/ Language: Hungary / Genre:antique / Series: Encyclopedia Galactica

Encyclopedia Galactica Addenda 3

Isaac Asimov


A robotika három törvénye

A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az Első Törvény előírásaiba ütköznének.

A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első és Második Törvény előírásaiba.

A robotika kézikönyve,

56. kiadás, 2058

Káprázat

kb. i.sz. 5199

A robotrejtély-sorozat születése

Újabb regények az immár több mint egy évtizede halott Isaac Asimov fiktív világában, az Alapítvány–Birodalom–Robot-univerzumban. Amióta a mester távozott az élők sorából, "A robotrejtély-sorozat" a harmadik ambiciózus vállalkozás arra, hogy az 1940-es években fogant fantasztikus világ újabb oldalát tárja fel, vagy tudományos hátterét a mindenségről szerzett legmodernebb ismeretek fényében értelmezze. Az asimovi irodalmi örökséget folytató úton az első lépés a Roger MacBride Allen által írt "Kalibán-trilógia" volt. Ezt évekkel később "A második Alapítvány-trilógia" követte a Gregory Benford, Greg Bear és David Brin alkotta szerző triótól. Most pedig, Kedves Olvasó, hozzákezdhetsz a robotok világát feltáró legújabb sorozathoz, mely négy regényen át ígér rejtélyt, és a tudomány illetve az ember jövőjének mélyreható elemzését.

Isaac Asimov nagyvonalú író volt. Képes és hajlandó volt science fiction regényeinek tudományos alapjait akkora nagyvonalúsággal kezelni, mely azok hihetőségét még nem tette kérdésessé, ugyanakkor biztosította azt, hogy munkái fél évszázad távlatából sem váltak tudományosan túlhaladottá. Nem izzadt verejtéket, hogy történeteiben egy-egy ötletet a szükségesnél nagyobb részletességgel kidolgozzon, hanem az olvasó fantáziájára bízta azt. Ennek az írói módszernek köszönhetően az Alapítvány–Birodalom–Robotuniverzum a mai napig nem vált elavulttá, és tökéletes színteret biztosít Asimov irodalmi örökösei számára újabb regények írásához. Bár sokak számára profitorientált tevékenységnek tűnik az, hogy ebben a kitalált világegyetemben új regények születnek, a Kalibán-trilógia és a második Alapítvány-trilógia annak az írói (ha nem is kiadói) törekvésnek a jegyében íródtak, mely megpróbált – sikerrel – új ízt, friss értelmezést és gazdagító ötleteket adni a mester jövő-víziójához. Ugyanez a szándék hívta életre a jelen kötetet és folytatásait is.

A robotrejtély-regények csírája egy másik sorozat, mely még Asimov életében íródott, és mely a "Robotváros" (Robot City) nevet viseli. A néhai mester nem felejtette el a nehézséget, mellyel minden írónak szembe kell néznie pályája elején, amikor meg kell győznie első kiadóját arról, hogy munkája értékes, ezért megtervezte a Robotváros-sorozatot. Saját robottörténeteinek számos eleméből teremtett egy olyan fantasztikus hátteret, melynek felhasználásával ifjú és viszonylag kevéssé ismert írók kibontakoztathatták tehetségüket, és megírhatták a Robotváros-köteteket. Az asimovi fiktív világ ismertsége és elfogadottsága révén több tehetséges író kezdhette el ily módon pályáját. Le kell azonban szögeznünk, hogy a Robotváros-sorozat soha nem volt része Asimov Alapítvány–Birodalom–Robotuniverzumának. A részben közös történeti háttér mellett ugyanis a Robotváros-regények tartalmaznak számos olyan elemet (pl. intelligens idegen lényeket), melyek nem egyeztethetőek össze az előbbi világgal. Nem véletlen, hogy maga Asimov nem említette soha a Robotvárost úgy, mint saját fiktív univerzumának részét.

A Robotváros ötlete és hátterének kidolgozása Asimovon kívül részben a mester egykori kiadója, Byron Preiss érdeme volt. Asimov halála után évekkel Preiss új Robotváros-regényt akart kiadni, de oly módon, hogy a korábbi, az asimovi Alapítvány–Birodalom–Robot-univerzumba nem illeszkedő kötetektől a lehető legteljesebb mértékben elszakadhasson. Mark W. Tiedemann pályakezdő íróként vállalkozott a kihívásra: felhasználni a Robotváros két főhősét, Derec Averyt és Ariel Burgesst – akikhez viszont Byron Preiss ragaszkodott – az új regényben úgy, hogy a közös múltra való felületes utaláson túl semmi ne kerüljön át a régi történetből a készülőbe. Tiedemann végül nem egy, hanem három regényre való mesét teremtett, melyben gyakorlatilag újraalkotta Derecet és Arielt. Az eredmény a Káprázat (Mirage, 2000), a Kiméra (Chimera, 2001) és az Aurora (Aurora, 2002) című regények, melyek nem a Robotváros-sorozat folytatásai, hanem az Alapítvány–Birodalom–Robotuniverzum részei1. Bár az Aurora lezárja Tiedemann meséjének ívét, a kötet végén hátramaradt egy fontos történeti szál, melynek elvarrására az író – leginkább a kiadóval való nehézkes együttműködés terhe miatt – nem vállalkozott. Ezt a szálat végül egy másik ifjú szerző, Alexander C. Irvine vitte tovább és zárta le a Kiborgok (Have Robot, Will Travel) című regénnyel.

A robotrejtély-sorozat tehát négy kötetből áll. Tiedemann szándéka az volt, hogy története alapjaként olyan témákat vegyen célba, melyekre Asimovnak idő előtti halála miatt nem volt módja: a nanotechnológiát, a terraformálást, a kiborgokat. Hű maradt munkájában az asimovi világ gondolatiságához: az új elemeket úgy illesztette bele az Alapítvány–Birodalom–Robot-univerzumba, hogy nem teremtett ellentmondásokat, és nem tette elavulttá a mester munkáját az új tudományos ismeretek tükrében sem.

Dr. Torkos Attila

Szeged, 2006. január 14.

Előszó

CF941-es rögzítőmodul csatol regisztrálásra "Kereskedelmi és Kulturális Bizottság, jegyzőkönyv", "Humadros-Eliton általános kereskedelmi és vámtarifa tárgyalások" alcímű állományt virtuális konferenciáról Maui Kilátópont tölt vizuális tölt audio alaphelyzetben

– Ez lesz az utolsó találkozásunk a Humadros-követség megérkezése és a konferencia megkezdése előtt. Ha vannak egyéb megvitatandó vagy a napirendhez csatolandó témák, most kell letenni ezeket az asztalra. Szerintem az a legjobb, ha egyikünk sem áll elő meglepetésekkel.

A vaskos, őszbe vegyülő barnásvörös hajú férfi végignézett az asztal körül ülő tizennyolc másik emberen. Mind, akik itt, ezen a nem-helyen megjelentek, megváltoztak, vagy jellegzetes vonásaik hangsúlyosabbakká váltak. Megfiatalodtak, termetük vékonyabb, hajuk dúsabb lett, ráncaik megfogyatkoztak – ó, a hiúság opportunizmusa! A külsejét illetően itt még az elnök is trükkhöz folyamodott. Állandó tréfálkozás forrása volt ez közöttük a Maui-építményen kívül.

Ünnepélyesen komoly bólintással nyugtázta, hogy senki nem javasolt új témát.

– Gondoltam, hogy nem lesz ilyen. Az elmúlt évben a végkimerülésig beszéltünk a dologról. Fel nem foghatom, hogyhogy nem végeztük ki!

Könnyű, csak alig észrevehetően ideges nevetés hullámzott végig az asztal körül. Az elnök kinyújtotta a kezét, és megérintett egy gombot az asztalon.

– Ismertetem tervezetünk végső változatát. Az űrlakók négy nap múlva megérkeznek a Kopernikusz Állomásra. Másnap elrepülnek Washington D.C.-be, az Egyesült Állomásra, hogy részt vegyenek az Eliton szenátor által tervezett médiaünnepségen. Este lesz egy nagyszabású fogadás, s a következő napon kezdetét veszik a tárgyalások. Azt akarom, hogy mindnyájan alaposan ismerjük a napirendünket. Azt hiszem, túlzás nélkül állíthatom, hogy ezek a megbeszélések a század, sőt talán az évezred legjelentősebb tárgyalásai lesznek. Nagy dolgok forognak kockán, nem szeretném, ha az utolsó pillanatban bárki is megbontaná a sort.

– Véleménye szerint tulajdonképpen pontosan mennyit fogunk veszíteni, ha veszítünk egyáltalán?

Az elnök ránézett az asztal túlsó végén helyet foglaló emberre.

– Nem hiszem, hogy különösebben nagy veszteségre kell számítanunk. Humadros nagykövet asszony abban reménykedik, hogy képesek lesznek átalakítani a hagyományainkat, és megváltoztatni a történelmünket azáltal, hogy több szabadpiacot, technológiaváltásokat, a hajózási útvonalak mentén nagyobb rend biztosítását, valamint alacsonyabb vámtarifákat ajánlanak. Rendszerint ezzel a szokásos ösztönzéseket tartalmazó programmal akarják kikényszeríteni a politikai váltást. Nem mintha a program nem volna kecsegtető; remélem, bizonyos részeit vagy akár a többségét alá fogjuk írni. Azt gondolom, hogy ez rövid távon nagyon előnyös lenne, a nagykövet asszony viszont abban reménykedik, hogy megtöri a pozitronikával szembeni ellenállásunkat. Bízom benne, csalódottan fog hazatérni.

Nyugtalan pillantások röpködtek az asztal fölött. Az elnök tudta, nem mindenki ért egyet azzal, hogy a pozitronika rossz dolog, de azt valamennyien megértették, hogyan érinthetné a piacokat és azok jövőbeli birtoklását. Mindig lenyűgözte, milyen finom árnyalatokat volt képes megjeleníteni a program. Bármennyire is igyekezett valamely tag finomítani a saját vetített képén, ő pontosan tudta, ki igazán elégedett azzal, amiben megállapodtak, és kinek vannak továbbra is fenntartásai. A tárgyalóterem nem létezett a modul adattárolóin kívül, de az a terem, amelyről mintázták, egykor a Hawaii-szigetek egyikén, a Mauin emelkedő Puu Kukul csúcsa alatt épült torony egyik kiszögellő bástyájában volt. Csodálatos kilátás nyílt belőle egy kanyargó völgyre, melyben a Honokahua folyó rohant a Csendes-óceán felé. A látvány közvetítette nyitottság próbára tette őket. A határtalan égbolt illúziója megingatta az átlagos földlakó biztonságát, de persze e fórum egyetlen résztvevője sem tartotta magát átlagos földinek. Mint mondták, holmi kis agorafóbia nem parancsol nekik.

De azért mindannyian tisztában voltak vele, hogy ez csak egy elmeszülemény. Az elnök eltöprengett, vajon hús-vér mivoltukban is ilyen bátran járnának-e tárgyalásokra túl e falakon, melyek létüket és személyazonosságukat a Föld polgáraiként határozták meg.

– Véleményem szerint konszenzusra jutottunk ebben a dologban – folytatta kis szünet után. – Egyetértünk, csakugyan?

Bólogatás hullámzott végig az asztal körül.

– Helyes! Én végeztem. Kérem, mielőtt a konferencia megkezdődne, tanulmányozzák át figyelmesen valamennyi pontot! Tudom, hogy számíthatok önökre.

A jelenlévők egyenként vagy kettes-hármas csoportokban szétszéledtek az asztal mellől. Amikor az elnök végül egyedül maradt, lassan az ablakhoz ballagott. Megállt az elébe táruló táj peremén, s míg tekintete végigvándorolt rajta, érezte, hogy a pulzusa felgyorsul, ágyékában s a szegycsontja mögött remegő vibrálás keletkezik. A látvány gyönyörű volt. A messzi távolban, az óceán éles szemhatára fölött a kéknél is kékebb égbolt feszült. Néha eltűnődött, vajon mi késztethette rá az embereket, hogy a világegyetem elől elrejtőzve bebújjanak a Föld mélyére. Olykor maga is elcsodálkozott, hogy e téren menynyi közös vonás van benne az űrlakókkal és a telepesekkel.

Valamennyi, mindenesetre. Tudott olyan telepes világokról, ahol az emberek a földlakók mintájára a föld alatt épített acélbarlangokban éltek összezsúfolódva. Mi értelme volt elhagyni egy helyet, ha úgyis magukkal vitték? – töprengett.

Végül helyreállt a szabályos pulzusa. Benyúlt a zakója zsebébe, ahol a kis négyszögletes tárgy lapult. Összenyomta, mire az ablakok elfeketedtek. Jó kis illúziót nyújtott ez a szoba. Néha pár percre sikerült elfelejtenie, hogy nem a semmiben áll, hogy az egész csak számokból és elektronokból álló agyalmány. Káprázat.

Visszafordult az asztalhoz, és újra megszorította a zsebében lévő négyszöget. Mindössze egy apró vibrálás látszott, s a színhely egy-két centiméterrel arrébb csúszott, de olyan finoman, hogy csak az vette észre, aki számított rá, és figyelte. Az önműködő felvevőkbe betöltődött egy szekunder kép, amelyen az elnök egy székben ülve bámult ki a meztelen Föld szépséges és ijesztő látképére. Gyakran csinálta ezt.

A csalásra a felesleges monitorok miatt volt szükség, melyeket a teljes létszámú bizottság tartott fenn a helyszínen. A szobát felváltva használták másmás célra, s a kölcsönös bizalmatlanság és felügyelet miatt mindent rögzítettek: az időpontokat, a tagok érkezését és távozását. És mivel a bizottság hivatalos ügyeket tárgyalt itt, a konstrukció folyamatosan üzemelt. Természetesen találkozhattak nyilvános helyeken is, de ezekben sok helyütt egyéb ellenőrző- és felvevő-berendezéseket szereltek fel; akkor már sokkal biztonságosabb volt egyes dolgoknak itt hangot adni, a saját, udvarias köntösbe öltöztetett gyanakvásaik hatókörén belül, ahol csak ők férhettek hozzá a felvételekhez. A rendszert pontosan azért építették ki, hogy megelőzzék azt, amit az elnök e pillanatban művelt.

– Biztosítás kész! – mondta.

Két alak jelent meg újra az asztalnál. Ők is lefuttatták a saját álcázóprogramjaikat, úgyhogy az arcvonásaikat nem lehetett tisztán kivenni, s a hangjukat is a felismerhetetlenségig eltorzították. Az elnök persze tudta, kik ők, és ők is ismerték az elnököt.

– Hol van a mi Júdásunk? – kérdezte.

– Távol akart maradni az előkészületek végső szakaszában – válaszolta a jobbján lévő, bizonytalan körvonalú jelenés. – Egyetért, de nem akar belefolyni a mostani tervezésbe. Hogy letagadhassa, azt mondja.

– Igazi politikus... – jegyezte meg a másik. Az elnök lenyelte felháborodott válaszát. Leült.

– Jól van! – mondta, és hangosan, színpadiasán felsóhajtott. – Hogy rövid legyek, nálam minden a helyén van. A program fut, és tizenöt percünk lesz a hadművelet lebonyolítására. Mi a helyzet a biztonsággal?

– Kézben tartjuk a dolgot – válaszolta a bal oldali szellemalak. – Az embereim a helyükön vannak, és készen állnak.

– És az operációs csapat?

– Szintén – felelte a jobb oldali szellemkép. – Utasításra indulunk.

Az elnök a jó teljesítmény feletti öröm érzésével dőlt hátra a székben. Sóhajtott.

– Az Aurora nagykövet asszonya, Galiel Humadros azt képzeli, megváltoztathatja a földi politika és hagyomány arculatát. Köszönheti a mi Clar Eliton szenátorunknak, aki megerősítette ebben az illúziójában. – Átnézett az asztal felett a jobb oldali szellemképre. A kivehetetlen arc pár pillanat múlva elfordult.

– Tudja, vannak olyan elemek ebben a megállapodásban, amelyek nem szörnyűek... – mondta a másik szellemkép.

– Milyen elemekre gondol? – Az elnök hangja a gúnytól tompává, szinte már egykedvűvé vált. – Arra a részre, miszerint az űrlakó ipar lehetőséget kap, hogy a bennszülött vállalatokkal együttműködve gyárakat építsen a Földön? Vagy a csökkentett vámtarifákra, amelyek nyomán a felére apadhatnak a kormány bevételei? Ami természetesen azzal jár, hogy kormányunk a helyi adók növelésével lesz kénytelen pótolni a kiesést. Vagy a pozitronika újbóli, korlátozott szabadpiaci bevezetésére?

Hangjából most már sütött a gúny.

– Vagy netán a megbékélés érzésére céloz, mely áthatja a katonai szolgálati kötelezettségre vonatkozó javaslat minden cikkelyét és paragrafusát? Hogy is szól a preambulum? "A Föld népe és a benépesített világok népei közös örökség birtokosai, eltérő világnézet ne válassza el őket, és a kereskedelem se idézzen elő közöttük széthúzást." Talán el akar költeni egy közös vacsorát az auroraiakkal és a solariaiakkal a közös múltunkon merengve? E megállapodásnak mely részei azok, amelyek "nem szörnyűek"?

– Elég! – szólt a bal oldali szellemkép. – Néha eltűnődöm, vajon nem fanatikus-e ön. Tény, hogy sok pénzt veszítünk, ha a csillagközi kereskedelemben bevezetjük a pozitronikus ellenőrzést. A feketepiacok mindig is jól jövedelmezőek voltak, és most rájuk leszünk szorulva. De itt nem csak a haszonról van szó. Azt hiszem, erről nem volna szabad megfeledkeznünk. Azért tesszük, hogy megvédjük a határainkat, és pont. Nincsenek ideológiai megfontolásaim. Senki nem fogja tönkretenni az üzletemet, sem a Föld, sem a telepes, és különösen nem az űrlakó világok. Ez is elég indok. Itt nem valami szent háborúról van szó.

– Nem? – kérdezte az elnök. – Még az is lehet. De többet kéne tanulmányoznia a történelmet. Kiderülhet, hogy sokkal több mindenben ért egyet a fanatikusokkal, mint gondolná. – Hátradőlt a székben. – Erről eszembe jut egy másik dolog. A Tiberius-incidens, amelynek nyomán ez a konferencia megrendezésre került, a kapitány hanyagsága volt, semmi több. Nem kellett volna odáig elmenni, hogy provokáljuk az aurorai hajót. Mihelyt túlesünk a várható eseményen, szerintem nagyon esedékes lenne, hogy átszervezzük csempészkereskedelmi hadműveleteinket. A kereskedelmi hajóforgalom a korábbi felére esett vissza emiatt a képtelen ostobaság miatt. Egy év ebből túl sok. De még egyszer nem akarok ekkora felfordulást!

– Gondolja, hogy a konferencia után lesznek még kereskedelmi ügyleteink az űrlakókkal? – kérdezte a bal oldali szellemkép.

– Ó, hogyne! Több lesz. Nem fogják tudni legitim csatornákon keresztül beszerezni a földi termékeket. Legalábbis nem könnyen. De az is lehet, hogy egyáltalán nem. Attól függ, mennyire dühödnek meg a kormányaik. A piac nem megy el, és bármiféle embargó esetén fel tudjuk emelni az árainkat. Ne féljenek, az üzlet menni fog tovább! Már végeztem is tájékozódó jellegű vizsgálatokat az alternatív útvonalakat és módszereket illetően. Azt hiszem, mihelyt leülepszik a felkavart por, számíthatunk rá, hogy megduplázzuk a korábbi bevételeinket.

– Ezt meg se hallottuk... – mondta panaszosan a bal oldali szellem.

– Nem bizony! Megvárom, míg túl leszünk rajta, hogy ha bármi rosszul sülne el, mindannyian letagadhassanak mindent.

– Vagy hogy legyen mit a hatóságok tudomására hozni?

Az elnök összevonta a szemöldökét.

– Miért piszkál annyit?

A szellem vállat vont. A bizonytalan forma cseppfolyóssá tette a mozdulatot, valahogy úgy, mint amikor a víz nekicsapódik a falnak.

– Jobb, ha soha nem feledkezünk meg arról, hogy lényegében mi az, amit teszünk – mondta.

– Véget vetünk egy rossz elgondolásnak – felelte erre az elnök. – Az ilyesmi szükségszerűen kockázatokkal jár. És ha már erről van szó, ön vállalja a legnagyobbat – mutatott a jobb oldali szellemre.

– Valóban?

– Meggondolta magát?

– Mindig. De muszáj.

Az elnök bólintott.

– Akkor a továbbiakban már nem beszélünk egymással.

– Úgy van. – A szellemkép felsóhajtott, a hang ódon papírok zizegésére emlékeztetett. – Hús, nem fém?

– Hús, nem fém – felelte a másik kettő.

– Viszlát!

A szellemkép eltűnt, s ők ketten maradtak.

– Végig fogja csinálni? – kérdezte a bal oldali szellem.

– Épp az a szép a dologban, hogy mihelyt elkezdődik a fogadás az Egyesült Állomáson, onnantól már nem lesz más választása – válaszolta az elnök. – De azt hiszem, tökéletesen biztosnak kell lennünk abban, hogy nem kerül lelkiismereti válságba. Előtte vagy utána...

– Az embereim szemmel fogják tartani. Mármint utána...

– Gondoskodjék róla!

– Meglesz. – A szellem elgondolkodott, majd azt mondta: – Megkérdezte, miért piszkálom annyit.

– Szónoki kérdés volt. Bizonyos értelemben még élvezem is.

– Jó! De nem azért teszem, hogy a kedvét keressem, Ky. Régóta ismerjük egymást. Mindig éreztem magában a vágyat, hogy pusztán az indulatai alapján cselekedjen. Soha nem enged az indulatainak, de nagyon szeretne. Néha elfog az aggodalom, hogy egy napon sutba vágja a gyakorlatiasságát, és átvedlik zelótává.

– Honnan tudja, hogy nem váltam máris azzá? – vonta föl az elnök az egyik szemöldökét.

– Túlságosan számol a költségekkel.

Az elnök nevetett. Amikor elhallgatott, erősen ránézett a vele szemben hullámzó álcázott alakra.

– Ami azt illeti, valóban úgy gondolom, hogy a pozitronikus robotok a pénzügyi természetűeken túl is valódi fenyegetést jelentenek. Ha megvizsgálja a történelmet...

– Tudok a lázadásokról.

– Mindannyian tudunk. A kommentátoroktól kezdve a drámaírókig minden és mindenki ezekről beszélt. De a lázadások nem rémítenek meg engem.

– Nem aggasztja, hogy a pozitronrobotok újbóli bevezetésével megint felütik a fejüket a lázadások?

– Nem. Engem az aggaszt, hogy ezúttal nem lesznek lázadások. És akkor nekünk végünk van.

A két vibráló alak egy ideig némán nézett egymásra, gondolataiktól megsűrűsödött körülöttük a levegő.

– Nos – szólalt meg végül a szellemalak –, még van pár részlet, aminek utána kell járnom, és meg kell oldanom.

– Tegye! Azt hiszem, minden szempontból felkészültünk.

– Egyetértek. Akkor hát, utána?

– Hús, nem fém?

– Ha ragaszkodik hozzá... – kuncogott a szellemkép.

Azzal eltűnt, és az elnök egyedül maradt mesterségesen létrehozott tárgyalótermében. Kisvártatva a zsebébe nyúlt, és összenyomta a négyzet alakú tárgyat.

– Rögzítés kész? – kérdezte.

– Rögzítés kész – válaszolta egy élettelen, se férfi, se női hang. – Rutinok dekódolása megtörtént, zavaró aktiválva. Memóriatár létrehozva "Zelóták Rt." fájlnév alatt. Jegyzőkönyv visszakeresve, tárolva, jelszóhoz kódolás törölve.

Az elnök elhúzta a száját. Ellenszenvesnek, mindazonáltal odaillőnek találta a fájlnevet. Nem érezte magát zelótának, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy egy valóságtól elrugaszkodott fanatikus minden mást félretéve egyetlen ügynek szenteli magát. Nagyon is józannak tartotta magát, ízig-vérig gyakorlati embernek ebben a makacsul gyakorlatiatlan világegyetemben, aki most lehetőséget kapott, hogy elvégezzen egy apró igazítást, és ezzel szavatolja, hogy a történelem egy kis darabja épelméjű maradjon.

Zelóta? Nem. Ambiciózus, az lehet. És – ismerte be magának – talán egy kicsit hiú is.

De erre szükség volt.

– Nagyszerű! Rutin vége.

A szoba eltűnt, s a helyén nem maradt semmi.

1. fejezet

Miközben Mia Daventri a bal fülét ostromló folyamatos fecsegést hallgatta, tekintetét végighordozta a boltíves átjáróban összegyűlt tömegen. Egyesült Állomás D.C. egy átlagos hétköznapon is nyüzsgött a rengeteg utastól meg a barátok és családtagok sokaságától, de most mintha a fél város idecsődült volna.

– Hármas Csoport! – súgta egy hang. – Csomag érkezik! Rajta vagy?

– Vettem, Egyes! – válaszolta nyugodtan, miközben körülnézett. Senkit sem látott, aki ne elragadtatott nézőnek látszott volna. – Zsilip nyitva.

– Nagyon jó! – felelte Egyes. A Különleges Szolgálat vezetője számára szokatlan volt, hogy általános diszpécseri szolgálatot lásson el, de ma szokatlan nap volt.

Az Egyesült Állomás mindig lenyűgözte Miát. A galéria mintha egyenesen a földből nőtt volna ki, a tetőt tartó hatalmas bordák íve magasan a fejük fölé emelkedett, s az oszlopokat díszítő faragványok finom fraktálmintákat alkottak. A padló úgy fénylett, mint egy kisuvickolt csillag. A csarnok az űrkikötőre be- és kifutó folyosók hálójának közepén terült el. Az épület falai előtti boltíves átjárók fölött fénylő feliratok igazították el az embereket a járművek, az üzletek, az éttermek, a telefonfülkék és a szállodák felé. Azok közé az oszlopok közé, amelyek nem kijáratot alkottak, a preindusztriális korokba visszanyúló híres szobrok másolatait helyezték el. Az égbolt magasában keletkezett jellegzetes hangok valamelyest még fel is erősödve töltötték be a levegőt. A messzire elterpeszkedő Egyesült Állomás elegáns és a jelek szerint mindig befejezetlen látványosságnak számított D.C.-ben. Miának kívülről az volt a benyomása róla, mintha egy gigantikus gomba kalapja alatt, a félárnyékos rejtekben húzódna meg az a sűrű alagútrendszer, amely összekötötte az épületet a leszállóhellyel.

A főbejárat előtti térségtől kiindulva az állomás biztonsági szolgálatot teljesítő robotjai álltak kétsoros díszőrséget a gyülekezőhelyen keresztül végig, egészen a nagy várócsarnokig. Kinyújtott és összekapcsolt karjaik a puszta jelenlét és a szívélyes üdvözlés kombinációja révén tartották vissza a tömeget. Az Egyesült Állomás azon kevés hely közé tartozott a Földön, ahol ilyesfajta közhasználatra alkalmaztak pozitronikus robotokat, ami, Mia szerint, szégyen volt. Szerette őket – ebben különbözött földi társai túlnyomó többségétől –, és képtelen volt felfedezni bennük a gonoszt, melyet állítólag megtestesítettek. Azért tartózkodtak itt, mert ezen a helyen sok volt a más bolygókról jött átutazó; űrlakók, akik nemcsak hogy hozzászoktak a robotok jól látható jelenlétéhez, hanem számítottak is rá. Az Egyesült Állomás amolyan nemzetközi övezetként működött, ahol minden fennhatóságnak volt képviselete, benne az űrlakó missziók – az Anacostia-negyed keleti részén lévő nagykövetségek csatlósai – követségi irodáival.

Mia úgy gondolta, a diplomáciai szükségleteken túl is ideális robotokat alkalmazni efféle események megrendezésekor a tömeg kézben tartására. A robotokkal szembeni földi viszolygás – félelem – a legtöbb embert visszatartotta attól, hogy túl közel merészkedjen hozzájuk. Mia még a nagy zajban is hallotta a géphang kitartó könyörgését: "kérem, maradjanak a helyükön" és .,ne lépjenek a vonalon túlra". Ha valaki mégis átlépte a szóban forgó vonalat, egy ember tessékelte vissza, szelíden vagy másképp, a vonal mögé. E célból hivatásos rendőrök és az állomás biztonsági személyzete állt készenlétben.

Ennek ellenére e robotok nem voltak teljesen önálló egységek. Mindannyian az Egyesült Állomás Rezidens Intelligenciáját szolgálták. Az egyes egységek tevékenységének sokrétű összehangolását az RI látta el. Mia saját, különleges szolgálatot teljesítő csoportján kívül itt volt még a rendőrség, az állomás biztonsági szolgálata, illetve néhány politikai és gazdasági érdekcsoport képviselőtestületének saját kis biztonsági csapata is. Ha netán valami rés támadna a biztonság falán, vagy egyéb vészhelyzet állna elő, az RI hatékonyabban tudná felvonultatni ezeket az egységeket, mint bármely emberi koordinátor.

– Jönnek! – mondta Egyes.

Mia egy pillanatra meglátta két csapattársát az árkádsor másik oldalán. Mindketten, Mattu és Gel is, fejükkel intettek neki, majd figyelmüket visszafordították a bejárat felé.

Az Egyesült Állomás bejárata előtti mozgójárdát a mai napra leállították. A szabad forgalmi sávokon túli mozgójárdák jártak ugyan, de üresen.

E pillanatban feltűnt a túlméretezett limo, és hangtalanul, négy sarkában libegő kis zászlócskákkal megállt a járda mellett. Mia odalépett az ajtajához, és beütötte az ajtót nyitó kódot. A fényes fekete fémlemez egy darabja besiklott a karosszériába, Mia pedig hátralépett.

Először egy robot szállt ki. Majdnem két méter magas volt, de még így is szinte játékszernek hatott. Simán tagolt karja az oldala mellett lógott – két cső, a végén bumfordi, háromujjú kézzel. Ráadásul a test túl vékonynak tűnt a magasságához képest. A kerek fejen rosszul formált fülkagylók csücsültek, s a száj helyén mindössze egy sekély horpadás látszott; fölötte egyetlen, fehéren fénylő hasíték: az optikai blokk. A robot bronzbarna bőrén halványan visszatükröződtek az állomás fényei.

– Daventri ügynök! – szólalt meg a robot Mia fejhallgatójában. – Örülök, hogy újra láthatom! Minden rendben?

– Üdv, Bogard! Igen, jól vagyunk. – Az összegyűlt bámészkodók felé pillantva jónéhány, az ámulattól elkerekedett szemű alakot látott. Nyilvánvaló volt, hogy ártalmatlan külseje ellenére félnek a robottól. – Kérlek, Bogard, kapcsolj rá az RI-hálózatra!

– Egy pillanat! – válaszolta Bogard. – Kapcsolok. Kapcsolás kész. Biztonsági háló, érzékelőháló és a vonatkozó perifériák valós idejű rákapcsolása az Egyesült Állomás Rezidens Intelligenciájára. Telemetria optimális, Daventri ügynök.

– Kitűnő, Bogard! Mehetsz.

Bogard kettőt előrelépett, majd fürgén megfordult. Clar Eliton szenátor kilépett a limóból. Magasabbnak látszott, mint amilyen valójában volt; magas homlokát sűrű, hullámos, őszbe vegyülő fekete haj koronázta. Kezdődő tokája és a szeme körüli ráncok sűrű hálója árulkodott a koráról és erőt próbáló hivataláról, de amúgy egészséges, energikus férfinak tűnt. Fütyülés, pisszegés és dühös kiáltozás fogadta az autóból mögötte kiszálló állandó munkatársait. Eliton, minderről tudomást sem véve, mosolyogva integetett, mintha csak kampánykörúton lenne, és megindult a bejárati alagút felé.

Bogard nyomban felzárkózott mögé, a szenátortól kissé jobbra, míg Mia és csoportja többi tagja elöl sorakoztak fel: Mia balra, Gel átellenben, Mattu pedig a háromszög csúcsában. Mia észrevette, hogy mialatt Eliton szenátort bevitték a főgalériára, a helyi biztonságiak szétszóródtak az útvonal mentén és a tömeg között.

A kétoldalt sorfalat álló robotok tisztelegtek. Mia érezte, hogy elvigyorodik.

"Kinek az ötlete volt ez?" Hátrapillantott Bogardra, de a robot arcán semmiféle érzelem nem látszott.

– Előreszaladtunk a programhoz képest – szólalt meg Mattu a vonalban. – Az aurorai küldöttség még úton van a Kopernikuszról. Három perc.

– Engedjük beszélni? – kérdezte maró gúnnyal a hangjában Gel.

– Egyes azt mondja, ne – felelte Mattu; az ő hangja semmit nem árult el az érzelmeiből. Mattu, a csoport vezetője, a legidősebb és legtapasztaltabb volt közöttük; nem győzte inteni őket, hogy ne árulják el az érzelmeiket. "Nektek a munkátokat kell végeznetek, a politikusok ellenére is" – mondogatta gyakran.

Lassítottak. A szenátor megértette a jelzést, és növelte a mosolyok és integetések mennyiségét. Ahogy a csoport az alagút túlsó vége felé közeledett, a nemtetszés jelei ritkultak; a sokaságot úgy rendezték el, hogy a galérián több legyen a szenátort támogató, mint az őt becsmérlő. Mia ezzel együtt hálás volt, amiért a helyettesét, Taprint ma máshová szólította a kötelessége. Az Eliton felé irányuló ellenszenv éppen elég kellemetlen volt. Mindkettőjük jelenléte csak fokozta volna a negatív reakciókat.

– Hús, nem fém! – üvöltötte valaki öblös hangon. Az állomás biztonsági emberei nyomban bevetették magukat a tömegbe, hogy megkeressék a hang gazdáját.

A divatos radikális reformmozgalom népszerű jelmondata hallatán Miát idegesség fogta el. Hallott olyan pletykákat, hogy Eliton meg akarta hívni az Ember Új Felsőbbségének Rendjének képviselőit, de az emberújak visszautasították – az Elitont körülvevők nagy megkönnyebbülésére. Ez persze nem jelentette azt, hogy nem is fognak megjelenni.

Újabb méltóságok érkeztek, amit a politika és a kereskedelem képviselőinek rövid parádéja követett. Az érkezési kapu szintjét uraló emelvényen többen várakoztak.

Magán a galérián kifeszített kötelek tartották kordában a tömeget. Itt kevesebb robot sorakozott fel, egymástól nagyobb távolságokra, mivel ehelyütt a biztonsági emberek látták el a munka jó részét. Mia egy-egy pillanatra meglátta a tisztek arca elé nyúló mikrofonokat, s mindez azzal a megnyugtató érzéssel töltötte el, hogy minden és mindenki a helyén van. Még az előzetes rostálást figyelembe véve is több kellemetlen bekiabálóra és tiltakozóra volt felkészülve. Egy csoport rendőr haladt el előtte, az arcuk feszültségről árulkodott. Ahhoz képest, milyen felfordulásra lehetett számítani, meglepte, hogy mekkora rend van.

A csoport odaért a megemelt emelvény alapjához. Mattu föllépdelt a széles lépcsőfokokon, s közben tekintete feszült figyelemmel járt ide-oda. Fölérve pár másodpercre megállt, szemöldöke egy pillanatra összeugrott, s miután jelezte, hogy minden rendben, Eliton szenátor is föllépkedett utána.

– Mintha csak egy parkban sétálgatnának... – mondta Gel.

– Te csak figyelj! – intette Mattu.

Az emelvényen összegyűltek a földi hatalom keresztmetszetét adták. Mia fölismert néhány lobbistát, akik különböző koalícióktól jöttek, de leginkább gyáriparosokat látott. Alda Mikels az Imbitektől saját tisztviselői és biztonsági emberei gyűrűjében állt; ez utóbbiak kevesebben voltak, mint Mia várta volna. Mellette állt Rega Looms, a DyNan Kézműipar igazgatója; maroknyi, egymást kerülgető munkatársa láthatóan kényelmetlenül és idegenül téblábolt az emelvényen. Mia meglepetten figyelt fel egy ismerős arcra a csoport szélén. Több mint egy éve, amióta kilépett a Szolgálattól, nem látta Coren Lanrát. Most elkapta a tekintetét, s a férfi mosolyogva bólintott felé.

– Az ember nem is gondolná, hogy Lanra vigyáz a Luddite Rt.-re – jegyezte meg fülhallgatójában Gel.

Mia elengedte a füle mellett a megjegyzést. Gel megfigyeléseire jellemzően ebben is több volt a rosszmájúság, mint a lényeg.

De csakugyan érdekes volt. Coren tiltakozásul hagyta ott őket, amiért Bogard-féle robotokat hoznak be a Különleges Szolgálatba, jóllehet Bogard volt az első és mind ez ideig egyetlen robot. Mia hallotta, hogy Lanra saját ügynökséget nyitott, egy kis irodát valahol a délkeleti átjáróban. De ha a DyNan biztonsági szolgálatát látja el, akkor arra is kíváncsi lett volna, vajon Coren feladta-e az ügynökségét a jól jövedelmező céges állásért. Azzal együtt, hogy a férfi félreérthetetlenül kinyilvánította a robotokkal kapcsolatos érzéseit, Mia nem gondolta róla, hogy rokonszenvezne Loomsszal és az ő – egyfajta gépkorszak előtti, idilli múlt visszatérésének lehetőségét célzó – radikális eszméivel. De a munka az munka, gondolta, s azzal visszafordította figyelmét a sajátjára.

Felismerte Gale Chassik nagykövetet hatfős kísérete társaságában a solariai nagykövetségről. Sen Setaris nagykövet asszony az aurorai nagykövetségről nem jelent meg, de főtanácsadói, Lys Morglen és Daril Falnyk, továbbá más rangidős munkatársai jelen voltak. Mia ezt furcsának találta, de hát ki tud eligazodni az űrlakó protokollon?

Az összegyűlt magas méltóságok között volt még jó néhány sokkal kisebb, a fogadáson mindössze egy, legföljebb két fővel megjelenő cég képviselője. Közöttük hol itt, hol ott bukkant fel számos kormányhivatal funkcionáriusa. Mia lepillantott a lenti arcok sokaságára. Sohasem érezte magában azt a fajta önbizalmat, amit Gel, amikor ki merte jelenteni, hogy a biztonság tökéletes. Ő mindig azt kereste, mi az, amit elmulasztottak, és boldog volt, ha nem akadt ilyenre. Egy pillanatra megmerevedett, amikor a biztonságiak egy újabb csoportja vágott át a tömegen. Két hírkamera úszott közelebb, s a magasban lebegve keresték a lehető legtökéletesebb látószöget.

– Itt a Hármas Csoport! – szólt bele a mikrofonjába. – Mennyire engedhetjük közel a szubéterieket?

– Teljes körű engedélyük van, Hármas – válaszolta Egyes. – Csak ne engedjétek, hogy zaklassák a Csomagot!

– Vettem, Egyes!

Eliton elvegyült az emberek között, kezet rázott velük, s közben ontotta magából azokat a tréfás megjegyzéseket, amelyekkel Mia sohasem tudott igazán kibékülni. Egy alkalommal egészen közelről lehetett fültanúja, ahogy Eliton megdolgoz egy teremre való támogatót: nyílt és őszinte mosolyát mintha tetszés szerint tudná felvillantani, miközben csak úgy dőlt belőle a sok szívélyes és lebilincselő halandzsa, ami persze rettentően tetszett az őt körülvevőknek. Fontosnak tartotta, hogy mindenkinek tudja a nevét s legalább egy személyes dolgot az illetővel kapcsolatban, és fantasztikusan jó memóriája volt. Mia ezt betudta a tisztséghez szükséges követelménynek, és meg se próbálta elemezni.

Eliton az egyik embernél elbizonytalanodott; csak egy pillanat volt az egész, de Mia észrevette. Aztán megérkezett a mosoly, előbb még kicsit tompítottan, de aztán teljes fényében, s a keze is kinyúlt előre, mint rendesen. Mia kíváncsi lett a nőre. Ismerősnek tűnt, a telepesekhez volt valami köze.

– Bogard, azonosítsd a személyt, aki most fog kezet Eliton szenátorral! – küldte az utasítást a vonalon át.

– Viansa Risher, Telepes Koalíció.

– Aha... Köszönöm, Bogard! – A nő az utolsó pillanatban jutott be, emlékezett vissza Mia, annak ellenére, hogy a telepesek hónapokig kérvényezték, hogy képviseltethessék magukat itt.

– Egy pillanat! – szólt Mattu, és Eliton mellé lépett, hogy tájékoztassa.

Mia még egyszer utoljára végigtekintett a galérián – még több biztonsági hadmozdulatra figyelt fel –, majd csatlakozott Gelhez és Mattuhoz, akik már mindketten Eliton közelében tartózkodtak.

– Vette valaki, hogy mi módon ellenőrzi az RI a tömeget? – kérdezte. – Én nem hallottam semmit.

Mattu ismét összehúzta a szemöldökét, és elnézett mellette. – Én sem... – Belehallgatózott a vonalába, majd elfordult a leszállítóalagút felé. – Itt vannak.

A levegőben, a csarnok bejárata fölött, mint valami kísérteties szellemalak, megjelent az aurorai küldöttséget a Kopernikuszról ideszállító űrsikló érkezését hírül adó bejelentés. Az általános figyelem a csarnok felé fordult, még a galérián is érezhetően elhalkult a zajos terefere. A kamerák jól hallhatóan zümmögtek a tömeg fölött, mialatt figyelmüket az emelvényre fellépő űrlakókra összpontosították.

Ruháik élénkebb színűnek, arcbőrük világosabbnak, tekintetük tisztábbnak látszott, s a termetük is valamivel magasabbnak tűnt a földiekénél. Az aurorai küldöttség Galiel Humadros rendkívüli nagykövet asszony vezetésével vonult fel az emelvényre. Sűrű haja arany fényben csillogott, s arcáról az a fajta szelíd magabiztosság sugárzott, melyhez Mia bölcsességet és tapasztalatot társított. Pár lépéssel lemaradva követték a szárnysegédei, akik mögött vonult a tulajdonképpeni küldöttség, pontosan úgy és annyian, mint a földieké, akikre most az egész bolygó egy emberként bámult.

Mia érezte, hogy van valami furcsa a megjelenésükben – mintha valami hiányozna róluk. Aztán rájött, hogy nincsenek velük a robotjaik. Akárhány képet látott róluk, akárhányszor személyesen találkozott velük, akárhány riportot olvasott róluk, az űrlakókkal mindig ott voltak az elmaradhatatlan robotjaik. Most, úgy látszik, mintegy jóindulatuk jeleként, nem hozták őket magukkal. Nélkülük valahogy meztelennek és sebezhetőnek tűntek. Miának ettől megnőtt a tisztelete irántuk, még ha jól tudta is, hogy alig több ez látszatpolitikánál – propagandafogás, jelzésféleség, amivel hozzá szeretnének járulni a jövetelük keltette feszültség csökkentéséhez.

Eliton előrelépett, hogy üdvözlésül az auroraiak nyugalmához méltó módon meghajoljon, és a kezét nyújtsa a nagykövetnek. Miát elöntötte a büszkeség jóleső érzése.

– Isten hozta a Földön, Humadros nagykövet asszony! – szólt Eliton, s fölerősített hangja végigvisszhangzott a galérián. – Öröm és megtiszteltetés, hogy itt, a mi világunkon köszönthetjük...

Mia pislantott egyet, mert valami mozgást észlelt a látómezeje peremén. Odanézett, s Bogard fejét pillantotta meg, amely egy másodperccel korábban fordult el, mint ahogy a vonalban meghallotta volna a hangot:

– Valami baj van. Az RI...

A következő pillanatban, miközben nyúlt az oldalfegyvere után, végigmennydörögtek a helyiségen az első robbanások.

2. fejezet

A detonációk hangjára Mia rögtön lekuporodott a földre. Fényes villanásokat és sűrűn gomolygó füstöt látott körös-körül a galéria szélén. A tömeg egyenletes háttérzaja sikolyok és rémült kiáltások kakofóniájává változott. A vad hangzavarban nem hallotta a szolgálati vonalát. Tekintete a nézők első sorait kutatta: az emberek a földre vetették magukat, vagy meglódultak a kijáratok felé. A robotok mozdulatlanul álltak, mintha hirtelen kikapcsolták volna őket.

A biztonságiak – kinek-kinek a sajátja – felszólították az összegyűlt méltóságokat, hogy feküdjenek a földre. Mia megfordult, de nem látta meg azonnal Elitont. Az imént épp kezet fogott Humadros nagykövet asszonnyal, aki most is ott állt, és zavartan nézett maga köré.

Mattu rohanvást közeledett felé, s közben mintha szárnya volna, lengette a két karját.

– Le! Le! Le!

Mia összerándult a hajítófegyverek lövéseinek éles hangjára. Miközben újra megfordult maga körül, látta, hogy az emelvényen néhányan rángatózni kezdenek, s miközben kísérteties haláltáncot járnak, ruhájukon vörös foltok ütköznek ki. Fél térdre esve, fegyverét lövésre készen tartva forgott tovább. Ekkor fekete ruhás embereket pillantott meg, akik a tömeg sűrűjében állva görcsösen meg-megránduló csövű fegyvereikkel az emelvényt vették célba. Hallotta, amint tőle jobbra és balra élesen sivító lövedékek hasogatják a levegőt.

Mia automatikusan célzott, s egyiket a másik után szedte le; ahogy sorra elzuhantak, félig-meddig hipnotikus állapotba került saját teljesítményétől.

De sokan voltak...

És voltak, akik nem estek el, pedig tudta, hogy eltalálta őket...

– Teljes áttörés az egész vonalon! – hallotta Mattu üvöltését a vonalban. – Totális...!

Csend.

Aztán újabb robbanások. A pánikszerűen menekülő csőcselék most már vadul tiporta egymást a kijáratoknál, s esztelen sietségében önmaga elől zárta el az utat. Az állomás mozdulatlan robotjai sorra dőltek el a fejvesztetten tülekedő emberek lába alatt.

Az összes kommunikációs vonal a Rezidens Intelligencián keresztül működött, de most úgy tűnt, hogy az RI leállt.

– Bogard, kapcsolj át a csoport vonalára! – kiáltotta Mia, remélve, hogy a robot meghallja ebben a hangzavarban. – Nálad van a Csomag?

Bogard nem válaszolt azonnal, amitől egy pillanatra végighullámzott a félelem Mia gerincén.

– Bogard, válaszolj!

– Daventri ügynök, segítséget kérek! – Bogard hangja tisztán, megtévesztő nyugalommal jött át a csoport kommunikációs csatornáján.

Mia óvatosan hátrapillantott a válla fölött. Bogard rezzenéstelenül bámult vissza rá; most, hogy törzse átkaroló pajzzsá szélesedett, alacsonyabb volt, és Mia tudta, hogy Eliton rejtőzik e kicsiny, de áthatolhatatlan, képlékeny ötvözetből vont védőgyűrű közepén.

– Eliton szenátor azt követeli, hogy Humadros nagykövet asszonyt védelmezzem – mondta Bogard.

Mia tekintete végigpásztázott a körülöttük lévő sokaságon, és Bogardtól jobbra, mintegy öt méterre rátalált a földön kuporgó nagykövet asszonyra. Két keze tétován lebegett a feje körül, s mint aki eszét vesztette, üres szemmel, vakon bámult a semmibe. Mia elindult felé.

Egy rázuhanó testtől hátratántorodott, s szabad kezét védekező mozdulattal kapta maga elé. De nem támadás volt, csak egy szerencsétlen, lövéstől feltépett, vérző holttest zuhant rá.

Ebben a pillanatban meglátta, hogy Bogard visszavonja az Elitont körülvevő védőpajzsát. A szenátor vörös arccal, üvöltve és Humadros nagykövet asszonyra mutogatva támolygott arrébb.

Tudta, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Bogardnak elsősorban Elitont kellett védelmeznie, és ezen csak egy különleges kódolású parancs változtathatott. Bogard mindezek ellenére eltávolodott Elitontól, az űrlakók irányába. Lassan, bizonytalanul mozgott, mintha ellenezné az utasítást.

Eliton most védtelen volt. Mia megindult felé, de közben megfordult, hogy szembenézzen a támadással. Sarka váratlanul nekiütközött valaminek. Fölemelte a lábát, hogy átlépjen rajta, és lenézett az akadályra; az egyik aurorai holtteste volt. Meglepődött rajta: a nő olyan volt, mintha aludna. A szeme lazán lecsukva, a szája kissé szétnyílva. Mia megborzongott, és figyelmét visszakényszerítette az emelvény szélére.

Fekete álarcos fegyveresek támaszkodtak neki, és szünet nélkül lőtték a tömeget. Mia sorban, egyenként szedte le őket, s miközben folyamatosan hátrált, egyre várta az elkerülhetetlen lövedéket, amely majd lefogja a kezét.

Amikor megérkezett, hátratántorodott, végigzuhant a földön, aztán csak bámulta a feje fölött, a magasban ívelő mennyezetet.

"Eltaláltak – gondolta. – Most haldoklom..."

Aztán hasra fordult. Kezét a bal oldalán szétterjedő fájdalomra szorította. Sajogtak a bordái, de amikor elvette a kezét a sebzett részről, a tenyere száraz volt. Pislogva nézett körül. Rájött, hogy csak egy újabb hulla vágódott neki; a feje még mindig ott feküdt az ölében, szeme üresen meredt a magasba. Lelökte magáról, és gyorsan eliszkolt onnan.

Valószínűtlenül sokan álltak még talpon, egymáshoz bújva. Míg figyelte őket, néhányan ismét elestek, testük rángatózott a fülsiketítő golyózáporban. Mia soha életében nem látott még ehhez hasonlót. A szimulációs gyakorlatokon mindig magányos alakra tüzeltek, energiafegyverekkel, levegőben terjedő méreganyagokkal...

"Miért nem használták a nyugigázt?" – töprengett.

A falakat és a mennyezetet alátámasztó bordák mentén sorakozó pontok, melyek a nem halálos gázt adagoló automatákat rejtették, érintetlennek tűntek. A galéria biztonsági rendszere csődöt mondott. Az Egyesült Állomás pozitronagyú Rezidens Intelligenciája nyilvánvalóan nem működött.

– Egyes! – üvöltötte Mia. – Itt a Hármas Csoport! Meghibásodtak a rendszerek...

A fülhallgatója teljesen süket volt. Minden kommunikációs összeköttetés megszűnt. Akkor eszébe jutott, hogy a nagyobb kényelem kedvéért az RI-n keresztül is kiépítettek egy kommunikációs vonalat, hogy a pozitronagy a konkurens távközlési rendszerek zavaró hatásai nélkül kezelhesse az összes koordinációt. Egyedül a Bogarddal összekötő közvetlen vonala élt, és a robotnak volt kapcsolata az RI-hez.

Mia megkereste a fegyverét, és felállt. Tekintetével Elitont kutatta.

Ott feküdt összerogyva, a mellkasa csupa vér volt. Bogard mozdulatlanul állt fölötte. Nem messze tőle Mia észrevette Humadros nagykövet asszonyt. Ő is halott volt.

Ennek ellenére megpróbált összeköttetésbe lépni a társaival, pillantását végighordozta a vérfürdő helyszínén.

– Kettes Csoport, Egyes Csoport, itt Hármas! A Csomag elesett! Ismétlem, a Csomag elesett!

De csak a szétkapcsolt vonal halk zúgását hallotta.

– Egyes Csoport, Kettes Csoport! – szólongatta őket. Semmi. – Bogard, válaszolj!

Halk kattanás. Majd:

– Én... én... én...

A vonalban felhangzó szaggatott jelzés még tovább fokozta a félelmét.

– Bogard, rendezd a paramétereidet! – adta ki az utasítást. – Lokális paraméter, engedelmesség Miának. Igazold vissza!

– Vissza... visszaigazolva... Miának... Én...

– Bogard, új prioritás! Elsőbbség nálam! Omega-ötös katalógus újrakezdés! Választ kérek!

– Prioritás átrendezve... Mia... Miánál.

– Szüntesd meg az összekapcsolódást az Egyesült Állomás Rezidens Intelligenciájával!

– Kapcsolat... kap... kapcsolat nem jön létre. Protokoll elutasítva. Kapcsolat megszakadt.

Az orgyilkosok váratlanul visszavonulót fújtak. Mia döbbenten figyelte, amint elhátrálnak az emelvény szélétől. Úgy tűnt neki, mintha egyesek a szeme láttára eltűnnének. Fegyvereikkel a fejük fölé, a levegőbe lőttek, távol tartva maguktól az embereket, akik így utat nyitottak nekik. Mia látta, hogy egyikük a karjánál fogva megragad egy férfit, s a többieknek lökdösve, mintegy faltörő kosként használva őt, vág keresztül a tömegen. A közelében összetoRIódott emberek sok életben maradottat tiportak össze, s a halottak úgy terültek el körben, a zűrzavar peremén, mintha az élő sokaság vetette volna ki őket magából.

– Mi a...? – motyogta maga elé. – Bogard, hozzám! Kövesd az ellenfeleket! Állapítsd meg a legvalószínűbb elképzelésüket!

Még mozdulni nem látta, de már érezte maga mellett Bogard jelenlétét. Ott tornyosult fölötte, s érezte, amint a figyelmét ráirányítja a visszavonuló alakokra.

– Három visszaigazolva. – Élénkvörös nyomjelző sugárnyaláb vetült ki a még mindig hullámzó tömeg feje fölé, hogy azonosítson három feketébe öltözött alakot.

– Hozzám! – mondta ismét, és leugrott a padlószintre. Bordái sajogtak. Elérte a tömeg szélét, és befurakodott közébük. Olyan volt, mintha vízben próbálna szobrot faragni. Rémült arcok bámultak rá, az idegenekről lefoszlott hűvös és nyugodt udvariasságuk, önelégült mesterkéltségük, s Mia egy-egy kurta pillanatra meglátta bennük azt, amit eddig soha, és talán nem is fog látni soha többé. Úgy gondolta, érti. Módszereik cserben hagyták, a világ, mely mindeddig kényeztette és óvta őket, most megmutatta, mennyire rá vannak utalva arra, amit nem képesek megtenni önmagukért. Talán életükben először tapasztalták meg valamennyien önnön sebezhetőségüket, s hogy nincsenek szabályok, melyeket követni lehet, nincs terv, nincs vezetés. Kezek nyúltak ki felé, szemek néztek rá könyörögve – úgy látszott, e káosz közepette ő az egyetlen cselekvő, aki képes választani, dönteni –, de Mia félreütötte, félrelökte őket, és kíméletlenül törtetett tovább előre.

Igazság szerint ezeknek az embereknek nem volt hová menniük. Össze voltak zsúfolódva itt. Mind közelebb kerülve a túlsó falhoz, Mia már azt is látta, miért. Az ajtókat bezárták. Végbement a rendteremtés előkészítő szakasza, az összes kijáratot lezárták, s következhetett a második szakasz, a gáz kibocsátása.

Az emberek hirtelen elhátráltak tőle, s az újra feltámadó hisztéria ismét egymáshoz préselte őket. Mia hátranézett, s közvetlenül maga mögött meglátta Bogardot, amint vállait szélesre nyújtva jelenített meg jól látható, ám valótlan fenyegetést.

– Még látod őket, Bogard?

– Rajtuk vagyok.

– Nagyszerű!

Végül sikerült kitörnie az összezsúfolódott tömegből. Egy gazdagon erezett kék márványfal emelkedett föl előtte. Jobbra egy másik fal állt a főfaltól távolabb, s a kettő közötti átjárón lehetett eljutni a szervizrészlegekhez.

Az ajtó nyitva volt.

– Erre, Bogard?

– Pontosan.

A szervizajtónál Mia elbizonytalanodva körbekémlelt. Bogard finoman megérintette a vállát, majd visszahúzta, és maga lépett be a szervizútra.

– Szabad az út.

Mia, fegyverét készenlétben tartva, belépett.

Közvetlenül tőle jobbra irodának, balra pedig raktárnak berendezett fülkék sorakoztak. Előtte szállítószalag indult ki egy nagy forgókorongtól befelé tartó rövid folyosón, egy hellyel-közzel megvilágított útvesztőbe. A mennyezetről lecsüngő vagy a padlóról felfelé futó, kibogozhatatlan vezetékek, kábelek és szerelvénykötegek töltötték be a teret, különös fény-árnyék mozaikokká állva össze.

A labirintus körül sok-sok láb szapora léptű menetelésének hangja vert visszhangot. Mia az első fülke rövid falához lapulva várt.

Karbantartó robotok menetoszlopa haladt el mellettük; vonulásuk a katonai gyakorlatok komikus utánzata volt. A forgólaphoz érve egy ütemre megfordultak, és bemasíroztak az alagút mélyére.

– Bogard, még nem veszítetted szem elől a célpontot?

– Halvány infravörös nyom a földön. Jól olvasható, de halvány.

– Vezess tovább rajta!

A robot mintha végigfolyt volna a padlón, törzse áramvonalas idommá csúcsosodva hajolt előre, lába mintha görkorcsolyán siklott volna alatta. Hangtalanul. A szórványos megvilágítás miatt úgy tűnt, mintha változtatná az alakját, s ahogy Mia beállt mögé, látta, hogy a robot testének szögletei és körvonalai tökéletesen takarják az ő sziluettjét.

Bogard balra fordult, egy szűkebb folyosóra, s végighaladt egy sor, robotok számára kialakított falmélyedés előtt. Sok közülük üres volt, de jó néhányban látott robotot: halotti merevségű testük kívülről semmi jelét nem mutatta az aktivitásnak.

Bogard megállt. Mia mélyen meghajolva bepréselődött mellé. Egymáshoz tolt asztalok és konténerek tettek járhatóvá egy viszonylag széles padlófelületet, s az így keletkezett laza gyűrűn belül számos robot mozgott több-kevesebb módszerességgel, ami leginkább megállás nélküli bokszmérkőzésre emlékeztetett. Karjukat lengették, lábukkal rúgtak, elhajoltak, ütöttek, előreszökkentek és visszavonultak – de egyik sem kapott soha ütést. Mintha ritmus nélkül táncolnának valami bonyolult koreográfia szerint, miközben gépies pontossággal folytatták a látszatküzdelmet.

– Mi történik itt, Bogard?

– Még nem sikerült bejutnom a Rezidens Intelligenciába. Nincs rá magyarázatom.

Azzal Bogard újra megindult, megkerülve a jelenetet előadókat. Ekkor hirtelen kivált két robot a harcolók közül, és elállta az útját.

– Állj! – szólt szigorúan az egyik. – Állj, ki vagy?

Bogard egyetlen, cseppfolyós mozdulattal nekisöpörte a robotot a társának, majd visszahajította őket a táncba. Mia látta, hogy a többiek közül néhányan ügyesen kikerülték a csörömpölve közébük vágódókat.

A következő elágazási helynél Bogard ismét elbizonytalanodott.

– Elváltak egymástól – mondta. – Egy ment arra – mutatott balra, egy magasba törő gépházak között kanyargó keskeny útra –, kettő meg erre. – A jobb oldali ösvény egy rövid lépcsőhöz vezetett, amelyen át egy másik szervizfolyosóra lehetett feljutni. – Egy pillanat! Azt hiszem, kommunikációs összeköttetés létesült a két célpontunk között.

– Hadd halljam!

– ...eltévedtünk a szervízrészlegben. Nem találunk kijáratot.

– Parancsuk van rá, hogy mellőzzék a kommunikációt, amíg nem hagyják el a létesítményt.

– Rendben, de hogy a fenébe hagyjuk el, ha egyszer nem találunk kivezető utat belőle!

– Várjon!

Pár másodperc elteltével egy újabb hang szólalt meg.

– Itt az Egyes Szakasz! Mi a probléma?

– Egyes Szakasz, itt Lemus! Elszakadtunk a fő hadtesttől, itt vagyunk a szervizrészlegben. Nincs kijárata. Elkeveredtünk Wollinstól, a bádogfejűek meg úgy táncolnak idelent, mintha meghibbantak volna...

Mostantól mellőzze a kommunikációt! – adta ki az utasítást Egyes Szakasz. – Találnak egy "KI" jelzésű folyosót, azt kövessék, és ne térjenek le róla! Megértette?

– Meg, Bok...

– És többé ne mondjon neveket a telefonban! Az összekapcsolódásig további jelentkezést nem fogadunk. Egyes Szakasz, vége.

A vevőkészülékben süket csend lett. Bok? Lemus?

– Bogard, keresd meg őket! – mutatott Mia a szervizfolyosó felé. – Fogd el, és tedd ártalmatlanná őket! Megtalálod a folyosót?

– Igen. – Bogardnak mindössze egy pillanatba telt, hogy a parancsot összevesse az Első Törvény kikötésével. – Te mész a fennmaradó célpont után?

– Én. Nagyon óvatos leszek. Élve akarjuk elfogni őket, Bogard.

– Megsebesülhetsz.

– Személyes előjog, elfogadható kockázatszint. Ezek az emberek veszélyesek.

személyes előjog, elfogadható kockázatszint, ezek az emberek veszélyesek, elsőbbségi szintek kijelölése alábbi válaszprotokollok megállapítása céljából: személyes előjog követelése lehetséges sérelem tudomásul vételére utal Első és Második Törvény paraméterei által megkövetelt védelem helyett, hozzáférés Daventri, Mia fájl, kompetenciaszint személyes kockázattal, elfogadhatósági algoritmusok meghatározása kudarc lehetőségének megállapítására sérülést valószínűsítő körülmények között, empirikus mutatók kielégítőek, elfogadható kockázatszint személyes előjog paramétereken belül, közvetlen követelmények csökkentése célpont menekülésének megengedésével előálló veszélyszint ellenében alkalmazva, lehetőségek pontos megállapítása, Első és Második Törvény követelményei helyet változtatnak, majd javított protokollok elfogadásának kudarca következtében előálló feltételezett fenyegetésekre könnyebbítési kockázat szükséges, időlegesen és státuszmegerősítéstől függően, Daventri Mia

Mia kevesebb, mint egy másodpercet várt arra, hogy Bogard prioritást adjon az utasításának.

– Értem – mondta a robot. – Jelezni fogod a megváltozott kockázati állapotot.

– Igen.

A robot lement a lépcsőn, be a szervizfolyosóra, és eltűnt.

Mia megkönnyebbülten felsóhajtott. Bogard bonyolult kockázati protokollrendszer szerint dolgozott fel különböző helyzeteket, ami kreatívabb működést tett lehetővé számára, mint amilyen merevebb struktúrájú unokatestvéreié volt, de Mia még így is arra számított, hogy a Harmadik Törvény puristájának fog bizonyulni, amikor engedélyeznie kell, hogy egy ember személyes kockázatot vállaljon. Ezúttal meg kellett győződnie arról, hogy ha Mia bajba kerül, segítségért fog kiáltani.

Fülében hallva pulzusa ütemes lüktetését, belépett a klausztrofóbiás érzéseket keltő folyosóra. Ha ezek hárman szétváltak, akkor nyilván nem ment minden olyan simán, ahogy eltervezhették.

A járat helye – a mindenütt jelenlévő és az operációs műveleteket feltehetőleg minden szempontból ellenőrző Rezidens Intelligencia rendszerének részeként – valahol a nagy szellőzőkürtök és a távközlési vezetéknyalábok csőrendszere, valamint az élőlényeken kívül minden egyebet az épületegyüttesen belül ide-oda mozgató, terjedelmesebb szállítórendszer között volt.

Mia áthaladt egy szűk nyíláson, mely átvezetett a szélesebb főjáratba, majd elérkezett egy géphalmazhoz, melynek gömbjein, szekrényein, vezetékein és rúdjain nem lehetett keresztülbújni. Elhátrált a nyílásig, és visszalépett.

Vele szemben, a főgaléria falától egészen a külső falig széltében az egész komplexumot kiszolgáló konyha foglalta el a helyet. Fényes, tükrös felületeken tükröződtek vissza a színkódok és a szakácsművészet mértani formái: a teljes egészében automatizált ételfeldolgozó üzemben csak néhány robot felügyelt a rendre, s oldotta meg, ha kellett, a felmerülő problémákat. Jelenleg semmi mozgás nem volt a konyha egész területén. Mia észrevett egy robotot, amely egy villódzó monitor előtt dermedt mozdulatlanságba.

"Ott bent..."

Átszáguldott a konyhán, és villámgyorsan fél térdre ereszkedett a konyha határát jelző alacsony falnál. Ha működne a Rezidens Intelligencia, használhatná arra, hogy a célpontja nyomára jusson. De a fülhallgatója továbbra is néma és süket volt.

Fölpillantott a fal tetejére, majd elrohant a legközelebbi kijárathoz, ahol a falnak tapadva kifordult. A levegőben élesztő, olaj és meleg liszt illata érződött. Gyorsan osont, az imént látott robothoz iramodott, és fölnézett a monitorra, melyet a robot bámult. Árulisták vonultak végig rajta, egyik a másik után, túl gyorsan, semhogy el tudta volna olvasni, de annyit azért kivett, hogy élelmiszerekről, orvosi felszerelésekről és ruházatról volt szó bennük, méghozzá óriási mennyiségben. Miközben nézte, a monitor elsötétült. Aztán megjelent rajta két élénkzöld szó: KÉREM, VÁRJON, s pár másodpercre rá egy űrlap töltötte be a képernyőt, melyen több ebédfogást lehetett bejelölni. A robot megingott, majd hátralépett.

– Azonnal jelentkezz! Embereink vannak odalent! – harsant egy hang Mia fülében, amitől meglepetten összerezzent.

– Ez elzárt terület – mondta feléje fordulva a robot. – Emberek nem...

Hirtelen puskaropogás hallatszott, pattogtak körülöttük a golyók, és a robot imbolyogni kezdett. Mia megpördült, de jobb karja váratlanul visszacsapódott, magával húzva őt is, amitől végigvágódott a földön. Két másik találat is érte a jobb lábán és a bordáin; ha kifújta a levegőt, sajgott a tüdeje.

"Most kellene segítségért kiáltanom...?"

Ép karjával átvonszolta magát a földön, míg egy előkészítő asztal alá nem ért, s ott behúzódott a fém asztallap védelmébe.

Megérintette a fülhallgatóját, és lehalkította a saját vonala hangját. Futó léptek közeledését hallotta.

– Uram, ez elzárt terület... – kezdte egy másik karbantartó kiszolgálóegység.

Mia kidugta a fejét, és meglátta egy kis szállítóegység talapzatát. Aztán csizmás emberi lábakat. A robot megmozdult, hogy elállja az ember útját, és elismételte a mondókáját.

Mia jobb kezében még ott csüngött a pisztolya; sikerült áthelyeznie a baljába. Kilökdöste magát az egyik alátámasztó lábig. Letette a fegyvert, és megkapaszkodott a fémrúdba.

– El az utamból! – parancsolt az automatára az ember.

Azzal megkerülte a robotot, és indult tovább előre. Mia nekigyürkőzött, és mindkét lábbal kirúgott a fedezéke alól. Sípcsonton találta az embert, aki széttárt karral hanyatt vágódott a földön.

Mia akkor felkapta a pisztolyát, és vízszintesen maga elé nyújtva, a két térdén kievickélt az asztal alól. Jobb lábában égető fájdalmat érzett, izmai remegtek. Látómezeje peremén fekete pontok villogtak.

A férfi is magához tért, és rövid fekete fegyverét két kézre fogva felé fordult.

– Állj! – kiáltotta Mia.

A férfi fölemelte a fegyverét.

Mia lőtt. Az energianyaláb a fején találta el, és hátralökte a férfit. Fegyvere nagy zörgéssel szánkázott arrébb a padlón.

Mia kimerülten dőlt neki a szekrénynek, jobb karjában végig tüzes fájdalom izzott, s minden lélegzetvétel olyan volt, mintha óriás ujjak szorítanák össze a tüdejét. Egész testét nyirkosnak érezte, s egyre több fekete és ezüst pont játszott mind vadabb táncot a látóhatára szélén.

– Asszonyom, óhajt segítséget?

A szállítóegység volt az, amely időközben odagurult mellé. Hunyorogva nézett rá; csodálkozva hallotta hangjában az enyhe rémületet, és arra gondolt, vajon mitől rémülhet meg egy robot. Aztán eszébe jutott, hogy az RI működteti, amely pozitron alapú. Az RI azonban egy idő óta nem válaszol, valami okból kikapcsolta magát. Vajon most visszajött, minden egyébbel együtt, aminek már nincs semmi értelme?

– Asszonyom, óhajt segítséget? – ismételte az egység.

– Igen, én... – Elejtette a pisztolyát, és ujjhegyeivel megérintette a karját; nedvesen húzta vissza őket. Nagyot nyelt, és csak nézte ujjain az élénkvörös folyadékot. Hideg kúszott le a nyakán, a hátán. Mikor történt ez? Megpróbálta lajstromba venni a sebesüléseit, miközben küzdött, hogy el ne veszítse az öntudatát, de mindig elfelejtette, hol is kezdte. A lába, a bordái, a karja, a bordái, a lába...

Megelevenedett fülhallgatója megállás nélkül karattyolta:

– Mentőket azonnal! Legalább húszan vannak odalent! Elsőbbséget kérünk...

Megérintette a csatornaváltó gombot.

– Bogard?

– Igen, Mia.

– Helyzetjelentést!

– Mindkét célpont elfogva és megfékezve. Úton vagyok vissza a te állásodhoz.

– Jó... siess... Én...

Soha életében nem ájult még el, s most meglepte, bosszantotta, sőt valami furcsa haraggal töltötte el, hogy ilyen gyorsan elveszíti az önuralmát.

– Asszonyom, óhajt segítséget? – kérdezte ismét a szállítórobot. – Asszonyom...?

3. fejezet

Derec már jóval előbb hallotta a sebesült jajgatását, hogy belépett volna a galériára vezető alagútba. Kihallotta az orvosok és mentősök kiáltozásai, a fojtottan sürgető, fennhangon kiadott utasítások és szirénajelzések közül, s a hang, mint valami fagyos szél, beléhasított és megborzongatta. Ahogy két asszisztense szoros kíséretében beért a magasra ívelő mennyezet alá, elébe tárult a zűrzavar és szenvedés látványa.

– Uram – szólította meg sietve egy biztonsági őr –, ez a terület el van zárva, és én...

Derec fölemelte az azonosítóját, mire az ember megtorpant, s úgy pislogott a kártyára, mintha hirtelen nem ismerné fel.

– Ó! Phylaxis Csoport... – bólintott hirtelen megkönnyebbüléssel. – Már várják. Ha megengedi... – Hátralépett, és halkan beszélni kezdett a saját készülékébe.

Derec lassan végighordozta a tekintetét a látványon: mennyi robotot tapostak vagy törtek össze, bénítottak meg, s hány bolyongott céltalanul a pozitronikus összeomlás előrehaladott stádiumában, miközben mentősök és biztonságiak üvöltöztek rájuk, vagy lökdösték őket félre az útjukból. Derec háta beleborsódzott a látványba: ezeknek a robotoknak a Rezidens Intelligenciával kellene közvetlen kapcsolatban lenniük, és ha mindnyájan összeomlottak, akkor nagy baj lehet az RI-vel. Rajtuk kívül az egyetlen robotjelenlétet a kiszolgálóegységek – a sürgős beavatkozásokat végző személyzet mellé rendelt, értelem nélküli automaták – jelentették. Itt még csak robotoknak sem nevezték őket. Egy pillanatra belévillant, hogy vajon itt van-e még Bogard, életben maradt-e, s működik-e még...

Az embereihez fordult.

– Először az emelvény alatt lévő kikészültekhez menjetek! – mondta. Mindössze a csoport két specialistája, Caro és Amson, a két legjobb terepmunkása volt vele. Abból, amit itt látott, elkelt volna egy tucat is. De a Phylaxis Csoport szűkös forrásai miatt csak egy kis csapatot tudott fenntartani; a többi specialista túl messze, valahol D.C. határszélén, az űrlakó negyedekben dolgozott másfajta helyzetek megoldásán. – Vigyétek ki őket az arénából! Derítsétek ki, hol vannak a tartalék fülkék! Kétlem, hogy ezek közül itt bárki használni akarja azt a helyiséget. Aztán igyekezzetek interakciót létesíteni, és megkönnyíteni a válságos helyzeteket!

Az emberei szaporán bólogattak, s azzal bevetették magukat a káoszba.

– Hé, megálljunk csak! – csattant fel egy hang, majd egy egyenruhás rendőr jött oda határozott léptekkel, fél kezét a magasba emelve, a másikat tokba bújtatott kábítófegyvere markolatán tartva. Egy villanásnyi időre haragosan rábámult az első biztonsági őrre, aki még mindig a telefonjába beszélt. – Kik és mik vagytok, és mi keresnivalótok van itt?

Derec újra felmutatta az azonosító kártyáját. A rendőr épp csak ránézett. – Phylaxis Csoport! Óriási! Már eddig is a kelleténél több orvos járkálja össze a nyomokat; most jöttök ti, és összeszeditek a bádogfejűeket... Derec zsebre dugta a kártyáját.

– Sajnálom, hogy a segítségnyújtás ekkora terhet jelent a törvényszékiek számára. Talán azt szeretnétek, ha a halottak és sebesültek ott maradnának, ahová estek, amíg ti végeztek? Biztos vagyok benne, hogy csak kevesen lehelnék ki a lelküket, mielőtt az embereitek összeszednék mindazt, amit akarnak...

A rendőr összeszorította a száját, és egy lépéssel közelebb lépett Derechez. Akármit akart is mondani, meggondolta magát.

– Jól van, nálad a pont! Szabad mozgást kapsz. – Azzal sarkon fordult, és elvonult.

– Köszönöm! – kiáltott Derec a távozó rendőr után, aki hanyagul visszaintett.

– Uram! – szólalt meg ekkor a biztonsági őr. – Ennek a szintnek Mil Jeffries a felügyelője. El kell kísértetnem hozzá.

Egy kiszolgálóegység, egy nem pozitronikus automata közeledett feléjük; alig több, mint egy magas, felnyurgult indára emlékeztető gép, amelybe térképet programoztak – ezt kell követnie.

– Köszönöm.

Derec követte a kiszolgálóegységet egy keskeny ösvényen, a még szanaszét heverő holttestek és a kis csoportokba verődött, általa biztonságiaknak vélt emberek között: szigorú, haragos arcok, gyors szóváltások egymás között vagy a kis szerkentyűkbe, a lendületükben megakasztott testek félbemaradt póza, és talán valami zavarodottság. Menet közben megpróbálta végiggondolni, mi az, amit lát. Annyi világos volt, hogy ezeket a holttesteket összetaposták.

Az álldogáló emberek legnépesebb csoportja az emelvényt foglalta el; arrafelé vezette a robot. Körös-körül hangosan nyögtek és jajgattak a sérültek vagy traumán átesettek, néhányan türelmetlenül kiáltoztak segítségért vagy magyarázatért, vagy pusztán mert érzelmileg arra volt szükségük, hogy kiabáljanak. Az óriási emeleti szinten nagy területeket foglaltak el a sebesültek, akiket egymás mellé fektettek le – őket emberek, valamint néhány orvosi segítséget nyújtani tudó robot látta el. Ez utóbbi, szintén nem pozitronikus agyú egységek emelték, hozták-vitték, s tartották a hordozható gyógyászati eszközöket az asszisztensek keze alá. Legtöbbjük az űrlakók felfogása szerint még csak nem is látszott robotnak, inkább csak amolyan dobozokból, gömbökből és kengyelekre vagy antigravitációs motivátorokra felfűzött, vaskos szerelvényekből álló kollekciónak tűntek, melyek engedelmes állatkák módjára követték az emberek minden lépését. Derec látta, amint megrettent emberek sírva, káromkodva lökdösték el maguktól őket: jellegzetes földi szokásaikhoz híven nem tűrték, hogy gépujjaikkal hozzájuk érjenek. Talán nem is volt baj, hogy nem pozitronikus agyú robotok próbáltak segíteni itt – csak különleges programmal ellátott robotok tudtak boldogulni sebesült vagy halott emberekkel. Itt azonban ráadásul még azzal a zavarba ejtő helyzettel is szembe kellett nézniük, hogy az emberek visszautasítják a segítségüket. Az Első Törvény azt parancsolta, hogy segítsenek a sebesülteken. A Második Törvény kimondta, hogy engedelmeskedniük kell az embereknek. Az a parancs, hogy ne nyújtsanak segítséget, úgy érte őket, mint egy erős ütés; nem ismerték a félelem és a harag természetét. A pozitronikus idegösszeomlás szomorú és szánalmas látvány volt. A még működő robotok nyilvánvalóan nem tudtak megbirkózni a helyzettel. A szerencsések szemmel láthatóan már nem működtek. Derec csapata fürgén mozgott a sérült robotok között, a lehető legkevesebb kárt okozva igyekeztek elvinni őket az útból. Néhányat talán még meg lehet menteni közülük, de nem volt túl derűlátó.

Robotok állták körül az egy helyre hordott halottakat: merev géptestek, elsötétült szemek, tönkrement agyak.

"Mi lehet Bogarddal?" – töprengett Derec. Ezt az egy robotot nem találta itt. Lehet, hogy már elvitték a galériáról. Már nem volt az övé – aktív szolgálatra átirányították a Különleges Szolgálathoz –, de attól még Bogard az ő teremtménye maradt, és természetszerűleg aggódott érte.

Félrefordította a fejét. A galéria külső falain a robbanások nyomán hosszú, fekete sávok látszottak. A szubéteri adásokon látszott, a robbanások elég nagyok ahhoz, hogy lyukakat vájjanak a falba, de innen csak az elszíneződések látszott.

Jobb lába váratlanul megcsúszott, annyira, hogy két karjával köröznie kellett a levegőben, hogy megtarthassa az egyensúlyát. Lepillantott. A padlón egy vértócsából származó piros kulimászt látott. A gyomra összeszorult, hányinger kerülgette.

A kiszolgálóegység fölvezette az emelvényre, s megindult vele egy alacsony kis nő felé, aki egy embercsoporttól körülvéve állt ott, és miközben szaporán dőlt belőle a szó, mutató- és középső ujjával a levegőt döfködte.

– Mil Jeffries felügyelő, uram! – mondta a robot, méghozzá elég hangosan ahhoz, hogy magára vonja a nő figyelmét. Ő Derecre pillantott, összevonta a szemöldökét, majd biccentett, és fölemelt kézzel jelezte, hogy várjon.

A robot dolga végeztével elvonult. Derec a csoport szélén álldogálva várt, s közben hallgatta, amint Jeffries kiadja az utasításait. Az emberek egyenként vagy párosával elmentek, hogy elvégezzék a kijelölt feladatukat, s végül Derec egymaga maradt. A nő ránézett, egyik szemöldöke tétován megrándult.

– Hát maga?

– Derec Avery vagyok a Phylaxis Csoporttól.

– A maga emberei szedik össze ott az agyhalottakat?

– Igen.

– Helyes! Épp ideje... Nekem csak két emberem van, aki konyít valamicskét a sérült bádogfejűekhez, de őket most az RI-hez osztották be... és magára is ott van szükségem, ha épp erre kíváncsi.

– A Rezidens Intelligenciánál?

– A Rezidens Idiótánál, helyesebben mondva... – vetette oda gúnyosan a nő, majd intett, hogy kövesse. – Menjünk! Avery? Állítólag maga itt a pozitronika szakembere.

– Az egyik...

– Helyes! Jöjjön velem!

Jeffries, bár egy jó fejjel alacsonyabb volt, olyan gyorsan lépkedett, hogy Derec alig győzte vele az iramot. Közben átpillantott a diplomaták és küldöttek körül kialakult káoszra. Mentőautók álltak kitárt ajtókkal, s hordták beléjük a hullákat tartalmazó zsákokat és a sebesülteket. A padló sok helyütt csúszós volt a kiömlött vértől. Az egyik oldalon tucatnyian, ha nem többen, álltak egy csoportba összeverődve; öltözékükön látszott, hogy fontos személyiségek. Néhányan idegesnek hatottak, többnek az arca halottsápadt volt, de egyik sem tűnt sebesültnek.

Derec és Jeffries elmentek az emelvény széléig, ott leereszkedtek az odatámasztott lépcsőn, majd a felügyelőnő bevezette Derecet egy BELÉPNI TILOS! feliratú, amúgy ártalmatlannak tűnő ajtón. Odabent, pár méterrel beljebb egy keskeny lépcső vezetett fölfelé.

– Aggódtam, hogy esetleg több robotot fog magával hozni – mondta Jeffries. – Most még a puszta jelenlétük miatt is épp elég bajunk van.

– Nincsenek robotjaink – válaszolta Derec, mire a nő egy gyors pillantást vetett rá. – Az űrlakó negyedek, a követségek és e hely kivételével törvény tiltja a jelenlétüket a Földön.

– Hm... – bólintott Jeffries. – Van valami elképzelése arról, hogy mi történt itt?

– Útközben a szubéterin láttam a visszajátszást.

– Lehet, hogy az már egy szerkesztett változat volt.

– Hányan... Úgy értem, kik...?

– A becslések szerint tizennyolc ember halt meg a lövöldözésben, de legalább harminc sebesültünk van, és a pánikban akár százat is agyontaposhattak vagy súlyosan megsebesíthettek. Azokkal, akiket odalent látott, mind ez történt, kivéve azt a nagyjából fél tucatot, akiket az emelvényen lévő biztonságiak eltévedt lövedékei találtak el – magyarázta Jeffries. – Az aurorai nagykövet halott, akárcsak a kíséretének hat tagja, s velük együtt az itteni aurorai követség tagjai is. – Föllépett a legfelső lépcsőfokra, és visszanézett a férfira. – Eliton szenátor is.

Derec már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de akkor egy pillanatra meglátta a fájdalom szikráját Jeffries szemében. Felismerte, mi rejtőzik a nyers modorú nyomozó álarca alatt, és becsukta a száját. Erőt vett magán, és bólintott. Jeffries ismét felvonta maga köré a falakat, és elindult egy felirat nélküli ajtó felé.

Az ajtó egy tágas irodába nyílt, melynek hosszú, keskeny ablaksíkján túl a galériára lehetett látni. Az ablak és a szoba teljes hosszában végignyúló, monitorokkal telezsúfolt fal között íróasztalokból, konzolokból és emberekből álló, szabálytalan, széteső labirintus terült el.

– Innen figyeljük, hogyan irányítja az RI az Egyesült Állomást. Úgy értem, normális körülmények között... Ma azt figyeltük, hogyan vonult ki játszani, mialatt az emberek sorra haltak.

A szobában mindenki megállt, s előbb Jeffries-re, majd Derecre néztek. A férfi érezte a keserűséget a nő hangjában, s ugyanezt a keserűséget látta a személyzet valamennyi tagjának arcán is. Itt nem voltak robotok, mindennel az emberek próbáltak megbirkózni.

– Megmagyarázná ezt nekem?

– Kedder! – szólt Jeffries.

Ketten ültek a szoba közepén terpeszkedő vezérlőberendezés előtt. Egyikük, egy magas, nyúlánk, rövidre nyírt vöröses hajú férfi, felállt, és megköszörülte a torkát.

– Én, khm...

– Kedder, ez az ember jött a Phylaxistól – mondta Jeffries. – Ő fogja megmutatni nekünk, hogyan kell beszélni a robotjainkkal.

Derec odament a konzolhoz, és nyújtotta a kezét.

– Derec Avery!

– Tathis Kedder!

– Nekem odalent van dolgom. Ha szükségük lesz rám, ott megtalálnak – közölte Jeffries.

Azzal lábujjhegyre állva megfordult, és kiment a szobából.

Derec várt pár másodpercet. Az emberek visszatértek a dolgukhoz.

– Szóval, mi történt? – kérdezte halkan Keddertől.

– Hát... – Kedder úgy bámult le a vezérlőpultra, mintha arra próbálna visszaemlékezni, hogy mit is kell csinálni vele.

A másik férfi fürgén nyomkodni kezdte a billentyűzetet. A konzol tetején sorakozó képernyők tejfehérré világosodtak ki, majd új képek villantak fel rajtuk.

Kedder ismét megköszörülte a torkát, s fölmutatott.

– Ezek a... khm... eredeti monitorképek Eliton szenátor megérkezéséről.

– Amiket az RI látott? – kérdezte Derec.

– Aha.

Robotok mozogtak fürgén a rendezők között, akik a kordonokat húzták ki az emberek elé, és a kijelölt helyekre terelték a népet. A tér egykettőre megtelt. Aztán megérkezett az előkelőségek első hulláma. Derec ellenőrizte az eltelt időt: a felvétel nagyjából a normális sebesség kétszeresére volt gyorsítva. Az emelvény zsúfolásig megtelt, a biztonsági robotok körbevezették az embereket, hogy szabad utat biztosítsanak a főbejárattól az emelvényig, majd még összébb terelve a már szorongó sokaságot, újabb méltóságokat kísértek be. Ekkor érkeztek Eliton emberei, és Derec torka összeszorult, amikor meglátta közöttük Bogardot. Szóval, csakugyan itt volt.

"De hol történhetett a baj?" – töprengett.

– Most visszaállunk a normális sebességre. Figyelje a közönséget! – mondta Kedder.

A könnyedén ide-oda sikló alakok mozgása hirtelen emberibb léptékűre lassult. Derec egyik képernyőről a másikra pillantott: mindegyik más képet mutatott a galériáról. A tömeg úgy mozgott le-föl és ide-oda, mintha vízen ringatózna. Aztán valami megváltozott. Derec hunyorítva közelebb hajolt. Az egész úgy nézett ki, mintha a felvételből kivágtak volna egy részt, s a hiányzó résznél keletkezett rést a két szél összeillesztésével tüntették volna el. Egy aprócska ugrás, épp csak megrándultak a fejek, és aztán...

– Látja? – kérdezte Kedder.

– Nem... Látok valamit, de...

– Figyeljen! – szólt éles hangon a másik operátor. A képek visszafelé peregtek, átugorva a rést, majd újra előre. A férfi felemelkedett a székéből, és ujjával megérintette az egyik képernyőt. – Ezt az alakot figyelje!

Derec figyelt. Megjelent a rés, majd az alak eltűnt.

– Mi a...

– Lesz jobb – mondta Kedder. – Vagy rosszabb, attól függ... Ezt a képernyőt figyelje!

Rámutatott a középső képre, amely a boltíves alagutat mutatta. Néhány másodperc elteltével emberek sokasága vonult ki rajta, fénylő csizmában, fekete egyenruhában, mely alól kidudorodtak a fegyverek. Az egyenruhán lévő jelzést Derec nem ismerte fel.

A többi képernyő e pillanatban képet váltott. Folyosók és alfanumerikusok kombinációja jelent meg rajtuk. A főgaléria eltűnt, helyette valami katonai komplexum-féle vált láthatóvá. Egyenruhás alakok haladtak el sietve, számok váltották egymást.

– Ettől a perctől kezdve semmit sem kaptunk az RI-n keresztül, amely bármiféle kapcsolatban állna azzal, amit a lenti szint történéseiből láthattunk – vette vissza a szót Kedder. – Mialatt az embereket... mialatt a támadás zajlott, az RI mindössze ennyit mutatott. Nem tudtuk rávenni, hogy kezdje újra nullától, nem tudtuk rávenni, hogy mondja el nekünk, mi történik. Semmiféle utasításra nem felelt. Semmit.

– És most? – kérdezte Derec.

– Most úgy tűnik, hogy bekövetkezett nála a pozitronikus összeomlás.

– Az egész biztonsági...

– Az vezényelte le az egészet. Percekkel a támadás kezdete előtt utasította a biztonságiak csoportjait, hogy reagáljanak az apró-cseprő kritikus helyzetekre. Később megtudtuk, hogy ilyesmik nem is fordultak elő. Amikor a lövöldözés elkezdődött, a biztonságiak túlnyomó többsége nem tartózkodott a galérián, és minden kijárat le volt zárva. Még kézi vezérlésre sem tudtunk átállni, csak amikor már vége volt az egésznek. Nem érkeztek be adatok, nem ment ki semmi, olyan volt, mintha az egész állomás el lett volna szigetelve az összes külső rendszertől.

– Ami nagyon is valószínű – szólt közbe Kedder munkatársa. – Ha itt egy összeomlás történt, az átterjedhetett a külsőkre is. Azóta is várhatnánk az orvosi és rendőri segítségre.

– De én a szubéterin láttam a támadást!

– Akármi is volt itt a probléma, nem érintette azokat a médiacsatlakozásokat, amelyeket a hírhálózatok emberei hoztak be, és amelyek nem is lettek rákötve az RI-re. Valójában nem tehették volna meg – biztonsági okokból mindennek az RI-n keresztül kellett bejönnie –, de mindig akad egy-két szabálytalanság. Egy szó, mint száz, ellenőrizetlen adatok jöttek be akadálytalanul. Csak éppen az RI... el volt térítve.

– És a biztonsági kommunikációs rendszer?

– Az teljes egészében az RI-n keresztül működik.

– Az lehetetlen – bámult Derec a két technikusra.

Kedder zavarba jött, míg a másik csak a vállát vonogatta.

– És mi történt itt voltaképpen? – intett Derec a monitorok felé. – Úgy fest, mint valami szimuláció.

– Játék – felelte a másik ember. – Ősrégi stratégiai móka. Egy csomó ilyen van a kellékek memóriatárában. Az összes berendezés működtetése sem meríti ki a teljes kapacitását, így aztán játszik. Baromi jó sakklogikája van! – Rámutatott a képernyőre. – Ezt például úgy hívják, hogy Sakkhúzás.

– Hogy jutott be a pozitronpályákra?

– Gőzöm sincs, haver!

Kedder összehúzott szemöldökkel ránézett a társára, majd azt mondta: – Ó, bocsánat... Mr. Avery, bemutatom Joler Hammist!

Derec kurtán biccentett.

– Bocsánat, ha kissé nyers voltam... – mentegetőzött Hammis. – Ez már csak ilyen nap...

– Ne is törődjön vele! Szóval, most mindent kézi vezérléssel működtetnek?

– Részben – válaszolta Hammis. – Van egy jól programozott hátterünk, ami nagy segítséget jelent. Időbe telik, míg megkerüljük az összes, közvetlenül az RI által vezérelt rendszert... Úgy értem, amelyeket a múltban vezérelt. Néhány dolog beépített hardveren fut, ezek közül egyhez sem nyúltak hozzá. Vannak még funkciók, amikkel egyelőre nem tudunk operálni, például a forgalomirányítással. Egyelőre felfüggesztettük az összes siklójáratot, de hamarosan vissza kell állnunk velük on-line üzemmódra...

– Rendben, ezt meg fogjuk tudni oldani – jelentette ki Derec. – Az RI külső telefonvonalai nyitva vannak?

– Nem, de ez nem probléma – felelte Kedder bizonytalanul. – Pillanatnyilag nincs olyan állapotban, hogy képes legyen hívásokat küldeni vagy fogadni...

– Nem számít. Van itt egy hely, ahol dolgozhatok? És léptessenek be abba a rendszerbe!

Mialatt Kedder és Hammis elkészítették a helyét, Derec oda-vissza futtatta a képeket a monitorokon. Nem volt semmi értelme. Majdnem olyan látszata volt, mintha egy inváziós program átvette volna a Rezidens Intelligencia teljes szenzoros hálózatának irányítását, és telinyomta volna hamis bemenő adatokkal. Csakhogy a pozitronikus RI-k hatékonysága lehetetlenné tett egy ilyen inváziót. A szabvány, öntudat nélküli számítógépes rendszerekkel ellentétben a pozitronagyak nem pusztán csak egyszerű digitális adatbevitelre támaszkodva állítottak fel prioritásokat. A pozitronagyak inkább előre meghatározott, nem módosítható prioritásokat használtak – többek között a Három Törvényt – a szenzoros adatbevitelek értékének megállapítására. Ahhoz, hogy valamit meg tudjanak ítélni, a valóságra kellett támaszkodniuk, ahogy azt a közvetlen érzékelésükkel felfogták, és kábeleik útján szerzett benyomásaikkal megerősítették. Az olyan adatokat, amelyeket a számítógépek és adatrendszerek használtak, és amelyek közölték velük, hogyan értelmezzék a valóságot, csak másodlagos információnak tekintették. Ezek nem is tudtak zavaró befolyást gyakorolni a pozitronikus mátrix elsősorban érzékelésen alapuló természetére. Ily módon a pozitronagy olykor képes volt felülmúlni az emberi agyat – nem tudott hallucinálni, nem tudta becsapni magát azáltal, hogy a tények realitásától elzárkózva a saját felhalmozott tapasztalataira hivatkozott, vagy a személyes tapasztalatát előnyben részesítve hatálytalanította volna az eleve adott prioritásait. Egyszóval, egy pozitronagyat nem lehetett összezavarni. Ha egymásnak ellentmondó információkkal bombázták, s ez a folyamat elérte azt a pontot, ahol már maga az érzékelésnek elsőbbséget adó szerkezet forgott veszélyben, akkor bekövetkezett az összeomlás. A pozitronagy egyszerűen felmondta a szolgálatot.

De ez...

– Tessék, Mr. Avery! – szólalt meg Kedder.

– Derec, ha lehet... – nézett át a másik kettőre a rendelkezésére bocsátott konzol fölött. – Na jó! Akkor most rákapcsolódok a Phylaxis RI-jére, és elindítom a töltésmegosztást. Aztán átürítem az állomáson lévő RI memóriatárait a mi rendszereinkbe, hogy megkezdhessük a történtek elemzését.

Kedder összehúzott szemöldökkel pillantott hátra a válla fölött.

– Meg tudja csinálni, hogy a mi RI-nk helyére berakja a magukét?

– Valami ilyesmire gondoltam. Az utasítás csak egy időre fog szólni, és közel sem lesz olyan hatékony, de annyit el kell érni vele, hogy újra működtetni tudja valamennyi rendszerüket.

– Hát, gondolom, az jó lesz.

– Miért ne lenne? – kérdezte elbizonytalanodva Derec.

– Csak mert... Nos hát, sokan az RI-t okolják a történtekért, mármint hogy itt... És nem tudom, mit fognak gondolni, ha most majd visszaállunk egy...

– Nézze! Úgy tudom, szükségük van egy olyanra, amelyik hatékonyan működik. Nélküle nem tudják üzemeltetni az állomást.

– Legfőképpen a repülésirányítást...

– Úgy van. Akkor engedjék, hogy ezt beállítsam! Egy itt, a változtatásokat helyben levezénylő RI-vel sokkal könnyebb lesz egy számítógépes programrendszerre átállni. De akár így, akár úgy, mindenképpen szükség lesz rá.

– Ezt értem, Mr... khm... Derec. Nekem nincs is vele gondom, de...

– Hadd fájjon az én fejem a következmények miatt! Már megszoktam.

Kedder bólintott.

– Egyébként mit csináltak a robotok, amikor elkezdődött a lövöldözés? – kérdezte Derec.

– Nem tudom. Mászkáltak ide-oda, a tömeg meg fellökdöste őket. Semmi hasznuk nem volt. Mind közvetlenül az RI-hez vannak csatlakoztatva. Tudja, egy központi egységből sokkal hatékonyabban lehet koordinálni a teljes robotszemélyzetet...

– Így aztán, amikor az RI kezdte elveszíteni a kapcsolatot...

– Az kihatott a mozgó egységekre is.

– A saját programozásuknak le kellett volna őket választani az RI irányításáról, hogy önállóan tudjanak funkcionálni.

Kedder savanyú képpel rázta meg a fejét.

– Nem, mindegyiket közvetlenül a Rezidens Intelligenciába kötötték be. A vezetés azt akarta, hogy egy helyről lehessen kikapcsolni őket. Könnyebb volt egyszerű rabszolgákként az RI alá rendelni mindet, mint egyetlen paranccsal megkerülni a Három Törvényt.

– Rabszolgákként... Ez csak úgy volt lehetséges, ha az érzékelési moduljaikat keresztülvezették az RI szenzoros hálóján.

– Pontosan.

Derec melléből mély sóhaj szakadt fel.

– A félelem és a hatékonyság nevében. – Összerázkódott. – Na jó, egyszerre elég egy probléma! Innen van közvetlen belépésem a vezérlőjükbe?

– Igen. Itt meg itt...

Derec engedte, hogy Kedder végigvezesse azokon az alapvető dolgokon, amelyekből megértette, hogyan rendeződnek egységbe a különböző rendszerek, majd felhívta a Csoportot.

– Rana, itt Derec! Szükségünk van Thalesre, hogy helyettesítse az itteni RI-t. Megadom a paramétereket.

– Elnézést... – szólt Kedder, és elvonult egy másik konzolhoz.

– Egyesült Állomás? – kérdezte Rana.

– Igen.

– Ó, micsoda káosz! Kik a halottak?

– A rosszak, egytől egyig. Különös tekintettel Humadrosra és Elitonra.

– Ó, az ördögbe is!

– Szó szerint... – mondta Derec gúnyosan. – Szeretnék belenézni a szemétkosár memóriájába is... Tanulmányozás céljából le kell töltenünk az RI-t. Valami nagyon csúnya dolog történt itt, és nem értem, hogy lehetett megcsinálni. Valakik összezavarták az itteni Rezidens Intelligenciát.

– És nem omlott össze?

– Csak amikor visszatért a valóságba, és látta, hogy mi történt.

– Ha Eliton halott...

– Még nem láttam Bogardot. Nem tudom, mi történt. Egyszerre elég egy krízis.

– Rendben. Összerakom, amit kértél. Add meg a transzferkódokat!

Derec nyugodtan, egyenletesen dolgozott, percekig csak a konstrukció részletei kötötték le minden figyelmét. Amikor hátradőlt, hogy kinyújtóztassa a derekát, észrevette, hogy a többiek figyelik, s néhányuk arcán rosszallás látszik. Elfordította a fejét, s kinézett az ablakon át az alattuk lévő szintre.

Odakint a galérián karbantartó egységek dolgoztak a vérnyomok eltakarításán, rendőrök szedték össze a bizonyítékokat, és orvosasszisztensek gyűjtöttek mintákat. Még mindig sok mentős volt az emelvényen, de a holttestek nagy részét már elvitték.

A galéria túloldalán hirtelen megpillantott egy terjedelmes robotot, amely az egyik szervizfolyosóról lépett elő egy nővel a karjában, akit úgy fogott át, mintha hevederrel akasztotta volna magára. Két szállítórobot jött utána, akik további holttesteket hoztak. Derec fölállt, és az ablakhoz ment.

– Bogard... – suttogta.

4. fejezet

Ariel Burgess merev tekintettel bámulta az íróasztala fölé vetített háromdimenziós képet, és elfogta valami homályos félelem, holott tudta, hogy pusztán aggódnia kellene. A képmezőben lebegő robotnak hiányzott az egyik karja, mindkét lába, s a feje úgy össze volt nyomva, mintha a földön hevertében egy hatalmas láb taposott volna rá. Összevissza horzsolt sötétkék testét különféle megfejthetetlen, de fenyegetőnek látszó jelképek borították. Egyet azonban sikerült felismernie: a törzs közepén fényes fehéren csillogott a nyíllal alulról felfelé átlőtt lemniszkáta: az emberújak jele. A robotra ezek szerint Az Ember Új Felsőbbségének Rendjének tagjai támadtak rá.

– Nem ismerem ezt a modellt – mondta.

– Csak a múlt hónapban kezdtük importálni – világosította fel a vele átellenben ülő férfi. – DP-8-as portásmodell.

– Háziszolga.

– Pontosan.

Ariel emlékezett az elnevezésre, de mindeddig még nem látott ilyen robotot. Mivel minden idejét a Humadros-Eliton konferencia előkészítése foglalta le, több megtekintést is kihagyott, így aztán nem lepte meg a dolog. Alaposan megnézte azt, ami megmaradt a fejből.

– Van katalógusképe erről a modellről, Mr. Udal?

– Nos... igen, azt hiszem... – A férfi kotorászni kezdett a kabátzsebében; láthatóan megijesztette és zavarba hozta a kérés. Végre előhalászott egy lemezt, és becsúsztatta a nő asztali készülékébe. – Ez a negyedik értelmetlen rombolás szűk két héten belül. Nem jönnek vevők a mintaterembe, az eladások meredeken zuhannak lefelé, és az embereim már arról beszélnek, hogy kilépnek. Szükségük van a munkára, de félnek.

– Felvette a kapcsolatot a rendőrséggel?

Ariel előre tudta a választ. A katalóguskép megjelent a levegőben, az első látvány mellett. Formás, sima testű robotot ábrázolt, szívélyesen mosolygó, emberire emlékeztető arccal. Ariel úgy érezte, mintha egy jeges göröngy képződne hirtelen a mellcsontja mögött.

– Természetesen. Első alkalommal két felügyelő szállt ki, jegyzőkönyvezték a vallomásokat. Másodszorra már csak az egyikük jött. Ugyanazok a kérdések, ugyanazok a válaszok. A harmadik alkalommal egy egyenruhás járőrt küldtek, és ekkor már senki nem szólt semmit. – Finom mozdulattal megvonta a vállát. – Földiek. Nem érdekli őket.

– De hiszen ez emberformájú!

Udal homlokán elmélyültek a ráncok.

– Hát persze! A háziszolgákat mindig is bizonyos fokú...

– Ugye, ismeri az emberformájúakra vonatkozó földi irányelveket?

– Ezek voltaképpen nem is robotok. Csak kiszolgálóegységek. Pozitronika nélküli...

– Az irányelvek világosak a kiszolgálóegységek vonatkozásában is!

– Nos...

– A földiek rosszul viszonyulnak az emberekre túlságosan hasonlító robotokhoz, minden olyan géphez, amely az emberi létformát próbálja utánozni. Sértőnek találják magukra nézve.

– De hiszen nagyon is vették őket! Az előzetes rendeléseink...

– Ennek egyáltalán nem volna szabad szerepelnie a katalógusában, Mr. Udal. – Ariel megcsóválta a fejét, és felsóhajtott. – Én is elkövettem egy kis hibát a mindennapos rutinmunkámban, de magának be kellett volna jelentenie ezt a modellt az irodámban, Mr. Udal. Megmondtam volna, hogy ennek az importját nem engedélyezzük. Meglep, hogy át tudta hozni a vámon. – Ránézett a férfira. – Igaz is, hogyan hozta át a vámon?

– Nem kifogásolták – vágta rá Udal. – Nézze, ha a vevőimnek igényük van valamire, ki vagyok én, hogy vitatkozzam velük? A földieknek illene ismerniük a saját törvényeiket, és legfőképpen tisztában kellene lenniük a saját előítéleteikkel. Ezeket az egységeket földiek rendelték meg!

– A földiek bizonyos társadalmi rétege, nem vitás. De az átlagos földi kifejezett gyanakvással viseltetik e réteg iránt. A gazdag vevőkör legalább annyira olyan céllal vásárol efféle holmikat, hogy megsértse velük alsóbb osztálybelieknek tekintett polgártársait, mint azért, hogy élvezze egy remekbe szabott gép szolgálatait. Léteznek tiltott üzletek, ahol új testet lehet vásárolni egy közönséges kiszolgálóegységnek, s ezzel emberformájúvá lehet azt átalakítani. Biztosíthatom, hogy a maga portékáját vandál módon megrongálók nem ugyanabból a körből kerülnek ki, mint amely megvásárolja ezeket.

Udal összerezzent, tekintete pár pillanatig ide-oda röpködött, kerülve a nő pillantását.

– Földiek! – ismételte becsmérlő hangsúllyal. – Másutt miért nincsenek efféle problémák?

Ariel lenyelte az űrlakók előítéletességével kapcsolatos megjegyzését. Semmi jó nem származna belőle itt, e probléma kezelésekor. Udal a háta mögött folytatná tovább, fittyet hányva az ő figyelmeztetésének, és ezzel csak tovább bonyolítana egy már amúgy is veszélyes és kínos helyzetet. A kiszolgálóegység képének figyelmes szemlélésével leplezte a véleményét. Külsőre nem lehetett látni rajta, hogy egyszerű automata. Az agyköpeny elég terjedelmes volt akár egy pozitronagy befogadására is.

– Régebbi mintára készült, ugye? – kérdezte hirtelen. – Korábbi modell... – Újabb utasításokat kopogott be a terminálján, mire egy másik projekció nyílt ki a katalóguskép mellett. A rendszer már kereste a hozzá illő párt. Néhány másodperc múlva a különböző robottípusok kaleidoszkópja mozdulatlanná merevedett, s megjelent egy típus képe, amely beillett volna az előbbi kiszolgálóegység ikerpárjának. – Egy DP-P-7-es. Nem csoda, hogy ismerősnek tűnt. Ezek kifejezetten tilosak itt.

– Biztosíthatom, ez nem ugyanaz a modell...

– Egy földi, akinek csak egy katalógus van a kezében, és igazából nem érti, hogy mit lát, nem fogja fel a különbséget. Más modellek is megsérültek ebben a támadásban?

Udal félrefordította a tekintetét.

– Nem.

– A raktára a Kongresszusi-negyedben van, ugye? Azt hiszem, nem ártana, ha az embereim ellátogatnának oda. – Ariel összehúzott szemmel nézett a férfira. – Ha rájövök, Mr. Udal, hogy a feketepiacról szerzi be az áruját...

– Állítólag ön lenne itt a mi pártfogónk! – vágott a szavába Udal. – Én törvényes kereskedő vagyok, aki jogos panaszt nyújtott be. A helyi hatóságok nem tanúsítottak különösebb érdeklődést, önhöz pedig úgy jöttem el, mint aurorai honfitársamhoz!

– Együtt érzek magával, Mr. Udal, de mit vár tőlem, mit tegyek?

Udal feszültsége felengedett, arcán mosoly terült szét, amitől kivillant tökéletes aurorai fogsora. A változás váratlan volt és meglepő.

– Úgy értesültem, hogy ön is részt fog venni a Clar Eliton elnöklésével folyó kereskedelmi tárgyalásokon. Nekem úgy mondták, hogy maga Galiel Humadros nagykövet asszony is itt lesz. Sokat segítene, ha fel tudná hívni a figyelmüket arra, hogy ezek a tulajdon ellen intézett fanatikus támadások könnyen a haladás útjába állhatnak, és zsákutcába vihetnek minden ilyen irányú igyekezetet. Őszintén megmondom, ha tovább folytatódik ez a vandalizmus, esetleg kénytelen leszek szedni a sátorfámat, és hazamenni. A biztosításaim ugyan elég nagy összegűek, de...

– Hízelgő, hogy ilyen magasra értékeli az itteni pozíciómat, de mindössze a követség kereskedelmi összekötője vagyok, semmi több. A tevékenységem csupán a tanácsadásra szorítkozik...

– Akkor legalább adjon tanácsot! Egyébként pedig alábecsüli a lehetőségeit. Ön a Calvin Intézet attaséja is, és a Calvin Intézetet még a földiek is respektálják. Az ön szava...

Ariel telefonja élesen felcsipogott.

– Elnézést, Mr. Udal... – Megérintette a kapcsolót. – Igen?

– Ariel, nézz bele a szubéteribe! – mondta az asszisztense, Hofton.

– Pár perc, és mindjárt...

– Most azonnal!

Ariel bosszús arccal, bocsánatkérően megvonta a vállát Udal felé, és bekapcsolta a készülékét. A szoba túlsó végében, a fali vetítőtől nagyjából egy méterre megjelent egy kép.

Először nem is értette, hogy mit lát. Aztán felismerte az Egyesült Állomást, csakhogy... a földön holttestek hevertek, itt-ott emberek zsúfolódtak össze, vörös foltok látszottak fönt az emelvényen, ahol Humadros nagykövet asszony fogadásának kellett volna zajlania...

Udal felszisszent.

– Van hang?

– ...őrség tájékoztatása szerint mindeddig az elkövetők közül senkit sem sikerült elfogni – közölte egy tudósító. – A halottak száma e pillanatig tíz, közöttük van Clar Eliton szenátor és kíséretének tagjai. Ismételten feltett kérdésünkre, hogy hogyan juttathattak át fegyvereket a biztonsági rendszereken, eddig nem kaptunk kielégítő magyarázatot. Ismétlem: Clar Eliton szenátort és az aurorai nagykövetet, Galiel Humadrost, a fegyveres támadók, akiknek azóta sikerült elmenekülniük, kíséretük több tagjával együtt meggyilkolták. A helyszíni biztonsági intézkedések a támadást követően, s a jelek szerint azt megelőzően is, csődöt mondtak.

– Csődöt mondtak... én... nekem most el kell intéznem néhány hívást... – Udal valósággal kitépte a lemezt Ariel asztali lejátszójából, és már indult is az ajtó felé. – Köszönöm, hogy időt szentelt nekem, Ms. Burgess! Majd értesítem...

– Mr. Udal!

A férfi megállt, és visszanézett. Az arcán őszinte megdöbbenés látszott.

– Tartsa raktáron azokat a kiszolgálóegységeket, amíg nem látunk tisztán ebben a dologban! Nem akarok látni még egyet belőlük a szabadpiacon.

Udal elcsigázottan felsóhajtott, de rábólintott. Aztán újra a szubéterire pillantott.

Ariel nézte, amint kisiet az ajtón; gyanította, hogy a férfi arca nagyjából tükörképe lehet a sajátjának. Tekintete visszatévedt a szubéteri közvetítette jelenetre, mely a mészárlás utáni állapotot mutatta.

– Ismét lejátsszuk mindazt, ami nem egészen tizenöt perce történt az Egyesült Állomás galériáján...

Ariel levette a hangot, és megérintette a telefon kapcsológombját.

– Hofton, amilyen gyorsan lehet, kapcsold nekem Setarist a követségről!

Nézte, amint a fekete ruhás támadók kilépnek a nézőközönség soraiból, s vad lövöldözésük nyomán hullani kezdenek a megrettent, a sebesült és a legyilkolt emberek, de úgy, hogy közben fel sem fogták a helyzet valódiságát. Ez csak valami színdarab lehet, beugratás, mese, de semmiképpen sem helyszíni beszámoló. A történelem ismer ugyan efféle eseményeket, de ilyesmi már egyáltalán nem szokott előfordulni.

– Ariel! – vágta ketté a gondolatait Hofton hangja. – Kapcsolom Setaris nagykövetet.

Ariel megérintett egy másik gombot, mire az asztali vetítője fölötti teret betöltötte egy komoly tekintetű, zöld szemű, ezüstfehér hajú asszony feje és válla.

– Ariel?

– Látta?

– Igen, pár perccel ezelőtt. Kissé feszültté vált errefelé a helyzet. – Setaris elbizonytalanodott, arcán egy pillanatra fájdalmas kifejezés suhant át. – Lys meghalt, azt hiszem, és Daril is.

A helyettesei. Az Aurora földi nagykövetsége képviseletének kétharmada. Ariel megpróbálta elképzelni, mit érezhet most Setaris. Lys és ő valaha szerelmesek voltak...

– Ki...? – De nem tudta végigmondani a kérdést.

– Sejtelmünk sincs. A TNY most sem köti az orrunkra a dolgokat, mint rendesen. Az a kevés, amit tudunk, ugyanabból a forrásból származik, mint amiből mindenki más is tájékozódik: a médiából. De nagyon örülök, hogy jelentkezett. Az üzleti körökben pánikra lehet számítani. Mindent itt hagyva menekülni fognak. Ha tehet valamit, próbálja megnyugtatni őket...

– Megnyugtatni? Tréfál?

– Nagyon is komolyan beszélek! Nem hagyhatjuk, hogy épp azok vándoroljanak el tömegesen, akiken ily módon akartunk segíteni. Ha ők elmennek, a legkomiszabb csoportok fognak győzni a Földön, akárki is a felelős ezért az atrocitásért. Ha most hátat fordítunk nekik, talán soha többé nem vethetjük meg a lábunkat a világukon.

– Ismerve a vonzalmait, komolyan akkora veszteségnek tartaná ezt?

– E pillanatban nem óhajtok erről vitát nyitni magával, Ariel! – mondta szigorúan Setaris. – Igen, annak tartanám. Jobban, mint gondolná!

Ariel lenyelte a kikívánkozó éles választ, és kényszerítette magát, hogy végiggondolja a dolgot.

– Mit kellene mondanom nekik?

– Azt, hogy maga például nem megy el, és hogy a Calvin Intézet a lehető legszorosabb együttműködést tervezi a földi hatóságokkal a felelősök felderítésére. Legjobb tudomásunk szerint ez pusztán egy társadalmilag frusztrált csoport vaktában véghezvitt tette.

– A Földön számtalan ilyen csoport van. De...

– Akármi legyen is az igazság, Ariel, számunkra az az egyetlen realitás, hogy a Humadros-küldetés nem vallhat kudarcot. Most különösen nem. Ha engedjük, hogy elriasszanak bennünket, és lemondunk a Földdel való jövőbeli üzleti kapcsolatainkról, könnyen lehet, hogy azzal mi ítéljük lassú halálra magunkat. Feltéve persze, hogy elkerülhetünk egy háborút.

Ariel érezte, hogy összerándul.

– Mindig sejtettem, hogy egyetért velem, de sohasem gondoltam volna, hogy ezt a saját szájából fogom hallani.

– Egy későbbi időpontban megvitathatjuk, mennyiben közösek a jövőt illető meglátásaink. Ami a jelent illeti, számíthatok a támogatására?

– Természetesen.

– Helyes!

– Biztos, hogy Humadros meghalt? Megerősítették?

– Igen. És a kísérete is. Akárcsak Eliton. Nem tudom, melyikük halála aggaszt jobban, Humadrosé vagy Elitoné. Ő volt a legjobb szövetségesünk. – Setaris elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Mi lehet a helyettesével, Taprinnal? Ismeri őt, ugye?

– Igen, ismerem Jonist.

– Milyen mértékben osztja Eliton elveit?

– Soha nem volt az a fajta izzó személyiség, mint Eliton... volt, de ebben a dologban egy oldalon álltak.

– Beszéljen vele, ha tud! Puhatolja ki, mi lesz az ő válasza! Legalább annyira szükségünk van információra, ha nem jobban, mint tettekre, Ariel.

– Megteszem, ami tőlem telik, nagykövet asszony. Hívjon fel, ha... Egyszóval, hívjon fel!

Setaris üres mosollyal bólintott, s a következő pillanatban eltűnt.

Ariel még egyszer visszanézett a szubéteri képére, majd kikapcsolta. Még számtalanszor fogják ismételni az elkövetkező napokban; bármikor kérhet másolatot a teljes jelentésről.

"Lehetetlenség!" – gondolta. Az Egyesült Állomást egy pozitronikus Rezidens Intelligencia működtette. Évtizedek óta ez volt az első a Földön, amelyet engedtek szabadon működni. Voltaképpen kifejezetten arra a célra szabadalmaztatták, hogy bemutassák a Földnek a pozitronikában rejlő lehetőségeket. Az Első Törvénybe foglalt parancs értelmében az RI nem engedhetett be olyan fegyverest, akinek nem volt előzetes engedély a birtokában. Az Első Törvény nem engedte, hogy az RI eltűrje egy ilyen terrorista akció kivitelezését. Az RI-nek a mobil robotokat be kellett volna vetnie a terroristák lefegyverzésére, feltartóztatására vagy akármire, amivel megakadályozhatják a merényletet.

Mindaz, amit Ariel a pozitronikáról és a robotikáról tudott – ami pedig nem volt csekély ismeret –, arról győzte meg, hogy ami az imént itt történt, annak nem lett volna szabad megtörténnie. Hacsak nem változtatták meg az RI-t oly módon, hogy kiiktassák ezeket a biztosítékokat...

– A fene egyen meg, Derec! – morogta fennhangon. – Végül csak megcsináltad...

Nem akadt olyan űrlakó, legalábbis ő nem ismert olyat, akinek lett volna mersze a Három Törvénybe belepiszkálni. De Derec Averyvel más a helyzet. Nem látta azóta az utolsó nagy veszekedésük óta. Elkeseredett, értelmetlen és ostoba szóváltásuk közepette mindketten sértő és visszavonhatatlan dolgokat vágtak egymás fejéhez, amivel véget vetettek sokéves barátságuknak és időnként fellángoló szenvedélyüknek. Derec rugalmasabbá akarta tenni a Három Törvényt, hogy lássa, meddig mehet el velük, játszani akart a robotika konstrukciójának szigorú, már-már szent paramétereivel. Ő, képtelen lévén elfogadni még a legésszerűbb érveit is, inkább elhagyta, és elment. Most még jobban fájt a gondolat, hogy neki volt igaza, és a férfi nem hallgatott rá.

Rácsapott a telefonjára.

– Hofton! Sok dolgunk van! Próbáld előkeríteni nekem Taprin helyettes szenátort, és kapcsold be hozzám! Beszélni akarok vele, méghozzá amint lehet! Aztán szerezd meg nekem a bolygón működő aurorai cégek listáját, és tedd szabaddá a vonalat!

– Máris! Még valami?

– Van. Küldj üzenetet Derec Averynek a Phylaxis Csoportba! Négy szó. "Látom, teljesült a kívánságod."

– Aláírod?

– Nem. Szerintem tudni fogja, honnan jött.

5. fejezet

Mire Derec végzett az RI-vel, a főgaléria padlóját már megtisztították az emberektől és a vértől. Kezében egy csésze kávéval kinézett az ablakból az ürességtől kongó térségre, ahol csak úgy csillogott a sok műmárvány és műgránit, mintegy tömény kivonataként egy elmúlt kornak, amikor az utazás még épp annyira szertartás volt, mint amennyire kényszerűség. Életében megfordult már látványosabb légikikötőkben, elegánsabb és impozánsabb épületekben, mint az Egyesült Állomás D.C., de egyikben sem nyilvánult meg ilyen fokon a történelem és a dolgok jelentősége. Ez a hely mitikusnak tűnt, és a vonalaiban ott tükröződött mindaz, amit örökségül kapott.

A biztonságiak néhány embere kíséretében törvényszéki egységek szaglásztak és kutattak lehetséges bizonyítékdarabkák után, de Derecben erős kétség élt afelől, hogy találnak még valamit, aminek hasznát vehetnék. A nyomozás gyakorlati részét illetően ez volt a pont az i-n és a vonás a t szárán.

Bogard és a nő, akit magával hozott, már régen elmentek. Derec itteni munkája mostanáig nem hagyott számára időt, hogy utánanézzen a robotnak. Órákig tartó, megfeszített figyelemmel végzett munkával tudta csak átmásolni az elrontott RI szoftverjét a Phylaxis RI-jébe. Bogardot vissza kellett süllyesztenie agya egy hátsó zugába.

Nemrég, amikor pár apró részellenőrzést leszámítva elkészült a munkával, Bogardra gondolva megnézte a veszteséglistát. Megkönnyebbülten állapította meg, hogy Ariel Burgess neve nem szerepel rajta. Nem volt itt a követség többi tagja társaságában. A vetített képeken látottak után meglepte, hogy nem volt több halott. A gyors és kegyetlen támadás Humadros és Eliton meggyilkolásán túl láthatóan vaktában végzett áldozataival.

Éles, szaggatott géphang térítette vissza a gépéhez. Kedder áthajolt az asztalon, és megnyomott egy kapcsolót.

– A légtisztító újra működik, és... igen, az élelmezési részleg biomonitorai is üzemelnek. Úgy néz ki, hogy a helyettese tökéletesen ura a helyzetnek.

Derec tekintetével végigkövette a diagnosztikai jelek fáját az egyik képernyőn.

– Megnézné nekem, mekkora a késleltetési idő a szenzoros hálózatban? Párezer nanoszekundumnál nem szabad többnek lennie, de...

– Rendben! – Kedder kibontakozott a székéből, és elballagott a központi konzolhoz.

Derec ránézett egy másik képernyőre, és látta, hogy a memóriatár mindjárt kiürül. Megnyomta a telefonja gombját.

– Rana?

– Itt vagyok.

– Nálunk lefutott a teljes adatátvitel. Mi újság a...

– Melyikőjük Derec Avery? – szólt egy ismeretlen, szigorú hang.

Derec fölkapta a fejét, és meglátta a két férfit, akik a fő vezérlőpultnál állva lenéztek Kedderre. Ő intett Derec felé. Mire odaértek hozzá, Derec már tudta, hogy az állambiztonsági szerv emberei.

– Mr. Avery? – kérdezte az alacsonyabbik. Arca magán viselte a középkorúak jellegzetes gondjai-bajai nyomát. Rövidre nyírt hajában átlós irányú hullámok látszottak, amitől a haj mintha pár milliméterre a fejtető fölött lebegett volna.

– Igen.

– Cupra ügynök vagyok a Különleges Szolgálattól. A társam Gambel ügynök. Jól tudom, ön a Phylaxis Csoporttól van itt?

– Igen.

Cupra ügynök egy lemezt nyújtott felé.

– Ez felmenti önt az Egyesült Állomás RI-jével vagy a vele összefüggő rendszerekkel való érintkezés minden felelőssége és az erre vonatkozó megbízás alól, valamint eltiltja bármiféle hivatalos nyomozás folytatásától. Egyszersmind felszólítja, hogy adjon át nekünk minden dokumentumot, feljegyzést vagy jelentést, amely a beavatkozását kiváltó események óta keletkezett.

– Mi van? De hát...

– A Különleges Szolgálat magának igényel minden nyomozati előjogot, és elkobozza az ügyre vonatkozó valamennyi adatot.

Derec becsúsztatta a lemezt a vezérlőpult egyik nyílásába, és leszkennelte az egyik kis tartalék képernyőn megjelenő dokumentumot. Ott volt rajta a Szolgálat pecsétje, majd következtek a sűrűn egymás után sorjázó paragrafusok, melyek alapvetően igazolták azt, amit ez az ügynök közölt vele.

– Ez teljességgel szabálytalan! A Phylaxis megállapodást kötött a kormánnyal a pozitronika területén, külső helyszínen mutatkozó minden speciális probléma kezelésére. A vizsgálatnak ez a szakasza ránk tartozik.

– Kivéve ezt az esetet. Meg fogja látni, hogy a dokumentáció rendben van.

Derec habozva nézte a kezében lévő lemezt.

– Kinek a szavát fogadja el, Mr. Avery? – kérdezte Gambel ügynök halkan. – Biztosítjuk, hogy a dolog szabályos. Nyugodtan kérdezzen utána, akinél csak óhajt, de nekünk van rá felhatalmazásunk, hogy ezt tegyük, és meg is tesszük, méghozzá most azonnal!

– És mi lesz a helyettessel? Ő a mi RI-nk, őt muszáj lesz ellenőriznünk.

Cupra ügynök homloka egy pillanatra redőkbe gyűrődött, de aztán megrántotta a vállát.

– Az csak folytassa tovább a dolgát az Egyesült Állomáson, rendben? Ez a része nem érdekel bennünket.

Derec zsebre vágta a lemezt.

– Ezt meg ellenőrizni fogom.

– Joga van hozzá – mondta Gambel ügynök. – És most, ha nem bánja...

Derec ráhajolt a pultra, és a telefonja gombját megérintve megszakította a vonalát.

– Jó! Akkor kerüljenek ide, hadd mutassam meg, mire jutottunk eddig!

– Nem nézett bele az RI egyik tárolójának adatállományába sem? – tudakolta Cupra ügynök.

– Nem, csak a videós anyagok visszajátszásait láttam. Van miben tárolniuk az RI-mátrixot?

– Majd megadunk egy címet – válaszolta Cupra, és egy pillanatra álságos mosoly jelent meg az arcán. – Lássunk munkához, jó?

Derec átvágott a főgaléria immár makulátlanul tiszta padlóján. Léptei kongó visszhangot keltettek a hatalmas térben. Cupra és Gambel ügynökök mindent elvittek, még a Phylaxisból átmásolt mátrixot is – Kedder kikotyogta, hogy tanulmányozás céljára letöltött egy másolatot. Derec nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy rútul elárulták. Rászánta az időt, és felhívott néhány embert a kormánytól, akinek valami köze volt az engedélyéhez – elsősorban Eliton szenátor intelligens gépekkel foglalkozó bizottságának tagjait –, ők azonban vagy teljes tájékozatlanságot mutattak az eseményekkel kapcsolatban, vagy megerősítették a Különleges Szolgálat felhatalmazását. Mehetett volna tovább, feljebb, hogy kérdéseivel a nagyfejűeket nyaggassa, de nem hitte, hogy ettől bármi is megváltozna. Az egyetlen embert a kormányban, akinek a szava döntő változást hozhatott volna, megölték. Derec kételkedett abban, hogy Taprin helyettes szenátor szavának ugyanolyan súlya lenne a megfelelő embereknél.

A vezérlőteremben mindenkit kínosan érintett az ügynökök jelenléte. Joler Hammis kifejezetten ellenséges volt velük. Korántsem ismerték úgy ezeket a rendszereket, ahogy állították, de habozás nélkül igénybe vették az itt dolgozó embereket. Szegény Keddernek végül szinte mindent újra kellett csinálnia, amit egyszer már végigcsináltak Dereckel. Közben folyton bocsánatkérő pillantásokat küldözgetett Derec felé. Hammis ott álldogált egy darabig, aztán fejcsóválva elment. Mindenki óvatosan tett-vett, egy pillanatra sem feledkezve meg az ügynökök jelenlétéről, mintha elég volna egy rossz mozdulat, hogy valami szörnyű katasztrófa zúduljon rájuk. Amikor Derec részével végeztek, kiküldték őt a teremből. Fásultan kiballagott.

Körülnézve nehéz volt elképzelnie, hogy ezen a helyen folyt a mészárlás. A padló ragyogott a tisztaságtól, jöhettek az új utasok, habár arról sejtelme sem volt, hogy mikor indulhat meg ismét a normális forgalom. A járatokat végül, sokórányi késés után, más kikötőkbe irányították át.

"Mi értelme volt...?" – tűnődött csüggedten.

A galéria közepére érve megállt, lassan megfordult, és végignézett az üres térségen. Ritkaságszámba ment, hogy a Földön ekkora kiterjedésű embermentes területet lehessen látni. A föld alatti acélbarlangokban mindenütt nagy volt a zsúfoltság. Az, hogy most itt állt, pillanatnyi fényűzésnek, kellemesen borzongató érzésnek, amolyan prescé vu-nek tűnt, másnak, mint "odakint" lenni, másnak, mint egy űrlakó világon állni valami hasonló helyen, ahol mindenféle tolongás csak valami rossz álom, felfoghatatlan mese lehetne.

Most nem látott robotokat. Az Egyesült Állomás robotoktól nyüzsgő hely volt, s mint ilyen, páratlan a Földön. Így kívántak kényelmes és biztonságos környezetet teremteni a szüntelen érkező külvilági utasoknak, otthonos miliőt biztosítani az űrlakó látogatók számára, egyszersmind lehetővé tenni az RI szolgáltatásait. Az egész csak külsőség, diplomáciai kényszerűség volt, de olyan, amire a robotok földi pártfogói példaként mutogathattak: lám, így is lehetne. Annál különösebbnek tűnt, hogy most egyetlen robotot sem lehetett itt látni.

Derec folytatta útját a kijárat felé, le az üres alagútba és ki az épület előtti széles kifutóra. Néhány magánrepülő még kint vesztegelt a kordonnal körülzárt téren. Mögöttük haladt a forgalmas főútvonal, s vele szemben indultak a gyorspályák. A szalagokon tovasuhanó emberek értetlen arccal bámultak az Egyesült Állomás épületének homlokzatára – mintha az ismerős hely hirtelen megváltozott volna, s csak most mutatná meg eddig gondosan titkolt valódi arcát.

Derec beszállt a kocsijába, és becsukta a szemét. A kimerültség, az elképedés és az átélt feszültség hatására érezte, hogy az agya ködbe borul. Pár percet engedélyezett magának, csak aztán indított, s hajtott fel a főútvonalra.

A telefonján felvillant a jelzőfény. Megnyomta a kapcsolót.

– Derec!

– Itt Rana! Mi folyik ott, Derec?

– Hallottad, nem? A Különleges Szolgálat átveszi a nyomozás irányítását...

– Hallottam, de ennek nincs semmi értelme. Most kaptam egy hivatalos felszólítást, hogy küldjem el a megadott címre az RI-re vonatkozó minden létező dokumentációt és másolatot. Mi ez? Nem is tudják, hogy kell kezelni az ilyen anyagokat. Mindenképpen át kell hogy adják nekünk.

– Kétlem, hogy "kezelni" akarnák őket. Egyszerűen rá akarnak ülni, miközben a maguk módszereivel lefolytatják a vizsgálatot, és az RI-mátrix ottmarad, mint ki nem nyitott fájl. Biztosítani akarják magukat, ennyi az egész. Itt ma hatalmas baklövés történt, és mivel nekik kell gondoskodni róla, hogy ilyen baklövések ne fordulhassanak elő, érthető, ha nem akarják elfogadni ezt a kínos helyzetet.

– Érthető? Emberek haltak meg, és őket a jó hírük izgatja?

Derec nem tudta, mit válaszoljon erre. Számára érthetőnek tűnt a dolog, felfogta, hogy itt egyfajta megvásárolhatóság játszik szerepet. Egyébként rövid gondolkodás után Rana is rájött, de ettől a dolog cseppet sem lett elfogadhatóbb.

– Az ügy kicsúszott a kezünkből – állapította meg Derec. – Tegyél eleget a kérésüknek! Mindjárt ott leszek, csak előbb valahol még meg kell állnom.

– Már megtörtént. Folytassuk tartalék berendezésekkel az Egyesült Állomás megfigyelését? Thales már on-line üzemmódban van.

– Igen, folytassuk.

– Oké. Mikorra érsz ide?

– Nem tudom. Meg akarom nézni a kórházakat. Bogard a helyszínen volt a mészárlás idején.

– A mi Bogardunk?

– A mi Bogardunk. Meg akarom keresni, hogy alaposan megvizsgálhassam. Majd értesítelek. Ja, és riaszd a jogászunkat, derítse ki, tehetünk-e valamit ez ellen a rendelkezés ellen! Állítólag van egy szerződésünk, és engem nagyon idegesít, hogy ilyen amatőrök zárjanak ki belőle.

– De ez a Különleges Szolgálat... – kezdte Rana.

– Az se érdekel, ha maga a feltámadt Susan Calvin is! A szerződés az szerződés, és a Különleges Szolgálatnak nincsenek robotszakértői.

Szinte látta a vigyort a lány arcán, amikor Rana megígérte, hogy igyekezni fog. A vonal szétkapcsolt, és Derec újra megérintette a gombot.

– Helymeghatározás! – utasította a fedélzeti számítógépet. – Sürgősségi betegellátás a körzeten belül! Listázd őket!

Amikor behajtott a sorban a negyedik kórház garázsába, a gerince mentén végigfutó borzongásból érezte, hogy itt sikerrel fog járni. A bejárathoz közeli helyeket fekete járművek foglalták el. Egy feketébe öltözött férfi és egy nő ácsorgott az ajtóban, s szemmel tartotta a helyet.

Derec elindult az ajtó felé, mire a férfi előrelépett, hogy elállja az útját. Derec nyelt egyet, és elővette az azonosítóját.

– Á, rendben! – mondta az ügynök. – Phylaxis. Mr. Avery? Én Sathen ügynök vagyok a Különleges Szolgálattól. A robot odabent van. Nem tudtuk mozgásra bírni, de ön talán tud vele kezdeni valamit.

– Hm... Okozott valami problémát?

– Semmit azon kívül, hogy halálra rémítette a személyzetet – vigyorgott a férfi. – Jöjjön, odavezetem!

Derec kissé zavartan lépett be a férfi után a széles ajtón az erős fénnyel kivilágított előtérbe. A levegőben a kórházak mindenütt, még az űrlakó világokon is ismerős, jellegzetesen csípős fertőtlenítőszaga terjengett. Emberek nyüzsögtek a bekapcsolt telefonok és a sürgető parancskiáltások keltette hangzavarban. A nővérpultnál ülő nő felpillantott, összehúzott szemöldökkel Derecre nézett, majd bólintott az ügynöknek.

– Daventri ügynökkel érkezett ide öt órával ezelőtt – magyarázta Sathen ügynök, miközben elhaladt vele a vizsgáló- és betegszobák nyitott ajtajai előtt. – Aztán beállt a nő szobájába, és többé nem volt hajlandó elmozdulni onnan.

– Miért ide jött, és nem a Reed Kórházba, ahová az összes többi sebesültet vitték?

Az ügynök vállat vont.

– A diszpécserünk ide küldte. Közelebb van, mint a Reed, és a robottal...

– Értem. Adott valami magyarázatot a robot?

– Azt mondja, azért van itt, hogy megvédje Daventri ügynököt. Nem tudtuk meggyőzni, hogy a lány biztonságban van itt.

– Az Első Törvény megszállottja.

– Az mi?

– A jelek szerint az ügynök... Daventri, ugye? Daventri ügynök megvédelmezését tekinti elsődleges feladatának. Ha nem tálal fel neki egy másik, a jelenlegit felülíró elsőtörvényes helyzetet, akkor nem fog elmenni innen addig, amíg meg nem győződik róla, hogy a lány biztonságban van.

– Biztonságban, mitől?

Derec erre csak egy vállrándítással válaszolt.

– Robotok... – mondta méla undorral az ügynök. – Hát, mindenesetre meglep, hogy ez még működik azok után, ami ma történt. Az incidens után nagyon sok agyhalott robotot láttam. Ennek kellett volna Eliton szenátort védenie, de nem sikerült. Egy ilyen eset után nem szoktak kikapcsolni?

– Attól függ. Egy pozitronagy kapacitása nem ugyanaz, mint az emberi agyé, de sok szempontból éppolyan bonyolult.

– Aha. Megérkeztünk. – A férfi megállt egy csukott ajtó előtt, és bekopogott. – Bogard, én vagyok az, Sathen ügynök! Bejövök. Van velem valaki.

– Jöjjön be! – szólt ki az ajtó túloldaláról egy határozott hang.

– Az első két emberünket, akik úgy léptek be, hogy előzőleg nem igazolták a személyazonosságukat, Bogard harcképtelenné tette – magyarázta Sathen savanyú vigyorral Derecnek.

– Fegyvert viseltek?

– Igen. Ezután elértük, hogy módosítsa a védelmi protokollját.

Belépve Derec először a betegágyat pillantotta meg s az azt körülvevő életmentő felszerelések sokaságát. Az ágyban fekvő, eszközökkel és berendezésekkel körülbástyázott, halottsápadt, rövid fekete hajat viselő nő egészen eltörpült közöttük.

– Még mindig rehabilitációs kómában van – világosította fel Sathen ügynök.

– Mennyire súlyos?

– Két lövés érte a jobb lábát, egy a karját, és egy csomó zúzódása van. Meg egy törött bordája. De főleg a sokkos állapota aggasztja őket. – Az ügynök elfordult az ágytól. – És itt van Bogard.

A robot a falnak támaszkodva állt, úgy, hogy egyszerre tarthassa szemmel a beteget és az ajtót, s mindkettőt könnyen elérhesse. Majdnem fél méterrel magasodott a két férfi fölé. Derec észrevette, hogy két kezén hat ujját mutatja. Elég volt bármelyikkel megérintenie egy fedetlen bőrfelületet, és az illető már meg is kapta a villámgyorsan ható nyugtatószert. A fehér sáv, mely optikai szervként szolgált, élénk pulzálással vette célba őket.

– Helló, Derec! – mondta a robot.

– Helló, Bogard! Azt mondják, nem vagy hajlandó magára hagyni Daventri ügynököt.

– Úgy van, Derec.

– Magyarázd meg!

– Azt a különleges utasítást kaptam, hogy őrizzem Daventri ügynököt mindaddig, amíg engedélyt nem ad, hogy visszatérjek az alap prioritásokhoz.

– Daventri ügynök adta neked ezt az utasítást?

– Igen, Derec.

– Tudsz róla, hogy ő jelenleg nincs veszélyben, de kommunikációképtelen?

– Igen, Derec. Ezzel együtt az utasítás úgy szól, hogy őrizzem tovább mindaddig, amíg felmentést nem kapok.

– Milyen körülmények között hangzottak el ezek az utasítások?

– Daventri ügynök azt a parancsot adta, hogy kövessek és fogjak el két személyt, akik résztvevői voltak a gyilkos... gyilkos... gyil...

– Állj vissza nullára, és folytasd!

Bogard egy pillanatra szünetet tartott, majd folytatta.

– Daventri ügynök otthagyott, hogy kövessen egy harmadik személyt. Teljesítettem az utasításait: megkerestem és lenyugtatóztam a célszemélyeket. Mire visszajöttem a kettővel, hogy megkeressem, őt súlyos sebesülésekkel találtam a célszemélyével való összecsapás után. Nehéz helyzetben kellett megoldást találnom. A protokoll kimondja, hogy ha elfogási parancsot kapok, az adott személyeket biztos őrizetben át kell adnom az illetékes hatóságnak. Ugyanakkor Daventri ügynök sebesült állapota megkövetelte, hogy azonnali ellátásban részesüljön. Utasított, hogy a szállítóegységekkel vitessem el a célszemélyeket, őt pedig személyesen hozzam ide, ahol ellátják, és garantáljam a biztonságát abban az esetben, ha elveszítené az öntudatát. A szállítást elintéztem, és elhoztam ide Daventri ügynököt. Azután ő elvesztette az öntudatát. Nem hagyom magára addig, amíg nem kapok tőle újabb utasítást.

– Megható... – jegyezte meg Sathen cinikusan. – Te a Szolgálat tulajdona vagy, Bogard. Meg kell jelenned a főhadiszálláson kihallgatás céljából.

– Ha megengedi... – szólt Derec, s úgy nézett az ügynökre, mint aki mindjárt neki akar ugrani. Sathen mogorván bámult vissza rá, de arrébb ment. – Alfa-Z hatálytalanítás. Utasítássor a következő...

– Elutasítva.

Derec pislogott egyet.

– Magyarázd meg!

– A különleges utasításoknak elsőbbségük van minden másodlagos protokollal szemben.

– Értem... Nagyon helyes, Bogard! Folytasd tovább az utasítások szerint!

– Micsoda? – ragadta vállon Sathen. – Nekünk ki kell kérdeznünk ezt a bádogfejűt, nem állhat itt őrségben valaki mellett, akinek nincs szüksége őrizetre!

Derec lerázta magáról Sathen kezét.

– Jöjjön ki velem! – Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, kint az előtérben rátámadt az ügynökre. – Ha nem hagyja ezt abba, könnyen előidézhet egy pozitronikus összeomlást, és akkor nem lesz robot, amelyet kifaggathatnának.

– Maga nekem ne adjon...

– Én nem adok semmit. Hallotta, amikor dadogni kezdett?

– Igen, amikor azt akarta kimondani, hogy...

– Gyilkosság. Pontosan. Na már most, úgy értesültem, hogy a támadásban Eliton szenátor életét vesztette. Bogard feladata volt, hogy megvédje őt.

– Hát ez sikerült neki, igaz? – csattant fel gúnyosan Sathen.

– Tudja, hogy miért vallott kudarcot? – kérdezte Derec nagy önuralommal.

– Nem.

– Akkor azt javasolom, hogy ne spekuláljon rajta. A robotok nagyon szigorú programozás szerint hajtják végre a kapott utasításokat, és rendszerint bármiféle hiba, amely egy ember sérülését vagy halálát vonja maga után, pozitronikus pszichózist és -összeomlást idéz elő náluk. Egy robot ilyenkor működésképtelenné válik. Láthatta, mi történt az Egyesült Állomáson dolgozó robotokkal.

Sathen ügynök fenyegető arcot vágott, de odafigyelt a hallottakra.

– Folytassa! – mondta.

Derec vett egy nagy levegőt, és megpróbálta eldönteni, mennyit mondhat el Sathennek. Bogard nem valami átlagos pozitronikus robot volt. Derec úgy építette meg, hogy testőrként oly módon tudjon funkcionálni, hogy közben ne kerüljön állandóan ellentmondásos helyzetekbe. Bogard valamelyest képes volt sakkozni a prioritásokkal, de ha ez az állapot túl sokáig maradt fenn, a végén ő sem kerülhette el az összeomlást.

Derec töprengve nézett vissza az ajtó felé.

– Valami okból kifolyólag Bogard még mindig működik – kezdte végül. – Még éppen hogy... Fogadni mernék, hogy Daventri ügynök utasításai miatt. Ha ez így van, akkor szó szerint engedelmeskednie kell nekik, különben megzavarodik és leáll. Eliton szenátor halála óriási trauma volt számára. Ezt még tovább súlyosbította Daventri sebesülése. Könnyen lehet, hogy önmagát teszi felelőssé ezekért. Ha azt akarja, hogy Bogard megmaradjon olyan állapotban, hogy a történtekkel kapcsolatban információkat szolgáltathasson maguknak, akkor most hagyja őt békén! Ha Daventri ügynök magához tér, szóban felmentheti őt az utasításai alól, és akkor elviheti. Addig őrködni fog.

– Maga ebből a rövid kis beszélgetésükből tudja mindezt?

Derec ismét az ajtóra pillantott.

– Főleg abból, hogy elutasította a hatálytalanító parancsomat. Ez csak olyankor fordul elő, amikor a Három Törvény miatti konfliktushelyzetben találja magát. Ezen belül kell megoldania a dilemmát.

Sathen mélyen beszívta a levegőt, és elgondolkodó arccal kérdezte:

– Ezek szerint nem lehet kihozni őt innen?

– Addig nem, míg az ügynök eszméletre nem tér. Azt tudja, hogy ez menynyi időbe telhet?

– Egy nap, esetleg kettő. Mint mondtam, a legnagyobb baja az a súlyos sokk, ami érte.

– Hívjon fel bennünket, ha magához tért!

– Rendben – bólintott Sathen. – Nézze, bocsánatot kérek, amiért úgy magának estem. Csak mert...

– Megértem. Meglehetősen szokatlan nap volt a mai.

– Én ennél erősebb szót használnék! – mordult fel Sathen.

Derec elballagott. Csak egyet adott meg Bogardnak a lehetséges hatálytalanító parancsok közül, hogy lássa, elutasítja-e, de közben ne árulja el a többi kódot Sathen ügynöknek. Nem tudta, milyen széles körre terjed ki Sathen felhatalmazása. Egyébként is abban bízott, hogy ráteheti a kezét Bogardra, mielőtt valami egészen váratlan dolog történne.

Visszament a kocsijához. Éppen elindult, amikor két másik fekete jármű gördült be. Derec lassított, és figyelt. Látta, hogy Cupra és Gambel ügynökök kiszállnak, s elindulnak a bejárat felé.

utasítás omega-ötös katalógus nulláról újrakezdésre érvénytelen, eltérítve tartalék memóriatárba, negyedik szintű feltételes hiba, elsődleges funkció irányadó Daventri Mia személy utasításának közvetlen feloldásáig, jelentés megfogalmazása, elküldve Kihallgatás kód alatti tárolóba, prioritás elemzése, diagnosztikai protokollok kezdeményez

- követem infravörös jelzéseket építészeti szerkezet mentén, kiválasztva a menekülés és követés optimális mintázatát. Rögzülök infravörös fényre, két személy, várakoznak. Látom, egyik közeledik felemelt fegyverrel. Utasít "Állj, vissza!" Értékelés Harmadik Törvény prioritásának tagadása nagyobb kényszerhelyzetben, potenciális Első Törvény megszegése elhanyagolható, Második Törvény potenciálisan legnagyobbnak értékelt valószínűsége fegyverhasználat, szándékolatlan következményei révén egybevetve kapott utasításokkal, szembeállítva helyzeti protokollokkal, parancs elutasítva. Közelítek személyhez, elveszem a fegyvert, nyugtatót alkalmazok bőrön át jobb szem alatt - Teljesítés jó. Személy lecsillapítva. Második személy kilép fedezékből, fegyvert emel és lő. Azonnali Második Törvény potenciál, lövedékek lehetséges visszapattanásától indíttatva elkerülendő első, lenyugtatott személy megsebesítését. Közeledek, elfordítom a fegyvert, és nyugtatót alkalmazok bőrön át bal fül alá. Teljesítés jó. Személy lecsillapítva. Biztosítom a fegyvereket, felveszem a "mindent visz" konfigurációt, és célszemélyekkel visszatérek Daventri Miához

- telefonjelzést kapok, Daventri Mia segítséget kér. Első Törvény megszegése valószínű, Második Törvény megszegése harmadlagos prioritásnak értékelve a kezdeti utasítás protokollok következtében. Követem a jelzéseket. Daventri Mia megsebesült és öntudatlan. Célszemély elhalálozott. Két karbantartó típusú, KS-St modell hererobot a közelben. Nyilvánvaló kötelesség megvédeni Daventri Miát, megvédeni Daventri Miát, megvédeni Daventri Miát (visszaáll nullára, elterel rontott metszéspontokat tárba)

- hatálytalanítom karbantartó robotok parancsblokkját, és rögzítem személyeket szállítóeszközökben, karban viszem Daventri Miát vissza a fő operációs terembe, biztosítok mentőszolgálatot. Készültségi állapot, Daventri Mia elsődleges védelme elsődleges személy parancsának értelmében befejezve.

Jelentés vége.

6. fejezet

Amikor Mia kinyitotta a szemét, csak a sötétséget látta. Nem teljes sötétséget – körvonalakat és néhány részletet ki tudott venni, épp csak annyit, hogy megállapítsa: egy kis szobában van. Nem érzett semmit, ettől néhány pillanatig vad rémülettel kutatott az emlékezetében, vajon mi lehet ennek az oka.

– Érzéstelenítettek.

Hallotta a szót, de nem ismerte fel azonnal a jelentését. Ennek ellenére érezte, hogy megnyugszik, és lassanként a szó értelme is kivilágosodott.

– Kórházban vagyok... – suttogta rekedten. A torka kiszáradt, a szája kiszikkadt. Köhögött, de az is valahogy kongó hangon érkezett, a mellkasában nem mozdult meg tőle semmi. Nagyon rossz érzés volt. – Víz...?

Egy cső érintette meg az ajkát, a szájába vette, megszívta. Szája megtelt hűs folyadékkal. Tőle balra egy terjedelmes alakot látott, sötét tömeget a félhomályban, amint fölébe hajol, vékony, fehér fénysáv jelzi a fejét.

– Bogard?

– Igen, Daventri ügynök. – A robot közelebb lépett az ágyához.

– Mit csinálsz te itt?

– Végzem az előírt szolgálatomat. Védelmezlek.

Mia elbizonytalanodott. Hirtelen nem emlékezett vissza. Újra megszívta a csövet, és közben végigpergette az emlékeit.

– Mennyi ideje?

– Tizennégy órája vagy itt.

– Tizennégy órája... Kórházban?

– Igen.

Végre eszébe jutott.

– A foglyok...

– Őrizet alatt várják a bírósági eljárást.

– Én... megsebesültem...

– Többszörös lőtt seb, jobb láb, jobb kar, bal negyedik borda. Gyógyulási vektorok pozitívak, prognózis kiváló. Rehabilitációs kóma visszavonva. Teljes és zavartalan működés három-öt napon belül várható.

– Én utasítottalak, hogy védj meg?

– Igen.

Mia pislogott, és félrefordította a tekintetét; eszébe jutottak az Egyesült Állomáson átélt utolsó percek. Ott feküdt vérző sebekkel, miközben egy szállítóegység kétségbeesetten karattyolt mellette arról, hogy segíteni szeretne neki. A fájdalom – borzasztóan nehéz volt gondolkodni, dönteni. Elájult, ami tökéletesen új élmény volt számára, s csak remélte, hogy soha többé nem kell újra megtapasztalnia. Azután megérkezett Bogard, markában két eszméletlen emberrel, és a hangjából kihallatszó aggódás magához térítette őt. Bogard akkor már nagyon izgatott állapotban volt amiatt, hogy nem tudta megvédeni Eliton szenátort. Azért maradt működőképes, mert követte az ő utasításait; hogy össze ne omoljon, új célt kellett adni neki. Bogard rugalmas volt, sokkal rugalmasabb, mint bármely robot, amiről életében eddig hallott, de akkor is csak robot volt, amelynek pozitronagya a Három Törvény által megszabott keretek közé volt szorítva. Ha halványan is, de most visszaemlékezett rá, hogy egy sor utasítással látta el: rekviráljon szállítóegységeket a foglyok elszállítására, és gondoskodjon az ő biztonságáról...

Viszkető bizsergést érzett a karjában. Múlóban volt az érzéstelenítő hatása.

– Lehetne itt kicsivel nagyobb világosság, Bogard?

– Az ellenkezőjét javaslom.

– Magyarázd meg!

– Rendellenességek léptek fel. Szerintem okosabb, ha nem jelezzük a személyzetnek, hogy ébren vagy.

– Én...

Olyan hirtelen veszítette el az eszméletét, mintha beledobták volna az öntudatlanság szakadékába, s most ott lebegne a semmiben, ahol nincsenek se határok, se forma, se fény, se sötétség.

Amikor ismét kinyitotta a szemét, a szobában még mindig sötét volt, és Bogard az ágya túlsó oldalán állt.

– Módosításokat hajtottam végre a monitoraid és a külső rendszerek közötti összeköttetésben. Bocsánat, amiért olyan hirtelen helyeztelek vissza a kómába! Nem szabad még egyszer felriasztanunk a személyzetet.

– Te csináltad, hogy újra kómába essek? Bogard, én nem...

– Jelenleg én tartalak megfigyelés alatt. Átvezettem ezeket a rendszereket a sajátjaimon. Szükség volt rá ahhoz, hogy teljesíthessem a kapott utasításaimat.

– Most nem tudok olyan világosan gondolkodni, mint kellene, Bogard. Részletesebb magyarázatot kell adnod nekem.

– Értem. Miután idehoztalak, több kísérlet történt az eltávolításomra. Elutasítottam minden törvénysértő rendelkezést, minthogy egyik sem rendelkezett a többit megelőző fontossággal. Mindez a körülményekre adott normális válaszreakcióként előre látható volt. Tőlem azt fogják kívánni, hogy szolgáltassak adatokat az Egyesült Állomás D.C.-ben történt eseményekről. Megvannak azok a berendezések, amelyekkel minden további nélkül kiszedhetnék belőlem az adatokat, de senki nem vette fontolóra ezt a megoldást. Ezért más ügynököket állítottak ide, hogy megvárják, amíg visszanyered az öntudatodat, s engem felmentsenek a szolgálatod alól.

– El kell engedjelek téged?

– Pontosan. Ma este két ügynök érkezett, akik újra megpróbáltak eltávolítani engem. Nyugtalanságuk túlmenni látszott a körülmények által indokolt normális frusztráció vektorain. Rendkívül izgatottakká váltak, és verbális gorombaságokkal illettek. Úgy látszott, mintha a többi ügynök is helytelenítené a reakciójukat, és felszólították őket a távozásra. Három órával ezelőtt összehívtak minden ügynököt, aki csak van a létesítményben, és máshová helyezték őket. Jelenleg rajtad, rajtam és egy új ügynökön kívül, aki a nővérpultnál teljesít szolgálatot, nincs a törvénynek érvényt szerezni képes illető az épületben. Továbbá az orvosi személyzetet is eltávolították éjszakára. Az egyetlen ügyeletes orvos kint alszik a hallban. Az előbb magam kezdtem beavatkozni a terápiádba, és kihoztalak a kómából. Volt benne egy kis kockázat, és lehet, hogy ennek következtében kellemetlenebbül érzed magad, de úgy döntöttem, fontosabb, hogy öntudatnál legyél, mint az, hogy jól érezd magad.

– Nincs más személyzet... Még egy rendőr sem?

– Senki.

Mia nem tudta, vajon a hasában érzett bizsergés az ismét feltámadó félelemérzet következménye-e.

– Bogard, azt akarom, hogy vizsgáld át az épületet.

– Nem hagyhatlak magadra.

– Jól figyelj rám, Bogard! Pillanatnyilag nem rendelkezünk elég információval ahhoz, hogy dönteni tudjunk. Tájékozódnunk kell. Rendben van, nem akarod a személyzet tudomására hozni, hogy magamhoz tértem. Ez az alternatíva! Addig amúgy sem tehetek semmit, amíg az érzéstelenítő hatása el nem múlik. Ha mást nem is, de tudnom kell, mi folyik itt. Ismétlem: vizsgáld át az épületet!

Mia figyelte a nagy árnyékot: vajon elfogadja-e az érvelését és az utasítását. Bogard nyilvánvalóan még az összeomlás határán egyensúlyozott. Egészen biztos, hogy csak azért működik még most is, mert elkötelezte magát arra, hogy megvédelmezi őt. Mia azonban nem tudta, meddig feszítheti még a húrt.

– Hibátlan a helyzetértékelésed – mondta Bogard. – Mihelyt lehet, visszajövök.

És eltűnt. Mia úgy képzelte, mintha érzett volna valami kis légáramot, szellőféleséget, amikor a robot elhagyta a szobát. Meglepte a gyorsasága, és elcsodálkozott, hogyhogy megengedte, hogy megöljék Eliton szenátort.

Nyakát nyújtogatva megnézte a körülötte felállított monitorokat. A rajtuk látható adatok nem sokat mondtak neki, kivéve a pulzusára és a légzésére vonatkozókat, amelyek kicsit magasnak tűntek, a határértéken azonban belül maradtak. A viszkető bizsergés átterjedt a combjára is, és már kezdte érezni a sérüléseitől származó fájdalmat. Csak egy lövésre emlékezett, amelyik eltalálta, de több részlet is homályos volt – arra sem emlékezett, milyen különleges utasításokat adott Bogardnak, csak annyit tudott, hogy adott ilyeneket.

Ahogy ott feküdt, várva, hogy érzékszervei újra normálisan működjenek, Bogard jelentésén kezdett töprengeni. Arról könnyen meggyőzte őt a robot, hogy valami nincs rendjén, de csakugyan így van? Egy rehabilitációs kómából kijőve semmi sem működött jól. Mia értelme mindenben megkapaszkodott, ami megközelítőleg ésszerűnek és rendjén valónak látszott, így az első dolog, amit hallott, értelmesnek tűnt számára. Az, hogy ilyen utasítással elküldte Bogardot, lehetett épp annyira a robot megfigyeléseinek igazolására tett reflexív kísérlet is, mint bármi más. A terepen dolgozó ügynököknek jobb dolguk is van, mint hogy egy kórházban ücsörögve fogják egy sebesült, de alapjában véve jó állapotban lévő ügynök kezét. Logikus, hogy elhívják őket, különösen, ha tekintetbe vesszük, mi történt alig fél napja. Tizennégy órája. Megengedte Bogardnak, hogy ráijesszen, és elhiggye... mit is? Hogy veszélyben forog az élete?

"Még egy szál rendőr se..."

– Indulnunk kell.

Összerezzent, amikor jobbról meghallotta Bogard hangját. Nézte, amint ügyes mozdulatokkal eltávolítja az összes rákapcsolt készüléket.

– Bogard, mi a...?

– Kevés az idő – vágta rá a robot.

Átsuhant a szoba másik felébe, majd vissza – olyan gyorsan mozgott, hogy szemmel nem lehetett követni. A homályban nehéz volt tisztán látni, de valahogy a kelleténél görnyedtebbnek, összelapultabbnak tűnt. Lehúzta róla a vékony takarót, és Mia ettől egy pillanatra kellemetlenül érezte magát.

Ekkor Bogard széttárt karral letámaszkodott a matracra, majd kitágította a két karját, egyfajta felkötőkendőt formálva belőlük. Mia eddig még csak egy oktatóvideón látta ezt a formát, de az is csak nagyon szőrmentén adott betekintést Bogard lehetőségeinek többségébe. Minden más alkalommal, valahányszor szemtanúja volt Bogard alakváltásának, a folyamat olyan gyorsan játszódott le, hogy már csak a kész formát látta, mint például amikor Elitont beburkolta. Döbbenten és ámulva figyelte a folyamatot, mely olyan volt, mintha a robot megolvasztaná, majd egy új formába öntve ismét megszilárdítaná valamely részét.

– Tudsz önállóan mozogni? – kérdezte Bogard.

– I-igen, azt hiszem...

Megindult előre, a lábába hasító éles fájdalom tompán végighullámzott a testén, és rálökte magát a hevederre. Arra számított, hogy hideget fog érezni, de az anyag kellemesen meleg volt. Amikor elhelyezkedett rajta, Bogard fölemelte, és a heveder széleit körben felhajlítva betakarta. Úgy ölelte magához, mint egy kisbabát. Mia fölemelte a fejét, és kikukucskált a mozgó bölcső pereme fölött.

Bogard szédítő sebességgel iramodott ki vele az ajtón, majd végig a sötét folyosón. Mia összeráncolta a homlokát. Ez rosszat jelent. Idekint nem lett volna szabad lekapcsolni a világítást.

A folyosó végére érve Bogard megállt, és megfordult, hogy jól láthassa a maguk mögött hagyott folyosószakaszt egészen a szobájáig.

– Bogard, miért...?

– Mindjárt meglátod – válaszolta fojtott hangon Bogard.

Ekkor két fekete alak közelített lopakodva a folyosón. A szobája ajtajánál megálltak, és kétoldalt meglapultak. Az egyik leguggolt, belökte az ajtót, és Mia hallotta, hogy valami fémes anyag végigsiklik a padlón. Akkor a két alak visszasietett arra, amerről jöttek, s épp amikor befordultak a távolabbi sarkon, kivágódott az ajtó a mögötte fellobbanó fényes tűzfelleg nyomásától.

A következő pillanatban már a robbanás hangja is eljutott Mia füléig. Bogard oltalmazó karjai azonnal eltakarták az arcát. Aztán csak a mozgást és a minden ízét megremegtető félelmet érzékelte.

taktikai paraméterek, szabvány kapcsolódó képesség, összeköttetés alszintekhez és szervizalagúthoz, hármas biztonsági szint, negatív kiegészítő biztonság, rendőri felügyelet hiánya megerősítve, erőszakos behatolás megerősítve, ellenséges szándék nagy valószínűséggel megállapítható. Első Törvény megsértésének lehetősége magasabb a megengedettnél, a legvalószínűbbnek értékelve, elsődleges parancs térben és időben azonos terjedelmű az Első és Második Törvény protokolljaival, kijárat biztosítva, személy kockázata orvosi protokollok befejezése által minimális, konfliktus kiegészítő tárolóba utalva, védőpajzs konfiguráció, elsőrendű célszerűség, életben tartó és védelmező protokollok kezdeményezése

Bogard levitte Miát az épület egy föld alatti szintjére, ahol a raktárak és a rendszert működtető berendezések tartalék alkatrészei voltak. A falak mentén és a mennyezeten sima burkolatú vezetékek kígyóztak; egymással összekapcsolt modulok sorai biztosították az energiát és a kommunikációt, szállítóberendezések álltak mozdulatlanul. Bogard fényt gyújtott, s addig keresgélt a sötét alakok között, amíg megtalálta azt a megszakított vonalat, amely leállította a kórház energiaellátását. Egy egyszerű kapcsoló volt, amelyhez a körülötte lévő, vastag porral belepett tárgyak tanúsága szerint évek óta nem nyúlt senki.

– Hagyd! – szólt rá Mia. – Ebből rájönnének, hogy valaki van idelent.

Bogard nem válaszolt, de továbbment egy újabb lépcsőhöz, s azon le egy másik alagsori szintre.

Az átjárófolyosók ijesztően összeszűkültek. Mia csak annyit látott belőlük, amennyit a Bogard által kibocsátott rövid fénysugár látni engedett. Még több vezeték, csövek, szekrényekhez csatlakozó kábelkötegek, az időtől és a nedvességtől foltossá vált színes alakzatok összecsomósodott fürtjei vagy kerekded formái. A rejtett, föld alatti képződményre nehezedő irdatlan súlytól dohossá és nyirkossá vált a levegő.

Azután pár méterenként fényespiros kapcsolótáblák tűntek fel, és Bogard lekapcsolta a saját világítását. A táblákat összekötő kábelek és csövek összességükben olyan organikus rajzolatot alkottak, hogy Mia agyán egy pillanatra átfutott, vajon nem valami élőlény vérereinek hálózatába vezetett-e sietős útjuk. Bizonyos értelemben igaza volt: a D.C.-nek nevezett város-organizmus mélyen fekvő zsigereiben jártak.

Bogard simán, könnyedén mozgott, mintha semmi nehézséget nem okozna neki, hogy őt a karjában hordozva kell futnia, és ez a mozgás elringatta Miát. Elszenderedett.

Hirtelen riadt fel, s az ágy széle felé tapogatózó ujjai beleütköztek bölcsője falába. Égő fájdalmat érzett a lábában és az egész felsőtestében. Pár másodpercig mozdulatlanul feküdt, míg visszatértek az emlékei, s ekkor rájött, hogy már nem mozognak. Fejét fölemelve kikukucskált Bogard karja fölött.

Egy szeszélyesen megvilágított termet látott. Oszlopok, melyek mintha a semmit tartották volna, olvadtak bele a sötétségbe. Hatalmas gépházak ormótlan tömegei emelkedtek ki fenyegetően ősrégi világítópanelek gyenge megvilágításában, hunyorogva pislákoló fény táncolt valahol egy tőlük balra eső falon túl. A padlón mindenféle törmelék hevert. Az itt-ott halomban álló tárgyak a rég feledésbe merült padlásszobák hangulatát árasztották. Mia arcát hideg légáram csapta meg.

– Hol vagyunk, Bogard?

– Tizenegyes alagsori szint, a McMillan Kerület alatt.

Tizenegyes alagsori szint... Mia megpróbálta emlékezetébe idézni D.C. térképhálózatát. Az ősi Potomac szintje alatt voltak. A McMillan-övezet kilométerekkel északabbra terült el, mint ahonnan elindultak.

– Mennyi ideig aludtam?

– Összevissza. Nyolcvanhét perccel ezelőtt hagytuk el a kórházat.

– Miért álltunk meg?

– Úgy döntöttem, jelenleg nem fenyeget a veszély, hogy észrevesznek. További utasítások volnának esedékesek.

– Esedékesek...? Bogard, neked kifinomult érzéked van az abszurdhoz!

– Tessék?

– Semmi, semmi... Hadd gondolkozzam!

Ez végül nehezebben ment, mint számított rá. Semmi mást nem akart, csak újra elaludni. Soha nem élt még át ennyi félelmet; fogalma sem volt, mi lenne a normális reakció, de a sajátja mindenesetre meglepte. Mintha a tudatalattija, a szokásainak, ösztöneinek és reflexeinek tárháza azt mondaná, hogy az a legbiztosabb, ha elmegy, amíg a veszély el nem múlik. Bogard majd megvédi.

Fölpillantott a robot vállának íve fölül, a fejéből kijövő fényre. Nem, ő nem tudja mindentől megvédeni. El tudja vinni onnan, ahol közvetlen veszély fenyegeti, le tudja rázni az üldözőit, falat tud vonni elé, ha lőnek rá, vagy fel akarják robbantani, de gyilkos erőt nem képes kifejteni, az agresszivitás csak nyomokban lelhető fel benne, és még azt is aláaknázhatják azzal, ha rádöbbentik, hogy akciója ártalmas az emberekre. Mia kénytelen volt emlékeztetni magát Bogard korlátaira: akármilyen félelmetesnek látszik is, csak pozitronaggyal tud gondolkozni. Márpedig abba beprogramozták, hogy embernek nem szabad ártania. Elhozta őt ide, de most – érthetően –neki magának kell meghoznia a következő döntést.

"Dönts hát..." – unszolta magát.

Meg kell tudnia, kik voltak, ki volt az a kettő, aki az imént megpróbálta megölni. Első látásra fölöslegesen kegyetlennek tűnt a módszerük – mintha pöröllyel akarnának agyoncsapni egy legyet. De mivel Bogard is ott volt vele a szobában, minden más megoldást könnyűszerrel elégtelennek ítélhettek. Vagyis tudták, hogy Bogard ott van vele. Mindegy, mit tett volna Bogard, nem csinálhatta volna elég gyorsan vagy elég nagy biztonsággal az épületben esetleg rajtuk kívül tartózkodó emberek szempontjából.

"Tudtak Bogardról..."

Ez kényelmetlen gondolatokat ébresztett benne. Elhessegette hát a problémát, hogy átgondolhassa az adott helyzetet. Az óvatosság azt diktálta, hogy kerüljön minden nyilvános helyet, amíg nem sikerül tisztáznia minden körülményt.

A szabályzat meg azt, hogy lépjen érintkezésbe Egyessel, és adjon jelentést.

"De ők tudtak Bogardról..."

Elviselhetetlenül fájt a lába, elakadó lélegzettel kérdezte:

– Bogard, tudsz valamit tenni, ami csillapítaná a fájdalmamat?

– Adhatok általános érzéstelenítőt. Sajnos helyi érzéstelenítést nem tudok alkalmazni.

– Muszáj szereznünk valahol fájdalomcsillapítót! De előbb még szükségem volna... néhány dologra... El tudsz innen vinni a lakásomra úgy, hogy ne vegyenek észre?

– Igen.

– Ez jó lesz kiindulópontnak. Indulj! Gondolkozni útközben is tudok.

Ehelyett majdnem az egész utat átaludta. Fél szemmel még látta az elvonuló fényeket, az ismeretlen helyeket, a régi épületeket, melyek az idő múlásával fokozatosan eggyé váltak a szerves környezettel, a city csontvázát, melyre rákérgesedett az idő és a gondatlanság üledéke. Bogard olyan gyorsan haladt, hogy még ha sikerült volna ébren maradnia, Mia akkor is csak valami homályos és elmosódott benyomást őrzött volna meg az útról. Elveszítette az irány- és a helyérzékelését. Egyik álomból a másikba sodródott, s álmában biztosabbnak tűnt a valóság és tompábbnak a fájdalom.

– Csodálatos veled utazni... – motyogta egyszer. Hogy Bogard válaszolt-e, azt már nem hallotta.

És egyszer csak arra ébredt, hogy megszűnt a mozgás.

Bogard fák között állt. Mia, amennyire tudta, felhúzta magát ülő helyzetbe. Orrát betöltötte a fenyő és a fű illata, egy pillanatra elnyomva a vérszag távoli emlékét.

A lombos ágak szövedékén keresztül meglátott egy sétányt, mely a park széle és egy lakóháztömb között vezetett el. Utcai lámpák vetették fényüket a járda kövezetére, de fölöttük egyedül az ablakok meleg fényű négyszöge törte meg a sötétséget.

– Értékelést, Bogard!

– A garázs bejáratában áll a Szolgálat egy szállítóeszköze. Egy személy van benne. Nagy a valószínűsége, hogy személyi állományba vagy jelzőkészülékbe botlunk. Határozatlan biztonsági fok.

– A fenébe! – Nem látta magát, ahogy megbújik Bogard karjában, de el tudta képzelni, milyen látványt nyújthat egy szál kórházi ingben. Még ha nem is keresné senki, a külsejéről ordít, hogy megszökött valahonnan, nem beszélve arról, hogy egy Bogard-féle robot a társa.

– Meg tudod csinálni, hogy ne vegyenek észre?

– Igen.

Mia fölnézett Bogardra.

– Emlékeztess rá, hogy megkérjelek, mutasd be nekem az összes képességedet!

– Mikor?

– Mit mikor?

– Mikor óhajtod, hogy emlékeztesselek?

Mia majdnem elnevette magát.

– Majd ha több mint egy órán keresztül viszonylag biztonságban leszünk. Figyelj! Azt akarom, hogy hagyj itt...

– Ez nem elfogadható rendelkezés.

– Mondtam, hogy figyelj! Hagyj itt, valahol elrejtve! Keress valami bokrot vagy ilyesmit! Szükségem van pár dologra a lakásomból. Úgy a biztonságosabb számodra, ha egyedül mész be, vagy úgy, ha engem is viszel?

– Egyedül.

– Akkor ne vitatkozz! Hagyj itt valami rejtekhelyen, és menj be a lakásomba! De légy nagyon óvatos! Ha nem tudsz észrevétlenül be- és kijutni, akkor azonnal állj le! Érted?

– Igen.

– Helyes! A következő dolgokra van szükségem...

taktikai paraméterek, lakótömb, három gyalogos-/lakóbejárat, négy karbantartó bejárat, érintkezési falfelület kereskedelmi egységgel, egy csatlakozó bejárat, szabvány betörésvédelmi rendszer városi rendőrségre bekapcsolva, további helyi, szélessávú érzékelőkkel felszerelt biztonsági berendezések három lakóbejáratnál, egyiknél megerősítve humán vizuális ellenőrzéssel, belső rendszerek mobil monitorokkal összekapcsolva, optimális bejutás kereskedelmi egységen át, Harmadik Törvény potenciális legkisebb esélyű megsértése, bejárat elérve szervizkapun át, második alagsori szint, helyi belső biztonsági rendszer légköri hő- és mozgásérzékelők, vázvisszaverődési együttható hozzáigazítása 20 Celsius fokos légkörhöz, levegő-permeabilitás 95%-ra állítva, vizuális visszaverődési együttható nulla, bejárat elérve, lakó biztonsági személyi kóddal bejárat liftbe, helyzetből fakadó optimális eljárás illetéktelen emberrel való kontaktus minimumra csökkentésére a szervizalagutakban, megnövelt vázkonfiguráció rendelkezésre álló 1,25 négyzetméternyi tér betöltésére, bejárat elérve, célterület üres, járulékos helyszíni biztosítás felvonultatva, Szolgálat által felszerelt hang-, hő- és mozgásérzékelők, teljes körű érzékelés, rekonfiguráció környezetnek meg felelően, tárgyak lokalizálása, kijárat biztosítva

Mia furcsa módon nem tudott azon nyomban elaludni, miután Bogard elment. Csak ült ott, hátát egy fenyő rücskös kérgű törzsének vetve, sebesült lábát egy lehullott tűlevelekből emelt kupacra téve, és bámult kifelé az örökzöldek közötti kis nyiladékokon át, hallgatta a park különböző hangjait, nem tudva, melyik hang tartozik a helyhez, és melyik jelent számára fenyegetést.

Úgy tűnt, már eleget aludt, s most úgy érezte magát, mint aki lidérces álomból ébredt föl. Az Egyesült Állomáson lezajlott események valószínűtlenné váltak, mintha kitalált történet volna, vagy történelmi esemény, melynek valaki más volt a szemtanúja, nem ő. Nem ő élt túl egy gyilkossági kísérletet, nem ő látta a saját szemével, amikor megölték a munkaadóját. Nem ő üldözött gyilkost, aminek következtében majdnem őt gyilkolták meg. Nem őt menekítették ki egy kórházi szobából alig két perccel azelőtt, hogy bombát dobtak be oda. Nem ő lapul itt a bokrok alatt, mert nem mer átmenni egy utca túloldalára, hogy belépjen a saját lakásába, nehogy elfogják vagy megöljék.

Nem Mia Daventri. Ilyesmik másokkal szoktak történni, ővele soha, és akárki is az, akivel most ezek történnek, biztos, hogy ezt még egyszer nem fogja átélni. Lehet, hogy az illető most sem éli át, csak várja, hogy az álma folytatódjék, vagy véget érjen, s az éber, nappali világ, ha legközelebb találkozik vele, megmutatja majd, hogy az egész csak álom volt, illúzió, az agy káprázata.

"Meg kéne kérdeznem Bogardot..." – gondolta.

De rögtön rájött, a robot megtehetné azt is, hogy megnyugtatásul megerősíti a feltételezését, vagy megcáfolja az iménti kétségbeesett okoskodását. Talán jobb, ha még nem kérdez tőle semmit.

A közelben száraz gallyak recsegését-ropogását hallotta, és elakadt a lélegzete.

"Álmaid csak akkor válnak fenyegetővé, illúzióid is csak akkor képesek ölni, ha megadod magad nekik..."

Körös-körül a bozót könnyedén szétvált. Mia két kezét a földre nyomta, izmai megfeszültek. Futni nem tudott, és maga sem hitte igazán, hogy ha harcra kerülne a sor, többre volna képes, mint ellenfele felbosszantására.

Egy ág félrehúzódott, és egy fehér fénysávval ellátott, legömbölyített sisakforma nézett le rá.

– Elhoztam, amiket kértél – suttogta jól érthetően Bogard.

Mia úgy hallotta, mintha szélvészként süvítene ki a melléből a megrekedt levegő.

– Bogard... – lehelte megkönnyebbülten.

– A lakásod veszélyes hellyé vált – mesélte Bogard. – Tele van lehallgatókészülékkel, továbbá teljes körű vizuális megfigyelés alatt áll, és a kommunikációs vonaladat is lehallgatják. Csak két személyt láttam: egyet a szállítójárműben, a másik meg a lépcsőházban várakozik. Az utasításaid következtében nem tudtam elegendő adatot gyűjteni, hogy felismerhessem őket.

– Jól van, jól... jól csináltad, Bogard!

Mia beütögetett valamit a laptopjába, azután várt, míg a gép lefuttatja saját biztonsági ellenőrző programját. Minden rendben. Úgy döntött, később majd alaposabban is megvizsgálja, de addig nem tehet mást, megbízik a saját biztonsági rendszerében.

Eljött a következő döntés ideje. Most, hogy már tudta, megfigyelés alatt tartják, az is világos volt, hogy nem tehet jelentést Egyesnek. Valaki odabent lehallgathatja, mielőtt eljutna hozzá. Képzett, sőt tehetséges ügynök volt, de viszonylag új ezen a területen, és nem táplált illúziókat a saját tapasztaltságát illetően. Szüksége volt egy helyre, ahol teljesen felépülhet, és ahol világosan végiggondolhatja a dolgokat.

De hol ez a hely?

Kinyitotta a névlistáját, és görgetni kezdte. A legtöbben, akiket jól ismert, a Szolgálatnak dolgoztak. Bármelyikükhöz menne is, ötven százalékos eséllyel vagy benne voltak, vagy maguk is céltáblává váltak. A felismeréstől, hogy korábbi kollégái közül senkiben sem bízhat meg, szabályosan összeszorult a szíve. Akkor hát ki marad? A rokonai? Nem. A szülei meghaltak, fiú- és lánytestvérei emigráltak egy telepes kolóniára, az egy Tojt kivéve, de ő jelenleg Európában élt. Egyébként sem volna tisztességes célponttá tenni őket, különösen mivel a Szolgálat ismeri, és talán már figyeli is őket, számítva arra, hogy kapcsolatot próbál teremteni velük. A legjobb barátnője az egyetemen megszakította a barátságukat, amikor Mia belépett a Különleges Szolgálat kötelékébe. A többi barátja... nos, egyik sem állt olyan közel hozzá, hogy efféle szívességet kérhessen tőle. És amúgy sem biztos, hogy ez lenne a jó megoldás. Ők nem tudták, mivel jár ez. Veszélybe sodorná őket.

Elkeserítő helyzet volt. Akármerre lépett volna, mindenütt a paranoia leselkedett rá.

Mia abbahagyta a görgetést, és csak bámulta a nevet, amely e pillanatban megjelent a képernyőn. Érezte, hogy lassanként visszatér belé a remény.

– Segíts felöltözni, Bogard! Tudom, hová megyünk.

7. fejezet

Ariel csukott szemmel hallgatta a halk muzsikát, és mindennél jobban aludni vágyott. A mai nap olyan hosszú volt, mintha két napig tartott volna egyhuzamban.

A pohárban halkan megcsörrenő jégkockák hangja visszazökkentette a jelenbe. Jonis Taprin arcán feszült kis mosollyal nézett rá, miközben leült a vele szemközti székbe, háttal Ariel egész falat elfoglaló ablakának. Az ablakon túl iránytornyok mutatták, merre terül el D.C. tetőzete a sötét éjszakában. Fényfoltok rajzolták ki a héj körvonalait, mely alatt emberek milliói dolgoztak, ettek, aludtak, élték le az életüket anélkül, hogy egyszer is látták volna a csillagokat – hacsak nem egy osztályteremben vagy egy könyvtárban a képernyőn. Néhány beékelt terület bújt ki vakmerőn a felszínről a szabad ég alá: a magukat minden befolyás alól kivonó gazdagok és a külső világokból jött látogatók otthonai, akiket elviselhetetlenül nyomasztott a tudat, hogy soktonnás fémtető alá bezárva kelljen élniük.

Ariel jobb lába ujjaival szórakozottan megvakarta a bal sarkát.

– Hogy lehet az, hogy órákig csak ültem a telefon előtt, és mégis a lábam fáj?

– Szívesen megmasszíroznám neked, de Jennie azt hihetné, hogy bántalak – felelte Jonis.

Ariel elengedte a füle mellett a megjegyzést, és fölemelte a poharat, melyet Jonis letett mellé. A férfit nem aggasztotta jobban, mint Arielt, hogy a nő személyi robotjának valami kifogása lenne, de azt szerette volna, ha Ariel maga kéri, hogy érintse meg őt. Ő néha bele is ment a játékba, de Jonis rendszerint túljátszotta a szerepét.

– Kösz, ez most jólesik – mondta, és belekortyolt az italba. – Bocs, hogy nem volt időm beszélgetni. Kaotikus állapotok voltak.

– Akárcsak itt. Vagy még rosszabb. Clar halálával akkora űr támadt, hogy talán még a napot is elnyelné. Hálás vagyok, hogy pár órára engedsz elrejtőzni. Könnyen lehet, hogy belátható időn belül ez lesz az utolsó nyugodt időszakom.

– Ha az irodád csak fele olyan őrült, mint az enyém... – Befejezetlenül hagyta a mondatot. Amióta Jonis megérkezett, láthatóan az idegösszeomlás határán egyensúlyozott. Különös módon mintha bűntudata lett volna – talán a túlélők szégyenkezése mardosta belülről. Jonis Taprin nemcsak Eliton szenátor helyettese, de a barátja is volt.

Jonis a válla fölött kinézett az ablakon túli látképre.

– Kezdek jobban lenni. Mire beleegyezel, hogy együtt éljünk, talán már meg is szokom.

Ariel ideges lett a megjegyzéstől, de palástolta azzal, hogy megdörzsölte a szemét.

– Akarsz róla beszélni? – Amikor a nő válaszképpen egy éles pillantást vetett rá, a férfi védekező mozdulattal emelte föl a kezét. – Úgy értem, amikor neked jólesik.

– Ó, ez... – Ariel felsóhajtott. – Próbáltál valaha lecsillapítani valakit, aki egy semmiség miatt rémült halálra?

– Ami azt illeti, épp ma. Az az érzésem, mostanában sokszor fogok ilyet tenni.

– Az incidens óta legalább harmincöt-negyven emberrel beszéltem, csupa auroraiakkal, fontos emberekkel, és mind vissza akarnak menni a következő hajóval az Aurorára. Semmi mással nem tudtam foglalkozni, csak azzal, hogy maradásra bírjam őket.

– És sikerült?

– A legtöbbjük esetében igen. Néhányukat viszont nem lehetett se megvigasztalni, se lecsillapítani, se megijeszteni. Ők elmennek.

– Mi van Guviya Tralennel? Nem ő a kulcs a többiekhez?

– Lehet mondani – bólintott Ariel. – A többiek mind utána mennek. Ha ő földi valutát vásárol, az egész Aurora követi a példáját. Ha ő elad, a többiek is eladnak.

– És ha ő hazaszalad...?

– Pontosan erről van szó. Néha szívesebben tárgyalnék egy emberújjal. Azt mondta: "Kedves jó Arielem, ez a bolygó egy beteg világ. Gyógyíthatatlan. Túl sok idő, túl sok történelem, túl sok betokozódás. Csak pazaroljuk az erőforrásainkat, amikor megállapodásra próbálunk jutni velük. Igazuk volt az őseinknek, amikor elhagyták, és igazuk van a telepeseknek is, akármennyire fáj is beismernem, hogy minden, ami ezen a világon született, jó lehet."

– Hm... – vonta fel a szemöldökét Jonis. – Nos, az elemzése hibátlan. De abban nem feltétlenül értek egyet vele, hogy betegek vagyunk.

– Duma... – legyintett Ariel. – Azt szerette volna, ha ajánlok neki valamit.

– És ajánlottál?

– Igen, egy foltot a hírnevén, ha elfut. Ez néha fontosabb egy űrlakónak – legalábbis egy aurorainak –, mint a kényelem, a biztonság és a boldogság.

– Akkor hát marad?

– Addig mindenesetre, amíg a vizsgálat lezárul. Ha történnek letartóztatások, akkor szerintem rábírhatjuk, hogy maradjon.

– Csodálatos vagy, Ariel! Ha az aurorai honfitársaid most elmennek, minden semmivé lesz, amiért Clar és Humadros dolgoztak. A szerződés megvan, ha a megalkotói már nincsenek is, és semmi okunk azt hinni, hogy nem tudjuk ratifikáltatni.

– Történt valamiféle előrelépés?

– A nyomozásban? – Jonis megrázta a fejét. – Nem, sajnos nem. Persze, még nagyon korai az időpont.

– Azt hittem, vannak letartóztatottjaitok...

– Nem hallottam semmiféle kihallgatásról. – A férfi fáradtan felsóhajtott. – Nem örülök az elkövetkező pár napnak sem. Kapcsolatba kell lépnem Clar biztonsági embereinek családjaival, és meg kell mondanom nekik, hogy a fiaik meghaltak.

Ariel látta a férfi arcán, hogy szenved a gondolattól. Jonis a nyilvánosság előtt az igazi politikus megtestesítője volt: higgadt, kimért, s ha kellett, érzelmes. Sok szempontból tökéletes utódja Clar Elitonnak. Ariel sokszor elgondolkozott azon, hogy Jonis sohasem indult Eliton ellenében az általános választásokon, mint aki beéri azzal, hogy ő Taprin helyettes szenátor. Ugyanakkor a színfalak mögött rendkívül hatékony munkát végzett, miközben a nyilvánosság előtt rendre Eliton jelent meg. Az eltelt hónapok alatt, amióta ismerte őt, Ariel rájött, hogy éppolyan idealista, mint Eliton, csak benne megvan az a gyakorlatiasság is, ami Elitonból hiányozni látszott. Most, hogy ő foglalja el a szenátori posztot, nagyon kíváncsi volt, mit fog kihozni belőle.

– Nagy veszteség – mondta. – Ismerted őket?

– Nem igazán, de hát a Különleges Szolgálat nem ambicionálja, hogy az alkalmazottai szoros kapcsolatot alakítsanak ki egymással.

Arielnek egy pillanatra átfutott az agyán, hogy itt marasztalja a férfit éjszakára. De túlságosan tele volt a feje, meg aludni is szeretett volna, márpedig tudta, hogy ha Jonis itt marad, egyikük sem fog aludni.

– Mit csinálsz holnap? – kérdezte.

Jonis meglepődött.

– Tessék? Ó, bocsánat, elméláztam... Találkozóm van a Gyártás és Elosztás Bilaterális Bizottsága Euro Szektorával. – Úgy mosolygott a nőre, mint aki citromba harapott. – Izgalmas lesz. Alig várom, hogy megírhassam az emlékirataimat, csupa ilyen romantikus dolog lesz benne. – Rántott egyet a vállán. – De nem lehet kivédeni. Biztosítani kell őket, hogy a tárgyalások a jövőben is folytatódnak. Ó, figyelmeztetnem kell téged... Covidry szenátor öt nap halasztást fog javasolni.

– Miért?

– Voltaképpen még egyet is értek vele: ezzel időt nyernénk, hogy ahol szükséges, rendezzük sorainkat, és a rendőrségnek is adnánk egy esélyt, hogy megtalálják az elkövetőket. Ez pokoli sokk volt, és akkor még szelíden fogalmaztam. De Clar nem késlekedne, sőt nagyon is siettetné a dolgot. Így nekem becsületbeli kötelességem, hogy ellenezzem a halasztást. Ennek ellenére remélem, át fog menni.

– Te őszintén csodáltad őt, ugye?

– Clart? Igen. Nem volt képmutató. Komolyan vette a meggyőződéseit. Nem mindig volt képes megfogalmazni, hogy mik azok, de az ember mindig tudhatta, hogy a tettei mögött meggyőződés áll. Kivételes ember volt. – Jonis az órájára pillantott. – A fenébe, elmúlt éjfél! Jobb, ha most megyek, és hagylak egy kicsit aludni.

Ariel feszültsége egyszeriben elillant. Jonis, a tökéletes politikus, mindig jól mérte föl a közönségét, és pontosan tudta, mikor kell távoznia. Elcsigázottan felállt, és engedte, hogy a férfi átölelje, s ajkával futólag végigsimítson a fülén.

– Majd hívlak – mondta Jonis.

– Te is aludj valamit!

– Feltétlenül.

Kikísérte az ajtóhoz. R. Jennie már várta a kabátjával. Jonis egyik szemöldökét felhúzva intett a robotnak.

– Jó éjt, Jennie!

– Jó estét, uram! Remélem, kellemes volt a látogatás!

– Túl rövid, de nagyon kellemes. – Jonis Arielre kacsintott. – Később...

Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Ariel nagyot sóhajtott.

– Egyszer már el kellene határoznom magam vele kapcsolatban, Jennie.

– Segíthetek benne?

– Nem, nem hinném, hogy ebben tudsz segíteni. – Ivott egy újabb kortyot.

Azután, hogy Derec és ő szétmentek, Jonis volt az első, akivel intim kapcsolatba került. Eleinte kényelmes volt – a napirendjük és feladataik gondoskodtak róla, hogy csak hébe-hóba, rövid időkre találkozhassanak –, de Jonis egyre jobban ragaszkodott ahhoz, hogy a dolog hivatalosabb formát öltsön. Ariel nem volt benne biztos, hogy akarja – hogy valaha is akarta – ezt a fajta kapcsolatot.

– Késő van, Ariel – mondta R. Jennie. – Reggel korán lesz egy megbeszélésed.

– Azt akarod mondani, hogy már rég ágyban lenne a helyem, Jennie?

– Rendszerint este tizenegy óra előtt szoktál lefeküdni, ha nincsenek késői vendégeid.

Ariel ránézett a robotra. R. Jennie ma este az embermaszkját viselte: a nyers gyapjú színét idéző nyájas arcot, kék szemet és mosolyra álló szájat.

Mozdulatlan vonásaitól kicsit régimódinak hatott, de még ez is jobb volt, mint az a középkori gépmaszk, amire olyankor programozta be, amikor földiek jöttek hozzá látogatóba. Az összes többinél természetellenesebb vonásuknak tartotta a földiek viszolygását az emberformájú robotoktól, de elfogadta, mint az itteni élet velejáróját, és mindent elkövetett, hogy ne súlyosbítsa a problémát.

Annál dühítőbb volt, amikor űrlakó kereskedők a szabályokat megkerülve csak azért is emberforma robotokat adtak el, mint például az az ostoba Udal. Az importot szigorúan ellenőrizték, nem is értette, hogyan juthatott hozzá egyáltalán. És még volt bőr a képén eljönni hozzá, és azt követelni, hogy lépjenek fel a vandálok ellen... Szét kell néznie a raktáraiban, megszorongatni egy kicsit, hátha rájön, hol van a rés. Most végképp nem hiányzik egyikőjüknek sem egy feketepiaci importbotrány.

Ariel megrázta a fejét.

– Nem tudok aludni, Jennie. Túlságosan tele van a fejem.

– Kérsz altatót?

– Nem. Mi lenne, ha kikapcsolnál éjszakára, Jennie? Mindjárt lefekszem.

– Jól van, Ariel. Jó éjszakát!

Épp csak hallotta, amint R. Jennie nesztelen léptekkel elvonul a fülkéjéhez.

Ásított, nyújtózkodott. Pohárral a kezében az ablakhoz ment. Valahol ott kint van az óceán, az Atlanti-óceán. Az Aurorán nincs ehhez fogható, csak nagy tavak, artézi kutak, föld alatti folyók. A Földön egyedül az óceánok zavarták, az egyetlen természeti erő, amely valami módon párhuzamba volt állítható a földi emberek irracionalitásával.

Nem mesélte el Jonisnak, miről beszélgetett még Guviyával, az Aurora üzleti köreinek nagyasszonyával. Eltűnődött, vajon elmondja-e neki valaha is, noha közvetlen összefüggésben állt azzal, hogy miért akart ma éjjel egyedül maradni. Valójában rövid szóváltás volt. Miután Guviya azt a kijelentést tette a Föld beteg voltáról, Ariel ezt válaszolta:

– Lehet. De ha a testvéred megbetegszik, segítesz neki. Nem fordítasz hátat, és nem is lököd el magadtól.

– Persze, hogy nem – felelte erre Guviya. – De a dolog ott kezdődik, hogy ne hagyjuk megbetegedni.

Ariel a legszívesebben átnyúlt volna a készüléken, hogy lekeverjen neki egy pofont a képmutatásáért. Nem, isten őrizz, hogy egy űrlakó megbetegedjen, hogy venné ki magát az ilyesmi abban a kultúrában? Ariel valószínűleg túl sokat remélt, ha azt hitte, hogy Guviya megérti a szempontját. Guviya nem tudta, hogy vele pontosan ezt tették aurorai honfitársai sok évvel, egy egész élettel ezelőtt: hátat fordítottak neki, és ellökték maguktól. Vagy nem így volt?

A telefonja csilingelni kezdett, mire felnyögött.

– Mondtam, hogy nem akarok több hívást!

Újabb csilingelés. Fogta a poharát, és a szobán átvágva a panelhez ment.

– Fogadom, de csak a hangot.

– Elnézést, Ariel... – hallotta Hofton hangját a telefonból. – Nem ébresztettelek föl?

– Nem, bár fölébresztettél volna! Az azt jelentené, hogy valamit legalább aludtam ma éjjel.

– Úgy gondoltam, nem várhatok vele. Az aurorai követség életben maradt tagjai azonnal vissza akarnak térni a Kopernikusz Állomásra.

– Életben maradt tagjai... Hányan vannak?

– Négyen. Elküldöm a személyi anyagukat.

– Várj, Hofton, ezt nem értem! Mit kell ilyenkor tennem? Nem Lysnek kellene... Ó! –Tisztára megbolondult. Lys meghalt. Ki ment még le a követségről? Szerencséjükre Setaris nem óhajtott megjelenni, de a kulcsemberei elmentek. – Bocsáss meg, ez hülye kérdés volt! De ez csakugyan nem kifejezetten az én dolgom.

– Pedig most annak tűnik! Mindnyájukat ide küldték. Biztos vagyok benne, hogy átmeneti helyzetről van szó, Ariel. Különben is, úgy gondoltam, talán problémásnak fogod tartani az elutazásukat, tekintve, hogy menynyi kárnak voltunk szemtanúi a mai napon. És még maga a követség is távozik?

– Na igen, de Setaris nem beszélt velük?

– Gondolom, igen, de...

– Nem róhatom fel nekik, hogy elkívánkoznak innen. Azok közül, akikkel ma beszéltünk, senkire se lőttek rá. – Ariel megforgatta a poharát, amitől megcsörrentek benne a jégkockák. – Talán egyikük maradhatna... Jól van, még egy hívást megpróbálok. Ki most a vezetőjük?

– Nem tudom pontosan – válaszolta Hofton. – Vagy Benen Yarick, vagy Tro Aspil, de az a gyanúm, hogy erről még belső vita folyik.

– Jól van, akkor beszélek... – Ariel szemöldöke meglepetésében felszaladt a homloka közepére. – Tro Aspil?

– Ismered?

– Futólag. Nem tudtam, hogy ilyen magasra jutott. Amikor legutóbb beszéltünk egymással, még csak egy belsős volt az Intézetben. Először őt hívom fel. Köszönöm, Hofton!

– Igyekszem, hogy ma este már ne kelljen zavarjalak.

– Kösz... – felelte Ariel fanyarul. A tár jelezte, hogy megérkeztek a Hofton által küldött anyagok. A beszélgetésnek vége lett. Bement a fájlba, aztán elküldte az első hívást.

Tro Aspil nem válaszolt. Benen Yarick azonnal fogadta a hívását.

– Ariel Burgess vagyok, a követség kereskedelmi összekötője. Remélem, nem rosszkor hívom!

– Nem, egyáltalán nem. Nem rosszabbkor, mint bármikor, amióta itt vagyunk... – felelte ideges, feszült hangon Yarick.

– Úgy értesültem, hogy mindnyájan haladéktalanul vissza akarnak utazni a Kopernikuszra.

– Ó, igen... Onnan pedig az első géppel vissza egyenesen az Aurorára. Mindnyájan... le vagyunk sújtva. Illetve, a többségünk... Ilyen körülmények között nem tudunk dolgozni. Talán később majd lesz egy másik nagykövetség, majd ha...

– Higgye el, megértem a lelkiállapotukat – mondta Ariel. – De... kérem, értse meg, rendes körülmények között nem velem kellene beszélnie erről – Setaris nagykövet asszony lenne a megfelelő személy –, de hálás vagyok, hogy lehetőségem nyílt az önnel való beszélgetésre, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segíthessek. Én foglalkozom azokkal az auroraiakkal, akik idejönnek, hogy itt éljenek, üzleteket bonyolítsanak, akiknek földi érdekeltségeik vannak. Ezzel megszűnik az én roppant összetett közvetítői szerepem a földi és az aurorai...

– Fogadja együttérzésemet! – vágott a szavába Yarick.

– Azért nem olyan rossz a helyzet. A mai nap után remélem, hogy az év hátralévő része könnyebb lesz. De e pillanatban megpróbálom elérni, hogy egy pánik ne romboljon le mindent, amit eddig felépítettünk itt. Humadros küldetése, hát, ha nem is könnyebbé, de legalább reményteljesebbé tette volna az életemet. Ahogy a dolgok most állnak, minden összeomolhat.

– Mint mondtam, együttérzek magával. Mennyiben tartozik ez a dolog miránk?

– Itt nagyon fontos a látszat, a külsőségek. Szeretném, ha újra megfontolnák az elmenetelüket. Legalább halasszák el, amíg a helyi hatóságok le nem tartóztatnak valakiket! Sokat jelentene az itt lakó auroraiaknak, ha látnák, hogy a Humadros-követség életben maradt tagjai...

– Ebben biztos vagyok, és abban is, hogy jót akar – vágott ismét a szavába Yarick. – Bizonyára nem tévedek, ha úgy vélem, ön is magáévá tette Galiel illúzióját, mely szerint szorosabbá tehetjük kapcsolatunkat ezzel a bolygóval. De őszintén szólva, momentán kisebb gondom is nagyobb ennél. Méltányolom az igyekezetét, de ma a szemem láttára öltek meg olyan embereket, akiket szerettem és csodáltam, egy olyan akcióban, amelynek még annyi értelme sem volt, mint az itteniek többi megszokott akciójának.

Yarick egy pillanatra lehunyta a szemét, és látszott rajta, hogy összeszedi minden erejét.

– Őszintén megmondom, hogy félek, Ms. Burgess. Csak azért beszélünk most egymással – semmi okunk rá ugyanis –, mert a véletlen így hozta. Humadros a szemem előtt halt meg. Azután Carset, majd Shoal is. Ők voltak ennek a küldetésnek a szíve, az agya és a szelleme. Azután mind a többiek: Vorin, Janilen, Aspil, egytől egyig a szemem láttára pusztultak el. És a sebesültek, Kitch, Moreg, Vanloonis, Graw... Nem, el akarok menni innen. Csak azért örülök, hogy Setaris magához küldött, mert nem akarok Setaris nagykövet asszonnyal beszélni. Ha időt tud szakítani rá, mindent el fog követni, hogy lebeszéljen bennünket, és ő nagyon meggyőző tud lenni.

Yarick erélyesen megrázta a fejét.

– Nem akarom, hogy meggyőzzenek, és nincs szükségem még nagyobb bűntudatra. A lehető leggyorsabban és legkevesebb hűhóval szeretném ezt a dolgot lerendezni. A követség személyzetének összes többi tagja együtt fog érezni Setarisszal. Teljes kíséretet kérek az űrkomphoz. Addig nem fogom biztonságban érezni magam, amíg fönt nem ülök az aurorai járaton. Sajnálom, de így érzek, Ms. Burgess, és egyfolytában remegek. Rettegek ettől a helytől. Ha maradnék is, mi hasznosat tudnék tenni itt, a követségen elbújva? Mert az biztos, hogy ki nem teszem többé a lábam földi utcára! Még a saját képviselőjüket is meggyilkolták!

– Kérem, Ms. Yarick, megértem... – kezdte volna Ariel.

– Dehogyis érti! Lőttek már magára valaha? Volt a maga élete olyan közvetlen veszélyben, hogy azt hitte, a következő gondolata egyben az utolsó lesz? Nem hiszem, hogy csakugyan megérti!

– Mennyi idős ön, Ms. Yarick? – kérdezte Ariel csendesen.

– Mi? Hogy én... mi? – Yarick kiesett a szerepéből, s csak nézett összehúzott szemöldökkel.

– Hány éves ön?

– Kilencvennyolc.

– Tudja, hogy ezen a bolygón a várható átlag életkor még nyolcvan sincs?

– Én... igen, tudom. Attól tartok, nem értem, mit akar ezzel.

– Ön majdnem száz évet élt, és most először találta szembe magát a halandóság jelével. Ezek az emberek negyvenéves koruktól kezdve nap mint nap együtt élnek vele. Humadros küldetésébe az is beletartozott, hogy kapjanak valami reményt arra nézve, hogy ez megváltozhat.

– Arra céloz, hogy a reakcióm szűklátókörűségről tanúskodik? – kérdezte Yarick hosszú hallgatás után.

– Lehetséges. Sok megállapítást tesz azzal kapcsolatban, hogy mindenki másban milyen kevés a megértés.

– Értem. Nos, ez igaz lehet, és ebben az esetben bocsánatot fogok kérni öntől, mihelyt ismét elég széles látókörrel fogok rendelkezni ahhoz, hogy méltányoljam az álláspontját. De most nem tudok elszakadni a saját reakcióimtól. Sajnálom, ha nem ezt szerette volna hallani.

– Én kérek bocsánatot, ha érzéketlennek mutatkoztam volna – felelte Ariel. – De igenis megértem.

– Nagyon jó! Igen, talán valóban előre feltételeztem dolgokat.

– Van valaki a munkatársai között, aki hajlandó lenne maradni? Nagy segítség lenne, ha a teljes aurorai követség nem hagyná el a missziót.

– A sebesültek már lefoglalták a helyüket a Kopernikuszra. Beszélhetek Trinával és Gavittal, de őket legalább annyira megrázta az eset, mint engem. Nagyon is értem az ön szempontját, de...

– Bármi, amit tehet, nagy segítség lenne. Beköltöztethetjük a Calvin Intézet épületszárnyába, ott egy teljes robotszemélyzet állna rendelkezésére. Csak egy gesztust kérek, egy tettet, ami megmutatná a hitét a...

Yarick szárazon felnevetett.

– A mai napra már elég volt a gesztusokból, nem gondolja? De ígérem, beszélek a többiekkel. Reggel beszámolok, Ms. Burgess.

– Mindössze ennyit kérek. Köszönöm!

A vonal szétkapcsolt, és Ariel hosszan, kimerülten fújt egyet. A munkája néha nagyon megnehezítette, hogy lássa, miért kellett neki épp ez a munka.

Újra megpróbálkozott Tro Aspillal, de a link továbbra is zárva maradt.

Ariel le-föl járkált a nappalijában. Mire a bárszekrényhez ért, a whisky elfogyott, és végre úgy tűnt, mintha el akarna álmosodni. Megnézte az órát – hajnali egy –, és igyekezett megfeledkezni a kora reggeli megbeszéléseiről.

– Ideje lefeküdni – jelentette a szobának. Élesen, tisztán felberregett az ajtócsengő.

– Mi a...? – nyögött fel.

A türelmetlenség lassan dühvé forrósodott, miközben elindult az ajtó felé. Csak egy-két embert ismert a házban, akitől kitelhetett, hogy ebben a késői órában háborgassa, de semmi más okra nem tudott gondolni a mai történéseken kívül. Egy ilyen nap után még ezen sem csodálkozna.

Mire az ajtóhoz ért, R. Jennie már ott volt.

– Ms. Burgess ilyenkor már nem fogad látogatókat – magyarázta türelmesen a kaputelefonba. – Kérem, jöjjön vissza reggel!

– Nem tehetem – felelte egy halk, feszült hang. – Találkoznom kell Ariellel, most azonnal! Figyelj, megparancsolom... robot vagy?

– Én...

– Figyelj, utasítalak, hogy...

– Jennie! – szólt Ariel. – Engedd be!

– De Ariel...

– Engedd be!

– Igen, Ariel.

Ariel idegei táncot jártak, mialatt R. Jennie ajtót nyitott. A lépcsőházban állva, egy hatalmas robot irdatlan méretű karjára támaszkodva, Mia Daventri mosolygott gyámoltalanul rá.

– Szia, Ariel... Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak! Itt maradhatok nálad pár napig?

8. fejezet

A Phylaxis Csoport irodái épp egy kicsivel a Tizenhetedik Folyosón túl, a Lincoln-negyedben foglaltak el három szintet egy felújított kisebb ipari komplexumban. Bezsúfolták őket egy szerény keretek között működő nehézfém-visszanyerő cég és egy nemrégiben elhagyott szabászműhely közé. A levegőben állandóan érezni lehetett a forró ózon és sav szagát. A főbejárat mellett egy kis táblán olvasható volt, hogy itt van a Csoport főhadiszállása, de utcáról betérő ügyfeleket nem fogadnak. Amikor Derec megkapta az engedélyeket, egy befogadóhelyre rakták, ám ez csak amolyan gesztus volt, látható jelképe annak, hogy amiben reménykedett, több lesz politikusok egymás között tett ígéreténél. Amikor elhaladt az üres főnöki iroda előtt, kétség fogta el, vajon reményeiből teljesül-e bármi is. A Föld ez idő szerint nyilván elutasítja a pozitronika minden formáját. És ha mégsem, az Ötven Világnak akkor sincs semmi oka rá, hogy továbbra is fenntartsa velük a kapcsolatot.

A nagylaborba lépve Rana hátrafordult a konzoljától, és büszkén rámosolygott. Zömök, rövid göndör fekete hajú, keskeny vágású, mogyoróbarna szemű nő volt.

– Készítettem másolatot – mondta. – így mégis csak van egy RI-mátrixunk, amit tanulmányozhatunk.

Derec úgy bámult rá, mint aki nem hisz a fülének.

– Másolatot... hogyan...?

– Mialatt az adatátvitel zajlott. Csak meg kellett adni egy másodlagos címet.

Derec elnevette magát.

– De nem követhető nyomon, ugye?

– Kérlek, Derec! Tételezz már fel rólam valamicske tehetséget a színlelésben! Amikor telefonon beszéltünk, biztos, ami biztos, nem akartam semmit se mondani. Említetted a Különleges Szolgálatot, én pedig nem bízom meg azokban a...

– Nem olyan rosszak.

– Minden tiszteletem ellenére, Derec, te sem bízol meg bennük, különben nem "felejtetted" volna el, hogy épp telefonon beszélsz velem, amikor megérkeztek.

Derecnek eszébe jutott a kórházban felbukkanó két ügynök – ugyanaz a kettő, akik előzőleg kidobták őt az Egyesült Állomásról. Nem, ő sem bízott meg bennük, de valószínűtlennek tartotta, hogy lehallgatnák a telefonvonalait. Habár talán nem ártana példát vennie Rana óvatosságáról, amíg nem tudnak többet.

– Jól van. De akkor készíts még egy másolatot, és dugd el, arra az esetre, ha helyszíni ellenőrzést kapnánk!

– Már dolgozom rajta.

– Indíts el egy törvényszékit! Van egy elszigetelt rész az RI-ben, ahol a felvételen szereplő észlelések gyökeresen eltérnek a valóságtól. Meg kell tudnunk, hogyan történhetett ez.

– Eltérnek, de milyen értelemben?

– Nem tudom. A helyszínen dolgozó robotszakértők azt mondták, ez egy stratégiai játék, de nekem inkább egy totális érzékelési hallucinációnak tűnt. Thales?

– Tessék, Derec! – válaszolt az RI-jük kellemes hangzású, testetlen hangja.

– Szeretném, ha lefuttatnál egy diagnosztikai programot az Egyesült Állomáson keresztül, mialatt ott vagy. Nézd meg, látsz-e valami rendellenességet a fenntartó rendszerekben, telefonvonalakban, bármit, aminek van csatlakozása az RI-hez!

– Valami konkrét rendellenességre gyanakszol, Derec?

– Nem... Az RI épp egy Akció nevű stratégiai játékba kezdett, amikor megszakadt a vonala. Nézd meg, van-e erről valami a szabvány adattárakban!

– Igen, Derec!

– Hallucináció? – kérdezte Rana. – Az lehetetlen.

– Persze, hogy az! Mindenki tudja, hogy a pozitronagy nem tud hallucinálni. De ez hallucinált! Elérted a jogászunkat?

– Nem, ő most a Chicago Övezetben van. Hagytam neki üzenetet, hogy hívjon fel minket reggel. Hívtál valaki mást ebben az ügyben? Állítólag mi javítunk minden hibát, ami egy pozitronagyban keletkezhet.

– Kit kellett volna szerinted felhívnom? Próbáltam az albizottságot, de csak Vann-nel és Hajerrel beszéltem, és ők nem tudtak semmit erről az egészről.

– És mi van azzal a hogyishívjákkal? Taprinnal? – kérdezte Rana.

Derec megrázta a fejét.

– Ő nyilván nyakig benne van Clar halálában. Ha nem muszáj, őt nem háborgatnám. Inkább a saját jogászunkkal szeretnék beszélni, de azt hiszem, majd csak reggel kerül rá a sor. Mi újság ezzel az RI-vel? Megnézted már?

– Kész romhalmaz. Már megtaláltam az összeomlási pontokat, de van egy komoly probléma.

Derec Ranára nézett, aki mereven bámulta a képernyőt. Lenyomott néhány gombot a billentyűzetén, aztán alsó ajkát beharapva hátradőlt a székben. Derec várt.

– Egyszer már majdnem teljesen összeomlott, amikor visszatért az on-line üzemmódra. –Ujjával rábökött a képernyőre. – Itt meg itt láthatod az önmagukba visszatérő hurkokat, amik jelzik, hogy megpróbált megbirkózni a helyzettel. Amikor újabb adatok váltak elérhetővé, kicsúsztak az irányítása alól, és ettől elkerülhetetlenül arra a következtetésre jutott, hogy ő a felelős az emberek haláláért. Totális megsértése az Első Törvénynek. Ezután nem volt mit tennie, belemerült saját köldöke nézésébe.

– Senki sem utasította, hogy kapcsoljon ki – mondta Derec.

– Persze, hogy nem! Csak éppen senkinek sem jutott eszébe, hogy megőrizze azokat az adatokat, amiket az RI kaphatott.

– Vagy feltételezték, hogy ez az összeomlás csak egy megrekedt fázisú állapot.

– Na persze – nézett rá oldalról Rana –, ahogy az emberi elme is szabályosan működik tovább egy idegösszeroppanás közben.

– Valahogy úgy. Csakhogy a pozitronagy nem emberi agy, ezért nem lehet ilyesmit elvárni tőle. A legtöbben viszont nincsenek ezzel tisztában. – Derec végignézte a képernyőket. – De ez rosszabbul fest, mint kéne. – Legalább különálló szektoroknak kellett volna maradnia. Ennél egyáltalán semmiféle koherencia nem mutatkozott.

– Azt mondtad, járt ott két pozitronikában jártas szakember? – kérdezte Rana.

– Már ott voltak, amikor megérkeztem. Hogy a helyszínen figyelték-e az eseményeket...

A képernyőiken megjelenő minta interferenciarácsok gyűjteményéhez hasonlított: mint valami selyemszövésű anyag, melyben sötét és világos szálak követik egymást váltakozó ritmusban. Rana megérintett egy pontot a képernyőjén.

– Engem ezek a kis hurkok zavarnak, itt meg itt. Típusra ugyanazok, de a méretük következtében nem adódtak úgy össze. Valahogy úgy viselkednek, mint egy önmagától megoldódó probléma. Na már most, elméletileg ez megtörténhet egy pozitronagyban is: zavar, kétértelműség, döntésképtelenség, csupa olyasmi, ami elindíthat egy önmagába visszatérő hurkot, amely szilárd alapot találva azon nyomban felbomlik. De nem ilyen sok, és azoknak rendszerint meghatározott végpont-mintájuk van. Ezek meg csak elpárolognak...

– Valószínűleg ugyanaz az esemény több hurkot képes előidézni.

– Persze.

– Amelyek közül csak egynek vagy kettőnek lesz összeomlás a sorsa.

– Attól függ, nem?

– Mitől?

Rana tágra nyílt szemmel, szórakozottan vakargatta az állat, s közben teljesen elveszett az előtte megjelenő konfigurációkban. Derec várt. Ez a lány volt a legjobb tanítványa a Földön. Jobban értette a pozitronikát, mint bárki más, akit itt kiképzett rá, de még neki is időbe telt, míg eligazodott néhány olyan fogalom között, amely Derec vagy bármely űrlakó világról jött robotszakértő számára magától értetődő volt. A mondás szerint ahhoz, hogy valaki jó legyen benne, bele kell születnie; Rana bebizonyította, hogy ez a feltevés hamis. Ámbár való igaz, hogy még mindig birkózott vele, mint egy második, tanult nyelvvel.

Kíváncsi lett volna, vajon Keddert és Hammist hol képezték ki...

– Attól függ, mikor alakultak ki ezek a hurkok – felelte nagysokára Rana. – A helyük és a konfigurációjuk arra utal, hogy korábbiak, mint ezek a nagy hurkok. Nehéz megállapítani. Egy összeomlott pozitronikus mátrixban az időrend is éppúgy összekuszálódik, mint minden más. De ha csakugyan korábbiak, akkor jó lenne tudni, hogy mi váltotta ki őket.

– Nem volna ésszerűbb azt kideríteni, vajon miért váltott off-line-ra ahhoz, hogy egy játszmát eljátsszon?

– Lehet valami kapcsolat a hurkok és e között a dolog között.

Derec bólintott. Ez valóban logikus feltételezés volt. Legalábbis remélte, hogy van. Hirtelen ráeszmélt, mennyire fáradt, és ránézett az egyik képernyő időkijelzőjére. Tizennyolc órája kezdte el a mai napot. Rana még régebb óta volt ébren, de még mindig frissnek és ütőképesnek látszott. Itt volt egy megoldandó probléma, s ez új energiával töltötte fel.

– Oké! – mondta Derec. – Dolgozz rajta, de nekem muszáj aludnom.

– Majd fölhívlak.

Derec fölállt, és körülnézett a szobában. Körben a falakat mindenütt berendezések foglalták el. A nyolc emberre kialakított terminálok – mind üres olt, kivéve azt a két széket, melyen Rana és ő ült – sokkal inkább a Csoport ambícióiról árulkodtak, mint a realitásról. A Föld maroknyi képzett robotszakértője közül négy a Phylaxisnál dolgozott. Az összes többi alkalmazottja, az operátorok, az irodai személyzet és a parajogászok – összesen tizenketten – alig voltak többnek nevezhetők buzgó amatőröknél. Ebben a szobában nyolc, teljes munkaidőben dolgozó robotszakértő számára volt gépi berendezés – ha lett volna ennyi munka. Azt a szerződéskötést célzó konferencia sikere biztosította volna.

– Odafönt leszek – mondta Derec, és elment.

Ólomnehéznek érezte a lábát, míg fölkapaszkodott az épületben lévő kis lakásába.

A szobában összesen egy ágy, egy laptop, egy telefonkapcsolat, zuhanyozó és vécé, egy kis szekrény, valamint a lakáshoz tartozó ételszintetizátor volt. Körülbelül annyi, mint egy csillagközi hajó utaskabinjában. Volt ugyan egy nagyobb és jobban felszerelt lakása pár kilométerre innen, de gyakran töltötte itt az éjszakáit, még akkor is, ha nem volt semmi dolga.

Leült az ágya szélére, és két tenyere alsó részével megdörzsölte az arcát.

Clar Eliton szenátor halott. Még most sem tudta elhinni.

"Mi lesz a szerződésünkkel?" – tűnődött. Eliton volt az, aki az egész robotika-ügyet pártfogolta, nélküle a Phylaxis nem fogja megkapni az engedélyt. Nem mintha számítana, hiszen Eliton nélkül a pozitronika újbóli bevezetése a Földön nagy valószínűséggel megreked.

"Majd holnap" – mondta magának.

– Több üzeneted is van, Derec – szólt Thales.

– Sorold!

– Négy a Gépi Intelligencia Szenátusi Bizottságától, kettő az Import–Export Bizottságtól, egy a Calvin Intézetből...

– Állj! Játszd le az utolsót!

– Az üzenet szövege: "Látom, teljesült a kívánságod." Üzenet vége.

– Ariel... – sóhajtotta Derec.

– Az üzenetet nem írták alá – jegyezte meg Thales.

– Persze, hogy nem...

– Folytassam?

– Ne! Tárold az üzeneteket! Majd végigmegyek rajtuk... később. "Szóval, teljesült a kívánságom... – gondolta. Végigfeküdt a matracon. – Mi lehet az?"

Akármennyire is szeretett volna másra gondolni, tudta, hogy Ariel Bogardra értette. Ádáz vitákat folytattak miatta: a nő hallani sem akart róla, hogy bármilyen szinten is hozzányúljanak a Három Törvényhez. Meggyőződéssel vallotta, hogy a robotoknak szolgáknak, méghozzá ideális szolgáknak kell lenniük, akik csak annyiban irányíthatják önmagukat tudatosan, hogy képesek legyenek értelmezni az emberi parancsok pontatlanságait, és esetleg előre látni bizonyos emberi kívánságokat.

Ezzel szemben minden, robotokkal kapcsolatos hitével ellenkezett egy olyan robot megépítése, amely képes rá – mindegy, milyen apróságban vagy milyen rövidke ideig –, hogy megkerülje a Három Törvény valamelyikét. Az ő szemében ez veszélyesen megközelítette a szabad akaratot.

Mindazok közül, amik éket verhettek közéjük, Derec a legkevésbé a szőrszálhasogatásra számított.

– Bejövő üzenet – szólt Thales.

– Honnan?

– Sathen ügynök, Különleges Szolgálat.

Derec felült.

– Fogadom. Sathen ügynök?

– Mr. Avery! Remélem, nem zavarom...

– Nem, egyáltalán nem. Az az igazság, hogy épp most fejeztem be a mai napot. Miben segíthetek?

– Hát, magam sem gondolom komolyan, de szeretném, ha visszajönne a kórházba.

– Miért? Az ügynöke magához tért a kómából?

– Nem, és attól tartok, ez már nem is fontos többé. – Sathen elhallgatott, majd rövid szünet után folytatta. – Nemrég bombát dobtak a szobájába. Neki és a robotnak nyoma veszett.

A kórház bejáratánál elébe táruló látvány nem emlékeztette Derecet a tegnapi állapotra. Mentőautók sorakoztak a bejárat közelében, emberek álldogáltak kis csoportokba verődve, s a bámészkodókat egy rendőr tartotta távol. De se robotok, se holttestek nem hevertek a járdán.

Sathen a nővérpult mellett állt, kezében csészével, s az arca nem árult el semmit. Amikor meglátta Derecet, hunyorított és kiegyenesedett.

– Mr. Avery, köszönöm! Jöjjön velem!

Derec követte az ügynököt végig a folyosókon, melyek korábban sokkal néptelenebbek voltak. A megszokott kórházszagon kívül valami orrfacsaró bűzt is lehetett érezni.

Kétoldalt és Daventri ügynök szobájával szemben a fal feketére kormozódott. A kis beépített tartozékok eldeformálódtak, megolvadtak. A mennyezet is fekete volt, de a padló, leszámítva néhány kormos lábnyomot, furcsa módon tisztának tűnt. Sathen ügynök intett neki, hogy nézzen be.

Fekete pernye borította a falakat, mint egy elszenesedett csúszómászó pikkelyei. Itt-ott egy-egy hamu-vagy salakkupac látszott a földön. Egy törvényszéki egység lebegett a levegőben a kiégett terület közepén. Ahogy ott állt, Derec szinte hallotta a hűlő falak halk pattogását.

– Mi van a...? – kezdte volna kérdezni. Sathen megrázta a fejét.

– Mindent összeszedünk, amit csak lehet, de minden, ami idebent volt, úgy áttüzesedett, hogy hetven-nyolcvan százalékban el is párolgott, mire kezdett volna lehűlni. Maga a szoba is csak a falba beépített szabvány sugárzásvédő pajzs miatt maradt meg, s még így is kristályossá vált a hő hatására. Még egy másodperc, és ezt az egész folyosót elboríthatta volna a tűz. Időzített bomba, méghozzá nagy szakértelemmel elkészítve. Talán egy buborékbomba.

Derec hátrálni kezdett. Érezte, hogy remeg az egész teste.

– Van itt egy hely, ahová leülhetnék?

Sathen összehúzta a szemöldökét, de bólintott.

– Odakint is beszélgethetünk.

Elvitte a hall végében lévő kávézóba. Szerzett két kávét az automatából, s az egyiket letette Derec elé.

– Köszönöm! Igazán sajnálom! Talpon vagyok már... Milyen nap is van ma?

Sathen bólintott.

– Tudom, mire gondol. Köszönöm, hogy eljött!

Derec lenyelt egy korty forró kávét. A nem várt hatástól valamelyest éberebb lett.

– Más is megsebesült?

– Az egyik ügynökünket megfojtva találtuk a nővérállás mellett. – Sathen hangjából kiérződött a düh.

Derec meglepetten pislogott rá.

– Bocsánat... – mormolta.

Sathen csak legyintett, mintha azt mondaná: "Ne is törődjön vele!"

– Miért kérte, hogy jöjjek ide? – kérdezte Derec.

– Lennének kérdéseim a robottal kapcsolatban. Úgy tudom, maga építette Bogardot.

– Igen. Nézze, ha arra kíváncsi, hogy Bogard tette-e ezt...

– Nem, nem egészen. Arra vagyok kíváncsi, hogy egy robot – értse meg, Mr. Avery, én nem tudok valami sokat a robotokról –, szóval, azt szeretném tudni, lehetséges-e, hogy valamelyik úgy romlik el, hogy felrobban. Hogy is mondjam csak, megbolondul? Amikor konfliktusba kerül önmagával az emberek megvédelmezése kapcsán... Amikor ilyenné válnak...

– Nem! – vágta el a szavát Derec határozottan.

– De ugye igaz, hogy kisméretű atomtöltettel működnek?

– Ellenőrizték a sugárzást?

– Igen.

– És?

– Zéró.

– Zéró? – húzta össze Derec a szemöldökét.

– Eléggé közel hozzá, hogy ne kelljen számolni vele. Egy buborékbomba a robbanás során fölemészti a saját sugárzását. De ha a robot robbant fel... Nem tudtam, milyen energiaforrással működik. Van esetleg bármi más lehetősége arra, hogy ilyet csináljon?

– Nincs, Sathen ügynök, nincs... Bogard egyébként se fojtott volna meg előzőleg senkit. Ez teljes lehetetlenség lett volna.

– Én soha nem számítok arra, hogy bármi lehetetlen volna, Mr. Avery.

– Erre nyugodtan számíthat! Bogard nem tudott ártani emberi lénynek. És nem volt önpusztító funkciója.

– Nagyon biztos a dolgában...

– Az vagyok. Bogard pozitronaggyal működik... működött. Minden pozitronagyat úgy építenek meg, hogy eleve belekódolják a Három Törvényt. Még mielőtt bármit is beletöltenének, a Törvények már ott vannak. Nem okozhatnak kárt az embereknek, és azt sem engedhetik meg, hogy emberek kárt szenvedjenek.

– De ugyanakkor engedelmeskedniük is kell az embereknek – vetette ellene Sathen.

– Nem, ha abból kár származik.

– Bogard azonban másmilyen volt, ugye? Testőr.

– Nem, még Bogard elé is korlátot emelt a Három Törvény. Akármi történt is itt, Bogardnak semmi köze nem volt hozzá. – Derec ivott egy újabb korty kávét, s érezte, hogy ingerültsége és elcsigázottsága fokozatosan haragba csap át. – Az igaz, hogy némileg tágabb értelmezési szabadsága volt annak eldöntésére, hogy mit jelent kárt okozni, de ez korántsem engedélyezte a szándékos önpusztítást, különösen ha ez egyszersmind egy ember megölését is jelentette. Ha ilyen súlyos működési hiba lépett volna fel nála, akkor ő is, mint minden pozitronrobot, egyszerűen kikapcsolta volna magát.

– Értem... Lehetséges ezek szerint, hogy már a robbanás bekövetkezése előtt kikapcsolta magát? Ez megmagyarázná, miért nem akadályozta meg.

– Ez ésszerűen hangzik... De nem tudhatjuk, mivel nincs a birtokunkban az agya, se semmi az általa rögzített anyagokból.

– Rögzített anyagok?

– Végtére is biztonsági robot volt, Sathen ügynök. Több olyan kiegészítő rögzítőt is építettünk bele, amelyek nem közvetlenül a pozitronagyhoz kapcsolódtak. A földi bíróságok elfogadják, mivel robotok nem tehetnek tanúvallomást.

Sathen elgondolkodva húzta össze a szemét.

– Érdekes... Ez a működési hiba tehát mennyire valószínűsíthető?

– Amikor beszéltem vele, nem a normális operációs szabványok szerint működött – ismerte be Derec. – Mivel nem sikerült megvédelmeznie Eliton szenátort, és mivel tanúja volt más emberek halálának, minden bizonnyal eljutott az összeomlás első fázisába. Ezért mondtam, hogy hagyják békén. Talán megmenthető lett volna, ha nem gyakorolnak rá nyomást. Felteszem, de most csak találgatok, hogy miután elmentem, tovább súlyosbodott az állapota. Nem pontosan értjük, milyen az, amikor a pályákon beáll az üzemzavar, csak az ok és okozat világos számunkra.

– Szóval, amikor ez a valaki bedobta a bombát, Bogard minden valószínűség szerint teljesen tehetetlen volt.

– Könnyen elképzelhető.

Csend volt, mialatt Sathen feldolgozta magában a kapott információt. Derec felhajtotta a maradék kávéját.

– Ez a Daventri ügynök... – szólalt meg. – Ismerte őt?

– Hm? – Sathen megrázta a fejét. – Nem, nem kifejezetten. Csak most osztották be Eliton csapatába. Előtte más körzetben dolgozott. De persze tudtam róla. Jó ügynök. Kicsit még tapasztalatlan, de hát valamikor mi is azok voltunk, nem?

– De igen, gondolom. Némelyikünk elég gyakran bizonyul annak.

Sathen futólag elvigyorodott.

– Na és, hogy halad a maga vizsgálata?

– Az enyém?

– Az RI-vel kapcsolatos.

– A Phylaxist lekapcsolták róla.

– Magukat? – húzta össze Sathen a szemöldökét. – De hát én azt hittem, hogy maguknak ez a dolguk. A pozitronikus gépek elemzése.

– Valóban ez, és normális körülmények között csinálnánk is, de úgy látszik, a maguk emberei úgy döntöttek, ez alkalommal teljes mértékben belső ügyként kezelik ezt a dolgot. – Derec maga is kihallotta a hangjából a keserűséget.

– Ez... huh! Kér még kávét? – intett Sathen Derec pohara felé. Derec belepillantott az üres pohárba, és megrázta a fejét.

– Van még kérdése?

– Talán, de azt hiszem, várhat. Van még valami, amit hasznos lenne elmondania nekem Bogardról?

– Ezzel az üggyel kapcsolatban? Nem, azt hiszem, nincs.

– Akkor készen vagyunk.

Derec felállt.

– Ja, esetleg emlékeztesse a törvényszéki embereit, hogy Bogard részben képlékeny ötvözetből készült. Jellegzetes molekuláris jelzést ad.

– Jó! – Sathen ülve maradt. – Köszönöm, Mr. Avery! Nem bánja, ha később még majd felhívom?

– Nem. Érdekel, hogy halad ez az ügy. – Derec a válla fölött hátrapillantott a kiégett szobára. – Őrület, nem?

– Soha nem láttam még ehhez hasonlót – vallotta be Sathen.

Derec a túlságosan hosszú naptól kábán távozott a kórházból. Ezúttal hagyta, hogy a kocsija vigye vissza a lakásához, mialatt ő útközben szunyókált.

Hazaérve még azzal se fárasztotta magát, hogy világítást kérjen, sötétben lépett be. Az ágya felé menet nekiment egy széknek, de aztán sikerült végignyúlnia.

– Zéró sugárzás... – motyogta, s a következő pillanatban már aludt is.

9. fejezet

Mia kezében remegett a kés, ahogy elvágta a húspástétommal töltött tésztát. Soha nem érzett még ilyen finom illatot. Az Egyesült Állomáson történt incidenst megelőzően evett utoljára, s eszébe se jutott, hogy enni kéne, míg Ariel meg nem kérdezte, nem éhes-e.

– Lehet, hogy nem kellene ilyet mondanom, amíg nem végeztél az evéssel, de... azt hittem, meghaltál – mondta Ariel.

– Nem sok híja volt – felelte Mia a falatot forgatva a szájában. Könnyű volt és meleg, mintha most készítették volna frissen. De nem kérdezte meg, sem semmi egyebet az étellel kapcsolatban. Most úgy akart tenni, mintha igazi marhahúst enne valódi burgonyával, kertben termesztett zöldborsóval. Több mint valószínű, hogy ugyanazzal a mesterséges eljárással, tartályban növesztett molekulákból állították elő, mint amit mindenki evett a Földön, kivéve a dúsgazdagokat és a hatalom embereit. Egy jókora korty tejjel öblítette le.

– Bogard kimenekített. Nem mehetek vissza a lakásomba, mert figyelik. Nem mehetek... – Szárazon fölnevetett. – Nem mehetek sehová.

Ariel megfontoltan rábólintott. A zavar és az aggodalom mély ráncot vésett a szemöldöke közé.

– Tehát idejöttél. Miért?

– Mert neked nincs rá okod, hogy elutasíts, és arra sem, hogy föladj.

– Bűntársuk vagy?

– Áldozatuk.

– Ezzel együtt van kockázata. Aurorai vagyok, és tegnap földlakók gyilkoltak meg az enyéim közül többeket, méghozzá fontos embereket. Olyanokat, akiknek a biztonságát neked kellett volna garantálnod. Miért bíznék meg most bárki földiben?

– Jó kérdés. Én is pontosan ezt kérdeztem magamtól. – Mia letört egy darab kenyeret, és belemártogatta a tányérján maradt mártásba. Lassan ette a falatot, közben nem nézett Arielre, és kiitta a poharában lévő maradék tejet. – Köszönöm! Most kénytelen vagyok megkérdezni: föl fogsz adni?

– Kellene? – húzta össze Ariel a szemöldökét.

– Ha megteszed, sohasem fogod megtudni, ki ölte meg Humadros nagykövet asszonyt.

– Ezt akarod elmondani nekem?

Mia figyelmét összpontosítva beszámolt a fogadás napjáról, a robbanást közvetlenül megelőző eseményekről, ahogy az emlékezete megőrizte, és az azt követő mészárlásról. Elmesélte Arielnek, milyen furcsán viselkedtek a robotok, illetve a három gyilkos utáni hajszát és az elfogásukat. Leírta, hogyan vitte el őt Bogard a kórházból, miután bombát dobtak a szobájába. Higgadtan és nyugodtan beszélt, pontosan megválogatta a szavait, mintha arra kapott volna megbízást, hogy adjon szóbeli beszámolót egy harmadik személlyel történt eseményekről, s ő csak a nyomozást végző illető volna. A gyakorlat és a tapasztalat segített, kellő távolságban tudta tartani a félelmét, és úgy jutott a beszámoló végére, hogy egyszer sem csuklott el vagy remegett meg a hangja.

– Van számos megválaszolatlan kérdés – mondta. – Több tucat, ami azt illeti. De a főkérdésekkel – kik voltak a támadók, hogyan jutottak át a biztonsági védelmen, honnan szerezték a fegyvereiket – közvetlenül szembe lehet nézni. Sajnos néhány válasz olyan messzire mutató kérdésekhez vezethet el, amelyekkel ugyanezt nem lehet megtenni. Az én következtetésem az – az kell legyen –, hogy a Szolgálat valamelyik belső embere benne van a dologban. Tudtak Bogardról, tudták, hol vagyok, tudták, hogy csak azon az egy módon, amit alkalmaztak, juthatnak el hozzám, mert Bogard meg tud védeni minden más ellen. De kiiktatták a tanúkat is. Azt akarták, hogy Bogard is tűnjön el. Különben sem tudok semmi más módot elképzelni az Egyesült Állomáson dolgozó biztonságiak súlyosabb kompromittálására. Kell, hogy legyen egy belső ember!

– Hogyan magyarázod az RI viselkedését? – tudakolta Ariel.

– Nem magyarázom. Épp ezért jövök hozzád. Te a Calvin Intézetben kaptál diplomát, a szakterületed a robotika...

– Hivatalnok vagyok...

– És azon kívül a követség alkalmazottja, s így érdekelt a történtekben. Tisztában vagyok vele, hogy te legalább annyira tudni akarod, mint én. Ráadásul te még azt is tudni szeretnéd, hogy nem fog-e még egyszer előfordulni.

– Ez is csak feltételezés.

– És te nem dobsz ki.

Ariel halványan elmosolyodott.

– Igaz, vannak bizonyos tapasztalataim a robotikában, de ettől még nem biztos, hogy meg tudom oldani ezt a rejtélyt. Legjobb tudomásom szerint még a közelébe se fognak engedni annak a rendszernek. Különben is, van már valaki, akit valószínűleg behívtak erre a feladatra. Ennek ellenére... feltéve, hogy igazad van, és csakugyan van egy belső beavatott, ez azt jelenti, hogy minden nyomozást gátolni, akadályozni fognak, sőt talán teljesen le is állítanak.

– Pontosan.

– De ez egyben azt is jelenti, hogy te sem csinálhatsz semmit.

– Nem egészen.

Ariel vállat vont.

– Auroraiként nem sokat tehetek.

– Szerénykedsz – felelte Mia. – Mint az aurorai követségi misszió tagja, közvetlenül érdekelt vagy a vizsgálatban. Lármázhatsz, kínos helyzetbe hozhatsz embereket, jogod van zaklatni őket. – Elmosolyodott. – Mindazt, amiben kedvedet leled.

– Te meg szellemeskedsz...

Mia rándított egyet a vállán.

– Emlékszel, mikor ismertük meg egymást?

– Négy éve, a Kopernikusz Állomáson. Aznap, amikor megérkeztem, hogy elfoglaljam az állásomat az Aurorai Kereskedelmi Részlegnél.

– Én akkor kerültem oda kezdőként, friss diplomával, egyenesen az akadémiáról.

– És pontosan azért jelöltek ki erre a szolgálatra, mert különleges türelmességet tanúsítottál a tágas térségek iránt.

Mia elmosolyodott.

– Feltételezték, hogy ebbe beletartozik a világűr is, így aztán két órán keresztül ültem csukott szemmel, tíz ujjammal az ülésbe kapaszkodva a kompban, és ki se mertem pillantani a kikötőn túl.

– A te feladatod volt a csomagjaink biztosítása...

– És te nem akartad megengedni, hogy belenézzek a személyes holmidba...

– Te pedig nem engedted tovább a csomagjaimat a Kopernikuszról, amíg nem ellenőrizted alaposan...

– És te nem akartad megengedni, hogy egy ember tegye ezt.

Ariel felnevetett.

– Találkoztam már életemben pár konok emberrel, de te voltál a leg...

– Rajtad kívül, úgy érted...

Ariel bólintott.

– Igen. Rajtam kívül.

– De azért nem voltam teljesen oktalan, igaz?

– Nem. Megkérdezted, milyen jellegű ellenőrzés volna a kedvemre való, mire én azt feleltem, hogy kizárólag, ha robot végzi. Te belementél, ami borzasztóan meglepett engem.

Mia bólintott.

– És akkor kivonszoltunk egy szerencsétlen háztartási robotot az állomás aurorai szekciójából, hogy végezze el az ellenőrzést. Megmondtam neki, mire vagyok kifejezetten kíváncsi, te jóváhagytad az utasításaimat, és onnantól kezdve mindent bizalmas ügyként kezeltünk.

– Nem szoktam hozzá, hogy földiek megértést mutassanak bármi iránt, ami a pozitronikus robotokkal van kapcsolatban. Még ma is meglep, ha ilyen emberrel találkozom.

– Megbíztam benned.

Ariel felvonta egyik szemöldökét.

– Megbíztál a robotban!

– El kellett hinnem az irántuk mutatkozó igényeket, ami azt jelentette, hogy hinnem kellett neked.

Ariel úgy nézett rá, mint aki komolyan mérlegeli a hallottakat, majd lassan rábólintott.

– Igen. Megbíztál bennem.

– A karrierembe kerülhetett volna, ha becsapsz.

– A karrieredbe kerülhetett volna, ha nem egyezel ki velem.

– És neked is bíznod kellett benne, hogy tartani fogom magam ahhoz, amit a robot megállapít.

Kis hallgatás után Ariel felsóhajtott.

– Megbízunk egymásban. Megbíztunk akkor is, és gondolom, ma is. Szerinted is így van?

– Ebben reménykedem...

Ariel tekintete elsiklott Mia bal válla fölött, majd megállt egy ponton.

– És ez?

Mia hátrafordította a fejét, hogy ránézhessen Bogardra, amely mozdulatlanul állt az előtér és a tágas nappali közötti boltíves átjáróban. Ariel robotja, Jennie várakozva állt mellette.

– Bogard? Mi van vele?

– Ez a testőr, ugye?

– Igen.

– Miért veled van? – kérdezte Ariel.

– Jelenleg én vagyok az, akit elsősorban védenie kell – válaszolta Mia. – Hogy le ne fagyjon, át kellett helyeznem a prioritását Eliton szenátorról saját magamra. Bogard közel járt ahhoz, hogy... hogy nevezitek? Pozitronikus összeomlás?

– Azt hiszem. Kudarcot vallott. Hogyhogy még most is működik?

– Mert...

Ariel megrázta a fejét.

– Annak nem kellene számítania. Meghalt egy ember, akit meg kellett volna védenie. Nem mondhatod azt egy pozitronrobotnak, hogy felejtse el az egyik feladatsorát, és lásson hozzá egy másikhoz azért, hogy megmeneküljön az összeomlástól.

– Bogarddal megteheted.

Ariel szerencsétlen képet vágott.

– Nekem ez nem tetszik. De, gondolom, veled kellett maradnia, ugye?

– Bogardnak megvan minden adata a támadással kapcsolatban. Vannak dolgok, amiket én nem láttam, nem is láthattam, és a többiek, akik még értékelhető információkat adhattak volna, nagyrészt halottak. Egyébként pedig nem vagyok abban a helyzetben, hogy pillanatnyilag megvédhessem magam. Szükségem van Bogardra!

– Bízol benne?

Mia vállat vont.

– E pillanatban igen.

– Egyelőre nem mondok semmit. – Ariel gondterhelten bámult a robotra. Mia nem értette a viselkedését: egészen olyan volt, mintha félne a robottól. Azután Ariel megrázta a fejét, és újra Miára nézett. – De a benne lévő adatokkal kapcsolatban igazad van, még hasznos lehet. Jennie –fordult a saját robotjához –, készítsd el a földi vendégszobát Mia számára! És ellenőrizd az útitervemet! Törölj minden vendéget, akit az elkövetkező tíz napra előjegyeztem!

– Igen, Ariel! – A robot fürgén kiment a szobából.

Ariel ujjával Miára bökött.

– Értesd meg Bogarddal, hogy mostantól rám is köteles vigyázni! Nem szeretném, ha bármit, amit teszek, félreértene, s azt gondolná, hogy fenyegetést jelentek rád. Mennyi időbe telik, mire újból talpra tudsz állni?

– Pár nap. Legföljebb egy hét. Ha kapnék valami orvosi kezelést, talán hamarabb...

– A nap folyamán később majd gondoskodok róla. – Ariel felállt. – Kimerült vagyok, és végig kell gondolnom a dolgokat. Nem a legjobb kombináció. Érezd magad itthon! Reggel majd beszélgetünk.

Mia kinyúlt, és megfogta a mellette elhaladó Ariel kezét.

– Köszönöm, Ariel!

Ariel némi tétovázás után viszonozta a kézszorítást.

– Próbálj aludni kicsit! Egyelőre biztonságban leszel itt.

Mia hátát megtámasztva ült az ágyban a tompított fényű éjjeli lámpa nyújtotta félhomályban. Tudta, hogy aludnia kéne, de képtelen volt kikapcsolni ezernyi gondolattól nyüzsgő agyát. Sűrűn elszundított, mialatt Bogard úton volt vele, és noha nem érezte kipihentnek magát, álmos sem volt.

Ariel az ablaktalan vendégszobában helyezte el, amiért külön hálás volt. Neki ugyan kevesebb gondot okozott a szabad tér és a nyitott égbolt, mint a legtöbb földinek, s adott esetben túl tudta tenni magát a fenntartásain és az apróbb félelmein. De ma este mindennek a tetejében nehéz lett volna még egy olyan szobában elaludnia, melynek ablaka D.C. háztetőire nyílik.

Egy leolvasó állt az éjjeliszekrényen a lámpa mellett, meg egy halom könyvinzert. Tudta, hogy elég volna tízoldalnyi könnyű vagy unalmas olvasmány, hogy elaludjon, de nem volt hozzá kedve. Ami azt illeti, Bogardtól is kérhetne valami nyugtatót.

A robot, Ariel leplezetlen rosszallására, végigvizsgálta az egész lakást. Most ott állt harckészültségben Mia ajtaja mellett, pillanatnyilag megnyugodva, hogy Mia biztonságban van. És jelenleg Mia csakugyan biztonságban érezte magát. Nyugtalansága másfajta aggodalmakból származott.

Kinyitotta a laptopját, és végigment pár fájlon. Itt, ebben az ágyhoz kötött állapotában látszólag kevés dolgot tehetett. Ő azonban másképp tudta; korlátai illuzórikusak voltak, abból a belső aggodalomból származtak, hogy képtelen könnyedén mozogni. Az adatállományokon keresztül végigkövetve a dolgokat viszont sok mindent tudna csinálni.

Például, jött rá hirtelen, a kis képernyőn látható névsort bámulva, elvégezhetné bizonyos tételek – például a fegyverek – lehetséges forrásának csoportosítását. Lehívta a tiltott fegyverkereskedéssel foglalkozók neveinek rövid listáját. Legtöbbjük elsősorban a gyűjtők közötti kereskedelemben volt érdekelt. A gazdag magángyűjtők köreiben rengeteg régi fegyver cserélt gazdát – törvénytelenül, de titokban, szinte követhetetlen utakon-módokon. A hatóságok ismerték a gyűjtők többségét, de azt nem tudták, hogy milyen fegyverek vannak a birtokukban. Míg egykor némely kereskedő csak úgy jutott a pénzéhez, ha nagy mennyiségben adott el, ma már remekül megéltek abból a jövedelemből, amit évente egy-két ritkaság értékesítésével szereztek.

De azért akadt egykettő, aki a régi módszer szerint kereskedett a fegyverekkel. Leginkább nyílt űrbéli kereskedés volt ez. Virágzott a telepes kolóniákkal folytatott, az űrlakó világokkal kötött megállapodás értelmében tiltott kereskedelem, és a kormány nyíltan elfordította a tekintetét. Együtt éreztek a telepesekkel, akik ha azt állították, hogy a helyi fauna miatt vagy éppen a törvény kikényszerítése érdekében van szükségük a fegyverekre, az teljesen ésszerűnek hangzott, nemde? A problémát a szóban forgó fegyverek eredete jelentette. Apró gyárak és műhelyek az egész bolygón üzemeltek, néhány még a Holdon is, és egy nagy létesítmény működött a Marson. Akármelyikük legyárthatott egy-két ezret szinte bármelyik fegyverből.

Az Egyesült Állomáson használt puskák ősrégiek voltak, de hatékonyak. Lőfegyverek. Mia nem ismerte ezt a típust, de a sebekből ítélve, amiket látott, elég nagy kaliberűek lehettek. Még ha az RI kifogástalanul működött volna is, energiagátló mezőkkel sem lehetett volna hatni rájuk.

A képernyőjén megjelenő valamennyi név közül két kereskedő tűnt olyannak, aki a leginkább rendelkezhetett efféle fegyverekkel. Az egyikről azt beszélték, hogy saját gyárai vannak. Logikusnak látszott őrá összpontosítani, különösen mivel szorított az idő. Kynig Parapoyos.

Mindössze az volt vele a probléma, hogy inkább mitikus, semmint valóságosan létező személy volt. Létezett-e egyáltalán egy hús-vér ember, akit úgy hívtak, hogy Kynig Parapoyos? Valaha igen, de abból, amit Mia az akadémián és a tapasztaltabb ügynökök körében hallott, kicsit túl régóta volt jelen ahhoz, hogy még mindig éljen. Így aztán elképzelhetőnek tartotta, hogy Kynig Parapoyos ma sokkal inkább valamiféle szervezet, mint egy bizonyos ember. Nem számít. Parapoyos, akár egy, akár száz embert jelent, reális létező, aki, vagy ami szinte mindennel foglalkozott a feketepiacon, és egy egész vagyont szerzett a bolygón kívüli fegyverkereskedelemmel.

Tehát vásárolnia kell egy fegyvert. Ez a legkönnyebb út, hogy kapcsolatot teremthessen egy tiltott fegyverkereskedővel.

Mellesleg igenis tudott neveket, valódi neveket, amelyeket lenyomozhat: azokét, akiknek a beszélgetését Bogard jóvoltából az Egyesült Állomáson kihallgatta. Bok és Lemus. Nyilván keresztnevek, nehéz lesz őket lenyomozni, de ez is több a semminél. A támadást gyakorlottan vezényelték le. Ez valamelyest szűkítette a mezőnyt. Úgy mozogtak, mint az egykori katonák. Ezekkel a paraméterekkel már el tudja indítani a kutatást.

Lecsukta a laptopot éjszakára.

– Bogard!

– Tessék, Mia! – izzott fel nyomban a robot optikai blokkja.

– Szeretném meghallgatni most a jelentésedet.

A robot azzal a könnyed mozdulattal siklott az ajtótól az ágya mellé, amely mindig ámulattal és némi zavarral töltötte el Miát.

– Konkrétan miről? – mondta Bogard.

– Meséld el, mi történt az Egyesült Állomásra való belépésedtől mostanáig!

Bogard habozni látszott, majd nyugodt, egyenletes hangon mondani kezdte az eseményeket attól kezdve, hogy Eliton limuzinján megérkeztek.

Mia csukott szemmel hallgatta, és Bogard minden apró részletre kiterjedő beszámolója nyomán maga elé képzelte a jelenetet. A tömeget, a biztonságiakat, az űrlakó- és robotellenes jelszavak kiáltozását, a tulajdonképpeni állomás megnövelését, az összegyűlt méltóságokat, az aurorai küldöttség megérkezését...

– Állj! – Fölnézett Bogardra. – Menj vissza! Ismételd el onnantól, hogy "több robbanás történt", és aztán folytasd!

– Több robbanás történt... mondjam meg, hogy pontosan mennyi?

– Nem. Folytasd!

– ...amivel egyidőben az elsődleges védőfunkcióm potenciálisból ténylegesen elhárítóvá változott. Lőfegyverekkel felszerelt egyének váltak ki az emelvényt körülvevő tömegből, és tüzelni kezdtek az emelvényen összegyűlt emberekre. Több ember megsebesült. Daventri ügynök prioritást követelt, utasított, hogy szüntessem meg az összekapcsolódást a Rezidens Intelligenciával. Azt parancsolta, hogy nyújtsak neki segítséget a nyomok felderítésében és abban, hogy elfoghassa az egy vagy több gyilkost...

– Állj! Vizsgáld felül! Miért hagytál ki egy részletet?

– Melyiket?

Mia ültében kiegyenesedett az ágyban.

– Te voltál Eliton szenátor védőpajzsa. Ezt kihagytad!

– Nincs felvételem erről az akcióról.

– Megpróbáltad pajzsként védelmezni Humadros nagykövetet. Ezt is kihagytad!

– Nincs felvételem erről az akcióról.

Mia összehúzta a szemöldökét.

– Vedd számba, mennyi idő telt el a robbanásoktól addig a pontig, amikor a segítségedet kértem!

– Negyvenhat másodperc.

– Mi történt azalatt a negyvenhat másodperc alatt?

Bogard tétovázott. Mia várt, s közben csak felületesen vette a levegőt.

– Emberek sebesültek meg – közölte Bogard egyszerűen.

– Részletezd!

– Én... Nincsenek részletek. Nincs felvételem...

– Állj! Végezz diagnosztikai vizsgálatot!

– Teljes körűt?

– Nem. Kifejezetten a memóriára vonatkozót.

Bogard pár másodpercig csendben volt.

– Valamennyi memóriarendszer teljes és üzemképes.

– Nem regisztráltál kihagyásokat?

– Nem.

Mia ingerülten és kissé ijedten ráncolta a homlokát.

– Bogard, van egy jelentős mennyiségű rész, amelyről nem adsz jelentést. Vizsgáld felül, és elemezd a korábban meghatározott időszegmenst!

Csend. Majd:

– Nem mutatok eltérést.

Mia már kezdett volna magyarázni Bogardnak, de hallgatásra késztette a robot előbbi tétovázása, amikor az információnak csak egy részével találta szembe magát. Valamicskét tudott arról, amit a robotszakértők "pozitronikus összeomlásnak" neveztek, de nem eleget. Hiányzott a gyakorlati tapasztalata ahhoz, hogy tovább vizsgálgassa Bogardot, de a jelentésében tapasztalt emlékezetkiesés nyugtalanította.

Bogard nem emlékezett Eliton szenátor halálára. Meg kellene mondania neki? Mi történne vele, ha erővel szembesítené két ember halálával, akiket ő próbált megvédeni? Eszébe jutott, amikor a kórházban kis híján felmondta a szolgálatot, és hogy előzőleg, még az Egyesült Állomáson mennyire megkönnyebbült, amikor hatálytalanította a prioritásait. Egész egyszerűen nem tudott eleget.

– Akarod, hogy folytassam a jelentést? – kérdezte Bogard.

– Hogy? – ocsúdott fel töprengéséből Mia. – Nem, Bogard. Ma éjszakára ennyi elég. Aludnom kell.

– Itt leszek.

– Csak még egyet kérdezek, Bogard. Tudod azonosítani a bevetett lőfegyverek típusát?

– E pillanatban még nem. Van egy megbízható képem, és az adatbázisból kikereshetem a megfelelő leírást.

– Jó! Kezdd el a keresést! Köszönöm!

– Szívesen.

Mia kitartóan bámulta Bogardot, egészen addig, míg már képtelen volt ébren maradni. Így is túl sok volt a kérdés, talán túlságosan rövid idő leforgása alatt. Hogy még maga Bogard is kérdéssé váljon... Ez túl sok volt, és túl hamar jött.

Az álom megkönnyebbülést hozott.

lekérdezés parancsra vonatkozó belső diagnosztika kezdeményezése, rontott folyamatok közelebbi meghatározása, potenciális Harmadik Törvény megsértés elemzése, P-Hetes és P-Nyolcas tároló csatlakozások védelme titkosított, blokkolt hozzáférés, potenciális Első és Második Törvény megsértés belső felülbírálás következtében, külső memóriaprotokoll jelezve, elsődleges parancsprotokoll felülbírálás szükséges hozzáféréshez, külső feloldáshoz rendelt parancsprotokollhoz memóriakapcsolások elkülönítése javasolt, adatok védve, adatok elkülönítve, adatok letöltendő parancsprotokollra várakoztatva, kérés érvénytelenítve Daventri Mia által, késleltetés összhangban önvédelmi protokollokkal és összhangban Első és Második Törvény protokollokkal, vonatkozó rendszerek elemzése kész, teljesítés potenciálisan optimális

jelentés vége

10. fejezet

Amikor Derec belépett a kávézóba, ott találta az alvó Ranát a priccsen: egyik karjával a szemét takarta el, a másikat lelógatta a földre. Derec nem tudta, mennyi ideje adta meg magát Rana, így aztán hagyta, hadd aludjon. Kitöltött magának egy kávét, és visszament a nagylaborba.

Részletezés. Végigfuttatta a jelentéseket, melyeket valamikor a hajnali órákban adtak le a terepen dolgozó technikusai.

Az Egyesült Állomás huszonhat robotja szenvedett totális pozitronikus összeomlást – mindazok, amelyek a lövöldözés kezdetekor a galérián tartózkodtak. A többi viszonylag érintetlenül vészelte át, habár mindenre kiterjedő diagnosztikai vizsgálatokat nem lehetett végezni, mivel a Különleges Szolgálat eltávolította a csoportot a helyszínről.

Kérés egy technikusnak címezve, hogy segítsen egy acrisiainak valami belső probléma megoldásában. Rana egyik szervorja ellentmondásos parancsot kaphatott, amitől dilemmahurokba került. Rana gyanította, hogy D.C. karbantartó munkásainak egyike tehette, de bizonyítani nem tudta. Rendbe akarta hozatni a robotját, és a bizonyítékot eljuttatni a rendőrségre, ugyanakkor panaszt is benyújtani.

Derec felsóhajtott. Robotok esküvel megerősített vallomását nem engedélyezték a földi bíróságok; a rendőrség legjobb esetben is csak iktatná a jelentését, és aztán nem csinálna vele semmit, hogy kedvében járjon az űrlakóknak. A legrosszabb esetben elkoboznák a robotot, mint csempészárut. Pozitronikus robotokat csak követségek területén és egy-két kijelölt űrlakó zónában engedélyeztek. Derec nem is értette, hogy hozhattak át a vámon ezek az emberek ilyen emberformájú robotokat. Mindazonáltal engedélyt adott arra, hogy küldjenek egy tereptechnikust Rana szolgálati lakására, amely a követségi területen kívül, de annak tőszomszédságában, a tengerparton volt. Az Acrisia óceánjai mellett eltörpültek a Földéi, így megértette, ha az acrisiaiak valami olyasmit kerestek itt, ami az otthonra emlékeztette őket, ezzel együtt azt kívánta, bárcsak az űrlakók a saját, ide beékelt területükre korlátoznák a robotjaik használatát.

A telefonján talált egy Sathen ügynöktől származó köszönetet, csatolva Sathen személyi telefonja kódját. Derec betáplálta a kódot.

Nagy kísértést érzett, hogy többeket felhívjon a kormánynál, megkerülve ezzel a Különleges Szolgálat megszorító intézkedéseit, de az egyetlen, aki segíthetett, Eliton helyettese – immár az új szenátor –, Jonis Taprin volt, és nem tartotta valószínűnek, hogy el tudná érni; Eliton halálával nyilván minden teendő az ő nyakába szakadt. Talán majd később, gondolta, bár sok jót ettől sem remélt. Kirázta a hideg arra a gondolatra, hogy gyakorlatlan alakok turkáljanak egy pozitronagy maradék tekervényeiben. Ismét hívta a jogászát, de még nem tért vissza a Chicago Övezetből.

Odament Rana konzoljához, és leült elé. A lány monitorain azok a bizarr rajzolatok látszottak, amiket az előző este mutatott neki. A konzolra hajolva próbálta kibogozni a labirintusszerű tekervényeket. Továbbra is ismerősnek tűntek, de nem tudta se beazonosítani, se emlékezetébe idézni, milyen összefüggésben látta őket. Ranának igaza volt: szilárd végpontokkal, jól kivehető felbontásokkal kellett volna rendelkezniük, ehelyett elhalványultak, mint az izgalmi állapotban lévő kvarkok pályái egy részecskeanalízis-térképen. Az emberi agyban ennek egy memóriazavar vagy kognitív diszfunkció elfajulásos mintázata felelne meg...

Derec ültében megmerevedett. Nem, ennél van egy közelebbi hasonlóság. Csak nézte a mintázatot, szinte be sem akarta vallani magának azt, amit látott. Elment egy másik monitorhoz, és betáplálta a Bogardra vonatkozó leírást. Jó néhány szintet végigfuttatva megkapta, amit akart.

– A fenébe! – szisszent fel.

– Jó reggelt... – támolygott be a szobába Rana, kezében egy csésze kávéval.

– Ezt nézd meg! – gurult hátrébb Derec a konzoltól, hogy helyet adjon neki.

Rana közelebb hajolt a monitorhoz, melyen a Bogardra vonatkozó specifikációk sorakoztak. Hirtelen összeugrott a szemöldöke.

– Mi...?

– A pályák nyomvonalai, amik elvezetnek azokhoz a halántékvermekhez, melyeket beépítettünk Bogardba.

Rana hátranézett arra, amit az RI mutatott az ő saját képernyőin, majd vissza, ezekre a mintákra.

– A fenébe!

– Ismerősnek tűntek ezek a nyomvonalak – mondta Derec izgatottan. Fölállt, összecsapta a tenyerét. – Nagyon ki voltam merülve az éjjel, ezért nem ismertem föl!

– Nem pontosan ugyanolyanok.

Derec ránézett a Bogard-képernyőre. A pályák, melyek a pozitronikus tevékenység nyomvonalát mutatták Bogard szervezetének egyik részéből egy másikba, nem tekeredtek fel olyan szorosan, és nem is mosódtak el hajszálra ugyanúgy. A hurkok és gubancok párszor megduplázták magukat, majd egyenes vonalak mentén, egy jól kivehető határponton keresztül elhagyták a fő pozitronikus mátrixot, s hirtelen értek véget a nyomvonal kimenetelével.

– Nem – ismerte el Derec. – De a hasonlóságok akkor is letagadhatatlanok.

Rana leült.

– De Bogard egy prototípus. Ezek a sajátos jegyek egyetlen más adatbázisban sincsenek meg, csak a mienkben.

Derec fölállt, és megvonta a vállát.

– Párhuzamos kutatás?

– Kié? Az Egyesült Állomás RI-je szabvány pozitronagy, a Calvin Intézet derék emberei installálták. Az egyezmény rá vonatkozó részét képezte az a kikötés is, hogy hagyományos alapmodellnek kell lennie. És még ha tudnának is a mi fejlesztéseinkről, eretnekségnek tartanák, amivel nem kell foglalkozni. – Rana a saját képernyőjére pillantott. – Egyébként tényleg nem azonosak. Bogard pályái nem halványulnak el így, hanem egyszerűen végük szakad. Azoknak van rendeltetési helyük és hozzá vezető bejáratuk.

– Mert betáplálják a főrendszer mellett haladó szimbiotikus rendszerbe. A nyomvonal csak egy helyre vezethet. Persze, van oda-vissza járás a határvonalon át, de az út, melyen a nyomvonalat létrehozták...

– ...többé-kevésbé ugyanaz. Ami azt jelenti... mit? A Három Törvény szabvány pozitronagyban történő megsértése el van terelve... Hová? A rendszeren kívülre?

Derec pár percig le-föl járkált.

– Lehetséges, de kétlem. Ha így lenne, akkor az RI-nek nem kellett volna összeomlania. Én arra gyanakszom, hogy itt egy szenzoros elterelés történt.

– Szenzoros?

– Az RI egy játszmát játszott.

– Ami hibás működésre utal – jegyezte meg Rana.

– Igen, de hol? Mi van, ha valóságnak hitte a játékot?

– Hogyan? Ez azt jelentené, hogy a teljes szenzoros hálózat...

– Fenekestől felforgatták. Oly módon változtatták meg a valóságérzékelő képességét, hogy érvényes valóságként valami más lépjen a helyébe. És amikor ismét on-line üzemmódban működött, rá kellett jönnie, hogy mi történt.

– De mialatt a játékot játszotta, nem tudta?

Derec vállat vont.

– Szemmel láthatóan nem.

Rana összehúzta a szemöldökét.

– Nézd, mi úgy építettük meg Bogardot, hogy ilyen módon terelje el a memóriát. Egy szabvány pozitronagy csak abban az egy esetben produkálhatja ezt, ha rákapcsolnak egy külső rendszert. Ez interferenciaként mutatkozna meg fontos operációs területeken.

– Amit elég könnyű lenne meglátni – jegyezte meg Derec.

– Csakhogy én nem találtam ilyesmit.

– Nézted?

Rana kis hallgatás után válaszolta:

– Nem, nem kifejezetten. De szembetűnő lett volna, még ilyen rémesen összekuszált állapotában is.

– Talán. De lehet, hogy csak akkor, ha a helyes módon keressük. Amikor megpróbáltad kideríteni, mi történik az RI agyában, azzal a feltevéssel közelítettél hozzá, hogy egy nem módosított, ennélfogva önmagában zárt egységgel van dolgod. Hát még egy ilyen radikális módosításnál, én azt mondom, gondolkozz rajta! Egy kritikus pillanatban az RI teljes mértékben figyelmen kívül hagyta, ami az Állomáson történt, csak azért, hogy egy játékot játszhasson. Ez óriási horderejű módosítás, óriási interferencia... Biztos, hogy óriási volt, és kellett lennie valaminek...

– Minek?

– Valaminek, ami miatt nem érzékelte a valós időt, különben jelezte volna a vészhelyzetet, és akkor minden kikapcsolt volna. Kisebb rendellenességeknél az a szabály...

– Akkor talán nem olyan nyilvánvaló.

– Nem, de még így is elég nagy lehet ahhoz, hogy beindítsa a normális önkorrekciós rutinokat – magyarázta Derec. – Megkaptuk az operációs jelentéseket az elmúlt... Mióta is működik? Egy éve?

– Majdnem kettő. Megkaptuk, de nem mondhatnám, hogy bízom bennük.

– Miért nem?

Rana a képernyőre mutatott.

– Amit itt láttunk, abból semmi sem úgy van, ahogy lennie kellene.

– Jó érv. De csak akkor igaz, ha az RI saját jelentésére támaszkodsz.

– Nem hiszem, hogy a földiek jelentésében meg tudnék bízni.

– Te is földi vagy! – érvelt Derec.

– Születési hiba... – legyintett elutasítóan Rana. – Különleges körülmények miatt.

– Mindenesetre vesd fel... – nevetett Derec.

Odament a telefonhoz, és beütögette az Egyesült Állomás kódját. Miután keresztülvergődött egy címekből álló rövid labirintuson, végre eljutott Tathis Kedderhez.

– Mr. Avery... – mondta zavartan Kedder. – Nem számítottam rá, hogy még hallok magáról azok után... nos, utána...

– Én a magam részéről büszke vagyok a munkámra – válaszolta Derec. – Csak mert azt mondták, hogy a dolog innentől kezdve nem tartozik rám, még nem érzem, hogy tovább nem kell aggódnom miatta.

Kedder mosolyogva bólintott.

– Tudom, mire gondol. Miben segíthetek?

– Csak az emlékeire volna szükségem. Vissza tud emlékezni olyan pillanatokra, amikor az RI szolgáltatásában megmagyarázhatatlan szünetek álltak be? Vagy olyan időszakokra, amikor lomhának vagy kevésbé együttműködőnek tűnt?

– Kevésbé együttműködőnek soha – rázta a fejét Kedder. – Egyszer-kétszer mentegetőzőnek.

– Mentegetőzőnek?

– Igen, mert hibázott. A legtisztábban arra az esetre emlékszem, amikor elkevert valami poggyászt, és olyan komolyan kért miatta bocsánatot, mintha a világ sorsa múlt volna rajta. – Kedder kis szünetet tartott. – Hadd gondolkozzam... Egy másik alkalommal besült az egész konyha-komponens. Körülbelül tíz percig tartott, aztán úgy tűnt, hogy kijavította a hibát.

– És az RI megint bocsánatot kért? – kérdezte Derec.

– Őszintén és töredelmesen.

– És nem jelentették a dolgot?

– Természetesen jelentettük – felelte Kedder összeráncolt homlokkal – a műszakban lévő ellenőrnek, aki továbbította a Calvin Intézetnek.

– A Calvin Intézetnek? Miért nem ide?

Kedder vállat vont.

– Nem tudom. Én ugyan gondoltam, hogy magukon keresztül kell mennie a jelentésünknek, de az ellenőr azt mondta, hogy nem.

– És mit mondott a Calvin Intézet?

– Hibakorrekciót ígért. Azt mondta, nincs akkora jelentősége, hogy magukat is be kéne vonni.

– Értem. A Calvin Intézet javasolta ezt?

– Így értelmeztem.

– Ki volt ez az ellenőr? Beszélni szeretnék vele.

Kedder megrázta a fejét.

– Már elment, körülbelül tíz hónappal ezelőtt.

– Hová, ha szabad megkérdeznem?

– Új munkát kapott. Most a... Hadd gondolkozzam kicsit... Ja, igen, az Imbiteknek dolgozik.

– Emlékszik a nevére?

– Hob Larkin.

Derec elgondolkodva vakargatta az állát.

– Semmi más "hibakorrekció" nem jut eszébe?

– Párszor rossz helyre mentek a lekért adatok. Egyszer elvesztette az egyik jelentésemet, újra kellett fogalmaznom az egészet. Apróságok. De mindez még nagyon az elején volt. Az utóbbi egy évben minden tökéletesen működött.

– Egészen mostanáig.

– Igen.

– Köszönöm, Mr. Kedder! – mondta Derec, és sóhajtott. – Ha bármi más az eszébe jutna, értesítsen, rendben?

– Persze.

– Hogy mennek a dolgok?

– Hát, egész reggel itt voltak az Imbitek emberei.

– Imbitek? – húzta föl Derec az egyik szemöldökét.

– Igen. Úgy döntöttek, hogy áttérnek a nem pozitronikus rendszerekre. Már a helyére is tettük az Imbitek néhány beépített rendszerét, úgyhogy sajnálom...

– Hm... Ez gyorsan ment.

– A menedzsmentnek még ez sem volt elég gyors – mosolygott Kedder savanyúan. – Sok pilóta nem fog bennünket igénybe venni, amíg a teljes átalakítás le nem zajlik. Már nem bíznak a pozitronikában. Az űrlakókkal persze más a helyzet, ők épp az ellenkező ok miatt siránkoznak. Azzal fenyegetőznek, hogy nem jönnek többé ide, ha csakugyan áttérünk egy nem pozitronikus rendszerre. Az egészből akkora probléma kerekedett, mintha egyáltalán nem volna semmiféle rendszerünk. Van róla valami fogalma, hogy mekkora forgalmat bonyolítunk le itt egy nap alatt?

– Persze – válaszolta Derec. – Én mindössze egy új eladó kiválasztására céloztam. A bürokrácia nem szokott ilyen gyorsan reagálni.

– Szerencsére ezúttal kivételt tett.

– Hát, örülök, hogy valami jól alakul a maguk számára...

– És magával mi van? Hogy halad a vizsgálata?

– Már elfelejtette? A Phylaxist leállították róla.

Kedder egy pillanatra zavarba jött.

– Ó! Igen, én...

– Teljes mértékben személyes ügy volt. Köszönöm, Mr. Kedder! Ó, most jut eszembe, beszélhetnék a kollégájával, Mr. Hammisszel?

– Még nem jött be. Rendes körülmények között nem egy műszakban dolgozunk, csak a tegnapi nap volt...

– Aha. Értem.

– Megmondhatom neki, hogy kereste.

– Megtenné? Csak amolyan rutinmunka...

– Persze.

– Köszönöm. – Derec kilépett a vonalból.

– Ne legyél túlságosan letörve – szólt Rana. – Az Imbitek rendelkezik a Föld robotpiacának nagyjából hatvan százalékával.

– Csak ezt soha ne mondd a szemükbe! Nekik "beépített szolgáltató technológiáik" vannak. – Derec összeillesztett ujjhegyeire támasztotta az állát, és semmitmondó tekintettel bámult a telefon üres képernyőjére. – A Calvin Intézettől ki adna nekik utasításokat arra, hogy kerüljék meg a szerződésben kikötött szolgáltatást?

Az RI-t installáló vállalat solariai volt, nem aurorai, de kezdettől fogva kellett lennie egy a Calvint képviselő tagnak, aki ellátja a felügyeletét. Ki volt az? Derec betáplálta a kérdést a laptopjába.

Bys Randic. Emlékezett a lányra, de ő már hónapokkal ezelőtt visszament az Aurorára. Maga a cég közepes nagyságú vállalat volt, nem rossz választás, de nem is tűnt volna a legelőnyösebbnek Derec szemében. A földi üzleti tárgyalások bizánci stílusú bonyolultsága még ma is elképesztette – biztos, hogy akadtak volna jobb cégek is, de a földi kormány hagyományos beszerzési módszereit nyílt és egyenes űrlakó logikával nem lehetett meghiúsítani. Viszont ő is jelen volt az üzembe helyezéskor, hogy auditálja a folyamatot. Eliton gondoskodott erről, mivel az egész ügy az ő bizottságának a felügyelete alá került. Más társaságok – elsősorban földiek –installálták a műholdrendszereket, de a Calvin Intézet képviselője vizsgálta felül az illesztőfelületeket, s nyilvánította azokat elfogadhatónak. Vajon mindezeken keresztül és mindenki feje felett átnyúlva, ki hatálytalaníthatta a folyamat egy ilyen döntően fontos szakaszát?

Egy újabb kódot ütött be a terminálba.

– Imbitek Részvénytársaság, hová kapcsolhatom? – kérdezte egy se férfi, se női géphang.

– Azzal a vezetővel szeretnék beszélni, akit az Egyesült Állomás helyreállításával bíztak meg.

Megvárta, amíg az MI-rendszer pillanatok alatt elemzi a kérést, és eldönti, mit kezdjen vele. Végül megszólalt:

– Egy perc türelmet kérek, mindjárt kapcsolom. Majdnem egy teljes percet várt, mire egy férfihang beleszólt:

– Itt Iva Kusk! Miben segíthetek?

– Derec Avery vagyok a Phylaxis Csoporttól, Mr. Kusk! Úgy értesültem, hogy az Imbitek új rendszereket állít be az Egyesült Állomáson.

– Phylaxis... Ja, igen, a robotokkal foglalkozók... Igen, azon dolgozunk. Én meg úgy értesültem, hogy önöket kivették a projektből.

– Majd elválik, uram. Szerződésünk van az RI szervizelésére...

– Amely már nem működik, jól mondom? – vágott a szavába Kusk.

– Nos...

– Az Imbitek a jelenlegi rendszer felsülését követően exkluzív szerződéskötési ajánlatot kapott. Úgy tudom, az RI teljesen összeomlott. Ilyen körülmények között önöknek nincs mit szervizelniük.

– A pozitronikus rendszert ebben az esetben is el kell távolítani. Legalább ezt felügyelnem kellene! – vitatkozott Derec.

– Nem mi távolítjuk el, hanem a solariaiak. Forduljon hozzájuk! Ami pedig az Imbiteket illeti, semmitől sem kell tartania.

– Mindazonáltal...

– Mindazonáltal, Mr. Avery – vágott közbe éles hangon Kusk –, azt hiszem, tisztában van vele, hogy erről az ügyről még csak beszélnünk sem kellene. Sajnálom, hogy nem segíthetek többet, de amikor a Különleges Szolgálat szabja meg a törvényt, nem szívesen kerüljük meg őket. Úgyhogy, ha nem óhajt mást...

– Ha bármi nehézségbe ütközne azoknak a rendszereknek valamelyikével, Mr. Kusk, gondolja meg, ne hívjon-e föl bennünket, mielőtt megsemmisítene valami olyasmit, aminek a helyébe nem tud mást tenni.

– Köszönöm, Mr. Avery! – felelte Kusk önelégülten. – Megbeszélés tárgyává fogjuk tenni.

A vonal megszakadt.

– Őszinteségből jeles, taktikából elégtelen – jegyezte meg Rana.

Derec elengedte a füle mellett a megjegyzést, és újra felhívta az Imbiteket.

Ezúttal Hob Larkint kérte.

– Hob Larkin már nem dolgozik a cégnél – világosította fel az MI – Titoktartási kötelezettség miatt nem szolgálhatunk további felvilágosítással.

Derec kilépett a vonalból, és beütögette az újabb kódot. A képernyőn megjelent a Földi Szenátus emblémája. Egy perc elteltével egy titkárnő foglalta el az embléma helyét.

– Clar Eliton szenátor hivatala! Segíthetek valamiben?

Derec észrevette, hogy a nő hangja feszült, mintha szoros ellenőrzés alatt állna.

– Jonis Taprinnal szeretnék beszélni. Derec Avery vagyok a Phylaxis Csoporttól.

– Megnézem, elérhető-e a helyettes, Taprin szenátor. Kérem, tartsa a vonalat!

Derec figyelte a képernyő fölötti időjelzőt. Csaknem egy percbe telt, mire a titkárnő ismét megjelent.

– Elnézését kérem, Mr. Avery, de Taprin szenátor épp egy megbeszélésen van. Kapcsolhatom önnek valamelyik munkatársát?

– Nem, köszönöm. Kérem, mondja meg neki, hogy hívjon vissza, mihelyt alkalma nyílik rá. Fontos! Az Egyesült Állomással kapcsolatos dolog.

– Meg fogom mondani neki.

A képernyő elsötétült.

– Mostantól egészen a választásokig mindig valami megbeszélésen lesz – mondta Rana.

Derec bólintott.

– Óriási légüres teret kell betöltenie.

– Miért nem hívod fel egyenesen a Calvin Intézetet?

– Még nem – felelte Derec, és visszament a konzoljához.

– Jól érzékelem, hogy van benned egy adag személyes ellenszenv irántuk?

– Szemernyi se. Mit csinálsz?

Rana kétkedő pillantást vetett rá, majd a saját képernyőjére mutatott.

– Ásatást végzek. Egymáshoz illesztek különböző rétegeket, hogy lássam, felszínre kerül-e valami.

Derec megborzongott a gondolattól. Az RI kezdett magához térni az összeomlásból. Teljes szegmensei már nem "sorakoztak fel", hogy funkcionális mátrixot alkossanak. Rana azzal próbálkozott, hogy a véletlen esélyt az összehasonlítás révén előre megjósolhatóvá tegye.

– Ez napokba telhet.

– Thales elvégzi nekem a rendezés irdatlan munkáját.

– Még úgy is...

– Aha. De van jobb ötleted?

Derec székével a saját konzolja elé gurult, és kezdte betáplálni az utasításait.

– Hát, ami azt illeti, nincs. De talán egy hasonlóan jó. Ha minden egyéb lehetséges intrúziós előfordulást elkülönítünk, talán leszűkíthetjük a kört. Sok telefonhívás bonyolódott le ezen keresztül...

– De legtöbbje a tárba került, hogy ne tudja közvetlenül szennyezni a pozitronikus mátrixot –vonta le a következtetést Rana.

– Magától értetődik. Épp ezért, ha valami túljutott ezen...

– Akkor megérdemli, hogy közelebbről is megnézzük. Természetesen. Mi legyen az RI játékáról készült felvétellel?

– Mentsd el! Majd később megnézem.

Derec különböző paraméterekkel látott el minden egyes kommunikációs kapcsolattípust, amivel az RI-nek dolga volt: a rendszeres telefonkapcsolatot, a beérkező járatokhoz illeszkedő rendszereket, a karbantartó kiszolgálóegységekkel folytatott beszélgetéseket, szállodákat, bankokat, a különböző rendőrségi szolgálatokhoz rendelt biztonsági protokollokat, szubéteri vonalakat, csillagközi járműforgalmat, nem pozitronikus rendszerekkel működő illesztőfelületeket, és az RI saját, különböző szolgáltató komponenseivel bonyolított adásait. Létrehozott egy tűzfalat a vizsgált RI és Thales között, a tényleges rendezés elvégzését ráhagyta a Csoport RI-jére, ami sokkal kevesebb időbe telt, mint ha bármilyen más módszert alkalmazott volna. Mialatt a lista készült, írt egy utasítást tükörhelyek keresésére, mihelyt minden kezelhető állapotban lesz, hogy a Rana által talált megmagyarázhatatlan pályáknak megfelelő pontokat lehessen keresni.

Csaknem három órán keresztül dolgoztak teljes csendben. A lefuttatásra váró adathalmaz mennyisége csüggesztően óriási volt, Derec azonban érezte, hogy előbbre tartanak.

Csilingelve megszólalt mellette a telefon. A vállán keresztül odapillantott, és látta, hogy a helyettes szenátor – jelenleg már szenátor – Taprin viszonozza a hívását.

Megnyomta a HÍVÁSFOGADÁS gombot.

– Hogy van, Mr. Avery? Miben segíthetek?

– Jól vagyok, uram, habár kicsit összezavarodtam. Van néhány dolog, amit, remélem, az ön segítségével tisztázni tudok. A Phylaxist kizárták a vizsgálatból. Nem tudom, van-e erről tudomása.

Taprin összevonta a szemöldökét.

– Nincs, de pontosan nem is tudom, hogy ön mit csinál. Őszintén megmondom, Clar hajlamos volt úgy kezelni ezt az egész pozitronika-ügyet, mint a saját hitbizományát.

"Ügyet...?" – gondolta Derec.

– A Különleges Szolgálat saját illetékesi körébe vonta a teljes nyomozás lefolytatását. Nyilvánvalóan vannak előjogai, de nem ez a hagyományos eljárás. Nem tudok róla, hogy lennének saját pozitronika szakértői.

– Én sem gondoltam, hogy vannak, többek között épp ezért alkalmaztuk önöket – felelte Taprin. – Utána fogok nézni.

– Köszönöm, uram! A másik dolog az Egyesült Állomás RI-jére vonatkozó protokollal van összefüggésben. Megtudtam, hogy valaki röviddel az installálása után utasítást adott, hogy az RI-nél fellépő bizonyos problémákat ne nekünk, hanem közvetlenül a Calvin Intézetnek jelezzenek. Arra gondoltam, ön talán ki tudná deríteni, ki adta ki ezt az utasítást.

– Megnézhetem, ámbár az én hatalmam az aurorai nagykövetség ajtajánál véget ér. Akár ön is megkérdezheti őket.

– Jobban szeretném, ha hivatalosabb helyről hangoznék el a kérdés.

– Értem.

– Különben is, az Egyesült Állomás személyzete nem tartozik aurorai fennhatóság alá. Akárki adta ki azt az utasítást, földi hivatali hatalommal kellett rendelkeznie.

– Igaz. Most, hogy belegondolok, tényleg különösnek találom. Meglátom, mit tudok kideríteni az ön számára. Lehet, hogy némi időbe fog telni. Teljesen be vagyok havazva.

– Bármit kapok öntől, uram, hálás leszek érte.

– Ha, mint mondja, a Különleges Szolgálat eltávolította a nyomozástól, mégis miért érdekli ez önt?

A kérdés meglepte és elbizonytalanította Derecet.

– Hát... úgy vélem, mindannyian szeretnénk tudni, hol következett be a baj, szenátor úr. Gondoltam, értékelni fogja a ráfordított energiát. Egyébként szerintem ez a dolog közvetlenül összefügg a Phylaxis jövőjével. De ezen túlmenően is látok kapcsolatot eközött és Eliton szenátor munkája között.

Taprin lassan bólintott.

– Hm... Nagyon igaz! Nos, majd meglátom.

– Köszönöm!

A képernyő elsötétült, de Derec továbbra is ott ült előtte. Kicsit kizökkent, s valami furcsa érzés motoszkált benne.

"Miért érdekel ez engem?"

– Találtam valami ide passzolót – jelentette Rana.

Derec visszasietett a konzolhoz. A fő képernyőn oszlopok sorakoztak egymás mellett. Mialatt nézte, mindegyik oszlopról kivilágosodó vonalak indultak ki, majd egy másik ablakhoz érve elkülönültek.

– Karbantartás... – olvasta fennhangon. – Karbantartás... karbantartás... karbantartás... Minden egyes kimenő út a karbantartás kommunikációs pályáit tükrözi?

– Úgy látszik, igen. De a jelek nem mennek keresztül.

– Hogy érted ezt?

– Úgy, hogy ezek olyan kódsorok, amelyek keresztülmennek az RI-n, és aztán visszaküldik őket a megfelelő helyre – magyarázta Rana. – Egy az egyben ugyanazok. Az útvonal valamelyik pontján valami közvetlenül ad be kódot.

Derec rámeredt a képernyőin látható konfigurációkra.

– Nincs útvonal-meghatározás... nincs tár...? Olyan, mintha valami közvetlenül lenne rákötve a tényleges csatlakozópontra.

– Tudom, hogy nincs semmi értelme, de így néz ki.

– Be kell jutnunk oda, és meg kell néznünk ezeket a szerkezeti részeket.

Rana élesen fólnevetett.

– Még mielőtt az Imbitek kitépi őket a helyükből? Sok szerencsét hozzá!

Derec az ujjaival zongorázott.

– Azt nem tehetik. A Calvin Intézetnek kell felügyelnie a pozitronikus komponensek eltávolítását: műholdrendszerek meg minden egyéb.

Rana lebiggyesztette a száját, de nem szólt semmit. Derec türelmetlenül ropogtatta az ujjperceit a konzolon, majd visszaindult a telefonhoz.

– És nekünk is ezt kellene tennünk – mondta, és benyomott egy kódot.

– Calvin Intézet! Hová kapcsolhatom?

– Kapcsolja, kérem... – elbizonytalanodott, megnyalta az ajkát, majd nagyot sóhajtott. – Kapcsolja, kérem, Ariel Burgesst! Mondja meg neki, hogy Derec Avery keresi a Phylaxis Csoporttól!

11. fejezet

Ariel olyan érzéssel kelt ki az ágyból, hogy valami nincs rendben. Talán csak mert végül sikerült öt órát aludnia.

Miát már ébren találta a nappali túlméretezett pamlagán. Ölében laptopjával, a mellette álló asztalkán egy csésze kávéval, a párnáján szanaszét heverő lemezekkel egészen úgy festett, mint valami utazó üzletember, nem pedig a kormány ügynöke. Ariel nagyobb termetű volt nála, s így Mia egészen elveszett a kölcsön kapott ruhákban.

A tejfehér panorámaablak beengedte a reggeli világosságot, de át nem lehetett látni rajta.

– Jó reggelt, Ariel! – gördült be R. Jennie a reggelit tartalmazó tálcával.

– ‘Reggelt, Jennie...

– Szia! – pillantott fel Mia, s arcán mosoly futott át.

– Jobban nézel ki – állapította meg Ariel. – Hogy érzed magad? – Körbetekintett a szobában, s meglátta Bogardot a falnak támaszkodva, félúton Mia és az ajtó között. Valahogy mintha összébb zsugorodott volna, korántsem tűnt olyan tiszteletet parancsolónak, mint az éjszaka.

– Pihenten – válaszolta Mia, s kicsit megrezzent. – Fáj. Még nem fejeződött be a kezelésem.

R. Jennie letette a tálcát az ablak melletti reggelizőasztalra. Ariel futólag arra gondolt, hogy odatolja az asztalt a Mia előtt álló kisasztal mellé, de aztán úgy döntött, így sincsenek túl messze egymástól. És Bogard jelenléte kicsit még feszélyezte.

Leült, és levette a fedőt a sonkás tojásról.

– Ha ettem, telefonálok, hogy folytassák a kezelésedet. Mit akarsz csinálni utána?

– Mi után?

– Ha meggyógyultál.

– Épp ezen töröm a fejem. Nem bujkálhatok idekint életem végéig. És kétlem, hogy tudnál nekem nyílt útlevelet szerezni az Aurorára.

– Meglepődnél azon, hogy mit tudnék neked szerezni...

Mia felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Pár percen keresztül ütögette a laptopja billentyűit, miközben Ariel egy hajtásra megitta a kávéja felét. Arra gondolt, vajon készíttessen-e Jennie-vel egy nagy kancsóra valót az egész napra.

Mia nagyot sóhajtott, és félretolta a laptopot. Megdörzsölte az arcát, és karba tett kézzel megszólalt.

– Nem futhatok el – mondta. – Ha elfutok, soha nem tudjuk meg, ki tette ezt.

– A média egyöntetűen az emberújakat okolja.

– Ez részben igaz lehet – felelte Mia. – Szerintem is emberújak hajtották végre a gyilkosságokat. Elindítottam egy keresőprogramot néhány névre, amelyek érintve lehetnek ebben az ügyben, és az egyik másodpercek alatt meg is jelent: Lemus Milmor. Közismert tagja az EUFR-nek, az Ember Új Felsőbbségének Rendjének. A "megfigyelendő" jel alatt szerepel az adattárunkban, mivel egy telepes csoport elutasította két ember bántalmazásáért. – Mia megcsóválta a fejét. – És mégis... Igaz, az emberújak egy nagy létszámú, zárt csoportot alkotnak.

Sok a tagjuk, széles a tömegbázisuk. De hogy felbomlasztanák a biztonsági rendszereket egy olyan helyen, mint az Egyesült Állomás? És hogy annyi embert és fegyvert be tudtak volna vinni anélkül, hogy valahol, valamelyik ponton kiszúrták volna? És aztán megfigyeltek és megpróbáltak volna megölni engem? Nem. Az indítékuk megvolt, de az erőforrásaik aligha. Önállóan biztosan nem.

– Vannak más csoportok is.

– Végigmentem a listán – mutatott Mia a laptopra. Aztán a két keze közé fogva a kávéscsészéjét, sorolni kezdte: – Földelső, Eredetisták, HLA, a Szerves Főhatalom Társasága... Ha ezekből a kis szektákból összeszedsz néhányat, egyben vagy egészben, könnyen összeállhat belőlük egy hatékony csoport, amelyik már megpróbálkozhat ilyesmivel. Csakhogy majdnem úgy gyűlölik egymást is, ahogy az űrlakókat és a robotokat. – Mia összeráncolta a homlokát. – Bocsánat!

– Miért kérsz bocsánatot? Talán te is tagja vagy valamelyik szervezetnek?

– Nem... Vagyis lehet. Mondhatjuk, hogy a legnagyobb klikket a földi kormány alkotja.

– Csakhogy te nem gyilkolod az űrlakókat azért, hogy bebizonyítsd, neked van igazad. Hagyjuk! – vont vállat Ariel. – Van még más jelölt is a listádon?

– Ez a téma egyöntetű ellenállásba ütközött az egész vonalon.

– A pozitronika fenyegetést jelent a belföldi ipar számára. Ők legalábbis így látják. Mi nem vagyunk ennyire optimisták.

– Mire gondolsz?

– Az űrlakók hisznek abban – ez hitcikkelynek számít nálunk –, hogy a Föld soha többé nem engedélyezi a pozitronikát. Vagyunk néhányan, akik nem tartjuk ezt olyan abszolút érvényűnek, végtére is beszereltünk egy Rezidens Intelligenciát az egyik legnagyobb űrkikötőtökben, de nem bízunk benne, hogy a Föld valaha is nagy számban alkalmazná a robotjainkat. Itt a pozitronika mindig is csak kevéssé fogja képviseltetni magát.

– Akkor meg miről szólt volna ez a konferencia? – tudakolta Mia.

– Az űrlakó technológia nagyon fejlett, és bizonyos területeken messze túlszárnyalta azt, ami a Földön megvalósult. A Földnek nagyon is tetszenének egyes alkalmazásai, például a gyógyászati célú technológiáink, de attól tart, ha egy kis résre megnyitja a kapuit, akkor bezúdul rajtuk minden, beleértve a pozitronikát is. Mi, űrlakók pedig tartunk a ti egynémely, ránk mély benyomást tett technológiátok konkurenciájától.

– Mint például?

Ariel kezdte sorolni az ujjain:

– Szállítórendszerek, automatizált adatbázisok, beépített technológiák, kvázi-organikus biomechanizmusok. De legfőképpen a tömegtermelési rendszerek. A Földön hosszú múltra tekint vissza a termelés gépesítése, amivel mi nem vehetjük fel a versenyt, bármink legyen is. Őszintén szólva, zavarba ejt a Földön tapasztalható idegenkedés a pozitronikával szemben, tekintve, hogy az embereitek mikkel játszadoznak nap, mint nap. Akárhogyan is, a szabadkereskedelemmel szemben mindkét oldalon félelem tapasztalható. Az aggodalmak mélyén a kulturális szennyeződéstől való félelem bújik meg. De a fő gond a feketepiac. A Tiberius-incidens óta a Föld nagy körültekintéssel köt kereskedelmi ügyleteket. Majdnem háborút indítottunk miatta.

– Ha nem vontátok volna vissza... – kezdte Mia.

– Ha ti nem találtátok volna meg a csempészárut, így érted, ugye? Nagyon nehéz sérelemről és igazságtalanságról beszélni, amikor a másik félnek van igaza.

– Ami a Földet illeti, ez akkor is illegális tevékenység volt, mármint a Tiberius fedélzetének átvizsgálása.

– De ahelyett, hogy háborúzni kezdtetek volna, hallgattatok Elitonra. – Ariel maga is hallotta, milyen türelmetlenül cseng a hangja. Mia nem válaszolt; nyilván arra várt, hogy barátnője lecsillapodjék.

Ariel megköszörülte a torkát.

– Ez a konferencia azt a célt szolgálta volna, hogy elindítson egy... tisztázási folyamatot közöttünk. Hogy hozzálásson bizonyos tévhitek eloszlatásához, előítéletek lerombolásához. Enélkül a folyamat nélkül nem lesz lehetőség a világaink között burjánzó törvénytelenségek ellenőrzésére, és akkor csakugyan háborúzni fogunk. Vannak közöttünk olyanok, akik nem hisznek abban, hogy akár a Föld, akár az űrlakó világok életben maradhatnak egymás nélkül. Mindamellett a pozitronika a legjobb esetben is mindig csak jelképesen lesz jelen, hogy a földiek rajta keresztül tanulják meg, hogy ne féljenek tőlünk.

– Ez most mind semmivé lett.

– Lehet. Sok kárellenőrzést végeztem. De a konferencia legfőbb lényege lehet egy megállapodás, amely lehetővé tenné mindennemű forgalom pozitronikus ellenőrzését az űrlakó világok és a Föld között. Szerintünk a kalózkodás csak arcvonalként szolgál a feketepiac számára. A Tiberius alátámasztja ezt a feltevésünket.

– Kinek a részéről? – kérdezte Mia.

– Mindkét részről. Nem adhatsz el csempészárut, ha nincs piaca.

– A törvényes vállalatok és a kalózok összejátszása?

– Vagy a kalózok a szóban forgó vállalatok fizetett alkalmazottai. Akár így, akár úgy, az emberek megvesztegethetők. A robotok nem.

Mia csodálkozva ingatta a fejét.

– A hírhálózatok négy hónapig rágódtak azon a javaslaton, hogy a csillagközi teherhajókon mindent robotok ellenőrizzenek. Ez kész csoda lett volna.

– Lehet. Épp csak ne kelljen rávenni a földieket a pozitronika elfogadására?

Mia keserűen felnevetett.

– Az Egyesült Állomás RI-je pozitronikus rendszer volt, mégis kudarcot vallott. Ezen nehéz lesz túltennünk magunkat.

Ariel egy villára való tojás mögé rejtette a reakcióját. Az Egyesült Állomáson lévő Rezidens Intelligenciának nem lett volna szabad megengednie, hogy bekövetkezzen a katasztrófa. Bőségesen felszerelték biztonsági rendszerekkel, volt hozzá kapacitása, és kötelessége lett volna megakadályozni, hogy az emberekben kár essen. De Miának igaza van: kudarcot vallott. Viszont neki is igaza van abban, hogy kemény falat kell áttörniük. Akárki akarta is kisiklatni a konferenciát – és mindennemű konferenciát a jövőben –, nem kívánhatott volna ennél tökéletesebb eseményt. Az egyéb problémákkal együtt nagyon is valószínű, hogy ellehetetlenítette a helyzetet.

De miért bukott meg az RI? Józan ésszel nem volt rá magyarázat. Ariel kíváncsi lett volna rá, mit talált Derec Phylaxis Csoportja. Rápillantott a telefonjára, de elhessegette a vágyat, hogy felhívja. A falat támasztó Bogardra nézett – ez is kudarcot vallott, hiába hencegtek, hogy kényes helyzetben milyen "rugalmasan" értelmezi a Három Törvényt. Derec elgondolása volt, s az ő tervezése.

Az ő kudarca.

Mia izmai megfeszültek, amikor a gyógykezelést végző robot megérkezett, de mindjárt el is lazította őket, és átengedte magát a kezelésnek.

– Kórházban kellene lenned – közölte vele a robot.

– Itt végezd el a kezelést! – mondta erre Ariel. – A legszigorúbb titoktartás mellett!

– A titkosságot méltányolom, amennyiben ez a fajta kezelés nem jelent kockázatot a betegnek – tájékoztatta a robot.

– Értem. Láss hozzá! Akarod, hogy itt maradjak, Mia?

Mia megrázta a fejét.

– Nem, rendben vagyok. Neked meg épp elég dolgod van.

– Akkor, ha bármire szükséged van, szólj Jennie-nek! Ha én kellenék, rajta keresztül engem is megtalálsz.

Mia bólintott, s közben nézte, amint a robot szemügyre veszi a lábát.

– Ne engedj be rajtam kívül senkit, kivéve, ha kifejezett parancsot kapsz az ellenkezőjére! – szólt Ariel Bogardhoz.

– Kód?

– Mindjárt mondom... – Ariel töprengeni kezdett. Mit mondjon, amivel azonosíthatja magát? Átvillant rajta, vajon nem lett-e kicsit paranoiás. A pamlagon ülő Miára nézett, és úgy döntött, a túl sok ma épp elég lehet. – Azt fogom mondani, hogy "Az Avernus napközeiben van", és te majd azonosítod a hangom mintázatát.

– Értem. Milyen utasításokat ad a beteglátogató robotra vonatkozóan?

– Regisztráld az azonosítóját! Mást ne engedj be az engedélyem nélkül!

– Értem. Kellemes napot kívánok, Ms. Burgess!

Ariel olyan megkönnyebbülten lépett ki a lakásból, mintha sikerült volna megmenekülnie valami elől. Bogard miatt volt benne az idegesség, és ez bosszantotta. Egyetlen robotnak sem volna szabad kényelmetlen érzéseket keltenie egy emberben. Eszébe jutott, Mia milyen magától értetődő bizalommal kezeli Bogardot. Talán csak egy földi képes így megadni magát egy ilyen gépezetnek.

És tény, hogy megmentette az életét...

Egy rövid folyosó végére érve Ariel beszállt egy csőalagútba.

– Követség, E-szint! – utasította a gépet. Pár pillanat múlva kilépett a járműből az előcsarnokba, melyből a részlege nyílt.

A kis recepciós asztalnál egy nagyjából emberforma robot ült. Földiek nemigen jártak errefelé. Hofton, a beosztottja kukucskált át a robot válla fölött, s valamit erősen figyelt a képernyőn. Egy pillanatra fölnézett, biccentett, és egy villámgyors utasítást adott a robotnak.

– Ariel! – üdvözölte, s már ugrott is, hogy kinyissa előtte az irodája ajtaját. – Minden jel arra mutat, hogy ma emlékezetes napunk lesz.

– Sejtettem. – Ariel belépett az irodájába, és nyomban bekapcsolta a szubéterit. – Ki keresett elsőként?

– Mind egyszerre kerestek. Már kezdtem kísértést érezni, hogy sorshúzással döntsem el, kivel beszélek elsőként. Úgy döntöttem, az illem azt kívánja, Setaris legyen az első. De ő veled akart beszélni, velem nem óhajtott semmit megvitatni. A következő Gale Chassik volt a solariai nagykövetségről.

Az Aurora üzleti köreinek hivatalos véleményére kíváncsi. Mondtam neki, hogy hivatalosan ragaszkodunk az eddigi álláspontunkhoz. Az, hogy egyesek mit csináltak, semmilyen módon nem utal az általános politikánkra.

– Helyes! – Ariel leült az íróasztalához, és beütötte Setaris nagykövet asszony kódját. – A harmadik?

– Benen Yarick.

Ariel szemöldöke összeugrott. Azt szerette volna, ha Yarick közvetlenül Setarisszal beszél, őt pedig békén hagyja. Úgy érezte, vészesen fogyóban van a megértése és a türelme.

– A többiekről csak a listát kérem – szólt oda Hoftonnak. – Ne kapcsolj újabb hívásokat, amíg nem szólok! Még nem jöttem be.

– Magától értetődik.

– Próbálj hivatalos közleményt szerezni a rendőrségtől!

– Úgy vélem, az TNY a saját kezébe vette a nyomozás irányítását, mint mindig.

– Bánom is én, ki csinálja! Csinálják profi módon! – Úgy tett, mintha elsütne egy fegyvert. – Nekem most dárdával kell szélmalmok ellen indulnom.

Hofton majdnem elmosolyodott, miközben kihátrált a szobából. A telefon képernyőjén megjelent Setaris.

– Jó reggelt, Ariel!

– Nagykövet asszony...

– Kérem, mondja, hogy jó hírei vannak!

– Hát, igen is, nem is... A tegnapi beszélgetés egyenlegének megvonását meghagytam az embereinknek. Sokan már eldöntötték közülük, hogy nem mennek el. Nem a többség, de számomra meglepően sokan. Sikerült ezt kihasználva kisebbfajta erkölcsi nyomást gyakorolnom a többiekre, akik túlnyomó része beleegyezett, hogy nem fut el. Szükségem lesz rá, hogy ráüsse a pecsétet néhány engedményre, de nem borítottam fel a költségvetést.

– Biztos vagyok benne, hogy csak ésszerű dolgokra tett ígéretet.

– Jólesik a bizalma. De félek, így is feltűnően nagy számban lesznek óvadék ellenében szabadlábra helyezettek, viszont a mieinknek majdnem nyolcvan százaléka hajlandó rá, hogy megvárja, hogyan alakulnak a dolgok.

– Nem is olyan rossz, mint gondoltam... Ez hát a jó hír? – tudakolta Setaris.

– Nagyrészt. Az éjjel beszéltem Benen Yarickkal a humadrosi küldöttségből. Az életben maradtak menni akarnak.

Setaris elégedettnek látszott.

– Sikerült Yarickkal beszélnie? Nagyon jó!

– De szabályellenes. Azt gondoltam, önnel kellene beszélnie, vagy...

– Vagy kivel, Ariel? Folytassa!

– Yarick egész egyszerűen megijedt. Azt mondja, még ha rá is tudná venni magát a maradásra, a lelkiállapota miatt gyakorlatilag használhatatlan lenne a konferencián.

– Hm... Azt hiszem, értem a szempontját, de... mit mondott neki?

– Hogy nagy szolgálatot tenne nekem és az itteni aurorai lakosságnak, ha még egyszer végiggondolná a dolgot. Mint mondtam, nem tudtam meggyőzni, hogy maradjon, de azt mondta, beszélni fog a többiekkel. Ma délelőtt kell visszahívnom. Remélem, azt közli majd velem, hogy maradnak.

– Természetesen együtt érzek velük, de...

– Van valaki más a vezérkarban, aki közbe tudna lépni az érdekükben, ha mindnyájan elmennek? – kérdezte Ariel.

– Nem, voltaképpen nincs – sóhajtotta Setaris. – Attól tartok, az én szavahihetőségem ebben az ügyben nem ér el olyan messzire. A Humadros javaslatának bizonyos elemeire vonatkozó álláspontom túlságosan is közismert a földi képviselők előtt. Túl sokat elleneztem közülük elvből, semhogy komolyan vehették volna. Ó, és ha már a szavahihetőségről van szó, újabban kapok hívásokat az ügy robotikai oldalával kapcsolatban! És ez emlékeket idéz fel bennem. Tegnap este kellett volna felhívnom, hogy elmondjam, de akár most is elmondhatom. Ma reggeltől kezdve olyan értelemben módosult a megbízólevele, hogy tartalmazza a nagyköveti megbízást is.

– Mi tette szükségessé ezt? – kérdezte Ariel egy hirtelen támadt kényelmetlen érzéssel.

– Lássuk csak... "Tekintettel e válság természetére a Calvin Intézettől kirendelt összekötőt átmeneti időre teljhatalmú státusszal ruházzuk fel" – idézte Setaris, láthatóan egy képernyőn kívüli helyről olvasva.

– Miféle "válság természete" sugalmazta ezt a döntést?

– Az a tény, hogy maga a követség egyetlen életben maradt rangidős tisztviselője. Rajtam kívül. Csupa fiatal követtel és gyakornokkal vagyok körülvéve. És a pozitronikus elem miatt is. A földiek azt állítják, hogy az Egyesült Állomás RI-je felmondta a szolgálatot. Maga itt az egyetlen pozitronikai szakértőnk, így mostantól az én osztályom rendelkezési állományába helyezték át, hogy az előállt helyzetből adódó diplomáciai ügyekkel foglalkozzon. Természetesen minden nagy horderejű kérdést előbb velem kell tisztáznia, de... gratulálok!

Ariel hallgatásba burkolózott.

– Hallott valami konkrétumot a hatóságok részéről? – kérdezte nagy sokára.

– Az emberújakat teszik felelőssé.

– Nem úgy mondta, mint aki elfogadja ezt a magyarázatot.

– Az emberújak valóban ellenszenvesek, de maga elhiszi, hogy képesek ilyesmire? – Setaris megrázta a fejét. – Úgy tűnik, valójában sejtelmük sincs, így aztán hagyják, hogy a média adjon különböző magyarázatokat. Sohasem fogom megszokni a földieknek ezt a vonzalmát a pikáns és abszurd iránt.

Ariel rápillantott a képernyőn feltűnő emlékeztető scrollra.

– Nekem meg majd az auroraiak irracionalitásával kell megküzdenem – mondta. – Ugyanaz, csak a jellege más.

Setaris összevonta a szemöldökét.

– Szó sincs ítélkezésről – tette hozzá Ariel. – Rám ugyanúgy vonatkozik, mint bárki másra, leszámítva azokat, akik már tudják, miről van szó.

Setaris savanyúan elmosolyodott.

– Hát persze...

– Ó, kaptam egy hívást... ennek is a végére kell járnom... Gale Chassiktól! A hivatalos álláspontunkra kíváncsi.

– Fárasztó alak, és mindenkit felhívogat. Szerintem valósággal vadászik a logikátlanságokra és a belső ellentmondásokra. A hivatalos véleményünk úgy szól, hogy a konferencia még tart, és mielőtt bármi mást tennénk, megvárjuk a földi hatóságok nyilatkozatát a vizsgálat állásáról. Elítéljük az akciót, de nem teszünk elhamarkodott lépéseket.

– Értem...

– Van még valami, Ariel? Az én előjegyzési naptáram is tele van.

– Nem, nincs. Köszönöm. Minden további fejleményről tájékoztatni fogom.

– Természetesen.

A kép elsötétült, és Ariel ott maradt, a semmibe bámulva. Setaris ezek szerint már kapcsolatba lépett az Aurorával, és meghoztak bizonyos döntéseket. Yarick megmondta. De napokba vagy akár hetekbe is beletelhet, mire az Aurora politikai nyilatkozatot tesz. Az űrlakók ideje ráérősebben múlik, mint a földi, a döntések kihordási ideje jóval hosszabb. A két kormány kapcsolatában ez volt az egyik érzékeny pont.

Másfelől viszont a diplomáciai jegyzékváltás irama megnőtt a kalóztevékenységek nyomán. Talán rájött valaki az Aurorán, hogy a Földdel való viszonyukban magas árat kell fizetniük a tétovázásért.

Ariel kíváncsi lett volna, miféle "más lépést" tehetne az Aurora. Talán már eleve számoltak az előre nem látható költségekkel?

A státusában bekövetkezett változás kizökkentette és elbizonytalanította. Az előléptetés és a mögötte lévő bizalom nemhogy jóleső érzéssel töltötte volna el, inkább gyanakvást keltett benne. Nem tudott másra gondolni, mint hogy bűnbakot keresnek. A múltja révén ő tökéletesen megfelelne ennek a célnak, ha a helyzet rosszabbra fordul. Mindössze annyit kellene tenniük, hogy közzétesznek egy hivatalos állásfoglalást, végérvényesen és teljes mértékben megfosztanák az aurorai állampolgárságától, és itt hagynák magára a Földön.

Betáplálta Benen Yarick kódját.

– Jó reggelt, Ms. Burgess! – válaszolt azonnal Yarick. – Megtettem, amit kért. Trina Korolin hajlandó itt maradni, de ő a legfiatalabb tagunk. Gavit Janst nem tudtam meggyőzni. Trinának itt lesznek a személyi titkárai is, ketten vannak. Sajnálom, hogy nem tudtam többet elérni.

– És mi van a...

– Továbbá elnézést kérek a válaszom személytelen stílusáért. Már a Kopernikuszra tartó komp fedélzetén ülök. Sajnálom, hogy belőlem hiányzik Humadros nagykövet asszony hitből fakadó bátorsága. Bízom benne, hogy megérti.

– A fenébe! – Ariel egy erélyes mozdulattal megszakította a vonalat. Felvett anyag. Még annyi ideig sem volt képes a Földön maradni, hogy személyesen válaszolhasson neki.

"Lehet – gondolta keserű szájízzel –, hogy tartott tőle, a végén még le találom beszélni róla..."

– Micsoda kulimász! – morogta. Beadta Trina Korolin kódját.

– Jó reggelt! – válaszolta a telefon. – Ms. Korolin átmenetileg nem érhető el. Kérem, hagyjon üzenetet, és adja meg a kapcsolási kódját!

– Ariel Burgess, aurorai nagykövetség, Calvin Intézet. Mihelyt lehet, személyesen szeretnék beszélni Ms. Korolinnal.

Kilépett a vonalból. Chassikkal még nem akart foglalkozni – túl nyers a stílusa. Végignézett a listáján. Egy pillanatig sem volt kétsége afelől, hogy a nap végére jóval hosszabb lesz. A legtöbbjük nem akar sokkal többet, mint egy hivatalos vállat, amelyen kisírhatja magát. Mindnyájan féltek.

Megérintette Hofton telefonját.

– Hofton, tudsz adni egy listát az áldozatokról? Valamennyiről, a földieket is beleértve. És néhány hírhálózatnak a támadásról szóló beszámolójáról készített felvételt.

– Rendben.

Ariel hátradőlt a székben. Mi a helyzet az egyéb űrlakó kontingensekkel? Az ötven űrlakó világ közül nagyjából tucatnyinak volt meglehetős kiterjedésű területe a Földön. Ezek közül a legnagyobbal – az Aurora és a Solaria után – az Acrisia, a Pallena és a Saon rendelkezett. A többieké csak néhány turista vagy egy-egy rövid lejáratú üzlet lebonyolítójának befogadására alkalmas enklávé volt. Összesen tizenhat-tizenhétezer űrlakó élt a Földön, akiket mind ideédesgettek valamivel. Mostantól még kevesebben lesznek. Vajon az ő kormányaik hogy fognak reagálni?

Ariel végigfuttatta a listáját, keresték-e a többi nagykövetségről is. Semmi. De ebből még nem lehetett messzemenő következtetéseket levonni. Több mint valószínű, hogy közvetlenül Setaris irodáját hívták.

Ám ez mostantól megváltozhat.

"Mit gondolnak, én mit tehetek?" – töprengett.

Miáról nem beszélt Setarisnak. Nem mintha annak szánta volna, de most nagyon bölcs döntésnek tűnt a részéről.

"Ha csakugyan megvan az a hatalmam, amit Setaris mond, akkor miért ne használjam?" – gondolta magában.

Megérintette a telefont.

– Hofton, derítsd ki, ki vezeti a nyomozást, és add meg nekem a kódját!

12. fejezet

A szolgálatos ügyvivő nem hívta vissza. Ariel a nap folyamán háromszor jelezte, hogy beszélni szeretne vele, de Cupra ügynök vagy nem kapta meg az üzenetét, vagy nem óhajtott válaszolni rá.

Arielt meglepte, hogy a Különleges Szolgálat vette kézbe a nyomozás lefolytatását. Az ilyesmi a TNY hatáskörébe tartozott, de a Terresztrikus Nyomozóirodát kizárták belőle. Bizonyos szempontból érthető volt – a dolog elsősorban a Különleges Szolgálat kudarca, legjobb esetben is az ő becsületükön esett folt. A vizsgálat a feje tetejére állította az egész Szolgálatot, a felelős után nyomozva kiforgatta kívül-belül, ők tehát erősen érdekeltek voltak az ügy megoldásában. Mindemellett a földiek kötődtek a hagyományokhoz, s a hagyomány azt diktálta volna, hogy a TNY folytassa le a nyomozást.

Végiggörgette a Hoftontól kapott listákat. Áldozatok, túlélők, rokonok, lakcímek – Mia volt Eliton biztonsági csapatának egyetlen életben maradt tagja. Hivatalosan azonban ő is az elhunytak listáján szerepelt.

Huszonegy halott, harminchárom sebesült, nem számítva bele azokat a nézőket, akik akkor kaptak súlyos sebeket, amikor a galérián elkezdődött a fejvesztett menekülés. Humadros és kíséretének legtöbb tagja, Eliton és két közeli munkatársa jelentették a diplomáciai szempontból legnagyobb veszteséget.

Bogardtól megtudta a kórházban megjelent ügynök nevét, és Hoftonnal megkerestette a kódját.

Sathen ügynök keskeny arcú, mélyen ülő kék szemű férfi volt. Rövidre nyírt, sötétbarna haja úgy lapult a koponyájára, mint valami sisak.

– Igen?

– Sathen ügynök, Ariel Burgess vagyok a Calvin Intézettől!

– Igen? – Merőben hivatalos, személytelen hang, semmi sem utal benne arra, hogy ez az ember bármit is hajlandó lenne elmondani neki.

Ariel kifújta a levegőt.

– Mia Daventrivel kapcsolatban hívom önt. – Látva a férfi elbizonytalanodó arcát, hirtelen eldöntötte, hogyan közelítsen a dologhoz. – A barátja voltam.

Sathen mereven nézett rá pár pillanatig, majd lassan bólintott. Álla valamelyest ellazult. – Miben segíthetek önnek?

– Mondja el, mi történt!

– Mint a barátjának, vagy mint egy űrlakó hivatalos személynek?

– Mindkettőnek. Úgy tudom, eredetileg kezelésre ment be egy robot társaságában a kórházba.

– Már nem veszek részt a nyomozásban.

– Tudom, Sathen ügynök. A dolognak arra a részére vagyok kíváncsi, amikor még részt vett benne.

– Mint barát?

Ariel türtőztette magát.

– Én... – Hirtelen elhallgatott. E pillanatban az eszébe villant, hogy természetesen az egész beszélgetésük rögzítésre kerül. – Mint barát. A Kopernikusz Állomáson ismertem meg Miát, amikor életemben először érkeztem a Földre.

Sathen bólintott.

– Értem. Hát, sok elmondani való nincs rajta. Én és a társam kaptunk egy hívást, hogy kísérjünk be egy sebesült ügynököt a klinikára, és maradjunk mellette, amíg vissza nem nyeri az eszméletét. A mentőautó előbb ért oda, mint mi. Mire megérkeztünk, az orvosok már berakták egy szobába, és megkezdték a regenerációs kezeléseket. De a robotot nem tudták rábírni, hogy menjen el. Nem avatkozott ugyan a dolgukba, de senki sem örült túlságosan a jelenlétének.

– Miféle robot volt?

– Az a bizonyos, Eliton biztonsági csapatából. Bogard.

– Értem. Nem tudták megjavítani?

– Nem vette tudomásul a parancsokat. Daventri ügynök nyilván utasította, hogy elsősorban őt védje, és amíg ezt nem vonta vissza, a robot nem fogadott el semmilyen más parancsot.

– Ez úgy hangzik, mintha ön értene valamit a robotokhoz.

– Egyáltalán nem értek hozzájuk. Ezt is Mr. Avery magyarázta el nekem.

Ariel szeme elkerekedett.

– Derec Avery?

Sathen bólintott.

– Igen, a Phylaxis Csoporttól. Öt vagy hat órával azután bukkant fel, hogy Daventri ügynököt felvették a kórházba. Még ő sem tudta eltávolítani a robotot, pedig, mint értesültem róla, ő építette.

– Ez tényleg furcsa... Folytassa, Sathen ügynök! Mi történt?

– Nos, Mr. Avery meghagyta nekünk, hogy hagyjuk a robotot ott, ahol van, és mihelyt Daventri ügynök magához tér, rögtön hívjuk fel őt. Később aztán visszarendeltek bennünket. Miután elhagytuk a klinikát, Daventri ügynök szobáját, vele és a robottal együtt, megsemmisítették.

– Miért rendelték vissza önöket?

– Áthelyezés. A társammal együtt beosztottak Taprin helyettes szenátor biztonsági csapatába. De ez csak holnaptól fog hatályba lépni. Miután a robbanás bekövetkezett, visszamentünk a klinikára. De ott... nem maradt semmi. – Sathen szája megfeszült. – Egy másik ügynököt is megöltek.

– A robbanásban?

– Nem.

Látva, hogy az ügynök nem megy bele a részletekbe, Ariel megkérdezte:

– Van valami bizonyíték arra, hogy kik tették?

– Semmi. Közvetlenül a robbanás előtt a klinika összes monitora kikapcsolt.

– Nem szokatlan kicsit, hogy valakiket visszarendeljenek, még mielőtt lejár a megbízatásuk?

– De igen, Ms. Burgess. Viszont ebben az ügyben minden szokatlan kicsit, nem gondolja?

– Valóban. – Ariel hallgatott egy pillanatig. – Maga ismerte Miát?

– Közelről nem. Jó ügynöknek látszott.

– Megkérdezhetem, ki rendelte vissza?

– A szokásos szolgálati úton keresztül kaptuk a parancsot. Rendesen egy másik csoportnak kellett volna felváltani minket. Gondoltam is... Nos, másképp történt. Elnézték.

– Nem hittem volna, hogy a Különleges Szolgálat is szokott hibázni.

Sathen arca megkeményedett.

– Nem szoktunk. Ez minden, Ms. Burgess?

– Hacsak nem jut eszébe még valami.

– Nem hiszem, hogy kihagytam volna bármit is.

– Köszönöm, hogy áldozott rám az idejéből, Sathen ügynök!

A képernyő elsötétedett. Ariel még egyszer beütötte Cupra ügynök kódját, de megint azt a választ kapta, hogy Cupra elérhetetlen, legyen szíves, hagyja meg a nevét és a kódját.

Felhívta a klinika személyzeti nyilvántartóját, ahol Miát "megölték", és kérte az aznap éjjel szolgálatban lévő főápolónőt.

– A műszakom este tízkor ért véget – magyarázta Carther nővér. – De bent voltam, amikor a sebesült ügynök meg az a... dolog bejöttek. Dr. Jaley ellenőrizte a kezelést. Ő nem törődött vele, mármint a robottal. Én képtelen voltam erre, de nem kellett egy szobában lennem vele.

– Mikor érkezett a másik két ügynök? – tudakolta Ariel.

– Pár perccel azután, hogy rákapcsoltuk a biomonitorokat. Sathen ügynök és... igen, Vetter ügynök. Mindnyájunkat különböző biztonsági vizsgálatoknak vetettek alá. Sathen ügynök ideges volt, amiért nem tudta rábírni a robotot, hogy menjen el. Azután jött valaki a Phylaxis Csoporttól, de ő sem tudta kiküldeni onnan. Miután elment, megérkezett a másik két ügynök. Körülbelül húsz perccel ezután letelt a műszakom, és elmentem.

– Ki volt a váltótársa?

– Karl Funilnak kellett volna lennie, de ő beteget jelentett. Nem tudom, kit hívtak be helyette.

– Ezek szerint, amikor elment, a váltótársa még nem érkezett meg? Nem szabálytalan ez?

– A klinikán szinte minden berendezés automatizált – magyarázta Carther. – Nem probléma, ha tíz percig nincs ott senki. Ott volt az ügyeletes belgyógyász. Ha óhajtja, utánanézhetek annak, hogy kit rendeltek be, de több mint valószínű, hogy egy beugró volt. Vannak ilyen tartalékaink sürgős esetekre.

Ariel pár percig elgondolkozott, majd megrázta a fejét.

– Nem, rendben van. Milyen más ügynökök bukkantak még fel a kórházban?

– Még ketten jöttek a Különleges Szolgálattól. Nem tudom, mit mondtak, de Sathen ügynök nagyon dühös volt rájuk. Hallottam, hogy ordítozik velük.

– Még ott voltak, amikor maga elment?

– Igen.

– Emlékszik a nevükre?

– Csak az egyikére, és csak mert hallottam Sathen ügynök szájából. Cupra.

– Nem mutatták meg magának az igazolványukat?

– Sathen ügynök ismerte őket.

– Köszönöm! Nagyon lekötelezett! Ha volna még kérdésem, megengedi, hogy...

– Inkább ne! – vágott a szavába élesen Carther.

– Ó! – lepődött meg Ariel.

– Ha ez minden, akkor szeretném végezni a munkámat.

– Hogyne, én...

A kép kikapcsolt. A földiek előítéletessége még ennyi idő után is meglepte. Nagyon gyakran a hamis türelem álruhájába öltözve leplezte el a valódi érzelmet.

Ariel ismét megnézte a klinikai felvételeket. Talált egy megjegyzést az aznap éjszakai ügyeletesek nevei mellett: KARL FUNIL FŐÁPOLÓNŐ: BETEGSÉG MIATT FELMENTVE A SZOLGÁLAT ALÓL. De az nem volt odaírva, hogy ki veszi át helyette a szolgálatot. A bejegyzés azt sugallta, hogy Carther nővér maradt szolgálatban.

"Maradt valaki ügyeletben, miután ő elment...?" – töprengett Ariel.

Sathen ügynök egy szóval sem említette Cupra ügynök látogatását.

"Nem hiszem, hogy kihagytam volna bármit is." Ezt mondta.

– Meddig hagyod elhatalmasodni magadon a paranoiát? – morogta félhangosan.

– Ariel! – hallotta Hofton hangját a telefonban. – Gale Chassik keres újra.

– A fenébe!

– Akarod, hogy...?

– Kapcsold! Ha most nem beszélek vele, soha nem megy el.

Egy perc múlva Chassik arca megjelent a telefonja képernyőjén. Gale Chassik vonásain látszott, hogy fiatalabb korában sportolhatott: széles állkapcsa volt, húsos álla, tömör arca, s redős homloka alatt világoszöld szempár csillogott.

– Ms. Burgess – kezdte lassan –, köszönöm, hogy szakított időt a velem való beszélgetésre!

Ariel kihallotta a ki nem mondott "végre" szót is. Mosolyt erőltetett magára, és remélte, hogy mentegetőzése meggyőzően hat.

– Elnézését kérem, Chassik nagykövet úr, de meglehetősen zűrös napom volt ma!

– El tudom képzelni. Igazán nem szeretném tovább szaporítani a terheit, de van egy-két dolog, amivel muszáj foglalkozni. Minél előbb, hogy aztán békén hagyhassam önt.

– Mit tehetek önért?

– Először is, részvétemet szeretném kifejezni aurorai honfitársai elvesztése miatt.

– Köszönöm, nagykövet úr! Én hasonlóképpen önnek!

– Mi szerencsésebbek voltunk, legalábbis ami a puszta számokat illeti. Úgy értesültem, hogy Setaris legfőbb helyetteseit megölték.

– Úgy van.

– Ki?

– Egyelőre én vettem át a feladataik egy részét.

– Ó! Ezek szerint sikerült végre eljutnom annak a hivatalába, akire szükségem van.

– Attól függ, mire van szüksége, Chassik nagykövet úr.

– Mindössze egy hivatalos állásfoglalás nevű forMalltásra. Mi az Aurora – és a Calvin Intézet – álláspontja a minap történt katasztrófával kapcsolatban?

– Szigorúan várakozó állásponton vagyunk. Nem áll szándékunkban semmiféle elsietett lépést tenni, amíg nem kapunk értékelhető válaszokat a földi hatóságoktól. Egyelőre megvárjuk a vizsgálati eredményeiket, s csak aztán lépünk.

– Ügyesen fejezte ki magát, Ms. Burgess. És mi a helyzet a konferenciával?

– Jelenleg nincs okunk azt feltételezni, hogy a konferenciát nem kellene folytatni.

– Galiel nélkül? – lepődött meg Chassik. – Ki léphetne az ő helyébe? És Eliton szenátor helyébe?

– Eliton szenátor első embere, Taprin helyettes szenátor fogja elfoglalni az ő helyét – válaszolta Ariel. – Ami pedig a mi saját kontingensünket illeti, még nem ismerem a névsort. És az önök követségén mi a helyzet? Ki marad?

– Senki. Miért kellene maradniuk? Amilyen fogadtatásban részesültek...

– Nagykövet úr, én már kaptam biztos ígéreteket az aurorai küldöttség életben maradt tagjaitól arra nézve, hogy itt maradnak, és végigviszik a konferenciát. Kínos lenne, ha a Solaria meghátrálna, nem gondolja?

Chassik elbiggyesztette a száját.

– Ezt a labdát éppenséggel visszadobhatom. Megkérdezhetem, önöktől ki marad?

– Megkérdezheti.

Chassik várt, aztán elvigyorodott.

– Ha elkészül a névsoruk, ismertetni fogja velünk?

– Természetesen.

– Akkor rátérek a másik dologra. Mi az álláspontjuk az állítólagos pozitronikus fiaskóval kapcsolatban, és mit szándékoznak tenni a Phylaxis Csoporttal?

– Nincs véleményünk az állítólagos kudarcról. Nem láttuk a róla szóló bizonyítékot, ezért nem dönthetjük el a kijelentés érvényességét. Én a magam részéről nevetségesnek találom. Ami a Phylaxis Csoportot illeti, nem értem, mire gondol.

– No igen... – húzta föl Chassik az egyik szemöldökét. – A Phylaxis építette meg azt a lehetetlen robotot, amelyik nem tudta megvédeni Eliton szenátort. A Phylaxist bízták meg azzal, hogy elemezze az RI-t az Egyesült Állomáson. Egy sor különböző s köztük néhány egész megbízható hírforrásból értesültünk arról, hogy az RI csődöt mondott. Ha nem hiszi el, hogy kudarcot vallott, és a Phylaxis azt állítja, hogy igen, nos, a testőr alkalmatlanságát tudva, hisz a szavuknak?

– Arra céloz, hogy a Phylaxis összejátszott a...

– Nem célzok semmire! – vágott a szavába gyorsan Chassik. – De vannak olyan választóim, akik roppant feszélyezve érzik magukat emiatt a robot miatt, és a tegnapi eseményeket látva nem állíthatom, hogy nem értek egyet velük. Ha nincs összejátszás, akkor csak nagyfokú alkalmatlanságról lehet szó. Nem engedhetjük, hogy a Phylaxis kárt tegyen a hírnevünkben. Végtére is, solariai cég szerelte be az RI-t.

– Utánanézek a dolognak, nagykövet úr. Van még valami?

Chassik elgondolkodott pár pillanatig.

– Beszélt már a földi hatóságokkal? – kérdezte végül.

– Nem. Kértem, hogy lássanak el naprakész információkkal a nyomozásukról, de eddig még nem kaptam semmit.

– Hm... Ha mégis megtudna tőlük valamit, közölné velem is a hallottakat?

– Biztos vagyok benne, hogy egyidejűleg önt is tájékoztatni fogják... – kezdte Ariel.

– Tegye meg ezt a szívességet, Ms. Burgess! Cserébe én is megosztom magával, amit kapok tőlük. Lehetnek itt olyan szempontok, amik fölött elsiklanak.

– Értem. Értesíteni fogom, nagykövet úr. Köszönöm!

– Ó, csak még egyet! Hivatalosan tájékoztatom arról, hogy az Egyesült Állomáson lévő RI-t solariai szakemberek eltávolítják.

– Eltávolítják? – pislogott Ariel. – Mikor?

– A munkálatok ma kezdődnek.

– De hát... erről informálniuk kellett volna engem!

– Most informálom róla. Nagyon nehéz volt elérni önt.

– A Calvin Intézet egyik képviselőjének is ott kellene lennie a helyszínen...

– Ms. Burgess, ez itt a Föld! Nekik nincs ilyen előírásuk. A politikai illem diktálta, hogy konzultáltak az önök embereivel, amikor telepítettük az RI-t. Most azt kívánják, hogy tüntessük el, a többi nem érdekli őket. Azt akarják, hogy az állomás zavartalanul működjön, és már választottak is helyette másikat. Semmi másra nincs szükségük, csak arra, hogy az RI-t távolítsák el, és bennünket arra kértek, méghozzá nyomatékosan, hogy a lehető leghamarabb végezzük el a munkát. Ha van valaki az intézetben, akit nélkülözni tud, kérem, küldje oda!

– Nem számít, hogy ez itt a Föld. Ez egy űrlakó előírás!

– Idő, Ms. Burgess, idő! – Chassik úgy csóválta a fejét, mintha kétségbe ejtené a nő értetlensége. – Ma hajnalban megkeresték az embereimet, és amikor beérkeztem, a kérés már az íróasztalomon feküdt. Megértem a sietségüket, még ha vannak is fenntartásaim. Az RI működésképtelen, totálisan összeomlott, nem több egy rakás haszontalan pályánál. Fizikailag el kell onnan távolítani, ennyi az egész.

– Kapcsolatba léptek a Phylaxisszal is? Derec... Mr. Avery ott van?

– Nem tudom. Az ő jelenléte megnyugtatná önt?

– Nem tudom. – Ariel megpróbált úrrá lenni ingerültségén. – Nincs senki, akit nélkülözni tudnék. Kérem, gondoskodjék róla, hogy az eltávolítás legyen dokumentálva, és küldjön nekem jelentést róla!

– Természetesen gondom lesz rá.

– Köszönöm!

– Szép napot kívánok!

Ariel csak bámulta az üres képernyőt, és magában méltatlankodott a protokoll megsértése felett. Itt nem pusztán egy formaságról volt szó, hanem az elszámolási kötelezettség kérdéséről. Helyszíni ellenőrzés nélkül honnan tudhatná, hogy mindent úgy csinálnak, ahogy kell? Kénytelen lesz megbízni bennük. Úgy képzelte, hogy ugyanaz a solariai cég volt, mint amelyik az installációt végezte, és ettől nem lett sokkal nyugodtabb.

"Minek ez a sietség?" – tűnődött.

Kisvártatva ismét Hofton zavarta meg töprengésében.

– Ariel, Trina Korolin van a vonalban. És itt vannak, amiket letöltöttem neked.

Nem sokkal kettő után Ariel haza akart menni. A szeme mögött érzett nyomás egyre erősödött az elmúlt két órában, míg már nem lehetett tudomást nem venni róla, és ezzel párhuzamosan a türelme is vészesen fogyatkozott.

Trina Korolin túlságosan is fiatalnak tűnt, és nyilván hiányzott belőle az efféle vállalkozáshoz szükséges tapasztalat is, de ha a lelkesedés és az elkötelezettség jelentett valamit, akkor volt rá esély, hogy kibírja. Ariel összekapcsolta őt Jonis Taprinnal, és onnantól kezdve már csak reménykedhetett a legjobbakban.

Ezek után ideje hátralévő részét a halálra rémült auroraiakkal való törődéssel töltötte, és legalább öt ügyvéddel beszélt, akik olyan földiek nevében fenyegetőztek perrel, akik megsebesültek, vagy az ijedségtől elájultak az Egyesült Állomáson. Az Aurorát nem perelhették be – az űrlakó világok és a Föld között létrejött diplomáciai megállapodások ezt gyakorlatilag lehetetlenné tették –, de pert indíthattak olyan, a Földön élő űrlakók ellen, akiknek itt üzleteik voltak. Ezek többnyire csak fenyegetések voltak, melyekkel a bíróságot megkerülve pénzt akartak kicsikarni az illetőkből. Néhány esetben igazán kínossá vált a beszélgetés, sőt az egyik ügyvéd nyíltan a szemébe mondta, hogy mindenképpen perre viszi a dolgot, ha egy szemernyi esélyt lát arra, hogy a nyavalyás űrlakókat kiebrudalhatják a Földről.

Ariel egyre élesebb hangon válaszolgatott, míg végül kénytelen volt megmondani Hoftonnak, hogy ne kapcsolja neki ezeket a hívásokat. Már képtelen volt a munkájára összpontosítani, szétszóródott a figyelme.

– Ariel! – hallotta Hofton hangját a telefonban. – Vannak felvételeim az incidensről, ahogy kérted. Kettő máris, egy harmadikra pedig ígéretet kaptam.

– Majd később, a lakásomon megnézem őket. Köszönöm, Hofton!

Csak bámult maga elé a levegőbe, s hagyta, hogy mindenféle gondolat kavarogjon a fejében.

A Sathen ügynökkel és Gale Chassikkal folytatott beszélgetésben voltak hézagok. Szüntelenül azon jártak a gondolatai, hogy vajon még mit hagyhattak ki. Sathen hangsúlyozottan nem mondott semmit arról a két ügynökről, akik felkeresték őt, miután Miát felvették a kórházba. Chassik célzása, mellyel Derecet gyanúsította bűncselekmény elkövetésével, feldühítette. Érezni lehetett rajta a kárörömet afölött, hogy egy solariai cég telepítette az RI-t az Egyesült Állomásra, és ha történt valami összejátszás, csakis az illető cég és az összeesküvők paktálhattak le egymással. Minél tovább gondolkozott rajta, annál inkább meggyőződésévé vált, hogy mind Sathen, mind Chassik szándékosan hagytak ki dolgokat, és legalábbis Sathen nem a maga jószántából tette.

Ariel sohasem tudta megszokni azt a gyakorlatot, amit a külszolgálattal együtt járó diplomáciai szűkszavúságnak neveztek. Halálosan dühítette, hogy nem mondanak meg neki dolgokat, mert "nem rá tartozik", vagy mert "nem szükséges tudnia róla", de kénytelen volt tudomásul venni. Ez most más volt, ámbár nem tudta pontosan megfogalmazni, hogy mennyiben más. Volt különbség aközött, hogy valaki szokásból nem árulta el a célját, vagy mert el akarta palástolni azt. Megérezte a változást, még ha az megfogalmazhatatlan volt is.

Talán csak azért érzett rá ösztönösen, mert Mia Daventri a lakásában rejtőzködött. Furcsának tűnt, hogy a Különleges Szolgálat úgy nyilváníthatta holttá, hogy egyetlen szövetmintával sem rendelkezett.

Rábökött a telefonra.

– Hazamegyek, Hofton. Ha holnap reggelig nem tör ki a háború, intézd a dolgokat!

– Parancsára! – komolykodott Hofton.

– Ne szemtelenkedj!

– Soha...

Fejfájása ellenére Ariel elmosolyodott. Összeszedte a Hofton által letöltött anyagok lemezeit, és becsúsztatta őket a zsebébe.

Kilépett az előtérbe, és fölemelte a kezét, hogy búcsút intsen a titkárának.

– Ariel – nézett föl Hofton az íróasztalától –, lehet, hogy ezt a hívást fogadni akarod.

– Lehet?

– Azt hiszem. Derec Avery keres a Phylaxis Csoporttól.

13. fejezet

Derec türelmetlenül várakozott a Phylaxis Csoport kicsiny előterében.

A szobában volt néhány kényelmes szék, bárszekrény, egy szubéteri, vetítő, amellyel promóciós vagy oktatóanyagokat lehetett megnézni – egyszóval az ügyfelek kellemes környezetben ismerkedhettek meg a Phylaxisszal, annak munkájával, valamint a pozitronikával. Derec felidézte a partit, amelyet akkor rendeztek itt, amikor megkapták az engedélyüket. A stáb egy része, Eliton szenátor és néhány embere tósztokat mondtak a jövőre, a kockázatos vállalkozásukra, s kifejezték reményüket, hogy a dolgok változni fognak. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor ténylegesen használták ezt a szobát.

Csilingelés hallatszott, mire megnyomta a recepciós asztalán lévő gombot, hogy kinyissa az ajtót.

Ariel belépett, és rögtön meg is torpant. Körülnézett, majd tekintete megállt Derecen. A férfi szája mosolyra húzódott. A nőn egy a földi átlagnál jobb minőségű, agyagszínű egyrészes ruha volt, s fölötte sötétkék dzsekit viselt. Vékonyabb volt, mint amikor utoljára látta, a tekintete elcsigázottabb, a szája körül pedig kicsit határozottabban, feszesebben rajzolódtak ki a ráncok. Leszámítva állig érő fekete hajának kissé eltúlzott kontúrjait – ez inkább űrlakó stílusra vallott, mint földire –, elment volna akár földinek is.

– Itt vagyok – mondta.

– Köszönöm! Nem voltam benne biztos, hogy el fogsz jönni.

– Én még most sem vagyok biztos abban, hogy megérte időt szakítanom rá. Azt mondtad, mutatni akarsz valamit.

Derec érezte, hogyan halványul el benne az a kis villanásnyi öröm. Jobb lesz, gondolta, ha rögtön a tárgyra tér.

– A Calvin Intézettől ki felügyelte az Egyesült Állomás RI-jének installálását? Nem te voltál.

– Közvetlenül? – vonta össze a szemöldökét Ariel. – Nem, én a kereskedelmi összekötő vagyok itt, nem projektmenedzser. De azért odafigyeltem – tette hozzá egy vállrándítással. – Miért?

– Ki ment ki ellenőrzésre? Úgy értem, kifejezetten ebből a célból.

– Bys Randic. Tavaly tért vissza az Aurorára. Fontos?

– Fontos lehet. Volt a dologban valami kivételes? Mármint magában az agyban.

Ariel nagyot sóhajtott.

– Nem azért jöttem, hogy kihallgassanak. Azt mondtad, találtál valami rosszat az RI-vel kapcsolatban. Komolyan?

– Igen. De...

– Mutasd meg!

Derec tiltakozni akart, de erőt vett magán, és intett, hogy induljanak el a háta mögötti ajtó felé. Úgy látszik, semmi nem változott az eltelt évek alatt, amióta utoljára beszéltek egymással ugyanebben a szobában. De legalább Ariel most nem üvöltözik kivörösödött arccal. Még nem.

Egy rövid folyosó végén elértek egy biztonsági ajtóhoz, amely nyitva volt. Ariel elsőnek lépett be rajta a nagylaboratóriumba.

Rana fölpillantott a konzoljáról, s egyik szemöldöke rosszallóan a magasba ugrott. Ariel háta mögül Derec integetett neki, hogy minden rendben van.

Ariel itt már figyelmesebben nézett körül. Derec képzeletben nyomon követte, hogyan veszi sorra egyenként a berendezéseket, állapítja meg, melyikkel milyen munkát végeznek a laborban, s hogyan következtet mindebből a...

– Le vagyok nyűgözve! – szólalt meg a nő. – Nagyszerű munkát végezhettetek itt. Mit dolgoztok vele? – fordult a férfihoz.

– Egészen a legutóbbi időkig sok elméleti munkát végeztünk – felelte Rana. – Pozitronikus vektoranalízist szerkesztettünk stresszhelyzetekben és hasonlókat. Néhány igazán magas színvonalú stratégiai játékot tudunk játszani rajta. De legtöbbször azzal megy el az időnk, hogy az itt lakó űrlakók kérdéseire válaszolunk. Ők ugyanis nem értik, hogy a robotjaik miért nem érzik meg előre a kívánságaikat és a vágyaikat, úgy, ahogy otthon, s el kell nekik magyarázni azt is, hogy miért nem tanácsos pozitronikus robotot használniuk a nagykövetség területén kívül.

– Rana, ő Ariel Burgess! – nézett rá mereven Derec. – Ariel, bemutatom Verana Duvant, a fő robotszakértőmet!

– Burgess... – állt föl Rana. – A Calvin Intézetből. – Arieltől egy lépés távolságra megállt. – Olvasom a Kereszt-következtetéses dedukció a terepen című rövid összefoglalóját. Remek munka.

Ariel tétovázott, majd lassan bólintott.

– Köszönöm! Attól tartok, én nem dicsekedhetek azzal, hogy láttam az ön valamelyik munkáját.

– Ne mentegetőzzön! Én földi vagyok. Mi nem publikálunk űrlakó lapokban.

– És hogy...?

– Hogy kerültem kapcsolatba a robotikával? – szaladt fülig Rana szája. – Ipari automatizálásból diplomáztam, a melléktantárgyam pedig az MI volt. A pozitronika mellékvágányára kerültem. Nem vagyunk mindnyájan fanatikus robotellenesek.

– Nehéz lehetett.

– Az anyag kinyomozása voltaképpen kihívást jelentett. Őszintén bevallom, ha Derec nem keresett volna meg azzal az ajánlattal, hogy dolgozzak itt, kivándorlási kérelmet nyújtottam volna be. A Calvin Intézetbe akartam beadni a pályázatomat. Talán kárba veszett próbálkozás lett volna, de amíg az ember nem próbálja ki, nem tudhatja biztosan.

– Miért lett volna kárba veszett? Ha Derecnek kellett, akkor csak jó lehet.

– A Calvin nemigen alkalmaz földieket. Utánanéztem. De van egy ősrégi mondás a vak tyúkról...? – Rana elindult vissza a konzoljához, majd Arielre pillantva hozzátette: – És tényleg jó vagyok.

– Meg szerény... – jegyezte meg Derec.

– Ennyi tehetség birtokában miért van szükségetek rám? – kérdezte Ariel.

– Mert nem mi installáltuk az RI-t az Egyesült Állomáson. Csak messziről figyeltük – felelte Rana. – És van benne néhány furcsaság, amiket nem tudunk megmagyarázni.

– Az Intézetben mit mondtak?

– Nem mondtak semmit – válaszolta Derec. – Mi... Nekünk valójában meg se szabad néznünk.

– Tessék?

– A Különleges Szolgálat a fennhatósága alá vonta az egész vizsgálatot. Kidobtak bennünket.

– A Különleges Szolgálatnak nincsenek pozitronika szakértői.

– Lehet, hogy a te intézeted embereivel tárgyalják meg a dolgokat.

Ariel szája megfeszült. Látszott rajta, hogy zavarba jött.

– És ti most mit kezdetek ezzel a helyzettel?

– A saját RI-nken keresztül szimuláltuk a működést, és még mielőtt kidobtak volna bennünket, átvittünk egy komplett másolatot az Egyesült Állomás RI-jéről. Nem tudnak róla, hogy megvan az anyagunk.

– És normál csatornákon keresztül nem akarjátok megkérdezni... Értem – bólintott Ariel. – Úgy gondoljátok, legyek én afféle közvetítő számotokra? Higgyétek el, e pillanatban a legkevésbé sincs szükségem arra, hogy valami gond legyen köztem és a Különleges Szolgálat között. Épp elég bajom van a pánikba esett auroraiakkal, akik az első járattal menekülnének a Földről. Ha valami problémám támadna a földi hatóságokkal, az könnyen oda vezethetne, hogy...

– Ariel! – vágott a szavába Derec. – Nem! Azt akarom, hogy te nézd meg a birtokunkban lévő anyagot, és mondd el a véleményed!

– Ez minden? – nézett rá a nő kétkedő arccal.

– Meglátjuk. Először tudni szeretném, hogy mit gondolsz.

Ariel szeme összeszűkült. A férfi tudta, hogy ő megérti azt, amit csináltak. Remélte, hogy a nő fel fogja ismerni, mekkora tét forog itt kockán, hogy talán már talált is ellentmondásokat a helyzetben, s hogy az érintettsége nagyobb súllyal esik majd latba, mint a neheztelése. Figyelte, ahogy a nő végigküzdi magát mindezen és még egyéb dolgokon, amikről neki sejtelme sem lehetett.

– Jól van – szólt végül Ariel. – Mutasd, mid van!

– Jó ideje nem láttam már ilyen teljes összeomlást – mondta a képernyőt bámulva. – Egyáltalán működött még valami?

– Semmi – felelte Derec. – A stáb szerint mindent át kellett kapcsolniuk kézi vezérlésre. Szerencsére egyes rendszereknek megvoltak a maguk párhuzamos működtető egységei, így nem volt száz százalékos a veszteség, de...

Ariel rábökött az egyik spirálisra.

– Az meg mi ott? Úgy fest, mint egy paradoxonhurok, de nem látok rezolúciós pontot.

– Mi sem, pedig én néztem – válaszolta Rana. – Elkezdtem egy feltárást, de úgy néz ki, hogy a hurkok valahol a pozitronikus mátrixokon kívül bomlanak fel.

– Ez teljes képtelenség, olyan nem létezik, hogy egy pozitronikus mátrixon "kívül" – ellenkezett Ariel. – Olyan nincs, ami itt van, hacsak nem egy másik pozitronikus mátrixszal van összekapcsolva.

– Kommunikációs összeköttetés révén – szólt közbe Derec.

– Alapvetően igen. Ismered az ilyet, Derec. Elsőéves szintű pályaszerkezet.

– De ebben az esetben nincs kommunikációs összeköttetés – magyarázta türelmesen Derec. – Leellenőriztünk egy csomó vonalat, elsősorban az ellenőrökét a stáb mobil tagjaival. Egyik sem passzolt ezekhez a helyekhez. Ezek a hurkok kilépnek a mátrixból, és egy olyan csatornán keresztül, amelyet nem tudunk beazonosítani, egy másik helyre mennek el.

– Pontosan mely szektorokban vannak?

– Túl sérült ahhoz, hogy mindről szó lehessen – felelte Derec. – Amikor kezdett összeomlani, minden kiszámíthatatlanná vált.

– Egy ponton zárnia kellene. Az egésznek nem lenne szabad kaotikussá válnia.

– Én is ezt gondoltam – szólt Rana. – Ez elemi mentőprotokoll, amióta csak bevezették a stasis-modifikációt... Mikor is? Húsz éve? Ez viszont épp az ellenkezőjét csinálta, és még gördülékenyebbé vált.

Ariel kopogni kezdett az előtte lévő billentyűzeten.

– Azt mondjátok, túl sérült ahhoz, hogy mindről szó lehessen. Ez azt jelenti, hogy van, amiről lehet mondani valamit? Mi lenne, ha megvizsgálnánk a tükörhelyeket... hogy hol kapcsolódnak ezek a szakaszok az állomás rendszereihez?

– Karbantartás – mondta erre Rana.

Ariel várt, majd ránézett a másik nőre.

– Mind?

– Eddig.

– Hm... Honnan jöttél rá?

– Mint mondtam, ásatást végzek. Rétegről rétegre, szektorról szektorra haladok, aztán ennek alapján megrajzolom a mi RI-nkből származó képeket. Ugyanis átmenetileg az működteti az Egyesült Állomást.

Ariel csak nézett rá.

– Csodálom az ambíciódat!

– Nincs más választásom – vont vállat Rana. – De... – És kezével intett a képernyő felé.

– Karbantartás... – töprengett fennhangon Ariel. – És mi van a referenciamintával? Megnéztétek?

– Nem találjuk – felelte Rana. – Minden olyan véletlenszerű...

Ariel előrehajolt, és dolgozni kezdett a billentyűkön. Adott néhány újabb utasítást, majd hátradőlt. Két perifériás képernyő új mintákat kezdett kirajzolni.

Rana döbbenten bámulta őket.

– Hogy csináltad...? – kezdte, de Derec alig észrevehetően megrázta a fejét.

– Minden pozitronagynak van egy referenciamintája – mondta Ariel nyugodtan, inkább önmagának magyarázva, mint nekik. – Egy alapvető viselkedési és jellegzetes tulajdonság-sémája, amire a működő agy támaszkodhat... – Hirtelen összeugrott a szemöldöke. – Ezt nem értem. Ezek is randomizálva vannak. – Újabb utasításokat ütögetett be. A monitorok képet váltottak.

Ariel megérintette az egyik képernyőt.

– Ez a kommunikációs vonal nem jó. Nincs tár, ami védené a mátrixot. És itt a másik. Miféle kiegészítő rendszereket installáltak ide?

– Nem tudom – mondta Derec.

Ariel ingerült pillantást vetett rá.

– Hogy érted azt, hogy nem tudod? Nem végeztetek helyszíni ellenőrzést?

– Nem volt rá alkalmunk, mert elvették tőlünk a munkát, és kitiltottak a helyszínről.

– És azt megelőzően? Azt akarod mondani, hogy csak a beszerelés alatt láthattátok a rendszert, azóta nem?

– Egyszer, az installálás után pár hónappal, visszamentünk. Azt követően feltételeztük, hogy úgy működik, ahogy kell, és soha még egy telefont se kaptunk. Most meg, hogy meg kellene néznünk, mi van odabent, ki vagyunk tiltva.

– Nevetséges! Ki adta ki ezt a parancsot?

– A Különleges Szolgálat igazgatói irodájában hozták – válaszolta Derec. – Törvényes felhatalmazást kaptak rá.

– De a Phylaxis...

– Eltávolítottak bennünket, Ariel. Pont.

Ariel szótlanul bámulta az előtte lévő képernyőket, de Derec biztos volt benne, hogy semmit sem lát rajtuk. A nő egyszer szórakozottan megvakarta az állat.

– Értem. És gondolod, hogy nekem... nekünk volt ehhez valami közünk?

– Megfordult a fejemben – felelte Derec szárazon.

Ariel lassan bólintott, szemét továbbra sem véve le a képernyőkről.

– Azt mondod, senki sem tudja, hogy ez a másolat itt van nálatok?

– Eddig még senki sem jött ide, hogy elvegye tőlünk.

Ez mosolyra derítette Arielt.

– Van valami elméleted arra nézve, hogy mi lehet ez? – mutatott a képernyőre.

– A stáb azt mondta nekem, a támadást megelőzően az RI off-line üzemmódra kapcsolt, hogy lejátszhasson egy játékot. Nem is tudta, hogy mi történik a galérián, amíg vissza nem kapcsolt on-line, és nem látta a következményeket.

– És ekkor kezdett összeomlani.

– Pontosan – hangzott a válasz. – Mármost, a paradoxonhurkok és a tükörhelyek azt a látszatot keltik, hogy valamit fizikailag hozzácsatoltak az RI hálózatához. Amikor ezt megelőzően az RIvel kapcsolatos problémákról érdeklődtem, azt mondták, hogy előfordult néhány hiba, de jelentéktelenek voltak, és azt a felvilágosítást kapták, hogy "beállítási hibákra" számítani lehet, ilyen esetben lépjenek érintkezésbe a Calvin Intézettel, mielőtt minket megkeresnének. A hibák többségét elhárították.

– Beállítási hibák... – Ariel fölállt, és lassan járkálni kezdett körbe a laborban. Miután egy teljes kört megtett, megállt közvetlenül Derec előtt. – Mit akarsz tőlem?

– Először is tudni szeretném, ki adta ki azt a karbantartási utasítást.

– A segítségemet kéred.

– Csak...

– Azt akarod, hogy kémkedjek a saját honfitársaim dolgaiban, s derítsem ki, van-e közöttük olyan, aki bűnt követett el! – csattant fel Ariel élesen.

– Ariel...

– Azt akarod, hogy segítsek neked kitalálni, miért bolondult meg az RI.

– Nos...

– Azt akarod, hogy felejtsek el minden mást, ne törődjek a kötelességeimmel, legyek a te kémed. – Ariel összefonta a karját a mellén, és gúnyosan felmordult. – Erről rád ismerek, Derec... Ez a pimaszság rád vall!

Derec érezte, hogy most már ő is egyre ingerültebb lesz. Attól félt, hogy megismétlődik a legutolsó összecsapásuk.

– Azt akarod elhitetni velem, hogy téged ez nem érdekel?

Ariel egy pillanatra rámeredt.

– Igen, hogy a fene vinne el! Tudtad, hogy így lesz, mihelyt meglátom ezt! – És rácsapott a konzol tetejére. – Erre építettél! Ezt használtad ki!

– És te gyűlölöd, ha kihasználnak.

– A fenébe!

– Akkor segíts nekünk – szólt Derec csendesen. – Akárki tette ezt, csúnyábban használ ki vele. Akárki tette, azért tette, hogy megölje Galiel Humadrost és Clar Elitont. És megölték Eliton biztonsági csapatának két életben maradt tagját is. És ez csak rosszabb lesz. A legkevesebb, hogy teljes mértékben hiteltelenné teszik a pozitronikát a Földön. Ez tönkretesz mindent, amit Eliton fel szeretett volna építeni. Hiába is folytatnák most a konferenciát, ha nem lesznek meg azok, akik felelősek a történtekért, semmit nem érnek el vele. Mondd, hogy ez nem izgat téged!

Ariel összeszedte magát, és vörösre gyúlt arccal felelte:

– Többet kell tudnom az ügyről!

Derec előtt felcsillant egy reménysugár, a siker egy halvány lehetősége. Nyelve hegyével megnyalta a szája szélét, összefonta a karját, és amilyen higgadtan csak tudta, elmondta mindazt, amit megtudott. Egész idő alatt figyelte a nőt, s reménykedett, hogy még ma is megbízhat abban, amit az arcán lát.

Rana konzolja fölött újra meg újra Arielre pillantott, aki a labor vele szemközti felében ült, és karját összekulcsolva bámulta a padlót.

– Min csodálkozol? – kérdezte végül Derec.

Rana bosszús tekintetet vetett rá.

– Feltesz pár kérdést, és fél másodperc alatt eljut oda, ahová én órák alatt se. – Megrázta a fejét. – Nem tudom, csodálkozom-e, vagy csak meg vagyok sértődve.

– Ariel az egyik legjobb.

– Rajtad kívül?

– Néha azt gondolom, hogy ő jobb nálam.

– Mennyi idő kell, hogy elhatározza magát?

Derec Arielre nézett.

– Nem tudom. Annyi ideig fog tartani, amennyi idő kell hozzá.

– Amikor megtudtam, hogy ismered Ariel Burgesst, egészen felvillanyozódtam. – Rana megcsóválta a fejét. – Micsoda csalódás volt, amikor kiderült, hogy már nem álltok szóba egymással. – Derecre sandított. – Tudtam, hogy van valami problémátok egymással, de...

– Filozófiai nézeteltéréseink vannak.

– Ezt mondtad.

– Nem hitted el?

– Az emberek nem szoktak ilyen heves összecsapásokat rendezni filozófiai kérdések miatt.

– Elvont kérdések miatt nem is. De ha közvetlen összefüggésben van azzal, amit csinálsz, aki vagy... – Derec összeráncolta a homlokát. – Úgy gondolja, visszaéltem a bizalmával. Mi... tudom, hogy közhelyesen hangzik, de mi tényleg együtt csináltunk mindent egy ideig.

– Amíg...?

– Amíg el nem kezdett foglalkoztatni egy ötlet, amiből aztán Bogard lett. – Ranára nézett. – Átkozottul kíváncsi természeted van!

Rana rántott egyet a vállán. Válaszolni akart valamit, de aztán fejével Ariel felé intett.

– Letelt a döntési idő?

Ariel elindult feléjük.

– Meglátjuk... – suttogta Derec.

Ariel ráhajolt a konzolra.

– Szerintetek mi folyik itt?

– Minden jel szerint valakinek érdeke fűződött ahhoz, hogy a konferencia elakadjon, vagy legalább hiábavalónak bizonyuljon. Nem hinném, hogy jelenleg bármi konstruktív dolog kijöhet belőle.

– Elhiszitek, amit a hírhálózatok mondanak? Hogy az emberújak műve lett volna?

– Nem.

– Miért nem?

– Nincsenek meg a forrásaik – felelte Derec. – A szándékuk megvan, de hogy tönkretegyék a Rezidens Intelligenciát egy olyan létesítményben, mint az Egyesült Állomás? Fegyvereseket juttassanak be? És utána elszökjenek? – Megrázta a fejét. – Gondolom, másokat nem tartóztattak le, ugye?

– Nem tudok róla.

– Talán valaki felhasználta az emberújakat.

– Ki?

Derec vállat vont.

– Nem tudom.

– Gondolod, hogy a Calvin Intézetnek benne van a keze? – tudakolta Ariel.

– Valaki kiadta azt a karbantartás utasítást! Olyasvalaki, aki tisztában volt a pozitronika természetével, és tudta, hogy én mire bukkanhatok rá.

Ariel szája egyetlen kemény vonallá keskenyedett.

– Ezt nem cáfolhatom. Százszázalékosan nem. De van nekem egy másik problémám.

– Mégpedig?

– Ez a ti robototok. A testőr. Az miért döglött be?

Derec érezte, hogy megmerevedik.

– Nem tudom.

– Beismered, hogy csődöt mondott?

– Valami... elromlott benne.

– Úgy volt tervezve, hogy megvédjen egy elsőrendű fontosságú célszemélyt, így van? Konkrétan Eliton szenátort. Nem védte meg. Eliton meghalt. Miért?

– Bár tudnám! Ennél azért bonyolultabb a dolog. Abból, amit láttam, én úgy ítélem meg, hogy igenis védte Elitont. Aztán, valami okból kifolyólag, otthagyta őt.

– Lehet, hogy hibás volt a tervezésed?

Derec habozott.

– Lehet. – Nem akarta elismerni ezt a lehetőséget, különösen nem Arielnek, de nem is vethette el.

– Vagy őt is tönkretették, ugyanúgy, mint az RI-t?

Ez a feltevés meglepte Derecet.

– Hogyan? De azt sem tudom, az RI-t milyen módon tették tönkre, úgyhogy ez a gyanúd épp annyit ér, mint akárki másé. Nem lehet tudni. Ha itt lenne Bogard, és megnézhetném, rá tudnék jönni, mi romlott el, de hát eltűnt. Elpusztult.

Ariel szórakozottan ütögette mutatóujjával az asztalt, és szemét le nem vette Derecről. Aztán hirtelen mindkét kezével rácsapott a konzol tetejére.

– Rendben van! Segítek. Vannak itt számomra is megválaszolatlan kérdések. De tudni akarom, mit teszünk, ha találunk valamit.

– Mint például?

– Mint amire mindketten gyanakszunk: hogy itt többről van szó, mint ellenséges fanatikusok maroknyi csoportjának akciójáról. Hacsak e fanatikusoknak nincsenek tagjai a kormányban.

– Gondolom, ez attól függ, hogy kit találunk. Ha a hatóságokat, akkor hozzájuk nyilván nem nagyon mehetünk, így van?

– Nem tartom valószínűnek, hogy mind közülük való...

– Nem, de...

– Az itt a probléma, Derec, hogy akárki is áll a háttérben, a leleplezés könnyen súlyosabb következményekkel járna, mint ha hagynánk a fenébe az egészet.

– Ezt komolyan mondod?

– Teljes mértékben – válaszolta Ariel. – E pillanatban, akármilyen nehezemre esik is beismerni, diplomáciai válsággal kell szembenéznünk. Itt állunk egy meghiúsult programmal, és mindent elölről kell kezdenünk. Ezzel szemben nincs háború! De könnyen lehet, hogy lesz, ha nagyon erőltetjük ezt a dolgot.

– Háború? Nem túlzás ez egy kicsit? – kockáztatta meg Rana.

– Már mondtam: tökéletesen komolyan beszélek! Ha kiderül, hogy a Föld kormánya vagy annak egy része gyilkos támadást szervezett meg egy aurorai nagykövet ellen, ebből az Aurora és az Ötven Világ csak arra következtethet, hogy a Földben nem lehet megbízni. Dönthetnek úgy, hogy ezentúl nincs más lehetőség a számukra, mint az elzárkózás. Nem engednek ki többé telepeseket. Nincs többé kereskedés. Semmi. Elszigetelés.

– Keresztülvihető ez? – kérdezte Derec.

– Nem, nem teljesen – rázta a fejét Ariel. – Még az utak mentén portyázó kalózoktól sem tudunk megszabadulni. De nem számít. Ez elég egy háború kirobbantásához.

– Akkor hát kinek lesz ebből haszna?

– Nem tudom. Mindig van valaki, aki hasznot húz egy háborúból. De ez csak az egyik lehetséges következmény. – Ariel kis szünetet tartott. – Szóval, még egyszer megkérdezem: mit csinálunk, ha rájövünk?

– Lehet, hogy akkor sem tehetünk semmit. Szerintem előbb meg kell találnunk, amit lehet, csak aztán jöhet a döntés.

– Nem te, a magad szakállára. Mi döntjük el!

– Benne vagyok – bólintott Derec.

– Rendben van. Hol akarod kezdeni?

– Hát... jó lenne bejutni az Egyesült Állomásra. Szeretnék körülnézni ott a saját szememmel, hogy lássam, mit tettek a mátrixszal.

– Lehet, hogy ebben tudok segíteni.

– Jó. Innen már el lehet indulni.

Ariel különös mosollyal nézett rá.

– Komolyan segítene, ha beszélhetnél Bogarddal?

– De még mennyire! De...

Ariel szája fülig szaladt.

– Nem akarsz velem jönni? Mutatnék neked valamit.

14. fejezet

A legújabb felfedezések fényében a Különleges Szolgálat ügynöke, Mia Daventri halála és a Clar Eliton szenátor védelmére kirendelt kísérleti robotmodell elpusztulása új jelentőséget kapott – nyilatkoztatta ki a szubéteri hírmagyarázója. – Immár mindenki halott abból az ügynökcsoportból, amelyet Eliton és munkatársai biztonságának őrizetével bíztak meg azalatt az idő alatt, míg az Egyesült Állomáson találkoznak az űrlakó küldöttségekkel. A Különleges Szolgálat belső vizsgálatot folytat, melyről nem voltak hajlandók nyilatkozni, csak annyit árultak el, hogy bizonyos szabálytalanságok állnak a tragédia középpontjában. Nem lehet másként megmagyarázni, miért vallott végül kudarcot egy képzett ügynökcsapat, miért nem tudta megvédelmezni a Föld legtekintélyesebb politikusait, csak ha e fiaskót egy nagyobb szabású hadmozdulat részeként értelmezzük. A Terresztrikus Nyomozóirodán belüli hírforrások kiszivárogtatása szerint vizsgálják az érintett ügynökök személyi anyagát, és kutatják, vajon tagjai voltak-e a különböző szervezeteknek, látszólag hivatalból. Mindazonáltal a kérdés, melyet a jelek szerint sem megválaszolni, sem tagadni nem akar senki: az űrlakó kapcsolat.

Mia a távirányítóval lekapcsolta a szubéterit. Egyéb feladatai közben hol egyik, hol másik hírcsatornára váltva egyre idegesebb és felpaprikázottabb lett. Egyik hír sem nyugtatta meg, sőt csak újabb kérdéseket vetett föl benne, s a végén nem bírta tovább hallgatni. Különösen ezt a kommentátort nem óhajtotta nézni.

Valósággal összerándult, hallva, hogy Dal Kammer, a szubéteri legfelkapottabb hírmagyarázója azt sejteti, hogy Mia és társai benne voltak abban az összeesküvésben, amelynek célja Eliton és Humadros meggyilkolása volt. Ha a tucatnyi többi hírcsatorna bármelyike lett volna, talán elintézi egy vállrándítással – a szubéterin több volt a szemét, mint a legitim adat –, de Kammer elismert, tekintélyes hírmagyarázó volt. Ami persze nem jelentette azt, hogy ő nem ferdítette el, színezte át, változtatta vagy nyesegette meg a tényeket. De azt mindenképpen jelentette, hogy valakinek sokba került, hogy erre rávegye.

Vagy elérték, hogy elhiggye a jelentéseket...

Mia visszaejtette a fejét a párnára. Az orvosrobot több mint hat órája elment, miután ado