.

– Persze, persze – felelte Baley halvány mosollyal az arcán. – Neki is hálás vagyok. Mit hoztál, Giskard?

– Egy asztroszimulátort, uram. Lényegében ugyanúgy működik, mint egy háromdimenziós vevőkészülék, és összeköttetésben áll a megfigyelőhelyiséggel. Hozzáteszem...

– Igen?

– Nem lesz része túl izgalmas látványban, uram. Nem szeretném, ha csalódás érné.

– Majd igyekszem felkészülni a legrosszabbra, Giskard. Mindenesetre nem téged foglak felelőssé tenni az esetleges csalódásért.

– Köszönöm, uram. Most vissza kell térnem az őrhelyemre. Szükség esetén Daneel fog segíteni önnek a műszer kezelésében.

A robot kiment a helyiségből, Baley pedig elégedetten fordult Daneelhez.

– Azt hiszem, Giskard remekül megoldotta ezt a feladatot. Lehet, hogy egyszerű modell, de jó tervezés.

– Ő is Fastolfe műve, Elijah kollégám... Ez az asztroszimulátor zárt, önbeállítós szerkezet. A fókusza az Aurorára van állítva, így csak meg kell érintened oldalt a főkapcsolót. Az működésbe hozza a műszert, és többé nem kell hozzányúlnod. Ragaszkodsz ahhoz, hogy te kapcsold be?

Baley vállat vont:

– Miért ragaszkodnék hozzá, amikor te is megteheted?

– Ahogy óhajtod.

Daneel arra az asztalra tette le a kockát, amelyiken Baley addig a könyvfilmeket nézte.

– Ez itt – mutatott egy kis téglalapra – a főkapcsoló. Csak meg kell fognod két oldalról... így... aztán finoman befelé nyomod, és már be is kapcsolt a műszer. Ugyanígy lehet kikapcsolni.

Daneel megnyomta a kapcsolót. Abban a pillanatban Baley fuldokolva felkiáltott.

A nyomozó azt várta, hogy fény gyúl a kocka mélyén, és odabent megjelenik a csillagmezők holografikus képe. Ehelyett egészen más történt: Baley egy pillanat alatt a világűrben, kinn, az űrben találta magát. Mindenfelől egyenletesen ragyogó csillagok vették körül.

Csak egy pillanatig tartott az egész, azután visszaállt az eredeti helyzet. Újra bent volt a szobában, Daneel és a kocka társaságában.

– Nagyon sajnálom, Elijah kollégám – mentegetőzött Daneel. – Rögtön kikapcsoltam, amikor észrevettem, hogy rosszul érzed magad. Nem gondoltam, hogy nem vagy felkészülve a látványra.

– Akkor most készíts fel! Mi történt az előbb?

– Az asztroszimulátor közvetlenül az agy látóközpontjára hat. Ennek az az eredménye, hogy a közvetített képet lehetetlen megkülönböztetni a háromdimenziós valóságtól. Még viszonylag újnak számít a műszer, és eddig csak csillagászati megfigyeléseket végeztek vele. Ilyenkor rendszerint nem jellemző a részletek nagy száma.

– Te is azt láttad, amit én, Daneel?

– Igen, de csak elmosódottan, és nem éreztem annyira reálisnak, amilyennek egy emberi lény érezheti. Homályosan láttam a világűrt, de továbbra is ugyanolyan éles maradt a szoba belsejének a képe. Nem volt tudomásom arról, hogy az emberi lények ilyenkor csak a világűrt érzékelik. A magamfajták agya kétségkívül finomabban van beállítva...

Baley addigra már visszanyerte az önuralmát.

– Alapvetően az volt a baj, Daneel, hogy én a világűrön kívül semmi mást nem láttam. Még a saját testemet sem érzékeltem. Nem láttam és nem éreztem a kezemet, mintha valami testből kilépett szellem lennék, vagy... szóval, így képzelem el azt, amit egy gondolkodó halott érezhet az anyagtalan túlvilágon.

– Most már értem, miért zaklatott fel annyira a látvány.

– Ami azt illeti, rendkívüli módon felzaklatott.

– Sajnálom, Elijah kollégám. El fogom vitetni Giskarddal ezt a berendezést.

– Ne vitesd el! Most már mindenre fel vagyok készülve. Hadd maradjon nálam az a kocka! Ki tudom majd kapcsolni annak ellenére, hogy nem érzékelem a saját kezemet?

– Hozzá fog tapadni a kezedhez, Elijah kollégám, úgyhogy nem fogod elejteni. Dr. Fastolfe, aki maga is átélte már ugyanezt, elmondta nekem, hogy amikor a műszert használó emberi lény véget akar vetni az adásnak, a kapcsoló automatikusan lenyomódik. A berendezés érzékeli az idegrendszer jelzéseit, mint ahogy a képet is közvetlenül az idegrendszernek továbbítja. Az auroraiakkal legalábbis így működik a dolog, és gondolom...

– ...hogy a földlakók élettanilag eléggé hasonlatosak az auroraiakhoz, és nálunk is így történik. Jól van, add csak ide, teszek egy próbát.

Baley a lelke mélyén borzongott egy kicsit, amikor lenyomta a kapcsolót. Megint kint volt az űrben. Ezúttal már felkészült a változásra, és miután megállapította, hogy semmi sem akadályozza a légzésben, és nem érzi magát légüres térben, sikerült elhitetnie magával, hogy csak vizuális érzékcsalódás áldozata. Minden levegővételnél felhorkant (talán így próbálta meggyőzni magát arról, hogy lélegzik), és kíváncsian tekingetett körbe.

Amikor aztán rájött, hogy a saját horkantásait hallja, megszólalt:

– Daneel, hallod, amit mondok?

Távolinak és egy kicsit gépszerűnek hatott a hangja, de mindenesetre elért hozzá.

Azután Daneelt is meghallotta. Tisztán meg tudta különböztetni a kettejük hangját:

– Igen, hallom – felelte Daneel. – És neked is hallanod kell engem, Elijah kollégám. A meggyőzőbb illúziókeltés érdekében a látás és a mozgásérzékelés le van gátolva, de a hallást nem zavarja semmi. Legalábbis nagyjából ez történik.

– Csak csillagokat látok... azaz csak közönséges csillagokat. Pedig az Aurorának van egy napja, és azt hiszem, elég közel vagyunk már hozzá. Jóval fényesebben kellene látszania, mint a többi csillagnak.

– Csakugyan, Elijah kollégám. Éppen azért nem jelenik meg a képen, mert neked a túl erős fénytől esetleg károsodhatna a retinád.

– És hol az Aurora bolygó?

– Látod az Orion csillagképet?

– Igen... Azt akarod mondani, hogy innen ugyanolyannak látjuk a csillagképeket, amilyennek a Földről, a városi Planetáriumból?

– Majdnem ugyanolyannak, minthogy a csillagok távolságához képest nem vagyunk messze a Földtől és a Naprendszertől. Az Aurora napját ti Tau Cetinek nevezitek, és csak 3,67 parszekra van a Földtől... Húzz egy képzeletbeli vonalat a Betelgeuse-től az Orion övének középső csillagáig, aztán hosszabbítsd meg ugyanennyivel, és adj hozzá még egy kicsit: ott látsz egy közepesen fényes égitestet, az az Aurora bolygó. A következő néhány napban egyre szembetűnőbb lesz, ahogy nagy sebességgel közelítünk hozzá.

Baley komoran szemlélte a fényes, csillagszerű égitestet. Nem mutatott rá jól látható, vibráló nyíl, és nem kanyarították fölé a nevét szép, míves betűkkel.

– És hol van a Nap? – érdeklődött Baley. – Mármint a Föld Napja – pontosította a kérdést.

– Az Auroráról nézve a Szűz csillagképben kell keresni. Második fényrendű csillag. Sajnos, a mi asztroszimulátorunk nincs megfelelően komputerizálva, ezért a Napot nehezen tudnám megmutatni neked. Egyébként innen ugyanolyannak látszik, mint bármely más közönséges csillag.

– Sebaj – mondta Baley. – Most megpróbálom kikapcsolni a műszert. Ha nem sikerül, segíts!

Sikerült. A gondolatban kiadott utasításra a berendezés rögtön kikapcsolt. Baley újra ott ült a szobában. Hunyorgott: elszokott a szeme az erős fénytől.

Csak akkor tűnt fel neki, hogy bár hosszú percekig védtelenül látszott lebegni az űrben, egyáltalán nem jelentkezett a földi külvilágban tapasztalt tériszonya. Attól a pillanattól kezdve, hogy napirendre tért saját nemléte felett, kitűnő volt a közérzete.

Sokáig foglalkoztatta még ez a gondolat, hosszú időre elterelve figyelmét a könyvfilmnézésről. Szabályos időközönként visszatért az asztroszimulátorhoz, és az űrhajó közvetlen közelében levő megfigyelőpontról körülnézett a világűrben, mialatt testi valójában látszólag megszűnt létezni. Néha csak egy pillanatra kapcsolta be a műszert, hogy megnyugtassa magát: továbbra sem okoz neki kellemetlen érzetet a végtelen üresség megtapasztalása. Előfordult, hogy tekintete beleveszett a csillagmezők messzeségébe, és lustán számolgatni kezdte a fénylő pontocskákat, vagy gondolatban mértani alakzatokat formált belőlük. Szinte tobzódott az élvezetben, hiszen a Földön sohasem tehetett volna ilyesmit: ott növekvő tériszonyos szorongása hamar visszariasztotta volna a nézelődéstől.

Az Aurora egyre fényesebbnek látszott. Rövid idő elteltével egészen könnyen meg lehetett találni, később össze sem lehetett téveszteni a többi fényponttal, végül pedig önkéntelenül is rátévedt a tekintet. Apró fényszilánknak indult, gyorsan növekedett, és végül már a fényváltozásait is látni lehetett.

Amikor Baley a tudatára ébredt ennek, az égitest csaknem tökéletes félkör alakú fényfoltnak látszott.

Baley kérdésére Daneel a következő felvilágosítással szolgált:

– Az Aurorát nem a bolygópálya síkjának irányából közelítjük meg, Elijah kollégám. A déli sark nagyjából a korong közepén található, már a világos részen, de a határvonal közelében. A déli félgömbön most tavasz van.

– Azt olvastam a minap, hogy az Aurora tengelye ferde, tizenhat fokkal tér el a szabályostól. – Erre még emlékezett, noha eléggé figyelmetlenül olvasta át a bolygó fizikai leírását, mert alig várta már, hogy elérjen az Aurora lakóiról szóló részhez.

– Így van, Elijah kollégám. Leszállás előtt bolygó körüli pályára fogunk állni, és onnan nézve a fényváltozások igen gyorsan követik egymást. Az Aurora hamarabb fordul meg saját tengelye körül, mint a Föld...

– Igen. Egy nap 22 órából áll.

– Pontosan 22,3 hagyományos órából. Az aurorai napot 10 aurorai órára osztják fel, egy óra 100 aurorai percből, egy perc pedig 100 aurorai másodpercből áll. Tehát egy aurorai másodperc nagyjából 0,8 földi másodpercnek felel meg.

– Ezt nevezik a könyvek metrikus órának és metrikus percnek?

– Igen. Kezdetben nehéz volt rábírni az auroraiakat arra, hogy hagyjanak fel a megszokott időegységek használatával; abban az időben a két rendszer, a hagyományos és a metrikus, egyidejűleg volt jelen. Végül persze a metrikus diadalmaskodott. Napjainkban rendszerint elhagyjuk a pontosító jelzőt az óra, a perc és a másodperc elől, és ilyenkor mindig a decimális változat értendő. A többi Külső Világon is ugyanezt a rendszert vezették be, bár másutt nincs összhangban a bolygó természetes mozgásával. Persze ezeknek a bolygóknak egytől egyig saját időrendszerük is van.

– Ugyanúgy, mint a Földnek.

– Igen, Elijah kollégám, de a Földön kizárólag az eredeti standard időegységeket használják. Ez zavarja ugyan a Föld és a Külső Világok kereskedelmi kapcsolatát, ám az űrlakók engedik, hogy a Föld a maga útját járja.

– De gondolom, nem pusztán barátságból teszik ezt. Gyanítom, hogy hangsúlyozni akarják a Föld másságát. Egyébként az év felosztásánál hogyan tudják alkalmazni a decimális rendszert? Elvégre az Aurora nap körüli keringése határozza meg az évszakok váltakozását. Ezt hogyan mérik?

– Az Aurora 373,5 aurorai nap alatt járja körül a napját, s ez 0,95 földi évnek felel meg – válaszolta Daneel. – Az év felosztása nem számít központi kérdésnek. Egy hónap 30 aurorai napból áll, és 10 hónap ad ki egy metrikus évet. A metrikus év 0,8 csillagászati évnek, azaz majdnem háromnegyed földi évnek felel meg. Természetesen ez az arány minden világon más és más. Egy tíznapos időszakot tizedhónak is szokás nevezni. Valamennyi Külső Világ ezt a rendszert alkalmazza.

– De azért biztosan követni lehet valahogyan az évszakok változását is.

– Minden világon létezik csillagászati év, de nem sokat törődnek vele. Számítógép segítségével persze könnyűszerrel meg lehet határozni az egyes napoknak a csillagászati éven belül elfoglalt helyét. Ez a többi világra is érvényes. Természetesen minden egyes robot képes erre a műveletre, Elijah kollégám, és az emberek munkájának irányításánál szükség esetén figyelembe tudja venni a csillagászati évet vagy a helyi időt. A metrikus rendszer az egész emberiség számára egységes időszámítást biztosít, és a számolgatásnál jóformán csak a tizedesvesszőt kell jobbra-balra tologatni.

Baleyt zavarta, hogy az általa olvasott könyvfilmek egyike sem taglalta kielégítően ezt a témát, de hát a földi történelemből tudta, hogy valaha szülőbolygóján is a holdhónap volt a naptár egyik meghatározó egysége, aztán egyszer eljött az az idő, amikor az egyszerűség kedvéért a holdhónapot sutba vágták, és azóta sem hiányolta senki. Egy idegennek valószínűleg feltűnne, hogy a Földről szóló könyvek említést sem tesznek a holdhónapról és általában a naptár történelmi változásairól, s egyetlen régi dátumhoz se mellékelnek magyarázatot.

De hát mennyi minden marad még magyarázat nélkül!

Akkor vajon mennyire bízhatja magát a könyvfilmekben nyújtott ismeretekre? Soha semmit sem szabadna készpénznek vennie, és állandóan utána kellene kérdeznie a dolgoknak.

Túl nagy a félreértés, az eltévelyedés veszélye, és félő, hogy elsikkad a lényeg.

11.

Az asztroszimulátor most az Aurorát mutatta, és az Aurora ugyanolyannak tűnt, mint a Föld. (Baley ugyan sohasem látta még ilyen távolságból szülőbolygóját, látott viszont a Földről készített hasonló fényképeket csillagászati témájú könyvekben.)

Ugyanolyan volt a felhőréteg mintázata, a sivatagok megannyi foltja, a nappali és az éjszakai felszín, s ugyanúgy hunyorogtak az éjszakai félgömb fényei, mint a földgolyót ábrázoló felvételeken.

Baley gondolataiba merülve bámulta a bolygót. Mi van akkor, ha valami oknál fogva felvitték őt az űrbe, elhitették vele, hogy az Aurorára utazik, de valójában – ugyanattól a rejtélyes, őrült szándéktól vezérelve – visszairányították a Földre? Leszállás előtt miből jöhetne rá a turpisságra?

De vajon van-e oka a gyanakvásra? Daneel gondosan felvilágosította őt arról, hogy a Földről és az Auroráról ugyanazok a csillagképek látszanak, hiszen szomszédos csillagok körül keringő bolygók esetében ez természetes dolog. Az űrből nagyjából azonosnak látszik a két bolygó, de mi mást várhatott volna, amikor mindkettőt emberek lakják, akik saját érdekeiket szem előtt tartva alakítják környezetüket?

Van oka feltételezni, hogy ilyen körmönfont mesterkedéssel akarják megtéveszteni? Milyen célt szolgálna egy efféle összeesküvés? Ha viszont mégis be akarják csapni, érthető, hogy körültekintően, az okot jól leplezve járnak el, hiszen ellenkező esetben rögtön átlátna a szitán.

Lehet, hogy Daneelt is beavatták a titokba? Ha emberi lény lenne, nyilván meg sem próbálkoztak volna ezzel, de Daneel csak egy robot: megtalálhatták a módját annak, hogy parancsaiknak engedelmeskedve az ő érdekeiket szolgálja.

A válaszok egyelőre még váratnak magukra. Baley a kontinensek határvonalait kémlelte, hátha felfedezi az ismerős földi mintákat. Talán így rábukkanhat az első áruló jelre – de hiába meresztgette a szemét.

Tekintetével elkeseredetten pásztázta a felhők rései közül előbukkanó felszínt, de földrajzi ismeretei elégtelennek bizonyultak. Igazából csak szülőbolygója föld alatti cityjeit, acélbarlangjait ismerte.

A partvonal részleteit nem találta ismerősnek – a bolygó ugyanúgy lehetett az Aurora, mint a Föld. De vajon miért van benne ez a bizonytalanság?

Amikor annak idején a Solariára küldték, egy pillanatra se vonta kétségbe, hogy tényleg oda fog megérkezni, eszébe se jutott, hogy esetleg a Földre is visszavihetik. Persze akkor világosan meghatározták a feladatát, és viszonylag nagy esélye volt a sikerre. Most viszont úgy érezte, ez az esély egyenlő a nullával.

Akkor talán arról lehet szó, hogy vissza akar kerülni a Földre, és agya azért szülte meg nehéz munkával az összeesküvés koholt vádját, hogy egyáltalán gondolhasson vágya beteljesedésére.

Azután ez a bizonytalanság külön életre kelt benne. Nem tudott szabadulni tőle. Őrültként bámulta az Aurorát, képtelen volt visszatérni kabinjának valós falai közé.

És az Aurora mozgott, forgott, lassan, nagyon lassan...

Olyan sokáig nézte, hogy már ezt is meg tudta állapítani. Amíg csak a világűrt látta az asztroszimulátoron, minden mozdulatlannak tetszett, mint egy festett díszlet: csöndes, mozdulatlan fénypontok sokasága, amelyekhez később egy apró félkör is csatlakozott. Talán éppen a kép mozdulatlanságának köszönhette, hogy nem jelentkezett a szokásos tériszonya?

Most viszont már nyilvánvaló volt, hogy az Aurora mozog, és Baley rádöbbent, hogy a hajó hamarosan a felszínre ereszkedik. A felhők kinyúltak feléjük...

Nem, nem is a felhők mozognak, a hajó halad spirálvonalban lefelé. A hajó mozog. Ő mozog. Ekkor döbbent rá hirtelen a saját létezésére. Ő zuhan a felhők között, a ritka levegőben, egyedül, védtelenül a szilárd felszín felé.

Összeszorult a torka, alig kapott levegőt.

Biztonságban vagy, győzködte magát. Körbevesznek a hajó falai.

De a falakat nem érezte.

De még ha nem is lennének falak, gondolta, akkor is van valami, ami körülzár. A saját bőröd.

De a bőrét sem érezte.

Rosszabb volt ez, mint a meztelenség: egy magára hagyott szellem zuhant lefelé, egy pőre, puszta éntudat, egy élő pontocska, egy magányos lény egy nyitott és végtelen világban.

Baley el akarta tüntetni ezt a képet, lenyomni a műszer kapcsolóját, de semmi sem történt. Idegeit annyira leterhelte a szörnyű élmény, hogy a gondolat ereje ezúttal kevésnek bizonyult az automatikus kikapcsoláshoz. Egyszerűen nem volt akarata. Nem csukódott be a szeme, és nem záródott össze az ökle. Rabul ejtette, hipnotikus transzba kergette, mozdulatlanságra kárhoztatta őt a rettegés.

Csak a felhőket érzékelte, a fehér... vagy inkább piszkosfehér ködöket... aranyos narancsszínű foltokat...

Azután minden elszürkült, és Baley fulladozni kezdett. Képtelen volt levegőt venni. Kétségbeesetten próbált segítséget kérni Daneeltől, de a gombóc nem mozdult a torkában...

Egyetlen hangot sem tudott kiadni...

12.

Baley úgy lihegett, mintha abban a pillanatban szakította volna át a célszalagot egy hosszútávfutó-verseny végén. Lejtett alatta a szoba, és a bal könyöke valami keményen nyugodott.

Rájött, hogy a padlón fekszik.

Giskard mellette térdelt, erős szorítású, hűvös robotkeze Baley jobb öklét fogta. A nyomozó Giskard válla fölött rálátott a kabin nyitott ajtajára.

Kérdezősködés nélkül is tudta, mi történt. Amikor fulladozni kezdett, Giskard elkapta a kezét, és rányomta az asztroszimulátor kapcsolójára, hogy véget vessen az előadásnak. Ha nem teszi, akkor most...

Daneel is ott volt velük, arcával közel hajolt Baleyhez, és szinte fájdalmas tekintettel nézte.

– Nem szóltál semmit, Elijah kollégám. Ha hamarabb észreveszem, hogy rosszul érzed magad...

Baley egy taglejtéssel igyekezett jelezni, hogy ért mindent, és semmi baj. Beszélni továbbra sem tudott.

A két robot várt, aztán amikor Baley egy esetlen mozdulattal megpróbált felállni, rögtön a hóna alá nyúltak, és felemelték. Leültették egy székre, és Giskard gyengéden kivette kezéből a műszer kapcsolóját.

– Hamarosan leszállunk – jelentette Giskard. – Azt hiszem, a továbbiakban nem lesz szükség az asztroszimulátorra.

– Mindenesetre a legjobb lesz elvinni – tette hozzá Daneel komoran.

– Várjatok! – szólalt meg végre Baley. Csak valami rekedt suttogás jött ki a torkán: egyáltalán nem volt biztos abban, hogy a robotok értik, mit akar mondani. Vett egy mély lélegzetet, bágyadtan megköszörülte a torkát, és megismételte: – Várjatok! Giskard!

A robot visszafordult.

– Uram?

Baley nem folytatta azonnal. A lényeg, hogy Giskard tudja, szüksége van rá. Most pihen még egy jó darabig, ki tudja, meddig? Igyekezett összeszedni szétszóródott gondolatait. Tériszony ide, tériszony oda, az úti cél vonatkozásában továbbra is megmaradt a bizonytalansága. Ezzel kezdődött a baj, és könnyen lehet, hogy a félelem súlyosbította is a rohamát.

Most meg kell tudnia, mi az igazság. Giskard nem fog hazudni. Egy robot nem tud hazudni, hacsak nem kap valami roppant körültekintő utasítást. De miért is utasítanák Giskardot ilyesmire? Hiszen Daneelt rendelték ki mellé, hogy legyen vele az utazás ideje alatt. Ha félre kellett vezetni Baleyt, akkor mindenképpen Daneelre osztották ezt a feladatot. Giskard csak hozom-viszem munkákra és ajtónállásra használható. Nyilvánvalóan felesleges lett volna bonyolult utasításokkal terhelni a memóriáját csak azért, hogy belekeverjék a hazugságok szövevényes rendszerébe.

– Giskard! – szólt Baley, most már csaknem normális hangon.

– Uram?

– Ugye hamarosan földet érünk?

– Már két óra sincs hátra a leszállásig, uram.

Vagyis két metrikus óra, gondolta Baley. Több mint két rendes óra. Vagy kevesebb? Nem számít. Az átszámítgatásba csak belebonyolódna. Jobb, ha nem foglalkozik vele.

Inkább elővette a legerélyesebb hangját:

– Mondd meg nekem most rögtön, hogy hívják azt a bolygót, amelyikre le fogunk ereszkedni!

Erre a kérdésre egy emberi lény csak rövid szünet után felelt volna – ha felel rá egyáltalán –, akkor is jó adag meglepetéssel a hangjában. Nem így Giskard. Ő rögtön válaszolt, úgy, ahogy máskor: egykedvűen, érzelemmentesen.

– Aurorának hívják, uram.

– Honnan tudod?

– Az Aurora az úti célunk. Ez a bolygó egyébként sem lehetne a Föld, már csak azért sem, mert az Aurora napjának, a Tau Cetinek a tömege a Föld napja tömegének csak kilencven százaléka. Ezért a Tau Ceti valamivel kevesebb hőt sugároz ki, és a fényébe jól látható narancsszínű árnyalat vegyül. Ezt az idegenek rögtön észreveszik. A felhőkön talán már ön is megfigyelte a visszaverődő napfény jellegzetes színét. A bolygó felszínén ugyanezt fogja látni, amíg hozzá nem szokik a szeme.

Baley elfordította a tekintetét Giskard kifejezéstelen arcáról. Természetesen észrevette a színbeli különbséget, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Hatalmasat hibázott.

– Elmehetsz, Giskard.

– Igen, uram.

Baley keserves arccal fordult Daneelhez.

– Daneel, bolondot csináltam magamból.

– Ha jól sejtem, arra gondoltál, hogy talán megtévesztünk, és nem az Aurorára szállítunk. Volt okod ezt feltételezni, Elijah kollégám?

– Nem. Talán a tudat alatt munkáló tériszonyom idegesített, és a nyugtalanság okozta a gyanakvást. Amikor még látszólag semmi sem mozdult az űrben, nem éreztem betegnek magamat, de a felszín alatt valószínűleg akkor is jelen volt a kór, és az tett egyre nyugtalanabbá.

– A mi hibánk volt, Elijah kollégám. Tudtuk, hogy nem kedveled a nyílt teret, és ennek ellenére átadtuk az asztroszimulátort, illetve ha már egyszer átadtuk, nem figyeltünk kellőképpen.

Baley bosszúsan csóválta a fejét.

– Ne mondj ilyet, Daneel! Már így is éppen eléggé figyeltek rám. Kíváncsi vagyok, vajon az Aurorán mennyire szigorúan őriznek majd.

– Szerintem, Elijah kollégám, bizonyos megkötések fogják szabályozni a szabad mozgásodat és az auroraiakkal való érintkezést – vélekedett Daneel.

– Éppen ez az, amitől félek. Biztosítaniuk kell számomra, hogy szabadon gyűjthessem az információkat, mégpedig közvetlenül az érintettektől, a bűncselekmény helyszínén. Máskülönben nem tudom kideríteni az igazságot ebben az ügyben.

Baley ekkor már teljesen magára talált, bár egy kicsit fáradt volt még. Az intenzív élmény hatására szörnyen vágyakozott jól megtömött pipája után, s ez roppant kínosan érintette, mert azt hitte, leszokási kísérlete ezúttal nagyobb sikerrel járt, mint egy évvel korábban. Szinte érezte a dohányfüst illatát az orrában és ízét a torkában.

Jól tudta, hogy be kell érnie az emlékkel. Az Aurorán semmiképp nem fogják engedélyezni neki a dohányzást. A Külső Világokon nem termesztenek dohányt, és ha hozott volna magával, akkor azt még a hajóra való felszállás előtt elvették és megsemmisítették volna.

– Elijah kollégám, ezt leszállás után meg kell beszélned dr. Fastolfe-fal. Saját hatáskörömben nem dönthetek erről.

– Tudom, Daneel, de hogyan beszélhetnék én Fastolfe-fal? Valamiféle asztroszimulátoron keresztül? És akkor is egy ilyen kapcsolót fogok szorongatni a kezemben?

– Szó sincs róla, Elijah kollégám. Személyesen fogsz beszélni vele. A tervek szerint dr. Fastolfe a repülőtéren vár.

13.

Leszállás közben Baley hallgatózott. Persze fogalma sem volt arról, hogy rendes körülmények között milyen zajok és zörejek lépnek fel ilyenkor. Nem ismerte a hajó működését, nem tudta, hány férfi és hány nő tartózkodik a fedélzeten, mi a dolguk leszálláskor, és egyáltalában mire kell számítania.

Kiáltozásra? Dübörgésre? Vagy a hajó enyhe remegésére?

Nem hallott semmit.

– Úgy látom, ideges vagy, Elijah kollégám – mondta Daneel. – Örülnék, ha mihamarabb szólnál nekem, amennyiben kellemetlenül érzed magát. Rögvest segítenem kell, amint észreveszem, hogy bánt valami.

Daneel alig észrevehetően megnyomta a „kell” szócskát.

Csak az Első Törvénynek engedelmeskedik, gondolta Baley szórakozottan. Biztos, hogy amikor összeestem, a maga módján ugyanúgy szenvedett, mint én, amiért nem látta előre a veszélyt. A pozitronagy meg nem engedett feszültségingadozásai – amelyekről semmit sem tudok – ugyanolyan kellemetlen érzést kelthetnek, és hasonló reakciót válthatnak ki belőle, mint énbelőlem a hirtelen nyilalló, éles fájdalom.

Honnan is tudhatnám, mi rejtőzik egy robot álbőre és áltudatküszöbe alatt, fűzte tovább a gondolatot.

Körülbelül annyit tudok róluk, amennyit Daneel az én szervezetemről.

Aztán Baleyre rátört a lelkiismeret-furdalás, amiért barátját gondolatban robotnak titulálta. Belenézett Daneel jóindulatú szemébe (mióta olvas ki jóindulatot azokból a szemekből?), és azt válaszolta:

– Rögtön szólnék, Daneel kolléga, ha kellemetlenül érezném magam. De semmi bajom. Csak hegyezem a fülemet, hátha megtudok valamit a leszállás menetéről.

– Köszönöm, Elijah kollégám – felelte Daneel komoly arccal. Finoman biccentett, aztán folytatta: – A leszállás elvben nem okozhat kényelmetlenséget. A gyorsulást érzékelni fogod, de csak felületesen, mivel ez a helyiség bizonyos mértékig elmozdul majd a gyorsulás irányába. A hőmérséklet emelkedhet, de legfeljebb csak két Celsius-fokot. Ami a hangjelenségeket illeti, halk sziszegéssel járhat, ahogy áthaladunk az egyre vastagodó atmoszférán. Zavar valamelyik kísérőjelenség?

– Nem hiszem. Inkább csak az zavar, hogy nem lehetek részese a leszállás élményének. Szeretnék megtudni egyet s mást. Nem akarom, hogy megfosszanak ettől az élménytől.

– Már tapasztalhattad, Elijah kollégám, hogy temperamentumod nem alkalmas ennek az élménynek a befogadására.

– De hogyan tegyem túl magamat ezen, Daneel? – kérdezte Baley erélyesen. – Elég ok ez arra, hogy itt tartsanak?

– Elijah kollégám, elmagyaráztam már, hogy a saját személyes biztonságod érdekében őriztetnek ebben a helyiségben.

Baley leplezetlen undorral csóválta a fejét.

– Gondolkoztam ezen, és arra jutottam, hogy az egésznek semmi értelme. Anynyira kicsi az esélye, hogy a sok megkötés ellenére, az ismeretlen aurorai viszonyok között a végére tudok járni ennek a bűnügynek, hogy szerintem józanul gondolkodó ember nem fárad az akadályoztatásommal. De ha meg is teszi, akkor se közvetlenül a személyemet veszi célba. Miért nem a hajó ellen követnek el valamilyen szabotázsakciót? Ha igazán hétpróbás gazemberekkel van dolgunk, akkor nekik nem nagy ügy elintézni egy hajót az utasaival, veled, Giskarddal és velem együtt.

– Számoltunk ezzel a lehetőséggel, Elijah kollégám. Alaposan átvizsgáltuk a hajót. Ha szabotázsra kellett volna számítanunk, felfedeztük volna a nyomát.

– Biztos vagy ebben? Száz százalékig biztos?

– Abszolút bizonyossággal nem lehet ilyesmit állítani. Giskard és én mindenesetre elégedettek vagyunk, mivel nagy valószínűség szerint a katasztrófa esélye minimális.

– És ha tévedtek?

Mintha enyhén megrándult volna Daneel arca. Mintha olyasvalamit kérdeztek volna most tőle, ami megzavarta pozitron-agytekervényeinek zökkenőmentes működését.

– De nem tévedünk.

– Nem jelenthetsz ki ilyesmit. Közeledik a leszállás pillanata, és biztosra veszem, hogy akkor a legnagyobb a veszély. Ilyenkor tulajdonképpen még szabotázsra sem lenne szükség. Én személy szerint most, ebben a pillanatban forgok a legnagyobb veszélyben. Ha ugyanis ki akarok lépni az Aurorára, akkor nem rejtőzködhetem tovább ebben a szobában, végig kell vonulnom a hajón, a többi utas között. Megtettétek a szükséges óvintézkedéseket a biztonságos leszállás érdekében? – (Baley kisszerűen viselkedett: ok nélkül szapulta Daneelt, csak hogy levezesse a hosszú raboskodás alatt felgyülemlett feszültséget, és elrejtse saját kifakadása miatt érzett szégyenét.)

Daneel viszont most is higgadtan válaszolt:

– Megtettük, Elijah kollégám. És egyébként közben le is szálltunk. Már az Aurora felszínén áll a hajó.

Baley egy pillanatra elvesztette az uralmat idegei felett. Zaklatottan körülnézett, de persze nem látott semmi különlegeset, csak a szoba ismerős falait. A Daneel által leírt történésekből nem észlelt semmit: se a gyorsulást, se a hőt, se a szél fütyülését. Vagy Daneel szándékosan hozta megint szóba a személyes biztonsága kérdését, hogy elterelje a figyelmét más, kevésbé nyugtalanító tényezőkről?

– De még mindig hátravan a kiszállás a hajóból – mondta Baley. – Hogyan szállhatok ki anélkül, hogy támadási felületet kínáljak az esetleges ellenségnek?

Daneel az egyik falhoz lépett, és megérintette a burkolatot. Abban a pillanatban rés nyílt a fal közepén, és a két falrész eltávolodott egymástól. Baley egy hosszú, henger alakú alagutat látott.

Giskard abban a pillanatban lépett be a helyiség ajtaján.

– Uram, mi hárman a csőkijáraton távozunk. Kívülről figyelni fognak minket. A cső másik végén dr. Fastolfe várja önt.

– Megtettük a szükséges óvintézkedéseket – jelentette Daneel.

– Ne haragudjatok rám, Daneel... és Giskard. – Borús arccal lépett be a csőbe. Az óvintézkedések emlegetése mindahányszor azt juttatta az eszébe, hogy mégiscsak veszélyben van, ha megbízója szükségesnek tartja az óvatosságot.

Baley bátornak hitte magát, de most idegen bolygóra érkezett, ahol nem fogja tudni, ki a barát és ki az ellenség, s nem veszik őt körül ismerős személyek és tárgyak (Daneel természetesen kivételnek számít). És a fontos pillanatokban nem lesz körülötte melegséget és nyugalmat adó zárt tér. Beleborzongott a gondolatba.

Fastolfe

14.

Dr. Han Fastolfe csakugyan várta Baleyt – és még mosolygott is. Magas, karcsú férfi volt, vékony szálú, világosbarna hajjal és jellegzetes fülekkel. Baley három év után is élénken emlékezett azokra a nagy, elálló fülekre, amelyek egy kicsit komikusan hatottak, de kellemes, barátságos emberré tették a doktort. Baley inkább a fülek láttán, semmint a viszontlátás felett érzett örömében mosolyodott el.

Óhatatlanul is felmerült benne a kérdés, vajon miért nem tudnak az aurorai orvosok végrehajtani egy olyan apró plasztikai műtétet, amely eltüntethetné ezt a szembetűnő szépséghibát. Aztán elgondolkozott, és meglepetve konstatálta, hogy neki tulajdonképpen kedvére van, hogy Fastolfe ilyen füleket visel, és talán maga a doktor is így van ezzel. Hiszen nem lehet mindennapi az az arc, amely mosolyt fakaszt a másik ember arcán.

Fastolfe talán fontosnak tartotta, hogy első látásra elnyerje mások rokonszenvét. Vagy éppenséggel az vált hasznára, hogy alábecsülik? Vagy az, hogy egyszerűen csak másnak tartják?

– Elijah Baley nyomozó. Jól emlékszem önre, bár a nevéről mindig az a színész jut az eszembe, aki a szerepét alakította. – Ezek voltak Fastolfe köszöntőszavai.

Baley keserves képet vágva válaszolt:

– Az a hipervíziós dráma örök életemre elkísér, dr. Fastolfe. Ha megtudnám, hogy van egy hely, ahová elszökhetem előle...

– Nincs ilyen hely – felelte Fastolfe derűsen. – Legalábbis nem tudok róla. Úgyhogy amennyiben nem akar hallani arról a műsorról, mostantól mellőzzük a témát a beszélgetéseink során. Soha többet nem teszek említést róla. Rendben?

– Köszönöm. – Baley előre megfontolt hirtelenséggel Fastolfe felé nyújtotta a kezét.

Fastolfe érezhetően tétovázott, aztán egy pillanatra óvatosan megszorította Baley kezét.

– Gondolom, nem egy két lábon járó vírusgyűjteménnyel van dolgom, Mr. Baley.

Aztán a kezére pillantott, és bánatosan hozzátette:

– Be kell vallanom, a kezemet bekenték egy kellemetlen tapintású krémmel. Jelen pillanatban én testesítem meg az ön számára az aurorai társadalom irracionális félelmeit.

Baley vállat vont.

– Én is tele vagyok szorongással. Például nem kedvelek a külvilágban, mármint a szabadban tartózkodni. És ami azt illeti, nem szolgált örömömre, hogy az adott körülmények között az Aurorára kell jönnöm.

– Teljességgel megértem önt, Mr. Baley. Zárt autóban fogjuk utaztatni, és a birtokomon is mindent megteszünk azért, hogy ne kelljen kimennie a szabad levegőre.

– Köszönöm, de azt hiszem, aurorai tartózkodásom alatt időnként kénytelen-kelletlen ki kell majd ruccannom a külvilágba. Amennyire lehet, erre is felkészültem.

– Természetesen. Mindenesetre igyekszünk, hogy ilyesmire csak végszükség esetén kerüljön sor. Most érje be, kérem, a zárt környezettel!

Az autó az alagút árnyékában várakozott. Baley örömmel nyugtázta, hogy az odáig vezető néhány lépésnyi úton aligha kell tartania a külvilágtól. Tudta, hogy Daneel és Giskard ott van a nyomában. A robotok külsőleg nem hasonlítanak ugyan egymáshoz, de most mindketten ugyanolyan komolyan, ugyanolyan végtelen nyugalommal várakoznak.

Fastolfe kinyitotta az autó hátsó ajtaját, és betessékelte Baleyt.

A nyomozó beszállt. Daneel gyorsan, kecsesen beugrott mögé, Giskard pedig egy precízen koreografált táncmozdulattal a túloldalon foglalt helyet. Baley szabályosan beékelődött kettejük közé, de nem sérelmezte ezt a kényelmetlenséget, inkább örült annak, hogy jobbról-balról egy-egy vaskos robottest választja el a külvilágtól.

De a külvilágnak nyoma sem volt. Fastolfe beszállt az első ülésre, becsukódtak az ajtók, az ablakok elsötétedtek, és lágy, mesterséges fény árasztotta el a belső teret.

– Általában nem így szoktam közlekedni, Mr. Baley, de nekem nem jelent ez különösebb kellemetlenséget, ön pedig valószínűleg kényelmesebbnek találja. Egyébként az autó teljesen komputerizált, ismeri az utat, és mindenféle akadályra és vészhelyzetre felkészült. Nekünk egy pillanatra sem kell beavatkoznunk.

Baley alig érzékelte a gyorsulást és az autó mozgását.

– Biztonságos útvonalon haladunk, Mr. Baley – mondta Fastolfe. – Meglehetősen nagy erőfeszítéseket tettem annak érdekében, hogy minél kevesebben tudják meg, hogy ön ebben az autóban utazik. Kívülről természetesen senki sem láthatja meg. Az út nem tart sokáig; egyébként az autót gázsugár hajtja és emeli a magasba, így tulajdonképpen repülőútról kellene beszélnünk, de ha gondolja, megragadhatja az alkalmat a pihenésre. Most teljes biztonságban van.

– Ön úgy beszél – felelte Baley –, mintha egyébként veszélyben lennék. Most kivételesen biztonságban vagyok, ahogyan biztonságban voltam akkor is, amikor fogva tartottak a hajón. – Körülnézett a szűk, zárt térben, s úgy látta, csakugyan elegendő védelmet nyújt a fémkeret, a sötét üveg, no meg persze a két robot masszív fémszerkezete.

Fastolfe felnevetett.

– Tudom, hogy túlzásokba esem, de az Aurorán mostanság magasra csaptak az indulatok. Ön válságidőszakban érkezett hozzánk, és én inkább vállalom, hogy a túlzásaim miatt hülyének néznek, mint hogy vállaljam az ellenkező véglet kockázatát.

– Gondolom, ön is tudja, dr. Fastolfe, hogy a küldetésem esetleges kudarca a Földre nézve súlyos következményekkel járhat.

– Tisztában vagyok ezzel. Higgye el, én legalább annyira akarom a sikert, mint ön.

– Elhiszem. Hozzáteszem még, hogy ha kudarcot vallok, elveszítem a Földön személyes és szakmai hitelemet egyaránt.

Fastolfe hátrafordult az ülésen, és döbbenten nézett Baleyre.

– Csakugyan? Pedig senki sem garantálhatja a sikert.

Baley vállat vont.

– Tudom, de így van. Nyilvánvalóan én leszek a kétségbeesett földi kormányzat szidalmainak a céltáblája.

– Erre nem gondoltam, amikor felkértem, Mr. Baley. Biztosíthatom, hogy megteszek mindent, ami tőlem telik. Bár hogy őszinte legyek... – Fastolfe elfordította a fejét – a vereségünk esetén igencsak korlátozottak a lehetőségeim.

– Tudom – felelte Baley keserűen. Hátradőlt a puha, kárpitos ülésen, és lehunyta a szemét. Az autó finoman ringatta, de ő nem aludt el. Éppen ellenkezőleg: fokozottan járt az agya. Azon gondolkodott, mire mehet azzal a csekélyke segítséggel.

15.

Baley a másik végállomáson sem érezte a külvilág közelségét. Egy föld alatti garázsban szállt ki a járműből, és onnan egy kis lift vitte fel – mint később kiderült – a földszintre.

Ott egy napfényes szobába kísérték. Enyhén megborzongott a napsugarak láttán (tényleg volt bennük valami narancsos árnyalat).

Fastolfe észrevette Baley idegenkedését.

– Az ablakokat nem lehet átláthatatlanná tenni, de ha akarja, megoldom az elsötétítést. Tulajdonképpen gondolnom kellett volna rá...?

– Felesleges – válaszolta Baley mogorván. – Majd háttal ülök az ablaknak. Akklimatizálódnom kell.

– Ahogy gondolja. Mindenesetre rögtön szóljon, ha kényelmetlenül érzi magát, Mr. Baley! Az Aurorának ezen a vidékén most késő délelőtt van. Nem tudom, a hajón hogyan mérte az időt. Ha már hosszú ideje ébren van, és pihenni szeretne, van rá lehetőség, hogy kialudja magát. Ha éber, de nem éhes, nem kell ennie. Ha viszont kedve van hozzá, rövidesen együtt ebédelhetünk.

– Az én napirendembe is kitűnően illeszkedne most egy ebéd.

– Nagyszerű! Emlékeztetni szeretném önt arra, hogy a mi napjaink hét százalékkal rövidebbek, mint a földi napok. Ez elvileg nem okozhat önnek különösebb bioritmikus problémákat, de ha mégis zavarja, mi próbálunk majd alkalmazkodni önhöz.

– Köszönöm.

– És végül... Nem tudom pontosan, melyek a kedvenc ételei.

– Megeszem mindent, amit elém tesznek.

– Ennek ellenére nem fogok megsértődni, ha valamelyik ételünket nem találja túlságosan... ízletesnek.

– Köszönöm.

– És nem zavarja, ha Daneel és Giskard is velünk tart?

Baley halványan elmosolyodott.

– Ők is enni fognak?

Fastolfe mosoly nélkül, komoly arccal válaszolt:

– Nem, de szeretném, ha mindig ön mellett lennének.

– Veszély fenyeget? Még itt is?

– Semmiben sincs tökéletes bizodalmam. Még itt is számolni kell a veszéllyel.

Ekkor belépett a szobába egy robot.

– Uram, az ebéd tálalva van – jelentette.

Fastolfe bólintott.

– Jól van, Faber. Hamarosan asztalhoz ülünk.

– Hány robotja van, dr. Fastolfe? – érdeklődött Baley.

– Elég sok. Nem értük még el a solariai szintet, ahol egy emberre tízezer robot jut, de nekem több robotom van, mint az egy emberre jutó aurorai átlag: pontosan ötvenhét. Nagy ez a ház, és irodának meg műhelynek is használom. Ezenkívül a feleségemnek – ha éppen van feleségem – külön szárnyban kell laknia, hogy ne zavarja őt a munkám, ezért külön személyzetre van szüksége.

– Ha ötvenhét robotja van, megértem, hogy nélkülözni tud közülük kettőt. Most már nincs olyan lelkiismeret-furdalásom, amiért az ön utasítására Giskard és Daneel kísért az Aurorára.

– Biztosíthatom, Mr. Baley, hogy tudatosan választottam ki őket. Giskard az udvarmesterem és a jobbkezem. Megszakítás nélkül szolgál, mióta felnőttkorba léptem.

– Mégis őt küldte el értem. Ez megtisztelő – mondta Baley.

– Ebből is láthatja, mennyire fontos az ön személye, Mr. Baley. Giskard a legmegbízhatóbb robotom. Erős és masszív.

Baley szeme Daneelre tévedt, mire Fastolfe rögtön folytatta a mondatot:

– Daneel barátomat nem is számítottam bele a statisztikába. Ő nem a szolgám, hanem olyan művem, akire gyenge pillanataimban rendkívül büszke vagyok. Osztályában ő az első. Megépítője és modellje az a dr. Roj Nemennuh Sarton volt, akit... – Fastolfe tapintatosan elhallgatott.

– Értem – vetette közbe Baley, és gyorsan bólintott.

Nem akarta, hogy a doktor befejezze a mondatot, mert most jött volna az, hogy Sartont a Földön gyilkolták meg.

– Szóval a szerelési munkálatokat Sarton vezette – folytatta Fastolfe –, de Daneel az én elméleti számításaim alapján készült el.

A doktor rámosolygott Daneelre, mire a robot elismerően biccentett.

– Jander is az öné volt – mondta Baley.

– Igen. – Fastolfe megcsóválta a fejét, és lesütötte a szemét. – Talán ugyanúgy magamnál kellett volna tartanom őt is, mint Daneelt. De ő a második ember formájú robotom volt, és nem jelentett nekem annyit, mint az első. Daneel az elsőszülött. Őt úgyszólván külön kategóriába sorolom.

– És nem szerkeszt újabb humanoid robotokat?

– Soha többé. De jöjjön – mondta Fastolfe, és összedörzsölte a két tenyerét –, vár az ebéd. Nem hiszem, Mr. Baley, hogy a Földön a lakosság hozzá van szokva a mi úgynevezett „természetes élelmiszereinkhez”. Ma ráksalátát fogunk ebédelni kenyérrel és sajttal. Ihat tejet, vagy választhat a különböző gyümölcsleveink közül. Ilyen egyszerű az egész. Desszertnek fagylaltot kapunk.

– Csupa hagyományos földi étel – mondta Baley –, amelyek eredeti formájukban már csak az ősi irodalmi művekben lelhetők föl.

– Egyik sem számít mindennapi fogásnak itt, az Aurorán, de gondoltam, nincs értelme annak, hogy helyi ínyencségekkel és fűszerekkel kínáljam. Beletelne egy kis időbe, amíg megszokja őket.

Fastolfe felállt.

– Kérem, jöjjön velem, Mr. Baley. Csak ketten leszünk; ígérem, nem fogunk ünnepélyesen álldogálni az asztalnál, és mellőzünk mindenféle formaságot.

– Köszönöm – hálálkodott Baley. – Értékelem a kedvességét. A hajóút unalmát elűzendő eléggé intenzíven beleástam magam az Auroráról szóló szemléltetőanyagokba, és tudom, hogy ünnepélyes alkalmakra az etikett jó néhány étkezési szertartást ír elő, amelyektől kifejezetten rettegek.

– Nem kell rettegnie.

– Dr. Fastolfe! Lehetnénk esetleg olyannyira kötetlenek, hogy ebéd közben a munkáról beszélgetünk? Egy percet sem szabadna feleslegesen elvesztegetnem.

– Jó ötlet – helyeselt Fastolfe. – A munkájáról fogunk beszélgetni, és gondolom, megbízhatok önben, hogy senkinek sem szól majd erről a botlásomról. Nem szeretném, ha kinéznének az illemtudó társaságból. – Felnevetett. – Bár most nem kellene nevetnem. Ezen nincs mit nevetni. Ha most elvesztegetjük az időnket, abból nemcsak kellemetlenségeim származhatnak. Az könnyen végzetes következményekkel járhat.

16.

Baleynek egy vendégszobát bocsátottak a rendelkezésére. A berendezés néhány szék, egy fiókos szekrény és egy zongoraszerű hangszer, amelyen billentyűk helyett sárgaréz szelepek éktelenkedtek, a falakat díszítő absztrakt képek mintha remegtek volna a fényben. A sima felületű, különféle barna árnyalatú kockákkal mintázott padló a tervező szándéka szerint talán faberakásra emlékeztetett, és bár frissen fényezettnek látszott, egyáltalán nem volt csúszós.

Az ebédlőt ugyanilyen padló borította, de ez volt az egyetlen hasonlóság a két helyiség között. A hosszú, négyszögletes termet kifejezetten túldíszítették. Elhelyeztek benne hat nagy, négyzet alakú asztalt, ezek láthatóan tetszés szerint összeszerelhető elemes bútorok voltak. Az egyik rövidebb fal mentén bárpult állt csillogó, színes üvegekkel, mögötte egy görbe tükör, amely szinte végtelenül hosszúnak mutatta a termet. A bárpulttal szemközt, a másik oldalon négy falmélyedést alakítottak ki, melyek mindegyikében egy-egy robot várakozott.

A két hosszabb falat művészi mozaikberakás fedte, a képek színe lassan változott. Az egyik egy lakott bolygófelszínt ábrázolt, de Baley nem tudta megállapítani, az Aurora vagy egy másik létező égitest volt-e a modell; azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy csak az alkotó képzeletében létezett az a világ. A kép egyik oldalán búzaföld (vagy valami hasonló) terült el, telis-tele bonyolult, egytől egyig robotok által vezérelt mezőgazdasági gépekkel. Távolabb elszórtan emberlakta épületek is látszottak, amelyek a fal másik végében várossá sűrűsödtek – legalábbis Baley ilyennek képzelt el egy aurorai várost.

A másik hosszú falat csillagászati könyvbe illő ábra díszítette. Egy távoli nap kék-fehér bolygót világított meg, és a bolygót mintázó mozaikok úgy verték vissza a fényt, hogy egészen közelről nézve is az volt az ember érzése, hogy az égitest forog. A környező csillagok – némelyek halványabbak, mások fényesebbek – ránézésre ugyancsak változtatták a helyüket, de mozdulatlannak tűntek annak a szemében, aki huzamosabb ideig egyikre vagy másikra szegezte a tekintetét.

Baley zavarónak és visszataszítónak találta az egészet.

– Szép munka – jegyezte meg Fastolfe. – Csak kicsit túl drága volt. Nem éri meg az árát, de hát Fanya ragaszkodott hozzá. Fanya a jelenlegi élettársam.

– Ő is velünk tart most, dr. Fastolfe?

– Nem, Mr. Baley. Mint már említettem, csak ketten leszünk. Megkértem Fanyát, hogy erre az időre vonuljon vissza a lakosztályába. Nem akarom belekeverni őt ebbe az ügybe. Ugye megérti?

– Természetesen.

– Jöjjön, foglaljon helyet!

Leültek az egyetlen terített asztalhoz. Baley a tálak, csészék és míves evőeszközök némelyikét szokatlannak találta. Az asztal közepén egy magas, felül elkeskenyedő henger állt, leginkább egy szürke kőből készült sakkfigurára emlékeztetett.

Baley nem tudott ellenállni a kísértésnek, és megérintette az ujjával.

Fastolfe elmosolyodott.

– Fűszertartó – magyarázta. – Egészen egyszerűen működik: egy tucat különböző fűszerből választhatunk. Az ember felemeli, és szertartásos mozdulatokat végez rajta, melyek önmagukban értelmetlenek, de az aurorai sznobok számára rendkívül fontosak, mert emelik az étkezés rangját. Fiatalabb koromban a fűszertartót a tenyerembe véve, a hüvelyk-, mutató- és középső ujjam hegyét összeszorítva magam is el tudtam végezni a sózás műveletét. Ha most megpróbálnám, könnyen lehet, hogy a manőver során fejbe verném a vendégemet. Remélem, eltekint attól, hogy megpróbáljam.

– Kérem, dr. Fastolfe, inkább ne próbálja meg!

Egy robot salátát tett az asztalra, egy másik gyümölcsleveket hozott egy tálcán, egy harmadik kenyeret és sajtot tálalt fel, egy negyedik pedig a szalvétákat igazította el az asztalon. Összehangoltan dolgoztak, egyszer sem ütköztek egymásnak. Egészen lenyűgözték Baleyt.

Végül, mintha mi sem lenne természetesebb ennél, megálltak az asztal egy-egy oldalán, egyszerre hátraléptek, meghajoltak, megfordultak, majd visszatértek a szoba túlsó végében található falmélyedésekbe. Baley csak akkor vette észre, hogy Daneel és Giskard is ott van az ebédlőben. Nem látta őket bejönni. A búzaföldet ábrázoló fal egy-egy beugrójában várakoztak. Daneel volt hozzájuk közelebb.

– Most, hogy elmentek... – kezdte Fastolfe, majd rögtön el is hallgatott, és lassan, szomorúan csóválta a fejét – azazhogy mégse mentek el... A robotok az étkezés megkezdése előtt általában elhagyják a termet, hiszen ők nem esznek. Logikus. Végül aztán ez is a szertartás részévé vált. Szinte elképzelhetetlen, hogy valaki hozzálásson az ételnek, amíg a robotok jelen vannak. Most viszont...

– Most viszont nem mentek el – fejezte be Baley a mondatot.

– Nem bizony. Úgy éreztem, a biztonság előbbre való az etikettnél, és önt, aki nem aurorai, nem fogja zavarni ez a kis szabálytalanság.

Baley megvárta, míg Fastolfe megkezdi az étkezést. A doktor kézbe vette a villát. Baley is. Fastolfe enni kezdett, szándékosan lassan csinált mindent, hogy vendége megfigyelhesse, mi a teendő.

Baley óvatosan beleharapott a rákba. Nagyon ízletesnek találta. A Földön fogyasztott rákkrémre hasonlított, de sokkal finomabb és gazdagabb volt. Komótosan rágcsálta a falatokat, és bár nagyon szeretett volna előrébb jutni a nyomozással, pillanatnyilag elképzelhetetlennek tartotta, hogy az ebéden kívül bármi mással foglalkozzék.

Meglepetésére Fastolfe tette meg az első lépést.

– Nem kellene munkához látnunk, Mr. Baley?

A nyomozó érezte, hogy enyhén elvörösödik.

– Dehogyisnem. Mindenképpen. Bocsásson meg, de megleptek az önök aurorai ízei, és nem tudtam másra koncentrálni. Tulajdonképpen ön idézte elő a bajt, ugye, dr. Fastolfe?

– Miért kérdezi ezt?

– Úgy tudom, valaki nagy szakértelmet kívánó módon követte el a robotölést.

– Robotölés? Hangzatos kifejezés – mondta Fastolfe mosolyogva. – Értem már, mire gondol. Jól tudja: az a módszer csakugyan roppant komoly szakértelmet kíván.

– És ha jól tudom, csakis önnek van meg a szükséges szakértelme.

– Ezt is jól tudja.

– És még ön is elismeri, mi több, teljes bizonyossággal állítja, hogy senki más nem idézhette elő Jander agyában a mentális zárlatot.

– Én csak az igazat mondom, Mr. Baley. A hazudozással, ha képes lennék is rá, nem jutnék semmire. Mindenki tudja, hogy én vagyok az ötven Külső Világ első számú elméleti robotszakértője.

– De nem lehetséges, dr. Fastolfe, hogy az egész világ második, harmadik vagy akár tizenötödik legjobb robotszakértője is képes ilyesmire? Tényleg csak a legjobb követhette el a gyilkosságot?

– Szerintem a legjobbnak is minden tudására szüksége lett volna – jelentette ki Fastolfe higgadtan. – Sőt, és most megint csak az egyéni véleményemet mondom, én is csak különösen jó formában lettem volna képes rá. Ne felejtse el, hogy a robotika legkiválóbb szakemberei, magamat is beleértve, a pozitronagyak megtervezésénél különös figyelmet szenteltek annak, hogy kizárják a mentális zárlat lehetőségét.

– Biztos ebben? Egészen biztos?

– Tökéletesen.

– És ezt már nyilvánosan is kijelentette?

– Természetesen. Volt egy nyilvános vizsgálat, amelynek során feltették nekem ugyanezeket a kérdéseket, és én akkor is az igazat válaszoltam. Az Aurorán ez a szokás.

– Pillanatnyilag nem vonom kétségbe, hogy meggyőződése szerint igazat vallott – mondta Baley. – De nem lehet, hogy a természetes büszkesége ragadtatta ilyen kijelentésre? Talán az is jellegzetes aurorai vonás.

– Úgy érti, annyira szeretném a legjobbnak mutatni magam, hogy szándékosan magamat vádolom mindenki előtt Jander mentális zárlatának előidézésével?

– Én úgy képzelem, hogy ön vállalja a politikai bukást és a társadalmi kitaszítottságot, ha a tudományos jó híre csorbítatlan marad.

– Értem. Érdekes gondolatok ezek, Mr. Baley. De más a helyzet. Ön szerint, ha választanom kellene a két lehetőség közül: tudniillik hogy beismerem, nem én vagyok a legjobb, illetve bűnösnek vallom magam a „robotölésben” – akkor én tudatosan az utóbbit választanám.

– Nem, dr. Fastolfe, nem akarom ennyire leegyszerűsíteni a kérdést. Talán azért hazudja azt magának, hogy ön a legjobb robotszakértő, és azért ragaszkodik ehhez mindenáron, mert tudat alatt – hangsúlyozom, dr. Fastolfe, tudat alatt – meg van győződve arról, hogy megelőzték.

Fastolfe felnevetett, de egy parányi idegesség is kicsendült a nevetéséből.

– Nem, nem, Mr. Baley. Ez óriási tévedés!

– Gondolkodjon csak, dr. Fastolfe! Biztos abban, hogy a többi robotszakértő szakmai tudás terén meg sem közelíti önt?

– Alig néhányan foglalkozunk ember formájú robotokkal. Daneel elkészítésével tulajdonképpen egy új tudományág jött létre, amelynek ma még neve sincs. Az Aurora elméleti robotszakértői közül egyedül én értem, hogyan működik Daneel pozitronagya. A néhai dr. Sarton is értette, de nem olyan jól, mint én. Az elképzelés lényege ugyanis tőlem származik.

– Ha kezdetben így is volt, nem biztos, hogy ma is igaz. Senki nem szerzett tudomást az elmélet lényegéről?

Fastolfe határozottan ingatta a fejét.

– Senki. Senkit sem tanítottam meg rá, és képtelenség, hogy bármely más, ma élő tudós egyedül rájöhetett volna ugyanerre.

Baley egy kicsit ingerülten válaszolt.

– Nem lehet, hogy egy jóeszű fiatalember, aki most végzett az egyetemen, és okosabb, mint bárki is gondolná...

– Nem, Mr. Baley, nem lehet. Ha létezne az illető, én biztosan ismerném. Akkor megfordult volna a laboratóriumomban, és együtt dolgozott volna velem. Pillanatnyilag nincs ilyen fiatalember. Nem mondom, hogy később sem lesz, talán többen is lesznek. De jelen pillanatban egyetlenegy sincs!

– Tehát ha ön meghal, akkor a sírba viszi magával ezt az új tudományágat?

– Még csak százhatvanöt éves vagyok, persze metrikus évben számolva; ez mintegy száznegyvennégy földi évnek felel meg.* Aurorai viszonylatban fiatalnak számítok, és semmilyen egészségi ok nem zárja ki, hogy eléljek legalább még egyszer ennyi ideig. A négyszáz éves kor sem szokatlan – metrikus évben számítva. Lesz még elég időm tanítani.

Közben befejezték az étkezést, de sem Fastolfe, sem pedig Baley nem állt fel az asztaltól. A robotok sem vitték el a tálakat. Mintha valamennyien mozdulatlanná dermedtek volna a gyorsan pergő párbeszéd közepette.

– Dr. Fastolfe – mondta Baley résnyire szűkült szemmel. – Két éve a Solarián jártam, és az volt a benyomásom, hogy mindent összevetve valamennyi világ közül ott értenek a legjobban a robotikához.

– Mindent összevetve ez valószínűleg igaz is.

– És nincs olyan solariai, aki elkövethette volna a gyilkosságot?

– Nincs, Mr. Baley. Az ő robotjaik semmivel sem fejlettebbek, mint az én szegény kis megbízható Giskardom. A solariaiaknak halvány fogalmuk sincs az ember formájú robotok készítéséről.

– Hogy állíthatja ezt ennyire biztosan?

– Ön, Mr. Baley, járt már a Solarián, így nagyon jól tudja, hogy a solariaiak csak nagy nehézségek árán tudják megközelíteni egymást. Háromdimenziós „távnézés” útján érintkeznek, kivételt csak azok az esetek jelentenek, amikor elkerülhetetlen a szexuális kapcsolat. Gondolja, hogy valamelyiküknek eszébe jutna olyan ember formájú robotot tervezni, amelyik előcsalja a neurotikus félelmeiket? Jóformán nem is tudnák használni, annyira kerülné mindenki a vele való találkozást.

– De talán akad olyan solariai, aki meglepően jól tűri az emberi test közelségét. Nem zárhatjuk ki ennek a lehetőségét.

– Nem zárom ki. Csakhogy jelenleg egyetlen solariai állampolgár sem tartózkodik az Aurorán.

– Hogyhogy?

– Az itteniekkel sem szeretnek közvetlenül érintkezni, ezért csak nagyon fontos üzleti ügyekben utaznak el ide vagy a többi világra. Sőt még ilyen esetben sem lépnek a bolygó felszínére, hanem a bolygó körüli pályáról elektronikus eszközökkel kommunikálnak az idegenekkel.

– Ha viszont tényleg igaz, hogy ön az egyetlen ember, aki elkövethette a gyilkosságot, fel kell tennem a kérdést: ön ölte meg Jandert?

– Nem tudom elképzelni, hogy Daneel ne mondta volna meg önnek: tagadom ezt a vádat – válaszolta Fastolfe.

– Megmondta, de én öntől is hallani akartam.

Fastolfe karba fonta a kezét, és a homlokát ráncolta. Összeszorított fogai közül préselte ki a szavakat:

– Akkor most meghallhatja. Nem én tettem.

Baley a fejét csóválta.

– Úgy látom, teljes meggyőződéssel mondja ezt.

– Igen. Teljes meggyőződéssel és nagyon őszintén. Nem én öltem meg Jandert.

– Ha viszont nem ön tette, és senki más sem lehetett képes rá, akkor... De várjon csak! Talán pontatlan a feltételezésem. Jander tényleg halott? Vagy hamis ürüggyel csaltak ide engem?

– Azt a robotot tényleg tönkretették. Ha a törvényhozás nem tiltja meg, hogy még ma hozzáférjek a roncshoz – márpedig nem hiszem, hogy megakadályoznák –, akkor nagyon valószínű, hogy meg tudom mutatni önnek.

– Ha nem ön tette, és senki más sem lehetett képes rá, a robot pedig tényleg halott, akkor ki követte el a bűntényt?

Fastolfe nagyot sóhajtott.

– Daneel bizonyára elmondta, mit hangoztattam mindvégig a vizsgálat során, de ön persze ezt is tőlem akarja hallani.

– Így van, dr. Fastolfe.

– Hát akkor elmondom: senki sem követte el. A zárlat spontán módon keletkezett Jander agytekervényeiben.

– Valószínűnek tartja?

– Nem valószínű. Sőt nagyon, de nagyon valószínűtlen. De ha egyszer nem én voltam az elkövető, akkor csakis ez fordulhatott elő.

– Felmerülhet: nagyobb az esélye annak, hogy ön hazudik, mint annak, hogy spontán zárlat állt be.

– Ez sokakban fel is merült. De én tudom, hogy nem követtem el, ezért a spontán zárlat az egyetlen lehetséges változat.

– És engem azért hívatott ide, hogy igazoljam, bizonyítsam a spontán zárlatot?

– Igen.

– De hogy lehet bizonyítékot találni egy spontán történésre? A jelek szerint csak így menthetem meg önt, a Földet és jómagamat.

– Ez fontossági sorrend, Mr. Baley?

Baley zavartan válaszolt:

– Fontossági sorrendben önt, magamat és a Földet.

– Hosszas gondolkodás után sajnos arra a következtetésre jutottam, hogy lehetetlen bizonyítékot találni – mondta Fastolfe.

17.

Baley rémült pillantást vetett Fastolfe-ra.

– Azt mondja, lehetetlen?

– Azt. – Fastolfe hirtelen felkapta a fűszertartót. – Kíváncsi vagyok, meg tudom-e még csinálni a régi mutatványt.

Egy jól kiszámított csuklómozdulattal feldobta a dobozt. A fűszertartó bukfencet vetett a levegőben, Fastolfe jobb hüvelykujját leszorítva, a tenyere élével kapta el a tárgy keskenyebbik végét. Ettől az újra megbillent, átkerült Fastolfe bal tenyerére, és így táncolt tovább egyik kézről a másikra. A harmadik bukfenc megint a magasban történt, majd Fastolfe jobb kézzel marokra szorította a fűszertartót, mire finomra őrölt só hullott a bal kezébe.

– Gyerekes mutatvány, egy tudós elme szüleménye – mondta a doktor –, és az eredmény, ami természetesen csak egy csipet só, nincs arányban az erőfeszítéssel. De a jó aurorai vendéglátó mindig büszkén mutatja be. Vannak szaktekintélyek, akik másfél percig is a levegőben tudják tartani a dobozt, és ezalatt szinte követhetetlenül gyorsan mozog a kezük. No persze – tette hozzá elgondolkozva –, Daneel minden emberi lénynél ügyesebben és gyorsabban tudja előadni az efféle mutatványokat. Ilyen vizsgálatokat is végeztem rajta, hogy ellenőrizzem az agyműködését, de nagy hiba lenne nyilvánosság elé tárni a képességeit. Feleslegesen megszégyenítené a fűszerészeket, bizonyára érti, kikre gondolok, bár a szótárakban nem szerepel ez a népszerű elnevezés.

Baley igenlően dörmögött.

– De térjünk vissza a tárgyra! – javasolta Fastolfe, és felsóhajtott.

– Hiszen ön nem a fűszerészek miatt hozatott engem ide olyan messziről.

– Persze hogy nem. Akkor hát folytassuk!

– Van, valami különös oka annak, hogy éppen most adta elő nekem ezt a mutatványt, dr. Fastolfe?

– Igen. Holtpontra jutott a beszélgetésünk, hiszen csakugyan azért hozattam önt ide, hogy megtegye a lehetetlent. Az előbb olyan sokatmondó volt az arckifejezése, és az igazat megvallva jobb megoldás nem jutott az eszembe: gondoltam, nem árt, ha tartunk egy lélegzetvételnyi szünetet. Most viszont folytassuk!

– Beszéljünk tovább a lehetetlen feladatról?

– Az ön számára talán nem az, Mr. Baley. Önről azt tartják, hogy a lehetetlen feladatokat is megoldja.

– A hipervíziós drámára gondol? Abban ostobán eltorzították a solariai eseményeket. Elhitte?

Fastolfe széttárta a karját.

– Csak így remélhetek.

– Nekem viszont nincs más választásom. Meg kell próbálnom folytatni a nyomozást. Ha kudarcot vallok, nem térhetek vissza a Földre. Ezt egyértelműen a tudomásomra hozták... Mondja, dr. Fastolfe! Hogyan ölhették meg Jandert? Hogyan kellett manipulálni az agyát?

– Nézze, Mr. Baley, ezt egy robotszakértő kollégának se tudnám most hirtelenjében elmagyarázni, még akkor sem, ha felkészültem volna a kutatási eredményeim nyilvánosságra hozatalára. Márpedig ön nem robotszakértő, én pedig nem vagyok felkészülve a közlésre. De azért megpróbálom elmondani a lényeget... Nyilván tudja, hogy a robotokat a Földön találták fel, és ott készültek az első példányok.

– A Földön nemigen foglalkoznak a robotikával...

– Mi itt, a Külső Világokon jól tudjuk, mennyire robotellenes beállítottságúak a földlakók.

– Ennek ellenére senki előtt nem titok a Földön, hogy a mi bolygónkról származnak az első robotok. Az is köztudott, hogy a hipertérben való utazást is robotok segítségével valósították meg, és mivel hipertérutazás nélkül nem telepedhetett volna meg az emberiség a Külső Világokon, nyilvánvaló, hogy már a gyarmatosítás előtt léteztek robotok, amikor még a Föld volt az egyetlen lakott bolygó. Következésképpen a robotokat a földlakók találták fel, mégpedig otthon, a Földön.

– De ugye nem valami büszkék a találmányukra?

– Nem szoktunk beszélni róla – felelte Baley kurtán.

– És Susan Calvinről hallottak már?

– Régi könyvekben találkoztam már a nevével. Ő volt a robotika tudományának egyik úttörője.

– Csak ennyit tud róla?

Baley hanyagul intett a kezével.

– Gondolom, többet is megtudhatnék róla, ha átnézném az archívumokat, de még nem volt rá alkalmam.

– Fura – mondta Fastolfe. – Susan Calvin az űrlakók szemében szinte félistennőnek számít, olyannyira, hogy a robotikához nem értő kevesek szerintem nem is tudják róla, hogy földlakó volt. Istenkáromlónak és hazugnak tartanák azt, aki kijelentené, hogy metrikus években számítva alig múlt el százéves, amikor meghalt. Önök pedig csak a robotika egyik úttörőjeként ismerik őt.

– Miért, dr. Fastolfe? Talán Susan Calvinnek köze van ehhez az ügyhöz?

– Bizonyos szempontból, közvetetten igen. Calvin nevéhez számtalan legenda fűződik. Ezeknek a többsége minden kétséget kizáróan valótlan, mégis tovább él. Az egyik leghíresebb és leghihetetlenebb legenda szerint akkoriban, a kezdet kezdetén elkészült egy robot, amelyről kiderült, hogy valami szerencsétlen gyártási hiba folytán telepatikus képességekkel rendelkezik...*

– Micsoda?

– Így szól a legenda. Azzal kezdtem, hogy csak legenda, és minden kétséget kizáróan nincs valóságos alapja. Mindenesetre emlékeztetni szeretném arra, hogy elméletileg megtörténhetett, bár a gyakorlatban még soha senki nem állított elő telepátiára képes robotot. Teljesen elképzelhetetlen, hogy egy hipertérutazás előtti korban gyártott, egyszerű és primitív pozitronagyban felléphetett ilyen rendellenesség. Ezért biztosak vagyunk abban, hogy ez a történet kitaláció. Ennek ellenére hadd folytassam az eszmefuttatást, mert hátravan még a morális mondanivaló.

– Mindenképpen folytassa!

– Az a robot a legenda szerint olvasni tudott az emberek gondolataiban. Amikor feltettek neki egy kérdést, kiolvasta a kérdező agyából azt a választ, amelyet az illető hallani akart. Na már most a robotika Első Törvénye egyértelműen kimondja, hogy a robot nem okozhat ártalmat egy emberi lénynek, avagy nem tűrheti el, hogy az tétlensége folytán ártalmat szenvedjen. Az „ártalom” szó a robotok számára általában fizikai bántódást jelent. Egy gondolatolvasó robot viszont bizonyára tudná, hogy a csalódottság, a harag és minden hasonló érzelmi vihar boldogtalanná tesz egy érző emberi lényt, és az efféle érzelmek keltését ez a robot már „ártalmasnak” minősítené. Tehát ha a telepata robot tudatában lenne annak, hogy az igazság elkeserítené vagy dühítené, iriggyé vagy boldogtalanná tenné az illetőt, akkor inkább hazudna, hogy kedvében járjon a gazdájának. Érti?

– Persze hogy értem.

– Szóval ez a robot magának Susan Calvinnek is hazudott. Természetesen nem folytathatta sokáig a hazudozást, mert különböző embereknek különböző dolgokat mondott, és állításai egyrészt összefüggéstelenek voltak, másrészt pedig minden tény ellenük szólt. Susan Calvin hamar rájött, mi történik körülötte, és tudta, hogy az ügy miatt rendkívül kellemetlen helyzetbe került. Ha előbb kiderül a dolog, nem keseredik el annyira, a felfokozott várakozás után viszont elviselhetetlen csalódást érzett... Biztos, hogy nem hallotta még a történetet?

– A szavamat adom rá.

– Döbbenetes! Pedig biztos, hogy nem az Aurorán találták ki, mert az összes többi Külső Világon is ugyanilyen jól ismerik... Mindegy. Elég az hozzá, hogy Calvin bosszút állt a roboton. Bebizonyította neki, hogy akár igazat mond, akár hazudik, mindenképpen árt az illető embernek. Így a robot semmiképp nem tudott eleget tenni az Első Törvénynek, és amikor ezt felismerte, kénytelen volt totális passzivitásba vonulni. Képszerűbben fogalmazva, kiégtek a pozitrontekervényei, és agya helyrehozhatatlan károsodást szenvedett. A legenda szerint Calvin hazugnak nevezte a tönkretett robotot.

– És most nyilván azt akarja mondani, hogy Jander Panell-lel is valami hasonló történhetett. Ellentmondásba keverték, és kiégett az agya?

– A jelek szerint ez történt, bár sokkal nehezebb lehetett előidézni, mint Calvin idejében. A robotikai szakemberek – valószínűleg éppen a legenda tartalma miatt – igyekeznek minimálisra csökkenteni a feloldhatatlan ellentmondások veszélyét. A pozitronagyak építésének tudományos elmélete rengeteget fejlődött azóta, és a gyakorlat is sokat finomodott. Az új rendszerek egyre jobban megoldják a feladatokat, minden helyzetben döntenek, és így vagy úgy, de mindig engedelmeskednek az Első Törvénynek.

– Akkor viszont nem lehet kiégetni egy robot agyát. Ezt akarja mondani? Mert ha igen, akkor nyitott marad a kérdés: mi történt Janderrel?

– Nem azt akarom mondani. A rendszerek egyre jobbak, de sohasem tökéletesek. Nem is lehetnek azok. Bármennyire finom, precíz berendezések is az agyak, mindig lehet találni egy végzetes ellentmondást. Ez alapvető matematikai igazság. Sohasem fogunk tudni létrehozni olyan finom és precíz mesterséges agyat, amelynél nullára csökken a végzetes ellentmondások veszélye. Ez ugyanis lehetetlen. De azért annak, aki ezeknél a majdnem tökéletes rendszereknél mentális zárlatot akar előidézni, nagyon jól kell értenie az adott pozitronagy működését. Ezért mondom, hogy csak egy kiváló elméleti szakember lehetett volna a tettes.

– Mint például ön, dr. Fastolfe?

– Mint például én. Az ember formájú robotok esetében pedig csakis én jöhetek szóba.

– Vagy ha nem, hát senki – mondta Baley ironikusan.

– Vagy ha nem, hát senki. Ahogy mondja – felelte Fastolfe, mintha nem is érezte volna a gúnyt Baley hangjában. – Az ember formájú robotok agyának és, hozzátehetném: testének megkonstruálásakor tudatosan imitáltuk az emberi testet. A pozitronagyakat különlegesen precízen dolgoztuk ki. Természetesen ezekben is megvan az emberi agy néhány előnytelen tulajdonsága. Ahogyan az agyban lejátszódó véletlen baleset következményeként egy emberi lény is kaphat agyvérzést – amikor szó sincs külső beavatkozásról –, úgy a pozitronok pillanatnyi eltérülése folytán, vagyis véletlenségből egy humanoid robotnál is beállhat a mentális zárlat.

– Ezt bizonyítani is tudja, dr. Fastolfe?

– Matematikailag tudom modellezni a jelenséget, de a matematikában jártas szakértők közül sem fogadná el mindenki az érveimet. Az elméletem ugyanis néhány olyan egyéni feltételezést is magában foglal, amely nincsen összhangban a robotika szakembereinek jelenleg elfogadott gondolkodásmódjával.

– Mekkora egy ilyen spontán mentális zárlat valószínűsége?

– Ha több emberszerű robot létezne, ha lenne belőlük mondjuk százezer, akkor az aurorai átlagéletkort figyelembe véve, az egyiknek jó esélye lenne arra, hogy beáll nála egy spontán mentális zárlat. Persze bekövetkezhet ez sokkal hamarabb is, mint Jander esetében, noha rendkívül kicsi az eshetősége.

– Nézze, dr. Fastolfe, ha sikerülne bebizonyítania, hogy általában a robotoknál előfordulhat spontán mentális zárlat, azzal még nem igazolná azt, hogy ebben a konkrét esetben éppen ez történt Janderrel.

– Ebben teljesen igaza van – ismerte el Fastolfe.

– Tehát ön, a robotika legnagyobb szaktekintélye nem tudja bebizonyítani, hogy Jandernél spontán mentális zárlat lépett fel.

– Megint igaza van.

– Akkor mit vár tőlem? Mit tehetek én, aki nem is konyítok a robotikához?

– Nem kell itt bizonyítania semmit. Bőven elég, ha előáll egy zseniális elképzeléssel, amely hihetővé teszi a nagyközönség számára, hogy Jander pusztulását spontán mentális zárlat okozta.

– Például...

– Nem tudok példát mondani.

– Biztos, hogy nem tud példát mondani, dr. Fastolfe? – kérdezte Baley szigorúan.

– Mit akar ezzel? Most mondtam, hogy nem tudok.

– Hadd mondjak valamit! Feltételezem, hogy az auroraiak túlnyomó többsége tudja, mi célból utaztam ide. Nehéz lett volna titokban idehozniuk, hiszen földlakó vagyok.

– Így van. Nem is próbáltam titkolózni. Kikértem a törvényhozás elnökének a véleményét, és miután meggyőztem, ő engedélyezte az ön utazását. Így egyelőre én is a helyemen maradhattam. Ön lehetőséget kapott arra, hogy megoldja a rejtélyt, mielőtt még sor kerülne a tárgyalásomra. Nem hiszem, hogy sok időt engedélyeznek nekünk.

– Akkor megismétlem: az auroraiak túlnyomó többsége tudja, hogy itt vagyok, és azt hiszem, azt is pontosan tudják, miért. Ki kellene derítenem, hogyan halt meg Jander.

– Magától értetődik. Mi másért jött volna ide?

– És mióta felszálltam a Földön arra a hajóra, állandóan szigorított őrizet alatt tartanak, mert fennáll annak a veszélye, hogy az ön ellenségei megpróbálnak eltenni láb alól. Azt hiszik, csodatévő szent vagyok, aki – bár minden ellene szól – megoldja a rejtélyt, ön pedig megnyeri a játszmát.

– Igen, szerintem is fennáll egy ilyen merénylet veszélye.

– Akkor most tegyük fel, hogy van valaki, aki nem szeretné, ha megoldódna a rejtély, és így ön tisztázná magát. Ennek a valakinek sikerül megölnie engem. Nem lehet, hogy ekkor ön mellé állna a közvélemény? Az esetből az emberek arra következtetnének: az ellenségei érezték, hogy ön ártatlan, máskülönben nem tartottak volna annyira a vizsgálattól, és nem tettek volna el engem láb alól.

– Meglehetősen bonyolult a gondolatmenete, Mr. Baley. Elképzelhetőnek tartom, hogy nagy ügyességgel erre is felhasználható lenne az ön halála, de ne féljen, nem lehet merénylet. Ön védelem alatt áll. Nem fogják megölni.

– De miért őriztet engem, dr. Fastolfe? Miért nem hagyja, hogy az ellenségei végezzenek velem? Miért nem használja fel a halálomat a győzelem érdekében?

– Mert szívesebben venném, ha életben maradna, és érvekkel sikerülne bizonyítania az ártatlanságomat.

– De hát ön nagyon jól tudja, hogy nem tudom bebizonyítani az ártatlanságát.

– Talán tudja. Éppen elég ösztönzést kapott. Az ön kezében van a Föld sorsa, és ahogy mondta, ezen áll vagy bukik a saját karrierje is.

– Mit érek az ösztönzéssel? Ha rám parancsol, hogy a karjaimmal csapkodva emelkedjem a levegőbe, mert ellenkező esetben lassú kínzás és halál vár rám, a Földet felrobbantják, lakóit pedig egytől egyig kiirtják, hiába az ösztönzés, attól még nem fogok tudni repülni.

– Tudom, hogy nincs sok esélye – mondta Fastolfe keserűen.

– Tudja, hogy egyáltalán semmi esélyem – vágott vissza Baley ingerülten –, és csakis a halálom árán menekülhet meg.

– Akkor nem fogok megmenekülni, mert gondom lesz rá, hogy az ellenségeim ne kerülhessenek az ön közelébe.

– De ön itt van a közelemben.

– Tessék?

– Az jár a fejemben, dr. Fastolfe, hogy ön megölhet engem, miközben azt a látszatot kelti, hogy az ellenségei tették. Azután a halálomat felhasználja ellenük. Ezért hozatott engem az Aurorára.

Fastolfe egy pillanatig enyhe meglepetéssel nézte Baleyt, azután hirtelen irgalmatlan harag fogta el, elvörösödött, és arca rettenetes grimaszra torzult. Felkapta az asztalról a fűszertartót, a magasba emelte, és le akart sújtani vele Baleyre.

A nyomozót teljesen váratlanul érte a támadás. Alig tudott elhajolni az ütés elől.

Daneel és Giskard

18.

Fastolfe gyorsan cselekedett, de Daneel nála is jóval fürgébb volt.

Baley, aki már megfeledkezett Daneel jelenlétéről, csak valami hirtelen suhogást és egy meglepett hangot hallott, azután azt látta, hogy Daneel, kezében a fűszertartóval, ott áll Fastolfe mellett.

– Remélem, semmilyen tekintetben nem ártottam önnek, dr. Fastolfe – mondta a robot.

Baley kába volt, így csak homályosan érzékelte, hogy Fastolfe másik oldalán ott áll Giskard, és a többi négy robot is előmerészkedett a távolabbi falmélyedésekből, majdnem az étkezőasztalig.

Fastolfe enyhén zihálva, kócosan, csapzottan felelt:

– Nem, Daneel. Nagyon helyesen cselekedtél. – Felemelte a hangját: – Mindanynyian jól vizsgáztatok, csak egyet ne felejtsetek el: sohasem szabad tétovázni, még akkor se, ha rólam van szó!

Halkan felkacagott, és miközben újra helyet foglalt, ujjaival lesimította a haját.

– Bocsásson meg, Mr. Baley, amiért megijesztettem – szabadkozott –, de úgy gondoltam, a gyakorlat meggyőzőbb lesz, mint az én érvelésem.

Baley egy perccel korábban reflexmozdulattal tért ki a fűszertartó elől. Most meglazította a gallérját, és kissé mogorván válaszolt:

– Az igazat megvallva, szóbeli bizonyítást vártam, de el kell ismernem, ez így meggyőzőbb volt. Örülök, hogy Daneel elég közel volt, és le tudta önt fegyverezni.

– Mindegyikük elég közel volt, de Daneel volt a legközelebb, ezért ő ért ide először. Elég gyorsan itt termett, így erre a finom megoldásra is futotta az idejéből. Ha messzebbről jön, talán kénytelen kicsavarni a karomat, de az sem lehetetlen, hogy leütött volna.

– Arra is képes?

– Mr. Baley! Én utasítottam őket, hogy védjék meg önt. Tudom, hogy kell kiadni egy ilyen parancsot. Ön veszélybe került. Ezek a robotok akkor sem haboztak volna, ha a közbeavatkozásukkal ártanak nekem. Persze igyekeztek volna minél kisebb kárt tenni bennem, ahogyan Daneel példája is mutatja. Csak a büszkeségem és a frizurám sínylette meg a dolgot. Na meg az ujjaim is bizseregnek egy csöppet. – Fastolfe fájdalmas arccal hajlítgatta az ujjait.

Baley vett egy mély lélegzetet. Megpróbált magához térni pillanatnyi zavarából.

– Daneel nem védett volna még engem, ha ön nem ad erre külön utasítást?

– Természetesen akkor is kötelessége lett volna megvédeni önt. De ne gondolja, hogy egy robot ilyenkor egyszerűen igennel vagy nemmel reagál. A laikusok gyakran beleesnek ebbe a hibába, pedig reakciósebesség is van a világon. Én úgy fogalmaztam meg az önre vonatkozó utasításaimat, hogy a robotjaim, Daneelt is beleértve, abnormálisan hamar, a lehető leghamarább cselekszenek, ha észreveszik, hogy önt veszély fenyegeti. Tudtam, hogy ezúttal is így lesz, ezért mertem ilyen hirtelen támadni. Gondoltam, így különösen meggyőzően mutathatom be, hogy ha akarnék, se tudnék ártani önnek.

– Értem, mindazonáltal nem tudok egyértelműen köszönetet mondani.

– Tökéletesen megbízom a robotjaimban, különösen Daneelben, de most eszembe jutott – igaz, egy kicsit túl későn –, hogy ha nem engedtem volna el azonnal a fűszertartót, akkor akarata ellenére eltörhette volna a csuklómat, bár az ő esetében igazi akaratról nem beszélhetünk, legfeljebb robotakaratról.

– Szerintem ostobaság volt ekkora kockázatot vállalnia – mondta Baley.

– Utólag már én is így gondolom. Ha fordítva történik a dolog, és ön akarta volna hozzám vágni a fűszertartót, Daneel rögtön közbeavatkozott volna, de nem ilyen gyorsan, mert az én védelmemre nem kapott külön utasítást. Csak reménykedhettem volna, hogy elég gyors a megvédésemhez. De ez egyáltalán nem biztos. Inkább eltekintenék a kísérlettől – jegyezte meg Fastolfe derűsen mosolyogva.

– És mi van akkor, ha egy légi járműről robbanószerkezetet dobnak a házra? – kérdezte Baley.

– Ugyanaz, mint hogyha gamma-sugarat irányítanak ránk egy szomszédos hegytetőről. A robotjaim nem védhetik meg mindentől, de itt, az Aurorán nagyon, de nagyon kicsi a valószínűsége egy ilyen drasztikus terrorcselekménynek. Kár is ezzel foglalkoznunk.

– Én szíves örömest megfeledkezem a veszélyről. Nem is gondoltam komolyan, hogy ön, dr. Fastolfe, veszélyt jelenthet rám, de bizonyítékra volt szükségem, hogy kizárhassam ezt a lehetőséget is. Csak így tudok tovább dolgozni. Folytathatjuk a munkát.

– Valóban – felelte Fastolfe. – Most, hogy túl vagyunk ezen a kis rögtönzött drámai színjátékon, visszatérhetünk az alapkérdésre. A probléma továbbra is fennáll: hogyan bizonyítható, hogy Jander agyában spontán lépett fel a mentális zárlat?

Baleynek csak ekkor jutott az eszébe, hogy Daneel még mindig ott van velük, ezért gyorsan feltette a robotnak a kínos kérdést:

– Daneel, nem fáj neked, hogy erről a témáról beszélünk?

Daneel az egyik távolabbi üres asztal mellett állt, amelyre az imént helyezte biztonságba a fűszertartót.

– Elijah kollégám, örülnék neki, ha néhai barátom, Jander ma is működne, de mivel Jandert lehetetlen újra működésbe hozni, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a jövőben ne fordulhassanak elő hasonló esetek. Mivel jelen beszélgetés ezt a célt szolgálja, fájdalom helyett inkább örömmel tölt el, hogy tanúja lehetek.

– Akkor megkérdezem tőled, Daneel, szerinted terheli-e felelősség dr. Fastolfe-ot Jander társad meggyilkolásáért? Ugye megbocsát, dr. Fastolfe?

Fastolfe bólintott, mire Daneel így válaszolt:

– Dr. Fastolfe kijelentette már, hogy nem terheli őt felelősség, úgyhogy természetesen ez az igazság.

– Neked nincsenek kétségeid ezzel kapcsolatban, Daneel?

– Nincsenek, Elijah kollégám.

Mintha Fastolfe-ot mulattatta volna a dolog.

– Mr. Baley, ön most keresztkérdéseket tesz fel egy robotnak.

– Tudom. Azért teszem, mert képtelen vagyok Daneelt robotnak tekinteni.

– A válaszait egyetlen vizsgálóbizottság sem fogadná el hitelesnek. Beleprogramozták, hogy hinnie kell nekem.

– Én nem vagyok vizsgálóbizottság, dr. Fastolfe. Most még csak az aljnövényzetet próbálom kiirtani. De hadd térjek vissza oda, ahonnan elindultam. Vagy ön égette ki Jander agyát, vagy véletlen baleset történt. Ön azt állítja, a véletlen balesetet nem tudom bizonyítani, így számomra egyetlen lehetőség marad: bebizonyítani, hogy nem ön a tettes. Más szóval: ha meg tudom mutatni, hogy ön nem ölhette meg Jandert, csak a véletlen baleset marad.

– És hogyan jut el odáig?

– A kérdés csak az, kinek állt módjában megölni Jandert, kinek volt erre alkalma, és kinek az érdekeit szolgálta a robot halála. Ön meg tudta volna tenni, az elméleti tudása lehetővé tette volna, hogy Jander agyának manipulálásával mentális zárlatot idézzen elő. De vajon alkalom is kínálkozott a gyilkosságra? Tény, hogy Jander az ön tulajdona volt, ön tervezte meg az agytekervényeit, ott bábáskodott a megépítésénél. De a mentális zárlat fellépésekor az ön birtokában volt a robot?

– Nem. Akkor valaki más birtokolta.

– Mennyi ideje?

– Körülbelül nyolc hónapja... vagyis valamivel több, mint fél földi éve.

– Hm. Ez érdekes. És ön ott volt Janderrel... vagy a közelében tartózkodott, amikor a zárlat bekövetkezett? Módjában állt volna a közelébe kerülni? Röviden: van bizonyítéka arra, hogy a feltételezett időpontban olyan messze volt, hogy nem követhette el a gyilkosságot, sőt kapcsolatba sem tudott volna lépni Janderrel?

– Attól tartok, a bizonyítás lehetetlen – felelte Fastolfe. – A tett elkövetésének időpontját a vizsgálatok meglehetősen tág határok közé helyezik el. Egy robot elpusztulása után nem lépnek fel olyan tünetek, mint az emberek esetében a hullamerevség vagy a bomlás. Csak annyit állíthatunk, hogy egy adott időpontban Jander még működött, egy későbbi időpontban pedig már nem észlelték a működését. A két időpont között körülbelül nyolc óra telt el. Erre a nyolc órára nincs alibim.

– Egyáltalán nincs alibije? De hát mit csinált azalatt, dr. Fastolfe?

– Itthon tartózkodtam, a házamban.

– Akkor a robotjai nyilván tudtak a jelenlétéről, és ezt bíróság előtt is tanúsíthatják.

– Természetesen tudtak a jelenlétemről, de jogi értelemben nem tanúskodhatnak mellettem. Fanya házon kívül volt aznap, a saját ügyeit intézte.

– Egyébként Fanya is annyira jártas a robotikában, mint ön?

Fastolfe arcán keserű mosoly jelent meg.

– Még önnél is járatlanabb... Egyébként erről az egészről felesleges beszélni.

– Miért?

Fastolfe a jelek szerint kezdte elveszíteni a türelmét.

– Kedves Baley, itt nem olyan közvetlen fizikai támadásról van szó, amilyet az előbb eljátszottam. Jander esetében szükségtelen volt a tettes fizikai jelenléte. Egyébként Jander abban az időpontban nem volt messze a házamtól, de ugyanúgy tartózkodhatott volna az Aurora túloldalán is: elektronikus úton akkor is kapcsolatba tudtam volna lépni vele, és a parancsaimmal előidézhettem volna a mentális zárlatot. Nem is telt volna nagyon hosszú időbe, amíg elmondom a lényeget...

– Akkor tehát egy rövid folyamatról van szó, és valaki más véletlenül is előidézhette, miközben csak egy rutinfeladatot akart elvégeztetni?

– Nem! – kiáltotta Fastolfe. – Az Aurora szerelmére, földlakó, hadd mondjam már végig! Megmondtam, hogy nem ez a helyzet. Jander agyában csak hosszú idő alatt, bonyolult, tekervényes módon lehetett volna előidézni a mentális zárlatot: a tettesnek nagyon okosnak és nagyon ügyesnek kellett volna lennie, és senki sem követhetett el ilyesmit puszta véletlenségből, legfeljebb csak véletlen egybeesések hihetetlenül hosszú sorozatát követően. Számításaim szerint – bár kétlem, hogy ilyen helyzetben egyáltalán kíváncsi valaki az én számításaimra – egy ilyen roppant bonyolult eseménysor véletlen bekövetkeztének sokkal kisebb az esélye, mint a spontán zárlatnak. Én viszont hetek, hónapok vagy talán évek alatt apránként, gondosan előkészíthettem volna a dolgot, hogy azután az első kínálkozó alkalommal egy pillanat alatt elpusztíthassam Jandert. Az előkészítés időszakában az áldozat egy pillanatra sem adta volna jelét annak, mennyire közel a katasztrófa. Gondolja csak el: ha ön sétálni indul, és nem tudja, hogy szakadék felé tart, az utolsó lépést ugyanolyan magabiztosan teszi meg, mint a legelsőt. Ha egyszer sikerült eljuttatnom Jandert a szakadék szélére, onnan már egyetlen szavammal a mélybe taszíthattam. Az utolsó lökést egy pillanat alatt megadhattam neki. Érti már?

Baley összeszorította az ajkát. Úgy gondolta, nem érdemes palástolnia csalódottságát.

– Tehát módjában állt volna megölni Jandert.

– Akárkinek módjában állt volna. Bárki megtehette volna, aki itt tartózkodik az Aurorán, feltéve, hogy rendelkezik a szükséges képességekkel.

– Márpedig csakis ön rendelkezik ezekkel a képességekkel.

– Attól tartok, ez a helyzet.

– Akkor most vizsgáljuk meg az indítékot, dr. Fastolfe!

– Jó.

– Ezen a téren van a legnagyobb esélyünk a sikerre. Ezek az ember formájú robotok az ön teremtményei. Az ön elképzelései alapján készültek el, és ön mindvégig ott bábáskodott megalkotásuk idejében, függetlenül attól, hogy dr. Sarton felügyelte az összeszerelési munkálatokat. Ön nélkül sohasem jöhettek volna létre. Daneelt mint „elsőszülöttjét” emlegette. Az ember formájú robotokat ön hívta életre, ők az ön gyermekei, az emberiségnek szánt ajándékai, rajtuk keresztül jut el a halhatatlanságig. – Baley érezte, hogy egyre emelkedettebb stílusban beszél, és egy pillanatra azt képzelte, a vizsgálóbizottság előtt áll. – Miért akarná megsemmisíteni a saját művét? Mi a fészkes fenéért pusztítaná el azt az életet, amelyet csodálatos szellemi munkával hozott létre?

Fastolfe egy kicsit szórakozottan válaszolt:

– Ugyan, Mr. Baley, mit tud maga erről? Honnan tudja, hogy az elméletem csodálatos szellemi munka eredménye? Lehet, hogy csak egy egyenlet mechanikus továbbgondolása, amire bárki más képes lett volna, ha veszi a fáradságot.

– Nem hiszem, hogy így van – mondta Baley, és megpróbált lehiggadni. – Ha önön kívül senki más nem ismeri annyira az ember formájú robotok agyának működését, hogy képes lenne elpusztítani egy ilyen szerkezetet, akkor valószínűnek tartom, hogy létrehozni se tudta volna más, csak ön. Talán nem ért egyet az érveimmel?

Fastolfe fejcsóválva válaszolt:

– Teljesen logikusnak találom az érvelését. Mindazonáltal... – Baley még sohasem látta ennyire keservesnek a doktor arcát – ...mindazonáltal gondos elemzése csak ront a helyzetünkön. Arra a következtetésre jutottunk, hogy egyedül nekem állt módomban elkövetni a gyilkosságot, és alkalmam is volt rá. Ráadásul indítékom is lehetett – a világ legjobb indítéka –, és ezt az ellenségeim is tudják. Akkor, hogy önt idézzem, hogy a fészkes fenébe fogjuk bebizonyítani, hogy nem én vagyok a tettes?

19.

Baley arca haragos ráncokba gyűrődött. A nyomozó felpattant, és sietős léptekkel megindult a szoba sarka felé, mintha a zárt tér védelmét keresné. Aztán hirtelen sarkon fordult, és ráförmedt vendéglátójára:

– Dr. Fastolfe, úgy veszem észre, ön örömét leli az én bosszantásomban!

Fastolfe vállat vont.

– Nem öröm ez nekem. Én csak szépítés nélkül ön elé tártam a helyzetet. Annak a szerencsétlen Jandernek a robothalálát a pozitronok véletlenszerű szabálytalan áramlása okozta. Tudom, hogy csakis így történhetett, hiszen nekem semmi közöm az egészhez. Csakhogy rajtam kívül senki nem lehet biztos az ártatlanságomban, ráadásul valamennyi közvetett bizonyíték ellenem szól: mindezt figyelembe kell vennünk, amikor meghatározzuk a tennivalóinkat, ha egyáltalán tehetünk valamit.

– Akkor vizsgáljuk még közelebbről az indítékait! – javasolta Baley. – Azt, ami az ön számára perdöntő fontosságúnak tűnik, mások talán cseppet sem találják fontosnak.

– Ezt kétlem. Ne nézzen bolondnak, Mr. Baley!

– Egyébként is lehet, hogy tévesen ítéli meg a dolgokat, és túl nagy jelentőséget tulajdonít az állítólagos indítékainak. Az emberek néha beleesnek ebbe a hibába. Valamiért túldramatizálja a helyzetet.

– Nem hiszem.

– Akkor árulja el, milyen indítéka lehetett volna! Rajta! Ki vele!

– Ne kapkodjunk, Mr. Baley! Nem könnyű megmagyarázni... Kijönne velem?

Baley gyorsan az ablakra sandított. Még hogy ki? Ki a külvilágba?

A nap alacsonyabban volt az égen, mint az ebéd kezdetekor, ezért a fénye jobban bevilágította a szobát. Baley habozott egy kicsit, aztán a szükségesnél valamivel hangosabban felelte:

– Igen, kimegyek!

– Nagyszerű! – lelkendezett Fastolfe, majd barátságosan hozzátette: – De ha úgy gondolja, előbb talán még látogassa meg a mellékhelyiséget.

Baley elgondolkozott. Még nem érezte szükségét a „látogatásnak”, de nem tudhatta, mi vár rá a külvilágban, milyen hosszú ideig kell majd odakint maradnia, milyen egészségügyi létesítmények állnak ott a rendelkezésére, és legfőképpen nem ismerte az aurorai etikett ide vonatkozó szabályait. A hajón megtekintett könyvfilmek sem szolgáltak e tekintetben semmiféle információval. Talán az a legbiztosabb, ha elfogadja vendéglátója javaslatát.

– Köszönöm – felelte –, élek a lehetőséggel.

Fastolfe bólintott.

– Daneel, kísérd Mr. Baleyt a látogatóknak fenntartott helyiségbe! – rendelkezett.

– Gyere velem, Elijah kollégám – mondta Daneel.

Amikor átértek a másik szobába, Baley megjegyezte:

– Sajnálom, Daneel, hogy nem vettél részt abban a beszélgetésben, amelyet dr. Fastolfe-fal folytattam.

– Nem lett volna helyénvaló, Elijah kollégám. A közvetlenül hozzám intézett kérdésre válaszoltam, de senki sem ajánlotta fel, hogy részt vehessek.

– Én felajánlottam volna, Daneel, ha nem vendégként vagyok itt. Így viszont arra gondoltam, jobb, ha nem kezdeményezek ilyesmit.

– Megértem... Ez itt a látogatók mellékhelyisége, Elijah kollégám. Ha nem foglalt, akkor a kezed érintésére kinyílik az ajtó.

Baley nem lépett be. Gondolataiba temetkezve álldogált még egy darabig, azután megkérdezte:

– Daneel, ha felajánlották volna, hogy vegyél részt a társalgásban, lett volna valami fontos mondanivalód? Helyénvalónak tartottál volna megjegyezni valamit? Érdekel a véleményed, barátom.

Daneel szokott komoly hangján felelt:

– Egyetlenegyszer szóltam volna közbe: elmondtam volna, hogy váratlanul ért dr. Fastolfe-nak az a mondata, miszerint kiváló indítéka volt arra, hogy kivonja Jandert a működésből. Nem tudom, mire gondolt. Bármi lett légyen is az indítéka, megkérdezhetné tőle, rám miért nem vonatkozik ugyanaz. Ha valaki azt hiszi, hogy dr. Fastolfe-nak volt oka előidézni Jander agyában a mentális zárlatot, miből gondolja, hogy én kivétel vagyok? Kíváncsi lennék a válaszra.

Baley szokásos szúrós pillantásával tanulmányozni kezdte a robot arcát, bár jól tudta, hogy hiába keres árulkodó jeleket...

– Úgy érzed, Daneel, hogy nem vagy biztonságban? Úgy érzed, Fastolfe veszélyt jelenthet a számodra?

– A Harmadik Törvény értelmében köteles vagyok megvédelmezni a saját létemet, de nem ellenkezhetem sem dr. Fastolfe-fal, sem mással, ha az illetőnek az a jól átgondolt véleménye, hogy szükség van működésem beszüntetésére. Ezt mondja ki ugyanis a Második Törvény. Ugyanakkor tudom, hogy nagy értéket képviselek nemcsak anyagi értelemben, hanem tudományos szempontból is. Ezért a tettesnek igen alaposan el kellene magyaráznia nekem az indokait, mielőtt megpróbálna végezni velem. Dr. Fastolfe soha – ismétlem, Elijah kollégám, soha – egy szóval sem beszélt előttem ilyesmiről. Nem hiszem, hogy titokban szándékában állna engem elpusztítani, vagy hogy valaha is felmerült volna bennem Jander elpusztításának a gondolata. Janderrel egy véletlenszerű pozitronáramlási rendellenesség végzett, és egy napon talán nekem is ez lesz a sorsom. A világmindenségben mindig történnek véletlenek.

– Csakúgy, mint Fastolfe, te is ezt mondod, és én el is hiszem, de az emberek nagy többsége nehezen fogja elfogadni ezt a feltételezést. – Baley bosszúsan a mellékhelyiség ajtaja felé fordult, és megkérdezte Daneeltől: – Te szintén bejössz velem?

Daneel arcán mesterkélt derű jelent meg.

– Nagyon hízelgő, hogy ennyire emberinek tartasz, Elijah kollégám, de nekem természetesen nincs szükségem arra, hogy igénybe vegyem a bizalmast.

– Persze hogy nincs rá szükséged. De attól még bejöhetsz.

– Nem lenne helyes, ha belépnék. Robotok nem szoktak bemenni a bizalmasba. Egy ilyen helyiség belső berendezése kizárólag emberi célokat szolgál. Ez itt egyébként is csak egyszemélyes.

– Egyszemélyes! – Baley egy pillanatra meghökkent, de aztán hamar felocsúdott döbbenetéből. Más világ, más szokások! Nem emlékezett, hogy erről szó esett volna a könyvfilmekben. – Tehát ezért mondtad, hogy az ajtó csak akkor nyílik ki, ha a helyiség nem foglalt. De mi történik akkor, ha éppen foglalt?

– Akkor magától értetődően nem nyílik ki, amennyiben kívülről érinti meg valaki. Így nem zavarhatják meg a bent tartózkodót. Ha belülről érintik meg az ajtót, természetesen kinyílik.

– És ha a bent tartózkodó látogató elájul, agyvérzést vagy szívrohamot kap, és nem tudja megérinteni az ajtót? Akkor nem segíthet rajta senki?

– Veszély esetén többféleképpen is ki lehet nyitni az ajtót, Elijah kollégám – magyarázta Daneel, azután nyilvánvaló zavarában hozzátette: – Attól tartasz, hogy sor kerülhet ilyesmire?

– Nem, nem, dehogyis... Csak merő kíváncsiskodásból kérdeztem.

– Itt fogok várakozni az ajtó előtt – mondta Daneel nyugtalanul. – Ha meghallom, hogy segítségért kiáltasz, azonnal intézkedem.

– Nem hiszem, hogy szükség lesz a beavatkozásodra. – Baley a kézfejével könynyedén megérintette az ajtót, az pedig azonnal kinyílt. A nyomozó várt egy pillanatig, becsapódik-e az orra előtt. Amikor látta, hogy nyitva marad, belépett. Az ajtó abban a pillanatban becsukódott a háta mögött.

Kívülről a bizalmas olyan helyiségnek látszott, amely biztosan megfelel a célnak. Mosdó, fürdőkád, egy kis fülke (valószínűleg zuhannyal felszerelve) és egy, a mennyezetnél alacsonyabb fényáteresztő ajtó, amely mögé minden bizonnyal egy vécét rejtettek el. Volt még néhány szerkezet, amelyeknek Baley nem ismerte fel a rendeltetését, de feltételezte, hogy ugyancsak különféle bizalmas ügyek elintézésére szolgálnak.

Nem sok ideje maradt a berendezés tanulmányozására, mert egy pillanat alatt minden eltűnt a szeme elől, és már-már kétségei támadtak, valóban ott volt-e mindaz, amit látott, vagy mindig csak saját képzeletét vetítette maga elé.

Miközben az ajtó záródott, az ablaktalan helyiség fokozatosan elsötétült. Aztán, mikor tökéletesen becsukódott az ajtó, újra világosság támadt, csakhogy a kívülről látott berendezési tárgyak közül egyetlenegy sem tért vissza. A nap fénye világított. Baley – ha ezúttal hihetett érzékszerveinek – kint volt a külvilágban.

Fenn az égen annak rendje és módja szerint úsztak a felhők, s ettől Baley csak még hamisabbnak találta a látványt. Körös-körül zöld lombok lengedeztek, ugyancsak rendkívül szabályosan.

Baley máris csomót érzett a gyomrában. Így volt ez, valahányszor kilépett a külvilágba... márpedig most nem léphetett ki. Egy ablaktalan szobába ment be. Csak valami világítási trükk lehet az egész.

Közvetlenül a lába elé nézett, és lassan tett egy lépést előre. Kinyújtotta a karját. Lassan, nagyon lassan. És feszülten figyelt.

Sima falat érintett a keze. Jobbra-balra továbbtapogatózva annak a tárgynak a körvonalait érzékelte, amelyet kívülről mosdónak vélt. A keze segített: már látta is a mosdókagylót, halványan, egészen halványan sejlett fel előtte a nagy fényözönben.

A csapot is megtalálta, de nem sikerült vizet fakasztania. Végigtapogatta a hajlított csövet, de semmit sem talált, ami hasonlított volna a víz folyását szabályozó tárcsákhoz vagy nyomógombokhoz. Talált viszont egy hosszúkás kallantyút, amelynek felülete valamivel durvább volt, mint a környező fal. Miközben ujjaival végigtapogatta, próbaképpen finoman meg is nyomta a kart, s erre a fal síkja mögött lengedező zöld lombok közül vízsugár tört elő, és hangos csobogással ömlött a magasból a lába felé.

Baleyt elfogta a pánik. Automatikusan hátraugrott, de a vízsugár egyébként sem érte volna el a lábát. Ugyanúgy folyt tovább, mint addig, de minden cseppje a semmibe tűnt, mielőtt még eljuthatott volna a padlóig. Baley kinyújtotta a kezét. Nem igazi víz folyt a lombok közül, csak valamilyen fényillúzió. Baleynek nem lett nedves a keze, nem érzett semmit, de a szeme tovább makacskodott: képtelen volt elfogadni a bizonyított tényt. A szeme továbbra is vizet látott.

Baley addig tapogatózott egyre feljebb, míg végre csakugyan nedves lett a keze: keskeny sugárban hideg víz folyt a csapból.

Ujjai megint rátaláltak a kallantyúra, és kísérletezni kezdett, hol itt, hol ott nyomkodta meg a kart. A víz hőmérséklete gyorsan változott, és Baley hamar be tudta állítani magának a kellemesen langyos hőfokot.

Szappant nem talált. Vonakodva bár, de odatartotta a kezét egy vékonyabb forrást ábrázoló fénypatak útjába, és összedörzsölte a tenyerét. Ha valóban szappanoldat folyt volna a forrásból, már tetőtől talpig beszappanozhatta volna magát, így viszont csak tiszta víz érte a kezét. Aztán mintha a szerkezet kitalálta volna a gondolatát – valószínűbb persze, hogy a keze mozgását érzékelte –, érezhetően szappan keveredett a vízbe, a forrás pedig, amelyet látott is meg nem is, bugyborékolni és habzani kezdett.

Baley még akkor is bizonytalan maradt. Bátortalanul hajolt a mosdó fölé, és megmosta arcát a szappanos vízben. Érezte, hogy borostás az arca, de tudta, hogy segítség nélkül képtelen lenne borotvát keríteni.

Végzett a mosdással, de bambán a vízsugár alatt hagyta a tenyerét. Vajon miért nem csorgott tovább a szappanoldat? Nem volt szükség arra, hogy elállítsa. Valószínűleg a szerkezet érzékelte, hogy már nem mozgatja a kezét. A víz kitisztult, és Baley leöblíthette a szappant. Meglocskolta az arcát, s erre dörzsölgetés nélkül, egy pillanat alatt leoldódott róla a szappan. Részben a rossz látási viszonyoknak, részben pedig járatlanságának köszönhetően Baley alaposan összevizezte az ingét.

Törülköző? Kéztörlő?

Behunyt szemmel hátralépett, és előrehajtotta a fejét, hogy ne csöpögjön több víz a ruhájára. A jelek szerint a hátrafelé tett lépés volt a döntő, meleg levegő áradt feléje. Előbb az arcát, azután a két kezét tartotta a forró fuvallat útjába.

Amikor újra kinyitotta a szemét, nem látta már a patakot. Kezét kinyújtva próbát is tett, és megállapította, hogy a valódi víz is eltűnt.

Baley gyomrában rég feloldódott a csomó, és a szorongás felháborodásba csapott át. Tudta, hogy a mellékhelyiségek jellege és berendezése az egyes világokon igen sokban különbözik egymástól, de úgy érezte, az auroraiak túl messzire mentek ezzel a külvilág-szimulációval.

A Földön bizalmason nemek szerint elkülönített, nagy nyilvános helyiségeket értettek, amelyeket egyszemélyes zárható fülkékre osztottak. A Solarián keskeny folyosókon keresztül lehetett eljutni a diszkréten az épületek oldalához biggyesztett bizalmasokhoz: az ottaniak talán azt remélték, hogy a mellékhelyiség így nem számít házuk részének. A sok-sok eltérés ellenére a mellékhelyiség jól meghatározott fogalom volt, és senkinek sem jelenthetett problémát a berendezés működtetése. Az Aurorán vajon miért van szükség erre a tökéletesen álcázott, bonyolult díszletre?

Miért?

Mindenesetre dühében szinte teljesen megfeledkezett arról, hogy neki a külvilágban tulajdonképpen félnie kellene. Elindult arra, amerre belépéskor az alacsony fényáteresztő ajtót látta.

Rosszul választotta meg az irányt. Lassan továbbtapogatózott, és közben jó néhányszor beleütközött a különféle, falra szerelt berendezésekbe.

Végül aztán sikerült: belevizelt egy kis illuzórikus mesterséges tavacskába. Térdével a láthatatlan vécécsészének támaszkodott, és ebből tudta, hogy jól céloz. Azzal nyugtatgatta magát, hogy nem az ő hibája, ha rossz helyre állt, vagy mégsem talál pontosan célba.

Dolgavégeztével arra gondolt, hogy egy újabb kézmosás erejéig megkeresi a mosdót, de azután letett erről. Képtelen lett volna még egyszer nekikezdeni a keresgélésnek a csalóka fényvízesés mentén.

Ehelyett inkább nekilátott, hogy kitapogassa a bejárat helyét, de csak akkor vette észre, hogy sikerrel járt, amikor keze érintésére kinyílt az ajtó. Abban a pillanatban a bizalmasban kihunytak a fények, és Baley visszatért az igazi nappalba.

Nemcsak Daneel várt rá. Fastolfe és Giskard is ott volt.

– Majdnem húsz percet töltött odabent – mondta Fastolfe. – Már kezdtünk aggódni önért.

Baley felfortyant, melegség öntötte el a testét.

– Némi nehézségeket okoztak az önök idétlen illúziói – felelte roppant kimérten.

Fastolfe ajkbiggyesztve, felvont szemöldökkel válaszolt:

– Bent, mindjárt az ajtó mellett van egy kapcsoló, amellyel szabályozni lehet az illúzió intenzitását. Halványabbra lehet állítani, és akkor jobban látszik mögötte a valóság, de ha úgy tetszik, teljesen eltüntetheti a külvilág képét.

– Ezt nem közölték velem. Itt minden mellékhelyiség ilyen?

– Nem – felelte Fastolfe. – Bár az Aurora valamennyi bizalmas helyiségét felszerelték illúziókeltő berendezéssel, mindegyiket más képek díszítik. Nekem például tetszenek a zöld lombok, ezért a házam mellékhelyiségeiben ilyen kép jelenik meg, csak a részletei változnak folyamatosan. Vannak, akik az erotikus illúziókat kedvelik. Nekem más az ízlésem. Na persze azt, aki járt már bizalmasban, nem zavarják az illúziók. A helyiségek eléggé egy kaptafára készülnek, és az ember tudja, minek hol a helye. Olyasmi ez, mintha sötétben sétálna végig egy jól ismert szobán... De mondja csak, Mr. Baley, miért nem jött ki, hogy segítséget kérjen?

– Mert nem volt hozzá kedvem – felelte Baley. – Bevallom, szörnyen dühítettek a képek, de nem futamodtam meg előlük. Ugyanis Daneel, aki idevezetett, semmiféle tanácsot nem adott, és nem is figyelmeztetett. Ha csak rajta múlik, biztosan szólt volna arról, mi várható, mert sejthette, hogy a hallgatásával esetleg ártalmat okoz nekem. Ebből kikövetkeztettem: ön utasította arra, hogy ne figyelmeztessen. Ön nyilván nem viccelni akart, feltételezem tehát, hogy komoly oka volt rá.

– Miből gondolja?

– Először megkért, hogy kövessem a szabadba, miután pedig beleegyeztem, rögtön azt kérdezte, meg akarom-e látogatni a mellékhelyiséget. Arra jutottam, azért küldött az illuzórikus külvilágba, hogy kiderüljön, el tudom-e viselni a nyílt teret, vagy pedig pánikba esem, és megfutamodom. Ha kibírom, akkor talán a valóságban is érdemes megpróbálni. Hát kibírtam. Eláztam egy kicsit, ezt önnek köszönhetem, de hamar meg fog száradni a ruhám.

– Ön rendkívül logikusan gondolkodik, Mr. Baley. Elnézését kérem a módszer miatt, sajnálom, hogy kellemetlensége származott belőle. Csak a sokkal nagyobb kellemetlenséget akartam megelőzni. Még mindig szeretne kijönni velem?

– Nem egyszerűen szeretnék. Egyenesen ragaszkodom hozzá.

20.

Daneel és Giskard szoros védőőrizetében végigvonultak a folyosón.

– Remélem, nem zavarja, hogy a robotok is velünk tartanak – mondta Fastolfe csevegő modorban. – Az auroraiak ki sem teszik a lábukat a házukból robotkíséret nélkül, és én ragaszkodom ahhoz, hogy Daneel és Giskard állandóan ön mellett legyen.

Fastolfe kinyitotta az ajtót. Baley megpróbálta megvetni a lábát az arcába csapó napsütés és szél ellenében, és némán tűrte az aurorai földek különös átható, kissé idegen szagát.

Fastolfe megállt mellette. Elsőnek Giskard lépett ki a külvilágba. A robot kíváncsian körülnézett; Baley úgy látta, valamennyi érzékszerve a tájat kémleli. Giskard viszszafordult, mire Daneel is odament mellé. Ő is hasonlóképpen derítette fel a terepet.

– Hagyjuk őket magukra egy pillanatra, Mr. Baley – mondta Fastolfe –, majd szólnak, ha úgy gondolják, hogy odakint nem fenyeget minket veszély, és utánuk mehetünk. Hadd ragadjam meg ezt a lehetőséget arra, hogy még egyszer bocsánatot kérjek azért a bizalmassal kapcsolatban eljátszott aljas trükkért. Biztosíthatom, közbeléptünk volna, ha komoly baj van: műszerekkel figyeltük életfontosságú szervei működését. Örülök, hogy átlátott a szitán, bár hogy őszinte legyek, nem nagyon lepett meg a dolog. – Elmosolyodott, és barátságosan megszorongatta Baley vállát; alig észrevehető bizonytalanság volt a mozdulatában.

Baley mereven fogadta a gesztust.

– Úgy látszik, megfeledkezett előző komisz trükkjéről... arról, hogy úgy tett, mintha meg akarna támadni a fűszertartóval. Ha megígéri, hogy ezentúl őszintén és becsületesen bánik velem, úgy tekintem, hogy csak a nemes cél érdekében folyamodott cselhez.

– Áll az alku!

– Biztonságos lenne most kimenni? – Baley kinézett: Giskard és Daneel távolabb ment, egyikük jobbra, másikuk balra, s tekintetükkel és összes többi érzékszervükkel tovább figyelték a tájat.

– Még nem egészen. Körbe fogják járni az egész birtokot. Egyébként Daneel elmondta, hogy ön be akarta őt hívni a bizalmasba. Komolyan gondolta?

– Igen. Tudtam, hogy neki nem lehet rá szüksége, de úgy éreztem, udvariatlanság lenne a részemről, ha ki akarnám rekeszteni. Nem ismerem az ide vonatkozó aurorai illemszabályokat, bár elég sok ismeretterjesztő anyagot olvastam.

– Azt hiszem, az auroraiak szükségtelennek tartják, hogy említést tegyenek erről, és persze a könyvektől sem várhatja el, hogy felkészítsék a Földről érkező látogatót az ilyesféle...

– Azért, mert olyan kevés földlakó jön ide látogatóba?

– Pontosan. A lényeg az, hogy robotok sohasem teszik be a lábukat a bizalmasba A bizalmas az egyetlen olyan hely, ahol az emberi lények megszabadulhatnak tőlük. Azt hiszem, mindenki szükségét érzi annak, hogy időnként szabad legyen. Ezt a célt is szolgálják a mellékhelyiségek.

– Pedig Daneel ragaszkodott ahhoz, hogy beléphessen a nyilvános vécébe, amikor három évvel ezelőtt Sarton halála miatt a Földön járt. Akkor hiába hangoztattam, hogy nincs rá szüksége.

– Daneel helyesen cselekedett. Ugyanis akkor szigorú utasítást kapott, hogy úgy viselkedjen, mint egy ember. Az okokra, gondolom, ön is emlékszik még. Itt, az Aurorán viszont... Á, már jönnek is!

A két robot az ajtó felé közeledett, és Daneel integetve hívta őket.

Fastolfe kinyújtott karjával elzárta Baley útját.

– Ha nem haragszik, Mr. Baley, én megyek ki elsőként. Számoljon lassan százig, aztán jöjjön utánunk!

21.

Baley százig számolt, aztán egy nagy elhatározással kilépett a szabadba, és elindult Fastolfe felé. Talán túlzottan is merev volt az arckifejezése, túlságosan összeszorította az ajkát, és túlságosan kihúzta magát.

Körülnézett. A táj nem sokban különbözött attól, amelynek képét a bizalmasban eléje vetítették. Fastolfe talán a saját birtokáról mintázta az illúziót. Mindenfelé lombok zöldelltek, egy helyütt pedig patak csordogált egy domboldalon. Lehet, hogy mesterséges patak volt, de legalább a valóságban létezett. Igazi víz folyt benne: a partján apró vízcseppek permeteztek Baleyre.

A földi külvilághoz képest valahogyan szelídnek, békésnek tűnt ez a táj. Baley vadabbnak és háborítatlanságában gyönyörűbbnek találta az általa ismert földi vidékeket, bár csak igen kis szabad területet járt be szülőbolygóján.

Fastolfe finoman megérintette Baley felső karját.

– Erre jöjjön! Oda nézzen! – mondta, és egy pázsitos területre mutatott.

Két fa között jól látszott a zöld gyep.

Baley most először érzékelte a távolságot. A látóhatáron egy település körvonalait fedezte fel. Az alacsony épületek széltében terjeszkedő várost sejtettek, és minden olyan zöld volt, hogy csaknem beleveszett a tájba.

– Az ott egy kertváros – magyarázta a doktor. – Talán nem is gondolná, hiszen a hatalmas földi méhkasokhoz szokott, pedig Eos városában vagyunk: ez a bolygó közigazgatási központja. Húszezer emberi lény lakja: ez az Aurora és egyben az összes Külső Világ legnagyobb települése. Eosnak annyi lakosa van, mint a Solariának – dicsekedett Fastolfe.

– És hány robotjuk van, dr. Fastolfe? – érdeklődött Baley.

– Ebben a körzetben? Talán százezer. Az egész bolygó átlagában ötven robot jut egy emberi lényre, nem pedig tízezer, mint a Solarián. A mi robotjaink többsége a farmokon, a bányákban, a gyárakban és az űrben dolgozik. Ha hiányt szenvedünk valamiben, akkor az főként a házi szolgálatra alkalmas robotok. Az auroraiak nagy részének be kell érnie két vagy három ilyen gépszolgával, némelyeknek pedig csak egy van. De nem változtatunk a rendszeren, mert nem akarunk solariai viszonyokat.

– Hány olyan ember él itt, aki egyetlenegy háztartási robotot sem alkalmaz?

– Egy sem. Ha lenne, az sértené a közérdeket. Ezért ha valakinek bármely oknál fogva nem telik robotra, ingyen kap egyet, és szükség esetén a robot fenntartási költségeit is közpénzből fedezik.

– És a népesség gyarapodásával a robotok száma is növekszik?

Fastolfe ingatta a fejét.

– Nem gyarapodik a népesség. Az Aurorán kétszázmillió ember él, és ez a szám háromszáz éve nem változott. Ennyi az ideális. Erről bizonyára olvasott a könyvfilmekben.

– Csakugyan olvastam – ismerte el Baley –, de az igazat megvallva, eléggé hihetetlenek találtam.

– Pedig biztosíthatom, igazat írnak. Így mindannyiunkra elegendő beépített és beépítetlen terület jut, nem zavarjuk egymást, és a világunk erőforrásai bőségesen ellátnak minket energiával. Nem vagyunk olyan sokan, mint a földlakók, de olyan kevesen sem, mint a solariaiak.

Fastolfe Baley felé nyújtotta a karját, ezzel indítványozta, hogy sétáljanak tovább.

– Ön itt egy megszelídített világot lát. Azért hívtam ki ide, Mr. Baley, hogy megmutassam, hogyan élünk.

– Nem veszélyes ez a világ?

– Valamilyen veszély mindig leselkedik az emberre. Előfordulnak viharok, sziklaomlások, földrengések, hóviharok, lavinák, van egy-két vulkánunk... Sohasem fogjuk tudni megakadályozni a véletlen haláleseteket. Ráadásul számolnunk kell a hirtelen felindulásból és irigységből elkövetett bűntényekkel, az éretlen kamaszok ostobaságaival és a rövidlátó felnőttek őrültségeivel. Ezek persze csak kis számban fordulnak elő, és nemigen zavarják a világunk nyugalmát.

Mintha Fastolfe eltöprengett volna saját szavainak jelentésén. Rövid hallgatás után felsóhajtott, majd folytatta:

– Nem mondom, hogy változtatni akarnék a dolgok rendjén, de vannak bizonyos elvi kifogásaim. Csak azokat az állatokat és növényeket hoztuk ide az Aurorára, amelyek hasznosak vagy esztétikusak, esetleg mindkét szempontból egyaránt megfelelőek. Igyekeztünk kiküszöbölni, hogy gyomnövények, élősdiek vagy olyan élőlények is idekerüljenek, amelyek nem felelnek meg szigorú előírásainknak. Csak az általunk erősnek, egészségesnek és vonzónak talált embereket válogattuk magunk közé. Megpróbáltuk... De ön megmosolyog engem, Mr. Baley.

Pedig Baley nem mosolygott, csak idegességében megrándult a szája.

– Nem, nem – tiltakozott. – Semmi okom a derültségre.

– Mindketten tudjuk, hogy például az én külsőm aurorai viszonylatban nem számít vonzónak. A baj az, hogy nem tudjuk szabályozni a génkombinációkat és a magzatkorban elszenvedett hatásokat. Persze manapság, amikor egyre inkább tért hódít az ektogenezis – bár remélem, e téren sem érünk majd a solariaiak nyomába –, az efféle hibákat a késő magzati korban felismerik, és a magamfajtákat nem engedik világra jönni.

– De ha az ön esetében is így történt volna, akkor a Külső Világok ma szegényebbek lennének egy kiváló robotelméleti szakemberrel.

– Teljesen helytálló az érvelése – felelte Fastolfe látszólag anélkül, hogy zavarba jött volna –, csakhogy akkor nem is sejthetnék, mit veszítettek... Mindenesetre kidolgoztunk egy rendkívül egyszerű, könnyen kezelhető módszert az ökológiai egyensúly fenntartására, amellyel szabályozni tudjuk az éghajlatot, a talaj termékenységét és az erőforrások egyenletes elosztását. Az eredmény egy olyan világ, amely megad nekünk mindent, amire szükségünk van, sőt akár úgy is fogalmazhatnék, hogy „odafigyel” az igényeinkre. Elmondjam, milyen az az ideális világ, amelyet létre akarunk hozni?

– Kíváncsi lennék rá – mondta Baley.

– Olyan bolygót szeretnénk létrehozni, amelyen érvényesül a robotika Három Törvénye. Az embereknek semmiképpen sem eshet bántódásuk, ezenkívül pedig az történik az Aurorán, amit mi akarunk. A bolygó megvédi magát, kivéve akkor, amikor a mi érdekeinket, illetve a mi védelmünket szolgálja, olyankor viszont saját magát is képes feláldozni. Ezek a Törvények sem a Földön, sem pedig a Külső Világokon nem érvényesülnek ilyen mértékben.

Baley szomorúan válaszolt:

– Mi, földlakók is ilyesmire vágyunk, de ma már nem sokat tehetünk: rég kinőttük a Földet, és annak idején túl nagy károkat okoztunk a bolygónknak... De mihez kezdtek az Aurora őshonos élőlényeivel? Nyilván voltak itt ilyenek a gyarmatosítás kezdetén.

– Ha olvasta a történelmünkről szóló könyvfilmeket, tudhatja, hogy az Aurora nitrogén-oxigén összetételű légkörében már az ember érkezése előtt éltek növények és állatok – felelte Fastolfe. – Így volt ez mind az ötven Külső Világ esetében. Érdekes módon az életformák nem voltak túl változatosak, és viszonylag kis számban fordultak elő. Egyik sem tanúsított komoly ellenállást, úgyszólván harc nélkül vettük át a helyüket. Mindazt, ami az őshonos élővilágból megmaradt, megtekintheti akváriumainkban, állatkertjeinkben és néhány lelkiismeretesen gondozott rezervátumunkban. Nem is nagyon értjük, miért olyan sebezhető az emberek által meglátogatott lakható bolygók élővilága, miért csak a Földön található annyi jól alkalmazkodó életforma, és miért csak a Földön fejlődtek ki értelmes lények.

– Talán csak a véletlen műve. Talán túl kicsi még az ismert bolygók száma – vélekedett Baley.

– Elismerem, ez a legvalószínűbb magyarázat – mondta Fastolfe. – Talán létezik valahol a földihez hasonló ökológiai egyensúly, értelmes élet és technikai civilizáció. Csakhogy a földi élet és intelligencia mindenfelé sok-sok parszek távolságba terjedt el. Ha máshol is van értelmes élet, akkor az miért nem terjedt ki más bolygókra is? Miért nem találkoztunk velük?

– Nem tudhatjuk, nem következik-e be már holnap egy ilyen találkozás.

– Ez igaz. Ha viszont küszöbön áll a találkozás, ez eggyel több ok arra, hogy ne tétlenkedjünk. Mert egyre passzívabbak vagyunk, Mr. Baley. Két és fél évszázada egyetlen új Külső Világot se népesítettünk be. Annyira megszelídítettük már a bolygóinkat, és annyira jól érezzük magunkat rajtuk, hogy nem kívánkozunk az ismeretlenbe. Mint tudja, eredetileg azért jöttünk ide, mert már annyi kellemetlenséggel járt a földi élet, hogy az emberiség inkább vállalta az új, lakatlan világok benépesítésével járó veszélyeket. Mire aztán otthonossá tettük az ötven Külső Világot, utolsóként a Solariát, már semmi sem kényszerített, semmi sem ösztökélt a további terjeszkedésre. És a földlakók is visszahúzódtak a felszín alatti acélbarlangjaikba. Ez pedig már a vég.

– Ezt azért nem gondolja komolyan.

– De igen. Ha minden így megy tovább, ha ennyire kényelmesek, lusták és tohonyák maradunk, akkor tényleg itt a vég. Ha az emberiség nem akar visszafejlődni, akkor így vagy úgy, de terjeszkednie kell. A terjeszkedés pedig új világok felfedezését jelenti. Ha nem sikerül továbblépnünk, akkor megteszi ezt helyettünk egy másik civilizáció, amelynek a dinamizmusával képtelenek leszünk versenyre kelni.

– Vagyis űrháborúra számít? Valóság lesz a hipervíziós harci játékokból?

– Nem. Szerintem nem lesz szükség háborúra. Egy űrbeli terjeszkedésre képes civilizációnak nem kell a mi néhány világunk, és valószínűleg az intellektuális fejlettségi szintjük sem engedné meg, hogy erőszakkal hegemóniára törjenek. De egy erőteljesebb, életképesebb civilizáció szomszédságában egyszerűen eltűnnénk: belehalnánk abba, hogy látjuk, és mi lehetett volna belőlünk, ha nem fecséreljük el az erőnket. Persze másfajta, például tudományos vagy kulturális terjeszkedés is lehetséges, de attól tartok, az egyes területek fejlesztése elválaszthatatlan egymástól. Ha az egyikben visszaesünk, valamennyiben visszalépünk. Márpedig éppen ez a helyzet. Túl hosszú az életünk. Túlságosan elkényelmesedtünk.

– Mi, földiek – felelte Baley –, az űrlakókat önbizalommal teli, mindenre képes embereknek tartjuk. El sem tudom hinni, hogy egy űrlakó szájából hallom ezeket a szavakat.

– Én vagyok az egyetlen űrlakó, akitől hallhatja. Nem divatosak ezek a nézetek. A többiek nem tűrik meg a véleményemet, ezért auroraiak társaságában ritkán beszélek erről a témáról. Inkább csak buzdítom őket a további terjeszkedésre, és nem teszem hozzá, mennyire félek azoktól a katasztrófáktól, amelyek a gyarmatosítás befejezése esetén várhatók. És legalább e tekintetben nyert ügyem van: az auroraiak újra komolyan, mondhatni lelkesen gondolnak a felfedezések és a gyarmatosítás folytatására.

– Az ön hangjából viszont nem érzem ki a lelkesedést – mondta Baley. – Mi a baj?

– Csak az, hogy ez újabb okot szolgáltathatott nekem Jander Panell meggyilkolására.

Fastolfe elhallgatott, megrázta a fejét, és folytatta:

– Bárcsak jobban megérteném az emberi lényeket, Mr. Baley! Hat évtizede tanulmányozom a pozitronagyak finomszerkezetét, és remélem, még tizenöt-húsz évig folytathatom a munkát. Csakhogy mindezen idő alatt vajmi keveset foglalkoztam az emberi aggyal, amelynek sokkalta bonyolultabb a felépítése. Ha léteznek robotikai törvények, márpedig léteznek, akkor szükségképpen a „humanikának”, az emberi gondolkodás tudományának is vannak törvényei. Vajon hány van belőlük, és hogyan írhatók le matematikailag? Erre sajnos nem tudok választ adni. Egy napon talán kidolgozza majd valaki a humanika törvényeit, és akkor nagy vonalakban kibontakozik előttünk a jövő, és sejtések helyett megtudhatjuk, mi vár ránk, találgatások helyett megtudhatjuk, hogyan tehetjük jobbá a dolgainkat. Arról álmodozom, hogy létrejön egy matematikai tudomány, amelyet én „pszichohistóriának” neveznék, de azt is tudom, hogy jómagam képtelen lennék a létrehozására, és attól tartok, senki sem lesz rá képes.

Elhallgatott.

Baley várt égy kicsit, azután halkan megkérdezte:

– Milyen okot szolgáltathatott ez önnek Jander Panell meggyilkolására?

Fastolfe, mintha meg sem hallotta volna a kérdést, egészen más hangon folytatta:

– Daneel és Giskard megint azt jelzik, hogy tiszta a levegő. Mr. Baley, van kedve továbbsétálni?

– Hová? – kérdezte Baley óvatosan.

– Az egyik szomszédos birtok felé. Átsétálunk azon a füves részen. Zavarja a nyílt terep?

Baley összeszorította az ajkát, és a jelzett irányba mutatott, mintha így próbálná felmérni a várható hatást.

– Azt hiszem, el tudom viselni. Úgy érzem, nem lesz baj.

Giskard elég közel volt ahhoz, hogy meghallja Baley válaszát. Most még közelebb jött; a természetes fényben nem világított a szeme. A hangja nem fejezett ki emberi érzelmeket, de szavai aggodalomról árulkodtak.

– Uram, hadd emlékeztessem arra, hogy az űrutazás végén, leszálláskor komoly kellemetlenségei voltak.

Baley a robot felé fordult. Daneel iránt egészen más érzésekkel viseltetett: Giskarddal kapcsolatban nem voltak olyan kellemes múltbéli emlékei, amelyek elfogulttá tehették volna. Giskard egyébként is primitívebb szerkezet volt, mint Daneel, és Baley kifejezetten visszataszítónak találta. Erőnek erejével leküzdötte haragját, és így válaszolt:

– A hajón túlzott kíváncsiságomnak köszönhettem, hogy óvatlan voltam, fiam. Olyan látvány tárult a szemem elé, amilyenhez foghatót sohase láttam még, és nem volt időm alkalmazkodni. Most más a helyzet.

– Most kényelmetlenül érzi magát, uram? Megtudhatom, mit érez?

– Nem számít, hogy mit érzek – felelte Baley határozottan, és emlékeztette magát arra, hogy a robot nem vonhatja ki magát az Első Törvény alól, az az egyetlen dolga, hogy szavatolja az ő biztonságát, és neki udvariasan kellene szólnia ehhez a rakás fémhez. – Kötelességem eleget tenni a megbízatásomnak, az pedig csak akkor lehetséges, ha nem bujkálok állandóan fedett helyiségekben.

– Kötelessége? – kérdezte Giskard, mintha nem értené a szó jelentését.

Baley Fastolfe felé pillantott, de a doktor szótlanul állt a helyén, és látszott rajta, hogy nem áll szándékában közbeavatkozni. Mintha pusztán csak elméleti szempontból érdekelte volna, hogyan reagál a robot az új helyzetre: matematikai fogalmak, hozzárendelések, változók, állandók és differenciálegyenletek kavaroghattak a fejében, amelyeket rajta kívül nem ért senki.

Legalábbis Baley így gondolta. Bosszantotta, hogy csak közreműködő alanya egy ilyen tudományos megfigyelésnek.

– Tudod, mit jelent az, hogy „kötelesség”? – kérdezte a robottól, és maga is észrevette, hogy talán egy kicsit ingerült a hangja.

– Kötelesség az, amit meg kell tenni, uram – felelte Giskard.

– Neked az a kötelességed, hogy engedelmeskedj a robotika törvényeinek. Az emberi lényeknek is megvannak a maguk törvényei, amelyeknek engedelmeskedniük kell – dr. Fastolfe, a gazdád éppen most fejtette ezt ki. Nekem azt kell tennem, amire megbízatást kaptam. Fontos, hogy azt tegyem.

– De ön kimegy a szabadba, amikor pedig nincs is...

– Akkor is meg kell tennem. Lehet, hogy a fiam egy napon elutazik egy másik bolygóra, amelyik sokkal kényelmetlenebb, mint ez, és egész hátralevő életét a szabadban fogja tölteni. Ha tehetem, én is vele tartok.

– De miért?

– Mondtam már. Azért, mert úgy érzem, hogy ez a kötelességem.

– Uram, én nem tudok ellenszegülni a robotika törvényeinek. Ön tud véteni az előírásokkal szemben? Mert nekem arra kell biztatnom, hogy...

– Megtehetném, hogy nem végzem el a kötelességemet, de én a kötelességet választom, és az önkéntes elhatározás ereje néha túltesz minden törvényen.

Egy pillanatig valamennyien hallgattak, majd Giskard megszólalt:

– Ártalmat okoznék önnek, ha sikerülne rábeszélnem arra, hogy ne menjen ki a nyílt terepre?

– Annyiban igen, amennyiben azt érezném, hogy nem tudom teljesíteni a kötelességemet.

– És ez rosszabb lenne önnek, mint a nyílt terepen elszenvedett kellemetlenségek?

– Sokkal rosszabb.

– Köszönöm, hogy megmagyarázta, uram – mondta Giskard, és Baley úgy látta, elégedettség jelent meg kifejezéstelen robotarcán. (Baley megint csak képtelen volt úgy gondolni a robotra, mint egy gépre.)

Giskard hátralépett, és dr. Fastolfe vette át a szót:

– Ez érdekes eszmefuttatás volt, Mr. Baley. Giskardnak külön magyarázatra volt szüksége ahhoz, hogy teljesen megértse a törvények jelentését, illetve azt, hogyan kell viselkednie ebben a helyzetben. Most már tudja, mi a dolga.

– Érdekes, hogy Daneel nem kérdezett semmit – jegyezte meg Baley.

– Daneel ismeri önt – felelte Fastolfe –, hiszen a Földön és a Solarián is találkoztak már... De jöjjön, sétáljunk tovább, csak ne siessünk! Jól figyelje meg, merre járunk, és kérem, szóljon, ha bármikor úgy érzi, hogy szeretne megpihenni, megállni vagy visszafordulni.

– Szólok, ha így lesz, de milyen célt szolgál ez a gyalogtúra? Ha előre is bocsátja, hogy kellemetlenségeim lehetnek, nyilván nem hívott ok nélkül.

– Persze hogy nem – mondta Fastolfe. – Gondolom, szeretné megnézni Jander tehetetlen testét.

– Ez kötelező formaság, de nem hiszem, hogy túl sokat elárulna.

– Efelől én is biztos vagyok, de talán lehetősége nyílik kihallgatni azt az embert, aki a tragédia bekövetkeztekor ideiglenesen Jander gazdája volt. Nyilván rajtam kívül más ember véleményére is kíváncsi az ügyben.

22.

Fastolfe lassan lépkedett előre. Egyszer csak leszakított egy levelet az egyik közeli bokorról, félbehajtotta, és rágcsálni kezdte.

Baley hitetlenkedve nézett rá, és elgondolkozott azon, hogyan lehetséges, hogy egy űrlakó a szájába vesz egy nyers, forralatlan, sőt mosatlan valamit, amikor az auroraiak annyira rettegnek a fertőzésektől. Aztán eszébe jutott, hogy a bolygón nem találhatók fertőző mikroorganizmusok (vajon egyáltalán nincsenek ilyenek?), mindazonáltal visszataszítónak találta a jelenetet. Magában azzal védekezett, hogy az undornak nincs feltétlenül racionális alapja, aztán egyszer csak azon kapta magát, hogy már-már védelmébe veszi az űrlakók földlakókkal szemben tanúsított viselkedését.

Még szerencse hogy idejében észbe kapott! Nem szabad kapcsolatba hoznia a két dolgot. Elvégre a földlakók mégiscsak emberek!

Közben a robotok továbbhaladtak előre. Giskard ment elöl, Daneel mögötte a balján. Az Aurora narancsszínű napja (Baleynek most már jóformán nem is tűnt fel a szokatlan narancsos árnyalat) finoman, simogatóan melegített, nem olyan lázasan, mint nyáron a Föld Napja (bár Baley nem tudta, milyen éghajlati viszonyok uralkodnak az Aurorának ezen a táján).

A fű – vagy az a fűre emlékeztető valami – némileg merevebb és rugalmasabb volt, mint földi megfelelője, a talaj pedig kemény és száraz, mintha régóta nem látott volna esőt.

A legközelebbi ház felé tartottak, és Baley feltételezte, hogy ott lakhat Jander volt gazdája.

Baley úgy hallotta, tőle jobbra valamilyen állat motoz a fűben, mögötte madár csiripel egy fán, és körös-körül mindenfelé rovarok zümmögnek. Ezeknek az állatoknak az ősei mind-mind a Földről származnak, gondolta. Fogalmuk sincs arról, hogy a világ nemcsak jelenlegi lakóhelyükből áll, mert számukra csak ez létezik az idők kezdete óta. Valamikor régen ezeknek a fáknak és növényeknek is a Föld volt az otthonuk.

Ennek a világnak a lakói közül egyedül az emberek tudhatják, hogy nem őshonosak az Aurorán, hanem a földlakóktól származnak – a kérdés csak az, vajon valóban tudatosult-e ez bennük, vagy inkább megpróbálnak nem gondolni rá? Talán eljön az az idő, amikor már nekik sem jutnak eszükbe az őseik? Amikor nem emlékeznek már, melyik világról is származnak, sőt teljesen elfelejtik, hogy létezett egy másik, egy ősibb világ?

– Dr. Fastolfe – szólalt meg Baley, részben azért, hogy elhessentse egyre nyomasztóbb gondolatait –, még mindig nem mondta el, milyen indítéka lehetett volna Jander elpusztítására.

– Valóban nem mondtam el! Mit gondol, Mr. Baley, miért vesződtem annyit azzal, hogy kidolgozzam azt az elméletet, amelynek alapján megépíthettük az ember formájú robotok pozitronagyát?

– Nem tudom.

– Gondolkodjon csak egy kicsit! A feladat egy olyan robotagy tervezése, amely maximálisan hasonlít az emberi agyra, és ez a feladat bizonyos szempontból költői képességeket is feltételez... – Fastolfe elhallgatott, és halvány mosolya széles vigyorrá torzult. – Tudja, egyik-másik munkatársam mindig megbotránkozik azon a kijelentésemen, hogy nem lehet tudományosan igaz az a következtetés, amely nélkülözi a finom költőiséget. Azt állítják, nem értik, amit mondok.

– Attól tartok, én sem értem – vallotta be Baley.

– Én viszont igen. Megmagyarázni nem tudom ugyan, de érzem a lényeget, és talán éppen ezért tudtam elérni olyan eredményeket, amilyenekkel a kollégáim nem dicsekedhetnek. De úgy veszem észre, kezdek nagyzolni, és ez arra int, hogy viszszatérjek a prózaibb stílushoz. Az emberi agy működéséről jóformán semmit sem tudok, ezért ha le akarom utánozni a szerkezetét, ehhez bizonyos intuícióra van szükségem, ami szerintem a költészet kategóriájába tartozik. Az ember formájú robotok pozitronagyának megtervezésében tehát a megérzéseim segítettek, és ezeknek köszönhetően új ismereteket szereztem a mintáról, az emberi agyról is. Én hittem abban, hogy tudományos tevékenységem legalább egy lépéssel közelebb visz ahhoz a bizonyos pszichohistóriához.

– Értem.

– Ha tehát elméletben sikerül kidolgoznom egy emberi jellegű pozitronagyat, akkor egy olyan emberszerű testre is szükségem van, amelybe elhelyezhetem a művet. Ugye érti? Az emberi jellegű agy csak az ember formájú testtel együtt ér valamit, máskülönben bizonyos szempontból maga is elveszíti emberi jellegét.

– Biztos ebben?

– Tökéletesen. Elég, ha összehasonlítja Daneelt és Giskardot.

– Tehát Daneelt kísérletképpen hozták létre, hogy általa jobban megértsék az emberi agy működését?

– Így van. Két évtizeden át dolgoztam rajta Sartonnal. Számtalan hibás példányt meg kellett semmisítenünk. Daneel volt az első igazán sikeres humanoid robot, így természetesen megtartottam őt részben a további tanulmányozás céljából, részben pedig azért... – Fastolfe féloldalas mosolya elárulta, hogy tudatában van saját butaságának – ...mert érzelmileg is kötődtem hozzá. Végül is Daneel megérti az emberi kötelesség fogalmát, míg Giskard minden jó tulajdonsága ellenére képtelen erre. Ezt ön is tapasztalhatta.

– És Daneel első komoly feladata a három évvel ezelőtti földi küldetése volt?

– Igen, az volt az első fontos megbízatás. Amikor Sartont megölték, szükségünk volt egy olyan robotra, amely egyfelől ellen tud állni a földi fertőzéseknek, másfelől eléggé emberi ahhoz, hogy ne ütközzön bele a robotellenes földlakók negatív előítéleteibe.

– Különös véletlen, hogy Daneel éppen kéznél volt akkor, amikor szükség volt rá.

– Ön hisz a véletlenekben? Én úgy érzem, valahányszor megszületik egy forradalmian új találmány, mindjárt adódik hozzá egy fontos feladat is. Az ember formájú robot esetében sem történt másként. Valószínűleg akkor is meg kellett oldani hasonló feladatokat, amikor Daneel még nem létezett, de épp azért, mert nem létezett, az emberek kénytelenek voltak más eszközöket és más megoldásokat alkalmazni.

– És hasznosnak bizonyultak az erőfeszítései, dr. Fastolfe? Most már jobban érti az emberi agy működését?

Fastolfe egyre lassabban lépkedett, és Baley az ő mozgásához igazította a tempót. Végül megálltak, félúton a két birtok között. Baley számára ez volt a legkritikusabb pont, mert ekkor volt a legtávolabb a védelmet nyújtó zárt tértől, de a nyomozó erőt vett magán, és legyőzte rossz közérzetét. Egyébként is eltökélte, hogy nem fogja felhívni magára Giskard figyelmét. Nem akarta, hogy egy szava vagy mozdulata alkalmat adjon a robotnak a jó szándékú kellemetlenkedésre, nem akarta, hogy Giskard felnyalábolja, és biztonságos helyre szállítsa.

Fastolfe semmi jelét nem adta annak, hogy átérezné Baley nehéz helyzetét.

– Nem lehet kétséges, hogy a mentológia tudománya jelentős fejlődésen ment keresztül – mondta. – Igaz, hogy vannak még súlyos, megoldatlan problémák, talán meg is maradnak mindörökre, de tagadhatatlan, hogy történt előrelépés. Csak éppen...

– Csak éppen?

– Csak éppen az lett a vége, hogy az auroraiak nem érték be az emberi agy pusztán elméleti tanulmányozásával. Olyan célokra is felhasználták az ember formájú robotokat, amely célokkal én nem értek egyet.

– Mint például a földi bevetés.

– Nem. Az csak egy rövid kísérlet volt, amelyet egyáltalában nem elleneztem, sőt kifejezetten helyeseltem. Hogy bolondot tudott-e csinálni Daneel a földlakókból? Mint kiderült, igen, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a földlakók nemigen értenek a robotikához. Az auroraiak felismerik Daneelben a robotot, bár merem állítani, hogy a jövő továbbfejlesztett humanoid robotjai őket is meg tudják majd téveszteni. Tehát Daneel földi küldetésével semmi bajom. De más feladatokat is adtak neki.

– Például mit?

Fastolfe elgondolkozva nézte a messzeséget.

– Említettem már, hogy a mi világunk megszelídített világ. Amikor elindítottam ezt az újabb felfedezéseket és gyarmatosításokat szorgalmazó mozgalmat, nem az agyonkényelmesedett auroraiaknak – és általában nem az űrlakóknak – szántam vezető szerepet. Inkább úgy gondoltam, a földlakókat kellene felbátorítanunk arra, hogy álljanak a mozgalom élére. Ők egy – megbocsásson, de – borzalmas világban élnek, ráadásul meglehetősen rövid ideig, és emiatt csak nagyon keveset veszíthetnek. Ezért gondoltam, hogy örülni fognak a lehetőségnek, főleg akkor, ha mi megadjuk nekik a szükséges technikai segítséget. Amikor három évvel ezelőtt találkoztunk a Földön, beszéltem önnek erről. Emlékszik? – Fastolfe fürkésző oldalpillantást vetett Baleyre.

– Nagyon jól emlékszem – felelte Baley egykedvűen. – Mi több, ön akkor bogarat tett a fülembe, és ennek eredményeképpen én is elindítottam a Földön egy kis mozgalmat, amely pontosan ilyen célokat tűzött ki maga elé.

– Csakugyan? Ez esetben, gondolom, nem lehetett könnyű dolga. Önök, földlakók a bezártságot kedvelik, és nem szívesen merészkednek a falaikon kívülre.

– De küzdünk a félelmeink ellen, dr. Fastolfe. A mozgalmunk azt tervezi, hogy kiruccanunk az űrbe. A fiam a szervezet egyik vezetője, és remélem, egy napon az expedíciója élén elhagyhatja a Földet, hogy megtelepedjen egy új világon. Ha tényleg megkapjuk az ön által emlegetett technikai segítséget... – Baley szándékosan nem fejezte be a mondatot.

– Vagyis ha űrhajókat bocsátunk a rendelkezésükre?

– Igen, dr. Fastolfe. Űrhajókat és más felszereléseket.

– Az nehézségekbe fog ütközni. Sokan vannak az Aurorán olyanok, akik nem akarják, hogy a földlakók új telepeket hozzanak létre. Tartanak a földi kultúra gyors terjedésétől, a méhkasszerű cityktől, a káosztól. – Fastolfe idegesen toporogni kezdett. – De miért álldogálunk itt? – tette fel a költői kérdést. – Menjünk tovább!

Lassan elindult előre, és folytatta:

– Én próbáltam nekik bizonygatni, hogy a félelmük alaptalan. Rámutattam, hogy a gyarmatosítók nem a tipikus földlakók közül kerülnének ki. Ők nem zárkóznának citykbe. Az új világba érkezve olyanok lennének, mint az aurorai ősatyák. Jól kezelhető ökológiai rendszert hoznának létre, és ilyen szempontból közelebb állnának az auroraiakhoz, mint a földlakókhoz.

– Mit gondol, dr. Fastolfe, vajon ők nem esnének ugyanazokba a hibákba, amelyek az űrlakó kultúrát jellemzik?

– Talán nem. Tanulnának a hibáinkból... De persze csak elméletben lehet igazam, ugyanis a gyakorlatban ma már fontos szerep jut egy új tényezőnek.

– Mi ez az új tényező?

– Természetesen az ember formájú robotnak kifejlesztése. Ön is tudja, hogy egyesek éppen bennük látják a tökéletes gyarmatosítót, szerintük csak ilyen robotok építhetik fel az új világokat.

– Önöknek mindig is voltak robotjaik – érvelt Baley. – Azt akarja mondani, hogy korábban sohasem szántak nekik ilyen szerepet?

– Dehogyisnem. Csakhogy akkor nagyon hamar bebizonyosodott, hogy a robotok a gyakorlatban képtelenek elvégezni ezt a feladatot. A hagyományos, nem humanoid robotok közvetlen emberi felügyelet nélkül csak saját igényeik szerinti, nem ember formájú világot tudnának létrehozni. Tőlük hiába is várnánk, hogy olyan világot hozzanak létre, amely megfelel a finomabb szeletű, rugalmasabban gondolkodó emberi agy, illetve az emberi test igényeinek.

– De az a világ, amelyet felépítenének, kezdetnek biztosan nem lenne rossz.

– Persze hogy nem, Mr. Baley. Csakhogy nálunk a többség véleménye szerint egy tökéletlen első változat semmilyen célnak nem felelhet meg: ez a gondolkodásmód pedig a dekadencia jele... Másrészt azok az ember formájú robotok, amelyek mind fizikailag, mind gondolkodásban maximálisan hasonlítanak az emberi lényekre, saját igényeik kielégítésére törekedve olyan világot építenének, amely elkerülhetetlenül az auroraiak igényeit is kielégítené. Tud követni, Mr. Baley?

– Tökéletesen.

– No már most ezek a robotok annyira jól végeznék a munkájukat, hogy az új világ betelepítésekor az emberi lények az Auroráról egy pontosan ugyanolyan, másik Aurorára csöppennének. Olyan lenne ez, mintha el se hagyták volna az otthonukat. Az új hazában ugyanott folytatnák a dekadens életvitelt, ahol a régiben abbahagyták. Még mindig tud követni?

– Én értem, mire akar kilyukadni. Azt akarja mondani, hogy az auroraiak nem értik?

– Talán nem értik. De azt hiszem, sikeresen meg tudnám magyarázni nekik, ha az ellenzék nem tenné tönkre a politikai karrieremet ezzel a Jander-féle gyilkossági üggyel. Most már világos, milyen indítékom lehetett volna a gyilkosságra? Feltételezhetik rólam, hogy inkább megsemmisítem az emberszerű robotokat, semmint hogy lehetővé tegyem a felhasználásukat más bolygók gyarmatosítására. Legalábbis az ellenségeim így fognak érvelni.

Most Baley torpant meg. Elgondolkozva végignézett Fastolfe-on.

– Azt akarja mondani, doktor, hogy az ön álláspontjának a győzelme a Földnek is érdeke?

– És személy szerint az öné is, Mr. Baley.

– És az enyém is. De tőlem függetlenül a világomnak továbbra is alapvető érdeke, hogy a földlakók engedélyt, bátorítást és segítséget kapjanak a galaxis felfedezésére, hogy megőrizzünk annyit földi mivoltunkból, amennyi a jó közérzetünkhöz elengedhetetlenül szükséges, hogy ne ítéljük magunkat örökös földi rabságra, mert a Földön csak pusztulás vár ránk.

– Szerintem néhány földlakó ragaszkodni fog a rabsághoz – vélekedett Fastolfe.

– Persze. Sőt talán valamennyien így teszünk majd. De azért remélem, legalább néhányan – minél többen – távozni fogunk a Földről, ha megkapjuk rá az engedélyt. Ezért nekem nemcsak az emberiség nagy részének törvényes képviselőjeként, hanem egyszerű földi mivoltomnál fogva is kötelességem segíteni abban, hogy ön tisztára moshassa a nevét, függetlenül attól, hogy bűnös-e vagy ártatlan. Én viszont csak akkor tudom teljes odaadással végezni a munkámat, ha tudom, hogy valóban alaptalanok az ön ellen felhozott vádak.

– Hogyne! Ezt tökéletesen meg tudom érteni.

– Akkor most arra kérem, hogy az állítólagos indítékról elmondottak fényében újra biztosítson az ártatlanságáról.

– Mr. Baley – kezdte Fastolfe –, megértem, hogy nincs más választása. Nagyon jól tudom, hogy ha bűnös lennék, és most vallanék, ön a saját személyes érdekében és a világa jövője felett érzett aggodalmában segítene nekem elkendőzni ezt a tényt. Ha bűnös lennék, ön ennek figyelembevételével nyilvánvalóan jóval hatékonyabban tudna dolgozni a megmentésemen – és persze a saját maga megmentésén is –, ezért mindenképpen kénytelen lennék bevallani az igazat. De higgye el, tényleg ártatlan vagyok! Bármennyire ellenem szól is a látszat, nem én pusztítottam el Jandert. Soha meg se fordult a fejemben a gondolat.

– Soha?...

Fastolfe szomorúan elmosolyodott.

– Jó, egyszer-kétszer lehet, hogy eszembe jutott, hogy az Aurora jobban járt volna, ha sohasem dolgozom ki zseniális elméletemet, amely lehetővé tette az ember formájú robotok pozitronagyának kifejlesztését. Vagy ha a pozitronagyak megbízhatatlanok és hajlamosak a mentális zárlatra. De ezek csak múló gondolatok voltak. Soha egy pillanatig se gondoltam arra, hogy elpusztítom Jandert.

– Akkor be kell bizonyítanunk, hogy ennek az állítólagos indítéknak a feltételezése hamis.

– Jó, de hogyan?

– Ki tudjuk mutatni, hogy nem lett volna értelme megtenni. Mennyivel lett volna jobb, ha megöli Jandert? Még több humanoid robotot építettek volna. Sok-sok ezret. Több milliót.

– Attól tartok, téved, Mr. Baley. Egyet sem tudnának megépíteni. Egyedül én tudok ilyet tervezni, és amíg fennáll a robotgyarmatosítás veszélye, addig nem leszek hajlandó belekezdeni a következőbe. Jandernek vége, Daneel maradt az egyetlen.

– Mások is rá fognak jönni a titokra.

Fastolfe felhúzta az állát.

– Szeretném én látni azt a robotszakembert, aki el tudja végezni ezt a munkát! Az ellenségeim létrehoztak egy Robotikai Intézetet, és éppen ezzel próbálkoznak, de nem fog nekik sikerülni. Biztos, hogy eddig sem sikerült, és ezután sem fog.

Baley a homlokát ráncolta.

– Ha egyedül ön ismeri az ember formájú robotok titkát, és az ellenségei mindent megtesznek azért, hogy megtudják, nem lehet, hogy valamilyen módon megpróbálják kiszedni magából?

– Dehogyisnem. Politikailag lehetetlenné tesznek, talán elérik, hogy büntetésből eltiltsanak a munkámtól, és ezzel szakmailag is végem lenne: mindezt csak azért, mert remélik, hogy hajlandó leszek beavatni őket a titokba. Előfordulhat, hogy a törvényhozással mondatják ki az ítéletet, miszerint teljes vagyonelkobzás és börtönbüntetés terhe mellett köteles vagyok elárulni a titkot. Ki tudja, mire képesek? Én viszont szilárdan eltökéltem, hogy inkább mindent feláldozok, igen, mindent, de nem adom be a derekam. Persze – gondolom, megérti – nem szeretném, ha enynyire kiéleződne a helyzet.

– Az ellenségei tudják, hogy ilyen elszánt?

– Remélem, igen. Elég világosan az értésükre adtam. Szerintem azt hiszik, blöffölök. Pedig komolyan beszélek.

– Ha viszont hisznek önnek, elképzelhető, hogy erőszakosabban fognak fellépni.

– Mire gondol?

– Ellophatják az iratait. Elrabolhatják. Megkínozhatják.

Fastolfe hangosan felkacagott. Baley elvörösödött, és ingerülten fordult a doktorhoz:

– Nem akarok úgy beszélni, mint a hipervíziós drámák szereplői, de meg kell kérdeznem: számol ön ezekkel a lehetőségekkel?

– Mr. Baley – felelte Fastolfe elnézően –, először is a robotjaim képesek megvédeni. Az ellenségeimnek komoly, többfrontos háborút kellene indítaniuk azért, hogy megszerezhessék az irataimat, vagy foglyul ejthessenek. Másodszor: még ha sikerülne is nekik a lehetetlen, egyetlen robotszakértő sem vállalná azt, hogy csak ellopni vagy kizsarolni tudta tőlem az ember formájú robotok pozitronagyának a titkát, hiszen a beismeréssel örök időkre tönkretenné a szakmai karrierjét. Harmadszor: az Aurorán még csak hírből sem ismerik az efféle bűntényeket. Ha a legcsekélyebb jel is utalna arra, hogy merényletet kíséreltek meg ellenem, akkor a törvényhozás – és a közvélemény is – azon nyomban mellém állna.

– Csakugyan? – morogta Baley, és átkozta a sorsát azért, hogy olyan kultúrkörnyezetben kell nyomoznia, amelyet egyszerűen képtelen megérteni.

– Igen. A szavamat adom, hogy így van. Bárcsak megpróbálkoznának valamilyen elkeseredett melodramatikus megoldással! Tulajdonképpen jó lenne, ha rá tudnám önt beszélni arra, hogy épüljön be közéjük, vegye rá őket, hogy támadjanak meg a birtokomon vagy egy elhagyott úton... Gondolom, ilyen bűntények gyakran előfordulnak önöknél a Földön.

– Az említett trükk nem tartozik a módszereim közé – mondta Baley kimérten.

– Én is így gondolom, ezért meg sem próbálom rábeszélni. De higgye el, nagyon súlyos a helyzet, mert ha nem sikerül rávennünk őket valamilyen öngyilkos lépésre, akkor valami számukra sokkal hatékonyabbal fognak próbálkozni: hamis vádakat koholnak ellenem.

– Miféle hamis vádakat?

– Nemcsak egyetlen robot elpusztítását írják a számlámra, pedig annyi is bőven elegendő lenne. De ők azt is suttogják – szerencsére egyelőre még csak suttogják –, hogy ez a haláleset csak egy sikeres kísérlet volt a részemről, és valójában egy olyan rendszeren dolgozom, amely gyorsan és hatékonyan képes igazi emberi agyak megsemmisítésére. Szerintük az a szándékom, hogy politikai szövetségeseimmel összefogva megsemmisítsem őket a saját gyártmányú ember formájú robotjaikkal együtt, ezzel megakadályozzam az új világok gyarmatosítását, és tálcán kínáljam a galaxist földi cinkosaimnak...

– Ebből nyilván egy szó sem igaz.

– Persze hogy nem. Mondtam már, hogy szemenszedett hazugság az egész. Ráadásul nevetséges is. Még elméletben sem lehetséges a dolog, és a Robotikai Intézet emberei nagyon messze vannak még attól, hogy megépítsék a saját humanoid robotjaikat. Különben még ha akarnék, se tudnék részt venni egy ilyen tömeggyilkos orgiában. Egyszerűen képtelen lennék rá.

– Akkor viszont magától is ki fog derülni az igazság.

– Sajnos, nem valószínű, hogy belátható időn belül kiderül. Talán ostobán hangzik, de bizonyára elég sokáig tartja magát ez a vád ahhoz, hogy ellenem hangolja a közvéleményt, és épp elegen szavazzanak ellenem a törvényhozásban. Végül persze mindenki rájön majd, hogy zagyvaság, de akkor már késő lesz. És figyelje meg, hogy a Földön akarják elverni a port mindenért. Súlyos vád az, hogy én a földieknek dolgozom, és sokan csak azért fogják elhinni ezt az egész ostobaságot, mert ki nem állhatják a Földet és a földlakókat.

– Ön most azt állítja, hogy szándékosan a Föld ellen hangolják az auroraiakat.

– Pontosan erről van szó, Mr. Baley – felelte Fastolfe. – Napról napra rosszabbul áll a szénánk, az enyém és a földieké, és nagyon kevés az időnk.

– Nem lehetne nagyon egyszerűen megcáfolni az ellenségei érveit? – kérdezte Baley, aki elkeseredésében úgy döntött, előhozakodik Daneel kérdésével. – Ha ön valóban csak próbaképpen akart elpusztítani egy ember formájú robotot, miért ment el ezért egy másik birtokra, amikor otthon sokkal könnyebben elvégezhette volna a kísérletet? Hiszen Daneel kéznél volt. Ha igaz lenne a híresztelés, nem inkább rajta próbálta volna ki a módszerét?

– Nem, nem – válaszolta Fastolfe. – Nincs ember, aki ezt elhinné nekem. Daneel volt az első sikerem. Őt semmilyen körülmények között nem pusztítanám el. Természetes lenne, hogy Jandert veszem célba. Ezt mindenki így látja, és hiába is kezdeném győzködni őket arról, hogy logikusabb lett volna Daneelt feláldoznom.

Már közel jártak úti céljukhoz. Baley némán, összeszorított ajakkal bandukolt Fastolfe mellett.

– Hogy érzi magát, Mr. Baley? – kérdezte a doktor.

Baley halkan válaszolt.

– Ha úgy érti, hogy érzem magam a külvilágban, azt kell mondanom, észre sem veszem, hogy a szabad ég alatt járok. Ha viszont a dilemmánkra gondol, már csak az ultrahangos agyzúzó kamra gondolata tart vissza attól, hogy feladjam a harcot. – Baley egyre hevesebben támadt Fastolfe-ra. – Miért küldött értem, dr. Fastolfe? Miért bízott meg ezzel a munkával? Mit ártottam magának, amiért így büntet?

– Kezdjük azzal, hogy nem is az én ötletem volt önt idehívni – felelte Fastolfe. – Egyébként csak az elkeseredésemet tudom felhozni mentségül.

– Kinek az ötlete volt?

– Eredetileg ennek a birtoknak a tulajdonosa sugallta, hogy önt bízzuk meg a munkával, nekem pedig nem volt jobb ötletem.

– Szóval ennek a birtoknak a gazdája. Hogy jutott eszébe annak a...

– Ne folytassa! Egy hölgyről van szó.

– Akkor hogy jutott eszébe annak a... hölgynek ilyesmit javasolni?

– Ó, Mr. Baley, el is felejtettem mondani, hogy a hölgy ismeri magát. Nézze csak, ott vár minket a ház előtt!

Baley felnézett a nőre, és meglepetésében szinte elállt a szava.

– Szent Jozafát! – motyogta.

Gladia

23.

Egy fiatal nő állt előttük.

– Tudtam, Elijah, hogy amikor találkozunk, ezt hallom majd tőled először – mondta halvány mosollyal az arcán.

Baley csak bámult rá. Ez a nő megváltozott, gondolta. Most rövidebb a haja és gondterheltebb az arca, mint két évvel ezelőtt. Mintha két évnél többet öregedett volna. Ennek ellenére azért félreismerhetetlenül megmaradt Gladiának: ugyanaz a háromszögletű arc, széles járomcsont, picike áll, alacsony és törékeny, szinte gyermeki termet.

Baley a Solariáról visszatérve gyakran álmodott róla, bár nem voltak kifejezetten erotikusak ezek az álmok. Mindig ugyanaz történt bennük: sohasem sikerült eljutnia Gladia közvetlen közelébe. Valahol messze Gladia mindig jelen volt, de Baleynek kiabálnia kellett, ha szólni akart hozzá, a nő pedig sohasem értette tisztán, mit mondott neki. Baley hiába ment közelebb hozzá: olyankor Gladia ugyanazzal a sebességgel távolodott tőle.

Nem nehéz megérteni, miért éppen erről szóltak az álmok. Gladia a Solarián született, és honfitársaihoz hasonlóan csak ritkán szenvedhette más emberi lények fizikai jelenlétét.

Baley emberi lény volt, s mint ilyen, nem volt szabad találkoznia Gladiával; és persze csak tetézte a bajt, hogy a férfi a Földről érkezett. Bár a gyilkossági ügy különös jelentősége feltétlenül szükségessé tette a személyes találkozást, Baley fizikai jelenlétében a nő teljesen elfedte a testét, nehogy létrejöjjön közöttük valamilyen bűnös kapcsolat. Ennek ellenére az utolsó randevú alkalmával Gladia a józan észnek fittyet hányva, egy pillanatra puszta kézzel megérintette az arcát, holott jól tudta, hogy ezzel kiteszi magát a fertőzés veszélyének Baley tudta, hogy a szó szoros értelmében vett érintetlenségre nevelt hölgy részéről rendes körülmények között elképzelhetetlen lenne egy ilyen mozdulat, ezért annál nagyobbra értékelte a jelentőségteljes gesztust.

Hát ezért álmodott Baley annyiszor Gladiával, bár idővel aztán elmaradoztak ezek az álmok.

– Szóval a tiéd volt az a... – kezdte Baley ostobán, azután gyorsan el is hallgatott. Gladia fejezte be helyette a mondatot.

– ...az a robot. És két évvel ezelőtt az én férjem volt az áldozat. Úgy látszik, ez a sorsa mindennek, amihez csak hozzáérek.

Baley a nő arcához érintette a kezét. Nem tudatosult benne, mit csinál, és Gladia nem adta tanújelét annak, hogy észrevette volna, mi történt.

– Két évvel ezelőtt eljöttél és megmentettél. Bocsáss meg nekem, de kénytelen voltam érted küldeni. Gyere be, Elijah! Kerüljön beljebb, dr. Fastolfe!

Fastolfe hátralépett, hogy előreengedje Baleyt. Daneel és Giskard is bevonult utánuk: jellegzetes robotszerénységgel elfoglaltak egy-egy szabad falmélyedést a terem két szemközti oldalán, és csendben, mozdulatlanul várakoztak, háttal a falnak.

Egy pillanatig úgy látszott, Gladia a robotoknak kijáró közönnyel bánik majd velük, de miután ránézett Daneelre, Fastolfe-hoz fordult, és kissé fojtott hangon kérlelni kezdte:

– Azt ott... Legyen szíves, kérje meg, hogy távozzon!

Fastolfe meglepetten visszahőkölt.

– Daneelre gondol? – kérdezte.

– Ő is olyan... Olyan, mint Jander volt!

Fastolfe Daneel felé fordult; jól láthatóan fájdalom futott át az arcán.

– Hát persze, drága Gladia. Bocsásson meg, nem is gondoltam rá... Daneel, menj át egy másik terembe, és ott várakozz!

Daneel szó nélkül kivonult.

Gladia ekkor Giskardra pillantott, mintha gyorsan meg akarna bizonyosodni arról, nem hasonlít-e ő is Janderre, aztán egy alig észrevehető vállrándítás után figyelme visszatért a két emberi lényhez.

– Megkínálhatom önöket valamilyen frissítővel? Kérnek finom, hideg kókuszitalt?

– Én nem kérek, Gladia – felelte Fastolfe. – Én csak ígéretemhez híven elhoztam Mr. Baleyt. Nem maradok sokáig.

– Ha kaphatok egy pohár vizet, ígérem, nem foglak más kérésekkel zaklatni – mondta Baley.

Gladia felemelte a kezét. Robotjai nyilván lesték minden mozdulatát, mert intésére egyikük hangtalanul bejött a terembe egy tálcával. A tálcán egy pohár víz volt, meg egy kis adag étel: sós kekszre emlékeztető falatkák fura rózsaszín díszítéssel.

Baley nem tudott ellenállni a kísértésnek, és megkóstolt egy darabot. Fogalma sem volt, milyen íze lesz, de biztosra vette, hogy valamely földi eledel származéka, mert el sem tudta képzelni, hogy az Aurorán bárki bármilyen formában képes elfogyasztani egy itteni őshonos élőlényt, vagy hogy egy aurorai polgár szintetikus anyagot vesz a szájába. A földi étkek idővel persze jelentős változáson mentek keresztül – részben a helyi termelési feltételeknek, részben az éghajlatnak köszönhetően –, és Fastolfe az ebédnél meg is állapította, hogy az ételek nagy részének jellegzetes aurorai zamata van.

Baleyt kellemesen meglepte a keksz intenzív, fűszeres íze, és rögtön elvett a tálcáról még egy darabot. Azután köszönetet mondott a robotnak – aki persze akkor sem tiltakozott volna, ha az idők végezetéig ott kell állnia –, s magához vette az egész tálat és a pohár vizet.

A robot kiment.

A késő délutáni nap vörös fénnyel tűzött be a nyugati ablakokon. Baleynek az volt a benyomása, hogy ez a ház kisebb, mint Fastolfe-é, de talán nem lenne annyira komor, ha nem a szomorkás Gladia álldogálna olyan szívszakasztóan a terem közepén.

Lehet persze, hogy Baley csak képzelődött, hiszen tulajdonképpen nem is tartotta lehetségesnek, hogy egy emberi lények védelmét szolgáló aurorai lakóépület derűs hangulatot árasszon, amikor falai közvetlenül a külvilággal érintkeznek. A falak túloldalán hiába is keresné az emberi jelenlét, a társaság, a közösség melegségét. Ott a zord, hideg, élettelen természet az úr.

Baleyt kellemesen meglepte, hogy viszontláthatja Gladiát, és az élmény hatására egy időre megfeledkezett gondjairól. Most viszont újra eszébe jutott megoldhatatlannak tűnő feladata, és a csontjaiban érezte a külvilág hidegségét.

– Gyere, Elijah, ülj le! – mondta Gladia. – Bocsáss meg, amiért nem négyszemközt fogadlak. Most másodszor kerültem az érdeklődés középpontjába... és már az első alkalommal nagyon elegem lett a népszerűségből.

– Megértelek, Gladia. Felesleges mentegetőznöd – felelte Baley.

– Ön pedig, kedves doktor, téved, ha azt hiszi, hogy távoznia kell.

– Hát... – Fastolfe a falra szerelt időszalagra pillantott. – Maradok még egy rövid ideig, de azután tényleg mennem kell: halaszthatatlan munkám van. Lehet, hogy a közeljövőben eltiltanak mindenféle hasznos tevékenységtől.

Gladia sűrű pislogások közepette válaszolt, mintha a könnyeivel küszködne:

– Tudom, dr. Fastolfe. Ön nagy bajba került amiatt, ami itt történt, én meg csak a saját kellemetlenségeimre tudok gondolni.

– Nekem is elég a magam baja, Gladia – felelte Fastolfe –, kegyednek nem kell bűntudatot éreznie. Mr. Baley talán mindkettőnkön tud segíteni.

Baley szorosan összepréselte az ajkait.

– Nem tudtam, Gladia, hogy te is belekeveredtél ebbe az ügybe – mondta lassan.

– Ki, ha én nem? – kérdezte Gladia két sóhajtás között.

– A te tulajdonodban van... helyesebben volt... Jander Panell?

– Igazából nem volt az enyém. Inkább úgy mondanám: kölcsönkaptam dr. Fastolfe-tól.

– Ott voltál mellette, amikor... – Baley elhallgatott. Nem tudta, milyen szóval írja le a tragikus eseményt.

– Amikor meghalt? Miért ne mondhatnánk, hogy meghalt? Nem, nem voltam mellette. És mielőtt még megkérdeznéd, elárulom, hogy abban az időben senki sem volt itt velem a házban. Egyedül voltam. Általában egyedül vagyok. Majdnem mindig. Tudod, milyen nevelést kaptam a Solarián. Persze nem kötelező egyedül lennem. Most sem zavar a társaság... túlságosan.

– Biztos, hogy egyedül voltál, amikor Jander meghalt? Nem lehet, hogy tévedsz?

– Mondom, hogy egyedül voltam – felelte Gladia, és parányi sértődöttség csendült ki a hangjából. – Jó, Elijah, tudom, neked többször el kell ismételnem mindent. Egyedül voltam. Becsületszavamra.

– De azért a robotok itt voltak, ugye?

– Természetesen igen. Egyedülléten azt értem, hogy nem voltak emberi lények a házban.

– Hány robotod van, Gladia? Jandert leszámítva.

Gladia hallgatott egy darabig, mintha csak most számlálná össze magában a robotjait.

– Húsz – mondta végül. – Öt a házban, tizenöt a birtok többi részén. Egyébként a robotok szabadon mozognak a házam és dr. Fastolfe háza között, így nem lehet minden pillanatban tudni, hogy a robotjaink mikor melyik birtok területén járnak.

– Értem – mondta Baley. – Ha ehhez még hozzávesszük, hogy dr. Fastolfe-nak ötvenhét robotja van, akkor összesen hetvenhét darabbal kell számolnunk. Más birtokok robotjai is idekeveredhetnek?

– Nincs más birtok a közelben, így ez gyakorlatilag lehetetlen – vetette közbe Fastolfe. – Egyébként sem nagyon szokás a robotok keveredése. A mi esetünk különleges: Gladia nem idevalósi, és én mintegy... a gondját viselem.

– Akkor is hetvenhét robotról van szó – szögezte le Baley.

– Igen – mondta Fastolfe – de miért tartja ezt olyan fontosnak?

– Azért, mert azt jelenti, hogy ön és Gladia hozzászoktak ennek a hetvenhét darab mozgó, némiképp emberre hasonlító tárgynak a látványához, és nem fordítanak rájuk különösebb figyelmet. Nem lehetséges, Gladia, hogy nem vennéd észre, ha egy emberi lény valamiért be akarna hatolni a házadba? Talán benne is csak az egyik ember formájú mozgó tárgyat látnád, és fel sem figyelnél rá.

Fastolfe halkan kuncogott, Gladia viszont komoly arcot vágott, és ingatta a fejét.

– Elijah, látszik, hogy földlakó vagy. Gondolod, van olyan emberi lény, dr. Fastolfe-ot is beleértve, aki megközelítheti a házamat úgy, hogy ne tájékoztatnának engem erről a robotjaim? Én talán robotnak nézhetek egy mozgó emberi alakot, de egy robot sohasem esne ebbe a hibába. Most is a robotjaimtól tudtam meg, hogy jössz. Még egyszer mondom: Jander halálának időpontjában rajtam kívül egyetlen ember sem tartózkodott a házban.

– Tehát rajtad kívül senki.

– Rajtam kívül senki. Ugyanúgy, mint a férjem halálakor.

Fastolfe udvariasan megjegyezte:

– Azért most más a helyzet, Gladia. A férjét egy tompa tárggyal ölték meg. Akkor szükségszerűen fizikailag is jelen volt a gyilkos, és kegyed azért keveredett gyanúba, mert senki más nem volt a házban. Jelen esetben viszont egy bonyolult szóbeli parancs végzett Janderrel, és ezért a gyilkosnak nem kellett idejönnie. Kegyedre nem vet rossz fényt az, hogy egyedül volt itt, arról nem is beszélve, hogy fogalma sincs arról, hogyan lehet zárlatot előidézni egy ember formájú robot agyában.

Mindketten Baley felé fordultak: Fastolfe kérdőn, Gladia bánatos tekintettel nézett a földlakóra. (Baleyt bosszantotta, hogy Fastolfe jókedvűen tud szembenézni a sivár jövővel, amikor pedig ugyanolyan elkeserítő a helyzete, mint az övé. Morózusan tette fel magának a kérdést: mi lehet olyan nevetséges, amitől ez a Fastolfe úgy röhög, mint egy idióta?)

– A megfelelő ismeretek hiánya önmagában még nem kizáró tényező – magyarázta Baley lassan. – Előfordul, hogy az ember nem tudja, hogyan juthat el egy bizonyos helyre, de séta közben egyszer csak véletlenül ott találja magát. Lehet, hogy valaki Janderrel beszélgetve, mit sem sejtve előidézte a mentális zárlatot.

– Mekkora esélye van ennek? – érdeklődött Fastolfe.

– Ön a szakértő, dr. Fastolfe, és ilyen minőségében, gondolom, mindjárt kijelenti, hogy egy ilyen véletlennek rendkívül kicsi az esélye.

– Hihetetlenül kicsi. Ha az, aki nem ismeri az utat, csakis kifeszített kötelek kanyargós hálózatán egyensúlyozva, bekötött szemmel juthat el a célhoz, mekkora az esélye annak, hogy véletlenül odatalál?

Gladiát nagyon felzaklatta a beszélgetés: remegő kezét ökölbe szorította, és a térdéhez nyomta, mintha így akarná mozdulatlanná merevíteni.

– Nem tudom, véletlen volt-e vagy sem, de tény, hogy nem én vagyok a tettes. Nem voltam ott mellette, amikor ez történt. Akkor nem. Reggel még beszéltem vele, teljesen normálisan viselkedett. Órákkal később hívattam, és nem jött. Elindultam megkeresni, és a szokott helyén találtam, úgy álldogált ott, mint máskor. Csak éppen nem reagált, amikor megszólítottam. És azóta se reagál semmire.

– Nem lehet, hogy egy véletlenül elejtett mondatod jóval később, talán egy órával később idézte elő a mentális zárlatot? – kérdezte Baley.

– Ez teljesen lehetetlen, Mr. Baley – szólt közbe Fastolfe éles hangon. – Ha mentális zárlat lép fel, akkor az rögtön a kritikus közlés után következik be. Ne is zaklassa Gladiát ilyesmivel! Ő nem tudná szándékosan előidézni a zárlatot, a véletlen előfordulás pedig elképzelhetetlen.

– És a pozitronok áramlásának véletlenszerű megváltozása talán nem elképzelhetetlen? Mert az ön állítása szerint ez történhetett.

– Az már nem annyira elképzelhetetlen.

– De ha mindkét dolognak rendkívül kicsi a valószínűsége, akkor mit számít, melyik az elképzelhetetlenebb?

– Nagy a különbség. Véleményem szerint a pozitronáramlás spontán zavara miatt fellépő mentális zárlat valószínűsége 1:1012, míg a zárlatot előidéző utasítássorozat véletlenszerű előfordulásának a valószínűsége mindössze 1:10100. Ez persze csak becslés, de reális becslés. Még egyetlen elektron mérete és az egész világegyetem kiterjedése között sincs ekkora óriási különbség, ennyivel valószínűbb, hogy Jander pusztulását spontán pozitronáramlási zavar okozta.

Egy ideig valamennyien hallgatásba merültek.

Baley szólalt meg először:

– Dr. Fastolfe, az előbb azt mondta, nem maradhat sokáig.

– Máris túl sokáig maradtam.

– Jó. Akkor most elmegy?

Fastolfe előbb felállt, csak aztán tette fel a kérdést:

– Miért?

– Mert négyszemközt szeretnék beszélni Gladiával.

– Tovább akarja nyaggatni?

– Ki akarom őt hallgatni anélkül, hogy ön közbeszólna. Nem udvariaskodom, ahhoz most túlságosan is komoly a helyzet.

– Nem félek Mr. Baleytől, doktor – mondta Gladia. – Ha pedig túlzottan udvariatlan lenne – tette hozzá merengve –, a robotjaim megvédenek.

Fastolfe mosolyogva válaszolt:

– Jól van, Gladia. – Kezet nyújtott, mire a nő egy pillanatra megszorította az ujjait. – Mindkettőjük biztonsága érdekében szeretném, ha Giskard itt maradna... Daneel pedig, ha nem zavarja önöket, továbbra is várakozhat a szomszéd helyiségben. Gladia, kölcsönkérhetem az egyik robotját, hogy elkísérjen a birtokomra?

– Hogyne – felelte Gladia, és felemelte a karját. – Azt hiszem, Pandiont ismeri.

– Hát persze hogy ismerem! Erős, megbízható kísérő. – Fastolfe kiment, a robot szorosan a nyomában.

Baley várt egy kicsit. Gladiát tanulmányozta, aki mellette ült, és az ölébe ejtett kezét bámulta.

Baley esküdni mert volna, hogy a nőnek még sok mondanivalója van. Nem tudta, hogyan csikarja ki a vallomását, de egyvalamiben biztos volt: Fastolfe jelenlétében Gladia nem mondja el a teljes igazságot.

24.

Amikor Gladia végre felnézett, olyan arcot vágott, mint egy kislány.

– Hogy vagy, Elijah? Hogy érzed magad? – kérdezte elhaló hangon.

– Elég jól, Gladia.

– Dr. Fastolfe azt mondta, nyílt terepen sétáltok majd ide, és lesz rá gondja, hogy a legkritikusabb ponton várakoznod kelljen egy darabig.

– Tényleg. És miért csinálta ezt? Csak a vicc kedvéért?

– Nem, Elijah. Csak elmeséltem neki, hogyan reagáltál egyszer a nyílt tér látványára. Emlékszel még arra, hogy elájultál, és beleestél a vízbe?

Baley gyorsan megrázta a fejét. Nem tagadhatta le a történteket, nyilvánvaló volt, hogy nem felejtette el a kellemetlen epizódot, mégsem örült, hogy Gladia szóba hozta a dolgot. – Ma már nem fordulhatna elő. Azóta sokat fejlődtem – vetette oda mogorván.

– De dr. Fastolfe azt mondta, próbára tesz. Jól viselted?

– Elég jól. Mindenesetre nem ájultam el. – Összeszorította a fogait, mert eszébe jutott az asztroszimulátoros baleset a leszálláshoz készülő űrhajón. Ott persze megint más volt a helyzet, felesleges szót vesztegetni rá.

Baley szándékosan témát váltott.

– Hogyan szólítsalak itt? Tegeződjünk?

– Eddig is tegeződtünk, és Gladiának szólítottál.

– De talán hibát követtem el. Mrs. Delmarre-t is mondhatnék, de te...

Gladia felsóhajtott, és gyorsan közbevetette: – Nem használom ezt a nevet, mióta idejöttem. Kérlek, te se használd!

– És az auroraiak hogyan szólítanak?

– Ők Gladia Solariát szoktak mondani, csak hogy utaljanak idegen mivoltomra, ezért ezt a nevet se szeretem. Egyszerűen Gladia vagyok. Ez az egy szó bőven elég: nem aurorai név, és kétlem, hogy mást is hívnak így ezen a bolygón. Én pedig, ha nem zavar, továbbra is Elijah-nak foglak téged szólítani.

– Nem zavar.

– Most pedig szeretném felszolgálni a teát – jelentette ki Gladia, Baley pedig megadóan bólintott.

– Nem tudtam, hogy az űrlakók is szoktak teázni – jegyezte meg.

– Mi nem földi teát iszunk – magyarázta Gladia. – Egy kellemes zamatú, de egyáltalán nem káros növénykivonatot hívunk teának.

Felemelte a karját, és Baley észrevette, hogy a ruha ujja szorosan a csuklóhoz simul, és vékony, testszínű kesztyűben folytatódik. Tehát Gladia most is csak a lehető legkevesebbet fedi fel a testéből, hogy minimálisra csökkentse a fertőzés veszélyét.

Gladia karja egy pillanatig fenn maradt a levegőben. Kisvártatva megjelent egy láthatóan még Giskardnál is primitívebb robot, és egy tálcáról ügyesen kiosztotta a teáscsészéket, a kis szendvicseket meg a süteményfalatkákat. Hovatovább kecses mozdulattal töltötte ki a teát.

– Hogy csinálod ezt, Gladia? – kérdezte Baley kíváncsian.

– Mit hogy csinálok, Elijah?

– Ha akarsz valamit, csak felemeled a karodat, és a robotjaid rögtön teljesítik a kívánságod. Ez például honnan tudta, hogy a teát kérted?

– Egyszerű. A szobán végighúzódik egy elektromágneses erőtér. Valahányszor felemelem a karom, a mozdulatom torzulást okoz az erőtérben. A kézfejem és az ujjaim különböző állása más és más torzulást eredményez, és a robotjaim képesek arra, hogy különböző utasításokként értelmezzék a torzulásokat. Csak az egyszerűbb parancsok esetében élek ezzel a lehetőséggel: például értésükre tudom így adni, hogy „Gyere ide!”, „Hozd a teát!” meg efféléket.

– Nem láttam, hogy dr. Fastolfe hasonló módszert alkalmazna a birtokán.

– Az Aurorára nem jellemző ez a rendszer. Főleg a Solarián használják, és én már megszoktam. Egyébként mindig ugyanebben az időben szoktam teázni. Borgraf már számít rá.

– Ő Borgraf? – Baley érdeklődve méregette a robotot; eddig csak egy futó pillantást vetett rá. A megszokás hamar közönyt eredményez. Másnap talán már észre sem veszi majd a robotok jelenlétét. Láthatatlanul fognak nyüzsögni körülötte, úgy végzik el észrevétlenül az apró-cseprő teendőket.

Pedig Baley nem akarta szem elől téveszteni őket. – Gladia, kettesben akarok lenni veled – mondta. – Robotok nélkül. Giskard, menj át Daneelhez! Onnan is tudsz ránk vigyázni.

Giskard robotagya saját nevének hallatán rögtön működni kezdett.

– Igen, uram – hangzott az engedelmes válasz.

Gladiát a jelek szerint elszórakoztatta valamelyest ez a kis közjáték. – Furák vagytok ti, földlakók. Nektek is vannak robotjaitok a Földön, mégsem tudtok bánni velük. Olyan dörgedelmesen parancsolsz rájuk, mintha süketek lennének.

Gladia Borgrafhoz fordult, és halkan közölte vele:

– Borgraf, egyikőtök se léphet a terembe, amíg be nem hívom. Csak akkor zavarhattok, ha egyértelmű, közvetlen veszélyt észleltek.

– Igen, asszonyom – mondta Borgraf, azután hátralépett, végignézett az asztalon, mintha meg akarna bizonyosodni arról, nem feledkezett-e meg valamiről, majd megfordult, és elhagyta a termet.

Baley legalább olyan jót mulatott most Gladián, mint az előbb Gladia őrajta. A nő csakugyan halkan szólt a robothoz, de olyan pattogós hangnemben, ahogyan egy főtörzsőrmester szokott az újonchoz. De hát elvégre nincs ezen semmi meglepő. Baley régóta ismerte a nagy igazságot: más bolondságát könnyebb észrevenni, mint a magunkét.

– Most már kettesben vagyunk, Elijah – mondta a nő. – A robotok is kimentek.

– Nem félsz, amiért egyedül kellett maradnod velem? – kérdezte Baley.

Gladia lassan ingatta a fejét.

– Mi okom lenne a félelemre? Csak felemelem a karom, teszek egy gyanús mozdulatot, ijedten felsikoltok – és azon nyomban itt terem jó néhány robotom. A Külső Világokon egyetlen embernek sincs oka félni egy másik emberi lénytől. Nem a Földön vagyunk. Egyébként miért kérdezed?

– Azért, mert én nem kizárólag fizikai félelmet ismerek. Nem kell attól tartanod, hogy erőszakoskodni fogok veled, de nem félsz a faggatástól? Nem félsz, hogy kiderül rólad valami olyasmi, amit nem szeretnél tudatni senkivel? Azt se felejtsd el, hogy most nem a Solarián vagyunk. Ott sajnáltalak, együtt éreztem veled, és feltett szándékom volt, hogy bebizonyítsam az ártatlanságodat.

– Most nem érzel együtt velem? – kérdezte Gladia halkan.

– Most nem a férjed haláláról van szó. Nem gyanúsít senki gyilkossággal. Csak egy robotot pusztítottak el, és tudtommal te minden gyanún felül állsz. Nekem inkább dr. Fastolfe jelenti a problémát. Számomra rendkívül fontos – nem kell részleteznem, milyen okokból –, hogy bebizonyítsam az ártatlanságát. Ha ezenközben téged is bajba sodorlak, nagyon sajnálom, de nem tehetek ellene semmit. Nem fogom a nyakamat törni csak azért, hogy megkíméljelek a fájdalomtól. Ennyit már csak becsületből is előre kell bocsátanom.

Gladia felemelte a fejét, és gőgösen Baley szemébe nézett.

– Miért gondolod, hogy bajba sodorhatsz?

– Most, hogy dr. Fastolfe nem tud közbekotyogni, előbb-utóbb talán ez is kiderül – felelte Baley hűvösen. Az egyik kis szendvicset felszúrta a villájára (nem akarta az ujjaival érinteni, nehogy az egész tál tartalmát használhatatlanná tegye Gladia számára), áttette a saját tányérjára, majd bekapta, és kortyolt hozzá a teájából.

Gladia mindenben utánozta: ha Baley vett egy szendvicset, ő is evett egyet, ha Baley ivott a teájából, ő szintén a szájához emelte a csészét, ha Baley hűvösen beszélt vele, ő is ugyanolyan hangnemben felelt.

– Gladia – folytatta a nyomozó –, tudnom kell, pontosan milyen kapcsolat fűz téged dr. Fastolfe-hoz. Ez fontos. Közel laktok egymáshoz, és gyakorlatilag közös robotháztartásotok van. Fastolfe szemlátomást aggódik érted. Azonkívül, hogy az ártatlanságát hangoztatja, jóformán nem is próbál védekezni, téged viszont rögtön a védelmébe vesz, ha felteszek neked egy-egy kérdést.

Gladia halványan elmosolyodott.

– Mire gyanakszol, Elijah?

– Ne bújj ki a válaszadás alól! – figyelmeztette Baley. – Nem gyanakodni akarok. Csak az igazat szeretném tudni.

– Beszélt neked dr. Fastolfe Fanyáról?

– Igen.

– És megkérdezted tőle, hogy Fanya a felesége vagy csak az élettársa? Megérdeklődted, hogy Fastolfe-nak vannak-e gyerekei?

Baley nyugtalanul fészkelődött. Természetesen feltehette volna ezeket a kérdéseket, de a sűrűn lakott Földön megszokta, hogy a magánélet szent, éppen azért, mert jóformán nem is létezik. A Földön gyakorlatilag lehetetlen volt belelátni a családi kötelékek szövevényes rendszerébe, így ott soha senki sem feszegette ezt a témát. Az emberek úgy tettek, mintha semmit se tudnának egymás magánéletéről, és e téren általánosan elterjedt a képmutatás.

Itt az Aurorán persze nem érvényesek a földi szabályok, Baley mégis automatikusan érvényesnek vette őket. Mekkora ostobaság volt a részéről!

– Még nem kérdeztem erről Fastolfe-ot – felelte. – Mondd el, amit tudsz!

– Fanya a felesége – magyarázta Gladia. – Fastolfe többször nősült, persze egyszerre mindig csak egy felesége volt, bár az Aurorán nem teljesen ismeretlen a poligámia intézménye: mindkét nemnél előfordul. – Enyhe undorral mondta ezt, de rögtön utána, mintegy védekezésképpen, hozzátette: – Bezzeg a Solarián nem létezik ilyesmi.

Dr. Fastolfe jelenlegi házasságát hamarosan felbontják – folytatta Gladia. – Attól a pillanattól kezdve mind a ketten szabadon kezdeményezhetnek új kapcsolatokat, bár sokszor a felek nem várják meg ezzel a házasság hivatalos megszűnését. Nem állítom, hogy egyetértek ezzel a szokással, de tudomásul kell venni, hogy az auroraiaknál ez már csak így van. Úgy tudom, dr. Fastolfe meglehetősen szigorú erkölcsi normák szerint él. Egyszerre mindig csak egy felesége van, és sohasem kapkod a házasságon kívüli kapcsolatok iránt. Az Aurorán régimódinak és ostobának tartják ezt a magatartást.

Baley bólintott. – Erről olvastam valamit. Ha jól értettem, a felek akkor kötnek házasságot, amikor gyereket akarnak.

– Elméletben így is van, de úgy hallottam, manapság nagyon kevesen tartják tiszteletben ezt a szabályt. Dr. Fastolfe-nak már két gyereke van, nem is lehet több, ennek ellenére újra és újra megházasodik. Most ismét pályázik egyre, de a harmadikra persze nyilvánvalóan nem fogja megkapni az engedélyt, és ezt ő is tudja. Vannak, akik még kérvényezni is lusták.

– Akkor mi értelme annak, hogy Fastolfe megházasodjon?

– A házasság társadalmi előnyökkel jár. Elég bonyolult a rendszer. Nem vagyok aurorai, és azt hiszem, nem is értem teljesen, mi mire jó.

– Sebaj. Mesélj nekem dr. Fastolfe gyerekeiről!

– Két lánya van két különböző anyától. Fanyától nincs gyereke. Aurorai szokás szerint mind a két gyerek anyaméhben fejlődött. Ma már felnőtt nők, mindkettőnek saját birtoka van.

– Fastolfe szoros kapcsolatot tart fenn a lányaival?

– Nem tudom. Sohasem beszél róluk. Az egyik lány robotszakértő; vele, gondolom, már csak a munkája miatt is kapcsolatban áll. Azt hiszem, a másik lány egy városi kormányzatnál dolgozik vezető beosztásban, róla nem tudok többet.

– Tudsz arról, hogy feszültségek lennének a családban?

– Nem tudok róla, Elijah, de ez még nem jelent semmit. Azt hallottam. Fastolfe jól kijön mindegyik volt feleségével. Egyiküktől sem vált el haraggal. Egyébként dr. Fastolfe-ról nem is nagyon lehet elképzelni, hogy egy illedelmes, lemondó sóhajnál hevesebb érzelemkitörésre ragadtassa magát, bármi történjék is vele. Még a halálos ágyán is viccelődni fog.

Ez legalább igaznak hangzik, gondolta Baley.

– Akkor most mondd el, milyen a kapcsolatod dr. Fastolfe-fal! Az igazat akarom hallani! A mostani helyzetben nem engedhetjük meg magunknak, hogy szemérmességből megkerüljük a tényeket.

Gladia mélyen Baley szemébe nézett.

– Nincs mit letagadnom – mondta. – Dr. Han Fastolfe a barátom. Nagyon jó barátságban vagyunk.

– Mennyire jó barátságban, Gladia?

– Ahogy mondtam, nagyon jóban.

– Várod a válását, hogy te lehess a következő felesége?

– Nem – felelte Gladia higgadtan.

– Akkor a szeretője vagy?

– Nem.

– Az voltál?

– Nem. Meglep?

– Nincs véleményem. Egyszerűen csak tisztán kell látnom az ügyben – felelte Baley.

– Akkor most engedd meg, Elijah, hogy összefüggően feleljek neked, és ne bombázz tovább a keresztkérdéseiddel! Úgy csinálsz, mintha titkokat akarnál kiszedni belőlem, amelyeket egyébként nem árulnék el. – Gladia hangján nem érződött, hogy haragudna. Mintha inkább szórakoztatta volna a dolog.

Baley egy kicsit elvörösödött, és már a nyelvén volt, hogy eszébe se jutna ilyesmi, de aztán belátta, hogy semmit se nyerne a nyilvánvaló tény tagadásával.

– Hallgatlak – dörmögte inkább halkan.

A piszkos edények ott sorakoztak közöttük az asztalon. Rendes körülmények között Gladia valószínűleg már felemelte és behajlította volna a karját, Borgraf robot pedig csendesen besietett volna, hogy leszedje az asztalt, gondolta Baley.

Vajon az edények látványa idegesíti Gladiát, és megzavarja a válaszadásban? Mert ha igen, akkor jó, hogy elküldték a robotokat, elmélkedett a nyomozó, de nemigen reménykedhetett, mert Gladiát szemlátomást nem zavarta a rendetlenség, talán észre se vette.

A nő megint lesütötte a szemét, arca megereszkedett, és egy kicsit megkeményedtek a vonásai, mintha olyan múltbéli eseményeken merengene, amelyeket nagyon szívesen kitörölne az emlékezetéből.

– Neked van fogalmad arról, hogyan éltem a Solarián. Nem éppen boldogan, de nem tudtam, hogy másképp is élhetnék. Aztán egyszer csak megismertem a boldogságot, és azóta pontosan tudom, mennyire boldogtalan voltam annak előtte. Először te döbbentettél rá erre, Elijah.

– Én? – kérdezte Baley megrökönyödve.

– Igen, Elijah. Amikor utoljára találkoztunk a Solarián – remélem, emlékszel még –, megtanítottál valamire. Megérintettelek! Lehúztam a kesztyűmet, ilyesmi volt, mint amilyet most is viselek, és megérintettem az arcodat. Nem sokáig érintkezett a testünk. Nem tudom, neked mit jelentett az a pillanat – nem, ne szólj semmit, nem fontos! –, a lényeg, hogy nekem rengeteget jelentett!

Gladia dacosan Baley szemébe nézett.

– Számomra mindennél többet jelentett akkor az az érintés. Megváltoztatta az életemet. Ne felejtsd el, Elijah, hogy gyermekkorom óta akkor először érintettem meg emberi lényt, a férjem kivételével. A férjemnek pedig csak nagyon ritkán kerültem a közelébe. Háromdimenziós távnézőn persze láttam férfiakat, és alaposan megismertem a testüket, minden porcikájukat. Ilyen értelemben a veled való találkozás nem jelentett újdonságot. De korábban nem volt okom azt hinni, hogy más érzés megérinteni az egyik férfit, mint a másikat. Tudtam, milyen tapintása van a férjem bőrének, milyen érzés, amikor rászánja magát, hogy hozzám érjen, és tudtam, milyen a folytatás. Nem volt okom feltételezni, hogy bármelyik mozzanatot másképp élném át, ha egy másik férfi lenne a helyében. A férjemmel való érintkezés nem szerzett gyönyört, de miért is kellett volna, hogy úgy legyen? Talán örömet szerez, ha az ujjammal megérintem ezt az asztalt? Legfeljebb annyiban, hogy érzem, mennyire sima a lapja.

A férjemmel való testi kapcsolat nem volt más, mint egy időről időre elismételt szertartás. Ő megtette a kötelességét, amit elvárnak minden tisztességes solariai polgártól, és mindent a naptár szerint, óraműpontossággal végzett el, ahogyan azt az illem előírja. Egyetlen szempontból nem felelt meg a kívánalmaknak: annak ellenére, hogy az időszakos testi kapcsolat a nemi közösülés célját szolgálja, ő nem kérvényezett gyereket, és szerintem semmi kedve nem volt az apasághoz. Én túlságosan is rettegtem tőle, ezért nem mertem kérvényezni. Pedig jogomban állt volna.

Visszatekintve elmondhatom, hogy mindig unottan, mechanikusan szeretkeztünk. Sohase jutottam el az orgazmusig. Egyetlenegyszer sem sikerült. Csak az olvasmányaimból tudtam, hogy egyáltalán létezik olyasmi, érdekesnek találtam a leírásokat, de mivel importkönyvekben találkoztam velük – a solariai könyvek nem foglalkoznak a szexszel –, nem bízhattam a hitelességükben. Azt hittem, mindöszsze arról van szó, hogy egzotikus metaforák formájában közlik a lényeget.

Az autoerotikus módszerrel is hiába próbálkoztam. Azt hiszem, maszturbáció az elfogadott neve, legalábbis ezzel a szóval jelölik az Aurorán. A Solarián persze sohasem esik szó a szexről, és jó társaságban egyetlen szexszel kapcsolatos kifejezést sem ejt ki az ember a száján, márpedig a Solarián rossz társaság nem létezik.

Itt-ott olvastam egyet s mást a maszturbációról, és bátortalanul bár, de többször megpróbálkoztam azzal, amit a könyvek írnak. Nem ment. Annyira belém nevelték, hogy az emberi test tabu, ezért aztán saját magamhoz sem tudtam viszolygás nélkül hozzányúlni. Persze időnként észrevétlenül hozzáért a kezem az oldalamhoz, átvetettem egyik lábamat a másikon, éreztem, hogy a combjaim egymáshoz érnek, de a szándékos örömszerzés egészen más. Az ellen minden idegszálam tiltakozott, tudtam, hogy nem szabad, ezért sohasem sikerült. Az pedig egyszer sem jutott eszembe, hogy talán másfajta érintés is gyönyört szerezhet. Hogyan is történne velem ilyesmi?

Így gondolkodtam egészen addig, amíg meg nem érintettelek. Nem tudom, miért tettem. Hirtelen túláradó szeretetet éreztem irántad azért, mert tisztáztál a gyilkosság vádja alól. Másrészt nem is számítottál annyira tiltott gyümölcsnek, hiszen nem vagy solariai. Számomra te akkor – bocsáss meg érte – nem voltál teljes értékű férfi, csak egy földlakó, aki külsőleg olyan, mint a többi emberi lény, de rövid életű és potenciális fertőzésforrás, következésképpen a legjobb esetben is csak félember.

Így hát megérintettelek, hiszen megmentettél, holott nem hittelek igazi férfinak. Ráadásul nem olyan ellenségesen és idegenkedve bámultál rám, ahogyan a férjem szokott, és nem is azzal a szándékosan kimutatott, művelt közönnyel, amely távnézéskor sugárzik a férfiakból. Ott álltál előttem tapintható testi valódban, és melegséget, gondoskodást olvastam ki a tekintetedből. Még meg is remegtél, amikor az arcod felé emeltem a kezem. Láttam, hogy így volt, hiába is tagadnád.

Nem tudom, miért éreztem annyira gyönyörűnek azt a pillanatnyi érintést, amikor pedig fizikailag ugyanaz történt, mintha a férjemhez vagy bármely más férfihoz, nőhöz értem volna hozzá. Valahogyan több volt ez, mint a fizikai érzet: te is örültél neki, és látszott rajtad, hogy vonzódsz hozzám, én pedig elfogadtam a közeledésedet. Amikor érintkezett a bőrünk, úgy éreztem, tűzbe nyúltam, és a lángok egy pillanat alatt elborították a kezemet, a karomat, az egész testemet.

Nem tudom, mennyi ideig tartott. Nem lehetett több egy-két másodpercnél, de számomra akkor megállt az idő. Olyasvalami történt velem, ami soha azelőtt; jóval később tudtam meg, hogy akkor, abban a pillanatban nagyon közel álltam az orgazmushoz. Megpróbáltam nem kimutatni...

(Baley rá se mert nézni Gladiára, csak ingatta a fejét.)

– Sikerült is. Csak annyit mondtam, hogy „köszönöm, Elijah”. Köszönetet mondtam azért, amit a férjem halála kapcsán értem tettél, de sokkal inkább azt köszöntem meg neked, hogy fényt hoztál az életembe, és öntudatlanul is megismertettél azzal a gyönyörrel, kitártál egy kaput, új utat, új távlatokat nyitottál előttem. Fizikailag nem történt sok, csak egy érintés volt. De számomra az volt mindennek a kezdete.

Gladia egyre halkabban beszélt, és végül el is hallgatott. Emlékezett.

Azután a magasba emelte az ujját.

– Ne, ne mondj semmit! Még nem fejeztem be. Képzelődtem én azelőtt is, de csak homályos, bizonytalan álmaim voltak. Minden erőmmel megpróbáltam elképzelni, hogy majdnem ugyanazt csinálom egy férfival, amit a férjemmel szoktam – nem tudtam, mi a különbség –, de nem sikerült elképzelnem azt a másfajta érzést. Lehet, hogy egész életemben az elképzelhetetlent próbáltam elképzelni, és meghalhattam volna úgy, ahogyan a solariai nők – és férfiak többsége –, akik három-négy évszázad alatt sem tapasztalják meg a gyönyört. Gyerekeik születnek, mégsem ismerik az érintés örömét.

Én viszont rögtön megismertem, Elijah, amikor hozzáértem az arcodhoz. Hát nem csodálatos? Megtanítottál arra, miről érdemes képzelődni. A mechanikus szeretkezésben, a testek érzéketlen, kelletlen közeledésében nincs semmi csodálatos. Létezik viszont valami egészen más, amiről nem hittem volna, hogy köze van az egészhez: az arckifejezés, a csillogó szem, a gyöngédség, a kedvesség... nem is tudom elmondani... a másik elfogadása, amikor ledőlnek a falak két ember között. Ez lehet a szerelem: mindaz, amit most elmondtam, és még sok minden, amit nem tudok elmondani.

Szerelmet éreztem irántad, Elijah, mert azt hittem, te is tudnád ezt érezni. Nem állítom, hogy szerettél, de úgy láttam, képes lennél rá. Azelőtt az ókori irodalmat olvasva sohasem értettem, mi a szerelem, ugyanúgy, ahogyan annak a „dicsőségnek” a fogalmát sem tudtam felfogni, amiért ölték egymást az emberek. Elfogadtam a szót, de máig nem értem, mit jelent. Ugyanígy voltam a szerelemmel is, amíg meg nem érintettelek.

Azóta viszont már el tudom képzelni... és azért jöttem az Aurorára, mert mindig csak te jártál az eszemben, rólad ábrándoztam, magamban szüntelenül veled beszélgettem, és reméltem, hogy itt egymillió Elijah-val találkozhatok majd.

Gladia elhallgatott egy pillanatra, aztán összeszedte a gondolatait, és folytatta:

– De egyetleneggyel sem találkoztam. Kiderült, hogy az Aurora a maga módján ugyanolyan pocsék hely, mint a Solaria. A solariaiak nem értenek a szexhez. Gyűlölik, és elfordulnak tőle. Annyira iszonyodnak a testiségtől, hogy képtelenek megtapasztalni a szerelmet.

Az Aurorán más a helyzet. Itt a szex unalmas. Az emberek minden ellenkezés nélkül elfogadják, hogy létezik, és olyan természetes élettani funkciónak számít, mint például a légzés. Az ember, ha kedve tartja, megérinti a másikat, s amennyiben egyik félnek sincs halaszthatatlan teendője, máris szexuális kapcsolatba lépnek, és kiválasztják a mindkettőjük számára megfelelő módozatot. Úgy szeretkeznek, ahogyan a levegőt veszik. A légzés sohasem eksztatikus élmény, legfeljebb a fulladozás utáni első egészséges lélegzetvétel nyújt túláradó örömöt és megkönnyebbülést. De ismerik-e azok ezt az érzést, akik még sohasem küzdöttek a fulladás ellen?

Itt mindenki kénytelen megismerkedni a szexszel. Tervszerűen oktatják az iskolákban, a gyerekek kötelező órákon sajátítják el az elméletet és a gyakorlatot. Az idősebbeknek segíteniük kell a fiatal kezdőket.

Az aurorai engedélyezett ingyenszexnek ugyanúgy semmi köze a szerelemhez, ahogyan a solariai tiltott és szégyellni való testiségnek sincs. Mindkét bolygón kevés gyerek születik, és itt is, ott is hivatalosan kell kérelmezni az utódokat. Ha egy pár megkapja az engedélyt, unalmas és kellemetlen időszak következik a számukra: ekkor szexuális érintkezésük kizárólag a gyermeknemzés céljait szolgálja. Ha a nő meghatározott időn belül nem esik teherbe, mesterséges megtermékenyítéshez folyamodnak.

Idővel itt is bevezetik a solariai rendszert: elterjed az ektogenezis, ami azt jelenti, hogy a megtermékenyítés és a magzati fejlődés a gyermekfarmokon megy végbe, a szex pedig megmarad a társadalmi érintkezés mindennapos formájának, valamiféle játéknak, amelynek körülbelül ugyanannyi köze van a szerelemhez, mint például az űrpólónak.

Nem tudtam átvenni az auroraiak hozzáállását, Elijah. Engem másra neveltek. Rémülten kezdeményeztem a szexuális érintkezést, és soha senki sem utasított el, de nem is volt komoly kapcsolatom. A férfiak elfogadták az ajánlatomat, de továbbra is ugyanolyan üres tekintettel néztek rám. Nem számítottam nekik semmit: csak egy voltam a sok közül. Hajlandóak voltak közösülni velem, de semmi több.

Megérintettem őket, de az érintés nem jelentett semmit, ugyanolyan volt, mint annak idején a férjemmel. Megtanultam a szertartást, hagytam, hadd vezessenek, átadtam magam nekik, de az sem ért semmit. Még ahhoz se kaptam kedvet, hogy maszturbáljak. Egyszer sem tért vissza az a gyönyör, amelyet a jelenlétedben éreztem, így aztán idővel feladtam a reményt.

Dr. Fastolfe mindvégig barátként állt mellettem. Ő volt az egyetlen ember az Aurorán, aki mindent tudott a solariai múltamról. Legalábbis azt hiszem. Te is tudod, hogy nem hozták nyilvánosságra a történet részleteit, és abban a rettenetes hipervíziós műsorban se szerepelt minden. Hallottam róla, de nem voltam hajlandó megnézni.

Dr. Fastolfe megvédett az auroraiak értetlenségétől és a minden solariainak kijáró megvetéstől. És a bánatomat is segített enyhíteni, mert egy idő után nagyon elkeseredtem.

Nem, nem lettem a szeretője. Felajánlkoztam volna neki, de mire rászántam volna magam, addigra már éreztem, hogy sohasem fog visszatérni az a gyönyör, amely szétáradt bennem, amikor hozzád értem. Már azt hittem, az emlékeim csalnak, és nem próbálkoztam tovább. Ezért nem ajánlkoztam fel neki, és ő sem próbált kezdeményezni, nem tudom, miért. Talán rájött, miért bánkódom, látta, hogy nem találok örömet a szexben, és nem akarta, hogy az újabb kudarc még jobban elkeserítsen. Egyébként is jellemző rá az efféle tapintatosság. A lényeg az, hogy nem lettem a szeretője. Egyszerűen csak a barátom volt egy olyan időszakban, amikor mindennél nagyobb szükségem volt a barátságra.

Hát ez a teljes válasz a kérdéseidre, Elijah. Tudni akartad, milyen szálak fűznek dr. Fastolfe-hoz, és én megadtam neked a kért információt. Most elégedett vagy?

Baley igyekezett leplezni, mennyire nyomorultul érzi magát.

– Sajnálom, hogy ilyen nehéz volt a sorsod, Gladia. Valóban megadtál minden információt, amire szükségem volt. Sőt talán többet is elárultál, mint gondolnád.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Gladia a homlokát ráncolva.

Baley nem válaszolt mindjárt a kérdésre.

– Gladia, örülök, hogy ilyen sokat jelent neked a találkozásunk emléke. A Solarián meg se fordult a fejemben, hogy ekkora benyomást gyakoroltam rád, de ha tudom, akkor se próbáltam volna. Ugye érted?

– Persze, Elijah – felelte a nő ellágyulva. – Hiába is próbálkoztam volna. Úgyse lettem volna képes rá.

– Tudom. És most sem veszem felajánlkozásnak, hogy elmondtad. Egyetlen érintés volt az egész, egy pillanatnyi gyönyör: maradjon is meg ennyinek. Nagyon valószínű, hogy egyszeri és megismételhetetlen volt, és nem szabad elrontanunk azzal, hogy ostobán megpróbáljuk újra életre hívni. Ezért nem ajánlkozom fel neked. Ne vedd személyes kudarcnak a tartózkodásomat! Egyébként...

– Egyébként?

– Ahogy említettem, talán többet árultál el az előbb, mint sejtetted. Ugyanis az is kiderült a szavaidból, hogy nem ért annyira rossz véget a történet.

– Miért mondod ezt?

– Amikor az érintés gyönyörét emlegetted, valami olyasmit mondtál, hogy „jóval később tudtam meg, hogy akkor nagyon-nagyon közel álltam az orgazmushoz”. Aztán viszont azt kezdted magyarázni, hogy az auroraiakkal sohasem sikerült igazán a szeretkezés, s ez feltételezhetően azt jelenti, hogy orgazmusod sem volt. Pedig mégiscsak lennie kellett, ha később ráismertél a Solarián tapasztalt érzésre. Ha nem sajátítottad volna el a szexuális örömet adó szeretkezés titkát, nem történhetett volna meg a felismerés. Vagyis mégiscsak volt szeretőd, mégiscsak megtudtad, mi az igazi szerelem. Ha azt állítod, hogy dr. Fastolfe nem a szeretőd, és sohasem volt az, kénytelen vagyok azt hinni, hogy egy másik férfi, egy igazi szerető is van – vagy volt – az életedben.

– És ha igen? Miért gondolod, hogy ez rád tartozik, Elijah?

– Nem tudom, Gladia, rám tartozik-e vagy sem. Mondd meg, ki az, és ha csakugyan kiderül, hogy semmi közöm a dologhoz, ígérem, egy percig se faggatlak tovább.

Gladia hallgatott.

– Ha nem válaszolsz, Gladia, nekem kell válaszolnom helyetted – mondta Baley. – Mondtam már, hogy a mostani helyzetben nem lehetek tekintettel az érzelmeidre.

Gladia továbbra sem szólalt meg. Úgy összeszorította az ajkát, hogy egészen elfehéredett a szája.

– Nyilvánvaló, hagy volt szeretőd, Gladia. Túlságosan is megviselt Jander elvesztése. Azért küldted ki Daneelt, mert annyira emlékeztet Janderre, hogy rá sem bírsz nézni. Ha tévedek, amikor azt mondom, hogy Jander Panell volt... – Egy pillanatra elhallgatott, majd érdes hangon folytatta: – Csak akkor szólj, ha a Jander Panell nevezetű robot nem volt a szeretőd.

Gladia suttogva válaszolt:

– Jander Panell robot nem volt a szeretőm. – Azután hangosan, jól érthetően hozzátette: – A férjem volt!

25.

Baley ajkai hangtalanul mozogtak, pedig kétségkívül jól hallotta a négy szótagos mondatot.

– Igen – mondta Gladia. – Szent Jozafát! Te egészen megdöbbentél. De miért? Helyteleníted a dolgot?

– Nem az én dolgom helyeselni vagy helyteleníteni – felelte Baley tompán.

– Vagyis helyteleníted.

– Vagyis továbbra is csak gyűjtöm az információkat. Ma az Aurorán mi különböztet meg egy szeretőt egy férjtől?

– Ha két ember bizonyos ideig egy fedél alatt él, esetenként „férjnek”, illetve „feleségnek”, nem pedig „szeretőnek” tekintik egymást.

– Mennyi ez a bizonyos időtartam?

– Úgy tudom, körzetenként eltérő. Mindenütt a helyi szokásoknak megfelelően állapítják meg. Eos városában három hónap.

– Ezen idő alatt a kollégák azt is megkövetelik egymástól, hogy kerüljék a másokkal való szexuális kapcsolatot?

Gladia meglepetten felvonta a szemöldökét.

– Miért kérdezed?

– Csak úgy.

– A kizárólagosság elképzelhetetlen az Aurorán. Férj vagy szerető, egyre megy. Mindenkinek csak az örömszerzés számít.

– És te örömet leltél a Janderrel való együttlétben?

– Nem, de nem volt más választásom.

– Másoktól nem kaptál ajánlatot?

– De, néha igen.

– És elutasítottad őket?

– Bárkinek tudok nemet mondani, ha úgy tartja kedvem. Nem válogatok.

– Tehát nemet mondtál?

– Nemet mondtam.

– És az ajánlkozók minden esetben tudták, miért utasítottad el őket?

– Hogyhogy?

– Tudták, hogy robotférjed van?

– Férjem volt, ugyanúgy, mint bárki másnak. Ne hívd őt robotférjnek! Ilyen szóösszetétel nem létezik.

– Szóval tudták?

– Fogalmam sincs, tudták-e.

– Mondtad nekik?

– Miért kellett volna mondanom?

– Ne kérdésekkel felelj a kérdéseimre! Mondtad nekik, vagy nem?

– Nem.

– Hogy tudtad megkerülni a témát? Nem gondolod, hogy az lett volna a természetes, ha magyarázatot fűzöl az elutasításhoz?

– Senki sem szokott magyarázatot kérni. Mindenki belenyugszik az elutasításba. Nem értem, mit akarsz ezzel.

Baley szünetet tartott, hogy összeszedhesse a gondolatait. Megállapította, hogy közte és Gladia között tulajdonképpen nincs komoly félreértés.

Kezdte elölről:

– A Solarián természetesnek számított, ha egy nő robothoz ment feleségül?

– A Solarián elképzelhetetlen lett volna, és nekem soha meg se fordult a fejemben ez a lehetőség. Ott mindez elképzelhetetlen, akárcsak a Földön. A te feleséged hozzáment volna egy robothoz?

– Ez nem tartozik ide, Gladia.

– Lehet, hogy nem tartozik ide, de ezzel meg is adtad a választ. Nem vagyunk auroraiak, de most itt vagyunk, ezen a bolygón. Én két éve élek itt, és alkalmazkodom a helyi szokásokhoz.

– Vagyis azt állítod, hogy az Aurorán mindennaposnak számít egy ember és egy robot szexuális kapcsolata?

– Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy elfogadják, ahogyan elfogadják a szex valamennyi formáját: mindent, ami önkéntes, kölcsönös kielégülést nyújt, és egyik félnek sem okoz fizikai ártalmat. Senki sem törődik azzal, hogy más vagy mások együtt, illetve külön-külön hogyan tudnak kielégülni. Csak rám tartozik, milyen könyvfilmeket olvasok, mit eszem, mikor alszom, mikor vagyok ébren, szeretem-e a macskákat, vagy utálom-e a rózsát. Az Aurorán a szexszel kapcsolatban is így gondolkodnak az emberek.

– Az Aurorán igen – mondta Baley. – Csakhogy te nem az Aurorán születtél, és más nevelést kaptál. Az előbb még azt mondtad, hogy nem tudtad megszokni azt a közönyt, amellyel itt a szex iránt viseltetnek, most pedig éppen ezt dicsőíted. Nemrég fejtetted ki, mennyire undorodsz a poligámiától és a szabad szerelemtől. Talán azért nem magyaráztad meg, miért utasítottad vissza az ajánlatokat, mert valahol a tudatod mélyén szégyellted, hogy Jander a férjed. Tudhattad, vagy legalább gyaníthattad, feltételezhetted, hogy még itt, az Aurorán is szokatlan az ilyesmi, és szégyellted magadat.

– Nem, Elijah, nem fogod bebeszélni nekem, hogy szégyelltem magam. Ha még az Aurorán is ritkaságszámba megy egy robotférj, ez azért van így, mert ritka az olyan robot, amilyen Jander volt. A Solarián és a Földön tervezett robotok képtelenek arra, hogy akár a legprimitívebb módon is szexuális kielégülést idézzenek elő egy embernél, és az aurorai robotok – Jander és Daneel kivételével – ugyancsak alkalmatlanok ilyen célra. Legfeljebb maszturbációs segédeszközként, mechanikus vibrátorként használhatók. Ha széles körben elterjednek az új ember formájú robotok, az ember és robot közötti szexuális kapcsolat is bevett dolognak számít majd.

– Mondd, Gladia, egyáltalán hogyan került hozzád Jander? – kérdezte Baley. – Hiszen csak két humanoid robot létezett, mindkettő dr. Fastolfe birtokán. A doktor egyszerűen csak a rendelkezésedre bocsátotta az egyiket, a teljes állomány felét?

– Igen.

– Miért?

– Gondolom, figyelmességből. Magányos voltam és kiábrándult, nyomorult és idegen ezen az idegen bolygón. Azért adta nekem Jandert, hogy legyen valakim, és nem győzök hálálkodni neki ezért a gesztusért. Csak fél évig használtam az ajándékát, de az a fél év talán többet ért nekem, mint az egész elmúlt és hátralevő életem.

– Tudta dr. Fastolfe, hogy Jander a férjed lett?

– Sohasem utalt rá, úgyhogy ez még nem derült ki.

– És te nem utaltál rá?

– Én nem.

– Miért nem?

– Nem láttam szükségét... Ne hidd, hogy azért titkoltam, mert szégyelltem.

– Hogy történt a dolog?

– Milyen dolog?

– Azt kérdezem, hogyan lett Jander a férjed.

Gladia megdermedt.

– Miért kell erre is válaszolnom? – kérdezte ellenségesen.

– Gladia, kifutunk az időből – nógatta őt Baley. – Ne ellenkezz állandóan! Nagyon fáj neked, hogy Jander... Nincs többé?

– Még kérded?

– Meg akarod tudni, mi történt vele?

– Erre is tudnod kell a választ.

– Akkor segíts! Minden megszerezhető információra szükségem van, mert különben hozzá se tudok kezdeni egy ilyen megoldhatatlannak tűnő ügy kibogozásához. Tehát hogyan lett a férjed Jander?

Gladia hátradőlt a széken. Könnybe lábadt a szeme. Eltolta maga elől a morzsákkal teli süteményestálat, és elhaló hangon felelte:

– A közönséges robotok nem viselnek ruhát, mégis úgy néznek ki, mintha fel lennének öltözve. A Solarián éltem, úgyhogy jól ismerem a robotokat, és némi művészi hajlam is van bennem...

– Emlékszem a fényalakzataidra – jegyezte meg Baley halkan.

Gladia hálásan bólintott.

– Elkészítettem néhány új ruha tervét; szerintem stílusosabbak, érdekesebbek az Aurorán viselteknél. A terveim alapján készült festményeim közül ennek a teremnek a falain is láthatsz néhányat. A többit is itt őrzöm a házban.

Baley a festményekre pillantott. Már érkezéskor megcsodálta őket. Nyilvánvaló volt, hogy robotokat ábrázolnak. A naturalista stílus jegyeit viselték, de az alakok túlságosan hosszúkásnak, a görbületek pedig természetellenesnek tűntek. A nyomozó csak most jött rá, hogy Gladia a torzításokkal – igen ügyesen – azokat a testrészeket emelte ki, amelyeket ruha fedett. Baley végignézett egyszer egy könyvfilmet a középkor viktoriánus Angliájáról. Ezek az ábrázolások a filmen szereplő szolgák öltözékét juttatták az eszébe. Vajon Gladia látott már ilyen régi ruhákat, vagy csak a véletlennek köszönhető a hasonlóság? Valószínűleg nem lényeges, mi a válasz erre a kérdésre, de a tényt azért talán nem árt megjegyezni, gondolta Baley.

Először azt hitte, Gladia azért vette körül magát robotokat ábrázoló képekkel, hogy ez is solariai múltjára emlékeztesse. A nő azt mondta ugyan, hogy gyűlölte az ottani életet, de Baley ezt csak védekező mechanizmusnak fogta fel, hiszen Gladiának mégiscsak a Solaria volt az otthona, és nyilván nehezen fog megszabadulni a honvágytól, ha meg tud tőle szabadulni egyáltalán. Lehet, hogy ez is ott van azokon a képeken, bár Gladia új elfoglaltsága hihetőbben magyarázza a festési kényszert.

– Sikerem volt. Néhány nagy robotgyártó cég igen jól fizetett a terveimért, és sok már meglévő robotot alakítottak át az elképzeléseim alapján. Ez bizonyos sikerélményt adott, és segített elviselnem az életemben tátongó érzelmi űrt.

Jander természetesen közönséges ruhát viselt, amikor dr. Fastolfe nekem adta. A drága doktor nagyon kedvesen néhány Janderre szabott tartaléköltözéket is a rendelkezésemre bocsátott. Csakhogy ezek mind roppant unalmasak voltak, s ez arra indított, hogy vásároljak néhány megfelelőbb ruhát. Ehhez pontos méretet kellett vennem Janderről, mert rendelésre akartam elkészíttetni az általam tervezett darabokat. Megkértem tehát, hogy egyenként vesse le a ruháit.

Megtette. Amikor teljesen meztelen volt, egyszerre rádöbbentem, mennyire emberi a teste. Nem hiányzott semmije, és az a szerve, amely egy férfinak abban a helyzetben felállt volna, neki is felállt. Nála is működött az, amit az emberi lényeknél tudatos szabályozásnak neveznek. Parancsra tudott merevedni és ellazulni. Ezt ő maga mondta nekem, amikor megkérdeztem tőle, mit tud a pénisze. Kíváncsi voltam, ő pedig bemutatta.

Valamit meg kell értened: hiába volt Jander külseje nagyon is emberi, én tudtam, hogy csak egy robot. Mindig vonakodva érintem meg a férfiakat, és biztos vagyok benne, hogy emiatt nem tudom velük élvezni a szexet. De Jander nem ember volt, a robotokat pedig megszoktam már, hiszen egész eddigi életemet közöttük éltem le. Jandert viszolygás nélkül meg tudtam érinteni.

Hamar rájöttem, hogy élvezetet szerez nekem, ha megérinthetem, és ezt Jander is rögtön felismerte. Finom szerkezet volt, és mindig gondosan ügyelt arra, hogy betartsa a Három Törvényt. Azzal, hogy nem szerez nekem örömet, holott megtehetné, csalódást okozott volna. Ha csalódom benne, akkor bizonyos értelemben ártott nekem, márpedig ő nagyon jól tudta, hogy nem szabad ártania emberi lénynek. Így aztán végtelen odaadással próbált nekem örömet szerezni. Mivel láttam benne az eltökéltséget – amit minden aurorai férfiból hiányoltam –, vele minden korábbinál jobban élveztem a dolgot, és azt hiszem, végül a teljes orgazmusig is eljutottam.

– Tökéletesen boldog voltál? – kérdezte Baley.

– Janderrel? Hát persze. Tökéletesen.

– Sohasem veszekedtetek?

– Vele? Hogyan is veszekedhettünk volna? Hiszen az volt az egyetlen életcélja, hogy eleget tegyen a kívánságaimnak.

– És nem zavart, hogy tulajdonképpen mindent csak kényszerből tesz?

– Végül is, így vagy úgy, mindig mindenki kényszerből cselekszik.

– És miután megtanultad, hogyan juthatsz el az orgazmusig, sohasem vágytál arra, hogy az aurorai emberekkel is megpróbáld ugyanezt?

– Egyetlen férfi se tudta volna teljes értékűén helyettesíteni Jandert. Én csakis őt akartam. Most már fel tudod fogni, mekkora veszteség ért?

Baley szomorúsága búskomorságba csapott át.

– Megértelek, Gladia. Kérlek, bocsáss meg! Ha fájdalmat okoztam neked, azért volt, mert eleinte nem tudtam átérezni a helyzetedet.

Gladia sírt, Baley pedig hallgatott. Nem tudott többet mondani, fogalma sem volt arról, hogyan nyugtathatná meg a nőt.

Végül Gladia megrázta a fejét, és kézfejével letörölte a könnyeit.

– Van még valami mondanivalód? – suttogta.

– Feltennék még egy-két kérdést egy másik témáról, aztán nem is zaklatlak tovább – felelte Baley bocsánatkérően, majd óvatosan hozzátette: – Legalábbis egyelőre nem.

Gladia nagyon kimerültnek látszott.

– Mire vagy kíváncsi? – kérdezte.

– Tudod, hogy vannak, akik dr. Fastolfe-ot vádolják Jander meggyilkolásával?

– Igen.

– És tudod, mit mond Fastolfe? Azt, hogy csak ő követhetett volna el egy ilyen gyilkosságot, mert senki másnak nincs meg hozzá a szükséges szakmai tudása.

– Igen. Ezt velem is közölte a drága doktor.

– És te, Gladia, nem gondolod, hogy dr. Fastolfe ölte meg Jandert?

A nő hirtelen felkapta a fejét. Szúrós pillantást vetett Baleyre, és dühösen felelte:

– Persze hogy nem. Miért ölte volna meg? Jander az ő robotja volt, és ő kitüntető figyelemmel bánt vele. Én jobban ismerem a drága doktort, mint te, Elijah. Finom ember, senki emberfiának nem tudna ártani, még egy robotnak sem. Lehetetlen, hogy ő a tettes. Legalább annyira lehetetlen, mint hogy egy levegőben elengedett súlyos tárgy felfelé kezdjen repülni ahelyett, hogy leesne.

– Nincs több kérdésem, Gladia, és pillanatnyilag egyetlen teendőm van már csak itt a háznál: engedelmeddel szeretném megtekinteni Jandert... vagyis azt, ami maradt belőle.

Gladia megint gyanakvóan és ellenségesen reagált.

– Miért? Miért?

– Gladia! Kérlek! Nem hiszem, hogy van értelme, de ahhoz is látnom kell, hogy megbizonyosodjak a helyszíni szemle fölöslegességéről. Megpróbálok majd úgy viselkedni, hogy semmivel se bántsalak meg.

Gladia felállt. Köntös gyanánt csak egy egészen egyszerű szabású, testhez simuló leplet öltött, amely nem fekete volt, mint a földlakók gyászruhája, hanem fénytelen, szürke anyagból készült. Baley, aki egyébként nem értett az öltözködéshez, megállapította, hogy a köntös tökéletesen kifejezi a gyászhangulatot.

– Gyere velem! – rebegte Gladia.

26.

Baley tompa fénnyel derengő falakat látott, sivár termek hosszú során át baktatott Gladia nyomában. Egyszer vagy kétszer mozgást észlelt, nyilván a robotok tértek ki az útjukból, hiszen parancsba kapták, hogy ne zavarják az úrnőt és vendégét.

A termek után egy előtér következett, ahonnan rövid lépcső vezetett fel egy kisebb helyiségbe. A szoba egyik falán nagy, reflektorszerű világítótestet helyeztek el.

A szegényes berendezés egy tábori ágyból és egy székből állt.

– Ez volt a szobája – mondta Gladia, aztán mintha sejtette volna, mit akar kérdezni Baley, így folytatta: – Másra nem volt szüksége. Igyekeztem minél több szabad időt biztosítani neki, sokszor egész nap egyedül lehetett. Nem akartam ráunni! – Megrázta a fejét. – Most viszont már bánom, hogy nem töltöttem vele a nap minden másodpercét. Nem tudtam, hogy ennyire rövid az időnk... Itt van.

Jander teteme a tábori ágyon hevert. Baley komor arccal vizsgálódott. A robot testét sima, fényes anyaggal takarták le. A falból áradó fény megvilágította Jander ránctalan, már-már földöntúlian békés arcát. A robot tágra nyílt, homályos, fénytelen szemmel feküdt az ágyon. Csakugyan nagyon hasonlított Daneelre, és Baley rögtön megértette, miért zavarja Gladiát Daneel társasága. A halotti lepel alól kilátszott Jander fedetlen nyaka és válla.

– Dr. Fastolfe megvizsgálta már? – kérdezte Baley.

– Igen, méghozzá nagyon alaposan. Kétségbeesésemben rögtön idehívtam őt. Ha láttad volna, hogy rohant, mennyire aggódott, azután milyen szörnyű fájdalmat érzett, és mennyire pánikba esett, sohasem jutna eszedbe őt gyanúsítani a gyilkossággal. Amikor ideért, már nem tehetett semmit Jander életéért.

– Jander most meztelen?

– Igen. Dr. Fastolfe-nak a vizsgálathoz minden ruhát le kellett húznia róla, azután pedig már nem lett volna értelme újra felöltöztetni.

– Gladia, megengeded, hogy levegyem róla a takarót?

– Feltétlenül szükséges?

– Nem szeretném, ha a szememre vetnék, hogy valamilyen fontos tény elkerülte a figyelmemet.

– Gondolod, találhatsz még olyasmit, amit dr. Fastolfe nem vett észre?

– Nem gondolom, Gladia, de meg kell bizonyosodnom arról, hogy tényleg nincs ott semmi lényeges. Légy szíves, ne akadályozd a munkámat!

– Jó, akkor csináld csak, de nagyon kérlek, ha végeztél, pontosan ugyanígy tedd vissza a takarót!

Gladia hátat fordított, bal karjával a falnak támaszkodott, és homlokát a kézfejére hajtotta. Néma maradt, meg se moccant, de Baley tudta, hogy megint elsírta magát.

Jander teste azért nem volt az emberi test tökéletes mása. Izomzata egyszerűbbnek, elnagyoltabbnak tűnt, de egyetlen emberi testrésze sem hiányzott: megvoltak a mellbimbók, a köldök, a pénisz, a herék, a szeméremszőrzet és minden egyéb. Még a mellkast is gyér, világos szőrzet borította.

Vajon hány napja ölték meg Jandert? Baley csak most döbbent rá, hogy nem tudja a bűntény elkövetésének pontos idejét. Nyilván az ő Aurorára való elindulását megelőzően történt. Azóta legalább egy hét eltelt, de sem látható jel, sem jellegzetes szag nem utalt arra, hogy a tetem bomlani kezdett volna. Ez is egyértelműen jelzi az ember és a robot közötti különbséget.

Baley rövid tétovázás után egyik kezét Jander válla, a másikat pedig csípője alá csúsztatta, és átölelte a robotot. Gladiától nem akart segítséget kérni, biztosan nem kapta volna meg. Nekigyürkőzött, és némi nehézségek árán sikerült hasra fordítania a tehetetlen testet.

Az ágy megnyikordult. Gladia nyilván tudta, mi történik a háta mögött, mégsem fordult meg. Nem ajánlotta fel a segítségét, de nem is tiltakozott.

Baley visszahúzta a karját. Melegnek érezte Jander testét. Feltehetőleg az agyműködés leállása után a tápegység továbbra is el tudta látni egyszerű hőmérséklet-szabályozó funkcióját. Baley feszesnek és ruganyosnak tapintotta az izmokat. Valószínűleg nem lépett fel az a tünet, amelyet az embernél hullamerevségnek neveznek.

Az egyik kar tehetetlenül lelógott a fekhelyről, s ettől a robottetem egészen olyan benyomást keltett, mint egy emberi holttest. Baley finoman meglökte Jander karját, s erre az enyhén himbálózni kezdett, majd megállt. Ezután a nyomozó behajlította a robot térdét, és tanulmányozni kezdte előbb az egyik lábat, azután a másikat. Jander ülepe ugyanolyan formájú volt, mint egy emberé, még a végbélnyílás sem hiányzott.

Baley nem tudta leküzdeni viszolygását. Mindvégig az volt az érzése, hogy illetéktelenül zaklat egy élő embert, hiszen egy igazi holttestet hidegsége és merevsége már megfosztott volna emberi mivoltától.

Egy robottetem sokkal emberibb, mint egy emberi holttest, állapította meg magában Baley elszörnyedve.

Megint felnyalábolta és megfordította Jandert.

Legjobb tudása szerint lesimította a leplet, azután a takarót is visszaterítette, és ügyelt arra, hogy ne maradjon rajta gyűrődés. Azután hátralépett, és elégedetten nyugtázta, hogy minden tőle telhetőt megtett az eredeti állapot visszaállítása érdekében, amely többé-kevésbé sikerült is.

– Végeztem, Gladia – jelentette.

Gladia megfordult. Könnyes szemmel Janderre nézett, és megkérdezte:

– Akkor mehetünk?

– Természetesen mehetünk, de...

– De?

– Így akarod őt őrizni? Gondolom, nem fog elrothadni a teste.

– Baj lenne, ha így akarnám őrizni?

– Bizonyos szempontból igen. Össze kell szedned magad. Nem gyászolhatsz három évszázadon keresztül. El kell fogadnod, hogy Jander nincs többé. – Baley maga is üres bölcselkedésnek tartotta ezeket a mondatokat. Hogyan is hathattak volna akkor Gladiára?

– Tudom, hogy jót akarsz nekem, Elijah. Külön megkértek, hogy így őrizzem Jander testét, amíg le nem zárul a vizsgálat. Azután a kérésemre elhamvasztják a tetemet.

– Elhamvasztják?

– Plazmafáklyával alkotóelemeire bontják, ahogyan az emberi holttesteket szokás. Csak hologramok maradnak utána... meg az emlékeim. Elégedett vagy?

– Természetesen. De most már vissza kell mennem dr. Fastolfe házába.

– Menj csak! Elárult valamit Jander testének a vizsgálata?

– Nem vártam eredményt a vizsgálattól.

Gladia egyenesen Baley szemébe nézett.

– Elijah, azt akarom, hogy találd meg a gyilkost, és derítsd ki, miért tette. Tudnom kell!

– De Gladia...

A nő hevesen rázta a fejét, mintha így akarna elhárítani minden nemkívánatos gondolatot.

– Én tudom, hogy képes vagy rá.

Megint Fastolfe

27.

Baley Gladia házából kilépett a külvilági alkonyatba. Arra fordult, amerre a nyugati horizontot sejtette, és az almazöld égbolt vöröslő felhői mögött meglátta az Aurora skarlátvörös napját.

– Szent Jozafát! – motyogta. Az Aurora légköre sűrűbb, napja pedig narancsszínűbb, mint a Földé, s napnyugtakor különösen jól érzékelhető a különbség.

Daneel Baley mögött lépkedett, Giskard szokás szerint messze előtte.

Baley Daneel hangját hallotta a fülében:

– Jól vagy, Elijah kollégám?

– Egészen jól, Daneel – felelte Baley önelégülten. – Elboldogulok már itt, a külvilágban is. Még a naplementét is tudom élvezni. Mindig ilyen gyönyörű?

Daneel közönyösen nézte a lenyugvó napot.

– Igen. De most már siessünk dr. Fastolfe házához! Az évnek ebben a szakában a szürkület nem tart sokáig, Elijah kollégám, és jó lenne, ha még világosban odaérnénk.

– Részemről készen állok. Induljunk! – Baley arra gondolt, talán mégiscsak jobb lenne megvárni, míg besötétedik. Bizonyára hátrányt jelentene, hogy sötét úton kell botorkálnia, ugyanakkor a sötétség a zártság illúzióját kelti. A nyomozó egyáltalán nem volt biztos abban, hogy sokáig tart még az az eufória, amely a gyönyörű naplemente láttán ébredt benne.

Persze a robotok előtt a világért sem ismerte volna be gyávaságát.

Giskard nesztelenül odalépett hozzá, és megkérdezte:

– Szívesebben várna még az indulással, uram? Inkább sötétben szeretne gyalogolni? Nekünk egyre megy.

Baley ekkor arra lett figyelmes, hogy távolabb minden irányban újabb robotok tünedeznek fel. Vajon Gladia bízta meg testőri feladatokkal a robotjait, vagy Fastolfe küldte ki az övéit?

Ez mindenesetre megint csak arra utalt, mennyire vigyáznak rá. Baley továbbra is makacsul tagadta gyengeségét.

– Most indulunk – jelentette ki, és fürge léptekkel elindult Fastolfe háza felé, amely már elő is bukkant a távoli fák közül.

Tulajdonképpen hiába vannak ott vele a robotok: ha belegondolna, hogy a bolygó legkülső héján jár, és a levegőrétegen kívül semmi sincs közte és a világűr között, így is, úgy is pánikba esne, ezért inkább igyekezni fog nem belegondolni.

Talán azért remegett az állkapcsa, és azért vacogtak a fogai, mert örült, hogy sikerült megszabadulnia félelmétől, de az is lehet, hogy csak a hideg esti szél volt az oka. Tény, hogy még a karja is lúdbőrös lett.

Nos, nem a külvilág okozta a didergést.

Valami más.

– Mennyire jól ismerted Jandert? – kérdezte Baley Daneeltől, és megpróbálta ellazítani görcsbe ránduló állkapcsát.

– Folyamatosan együtt voltunk az összeszerelésétől kezdve egészen addig, míg el nem került Miss Gladia házához – felelte Daneel.

– Sohasem zavart téged, hogy Jander annyira hasonlít rád?

– Nem, Elijah kollégám. Mi meg tudtuk különböztetni egymást, és dr. Fastolfe sem tévesztett össze minket soha. Önálló egyéniségek voltunk.

– És te is meg tudtad különböztetni őket egymástól, Giskard? – kérdezte Baley. Daneel és Giskard közelebb araszoltak hozzá, valószínűleg azért, mert a többi robot átvette tőlük a látóhatár kémlelésének feladatát.

– Egyetlen olyan alkalomra sem emlékszem, amikor jelentősége lett volna annak, hogy melyikük kicsoda – felelte Giskard.

– És ha adódott volna ilyen alkalom?

– Akkor meg tudtam volna különböztetni őket.

– Mi a véleményed Janderről, Daneel! – kérdezte Baley.

– Hogy mi róla a véleményem? Melyik tulajdonságáról akarsz hallani, Elijah kollégám? – érdeklődött Daneel.

– Például jól végezte-e a munkáját?

– Természetesen igen.

– Minden szempontból megfelelt?

– Tudomásom szerint igen.

– És neked, Giskard, neked mi róla a véleményed?

– Én soha nem álltam annyira közel Janderhez, mint Daneel barátunk, így nem is lenne helyes véleményt nyilvánítanom. Annyit mondhatok, hogy tudtommal dr. Fastolfe mindig elégedett volt Jander barátunkkal, pontosan ugyanúgy, ahogyan Daneel barátunkkal. Mindamellett nem hiszem, hogy képességeim alapján jogomban állna bizonyosat állítanom efféle kérdésekben – szögezte le Giskard.

– No és azt követően, hogy Jander elkerült Miss Gladia házához, nem is találkoztál már vele? – kérdezte Baley Daneeltől.

– Nem, Elijah kollégám. Miss Gladia bent alkalmazta Jandert a házban. Tudomásom szerint sohasem hozta magával, amikor látogatóba jött dr. Fastolfe-hoz. Akkor se találkoztam Jander barátunkkal, amikor én kísértem dr. Fastolfe-ot Miss Gladiához.

Baleyt ez meglepte egy kicsit. Giskardhoz fordult, hogy neki is feltegye ugyanezt a kérdést, de pillanatnyi tétovázás után egy vállrándítással elhessentette magától a gondolatot. Eddig sem kapott értékelhető válaszokat, és megállapította, hogy dr. Fastolfe-nak igaza volt, amikor figyelmeztette: a robotoknál semmire se megy a keresztkérdéseivel. Tudatosan semmi olyat nem mondanak ki, amivel árthatnak egy emberi lénynek, és hiába is zaklatná őket, hiába próbálkozna hízelgéssel vagy megvesztegetéssel, az sem vezetne eredményre. Nem hazudnának ugyan a szemébe, de azért az illedelmesség határain belül makacsul hangoztatnák tovább használhatatlan válaszaikat.

És talán ez már nem is számított.

Fastolfe házának a bejárata elé értek. Baley érezte, hogy szaporábban veszi a levegőt, s remélte, hogy valóban csak a hideg széltől remeg a karja és az alsó ajka.

A nap lebukott már a horizont mögött, csak néhány csillag látszott. A sötétedő égbolt olyan különös, zöldes bíborszínt öltött, mint a véraláfutásos bőr. Baley belépett a meleg, világos falak közé.

És végre biztonságban érezte magát.

– Nem maradt el sokáig, Mr. Baley – mondta Fastolfe. – Gyümölcsöző megbeszélést folytatott Gladiával?

– Igen, dr. Fastolfe. Az sem lehetetlen, hogy máris a kezemben tartom a rejtély kulcsát.

28.

Fastolfe illedelmesen elmosolyodott, de arckifejezése sem meglepetést, sem lelkesedést, sem pedig hitetlenkedést nem árult el. Bevezette Baleyt egy nyilvánvalóan étkezőnek használt helyiségbe, ez azonban kisebb és barátságosabb volt, mint az, amelyikben korábban ebédeltek.

– Ön és én, kedves Baleym – mondta Fastolfe kellemes hangon –, most kettesben szépen megvacsorázunk. Négyszemközt. Még a robotokat is kiküldjük, ha kívánja. A bűntényről pedig csak akkor fogunk beszélni, ha ön feltétlenül ragaszkodik hozzá.

Baley nem válaszolt. Döbbenten bámulta a vibráló zöld színben játszó, foszforeszkáló falakat. A fény- és színhatások állandóan változtak. Mintha erre is, arra is sötétzöld pálmalevelek és remegő árnyékok integettek volna. Olyan volt a szoba, mint egy jól megvilágított barlang egy sekély tengeröböl alján. A hatás – legalábbis Baley számára – szédítő volt.

Fastolfe-nak nem esett nehezére megérteni Baley arckifejezését.

– Meg kell hagyni, nem könnyű hozzászokni ehhez a stílushoz. Giskard, csökkentsd a falvilágítás fényerejét! Köszönöm.

Baley fellélegzett.

– Én köszönöm, dr. Fastolfe. Megengedi, hogy ellátogassak a bizalmasba?

– Hogyne.

Baley tétovázott egy darabig, majd megkérdezte:

– Nem tudná esetleg...

– Tökéletesen normálisnak fogja találni, Mr. Baley – nyugtatta meg őt Fastolfe, és felnevetett. – Nem lesz rá panasza.

Baley udvariasan meghajtotta a fejét.

– Nagyon köszönöm.

Az elviselhetetlen fantáziadekoráció nélkül a bizalmas tökéletesen megfelelt a célnak, de kényelmesebbnek és vendégmarasztalóbbnak bizonyult, mint azok, amelyeket Baley korábban látott. Persze a földi, szigorúan egyszemélyes fülkékből álló illemhelyek azért egészen mások voltak.

Ez itt egyszerűen ragyogott a tisztaságtól. Meglehet, minden használat után lehántották róla a legkülső molekularéteget, hogy újat vonjanak a helyébe. Baley homályosan érezte, hogy ha még sokáig az Aurorán marad, nehéz lesz visszaszoknia a sűrűbben lakott Föld mostohább higiéniai viszonyaihoz. A földiek valamiféle távoli hódolattal adóztak a tisztaság eszményének, melyet azonban saját bolygójukon megvalósíthatatlannak tartottak.

Baley csak állt a makulátlan, ragyogó arany- és elefántcsont eszközök között – bár kétségtelen, hogy egyik sem készült valódi aranyból vagy elefántcsontból –, és egyszer csak rádöbbent, mennyire irtózik a földlakók baktériumterjesztő gondatlanságától. Idegesen rezzent össze, amikor belegondolt, milyen rengeteg kórokozó nyüzsög szülőbolygóján. Bizonyára ezt érzik az űrlakók is, amikor földiekkel kerülnek kapcsolatba, és nem is lehet őket hibáztatni érte.

Alaposan megmosta a kezét, és közben a szabályozógombokkal babrált, hogy beállítsa a megfelelő vízhőmérsékletet. Ezek az auroraiak, gondolta, feleslegesen rikító belső dekorációt használnak, és folyton-folyvást azt színlelik, hogy a természetben élnek, holott réges-rég leigázták és saját igényeikhez igazították a természetet. Vagy lehet, hogy mindez csak Fastolfe-ról mondható el?

Végül is Gladia házának berendezése mértéktartóbb ízlésre vallott, de talán csak azért, mert ő meg a Solarián nőtt fel.

A vacsora zavartalan élvezetet nyújtott. Baleynek most is, akárcsak az ebédnél, az a határozott benyomása támadt, hogy ismét közelebb került egy lépéssel a természethez. A különféle, kis adagban tálalt fogások nyilvánvalóan egytől egyig állati vagy növényi eredetű alapanyagokból készültek. Baley az apróbb kellemetlenségeket – a nagy ritkán talált csontdarabkákat, porcogókat, rostokat – az étkezés egy-egy kalandos fordulatának fogta fel, holott nem sokkal korábban még kifejezetten undorodott ezektől.

Első fogásként apró halat tálaltak fel, amelyet minden zsigerével és belsőségével együtt illett bekapni. Baley ezt a műveletet is mindjárt a nagybetűs Természet tüntető elfogadásának érezte, de azért Fastolfe példáján felbuzdulva, a szájába vette a halacskát. Amint megkóstolta, rögtön megváltozott a véleménye. Annyira intenzív volt az élmény, mintha azelőtt soha nem is lettek volna ízlelőbimbók a nyelvén.

Mindegyik fogásnak más volt az íze, némelyiknek kifejezetten furcsa és nem is egyértelműen kellemes, de Baley közben rájött, hogy nem is az a lényeg, sokkal inkább az étkezési folyamat egésze, a jól elkülöníthető, egymástól markánsan eltérő ízek megtapasztalásának izgalma. (A tökéletesebb élvezet érdekében Fastolfe tanácsára Elijah két fogás között mindig kortyolt az enyhén ízesített vízből.)

Habzsolás helyett Baley megpróbált minden idegszálával az ételre koncentrálni. Igyekezett jól megfigyelni és utánozni Fastolfe mozdulatait, s közben úgy tett, mintha nem venné észre azokat a szeretetteljes pillantásokat, amelyek azt is elárulták, hogy vendéglátója igen jól elszórakozik rajta.

– Remélem, ez a vacsora megfelel az ízlésének – szólalt meg egyszercsak Fastolfe.

– Egész jó – felelte Baley tele szájjal.

– A világért se rontsa el az élvezetet felesleges udvariaskodással! Ne egyen meg semmi olyasmit, amit nagyon furcsának vagy ehetetlennek gondol. Viszont szívesen hozatok még abból, ami ízlett.

– Nem kell ezzel fáradnia, dr. Fastolfe. Nagyon elégedett vagyok mindennel.

– Akkor jó.

Bár Fastolfe felajánlotta, hogy elküldi a robotokat, mégis egy robot szolgálta fel az ételt. Baley úgy gondolta, nem érdemes szóba hoznia a dolgot, Fastolfe nyilván annyira hozzászokott már a robotok jelenlétéhez, hogy észre sem vett semmit.

A felszolgáló a várakozásnak megfelelően meg se mukkant, és hibátlanul végezte a dolgát. Takaros inasruhája a hipervíziós történelmi drámák jelmezeire emlékeztette a nyomozót. Csak közvetlen közelről látszott, hogy kizárólag a fényhatások keltették ezt az illúziót, és valójában a robot testére egy csaknem teljesen sima fémlemezt szereltek.

– Ennek a robotnak is Gladia tervezte a borítását? – érdeklődött Baley.

– Igen – felelte Fastolfe, és szemlátomást örült az észrevételnek. – Jól fog neki esni, ha megtudja, hogy ön ráismert a keze munkájára. Ügyes, nemde? Egyre jobban megkedvelik itt a munkáit. Hasznos tagja lett az aurorai társadalomnak.

Vacsora közben kellemesen elbeszélgettek, de semmi fontos témát nem érintettek. Baley nem sietett a tárgyra térni, sőt szívesebben hallgatta asztaltársát, míg ő maga élvezte az evés örömeit, és hagyta, hogy tudatalattija – ha nevezhetjük így azt a valamit, ami ilyenkor átveszi az irányítást – döntsön a Jander-ügy megközelítési módjáról.

Aztán végül Fastolfe maga oldotta meg a problémát, amikor azt mondta:

– Most, hogy szóba hozta Gladiát, Mr. Baley, hadd kérdezzem meg: mi az oka annak, hogy mielőtt elindult hozzá, szinte búskomor volt, de annál derűlátóbban tért vissza, sőt azt mondta nekem, hogy talán az egész ügy kulcsát a kezében tartja? Rájött közben valamire? Netán tett valamilyen meglepő felfedezést.

– Úgy bizony – felelte Baley szórakozottan, mivel éppen a desszerttel volt elfoglalva, amelyről nem tudta megállapítani, hogy micsoda. A pincér elértette Baley sóvár pillantását, és már a második kis adagot is letette a vendég elé. Baley teleette magát. Soha életében nem szerzett számára ekkora élvezetet az étkezés, és először kezdett neheztelni magára azért, hogy egyszer ezt is kénytelen abbahagyni. Persze rögtön el is szégyellte magát, amiért megfordult a fejében ez a gondolat.

– És mi az az új és meglepő dolog, amit felfedezett? – kérdezte Fastolfe türelmesen. – Nyilván olyasvalami, amiről én még nem tudok.

– Talán olyasmi. Gladia elmondta, hogy körülbelül fél évvel ezelőtt éppen öntől kapta Jandert.

Fastolfe bólintott.

– Ennyit én is tudok. Csakugyan én adtam neki.

– Miért? – kérdezte Baley váratlanul éles hangon.

Fastolfe barátságos arckifejezése lassan lehervadt.

– Miért ne adhattam volna neki? – kérdezett vissza.

– Nem tudom, dr. Fastolfe, és nem is ezt kérdeztem. Én azt kérdeztem: miért?

Fastolfe megcsóválta a fejét, és nem szólt semmit.

– Dr. Fastolfe, én azért vagyok itt, hogy rendet teremtsek ebben az iszonyú zűrzavarban – magyarázta Baley. – Mind ez ideig ön semmi olyat nem tett, amivel megkönnyítette volna a dolgomat. Nekem sokkal inkább úgy tűnt, örömét leli abban, hogy rádöbbent a helyzet bonyolultságára, és romba dönti minden olyan épkézláb feltevésemet, amely közelebb vihetett volna a megoldáshoz. Nem másoktól várom a feleletet a saját magam számára feltett kérdésekre. Erre semmiféle hivatalos engedély nem jogosít fel ezen a bolygón, arról pedig szó se lehet, hogy bárkitől kierőszakoljam a választ.

Az ön esetében viszont másképp áll a dolog. A kérésére jöttem ide, az ön karrierjét próbálom megmenteni a sajátommal együtt, sőt – amint a szavaiból kiderült – az Aurora és a Föld sorsa is a kezemben van. Ezért elvárom, hogy őszinte és kimerítő válaszokat adjon a kérdéseimre. Ne terelje zsákutcába a nyomozást azzal, hogy visszakérdez a „miért” kérdésre. Tehát még egyszer és utoljára: miért?

Fastolfe lebiggyesztett ajakkal, komoran válaszolt:

– Bocsásson meg, Mr. Baley. Ha haboztam, csak azért tettem, mert ha visszagondolok, semmi különös okom nem volt rá. Gladia Delmarre – vagy inkább csak Gladiát mondok, mert nem szereti, ha a vezetéknevét emlegetik – idegen ezen a bolygón. Mint tudja, megrázó élményei voltak otthon, s talán még nem is tudja, hogy itt is...

– De tudom. Kérem, térjen a tárgyra!

– Egyszóval megsajnáltam Gladiát. Nagyon egyedül volt, és úgy gondoltam, nem érzi majd magát annyira magányosnak, ha Jander mindig ott lesz mellette.

– Szóval megszánta. Azt állítja, ennyi volt az egész. Mondja, Gladia a szeretője? Vagy az volt?

– Nem, szó sincs róla. Én nem tettem neki ajánlatot, és ő se nekem. Miért? Ő azt mondta önnek, hogy a szeretőm?

– Nem, de nekem minden esetben egymástól független, egybehangzó közlésekre van szükségem. Majd szólok, ha a vallomások ellentmondásba kerülnek, önnek nem kell ezzel törődnie. Hogy lehet az, hogy miközben ön ennyire együtt érez vele, és ő is nagyon hálás önnek – ezt tőle tudom –, mégsem tettek ajánlatot egymásnak? Úgy tudom, az auroraiak olyan hanyag egyszerűséggel vetik fel a szexuális kapcsolat létesítésének a gondolatát, mintha csak az időjárásról beszélgetnének.

Fastolfe rosszallóan ráncolta a homlokát.

– Ön nem tud erről semmit, Mr. Baley. Ne a saját világa mércéjével ítéljen! A szexnek valóban nincs nagy jelentősége a számunkra, de arra azért ügyelünk, hogy a megfelelő személynek a megfelelő időben és módon tegyünk ajánlatot. Ön talán észre sem vette még, hogy soha senki nem tesz felelőtlen ajánlatokat. Gladia még nem szokott hozzá az aurorai életformához. A Solarián szexuális csalódások érték, és ennek köszönhetően kezdetben túl könnyen – vagy inkább túl elkeseredetten – tette meg itt az ajánlatait, így aztán nem is olyan meglepő, hogy nem élvezte ezeket a kapcsolatokat.

– Ön nem próbált meg segíteni ezen?

– Azzal, hogy felajánlkozom neki? Neki nem rám van szüksége, és ha már itt tartunk, számomra sem ő lenne az ideális partner. Egyszerűen csak sajnáltam őt. Gladiát kedvelem, tisztelem a művészi tehetségét. Azt akarom, hogy boldog legyen. Bizonyára egyetért velem abban, Mr. Baley, hogy két ember egymás iránti vonzódása nem feltétlenül a nemi ösztönön alapul: tisztességes emberi érzelmek is léteznek. Ön még nem érzett együtt senkivel? Nem próbált másnak segíteni, csak mert örömet szerzett önnek, hogy megszabadíthatta őt a kínjaitól? Nem tudom, miféle bolygó az a Föld, ha a lakói nem ismerik ezt az érzést.

– Teljesen igaza van, dr. Fastolfe – felelte Baley. – Nem is kérdőjelezem meg, hogy önt a legnemesebb emberi érzelmek vezették. De kérem, legyen elnéző velem! Amikor először kérdeztem, miért adta Jandert Gladiának, nem árulta el azt, amiről most olyan felháborodva beszámolt. Először kitérő választ kaptam öntől, habozott, hogy időt nyerjen a „miért ne?” kérdéssel.

Feltételezem, hogy végül igazat mondott, akkor viszont nem értem, először miért jött zavarba. Milyen válasz jutott eszébe, amit kezdetben nem akart elmondani? Nézze el nekem, hogy makacskodom, de tudnom kell. Biztosíthatom, nem személyes kíváncsiság hajt. Ha annak az információnak, amelyet öntől kapok, nem tudom hasznát venni ebben a sajnálatos ügyben, akkor minden szava kárba vész.

Fastolfe halkan válaszolt:

– Egészen őszintén mondom, nem tudom, miért nem válaszoltam rögtön a kérdésére. Talán olyasvalamivel lepett meg, amivel nem akarok szembenézni. Hadd gondolkodjam, Mr. Baley!

Némán ültek az asztalnál. A pincérrobot közben összeszedte a piszkos edényeket, és elhagyta a szobát. Daneel és Giskard sem voltak jelen, ők valószínűleg a házat őrizték. Baley és Fastolfe végre egyedül maradt, egyetlen robot sem tartózkodott a helyiségben.

– Nem tudom, mit kellene elmondanom önnek – folytatta végül Fastolfe –, de azért elmesélek valamit. Hadd ugorjak vissza néhány évtizedet az időben! Talán tudja, hogy van két lányom két különböző asszonytól...

– Jobban szeretett volna inkább fiúgyermeket, dr. Fastolfe?