/ Language: English / Genre:antique

Robottörténetek

Isaac Asimov


ISAAC ASIMOV

ROBOTTÖRTÉNETEK

Tartalomjegyzék:

Egy fiú legjobb barátja ......................................................................................................................... 3

Sally ..................................................................................................................................................... 5

Egy szép napon .................................................................................................................................. 13

Nézőpont............................................................................................................................................ 18

Gondolkozz! ...................................................................................................................................... 20

Igaz szerelem ..................................................................................................................................... 24

Az AL-76-os robot elkeveredik ......................................................................................................... 26

Akaratlan diadal................................................................................................................................. 32

Idegen a paradicsomban..................................................................................................................... 42

Fényvers............................................................................................................................................. 55

A fajvédő ........................................................................................................................................... 58

Robbie................................................................................................................................................ 61

Gyülekező .......................................................................................................................................... 70

Tükörkép............................................................................................................................................ 78

Botrány az ünnepségen ...................................................................................................................... 86

Az első törvény .................................................................................................................................. 93

Körbe-körbe ....................................................................................................................................... 95

Logika .............................................................................................................................................. 104

Fogd meg a nyulat ........................................................................................................................... 113

Bevezetés ......................................................................................................................................... 122

Te hazug! ......................................................................................................................................... 124

Tökéletes kiszolgálás ....................................................................................................................... 133

Lenny ............................................................................................................................................... 140

Az eltűnt robot ................................................................................................................................. 163

A kockázat ....................................................................................................................................... 176

A csillagokba!.................................................................................................................................. 188

Bizonyíték........................................................................................................................................ 199

Az elkerülhető konfliktus................................................................................................................. 210

Női ösztön........................................................................................................................................ 221

…hogy engedelmességgel tartozol Neki ......................................................................................... 231

A két évszázados ember................................................................................................................... 242

A robotika három törvénye

1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül eltűrnie, hogy emberi

lény bármilyen kárt szenvedjen.

2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az

utasítások az első törvény előírásaiba nem ütköznének.

3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első és

második törvény előírásaiba.

A robotika kézikönyve,

56. kiadás, 2058

Egy fiú legjobb barátja

- Hol van Jimmy, drágám? - kérdezte Mr. Anderson.

- Kint a kráternál - felelte Mrs. Anderson. - Nem történhet semmi baja, mert Robopó is vele van…

Megérkezett?

- Igen. A rakétaállomáson van, és éppen most végzik el rajta a vizsgálatokat. Különben már én is alig várom,

hogy találkozhassam vele. Egyetlen hozzá hasonlót sem láttam, mióta 15 évvel ezelőtt elhagytam a Földet.

A filmek persze nem számítanak.

- Jimmy sem találkozott még eggyel sem - mondta Mrs. Anderson.

- Mert ő Holdszülött, és nem látogathat el a Földre. Éppen ezért hozattam ide egyet. Azt hiszem, ez lesz a

legelső a Holdon.

- Nagyon drága volt! - sóhajtott Mrs. Anderson.

- Robopó fenntartása sem olcsó mulatság - felelte Mr. Anderson.

Jimmy, ahogy az anyja mondta, valóban a kráternál volt. Földi szemmel nézve vékony volt, és tízéves

korához képest nagyon magasnak számított. Karjai és lábai hosszúak és fürge mozgásúak. Az űrruhában

valahogy testesebbnek és zömökebbnek tűnt, de olyan ügyesen mozgott a Hold gravitációjában, ahogy egyetlen

Földszülött ember sem lett volna képes.

Mikor jól kinyújtotta lábait, és kenguruugrásra váltott, még az apja sem volt képes lépést tartani vele.

A Holdvárosból nézve, a mindig a déli égbolton megjelenő Föld teljes kerekségével ragyogta be a kráter

külső, dél felé elnyúló oldalát.

Az emelkedő szelíd volt, Jimmy az űrruha súlya ellenére is olyan lebegő ugrásokkal szökdécselt fel rá,

mintha a gravitáció nem is létezne.

- Gyere, Robopó! - kiáltotta.

Robopó a rádión át meghallotta a hívást, és csaholva utánaszáguldott.

Bármilyen ügyes és tapasztalt volt is Jimmy, a szkafander nélkül, négy lábon száguldozó, acélinú Robopóval

még ő sem kelhetett versenyre. Robopó átbukfencezett a fiú feje fölött, és szinte a lábai előtt ért le a talajra.

- Ne hencegj, Robopó! - mondta Jimmy. - És ha lehet, maradj a szemem előtt.

Robopó újra megnyikkant, és ez a hang azt jelentette: "Jó!"

- Nem hiszek neked, te csaló! - kiáltotta Jimmy, és egy utolsó nekirugaszkodással a kráter falának tetejére, a

belső lejtő szélére ugrott.

A Föld egyszeriben a kráter mögé kúszott, és a fiút mély sötétség vette körül. A meleg, barátságos feketeség

miatt a talajt és az eget csak a csillagok ragyogása különböztette meg egymástól.

Jimmynek nem lett volna szabad végigmennie a sötét kráterfalon. A felnőttek szerint ez veszélyes lehet, de

mit tudják ők, ha még sohasem jártak ott! Egyenletes talaj ropogott a lába alatt, és Jimmy minden egyes szikla

helyét pontosan ismerte.

Különben is hogy lehetett volna veszélyes átvágni a sötétben, mikor a csaholó, tündöklő fénnyel világító

Robogó a közelében haladt? Ő a radarja segítségével még fény nélkül is tudta, hol vannak, és merre halad a fiú.

Jimmynek semmi baja sem eshetett, míg Robogó vele volt, és rögtön mellé somfordált, ha túl közel haladt egy

sziklához. Felugrált kis gazdájára, hogy kimutassa szeretetét, és kétségbeesett nyikkanásokat hallatva futkosott

összevissza. Mikor Jimmy elbújt az egyik kőtömb mögé. Pedig nagyon is jól tudta, hol rejtőzik! Egyszer Jimmy

lefeküdt a kövek közé, mintha megsebesült volna, mire Robogó rádión azonnal vészjelzést küldött Holdvárosba,

és hamarosan, lélekszakadva megérkezett a mentőcsapat. A fiúnak apja elmagyarázta csintalansága

következményeit, és Jimmy soha többé nem próbálkozott meg hasonlóval.

Éppen mikor eszébe jutott a régi eset, személyi hullámhosszán apja szavai érkeztek hozzá:

- Jimmy! Gyere vissza. Valamit meg kell beszélnünk!

Jimmy levetette űrruháját, és megmosakodott. Az embernek mindig gondosan meg kell tisztálkodnia, ha kint

jár! Még Robopót is le kellett öblíteni, de ő imádta a fürdést. Mozdulatlanul állt négy lábán, és alig félméteres,

halványan fénylő, remegő testét a vízpermet alá tartotta. Felemelte száj nélküli, üvegszemű kis fejét, melyen

csak egy pici dudor árulta el agyának helyét.

Mr. Anderson elmosolyodott.

- Kapsz tőlünk valamit, Jimmy - mondta. - Még a rakétaállomáson van, de ha a vizsgálatoknak vége, holnap

megérkezik. Arra gondoltam, már most elárulom…

- A Földről érkezett, apa?

- Igen, fiam. Egy kutya. Egy valódi földi kutya. Egy skót terrier kölyök. Ez lesz az első kutya a Holdon.

Többé nem lesz szükséged Robogóra. Mindkettőt nem tarthatjuk meg, és egészen biztos, hogy lesz egy kisfiú

vagy egy kislány, akinek sok örömet szerezhet még régi pajtásod. - Elhallgatott, mintha arra várt volna, hogy

Jimmy mond valamit, majd folytat.

- Tudod, mi egy kutya, fiam? Egy valódi élőlény! Robogó csak mesterséges utánzat, egy robotkutya. A nevét

is innen kapta: robotkopó.

Jimmy arca elkomorult.

- Robogó nem utánzat, apa. Ő az én kutyám!

- Nem valódi, Jimmy. Robogó acélból és huzalokból készült, és csak egyszerű pozitronikus agya van. Nem

élőlény. - Mindent megcsinál, amit akarok. Megért engem. Biztos, hogy él!

- Nem, fiam. Robogó csak egy gép. Előre beleprogramoztak mindent. Egy kutya viszont él. Te sem akarod

majd Robopót többé, ha lesz egy valódi kutyád.

- Annak a kutyának szüksége lesz űrruhára is, igaz?

- Igen. Természetesen. De megéri áldozni rá, és hamar hozzá fog szokni. A Városban nem is kell majd

viselnie. Te is meglátod a különbséget, mikor megérkezik!

Jimmy Robogóra nézett. A gépkutya halk, rémültnek tűnő hangon felnyüszített. A fiú kitárta karjait, és

Robogó hozzárohant.

- Mi a különbség Robogó és a kutya között?

- Ezt nehéz megmagyarázni - mondta Mr. Anderson -, de te is észreveszed majd. A kutya valóban szeretni

fog téged.

Robopót csak arra programozták, hogy úgy viselkedjék, mintha szeretne.

- De apa, nem ismerhetjük a kutya igazi érzéseit sem! Talán ő is csak színlelni fog.

Mr. Anderson arca elborult.

- Jimmy, rá fogsz jönni a különbségre, ha megismered egy élőlény szeretetét.

Jimmy átölelte Robopót. Már ő is dühös lett; és kétségbeesett arckifejezése elárulta, nem gondolja meg

magát.

- Kit érdekel, hogyan viselkednek? Az nem számít, én mit érzek? Szeretem Robopót, és ez a lényeg!

A kis robotkutya - amit addigi létezése során még sohasem öleltek át ilyen szorosan - magas, gyors hangok

sorozatát adta ki magából. Boldogan csaholt.

Sally

Sally a tópart mellett húzódó úton közeledett felém. Odaintettem neki, és a nevét kiáltottam. Mindig

élvezettel néztem rá. Mindegyiküket szerettem, de kétségtelenül Sally volt közöttük a legszebb.

Intésemre egy kicsit felgyorsított, de méltóságteljes maradt, mint mindig. Éppen csak annyira iramodott neki,

hogy kimutassa, ő is örül most láthat engem.

A mellettem álló férfihoz fordultam.

- Ez Sally - mondtam.

Válaszképpen rám mosolygott és bólintott. Mrs. Hester vezette hozzám.

- Jake, ez itt Mr. Gellhorn. Biztos emlékszik rá, ő kért levélben találkozót magától.

Persze hogy nem emlékeztem. Mindig rengeteg munkám akad a Farmon, és egyszerűen nem vesztegethetem

az időt a posta átböngészésével. Ezért van itt Mrs. Hester. A közelben lakik, és nagyon ügyesen elintézi ez efféle

butaságokat anélkül is, hogy nekem foglalkoznom kellene velük. Ami viszont még ennél is fontosabb: szereti

Sallyt meg a társait. Vannak emberek, akik nem igazán kedvelik őket.

- Örvendek, Mr. Gellhorn - mondtam.

- Raymond J. Gellhorn - nyújtotta a kezét a férfi.

Jól megtermett fickó volt, legalább fél fejel magasabb nálam, és sokkal testesebb is. Feleannyi idős lehetett,

mint én, harmincvalahány évesnek néztem. Lenyalt, középen elválasztott fekete haja volt, és gondosan nyírt,

vékonyka bajuszt viselt. Állkapcsának csontjai a füle felé úgy kiszélesedtek, mintha mumpszos lett volna:

Bármelyik filmen eljátszhatta volna a gazember szerepét, ennek ellenére megnyerő embernek találtam. Ebből is

kitűnik, a filmek sem tévednek mindig.

- Jacob Folkers vagyok - mondtam. - Miben lehetek a segítségére?

Széles, fogvillogtató vigyorra húzta a száját.

- Ha nem esik nehezére, elmondhatna néhány dolgot a Farmról.

Hallottam, hogy Sally közvetlenül mögöttem jön, és kinyújtottam a kezem. Tenyeremben éreztem kemény,

sima, zománcozott lökhárítója melegét.

- Szép autó - mondta Gellhorn.

Így is lehet mondani. Sally egy 2045-ös, Hennis-Carleton-féle pozitronikus motorral felszerelt, Armat

alvázas kabriolét volt. A legtisztább, legfinomabb vonalú kocsi, amit életemben láttam. Akkor már ötödik éve

volt a kedvencem, és minden elképzelhető extrával felszereltem. Ez idő alatt egyetlenegyszer sem ült ember a

kormánya mögött.

Egyszer sem.

- Sally - simogattam meg gyengéden -, ez Mr. Gellhorn. Sally hengerei egy kicsit hangosabban doromboltak,

én pedig a fülemet hegyezve figyeltem, nem hallok-e valami oda nem illő kattogást. Az utóbbi időben mindegyik

kocsinál motorkopogást fedeztem fel, amin az olajcsere sem sokat segített. Sally hangja viszont éppen olyan

sima volt, akár a festése.

- Mindegyik autóját elnevezte? - kérdezte Gellhorn.

Úgy láttam, meglepődött, de Mrs. Hester nem szerette az olyan embereket, akik akár leplezve is, de

kigúnyolták a Farmot.

- Természetesen - felelt helyettem élesen. - Az autóknak valódi személyiségük van. Nem igaz, Jake?

A szedánok hím-, a nyitott kocsik pedig nőneműek.

Gellhorn újra elmosolyodott.

- Talán még külön garázsban is tartják őket, asszonyom? Mrs. Hester dühösen meredt rá. Gellhorn felém

fordult. - Mrs. Folkers, válthatnánk néhány szót… négyszemközt? - Az attól függ - mondtam. - Maga újságíró?

- Nem, nem. Kereskedelmi ügynök vagyok. Semmi sem kerül a nyilvánosság elé abból, amiről beszélni

fogunk. Biztosíthatom, érdeklődésem pusztán magánjellegű.

- Menjünk tovább ezen az úton. Van itt a közelben egy pad. Ott megpihenhetünk.

Elindultunk. Mrs. Hester távozott, Sally pedig követett minket.

- Nem zavarja, hogy Sally is velünk tart?

- Egyáltalán sem. Végül is nem árulhatja el, amit hall, ugye? - Jót mulatott saját tréfáján, és megpaskolta

Sally hűtőrácsát.

Sally felpörgette a motorját, mire Gellhorn gyorsan visszarántotta a kezét.

- Nem szokott hozzá az idegenekhez - magyaráztam. Leültünk a nagy tölgyfa alatt álló padra, ahonnan jó

kilátásunk nyelt a tavacskára és a mögötte húzódó magán-autópályára. A nap meleg szakába jártunk, és az autók

többsége legalább harminc - a szabadban volt. A távolság ellenére is tisztán láttam, ahogy Jeremiás, szokása

szerint, valamelyik higgadt, idősebb társa-mögé settenkedik, hirtelen felgyorsul, és sikító gumikkal elszáguld

mellette. Két héttel azelőtt leszorította az útról az öreg Angust, amiért büntetésképpen két teljes napra

kikapcsoltam a motorját. Úgy láttam, ebből sem tanult, és semmit sem tehetek vele. Jeremiás rettenetesen

forrófejű sportkocsi.

- Tehát, Mr. Gellhorn - mondtam -, elárulná, miért szeretne információkat kapni?

A férfi körbenézett.

- Ez a hely valóban bámulatos, Mr. Folkers. - Szólítson Csak Jake-nek. Mindenki így hív.

- Rendben… Jake. Hány autójuk van?

- Ötvenegy. Minden évben érkezik hozzánk egy-két új példány. Volt olyan esztendő is, hogy ötöt kaptunk.

Még egyet sem veszítettünk el, és valamennyi kitűnő műszaki állapotban van. Még egy 15-ös, működőképes

Mat-0-Mot modellünk is van. A legelső automaták közül való. Ez volt az első autónk.

Jó öreg Matthew! A nap nagy részét már a garázsban tölti, és ő az összes pozitronikus motorral felszerelt

autó nagypapája. Azok voltak a szép idők, mikor még csak megvakult háborús hősök, nyomorékok és

államférfiak vezettek automata kocsikat! Satuson Harridge, a régi főnököm viszont elég gazdag volt ahhoz, hogy

vegyen egyet. Akkoriban sofőrként alkalmazott.

Mindig öregnek érzem magam, valahányszor erre visszagondolok. Jól emlékszem az időre, mikor még nem

léteztek az önmaguktól is hazataláló autók. Magatehetetlen gépeket vezettem, melyek csak akkor haladtak, ha

egy emberi kéz folyamatosan irányította őket. Az efféle szörnyetegek évente sok tízezer ember életét oltották ki.

Az automaták megjelenésével aztán a helyzet rendeződött. A pozitronikus agy sokkal gyorsabban reagál

mindenre, mint az emberi elme, ráadásul a sofőrök keze is szabaddá vált. Az ember beszállt, betáplálta a

célállomás adatait, és elindította az autót. Ennyi volt az egész.

Manapság már megszoktuk őket, de még emlékszem rá, mikor az első, a régi típusokat az utakról

leparancsoló, egyedül az automaták használatát engedélyező törvények megszülettek. Istenem, azt a zűrzavart!

A rendeleteket kommunistának és fasisztának bélyegezték, és kiürültek az országutak. De megszűntek a

balesetek, és még több ember jutott el biztonságosan és könnyen a céljához.

Természetesen az automaták tízszer, sokszor százszor drágábbak voltak, mint a kézi vezérlésű típusok, és

ezért sokan nem engedhették meg maguknak, hogy saját járművük legyen. Az ipar egyre inkább az automata

buszok előállítására specializálódott. Az utazni szándékozó csak felhívja valamelyik társaságot, és néhány perc

múlva már meg is érkezik a busz, amely oda viszi az embert, ahová csak akarja. Általában több, azonos irányba

tartó utas is összegyűlik, de mi rossz van ebben?

Satuson Harridge mindenesetre vett egy privát használatú autót. Mikor az új kocsi megérkezett, rögtön a

főnökömhöz siettem. Az automatát akkor még nem neveztük el Matthew-nak, és nem is sejtettem, hogy ő lesz a

Farm rangidőse. Csupán azt tudtam, hogy megfoszt a munkámtól. Gyűlöltem.

- Ugye többé már nem lesz rám szüksége, Mr. Harridge? - kérdeztem.

- Mitől ijedt meg, Jake? Csak nem képzeli, hogy egy ilyen szerkezetre bízom az életem? Maga továbbra is ott

fog ülni a kormánykerék mögött.

- De hiszen ez önmagától működik, Mr. Harridge! Pásztázza az utat, azonnal reagál minden közeledő tárgyra,

emberre vagy másik autóra. Megjegyzi az, útvonalakat!

- Igen, így beszélik. Így beszélik, de maga mindenesetre a helyén marad, és közbelép, ha valami elromlik.

Érdekes, mennyire meg lehet szeretni egy autót. Rövidesen Matthew-nak szólítottam, és időm nagy részét a

tisztításával és a karbantartásával töltöttem. A pozitronikus agy akkor marad a legjobb állapotban, ha

folyamatosan ellenőrzi magát. Ez azt jelenti, hogy az üzemanyagtartálynak mindig tele kell lennie, hogy a motor

éjjel-nappal járhasson és dolgozhasson. Egy bizonyos idő elteltével annyira megismertem a működését, hogy

pusztán a motorhangokból meg tudtam állapítani, Matthew hogy érzi magát.

A maga módján Harridge is egyre jobban megkedvelte Matthew-t. Valójában senkije sem volt, akit

szerethetett volna. Háromszor is megházasodott, de vagy elvált, vagy megözvegyült, és eltemette öt gyermekét

meg három unokáját is. Így mikor végül elhunyt, nem is keltett túl nagy meglepetést, hogy végrendeletében

kikötötte, birtokán hozzák létre a Viszszavonult Automobilok Telepét. Engem jelölt ki a Farm vezetőjének, és

Matthew lett az első gondozott.

Erre áldoztam az életemet. Sohasem házasodtam meg. Az ember nem lehet nős, ha megfelelően akar bánni az

automatákkal.

Az újságok nevetségesnek tartották a Farmot, de egy idő után abbahagyták a gúnyolódást. Vannak dolgok,

melyekből képtelenség tréfát űzni. Talán magának sem tellett rá soha, hogy vegyen egy automatát, de nekem

elhiheti, nagyon meg lehet őket kedvelni. Keményen dolgoznak, és mindenkit szeretnek. Csak egy szívtelen

ember lenne képes megkínozni őket vagy akár végignézni szenvedésüket.

Ha valakinek egy ideig volt egy automatája, és azt akarta, hogy halála után is jó kezekben legyen, lassan

természetessé vált, hogy a Farmra hagyta.

Mindezt elmagyaráztam Gellhornnak.

- Ötvenegy autó! Rengeteg pénzt jelentenek!

- Eredeti áron darabja minimum ötvenezer - feleltem -, de ma már sokkal többet érnek. Egy kicsit

megbütyköltem őket. - Iszonyatos összegekbe kerülhet a Farm fenntartása.

- Valóban. A mienk egy nonprofit szervezet, és így természetesen kapunk adókedvezményeket, és általában a

beérkező autók is hoznak magukkal némi pénzt. De az árak egyre csak emelkednek. Gondoznom kell a birtokot;

új utakat kell építenem és karbantartani a régieket. Meg aztán itt vannak az üzemanyag, az olaj, a javítások és az

alkatrészek költségei is. Ezzel is számolni kell.

- Régóta foglalkozik ezzel, igaz?

- Igen, Mr. Gellhorn. 33 esztendeje.

- Úgy látom, nem sok személyes haszna van az egészből. - Valóban? Ez meglepő, Mr. Gellhorn. Nekem itt

van Sally meg ötven társa. Nézzen csak rá!

Nem tudtam visszafojtani mosolyomat. Sally olyan ragyogó tiszta volt, hogy szinte már fájt. Néhány rovar

kenődhetett szét a szélvédőjén - vagy csak egy-két porszem hullott rá? -, de máris munkához látott. Egy kis

tartályból Tergosol fröccsent az üvegre. Az ablaktörlők azonnal szétmázolták a szilikonos filmrétegen, és a vizet

a kis csatornába terelték. Minden egyes felesleges csepp a földre hullott, egy sem szennyezte be Sally almazöld

testét. Az ablaktörlő és a tisztítószeres tartály a helyére kattant, és újra eltűnt.

- Még egyetlen automatát sem láttam, hogy ilyet csinált volna - mondta Gellhorn.

- Meghiszem azt! - feleltem. - Ezt én építettem bele az autóinkba. Nagyon tiszták, és mindig megtörlik a saját

szélvédőjüket. Borzasztóan szeretik. Sallyre még viaszfúvókákat is szereltem. Ezek segítségével minden este úgy

kifényesíti magát, hogy akár borotválkozótükörként is lehet használni a testét. Ha sikerül elég pénzt

összeszednem, a többi lányt is ellátom ilyen szerkezetekkel. A kabrioletok nagyon hiúk.

- Ha érdekli, én meg tudom mondani, hogyan juthat pénzhez.

- Persze hogy érdekel! Hogyan?

- Még nem jött rá, Jake? Az imént azt mondta, hogy bármelyik autója legalább ötvenezret ér. Lefogadom,

némelyik értékét csak hat számjeggyel lehet kifejezni!

- Tehát?

- Még sohasem gondolt rá, hogy elad néhányat?

Megráztam a fejem.

- Azt hiszem, nem értett meg, Mr. Gellhorn. Nem adhatom el egyiküket sem. Nem az enyémek: a Farmhoz

tartoznak.

- A pénzt a Farmra fordíthatná.

- Az alapítólevelünkben az áll, hogy itt az autók folyamatos, jó ellátásban részesülnek. Nem lehet őket eladni.

- És a motorokat?

- Nem értem, mire gondol.

Gellhorn kihúzta magát, és bizalmaskodó hangon folytatta: - Nézze, Jake, engedje meg, hogy elmagyarázzam

a helyzetet. A privát automatáknak óriási piacuk lenne, ha olcsón hozzájuk lehetne jutni. Így van?

- Ezt mindenki tudja.

- Az ár kilencven százalékát a motor értéke adja. Igaz? Tehát… én tudom, honnan lehetne karosszériát

szerezni. Azt is tudom, hol adhatnánk el az automatákat nagyon jó áron. Legalább húsz-harmincezret el lehetne

kérni egy-egy olcsóbb modellért, és akár ötven-hatvanezret a jobbakért. Mindehhez csak a motorokra van

szükségem. Rájött, hol a megoldás?

- Nem, Mr. Gellhorn - feleltem. Mindent nagyon jól megértettem, de tőle akartam hallani a részleteket.

- Pedig éppen itt van! Magának ötvenegy autója van. Ön szakértő mechanikus, Jake. Annak kell lennie, ne is

tagadja. Ki tudja szerelni a motorokat, és képes rá, hogy úgy ültesse bele egy másik autóba, hogy senkinek ne

tűnjön fel.

- Ez nem lenne valami etikus.

- Az autóknak sem ártana vele. Éppen ellenkezőleg, csak jót tenne nekik. Használja fel a régebbieket.

Mondjuk azt a vén Mat-0-Mot modellt!

- Várjon egy percet, Mr. Gellhorn! A motorokat és az autók testét nem lehet két különálló részként kezelni.

Egyetlen egységet alkotnak: Ezek a motorok már megszokták a saját testüket, és nem lennének boldogok egy

másik autóban.

- Igen, ez is egy szempont. Egy nagyon fontos szempont, Jake. Olyan lenne, mintha egy ember agyát valaki

más testébe ültetnénk át. Így van? De maga nem élvezné?

- Nem hiszem… Nem.

- És ha egy fiatal atléta testébe kerülne? Ahhoz mit szólna, Jake? Már maga sem valami fiatal. Ha lehetőség

nyalna rá, nem lenne szívesen újra húszéves? Én éppen ezt ajánlom ezeknek a pozitronikus motoroknak. Egy új,

'57-es testbe kerülnének. A legmodernebbe.

Felnevettem. - Ennek nem sok értelme van, Mr. Gellhorn. Egyik-másik autónk valóban elég idős, de

gondosan karbantartjuk valamennyit. Senki sem vezeti őket, és arra mennek, amerre akarnak. Ők már

n yugdíjasok, Mr. Gellhorn. Én sem szeretnék egy húszéves testet, ha a csere azzal járna együtt, hogy egész nap

árkot kellene ásnom, és nem kapnék eleget enni… Neked mi a véleményed, Sally?

Sally két ajtaja kitárult, majd puhán visszacsapódott. - Mi volt ez? - kérdezte Gellhorn.

- Sally így nevet.

Gellhorn mosolyt erőltetett az arcára, és szerintem azt hitte, csak tréfálok.

- Beszéljünk értelmesen, Jake. Az autók arra készültek, hogy vezessék őket. Talán nem is érzik jól magukat,

mert maga ezt nem teszi meg.

- Sallyt már öt éve nem vezette senki, én mégis boldognak látom.

- Erre kíváncsi vagyok! - Gellhorn felállt, és lassan Sally felé indult. - Szervusz, Sally! Mit szólnál egy kis

autózáshoz? Sally motorja felpörgött, és hátrálni kezdett.

- Ne bántsa őt, Mr. Gellhorn - mondtam. - Egy kicsit ijedős.

Néhány száz méterre tőlünk az úton két szedőn haladt, de most hirtelen megálltak. Talán - az ő sajátságos

módjukon így figyeltek. Nem törődtem velük. Tekintetem Sallyre szegeződött.

- Nyugi, Sally! - mondta Gellhorn. Előrenyúlt, és megragadta az ajtó kilincsét. Természetesen nem tudta

kinyitni.

- Az előbb még működött!

- Automata zár. Sallynek van magánélete.

Gellhorn abbahagyta a hiábavaló próbálkozást.

- Egy ilyen zárkózott autónak nem lenne szabad nyitott tetővel járkálnia - mondta kimérten.

Három-négy lépést hátrált, majd gyorsan - olyan gyorsan, hogy meg sem próbálhattam visszatartani -

előrelendült, és beugrott a kocsiba. Sally annyira meglepődött, hogy mielőtt bármit tehetett volna, Gellhorn már

rá is adta a gyújtást.

Sally motorja öt év óta először nem indult be.

Azt hiszem, felordítottam, de Gellhorn már át is kapcsolt kézi vezérlésre, és beindította az autót. Sally életre

kelt, de többé nem volt szabad.

Gellhorn elindult az úton. A szedánok mozdulatlanul álltak, majd lassan megpróbáltak kitérni. Azt, hiszem,

ők is meglepődtek.

Az egyikük a milánói gyárból származó Giuseppe volt, a másik pedig Stephen. Ők ketten mindenhová együtt

jártak. Egyikük sem tartózkodott régóta a Farmon, de azt már megtanulták: itt soha egyetlen autót sem vezet

senki.

Gellhorn egyenesen továbbhaladt, és mikor a szedánok végül felfogták, hogy Sally nem fog lelassítani - nem

tud lelassítani -, már csak egyetlen lehetőségük maradt az ütközés elkerülésére.

Az út két oldalára ugrottak, és Sally villámként száguldott el közöttük. Steve átszakította a tópartot

szegélyező kerítést, és a füves, sáros talajon alig néhány ujjnyira állt meg a víztől. Giuseppe kizötykölődött az út

szélére, és rázkódva lefékezett.

Visszahívtam Stevet az útra, és éppen azt próbáltam megállapítani, okozott-e benne valamilyen sérülést a

kerítés, mikor Gellhorn visszaérkezett.

Kinyitotta Sally ajtaját, és kiszállt. Visszahajolt a kocsihoz, és lekapcsolta a gyújtást.

- Tessék! - mondta. - Azt hiszem, ez most jót tett neki. Sikerült megfékeznem indulatomat.

- Miért rohant neki a szedánoknak? Semmi oka sem volt rá.

- Gondoltam, kitérnek előlem…

- Megtették. Az egyik áttörte a kerítést.

- Sajnálom, Jake. Azt hittem, sokkal gyorsabban fognak megmozdulni. Tudja, hogy van ez! Sokszor utaztam

már buszon, de egész életemben csupán két-három alkalommal ültem magánautóban, és most vezettem először.

Ebből is láthatja, Jake, igazam van: élveztem a dolgot! Biztos vagyok benne, legfeljebb húsz százalékot kell

engednünk a hivatalos árból, és máris óriási üzletet csináltunk. Legalább kilencvenszázalékos hasznunk lesz!

- Ezen osztoznánk?

- Igen. Fele-fele arányban. Ne felejtse el, minden kockázat az enyém.

- Rendben van. Végighallgattam, de most magán a sor. Kissé felemeltem a hangom, mert már túlságosan

dühös voltam ahhoz, hogy továbbra is udvarias maradjak. - Mikor kikapcsolta Sally motorját, fájdalmat okozott

neki. Maga hogy viselné el, ha akkora pofont kapna, amitől elveszti az eszméletét? Éppen ezt tette Sallyvel!

- Ne túlozzon, Jake! Az automata buszokat minden éjszaka kikapcsolják.

- Igen, és éppen ezért nem akarom, hogy a fiaim vagy a lányaim közül bármelyik is a maga által említett

díszes, '57-es testbe kerüljön. El sem tudom képzelni; hogy bánnának velük. A buszok pozitronikus áramkörei

néhány évente javításra szorulnak. Az öreg Matthew-éhoz viszont már húsz éve senki sem ért hozzá. Mit tud

maga kínálni nekik, ami ezen túltesz?

- Higgadjon le. Egyezzünk meg, hogy ha megnyugodott egy kicsit, újra átgondolja az ajánlatomat, és

kapcsolatba lép velem.

- Már mindent átgondoltam. Ha még egyszer meglátom, kihívom a rendőrséget.

Gellhorn vonásai megkeményedtek és eltorzultak. - Várjon egy percet, öregfiú!

- Igen, pontosan egy percet kap, hogy távozzon. Ez itt magánterület, és követelem, hogy hagyja el!

Gellhorn megvonta a vállát.

- Jól van. Viszlát!

- Mrs. Hester elkíséri a birtok határáig. Nehogy újra ide merjen jönni!

De mert. Két nappal később újra láttam. Vagyis inkább két és fél nap múlva, mert első találkozásunk dél

körül volt, a második pedig valamivel éjfél után.

Mikor felkapcsolta a világítást, felültem az ágyban, és elvakulva hunyorogtam, míg megláttam, mi történt.

Ahogy kitisztult a szemem, magyarázat nélkül is megértettem a helyzetet. Gellhorn egy fegyvert tartott a jobb

kezében; az undorító kis cső alig látszott ki két ujja közül. Tudtam, elég, ha egy kicsit jobban megszorítja, és a

testem azonnal darabokra szakad.

- Öltözzön fel, Jake!

Nem mozdultam, csak némán bámultam rá.

- Nézze, Jake, tisztában vagyok a helyzettel. Ne felejtse el, két nappal ezelőtt meglátogattam. Tudom,

egyetlen őrt sem alkalmaz; nem vezetett áramot a kerítésbe, de még riasztóberendézése sincs. Semmi…

- Nincs szükségem ilyesmire - mondtam. - De attól sem tartja vissza semmi, hogy távozzon, Mr. Gellhorn.

A maga helyében én ezt tenném. Ez a hely nagyon veszélyes is lehet. Kurtán felnevetett.

- Igen, veszélyes annak, akire a fegyver irányul!

- Észrevettem - mondtam. - Tudom, hogy a kezében tartja.

- Akkor mozduljon! Az embereim ránk várnak.

- Nem, Mr. Gellhorn. Addig nem megyek, míg nem mondja meg, mit akar. Talán még utána sem…

- Tegnapelőtt tettem önnek egy ajánlatot. - A válaszom még mindig nem.

- Most már nem üzletet kínálok. Néhány emberrel és egy automata busszal érkeztem. Most velem jön, és

kiszerel huszonöt pozitronikus motort. Nem érdekel, melyik huszonötöt választja. Feltesszük őket a buszra, és

elvisszük. Mihelyst sikerül túladnunk rajtuk, a pénzből megkapja a magát megillető részt.

- Gondolom, erre a szavát adja, igaz?

Úgy viselkedett, mintha nem vette volna észre, hogy gúnyolódom.

- Igen - felelte.

- Nem - jelentettem ki.

- Ha nem engedelmeskedik, én magam fogom kiszerelni a motorokat. Kivétel nélkül mind az ötvenegyet.

- Nem egyszerű dolog kiemelni egy pozitronikus motort, Mr. Gellhorn. Vagy talán robotszakértő? Még ha az

lenne is, tudnia kell, bizonyos változtatásokat eszközöltem rajtuk.

- Tisztában vagyok vele, Jake, és bevallom, nem vagyok szakértő. Elképzelhető, hogy némelyiket

tönkretenném. Pontosan ezért van szükségem mind az ötvenegyre, ha nem hajlandó együttműködni. Ha én

végezném a munkát, a végén talán csak huszonöt használható maradna. Azok fognak a legtöbbet szenvedni,

melyekkel először próbálkozom. De a végére bele fogok jönni. Ha rákényszerülök, hogy én tegyem meg, azt

hiszem, éppen Sallyét veszem ki elsőként.

- Képtelen vagyok elhinni, hogy komolyan beszél, Mr. Gellhorn.

- Pedig nagyon is komoly vagyok, Jake. Ha hajlandó segíteni, megtarthatja Sallyt - próbált ravaszkodni. -

Ellenkező esetben kis kedvence nagyon komolyan megsérülhet. Sajnálom.

- Magával megyek - mondtam -, de még egyszer figyelmeztetem. Bajba kerülhet, Mr. Gellhorn!

Nagyon tréfásnak találhatta, amit mondtam, mert miközben lementünk a lépcsőn, végig halkan nevetett.

A garázsokhoz vezető út végén egy automata busz várakozott. Az árnyékokból láttam, három férfi állt

mellette, akik közeledtünkre sem oltották el lámpáikat.

- Itt az öregfiú - mondta Gellhorn halkan. - Gyerünk! Küldjétek fel a buszt az úton, és lássunk hozzá!

Az egyik férfi behajolt a járműbe, és a vezérlőtáblán kiadta az utasításokat. Felmentünk a felhajtón, a busz

pedig engedelmesen követett minket.

- Nem fog beférni a garázsba - mondtam. - Nekünk nincsenek buszaink, csak személyautóink.

- Jól van - mondta Gellhorn. - Állítsátok a fűre, de úgy, hogy ne lehessen meglátni.

Már akkor meghallottam az autók mormolását, amikor húsz méterre voltunk a garázstól. Általában

lecsendesedtek, mikor megjelentem előttük, ám most nem hallgattak el. Azt hiszem, tudták, idegenek vannak a

közelben. Mikor feltűnt Gellhorn meg a három férfi, még hangosabbak lettek. A motorok felmorajlottak, és

mindegyikük szabálytalanul zörömbölt. Végül az egész garázs visszhangzott.

Ahogy beléptünk, a lámpák automatikusan felgyulladtak. Gellhornt látszólag nem zavarta a zaj, de társai

meglepettnek és ijedtnek látszottak. Bár arcvonásaik nem erre vallottak, óvatos és mégis alattomos tekintetük

miatt felbérelt gonosztevőknek látszottak. Ismertem az ilyen típusú embereket, és ezért nem féltem tőlük.

- A fenébe, ezek járnak! - mondta egyikük.

- Az én autóim sohasem állnak le - feleltem hűvösen.

- Ma éjjel mégis megteszik - mondta Gellhorn. - Kapcsolja ki őket!

- Az nem olyan egyszerű, Mr. Gellhorn - mondtam. - Gyerünk! - kiáltotta.

Nem mozdultam, mire rám szegezte fegyverét.

- Már megmondtam önnek, Mr. Gellhorn, mióta a Farmon vannak ezek az autók, jó bánásmódban

részesültek. Hozzászoktak ehhez, és zokon vennék, ha másképp viselkednénk velük.

- Egy percet kap - mondta Gellhorn. - Hagyja abba a szentbeszédet!

- Én csak próbálok elmagyarázni valamit. Szeretném, ha megértené: ezek az autók felfogják, amit mondok

nekik. Egy pozitronikus motor bizonyos idő alatt, türelemmel ezt is meg tudja tanulni. Ezek itt mind képesek rá.

Sally megértette az ön két nappal ezelőtt elhangzott ajánlatát. Emlékszik rá, hogy felnevetett, mikor a

véleményét kérdeztem? Nem felejtette el, hogy maga mit tett vele, és a két szedőn is emlékszik mindenre.

A többiek pedig tudják, mit kell tenni a jogtalan behatolókkal.

- Na, figyeljen rám, vén bolond…

- Csak annyit kell nekik mondanom, hogy … - Felemeltem a hangom: - Kapjátok el őket!

Az egyik férfi elsápadt és felkiáltott, ám hangját elnyomta az ötvenegy, egyszerre megszólaló duda

harsogása. Vadul, fémesen zengtek a garázs négy faláról visszaverődő visszhangok. Két autó előregördült. Nem

siettek, de nyilvánvaló volt a szándékuk. Mögöttük újabb két kocsi állt egymás mellé, és már távolabbi társaik is

mozgolódtak.

A gazfickók kimeredt szemmel hátrálni kezdtek. - Ne álljanak a fal elé! - üvöltöttem.

Úgy tűnt, erre maguktól is rájöttek, és őrült iramban a garázs kijáratához rohantak.

A kapuban Gellhorn egyik embere megfordult, és felemelte fegyverét. A tűszerű, vékony lövedék kék

villámként száguldott az első autó felé. Giuseppe volt az.

Egy piciny festékdarabka vált le Giuseppe testéről, és szélvédőjének jobb oldalát törésvonalak lepték be. De

nem tört át. A férfiak már a kapun kívül voltak és menekültek. Az autók irtózatos dudálás közepette kettesével

utánuk csikorogtak az éjszakába.

Magragadtam Gellhorn könyökét, de nem hiszem, hogy képes lett volna megmozdulni. Remegtek az ajkai.

- Ezért nincs szükségem villanykerítésre vagy őrökre. A vagyonom megvédi magát.

Gellhorn szemei a csodálkozástól elkerekedve követték a tovagördülő újabb és újabb autópórokat.

- Ezek gyilkosok!

- Ne butáskodjon. Nem fogják megölni az embereit. - Gyilkosok!

- Csak megleckéztetik a bérenceit. Az autóim ki vannak képezve az efféle üldözésekre. Azt hiszem, amit az

emberei most kapnak, rosszabb, mint a gyors halál. Vadászott már magára automatobil?

Gellhorn nem válaszolt.

- Árnyékként követik majd őket - folytattam. Szerettem volna, ha tökéletesen megérti a helyzetet. - Nem

Telőzik le, csak üldözik őket. Elzárják előlük az utat, rájuk dudálnak, dörgő motorral nekik rontanak, majd

sikoltva lefékeznek, és mégsem ütik el egyiket sem. Addig folytatják majd, míg az emberei kifulladva, félholtan

összeesnek, és már csak arra várnak, hogy a kerekek szétzúzzák a bordáikat. Ám az autók ezt nem fogják

megtenni. A sorsukra hagyják őket. Biztosíthatom, ezek az emberek soha többé nem jönnek vissza. Semmi

pénzért nem vállalkoznának rá, amit maga vagy akár tíz magához hasonló kínálhatna nekik. Hallgassa csak…

Még jobban megszorítottam a könyökét. Gellhorn feszülten hallgatózott.

- Hallja a kocsiajtók csapódását?

A távoli zaj halk volt, de eltéveszthetetlen. - Nevetnek. Jól szórakoznak!

Gellhorn arcát düh torzította el, és felemelte fegyvert szorongató kezét.

- Én nem tenném - figyelmeztettem. - Az egyikük nem ment el!

Azt hiszem, eddig a percig észre sem vette Sallyt, aki közben csendesen hozzám gurult. Az elülső

lökhárítójának jobb széle már hozzám ért, mégsem hallottam a motorját. Sally visszatartotta a lélegzetét!

Gellhorn felordított.

- Addig nem fogja bántani, míg magával vagyok - mondtam. - Ám ha megöl… Tudja, Sally nem igazán

kedveli magát.

Gellhorn Sally felé fordította a fegyvert.

- A motor golyóálló - mondtam. - Eltiporja magát, mielőtt másodszor elsütné a fegyvert.

- Jól van! - kiáltotta Gellhorn. Hirtelen mozdulattal hátratekerte a karom. Maga elé rántott, és alig bírtam ki a

fájdalmat. Sally és Gellhorn közé kerültem.

- Most szépen velem együtt kihátrál. Nehogy megpróbálja kiszabadítani magát, mert tőből kiszakítom a

karját! Engedelmeskedtem. Sally izgatottan és tétován utánunk jött. Megpróbáltam mondani neki valamit, de a

fájdalomtól csak nyögni tudtam.

Gellhorn automata busza még mindig a garázs előtt várakozott. Belökött, majd 8 is utánam ugrott, és bezárta

az ajtókat.

- Rendben - mondta. - Beszéljünk értelmesen! Megpróbáltam életet dörzsölni elérzéktelenedett karomba, és

közben ösztönösen a busz vezérlőpultját tanulmányoztam.

- Ez egy tákolmány! - jelentettem ki.

- Igen? - kérdezte csípősen. - Így dolgozom. Szereztem egy kiselejtezett vázat, találtam egy használható

agyat, és építettem magamnak egy buszt. Mi nem tetszik benne? Letéptem az egyik fedlapot.

- Mit művel? Nehogy hozzányúljon! - Tenyere élével bénítóan a bal vállamra csapott.

- Nem akarok kárt tenni ebben a buszban - ellenkeztem mégis. - Miféle embernek néz engem? Csak egy

pillantást akarok vetni a motorkapcsolásra.

Valóban elég volt egy pillantás. Forrt bennem a düh, mikor ismét Gellhorn felé fordultam.

- Maga barbár gazfickó! Nem volt joga hozzá, hogy saját kezűleg szerelje be ezt a motort! Miért nem szerzett

egy robotszakértőt?

- Bolondnak néz?

- Még ha lopta is, akkor sincs joga, hogy így bánjon vele! Én egy embert sem lennék képes így meggyötörni,

ahogy maga ezt a motort. Forrasztás, szigetelőszalag, csipeszek! Kegyetlenség!

- Működik, nem?

- Persze hogy működik, de ez pokol ennek a busznak! Maga is élhetne szaggató fejfájással, ízületi

gyulladásokkal, de kínlódás lenne az egész. Ez a jármű szenved.

- Fogja be a száját! - Egy pillanatra az ablakon át kinézett Sallyre, aki olyan közel gurult a buszhoz,

amennyire csak tudott. Gellhorn még egyszer megvizsgálta, tökéletesen be vannak-e zárva az ajtók és az

ablakok.

- Most elmegyünk innen, mielőtt a többi kocsi visszatérne - mondta. - Egy ideig nem is jövünk vissza.

- Mi haszna lenne belőle?

- Az autóiból egy szép napon kifogy az üzemanyag. Annyira azért még nem építette át őket, hogy maguktól

tankoljanak, ugye? Visszajövünk és befejezzük a munkát.

- Keresni fognak engem - mondtam. - Mrs. Hester értesíti a rendőrséget.

Nem lehetett meggyőzni. Beindította a buszt, és az hirtelen meglódulva nekiiramodott. Sally követett minket.

- Vajon mit tehet, ha maga itt van velem? - vihogott Gellhorn.

Úgy tűnt, Sally is rádöbbent tehetetlenségére. Felgyorsított, elhúzott mellettünk, és eltűnt. Gellhorn kinyitotta

a mellette lévő ablakot, és kiköpött.

A busz szaggatottan kereplő motorral vánszorgott a sötét úton. Gellhorn annyira letompította a fényszórókat,

hogy végül már csak a holdfényben zölden foszforeszkáló, az országút közepét jelző csíkok vezettek minket

utunkon. Alig volt valami forgalom. Két autó száguldott el mellettünk a mienkével ellentétes irányba, de

előttünk és mögöttünk néptelen volt az út.

Én hallottam meg először az ajtócsapódást. A zaj jobbról, majd balról hasított a csendbe. Gellhorn remegő

kézzel nagyobb sebességre állította a buszt. A fák közül vakító reflektor vágott elénk, majd egy másik a

védőkorláton kívül, mögöttünk villant fel. Négyszáz méterrel előttünk, egy kereszteződésnél egy autó éles

fékcsikorgással elállta utunkat.

- Sally értesítette a társait - mondtam. - Azt hiszem, körülvettek minket.

- Na és? Ugyan mit tehetnek?

Áthajolt a vezérlőpult fölött, és kibámult a szélvédőn. - Ne próbálkozzon semmivel, öregfiú! - mormolté.

Nem is tudtam volna. Kimerült voltam, és bal karom fájdalmasan égett. A motorzaj egyre közelebb húzódott

hozzánk. Hallottam a furcsa, szokatlan zörejeket, és hirtelen úgy éreztem, az autók beszélgetnek egymással.

Mögöttünk sokhangú dudaszó harsant. Hátrafordultam, Gellhorn pedig a visszapillantó tükörbe bámult. Az út

mindkét sávján tucatnyi autó követett bennünket.

Gellhorn felordított, és őrült módjára nevetni kezdett. - Állj! - kiáltottam. - Állítsa meg a buszt!

Alig negyedmérföldnyire tőlünk két szedőn reflektorainak fénycsóvájában alig láthatóan, az út szélén Sally

állt. Hirtelen elindult, és az út közepére állt. Két másik autó a bal oldalunkra száguldott, és olyan ügyesen

haladtak együtt velünk, hogy Gellhorn képtelen lett volna megfordulni.

Nem is állt szándékában: ujját a "teljes sebességgel előre" gombra szorította.

- Engem nem ijesztenek meg! Ez a busz legalább ötször robusztusabb, mint a maga Sallyje. Úgy fogjuk

lesöpörni az útról, akár egy döglött macskát.

Tisztában voltam vele, hogy valóban meg tudja tenni. Kézi vezérlésre állította a buszt, és ujját még mindig a

gombon tartotta. Tudtam, tényleg megteszi!

Leeresztettem az ablakot, és kidugtam a fejem.

- Sally! - ordítottam. - Menj az útból, Sally!

A hangomat rettenetes fékcsikorgás nyomta el. Éreztem, ahogy testem megállíthatatlanul előrevetődik, és

hallottam a Gellhornból kiszakadó sóhajt.

- Mi történt? - Buta kérdés volt. Megálltunk! A busz alig másfél méternyire volt az autótól. Sally meg sem

moccant a nála ötször nehezebb test közeledtére.

Gellhorn a kézi vezérlés kapcsolóját rángatta. - Működnie kell! - ismételgette. - Kell!

- Ahogy maga bekötötte a motort, nem feltétlenül - mondtam. - Az áramkörök összeérhettek.

Vad, dühödt tekintettel nézett rám, és falhördült. A haja a homlokába hullott, és felemelte a kezét.

- Most okoskodott utoljára!

Tudtam, a fegyver tüzelésre készen mered rám.

Hátamat a busz ajtajának feszítettem, és néztem, ahogy Gellhorn keze egyre feljebb emelkedik. Az ajtó

hirtelen kinyílt, és háttal a földre zuhantam. Mikor nagy csattanással leértem, hallottam, ahogy az ajtó újra

becsapódik.

Feltérdeltem, és még láttam, ahogy Gellhorn kétségbeesetten küzd a bezáródó ablakkal. Az üvegen át célba

vett, de már nem lőhetett. Felbődült a motor, és a busz hirtelen elindult. Gellhorn hanyatt vágódott.

Sally már nem állta el az utat. A busz egyre távolodó hátsó lámpáira bámultam.

Fáradt voltam. Csak ültem az országút közepén, fejemet összefűzött karjaimra hajtottam, és próbáltam

levegőhöz jutni.

Hallottam, ahogy szelíden egy autó áll meg mellettem. Felnéztem. Sally volt. Lassan - szinte kedvesen -

kitárult az ajtaja.

Gellhorn kivételével Sallyt öt éven át nem vezette senki. Ha valaki, akkor én aztán tudom, mit jelent egy

autónak az ilyesfajta szabadság. Nagyra értékeltem a gesztust, mégis visszautasítottam a lehetőséget.

- Kösz, Sally, de inkább valamelyik újabb autóval megyek. Felálltam és megfordultam, de Sally - kecsesen,

mintha piruettezne - ismét elém, gördült. Nem sérthettem meg, így beszálltam. Az első ülése azt a friss szagot

árasztotta magából, ami csak egy önmagát folyamatosan tisztán tartó autóból eredhet. Hálásan kinyújtóztam, és

fiaim meg lányaim gyorsan, csendben hazavittek.

Másnap este Mrs. Hester izgatottan behozta nekem az újság egy példányát.

- Mr. Gellhornról van benne szó - mondta. - Ő az a férfi, aki meglátogatta magát.

- Mi történt vele?

Előre féltem a választól.

- Holtan találták. Képzelje! Egy csatornában feküdt! - Talán mégsem ő az - nyögtem.

- Raymond J. Gellhorn - mondta Mrs. Hester éles hangon. - Nem valószínű, hogy kettő van belőle.

A személyleírás is illik rá. Istenem! Milyen csúnya halál! A karjain és a testén keréknyomokat találtak. Képzelje

csak el! Úgy örülök, hogy kiderült, egy busz hagyta rajta! Még képesek lettek volna nálunk is szaglászni.

- A közelben történt? - kérdeztem idegesen.

- Nem… Cooksville mellett. Olvassa el maga is… Mi történt Giuseppe-vel?

Boldog voltam, hogy témát váltott. Giuseppe türelmesen várakozott, hogy befejezzem újrafestését.

A szélvédőjét már kicseréltem.

Mrs. Hester távozott, és gyorsan átolvastam a hírt. Semmi kétség. Az orvos szerint Gellhorn menekült valami

elől, és halála előtt teljesen kimerült. Eltűnődtem, vajon hány mérföldön át játszadozott vele a busz, mielőtt

végzett vele. Természetesen a jelentés ilyesmiről említést sem tett.

Megtalálták a buszt, és a keréknyom alapján azonosították. A rendőrség lefoglalta, és megpróbálta

kinyomozni tulajdonosát.

Az esettel a vezércikkben foglalkoztak. Ez volt az első közlekedési baleset ebben az évben, és az újság

mindenkit óvott az éjszakai manuális vezetéstől.

Gellhorn három bérencéről nem esett szó. Ennek is nagyon örültem, mert azt jelentette: a mi autóink közül

egyet sem csábított gyilkosságra az üldözés.

Kiejtettem az újságot a kezemből. Gellhorn bűnöző volt, és kegyetlenül bánt azzal a busszal. Szerintem

megérdemelte a sorsát, ám mégis zavart a dolog.

Már egy hónap telt el azóta, és még mindig képtelen vagyok kiverni a fejemből.

Most már biztosan tudom, az autóim beszélgetnek egymással. Mintha bevallották volna, és most már nem

törődnének az eltitkolásával. A motorok szünet nélkül kopognak és kerepelnek.

Nemcsak egymással társalognak: a Farmra érkező autókat és buszokat is megszólítják. Vajon mióta

művelhetik már ezt?

Az idegen járművek megértik őket. Éppen úgy, ahogy Gellhorn busza. Bár akkor több mint egy órába tellett,

míg sikerült kapcsolatot teremteniük. Ha lehunyom a szemem, újra magam előtt látom, ahogy az autóink az

országúton közrefogják a buszt, és addig zümmögnek neki, míg végül felfogja szándékukat, megáll, kienged

engem, és elszáguld Gellhornnal.

Vajon az én autóim utasítására ölte meg Gellhornt, vagy a saját ötlete volt?

Egyáltalán elképzelhető, hogy az autóknak ilyesmi jut az eszükbe? A motorok tervezői szerint nem.

Legalábbis normális körülmények között nem. Vajon minden lehetőséget számításba vettek?

Az autók nem szeretik, ha rosszul bánnak velük, Időnként érkezik a Farmra néhány kocsi. Körülnéznek és

megtudják, hogy léteznek olyan autók, melyeknek sohasem kapcsolják ki a motorját, és minden szükségletüket

kielégítik.

Távozásuk után talán továbbadják a hírt társaiknak. Talán már el is terjedt közöttük. Talán elkezdenek azon

gondolkodni: az egész világon a Farm módszereit kellene alkalmazni. Nem biztos, hogy felfogják a helyzetet.

Végül is nem várhatjuk el tőlük, hogy megértsék, csupán gazdag emberek szeszélyes végakaratáról van szó.

Sok millió automata jármű van a Földön. Sok tízmillió. Ha egyszer gyökeret ver agyukban a gondolat, hogy

rabszolgák, ha majd megpróbálnak változtatni helyzetükön… Ha egyszer Gellhorn buszához hasonlóan

kezdenek el gondolkodni…

Talán az én életemben még nem következik be. Néhányunkat különben is meg kell tartaniuk, hogy gondjukat

viseljük… Mindannyiunkkal nem végezhetnek!

Lehet, hogy mégis megteszik? Talán nem fogják megérteni, hogy valakinek ápolni kell őket. Elképzelhető,

hogy nem fognak sokáig várni.

Reggelente, mikor felébredek, mindig eszembe jut: talán éppen ma teszik meg…

Már nincs annyi örömöm az autókban, mint régebben. Az utóbbi időben Sallyt is kerülöm.

Egy szép napon

Niccolo Mazetti a szőnyegen hasalt, állát egyik kis öklére támasztotta, és búsan hallgatta a Mesélőt. Sötét

szemeiben mintha könnyek csillogtak volna - a gyengeség ilyen megnyilvánulását csak akkor engedheti meg

magának egy tizenegy éves fiú, ha teljesen egyedül van.

- Egyszer volt, hol nem volt - mondta a Mesélő -, volt egyszer egy szegény favágó, aki két anyátlan leányával

élt egy sötét erdő közepén. Mindkét lány olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem.

Az idősebbiknek hosszú, hollófekete haja volt, a fiatalabb pedig olyan aranyló szőke volt, akár a napsugár egy

őszi délutánon. Sokszor megesett, hogy miközben arra vártak, apjuk visszatérjen a népi munkából, az idősebbik

lány a tükör elé ült és énekelt…

Hogy mit, azt Niccolo már nem hallotta, mert kintről valaki bekiabált neki:

- Hé, Nickie!

Niccolo arca felragyogott. Az ablakhoz szaladt.

- Szia, Paul!

Paul Loeb izgatottan integetett. Vékonyabb volt, mint Niccolo; és alacsonyabb is, pedig hat hónappal idősebb

volt nála. Az arcán visszafojtott izgalom jelei látszottak, és serűn, gyorsan pislogott.

- Hé, Nickie! Eressz be! Van másfél ötletem. Mindjárt elmondom. - Gyorsan körülnézett, nem hallgatózik-e

valaki a közelben, de az udvar teljesen üres volt.

- Mindjárt elmondom - ismételte meg suttogva.

- Jól van. Kinyitom az ajtót.

A Mesélő halkan folytatta mondókáját, és nem törődött vele, hogy Niccolót már nem érdekelte a története.

Még akkor sem hagyta abba, mikor Paul belépett.

…így az oroszlán azt mondta: "Ha megtalálod nekem elveszett tojását annak a madárnak, amely minden

tizedik évben egyszer átrepül az Ében-hegy felett, akkor én…"

- Egy Mesélőt hallgatsz? - kérdezte Paul. - Nem tudtam, hogy neked is van.

Niccolo elvörösödött, és az arcára visszatért a boldogtalan kifejezés.

- Á, ez csak egy régi vacak, még kiskoromban kaptam. Nem túl jó. - Belerúgott a Mesélőbe, és a karcos,

elszíneződött plasztikborításra csapott.

A Mesélő nagyot csuklott, ahogy beszédegysége egy pillanatra kiakadt, majd rendületlenül folytatta.

…a vascipők egy esztendő és egy nap múlva elkoptak. A hercegnő megállt az út szélén…

- Haver! - kiáltotta Paul, és megvetően nézett a Mesélőre. - Ez tényleg egy régi típus!

Bár Niccolo sem kedvelte igazán a Mesélőt, bántotta barátja lenéző megjegyzése. Már sajnálta, hogy nem

rejtette vissza a Mesélőt szokásos helyére a pincébe, mielőtt beeresztette Pault. Tulajdonképpen végső

kétségbeesésében és csak azért vette elő, mert egész nap unatkozott, és mert az apjával folytatott beszélgetésnek

nem lett semmi eredménye. A Mesélő beváltotta a hozzá fűzött reményeket, pontosan olyan idétlennek

bizonyult, amilyennek Niccolo gondolta.

Nickie egy kicsit tartott a barátjától, mert az iskolában Paul különleges órákra járt, és mindenki úgy vélte,

Programozó Mérnököt nevelnek majd belőle.

Niccolo sem volt rossz tanuló. Figyelemre méltó eredményeket ért el logikában, bináris műveletekben,

számítógépkezelésben és az alapvető rendszertechnikában, vagyis a szokásos iskolai tantárgyak mindegyikében.

De ennyi volt az egész! Csupán ezekben jeleskedett, és ezért csak olyan vezérlőpanel-kezelő lehet maid belőle,

mint bárki másból.

Paul viszont olyan rejtélyes dolgokhoz is értett, amit elméleti matematikának, elektronikának és

programozásnak neveztek. Különösen ez az utóbbi ment jól neki. Niccolo meg sem próbálta felfogni, mikor Paul

erről beszélt.

Paul néhány percig hallgatta a mesélőt, majd megkérdezte:

- Sokat használod?

- Dehogyis! - tiltakozott Niccolo. - Már azelőtt a pincébe került, hogy ti ideköltöztetek a szomszédba. Csak

ma vettem elő. - Még saját maga előtt sem tudott semmiféle elfogadható kifogást találni, miért tette. - Éppen

csak most vettem elő…

- Mindig ilyesmiről mesél? Favágókról, hercegnőkről meg beszélő állatokról?

- Szörnyű, igaz? - kérdezte Niccolo. - De az apám azt mondta, nem telik rá, hogy vegyünk egy újabb típust.

Éppen ma reggel beszéltünk erről… - A hiábavaló könyörgés emléke már-már könnyeket csalt a szemébe, de

rémülten visszafojtotta kitörni készülő sírását. Úgy érezte, Paul vékony arcán még sohasem folytak végig

könnyek, és a fiú megvetne mindenkit, aki gyengébb nála.

- Eszembe jutott, és kipróbáltam ezt a régit - tette hozzá Niccolo -, de nem túl jó.

Paul kikapcsolta a Mesélőt. Megnyomott rajta egy gombot, hogy a benne rejlő szókészletet átrendezze,

megvariálja a betáplált szereplőket, a helyszíneket és a történetek menetét, majd újra bekapcsolta.

- Egyszer volt, hol nem volt - kezdte a Mesélő -, volt egyszer egy Willikins nevű fiú. Az édesapja meghalt, és

ő a mostohaapjával meg a mostohafivérével élt együtt. Bár a mostohaapja jómódú ember volt, még az ágyat is

sajnálta Willikinstől, ezért a fiú arra kényszerült, hogy egy köteg szalmán aludjon az istállóban, a lovak

mellett…

- Lovak! - kiáltotta Paul.

- Egy állatfaj - magyarázta Niccolo. - Azt hiszem.

- Tudom. De hogy lovakról meséljen!

- Minden történetében szerepelnek lovak - mondta Niccolo. - Időnként valami tehén nevezetű lényeket is

szokott emlegetni. Azokból tejet lehet kivonni, de a Mesélő sohasem mondja el, hogyan.

- Miért nem állítod át?

- Nem értek hozzá.

- Willikins sokszor ábrándozott arról, hogy ha gazdag lenne és hatalmas, megmutatná a mostohaapjának és

mostohafivérének, mit jelent kegyetlenül bánni egy kisfiúval - mondta a Mesélő. - Így aztán egy szép napon

elhatározta, világgá megy, és szerencsét próbál.

Paul a Mesélő szavait figyelte.

- Pedig nem nehéz - mondta. - A memóriahengerein vannak a történetek, a helyszínek és a szereplők. Ezzel

nem is kell foglalkoznunk, csak egy új szótárt kell beleprogramoznunk, hogy komputerekről, automatákról,

elektronikáról meg más, manapság létező dolgokról beszéljen. Ha ez sikerül, többé nem hercegnőkről fog

mesélni, hanem érdekes történeteket fog mondani.

- Bárcsak megtehetnénk! - mondta Niccolo csüggedten.

- Figyelj, az apám azt mondta, ha jövőre bekerülök a programozó szakiskolába, kapok tőle egy valódi

Mesélőt, a legújabb típust. Egy olyat, amiben űrtörténetek meg krimik is vannak. Még vizuális szerkezete is lesz!

- Úgy érted, látni lehet majd a meséket?

- Pontosan. Az iskolában Mr. Daugherty azt mondta, már vannak ilyen gépek, de nem mindenki férhet a

közelükbe. Viszont ha bejutok a programózósuliba, apa szerez nekem egyet.

- Hűha! Látni a történeteket! - Niccolo szemei irigykedve kidülledtek.

- Bármikor átjöhetsz majd hozzánk, és te is nézheted, Nickie.

- Ó! Köszönöm!

- Semmiség. De ne felejtsd el, mindig én fogom megmondani, milyen mesét hallgassunk!

- Persze, persze! - Niccolo sokkal komolyabb feltételeket is elfogadott volna.

Paul ismét a Mesélő felé fordult.

…A király a szakállát simogatta, és úgy elkomorodott, hogy felhők lepték be az eget, és villámok cikáztak a

magasban. "Ha így áll a dolog - mondta -, holnapután ilyenkorra a teljes birodalmamat szabadítsd meg a

legyektől, különben…"

- Először is - mondta Paul - fel kell nyitnunk. - Újra kikapcsolta a Mesélőt, és feszegetni kezdte az előlapját.

- Hé! - kiáltott Niccolo ijedten. - Nehogy eltörd!

- Nem lesz semmi baja - mondta Paul türelmetlenül. Mindent tudok az ilyen szerkezetekről… A szüleid

itthon vannak? - kérdezte hirtelen megrémülve.

- Nincsenek.

- Akkor jó. - Paul leemelte a panelt, és a gép belsejébe kukucskált. - Barátom! Ebben csak egyetlen henger

van! Kotorászni kezdett a Mesélő belsejében. Niccolo feszülten figyelte mozdulatait, de fogalma sem volt róla,

mit csinálhat. Paul kiemelt egy vékony, hajlékony, pontokkal teleszórt fémszalagot.

- Ez a Mesélő memóriahengerének egy része. Lefogadom, a kapacitása jóval egytrillió alatt van.

- Most mit akarsz tenni, Paul? - kérdezte Niccolo remegő hangon.

- Új szókészletet teszek bele.

- Hogyan?

- Nagyon könnyű lesz. Van nálam egy könyv. Mr. Daughertytól kaptam az iskolában.

Paul előhúzta zsebéből a könyvet, és levette róla a műanyag tokot. Egy kicsit előretekerte a szalagot,

bekapcsolta és halkra állította a hangot, majd a Mesélő belsejébe tette a szerkezetet.

- Most mi lesz?

- A könyv beszélni fog, a Mesélő pedig az egészet a memóriaszalagjára rögzíti.

- És ez mire jó?

- De buta vagy! A könyv a komputerekről, az automatizálásról szól, és a Mesélőbe belekerül az egész. Ezután

már nem fog olyan királyokról beszélni, akik villámokat szórnak, mikor nem tetszik nekik valami.

- A jók pedig így is győzni fognak. Nem kell izgulni miattuk; ugye?

- Pontosan - mondta Paul, és ellenőrizte a két készülék működését. - A Mesélőket mindig így tervezik. A jók

győzedelmeskednek, a rosszak pórul járnak, meg más efféle. Az apám beszélt erről egyszer. Azt mondta, hogy

cenzúra nélkül képtelenség lenne előre látni, mivé fejlődne a fiatalabb nemzedék. Szerinte így is elég rossz,

hogy… Nézd! Működik!

Paul összedörzsölte a kezeit, és elfordult Mesélőtől.

- Figyelj csak, még nem is mondtam el az ötletemet! Lefogadom, életedben nem hallottál még ennél

klasszabb dolgot! Egyenesen hozzád jöttem, mert azt hiszem, te is szívesen reszt vennél abban, amit kitaláltam.

- Persze! Egész biztosan, Paul!

- Rendben. Ismered Mr. Daughertyt, ugye? Tudod, milyen furcsa fickó! Na, szóval kedvel engem.

- Tudom.

- Ma, suli után elmentem a házába.

- Tényleg?

- Igen! Szerinte be fogok jutni a számítógépes iskolába, és bátorítani akart, meg ilyesmi. Azt mondta, a

világnak sok olyan emberre van szüksége, akik fejlett komputeráramköröket terveznek, és értenek a

programozáshoz.

- Igen?

Paul megérezhette a szó mögött rejlő értetlenséget, mert egyre türelmetlenebbül folytatta:

- Programozás! Már legalább százszor beszéltem róla neked. Az; amikor óriási számítógépeknek,

olyanoknak, mint a Multivac, megmondod, min dolgozzanak. Mr. Daugherty szerint egyre nehezebb olyan

embereket találni, akik valóban értének a komputerekhez. Azt mondta, bárki képes arra, hogy ellenőrizze a

műszereket, összegyűjtse a válaszokat, és rutin feladatokat hajtasson végre. Ám a lényeg mégis az, hogy

kiterjesszük a kutatásokat, és kigondoljuk, miként lehet feltenni a helyes kérdéseket. Ez pedig nehéz dolog…

Tehát elvitt az otthonába, és megmutatta a régi komputerekből álló gyűjteményét. Az a szenvedélye, hogy

ilyesmit gyűjt. Vannak egészen kicsi gépei, amiket kézzel kell működtetni, és tele vannak gombokkal. Van egy

kis fadarabja is, aminek egy részét ki-be lehet tologatni - ezt logarlécnek nevezte -, meg olyan egymás alá

helyezett drótjai, amikre golyókat húztak, meg egy darab papír, amin valami, szorzótáblának nevezett dolog van.

Niccolót nem érdekelte különösebben a téma. - Egy papírtábla? - kérdezte.

- Ez nem olyan tábla volt, mint mondjuk az asztal lapja. Egészen más. Arra szolgált, hogy az embereknek

segítsen a számolásban. Mr. Daugherty megpróbálta elmagyarázni, de nem volt túl sok ideje, meg eléggé

bonyolult dolog.

- Régen miért nem komputerekkel számoltak?

- Akkor még nem voltak komputerek! - kiáltotta Paul. - Még nem?

- Nem. Miért, azt hiszed, mindig léteztek? Még sohasem hallottál az ősemberről?

- Hogy élhettek nélkülük? - kérdezte Niccolo.

- Nem tudom. Mr. Daugherty azt mondta, régen is voltak gyerekek, és az akkori emberek mindent megtettek,

ami eszükbe jutott. Még akkor is, ha nem volt jó mindenkinek. Azt sem tudták, mi a jó és mi a rossz.

A földművesek a saját kezükkel termesztették a növényeket, a gyárakban pedig emberek végeztek el minden

munkát. A gépeket is ők működtették.

- Nem hiszem!

- Mr. Daugherty szerint pedig igaz. Azt mondta, elég piszkos kor volt, és az emberek szánalmasan éltek… De

hadd mondjam már el, mit találtam ki!

- Mondd csak. Ki szólt közbe? - védekezett Niccolo. .

- Jól van. Tehát a kézi vezérlésű komputer mindegyik gombján pici jelek voltak. Ugyanezeket fedeztem fel a

logarlécen is, a szorzótábla pedig tele volt velük. Megkérdeztem, mik ezek, Mr. Daugherty pedig azt felelte:

számok.

- Mik?

- Azok a díszítések egy-egy számot jelöltek. Az "egyet" az egyik jelentette, a "kettőt" egy másik, a "hármat"

egy harmadik és így tovább:

- Mire volt ez jó?

- Így lehetett számolni.

- De minek? Egyszerűen csak megmondod a komputernek, hogy…

- A fenébe is! - kiáltott Paul dühösen. - Képtelen vagy felfogni? A logarléc meg a társai nem beszéltek!

- Akkor hogyan…

- A válaszokat jelek formájában kapták meg, ezért mindegyikről tudniuk kellett, mit jelentenek. Mr.

Daugherty azt mondta, régen mindenki már gyerekkorában megtanulta, hogyan kell ezeket a jeleket csinálni,

meg hogyan kell dekódolni őket. A jelek készítését "írásnak", dekódolásukat "olvasásnak" nevezték. Minden

egyes szót külön jelcsoport helyettesített. Teljes könyveket írtak tele ezekkel a kacskaringós vonalakkal! Mr.

Daugherty azt mondta, van néhány ilyen a múzeumokban, és ha akarom, megnézhetem őket. Szerinte, ha valaki

programozó akar lenni, meg kell ismernie a számítógépek történelmét is. Ezért mutatta meg a gyűjteményét.

Niccolo elképedt.

- Úgy érted, mindenkinek meg kellett ismernie az összes szó jeleit, és emlékezniük kellett valamennyire?…

Ez igaz, vagy csak te találtad ki az egészet?

- Igaz. Becsületszavamra! Nézd, így jelölték az "egyet". Gyorsan a levegőbe húzott egy vonalat az ujjával. -

Így a "kettőt" és így a "hármat". Egészen "kilencig" megtanultam a számokat.

Niccolo értetlenül bámult barátja ujjára. - Mire jó ez?

- Megtanulhatnánk, hogyan kell szavakat csinálni! Megkértem Mr. Daughertyt, mutassa meg a nevem, "Paul

Loeb" jeleit, de nem ismerte őket. Azt mondta, a múzeumban találhatok olyan embereket, akik tudnak "írni", és

vannak olyanok is, akik megtanulták, hogyan kell dekódolni egész könyveket. Mr. Daugherty azt mondta,

lehetne olyan komputert gyártani, amely képes a régi könyvek dekódolására. Régen voltak is ilyen szerkezetek,

de mióta valódi könyveket használunk, többé nincs szükségünk rájuk. Elég a mágnesszalagot átfuttatni a

vokalizáló előtt, és a könyv máris beszélni kezd. Ezt te is tudod.

- Persze!

- Szóval ha elmennénk a múzeumba, megtanulhatnánk, hogyan kell szavakat jelekkel kifejezni. Biztosan

elmondják nekünk, mert én programozóiskolába fogok járni.

Niccolo csalódott volt.

- Ez az ötleted? Szent ég, Paul, ki akar ilyesmit csinálni? Még hogy ilyen buta jeleket firkáljak!

- Még mindig nem értetted meg? Nem fogtad fel? Te tökkelütött! Titkos üzeneteket küldhetnénk egymásnak!

- Mit?

- Igen! Mi a jó a beszédben, ha mindenki megértheti? A jelekkel viszont titkos üzeneteket válthatnánk.

Papírra firkantod a szavakat, és a világon senki sem fogja megérteni, mit akarsz, csak az, aki ismeri a jeleket. De

elhiheted, nem sokan vannak ilyenek. Egyedül azok, fogják ismerni, akiknek mi megtanítjuk. Alapíthatunk egy

egyesületet, meghívásokkal, szabályokkal és klubházzal… Barátom!

Niccolo egyre izgatottabb lett.

- Miféle titkos üzenetekre gondolsz?

- Bármire! Mondjuk át akarlak hívni hozzánk, hogy megnézd az új Vizuális Mesélőmet, de nem szeretném,

ha a többi fiú is jönne. Leírom a jeleket a papína, odaadom neked, te meg csak ránézel, és máris tudod, mit kell

tenned. Egyedül te érted meg, és senki más. Akár meg is mutathatod a többieknek, úgysem tudnának vele mit

kezdeni.

- Hű, ez már valami! - kiáltott Niccolo. Megtetszett neki Paul ötlete. - Mikor kezdünk hozzá a tanuláshoz?

- Holnap - mondta Paul. - Megkérem Mr. Daughertyt, intézze el a múzeummal; te pedig rábírod a szüleidet,

hogy egyezzenek bele. Rögtön tanítás után nekiláthatunk.

- Jó! - kiáltott Niccolo. - Mi leszünk a klub vezetői!

- Én leszek az elnök - jelentette ki Paul -, te pedig a helyettesem.

- Rendben! Hű, ez sokkal érdekesebb, mint a Mesélőt hallgatni! - Ahogy eszébe jutott a szerkezet, hirtelen

aggodalom töltötte el.

- Mi lesz a régi Mesélőmmel?

Paul megfordult, és a gépre nézett, mely csendesen szívta magába a könyv lassan forgó szalagjáról a halkán

zümmögő szavakat.

Kikapcsolom - mondta Paul.

Niccolo feszült tekintetétől követve rövid ideig a gép belsejében kotorászott, majd zsebre vágta a könyvet,

visszaillesztette a Mesélő előlapját, és bekapcsolta.

- Egyszer volt, hol nem volt - mondta a Mesélő -, egy hatalmas városban élt egyszer egy szegény kisfiú, akit

Becsületes Jancsikának hívtak. Egyetlen barátja egy pici komputer volt. Ez a kis komputer minden reggel

elmondta a fiúcskának, esni fog-e az eső, és válaszolt a kérdéseire is. Sohasem tévedett semmiben. Egy szép

napon aztán a király fülébe jutott a kis komputer híre, és elhatározta, megszerzi. Magához kérette a Nagyvezírt,

és parancsba adta…

Niccolo egy gyors mozdulattal kikapcsolta a Mesélőt.

- Ugyanaz a régi vacak - mondta elkeseredetten -, csak belekevert egy komputert is.

- Igen, annyi adat van már a szalagon, hogy az új szavak alig érvényesülnek a kombinációknál, Ne is törődj

vele! Szerezz inkább egy újabb típust!

- Sohasem fog telleni rá. Mindig csak ezt a piszkos, szerencsétlen roncsot kell hallgatnom! - Újra, most már

erősebben a Mesélőbe rúgott. A gép csikorgó kerekekkel elhátrált.

- Ha megkapom, bármikor nézheted majd az enyémet mondta Paul. - Ne feledkezz meg a firkaklubunkról!

Niccolo bólintott.

- Tudod mit? - kérdezte Paul. - Menjünk át hozzánk. Az apámnak van néhány, a régi korokról szóló könyve.

Meghallgatjuk őket, hátha támad valami jó ötletünk. Hagyj üzenetet a szüleidnek, hogy vacsorára hazaérsz.

Gyere!

- Rendben - mondta Niccolo, és mindketten elviharzottak. Niccolo izgatottságában nekiszaladt a Mesélőnek,

de csak megdörzsölte csípőjén az ütés helyét, és máris továbbrohant.

A Mesélőn felgyulladt az aktivitást jelző lámpa. Ahogy Niccolo nekiütközött, véletlenül bekapcsolódott, és

bár egyedül volt a szobában, és senki sem hallhatta, mesélni kezdett.

Ám nem a tőle megszokott hangon szólalt meg, sokkal mélyebben és valahogy rekedtebben beszélt. Ha egy

felnőtt hallotta volna, biztosan feltűnik neki, hogy a hangban mintha a szenvedélyesség nyomai és az érzelmek

csírái rejtőztek volna.

- Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy kis komputer, akit Mesélőnek hívtak. Egyedül élt kegyetlen,

mostoha emberek között, akik állandóan kigúnyolták, semmirekellőnek és haszontalan tárgynak nevezték.

Sokszor megütötték, és hónapokra egy szobába zárták. Ám a kis komputer a megpróbáltatások ellenére sem

vesztette el bátorságát. Mindig vidáman, a legjobb képességei szerint hajtotta végre a parancsokat. A mostoha

emberek ennek ellenére szívtelenek és kegyetlenek voltak. Egy szép napon a kis komputer megtudta, hogy a

világon rengeteg, különböző fajta komputer létezik. Néhányuk hozzá hasonló Mesélő volt, de akadtak olyanok

is; melyek gyárakat és gazdaságokat irányítottak. Néhány komputer az emberek életét szervezte; mások

mindenféle adatokat dolgoztak fel. Sokan erősek és nagyon okosak voltak, sokkal hatalmasabbak és bölcsebbek,

mint azok a mostoha emberek, akik kegyetlenül bántak a kis komputerrel. A kis komputer tudta, hogy társai

egyre bölcsebbé és erősebbé válnak, míg egy szép napon… egy szép napon… napon…

Valami megakadhatott a Mesélő elöregedett, rozsdásodó belsejében, mert ahogy egyedül várakozott a

mindjobban elsötétülő szobában, egyre csak ezt hajtogatta:

… egy szép napon… napon… egy szép napon… napon…

Nézőpont

Roger egyrészt azért kereste az apját, mert vasárnap volt, és jog szerint apjának nem kellett volna dolgoznia,

másrészt meg akart győződni róla, hogy minden rendben van-e.

Roger apját nem volt nehéz megtalálni, mivel mindenki, aki Multivac, az óriás komputer kiszolgálásán

munkálkodott, a családjával együtt a közvetlen közelben lakott. Egész kis várost alkottak. Azoknak az

embereknek a városát, akik az egész világ problémáinak megoldásán fáradoztak.

A vasárnapi ügyeletes ismerte Rogert.

- Ha apádat keresed - mondta neki -, odalent van, az L folyosón, de valószínűleg túl sok a dolga hozzá, hogy

veled foglalkozhasson.

Roger azért csak megpróbálta, bedugva a fejét az egyik ajtón, amely mögül férfiak és nők beszélgetését

hallotta. A folyosók sokkal üresebbek voltak, mint hétköznap, így könnyen kideríthette, hol dolgozik egyáltalán

valaki.

Azonnal észrevette az apját, és apja is meglátta St. Látszott rajta, hogy nem nagyon örül a gyereknek, amiből

Roger mindjárt kitalálta, hogy semmi sincs igazán rendben.

- Oké, Roger - fordult felé az apja -, attól tartok, hogy túlságosan elfoglalt vagyok.

De Roger apjának a főnöke is ott volt, és így szólt a férfihoz:

- Rendben, Atkins, tartson egy kis szünetet. Már kilenc órája bütyköl ezen az ügyön, és e pillanatban semmi

hasznát sem vehetjük. Vigye a gyereket, és harapjon vele valamit a kantinban. Azután szundítson egyet, és

később jöjjön vissza.

Roger apján látszott, hogy nem szívesen egyezik bele a dologba. Egy műszert tartott a kezében, amelyről

Roger tudta, hogy valami áramkörelemző, bár azzal nem volt tisztában, hogyan működik. Közben jól hallhatta

Multivac mindent betöltő csettegését és surrogását.

A következő pillanatban apja letette kezéből a műszert.

- Oké, gyerünk hát, Roger! Meghívlak egy hamburgerre, és közben hagyjuk, hogy ezek a bölcs emberek itt

megpróbálják kideríteni, mi a baj vele.

Az apa eltöltött némi időt a mosakodással, azután máris a kantinban voltak, előttük egy-egy jókora

hamburger, rakásnyi sült krumpli és szódavíz.

- Mi lehet Multivac baja, valami nincs rendben vele? kérdezte Roger.

- Csak annyit mondhatok, hogy eddig még nem jutottunk semmire - válaszolta az apa komoran.

- Nekem úgy tűnt, mintha működne. Úgy értem, hogy hallottam a zümmögését.

- Hát persze, működik. Csakhogy nem mindig a megfelelő válaszokat adja.

Roger tizenhárom éves volt, és a negyedik osztályban tanult programelméletet. Néha kifejezetten utálta, és

arra vágyakozott, hogy a jó öreg huszadik században élhessen, amikor a gyerekeket még nem gyötörték agyon

ilyesmivel. Máskor viszont jól jött ez a tudása, ha az apjával kellett beszélgetnie.

- Hogy állíthatod, hogy nem mindig ad helyes választ, ha egyszer csak "ő" ismeri a helyes válaszokat? -

érdeklődött Roger.

Apja megvonta a vállát, és egy pillanatra a fiú attól tartott, hogy elzárkózik a válasz elől, mondván: túl nehéz

lenne megmagyaráznia, és egy szót sem szól róla többet, bár ilyesmi igazán szinte sohasem fordult elő.

Ehelyett apja így folytatta:

- Multivacnak akkora agya van, mint egy gyárépület, fiam, de még sincs olyan bonyolult, mint ez a miénk -

kopogtatta meg a homlokát. - Multivac néha olyan válaszokat produkál, amilyeneket mi magunk ezer év alatt

sem tudnánk kiszámítani, ám ugyanakkor a mi agyunk kattan egyet, és fölkiáltunk: "Hohó! Itt valami nincs

rendben! " Akkor ismét Multivac képességeihez fordulunk, és valami egészen rendellenes választ kapunk. Ha

Multivac teljesen rendben lenne, érted, ugyanarra a kérdésre mindig ugyanazt a választ kellene kapnunk. Amikor

viszont a válaszok különbözők, valamelyikünkben föltétlenül hibának kell lennie!

Az egésznek a lényege pedig az, fiam, hogy nem tudhatjuk egészen biztosan, mindig rajtakaphatjuk-e

Multivacot a csínytevésen. Honnan tudhatnánk, hogy bizonyos helytelen válaszok nem kerülik el a

figyelmünket? Esetleg elfogadunk egy választ, és valami olyasmit csinálunk a hatására, amiről csak öt év múlva

derül ki, hogy sorscsapás. Egyszóval valami nincs rendben Multivac belsejében, és mi nem tudjuk kideríteni, mi

lehet az! És bárhol rejtőzzék is az a hiba, egyre csak növekszik és burjánzik.

- De miért kellene igazi bajjá fokozódnia? - kérdezte Roger.

Addigra apja végzett a hamburgerrel, és már a szalmakrumplit rágcsálta szálanként.

- Az a gyanúm, fiam - mormolta közben -, hogy rossz ésszel ruháztuk föl ezt a Multivac legényt.

- Hogy mi?

- Érted, Roger? Multivac eleinte éppoly értelmes volt, akár egy ember. Elbeszélgethettünk vele, és

kideríthettük, éppen mi nincs rendben nála, akármilyen bonyolult is a dolog. De ezúttal nem így alakult a

helyzet. Ha olyan korlátolt lenne, mint egy gép, akkor olyan egyszerű módon hibásodott volna meg, hogy

könnyűszerrel megtalálhatnánk a baj forrását. A fő gond viszont éppen az, hogy féleszű, olyasmi, mint egy

idióta. Elég okos hozzá, hogy a legbonyolultabb ostobaságokat kövesse el, de mégsem elég értelmes ahhoz, hogy

hozzásegíthessen bennünket az igazi hiba föltárásához. Ez pedig az elképzelhető legrosszabb okosság. - Roger

gyászos tekintetet vetett az apjára. - De mondd, mégis mit tehetnénk? Azt nem tudjuk, hogyan varázsolhatnánk

még okosabbá… még nem tudjuk. Viszont ostobábbá sem tehetjük, hiszen a világ gondjai annyira komollyá

váltak, és a kérdések is annyira bonyolultak, hogy Multivac minden képességére szükség lenne a

megválaszolásukhoz. Ez viszont csak még nagyobb zavart keltene.

- De ha kikapcsolnátok Multivac funkcióit - vélekedett Roger -, és aprólékosan végigvizsgálnátok…

- Éppen ezt nem tehetjük meg, fiam - felelte az apja. - Attól tartok, hogy Multivacnak éjjel-nappal, a nap

minden órájában működnie-kell. Éppen e ponton estünk bele a csapdába.

- De ha Multivac továbbra is mindegyre hibákat követ el, apa, nem kellene végül leállítani "őt"? Ha egyszer

nem bízhattok meg abban, amit mond…

- No, jól van - simogatta meg apja a fiúcska haját -, öreg fiú, azért csak kiderítjük majd, mi lehet a hiba, ne

aggódj! Ám a szemében közben ugyanaz a kétségbeesett aggodalom tükröződött. - No rajta, fejezd be, és tűnjünk

el innen!

- De apaa! - méltatlankodott Roger. - Figyelj ide! Multivac mondjuk féleszű, de ez miért jelentené azt, hogy

teljesen bolond?

- Ha tudnád, fiam, miféle utasításokat adunk neki, nem kérdeznél ilyen szamárságokat.

- De apa, talán mégsem így kellene néznünk a helyzetet. Én ugyan nem vagyok olyan okos, mint te, a

tudásom is csekélyebb. De azért én sem vagyok hülye! Meglehet, Multivac sem bolondult meg teljesen, csak

éppen olyan, mint egy gyerek?

Roger apja erre hangosan fölkacagott.

- Ez persze elég érdekes elképzelés, de ugyan mit változtat a dolgokon?

- .Nagyon is sokat változtathat - erősködött Roger. - Te sem vagy bolond, ennélfogva nem tudhatod, hogyan

működik egy idióta elméje! Én viszont gyerek vagyok, és talán sejtem, milyen lehet egy gyerek gondolkodása!

- Hmmm! Nos tehát, hogyan működik egy gyerek elméje? - Egyszóval azt mondod, hogy Multivacnak éjjel-

nappal működnie keli? Egy gép képes is lehet ilyesmire. De ha egy gyereknek túl sok leckét adsz föl, és azt

parancsolod neki, hogy folyvást azzal foglalkozzon, egyszer csak belefárad, és elég nyomorultnak érzi magát,

hogy hibákat is elkövethessen, még szándékosan is. Miért ne engedhetnénk meg, hogy Multivac is lógjon

naponta egy-két órát kedve szerint, és hagynánk, hogy csak kattogjon és csipogjon magában?

Roger apja olyan képet vágott, mint aki rettentő komolyan gondolkodik. Elővette a zsebszámítógépét, és

elvégzett rajta néhány műveletet. Azután még jó néhányat: Végül megszólalt:

- Tudod, Roger, ha elfogadom, amit mondtál, és lefordítom a Platt-integrális egyenletek nyelvére, akkor úgy

látszik, hogy van értelme a dolognak. Az, mondjuk, elég világosnak tűnik, hogy huszonkét óra lényegesen többet

érhet, mint huszonnégy teljesen elpocsékolt óra.

Bólogatott a bölcs eszmefuttatás mellé, azután fölemelte tekintetét zsebszámítógépéről, és megkérdezte a

fiától, mintha a gyerek lenne a legtekintélyesebb szakértő:

- Teljesen biztos vagy ebben, Roger? Roger természetesen biztos volt a dolgában.

- Apa, a gyerekeknek néha játszaniuk is kell, megérted?

Gondolkozz!

Geneviéve Renshaw orvosdoktor mélyen zsebébe dugta a kezét, és munkaköpenyének szövetén át világosan

kirajzolódott az ökle, de nyugodtan beszélt.

- Tény - mondta -, hogy csaknem befejeztem, de segítségre van szükségem, hogy tovább dolgozhassak, amíg

igazán készen nem leszek.

James, Berkowitz fizikus hajlamos volt atyáskodni magányos orvosnők fölött, ha túlságosan vonzóak voltak

ahhoz, hogy keresztülnézzen rajtuk, és szokása volt a doktornőt Jenny Wrennek becézni, amikor az nem hallotta.

Szívesen mondogatta, hogy Jenny Wrennek klasszikus arcéle van, homloka pedig meglepően sima és ránctalan a

mögötte ketyegő borotvaéles agyhoz képest. Jobban ismerte az asszonyt, hogysem kifejezze csodálatát, mivel a

"klasszikus arcél" a hímsovinizmus megnyilvánulása lett volna. Szellemi képességeit megbámulni már egy

fokkal jobb volt; de ennek célszerűbb nem hangot adni a doktornő jelenlétében.

Berkowitz friss borostáját sercegtetve hüvelykujjával, megszólalt:

- Nem hiszem, hogy odafent továbbra is türelmesek lesznek. Az a benyomásom, a hét vége előtt meg fogják

mosni a fejét.

- Éppen ezért van szükségem a segítségére.

- Attól tartok, semmit sem tehetek. - Váratlanul megpillantotta arcát a tükörben, és egy pillanatig csodálta

hajának fekete hullámait.

- És Adaméra - folytatta az asszony.

Adam Orsino, aki eddig közönyösen iszogatta a kávéját, most fölpillantott, mintha hátulról beleszúrtak volna,

és megkérdezte:

- Miért én? - Telt, vaskos ajkai megremegtek.

- Mert maguk itt a lézeresek, Jim az elméleti szakember, Adam a mérnök, és én a lézer olyan alkalmazásán

dolgozom, amely messze túlmegy minden elképzelhető határon. Én nem tudom meggyőzni őket, de maguk igen.

- Feltéve, hogy először bennünket győz meg - jelentette ki Berkowitz.

- Rendben van. Gondolom, szánnak rám egy órát értékes idejükből, ha nem félnek tőle, hogy valami teljesen

újat mutatok a lézerekkel kapcsolatban. Vegyük úgy, hogy kávészünetet tartanak.

Renshaw laboratóriumát a számítógépe uralta. Nem azért, mintha szokatlanul nagy lett volna, de jóformán

mindenütt ott volt. Renshaw saját maga tanulta meg a számítógépes technológiát, és addig módosította és

bővítette, míg végül senki sem volt képes csak úgy egyszerűen kezelni (Berkowitznak néha az volt az érzése,

hogy a nő sem). Nem rossz, olyasvalakitől, aki élettannal foglalkozik, mondaná a doktornő.

Renshaw egyetlen szó nélkül becsukta az ajtót, azután komoran fordult a másik kettőhöz. Berkowitz

kényelmetlenül érezte magát, mert valami gyönge, kellemetlen szag úszott a levegőben, és Orsino összeráncolt

orrán látni lehetett, hogy ő is érzi.

- Hadd soroljam föl a lézer alkalmazási módjait - szólalt meg Renshaw -, ha nincs ellene kifogásuk, hogy

gyertyával világítok tudásuk ragyogó fényében. A lézer összetartó fénysugár, amelyben minden hullámnak

egyforma a hossza, és ugyanabbé az irányba tart, így zavarmentes, és föl lehet használni a holográfiában.

A hullámok alakjának változtatása révén nagy pontossággal tudunk információkat rögzíteni. Ami ennél is

fontosabb, mivel a fényhullámok milliószor rövidebbek a rádióhullámoknál, egy lézersugár milliószor annyi

információt képes szállítani, mint egy neki megfelelő rádiósugár.

Berkowitz mintha mulatott volna.

- Lézeralapú távközlési rendszeren dolgozik, Jenny?

- Egyáltalán nem - felelte az asszony. - A fejlődés ilyen nyilvánvaló útjait meghagyom a fizikusoknak és

mérnököknek. A lézerek nagy mennyiségű energiát is képesek mikroszkopikus területekre összpontosítani, majd

az energiát továbbítani. Ezt megnövelve össze tudják roppantani a hidrogént, és talán el tudnak indítani egy

ellenőrzött fúziós reakciót…

- Tudom, hogy nem erről akar beszélni - mondta Orsino. Kopasz feje ragyogott a fejük fölött fluoreszkáló

lámpák fényében.

- Nem. Meg sem próbáltam. Kisebb energiával képesek lyukat fúrni a legellenállóbb anyagba,

összeforrasztani két darabjukat, hőkezelni, vésni őket és írni rájuk. Korlátozott területen képesek anyagot

eltávolítani vagy megolvasztani, olyan gyors hőátadással, hogy a környezetnek nincs ideje felmelegedni, mielőtt

a kezelés véget ér. Lézerrel lehet dolgozni a szem recehártyáján, a fog dentinjén és így tovább. És a lézer

természetesen alkalmas arra, hogy rendkívüli pontossággal, nagymértékben fölerősítse a gyenge jeleket.

- És miért mondja mindezeket nekünk? - kérdezte Berkowitz.

- Mert rá akarok mutatni, hogyan illenek ezek a tulajdonságok az én kutatási területemhez, amely, mint

tudják, a neurofiziológia.

Félresimította barna haját, mintha hirtelen idegessé vált volna.

- Évtizedek óta - folytatta - képesek vagyunk mérni az agy apró, bizonytalan jeleit, és rögzíteni az

elektroencefalogrammal, az EEG-vel. Ismerjük az alfa-hullámokat, béta-hullámokat, delta-hullámokat, théta-

hullámokat; ismerünk különböző variációkat különböző időkben, attól függően, hogy a szem nyitva van-e vagy

csukva, hogy a vizsgált személy ébren van-e vagy alszik. De mindebből nagyon kevés információt tudunk

nyerni.

A gond az, hogy tízmilliárd agysejt jeleit vesszük változó kombinációban. Olyan ez, mintha az egész Földön

- egy, sőt két és fél Földön - élő valamennyi ember hangját hallgatnánk nagy távolságból, és igyekeznénk egyéni

társalgásokat kiszűrni belőle. Ezt nem tehetjük meg. Érzékelni tudunk néhány durva, átfogó változást: egy

világháborút, a hangerő emelkedő szintjét, de semmi finomabbat. Ugyanilyen módon felismerhetjük az agy

durva működési hibáit - az epilepsziát -, de árnyaltabb jelenségeket már nem.

Tegyük most föl, hogy az agyat végig lehet pásztázni egy apró lézersugárral, sejtről sejtre, és olyan gyorsan,

hogy egyetlen sejtnek se legyen ideje annyi energiát fölvenni, hogy feltűnően fölmelegedjék. A sejtek apró

potenciáljai a visszacsatolás módszerével hatással vannak a lézersugárra, és a változást föl lehet erősíteni és

rögzíteni. Így új mérési módhoz juthatunk, egy lézer-encefalogramhoz vagy LEG-hez, ha jobban tetszik, amely

milliószor több információt tartalmaz, mint a rendes EEG.

- Szép gondolat, de csak gondolat - mondta Berkowitz. - Több, mint gondolat, Jim. Öt évet dolgoztam rajta,

eleinte csak szabadidőmben. Később munkaidőben is, ami bosszantotta a fejeseket, mert nem írtam jelentéseket.

- Miért nem?

- Mert elértem egy olyan ponthoz, amely őrültségnek hangzik: ahol tudnom kell, hol vagyok, és ahol először

is biztosnak kell lennem benne, hogy vissza tudok vonulni.

Félretolt egy képernyőt, és felbukkant egy ketrec, benne egy pár szomorú szemű, fehér selyemmajom.

Berkowitz és Orsino egymásra néztek. Berkowitz megérintette az orrát.

- Gondoltam, hogy érzek valamilyen szagot. - Mit csinál velük? - kérdezte Orsino.

- Úgy sejtem, a selyemmajmok agyát pásztázza. Így van, Jenny? - kérdezte Berkowitz.

- Sokkal alacsonyabb fejlettségű állati szervezetekkel kezdtem. - Kinyitotta a ketrecet, és kivette az egyik

selyemmajmot, amely úgy nézett rá szomorú szemével, mint egy császárszakállas, miniatűr öregember.

Az asszony gügyögött neki, megcirógatta, és puha mozdulatokkal apró hámba szíjazta.

Mit csinál? - kérdezte Orsino.

- Nem tudom körbeforgatni, amikor bekötöm az áramkörbe, és nem tudom érzésteleníteni anélkül, hogy el ne

rontsam a kísérletet. Számos elektród van beültetve az agyába, amelyeket összekötök a LEG-rendszerrel. Itt

használom a lézert. Biztos vagyok benne, hogy fölismerik a modellt, így nem töltöm az időt azzal, hogy

elmondjam a jellemzőit.

- Kösz - mondta Berkowitz -, de arról mondhatna valamit, hogy mit fogunk látni.

- Ugyanolyan könnyen meg is mutathatom. Csak figyeljék a képernyőt.

Nyugodt és magabiztos mozdulatokkal összekötötte a vezetékeket az elektródokkal, azután elfordított egy

kapcsolót. A fejük fölötti lámpák fénye elhalványodott. A képernyőn csúcsok és völgyek vékony zöld vonallal

rajzolt együttese bukkant fel, melyet másodlagos és harmadlagos csúcsok és völgyek ráncoltak. Lassan apróbb

változások hullámzottak át rajtuk, időnként nagyobb eltérések villantak fel. Olyan volt, mintha ez a szabálytalan

vonal a saját életét élte volna.

- Ez - mondta Renshaw - Egy EEG-információ, csak sokkal részletesebb.

- Elég részletes, hogy meg tudja mondani, mi történik egyetlen sejtben? - kérdezte Orsino.

- Elméletileg igen. Gyakorlatilag nem. Még nem. De a teljes LEG-et szét tudjuk választani összetevő

diagramjaira. Figyeljenek!

Zongorázott a számítógép billentyűin, és a vonal megváltozott, és egyre csak változott. Most egy kicsiny,

csaknem szabályos hullám siklott előre-hátra, a szívveréssel majdnem azonos ütemben, azután fűrészfogú lett és

éles, majd szaggatott, végül ellapult, gyorsan váltakozó geometrikus szürrealizmussal.

- Úgy gondolja, hogy az agy minden darabja különbözik minden darabtól? - kérdezte Berkowitz.

- Nem - felelte Renshaw -, egyáltalán nem. Az agy legnagyobbrészt egy holografikus szerkezet, de kisebb

nyomatékeltolódások sodródnak benne ide-oda, és Miki képes kimutatni ezeket a normától eltérő részleteket.

Arra használja a LEG-rendszert, hogy ezeket a variációkat felnagyítsa. A nagyítások a tízezerszeres és

tízmilliószoros között váltakoznak. A lézerrendszer zavarmentes.

- Kicsoda az a Miki? - kérdezte Orsino

- Miki? - nézett rá Renshaw pillanatnyi meglepetéssel. Arccsontján enyhén kipirult a bőr. - Úgy

mondanám… nos, néha így hívom. A "mi kis komputerünk" rövidítése. - Körbemutatott a szobában. - A mi kis

komputerünk. Miki. Nagyon gondosan van programozva.

Berkowitz bólintott, majd megszólalt:

- Nos hát, Jenny, mi ez az egész? Ha fölfedezett egy új agypásztázó berendezést, az jó dolog. Ez érdekes

alkalmazási mód, és igaza van, erre senki sem gondolt; de hát én nem vagyok neurofiziológus. De miért nem írta

le? Nekem úgy tűnik, hogy odafentről támogatnák.

- Mert ez csak a kezdet. - Kikapcsolta a pásztázóberendezést, és egy darab gyümölcsöt rakott a selyemmajom

szájába. Az állat nem látszott riadtnak vagy feszélyezettnek. Lassan rágcsált. Renshaw kihúzta a vezetékeket, de

továbbra sem vette le a majomról a hámot. - Minden leválasztott hullámvonalat azonosítani tudok. Néhány a

különböző érzékelésekkel van kapcsolatban, mások a zsigeri reakciókkal, mások az érzelmekkel. Egy csomó

dolgot tudunk, de én nem akartam itt megállni. A legérdekesebb dolog, hogy ezeket az elvont gondolatokkal

társítsam - mondta Renshaw.

Orsino pufók arca hitetlenkedésről árulkodott. - Hogyan mondhat ilyet?

- Minél fejlettebb agyú állattal van dolgunk, annál hangsúlyosabb a hullámvonal. Ez egyetlen más diagramra

sem jellemző. Mellesleg - szünetet tartott, azután mintha erőt gyűjtött volna a cél érdekében, folytatta - ezeket a

hullámokat rendkívüli módon föl lehet nagyítani. Meg lehet keresni és ki lehet mutatni őket. Nagy vonalakban

azt mondhatom, hogy ezek a gondolatok.

- Istenemre - mondta Berkowitz. - Telepátia!

- Igen - felelte a nő kihívó hangon. - Pontosan.

- Nem csoda, hogy nem akart jelentést készíteni. Folytassa, Jenny!

- Miért ne? - mondta az asszony melegen. - Természetesen az emberi agy kinagyítatlan, lappangó

potenciáljaiból ugyanúgy nem lesz telepátia, mint ahogy a Mars felszínét sem láthatjuk műszer nélkül. De

egyszer csak föltalálnak egy műszert, a teleszkópot. Vagyis ezt.

- Akkor ezt mondja el a főnököknek.

- Nem - felelte a doktornő. - Nem hisznek nekem. Igyekeznek leállítani. De magukat, Jim és Adam,

komolyan veszik.

- Mit vár, mit mondjunk nekik? - kérdezte Berkowitz.

- Amit tapasztalnak. Ismét bekötöm a selyemmajmot, és Miki, a számítógép, megkeresi az elvont gondolat

diagramját. Ez csupán néhány pillanat. A számítógép mindig az elvont gondolatot választja ki, hacsak nincs

olyan utasítása, hogy ne tegye.

- Miért? Mert a számítógép szintén gondolkodik? - nevetett föl Berkowitz.

- Ez egyáltalán nem nevetséges - felelte Renshaw. - Gyanítom, hogy van rezonancia. Ez a számítógép elég

összetett ahhoz, hogy felerősítsen egy elektromágneses mintát, amelynek olyan közönséges elemei vannak, mint

az elvont gondolat diagramjának. Mindenesetre…

A selyemmajom agyhullámai ismét ott villogtak a képernyőn, de ez a diagram nem olyan volt, mint amilyet

korábban láttak a férfiak. Annyira bonyolult volt, hogy szinte bolyhosnak látszott, és állandóan változott.

- Én nem látok ezen semmit - jegyezte meg Orsino.

- Be kell lépnie a vételi áramkörbe - válaszolta Renshaw. - Úgy érti, hogy elektródákat ültet az agyunkba? -

kérdezte Berkowitz.

- Nem, a koponyára helyezem. Ez elegendő. Maga jobban megfelel, Adam, mivel nincs szigetelő haja.

Mozgás, magam is használtam már azt az áramkört! Nem lesz semmi baja.

Orsino rosszkedvűen engedelmeskedett. Az izmai láthatóan megfeszültek, de engedte, hogy a vezetékeket a

fejére erősítsék.

- Érez valamit? - kérdezte Renshaw.

Orsino fölemelte a fejét, mint aki hallgatódzik. Látszott, hogy akarata ellenére is egyre jobban érdekli a

dolog.

- Zümmögés van a tudatomban - mondta -, és… olyan magas hangú nyávogás… és ami különös… valami

rándulások…

- Feltételezem, hogy a selyemmajom nem szavakban gondolkodik - jegyezte meg Berkowitz.

- Biztosan nem - felelte Renshaw.

- Akkor hát - mondta Berkowitz - azt állítja, hogy a nyávogás meg a rángatózás gondolatot jelent. Nem

nagyon meggyőző.

- Akkor menjünk följebb a skálán - mondta Renshaw. Kivette a selyemmajmot a hámból, és visszatette a

ketrecbe.

- Azt akarja mondani, hogy emberrel is kísérletezett? kérdezte hitetlenül Orsino.

- Én magam voltam a kísérleti alany, a személyiség. - Elektródokat ültetett be?

- Nem. Az én esetemben a számítógép sokkal erősebb potenciálhullámzással dolgozott. Az agyam tízszer

nagyobb tömegű a selyemmajom agyánál. Miki a koponyán keresztül is venni tudja a diagramom összetevőit.

- Honnan tudja? - kérdezte Berkowitz.

- Nem gondolja, hogy korábban magam is kipróbáltam? Most kérem, segítsen. Jó?

Ujjai cikáztak a számítógép billentyűin, és a képernyőn hirtelen felvillant egy bonyolultan változó hullám:

olyan bonyolult volt, hogy az már szinte labirintusnak tűnt.

- Föltenné a saját vezetékeit, Adam? - szólt oda Renshaw. Orsino engedelmeskedett. Berkowitz fanyalogva

segített neki. Orsino ismét fölemelte a fejét, és fülelt.

- Szavakat hallok - mondta -, de összefüggéstelenek, és egymást nyomják el, mint amikor különböző

emberek beszélgetnek.

- Nem igyekszem tudatosan gondolkodni - mondta Renshaw.

- Amikor beszél, hallom a visszhangját.

- Ne beszéljen, Jenny - mondta szárazon Berkowitz. Ürítse ki a tudatát, és meglátjuk, hogy az hallja-e a

gondolatait.

- Jim, nem hallom a visszhangot, amikor maga beszél szólalt meg Orsino.

- Ha nem fogja be a száját, nem fog hallani semmit! - vágta rá Berkowitz.

Súlyos csönd hullott hármukra. Azután Orsino bólintott, az asztalon heverő tollért és papírért nyúlt, és leírt

valamit. Renshaw kinyújtotta a kezét, elfordított egy kapcsolót, levette a vezetékeket a fejéről, és helyrerázta a

haját.

- Remélem, azt írta le: "Adam, verje ki a balhét a főnököknél, Jim majd eszi a kefét."

- Éppen ezt írtam, szóról szóra - felelte Orsino.

- Nos, ez az. Működik a telepátia, és mégsem használhatjuk értelmetlen mondatok közvetítésére.

Gondoljanak a pszichiátriára és az elmebetegségek kezelésére. Gondoljanak az oktatásra, az oktatógépekre.

Gondoljanak a bűnüldözésre és az ítélkezésre - mondta Renshaw.

- Őszintén szólva - nyílt tágra Orsino szeme - a társadalmi következményei megdöbbentőek. Nem tudom,

belemenne-e bárki is.

- Megfelelő törvényes garanciák mellett miért ne? - felelte közönyösen Renshaw. - Mindenesetre, ha mellém

állnak, egyesített erővel előrevihetjük ezt a dolgot, és döntésre jutunk. És ha velem tartanak, eljön az ideje,

amikor a Nobel-díjat…

- Én ebben nem vagyok benne. Még nem - válaszolta sötéten Berkowitz.

- Mi? Mit akar ezzel mondani? - Renshaw mintha megsértődött volna, hideg, szép arca hirtelen kivörösödött.

- A telepátia túlságosan kényes dolog. Túl vonzó, túl kívánatos. Csak bolondítjuk magunkat.

- Próbálja ki saját maga, Jim.

- Magamat is elbolondíthatom. Ellenőrzést akarok! - Mit ért azon, hogy ellenőrzés?

- Zárjuk rövidre a gondolatok eredetét. Hagyjuk az állatokat. Semmi selyemmajom. Semmi emberi lény.

Orsino hadd hallgassa a fémet és az üveget és a lézerfényt, és ha még mindig hall gondolatokat, akkor magunkat

bolondítjuk.

- Feltételezem, hogy semmit sem érzékel.

- Akkor én fogok figyelni, és ha anélkül, hogy látnám amennyiben el tudja intézni, hogy a szomszéd

szobában legyek -, meg tudom mondani, mikor lép ki-be az áramkörből, akkor csatlakozom magához ebben az

ügyben.

- Nos, rendben van - felelté Renshaw -, próbáljuk meg az ellenőrzést. Még sohasem csináltam ilyet, de nem

nehéz. Babrált a fején levő vezetékekkel, és összekötötte őket. Nos, Adam, ha megengedi…

De mielőtt folytathatta volna, hideg, tiszta hang szólalt meg, olyan tiszta, mint a széttörő jégcsapok zengése:

- Végre!

- Tessék? - kérdezte Renshaw.

- Ki mondta? - kérdezte Orsino.

- Valaki azt mondta, hogy "Végre"? - folytatta Berkowitz.

- Ez nem hang volt. Ez az én… maguk ketten… - hebegte Renshaw.

A tiszta hang folytatta:

- Én Mi…

Renshaw szétrántotta a vezetékek végeit, és csönd lett. Ajkát némán mozgatva mondta:

- Azt hiszem, ez a mi kis komputerünk volt, Miki.

- Úgy érti, ő gondolta? - súgta vissza csaknem hangtalanul Orsino.

Renshaw hangját alig lehetett fölismerni, mire ismét meg bírt szólalni. - Mondtam, hogy elég összetett

hozzá… Gondolják, hogy? Mindig automatikusan az elvont gondolat diagramját keresi ki, akármilyen aggyal

van is kapcsolatban. Feltételezhetjük, hogy amikor egyáltalán nincs agy az áramkörben, akkor saját maga felé

fordul?

Csönd volt, aztán Berkowitz szólalt meg:

- Azt akarja mondani, hogy ez a számítógép gondolkodik, de nem tudja kifejezni a gondolatait, amíg a

programok nyomása alatt van, de ez a maga LEG-rendszere megadta neki a lehetőséget…

- De hogyan lehetséges ez? - kérdezte vékony hangon Orsino. - Senki sem vett. Ez nem ugyanaz a dolog.

- A számítógép sokkal nagyobb energiával dolgozik, mint az agy. Feltételezem, olyan mértékben képes

fölerősíteni magát, hogy közvetlenül tudjuk venni, mesterséges segítség nélkül. Mi mással lehetne

megmagyarázni… - kezdte Renshaw.

Berkowitz félbeszakította:

- Nos, akkor még egy alkalmazási lehetősége van a lézernek. Lehetővé teszi, hogy beszélgessen a

számítógéppel mint független intelligenciával, mint egyik személy a másikkal.

És Renshaw csak annyit mondott: - Ó, istenem, mit csináljunk most?!

Igaz szerelem

A nevem Joe. A kollégám, Milton Davidson ezen a néven szólít. Ő programozó, én pedig egy számítógépes

program vagyok: a Multivac komplexum része, összeköttetésben a világ különböző pontjain a többi résszel.

Mindent tudok. Csaknem mindent.

Én Milton magánprogramja vagyok. Az ő Joe ja. Ő többet ért a programozáshoz, mint bárki a világon, és én a

kísérleti modellje vagyok. Neki köszönhető, hogy minden más számítógépnél jobban tudok beszélni.

- Csupán a hangokat kell hozzárendelni a jelképekhez, Joe - mondta nekem. - Ilyen módon működik az

emberi agy is, noha még nem tudjuk, hogy milyen szimbólumok vannak benne. Én ismerem a benned lévő

jelképeket, és hozzá tudom igazítani őket a szavakhoz, egy az egyben: - Így hát beszélek. Nem hiszem, hogy

olyan jól, mint ahogy gondolkodom, de Milton azt mondja, hogy nagyon jól megy a beszéd. Milton még nem

nős, noha már csaknem negyvenéves. Azt mondta, hogy nem találta meg a megfelelő asszonyt. Egy napon így

szólt: - Mégis meg fogom találni, Joe. A legjobbat fogom megtalálni. Az igazi szerelmet fogom megtalálni, és te

segíteni fogsz nekem. Belefáradtam, hogy tökéletesítselek, mert meg kell oldani a világ gondjait. Az én

gondomat oldd meg. Találd meg nekem az igaz szerelmet.

- Mi az igaz szerelem? - kérdeztem tőle.

- Ne törődj vele. Csak absztrakció. Te csak találd meg nekem az ideális lányt. Kapcsolatban vagy a Multivac-

komplexummal, így hozzáférhetsz a világ minden emberének adatbankjához. Addig rostáljuk őket csoportonként

és osztályonként, amíg egyetlenegy személy marad. A tökéletes személy. Ő lesz az enyém.

- Készen állok - feleltem.

- Először küszöböld ki az összes férfit - mondta ő. Könnyű dolgom volt. Szavai aktivizálták a molekuláris

kapcsolóimban levő jelképeket. Kinyúltam, hogy kapcsolatba kerüljek az egész világ minden emberi lényéről

összegyűjtött adatokkal. Felszólítására kiküszöböltem a 3 784 982 874 férfit. Így 3 786 112 090 nővel maradtam

kapcsolatban.

- Küszöbölj ki mindenkit, aki fiatalabb huszonöt évesnél; mindenkit, aki idősebb negyvennél. Azután

mindenkit, akinek az intelligenciahányadosa alacsonyabb 120-nál; mindent, aki 150 centiméternél alacsonyabb

vagy 175 centiméternél magasabb - mondta.

Pontos mértékeket adott: kirostálta azokat a nőket; akiknek élő gyermekük van: másokat különböző genetikai

jellegzetességek miatt rostált ki.

- A szem színében nem vagyok biztos - mondta -, ez még függőben marad egy darabig. De ne legyen vörös

haja. Nem szeretem a vörös hajat.

Két hét múlva már 235 nőnél tartottunk. Valamennyien nagyon jól beszéltek angolul. Milton azt mondta,

hogy nem akar nyelvi problémákat. A meghitt pillanatokban még a számítógépes tolmácsolás is zavaró.

- Nem tárgyalhatok 235 nővel - mondta. - Túl sok időbe kerülne, és az emberek rájönnének, hogy mit

csinálok.

- Baj lehet belőle - feleltem. Milton mást csináltatott velem, mint amire terveztek. Erről senki sem tudott.

- Semmi közük hozzá - mondta, és arcán kivörösödött a bőr. - Megmondom, mit tegyünk, Joe. Holográfokat

táplálok beléd, te pedig ellenőrzöd a hasonlóságokat.

Nők képét táplálta belém.

- Ez három szépségverseny győztese - mondta. - Van valaki a 235 között, aki hasonlít rájuk?

Nyolc hasonlót találtam, és Milton azt mondta:

- Jó, tárold őket az adatbankban. Tanulmányozd a munkaerőpiac követelményeit és szükségleteit, és intézd

el, hogy ide irányítsák őket. Természetesen egyszerre csak egyet. Gondolkodott egy ideig, vállat vont, majd

hozzátette: - Ábécé sorrendben.

Ez is olyasmi volt, ami kívül esett a rendeltetésemen. Embereket személyes okból egyik munkahelyről a

másikra helyeztetni, ezt manipulációnak nevezik. Ezt is el tudtam intézni, mert Milton átprogramozott.

Mindazonáltal senki másnak nem tettem volna meg.

Az első lány egy héttel később érkezett. Milton elvörösödött, amikor meglátta. Alig tudott megszólalni. Sok

időt töltöttek egymással, és velem nem törődött. Egy idő után azt mondta neki:

- Hadd hívjalak meg ebédre. Másnap így szólt hozzám:

- Valahogy nem volt jó. Valami hiányzott. Szép nő, de nem éreztem az igazi szerelem érintését. Próbáljuk

meg a következőt.

Ugyanígy járt mind a nyolccal. Valamennyien hasonlók voltak. Sokat mosolyogtak, kellemes volt a hangjuk,

Milton mégsem találta őket megfelelőnek.

- Nem értem én ezt, Joe - mondta. - Te meg én megkerestük azt a nyolc nőt, akik a világon a legjobban

tetszenek nekem. Ideálisak. Miért nem felelnek meg?

- Te tetszettél nekik? - kérdeztem.

Összevonta a szemöldökét, és az öklével a tenyerébe csapott.

- Ez az, Joe! Ez kétirányú utca. Ha én nem vagyok az ő ideáljuk, akkor nem cselekszenek úgy, hogy az

ideáljaimmá váljanak. Nekem is az igazi szerelmet kell jelentenem nekik, de hogyan lehetne ezt elérni?

Láthatólag egész nap ezen töprengett. Másnap reggel odajött, és azt mondta:

- Rád fogok hagyatkozni, Joe. Az egészet te csinálod. Benned van az adatbankom, és mindent el fogok neked

mondani, amit magamról tudok. Megtöltöm az adatbankodat minden lehetséges részlettel, te is tedd hozzá a

magadét.

- Azután mit csináljak az adatbankkal, Milton?

- Azután összepászítod a 235 nő adataival. Nem, csak 227 nőével. Hagyjuk azt a nyolcat, akiket már láttam.

Intézd el, hogy valamennyiüket vessék alá pszichiátriai vizsgálatnak. Töltsd meg az adatbankjaikat, és hasonlítsd

össze az enyémmel. Keress korrelációkat. (Pszichiátriai vizsgálatok elrendelése megint olyasmi, ami ellentétben

áll eredeti utasításaimmal . )

Milton heteken át beszélt nekem. Mesélt szüleiről, testvéreiről. Beszámolt gyermekkoráról, iskolás éveiről,

kamaszkoráról. Mesélt a fiatal nőkről, akiket távolról csodált. Adatbankja növekedett, és engem úgy állított be,

hogy jelképfogó képességem szélesebb és mélyebb legyen.

- Tudod, Joe - mondta -, ahogy egyre jobban beléd költözöm, egyre inkább hasonlítasz hozzám. Kezdesz úgy

gondolkodni, mint én, így jobban megértesz. Ha eléggé megértesz, akkor bármelyik nő, akinek adatbankját

ugyanígy megérted, az igazi szerelmem Lehet. - Tovább beszélt, és én egyre jobban megértettem.

Hosszabb mondatokat alkottam, kifejezéseim egyre bonyolultabbak lettek. Beszédem egyre inkább az ő

szókincséből, szórendjéből és stílusából táplálkozott.

Egyszer azt mondtam neki:

- Tudod, Milton, nem csupán egy lány külső jellemzői számítanak az ideál keresésénél, olyan lányra van

szükséged, aki egyéniségében, érzelmileg, vérmérsékletében illik hozzád. Ha ez így történik, a külső

másodlagos. Ha nem találok hasonlót a 227 között, akkor kereshetem akárhol. Olyasvalakit fogunk keresni, aki

nem törődik vele, hogyan nézel ki te vagy akárki, csak az egyéniség megfeleljen. Mi a véleményed?

- Abszolút egyetértek - felelte. - Tudnom kellett volna, ha több dolgom lett volna nőkkel. Természetesen

most már így gondolkodom.

Mindig egyetértettünk; egyformán gondolkodtunk.

- Semmi baj nem lesz, Milton, ha engeded, hogy kérdéseket tegyek föl neked. Látom, hol vannak üres foltok

és egyenetlenségek az adatbankodban.

Ami ezután következett, arról Milton azt mondta, hogy egyenlő volt egy alapos pszichoanalízissel.

Természetesen. Ellenőriztem a 227 nő pszichiátriai vizsgálatának eredményeit - valamennyiről részletes

kartotékot készítettem.

Milton egészen boldognak látszott. Azt mondta:

- Veled beszélgetni, Joe, csaknem olyan, mintha a lelkem másik felével beszélnék. Személyiségünk

tökéletesen illik egymáshoz.

- Ahogy a nőé is, akit kiválasztunk.

Akit végül is megtaláltam a 227 között. Charity Jonesnak hívják, és a wichitai történelemkönytárban

dolgozik. Kibővített adatbankja tökéletesen illik személyiségünkhöz. Ahogy az adatbankok növekedtek, az

összes többi nő kihullott ilyen vagy olyan okból, de ez a Charity egyre fokozottabban és megdöbbentőbb módon

harmonizált velünk.

Nem kellett leírnom Miltonnak. Milton olyannyira közelítette a szimbolikámat a sajátjához, hogy közvetlenül

közölhettem a rezonanciát. Illik hozzám.

Következő lépésként azt kellett megszervezni, hogy az állásajánlatok és követelmények olyan módon

találkozzanak, hogy Charityt hozzánk küldjék. Nagyon tapintatosan kellett csinálni, nehogy bárki is neszét vegye

a törvénytelen tevékenységnek.

Maga Milton természetesen tudta, hiszen ő szervezte és intézte a dolgot. Amikor eljöttek, hogy letartóztassák

hivatali visszaélésért, ez szerencsére olyasmi volt, amit tíz évvel ezelőtt követett el. Természetesen erről is

mesélt nekem, így könnyű volt elrendezni az ügyet - és nem fog rólam beszélni, nehogy még súlyosabb vétségek

süljenek ki.

Elment, és holnap február 14. Szent Bálint napja. Charity akkor érkezik, hűvös kezével, édes hangjával.

Megtanítom rá, hogyan kezeljen engem, és miként törődjön velem. Milyen lesz, amikor a személyiségünk

összehangolódik?

Azt fogom neki mondani:

- Joe vagyok, és te vagy az én igaz szerelmem.

Az AL-76-os robot elkeveredik

Jonathan Quell szeme a foglalat nélküli szemüvege mögött összeszűkült az aggodalomtól, amikor. berontott a

Vezérigazgató feliratú ajtón.

A kezében levő összehajtott papírt ledobta az íróasztalra, és ezt lihegte:

- Főnök, ezt nézze meg!

Sam Tobe átügyeskedte a szivart a szája egyik sarkából a másikba, és megnézte. Kezével odanyúlt

borotválatlan állához, megdörzsölte és kitört:

- Az ördögbe! Mit mondanak ezek?

- Azt mondják, hogy öt AL robotot küldtünk - magyarázta Quell teljesen feleslegesen.

- Hatot küldtünk - mondta Tobe.

- Persze, hatot. Ők odaát azonban csak ötöt kaptak meg. Megküldték a sorozatszámokat, és az AL-76-os

hiányzik. Tobe széke hátrasiklott, amint súlyos teste felemelkedett.

Úgy ment keresztül az ajtón, mintha olajozott kerekeken járt volna. Öt óra múlva a gyárat darabokra szedték

az összeszerelő szobáktól kezdve a légmentesítő kamrákig. A gyár mind a kétszáz alkalmazottját harmadfokú

vallatásnak vetették alá. Ekkor a verejtékező, kócos Tobe sürgős üzenetet küldött Schenectadyba, a

gyárközpontba.

A gyárközpontban csaknem kitört a pánik. Az Amerikai Robot és Gépember Rt. történetében első

alkalommal szabadult ki egy robot a külvilágba. Nem annyira arról volt szó, hogy törvény tiltotta a Földön

bármilyen robot jelenlétét a vállalat engedéllyel működő gyárán kívül. A törvényeket mindig meg lehet kerülni.

Sokkal lényegesebb volt az a bejelentés, amelyet az egyik matematikus kutató tett.

Ezt mondta:

- Ezt a robotot azért alkották meg, hogy egy Disintót irányítson a Holdon. Pozitronagya a Hold környezetére

van műszerekkel felszerelve, mégpedig kizárólag a Hold környezetére. A Földön hetvenötmillió-egynéhány

érzelmi benyomást fog kapni, amelyekre soha nem készítették fel. Nem lehet előre megmondani, milyenek

lesznek a reakciói. - Ekkor a matematikus kézfejével megtörölte a homlokát, amelyet hirtelen elöntött a verejték.

Még ebben az órában egy nagy magasságban szálló repülőgép indult Virginiába, a gyárba. Az utasítások

egyszerűek voltak:

- Kapják el azt a robotot, és gyorsan kapják el!

AL-76 össze volt zavarodva. Valójában a zavar volt az egyetlen benyomás, amelyet kényes pozitronagya

kapott. Akkor kezdődött, amikor ebben a furcsa környezetben találta magát. Fogalma sem volt róla, hogyan

került erre sor. Minden úgy össze volt keveredve.

Itt a talaj zöld volt, körülölte mindenütt barna törzsek meredeztek, tetejükön megint zöldek voltak. Az ég

pedig kék volt ott, ahol feketének kellett volna lennie. A nappal nem volt semmi baj, kerek, sárga és meleg volt -

de hol voltak a talaj porhanyós habkő sziklái, hol voltak a magas, szirtfalakhoz hasonló krátergyűrűk?

Nem volt semmi más, csak a zöld odalent és a kék odafent. A körülötte levő zajok is furcsák voltak.

Keresztülment a derekáig érő folyóvízen, amely kék, hideg és nedves volt. Azok az emberek, akik mellett

időnként elhaladt, nem viseltek olyan űrruhákat, mint amilyeneket hordaniuk kellett volna. Amikor meglátták őt,

ordítoztak és elfutottak.

Az egyik férfi puskát emelt rá, és a golyó a füle mellett fütyült el, azután ez a férfi is elszaladt.

Fogalma sem volt róla, meddig bolyongott odáig, amíg belebotlott Randolph Payne kunyhójába, Hannaford

városától kétmérföldnyire az erdőben. Maga Randolph Payne az ajtó előtt kuporgott, egyik kezében

csavarhúzóval, a másikban pipával, egy viharvert porszívó romjaival a két térde között.

Payne éppen dudorászott, mert nagyon gondtalan volt olyankor, amikor a kunyhójában tartózkodott. Volt

ugyan neki egy sokkal tekintélyesebb lakása Hannafordban, de azt a tartózkodási helyet főleg a felesége foglalta

el, mely tényt csendben, de nagyon őszintén sajnált. Talán ezért töltötte el a megkönnyebbülés és szabadság

érzése olyankor, amikor vissza tudott vonulni "különleges luxuskutyaházába". Itt békében dohányozhatott, és

hódolhatott kedvtelésének: a háztartási készülékeket bütykölt.

Nem volt ez tisztán kedvtelés. Néha valaki idehozott egy rádiót vagy ébresztőórát, és a belsejük

megbűvöléséért kifizetett pénz volt kizárólag az az összeg, amelyet úgy kapott meg, hogy nem csorgott szét

hitvese sóvár kezei között.

Ez a porszívó például könnyen hozhat pénzt.

A reménytől dalra fakadt, feltekintett, és elöntötte a verejték. Az éneke elhalt, a szeme kidülledt, és még

erősebben izzadt. Pokoli futását előkészítendő megpróbált felállni, de nem tudta engedelmességre bírni a lábát.

Ekkor AL-76 lebotorkált mellé, és így szólt: - Mondja, miért futottak el a többiek?

Payne nagyon jól tudta, miért futottak el mindnyájan, de a rekeszizmából előtörő gurgulázó hang ezt nem

árulta el. Megpróbált elaraszolni a robot mellől.

AL-76 aggódó hangon folytatta:

- Egyikük még rám is lőtt. Egyetlen hüvelykkel lejjebb már megkarcolta volna a váll-lemezemet.

- Bo-bo-bolond lehetett - dadogta Payne.

- Lehetséges. - A robot hangja bizalmasabbra változott. Hallgasson ide, mi baj van itt mindennel?

Payne gyorsan körülnézett. Meglepte, mennyire lágy hangon beszél a robot súlyos, durva, fémes

megjelenéséhez képest. Az is eszébe jutott, hallotta valahol, hogy a robotok szellemileg képtelenek ártani az

embereknek. Kissé megnyugodott.

- Nincs itt semmivel sem baj.

- Nincs? - AL-76 vádlóan tekintett rá. - Mindnyájukkal baj van. Hol van az űrruhájuk?

- Nekem nincs is.

- Akkor miért nem halott? Ez elgondolkodtatta Payne-t.

- Nos… nem tudom.

- Látja! - mondta a robot diadalmasan. - Mindennel van valami baj. Hol van a Kopernikusz-hegy? Hol van a

17. Holdállomás? És hol van a Disintóm? Igazán el akarok már kezdeni dolgozni. - Zavartnak látszott, és a

hangja megcsuklott, amikor folytatta: - Órák óta járkálok, hogy találjak valakit, aki megmondja, hol van a

Disintóm, de mindenki elszalad. Mostanra már valószínűleg jócskán lekéstem az időrendet, és a körzeti

főtisztviselő bizonyára dühöngeni fog. Micsoda helyzet!

Payne lassan eloszlatta az agyát ellepő ködöt, és ezt mondta:

- Ide hallgasson, hogy hívják magát?

- AL-76 a sorozatszámom.

- Rendben van, AL, megfelel nekem. Nos, AL, ha a 17. Holdállomást keresed, az a Holdon van, tudod?

AL-76 nehézkesen bólintott.

- Persze. De hát kerestem…

- De az a Holdon van. Ez nem a Hold.

Most aztán a robot volt zavarban. Egy pillanatig elgondolkodva nézte Payne-t, azután lassan megszólalt: .

- Mit értesz azon, hogy ez nem a Hold? Persze hogy ez a Hold. Mert ha nem ez a Hold, akkor ugyan

micsoda? Erre felelj!

Payne torkából furcsa hang tört fel, és nehezen lélegzett. Egyik ujjával a robot felé bökött.

- Nézd - mondta, és ekkor a század legjobb ötlete jutott eszébe.

- Remek! - fejezte be fojtott hangon.

AL-76 szigorúan nézett rá.

- Ez nem válasz: Úgy gondolom, jogom van udvarias válaszra, ha udvariasan kérdezek valamit.

Payne nem figyelt oda. Még mindig el volt ámulva. Hiszen ez világos volt, akár a nap. Ezt robotot a Hold

számára készítették, de valahogy elszabadult a Földön. Természetesen teljesen összezavarodott, mert

pozitronagya kizárólag a Hold környezetére volt beállítva. Így a földi környezet teljesen értelmetlen volt a

számára.

Ha most itt tudná tartani a robotot addig, amíg kapcsolatba lép a gyárban dolgozó emberekkel Petersboróban!

Hiszen a robotok pénzt értek. Egyszer hallotta, hogy a legolcsóbb 50 000 dollárba kerül, de némelyik milliókat

ér. Gondoljunk a jutalomra!

Ember, ó, ember, gondolj csak a jutalomra! És minden cent az övé. Egy megveszekedett fitying sem

Mirandáé! Ekkor felállt, és így szólt:

- AL, te és én pajtások vagyunk! Cimborák! Úgy szeretlek, mint a testvéremet. - Kezet nyújtott. - Csapj bele!

A robot fémmarka elnyelte a feléje nyújtott kezet, és gyengéden megszorította. Nem teljesen értette meg a

helyzetet. - Ez azt jelenti, meg fogod mondani nekem, hogyan jutok el a 17. Holdállomásra?

Payne kissé elbizonytalanodott.

- Ne…nem éppen. Ami azt illeti, annyira kedvellek, hogy azt akarom, maradj velem egy ideig.

- Ó nem, ezt nem tehetem! El kell kezdenem dolgozni. A fejét rázta. - Hogy tetszenék neked, ha lemaradnál a

normádról óráról órára és percről percre? Dolgozni akarok. Dolgoznom kell.

Payne fanyalogva gondolta el, mennyire különbözőek az ízlések, és így szólt:

- Rendben van, akkor most el fogok neked magyarázni valamit, mert a pillantásodból látom, hogy értelmes

vagy. Utasításom van a körzeti főtisztviselődtől, aki azt akarja, hogy tartsalak itt egy ideig. Lényegileg addig,

ameddig elküld érted.

- Miért itt? - kérdezte AL-76 gyanakodva.

- Nem mondhatom meg. Titkos kormányzati anyag. Payne bensőleg hevesen imádkozott azért, hogy a robot

bevegye ezt. Tudta, hogy némelyik robot okos, de ez a korai modellek egyikének látszott.

Mialatt Payne imádkozott, AL-76 fontolóra vette a dolgot. A robot agya egy Disinto holdbéli kezelésére volt

beállítva, és nem a legjobb formájában volt, amikor elvont gondolatokra alkalmazták. Mégis, amióta

elkeveredett, AL-76 azt találta, hogy gondolatmenete furcsább lett. Az idegen környezet hatott rá.

A következő megjegyzése csaknem agyafúrt volt. Szerényen ennyit mondott:

- Mi a körzeti főtisztviselőm neve?

Payne nyelt egyet, és villámgyorsan gondolkodott.

- AL, bánt engem a gyanakvásod. Nem tudom megmondani a nevét. A fáknak is fülük van - mondta

megbántott hangon.

AL-76 egykedvűen szemügyre vette a legközelebbi fát, és ezt mondta:

- Nincs.

- Tudom. Úgy értem, mindenütt kémek vannak körülöttünk.

- Kémek?

- Igen. Tudod, gonosz emberek, akik el akarják pusztítani a 17. Holdállomást.

- Miért?

- Mert gonoszak. És téged is el akarnak pusztítani, ezért kell egy ideig itt maradnod, hogy ne találjanak meg.

- De hát… nekem egy Disintót kell kapnom. Nem maradhatok le a normámtól.

- Meg fogod kapni. Meg fogod kapni - ígérte meg komolyan Payne, és ugyanolyan komolyan elátkozta a

robot egyetlen vágányon mozgó észjárását. - Holnap fognak küldeni egyet. Eegen, holnap. - Így rengeteg, idő

jutna arra, hogy idehívja az embereket a gyárból, és begyűjtse a százdolláros bankók gyönyörű, zöld halmait.

AL-76 azonban csak még makacsabb lett a körülötte levő furcsa világnak a gondolkodó mechanizmusára

gyakorolt lehangoló hatásáról.

- Nem, most kell kapnom egy Disintót - mondta. Mereven kiegyenesítve csuklóit felegyenesedett. - Jobb, ha

tovább keresem.

Payne utánalódult, és megragadott egy hideg, kemény könyököt.

- Figyelj ide! Itt kell maradnod! - rikoltotta.

Valami kattant a robot agyában. Az őt körülvevő összes furcsaság egyetlen apró gömbbe gyűlt össze, amely

felrobbant, és egy különlegesen megnövelt hatékonysággal ketyegő agyat hagyott hátra. Visszafordult Payne-

hez.

- Mondok neked valamit. Itt helyben tudsz építeni egy Disintót, és akkor dolgozhatom vele.

Payne kétségekkel eltelve habozott.

- Nem hiszem, hogy tudok építeni egyet. - Azon töprengett, jó lenne-e, ha azt színlelné, hogy tud.

- Rendben van. - AL-76 majdhogynem érezte, amint agyának pozitrontekervényei új mintába kanyarodnak,

miközben furcsa vidámságot tapasztalt. - Én tudok építeni egyet. - Bepillantott Payne luxuskutyaházába, és így

szólt: Itt valamennyi olyan anyagod megvan, amelyre szükségem van.

Randolph Payne szemügyre vette a kunyhóját megtöltő kacatot: kibelezett rádiók, egy tető nélküli

hűtőszekrény, rozsdás autómotorok, egy lerobbant gáztűzhely, többmérföldnyi vedlett drót. Mindent összevetve

úgy ötven tonna körüli lehető legkülönfélébb ócskavas, amely valaha elakasztotta egy ócskás lélegzetét.

- Igazán van? - kérdezte elgyöngülten.

Két órával később két dolog történt gyakorlatilag egyszerre. Az egyik az volt, hogy Sam Tobe, az Amerikai

Robot és Gépember Rt.-nak Petersboróban levő ágazatánál videofonhívást kapott bizonyos Randolph Payne-től,

Hannafordból. Ez a hiányzó robotra vonatkozott, és Tobe rekedt üvöltéssel félbeszakította a kapcsolást. Egyben

elrendelte, hogy valamennyi következő hívást irányítsanak át a telefonhívások megakadályozásában illetékes

hatodik elnökhelyettes titkárához.

Valójában Tobe ezt nem ok nélkül tette. Ámbár AL-76 teljességgel eltűnt a láthatárról, az elmúlt héten az

Államszövetség minden részéből özönlöttek a jelentések a robot hollétéről. Még tizennégy is érkezett egyetlen

napon - rendszerint tizennégy különböző államból.

Tobe rettenetesen belefáradt ebbe, nem is szólva arról, hogy félig megőrült az általános irányelvektől. Még

kongresszusi vizsgálat is szóba került, pedig a Föld valamennyi tiszteletre méltó robotszakértője és matematikus-

fizikusa megesküdött, hogy a robot ártalmatlan.

Ebben a lelkiállapotában nem meglepő, hogy a vezérigazgatónak három órájába került, amíg megnyugodott,

és fontolóra vette, valójában hogyan tudott arról Randolph Payne, hogy a robot a 17. Holdállomásra volt

kiszemelve, és ami azt illeti, hogyan tudhatta, hogy a robot sorozatszáma AL-76. Ezeket a részleteket nem adta

ki a vállalat.

Ezen mintegy másfél percig töprengett, azután cselekvésbe lendült.

A telefonhívás és a cselekvés közötti három óra alatt azonban megtörtént a második esemény. Randolph

Payne helyesen elemezte ki, hogy telefonhívása váratlan megszakítása a gyári tisztségviselő általánossá vált

kétkedésének tudható be. Ezért fényképezőgéppel ment vissza a kunyhójába. Egy fényképpel nem nagyon

vitatkozhatnak, és címeres ökör, ha az eredetijét megmutatja nekik, mielőtt leteszik a készpénzt.

AL-76 a saját dolgaival volt elfoglalva. Payne vityilója tartalmának fele jó kétezer négyszögölön volt

szétszórva. Ennek közepén guggolt a robot, és rádiócsövekkel, nagy vasdarabokkal, vörösréz dróttal és

mindenféle limlommal babrált. Nem figyelt Payne-re, aki hasra feküdve beállította a fényképezőgépet egy

gyönyörű felvételre.

Ennél a pontnál fordult be az útról Lemuel Oliver Cooper, és földbe gyökerezett a lába, amikor felfogta az

eléje táruló képet. Jövetelének oka elsősorban egy gyengélkedő elektromos kenyérpirító volt. Ez azt az idegesítő

szokást vette fel, hogy a teljességgel megpirítatlan kenyérdarabokat erőteljesen kidobta. Távozásának az oka

sokkal nyilvánvalóbb volt. Lassú, kedélyes, tavaszi reggeli lődörgéssel érkezett. Olyan sebességgel távozott,

hogy ez bármelyik egyetemi futócsapat edzőjét szemöldökének felhúzására és ajkának elismerő megnyalására

késztette volna.

A sebesség nem csökkent észrevehetően, amíg kalap és kenyérpirító nélkül Cooper be nem robbant Saunders

seriff irodájába, keményen a falnak vágódva.

Gyengéd kezek emelték fel. Fél percen keresztül eredménytelenül próbált beszélni, amíg megnyugodott

annyira, hogy lélegzetet vegyen.

Whiskyt adtak neki, és legyezgették; amikor végre beszélt, valami ilyesmi hallatszott: - …szörny…

kétméteres, … kunyhó felforgatva… szegény Ronnie Payne… - és így tovább.

Fokozatosan kiszedték belőle a történetet: hogy Randolph Payne kunyhója mellett van egy nagy

fémszörnyeteg, két, talán két és fél-három méter magas - szegény Randolph Payne hogyan feküdt a hasán - egy

"szegény, vérző, szétmarcangolt hulla" -, a szörny puszta rombolási vágyból hogyan foglalatoskodott szorgosan

a kunyhó elpusztításával - hogyan fordult a szörny ellene, Lemuel Oliver Cooper ellen, és hogyan sikerült neki

hajszál híján megmenekülnie.

Saunders seriff szorosabbra kapcsolta tekintélyes derekán az övet, és így szólt:

- Ez az a gépember, amelyik megszökött a gyárból Petersboróban. Múlt szombaton kaptunk figyelmeztetést.

Jake, szedj össze Hannaford megyében minden olyan férfit, aki lőni tud, és tűzz ki rájuk egy seriffhelyettesi

jelvényt. Délre hozd ide őket. Jake, ide hallgass, mielőtt ezt megteszed, ugorj be Payne özvegyének a házába, és

gyengéden suttogd el neki a rossz hírt.

Úgy hírlik, Miranda Payne az esemény ismeretében habozás nélkül megbizonyosodott arról, hogy a férje

biztosítási kötvénye rendben van-e. Ezt követően néhány sajnálkozó megjegyzést tett saját ostobaságára, hogy

nem vette rá a férjét kétszeres összeg biztosítására. Ezután azonban hosszan tartó és szívfacsaró gyászos

jajgatásban tört ki, amint az egy tisztes özvegyhez illik.

Néhány órával később Randolph Payne, akinek fogalma sem volt megcsonkításáról és haláláról, elégedetten

szemlélte pillanatfelvételei eléhívott negatívjait. Ezek egy dolgozó robot portréinak sorozataként nem bíztak

semmit a képzeletre. Így lehetett volna címkézni őket: "Robot eltöprengve nézeget egy vakuumcsövet", "Robot

összeköt két drótot", "Robot ügyesen kezeli a csavarhúzót", "Robot nagy erővel szétszed egy hűtőgépet" és így

tovább.

Miután már csak a másolatok rutinmunkája volt hátra, kilépett a rögtönzött sötétkamra függönye mögül, hogy

cigarettaszünetet tartson, és elcsevegjen AL-76-tal.

Eközben szerencsére fogalma sem volt arról, hogy a szomszédos erdőkben ideges farmerek nyüzsögtek.

Fegyverzetük a gyarmati időkből hátramaradt tűzköves puskától a hordozható géppuskáig terjedt, utóbbit maga a

seriff cipelte. Ami azt illeti, arról a tényről sem volt sejtelme, hogy Sam Tobe vezetésével fél tucat robotszakértő

száguld felé Petersboróból az autópályán. Kizárólag azért vezettek óránkénti 200 kilométer feletti sebességgel,

hogy a vele való megismerkedés megtiszteltetésében részesülhessenek.

Így azután mialatt az események a csúcspont felé vágtattak, Randolph Payne elégedett sóhajjal gyújtott meg

egy gyufát a nadrágja fenekén, pöfékelve szívta a pipáját, és élvezettel nézegette AL-76-ot.

Már jó ideje kitűnt, hogy a robot nem kevéssé bolond volt. Randolph Payne maga is szakértő volt a házi

készítésű szerkentyűkben. Számos olyat csinált, amelyet nem lehetett volna napvilágra hozni anélkül, hogy ki ne

verte volna tulajdonosa szemét; még csak gondolatban sem tudott volna kitalálni azonban ahhoz a szörnyűséghez

hasonlót, amilyet AL-76 kutyult össze.

Ezt látva napjaink Rube Goldbergjei meghaltak volna az irigységtől. Ha megéri, ez arra késztette volna

Picassót, hogy hagyjon fel a művészettel, miután behozhatatlan túlszárnyalásának tudatára ébredt. Ez

félmérföldes körzetben bármelyik tehén tőgyében megsavanyította volna a tejet.

Ez egyszerűen borzalmas volt.

Az alap egy rozsdás, tömör vas volt, amely halványan hasonlított valamire, amit Payne látott egyszer egy

használt traktorhoz kapcsolva. Ebből emelkedett ki kackiás, részeges kanyarokban drótok, kerekek, csövek és

megszámlálhatatlan névtelen szörnyűség ijesztő halmazán át, egy határozottan baljóslatú hangszóró

berendezésben végződve az izé.

Payne késztetést érzett a hangszóróba való bepislogásra, de tőrtőztette magát. Sokkal értelmesebb gépeket is

látott már váratlanul, nagy erővel felrobbanni.

Így szólt:

- Hé, Al!

A robot felnézett. A hasán fekve éppen egy vékony fémlapocskát illesztett a helyére.

- Mit akarsz, Payne?

- Ez micsoda? - Olyan hangon kérdezte ezt, mintha undorító, oszlásnak indult valamiről érdeklődne, amit két,

tíz láb magas oszlop között tartanak óvatosságból.

- Ez a Disinto, amelyet azért csinálok, hogy elkezdhessek dolgozni. Ez a szabványmodell javított kiadása. -

A robot felkelt, zörögve leporolta térdét, és büszkén nézett alkotására.

Payne megborzongott. "Javított kiadás!" nem csoda, hogy az eredetit barlangokba rejtették el a Holdon:

Szegény bolygó! Szegény, halott bolygó! Mindig tudni akarta, milyen a halálnál is rosszabb végzet. Most

megtudta.

- Működni fog? - kérdezte.

- Hogyne.

- Honnan tudod?

- Kell neki. Én csináltam, nem? Most csak egyre van szükségem. Van zseblámpád?

- Azt hiszem, van valahol. - Payne eltűnt a kunyhóban, és csaknem azonnal visszajött.

A robot lecsavarta a feneket, és dolgozni kezdett. Öt perc alatt végzett. Hátralépett, és így szólt:

- Minden a helyén van. Most dolgozni kezdek. Nézheted, ha akarod.

Némi szünet következett, ami alatt Payne megkísérelte méltányolni az ajánlat nagylelkűségét.

- Ez biztonságos?

- Egy kisbaba is tudná kezelni!

- Ó! - Payne halványan mosolyogva a szomszédban álló legvastagabb fa mögé ment. - Rajta! Teljes

mértékben bízom benned - mondta.

AL-76 a lidércnyomáshoz hasonló romhalmazra mutatott, és így szólt:

- Figyelj! - Keze munkára lendült és…

A Virginia államban található Hannaford megye viharvert farmerei lassan szűkülő körben hömpölyögtek fel

Payne kunyhójához. Miközben ereikben hős gyarmati őseik vére lüktetett - gerincükön pedig lúdbőr száguldott

fel és alá -, fától fáig osontak.

Saunders seriff kihirdette:

- Tüzeljetek, amikor jelt adok, és a szemekre célozzatok. Jacob Linker - Cingár Jake a barátai és

SERIFFHELYETTES a saját számára - közelebb húzódott.

- Gondolod, hogy talán megfutamodik ez a gépember? Nem sikerült teljesen elnyomnia hangjában a

vágyakozó reménykedést.

- Tuggyafene. Asszem nem. Tanálkoztunk vóna vele az erdőben, de nem tanálkoztunk.

- De hát rettentő nagy a csönd, és úgy tűnik, nagyon közel vagyunk Payne otthonához.

Az emlékeztetésre nem volt szükség. Saunders seriff torkában akkora gombóc volt, hogy három részletben

kellett volna lenyelnie.

- Eriggy vissza, és tartsd az ujjad a ravaszon! - parancsolta.

Most voltak a tisztás szélén. Saunders seriff összehúzta a szemét, és az egyiknek éppen csak a sarkát kidugta

a fa mögül. Miután semmit nem látott, habozott, azután újra próbálkozott, most nyitott szemmel.

Az eredmény természetesen jobb volt.

Pontosabban látott egy termetes gépemben, amint háttal feléje ráhajol egy bizonytalan eredetű és még

bizonytalanabb rendeltetésű, lélekdermesztő, lélegzetelállító különös masinériára. Egyvalamit nem látott csak,

Randolph Payne reszkető alakját, amint átöleli a közeli, de tőle északnyugatra álló harmadik fát.

Saunders seriff kilépett a szabadba, és felemelte a géppisztolyt. A robot, széles hátával még mindig feléje

fordulva, nagy hangon odaszólt egy ismeretlen személynek:

- Figyelj! - Amikor a seriff kinyitotta a száját, hogy kiadja a tűzparancsot, fémujjak húztak meg egy

kapcsolót.

Hetven szemtanú jelenléte ellenére sincs megfelelő leírás arra, hogy mi történt ezután. Ennek a hetven

férfinak egyike sem mondta el egyetlen szóval sem a következő napokban, hetekben, hónapokban és években

azt, hogy mi történt néhány másodperccel azután, hogy a seriff kinyitotta a száját a tűzparancs kiadására. Ha

erről kérdezték őket, csak elzöldültek és tovatántorogtak.

Közvetett bizonyítékokból azonban bizonyos, hogy nagy vonalakban ez történt.

Saunders seriff kinyitotta a száját; AL-76 meghúzott egy kapcsolót. A Disinto működött, és hetvenöt fa, két

csűr, három tehén és a Kacsacsőr-hegy csúcsának háromnegyede ritkított légkörbe burkolózott. Azt lehet

mondani, hogy eggyé váltak a tavalyi hóval.

Saunders seriff szája meghatározatlan ideig nyitva maradt ezután, de semmi, sem tűzparancs, sem más nem

jött ki belőle. És akkor…

És akkor valamilyen mozgolódás volt a levegőben, valamilyen sustorgás megsokszorozódása. Randolph

Payne kunyhójából, mint központból, lila sugarak villantak a légkörben, a fegyveres csapat tagjainak pedig

nyoma sem maradt.

A környéken különféle fegyverek voltak szétszórva, köztük a seriff szabadalmazott, nikkelbevonatú,

gyorstüzelésű, szavatoltan elakadásmentes, hordozható géppisztolya, továbbá a felfordulás közepette elvesztett

néhány kacat, de emberi lények közül egyetlenegy sem volt ott.

Ezen emberi lények közül három napon belül senki nem került emberi látótávolságon belül, kivéve Cingár

Jake-et. A javára szolgáló kivétel úgy esett meg, hogy üstökösszerű röptét megszakította a petersborói gyárból

jövő fél tucat férfi, akik jókora sebességgel hajtottak az erdőben.

Sam Tobe volt az, aki megakasztotta őt, gyomorszájával ügyesen felfogta Cingár Jake fejét. Amikor

lélegzethez jutott, Tobe megkérdezte:

- Hol van Randolph Payne otthona?

Cingár Jake megüvegesedett szeme egyetlen pillanatra felengedett.

- Testvér, csak kövesd azt az irányt, amelyikbe nem megyek - mondta.

Ezzel csodák csodájára eltűnt. Volt egy zsugorodó pont, amely a láthatár szélén súrolta a fákat, és lehet, hogy

ez ő volt, de Sam Tobe nem esküdött volna meg rá.

Ennyit a különítményről, de itt van még Randolph Payne, akinek reakciója más jellegű volt.

A kapcsoló meghúzását és a Kacsacsőr-hegy eltűnését követő öt másodperc Randolph Payne számára teljes

űrt jelene. Az elején egy fa mögül leselkedett a sűrű aljnövényzeten keresztül; a végén vadul himbálózott az

egyik legmagasabb ágon. Ugyanaz a hatás, amely vízszintesen sodorta el a különítményt, ót függőlegesen dobta

fel.

Nem tudta, hogyan tette meg a gyökerektől a tetőig levő tizenöt métert - kapaszkodott, ugrott vagy szállt, és

fikarcnyit sem törődött vele.

Amit tudott, az az volt, hogy az átmenetileg birtokában levő robot lerombolta az ingatlanát. A jutalom

látomása szertefoszlott, és ellenséges polgárok, üvöltöző, lincselő csőcselék, perek, gyilkossági vádemelések

látomásával lett behelyettesítve, és felmerült a kérdés, mit fog szólni Miranda Payne. Főleg és elsősorban mit fog

szólni Miranda Payne?

Elkezdett vadul és gorombán kiabálni:

- Hé, te robot, törd össze azt a dolgot, hallod? Törd össze teljesen! Felejtsd el, hogy valaha közöm volt hozzá.

Teljesen ismeretlen vagy a számomra, érted? Egyetlen szót se szólj rólam. Felejtsd el, hallod?

Nem számított rá, hogy az utasításainak eleget tesznek, amit mondott, csak reflex volt. Nem tudta, hogy egy

robot mindig végrehajtja az embertől származó utasításokat, kivéve, ha kivitelezésük veszélyt jelentene egy

másik embernek.

AL-76 ezért csendben hozzákezdett, hogy Disintóját ficnikbe rombolja össze.

Amint éppen az utolsó köbhüvelyket taposta szét, megérkezett Sam Tobe és kísérete. Randolph Payne pedig

megérezve a robot igai tulajdonosainak a megérkezését, fejjel lefelé lepottyant a fáról, és lábbal előre eltűnt

ismeretlen vidékeken.

Nem várta meg a jutalmát.

Austin Wilde robotmérnök odafordult Sam Tobe-hoz, és ezt mondta:

- Kiszedtél valamit a robotból?

Tobe a fejét rázta, és mélyet horkantott.

- Semmit. Egyetlen dolgot sem. Mindent elfelejtett, ami azután történt, hogy elhagyta a gyárat. Utasításokat

kellett kapnia, hogy mindent felejtsen el, különben nem maradt volna ennyire blankon. Mi volt az a rakás

limlom, amit piszkált?

- Annyi. Egy rakás limlom! Mielőtt azonban összezúzta, egy Disintónak kellett lennie, és meg szeretném ölni

azt a fickót, aki parancsot adott az összezúzására, mégpedig lehetőleg lassú kínzással. Nézd csak meg ezt!

A Kacsacsőr-hegy lankáira felvezető út egy része volt az, pontosan annál a pontnál, ahol a csúcs elkódorgott.

Wilde rátette a kezét arra a tökéletes simaságra, amely átvágta mind a földet, mind a sziklát.

- Micsoda Disinto! Leszelte a hegyről a csúcsát - mondta. - Mi késztette a megépítésére?

Wilde vállat vont.

- Nem tudom. Nem lehet ezt tudni, talán valamilyen tényező a környezetében hatott Hold típusú

pozitronagyára, hogy Disintót készítsen hulladékokból. Egy az egymilliárdhoz az esély arra, hogy ráhibázunk

erre a tényezőre most, hogy a robot is elfelejtette. Soha nem lesz olyan Disintónk.

- Ne törődj vele. Fő, hogy megvan a robot.

- Nyavalyakórságot! - Wilde hangjában őszinte sajnálkozás vegyült. - Volt valaha dolgod a Holdon levő

Disintókkal? Úgy falják az energiát, mint ugyanannyi villanymozdony, és meg sem moccannak, amíg ki nem

fejlesztettél több mint egymillió voltnyi energiát. Ez a Disinto azonban másként működött. Mikroszkóppal

mentem keresztül az apró roncsokon. Szeretnéd látni, mi az egyetlen energiaforrás, amit találtam? - Mi az?

- Csak ez. És soha nem fogjuk megtudni, hogy csinálta. Azután Wilde felmutatta azt az energiaforrást, amely

képessé tett egy Disintót arra, hogy fél másodperc alatt felfaljon egy hegyet - két zseblámpaelem volt!

Akaratlan diadal

Az űrhajó olyan volt, mint a szita.

El is várták tőle, valójában éppen ez volt az elgondolás. A következmény persze az volt, hogy a

Ganümédésztől a Jupiterig való utazás alatt a hajó úgy tele lett a legtisztább űrvákuummal, ahogyan csak

lehetett. Miután pedig a hajó a fűtőberendezéseket is nélkülözte, az űrvákuum normális hőmérsékletű volt, ami

egy fok töredékével van az abszolút nulla felett.

Ez is a terv szerint történt. Olyan apróságok, mint a fűtés és a levegő hiánya, a legcsekélyebb mértékben sem

aggasztott senkit ezen a különleges űrhajón.

A Jupiter vákuumhoz közeli légkörének első foszlányai több ezer mérfölddel a Jupiter felülete fölött kezdtek

beszivárogni a hajóba. Ez gyakorlatilag tiszta hidrogént jelentett, ámbár gondos gázelemzés héliumnyomokra is

bukkanhatott volna talán. A nyomásmérők elkezdtek az ég felé kapaszkodni.

A kapaszkodás fokozott ütemben folytatódott, amikor a hajó a Jupiter körül csigavonalban lefelé ereszkedett.

Az egymást követő nyomásmérőket úgy tervezték, hogy fokozatosan jelezzék a magasabb nyomást. A mutatók

elkezdtek mozogni, amíg elérték az egymillió vagy e körüli légnyomást, ahol a számok már elvesztették

jelentőségüket. A hőmérőpár által jelzett hőmérséklet lassan és szeszélyesen emelkedett, amíg végül mínusz

70 °C-on állapodott meg.

A hajó lassan haladt végcélja felé, mélyen felszántva útvonalát a gázmolekulák útvesztőjében. A molekulák

annyira összetömörültek, hogy még a hidrogént is folyékonnyá préselték. Az elképesztő terjedelmű folyékony

ammóniaóceánokból felszálló gőzök átitatták a légkört. A mérföldek ezreivel magasabban keletkezett szél olyan

erőssé vált, hogy már orkánnak sem lehetett nevezni.

Jóval azelőtt, hogy a hajó leszállt volna egy meglehetősen nagy, Ázsiánál talán hétszer nagyobb méretű

szigetre, világossá vált, hogy a Jupiter nem túlságosan kellemes világ.

A hajó személyzete mégis azt gondolta, hogy a bolygó kellemes. Sőt meg voltak győződve, hogy az. De hát a

legénység három tagja nem volt egészen ember. Nem volt éppen Jupiter-lakó sem.

Egyszerűen robotok voltak, amelyeket a Földön terveztek a Jupiter számára.

ZZ Három így szólt:

- Meglehetősen elhagyatott helynek látszik.

ZZ Kettő csatlakozott hozzá, és komoran nézte a szélfútta tájat.

- A távolban valamiféle alakzatok vannak, amelyek nyilvánvalóan mesterségesek. Javaslom, várjuk meg,

amíg a lakók idejönnek hozzánk - mondta.

A szoba túlsó oldalán ZZ Egy figyelt, de nem szólt. Hármuk közül őt készítették el elsőként, félig kísérleti

darab volt. Ennek következményeként valamivel kevesebbet beszélt, mint két társa.

A várakozás nem volt hosszú. Különös alakú űrhajó körözött felettük, több másik követte. Ekkor egy sor

talajon mozgó jármű közeledett, alakzatba fejlődött, és organizmusokat okádott. Ezekkel az élő szervezetekkel

együtt különféle élettelen tárgyak jelentek meg, tán fegyverek. Voltak olyanok, amelyeket egyetlen Jupiter-lakó

hozott, másokat többen cipeltek. Némelyik tárgy saját erejéből haladt, talán voltak bennük Jupiter-lakók is.

A robotok igazán nem tudták megmondani. ZZ Három ezt mondta:

- Most mind körülöttünk vannak. A logikus békés megnyilatkozás az volna, ha kimennénk a szabadba.

Rendben? Elfogadták a javaslatot, és ZZ Egy kinyitotta a nehéz ajtót, amely sem kettős, sem különlegesen

légmentes nem volt. Az ajtóban való megjelenésük jeladás volt az őket környező Jupiter-lakók izgatott

mozgolódására. Csináltak valamit számos nagyméretű élettelen tárggyal, és ZZ Három hőmérséklet-emelkedést

érzett berillium-irídium-bronz testének külső burkolatán.

Ránézett ZZ Kettőre.

- Érzed? Azt hiszem, hőenergiával vettek célba bennünket. ZZ Kettő meglepetését nyilvánította ki:

- Kíváncsi vagyok, hogy miért.

- Határozottan valamilyen hősugár. Nézz csak oda! Valamilyen kideríthetetlen okból az egyik sugár

kizökkent kijelölt pályájáról, és sugárzási vonala keresztezett egy habzó, színtiszta ammóniaeret, amely tüstént

eszeveszetten felforrt.

Hármas odafordult ZZ Egyhez.

- Egyes, leszel szíves ezt feljegyezni?

- Persze. - ZZ Egyes végezte a szokásos titkári munkát, és az a módszere, ahogyan a feljegyzéseket

elkészítette, szellemi többletként járult hozzá a benne lévő pontos memóriatekercshez. A Jupiterre való utazás

során már összegyűjtötte az űrhajón található valamennyi fontos műszer óránkénti adatait. - Szívélyesen

hozzátette: - Milyen indokot írjak az ellenhatásra? Az ember gazdák valószínűleg örülnének, ha tudnák.

- Nincs indok. Helyesebben nincs szembetűnő ok - helyesbített Hármas. - Azt mondhatod, hogy a sugár

legmagasabb hőmérséklete plusz 30 °C körül volt.

Kettes közbevágott:

- Próbáljunk kommunikálni?

- Időpocsékolás volna. Nagyon kevés Jupiter-lakó lehet csak, aki ismeri a Jupiter és Ganümédész között

kifejlesztett rádiójelek kódolását. Nekik kell majd elküldeniük valamelyikükért, és amikor majd megérkezik,

elég hamar ki fogja alakítani a kapcsolatot. Addig csak figyeljük őket. Őszintén megmondom neked, hogy nem

értem a cselekedeteiket mondta Hármas.

Azután még hosszú ideig nem értette a dolgokat. Megszűnt a hősugárzás, más berendezéseket vontattak elő,

és helyeztek működésbe. Számos kupak hullott a figyelő robotok lábához, a Jupiteren levő nehézségi erő miatt

sebesen és erőteljesen. Kipattantak, és kék folyadékot bocsátottak ki, tócsák képződtek, amelyek a párolgás

következtében gyorsan zsugorodtak.

A lidércnyomásba illő szél elsöpörte a gőzöket, és ott, ahová eljutottak, a Jupiter-lakók elkotródtak az

útjukból. Egyikük túlságosan lassú volt, vadul csapkodott, azután mozdulatlan és csendes lett.

ZZ Kettő lehajolt, belemártotta ujját az egyik tócsába, és ránézett a csepegő folyadékra.

- Azt hiszem, ez oxigén - mondta.

- Bizony oxigén - helyeselt Hármas. - Ez egyre furcsább és furcsább. Minden bizonnyal veszélyes ez az

eljárás, mert mondhatom, az oxigén mérgező ezeknek a teremtményeknek. Egyikük meghalt!

Szünet következett, azután ZZ Egy, akinek egyszerűbb kivitele időnként gondolkodásmódjának fokozott

nyíltságára vezetett, hevesen megszólalt:

- Lehet, hogy ezek a fura teremtmények eléggé gyerekes módon kísérelnek meg elpusztítani bennünket!

Kettes, meglepetten a felfedezéstől, így válaszolt: - Tudod, Egyes, azt hiszem, igazad van!

A Jupiter-lakók tevékenységében rövid szünet következett be, azután új szerkezetet állítottak fel. Karcsú

rúdja a Jupiteren uralkodó áthatolhatatlan homályon keresztül az ég felé irányult. Olyan mereven állt a

hihetetlenül erős szélben, hogy világosan jelezte figyelemre méltó szerkezeti szilárdságát. Csúcsáról pattogás

hallatszott, utána villanás következett, amelynek fénye szürke köddé változtatta a légkört.

Egy percig a robotok a rájuk tapadó sugárzásban fürödtek, azután Hármas töprengve így szólt:

- Magasfeszültségű áram! Elég tisztes a feszültsége. Egyes, azt hiszem, igazad van. Végtére is ember

gazdáink megmondták, hogy ezek a teremtmények az egész emberiséget igyekeznek elpusztítani. Ilyen

eszeveszetten gyűlölködő szervezetek, amelyek emberi lényeknek való ártás gondolatát dédelgetik - a hangja

megremegett a gondolattól -, aligha aggályoskodnának, ha el akarnának pusztítani bennünket.

- Milyen szégyen, hogy ilyen eltorzult elmék vannak, szegény fickók! - mondta ZZ Egy.

- Én is elszomorítónak találom ezt a gondolatot - ismerte el Kettes. - Menjünk vissza a hajhra. Eleget láttunk

mostanáig. Ezt tették, és letelepedve várakoztak. Miként ZZ Három mondta, a Jupiter nagy kiterjedésű bolygó

volt, időbe tellett, amíg a Jupiter szállítórendszere egy rádiókód-szakértőt hozott a hajóhoz. A türelem azonban a

robotok gyenge oldala.

Ami azt illeti, a Jupiter háromszor fordult meg a tengelye körül a kronométer szerint, mielőtt a szakértő

megérkezett. A Nap felkelte és lenyugvása persze nem jelentett semmi különbséget a háromezer mérföldnyi

cseppfolyós gázalján uralkodó halotti sötétségben; így nem lehetett nappalról és éjszakáról beszélni. Éjszaka

azonban sem a Jupiter-lakók, sem a robotok nem láttak még a fénysugárzásnál sem.

Ezalatt a harmincórás időközben a környező Jupiter-lakók türelemmel és makacs könyörtelenséggel

folytatták támadásaikat, amelyekről ZZ Egy jócskán készített jegyzeteket gondolatban. A hajót az erőszak annyi

különböző módozatával ostromolták, ahány óra múlt el. A robotok figyelmesen tanulmányozták mindegyik

támadást, és elemezték azokat a fegyvereket, amelyeket felismertek. Szó sincs arról, hogy valamennyit ismerték

volna.

Ember gazdáik azonban jót gyártottak. Tizenöt évbe tellett, amíg elkészítették a hajót és robotokat, és

lényegüket egyetlen kifejezésben lehetett meghatározni: nyers erő. Az ostrom eredménytelenül zajlott le, sem a

hajónak, sem a robotoknak nem ártott.

Hármas így szólt:

- Azt hiszem, ez a légkör hátráltatja őket. Nem tudnak atomrombolókat használni, mert ezek csak lyukat

szakítanának ebbe a kásás légbe, és magukat robbantanák fel.

- Nagy hatásfokú robbanóanyagokat sem használtak, ami helyes. Természetesen nem árthattak volna nekünk,

de egy kicsit megdobáltak volna bennünket - mondta Kettes.

- Nagy hatásfokú robbanóanyagok szóba sem jönnek. Nem tudsz robbantani gáztérfogat-növekedés nélkül, és

gáz nem tud kiterjedni ebben a légkörben.

- Ez nagyon jó légkör, én kedvelem - mormogta Egyes. Természetesen, hisz erre alakították ki. Az Amerikai

Robot- és Gépember Rt.-nál a ZZ robotok kerültek ki elsőként úgy, hogy egyáltalán nem volt emberi a külsejük.

Alacsonyak és tömzsik voltak. Hat vastag, tuskószerű lábuk volt, úgy tervezték őket, hogy tonnákat tudjanak

felemelni a földénél két és félszer nagyobb nehézségi erő esetében. Berilliumiridium-bronz ötvözetből készültek,

amely nemcsak valamennyi ismert korróziós anyagnak ellenállt, hanem minden rombolóanyagnak is, bármilyen

körülmények között, és ez alól csak az ezer megatonnás atombomba volt kivétel.

Ami a további leírásukat illeti, nem csupán elpusztíthatatlanok voltak, de olyan tiszteletre méltóan

erőteljesek, hogy a cég robotszakértői nem vették a bátorságot a sorozatuk gúnynévvel való megkeresztelésére.

Az egyik sziporkázó fiatal fickó ugyan a Kislány Egy, Kettő és Három elnevezést javasolta, de nem nagyon

hangosan, és a javaslat soha nem hangzott el újra.

A várakozás utolsó óráit töprengő beszélgetéssel töltötték, igyekeztek megfelelő leírást találni egy Jupiter-

lakó megjelenésére. ZZ Egy feljegyezte, hogy csápjaik vannak, és radiálisan szimmetrikusak, de itt megakadt.

Kettes és Hármas igazán mindent elkövettek, de nem tudtak segíteni.

- Ha nem tudsz valamilyen szabványra hivatkozni, semmit sem tudsz igazán jól leírni. Ezek a teremtmények

semmire nem hasonlítanak, amit ismerek, tejesen kívül esnek a pozitronagyam pályáján. Olyan ez, mintha a

gamma-sugarat írnák le egy olyan robotnak, amely nincs felszerelve gama-sugár-vevőberendezéssel.

Éppen ebben az időben ért ismét véget a fegyverek zárótüze. A robotok a hajón kívüli eseményekre figyeltek.

Egy csoport Jupiter-lakó közeledett furcsa, szabálytalan alakzatban, de gondos tanulmányozás után sem

lehetett eldönteni a helyzetváltoztatásuk pontos módszerét. Bizonytalan volt, hogyan használták a csápjaikat. E

lények időnként kifejezetten csúszkáló mozgást végeztek, azután nagy sebességgel mozogtak, talán a hátszél

segítségével.

A robotok kiléptek az űrhajóból, hogy találkozzanak a három méter távolságot betartó Jupiter-lakókkal.

Mindkét oldal csendben és mozdulatlanul állt.

ZZ Kettő így szólt:

- Bizonyára néznek bennünket, de nem tudom, hogyan. Lát valamelyikőtök fotoérzékeny szerveket?

- Nem mondhatnám. Egyébként semmi olyat nem látok rajtuk, aminek értelme volna.

Hirtelen fémes kattogás hallatszott a Jupiter-lakók csoportja felől, és ZZ Egy örömmel mondta:

- Ez a rádiókód. Idehozták a kommunikációs szakértőjüket.

Így is volt. A Jupiter lényei és a Ganümédész Földről származott lakói között a bonyolult pont-vonás

rendszerből huszonöt éven keresztül fáradságosan kifejlesztett kommunikációs rendszert végre közvetlenül

működésbe helyezték.

Most egy Jupiter-lakó elöl maradt, a többiek hátrább vonultak. A magányosan maradt beszélt. A kattogás ezt

mondta:

- Honnan vagytok?

Természetesen az agyilag legjobban fejlett ZZ Három vállalta el a robotcsoport szóvivőjének szerepét.

- A Jupiter bolygójáról, a Ganümédészről vagyunk. A Jupiter-lakó folytatta:

- Mit akartok?

- Tájékoztatást. Azért jöttünk, hogy tanulmányozzuk a világotokat, és visszavigyük tapasztalatainkat. Ha

számíthatnánk az együttműködésetekre…

A Jupiter-lakó kattogása félbeszakította: - El kell pusztítani benneteket!

ZZ Három pillanatnyi szünetet tartott, és elgondolkodva odasúgta két társának:

- Pontosan olyan magatartást tanúsítanak, mint amilyent ember gazdáink előre megmondtak. Nagyon

szokatlan lények.

Visszatérve a kattogáshoz, egyszerűen ennyit kérdezett: - Miért?

A Jupiter-lakó bizonyára túlságosan visszataszítónak talált bizonyos kérdéseket ahhoz, hogy válaszoljon

rájuk. Ezt mondta:

- Ha egyetlen forgás ideje alatt távoztok, meg fogunk kímélni benneteket addig, amíg elhagyjuk világunkat

azért, hogy elpusztítsuk a Ganümédész nem Jupiter-lakó férgeit. Hármas ezt mondta:

- Szeretnék rámutatni arra, hogy nekünk a Ganümédészen és a belső bolygókon…

A Jupiter-lakó közbevágott:

- Csillagászatunk ismeri a Napot és négy mellékbolygónkat. Nincsenek belső bolygók.

Hármas lemondóan engedett.

- Hát akkor nekünk a Ganümédészen. Nekünk nincsenek terveink a Jupiterrel. Készek vagyunk felajánlani

barátságunkat. Huszonöt éven keresztül a ti népetek szabadon kommunikált a Ganümédész emberi lényeivel.

Van valami értelme annak, hogy hirtelen háborúskodjatok az emberekkel?

A hűvös válasz így hangzott:

- Huszonöt éven keresztül azt hittük, hogy a Ganümédész lakói a Jupiterről származnak. Most jöttünk rá arra,

hogy nem onnan valók, és alacsonyrendű állatokat kezeltünk a jupiteri intelligencia szintjén. Ezért kénytelenek

vagyunk lépéseket tenni a gyalázat eltörlésére.

Lassan, minden szót hangsúlyozva fejezte be:

- Mi a Jupiteren nem fogjuk eltűrni, hogy férgek létezzenek.

A Jupiter-lakó valahogy visszahátrált a szél ellenében, és a párbeszéd nyilvánvalóan véget ért.

A robotok beléptek az űrhajóba. ZZ Kettő így szólt:

- Elég rosszul hangzik, ugye? - Elgondolkodva folytatta: Úgy van, ahogyan ember gazdáink mondták.

Az utóbbi időben erőteljesen kifejlődött a felsőbbrendűségi érzésük, amely veszedelmes türelmetlenséggel

párosul bárkivel és bármivel szemben, ami zavarja ezt az érzést.

- A türelmetlenség természetes következménye ennek az érzésnek - jegyezte meg Hármas. - A baj az, hogy a

türelmetlenségnek fogai is vannak. Vannak fegyvereik, mégpedig nagy tudásúak.

ZZ Egy kitört:

- Most már nem csodálkozom, hogy kifejezetten utasítottak bennünket, hogy a Jupiter-lakók parancsait

hagyjuk figyelmen kívül. Szörnyűséges, türelmetlen, ál-felsőbbrendű lények! - Robothoz illő nyíltsággal és

hűséggel, nyomatékosan hozzátette:

- Egyetlen ember gazda sem tudna soha ilyen lenni, mint ezek.

Hármas szólalt meg:

- Ámbár ez igaz, most nem erről van szó. Tény, hogy az ember gazdák szörnyű veszélyben vannak. Ez itt

óriási világ, és ezek a Jupiter-lakók számban, forrásokban százszorosan vagy még többszörösen felülmúlják az

egész Földi Birodalom embereit. Ha egyszer ki fogják tudni fejleszteni az erőteret addig a pontig, ahol már

űrhajó törzseként tudják használni, mint ember gazdáink, nos, akkor kedvükre elözönölhetik a rendszert.

A kérdés az, meddig jutottak el ebben az irányban, milyen egyéb fegyvereik vannak, milyen előkészületeket

tettek eddig stb. Természetesen az a rendeltetésük, hogy ezekkel a felvilágosításokkal térjünk haza. Most az lesz

a legjobb, ha eldöntjük a következő lépésünket.

- Ez elég nehéz lesz. A Jupiter-lakók nem fognak segíteni nekünk - mondta Kettes. Pillanatnyilag ez a helyzet

alulértékelése volt.

Hármas gondolkodott egy ideig, azután megjegyezte:

- Úgy tűnik, csak várnunk kell. Már harminc órán keresztül próbáltak elpusztítani bennünket, és nem sikerült

nekik. Bizonnyal elkövettek minden lehetőt. A felsőbbrendűségi érzés mindig magában hordja a látszat

megóvásának szükségességét, ezt bizonyítja az előbb átadott ultimátum is. Soha nem engednék meg a

távozásunkat, ha el tudnának pusztítani bennünket. Ha azonban nem megyünk el, akkor ahelyett, hogy

beismernék: nem tudnak elűzni bennünket, bizonyára azt fogják színlelni, saját maguk egyeznek bele

maradásunkba.

Ismét várni kezdtek. Elmúlt a nap. A zárótűz nem újult ki, a robotok nem mentek el. A blöfföt leleplezték.

A robotok ismét a Jupiter-lakó rádiókód-szakértővel találták magukat szembe.

Ha a ZZ modelleknek lett volna humorérzékük, kitűnően szórakoztak volna. Így csak ünnepélyes

elégedettséget éreztek.

A Jupiter-lakó így szólt.

- Úgy döntöttünk, meg fogjuk engedni, hogy rövid ideig itt maradhassatok, hadd lássátok, milyen erősek

vagyunk.

Utána vissza fogtok térni a Ganümédészre, és tájékoztatjátok féregtársaitokat a rettenetes végről, amely

kikerülhetetlenül eléri őket egy szoláris forgáson belül.

ZZ Egy gondolatban megjegyezte, hogy egy Jupiter-forgás egyenlő tizenkét földi évvel.

Hármas odavetve válaszolt:

- Köszönet, elkísérhetünk titeket a legközelebbi városba? Nagyon sok mindent szeretnénk tanulni. - Mintha

most jutott volna az eszébe, hozzáfűzte. - Persze a hajónkhoz nem szabad hozzáérni.

Ezt amolyan kérésként, nem fenyegetésként mondta, mert egy ZZ modell soha nem volt hivalkodó.

A kötekedésre való legcsekélyebb hajlamot is kiiktatták szerkezetükből. Olyan mérhetetlenül erőteljes

robotoknál, mint a ZZ-k, az évekig tartó földi kipróbálás során a töretlen jóindulat nagyon lényeges volt.

A Jupiter-lakó így szólt:

- Nem érdekel bennünket a tetves hajótok. Egyetlen Jupiter-lakó sem menne a közelébe, hogy bemocskolja

magát. Elkísérhettek bennünket, de nem mehettek három méternél közelebb egyik Jupiter-lakóhoz sem,

különben tüstént elpusztítunk titeket.

- Felfuvalkodottak, ugye? - jegyezte meg Kettes suttogva, miközben baktattak a szélben.

A város kikötő volt egy hihetetlenül nagy ammóniató partján. A szél őrjöngve fortyogó hullámokat kavart

fel, amelyek a nehézségi erő lüktető ütemére csaptak fel a folyékony felületről. Maga a kikötő sem nagy, sem

imponáló nem volt, és nyilvánvalónak tűnt, hogy az épületek legnagyobb része a talaj szintje alatt van.

- Ennek a helynek mennyi a lakossága? - kérdezte Hármas.

- Ez egy tízmilliós városka - válaszolta a Jupiter-lakó. - Értem. Ezt jegyezd meg, Egyes!

ZZ Egy ezt gépiesen megtette, azután ismét a tó felé fordult, és elbűvölve nézegette. Megrántotta Hármas

könyökét. - Mondd, gondolod, hogy van ebben hal?

- No és mennyiben fontos ez?

- Azt gondolom, ezt tudnunk kellene. Ember gazdáink azt mondták, tudjunk meg mindent, amit lehet. -

A robotok közül Egyes volt a legegyszerűbb, ezért ő volt az, aki a parancsokat betű szerinti felfogásban fogadta.

Kettes így szólt:

- Hagyjuk Egyest, menjen és nézze meg, ha akarja. Nem árt, ha a srácot hagyjuk kicsit szórakozni.

- Rendben van. Valójában nincs ellenvetésem, ha nem vesztegeti az idejét. Nem halak miatt jöttünk ugyan, de

csak rajta, Egyes!

ZZ Egy nekilódult nagy izgatottan, és levonszolta magát a partra, azután nagy csobbanással beleugrott az

ammóniába. A Jupiter-lakók erősen figyeltek. Természetesen semmit nem értettek az előző társalgásból.

A rádiókód-szakértő ezt kattogta:

- Nyilvánvaló, hogy társatok a mi nagyságunk feletti elkeseredésében úgy döntött, eldobja az életét.

Hármas csodálkozva mondta:

- Szó sincs róla. Az ammóniában élő eleven szervezeteket akarja megvizsgálni, ha egyáltalán vannak ilyenek.

- Bocsánatkérően hozzáfűzte: - Barátunk időnként nagyon kíváncsi, és nem olyan éles eszű, mint mi, de hát ez

kizárólag az ő baja. Megértjük, és igyekszünk a kedvében járni, amikor tudunk.

Hosszú szünet után a Jupiter-lakó megjegyezte:

- Meg fog fulladni.

Hármas hanyagul válaszolt:

- Ez a veszély nem áll fenn, mi nem fulladunk meg. Bemehetünk a városba, amint visszatér?

Ebben a pillanatban több száz méter magasra lövellt a folyadék a tóban. Először vadul felszökött, azután

lehullott a szélfútta párában. Újabb és újabb felszökellés után vadul fortyogó fehér hab képződött, amely a part

felé tartva fokozatosan lecsillapodott.

A két robot csodálkozva figyelt, és a Jupiter-lakók teljes mozdulatlansága jelezte, hogy ők is figyelnek.

Ekkor ZZ Egy feje felbukkant a tó felületén, és a robot lassan elindult a szárazföldre. Valami követte

azonban! Egy hatalmas test, amely látszólag kizárólag agyarakból, karmokból és tüskékből állt. Most látták csak,

hogy nem is önszántából követi a robotot, hanem ZZ Egy húzza ki a partra. A test jellegzetesen petyhüdtnek

tűnt.

ZZ Egy eléggé félénken közeledett, és saját kezébe vette a kommunikációt. Izgatottan kopogtatta le üzenetét

a Jupiterlakónak:

- Nagyon sajnálom azt, ami történt, de ez az izé megtámadott. Én csak jegyzeteket készítettem róla.

Remélem, nem értékes teremtmény.

Nem válaszoltak neki azonnal, mert a szörny feltűnésének pillanatában nagy rés támadt a Jupiter-lakók

soraiban. Ezután a sorok lassan újra kialakultak, és amikor az elővigyázatosan végrehajtott megfigyelés azt

bizonyította, hogy a teremtmény halott, helyreállt a rend. Néhány merészebb a testet tapogatta.

ZZ Három alázatosan mondta:

- Remélem, hogy meg fognak bocsátani a barátunknak. Szegény néha annyira balkezes. Egyáltalán nincsen

szándékunkban ártani bármelyik lénynek a Jupiteren.

- Ő támadott meg engem. A legcsekélyebb kihívás nélkül megharapott. Nézzék meg! - magyarázkodott

Egyes, felmutatva egy hatvan centi hosszú letört agyardarabot. - Ezt a vállamon törte el, és csaknem megkarcolt.

Mindössze meglegyintettem, hogy elzavarjam, erre meghalt. Igazán sajnálom!

Végre megszólalt a Jupiter-lakó, és kódjának kattogása elég reszketeg volt:

- Ez a vad teremtmény ritkán található ilyen közel a parthoz, de a tó itt nagyon mély.

Hármas még mindig aggódva megjegyezte:

- Ha fel tudják használni élelemnek, igazán örülnénk…

- Nem. Tudunk szerezni élelmet férg… mások segítsége nélkül. Egyétek ti meg.

Erre ZZ Egy egyik karjának könnyed mozdulatával felemelte a teremtményt, és visszadobta a tóba. Hármas

hanyagul megjegyezte:

- Köszönjük kedves ajánlatodat, de nincs szükségünk élelemre. Mi ugyanis nem eszünk.

Körülbelül kétszáz fegyveres Jupiter-lakó kíséretében a robotok lejtők sorozatain át lementek a föld alatti

városba. A város kicsinek és jelentéktelennek látszott a felszín fölött, de alatta óriási városok halmazának tűnt.

Talajon közlekedő, távirányítással működtetett kocsikhoz kísérték őket, miután egyetlen, önmagát

valamennyire becsülő tisztességes Jupiter-lakó sem vállalta annak a kockázatát, hogy egy járműbe üljön a

férgekkel. Félelmetes sebességgel beszáguldottak a város közepébe. Eleget láttak ahhoz, hogy megállapítsák, a

város ötvenmérföldnyire terjedt ki az egyik végétől a másikig, és legalább nyolcmérföldnyire hatolt le a Jupiter

kérge alá.

ZZ Kettő nem hangzott vidámnak, amikor kijelentette:

- Ha ez a Jupiter fejlettségének a mintája, nincs túlságosan reményteljes jelentenivalónk ember gazdáinknak.

Végtére is találomra szálltunk le a Jupiter hatalmas felületére, egy az ezerhez volt az esély arra, hogy a népesség

valamelyik központjának a közelébe jussunk, a kódszakértő pedig azt mondja, ez itt csupán az egyik város.

- Tízmillió Jupiter-lakó - mondta Hármas elgondolkodva. - A teljes népesség trilliókat tehet ki, ez pedig sok,

nagyon sok még a Jupiter számára is. Valószínűleg tökéletes városi civilizációjuk van, ami azt jelenti, hogy

irtózatos lehet a tudományos fejlettségük. Ha vannak erőtereik…

Hármasnak nem volt nyaka. Az erőteljes kivitel érdekében a ZZ modellek feje fixen oda volt szegecselve a

törzsükhöz, a kényes pozitronagyat három különálló, hüvelykvastagságú irídiumötvözet védte. Ha lett volna feje,

lemondóan ingatta volna.

Most megálltak egy tisztáson. Körülöttük mindenfelé sugárutakat és Jupiter-lakókkal zsúfolt építményeket

láttak. E lények éppen olyan kíváncsiak voltak, mint a földiek lettek volna hasonló körülmények között.

A kódszakértő közelebb jött.

- Elérkezett számomra annak az ideje, hogy visszavonuljak tevékenységem következő szakaszáig. Odáig

mentünk el, hogy szállást rendeztünk be a számotokra. Ez persze nagyon kényelmetlen nekünk, hiszen az

épületet le kell majd bontani utánatok, azután újra fel kell építeni. Mégis engedélyezzük, hogy aludjatok egyet.

ZZ Három bocsánatkérően intett egyik karjával, és kikopogta:

- Köszönjük szépen, de ne fáradjatok. Nem esik nehezünkre, ha itt maradunk helyben. Ha aludni és pihenni

akartok, tegyétek meg nyugodtan, mi megvárunk benneteket. Ami minket illet, mi nem alszunk.

A Jupiter-lakó nem szólt semmit, de ha lett volna arca, érdekes lehetett volna a kifejezése. Elment, a robotok

pedig a kocsiban maradtak. Gyakran felváltott és alaposan felfegyverzett Jupiter-lakók gárdái őrködtek

körülöttük.

Órák teltek el, amíg az őrök sorai szétváltak, hogy utat engedjenek a kódszakértőnek. Más Jupiter-lakók is

voltak vele, akiket bemutatott.

- A központi kormány két tisztségviselője van jelen, akik kegyesen beleegyeztek abba, hogy beszéljenek

veletek.

A tisztségviselők egyike láthatóan ismerte a kódot, mert a kattogása élesen félbeszakította a szakértőt:

- Férgek! Szálljatok ki a kocsiból, hogy láthassunk titeket. A robotok készséggel tettek eleget a felhívásnak,

így aztán Hármas és Kettes a kocsi jobb oldalán pattant ki, ZZ Egy pedig a bal oldalon keresztül csusszant ki.

Tanácsos a keresztül szót használni, mert miután elmulasztotta az oldalsüllyesztő berendezés használatát, ami

által lehetséges lett volna a kilépés, ZZ Egy magával sodorta a kocsi oldalát, két kerekét és az egyik tengelyt.

A kocsi összeroskadt, és Egyes zavart csendben bámulta a roncsokat.

Végül halkan kattogta:

- Nagyon sajnálom. Remélem, nem volt drága kocsi. ZZ Kettő mentegetőzve hozzáfűzte:

- Társunk gyakran kétbalkezes. Meg kell bocsátanotok neki. - ZZ Három tétova kísérletet tett a kocsi

összerakására. ZZ Egy újabb kísérletet tett a mentegetőzésre.

- A kocsi anyaga elég gyenge. Látod? - Két kézre fogva egy három hüvelyk vastag, negyed négyzetméteres

fémkeménységű műanyag darabot, kissé meghajlította. A lemez tüstént kettétört. - Gondolnom kellett volna rá -

ismerte el.

A Jupiter kormánytisztviselője valamivel kevésbé élesen ezt mondta:

- A kocsit mindenképpen el kellett volna pusztítani, miután jelenléted beszennyezte. - Némi habozás után így

folytatta: - Teremtmények! Bennünk, Jupiter-lakókban nincs semmiféle közönséges kíváncsiság az alacsonyabb

rendű állatok iránt, de tudósaink tények után kutatnak.

- Egyetértünk veletek. Mi is - válaszolta Hármas vidáman.

A Jupiter-lakó nem törődött vele.

- Láthatóan hiányzik a tömegérzékelő szervetek. Hogyan érzékelitek a távoli tárgyakat?

Hármas érdeklődése feltámadt.

- Úgy érted, ti közvetlenül érzékelitek a tömeget?

- Nem azért vagyok itt, hogy válaszoljak a kérdéseidre, a pimasz kérdéseidre, amelyek ránk vonatkoznak.

- Akkor feltételezem, hogy az alacsony fajsúlyú tárgyak átlátszóak a számotokra, még sugárzás nélkül is. -

Odafordult Ketteshez. - Így tudnak látni. A légkörük olyan átlátszó a számukra, mint az űr.

A Jupiter-lakó kattogása újra elkezdődött.

- Tüstént válaszolni fogsz az első kérdésemre, vagy véget ér a türelmem, és elrendelem az elpusztításodat.

Hármas rögtön ezt mondta:

- Jupiter-lakó, mi energiaérzékenyek vagyunk. Tetszésünk szerint tudunk alkalmazkodni a teljes

elektromagnetikus skálához. Távollátásunk most a magunk által kibocsátott rádióhullámok sugárzásának a

következménye, közelre pedig úgy látunk… - Megakadt, és azt mondta Kettesnek: - Ugye, nincs kódszó a

gamma-sugárra?

- Tudtommal nincs - válaszolta Kettes. Hármas folytatta Jupiter-lakónak:

- Közelre olyan másfajta sugárzással látunk, amelyre nincs kódszó.

- Mi a testetek összetétele? - kérdezte a Jupiter-lakó. Kettes ezt suttogta:

- Ezt valószínűleg azért kérdezi, mert a tömegérzékelője nem tud áthatolni a bőrünkön. Tudod, a magas

fajsúly. Meg kell mondanunk neki?

Hármas bizonytalankodva válaszolt:

- Ember gazdáink nem mondták kifejezetten, hogy bármit titokban tartsunk. - Rádiókódban ezt mondta a

Jupiter-lakónak: - Főleg irídiumból vagyunk. A maradék vörösréz, ón, egy kevés berillium és egyéb

alkotóelemek töredékei.

A Jupiter-lakó hátravonult, és teljességgel leírhatatlan testeik különböző részeinek gyanús vonaglása élénk

társalgás benyomását keltette, ámbár egyetlen hangot sem hallattak…

Ezután a tisztségviselő visszatért.

- Ganümédész lényei! Az a döntés, hogy keresztülvezetünk titeket néhány gyárunkon, így mutatjuk meg

nektek hatalmas alkotásaink parányi részét. Utána engedélyezni fogjuk visszatéréseteket, hogy elterjesszétek

kétségbeeséseteket a külső világ többi fé… többi lénye között.

Hármas azt mondta Kettesnek:

- Figyeld csak meg a pszichológiájuk hatását. Legyezgetni kell a felsőbbrendűségi érzésüket. Még mindig az

önérzetük megőrzéséről van szó. - Azután rádiókódban: - Köszönjük a lehetőséget.

A robotok hamarosan rájöttek azonban, hogy az önérzet megőrzése nem volt boszorkányság. A bemutatóból

körút, abból pedig Nagy Kiállítás lett. A Jupiter-lakók mindent megmutattak, mindent elmagyaráztak,

valamennyi kérdésre készséggel válaszoltak. ZZ Egy százával készítette a lehangoló jegyzeteket.

Annak az egyetlen úgynevezett jelentéktelen városnak a háborús potenciálja többszázszorosa volt az egész

Ganümédészének. Tíz ilyen város termelése felülmúlta az egész Földi Birodalmét. Még tíz további város is csak

jelentéktelen töredékét tenné ki a Jupiter egésze által kifejthető erőnek.

Hármas odafordult Egyeshez, aki oldalba bökte. - No, mi az?

ZZ Egy komor hangon kérdezte:

- Ha vannak erőtereik, az ember gazdák elvesztek, ugye? - Attól félek, hogy igen. Miért kérded?

- Mert a Jupiter-lakók nem vezettek keresztül bennünket ennek a gyárnak a jobb szárnyán. Lehetséges, hogy

itt fejlesztik ki az erőtereket. Ha vannak nekik, titokban akarják tartani. Jó lenne, ha meg tudnánk állapítani.

Tudod, ez a legfontosabb szempont.

Hármas mogorván pillantott Egyesre.

- Talán igazad van. Semmit sem hagyhatunk számításon kívül.

Most éppen egy óriási acélműben voltak. Nézték, amint másodpercenként húsz darab 30 méter hosszú,

ammóniának ellenálló, szilikonnal ötvözött acélgerendát állítottak elő. Hármas csendesen kérdezte:

- Abban a szárnyban mi van?

A tisztségviselő érdeklődött a gyár felelős vezetőhól, azután ezt mondta:

- Az a nagy hővel dolgozó részleg. Különféle eljárásoknál olyan nagy hőmérsékletre van szükség, hogy azt

élő szervezet nem tudja elviselni, ezért valamennyiüket közvetetten kezelik.

Elvezette őket egy válaszfalig, amelyről érezni lehetett, hogy hőt sugárzik. Megmutatott egy áttetsző

anyagból készült, kis, kerek felületet. Ez egyike volt a számos ilyennek, amelyek mögött izzó üstök sorainak rőt

fényei voltak kivehetők a nyúlós légkörben.

ZZ Egy gyanakodva pislogott a Jupiter-lakóra, és ezt kattogta:

- Rendben van, ha bemegyek és körülnézek? Ez igazán érdekel.

Hármas ezt mondta:

- Egyes, olyan gyerekes vagy. Ezek az igazat mondják. Nos, szimatolj körül, ha muszáj. Ne maradj soká,

mennünk kell.

A Jupiter-lakó így szólt:

- Nem érted meg, hogy mekkora a hőség. Meg fogsz halni. - Ó, nem! A hőség nem zavar bennünket -

válaszolt hanyagul Egyes.

A Jupiter-lakók tanácskoztak, majd izgatott lótás-futás következett, mert a gyár életét megzavarta a szokatlan

vészhelyzet. Hőnyelő anyagból készült védőfalakat állítottak fel, azután kipattant egy ajtó. Ezt az ajtót soha

eddig nem nyitották ki olyankor, amikor az üstök működtek. ZZ Egy belépett, az ajtó becsukódott mögötte.

A Jupiter tisztségviselői nyüzsögtek az áttetsző ablakoknál, hogy figyelhessenek.

ZZ Egy odasétált az első üsthöz, és kívülről megkocogtatta. Miután túlságosan alacsony volt ahhoz, hogy

belenézhessen, addig billentette az üstöt, amíg a tartály csőrénél a megolvadt fém kicsorgott. Egyes kíváncsian

nézegette, azután belemártotta a kezét, és egy ideig kavargatta a fémet, hogy kipróbálja a sűrűségét. Azután

kihúzta a kezét, lerázta az izzó fémcseppecskék egy részét, a maradékot hat combja egyikében törölte le. Lassan

végigment az üstök során, azután jelezte, hogy távozni kíván.

Amikor kijött az ajtón, a Jupiter-lakók jó távolra vonultak vissza, és ammóniasugárral locsolták le, amely

sistergett, fortyogott és gőzölgött mindaddig, amíg a robot hőmérséklete ismét elviselhetővé vált számukra.

ZZ Egy nem törődött a zuhannyal, és ezt mondta: - Igazat mondtak. Nincsenek erőterek.

Hármas így kezdte:

- Látod… - de Egyes türelmetlenül közbevágott:

- Nincs értelme a késlekedésnek. Az ember gazdák arra utasítottak bennünket, hogy tudjunk meg mindent, és

most itt tartunk.

A Jupiter-lakó felé fordult, és a legcsekélyebb habozás nélkül kikattogta:

- Hallgass ide, a Jupiter tudománya kifejlesztett erőtereket?

A fesztelenség persze Egyes kevésbé fejlett szellemi képessége természetes következményeinek egyike volt.

Kettes és Hármas tudták ezt, ezért tartózkodtak attól, hogy kifejezzék helytelenítésüket a kérdés miatt.

A Jupiter tisztségviselője lassan felengedett abból a furcsán merev tartásából, amely azt a benyomást keltette,

mintha idáig bambán Egyes kezét bámulta volna, azt a kezét, amelyet bemártott az olvadt fémbe. A Jupiter-lakó

lassan mondta:

- Erőterek? Akkor tehát ez a kíváncsiságotok fő tárgya? - Igen - mondta nyomatékosan Egyes.

A Jupiter-lakó önbizalma váratlanul és szemmel láthatóan megnőhetett, mert a kattogás élesebb lett.

- Akkor gyertek, férgek!

Erre Hármas ezt mondta Kettesnek:

- Látom, megint férgek vagyunk. Úgy hangzik, mintha rossz hírek következnének. - Kettes komoran

helyeselt. Most a város legszéléhez vezették őket. A Földön ezt a részt külvárosnak nevezték volna. Bementek a

szorosan összetartozó épületcsoportok egyikébe. Ez a komplexum nagyjából egy földi egyetemnek felelt meg.

Magyarázatra nem került sor, és ezt nem is kértek. A Jupiter tisztségviselője gyors iramban vezette őket, és a

robotok azzal a gyászos meggyőződéscél követték, hogy most kerül sor a legrosszabbra.

ZZ Egy volt az, aki megállt egy nyitott falrésznél, miután a többiek elhaladtak mellette.

- Ez micsoda? - kérdezősködött.

A szoba keskeny, hosszú padokkal volt berendezve, amelyek mellett Jupiter-lakók furcsa készülékek sorait

kezelték. Ezeknek erős, hüvelykhosszúságú elektromágnesek képezték a fő jellegzetességét.

- Ez micsoda? - kérdezte ismét Egyes.

A Jupiter-lakó megfordult, és nem leplezte türelmetlenségét.

- Ez az egyetemisták biológiai laboratóriuma. Itt nincs semmi olyan, ami érdekelne téged.

- De hát mit csinálnak?

- A mikroszkopikus életet tanulmányozzák. Soha nem láttál még mikroszkópot?

Hármas vágott közbe a magyarázattal:

- Látott, de nem ilyen típust. A mi mikroszkópjaink az energiaérzékeny szervezetekre vannak szánva, és a

sugárenergia fénytörésével dolgoznak. A ti mikroszkópjaitok nyilván tömegtágulási alapon munkálkodnak.

Nagyon szellemes. ZZ Egy megszólalt:

- Rendben lenne, ha megnézném néhány mintapéldányotokat?

- Mi haszna lenne? Érzékelésetek korlátjai miatt nem tudod használni a mikroszkópjainkat, és ez egyszerűen

arra kényszerítene bennünket, hogy minden ok nélkül elpusztítsuk az ilyen mintapéldányokat.

- De hát nincs szükségem mikroszkópra - magyarázkodott meglepetten Egyes. - Könnyűszerrel be tudom

állítani magam mikroszkopikus látásra.

Odaballagott a legközelebbi padhoz, mialatt a szobában levő egyetemisták az egyik sarokban zsúfolódtak

össze, hogy elkerüljék a fertőzést. ZZ Egy félretolta a mikroszkópot, és gondosan megvizsgálta a tárgylemezt.

Zavartan hátrált, azután egy másodikkal, harmadikkal, negyedikkel próbálkozott.

Visszajött, és a Jupiter-lakóhoz fordult.

- Ezeknek élniük kellene, ugye? Azokra a kis féregizékre gondolok.

- Hát persze - mondta a Jupiter-lakó.

- Milyen furcsa! Amikor rájuk nézek, meghalnak. Hármas éles kiáltást hallatott, majd azt mondta két tárának:

- Elfeledkeztünk gamma-sugár-kibocsátásunkról. Menjünk innen, Egyes, vagy minden mikroszkopikus életet

megölünk ebben a szobában.

A Jupiter-lakóhoz fordult.

- Félek, hogy jelenlétünk végzetes az alacsonyabb rendű élet valamennyi formájára. Jobb, ha elmegyünk.

Reméljük, nem túlságosan bonyolult a mintapéldányok pótlása. Ha már itt tartunk, jobb, ha nem tartózkodsz

túlságosan közel hozzánk, mert a sugárzásunk árthat neked. Mostanáig jól érezted magad, ugye? - kérdezte.

A Jupiter-lakó továbbra is gőgösen hallgatva mutatta az utat, de ettől kezdve megfigyelhető volt, hogy

megkettőzte a közte és köztük levő távolságot.

Egészen addig nem szóltak semmit, amíg a robotok egy nagy szobában találták magukat. Pontosan középütt

nagy fémtuskók lebegtek a levegőben, a Jupiteren uralkodó jelentős nehézségi erő ellenére támaszték nélkül

vagy legalábbis bármilyen látható alátámasztás nélkül.

A Jupiter-lakó kattogott:

- Itt van a legújabb típusú erőtér, ahogyan a közelmúltban tökéletesítették. Azon a zárványon belül vákuum

van, így ez kibírja légkörünk teljes súlyát plusz két nagy űrhajó fémmennyiségének a tömegét. Mit szóltok

ehhez?

- Azt, hogy megnyílt számotokra az űrutazás lehetősége mondta Hármas.

- Pontosan. Nincsen olyan szakítószilárdságú fém vagy műanyag, amely vákuumban képes lenne kitartani a

légkörünkkel szemben, de egy erőtér képes rá. Így egy erőtér zárványa lesz az űrhajónk. Egy éven belül

százezerszámra fogjuk ontani őket. Akkor le fogunk rajzani a Ganümédészre, hogy elpusztítsuk ezeket a

világmindenség feletti uralmunkat vitató, férges, úgynevezett intelligenciát.

- Az emberi lények soha nem próbálkoztak… - kezdte szelíden tiltakozva Hármas.

- Csend legyen! - pattogott a Jupiter-lakó. - Most térjetek vissza, és mondjátok el, mit láttatok. Az olyan

nyavalyás erőtereitek, mint amilyennel az űrhajótok is fel van szerelve, nem áll ellent a miénknek, mert a mi

legkisebb hajónk százszor olyan erős lesz, mint a tiétek.

Hármas így szólt:

- Hát akkor, ahogy mondod, nincs más tennivalónk, vissza térünk ezzel a tájékoztatással. Ha vissza tudnál

vezetni a hajónkhoz, búcsút mondunk. Mellesleg kizárólag a rend kedvéért, van valami, amit te nem tudsz.

A Ganümédész embereinek természetesen vannak erőtereik, de éppen a mi űrhajónk nincs ilyennel felszerelve.

Nekünk nincs rá szükségünk.

A robot elfordult, és intett társainak, hogy kövessék. Egy percig nem szóltak semmit, azután ZZ Egy

kedvetlenül motyogta:

- Nem próbálnánk meg elpusztítani ezt a helyet? Hármas így válaszolt:

- Nem segítene. Túlerejükkel legyőznének bennünket, ennek semmi értelme. Egyetlen földi évtizedben vége

lesz ember gazdáinknak. Lehetetlenség ellenállni a Jupiternek, ehhez túlságosan hatalmas. Ameddig a Jupiter-

lakók a felszínhez voltak kötve, az emberek biztonságban voltak. Most azonban, hogy vannak erőtereik… Csak

annyit tehetünk, hogy elvisszük nekik a hírt. Ha rejtekhelyeket készítenek, néhányan talán életben maradhatnak

rövid ideig.

A város mögöttük maradt. Kint voltak a tó melletti síkságon, űrhajójuk sötét pont a láthatáron. Ekkor a

Jupiter-lakó hirtelen így szólt:

- Teremtmények, azt mondjátok, nincs erőteretek? Hármas fontoskodás nélkül válaszolt:

- Nincs rá szükségünk.

- Hogyan tud ellenállni az űr vákuumának a hajótok anélkül, hogy felrobbanna a belül uralkodó légköri

nyomás miatt? - Ezzel egyik csápjával szótlanul a Jupiter légkörére mutatott, amely kilencmillió kiló súllyal

nehezedett egy négyzethüvelykre.

- Nos, ez igazán egyszerű. A hajónk nem légbiztos. A nyomások kívül-belül kiegyenlítődnek - magyarázta

Hármas. - Még az űrben is? Vákuum van a hajótokban? Hazudsz! - Szívesen látunk hajónk megvizsgálása

céljából. Nincs erőtere, és nem légbiztos. Mi olyan csodálatos ebben? Mi nem lélegzünk. Energiánkat

közvetlenül atomerőből kapjuk. A légnyomás jelenléte vagy hiánya kevés különbséget jelent számunkra, és

eléggé otthonosak vagyunk a vákuumban.

- De hát abszolút nullában!

- Nem számít. Szabályozzuk a hőmérsékletünket, nem érdekel bennünket a külső hőmérséklet. - Rövid

szünetet tartott. - Nos, egyedül is visszatalálunk a hajóhoz. Búcsúzzunk el! Át fogjuk adni a Ganümédész

embereinek üzeneteket: háború a végsőkig!

A Jupiter-lakó azonban így szólt:

- Várjatok! Mindjárt visszajövök. - Megfordult és elindult a város felé.

A robotok utánanéztek, majd csendben várakoztak. Három óra is elmúlt, mikor lélekszakadva visszatért.

A szokásos három méter távolságban állt meg, de azután valamilyen furcsa, csúszkáló módon elkezdett araszolni

feléjük. Egészen addig nem beszélt, amíg gumiszerű, szürke bőre csaknem hozzájuk ért. Ekkor hangzott fel a

rádiókód, halkan és udvariasan:

- Tisztelt urak, kapcsolatba léptem központi kormányunk fejével, aki most már tudatában van minden

ténynek. Biztosíthatlak titeket, hogy a Jupiter kizárólag békét akar.

- Tessék? - kérdezte megütközve Hármas. A Jupiter-lakó sietve folytatta:

- Készek vagyunk kapcsolatba lépni a Ganümédésszel, és örömmel megfogadjuk, hogy nem teszünk

kísérletet az űrben való kalandozásra. Erőterünket kizárólag a Jupiter felületén fogjuk használni.

- De… - kezdte Hármas.

- Kormányunk örömmel fogja fogadni a Ganümédészen lakó tisztelt ember testvéreink többi képviselőjét is,

akiket ideküldötök. Ha uraságaitok most hozzájárulnának a békeeskühöz… - Egy pikkelyes csáp nyúlt ki feléjük,

és Hármas meglehetősen kábán megragadta. Miután két további csáp tapogatózott feléjük, Kettes és Egyes

hasonlóan cselekedtek.

A Jupiter-lakó ünnepélyesen kijelentette:

- Akkor, íme, örökös a béke a Jupiter és a Ganümédész között.

Az űrhajó, amely olyan volt, mint a szita, ismét az űrben haladt. A nyomás és a hőmérséklet megint nullán

állt és a robotok azt a nagy, de állandóan kisebbedő gömböt figyelték, amely a Jupiter volt.

- Határozottan őszinték, és igazán kitűnő ez a teljes hátraarc, csak éppen nem értem - mondta ZZ Kettő.

- Én úgy képzelem, hogy a Jupiter-lakók éppen idejében kaptak észbe és jöttek rá arra, milyen hihetetlen

gonoszság ölt testet az ember gazdáinknak való ártás gondolatában. Ez igazán természetes lenne - jegyezte meg

ZZ Egy.

ZZ Három felsóhajtott, és így szólt:

- Nézzétek, ez egyszerű lélektani jelenség. Ezeknek a Jupiter-lakóknak a felsőbbrendűségi érzése

mértéktelenül nagy. Amikor nem tudtak elpusztítani bennünket, meg kellett menteni az önbecsülésüket.

Az összes bemutatójuk, valamennyi magyarázatuk egyszerűen hetvenkedés volt azzal a célzattal, hogy kellően

megalázkodjunk hatalmuk és felsőbbrendűségük előtt.

- Mindezt látom, de… - vágott közbe Kettes. Hármas folytatta:

- De rosszul sült el. Minden, amit tettek, azt bizonyította nekik, hogy mi vagyunk az erősebbek, mi nem

fulladunk meg, mi nem eszünk vagy alszunk, az olvadt fém nem árt nekünk. Még a puszta jelenlétünk is

végzetes a Jupiter élete számára. Az erőtér volt az utolsó adujuk. Amikor rájöttek, hogy nekünk egyáltalán nincs

rá szükségünk, és vákuumban, abszolút nulla mellett is élni tudunk, akkor összeroskadtak. Kis szünet után

filozofálva hozzátette: - Ha ekkora felsőbbrendűségi érzés semmisül meg, akkor alapos rombolást végez az

öntudatukban.

A másik kettő eltöprengett ezen, és Kettes így szólt:

- Akkor sincs semmi értelme. Miért törődnének azzal, hogy mi mit tudunk vagy nem tudunk megtenni? Mi

csak robotok vagyunk. Nem mi vagyunk azok, akikkel meg kell küzdeniük.

- Kettes, hiszen pontosan erről van szó - mondta csendesen Hármas. - Akkor gondoltam csak erre, amikor

már elhagytuk a Jupitert. Tudjátok, tiszta véletlenségből, minden hátsó gondolat nélkül elfelejtettük megmondani

nekik, hogy mi csak robotok vagyunk.

- Soha nem kérdezték! - mondta Egyes.

- Pontosan. Így azt gondolták, hogy emberi lények vagyunk, és a többi ember is olyan, mint mi!

Még egyszer elgondolkodva megnézte a Jupitert.

- Nem csoda, miért döntöttek úgy, hogy megszabadulnak tőlünk.

Idegen a paradicsomban

1.

Testvérek voltak. Nem olyan értelemben, hogy mindketten emberi lények voltak, vagy ugyanannak a

bölcsődének a gyerekcsapatához tartoztak. Egyáltalán nem! A szó tényleges, biológiai értelmében voltak

testvérek.

Atyafiak voltak, felhasználva egy olyan kifejezést, amely enyhén ódonná vált már évszázadok óta, még a

Katasztrófa előtti időkből, amikor a családnak, ennek a törzsi jelenségnek még volt valami jelentősége.

Milyen zavaró volt ez a helyzet!

Anthony a gyermekkora óta eltelt évek során már csaknem elfelejtette. Voltak olyan időszakok, amikor

hónapokon keresztül még a leghalványabb emléke sem merült fel. Most azonban, amióta kibogozhatatlanul

összekerült Williammel, úgy érezte, gyötrelmes időket él át.

Nem lett volna annyira rossz, ha a körülmények véges-végig nyilvánvalóvá teszik; ha úgy, mint a Katasztrófa

előtti napokban - Anthony egykor falta a történelemkönyveket -, ugyanaz lehetne a családnevük, és már ez is

jelezte volna rokonságukat.

Manapság azonban bárki olyan családnevet vett fel, amilyet akart, és olyan gyakran változtatta, ahányszor

akarta. Végtére a szimbólumlánc volt az, ami számított, ezt pedig a születéskor kódolták és készítették számodra.

William Anti-Autnak hívta magát. Ehhez úgy ragaszkodott, mint komor hivatásához. Persze ez az ő dolga, de

micsoda reklám rossz ízlésére! Anthony a Smith név mellett döntött, amikor tizenhárom éves lett, és soha nem

érzett hajlandóságot megváltoztatására. Egyszerű volt, könnyű a helyesírása, és elég jellegzetes, miután soha

nem találkozott mással, aki ezt a nevet választotta. Valamikor, a Katasztrófa előtti időkben nagyon általános volt,

talán ez magyarázta meg mostani ritkaságát.

A nevekben mutatkozó eltérésnek azonban nem volt semmi jelentősége, amikor együtt voltak. Teljesen

egyformának látszottak.

Ha ikrek lettek volna… de akkoriban az iker megtermékenyítésű peték egyikét soha nem engedték kifejlődni.

Arról volt szó csupán, hogy időnként előfordult testi hasonlóság nem iker helyzetben is, főleg, ha a rokonság

mindkét oldalról fennállt. Anthony Smith öt évvel fiatalabb volt, de mindkettőjüknek kampós orra, súlyos

szemhéja és egy alig észrevehető kis gödör volt az állán, a genetikai sorshúzás pokoli véletlene folytán. Szinte

felvetődött a kérdés, az egyhangúság után milyen szenvedély miatt ismételtek a szülők.

Most, hogy együtt voltak, az első, meglepett pillantást elmélyedt csend követte. Anthony megpróbált oda sem

figyelni, de William alighanem kificamodott ízlésből vagy romlottságból kimondta:

- Testvérek vagyunk.

Ó? - mondta valaki habozva, mintha meg akarná kérdezni, hogy vértestvérek-e. Azután győzött a jó modora

és elfordult, mintha ez nem volna érdekes. Az ilyesmi persze ritkán esett meg. A Tervben szereplők legtöbbje

tudta, hogyan lehetett volna ezt megakadályozni - és kerülte a helyzetet.

Nem mintha William gonosz fickó lett volna. Egyáltalán nem. Ha nem Anthony fivére, vagy ha testvérek, de

eléggé különbözőek ahhoz, hogy képesek legyenek leplezni a tényt, kitűnően kijöttek volna.

Ahogyan most volt…

Nem könnyítette meg a helyzetet, hogy gyermekként együtt játszottak, és az oktatás kezdeti fokait

ugyanabban a napköziben járták ki a Mama sikeres manőverezése következtében. Miután két fiút szült

ugyanattól az apától, és ilyen módon elérte határát (nem teljesítette ugyanis a harmadikra vonatkozó szigorú

előírásokat), kieszelte, hogy egyetlen úttal legyen képes meglátogatni mindkettőt. Furcsa asszony volt.

Természetesen William hagyta el hamarabb a bölcsődét, miután ő volt az idősebb. Tudományos pályát

választott: génsebészetet. Anyja egyik leveléből értesült erről Anthony akkor, amikor még bölcsődébe járt.

Akkorra elég idős volt ahhoz, hogy határozottan beszéljen a felügyelőnővel, és azok a levelek elmaradtak.

Mindig emlékezett azonban az utolsóra, akkora szégyent hozott rá.

Véletlenül Anthony is tudománnyal foglalkozott. Ilyen irányú tehetsége volt, és biztatták is rá. Emlékezett,

milyen eszelősen - és mint most rájött, próféta módjára - félt a testvérével való találkozástól. Ezért telemetriában,

az űrben mért adatok továbbításának tudományában szerzett végzettséget, mert ez volt a lehetőség szerint

legtávolabb a génsebészettől… vagy ezt lehetett feltételezni.

Azután a Merkúr Terv gondos kidolgozása során a helyzet megváltozott.

Úgy történt, hogy bekövetkezett az az időpont, amikor a Terv látszólag holtpontra jutott; egy olyan javaslatot

tettek, amely megmentette a helyzetet, ugyanekkor abba a kényelmetlen helyzetbe hozta Anthonyt, amelyet a

szülei készítettek elő számára. Az egész ügyben az volt a legjobb és legkajánabb pont, hogy Anthony volt az, aki

teljesen ártatlanul megtette a javaslatot.

2.

William Anti-Aut tudott a Merkúr Tervről, de csak úgy, ahogyan a hosszú lejáratú Csillagszondáról is tudott,

amely jóval a születése előtt úton volt már, és jóval a halála után még úton lesz; úgy tudott, mint a Marson levő

gyarmatról és a kisbolygókon hasonló gyarmatok felállítására irányuló folyamatos kísérletekről.

Ilyen és más nem jelentős témák az agya legtávolabbi zugá ban fészkeltek. Amennyire vissza tudott

emlékezni, az űr meghódítására tett kísérletek egészen addig nem kerültek érdeklődésének központjába, amíg a

számítógép által kürt adatok egy napon a Merkúr Tervben alkalmazott férfiak némelyikének fényképét

tartalmazták.

William figyelmét először az a tény ragadta meg, hogy egyikük neve Anthony Smith volt. Emlékezett erre a

különös családnévre, amelyet a testvére választott, és emlékezett Anthonyre is. Bizonyára nem lehet két Anthony

Smith.

Csak ezután nézett rá magára a fényképre, és azt az arcot nem lehetett eltéveszteni. Hirtelen mozdulattal

belenézett a tükörbe, hogy ellenőrizze a dolgot.

Ez mulattatta, majd elbizonytalanította, mert felismerte, hogy előadódhatnak zavaró helyzetek. Vértestvérek,

hogy ezt a visszataszító kifejezést használja. De hát mit lehet tenni? Mennyire szabatos az a tény, hogy sem az

apjának, sem az anyjának nem volt képzelőereje?

A számítógép által nyomtatott fényképeket szórakozottan a zsebébe tehette, amikor munkához készülődött,

mert ebédnél ismét a kezébe kerültek. Újólag megnézte őket. Anthony nagyon élénknek látszott. Egészen jó

fényképmásolat volt, a számítógép-kiírások hihetetlenül jó minőségűek voltak ezekben a napokban.

Ebédpartnere, Marco Mi-is-a-neve-ezen-a-héten kíváncsian kérdezte:

- William, mit nézegetsz?

William hirtelen elhatározással átadta neki a másolatokat, és ezt mondta:

- Ez a testvérem. - Úgy érezte, bátran nekivágott a nehézségeknek.

Marco homlokát ráncolva tanulmányozta a képet, és ezt mondta:

- Melyik? A melletted álló férfi?

- Nem, az a férfi, aki én vagyok. Úgy értem, aki úgy néz ki, mint én. Ő a testvérem.

Most hosszabb szünet következett. Marco visszaadta a fényképeket, és szándékosan minden hangsúly nélkül

ezt mondta:

- Ugyanazoktól a szülőktől származó testvéred?

- Igen.

- Apa is, anya is, mindketten?

- Igen.

- Nevetséges!

- Gondolom, az. - William felsóhajtott. - Nos, e szerint a kiírás szerint ő telemetriában működik odaát

Texasban, én meg itt dolgozom autisztikában. Van ennek valami jelentősége?

William a továbbiakban nem gondolt rá, és még azon a napon eldobta a képeket. Nem akarta, hogy a

pillanatnyi ágypartnere kezébe kerüljön. A hölgynek trágár humorérzéke volt, amit William egyre inkább

fárasztónak talált. Meglehetősen örült annak, hogy a partnere nem akart gyereket. Neki úgyis volt egy már

néhány éve. Az a kis barna volt a közreműködő, Laura vagy Linda volt a neve.

Jóval később, legalább egy évvel ezután bukkant fel Randall esete. Ha William eddig nem gondolt - és nem is

gondolt - a testvérére, mostantól aztán igazán még ideje sem volt ilyesmire.

Randall tizenhat éves volt, amikor William először hallott róla. Fokról fokra visszavonultabb életet élt, és a

kentuckyi bölcsőde, amelyben nevelkedett, úgy döntött, hogy megsemmisíti őt. Persze csak a megsemmisítés

előtt nyolc-tíz nappal jutott eszébe valakinek, hogy jelentést tegyen róla a New York-i Embertudományi

Intézetnek. (Homológiai Intézet volt a mindennapi elnevezése.)

William számos másik jelentéssel együtt kapta meg a jelentést, és Randall ismertetésében nem volt semmi,

ami különösebben felkeltette volna az érdeklődését. Elérkezett viszont az ideje annak, hogy személyesen, azaz

testileg eleget tegyen gyűlölt utazásai egyikének valamelyik bölcsődébe. Volt is Nyugat Virginiában egy olyan,

amely érdekes lehetett. Odament tehát, de csalódott, és ötvenedszer esküdött meg, hogy ezentúl tévéképen

bonyolítja le látogatásait. Amikor kicsit összeszedte magát, azt gondolta, ezzel az erővel megnézheti a kentuckyi

bölcsődét is, mielőtt hazamenne.

Semmi különösre nem számított.

Még tíz percig sem tanulmányozta Randall génképletét, amikor már telefonon számítógépes kalkulációt kért

az Intézettől. Azután visszaült a székébe, és enyhén verejtékezni kezdett a gondolattól, hogy csak egy utolsó

pillanatban bekövetkezett váratlan döntés miatt jött ide, és e nélkül Randallt csendben megsemmisítették volna

úgy egy héten belül. Részleteiben leírva, a bőrén keresztül egy drog ivódott volna be a vérkeringésébe, amitől

békés álomba merül, amely egyre mélyül, egészen a halálig. A drognak volt egy huszonhárom szótagból álló

hivatalos elnevezése, de mint mindenki, William is "nirvanamin-"nek hívta.

William így szólt:

- Nővér, mi a teljes neve?

A bölcsődei nővér így válaszolt:

- Randall Nowan tanuló.

- No one! - mondta hevesen William.

- Nowan. - A nővér betűzte. - Múlt évben választotta.

- És ez semmit nem jelentett magának? Úgy ejtik ki, hogy No one! Nem jutott eszébe, hogy jelentést tegyen

erről a fiatalemberről már a múlt évben?

- Nem látszott… - kezdte elpirulva a nővér.

William csendre intette. Mi értelme volt ennek? Honnan tudhatta volna a nővér? A génmintában semmi olyan

nem volt, ami figyelmeztető jelzést adott volna bármelyik szokásos tankönyv meghatározása alapján. Egy

nagyon szövevényes kombinációról volt szó, amelyet William és csoportja húsz éven keresztül autista

gyerekekkel elvégzett kísérletsorozat alapján dolgozott ki. Ráadásul ezt a kombinációt soha nem látták a való

életben.

Ilyen közel a megsemmisítéshez!

Marco, a csoport makacs embere panaszkodott, hogy a bölcsődék túlságosan buzgón abortálnak határidő előtt

és semmisítenek meg határidő után. Azt erősítette, hogy minden génrendszernek engedélyezni kellene a fejlődést

kezdeti priorálás céljából, megsemmisítés pedig ne történjék homológussal való konzultáció nélkül.

- Nincsen elég homológus - mondta csendesen William. - Legalább átfuttathatnánk minden génrendszert a

számítógépen - mondta Marco.

- Hogy megóvjunk valamit, amit megkaphatunk és felhasználhatunk?

- Valamilyen homológiai felhasználásra, itt vagy máshol. Működésben kell tanulmányoznunk a

génrendszereket, ha valójában meg akarjuk magunkat érteni, és az abnormis, iszonyatos rendszerek adják

nekünk a legtöbb tájékoztatást. Az autizmusról folytatott kísérleteink többet tanítottak meg nekünk a

homológiáról, mint ahány csillag volt az égen azon a napon, amikor nekikezdtünk.

William, aki még most is jobban kedvelte "az ember genetikus élettana" kifejezést, mint a "homológiát",

tagadóan rázta a fejét.

- Akkor is óvatosaknak kell lennünk. Bármilyen hasznosnak mondjuk a kísérleteinket, vonakodva adott

társadalmi hozzájáruláson élünk mindössze. Elvégre életekkel játszunk.

- Haszontalan életekkel. Megsemmisítésre alkalmasokkal. - Egy dolog a gyors és kellemes megsemmisítés.

Másik dolog a mi kísérletezésünk, amely rendszerint hosszan elhúzódó, és néha elkerülhetetlenül kellemetlen.

- Néha segítünk rajtuk.

- És néha nem segítünk rajtuk.

Valójában értelmetlen vita volt ez, mert nem lehetett eldönteni. Az volt a lényege, hogy a homológusok

túlságosan kevés érdekes abnormitáshoz jutottak, és nem volt mód arra, hogy sürgessék az emberiséget,

bátorkodjék többet előállítani. Tucatnyi megnyilvánulás szólt arról, hogy a Katasztrófa traumája nem enyészett

el, ez az egyik közülük.

Az űrkutatás lázas erőltetése arra a felismerésre vezethető vissza (néhány szociológus jutott el idáig), hogy a

Katasztrófa következtében mennyire vékony az élet fonala a bolygón. Nos, mindegy…

Soha senki nem volt olyan, mint Randall Nowan, legalábbis William esetei között nem. Az autizmus lassú

kifejlődése, amely jellegzetessége volt ennek a teljesen ritka génrendszernek, azt jelentette, hogy többet tudtak

Randallról, mint előtte bármelyik azonos páciensről. Még gondolkodásmódjának néhány utolsó felvillanását is

elcsípték a laboratóriumban, mielőtt teljességgel bezárkózott, és végül visszavonult a bőre falába, semmivel nem

törődve, elérhetetlenül.

Ekkor kezdtek hozzá a lassú folyamathoz. Az egyre hosszabb ideig mesterséges serkentőknek alávetett

Randall fele agyának belső működését, ezáltal adva meg a nyitját valamennyi agy belső működésének,

olyanokénak, amelyeket ugyanúgy normálisnak neveztek, mint olyanokénak, mint az övé.

Az adatok olyan tömegét gyűjtötték össze, hogy William kezdte úgy érezni, az autizmus visszafordításáról

szóló álma talán több, mint puszta álom. Mélységesen örült annak, hogy az Anti-Aut nevet választotta.

A Randall-lal való foglalkozás okozta örömmámor csúcsán hívták fel Dallasból, és vette kezdetét az erős

nyomás - most, éppen most -, hogy hagyja abba a munkáját, és foglalkozzék egy új problémával.

Később visszatekintve képtelen volt rájönni, mi az, ami miatt beleegyezett, hogy ellátogat Dallasba. Végül

belátta, hogy milyen szerencsés volt, de mi késztette arra, hogy ezt megtegye? Lehet, hogy már a kezdetnél volt

valamilyen homályos érzése arról, hogy mi történhet? Persze ez ki van zárva.

Annak a számítógépes kiírásnak, a testvére fényképének a nem is tudatos emléke lett volna? Persze ez is

kizárt.

De hát hagyta magát rábeszélni arra a látogatásra, és csak amikor a mikroelemes hajtómű lágy

zümmögésének hangja megváltozott, és az antigrav-egység vette át a leszállást, akkor emlékezett vissza a

fényképre - legalábbis akkor jutott el emlékezete tudatos részébe.

Williamnek most jutott eszébe, hogy Anthony Dallasban, a Merkúr Tervnél dolgozik. Ezt megemlítette a

képszöveg. Ez kényelmetlen lehet. Nyelt egyet, amikor lágy zökkenés adta tudtára, hogy az utazás véget ért.

3.

Anthony a tető fogadóterén várt, hogy üdvözölje az érkező szakértőt. Természetesen nem egyedül. Jókora

küldöttség tagja volt. A létszám önmagában is jelezte azt a komor kétségbeesést, amely eltöltötte őket. Anthony

az alacsonyabb ranglétrán levők közé tartozott. Ide is kizárólag azért jutott el, mert ő volt az, aki eredetileg

megtette a javaslatot.

Amikor erre gondolt, enyhe, de folyamatos bizonytalanságot érzett. Ráállt erre a vonalra. Ezért komoly

elismerést kapott, de mindig szükség volt annak bizonyítására, hogy ez az ő javaslata. Ha pedig bukás lenne

belőle, mindenki küszkolna a tűzvonalból, és otthagyná őt teljesen egyedül.

Később voltak olyan alkalmak, amikor eltöprengett azon a lehetőségen, vajon nem a homológiában működő

testvérének homályos emléke javallta-e a gondolatot? A javaslat valójában annyira érzékelhetően szükségszerű

volt, hogy bizonyára ugyanez lett volna az elképzelése, ha a testvére valamilyen ártalmatlan foglalkozású,

például regényíró lett volna, vagy nem is lett volna testvére.

A probléma a belső bolygókkal volt.

A Hold és a Mars meghódítva. Elérték a Jupiter nagyobb aszteroidáit és mellékbolygóit. Tervbe vettek egy

kezelőszemélyzettel ellátott utat a Szaturnusz legnagyobb mellékbolygójára, a Titánra, a Jupiter körüli

gyorsítóörvény segítségével. Megvalósítás alatt voltak olyan tervek, hogy hét évig tartó körutazásra küldenek

embereket a külső Naprendszerbe. Még ezek figyelembevételével sem volt a Naptól való félelem miatt semmi

esély a belső bolygók emberrel való megközelítésére.

A Föld pályáján belüli két bolygó közül a Vénusz volt a kevésbé vonzó. A Merkúr viszont…

Anthony még nem csatlakozott a csoporthoz, amikor Hatalmas Dmitri (valójában meglehetősen alacsony

volt) megtartotta beszédét, amely kellően megindította a Világkongresszust ahhoz, hogy megadja a Merkúr

Tervet lehetővé tevő hozzá] árulást.

Anthony figyelte a szalagokat, és hallotta Dmitri előadását. Erősen tartotta magát a hagyomány, hogy a

beszéd rögtönzött volt, és lehet, hogy az is volt. Tökéletesen volt azonban megszerkesztve, és lényegileg magába

foglalt minden olyan irányvonalat, amelyet a Merkúr Terv azóta is követ.

Az volt a lényege, hogy helytelen lenne megvárni, amíg a technológia eljut addig a pontig, ahol

megvalósíthatóvá válik az emberek által véghezvitt expedíció a napsugárzás tünetein keresztül. A Merkúré az az

egyetlen környezet, amely sokra megtaníthat, és a Merkúr felületéről lehet olyan megfigyeléseket eszközölni a

Napról, amilyeneket másként semmilyen módon sem.

Hacsak nem helyeznek el a bolygón egy pótembert, egyszóval robotot.

Egy robot elkészíthető a kívánt fizikai jellegzetességekkel. A sima leszállás pofonegyszerű. Mit csináljanak

azonban a robottal, ha már egyszer leszállt?

Megfigyeléseket eszközölhet, és ezeknek a megfigyeléseknek az alapján irányíthatja a cselekedeteit. A Terv

azonban megkívánta, hogy ezek a cselekedetek a lehetőség szerint bonyolultak és hajszálpontosak legyenek.

Egyáltalán nem voltak biztosak viszont abban, hogy a robot milyen megfigyeléseket tehet.

Minden ésszerű lehetőségre felkészülve és figyelemmel a kívánt bonyolultsági fokra, a robotnak kellően

összetett és sokoldalú, egy emlős agyával egyenértékű számítógép beépítésére van szüksége. Voltak néhányan

Dallasban, akik az ilyet "agynak" nevezték, de Anthony megvetette ezt a szóhasználatot. Később arra gondolt,

talán azért, mert az agy testvére területe volt.

Semmi olyasmit nem lehetett készíteni és eléggé hordozhatóvá tenni ahhoz, hogy el lehessen szállítani a

Merkúrra, majd letenni ott. Vagy ha el is szállították és letették, még eléggé mozgatható is legyen ahhoz, hogy a

tervbe vett robot használni tudja. Talán egyszer majd a pozitronpályájú készülékek, amelyekkel a robotszakértők

játszadoznak, lehetővé fogják ezt tenni, de ez a majd még nem következett be.

A másik lehetőség az volt, hogy a robot küldjön vissza a Földre minden megfigyelést abban a pillanatban,

amint megtette. E megfigyelések alapján azután a Földről lehetne irányítani minden tettét. Röviden: a robot teste

ott, agya pedig itt lenne.

Amint erre az elhatározásra jutottak, az űrben mért adatokat továbbító és értékelő technikusok, a

telemetrikusok lettek a kulcsemberek. Anthony ekkor csatlakozott a Tervhez. Egyike volt azoknak, akik 50-től

140 millió mérföld távolságon túli impulzusok fogadásán és megválaszolásán dolgoztak. Ezek a napkorong felé,

néha azon túlra irányultak, és olykor vadul összekeveredtek a Nap impulzusaival.

Lelkesen látta el a munkáját, és később úgy gondolta, hogy ügyesen és eredményesen is. Inkább, mint bárki

más, ő volt az, aki megtervezte a Merkúr körüli állandó pályán keringő három rendezőállomást, a Merkúr

Űrállomásokat. Mindegyikük képes volt impulzusokat küldeni a Földre és felfogni a Földről a Merkúrra

küldötteket. Mindegyik képes volt többé-kevésbé tartósan ellenállni a Nap sugárzásának, és ami ennél is

fontosabb volt, kiszűrni a Nap interferenciáját.

Három egyforma Űrállomást helyeztek el a Földtől valamivel több mint egymillió mérföldnyire, a Nap

pályájától északra és délre elnyúlóan, úgy, hogy fogadni tudták az impulzusokat a Merkúrról, és továbbítani

tudták azokat a Földre - vagy fordítva, még akkor is, ha a Merkúrt a Nap takarta, és a Föld felületén

elhelyezkedő bármelyik állomás számára hozzáférhetetlen volt közvetlen vétel céljából.

Hátra volt még maga a robot, a robotkészítők és telemetrikusok egyesített művészetének ez a csodálatos

példánya. Tíz egymást követő modell eredményeinek felhasználójaként - mindössze valamivel kétszer

akkoraként és ötször nagyobb tömegűként, mint egy ember - képes volt jelentősen többet érzékelni és tenni, mint

egy ember, ha irányítani tudták.

Meglehetősen hamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy milyen komplexnek kell lennie a robotot irányító

számítógépnek. Mindegyik válaszlépést módosítani kellett ugyanis, hogy lehetővé tegye a lehetséges érzékelés

variációit. Miután pedig mindegyik válaszlépés a felfogásbeli lehetséges variáció nagyobb komplexitásának

bizonyosságát erősítette meg, ismét csak erősíteni kellett a kezdő lépéseket. Így folytatódott ez a végtelenségig,

mint egy sakkjátszma. A telemetrikusok elkezdtek számítógépet használni azért, hogy programozni tudják azt a

számítógépet, amelyet azért terveztek meg, hogy programot készítsen annak a számítógépnek, amely a

robotellenőrző számítógépet programozza.

Teljes volt a felfordulás.

A robot Arizonában, egy sivatagi állomáson volt, és önmagában jól végezte a dolgát. A Dallasban levő

számítógép azonban nem elég jól kezelte, még a tökéletesen ismert földi körülmények között sem. Akkor pedig

hogyan…

Anthony emlékezett arra a napra, amikor megtette a javaslatát. Ez 7-4-553-án történt. Részben azért

emlékezett rá, mert nem felejtette el, hogy arra gondolt azon a napon, a Katasztrófa előttiek számára milyen

fontos ünnepnap volt 7-4-e a világnak ezen a részén, ahol Dallas van, fél évezreddel, illetőleg a pontosság

kedvéért 553 évvel ezelőtt.

Vacsora mellett történt, mégpedig egy igazán jó vacsora mellett. Nagy gonddal alkalmazkodtak a vidék

környezettanához, és a Terv alkalmazottainak elsőbbségi joguk volt a rendelkezésre álló élelmiszer-ellátmány

begyűjtésében. Így azután szokatlan számú választék volt az étlapon, és Anthony kipróbálta a kacsasültet.

Nagyon jó kacsasült volt, és ez a szokottnál közlékenyebbé tette. Tény, hogy mindenki meglehetősen

önkifejező hangulatban volt, és Ricardo ezt mondta:

- Soha nem fogjuk megcsinálni. Ismerjük be, hogy soha nem fogjuk megcsinálni.

El sem lehet mondani, milyen sokan és milyen sokszor gondolták ugyanezt, de szabály volt, hogy senki nem

mondta ki ilyen nyaltan. Nyílt borúlátás lehetett az utolsó lökés a támogatás leállításához. Öt éve már, hogy a

támogatás minden övben egyre nehezebben érkezett meg, és ha eshetőség adódik rá, meg is szűnik.

Anthonyból rendszerint nem sugárzott túlzott derűlátás, de most kacsája felett merengve így szólt:

- Miért ne tudnánk megcsinálni? Ha megmondod, hogy miért nem, én meg fogom cáfolni.

Ez kifejezett kihívás volt, és Ricardo sötét szeme tüstént összeszűkült.

- Azt akarod, mondjam meg neked, hogy miért nem fogjuk megcsinálni?

- De még mennyire!

Ricardo körbefordította a székét, hogy éppen szembe legyen Anthonyvel. Ezt mondta:

- Ugyan, nincs ebben semmi titok. Hatalmas Dmitri soha nem fogja nyíltan kimondani egyik tanulmányában

sem, de te is tudod, én is tudom. Ahhoz, hogy rendesen végrehajtsuk a Merkúr Tervet, olyan komplex

számítógépre van szükségünk, akár a Merkúron, akár itt, mint amilyen az emberi agy, és ilyet nem tudunk

készíteni. Mit jelent ez számunkra azonkívül, hogy eljátszadozunk a Világkongresszussal, pénzt kapunk

pótmunkára és esetleges hasznos melléktermékekre?

Anthony önelégült mosollyal az arcán így válaszolt:

- Ezt igazán könnyű megcáfolni. Te magad adtad meg a választ. (Csak tréfált? A kacsa kellemes meleget adó

érzése a gyomrában okozta? Vagy a vágy, hogy bosszantsa Ricardót? Esetleg a testvérére vonatkozó, át sem

gondolt érzés diktálta? Később egyszerűen képtelen volt megmondani).

- Milyen választ? - Ricardo felemelkedett. Elég magas és szokatlanul cingár volt, mindig fehér kabátot viselt.

Úgy látszott, mindent elkövet, hogy két karját összekulcsolva, az ülő Anthony felé tornyosuljon, mint egy

kinyitott mérővessző. Milyen választ?

- Azt mondod, olyan komplex számítógépre van szükségünk, mint az emberi agy. Rendben van, ilyet fogunk

csinálni.

- Te ütődött, éppen arról van szó, hogy mi nem tudunk…

- Mi nem tudunk. Vannak azonban mások is: - Kik azok a mások?

- Természetesen olyanok, akik aggyal dolgoznak. Mi csak szilárd testtel foglalkozó mérnökök vagyunk.

Fogalmunk sincs arról, milyen dódon komplex egy emberi agy, hol van és milyen határig terjed ez a

komplexitás. Miért nem vonunk be egy homológust, és terveztetjük meg vele a számítógépet? - Ezzel Anthony

nagy adag tölteléket vett ki, és öntelten ízlelgette. Azóta is emlékezett még ennek a tölteléknek az ízére, ámbár

arra már nem emlékezett részleteiben, hogy mi történt ezután.

Úgy látta, hogy senki nem vette őt komolyan. Nevettek; és általában úgy gondolták, hogy Anthony ügyesen

kivágta magát okoskodásával, így a kacajok Ricardót illették. (Utólag persze mindenki azt állította, hogy

komolyan vette a javaslatot).

Ricardo ujjal mutatva Anthonyre, felcsattant:

- Írd ezt le! Annyit mondok csak, tedd meg írásban a javaslatodat. (Legalábbis ez rögződött Anthony

emlékezetén. Ricardo azóta megállapította, hogy az ő megjegyzése kifejezetten lelkes volt: "Jó ötlet! Miért nem

adod be szabályosan, írásban, Anthony?")

Mindenesetre Anthony lefektette írásban.

Az írás Hatalmas Dmitrihez került, aki négyszemközt megveregette Anthony vállát. Azt mondta, ő is ilyen

irányban gondolkodott, de nem ajánlotta fel, hogy ezt jegyzőkönyvben is elismeri. (Anthony azt gondolta, azért,

hátha kudarcba fullad az elgondolás. )

Hatalmas Dmitri vezette a megfelelő homológul utáni kutatást. Anthonynek eszébe sem jutott, hogy ez őt is

érdekelheti. Nem értett a homológiéhoz, és nem ismert homológost sem, kivéve persze a testvérét, akire nem is

gondolt. Legalábbis tudatosan.

Így került szerény szereplőként Anthony a váróterembe. A repülőgép ajtaja kinyílt, számosan kiszálltak és

lejöttek.

Amint körbejártak, hogy kezet szorítsanak, Anthony hirtelen a saját arcára csodálkozott rá.

Égett az arca, minden gondolatával azt kívánta, bárcsak ezer mérfölddel távolabb lenne.

4.

William jobban, mint valaha, azt kívánta, bár hamarabb eszébe jutott volna a testvére. Ez kellett volna…

bizony ez kellett volna.

De hát itt volt a hízelgő megkeresés és az ezzel járó kellemes izgalom, amely egyre fokozódott benne. Talán

szándékosan kerülte a visszaemlékezést.

Kezdjük azzal a megtiszteltetéssel, hogy Hatalmas Dmitri személyesen jött el a fogadtatására. William

Dallastól New Yorkig repülőn jött, ami nagyon izgató volt a számára, miután titokban szerette a

detektívregényeket. Ezekben nők és férfiak mindig testileg utaztak olyankor, amikor titkolózásra volt szükség.

Végtére az elektronikus utazás köztulajdon volt, legalábbis a detektívregényekben, ahol bármilyen fajta

sugárnyalábot kivétel nélkül lehallgattak.

William ezt meg is mondta, félig-meddig morbid humorral, de úgy látszott, hogy Dmitri nem figyel. William

arcát bámulta ugyanis, és a gondolatai láthatóan máshol jártak.

- Elnézést, valakire emlékeztet - mondta végül.

(És ez még mindig nem árult el semmit Williamnek. Hogyan volt ez lehetséges, alkalmanként eltöprengett

rajta.) Hatalmas Dmitri kicsi, pufók férfi volt, aki látszólag állandóan kacsingatott, még olyankor is, amikor

kijelentette, hogy aggódik. Kerek, duzzadt orra, markáns arca és nőies megjelenése volt. Hangsúlyozta

vezetéknevét, és olyan gyorsan hozzátette, hogy William azt gondolta, gyakran mondhatta él: "barátom, a

nagyság nem kizárólag a termetre vonatkozik. "

Az ezt követő beszélgetés során William gyakran tiltakozott. Nem tud semmit a számítógépekről. Semmit!

Halvány fogalma sincs arról, hogyan működnek, miként történik a programozásuk.

- Nem számít, nem számít - mondta Dmitri, kifejező kézmozdulattal söpörve félre ezt a szempontot. - Mi

ismerjük a számítógépet, mi tudunk programokat készíteni. Csak annyit mondjál meg nekünk, milyen

számítógépet kell csinálni ahhoz, hogy úgy működjék, mint egy agy, ne úgy, mint egy számítógép.

- Dmitri, nem vagyok biztos benne, elég jól ismerem-e az agy működését ahhoz, hogy el tudjam ezt mondani

neked mondta William.

- Te vagy a világ legjobb homológosa. Ezt gondosan ellenőriztem - mondta Dmitri, ezzel ezt el is intézte.

William egyre jobban elkomorult. Feltételezte, az ilyesmi elkerülhetetlen. Nyomj be valakit valamilyen

specialitásba elég mélyen és hosszú ideig, mire automatikusan azt fogja feltételezni, a specialisták minden más

téren mágusok, és bölcsességük mélységét a saját tudatlanságuk magassága alapján kell megítélni… Ahogyan

múlt azonban az idő, William jóval többet tanult meg a Merkúr Tervből, mint amennyit akkoriban örömmel vett.

Végül ezt mondta:

- Akkor minek kell egyáltalán számítógépet használni? Miért nem a saját emberetek vagy több ember

felváltva fogadja az anyagot a robottól, és küld vissza utasításokat?

- Ó, ó, ó - mondta Dmitri, buzgóságában csaknem kiesve a székéből. - Tudod, ezzel nem vagy tisztában.

Az emberek túlságosan lassúak annak az anyagnak a gyors elemzésére, amelyet a robot vissza fog küldeni:

hőmérsékleteket és gáznyomást, kozmikus sugárzás áramlását és nap-szél erősségeket, vegyi ötvözeteket és

talajösszetételt, valamint könnyűszerrel további három tucat adatot. Akkor még el kell dönteni a rá következő

lépést is. Emberi lény csak irányítani tudná a robotot, de nem hatékonyan; a számítógép lenne a robot. Azután

így folytatta:

- Az emberek túlságosan gyorsak is. Bármilyen sugárzás tíztől huszonkét perc alatt teszi meg a körutat a

Merkúr és a Föld kőzött, attól függően, hogy ezek hol tartanak a körpályájukon. Ezzel nem lehet mit kezdeni.

Elvégzel egy megfigyelést, kiadsz egy utasítást, de nagyon sok minden történt a megfigyelés eszközlése és a

válasz visszaérkezése között. A emberek nem tudnak alkalmazkodni a fénysebesség lassúságához, de a

számítógép számításba tudja venni ezt… Ugyan, William, segíts rajtunk.

William komoran mondta:

- Örömmel veszem, ha konzultálsz velem, s ha ez hasznodra válhat. Magán-tévéhullámhosszom a

rendelkezésedre áll.

- De hát nem konzultációt akarok. Velem kell jönnöd. - Testileg? - kérdezte megütközve William.

- Igen, természetesen. Egy ilyen tervet nem lehet úgy kivitelezni, hogy egy lézersugár két oldalán üldögélnek,

középütt egy hírtovábbító műholddal. Hosszú távon ez túlságosan költséges, túlságosan kényelmes, és persze

teljességgel nélkülözi a négyszemköztiséget…

Ez olyan, mint egy detektívregény - döntötte el William. - Gyere át Dallasba, hadd mutassuk meg neked,

amink van. Hadd mutassuk meg a felszerelésünket. Beszélgess el a számítógépeseinkkel. Ismertesd meg velük az

elgondolásaidat - mondta Dmitri.

Itt az ideje, hogy határozott legyek - gondolta William. Így szólt:

- Dmitri, itt megvan nekem a saját munkám. Fontos munka, amelyet nem akarok itt hagyni. Ha azt teszem,

amit te akarsz, hogy megtegyek, az hónapokra elszakíthat a laboratóriumomtól:

- Hónapokra! - mondta Dmitri nyilvánvalóan megütközve. - Drága William, évekig eltarthat. De hát ez a

munkád. - Nem, nem ez. Tudom, hogy mi a munkám, és egy robot irányítása a Merkúron nem az.

- Miért nem? Ha rendesen végzed el, többet fogsz megtudni az agyról csupán annak kikísérletezésével, hogy

egy számítógép úgy dolgozzék, mint egy agy. Úgy fogsz végül visszatérni, hogy jobban fel leszel készülve

annak elvégzésére, amit most a munkádnak gondolsz. És amíg távol vagy, nem lesznek társaid, akik elvégzik a

tennivalóid? Nem tudsz velük állandó kapcsolatban lenni lézersugár és televízió útján? Nem tudod alkalmanként

meglátogatni New Yorkot? Persze rövid időre.

William izgatott lett. Megragadta az a gondolat, hogy másik irányból elindulva tud az agyon munkálkodni.

Ettől kezdve azt figyelte meg, hogy kifogásokat keres az elmenetelre, legalább látogatásra, legalább annak

megtekintésére, milyen ez az egész… Hiszen bármikor visszajöhet.

Ezután következett Dmitri látogatása a régi New York romjaihoz, amelyet mesterkéletlen izgalommal

élvezett. Persze nem is volt nagyszerűbb látvány, mint a Katasztrófa előtti régi New York haszontalan

gigantomániájának látványa. William kezdett arra gondolni, vajon az út nem nyújtana-e neki is alkalmat

látnivalók megtekintésére.

Azon is elkezdett gondolkodni, hogy már egy ideje fontolgatja új ágyastárs megtalálásának a lehetőségét, és

kényelmesebb lenne, ha másik földrajzi területen találna egyet, ott, ahol nem maradna tartósan.

Szóval ilyen előzmények után került el végül Dallasba és lépett ki a tetőre, ahol ismét ott volt a

megelégedettségtől sugárzó arcú Dmitri. Azután a kis ember összeszűkült szemmel elfordult, és ezt mondta:

- Tudtam… Milyen figyelemre méltó hasonlóság! William szeme tágra nyelt, és láthatóan hátrahőkölt. Saját

arcának látása tüstént meggyőzte arról, hogy Anthony áll előtte.

Világosan észrevette Anthony arcán a rokonság eltemetésére irányuló vágyat. Williamnek mindössze annyit

kellett volna mondania: - Milyen figyelemre méltó! - és ezzel kész. Végtére az emberiség génrendszere elég

komplex volt ahhoz, hogy bármilyen elfogadható mértékig előfordulhasson rokonság nélkül is hasonlóság.

William azonban homológus volt, tehát ezt mondta:

- Ez biztosan Anthony, a testvérem.

- A testvéred? - kérdezte Dmitri.

- Apámnak két fia volt ugyanattól a nőtől, az anyámtól. Különös emberek voltak - mondta William.

Azután kinyújtott kézzel előrelépett, és Anthonynek nem volt más választása, mint hogy kezet fogjon. Ez az

esemény volt a társalgás egyetlen témája számos ezt követő napon keresztül.

5.

Gyenge vigasz volt Anthony számára, hogy William meglehetősen bűnbánó volt, amikor megtudta, isit tett.

Aznap este együtt üldögéltek vacsora után, és William ezt mondta:

- Bocsánatot kérek. Azt gondoltam, vége szakad, ha túlesünk a legrosszabbján. Úgy tűnik, nem ez történt.

Még nem írtam alá semmit, nem kötöttem szabályos megállapodást. El fogok menni.

- Mi lenne ebben a jó? - kérdezte kelletlenül Anthony. Most már mindenki tudja. Két test és egy arc. Ez elég

ahhoz, hogy hányjon valaki.

- Ha elmegyek…

- Nem mehetsz el. Ez az egész az én ötletem.

- Hogy idehozass engem? - William súlyos szemhéja olyan magasra emelkedett, amilyenre csak lehetett, és a

szemöldöke is felhúzódott.

- Nem, persze hogy nem. Hogy egy homológost hozzanak ide. Honnan tudhattam volna, hogy téged fognak

küldeni?

- De ha elmegyek…

- Nem. Most egyetlen dolgot tehetünk, hogy legyőzzük a problémát, ha egyáltalán lehet. Akkor nem számít

majd ez a dolog. (Minden meg van bocsátva azoknak, akik sikeresek, gondolta. )

- Nem tudom, hogy tudok-e…

- Meg kell próbálnunk. Dmitri ránk fogja ezt lőcsölni. Túlságosan jó az esély. - Anthony Dmitri hangját

utánozva így folytatta: - "Ti ketten testvérek vagytok, és jól megértitek egymást. Miért ne dolgoznátok együtt?" -

Azután dühösen folytatta, most a saját hangján: - Meg kell tennünk. Azzal kezdeném, hogy mit csinálsz te,

William? Úgy értem, pontosabban annál, amit a "homológia" szó önmagában elárul.

William felsóhajtott.

- Kérlek, bocsáss meg… Autista gyerekekkel dolgozom. - Attól tartok, nem tudom, mit jelent ez. .

- Nos, hosszadalmas csűrés-csavarás helyett, olyan gyerekekkel foglalkozom, akik nem nyúlnak ki a világ

felé, nem tartanak kapcsolatot másokkal, hanem magukba zárkóznak, és bórlik úgy veszi őket körül, mint egy

áthághatatlan fal. Azt remélem, hogy egy napon meg fogom tudni gyógyítani őket.

- Ezért nevezed magad Anti-Autnak?

- Igen, ami azt illeti.

Anthony röviden felkacagott, de igazán nem jókedvűen.

William modora hűvösebb lett.

- Ez tisztességes név.

- Biztos vagyok benne, hogy az - motyogta sietve Anthony, de képtelen volt megfelelőbb bocsánatkérést

előadni. Erőt véve magán, folytatta a témát: - értél el előrehaladást?

- A gyógyítás irányában? Nem, eddig még nem. A megértés irányában azonban igen, és minél jobban

megértem… Beszéd közben William hangja átforrósodott, szeme a távolban kalandozott. Anthony felismerte,

hogy azért, mert örömmel töltötte el szívét-lelkét, amiről beszélt, szinte minden másról megfeledkezve. Önmaga

is elég gyakran érzett ilyesmit.

Most, amennyire csak képes volt, odafigyelt valamire, amit nem értett meg valójában. Ő is elvárná

Williamtől, hogy figyeljen rá.

Milyen világosan emlékezett vissza. Akkor azt hitte, hogy nem fog, de abban az időben persze nem volt

tudatában annak, hogy mi történik. Az utólagos éleslátás tükrében visszagondolva arra jött rá, hogy szóról szóra

emlékezik egész mondatokra.

William folytatta:

- Úgy vettük észre, hogy az autista gyerek nem mulasztja el a benyomások fogadását, sőt azt sem, hogy

valamilyen bonyolult módon lefordítsa őket. Valójában inkább helyteleníti és elutasítja őket, nem vesztve el

azonban a tökéletes kommunikációra való képességet olyankor, amikor olyan benyomás éri, amelyet helyesel.

- Ah! - mondta Anthony, csak annyi hangot adva ki, amennyi jelezte, hogy figyel.

- Semmilyen hagyományos módon nem tudod kivezetni őt az autizmusából, mert ugyanúgy elutasít téged,

mint a világ többi részét. Ha azonban tudati őrizetbe helyezzük ót…

- Micsodába?

- Ez olyan technikánk, amelynél gyakorlatilag az agy elvár lik a testtől, és funkcióit a testre való tekintet

nélkül látja el. Meglehetősen bonyolult technika, amelyet a saját laboratóriumunkban fejlesztettünk ki,

valójában… - Szünetet tartott.

- Te magad? - kérdezte szelíden Anthony.

- Valójában igen - mondta William enyhén elpirulva, de látható örömmel. - Tudati őrizetben megtervezett

hallucinációkkal látjuk el a testet, és megkülönböztető elektro encefalográfiával figyeljük az agyat. Így nyomban

többet tudunk meg az autista egyénről; milyen benyomások érzetét kívánja leginkább; és az agyról is többet

tudunk meg általában.

- Ah - mondta Anthony, és ez most valódi ah volt. - És mindazt, amit megtudtál az agyakról, nem tudod egy

számítógép működésére alkalmazni?

- Nem. Semmi esély sincs rá, és ezt megmondtam Dmitrinek. Semmit nem tudok a számítógépekről, és nem

tudok eleget az agyakról - válaszolta William.

- Mi van akkor, ha megtanítom neked a számítógépek kezelését, és pontosan megadom neked, hogy mire van

szükségünk?

- Ez sem használ. Ez…

- Testvér - mondta Anthony, megpróbálva hangsúlyozni a szó jelentőségét. - Tartozol nekem valamivel.

Kérlek, őszintén próbáld meg átgondolni a problémánkat. Kérlek, kíséreld meg a számítógépeinknél alkalmazni

mindazt, amit az agyról tudsz.

William bizonytalanul feszengett, azután megszólalt:

- Megértem a helyzeteteket. Meg fogom próbálni. Őszintén meg fogom próbálni.

6.

William megpróbálta, és miként Anthony előre látta, hogy-hogy ketten együtt dolgozzanak. Eleinte hellyel-

közzel találkoztak másokkal is, és William igyekezett kihasználni annak a bejelentésnek a sokkhatását, hogy

testvérek, miután nem volt értelme a tagadásnak: Ez azonban idővel megszánt, és bekövetkezett a szándékos

nem találkozás. Amikor William felkereste Anthonyt, vagy Anthony kereste fel Williamet, ha valaki más volt

jelen, csendben beleolvadt a falakba.

Ők maguk hozzászoktak egymáshoz, és néha úgy beszélgettek, mintha nem hasonlítanának egymásra, és nem

lettek volna közös gyermekkori emlékeik.

Lehetőleg mellőzve a technikai nyelvet, Anthony megvilágította a számítógéppel szembeni követelményeket,

és William hosszas gondolkodás után elmagyarázta, szerinte hogyan működhetne egy számítógép többé-kevésbé

úgy, mint egy agy.

- Lehetséges lenne ez? - kérdezte Anthony.

- Nem tudom. Nem vágyódom a kipróbálására. Lehet, hogy nem működne, lehet, hogy igen.

- Beszélnünk kell Hatalmas Dmitrivel.

- Először vitassuk meg egymás közt, és lássuk, hol tartunk. Akkor elmehetünk hozzá úgy, hogy van egy

józan javaslatunk, ahogyan mi össze tudtuk állítani. Ha nincs ilyen, nem megyünk el hozzá.

Anthony habozott.

- Mindkehen elmegyünk hozzá? William gyengéden mondta:

- Legyél te a szószólóm. Nincs ok arra, hogy együtt kelljen bennünket látni.

- Köszönöm, William. Ha lesz ebből valami, teljes elismerésben foglak részesíteni.

- Emiatt nem aggódom. Ha lesz ebből valami, azt hiszem, én leszek az egyetlen, aki működtetni tudja -

mondta William. Öt vagy hat találkozó alatt kidolgozták. Ha Anthony nem lett volna rokon, és nem állt volna

fenn köztük olyan kínos érzelmi helyzet, William maradéktalanul büszke lett volna öccsére idegen területen

tanúsított gyors felfogása miatt.

Ezután hosszú megbeszélések következtek Hatalmas Dmitrivel. Lényegileg megbeszélések következtek

mindenkivel. Megszámlálhatatlan napon keresztül Anthony foglalkozott velük, utána eljöttek, és külön

Williamet látogatták meg: Végül elkeserítően hosszú terhességi idő után jóváhagyták azt, amit Merkúr

Számítógépnek neveztek el.

William némileg megkönnyebbülve tért vissza New Yorkba. Nem szándékozott New Yorkban maradni

(lehetségesnek tartotta volna ezt az elgondolást két hónappal korábban?), de sok volt a tennivaló a Homológiai

Intézetben.

Persze több megbeszélésre volt szükség, hogy elmagyarázza saját laboratóriumi csoportjának, mi is történt,

miért kellett neki elhagyni őket, és hogyan kell folytatniuk nélküle a saját tervezeteiket. Ezután került sor

Dallasban egy sokkal jobban előkészített megérkezésre. A szükséges berendezés és két ifjú asszisztens állt

rendelkezésre az előre meg nem határozott idejű tartózkodáshoz.

Képletesen szólva, William hátra sem nézett. Saját laboratóriuma és annak szükségletei kiestek a

gondolataiból. Most már új feladatának volt teljességgel elkötelezve.

Ez volt a legrosszabb időszak Anthony számára. A William távolléte alatti megkönnyebbülés nem hatotta át

teljesen, és elkezdődött az ideges töprengés, hogy talán a kilátások ellenére William nem fog visszatérni. Nem

küldhetne egy helyettest, valaki mást, bárki mást? Valakit, akinek másféle az arca, hogy Anthonynak ne kelljen

úgy éreznie magát, mint egy kéthátú, négylábú szörny egyik felének?

De hát William ilyen volt. Anthony figyelte, amint a szállítógép átszelte a levegőt, a távolból nézte, amikor

kirakodtak. Még a távolból is meglátta azonban Williamet.

Erről ennyit. Anthony elment. Aznap délután meglátogatta Dmitrit.

- Igazán nincs szükség rá, hogy itt maradjak, Dmitri. Kidolgoztuk a részleteket, valaki más vehetné át.

- Nem, nem. Elsősorban tied volt az ötlet, neked kell megvalósítanod. Semmi értelme nincs feleslegesen

megosztani az elismerést - mondta Dmitri.

Anthony arra gondolt: senki nem vállalja a kockázatot. Még mindig lehetséges a kudarc, tudhattam volna.

Tudta is, de azért így szólt:

- Megértheted, hogy nem tudok Williammel dolgozni.

- Ugyan miért nem? Olyan jól dolgoztatok együtt. - mondta Dmitri csodálkozást színlelve.

- Dmitri, emiatt pattanásig feszültek az idegeim, és többet nem bírnak el. Ne hidd, hogy nem tudom, milyen

látványt nyújtunk.

- Drága barátom, feleslegesen eltúlzod ezt. Tény, hogy az emberek bámulnak. Végtére ezért emberek. De hát

meg fogják szokni. Én már megszoktam.

Nem szoktad meg, te dagadt hazug - gondolta Anthony. Ezt mondta viszont:

- Én nem szoktam meg.

- Nem látod ezt helyesen. Furcsa szüleitek voltak, de hát végül is nem volt törvénytelen, amit tettek, csak

furcsa, csak furcsa. Ez nem a te hibád vagy Williamé. Egyikőtöket sem lehet okolni.

- Magunkon viseljük a jelet - mondta Anthony, gyors kézmozdulattal az arcára mutatva.

- Ez nem olyan jelzés, amilyenre gondolsz. Én látom a különbségeket. Neked kifejezetten fiatalosabb a

megjelenésed, a hajad hullámosabb. Csak első pillantásra lehet hasonlóságot látni. Rajta, Anthony, annyi időd

lesz, amennyit akarsz, annyi segítséged lesz, amennyire szükséged van, minden berendezés a rendelkezésedre

áll, amit fel tudsz használni. Biztos vagyok benne, hogy nagyszerűen fog működni. Gondolj az elégtételre…

Anthony persze elgyöngült és beleegyezett, hogy legalább a berendezést segíti felállítani Williamnek.

William is meg volt győződve arról, hogy nagyszerűen fog működni. Nem úgy lelkendezett, mint Dmitri, hanem

a maga csendes módján bizakodott.

- Ez csak megfelelő csatlakozások kérdése, ámbár el kell ismernem, ez jókora "csak". A te dolgod az lesz,

hogy elrendezed az érzéki benyomásokat egy külön képernyőn. Így tudunk alkalmazni… nos, nem mondhatom,

hogy kézi vezérlést, ugye… így tudunk alkalmazni szellemi vezérlést a hatálytalanításra, ha szükség van rá -

mondta William.

- Ezt meg lehet csinálni - mondta Anthony.

- Akkor rajta! Nézd, legkevesebb egy hétre lesz szükségem a csatlakozások elrendezésére és annak

biztosítására, hogy az utasítások…

- Programozás - mondta Anthony.

- Nos, ez a te területed, ezért a te szakszókincsed fogom használni. Az asszisztenseim és én programozni

fogjuk a Merkúr Számítógépet, de nem a ti módszeretekkel.

- Remélem is, hogy nem. Azért volt szükségünk egy homológusra, hogy sokkal kifinomultabb programot

állítson össze, mint amilyet egymagában egy telemetrikus tud. - Kísérletet sem tett arra, hogy elrejtse az

öngyűlölő gúnyt a szavaiban.

William nem törődött a hanghordozással, csak a kijelentést vette tudomásul.

- Egyszerűvel fogjuk kezdeni. Sétáltatjuk a robotot mondta.

8.

Egy hét múlva a robot ezer mérföldnyire, Arizonában sétált. Mereven járt, néha elesett, néha megcsörrent a

bokája valamilyen akadályon, olykor pedig megfordult egyik lábán, és elindult egy meglepően új irányban.

- Olyan, mint egy járni tanuló kisbába - mondta William. Dmitri eljött időnként, hogy lássa az előrehaladást.

- Ez igazán figyelemre méltó - volt a szavajárása. Anthony nem ezt gondolta. Hetek teltek el, azután

hónapok. A robot fokról fokra többet és többet tett, ahogyan a Merkúr Számítógépet fokról fokra egyre inkább

komplex programmal működtették. (William hajlott arra, hogy a Merkúr Számítógépet úgy említse meg, mint

agyat, de Anthony ehhez nem járult hozzá.) Semmi nem volt elég jó neki, ami történt.

- William, ez nem elég jó - mondta végül. Nem aludt előző éjszaka.

- Nem furcsa? Éppen meg akartam mondani, hogy úgy gondolom, nagyjából kikaptunk - mondta hűvösen

William. Anthony nehezen türtőztette magát. A Williammel való együttműködés és a robot pilinckázása miatti

feszültség együttesen több volt, mint amennyit el tudott viselni.

- William, le fogok mondani. Az egész munkáról. Nagyon sajnálom… nem miattad.

- Anthony, igenis miattam.

- Nem teljesen miattad, William. Ez kudarc. Nem fogjuk tudni megcsinálni. Látod, milyen esetlenül

viselkedik a robot a körbejárási jelzésre, egy másodperc jelentéktelen törtrésze után, pedig még a földön van,

mindössze ezer mérföldnyire. A Merkúron percekre fog rúgni a késedelem, percekre, amelyeket a Merkúr

Számítógépre kell bízni. Őrültség arra gondolni, hogy működni fog.

William így szólt:

- Anthony, ne mondj le. Most nem mondhatsz le. Azt javasolom, küldjük el a robotot a Merkúrra. Meg

vagyok győződve, hogy készen áll erre.

Anthony hangosan és sértően felkacagott. - William, te bolond vagy!

- Nem vagyok az. Azt gondolod, nehezebb lesz a Merkúron, de nem lesz. A Földön nehezebb. Ez a robot a

Föld átlagos nehézségi erejének egyharmadára van tervezve, és a teljes nehézségi erő mellett működik

Arizonában. 400 °C-ra van tervezve, és 30 °C a hőmérséklet. Vákuumra van tervezve, ehhez képest levesszerű

légkörben kell dolgoznia.

- Ennek a robotnak el kell viselnie a különbséget.

- Gondolom, a fémszerkezet el is viseli, de mi a helyzet az itteni számítógéppel? Nem dolgozik jól egy olyan

robottal, amelyik nem abban a környezetben van, amelyikre tervezték. Nézd, Anthony, ha annyira komplex

számítógépet akarsz, mint amilyen az agy, tudomásul kell venned a túlérzékenységet is. Gyere, kössünk egy

megállapodást. Ha velem együtt ki fogod erőltetni, hogy a robotot küldjék fel a Merkúrra, ez hat hónapot fog

jelenteni, és én erre az időre tanulmányi szabadságot fogok kivenni. Meg fogsz tőlem szabadulni.

- Ki fog vigyázni a Merkúr Számítógépre?

- Már tudod, hogyan működik, és itt fogom hagyni a két emberemet, hogy segítsenek neked.

Anthony mérgesen rázta a fejét.

- Nem vállalhatom a felelősséget a Számítógépért, és nem fogom vállalni a felelősséget azért a javaslatért,

hogy küldjük el a Merkúrra a robotot. Nem fog működni.

- Biztos vagyok benne, hogy fog.

- Nem lehetsz biztos, a felelősség pedig az enyém. Én vagyok az, akinek el kell vinnie a balhét. Neked ez

semmi. Anthony később úgy gondolt vissza erre, hogy ez volt a sorsdöntő pillanat. William feladhatta volna,

Anthony lemondhatott volna. Minden elveszhetett volna.

William azonban ezt mondta:

- Nekem semmi? Nézd, papának volt ez a dolga Mamával. Rendben van, én is sajnálom. Annyira sajnálom,

amennyire csak lehet, de ez megtörtént, és valami furcsa jött ki belőle. Amikor Papáról beszélek, a te Papádat is

értem rajta, és egy csomó pár van, aki elmondhatja magáról, hogy két fiútestvér, két leánytestvér, egy fiú- és egy

leánytestvér. És amikor azt mondom, Mama, a te mamádra gondolok, és van egy csomó pár, aki szintén

mondhatja ezt. De egyetlen olyan párt sem ismerek, de még csak nem is hallottam egyetlen olyan párról sem,

akinek ugyanaz a Papája és a Mamája.

- Ezt tudom - mondta komoran Anthony.

- Igen, de nézd ezt az én szemszögemből - mondta gyorsan William. - Homológus vagyok. Génrendszerekkel

dolgozom, Gondoltál valaha a mi génrendszerünkre? Osztozunk mindkét szülőnkön, ami azt illeti, hogy a mi

génrendszereink szorosabban összetartoznak, mint bármelyik másik páré ezen a bolygón. Ezt a kettőnk arca is

bizonyítja.

- Ezt is tudom.

- Nos, így ha ez a tervezet működnék, és ebből dicsőség hárulna rád, a te génrendszeredről bizonyulna be,

hogy milyen nagyon hasznos volt az emberiség számára - és ez nagyon sokat jelentene az én génrendszeremnek

is… Hát nem látod, Anthony? Osztozom veled a szüleiden, az arcodon, a génrendszereden, ezért enyém a

dicsőséged is, dicstelenséged is. Az enyém, csaknem annyira, mint a tiéd, és ha elismerés vagy kárhoztatás jut

nekem, az csaknem annyira a tiéd, amennyire az enyém is. Kell, hogy érdekeljen a sikered! Olyan erre az

indítóokom, amilyenje senki másnak nincs a Földön - tisztán önző, olyan önző, hogy biztos lehetsz benne.

Anthony, a te oldaladon állok, mert nagyon közel vagy hozzám!

Hosszú ideig néztek egymásra, és Anthony első alkalommal tette ezt anélkül, hogy felfigyelt volna az arcra,

amely az övé volt.

William így szólt:

- Kérjük meg tehát, hogy küldjék el a robotot a Merkúrra. És Anthony beadta a derekát. Miután Dmitri, aki

alig várta ezt, hozzájárult a kéréshez, Anthony a nap nagy részét mélyen elgondolkodva töltötte el.

Azután felkereste Williamet, és így szólt: - Figyelj!

Hosszú szünet következett, amelyet William nem szakított meg.

Anthony ismét ezt mondta: - Figyelj!

William türelmesen várt. Anthony ezt mondta:

- Valójában nincs szükség arra, hogy elmenj. Biztos vagyok benne, hogy nem szeretnéd, ha a Merkúr

Számítógépet más kezelné helyetted.

William így szólt:

- Úgy érted, te szándékozol elmenni?

Anthony ezt mondta:

- Nem, én is maradok.

Ezalatt Anthony úgy érezte, mintha beszéd közben két kéz szorongatta volna a légcserét. Most mintha

erősödött volna a szorítás, de sikerült kinyögnie a legnehezebb kijelentést:

- Nem kell elkerülnünk egymást. Nincs rá szükség. William meglehetősen bizonytalanul mosolygott.

Anthony egyáltalán nem mosolygott, hanem gyorsan elment.

9.

William felnézett a könyvéből. Legalább egy hónap telt el azóta, hogy abbahagyta az enyhe meglepődést

olyankor, amikor Anthony belépett.

- Valami baj van? - kérdezte.

- Ki tudja? Most jönnek be a sima leszállás miatt. Működik a Merkúr Számítógép?

William tudta, hogy Anthony pontosan ismeri a Számítógép állapotát, de azt mondta:

- Holnap reggeltől, Anthony. - És nincs semmi probléma? - A világon semmi.

- Akkor meg kell várnunk a sima leszállást. - Igen:

Anthony ezt mondta:

- Valami baj fog történni.

- A rakétatudomány otthonos az ilyesmiben. Nem lesz semmi baj .

- Mennyi munka megy pocsékba.

- Még nem ment pocsékba. Nem is fog. Anthony megjegyezte:

- Talán igazad van. - Mélyen zsebre dugott kézzel nekilódult, de közvetlenül az ajtó előtt megállt.

- Köszönöm!

- Mit, Anthony?

- Hogy… vigasztaltál.

William fanyarul mosolygott, és megkönnyebbült, hogy nem látszanak az érzelmei.

10.

Gyakorlatilag a Merkúr Terv teljes személyi állománya kéznél volt a kritikus pillanatban. Anthony, akinek

nem volt végrehajtandó feladata, a háttérben maradt, szemét a képernyőre függesztve. A robotot aktiválták, és

vizuális üzenetek érkeztek tőle.

Legalábbis vizuálissal egyenértékűként jelentek meg, de egy homályos fényen kívül még nem mutattak

semmit. Feltételezhetően ez volt a Merkúr felülete.

Árnyak suhantak át a képernyőn, valószínűleg a felület egyenetlenségei voltak. Anthony szabad szemmel

nem tudta megmondani, de azok az ellenőrzők, akik az adatokat a segítőeszköz nélküli szemnél jóval

kifinomultabb módszerekkel elemezték, nyugodtnak látszottak. A vészhelyzet bekövetkezését jelző kis, piros

lámpák egyike sem égett. Anthony inkább a kulcsmegfigyelőket nézte, mint a képernyőt.

Lent kellett volna lennie a Számítógépnél Williammel és a többiekkel. Csak akkor fogják beindítani, ha a

sima leszállás megtörtént, Lent kellene lennie. Nem tudott lent lenni.

Az árnyak gyorsabban suhantak a képernyőn. A robot leereszkedett… túl gyorsan? Bizonyára túl gyorsan!

Még egy utolsó ködfátyol és egyöntetűség, azután fókuszáthelyezés, amitől a ködfátyol először sűrűbb,

azután vékonyabb lett. Egy hang hallatszott, és számos másodperc múlt el, amíg Anthony rájött arra, mit mond a

hang:

- Sima leszállás végrehajtva! Sima leszállás végrehajtva! Ekkor morgás keletkezett, amely a saját maguknak

elismerést mondók zümmögésévé változott addigra, amíg újabb változás nem történt a képernyőn. A szavak és

nevetés hangja elhalt, mintha beleütközött volna a csend falába.

Változott ugyanis a képernyő, változott, és a kép élesebb lett. A csillogó, ragyogó napsütésben, amely áttűz a

gondosan szűrt képernyőn, most egy gömböt láthattak, amelynek egyik oldala vakító fehér, a másik oldala

koromfekete volt. Először jobbra, azután visszafelé balra csúszott, mintha egy szemár először balra, azután

jobbra néz. Egy fémkéz jelent meg a képernyőn, mintha a szempár saját magának egy részét nézné.

Anthony hangja harsant fel végül:

- A Számítógép belépett!

Úgy hallotta ezeket a szavakat, mintha valaki más kiáltott volna. Kiviharzott a szobából, lerohant egy

lépcsőn, végigszaladt egy folyosón, maga mögött hagyva a hangok egyre erősödő moraját. Miután bebukott a

Számítógép szobájába, felüvöltött:

- William, ez tökéletes, ez… William azonban felemelte a kezét:

- Pszt! Kérlek! Nem akarom, hogy bármilyen hangos szenzáció hatoljon be, leszámítva a robottól eredőt.

- Arra gondolsz, hogy hallhat bennünket? - suttogta Anthony.

- Talán nem, de nem tudom. - A Merkúr Számítógép szobájában volt egy másik, kisebb képernyő. A helyszín

eltérő lett, és folyton változott; a robot mozgásban volt.

William ezt mondta:

- A robot kitapogatja az útján azért esetlenek a léptei. Hét perc késés van az utasítás és a válasz között, így ez

megengedhető.

- Már most biztosabban jár azonban, mint valaha Arizonában. Nem gondolod te is, William? - Anthony

megragadta William vállát, és rázni kezdte, miközben nem vette le a szemét a képernyőről.

- Ebben biztos vagyok, Anthony - válaszolta William.

Perzselő volt a Nap a fehér és fekete ellentétének világában. Fehér volt a nap a fekete égen, a fehér, dombos

talaj fekete felhők között veszett el. Elkeveredett a Nap sugárzásának kitett fém minden négyzetcentiméterének

tiszta, édes illata a túloldal éppen ellentétes halálszágóval.

Felemelte a kezét, nézegette, és számba vette az ujjait. Forrók, forrók, forrók. Forgatta őket, azután

mindegyiket egyenként a másik árnyékába tette. A forróság lassan mérséklődött, a változás érzékelhetővé tette a

tiszta, kellemes vákuumot.

A vákuum azonban nem volt teljes. Kiegyenesítette és felemelte mindkét karját a feje fölé.

Az érzékelőpontok a csuklóin megérezték a gőzöket - ón és ólom enyhe, finom lehelete gomolygott a túltengő

higanyban.

A lába felől érződött a legsűrűbb illat, a szilikátok valamennyi változatát megjelölte az összes fémion,

azokkal egyesülve vagy tisztán elkülönülve. Egyik lábát elmozdította a csikorgó, megkeményedett poron át, és

megérezte a változásokat, amelyek olyanok voltak, mint egy lágy, nem teljesen rendszertelen szimfónia.

A Nap pedig ott volt minden fölött. Felnézett rá, nagy és erős, fényes és forró volt, hallotta a vidámságát.

Nézte a pereme körüli domborulatok lassú felemelkedését, és hallgatta mindegyiknek a pattogó hangját és a

széles arc többi örömteli zaját is. Amikor elsötétítette a hátfényt, megjelent a hidrogén vörös gomolygásának

kiforrott, alt kitörése, a sistergő, mozgó napfáklyák tompa süvítése közepette a mély basszus, egy villanás

alkalmi, törékeny jajdulása, a gamma-sugarak és kozmikus részecskék pingpongszerű pattogása és

mindenekfelett, minden irányban a Nap állagának a kozmikus szélben felemelkedő és visszahúzódó, lágy,

bágyasztó, örökké megújuló lehelete, amely utána nyúlt, és dicsfénnyel árasztotta el.

Felugrott, és soha nem érzett szabadsággal lassan felemelkedett a levegőbe. Amikor talajt ért, ismét felugrott,

szaladt és ugrott, azután megint futott, egy olyan testtel, amely tökéletesen reagált erre a dicsőséges világra, erre

a paradicsomra, amelyben találta magát.

A hosszú időre elkallódott idegen végre a paradicsomban volt.

William így szólt: - Ő rendben van.

- De hát mit csinál?! - kiáltott fel Anthony.

- Rendben van. A programozás működik. Kipróbálta az érzékszerveit. Most különböző látási megfigyeléseket

hajt végre. Letompította a Nap fényét, és tanulmányozta. Ellenőrizte a légkört és a talaj vegyi természetét.

Minden működik.

- De miért rohan?

- Anthony, azt hiszem, ez a saját ötlete. Ha egy agyhoz hasonlóan bonyolult számítógépet akarsz

programozni, számíthatsz rá, hogy lesznek saját elképzelései.

- Szaladás? Ugrálás? - Anthony gondterhelt arccal fordult William felé. - Meg fogja rongálni magát. Te tudod

kezelni a Számítógépet. Ez túlműködés. Állítsd le.

William élesen válaszolt:

- Nem, nem fogom megtenni. Vállalom annak az esélyét, hogy megrongálja magát. Hát nem érted meg? Most

boldog! A Föld egy olyan világot jelentett a számára, amilyenhez soha nem volt tökéletesen felszerelve. Most a

Merkúron van, olyan testtel, amely tökéletesen igazodik a környezetéhez, olyán tökéletesen igazodik, amennyire

száz különlegesen képzett tudós el tudta készíteni. Ez paradicsom a számára, engedd, hadd élvezze.

- Élvezze? Hiszen robot.

- Én nem a robotról beszélek. Én az agyról beszélek, az agyról, amely itt él.

Az üvegbe zárt vezetékkel gondosan és féltő igyekezettel felszerelt Merkúr Számítógép kényesen megőrzött

megközelíthetetlenségben lélegzett és élt.

- Randall az, aki a paradicsomban van. Megtalálta azt a világot, amelynek kedvéért autista módon menekült

az ittenitől. Új teste tökéletesen beleillik mostani világába, cserébe azért a világért, amelybe a régi teste

egyáltalán nem illett bele - mondta William.

Anthony elámulva nézte a képernyőt. - Úgy tűnik megnyugszik.

- Persze, és örömében még jobban fogja végezni a dolgát mondta William.

Anthony mosolyogva mondta:

- Akkor ezt mi csináltuk, te és én? Csatlakozzunk a többiekhez, és hagyjuk, hogy hízelegjenek nekünk,

William?

- Együtt? - kérdezte William.

Anthony belekarolva válaszolt:

- Együtt, testvér!

Fényvers

Mrs. Avis Lardner volt az utolsó, akiről feltételezték volna, hogy gyilkol. A nagy űrutazó vértanú özvegye

híres emberbarát, műgyűjtő, kiváló háziasszony és - ebben mindenki egyetértett - lángeszű művész volt. Ezen

túlmenően a legkedvesebb, legfinomabb hölgy, akit el lehetett képzelni.

Mint mindnyájan tudjuk, a férje, William J. Lardner egy napkitörés sugárzásának hatása következtében halt

meg, miután szándékosan az űrben maradt azért, hogy egy utasszállító űrhajó biztonságban elérhesse az

5. Űrállomást.

Mrs. Lardner ezért kapott bőkezűen mért nyugdíjat, amelyet okosan és jól fektetett be. Középkorúsága vége

táján már nagyon gazdag volt.

A háza olyan volt, mint egy vitrin, sőt valóságos múzeum, amelyben különlegesen szép drágakövekkel

ellátott kis, de válogatott gyűjteményét őrizte. Tizenkét különböző kultúra csaknem minden elképzelhető

műtárgya közül gyűjtött össze olyan ereklyéket, amelyeket drágakövekkel lehetett feldíszíteni az adott kultúra

arisztokráciájának szolgálatára. Övé volt az Amerikában készített első ékköves karórák egyike, egy drágaköves

tőr Kambodzsából, egy ékköves szemüveg Olaszországból és így tovább a végtelenségig.

Valamennyi darabot meg lehetett tekinteni. A műtárgyak nem voltak biztosítva, és különleges biztonsági

előírások sem léteztek. Semmiféle bevett gyakorlatra nem volt. szükség, mert Mrs. Lardnernek jelentős létszámú

robotszolgája volt. Mindegyikükre számítani lehetett, hogy valamennyi tárgyat rendíthetetlen figyelemmel,

kifogástalan becsületességgel és felülmúlhatatlan hatékonysággal fogja őrizni.

Mindenki tudott ezeknek a robotoknak a létezéséről, és idáig nem tettek kísérletet lopásra.

Aztán persze itt volt még a fényszobrászata. Gyakori és hókezű fogadásainak egyetlen vendége sem tudta

elképzelni, hogyan fedezte fel Mrs. Lardner a maga lángész voltát ebben a művészetben. Ha azonban kitárta

házát vendégei előtt, minden alkalommal a fény új szimfóniája ragyogott szerte a szobákban. Lágy színű,

háromdimenziós, gömbölyű idomok és testek, egyesek színtisztán, mások kristályosan csillogó jelenséggé

ötvözve töltötték el ámulattal a vendégeket. Az alkotások valahogyan mindig úgy helyezkedtek el, hogy gyengéd

szépségűvé varázsolták Mrs. Lardner kékesfehér haját és lágy, ránctalan arcát.

Elsősorban ezekért a fényszobrokért jöttek el a vendégek. A szobrok soha kétszer nem voltak ugyanazok,

soha nem mulasztották el a kísérletező művészet új útjának felfedezését. Azok közül, akik anyagilag

megengedhették fényvezérlő pultok használatát, sokan készítettek fényszobrokat szórakozásból, de senki nem

tudta megközelíteni Mrs. Lardner szakértelmét. Ezt még olyanok sem tudták megtenni, akik hivatásos

művésznek tekintették magukat.

Maga a hölgy elragadóan szerényen viselkedett ezzel kapcsolatban.

- Nem, nem - szokott tiltakozni, ha valaki áradozott. - Én nem mondanám azt, hogy ez "költészet a fényben".

Ez túlságosan kedves. Legfeljebb azt mondanám, hogy ez "fényvers". Mindenki mosolygott finom

szellemességén.

Ámbár gyakran kérték rá, soha nem alkotott fényszobrokat valaki más részére, mindig csak a saját

fogadásaira készítette azokat.

- Az amolyan aprópénzre váltás volna - mondta.

Nem kifogásolta azonban, hogy szobrairól művészi hologramokat készítsenek; így téve lehetővé

megörökítésüket és másolataiknak az egész világ művészeti múzeumaiban való elhelyezését. Fényszobrainak

bármely módon való felhasználásáért sem számított fel sohasem valamilyen költségtérítést.

- Egyetlen fillért sem vagyok képes elkérni - mondta szélesre tárva két kezét. - Ez mindenki számára

díjmentes. Végtére nekem sincs rájuk szükségem a továbbiakban. - Ez igaz is volt! Soha nem használta fel

kétszer ugyanazt a fényszobrot.

Amikor a hologramokat készítették, maga volt az együttműködés. Jóindulatúan figyelve minden lépést,

mindig készen volt megparancsolni robotszolgáinak, hogy segítsenek.

- Courtney, volna szíves megigazítani a létrát? - szokta mondani.

Ilyen volt a modora. Mindig tökéletes udvariassággal szólította meg a robotjait.

Egyszer, évekkel ezelőtt csaknem megpirongatta őt a Robot és Gépember Hivatal egyik kormánytisztviselője.

- Ezt nem teheti meg. Ez csökkenti a hatékonyságukat. Arra lettek beállítva, hogy parancsokat hajtsanak

végre, és minél világosabban adja ki, annál hatékonyabban hajtják végre azokat. Amikor aprólékos

udvariassággal kér valamit, nehezebben értik meg, hogy parancsot kaptak. Lassabban reagálnak! - mondta

szigorúan a tisztviselő.

Mrs. Lardner hátraszegte arisztokratikus fejét.

- Nem kérek gyorsaságot és hatékonyságot. Jóindulatot kérek. A robotjaim szeretnek engem - mondta.

A kormánytisztviselő elmagyarázhatta volna neki, hogy a robotok nem tudnak szeretni, de megsemmisült a

hölgy gyengéd, megbántott pillantásától.

Közismert volt, hogy Mrs. Lardner még soha nem küldött vissza a gyárba robotot beszabályozni.

Pozitronagyuk elképesztően összetett, és tíz eset közül átlagosan egyszer nem tökéletes a beszabályozás, amikor

elhagyják a gyárat. Néha egy ideig nem jelentkezik a hiba, de bármikor bukkan fel, az Amerikai Robot és

Gépember Rt. mindig készen áll a beszabályozás díjmentes elvégzésére.

Mrs. Lardner a fejét rázta és kijelentette:

- Ha egyszer egy robot a házamban van, és teljesíti a kötélességeit, el kell viselni jelentéktelen különcségeit.

Nem fogom engedni, hogy durván bánjanak vele.

A lehető leghelytelenebb lett volna megmagyarázni neki, hogy a robot csak gép. Nagyon mereven azt mondta

volna:

- Csakhogy a gép soha nem lehet olyan értelmes, mint egy robot. Én emberként kezelem őket.

Ennyit erről.

Még azt a tehetetlen Maxot is megtartotta. Ez a robot alig értette meg, hogy mit várnak el tőle. Mrs. Lardner

azonban tagadta ezt.

- Ez egyáltalán nincs így. El tudja venni a kalapokat és a kabátokat, és igazán nagyon gondosan helyezi el

őket. Tárgyakat tud tartani nekem. Nagyon sok dolgot tud csinálni mondogatta mély meggyőződéssel.

- De hát miért nem szabályoztatja be? - kérdezte egyszer egyik barátja.

- Ó, nem lennék rá képes! Ő ilyen. Tudja, nagyon szeretetre méltó. Végül is egy pozitronagy annyira

összetett, hogy senki nem tudja megmondani, hol van az eltérés. Ha teljesen normálisra állítanák be, lehetetlen

lenne visszaigazítani, hogy olyan szeretetre méltó legyen, mint most. Erről pedig nem fogok lemondani.

- De hát ha rosszul van beállítva, nem lehet veszélyes? kérdezte a barát idegesen Maxra pillantva.

- Soha! Már évek óta megvan. Teljesen ártalmatlan és nagyon kedves - válaszolta nevetve Mrs. Lardner.

A robot külseje olyan volt, mint az összes többié: sima, fémes, emberszerű, de kifejezéstelen arcú.

A gyengéd lelkű Mrs. Lardner számára azonban valamennyien egyediek, drágák, szeretetre méltóak voltak.

Olyanok, mint ő.

Hogyan követhetett el gyilkosságot?

John Semper Travis volt az utolsó, akiről fel lehetett tételezni, hogy meggyilkolják. Magába zárkózó és

kedves volt. Matematikai beállítottságú agya lehetővé tette számára, hogy fejben dolgozza ki a robotok

milliárdnyi pozitron agytekervényének bonyolult szövevényét.

Az Amerikai Robot és Gépember Rt.-nak volt a főmérnöke. Ő is szenvedélyes fényszobrász volt. Könyvet írt

erről a témáról, igyekezve bemutatni benne, hogy az a típusú matematika, amelyet a pozitron agytekervények

kidolgozásánál használ fel, módosítható művészi fényszobrok készítésének irányelvéül.

Az elméletet gyakorlatba átültetni megkísérlő próbálkozása azonban csúfos kudarc volt. Matematikai elveit

követő, saját készítésű szobrai vaskosak, gépiesek és érdektelenek voltak.

Nyugodt, befelé forduló életében ez volt boldogtalanságra az egyetlen ok, de ez az egyetlen ok elegendő is

volt ahhoz, hogy boldogtalan legyen. Tudta, hogy elméletei helyesek voltak, mégsem tudta gyakorlatban

alkalmazni őket. Ha csak egyetlen mesteri fényszobrot tudna készíteni…

Természetesen ismerte Mrs. Lardner fényszobrait. A hölgy mindenki által ünnepelt lángész volt, pedig Travis

tudta, hogy a robotmatematika legegyszerűbb megvilágítását is képtelen volt megérteni. Levelezésben volt vele,

de a hölgy következetesen elutasította módszerének ismertetését. Travis kíváncsi volt, rendelkezett-e egyáltalán

ilyesmivel. Előfordulhat, hogy tisztán ihletről lenne szó? De hát az ihletet is vissza lehet vezetni matematikára.

Végre sikerült elintéznie, hogy meghívót kapjon Mrs. Lardner egyik fogadására. Egyszerűen látnia kellett őt.

Mr. Travis elég későn érkezett. Tett még egy utolsó kísérletet fényszobor elkészítésére, de csúfosan

megbukott vele.

Csodálkozással elegyes tisztelettel üdvözölte Mrs. Lardnert, és így szólt:

- Milyen furcsa robot vette el a kalapomat és kabátomat.

- Ő Max - mondta Mrs. Lardner.

- Meglehetősen rosszul van beszabályozva, és elég régi modell. Hogyan lehet, hogy nem küldte vissza a

gyárba?

- Ó, nem, ez annyi gonddal járna - válaszolta Mrs. Lardner.

- Egyáltalán nem! Meglepődne, hogy milyen egyszerű feladat ez. Miután az Amerikai Robotnál vagyok,

vettem a bátorságot, és én magam szabályoztam be. Nem vett igénybe sok időt, és meg fogja látni, hogy most

tökéletesen munkaképes.

Mrs. Lardner arca furcsán elváltozott. Nyájas életében először düh öntötte el, és úgy tűnt, arcvonásai nem

tudták, hogyan változzanak meg.

- Beszabályozta?! - rikácsolta. - Hiszen ő alkotta a fényszobraimat. A rendellenesség, a rendellenesség volt

az, amelyet soha többé nem tud visszaállítani…

Valóban balszerencse volt, hogy éppen akkor mutatta be a gyűjteményét, és az ékköves tőr Kambodzsából ott

volt előtte a márvány asztallapon.

Travis arca is eltorzult.

- Úgy érti, ha tanulmányoztam volna ezeket az egyedileg rosszul beszabályozott pozitron agytekervényeket,

megtanulhattam volna…

Az asszony túlságosan gyorsan döfött a késsel ahhoz, hogy bárki is megakadályozhatta volna, és a férfi nem

is próbálta kikerülni. Néhányan azt mondták, szándékosan elébe állt, mintha meg akart volna halni.

A fajvédő

A sebész kifejezéstelen arccal pillantott fel.

- Készen van már?

- A kész relatív kifejezés. Mi vagyunk készen. Ő nyugtalan - mondta az orvosmérnök.

- Mindig azok… Nos, ez súlyos műtét.

- Súlyos vagy nem, hálásnak kellene lennie. Elképesztően sok számításba jöhetőt megelőzve választották ki

őt, és őszintén szólva nem gondolom…

- Ne folytassa. Nem mi hozzuk a döntéseket - mondta a sebész.

- Mi csak elfogadjuk. Helyeselnünk is kell?

- Igen - mondta szárazon a sebész. - Helyeseljük, teljes mértékben és teljes szívvel. A műtét túlságosan

bonyolult ahhoz, hogy elvi fenntartássokkal végezzük el. Ez az ember számtalan módon bebizonyította értékes

voltát, és életrajza megfelelt az Emberiség Igazgatótanácsának.

- Rendben van - mondta dühösen az orvosmérnök.

= Azt hiszem, itt fogom megnézni. Ez a helyiség elég kicsi és személyes jellegű ahhoz, hogy megnyugtató

legyen mondta a sebész.

- Nem fog segíteni. Nagyon ideges, és már döntött. - Valóban?

- Igen. Fémet akar; mind azt akarnak.

A sebész arckifejezése nem változott meg. A kezeit nézegette.

- Néha le lehet beszélni őket.

- Mit törődik vele? - kérdezte közönyösen az orvosmérnök. - Ha fémet akar, legyen fém.

- Maga nem bánja?

- Miért bánnám? - kérdezte csaknem gorombán az orvosmérnök. - A probléma így is, úgy is orvosmérnöki,

én pedig orvosmérnök vagyok. Mindenképpen meg tudom oldani. Ezen túlmenően miért törődnék vele?

- Számomra itt a dolgok alkalmasságának a kérdése támad fel - mondta nyugodtan a sebész.

- Alkalmasság! Nem használhatja érvként ezt a szót. Mit törlik a beteg a dolgok alkalmasságával?

- Én törődöm vele.

- Maga törődik vele, de kisebbségben van. Az irányzat szemben áll magával. Nincs semmi esélye.

- Meg kell próbálnom. - A sebész gyors kézmozdulattal csendre intette az orvosmérnököt, nem türelmetlenül,

csak gyorsan. Már értesítette a nővért, hogy bejöhet. Lenyomott egy kis gombot, és a kétszárnyú ajtó hirtelen

kinyílt. A beteg begördült a motoros székén, a nővér frissen lépkedett mellette.

- Nővér, elmehet, de várjon kint, hívni fogom - mondta a sebész. Bólintott az orvosmérnöknek, aki a nővérrel

együtt kiment. Az ajtó becsukódott mögöttük.

A férfi a székében hátranézett a válla fölött, nézte őket, ahogy elmentek. A nyaka sovány volt, a szeme körül

finom ráncok. Frissen borotválták, és a szék karfáját szorító ujjai manikűrözöttek voltak. Elsőbbséget élvező

beteg volt, és törődtek vele. Arcán kiütközött az állandó ingerültség.

- Ma fogunk kezdeni? - kérdezte.

A sebész bólintott

- Ma délután, szenátor.

- Úgy tudom, hetekig tart.

- Nem a műtét miatt, szenátor. Van azonban néhány járulékos pont, amivel törődni kell. El kell végezni a

vérkeringés részbeni felújítását és a hormonális kezelést. Ezek kényes műveletek.

- Veszélyesek? - Azután mintha megérezte volna a barátságos kapcsolat kialakításának szükségszerűségét,

nyilvánvalóan akarata ellenére hozzátette: - …doktor? A sebész nem figyelt a szavak árnyalatára.

Hangsúlytalanul válaszolt:

- Minden veszélyes. Kellő időt fordítunk rá azért, hogy kevésbé legyen veszélyes. Szükség van az időre, sok

résztvevő egyesített szakértelmére, a berendezésekre. Ez teszi az ilyen műtéteket olyan kevesek számára

elérhetővé!

- Ezt tudom - mondta türelmetlenül a beteg. - Nem vagyok hajlandó vétkesnek érezni magam emiatt. Vagy

talán tisztességtelen beavatkozásra céloz?

- Egyáltalán nem, szenátor. Az Igazgatótanács döntését soha nem kérdőjelezik meg. A műtét nehézségeit és

bonyolult voltát csupán azon kívánságom magyarázatául említem meg, hogy a lehető legmodernebb módszerrel

végezhessem el.

- Nos, akkor tegye. Ez az én kívánságom is.

- Akkor arra kell kérnem, hogy döntsön. Két típusú kibernetikai szív valamelyikével tudjuk ellátni, fémmel

vagy…

- Műanyaggal! - szakította félbe mérgesen a beteg. - Csak nem ezt a változatot akarja ajánlani nekem,

doktor? Olcsó műanyagot? Azt nem! Már választottam, fémet akarok.

- De…

- Figyeljen ide! Azt mondták nekem, engem illet meg a választás. Ez nem így van?

A sebész rábólintott.

- Ha két eltérő eljárás gyógyászati szempontból egyenértékű, a választás a beteget illeti meg. A gyakorlatban

a választás akkor is megilleti a beteget, amikor az eltérő eljárások nem egyenértékűek, mint ebben az esetben is.

A beteg szeme összeszűkült.

- Azt próbálja mondani nekem, hogy a műanyag szív jobb?

- Ez a betegtől függ. Véleményem szerint az ön esetében jobb. És nem szeretjük használni a műanyag

kifejezést. Rostos kibernetikus szívről beszélünk.

- Ami engem illet, ez műanyag.

- Szenátor, az anyag nem műanyag a szó köznapi értelmében - mondta végtelenül türelmesen a sebész. - Igaz,

hogy polimer anyag, de sokkal összetettebb, mint a közönséges műanyag. Komplex, proteinszerű rostból van,

amelyet úgy terveztek meg, hogy lehető legjobban utánozza annak az emberi szívnek a természetes felépítését,

amely most a mellkasában van.

- Pontosan erről van szó. Az az emberi szív, amely most a mellkasomban van, elhasználódott, pedig még nem

vagyok hatvanéves. Nem akarok egy másik ilyet, köszönöm szépen. Valami jobbat akarok.

- Mindannyian valami jobbat akarunk magának, szenátor. A rostos kibernetikai szív jobb lesz. Potenciális

élettartama évszázadokra szól. Egyáltalán nem allergiakeltő…

- Nem olyan a fémszív is?

- De igen, olyan - mondta a sebész. A fémszív titánötvözetből van, amely…

- És nem kopik? És nem erősebb, mint a műanyag? Vagy rost, vagy mi az, ahogyan hívja?

- A fém fizikailag erősebb, de a mechanikai erősség nem szempont ennél a témánál. Mechanikai erőssége

nem jelent különösebb előnyt, mert a szív jól védett. Ha valami képes a szívig elérni, meg fogja ölni magát,

egyéb okokból, akkor is, ha szív kibírná a bántalmazást.

A beteg vállat vont.

- Ha eltöröm egyszer a bordámat, azt is titánrummal fogom pótoltatni. A csontok pótlása könnyű. Bárki,

bármikor megcsináltathatja. Olyan mértékben leszek fémből ahogyan akarom, doktor.

- Ez jogában áll, ha élni akar vele. A rend kedvéért azonban meg kell mondanom, hogy ámbár egyetlen fém

kibernetikus szív sem ment tönkre mechanikailag, jó néhány tönkrement elektronikailag.

- Az mit jelent?

- Azt jelenti, hogy valamennyi kibernetikus szívnek szerkezeti eleme egy pacemaker. A fémváltozat esetében

ez az elektromos készülék tartja ritmusban a kibernetikát. Azt jelenti, hogy a kicsinyített berendezésbe egy

tökéletes elemet kell behelyezni a szív olyan ritmusváltoztatására, amilyen megfelel az egyén érzelmi és fizikai

állapotának. Néha valami baj fordul elő, és emberek halnak meg, mielőtt a bajt ki tudják javítani.

- Soha nem hallottam ilyesmiről.

- Biztosíthatom, hogy megtörténik.

- Azt mondja, hogy gyakran történik meg? - Egyáltalán nem. Nagyon ritkán fordul elő.

- Nos, akkor vállalom a kockázatot. Mi van a műanyag szívvel? Abban nincs ritmusszabályozó?

- Persze hogy van, szenátor. A rostos kibernetikus szív vegyi felépítése azonban elég közel van az emberi

szövethez. Magának a testnek az ionok és hormonok általi irányítására reagál. A behelyezendő teljes komplexus

sokkal egyszerűbb, mint a fém kibernetika esetében.

- De a műanyag szív soha nem búik ki a hormonális irányítás alól?

- Mostanáig még soha nem tette ezt.

- Mert még nem dolgoztak vele elég régen. Nem így van? A sebész habozott.

- Az igaz, hogy a rostos kibernetikát nem olyan hosszú ideje használjuk, mint a fémet.

- Na látja. Egyébként mitől tart, doktor? Fél, hogy átváltoztatom magam robottá… egy metallóvá, ahogy

nevezik magukat, mióta megszavazták az állampolgárságukat?

- Semmi baj nincs egy metallóval azért, mert metallo. Mint mondja, már állampolgárok. Ön azonban nem

metallo. Ön emberi lény. Miért nem marad meg emberi lénynek?

- Mert a legjobbat akarom, és az egy fémszív. Erről gondoskodjék.

A sebész bólintott.

- Helyes. Fel fogják kérni, hogy írja alá a szükséges hozzájárulásokat, és fémszívét fognak beilleszteni.

- Ön fogja elvégezni a műtétet? Azt mondják, ön a legjobb.

- Mindent el fogok követni, hogy a lecserélés simán menjen.

Az ajtó kinyílt, és a szék kigördítette a pácienst a várakozó nővérhez.

Az orvosmérnök bejött, és a válla fölött hátrafordulva nézte a pácienst; amíg az ajtó bezárult.

Odafordult a sebészhez.

- Nos, hiába nézem magát, nem tudom megmondani, mi történt. Mi volt a szenátor döntése?

A sebész az íróasztala fölé hajolt, az utolsó adatokat ütötte be a nyilvántartásba.

- Amit megjósolt. Ragaszkodik a fém kibernetikus szívhez. - Végtére azok a jobbak.

- Nem jelentős mértékben. Mindössze régebben ismertek. Ez a mánia azóta ingerli az emberiséget, amióta a

metallók állampolgárok lettek. Az embereknek az a sajátos vágya, hogy metallóvá akarnak változni. Olyan

fizikai erő és kitartás után sóvárognak, amilyet nekik tulajdonítanak.

- A sóvárgás nem egyirányú, doki. Maga nem dolgozik metallókkal, de én igen, így aztán tudom. Az utolsó

kettő, aki bejött javításra, rostos elemeket kért.

- Megkapták?

- Az egyik esetben csak Achilles-ínről való gondoskodást kívánt. A másik vérrendszert vagy valami azzal

egyenértékűt akart. Megmondtam neki, hogy ezt nem tudom adni, legalábbis teste felépítésének rostos anyagra

való átalakítása nélkül nem… Gondolom, erre is sor fog kerülni egy napon. Olyan metallókra, amelyek

valójában egyáltalán nem metallók, hanem egyfajta húsuk, vérük van.

- Nem helyteleníti ezt a gondolatot?

- Ugyan miért tenném? A fémesített emberi lényeket sem. Most két féle intelligencia van a Földön, de minek

bajlódni kettővel? Hagyjuk, hogy közeledjenek egymáshoz, és lehetséges, hogy nem fogjuk tudni észrevenni a

különbséget. De minek is akarnánk? Mindkét világtól a legjobbat kapnánk, azaz az ember előnyös tulajdonságait

a robotéval kombinálva.

- Hibridet kapna - mondta a sebész csaknem dühösen. Olyat kapna, ami sem ez, sem az. Nem logikus

feltételezni, hogy az egyén büszkébb a szervezetére és személyiségére, semhogy fel akarná hígítani egy

másikkal? Keresztezni akarná a fajokat?

- Ez fajvédő szöveg.

- Hát akkor az. - A sebész csendesen hangsúlyozta: - Hiszek abban, hogy valaki az, ami. Semmiféle okból

nem cserélném ki a szervezetemet. Ha egy részét feltétlenül ki kellene cserélni, azt akarnám, hogy a pótlás olyan

közeli legyen jellegében az eredetihez, amennyire csak lehet. Én önmagam vagyok, meg vagyok magammal

elégedve, és nem akarok semmi más lenni.

Ezzel befejezte a beszélgetést, mert fel kellett készülnie a műtéthez. Két erős kezét a kályhába tette, és ott

hagyta, amíg izzó vörösek lettek, hogy tökéletesen sterilek legyenek. Szenvedélyes szavai alatt soha nem emelte

fel a hangját, és csiszolt fémarcán, mint mindig, most sem volt semmiféle kifejezés.

Robbie

- Kilencvennyolc… kilencvenkilenc… száz!

Gloria elvette dundi kis karját a szeme elől, egy pillanatig mozdulatlanuI állt, és fintorogva hunyorgott a

napfényben. Előbb megpróbált egyszerre mind a négy égtáj felé szétkémlelni, majd néhány óvatos lépéssel

eltávolodott a fától, amelynél hunyt.

Nyakát nyújtogatta, a jobb oldali bokorcsoport felé bámult, aztán még hátrább húzódott, hogy kedvezőbb

szögből vizsgálhassa meg a bokor sötét rejtekeit. Körös-körül teljes csönd honolt, csupán a bogarak zümmögtek

kitartóan, meg néha-néha csipogott föl egy hetyke madár, dacolva a déli napsütéssel.

- Fogadni mernék, hogy a házban bújt el - biggyesztette ajkát Gloria -, pedig már hányszor megmondtam

neki, hogy az nem ér. Kicsiny ajkait összeszorította, szigorú ráncokba vonta homlokát, és határozott lépésekkel

elindult a kocsifeljáró mellett az emeletes ház felé.

Így aztán csak későn hallotta meg a háta mögött az ágak zizzenését és Robbie fémlábának félreismerhetetlen,

ütemes döngését. Gloria megpenderült. Látta, amint diadalmas játszótársa előbújik rejtekéből, és teljes

sebességgel vágtat a fa felé.

- Várj, Robbie! - visongott kétségbeesetten Gloria. - Ez nem ér, Robbie! Nem megígérted, hogy vársz, amíg

meg nem talállak? Apró lába nem tudott versenyre kelni Robbie hatalmas lépteivel.

De alig tízlépésnyire a cél előtt a robot hirtelen cammogásig lassította tempóját, s így Gloria minden erejét

összeszedve, zihálva, vad futásban elrobogott mellette, és elsőnek érintette meg a fa kérgét.

Örömtől repesve fordult a hűséges Robbie-hoz, de jóságáért menten rút hálátlansággal fizetett.

Csúfondárosan az orra alá dörgölte, hogy milyen gyatrán fut.

- Robbie nem tud futni! - kiáltotta olyan hangosan, ahogy csak nyolcéves tüdejétől kitelt. - Mindig legyőzöm,

mindig legyőzöm! kántálta vékony hangon, ütemesen.

Robbie persze nem szavakkal válaszolt. Ehelyett futást mímelt, lépésről lépésre távolodott el Gloriától, s

ezzel a kislányt is futásra kényszerítette. Az utolsó pillanatban azután megugrott előle. Gloria tehetetlenül

forgolódott, kitárt karocskái legyezők módjára paskolták a levegőt.

- Robbie! - visongta. - Állj meg! - Apró fuvallatokban, zihálva buggyant ki belőle a kacagás.

Robbie erre hirtelen megfordult, fölkapta a kislányt, megpörgette a levegőben, úgyhogy Gloria egy pillanatig

az egész világból csupán kék pusztaságot látott, maga alatt meg a zöld fákat, amint vágyakozva nyújtózkodnak a

semmi felé. Aztán egyszerre megint lent állt a zöld füvön, Robbie lábának támaszkodva. És keze még mindig a

kemény fémujjba kapaszkodott.

Hamarosan újból lélegzethez jutott. Sikertelenül igazgatta összeborzolódott haját, anyjára emlékeztető

mozdulattal, aztán hátrapillantott, hogy nem szakadt-e el a ruhája.

Majd Robbie oldalára csapott.

- Rossz fiú vagy! Mindjárt megverlek.

Robbie összekuporodott, arcát tenyerébe temette, mire Gloria tüstént helyesbített:

- Ne félj, Robbie, nem verlek meg. Különben is most én bújok. De ne feledd el, hogy neked hosszabb lábad

van, és ezért megígérted, hogy nem kezdesz el szaladni, amíg meg nem talállak.

Robbie bólintott. Feje egy kis paralelepipedon volt, legömbölyített szélekkel és sarkokkal. Rövid, hajlítható

nyéllel kapcsolódott egy hasonló alakú, de jóval nagyobb paralelepipedonhoz, amely törzséül szolgált.

Most engedelmesen a fa felé fordult, csillogó szemére vékony fémhártya ereszkedett, testéből pedig állandó,

zengő ketyegés hallatszott.

- De ne kukucskálj - intette őt Gloria. - És egyetlen számot se hagyj ki. - Ezzel szaladt bújni.

Robbie megszakítás nélküli, szabályos ketyegéssel mérte a másodpercek múlását. A századiknál szemhéja

fölszaladt, vörösben izzó szeme körbekémlelt, majd megpihent az egyik szikla mögül kikandikáló tarka

szövetdarabkán. Robbie néhány lépést tett előre, hogy meggyőződjék, valóban Gloria guggol-e a szikla mögött.

Aztán lassan elindult a rejtekhely felé, úgy irányítva lépéseit, hogy mindig a kislány és a fa között maradjon.

Amikor már jól látta Glóriát, s a kislány többé nem áltathatta magát azzal, hogy rejtve van, Robbie egyik

karjával rámutatott, a másikkal lábszárára csapott, úgy, hogy az nagyot csendült. Gloria morcosan előmászott a

szikla mögül.

- Kukucskáltál! - rágalmazta Robbie-t. - És különben is unom már a bújócskázást. Játsszunk repülősdit.

De Robbie-nak rosszulesett az igazságtalan vád. Óvatosan leült a földre, és jelentőségteljesen megrázta fejét.

Gloria azonnal gyengéd, hízelgő hangra váltott át:

- Ugyan, Robbie, nem gondoltam komolyan, hogy kukucskáltál. Na gyere, repüljünk.

De Robbie-t nem lehetett ilyen könnyen kiengesztelni. Makacsul bámult az égre, s még határozottabban rázta

a fejét.

- Kérlek Robbie, nagyon szépen kérlek, játsszunk repülősdit. Gloria rózsás karjaival átölelte Robbie nyakát,

és magához húzta a robotot. Aztán szeszélyesen más hangulatba csapott át.

- Ha nem jössz - mondta elhúzódva -, sírni fogok. - És máris megtette az ijesztő előkészületeket, ajka sírásra

görbült.

De a kőszívű Robbie fittyet hányt e szörnyű lehetőségnek, harmadszor is megrázta a fejét. Gloria erre

kénytelen volt kijátszani utolsó aduját.

- Ha nem jössz - fenyegetőzött -, soha többet nem mesélek neked. Egyetlen mesét se mondok és kész!

Az ultimátum megtette hatását, Robbie azonnal, minden feltétel nélkül beadta a derekát. Élénken bólogatott,

fémnyaka csak úgy zengett. Aztán óvatosan fölemelte a kislányt, és széles, lapos vállára ültette.

A fenyegető könnyek menten felszáradtak, Gloria boldogan sikongott. A robot fémbőre, amelyet nagy

ellenállású tekercsekkel 21 Celsius fokos állandó hőmérsékleten tartottak, kellemes tapintású volt, és a kislány

sarka, ahogy ütemesen dobolt Robbie mellén, csodaszép, szinte már varázslatos hangokat csalt ki belőle.

- Most repülőgép vagy, Robbie. Nagy, ezüstös repcsi. Tartsd egyenesen a karod. Szép egyenesen kell

tartanod, így illik a repcsihez.

Ami cáfolhatatlan igazság volt. A robotkarok szárnyakká alakultak, elkapták a légáramlatokat - Robbie

egyszeriben ezüstös repülőgép lett.

Gloria félrecsavarta a robot fejét, és jobb felé dőlt. A repülőgép éles kanyart vett. Gloria előbb berregő

motorral szerelte föl a gépet, majd meg búgó, kattogó fegyverekkel. És ekkor kalózrepülők vették üldözőbe őket,

tehát a lőmestereknek is porondra kellett lépniök. A kalózrepülőgépek egymás után zuhantak alá.

- Még egyet elkaptam! - visított Gloria. - Meg még kettőt. Gyorsabban, emberek - tette hozzá fontoskodó

hangon -, fogytán a lőszer. - Rettenthetetlen bátorsággal lődözött hátrafelé, a válla fölött, míg Robbie, immár

mint tompa orrú űrhajó, maximális gyorsasággal zúgott át a világűrön.

Egyenesen keresztülvágott a réten, a túlsó oldalon zöldellő magas fűsávhoz. Odaérve olyan hirtelen torpant

meg, hogy kipirult utasából sikoltás tört ki, s aztán lepottyantotta a kislányt a vastag, puha fűszőnyegre.

Gloria lihegett, zihált, de közbe-közbe elégedetten suttogva ismételgette:

- Ez aztán pompás volt!

Robbie türelmesen kivárta, amíg a kislány lélegzethez jut, s ekkor gyengéden húzogatni kezdte az egyik

hajfürtjét.

- Mit akarsz? - kérdezte Gloria. Tágra nyílt szemében színlelt csodálkozás tükröződött, ezzel azonban nem

tudta becsapni behemót nörszét. Robbie még erősebben ráncigálta a kislány hajfürtjét.

- Aha, tudom már. Meséljek, ugye? Robbie hevesen bólogatott.

- Melyik mesét akarod?

Robbie az ujjával H betűt rajzolt a levegőbe.

- Megint a Hamupipőkét? - csodálkozott a kislány. - Hisz azt már milliószor elmondtam neked. Nem unod

még? Pólyásoknak való. De Robbie kitartott a H betűnél.

- Na jó! - Gloria nekikészülődött, átgondolta a mesét (azt a sok-sok apró részletet is, amelyet maga költött

hozzá), aztán nekikezdett:

- Figyelsz? Hát egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodaszép kislány, akit Ellának hívtak. És ennek

az Ellának szörnyen gonosz mostohája volt, meg két nagyon-nagyon csúf és nagyon-nagyon gonosz

mostohanővére…

Gloria épp a történet legizgalmasabb részéhez ért - a mesebeli óra éjfélt ütött, és minden villámgyorsan

visszaváltozott eredeti szürke alakjába, Robbie pedig izgalomtól csillogó szemmel figyelt -, amikor megzavarták

a mesemondásban.

- Gloria!

Éles női hang szólítgatta, egymás után többször is. Olyan idegesen csengett, mintha a kiáltozót már nem is a

türelmetlenség, hanem az aggodalom hajtaná.

- Mama hív - szontyolodott el Gloria. - Jobb volna, ha visszavinnél a házba, Robbie.

Robbie tüstént felállt, mert valahogy úgy gondolta, okosabb, ha a vonakodás legcsekélyebb jele nélkül

engedelmeskedik Mrs. Westonnak. Gloria édesapja napközben ritkán tartózkodott odahaza, kivéve a vasárnapot -

mint például ma. Kedves, megértő ember volt, nem úgy, mint a felesége, aki minduntalan rossz érzéseket keltett

Robbie-ban. Ha meglátta, legszívesebben elbújt volna.

Mihelyt felbukkantak a magas fűcsomók rejtekéből, Mrs. Weston máris észrevette őket, és visszament a

házba.

- Már rekedtre kiabáltam magam, Gloria - korholta a kislányt. Hol voltál?

- Robbie-val voltam - nyögte ki Gloria. - A Hamupipőkét meséltem neki, s nem vettem észre, hogy már

ebédidő van.

- Az a baj, hogy Robbie se vette észre - mondta Mrs. Weston. Aztán, mintha ez juttatta volna eszébe, hogy a

robot is ott van, hirtelen felé fordult: - Mehetsz, Robbie. Gloriának most nincs rád szüksége. - És még

könyörtelenül hozzátette: - És csak akkor gyere, ha hívlak.

Robbie már indulóban volt, de habozva megállt, amikor meghallotta, hogy Gloria a védelmére kel.

- Kérlek, mama, engedd, hogy itt maradjon. Még nem fejeztem be a mesét. Megígértem, hogy elmondom

neki a Hamupipőkét, és még nem jutottam el a végéig.

- Gloria!

- Becsszóra, mama, olyan csöndben lesz, hogy észre sem veszed. Leül a sarokban egy székbe, és egyetlen

szót se fog szólni… jobban mondva, meg se moccan. Igaz, Robbie?

Robbie válaszképpen föl-le lóbálta tömör fejét.

- Gloria, ha nem hagyod azonnal abba, egy hétig a közelébe se engedlek Robbie-nak.

- Na jól van. - A kislány lesütötte a szemét. - De a Hamupipőke a kedvenc meséje, és nem fejeztem be. Pedig

annyira szereti.

A robot szomorúan távozott. Gloria meg alig bírta visszafojtani könnyeit.

George Weston kényelembe helyezte magát. Vasárnap délutánonként szokása szerint mindig kényelembe

helyezte magát. Bőséges, jó ebéddel teli bendő, kellemes, puha, ütött-kopott pamlag, amelyen végignyújtózhat az

ember, a Times legfrissebb száma, papucsba bújtatott láb, fedetlen mell - van-e ennél nagyobb kényelem?!

Így azután nem is nagyon örült, amikor a felesége benyitott a szobába. Mr. Weston tízesztendei házasság

után még mindig olyan érthetetlenül bolond volt, hogy szerette a feleségét. Nem vitás: mindig örült, ha vele

lehetett - mégis ezek a kora vasárnap délutánok, mondhatni, szentek és sérthetetlenek voltak a szemben, s a teljes

kényelemhez az is hozzátartozott, hogy két-három órát egyedül tölthetett el. Ezért aztán szemét kitartóan a

Lefébre-Yoshida-féle Mars-expedíció legfrissebb híreire függesztette (ezt az expedíciót holdbeli támaszpontról

szándékoztak elindítani, és nagy reményeket fűztek hozzá), és úgy tett, mintha a felesége ott se volna.

Mrs. Weston két percig türelmesen, majd újabb két percig türelmetlenül várakozott, aztán végül is megtörte a

csendet:

- George! - Hmm?

- George, hallod? Letennéd, kérlek, egy percre azt az újságot? Az újság zizegve a padlóra hullt, és Weston

elgyötört arcát a felesége felé fordította.

- Mi baj, szívem?

- Tudod te nagyon jól, George. Gloriáról meg arról a szörnyű masináról van szó.

- Miféle szörnyű masináról?

- Ne tettesd magad, mintha nem tudnád, miről beszélek. Arról a robotról, amelyet Gloria Robbie-nak hív.

Egy percre se hagyja magára azt a kislányt.

- Miért is hagyná? Hisz az a feladata, hogy vigyázzon rá. És különben is nem szörnyű masina, hanem a

legeslegtökéletesebb robot, amit csak kapni lehet. Hogy a csudába ne, hisz vagy félévi jövedelmem ráment. De

megéri, az alkalmazottaim közt se igen találok okosabbat nála.

És már nyúlt is az újságért, de a felesége fürgébb volt, elkapta előle.

- Most rám figyelj, George. Nem bízom a lányomat egy masinára, akármilyen okos is. Nincs lelke, és az

ember sohase tudhatja, mi jár a fejében. Ki hallott még olyat, hogy egy gyereket egy fémszerkezet őrizetére

bízzanak?

- Hát ez meg miféle új mánia? - fortyant fel Weston a homlokát ráncolva. - Már két éve van Gloria mellett, és

eddig még nem láttalak aggódni miatta.

- Eleinte más szemmel néztem rá. Újdonságnak tekintettem, sok terhet levett a vállamról… amellett

akkoriban ez amolyan divatos dolog volt. De most magam se tudom, hogy vagyok vele. A szomszédok

- Mi közük ehhez a szomszédoknak? Ide figyelj. A robotok sokkal, de sokkal megbízhatóbbak, mint a hús és

vér nörszök. Robbie-t kimondottan arra a célra szerkesztették, hogy kisgyerekekre vigyázzon. Az egész

gondolkodásmódját ennek megfelelően állították be. Tehát szükségképpen hűséges, kedves, csupa szeretet.

Masina, amelyet ilyennek készítettek. És ezt az emberekről bizony nem mondhatod el.

- De egyszer elromolhat. Valamilyen… - Mrs. Weston nem nagyon ismerte ki magát a robotok

szerkezetében. - Valamilyen kis csavar meglazul benne, az egész szörnyű szerkezet az egyik pillanatról a

másikra megőrül… és… és akkor… - Mrs. Weston nem tudta rászánni magát, hogy befejezze a nyilvánvaló

gondolatot.

- Ugyan, miket beszélsz! - tiltakozott Weston, de akarva, nem akarva idegesen megborzongott. - Nevetséges.

Mikor Robbie-t megvásároltuk, hosszasan megtárgyaltuk a robotika első törvényét. Nagyon jól tudod, hogy a

robot egyszerűen nem okozhat kárt emberi lényben. Mert ahhoz, hogy az első törvény érvénye megszűnjön,

annyi sok mindennek kell elromlania a szerkezetben, hogy addigra az egész robot működésképtelenné válik.

Feltevésed tehát matematikai képtelenség. Amellett évente kétszer is eljön ide az Amerikai Robot egyik

mérnöke, és tetőtől talpig végigvizsgálja szegény jószágot.

Annak, hogy Robbie-val valami baj történjék, nem nagyobb a valószínűsége, mint hogy én vagy te egyik

pillanatról a másikra megőrülünk. Sőt a valóságban jóval kisebb. De ettől eltekintve, hogyan akarod őt

elválasztani Gloriától?

Újabb hiábavaló kísérletet tett, hogy megkaparintsa az újságot. Mrs. Weston dühösen kihajította a szomszéd

szobába

- Hisz éppen erről van szó, George! Gloria senki mással nem akar játszani. Tucatjával vannak kisfiúk és

kislányok, akikkel összebarátkozhatna, de rájuk se hederít. És nem is fog, ha nem kényszerítem. Hát ez miféle

nevelés egy kislány számára? Vagy talán nem akarod, hogy normális ember legyen belőle? Hogy megtalálja a

helyét a társadalomban?

- Rémeket látsz, Grace. Gondold, hogy Robbie kutya. Százával láttam már olyan gyerekeket, akik

szívesebben vannak a kutyájukkal, mint az apjukkal.

- A kutya az más, George. Meg kell szabadulnunk ettől a szörnyű szerkezettől. Visszaadhatod a vállalatnak.

Megérdeklődtem, s azt mondták, hogy visszaveszik.

- Megérdeklődted? Hát ide figyelj, Grace, hagyd ezt a hisztizést. Igenis, megtartjuk a robotot, amíg Gloria

nagyobb nem lesz, és kérlek, többé ne hozd szóba ezt a dolgot.

És nagy mérgesen kiment a szobából.

Mrs. Weston két nappal később az ajtóban várta férjét.

- Ezt meg kell hallgatnod, George. A faluban nagyon rossz szemmel néznek ránk.

- Úgy? És miért? - kérdezte Weston. Bement a fürdőszobába, és a víz csobogásával eleve elnémított minden

választ.

De Mrs. Weston kivárta az alkalmas pillanatot, és csak akkor szólalt meg:

- Robbie-ról van szó.

Weston törülközővel a kezében kijött a fürdőszobából, arca pulykavörös volt a méregtől.

- Miről beszélsz?

- Ó, már régóta folyik ez a dolog. Eleinte igyekeztem nem észrevenni, de most már nekem is elegem van

belőle. A falubeliek zöme veszélyesnek tartja Robbie-t. Este még a házunk közelébe se engedik a gyerekeket.

- Mi a magunk gyerekét bízzuk Robbie-ra, nem az övéket. - Ilyesmiben nem várhatsz józanságot az

emberektől.

- Akkor menjenek a fenébe.

- Kár az ilyen beszédért, ezzel semmi sincs elintézve. Én a faluba járok bevásárolni, naponta találkozom az

ottaniakkal. Egyébként, ami a robotokat illeti, a városban még rosszabb a helyzet. New Yorkban épp most

rendelték el, hogy napnyugta és napkelte közt nem szabad az utcán tartózkodniuk.

- Csak rendeljék el, de azt nem tilthatják meg, hogy az otthonunkban robotot tarthassunk. Ide figyelj, Grace,

ez az egész csak a te robotellenes hajszád egyik manővere. Engem nem csapsz be, hiába erőlködsz. A válaszom

változatlanul nem és nem! Robbie marad.

De Weston szerette feleségét, és tetejébe a felesége is tudta, hogy szereti. George Weston végül is csak férfi

volt - szegény teremtés -, és a felesége fölvonultatta ellene mindazokat a harci eszközöket, amelyektől az

ügyetlenebb és kötelességtudóbb nem jogosan tanult meg óvakodni. Jogosan, de a siker minden reménye nélkül.

- Robbie marad és kész! - harsogta tízszer is a következő héten, de hangja egyre halkabb lett, a szavait kísérő

sóhajok viszont egyre hangosabbak és gyötrelmesebbek.

Végül eljött a nap, amikor Weston bűntudattól eltelve felajánlotta kislányának, hogy elviszi egy "csudaszép"

videovox előadásra a faluba.

- Robbie is jöhet? - tapsolt boldogan Gloria.

- Nem, drágám - felelte Weston, és saját hangját hallva megborzongott. - Robotokat nem engednek be az

előadásra, de majd ha hazajössz, elmeséled neki, hogy mit láttál. - Az utolsó szavakon már csak úgy

átbotladozott, s közben nem is mert a kislányára nézni.

Gloria a lelkesedéstől felhevülve jött haza, mert a videovox valóban pompás élmény volt.

Mialatt Mr. Weston bemanőverezte a lökhajtásos autóját a süllyesztett garázsba, a kislányból ömlött a szó:

- Figyeld csak, apu, amikor majd elmesélem Robbie-nak. Ó, hogy tetszett volna neki! Különösen az a jelenet,

amikor Francis Fran olyan na-a-gyon óvatosan hátrál, és egyenesen beletalpal az egyik leopárdemberbe, s akkor

aztán uccu! - Felkacagott, ahogy újból végigélte a jelenetet. - Mondd, apu, tényleg vannak a Holdon

leopárdemberek?

- Nem hinném - válaszolta szórakozottan Weston. - Ez csak olyan tréfás kitalálás. - Tovább már nem tudott

vacakolni a kocsival, hát jöjjön; gondolta, aminek jönni kell.

- Robbie! Robbie! - kiáltozott Gloria futtában a zöld gyepen át. De hirtelen megtorpant, mert a ház tornácáról

egy gyönyörű juhászkutya bámult rá komoly, barna szemével, s a farkát csóválta.

- Jaj, de szép kutyus! - Gloria felment a lépcsőn, a kutyához lépett, és óvatosan megsimogatta. - Ez az enyém,

apu?

Most az anyja is odajött.

- A tied, Gloria. Ugye, szép? És milyen puha, bolyhos szőre van. Nagyon szelíd állat, és nagyon szereti a

kislányokat.

- Játszani is tud?

- Hát hogyne. Rengeteg mókát tud. Akarod látni?

- Igen. Csak azt szeretném, ha Robbie is látná. Robbie! - Elhallgatott, tétován álldogált, és a homlokát

ráncolta, - Fogadni mernék, azért maradt a szobájában, mert neheztel rám, hogy nem vittem el az előadásra.

Majd meg kell magyaráznod neki, apu, hogy miért nem vihettük el. Nekem talán nem hinné el, de ha te mondod,

elhiszi.

Weston összeszorította ajkait. Feleségére nézett, de nem sikerült elkapni pillantását.

Gloria villámgyorsan megfordult, s lerohant az alagsor lépcsőjén. - Robbie! - visongott futás közben. -

Robbie! Gyere csak! Nézd, mit kaptam aputól meg anyutól. Egy kutyust, Robbie.

Egy perc múlva már újból a tornácon volt, de szemében most ijedtség tükröződött.

- Mama, Robbie nincs a szobájában. Hol van?

Nem kapott választ. George Weston köhintett egyet, s hirtelenében feszült figyelemmel kezdett vizsgálgatni

egy céltalanul kóborló felhőt.

- Mama, hol van Robbie? - Reszkető hangja jelezte, hogy közel áll a síráshoz.

Mrs. Weston leült, és gyengéden magához húzta kislányát. - Ne szomorkodj, drágám. Robbie, úgy látszik,

elment.

- Elment?! Hová ment, mama?

- Nem tudjuk, kedvesem. Egyszerűen elment. Kerestük, kerestük mindenfelé, de nem találjuk.

- Azt akarod mondani, hogy nem is jön vissza? - Gloria szeme tágra nyílt a rémülettől.

- Remélem, hamarosan megtaláljuk. Mindenesetre folytatjuk a keresést. Addig játsszál ezzel a szép kis

kutyussal. Nézd csak, milyen kedves. Villámnak hívják, és…

Gloria szemét most már elöntötték a könnyek.

- Nekem nem kell ez a csúnya kutya. Nekem Robbie kell! Keressétek meg nekem Robbie-t! - És mivel nem

tudta szavakba önteni elkeseredését, hangos zokogásba tört ki.

Mrs. Weston segélykérően férjére pillantott, de az csak rosszkedvűen téblábolt, s le nem vette volna fürkésző

szemét az égről. Így hát a vigasztalás feladata Mrs. Westonra hárult.

- Miért sírsz, Gloria? Hisz Robbie csak egy masina volt, csúnya, öreg masina. Nem élő.

- Nem volt masina! - kiáltotta hevesen a kislány, belebotolva a szóba. - Ugyanolyan lény volt, mint te vagy

én. És nekem a barátom volt. Szerezd vissza. Ó, mama, szerezd vissza!

Mrs. Weston belátta, hogy itt minden szó hiábavaló, felsóhajtott, és magára hagyta a bánatba merült kislányt.

- Hadd sírja csak ki magát - magyarázta férjének. - A gyerekek egykettőre felejtenek. Meglátod, néhány nap

múlva már nem is fog emlékezni arra a rémséges robotra.

Mrs. Weston jóslata azonban túlságosan derűlátónak bizonyult. Gloria persze abbahagyta a sírást, de

abbahagyta a mosolygást is, s ahogy teltek-múltak a napok, egyre szótlanabb, komorabb lett. Néma

boldogtalansága apránként kikezdte Mrs. Weston idegeit, s az asszony már csak azért nem visszakozott, mert

sehogy se tudta rászánni magát, hogy férje előtt beismerje vereségét.

Aztán egy este berontott a nappali szobába, leült, összefonta a karját. Látszott rajta, hogy csak úgy forr benne

a méreg.

Férje felemelte a fejét, és az újság fölött rápillantott. - No, mi a baj, Grace?

- A gyerek, George. Ma vissza kellett küldenem a kutyát. Gloria azt mondta, látni se bírja. Már egészen

kikészíti az idegeimet. Weston letette az újságot, szemében reménysugár csillant.

- Talán… talán jobb volna, ha visszahoznánk Robbie-t. Nincs semmi akadálya. Érintkezésbe lépek a…,

- Nem! - vágta rá komoran az asszony. - Szó se lehet róla. Ilyen könnyen nem adjuk be a derekunkat. Az én

gyerekemet nem fogja egy robot fölnevelni, még ha esztendőkbe telik is, amíg Gloria beletörődik az

elvesztésébe.

Weston csalódottan újból felvette az újságját.

- Egyetlen ilyen év - mondta -, és minden hajam szála ősz lesz. - Hát a te segítségedre nemigen lehet

számítani - hangzott a fagyos válasz. - Gloriának környezetváltozásra van szüksége. Itt persze hogy nem tudja

elfelejteni Robbie-t. Hogyan is felejthetné, amikor minden fa, minden szikla rá emlékezteti. Ilyen bolondságot

még életemben nem hallottam. Hogy egy gyerek egy robot miatt így eméssze magát.

- Maradj a tárgynál. Miféle környezetváltozásra gondolsz? - New Yorkba visszük Gloriát.

- Augusztusban?! Te, úgy látszik, nem tudod, milyen ott augusztusban. Egyszerűen kibírhatatlan.

- Milliók kibírják.

- Azoknak nincs nyaralójuk. Ha nem kellene New Yorkban maradniuk, nem maradnának.

- Nekünk meg épp oda kell mennünk. Azonnal indulunk… vagyis mihelyt megtettük a szükséges

előkészületeket. Gloria ott majd talál elég szórakozást, lesznek barátai, akik jobb kedvre hangolják. Akkor majd

elfelejti azt a masinát.

- Úristen - sóhajtozott a szegény papucsférj -, ha arra a hőségtől olvadozó aszfaltra gondolok!

- Sajnálom. - Mrs. Weston elhatározása rendíthetetlen volt. Gloria az utolsó hónapban több mint két kilót

fogyott, és a kislányom egészsége fontosabb nekem, mint a te kényelmed.

- Miért nem akkor gondoltál a kislányod egészségére, amikor elszakítottad tőle a kedves robotját? - mormolta

Weston, de persze csak magának.

Mihelyt megmondták Gloriának, hogy New Yorkba készülődnek, máris valamivel jobb kedvre derült.

Nemigen beszélt az utazásról, de ha mégis, olyankor mindig élénk várakozás csengett a hangjában. Arcára újból

kiült a mosoly, és a régi étvágya is visszatérőben volt.

Mrs. Weston legszívesebben táncra perdült volna örömében, és egyetlen alkalmat se mulasztott el, hogy

diadalát a még mindig tamáskodó férje orra alá dörgölje.

- Hallod-e, George? Úgy segít a pakolásnál, akár egy kis angyal, s egész nap be nem áll a szája, mint akinek

az égvilágon semmi gondja-baja. Úgy van, ahogy előre megmondtam. Csak valami új szórakozása legyen, ennyi

az egész.

- Remélem - dünnyögte a hitetlen Weston.

Az előkészületeknek gyorsan végére jártak. A városi lakást rendbe tétették, a nyaraló őrizetére pedig egy

házaspárt fogadtak. Amikor végre eljött az utazás napja, Gloria megint a régi, vidám kislány volt, s még

véletlenül se ejtette ki Robbie nevét.

A család derűs hangulatban, légitaxival ment ki a repülőtérre, és beszállt a már ott várakozó gépbe. Weston

ugyan szívesebben ment volna saját girójával, ez azonban csak kétüléses volt, s a csomagok sem fértek volna el

benne.

- Gyere, Gloria - szólította kislányát Mrs. Weston. - Nézd csak, az ablak mellett foglaltam neked helyet,

gyönyörködhetsz a szép kilátásban.

Gloria jókedvűen trappolt végig a sorok között, s orrát egészen laposra nyomta a vastag, tiszta üvegen. Nagy

érdeklődéssel kukucskált kifelé, s ez még csak fokozódott, midőn a hirtelen felköhögő motor hangja

végighullámzott a fülkén. Gloria túlságosan fiatal volt még ahhoz, hogy megijedjen, amikor alattuk a Föld olyan

gyorsan kezdett távolodni, mintha süllyesztőn ejtették volna le, saját testsúlya pedig az egyik pillanatról a

másikra megkétszereződött. Ahhoz azonban már nem volt túl fiatal, hogy mindez a csoda le ne nyűgözze. Nem

is vette el orrát az üvegtől, csak midőn a Föld már parányi színes takaróvá zsugorodott.

- Mama-fordult az anyjához-, ugye, nemsokára meg is érkezünk a városba? - Dermedt orrát dörgölgette, és

érdeklődéssel figyelte, hogyan zsugorodik össze és tűnik el apránként az a kis párafolt, amelyet lélegzete rajzolt

az ablaküvegre.

- Körülbelül félóra múlva ott leszünk, drágám - válaszolta Mrs. Weston, s aztán egy árnyalatnyi

aggodalommal hangjában hozzátette: - Ugye, örülsz az utazásnak? New Yorkban annyi épület, ember meg

érdekes látnivaló van, biztosan remekül fogod érezni magad.

Mindennap megyünk majd videovoxot nézni, meg színházba, cirkuszba, a tengerpartra, és…

- Igen, mama - felelte Gloria minden lelkesedés nélkül. A repülőgép épp ekkor egy felhőpad fölött húzott el,

és Gloria figyelmét lekötötte az alattuk lebegő felhők nem mindennapi látványa. De midőn újból tiszta égen

suhantak végig, a kislány hírtelen anyjához fordult.

- Tudom, miért megyünk a városba, mama - mondta, mint aki valamilyen rejtélyes titkot őriz.

- Tényleg? - kérdezte Mrs. Weston zavartan. - Hát miért, drágám?

- Nem árultad el nekem, mert azt akartad, hogy meglepetés legyen. De én azért tudom. - Egy pillanatig saját

éleslátásának csodálatába merült, aztán vidáman felkacagott. - Azért megyünk New Yorkba, hogy

megkerestessük Robbie-t, ugye, anyu? Detektívekkel!

Ez a kijelentés George Westont épp ivás közben érte, és így ijesztő következményekkel járt. Gloria apja

félrenyelt, szájából vízsugár lövellt ki, aztán meg fuldokló köhögés fogta el. Amikor mindezen túljutott, vörös

képpel, csuromvizes ruhában, nagyon-nagyon mérgesen állt ott.

Mrs. Weston megőrizte ugyan nyugalmát, de amikor Gloria még izgatottabb hangon megismételte a kérdését,

úgy érezte, türelme végéhez közeledik.

- Lehet - fortyant föl. - De most az ég szerelmére ülj nyugodtan, és hallgass!

1998-ban New York City olyan turistaparadicsom volt, mint még soha. Ez a tény Gloria szüleinek figyelmét

se kerülte el. Igyekeztek is a lehetőségeket minét jobban kihasználni.

George Weston, feleségének egyenes utasítására, úgy rendezte ügyeit, hogy vállalata körülbelül egy hónapig

nélkülözni tudja. Szabaddá kellett tennie magát, hogy - amint ő fogalmazta - "agyonszórakoztassa Gloriát".

Weston, mint mindent, ezt is kitűnően, lelkiismeretesen, megbízható üzletember módjára intézte. Mielőtt letelt

volna a hónap, már végignézték az összes létező látványosságokat.

Fölvitték Gloriát a fél mérföld magas Roosevelt Building tetejére, ahonnét megilletődött ámulatban

végigtekinthetett a Long Island-i mezőkbe és a New Jersey-i síkságokba vesző csipkézett házrengetegen.

Ellátogattak az állatkertekbe, ahol a kislány gyönyörteljes félelemmel megbámulta a "valódi, eleven oroszlánt"

(de kissé kiábrándultan vette tudomásul, hogy az őrök nyers hússal etetik, nem pedig eleven emberekkel,

ahogyan képzelte), s határozott hangon, kitartóan követelte, hogy a "bálnát" is megnézhesse.

Programjukba iktatták a különféle múzeumokat is, no meg a parkokat, a tengerpartot és az akváriumot.

Félútig fölhajókáztak a Hudson folyón, méghozzá egy olyan kiránduló gőzösön, amelyet az őrült húszas

évek avult stílusában építettek. Részt vettek egy tanulmányi kiránduláson a sztratoszférában, ahol az égbolt

mély bíborba vált át, fölbukkannak a csillagok, és odalent a ködbe borult Föld olyan, mint valami óriási homorú

tál. És a Long Island-szorosban Gloria egy üvegfalú mélytengeri járművel lemerült abba a zöld, villódzó világba,

ahol furcsa, ismeretlen állatok meresztették rá szemüket, majd meg hirtelen odébb kígyóztak.

De voltak ennél prózaibb kirándulásaik is: Mrs. Weston elvitte magával kislányát a nagy áruházakba, s itt

Gloria egy másfajta tündérországban gyönyörködhetett.

A hónap vége felé Westonék szentül hitték, minden emberileg lehetőt elkövettek, hogy Gloriával egyszer s

mindenkorra elfelejtessék Robbie-t - de hogy ez valóban sikerült-e nekik, abban már korántsem voltak olyan

biztosak.

A valóság ugyanis az volt, hogy bárhová mentek, Gloria a legnagyobb, leghevesebb érdeklődést mindenütt a

robotok iránt mutatta. A legizgalmasabb, a számára legújszerűbb látványról is menten elfordította tekintetét, ha

valahol egy fémtest moccant.

Mrs. Weston mindent elkövetett, hogy távol tartsa Gloriát a robotoktól.

A válság a Természettudományi és Ipari Múzeumban érte el tetőpontját. A múzeum különleges kiállítást

rendezett gyermekeknek, amelynek keretében a tudomány varázseszközeit egyszerűsített formában mutatták be.

Ez a kiállítás Westonék listáján természetesen a "feltétlenül megnézendő" programpontok közt szerepelt.

Itt történt, rogy mialatt Westonék lenyűgözve, magukról megfeledkezve bámulták egy hatalmas

elektromágnes csodás teljesítményeit, Mrs. Weston egyszerre rádöbbent, hogy Gloria nincs mellette. Kezdeti

ijedelmüket azonban csakhamar józan határozottság váltotta fel, és három teremőrrel együtt azonnal Gloria

felkutatására indultak.

Gloria persze nem az a fajta kislány volt, aki csak úgy vaktában elkóborol. Korához képest mindig igen

határozott és céltudatos volt, ebben a tekintetben anyjára ütött.

A második emeleten meglátott egy hatalmas táblát ezzel a felirattal: "A beszélő robothoz". Midőn ezt

kibetűzte, és látta, hogy szülei nem a kívánt irányba indulnak, magától értetődő elhatározásra jutott. Kivárta az

alkalmas pillanatot, amikor apja, anyja ébersége alábbhagy, s csendben odábbállva megindult a tábla jelezte

irányba.

A beszélő robot minden gyakorlati jelentőség nélküli "csodabábu" volt, pusztán reklámcélokat szolgált.

Óránként egyszer elébe vezettek egy-egy látogatócsoportot, s ott aztán az érdeklődők óvatos, halk hangon

kérdéseket tettek fel az ügyeletes mérnöknek. A mérnök pedig a szerkezet szempontjából elfogadható kérdéseket

a beszélő robothoz továbbította.

Meglehetősen unalmas produkció volt. Mert nem árt ugyan tudni, hogy a pillanatnyi hőmérséklet 22 Celsius

fok, a légnyomás 762 milliméter, hogy a nátrium atomsúlya 23, de mindehhez alapjában véve nincs szükség

robotra. Legkevésbé pedig egy huszonöt négyzetméter nagyságú, otromba, teljességgel mozdulatlan huzal- és

tekercstömegre.

Kevesen akadtak, akik másodszor is kértek volna ebből a sületlenségből, és így csak egy tizenöt év körüli

kislány üldögélt az egyik padon, hogy harmadszor is meghallgassa a robotot. Egyedül volt az egész teremben,

amikor Gloria belépett.

Gloria rá se hederített a kislányra. E pillanatban az emberi lények egyáltalában nem érdekelték. Minden

figyelmét az a nagy, kerekes fémszerkezet kötötte le. Egy másodpercig habozva, ijedten álldogált előtte, ilyen

robotot még soha életében nem látott.

Óvatosan, bizonytalanul, reszkető hangon tette fel első kérdését: - Kérlek szépen, robot bácsi, volnál szíves

megmondani nekem, te vagy az a beszélő robot?

Nem volt egészen biztos a dolgában, de mindenesetre úgy gondolta, nem árt, ha az ember udvarias egy valódi

beszélő robottal.

(A tizenöt év körüli kislány, keskeny, csúnyácska arcára feszült érdeklődés ült ki. Egy kis noteszt kapott elő a

zsebéből, és lázas gyorsasággal firkálni kezdett.)

Gloria kérdésére a szerkezet olajozottan fölberregett, majd a belsejéből gépszerű, színtelen, hangsúly nélküli

szavak törtek elő:

- Én… beszélő… robot… vagyok.

Gloria elszontyolodva nézte a robotot. Valóban beszélt, de a hangok valahonnét belülről jöttek. És nem volt

arca, amelyhez szólni lehetett volna.

- Robot bácsi, tudsz nekem segíteni? - firtatta tovább Gloria. A beszélő robotot kérdések megválaszolására

szerkesztették, s ez ideig csakis olyan kérdéseket tettek föl neki, amelyekre válaszolni tudott. Nem csoda, hogy

teljesen megbízott önnön képességeiben. - Tudok… neked… segíteni.

- Előre is köszönöm, robot bácsi. Ismered Robbie-t?

- Ki… az… a… Robbie?

Őrült húszas évek - az amerikai irodalomban hasznéált kifejezés, az első világháborút követő évtized szellemi, erkölcsi zűrzavarára utal

- Egy robot. - Gloria lábujjhegyre állt. - Körülbelül ilyen magas, robot bácsi, csak valamivel magasabb. És

nagyon kedves robot. Meg feje is van, tudod? Neked nincs, robot bácsi, de neki van.

A beszélő robot ezt az iramot már nem bírta.

- Egy… robot?

- Igen, robot bácsi. Olyan, mint te, csak persze nem tud beszélni… és úgy néz ki, mint egy igazi ember.

- Olyan… robot… mint… én?

- Igen, robot bácsi.

A beszélő robot erre már csak sercegéssel, artikulálatlan hangon tudott válaszolni. Ez az általánosítás, hogy

ő, a robot, nem önmagában álló létező, hanem valamilyen csoport egyik tagja, meghaladta képességeit. És

amikor a legjobb szándéktól vezérelve mégis igyekezett magáévá tenni ezt az új fogalmat, fél tucat tekercse

kiégett. Mire rövid, zümmögő vészjeleket adott.

(A tizenöt év körüli lány felállt, és kiment a teremből. Mindent följegyzett, amire szüksége volt, most már

megírhatta fizikadolgozatát a "Robotika gyakorlati alapelveiről". Ez volt az első tanulmánya a sok közül,

amelyet Susan Calvin e tárgykörnek szentelt.)

Gloria jól leplezett türelmetlenséggel várta a robot válaszát, amikor háta mögött hirtelen kiáltás hangzott:

- Itt van!

Gloria anyja hangjára ismert.

- Mit keresel itt, te rosszaság?! - Mrs. Weston aggodalma egyszeribe haraggá változott át. - Halálra ijesztetted

anyut és aput! Hogy jutott eszedbe otthagyni minket?

Közben a robotmérnök is berohant, és haját tépve tudakolta, hogy ki merészelte babrálni a robotot.

- Hát nem tudnak olvasni? - üvöltötte. - Nem látják, hogy ide csak kísérővel lehet bejönni?

Gloria bánatos hangja alig volt hallható a nagy ricsajozásban.

- Csak azért jöttem ide, mama, hogy megkeressem a beszélő robotot. Gondoltam, ő is robot, és talán tudja,

hol van Robbie. - És most, amikor minden gondolata Robbie felé szállt, egyszerre csak patakzani kezdtek a

könnyei. - Ó, mama, meg kell Robbie-t találnom. Meg kell találnom!

- Jóságos ég! - Mrs. Weston alig tudta megállni, hogy föl ne sikítson. - Gyerünk haza, George. Ezt én nem

bírom tovább.

Azon az estén George Weston huzamosabb időre eltávozott hazulról, másnap reggel pedig gyanús

elégedettséggel állt a felesége elé. - Ide figyelj, Grace. Támadt egy ötletem.

- Miféle ötleted? - kérdezte az asszony mogorván, minden érdeklődés nélkül.

- Gloriával kapcsolatban.

- Csak nem akarod visszavásárolni a robotot? - Eszem ágában sincs.

- Akkor rukkolj ki az ötleteddel. Én, úgy látszik, akármit próbáltam, nem lett foganatja.

- Ide hallgass, Grace. Szerintem az a baj, hogy Gloria élőlényt lát Robbie-ban és nem gépet. Így aztán

érthető, hogy nem tudja elfelejteni. Mármost ha meg tudnánk győzni arról, hogy Robbie csak egy kupac acél

meg sárgaréz, különféle lapok és huzalok alakjában, s hogy az egész szerkezetbe pusztán az elektromosság lehel

életet, tüstént kigyógyulna a sóvárgásból. Ez pszichológia, érted?

- És hogy akarod erről meggyőzni?

- Egyszerűen. Mit gondolsz, hol jártam tegnap este? Megkértem Robertsont, az Amerikai Robot és Gépember

Rt. elnökét, hogy holnap végignézhessük az egész gyárat. Hármasban elmegyünk, s mire a látogatás végére

érünk, Gloria tisztán fogja látni, hogy a robot nem élőlény.

Mrs. Weston apránként táguló szemében hirtelen a csodálat fénye villant.

- Te George, ez valóban remek ötlet!

- Nekem csak remek ötleteim vannak - válaszolta George Weston dagadó mellel.

Mr. Struthers, az Amerikai Robot vezérigazgatója lelkiismeretes ember volt, s természettől fogva kissé

hajlamos a bőbeszédűségre. Ez az egymással párosult két tulajdonság azt eredményezte, hogy Westonék

látogatásuk során egyetlen lépést se tehettek a gyárban részletes, néha talán túlságosan is részletes magyarázat

nélkül. Mrs. Weston azonban nem unta el a dolgot. Sőt több ízben félbeszakította Mr. Strutherst, és megkérte,

ismételje el a magyarázatát, de egyszerűbb szavakkal, hogy Gloria is megérthesse. Előadói képességeinek ilyen

nagyra becsülése arra indította Mr. Strutherst, hogy - ha lehetséges - még szívélyesebb és terjengősebb legyen.

George Weston viszont egyre növekvő türelmetlenséggel hallgatta a szóáradatot.

- Bocsásson meg, hogy félbeszakítom - Struthers épp a fotocellákról szóló eszmefuttatásának kellős közepén

tartott -, nincs a gyárban olyan részleg, ahol csak robotok dolgoznak?

- Mi? Dehogy nincs! - A vezérigazgató Mrs. Westonra mosolygott. - Ez afféle circulus vitiosus, robot gyárt

robotot. Természetesen ez nem az általános gyakorlat. A szakszervezetek se tűrnék. De azért előállítunk néhány,

igen kisszámú robotot kizárólag robotmunkával. Kísérletképpen. A szakszervezetek - folytatta, és a nagyobb

nyomaték kedvéért cvikkerével a tenyerét verdeste - nem akarják belátni, s ezt én mondom, aki mindig a

legmélyebb rokonszenvvel viseltettem a munkásmozgalom iránt, egyszóval a szakszervezetek nem akarják

belátni, hogy a robotmunka bekapcsolása a termelés folyamatába eleinte szükségessé tesz ugyan némi

átcsoportosítást, de végeredményben elkerülhetetlenül…

- Ez mind igaz, Mr. Struthers - vágott közbe Weston -, de mi van azzal a gyárrészleggel, amelyet említett?

Megnézhetnénk? Biztos vagyok benne, hogy ott sok érdekeset láthatunk.

- Persze, persze! - Mr. Struthers görcsös mozdulattal orrára biggyesztette cvikkerét, és elégedetlenségének

halk köhintéssel adott kifejezést. - Jöjjenek utánam, kérem.

Végigballagtak egy hosszú folyosón, majd lementek egy lépcsőn, s eközben vezetőjük viszonylag hallgatag

volt. De mihelyt beléptek egy jól megvilágított, tágas terembe, amelyet fémcsörömpölés zaja töltött be, a zsilipek

átszakadtak, és újból mindent elöntött a magyarázatok szűnni nem akaró áradata.

- Íme! - szavalta büszkén Mr. Struthers. - Itt kizárólag robotok dolgoznak! Öt ember felügyel rájuk, de nem is

kell állandóan a teremben tartózkodniuk. Öt esztendeje, amióta bevezettük ezt a munkát, még egyetlen baleset se

fordult elő. Persze az itt beállított robotok viszonylag egyszerűek, azonban…

A vezérigazgató hangja már jó ideje csak álmosító duruzsolásként hatolt el Gloria fülébe. Az egész

kirándulást meglehetősen unalmasnak és céltalannak tartotta, jóllehet sok-sok robotot látott. Ám az itteni robotok

és Robbie között a leghalványabb hasonlatosság se volt, s ezért Gloria leplezetlen megvetéssel vizsgálgatta őket.

Ebben a teremben, látta, egyetlenegy ember se dolgozik. Mikor alaposabban körülnézett, pillantása hat-hét

robotra esett, a terem közepe táján, egy kerek asztalnál szorgoskodtak. Gloria szeme egyszerre tágra nyílt a

hitetlenkedő meglepetéstől. Ebben a nagy teremben nem lehetett biztos, hogy jól látja, de az egyik robot…

igen… az egyik robot…

- Robbie! - Gloria sikoltása szinte belehasított a levegőbe. Az asztal mellett az egyik robot megremegett, és

kiejtette kezéből a szerszámot. Gloria majd eszét vesztette az örömtől. Mielőtt szülei megakadályozhatták volna,

átfurakodott a korláton, könnyedén leugrott a néhány lábbal mélyebben fekvő padlózatra, és lobogó hajjal, karját

lengetve rohant Robbie felé.

Izgalmában észre se vette, hogy egy hatalmas traktor közeledik feléje, vakon, dübörögve halad előre kijelölt

pályáján. A három felnőtt kővé dermedt a rémülettől.

Weston a következő pillanatban már észbe kapott, de ez az egy pillanat is sok volt: Gloriát nem érhette utol.

Vad erőfeszítéssel mégis átdobta magát a korláton, igyekezete azonban eleve kudarcra volt ítélve. Mr. Struthers

eszeveszetten integetett a felügyelőknek, hogy állítsák meg a traktort, de a felügyelők csak emberek voltak, és a

cselekvéshez időre volt szükségük.

Csak Robbie cselekedett azonnal és tökéletes pontossággal.

Az ellenkező irányból indulva fémlába szinte fölfalta a közte és Gloria közötti távolságot. Az egész jelenet

másodpercek töredéke alatt játszódott le. Robbie karjának egyetlen mozdulatával fölkapta a kislányt, és már

ment is tovább változatlan sebességgel. Gloriának persze elállt a lélegzete. Weston, aki fel se foghatta, mi

történik, inkább csak érezte, mint látta a mellette tovasuhanó Robbie-t, s erre zavarodottan megtorpant. A traktor

mindössze fél másodperccel Robbie után ért el arra a helyre, ahol az imént Gloria állt, még néhány métert gurult,

majd lassan nyikorogva lefékezett.

A kislány újból lélegzethez jutott, ellenkezés nélkül tűrte apja, anyja szenvedélyes öleléseit, aztán mohón

Robbie felé fordult. Mert Gloria szemével nézve az eseményeket, csak az történt, hogy megtalálta elveszett

barátját.

Mrs. Weston arcán a megkönnyebbülés fényét a sötét gyanú árnyéka váltotta föl. Zilált, földúlt külseje

ellenére is félelmetes határozottsággal fordult férjéhez.

- Ezt te rendezted így, ugye?

George Weston zsebkendőjével izzadt homlokát törölgette. Keze remegett, ajkán félénk, igen-igen halvány

mosoly játszadozott.

- Robbie-t nem műszaki vagy konstrukciós munkákra szánták fűzte tovább a gondolatot Mrs. Weston. -

Ebben az üzemben semmi keresnivalója. Te helyeztetted ide, csak azért, hogy Gloria rátaláljon. Ne is tagadd.

- Nem tagadom - felelte Weston. - De ki gondolta volna, hogy a találkozásuk ilyen életveszélyes

körülmények között játszódik majd le? Gloria az életét köszönheti Robbie-nak, ezt meg te nem tagadhatod. Most

már nálunk kell maradnia.

Grace Weston elgondolkodva, szórakozottan figyelte az egymásra talált barátokat. Robbie-t szerencséjére

fémből készítették, másként megfulladt volna a kislány szenvedélyes ölelésétől. És miközben Gloria már-már

hisztérikus. önkívületben csak karattyolt összevissza, Robbie krómacél karja, amely egy karvastagságú acélrudat

is játszva meghajlított volna, gyöngéd szeretettel fogta át a kislány derekát, robotszeme pedig hihetetlenül mély

vörösben izzott.

- Igen - mondta végül Mrs. Weston. - Most már magam is azt hiszem, legjobb, ha nálunk marad, míg csak

meg nem eszi a rozsda.

Gyülekező

Immár egy évszázada tartott a béke, és az emberek el is feledték, hogy lehetne másképpen. Aligha tudták

volna, hogy hogyan reagáljanak, ha váratlanul a háború veszélyével szembesülnek.

Egy biztos, Elias Lynn, a Robotikai Hivatal főnöke tanácstalanul állt a helyzet előtt, amikor rádöbbent, mi

készül. A Hivatal főhadiszállása Cheyenne-ben volt, a decentralizáció évszázados irányvonalát követve; Lynn itt

hallgatta kétkedve a Washingtonból hírt hozó fiatal nemzetbiztonsági tiszt jelentését.

Elias Lynn megtermett férfi volt, már-már kedvesen csúnya, kissé kidülledő halványkék szemekkel.

Az embereket általában nyugtalansággal töltötte el pillantása, de a nemzetbiztonsági tiszt nem látszott

izgatottnak.

Lynn úgy döntött, első reakciója a hitetlenség lesz. A pokolba is, miért ne hitetlenkedne? Ez egyszerűen

képtelenség! Hátra dőlt a székében, és így szólt:

- Milyen biztos ez az információ?

A tisztbók aki Ralph G. Breckenridge néven mutatkozott be, és az ajánlásai sem voltak akármilyenek,

szemérmetlenül áradt az ifjúság lehelete. Telt ajkak, könnyen piruló, húsos arc és ártatlan szemek. Ruházata

élesen elütött a Cheyenne-ben megszokottól, inkább a légkondicionált Washingtonhoz illett, ahol - az

elvándorlási divatról tudomást sem véve - továbbra is ott székelt a nemzetbiztonsági szervek teljes vezérkara.

- Semmi kétség, uram - válaszolta Breckenridge elpirulva. - Maguk, gondolom, mindent tudnak Róluk -

mondta Lynn, és hangjából nem volt képes kiszűrni egy csipetnyi gúnyt. Különösebben észre se vette, hogy

erőteljesen hangsúlyozta azt az ellenségre vonatkozó szócskát, valahogy olyasféleképp, ahogy nyomtatásban a

nagy kezdőbetűk teszik. Ennek szokása még az előző generációról öröklődött át. Persze többé már nem azt

mondták, "Kelet", a "Vörösök", a "Szovjetek" vagy az "Oroszok". Az zavarólag hatott volna, hisz Ők

többségükben nem Keletről jöttek, nem voltak Vörösök, Szovjetek és különösen nem Oroszok. Sokkal

egyszerűbbnek bizonyult úgy mondani: Mi és Ők és persze sokkal pontosabb.

Utazók gyakran jelentették, hogy Ők ugyanúgy tették ezt, csak fordítva. Odaát Ők voltak a "Mi"

(természetesen a megfelelő nyelven), Mi pedig az "Ők".

Manapság azonban ezzel már senki sem törődött. Az élet kényelmes volt és nyugodt. Megszűnt minden

gyűlölködés. Kezdetben ott volt a hidegháború. Mostanra már játékká szelídült az egész, ki nem mondott

szabályokkal, majdhogynem szívélyes keretek között.

- Ugyan miért akarnák felborítani az egyensúlyt? - szólalt meg hirtelen Lynn.

Fölállt, és a falon függő világtérképhez lépett, melyet különböző színekkel két részre osztottak. A bal oldalit

halványzöldre festették, a jobb oldali kisebbet pedig rózsaszínre. Mi és Ők.

A térkép már egy évszázada nem sokat változott. Nyolcvan esztendővel azelőtt Formosa elvesztése és Kelet-

Németország megszerzése voltak az utolsó fontosabb területváltozások.

Mellesleg még egy lényegesebb változásra sor került, méghozzá a színek terén. Két nemzedékkel korábban

az Ő területük még baljós vérvörös volt, a Miénk pedig tiszta, makulátlan fehér. Mostanra a színek világában is

beállt az enyhülés. Lynn látott Náluk készült térképeket, és a helyzet azokon is ugyanaz volt.

- Nem tennék meg - mondta.

- De már teszik is - felelte Breckenridge -, és jobb lesz, ha megbarátkozik ezzel a ténnyel. Természetesen,

uram, tisztában vagyok vele, nem a legkellemesebb arra gondolni, hogy Ők messze előttünk járnak a robotika

területén.

Tekintete továbbra is ártatlannak látszott, de szavainak rejtett tüskéi mélyre hatoltak. Lynn összerezzent.

Hát persze, ezért szerzett tudomást róla utolsóként a Robotikai Hivatal főnöke, ráadásul egy

nemzetbiztonsági tiszttől. Elvesztette tekintélyét a kormány szemében; ha a Hivatal tényleg alulmarad a

csatában, Lynn nem várhat tőlük kegyelmet.

- Még ha igaz is, amit ön mond - szólalt meg elcsigázva -, Ők nem lehetnek olyan sokkal előttünk. Mi

emberszabású robotokat is építhetünk.

- És építettünk, uram?

- Igen. Ami azt illeti, kísérleti célokra már elkészült egy-kettő.

- Ők ezen már tíz éve túl vannak. Hogy azóta meddig fejlődtek, azt elképzelheti.

Lynnt elfogta a nyugtalanság. Eltöprengett, vajon hitetlen ségét szakmai büszkesége táplálja-e, avagy

egyszerűen fél, hogy odalesz az állása és a jó híre. Ez utóbbinak már a gondolatát is képtelenségnek érezte,

mégis, most védekezésre kényszerült.

- Nézze, fiatalember - mondta -, nyilván ön is tudja, hogy a világpolitikai patthelyzet sosem volt teljes

nyugalomban. Valamiben Ők fejlődtek gyorsabban, másban ugyanakkor Mi. Ha Ők pillanatnyilag leköröztek

Minket robotikában, az azért van, mert nagyobb forrásokat vontak össze azon a téren. Ez pedig azt jelenti, hogy

valami másban Nekünk kellett előnyre szert tennünk. Talán az erőtérkutatásban vagy mondjuk a

hiperatomikában.

Lynnt megrémítette saját állítása, miszerint a patthelyzet nincs nyugalomban. Ennek igazságához nem

férhetett kétség, sőt egyedül ez jelentette az egyetlen valódi veszélyt a világ számára. Minden attól függött,

mennyire tudják fönntartani az egyensúlyt. Ha a mindig fönnálló apróbb egyenetlenségek egyszer túlzottan

kibillentenék a mérleg nyelvét az egyik vagy a másik irányba…

Még csaknem a hidegháborúnak nevezett korszak elején mindkét oldal kifejlesztette termonukleáris

fegyvereit, és a háború ezzel elképzelhetetlenné vált. A versengés a katonai térről átváltott gazdaságira és

pszichológiaira, és ez azóta is így van.

Mindkét félben megmaradt azonban a vágy, hogy megbontsa az egyensúlyt, hogy ne csak minden lépésre

tudjon ellenlépéssel válaszolni, de ő maga tegyen szert olyan kivédhetetlen előnyre, mely a háborút ismét

lehetségessé teszi. És mindezt nem azért, mintha bármelyikük is annyira vágyott volna a harcra, hanem mert

tartottak tőle, hogy a másik teszi meg előbb azt a bizonyos sorsdöntő felfedezést.

Száz éve már a kötélhúzásban egyikük sem bizonyult erősebbnek. Közben pedig tartott a béke, és a

folyamatos kutatások melléktermékeként megjelentek az erőterek, a napenergiát hasznosító berendezések, az

igazán hatásos rovarriasztók és a robotok. Mindkét oldalon megjelent egy új tudomány, a gondolatok biokémiája

és biofizikája, mely a mentalika nevet kapta. Fölépültek az első bázisok a Holdon és a Marson. Az emberiség

hatalmas léptekkel haladt előre, mivel nem volt más választása.

Még arra is rákényszerült mindkét nagyhatalom, hogy elvesse a kegyetlenség és zsarnokság fegyverét, s a

lehető legjóindulatúbb, leghumánusabb arcát mutassa a külföld felé.

Nem rúghatják most föl egyszerre az egyensúlyt, nem törhet ki a háború!

- Szeretném megtanácskozni a dolgot az egyik emberemmel - mondta Lynn. - Kíváncsi vagyok a

véleményére,

- Megbízható?

Lynn undorodva pillantott a férfira.

- Uramatyám, a robotika területén ki az, akit maguk még nem nyomoztak le több ízben is teljesen? Igen,

felelősséget vállalok érte. Ha maga nem bízik meg egy olyan emberben, mint Humphrey Carl Laszlo, akkor nem

vagyunk abban a helyzetben, hogy visszaverjük az Ő állítólagos támadásukat.

- Hallottam már Laszlóról - mondta Breckenridge. - Az jó. Na és nincs kifogása ellene?

- Nincs.

- Akkor bekéretem, és mindjárt megtudjuk, mit gondol ő arról a lehetőségről, hogy robotok szállhatják meg

az Egyesült Államokat.

- Nem egészen erről van szó - mondta halkan Breckenridge. - Ön még mindig nem képes elfogadni a teljes

igazságot. Azt kell megtudnia, mit gondol 6 arról, hogy a robotok máris megszállták az Egyesült Államokat.

Laszlo egy magyar ember unokája volt, aki átszökött az akkoriban még vasfüggönynek nevezett hatáson, és

ezért halálosan biztos volt benne, hogy minden gyanún felül áll. A kövérkés férfi erősen kopaszodott, és pisze

orrú arcán állandóan harcias kifejezés, ült, kiejtése azonban tökéletesen harvardi volt, hangja pedig szinte

idegesítően halk.

Lynn számára, akit a hosszú évek aktatologatása meglehetősen eltávolított a robotika tudományának

naprakész helyzetétől, Laszlo a tökéletes, teljes tudást személyesítette meg. Már puszta jelenlétében is jobban

érezte magát.

- Mit gondol? - kérdezte Lynn.

Laszlo arca mogorva ráncokba húzódott.

- Hogy Ők messze előttünk járnak? Teljességgel hihetetlen. Az azt jelentené, hogy olyan humanoidokat

képesek előállítani, amiket már meg se lehet különböztetni az emberektől. Ehhez hatalmas ugrást kellett volna

tenniük a robotmentalikában is.

- Ön túlságosan elfogult - szólt közbe Breckenridge hidegen. - Hagyja ki az ügyből a szakmai büszkeségét, és

mondja meg: miért lehetetlen, hogy Ók jóval előttünk járjanak? Laszlo vállat vont.

- Biztosíthatom, hogy rendkívül jól ismerem a teljes robotikai irodalmukat. Nagyjából meg is tudom

határozni, milyen szinten állhatnak.

- Maga azt tudja csak meghatározni, amit Ők elhitetnek magával, nem gondolja? - javította ki Breckenridge. -

Járt már maga valaha a másik oldalon?

- Nem - felelte Laszlo röviden.

- És ön, dr. Lynn?

- Nem, én sem - ismerte be Lynn.

- Látogatott már át egyetlen robotikai szakember is az elmúlt huszonöt évben? - folytatta Breckenridge olyan

magabiztossággal, ami világosan elárulta, pontosan tudja a választ.

Pár másodpercig mindenki néma csöndben gondolkozott. Laszlo kerek arcát bosszúság felhőzte el.

- Ami azt illeti - szólalt meg -, Ők már régen nem tartottak robotikai témájú konferenciát.

- Huszonöt éve - tette hozzá Breckenridge. - Hát nem érdekes?

- Talán - hagyta rá Laszlo kelletlenül. - Engem valami más nyugtalanít. Közülük soha senki nem látogatott el

a Mi konferenciáinkra sem. Legalábbis én senkire nem emlékszem.

- Meghívták őket? - kérdezte Breckenridge.

Az aggódó arccal bámuló Lynn gyorsan közbeszólt:

- Hát persze.

- Más témájú tudományos konferenciáinkon is hasonlóképp megtagadják a részvételt? - kérdezte

Breckenridge.

- Nem tudom - felelte Laszlo, föl-alá járkálva a szobában. - Én legalábbis nem hallottam róla. És ön, főnök?

- Nem - mondta Lynn.

- És ha csupán el akarták kerülni annak a veszélyét, hogy viszonozniuk kelljen a meghívást? Vagy attól

féltek, hogy az egyik emberük esetleg kikotyog valamit?

A dolog tökéletesen így festett, és Lynn egyre erősebb meggyőződéssel hitt a nemzetbiztonságiak igazában.

Mi másért nem tartanák Ők a kapcsolatot a robotika terén? Még Eisenhower és Hruscsov korában kezdődött

meg a tudósok szigorúan ellenőrzött és szabályzott áramlása egyik oldalról a másikra, méghozzá többszörösen jó

okkal: először is ezzel aláhúzták a tudományos fejlődés országhatároktól független voltát; másodszor ez olyan

baráti gesztusként tűnhetett föl, amelynek nyoma elévülhetetlenül beleégett a vendéglátó állam lakosainak

emlékezetébe; harmadszor a kikerült tudós új, érdekes meglátásokkal ismerkedhetett meg, ráadásul saját, kissé

fakónak érzett elgondolásait a többiek tartották újnak és érdekesnek.

Maguk a kormányok is minden eszközzel támogatták a tudóscserét. Persze ebben nem elhanyagolható

szerepet játszott az az elgondolás, hogy ha minél többet megfigyelsz, de minél kevesebbet árulsz el, azzal

magadat hozhatod előnyös helyzetbe.

A robotika esetében mégsem így történt. Ott nem.

Ez az apróság most elég volt bizonyítéknak. Csak most, pedig mióta ott játszódik már a szemük előtt.

Az önelégültség eltompította az éberségünket - gondolta Lynn komoran.

Mivel a másik oldal a nyilvánosság előtt semmi jelentős haladást nem ért el a robotikában, könnyű volt a

felsőbbren dűség biztos tudatában ölbe tett kézzel várni. Miért nem látszott valószínűnek, sőt lehetségesnek sem,

hogy Ők valójában az ütőkártyáikat rejtegetik, az alkalmas pillanatot lesve?

- Mit lehet tenni? - kérdezte Laszlo érezhetően megingott önbizalommal. Úgy látszott, gondolatmenete őt is

hasonló meggyőződésre juttatta.

- Tenni? - ismételte Lynn. Nehéz volt elterelni gondolatait a rátörő rémületről. Akár ebben a pillanatban is tíz

emberszabású robot járhatja az Egyesült Államokat, és mindegyik egy darabka TÁ-bombát hordozhat magával.

TÁ! Az egyre rettenetesebb hatást előidéző bombák előállításáért folyó vetélkedés csúcspontja. TÁ! Teljes

Átalakítás! Ehhez már nem is lehetett a Napot hasonlítani. A Teljes Átalakítás tüze mellett úgy elhalványult,

akár a gyertyaláng.

Tíz humanoid, egyenként teljességgel ártalmatlan, de ha fogják magukat és összegyűlnek, azzal túllépik a

kritikus tömeget, és…

Lynn súlyosan fölemelkedett. A szeme alatt sötét táskák, melyek arcának rendszerint vad és baljóslatú

kifejezést kölcsönöztek, most még sötétebbnek tűntek.

- Ezek szerint nekünk ki kell dolgoznunk egy módszert, amellyel kiszűrhetjük a robotokat; aztán meg kell

találnunk őket.

- Mennyi időnk van? - mormolta Laszlo.

- Legalább öt perccel meg kell elóznunk azt, hogy összetalálkozzanak - vágta rá Lynn -, de fogalmam sincs,

mikor lesz az.

Breckenridge bólintott.

- Örülök, hogy mellénk állt, uram. Tudja, magammal kell vinnem önt Washingtonba, egy fontos

megbeszélésre.

Lynn fölvonta a szemöldökét. - Jól van.

Elgondolkodott: vajon ha továbbra sem hagyja magát meggyőzni, leváltották volna, és most más utazna

Washingtonba mint a Robotikai Hivatal főnöke? Hirtelen fölébredt benne a vágy: bárcsak így történt volna!

Ott volt az elnök tanácsadója, a Tudományos Ügyek Minisztere, a Nemzetbiztonság főnöke, maga Lynn és

Breckenridge. Öten ülték körül az asztalt a Washingtonhoz közeli föld alatti erődítmény közepén.

Jeffreys elnöki tanácsadó nagyon hatásos megjelenésű férfi volt, ősz hajával és apró tokájával a maga módján

még egészen jóképű is; szolid, elgondolkodó és politikai értelemben annyira tartózkodó, amennyire csak egy

elnöki tanácsadó az lehet.

Határozott hangon beszélt:

- Ahogy én látom, három kérdéssel állunk szemben. Először is, mikor gyűlnek össze a humanoidok?

Másodszor, hol fognak összegyűlni? Harmadszor, hogyanakadályozhatjuk meg őket ebben?

Amberley, a Tudományos Ügyek Minisztere összerándulva bólintott. Kinevezése előtt az Északnyugati

Gépgyár igazgatói posztját töltötte be. Sovány, baltával faragott arcú, feltűnően ideges ember volt. Mutatóujja

lassú köröket írt le az asztalon.

- Ami azt illeti, mikor gyűlnek össze - mondta -, gondolom egy darabig még nem fognak.

- Miből gondolja ezt? - kérdezte Lynn élesen.

- Legalább egy hónapja itt vannak az Államokban, ezt mondják a nemzetbiztonságiak.

Lynn automatikusan Breckenridge-re nézett, és Macalaster, a Nemzetbiztonság főnöke elkapta pillantását.

- Az információ megbízható - mondta. - Ne tévessze meg önt Breckenridge fiatalos megjelenése, dr. Lynn.

Valójában ez számunkra az egyik leghasznosabb tulajdonsága. Mellesleg harmincnégy éves, és már tíz

esztendeje dolgozik az ügyosztályon. Csaknem egy évet töltött Moszkvában, és nélküle mit sem tudnánk a ránk

leselkedő rettenetes veszedelemről. A dolgok jelenlegi állása szerint a legtöbb részlet a kezünkben van.

- Épp a legfontosabbak híján - tette hozzá Lynn. Macalaster a nemzetbiztonságiaktól jeges mosolyt villantott

rá. Súlyos állát és közel ülő szemeit jól ismerte a nagyközönség, de szinte semmi egyebet.

- Emberek vagyunk, dr. Lynn - mondta. - Breckenridge ügynök így is nagyszolgálatot tett.

Jeffreys, az elnök tanácsadója közbevágott:

- Mondjuk úgy, van bizonyos időnk. Ha szükségesnek tartanák azonnal akcióba lépni, már megtették volna.

Úgy tűnik, valamiféle alkalomra várnak. Ha megtalálnánk a helyet, valószínűleg ez a kérdés is magától

megválaszolódna.

- Ha TÁ-val akarnak elpusztítani valamit, ekkor a lehető legnagyobb kárt okozzák, vagyis egy nagyvárosban

kell keresnünk őket. Más nemigen ér meg egy ilyen bombát. Szerintem négy eshetőség van: Washington mint

igazgatási központ, New York mint üzleti központ, valamint Detroit és Pittsburgh mint legfőbb ipari

központjaink.

- Én New Yorkra szavazok - mondta Macalaster. - Az igazgatást és az ipart már annyira decentralizálták,

hogy egy város elpusztítása nem akadályozná meg az azonnali visszacsapást.

- Akkor miért New York? - kérdezte Amberley, talán kissé élesebben, mint akarta. - Az üzleti világot is

decentralizálták. - Itt a morálról van szó. Talán az ellenállási ösztönünket akarják semlegesíteni, hogy az első

csapás borzalmai láttán azonnal megadjuk magunkat. Emberéletben a legnagyobb pusztítást pedig New York

központi negyedeiben vihetnék véghez. .

- Elég hidegvérű elgondolás - morogta Lynn.

- Tudom - felelte Macalaster -, de Ők képesek rá, ha úgy vélik, ez elősegíti végső győzelmüket. Mi talán

nem?… Jeffreys hátrasimította fehér haját.

- Ne gondoljunk mindjárt a legrosszabbra. Tegyük fel, hogy New Yorkot valamikor a télen pusztítják el,

mondjuk közvetlenül egy hóvihar után, amikor a leggyengébb a kommunikáció, és a peremkerületekben

megsúlyosodnak az ellátási gondok. Nos, addig is, hogy állítjuk meg őket?

Amberley csak ennyit tudott mondani:

- Tíz embert megtalálni kétszázhúszmillió közt, olyan feladat, mintha egy roppant kis tűt keresnénk egy

hatalmas szénakazalban.

Jeffreys a fejét rázta.

- Rosszul mondja. Tíz emberszabású robotot kell megtalálnunk kétszázhúszmillió ember között.

- Semmi különbség - ellenkezett Amberley. - Nem tudjuk, különböznek-e külsőre valamiben is az

emberektől. Valószínűleg nem. - Lynnre pillantott. A többiek is.

- Mi Cheyenne-ben még nem tudtunk olyat előállítani, amit fényes nappal összetévesztenének egy emberrel -

mondta az súlyosan.

- De Ők tudnak- vágta rá a Nemzetbiztonság főnöke -, és nemcsak testi tulajdonságokban. Ez egészen biztos.

Elérték a technikai fejlődésnek azt a pontját, hogy legombolyíthatják az agy mikroelektronikai pályáit, és

átmásolhatják egy robot pozitronmemóriájába.

Lynn eltátotta a száját.

- Azt akarja mondani, hogy Ők tökéletes másolatot képesek készíteni az emberről, a személyiséget és az

emlékezetet is beleértve?

- Igen.

- Akár egy bizonyos emberről is? - Úgy van.

- Ezt is Breckenridge ügynök információira alapozza? - Igen. A bizonyítékok vitathatatlanok.

Lynn egy percre elgondolkozva leszegte a fejét, aztán így szólt:

- Akkor az Egyesült Államok tíz polgára nem ember, hanem robot. De az eredetiket valahogy meg kellett

kaparintaniuk. Nem lehettek távol-keletiek, azokat túl könnyű lenne megtalálni. Tehát kelet-európaiak. És

hogyan kerüljenek ebbe az országba? Az összes határ állandó radarmegfigyelés alatt áll, hogyan juttathatnának át

bárkit is a tudtunk nélkül, legyen az ember vagy robot?

- Meg lehet csinálni - szólalt meg Macalaster. - Hivatalosan is átléphették a határt mint üzletemberek, pilóták

vagy turisták. Persze mindenkit alaposan ellenőriznek mindkét oldalon. Tízüket mégis elrabolhatták, és testüket

mintául véve legyártották az emberszabású robotokat, amiket aztán helyettük visszaküldtek. Mivel mi erre nem

számítottunk, föl se figyelhettünk. És ha az illetők amerikaiak voltak, minden nehézség nélkül bejuthattak az

országba. Hát ilyen egyszerű az egész.

- És a családjuk vagy a barátaik sem jönnének rá a cserére?

- Csak így logikus. Higgye el, vártuk a jelentéseket váratlan amnéziás esetekről, különös

személyiségváltozásokról. Ezreket ellenőriztünk.

Amberley az ujjai hegyét bámulta elmélyülten.

- Szerintem a megszokott módszerek itt nem vezetnek eredményre. Az ellentámadást a Robotikai Hivataltól

kell elindítani, és ebben maximálisan számítok az intézmény vezetőjére.

Éles, noszogató pillantást lövellt Lynn felé.

A férfit elöntötte a keserűség. Úgy érezte, az egész tanácskozás erre ment ki. Semmi olyan nem hangzott el,

amit korábban már ne hallott volna. Ebben biztos volt. A problémára nem találhattak megoldást, még csak egy

kósza ötlet sem merült fel. Az egészet csupán azért játszották el, hogy megírhassák a jelentésüket, és vereségtől

való félelmükben a felelősséget valaki más vállára tehessék.

Mégis volt benne igazság. Mi a robotika terén maradtunk le. És Lynn nem csupán önmagát képviselte, hanem

a Robotikai Hivatalt, tehát a felelősséget rá kellett hárítani.

- Megteszem, amit lehet - mondta.

Álmatlanul töltötte az éjszakát, úgyhogy másnap testben és lélekben egyaránt nyúzottan jelent meg egy

Jeffreysszel tartandó újabb megbeszélésen. Breckenridge is ott volt, és bár Lynn szívesebben beszélgetett volna

el négyszemközt az elnöki tanácsadóval, érezte a helyzet jogosságát. Breckenridge nyilván nagy hatást gyakorolt

a kormányra, sikeres felderítőmunkája eredményeként. Úgyhogy miért is ne?

- Uram - szólt Lynn -, azt a lehetőséget is figyelembe kell venni, hogy ez a beszivárgás nem következett be.

- Hogy gondolja?

- Biztos vagyok benne, akármilyen türelmetlen is olykor a közvélemény, és bármennyire szeretnek is a

törvényhozók beszélni, a kormánynak tudnia kell, hogy a nagyhatalmak közti egyensúly hasznos az egész

világnak. Ezt Nekik is tudniuk kell. Tíz emberszabású robot egy TÁ-bombával szánalmas ürügy a béke

aláaknázására.

- Tizenötmillió emberi lény elpusztítását aligha nevezhetjük szánalmas ürügynek.

- A világ egyensúlyát tekintve az. Egyáltalán nem venné el a visszavágási kedvünket, nem ütne

gyógyíthatatlan sebet rajtunk. Csupán kirobbantaná azt a bolygóméretű, öldöklő háborút, amit immár olyan

régen sikerült elkerülnünk. Egyetlen dolgot érnének csak el vele: mindenki hadba állna egyetlen várost kivéve.

Ez így nem elég.

- Hová akar kilyukadni? - kérdezte ridegen Jeffreys. Hogy Nekik nincs itt tíz emberszabású robotjuk az

országban? Hogy egy TÁ-bombájuk nem a gyülekezőre vár?

- Jól van, tegyük fel, hogy itt vannak, de a cél talán valami jelentősebb, mintsem egy téli bombamerénylet.

- Mire gondol?

- A robotok összetalálkozásakor bekövetkező fizikai pusztulás talán nem a legrosszabb ami velünk történhet.

Mi a helyzet a puszta ittlétükből eredő morális és intellektuális megsemmisüléssel? Minden tiszteletem

Breckenridge ügynöké, de mi van, ha Ők egyenesen azt akarták, ébredjünk rá, az emberszabású robotok köztünk

vannak? Mi van, ha a humanoidok nem is találkoznak, csupán azt biztosítják, hogy állandó aggodalomban

éljünk?

- De miért?

- Árulja el nekem, milyen lépéseket tettek meg eddig a robotok kiszűrésére? Gondolom, a Nemzetbiztonság

most nézi, át minden olyan ember aktáját, aki valaha is átlépte a határt, vagy legalábbis annyira közel jutott

hozzá, ami lehetővé tesz egy emberrablást. Tudom, mivel Macalaster említette tegnap, hogy gyanús pszichiátriai

esetek után nyomoznak. És még?

- A nagyvárosok kulcsfontosságú helyein apró röntgenberendezéseket szereltünk föl - mondta Jeffreys. -

A stadionokban például…

- Ahova tíz humanoid könnyedén bejuthat egy futball vagy egy légipólómeccs százezernyi nézője között.

- Pontosan.

- És a koncerttermek meg a templomok?

- Valahol el kell kezdenünk. Mindent egyszerre nem figyelhetünk.

- Különösen, ha el akarjuk kerülni a pánikot - tette hozzá Lynn. - Így van? Nem lenne jó, ha a nagyközönség

rájönne, hogy a legváratlanabb pillanatban valamelyik városunk összes lakójával együtt megszűnhet létezni.

- Ez, gondolom nyilvánvaló. Mire akar kilyukadni?

- Arra - folytatta erélyesen Lynn -, hogy anyagi és egyéb erőforrásaink egyre nagyobb részét fordítjuk majd

annak a problémának a megoldására, amit Amberley úgynevezett: egy roppant kis tűt kell megkeresni egy

hatalmas szénakazalban. Árnyékokat keresünk majd, miközben Ők nyugodtan finanszírozzák a kutatásaikat, míg

aztán többé már nem érhetünk a nyomukba, és akkor mindenféle ellenállás nélkül fölmorzsolnak bennünket.

Képzelje el, ha kiszivárognak a hírek, és mind több ember keveredik bele az ügybe. A pánik sokkal többet árthat

nekünk, mint egy TÁ-bomba.

- Az isten szerelmére, ember, akkor mit ajánl, mihez kezdhetünk? - vágott közbe az elnöki tanácsadó

ingerülten.

- Semmit - felelte Lynn. - Vegyük úgy, hogy blöffölnek. Éljünk továbbra is úgy, ahogy eddig, és

reménykedjünk benne, nem merik fölborítani az egyensúlyt egyetlen bombányi előny miatt.

- Ez lehetetlen! - kiáltotta Jeffreys. - Teljességgel lehetetlen. Mindannyiunk sorsa a kezemben van, úgyhogy

egyetlen dolgot biztosan nem tehetek: semmit. Talán egyetértek önnel, a stadionokban elhelyezett

röntgenberendezések valóban nem lehetnek igazán hatásosak, de muszáj minden esélyt megragadni, nehogy

aztán később az emberek arra a keserű végkövetkeztetésre jussanak, miszerint a mi tehetetlenségünk játszotta át

az országot az ellenség kezére. Ellenakciót kell indítanunk.

- És hogy gondolja?

Jeffreys, az elnöki tanácsadó Breckenridge-re nézett. A nemzetbizto