/ Language: English / Genre:antique

Előjáték az alapítványhoz

Isaac Asimov


Isaac Asimov

Előjáték az Alapítványhoz

A SCI-FI KLASSZIKUSAI

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Isaac Asimov: Forward the Foundation

© 1993 by Nightfall, Inc.

Fordította

Németh Attila

Szerkesztette

Balázs Éva

© Hungarian translation. Németh Attila, 1993

ISBN 963 7429 54 9

Cédrus Kiadó Kft

Felelős kiadó Sebestyén Ilona ügyvezető igazgató

Borítóterv Jancsó Csaba

Tipográfia és tördelés Beck Bojánka

Munkatárs Megyes Zsuzsanna

Borsodi Nyomda

Felelős vezető Ducsai György igazgató

Elektronikus reprodukció:

Madárfej?ek társasága, 2002

NNCL60-00011106v1.1

VT & LordProtector

Valamennyi hűséges olvasómnak

ELSŐ RÉSZ – ETO DEMERZEL

DEMERZEL, ETO – …Míg ahhoz kétség sem férhet, hogy Eto Demerzel nagyon is valós hatalommal rendelkezett a kormányban I. Cleon császár uralkodásának java része alatt, a történészek annál többet vitáznak szerepének mibenlétén. A klasszikus interpretáció szerint az osztatlan Galaktikus Birodalom utolsó évszázadának erős és könyörtelen elnyomói közé tartozott, ám egyes, a közelmúltban nyilvánosságot kapott revizionista nézetek azt bizonygatják, zsarnoksága jóindulattal párosult. Sok szóbeszéd kering Hari Seldonhoz fűződő kapcsolatáról, de semmi biztos nem tudható, különösen arról az epizódról, amely Laskin Joranum, az üstökösként feltűnt…

ENCYCLOPEDIA GALACTICA*

[* Az idézeteket az Encyclopedia Galactica 116. kiadásából vettük (megjelent az A. K. 1020. évében, az Encyclopedia Galactica Kiadóvállalat gondozásában, a Terminuson), a kiadó hozzájárulásával]

1

– Ismétlem, Hari – mondta Jugo Amaryl –, a barátod, Demerzel nagy bajban van. A "barátod" szónak alig észrevehető hangsúlyt adott, ami azért kellőképpen éreztette utálatát.

Hari Seldon észrevette, de elengedte a füle mellett. Fölnézett trikomputeréről, és így szólt:

– Én is ismétlem, Jugo, ez badarság. – Aztán, hangjában egy csöppnyi ingerültséggel hozzátette még: – Miért rablod fölöslegesen az időmet ezzel az ismételgetéssel?

– Mert azt hiszem, fontos. – Amaryl kihívóan letelepedett egy székbe. Ezzel azt kívánta jelezni, hogy őt nem olyan könnyű kidobni. Ha már itt van, itt is marad.

Nyolc évvel ez előtt még hőkutasként dolgozott a Dahl szektorban – a társadalmi ranglétra lehető legalacsonyabb fokán. Seldon emelte ki a nyomorból, és tette matematikussá, értelmiségivé – sőt, mi több, pszichohistórikussá.

A férfi soha egy percig sem felejtette el, ki volt régen, és kicsoda most, és hogy kinek köszönheti a változást. Ez azt jelentette, ha élesebb hangot kellett megütnie Hari Seldonnal szemben – természetesen csakis az ő érdekében –, akkor sem az idősebb ember iránt érzett tisztelete és szeretete, sem saját érdekei nem akadályozhatták meg benne. Ezzel az éles hanggal is tartozott neki.

– Nézd, Hari – mondta, s bal kezével közben a levegőt csépelte –, valami okból, amit képtelen vagyok fölfogni, te nagyra tartod ezt a Demerzelt. Én azonban nem. És senki más, akinek a véleményére adok – természetesen rajtad kívül –, nem kedveli. Engem személy szerint nem érdekel, mi történik vele, Hari, téged úgy látszik igen, mégis kötelességem tudomásodra hozni a fejleményeket.

Seldon elmosolyodott, legalább annyira a másik őszinteségén, mint aggodalma fölöslegességén. Kedvelte Jugo Amarylt – sőt, nem is egyszerűen csak kedvelte. Egyike volt azon négy embernek, akikkel a trantori menekülés ideje alatt ismerkedett össze – a másik három Eto Demerzel, Dors Venabili és Raych. Hozzájuk hasonlóakkal azóta sem találkozott.

A maguk módján mind a négyen nélkülözhetetlenek voltak a számára. Jugo Amaryl például azért, mert gyorsan megértette a pszichohistória alapelveit, és azóta egyre újabb ötletekkel állt elő. Jó volt tudni, hogy ha vele, Seldonnal, valami történik, míg a tudományág matematikája nincs kidolgozva teljesen – márpedig iszonyú lassan haladtak az elébük tornyosuló akadályok miatt –, legalább lesz egy éles elme, aki folytathatja a kutatást.

– Sajnálom, Jugo – mondta. – Nem akartam türelmetlen lenni veled szemben, és hidd el, nagyon is érdekel az aggodalmad. Csak ez a munka, ez a tanszékvezetőség…

Ezúttal Amaryl mosolyodott el, és ha nem uralkodik magán, még tán föl is nevet.

– Sajnálom, Hari, csak az mulattat, mennyire alkalmatlan vagy az állásra.

– Ezt én is jól tudom, de majd beletanulok. A helyzet az, hogy minél ártalmatlanabbnak kell látszanom, márpedig senkit, senkit nem tartanak ártalmatlanabbnak a Streeling Egyetemen a Matematikai Tanszék vezetőjénél. Lényegtelen dolgokkal üthetem el az egész napot, és közben titokban folytathatom veletek a pszichohistóriai kutatásokat. A gond azonban az, hogy valóban lényegtelen dolgok töltik ki az időmet, így alig jut belőle… – Tekintete körbejárt az irodában, és végül megnyugodott a komputereken, amelyekhez csak neki és Amarylnak volt kulcsa. E kulcsok nélkül, ha bárki beindítja őket, olyan bonyolult rejtjelezéssel találja szemben magát, amit soha az életben nem fejt meg.

– Ha egyszer megérted majd a feladatod lényegét – mondta Amaryl –, kiosztod másokra, és onnantól kezdve lesz időd.

– Remélem – felelte Seldon kételkedve. – De mondd csak, mi olyan fontos Eto Demerzellel kapcsolatban?

– Egyszerűen az, hogy hatalmas császárunk vezérkari főnöke minden erejével lázadást igyekszik kirobbantani.

Seldon a homlokát ráncolta. – Már miért akarna ilyesmit?

– Azt nem mondtam, hogy akarja. Egyszerűen csak teszi – akár tud róla, akár nem –, és néhány politikai ellenfele még alá is játszik. Nézd, nekem ez ellen semmi kifogásom. Szerintem ideális körülmények közt csak nyerhetnénk vele, ha elkergetnék a Palotából, el a Trantorról… sőt, a Birodalom határain túlra. De te, tudom, nagyra tartod, ezért figyelmeztetlek. És mert gyanítom, nem követed annyira a politikai eseményeket, amennyire kellene.

– Fontosabb dolgaim vannak – válaszolta Seldon szelíden.

– Mint a pszichohistória. Egyetértek. De hogy reménykedhetünk, hogy a kutatásaink valaha is sikerrel zárulnak, ha tudomást sem veszünk a politikáról? Úgy értem, a jelenkori politikáról. Mindig a most az a pillanat, amikor a jelen jövőbe fordul át. Nem tanulmányozhatjuk csak a múltat. A jelen és a közeli jövő az a két tényező, amelyekre támaszkodva eredményt mutathatunk föl.

– Úgy érzem – szólt Seldon –, ez a vita egyszer már lezajlott közöttünk.

– És le is fog még párszor. Egyelőre a szavaim úgy peregnek le rólad, mint a falra hányt borsó.

Seldon sóhajtott, hátradőlt a székén, és mosolyogva figyelte Amarylt. Akár rásüthette volna, hogy tiszteletlen, de a fiatalembernek a pszichohistória iránt érzett elhivatottsága mindent jóvátett.

Amarylon még mindig látszottak hőkutas-életének nyomai. Széles válla és izmos teste nehéz fizikai munkához szokott emberről árulkodott. Még most sem hagyta magát eltunyulni, és ez Seldont is arra ösztökélte, hogy néha fölkeljen az asztal mellől. Benne nem volt meg Amaryl nyers izomereje, de a harcművészetek terén még mindig jól elboldogult – persze elmúlt már negyven, és ezt se csinálhatja örökké. Egyelőre azonban lelkesen sportolt. Hála napi testmozgásnak, dereka karcsú maradt, s lába és karja sem hájasodott el.

– Nem hiszem el, hogy pusztán azért aggódsz Demerzelért, mert a barátom – mondta. – Valami más okod is van biztos.

– Nem nehéz rájönni. Míg Demerzel barátod helye biztos, te is nyugodtan dolgozhatsz itt az egyetemen.

– Na tessék. Tehát mégis érdekemben áll barátkoznom vele. Akkor meg mit nem értesz?

– Azt megértem, ha kihasználod. De minek barátkozni vele? Mellesleg, ha Demerzel elveszti a hatalmát, maga Cleon veszi át a Birodalom irányítását, és az csak meggyorsítja a hanyatlást. Ki sem dolgozhatjuk a pszichohistória gyakorlati módszereit, máris nyakunkon az anarchia, és akkor egész biztosan nem menthetjük meg az emberiséget.

– Értem. De tudod, én amúgy sem hiszem, hogy a pszichohistória segítségével megakadályozhatjuk a Birodalom bukását.

– Ha nem is akadályozhatjuk meg, mindenesetre a hatásait enyhíthetjük, nem igaz?

– Talán.

– Na látod. Minél tovább dolgozhatunk békében, annál nagyobb az esélye, hogy megakadályozhatjuk a bukást, vagy legalábbis csökkenthetjük a hatásalt. Ebben az esetben pedig, visszafelé következtetve, talán előnyösebb, ha megmentjük Demerzelt, akár tetszik nekünk – mint például nekem –, akár nem.

– De hisz épp te mondtad, hogy szívesen látnád már a Palotán kívül, sőt távol a Trantortól és az egész Birodalomtól.

– Igen, de úgy mondtam, ideális körülmények közt. Márpedig mi nem élünk ideális körülmények közt. Szükségünk van az első miniszterre, még ha nem más is, mint az elnyomás és a zsarnokság megtestesítője.

– Aha. De miből gondolod, hogy a Birodalom jelenlegi állapotában az első miniszter elvesztése annak azonnali bukását okozná?

– A pszichohistóriából.

– Jóslásokra használod föl? Hiszen még az alapelveket se fektettük le. Miféle jóslatokat gyárthatsz így?

– Segítségül hívom az intuíciót, Hari.

– Az intuíciót bármikor segítségül hívhatod. De mi valami többet akarunk, nem igaz? Egy olyan matematikai módszert, ami megadja nekünk a jövő különböző irányokba való fejlődésének valószínűségét ilyen vagy olyan körülmények között. Ha belenyugszunk, hogy az intuíció vezessen bennünket, nincs is szükségünk pszichohistóriára.

– Az egyik nem feltétlenül zárja ki a másikat. Hari. Én mindkettőről beszélek, a kombinációjukról, ami talán többet adhat, mint a kettő külön-külön. Legalábbis míg meg nem találtuk a pszichohistória tökéletesítésének módját.

– Ha egyáltalán megtaláljuk – jegyezte meg Seldon. – De mondd csak, honnan fenyegeti Demerzelt a veszély? Mi az az erő, ami az ő megbuktatására törekszik? Különben biztos, hogy csupán megbuktatni akarják?

– Igen – felelte Amaryl, és arcára komor kifejezés ült ki.

– Akkor áruld el. Szánd meg tudatlanságomat.

Amaryl elvörösödött.

– Ne gúnyolódj, Hari… Na jó, biztos hallottál már Jo-Jo Joranumról.

– Természetesen. Az egy demagóg… Várj csak, honnan is jött? A Nishayáról, igaz? Jelentéktelen világ. Kecskepásztorok lakják, vagy valami ilyesmik. Minőségi sajtokat exportálnak.

– Az az. Mellesleg nem egyszerűen demagóg, elég széles a követőtábora, és napról napra tovább erősödik. Állítása szerint a társadalmi igazságszolgáltatásért harcol, és azért, hogy az emberek nagyobb beleszólást kapjanak a politikába.

– Igen – bólogatott Seldon. – Ennyit én is hallottam. A szlogenje az: "A kormány a népé."

– Nem egészen, Hari. Úgy szólt: "A kormány a nép.”

Seldon újra bólintott.

– Hát, tudod, ez a gondolat még tetszik is nekem.

– Nekem is. És támogatnám is, ha Joranum komolyan gondolná. Csakhogy nem, legfeljebb, mint első lépcsőfokot. Mint az út részét, nem, mint eredményt. Meg akar szabadulni Demerzeltől. Azután már könnyen manipulálhatja majd Cleont. Joranum végül magához ragadja a trónt, hogy ő legyen a nép. Magad is mondtad, volt már ilyenre példa a Birodalom történetében, ráadásul manapság a vezetés már gyengébb lábakon áll, mint azelőtt. Egy olyan csapás, ami a korábbi évszázadokban csupán megremegtethette volna, most össze is zúzhatja. Egy polgárháború szétrombol mindenféle rendet, és a Birodalomnak esélye sem lesz a fölépülésre. Nekünk pedig nem lesz kész a pszichohistóriánk, hogy megmondhassuk az embereknek, mi a teendő.

– Értem, mit mondasz, de nem hinném, hogy Demerzeltől olyan könnyű megszabadulni.

– Te nem tudod, milyen erőt gyűjthet össze Joranum.

– Nem számit, milyet. – Seldon homlokán mintha egy gondolat árnyéka suhant volna át. – Vajon a szülei nevezték el Jo-Jónak? Olyan gyerekesen hangzik.

– A szüleinek ehhez semmi közük. Az igazi neve Laskin, meglehetősen gyakori a Nishayán. Ő választotta a Jo-Jót helyette, valószínűleg vezetéknevének első szótagából.

– Annál nagyobb bolond, nem gondolod?

– Nem. A követői szeretik kántálni: "Jo… Jo… Jo… Jo", vég nélkül. Egészen hipnotikus hatása van.

– Hát – mondta Seldon, és fölkészült, hogy visszatérjen trikomputeréhez, és beigazítsa a létrehozott többdimenziós szimulációt –, majd meglátjuk, mi lesz belőle.

– Tényleg ilyen közömbösen fogadnád? Mondom, a veszély bármelyik pillanatban valóságossá válhat.

– Dehogyis – torkolta le Seldon, és pillantása megfagyott, hangja megkeményedett. – Nem ismered az összes tényeket.

– Miféle tényeket?

– Ezt majd egy másik alkalommal beszéltük meg, Jugo. Most folytasd a munkádat, Demerzel és a Birodalom gondját pedig hagyd csak rám.

Amaryl összeszorította a száját. Az engedelmesség szokása felülkerekedett.

– Igen, Hari.

De azért az ajtóban csak megfordult, és kibukott belőle:

– Nagy hibát követsz el.

Seldon halványan elmosolyodott.

– Nem hiszem, de tudomásul vettem a figyelmeztetésedet, és nem felejtem el. Mindazonáltal aggodalomra semmi okod. Amikor azonban Amaryl után becsukódott az ajtó, Seldon mosolya lehervadt. Valóban semmi ok aggodalomra?

2

Seldon ugyan nem feledkezett meg Amaryl figyelmeztetéséről, de nem is gondolt rá különösebben sokat. Épp hogy túlesett negyvenedik születésnapján, és a szokásos pszichológiai megrázkódtatás még mindig éreztette hatását.

Negyven! Többé már a legnagyobb önámítással sem nevezheti magát fiatalnak. Az élet eddig végtelen, feltérképezetlen messzeségként terült el szeme előtt, horizontja a távolba veszett. De ennek most vége. Nyolc évet töltött el a Trantoron, és az idő gyorsan telt. Újabb nyolc év, és kis híján ötvenéves lesz. Az öregkor ott leselkedik rá minden sötét zugban.

És igazából még hozzá sem kezdett a pszichohistóriához! Jugo Amaryl boldogságtól sugározva beszélt törvényekről, és egyenlet-levezetéseit vakmerő feltételezésekkel ötvözte, melyek intuíción alapultak. De hogyan lehetne ellenőrizni a feltevéseket? A pszichohistória még nem érte el a kísérleti stádiumot sem. Teljes vizsgálatához pedig az elengedhetetlen. Egész világok szükségesek a kísérletekhez, melyek évszázadokig tartanak majd – és persze sikerük érdekében minden etikai megfontolást félre kell tenni.

Leküzdhetetlen problémával került szembe, ráadásul idegesítette minden egyes perc, amit a tanszék ügyei vettek el idejéből. A nap végén komor hangulatban sétált haza.

A séta rendszerint nyugtatóan hatott lelkiállapotára. A Streeling Egyetem magasba törő kupolája alatt egészen úgy érezhette magát az ember, mintha szabad térségen járna, ugyanakkor nem kényszerült elviselni az időjárás olyan szélsőségeit, mint amilyet Seldon a Császári Palotában tett első (és egyetlen) látogatása alkalmával tapasztalt. Voltak fák, gyepes területek, sétányok, akárcsak régi egyetemén, otthonán, a Heliconon.

Erre a napra a felhős ég illúzióját írta elő a program, a napfény (mely természetesen nem az igazi napból eredt) szabálytalan időközökként hol eltűnt, hol előtűnt megint. És a levegő egy kicsit hűvös volt, épp csak egy kicsit.

Seldon úgy érezte, az utóbbi időben egyre gyakoribbak az ilyen hűvös napok. Vajon a Trantoron takarékoskodni kezdtek az energiával? Vagy csak a hatásfok csökkent? Esetleg (s erre a gondolatra még jobban elkomorult) ő öregszik, és a vére válik egyre hígabbá? Kezét zakója zsebébe süllyesztette, nyakát behúzta.

Általában nem kellett tudatosan irányítania magát. Teste tökéletesen megtanulta már az utat az irodájától a komputerszobáig, onnan pedig a lakásáig és ugyanígy vissza. Eközben gondolatai messze jártak. Ma azonban öntudatlanságába egy hang hatolt be. Egy értelmetlen hang.

– Jo… Jo… Jo… Jo…

Halk, távoli hang volt, de fölébresztett benne egy emléket. Igen, Amaryl figyelmeztetése. A demagóg. Hát itt lenne az egyetem területén?

Tudatos parancsok hiányában a lábai vaktában indultak el, és végül az egyetemi park rétszerű, nyílt területén találta magát, amelyet rendszerint táncórákra, sportolásra és szónoklat-gyakorlásra használtak.

A rét közepén most szép nagy csapat diák gyűlt össze, és lelkesen kántált: Egy emelvényen számára ismeretlen férfi állt, aki ritmusos, mély hangon beszélt.

De nem az az ember volt, nem Joranum. Őt látta már néhányszor a holovízióban. Amaryl figyelmeztetése óta Seldon mindenre fokozottan figyelt. Joranum nagydarab férfi volt, és mosolyában mindig egyfajta gonosz huncutság villogott. A képet sűrű, homokszőke haj és világoskék szemek tették teljessé.

Ez a szónok azonban kis termetű volt, ráadásul vékony, nagy szájú és fekete hajú. Seldon nem is figyelt a szavaira, csupán egyetlen jelszó maradt meg benne: "hatalmat az egyéntől a népnek". A sokaság erre helyeslően fölordított.

Jól van, gondolta Seldon, de mégis, hogy akarja mindezt megvalósítani, már ha komolyan gondolja?

A tömeg utolsó sorai közt járt, és tekintetével ismerőst keresett. Észrevette Finangelost, egy természettan-matematika szakos hallgatót. Jó eszű fiatal fiú volt, sötét bőrű, gyapjas hajú.

– Finangelos! – kiáltott oda neki.

– Seldon professzor – üdvözölte a fiatalember, miután pár pillanatig értetlenül bámult rá, mintha nem ismerné meg az előtte villódzó számítógép-terminál nélkül. Odatörtetett a tömegben. – Csak nem azért jött, hogy meghallgassa ezt a fickót?

– Nem, csupán meghallottam a zajt, és kíváncsi lettem. Ki ez?

– A neve Namarti, professzor úr. Jo-Jónak toboroz híveket.

– Azt hallom – felelte Seldon, és ismét fölfigyelt a kántálásra. Úgy tűnt, olyankor hangzik föl, amikor a szónok fontosabb ponthoz ér a beszédében. – De ki ez a Namarti? Nem ismerős a neve. Melyik tanszéken van?

– Nem az egyetemre való, professzor úr. Jo-Jo embere.

– Ha nem az egyetemre való, semmi joga engedély nélkül beszélni itt. Mit gondol, van neki?

– Fogalmam sincs, professzor úr.

– Akkor ideje megtudnunk.

Seldon már fúrta is be magát a tömegbe, de Finangelos elkapta a zakója ujját.

– Ne kössön bele, professzor úr. Nehézfiúk vannak vele.

A szónok mögött hat fiatal férfi állt, egymástól párlépésnyire, szétvetett lábbal, karba fűzött kézzel, mogorván nézelődve.

– Nehézfiúk?

– Arra az esetre, ha valami gond támadna.

– Ez aztán már igazán beleütközik az egyetem szabályzatába. A "nehézfiúinak" soha nem adtak volna semmiféle engedélyt. Finangelos, értesítse a biztonsági szolgálatot. Mellesleg már rég itt kellene lenniük.

– Ha engem kérdez, szerintem nem akarnak összetűzést – morogta Finangelos. – Kérem, professzor úr, ne próbálkozzon semmivel. Ha akarja, elmegyek a biztonságiakért, de ígérje meg, hogy addig nem tesz semmit.

– Mire ideérnek, én talán már el is rendeztem mindent. Megindult előre a tömegben. Nem is bizonyult nehéznek. A jelenlevők közül néhányan megismerték, a többiek meg látták vállán a professzori jelzést. Elérte az emelvényt, két kézzel rátámaszkodott, és kis nyögés kíséretében fölugrott az egyméteres alkotmányra. Bosszúsan arra gondolt, tíz évvel korábban még egy kézzel is megcsinálta volna, nyögés nélkül.

Fölegyenesedett. A szónok félbehagyta beszédét, és most gyanakodva, hűvösen őt méregette.

– Kérem az előadói engedélyét, uram – szólalt meg Seldon nyugodtan.

– Ki maga? – kérdezte a szónok érces hangon.

– Az egyetem tanárt karának tagja – felelte Seldon ugyancsak hangosan. – Az engedélyét kérem, uram.

– Nincs joga engem kérdőre vonni. – A fiatal férfiak a szónok háta mögött közelebb gyűltek.

– Ha nincs engedélye, azt tanácsolom, azonnal hagyja el az egyetem területét.

– És ha nem hagyom el?

– Hát, meg kell mondanom, már riasztottam az egyetem biztonsági szolgálatát. – A tömeghez fordult. – Diákok! – kiáltotta. – Az egyetem területén érvényben van a szólásszabadság és a gyülekezési jog, de könnyen megvonhatják tőlünk mindkettőt, ha megengedjük, hogy idegenek a saját szakállukra…

Egy súlyos kéz csapott a vállára. Összerezzent. Megfordult, és szembe találta magát az egyik fiatalemberrel azok közül, akiket Finangelos "nehézfiúknak" nevezett.

– Tűnj el innen, de gyorsan – szólt a fickó erős akcentussal, amit Seldon hirtelen nem tudott hova tenni.

– Mit érnének azzal? – kérdezte. – Hisz a biztonságiak bármelyik pillanatban itt lehetnek.

– Ebben az esetben – mondta Namarti vad vigyorral – lázadás lesz. Mi nem ijedünk meg tőle.

– Hát persze, hogy nem – vágott vissza Seldon. – De itt nem lesz lázadás. Menjenek el szép csöndben. – Megint a hallgatókhoz fordult, és lerázta válláról a kezet. – Ugye egyetértenek?

Valaki a tömegben fölordított:

– Ez Seldon professzor! Rendes ember! Ne bántsák!

Seldon megérezte, a tömeg nem támogatja egy emberként. Tudta jól, néhányan szívesen vennék, ha valaki ellátná a biztonságiak baját. Ugyanakkor sokan ismerték és szerették őt, mások pedig egyszerűen nem tartották illendőnek, hogy a tanári kar tagja ellen erőszakot alkalmazzanak.

Női hang csendült:

– Vigyázzon, professzor úr!

Seldon fölsóhajtott, és végigmérte a szemben álló termetes fiatal férfiakat. Fogalma sem volt, mire mehet ellenük, még ha elég jók is a reflexei, elég feszesek is az izmai, és bármilyen tapasztalt verekedő is.

Az egyik nehézfiú megindult felé, természetesen tele önbizalommal. Szerencsére azonban nem túl gyorsan, így Seldon fölkészíthette korosodó testét a támadásra. Ráadásul a férfi előretartotta a kezét. Ez még könnyebbé tette a dolgot.

Seldon elkapta a karját, megcsavarta, aztán rántott egyet rajta (megint egy nyögéssel – miért kell neki folyton nyögnie?) és a fickó, részben saját lendületétől hajtva a levegőbe emelkedett. Hangos csattanással landolt az emelvény szélén, jobb válla szemmel láthatóan kifordult a helyéből.

Erre a váratlan fordulatra vad üvöltés tört föl a tömegből. Föltámadt a büszkeség a fiatalokban.

– Adjon nekik, prof! – ordította egy magányos hang. Mások is átvették a biztatást.

Seldon hátrasimította a haját, és igyekezett visszafogni szuszogását. Lábával letaszította a kificamodott vállú, nyögdécselő férfit az emelvényről.

– Na, van még valaki? – kérdezte közvetlen hangon. – Vagy hajlandóak most már békésen elvonulni?

Szembe fordult Namartival és öt bérencével, s mivel ők határozatlanul hallgattak, ő szólalt meg ismét:

– Figyelmeztetem magukat. A tömeg az én oldalamra állt. Ha megpróbálnak bántani, darabokra szedik magukat… Na jó, ki következik? Rajta, de csak egyesével.

Az utolsó mondatnál megemelte a hangját, és ujjával apró, hívogató mozdulatokat tett. A sokaság fölüvöltött örömében. Namarti flegmán állt tovább. Seldon elugrott mellette, elkapta a fejét, és a könyökhajlatába szorította. A hallgatók egymás után kapaszkodtak föl az emelvényre, azt ordítozva: "Csak egyesével! Csak egyesével!", és elállták a testőrök útját.

Seldon erősen megnyomta a másik légcsövét, és a fülébe súgta:

– Higgye el Namarti, tudom, mit csinálok. Évekig gyakoroltam. Ha csak egyet mozdul, és megpróbál kiszabadulni, összetöröm a gégéjét, úgy, hogy suttogásnál erősebb hangot többet életében nem tud majd kiadni. Ha félti a hangját, tegye azt, amit mondok. Mikor lazítok a fogáson, közölje a bérenceivel, hogy tűnjenek el innen. Ha bármi mást mond, az lesz az utolsó szó, amit normális emberi hangon kiejtett. És ha még egyszer meglátom az egyetem területén, nem lesz kegyelem. Befejezem, amit elkezdtem.

Egy pillanatra engedett a szorításon.

– Tűnjetek el, mind – hörögte Namarti. – Az emberei sietve elkotródtak, sebesült társukat támogatva.

Mikor pár perccel később megérkeztek a biztonsági szolgálat emberei, Seldon így fogadta őket:

– Bocsánat, uraim, vaklárma volt.

Elhagyta a parkot, és tovább folytatta útját hazafelé, ha lehet, még a korábbinál is bosszúsabban. Olyan oldalát mutatta meg nyilvánosan, ami, úgy érezte, senkire sem tartozik. Itt Hari Seldon, a matematikus volt, nem pedig Hari Seldon, a rettenthetetlen verekedő.

Ráadásul, gondolta komoran, valószínűleg Dors fülébe is eljut a hír. Legjobb lesz, ha ő maga mondja el, különben olyan kiszínezett változatot fog visszahallani, amilyenhez képest a történtek csupán ártatlan játszadozásnak tűnnek majd.

Persze az asszony így sem lesz boldog.

3

Nem is volt az.

Dors a lakásuk ajtajában várta, csípőre tett kézzel. Kinézetre szinte pontosan ugyanolyan volt, mint amikor nyolc évvel ezelőtt Itt az egyetemen megismerte: karcsú, formás, göndör, vörösesarany hajjal – az ő szemében gyönyörű, mások számára talán nem annyira, de hát ő sosem volt képes elfogulatlanul szemlélni az együtt eltöltött első pár nap után.

Dors Venabili! Ez jutott eszébe, amikor megpillantotta az asszony nyugodt arcát. Sok világon, még a Trantor más szektoraiban is, a szokáshoz híven föl kellett volna vegye a Dors Seldon nevet, de az a férfi szerint olyanná tette volna a kapcsolatukat, mintha tulajdonviszony lenne közöttük. Ezt ő nem akarta, bár tudta, a hagyomány messze a Birodalom korát megelőző időkben gyökerezik.

– Hallottam, Hari – szólt Dors halkan, és bánatosan megcsóválta a fejét. – Most mihez kezdjek veled?

– Egy csók például jól esne.

– Talán lehet róla szó, de előbb beszélnünk kell. Gyere be. – Az ajtó becsukódott mögöttük. – Tudod, drágám, nekem ott vannak az óráim, és mellettük a kutatás. Még mindig azon a rémségen, a Trantori Királyság történelmén dolgozom, ami, szerinted, elengedhetetlen a munkádhoz. Talán hagyjak abba mindent, hogy téged kísérgethesselek és védelmezhesselek? Hisz tudod, ez is a feladataim közé tartozik. Sőt, most inkább, mint valaha, hisz közel állsz már a célhoz.

– Hogy közel állok? Bárcsak úgy lenne. De semmi szükség rá, hogy megvédj.

– Valóban? Elküldtem már utánad Raychot, mert csak nem jöttél, én meg aggódni kezdtem. Általában előre szólsz, ha késni fogsz. Sajnálom, Hari, ha ez most úgy hangzik, mintha őrizetben tartanálak, de hát tényleg az őrződ vagyok.

– És az föl sem merült benned, kedves őrangyalom, hogy néha-néha ki akarok rúgni a hámból?

– Aztán ha valami történik veled, mit mondok Demerzelnek?

– Elkéstem a vacsoráról? Talán választottál valamit a konyha kínálatából?

– Nem. Rád vártam. Amíg te itt vagy, te választasz. Sokkal válogatósabb vagy, mint én, mármint az ételek területén. És ne tereld másra a szót.

– Raych nem mondta, hogy semmi bajom? Nem értem, mit kell még beszélnünk ezen?

– Amikor rád talált, már ura voltál a helyzetnek, és nem is ért vissza sokkal korábban, mint te. Nem ismerem a részleteket. Mondd, mit műveltél már megint?

Seldon vállat vont.

– Illegális gyűlés volt, Dors, és én föloszlattam. Az egyetem jókora bajba kerülhetett volna, ha nem teszem.

– Csak te intézkedhettél, senki más? Hari, vedd tudomásul, rég nem vagy már birkózó, hanem egy…

– Egy öregember? – vágott közbe Seldon.

– A verekedéshez öreg, igen. Negyvenéves múltál. Hogy érzed magad?

– Hát, kissé merev vagyok.

– El tudom képzelni. Addig játszod az elnyűhetetlen heliconi atlétát, míg a végén eltöröd majd egy bordád… Na, mesélj.

– Hát, mondtam már, hogy Amaryl figyelmeztetett: Demerzelt nagy bajba sodorhatja a demagóg Jo-Jo Joranum.

– Jo-Jo. Igen, ennyit én is tudok. Mi az, amit nem? Mi történt ma?

– Propagandabeszédet tartottak a parkban. Jo-Jo egyik embere, valami Namarti szónokolt a hallgatóknak…

– Gambol Deen Namarti, Joranum jobb keze.

– Hát, ezt te jobban tudod. Na szóval, ott ágált a tömeg előtt, de persze mindenféle engedély nélkül. Gondoltam, biztos lázadást akar szítani. Úgy kell az nekik, mint egy falat kenyér. Ha akárcsak egy rövid időre is bezárathatnák Demerzellel az egyetemet, egyből nekiesnének az oktatás szabadságának megsértése címén. Mindenért őt okolnák. Ezért aztán megakadályoztam a dolgot. Elzavartam őket, nem lett lázadás.

– Látom, büszke vagy.

– Miért ne? Nem is rossz eredmény egy negyvenéves öregembertől.

– Ezért csináltad? Hogy bebizonyítsd, nem vagy még öreg? Seldon gondosan kiválasztotta vacsorára a menüt, csak aztán szólalt meg.

– Nem. Tényleg aggasztott, hogy az egyetem ilyen fölöslegesen bajba kerülhet. És persze aggódtam Demerzel miatt is. Attól tartok, Jugo rémtörténetei jobban hatottak rám, mintsem eddig bevallottam volna. Tudom, Dors, bolondság az egész, hiszen Demerzel megvédi magát. Nem tudnám ezt megmagyarázni senki másnak, csak neked. – Mély lélegzetet vett. – Hihetetlen megkönnyebbülést jelent számomra, hogy legalább veled beszélhetek róla. Csak mi ketten tudjuk, meg Demerzel – legalábbis azt hiszem, más nem –, hogy az első miniszter sérthetetlen.

Dors megérintett egy falba mélyesztett kapcsolót, mire a nappali ebédlőrészét halvány barackszínű fény árasztotta el. Harival odasétáltak a terített asztalhoz. Alighogy leültek, befutott a vacsora is – Ilyen idő tájt már nemigen tapasztalhattak fennakadást –, és Seldon közömbös arccal nekilátott. Régen megszokta már, hogy társadalmi helyzetükből adódóan nem kell az egyetem ebédlőiben étkezniük.

Seldon élvezte a fűszerek izét, melyekkel mycogeni látogatásuk alkalmával ismerkedett meg. Valójában ez bizonyult az egyetlen figyelemre méltó dolognak abban a férfiak uralta, bigottan vallásos, csak a múltjának élő szektorban.

– Hogy érted, hogy “sérthetetlen"? – kérdezte halkan Dors.

– Ugyan már, drágám, hisz tudod. Képes megváltoztatni az emberek érzelmeit. Ha Joranum igazán veszélyessé válik, egyszerűen… – kezével határozatlan mozdulatot tett – …megváltoztatja. A maga oldalára állítja.

Dors erre sértett arcot vágott, és a vacsora végéig szokatlan csend telepedett rájuk. Csak akkor szólalt meg az asszony, amikor már a maradékokat edényestül, evőeszközöstül ledobták az asztal közepén nyíló hulladékcsúszdába, és visszacsúszott rá az automata fedő.

– Nem szívesen beszélek erről, Hari, de nem akarom, hogy ártatlan természeted olyan következtetésekre vezessen, amelyek nem felelnek meg a valóságnak.

– Az ártatlan természetem? – A férfi elfintorodott.

– Igen. Sosem beszélgettünk még erről. Azt se gondoltam, hogy egyáltalán szóba kerülhet, de ha már így alakult… Demerzelnek is vannak gyenge pontjai. Korántsem sérthetetlen, tehát Joranum valódi veszélyt jelent számára.

– Ezt komolyan mondod?

– Hát persze. Te nem értheted meg a robotokat, különösen nem egy olyan összetett példányt, mint Demerzel. Én viszont igen.

4

Ismét rövid csend következett, de csak mert Seldon figyelmé) lekötötték rajzó gondolatai.

Igen, igaz. A felesége furcsamód tájékozott a robotok terén. Hari az évek során számtalanszor eltöprengett ennek okán, de végül föladta, száműzte a gondolatot agya legtávolabbi zugába. Ha nincs Eto Demerzel – a robot –, ő sosem találkozott volna Dorsszal. Dors ugyanis Demerzelnek dolgozott. Az első miniszter "jelölte ki” nyolc esztendővel ezelőtt Seldon mellé, hogy védelmezze őt a Trantor különböző szektorain átvezető menekülése során. Habár Dors azóta a felesége, társa, "jobbik énje" lett, Hari még mindig sokat gondolt különös kapcsolatára a robot Demerzellel. Ez volt az asszony életének egyetlen olyan része, ahol ő amolyan, betolakodónak érezte magát, akit nem látnak szívesen. És ez fölidézte benne mind közül a legfájdalmasabb kérdést: Vajon csupán azért maradt vele Dors, mert engedelmességgel tartozik, Demerzelnek, vagy valóban szereti? Kétségbeesetten hinni akart az utóbbiban, ám ugyanakkor…

Boldogságának Dors Venabilivel ára volt. Egy kikötés, melyet annál is szigorúbbnak érzett, mivel sosem beszéltek róla, még csak nem is említették. Az egész hallgatólagos megegyezésen alapult.

Seldon megértette, hogy Dorstól mindent megkap, amit egy feleségtől elvárhat. Persze gyermekük nem lehetett, de ő nem is számított rá, sőt, az igazat megvallva nem is nagyon szeretett volna. Ott volt neki Raych, akit legalább annyira fiának érzett, mintha az ő génjeit örökölte volna – talán még jobban.

A puszta tény; hogy Dors most eszébe juttatta a kikötés tárgyát, egyezményük megszegését jelentette, azét az egyezményét, ami ennyi éven át biztosította békéjüket és boldogságukat. Seldonban halvány, de egyre növekvő harag támadt.

Mégis megpróbálta megint félrelökni azokat a gondolatokat, kérdéseket agya legrejtettebb zugaiba. Rég beletörődött már, hogy elfogadja az asszony őrangyal szerepét maga mellett. Elvégre vele osztotta meg otthonát, asztalát és ágyát, nem pedig Eto Demerzellel.

Álmodozásából Dors hangja térítette magához.

– Azt kérdeztem: Csak nem duzzogsz, Hari?

Seldon kissé megijedt. Az asszony hangjából sürgetést érzett ki, ami rádöbbentette, hogy az elmúlt percek során valószínűleg teljesen elmerült saját gondolataiban.

– Bocsáss meg, drágám. Nem duzzogok… Legalábbis nem kifejezetten. Csak azon töprengtem, hogy kéne reagálnom a kijelentésedre.

– Arra, amit a robotokról mondtam? – Az asszony hihetetlen nyugalommal ejtette ki a szót.

– Azt mondtad, én nem tudhatok annyit róluk, amennyit te tudsz. Hogy kéne reagálnom erre? – Szünetet tartott, aztán csöndesen hozzátette (pontosan érezve, mekkora kockázatot vállal): – Már ha nem akarlak megsérteni.

– Nem azt mondtam, nem tudhatsz róluk. Ha már idézni akarsz, idézz pontosan. Azt mondtam, nem értheted őket annyira, mint én. Biztos vagyok benne, hogy tudni sokat tudsz, talán nálam is többet, de a tudás és a megértés két különböző dolog.

– Nézd, Dors, te most szándékosan paradoxonokban beszélsz, csak hogy bosszants. Egy paradoxon pedig olyan kétértelműségekből ered amelyek, akár akarva, akár akaratlanul félrevezetik az embert. Én nem szeretem ezt sem a tudományban, sem a társalgásban, hacsak nem viccnek szánja az illető. A jelen esetben azonban, úgy érzem, nem ez a helyzet:

Dors fölnevetett, úgy, ahogy csak ő tudott, halkan, mintha az öröm olyan értékes dolog lenne, amit vétek másokkal megosztani. – Téged azonban a paradoxonok nagyképűvé tesznek, és olyankor rettentő vicces vagy. Na jé, megmagyarázom. Nem szándékom ugyanis téged bosszantani. – Megpaskolta a férfi kezét, és Seldon legnagyobb megdöbbenésére ekkor látta, hogy mindeddig ökölbe szorítva tartotta.

– Rengeteget beszélsz a pszichohistóriáról – folytatta Dors. – Legalábbis nekem. Észrevetted?

Seldon megköszörülte a torkát.

– Ezt, ha tudod, bocsásd meg nekem. A program természeténél fogva a lehető legtitkosabb. A pszichohistória csak akkor működik, ha az alanyául szolgáló emberek nem sejtenek róla semmit. Ezért aztán csak Jugóval és veled beszélgethetek róla. Jugo számára az egész csak intuíció. Az az ember egy zseni, de hajlamos fejest ugrani a sötétségbe, ezért az én feladatom őt folyton visszarángatni. Ugyanakkor nekem is megvannak a magam vad gondolatai, és olyankor sokat segít, ha hangosan kimondhatom őket, pláne… – és elmosolyodott – …ha látom rajtad, hogy egyetlen szót sem értesz az egészből.

– Igen, én vagyok a legtökéletesebb hallgatóságod, és ez engem nem zavar. Igazán nem zavar, Hari, úgyhogy ne akarj most egyszerre változtatni a szokásaidon. Természetesen a matematikai fejtegetéseid nagy részét nem értem. Én csupán történész vagyok, még csak nem is tudománytörténész. Jelenleg időm nagy részét az ökonómia politikára gyakorolt hatásainak vizsgálata tölti ki…

– Igen, és ezen a téren én vagyok a te legtökéletesebb hallgatóságod. Még nem tűnt föl neked? Ha eljön az ideje, az eredményeidet még a pszichohistóriában is fölhasználhatom, és akkor nélkülözhetetlen lesz számomra a segítséged.

– Jó! Most, hogy tisztáztuk, miért maradsz velem – mindig sejtettem, nem káprázatos szépségem van ilyen nagy hatással rád – hadd folytassam a mondókámat. Tudod olyankor, amikor előadásod elkanyarodik a szigorúan matematikai megközelítésektől, néha már-már úgy érzem, fölfogom, miről beszélsz, Több alkalommal is elmagyaráztad nekem azt, amit te a minimalizmus szükségletének nevezel. Ezt például, azt hiszem, értem. Arra gondolsz…

– Tudom, mire gondolok.

Dors megbántott arcot vágott.

– Ne olyan gőgösen, kérem. Nem neked akarom elmagyarázni, hanem magamnak. Azt mondtad te vagy az én legtökéletesebb hallgatóságom, hát viselkedj is úgy. A tisztesség egyforma elbírálást kíván mindkét oldalon, nem igaz?

– Persze, hogy igaz, de ha most rám fogod, hogy gőgös vagyok, amiért egyetlen apró…

– Elég! Csönd legyen!… Na. Te magad mondtad, hogy a minimalizmus az alkalmazott pszichohistória legfontosabb tényezője, amennyiben az ember egy nem kívánt fejlődési irányt föl akar cserélni egy kívánatossal, vagy legalább egy kevésbé rosszal. Azt mondtad, a változtatásnak olyan aprónak, olyan minimálisnak kell lennie, amilyen csak lehet…

– Igen – szólt kézbe mohón Seldon – méghozzá azért…

– Nem, Hari. Én próbálom elmagyarázni. Mindketten tudjuk, hogy te tisztában vagy ezekkel a dolgokkal. Tehát azért szükséges a minimalizmus; mert minden változtatás ezernyi mellékhatást vált ki, melyek közül nem mindegyik hasznos. Ha a változtatás túl nagy, és túl sok a mellékhatás, az események végkifejlete eltávolodik a kívánatostól, és teljességgel kiszámíthatatlan lesz.

– Úgy van – mondta Seldon. – Ez a káosz-effektus lényege. A probléma csak az, vajon van-e olyan kellőképpen apró változtatás, ami legalább viszonylag előre látható következményeket eredményez vagy az emberi történelem elkerülhetetlenül és megváltoztathatatlanul kaotikus? Kezdetben ez a gondolat vezetett arra a meggyőződésre, hogy a pszichohistória nem…

– Tudom, de hagyd befejezni, amit elkezdtem. Hogy van-e kellőképpen apró változtatás az nem érdekes. A lényeg az, minden a minimálisnál nagyobb beavatkozás káoszt eredményez. A kívánt minimum tehát a nulla, vagy a hozzá legközelebbi mennyiség. És ez a legnehezebb: megtalálni a lehető legkisebb változtatást, ami mégis több a nullánál. Ha jól értem, erre gondolsz, amikor a minimalizmus szükségességét emlegeted.

– Többé-kevésbé – felelte Seldon. – Természetesen, mint mindig, a témát sokkal tömörebben és egyértelműbben lehet megfogalmazni a matematika nyelvén. Például…

– Kímélj meg – torkolta le Dors. – Mivel tudod ezt a pszichohistóriáról, Hari, tudhatnád Demerzelről is. A tudás megvan, de a megértés nincs, mert láthatólag eddig fel sem vetődött benned, hogy a pszichohistória szabályszerűségeit alkalmazd a Robotika Három Törvényére.

– Most én nem értem, mire akarsz kilyukadni – válaszolta Seldon fakó hangon.

– Az ő esetében is érvényes a minimalizmus elve, nem igaz, Hari? A Robotika Első Törvénye szerint egy robot nem tehet kárt emberi lényben. Ez a legfontosabb szabály a közönséges robotok számára, de mivel Demerzel különleges, rá elsődlegesen a Nulladik Törvény érvényes, ami tehát még az Elsőt is megelőzi. A Nulladik Törvény leszögezi, hogy egy robot nem okozhat kárt az emberiségnek. Ettől pedig Demerzel ugyanabba a kutyaszorítóba kerül, amelyikben ti is vergődtök a pszichohistóriával. Érted már?

– Kezdem.

– Remélem is. Ha Demerzel képes emberek érzelmeit megváltoztatni, azt a nemkívánatos mellékhatások kiküszöbölésével kell tennie. Mivel pedig ő a császár vezérkari főnöke, ezek a mellékhatások igazán szép számmal jelentkezhetnek.

– És hogy illik ez a jelen helyzetre?

– Gondolkodj! Nem mondhatod el senkinek, persze engem kivéve, hogy Demerzel robot, mert ő így változtatott rajtad. De vajon mennyi volt ez a változtatás? El akarod mondani az embereknek, hogy ő robot? Rontani akarod a tekintélyét, amikor tőle függ a biztonságod, meg az anyagi és egyéb támogatás, amit kapsz? Hát persze, hogy nem. Az a változtatás, amit rajtad végzett, nagyon apró volt, de ahhoz épp elég, hogy el ne áruld őt véletlenül egy óvatlan pillanatban. Egy ilyen mikroszkopikus változtatásnál szinte nincsenek is mellékhatások. Az ehhez hasonlók segítségével irányítja Demerzel a Birodalmat.

– Na és Joranum esete?

– Az nyilvánvalóan egészen más, mint a tiéd. Ő, ki tudja, milyen okból, megváltoztathatatlanul szembe helyezkedett Demerzellel. Az első miniszter kétségkívül közbeavatkozhatna, de azzal Joranumnál olyan pálfordulást idézne elő, aminek beláthatatlanok lennének a következményei, Nem vállalhatja a kockázatot, hogy kárt tesz Joranumban, vagy a kiszámíthatatlan mellékhatások kárt tesznek az egész emberiségben. Békén kell hagynia Joranumot, amíg nem talál valami megfelelőképpen kis változtatást – kis változtatást –, ami nagyobb baj nélkül megoldhatja a helyzetet. Ezért van igaza Jugónak, és ezért sebezhető Demerzel.

Seldon nem válaszolt. Mintha teljesen elmerült volna gondolataiban. Csak percekkel később szólalt meg:

– Ha Demerzel nem tehet semmit, nekem kell lépnem.

– Ha ő nem tehet semmit, mit tudnál te?

– Az én esetem más. Engem nem kötnek a Robotika Törvényei. Én nem törekszem megszállottan a minimalitásra. Először is, látnom kell Demerzelt.

Dors enyhén idegesnek látszott.

– Biztos? Nem lenne bölcs dolog nagydobra verni kettőtök kapcsolatát.

– Eljött az a pillanat, amikor már nincs értelme tovább tagadni. Persze nem trombitaszóra vonulok be hozzá, úgy, hogy közvetít a holovízió, de mindenesetre beszélnem kell vele.

5

Seldont dühíteni kezdte az idő múlása. Nyolc évvel ezelőtt, amikor a Trantorra érkezett, azt tehetett, amit akart. Legfeljebb egy szállodaszobányi holmit hagyhatott hátra, és oda mehetett a bolygó szektorai közül, ahová csak akart. Most hirtelen tanszéki ülések szakadtak a nyakába, meghozandó döntések, elvégzendő munkák. Nem egykönnyen szabadulhat el, hogy meglátogassa Demerzelt, ám neki is foglalt csaknem minden ideje. Mindkettejüknek megfelelő időpontot találni nem bizonyult egyszerűnek.

És persze Dors is egyre a fejét csóválta. – Nem tudom, mire készülsz, Hari.

– Én magam sem tudom, Dors – felelte a férfi türelmetlenül. – Remélem, addigra rájövök, mire Demerzel elé kerülök.

– Legfontosabb kötelességed a pszichohistória. Ezt fogja mondani.

– Talán. Majd meglátjuk.

Aztán, épp amikor sikerült egyeztetnie egy időpontot az első miniszterrel, nyolc napon belülre, irodájának fali képernyőjén egyszer csak egy üzenet jelent meg, kissé régies betűkkel, és ehhez illő enyhén régies fogalmazással: SZERETNÉK MEGHALLGATÁST KIESZKÖZÖLNI ÖNNÉL, SELDON PROFESSZOR.

Seldon döbbenten nézte. Még a császárral szemben sem használtak ilyen régies kifejezéseket.

Az aláírást sem egyszerűen odanyomtatták, mint szokás szerint. Cirkalmas kézírás volt, mégis tökéletesen olvasható. Az egész olyannak tűnt, mint egy nagy művész néhány ecsetvonással vászonra vetett vázlata. Az aláírás így szólt: LASKIN JORANUM. Tehát személyesen Jo-Jo akart meghallgatást kieszközölni.

Seldon azon vette észre magát, hogy kuncogni kezd. Pontosan megértette, miért a régi nyelvezet, és miért a kézírás. Ezektől az amúgy egyszerű kérés sokkal érdekesebbé vált. Nem érzett túl nagy késztetést, hogy találkozzon a férfival – legalábbis normális körülmények között nem. De vajon miért vetette be ezt a művészieskedő archaizálást? Erre kíváncsi volt.

Megbízta a titkárnőjét, egyeztesse a találkozó időpontját és helyét. Az irodájában kell lezajlania, semmiképp sem a lakásán. Ez hivatalos tárgyalás lesz, nem személyes ügy.

Méghozzá Demerzelnél teendő látogatása előtt.

– Engem nem lep meg, Hari – mondta Dors. – Megverted két emberét, akik közül az egyik a jobb keze. Tönkretetted a propaganda-hadjáratát. Emberein keresztül közvetetten belőle magából csináltál bolondot. Ezért meg akar nézni magának. Jobb lenne, ha ott lennék veled.

Seldon a fejét rázta.

– Elviszem Raychot. Ő ismer minden trükköt, amit én, és erős, agilis húszéves fiú. Bár nem hinném, hogy szükségem lenne védelemre.

– Miből gondolod?

– Joranum az egyetemre jön hogy meglátogasson. A környéken nyüzsögni fognak a fiatalok. A hallgatók közt nem vagyok népszerűtlen, és ezt nyilván Joranum is tudja, hiszen kinézem belőle, hogy végzett egy kis kutatómunkát. Akkor pedig tudja, hogy én hazai pályán leszek. Szerintem a lehető legudvariasabban viselkedik majd, a legbarátságosabban.

Dors erre már csak lebiggyesztett ajkakkal fújtatott egyet.

– De persze nem felejtem el, milyen halálosan veszedelmes ellenfél – fejezte be Seldon.

6

Hari Seldon kifejezéstelen arccal ült, fejét épp csak annyira félrehajtva, hogy elhitesse, udvariasan figyel. Nem kímélte a fáradságot, és megnézte magának Joranum valamennyi föllelhető hologramját, a valóság azonban, mint mindig, most is különbözött a felvételektől. Talán, gondolta Seldon, maga a néző reagál másképp a valós helyzetre, abból adódik az eltérés.

Joranum nagyjából olyan magas volt, mint ő, más méretei azonban jóval nagyobbak. A különbség nem izmokban jelentkezett. A férfi egész teste a puhaság érzetét keltette szemlélőjében, de mégsem tűnt kövérnek. Arca kerek volt, szeme világoskék, fejét sűrű, homokszínű haj nőtte be. Fakó kezeslábast viselt, ajka pedig olyan félmosolyra húzódott, ami a barátságosság illúzióját keltette, ugyanakkor mindenkinek tudtára adva, csupán illúzióról van szó, semmi másról.

– Seldon professzor – hangja mély volt és fegyelmezett, egy tapasztalt szónok hangja –, örülök, hogy találkozhattunk. Hálával tartozom önnek, amiért fogadott. Remélem, nem zavarja, hogy magammal hoztam legközelebbi munkatársamat, habár erről előre nem értesítettem. A neve Gambol Deen Namarti. Azt hiszem, találkozott már vele.

– Valóban. Nagyon is jól emlékszem az incidensre. – Seldon enyhe gúnnyal pillantott Namartira. Legutóbbi találkozásukkor a férfi szónoklatot tartott az egyetem parkjában. Seldon most nyugodtabb körülmények közt vehette szemügyre. Namarti átlagosan magas volt, sovány, sárgás arccal, haja sötét, szája széles. Rajta nem látszott Joranum félmosolya, sőt, semmiféle érzelem – legfeljebb némi körültekintő óvatosság.

– A barátom, dr. Namarti, akinek szakterülete az ősi irodalmi emlékek kutatása, saját kívánságára jött el – mondta Joranum, és mosolya parányit szélesedett – bocsánatot kérni.

Gyorsan Namartira pillantott. A férfi ajka egy pillanatra megfeszült, aztán színtelen hangon mégis megszólalt:

– Sajnálom, professzor, ami a parkban történt. Nem voltam tisztában az egyetem területén tartott beszédek szigorú szabályaival, és kissé magával ragadott a lelkesedés.

– Ez érthető – fűzte hozzá Joranum. – És azt se tudta, kicsoda ön. Szerintem legjobb lenne, ha elfelejtenénk az esetet.

– Biztosíthatom önöket, uraim – mondta Seldon –, hogy nekem sincs más vágyam. Ez a fiatalember itt a fiam. Látják, én is hoztam társaságot.

Raychnak az évek során sűrű fekete bajusza nőtt, a dahliak különös ismertetőjegye. Ennek persze még nyoma sem volt, mikor először találkozott Seldonnal, rongyos és éhes utcagyerekként. Zömök volt, de ruganyos és izmos, arcán az a gőgös kifejezés, amellyel a testmagasság tekintetében jelentkező hiányosságait igyekezett ellensúlyozni.

– Jó napot, fiatalember – köszöntötte Joranum.

– Jó napot, uram – felelte Raych.

– Kérem, üljenek le, uraim – szólt Seldon. – Parancsolnak valamit enni vagy inni?

Joranum udvarias visszautasítással emelte föl a kezét.

– Nem, uram. Ez nem baráti látogatás. – Leült a fölkínált helyre. – Bár remélem, a jövőben olyanokra is sor kerülhet.

– Ha üzletről van szó, fogjunk hozzá.

– Eljutott hozzám, Seldon professzor, az imént említett incidens híre, és elgondolkoztam, vajon miért tette, amit tett. Ismerje be, jókora kockázatot vállalt.

– Ami azt illeti, nekem ez eszembe sem jutott.

– De nekem igen. Úgyhogy vettem magamnak a bátorságot, és megtudtam önről mindent, amit csak lehetett, Seldon professzor. Ön érdekes ember. Méghozzá a Heliconról, mint kiderült.

– Igen, ott születtem. Ez nem titok.

– És nyolc éve tartózkodik a Trantoron.

– Ez is bárki számára hozzáférhető információ.

– A kezdetek kezdetén egy matematikai tárgyú előadásával tette magát ismertté, ami a – hogy is nevezte? – pszichohistóriáról szólt.

Seldon a fejét csóválta. Hányszor de hányszor megbánta már azt a felszólalását. Persze akkoriban még nem tudhatta, mi lesz belőle.

– Csak a fiatalos lelkesedés beszélt belőlem – mondta. – Semmire se jutottam az ügyben.

– Csakugyan? – Joranum meglepetten pillantott körbe. – Mégis itt van a Trantor legnagyobb egyetemén, mint a Matematikai Tanszék vezetője, és ha jól tudom, még alig negyvenéves. Én magam mellesleg negyvenkettő vagyok, úgyhogy nem látom önt különösebben öregnek. Csak egy nagyon jó matematikus kerülhet ilyen rövid idő leforgása alatt ebbe a pozícióba.

Seldon vállat vont.

– Ezt én nem ítélhetem meg.

– Vagy befolyásos barátai vannak.

– Mindannyian szeretnénk olyanokat Mr. Joranum, de ebben az esetben azt hiszem, téved. Az egyetemi professzorok nagyon ritkán tesznek szert befolyásos barátokra, sőt, ami azt illeti, bármilyen barátokra. – Elmosolyodott.

Joranum úgyszintén.

– A császárt talán nem tartja elég befolyásos barátnak, Seldon professzor?

– Már hogyne tartanám, csakhogy nem az enyém.

– Márpedig nekem az a gyanúm, a császár az ön barátja.

– Bizonyára arról talált valahol említést, Mr. Joranum, hogy őfelsége fogadott engem nyolc évvel ezelőtt. Találkozónk egy óráig sem tartott, és meg kell mondanom, a barátságosságnak semmi nyomát nem láttam benne. Azóta nem beszéltem vele, sőt, nem is láttam, természetesen a holovíziós közvetítésektől eltekintve.

– De professzor, nem kell ahhoz feltétlenül a császárral beszélni, hogy megnyerje őt barátjának. Elegendő, ha az első miniszterét, Eto Demerzelt megkörnyékezi. Demerzel az ön őrangyala, az pedig ugyanannyi, mintha személyesen őfelsége pártfogását élvezné.

– Talált netán valami arra utaló nyomot a feljegyzésekben, hogy Demerzel első miniszter úr bármi módon is védelmezne engem?

– Minek ásnám bele magam a feljegyzésekbe, amikor közismert az önök baráti kapcsolata? Ezt ön is ugyanúgy tudja, mint én. Kérem, vegyük adottnak, és haladjunk tovább. – Fölemelte a kezét. – És ne fárassza magát tiltakozással. Csak az idejét vesztegeti.

– Tulajdonképpen – mondta Seldon – engem az érdekelne, maga szerint miért akarna ő engem megvédeni. Milyen érdeke fűződik hozzá?

– Professzor! Hát tényleg ennyire naivnak néz? Említettem már a pszichohistóriát, az kell Demerzelnek.

– Én pedig elmondtam, az csupán egy ifjonti fellángolás volt, nem jutottam vele semmire.

– Mondhat nekem bármit, professzor, de nekem nem muszáj mindent el is hinnem. Őszintén fogok beszélni önnel. Elolvastam az értekezését, és a matematikusaim segítségével megpróbáltam megérteni. Ők azt mondták, hogy vad fantazmagória az egész, teljességgel lehetetlen…

– Egyetértek velük – vetette közbe Seldon.

– De én úgy érzem, Demerzel arra vár, hogy ön mégis kifejlessze, és a szolgálatába állítsa. Ha ő tud várni, tudok én is. És önnek hasznosabb lenne, Seldon professzor, ha mellém állna.

– Ugyan miért?

– Mert Demerzel már nem maradhat sokáig a helyén. A nép egyre inkább ellene fordul. A császár pedig nem szeretné, ha egy népszerűtlen első miniszter esetleg aláásná az ő tekintélyét is, így előbb-utóbb másik után kell néznie. Az akár szerény személyem is lehet. Önnek pedig továbbra is védelmezőre lesz szüksége, valakire, aki biztosítja békés munkakörülményeit, és a megfelelő anyagi illetve személyi támogatást.

– Szóval ön lenne ez a védelmező?

– Természetesen, méghozzá ugyanabból az okból, mint Demerzel. Szükségem lesz a pszichohistóriára, hogy hatékonyabban kormányozhassam a Birodalmat.

Seldon elgondolkodva bólintott, várt egy pillanatig, aztán megszólalt:

– Ebben az esetben, Mr. Joranum, miért aggódnék? Szegény tudós vagyok, csöndes életet élek, matematikai és pedagógiai munkám nem túl jelentős. Ön szerint most Demerzel védelmez, a jövőben pedig ön fog. Akkor nyugodtan folytathatom tovább a munkám. Ön és az első miniszter majd megküzdenek egymással, de akárki győz is, nekem meglesz a védelmezőm – legalábbis ön szerint.

Joranum arcára fagyott mosolya kissé elhalványult. Namarti feléje fordult, köhintett, mintha valamit mondani akarna, de ő egy kézmozdulattal leintette.

– Dr. Seldon – szólalt meg Joranum. – Vannak önben hazafias érzések?

– Természetesen. A Birodalom több évezrednyi békét adott az emberiségnek – kisebb-nagyobb megszakításokkal –, és állandó fejlődést biztosított.

– Úgy van, csakhogy az utóbbi egy-két évszázadban ez a fejlődés lelassult.

Seldon vállat vont.

– Nem foglalkozom ilyen dolgokkal.

– Nem is kell. Azt azért tudhatja, hogy ez az utóbbi egy-két évszázad a politikai zűrzavar kora volt. A császárok rövid ideig uralkodtak, s uralmukat nem egyszer merényletek tették még rövidebbé…

– Ennek már az említése is fölér egy árulással – szúrta közbe Seldon. – Nem szeretném, ha…

– Lám csak, lám. – Joranum hátravetette magát a fotelban. – Milyen nyugtalan. A Birodalom haldoklik. Én ezt nyíltan ki merem mondani. Akik követnek, azért teszik, mert egyetértenek. Szükségünk van valakire az uralkodó mellett, aki igazgatja a Birodalmat, lecsillapítja a mindenfelé elharapódzó elégedetlenséget, ütőképessé teszi a hadsereget, helyrehozza a gazdaság…

Seldon egy karmozdulattal türelmetlenül félbeszakította.

– És ugye ez lenne ön?

– Úgy tervezem. Nem lesz könnyű feladat, és nem is hiszem, hogy rajtam kívül sok vállalkozót találnának – méghozzá jó okkal. Demerzel szemmel láthatóan nem tud megbirkózni a terhekkel. Uralma alatt a Birodalom hanyatlása egyre gyorsul, melynek következményeként teljesen szét fog hullani.

– És ön ezt megakadályozhatja?

– Igen, dr. Seldon. Az ön segítségével. A pszichohistóriával.

– Azzal talán Demerzel is megakadályozhatná, már ha létezne.

– Létezik – jelentette ki Joranum hűvösen. – Fölösleges tovább tagadnia. Létezése azonban Demerzelen nem segíthet. A pszichohistória mindössze eszköz. Kell hozzá egy agy, amely fölfogja a lehetőségeit, és egy kéz, amely végrehajtja a javaslatait.

– És önben ezek szerint megvannak ezek a képességek?

– Igen. Jól ismerem magam. A pszichohistóriát akarom.

Seldon megrázta a fejét.

– Akarni sok mindent lehet, csakhogy én nem adhatom magának, mert nincs a birtokomban.

– Dehogy nincs. De én nem vitatkozom. – Joranum közelebb hajolt, mintha nem bízna benne, hogy szavai a hanghullámok hátán célba érnek. – Ön azt állítja, jó hazafi. El kell foglaljam Demerzel helyét, ha el akarjuk kerülni a Birodalom végső pusztulását. Ugyanakkor lehet, hogy épp az én hatalomátvételem gyengíti meg szerkezetét véglegesen. Azt nem akarom. Ön tanácsot adhat, hogyan érhetem el a célomat a leható legkevesebb kárt okozva, a Birodalom érdekeit szem előtt tartva.

– Nem tehetem – felelte Seldon. – Ön olyan tudást tulajdonit nekem, amilyennel nem rendelkezem. Szívesen segítenék, de nem tudok.

Joranum váratlanul fölpattant.

– Hát jó, most már megismert, tudja, mit akarok. Gondolkozzon rajta. És kérem, gondolkozzon el a Birodalom sorsán. Talán úgy érzi, lekötelezettje Demerzelnek, ennek a zsarnok rablónak. De legyen óvatos. Amit most tesz, talán alapfalban rengeti meg a Birodalmat. A Galaxist benépesítő emberek kvadrillióinak nevében kérem, gondoljon a Birodalomra.

Hangja borzongató, fojtott suttogássá halkult. Seldon úgy érezte, mindjárt reszketni kezd.

– Én mindig a Birodalomra gondolok – mondta.

– Akkor most nem kívánok többet – felelte Joranum. – Még egyszer köszönöm, hogy fogadott.

Seldon szó nélkül figyelte, ahogy az iroda ajtaja zajtalanul félrecsusszan, és a két férfi kisétál a helyiségből.

Összevonta a szemöldökét. Valami nyugtalanította, de nem tudta pontosan, mi az.

7

Namarti fekete szeme Joranumra szegeződött streeling-szektorbeli, gondosan elsötétített irodájukban. Nem volt ez valami fényűző főhadiszállás. A Streelingben nem gyűjtöttek még össze elég erőt, de nem kell már sok idő hozzá.

Mozgalmuk bámulatosan szélesedett. Három évvel korábban a semmiből indult, és csápjai most már mindenhová elértek-persze egyes helyekre jobban, másokra kevésbé – a Trantoron. A Külvilágokon nem értek még el eredményt, azokon Demerzel minden erőfeszítésével igyekezett megtartani az elégedettséget. De ez hiba volt. Egy forradalom csak a Trantoron lehet veszélyes, máshol könnyű elszigetelni. Itt megdöntheti Demerzel uralmát. Furcsa, hogy erre ő nem jött rá, de Joranum mindig is úgy vélte, az első miniszter tekintélyét mesterségesen fújták föl, és ha bárki szembefordul vele, kipukkadt léggömbként ereszt le. Meggyőződéssel hitte, hogy a császár gyorsan megszabadulna Demerzeltől, amint úgy érezné, saját biztonsága került veszélybe.

Eddig még Joranum valamennyi jóslata valóra vált. Egyetlen egyszer sem tévedett, legfeljebb apró részlet kérdésekben, mint például a múltkor, amikor a Streeling Egyetemen tartott beszédjükbe az a Seldon nevű fickó beleavatkozott.

Valószínűleg ezért akart vele találkozni Joranum. A legkisebb sérülést is azonnal orvosolni kell. Joranum szerette csalhatatlannak érezni magát, és Namarti is beismerte, hogy a tartós siker legbiztosabb útja az, ha az ember a lehető leghosszabb ideig meg tudja óvni magát a tévedésektől. A nép a vereség okozta megaláztatástól való félelmében szívesen csatlakozik az eleve nyerésre álló oldalhoz, még ha ez nézeteivel ellenkezik is.

De vajon a Seldonnal folytatott beszélgetés sikernek könyvelhető el, vagy újabb sebnek, ami az elsőt is fölszakíthatja megint? Namartinak nem tetszett a ráosztott szerep, hogy alázatosan bocsánatot kérjen, ráadásul azt se tudta, használt-e valamit ezzel az ügyüknek.

Most Joranum csak ült, némán, láthatóan gondolataiba mélyedve, és úgy csipegette fogával a hüvelykujja bőrét, mintha valami szellemi táplálékot remélne tőle.

– Jo-Jo – szólalt meg halkan Namarti. Egyike volt azon keveseknek, akiknek Joranum megengedte, hogy a tömeg által ráragasztott becenéven nevezzék. A nép bizalmát mindenáron el akarta nyerni, munkatársaitól azonban megkövetelte a tiszteletet, kivéve néhány különösen jó barátját, akik kezdettől fogva segítették.

– Jo-Jo – mondta Namarti újra. Joranum fölnézett.

– Tessék, G. D., mit akarsz? – hangja kissé ingerültnek tűnt.

– Mit fogunk csinálni ezzel a Seldonnal, Jo-Jo?

– Csinálni? Egyelőre semmit. Talán csatlakozik hozzánk.

– Miért várnánk? Rákényszeríthetjük. Igénybe vesszük az összeköttetéseinket az egyetemen, és máris pokollá válik az élete.

– Nem, nem. Eddig Demerzel hagyta, hogy azt csináljuk, amit akarunk. Túl nagy az önbizalma annak a bolondnak. De az nem lenne jó, ha idő előtt lépésre kényszerítenénk, mikor még mi magunk se készültünk föl. Márpedig Seldon fenyegetésével ezt érnénk el. Gyanítom, hogy Demerzel nagy fontosságot tulajdonít neki.

– Amiatt a pszichohistória miatt, amiről beszéltél?

– Úgy van.

– De mi az? Én sose hallottam még róla.

– Nem sokan ismerik. Az egy matematikai módszer az emberi társadalom tanulmányozására, és ebből kifolyólag a jövő megjóslására.

Namarti homloka ráncokba szaladt, és a férfi zavartan elfordult. Vajon Joranum tréfál vele? Talán most nevetnie kéne? Namarti sosem tudott ráérezni, mikor várnak tőle humoros reakciót. Magától nem támadt kedve nevetni soha.

– A jövő megjóslására? – kérdezte. – Hogyan?

– Á! Ha én azt tudnám, mi szükségem lenne Seldonra?

– Őszintén megmondom, én ezt nem hiszem el, Jo-Jo. Hogy mondhatná meg valaki előre a jövőt? Ez csak a piaci mutatványosok trükkje.

– Tudom, de miután Seldon félbeszakította a beszédedet, egy kicsit utánajártam a pasinak. Nyolc évvel ezelőtt érkezett a Trantorra, hogy egy matematikai kongresszuson előadja értekezését a pszichohistóriáról. És itt a történet véget is ért. Soha senki nem hivatkozott többé az elméletére. Még maga Seldon sem.

– Ezek szerint mégsem volt benne fantázia.

– Dehogyis, épp ellenkezőleg. Ha lassan tűnik el a színről, nevetség tárgyává válik, akkor elismerném, hogy nem volt benne fantázia. Csakhogy hirtelen állt be a hallgatás, és ez azt jelenti, rárakták a fedőt a dologra. Ezért nem avatkozik Demerzel az ügyeinkbe. Talán nem a túl nagy önbizalma vezérli, hanem a pszichohistória, és ennek előnyeit akarja majd kihasználni a megfelelő pillanatban. Ha ez így igaz, elvesztünk, hacsak nem szerezzük meg a pszichohistóriát magunknak.

– De hát Seldon állítása szerint nem létezik.

– Te nem ezt mondanád a helyében?

– Szerintem akkor is meg kéne szorongatnunk.

– Nem érnénk el vele semmit, G. D. Nem hallottad Venn fejszéjének történetét?

– Nem.

– Mert nem a Nishayáról származol. Ez egy híres népmese azon a bolygón. Röviden, Venn favágó volt, aki bűvös fejszéjével egyetlen csapással kivágott bármekkora fát. A fejsze tehát felbecsülhetetlen értéket jelentett, de ő nem rejtette el a kíváncsi szemek elől. Mégsem lopta el tőle soha senki, mert rajta kívül nem akadt ember fia, aki meg tudta emelni. Nos, a jelen pillanatban a pszichohistóriával nem tud bánni senki, csak maga Seldon. Ha csak azért állna az oldalunkra, mert kényszerítettük, sose lehetnénk biztosak a lojalitásában. Könnyen megtörténhetne, hogy látszólag a mi érdekünkben elindít valami folyamatot, ami aztán alattomosan aláássa minden eredményünket. Nem, önként kell mellénk pártolnia. Csak akkor dolgozhat nekünk, ha már maga is azt akarja, hogy mi nyerjünk.

– De hogy érhetjük ezt el?

– Ott van Seldon fia. Ha jól emlékszem, Raychnak hívják. Megnézted magadnak?

– Nem különösebben.

– G. D., G. D., fontos dolgok kerülik el a figyelmedet. Az a fiú úgy hallgatott engem, mint egy messiást. Nagy hatást gyakoroltam rá, hidd el. Ha valamit, hát ezt föl tudom mérni. Látom, mikor jut el valaki a megtérés küszöbére.

Joranum elmosolyodott. Ez nem a közszereplésein használt megnyerő, álbarátságos fintor volt. Ezúttal őszintén mosolygott – hidegen, baljóslatúan.

– Majd meglátjuk, mit tehetünk Raychcsal – mondta. – És főleg, hogy elérhetjük-e rajta keresztül Seldont.

8

Mikor a két politikus távozott. Raych Hari Seldonra nézett, és közben ujjával a bajuszát babrálta. Szívesen simogatta. Itt a Streeling szektorban sok férfi viselt bajuszt, de a legtöbbé ritkás volt és seszínű. Mások csupaszon hagyták felső ajkukat, bár az csak keveseknek állt jól. Seldonnak például. Az ő hajszíne mellett egy bajusz szánalmasan festene.

Figyelte Seldont, mikor bukkan felszínre gondolatai közül. Egy idő után azonban nem bírta tovább.

– Apa! – szólt.

Seldon fölnézett.

– Tessék? – mondta. Hangjából ingerültség csendült ki, amiért félbeszakították a gondolatmenetét.

– Szerintem nem kellett volna fogadnod ezt a két fickót – jelentette ki Raych.

– Ó? És miért nem?

– Hát, az a sovány akárkicsoda az volt, akit elkaptál az egyetem parkjában. Biztos nem tetszett neki.

– De hisz bocsánatot kért.

– Nem gondolta komolyan. A másik fickó viszont, Joranum, veszélyes lehet. Mit csináltál volna, ha fegyver van náluk?

– Mi? Az egyetem területén? Az én irodámban? Ugyan már. Ez nem Billibotton. Különben is, ha bármivel megpróbálkoznak, elintéztem volna őket. Könnyedén.

– Nem tudom, apa – csóválta a fejét Raych. – Vedd figyelembe, hogy te is…

– Ki ne mondd, te hálátlan szörnyeteg – vágott közbe Seldon, Intőn fölemelve az ujját. – Kezdesz úgy beszélni, mint az anyád, pedig ezt tőle sem szeretem. Nem vagyok öreg, legalábbis még nem annyira. Mellesleg te is velem voltál, és te legalább olyan jól verekszel, mint én.

Raych összeráncolta az orrát.

– Az nem sok jó. – (Hiába minden, már nyolc éve annak, hogy kikerült Dahl fertőjéből, mégis rá-rátévedt nyelve az ottani beszédre, ami egyből elárulta alsóbb néposztálybeli származását. És alacsony is volt, ami miatt néha már-már nyomoréknak érezte magát. Mindenesetre a bajuszát büszkén viselte, és tett róla, hogy senki ne kezelje le kétszer.) – Mit akarsz csinálni Joranummal? – kérdezte.

– Egyelőre semmit.

– Nézd, apa, én láttam már át a Trantor Vízióban. Néhány beszédét föl is vettem holoszalagra. Mindenki csak róla beszélt, hát gondoltam, meghallgatom a mondanivalóját. És, tudod, az az igazság, hogy tetszett nekem. Ő maga persze nem, nem is bízom benne, de amit mond, annak van értelme. Azt akarja, minden szektor kapjon egyenlő jogokat és egyenlő esélyeket. Ez még nem baj, ugye?

– Természetesen nem. Minden civilizált embernek ez a véleménye.

– Akkor miért nem valósítottuk meg már rég? Vajon a császárnak is ez a véleménye? És Demerzelnek is?

A császárnak és az első miniszternek az egész Birodalomról gondoskodnia kell. Nem koncentrálhatják minden erőfeszítésüket a Trantorra. Joranum könnyen beszél az egyenlőségről. Nincs semmi felelőssége. Ha ő lenne uralmon, hirtelen huszonötmillió bolygó igényei zúdulnának a nyakába. Ráadásul a szektorok is folyton elégedetlenkednek. Mindegyik egyenlőséget akar magának, sokszor akár a többiek rovására. Mondd, Raych, úgy gondolod, Joranumnak kezébe kéne adni a hatalmat, csak hogy megmutathassa, mit tud?

A fiú vállat vont.

– Nem tudom. De kíváncsi lennék. Persze ha valamit tervelt is ellened, ráugrottam volna az első gyanús mozdulatra.

– Ezek szerint az irántam érzett hűséged erősebb, mint aggodalmad a Birodalomért.

– Persze. Hisz az apám vagy.

Seldon szeretettel nézte Raychot, de legbelül valami bizonytalanság mardosta. Vajon milyen messzire terjedhet Joranum hipnotikus hatása?

9

Hari Seldon hátradőlt székében. A mozgatható támla engedett a nyomásnak, és végül félig fekvő helyzetben állt meg. A férfi összekulcsolta kezét a feje mögött, szeme a semmibe révedt. Halkan lélegzett.

Dors Venabili a szoba másik végében ült. Nézőkéjét kikapcsolta, a mikrofilmek a helyükön sorakoztak. Jó ideje dolgozott már a korai trantori történelem egyik meghatározó eseményének, a Florina-incidensnek az elemzésén, és most pihentetőnek találta egy pillanatra abbahagyni a munkát, és eltöprengeni, vajon min járhat Seldon esze.

Biztosan a pszichohistórián. Valószínűleg az élete hátralevő része arra fog rámenni, hogy megpróbálja földeríteni ennek a már-már kaotikus rendszernek a mellékvágányait, és végül azzal a tudatta! kell majd meghalnia, hogy elmélete még mindig nem tökéletes. A fiatalokra száll a feladat, Amarylra például, ha addig nem dolgozza magát ő is halálra.

A férfi számára azonban ez volt az élet egyetlen értelme. Addig nem eshetett semmi baja, míg az elmélet kitöltötte minden gondolatát. Dorst ez megnyugtatta. Tudta, egyszer el fogja veszíteni, és már előre rettegte a kínt. Kezdetben, mikor rábízták a férfi védelmét, ilyesmi még meg se fordult a fejében.

Vajon mikor vált az egész személyes ügyévé? És mitől? Mi rejlik ebben az emberben, amitől ő nyugtalankodni kezd, ha csak egy percre is eltűnik a szeme elől? Kezdetben csak a biztonságára kellett vigyáznia. Hogy nyomakodhatott be az életébe e mellett a többi?

Egyszer régen beszélt erről Demerzellel, mikor már félreérthetetlenné váltak az érzései. A miniszter komolyan végigmérte, és így szólt:

– Te összetett lény vagy, Dors, ne várj egyszerű válaszokat. Én is találkoztam életemben olyan egyedekkel, akiknek jelenléte serkentette a gondolkodásomat, kényelmesebbé tette számomra a másokkal való kommunikációt. Megpróbáltam összemérni, ezek a kellemes hatások megérik-e a végső eltávozásukkal járó kellemetlenségeket. Egyvalami bizonyossá vált előttem. A társaságukból fakadó előnyök messze többet jelentettek nekem, mint az elmúlásuk feletti sajnálatom. Mindezek után csak azt tanácsolhatom, hogy az élménytől ne foszd meg magad.

Az asszony arra gondolt, Hari egy napon betölthetetlen űrt hagy majd benne, és az a nap minden perccel közelebb és közelebb kerül. Aztán rájött, ezen értelmetlen dolog tépelődni.

Hogy elűzze aggasztó gondolatait, megszólította a férfit:

– Min jár az eszed, Hari?

– Tessék? – Seldon látható erőfeszítéssel tért magához elrévedéséből.

– Gondolom, a pszichohistórián. Biztos megint zsákutcába jutottál.

– Képzeld el, egyáltalán nem arra gondoltam. – Hirtelen fölnevetett. – Tényleg tudni akarod, min jár az eszem?… A hajon!

– A hajon? Kién?

– Most épp a tiéden. – Szeretetteljesen pillantott az asszonyra.

– Talán valami nincs rendben vele? Festessem más színűre? Vagy talán azt várod, hogy ennyi év után végre megőszüljek már?

– Ugyan már, ki várna tőled ősz hajszálakat?… De egyik gondolat követte a másikat, és végül a Nishayánál kötöttem ki.

– Nishaya? Az meg mi?

– Sosem volt része a Birodalom előtti kor Trantori Királyságának, úgyhogy nem csodálom, ha nem hallottál róla. Egy kis bolygó. Elszigetelt. Jelentéktelen. Mellőzött. Én is csak azért tudok róla, mert vettem a fáradságot, és utánanéztem. A huszonötmillió világ közül nagyon kevés tudja igazán alaposan megismertetni magát a köztudattal, de kétlem, hogy volna még egy annyira jelentéktelen, mint a Nishaya, és ez már magában jelentős dolog.

Dors félretolta kutatási anyagait.

– Mi az, újabban rászoktál a paradoxonokra? Pedig nekem azt állítottad, ki nem állhatod őket. Hogyhogy jelentős a jelentéktelen?

– Ó, az egészen más, ha én hozok föl egy paradoxont. Tudod, Joranum a Nishayáról jött.

– Á, szóval Joranum az, aki aggaszt.

– Igen. Raych állhatatos követelésére megnéztem néhány feljegyzését, végighallgattam egy-két beszédét. Nincs sok értelmük, de a végső hatás csaknem hipnotikus. Raych is odavan érte.

– Szerintem ez egy dahlbelinél tökéletesen érthető. Joranum állandóan a szektorok egyenlőségét hangoztatja, és ez nyilván nem hagyja hidegen a lenézett, nyomorban élő hőkutasokat. Emlékszel, mikor Dahlban jártunk?

– Nagyon is jól emlékszem, és természetesen nem hibáztatom már azt a fiút. Az egészben csak az zavar, hogy Joranum a Nishayáról jött.

Dors vállat vont.

– Hát, neki is jönnie kellett valahonnan, másrészről pedig a Nishayáról is vándorolnak el emberek, még a Trantorra is.

– Igen, de amint mondtam, vettem a fáradságot, és utánanéztem annak a bolygónak. Még hiperűr-kapcsolatba is léptem egy, ottani alacsonyabb beosztású tisztségviselővel. Persze jó sok pénzbe került, amit a lelkiismeretem nem enged áthárítani a tanszékre.

– És találtál valamit, ami megérte a pénzedet?

– Azt hiszem, igen. Tudod, Joranum mindig kis történeteket mesél el, hogy világosabbá tegye a véleményét. A Nishayán szájról szájra járó legendákra hivatkozik. Ez itt a Trantoron nagyon kedvez neki, hisz úgy tűnteti föl, mint a nép egyszerű fiát, akiből csak úgy árad a mesterkéletlen filozófia. Beszédet tele vannak az ilyen történetekkel. Ezek alátámasztják, hogy egy szelídítetlen ökológiájú kis világról jött, s gyermekkorát egy elszigetelt farmon töltötte. Az emberek szeretik az ilyesmit, és főleg a trantoriak, akik inkább a halált választanák, semhogy szembe kelljen nézniük egy szelídítetlen ökológiával, ugyanakkor mégis gyakran álmodoznak róla.

– Mondd már, mit derítettél ki!

– Az a dolog furcsasága, hogy a férfi, akivel a Nishayán beszéltem, egyik történetet sem hallotta még soha.

– Az nem jelent semmit, Hari. A Nishaya lehet, hogy kis világ, de akkor is egy egész bolygó. Joranum szülőhelyének legendáit nem feltétlenül kell ismernie egy máshonnan származó hivatalnoknak.

– Nem, nem. A népmesék kisebb-nagyobb változásokkal rendszerint az egész világon elterjednek. De ettől eltekintve, a fickót meglehetősen nehezen értettem meg. A galaktikus standardnyelvet érdekes akcentussal beszélte. Megkerestem másokat is a Nishayán, ellenőrzésképpen, és mindannyiuknál ugyanezt tapasztaltam.

– Na és?

– Joranumnál nyoma sincs. Remekül beszéli a trantorit. Ami az igazat illeti, sokkal jobban nálam. Én heliconi szokás szerint megnyomom az r-jeimet. Ő nem. A feljegyzések szerint tizenkilenc évesen érkezett a Trantorra. Véleményem szerint lehetetlen, hogy valaki élete első tizenkilenc évét a barbár nishayai standardot beszélve élje le, aztán a Trantoron egy csapásra elveszítse minden akcentusát. Bármilyen régóta van is itt, valami halvány kiejtésbeli különbségnek maradnia kellett volna… Nézd csak meg Raychot, időnként hogy kibukik belőle a dahli mondatszerkesztés.

– És mindebből mire következtetsz?

– Arra, miután egész este ezen törtem a fejem, hogy Joranum egyáltalán nem a Nishayáról jött. Sőt, szerintem csak azért választotta származási helyéül azt a bolygót, mert annyira isten háta mögötti hely, annyira ismeretlen. Nem hitte, hogy valaki képes utánajárni. Bizonyára komputerrel kerestette ki azt a világot, amire nyugodtan hivatkozhat, mert senki sem kaphatja rajta, ha hazudik.

– De hát ez nevetséges, Hari. Miért jó neki, ha úgy tesz, hogy egy másik világról jött? Ahhoz rengeteg dokumentumot kell meghamisítania.

– Valószínűleg pontosan ezt is csinálta. Elég követője lehet a hivatalnoki körökben, hogy ne jelentsen neki nehézséget. Egy ember nem is lehetett elég a munkához.

– Na jó, de miért?

– Mert szerintem Joranum nem akarja a nagyközönség orrára kötni, honnan jött.

– Miért nem? A Birodalom minden világa egyenlő, törvényeit és szokásalt illetően egyaránt.

– Ebben nem vagyok olyan biztos. Az efféle idealista elméletek a gyakorlatban mindig egészen máshogy sülnek el.

– Akkor honnan jöhetett? Van valami ötleted?

– Igen. És ez visszavezet bennünket a haj témájához.

– Mi köze ehhez a hajnak?

– A beszélgetéseink alatt ott ültem Joranummal szemben, bámultam őt, és egyre valami nyugtalanságot éreztem, aminek az okára nem tudtam rájönni. Aztán megértettem, hogy a haja teszi. Olyan élő volt, csillogó, öö… tökéletes, amilyet életemben nem láttam még. És hirtelen beugrott. A haja mesterséges, nagy gonddal úgy növesztették ki a fején.

– Növesztették? – Dors szeme összeszűkült. Látszott rajta, hogy hirtelen ő is megértette. – Ezek szerint…

– Igen, ezek szerint Trantor múltközpontú, mitológiájáról híres Mycogen szektorából származik. Ezt próbálja mindenáron elrejteni.

10

Dors Venabili hűvösen végiggondolta a dolgot. Mindig így gondolkodott – hűvösen. Nem voltak jellemzők rá a heves érzelemkitörések.

Lehunyta a szemét, úgy koncentrált. Nyolc éve már, hogy Harival ellátogattak Mycogenbe, és akkor sem töltöttek el ott sok időt. Kevés említésre méltó dolog akadt abban a szektorban, az ételeket kivéve.

Képek jelentek meg emlékezetében. A harsány, puritán, férfiközpontú társadalom; a múlt dicsőítése; a testszőrzet teljes eltávolítása egy önként vállalt, fájdalmas procedúra során, csakhogy elmondhassák magukról, ők különböznek mindenki mástól; a legendáik; emlékeik (vagy fantazmagóriáik) arról az időről, amikor ők irányították a Galaxist, amikor még sokkal tovább éltek, és robotok szolgálták ki őket.

Kinyitotta a szemét, és így szólt:

– Miért, Hari?

– Mit miért, kedvesem?

– Miért kell letagadnia mycogeni származását?

Dors nem tartotta valószínűnek, hogy térje részletesebben emlékszik látogatásukra, mint ő, de egyvalamivel számolnia kellett: a férfi agya különbözik az övétől. Az övé az emlékekre épült, és matematikai módszerességgel állapította meg a dolgok közötti összefüggéseket. Seldon agya azonban kiszámíthatatlanul kapkodott ide-oda. A férfi szerette hangoztatni, hogy az intuíció egyedül fiatal kollégájának, Jugo Amarylnak a vesszőparipája, de Dorst ezzel nem csapta be. Seldon szívesen tetszelgett a világtól elvonult matematikus pózában, aki csodálkozó szemekkel néz körül, valahányszor előmerészkedik elefántcsonttornyából, az asszony azonban ezen is átlátott.

– Miért kell letagadnia mycogeni származását? – ismételte, de a férfi csak ült szátlanul, magába mélyedve, azzal az arckifejezéssel, amellyel máskor rendszerint a pszichohistória újabb felhasználási módjain töprengett.

– A mycogeni társadalom szigorú korlátok között működik. – felelte végül Seldon. – De mindig vannak olyanok, akiknek nem tetszik, ha előre megszabják tetteiket és gondolataikat. Akik nem képesek megszokni az efféle jármot, akik több szabadságot akarnak, és ezért a szektor határain túlra vágynak. Ez érthető is.

– Szóval ők növesztenek mesterséges hajat?

– Nem, az nem jellemző. A legtöbb szakadár – így hívják a mycogeniek a szökevényeket, és persze megvetik őket – parókát visel. Az sokkal egyszerűbb, de sokkal feltűnőbb is: Én úgy hallottam, csak az igazán elszánt szakadárok növesztenek mesterséges hajat. A művelet nehéz és költséges, de a végeredmény szinte megkülönböztethetetlen a valóditól. Eddig még sohasem láttam a saját szememmel, csak hallottam róla. Éveken át tanulmányoztam a Trantor nyolcszáz szektorát, hátha hozzásegít a pszichohistória matematikai alapjainak kidolgozásához. Sajnos nincs sok látszata, de egy-két dolgot azért megtanultam.

– Én még mindig nem értem, miért akarják a szakadárok letagadni, hogy a Mycogenből származnak. Hisz úgy tudom, semmiféle hátrányuk nem származhat belőle.

– Így igaz. Valóban, a mycogenieket még csak alsóbbrendűnek sem tartják. Egészen más az oka. A mycogenieket nem veszik komolyan. Intelligensek ugyan, ezt mindenki elismeri, iskolázottak, tekintélyesek, kulturáltak, a konyhaművészet mesterei, szektoruk már-már ijesztően jól prosperál – mégsem veszi őket senki komolyan. Babonáik a Mycogenen kívül élők számára nevetségesnek, képtelennek tűnnek. És ez a vélemény előbb-utóbb a szakadárokra is átragad. Ha egy mycogeni kísérelné meg átvenni a hatalmat, nevetésorkán fogadná. Ha az embertől félnek, az nem baj. Ha megvetik, még azzal is együtt lehet élni. De ha lépten-nyomon kinevetik, az rettenetes. Joranum első miniszter akar lenni, ahhoz pedig haj kell, és az sem árt, ha úgy tűnteti föl, hogy valamelyik jelentéktelen bolygón nőtt fel, a Mycogentől a lehető legtávolabb.

– Biztos vannak azért természettől fogva kopasz emberek is.

– Olyan tökéletesen szőrtelenítettek, mint a mycogeniek, nincsenek. A Külvilágokon ez persze nem sokat számit, hiszen oda a szektornak a híre is alig jut el. A mycogeniek magának való nép, közüle kevesen és ritkán hagyják el a Trantort, itt azonban minden más. Az emberek lehetnek kopaszok, de mindig akad rajtuk legalább egy-két szőrszál, ami bizonyítja, hogy nem mycogeniek. Azon kevesek, akik valami egészségügyi ok miatt vesztették el testszőrzetüket, valószínűleg állandóan maguknál hordanak egy orvosi igazolást, származásukat tanúsítandó.

– Segít ez rajtunk valamit? – kérdezte Dors a homlokát ráncolva.

– Nem vagyok benne biztos.

– Nem tehetnéd közhírré, hogy Joranum mycogeni?

– Nem hinném, hogy olyan egyszerű lenne. Valószínűleg eltüntetett maga után minden nyomot, és még ha sikerrel járnék is…

– Igen?

Seldon vállat vont.

– Nem szívesen támogatok semmiféle fanatizmust. A Trantoron a szociális helyzet már így is épp eléggé veszedelmes, semmi kedvem olyan érzelmeket elszabadítani, amelyeket aztán nem tudunk újra kordába szorítani. Csak a legvégső esetben folyamodnék ahhoz, hogy előálljak a Mycogennel.

– Szóval ebben az esetben is a minimalitásra törekszel.

– Természetesen.

– De mégis mit akarsz tenni?

– Kihallgatást kértem Demerzeltől. Ő talán tudni fogja, mit tegyünk.

Dors élesen pillantott rá.

– Hari, nem vársz te túl sokat Demerzeltől? Mintha azt akarnád, hogy minden problémádat ő oldja meg helyetted.

– Nem, de ebben az egy esetben igazán megtehetné.

– És ha nem tudja?

– Akkor más megoldás után kell néznem, nem igaz?

– Például?

Seldon arcán fájdalmas fintor suhant át.

– Nem tudom, Dors. Tőlem se várhatod el, hogy minden problémára tudjam a megoldást.

11

Eto Demerzel ritkán fogadott más látogatót Cleon császáron kívül. Több okból is szívesebben húzódott meg a háttérben, és ezeknek csak egyike volt, hogy külseje az évek múlásával szinte mit sem változott.

Hari Seldon régen nem látta már, négyszemközt pedig azokban a napokban beszélt vele utoljára, amikor a Trantorra érkezett. Laskin Joranummal folytatott nyugtalanító beszélgetésének fényében mindketten ajánlatosabbnak tartották, ha nem verik nagydobra találkozójukat. Ha Hari Seldon a Császári Palotában meglátogatja az első minisztert, az mindjárt fölkelti az emberek érdeklődését, ezért aztán biztonsági okokból úgy döntöttek, a Kupola Szálló egy kisebb, ám annál fényűzőbben berendezett lakosztályát választják beszélgetésük színhelyéül.

Amint Seldon megpillantotta Demerzelt, fájdalmasan fölidéződött benne a régi napok emlékezete. Az a tény, hogy a miniszter ugyanúgy néz ki, mint akkoriban, csak növelte szomorúságát. Arcán ugyanazokat a határozott, rendezett vonásokat látta, még mindig magas volt és izmos, itt-ott szőke tincsekkel tarkított haja még mindig ugyanolyan sötétbarna. Jóképűnek nem nevezhette, inkább komolyan előkelőnek. Az ideális első miniszter megtestesült képmása volt, nem úgy mint néhány elődje. Seldon úgy vélte, nagyban ennek a külsőnek köszönheti a császár, az udvar, és ezáltal az egész Birodalom fölött gyakorolt hatalmát.

Mikor Demerzel megindult felé, ajka finom mosolyra húzódott, de arca megőrizte komolyságát.

– Hari – szólt –, de örülök, hogy látom. Már attól tartottam, meggondolja magát, és lemondja a találkozónkat.

– Én ugyanettől tartottam az ön részéről, első miniszter úr.

– Eto, ha nem meri használni az igazi nevemet.

– Nem tudom. Nem jön ki a számon. De hát ezt ön intézte így.

– Előttem kimondhatja. Rajta. Szeretném hallani.

Seldon tétovázott, mintha nem hinné, hogy ajka és hangszalagjai képesek megformálni a szót.

– Daneel – mondta végül.

– R. Daneel Olivaw – bólintott Demerzel. – Igen. Vacsorázzon velem, Hari. Akkor nekem legalább nem kell ennem, és higgye el, az nagy megkönnyebbülést jelentene számomra.

– Örömmel, bár egyedül étkezni nem a legvidámabb dolog. Talán mégis, egy-két falatot…

– Ha ezzel örömet szerzek…

– Én továbbra sem tudok szabadulni a gondolattól – mondta Seldon –, vajon bölcs dolog-e hosszabb időt együtt töltenünk.

– Igen. Ez a császár parancsa. Őfelsége direkt megkért, hogy beszéljek önnel.

– Miért, Daneel?

– Két esztendő múlva ismét összeül a tízéves konferencia…. Miért néz rám ilyen meglepetten? Talán elfelejtette?

– Nem, egyszerűen csak nem gondoltam rá.

– Nem akar részt venni rajta? A legutóbbin nagy sikert aratott.

– Persze. A pszichohistóriámmal. Azóta is sikert sikerre halmozok.

– Mindenesetre magára vonta a császár figyelmét. Ez még egyetlen matematikusnak sem sikerült.

– Először az ön figyelmét keltettem föl, nem a császárét. Aztán menekülhettem a kitartó érdeklődése elől, míg végűi meg tudtam győzni, hogy elkezdtem a kutatásaimat. Akkor biztosította számomra a nyugodt életet, de azzal a feltétellel, ha nem lépek nyilvánosság elé.

– Egy jóhírű matematikai tanszék vezetője szerintem nem igazán tud elbújni a nyilvánosság elől.

– Igen, de az állásom mögé kell elrejtenem a pszichohistóriát.

– Á, már itt is a vacsoránk. Most egy darabig beszélgessünk másról, ahogy az barátokhoz illő. Hogy van Dors?

– Remekül igazi feleség. Az aggodalmaskodásával a sírba visz.

– Ez a dolga.

– Emlékeztet is rá gyakran. De komolyra fordítva a szót, Daneel, nem lehetek eléggé hálás önnek azért, hogy összehozott minket.

– Köszönöm, Hari, de az igazsághoz hozzá tartozik, a házasságuk még engem is meglepett, különösen Dors miatt…

– Akkor is köszönünk mindent, bármi keveset tervelt is el belőle előre.

– Örülök a boldogságuknak, azzal együtt, hogy a következményeket még mindig nem látom át, sem az önök kapcsolatában, sem a miénkben.

Seldon erre nem tudott mit válaszolni, így aztán Demerzel intésére mindketten a tányérjukhoz fordultak.

Egy idő után aztán a villájára tűzött halfalat felé biccentett, és így szólt:

– Az alapanyagot nem tudom meghatározni, de az elkészítés módja kétségkívül mycogeni.

– Úgy van. Tudom, hogy szereti.

– A mycogenieknek ez az egyetlen mentségük az életre. Az egyetlen. De tudom, önnek sokat jelentenek. Ezt nem felejtem el.

– Csak jelentettek valaha. Őseik valamikor nagyon régen az Aurora bolygón éltek. Háromszáz évnél is hosszabb ideig éltek, és a Galaxis ötven világán uralkodtak. Egy aurorai tervezett és épített meg engem. Ezt nem felejthetem el. Sokkal pontosabban emlékszem rá, mint az ő mycogeni leszármazottjai. De aztán egyszer elhagytam az Aurorát. Döntöttem, hogy az emberiség javát fogom szolgálni, és azóta is ezt az elhatározást követem.

– Nem hallgathatnak ki minket? – kérdezte Seldon hirtelen rémülettel.

Demerzel láthatóan jól mulatott ijedségén.

– Ha csak most jutott ez eszébe, már régen rossz. De ne aggódjon, megtettem a szükséges óvintézkedéseket. Nem látták sokan, amikor megjött, és erre távoztakor is ügyeljen. Aki mégis észreveszi, nem lepődik meg. Nem titok, hogy amatőr matematikus vagyok, nagyravágyó de nem túl tehetséges. Ezen jól szórakoznak az udvarban ellenségeim, itt pedig mindenki nyilván azt gondolja, a közeledő tízéves konferencia szervezését intézem. És valóban arról is akarok beszélni önnel.

– Nem tudom, miben segíthetnék. Egyetlen egy dologról beszélhetnék a konferencián, de arról nem beszélhetek. Ha egyáltalán ott leszek, akkor is csak a közönség soraiban. Nem szándékszom semmiféle új elmélettel előállni.

– Megértem. Mégis, ha kíváncsi egy érdekességre, őcsászári felsége még mindig emlékszik önre.

– Gondolom, mert ön emleget előtte.

– Nem. Semmi szerepem nincs benne. Őfelsége időnként szerez nekem meglepetéseket. Tudja, hogy közeledik a konferencia, és emlékszik az ön előadására, amit az előzőn tartott. Továbbra is érdeklődik a pszichohistória iránt, és higgye el, komolyan kell venni. Az sem valószínűtlen, hogy magához rendeli. Az udvarban pedig híre megy ekkora megtiszteltetésnek, ha valakit életében kétszer is látni kíván a császár.

– Ön tréfál. Mit érne el azzal, ha találkozna velem?

– Fogalmam sincs, mindenesetre a meghívást nem utasíthatja vissza… Hogy vannak az ifjú védencei, Jugo és Raych?

– Tudja azt ön jól. Bizonyára minden lépésemet szemmel tartja.

– Valóban. De engem csak a biztonsága érdekel, az élete többi vonatkozása hidegen hagy. Sajnos időm nagy részét fölemésztik kötelességeim, így aztán mindent nem láthatok.

– És Dors nem jelent?

– Csak közvetlen vészhelyzetben. Máskülönben nem. Ha nem muszáj, nem szívesen játssza a kém szerepét. – Arcán ismét halvány mosoly jelent meg.

Seldon fölmordult.

– A fiúkkal minden rendben. Jugo egyre inkább kicsúszik a kezeim közül. Jobb pszichohistórikus, mint én, és szerintem úgy érzi, csak hátráltatom. Ami Raychot illeti, ő egy szeretetre méltó kis gézengúz, hisz mindig is az volt. Már rémes utcakölyök viselkedésével megnyert engem, és ami hihetetlenebb, Dorst is. Esküszöm, Daneel, az az érzésem, hogy ha Dors megutálna engem, és el akarna hagyni, akkor is maradna, mert szereti Raychot.

Demerzel bólintott, és Seldon komoran folytatta:

– Ha Mynekben Rashelle-nek nem tetszik meg, most nem lennék itt. Lelőttek volna, mint egy kutyát… – Fészkelődni kezdett. – Még a gondolattól is kiráz a hideg, Daneel. Annyira kiszámíthatatlanul, váratlanul történt az egész. Ilyen körülmények között mi hasznát vehetnénk a pszichohistóriának?

– Hisz épp ön mondta nekem, hogy a pszichohistória csak valószínűségekkel dolgozhat, és nagy számokkal, egyénekre nem lehet érvényes.

– De ha az az egyén a történelem szempontjából létfontosságú…

– Egyszer majd megérti, hogy a történelem szempontjából egyetlen egyén sem lehet igazán létfontosságú. Még én sem – és ön sem.

– Talán igaza van. De én, mivel az emberi természet alapvetően önző, továbbra is létfontosságúnak érzem magam… És önt is. Éppen erről akartam beszélni, méghozzá a lehető legőszintébben. Tudnom kell ugyanis.

– Tudnia? Mit? – A vacsora maradékait eltakarították előlük, és a szoba világítása is halványabbra váltott. A falak is mintha közelebb húzódtak volna, elszigetelve őket a külvilágtól.

– Joranum – bökte ki végül Seldon. Elharapta a szót, mintha már a név puszta említésével is fölösleges kockázatot vállalna.

– Á, igen.

– Tud róla?

– Hát persze. Hogy engedhetném meg, hogy ne tudjak?

– Én is mindent tudni akarok róla.

– Pontosabban mit?

– Ugyan már, Daneel, ne játsszon velem. Veszélyes?

– Természetesen veszélyes. Csak nem kételkedett benne?

– Úgy értem, önre. A pozíciójára, mint első miniszterre.

– Én is így értettem. Pontosan így veszélyes.

– És ön hagyja?

Demerzel előrehajolt, bal könyökét az asztalra támasztva.

– Vannak dolgok, amik nem várnak az én engedélyemre, Hari. Elmélkedjünk el egy kicsit. Őcsászári felsége, Cleon, aki ezen a néven az első. Immár tizennyolc éve ül a trónon, és én ez alatt az idő alatt mellette voltam, először mint vezérkari főnök, később mint első miniszter. Már apja uralkodásának utolsó éveiben is fontosabb beosztást töltöttem be. Hosszú idő ez, minisztereknél szokatlanul hosszú.

– De ön nem közönséges miniszter, Daneel, és ezt ön is jól tudja. Muszáj hatalmon maradnia, míg a pszichohistória elmélete készen nem áll, hogy alkalmazni lehessen. Ne mosolyogjon, ez az igazság. Amikor először találkoztunk, nyolc évvel ezelőtt, azt mondta, a Birodalom a pusztulás, hanyatlás korszakába lépett. Azóta megváltozott a véleménye?

– Nem, hát persze, hogy nem.

– Sőt, a hanyatlásnak egyre több jele mutatkozik, nem igaz?

– Igen, bár mindent megteszek, hogy megakadályozzam.

– És ön nélkül mi történne? Joranum föllázítja az egész Birodalmat.

– A Trantort, Hari, csak a Trantort. A Külvilágok mellettem állnak, elégedettek a tetteimmel, még ha a gazdaság pusztul, a kereskedelmi kapcsolatok pedig leépülnek is.

– De épp a Trantor az, ami számit. A Trantor a Birodalom szíve, a mag, az adminisztratív központ, és ez az, ami a bukását okozhatja. Ha az itteniek ön ellen fordulnak, nem maradhat a helyén.

– Egyetértek.

– És ha eltávolítják, ki fog gondoskodni a Külvilágokról, ki fogja tovább hátráltatni a hanyatlást, és megakadályozni, hogy a Birodalom a teljes anarchia állapotába süllyedjen alá?

– Valószínűleg ez mind bekövetkezik.

– Tehát lépnie kell. Jugónak meggyőződése, hogy ön életveszélyben van, és nem maradhat meg a pozíciójában. Ő az intuícióira hallgat. Dors ugyanezt állítja, de ő a… a… azzal a három, nem, négy törvénnyel magyarázza, a…

– A robotikáéval – segítette ki Demerzel.

– Raychot mintha vonzanák Joranum eszméi, ami nem csoda, tekintve, hogy Dahlból származik. Én… én pedig elbizonytalanodtam. Ezért jöttem el önhöz, hogy megnyugtasson. Mondja, hogy mindent a kezében tart.

– Szívesen mondanám, ha így lenne. Csakhogy sem szolgálhatok megnyugtatással. Veszélyben vagyok.

– És nem tesz semmit?

– Nem. Mindent megteszek azért, hogy kordában tartsam az elégedetlenséget, tompítsam Joranum akcióinak hatását. Ha nem így lenne, már rég elmozdítottak volna a helyemről. Amit azonban én csinálok, az nem elég.

Seldon tétovázott.

– Azt hiszem, Joranum mycogeni – mondta végül.

– Valóban?

– Ez csak az én véleményem. Gondoltam, fölhasználhatnánk ellene, csak nem szívesen szabadítom el a fanatizmust.

– Bölcsen tette, hogy várt. Legtöbb tettünk nem kívánt mellékhatásokat von maga után. Tudja, Hari, én nem félek attól, hogy le kell mondanom. De bárcsak lenne olyan utódjelölt, aki hozzám hasonlóan szembeszegülne a hanyatlás erőivel. Ha ugyanis maga Joranum kerül a helyemre, az végzetesnek bizonyulhat.

– Akkor pedig bármi áron meg kell állítanunk.

– Nem egészen. Akkor is felütheti fejét az anarchia, ha Joranum elpusztul, és én maradok a helyemen. Tehát éppen hogy nem szabad hozzányúlnom, mert talán ez idézi elő a Birodalom végét. Egyelőre még semmi olyan módszer nem jutott eszembe, ami bizonyosan megszabadít Joranumtól, ugyanakkor nem taszítja anarchiába a világot.

– A minimalizmus – suttogta Seldon.

– Tessék?

– Dors azt mondta, biztos a minimalizmus köti meg az ön kezét.

– És igaza volt.

– Akkor a látogatásom nem járhat eredménnyel, Daneel.

– Úgy érti, hogy megnyugtatásra vágyott, de tőlem nem kaphatja meg?

– Attól tartok.

– De én is azért fogadtam önt, mert megnyugtatásra vágytam.

– Tőlem?

– A pszichohistóriától, ami megmutathatná számomra a legbiztonságosabb utat.

Seldon nagyot sóhajtott.

– Daneel, a pszichohistória még nem jutott el arra a pontra. Az első miniszter komoran nézett vissza rá.

– Nyolc éve volt rá, Hari.

– Lehet, hogy nyolcszáz év alatt sem jut el arra a pontra. Nem olyan egyszerű a végére járni.

– Nem egy tökéletes módszerre vágytam – mondta Demerzel –, hanem valami vázlatra, az elméletnek egy amolyan csontvázára, amelyet aztán vezérfonalként fölhasználhat. Valamire, ami esetleg egyelőre tökéletlen, de mégis több, mint puszta fantazmagória.

– Semmivel sem állok jobban, mint nyolc évvel ezelőtt – ismerte el Seldon keserűen. – De foglaljuk össze a helyzetet. Önnek tehát hatalmon kell maradnia, Joranumnak pedig szükségszerűen el kell pusztulnia, de oly módon, hogy a Birodalom stabilitása ne kerüljön veszélybe, és nekem legyen időm kidolgozni a pszichohistória használható változatát. Mindez azonban kivihetetlen a pszichohistória segítsége nélkül. Erről van szó?

– Úgy tűnik, Hari.

– Akkor csak körbe járunk, és a Birodalom közben pusztul tovább.

– Hacsak nem történik valami előre nem látható. Hacsak ön nem tesz valami előre nem láthatót.

– Én? Daneel, mit tehetnék én a pszichohistória nélkül?

– Nem tudom, Hari.

Seldon fölállt, és elindult kifelé – kétségbeesettebben, mint valaha.

12

Hari Seldon napokon át elhanyagolta teendőit a tanszéken, és komputerével híreket gyűjtött be.

Nem minden számítógép boldogult el a huszonötmillió világról naponta befolyó hírmennyiséggel. Ezek egy része a Birodalom kormányközpontjában volt, hiszen ott nem nélkülözhették őket. Kapott ezenkívül még egyet-egyet a Külvilágok néhány fővárosa, bár legtöbbjük beérte a rácsatlakozással a Trantor hírcentrumára.

Egy jelentősebb egyetem matematikai tanszékének komputerét, ha kellőképp fejlett volt, a hozzáértő könnyedén átalakíthatta független hírforrássá. Seldon éppen ezt tűzte ki célul maga elé, elengedhetetlennek érezte ugyanis a pszichohistória továbbfejlesztésének szempontjából.

Ideális esetben a számítógép jelentette a Birodalom bármely világán megtörtént rendkívüli eseményeket. Olyankor szerényen villogni kezdett egy figyelmeztetőfény, és Seldon különösebb fáradság nélkül utánanézhetett, mi történt. Erre azonban csak igen ritkán került sor, mivel a "rendkívüli" kategóriájába a program szerint csupán a legjelentősebb anomáliák fértek bele.

Seldon tehát más módszerre tért át: véletlenszerűen belepillantott egyes világok életébe. No persze nem mind a huszonötmillióéba, csak néhány tucatéba. Lehangoló munka volt ez is, hiszen a legtöbb világ nem szolgált semmiféle fontosabb eseménnyel. Egy vulkánkitörés itt, egy árvíz ott, megint másutt gazdasági összeomlás, és természetesen egy-két lázadás. Az utóbbi ezer évben nem is telt el úgy nap, hogy egyik vagy másik bolygón ne csapott volna át harcokba az elégedetlenség.

Normális esetben ezeket a gép nem jelezte. Miért is aggasztanának bárkit jobban a lázadások, mint a vulkánkitörések, amikor mindkettő egyforma gyakorisággal fordul elő a lakott világokon? Valószínűleg sokkal inkább az váltana ki aggodalmat, ha egy nap sehonnan sem jelentenének összetűzéseket.

Seldont mindez nem nyugtalanította. A Külvilágok, lázongásaikkal és katasztrófáikkal együtt csupán olyannak látszottak, mint az óceán szélcsendes időben: a felszín simaságát csak néha-néha törte meg egy-egy kisebb hullám. Semmi egyértelmű bizonyítékát nem találta a hanyatlásnak az elmúlt nyolc, sőt, nyolcvan évben sem. Demerzel (távollétében Seldon képtelen volt Daneelként gondolni rá) mégis azt mondta, a pusztulás megállíthatatlan, márpedig ő igazán rajta tarthatta ujját a Birodalom érverésén. Seldonnak egész addig nem lesz valóban használható eszköze az állítás ellenőrzésére, míg ki nem dolgozza a pszichohistória elméletét.

Meglehet, hogy a hanyatlás észrevehetetlen marad, míg el nem ér egy kritikus pontot – mint a ház, amelyet az idő pusztít alattomban, egy darabig semmi sem látszik a lassú pusztulásból, aztán egy éjjel váratlanul beszakad a tető.

Vajon mikor szakad be a tető a Birodalom fölött? Erre a kérdésre Seldon nem tudta a választ.

Időnként magát a Trantort is ellenőrizte. Ez a világ mindig szolgált új hírekkel, s ez nem volt véletlen. Először is, az összes bolygó közel ezen laktak a legtöbben, mintegy negyvenmilliárdan. Másodszor, nyolcszáz szektora külön kis minibirodalmat alkotott.

Harmadszor pedig, itt ülésezett folyton-folyvást a kormány, és a császárt család tevékenysége is közérdeklődésre tartott számot.

Ami mégis fölkeltette Seldon figyelmét, az a Dahl szektor volt. A tanácstag-választások itt öt Joranum-párti képviselőt juttattak hivatalhoz. A hírmagyarázat szerint első alkalommal kerültek Joranum hívei ilyen magas szintű vezető pozícióba.

Ez persze nem volt meglepő. Dahl Joranum erősségének számított a szektorok között, Seldont mégis nyugtalanította pártjának gyors előretörése. A híranyagról mikrocsip-másolatot kért, és este hazavitte magával.

Amikor belépett a lakásba, Raych fölpillantott a komputeréről, és láthatóan szükségét érezte, hogy magyarázkodni kezdjen:

– Segítek anyának egy hivatkozást anyag kikeresésében – mondta.

– Na és a saját munkád?

– Kész van, apa. Minden kész.

– Jó. Akkor nézd meg ezt. – Odamutatta Raychnak a csipet, mielőtt becsúsztatta a mikroprojektorba.

A fiú rápillantott a térbe kivetített híranyagra, és bólintott.

– Igen, tudom.

– Tudod?

– Persze. Követem a dahli eseményeket. Tudod, hisz mégis csak a szülőhelyem.

– És mi a véleményed?

– Nem lep meg a dolog. Téged talán igen? A Trantor többi szektora úgy kezeli Dahlt, mint valami szeméttelepet. Miért is ne sorakozna föl a népe Joranum mögé?

– Te is őt támogatod?

– Hát… – Raych arca töprengő fintorra húzódott. – Be kell vallanom, néhány gondolata tetszik nekem. Például, hogy teljes egyenlőséget hirdet. Az jó, nem?

– Természetesen, ha komolyan gondolja. Ha őszintén beszél. Ha nem csak a választókat akarja megnyerni magának.

– Így igaz, apa, de szerintem a dahlbeliek többsége úgy érzi, nincs veszítenivalója. Most sincs egyenlőség, habár a törvény előírja.

– Nehéz ügy azt törvénnyel szabályozni.

– Egy ilyen válasz nem nyugtatja meg azt, aki reggeltől estig robotol.

Seldon agyában cikáztak a gondolatok. Azóta törte a fejét, amióta erre a hírre rábukkant.

– Raych, ugye te nem is jártál Dahlban, mióta anyád meg én elhoztunk onnan?

– Dehogynem, veled, amikor öt évvel ezelőtt ellátogattál oda.

– Persze, persze – Seldon türelmetlenül legyintett –, de az nem számit. Egy szektorközi hotelban laktunk, ami a legkevésbé sem volt dahli, és ha jól emlékszem, Dors egyszer sem engedett ki téged egyedül az utcára. Elvégre épp csak betöltötted a tizenötöt. Hogy tetszene, ha most ellátogathatnál Dahlba, teljesen önállóan, a magad uraként –, húszévesen?

Raych fölkuncogott.

– Mama sosem egyezne bele.

– Nem mondom, hogy egykönnyen meg tudom majd békíteni, mindenesetre nem szándékozom előre az engedélyét kérni. A kérdés csak az: Megtennéd-e a kedvemért?

– Persze, már csak kíváncsiságból is. Szeretném látni, mi lett a régi otthonomból.

– Itt hagyhatod most a tanulmányaidat?

– Naná. Hisz az egész alig egy hét. És ha megkérlek, te biztos rögzíted nekem az órák anyagát, hogy megnézhessem, amint visszajöttem. Engedélyt szerezni nem lesz nehéz, elvégre az ősöm tanszékvezető – már ha lapátra nem tettek azóta.

– Még nem. De nehogy azt hidd, hogy ez valami jó kis hepaj lesz.

– Meg is lepne. Mellesleg az is meglep, hogy a te szádból hallok egy ilyen kifejezést, apa.

– Ne légy szemtelen. Szóval, azért mész oda, hogy találkozz Laskin Joranummal.

Raych rémült képet vágott.

– Mégis, hogyan? Azt se tudom, merre keressem.

– Ő ott lesz Dahlban. Fölkérték, hogy beszéljen a Szektor-Tanács előtt, amelybe most választottak be több joranumistát is. Megtudjuk a pontos dátumot, és te pár nappal korábban érkezel oda.

– Na jó, de hogy kerülök elé, apa? Nem valószínű, hogy fogadóórát tart.

– Azt én se hiszem, de a feladatnak ezt a részét rád bízom. Tizenkét éves korodban nem jelentett volna problémát. Remélem az erőszakosságodból azóta sem vesztettél túl sokat.

Raych elmosolyodott.

– Én is remélem, De tegyük föl, hogy fogad. Hogyan tovább?

– Tudj meg tőle mindent, amit csak lehet. Hogy mik az igazi tervei. Mi jár a fejében.

– És miből gondolod, hogy az orromra köti?

– Nem lepne meg, ha megtenné. Remekül tudod táplálni az ember önbizalmát, te gazfickó. Na, beszéljünk meg mindent.

És úgy is tettek. Minden lépést többször is átvettek.

Seldont fájdalmas gondolatok gyötörték. Nem tudta, hova vezethet ez az egész, de nem mert róla szólni se Jugo Amarylnak, se Demerzelnek, és főleg Dorsnak nem. Ők mindent megtennének, hogy megakadályozzák. Meggyőznék, hogy valójában semmi szüksége további bizonyítékokra. Számára azonban ez látszott az egyedüli üdvözítő útnak, nem akarta hát senki beavatkozását.

De vajon létezik egyáltalán ez az út? Seldon úgy vélte, Raych az egyetlen, aki beáshatja magát Joranum védelmi vonalai mögé, mégsem biztos; hogy ehhez ő a legmegfelelőbb eszköz. Elvégre maga is dahli, és rokonszenvesnek tartja Joranumot. Vajon mennyire megbízható?

Rettenetes! Ilyeneket gondol a saját fiáról, akiben pedig még sosem volt oka csalódni.

13

Seldon nem tudhatta ugyan, beválik-e a terve, vagy esetleg idő előtt robbant ki nemkívánatos eseményeket. Nem tudhatta, Raych elfogulatlanul végre tudja-e hajtani a feladatát, egy valami felől azonban nem lehetett kétsége: hogy Dors hogyan fogadja majd, ha kész tények elé állítja.

Dors azonban még csak föl sem emelte a hangját megrökönyödésében, holott a férfi már fölkészült az önvédelemre.

De honnan is tudhatta volna, mire számíthat? Az asszony természetre nem hasonlított a többi nőre, igazán mérgesnek sem látta még soha. Talán nincs is meg benne a képesség, hogy igazán mérges legyen.

Dors csupán hidegen végigmérte Seldont, és hangjában keserű elítéléssel, halkan így szólt:

– Elküldted Dahlba? Egyedül?

Seldont egy pillanatra megdermesztette a hang önuralma.

– Muszáj volt – vágta ki aztán határozottan. – Nem láttam más megoldást.

– Hadd próbáljam megérteni. Elküldted őt abba a tolvajfészekbe, arra az orgyilkos-tanyára, ahol minden törvényt lábbal tipornak?

– Dors! Ne beszélj így, mert megharagszom, ilyen közhelyekkel csak egy fanatikus dobálózik.

– Talán tagadod, hogy a leírásom ráillik Dahlra?

– Természetesen. Vannak persze ott bűnözők és egyéb kétes elemek, tudom jól én is. Tudtuk mindketten. De nem az egész Dahl ilyen. Bűnözők és kétes elemek pedig minden szektorban vannak, még a Császáriban és Streelingben is.

– De azért ismerd el, vannak fokozatok. Egy nem egyenlő tízzel. Ha minden világon, minden szektorban dúl is az erőszak, a Dahl az egyik legrosszabb. Neked van komputered, ellenőrizheted a statisztikákat.

– Nincs rá szükségem. A Dahl a Trantor legszegényebb szektora, márpedig az összefüggés a nyomorúság és a bűnözés között világosan kimutatható. Ezt elismerem.

– Szóval elismered? És mégis egyedül engedted oda Raychot? Legalább elkísérhetted volna, vagy megkérhettél volna engem, esetleg elküldhetted volna vele fél tucatnyi évfolyamtársát. Mind örömmel fogadták volna a rendkívüli szünidőt.

– Csak akkor lehet a segítségemre, ha egyedül megy.

– És egyáltalán mihez van szükséged rá?

Seldon azonban makacsul hallgatott.

– Hát így állunk? – vonta kérdőre Dors. – Már bennem se bízol?

– Veszélyes játszmába kezdtem, nem akarlak téged is bajba keverni. Se téged, se senki mást.

– A kockázatot mégsem te vállalod, hanem szegény Raych.

– Nem vállal ő semmiféle kockázatot – vágta rá Seldon türelmetlenül. – Húszéves, fiatal és életerős, masszív, mint egy fatörzs – persze nem a trantori üvegburák alatt növő satnyaságokra gondotok, hanem egy vastag fára, mondjuk a Helicon erdőségeiben. Ráadásul jól ismeri a harcművészeteket, amikhez a dahlbeliek mit sem értenek.

– Te és a verekedés-mániád – jegyezte meg Dors, csöppet sem engedő fagyossággal. – Azt hiszed, az mindent megold. A dahlbeliek késsel járnak. Mindenki. Sőt, szerintem sugárvetőt is hordanak.

– A sugárvetőkről nem tudok, bár egy biztos, a törvények elég keményen tiltják. Ami a kést illeti, lefogadom, hogy Raych is vitt magával. Még itt az egyetemen is hordja, pedig elvileg tilos. Gondolod, akkor Dahlba ne vinné magával?

Dors nem válaszolt.

Seldon szintén nem szólt pár percig, aztán úgy döntött, ideje kibékíteni az asszonyt.

– Nézd – mondta –, az igazság az, remélem, hogy sikerül beszélnie Joranummal, aki épp most látogat Dahlba.

– Ó? És mégis mit gondolsz, mit tehet Raych? Meggyőzi talán, hogy a politikája mit sem ér, mire Joranum csalódott vesztesként visszatér Mycogenbe?

– Ugyan már, Dors. Ha úgy döntöttél, ehhez a gúnyos hangvételhez ragaszkodsz, semmi értelme tovább beszélnünk, – A férfi félrefordította a fejét, kinézett az ablakon a kupola alatti kékesszürke égre. – Azt várom tőle – tette hozzá aztán akadozva –, hogy megmenti a Birodalmat.

– Az mindjárt más. Csak ennyit?

Seldon hangja megkeményedett.

– Igen, ezt várom tőle. Neked sincs más megoldásod, és Demerzelnek sincs. Sőt, ő azt mondta, rám bízza, mit teszek. Hát ezért ragadok meg minden lehetőséget, ezért küldtem Raychot Dahlba. Hisz te is tudod, milyen könnyen elnyert az emberek rokonszenvét. Nálunk sikerrel járt, és meggyőződésem, hogy Joranum is csapdába esik. Ha igazam van, minden rendben lesz.

Dors szeme egy parányival szélesebbre nyílt.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy a pszichohistória diktálta ezt a lépésedet?

– Nem. Nem akarok hazudni neked. Nem értem el még azt a pontot, amikortól útmutatónak használhatnám a pszichohistóriát. Jugo azonban egyre az intuíciókról beszél, úgyhogy ez egyszer én is hallgattam a sajátjaimra.

– Intuíció! Az meg mi? Definiáld!

– Mi sem egyszerűbb. Az intuíció csak az emberi agyra jellemző, annak művészete, hogyan találtunk rá a helyes válaszra tökéletlen, sőt, esetenként félrevezető adatok alapján.

– És neked ez sikerült.

– Igen – felelte Seldon szilárd meggyőződéssel.

Magában azonban arra gondolt, amit Dorsszal nem mert megosztani. Mi van, ha Raych nem ér el semmit a vonzerejével? Vagy még rosszabb esetben, mi van, ha dahli származásának tudata túl erőssé válik benne?

14

Billibotton mocskos, sötét, rosszhírű környék volt, mely rothadást árasztott, Raych számára mégis olyan életerőt sugárzott magából, amilyet a Trantor egyik más szektora sem. Sőt, talán az egész Birodalomban nincs ehhez fogható hely, gondolta a fiú, bár soha életében nem tette még lábát más világra.

Utoljára tizenkét éves korában látta Billibottont, de mintha még az emberek sem változtak volna azóta. Ugyanazok az alattomos, szemtelen arcok, ugyanaz a mesterségesen táplált büszkeség és zúgolódó elégedetlenség. A férfiakat sűrű fekete bajuszukról ismerhette föl, a nőket pedig zsákszerű ruháikról, melyek most a felnőtt, világlátott Raych szemében sokkal lomposabbnak tűntek, mint régen.

Hogyan tarthatják vonzónak a férfiak az így öltözködő nőket? De hát ez ostoba kérdés volt. Már tizenkét éves korában is pontosan tudta, hogyan kell egy ilyen göncöt gyorsan eltávolítani.

Csak állt mozdulatlanul, gondolataiba és emlékeibe merülten a kirakatok előtt, és azon töprengett, vajon valóban ezeken a helyeken járt-e régen, és ugyanezeket az embereket látta-e, persze fiatalabb korukban? Bármelyik pillanatban elsétálhatott mellette egy gyermekkori barátja, anélkül, hogy ő felismerte volna. Ez idegessé tette. Sorra jutottak eszébe a haverok gúnynevei, de igazi nevükre egyáltalán nem emlékezett.

Memóriája tele volt fehér foltokkal. Nem mintha nyolc év olyan rettentő hosszú idő lett volna, mégis egy húszéves fiú eddigi életének majdnem felét jelentette, ráadásul mióta elhagyta Billibottont, annyira megváltozott körülötte minden, hogy a múlt ködös álommá fakult az emlékezetében.

Az illatokra azonban ráismert. Megállt egy apró, piszkos pékség előtt, és orrát megcsapta a felforrósított kókuszos cukormáz gőze, ami semmihez sem hasonlítható gyönyörűséget szerzett neki. Otthon is vásárolt ugyan néha kókuszos bevonatú gyümölcslepényt, melyet úgy hirdettek, hogy dahli recept szerint készült, ám az ennek csupán halvány utánzata volt, nem több.

Erős kísértést érzett. Végül is miért ne? Pénze van elég, és Dors sincs mellette, hogy orrát ráncolva figyelmeztesse, mennyire mocskos hely ez a pékség. A régi időkben kit érdekelt a tisztaság?

A boltban félhomály uralkodott, és eltartott egy darabig, mire Raych szeme hozzászokott. A helyiséget alacsony asztalok töltötték meg, mellettük két-két rozoga székkel. Minden bizonnyal azok tértek be ide, akik csak pár falatra vágytak; megittak egy kávét, bekaptak pár lepényt. Az egyik asztalnál fiatal férfi ült, előtte üres csésze. Pólót viselt, ami valamikor talán fehér lehetett, most azonban még ez a kevés fény is elárulta, mennyire mocskos.

A pék, vagy legalábbis a felszolgáló kilépett egy hátsó helyiségből, és meglehetősen mogorván vetette oda Raychnak:

– Mi lesz?

– Egy kóklepi – közölte a fiú hasonlóképp mogorván (egy igazi billibottoni sohasem udvariaskodott), a gyermekkorából ismerős szlenget használva.

Úgy látszik, a kifejezés még nem avult el, mert a felszolgáló lerakta elé a kért süteményt, a puszta kezével. Raych kisfiúként ezen nem csodálkozott volna, most azonban, felnőttként, kissé megdöbbent.

– Zacskó kell?

– Nem – felelte Raych –, itt eszem meg. – Fizetett, aztán fogta a kóklepit, és nagyot harapott belé, szemét áhítatteljesen félig lehunyva. Kisfiúkorában ez ritka csemegének számított. Csak akkor tehetett rá szert, ha összelopkodta a hozzá szükséges pénzt, kapott egy harapást egy átmenetileg megtollasodott barátjától vagy (és ez volt a leggyakoribb eset) ha elemelt egyet, amikor éppen senki nem figyelt. Most annyit vehetett, amennyit csak akart.

– Hé – hallott egy hangot.

Kinyitotta a szemét. A férfi volt az, a másik asztalnál; mogorván méregette őt.

– Hozzám szóltál, öreg? – kérdezte Raych képest viszonylag jóindulatúan.

– Ja. Micsinász?

– Kóklepit kajálok. Tán nem teccik? – Automatikusan átvette a billibottoni nyelvjárást. Nem is kellett megerőltetnie magát.

– Micsinász itt Billibottonba?

– Itt születtem. Itt vótam kölyök. De szép szobában, nem ám az uccán, mint te. – A sértés olyan könnyedén bukott ki belőle, mintha sosem ment volna el itthonról.

– Úgy? A gúnyád nem billibottoni. Sokkal csicsásabb. És bűzlesz a pacsulitól. – Azzal föltartotta a kisujját, nőiességet majmolva.

– Inkább te bűzlesz. Én menő fej lettem.

– Menő fej? Ne röhögtess. – Újabb két férfi lépett be a pékségbe. Raych a homlokát ráncolta, nem tudhatta ugyanis, csak véletlenül jöttek, vagy úgy hívták őket. Az asztalnál ülő feléjük fordult: – Ez a fickó Billibottoni; de aszongya, menő fej lett belőle.

Az újonnan érkezettek egyike gúnyosan tisztelgést mímelt, de vigyorában a rokonszenvnek egy szikrája sem látszott. Csúnyán elszíneződött fogait annál inkább villogtatta.

– Hát nem cuki? Mindig megveszek az örömtől, ha egy billibottoniból menő fej lesz. Akkor bebizonyíthattya, mennyire törődik nyomorult szektortársaival. Például lóvét osztogat. Te is szívesen adakozol a szegényeknek, nem igaz?

– Mennyid van, miszter? – szólalt meg a másik is, és arcáról eltűnt a vigyor.

– Hé – szólt ki a felszolgáló a pult mögül. – Tűnjetek el a boltomból. Nehogy itt benn essetek egymásnak.

– Semmi gond – nyugtatta meg Raych –, már megyek is. Elindult, de a másik asztalnál ülő férfi kinyújtott lába az útját állta.

– Ne siess, haver. Hiányoznál nekünk.

(A pult mögött álló férfi ekkor, nyilván a legrosszabbtól tartva, eltűnt a hátsó ajtó mögött.)

Raych elmosolyodott.

– Egyszer, amikor Billibottonban jártam, fiúk – mondta –, az öregemmel meg a csajával, tíz magatokfajta állta az utunkat. Tíz. Megszámoltam őket. Nem sokáig tartottak föl minket.

– Tényleg? – kérdezte a csoport szóvivője. – Szóval az öreged elintézett tízet?

– Az öregem? Á. Ő nem is törődött velük. A csaja látta el a bajukat. Én pedig nála is jobb vagyok. Belőletek meg csak három van. Ha jót akartok, takarodjatok az utamból.

– Örömmel. Csak előbb passzold ide az összes dohányodat. És persze a gönceidet is.

Az asztalnál ülő férfi fölemelkedett. Kezében kést tartott.

– Na tessék – mondta Raych. – Látom, mindenáron föl akartok tartani. – Bekapta kóklepije végét, és lassan megfordult. Aztán hirtelen, a gondolatnál is sebesebben, belekapaszkodott az asztalba, és meglendített jobb lába tévedhetetlenül a késes férfi ágyékába csapódott.

Az hangos kiáltással csuklott össze. Közben fölemelkedett az asztal, és a másik férfit a falhoz kente. Raych jobb karja villámként csapódott ki, és tenyere élével gégén találta a harmadik gazfickót. Fuldokolva az is a földre zuhant.

Két másodpercbe telt csak az egész. Raych most ott állt fölöttük, mindkét kezében egy-egy késsel.

– Na, melyikőtök mozdul még? – A három férfi csak bámult rá, de egyikük sem moccant. – Ebben az esetben végre odébbállhatok.

A hátsó helyiségbe visszavonult felszolgáló azonban segítséget hívhatott, mert egyszerre három újabb férfi lépett be a boltba.

– Szarkeverők! Átkozott szarkeverők! – rikácsolta a pult mögül.

Az érkezettek egyforma ruhát, szemmel láthatóan uniformist viseltek, de ehhez hasonlót Raych még életében nem látott. Nadrágjuk a csizmába tűrve, bő póló, a derekukon övvel összefogva, és különös, komikusnak tűnő, félgömb alakú sapka a fejük búbján. Bal vállukon két betű díszelgett: JG.

Úgy festettek, mint a dahlbeliek általában, ám a bajuszuk más volt. Persze fekete és vastag, de ugyanakkor gondosan nyírott, mind alul, mind az oldalsó széleknél. Raych magában gúnyosan elvigyorodott. Hiányzott arcukról az ő bajuszának természetes életereje, ám azt el kellett ismernie, megjelenésük így sokkal rendezettebbnek hatott.

– Quinber tizedes vagyok – szólalt meg a hármas vezetője. – Mi folyik itt?

A legyőzött billibottoniak ekkor kezdtek talpra kászálódni, és mindannyian meglehetősen megviseltnek látszottak. Egyikük még mindig kétrét görnyedt, a másik a torkát simogatta, a harmadiknak pedig mintha kifordult volna a válla.

A tizedes elgondolkozva méregette őket, miközben két embere elállta az ajtót. Aztán Raychhoz fordult, az egyetlen emberhez, akinek láthatóan nem esett baja.

– Billibottoni vagy, fiú?

– Itt születtem és nevelkedtem, de már nyolc éve máshol élek. – Ezúttal kiszűrte szavaiból a billibottoni akcentust, épp csak annyit hagyva meg belőle, amennyit a tizedes hangjában is hallott. Más körzetei is voltak Dahlnak ezen kívül, és egyik-másikban nagyobb divat volt az udvariasság. – Önök rendfenntartók? – kérdezte aztán. – Nem ismerős az egyenruhájuk…

– Nem rendfenntartók vagyunk. Billibottonban abból nem találsz sokat. Mi a Joranum Gárdában szolgálunk, és jelenleg mi őrizzük a békét. Ezt a hármat ismerjük már, nem először futunk össze. Minket inkább te érdekelsz, öcskös. Neved? Referenciaszámod?

Raych megmondta.

– Mi történt itt?

Raych ezt is elmondta.

– És te mit keresel itt?

– Ide figyeljenek – fakadt ki Raych –, mi jogon faggatnak engem? Ha nem rendfenntartók…

– Ne merészeld megkérdőjelezni a jogainkat – váltott át a tizedes keményebb hangra. – Billibottonban most mi vagyunk a törvény, tehát mindenhez jogunk van. Azt mondod, te verted össze ezt a három alakot, és én hiszek neked. De velünk, azt ajánlom, ne kezdj ki. Hivatalosan ugyan nem hordhatunk sugárvalót… – Azzal lassan előhúzott egyet. – Áruld el szépen, mi dolgod itt.

Raych fölsóhajtott. Ha egyenesen a szektorközpontba megy, és nem áll meg nosztalgiázni a billibottoni kóklepik miatt…

– Fontos ügyben jöttem – mondta –, találkoznom kell Mr. Joranummal, és mivel ezek szerint önök neki dolgoz…

– A vezetőnket keresed?

– Igen, tizedes úr.

– Késsel a kezedben?

– Csak önvédelemből van nálam. Biztosíthatom, Mr. Joranum elé nem vinném magammal.

– Mondod te. Azt hiszem, őrizetbe kell vegyünk, öcskös. Majd mindent kiderítünk. Időbe fog telni, de a végére járunk a dolognak.

– Ehhez nincs joguk! A törvények értelmében…

– Keress valakit, akinek panaszkodhatsz. Addig is a miénk vagy.

Azzal elkobozták Raych késeit, és a fiút őrizetbe vették.

15

Cleon korántsem az a jóképű, fiatal uralkodó volt már, aki hologramjain szerepelt. A tükör egészen mást mutatott. Legutóbbi születésnapját is a szokásos pompával ünnepelték, de ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy betöltötte a negyvenet.

A császárnak tulajdonképpen nem lehetett oka panaszra. Egészségével minden rendben volt. Fölszedett ugyan néhány kilót, de nem volt kövér. Arca sem öregedett sokat, hiszen a közszereplések alóli mindig végrehajtottak rajta néhány apróbb igazfiást – ettől ugyan vonásai egy idő óta viaszosan csillogóvá váltak.

Tizennyolc esztendeje ült már a trónon – ennyi ideig senki nem uralkodott már vagy száz éve –, és úgy érezte, semmi sem állhatja útját, hogy még negyven évig uralmon is maradjon. Az a Birodalom egész történetében példátlan eredmény lenne.

Cleon ismét belepillantott a tükörbe, és arra gondolt, mennyivel jobban nézne ki hagyományos, kétdimenziós felvételeken. Eszébe jutott Demerzel – a hűséges, megbízható, nélkülözhetetlen, elviselhetetlen Demerzel. Rajta semmi változás nem látszik. Ugyanúgy néz ki, mint régen, márpedig Cleon legjobb tudása szerint sosem vetette alá magát semmiféle plasztikai műtétnek. Demerzel azonban nem árulta el a titkát. Ráadásul senki sem látta igazán fiatalnak sem. Már akkor is ugyanilyen korúnak tűnt, amikor Cleon apjának szolgálatába állt. Vajon jobb kezdettől fogva öregnek látszani, és utána nem változni semmit?

Változni!

Ez emlékezetébe idézte, hogy Demerzelt nem ok nélkül hivatta magához. Ha túl sokáig mereng így előtte, azzal is öregedéséről tesz tanúbizonyságot.

– Demerzel – szólt.

– Felség?

– Ez a fickó, Joranum, fárasztó, hogy annyit kell hallanom róla.

– Aggodalomra semmi oka, felség. Csupán egyike azoknak a szenzációknak, amelyek naponta váltják egymást a hírműsorokban. Fölbukkannak, és ugyanolyan gyorsan el is tűnnek megint.

– De ez az alak nem tűnik el!

– Néha beletelik egy kis időbe, felség.

– Mi a véleményed róla, Demerzel?

– Veszedelmes, és bizonyos fokig népszerű is. Épp a népszerűsége teszi még veszedelmesebbé.

– Ha te veszedelmesnek tartod, én meg idegesítőnek, mire várunk? Nem lehetne bebörtönözni, kivégeztetni, vagy valami ilyesmi?

– Felség, a Trantoron most meglehetősen kényes a politikai helyzet…

– Az mindig kényes. Mikor vélekedtél másképpen?

– Kényes időket élünk, felség. Értelmetlen lenne erővel fellépni ellene, ha az csak tovább növelné a veszélyt.

– Nem tetszik ez nekem. Talán nem vagyok igazán olvasott ember, hisz egy császárnak nemigen jut ideje könyvekre, de a Birodalom történetét jól ismerem. Az utóbbi évszázadokban több ízben föltűntek már efféle néppártiak – emlékszem, így nevezték őket –, és magukhoz ragadták a hatalmat. A császár puszta bábfigurává vált mindegyik kezében. Én nem akarom bábfiguraként végezni, Demerzel.

– El se tudnám képzelni, felség.

– Pedig nem elképzelhetetlen, ha nem avatkozol közbe.

– Próbálok ellenlépéseket tenni, felség, de csak nagyon óvatosan.

– Van valaki, aki nem óvatoskodik ennyire. Úgy egy hónappal ezelőtt egy egyetemi professzor – egy professzor – egymaga megfékezett egy kitörni készülő Joranum-párti lázadást. Egyszerűen közbelépett, és leállította.

– Úgy van, felség. De hogy jutott ez az ön fülébe?

– Úgy, hogy ez a bizonyos professzor engem szerfölött érdekel. De hogyhogy te nem is említetted nekem az esetet?

– Vajon helyes lenne, ha minden jelentéktelen aprósággal önhöz szaladgálnék, felség? – kérdezte Demerzel alázatosan.

– Jelentéktelen? Az a bizonyos professzor Hari Seldon volt.

– Valóban úgy hívják.

– És a neve ismerősnek tűnt. Nem ő állt elő néhány évvel ezelőtt, a tízéves konferencián, valami igen érdekes elgondolással?

– De igen, felség.

Cleon elégedett arcot vágott.

– Amint látod, a memóriámmal semmi baj. Nincs szükségem mindenhez a beosztottjaimra. Sőt, ha jól emlékszem, személyesen hallgattam ki ezt a Seldont az elméletéről.

– A memóriája valóban tökéletes, felség.

– Mi történt a tervével? Azt hiszem, valami jövendőmondó gépen dolgozott. Tökéletes memóriám azt sajnos nem árulja el, minek is nevezte.

– Pszichohistóriának, felség. És nem is egészen jövendőmondó gépről volt szó, hanem egy elméletről, melynek segítségével meghatározhatók az emberiség jövőjének legvalószínűbb fejlődési irányai.

– Na és mi történt vele?

– Semmi, felség. Amint már akkor is elmondtam, az ötlete teljességgel használhatatlannak bizonyult. Érdekes elképzelés volt, csakhogy haszontalan.

– Az a Seldon most mégis megakadályozott egy kitörni készülő lázadást. Vajon merészelte volna, ha nem tudja előre, sikerrel jár-e? Nem bizonyíték ez a – hogy is hívják? – pszichohistória működésére?

– Ez csupán Seldon meggondolatlanságára bizonyíték, felség. Még ha alkalmazható is a pszichohistória elmélete a gyakorlatban, akkor sem jósolható meg vele egyetlen ember egyetlen tettének kimenetele.

– Te nem vagy matematikus, Demerzel. Ő viszont igen. Azt hiszem, ideje ismét vallatóra fognom. Elvégre ismét nyakunkon a tízéves konferencia.

– Haszontalan lenne…

– Demerzel, így akarom. Intézd el.

– Igenis, felség.

16

Raych halálos türelmetlenséget érzett, de igyekezett nem kimutatni, és figyelt tovább. Egy rögtönzött cellában üldögélt, valahol Billibotton tömegszállásainak dzsungelében. Sikátoroknak olyan útvesztéjén át vezették ide, hogy tartott föle, ki se találna többet. (Ő, aki a régi időkben maga veszejtette el gyakran üldözőit ebben a labirintusban.)

A másik férfi mellette, a Joranumista Gárda zöld egyenruhájában vagy misszionárius volt, vagy ideológus, vagy valamiféle bukott teológus. Akárhogy is, közölte, a neve Sander Nee, és hosszú üzenetet hozott, amit nyilvánvalóan fejből megtanult.

– Ha Dahl népe egyenlőségre vágyik, meg kell mutatnia, hogy megérdemli. Mindössze jó vezetés, visszafogott viselkedés, önuralom és mértékletesség szükséges hozzá. Agresszivitással és fegyverviseléssel csupán azok vádolnak bennünket, akik saját türelmetlenségüket akarják szentesíteni. Szavainknak tisztáknak kell lenniük, és…

– Egyetértek önnel, Nee gárdista uram, minden egyes szavával – vágott közbe Raych. – De beszélnem kell Mr. Joranummal.

A gárdista lassan megrázta a fejét.

– Nem megy, csak ha van rá engedélyed.

– Nézze, én a Streeling Egyetem egy híres matematika-professzorának fia vagyok.

– Én nem ismerek professzorokat. De az előbb még mintha aszontad volna, dahlbeli vagy.

– Hát persze. Talán nem látszik a járásomon?

– Az öreged pedig professzor egy egyetemen? Nem valószínű.

– Mert ő a mostohaapám.

A gárdista megemésztette a gondolatot, aztán megint a fejét csóválta.

– Ismersz valakit Dahlban?

– Ott van Rittah anyó. Ő megismerne. – (Persze az anyó már az ő gyermekkorában is öregasszony volt. Azóta talán rég szenilis lett, vagy meg is halhatott.)

– Sose hallottam róla.

(Ki van még? Nem ismert senki olyan híres embert, akinek neve elfuthatott volna ennek a félművelt fickónak a fülébe. A legjobb barátja egy Stréber nevű fiú volt – legalábbis ő csak ezt a nevét tudta. Csak nem kérdezheti meg: "Nem ismer egy korombéli srácot, akit Strébernek hívnak a többiek?")

– Aztán ott van Jugo Amaryl – mondta végül.

Mintha halvány szikra villant volna Nee szemében.

– Ki?

– Jugo Amaryl – ismételte Raych reménykedve. – A nevelőapámnak dolgozik az egyetemen.

– És ő is dahlbeli? Azon az egyetemen mindenki dahlbeli?

– Csak ő meg én. Valamikor hőkutas volt.

– És mit keres most az egyetemen?

– Apám vette maga mellé nyolc évvel ezelőtt.

– Hát, majd valakivel utánanézetek.

Nem maradt más hátra, mint várni. Szökni nem szökhetett, hiszen hová is rejtőzhetne Billibotton sikátoraiban, a gárdistákkal a nyomában?

Húsz perc telt el, mire Nee visszatért a Raychot letartóztató tizedes kíséretében. A fiúban ismét föléledt a reménység. A tizedesnek legalább volt valami kis esze.

– Ki az a dahlbeli, akit ismersz? – szegezte neki a kérdést a férfi.

– Jugo Amaryl, tizedes úr, egy hőkutas. Apám itt találkozott össze vele nyolc évvel ezelőtt, és magával vitte a Streeling Egyetemre.

– Ugyan miért?

– Apám úgy gondolta, Jugo fontosabb dolgokra hivatott, mint a hőkutasság, tizedes úr.

– Például?

– A matematikára. Azt…

A tizedes föltartotta a kezét.

– Melyik hőkútban dolgozott?

Raych egy pillanatra elgondolkozott.

– Akkoriban kisgyerek voltam ugyan, de azt hiszem, a C-2-esben.

– Majdnem talált. A C-3-asban.

– Ezek szerint ismeri őt, tizedes úr?

– Személyesen nem, de a története szájról szájra jár a hőkutakban, és valamikor én is dolgoztam ott. Talán te is így hallottál róla. Van valami bizonyítékod rá, hogy valóban ismered Jugo Amarylt?

– Nézze. Hadd mondjam el, mit szeretnék. Szeretném leírni egy darab papírra a saját nevemet, és apámét. Aztán még egy szót. Lépjen kapcsolatba, ahogy akar, Mr. Joranum kíséretének valamelyik tagjával – holnap érkezik ide, Dahlba – és olvassa föl neki a két nevet meg a szót. Ha nem történik semmi, itt maradok, gondolom, míg el nem rothadnak a csontjaim is. De nem hiszem, hogy így lesz. Sőt, biztos vagyok benne, pillanatokon belül kiengednek engem, ön pedig kitüntetést kap, amiért továbbította ezt az információt. Ha mégsem teszi meg, és anélkül derül fény az ittlétemre – márpedig fény fog derülni rá, arra mérget veszek –, nagyon nagy bajba kerülhet. Szóval azt már tudja, hogy Jugo Amaryl egy híres matematikussal állt odébb, hát csak annyit kell még elhitetnie magával, hogy az a matematikus az apám. Hari Seldonnak hívják.

A tizedes arcán tisztán látszott, hogy nem ismeretlen előtte a név.

– Mi az az egy szó, amit le akarsz írni? – kérdezte.

– Pszichohistória.

A tizedes a homlokát ráncolta.

– Az meg mi?

– Nem számít. Csak juttassa el az üzenetemet, és várja ki, mi történik.

A tizedes átadott neki egy jegyzetfüzetből kitépett kis papírdarabot.

– Jól van. Írd le, aztán majd meglátjuk, mi történik.

Raychban ekkor tudatosult hogy remeg. Szerette volna előre tudni, mi történik. Minden attól függ, kivel beszél a tizedes, és az illetőre milyen hatást tesz a bűvös szó.

17

Hari Seldon a szétfutó esőcseppeket figyelte a császári felszíni jármű üvegtetején, és fájó emlékek hasítottak belé.

A Trantoron töltött nyolc év alatt mindössze másodszor hivatta magához az uralkodó, a Palota területére, az egyetlen helyre a bolygón, mely fölé nem borult kupola – és az idő akkor is, most is csapnivaló volt. Az első alkalommal, nem sokkal megérkezése után a borult ég egyszerűen idegesítette. Újdonságot nem talált benne, hisz otthonán, a Heliconon is dúltak viharok, különösen azon a környéken, ahol felnőtt.

Immáron azonban nyolc éve élt a mesterséges időjárás védelmében. Ott a viharok csupán komputervezérelte véletlenszerű fényelhalványulások voltak, eső pedig csupán alvási időben esett. A vad szeleket enyhe légfuvallatokkal helyettesítették, és a program nagyobb hőingadozásokat sem engedett meg – esetleg olyan apró változásokat, melyek hatására az ember fölhúzta ingje cipzárját, vagy vállára vetett egy könnyű kabátot. És egyesek még ebben is találtak kivetnivalót.

Most azonban Hari valódi esőt látott a hűvös égből aláhullani, évek óta először, és tetszett neki. A Heliconra emlékeztette, ifjúságára, viszonylag gondtalan életére, és arra gondolt, talán rábeszélhetné a sofőrt, hogy késleltesse kicsit az érkezésüket.

Lehetetlen! A császár látni akarja, és az út már így is éppen elég hosszú a felszíni járművel, még ha egyenes vonalban halad is, üres utakon. Egy uralkodót pedig nem lehet megvárakoztatni.

Cleon nem az volt, akit Seldon nyolc évvel korábban látott. Legalább öt kilót hízott, arca pedig állandó rosszkedvet tükrözött. Két szeme és az orra körül jól láthatóan feszült a bőre, és ez mikroalakításokról árulkodott. Seldon a maga módján sajnálta Cleont, amiért összes hatalma ellenére mit sem tehetett az idő múlása ellen.

Ismét kettesben maradtak, ugyanabban a fényűzően berendezett szobában, ahol először is találkoztak. Seldon az etikett szerint várta, hogy megszólítsák.

A császár rövid ideig nézegette látogatóját, aztán egészen hétköznapi hangon szólalt meg:

– Örülök, hogy újra látom, professzor. Kérem, mellőzzük a formalitásokat, csakúgy, mint legutóbb.

– Igenis, felség – vágta rá Seldon görcsösen. Tudta jól, nem mindig szabad hallgatni a császár szavára, mert hangulata fölöttébb változékony.

Cleon alig észrevehetően intett, mire a szoba megtelt élettel, az automaták megterítették az asztalt, és fölsorakoztatták rajta az edényeket. Seldon értetlenül figyelte a jelenetet.

– Velem vacsorázik, Seldon? – vetette oda neki a császár amúgy mellékesen.

A mondat hangsúlya kérdésre vallott, határozottsága mégis inkább parancsot sejtetett.

– Megtisztel, felség – válaszolta Seldon. Óvatosan körülpillantott. Jól tudta, egy egyszerű halandó nem szögezhet csak úgy kérdéseket a császárnak, de úgy érezte, nem kerülheti el. Halkan szólalt meg hát, mintha nem is kérdezne, csak hangosan töprengene:

– Az első miniszter nem tart velünk?

– Nem – mondta Cleon. – Pillanatnyilag más elfoglaltsága van, és én különben is négyszemközt szeretnék magával beszélni.

Egy darabig csöndben ettek. Cleon le nem vette a szemét látogatójáról, Seldon pedig tétován mosolygott. A császárról nem terjedt el, hogy kegyetlen volna vagy felelőtlen, de elméletben mégis akármikor letartóztattathatja valami ködös indokkal, és ha nagyon akarja, az ügy még bíróság elé sem kerül. Seldon tehát igyekezett minél ártatlanabb arcot vágni, ám ez valahogy nemigen ment neki.

Persze nyolc évvel ezelőtt még rosszabb volt, akkor fegyveres kísérők hozták a Palotába. Hiába gondolt azonban erre, Seldon csak nem érzett megkönnyebbülést.

Aztán megszólalt Cleon.

– Seldon – mondta. – Az első miniszterem nagy hasznomra van, mégis, néha úgy érzem, az emberek azt tartják rólam, egyedül már mozdulni sem tudok. Ön is így véli?

– Távol álljon tőlem, felség – szólt Seldon nyugodtan. Nem szabad túl hevesen tiltakozni.

– Nem hiszek magának. Mindazonáltal mégis vannak önálló gondolataim, és emlékszem, hogy amikor először a Trantorra érkezett, valami pszichohistória nevű izén dolgozott.

– Akkor bizonnyal arra is emlékszik, felség – tette hozzá Seldon halkan –, hogy elmagyaráztam, az csupán egy matematikai elmélet, gyakorlati felhasználásra alkalmatlan.

– Valóban. És még mindig ezt állítja?

– Igen, felség.

– De foglalkozik még vele?

– Alkalmanként előveszem, de sosem jutok semmire. Sajnos a véletlen mindig közbeszól. A kiszámíthatóság hiánya pedig…

A császár közbevágott.

– Van egy határozott problémám, amiben segíthetne… Kóstolja meg a desszertet, Seldon, nagyon finom.

– Mi az a probléma, felség?

– Az a Joranum nevű alak. Demerzel azt mondja, persze a lehető legudvariasabban, hogy egy ilyen embert nem tartóztathatok le, és fegyveresen sem verhetem szét a követőit. Szerinte azzal csak tovább rontanám a helyzetet.

– Ha az első miniszter úr ezt mondja, bizonyára így is van.

– De nekem nem tetszik ez a Joranum… Nem akarok a bábja lenni. Demerzel pedig nem tesz semmit.

– Biztos vagyok benne, hogy minden tőle telhetőt megtesz, felség.

– Ha így is van, mindenesetre engem nem tájékoztat a dolgok alakulásáról.

– Biztos csak nem akarja önt apróságokkal zaklatni, felség. Az első miniszter úr talán arra gondol, hogy ha Joranum mégis… mégis…

– Hatalomra kerül – segítette ki Cleon, és hangjából mérhetetlen utálat érződött ki.

– Igen felség. Nem lenne bölcs dolog, ha ön személy szerint az ellenségeként exponálná magát. A Birodalom stabilitása érdekében semlegesnek kell maradnia.

– Sokkal szívesebben biztosítanám a Birodalom stabilitását Joranum nélkül. Mit javasol, Seldon?

– Én, felség?

– Maga, Seldon – vágta rá Cleon türelmetlenül. – Tegyük fel, hogy nem hiszem el, amikor azt mondja, a pszichohistória nem több elvetélt ötletnél. Hiszen Demerzel állandó kapcsolatban áll magával. Azt gondolta, olyan bolond vagyok, hogy nem veszem észre? Ő valamit vár magától. Méghozzá a pszichohistóriát, és mivel nem vagyok bolond, én is ugyanazt várom… Seldon, csak nem Joranum pártján áll? Az igazat mondja!

– Nem, felség, nem állok a pártján. Sőt, úgy gondolom, nagyon is nagy veszélyt jelent a Birodalom számára.

– Hát jó, hiszek magának. Elvégre nemrég egymaga leszerelt egy Joranum-párti lázadást az egyetemén.

– Csupán az ösztöneimre hallgatva cselekedtem, felség.

– A félnótásoknak meséljen ilyeneket, ne nekem. Szerintem a pszichohistória vezérelte.

– De felség!

– Ne ellenkezzen. Mit akar csinálni Joranummal? Ha a Birodalom oldalán áll, kell, hogy legyen valami terve.

– Felség – kezdte Seldon óvatosan, hiszen nem tudhatta, mennyi minden juthatott el a császár fülébe. – Elküldtem a fiamat a Dahl szektorba, hogy találkozzon Joranummal.

– Miért?

– A fiam dahlbeli… ravasz gyerek. Talán kiszed belőle valamit, ami a hasznunkra tehet.

– Talán?

– Igen, felség, csak talán.

– De mindenről tájékoztat?

– Igenis, felség.

– És Seldon, ne hajtogassa, hogy a pszichohistória nem létezik. Nem akarom ezt többet hallani. Tegyen valamit Joranum ellen. Én nem mondhatom meg, mit, de mindenképpen eredményt várok. És most elmehet.

Seldon még komorabb hangulatban tért vissza a Streeling Egyetemre, mint ahogy elhagyta. Cleon világosan tudtára adta, nem fogad el kudarcot.

Most már tehát minden Raychon múlik.

18

Raych egy dahli középület előcsarnokában ült. Mezítlábas gyermekkorában sohasem mert volna ilyen helyre belépni. Igazság szerint még most is birtokháborítónak érezte magát.

Megpróbált nyugodtnak látszani, bizalomgerjesztőnek, szeretetreméltónak.

Apja szerint ez utóbbi tulajdonságát öntudatlanul is magában hordta. Ha pedig ez a helyzet, az erőltetéssel csak elronthatja a hatást.

Megpróbált lazítani, de szemét le nem vette arról a hivatalnokról, aki előtte az asztalnál a számítógép billentyűit nyomkodta. Ez az ember a legkevésbé sem látszott dahlbelinek. Sőt, nem más volt, mint Gambol Deen Namarti, aki az egyetemen szónokolt, amikor apja közbelépett.

A férfi időnként fölnézett, és Raychra villantotta ellenséges tekintetét. Erre a Namartira semmit sem hatott az ő szeretetreméltósága. Látszott rajta.

Raych nem is próbálkozott nála baráti mosollyal. Az túl mesterkéltnek látszana. Egyszerűen várt. Eddig már eljutott. Ha Joranum itt van, és ha ő idejében érkezett, akkor egészen biztosan be fog jutni hozzá.

És Joranum meg is jelent, beszáguldott, mint a förgeteg meleg, önbizalmat sugárzó reklámmosollyal az arcán. Namarti fölemelte a kezét, mire a férfi megállt mellette. Halk szavakat váltottak, Raych pedig feszülten figyelt, ám erőnek erejével megpróbálta leplezni. Egyértelműnek tűnt, hogy Namarti a találkozó ellen érvel. Ez a fiút kissé megriasztotta.

Aztán Joranum rápillantott, elmosolyodott, és félretolta Namartit. Raychnak úgy tűnt, hogy míg az utóbbi a páros esze, karizma tekintetében nyomába sem ér főnökének.

Joranum odalépett hozzá, és kinyújtotta húsos, enyhén nyirkos kezét.

– Nocsak, nocsak. Seldon professzor nagy fia. Hogy van?

– Köszönöm, uram, jól.

– Hallom, nem volt zökkenőmentes a hozzám vezető útja.

– Semmiség, uram.

– Ha jól sejtem, az apjától hozott üzenetet. Remélem, fölülbírálta korábbi döntését, és csatlakozik hozzám nagy keresztes hadjáratomban.

– Nem hiszem, uram.

Joranum a homlokát ráncolta.

– Csak nem a tudtán kívül van itt?

– Nem, uram. Ő küldött.

– Értem… Nem éhes, fiam?

– Pillanatnyilag nem, uram.

– És zavarná, ha én bekapnék pár falatot? Az élet mindennapos velejáróira sajnos nem sok időm jut – tette hozzá széles mosollyal.

– Részemről semmi akadálya, uram.

Együtt egy asztalhoz mentek, és leültek. Joranum kicsomagolt egy szendvicset, és beleharapott.

– És miért küldte önt ide? – kérdezte. Teli szájából fojtottan tört elő a hang.

Raych vállat vont.

– Talán arra gondolt, én kiszedhetek önből valamit, amit aztán ő fölhasználhat ön ellen. Tudja, kebelbarátja az első miniszternek, Demerzelnek.

– És ön nem?

– Nem, uram. Én dahlbeli vagyok.

– Tudom, Mr. Seldon, de mit jelent ez abban az esetben?

– Azt, hogy az elnyomottak közé tartozom, ezért az ön oldalán állok, és segíteni akarok. Természetesen nem szeretném, ha ez apám fülébe jutna.

– Nincs is rá semmi szükség. De mégis, hogyan segíthetne nekem? – Futó pillantást vetett Namartira, aki az asztalának dőlve hallgatta a beszélgetési, karba tett kézzel, fejét félrehajtva. – Tud valamit a pszichohistóriáról?

– Nem, uram. Apám arról nem beszél velem, és ha megtenné, sem érteném egy szavát sem. Mindazonáltal nem hiszem, hogy előbbre jutott volna vele.

– Biztos benne?

– Hát persze, hogy biztos. Van egy munkatársa, Jugo Amaryl, szintén dahlbeli, ővele szoktam beszélni. Biztos, hogy nem történt semmi fontosabb előrehaladás.

– Á! És én találkozhatnék valamikor ezzel az Amaryllal?

– Nem hiszem. Demerzelt ugyan nem tartja sokra, de annál inkább az apámat. Nem tenne ellenére.

– De ön igen?

Raych boldogtalan képet vágott, és makacsul még egyszer elmormolta:

– Én dahlbeli vagyok.

Joranum megköszörülte a torkát.

– Akkor hadd kérdezzem meg még egyszer. Hogyan tudna segíteni nekem, fiatalember?

– Elmondhatok valami olyasmit, amit el se akar majd hinni.

– Valóban? Tegyen próbára. Ha nem hiszem el, szólni fogok. – Az első miniszterről, Eto Demerzelről van szó.

– Igen?

Raych nyugtalanul pillantott körbe.

– Hallhat itt minket valaki?

– Csak Namarti és én.

– Jó, akkor figyeljen. Ez a Demerzel nem ember, hanem robot.

– Micsoda? – fakadt ki Joranum.

Raych érezte, magyarázatot várnak tőle.

– A robot egyfajta gépember, uram. Nem ember, gépezet.

– Jo-Jo, el ne hidd neki – tört ki Namarti szenvedélyesen. – Ez nevetséges.

Joranum azonban fölemelt kezével elhallgattatta.

– Miből gondolja? – kérdezte csillogó szemmel.

– Apám járt egyszer Mycogenben. Sokat mesélt róla: Azt mondta, ott folyton a robotokról beszélnek.

– Igen, tudom, legalábbis így hallottam.

– A mycogeniek azt tartják, hogy őseik korában széles körben alkalmaztak robotokat, de aztán megsemmisítették őket.

Namarti szeme összeszűkült.

– Miért következne ebből hogy Demerzel robot? Amennyire én tudom, ezek szerint a mesék szerint a robotok fémből voltak. Nem így van?

– De igen – ismerte be Raych. – De én azt hallottam, készült néhány darab, ami szakasztott mása volt az embernek, csak épp örökké élhet…

Namarti hevesen megrázta a fejét.

– Legendák! Nevetséges mesék! Jo-Jo, el ne hidd…

De Joranum közbevágott.

– Nem, G. D. Engem ez érdekel. Én is hallottam erről a legendáról.

– De hát badarság az egész, Jo-Jo.

– Ne ítélj elhamarkodottan. De még ha badarság is, az emberek szeretik a badarságokat. Nem az a lényeg igaz-e a történet, hanem hogy a nép igaznak tartja-e majd… Árulja el nekem, fiatalember, egy pillanatra félretéve a legendákat, miből gondolja, hogy Demerzel robot? Tegyük föl, léteznek robotok. Mi olyan vonása van Demerzelnek, ami azt sugallja, közéjük tartozik? Talán ő maga mondta?

– Nem, uram – felelte Raych.

– Talán az apja mondta? – kérdezett tovább Joranum.

– Nem, uram. Az egész az én ötletem, de higgye el, biztos vagyok benne.

– Miért? Mitől lehet ennyire biztos a dolgában?

– Van benne valami… Sosem változik. Nem öregszik. Nem látszanak rajta érzelmek. Minden mozdulata gépiességet sugall.

Joranum hátradőlt a székén, és hosszasan méregette Raychot. Szinte hallhatóan zakatoltak fejében a gondolatok.

– Tegyük fel, hogy valóban robot – szólalt meg végül. – Miért érdekelné ez önt? Számit valamit?

– Természetesen – vágta rá Raych. – Én emberi lény vagyok. Nem akarom, hogy egy robot kormányozza a Birodalmat.

Joranum mohón bólogatva fordult Namartihoz.

– Hallod ezt, G. D.? "Én emberi lény vagyok. Nem akarom, hogy egy robot kormányozza a Birodalmat. Mondassuk ezt el vele a holovízióban. Hadd ismételje egészen addig, míg bele nem vertük a Trantor valamennyi lakójának a fejébe…

– Hé – szólt közbe Raych, mikor újra lélegzethez jutott. – Nem szerepelhetek a holovízióban, apám nem tudhatja meg, hogy…

– Hát persze hogy nem – vágta rá Joranum. – Nem is erről van szó. Csupán fölhasználnánk a szavait. Keresnénk egy másik dahlbelit. Sőt minden szektorból valakit, aki a saját nyelvjárásában mondaná el ugyanazt az üzenetet: "Nem akarom, hogy egy robot kormányozza a Birodalmat."

– És mi történik – kérdezte Namarti –, ha Demerzel bebizonyítja, nem robot?

– Ugyan hogy bizonyíthatná be? – kérdezett vissza Joranum. – Nem sikerülhet neki. Pszichológiailag lehetetlen. A nagy Demerzel, a Birodalom nagyhatalmú szürke eminenciása, aki hosszú évek óta irányítja I. Cleon minden lépését, csakúgy, mint előtte az apjáét, vajon most térden csúszva győzködi majd a népet, hogy ő is emberi lény? Az legalább olyan rettenetes következményekkel járna számára, mintha igazán robot lenne. G. D. végre sarokba szoríthatjuk ellenfelünket, és mindezt ennek a derék fiatalembernek köszönhetjük.

Raych elvörösödött.

– Ugye, Raychnak hívják? – kérdezte Joranum. – Ha pártunk hatalomra jut, nem fogunk megfeledkezni önről. Gondoskodunk majd Dahlról, és önnek is megfelelő pozíciót ajánlunk. Egyszer talán az egész szektor vezetője is lehet, Raych. Nem fogja megbánni, hogy segített nekünk. Ugye, most se bánja?

– Szó sincs róla – felelte Raych lelkesen.

– Ebben az esetben biztonságban visszajuttatjuk az apjához. Tudassa vele, hogy nem kívánunk ártani neki, sőt nagyra értékeljük. Ezt az információt úgy tálalhatja, ahogy csak akarja. De ha bármi újabbat megtud, ami hasznunkra lehet, különösen a pszichohistóriáról, jelentkezzen.

– Meglesz. De komolyan gondolta, hogy Dahl végre rendes elbánásban részesül majd?

– A legkomolyabban. A szektorok egyenlőek lesznek, fiam. Sőt a világok is. A mi új Birodalmunkban megszűnnek a kiváltságok és az előjogok.

Raych élénken bólogatott.

– Ezt kívánom én is.

19

Cleon, a Galaxis császára sietve lépkedett végig a kispalotabeli lakosztályát a kormányirodákat befogadó Császári Palotával összekötő árkádos folyosón. Ez utóbbi az egész Birodalom idegközpontja volt.

Több személyi titkára loholt a nyomában, arcán mindegyik a legmélyebb aggodalommal. A császár sohasem ment el másokhoz. Legfeljebb behivatta az illetőket magához. Ha mégis sétálni indult, sosem látszott rajta sem sietség sem semmi érzelem, öröm vagy megrázkódtatás nyoma. De hát hogy is látszhatott volna? Ő volt a császár, a Birodalom világainak megtestesült jelképe, szinte nem is emberi lény.

Most mégis inkább embernek tűnt. Türelmetlenül intett félre mindenkit az útjából jobb kezével, míg a balban egy villódzó hologramot tartott.

– Az első miniszter – szólt elfúló hangon, mely korántsem illett uralkodói méltóságához. – Hol az első miniszter?

A körülötte összeverődött kormánytisztviselők csak tátogtak és hebegtek, nem tudtak kinyögni egyetlen értelmes szót sem. A császár mérgesen elviharzott, mindannyiukban azt az érzést keltve, mintha egy lidérces álmot élnének át ébren.

Végül enyhén zihálva berontott Demerzel irodájába, és fölordított, igen, szó szerint fölordított:

– Demerzel!

Az első miniszter meglepetten pillantott föl, és fölállt, hiszen a császár jelenlétében nem ülhet senki, csak ha külön felszólítást kap rá.

– Felség? – mondta.

A császár pedig lecsapta a hologramot Demerzel asztalára.

– Mi ez? – tajtékzott a dühtől.

– Azonnali magyarázatot követelek!

Demerzel lepillantott. A hologram kitűnő volt, éles; életszerű. Szinte hallani is lehetett a tíz év körüli kisfiú hangját, amint a feliraton szereplő mondatot mondja: "Nem akarom, hogy egy robot kormányozza a Birodalmat."

– Felség, én is kaptam ebből – közölte Demerzel csöndesen.

– És még kicsoda?

– Attól tartok, felség, sokszorosítva szétküldték az egész Trantoron.

– Igen és látod, ki az a személy, akire nézve a kölyök beszél? – Császári mutatóujjával rábökött. – Nem te vagy az?

– A hasonlóság valóban megdöbbentő, felség.

– Vajon tévedek, ha azt gondolom, a hologram téged vádol azzal, hogy robot vagy?

– Úgy tűnik, ez a helyzet, felség.

– És javíts ki, ha tévedek, de a robotok nem valamiféle gépemberek, amikről az ember történelmi regényekben és gyermekmesékben olvashat?

– A mycogeniek hite szerint, felség, a robotok…

– Engem nem érdekelnek a mycogeniek, sem a hiedelmeik. Miért vádolnak azzal téged, hogy robot vagy?

– Szerintem csupán átvitt értelemben mondják, felség. Azt akarják kihangsúlyozni ezáltal, hogy nincs szívem, és gondolataimból hiányzik a lelkiismereti megfontolás, csupán egy gép szenvtelen számításai mozgatnak engem.

– Az túl körmönfont lenne, Demerzel. Ne nézz bolondnak. – Megint megkocogtatta a hologramot. – Arról akarják meggyőzni az embereket, hogy te tényleg robot vagy.

– Nem tehetünk ellene semmit, felség, ha az emberek valóban elhiszik.

– Azt nem engedhetjük meg magunknak. A Birodalom vezetésének tekintélyét vonná kétségbe. Ráadásul mindenki azt hinné, én… én választottam első miniszteremül egy gépembert. Képtelen rágalom. Ide figyelj, Demerzel, nincs valami törvény, ami megtiltja a Birodalom kormányhivatalnokainak gyalázását?

– De igen, van, méghozzá egész szigorú törvény, felség. A nagy Aburamis-féle törvénykönyvben szerepel.

– Akkor tehát egy kormányhivatalnok megrágalmazása főbenjáró bűn?

– Igen felség, és halál a büntetése.

– Ez a hologram azonban nemcsak téged rágalmaz meg, hanem engem is, tehát a terjesztőjét haladéktalanul ki kell végeztetni. Természetesen Joranum áll az egész mögött.

– Kétségtelenül, felség, ám ennek bebizonyítása meglehetősen nehéznek bizonyulna.

– Badarság! Elég bizonyítékom van! Vért akarok!

– A gond csupán az, felség, hogy ezt a rágalmazási törvényt jóformán még sosem alkalmazták. Legalábbis ebben az évszázadban bizonyosan nem.

– Ezért vesztette el társadalmunk a stabilitását, ezért remeghet már gyökereiben a Birodalom egész rendszere. A törvénykönyvben ott áll, tehát be kell tartatni.

– Gondolja meg, felség – mondta Demerzel – bölcs lépés lenne-e. Önt zsarnok elnyomó képében tűntetné föl. Az uralkodása eddig páratlanul sikeresnek bizonyult, mert békességben, rokonszenvesen kormányzott…

– De látod, mindez hová juttatott. A változatosság kedvéért most féljenek tőlem egy kicsit, ne szeressenek, ha náluk ez jelenti a szeretetet.

– Továbbra is azt javaslom, ne tegye, felség. Talán ez lenne a szikra, amely lángra lobbantaná a forradalmat.

– Miért, te mit tennél? Kiállnál az emberek elé, és azt mondanád: "Nézzenek rám, nem vagyok robot"?

– Nem, felség, hiszen ön is mondta, azzal saját tekintélyemen ejtenék csorbát, sőt, közvetve az önén is.

– Akkor?

– Nem tudom biztosan, felség. Még nem gondoltam végig a helyzetet.

– Nem gondoltad végig?… Lépj kapcsolatba Seldonnal.

– Hogyan, felség?

– Miért esik olyan nehezedre megérteni a parancsomat? Lépj kapcsolatba Seldonnal!

– Azt óhajtja, felség, hogy iderendeltem a Palotába?

– Nem, arra nincs időnk. Gondolom, össze tudsz kötni bennünket egy biztonságos kommunikációs vonalon, amelyet nem hallgatnak le.

– Természetesen, felség.

– Akkor csináld. De máris!

20

Seldonból hiányzott Demerzel önuralma, de hát elvégre ő csak hús-vér ember volt. Az irodájába befutott hívás, és a zavarótér hirtelen támadt halvány izzása és bizsergető érzése gyorsan meggyőzte, valami rendkívüli történt. Beszélt már biztosított vonalakon, de ilyen szigorú biztonsági intézkedésekre nem kényszerült még soha.

Azt várta, megjelenik majd egy kormányhivatalnok, és bejelenti Demerzelt. A robot-hír okozta felfordulás láttán nem gondolhatott másra.

Legnagyobb meglepetésére maga a császár jelent meg előtte, egy az övéhez hasonló zavarótér fényeitől körülvéve. Seldon hátrazuhant a székébe, szája tágra nyílt, és minden további, felállást célzó erőfeszítése hiábavalónak bizonyult.

Cleon türelmetlenül intett, maradjon veszteg.

– Biztos tud már róla, Seldon, mi történt.

– A robotos hologramra gondol, felség?

– Pontosan arra. Mi a teendő?

Seldon a császári engedély ellenére végre fölállt.

– A helyzet komolyabb, mint gondolja, felség. Joranum Trantor-szerte gyűléseket szervez, ahol a robot-kérdésről szándékozik beszédet tartani. Legalábbis ezt hallottam a hírekben.

– Ide még nem ért el. Hát persze. Miért is kéne a császárnak tudnia róla, mi folyik körülötte?

– Ez nem igazán a császár gondja, felség, biztosra veszem, hogy az első miniszter…

– Az első miniszter nem csinál semmit, még csak engem sem informál. Ezért fordulok magához meg a pszichohistóriájához. Mondja meg, mit tegyek.

– Tessék?

– Ne játsszon velem, Seldon. Nyolc éve dolgozik már a pszichohistórián. Az első miniszter szerint jogi úton nem szállhatunk szembe Joranummal. Akkor hát mi a teendő?

Seldon dadogni kezdett.

– S-semmi, felség!

– Egyszóval nincs mondanivalója?

– Nem, felség. Nem így értettem. Arra gondoltam, nem kell tennie semmit. Semmit! Az első miniszternek igaza van, amikor azt mondja, a jogi út járhatatlan. Az csak rontana a helyzeten.

– Hát jó. Akkor mi javítana rajta?

– Önnek nincs semmi dolga. Az első miniszter úrnak sincs. A kormánynak is csak annyi, hogy hagyja Joranumot tetszése szerint cselekedni.

– Ez meg hogyan segíthet?

– Hamarosan meglátjuk – válaszolta Seldon, megpróbálva elnyomni a hangjában bujkáló elkeseredést.

A császár hirtelen leeresztett, mintha minden mérgét és felháborodását kiszippantották volna belőle.

– Á – mondta. – Már értem. Szóval maga feltétlenül ura a helyzetnek!

– Felség, én azt nem mondtam…

– Nem is kell mondania. Eleget hallottam. Tudomásul vettem, hogy ura a helyzetnek, de eredményeket várok. Végső esetben még mindig itt a Császári Gárda és a hadsereg. Ők hűségesek hozzám, és ha valóban kitör a felkelés, nem tétováznak szembeszállni vele. De előbb még adok magának egy lehetőséget.

A kép elhalványult, de Seldon nem mozdult, bámulta maga előtt a levegőt.

Azóta az első szerencsétlen pillanat óta, amikor a tízéves konferencián megemlítette a pszichohistóriát, számtalanszor szembesült a ténnyel, hogy nincs a birtokában, amiről oly óvatlanul nyilatkozott.

Csupán néhány vad gondolat halvány kísértete cikázott a fejében, és az, amit Jugo Amaryl mondott az intuícióról.

21

Joranum két nap alatt bejárta a Trantort, részben személyesen, részben pedig emberei által képviselve. Hari azt mormolta Dorsnak, hogy kampányát katonás hatékonysággal folytatta le.

– A régi, háborús időkben remek admirális válhatott volna belőle – mondta. – Vétek a politikára pazarolni a képességeit.

– Vétek? – kérdezte Dors. – Ha ebben az iramban halad, egy hét alatt első miniszter lesz, és ha még egy hétig bírja, talán császár is. A jelentések szerint egyes katonai helyőrségek őt éltetik.

Seldon a fejét rázta.

– Össze fog omlani, Dors.

– Mi? Joranum pártja vagy a Birodalom?

– Joranum pártja. Ez a híresztelés, miszerint Demerzel robot, nagy felbolydulást keltett, főleg az ügyes tálalásnak köszönhetően, de a közvéleménynek csak egy kis gondolkodási idő kell, hogy rájöjjön, mennyire nevetséges a vád.

– De Hari – mondta Dors feszülten –, előttem nem kell megjátszanod magad. A vád nem nevetséges. Egyáltalán honnan tudhatta meg Joranum, hogy Demerzel robot?

– Ó, azt? Raych mondta meg neki.

– Raych!

– Úgy van. Tökéletesen elvégezte a dolgát, és biztonságban haza is ért, azzal az ígérettel, hogy egyszer a Dahl szektor vezetőjévé teszik. Természetesen hittek neki. Tudtam, hogy így lesz.

– Azt akarod mondani, Raychnak te árultad el, hogy Demerzel robot, és ő a te utasításodra adta át ezt Joranumnak? – kérdezte Dors határtalan megdöbbenéssel.

– Nem arra nem lettem volna képes. Tudod jól, nem árulhatom el sem Raychnak, sem senki másnak, hogy Demerzel robot. Csupán a lehető legszilárdabban kijelentettem, nem robot, és már ez is meglehetősen nehezemre esett. De arra én kértem meg, hogy Joranummal hitesse el az ellenkezőjét. Raych azt hiszi, hazudott neki.

– De miért, Hari? Miért?

– Meg kell mondanom, nem a pszichohistória sugallta. Nehogy te is azt hidd, amit a császár, hogy varázsló vagyok. Egyszerűen csak elhitettem Joranummal, hogy Demerzel robot. Mivel Mycogenben született, gyermekkorában számos robotmesét hallhatott. Ennélfogva el lehetett hitetni vele a dolgot, és ezért meggyőződése, hogy a nép is elhiszi majd, mint ő.

– Miért, nem így lesz?

– Kétlem. Ha az első lelkesedés alábbhagy, az emberek rájönnek majd, hogy felültették őket. Rábeszéltem Demerzelt, tartson beszédet a szubéterikus holovízióban, amelynek adását közvetítik a Birodalom kulcsfontosságú világaira, és a Trantor valamennyi szektorába. Mindent szóba hozhat, csak a robot-ügyet nem. Van elég válsághelyzet anélkül is. Az emberek hallgatják majd, és egy szót sem hallanak robotokról. Aztán a végén megkérdezi valaki, mi a véleménye arról a sokszorosított hologramról, de neki nem kell válaszolnia. Elég ha fölnevet.

– Nevet? Sose hallottam még Demerzelt nevetni. Mosolyogni is csak alig szokott.

– Ezúttal, Dors, nevetni fog. Ez az egyetlen dolog, amire egy robotot senki sem tartana képesnek. Te is láttál már gépembereket a holografikus fantáziákban, nem? Mindig prózai gondolkodásúnak, érzelemmentesnek ábrázolták őket. Az emberek tehát ezt várják tőle is. Demerzelnek nem kell mást tennie, csak nevetnie. Ráadásul… Emlékszel még Napmester Tizennégyre, Mycogen vallási vezetőjére?

– Hát persze. Prózai gondolkodású és érzelemmentes. Ő sem nevethetett még életében.

– Most sem fog. De sokat kutattam Joranummal kapcsolatban azóta a kis összetűzés óta a parkban. Tudom már az igazi nevét. Tudom hol született, kik voltak a szülei, hol végezte tanulmányait, és mindezt, a bizonyító dokumentumokkal együtt elküldtem Napmester Tizennégynek. Attól tartok, ő nem kedveli a szakadárokat.

– Hiszen te magad mondtad, hogy nem akarsz fanatizmust szítani.

– Nem is. Ha az információt a holovíziós társaságoknak adom oda, azzal szítottam volna. Én azonban csak Napmestert tájékoztattam, tulajdonképpen amúgy is rá tartozna az ügy.

– Akkor majd ő áll neki fanatizmust szítani.

– Ugyan, dehogy. A Trantoron senki se figyelne rá, bármit mondjon is.

– Akkor mi értelme az egésznek?

– Majd meglátjuk, Dors. Nem rendelkezem a helyzet pszichohistóriai elemzésével. Azt se tudom, a birtokomban lesz-e valaha. De remélem, helyesen döntöttem.

22

Eto Demerzel nevetett.

Immár nem először. Ott ült Hari Seldonnal és Dors Venabilivel egy biztonságos szobában, amelyet nem hallgatnak le, és időnként, a férfi intésére, nevetni kezdett. Néha hátradőlt, és hahotázni kezdett, de Seldon a fejét rázta.

– Ez nem elég meggyőző.

Demerzel tehát mosolygott, aztán megpróbált méltóságteltesen nevetni. Seldon azonban elfintorította az orrát.

– Én föladom – mondta. – Semmi értelme neked vicceket mesélni. Csupán az ésszerű értelmüket fogod föl. Nincs más hátra, memorizálnod kell a hangot.

– Használj holografikus felvételt – vetette közbe Dors.

– Nem! Az nem Demerzel lenne, hanem egy csapat fizetett idióta. Azt akarom. Próbáld meg újra, Demerzel.

Demerzel pedig próbálgatta, míg Seldon azt nem mondta:

– Jól van, ezt a hangot memorizáld, és reprodukáld, amikor fölteszik a kérdést. Azt a látszatot kell keltened, mintha jól szórakoznál. Bármilyen tökéletesen utánzod is a nevetést, nem vághatsz hozzá komoly arcot. Mosolyogj egy kicsit, csak egy kicsit. Húzd föl a szád két sarkát. – Demerzel arcán lassan vigyor terült szét. – Nem rossz. Meg tudod csinálni, hogy csillogjon a szemed?

– Hogyhogy "csillogjon"? – kérdezte Dors méltatlankodva. – Senki sem tudja csillogtatni a szemét. Ezt csak úgy átvitt értelemben szokták mondani.

– Nem, nincs igazad – ellenkezett Seldon. – A szomorúság, öröm, meglepetés mindig könnyeket csal az ember szemébe, és a csillogást a könnyeken megtörő fény adja.

– Tényleg komolyan gondolod, hogy Demerzel könnyeket produkáljon?

– A szemem valóban termel könnyeket tisztítási célokra – szólalt meg a miniszter tárgyilagosan –, ha nem is sokat. Talán ha elképzelem, hogy valami a szemembe ment…

– Próbáld meg – vágott közbe Seldon. – Ártani nem árthat.

Így aztán, amikor a szubéterikus holovízió a fénysebesség többezerszeresével világok millióira közvetítette az első miniszter beszédét, amelyben minden fontosabb kérdést szóba hozott, csak a robotokat nem említette, Demerzel sikerrel tisztázta magát a vád alól. Amikor szónoklata véget ért, bejelentette, hogy kérdésekre is szívesen válaszol.

Nem kellett sokáig várnia. Az első kérdés így hangzott:

– Első miniszter úr, ön valóban robot?

Demerzel csak várt nyugodtan, hagyta, hadd nőjön mindenkiben a feszültség. Aztán elmosolyodott, a teste finoman rázkódni kezdett, és elnevette magát. Nem hangos, harsány kacaj volt ez, inkább olyan, mint amikor az ember elgondolkodik egy mulatságos helyzeten. A nevetés ragadósnak bizonyult. A közönség is kuncogni kezdett, mind hangosabban és hangosabban.

Demerzel kivárta, míg a nevetés alábbhagy, aztán csillogó szemmel így szólt:

– Igazán válaszolnom kell erre a kérdésre? Nem tekinthetünk el tőle? – Amikor a kép elhalványult, még mindig mosolygott.

23

– Biztosra veszem, hogy bevált – mondta Seldon. – Természetesen a hatása nem mutatkozhat meg egyből. Időbe telik. De a dolgok most már a helyes irányba haladnak. Akkor is így volt, amikor félbeszakítottam Namarti beszédét az egyetem parkjában. A közönség szimpatizált vele, míg én oda nem álltam elé, és rá nem pirítottam. Akkor az egész hallgatóság egy csapásra átpártolt hozzám.

– És szerinted ez a mostani helyzet hasonló? – kérdezte Dors kétkedve.

– Természetesen. Ha a pszichohistória nem is létezik még, használhatok analógiákat, no meg persze az agyamat. Adva volt az első miniszter, minden oldalról vádaskodókkal körülvéve, és ő a vádakat egyetlen mosollyal, egyetlen nevetéssel megcáfolta. S mivel ez a dolog a robotoktól a legidegenebb, ennélfogva azonnal válaszolt is a kérdésre. A szimpátia mellé fog pártolni. Semmi sem akadályozhatja meg. De ez még csak a kezdet. Meg kell várnunk Napmester Tizennégyet, vajon mi lesz a mondanivalója.

– Felőle is biztos vagy?

– Tökéletesen.

24

A tenisz Hari kedvenc sportjai közé tartozott, de szívesebben játszotta, mint nézte. Most tehát türelmetlenül figyelte a melegítőbe öltözött Cleont, amint átszalad a pálya túlsó oldalára, és visszaadja a labdát. A játék valójában császári tenisz volt, az uralkodók kedvenc játéka, melyhez komputerizált ütőt használtak. Ez a kéz legapróbb nyomására változtatott a visszapattanás szögén. Hari többször is megpróbálta már elsajátítani a szükséges technikát, de rá kellett jönnie, komputerizált vagy sem, ez az ütő sem vált be jobban, ha hiányzott forgatójából a gyakorlat. Az ő ideje azonban túl drága volt ahhoz, hogy ilyen haszontalanságokra pazarolja.

Cleon visszaadhatatlanul helyezte el a labdát, és ezzel meg is nyerte a játszmát. A talpnyalók udvarias tapsától kísérve letrappolt a pályáról.

– Gratulálok, felség – szólította meg Seldon. – Remekül játszott.

– Úgy gondolja, Seldon? – kérdezte Cleon közönyösen. – Tudja, ezek itt roppantul vigyáznak rá, hogy én nyerjek. A játékban így semmi élvezet sincs.

– Ebben az esetben, felség – mondta Seldon –, talán parancsba kéne adnia, hogy az ellenfelei jobban igyekezzenek.

– Az sem segítene. Mindenképpen veszítenének. Ha pedig mégis nyerne valamelyik, a dolog céltalansága akkor is ugyanolyan elkeserítő lenne. Császárnak lenni nem mindig jó, Seldon. Erre Joranum is rájönne, ha egyszer az válna belőle.

Azzal eltűnt a császári zuhanyzó ajtaja mögött. Mikor ismét feltűnt, már sokkal hivatalosabb öltözéket viselt.

– És most, Seldon – mondta, elhessegetve a többieket –, mivel a teniszpályánál diszkrétebb helyet nem találhatnánk, ráadásul az idő is csodálatos, maradjunk itt egy kicsit. Olvastam annak a mycogeninek, Napmester Tizennégynek az üzenetét. Elég lesz ez?

– Tökéletesen, felség. Amint olvashatta, Joranumot kiközösítették a mycogeniek, mint szakadárt, sőt, megbélyegezték, mert szégyent hozott rájuk.

– Ennyi el fogja intézni?

– Végzetesen lerombolja a tekintélyét, felség. Most már amúgy is csak kevesen hiszik a mesét az első miniszter robot voltáról. Ráadásul Joranum nemcsak hazudott, de még rajta is kapták.

– Rajtakapták, igen – mondta Cleon elgondolkozva. Ezt úgy érti, ha valaki büntetlenül alattomos, azt ravasznak tartják, és még csodálják is, de ha lebukik, rásütik, hogy ostoba?

– Találóan összefoglalta, felség.

– Tehát Joranum többé nem jelent veszélyt.

– Abban nem lehetünk biztosak, felség. Még ekkora megrázkódtatást is kiheverhet. A szervezete működik, és biztos maradt egy-két hűséges híve. A történelemben számtalan példát találhatunk arra, hogy emberek még ennél nagyobb vereség után is visszatértek.

– Akkor egyszerűen végeztessük ki, Seldon.

De ő a fejét rázta.

– Nem tanácsolnám, felség. Gondolom, nem akar mártírt csinálni belőle, sem önmagát zsarnok elnyomó színében föltüntetni.

Cleon elfintorodott.

– Teljesen úgy beszél, mint Demerzel. Ahányszor erővel akarok elérni valamit, előjön nekem ezzel a "zsarnok" szóval. Előttem ültek már a trónon császárok, akiket csodáltak erőskezű uralkodásukért, és egyszerűen csak határozottnak tartották őket.

– Kétségkívül, felség, ám most nehéz időket élünk. Ráadásul nincs is szükség kivégzésre. Elérheti a célját oly módon is, amely önt felvilágosulttá és jóságossá teszi az emberek szemében.

– Felvilágosulttá tesz?

– Bocsásson meg felség, tudom jól, ön máris az. Joranum kivégeztetését azonban bosszúként könyvelnék el, és azt gyalázatos dolognak tartják. Ön azonban, mint császár, jóindulattal viseltetik népének hite iránt. Méghozzá az ön szemében minden vallás egyenlő, hisz csak így uralkodhat igazságosan számtalan nemzetén.

– Mit akar ezzel mondani?

– Azt felség, hogy Joranum mycogeni létére megsértette hazája hitének alapelveit, és önt fölháborítja ez a gyalázat. Mi jobbat tehetne ilyenkor, mint hogy átadja őt saját népének, ítélkezzék fölötte az? Önt mindenki megtapsolná bölcsességéért.

– És a mycogeniek kivégeznék őt?

– Könnyen meglehet, felség. A szentségtörést roppant súlyosan büntetik. De legrosszabb esetben is életfogytiglanra bebörtönzik, és kényszermunkára viszik.

Cleon elmosolyodott.

– Nagyon jó. Így engem mindenki az emberségemért és könyörületességemért éltet, közben pedig ők végzik el a piszkos munkát helyettem.

– Úgy van, uram, már ha átadja nekik Joranumot. Ám ebben az esetben mégiscsak mártír válna belőle.

– Teljesen összezavar. Akkor hát mit kellene tennem?

– Adjon Joranumnak egy lehetőséget. Mondja azt, hogy a Birodalom nyugalma érdekében át kéne adnia őt a mycogenieknek de aggódik, hogy azok túl kemény büntetést szabnának ki rá. Ezért ajánl neki egy másik megoldást: élje le élete hátralevő részét száműzetésben, a Nishayán, azon a jelentéktelen, elszigetelt kis világon, amit hazájának mondott. Persze ön gondoskodhat róla, hogy állandóan szemmel tartsák.

– Ez elrendezne mindent?

– Egészen bizonyosan. Ekkorra már fölér az öngyilkossággal, ha Joranum visszatér Mycogenbe – márpedig számomra nem tűnik öngyilkos alkatnak. Minden valószínűség szerint a Nishaya mellett dönt majd, ám ez nemcsak a józanabbik út, de a kevésbé hősies is. Mint menekült, ott nemigen szervezhet semmiféle mozgalmat a Birodalom fölötti hatalomátvételre. Követői tábora egykettőre szétszéled. Az emberek ugyanis szent meggyőződéssel követnek egy mártírt, de nehezen tennék ugyanezt egy gyáva alakkal.

– Bámulatos! Hogy volt képes ezt kiötleni, Seldon? – Cleon hangjából határozott csodálat érződött ki.

– Hát tudja – kezdte Seldon –, a józan ész azt diktálta…

– Mindegy – vágott közbe Cleon hirtelen. – Gondolom, úgyse mondja el az igazat, vagy ha mégis, nem érteném. Egyvalamit azonban szeretnék közölni magával. Demerzel föladja miniszteri posztját. Ez a legutóbbi válság fölemészthette az idegeit, és én is egyetértek vele: Ideje visszavonulnia. Első miniszter nélkül azonban nem maradhatok. Ettől a pillanattól fogva tehát magát nevezem ki a helyére.

– De felség! – kiáltott föl Seldon félig ámulattal, félig rémülettel.

– Hari Seldon első miniszter – mondta Cleon nyugodtan. – Ez a császár óhaja.

25

– Ne féljen – mondta Demerzel. – Az egész az én ötletem volt. Túl hosszú ideje vagyok már itt, és a válságok sora eljuttatott arra pontra, ahol a Három Törvény már nem segít, inkább csak megbénít. A logika azt sugallja, ön legyen az utódom.

– Dehogy sugallja azt! – robbant ki Seldon. – Hisz mit tudok én egy Birodalom kormányzásáról? A császár elég bolond, ha azt hiszi, a válságot a pszichohistória segítségével küzdöttem le. Hiszen nem ez történt.

– Nem számít, Hari. Ha ő hisz abban, hogy ön minden kérdésre ismeri a pszichohistória válaszát, követni fogja a tanácsait, és ez már jó első miniszterré teszi önt.

– De talán egyenesen a pusztulásba vezetem.

– Úgy érzem, a józan esze – vagy nevezhetjük intuíciónak is – jó irányba fogja terelni önt, akár rendelkezésére áll a pszichohistória, akár nem.

– De mit fogok csinálni ön nélkül… Daneel?

– Köszönöm, hogy így hívott. Többé már nem vagyok Demerzel, csakis Daneel. Ami pedig azt illeti, hogy mit fog csinálni nélkülem… Gondolom, megpróbálja majd megvalósítani Joranum egyik-másik elképzelését az egyenlőségről és a társadalmi igazságszolgáltatásról. Ő talán nem gondolta ezeket komolyan – lehet, hogy csak a választókat akarta megnyerni szép ígéreteivel –, mindenesetre nem elvetélt ötletek. És találja meg a módját, hogyan segíthetne mindebben Raych. Ő hűséges maradt önhöz, bármennyire vonzották is Joranum nézetei, és most félig-meddig árulónak érezheti magát. Mutassa meg neki, hogy nem az. Ráadásul ezentúl sokkal szabadabban foglalkozhat a pszichohistóriával, mert a császár szívvel-lélekkel ön mögött áll majd.

– De mihez kezd ön, Daneel?

– Más elintéznivalóm is akad még a Galaxisban. Először is ott a Nulladik Törvény, mely szerint az emberiség érdekében kell tevékenykednem, már amennyiben meg tudom határozni annak mibenlétét. És, Hari…

– Igen, Daneel?

– Önnel itt marad Dors.

Seldon bólintott.

– Igen, itt marad nekem Dors. – Egy pillanatra elgondolkozott, aztán megszorította a robot erős kezét. – Minden jót, Daneel.

– Minden jót, Hari.

Azzal sarkon fordult, és elsétált a Palota folyosóján. Tartása egyenes volt, háta mögött röpködött első miniszteri köpenye. Seldon mozdulatlanul állt pár percig még azután is hogy Daneel eltűnt a szeme elől. Gondolataiba merült. Aztán hirtelen megindult az első miniszter lakosztálya felé. Még valamit el kellett ugyanis mondania Daneelnak – a legfontosabb dolgot a világon.

Egy ideig tétovázott a puha fénnyel megvilágított előtérben, aztán belépett. A szoba azonban üres volt. A fekete köpeny egy székre vetve hevert. Az első miniszteri lakosztály csupasz falai visszhangozták csak Harinak a robothoz intézett utolsó szavait:

– Minden jót, barátom. – Eto Demerzel eltávozott. Eltűnt R. Daneel Olivawval együtt.

MÁSODIK RÉSZ – I. CLEON

I. CLEON – …Noha sok dicsérettel illették, mint az utolsó császárt, aki a Birodalmat még viszonylagos egységben és jólétben tartotta, I. Cleon császár negyedszázados uralkodása a lassú hanyatlás képét mutatta. Természetesen ebből nem következik, hogy a folyamatért ő lett volna felelős, hiszen a Birodalom bukását olyan erejű politikai, illetve ökológiai tényezők tették elkerülhetetlenné, amelyekkel senki nem szállhatott volna szembe. Az uralkodó szerencsésen választotta meg első minisztereit – először Eto Demerzel, majd Hari Seldon személyében. Ez utóbbinak a pszichohistória kifejlesztésére folytatott kutatásaiban a császár sohasem vesztette el hitét. Cleon és Seldon váltak aztán annak a bizarr végkimenetelű joranumista összeesküvésnek a célpontjává, amely…

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

1

Mandell Gruber boldog ember volt. Legalábbis Hari Seldon számára így tűnt. Félbehagyta reggelt sétáját, megállt, és nézte őt.

Grubert, aki a negyvenes évei vége felé járhatott, tehát Seldonnál alig valamivel lehetett fiatalabb, megviselte a munka, a Császári Palota kertjének művelése, gondosan borotvált arca mégis mindig vidámságot tükrözött. Rózsaszín fejbőréből nem sokat rejtett el ritkuló, homokszőke haja. Halkan fütyörészett magában, miközben a bokrok levelein kutatott a fertőzés legapróbb nyoma után.

Természetesen nem ő volt a főkertész. Az egy luxus-berendezésű irodában üldögélt naphosszat, valahol a gigászi Császári Palota gyomrában, és csupán utasításokat osztogatott a rendelkezésére álló férfiak és nők hadának. Személyesen legfeljebb évente egyszer-kétszer járta végig a parkot.

Gruber csak egyik katonája volt a hadseregének, s mint Seldon megtudta, első osztályú kertészi rangban. Címét feltétlenül ki is érdemelte harmincévi hűséges szolgálata alatt.

– Csodálatosan szép napunk van ma – szólította meg Seldon, a tökéletesen simára egyengetett kavicsos sétányon állva. Gruber csillogó szemmel pillantott föl.

– Valóban, első miniszter úr. Ilyenkor sajnálom igazán azokat, akik a kupolák alatt élnek, bezárva.

– Akkor engem is sajnálhat, mert most épp oda tartok.

– Önt nem sok mindenért lehet sajnálni, első miniszter úr, de ha egy ilyen napon képes itt hagyni a szabad eget, mi, szerencsések, csak szánhatjuk.

– Köszönöm az együttérzését, Gruber, de, tudja, a kupolák alatt negyvenmilliárd trantori él. Valamennyiüket sajnálja?

– Bizony, uram. Szerencsém, hogy magam nem trantori származású vagyok, ezért is felelhettem meg kertésznek. Ezen a világon keveseknek adatik meg a felszínen dolgozni, de én mindenesetre közéjük tartozom.

– Az időjárás azonban korántsem mindig ilyen kedvező.

– Ez így igaz. Dolgoztam én már zuhogó esőben és üvöltő szélben is. De amíg az ember megfelelően felöltözik… Nézze. – Azzal széttárta a karját, s hozzá szélesen mosolygott, mintha az egész parkot magához akarná ölelni. – Itt van minden, barátom: a fák, a fű és az állatok. Az én dolgom szabályos növekedésre sarkallni a növényeket. Látta már valaha a park geometrikus szerkezetét, első miniszter úr?

– Hisz most is azt nézem, nem?

– Én úgy értem, a terveket, amiken kibontakozik igazi gyönyörűsége. Tapper Savand álmodta meg száz évvel ezelőtt, és azóta csak elenyészően kevés dolog változott. Ő nagy kertész volt, a legnagyobb, és az én szülőbolygómról jött.

– Az Anacreonról, ha jól emlékszem.

– Jól bizony. Távoli világ az, a Galaxis pereméhez közel, ahol még mindig vad a természet, és szép az élet. Taknyos kölyökként kerültem ide, amikor a mostani főkertész szolgálatba állt, még az öreg császár uralkodása alatt. Persze most újra akarják tervezni a parkot. – Gruber mélyet sóhajtott, és a fejét csóválta. – Pedig az nagy hiba lenne. Pont úgy jó, ahogy most van: minden tökéletesen elosztva, kiegyensúlyozva, a szem és a szellem legnagyobb gyönyörűségére. Az is igaz azonban, hogy a történelem folyamán a parkot többször átépítették már. A császárok hamar beleunnak a régibe, és az újat keresik, mintha az valamivel is jobb lenne. Mostani uralkodónk – legyen hosszú életű – a főkertésszel együtt tervezget. Legalábbis ez a szóbeszéd jár itt szájról szájra. – Ezt az utolsó mondatot gyorsan biggyesztette oda mondókája végére, mintha szégyellné magát, amiért pletykát terjeszt.

– Nem hinném, hogy a terveik egyhamar valóra válnának.

– Remélem is, első miniszter úr. Ha bokros teendői mellett jutna rá ideje, kérem, nézze meg a park tervelt. Ritka gyönyörűek. Ha rám bíznák a döntést, én biz egyetlen levelet, virágot vagy nyulat se mozdítanék el a helyéről ezen a pár száz négyzetkilométeren.

Seldon elmosolyodott.

– Ön remek ember, Gruber. Azon se csodálkoznék, ha egyszer kineveznék főkertésznek.

– Jaj, dehogy kívánom én azt. A főkertész nem szívhat friss levegőt, nem láthatja a természetet, és így mindent elfelejt, amit valaha is tanult. Ő ott él – mutatta megvetően –, és szerintem már egy bokrot se tud megkülönböztetni egy pataktól, ha valamelyik beosztottja meg nem mutatja neki.

Egy pillanatra úgy tűnt, Gruber mindjárt kiköp, de aztán mégsem talált rá alkalmas helyet.

Seldon halkan fölnevetett.

– Gruber, jó önnel beszélgetni. Ha elborítanak már a napi feladatok, kellemes pár pillanatig ellazítani, és hallgatni az életfilozófiáját.

– Á, első miniszter úr, nem vagyok én filozófus. Még iskolába is csak úgy futólag jártam.

– A filozófiához nem kell iskola, csak fürge agy és élettapasztalat. Hát, vigyázzon magára, Gruber, mert még elő találom léptetni.

– Ne tegye, első miniszter úr, és én örökre hálás leszek önnek.

Seldon mosolyogva indult tovább, de arcáról lefagyott a vidámság, amint eszébe jutottak az előtte tornyosuló gondok. Tíz éve viselte már az első miniszteri címet, és ha Gruber tudja, milyen szívből utálja az egészet, rokonszenve mindjárt az égig szökött volna. Vajon megértené ez az egyszerű ember, hogy ő a pszichohistória kifejlesztése során olyan rettentő dilemmával találta szembe magát, amiből nem lát kiutat?

2

Seldon életében a reggeli séta a béke parányi szigetét jelentette. Itt, a Császári Palota szomszédságában nehéz volt elképzelni, hogy a bolygó többi részére kupolák borulnak. Ez a kis földdarab akár a szülővilágán, a Heliconon is lehetett volna, vagy Gruberén, az Anacreonon.

Persze a béke érzete csupán illúzió volt. Ezt a parkot is erős őrség védte.

Valamikor, ezer évvel ezelőtt, a Császári Palota még korántsem volt ennyire fényűző, nem különült el ennyire a bolygó többi részétől – akkoriban vette kezdetét az első kupolák építése –, sőt, a parkja nyitva állt a Birodalom minden polgára előtt. A császár testőrök nélkül sétálgatott az ösvényeken, üdvözlésül oda-odabiccentve alattvalóinak.

Ennek vége. A parkot őrség lepte el, és még a trantoriak sem juthattak be a területére. Ez persze semmivel sem csökkentette a merényletek veszélyét, hisz az elkövetők többnyire a kormányhivatalnokok és a katonák közül kerültek ki. A császár és miniszterei tehát leginkább a Palota területén voltak veszélyben. Vajon mi történhetett volna, ha azon a csaknem tíz esztendővel korábbi napon Dors Venabili nincs vele?

Első évét töltötte mint első miniszter, és föltételezte, hogy többen vannak, akik féltékenyek rá a császár szeszélyes választása miatt. Sokan, akik hosszú ideje készültek már e poszt betöltésére, és jobban meg is feleltek volna rá, haraggal fogadták kinevezését. Ők persze nem tudhattak a pszichohistóriáról, sem arról, mennyire bízik benne a császár. A legegyszerűbb módszerhez folyamodtak hát, megvesztegették az első miniszter egyik fölesküdött testőrét.

Dors még inkább gyanakodhatott, mint Seldon maga, vagy legalábbis Demerzel eltűntével szigorúbb lett a férfi őrzésére vonatkozó utasítás. Igazság szerint Seldon miniszterségének első néhány évében az asszony szinte egy pillanatra sem vesztette szem elől.

Egy gyönyörű, meleg, nyári délutánon aztán megpillantotta, hogy a lenyugvó nap fénye megcsillan egy sugárvető csövén.

– A földre, Hari! – kiáltotta, és a gyepen át megiramodott az őrmester felé.

– Adja ide azt a sugárvetőt – szólította föl kimérten.

Az orgyilkosjelöltet egy pillanatra megbénította a felé rohanó nő látványa, de most magához tért, és sebesen az új célpontra irányította fegyverét.

Dors azonban már el is kapta a jobb csuklóját. Acélos szorítással emelte magasba a férfi kezét.

– Dobja el – sziszegte összeszorított fogai közül.

Az őrmester arca elfintorodott a fájdalomtól. Minden erejéből igyekezett megszabadulni.

– Hiábavaló minden próbálkozás, őrmester – figyelmeztette Dors. – A térdem csak centikre van az ágyékától, és ha csak egyet pislog, búcsút mondhat a férfiasságának. Úgyhogy ne moccanjon. Jó. És most nyissa szét a kezét. Ha nem dobja el azonnal a sugárvetőt, szilánkokra töröm a karját.

Egy kertész érkezett futva, kezében gereblyével, Dors azonban visszaintette. Az őrmester földre dobta a sugárvetőt.

Seldon is megérkezett.

– Majd én kézbe veszem az ügyet, Dors.

– Szó sem lehet róla. Menj be a fák közé, és a sugárvetőt vidd magaddal. Talán nincs egyedül.

Dors egy pillanatra sem engedett szorításán.

– És most, őrmester – mondta – áruija el nekem, ki vette rá erre a merénylet-kísérletre? Kik a cinkosai?

Az őrmester nem válaszolt.

– Ne legyen bolond – győzködte Dors. – Beszéljen! Megcsavarta a férfi karját, mire az térdre rogyott. Dors a lábát az őrmester nyakára helyezte. – Ha úgy véli, a hallgatás jól áll önnek, összeroppantom a gégéjét, és akkor így maradhat örökre. De még előbb alaposan ellátom a baját, egyetlen csontját sem hagyom épen. Jobb lesz hát, ha beszél.

És az őrmester beszélt.

– Hogy tudtad ezt megtenni, Dors? – kérdezte később az asszonytól Seldon. – Nem hittem, hogy te képes vagy ilyen… erőszakos cselekedetekre.

– Nem tettem nagy kárt benne, Hari – felelte Dors közömbösen. – A fenyegetés is elegendőnek bizonyult. Mindenesetre a te biztonságod számomra a legfontosabb.

– Hagyhattad volna, hogy én intézzem el.

– Miért? Hogy megőrizhesd férfiúi büszkeségedet? Először is nem lettél volna elég gyors. Másodszor, te akármit teszel is, arra számítanak, mert férfi vagy. Én azonban nő, a nők pedig, az általános vélekedés szerint nem olyan erőszakosak, mint a férfiak, ráadásul gyengébbek is. Minél többször mesélik majd el ezt az esetet, annál színesebb lesz a történet, így aztán annyira fognak félni tőlem, hogy senki sem mer ártani neked.

– A kivégzés is elrettentőleg fog hatni. Mert, tudod, az őrmesterre és a cinkosaira halál vár.

Dors általában érzelemmentes arcán erre fájdalmas kifejezés ült ki, mintha nem bírná elviselni, hogy az áruló őrmester halállal bűnhődjön, noha szemrebbenés nélkül keresztüllőtte volna az ő szeretett Hariját.

– De hisz semmi szükség kivégezni az összeesküvőket. Elég lenne a száműzetés is.

– Nem lenne elég – csóválta a fejét Seldon. – Ahhoz már késő. Cleon hallani sem akar enyhébb büntetésről. Akár idézhetném is előre, mit fog mondani.

– Szóval már határozott?

– Azonnal. Mondtam neki, hogy elegendő lenne a száműzetés vagy a börtönbüntetés, de ő hajlíthatatlan volt. Közölte velem: "Valahányszor a legegyszerűbb úton, de kemény kézzel akarok valamit elintézni, te is, akárcsak Demerzel annak idején, egyből elnyomónak és zsarnoknak kiáltasz ki. De ez az én palotám. Ez az én parkom. Ezek az én őreim. Az én biztonságom is az ő hűségükön múlik. Gondolod, ha valakiben alábbhagy a lojalitás, az mást is érdemelhet, mint azonnali halált? Különben hogyan biztosíthatnám a nyugalmadat? Hogyan biztosíthatnám a saját nyugalmamat?"

Azt mondtam, legyen tárgyalás. Mire ő: "Hát persze, rövid katonai tárgyalás lesz, de ne várj más ítéletet, mint halált."

Dors döbbenten nézett rá.

– És te ezt ilyen nyugodtan fogadod? Csak nem egyetértesz a császárral?

Seldon határozatlanul bólintott.

– De igen.

– Mert a te életedet fenyegette a támadás. Szakítottál talán az elveiddel? A bosszúállást választod?

– Nézd, Dors, én nem vagyok bosszúálló típus. Mindazonáltal a veszély nem egyedül engem fenyegetett, és nem is a császárt. A közelmúlt történelme megtanított már, hogy uralkodók jönnek és mennek. A pszichohistóriát kell megvédeni. Ha én meghalok is, nem kétlem, egy napon valaki újra előáll vele, ám a Birodalom gyorsan hanyatlik, nem várhatunk. Jelenleg pedig csak nekem van reális esélyem a szükséges technika kidolgozására.

– Akkor meg kéne tanítanod rá másokat – mondta Dors komoran.

– Azt teszem. Jugo Amaryl tehetséges utódomnak látszik, és összegyűjtöttem egy csapatnyi technikust is, akik még hasznunkra lehetnek, csakhogy ők sose lesznek olyan… – Elhallgatott.

– Olyan jók, mint te, olyan bölcsek, olyan alkalmasak a feladatra? Igazán ezt hiszed?

– Így gondolom, igen – felelte Seldon. – És ne feledd, ember vagyok. A pszichohistória az enyém, és ha elboldogulok vele, magamnak szeretném az érdemet.

– Ember – sóhajtott föl Dors, és a fejét csóválta szomorúan.

Lezajlottak a kivégzések. Ekkora tisztogatást már vagy száz éve nem látott a Birodalom. Két minisztert, öt alacsonyabb rangú kormányhivatalnokot és négy katonát – köztük a szerencsétlen őrmestert – ítéltek halálra. Azokat az őröket, akik a könyörtelen kihallgatások során a legkisebb mértékben is vétkesnek találtattak, fölfüggesztették szolgálatukból, és a Külvilágok legtávolabbi bolygóira száműzték őket.

Azóta egyetlen rosszindulatú megjegyzés nem hangzott el. Az első miniszter őrzésére olyan erőket rendeltek ki, hogy Dorsnak többé nem kellett mindenhová kísérgetnie. Mellesleg őt magát félelemmel vegyes tisztelettel "Tigrisasszonynak" keresztelték el. Láthatatlan jelenléte is megfelelő védelmet biztosított, és Cleon császár majdnem tíz évet tölthetett el teljes biztonságban.

Most azonban a pszichohistória elért arra a szintre, hogy bizonyos fokig megbízható jóslatokkal szolgáljon, és miközben Seldon miniszteri irodájából matematikai laboratóriumába tartván átvágott a parkon, nyugtalanul arra gondolt, ez a békés időszak könnyen véget érhet.

3

Akárhogy is, amikor belépett a laboratóriumba, nem bírta elnyomni magában a növekvő elégedettséget.

Hogy megváltozott minden.

Húsz évvel ezelőtt kezdődött az egész, saját próbálkozásaival másodosztályú heliconi komputerén. Akkor született meg agyában a parakaotikus matematika első ködös ötlete.

Aztán éveket töltött a Streeling Egyetemen. Jugo Amaryllal közösen megpróbálták egyszerűsíteni az egyenleteket, igyekeztek megszabadulni a fölösleges végtelen változóktól, és reménykedtek, hogy sikerül megtalálniuk a helyes utat a legrettenetesebb kaotikus hatások elkerülésével. Nem sokat haladtak előre.

Most azonban, tíz évvel később, az első miniszternek egy egész emeletnyi állt rendelkezésére a legmodernebb számítógépekből, és több kutatócsoport is dolgozott a különböző-problémák megoldásán.

Szükségszerűségből persze az emberek – őt magát és Jugót kivéve – mit sem tudtak a munkájukat összefogó nagy tervről. Mindannyian csupán a maguk szikláját görgették fölfelé a pszichohistória óriás hegyvonulatára. A hegy egészét csupán Seldon és Amaryl látta át, ám ők is csak homályosan, a legmagasabb csúcsok még előlük is ködbe burkolóztak.

Dors Venabilinek természetesen igaza volt. Ideje lenne már beavatnia embereit a nagy titokba. Az elmélet sokkal bonyolultabbá vált annál, hogysem ketten eligazodhassanak rajta. És Seldon tagadhatatlanul öregedett. Még ha hátravan is az életéből néhány évtized, legtermékenyebb korszakát már maga mögött hagyta.

Amaryl is egy hónap múlva harminckilenc lesz. Ez ugyan még nem annyira veszedelmes kor, de nem is számít már különösebben fiatalnak a matematikusok között. Ráadásul mivel csaknem Seldonnal egy időben kezdte el a pszichohistória kutatását, lassan bizonyára belőle is kifogynak az új gondolatok.

Amaryl azonnal elindult felé, amint meglátta, hogy belép. Seldon szeretettel figyelte. Amaryl ugyanannyira tősgyökeres dahlbeli volt, mint Raych, de izomfelépítése és zömök termete ellenére sem látszott annak. Hiányzott a bajusza, az akcentusa, egyáltalán, mintha minden dahli öntudat kiveszett volna belőle. Többi honfitársával ellentétben még Jo-Jo Joranum beszédei sem hatottak rá különösebben.

Számára nem létezett szektor-patriotizmus, sem bolygó-patriotizmus, sőt még a Birodalom iránt sem érzett semmiféle elkötelezettséget. Egész életét betöltötte a pszichohistória. Seldont piszkálta is emiatt az elégedetlenség. Ő maga sosem felejtette el életének a Heliconon eltöltött első két évtizedét, nem is gondolt magára másképp, mint heliconira. Nemegyszer eltöprengett rajta, vajon ez a tudat nem befolyásolhatja-e a pszichohistóriához fűződő viszonyát. Ideális esetben e tudományág megfelelő alkalmazásához az embernek a világok és szektorok fölött kell állnia, a Birodalmat csupán arctalan fogalomként kezelve – valahogy úgy, ahogy Amaryl teszi.

Seldon halkan sóhajtva beismerte magában, erre ő nem képes.

– Hari, úgy gondolom, most már tényleg haladunk – köszöntötte Amaryl.

– Úgy gondolod, Jugo? Csak gondolod?

– Nem akarok szkafander nélkül fejest ugrani az űrbe. – Ezt teljesen komoly arccal mondta (Seldon tudta jól, Amaryl nem büszkélkedhet különösebb humorérzékkel.) Közben beléptek privát irodájukba. Nem volt valami nagy, ám annál védettebb mindenféle lehallgatási kísérlet ellen.

Amaryl leült, és keresztbe vetette a lábát.

– A legutóbbi terved – mondta –, amivel kiküszöbölhetjük a káoszt, részben legalábbis működik. No persze ára van.

– No persze. Amit nyerünk a réven, azt elveszítjük a vámon. De hát így működik a világegyetem. Valahogy muszáj csapdába csalnunk.

– Egy picikét már sikerült is. Az eredmény olyan, mintha jégvirágos üvegen próbálnánk átlátni.

– Még mindig jobb, mint eddig, amikor évekig ólmon próbáltunk keresztülnézni.

Amaryl motyogott magában valamit, aztán így szólt:

– Most már legalább a fényt és az árnyékot meg tudjuk különböztetni.

– Hogyan?

– Nem tudom, de sikerült meghatároznom az Elsődleges Radiánst, amin egy ideje úgy dolgoztam már, mint egy… egy…

– Lamek. Ez egy teherhordó állat a Heliconon. A Trantoron nem létezik, de a hasonlatodhoz megfelel.

– Ha a lamek keményen dolgozik, akkor valóban.

Beütötte asztalán a biztonsági kódot, mire zajtalanul föltárult az egyik fiók. Egy sötét, áttetsző kockát vett ki belőle. Seldon érdeklődve nézegette. Ő maga dolgozta ki ugyan az Elsődleges Radiáns áramköreit, de Amaryl rakta össze.

A szoba elsötétült, és a levegőben egyenletek jelentek meg. Aztán számok rajzolódtak ki épp az asztal lapja fölött, mint láthatatlan drótokon függő marionettbábuk.

– Gyönyörű – szólt Seldon. – Egy napon, ha elég sokáig élünk, megláthatjuk, hogy a Radiáns matematikai jelek egész folyamát ontja ki magából, föltérképezve mind a múlt, mind a jövő történelmét. Áramlatokat is találunk majd benne, és akkor kidolgozhatunk olyan módszereket, amelyekkel megváltoztathatjuk ezeknek az áramlásoknak az irányát, ahogy nekünk tetszik.

– Igen – felelte Amaryl szárazon –, már ha együtt tudunk élni azzal a tudattal, hogy az általunk legjobbnak tartott alternatíva végül a legrosszabbnak is bizonyulhat.

– Higgy nekem, Jugo, lefekvés után minden éjjel ezen tépelődöm. Egyelőre azonban még nem értünk el arra a szintre. Nincs semmink ezen kívül, ez pedig nem több, ahogy mondtad, mintha egy jégvirágos üvegen át néznénk a fény és árnyék váltakozását.

– Így igaz.

– És szerinted mit látunk, Jugo? – Seldon kissé komoran méregette Amarylt. Lassan gyarapodik rajta a súlyfelesleg. Túl sok időt tölt a számítógépek – és most már az Elsődleges Radiáns – mellett, nem mozog eleget. És bár néhanap találkozgatott egy nővel, még nem házasodott meg. Nagy hiba! Még egy megszállottnak is szüksége van családra, hogy néha elvonja a figyelmét a tennivalókról.

Seldon saját sportos alakjára gondolt, és eszébe jutott Dors, aki mindent megtesz, hogy ilyen is maradjon.

– Hogy mit látunk? – kérdezett vissza Amaryl. – Hogy a Birodalom bajban van.

– A Birodalom mindig bajban van.

– Igen, de ez most határozottabban érződik. Lehetséges, hogy a központban készül valami.

– A Trantoron?

– Gondolom. Vagy a peremvidékeken. Vagy valami nehéz helyzet áll elő, mondjuk polgárháború, vagy a Külvilágok döntenek az elszakadás mellett.

– Ennek a megjövendöléséhez igazán nincs szükség a pszichohistóriára.

– Az az érdekes a dologban, hogy a két lehetőség kölcsönösen kizárja egymást. Vagy az egyik következik be, vagy a másik. Tessék! Nézd! A saját számításaid.

Hosszú ideig előregörnyedve tanulmányozták az Elsődleges Radiáns egyenleteit.

– Nem látom – szólalt meg végül Seldon –, miért zárná ki egymást a kettő.

– Én sem értem, Hari, hogy mi a pszichohistória haszna, ha semmi mást nem mutat nekünk, mint amit már amúgy is látunk. Ez itt valami olyasmi, amit egyébként nem láthatunk. Amit viszont nem mutat meg, az először is az, melyik alternatíva a kedvezőbb, másodszor pedig, mi a teendő, hogy a kedvezőbbik bekövetkeztét elősegítsük?

Seldon összeszorította a száját, aztán lassan így szólt:

– Megmondom én neked, melyik a kedvezőbb. Hadd menjenek a Külvilágok, csak a Trantor maradjon meg.

– Igazán?

– Ez nem kérdéses. Meg kell tartanunk a Trantort, ha másért nem is, azért, mert mi itt vagyunk.

– Csak nem a saját kényelmi szempontjaid alapján fogsz dönteni?

– Nem, de a pszichohistória ezt diktálja. Mi javunk származhat abból, ha a Külvilágokon megmarad a rend, közben a Trantoron a körülmények meggátolnak minket a pszichohistória továbbfejlesztésében? Nem is mondom, hogy megölnek, elég, ha nem dolgozhatunk. A mi sorsunk a pszichohistóriától függ. Ami a Birodalmat illeti, ha a Külvilágok elszakadnak, a széthullás folyamata csak hosszú idő alatt ér el a központig.

– Még ha igazad van is, Hari, mit tehetünk, hogy a trantori állapotokat megőrizzük?

– Hát, ezt még ki kell gondolnunk.

Némaság telepedett közéjük.

– A gondolkodás nem tesz boldoggá – közölte végül Seldon. – Mi van akkor, ha a Birodalom egész történelme a rossz irányt követte? Mindig ez jut eszembe, valahányszor Gruberrel beszélek.

– Ki az a Gruber?

– Mandell Gruber. Kertész.

– Ó. Az, aki a gereblyéjével akart megvédeni téged a merénylők ellen?

– Igen. Ezért azóta is hálás vagyok neki. Mindössze egy gereblyéje volt az összeesküvők sugárvetőivel szemben. Ez az igazi hűség. Akárhogy is, vele beszélni olyan, mintha friss levegőt szippantanék be. Nem tölthetem egész időmet azzal, hogy holmi udvaroncokkal és pszichohistórikusokkal társalgok.

– Ez jól esett.

– Ugyan már, tudod te, hogy értem. Gruber szereti a szabad tereket. Szereti a szelet, az esőt, a csikorgó fagyot, mindent, amit az időjárás a nyakába zúdíthat. Ezek azok, amik néha nekem is hiányoznak.

– Nekem nem. Az sem érdekelne, ha sohasem tehetném ki a lábam innen.

– Mert te a kupolák alatt nőttél föl. De gondold csak el, ha a Birodalom egyszerű, iparosítatlan világokból állna, állattenyésztő és földműves telepekből, alacsony népességgel és nagy szabad terekkel, vajon nem lenne jobb nekünk?

– Szerintem ez rémes.

– Szabadidőmben igyekeztem utánanézni. Az eredmény bizonytalan egyensúlyi állapot lenne. Egy általam leírt, kis népességű világ vagy elszegényedik és majdnem állati szintre süllyedne, vagy mégiscsak elindul az ipari fejlődés útján. Addig borotvaélen táncol. Valami okból a Galaxis csaknem minden bolygója az utóbbi lehetőség mellett döntött.

– Mert az a jobb.

– Talán. De nem tarthat örökké. Mi éppen most szembesülünk a túlzásba vitt iparosítás következményeivel. A Birodalom már nem húzhatja soká, mert… mert túlhevült. Nem találok rá más kifejezést. Hogy mi következik, azt nem tudhatjuk. Ha a pszichohistória segítségével megakadályozzuk a bukást, vagy, ami valószínűbb, meggyorsítjuk az utána következő újjáépülési folyamatot, vajon nem csupán a túlhevülés megismétlődését segítjük elő? Vajon valóban ez az emberiség egyedüli választása? Hogy mint Sziszüphosz, görgesse hegynek fölfelé a maga szikláját, míg az a csúcson átbukva le nem zuhan a másik oldalon?

– Ki az a Sziszüphosz?

– Egy primitív mitológia hőse. Jugo, többet kéne olvasnod.

Amaryl vállat vont.

– Hogy többet megtudjak Sziszüphoszról? Nem érdekes. De talán a pszichohistória utat mutat nekünk egy egészen új társadalmi forma felé, amihez még csak hasonlót sem láttunk, ami szilárdabb és vonzóbb lesz.

– Remélem – sóhajtotta Seldon. – Remélem, bár egyelőre nem látom jelét. A közeljövőben azon kell dolgoznunk, hogy elengedjük a Külvilágokat. Azzal megkezdődhet a Galaktikus Birodalom bukása.

4

– Azt feleltem neki – mondta Hari Seldon : "Azzal megkezdődhet a Galaktikus Birodalom bukása.” És így is gondolom, Dors.

Az asszony csak hallgatott, száját összeszorította. Annakidején Seldon első miniszteri kinevezését is úgy fogadta, mint minden egyebet – hűvösen. Az ő feladata csak az volt, megvédje a férfit és a pszichohistóriát. Persze tudta jól, annak új címe nem könnyíti meg a dolgát. A legjobb védelem az, ami észrevehetetlen, csakhogy amíg Seldon a Birodalom űrhajós-napos címerének fényében éli, élete bosszantó korlátok közé szorult.

Dorsot az sem töltötte el elégedettséggel, hogy napjaik főnyűző környezetben teltek, a lehallgatástól védő zavaróterek teljes biztonságában, ráadásul saját történelmi kutatásaira is jóformán végtelen mennyiségű pénzt fordíthatott. Boldogan elcserélte volna mindezt régi szállásukért a Streeling Egyetemen. Vagy még inkább valami névtelen lakásért egy névtelen szektorban, ahol senki sem ismeri őket.

– Ez mind nagyon szép, Hari drágám – mondta –, de nem elég. – Mi nem elég?

– Az információ, amit adsz nekem. Azt mondod, elveszíthetjük a Külvilágokat. Hogyan? Miért?

Seldon megeresztett egy kurta mosolyt.

– Valóban jó lenne mindezt tudni, Dors, de a pszichohistória jelenleg még nem áll azon a fokon, hogy elárulhassa.

– Akkor hadd halljam a te véleményedet. Vajon a helyi kormányzóknak érdeke a függetlenség kikiáltása?

– Mindenesetre számolnunk kell vele. Volt már rá példa a történelemben – és ezt te nálam sokkal jobban tudod – de az efféle elszakadási törekvések sosem bizonyultak tartósnak. Ezúttal talán mégis azok lesznek.

– Mert a Birodalom legyengült?

– Igen, mert a kereskedelem sokkal jobban akadozik, mint régen, mert a kommunikáció is merevebb, és mert a Külvilágok kormányzói jelenleg közelebb állnak a függetlenség eléréséhez, mint valaha. Ha valamelyikükben fölébred az ambíció…

– Meg tudod mondani, melyik erre a legesélyesebb?

– Egyáltalán nem. A pszichohistóriából legfeljebb annyit tudhatunk meg egyelőre, hogy ha egy kormányzóban fölébred az ambíció, akkor sokkal alkalmasabbak lesznek terveihez a körülmények, mint bármikor a múltban. Persze más is közrejátszhat, mondjuk egy természeti katasztrófa vagy egy polgárháború két külvilági koalíció között. Egyelőre egyiket sem lehet előre látni, de azt megmondhatjuk, ha bármi ilyesmi bekövetkezik, az sokkal súlyosabb következményekkel járhat, mint akár egy évszázaddal ezelőtt.

– De ha nem tudod pontosabban, mi fog történni a Külvilágokon, hogyan segíthetnéd elő az elszakadásukat, ugyanakkor megtartva a Trantort?

– Itt meg kell próbálni stabilizálni a körülményeket, és elhanyagolni a Külvilágokat. A pszichohistória nem írhatja elő a teendőket azok következményeinek ismerete nélkül, tehát, hogy úgy mondjam a saját kezünkben kell tartsuk a gyeplőt. Az idő múlásával a technika egyre tökéletesedik majd, és mind kevesebb szükség lesz a beavatkozásra.

– Hát igen – mondta Dors –, az idő múlásával.

– Úgy van. És ez is csak remény.

– De mégis, miféle veszély fenyegeti a Trantort, ha megtartjuk a Külvilágokat?

– Ugyanazok a lehetőségek állnak fenn: gazdasági és szociális tényezők, természeti katasztrófák, hatalmi harcok a legfelsőbb vezetésben. És még valami. Jugónak úgy írtam le a Birodalmat, hogy túlhevült, és ez az összes világ közül a Trantorra a leginkább érvényes. Már meg is kezdődött a leépülés. Az infrastruktúra – vízellátás, fűtés, hulladékeltakarítás, üzemanyag-szállítás, meg minden – szokatlan problémákkal küzd, és ez egyre inkább aggaszt engem.

– És mi a helyzet a császár halálával?

Seldon széttárta a karját.

– Egyszer az is bekövetkezik, de Cleon egyelőre jó egészségnek örvend. Velem egyidős; ezt én már öregkornak érzem, de ő uralkodónak még egész fiatal. A fia teljesen alkalmatlan az uralkodásra, trónkövetelőkben azonban nem lesz hiány. Ez valószínűleg gondot is okoz majd, de történelmi értelemben vett katasztrófára nem kell számítani.

– Akkor beszéljünk a merényletről.

Seldon idegesen pillantott föl.

– Ezt ne mondd ki. Még ha védenek is minket a zavaróterek, akkor se.

– Hari, ne légy bolond. Ezzel a lehetőséggel is számolnunk kell. Volt idő, amikor a joranumisták könnyű szerrel átvehették volna a hatalmat, és akkor a császár, akár így, akár úgy…

– Nem hiszem. Inkább fölhasználták volna a saját céljaikra. Különben is, felejtsd el. Joranum tavaly meghalt a Nishayán, méghozzá fölöttébb szánalomra méltó körülmények között.

– Hiszen voltak még követői.

– Hát persze. Mindenkinek vannak követői. Nem találkoztál történelmi tanulmányaid során a heliconi globalista párttal?

– Nem találkoztam. Nem akarom megsérteni az érzéseidet, Hari, de hogy őszinte legyek, egyetlen fontosabb eseményről sem hallottam a Heliconnal kapcsolatban.

– Nem sértődök meg. Dors. Én mindig azt mondom, boldog az a világ, amelyiknek nincs történelme. De akárhogy is, úgy kétezernégyszáz évvel ezelőtt a szülőbolygómon összegyűlt egy csoport ember, akik meggyőződéssel vallották, hogy a Helicon az egyetlen lakott világ az univerzumban. Sőt, maga a Helicon a világegyetem, körülötte az ég pedig egy szilárd gömbhéj, melyre fölfüggesztve ragyognak a csillagok.

– Hogy hihettek ilyesmiben? – döbbent meg Dors. – Hisz akkoriban már a Birodalomhoz tartoztak.

– Igen, de a globalisták azt vallották, a Birodalom létére vonatkozó valamennyi bizonyíték csupán érzékcsalódás, vagy szándékos félrevezetés eredménye, hogy a császári küldöttek szerepét elmaszkírozott heliconiak játsszák valamiféle összeesküvés részeként. A józan ész csődje.

– És, mi történt?

– Azt hiszem, minden ember szívesen hiszi, hogy az ő bolygója a világ közepe. Befolyásuk csúcsán a globalisták a népességnek legalább tíz százalékát meggyőzték elméletük igazáról. Persze ez csak tíz százalék, de egy igen erős kisebbség, mely fölülkerekedett a közömbös többségen, és már-már hatalomátvétellel fenyegetett.

– De ugye nem sikerült nekik?

– Nem. A globalizmus elterjedése ugyanis a birodalmi kereskedelem visszaesését okozta, mire a Helicon gazdasága rohamosan hanyatlani kezdett. Amikor ezt az emberek pénztárcája is megérezte, a mozgalom hamar elveszítette népszerűségét. Ez az eseménysor akkoriban sokakat zavarba ejtett, ám a pszichohistória mindezt előre megjósolhatta volna.

– Értem. De Hari, mi az értelme ennek a történetnek? Gondolom, valami köze csak van a korábbi témánkhoz.

– Az a köze, hogy az efféle mozgalmak sosem halnak el teljesen, elveit akármennyire nevetségesnek tartják is a normális emberek. A Heliconon még most is, még most is vannak globalisták. Nem sokan, de időnként hetvenen-nyolcvanan is összegyűlnek egy Globalista Kongresszusra, és nagy élvezettel tárgyalják ki az elméletüket. A joranumista mozgalom fellépése óta mindössze tíz év telt el, úgyhogy nem lennék meglepve, ha még mindig lennének hívei.

– És ezek a maradványok nem jelenthetnek veszélyt?

– Nem hiszem. Jo-Jo karizmája tette a mozgalmat veszélyessé, ő pedig halott. Még csak nem is hősi halált halt, hanem szánalmasan, száműzetésben, megtörve távozott el.

Dors fölállt, és gyors léptekkel járkálni kezdett a szobában, ökölbe szorított kezét maga mellett lóbálva. Aztán egyszer csak megállt a még mindig ülő Seldon előtt.

– Hari – mondta –, hadd mondjam el a véleményemet. Ha a pszichohistória komoly zavargásokat jósol a Trantoron, szerintem a maradék joranumisták szervezkednek a császár meggyilkolására.

Seldon idegesen fölnevetett.

– Rémeket látsz, Dors. Nyugodj meg.

De rá kellett döbbennie, neki sem könnyű kivernie a fejéből az asszony szavait.

5

Mynek szektora hagyományosan szembe helyezkedett az I. Cleon képviselte Entun-dinasztiával, mely már évszázadok óta kormányozta a Birodalmat. Ez az ellenállás onnan eredt, hogy valamikor Mynekből is kerültek ki császárok. Dinasztiájuk ugyan nem volt hosszú életű, és uralkodásuk sem különösebben sikeres, a szektor népe és vezetői mégis nehezen tudták elfeledni valamikori jobb sorsukat. Az a kérészéletű vállalkozás, amikor tizennyolc évvel ezelőtt Rashelle, Mynek önjelölt polgármesternője nyíltan szembefordult a Birodalommal, csak tovább növelte a polgárok büszkeséggel vegyes csalódottságát.

Mindezek után természetesnek látszott, hogy az összeesküvés központja nem is találhatna jobb rejtekhelyet az egész Trantoron.

A mozgalom öt vezetője most egy asztal körül ült, a szektor egyik lerobbantabb negyedének egy épületében. A helyiség bútorzata szegényes volt, lehallgatás elleni védelme azonban annál jobb.

A legdíszesebb széken ült a csoport vezetője. Arca csontos volt, bőre fakó, széles ajkai pedig olyan vértelenek, hogy alig látszottak. Hajába itt-ott ősz szálak vegyültek, szemében azonban kiolthatatlan, haragos lángok lobogtak.

A vele szemben illő férfit figyelte. Ő valamivel öregebbnek tűnt, és testesebbnek, haja csaknem teljesen hófehér. Tokája beszéd kézben minden szónál megrezdült.

– Nos? – szögezte neki a vezető. – Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy nem végeztél semmit. Magyarázatot követelek!

– Régi joranumista vagyok már, Namarti – felelte az idősebb férfi. – Miért kéne magyarázatot adnom a tetteimről?

– Rengeteg régi joranumista van közöttünk – vágta rá Gambol Deen Namarti, Laskin "Jo-Jo" Joranum egykori jobb keze. – És közülük sokan tehetetlenek már, elpuhultak, mindent elfelejtettek. Régi joranumistának lenni talán nem is több már, mint ha azt mondom az illetőre, vén bolond.

Az idősebb férfi hátradőlt.

– Szóval vén bolondnak nevezel? Engem? Kaspal Kaspalovot? Én mér akkor Jo-Jo mellett álltam, amikor te még be sem léptél a pártba, amikor még csak céltalan, névtelen senki voltál.

– Nem téged neveztelek bolondnak – szólt közbe élesen Namarti. – Csupán azt mondtam, sok régi joranumista bolond. Most bebizonyíthatod, hogy nem tartozol közéjük.

– Én Jo-Jóval együtt…

– Felejtsd el. Ő már halott.

– De a szelleme tovább él.

– Ha ezzel segíti a harcunkat, éljen csak. De ezt csupán másokkal kell elhitetnünk, nem magunkkal. Mi jól tudjuk, ő sem volt szeplőtelen.

– Tiltakozom!

– Ne akarj hőst faragni egy hétköznapi emberből, hisz követett el hibákat. Azt hitte, pusztán a szavak erejével kifordíthatja sarkéból a Birodalmat…

– A történelem megmutatja, hogy szavakkal hegyeket lehet megmozgatni.

– Azok akkor valószínűleg nem Joranum szavai lehettek. Róla nagyon is lesírt mycogeni származása. Ráadásul bedőlt a cselnek, és azzal rágalmazta meg az első minisztert, Eto Demerzelt, hogy robot. Én figyelmeztettem a veszélyre, de nem hallgatott rám, és ennek meg is lett a következménye. Most kezdjünk mindent újra, tiszta lappal, rendben? Kifelé bármilyen képet alakítunk is ki Joranumról, magunkat ne próbáljuk becsapni.

Kaspalov nem tiltakozott többet. A másik három tekintete Namartiról az idősebb férfira vándorolt, aztán vissza, egyikük sem szállt be a vitába.

– Amikor Joranumot száműzték a Nishayára, a mozgalom széthullott, és már-már teljesen el is tűnt – folytatta Namarti élesen. – Hogy ez végül nem következett be, az csak nekem köszönhető. Lépésről lépésre én építettem ki újra a hálózatot, amely immár az egész Trantort befonja. Ezt ti is tudjátok.

– Tudjuk, főnök – morogta Kaspalov. A cím használatából egyértelműen kitűnt, a férfi békülni akar.

Namarti összeszorított szájjal elmosolyodott. Nem ragaszkodott ugyan rangjának emlegetéséhez, de hallatára mindig elégedettség töltötte el.

– Ti is tagjai vagytok ennek a hálózatnak – mondta –, és így megvannak a kötelességeitek.

Kaspalov mocorogni kezdett. Látszott, vívódik magában, és végül meg is szólalt:

– Azt mondtad, főnök, te figyelmeztetted Joranumot, ne rágalmazza meg az első minisztert. Ő ugyan nem hallgatott rád, de legalább kimondhattad a véleményedet. Hadd éljek én is ezzel a kiváltsággal, és hadd figyelmeztesselek egy hibádra, még ha Joranumhoz hasonlóan nem is fogadod meg a tanácsot.

– Hát persze, beszélj csak, Kaspalov. Azért vagy itt, hogy ezt megtehesd. Mit akarsz mondani?

– Az új taktikádat, főnök, hibásnak érzem. Csak széthúzást és pusztítást okozol vele.

– Hát persze! Éppen ez a célom. – Namarti is fészkelődni kezdett, nagy erőfeszítéssel nyelve le haragját. – Joranum a meggyőzés eszközével próbálkozott, de nem járt sikerrel. Mi most tettekkel kényszerítjük térdre a Trantort.

– De vajon mennyi időre? És milyen áron?

– Hogy milyen tartósan, az majd kiderül, de az okozott kár csekély lesz. Egy kis energia-kimaradás itt, egy kis vízhiány ott, vagy csatornadugulás, vagy klímaberendezés-leállás. Az egész nem okozhat apróbb kényelmetlenségeknél többet.

Kaspalov a fejét csóválta.

– Ez öngerjesztő folyamat.

– No igen, és mi azt akarjuk, hogy hasonlóképp növekedjen a lakosság elégedetlensége. Ide figyelj, Kaspalov. A Birodalom pusztul. Ezt mindenki tudja. Legalábbis az aki intelligens gondolkodásra képes. Technológiai meghibásodások akkor is bekövetkeznek, ha mi nem teszünk semmit. Épp csak be kell segítenünk egy kicsit.

– Veszélyes útra lépsz, főnök. A Trantor infrastruktúrája hihetetlenül összetett. Egy óvatlan húzás romba döntheti az egészet, akár egy kártyavárat.

– Eddig még semmi ilyesmi nem következett be.

– De a jövőben könnyen megtörténhet: És mi van, ha az emberek rájönnek, hogy mi állunk az események mögött? Széttépnek minket dühükben. A császárnak riasztania sem kéne a hadseregei, a tömeg meglincselne mindannyiunkat.

– Honnan tudhatnák meg, hogy mi mozgatjuk a szálakat? Szerintem minden csalódásukat a kormányra zúdítják majd, a császár tanácsadóira. Eszükbe sem jut kombinálni.

– És mi hogy tudunk majd egymás szemébe nézni, azok után, amiket tettünk?

Az idős férfi ezt az utolsó kérdést már suttogva tette föl, annyira elragadták az érzelmek. Könyörgőn pillantott szemben ülő parancsnokára, akinek hűséget fogadott. Annakidején azonban azért esküdött fel, mert hitte, hogy Namarti ugyanúgy a szabadságot tartja majd alapelvének, mint Joranum. Most elgondolkodott, vajon Jo-Jo örülne-e, ha látná, hogyan váltják valóra álmait.

Namarti csettintett a nyelvével, ahogy egy dorgáló szülő teszi engedetlen csemetéjét nevelve.

– Kaspalov, ugye nem gondolod komolyan ezt a szentimentális kitörést? Amint hatalomra jutunk, újra rendbe rakunk mindent. Az embereket magunk mögé tudjuk állítani Joranum kormányt bíráló, legnépszerűbb szövegeivel, és ha már kellőképp megszilárdítottuk a helyzetünket, hatásos, erős kezű vezetést valósítunk meg. Jobbá tesszük a Trantort, hatalmasabbá a Birodalmat. Fölállítunk valami tanácsszervet, ahol a nép küldöttei rojtosra beszélhetik a szájukat, de a hatalmat mi gyakoroljuk majd.

Kaspalov határozatlanul hallgatott.

– Nem vagy biztos a dolgodban? – mosolyodott el Namarti. – Hisz nem veszíthetünk. Eddig rendben ment minden, és ezután sem lesz semmi gond. A császárnak fogalma sincs róla, mi készül. Az első minisztere pedig egy matematikus. Igaz, Joranumot tönkretette, de azóta nem csinált semmit.

– De van valamije, amit úgy hív… öö…

– Felejtsd el. Joranum is fontosnak tartotta ezt, de csak mert Mycogenből származott. A robotmániája is abból adódott. Ennek a matematikusnak nincs semmije…

– Históriai pszichoanalízis, vagy valami ilyesmi. Hallottam, Joranum egyszer azt mondta…

– Felejtsd el. Csak tedd a dolgod. Te intézed el a klímaberendezéseket az Anemoria szektorban. Hogy hogyan, azt rád bízom. Mindenesetre növekedjen meg a páraszint, büdösödjön meg a levegő, vagy valami ilyesmi. Ettől még senki sem hal meg, úgyhogy ne gyötörd magad fölösleges bűntudattal. Egyszerűen csak kényelmetlenséget okozol másoknak, amitől megnövekszik elégedetlenségük a Birodalom vezetésével szemben. Számíthatunk rád?

– Igen ám, de ami a fiataloknak és az egészségeseknek csupán apróbb kellemetlenség, mit vált ki vajon a csecsemőknél, öregeknél és betegeknél?

– Szóval garanciát akarsz arra, hogy senkinek nem esik baja?

Kaspalov megint csak morgott valamit.

– Képtelenség bármit is úgy elkezdeni, hogy garantáljuk, senkinek nem esik baja. Megmondtam, tedd a dolgod. Csináld úgy, hogy a lehető legkevesebb embernek essen bántódása, ha már ez a vesszőparipád, de csináld!

– Még valamit mondanék, főnök – találta meg a hangját Kaspalov

– Éspedig? – sóhajtott Namarti elgyötörten.

– Évekig eltarthat még az infrastruktúra lepusztulása. Egyszer azonban eljön az idő, amikor az emberek elégedetlenségét kihasználva magadhoz ragadhatod a hatalmat. Hogy tervezed?

– Egészen pontosan tudni akarod?

– Igen. Mert minél hamarabb lecsapunk, annál kisebb az okozott kár, annál hatásosabb lehet a beavatkozás.

– Még nem döntöttem a "beavatkozás" végleges módjáról – válaszolta Namarti lassan. – De megtörténik, ha eljön az ideje. Addig is, megteszed, amit rád bíztunk?

Kaspalov lemondóan bólintott.

– Igen, főnök.

– Akkor menj – intett Namarti türelmetlenül az ajtó felé.

Kaspalov fölállt, sarkon fordult és kiment. Namarti le nem vette róla a szemét, míg el nem tűnt a csukódó ajtó mögött.

– Kaspalov megbízhatatlan – fordult aztán a balján ülőhöz. – Eladta magát, és csak azért kíváncsi a terveinkre, hogy kiszolgáltathassa az ellenségeinknek. Intézzétek el.

A másik bólintott. Mindhárman kimentek Namarti egyedül maradt a szobában. Kikapcsolta a világító falelemeket, csupán a mennyezeten hagyott meg egy fényes négyzetet, mely nem engedte teljes sötétségbe borulni a helyiséget.

Arra gondolt, minden láncnak megvan a leggyengébb szeme, amitől mielőbb meg kell szabadulni. Történt már ilyen a múltban is, Így erősödhetett meg szervezetük.

A félhomályban elmosolyodott, arcát vadállati öröm torzította el. Elvégre a hálózat már a Palotába is beférkőzött – bár ez a szál még nem volt túl megbízható, de már létezett, és a jövőben számítani lehet rá.

6

A Császári Palota kupoláktól nem védett területén az időjárás továbbra is meleg, napos volt. Ilyesmi nem fordult elő gyakran. Harinak eszébe jutott, mit mesélt egyszer Dors, miért választották ezt a vidéket a hideg teleivel és gyakori esőivel együtt császári székhelyül.

– Nem is igazán választották – mondta az asszony. – Ez a Morovian család birtoka volt, még a Trantori Királyság korai éveiben. Amikor aztán a Királyságból Birodalom lett, a császár számos rezidenciát építtetett magának, nyári; téli, meg mindenféle más palotákat. A bolygót szép lassan beborították kupolákkal, de az egyik uralkodó annyira megkedvelte ezt a helyet, hogy végül befedetlen maradt. Különlegesség lett belőle, és ez a különlegesség nyerhette el aztán a következő császár tetszését… meg a következőét… meg a következőét… Egyszóval hagyomány lett belőle.

Mint minden hasonló esetben, Seldon ekkor is elgondolkodott: Vajon hogyan kezelné ezt a pszichohistória? Előre láthatja vajon, hogy egy kis terület fedetlen marad, de azt nem árulhatja el, melyik? Vagy talán mindent pontosan megmutathat? És vajon tévedhet abban, amit megmutat? Hogyan veheti számításba egy császár személyes ízlését, aki épp az adott időszakban foglalja el a trónt, és csupán pillanatnyi szeszélyből hoz meg egy bizonyos döntést? Ez maga a káosz – maga az őrület.

I. Cleon láthatóan élvezte a jó időt.

– Öregszem, Seldon – szólt. – De ezt aligha kell mondanom, hiszen egyidősek vagyunk. Az bizony az öregedés jele, ha semmi kedvem teniszezni vagy horgászni – habár nemrég telepítették be hallal a tavat –, és csak szép nyugodtan sétálgatok a park ösvényein, és ez boldoggá tesz.

Beszéd közben diót evett, ami Seldont leginkább a szülőbolygóján termesztett tökmagra emlékeztette, bár valamivel nagyobb volt, és kevésbé ízes. Cleon a foga között roppantotta össze a héját, lehántotta, aztán a belet bekapta.

Seldon nem szerette különösebben ennek a diófajtának az ízét, de ennek ellenére elfogadta, amikor a császár feléje kínált néhányat.

Cleon a kezében gyűjtötte a héjdarabokat, és most körülpillantott, hátha meglát valami edényféleséget, amibe beledobhatja őket. Nem talált, ám észrevett a közelben egy kertészt, aki illően vigyázzba vágta magát a császár megjelenésekor, és fejét tisztelettudóan lehorgasztotta.

– Kertész! – szólt oda neki Cleon. A férfi sietve elébe járult.

– Felség?

– Szabadíts meg ezektől – mondta a császár, beleszórva a dióhéjakat a kertész markába.

– Igenis, felség.

– Nálam is van néhány, Gruber – szólalt meg Seldon.

Gruber feléje nyújtotta a kezét, és szinte szégyellősen suttogta: – Parancsoljon, első miniszter úr.

Aztán elsietett. A császár kíváncsian kísérte szemével.

– Ismered a fickót, Seldon?

– Igenis, felség. Régi barátom.

– A kertész régi barátod? Hogy lehet ez? Talán csak nem ő is matematikus volt egykor?

– Nem, felség. De talán emlékszik is a történetre. Akkor ismertem meg, amikor… – megköszörülte a torkát, és azon töprengett, hogyan hozhatná föl legtapintatosabban a témát – …az ön kegyes kinevezése után nem sokkal az az őrmester az életemre tört.

– Á, a merényletkísérlet. – Cleon szemét az égre emelte, mintha mérgét akarná legyűrni. – Nem tudom, miért retteg mindenki ettől a szótól.

– Talán – felelte Seldon behízelgő hangon, amiért legszívesebben leköpte volna magát – mi többiek jobban aggódunk felséged testi épségéért, mint saját maga.

Cleon gúnyosan elmosolyodott.

– Én mindenesetre ki merem mondani. De mi köze az egészhez ennek a Grubernek? Így hívják, Gruber?

– Igen, felség. Mandell Gruber. Bizonyára emlékszik, hogy volt akkor egy kertész, aki a gereblyéjével fölfegyverkezve szaladt a segítségemre a sugárvetős őrmester ellenében.

– Á, igen. Ez a fickó volt az a kertész?

– Úgy van, felség. Azóta is barátomnak tartom, és ha kijövök a parkba, csaknem mindig elbeszélgetek vele. Úgy érzem, vigyáz rám, felelősséget érez értem. És persze én is kedvelem.

– Megértelek. De ha már itt tartunk, hogy van csodálatra méltó feleséged, dr. Venabili? Ritkán látom.

– Ő történész, felség. Szereti magát beleásni a múltba.

– Nem félsz tőle? Mert én félnék a helyedben. Elmesélték nekem, hogy elbánt azzal az őrmesterrel. Az ember szinte megsajnálta a gazfickót.

– Csak engem védelmez ilyen vadul, de az utóbbi időben nem volt rá sok lehetősége. Elcsöndesedett errefelé az élet.

A császár a távolban baktató kertész felé pillantott.

– Megjutalmaztuk mi azt az embert?

– Én igen, felség. Van két lánya, és én gondoskodtam róla, hogy amennyiben unokái születnek, legyen miből iskoláztatniuk őket.

– Nagyon helyes. De a kertésznek is kéne valami, mondjuk egy előléptetés. Jó szakember?

– Kiváló, felség.

– A főkertész, Malcomber – ha jól emlékszem a nevére – elég öreg már, nem a legalkalmasabb a posztjára. Jócskán benne jár hetvenes éveiben. Gondolod, ez a Gruber átvehetné a munkáját?

– Semmi kétségem, felség csakhogy ő jobban szereti a jelenlegi helyét. Így a szabadban lehet, ha esik, ha fúj.

– Különös felfogás. De biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb hozzászokik az adminisztrációs munkához. Ráadásul legfőbb ideje fölújítani a parkot. Hmm. Ezen gondolkoznom kell még. A te Gruber barátod talán pontosan az én emberem. Apropó, Seldon, hogy értetted azt, hogy elcsendesedett errefelé az élet?

– Úgy, felség, hogy az udvarban elült minden viszálykodás. Alig van példa intrikára.

– Nem így látnád, Seldon, ha te lennél a császár, és neked kéne foglalkoznod az összes hivatalnok panaszaival. Hogy mondhatod, hogy elcsendesedett az élet, amikor hozzám minden héten újabb jelentések futnak be különböző súlyos üzemzavarokról Trantor-szerte?

– Ilyesmik mindig is történtek.

– A korábbi években nem volt ennyi.

– Meglehet, felség. De az infrastruktúra is elavul. A megfelelő karbantartás elvégzése rengeteg munkába és pénzbe kerülne. Márpedig az emberek nem örülnének újabb adóemelésnek.

– Annak sohasem örülnek. Ahogy hallom, a szektorok polgárai egyre elégedetlenebbek az üzemzavarok miatt. Ennek véget kell vetni. Tiéd a feladat, Seldon. Mit mond a pszichohistória?

– Amit a józan ész is: öregszik minden.

– Látod, máris elromlott ez a szép nap. Ezt a dolgot mindenestül rád bízom.

– Igenis, felség – felelte Seldon halkan.

A császár odébbállt, és ő arra gondolt, számára is elromlott ez a szép nap. A központ leromlása az, amit leginkább nem akart, De mivel akadályozhatná meg, és mivel háríthatná át a krízis terhét a Külvilágokra?

A pszichohistóriától hiába várt volna választ.

7

Raych Seldont elégedettséggel töltötte el, hogy hónapok óta először igazi családi vacsorán vehet részt annak a két embernek a társaságában, akikre apjaként és anyjaként gondolt. Tudta persze, biológiai értelemben nem ők a szülei, de ez nem számított. Mosolya akkor is határtalan szeretetet sugárzott feléjük.

A környezet nem volt olyan barátságos, mint a régi időkben, Streelingben, amikor még egy kis lakásban laktak az egyetem területén. Itt sajnos semmi sem tudta elrejteni az első miniszteri lakosztály hivalkodó pompáját.

Raych néha megállt a tükör előtt, és eltöprengett, vajon mit keres ő itt? Szüleinél feltűnően alacsonyabb volt, alig 163 centi. Zömök testén izmok feszültek, sehol semmi háj. Haja fekete volt, csakúgy, mint jellegzetes dahli bajusza, melyet gondosan ápolt.

A tükörben azonban még mindig azt az egykori utcagyereket látta, aki rongyokban, egy fillér nélkül élte életét, míg óriási szerencséje össze nem hozta Harival és Dorsszal. Seldon persze akkoriban még sokkal fiatalabb volt, talán annyi idős, amennyi ő most. Bámulatos módon Dors azóta mit sem változott. Még mindig ugyanolyan karcsú volt, és fürge, mint amikor Raych elvezette őket Billibottonban Rittah anyóhoz. Az egykori szegény utcagyerekből azonban időközben államhivatalnok lett, a Népességnyilvántartási Minisztérium gépezetének egyik apró fogaskereke.

– Mi újság a minisztériumban, Raych? – kérdezte Seldon. – Előbbre jutottatok?

– Valamennyire. Beiktattuk a törvényeket, megszülettek a császári állásfoglalások, ki is hirdettük őket. Mégis, nagyon nehéz az embereket megmozgatni. Hiába szónokolunk a testvériségről, amikor senki sem érzi testvérnek a másikat. És ami a legjobban megdöbbent, az az, hogy a dahlbeliek sem jobbak a többinél. Ők is egyenlőséget akarnak, de közben ugyanúgy elnyomnának másokat, ha volna rá lehetőségük.

– Képtelenség ilyen rövid idő alatt megváltoztatni az emberek gondolkodásmódját, Raych – mondta Dors. – Már az is szép, hogy megpróbáljátok. Talán sikerül a legrettenetesebb igazságtalanságokat fölszámolnotok.

– A baj csak az – szólt közbe Seldon – hogy a történelem hosszú évezredei alatt senki sem foglalkozott ezzel a kérdéssel. Az emberek elmerültek az én-jobb-vagyok-nálad látszólag vidám játékának fertőjében, és most elég nehéz kigyógyítani őket. Ez ellen senki nem tett semmit, hát ne csodálkozzunk, ha most a legkisebb előrelépés is beletelik, mondjuk, száz esztendőbe.

– Néha azt hiszem, apa, – büntetésből neveztél ki erre a posztra.

Seldon tálvonta a szemöldökét.

– Vajon mi okból akartalak volna megbüntetni?

– Talán mert vonzódtam Joranum szektorok közötti egyenlőséget és néphatalmat hirdető elveihez.

– Azért én nem hibáztatlak. Vonzó nézetek voltak, elismerem, de Joranum és a bandája csak eszközként használta őket, hogy hatalomra kerülhessen. Utána…

– Mégis velem csalattad csapdába, bármennyire rokonszenvesnek találtam is a terveit.

– Nem egykönnyen szántam rá magam – felelte Seldon.

– Most pedig rám bíztad, valósítsam meg Joranum ötleteit, hadd lássam, milyen nehéz feladat valójában.

– Mit szólsz ehhez, Dors? – fordult az asszonyhoz Seldon. – A fiú alattomossággal vádol, pedig az igazán a lehető legtávolabb áll tőlem.

– Ugyan már – szólt Dors, és ajka körül halvány mosoly játszadozott –, csak nem gondolsz Ilyet a saját apádról?

– Persze, hogy nem. Normális esetben nincs nálad egyenesebb ember, apa. De ha muszáj, tudod keverni a kártyákat. Nem ez a szándékod a pszichohistóriával is?

– Eddig – válaszolta Seldon szomorúan – vajmi keveset jutottam előre a pszichohistória terén.

– Kár. Pedig nekem egyre az jár az eszemben, a pszichohistória magyarázattal szolgálhatna az emberi fanatizmusra.

– Talán igen. Én mindenesetre még nem találtam rá.

A vacsora végén aztán Seldon így szólt: – Beszélgetnünk kellene, Raych.

– Igazán? – kérdezte Dors. – Ezek szerint én itt fölösleges vagyok.

– Minisztériumi ügyeket beszélünk meg.

– Egy frászt, Hari. Szegény fiút valami olyasmire akarod megkérni, amibe én nem egyeznék bele.

– Biztos lehetsz benne – felelte Seldon határozottan –, semmi olyasmit nem kérek tőle, ami az ő elveivel ellenkezne.

– Semmi baj, mama – szólt Raych. – Hadd beszéljünk most apával. Ígérem, utána mindent elmesélek neked.

Dors a szemét forgatta.

– Úgyis tudom, hogy később majd államtitkokra hivatkoztok. – Ami azt illett – mondta Seldon –, valóban államtitkokról lesz szó. A leható legtitkosabbakról. És ezt komolyan mondom, Dors.

Az asszony fölkelt, ajka megfeszült. Kifelé menet aztán parancsoló hangon még visszaszólt:

– Ne dobd oda a fiút a farkasoknak, Hari.

Amikor becsukódott utána az ajtó, Seldon halkan azt mondta:

– Tartok tőle, mégiscsak oda kell dobjalak a farkasoknak, Raych.

8

Seldon dolgozószobájában ültek le, a "gondolkodó helyen", ahogy ő nevezte. Számtalan órát eltöltött már itt, a birodalmi és trantori kormányzat gondjain töprengve.

– Raych, ugye olvastál már az utóbbi idők üzemzavarairól a bolygó ellátórendszerében? – kérdezte.

– Igen – felelte a fia –, de tudod, apa, öreg világ ez a miénk. Legjobb lenne, ha mindenkit kitelepíthetnénk, aztán fölásnánk az egészet, kicserélnénk a berendezéseket, a legmodernebb komputervezérlésre állítanánk át mindet, és csak akkor hoznánk vissza az embereket. Mellesleg a Trantoron az is sokat segítene, ha a népességet szabályozhatnánk egy húszmilliárdos szinten.

– És mit csináljunk a másik húszmilliárddal? – kérdezte Seldon mosolyogva.

– Bárcsak tudnám – felelte Raych komoran. – A gond az, hogy nem építhetjük újjá a bolygót, legfeljebb itt-ott belejavítgathatunk.

– Hát igen. De amiről én most beszélni akartam, az az, hogy fölfedeztem néhány különös összefüggést. Szeretném, ha te is megnéznéd, és összevetnénk a gondolatainkat.

Zsebéből egy apró gömböt húzott elő.

– Ez meg mi? – kérdezte Raych.

– A Trantor nagy gonddal beprogramozott térképe. Tégy meg egy szívességet, Raych, takarítsd le az asztalt.

Seldon nagyjából középre helyezte a gömböt, és kezét a széke karfájába épített billentyűzetre tette. Hüvelykujjával megnyomott egy kapcsolót, mire a helyiségben kialudt a világítás, ugyanakkor az asztal lapja halvány elefántcsont fényben ragyogott fel. A gömb szétnyalt, és immár az egész asztalt beterítette.

A fény egyes helyeken elhalványult, foltok tűntek elő, egyre határozottabb körvonalakkal. Fél perc után Raych meglepetten kiáltott föl:

– Ez tényleg a Trantor térképe!

– Hát persze. Mondtam, hogy az. Az igaz, ilyen szerkentyűt nem kapni minden áruházban. A hadsereg fejlesztette ki. Gömb formában is megmutathatja a Trantort, de nekem most a síkvetület jobban megfelel.

– Mihez?

– Nos, az utóbbi egy-két évben megszaporodtak az üzemzavarok. Ahogy te is mondtad, öreg bolygó a miénk, tehát ez nem meglepő. Igen ám, de hasonló esetek egyre gyakrabban fordulnak elő, ráadásul majdnem mind emberi hiba következménye.

– Szerintem ez tökéletesen érthető.

– No persze. Csakhogy mindennek van határa. Főleg ha földrengések is közbeszólnak.

– Földrengések? A Trantoron?

– Elismerem, a mi bolygónk szeizmológiai szempontbál nem valami aktív, és ez jó is, mert hiszen nem lenne túl praktikus egy olyan világot kupolák alá zárni, ahol gyakoriak a földrengések, és folyton károkat okoznak az épületekben. Anyád szerint a Trantorból nagyrészt azért lett császári székhely, mert geológiailag haldoklik már – nem valami szép kifejezés, de ezt használja. Hát az lehet, hogy haldoklik, de még korántsem halott. Előfordulnak kisebb földrengések: az utóbbi két évben pontosan három.

– Ezt nem is tudtam, apa.

– Nem sokan tudják. A fejünk fölött nem egyetlen kupola húzódik. Több száz különálló részből áll, amelyek megemelhetők, résnyire nyithatók, hogy utat engedjenek a földrengéskor keletkező feszültségeknek. Mivel egy ilyen csak rövid ideig tart – tíz másodperc, maximum egy perc –, a kupola nyílását-csukódását a lent lakók észre sem veszik, legfeljebb a remegést és az edénycsörömpölést. A kinti időjárás alig befolyásolhatja a bentit.

– Az jó, nem?

– Persze. Természetesen az egész komputerizált. Egy földrengés kitörése azonnal működésbe hozza a vezérlést, így a kupola minden esetben kinyílik, mielőtt a vibrációk kárt tehetnének benne.

– Ez is jó.

– A három legutóbbi kisebb földrengés esetében azonban a kupolavezérlés nem kapcsolt be. Ez minden alkalommal kijavítandó károkat eredményezett. Időt emésztett fel, pénzt, ráadásul az időjárásszabályzók is alacsonyabb hatásfokon működtek egy darabig. Szerinted, Raych, mi a valószínűsége annak, hogy mindhárom esetben a berendezés hibásodott meg?

– Nem túl nagy.

– Enyhén szólva. Kevesebb, mint egy a százhoz. Az ember azt gondolná, valaki, babrált a vezérléssel a földrengések előtt. No mármost, minden évszázadban egyszer előfordul magmaszivárgás is, amihez képest a földrengés csupán gyerekjáték. Nagyon nem örülnék neki, ha valamilyen meghibásodás miatt csak akkor szereznénk tudomást róla, amikor már késő. Szerencsére eddig ilyesmi nem történt, és valószínűleg nem is fog, de képzeld csak el… Ezen a térképen láthatod az utóbbi két év üzemzavarainak helyét. Szinte valamennyit emberi hibának könyvelték el, de az okozóját egy esetben sem tudtuk kinyomozni.

– Mert mindenki a saját szemétdombját védi.

– Sajnos igazad lehet. Ez minden bürokráciára jellemző, a Trantoré pedig valamennyi közül a legszövevényesebb. De mi a véleményed a helyek eloszlásáról?

A térképen kis vörös pöttyök jelentek meg, mintha pattanások lepték volna el a bolygó felszínét.

– Hát – habozott Raych –, szerintem elég egyenletesen oszlanak el.

– Pontosan, és épp ez az érdekes. Az ember azt várná, hogy a Trantor régebbi szektoraiban épült le leginkább az infrastruktúra, ott van szükség legtöbbször gyors döntésre, ami az emberi tévedés melegágya. Megjelölöm ezeket a területeket kékkel, és mindjárt meglátod, nem fordul elő rajtuk az átlagosnál több üzemzavar.

– Na és?

– És szerintem ez azt jelenti, Raych, hogy a meghibásodásokat nem a véletlen okozza, hanem szándékos rongálás, méghozzá az egész bolygón szisztematikusan szétszórva, hogy a lehető legtöbb ember körében keltsenek zavart. A céljuk pedig az elégedetlenség növelése.

– Nem tartom valószínűnek.

– Nem? Akkor nézzük az üzemzavarok időbeni terjedését.

A kék foltok és a piros pöttyök eltűntek, Trantor térképe pár pillanatra kiürült, aztán a jelek újból megjelentek, ezúttal egyenként.

– Figyeld meg – mondta Seldon –, időben sem csoportosan helyezkednek el. Feltűnik egy, aztán egy másik, és megint egy másik, és így tovább, mint egy metronóm szabályos ütései.

– Szerinted ez direkt van?

– Csakis direkt lehet. Akárki dolgozik a háttérben, a leható legkisebb erőfeszítéssel a legnagyobb fölzúdulást akarja kelteni, ezért nem rendel el kettőt egy időben, mert azok elnyomnák egymást a hírekben és az emberek tudatában. Valamennyi incidens hatását a végsőkig kihasználja.

A térkép kialudt, meggyulladt a világítás. Seldon ismét zsebre vágta az eredeti méretére visszazsugorodott gömböt.

– De ki tenne ilyesmit? – kérdezte Raych.

Seldon elgondolkozva válaszolt:

– Pár nappal ezelőtt jelentést kaptam egy gyilkosságról, a Mynek szektorból.

– Nincs abban semmi szokatlan – vonta meg a vállát Raych. – Még ha Mynek nem tartozik is a legrosszabb közbiztonságú szektorok közé, sok gyilkosság történhet ott nap mint nap.

– Több száz – felelte Seldon a fejét rázva. – Volt olyan rossz napunk, amikor a Trantor egész területén elkövetett emberölések száma megközelítette az egymilliós határt. Általában nincs sok esély a gyilkos kézrekerítésére. Az eset csak a statisztikát gyarapítja újabb számadattal. Ez a mostani azonban különleges volt. A férfit megkéselték, de elég ügyetlenül. Még élt, amikor rátaláltak. Halála előtt azt suttogta: "Főnök".

Ez fölkeltette a nyomozók kíváncsiságát, és végül sikerült őt azonosítani. Anemoriában dolgozott, fogalmunk sincs, mit keresett Mynekben. Egy talpraesett tiszt aztán kiderítette, hogy régi joranumista volt. Kaspal Kaspalovnak hívták, és közelről ismerte Laskin Joranumot. Most pedig meghalt, megkéselték.

Raych összevonta a szemöldökét.

– Már megint joranumista összeesküvést szimatolsz, apa? Hiszen annak a pártnak hírmondója sem maradt.

– Nemrég anyád is megkérdezte, szerintem léteznek-e még joranumisták, mire én azt válaszoltam, a legkülönösebb irányzat is megtartja bukása után a maga követőit, néha évszázadokig. Ezek persze többnyire nem valami számottevőek, csupán elkülönült csoportocskák. De mi van akkor, ha a joranumisták szervezete megmaradt, méghozzá erősnek? Mi van, ha képesek megölni valakit, akit árulónak tartanak? Mi van, ha az üzemzavarok előidézésével egy hatalomátvételhez készítik elő a terepet?

– Nagyon sok ebben a "ha", apa.

– Tudom. És lehet, hogy tévedek is. De a gyilkosság Mynekben történt, és ami azt illeti, abban a szektorban egyetlen meghibásodás sem fordult elő.

– Mit bizonyít az?

– Azt bizonyíthatja, hogy Mynek az összeesküvők főhadiszállása, akik nem akarnak maguknak fölösleges kellemetlenségeket okozni. Ezek persze nem csupán joranumisták lehetnek, hanem a régi Myneki császárdinasztia leszármazottai is, akik mind a mai napig igencsak vágynak a trónra.

– Hű, apa, ezt az elméletet nagyon ingatag alapokra építed.

– Tudom. De tegyük föl, egy újabb joranumista összeesküvésről van szó. Joranum jobb keze egy Gamboi Deen Namarti nevű férfi volt. Az ő haláláról nem érkezett jelentés, sem arról, hogy elhagyta volna a Trantort, egyáltalán semmiről vele kapcsolatban az utóbbi tíz évben. Persze ez nem meglepő. Könnyű nyomát veszteni egyetlen embernek egy negyvenmilliárdos világon. Volt idő az életemben, amikor magam is kihasználtam ezt. Namarti talán meghalt. Ez lenne a legegyszerűbb magyarázat. De mi van, ha mégsem?

– Mit tehetünk, hogy kiderítsük?

Seldon fölsóhajtott.

– A logikus lépés az lenne, hogy fölveszem a kapcsolatot a helyi biztonsági szolgálattal, ezt azonban nem tehetem. Bennem nincs meg Demerzel tekintélyt parancsoló megjelenése. Ő meg tudta félemlíteni az embereket, erőt sugárzott magából, de én csak egy matematikus vagyok. Nem nekem való ez a miniszterség. Nem is lennék az, ha a császár nem hinne megszállottan a pszichohistóriámban.

– Ez most afféle önmarcangolás?

– Igen. Lelki szemeimmel élesen látom magam előtt, ahogy beállítok a biztonságiakhoz azzal, amit az előbb mutogattam neked a térképen… – az immár üres asztal felé intett –, és előadom, mekkora veszély fenyeget bennünket valami ismeretlen természetű összeesküvés miatt. Komoly arccal végighallgatnak, aztán, mikor elmentem, összeröhögnek, micsoda bolond egy matematikus vagyok, és nem tesznek semmit.

– Akkor hát mit csináljunk? – kérdezte Raych, visszatérve korábbi kérdéséhez.

– Inkább arról van szó, te mit csinálhatsz. Több bizonyíték kell, és szeretném, ha megszereznéd nekem. Elküldeném anyádat, de ő semmilyen körülmények közt nem hagy magamra. Én nem hagyhatom el a Palota területét. Kettőnkön kívül legjobban pedig benned bízom. Sőt, még magunknál is jobban. Fiatal vagy, erős, jobb verekedő, mint éh valaha is voltam, és vág az eszed.

Az életedet azonban nem szívesen teszem kockára, úgyhogy te se próbálkozz semmi hősködéssel. Nem tudnék anyád szemébe nézni, ha veled bármi történne. Csak tudd meg, amit lehet. Talán kiderül, hogy Namarti él, és nagyban ügyködik valamin. Talán meghalt. Talán a Joranumisták szervezete még mindig működik. Vagy talán a Myneki dinasztia áll a történtek mögött. Bármelyik bizonyul is igaznak, az eredmény érdekes, de nem ér meg egy emberéletet. Ami a legfontosabb, derítsd ki, szándékos rongálás okozza-e az üzemzavarokat, és ha igen, mik az összeesküvők további tervei. Én csakis hatalomátvételre gondolhatok, és ha így áll a dolog, mindent pontosan tudni akarok.

– És van is valami ötleted, hogy fogjak hozzá? – kérdezte Raych óvatosan.

– Igen, van. Menj el Myneknek arra a részére, ahol Kaspalovot megölték. Tudd meg, tényleg aktív joranumista volt-e, és ha igen, próbálj meg te is beépülni a szervezetbe.

– Talán sikerülhet. Könnyen kiadom magam hívő joranumistának. Jo-Jo idejében ugyan még igencsak fiatal voltam, de azt mondhatom, hogy bámultam az elképzeléseit. Ez többé kevésbé igaz is.

– Hát igen, de van egy bökkenő. Könnyen fölismerhetnek. Elvégre az első miniszter fia vagy. Párszor föltűntél a holovízióban, és interjúkban is kifejtetted már véleményedet a szektorok egyenlőségéről.

– Persze, de…

– Semmi de, Raych. Magasított cipőket viselsz majd, megváltoztatjuk a szemöldököd vonalát, és kerekebbé tesszük az arcodat. És a hangodon is változtatni kell egy kicsit.

Raych vállat vont.

– Sok hűhó semmiért.

– És – tette hozzá Seldon reszkető hangon –, leborotválod a bajuszodat.

Raych szeme kikerekedett, és egy pillanatig szóhoz sem jutott. Végül mégis megjött a hangja:

– Leborotváljam a bajuszom? – suttogta rekedten.

– Nyoma se maradjon. Anélkül igazán senki nem ismer rád.

– De hát ez képtelenség. Mintha levágnák a… Mintha kasztrálnának.

Seldon a fejét csóválta.

– Ez csak rögeszme nálad. Jugo Amaryl is dahlbeli, mégsem visel bajuszt.

– Jugo bolond. Semmi élet nincs benne, csak ha a számokról beszél.

– Matematikusnak viszont kiváló, és ezen a bajusz hiánya sem változtat. Mellesleg a borotválkozás nem kasztráció. A bajuszod két hét alatt visszanő.

– Két hét! Két év alatt sem lesz ilyen… Ilyen…

Védelmezőn elé tette a kezét.

– Raych, meg kell tenned – mondta Seldon kérlelhetetlenül. – Ez az áldozat elengedhetetlen. Ha a bajuszod miatt elkapnak, még… bajod eshet. Nem vállalhatom ezt a kockázatot.

– Inkább meghalok! – fakadt ki Raych.

– Ne dramatizáld túl a helyzetet – torkolta le Seldon. – Ezt meg kell tenned, de nem fogsz belehalni. Egyébként… – egy rövid ideig tétovázott – …anyádnak egy szót se. Majd én mindent elintézek.

Raych elgyötörten pillantott apjára, aztán halk, megadó hangon így szólt:

– Rendben, apa.

– Kerítek valakit, aki gondoskodik az átformálásodról – mondta Seldon –, és amint kész vagy, egy légijet Mynekbe szállít. Föl a fejjel, Raych, nincs itt a világ vége.

A fiatalember sápadtan elmosolyodott. Nyugtalan arckifejezéssel sietett ki a szobából. Az elveszett bajusz hamar visszanő, fia viszont csak egy van. Seldon nagyon jól tudta ezt, és azt is, hogy nagy veszélybe küldi Raychot.

9

Mindenki a maga illúziói között él. Maga Cleon – a Galaxis Császára, Trantor Királya, és még egy sor hasonlóan hangzatos cím tulajdonosa, melyeket ünnepélyes alkalmakkor tiszteletére mind elsoroltak – például meggyőződéssel hitte, hogy tetteit a demokrácia szelleme hatja át.

Mindig földühítette, ha Demerzel (és később Seldon) egy-egy szándékát a "zsarnoki" jelzővel illette.

Cleon nem tartotta magát zsarnoknak, mindössze szilárdan kezében akarta tartani a hatalmat.

Sokszor nosztalgiával emlegette föl azokat az időket, amikor a császárok még szabadon elvegyülhettek a nép közt. Most, amikor a történelem sikeres és sikertelen puccsok és merényletek szünet nélküli sorozatává vált, neki szükségszerűségből el kellett zárkóznia a világ elől.

Persze kétségbe vonható, hogy Cleon, aki egész életében csak a leghivatalosabb kötöttségek közt találkozott másokkal, képes lett volna-e közvetlenül elcsevegni egy ismeretlennel, ő maga mégis úgy sejtette, roppantul élvezné. Izgatottan várt hát minden alkalmat, amikor szót válthatott egyik-másik alattvalójával, néhány percre levetkőzve császári fennsőbbségességét. Ettől demokratikusabbnak érezte magát.

Ott volt például az a kertész, akiről Seldon mesélt. Megjutalmazhatná, ha megkésve is, hűségéért és bátorságáért, méghozzá személyesen, nem valamelyik titkára útján.

Színe elé rendelte tehát a férfit a tágas, gyönyörűen virágzó rózsakertbe. Ezt gondolta a legmegfelelőbbnek. Természetesen a kertészt parancsolták oda előbb, elvégre egy császárt csak nem várakoztathat meg. Egy dolog, ha valaki demokratikus, de az egészen más, ha kényelmetlenségeket kell elszenvednie.

A kertész ott várta hát a rózsák között, tágra nyílt szemmel, remegő ajkakkal. Cleonnak eszébe jutott, hogy szerencsétlennel talán nem közölte senki a találkozó célját. Na, majd ő egykettőre megnyugtatja – Igen ám, de sehogy sem akart eszébe jutni a férfi neve.

Egyik titkárához fordult, és megkérdezte:

– Hogy is hívják a kertészt?

– Mandell Grubernek, felség. Már harminc éve a Palota kertésze.

– Felség – motyogta Gruber össze-összekoccanó fogakkal. – Nem sok mindenhez értek, de legjobb tudásom szerint szolgálom felségedet.

– Persze, persze – csitította a császár, és közben eszébe jutott, a kertész hátha azt hiszi, ő csak gúnyolódni akar vele. Az alsóbb néposztály tagjai nem ismerik a jó modorral együtt járó kifinomultabb érzéseket, s emiatt meglehetősen nehezen igazodnak el másokon, ez esetben az ő demokratikusságán.

– Az első minisztertől hallottam – folytatta Cleon –, hogy sietett egyszer a segítségére, meg azt, mennyire ért a kertészkedéshez. Azt is mondta, hogy maga meg ő jó barátok.

– Felség, az első miniszter úr nagyon kegyes hozzám, de én tudom, hol a helyem. Sose beszélek hozzá, csak ha ő szólít meg előbb.

– És ez így van rendjén, Gruber. A jó modora dicséretére válik, ám az első miniszter csakúgy mint én, a demokrácia híve, és én megbízom az emberismeretében.

Gruber mélyen meghajolt.

– Mint tudja – beszélt tovább a császár –, Malcomber főkertész öreg már, szívesen visszavonulna. Egyre nehezebben birkózik meg a rá háruló felelősséggel.

– Felség, a főkertészt mi mindannyian nagyon tiszteljük. Reméljük, jó egészsége még hosszú évekig megmarad, hogy elébe járulhassunk bölcs tanácsokért.

– Jól mondta, Gruber – bökte ki a császár óvatlanul –, de tudja nagyon jól, ez csak porhintés. A főkertész egészsége nagyon ingatag, szellemi képességei is, melyek posztjára alkalmassá tették, fogyatkozóban vannak. Ő maga kérte nyugdíjazását még az év letelte előtt, és én beleegyeztem. Az utódját azonban még nem találtam meg.

– Ó, felség, ötven férfit és nőt is fölsorolhatnék, akikből kiváló főkertész lenne.

– Kétségkívül – mondta a császár –, csakhogy én magát választottam. – Azzal kegyesen elmosolyodott. Erre a pillanatra várt már régóta. Arra számított, Gruber most térdre hull, és hálaszavakat rebeg neki.

De nem tette. A császár homloka ráncokba szaladt.

– Felség – szólt Gruber – nem érdemeltem én ki ezt a kegyet.

– Badarság – intette le Cleon, sértődötten, amiért valaki kétségbe vonja döntése helyességét. – Ideje már, hogy megjutalmazzuk érdemelért. Többé nem kell kiállnia az időjárás viszontagságait. Megkapja a főkertész irodáját, és lakosztályát, melyet újra berendezünk, hogy családjával együtt a lehető legnagyobb kényelemben élhessen ott… Ugye van családja, Gruber?

– Igenis, felség. Feleségem és két lányom. Meg egy vejem.

– Nagyon jó. Élvezni fogja az új életét, Gruber. Megszabadul a szeszélyes időjárástól, igazi trantori módjára.

– Felség, vegye figyelembe, kérem, hogy én az Anacreonon nőttem fel…

– Figyelembe vettem, Gruber. A Császár előtt azonban minden világ egyenlő. Döntöttem. Kiérdemelte az új posztját.

Azzal bólintott és távozott. Újabb jócselekedete elégedettséggel töltötte el. Persze ez a kertész mutathatott volna valamivel több hálát is, de sebaj, a feladatot végrehajtotta.

Ezúttal persze sokkal könnyebb dolga volt, mint az üzemzavarok ügyében.

Egyszer ingerültségében kijelentette, hogy ha egy meghibásodásnak emberi mulasztás az oka, a felelőst haladéktalanul ki kell végezni.

– Csak egy pár kivégzés – mondta –, és egyszeriben mindenki sokkal óvatosabb lesz.

– Attól tartok, felség – válaszolta Seldon –, hogy efféle zsarnoki eszközökkel nem érne célt. A dolgozók sztrájkolni kezdenének, és ha ön újra munkára kényszenti őket, lázadás törne ki. Ha katonák vennék át a gyárakban a dolgozók helyét, kiderülne, ők nem tudják a gépeket kezelni, tehát az üzemzavarok csak még gyakoribbakká válnának.

Nem csoda ezek után, hogy Cleon megkönnyebbülve menekült az új főkertész kinevezésének sokkal ártalmatlanabb ügyéhez.

Ami Grubert illett, döbbent rémülettel bámult most a távolodó császár után. Elveszik tőle a nyílt terek szabadságát, és négy fal közé kényszerítik… De hát hogy mondhatna ellent az uralkodónak?

10

Raych komoran bámult myneki hotelszobájának tükrébe (a szoba meglehetősen rossz állapotban volt, de ő meséje szerint nem tartozott a jómódúak közé). Nem tetszett neki, amit látott. Bajusza eltűnt, pajesza megrövidült, s a hajából is levágtak oldalt és hátul.

Úgy nézett ki, mint akit megkopasztottak.

Sőt még annál is rosszabbul. Az arcán végrehajtott változtatások miatt egész csecsemőfeje lett.

Undorítónak találta magát.

És még csak nem is jut előbbre. Seldontól megkapta a Kaspal Kaspalov haláláról szóló rendőri jelentéseket, melyeket gondosan át is tanulmányozott. Sok hasznosat azonban nem talált bennük. Kaspalovot meggyilkolták, de a nyomozók ennél többre nemigen jutottak. Mellesleg látszott, nem is erőltették meg magukat túlságosan.

Ezt nem tartotta meglepőnek. A legutóbbi évszázad során a bűnözés a legtöbb világon ugrásszerűen megnőtt, és mindnél inkább a páratlanul bonyolult Trantoron. A helyi biztonsági erők nem bírták a lépést tartani. Létszámuk, hatékonyságuk csökkent, és (ugyan ezt nehezen lehetett volna bebizonyítani) egyre korruptabbakká váltak. Ez utóbbit persze elkerülhetetlenné tette, hogy a bérek nem emelkedtek az árakkal egyenlő arányban. Ha valaki szavatolni akarja egy hivatalnok hűségét, annak fizetnie kell. Ha nem teszi, az illető megfelelő bérkiegészítés után néz.

Seldon már évek óta prédikált erről, de nem lett foganatja. A béreket csak akkor emelhették volna, ha emelik az adókat is, azt pedig a tömegek nem tűrik el. Úgy látszott az emberek szívesebben költik az adók tízszeresét kenőpénzekre.

Seldon szerint ez is része volt a Birodalom immár két évszázados leépülésének.

Raych azon töprengett, mit tehetne. Itt volt abban a szállodában, ahol Kaspalov egészen a haláláig élt. Valahol a közelben kell lennie valakinek, aki közvetve vagy közvetlenül mindent tud a gyilkosságról.

Raych úgy érezte nagyon feltűnő, amit csinál. Addig érdeklődik Kaspalov után, míg aztán őutána is érdeklődni kezd valaki. Veszélyes helyzet volt, de abban reménykedett, ha elég ártalmatlannak mutatkozik, talán nem rohanják le az első pillanatban.

Hát…

Raych a csuklóján viselt időszalagra pillantott. Az emberek már vacsora előtti italaikat fogyaszthatják a bárban. Legjobb lesz, ha csatlakozik hozzájuk, és várja, mi történik – már ha történik valami.

11

Bizonyos szempontból Mynek egészen puritánnak számított. (Ez persze minden szektorra igaz volt, csak a szempontok változtak.) Az italok nem tartalmaztak alkoholt, ellenben valami másféle, szintetikus stimuláló anyagot igen. Raych nem szerette az izét, de így legalább lassan ivott, és közben alaposan körülnézhetett.

Néhány asztallal odébb elkapta egy fiatal nő tekintetét, és nehezére esett elszakadni a látványtól. Roppant vonzó volt, élő tanúbizonysága annak, hogy Mynek korántsem minden értelemben puritán.

Pár pillanat után a nő elmosolyodott, és fölállt. Elindult Raych asztala felé, miközben a fiatalember agya lázasan dolgozott. Végül sajnálattal úgy döntött, nem engedhet meg magának semmiféle kalandot, ami letérítheti a kijelölt vágányról.

A nő megállt Raych előtt, aztán finoman lecsusszant az egyik székre.

– Helló – mondta, – Úgy festesz, mint aki rendszeresen jár ide. Raych elmosolyodott.

– Pedig nem. Miért, te minden törzsvendéget ismersz?

– Majdnem – felelte a nő, és nem jött zavarba. – A nevem Manella. Hát a tiéd?

Raych most bánta csak igazán azt a pillantást. A nő magas volt, magasabb nála – ezt mindig vonzónak találta –, arcbőre tejfehér, haja pedig hosszú és enyhén göndör, mely sötétvörös színben játszott. Ha ruhája még egy kicsivel kevésbé feltűnő, senki sem mondta volna meg, hogy nem tisztességes munkát végez.

– Az én nevem nem számit – mondta Raych. – Nincs sok pénzem.

– Ó. Kár. – Manella csalódott arcot vágott. – És nem tudsz szerezni?

– Szeretnék. Kéne valami munka. Nem tudsz segíteni?

– Miféle munka?

Raych vállat vont.

– Nincs túl nagy gyakorlatom semmiben, de nem is vagyok válogatós.

Manella elgondolkodva méregette.

– Mondok én neked valamit, Mr. Névtelen. Néha megy pénz nélkül is.

Raych megmerevedett. Eddig meglehetősen sikeres volt a nőknél – bajusszal. Ez vajon mit lát a mostani csecsemőarcán?

– Én is mondanék valamit – szólalt meg. – Pár héttel ezelőtt élt itt egy barátom, de most nem találom. Mivel te minden törzsvendéget ismersz, talán vele is összefutottál. A neve Kaspalov. – Megemelte a hangját. – Kaspal Kaspalov.

Manella üres tekintettel bámult rá, aztán megrázta a fejét.

– Nem ismerek ilyen nevűt.

– Nagy kár. Ő is joranumista volt, mint én. – Megint az az üres tekintet. – Tudod, mi az, hogy joranumista?

A nő a fejét rázta.

– N-nem. Hallottam már a szót, de nem tudom, mit jelent. Talán valami munka?

Raych csalódottságot érzett.

– Hosszú lenne elmagyarázni – mondta.

Ez úgy hangzott, mint valami búcsú, és Manella pillanatnyi tétovázás után fogta is magát, és odébbállt. Már nem mosolygott. Raychot meglepte, hogy egyáltalán idáig maradt.

(Apja ugyan mindig azt hajtogatta, nagyon tud hatni a nőkre, no de egy ilyenre is, akinek csak a pénz számít?)

Szeme automatikusan követte Manellát. A nő megállt egy másik asztalnál. Ott is egy magányos férfi üldögélt. Középkorú volt, lenyalt vajszőke hajjal. Simára borotvált állán látszott, nem mindig lehetett ilyen csupasz.

Manella a szakálltalannal sem járt jobban. Csupán néhány szót váltottak, és máris odébbállt. Raych arra gondolt, egy ilyen csinos lány nem veszíthet túl gyakran, elvégre nagyon is kívánatos.

Rajtakapta magát, hogy azon töpreng, mi lehetett volna a dolog végkimenetele, ha megengedhetné… Hirtelen tudatára ébredt, valaki megint leült mellé. Ezúttal egy férfi volt. Egészen pontosan az a férfi, akivel Manella az imént szót váltott. Raych elcsodálkozott, hogy gondolataiba merülve így meglephették. Nem fordulhatna elő ilyesmi.

A férfi tekintetében kíváncsiság csillogott.

– Az előbb egy barátommal beszélgettél.

Raych nem bírta ki, szélesen elvigyorodott.

– Nagyon közvetlen teremtés.

– Igen, az. És nagyon jó barátom. Véletlenül meghallottam, mit mondtál neki.

– Csak nem megsértettem?

– Nem, nem, de joranumistának nevezted magad.

Raychnak hevesebben kezdett verni a szíve. Manella előtt tett megjegyzése hát mégis célba talált. A nő számára semmit sem jelentett, annál inkább a "barátjának".

Vajon ez azt jelenti, sínen van? Vagy csak nagy bajban?

12

Raych megpróbálta úgy fölmérni új asztaltársát, hogy arcáról közben egy pillanatra se tűnjön el a szükséges naiv kifejezés. A férfinak metsző tekintetű zöld szeme volt, jobb kezét fenyegetően ökölbe szorítva nyugtatta az asztalon.

Raych figyelmesen nézte a másikat. Várt.

– Úgy hallottam, joranumistának nevezted magad – ismételte meg a férfi.

Raych igyekezett nyugtalannak látszani. Nem volt nehéz dolga. – Miért kérdezi, míszfar?

– Mert nem hiszem, hogy elég öreg vagy hozzá.

– Dehogynem. A holovízióban néztem Jo-Jo Joranum összes beszédét.

– Tudsz idézni belőlük?

Raych vállat vont.

– Nem, de az alapelveket ismerem.

– Bátor fiatalember vagy, ha ilyen nyíltan vállalod a joranumistaságot. Nem mindenki rokonszenvezik a mozgalommal.

– Én úgy hallottam Mynekben sok a joranumista.

– Meglehet. Ezért jöttél ide?

– Munkát keresek. Talán egy másik joranumista segítene nekem.

– Azok Dahlban is vannak. Honnan jöttél?

Semmi kétség, ráismert Raych akcentusára. Azt nem lehetett eltitkolni.

– Millimaruban születtem – felelte –, de életem nagy részét Dahlban töltöttem.

– Mivel?

– Semmi érdekessel. Iskolába jártam.

– És miért lettél joranumista?

Raych kis indulatot vitt a hangjába. Elvégre ha a lerobbant, elnyomott Dahlban élt, minden oka megvolt rá, hogy a joranumisták sorába lépjen.

– Mert szerintem a birodalmi kormányba több egyszerű ember kellene, aki a nép érdekeit képviseli. Mert minden szektor és minden világ egyenlő! Akinek esze és szíve van, az ezt vallja!

– Szóval el akarod törölni a császárságot?

Raych nem válaszolt azonnal. Forradalmi eszmékben bármeddig elmehetett, de a császár ellen lázadni már egészen más dolog volt.

– Azt én nem mondtam – visszakozott. – Én híve vagyok a császárnak, de azt vallom, az egész Birodalom kormányzása túl nagy feladat egyetlen embernek.

– Nem is egy ember végzi, hanem egy hivatalnoki rendszer. De mi a véleményed Hari Seldonról, az első miniszterről?

– Nem gondolok róla semmit. Nem is ismerem.

– Szóval csak annyit mondasz, a nép nagyobb beleszólást kell kapjon a kormányzásba?

Raych zavarodott képet vágott.

– Hiszen ezt mondta Jo-Jo Joranum is. Fogalmam sincs, mi ennek a neve. Egyszer valaki mintha "demokráciának" nevezte volna, de én azt nem tudom, mit jelent.

– A demokráciával néhány világ már megpróbálkozott. Most is folynak kísérletek. Nem tudom, vajon jobban is működnek-e a többinél. Tehát demokrata vagy?

– Az lennék? – Raych leengedte a fejét, mintha mély gondolatokba merülne. – Én jobban érzem magam mint joranumista.

– No persze, egy dahlbeli…

– Csak egy ideig éltem ott.

– …mindig is az egyenlőség mellett szavaz. Az ottaniak, mivel elnyomottak, természetszerűen így gondolkoznak.

– Én úgy hallom, Mynekben is erős a joranumista szellem, pedig ez a szektor nem elnyomott.

– Itt más az ok. A régi myneki polgármesterek mindig császárok akartak lenni. Tudtad ezt?

Raych a felét rázta.

– Tizennyolc évvel ezelőtt – folytatta a férfi – Rashelle polgármesterasszony csaknem sikerre vitt egy puccsot. A mynekiek tehát örök lázadók, nem annyira joranumisták, mint inkább Cleon-ellenesek.

– Erről semmit sem tudtam – mondta Raych. – Én nem vagyok a császár ellen.

– De a népi küldöttségeket a kormányban támogatnád, igaz? Gondolod, hogy egy választott gyűlés el tudná vezetni a Galaktikus Birodalmat folytonos politikai vetélkedések és áskálódások nélkül? Anélkül, hogy általános bénulást okozna?

– Tessék? – hökkent meg Raych. – Ezt nem értem.

– Gondolod, hogy egy nagyobb tömeg válsághelyzetben képes lenne gyors döntéseket hozni? Vagy esetleg csak ölnének és vitatkoznának?

– Nem tudom, de szerintem nem helyes, hogy egy-két ember döntsön világok sorsa felől.

– És hajlandó vagy harcolni a hitedért? Vagy csak a szádat jártatod?

– Eddig még senki sem akarta, hogy harcoljak – felelte Raych.

– És ha egyszer sor kerül rá? Mennyire fontos neked a demokrácia, vagy ha akarod, a joranumista filozófia?

– Harcolnék érte, ha egyetértek a céllal.

– Bátor beszéd ez, fiú. Szóval azért jöttél Mynekbe, hogy harcolj a hitedért.

– Nem – felelte Raych nyugtalanul –, nem azért. Én csak munkát keresek. Manapság nem könnyű álláshoz jutni, ráadásul egy vasam sincs. Valamiből pedig élni kell.

– Nagyon igaz. Mi a neved?

A kérdés váratlanul érkezett, de Raych rég felkészült már rá.

– Planchet, uram.

– Ez a kereszt- vagy a vezetékneved?

– Az egyetlen, amennyire tudom.

– Szóval nincs pénzed, és ha jól sejtem, nem is iskoláztak rendesen.

– Attól tartok.

– Semmi különösebb gyakorlatod nincsen?

– Még nem sokat dolgoztam, de az akarás megvan bennem.

– Jól van. Mondok én neked valamit, Planchet. – Zsebéből kivett egy apró, fehér háromszöget, és megnyomta, mire nyomtatott írás jelent meg rajta. A hüvelykujjával fixálta. – Mindjárt megmondom, hova menj. Vidd ezt magaddal oda, és talán kapsz munkát.

Raych elvette a kártyát, és ránézett. A jelek mintha fluoreszkáltak volna, nem tudta őket elolvasni. Gyanakvóan pillantott a másik férfira. – Mi lesz, ha azt hiszik, loptam?

– Ezt nem lehet ellopni. Rajta van az én jelem, és most már a te neved is.

– És ha megkérdezik, kitől kaptam?

– Nem fogják… Azt mondtad, állást akarsz, hát most talán sikerül. Nem garantálom, de az esélyed megvan. – Átadott neki még egy kártyát. – Tessék, itt a cím. – Ezt már Raych is el tudta olvasni.

– Köszönöm – motyogta.

A férfi apró intésekkel a tudtára adta, hogy elmehet.

Raych fölállt és kisétált. Azon töprengett, vajon most mibe mászik bele.

13

Föl-alá. Föl-alá. Föl-alá.

Gleb Andorin figyelte a föl-alá járkáló Gambol Deen Namartit. Forrongó indulatai nem engedték leülni.

Andorin arra gondolt: Talán nem ő a legzseniálisabb elme a Birodalomban, sőt, a mozgalomban sem, nem is különösebben agyafúrt, és az ésszerű gondolkodás sem erőssége, de a hite mindannyiunkét felülmúlja. Mi már föladnánk, hagynánk az egészet, de ő nem. Üt, vág, rúg, harap, nem adja meg magát. Talán szükségünk van egy ilyen emberre, mert nélküle soha nem történne semmi.

Namarti megtorpant, mintha megérezte volna Andorin hátába fúródó tekintetét. Megfordult, és így szólt:

– Ha megint a Kaspalov-ügyet akarod a fejemre olvasni, ne fáradj.

Andorin alig észrevehetően vállat vont.

– Miért olvasnék bármit is a fejedre? Ami megtörtént, megtörtént. Nem segíthetünk már rajta.

– Min kéne segíteni, Andorin? Mit követtem el? Ha nem teszem meg, mi bántuk volna meg nagyon. Azt az embert nem sok választotta el az árulástól. Könnyen lehet, hogy már másnap elszaladt volna a…

– Tudom. Ott voltam. Hallottam, mit mondott.

– Akkor megérted, hogy nem volt más választásom. De nem ám. Azt hiszed, annyira élveztem, hogy meg kellett öletnem egy régi elvtársamat? Nem volt más választásom.

– Hát jó. Nem volt más választásod.

Namarti ismét járkálni kezdett, de kisvártatva megint megtorpant.

– Andorin, hiszel te istenekben?

– Hogy mikben? – döbbent meg a másik.

– Istenekben.

– Sose hallottam még ezt a szót. Mit jelent?

– Nem a galaktikus standardnyelven van – válaszolta Namarti. – Mondhatnám úgy is, természetfölötti beavatkozás. Na, hogy tetszik?

– Ó, természetfölötti beavatkozás. Miért nem mindjárt ezt mondtad? Nem, nem hiszek semmi ilyesmiben. Természetfölöttinek a meghatározás szerint az számít, amire nem vonatkoznak a természet törvényei, Ilyesmi azonban nem létezik. Csak nem a miszticizmus felé fordulsz? – Andorira úgy kérdezte ezt, mintha tréfálna, de a szeme hirtelen összeszűkült aggodalmában.

Namarti megvetően mérte végig. Lángoló tekintete bárkit képes volt megfélemlíteni.

– Ne légy bolond. Csak olvastam róla. Emberek ezerbilliói hisznek a természetfölötti beavatkozásokban.

– Tudom – felelte Andorira. – Mindig is hittek.

– Úgy van, már a történelem kezdetei előtt is. Az "istenek" szó eredete ismeretlen. Nyilvánvalóan valami régen kihalt nyelv utolsó maradványa… Tudod, hány különböző irányzat létezik, különböző istenekkel?

– Szerintem nagyjából annyi, ahány bolond a Galaxisban él. Namarti mintha meg se hallotta volna.

– Egyesek azt tartják, a szó abból az időből származik, amikor az emberiség még egyetlen világon élt.

– Ez már maga is mitológia. Legalább olyan valószerűtlen, mint a természetfölötti beavatkozásokban való hit. Az emberiség nem eredhetett egyetlen bolygóról.

– Dehogynem, Andorin – vágta rá Namarti ingerülten. – Az emberiség nem alakulhatott ki több, egymástól független bolygón, hogy aztán egyetlen fajjá olvadjanak össze.

– Akkor sem létezhetett ősvilág. Nem határozható meg a helye sem térben, sem időben, tehát ha van is, olyan, mintha nem létezne.

– Ezek az istenek – folytatta Namarti a saját gondolatmenetét – állítólag megvédték az embereket, vagy legalábbis azokat, akik hittek bennük. Amikor még csak egy világ létezett, logikus, hogy jobban gondoskodtak róla, meg a rajta élő néhány emberről, amolyan szerető szülőként vagy idősebb testvérként.

– Ez nagyon szép lehetett tőlük. De szeretném látni, hogy boldogulnak el ma az egész Birodalommal.

– És ha elboldogulnának vele? Ha végtelen a hatalmuk?

– És ha a nap most hirtelen megfagyna? Mi értelme a sok "ha"-nak?

– Csak spekulálok. Gondolkodom. Te még soha nem engedted szabadjára a képzeletedet? Mindig kordában tartod?

– Mindenesetre az a legbiztosabb módszer. És mit árul el neked a te szabadon kószáló képzeleted, főnök?

Namarti szeme haragosan villant beszélgetőpartnerére, a gúny nyomait kereste, de Andorira arca barátságos maradt és kifejezéstelen.

– Ha léteznek istenek, a mi oldalunkon kell állniuk.

– Csodálatos… ha igaz. De hol a bizonyíték?

– Bizonyíték? Ha nem hiszel az istenekben, azt is csak a véletlenek összejátszásának tekintenéd. – Namarti váratlanul nagyot ásított és leült. Fáradtnak látszott.

Jó, gondolta Andorira. A csapongó képzelete végre lecsillapodott, most beszélhetünk értelmesen.

– Ami az infrastruktúra szisztematikus rongálását illeti… – kezdte Namarti, az eddiginél sokkal halkabb hangon, de Andorira félbeszakította.

– Tudod, főnök, Kaspalovnak volt valami kis igaza. Minél tovább csináljuk ezt, annál nagyobb az esély rá, hogy a birodalmi vezetés kideríti, ki áll az események mögött. Előbb-utóbb az egész terv a képünkbe robban.

– De még nem. Eddig legfeljebb a császár képébe robbant. Szinte érzem a Trantor-szerte növekvő nyugtalanságot. – Fölemelte a kezét, összedörzsölve ujjalt. – Érzem. És már majdnem el is értük amit akartunk. Készen állunk a következő lépésre.

Andorira elmosolyodott, de csöppet sem jókedvében.

– Engem nem érdekelnek a részletek; főnök. Kaspalov se ment sokra velük. Én azonban más vagyok.

– Éppen azért mondhatom el neked, mert más vagy mint Kaspalov. És mert most már tudok valamit, amit akkor még nem tudtam.

– Feltételezem – kezdte Andorin hitetlenkedve –, hogy ezúttal közvetlenül a Palotára akarsz lesújtani.

Namarti fölnézett.

– Természetesen. Mi mást kéne tennem? A probléma csak az, hogyan jussunk be arra az erősen őrzött területre. Információforrásaim ugyan vannak ott, de erre a feladatra egy tettre kész ember kell nekem.

– Nem lesz egyszerű bejuttatni őt a Galaxis legjobban védett pontjára.

– Hát persze, hogy nem. Ettől fájt a fejem mostanáig, ám az istenek közbeavatkoztak.

Andorin visszafogott hangon reagált, igyekezve magába fojtani feltörő utálatát:

– Nem kellene épp most metafizikai síkra terelnünk a beszélgetésünket. Próbáld úgy elmondani, mi történt, hogy az isteneket kihagyod belőle.

– A legutóbb kapott Információm így szólt: Őfelsége, hőn szeretett császárunk, I. Cleon új főkertészt szándékozik alkalmazni. Negyedszázad óta ez az első felszabaduló poszt a Palotában.

– Na és?

– Hát nem látod a jelentőségét?

Andorin egy pillanatra elgondolkodott.

– Engem nem kedvelnek az isteneid. Semmi jelentőségét nem látom a dolognak.

– Az új főkertész esetében ugyanaz a helyzet, mint egy új miniszternél vagy új császárnál. Az illető hozza magával a saját embereit. A jelenlegiek közül akit használhatatlannak ítél, azt nyugdíjazza, és helyettük fiatalokat gyűjt maga köré, százával.

– Lehetséges.

– Több mint lehetséges. Biztos. Pontosan ugyanez történt, amikor a jelenlegi főkertészt beiktatták, meg amikor az elődjét vagy annak az elődjét. Több száz új arc érkezett a Külvilágokról…

– Miért épp a Külvilágokról?

– Használd az eszed – már ha van, Andorin. Mit tudnak a trantoriak a kertészetről, hiszen egész életüket kupolák alatt élték le, cserepes növények, állatkertek és gondosan kiszámított időjárási viszonyok között? Mit tudhatnak ők a vad természetről?

– Á, most már értem.

– Egyszóval idegenek özönlik el a Palota területét. Persze gondosan lenyomozzák mindegyiküket, de mégsem olyan alaposan, mintha trantoriak lennének. Ez pedig azt jelenti, hamis személyazonossággal becsempészhetnénk néhányat a saját emberünk közül. Még ha egy-kettőt ki is szűrnek közülük, a maradék bejuthat – be kell jutnia. És ha egyszer bent vannak, akkor már hiába minden szigorú biztonsági intézkedés, amit a Seldon elleni merénylet-kísérlet után hoztak. – A nevet olyan gyűlölettel ejtette ki, szinte kiköpte. – Végre itt az alkalom, amire úgy vártunk.

Andorin megszédült, mintha egy örvény szippantotta volna magába.

– Tudom, furcsán hangzik az én számból, főnök, de ebben az “isten"-dologban mégiscsak lehet valami, mert már régóta készültem mondani valamit, és most hirtelen a helyére került.

Namarti gyanakvón pillantott a másikra, aztán körbehordozta tekintetét a szobán, mintha most kezdene el aggódni a lehallgatások miatt. Félelme azonban alaptalan volt. A helyiség mélyen egy régimódi lakókomplexum belsejében helyezkedett el, remekül védték a zavaróterek. Senki sem hallgathatta ki a beszélgetésüket, sőt, aprólékos útbaigazítások nélkül rájuk se találhatott volna, de ha mégis a szervezet leghűségesebb tagjainak eleven fala állta volna útját.

– Miről beszélsz? – kérdezte végül.

– Találtam egy embert neked. Fiatal és rettentő naiv. Szimpatikus fickó, az a fajta, akiben már első látásra fenntartás nélkül megbízol. Nyílt arc, hatalmas szemek… Egy ideig Dahlban élt, az egyenlősdi híve. Meggyőződése, hogy a kóklepik után Joranum a világ legnagyobb csodája. Biztos vagyok benne, bármire rávehető a jó ügy érdekében.

– A jó ügy érdekében? – kérdezte Namarti, akinek gyanakvása még egyáltalán nem oszlott el. – Közénk tartozik?

– Az igazság az, sehova se tartozik. Van valami homályos elképzelése Joranum terveiről, de ennyi az egész. A szektorok egyenlősége az egyetlen, ami megragadt a fejében.

– Persze az volt Joranum legnagyobb blöffje.

– És a miénk is, de a fickó hisz benne, folyton az egyenlőségről, meg a nép kormányáról beszél. Még a demokráciát is megemlítette.

Namarti fölkuncogott.

– Az utóbbi húszezer év során a demokrácia bizonyult a legkevésbé tartósnak az összes államrend közül.

– Igaz, de ez nem a mi gondunk. A fiatalember hisz benne, és én mondom neked, főnök, amint megláttam, megéreztem, milyen fantasztikus eszközünk lehet ő, csak eddig azt nem tudtam, mire használjuk föl. Most azonban minden világos. Bejuttatjuk a Császári Palotába mint kertészt.

– Hogyan? Ért egyáltalán a kertészkedéshez?

– Nem, ebben biztos vagyok. Egész életében csak a legprimitívebb munkákat végezte. Most épp egy vontatót kezel, de azt hiszem, erre is meg kellett tanítani. Mégis, ha legalább kisegítő kertésznek bejuttathatjuk, ha annyit beleverünk a fejébe, hogyan tartson egy nyesőollót, nyert ügyünk van.

– Igen?

– Akkor máris van egy beépített emberünk, aki szinte bárhova bejuthat, nem kelt gyanút. Hidd el, tájékozatlansága ellenére egészen tiszteletreméltó, és mindemellett még önbizalomnak sincs híján.

– És vajon megteszi, amire utasítjuk?

– Semmi kétség.

– Hogyan találkoztál vele?

– Nem én, Manella szúrta ki.

– Ki?

– Manella. Manella Dubanqua.

– Ó, az a barátod. – Namarti arca helytelenítő kifejezést öltött.

– Sok embernek barátja ő – felelte Andorin türelmesen. – Ez az egyik ok, amiért olyan hasznos nekünk. Alig pár szó alapján tökéletesen kiismer egy férfit. Megtetszett neki ez a fickó, hát beszédbe elegyedett vele. És mivel Manellának csak igen ritkán tetszik meg valaki, már ez is mutatja, nem akárkivel állunk szemben. Szóval elbeszélgettek – mellesleg a fickó neve Planchet –, és utána azt mondta nekem: "Találtam neked egy élőt, Gleb." Márpedig az ő véleményére adni lehet.

– És mit gondolsz, Andorin – szögezte neki a kérdést ravaszul Namarti –, mit fog csinálni ez a mi tökéletes eszközünk, ha egyszer bejutott a Palota területére?

A másik mély lélegzetet vett.

– Hogy mit? Ha mindent jól intézünk, megszabadít minket szeretett császárunktól, Cleontól, aki ezen a néven az első. Namarti arca haragos lángra gyúlt.

– Mi? Megőrültél? Miért akarnánk mi megölni Cleont? Az ő segítségével kaparintjuk majd kezünkbe a kormányt. Ő lesz a pajzsunk, amely mögé bújva mi irányíthatunk mindent. Ő a mi menlevelünk a törvényességhez. Hová tetted az eszed? Szükségünk van rá, mint bábra. Nem fog beleszólni a dolgainkba, de jelenléte minket erősít.

Andorin sápadt arcát vörös foltok lepték el. Jó természete ez egyszer cserbenhagyta.

– Akkor mi jár a fejedben? Mit tervezel? Belefáradtam már a találgatásba!

Namarti fölemelte a kezét.

– Jól van, jól van, nyugodj meg. Nem akartalak megsérteni. De gondolkodj el egy kicsit. Ki pusztította el Joranumot? Ki zúzta porrá a reményeinket tíz évvel ezelőtt? Az a matematikus. És most ő kormányozza a Birodalmat, a pszichohistóriai halandzsájával. Cleon nem számít. Hari Seldont kell félreállítanunk. Már az üzemzavarokkal is őt akartam nevetségessé tenni. Minden nyomorúság az ő számlájára kerül, az ő alkalmatlanságát bizonyítja. – Namarti szája szélén nyál csorrant ki. – Ha őt eltesszük láb alól, az egész Birodalom egy emberként éljenez majd minket. Akkor már az se számít, ha rájönnek a felbujtó kilétére. – Fölemelte a kezét, aztán lecsapott vele, mint amikor valaki kést döf egy ember szívébe. – A Birodalom hőseiként, megmentőiként emlegetnek majd minket… He, he? Gondolod, a te fiatalembered el tudja intézni Hari Seldont?

Andorin egykedvűsége időközben helyreállt – legalábbis látszólag.

– Biztos vagyok benne – mondta erőltetett vidámsággal. – Cleon iránt talán érez valami kis tiszteletet, mert a császárt mindig is egyfajta dicskoszorú övezi, mint te is tudod. – Enyhén megnyomta a "te" szócskát, mire Namarti elkomorult. – Seldon iránt semmi ilyesmit nem táplál.

Befelé, magában azonban Andorin dühöngött. Ő nem ezt akarta. Elárulták.

14

Manella kisöpörte haját a szeméből, aztán fölmosolygott Raychra.

– Mondtam, hogy neked nem kerülne semmibe.

Raych pislogott, és csupasz vállát vakargatta.

– De most mégis kérni akarsz?

A nő vállat vont, és huncutul elmosolyodott.

– Miért kérnék?

– Mert én is csak az élvezeteket keresem.

– Bennem?

– Mivel más nincs…

Manella hosszú szünet után szólalt meg újra, hízelegve:

– Amúgy sincs túl sok pénzed. Hogy ízlik a munka?

– Nem valami nagy szám – felelte Raych –, de jobb a semminél. Sokkal jobb. Te mondtad annak a fickónak, hogy szerezzen munkát nekem?

Manella lassan megrázta a fejét.

– Gleb Andorinra gondolsz? Nem mondtam én neki semmit, csak azt, hogy érdemes veled elbeszélgetnie.

– Ideges lesz, ha megtudja, mi történt köztünk?

– Miért lenne? Semmi köze hozzá. És, ami azt illeti, neked se.

– Ő mit csinál? Mármint, mivel foglalkozik?

– Nem hiszem, hogy dolgozna. Gazdag. A régi polgármesterek leszármazottja.

– A myneki polgármestereké?

– Úgy van. Nem szereti a jelenlegi kormányt. A polgármesterek hívei általában nem szeretik. Szerinte Cleonnak le kellene… – Hirtelen elhallgatott, aztán azt mondta: – Túl sokat beszélek. De te aztán tovább ne add senkinek!

– Én? Nem is hallottam semmit. És különben sem jártatom a szám.

– Akkor jó.

– De mi van Andorinnal? Talán nagykutya a joranumisták közt? Fontos személyiség?

– Fogalmam sincs.

– Sosem beszél a dolgairól?

– Nekem nem.

– Ó – mondta Raych, és igyekezett nem éreztetni ingerültségét.

Manella ravasz pillantást lövellt felé.

– Miért érdekel annyira?

– Szeretnék jóban lenni velük, mert akkor följebb juthatok. Jobb munkakörbe. Több pénzhez. Tudod…

– Talán Andorin segíthet neked. Rokonszenvesnek tart. Ennyit még én is tudok.

– Elérhetnéd nála, hogy még rokonszenvesebbnek tartson?

– Megpróbálhatom. Miért is ne. Elvégre én is kedvellek. Jobban, mint őt.

– Köszönöm, Manella. Én is kedvellek téged… nagyon. – Kezével végigsimított a nő testének lágy domborulatain, és azt kívánta, bárcsak többet foglalkozhatna vele, és kevesebbet a küldetésével.

15

– Gleb Andorin – mondta Seldon elcsigázottan, a szemét dörzsölve.

– Az meg ki? – kérdezte Dors Venabili. Hangulata fagyos volt, azóta, hogy Raych elment.

– Pár nappal azelőttig én se hallottam róla – felelte Seldon. – Így van ez, ha az ember egy negyvenmilliárdos világot akar kormányozni. Sose hall senkiről, míg az illető be nem furakodik a közvetlen környezetébe. Rengeteg komputerizált információja ellenére a Trantor továbbra is a névtelenek világa marad. Előkereshet embereket a referencia számuk és a statisztikai adataik alapján, de hogy kik ők? Ha pedig ehhez hozzáadjuk még a huszonötmillió Külvilágot, már kész csoda, hogy a Birodalom annyi ezredév után még mindig működőképes. Őszintén megmondom, szerintem csak azért létezik, mert képes magát elkormányozni. Most azonban kifogyott a szuszból.

– Ennyit a filozofálgatásról, Hari – szólalt meg Dors. – Ki az az Andorin?

– Valaki, akiről, elismerem, tudnom kellett volna. Sikerült rábeszélnem a biztonságiakat, hogy előbányásszák az anyagát. A régi myneki polgármester-dinasztia leszármazottja, méghozzá a legnevesebb, ezért is tartják állandó megfigyelés alatt. A biztonságiak szerint ambiciózus, de még jobban kedveli az édes életet.

– Van valami köze a joranumistákhoz?

Seldon bizonytalanul széttárta a karját.

– Attól tartok, a biztonságiak a joranumistákról mit sem tudnak. Ez jelentheti azt, hogy már nem léteznek, vagy ha léteznek is, nem bírnak többé különösebb jelentőséggel. Persze jelentheti azt is, hogy a biztonságiakat egyszerűen nem érdeklik. Nyomozásra én sem kényszeríthetem őket. Legfeljebb megköszönhetem a nagylelkűen átadott információt. Pedig én vagyok az első miniszter.

– Lehetséges, hogy nem vált belőled jó miniszter? – kérdezte Dors szárazon.

– Nagyon is lehetséges. Valószínűleg nemzedékek óta nem került ennyire alkalmatlan kezekbe ez a felelősségteljes poszt. Ennek azonban semmi köze a biztonságiakhoz. Ők teljesen függetlenek a kormánytól. Kétlem, hogy maga Cleon információkat kapna tőlük, habár neki bizonyos időközönként jelenteniük kéne.

– Legalább a mi oldalunkon állnak?

– Azt hiszem, bár nem esküdnék meg rá.

– És téged miért érdekel az a hogyishívják?

– Gleb Andorin. Mert Raych különböző kerülő utakon egy üzenetet juttatott el hozzám.

Dors szeme szikrákat szórt. – Miért nem szóltál? Jól van?

– Amennyire tudom, igen, de remélem, több üzenettel nem próbálkozik meg. Ha rajtakapják, máris nem lesz jól. Akárhogy is, fölvette a kapcsolatot Andorinnal.

– És a joranumistákkal is?

– Nem hiszem. Valószínűtlennek tartom, mert nemigen lehet köze egyiknek a másikhoz. A joranumista mozgalom elsődlegesen az alsóbb néposztályokból szerveződik, hogy úgy mondjam, a proletárokból. Andorin pedig még az arisztokraták közül is kiemelkedik. Mit kezdene ő a joranumisták között?

– Ha a myneki polgármester-dinasztia tagja, talán a birodalmi trónra pályázhatna, nem igaz?

– Nemzedékek óta mást sem tesznek. Gondolom, emlékszel még Rashelle-re. Ő Andorin nagynénje volt.

– Akkor talán a joranumista mozgalmat csupán ugródeszkának használja a hatalom felé.

– Már ha létezik a mozgalom. Ha igen, akkor Andorin nagyon veszélyes játékba kezdett. A joranumistáknak megvannak a maguk tervei, és egy ilyen ember könnyen úgy találhatja, hogy egy greti nyakába huppant…

– Mi az a greti?

– Valószínűleg egy igen rosszindulatú, régen kihalt állat. A nevét már csak ebben a szólásban emlegetik a Heliconon. Ha egy greti hátára ülsz, többet nem szállhatsz le, mert rögtön fölfal. – Szünetet tartott. – És még valami. Raych kapcsolatba került egy nővel is, aki jól ismeri Andorint, és fontos információknak lehet birtokában. Azért mondom ezt el most neked, nehogy utólag a fejemhez vágd, hogy titkolóztam.

Dors a homlokát ráncolta.

– Egy nő?

– Gondolom, egy olyan, aki előtt sok férfi fecseg óvatlanul, hogy is mondjam, intim helyzetekben.

– Szóval egy olyan. – Homlokán a ráncok tovább mélyültek. – Nem tetszik a dolog, hogy Raych…

– Ugyan már. Raych harmincéves, és kétségkívül van már némi tapasztalata. Bízd csak a dolgot az ő megítélésére. – Elcsigázottan fordult Dors felé. – Gondolod, nekem tetszik ez? Azt hiszed, én nem idegeskedem?

De Dors erre nem tudott mit mondani.

16

Gambol Deen Namartiról még legjobb pillanataiban sem lehetett elmondani, hogy különösebben udvarias vagy kedves ember lenne. Most közeledett a perc, hogy egy évtizednyi tervezgetés valóra váljon, ám az ő hangulata keserűbb volt, mint valaha.

Ingerülten pattant föl a székéről.

– Sokáig tartott, míg ideértél, Andorin – mondta. A másik vállat vont.

– De itt vagyok.

– És az a te fiatalembered, a mi tökéletes eszközünk, hol marad?

– Nemsokára jön.

– Miért nincs itt?

Andorin széles körben vonzónak tartott feje lejjebb ereszkedett, mintha gondolatokba merülne, vagy egy döntést fontolgatna. Aztán hirtelen kitört:

– Nem hozom ide, amíg nem tudom, én hol állok.

– Ez meg mit jelentsen?

– Pedig egyszerűen fogalmaztam galaktikus standardul. Mióta tervezed, hogy megszabadulj Hari Seldontól?

– Mindig! Mindig erre vágytam! Hát olyan nehéz megérteni? Megérdemeljük a bosszút, azok után, amit Jo-Jóval tett. De még ha semmi köze sem lett volna ahhoz, akkor is félre kéne állítanunk, mivel ő az első miniszter.

– A legfontosabb célpont azonban Cleon. Ha nem egyedül, akkor Seldonnal együtt, de el kell tűnnie a színről.

– Miért aggaszt téged egy ilyen bábfigura?

– Ne add az ártatlant. Eddig sosem kellett elmagyarázzam, mi okból segítek nektek, hisz tudtad pontosan. Mit gondolsz, mi más érdekelhetne engem a tervetekben, ha nem ez uralkodóváltás?

Namarti fölkacagott.

– Hát persze. Régóta tudom már, hogy az én hátamon akarsz fölkapaszkodni a császári trónra.

– Csak nem mást vártál?

– Nem, dehogy. Én majd tervezgetek, vállalom az összes kockázatot, és ha minden kész, te begyűjtöd az elismerést. Logikus, nem?

– Igen, logikus, mert az elismerés a tiéd is lesz. Vagy nem szeretnéd az első miniszteri posztot? Hiszen számíthatsz az új császár hálájára és támogatására. Én csak… – arca ironikus fintorba csavarodott, úgy köpte ki a szavakat – …egy újabb bábfigura lennék a régi helyén.

– Valóban ennyit akarsz csak? Bábfigura lenni?

– Császár akarok lenni. Támogattalak pénzzel, amikor neked egy vasad sem volt. Támogattalak emberekkel, amikor te sikertelenül toboroztál. Nekem köszönheted a téged övező megbecsülést, aminek segítségével fölépíthetted a szervezetedet itt, Mynekben. Ne feledd, még mindig visszavehetek mindent.

– Nem hiszem.

– Meg mered kockáztatni? És nehogy azt hidd, hogy velem is elbánhatsz úgy, mint Kaspalovval. Ha bármi történik velem, Mynek többé nem fogad be benneteket, se semelyik más szektor.

Namarti nagyot sóhajtott.

– Tehát ragaszkodsz ahhoz, hogy megöljük a császárt.

– A "megölni" szót ki nem ejtettem a számon. Azt mondtam: "el kell tűnnie a színről". A részleteket rád bízom. – Utolsó mozdulata mellé egy már-már elbocsátó kézmozdulat társult, olyan stílusban, mintha Andorin máris a trónon ülne.

– És akkor te leszel a császár?

– Igen.

– Ne hidd. Halott leszel, és még csak nem is én intézlek el. Andorin, hadd tanítsalak meg az élet dolgaira. Ha Cleon meghal, fölmerül az utódlás kérdése, és a Császári Gárda a polgárháborút megakadályozandó, azonnal legyilkolja a myneki polgármester-dinasztia összes fellelhető tagját, vagyis elsőként téged. Másrészről, ha csak az első miniszter hal meg, te biztonságban leszel.

– Miért?

– Egy első miniszter az csak első miniszter. Egyik váltja a másikat. Még az is lehet, hogy Cleon belefáradt a ténykedésébe, és maga tetette el láb alól. Majd mi gondoskodunk az efféle pletykák terjedéséről. A Császári Gárda habozni kezd, így mi esélyt kapunk, hogy villámgyorsan új kormányt juttassunk hatalomra. A végén még tán hálálkodni is fognak, hogy megszabadítottuk őket Seldontól.

– És én közben mihez kezdjek? Tovább várakozzak? Az idők végezetéig?

– Nem. Amint belőlem első miniszter lett, a markomba kaparintom Cleont. Talán még a Császári Gárdát is magam mellé állíthatom, a biztonsági szolgálattal együtt. Akkor keresek valami biztonságos módszert, amivel félreállíthatom Cleont, és téged a helyére ültethetlek.

– Már miért tennéd? – fakadt ki Andorin.

– Hogy érted azt, hogy miért tenném? – kérdezett vissza Namarti.

– Seldonnal személyes elszámolnivalód van. Ha ő eltűnt, miért kéne további szükségtelen kockázatokat vállalnod? Szépen békét kötsz Cleonnal, én meg visszavonulhatok az álmaimmal együtt omladozó birtokomra. Sőt, a biztonság kedvéért talán még meg is gyilkoltatsz.

– Dehogy! – tiltakozott Namarti. – Cleon a trónra született. Már az ősei is császárok voltak, a büszke Entun-dinasztia tagjai. Biztos nem könnyű irányítani. Te azonban egy új dinasztia tagjaként kerülnél a trónra, mindenféle különösebb hagyomány nélkül, elvégre a korábbi myneki uralkodók nem váltak különösebben híressé. Ebben a bizonytalan helyzetben neked egy erős támogató kell: ez leszek én. Nekem viszont olyan császár kell majd, aki függ tőlem, akit befolyásolhatok: ez leszel te… Ugyan már, Andorin, a miénk nem szerelmi házasság, ami idővel megromlik. Mi érdekből fogtunk össze, és ez életünk végéig együtt tart bennünket. Bíznunk kell egymásban.

– Esküszöl, hogy császár lesz belőlem?

– Mi haszna esküdöznöm, ha nem bízol a szavamban? Mondtuk úgy rendkívül hasznos jelöltnek találnálak a császári trónra, és a lehető leghamarabb Cleon helyébe ültetnélek. És most ismertess össze azzal a fiatalemberrel, akit a legmegfelelőbb eszköznek tartasz a céljainkra.

– Jól van. De ne feledd, mi teszi őt rendkívülivé. Nem túl fényes elme, ugyanakkor idealista, ebből adódóan tehát végrehajtja az utasításokat, nem törődve veszéllyel vagy hátsó gondolatokkal. Ráadásul olyan megbízhatóság árad belőle, hogy áldozata még akkor sem sejt semmit, ha sugárvetőt tart a kezében.

– Ezt meglehetősen hihetetlennek érzem.

– Várj csak, míg megismered – felelte Andorin.

17

Raych lesütötte a szemét. Csupán egy gyors pillantást vetett Namartira, de annyi is elég volt. Tíz évvel korábban találkozott már vele, amikor Jo-Jo Joranumnak állított csapdát.

Namarti nem sokat változott a tíz év alatt. Még mindig szinte csak haragot és gyűlöletet lehetett az arcáról leolvasni – legalábbis Raych ezt látta rajta, bár elismerte, ő nem a legobjektívebb szemlélő. A férfi indulatai szinte belevésődtek a bőrébe. Arca valamivel soványabb lelt, hajába ősz tincsek vegyültek, de keskeny szája ugyanúgy drótként feszült, fekete szeme pedig ugyanolyan veszedelmesen csillogott, mint régen.

Raych tehát elfordította a tekintetét. Úgy érezte, Namarti nem az az ember, aki rokonszenvesnek találja, ha valaki mélyen a szemébe néz.

A férfi szótlanul méregette Raychot, arcáról közben le nem hervadt a gúnyos mosoly. Aztán Andorinhoz fordult, aki nyugtalanul toporgott az egyik oldalán, és beszélni kezdett, mintha szavainak tárgya jelen se lenne:

– Ez hát az az ember.

Andorin bólintott, ajka hangtalan "Igen, főnök”-öt formált.

– A neved? – szólította meg Namarti váratlanul Raychot.

– Planchet, uram.

– Hiszel a mi ügyünkben?

– Igen, uram. – Óvatosan beszélt, észben tartva Andorin instrukcióit. – Demokrata vagyok, és a népnek nagyobb beleszólást akarok a kormányzásba.

Namarti szeme Andorinra villant.

– A kis szónok. – Aztán visszafordult Raych felé. – Kockázatokat is hajlandó vagy vállalni az ügyért?

– Bármilyet, uram.

– Megteszed-e, amire utasítanak? Kérdések nélkül? Tétovázás nélkül?

– Követem a parancsokat.

– Tudsz valamit a kertészkedésről? Raych habozott.

– Nem, uram – felelte végül.

– Szóval Trantori vagy. A kupolák alatt születtél?

– Millimaruban, uram, de Dahlban nevelkedtem.

– Rendben – mondta Namarti, aztán ismét Andorinhoz fordult. – Kísérd ki, és bízd az ott várakozó emberek gondjaira. Aztán gyere vissza. Beszélni akarok veled.

Amikor Andorin visszatért, Namartit mintha kicserélték volna. Szeme vidáman csillogott, szája állatias vigyorra húzódott.

– Andorin – szólt –, az istenek, akikről a múltkor beszéltem, továbbra is mellettünk állnak.

– Mondtam, hogy alkalmas lesz a fickó a céljainkra.

– Sokkal alkalmasabb, mint hinnéd. Gondolom, ismered a történetet, hogyan küldte el Hari Seldon, hőn szeretett első miniszterünk a fiát – vagyis inkább mostohafiát –, hogy csalja csapdába Joranumot, amit ő minden igyekezetem ellenére meg is tett.

– Igen – bólintott Andorin fáradtan –, ismerem. – Hangjából érződött, többször is végighallgatta már a kelleténél.

– Csak egyszer láttam azt a fiút, de a képe beleégett az emlékezetembe. Gondolod, hogy az eltelt tíz év, a magasított cipő meg a leborotvált bajusz megtéveszthet? Ez a te Plancheted nem más, mint Raych, Hari Seldon nevelt fia.

Andorin elsápadt, egy pillanatig lélegzethez sem jutott.

– Biztos vagy ebben, főnök? – kérdezte aztán.

– Olyan biztos, mint abban, hogy te most itt állsz előttem.

– Fogalmam se volt…

– Ne ess pánikba – mondta Namarti. – Szerintem ez volt tunya arisztokrata életed legjobb húzása. Csak eljátszottad a szerepet, amit az istenek rád osztottak. Ha nem ismertem volna őt, minden bizonnyal sikerrel végrehajtja a feladatát, amellyel ideküldték: Kiszolgáltatta volna az ellenségnek legtitkosabb terveinket. De mivel rájöttem, ki ő, megakadályozhatjuk ebben. Sőt, most már minden együtt van az akció megkezdéséhez. – Namarti vidáman dörzsölgette össze a kezét, aztán lassan, mintha rádöbbent volna, mennyire idegen ez természetétől, elmosolyodott, majd nevetni kezdett.

18

– Gondolom, akkor többet nem találkozunk, Planchet – mondta Manella elgondolkozva.

Raych éppen szárítkozott a zuhanyozás után.

– Miért nem?

– Mert Gleb Andorin nem akarja.

– Miért?

Manella rándított egyet sima bőrű vállán.

– Azt mondja, fontos munkát kapsz, nincs időd efféle játszadozásra. Talán jobb állást szerzett neked.

Raych megmerevedett.

– Miféle állást? Mondott valami pontosabbat?

– Nem, csak annyit, hogy ő a Császári szektorba megy.

– Igazán? Gyakran mond neked ilyeneket?

– Tudod, hogy van ez, Planchet. A férfiak az ágyban sokat beszélnek.

– Tudom – felelte Raych, aki mindig gondosan ügyelt a nyelvére, még ott is. – Mást nem mondott?

– Miért kérdezed? – A nő homloka ráncokba szaladt. – Mindig felőled kérdezősködik. Ezt már megfigyeltem a férfiaknál. Kíváncsiak egymásra. Vajon miért?

– Mit mondtál neki rólam?

– Nem sokat. Csak azt, rendes fickó vagy. Azt természetesen nem, hogy téged jobban kedvellek nála. Azzal megbántanám az érzéseit, és magamnak is csak ártanék.

Raych már öltözködött.

– Szóval elbúcsúzunk.

– Egy időre legalábbis. Gleb talán meggondolja magát. Persze szívesen vele mennék a Császári szektorba, ha magával vinne. Még sosem jártam ott.

Raych majdnem elszólta magát, de sikerült egy köhögéssel elütnie a dolgot.

– Én se jártam ott, soha – mondta.

– Sehol sincsenek nagyobb épületek, szebb terek, se drágább éttermek. És ott élnek a leggazdagabb emberek is. Szívesen találkoznék velük, mármint a Glebnél gazdagabbakkal.

– A hozzám hasonlókból nem sokat szedhetsz ki, nem igaz? – jegyezte meg Raych.

– Nem akartalak megbántani. Persze nem járhat az ember esze folyton a pénzen, de néha azért arra is kell gondolni. Különösen mivel Glebnek kezd elege lenni belőlem.

Raych automatikusan rávágta:

– Belőled senkinek sem lehet elege. – Aztán, legnagyobb meglepetésére, rádöbbent, őszintén mondta.

– A férfiak mindig ilyenekkel hitegetnek – legyintett Manella. – Akárhogy is, jó volt veled, Planchet. Vigyázz magadra. Ki tudja, talán egyszer találkozunk még.

Raych csak bólintott, nem találta a szavakat. Hirtelenjében nem tudta, mivel fejezhetné ki legjobban az érzéseit.

Aztán a gondolatai más irányba fordultak. Meg kell tudnia, mit terveznek Namartiék. Ha elválasztják őt Manellától, az csak azt jelentheti, közel a döntő pillanat. Nem indulhatott el azonban semmin, legfeljebb azon a különös kérdésen a kertészkedésről.

Seldonnak se küldhetett újabb információkat. Mióta Namartival találkozott, egy pillanatra sem vesztették szem elől, ráadásul elvágták minden kommunikációs vonalát. Ez is csak a válság közeledtét jelenthette.

Azonban ha csupán akkor deríti ki, hogy mi készül, amikor már megtörtént, és akkor továbbítja a hírt, amikor már késő – kudarcot vallott.

19

Hari Seldonnak rossz napja volt. Az első üzenet óta nem hallott újra Raych felől, nem tudhatta, mi történik.

Egyrészt a fia biztonságáért aggódott (ha valami igazán súlyos baja lenne, arról csak értesült volna), de nyugtalanították az ellenség ismeretlen tervei is.

Biztosan valami alattomos lépésre készülnek. A Palota elleni direkt támadást kizárhatta a lehetőségek közül. A körzet védelme annál sokkal erősebb. De hát akkor miben mesterkedhetnek?

Egész éjszaka ezen töprengett, és még nappal sem tudott másra gondolni.

Fölizzott a jelzőfény.

– Első miniszter úr, megérkezett, akit két órára iderendelt.

– Kit rendeltem ide?

– Mandell Grubert, a kertészt. Nála van az igazolás.

Seldonnak hirtelen kitisztult az emlékezete.

– Persze. Küldje be.

Nem örült most Gruber látogatásának, de hát ő maga egyezett bele egy gyenge pillanatában, hogy fogadja. Egy első miniszternek ugyan nem lehettek gyenge pillanatai, de hát Seldon sokkal inkább Seldon volt, mintsem első miniszter.

– Jöjjön be, Gruber – mondta barátságosan.

A kertész megállt előtte, fejét automatikusan lehajtotta, tekintete ide-oda rebbent. Seldon biztosra vette, a férfi sosem járt még ilyen pompával berendezett szobában. Keserűségében majdnem kifakadt: "Tetszik? A magáé. Nekem nem kell." De aztán csak ennyit mondott:

– Mi történt, Gruber? Miért ilyen boldogtalan?

Nem érkezett válasz, a kertész csak kifejezéstelenül mosolygott rá.

– Üljön már le –, invitálta Seldon. – Oda, abba a székbe.

– Ó, nem, első miniszter úr. Nem vagyok méltó rá. Csak összepiszkolnám.

– Semmi baj, könnyen tisztítható. Tegye, amit mondtam… Jó! És most üljön csak nyugodtan, szedje össze a gondolatait. Aztán, ha kész, mondja el, mi a probléma.

Gruber egy pillanatig csöndben ült, aztán ziháló hadarással beszélni kezdett.

– Első miniszter úr, főkertész leszek. Áldott császárunk közölte velem.

– Igen, hallottam már, de szerintem nem ez aggasztja magát igazán. Az új posztjához csak gratulálhatok. Talán egy kis munkám is fekszik benne. Nem felejtettem el, milyen bátran viselkedett, amikor az életemre törtek, sőt, megemlítettem őfelségének is. Ez a legkevesebb, amivel megjutalmazhatjuk, Gruber, de más szempontból is rászolgált az előléptetésre hisz a papírjaiból kiderül, tökéletesen alkalmas a feladat ellátására. És most, hogy ez elrendeződött, árulja el, mi a baj.

– Első miniszter úr, pontosan ez az előléptetés az, amivel bajom van. Úgy érzem, nem láthatom el megfelelőképpen a főkertészi posztot.

– Mi úgy gondoljuk, igen.

Gruber egyre izgatottabb lett.

– Ez azt jelenti, hogy egy irodában kell majd üldögélnem? Nem mehetek ki a szabad levegőre, a növények és az állatok közé? Az olyan lenne, mintha börtönbe zárna, első miniszter úr.

Seldon szeme tágra nyílt.

– Szó sincs róla, Gruber. Nem kell több időt töltenie az irodában, mint amennyit feltétlenül szükséges. Szabadon sétálhat a parkban, felügyelheti a munkákat. Annyit lehet a levegőn, amennyit akar, csupán a nehéz munkából nem kell kivennie a részét.

– Nekem szükségem van arra a munkára, első miniszter úr, és tudom, sosem fogok elszabadulni az irodámból. Figyeltem a jelenlegi főkertészt eleget. Ő sem jöhetett ki soha, pedig akart. Túl sok az adminisztráció, a könyvelés. Ha tudni akarja, mi folyik a parkban, minket rendel föl magához. A holovízión figyel mindent – ezt a szót határtalan megvetéssel ejtette ki –, mintha egy mozgókép bármit is elmondhatna az élő, lélegző növényekről. Ez nem nekem való, első miniszter úr.

– Ugyan, Gruber, legyen férfi. Nem olyan rettenetes a helyzet. Majd hozzászokik. Lassan belerázódik az új munkába.

Gruber a fejét rázta.

– Először is az én gondjaimra bízzák valamennyi új kertészt. Maga alá temet a feladat. – Aztán, hirtelen energiával, hozzátette: – Ezt az állást én nem akarom, és nem is szabad megkapnom, első miniszter úr.

– Egyelőre talán még nem akarja, Gruber, de ezzel nincs egyedül. Legszívesebben én se lennék első miniszter. Túl sok vesződséggel jár. Sőt, higgye el, néha maga a császár is belefárad az uralkodásba. A Galaxisban azonban mindenkinek végeznie kell a dolgát, még ha az nem is a legkellemesebb.

– Megértem én, első miniszter úr, de a császár az császárnak született, ön pedig azért első miniszter, mert senki más nem végezheti el a munkáját. Az én esetemben azonban csak a főkertész posztjáról van szó. Ötven embert mondhatok kapásból, aki nálam jobban megfelelne rá, és nem is bánná a vele járó terheket. Ön azt mondta, elmesélte a császárnak, hogyan siettem segítségére. Nem beszélhetne vele újra, hogy ha már mindenáron meg akar jutalmazni, helyezzen vissza a régi pozíciómba?

Seldon hátradőlt a székén, és elkomolyodott.

– Gruber, én szívesen megtenném, amit kér, de hadd magyarázzak el valamit. Remélem, megérti. A császár elméletben a Birodalom abszolút uralkodója. A valóságban azonban csak keveset tehet. Jelen pillanatban én irányítom a Birodalmat, de még nekem is csekély a hatalmam. A kormány különböző szintjein emberek milliói és milliárdjai hoznak döntéseket, mikor jókat, mikor rosszakat, van, aki hősiesen viselkedik, van, aki csak a maga hasznát lesi. Képtelenség őket irányítani. Megért engem, Gruber?

– Igen, de mi köze ennek az én esetemhez?

– Az, hogy csak egyetlen hely van, ahol a császár abszolút uralkodó, és ez a Palota területe. Itt az ő szava törvény, és elég kevés a hivatalnok ahhoz, hogy elboldoguljon velük. Ha megkérnénk, vonja vissza a döntését, mélységesen megsértenénk. Ha azt mondanám: "Felség, helyezze vissza Grubert a régi posztjára", sokkal valószínűbb, hogy inkább engem függesztene föl az enyémről. Én tehát esetleg jól járnék, de magán ez mit sem segítene.

– Ezek szerint a dolgokon már nem változtathatunk? – kérdezte Gruber.

– Pontosan. De ne aggódjon, tőlem minden lehetséges segítséget megkap majd. És igazán sajnálom, de pillanatnyilag nincs több szabad percem.

Gruber fölállt. Kezében zöld kertészsapkáját gyűrögette. Szeme kibuggyanni készülő könnyektől fénylett.

– Köszönöm, első miniszter úr. Tudom, hogy szívesen segítene, ön… ön jó ember, első miniszter úr. – Azzal sarkon fordult, és bánatosan kisétált.

Seldon elgondolkodva nézett utána, aztán megcsóválta a fejét. Ha Gruber panaszait megszorozza egy kvadrillióval, akkor megkapja a huszonötmillió világ valamennyi lakójának panaszmennyiségét. Hogyan is orvosolhatná mindet, ha ennek az egy embernek sem képes segíteni?

A pszichohistória nem menthet meg egyetlen embert. De vajon megmenthet-e egy kvadrilliót?

Megint megcsóválta a fejét, aztán utánanézett, mikor és kivel kell legközelebb beszélnie. Hirtelen megmerevedett. Minden szokásos önuralmát levetkőzve, vadul ordított bele a kommunikációs mikrofonba.

– Hozzák vissza azt a kertészt! Hozzák vissza azonnal!

20

– Mi van az új kertészekkel? – szegezte Grubernek a kérdést Seldon. Ezúttal nem kínálta hellyel.

Gruber sűrűn pislogott. Pánikban volt, amiért ilyen váratlanul visszarendelték.

– Ú-új k-kertészekkel? – hebegte.

– Azt mondta, a maga gondjaira bízzák valamennyi új kertészt. Pontosan ezekkel a szavakkal. Miféle új kertészeket?

Gruber meghökkent.

– Valahányszor új főkertészt neveznek ki, új kertészgárda is érkezik. Ez a szokás.

– Sose haltoltam róla.

– A legutóbbi alkalomkor ön még nem volt első miniszter. Sőt talán még a Trantorra sem érkezett.

– De mi ez az egész?

– Hát, kertészeket sosem bocsátanak el. Van, aki meghal, van, aki megöregszik, és nyugdíjazzák. Mire egy új főkertész átveszi a park irányítását, az emberelnek legalább a fele túl van már a legszebb évein. Ilyenkor gazdagon megjutalmazva nyugdíjba küldik őket, és a helyükre újakat vesznek föl.

– Fiatalítanak.

– Részben. Másrészt a parkot is átrendezik ilyenkor, ahhoz pedig új tervek, friss ötletek kellenek. Az egész terület csaknem ötszáz négyzetkilométer, így a munka rendszerint hosszú évekig eltart, Mindezt az én dolgom lesz felügyelni. Kérem, első miniszter úr – kapott az alkalmon ismét Gruber –, egy ilyen okos ember, mint ön, csak találhat módot a császár akaratának megváltoztatására.

Seldon oda se figyelt rá. Homlokát ráncokba vonta az összpontosítás.

– Honnan érkeznek az új kertészek?

– Minden világon tartanak vizsgákat, így ilyen alkalmakkor már válogatni lehet a jelentkezők közel. Százával érkeznek, legalább egy tucat hajóval. Egy évembe is beletelik, mire…

– Honnan jönnek? Honnan?

– Milliónyi különböző világról. Mindenféle növénytermesztési tudásra szükségünk van. A Birodalom bármelyik polgára jelentkezhet.

– A Trantorról is?

– Nem, a Trantorról nem. Csak egyetlen trantori kertészünk van. – Hangjában megvetés csendült. – Ezen a bolygón nem teremnek jó szakemberek. A kupolák alatti parkok nem is igazi kertek. Cserepes növényekkel vannak tele, meg ketrecbe zárt állatokkal. A trantoriak semmit sem tudnak a szabad levegőről, a folyó vizekről és a természet igazi egyensúlyáról.

– Jól van, Gruber. Adok magának egy feladatot. Juttassa el hozzám a közeljövőben érkező valamennyi kertész nevét. Minden adatukkal együtt. Származási világ, referencia szám, neveltetés, tapasztalat. Mindezt a lehető leggyorsabban kérem az asztalomra. Küldök segítséget is. Embereket gépekkel. Milyen komputert használ?

– Egy egyszerűt, amivel számon tartom az ültetési, virágzási időket meg a hasonló dolgokat.

– Jól van. Az emberek, akiket küldök, mindent megcsinálnak majd, amit maga nem tud. Higgye el, roppant fontos ez a feladat.

– Ha megteszem…

– Gruber, ez nem a legmegfelelőbb pillanat az alkudozásra. Ha nem teljesíti a parancsomat, garantálom, hogy nem lesz főkertész, de más se. Nyugdíj nélkül zavarom el innen.

Seldon, amint egyedül maradt, belemordult a mikrofonba:

– Töröljék minden programomat a délután hátralevő részére.

Aztán a székébe vetette magát. Csontjaiban érezte ötven éve minden egyes percét, ráadásul a feje is egyre jobban fájt. Az utóbbi időben egyre szorosabbra, áthatolhatatlanabbra fonták a biztonsági hálózatot a Palota körül, mindig újabb személyzettel, berendezésekkel bővítették.

És most mégis vadidegen emberek egész hordája készül beáradni, mindössze egyetlen feltétel alapján: ért-e a kertészethez.

Föl nem foghatta ésszel, hogy ez az őrült ötlet kinek a fejében fogalmazódhatott meg.

És ő kis híján elsiklott fölötte. De vajon idejében látott-e hozzá az intézkedéshez?

21

Gleb Andorin félig lehunyt szemmel bámulta Namartit. Sosem kedvelte a férfit, de most még talán a szokásosnál is kevésbé. Miért kell neki, a myneki királyi sarjnak ezzel a felkapaszkodottal, ezzel a közveszélyes őrülttel együtt dolgoznia?

Jól tudta, persze, miért, és azt is, hogy muszáj elviselnie, még ha Namarti ezredszer mesélte is épp, hogyan érte el keze alatt a mozgalom az elmúlt tíz évben jelenlegi tökéletességét. Vajon hányszor képes ugyanazt elmondani, újra meg újra? És vajon mindenkivel ezt csinálja, vagy ő, Andorin az egyetlen médiuma?

Namarti arca kárörvendően ragyogott, miközben fáradhatatlanul szavalta a litániát:

– Bármilyen reménytelen volt is a helyzet, én évről évre tovább építettem a szervezetet, és lassan aláástam a kormány önbizalmát, ez emberekben pedig elégedetlenséget keltettem. A bankválság és a moratórium hetében… – Hirtelen elhallgatott. – Nem először mesélem ezt neked, és látom, unod már. Nem igaz?

Andorin szája száraz mosolyra rándult. Namarti minden idiótasága ellenére tisztában van vele, milyen halálosan képes untatni másokat, egyszerűen csak nem tud megváltozni.

– Valóban nem először meséled – mondta. A kérdés többi részét nem válaszolta meg, elvégre fölösleges a nyilvánvaló dolgokra szót pazarolni. És persze jobb a békesség.

Namarti beesett arcán pírhullám száguldott végig.

– A lényeg az – mondta –, hogy az egész vég nélkül folytatódhatott volna, ha nem kaparintom a kezembe tetteim tökéletes eszközét. Ráadásul még csak fáradságomba se került, ő futott a karomba.

– Planchetet az istenek vezérelték hozzánk – vetette közbe Andorin semleges hangon.

– Úgy van. Hamarosan megérkezik a Palota területére a kertészek első csoportja. – Szünetet tartott, ízlelgette a gondolatot. – Férfiak és nők. Elegendően, hogy fedezetül szolgáljanak annak a maroknyi embernek, akiket mi kevertünk közéjük. Ott leszel te, és Planchet is. Kettőtöket az különböztet majd meg a többitől, hogy nálatok sugárvető lesz.

– Hát persze – helyeselt Andorin, az udvariasság álarca mögül kikandikáló rosszindulattal –, akkor rögtön a kapunál kiszúrnak minket, és mehetünk kihallgatásra. Tiltott fegyverviselés a Palota területén…

– Nem szúrnak ki benneteket. – Namarti nem vette észre a másik hangsúlyát. – Ugyanis nem kutatnak át. Ezt már elintéztem. Valami palotabeli hivatalnok fog köszönteni titeket. Nem tudom, rendszerint kire osztják a feladatot – talán a Levelek és Fűszálak Császári Kamarására –, mindenesetre most az egyszer Seldon lesz az. A nagy matematikus személyesen üdvözli az új kertészeket a Palota területén.

– Ebben biztos vagy?

– Hát persze. Mindent elrendeztem. Többé-kevésbé az utolsó pillanatban értesülni fog róla, a mostohafia is az érkezők között van, és természetesen nem tudja majd megállni, hogy ki ne menjen elé. Amikor Seldon megjelenik, Planchet előkapja a sugárvetőjét. A mi embereink elkiáltják magukat: "Árulás!" A nagy kavarodásban Planchet megöli Seldont, te pedig megölöd őt. Aztán eldobod a sugárvetőd és fölszívódsz. Kapsz segítséget is. Mindent elrendeztem.

– Muszáj megölni Planchetet?

Namarti a homlokát ráncolta.

– Miért? Az egyik gyilkosságot nem ellenzed, a másikat igen? Azt akarod, hogy Planchet magához térve mindent elmondjon rólunk a biztonságiaknak? Mellesleg ez az egész családi perpatvarnak lesz beállítva. Ne feledd, hogy Planchet valójában Raych Seldon. Úgy fog kinézni, mintha ők ketten egyszerre lőttek volna. Gondoskodunk róla, hogy a sajtó családi botrányként teregesse ki az ügyet. A jó öreg Manowell, a Véreskezű Császár napjait idézik majd az események. A Trantor népe elborzad a gaztettet láttán. És ha ez hozzájárul az üzemzavarok szülte elégedetlenséghez, az emberek egykettőre új kormányt követelnek majd. Nem lesz, aki szembeszálljon velük, a császár a legkevésbé. Akkor lépünk be mi.

– Ilyen egyszerűen?

– Nem, nem ilyen egyszerűen. Nem álomvilágban élek. Valószínűleg először ideiglenes kormány alakul, de el is bukik, majd mi gondoskodunk róla. Aztán előállunk mi a régi joranumista jelmondatokkal, amikre még az egész Trantor emlékszik. Csak kis idő kell hozzá, és én leszek az első miniszter.

– És én?

– Te pedig a császár.

– A terv sikerének valószínűsége elenyészően kicsi. Ez el lesz rendezve, az el lesz rendezve, minden el lesz rendezve… Ha nem stimmel minden percre pontosan, nekünk végünk. Márpedig az ilyen aprólékosan kiszámított terveket valahol valaki mindig elrontja. Elfogadhatatlan a kockázat.

– Elfogadhatatlan? Kinek? Neked?

– Természetesen. Komolyan azt hiszed, hogy Planchet megöli az apját, és aztán én megölöm Planchetet? Miért én? Nincs nálam kevésbé értékes embered?

– De van, csakhogy bárki mást választanék, azzal biztosan kudarcot vallanánk. Kiben van még annyi elszántság, hogy véghezvigye a feladatot bármi áron?

– De hát a kockázat óriást.

– És nem éri meg? Ha sikerrel jársz, tied a birodalmi trón.

– És te mit kockáztatsz, főnök? Itt ülsz majd, teljes kényelemben, és várod a híreket.

Namarti szája széle lebiggyedt.

– Micsoda bolond vagy te, Andorin! Milyen császár lenne belőled?! Azt hiszed, én nem vállalok kockázatot azzal, hogy itt leszek? Ha a tervünk kudarcot vall, ha bármelyik emberünket elfogják, azt hiszed, nem derül ki minden egy pillanat alatt? Ha mondjuk téged nyakon csípnek, garantálod, hogy nem fecsegnél ki semmit a Császári Gárda pribékjeinek nem éppen gyöngéd kezei között?

Ha ez az újabb merénylet is meghiúsul, azt hiszed, nem fésülik át utánam az egész Trantort? És azt hiszed, nem találnak meg? De ha mégis, mit gondolsz, mire számíthatok? Kockázat? Én többet kockáztatok, mint te, már azzal is, hogy itt ülök, és nem csinálok semmit. Az egész terv egy valamin múlik, Andorin. Akarsz császár tenni, vagy sem?

– Akarok – felelte halk hangon Andorin.

És a fogaskerekek mozgásba lendültek.

22

Raych hamar rájött, hogy különös gonddal kezelik. A leendő kertészeket a Császári szektor egyik szállodájában helyezték el – no persze nem a legjobbikban.

Furcsa egy társaság volt. Ötven különböző világról érkeztek emberek, de Raych nemigen beszélgethetett senkivel. Andorin, finoman ugyan, de igyekezett távol tartani őt a többiektől.

Raych eltöprengett, vajon miért. Nyomasztotta a kérdés. Az igazsághoz hozzátartozik, azóta motoszkált benne valami furcsa érzés, hogy elhagyták Myneket. Kétségbeesetten igyekezett megőrizni gondolatai tisztaságát, de nem mindig járt sikerrel.

Maga Andorin durva szövésű ruhát viselt, igyekezett munkásnak kinézni. Valószínűleg egy nagyobb terv részeként játssza meg a kertészt, de hogy mi az, fogalma sem volt.

Raych szégyellte tájékozatlanságát. Állandó megfigyelés alatt tartották, tehát még az apját se figyelmeztethette. Lehet, hogy a csoport minden tagjával ezt csinálják, elővigyázatosságból. Raych úgy számolta, legalább egy tucat trantori férkőzött be a soraikba, persze valamennyi Namarti embere, férfiak és nők vegyesen.

Csak az zavarta, Andorin milyen kedvesen bánik vele. Szinte kisajátította magának, kizárólag vele étkezhetett, és egészen másképp viselkedett vele, mint a többiekkel.

Vajon csak azért, mert osztoztak Manella kegyein? Nem ismerte eléggé Myneket ahhoz, hogy tudja, nem dívik-e a többférjűség a társadalmukban. Ha két férfi osztozik egy nőn, az talán egészen közeli viszonyba hozza őket?

Raych sosem hallott ilyesmiről, de tisztában volt azzal, hogy nagyon keveset tud a galaktikus – sőt, a trantori – társadalmak finomságairól.

Most azonban, hogy emlékezete fölidézte Manella képét, elidőzött nála egy kicsit. Rettentően hiányzott neki, és már az is eszébe jutott, ennek köszönheti a depresszióját. Miközben befejezte az Andorin társaságában elköltött ebédjét, őrjítő kétségbeesés lett rajta úrrá.

Manella egyszer azt mondta, szívesen megnézné a Császári szektort, és talán sikerült is rábeszélnie Andorint. Elég kétségbeesett volt ahhoz, hogy hangosan is föltegye ezt az ostoba kérdést.

– Mr. Andorin, egészen véletlenül nem hozta magával Dubanqua kisasszonyt ide, a Császári szektorba?

Andorin arcára döbbenet ült ki. Aztán finoman fölnevetett.

– Manellát? Láttad őt valaha kertészkedni? Nem, nem, Manella az a fajta nő, aki megédesíti meghitt perceinket. Másra nem használható. – Aztán hozzátette: – Miért kérdezed, Planchet?

Raych vállat vont.

– Nem tudom. Olyan unalmas itt. Arra gondoltam… – Elhallgatott.

Andorin figyelmesen nézte.

– Csak nem azt akarod mondani – szólalt meg végül –, hogy neked nem mindegy, melyik nővel bújsz ágyba? Hidd el, neki nincsenek hasonló fenntartásai a férfiakkal kapcsolatban. Ha itt végzünk, jönnek majd más nők. Százával.

– És mikor végzünk?

– Hamarosan. De egyet elmondhatok: nagyon fontos szerepet kaptál a tervünkben. – Andorin tovább méregette Raychot.

– Milyen fontosat? Hát nem csak kertész leszek? – Hangja üresen csengett, képtelen volt belevinni valami kis szint.

– Annál sokkal több, Planchet. Sugárvető lesz nálad.

– Micsoda?

– Sugárvető.

– Sose volt még a kezemben, életemben soha.

– Nem nagy dolog. Fölemeled, célzol, zárod az áramkört, és valaki meghal.

– Én nem tudok senkit megölni.

– Azt hittem, közénk tartozol, hogy mindent megteszel az ügyért.

– De gyilkosságról nem volt szó. – Raych gondolatai őrült vágtába kezdtek. Miért kéne gyilkolnia? Mi lehet a tervük vele? És főleg, hogy riaszthatná a Császári Gárdát, mielőtt még a gyilkosságra sor kerülhetne?

Andorin arca hirtelen megkeményedett.

– Muszáj gyilkolnod – mondta parancsoló hangon.

Raych összegyűjtötte minden erejét.

– Nem. Nem gyilkolok meg senkit. Ez az utolsó szavam.

– Planchet, megteszed, amire utasítunk – közölte szenvtelenül Andorin.

– De nem gyilkolok.

– Dehogynem.

– Hogy akar kényszeríteni?

– Egyszerűen megparancsolom.

Raych szédülni kezdett. Mitől ilyen magabiztos ez az Andorin? A fejét rázta.

– Nem.

– Mi etetünk, Planchet, amióta elhagytuk Myneket. Mindig melletted voltam, hogy ellenőrizzem a diétádat. Különös tekintettel erre a fogásra, amit épp most fejeztél be.

Raychon jeges rémület lett úrrá. Hirtelen mindent megértett.

– Depresszor!

– Pontosan – felelte Andorin. – Jól vág az eszed, Planchet.

– De hisz az törvényellenes.

– Hát persze. A gyilkosság is.

Raych hallott már a depresszorról. Egy tökéletesen ártalmatlan nyugtató kémiai módosításával nyerték. Ez az új változat mély depressziót vált ki Egy ideje betiltották, mert kiválóan gerjesztette a szuggesztiókészséget. A pletykák szerint épp ezért használta a Császári Gárda.

– Már a neve is reménytelenséget fejez ki – mondta Andorin, mintha olvasna Raych agyában. – Gondolom, azt érzel most te is.

– Soha – suttogta Raych.

– Látom, eltökélted magad, de a szer ellen nem harcolhatsz. Csak annál erősebben váltja ki a hatását.

– Nem érdekel.

– Gondolkodj, Planchet. Namarti egyből rád ismert, még így, bajusz nélkül is. Tudja, hogy Raych Seldon vagy, és most, az én irányításommal, meg fogod ölni az apádat.

– Előbb öllek meg téged – morogta Raych.

Fölemelkedett a székről. Gond nélkül elintézheti a másik férfit. Andorin ugyan magasabb, de véznább is, nem kimondott atlétatermet. Fél kézzel kettéroppanthatja… Megingott. Megrázta a fejét, de csak nem akart kitisztulni.

Andorin is fölkelt, és odébb hátrált. Előhúzta jobb kezét a bal ruhaujjából. Egy fegyvert tartott benne.

– Fölkészültem az eshetőségre – közölte elégedetten. – Informáltak jártasságodról a heliconi harcművészetekben, úgyhogy nem engedhetem meg, hogy közelharcig fajuljon a dolog. – Lepillantott a fegyverre. – Ez nem sugárvető. Nem engedhetem meg, hogy meghalj a feladat teljesítése eláll. Ez csupán idegkorbács. Bizonyos szempontból még rosszabb, mint a másik. A bal válladra célzok vele, és hidd el, ha eltalállak, olyan fájdalmat fogsz érezni, amit a világ legfegyelmezettebb hőse sem bírna ki ordítás nélkül.

Raych, aki eddig lassan, lépésről lépésre közeledett a másik férfihoz, hirtelen megállt. Tizenkét évesen kóstolta meg először egy idegkorbács aprócska csípését. Azóta se felejtette el azt a fájdalmat, az eltelt esztendők ellenére sem.

– Sőt – folytatta Andorin –, teljes erőre állítottam, ami azt jelenti, hogy először elviselhetetlen fájdalmat vált ki a karodban, aztán használhatatlanná roncsolja szét az idegeket. A bal karod béna marad örök életedre. A jobbot megkímélem, hisz azzal kell elsütnöd majd a sugárvetőt… Ülj le szépen, és ne ellenkezz, akkor megmarad mind a két karod. Persze enned továbbra is kell, hogy a depresszor szintje növekedjen a szervezetedben. Csak ronthatsz a helyzeteden.

Raych érezte, rátelepszik a szer okozta kétségbeesés. Már duplán látott, és egy értelmes szó se jutott az eszébe.

Csak azt tudta, hogy képtelen lesz ellentmondani Andorinnak. Kockázatos játékot játszott, és végül rajtavesztett.

23

– Nem! – ordította Hari Seldon legerőszakosabb hangján. – Nem akarom, hogy kigyere, Dors!

Dors Venabili azonban az övéhez hasonló elszántsággal nézett vissza rá.

– Akkor téged sem engedlek, Hari.

– Nekem muszáj ott lennem.

– Semmi keresnivalód ott. Az új embereket a főkertésznek kell köszöntenie.

– Úgy van. Gruber azonban nem képes erre. Ő egy megtört öregember.

– Akkor kell hogy legyen valami helyettese. Vagy intézze a régi főkertész. Év végéig még úgyis övé a cím.

– Ő túl beteg. Különben is… – Seldon habozott egy pillanatig – a kertészek közé trantoriak vegyültek. Nem tudom, mi okból. Mindegyiküknek tudom a nevét.

– Akkor vetesd őket őrizetbe. Egytől egyig. Miért kell mindent a végsőkig bonyolítanod?

– Mert nem tudjuk, miért vannak itt. Valami készül. Nem értem, mit tehet tizenkét kertész, de… Nem, rosszul mondtam. Legalább egy tucat különböző dolgot tehetnek, de nem tudom, ezek közül melyikre készülnek. Valóban szándékomban áll őrizetbe venni őket, de előbb mindent tisztázni akarok.

Ki kell piszkálnunk a fészkéből valamennyi összeesküvőt, és tudnunk kell, mire készülnek, hogy megfelelő büntetést szabhassunk ki rájuk. Nem akarok egy ilyen apróbb vétség címén letartóztatni tizenkét férfit és nőt. Azt fogják vallani, nagyon kellett nekik a munka. Még tán panaszt is emelnek, amiért a trantoriakat kizárják a pályázatból. Akkor pedig mindenki melléjük áll, mi pedig bolondot csinálunk magunkból. Engednünk kell, hogy végrehajtsák a tervüket, legalábbis részben. Mellesleg…

Hosszú szünet következett, aztán Dors szólalt meg mérgesen:

– Mi már megint ez a "mellesleg"?

Seldon halkabbra fogta a hangját.

– A tizenkettő egyike Raych, Planchet álnéven.

– Micsoda?

– Miért vagy így meglepve? Én küldtem Mynekbe, hogy szivárogjon be a joranumisták közé és ez láthatóan sikerült is neki. Benne van minden bizodalmam. Ő biztosan tud mindent, és a megfelelő pillanatban homokot szór a fogaskerekek közé. De én is ott akarok lenni. Látni akarom. Hogy segíthessek, ha szüksége van rá.

– Ha tényleg segíteni akarsz neki, rendelj a kertészek mellé egy ötven fős őrséget.

– Nem. Az megint csak nem vezet sehova. A Császári Gárda a helyén lesz, de nem ennyire nyilvánvalóan. Az álkertészeknek azt kell hinniük, tiszta a levegő. Amint elárulták magukat, ám még mielőtt komolyra fordulhatna a dolog, elkapjuk őket.

– Kockázatos. Túl kockázatos Raychnak.

– Néha vállalnunk kell a kockázatot. Lényegesebb dolgok múlnak majd azon a pillanaton, mint egyes emberek élete.

– Micsoda szívtelenség!

– Szóval azt hiszed, szívtelen vagyok? Tudd meg, akármi történjék is, nekem elsődlegesen a pszicho…

– Ki ne mondd. – Az asszony fájdalmas arccal elfordult.

– Megértelek – mondta Seldon –, de nem szabad kijönnöd. A jelenléted annyira oda nem illő lenne, hogy az összeesküvők gyanút fognának és leállítanák a tervet. Azt pedig nem szeretném. – Szünetet tartott, aztán halkan Így folytatta: – Dors, mindig ezt mondod, a te feladatod engem megvédeni. Én a fontossági sorrendben Raych előtt következem, tudod jól. Hadd emlékeztesselek, hogy az én védelmem egyet jelent a pszichohistória, az emberiség védelmével. Ez a legfontosabb. Amit eddig tudok a pszichohistóriáról, az viszont azt követeli, hogy bármi áron megvédjem a Birodalom központját. Hát ezen igyekszem most… Megértesz végre?

– Megértelek – felelte Dors, és elfordult.

És remélem, igazam van, tette hozzá gondolatban Seldon.

Mert ha nem, az asszony sosem fogja megbocsátani neki. És ami még rosszabb, ő se magának – pszichohistória ide vagy oda.

24

Gyönyörűen fölsorakoztak, szétterpesztett lábbal, hátratett kézzel, mindahányan patyolattiszta, bő szabású, zsebekkel teli zöld egyenruhában. Ebben az öltözetben az emberek alig különböztek egymástól, a néző csak sejthette, hogy az alacsonyabbak között néhány nő is lehet. Fejüket csuklya fedte, de hát a kertészeknek amúgy is rövidre nyírt haj dukál – bármely nemhez tartozzanak is –, a bajusz és a szakáll pedig szigorúan borotválandó.

Ennek értelmére már senki sem emlékezett. A "hagyomány" szó jótékony homályt borított rá, mint annyi minden más jó és rossz dologra.

Szemben velük Mandell Gruber állt két oldalán egy-egy segédjével. A főkertész reszketett, tágra nyílt szeme lángban égett. Hari Seldon összeszorította a száját. Grubernek csak annyit kell kinyögnie: "A császár kertészei üdvözölnek benneteket", onnantól ő átveszi a szót.

Tekintete addig pásztázta a tömeget, míg rá nem akadt Raychra.

Hevesebben kezdett verni a szíve. Raych még mindig bajusz nélkül állt az első sorban, a többieknél talán kicsit merevebben, egyenesen előrebámulva. Tekintete nem kereste az apjáét, és a fölismerésnek más jelét sem mutatta.

Jó, gondolta Seldon. Így van jól. Nem szabad kiadnia magát.

Gruber elrebegte végre köszöntőjét, és Seldon átvehette a szót. Egyetlen könnyed lépést tett előre, és megszólalt:

– Köszönöm, főkertész. Férfiak, asszonyok, császárunk leendő kertészei, nehéz feladatot vállalnak magukra. A Galaktikus Birodalom központja, a Trantor egyetlen nyitott egű kertjének szépségéért és épségéért kell ezentúl felelniük. Gondoskodjanak róla, hogy ha a mi bolygónkon nincsenek is a látóhatárig húzódó fás-bokros tájak, ez az egy zöld drágakő fényesebben ragyogjon valamennyinél.

A főnökük Mandell Gruber lesz, aki rövid időn belül átveszi a főkertészi tisztet. Ő nekem tesz jelentést, ha szükséges, én pedig közvetlenül a császárnak. Ez, mint látják, azt jelenti, a ranglétrán csupán három fokkal helyezkednek el lejjebb, mint őfelsége, így az ő fokozott figyelmével is számolhatnak. Biztosra veszem, ebben a pillanatban is szemmel tart bennünket otthona, a Kis Palota egyik ablakából – az az épület ott, jobbra, az opál burkolatú kupolával –, és elégedett azzal, amit lát.

Mielőtt elkezdenék munkájukat, természetesen meg kell ismerniük a park rendjét, és pontos kötelességeiket. Ehhez…

Eddigre apró, alattomos mozdulatokkal már majdnem egészen Raych elé került. A fiatalember azonban továbbra sem mozdult, nem is pislogott.

Seldon megpróbált nem túl nagy jóindulattal ránézni. Hirtelen elkomorult. A közvetlenül Raych mögött álló férfi ismerősnek tűnt. Talán észre sem veszi, ha nem a közelmúltban kerül kezébe a hologramja. Csak nem a myneki Gleb Andorin az, Raych patrónusa? Vajon mit keres itt?

A férfi észrevehette Seldon hirtelen ráirányuló figyelmét, mert résnyire nyitott szájjal valamit mormogni kezdett. Raych jobb keze előbukkant a háta mögül, és zöld ruhája egyik zsebéből sugárvetőt húzott elő. Andorin ugyanezt tette.

Seldon teljesen megbénult a döbbenettől. Hogyan kerülhettek be sugárvetők a Palota területére? Zavarodottságban alig hallotta a kiáltásokat: "Árulás!", és a futó lábak dobogását.

Agyát egyetlen kép töltötte be: Raych egyenesen rá célzó sugárvetője, és a fiatalember kifejezéstelen szeme. Seldon rémülten vette tudomásul, hogy fia ujja a ravaszra feszül, és neki talán már csak másodpercek vannak hátra az életéből.

25

A sugárvető párává változtatja, amit eltalál, a céltárgy maradékának atomszerkezete pedig sóhajtásszerű hang kíséretében összeroskad.

Hari Seldon tudta, ezt a hangot ő már nem hallhatja meg. Várta a halált. Legnagyobb meglepetésére azonban a sóhaj megérkezett, és ő zavartan pislogva, leesett állal pillantott végig magán.

Él hát? (Ezt gondolatban inkább kérdésnek szánta, mintsem állításnak.)

Raych még mindig előtte állt, sugárvetője előreszegeződött, szeme tompán fénylett. Meg se moccant, mintha testének motorja hirtelen leállt volna.

Mögötte egy vértócsa közepén ott hevert Andorin összezsugorodott teste, mellette pedig, szintén sugárvetővel a kézben, egy másik kertész állt. Csuklyája hátracsúszott. Egy nő volt, frissen borotvált hajjal.

Rövid pillantást vetett Seldonra, aztán megszólalt:

– A fia Manella Dubanqua néven ismer. Biztonsági tiszt vagyok. Óhajtja a referencia számomat, első miniszter úr?

– Nem – felelte Seldon alig hallhatóan. A Császári Gárda közben birtokba vette a helyszínt. – A fiam! Mi van a fiammal?

– Depresszort adtak be neki, azt hiszem – mondta Manella. – Kimosható a szervezetből. – Előrenyúlt, hogy kivegye a sugárvetőt Raych kezéből: – Sajnálom, hogy nem léptem közbe korábban. Meg kellett várnom, míg ők kezdeményeznek, és mikor végül ez bekövetkezett, kis híján végzetesen lebénultam.

– Velem is ugyanez történt. Raychot mielőbb el kell juttatnunk a Palota kórházába.

Hirtelen hangzavar kelt a Kis Palota felől. Seldonnak eszébe jutott, az uralkodó talán valóban nézte őket, és most felindultsága nem ismer határokat.

– Gondoskodjon a fiamról, Dubanqua kisasszony – mondta. – Nekem a császárt kell lecsillapítanom.

Tisztéhez méltatlanul futásnak eredt, keresztül a pázsiton, és minden ceremónia nélkül berontott a Kis Palotába. Cleon ezen már aligha hergeli föl magát jobban.

A félkör alakú lépcsőfeljárón egy dermedten bámuló embercsoport közepén ott hevert őfelsége I. Cleon felismerhetetlenségig szétroncsolt teste. Gazdagon díszített palástja mint halotti lepel terült rá. A falnak támaszkodva pedig, ostobán bámulva a felé forduló rémült arcokra, Mandell Gruber állt.

Seldon úgy érezte, többet már nem képes elviselni. Fölvette a Gruber lábánál heverő sugárvetőt. Egészen biztosan Andoriné lehetett.

– Gruber, mit tett? – kérdezte alig hallhatóan.

A főkertész csak bámult rá, aztán makogni kezdett:

– Mindenki sikoltozott és kiabált. Arra gondoltam, ki gyanakodna rám? Mindenki azt hinné, más ölte meg a császárt. De képtelen voltam elszaladni.

– Miért, Gruber, miért?

– Nem akarok főkertész lenni. – Azzal összecsuklott.

Seldon döbbenten bámulta az eszméletlenül heverő alakot. Minden sikerült, még ha csak hajszál híján is. Ő élt. Raych is.

Andorin meghalt, és a joranumista összeesküvés életben maradottjait az utolsó emberig törvényszék elé állítják.

A Birodalom központjának biztonságban kellene lennie, ahogy a pszichohistória diktálta.

Csakhogy egy ember, olyan nevetséges okból, amit semmilyen elemzés nem mutatott volna ki, fogta magát, és megölte a császárt.

És most, gondolta Seldon elkeseredetten, mit tehetünk? Mi jöhet még ezután?

HARMADIK RÉSZ – DORS VENABILI

VENABILI, DORS – Hari Seldon életét annyi legenda és találgatás övezi, hogy kevés a remény egy valóban tényszerű életrajz összeállításához. Tudásunk mégis végtelenül gazdagnak tűnhet, ha összevetjük azzal, mennyi információ maradt fenn hitveséről, Dors Venabiliről. Az egyetlen biztos pont az, hogy a Cinnán született, a következő adat pedig már csak megérkezése a Streeling Egyetemre, ahol a történelmi fakultás tagja lett. Nem sokkal később megismerkedett Seldonnal, és élete következő huszonnyolc évét a feleségeként élte le. Tetteit a fennmaradt feljegyzésekben talán még több mesés elem tarkítja, mint Seldonéit. Hihetetlen történetek szólnak erejéről és gyorsaságáról, s a háta mögött állítólag "Tigrisasszonynak" nevezték. Érkezésénél, ha lehet, még rejtélyesebb a távozása. Egy bizonyos idő után egyszerűen nem esik említés róla többé, de annak, hogy mi történt, semmiféle nyoma nem maradt.

Történészi tevékenysége tetten érhető a…

ENCYCLOPEDIA GALACTICA

1

Wanda a Galaktikus Standard Idő szerint már csaknem nyolcéves volt. Komoly viselkedését mindenki elragadtatással dicsérte. Egyenes szálú haja világosbarna volt, szeme pedig kék, de ám az évek múlásával egyre sötétebb lett. Többen azt mondták, előbb-utóbb olyan barnára változik, mint az apjáé.

Gondolataiba merülve üldögélt… Hatvan.

Ez a szám foglalkoztatta egyre. Nagyapának közeledik a születésnapja, méghozzá pontosan a hatvanadik. Micsoda óriási szám. Azért járt egyre az eszében, mert az éjjel rosszat álmodott róla.

Megkereste az anyját, hogy megkérdezze, mit jelenthet.

Nem volt nehéz őt megtalálni. Nagyapával beszélgetett, egész biztosan a születésnapjáról. Wanda tétovázott. Nem lenne szép tőle, ha nagyapa előtt kérdezné meg.

Anyja megérezte tanácstalanságát.

– Egy pillanat, Hari – mondta –, látom, valami aggasztja Wandát. Mi a baj, kicsim?

Wanda megfogta a karját, és húzni kezdte.

– Ne itt, anya. Magánügy.

Manella visszafordult Hari Seldonhoz.

– Látod, milyen korán kezdődik. Magánélet, magánügyek… Persze, Wanda, menjünk a te szobádba?

– Igen, anya. – A kislány láthatóan megkönnyebbült.

Kéz a kézben átsétáltak a másik szobába, aztán az anyja megkérdezte:

– No, mi a baj, Wanda?

– Nagyapával van baj, mama.

– Nagyapával?! Nem tudom elhinni, hogy ő valami olyat tehet, ami aggaszt téged.

– Pedig igen. – Wanda szeme hirtelen megtelt könnyel. – Meg fog halni?

– A nagyapád? Honnan vetted ezt a butaságot, Wanda?

– Hatvanéves lesz. Az nagyon nagy kor.

– Ugyan már. A nagyapád persze nem fiatal már, de még nem is öreg. Az emberek nyolcvan, kilencven, százéves korig is elélnek, ő pedig kitűnő erőben van. Sokáig marad még közöttünk.

– Biztos vagy benne? – kérdezte a kislány szipogva.

Manella a vállára tette a kezét, és mélyen a szemébe nézett.

– Egyszer mindenki meghal, Wanda. Meséltem már erről neked. Semmi értelme aggódni miatta, míg a pillanat el nem érkezik. – Gyengéden megtörülgette Wanda szemét. – Mikor felnősz, és neked is gyerekeid lesznek, nagyapa még mindig élni fog. Majd meglátod. Most gyere vissza velem. Szeretném, ha beszélnél nagyapával.

Wanda lassan abbahagyta a szipogást.

Seldon szeretettel nézte visszatáró unokáját.

– Mi a baj, Wanda? Miért vagy bánatos?

A kislány csak a fejét rázta.

Seldon az anyjához fordult.

– No, mi van, Manella?

Az asszony is a fejét rázta.

– Ezt neki magának kell elmondania.

Seldon leült, és megveregette a combját.

– Gyere, Wanda. Ülj az ölembe, és meséld el, mi bánt.

A kislány engedelmeskedett, aztán még helyezkedett egy darabig, és csak utána szólalt meg:

– Félek.

Seldon átölelte.

– De hisz semmi félnivalód nincs a te öreg nagyapádtól.

Manella elhúzta a száját.

– Ezt a szót nem kellett volna.

Seldon fölpillantott rá.

– A nagyapát?

– Nem. Az öreget.

Ekkor eltörött a mécses. Wanda pityeregni kezdett. – Öreg vagy nagyapa.

– Igen, az. Hatvanéves. – Arcát Wandáéhoz szorította. – Hidd el, nekem se tetszik – suttogta. – Ezért is örülök annyira, hogy te még csak nyolc leszel.

– A hajad is fehér, nagyapa.

– Nem mindig volt az. Csak nemrég őszült meg.

– A fehér haj azt jelenti, meg fogsz halni, nagyapa.

Seldon döbbenten nézett rá.

– Mi ez a cirkusz? – fordult Manellához.

– Nem tudom, Hari. Magától hozta elő.

– Rosszat álmodtam – mondta Wanda.

Seldon megköszörülte a torkát.

– Mindannyiunknak vannak rossz álmai, Wanda. Nem is baj. A rossz álmok megszabadítanak a rossz gondolatoktól, és utánuk jobban érezzük magunkat.

– Azt álmodtam, hogy meghaltál, nagyapa.

– Tudom. Tudom. Az álmaink szólhatnak a halálról is, de az még nem jelent semmit. Nézz csak rám. Hát nem látod, hogy élek, vidáman, nevetve? Úgy nézek én ki, mint aki meghalni készül? Ki vele.

– N-nem.

– Na látod. Most menj ki játszani, és felejtsd el ezt az egészet. Egyszerűen csak születésnapom lesz, amin mindenki jól fogja érezni magát. Ment, kicsim.

Wanda valamivel vidámabb hangulatban szaladt ki, Seldon azonban intett Manellának, maradjon.

2

– Mit gondolsz, honnan szedte Wanda az ötletet? – kérdezte Seldon.

– Ugyan, Hari. Nem emlékszel, amikor a salvaniai gekkója elpusztult? Vagy amikor az egyik barátnőjének az apja meghalt egy balesetben? A holovízión is egyfolytában csak halált lát, semmi mást. Képtelenség egy gyereket burokban fölnevelni, hogy semmit se tudjon a halálról. De én ezt nem is akarom. A halál az élet elmaradhatatlan része. Ismernie kell.

– Nem a halálról beszélek általában, Manella. Az én halálomról. Honnan szedhette ezt az ötletet?

Manella tétovázott. Nagyon szerette Hari Seldont. Hogy is mondhatnám meg neki, gondolta. De hogy hallgathatnám el?

– Hari, te magad ültetted el benne.

– Én?

– Hát persze. Hónapok óta másról sem beszélsz, mint hogy mindjárt hatvan leszel, és panaszkodsz az öregségről. Az egész ünnepséget csak a te fölvidításodra rendezzük.

– Hatvanévesnek lenni nem vidám dolog – háborodott föl Seldon. – Várj csak, várj! Majd megtudod.

– Ha lesz olyan szerencsém. Sokan nem érik meg a hatvanadik évüket. De ez most nem számít. Ha továbbra is csak az öregedésről beszélsz, halálra rémíted az unokádat.

Seldon fölsóhajtott, és gondterhelt arcot vágott.

– Sajnálom, de nehéz szó nélkül megállni. Nézd meg a kezemet. Egyre több rajta a folt, és hamarosan már bütykös is lesz. A verekedés sem megy már úgy, mint régen. Egy gyerek is könnyűszerrel két vállra fektetne.

– Ebben szerinted különbözöl a többi hatvanévestől? A te agyad legalább még mindig tökéletesen működik. Hányszor elmondtad, hogy csak az számít?

– Tudom, de akkor is hiányzik a régi testem.

– Különösen ha azt látod, hogy Dors mit sem öregszik melletted – jegyezte meg Manella hangjában csipetnyi rosszindulattal.

– Hát igen, gondolom… – felelte Seldon zavartan. Elfordította a fejét, jelezve, nem akar többé a témáról beszélni.

Manella komoran végigmérte az apósát. Az a baj, gondolta, hogy semmit nem ért a gyerekekhez – sem az emberekhez úgy általában. Nehéz volt elképzelni, hogy tíz évet eltöltött a régi császár szolgálatában, mint első miniszter, mégis ilyen nehezen boldogult velük.

No persze az egész életét kitöltötte a pszichohistória, ami csupán az emberek kvadrillióival foglalkozott, egyénekkel soha. Mit is tudhatna a gyerekekről, ha sohasem élt egy sem a közelében, Raychot leszámítva – ő viszont már az első találkozásukkor is tizenkét éves volt. Wanda tehát valószínűleg mindörökre megfejthetetlen rejtély marad a számára.

Manella mindezt persze szeretettel gondolta. Valami megmagyarázhatatlan igyekezettel védte mindig is Hari Seldont attól a világtól, amiből ő mit sem értett. Ebben az egyetlen vonatkozásban voltak rokon lelkek anyósával, Dors Venabilivel.

Manella mentette meg Seldon életét tíz évvel ezelőtt. Dors, a maga különös módján ezt betolakodásnak vette az ő felségterületére, és sohasem bocsátotta meg.

Seldon azonban ugyancsak megmentette egyszer az ő életét. Lehunyta a szemét, és a jelenet olyan élességgel idéződött fel benne, mintha teljes valójában újra átélné.

3

Egy hét telt el Cleon meggyilkolása óta – de micsoda rettenetes hét. Zűrzavar uralkodott az egész Trantoron.

Hari Seldon megmaradt a posztján, mint első miniszter, de hatalma semmi nem volt. Aztán magához hívatta Manella Dubanquát.

– Szeretném megköszönni, hogy megmentette Raych életét, és persze az enyémet. Eddig még nem volt alkalmam rá. – Nagyot sóhajtott. – Igazság szerint semmire nem jutott alkalmam az eltelt hét során.

– Mi történt az őrült kertésszel? – kérdezte Manella.

– Kivégezték! Helyben! Tárgyalás nélkül! Megpróbáltam megvédeni, azzal érveltem, hogy nem beszámítható, de nem tehettem semmit. Ha bármi más bűnt követ el, az őrülete megmenthette volna, legfeljebb bolondokházába zárják. De hogy a császárt ölte meg… – Seldon szomorúan megcsóválta a fejét.

– Mi fog történni most, első miniszter úr? – kérdezte Manella.

– Elmondom, mit gondolok. Az Entun-dinasztiának vége. Cleon fia nem ülhet a trónra, de szerintem nem is akar. Retteg a merénylőktől, és a helyzet az, nem is hibáztathatom érte. Számára a legjobb az lenne, ha visszavonulna valamelyik családi birtokra a Külvilágok egyikén, és ott élne tovább csöndesen. Mivel a császári család sarja, ezt gond nélkül megteheti. Nekünk azonban sokkal nehezebb a helyzetünk.

Manella a homlokát ráncolta.

– Mennyiben, uram?

Seldon megköszörülte a torkát.

– Valaki könnyen úgy okoskodhat, hogy mivel maga megölte Andorint, ő elejtette a sugárvetőjét, amit így Mandell Gruber elemelhetett, és meggyilkolta vele Cleont. Tehát maga is nyakig benne van az ügyben, és még azt is kitalálhatják, hogy az egészet előre kitervelték.

– Hisz ez nevetséges. Én a biztonsági szolgálat tagja vagyok, a kötelességemet teljesítem, parancsoknak engedelmeskedem.

Seldon szomorúan elmosolyodott.

– Maga ésszerű érvekkel vitatkozik, csakhogy az ésszerűséget most elfelejtheti egy időre. Törvényes trónörökös híján nagy valószínűséggel katonai hatalomátvételre számíthatunk.

(Évekkel később, amikor Manella megértette a pszichohistória működését, eltöprengett, vajon Seldon annak segítségével jósolta-e meg a jövőt, mert a katonai diktatúra hamarosan valóban bekövetkezett. Akkoriban azonban még mit sem sejtett a férfi születő elméletéről.)

– Ha pedig katonák kerülnek hatalomra – folytatta Seldon –, akkor villámgyorsan meg akarják majd erősíteni a pozíciójukat, megtörve minden ellenállást, könyörtelenül, még ha ellent kell is mondaniuk az ésszerűségnek és az igazságosságnak. Ha megvádolják magát, Dubanqua kisasszony, azzal, hogy részt vett a császár elleni összeesküvésben, azonnal kivégzik, nem is annyira az igazságszolgáltatás, hanem a Trantor népének megfélemlítése érdekében.

Ugyanezen okból mellesleg kitalálhatják, hogy én is benne voltam a szervezkedésben. Elvégre személyesen mentem ki üdvözölni az új kertészeket, holott az nem az én dolgom volt. Ha nem teszem, akkor nem akarnak megölni, maga nem akadályozza meg a merényletet, és a császár még mindig él… Látja, milyen szépen összevág minden?

– Nem hiszem, hogy megtennék.

– Talán nem is fogják. Teszek nekik ugyanis egy ajánlatot, amit, ha minden jól megy, nem utasítanak vissza.

– És mi lesz az?

– Fölajánlom, hogy lemondok az első miniszterségről. Nem kellek nekik, hát nem maradok. A helyzet azonban az, hogy az udvarnál sok a támogatóm, és, ami még fontosabb, a Külvilágok lakói is elfogadhatónak tartanak. Ez azt jelenti, ha a Császári Gárda félreállít, széles körű elégedetlenségre számíthat. Ha azonban magam mondok le, és kijelentem, hogy véleményem szerint a Trantornak és az egész Birodalomnak most egy erős kezű katonai vezetésre van szüksége, azzal voltaképpen segítem őket. Érti már? – Elgondolkodott, aztán hozzátette: – Mellesleg van a kezemben még egy apróság, a pszichohistória.

(Manella ekkor hallotta első ízben a szót.)

– Az meg mi?

– Valami, amin dolgozom. Cleon nagyon erősen hitt a hatalmában, akkoriban még nálam is erősebben, és egy ideje az egész udvar úgy érzi, a pszichohistória hatásos eszköz – vagy legalábbis az lehet – az uralmon lévő kormány kezében.

Nem számít, hogy semmit sem tudnak ennek a tudománynak a részleteiről. Sőt, annál jobb. A tudatlanság csak növeli a helyzet úgymond babonás titokzatosságát. Ebben az esetben pedig engedélyezni fogják, hogy civilként tovább folytassam kutatásaimat. Legalábbis remélem… És itt jutunk vissza magához.

– Hozzám?

– Az alku részeként arra kérem majd őket, engedjék leszerelni a biztonsági szolgálattól, és ne kezdjenek maga ellen semmiféle eljárást a merénylettel kapcsolatban. Talán sikerül meggyőznöm őket.

– De azzal búcsút mondhatok a karrieremnek!

– A maga karrierjének így is, úgy is vége. Még ha a Császári Gárda parancsnoksága nem is végezteti ki, akkor sem hagyja, hogy a biztonsági szolgálatnál maradjon.

– De hát mit tegyek? Mivel keressem meg akkor a kenyeremet?

– Arról majd én gondoskodom, Dubanqua kisasszony. Valószínűleg egy jó nagy összegű támogatással a zsebemben visszamegyek a Streeling Egyetemre, és ott nem lesz nehéz magának munkát találnom.

– De miért…? – bökte ki Manella tágra nyílt szemmel.

– El sem hiszem, hogy megkérdezi – válaszolta Seldon. – Maga megmentette Raych életét, és az enyémet is. Nem gondolja, hogy valamivel tartozom ezért?

És úgy is lett, ahogy mondta. Seldon méltóságteltesen lemondott a posztról, amelyet tíz éven át betöltött. Az újonnan alakult katonai kormány egy émelyítően magasztaló hangú levélben búcsúztatta. Visszatérhetett a Streeling Egyetemre, és Manella Dubanqua, fölfüggesztve tisztségéből, elkísérte a Seldon családot.

4

Raych lépett be, a markába lehelgetve.

– Tulajdonképpen imádom a változékony időt. Az ember hamar megunja a kupolák alatti egyhangúságot. Ma azonban egy kicsit túl hidegre sikeredett a szél. Azt hiszem, ideje már, hogy valaki panaszt tegyen az időjárás-szabályzó szolgálatnál.

– Nem biztos, hogy az ő hibájuk – felelte Seldon. – Általában egyre nehezebb kezelni idelenn a gépeket.

– Tudom. A leépülés. – Raych a kézfejével végigsimított sűrű, fekete bajuszán. Gyakran tett így, mintha nem tudná elfelejteni azt a Mynekben töltött pár hónapot, amíg borotválnia kellett. Az évek során egy kis pocakot is fölszedett, és egyáltalán, ránézésre egy megállapodott, elkényelmesedett középosztálybeli ember benyomását keltette. Még dahli akcentusa is csökkent valamelyest.

Levette könnyű kabátját, és így szólt: – Hogy van a születésnapos öregfiú?

– Bosszúsan. Várj csak, várj, fiam, nemsokára neked is itt a negyvenedik születésnapod. Majd meglátjuk, akkor is így viccelődsz-e.

– A hatvan azért mégiscsak más.

– Elég legyen – toppantott Manella, és dörzsölgetni kezdte Raych kezét, hogy fölmelegedjen.

Seldon széttárta a karját.

– Lassan már szólni sem szabad. A feleséged úgy tartja, túl gyakori beszédtéma az én hatvanadik születésnapom, és attól vette a fejébe a kis Wanda, hogy meg fogok halni.

– Igazán? – érdeklődött Raych. – Akkor ez volt az oka. Odamentem hozzá, de még mielőtt egy szót is szólhattam volna, közölte velem, hogy rosszat álmodott. Csak nem a te halálodról?

– De, úgy néz ki – válaszolta Seldon.

– Majd kiheveri. A rossz álmokról senki sem tehet.

– Nem szabad ezt ilyen könnyedén elhessegetni – szólt Manella. – Nem egészséges, ha Wanda folyton ilyesmiken rágódik. De majd én utánajárok, mi ez az egész.

– Ahogy akarod, Manella – hagyta rá Raych. – Te vagy az én legdrágább feleségem, amit mondasz – legalábbis ha Wandával kapcsolatos –, az úgy is lesz. – Azzal ismét végigsimított a bajuszán.

A legdrágább feleség! Nem volt könnyű dolga, míg ezt elérte. Raychnak eszébe jutott, hogy reagált az anyja, amikor előadta neki a tervet. Még hogy rossz álmok. Ő aztán tudta, milyenek azok, hisz napról napra szembesülnie kellett a dühös Dors Venabilivel.

5

Raych első tiszta emlékképe a depresszoros kábulat után a borotválkozás volt.

Érezte, ahogy a vibroborotva végigsiklik az arcán, és erőtlenül így szólt:

– A szám fölött ne vágjon, borbély. Vissza akarom növeszteni a bajuszomat.

A férfi, aki Seldontól már megkapta az utasításait, föltartott egy tükröt, hogy bizonyítsa jóindulatát.

– Hagyd dolgozni, Raych – szólalt meg az ágy szélén ülő Dors Venabili. – És ne izgasd föl magad.

Raych szeme egy pillanatra rászegeződött, aztán nem szólt többet.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Dors, amikor a borbély elment.

– Rohadtul – morogta ő. – Olyan lehangolt vagyok, hogy az már szinte elviselhetetlen.

– Ez még a depresszor utóhatása. Majd elmúlik.

– Nem hiszem. Mennyi idő telt el?

– Nem érdekes. De a gyógyulásod még eltart egy darabig. Jól telepumpáltak a szerrel.

Raych nyugtalanul pillantott körbe.

– Manella meglátogatott már?

– Az a nő? – (Raych kezdte már megszokni, hogy anyja mindig ugyanezekkel a szavakkal, és ugyanezzel a hangsúllyal emlegeti a barátnőjét.) – Nem. De különben sem fogadhatsz még látogatókat. – A fiatalember arckifejezését látva Dors gyorsan hozzátette: – Velem kivételt tettek, mert az anyád vagyok. Mellesleg miért akarod azt a nőt most újra látni? Nem vagy valami üde jelenség.

– Annál inkább – motyogta Raych. – Azt akarom, hogy a legrosszabb állapotomban is lásson. – Azzal elcsigázottan az oldalára fordult. – Álmos vagyok.

Dors Venabili csak a fejét csóválta.

– Nem tudom, mit kéne csinálni Raychcsal – mondta később a nap folyamán Seldonnak. – Képtelenség vele szót érteni.

– Hisz nincs jól, Dors – érvelt Seldon. – Adj neki egy kis időt. – Egyre azon a nőn jár az esze, azon a hogyishívjákon.

– Manella Dubanqua. Nem nehéz megjegyezni a nevét.

– Azt hiszem, közös háztartásban akar élni vele. Feleségül akarja venni.

Seldon vállat vont.

– Raych harmincéves, elég idős már, hogy a saját feje után menjen.

– De mint szüleinek, azért nekünk is van némi jogunk hozzászólni.

Hari fölsóhajtott.

– És biztosra veszem, hogy te hozzá is szóltál, Dors. Amitől csak még inkább a maga feje után fog menni.

– Ez az utolsó szavad? Tétlenül néznéd, hogy a fiad feleségül vegyen egy olyan nőt?

– Miért, mégis, mit kellene tennem? Manella megmentette Raych életét. Szerinted ezt el kéne felejtenie a fiúnak? És ami azt illeti, engem is megmentett.

Ez csak tovább szította Dors haragját.

– Te pedig megmentetted őt – mondta. – Kvittek vagytok.

– Én nem egészen…

– Dehogynem. Az egyenruhás disznók, akik most a Birodalmat kormányozzák, kitekerték volna a nyakát, ha te nem ajánlod föl cserébe érte a lemondásod.

– Ha én ezáltal kiegyenlítettem is a számlámat – bár kétlem –, Raych a sajátját korántsem. És, Dors, kedvesem, kérlek, óvatosabban használj efféle terminusokat jelenlegi kormányunkkal szemben. Nehezebb időket élünk, mint Cleon korában, mindenütt informátorok hallgatóznak, és továbbadják, amit hallanak.

– Nem érdekel. Akkor sem szeretem azt a nőt. Ez, gondolom, még nem törvénybe ütköző.

– Persze, hogy nem, de nem is használ.

Hari elgondolkozva a padlóra meredt. Dors rendszerint kifürkészhetetlen, fekete szemében most a harag szikrái pattogtak. A férfi fölnézett.

– Csak azt szeretném tudni, Dors miért? Miért gyűlölöd ennyire Manellát? Megmentette az életünket. Ha nem olyan gyors, Raych is, én is rég halottak lennénk.

– Igen, Hari – csattant föl Dors. – Én ezt mindenkinél jobban tudom. Ha ő nem lett volna ott, a halálotok az én lelkemen száradna. Gondolom, hálásnak kéne lennem. Mégis, valahányszor csak arra a nőre pillantok, a saját hibám jut eszembe. Tudom, az érzéseim nem túl ésszerűek, de nem vagyok képes megmagyarázni őket. Ne kérd, hogy szeressem őt, Hari, mert nem bírom.

Másnap azonban még ő is meg kellett hátráljon, amikor a doktor ezzel fogadta:

– A fia egy Manella nevű nőt akar látni mindenáron.

– Nincs olyan állapotban, hogy látogatókat fogadjon – rivallt rá Dors.

– Épp ellenkezőleg nagyon is jól van. Mellesleg egyre határozottabban követeli a hölgy látogatását. Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne megtagadni tőle.

Elhívták tehát Manellát, és Raych áradozva fogadta. A kórházba érkezése óta először tűnt föl arcán némi vidámság. Félreérthetetlen kézmozdulattal tudtára adta Dorsnak, hogy most nincs szükség rá. Az asszony összeszorított szájjal kiment. Aztán eljött a nap, amikor Raych így szólt:

– Igent mondott, mama.

– Mi mást vártál, te bolond? – vágott vissza Dors. – Hát persze, hogy igent mondott. Te vagy az egyetlen esélye, most, hogy megszégyenítették, kitették a szűrét a biztonsági szolgálattól…

– Mama, ha meg akarsz szabadulni tőlem, nagyon jól csinálod. Máskor ne mondj ilyeneket.

– Én csak neked akarok jót.

– Hadd döntsem el én, mi a jó nekem. Különben sem számítok olyan jó partinak, hogy kapkodnának utánam a nők. Nem vagyok kifejezetten jóképű, viszont annál alacsonyabb. Apa nem első miniszter többé, és a beszédem is alsóbb néposztálybeli származásra vall. Mire lehetne büszke mellettem? Jobbat is kereshetne magának, de ő engem akar. És hidd el, én is akarom őt.

– De hisz tudod, miféle nő.

– Hát persze, hogy tudom. Olyan, aki szeret engem. És akit én szeretek.

– És mielőtt beleszerettél, miféle nő volt? Ugye tudod, miből állt a szigorúan titkos "munkája" Mynekben? Hisz te is az egyik kuncsaftja voltál. És hányan lehettek még? Képes leszel együtt élni a múltjával? Azzal, amit kötelességteljesítés címén tett? Most még lehetsz idealista. De egy napon, amikor először összevesztek, vagy másodszor, vagy tizenkilencedszer, dühbe gurulsz, és azt mondod majd neki: "Te szaj…!"

– Ki ne mondd! – üvöltött fel Raych méregbe gurulva. – Ha összeveszünk, esztelennek nevezem majd, ostobának, zsémbesnek, nyafogónak, meggondolatlannak és még millió mindennek. És neki is meglesznek az odaillő szavai. De csak olyan dolgokat mondunk majd, amiket nyugodt lélekkel visszaszívhatunk a kibéküléskor.

– Most azt hiszed. De várd csak ki a végét.

Raych egészen elfehéredett.

– Anyám, csaknem húsz éve élsz már együtt apával. Őt nehéz haragra gerjeszteni, de néhányszor azért veszekedtetek már. Hallottam. Ez alatt a húsz év alatt mondott ő rád mérgében bármi olyat, ami igazán, végzetesen sértő volt? Vagy én mondtam? El tudod képzelni rólam, akármennyire dühbe gurulok is?

Dors vívódott. Arca ugyan nem árult el érzelmeket, ahogy azt Seldoné vagy Rayché, de látszott rajta, nem jut szóhoz.

– Az igazság… – folytatta a fia, kihasználva a lélektani előnyt (közben persze rémesen érezte magát miatta) – az igazság az, hogy féltékeny vagy Manellára, amiért megmentette apa életét. Eddig ezt rajtad kívül senki más nem tehette meg. Most azonban te a közelben sem voltál. Talán örülnél, ha Manella nem lövi le Andorint, és apa most halott lenne? No meg én is?

– Ragaszkodott hozzá, hogy egyedül menjen ki fogadni a kertészeket – mondta Dors fojtott hangon. – Nem kísérhettem el.

– De ez igazán nem Manella hibája.

– Ezért akarod elvenni őt? Hálából?

– Nem. Szerelemből.

Így hát végül is megesküdtek, de a ceremónia után Manella így szólt Raychhoz:

– Anyád engedett ugyan a rábeszélésednek, és eljött, de olyan volt, mint a viharfelhők, amilyenek a kupola tetejében szoktak úszkálni.

Raych fölnevetett.

– Ilyen lenne egy viharfelhő arca? Á, csak képzelődsz.

– Egyáltalán nem. Vajon sikerül-e valaha is megkedveltetni magam vele?

– Csak légy türelemmel. Idővel minden megváltozik.

De Dors Venabili nem változott meg.

Az esküvő után két évvel megszületett Wanda. Dorsnál kedvesebb nagymamát Raych és Manella el sem képzelhetett volna, de a kislány anyját még mindig csak mint "azt a nőt" emlegette.

6

Hari Seldon búskomorsággal küzdött. Egy ideje felváltva leckéztette őt Dors, Raych, Jugo és Manella. Valamennyien arról győzködték hogy hatvan év nem komoly idő.

Nem tudták megérteni. Harmincéves volt, amikor először felködlött agyában a pszichohistória elmélete, harminckettő, amikor megtartotta híres előadását a tízéves konferencián, és attól kezdve az események még tovább gyorsultak. Rövid beszélgetése után Cleonnal menekülésbe kezdett, végig a Trantoron, és ezalatt megismerkedett Demerzellel, Dorsszal, Jugóval és Raychcsal, nem is beszélve a Mycogenben, Dahlban és Mynekben élő emberekről.

Negyvenéves korában első miniszter lett, majd ötvenévesen lemondott. Most pedig hatvan.

Harminc éve foglalkozik a pszichohistóriával. Mennyire lesz még szüksége? És mennyi lehet hátra az életéből? Vajon úgy hal meg, hogy a pszichohistória terve befejezetlen marad?

Nem is a halál zavarja, mondogatta magában. Sokkal inkább a befejezetlen munka rémképe.

Meglátogatta Jugo Amarylt. Az utóbbi időkben meglehetősen eltávolodtak egymástól, ahogy a terv egyre terebélyesedett. Az első években; Streelingben, csupán ketten dolgoztak rajta, Seldon és Amaryl. Most…

Amaryl is közeledett már az ötvenhez – túl volt tehát a legszebb férfikoron –, és szellemi frissessége is csökkent valamelyest. Az évek során a pszichohistórián kívül semmi iránt nem mutatta a legcsekélyebb érdeklődést sem, legyen az nő, barátság, hobbi vagy bármi más.

Seldon nem tudta nem észrevenni a férfi megjelenésében beállt változásokat. Ennek egy része valószínűleg abból adódott, hogy Jugo súlyos szemoperáción esett át. Most már újra tökéletesen látott, de különös módon sokkal lassabban pislogott, és attól úgy tűnt, mintha folyton álmos lenne.

– Mit gondolsz, Jugo? – kérdezte Seldon. – Látszik már valami parányi fény az alagút végén?

– Fény? Ami azt illeti, igen – felelte Amaryl. – Jött egy új ember, Tamwile Elar, De persze te már ismered őt.

– Ó, igen. Én vettem föl. Nagyon lelkes és nagyon erőszakos. Hogy dolgozik?

– Nem mondhatom, Hari, hogy különbsebben jól érezném magam mellette. A hangos nevetése az idegeimre megy. De ragyogó elme. Az új egyenletei tökéletesen beleillenek az Elsődleges Radiánsba, és úgy néz ki, a segítségükkel megkerülhetjük a káosz problémáját.

– Csak úgy néz ki, vagy valóban?

– Túl korai még megmondani, de nagy reményeket fűzök hozzá. Kipróbáltam már rajtuk néhány olyan dolgot, ami előhozta volna a rejtett hibákat, de a számítások túlélték mindet. Magamban már úgy hívom őket, "a kaotikus egyenletek".

– Gondolom, nem dolgoztatok ki még olyan kísérletet, amivel demonstrálhatnánk a működésüket.

– Nem, bár fél tucat embert ráállítottam már, köztük természetesen Elart is. – Amaryl az Elsődleges Radiánsához fordult, mely Seldonénak a pontos mása volt, és figyelte a levegőben kígyózó számsorokat, amelyeket persze megfelelő nagyítás nélkül még ő sem olvashatott el. – Ha hozzáadjuk az új egyenleteket, talán már el is kezdhetjük a jövendölést.

– Ahányszor elnézegetem mostanában a Radiánst – mondta Seldon elgondolkozva –, mindig megcsodálom az Elektro-Klarifikátor működését, hogy milyen gyönyörűen idomítja hozzá az anyagot a jövő íveihez. Ez is Elar ötlete volt?

– Igen, de Cinda Monady is segített neki a tervezésben.

– Jó, hogy ennyi ifjú zseni dolgozik már a terven. Valahogy megnyugtat a gondolat.

– Azt hiszed, egy napon Elar átveheti a kutatás vezetését? – kérdezte Amaryl, még mindig az Elsődleges Radiánst tanulmányozva.

– Talán. Miután mi visszavonultunk… vagy meghaltunk.

Amaryl mintha lazított volna. Kikapcsolta a berendezést.

– Szeretném befejezni a munkát, mielőtt visszavonulok vagy meghalok.

– Én is, Jugo, én is.

– A pszichohistória egész jól elirányított bennünket az elmúlt tíz évben.

Ez igaz is volt, bár Seldon tudta, még korántsem lehetnek elégedettek. Nem nekik köszönhető, hogy a dolgok nem fordultak még rosszabbra.

A pszichohistória azt diktálta – persze a maga homályos, bizonytalan módján – a központ túléli Cleon halálát, és így is történt. A Trantoron lecsillapodtak a kedélyek. Még egy merénylet, és egy dinasztia bukása sem ingathatta meg a központ szilárdságát.

Méghozzá a katonai uralomnak köszönhetően. Dors jogosan emlegette "azokat az egyenruhás disznókat”, sőt, még sokkal csúnyább szavakkal is illethette volna őket. Mindazonáltal a Birodalmat összetartották, és össze is tarthatják még hosszú ideig. Talán elég hosszan ahhoz, hogy közben a pszichohistória átvegye a neki szánt szerepet az események irányításában.

Újabban Jugo többször beszélt valamiféle Alapítványok létrehozásának lehetőségéről – ezek elkülönült szervezetek lennének, még a Birodalomtól is függetlenek – melyek a fejlődés csiráit átmentenék az elkövetkezendő sötét korokon, egy új és jobb világrend kialakulásáig. Maga Seldon is végzett már számításokat egy ilyen létesítménynek a jövőre gyakorolt hatásalt illetően.

Kevés ideje jutott azonban rá, és úgy érezte, a fiatalsága is hiányzik hozzá. Akármilyen jól működött is még az agya, egykori rugalmassága és kreativitása alaposan megcsappant, és tudta, a helyzet minden eltelt évvel csak tovább romlik.

Talán a fiatal és éles eszű Elart kellene ráállítania a problémára, minden más terhet levéve a válláról. Seldon szégyenkezve ismerte be maga előtt, hogy ez a lehetőség nem hozza különösebb lázba. Elvégre nem azért találta ki a pszichohistóriát, hogy aztán a végén valami suhanc arassa le helyette a babérokat. Sőt, egyenesen féltékenységet érzett Elar iránt, amit éppen csak vissza tudott fojtani gyengülő szégyenérzete.

Kevésbé ésszerű érzéseit félretéve be kellett azonban látnia, fiatalabb segítség nélkül nem boldogul. A pszichohistória többé már nem egyedül az övé és Amarylé. Első miniszterségének egy évtizede alatt a terv óriási, a kormány által támogatott programmá nőtte ki magát, és legnagyobb meglepetésére leköszönése után csak tovább növekedett. Hari grimaszolva idézte föl magában dagályos hivatalos elnevezését: a Streeling Egyetem Seldon-féle Pszichohistóriai Programja. Legtöbben azonban csak úgy emlegették, a Terv.

A katonai junta bizonyára hathatós politikai fegyvert látott benne, ennélfogva bőséges anyagi támogatásban részesítette. Cserébe éves jelentések készítését várta el, legyenek azok bármennyire homályos értelműek is. A matematikai vonatkozások ezekben csak érintőlegesen szerepeltek; a kormányzat legtöbb tagja azonban még így sem fogott föl az egészből egy szót sem.

Távoztában Seldon megállapította, hogy Amaryl több mint elégedett a Terv haladásával, mégis, úgy érezte, nyomott hangulatán ez mit sem segít.

Arra gondolt, bizonyára közeledő születésnapja nyugtalanítja. Az ünnepséget szervezői vidám összejövetelnek szánták, Harit azonban ez csöppet sem vigasztalta. Csak még jobban érezte a vállára nehezedő évek súlyát.

Ráadásul a ceremónia napirendjének felborulásával fenyegette, márpedig Hari a szokások embere volt. Az irodáját és néhány szomszédos helyiséget teljesen kiürítettek, s ez napok óta akadályozta már a munkában. Elkeseredetten gondolt rá, mennyi időnek kell még eltelnie, mire visszatérhet megszokott asztalához. Csupán Amaryl nem egyezett bele a költözésbe, így az ő irodájához nem nyúlhattak.

Seldon ingerülten sorra vette, kinek az agyában születhetett meg ez az egész. Dorsban természetesen nem. Ahhoz túl jól ismerte a férjét. Amaryléban és Raychéban sem, ők legtöbbször még a saját születésnapjukat is elfelejtették. Manellára gyanakodott, és egyszer még neki is szegezte a kérdést.

Az asszony beismerte, hogy ő adta ki az utasítást a szervezésre, de az ünnepség ötlete nem tőle származott, hanem Tamwile Elartól.

No persze, gondolta Seldon. A kis lángész. Úgy látszik, minden téren annak érzi magát.

Fölsóhajtott. Bárcsak túl lenne már ezen a születésnapon!

7

Dors dugta be fejét az ajtó résén.

– Bejöhetek?

– Hát persze. Nincsenek titkaim előtted.

– Nem itt szoktál dolgozni.

– Tudom – sóhajtott Seldon –, csakhogy a szokott helyemről kitiltottak amiatt a sületlen születésnapi ünnepség miatt. Bárcsak túl lennénk már rajta.

– Na tessék. Ha az a nő egyszer valamit a fejébe vesz, nincs megállás.

Seldon rögtön átállt a másik oldalra.

– Ugyan már, Dors, hisz jót akar.

– Én nem kérek a jóakarásából – felelte az asszony. – Egyébként is, valami egészen más miatt kerestelek. Valami fontosabb miatt.

– Ki vele, mi az?

– Elbeszélgettem Wandával, az álmáról… – Habozni látszott.

Seldon fojtottan felnyögött.

– Ez nem lehet igaz. Miért nem szálltok le rólam?

– Mondd, eszedbe jutott neked az álma részleteiről kérdezgetni őt?

– Miért kellett volna még jobban megkínoznom szegény kislányt?

– Raych és Manella se tette. Rám hárult hát a feladat.

– Miért kellett tovább gyötörnöd a kérdéseiddel?

– Mert úgy éreztem, fontos – felelte Dors komoran. – Először is az álmot nem otthon látta, az ágyában fekve.

– Hát akkor hol?

– Az irodádban.

– Mit keresett ő az irodámban?

– Látni akarta a helyet, ahol a születésnapi ünnepségedet rendezik. Besétált hát az irodádba, de semmi különösebb látnivalót nem talált, hiszen a helyiséget kiürítették az előkészületekhez. A széked azonban még ott volt. Az a nagy, magas támlájú, széles karfájú, agyonhasznált szék, amit többszöri kérésemre se hagytál kicserélni.

Hari fölsóhajtott, mintha emlékezetébe idézte volna hosszas vitáikat.

– Nem agyonhasznált. És nem is akarok helyette újat. De folytasd.

– Szóval összekucorodott a székeden, és arra gondolt, hogy talán nem is lesz ünnepség. Nagyon elszomorodott. Aztán valószínűleg elaludt, mert a továbbiakról nincsenek tiszta emlékei, mindenesetre álmában két férfit – nem nőt, ebben biztos volt – hallott beszélni.

– És miről beszéltek?

– Nem tudja pontosan. Tudod, milyen nehéz ilyen körülmények közt hallott dolgokra visszaemlékezni. Mindenesetre azt mondja, a halált emlegették, és azt hitte, rólad van szó, mert te már olyan öreg vagy. Két szót azonban világosan föl tudott idézni: "limonádé-halál".

– Micsoda?

– Limonádé-halál.

– Az meg mit jelent?

– Nem tudom. Akárhogy is, ennyi volt az egész. Ezután a férfiak elmentek, és ő ott maradt egyedül a székedben. Fázott és félt, és ez a félelme azóta is tart.

Seldon eltűnődött a hallottakon.

– Nézd, kedvesem – mondta aztán –, miért kéne különösebb fontosságot tulajdonítanunk egy kisgyerek álmának?

– Először azt kell megkérdeznünk magunktól, vajon valóban álom volt-e.

– Ezt meg hogy érted?

– Wanda nem állította ugyanis egyértelműen. Csak azt mondta, “valószínűleg elaludt". Ezek az ő szavai. Nem azt mondta, elaludt, hanem csak valószínűleg elaludt.

– És ebből mi következik?

– Talán csak félálomban volt, és akaratlanul kihallgatta két férfi – két hús-vér férfi – beszélgetését.

– És ez a két "hús-vér férfi" arról beszélt, hogy megöl engem, limonádé-halállal?

– Valami ilyesmiről, igen.

– Dors – mondta Seldon, nyugalmat erőltetve magára – tudom, hogy te mindig megérzed az engem fenyegető veszélyeket, de ez már túl messzire megy. Miért akarna engem bárki is megölni?

– Kétszer már megkísérelték.

– Persze, de gondold csak végig a körülményeket. Az első kísérlet nem sokkal azután következett, hogy Cleon kinevezett első miniszterévé. Ezzel természetesen fölrúgta az udvar megszokott hierarchiáját, nem csoda hát, ha nem kedveltek. Valakinek eszébe juthatott, hogy legegyszerűbb, ha eltesznek láb alól. Másodszor akkor történt, amikor a joranumisták akarták átvenni a hatalmat, és úgy gondolták, én az útjukban állok. Ehhez járult még Namarti eszelős bosszúvágya.

Szerencsémre egyik kísérlet sem járt sikerrel, de miért kellene most egy újabbra számítanom? Tíz éve nem vagyok már első miniszter, csak egy öregedő matematikus, akitől már igazán senkinek semmi félnivalója. A joranumista mozgalmat gyökerestül kiirtották, Namartit pedig rég kivégezték. Nem látom hát az okot, miért is akarna bárki megölni engem.

Kérlek, Dors, nyugodj meg Ha aggódni kezdesz miattam, az csak fölidegesít, attól meg tovább nő az aggodalmad. Erre semmi szükség.

Dors fölállt, és rátámaszkodott Hari asztalára.

– Te könnyen mondod, hogy nem látod az okát, miért akarna bárki megölni, de mi van, ha nem is kell ok az illetőnek? A kormányunk nyilvánvaló felelőtlenségében…

– Elég! – vágott közbe Seldon élesen. Aztán halkan hozzátette: – Egy szót se többet, Dors. Egyetlen szót se a kormány ellen. Azzal éppen a fejünkre hozod a bajt.

– De hisz csak hozzád beszélek, Hari.

– Most igen, de ha rászoksz az ilyen bolond beszédre, bármikor kicsúszhat egy meggondolatlan szó a szádon, és aki hallja, az esetleg a legnagyobb örömmel márt be téged érte. Ideje lenne megtanulnod, hogy tartózkodj a politikai véleménynyilvánítástól.

– Meg fogom próbálni, Hari – felelte Dors, de hangjából kiérződött a felháborodás. Sarkon fordult, és kisietett.

Seldon távoztában elnézegette. Dors méltóságteljesen öregedett, sőt, néha már-már úgy tűnt, mintha nem is öregedne. Bár csak két esztendővel volt fiatalabb Seldonnál, külseje közel sem változott annyit, mint a férfié az együtt töltött huszonnyolc év során. De ez így is volt rendjén.

Hajába ősz tincsek vegyültek, de ugyanúgy fénylett, mint fiatalabb korában. Arca azonban megcsontosodott, hangja rekedtebbé vált, és egy ideje konzervatívabb szabású és színű ruhákat viselt. Mozdulatai azonban ugyanolyan fürgék voltak, mint régen: Mintha abban semmiféle öregedés nem gátolhatta volna meg, hogy veszély esetén megvédhesse Harit.

A férfi fölsóhajtott. Ezt a néha már akarata ellen való állandó védelmet terhesnek érezte.

8

Manella szinte közvetlenül az asszony távozása után lépett be Seldonhoz.

– Ne haragudj, Hari, de mit mondott neked Dors?

Seldon ismét fölnézett. Hát sosem hagyják már dolgozni?

– Semmi fontosat. Csak Wanda álmáról beszélt.

Manella ajkai összepréselődtek.

– Tudtam. Wanda elmesélte, hogy Dors kérdezősködött felőle. Miért nem hagyja békén a lányomat? Mintha az, aki rosszat álmodik, valamiféle bűntényt követne el.

– A helyzet az – mondta Seldon békítően –, fölmerült egy fontos részlet, ami Wanda álmával kapcsolatos. Nem tudom, neked mesélte-e, de valami olyasmire emlékezett vissza belőle, hogy "limonádé-halál".

– Hmm! – Manella egy pillanatra elhallgatott.

– Nem hiszem, hogy ez túl lényeges lenne – mondta aztán. Wanda megőrül a limonádéért, és biztos az ünnepségen is alaposan "le akarja inni" magát. Megígértem, hogy szerzek neki mycogeni cukrot, úgyhogy nagyon várhatja már.

– Ezek szerint bármi limonádéhoz hasonló dolgot hallott, azt annak fordította le az agya.

– Igen. Miért ne?

– Akkor csak egy kérdés marad, szerinted vajon mit hallhatott ő limonádénak? Mert nyilván nem magától találta ki.

– Ebben nem értek egyet veled. De miért kell ilyen nagy fontosságot tulajdonítani egy kislány álmának? Kérlek, ne is beszéljetek vele többet erről. Csak fölizgatjátok.

– Megegyeztünk. Gondoskodom róla, hogy Dors is ejtse a témát, legalábbis Wanda előtt.

– Jól van. Tudod, Hari, engem nem érdekel, hogy ő Wanda nagyanyja. Az anyja én vagyok, tehát a gyerekkel kapcsolatban mindenben én döntök.

– Úgy legyen – hagyta rá Seldon, és addig nézte Manellát, míg az ajtó be nem csukódott mögötte. Ez volt a vállán a másik teher, a két asszony közötti, soha véget nem érő vetélkedés.

9

Tamwile Elar harminchat éves volt, és négy évvel korábban csatlakozott Seldon Pszichohistóriai Programjához, mint vezető matematikus. Magasra nőtt, és szemében a fanatizmus és egy jó adag önbizalom szikrái csillogtak.

Hosszú barna haja hullámosan omlott a vállára. A legváratlanabb pillanatokban nevetgélni kezdett, akár egy kamasz, de matematikai képességeit senki sem vonhatta kétségbe.

Elar a Nyugat-Mandanovi Egyetemről került ide, és Seldont mindig mosolyra fakasztotta ha eszébe jutott Jugo Amaryl eleinte mennyire gyanakvóan fogadta. Persze ő mindenkire gyanakodott. Seldon biztosra vette, valahol a szíve mélyén az fáj neki, hogy a pszichohistória nem maradt meg kettejük meghitt, személyes ügyének.

Most azonban már Amaryl is kész volt elismerni, hogy Elar alkalmazása nagyon sokat könnyített saját helyzetén is.

– A káosz elkerülésére vonatkozó elméletei egészen egyéniek és lenyűgözőek. A Terv történetében senki nem állt még elő hasonlóval sem. Ami azt illeti, nekünk sem jutott eszünkbe.

– Hát – mondta Seldon durcásan –, úgy látszik, öregszünk.

– Csak ne nevetne olyan borzasztó hangosan – jegyezte meg Amaryl.

– Az ember a nevetésén nem változtathat.

Igazság szerint azonban Seldon sem fogadta el egykönnyen Elart. Megalázónak érezte, hogy ő maga még csak közelébe sem jutott soha azoknak a bizonyos "akaotikus egyenleteknek". Az Elektro-Klarifikátorral kapcsolatban semmi ilyesmi fenntartása nem volt, elvégre az kívül esett az ő szakterületén. Az akaotikus egyenletekre azonban igazán gondolhatott volna.

Megpróbálta győzködni magát. Hiszen ő dolgozta ki a pszichohistória alapjait, és az akaotikus egyenletek csak abból nőhettek ki. Vajon Elar három évtizeddel előbb bevégezhette volna a munkát? Seldon meggyőződéssel vallotta, hogy nem. És vajon olyan káprázatos eredmény, hogy Elar az alapok ismeretében dolgozta ki az akaotizmus elméletét?

Ezt mindig nagyon értelmesen levezette magának, mégis, akárhányszor találkozott Elarral, nyugtalanság vett rajta erőt. Az elnyűtt vénség szembesül a viruló ifjúsággal, gondolta ilyenkor önironikusan.

Elar azonban sosem éreztette vele fiatalsága fölényét. Mindig tisztelettel beszélt, és semmiféle utalást nem tett arra, hogy Seldon már túl van élete virágán.

A fiatalember természetesen érdeklődve várta a készülő ünnepséget, sőt, mint kiderült, ő maga vetette fel először az ötletet. (Vajon ezzel az ő élemedett korára akart célozni? Seldon elhessegette a gondolatot. Ha ebben hinni kezd, már csak egy lépés választja el attól, hogy rá is ráragadjon Dors gyanakvása.)

Elar odalépett hozzá, és megszólította:

– Mester… – És Seldon, mint mindig, most is összerezzent. Jobban szerette ha a Terv munkatársai Harinak nevezik, de inkább nem tett megjegyzést.

– Mester – ismételte Elar. – Azt beszélik, Tennar tábornok beszélgetésre hivatta önt.

– Igen. Ő a katonai junta új feje, és valószínűleg tájékozódni akar, mi is az a pszichohistória. Már Cleon és Demerzel idejében is mindenki ezt kérdezgette tőlem. (A junta új feje! A vezetők úgy váltakoznak mostanság, mint a kaleidoszkóp színei. Egyesek egy időre kegyvesztettek lesznek, míg mások tűnnek föl helyettük a semmiből.)

– De én úgy hallottam, ez a megbeszélés épp a születésnapi ünnepsége idején lenne.

– Nem számit. Majd nélkülem ünnepelnek.

– Azt nem lehet, mester. Remélem, nem bánja, de néhányan összefogtunk, és írtunk egy kérvényt a Palotába, hogy egy héttel halasszák el a megbeszélést.

– Micsoda? – csattant fel Seldon ingerülten. – Meg kell mondjam, ez elég arcátlan húzás volt a részükről, ráadásul kockázatos is.

– De minden jól sült el. Beleegyeztek, és mellesleg Önnek sem jön rosszul az a hét.

– Miért kellene nekem egy hét?

Elar tétovázott.

– Beszélhetek őszintén, mester?

– Természetesen. Mikor tiltottam én meg bárkinek is, hogy őszintén beszéljen?

Elar enyhén elvörösödött, de a hangja határozott maradt.

– Nem könnyű kimondani, mester, elvégre Ön a matematika géniusza. Ezt a Tervben senki nem vitatja. Sőt, az egész Birodalomban senki, aki egy csöppet is konyít a matematikához. De senki nem lehet univerzális lángész.

– Ezt én is nagyon jól tudom. Elar.

– Tudom, hogy tudja. Ön azonban különösen járatlan az egyszerű emberek kezelésében – vagy mondjunk talán inkább ostobákat. Hiányzik önből a rafinéria és a megalkuvásra való hajlam. Ha most hirtelen szembekerül a kormány egy nagyhatalmú vezetőjével, aki ráadásul még meglehetősen ostoba is, könnyen veszélybe sodorhatja a Tervet kérlelhetetlen őszinteségével.

– Mi ez? Gyereknek néz engem? Elég hosszú Ideje alkudozom már politikusokkal. Tíz éven át voltam első miniszter, amint arra tán emlékszik is.

– Bocsásson meg, mester, de abban a minőségében nem nyújtott valami kimagaslót. Mellesleg a politikusok közül a legtöbbet Demerzel első miniszterrel tárgyalt, aki nagyon is intelligens, valamint Cleon császárral, aki nagyon barátságos volt. Most azonban a katonaság képviselői kerültek hatalomra, akik se nem intelligensek, se nem barátságosak.

– Tárgyaltam én már velük is, és túléltem.

– De nem Dugal Tennar tábornokkal. Őt egészen más fából faragták. Ismerem.

– Ismeri? Találkozott már vele?

– Nem személyesen ismerem, de ő is Mandanovba való, az én szektoromba, és már ott is a hatalmasságok közé tartozott.

– Mit tud róla?

– Tudatlan, babonás és erőszakos. Nem az az ember, akivel könnyű dűlőre jutni. Én amondó vagyok, ez alatt a hét alatt dolgozza ki a stratégiáját ellene.

Seldon beharapta az alsó ajkát. Volt valami abban, amit Elar mondott. Maga is tudta, mennyire nehéz túljárni az eszén egy ostoba, fontoskodó, indulatos, ugyanakkor nagyhatalmú embernek.

– Majd kitalálok valamit – mondta kényelmetlenül érezve magát. – A katonai junta létesítménye amúgy sem lehet stabil a mai Trantoron. Már így is tovább tartott a kelleténél.

– A mi kísérleteink mutatták ki ezt? Nem is tudtam, hogy vizsgálgatjuk a rendszer stabilitását.

– Csupán Amaryl végzett néhány számítást az Ön akaotikus egyenleteinek alkalmazásával. – Szünetet tartott. – Mellesleg hallottam már őket úgy is emlegetni, mint Elar-féle egyenletek.

– Nem az én számból, mester.

– Remélem, megérti, de én ezt nem szeretem. A pszichohistória részegységeit funkciójuk alapján kell elnevezni, nem kitalálójuk után. Ha a kutatómunkába belefolynak az egyéni érdekek, annak nem lehet jó vége.

– Megértettem, és osztom a véleményét, mester.

– Valójában – tette hozzá Seldon a bűntudat késztetésére – azt se szerettem soha, hogy a Terv alapját képező számításokat úgy emlegetik, a Seldon-féle Pszichohistóriai Egyenletek. Azonban annyira beleivódott már a köztudatba, nem lenne igazán praktikus megváltoztatni.

– Ha meg nem sértem, mester, az öné kivételes eset. Nem hiszem, hogy bárki is elvitatná öntől a pszichohistória feltalálásáért járó dicsőségét… De, ha lehetne, most visszatérnék a Tennar tábornokkal folytatandó beszélgetéséhez.

– Mi mondanivalója van még?

– Egyre az jár az eszemben, talán jobb lenne, ha nem is találkozna vele.

– Hogy tehetném ezt meg ha egyszer ő rendelt magához?

– Talán azt üzenhetné, beteg, és mást küldhetne maga helyett.

– Kit?

Elar csak hallgatott, de Seldonnak ez a csönd is mindent elárult.

– Szóval saját magára gondolt – mondta.

– Talán helytelenül? Ön benne jár már a korban könnyen elképzelhető, hogy valami betegség ledönti a lábáról. Én pedig a tábornokkal egy szektorban születtem, ami már egymagában a mi javunkra billentheti a mérleget. Ráadásul én – bocsássa meg a merészségemet, mester –, sokkal ügyesebben tudom csűrni a szót.

– Úgy érti, ügyesebben tud hazudni.

– Ha muszáj.

– Nagy kockázatot vállal.

– Nem olyan nagyot. Kétlem, hogy a tábornok kivégeztetne. Ha túlságosan föl találom bosszantani, ami könnyen meglehet, majd fiatalságomat és tapasztalatlanságomat hozom föl mentségemre. Akárhogy is, ha én bajba kerülök, az még mindig sokkal kevésbé kockázatos, mint ha ön. Természetesen csak a Terv lebeg a szemem előtt, ami sokkal könnyebben haladhatna tovább nélkülem, mint ön nélkül.

– Nem fogok az ön háta mögé rejtőzni, Elar – mondta Seldon keserű mosollyal. – Ha a tábornok engem akar látni, hát állok elébe. Nem fogok meghátrálni a veszély elől, és főlég azt nem hagyom, hogy ön vállalja a kockázatot helyettem. Mégis, minek néz engem?

– Egyenes, őszinte embernek. Csakhogy most körmönfontabbra van szükség.

– Tudok én körmönfont lenni, ha arra kényszerítenek. Ne becsüljön le, Elar.

A fiatalember reményvesztetten vállat vont.

– Hát jó. Semmi értelme tovább vitatkoznom.

– Az az igazság, Elar, nem örülök neki, hogy elhalaszttatta a találkozót. Inkább választanám a születésnapi ünnepség helyett a tábornokot, mint fordítva. Ez az egész mulatság nem az én ötletem volt. – Hangja mormogássá halkult.

– Sajnálom – mondta Elar.

– Hát – legyintett Seldon lemondóan – majd meglátjuk, mi lesz.

Azzal sarkon fordult, és elment. Néha arra vágyott, bárcsak kezdettől fogva szorosabbra fogta volna a gyeplőt. Akkor most csak a parancsokat kéne osztogatnia, nem pedig vég nélkül udvariaskodni a beosztottjaival. Ez azonban rengeteg időt és erőfeszítést emésztene fel, teljesen elvonva őt a tényleges kutatástól. Különben sem lett volna képes rá.

Fölsóhajtott. Beszélnie kell Amaryllal.

10

Seldon bejelentés nélkül toppant be Amaryl irodájába.

– Jugo – tört ki belőle –, a találkozót Tennar tábornokkal elhalasztották. – Azzal bosszúsan levágta magát egy székre.

Beletelt néhány pillanatba, mire Amarylnak sikerült elvonnia gondolatait a munkájáról. Végül fölnézett, és így szólt: – Mit hozott föl kifogásul?

– Nem ő halasztotta el. A mi matematikusaink közül fogtak össze páran, és halasztást kértek, hogy a találkozó ne essen egybe az én születésnapi ünnepségemmel. Szerfölött bosszantónak találom.

– Akkor miért engedted meg nekik?

– Nem engedtem meg. Egyszerűen a hátam mögött elintézték. – Seldon vállat vont. – Az egész persze az én hibám. Annyit nyafogtam a hatvan évemről, hogy most mindenki föl akar vidítani ezzel az ünnepséggel.

– Ez a hét mellesleg nem jön rosszul nekünk – jegyezte meg Amaryl.

Seldon azonnal megfeszült.

– Valami baj van? – kérdezte előrehajolva.

– Nem, nincs semmi, de jobb kielemezni a helyzetet. Nézd, Hari, csaknem harminc év után a pszichohistória most ért el arra a pontra, hogy valóban előrejelzéssel szolgálhasson. Nem valami világrengetővel, de egyelőre még csak itt tartunk. A helyzetet a saját előnyünkre kell fordítanunk, látni a pszichohistóriát működés közben, hogy először is magunknak bebizonyíthassuk, ez a tudomány valóban létezik. Nem árt tehát, ha mindent alaposan átvizsgálunk, nem néztünk-e el valamit. Még ez az apró előrejelzés is olyan bonyolult műveletek eredménye, hogy örülök, ha egy héttel tovább tanulmányozhatom.

– Hát jó. Még feltétlenül beszélek veled, mielőtt elmegyek a tábornokhoz, hátha az utolsó pillanatban végre kell hajtanunk valamilyen változtatást. Addig azonban egy szikrányi információ sem szivároghat ki, Jugo, senkihez. Ha kudarcot vallunk, nem akarom vele elkedvetleníteni a Terv egész gárdáját. Mi nem esünk kétségbe, legfeljebb tovább próbálkozunk.

Ritka, vágyakozó mosoly suhant át Amaryl arcán.

– Csak te meg és. Emlékszel még egyáltalán, mikor dolgoztunk mi ketten egyedül utoljára?

– Nagyon jól emlékszem, és ne hidd, hogy nekem nem hiányoznak azok az idők. Akkoriban még szinte semmink sem volt…

– Se az Elsődleges Radiáns nem volt meg, se az Elektro-Klarifikátor.

– De azok voltak a szép idők.

– Szép idők, bizony – Ismételte Amaryl bólogatva.

11

Az egyetem csodálatosan átalakult, és Hari Seldon többé nem titkolhatta el elégedettségét.

A Terv komplexumának központi helységei fényárban úsztak és százféle színben pompáztak, a levegőben Seldon különböző helyeken, különböző időkben készült hologramjai vibráltak. Az egyiken ott mosolygott Dors Venabili is, még valamivel fiatalabban, egy másikon Raych, vadóc tinédzser korában, megint egy másikon Seldon és Amaryl hihetetlenül fiatalon egy számítógép fölé görnyedt. Egy pillanatra még Eto Demerzel is föltűnt, és ez Seldon szívében újult vágyat ébresztett öreg barátja, és az általa nyújtott végtelen biztonság után.

Cleon császár egyik hologramon sem jelent meg. Persze nem azért, mert nem maradtak fönn róla készült felvételek, hanem mert nem lett volna bölcs dolog a katonai uralom idején visszaemlékeztetni az embereket a múltra.

Minden szobát, minden épületet földíszítettek. Seldon életében nem látott még ilyen ünnepi pompát. Valaki még azt is elintézte, hogy csökkentsék a kupola megvilágítását, és így az egyetem épületegyüttese még szebb fényben ragyogjon a következő három napban.

– Három nap! – nyögte Seldon legalább annyira rémülten, mint meghatottan.

– Három nap – bólintott Dors Venabili. – Az egyetem kevesebbet nem is engedélyezett volna.

– No de a költségek! A munka! – sápítozott Seldon.

– A költségek minimálisak – felelte Dors – különösen ahhoz képest, amennyit az egyetem neked köszönhet. A munkára pedig mindenki önként jelentkezett. A tanulók csinálták az egészet.

Az egyetem épülete most madártávlatból jelent meg egy képen, és Seldon mosolyt erőltetett az arcára.

– Látom, elégedett vagy – mondta Dors. – Az utóbbi hónapokban mást se hallottam tőled, csak zsémbelődést, hogy semmi szükség megünnepelni a vénségedet, és most tessék, nézz magadra.

– Elismerem, hízelgő ez a felhajtás. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmire készülnek.

– Miért nem? Az ő szemükben te szent vagy, Hari. Az egész világ, az egész Birodalom ismer téged.

– Túlzol – rázta a fejét hevesen Seldon. – Jó, ha egymilliárd emberből egy ismer, és az is legfeljebb csak engem, nem a pszichohistóriát. A Terven kívülieknek halvány sejtelmük sincs róla, hogy működik ez a tudomány, és ha már itt tartunk, a Terven belül se mindenkinek.

– Nem számít, Hari. Az ünneplés neked szól. Még azok a kvadrilliók is tudják, akik sem téged, sem a munkádat nem ismerik, hogy Hari Seldon a Birodalom legnagyobb matematikusa.

– Hát – hordozta körül tekintetét a férfi –, velem mindenesetre most ezt éreztetik. No de három nap és három éjjel! És ha tönkremegy minden kutatást anyagunk?

– Nem fog. A feljegyzéseket biztos helyre tettük. A számítógépeket és más berendezéseket lezártuk. A tanulókból még egy amolyan önkéntes biztonsági őrség is alakult.

– Ugye ezt mindet te intézted el, Dors? – mosolygott Seldon szeretettel az asszonyra.

– Többen csináltuk. Semmiképpen sem én egyedül. A kollégád például, Tamwile Elar, bámulatos lelkesedéssel dolgozott.

Seldon elkomorult.

– Mi a bajod Elarral? – kérdezte Dors.

– Folyton mesternek hív – felelte Seldon.

Az asszony a fejét csóválta.

– Hát ez valóban főbenjáró bűn.

Seldon nem reagált a megjegyzésre.

– És fiatal is – mondta.

– Ez egyre rosszabb lesz. Hari, azt hiszem, meg kell tanulnod méltósággal megöregedni. Kezdetnek például mutasd ki, hogy jól érzed magad. Az javítja a többiek közérzetét is. Na gyere. Járjunk körbe. Ne bujkálj a vendégek elől. Üdvözölj mindenkit. Mosolyogj. Érdeklődj, hogy szolgál az egészségük. És ne feledd, a bankett után beszédet kell tartanod.

– Nem szeretem a banketteket, és még kevésbé a beszédeket.

– Ez alól nem bújhatsz ki. Na mozgást

Seldon drámai sóhajjal nekilátott a parancs teljesítésének impozáns látványt nyújtott, ahogy ott állt a fő csarnok felé vezető folyosó bolttus alatt. Nem a súlyos első miniszteri ruhákat viselte már, és nem is ifjúságának heliconi öltözékeit. Mostani viselete magas státusról árulkodott: elegánsan ráncolt egyenes szárú nadrág, fölül pedig szabott tunika. Mellén ezüst hímzés: A STREELING EGYETEM SELDON-FÉLE PSZICHOHISTORIAI PROGRAMJA. A feliratjelzőfényként csillogott elő ruházatának titánszürkéjéből. Seldon szeme még mindig fiatalosan csillogott megöregedett arcán. Hatvan évéről árulkodtak ráncai csakúgy, mint ősz haja.

Belépett a helyiségbe, ahol a gyermekek ünnepeltek. Ezt a szobát is teljesen kiürítették, eltekintve néhány ételekkel megrakott asztaltól. A kicsik, amint meglátták őt, köré rajzottak, hisz pontosan tudták ő az ünnepelt. Seldon idegesen igyekezett elkerülni tapogatózó kezecskéiket.

– Várjatok, várjatok, gyerekek – szólt. – Menjetek hátrébb. Előhúzott a zsebéből egy apró, számítógép-vezérlésű robotot, és a padlóra helyezte. Úgy gondolta, egy robotok nélküli Birodalomban ez válthatja ki a legnagyobb csodálatot. A robot egy szőrös kis állathoz hasonlított, és időnként váratlanul megváltoztatta az alakját (a gyerekek mindannyiszor boldogan fölsikoltottak), s ezzel együtt mozgását és az általa kiadott hangokat is.

– Nézzétek, és játsszatok vele – mondta Seldon –, de el ne rontsátok. Később mindenki kap majd egy ilyet.

Azzal kioldalazott a folyosóra, de látta, hogy Wanda követi.

– Nagyapa – szólította meg a kislány.

Wandával természetesen más volt a helyzet. Lehajolt hozzá, magasan a levegőbe emelte, megforgatta, aztán újból letette.

– Jól érzed magad, Wanda? – kérdezte.

– Igen – felelte a kislány – de abba a szobába ne menj be.

– Miért ne, Wanda? Az az én szobám. Az iroda, ahol dolgozom.

– Ott álmodtam azt a rosszat.

– Tudom, Wanda, de az régen volt már, nem igaz? – Egy pillanatig habozott, aztán kézen fogta a kislányt, és odavezette a folyosó hosszában húzódó széksorhoz. Leült és az ölébe vette.

– Wanda, biztos, hogy csak álmodtad az egészet?

– Azt hiszem, igen.

– Igazán aludtál?

– Azt hiszem.

Látszott rajta, hogy nem szívesen beszél róla, és Seldon úgy döntött, nem erőlteti.

– Akár álom volt, akár nem – mondta –, két férfi beszélt valami limonádé-halálról, igaz?

Wanda tétován bólintott.

– Biztos, hogy limonádét mondtak?

Wanda megint bólintott.

– Nem mondhattak valami mást, amit te csak limonádénak értettél?

– Azt mondták, limonádé.

Seldonnak meg kellett elégednie ennyivel.

– Hát akkor menj, és szórakozz jól, Wanda. Felejtsd el az álmodat.

– Jól van, nagyapa. – A kislány rögtön fölvidult, széles mosollyal szaladt vissza társat közé.

Seldon Manella keresésére indult. Nagyon hosszú idejébe telt, míg ráakadt, mert szinte minden lépésnél megállította valaki néhány szóra.

Végűt aztán meglátta a távolban. Sűrű bocsánatkérések közepette keresztülküzdötte magát a tömegen.

– Manella – szólította meg az asszonyt, és félrehúzta, gépies mosolyokat szórva minden irányba.

– Igen, Hari? Valami baj van?

– Csak Wanda álma megint.

– Megint szóba hozta?

– Úgy látom, nem hagyja nyugodni. Figyelj, ugye, fölszolgálnak limonádét is az ünnepségen?

– Persze, a gyerekek imádják. A különféle alakú poharakba különböző mycogeni ízanyagokat kevertem, így a gyerekek egymás után mindet kipróbálhatják. És a felnőttek is isszák. Még én is. Miért nem kóstolod meg, Hari? Remek.

– Gondolkodom. Ha nem álom volt, ha Wanda tényleg két férfit hallott, akik limonádé-halálról beszéltek… – Szünetet tartott, mintha szégyellené folytatni.

– Arra gondolsz, valaki megmérgezte a limonádét? – kérdezte Manella. – Hisz ez nevetséges. Mostanra akkor már minden gyerek megbetegedett volna.

– Tudom – mormolta Seldon. – Tudom.

Odébb sétált. Gondolataiba merülve észre se vette a mellé lépő Dorsot. Az asszony megragadta a könyökét.

– Miért vágsz ilyen savanyú képet? – kérdezte. – Mi aggaszt?

– A Wanda-féle limonádé-halál jár az eszemben.

– Nekem is, de eddig még nem jöttem rá, mi a megfejtése. – Én egyre csak valami mérgezésre tudok gondolni.

– Pedig fölösleges. Biztosíthatlak, hogy az ünnepségen kínált ételek minden morzsáját molekuláris vizsgálatnak vetettünk alá. Tudom, most azt gondolod, ez megint az én beteges gyanakvásom, de elvégre az a feladatom, hogy téged megvédjelek.

– Szóval minden…

– Méregmentes. Esküszöm.

– Akkor jó – mosolyodott el Seldon. – Máris megkönnyebbültem. Nem gondoltam komolyan, hogy…

– Reméltem is – vágta el a témát szárazon Dors. – Ami engem sokkal jobban aggaszt, az az, hogy úgy hallottam, pár nap múlva találkozni készülsz azzal a szörnyeteg Tennarral.

– Ne nevezd őt szörnyetegnek, Dors. Légy óvatosabb. A falnak is füle van körülöttünk.

Dors azonnal halkabbra fogta a hangját.

– Azt hiszem, igazad van. Nézz körül. Mindenki szépen mosolyog de közben gondolatban már bármelyikük a hatóságoknak teendő jelentését fogalmazhatja. Akárhogy fáj is, még mindig mindennaposak az efféle besúgások. Pedig számomra olyan fölöslegesnek tűnnek. Ám annál veszedelmesebbek. Ezért szeretnélek elkísérni, Hari.

– Képtelenség, Dors. Csak tovább bonyolítaná az ügyeimet. Magam megyek, és nem lesz semmi gond.

– Fogalmad sincs, hogy kezeld a tábornokot.

Seldon arca komor kifejezést öltött.

– És neked van? Pontosan úgy beszélsz, mint Elar. Neki is meggyőződése, hogy magatehetetlen vén bolond vagyok. Ő is el akar kísérni, sőt ő egymaga is elmenne helyettem… Vajon a Trantoron hány ember pályázik még a posztomra? – tette hozzá maró gúnnyal. – Több tucat? Több millió?

12

A Galaktikus Birodalom élén tíz esztendeje nem állt már császár, de a Palota parkja most is olyan volt, mint azelőtt. Az évezredes szokások nem tartottak igényt uralkodói beavatkozásra.

A hivatalos alkalmakkor azonban senki sem jelent meg császári díszruhában. Nem érkeztek császári parancsok, sem kívánságok. Nem volt többé őfelsége, aki hangot adott volna kegyességének avagy bosszúságának. Császári örömök sem villanyozták föl többé a Palotát. Felséges betegségek nem taszították kétségbeesésbe. A Kis Palota üresen állt, a császári család nem létezett többé.

A kertészek hada mégis tökéletes rendben tartotta a parkot, az épületeket pedig szolgák serege takarította. A császári ágyon – bár nem aludt benne senki – naponta cserélték az ágyneműt. Minden ugyanúgy működött, ahogy régen, a személyzet is ugyanúgy dolgozott. A főhivatalnokok tovább osztogatták parancsaikat, melyeket akár a császár is kiadhatott volna. Sok esetben, főleg a ranglétra felsőbb fokain, még a posztokat betöltő emberek személye sem változott a cleoni időszakhoz képest. Az új alkalmazottakat pedig nagy gonddal kioktatták a hagyományokra.

Mintha a császár uralmához szokott Birodalom görcsösen ragaszkodott volna múltjához.

A junta tagjai is tisztán érezték ezt. Uralkodásuk tíz esztendeje alatt, egyetlen, a Birodalmat irányító katonatiszt sem költözött be a császár magánlakosztályába, a Kis Palotába. Elvégre ők egyik dinasztiához sem tartoztak, semmi joguk nem volt hát belépni oda. A népesség, mely zokszó nélkül elfogadta szabadságjogainak megnyirbálását, a császárral szemben – akár élő, akár holt – nem engedett meg semmiféle tiszteletlenséget.

Még Tennar tábornok sem merte megzavarni az uralkodói rezidencia nyugalmát. A Palota területének szélén álló egyik épületben rendezte be főhadiszállását. Ez kevésbé volt szép, viszont annál könnyebben védhető, nem kis mértékben a körülötte állomásozó őralakulatoknak köszönhetően.

A zömök Tennar bajuszt viselt. Persze nem a dahlbeliek dúsan burjánzó bajusza volt, ez gondosan nyírva keretezte felső ajkát. Vöröses színben játszott, ami érdekes kontrasztot alkotott Tennar kék szemével. Fiatalabb korában a tábornok valószínűleg jóképű lehetett, mostanára azonban az arca elhájasodott, és behízott szeme legtöbbször haragos villámokat szórt.

így hát ezúttal is világok millióinak uralkodójához méltó haraggal szólt Hender Linnhez:

– Magam is alapíthatok dinasztiát. – Komoran körbehordozta a tekintetét. – Ez azonban nem a Birodalom urának való lakhely.

– Uralkodónak lenni nagy dolog – vetette ellen halkan Linn. – Még mindig jobb valóságos hatalommal bírni, és egy kamrában élni, mint bábfiguraként pöffeszkedni egy palotában.

– De azért az sem megvetendő, ha a hatalom és a palota együtt jár.

Linn ezredesi címet viselt, de már első látásra lerítt róla, hogy nem katonai érdemei alapján. Feladata szerint csupán azt mondhatta ki, amit Tennar hallani akart, s a tábornok rábízta parancsainak továbbítását is. Ő azonban olykor-olykor – ha elég biztonságosnak ítélte meg a helyzetet – megpróbálta józanabb irányba terelni feljebbvalója gondolatait.

Mindenki csak mint "Tennar lakáját" emlegette, de ez csöppet sem zavarta. Ebben a minőségében legalább biztonságban érezhette magát – miközben több alkalommal is végignézhette büszkébb társai csúfos bukását.

Persze egyszer eljön az az idő, amikor magát Tennart is maga alá temeti a hatalomváltások lavinája, de Linn meggyőződéssel vallotta, hogy ő azt is megússza… Persze az árát mindennek meg kell fizetni.

– Semmi akadálya, hogy ön dinasztiát alapítson, tábornok úr – mondta. – A Birodalom több ezer éves történetében mások is megtették már. Csakhogy ez időbe telik. Az emberek nehezen alkalmazkodnak. Rendszerint csupán a dinasztia második vagy harmadik tagját fogadják el első ízben valódi császárnak.

– Ezt nem hiszem. Egyszerűen csak bejelentem, hogy én vagyok az új császár. Ki mer majd szembeszállni velem? Kezemben a hatalom.

– Hát persze, tábornok úr. Ez kétségtelen, legalábbis a Trantoron és néhány szomszédos világon. A Külvilágok távolabbi bolygóin azonban előfordulhat, hogy nem akarják majd elismerni.

– A katonaság a Külvilágokon is nagy úr. Ez régi birodalmi bölcsesség.

– Valóban – felelte Linn –, de a provinciáknak manapság már saját fegyveres erőik vannak, amelyek nem biztos, hogy támogatnák önt. Nehéz időket élünk.

– Tehát óvatosságra int.

– Mint mindig, tábornok úr.

– De figyelmeztetem, egyszer elegem lesz belőle.

Linn meghajtotta a fejét.

– Én csak azt javaslom, amit az ön számára a legjobbnak tartok, tábornok úr.

– És miért károg folyton arról a Hari Seldonról?

– Ő jelenti a legnagyobb veszélyt önre nézve, tábornok úr.

– Mindig ezt mondja, de én nem látom be, miért. Egy egyszerű egyetemi professzor.

– Valóban – mondta Linn –, csakhogy valamikor első miniszter volt.

– Tudom, még Cleon idejében. Azóta csinált bármit is? Ezekben a nehéz időkben, amikor a provinciák kormányzói egyre csökönyösebbek, miért lenne egy professzor a legfőbb ellenségem?

– Nagy hiba azt hinni – mondta Linn óvatosan (elvégre nemigen tanácsos egy tábornokot kioktatni) –, hogy egy csöndes, visszahúzódó ember egyúttal ártalmatlan is. Seldon mindig nagyon is sok bajt hozott az ellenségei fejére. Húsz évvel ezelőtt a joranumista mozgalom majdnem megbuktatta Eto Demerzelt, Cleon nagy hatalmú első miniszterét.

Tennar bólintott, de homlokráncolása elárulta, megfeszített erővel próbál visszaemlékezni az eseményre.

– Seldon azonban eltiporta Joranumot, és első miniszter lett Demerzel helyett. A joranumista mozgalom azonban tovább élt, és Seldon tovább üldözte, habár Cleon meggyilkolását nem tudta megakadályozni.

– Ő maga azonban ezt is túlélte, nem igaz? – De, tökéletesen. Seldon életben maradt.

– Különös. Amiért nem tudta megakadályozni a császár meggyilkolását, neki is halállal kellett volna lakolnia.

– Valóban. Mindazonáltal a junta futni hagyta, mert ez a választás bölcsebbnek látszott.

– Miért?

Linn magában fölsóhajtott.

– Létezik ugyanis valami, amit pszichohistóriának neveznek, tábornok úr.

– Erről semmit sem tudok – jelentette ki Tennar.

Valami halvány emlék persze mocorogni kezdett benne, hiszen Linn számos alkalommal említette már előtte ezt a furcsa szót. Ő azonban sosem figyelt rá, az ezredes pedig nem merte erőltetni a témát. Tennart most sem érdekelte jobban ez a pszicho-akármi, de Linn hangjából rejtett sürgetést érzett ki. Talán, gondolta, ez egyszer végighallgathatnám.

– Szinte senki nem tud róla semmit – mondta Linn –, mégis bizonyos, öö, értelmiségiek érdekesnek találják az elméletet.

– No és mi az?

– Egy bonyolult matematikai rendszer.

Tennar a fejét rázta.

– Ezt a részét hagyjuk a dolognak. A katonáim számlálásánál többet nem értek a matematikához.

– A lényeg az – kezdett hozzá Linn másképpen –, hogy a pszichohistória segítségével meg lehet jósolni a jövőt.

A tábornok szeme kidülledt.

– Szóval ez a Seldon egy jövendőmondó?

– De nem a szokásos értelemben. Az övé egy tudományos módszer.

– Nem hiszem el.

– Valóban nehéz, de Seldon mindazonáltal legendás figurává vált itt a Trantoron, és néhány Külvilágon is. A pszichohistória – már amennyiben valóban fölhasználható a jövő kiszámítására, vagy legalábbis az emberek hisznek benne – nagyon jó eszközt adhat a rezsim kezébe. Ezt persze ön nyilván nálam is jobban tudja, tábornok úr. Elég, ha ez a Seldon megjósolja, hogy a katonai uralom tartósan megállja a helyét, és a Birodalomnak békét és jólétet ad. Az emberek hinni kezdenek benne, és így tudtukon kívül maguk váltják valóra a jóslatot. De ugyanúgy megjósolhatja az ellenkezőjét is, polgárháborút és pusztulást. Az pedig a rezsim destabilizálódását okozná.

– Ebben az esetben, ezredes, egyszerűen gondoskodnunk kell róla, hogy a jóslatai nekünk kedvezzenek.

– Csakhogy Seldon nem túl nagy barátja a jelenlegi katonai vezetésnek. Nagyon fontos, tábornok úr, hogy különbséget tegyünk a Streeling Egyetem pszichohistóriai programja és Hari Seldon között. A pszichohistória felbecsülhetetlenül hasznos lehet számunkra, de csak akkor, ha nem Seldon, hanem valaki más irányítja a kutatást.

– És van szóba jöhető aspiráns?

– Ó, igen. Csupán Seldontól kell megszabadulnunk.

– Mi olyan nehéz abban? Csak elrendelem a kivégzését, és már vége is van.

– Jobb lenne, tábornok úr, ha a kormány nem venne részt közvetlenül a dologban.

– Magyarázatot!

– Megbeszéltem vele egy találkozót az ön nevében. Így kipuhatolhatja a szándékait, azok alapján pedig eldöntheti, mi a teendő. Ha megengedi, nekem is lenne majd néhány javaslatom…

– És mikor kerül sor erre a találkozóra?

– Úgy volt, hogy hamarosan, de a kutatóprogram képviselője pár nap haladékot kért, mert épp Seldon születésnapjának megünneplésére készültek, ha jól tudom, a hatvanadikra. Bölcsebbnek éreztem hát, ha engedélyezek egy hét késedelmet.

– Miért? – támadt rá Tennar. – Nem szabad gyengének mutatkoznunk.

– Igaza van, tábornok úr, tökéletesen igaza. Számomra azonban úgy tűnt, előnyös, ha a találkozó előtt megtudjuk még, mint is zajlik ünnepség.

– Miért?

– Mert minden tudás hasznos. Szeretné látni esetleg, mi történik most?

Tennar tábornok arca komor maradt.

– Feltétlenül szükséges?

– Azt hiszem, érdekesnek fogja találni, tábornok úr.

Mind a hang, mind a kép tökéletes élességgel töltötte be a tábornok katonás puritánsággal berendezett irodáját. Linn hangja kommentálta az eseményeket.

– Az ünneplés nagyrészt a kutatóprogram helyiségeiben folyik, de az egyetem többi része is díszben áll. Hamarosan láthatunk egy képet madártávlatból is, azon jól kivehető, mekkora átalakításokat végeztek. Azonkívül, ugyan bizonyítékom nincs rá, állítólag Trantor-szerte, főleg az egyetemi központokban, úgymond "szimpátiaünnepségeket" tartanak. Ezek mind több napos rendezvények.

– Azt mondja, az egész Trantoron?

– Persze nem terjed ki az egész népre. Inkább csak az értelmiségiek vesznek részt rajtuk, de a számok így is döbbenetesek. Sőt, meglehet, a Trantoron kívül is történik ilyesmi.

– Honnan szerezte ezeket a felvételeket?

Linn elmosolyodott.

– Természetesen a kutatóprogramban is jelen vagyunk. Megbízható információforrások azonnal továbbítanak nekünk minden hírt.

– Nos, Linn, ön milyen következtetéseket von le a látottakból?

– Úgy tűnik, tábornok úr, és bizonyára az ön figyelmét sem kerülte el, Hari Seldon körül amolyan személyi kultusz alakult ki. Annyira azonosult a pszichohistóriával, hogy ha túl nyíltan szabadulunk meg tőle, azzal az embereknek a tudományba vetett hitét rombolnánk le. Akkor pedig az egész használhatatlanná válna a számunkra.

Másrészről viszont, tábornok úr, Seldon öreg ember, nem nehéz elképzelni, hogy a közeljövőben át kell adnia a helyét másnak. Kiválaszthatnánk valakit, aki rokonszenvvel viseltetik nagy céljaink iránt. Ha Seldont sikerei többé-kevésbé természetes úton eltávolítanunk, a sikert már senki nem veheti el tőlünk.

– És ezek után még úgy érzi, találkoznom kell vele? – kérdezte a tábornok.

– Igen, hogy fölmérhesse, mi a lehető legjobb stratégia ellene. De legyen óvatos. Seldon igen népszerű ember.

– Korábban is elbántam már népszerű emberekkel – jegyezte meg Tennar komoran.

13

– Igen – mondta Seldon elgyötörten –, valóban nagy diadal volt. Csodálatosan éreztem magam. Már alig várom, hogy hetven legyek, és újra átélhessem ezt az egészet. De az az igazság, hogy elfáradtam.

– Akkor feküdj le, és aludj egy jót, apa – mondta Raych mosolyogva. – Az a legjobb orvosság.

– Úgyse sikerülhet igazán lazítanom, tekintve, hogy alig pár nap múlva nagy vezérünknél kell tiszteletemet tennem.

– Egyedül azonban nem engedlek el. Arról ne is álmodj – jelentette ki Dors komoran.

Seldon a homlokát ráncolta.

– Hagyd már abba, Dors. Tudod jól, milyen fontos számomra, hogy egyedül menjek.

– Egymagad azonban nem lennél biztonságban. Ugye emlékszel, mi történt tíz évvel ezelőtt, amikor nem hagytad, hogy veled menjek a kertészek fogadására?

– Hát azt hiszed, elfelejthetem, amikor minimum hetente kétszer fölemlegeted? Most az egyszer azonban tényleg muszáj egyedül mennem. Ártalmatlan öregemberként állítok be hozzá, ugyan mit is tenne velem? Én viszont kipuhatolom, mik a szándékai.

– Miért, mik a szándékai? – kérdezte Raych az ujja bütykét harapdálva.

– Szerintem ugyanazt akarja, amit Cleon is várt tőlem. Valószínűleg tudomására jutott, hogy a pszichohistória megjósolhatja a jövőt, és ezt a tudást most a maga javára akarja fordítani. Majdnem harminc évvel ezelőtt Cleonnak azt mondtam, még nem állok azon a szinten, és erről győzködtem végig első miniszterségem idején. Most ugyanezt kell elhitetnem Tennar tábornokkal is.

– És honnan tudhatod, hogy hisz majd neked? – kérdezte Raych.

– Ki kell találnom valami módszert a meggyőzésére:

– Nem akarom, hogy egyedül menj – vetette közbe ismét Dors.

– A kívánságodat sajnos nem vehetem figyelembe.

Ekkor szólalt meg a beszélgetés során először Tamwile Elar.

– Én vagyok itt az egyetlen, aki nem tagja a családnak. Nem tudom, szívesen fogadják-e a véleményemet.

– Persze – válaszolta Seldon. – Rajta, bökje ki.

– Én egy kompromisszumos megoldást javasolnék. Miért nem tartunk többen is a mesterrel? Amolyan díszkíséretként tűnnénk föl mellette, a születésnapi ünnepségek betetőzéseként. Ezzel persze nem arra gondolok, hogy csapatostul szálljuk meg a tábornok irodáját. Még a Palota területére sem kell belépnünk. Csupán megszállunk néhány hotelszobában, valahol a Császári Szektorban, közel a park kapujához – a Kupola Szálló épp megfelelne –, és szórakozással töltenénk a napot.

– Más se hiányozna – horkant föl Seldon. – Még hogy szórakozással.

– Ön természetesen nem, mester – vágta rá Elar. – Ön Tennar tábornokkal tárgyalna. Mi többiek azonban megmutatjuk közben a Császári Szektor lakóinak, mennyire népszerű is ön. És talán a tábornok sem fog annyit kellemetlenkedni önnek, ha tudja, hogy kint várunk.

Hosszú csend állt be. Végül aztán Raych szólalt meg:

– Szerintem ez túl nagyképű húzás. Nem ilyennek ismerik az emberek apát.

– Engem nem érdekel az emberekben Hariról kialakult kép – vetette ellen Dors. – Csak a biztonsága érdekel. Szerintem, ha már a tábornok irodájába, vagy a Palota területére nem juthatunk be, akkor ez a kis, hogy is mondjam, demonstráció is a segítségünkre lehet. Köszönöm, dr. Elar, a remek ötletet.

– Nekem nem tetszik – közölte Seldon.

– Nekem viszont Igen – replikázott Dors. – És ha többet nem is tehetek a biztonságodért, ehhez az egyhez ragaszkodni fogok.

Manella, aki eddig némán figyelte őket, most közbeszólt:

– A Kupola Szálló kiváló lehetőségeket nyújt a szórakozásra.

– Nekem nem igazán azon jár az eszem – mondta Dors –, viszont ha mellettünk szavazol, azt szívesen fogadom.

Mindenki egyetértett hát. Másnap a Pszichohistóriai Program húszegynéhány legmagasabb rangú kutatója megérkezett a Kupola Szállóba, és elfoglalt néhány szobát, kilátással a Császári Palota parkjára.

Este pedig Hari Seldonért megérkeztek a tábornok fegyveres őrei, hogy elkísérjék a találkozóra.

Csaknem ugyanebben a pillanatban Dors Venabili eltűnt, ezt azonban hosszú ideig nem vette észre senki. Mikor aztán kiderült, vége szakadt az ünnepi hangulatnak, és mindenki aggódva találgatni kezdte, vajon mi történhetett.

14

Dors Venabili tíz évet élt le a Császári Palota területén. Az első miniszter feleségeként szabad bejárást kapott mindenhová, csupán ujjlenyomatával kellett igazolnia magát.

A Cleon meggyilkolását követő zűrzavarban ezt az általános belépési engedélyét senkinek nem jutott eszébe visszavonni, és most, a szörnyű nap óta első ízben, élt is a kiváltsággal.

Tudta jól, csak egyszer teheti meg, hiszen amint fölfedezik, érvénytelenítik az engedélyét. Most azonban mindennél fontosabbnak érezte, hogy éljen a lehetőséggel.

Az ég hirtelen elsötétült a feje fölött, amikor kiért a nyílt térre, és a hőmérséklet is határozottan lecsökkent. A kupolák alatt mindig is kissé világosabbak voltak az éjszakák, mint a természetben, a nappalok pedig valamivel kevésbé verőfényesek. No és persze a hőmérsékleti viszonyok sem változtak olyan szélsőségesen.

A legtöbb trantorinak föl se tűnt mindez, hiszen egész életét a kupolák alatt élte le. Dors tudta pontosan, neki viszont nem számított.

A Kupola Szállótól a Palota felé vezető központi úton indult el, amely természetesen fényárban úszott, az éj sötétje tehát nem zavarhatta a rajta közlekedőt.

Dors tudta, száz méternyire sem juthat el észrevétlenül, különösen nem a mai gyanakvással teli időkben. Az illegálisan behatolókat hamar fölfedezik.

Nem is kellett sokáig várnia. Egy apró földi jármű fékezett le mellette, és egy őr kiáltott ki az ablakon:

– Mit keres maga itt? Hová megy?

Dors, mintha nem is hallotta volna a kérdést, csak ment tovább.

– Állj! – kiáltott utána az őr. Leállította a kocsit, kiugrott belőle, de Dors pontosan ezt akarta elérni.

Az őr egy sugárvetőt lóbált a kezében, nem fenyegetően, csupán a miheztartás végett.

– A referencia számát kérem – mondta.

– Én meg a kocsiját – mondta felelet helyett Dors.

– Mi?! – Az őr kijött a béketűrésből. – A referencia számát. Azonnal! – Most már fenyegetően szegezte előre a sugárvetőjét.

– Nincs szüksége a referencia számomra – mondta Dors halkan, azzal megindult az őr felé. A férfi visszahátrált egy lépést.

– Ha nem áll meg azonnal, és nem mondja meg a számát, lövök.

– Nem! Dobja el a sugárvetőt!

Az őr ajkai összepréselődtek. Ujja a ravaszra csúszott, de elkésett.

Sosem tudta később pontosan elmagyarázni, mi történt. Csak azzal mentegetőzött: "Honnan tudhattam volna, hogy a Tigrisasszony az?" (Egy idő után már kifejezetten büszkén emlékezett vissza az összecsapásra.) "Olyan gyorsan mozgott, szinte nem is láttam, mit csinál. Az egyik pillanatban még le akartam lőni – hisz azt hittem, valami eszelős –, a következőben meg már ott volt rajtam."

Dors erősen szorította az őrt, sugárvetőt tartó kezét fölfelé csavarva.

– Vagy eldobja – szólt –, vagy eltöröm a karját.

Az őr olyan nyomást érzett a mellkasán, hogy levegőt is alig kapott. Megértette, nincs semmi esélye, és eldobta a fegyvert. Dors Venabili eleresztette, de még mielőtt a férfi egy meggondolatlan mozdulatot is tehetett volna, saját sugárvetőjével találta szembe magát.

– Remélem, a detektorait a helyükön hagyta – mondta Dors. – Ne akarja túl gyorsan jelenteni, mi történt. Jobb, ha vár, és kiterveli, mit mond a parancsnokának. Ha beismeri, hogy egy fegyvertelen nő elvette a sugárvetőjét és a kocsiját, a hadsereg könnyen fölöslegesnek találhatja.

Dors beindította a jármű motorját, és folytatta útját. Az itt töltött tíz év után most pontosan tudta, mikor merre megy. A kocsi, amiben ült, a számítógép kijelzőjén már nem idegen testként tűnt fel, nehezebb is lesz hát rátalálni. Dors ennek ellenére igyekezett minél gyorsabban hajtani, mert hamar el akarta érni úticélját. A végén már kétszázzal száguldott.

Sebessége egy idő után fölkeltette az ellenőrzőközpont figyelmét. Nem törődött azonban a rádióban fölsivító hangokkal, melyek egyre türelmetlenebbül érdeklődtek gyorshajtásának oka felől. A kocsi érzékelői hamarosan azt mutatták, hogy egy másik földi jármű indult az üldözésére.

Dors tudta, a figyelmeztetést már minden egységnek kiküldték, és valószínűleg egyre többen erednek a nyomába. Tenni azonban egyikük sem tehet semmit, legfeljebb ha egy jól irányzott lövéssel fölrobbantják – erre viszont információk hiányában senki nem mutatott hajlandóságot.

Mire a célépülethez ért, ott már két újabb földi jármű várta. Kiszállt a kocsiból, és higgadtan elindult a bejárat felé.

Két férfi azonnal elállta az útját, láthatóan meglepődve, hogy a vezető nem egy őr, hanem egy civil ruhás nő.

– Mit keres maga itt? És miért sietett olyan nagyon?

– Fontos üzenetet hoztam Hender Linn ezredesnek – felelte halkan Dors.

– Valóban? – kérdezte az egyik őr élesen. Most már négyen álltak az asszony és a bejárat között. – Kérem a referencia számát.

– Ne tartson föl – mondta Dors.

– Azt mondtam, a referencia számát.

– Csak pocsékolta a drága időmet.

– Tudjátok, kire hasonlít ez a nő? – kiáltott föl hirtelen egy másik őr. – A volt első miniszter feleségére. Dr. Venabilire. A Tigrisasszonyra.

Ösztönösen mind a négyen hátrább léptek, aztán az egyikük megszólalt:

– Le van tartóztatva.

– Igazán? – kérdezte Dors. – Ha én csakugyan a Tigrisasszony vagyok, akkor tudnia kell, bármelyikükkel könnyedén elbánok. Hadd ajánljam föl tehát, hogy kísérjenek el, meglátjuk majd, mit szól Linn ezredes a látogatásomhoz.

– Le van tartóztatva – érkezett a válasz, és négy sugárvető fordult az asszony felé.

– Hát – mondta Dors –, ha ragaszkodnak hozzá…

Két őr villámgyorsan a földre került, és az asszony egyszer csak ott állt szemben a többivel, két kezében egy-egy sugárvetővel. – Próbáltam minél kisebb kárt tenni bennük – mondta –, de a csuklójukat azért valószínűleg eltörtem. Ezzel ketten maradtak, de biztosíthatom magukat, bármelyiküknél gyorsabban meg tudom húzni a ravaszt. A legapróbb mozdulatukra – a legapróbbra – szakítok elveimmel, és megölöm magukat. Ez biztos álmatlan éjszakákat fog okozni nekem, úgyhogy kérem, ne akarják. – A két őr mukkanni sem mert, nemhogy megmozdulni.

– Azt ajánlom – folytatta Dors –, hogy kísérjenek az ezredeshez. Utána hívhatnak orvost a társaikhoz.

Erre azonban nem kerülhetett sor, ugyanis Linn ezredes jelent meg az ajtóban.

– Mi folyik Itt? Mi a…?

Dors feléje fordult.

– Á! Hadd mutatkozzam be. Dr. Dors Venabili vagyok, Hari Seldon professzor felesége. Fontos ügyben jöttem önhöz, de ezek négyen itt föl akartak tartóztatni. Az eredmény: két sebesült. Küldje a dolgukra őket, és beszélgessünk. Higgye el, nem akarom bántani.

Linn a négy őrre nézett, aztán vissza Dorsra.

– Nem akar bántani? – kérdezte nyugodtan. – Négy őrrel elbánt ugyan, de egyetlen hívásomra négyezren szaladnak össze.

– Akkor hívja őket – felelte Dors. – Akármilyen gyorsan jönnek is, magát már nem menthetik meg, ha úgy döntök, hogy megölöm. Küldje el az őröket, és beszélgessünk el normálisabb körülmények között.

Linn teljesítette a kívánságát.

– Nos – mondta –, akkor fáradjon beljebb. De hadd figyelmeztessem, dr. Venabili, nekem jó az emlékezőtehetségem.

– Nekem úgyszintén – felelte Dors. Azzal elindultak Linn irodája felé.

15

– Mondja el, kérem, dr. Venabili, milyen ügy hozta önt ide – szólalt meg az ezredes kimért udvariassággal.

Dors minden rosszindulat nélkül elmosolyodott, de arca nem tükrözött se kedvességet, se szívélyességet.

– Először is – kezdte – azért jöttem ide, hogy megmutassam, bejutok önhöz, ha akarok.

– Ó?

– Igen. A férjemet a tábornokhoz kihallgatásra fegyveres őrség hozta egy földi járművel. Én körülbelül ugyanakkor hagytam el a szállodát, gyalog és fegyvertelenül, mégis, ha jól sejtem, előttük értem ide. Közben le kellett ugyan gyűrnöm öt őrt, köztük azt is, akinek a kocsiját kölcsönvettem, de megbirkóztam volna akár ötvennel is, ha ezen múlik, hogy önhöz eljussak.

Linn közömbösen bólintott.

– Úgy hallom, önt Tigrisasszonynak is emlegetik.

– Előfordul… És most szeretnék bizonyságot kapni, hogy a férjemnek nem esik semmi bántódása a Palotában. Ha már így bemerészkedik az oroszlán barlangjába – bocsánat az erős kifejezésért –, szeretném, ha sértetlenül ki is jut onnan.

– Biztosíthatom, asszonyom, a férjét látogatásával kapcsolatban semmiféle veszély nem fenyegeti. De ha annyira aggódik, miért hozzám jött? Miért nem egyenesen a tábornokhoz?

– Mert kettejük közül magának van sütnivalója.

Rövid csönd állt be, aztán Linn így szólt:

– Veszélyes ilyesmit hangoztatni, még meghallja valaki.

– Önre nézve veszélyesebb, mint rám, tehát gondoskodjon róla, hogy ne hallja meg senki… Nos, ha úgy gondolja, egyszerűen elaltathatja az aggodalmamat, és elküldhet, nagyon téved. Nem várom meg, míg egy hivatalos részvéttáviratban látom viszont a fértem nevét.

A két sugárvető felé intett, melyek előtte hevertek az asztalon. – Fegyvertelenül léptem be a Palota területére. Önhöz azonban már sugárvetőkkel érkeztem. De ha ezek nem lennének, szereztem volna kést, amivel szintén remekül bánok. És ha egyik sincs nálam, engem akkor sem könnyű legyőzni. Ez az asztal, ahogy elnézem, tömör fémből van.

– Valóban.

Dors nyitott tenyérrel föltartotta a kezét, mintha azt mutatná, nincs nála fegyver. Aztán leengedte az asztalra, és végigsimította a felszínét.

Hirtelen ismét a levegőbe emelte, ökölbe szorította, és hangos csattanással lesújtott a fémlapra: mintha maga a kéz is fémből lenne. Aztán elmosolyodott, és megint kényelmesen elhelyezkedett.

– Egy karcolás sincs rajtam – mondta –, és nem is fáj a kezem. De észre fogja venni, hogy az asztal lapja kissé meggörbült. Ha ugyanekkora ütés egy ember fejét érte volna, a koponyája menten ezer szilánkra robban. Sosem csináltam még ilyesmit, sőt, el kell ismernem, életemben nem öltem még embert, legfeljebb megsebesítettem néhányat. Mindazonáltal, ha Seldon professzornak baja esik…

– Még mindig fenyegetőzik.

– Csak figyelmeztetek. Ha a professzort nem éri bántódás, természetesen nem teszek semmit. Ellenkező esetben azonban, Linn ezredes, kénytelen leszek megcsonkítani vagy megölni önt, és – ne feledje, ez ígéret – Tennar tábornokot úgyszintén.

– Egy egész hadsereggel azért csak nem veheti föl a harcot, Tigrisasszony.

– A szájról szájra terjedő legendákat gyakran kiszínezik az emberek – mondta Dors. – Nem igazán érdemeltem én ki ezt a Tigrisasszony nevet, és biztosíthatom, hogy amit rólam hallott, annak a fele sem igaz. De az ön őrei meghátráltak előlem, és most már valószínűleg mesélik is társaiknak a hihetetlen történetet, még hihetetlenebb részletekkel teletűzdelve. Ezek után talán egy egész hadsereg is tétovázna, hogy megtámadjon-e engem, Linn ezredes. Ha azonban mégis megteszik, és elpusztítanak, akkor sem tehetnek semmit a tömegek haragja ellen. A junta ugyan fönntartja a rendet, de kérdés, hogy meddig. Maguk is jól tudják, hogy egy efféle kettős gyilkossággal most nem ajánlatos fölborzolni a kedélyeket. Gondoljon bele, milyen egyszerű a megoldás: ne érje bántódás Seldon professzort.

– Nem áll szándékunkban bántalmazni őt.

– Akkor mire föl a kihallgatás?

– Elárulom, hisz nem titok. A tábornokot érdekli a pszichohistória. A kormány feljegyzései hiánytalanul a rendelkezésünkre állnak, tudjuk, hogy a volt császár, Cleon is érdeklődött utána. Sőt, Demerzel, az első minisztere is. Mi miért ne foglalkoznánk vele? Sőt, most van itt az ideje igazán.

– Ezt hogy érti?

– Úgy, hogy múlik az idő. Ha jól tudom, a pszichohistória ötlete Seldon professzor agyában született meg. Egyre lelkesebben és egyre több emberrel dolgozott a terven csaknem harminc éven át. A kormány szinte mindvégig támogatta, úgy is mondhatnám tehát, a találmánya részben a mindenkori vezetést illeti. Azért kérettük most ide, hogy a pszichohistóriáról érdeklődjünk, ami most már bizonyára sokkal előrehaladottabb állapotban van, mint Demerzel és Cleon idejében. Szeretnénk, ha a professzor mindent elmondana nekünk. De nem elégszünk meg a levegőben pörgő, keringő egyenletek képével. Megértett engem?

– Igen – felelte Dors homlokát ráncolva.

– És még valamit. Nehogy azt higgye, hogy a férjét csak a kormány felől fenyegeti veszély. Tehát bármi történik, ne támadjon azonnal nekünk. Hadd ajánljam figyelmébe, hogy a professzornak vannak privát ellenségei is. Persze bizonyítékaim nincsenek, de igen nagy a valószínűsége.

– Észben fogom ezt tartani. Most azonban szeretném, ha elintézné, hogy a kihallgatáson ott lehessek a férjem mellett. Minden kétséget kizáróan tudni akarom, biztonságban van-e.

– Ezt nehéz lesz elintézni, és időbe is telik. A beszélgetésüket nem szakíthatjuk félbe, de ha hajlandó várni, míg végeznek…

– Annyi időt tölt a szervezéssel, amennyit csak akar, de arra ne számítson, hogy átverhet, és még meg is ússza élve.

16

Tennar tábornok kidülledt szemmel meredt Hari Seldonra, és ujjaival az asztalon dobolt.

– Harminc év – mondta. – Harminc év telt el, és maga azt mondja, még mindig nincs mit fölmutatnia?

– Ami azt illeti, tábornok úr, csak huszonnyolc év.

Tennar nem is figyelt rá.

– Pedig mennyi rengeteg pénzbe került nekünk! Tudta, hány milliárdot ölt már bele a kormány a maga tervébe, professzor?

– Nem számoltam, tábornok úr, de vezetünk könyvelést, úgyhogy ha kívánja, pillanatok alatt utánanézethetek.

– A mi bőkezűségünk sem végtelen, professzor. Nem a régi időkben élünk már. Nem Cleon gondtalan modorában kezeljük a pénzügyeket. Az adókat emelni nehéz, ugyanakkor a pénzre szükségünk van. Azért hívtam magát ide, mert reméltem, hogy végre valami hasznát láthatom a pszichohistóriának. Ha viszont a válasza nemleges, akkor föl kell világosítsam, tőlünk nem kap többé egy fillért sem. Ha kormánytámogatás nélkül folytathatja a kutatásait, ám tegye, de azt hiszem, jobban jár, ha mégiscsak megismertet az eredményeivel.

– Tábornok úr, olyasmit követel tőlem, amit nem teljesíthetek, viszont ha ön megszünteti a támogatásomat, azzal a jövőt dobja el magától. Adjon még egy kis időt, és ígérem…

– Több kormány is végighallgatta már ezt az ígéretét az utóbbi évtizedekben. Mondja, professzor, valóban igaz az, hogy a maga pszichohistóriája szerint a katonai uralom napjai meg vannak számlálva?

Seldon a homlokát ráncolta.

– Az eljárás még nem áll azon a szinten, hogy bármit is határozottan megjósolhasson.

– Én azonban úgy tudom, a pszichohistória mégiscsak ezt állítja, és erről az eredményről a programnál mindenki tud.

– Nem – csóválta a fejét Seldon. – Semmi ilyesmiről nincs szó. Lehetséges, néhányan közülünk úgy értékeltek bizonyos számításokat, hogy azok a katonai vezetés labilis voltát jelzik, ugyanakkor más számítások alapján talán épp a stabilitásáról győződhettek volna meg. Ezért kell tovább folytatnunk a munkát. A jelen pillanatban a legapróbb tévedés is súlyos eltéréseket eredményezhet a végkövetkeztetésekben.

– De ha maga a pszichohistóriára hivatkozva kijelenti – bármennyire nincs is így –, hogy a kormányunk helyzete labilis, azzal vajon nem járul-e hozzá a bizonytalanság növekedéséhez?

– Könnyen lehetséges, tábornok úr. És ha azt jelentjük ki, hogy stabil, az ugyanúgy hozzájárulhat a stabilizálódáshoz. Cleon császárral több alkalommal is ugyanarról beszélgettünk. A pszichohistóriát valóban fölhasználhatjuk az emberek érzelmeinek manipulálására, ámde ez csupán rövid távú hatás lenne. Az idő múlásával azonban az efféle jóslatok könnyen pontatlannak, sőt, egyenesen tévesnek bizonyulhatnak, és így a pszichohistória egy csapásra elveszítené minden hitelét.

– Elég! Válaszoljon már egyenesen! Maga szerint mit jósol a pszichohistória a kormányunk számára?

– Azt, hogy vannak benne bizonyos instabil elemek. Azt azonban nem tudhatjuk, mivel lehetne javítani a helyzeten.

– Más szavakkal tehát a pszichohistória csak azt mutatja meg, amire nélküle is rájöhet az ember. És ebbe ölte bele a kormány azt a megszámlálhatatlanul rengeteg pénzt!

– Egyszer eljön az az idő, amikor a pszichohistória már azt is megmutatja, amit nélküle nem tudhatunk, és akkor minden befektetésük sokszorosan megtérül.

– De mégis, mikor jön el ez az idő?

– Remélem, hamarosan. Az utóbbi években több kísérletünk is kielégítő eredménnyel zárult.

Tennar ismét kopogni kezdett ujjaival az asztalon.

– Ez nem elég. Mondjon valami olyat, aminek hasznát veszem. Seldon eltöprengett, aztán így szólt:

– Elkészíthetek önnek egy részletes jelentést, de az időbe telik.

– Hát persze. Napokba, hónapokba, évekbe – aztán valahogy sosem születik meg. Hát bolondnak néz maga engem?

– Ugyan, dehogy, tábornok úr. Mindazonáltal én sem szeretem, ha bolondnak néznek. Elmondok önnek valamit, amiért azonban egyedül én vállalom a felelősséget. A pszichohistóriai kutatásom során bukkantam rá, de lehet, hogy félreértelmeztem. Ha azonban ennyire ragaszkodik hozzá…

– Ragaszkodom.

– Nos, nem is olyan régen az adókat emlegette. Azt mondta, nehéz tovább emelni őket. Ebben egyetértek. Az adóemelés mindig nehéz döntés. De persze azt is tudom, hogy valahogy minden kormány megszerzi a szükséges pénzforrásokat. Erre mindössze két módszer létezik: az egyik, kirabolni valamelyik szomszédot, a másik pedig, rábeszélni a polgárokat, hogy önként biztosítsák a szükséges pénzmennyiséget.

Mivel a mi Galaktikus Birodalmunk immár több ezer éve viszonylagos békében él, a szomszédok kirablásáról szó sem lehet, hacsak nem egy-egy forradalom elfojtása során. Ilyesmi azonban nem történik elég gyakran ahhoz, hogy a kormány fönntartsa magát belőle, ha pedig sűrűn előfordulna, az csak még rosszabbat jelentene, általános destabilizációt. – Seldon mély lélegzetet vett, aztán folytatta. – Ennélfogva tehát a tőkebeszerzésnek egyetlen útja marad, meg kell kérni a polgárokat, hogy ajánlják föl önként megtakarított pénzük egy részét a kormány javára. Mivel ez feltételezhetően az államvezetés jobb működését vonná maga után, az emberek jobban járnak így, mintha a vagyonukat egy veszedelmes, kaotikus társadalomban gyűjtögetnék.

Igen ám, de bármennyire jobban járnak is a polgárok, ha a pénzükért cserébe egy biztos kezű, hatékonyabb kormányzás ügyel a rendre, mégis nehéz őket rávenni az efféle áldozatra. Ennek ellenszeréül az államvezetésnek úgy kell föltüntetnie, mintha csak keveset kérne, és azt is személy szerint méretre szabva. Más szóval tehát a kisfizetésűek adóját arányosan csökkenteni kell. A kulcsszó pedig: kedvezmény, méltányosság.

Az idő múlásával persze az adózás így egyre bonyolultabbá válik, hisz a különböző világok illetve szektorok egymás után folyamodnak a kormányhoz kiváltságokért. Ennek eredményeként az adóbegyűjtésért felelős szervezet is fokozatosan terebélyesedni kezd, míg végül teltesen ellenőrizhetetlenné nem válik. Az átlagpolgár ilyenkor veszti el a fonalat, mikor miért is adózik tulajdonképpen, de a helyzet az, hogy a hivatal sem segíthet rajta, mert ugyanúgy a sötétben tapogatózik.

Tovább megyek: a begyűjtött adónak egyre nagyobb részét viszi el a terebélyesedő adóhatóság, tehát a befolyt összegből, amely egyre gyarapodik, egyre kevesebb jut hasznos célokra.

A helyzet végül tarthatatlanná válik. Az elégedetlenség lázadásokat szít. A történelemkönyvek szívesen írják ezeket az eseményeket kapzsi üzletemberek, korrupt politikusok, kegyetlen hadvezérek és ambiciózus kiskirályok számlájára, pedig ők csupán kihasználják az adórendszer túlburjánzásából fakadó helyzetet.

– Ezzel azt akarja mondani, hogy a mi adórendszerünk túl komplikált? – szögezte Seldonnak a kérdést a tábornok.

– Ha nem az lenne, egyedülálló volna a történelemben. Ha van valami, amit a pszichohistória akár már most megjósolhat, az ez.

– És mit tehetünk?

– Így nem tudom. Ezért akarok összeállítani egy jelentést, de az nem megy egyik napról a másikra.

– Hagyja már azt a jelentést! Szóval az adórendszerünk túl komplikált? Ugye ezt mondta?

– Könnyen megeshet – mondta Seldon óvatosan.

– Ebből következően egyszerűsítenünk kell.

– Előbb áttanulmányoznám…

– Badarság. A bonyolultság ellentéte az egyszerűség. Ezt jelentések nélkül is tudom.

– Ahogy gondolja, tábornok úr – hagyta rá Seldon.

Ebben a pillanatban a tábornok fölkapta a fejét, mintha hirtelen valami megzavarta volna – és valóban ez is történt. Ökölbe szorított kézzel figyelte, amint a helyiség közepén megjelenik Linn ezredes és Dors Venabili holovíziós képe.

Seldon döbbenten kiáltott föl:

– Dors! Mit keresel itt?

A tábornok nem szólt semmit, csak komoran meredt maga elé.

17

A tábornoknak rossz éjszakája volt, és efölött érzett aggodalmában az ezredesnek hasonlóképpen. Most zavartan néztek farkasszemet egymással.

– Mesélje el még egyszer, mit csinált a nő – mondta a tábornok.

Linn úgy festett, mint akinek súlyos teher nyomja a vállát.

– Tigrisasszonynak hívják az emberek, mert olyan, mintha nem is egészen ember lenne. Olyan, akár egy, hihetetlenül edzett atléta, és hihetetlenül magabiztos. Tábornok úr, higgye el, nagyon is ijesztő.

– Még önt is megijesztette! Egyetlen nő?

– Hadd meséljem el részletesen, mit csinált, és hadd mondjak el még néhány dolgot róla. Nem tudom, mennyire Igazak a róla keringő történetek, de ami tegnap megesett, arról személyesen tanúskodom, ha kell.

Elmesélte a történetet ismét, a tábornok pedig az arcát fölfújva hallgatta.

– Kár – szólalt meg végül. – De mit tehetünk?

– A követendő irány véleményem szerint egyszerű: a pszichohistória kell nekünk, tehát…

– Igen, kell – vágott közbe a tábornok. – Seldon mondott is valamit az adózásról, ami… De mindegy. Most nem erről van szó. Folytassa.

Linn, aki zaklatott lelkiállapotában észre sem vette, hogy arcára csipetnyi türelmetlenség ült ki, tovább beszélt:

– Szóval a pszichohistória kell nekünk, de Seldon nem. Őt már teljesen kifacsarta a hosszú éveken át folytatott munka. Minél tovább tanulmányozom, annál inkább csak egy idősödő tudást látok, aki a múltjából él. Kis híján harminc éve volt rá, hogy sikerre vigye a pszichohistóriát, de kudarcot vallott. Új emberekkel a parancsnoki hídon a program talán gyorsabban halad majd előre.

– Egyetértek. De mi lesz a nővel?

– Hát ez az. Eddig nem vettük őt számításba, hiszen gondosan mindig a háttérben maradt. Gyanítom azonban, hogy nehéz lenne, ha nem lehetetlen, Seldont diszkréten, a kormány nyilvános bevonása nélkül eltávolítani, míg a nő életben van.

– Maga komolyan azt hiszi, ellátná a bajunkat, ha a férjének bármi baja esne? – kérdezte a tábornok, megvetésföl lefelé görbülő szájjal.

– Igen, komolyan. Sőt, forradalmat szítana. Pontosan úgy, ahogy ígérte.

– Nem gondoltam, hogy ilyen gyáva, ezredes.

– Tábornok úr, kérem, én próbálok hallgatni az eszemre. Nem hátrálok meg de valamit kezdenünk kell ezzel a Tigrisasszonnyal. – Gondolataiba merülve elhallgatott. – Ami azt illeti – folytatta aztán –, az informátoraim már régebben is figyelmeztettek rá, de én persze nem vettem komolyan.

– És hogyan akar megszabadulni tőle?

– Nem tudom – ismerte be Linn, aztán lassan hozzátette: – De valakinek tudnia kell.

18

Seldonnak is rossz éjszakája volt, ráadásul az új nap sem ígért semmi jót. Ritkán haragudott csak meg Dorsra, de most: nagyon.

– Micsoda bolondság volt ez? – fakadt ki. – Miért nem elégedtél meg a Kupola Szálló közelségével? Már az is épp eléggé megrémisztett volna egy paranoiás politikust, aki összeesküvéstől retteg állandóan.

– Miért? Hiszen fegyvertelenek voltunk, Hari. Csak szabadságra jöttünk, a születésnapi ünnepségek betetőzéseként. Nem jelentettünk számára semmiféle fenyegetést.

– Akkor sem lett volna szabad megrohamoznod a Palotát. Ez megbocsáthatatlan. Megzavartad beszélgetésemet a tábornokkal, miután én többször is kifejezetten megkértelek, ne tedd. Akár hiszed, akár nem, nekem is megvoltak a saját terveim.

– Az én szememben a vágyaid, a parancsaid és a terveld mind csak másodlagosak a biztonságodhoz képest.

– Nem voltam veszélyben.

– A távolból nem állapíthattam meg. Kétszer törtek már az életedre. Miből gondolod, hogy harmadszor nem fognak?

– Annak a két alkalomnak az idején első miniszter voltam. Akkor még megérte volna, hogy eltegyenek láb alól. De most, kinek állna útjában egy öreg matematikus?

– Pontosan ezt akarom megtudni – felelte Dors. – Először is a Terv dolgozóinál kell kérdezősködjek.

– Nem. Azzal csak fölidegesíted az embereket. Hagyd őket békén.

– Sajnos nem tehetem. Hari, az én munkám az, hogy megvédjelek. Huszonnyolc évem van már benne. Most nem állíthatsz meg.

Valami a szeme csillogásában azt súgta a férfinak, hogy bármit kérhet vagy parancsolhat, ő akkor is véghez viszi, amit akar.

Számára Seldon biztonsága volt a legfontosabb.

19

– Zavarhatlak, Jugo?

– Hát persze, Dors – villantott felé Amaryl egy széles mosolyt. – Te sosem zavarsz. Mit tehetek érted?

– Érdekelne néhány dolog, amiben talán segíthetsz.

– Szívesen.

– Van valami a Tervben, amit Elsődleges Radiánsnak neveztek. Olykor-olykor előkerül a neve. Hari beszélt már róla nekem, úgyhogy el tudom képzelni, milyen, de még sose láttam igazából működés közben. Láthatnám?

Amaryl kényelmetlenül fészkelődni kezdett.

– Ami azt illeti, az Elsődleges Radiáns a Terv egyik legtitkosabb része, és te nem szerepelsz azoknak a listáján, akik hozzáférhetnek.

– Tudom, de elvégre már huszonnyolc éve ismertük egymást…

– Azonkívül Hari felesége vagy. Gondolom, rád nem érvényes minden szabály. Na szóval, összesen két teljes Elsődleges Radiáns létezik. Az egyik Hari irodájában, a másik meg itt. Pontosan itt, ni.

Dors lenézett az asztalon álló kis, fekete kockára. Abszolút jelentéktelennek látszott.

– Ez lenne az?

– Igen. Ez tartalmazza a jövőt meghatározó egyenleteket.

– És hogyan fértek hozzá azokhoz az egyenletekhez?

Amaryl megérintett egy kapcsolót, mire a szoba világítása kialudt, és helyette egy sokszínű fény ragyogott föl. Dors körül egyszerre számok, nyilak vonalak és más matematikai jelek keltek életre. Az egész úgy tűnt, mintha spirálvonalban haladna fölfelé, mégis, ha egy bizonyos pontra függesztette a szemét, az mintha egy helyben állt volna.

– Ez hát a jövő? – kérdezte.

– Talán – felelte Amaryl, és kikapcsolta a berendezést. – A lehető legjobban fölnagyítottam a képet, hogy láthasd a jeleket. Anélkül csak világosabb és sötétebb foltokat különböztethettél volna meg.

– És ezeknek az egyenleteknek a tanulmányozásával meg tudjátok mondani, mit tartogat számunkra a jövő?

– Elméletben. – Visszatért a szoba korábbi, prózaibb világítása. – De beleütköztünk két nehézségbe.

– Ó? És mik azok?

– Hát, először is, ezeket az egyenleteket közvetlenül nem emberi agy szülte. Mi csupán évtizedeken át programoztunk egyre bonyolultabb komputereket, a számításokat ők maguk végezték. Nekünk tehát nincs bizonyíték a kezünkben, vajon valóban helyesek-e. Ha a programozásba annakidején hiba csúszott, hát…

– Akkor ez az egész használhatatlan?

– Meglehet. – Amaryl megdörzsölte a szemét, és Dors akaratlanul is arra gondolt, milyen megfáradt vénember lett belőle az utóbbi néhány esztendő alatt. Tíz egynéhány évvel volt fiatalabb Harinál, mégis öregebbnek látszott, sokkal öregebbnek.

– Persze reméljük – folytatta Amaryl megtört hangon –, hogy nem minden számítás hibás, ám ekkor lép fel a második nehézség. Bár Hari és én már évtizedek óta teszteljük és módosítgatjuk őket, még mindig nem tudjuk, melyik egyenlet mit jelent. A komputer megalkotta őket, tehát valamilyen jelentőséggel mindegyiknek bírnia kell – de vajon mi az? Vannak azért olyan részletek, amelyeket, azt hisszük, megfejtettünk. Most például az úgynevezett A-23-as szekción dolgozom, egy különösen zűrzavaros csomóponton. A világegyetemben még semmi ehhez hasonlót nem sikerült találnunk. Mégis valamivel előrébb jutunk minden évben, és szinte már magam előtt látom a pillanatot, amikor a pszichohistóriát hivatalosan is besorolják a valódi, hasznos tudományok közé.

– Hány ember juthat hozzá az Elsődleges Radiánsokhoz?

– A Terv valamennyi matematikusának van engedélye, de azzal se jöhet előzetes megbeszélés nélkül. Be kell osztani az időt, ráadásul minden egyes ember kívánságaihoz hozzá kell igazítani a Radiánst, hogy azt a szakaszt mutassa, ami az illetőt érdekli. Ez meglehetősen komplikált dolog, amikor mindenki egyszerre akarja használni. Most azonban lelassult a munka, valószínűleg mindenki Hari születésnapi ünnepségét igyekszik kiheverni.

– Tervezitek még több Elsődleges Radiáns elkészítését?

Amaryl csücsöritett.

– Igen is, meg nem is. Sokat segítene, ha lenne egy harmadik, de annak gazdája is kéne legyen. Javasoltam Harinak, hogy Tamwile Elar – azt hiszem, ismered őt…

– Igen.

– Szóval hogy Elar kapja a harmadik Radiánst. Őt az akaotikus egyenletei és Elektro-Klarifikátora kétségkívül a harmadik emberré tették a Tervben. Hari azonban habozik.

– Nem tudod, miért?

– Azért, mert ha Elar megkapja a Radiánst, azzal nyíltan elismerjük őt harmadiknak; kellemetlen helyzetbe hozva a nála idősebb matematikusokat. Hogy úgy mondjam, politikai nehézségek adódnak. Szerintem fölösleges ilyen mondvacsinált okokkal húzni az időt, de Hari… Hát, te igazán ismered őt.

– Igen, ismerem. De mi van, ha azt mondom, hogy Linn látta az Elsődleges Radiánst?

– Linn?

– Hender Linn ezredes, a junta egyik vezetője. Tennar lakája.

– Erősen kétlem, Dors.

– Márpedig ő nekem levegőben pörgő egyenletekről beszélt, olyanokról, amilyeneket az előbb vetített ki a Radiáns. Úgy érzem, hogy járt itt, és látta a berendezést működés közben.

Amaryl a fejét rázta.

– El nem tudom képzelni, ki hozhatta volna el a junta egyik tagját Hari irodájába vagy az enyémbe.

– Szerinted a Tervnél ki állhat ilyen jó kapcsolatban a katonákkal?

– Senki – jelentette ki Amaryl, és láthatóan hitt is benne. – Számomra ez elképzelhetetlen. Linn talán sosem látta az Elsődleges Radiánst, csak hallott róla.

– Akkor viszont ki fecseghetett előtte?

Amaryl elgondolkodott egy pillanatra, aztán azt válaszolta:

– Senki.

– Épp az előbb beszéltél a Terv belső politikájáról, azzal kapcsolatban, hogy Elar megkaphatja-e a harmadik Radiánst. Gondolom egy ilyen több száz embert tömörítő programban csaknem mindennaposak az apróbb viták, veszekedések.

– Ó, igen. Szegény Hari néha nekem panaszkodik. Mindig neki kell igazságot tennie, és el tudom képzelni, micsoda fejfájást okoz ez számára.

– Ezek a veszekedések vannak olyan súlyosak, hogy befolyásolják a Terv munkáját?

– Nem igazán.

– Vannak az átlagosnál veszekedősebb természetűek vagy sértődékenyebbek a kutatók között? Másképp fogalmazva, vannak-e olyanok, akiknek az eltávolításával megszűnne a viták 90 százaléka?

Amaryl fölvonta a szemöldökét.

– Az ötlet jól hangzik, csak sajnos nem tudom, ki az a 90 százalék. Én igazából nem szeretek belefolyni a "belpolitikai" ügyekbe. Inkább elkerülöm az összetűzéseket.

– Ez furcsa – töprengett Dors. – Nem kételkedsz te a pszichohistóriában?

– Milyen értelemben?

– Hogy állíthatod, hogy egyszer képes leszel megjósolni a jövőt, amikor még egy olyan egyszerű dologról sem tudsz számot adni, mint a Terven belüli személyes ellentétek?

Amaryl halkan fölkuncogott. Szokatlan volt ez tőle, hisz egész életében nemigen tett humorérzékről tanúbizonyságot.

– Sajnálom, Dors, de épp abba az egy problémába kötöttél bele, amit bizonyos értelemben már sikerült megoldanunk. Hari maga azonosította be azokat az egyenleteket, melyek a személyes ellentéteket szemléltetik, és a képhez én raktam hozzá az utolsó mozaikdarabkát tavaly.

Rátaláltam ugyanis a módszerre, hogyan lehetne az egyenletek megváltoztatásával az ellentétek csökkenését elérni. Persze ha itt sikerül csökkentenünk, amott ugyanolyan mértékben sokasodni kezdenek. Egy zárt csoportot figyelembe véve sosem szűntek meg teljesen az ellentétek – a zárt csoport pedig azt jelenti, hogy időközben nincsenek tagcserék. Elar akaotikus egyenleteinek segítségével bebizonyítottam, hogy ez a helyzet állandó, bárki bármit tesz is. Hari úgy nevezte el az elméletet: "a személyes ellentétek megmaradásának törvénye".

Ez engedte először sejtenünk, hogy a társadalom dinamikája ugyanolyan törvények alapján működik, mint mondjuk a fizika. Ezek a törvények jelenthetik a megoldást valamennyi problémánkra.

– Ez így mind nagyon szép, de mi van, ha végeredményként az derül ki, hogy minden megváltoztathatatlan, hogy minden rossz rossz marad, és hogy ha a Birodalmat megmentitek is a pusztulástól, az csak egy más irányú leépülést eredményez?

– Ez már másoknak is eszébe jutott, én azonban nem hiszem. – Hát jó. Vissza a valós világba. Létezik a Terven belül valamiféle személyes ellentét, ami fenyegetheti Hari biztonságát? Úgy értem fizikailag.

– Hogy Harit veszély fenyegeti-e? Természetesen nem. Hogy juthatott eszedbe ilyesmi?

– Senki sem ítéli el Harit, amiért mondjuk, túl arrogáns, követelőző vagy önző? De nem is kell ilyen ok hozzá. Nem irigyli valaki csupán azért, mert hosszú ideje áll már a Terv élén?

– Sose hallottam semmi ilyesmit.

Dors elégedetlennek látszott.

– Természetesen senki nem mondana ilyesmit előtted. De azért köszönöm, Jugo, hogy hajlandó voltál segíteni, és rám áldoztad az idődet.

Amaryl sokáig bámult az asszony után. Valami enyhe nyugtalanságot érzett, de aztán visszatért a munkájához, és hamarosan minden másról megfeledkezett.

20

Ha Hari Seldonnak egy időre elege lett a munkájából (ez persze nem túl gyakran következett be), fogta magát, és elment Raychhoz, aki az egyetem kapuin kívül lakott. Nagyon szerette nevelt fiát, és erre minden oka meg is volt: Raych jó természetű, eszes és hűséges volt, ráadásul rendelkezett azzal az előnyös tulajdonsággal is, hogy bizalmat és szeretetet váltson ki másokból.

Hari ezt először akkor figyelhette meg nála, amikor még tizenkét éves kis utcagyerek volt. Valami rejtélyes módon mind ő, mind Dors azonnal a szívébe zárta. Aztán visszaemlékezett, hogyan hatotta meg a fiú Rashelle-t, Mynek egykori polgármesterasszonyát. Joranum is feltétel nélkül megbízott benne, ez okozta végül a pusztulását. Raych még a gyönyörű Manella szerelmét is elnyerte. Hari sosem tudta igazán megfejteni, mi is lefegyverző vonzerejének lényege, mindazonáltal minden percet élvezett, melyet nevelt fiával tölthetett.

– Minden rendben? – nyitott be szokásos stílusában.

Raych félrerakta a hologramot, amit éppen tanulmányozott, és fölállt, hogy üdvözölje.

– Minden rendben, apa.

– Nem hallom Wandát.

– Méghozzá okkal. Elment vásárolni az anyjával.

Seldon leült, és vidáman tekintett végig a szanaszét heverő referenciaanyagokra.

– Hogy áll a könyved?

– Köszöni, jól. Én viszont lehet, hogy belerokkanok a munkába. – sóhajtott. – De végre az emberek orra alá dörgölöm; milyen érzés Dahlban vegetálni. Soha senki nem firkált még arról a szektorról, ez röhej, nem?

Seldon már régen észrevette, Raych valahányszor szülőföldjéről beszél, automatikusan áttér a dahli szlengre.

– Na és te hogy vagy, apa? Örülsz, hogy vége a felhajtásnak? – El se tudod képzelni, mennyire. Minden egyes percét gyűlöltem.

– A többieknek mindenesetre nem tűnt föl.

– Nézd, muszáj volt jó képet vágnom a dologhoz. Nem akartam mindenki kedvét elrontani.

– Biztos annak sem örültél, amikor anya betört utánad a Palotába. Azóta is mindenki erről beszél.

– Hogy nem örültem neki, az enyhe kifejezés. Az anyád, Raych, a legcsodálatosabb asszony a világon, de borzasztó nehéz kezelni. Lehet, hogy tönkre is tette a terveimet.

– Milyen terveid voltak?

Seldon hátradőlt a széken. Mindig jó volt olyannal beszélni, akiben teljesen megbízott, ugyanakkor mit sem tudott a pszichohistóriáról. Már több esetben előfordult, hogy megtárgyalta az elképzeléseit Raychcsal, és így bukkant rá olyan megoldásokra, amilyenek, ha csak magában gondolkodik, nem jutnak eszébe.

– Védve vagyunk? – kérdezte.

– Mindig.

– Jó. Szóval Tennar tábornokot elgondolkodtattam bizonyos dolgokon.

– Milyen dolgokon?

– Hát, beszéltem neki az adózásról, és rámutattam, hogy ha egyenletesebben akarjuk elosztani a lakossági terheket, az csak a begyűjtési módokat bonyolítja és drágítja. A nyilvánvaló megoldás tehát az adórendszer egyszerűsítése.

– Értelmes ötletnek hangzik.

– Egy bizonyos pontig igen. De könnyen lehet, hogy a beszélgetésünk eredményeként Tennar most túlzásba viszi az egyszerűsítést. Tudod, az adózás mindenféle szélsőséges helyzetben elveszíti hatékonyságát. Ha túlkomplikálják, az emberek nem értik meg, ráadásul mind hatalmasabb adminisztrációt kell eltartaniuk. Ha viszont túlegyszerűsítik, mindenki igazságtalannak érzi, és felszínre tör az elégedetlenség. A legegyszerűbb forma a fejadó, amely mindenkivel ugyanannyit fizettet, de ennél válik legegyértelműbbé a módszer tisztességtelen volta, hiszen a gazdagokat és a szegényeket egyformán kezeli.

– És ezt nem magyaráztad el a tábornoknak?

– Valahogy nem jutott rá alkalmam.

– És gondolod, hogy Tennar bevezeti a fejadót?

– Szerintem legalábbis azt tervezi. Akkor pedig, amint az első hírek kiszivárognak, az emberek lázadozni kezdenek, abba pedig belebukik a kormány.

– És te ezt direkt intézted így, apa?

– Hát persze.

Raych a fejét csóválta.

– Nem egészen értelek. A magánéletben olyan kedves és jólelkű vagy, mint talán senki más a Birodalomban. Ugyanakkor szándékosan olyan politikai helyzetet idézel elő, ami csak lázadásokhoz és vérontáshoz vezethet. Hatalmas lesz az okozott kár. Erre vajon gondoltál?

Seldon ismét hátradőlt a székében.

– Semmi más nem jár az eszemben, Raych – mondta szomorúan. – Amikor először elkezdtem dolgozni a pszichohistórián, még csupán egyszerű tudományos kutatóprogramnak tűnt. Biztos voltam benne, az elméletnél tovább sosem jutok. De teltek az évtizedek, és egyszer csak mind a lehetősége, mind a szükségessége előállt annak, hogy a gyakorlatban is kipróbálhassuk.

– Hogy emberek haljanak meg?

– Nem, hogy kevesebb ember haljon meg. Ha a pszichohistóriai elemzésünk helytálló, a junta nem maradhat fönn tovább még néhány évnél, összeomlása pedig több különböző módon is végbemehet. Ezek közül mind többé-kevésbé véres. Az én módszerem az adótrükkel sokkal simább, békésebb átmenetet jelenthet, ha, ismétlem, ha az elemzésünk helytálló.

– És mi történik, ha nem az?

– Abban az esetben bármi megtörténhet. A pszichohistóriának azonban egyszer el kell érnie azt a pontot, amikortól már meglehetős biztonsággal lehet fölhasználni a legoptimálisabb alternatívák kiválasztására. Bizonyos értelemben ez az én adótrükköm az első nagy kísérlet.

– Meg kell mondanom, ahhoz képest egész egyszerűen hangzik.

– Pedig nem az. Neked fogalmad sincs, milyen bonyolult tudomány a pszichohistória. A fejadó bevezetésével többször is megpróbálkoztak már a történelem folyamán. Sosem bizonyult ugyan népszerűnek, mindannyiszor ellenállást váltott ki, a dolog mégsem végződött soha a kormány bukásával. Ez múlhatott a társadalmi elnyomás mértékén, vagy a nép békés úton érte el a rendelet visszavonását. Ha a fejadó valamennyi, vagy akárcsak néhány esetben is végzetes eszköznek bizonyult volna, nem próbálkoznak meg vele annyian. Általában tehát nem veszélyes a bevezetése. A Trantoron azonban a helyzet nem egészen normális. Bizonyos labilitás figyelhető meg a rendszerben, és a pszichohistóriai elemzés azt mutatja, itt az ellenállás különösen erős lenne, míg az elfojtására Irányuló törekvések annál gyengébbek.

– Remélem, beválik a terved, apa – Raych hangja kétkedően csengett. – De nem gondolod, hogy a tábornok arra hivatkozik majd, a pszichohistória tanácsára cselekedett, és így téged is magával ránt a sárba?

– Nyilván fölvette a beszélgetésünket, de ha közzéteszi, azzal mindenkinek megmutatja, hogy én azt akartam, várjon, amíg összeállítom a részletes jelentésem. Márpedig ő nem várt.

– És anyának mi a véleménye az egészről?

– Vele még nem beszéltem erről – mondta Seldon. – Őt amúgy is más foglalja le most.

– Mi?

– Valami ellenem szőtt összeesküvés nyomai után kutat – a Terven belül! Szerinte a legtöbb munkatársam megakar szabadulni tőlem. – Seldon fölsóhajtott – Azt hiszem, ebben én is egyetértek velük. Szívesen megszabadulnék magamtól, mint a Terv irányítójától. Ahhoz azonban kéne valaki, akire rátestálhatom a pszichohistóriával járó, egyre növekvő felelősséget.

– A mamát még mindig Wanda álma aggasztja – mondta Raych. – Tudod, mennyire mániákusan védelmez téged. Egyszer arról álmodtam, hogy öreg korodban meghaltál, és ő azonnal nyomozni kezdett valami összeesküvés után.

– Remélem, ezúttal téved.

A képtelen gondolatra mindketten fölnevettek.

21

A kis elektro-klarifikációs laboratóriumban valamiért a normálisnál alacsonyabb hőmérséklet uralkodott, és Dors Venabili eltöprengett, vajon miért. Némán üldögélt, várta, hogy a labor egyetlen dolgozója befejezze, amit éppen csinál.

Dors figyelmesen végigmérte a nőt. Karcsú, az arca hosszúkás. Keskeny ajkaival és befelé ívelő állával nem különösebben csinos, sötétbarna szemében azonban az intelligencia fénye csillog. Asztalán fényes névtábla állt: CINDA MONADY.

A nő végül Dors felé fordult.

– Elnézést, dr. Venabili – mondta –, de van olyan kísérlet, amit még a főnök felesége kedvéért sem szakíthatok félbe.

– Biztosíthatom, nem is vártam el ilyesmit. Mellesleg csupa jót hallottam önről.

– Ennek örülök. No és kitől?

– Többektől – tért ki a válasz elől Dors. – Gondolom ön lehet a Terv kutatói közt a legfontosabb, aki nem matematikus.

Monady összerezzent.

– Megfigyeltem már, hogy szeretnek minket különválasztani a matematikusi arisztokráciától. Én úgy érzem, ha fontos embernek számítok, azt nem befolyásolhatja, matematikus vagyok-e vagy sem.

– Tökéletesen igaz. Mióta vesz részt a Tervben?

– Két és fél éve. Azelőtt a Streelingen tanultam sugárzásfizikát.

– Úgy hallom, a Tervnél kiváló eredményeket ért el.

– Kétszer is előléptettek, dr. Venabili.

– Találkozott közben bármiféle nehézséggel, dr. Monady?… Természetesen bármit mond, az közöttünk marad.

– A munka persze nehéz, de ha ön valamiféle személyes dologra gondolt, a válaszom nem. Legalábbis nem találkoztam többel, mint az egy hasonlóan kiterjedt kutatóprogram esetében várható.

– Ez alatt mit ért?

– Alkalmi vitákat, veszekedéseket. Elvégre emberek vagyunk.

– Semmi komolyabbat?

Monady a fejét rázta.

– Semmi komolyabbat.

– Úgy értesültem dr. Monady – folytatta Dors – hogy ön kifejlesztett valamiféle berendezést, ami igencsak megkönnyítette a munkát az Elsődleges Radiánssal. Ha jól vettem ki, több információ beprogramozását teszi lehetővé.

Monady szélesen elmosolyodott.

– Hát ön erről is tud? Igen, Elektro-Klarifikátornak hívják. A kifejlesztése után kaptam Seldon professzortól ezt a saját laboratóriumot.

– És hogyhogy egy ilyen fontos fölfedezés nem röpítette magasabbra a Terv ranglétráján?

– Hát – Monady zavartnak látszott –, az érdem nem egyedül az enyém. Én voltaképpen csak technikusi munkát végeztem, ha nem is akármilyet.

– És ki dolgozott önnel?

– Hát nem tudja? Tamwile Elar. Ő dolgozta ki a berendezés alapjául szolgáló elméletet, én csak megterveztem és megépítettem.

– Ez azt jelenti, hogy ő aratta le a babérokat?

– Nem, nem. Hogy gondolhat ilyet? Dr. Elar nem az a fajta ember. Teljes mértékben elismerte a munkámat. Sőt, még azt is javasolta, nevezzük el a berendezést kettőnk után, ezt azonban nem sikerült keresztülvinnie.

– Miért nem?

– Hát, tudja, Seldon professzor elvei miatt. Minden berendezést és egyenletet a funkciója alapján kell elnevezni, nem pedig a feltalálója után, hogy elkerüljük a személyeskedéseket. A szerkezetet tehát Elektro-Klarifikátornak hívják. Amikor azonban dr. Elarral együtt dolgozunk, mindig a mi nevünket használja rá. Higgye el, dr. Venabili, csodálatosan hangzik. Talán egy napon a Tervben mindenki így ismeri majd. Én legalábbis remélem.

– Én is remélem – hagyta rá Dors udvariasan. – Önnek nagyon jó véleménye lehet Elarról.

– Igen. Igen – bólogatott Monady őszinte lelkesedéssel. – Nagyszerű neki dolgozni. Most éppen a berendezés egy új változatával kísérletezek, ami még teherbíróbb lesz. Egyelőre nem is egészen értem… mármint hogy mire akarják használni. De akárhogy is, ez a munka, ezt kell elvégezni.

– És halad vele?

– De mennyire. Dr. Elarnak oda is adtam már a prototípust, tesztelésre. Ha beválik, továbbléphetünk.

– Jól hangzik – bólogatott Dors. – És mit gondol, mi történik, ha Seldon professzor leköszön igazgatói tisztéről? Ha visszavonul?

Monady meglepett arcot vágott.