---

Joe Haldeman Örök háború

(Tartalom)

  MANDELLA KÖZLEGÉNY

– Ma este az emberölés nyolc zajtalan módját fogjuk önöknek bemutatni – A fickó, aki ezt mondta, őrmester volt, aki még öt évvel se nézett ki többnek nálam. Úgyhogy ha ölt egyáltalán embert életében, akkor azt még pelenkás korában csinálhatta.

Én a magam részéről ugyan legalább nyolcvan módszert ismertem már az emberölésre, de ezek mind eléggé zajosak voltak. Kihúztam magam a széken, az udvarias figyelem maszkját öltöttem fel, és nyitott szemmel elbóbiskoltam. Ahogy nagyjából mindenki más is. Már tudtuk, hogy az ilyen kiképzés utáni órákon úgysem mondanak semmi fontosat.

A vetítő fénye ébresztett fel: egy rövid filmmel szemléltették a „nyolc zajtalan módszert”. Némelyik szereplő agymosott lehetett, mert tényleg megölték őket.

A film után egy lány jelentkezett az első sorból. Az őrmester biccentett, mire a lány felállt, és pihenjbe vágta magát. Nem nézett ki rosszul, de kicsit vastag volt a válla meg a nyaka. Mindenki ilyen lesz, ha hónapokon keresztül nehéz pakkot kell cipelnie.

– Uram... – „Uram”-nak kellett szólítanunk az őrmestereket a záróvizsgáig – ...ezek a módszerek eléggé... idétlennek tűnnek.

– Például?

– Például az, hogy valakit úgy ölünk meg, hogy vesén vágjuk egy súlyos szerszámmal. Mikor fordul elő, hogy éppen csak egy súlyos szerszám van az embernél, de kés vagy pisztoly nem? És akkor már miért nem fejbe vágjuk vele?

– Sisak is lehet rajta – vetette ellene az őrmester, elég logikusan.

– Különben is lehet, hogy a tauriaknak egyáltalán nincs is veséjük!

Az oktató vállat vont. – Lehet, – Ez 1997-ben volt, amikor még senki sem látott eleven taurit: néhány megperzselt kromoszómán kívül mást nem találtak belőlük. – A testük kémiai felépítése azonban hasonlít a miénkhez, és azt is fel kell tételeznünk, hogy hozzánk hasonlóan összetett lények. Kell hogy legyen valami gyengéjük, valami sebezhető pontjuk. Önöknek ezt kell megtalálniuk.

– Ez a fontos – bökött a képernyőre. – Ez a nyolc elítélt a maguk okulására pusztult el, mert maguknak kell rájönniük, hogyan lehet megölni a tauriakat, akár megawattos lézer, akár smirglipapír van maguknál.

A lány leült, de látszott rajta, hogy nincs igazán meggyőzve.

– Van még kérdés? – Senki sem jelentkezett.

– Oké. Csürhe, fel! – Felkászálódtunk, ő pedig várakozóan nézett ránk.

– Baszódjon meg, uram – harsant fel lagymatagon a szokásos kórus.

– Hangosabban!

– BASZÓDJON MEG, URAM! – Ez a sereg egyik kevésbé ihletett moráljavító eszköze volt.

– Valamivel jobb. Ne felejtsék el, hogy holnap hajnali gyakorlat. Gyakorlat 0330-kor, első alakzat, 0400. Aki 0340 után ágyban találnak, az veszít egy csíkot. Oszolj.

Felhúztam az overallom cippzárját, és átvágtam a havon a kantinba egy csésze szója és egy joint reményében. Mindig is elvoltam öt-hat óra alvással egy nap, és úgyis csak ilyenkor lehettem egyedül, egy kicsit kint a seregből. Rápillantottam a hírfaxokra. Újabb hajó fázott rá kint az Aldebaran szektornál. Négy évvel ezelőtt. Csináltak még egy flottát, de még négy évig fog tartani, amíg odaérnek vele. Addigra a tauriak már minden átjáróbolygót bevarrnak.

A hálóban már mindenki aludt, a nagy fények le voltak kapcsolva. Az egész banda csak vonszolta magát azóta, hogy visszajöttük arról a kéthetes holdi gyakorlatról. Begyömöszöltem a ruháimat a szekrényembe, megnéztem a beosztást, és láttam, hogy a 31-esben vagyok. A franc egye meg, az pont a melegítő alatt van.

Olyan halkan csusszantam be a függöny mögé, ahogy csak bírtam, nehogy felébresszem a szomszédomat. Nem láttam, ki az, de nem is nagyon érdekelt. Bebújtam a takaró alá.

– Elkéstél, Mandella – ásított fel álomittasan egy hang. Rogers volt az.

– Bocs, hogy felébresztettelek – súgtam vissza.

– Ugyan már. – A lány átfordult és rám fonódott. Meleg volt, és egész puha.

Megpaskoltam a csípőjét, amennyire lehetett, testvériesen. – Jóccakát, Rogers.

– Jóccakát, csődör – viszonozta a paskolást kissé pajkosabban.

Miért kapok mindig fáradt nőt, ha be vagyok indulva, és miért kapok mindig beindultat, ha fáradt vagyok? Meg kellett hajolnom a tények elkerülhetetlensége előtt.

– Jóvan, gyerünk, mintha élnének! Gerendás csapat! Mozogjanak már! Vonszolják a seggüket!

Melegfront érkezett éjfél környékén, és a hó kásás sárrá lottyadt. A permaplaszt gerenda legalább kétszáz kiló volt, és baromi rossz fogás esett rajta, még akkor is, ha nem volt csupa jég. Négyen voltunk, ketten-ketten mind a két végen, és fagyott ujjakkal cipeltük a műanyag támasztékot. Rogers volt a társam.

– Acél! – ordított fel a mögöttem lihegő fickó, jelezve, hogy csúszik ki a kezéből az a vacak. Ugyan nem acélból volt, de elég nehéz volt ahhoz, hogy eltörje az ember lábát, ha ráesik. Mindenki elengedte a dobozt és félreugrott. Sár és hókása fröccsent ránk.

– A rohadt életbe, Petrov – mondta Rogers. – Mi a francnak nem a Vöröskereszthez mentél inkább? Ez a szar nem is olyan nehéz. – A legtöbb lány azért ennél egy kicsit jobban vigyázott a szájára, de Rogers kissé alpári volt.

– Jóvan! Mozduljanak már, gerendások... epoxi csapat! Segítsenek nekik!

Két epoxis gyerek érkezett rohanvást, a vödrét lóbálva. – Gyerünk, Mandella! Lefagynak a mogyoróim!

– Nekem is! – mondta a lány, inkább érzéssel, mint logikával.

– Egy... kettő... emel! – Megint felnyaláboltuk azt a vackot, és botorkáltunk tovább a híd felé, ami kábé negyedrészt lehetett kész. A második szakasz meg fog verni minket. Ez nem különösebben érdekelt volna, de viszont a győztes szakasz repülhetett hazafelé, a többieknek meg maradt a mérföldes sár meg dzsuva, és semmi pihenő kiképzés előtt.

Helyére zöttyentettük a gerendát, és beállítottuk a statikai karmokat, amelyek az emelősugárhoz kapcsolták. Az epoxi csapat női fele már akkor csapkodni kezdte rá a ragasztót, amikor még rendesen a helyére sem raktuk. A társa a híd lábánál várta a másik oldali stringert. A talajcsapat a híd lábánál állt, és mindenki egy-egy darab könnyű, hajlított permaplasztot tartott a feje fölé, mint valami esernyőt. Ők bezzeg tiszták és szárazak voltak. Hangosan elmélkedni kezdtem arról, hogy vajon mivel érdemelték ki ezt, mire Rogers előállt néhány színes de felettébb valószínűtlen lehetőséggel.

Visszamentünk a következő gerendáért, amikor a terepparancsnok (Dougelsteinnek hívták, de mi csak Jóvannak neveztük), füttyentett egyet, és elbődült: – Jóvan, katonák, fiúk, lányok, tíz perc! Mindent bele!

A zsebébe nyúlt, és lejjebb kapcsolta az overallunk fűtését.

Rogersszel leültünk a gerenda ránk jutó végénél, és elővettem a füvesdobozomat. Tele voltam jointtal, de parancsba kaptuk, hogy csak az esti oktatás után szabad szívni. Dohányom csak egy körülbelül háromujjnyi hosszú szivarcsutka volt. Meg is gyújtottam a doboz oldalán. Az első néhány slukk után nem is volt olyan rossz. Rogers is beleszívott, csak a társaság kedvéért, de aztán ronda grimasszal visszaadta.

– Iskolába jártál, amikor besoroztak? – kérdezte.

– Ja. Éppen végeztem fizika szakon, és elkezdtem a tanárszakot.

Savanyúan bólogatott. – Én biológiás voltam.

– Stimmel. – Pöfékeltem egyet. – Meddig?

– Hat évig, alapdiploma és technikai képzés. – A csizmája orrával kapirgálni kezdte a földet. Sáros hógerinc gyűrődött fel a kásából. – Mi a büdös francért kellett ez nekünk?

Vállat vontam. A kérdés költői volt, nem várt választ, legalábbis olyat nem, mint amivel az ENFE hozakodott elő állandóan. A bolygó szellemi és fizikai elitje kimegy megvédeni az emberiséget a tauri veszedelem ellen. Szójaszar. Az egész egy nagy kísérlet. Le tudjuk-e csalni a tauriakat felszíni akcióra?

Jóvan két perccel korábban fütyült a kelleténél, ahogy várható volt, de Rogersnek meg nekem meg a többieknek üldögélnünk kellett egy darabig, amíg az epoxi és talaj csapatok végeznek a gerendánkkal. Hamar kihűltünk, ahogy ott üldögéltünk lekapcsolt ruhában, de már csak élvből is tétlenek maradtunk.

Semmi értelme nem volt a hidegben gyakorlatoztatni minket. Tipikus katonai féllogika. Persze, hideg lesz ott, ahová, megyünk, de nem jéghideg meg hóhideg. Az átjáróbolygók majdhogynem definíciójukból fakadóan mindig egy-két fokkal az abszolút nulla környékén vannak – mivel a kollapszárok, a beroskadt csillagok ritkán melegítenek -, és ha valaki ott megérzi a hideget, az már halott ember.

Tizenkét évvel ezelőtt fedezték fel a kollapszárugrást, amikor tíz éves voltam. Elég megfelelő sebességgel nekilódítani egy objektumot a kollapszárnak, és a galaxisnak egy egész más pontján bukkan elő. Nem telt bele sok időbe annak a képletnek a felderítése sem, amely megjósolja a kibukkanás helyét: az objektum ugyanazt a „vonalat” követi (tulajdonképpen egy einsteini alapszintvonalat), amit akkor követett volna, ha a kollapszár nincs az útjában – amíg el nem éri a másik kollapszár mezőt, amikor pedig feltűnik, ugyanazzal a sebességgel halad tovább, amivel az eredeti kollapszárt megközelítette. A két kollapszár közötti utazási idő pedig... pontosan nulla.

Mindez sok munkát adott a matematikai fizikusoknak, akiknek újra kellett definiálniuk az egyidejűséget, aztán lerombolniuk az általános relativitást, csak hogy újra felépíthessék. A politikusok pedig nagyon örültek, mert most már egész hajórakomány telepeseket küldhettek a Fomalhautra annyiért, amennyiért egy maroknyi embert fel lehet vinni a holdra. Rengeteg olyan ember volt, akit a politikusok a Fomalhauton szerettek volna látni dicső kalandok közepette, inkább, mint hogy idehaza keverjék a bajt.

A hajókat mindig kísérte egy automata szonda néhány millió mérföldről. Tudomást szereztünk az átjáróbolygókról, ezekről a hordalékcsomókról, amelyek a kollapszárok körül kavarognak. A szondák célja az volt, hogy visszajöjjenek és jelentsék, ha a hajó nekimegy egy ilyen átjáróbolygónak a fénysebesség 0,999 részével.

Ilyesfajta katasztrófa nem történt, egyszer azonban egy szonda egyedül sántikált haza. Elemezték az adatait, és kiderült, hogy a telepesek hajóját üldözőbe vette és elpusztította egy másik hajó. Ez az Aldebaran közelében történt, a Taurus-csillagképben. de mivel az „aldebarani” túl hosszú, inkább „tauri”-nak nevezték el az ellenséget.

A telepeshajók ez után már fegyveres őrizettel jártak. A fegyveres őrség sokszor egyedül ment ki, és végül a gyarmatosító csoport neve ENFE lett, az Egyesült Nemzetek Felderítő Ereje. Hangsúly az „Erejé”-n.

Aztán valami lángész a Közgyűlésben kitalálta, hogy gyalogos, szárazföldi erőket is ki kell küldeni a közelebbi kollapszárok átjáróbolygóinak védelmére. Ez vezetett az 1996-os Elit Besorozási Rendelethez, és a történelem legválogatottabb sorozott seregéhez.

Ezért voltunk most itt mi, ötven férfi és ötven nő, valamennyien 150-es IQ fölött, átlagon felüli testi erővel és egészséggel, hogy nagyon eliten tapicskoljunk Missouri közepén a sárban, és azon gondolkodjunk, mennyire értelmetlen a hídépítést gyakorolni, amikor a célvilágokon folyadék legfeljebb folyékony hélium formájában fordul majd elő.

Körülbelül egy hónappal később elindultunk az utolsó kiképzőgyakorlatra, a Káron bolygóra. Bár közeledtünk a pálya napközeli pontjához, még mindig kétszer olyan távol voltunk a naptól, mint a Plútó.

A csapatszállító hajót „marhavagonná” alakították át, hogy elférjen benne kétszáz telepes és a válogatott növény- és állatállomány. Sajnos, ez nem jelentette azt, hogy sok a hely, pedig mi csak feleennyien voltunk. A plusz helyet tartalék reakciómassza és a tüzérség foglalta el.

Az út három hétig tartott, félúton két g-s gyorsulással, az út hátralévő részében pedig fékezve. A legnagyobb sebességünk, amikor a Plútó mellett elsuhantunk, körülbelül egyhuszad fénysebesség volt – azaz kevés ahhoz, hogy a relativitás felüsse azt a komplikált fejét.

Három hétig kellett kétszeres súly alatt görnyedeznünk... nem az a kimondott kéjutazás. Napjában háromszor óvatos testgyakorlást végeztünk, és amennyire lehetett, igyekeztünk vízszintesben maradni. Mégis előfordult csonttörés és szervelmozdulás. A férfiaknak különleges kötőket kellett viselniük, nehogy a padlóra rondítsanak lelazult szerveikkel. Szinte lehetetlenség volt aludni: mindenkit fulladós és szétnyomódós rémálmok kínoztak, és rendszeresen forogni kellett, hogy elejét vegyük a vérfelgyülemlésnek és a felfekvéses sebeknek. Az egyik lány annyira kifáradt, hogy majdnem átaludta az élményt, amikor az egyik csigolyája úgy döntött, hogy kinéz a világba.

Én már sokszor jártam az űrben, úgyhogy amikor végre véget ért a fékezés, és beállt a súlytalanság, az színtiszta megkönnyebbülés volt. Sokan akadtak viszont, akik most hajóztak először a holdi gyakorlatokat kivéve: ezek szédelegni és hányni kezdtek. A többiek feltakarítottak utánuk. Szivacsokkal és szívókákkal szedték fel a félig megemésztett „Magas proteintartalmú, kevés salakot képző, marhahús ízesítésű koncentrátum (szója)” gömböcskéit.

Jó rálátásunk volt a Káronra orbitális pályáról lejövet, de nem volt túl sok látványosság: homályos, fehéres gömb néhány folttal. A bázistól mintegy kétszáz méterre szálltunk le. Egy légszigetelt kúszó jött ki értünk, és összekapcsolódott a komppal, úgyhogy nem kellett szkafanderezni. Odakúsztunk a főépülethez: jellegtelen szürkés műanyag kaszni.

Odabent a falak ugyanilyen piszok színűek voltak. A többiek leültek, fecserésztek. Freeland mellett volt egy szabad szék.

– Jeff! Jobban vagy? – Egy kicsit még mindig sápadtnak tűnt.

– Ha az istenek azt akarták volna, hogy az ember megéljen súlytalanságban, kovácsoltvas gigát adtak volna neki – sóhajtotta nehézkesen. – Egy kicsit jobban. Országomat egy cigiért.

– Ja.

– Te egész jól bírtad. Röpködtetek a sulival, mi?

– Aha. Haladó vákumhegesztési tanfolyam. Három hét Föld körüli pályán. Hátradőltem, és immáron vagy ezredszer a füvesdobozom után kaparásztam. Most sem volt ott. A Létfenntartó Egység nem szerette a nikotint és a THC-t:

– A kiképzés is elég szar volt – morogta Jeff. De ez...

– Csürhe, fel! – Összevissza álltunk fel, kettesével, hármasával. Kinyílt az ajtó, és egy igazi őrnagy lépett be. Egy kicsit lemerevedtem. Ilyen magas rangú tiszttel még sosem találkoztam. Egy sor szalag volt az overalljára varrva, köztük egy bordó, csík, ami azt jelentette, hogy a jó öreg amerikai hadseregben harcban megsebesült. Biztos még abban az Indokína-izében, de az még az én születésem előtt volt. Annyira pedig nem tűnt öregnek.

Üljenek le – tett vállveregető mozdulatot a kezével. Aztán csípőre tette a kezét, és kis mosollyal végignézett rajtunk. – Üdvözlöm önöket a Káronon. Szép napot választottak a leszállásra: a kinti hőmérséklet nyolc egész öt fok abszolút. A következő két évszázadban nem várható túl sok változás. – Egyesek félszívvel nevettek a poénon. – Legjobban itt, a Miami bázison élvezhetik a trópusi klímát, úgyhogy élvezzék, amíg lehet. Itt épp a napos oldal közepén vagyunk, de maguk a sötét oldalon fognak gyakorlatozni. Ott pedig a hőmérséklet állandóan kettő egész nulla kilenc.

– A Földön és Holdon kapott kiképzést tekintsék bemelegítésnek, ami némi esélyt ad maguknak arra, hogy kibírják itt, a Káronon. Itt az egész repertoárjukat átismételhetik: szerszám, fegyver, manőverezés. És rá fognak jönni, hogy ezen a hőmérsékleten a szerszámok egyáltalán nem úgy működnek, ahogy kellene, a fegyverek pedig nem szeretnek lőni. Az emberek pedig naggyon óvatosan mozognak.

A kezében tartott papírokba pillantott. – Pillanatnyilag negyvenkilenc nő és negyvennyolc férfi a létszámuk. Két halál a Földön, egy pszichikai leszerelés. Miután elolvastam a kiképzőprogramjuk vázlatát, meg vagyok lepve, hogy ennyien maradtak.

– De jobb, ha azt is tudják, hogy akkor sem leszek csalódott, ha csak ötven, azaz a fele létszám végzi el ezt a végső fázist. A bukás itt halált jelent. Innen mindenki – én is – csak úgy juthat vissza a Földre, ha már volt bevetésen.

– Egy hónapig fog tartani a kiképzés. Innen a Csillagkapu kollapszárra mennek, ami fél fényévre van. A Csillagkapu 1 telepén, a legnagyobb átjáróbolygón lesznek, amíg a váltás meg nem érkezik. Ez remélhetőleg nem lesz több egy hónapnál: új csoportot jeleztek akkorra, amikor maguk elmennek.

– Amikor távoznak a Csillagkapuról, egy stratégiailag fontosabb kollapszárra mennek át, ott katonai bázist hoznak létre, és harcolnak az ellenséggel, ha támadás éri magukat. Máskülönben pedig további parancsig fenntartják a bázist.

– A kiképzés utolsó két hete éppen egy ilyen bázis építését fogja jelenteni a sötét oldalon. Ott teljesen el lesznek vágva a Miami Bázistól: nem lesz kommunikáció, orvosi segítség, készletpótlás. Valamikor a két hét vége előtt irányított szondák fognak magukra támadni. Fegyverrel.

Ennyi pénzt belénk öltek, csak hogy a végén megdögöljünk?

– Itt a Káronon mindenki harci veterán. Következésképpen mind negyven-ötven évesek vagyunk. De azt hiszem, álljuk a versenyt magukkal. Ketten közülünk mindig magukkal lesznek, és elkísérik magukat legalább a Csillagkapuig. Az egyikük Sherman Stott kapitány, a csapatparancsnokuk, a másik Octavio Cortez őrmester, a főtörzsőrmesterük. Parancsoljanak, uraim!

Két férfi állt. fel könnyedén az első sorban, és szembefordultak velünk. Stott kapitány kissé alacsonyabb volt, mint az őrnagy, de ugyanabból az anyagból gyúrták: kemény, porcelánsima arcán cinikus félmosoly ült, széles állát precíz, centis szakáll keretezte. A fickó egy perccel se látszott többnek harmincnál. A csípőjén egy nagy, puskapor-rendszerű pisztoly lógott.

Cortez őrmester már más tészta volt: valóságos horrorfilm. A feje kopasz és idomtalan, az egyik oldalon belapult, nyilván egy koponyadarabot kivettek belőle. Az arca sötét, forradásos. A bal füle félig hiányzott, a tekintete pedig körülbelül annyira volt kifejező, mint két gomb. Szakáll-bajusz kombinációt viselt, ami a szája körül szabad teret hagyott. Iskolásfiú-mosolya bárki másnál kellemesnek hatott volna, ennél a fickónál rondább, aljasabb kinézetű alakot azonban még sosem láttam. Ha viszont az ember nem nézte a fejét, a teste olyan volt, hogy elmehetett volna egy testépítőszalon „ilyen lett” reklámjának. Sem Stotton, sem Cortezen nem voltak szalagok. Corteznek viszont volt egy kis zseblézere mágneses tokban felfüggesztve a bal hóna alatt. A fegyvernek simára kopott a fából készült fogórésze.

– Most pedig, mielőtt ennek a két úriembernek a féltő gondjaira bízom magukat, hadd mondjam el még egyszer: Két hónappal ezelőtt ezen a bolygón egy szál élő lélek sem volt, csak az 1991-es expedíció néhány itthagyott gépe. Egy negyvenöt fős munkacsoport küszködött egy hónapig azzal, hogy felállítsa ezt a bázist. Huszonnégy közülük – több mint a fele – belepusztult az építkezésbe. Ez a legveszélyesebb bolygó, amin az ember valaha is megpróbált megélni, de az a hely, ahová maguk mennek, még ennél is rosszabb lesz. A vezetőik megpróbálják majd életben tartani magukat az elkövetkező hónapban. Hallgassanak rájuk... és utánozzák őket: mind a ketten tovább kibírták itt, mint ameddig maguknak kell majd. Kapitány? – A kapitány felállt, az őrnagy pedig kiment.

– Csürhe, fel! – Az utolsó szótag olyan volt, mint valami robbanás. Felpattantunk.

– Most pedig én fogok beszélni, és jobban teszik, ha idefigyelnek – morogta a kapitány. – Itt most hadiállapot van, és hadiállapotban csak egy büntetés létezik az engedetlenségre és függelemsértésre... – Előrántotta a pisztolyát, és a csövénél fogva meglengette, mint valami bunkót. – Ez egy 1911-es katonai automata pisztoly. 45-ös kaliberű, és bár primitív, de nagyon hatékony. Az őrmester és én fel vagyunk hatalmazva arra, hogy akár öljünk is, ha a fegyelem megtartása ezt kívánja. Ne kényszerítsenek erre, mert megtesszük. Megtesszük! – Eltette a pisztolyt. A pisztolytáska fülsértően csattant halotti csendben.

– Magunk közt szólva, Cortez őrmester és én több embert öltünk már meg, mint ahányan ebben a teremben vannak. Mind a ketten harcoltunk Vietnamban, és mind a ketten beléptünk az Egyesült Nemzetek Nemzetközi Őrségébe több mint tíz éve. Talán furcsa, hogy egy őrnagy is vezetheti ezt a társaságot, és Cortez főtörzsőrmester őrmesterből lépett elő, mert mindketten harcoló katonák vagyunk, és ez az első hadihelyzet 1987 óta.

– Tartsák a fejükben, amit mondtam, amíg a főtörzsőrmester részletesebben elmondja, mik lesznek a kötelességeik a parancsnokságunk alatt. Öné a szó, őrmester. – Ezzel sarkonfordult, és kiment a teremből. Az arckifejezése egy millimétert sem változott a tiráda alatt.

A főtörzsőrmester úgy mozgott, mint egy súlyos gépezet. Amikor az ajtó becsukódott, szembefordult velünk. – Pihenj, leül – mondta meglepően szelíd hangon.

Leült a terem előterében álló asztalra. Az asztal vészesen recsegett, de kibírta.

– A kapitány ijesztően beszél, és ijesztőnek is látszik, de mind a ketten jót akarunk. Maguk meg én nagyon szorosan együtt fogunk dolgozni, úgyhogy jobb lesz, ha hozzászoknak ehhez a valamihez, ami kilóg a fejemből. A kapitányt valószínűleg nem fogják sokszor látni, a manőverek kivételével.

A feje lapos részére bökött. – És ha már fejről van szó, nekem még megvan majdnem az egész, az agyammal együtt, a kínaiak minden ellentétes igyekezete ellenére. Nekünk vén veteránoknak, akiket az ENFE összeszedett, ugyanazokat a követelményeket kellett teljesítenünk, ami alapján magukat besorozták. Úgyhogy gyanítom, hogy mind okosak és kemények – de ne feledjék, hogy a kapitány is meg én is okosak és kemények vagyunk, de még tapasztaltak is.

Átlapozta a névsort. – Ahogy a kapitány mondta, csak egyféle büntetés létezik, a halál. De legtöbbször nem is kell ölnünk, ha valaki fegyelmezetlen: a Káron megteszi a dolgát helyettünk.

– Bent a bunkerben, az más dolog. Hogy odabent mit csinálnak, az minket nem igen érdekel. Mereszthetik a seggüket nappal, és baszhatnak éjszaka, mindegy... De ha egyszer felöltöznek és kimennek, abszolút fegyelmezettnek kell lenniük. Lesznek olyan helyzetek, amikor egyetlen ostoba lépés mindnyájunk halálát okozhatja.

– De először is magukra kell alakítani a harci szkafandert. A mester a szállásukon várja magukat, egyenként. Menjünk.

– Tudom, hogy kioktatták magukat a Földön arról, mire képes egy harci szkafander. – A páncélmester alacsony, kopaszkás ember volt, rangjelzés nélkül. Cortez őrmester azt mondta, hogy szólítsuk uramnak, mert hadnagy.

– De szeretnék kihangsúlyozni egy pár dolgot, és talán tudok olyat is mondani, amit a maguk oktatói ott a Földön nem tudtak vagy nem magyaráztak el világosan. Az önök főtörzsőrmestere lesz olyan kedves, és segít nekem a demonstrációban. Őrmester!

Cortez kibújt az overalljából, és odament egy kis emelvényhez, ahol egy harci szkafander állt szétnyitva, mint egy szarkofág. Cortez háttal belelépett, és bedugta karjait a merev ruhaujjakba. Aztán kattanás hallatszott, és a ruha egy sóhajjal összecsukódott: élénkzöld volt, a sisakon fehér CORTEZ felirattal.

– Álcázást kérek, őrmester. – A zöld fehérré halványult, majd piszkosszürkébe váltott. – Ez jó álcázószín a Káronon és a legtöbb átjáróbolygón – mondta Cortez, mintha egy mély kútból beszélne. – De számtalan más lehetőség is van – A szürke megfoltosodott, és zöldesbarnás kombinációra váltott. – Dzsungelszín – A ruha világos-okker lett. Sivatag. – Sötétbarna, még sötétebb, majd mély, tompa fekete. – Éjszaka vagy űr.

– Remek volt, őrmester. Tudomásom szerint ez a ruha egyetlen olyan tulajdonsága, amit az önök kiképzése óta fejlesztettek ki. A vezérlése a bal csulklón van, és bevallottan nehézkes. De ha egyszer megtalálják a megfelelő kombinációt, könnyű ráállni.

– A Földön nem kaptak sok szkafanderes kiképzést. Nem akartuk, hogy barátságos környezetben szokjanak hozzá. A harci szkafander a leggyilkosabb személyi fegyver, amit valaha is készítettek, és semmilyen fegyver nem öli meg ilyen könnyen a gazdáját, ha az gondatlan. Forduljon meg, őrmester.

– Nos – veregetett meg egy nagy, szögletes kidudorodást a vállak közt – ezek a szellőzőszárnyak. Mint tudják, a ruha próbálja mindig kellemes hőmérsékleten tartani önöket, bármilyen idő is van odakinn. A ruha anyaga a lehető legközelebb áll a tökéletes szigetelőhöz, a mechanikai követelményeket is szem előtt tartva. Ezért ezek a szárnyak felforrósodnak – főleg a külső hőmérséklethez képest -, és elvezetik a test hőjét. – Nem kell mást csinálniuk, mint hogy rátámaszkodnak egy fagyott gáztömbre, ilyenből rengeteg van errefelé. A gáz gyorsabban elszublimál, mint ahogy ki tud jönni a szárnyakból, és miközben kijön, nekiütközik a környező „jégnek”, és szétzúzza... és körülbelül egyszázad másodperc múlva olyasmi következik be, mintha egy kézigránát robbanna fel épp az orruk előtt. Nem is érzik, és már meg is haltak.

– Ennek a témának a variációiban 11 ember halt meg az elmúlt két hónapban. Pedig csak házakat építettek. Gondolom, tudják, hogy a manipulátor képességek milyen könnyen megölhetik magukat is meg a társaikat is. Akar valaki kezet fogni az őrmesterrel? – Elhallgatott, aztán odalépett Cortezhez, és megfogta a kesztyűjét. – Neki persze óriási gyakorlata van. Majd lesz maguknak is, de addig legyenek nagyon óvatosak. Elég, ha csak meg akarják vakarni magukat valahol, és már vágják is szét a hátukat. Ne feledjék, hogy féllogaritmikus a reakció: egy kilós nyomás két és félkilós erőt gyakorol, másfél kiló ötöt, kettő tizenhetet, két és fél huszonnégyet. Maguk legalább ötven kilós nyomással tudnak szorítani. Elméletben ennek a felerősített változatával kettétörhetnek egy acélgerendát. De persze tönkremenne bele a kesztyűjük, és ez végzetes, legalább is a Káronon. Egy pillanat alatt megfulladnának és megfagynának egyszerre.

– A láberősítők is veszélyesek, bár itt kisebb mértékű az erősítés. Amíg nem nagyon gyakorlottak, ne próbáljanak futni vagy ugrani. Eleshetnek, és akkor valószínűleg meg is halnak.

– A Káron gravitációja háromnegyede a földinek, úgyhogy annyira nem vészes. De egy igazán kicsi világon, mint amilyen a Hold, fel lehet ugrani, hogy aztán az ember le se jöjjön húsz percig, csak szálljon a föld fölött: Vagy belemenjen egy sziklába nyolcvan méter per szekundummal. Egy kis aszteroidán viszont nem gond szökési sebességre gyorsulni, és már kint is vannak az űrben. Nem épp a leggyorsabb módja a csillagközi utazásnak.

– Holnap reggel elkezdjük tanítani önöknek, hogyan maradjanak életben ebben a pokoli gépezetben. Ma este és délután egyenként magukra igazítom a ruhájukat. Végeztem, őrmester.

– Omar Almizar közlegény az első. A többiek elmehetnek megkeresni a helyüket. Majd szólítom magukat a hangosbeszélőn.

– Ábécésorrendben, uram?

– Igen. Körülbelül tíz percenként. Ha a maga neve Z-vel kezdődik, akár le is fekhet.

Rogers volt a kérdező. Nyilván épp az alvás járt a fejében.

Cortez az ajtóhoz, ment, és elfordította a kart, ami levegőt engedett, a zsilipbe; Infarvörös lámpák sora gyulladt fel, hogy ne fagyjon meg odabent a levegő. Amikor a nyomások kiegyenlítődtek, visszatolta a kart, kinyitott az ajtót, belépett a fülkébe, majd becsukta maga után. Szivattyú zúgott fel, kiszippantotta a zsilipet. Cortez kilépett, és becsukta a kinti ajtót.

Eléggé olyan volt a dolog, mint a Holdon.

A nap kemény fehér pontként ragyogott felettünk. Sokkal fényesebb volt, mint vártam, pedig mivel nyolcvan AU-ra voltunk kint, csak hatezernégyszázada volt itt a fényesség a földinek. Mégis adott annyi fényt, mint egy erős utcai lámpa.

– Ennél csak sötétebb lesz az átjáróbolygókon – reccsent bele Stott kapitány hangja közös fülünkbe. – Örüljenek, hogy itt legalább látják, hová lépnek.

Libasorban álltunk a permaplaszt járdán, ami összekötötte a hálót és a készletraktárat. Egész délelőtt gyakoroltuk a járást odabent. Idekint is ugyanezt csináltuk, csak a táj volt más. Bár eléggé halvány volt a fény, nagyjából el lehetett látni a horizontig, hisz nem volt légkör, ami útját állja a tekintetnek. Az egyik fekete szikla túl szabályosnak tűnt ahhoz, hogy természetes képződmény lehessen. A láthatár egyik szélétől a másikig nyúlt, körülbelül egy kilométerre előttünk. A föld obszidiánfekete volt, fehér vagy kékes jégfoltokkal. A készletraktár mellett kisebb hóhegy állt egy OXIGÉN feliratú tárlóban.

A ruha eléggé kényelmesnek bizonyult, csak éppen az embernek olyan furcsa érzése támadt benne, mintha egyszerre lenne marionett és bábjátékos: ő fejti ki az erőt, hogy mozdítsa a lábát vagy a karját, de a ruha ezt felfogja, felerősíti, és már ő mozgatja a lábat helyettünk.

– Ma csak a csapatterületet fogjuk körbejárni, és, senki ne menjen ennél kijjebb – A kapitánynál nem volt ott a megszokott .45-ös, hacsak talizmánként nem hordta magával még a szkafander alatt is, viszont lézer-ujja volt, mint nekünk is. És az övé nyilván fel is volt spécizve.

Legalább két méteres követési távolságot hagyva egymás közt leléptünk a permaplasztról, és követtük a kapitányt a sima kőfelszínen. Óvatosan lépkedtünk vagy egy órán keresztül, és végül megálltunk a terület túlsó végénél.

– Most mindenki nagyon figyeljen ide. Kimegyek ahhoz a kék jégtáblához... – Jó nagy darab volt, vagy húsz méterre tőlünk – ...és mutatok valamit, amit tudniuk kell, ha életben akarnak maradni.

Néhány magabiztos lépéssel kint termett. – Először is fel kell melegítenem egy sziklát – ellenzőket le -. Megnyomtam a gombot a hónaljam alatt, mire a szűrő becsúszott a látványkonverterem elé. A kapitány egy kosárlabda nagyságú fekete sziklára mutatott, és egy rövidet belelőtt. Az izzás hosszú árnyékot vetett a kapitány alakján. A szikla vörös szilánkokra esett szét.

– Hamar lehűlnek. – Lehajolt, és felvett egy szilánkot. – Ez itt valószínűleg húsz-huszonöt fokos. Nézzék csak! A jégtáblára dobta a „meleg” követ. A szilánk vadul, összevissza korcsolyázni kezdett a táblán, aztán leesett az egyik szélén. A kapitány újabb szilánkot dobott rá, és a jelenség megismétlődött.

– Mint tudják, a ruhák nem tökéletes szigetelők. Ezeknek a köveknek a hőmérséklete nagyjából annyi, mint a maguk csizmájának a talpáé. Ha megpróbálnak ráállni egy ilyen hidrogéntáblára, magukkal is ugyanez történik. Csak éppen a kő már eleve nem él.

– A jelenségnek az a magyarázata, hogy a kő síkos felülettel érintkezik a táblával – a folyékony hidrogénnel -, és néhány molekulányival a folyadék fölött siklik a hidrogéngőz párnáján. Emiatt a kő vagy maguk súrlódásmentes közeget képeznek a táblával, és nem tudnak felállni, ha egyszer nincs súrlódás a csizmájuk alatt.

– Miután egy hónapot már leéltek ebben a ruhában, elvileg túl kell élniük egy esést, de most még nem tudnak eleget. Nézzék!

A kapitány megfeszítette izmait, és felugrott a táblára. A lábai kirepültek alóla, mire a levegőben megpördült, és térdre-kézre esett, aztán lecsúszott a tábláról, és felállt a földön.

– A lényeg az, hogy a szellőzőszárnyak ne érintkezzenek a fagyott gázzal. A jéghez képest ugyanis a szárny olyan meleg, mint egy kohó, és az érintkezés súllyal terhelve robbanáshoz vezet.

A bemutató után újabb órát járkáltunk, aztán visszamentünk a szállásra. A zsilipen belül egy ideig malmozni kellett, amíg a ruhák nagyjából szobahőmérsékletre melegedtek. Valaki odajött, és az enyémhez érintette a sisakját.

– William? – A sisakon a MCCOY név állt.

– Helló, Sean. Van valami?

– Csak azon gondolkoztam hogy van-e kivel aludnod este.

Tényleg. El is felejtettem. Itt nincs alvóbeosztás. Mindenki szabadon választhat. – Persze, azaz hogy nem... nem, még nem kértem meg senkit. De ha akarod...

– Kösz, William. Viszlát. – Figyeltem, ahogy elmegy, és arra gondoltam, hogy ha valaki szexissé tudna tenni egy harci szkafandert, akkor az Sean, de még neki sem sikerült.

Cortez aztán úgy döntött, hogy már eléggé felmelegedtünk, és bevitt minket a szkafanderterembe, ahol visszarükverceltük a ruhákat a helyükre, és rákapcsoltuk őket a töltőpanelre. (Mindegyik ruhában volt egy kis darab plutónium, ami évekig kitartott volna, de azért mindig fel kellett töltenünk az energiacellákat). Némi szerencsétlenkedés után végre mindenkinek sikerült a csatlakoztatás, és ekkor kiléphettünk a ruhából – kilencvenhét meztelen kiscsirke, ahogy kikel a maga zöld tojásából. Hideg volt minden: a padló, a levegő, úgyhogy eléggé rendezetlenül tülekedtünk a zsilipek felé.

Inget, nadrágot, szandált vettem fel, de még mindig hideg volt. Fogtam a csészémet, és elkezdtem én is sorbaállni szójáért. Mindenki ugrált, szökdécselt, hogy ne fázzon annyira.

– H-hideg... v-van, mi, M-mandella? – kérdezte McCoy.

– Ne... is... mondd – Abbahagytam az ugrándozást, és félkézzel dörzsölgetni kezdtem magamat. A másik kezemben a csésze volt. – Legalább olyan, mint Missouriban volt.

– Huh... igazán befűthetnének egy kicsit... ezen a rohadék helyen. – A kistermetű nők mindenkinél jobban tudnak fázni. McCoy volt a legkisebb a társaságban: karcsú derekú, százötvenöt centis baba.

– Már megy a légkondi. Mindjárt melegebb lesz.

– De... jó... lenne, ha én is... akkora drabális állat lennék... mint te.

Én azért örültem, hogy nem az.

Az első baleset a harmadik napon történt, amikor árkot ásni tanultunk.

Ha egy katonának ennyi energia van a fegyverében, akkor nem praktikus ásóval-csákánnyal nekiesnie a fagyos földnek. De gránátokat is lehet naphosszat dobálni, akkor is csak sekély mélyedések keletkeznek – ezért általában az a szokásos módszer, hogy lyukat fúrunk a földbe lézerrel, beleteszünk egy időzített töltetet, miután lehűlt, aztán ideális esetben betömjük a lyukat. De a Káronon nincs olyan sok laza talaj, hacsak már nem ástunk egy másik lyukat a közelben.

A dologban a legnehezebb minél messzebbre eltávolodni. Azt mondták nekünk, hogy a biztonság kedvéért vagy bújjunk be valami szilárd mögé, vagy tegyünk legalább száz méterrel arrébb. Erre a töltet elhelyezése után körülbelül három perc van, de nem lehet csak úgy szaladgálni. A Káronon legalábbis nem.

Az eset akkor történt, amikor éppen egy jó mély gödröt csináltunk, olyan földalatti bunkerfélét. Ehhez ki kellett robbantani egy lyukat, aztán le kellett mászni a kráter aljára, és addig robbantani egyre lejjebb újra és újra, amíg elég mély nem lesz a gödör. A kráteren belül öt perces késleltetést alkalmaztunk, de még ez is alig volt elég – a kráter oldalában nagyon óvatosan kell mászni.

Majdnem mindenki robbantott már kettős lyukat, csak én nem, meg egy páran még. Azt hiszem, csak mi figyeltünk igazán oda, amikor Bovanovitch bajba került. Mindnyájan jó kétszáz méternyire voltunk. A látványkonverteremet körülbelül negyvenszeresre állítva láttam, ahogy eltűnik a kráter pereme fölött. Ezután csak a hangját hallottam, ahogy Cortezzel beszélt.

– Lent vagyok, őrmester. – A normál rádiózási rendet ilyen manővereknél felfüggesztettük: csak az éppen soron lévő tanuló és Cortez beszélhetett.

– Oké, menjen középre, és tisztítsa el a törmeléket. Ne siessen. Majd ráér akkor, ha kihúzta a pecket.

– Jó, őrmester. – Hallottuk a kövek csikorgását, ahogy a csizmája vezette a hangot. Percekig nem szólt semmit.

– Megvan az alja – mondta a lány kissé kifulladva.

– Jég vagy kő?

– Kő, őrmester. Az a zöldes fajta.

– Akkor alacsonyra állítsa. Egy egész kettő, négyes szórás.

– A fenébe, őrmester, így egy örökkévalóságig fog tartani!

– Igen, de abban a kőben hidratált kristályok vannak. Ha túl gyorsan melegíti, szétrobban. És akkor ott kell hagynunk magát, kislány, holtan és vérbe fagyva.

– Oké, egy egész kettő, négyes szórás. – A kráterből vörös lézervillódzás látszott.

– Ha lejut fél méterig, felnyomhatja kettes szórásra.

– Oké – Pontosan tizenhét percbe telt a munka, ebből három volt kettes szóráson. El tudtam képzelni, hogy elfáradt a lövőkarja.

– Most pihenjen egy pár percet. Ha már nem izzik a lyuk alja, élesítse ki a töltetet, dobja bele, és sétáljon ki, érti? Bőven van ideje.

– Értettem, őrmester. Sétálni fogok. – Idegesnek tűnt a hangja. Hát igen, az ember nem minden nap oson el lábujjhegyen egy húsz mikrotonnás tachyonbomba elől. Húsz percig csak a lélegzetvételét hallottuk.

– Kezdem. – Súrlódó hang hallatszott, ahogy a bomba lecsúszik.

– Most lassan és nyugodtan! Öt teljes perce van.

– Igen. Öt. – Lassú, egyenletes lépésekkel indult, de aztán amikor elkezdett fölfelé mászni, egyre jobban szétesett a mozgása, majdhogynem pánikszerűen. Még négy perce volt.

– A francba! – Hangos kaparászás, majd csörgés és puffanás. – A kurva francba.

– Mi a baj, közlegény?

– Ó, a francba – Csend. – A francba!

– Közlegény, ha nem akarja, hogy lelőjem, mondja el, mi a baj!

– A francba! Beszorultam. Az a kurva sziklaomlás... a francba... CSINÁLJON VALAMIT! Nem tudok mozogni, a francba, nem tudok mozogni, nem...

– Halgasson már el! Milyen mélyen van?

– Nem tudom mozdítani a lábamat, a francba! SEGÍTSEN...

– Akkor használja a kezét! Nyomja! Mind a két kezével meg tud mozgatni egy tonnát! – Három perc.

A lány abbahagyta a nyavalygást, és monoton hangon motyogni kezdett, azt hiszem, oroszul. Zihált, és lehetett hallani, ahogy legurulnak a sziklák.

Kiszabadultam. Két perc.

– Menjen, amilyen gyorsan csak bír – Cortez hangja tompa és érzelemmentes volt.

Kilencven másodpercnél kibukkant a perem fölött. – Fusson, kislány... inkább fusson – A lány szaladt öt vagy hat lépést, aztán elesett. Csúszott egy pár métert, aztán felállt, futott, elesett, felállt...

Úgy tűnt, mintha eléggé gyorsan haladna, pedig csak harminc métert tett meg, amikor Cortez azt mondta: – Jól van, Bovanovitch, feküdjön hasra, és lapuljon – Tíz másodperc volt még, de a lány nem hallotta meg, vagy talán csak még távolabb akart kerülni. Futott tovább, vigyázatlan ugró lépésekkel, aztán az egyik szökkenés csúcspontján valami villant és dördült, és valami nagy eltalálta őt a tarkóján, aztán a fej nélküli test pörögve kirepült az űrbe. Vörösfekete vércseppjei azonnal megfagytak a levegőben, majd kecsesen a földre szállingóztak. Kristályporukra senki sem lépett, miközben köveket gyűjtöttünk kivérzett fejének.

Aznap este Cortez nem egzecíroztatott minket, de még ellenőrizni sem jött. Mind nagyon udvariasak voltunk egymáshoz, és senki sem félt beszélni erről.

Rogersszel aludtam – mindenki jóbaráttal feküdt -, de ő csak sírni akart, és sírt is, olyan keservesen és kitartóan, hogy rám is átragasztotta.

– A-jelű lövészcsapat! Indulás! – Tizenketten közelítettünk szakadozott vonalban a gyakorlóbunker felé. A bunker egy kilométerre volt tőlünk, gondosan kialakított akadálypálya végén. Elég gyorsan tudtunk mozogni, mivel minden jeget eltakarítottak a pályáról, de még tíz napos gyakorlattal a hátunk mögött sem voltunk képesek könnyed kocogásnál többre.

Nálam egy gránátvető volt, tized-mikrotonnás gyakorlógránátokkal. Mindenkinek kilenc ezrelékre volt beállítva az ujjlézere, egyes szórással: zseblámpa-erő. A támadás csak szimuláció volt – a bunker és robotvédője túl sokba került ahhoz, hogy aztán csak úgy eldobják.

– B csoport, kövessék őket! Csapatvezetők, vegyék át az irányítást!

Egy kőrakáshoz közelítettünk körülbelül a félút-jelzésnél, és Potter, a csapatvezetőnk azt mondta:

– Állj, fedezékbe! – Bebújtunk a sziklák mögé, és vártuk a B csoportot.

Feketére állított ruháikban szinte láthatatlanul a tucatnyi férfi és nő elsuhogott mellettünk. Ahogy eltávolodtak, kitértek balra, és eltűntek szem elől.

– Tűz! – Vörös körök kezdtek táncolni a bunker irányába, ami épp csak látható volt. Ötszáz méter volt a felső határ a gyakorlógránátoknál, de én szerencsét akartam próbálni. Megcéloztam a bunkert, negyvenöt fokos szögre emeltem a gránátvetőt, aztán kilőttem egy hármas sorozatot.

A bunker már akkor viszonozni kezdte a tüzet, amikor a gránátok még oda se értek. Az automata lézerek nem voltak erősebbek a mieinknél, de egy közvetlen találat kikapcsolhatta a látványkonvertert, azaz az ember ott maradt vakon. Az automata vaktában tüzelt, még a közelébe se lőtt annak a kőhalomnak, ahol mi rejtőztünk.

Három magnéziumfényű villanás támadt egyszerre a bunker előtt vagy harminc méterrel. – Mandella! Én azt hittem, hogy te értesz ehhez a vacakhoz!

– A rohadt életbe, Potter... ez a szar csak ötszáz métert visz. Ha közelebb érünk, eltalálom.

– Naná. – Erre nem mondtam semmit. Nem lesz ez a nő mindig csapatvezető! Különben is, mielőtt a hatalom a fejébe szállt, nem is volt olyan rossz gyerek.

Mivel a gránátos a csapatvezető helyettese, össze voltam kötve Potter rádiójával, és hallottam, amit a B csapat mond neki.

– Potter, itt Freeman. Veszteségek?

– Itt Potter. Semmi, úgy tűnik, rátok koncentrálnak.

– Ja. Mi három embert vesztettünk. Most egy mélyedésben vagyunk, körülbelül száz méterre tőletek. Fedezni tudunk titeket, ha készen vagytok.

– Oké, indulás. – Halk kattanás: – A csapat, utánam!

Kicsusszant a sziklák mögül, és bekapcsolta az energiadoboza alatti halvány rózsaszín jelzőfényt. Én is bekapcsoltam a sajátomat, és futni kezdtem mellette. A többiek szétterülő alakzatban követtek. Senki sem lőtt, amíg a B csoport fedezett minket.

Csak Potter lélegzetvételét hallottam, meg a csizmám nyikorgását. Látni nem sokat láttam, úgyhogy kettes erősítésre kapcsoltam a konverterem. A kép elég homályos lett, de világosnak világos. Úgy tűnt, hogy a B csoport eléggé szorult helyzetben van: jó kis tűz alatt voltak. Csak lézerrel lőttek vissza. Nyilván elvesztették a gránátosukat.

– Potter, itt Mandella. Ne segítsünk egy kicsit a B-seknek?

– De, ha találunk jó fedezéket. Rendben? Közlegény!

Őt tizedesnek nevezték ki a gyakorlat idejére.

Kitértünk jobbra, és lefeküdtünk egy szikla mögé. Nagyjából a többiek is találtak fedezéket a közelben, de néhányan csak a földre tudtak vetődni. – Freeman, itt Potter.

– Potter, itt Smithy. Freeman kiesett, Samuels kiesett. Csak öt emberünk maradt. Fedezzetek minket, hogy...

– Oké, Smithy. – Kattanás. – Szétnyílni, A csapat! A B-k tényleg jól megjárták.

Kikukkantottam a szikla széle mögül. A távmérőm szerint a bunker körülbelül háromszázötven méterre volt, még mindig elég messze. Magasra céloztam és eleresztettem három gránátot, aztán egy kicsit lejjebb megint hármat. Az első adag húsz méterrel túlment, a második pedig közvetlenül a bunker előtt robbant. Próbáltam tartani a szöget, és kilőttem tizenötöt – a maradék összes gránátot – ugyanabba az irányba.

Vissza kellett volna bújnom a szikla mögé újratárazni, de látni akartam, hová érkezik az a tizenöt, úgyhogy a bunkeren tartottam a szemem, miközben az új tárért nyúltam:..

Amikor a lézer eltalálta a látványkonverteremet, olyan éles vörös villanás keletkezett, ami mintha behatolt volna a szemem aljára, és koponyámból pattant volna vissza. Talán csak egy milliszekundum telt el, amíg a konverter túltöltődött és elsötétült, az izzó zöld szellemkép azonban még percekig bántotta a szemem.

Mivel elvileg „meghaltam”, a rádió automatikusan kikapcsolt, és a helyemen kellett maradnom a műcsata végéig. Mivel a bőrérzékelésemen – és a fülem csengésén kívül nem volt érzéki benyomásom, elég hosszúnak tűnt a várakozás. Aztán végre egy másik sisak koccant az enyémnek.

– Jól vagy, Mandella? – Potter hangja.

– Sajnos, belehaltam az unalomba úgy húsz perce.

– Állj fel, és fogd meg a kezem. – Ezt tettem, és így suhogtunk vissza a hálóba. Potter nem mondott semmi mást egész úton – elég nehézkes így kommunikálni -, de miután belül voltunk a zsilipen és felmelegedtünk, segített lehámozni a ruhámat. Már fel voltam készülve egy kiadós nyálverésre, de amikor a ruhám szétnyílt, és a szemem még hozzá sem szokott a fényhez, Potter átölelte a nyakam, és nedves csókot nyomott a számra.

– Szép lövés volt, Mandella.

– Mi?

– Hát nem láttad? Naná hogy nem... Az utolsó sorozatot, mielőtt eltaláltak – négy lövés telibe nyomta. A bunker úgy döntött, hogy ki van ütve, és utána már csak oda kellett sétálnunk.

– Remek. – Megvakargattam az arcom a szemem alatt: száraz bőrfoszlányok jöttek le. Potter nevetgélt.

– Látnod kéne magad. Úgy nézel ki, mint egy...

– Mindenki jelentkezzen a gyülekezőben. – Ez a kapitány hangja volt, és általában rosszat jelentett.

Potter adott egy inget meg egy szandált. – Menjünk.

A gyülekező ott volt a folyosó egyik oldalán. Az ajtónál gombsor ékeskedett, megnyomtam azt, amelyik mellett a nevem állt. Négy név fekete szigszalaggal le volt ragasztva. Még jó, hogy csak négy. A mai napi gyakorlaton tehát senki sem veszett oda.

A kapitány az emelvényen ült, ami legalább annyiból jó volt, hogy nem kellett végigcsinálnunk a szokásos csürhe-fel szarakodást. A terem alig egy perc alatt megtelt. Halk csilingelés jelezte, hogy a létszám teljes.

Stott kapitány nem állt fel. – Egészen jók voltak ma. Senki sem halt meg, pedig erre számítottam. Ebből a szempontból felülmúlták a várakozásaimat, viszont minden más szempontból csapnivalóak voltak.

– Örülök, hogy vigyáznak magukra, hisz mindegyikük több mint egymillió dolláros és negyed emberéletes beruházást jelent.

– Ebben a szimulált küzdelemben egy nagyon buta robot ellenfél ellen mégis harminchetüknek sikerült belesétálnia a lézertűzbe, azaz szimulált módon meghalnia, és mivel a halottaknak nem kell ennivaló, maguknak sem kell ennivaló a következő három napban. Mindenki, aki a veszteséglistára került ebben a harcban, csak két liter vizet és egy adag vitamint kap ezekre a napokra.

Volt annyi eszünk, hogy ne hördüljünk fel, vagy ilyesmi, de csúnya pillantások azért akadtak, főleg azoknál, akiknek le volt perzselődve a szemöldökük és rózsaszín, lepirult keret ékeskedett a szemük körül.

– Mandella!

– Igen, uram.

– Maga messze a legjobban megégett veszteség. A konvertere normálra volt állítva?

Ó, a francba.

– Nem, uram. Kettesre.

– Értem. Ki volt a csapatvezetője?

– Potter kinevezett tizedes, uram.

– Potter közlegény, maga mondta neki, hogy látványerősítést alkalmazzon?

– Uram, én... én nem emlékszem.

– Szóval nem. Nos, memóriaerősítésként maga is csatlakozik a halottakhoz. Rendben?

– Igen, uram.

– Jó. A halottak ma este még ehetnek, de holnap már nem. Van kérdés? – Biztos csak viccelt. – Rendben. Oszolj.

Kiválasztottam a legkalóriadúsabbnak kinéző ételféleséget, aztán fogtam a tálcámat, és leültem Potter mellé.

– Hülyeség volt ezt csinálni. De azért köszönöm.

– Semmiség. Úgyis már le akartam fogyni egy-két kilót.

Én ugyan nem láttam rajta egy deka fölösleget sem, de mindegy.

– Tudok egy jó gyakorlatot – mondtam. Elmosolyodott, de nem nézett föl a tányérjából. – Van már valakid estére?

– Úgy gondoltam, hogy szólok Jeffnek...

– Akkor jobb, ha sietsz. Maejima után eszi a fene – Ez nagyjából igaz is volt: Maejima után mindenkit etvett a fene.

– Nem is tudom. Talán jobb lenne takarékoskodni az erőnkkel. Az a harmadik nap...

– Ugyan már. – Finoman megkarcoltam a kézfejét a körmömmel. – Nem aludtunk együtt Missouri óta. Talán azóta tanultam valamit.

– Talán. – Felszegte a fejét, és ravaszkásan nézett rám. – Oké.

Aztán végül ő lepett meg engem. Azt mondta, hogy ezt francia dugóhúzónak hívják. De azt nem volt hajlandó megmondani, kitől tanulta. Nyerjem csak vissza az erőmet!

A kéthetes gyakorlatozás a Miami bázis környékén végső soron tizenegy fős veszteséget hozott. Pontosabban tizenkettőt, ha Dahlquistet is beleszámoljuk. Azt hiszem, hogy valakinek a maradék életét a Káronon leélni kéz és láb nélkül eléggé közel áll a halálhoz.

Fostert földcsuszamlás temette maga alá, Freelandnek meg valami szkafanderhibája volt, ami miatt csonttá fagyott, mielőtt be tudták volna vinni. A többieket nem nagyon ismertem, de attól még fájt a haláluk. És ettől csak rémültebbek lettünk, nem óvatosabbak.

Aztán jött a sötét oldal. Egy sikló vitt át minket huszas csoportokban, és egy halom építőanyag mellé rakott le, amit nagy okosan egy hélium II-es pocsolyába tettek.

Kampókkal cibáltuk ki az anyagot a pocsolyából. Nem okos dolog belemenni, mert a dolog körülfolyja az embert, és nem lehet tudni, mi van lent: ha valaki rálép egy hidrogéntáblára, annak annyi.

Én azt javasoltam, hogy próbáljuk meg elpárologtatni a tavat a lézereinkkel, de tíz percnyi koncentrált tűz után sem csökkent észrevehetően a héliumszint. Nem is forrt fel. A hélium II „szuperfluid”, tehát az esetleges párolgás egyenletesen, az egész felületen elosztva történik. Nem voltak forró helyek, buborékok.

Fényt nem használhattunk, nehogy „meglássanak”. Ha az ember hármasra-négyesre kapcsolta a konverterét, volt elég csillagfény, de minden fényerőnyereség élességveszteséget jelentett. Négyes fokozatnál a táj olyan volt, mint egy elnagyolt, monokróm festmény, és a többiek sisakján lévő feliratot sem lehetett elolvasni, csak közvetlen közelről.

Nem mintha túl érdekes lett volna a táj. Volt vagy féltucat közepes méretű meteorkráter (mind ugyanolyan magas hélium II folyadékszinttel), és a láthatáron mintha szerény kis hegyek körvonalai látszottak volna. Az egyenetlen talaj olyan volt, mint valami megfagyott pókháló: valahányszor az ember rálépett, bokáig süppedt a recsegő anyagba. Az idegeimre ment.

Az első nap nagyját azzal töltöttük, hogy kiszedjük az anyagokat a tóból. Felváltva szunyókáltunk: ezt lehetett állva, ülve vagy hasrafekve csinálni. Nekem egyik póz se tetszett túlságosan, úgyhogy nagyon vártam már a bunker felépülését.

Föld alá nem építhettük – csak megtelt volna hélium II-vel – úgyhogy ez első feladat egy szigetelő alap készítése volt, egy háromrétegű permaplaszt-vákuum szendvicsé.

Kinevezett tizedes lettem, tíz emberrel. Mi vittük a permaplaszt lapokat az építési helyre – két ember könnyen elbír egyet -, amikor az egyik emberem megcsúszott, és a hátára esett.

– A francba, Singer, nézz már a lábad alá! – Haltak már meg így egy páran.

– Bocs, tizedes. Megszédültem. Összeakadt a lábam.

– Annál inkább figyelj. – Fel tudott állni, a társával a helyére vitték a lapot, aztán mentek a következőért. Rajta tartottam a szemem. Pár perc múlva már gyakorlatilag támolygott, ami nem könnyű egy ilyen kibernetikus páncélban.

– Singer! Ha leraktátok azt a lapot, gyere ide.

– Oké. – Megcsinálták a feladatot, aztán odaimbolygott hozzám.

– Hadd nézzem, a kijelzőidet. – Kinyitottam a mellkasán lévő kis panelt, hogy lássam az orvosi monitort. A testhőrmérséklete két fokkal több volt a kelleténél, de a vérnyomása és a pulzusa is magas, bár még nem a piros tartományban.

– Beteg vagy, vagy mi?

– Jaj, Mandella. Oké vagyok, csak egy kicsit fáradt. Amióta elestem, egy kicsit szédelgek.

Átszóltam az orvosnak. – Doki, itt Mandella. Idejönnél egy pillanatra?

– Persze. Hol vagy? – Integetni kezdtem, mire odajött hozzám a tó mellől.

– Mi a probléma? – Megmutattam neki Singer kijelzéseit.

Ő azt is tudta, hogy a többi kis tárcsa meg kütyü mit jelent, úgyhogy nézelődött egy darabig. – Amennyire megtudom állapítani... csak egy kicsit magas a hőmérséklete.

– A francba, ezt én is meg tudtam volna mondani – fortyant fel Singer.

– De azért meg kéne nézetni egy páncélszakértővel ezt a ruhát. Volt két emberünk, akik gyorstalpaló páncélszakértői tanfolyamon vettek részt: ők voltak a mi páncélszakértőink.

Átszóltam Sancheznek, és kértem, hogy jöjjön ide a szerszámkészletével együtt.

– Pár perc, tizedes. Épp egy lapot viszünk.

– Tedd le, és gyere ide. – Kezdett rossz érzésem lenni. Miközben vártunk, a doktorral végignéztük Singer ruháját.

– Hohó! – szólt egyszer csak Jones doki. – Ezt nézd – Odamentem, és megnéztem, mit mutat. A hőleadó szárnyai közül kettő deformálódva volt.

– Mi a baj? – kérdezte Singer.

– Ráestél a hőleadódra, mi?

– Igen, tizedes... ez az. Biztos az nem működik jól.

– Szerintem egyáltalán nem működik – vélte a doki.

Sanchez odajött a diagnosztikai készletével, és elmondtuk neki, mi történt. Ránézett a hőleadóra, aztán beledugott egy pár csatlakozót, és nézte a kis monitorját. Nem tudtam, mit mér, de az eredmény nulla lett, nyolc tizedesig.

Halk kattanás hallatszott: Sanchez átkapcsolt a privát frekvenciámra.

– Tizedes, ez a fickó halott ember.

– Micsoda? Nem tudod megjavítani ezt a szart?

– Talán... talán meg tudnám, ha szét tudnám szedni. De itt nem lehet...

– Hé! Sanchez! – Singer volt az, a közös frekvencián. – Megtaláltad, mi a baj? – Zihálva vette a levegőt.

Kattanás. – Nyugi, haver, már dolgozunk rajta – Kattanás. – Nem fogja kibírni addig, amíg kész lesz a bunker. Kívülről meg nem tudom megcsinálnia ruháját.

– Van egy tartalék ruhád, nem?

– Kettő is, olyan mindenkire-jó fajta. De hát hol...

– Jó. Melegíttesd fel az egyik ruhát! – Átkapcsoltam közös frekvenciára. – Idehallgass, Singer, kiszedünk a ruhádból. Sancheznek van egy tartalékszerkója, de hogy át tudj öltözni, házat kell köréd építenünk. Érted?

– Hűha.

– Figyelj! Csinálunk egy dobozt köréd, és rákapcsoljuk a létfenntartóra. Így tudsz lélegezni átöltözés közben.

– Elég kompi... klompli... komplikáltnak tűnik.

– Jaj, dehogy.

– Mindjárt jól leszek, srácok, csak hadd pihenjek... Megfogtam a karját, és odavittem az építési területhez. Alig állt a lábán. A doki megfogta a másik karját, és ketten tartottuk.

– Ho tizedes, itt Mandella tizedes. – Ho felügyelte a létfenntartó egységet.

– Menj a francba, Mandella, el vagyok foglalva.

– Most majd még jobban el leszel. – Vázoltam neki a problémát. Amíg a csapata sietve átállította az LFR-t – most csak levegő és melegítés kellett -, és hozattam a csapatommal hat permaplaszt lapot, hogy körbe tudjuk építeni Singert és a plusz ruhát. Olyanra terveztük, mint egy koporsót: egyszer egy métere alapú, hat méter hosszú.

Leraktuk a ruhát arra a lapra, amit a koporsó padlójának szántunk. – Oké, Singer, gyerünk! Semmi válasz.

– Singer! – Csak állt, mint egy borjú. Jones megnézte a kijelzéseit.

– Ki van ütve, haver. Nincs eszméleténél.

Kattogni kezdett az agyam. Talán még valaki belefér abba a koporsóba. – Segítsetek! – Megfogtam Singer vállát, a doki a lábát, és óvatosan lefektettük az üres ruha mellé.

Aztán én is lefeküdtem, a ruha fölé. – Oké, csukjátok be.

– Figyelj, Mandella, ha valaki bemehet oda, akkor az én vagyok.

– Elmész a francba, doki. Az én emberem, az én dolgom.

– Micsoda hülyeség. Mandella, a hős kiscserkész.

Élére állítottak egy panelt – két nyílása volt a LFR bemenetnek és a kivezetésnek – és egy keskeny lézernyalábbal kezdték hozzáhegeszteni a padlólaphoz. A Földön csak ragasztót használtunk volna, de itt az egyetlen folyadék a hélium volt, aminek sok érdekes tulajdonsága van, csak éppen ragadni nem ragad.

Körülbelül tíz perc múlva teljesen be voltunk falazva. Éreztem az LFR zümmögését. Felkapcsoltam a szkafanderlámpámat – először azóta, hogy megérkeztünk a sötét oldalra -, és a fényerőtől rögtön vörös, foltok kezdtek el táncolni a szemem előtt.

– Mandella, itt Ho. Maradj a ruhádban legalább három vagy négy percig. Meleg levegőt fújunk be, de folyadékként jön vissza. – Egy darabig a vörösök halványulását figyeltem.

– Oké, még mindig hideg, de már jó lesz. – Kipattintottam a ruhám. Nem akart végig kinyílni, de azért nem okozott túl nagy gondot a kilépés, bár azért elég hideg volt ahhoz, hogy az ujjamról és a fenekemről leszedjen egy kis bőrt, ahogy kikúsztam.

Le kellett másznom a koporsó aljába Singerhez. Gyorsan sötétedett, ahogy távolodtam a fénytől. Amikor kinyitottam a ruháját, forró bűz csapott az orromba. A halovány fénynél vörösnek és foltosnak látszott az arca. Nagyon felületesen lélegzett, és szabálytalanul vert a szíve.

Először lekapcsoltam a kivezetőcsöveket – szar munka -, aztán a bioszenzorokat. Aztán szembetaláltam magam azzal a problémával, hogy hogyan szedjem ki a karját az ruha ujjából.

Magának az ember könnyen meg tudja csinálni: fordul egyet, ránt egyet, és már kint is van a kar. Kintről csinálni viszont egész más tészta. Nekem kellett fordítani a karját, aztán alányúlni, és hozzáidomítani a ruha karját – és ehhez erő kell.

Amikor az egyik kar már kint volt, már könnyen ment a másik: csak előremásztam, megvetettem a lábam a ruha vállán, és meghúztam a szabad karját. Úgy csusszant ki a szkafanderből, mint az osztriga a héjából.

Kinyitottam a tartalék ruhát, és némi húzgálás-taszigálás után sikerült beleügyeskednem a lábait. Rákapcsoltam a bioszenzorokat és az elülső kivezetőcsövet. A másikat neki kell csinálnia, az túl bonyolult. Immár n-edik alkalommal adtam hálát az égnek, hogy nem nőnek születtem: nekik kettő kell ezekből a nyavalyás csövekből, egyetlen egyszerű vezeték helyett.

A karját kint hagytam. A ruha úgyis használhatatlan mindenféle munkára: a manipulátorokat személyre kell szabni.

Megrezzent a szemhéja. – Man... della. Hol... a francba...

Lassan, világosan elmagyaráztam neki a helyzetet, és mintha nagyjából fel is fogta volna. – Most pedig becsuklak, és bemászok a saját ruhámba. A többiek majd levágják ennek a micsodának a tetejét, és akkor kihúzlak. Érted?

Bólintott. Ezt furcsa volt látni – szkafanderben a bólintás vagy vállvonogatás nem igazán informatív.

Belemásztam a ruhámba, mindent magamra kapcsoltam, aztán kiszóltam a közös sávon: – Doki, azt hiszem, megvagyunk. Szedj ki minket.

– Oké – felelte Ho hangja. Az LFR búgása megszűnt, aztán csörgés, majd dobbanás hallatszott. Kiürítik a dobozt, hogy megelőzzék a robbanást.

Az egyik sarok vörösen izzani kezdett, és bíbor nyaláb csapott át rajta, alig egy lábnyira a fejemtől.. Amennyire lehetett, elhúzódtam. A sugár végigvágta a doboz három oldalát, aztán visszatért a kezdőponthoz. A doboz teteje levált. A megolvadt plasztik nyúlós szálakban lógott.

– Várd meg, amíg megszilárdul, Mandella.

– Ennyire hülye azért nem vagyok, Sanchez.

– Tessék! – Valaki ledobott egy kötelet. Hát így jobb lesz, mintha nekem egyedül kéne kihúznom. A kötelet átfűztem a hóna alatt, aztán megkötöttem a tarkójánál. Aztán kimásztam, hogy segítsek húzni – nem mintha nem lett volna már egy tucat ember ott.

Singer épségben kijutott, és már éppen felült, a doki pedig ellenőrizte a kijelzőit. A többiek kérdezgettek, gratuláltak, amikor Ho egyszer csak felkiáltott: – Nézzétek! – és az égre mutatott.

Egy fekete hajó közeledett, igen gyorsan. Még azt is alig volt időm végiggondolni, hogy nem igazság ilyen korán támadni, és már rajtunk is volt a hajó.

Mind ösztönösen a földre vetettük magunkat, a hajó azonban nem támadott. Fékezőrakétákat lőtt ki, és kieresztette a leszállóművét, aztán elhúzott felettünk, majd leszállt az építési terület mellett.

Már mindenki rájött, mi az ábra. Feltápászkodtunk, és meghunyászkodva ácsorogtunk, amikor a két szkafanderes alak kilépett a hajóból.

Ismerős hang reccsent fel a közös frekvencián. – Mind látták, hogy jövünk, és egyikük se lőtt ránk. Ugyan nem sokra mentek volna vele, de legalább látjuk a harci szellemet. Alig egy hetük van az éles bevetésig, és mivel az őrmester meg én leszünk itt, ragaszkodom hozzá, hogy egy kicsit jobban szeressék az életüket. Potter kinevezett őrmester!

– Tessék, uram!

– Adjon tizenkét embert a kirakodáshoz. Hoztunk száz kis robotszondát célzási gyakorlathoz, hogy legalább valami kis esélyük legyen, ha az élő célpont jön.

– Mozogjanak már. Csak harminc percünk van, és a hajó megy vissza Miamiba.

Mértem: igazából több mint negyven perc volt.

Attól, hogy a kapitány meg az őrmester ott volt, tulajdonképpen nem sok minden változott. Továbbra is magunkra voltunk hagyva, ők csak figyeltek.

Miután letettük a padlót, egy nap alatt elkészültünk a bázissal. Szürke tégla volt, teljesen jellegtelen, kivéve a zsiliphólyagot és a négy ablakot. A tetőn egy forgóállványos, bevawattos lézer. Az operátor – mert lövésznek nem lehetett nevezni – egy székben üldögélt, és egy-egy kapcsolót tartott mindkét kezében. A lézer addig nem sült el, amíg legalább egy kapcsolót tartott, ha viszont elengedte, akkor a lézer mozgó repülő tárgyakat célzott be, és lőtt. Az elsődleges felderítést és a célzást a bunker mellé felállított kilométer magas antenna végezte.

Ez volt az egyetlen berendezés, amitől igazán el lehetett volna várni, hogy működjön, ha egyszer olyan közel van a horizont, és olyan lassúak az emberi reflexek. De teljesen automatikus nem lehetett, mert elméletben barátságos hajó is jöhetett.

A célzó-számítógép tizenkét, egyszerre megjelenő célpont között tudott válogatni (először a legnagyobbra lőtt). És fél másodperc alatt befogta mind a tizenkettőt.

A berendezést az ellenséges tűztől részben egy hatékony taszítóréteg védte, ami lefedett mindent, az operátor kivételével. De a kapcsolók úgyis érzékelik, ha meghal. Egy ember őrködik nyolcvan felett. A sereg mindig is jó volt az ilyen számításokban.

Amikor kész lett a bunker, a fele társaság mindig odabent volt – és eléggé célpontszerűen érezte magát -, felváltva őrködött a lézernél, míg a többiek gyakorlatoztak.

Körülbelül négy kilométerre a bázistól volt egy nagy fagyott hidrogén „tó”. Az egyik legfontosabb gyakorlat az volt, hogy megtanuljuk leküzdeni ezt az alattomos anyagot.

Nem volt túl nehéz. Mivel ráállni nem lehetett, le kellett hasalni, és csúszni.

Ha valaki meglökte az embert a szélénél, akkor nem volt probléma az elindulás. Máskülönben kalimpálni kellett kézzel-lábbal, amíg el nem indultunk valahogy. Ha már valaki belendült, meg sem állt, amíg vége nem lett a jégnek. Megfelelő kéz- és lábmozdulatokkal valamelyest irányítani is lehetett magunkat, de lassítani vagy megállni így nem tudtunk. Tehát érdemes volt nem túl gyorsan haladni, és olyan pozíciót fölvenni, hogy a megállás löketét nem a sisak fogja meg.

Végigmentünk mindenen, amit a Miamin is csináltunk: fegyvergyakorlat, robbantás, támadási alakzatok. Néha szondákat is kiküldtünk a bunker felé. Így naponta tízszer-tizenötször mutathatták be az operátorok, milyen jól el tudják engedni a kapcsolókat, ahogy a jelzőfény felvillan.

Rám is jutott ebből négy óra, mint mindenki másra. Nagyon ideges voltam, egész az első „támadásig”, amikor is láttam, mennyire pite az egész. A fény felgyulladt, én elengedtem a kapcsolókat, a lézer célzott, és amikor a szonda kibukkant a láthatár felett.

– Ssssrr! Szép színkavalkád, aztán az űrbe szétrepülő olvadt fém cseppjei. Semmi izgalmas.

Ezért egyikünk sem aggódott túlságosan a közelgő „vizsgagyakorlat” miatt, mert azt gondoltuk, hogy az is ilyen lesz.

A Miami-bázis a tizenharmadik napon támadott két rakétával, amik egyszerre érkeztek a láthatár két ellentétes oldaláról, negyven kilométer per szekundum sebességgel. A lézer az elsőt gond nélkül kicsinálta, a második viszont nyolc kilométerre megközelítette a bázist, mielőtt találat érte volna.

Éppen gyakorlatról mentünk vissza, és kábé egy kilométerre voltunk a bunkertől. Nem is vettem volna észre az egészet, ha nem nézek éppen a bunkerre a támadás pillanatában.

A második rakéta olvadt törmeléket fröcskölt a bunker felé. Tizenegy repesz betalált, és, ahogy később rekonstruálni tudtuk, a következő történt:

Az első áldozat Maejima volt, mindeki imádott Maejimája, bent a bunkerben. A hátán és a fején érte találat. Azonnal meghalt. Mivel csökkenni kezdett a nyomás, az LFR magasabb teljesítményre kapcsolt. Friedman épp a fő légkondi kimenetnél állt, és a hirtelen léglökés úgy a szemközti falhoz csapta, hogy elájult. Belehalt a légnyomáscsökkenésbe, mielőtt a többiek rá tudták volna adni a ruháját.

Mindenki másnak sikerült átvészelnie a tornádót, és belebújnia a ruhájába, de Garciáé kilyukadt, úgyhogy nem sokra ment vele.

Mire mi odaértünk, lekapcsolták az LFR-t, és hegeszteni kezdték a falon keletkezett lyukakat. Valaki Maejima még felismerhető maradványait próbálta összekaparni. Hallottam, ahogy sír és öklendezik.

Garciát és Friedmant már kivitték eltemetni. A kapitány átvette a javítóosztagot Pottertől. Cortez őrmester egy sarokba vezette a zokogó embert, és egyedül folytatta Maejima maradványainak eltakarítását. Nem kért senkit, hogy segítsen, önként ajánlkozó pedig nem akadt.

Vizsgagyakorlatképpen minden ünnepélyesség nélkül betuszkoltak minket egy hajóba – a Föld Reményébe, amivel a Káronra jöttünk – s alig több mint egy g-vel baktatni kezdtünk a Csillagkapu felé.

Az utazás mintha sosem akart volna végetérni. Szubjektív időben mintegy hat hónapig tartott, és rettenetesen unalmasnak bizonyult, de nem volt olyan nehéz, mint a Káronra jövet. Stott kapitány nap mint nap szóban összefoglaltatta velünk a kiképzésünket, és naponta gyakorlatoztunk, amíg mindenki kollektív görcsbe nem merevedett.

A Csillagkapu 1 olyan volt, mint a Káron sötét oldala, sőt, még olyanabb. Az itteni bázis kisebb volt, mint a Miami – alig valamivel nagyobb annál, amit mi építettünk a sötét oldalon -, és egy hétig azzal kellett foglalkoznunk, hogy segítsünk kibővíteni. Az ottani legénység nagyon örült nekünk, főleg a két nő, akik kissé megviseltnek tűntek.

Mind bezsúfolódtunk a kis ebédlőbe, ahol Williamson őrmesterhelyettes – a Csillagkapu 1 főnöke – némi aggasztó információval szolgált.

– Mindenki helyezze magát kényelembe. De az asztalról szálljanak le, van elég hely a földön.

Van némi fogalmam arról, hogy min mentek keresztül eddig a Káronon. Azt nem mondanám, hogy semmi értelme nem volt az egész kiképzésnek, de látni fogják, hogy itt eléggé másmilyenek a dolgok. Melegebbek.

Elhallgatott, hogy megemésszük a szavait.

– Az Aleph Aurigae, az elsőként felfedezett kollapszár az Epszilon Aurigae nevű normál csillag körül kering huszonhét éves ciklussal. Az ellenségnek van egy bázisa, nem az Aleph rendes átjáróbolygóján, hanem egy, az Epszilon körül keringő bolygón. Nem tudunk túl sokat a bolygóról, csak annyit, hogy 745 nap alatt kerüli meg az Epszilont, körülbelül háromnegyedakkora, mint a föld, és 0,8-as albedója van, ami azt jelenti, hogy valószínűleg felhők borítják. Azt pontosan nem tudjuk, hogy mennyire meleg, de az Epszilontól mért távolságából ítélve valószínűleg melegebb, mint a Föld. Persze azt nem tudjuk, hogy a sötét vagy a világos oldalon fognak dolgozni... harcolni, egyenlítőn-e vagy sarkon. Valószínűtlen, hogy a légkör belélegezhető lenne – mindenesetre maradjanak a szkafanderükben.

– Most már épp olyan jól tudják, hogy hová mennek, mint én. Kérdés?

– Uram – állt fel Stein. – Most, hogy már tudjuk, hová megyünk, meg tudná mondani nekünk valaki, hogy mit fogunk ott csinálni?

Williamson vállat vont. – Ez a kapitányuktól függ – meg az őrmesterünktől, meg a Föld Reménye kapitányától, és a hajó logisztikai számítógépétől. Nekünk még nincs elég adatunk, hogy cselekvési tervet készítsünk maguknak. Lehet, hogy hosszú és véres csata lesz, és az is lehet, hogy csak sétálgatás. Lehet, hogy a tauriak békét ajánlanak... – Cortez szortyintott egyet – ...és ebben az esetben maguk egyszerűen csak a mi izomzatunk részei lesznek, a mi alkuerőnk. – Szelíden Cortezre pillantott. – Senki sem tudhatja biztosan.

Az esti orgia szórakoztató volt, de én inkább aludni próbáltam a zajos buli közepette. Az egyetlen hely, ahol mindnyájan elfértünk aludni, az ebédlő volt. Itt-ott felfüggesztettek egy-egy lepedőt afféle spanyolfalnak, aztán rászabadították a Csillagkapu tizennyolc kiéhezett pasiját a mi nőinkre, akik katonaszokás (és törvény) szerint készségesek és promiszkuisak voltak, pedig legszívesebben aludtak volna egy jót, végre szilárd földön.

A tizennyolc pasi úgy viselkedett, mintha parancsuk lenne arra, hogy a lehető legtöbb kombinációt kipróbálják, és teljesítményük figyelemreméltó volt (persze inkább csak mennyiségi szempontból). Ketten közülünk, akik számolták a meneteket, valóságos szurkolótábort alakítottak a tehetségesebb tagok – ez a jó szó – biztatására.

Másnap reggel – és minden reggel, amíg a Csillagkapu 1-en voltunk – kikászálódtunk az ágyból, bemásztunk a ruhánkba, és kimentünk dolgozni az „új szárnyon”. Elvégre a Csillagkapu lesz a háború taktikai és logisztikai főhadiszállása, több ezer fős állandó személyzettel, akiket féltucat Remény osztályú nehézcirkáló védelmez majd. Amikor elkezdtük, a telep két kunyhóból és húsz emberből állt. Mire elmentünk, négy kunyhó volt és húsz ember. A munka alig volt munkának nevezhető a sötét oldalhoz képest, mivel itt elegendő volt a fény, és tizenhat óra pihenő járt odabent minden nyolc óra munka után. Meg nem volt szonda-támadásos vizsga.

Amikor visszakompoztunk a Reményre, senki sem volt túl boldog, hogy elmegyünk (bár a népszerűbb hölgyek közül némelyik közölte, hogy már ráfér egy kis pihenés). A Csillagkapu volt az utolsó könnyű, biztonságos megbízatás, mielőtt szembeszállunk a tauriakkal. És ahogy arra Williamson az első nap rámutatott, azt nem lehetett tudni, hogy ez milyen lesz.

A kollapszárugrást sem vártuk kitörő örömmel. Persze megnyugtattak minket, hogy meg sem fogjuk érezni, csak súlytalanság lesz végig.

Én erről nem voltam meggyőződve. Mivel fizika szakos voltam, tanultam általános relativitást és gravitációelméletet. Akkoriban még nem voltak közvetlen adatok – a Csillagkaput akkor fedezték fel, amikor általános iskolás voltam -, a matematikai modell azonban eléggé világosnak tűnt.

A Csillagkapu kollapszár körülbelül három kilométer sugarú tökéletes gömb. Örök időkre megrekedt a gravitációs összeomlás állapotában, aminek azt kellene jelentenie, hogy a felszíne a magja felé zuhan majdnem fénysebességgel. A relativitás azonban visszatolja, vagy legalábbis megadja azt az illúziót, hogy még mindig ott van... úgy, ahogy minden valóság illuzórikussá és megfigyelő-orientálttá válik, ha valaki az általános relativitást tanulmányozza. Vagy a buddhizmust. Vagy belövi magát.

Mindenesetre van egy elméleti pont a téridőben, amikor a hajó egyik vége éppen a kollapszár felszíne fölött van, a másik vége meg egy kilométerrel arrébb (a mi viszonyítási mércénk szerint). Egy épelméjű univerzumban ez dagályfeszültségeket okoz, és széttépi a hajót, belőlünk pedig újabb millió kiló degenerált anyag lesz az elméleti felszínen, és az örökkévalóságig repülünk fejjel a semmibe, vagy belezuhanunk a középpontba a következő töredékpillanatban. Az ember fizet, és máris van egy saját viszonyítási mércéje.

De nekik volt igazuk. Elhúztunk a Csillagkapu 1-től, csináltunk néhány pályamódosítást, aztán egyszerűen esni kezdtünk, úgy egy órán keresztül.

Aztán megszólalt egy csengő, és a párnáink közé nyomott minket a masszív két g-s lassulás. Ellenséges területre értünk.

Már majdnem kilencedik napja lassultunk két g-vel, amikor a csata megkezdődött. Miközben a párnáink közt feküdtünk, és nyomorultul éreztük magunkat, csak két halk dobbanást éreztünk, ahogy a rakéták elindultak. Körülbelül nyolc óra múlva a hangosbeszélő felreccsent: – Figyelem, mindenki! Itt a kapitány – Quinsana, a pilóta csak hadnagy volt, de a fedélzeten – ahol rangban mindenkit, még Stott kapitányt is felülmúlta – hívathatta magát kapitánynak. – Ti is figyelhettek ott a raktérben.

– Épp most lőttünk ki az ellenségre két ötven bevatonnás tachyonrakétát, és elpusztítottuk mind az ellenséges hajót, mind egy másik objektumot, amit a hajó lőtt ki mintegy három mikroszekundummal előbb.

– Az ellenség hajóidő szerint az elmúlt 179-óra folyamán végig meg akart előzni minket. Az összecsapás idejében kicsit több mint fél fénysebességgel haladt az Aleph-hez képest, és körülbelül harminc AU-ra volt tőlünk. Hozzám képest 0.47 cével ment, tehát kevesebb, mint kilenc óra múlva találkoztunk... – azaz összeütköztünk – ...volna. A rakétákat hajóidő szerint 0719-kor lőttük ki, és 1540-kor pusztult el az ellenség. Mind a két tachyonbomba az ellenséges objektumok ezer kilométeres körzetén belül robbant fel.

A két rakéta olyan típus volt, aminél a meghajtórendszer maga is egy alig kontrollált tachyonbomba. Állandó 100 g-s gyorsulással mentek, és már relativisztikus sebességen voltak, amikor az ellenséges hajó tömege felrobbantotta őket.

– Nem várható további ellenséges hajók megjelenése. Az Aleph-hez viszonyított sebességűnk öt óra múlva nulla lesz, akkor elindulunk visszafelé. A hazatérés huszonhét napot fog igénybe venni – Általános nyögdécselés és sziszegés támadt. Persze már mindenki tudta ezt, de nem szerettük, ha emlékeztetnek rá.

Úgyhogy egy újabb hónapnyi kínlódás és drill után, állandó két gé mellett, megpillanthattuk a bolygót, amit meg fogunk támadni. Támadók a mélyűrből, igen, uram.

Vakító fehér félhold várt ránk két AU-ra az Epszilontól. A kapitány ötven AU-ról meghatározta az ellenfél helyzetét, aztán széles ívben ráfordultunk, úgy, hogy a bolygó tömege mindig köztünk és köztük legyen. Ez nem azt jelentette, hogy rajtuk ütöttünk – épp ellenkezőleg: ők indítottak ellenünk három, hamvába holt támadást -, hanem azt, hogy erősebb védelmi pozícióra teszünk szert. Már amíg le nem megyünk a felszínre. Akkor csak a hajó és a Csillagflotta-legénység lesz valamelyest biztonságban.

Mivel a bolygó elég lassan forgott – tíz és fél nap alatt egyet – a stacionárius pályához 150000 kilométerre kint kellett lennie a hajónak. Ettől egy kicsit biztonságban érezhették magukat a hajón, hisz több ezer mérföld szikla és kilenvenezer mérföld űr volt köztük és az ellenség közt. Ez azonban egy teljes másodperces késést eredményezett a kommunikációban köztünk, azaz a felszíniek, és a hajó számítógépe között. Egy ember simán meghal addig, amíg az a neutrínóimpulzus felmászik meg vissza.

Némileg elnagyolt parancsaink szerint meg kellett támadnunk a bázist, és át kellett vennünk az irányítását, de úgy, hogy közben csak minimális kárt okozzunk az ellenséges berendezésekben. Ezenkívül legalább egy ellenfelet élve kellett elfognunk, nekünk azonban nem volt szabad élve fogságba kerülnünk. És ez nem rajtunk múlott: a hadiszámítógép egy speciális impulzusára a szkafanderünkben lévő kis darab plutónium széthasad a maga teljes 0.01%-os hatékonyságával, és az emberből csak gyorsan szétterjedő, igen forró plazma marad.

Beszíjaztak minket hat felderítőhajóba – mindegyikbe egy tizenkét fős szakaszt – és nyolc g-vel kilőttek minket. Minden egyes felderítőhajónak elvileg egyedi, gondosan véletlenszerű pályát kellett befutnia a találkozópontig, 108 kilométerre a bázistól. Tizennégy robothajót is kilőttek velünk együtt, hogy megzavarják az ellenség űrelhárító rendszerét.

A landolás szinte tökéletesen zajlott. Az egyik hajó kissé megsérült: egy közeli találat elpárologtatta az egyik oldal ablatív burkolatát, de ettől elvileg még fel lehetett szállni vele, csak lassabban kell haladni az atmoszférában.

Összevissza cikcakkoltunk, és elsőnek érkeztünk a találkahelyre. Csak egy baj volt: a hely négy kilométerre volt a víz alatt.

Szinte hallottam lelki füleimmel, ahogy az a gép ott 900.000 mérfölddel arrébb csikorgatja az elméleti fogaskerekeit, és feldolgozza ezt az új adatot. Úgy jártunk el, mintha szilárd földre szállnánk le: fékezőrakéták, zuhanás, leszállóállványok ki, érkezés a vízre, visszapattanás, érkezés a vízre, visszapattanás, érkezés a vízre, elsüllyedés.

Landolhattunk volna a fenéken is – elvégre áramvonalasak voltunk, és a víz is csak folyadék -, de a hajótest nem volt elég erős ahhoz, hogy kibírja egy négy kilométer vastag vízoszlop nyomását. Cortez őrmester viszont velünk volt.

– Őrmester, mondja már meg annak a számítógépnek, hogy csináljon valamit! Szét fogunk...

– Fogja már be, Mandella. Bízzon az istenben – Cortez szájából az Isten határozottan kisbetűvel hangzott.

Buborékos sóhaj hallatszott, majd még egy, és a hátamra nehezedő nyomás enyhülése jelezte, hogy a hajó emelkedik.

– Úszózsákok? – Cortez vagy nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon, vagy nem tudta.

Pedig az volt. Tíz-tizenöt méterre a felszín alatt megálltunk. Az ablakon át láttam odafent az ezüstösen csillogó víztükröt. Elképzeltem, milyen lehet halnak lenni: mindig van egy határozott plafon a fejem felett.

Láttam, hogy egy másik hajó is becsobban. Hatalmas buborékfelhőben kavarta fel a vizet, aztán kissé fejjel felfelé fordulva süllyedni kezdett – amíg a nagy zsákok föl nem fújódtak a deltaszárnyak alatt. Ekkor körülbelül a mi szintünkig jött fel, és megállt.

– Itt Stott kapitány. Jól figyeljenek. A jelenlegi helyzetüktől mintegy húsz kilométerre az ellenség irányában van egy száraz part. Menjenek ki odáig a hajóval, és onnan indítsanak támadást a tauriak pozíciója ellen – Ez legalább némi javulás volt: csak nyolcvan kilométert kellett gyalogolni.

Lelappasztottuk a zsákokat, kirobbantunk a felszínre, és lassú, szétterült alakzatban a part felé indultunk. Percek múlva, amikor a hajó csikorgva partot ért, szivattyúk zúgását hallottam: a kabin nyomását hangolták össze a kintivel. Mielőtt még a folyamat befejeződött volna, az ágyam melletti ajtó kinyílt. Kigurultam a szárnyra, aztán leugrottam a földre. Tíz másodpercem volt fedezéket keresni – átrohantam a laza fövenyen az „erdővonal” felé, ami zöldeskék, ritkás bozótost jelentett. Bevetődtem a sűrűbe, és visszafordultam, hogy nézzem, ahogy a hajók elmennek. A maradék robothajók lassan emelkedtek vagy száz métert, aztán velőtrázó dübörgéssel szétszéledtek mindenféle irányba. Az igazi felderítőhajók lassan visszasüllyedtek a vízbe. Talán ez tényleg jó ötlet.

Nem volt valami vonzó világ, de az biztos, hogy könnyebb terep, mint az a mélyhűtött borzadály, amire kiképeztek minket. Az égbolt egyforma tompaezüst derengés volt mindenhol, ami oly tökéletesen egybeolvadt az óceán párájával, hogy lehetetlen volt eldönteni, melyik hol végződik. Apró hullámok nyaldosták a fekete fövenypartot, lassan és méltóságteljesen a háromnegyed gravitációnál. A dagály görgette kavicsok csikorgása még ötven méterről is hangosan zörrent a fülembe.

A levegő hőmérséklete 79 Celsius fok volt, tehát a tenger még nem forrt, bár a légnyomás kicsi volt a Földhöz képest. Gőzpamacsok szálltak fel ott, ahol a víz találkozott a szárazfölddel. Eltűnődtem, hogy vajon szkafander nélkül mennyi ideig bírná itt ki egy ember. Vajon a meleg vagy a kicsi oxigéntartalom (a földi nyomás egynyolcada) öli meg előbb? Vagy esetleg van valami gyilkos mikroorganizmus, ami mind a kettőt megveri...?

– Itt Cortez! Mindenki hozzám, gyülekező. – A parton állt, egy kissé balra tőlem, és a karjával körözött a feje fölött. Feléje indultam a bozóton át. A növények törékenyek, szinte anyagtalanok voltak, és furcsán szárazak a páradús levegő ellenére. Fedezéknek nem igen feleltek meg.

– Északtól 0.05 radiánnal kelet felé közelítünk. Az Egyes Szakasz megy elöl. A Kettes és Hármas körülbelül húsz méterre követi őket, jobb és bal oldalon. A Hetes, parancsnoki szakasz középen lesz, húsz méterre a Kettes és Hármas mögött. Az Ötös és Hatos hátvéd lesz, félkörös zárt szárnyban. Mindenki érti? – Persze, ezt a „nyílhegy” manővert álmunkból felverve is meg tudtuk volna csinálni. – Oké, akkor indulás.

Én a Hetes Szakaszban voltam, a parancsnoki csoportban. Stott kapitány nem azért helyezett ide, hogy parancsokat osztogassak, hanem azért, mert értettem a fizikához.

A parancsnoki csoport elvileg a legbiztonságosabb szakasz volt, amit a többi hat védett: olyan embereket osztottak be ide, akiknek valami taktikai oknál fogva legalább egy kicsivel tovább életben kellett maradniuk, mint a többieknek. Cortez volt az egyetlen, aki tényleg parancsolt. Chaveznek a ruhahibákat kellett kijavítania. A rangidős orvos, Wilson doki is itt volt, meg Theodopolis, a rádiómérnök, összeköttetésünk a kapitánnyal, aki inkább az űrben maradt.

A többieket képzettségük vagy alkalmasságuk alapján nem ítélték taktikailag ilyen fontosnak. Mivel teljességgel ismeretlen ellenféllel álltunk szemben, nem lehetett tudni, mi fontos és mi nem. Azért voltam én is kivételezett, mert a csapatban én álltam a legközelebb ahhoz, amit fizikusnak lehet nevezni. Rogers biológiában utazott, Tate kémiában. Ho rendre tökéletes eredményt el a Rhine-féle extraszenzorikus érzékelési tesztben. Bohrs poliglott volt: huszonegy nyelvet beszélt folyékonyan, idiomatikusan. Petrovnak az volt a különlegessége, hogy a tesztek alapján egy szemernyi xenofóbia se szorult belé. Keating képzett akrobata volt, Debby Hollister – Mázlis Hollister – pedig elképesztő képességgel rendelkezett a pénzkeresésre, valamint szintén állandó, magas Rhine-értéket ért el.

Amikor először nekiindultunk, a „dzsungel” álcázószínt alkalmaztuk a ruhánkon. De ez a dzsungel eléggé ritkás volt. Úgy néztünk ki, mint egy csapat gyanús bohóc az erdő közepén. Cortez aztán szólt, hogy váltsunk át feketére, de ez se volt jobb, hisz az Epszilon fénye egyenletesen áradt az ég minden pontjáról, és nem volt egy szál árnyék sem, csak a sajátunk. Végül aztán a homokszín sivatagi árnyalatnál állapodtunk meg.

A táj jellege lassan változni kezdett, ahogy távolodtunk a tengertől. A tüskés bozót – ami itt fának számított – megritkult, de nagyobb és szilárdabb felépítésű lett. Mindegyik törzs tövénél ugyanilyen zöldeskék indatömeg nyújtózott, a széleken lelapulva, mintegy tíz méteres átmérőjű körben. A fák tetején emberfej nagyságú, szép zöld virágok nőttek.

A fű a tengertől kábé öt kilométerre kezdett feltünedezni. Szemlátomást tiszteletben tartotta a fák területi tulajdonjogát, és üres földsávot hagytak minden egyes indakör szélénél. Egy-egy ilyen tisztás végénél a gyep szelíd zöldeskék csomókban, aztán távolabb egyre sűrűbb és egyre magasabb lett. Vállmagasságig is felért ott, ahol a hely két fa között szokatlanul nagy volt. A fű világosabb, zöldesebb árnyalatúnak tűnt, mint a fák és indák. Ruháink színét élénkzöldre változtattuk, ami a Káronon a legjobb láthatóságot szolgálta. Ha mindig a legsűrűbb fűben maradtunk, eléggé észrevétlenül tudtunk haladni.

Egy nap több mint húsz kilométert tettünk meg: szinte kéjutazás volt ez a két g-n eltöltött hónapok után. A második napig egy ujjnyi méretű, fekete, százcsápú-lábú férgeknél egyebet nem láttunk az állatvilágból. Rogers azt mondta, hogy kell lenni errefelé nagyobb lényeknek is, különben nem lenne ok arra, hogy a fák tövisesek legyenek. Ezért hát készenlétben álltunk, nem csak a tauriak, hanem a ki tudja milyen „nagyobb lények” ellen is.

Potter második szakasza volt az élen: a közös frekvencia neki volt fenntartva, hisz nagy valószínűséggel nekik kellett elsőnek észrevenni minden bajt.

– Őrmester, itt Potter – hallottuk mindnyájan. – Mozgás előttünk.

– Bukjanak le!

– Már megtettük. Nem hiszem, hogy megláttak.

– Első szakasz, menjenek jobb felé. Maradjanak lent. Negyedik, menjenek balra. Szóljanak, ha pozícióba értek. Hatodik szakasz, maradjon hátra, és figyeljen visszafelé. Ötödik és harmadik, zárkózzanak fel a parancsnoki csapathoz.

Kéttucat ember zizegett elő a főből, hogy csatlakozzon hozzánk. Cortez nyilván hallott valamit a negyedik szakasztól.

– Remek. Mi van magukkal, elsők? ...Oké, remek. Hányan vannak?

– Nyolcat látunk – hallatszott Potter hangja.

– Jó. Ha szólok, nyissanak tüzet. Ölésre menjenek. – De őrmester... ezek csak állatok.

– Potter! Ha egész eddig tudta, milyenek a tauriak, igazán nekünk is megmondhatta volna. Ölésre menjenek.

– De hát kell...

– Kell fogoly, de az nem kell, hogy negyven kilométerről a bázisára kísérjen minket, és harc közben szemmel kelljen tartani. Világos?

– Igen, őrmester.

– Oké. Hetedik, maguk a rengeteg agyukkal figyelni fognak elöl. Ötödik és harmadik, jöjjenek velük őrködni.

Odakúsztunk az embermagasságú fűben, ahol a második szakasz volt szétszóródva, tüzelő alakzatban.

– Én nem látok semmit – mondta Cortez. – Elöl, egy kicsit balra. Sötétzöldek.

Épp csak egy árnyalattal voltak sötétebbek, mint a fű, de ha az ember már észrevette az elsőt, mindet meglátta, amint lassan haladnak harminc méterrel előttünk.

– Tűz! – Cortez lőtt elsőnek, aztán tizenkét vörös sugárnyaláb csapott ki a fűből, a fű feketére zsugorodott, elporlott, a lények pedig görcsösen fetrengve pusztultak el, miközben menekülni próbáltak.

– Tűz állj! – állt fel Cortez. – Valamit hagynunk is kell! Második szakasz, jöjjenek utánam. – Elindult a füstölgő hullák felé, lézerujját előre szegezve, mintha az vonzaná a holttestek felé... Éreztem, hogy felbolydul a gyomrom, és tudtam, hogy sem a zaftos filmek, sem a gyakorlatok. véres balesetei nem készítettek fel erre a hirtelen valóságra... arra, hogy olyan varázspálcám van, amivel ha rámutatok egy élőlényre, akkor füstölgő, félnyers hús marad csak belőle. Nem voltam katona, és soha nem is akartam az lenni, és a jövőben sem...

– Oké, hetedik, jöjjenek! – Míg a hullák felé tartottunk, az egyik lény megmozdult: épp csak megremegett, és Cortez már-már nemtörődöm gesztussal odapörkölt egyet. A lövés tenyérnyi mély vágást ejtett a lény testének közepén. Ő is hang nélkül halt meg, mint a többiek.

Nem voltak olyan magasak, mint az emberek, de zömökebbek. Sötét zöldes – majdnem fekete -, szőrzet borította őket – fehér tincsekkel ott, ahol a lézer megperzselte. Úgy tűnt, hogy három lábuk és egy karjuk van. Bozontos fejükön mindössze egy száj ékeskedett: fekete nyílás, lapos fekete fogakkal. Teljességgel visszataszítóak voltak, de legrosszabb nem a másságuk volt, hanem épp az emberhez mért hasonlóságuk... Ahol a lézer feltépte a testüket, tejfehéren csillogó, erezett gömbök és szervcsomók omlottak ki. A vérük sötétvörös volt.

– Rogers, nézze meg. Tauriak vagy sem?

Rogers letérdelt az egyik kiomlott belű holttest mellé, és előszedett, majd kinyitott egy lapos műanyag dobozt, ami tele volt csillámló boncolóeszközökkel. Kiválasztott egy szikét. – Van egy módszer, amivel megtudhatjuk – Wilson doki Rogers válla fölött figyelte a módszeres vágást a több szervet tartalmazó membránon keresztül.

– Tessék – Rogers felmutatott egy feketés, rostos masszát.

– Mi ez?

– Fű, őrmester. Ha a tauriak meg tudják enni a füvet, és be tudják lélegezni a levegőt itt, akkor egy, a magukéhoz nagyon hasonló bolygóra találhattak – Rogers eldobta az undok masszát. – Csak állatok voltak, őrmester. Rohadt állatok.

– Nem tudom – mondta Wilson doki. – Csak azért, mert négy – vagy három – kézláb közlekednek, és füvet esznek...

– Jó, akkor nézzük meg az agyat – Rogers keresett egy lényt, amelyiket a fejét érte találat, és lekapargatta a felszíni fekete égett réteget a sebről. – Ezt nézzétek.

Szinte majdnem tömör csont volt az egész. Rogers felnyitotta egy másik hulla fejét is. – Mi a fenét használnak ezek érzékelőszervnek? Se szemük, se fülük, se... – Felállt.

– Nincs semmi abban a rohadt fejükben, csak száj, meg tíz centi vastag koponya. Ami az égvilágon semmit sem véd.

– Ha vállat vonhatnék, most vállat vonnék – mondta a doki. – Ez nem bizonyít semmit – egy agynak nem kötelező úgy kinéznie, mint egy puha diónak, és nem is kell a fejben lennie. Talán ez a koponya nem is csont, hanem maga-az agy, valami kristályos szivacs...

– Jó, de az a rohadt gyomor a helyén van, és ha ezek nem emésztőszervek, akkor megeszem a...

– Idefigyeljenek – szólt közbe Cortez. – Mindez felettéb érdekfeszítő, de nekünk csak annyit kell tudnunk, hogy veszedelmesek-e, aztán megyünk tovább. Nem kell minden...

– Nem veszélyesek – kezdte Rogers. – Ezek nem...

– Orvos! DOKI! – integetett valaki hátulról, a tűzvonalból. A doki visszarohant hozzájuk, mi utána.

– Mi a gond? – Futtában hátranyúlt, és lecsatolta magáról az elsősegélykészletét. – Ho elájult.

A doki feltépte Ho orvosi monitorának fedelét. Nem kellett sokáig nézelődnie. – Meghalt.

– Meghalt? – szólt Cortez. – Hogy a francba...

– Egy perc. – A doki rácsatlakozott a monitorra, és csavargatni kezdett valamit a készletdobozán. – Mindenkinek a biomed-kijelzései el vannak tárolva húsz órára visszamenőleg. Visszapörgetem, hogy lássam... itt van!

– Mi az?

– Négy és fél perccel ezelőtt.., akkor lehetett, amikor maga tüzet nyitott... jézusom!

– Nos?

– Masszív agyvérzés. Nem... – nézte a kijelzőket. – Nem... figyelmeztetés, de semmi rendellenesség: vérnyomás fel, pulzus fel, de a normális határok között... semmi nem jelzi a... – Felpattintotta Ho szkafanderét. Ho finom keleti arcvonásai szörnyű grimaszba merevedtek: kiálltak a metszőfogai. Ragacsos folyadék szivárgott csukott szemhéja alól, a füleiből pedig vérpatak csordogált. Wilson doki visszacsukta a szkafandert.

– Még sosem láttam ilyet. Olyan, mintha bomba robbant volna a fejében.

– Ó, a kurva életbe – szólt Rogers. – Rhine-érzékeny volt, ugye?

– Úgy van – mondta Cortez elgondolkodva. – Oké, mindenki idefigyeljen. Szakaszvezetők, nézzék végig a szakaszukat, hogy nem sérült meg vagy nem hiányzik-e valaki. A hetesben van még valaki?

– Nekem... nekem borzasztóan fáj a fejem, őrmester – mondta Mázlis.

Rajta kívül még négyen panaszkodtak fejfájásról. Egyikük megerősítette, hogy valóbban kissé Rhine-érzékeny. A többiek nem tudták.

– Cortez, azt hiszem, hogy a dolog világos – mondta Wilson doki. – Nagy ívben el kell kerülnünk ezeket a... szörnyetegeket, és főleg bántani nem szabad őket. Legalább öt emberünk van, aki érzékeny arra, ami megölte Hót.

– A franc egye meg, ezt már magamtól is tudom. Jobb, ha megyünk. Épp most számoltam be a kapitánynak arról, ami történt. Ő is azt mondja, hogy jobb lesz, ha minél messzebb kerülünk ettől a helytől még az éjszaka beállta előtt.

– Mindenki álljon vissza alakzatba, és menjünk tovább, ugyanebbe az irányba. Ötödik szakasz, álljanak az élre, másodikok, jöjjenek vissza hátra. A többiek, mint eddig.

– Mi legyen Hóval? – kérdezte Mázlis.

– Őt majd elintézik a hajóról.

Fél kilométert sem tettünk meg, amikor villámlás és hatalmas: dörgés támadt. Onnan, ahol Ho volt, fényes gombafelhő emelkedett fel, majd eloszlott a szürke égbolton.

Egy kis emelkedőn álltunk meg éjszakára – bár a nap még vagy hetven óráig nem ment le – tíz mérföldnyire attól a helytől, ahol megöltük az idegen lényeket. Pedig nem is ők az idegenek, kellett emlékeztetnem magam -, hanem mi.

Két szakasz gyűrűt formált körülöttünk, többiek körül. Kimerülten rogytunk le. Mindenki kapott négy óra alvásidőt és két óra őrséget.

Potter odajött hozzám, és leült mellém. Átkapcsoltam a frekvenciájára.

– Szia, Marygay.

– Jaj, William – recsegett rekedten a hangja a rádióban. – Istenem, ez rettenetes.

– Már túl vagyunk rajta...

– Én öltem meg az egyiket, rögtön az első pillanatban. Pontosan a... a...

A térdére tettem a kezem. Az érintés nyomán műanyag hangú kattanás támadt. Visszarántottam a kezem: elképzeltem, ahogy két gép ölelkezik, szeretkezik. – Ne érezd egyedül magadat hibásnak, Marygay. A bűn, ha van, mindnyájunké... de főleg Cor...

– Közlegények, hagyják abba a csevegést, és feküdjenek le. Mind a kettőjüknek két óra múlva őrsége van.

– Oké, őrmester – Potternek olyan szomorú és elcsigázott volt a hangja, hogy majd' megszakadt a szívem. Úgy éreztem, hogy ha meg tudnám érinteni, akkor le tudnám vezetni a szomorúságát, ahogy a föld vezeti el az áramot, de hát mind a ketten be voltunk zárva a magunk külön kis plasztikvilágába.,.

– Jó éjt, William.

– Jó éjt – Egy ilyen szkafanderben szinte fizikai lehetetlenség szexuális izgalmat érezni az elvezetőcsövekkel meg az ezüstklorid szenzorokkal, mégis valami ilyesmi volt a testem reakciója az érzelmi tehetetlenségre. Talán eszembe jutottak a kellemesebb együtthálások Marygay-jel, talán azt éreztem meg, hogy ennek a sok halálnak a közelében a saját halálom is nemsokára eljöhet: talán ez piszkálta fel a szaporodószervet még egy utolsó próbálkozásra... az a sok szép gondolat. Álomba merültem, és azt álmodtam, hogy gép vagyok, ami utánozza az életfunkciókat, és olyan ügyetlenül recseg-ropog át a világon, ahogy én, az emberek pedig nagy udvariasságukban csak a hátam mögött nevetnek össze, a fejemben pedig ott ül a kis ember, aki húzkodja a fogantyúkat, kapcsolgatja a gombokat, és figyeli a kijelzőket, én pedig menthetetlenül őrült vagyok, és felgyűlnek bennem a nap sérelmei...

– Mandella! Keljen már fel, az isten akárhová tegye, magán az őrség!

Odabotorkáltam az őrhelyemre, hogy figyeljek, ki tudja, mit... de olyan fáradt voltam, hogy még a szememet sem tudtam nyitvatartani. A végén megnyaltam egy stimtablettát, bár tudtam, hogy később ennek még ára lesz.

Több mint egy órát üldögéltem ott, és pásztáztam jobbra, balra, előre, messzire. A táj sosem változott, de még csak egy fuvallat sem borzolta meg a növényzetet.

Aztán egyszer csak kettévált előttem a fűtenger, és egy olyan háromlábú lény állt előttem. Felemeltem az ujjam, de nem lőttem.

– Mozgás! – Mozgás!

– Szentséges Krisz... itt van egy éppen a...

– NE LŐJENEK! A kurva életbe, nehogy lőjenek!

– Mozgás. Mozgás. – Jobbra-balra néztem, és amennyire láttam, minden őrre esett egy-egy vak, ostoba teremtmény.

Talán a drog, amit benyaltam, hogy ébren maradjak, érzékenyebbé tett arra, amit csináltak, mindenesetre a fejem libabőrös lett, és egy alaktalan valamit éreztem az elmémben. Olyan érzés volt, mint amikor valaki mond valamit, és te nem egészen jól érted, válaszolni akarsz, de már elszállt a lehetőség, hogy megkérd, ismételje meg.

A lény leült, és előrehajolt az elülső egy lábára támaszkodva. Nagy zöld medve elkorcsosult kézzel. Ereje pókhálóba fonta az elmém, éjszakai rettegés visszhangjait ültette belém. Hogy kommunikálni próbált velem, vagy el akart pusztítani, nem tudhattam.

– Oké, minden külső őr kezdjen lassan visszahúzódni. Ne tegyenek hirtelen mozdulatot... Fáj valakinek a feje, vagy ilyesmi?

– Őrmester, itt Hollister. – Ez Mázlis volt.

– Valamit mondani próbálnak... hátha majdnem... nem, csak...

– Csak annyit értek, hogy szerintük, szerintük mi... ööö viccesek vagyunk. Nem félnek tőlünk.

– Azt akarja mondani, hogy az ott maga előtt nem...

– Nem, az érzés mindnyájukból jön. Mind ugyanazt gondolják. Azt ne kérdezze, hogy honnan tudom: egyszerűen tudom.

– Talán azt találják viccesnek, amit Hóval csináltak.

– Lehet. Úgy érzem, hogy nem veszélyesek. Csak kíváncsiak ránk.

– Őrmester, itt Bohrs.

– Tessék.

– A tauriak legalább egy éve vannak itt – talán megtanultak kommunikálni ezekkel... ezekkel a túlméretezett plüssmackókkal. Lehet, hogy rajtuk keresztül kémkednek utánunk...

– Nem hinném, hogy megmutatnák magukat, ha ez lenne a helyzet – mondta Mázlis. – Simán el tudnának bújni előlünk, ha akarnának.

– Mindenesetre – szólt Cortez – ha kémek, akkor a baj már megtörtént. Nem hinném, hogy okos dolog lenne bármit is csinálni ellenük. Tudom, hogy a legszívesebben mind holtan akarnák látni őket azért, amit Hóval tettek. Én is így érzek, de jobb, ha óvatosak vagyunk.

Én ugyan egyáltalán nem akartam őket holtan látni: leginkább egyáltalán nem szerettem volna meglátni őket. Lassan elindultam hátrafelé, a tábor közepe felé. A lény nem igyekezett követni. Talán pontosan tudta, hogy be vagyunk kerítve. Letépett egy nyaláb füvet, és majszolni kezdte.

– Oké, szakaszvezetők, keltsenek fel mindenkit, és tartsanak népszámlálást. Szóljanak, ha valakinek baja van. Mondják meg az embereknek, hogy egy percen belül indulunk.

Nem tudom, mire számított Cortez, de a lények mindenesetre egész végig a nyomunkban voltak. Nem tartottak minket bekerítve, egyszerűen csak jöttek utánunk, olyan huszan-harmican. De nem mindig ugyanazok. Egyesek néha elmentek, és mások csatlakoztak a menethez. Eléggé nyilvánvalónak tűnt, hogy ők aztán nem fognak kifáradni.

Mindenki engedélyt kapott egy-egy stimtablettára. Enélkül egyikünk sem tudott volna egy órát menetelni. Egy második is jól jött volna, amikor megint kezdtünk kimerülni, de a helyzet matematikája ezt nem engedte meg: még mindig harminc kilométerre voltunk az ellenséges bázistól, azaz legalább tizenöt óra menetelésre. És bár vagy száz órát ki lehetett bírni éberen és tevékenyen a tablettákon, az ítélőképesség és érzékelés torzulása már a második szem után jelentkezett, a végén pedig az ember már a legbizarrabb hallucinációkat is készpénznek vette, és órákig tipródott azon, hogy most reggelizzen-e vagy sem.

Mesterséges gyakorlatnál a csapat nagy energiával haladt az első hat órában, a hetedikre lelassult, kilenc óra és tizenkilenc kilométer után pedig kimerülten megtorpant. A mackók egy pillanatra sem vesztettek minket szem elől, és Mázlis szerint egy percre sem hagyták abba az „adást”. Cortez úgy döntött, hogy megállunk hét órára, és mindegyik szakasz egy órát őrködik a tábor szélén. Most örültem csak igazán annak, hogy a hetedik szakaszban vagyok, mert így az utolsó körben kellett őrködnöm, és hat órát egyvégtében végigalhattam.

Az alatt a pár pillanat alatt, amíg álomba nem merültem, az jutott eszembe, hogy talán most hunyom le utoljára a szemem. És részint a drog utóhatásának, részint az elmúlt nap szörnyűségeinek tulajdoníthatóan rájöttem, hogy kurvára nem is érdekel.

Az első érintkezés a tauriakkal az én váltásom alatt következett be.

A mackók még mindig ott voltak, amikor felébredtem, és felváltottam Jones dokit az őrségen. A macik visszatértek eredeti alakzatukhoz: minden őr előtt egy. Aki énrám várt; az kissé nagyobb volt, de amúgy épp olyannak tűnt, mint a többi. Körülötte teljesen le volt legelve a fű, úgyhogy nyilván kieszegetett egy kicsit jobbra-balra. De mindig visszatért elém, és bámult, már ha egyáltalán szem nélkül lehet ilyesmiről beszélni.

Körülbelül-tizenöt percig néztünk így farkasszemet, amikor felreccsent Cortez hangja:

– Mindenki azonnal keljen fel, és bújjon el! Ösztöneimet követve felpattantam, és bevetődtem egy közeli, magas fűcsomóba.

– Ellenséges hajó odafönt. – szinte lakonikus volt a hangja.

A szó szoros értelmében a hajó nem fölöttünk volt, hanem némileg keletre tőlünk húzott-el. Lassan mozgott, talán száz kilométer per órával, és koszos szappanbuborék-felhőtől körülvett seprűnyélre hasonlított leginkább. A rajta utazó lény egy kicsit emberszerűbb volt, mint a mackók, de azért nem nagyon. Negyvenesre állítottam a látáserősítést, hogy kicsit közelebbről szemügyre vehessem.

Két keze és két lába volt, de a dereka annyira sovány, hogy két arasszal át lehetett volna fogni. A darázsderék alatt patkóforma, majdnem méternyi széles csípőalakzat tornyosult, amiből két vékony, nyüzüge láb kalimpált lefelé, látható térdízület nélkül. A derék fölött a felsőteste megint kiszélesedett: a mellkasa sem volt kisebb, mint a csípője. A karjai meglepően emberszerűek voltak, csak kissé túl hosszúak és ványadtak. A kezén a kelleténél több volt az ujj. Váll, nyak semmi. A feje lidércnyomásos kinövés, ami golyvaként állt ki masszív mellkasából. A szemei olyanok voltak, mint egy-egy csomó halikra, orr helyett csápnyalábokat hordott, és egy mereven nyitott lyuk tátongott szájként ott, ahol az ádámcsutkájának kellett volna lennie, A buborékréteg nyilván biztosította neki a megfelelő környezetet odabent, mert semmit nem viselt tarajos irháján kívül, ami úgy nézett ki, mintha bőrt merítettek volna túl hosszan forró vízbe, aztán halványnarancsra festették volna. Nem voltak külső hím nemiszervei, de emlőféleségei sem. Ezért alapból inkább hímneműnek kezeltük.

Vagy nem látott meg minket, vagy azt hitte, hogy a mackók közé tartozunk. Nem nézett ránk, csak repült tovább változatlan irányban, északtól 0,05 radiánnal keletre.

– Akár vissza is fekhetnek, ha egyáltalán tudnak aludni az után, hogy ezt a valamit látták. 0435-kor indulunk. – Negyven perc.

A bolygó állandó, átlátszatlan felhőtakarója miatt az űrből nem lehetett látni, milyen és mekkora az ellenséges bázis. Csak a helyzetét ismertük, nagyjából úgy, ahogy azt a helyet, ahol a felderítőhajókkal leszálltunk. Úgyhogy ez is nyugodtan lehetett víz alatt vagy a föld mélyén.

Némelyik robothajó azonban kémszonda is volt egyben, nem csak figyelemelterelés, és egy színlelt támadásukkor a bázis ellen az egyiknek sikerült egy viszonylag közeli képet készítenie. Stott kapitány leküldte a hely diagramját Corteznek – csak neki volt vizor a ruhájában – amikor öt kilométerre voltunk, a bázis „rádió” helyzetétől, megálltunk, és Cortez összehívta mind a hét szakaszvezetőt tanácskozni. Két mackó is odajött, de mi próbáltunk úgy tenni, mintha észre sem vennénk őket.

– Oké, a kapitány leküldött néhány képet a célpontról. Megpróbálok rajzolni egy térképet, maguk meg lemásolják. – Mindenki táblákat és irónokat vett elő a lábzsebéből, Cortez pedig szétgöngyölt egy nagy műanyag lapot. Megrázta, hogy eloszoljon benne a visszamaradt töltés, aztán bekapcsolta az irónját.

– Nos, ebből az irányból jövünk – rajzolt egy nyilat a lap aljára. – Először ezt a kunyhósort fogjuk megpillantani. Valószínűleg szállások vagy bunkerek, de mit lehet tudni... Az első célunk ezeknek az épületeknek az elpusztítása. Az egész bázis lapos síkságon van, nem lehet igazán észrevétlenül rajtuk ütni.

– Itt Potter. Miért nem ugrunk egyszerűen a nyakukba?

– Hát, megtehetnénk, de akkor ott állnánk teljesen bekerítve. Először elfoglaljuk az épületeket.

– Aztán pedig... csak annyit mondhatok, hogy ott helyben kell gondolkodnunk. A légi földerítés csak egy pár épületet mutat, és ez igencsak bűzlik. Lehet, hogy egy csomó időt elpazarolunk arra, hogy leromboljunk egy kantint, miközben egy nagy logisztikai számítógépre oda se pillantunk, csak mert úgy néz ki, mint egy... szemétdomb, vagy ilyesmi.

– Itt Mandella – jelentkeztem be. – Nincs ott valami űrkikötő? Nekem úgy tűnik, hogy...

– Még nem tartok ott, a fenébe is. A tábort teljesen körbefogják ezek a kunyhók, úgyhogy valahogy mindenképp át kell törnünk rajtuk. Ez a rész van a legközelebb, itt a legkisebb az esélye annak, hogy észrevegyenek minket, mielőtt támadunk.

– Az egész helyen nincs semmi, ami fegyvernek nézne ki. Nem mintha ez jelentene bármit is: akármelyik ilyen kunyhóban lehet egy bevawattos lézer.

– Nos, mintegy ötszáz méterre a kunyhóktól befelé, a bázis közepén, lesz egy nagy, virág alakú épület. – Cortez rajzolt egy nagy, szimmetrikus alakzatot, ami olyan volt, mint egy hétszirmú virág. – Hogy ez mi a francnyavalya, arról én se tudok többet, mint maguk. De ebből csak egy van, úgyhogy ne tegyünk benne több kárt, mint amennyit feltétlenül kell. Ami azt jelenti... hogy szilánkokra robbantjuk, ha veszedelmesnek értékelem.

– Ami pedig a maga űrkikötőjét illeti, Mandella... ilyen nincs. Nyomokban sem.

– Azt a cirkálót, amit a Remény elintézett, valószínűleg orbitális pályán hagyták, ahogy mi is a miénket. Ha van valami felderítőhajó-féleségük, vagy szondarakétájuk, akkor az vagy nem itt van, vagy el van rejtve.

– Itt Bohrs. Akkor mivel támadtak, amikor lejöttünk orbitálisból?

– Bár tudnám, közlegény.

– Szemlátomást nincs semmiféle lehetőségünk arra, hogy felbecsüljük a létszámukat, legalábbis közvetlenül nincs. A kémfotókon egy szál tauri sem látszik a bázison vagy a környékén. Ez persze semmit sem jelent, hisz idegen környezetben vagyunk. Közvetetten azonban... megszámolhatjuk azoknak a repülő seprűnyeleknek a számát.

– Ötvenegy kunyhó van, és mindegyikben van legalább egy seprűnyél. Négyben egy sincs, viszont találtunk másik hármat a bázis más részein. Ez jelentheti azt, hogy, ötvenegy tauri van itt, akik közül az egyik épp kint volt a bázisról, amikor a kép készült.

– Itt Keating. Vagy a tisztek vannak ötvenegyen.

– Igaz. Lehet, hogy minden épületben ötvenezer gyalogos van. Nem lehet tudni. Az is lehet, hogy csak tíz tauri van, öt-öt seprűnyéllel, a hangulatának megfelelően.

– De egy dolog a javunkra szól, ez pedig a kommunikáció. Nyilvánvalóan megahertzes elektromágneses sugárzás frekvemciamodulációját alkalmazzák.

– Rádiót?

– Jól mondta, aki mondta. És legközelebb mutatkozzon be, ha megszólal. Szóval elképzelhető, hogy nem tudják fogni a mi fázisolt neutrínó-kommunikációnkat. Ezenkívül a támadás előtt a Remény megpróbál ledobni egy jó randa hasadóbombát, és a felsőlégkörben robbantja fel, épp a bázis fölött. Emiatt egy darabig csak úgy tudnak kommunikálni, ha rálátnak egymásra, és akkor is csak statikus zavarokkal.

– Miért nem... Itt Tate... miért nem dobják egyszerűen a fejükre azt a bombát? Egy csomó fáradságot...

– Ez a kérdés még csak választ se érdemel, közlegény. De valóban megtehetnék. De remélje, hogy nem teszik. Ha kiirtják a bázist, azt a Remény biztonságáért tennék. Az után, hogy mi támadtunk, és valószínűleg akkor, amikor még nem lennénk elég messze.

– Ezt azzal előzhetjük meg, ha jól csináljuk a dolgunkat. Működésképtelenné kell tennünk a bázist, de ugyanakkor minél jobban megkell kímélnünk. És egy foglyot kell ejtenünk.

– Itt Potter. Úgy érti, hogy legalább egy foglyot?

– Úgy értettem, ahogy mondtam. Csak egyet. Potter... maga fel van mentve a szakaszából. Küldje ide Chavezt.

– Rendben, őrmester – Potter hangjában nem lehetett nem észrevenni a megkönnyebbülést.

Cortez tovább osztogatta az instrukciókat. Volt még egy másik épület is, amelynek a funkciója eléggé nyilvánvalónak tűnt: egy bazi nagy forgatható tányérantenna volt a tetején. Ezt azonnal el kell pusztítanunk, ahogy a gránátosok lőtávolba érnek.

A támadási terv eléggé elnagyolt volt. A kezdőjel a hasadóbomba villanása lesz. Ugyanekkor számos szonda fogja megközelíteni a bázist, hogy lássuk, milyen a légvédelem, aztán meg kell próbálnunk ennek a védelemnek a hatékonyságát csökkenteni anélkül, hogy teljesen elpusztítanánk.

A bomba és a szondák után közvetlenül a gránátosok szétrobbantanak hét kunyhót. Mindenki betör a résen keresztül a bázisra... és hogy ezután mi lesz, azt mindenki csak találgathatta.

Ideális esetben végigsöprünk a bázis egyik végétől a másikig, és egy kivételével minden taurit kiirtunk. De ez eléggé valószínűtlennek tűnt, mivel ehhez az kell, hogy a tauriak ne nagyon álljanak ellent.

Másfelől viszont ha a tauriak kezdettől fogva nyilvánvaló fölényt mutatnak, Cortez kiadja a parancsot, hogy szóródjunk szét. Mindenkinek különböző irány volt megadva a visszavonulásra – a szélrózsa minden irányába kéne szétfutni, és a túlélők valami völgyben találkoznak, negyven kilométerre a bázistól keletre. Aztán megnézzük, hogy érdemes-e visszamenni, miután a Remény kissé rendezte a terepet.

– Még valami – recsegte Cortez. – Nyilván többen maguk közül ugyanúgy éreznek, ahogy Potter, talán úgy érzik, hogy... simán kéne dolgoznunk, vérfürdő nélkül. Az irgalom luxus, olyan gyengeség, amit nem engedhetünk meg magunknak a háború jelenlegi szakaszában. Csak annyit tudunk az ellenségről, hogy hétszázkilencvennyolc embert már megöltek, és egyáltalán nem tanúsítottak önmérsékletet a cirkálóink megtámadásánál. Erre most, az első felszíni támadásnál sem számíthatunk.

– Ők a felelősek az összes bajtársuk életéért, akik kiképzés közben meghaltak, Hóért, és mindenki másért, aki még ma meg fog halni. Nem tudom megérteni azokat, akik meg akarják kímélni őket. De ez mindegy is. Parancsuk van, és úgyis azt fogják csinálni, amit kell. Mindnyájuknak van egy poszthipnotikus szuggesztiójuk, amit fel fogok idézni egy mondatsorral, közvetlenül a csata előtt. Ez meg fogja könnyíteni a feladatot.

– Őrmester...

– Pofa be. Kevés az időnk: ideje visszamenni a szakaszukhoz, és eligazítást tartani. Öt perc múlva indulunk.

A szakaszvezetők visszamentek az övéikhez, magunkra hagyva minket, tízünket, meg Cortezt – és a három körülöttünk lábatlankodó mackót.

Nagyon óvatosan tettük meg a hátralévő öt kilométert. Mindig a legmagasabb fűben haladtunk, a tisztásokon átrohantunk. Amikor már ötszáz méterre voltunk a bázis állítólagos helyétől, Cortez előrevitte a harmadik szakaszt felderíteni, míg a többiek lapultak.

Cortez hangja aztán megszólalt a közös frekvencián: – Nagyjából olyan, mint amit vártunk. Előrenyomulás kúszva, libasorban. Ha elérik a harmadik szakaszt, kövessék a szakaszvezetőjüket jobbra vagy balra.

Ezt tettük, és nyolcvanhárom tagú sor kezdett araszolni a támadás irányába: Elég jól el voltunk rejtve, eltekintve a tucatnyi mackótól, akik a sor mellett cammogtak, és békésen legelésztek.

A bázis belsejében nem látszott nyoma életnek. Minden épület ablaktalan és egyforma vakító fehér volt. Az első célpontot jelentő kunyhók nagy, jellegtelen, félig földbe temetett tojásokhoz hasonlítottak, kábé hatvan méterre előttünk. Cortez egyenként rábízta őket egy-egy gránátosra.

Három tüzelőosztagra szakadtunk: az A csoportban volt a kettes, négyes és hatos szakasz, a B-ben az egyes, hármas és ötös, a parancsnoki szakasz pedig maga volt a C csoport.

– Már nincs egy perc se... szűrőket le!... ha azt mondóm, „tűz”, akkor a gránátosok lőjenek. Az isten irgalmazzon nekünk, ha elhibázzák!

Olyan hang hallatszott, mintha egy óriás böffentene, és öt-hat irizáló buborék pattant ki a virágforma építmény tetejéből. Egyre növekvő sebességgel emelkedtek, amíg majdnem el nem tűntek szem elől, aztán elhúztak a fejünk fölött délre. A föld hirtelen megfényesedett, és hosszú idő óta először megláttam a saját árnyékom, hosszan elnyúlva észak felé. A bomba idő előtt robbant fel. Még volt annyi időm, hogy eszembe jusson: ez sem sokat számít, ettől még összezagyválódik a kommunikációjuk...

– Szondák! – Egy hajó húzott el zajosan a fák koronája fölött, egy buborék pedig elébe ment. Amikor találkoztak, a buborék szétpattant, a szonda pedig milliónyi szilánkra hullott szélt. Egy másik érkezett az ellenkező irányból, és ugyanerre a sorsra jutott.

– TŰZ! – Hét fényes villanás, hét 500 mikrotonnás gránát indult el, és olyan rengés következett, ami megölt volna egy védtelen embert.

– Szűrőket fel, – Átláthatatlan por- és füstfelhő. Esőcseppek módjára koppanva hulló földdarabok. – Figyeljenek:

Skótok, kik Wallace-ért annyit véreztetek,

Skótot, kiket Bruce oly sokszor vezetett,

Az jó anyaföldhöz mostan megtérjetek,

Vagy legyen győzelem osztályrészétek!

Alig hallottam őt, miközben azt próbáltam követni, ami a koponyámban történik. Tudtam, hogy csak poszthipnotikus szuggesztió, de még arra is emlékeztem, amikor Missouriban belém ültették, ettől azonban nem volt kevésbé kötelező erejű. Az agyam roskadozott az erőteljes álemlékek alatt: nagydarab szőrös tauriak (egyáltalán nem olyanok, mint amilyennek most már végre megismertük őket), amint berontanak egy telepeshajóba, és kisbabákat falnak fel a rémülten sikoltozó anyák szeme láttára (a telepesek sosem vittek magukkal kisbabákat, mert nem bírták volna a gyorsulást), aztán halálra erőszakolják a nőket hatalmas, eres, bíborvörös hímtagjukkal (nevetséges, hogy vágyat éreznének az emberek iránt), a férfiakat pedig lefogják, nagy darabokat tépnek ki az eleven testekből, és felzabálják (mintha-meg tudnák emészteni az idegen fehérjét)... ezernyi rémes részlet, olyan éles emlékekkel, mintha az egész csak egy perccel ezelőtt történt volna: nevetségesen eltúlzott, és logikailag abszurd. De amíg tudatos énem elvetette ezt az ostobaságot, valahol sokkal mélyebben, bent abban az alvó állatban, amiben igazi indítékaink és moráljaink rejtőznek, valami szomjazni kezdett az idegen vérre, abban a biztos meggyőződésben, hogy a legnemesebb dolog, amit az ember tehet, hogy megöli ezeket a borzalmas szörnyetegeket...

Tudtam, hogy az egész színtiszta szójaszar, és gyűlöltem azokat, akik ilyesmit engedtek meg maguknak az én agyammal szemben, de hallottam a saját fogaim csikorgását, éreztem, hogy az arcom görcsös, vérszomjas vigyorba torzul... Egy mackó battyogott el előttem zavartan. Már emeltem a lézerujjamat, de valaki megelőzött, és a lény feje szürke darabkák, és vércseppek felhőjében szétrobbant.

Mázlis mordult fel, félig vinnyogva. – A mocskos... rohadt szemetek! – Lézerek villantak és a mackók mind egy szálig holtan rogytak össze.

– Figyeljenek már, a mindenit – rikoltotta Cortez. – C csapat! Célozzanak már, már, az istenért! Ezek nem játékmackók!

– A csapat; előre, a kráterekhez. Fedezzék a B-t.

Valaki nevetett és sírt.

– Magának meg mi a franc baja baja van, Petrov? – Fura volt Cortezt káromkodni hallani.

Hátrafordultam, és azt láttam, hogy Petrov mögöttem balra egy sekély mélyedésben fekszik, vadul kalimpál kezével-lábával, és sikoltozik meg gurgulázik.

– A francba – mondta Cortez. – B csoport! Tíz méterre a kráterek után álljanak vonalba. C csoport, a kráterekbe az A-sokkal együtt.

Nagy nehezen talpraálltam, és húsz felerősített lépéssel megtettem a száz métert. A kráterek elég nagyok voltak ahhoz, hogy akár egy felderítőhajó is elférjen bennük: körülbelül tíz méteres lehetett az átmérőjük. Átugrottam a gödör másik oldalára, és egy Chin nevű fickó mellett értem talajt. Még csak oda sem pillantott, amikor megérkeztem: csak a bázist figyelte, az életjeleket.

– A csapat – tíz méterre a B-n túlra, vonalban! – Alighogy befejezte, az előttünk álló épület böffent egyet, és buborékok kezdtek szállongani a vonalaink felé. A legtöbben észrevették és lehasaltak, de Chin felpattant, hogy rohamozzon, és éppen belement az egyikbe.

A buborék leszelte a sisakja tetejét, aztán halk pukkanással eltűnt. Chin egy lépést hátratántorodott, és háttal beleesett a kráterbe. Repült a vér és az agyvelő. Chin ernyedten, élettelenül csúszott le a gödör feléig, összeföldezve a szimmetrikus lyukat, amit a buborék rágott bele a plasztikba, hajba, bőrbe, csontba.

– Mindenki maradjon a helyén! Szakaszvezetők, veszteségjelentést! Vettem... vettem, vettem... vettem, vettem, vettem... vettem. Három halottunk van. De egy se lett volna, ha meghúzzák magukat, úgyhogy mindenki hasra, ha hallja, hogy indulnak ezek a valamik. A csapat, folytassák a rohamot.

A roham további incidens nélkül sikerült. – Oké. C csapat, menjenek oda, ahol a B van... állj! Hasra!

Már mindenki a földön hevert. A buborékok sima ívben szálltak, kábé két méterre a földtől. Békésen elhúztak a fejünk fölött – kivéve egyet, ami fogpiszkálóvá forgácsolt egy közeli fát -, aztán eltűntek a távolban.

– B, menjenek túl az A-n tíz méterrel. C, vegyék át B helyét. B-s gránátosok, nézzék meg, hogy lőtávolban van-e a Virág.

Két gránát tépte fel a földet harminc-negyven méterre az épülettől. A Virág ügyesen színlelve a pánikot, állandó buborékfolyamot kezdett eregetni – de egyik sem jött lejjebb két méternél. Behúztuk a nyakunkat, és nyomultunk tovább.

Hirtelen hasadék keletkezett az épületen, és nagyobbfajta ajtó lett belőle. Tauriak özönlöttek ki rajta.

– Gránátosok, ne lőjenek. B csapat, lézertűz jobbra és balra, tartsák őket sakkban. A és C, rohanjanak be középen.

Egy tauri átszaladt a lézertűzön, és meghalt. A többiek maradtak, ahol voltak.

Szkafanderben eléggé nehézkes egyszerre futni, és lehajtani a fejünket. Ide-oda kell csalinkázni, mint amikor az ember korcsolyával elindul a jégen, máskülönben elrepülsz. Az A csoportban volt is valaki, aki túl magasra pattant, és ugyanarra a sorsra jutott, mint Chin.

Eléggé bezártnak és csapdába esettnek éreztem magam. Minden oldalról lézertűz fala vett körül, felülről pedig egy alacsony mennyezet, aminek az érintése halál. Mégis, minden józan észt meghazudtolva boldog voltam, szinte mámoros: végre itt a lehetőség, hogy kinyírjak egy párat ezekből a szemét kisbabaevőkből. Pedig tudtam, hogy szójaszar az egész.

Nem támadtak vissza, csak a meglehetősen hatástalan buborékok jöttek egyre (nyilván nem földi katonák ellen tervezték őket). Még az épületbe se vonultak vissza. Vagy százan tipródtak a helyükön, és nézték, ahogy közeledünk. Egy pár gránát mindet elintézte volna, de azt hiszem, Corteznek a fogoly járt az eszében.

– Oké, ha azt mondom, indulás, akkor bekerítjük őket. A B csapat ne lőjön... Negyedik és harmadik szakasz jobbra, hatodik és hetedik balra. A B csapat előre, hogy minden oldalon legyen valaki.

– Indulás! – Kiváltunk bal felé. Ahogy a lézertűz megszűnt, a tauriak uccu neki, megindultak, neki ami szárnyunknak.

– A csapat, hasra, tűz! Csak biztos célpontra lőjenek – ha elhibázzák, a mieinket találhatják! És az isten szerelméért, egyet hagyjanak meg!

Borzalmas látvány volt, ahogy a szörnyetegek serege ránk rohant. Nagy léptekkel szaladtak – a buborékok őket elkerülték -, és mind olyan volt, mint az a példány, amit korábban láttunk a seprűnyélen. Nem volt rajtuk semmi, csak egy majdnem átlátszó gömb a testük körül, ami velük együtt mozgott. A jobbszárny tüzelni kezdett: a hátsókra céloztak.

Hirtelen lézernyaláb csapott ki a tauriak közül, a másik oldalról: valaki elhibázta. Rémes sikoly csendült fel, és amikor végignéztem a vonalon, láttam, hogy valaki – talán Perry – a földön vonaglik, jobb kezét a bal karja füstölgő csonkjára szorítva, ami könyökből hiányzik. Az ujjai közül vér spriccelt, a ruha pedig, mivel az álcázóáramkörök megsérültek, zöld-fehér-dzsungel-sivatag-zöld-szürkében villódzott. Nem tudom, meddig bámultam – elég sokáig ahhoz, hogy lássam, ahogy az orvos oda rohan elsősegélyt nyújtani – de amikor felnéztem, a tauriak már majdnem rajtam voltak.

Az első lövésem magasra sikerült, mégis megkarcolta a vezető tauri védőgömbjének a tetejét. A buborék eltűnt, a szörnyeteg pedig megbotlott és elesett, görcsösen rángatózva a földön. Szájnyílásából füst csapott ki, először fehér, aztán vöröses. Az utolsó rándulás után megmerevedett, és hátrafeszült a teste, majdnem patkó alakban. Hosszú, sivító sikolya elhalt, amikor társai végigtapostak rajta. Utáltam magam, amiért mosolygok.

Mészárlás volt a javából, amit csináltunk, bár ők ötször annyian voltak. Rendületlenül jöttek, pedig már át kellett mászniuk társaik hulláinak hegyén. A föld vörös, tauri vértől lett iszamos – Isten minden gyermekében van hemoglobin -, és a mackókhoz hasonlóan az ő belszerveik is eléggé belsőségszerűek voltak képzetlen szememnek. A sisakomban hisztérikus kacaj visszhangzott, miközben kaszaboltam őket – alig hallottam meg Cortez hangját:

– Tűz állj! Azt mondtam, ÁLLJ! Legalább egy párat kapjanak el! Nem bántanak!

Abbahagytam a lövöldözést, és a többiek is ezt tették. Amikor a következő tauri átszökkent az előttem tornyosuló füstölgő húshalmon, előrevetődtem, hogy megpróbáljam leverni inas lábairól.

Olyan volt, mintha egy nagy, síkos ballont markolnék. Amikor megpróbáltam lerántani, lepattant róla a kezem, és ő futott tovább.

Az egyiket sikerült megállítanunk azzal az egyszerű módszerrel, hogy féltucat hullát tornyoztunk rá. De addigra a többiek már átjutottak a vonalon, és a nagy, hengeres tartályok felé tartottak, amik Cortez szerint valószínűleg tárolásra szolgáltak. Egy kis ajtó nyílt ki mindegyik aljában.

– Megvan a fogoly – mondta Cortez. – Tűz!

Ötven méterre voltak, és teljes erőből futottak: nem voltkönnyű a célzás. Lézerek villantak körülöttük. Az egyik kettészelve esett el, de a többiek – körülbelül tízen – már majdnem az ajtóknál voltak, amikor a gránátosok lőni kezdtek.

Most is 500 mikrós bombákkal voltak felszerelve, de a közeli találat most nem volt elég – a lökéstől legfeljebb elrepültek volna a tauriak, sértetlenül a kis gömbjeikben.

– Az épületek! Lőjétek szét az épületeket! – A gránátosok céloztak és lőttek, de a bombák mintha csak megperzselték volna az épületek fehér falát, amíg egy lövedék véletlenül egy ajtóba nem esett. Ez szabályosan kettérobbantotta a házat a két fél szétrepült, és mindenféle gépezetek szálltak a levegőbe, majd nagy, sápadt lángnyelv csapott ki és enyészett el. Ezek után a többiek is az ajtókra kezdtek koncentrálni, ha éppen nem a tauriakat lődözték, nem is annyira azért, hogy megöljék őket; hanem azért, hogy ellökjék, mielőtt bejuthatnának. A tauriak pedig nagyon igyekeztek.

Eközben mi lézerrel irtottuk az épületekbe bejutni igyekvő roppant buborékokat. A lehető legközelebb mentünk hozzájuk, ahol még nem ártanak nekünk a gránátok, de így is túl messze voltunk ahhoz, hogy jól tudjunk célozni.

Egyenként valahogy mégis nagyjából leszedegettük őket, és a hét épületből is lepusztult négy. De aztán, amikor már csak két idegen maradt, az egyiket közeli gránátttalálat érte az egyik ajtónál, és belökte. A gránát rettentő robajjal detonált, de aztán egyszercsak minden zajt elhomályosított egy hatalmas sóhaj, mintha egy óriás venne levegőt, és az épület helyén szilárdnak látszó, sűrű füstoszlop keletkezett, majd szállni kezdett az ég felé, mintha vezetné valaki. A másik tauri az oszlop aljánál volt: láttam, ahogy szétrepülnek a darabjai. Aztán elért minket a lökéshullám, és én tehetetlenül, pörögve repültem bele a tauri hullahegybe.

Valahogy összekapartam magam, aztán hirtelen tiszta vér volt a szkafanderem – de rájöttem, hogy ez csak az idegenek vére. Megkönnyebbültem ugyan, de ettől meg tisztátalannak kezdtem érezni magam.

– Kapják el a nyavalyást! Kapják el! – A nagy zűrzavarban a foglyulejtett tauri kitört, és rohanvást a fu felé tartott. Az egyik szakasz utána vetette magát – nem nagy eredménnyel -, de aztán a B csapat is közbeavatkozott, és útját állták. Én is odakocogtam, nehogy kimaradjak a buliból.

Már négyen voltak rajta, körülötte pedig ötvenen ácsorogtak, és drukkoltak.

– Szóródjanak szét, a mindenségit! Még egy csomóm lehetnek, akik csak azt várják, hogy egy helyre tömörüljünk! – Morogva szétoszlottunk. Valamiféle ki nem mondott egyetértésben biztosak voltunk afelől, hogy nincs több eleven tauri a bolygó felszínén.

Cortez elindult a fogoly felé, én pedig hátrálni kezdtem. A négy ember hirtelen egy halomban rázuhant a lényre... Még messziről is láttam a szájából szivárgó habot. Elpattant a buborékja. Öngyilkosság.

– A fenébe! – Cortez már ott is volt. – A négy fickó lemászott, Cortez pedig a lézerével tucatnyi remegő darabra vagdosta a taurit. Szívmelengető látvány volt.

– Keresnünk kell egy másikat. Vissza nyílhegy alakzatba! Roham a Virág ellen!

Megrohamoztuk a Virágot, ami szemlátomást kifogyott a munícióból (böfögni böfögött, de buborékok nem jöttek), és üresnek is bizonyult. Végigrohantunk a rámpákon, folyosókon, előretartott ujjal, mint a katonásdit játszó gyerekek. Senki sem volt odabent.

Ugyanígy nem volt semmi az antennában sem, meg a húsz másik nagyobb épületben sem, csakúgy, mint az épen maradt külső kunyhókban. Sikerült elfoglalnunk egy tucatnyi, jobbára ismeretlen célú épületet, de a fő feladatot – a tauriak egy példányának foglyulejtését – nem sikerült teljesítenünk, pedig erre a xenológusoknak lett volna szükségük kísérletezéshez. Mindegy, diribdarabot annyit kapnak, amennyit csak akarnak, az se semmi.

Miután a bázis minden egyes négyzetcentiméterét gondosan átfésültük, megérkezett a felfedezőcsapat a tudósokkal. Cortez azt mondta: – Oké, kipattanhatnak – és a hipnotikus késztetés elmúlt.

Először eléggé szar érzés volt. Sokan – köztük Mázlis és Marygay – majdnem eszüket vesztették, amikor visszagondoltak a száznyi véres gyilkosságra. Cortez elrendelte, hogy mindenki vegyen be egy nyugibogyót: akik nagyon kiakadtak, azok kettőt. Én magamtól is bevettem kettőt, mielőtt még szólt volna.

Mert gyilkosság volt, amit csináltunk, becstelen mészárlás – ahogy kifulladt a légvédelem, már nem voltunk igazi veszélyben. Úgy tűnt, hogy a tauriaknak fogalmuk sincs a szemtől szembeni, személyes harcról. Egyszerűen összetereltük és kiirtottuk őket: az első találkozás az ember és egy másik értelmes faj között. Vagy talán a második, ha a mackókat is bevesszük. Mi történt volna, ha leülünk, és megpróbálunk velük kommunikálni? De ők is ugyanabban az elbánásban részesültek.

Sok időt töltöttem el azzal, hogy újra és újra elmondtam magamnak: nem én gyilkoltam le azokat a rémült, szerencsétlenkedő lényeket. Még a huszadik században, mindenki örömére megállapították, hogy a „parancsra tettem” kifogása elégtelen mentség az embertelen viselkedésre... de mit lehet tenni, ha az a parancs a tudatalatti mélyének bábmesterétől jön?

És a legrosszabb az az érzés volt, hogy amit tettem, talán nem is volt annyira embertelen. Néhány nemzedékkel előbbi elődeim talán ugyanezt tették volna, akár saját embertársaikkal is, mindenféle hipnotikus kondicionálás nélkül is.

Megundorodtam az emberi fajtól, a hadseregtől, és attól a gondolattól, hogy még vagy egy évszázadig együtt kell élnem önmagammal... De hát még mindig ott van az agymosás.

Egy hajó egy magányos tauri túlélővel megmenekült, és sikerült elmennie. A bolygó tömege takarta a Föld Reménye elől, amíg be nem lépett az Aleph kollapszármezejébe. Gondolom, haza menekült, bár hol is van az a haza, hogy jelentse, mit tud tenni húsz kézifegyveres ember száz fegyvertelen, gyalogos menekülővel.

Gyanítottam, hogy ha legközelebb felszíni harcban találkozunk tauriakkal, már kiegyenlítettebbek lesznek az erőviszonyok. És igazam is lett.

  MANDELLA ŐRMESTER

I.SZ. 2007 – 2024

Hogy féltem-e? De mennyire, hogy féltem – és ki nem félt volna? Csak egy bolond, egy öngyilkos vagy egy robot. Vagy egy csapattiszt.

Stott őrnagyhelyettes fel-alá járkált az Évforduló gyülekező-torna-gyakorlótermében, a kis pódium mögött. Túl voltunk az utolsó kollapszárugráson is, a Tet-38-tól a Yod-4-ig. 112 gével lassultunk, és a kollapszárhoz viszonyított sebességünk tiszteletreméltó 0,9 c volt. Üldöztek minket.

– Jó lenne, emberek, ha lazítanának egy kicsit, és a hajó számítógépére bíznák magukat. A tauri hajó vagy két hétig nem ér csapástávolba, és ha addig itt idegeskednek, akkor sem maguk, sem az embereik nem lesznek olyan állapotban, hogy harcolni tudjanak, ha majd eljön az ideje. A félelem fertőző betegség. Mandella!

Mindig ügyelt rá, hogy a többiek előtt Mandella „őrmester”-nek hívjon. Ezen az eligazításon azonban mindenki legalább szakaszvezető volt: egy szál közlegény sem volt jelen, úgyhogy eltekintett a címektől.

– Igen, uram!

– Mandella, maga a felelős a szakasza tagjainak testi és lelki hatékonyságáért. Amennyiben tudatában van a hajón fokozódó morálproblémának, és amennyiben a szakasza nem immunis erre... mit tett eddig ellene?

– Ami a saját szakaszomat illeti, uram?

Alaposan végigmért. – Természetesen.

– Kibeszéltük magunkból, uram.

– És jutottak valami drámai végkifejletre?

– Nem szeretnék tiszteletlennek tűnni, uram, de szerintem kézenfekvő a lényegi probléma. Az embereim, meg mindenki más is, be vannak zárva ebbe a hajóba, már tizennégy...

– Nevetséges. Mindnyájunkat megfelelően kondicionáltak a zsúfoltság elviselésére, ezenkívül a besorozottak még barátkozhatnak is egymással. – Ezt szépen mondta. – A tiszteknek bezzeg cölibátusban kell élniük, mégsem morognak.

Hátha ez azt hiszi, hogy a tisztjei cölibátusban élnek, talán le kéne ülnie egy kicsit beszélgetni Harmony hadnaggyal. De lehet, hogy csak a főtisztekre gondolt: Cortezre meg magára. Lehet, hogy így is csak félig lenne igaza: Cortez eléggé jóban van Kamehameha tizedessel.

– A terapeuták ebben a tekintetben külön megerősítették az önök kondicionálását – folytatta – miközben próbálták eltüntetni a gyűlölet-kondicionálást... mindenki tudja, hogy erről mi a véleményem... és lehet, hogy kissé el vannak tévedve, de jól teszik a dolgukat.

– Potter tizedes! – Őt a rangján szólította, hogy mindenkit emlékeztessen, miért nem lett élőléptetve, mint mi, többiek. Túl puha volt. – Maga is kibeszélte az embereivel?

– Beszélgettünk, uram.

Az őrnagyhelyettes értett hozzá, hogyan kell „szelíden rámeredni” emberekre. Most is ezt tette, miközben Marygay folytatta:

– Nem hinném, hogy Mandella őrmester a kondicionálásban akart volna hibát...

– Mandella őrmester majd beszél saját magáért. Nekem most a maga véleménye kell, a maga saját meglátása. – Ezt úgy mondta, hogy abból látszott: a dolog korántsem érdekli ennyire.

– Nos, azt én sem állítanám, hogy a kondicionálás rossz, uram. Azzal nincs semmi gond, hogy össze vagyunk zárva. Csak éppen mindenki türelmetlen, és belefáradt abba, hogy hétről hétre ugyanazt csinálja.

– Harcolni akarnak? – Stott hangjában nem volt gúny.

– Ki akarnak kerülni a hajóból, ki a mókuskerékből, uram.

– Hát majd kikerülnek – engedélyezett magának egy apró, gépies mosolyt Stott – Akkor meg majd azt fogják várni, hogy visszajöhessenek.

Ez így ment még egy darabig. Senki nem kívánt hangot adni annak az alapvető ténynek, hogy az embereknek legalább egy évük volt elmélkedni a küszöbön álló csatáról, hogy egyre jobban aggódnak. Most pedig egy tauri üldöz minket – és nekünk a felszíni csata után alig egy hónappal szembe kell szállni vele.

Az a kilátás, hogy leszállunk egy átjáróbolygóra és katonásdit játszunk, elég sötétnek tűnt, de akkor legalább van esélyünk a földön harcolni, befolyásolni a saját sorsunkat. De hogy benn ücsörögjünk a célpont gyomrában, miközben az Évforduló matematikai játékokat űz a tauri hajóval... Még élni az egyik nanoszekundumban és meghalni a következőben, mert valami hiba van egy tizenharmadik tizedesjegyben: EZ zavart engem. De próbálta volna csak meg ezt valaki elmagyarázni Stottnak! A végén el kellett ismernem, hogy nem szórakozik velünk, hanem tényleg nem érti a különbséget a félelem és a gyávaság között. Akár szándékosan kondicionálták ilyenné – amiben kételkedtem -, akár csak sík elmebajos volt, a lényeg szempontjából ez nem számított.

Persze Chinget cseszegette, mindig ugyanaz a nóta. Az új SZ.B.-t tapogatta, amit kiadott nekünk. Ugyanolyannak tűnt, mint az, ami a következő oldalon van.

A legtöbb embert ismertem az alephi mészárlásból. Csak Demy, Luthuli és Heyrovsky voltak újak a szakaszomban. A teljes bandában (elnézést, csapásmérő erőben) összesen húsz új volt a tizenkilenc veszteség helyett; akik az Aleph-rajtaütésnél pusztultak el. Egy amputálás, négy halott és tizennégy pszichotikus – a túlbuzgó gyűlölet-kondicionálás áldozatai – volt a mérleg.

Nem tudtam túltenni magam az SZ.B. alján lévő „2007 márc. 20”-on. Tíz éve voltam a seregben, de alig kettőnek éreztem. Persze, az időeltérés. A csillagközi utazás még kollapszárugrásokkal is eszi az időt.

SZOLGÁLATI BEOSZTÁS:

Alpha Csapásmérő Erő

Yod-4 Hadjárat

Első szakasz

PARANCSNOK: Stott őrn.hely

Maninez par. 2OSZT: Cortez főhdgy. 3OSZT: Kin őrm. ORVOS

4OSZT: Jjal hdgy.

Wilson orv.alhdgy. 5OSZT: Rogers őrm. 6OSZT: Mandella őrm.

Ching őrm.

Potter tiz.

Tate tiz.

Petrov tiz.

Struve tiz.

Yukawa tiz

Luthuli közl.

Kurosawa közl.

Hofstadter közl.

Here közl.

Alexandrov közl.

Mulroy közl.

Heyrovsky közl.

Bergman közl.

Shockley közl.

Katawba közl.

Demy közl.

Rabi közt.

Pauling közl.

Stiller közl.

Renault közl. SPECIALISTÁK: Bok (CK), Levitte (SZG), Pastori (PSZI), Winebrenner (ORV) föhdgy, Harmony (ORV), Princewell (ADAT) alhdgy, Stonewell (FGYV), Theodopolis (SUG) harm.hdgy, Singhe (NAV) alhdgy, Dalton (KARB), Namgyal (ELL) kin.hdgy

KIADVA CSILLAGKAPU TACBD/1003-9673-96741300/ 2007.márc.20. Aláírás: VEZÉNYLŐ PARANCSNOK ELOSZTÁS: ELSŐDLEGES: Mindenki IPLT/STFALPHA

MÁSODLAGOS: Mindenki STFPAR AURA 5= és fM

HARMADLAGOS: STFKOM SOSZT és NTK bázis és előtte

FELADAT: Negy.táb. Mubutu Ngako PARBÁLT STFKOM parancsnoknak

Arlathea Lincolincolt

2007.márc.20.

TACBD/1003/9674/1300/10001100 pld.

Ezután a rajtaütés után valószínűleg abszolúte megértem a leszerelésre – ha túlélem, és ha nem változtatnak a szabályokon. Húsz évet leszolgált veterán, aki még csak huszonöt éves.

Stott éppen összefoglalta az elhangzottakat, amikor egyetlen erőteljes kopogás hallatszott az ajtó felől. – Jöjjön be – mondta Stott.

Egy általam épp csak futólag ismert űrhajósközlegény lépett be nyugodtan, és egy szó nélkül Stott kezébe nyomott egy darab papírt. Állva, épp a kellő szemtelenségű lazasággal várta, amíg Stott végigolvassa a szöveget. Technikai értelemben Stott nem tartozott a feljebbvalói közé, és különben is közutálatnak örvendett a hajósok között.

Stott visszaadta a papírt, és a közlegény feje fölött elnézve azt mondta:

– Riasszák a szakaszaikat. Előzetes elkerülő manőverek kezdődnek 2010-kor, azaz mostantól számítva ötvennyolc perc múlva. – Nem is nézett az órájára. – Mindenki legyen a gyorsulóhéjakban 2000-re. Csürhe, fel!

Felálltunk, és minden lelkesedés nélkül felordítottunk: – Baszódjon meg, uram! – Micsoda baromság.

Stott kimasírozott a helyiségből, a közlegény pedig vigyorogva követte.

Négyes helyzetre fordítottam a gyűrűmet, a szakaszvezető-helyettesem frekvenciájára, és beleszóltam: – Tate, itt Mandella – A többiek is ugyanezt csinálták.

Vékonyka hang érkezett a gyűrűből: – Itt Tate. Mi a nagy helyzet?

– Szedd össze az embereket, és legyetek 2000-re a gyorsulóhéjakban. Kitérő manőver.

– A kurva életbe. A múltkor még azt mondták, hogy csak napok múlva lesz.

– Azt hiszem, valami új fejlemény van. Talán a parancsnoknak támadt valami frankó ötlete.

– Na ja. Hozz le egy pohárral, ha jössz, jó? Egy kis cukorral.

– Oké. Fél óra múlva lent leszek.

– Kösz. Én összeterelem a többieket.

Általános népvándorlás indult meg a szójaautomaták felé. Én éppen Potter tizedes mögé kerültem a sorban.

– Te mit gondolsz, Marygay?

– Én csak egy egyszerű kis tizedes vagyok, őrmester. Engem nem azért fizetnek, hogy...

– Na, komolyan!

– Hát, lehet, hogy nem is olyan bonyolult dologról van szó. Talán a parancsnok csak ki megint akarja próbáltatni velünk a kabinokat.

– Még egyszer utoljára, az éles buli előtt.

– Meglehet. – Felvett egy csészét, és belefújt. Aggódni látszott. Szemöldökei között mély, függőleges vonal húzódott. – Vagy a tauriaknak van egy másik hajójuk, ami pont ránk várt. Már régen eszembe jutott, hogy ők miért nem csinálják meg ugyanazt, amit mi a Csillagkapun.

Vállat vontam. – A Csillagkapu egész más tészta. Hét-nyolc állandóan mozgásban lévő cirkálóra van szükség ahhoz, hogy le lehessen fedni a legvalószínűbb kilépési szögeket. Mi egy kollapszárál többet nem tudunk ellenőrizni, de ők sem.

– Nem is tudom – Amíg megtöltötte a csészéjét, hallgatott. – Talán épp belebotlottunk az ő Csillagkapujukba. Vagy az is lehet, hogy nekik tízszer annyi hajójuk van. Vagy százszor. Ki tudja?

Telitöltöttem és megcukroztam két csészét. Az egyiket lefedtem. – Senki. – Visszamentünk az egyik asztalhoz. Vigyáztunk, nehogy kiloccsanjon a szója a magas gravitációnál.

– Talán Singhe tud valamit – vélte Potter.

– Talán. De csak Rogersen és Cortezen keresztül tudom elérni. Cortez pedig a torkomnak ugrana, ha most zavarásznám.

– Ó, én közvetlenül is el tudom érni Singhe-et – nagyon komoly pillantást vetett rám, és egy kicsit levette a hangját. – Barátok vagyunk.

Kortyintottam a szójából, és próbáltam nemtörődömnek mutatkozni. – Hát ezért tűntél el úgy szerda este?

– Utána kell néznem a beosztásomban – mosolyodott el. – Azt hiszem, hétfőn, szerdán és pénteken van a sora, minden R-betűs hónapban. Miért? Talán baj?

– Hát... a fenébe is, dehogy baj. De hát ő tiszt! Űrtengerész tiszt!

– Kapcsolatban áll velünk, így ő is része a csapatnak – Megtekerte a gyűrűjét, és azt mondta: – Lista! – Aztán nekem: – És mi a helyzet veled meg az aranyos kis Miss Harmonyval?

– Az egészen más – Potter belesuttogot egy lista-kódot a gyűrűbe.

– Nem más. Csak arról van szó, hogy tiszttel akartad csinálni. Perverz alak! – A gyűrű kettőt nyikkant: foglalt a vonal. – Milyen volt a csaj?

– Egész jó. – Kezdtem magamhoz térni.

– Különben is, Singhe közlegény tökéletes úriember. És egy csöppet sem féltékeny.

– Én sem – feleltem. – Ha egy ujjal is bántani mer, csak szólj, és szétrúgom a seggét.

Potter rám mosolygott a csészéje felett. – Ha pedig Harmony hadnagy csak egy ujjal is bántani mer téged, te meg szólj nekem, és az ő seggét meg én rúgom szét.

– Áll az alku. – Ünnepélyesen kezet ráztunk.

A gyorsulóhéjak újdonságok voltak. Akkor építették be őket, amikor mi Csillagkapun pihentünk. A héjak segítségével jobban ki lehetett használni a hajó kapacitását: a tachyonhajtómű több mint huszonöt g-s gyorsulását.

Tate a héj-részlegben várt. A többiek járkáltak és beszélgettek. Odaadtam neki a szójáját.

– Kösz. Megtudtál valamit?

– Sajna nem. Csak azt, hogy a hajósok nincsenek betojva, pedig ez az ő bulijuk. Lehet, hogy csak egy újabb gyakorlat.

Tate beleivott a szójába. – Mi a fene. De attól még a dolog ugyanolyan szar nekünk. Az ember ücsörög, és a lelket is kifacsarják belőle. De utálom ezeket a vackokat!

– Lehet, hogy egy nap majd feleslegessé teszik a gyalogságot, és akkor hazamehetünk.

– Na persze. – A doki jött arra, és beadta az adagomat.

Vártam egészen 1950-ig, aztán elbődültem: – Gyerünk! Levetkőzni és beöltözni!

A héj afféle rugalmas szkafander volt, legalábbis belső felépítését tekintve nagyon hasonlított rá. De létfenntartó doboz helyett ebben egy cső megy a sisak tetejébe, és kettő jön ki a sarkánál, két kivezetővel együtt. A ruhák szorosan egymás mellé vannak helyezve könnyű gyorsulóágyakra. Olyan bemászni a héjba, mintha egy tál olajos spagettin kéne keresztülmászni.

Amikor a sisakom belsejében a fények jelezték, hogy mindenki becipzárazta magát, megnyomtam a gombot, ami elárasztotta a helyiséget. Látni persze nem lehetett, de azért el tudtam képzelni, ahogy a halványkék oldat – etilénglikol meg még valami – felhabzik, és betakar minket. A szkafander hűs, száraz anyaga egyszeriben mindenhol rátapadt a bőrömre. Tudtam, hogy a testem belső nyomása gyorsan növekszik, hogy lépést tartson a kinti folyadék nyomásával. Épp ez volt a lényeg, hogy a sejtek ne nyomódjanak össze a pokol és a halványkék tenger között. Persze azért így is lehetett érezni. Mire a kijelző kettőt mutatott (azaz a külső nyomás egy tengeri mérföld mély vízoszlop nyomásának felelt meg), addigra úgy éreztem, mintha egyszerre szétlapulnék és felfúvódnék. 2005-kor az érték már 2,7 volt, és maradt is ennyi. Amikor 2010-kor elkezdődött a manőver, már nem éreztem a különbséget, bár egyszer mintha láttam volna egy kicsit moccani a mutatót, és arra gondoltam, hogy vajon mekkora gyorsulás kell már itt egy ilyen alig látható rezdülezdüléshez.

A rendszer legfőbb hátulütője persze az volt, hogy abból, aki nem volt héjban akkor, amikor az Évforduló elérte a 25 g-t, menten eperlekvár lett. Tehát az irányítást és a harcot a hajó taktikai számítógépének kellett végeznie. Persze a munka nagyját amúgy is a gép csinálta, de jó volt tudni, hogy akkor van mellette ember, aki felügyeli.

Az is némi problémát jelentett, hogyha a hajó megsérül, és a nyomás lecsökken, akkor az ember szétrobban, mint egy elejtett dinnye. Ha a belső nyomás csökken, akkor egy pillanat alatt meghalsz.

Nagyjából tíz percet vesz igénybe a nyomás visszaállítása, és további két-hármat a kikászálódás és felöltözés. Szóval szó sincs arról, hogy az ember kipattan a helyéről, és mindent bele, már harcol is. Csak négy embernek van némi mozgáslehetősége, amíg a többiek tehetetlenül fekszenek a héjban: a tengerészek karbantartóinak. Ők gyakorlatilag az egész gyorsulási apparátust magukon cipelik, húsztonnás jármű formájában. De még nekik is egyhelyben kell lenniük, amíg a hajó manőverez.

2038-kor vége lett a gyorsulásnak. Kigyulladt egy zöld fény, és én megnyomtam a nyomáscsökkentő gombját.

Marygay-jel együtt öltöztünk odakint. A nyomáskiegyenlítő folyadék utószagától kellemetlen, bár enyhe szédelgés és émely jött rám.

– Ezt meg hogy szerezted? – mutattam egy haragos vörös duzzanatra, ami Potter bal melle alól a szemközti csípőjéig nyúlt.

– Ez már a második – dörzsölgette mérgesen a horzsolást. – Először a fenekemen lett ilyen. Nem igazán testreszabott ez a héj.

– Lehet, hogy kifogytál belőle.

– Okos fiú!

Kalóriabevitelünket és testmozgásunkat szigorúan ellenőrizték és irányították a csillagkapui szkafanderbeállítás óta, ugyanis a ruhát nem lehet használni, ha a belső szenzor-bőr nem tapad rá úgy az emberre, mint valami olajréteg.

A fali hangszóró bejelentése elnyomta Potter válaszának másik felét.

– Mindenki figyelem! A hatos és afölötti osztályba tartozók, valamint a 4. osztály és afölötti tengerészek jelentkezzenek a gyülekezőben 2130-kor. Figyelem...

Az üzenet kétszer megismétlődött. Én elmentem, hogy ledőljek egy pár percre, Marygay pedig megmutatta a horzsolását – meg a teste összes többi részét is – az orvosnak meg a páncélmesternek. A történelmi hűség kedvéért megemlítem, hogy egyáltalán nem voltam féltékeny.

A hajóparancsnok megkezdte az eligazítást. – Nincs sok mondanivalóm, és ami van, az se jó.

Hat nappal ezelőtt a tauri hajó, ami üldöz minket, kilőtt egy szondarakétát. A kezdeti gyorsulás nyolc gravitáció volt. – Megállt.

– Körülbelül egy napos út után a rakétasebessége hirtelen 184 gravitációra ugrott. – Össznépi felhördülés.

– Tegnap megint ugrott egyet, 203-ra. Talán mondanom sem kell, hogy ez a gyorsulási képesség kétszerese annak, mint amivel az eddigi szondáknál találkoztunk.

– Mi is kilőttünk négy szondát, úgy, hogy elfogópályán legyenek a számítógép által kiszámított négy legvalószínűbb ellenséges szondapályával. Az egyiknek sikerült elég közelre kerülnie, miközben az elkerülő manővert csináltuk. Elpusztítottuk a tauri fegyvert mintegy tízmíllió kilométerre innen.

Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az orrunk előtt. – Az egyetlen biztató dolog, amit a találkozásból megtudtunk, az a robbanás színképelemzésének eredménye. Nem volt erősebb, mint azok, amiket a múltban megfigyeltünk, tehát feltételezhetjük, hogy a rakéták robbanóereje nem tartott lépést a sebességükkel. Vagy talán csak úgy érezték, hogy ennél nagyobb robbanásra nem lesz szükség.

– Ez az első megnyilvánulása egy olyan fontos effektusnak, amivel eddig csak elméleti tudósok foglalkoztak. Mondja, katona – mutatott Negulescóra – mennyi idő telt el azóta, hogy először harcoltunk a tauriakkal Alephnél?

– Az a vonatkozási rendszertől függ – felelte a lány kötelességtudóan. – Én úgy érzem, hogy körülbelül nyolc hónap, parancsnok.

– Pontosan. Mégis vesztettek vagy kilenc évet, az időeltolódás miatt, amikor a kollapszárugrások között voltunk. Mérnöki értelemben, mivel mi nem tettünk semmi fontos felfedezést ez alatt az idő alatt... az ellenséges hajó a jövőnkből jön! – Megállt, és hagyta, hogy ezt megemésszük.

– Ahogy a háború halad, ez csak egyre inkább így lesz. De a tauriaknak sincs gyógyszerük a relativitásra, úgyhogy az effektus sokszor minket is szolgálni fog, nem csak őket.

– Pillanatnyilag azonban mi vagyunk hátrányban. Ahogy a tauri üldözőhajó egyre közelebb ér, ez a hátrány egyre súlyosabb. Egyszerűen kilőhetnek minket.

– Muszáj kitérnünk. Ha ötszáz millió kilométerre csökken a távolságunk az ellenséges hajótól, mindenki beül a héjába, és kénytelen bízni a logisztikai számítógépben. A gép véletlenszerű sebesség- és irányváltoztatások sorát fogja végrehajtani.

– Őszinte leszek. Amíg akár csak eggyel több szondájuk is van, mint nekünk, bármikor elintézhetnek minket. De az első óta nem lőttek ki újat. Talán tartogatják az erejüket... – ráncolta meg idegesen a homlokát – ...vagy nem volt nekik, csak az az egy. Ebben az esetben mi vagyunk a jók.

– Mindenesetre tíz percen belül mindenki legyen a héjában. Mire ezermillió kilométerre leszünk a másik hajótól, mindenki álljon ott a héja mellett. Mire ötszázmillió kilométerre vagyunk, mindenki legyen odabent, és minden héjrészleg legyen elárasztva. Nem várhatunk senkire.

– Ennyit akartam mondani. Őrnagyhelyettes?

– Én majd később beszélek az embereimmel, parancsnok. Köszönöm.

– Oszolj! – Nem volt semmiféle „baszódjon-meg-uram” hülyeség. Az űrtengerészet ezt méltóságán alulinak tartotta. Vigyázzban álltunk – Stott kivételével -, amíg ki nem ment. Aztán valaki mondott még egy oszoljt, és akkor elmehettünk. Kimentem az ebédlőbe egy kis szójáért, társaságért, meg talán némi információért is.

De ott se történt semmi különös meddő spekuláláson kívül, úgyhogy fogtam Rogerst, és elmentünk aludni. Marygay megint eltűnt. Remélhetőleg Singhe-ből próbál kiszedni valamit.

Megvolt a beígért összeröffenés az őrnagyhelyettessel másnap reggel, amikor is többé-kevésbé elismételte ugyanazt, amit a hajóparancsnok mondott, csak éppen gyalogos-stílusban, és szokásos szaggatott monotonjában. Hangsúlyozta azt, amit mindannyian tudtunk a tauri szárazföldi erőkről: hogyha az űrbeli mozgásuk ekkorát fejlődött, akkor legközelebb nekünk is más elbánásban lesz részünk.

Ez azonban érdekes kérdést vetett fel. Nyolc hónappal vagy éppen kilenc évvel ezelőtt hatalmas előnyünk volt: ők mintha nem értették volna teljesen, mi történik. Amilyen nagy legények voltak az űrben, arra számítottunk, hogy a földön meg valóságos hun horda lesznek. Ehelyett szabályosan felsorakoztak, hogy megölessék magukat. Az egyik viszont megszökött, és nyilván beszámolt a régimódi szemtől-szembe harcról a társainak.

Ez persze nem jelentette feltétlenül azt, hogy a hír eljutott ehhez a bizonyos csoporthoz is, a Yod-4-en őrködő tauriakhoz. Tudomásunk szerint a fénynél nagyobb sebességgel csak úgy lehet kommunikálni, ha valaki fizikai alakban elviszi az üzenetet egymást követő kollapszárugrásokkal. Azt pedig nem lehetett tudni, hány ugrás van a Yod-4 és a tauri anyabázis között – tehát ezek is lehetnek olyan passzívak, mint az előzőek, de az is lehet, hogy már majdnem egy évtizede gyakorolják a gyalogsági taktikákat. Majd kiderül, ha odaérünk.

A páncélmesterrel együtt épp segítettem a szakaszom tagjainak rendbehozni a szkafandereiket, amikor elértünk az ezermillió kilométeres határhoz, és el kellett mennünk a héjakhoz.

Még vagy öt órát kellett elütnünk valahogy a befekvés előtt. Én sakkoztam egyet Rabival, de vesztettem. Aztán Rogers tartott egy jó pergő mozgásgyakorlatot, talán csak azért, hogy elterelje a figyelmet az előttünk álló nyomorgásról. Nyolc perc múlva már be voltunk cipzárazva, megkezdődött az elárasztás, és ott maradtunk a logisztikai számítógép kényére-kedvére – vagy talán védelmező karjaiban.

Miközben ott feküdtem félig szétlapulva, ostoba gondolat támadt fel bennem, és úgy keringett körbe-körbe az agyamban, mint töltet a szupravezetőben: a katonai formaságok szerint a haditevékenység két kategóriára oszlik, taktikára és logisztikára. A logisztikában a csapatok mozgatása, etetése van benne, meg nagyjából minden más is a tényleges harcon kívül, ami viszont taktika. És mi most harcoltunk, de taktikai számítógépünk nem volt, csak egy hatalmas, szuperhatékony, békeszerető kibernetikus logisztikai géphivatalnokunk. Jól jegyezzük neg a szót: logisztikai.

Az agyam másik fele, ami talán nem volt ennyire feldúlt, talán vitatkozott volna, hogy mindegy, mi a neve egy számítógépnek, attól még ugyanúgy egy halom memóriakristály, logikai bank meg mütyürke... Ha Dzsingisz kánnak programozzák be, akkor taktikai számítógép, még ha a szokásos funkciója az is csupán, hogy figyelje a tőzsdét, vagy vezérelje a szennyvízvisszaforgatást.

A másik hang azonban erősebb volt, és azt mondta, hogy ezzel az erővel egy embert is lehet egy csomó szőrnek, bőrnek, csontnak és húsnak tekinteni, és bármilyen ember is, némi tanítással teszem azt egy zen szerzetesből is lehet vérszomjas harcost faragni.

Akkor mi a franc vagy te meg én, mi, vitatkozott a másik oldal. Egy békeszerető, vákuumhegesztő fizikus-tanár, akit beszippantott az Elit Sorozási Rendelet, és akit gyilkológéppé programoztak át. Te meg én gyilkoltunk, és még tetszett is.

De ez hipnotizálás, motivációs kondicionálás, vágtam vissza magamnak. Ezt már nem csinálják.

De csak azért, feleltem, mert úgy vélik, hogy enélkül jobban ölsz. Ez a logikája.

Ha már logikáról van szó, az eredeti kérdés az volt, hogy miért végeztetik egy ember munkáját egy logisztikai számítógéppel? Vagy valami ilyesmi... már megint elkalandoztunk.

A fény zöldre váltott, és én automatikusan megböktem a kapcsolót az állammal. A nyomás már 1,3-on volt, amikor rádöbbentem, hogy ez azt jelenti: élünk, megnyertük az első csetepatét.

De csak részben volt igazam.

Éppen a tunikámra csatoltam fel az övet, amikor a gyűrűm bizseregni kezdett. A fülemhez emeltem. Rogers volt az.

– Mandella, menj és nézd meg a 3-as szakaszrészleget. Valami gond van. Daltonnak a vezérlőből kellett nyomásmentesítenie.

3-as részleg – de hisz az Marygay szakasza! Mezitláb rohantam végig a folyosón, és épp akkor értem oda, amikor amazok belülről kinyitották az ajtót, és kezdtek kifelé botorkálni.

Elsőnek Bergman ért ki. Elkaptam a karját. – Mi a franc van, Bergman?

– He? – Kissé zavaros tekintettel meredt rám, mint mindenki más is, aki kijött. – Ja, te vagy az, Mandella. Nemtom. Mér'?

Nem engedtem el, de bekukucskáltam az ajtón. – Elkéstetek, haver. Későn nyomásmentesítettetek.

– Mi történt?

Rázogatással próbálta kitisztítani a fejét.

– Elkéstünk?

– Hogyhogy? Mennyivel?

Most először néztem az órámra. – Nem nagyon sok... – Atyaisten. – Üöö, ugye 0520-kor cippzáraztunk be? – Igen, asszem, akkor.

Marygay még mindig nem volt ott a kifelé támolygók között. – Csak egy pár percet késtetek... de elvileg csak négy órát kellett volna bent lennünk, vagy annál is kevesebbet. Most pedig 1050 van.

– Huh... – Megint megrázta a fejét. Eleresztettem, és hátrahúzódtam, hogy Stiller és Demy ki tudjon jönni.

– Akkor mindenki elkésett – mondta Bergman. – Nem lesz bajunk.

– Huh... – Non sequiturs. – Dehogy... Hé, Stiller! Nem láttad...

Bentről: – Orvost! ORVOST!

Valaki, aki nem Marygay volt, kijött. Durván félrelöktem az útból. Berontottam az ajtón, és ráestem valakire, aztán nyomultam tovább, oda, ahol Struve – Marygay segédje – állt egy héj fölött, és nagyon gyorsan, nagyon hangosan beszélt a gyűrűjébe.

– ...és vért istenem nagyon kell...

Marygay feküdt ott a héjban és

– ...szerezzetek engedélyt Daltontól...

a teste minden négyzetcentiméterét egyenletes rétegben fényes vérréteg borította

– ...amikor nem jött ki

ami egy haragosvörös horzsolásként kezdődött a kulcscsontja alatt, lefutott a mellei között, át a szegycsontján

– ...ide... idejöttem és felhajtottam a...

és vágássá mélyült, ami végigfutott a hasán, és ahol végetért

-...igen, még...

néhány centivel a szeméremszőrzet felett, egy nyálkás bélkanyarulat nyomult elő...

-...oké, bal csípő. Mandella...

Még élt, a szíve vert, de véres feje ernyedten csüngött lefelé, a szeméi fehéren kifordultak, és a szája szélén vörös habfoszlányok szakadtak fel, valahányszor felületesen kilélegzett.

– ...a bal csípőjére tetoválva. Mandella! Szedd ki!

Nyúlj alá, és nézd meg, hogy a milyen a vére...

– 0 RH NEGATÍV A FRANC egye... meg. Elnézést... negatív – Hát nem láttam már már ezerszer ezt a tetoválást?

Struve továbbadta ezt az információt, és hirtelen eszembe jutott az övemre fűzött elsősegélycsomag. Lepattintottam, és kotorászni kezdtem benne.

Vérzést elállítani – sebet védeni – sokkot kezelni, ezt mondja a nagykönyv. Valamit elfelejtettem, valamit elfelejtettem... légutakat megtisztítani. Lélegzett még, ha erre gondoltak. Hogyan lehet elállítani a vérzést, és védeni a sebet egy szál kis nyomókötéssel, amikor a seb majdnem egy méter hosszú? Sokkot kezelni, na, ez talán menni fog. Kihalásztam a zöld ampullát, odaszorítottam a karjához, és megnyomtam a gombot. Aztán a kötést steril oldalával a kiálló bélrészre fektettem, az elasztikus rögzítőt pedig áthúztam a dereka alatt. Majdnem nullás feszülésre állítottam, aztán rögzítettem.

– Tudsz még csinálni valamit? – kérdezte Struve.

Hátraléptem, és nagyon tehetetlennek éreztem magam. – Nem tudom. Neked eszedbe jutott még valami?

– Én sem vagyok nagyobb orvos, mint te – Az ajtóra nézett. A keze ökölbe szorult, a bicepszei megfeszültek. – Hol a flancban vannak már? Van morfflexed abban a készletben?

– Igen, de valaki azt mondta; hogy ne használjam belső...

– William...

Marygaynek nyitva volt a szeme, és próbálta felemelni a fejét. Odarohantam hozzá, és a karomba fogtam. – Minden rendben lesz, Marygay. Már jön az orvos.

– Mi lesz rendben? Szomjas vagyok. Vizet.

– Nem, drága, most nem ihatsz vizet. Legalábbis egy darabig – Ha operálni viszik, akkor semmiképpen.

– Mi ez a sok vér? – kérdezte vékonyka hangon. Hátrahanyatlott a feje. – Rossz kislány voltam.

– Biztos a ruha volt – mondtam gyorsan. – Nem emlékszel azokra a horzsolásokra?

Megrázta a fejét. – Ruha? – Hirtelen elsápadt, és öklendezni kezdett. – Vizet... kérlek, William, vizet!

Parancsoló hang csattant fel a hátam mögött: – Hozz egy vízbe áztatott rongyot vagy anyagot! – Hátranéztem, és Wilson dokit pillantottam meg két hordágyvivővel.

– Először fél liter femoral – mondta csak úgy, magának, miközben óvatosan bekukkantott a nyomókötés alá. – Kövesd azt a kivezetőcsövet egy pár méterig, aztán szorítsd el. Nézd meg, hogy van-e benne vér.

Az egyik medikus tíz centis tűt döfött főtt Marygay combjába, és egy nejlonzsákból vért kezdett adni neki.

– Bocsánat a késésért – mondta Wilson doki elcsigázottan. – Nagyon zajlik az üzlet. Mit mondtál a ruháról?

– Már volt két kisebb sérülése tőle. Nem illeszkedik rá teljesen tökéletesen, és felhorzsolja nyomás alatt.

A doki szórakozottan bólintott, és megnézte Marygay vérnyomását. – Valaki adjon... – Valaki odaadott neki egy víztől csöpögő papírtörölközőt. – Adtál neki valamit?

– Egy ampulla sokktalanítót.

Kicsit összegyűrte a papírt, és Marygay kezébe adta. – Mi a neve? – Megmondtam.

– Marygay, most nem adhatunk neked vizet, de ezt szívogathatod. Most pedig bele fogok világítani a szemedbe. – Miközben egy fémcsővel belenézett a lány pupillájába, azt mondta: – Testhőmérséklet? – Erre az egyik medikus leolvasott egy számot valami digitális kijelzőről, és visszahúzott egy szondát. – Vér ment ki?

– Igen, egy kicsi.

A doki óvatosan a kötésre tette a kezét. – Marygay, egy kicsit az oldaladra tudnál fordulni?

– Igen – mondta Marygay lassan, és letámasztotta a könyökét. – Nem – mondta aztán, és sírva fakadt.

– Ugyan, ugyan – mormolta a doki szórakozottan, és feltolta Marygay csípőjét annyira, hogy lássa a hátát. – Csak egy seb, és mennyi vér!

Kétszer megnyomta a gyűrűje oldalát, és a füle mellett megrázogatta. – Van valaki a műhelyben?

– Harrison, hacsak nem hívták el.

Egy nő érkezett. Először meg sem ismertem. Sápadt volt, és véres, viharvert köntös volt rajta. Estelle Harmony..

Wilson doki felpillantott. – Új ügyfelek, Harmony doktornő?

– Nem – mondta Harmony tompán. – A karbantartó fickónál kettős baleseti amputáció volt. Csak pár percig élt, de frissen tartjuk átültetésekhez.

– A többiek?

– Robbanásszerűszerű dekompresszió – szippantott Harmony. – Tudok itt segíteni valamit?

– Igen, egy perc – A doki megint próbálkozott a gyűrűjével. – A fene egye meg. Nem tudod, hol van... Harrison?

– Nem... talán a B műtőben, ha gond van a testfenntartással. De azt hiszem, jól megcsináltam.

– Hát, a fene tudja, hogyan...

– Hahó! – szólt a medikus a vérzacskóval.

– Még egy fél liter femoral – felelte Wilson doki. – Estelle, átvennéd az egyik srác helyét itt? Műtétre kell felkészíteni ezt a kislányt.

– Persze, legalább csinálok valamit.

– Remek. Hopkins, te menj fel a műhelybe, hozz le egy gurulós ágyat meg egy lámpát, két liter izotónikus fluorkarbot elsődleges spektrummal. Ha Merck, akkor az lesz ráírva, hogy „hastáji spektrum” – Talált a ruhája ujján egy olyan részt, ami még nem volt csupa vér, és megtörölte a homlokát. – Ha megtalálod Harrisont, küldd át az A műtőbe, és készíttess elő vele hasi érzéstelenítést.

– És vitessem fel a lányt az A-ba?

– Igen. Ha Harrisont nem találod meg, keríts valaki mást... – bökött felém – ...mondjuk ezt a srácot itt, hogy betolja a pácienst az A műtőbe. Te menj előre, és kezd összeállítani az érzéstelenítést.

Wilson felkapta a táskáját, és belekotort. – Már itt el kell kezdenünk – mormogta. – De azért mégse parametadolonnal... Marygay! Hogy érzed magad?

Marygay még mindig sírt. – Fáj...

– Tudom – mondta a doki gyengéden. Egy pillanatig gondolkozott, aztán Estelle-hez fordult: – Nem lehet tudni, mennyi vért vesztett igazából. És van egy ömleny a hasüregben. Mivel még életben van, nem hinném, hogy túl sokáig vérzett nyomás alatt. Remélhetőleg még nincs agykárosodás.

Megérintette a Marygay karjához erősített digitális kijelzőt. – Figyeld a vérnyomást, és ha úgy látod, hogy indokolt, adj neki öt köbcenti érszűkítőt. Nekem most mennem kell.

Becsukta a táskáját. – Van érszűkítőd a pneumatikus ampullán kívül?

Estelle megnézte a saját táskáját. – Nincs, csak a gyors pneumatikus... ó... de van.

– Oké. Oké. Ha használnod kell a szűkítőt, és a vérnyomása túl gyorsan emelkedik...

– Akkor két köbcentinként tágítót.

– Oké. Nem valami elegáns megoldás, de hát ez van.

– Ha nem vagy túl fáradt, szeretném, ha asszisztálnál majd odafönt.

– Jó – Wilson doki el.

Estelle elkezdte mosogatni Marygay hasát izopropil-alkohollal. A folyadéknak hideg és tiszta szaga volt. – Adott neki valaki sokktalanítót?

– Igen, én – mondtam. – Olyan tíz perce.

– Aha, akkor ezért aggódott a doki... nyugi, jól tetted. Csak a sokktalanítóban érszűkítő van. Még öt köbcenti, és túladagolást okozhat – Tovább mosogatott, és pár másodpercenként ellenőrizte a vérnyomást.

– William! – Most először adta valami jelét annak, hogy megismert. – Ez a nő... izé, Marygay a szeretőd? Az állandó szeretőd?

– Igen.

– Nagyon csinos. – Ez érdekes megjegyzésnek tűnt, tekintve, hogy Marygay hullasápadt volt, és csurom vér. De azt hiszem, a nők, az orvosok és a szeretők a felszín alatt is meglátják a szépséget.

– Igen, az – Marygay abbahagyta a sírást, és szorosan lehunyta a szemét. Az utolsó csepp nedvességet is kiszívogatta a papírból.

– Kaphatnék még vizet?

– Csak úgy, mint az előbb. De nem túl sokat.

Kimentem az előcsarnokba, hogy papírtörölközőt keressek. Most, hogy a nyomáskiegyenlítő folyadék bűze elpárolgott, már lehetett szagolni a levegőt. Rossz volt. Gépolaj- és égett fémszagú, mint egy gépműhelyben. Arra gondoltam, hogy talán túl van terhelve a légkondi. Volt már erre példa, amikor először használtuk a gyorsulókamrákat.

Marygay elvette a törölközőt, de a szemét nem nyitotta ki.

– Együtt akartok maradni akkor is, ha majd visszamentek a Földre?

– Lehet – mondtam. – Már ha egyáltalán visszajutunk. Van még egy csatánk.

– Nincs több csata – mondta Harmony tompán. – Hát nem hallottad?

– Mit?

– Nem tudod, hogy találat érte a hajót?

– Találat?! Akkor hogy lehet, hogy élünk?

– Hát ez az – Visszatért a sebtisztogatáshoz. – Négy szakaszrészlegnek annyi, és a szkafandertárolónak is. Egy árva harci páncél se maradt a hajón... gatyában pedig nem lehet harcolni.

– Azok a szakaszok... mi lett velük?

– Nincs túlélő.

Harminc ember. – Kik voltak?

– A teljes harmadik szakasz, és a második szakasz első osztaga.

Al-Sadat, Busia, Maxwell, Negulesculesco. – Istenem.

– Harminc halott, és fogalmuk sincs, mi történt. Nem tudják, hogy bármikor újra megtörténhet. – Nem szonda volt?

– Nem, azokat mind elkaptuk. Meg az ellenséges hajót is. Semmi sem látszott a szenzorokon, aztán egyszercsak BUMM!, és már le is szakadt a hajó harmada. Szerencse, hogy nem a hajtómű vagy a létfenntartó rendszer. – Alig hallottam, mit mond. Penworth, LaBatt, Smithers. Christine és Frida. Mind halottak. Teljesen belezsibbadtam.

Harmony fogott egy pengevágót, és egy tubus zselét szedett elő a táskájából. – Légy úriember, és fordulj el – mondta. – Ja, tessék – Egy darab gézt alkoholba mártott, és a kezembe nyomta. – Addig is tedd hasznossá magad. Tisztogasd le az arcát.

Nekifogtam, és Marygay, csukott szemmel, megszólalt: – De jó! Mit csinálsz?

– Úriember vagyok. És hasznos is...

– Mindenki figyelem! Mindenki figyelem! – A nyomáskamrában nem volt hangosbeszélő, de az előtérből jól lehetett hallani. – A 6. osztály és afölött mindenki jelentkezzen a gyülekezőben, hacsak nincs sürgős orvosi vagy karbantartási feladata.

– Mennem kell, Marygay.

Nem mondott semmit. Azt se tudtam, hallotta-e a bejelentést.

– Estelle! – Közvetlenül odafordultam hozzá, pokolba az úriemberséggel. – Megtennéd, hogy... – Persze. Szólni fogok, ahogy tudunk valamit.

– Kösz.

– Minden rendben lesz – mondta, de aggodalmas és komor volt az arca. – De most már menj – sürgetett szelíden.

Mire kiértem a folyosóra, a felszólítást már negyedszer ismételték. Valami új szag terjengett a levegőben, amit nem is akartam azonosítani.

Félúton a gyülekező felé rádöbbentem, hogy nézek ki, és berontottam egy mosdóba. Kamehameha tizedesnő fésülködött éppen ott.

– William! Mi történt veled?

– Semmi. – Kinyitottam az egyik csapot, és megnéztem magam a tükörben. Az egész arcom és ruhám merő alvadt vér volt. – Marygaynek, Potter tizedesnek... valami volt a ruhájával... és felhasította... huh...

– Meghalt?

– Nem, csak elég rossz állapotban van, és meg fogják operálni.

– Ne meleg vízzel csináld, attól örökre bennemarad a folt.

– Jaj, tényleg. – Az arcomat és a kezemet meleggel mostam le, a ruhámat hideggel. – A te szakaszod csak kettővel volt arrébb, mint Aléké, nem?

– De.

– Láttátok, mi történt?

– Nem. Azaz igen. Csak nem akkor, amikor történt – Csak most vettem észre, hogy sír. Kövér könnyek csorogtak az arcán. De a hangja nyugodt volt. Vadul beletúrt a hajába. – Tiszta szénaboglya.

Odamentem hozzá, és a vállára tettem a kezem. – Ne érj hozzám! – rikoltotta, és a keféjével ellökte a kezem. – Bocs. Menjünk.

Az ajtónál könnyedén a karomhoz ért. – William... – Dacosan meredt rám. – Csak örülök, hogy nem én voltam ott. Érted? Csak így lehet nézni a dolgokat.

Értettem, de nem tudtam, hogy hiszek-e neki.

– Nagyon tömören össze lehet foglalni a dolgot – mondta feszes hangon a parancsnok. – Még ha csak azért is, mert oly keveset tudunk.

– Körülbelül tíz másodperccel azután, hogy elpusztítottuk az ellenséges hajót, két nagyon kicsi objektum találta el az Évforduló közepét. Következtetés alapján mivel nem észleltük őket, és ismerjük az észlelőapparátus korlátait – tudjuk, hogy a fénysebesség kilenctizedénél többel mentek. Ez pontosabban szólva azt jelenti, hogy a hajónk tengelyéhez képesti sebességvektoruk nagyobb volt a fénysebesség kilenctizedénél. Beszöktek a visszaverőmező mögé.

Amikor az Évforduló relativisztikus sebességgel halad, akkor produkál két erőteljes elektromágneses mezőt. Az egyik közepe körülbelül ötezer kilométerre van a hajótól, a másik körülbelül tízezerre, mindkettő vonalban a hajó haladási irányával. Ezeket a mezőket egyfajta „lökhajtásos” effektus tartja fenn, a csillagközi gázból felszippantott energia.

Bármi, ami elég nagy ahhoz, hogy félni kelljen a becsapódásától (ami azt jelenti, hogy legalább nagyítóval látható méretű), az átmegy az első pajzson, és úgy jön ki, hogy egész felszínén rendkívül erős negatív töltést kap. Amikor belép a második mezőbe, elpenderül a hajó elől. Ha az objektum túl nagy ahhoz, hogy így el lehessen ütni, akkor viszont messziről észre lehet venni, és ki lehet térni előle.

– Talán hangsúlyoznom sem kell, milyen veszélyes dolog ez. Amikor az Évfordulót találat érte, sebességünk az ellenséghez képest akkora volt, hogy egy tízezred másodperc alatt tettük meg a saját hosszúságunknak megfelelő utat. Ezenfelül összevissza ugráltunk állandóan változó és színtisztán véletlenszerű oldalirányú gyorsulással. Tehát az objektumot, ami eltalált minket, nem célra lőtték, hanem irányították. És az objektumban magában volt az irányítórendszer, hisz a találat idején nem volt a környéken tauri. És mindez ez akkora kis csomagban, mint egy kicsi kavics.

– Maguk túl fiatalok ahhoz, hogy tudják, mi az a jövősokk. Még a hetvenes években egyesek kezdték úgy érezni, hogy a normális emberek már képtelenek lépést tartani a technikai fejlődéssel, hogy még a jelent sincs idejük megszokni, és máris nyakukon a jövő. Egy Toffier nevű ember használta a jövősokk kifejezést ennek a jelenségnek a leírására. – A parancsnok hajlamos volt elméleti fejtegetésekre. – Mi most egy olyan fizikai helyzetben rekedtünk, ami nagyon hasonló ehhez a tudományos fogalomhoz. És az eredmény: katasztrófa. Tragédia. És ahogy a múltkori találkozásunkkor szó volt róla, nem lehet tenni ellene. A relativitás miatt megrekedünk az ellenség múltjában: a relativitás a jövőnkből hozza elő őket. Csak reménykedhetünk, hogy legközelebb fordított lesz a helyzet. Ezt pedig azzal segíthetjük elő, ha megpróbálunk visszajutni Csillagkapura, ahol a specialisták talán ki tudnak hozni ebből valamit, valami ellenfegyvert, a kár természete alapján.

Persze megtámadhatnánk a tauriak átjáróbolygóját az űrből is, de talán még a bázisukat is elpusztíthatnánk gyalogság nélkül. De szerintem ez hatalmas kockázatot rejt magában. Lehet, hogy... lelőnek minket valami hasonlóval, mint amivel az előbb eltaláltak, és akkor sosem jutunk vissza a Csillagkapura ezzel az információval, amit pedig létfontosságúnak tartok. Küldhetnénk szondát vissza egy üzenettel, amiben részleteznénk a tapasztalatainkat és feltevéseinket az új fegyverrel kapcsolatban... de ez nem biztos, hogy elég. És a hadsereg ennyivel is hátrányba kerül technikailag.

Ennek megfelelően olyan pályát jelöltünk ki, ami körbevisz minket a Yod-4 körül, lehetőleg köztünk és a tauri bázis közt tartva a kollapszárt. Kerülni fogjuk a kontaktust az ellenséggel, és a lehető leggyorsabban visszatérünk Csillagkapura.

Hihetetlen dolog történt: a parancsnok leült, és megdörgölte a halántékát. – Maguk mind legalább szakasz vagy csoportvezetők. A legtöbbjüknek jó harci múltja van. És remélem, hogy lesz, akik ismét csatlakoznak a hadsereghez a két évük lejárta után. Ők valószínűleg azonnal hadnagyok lesznek, és igazi parancshelyzetbe kerülnek.

Amit most mondok, azt nekik mondom, és nem mint... mint parancsnokuk, hanem mint idősebb tiszt és tanácsadó.

Nem lehet úgy parancsnoki döntést hozni, hogy csak felmérjük a taktikai helyzetet, és aztán afelé indulunk, ami a legtöbb kárt teszi az ellenségben és a legkevesebbet saját magunkban. A modern hadviselés rendkívül összetett lett, főleg az elmúlt évszázadban. A háború már nem megnyert csaták egyszerű sorozata, hanem hadi győzelmek, gazdasági nyomások, politikai pózok, ellenséges információk bonyolult szövevénye – tucatnyi tényezőé.

Hallottam, mit mond, de az agyamig csak az jutott el, hogy a társaink majdnem harmada elpusztult alig egy órája, ez meg itt hadelméleti előadást tart.

– Néha fel kell adni egy-egy csatát, hogy megnyerhessük a háborút. És pontosan ezt fogjuk most tenni.

Nem volt könnyű a döntés. Sőt, talán a legnehezebb volt egész katonai pályafutásom során. Mert, a felszínen legalábbis, gyávaságnak tűnhet.

A logisztikai számítógép szerint körülbelül 62 százalékunk van a sikerre, ha megpróbáljuk elpusztítani az ellenséges bázist. De sajnos a túlélési esélyünk csak 30 százalék – mert a sikerhez vezető módszerek közt az is ott van, hogy fénysebességgel nekirohanjunk az átjáróbolygónak.

Remélem, soha egyikük sem fog ilyen döntés elé kerülni. Ha visszaértünk Csillagkapura, én valószínűleg hadbíróság elé kerülök gyáva megfutamodásért. De őszintén hiszem, hogy a hajón keletkezett kárból nyerhető információk fontosabbak, mint ennek a tauri bázisnak az elpusztítása. – Kihúzta magát ültében. – És ez fontosabb, mint egy katona karrierje.

Hajszál híján elröhögtem magam. Hát az biztos, hogy a „gyávaságnak” semmi köze a döntéséhez. Ebben a fickóban szikrája sincs meg annak a primitív és katonátlan dolognak, amit úgy hívnak, hogy élnivágyás.

A karbantartóknak sikerült befoldozniuk a hajó oldalán keletkezett hasadékot, és újra nyomás alá lehetett helyezni azt a részt. A nap további részét ott töltöttük takarítással, természetesen ügyelve, hogy ne bolygassunk meg semmit azok közül a bizonyítékok közül, amire a parancsnok a karrierjét tette.

A legrosszabb az volt, amikor a halottakat kellett kidobni. Főleg, ha szétrobbant a szkafanderük.

Másnap átmentem Estelle-hez, ahogy végetért a szolgálata.

– Nincs értelme, hogy most megnézd – kortyolt bele Estelle az italába: etilalkohol, citromsav és víz keverékébe, valami narancsízű aromaolajjal.

– Túl van a veszélyen?

– Még egy pár hétig nem. Hadd magyarázzam el. – Lerakta a poharát, és a tenyerébe támasztotta az állát. – Ez a fajta sérülés rutindolog normál körülmények között. Az elvesztett vér pótlása után beleszórunk egy kis varázsport a hasüregébe, és összevarrjuk, aztán pár nap múlva mehet. De itt vannak komplikációk. Eddig még soha senki nem sérült meg nyomásszkafanderben. Eddig semmi szokatlant nem észleltünk, de egy ideig még gondos megfigyelés alatt kell tartanunk. Ezenkívül hashártyagyulladástól is tartani kell. Tudod, mi az?

– Persze. – Hát, igazából csak nagyon halványan tudtam.

– Mert a bél egy darabja felrepedt a nyomás alatt. Nem elégedhettünk meg normál profilaxissal, mert sok... hm, fertőző hatás érte a hashártyát nyomás alatt. A biztonság kedvéért teljesen sterilizáltuk az egész mindenséget, a hasüreget és az egész emésztőrendszert. Aztán persze helyre kellett állítani a normál bélflórát egy mesterségesen előkészített kultúrával. Ez is megszokott eljárás, bár általában nincs szükség rá, ha a sérülés nem túl súlyos.

– Értem. – És egy kicsit el is borzadtam. Az orvosok mintha nem fognák fel, hogy a legtöbb ember nem szereti magát undorító nyálkákkal teli mozgó bőrzsáknak látni magát.

– Ez már önmagában is elég ok arra, hogy egy pár napig még ne látogasd meg. A bélflóra változásának eléggé durva hatása van az emésztőrendszerre – persze nem veszélyes, mivel állandó megfigyelés alatt van. De elég kimerítő, és hát, zavaró. Ezzel együtt már túl lenne a veszélyen normál kórházi körülmények között. De állandó 1-1/2 g-n lassulunk, és a belső szervei eléggé sok megrázkódtatáson mentek át. Nem árt, ha tudod, hogy ha bármit csinálunk két g fölött, meghal.

– De hát... a végső közelítésnél felmegyünk két g fölé! Mi a...

– Tudom, tudom. De az még hetek múlva lesz. Addigra, remélhetőleg már rendbejön. William, nézz szembe a tényekkel. Már az is csoda, hogy a műtétig életben maradt, úgyhogy nagy esély van rá, hogy nem jut vissza élve a Földre. Szomorú, hisz ő különleges neked, talán ő a legkülönlegesebb. De annyi halál volt már... hozzá kell szoknod, napirendre kell térned fölötte.

Hosszan belekortyoltam az italomba, ami ugyanolyan volt, mint az övé, csak a citromsav hiányzott belőle. – Eléggé kezdesz megkérgesedni.

– Lehet... de nem. Inkább realista vagyok. Van egy olyan érzésem, hogy még sokkal több halál és szomorúság vár ránk.

– Rám ugyan nem. Ahogy visszaértünk Csillagkapura, én már civil vagyok.

– Én a helyedben nem lennék ebben olyan biztos – A régi, jól ismert érv. – Azok a bohócok, akik annakidején két évre szipkáztak be minket, nyugodtan meghosszabbíthatják az időnket négy évre, vagy...

– Vagy hatra, vagy húszra, vagy életfogytiglanra. De nem fogják. Zendülés törne ki.

– Nem is tudom. Ha esztelen gyilkolásra be tudtak minket kondicionálni, akkor szinte akármire be tudnak.

Borzongató.

Később megpróbáltunk szeretkezni, de mindkettőnknek túlságosan tele volt a feje.

Végül kábé egy héttel később láthattam először Marygayt. Halvány volt, lesoványodott, és nagyon zavarodottnak tűnt. Wilson doki megnyugtatott, hogy csak a gyógyszerek teszik, agykárosodásnak nem találták jelét.

Ágyban volt, és intravénásan táplálták. Kezdtem izgulni az idő miatt. Minden nap mintha egy kis javulást hozott volna, de ha akkor is fekszik még, amikor jön a kollápszárugrás, akkor nincs esélye. Wilson doki meg Estelle se nagyon biztatott: azt mondták, hogy a szívósságától függ.

Az ugrás előtti napon átvitték az ágyból Estelle gyorsulóágyába, a gyengélkedőbe. Marygay teljesen magánál volt, és szájon át evett, de a saját erejéből egyelőre nem tudott mozogni, még 1-1/2 g-nél sem.

Elmentem hozzá. – Hallottál a pályamódosításról? Át kell mennünk az Aleph 9-en át vissza a Tet-3 8-hoz. Négy hónappal több ebben a rohadt dobozban. De hat évvel több zsold, ha visszaérünk a Földre.

– Az jó.

– Gondold csak meg, milyen klassz dolgokat fogunk...

– William.

Elhallgattam. Sosem hazudtam jól.

– Ne próbálj felvidítani. Mesélj inkább a vákuumhegesztésről, a gyerekkorodról, bármiről, csak arról ne hantázz, hogy visszajutok a Földre. – A fal felé fordította az arcát. – Egyik reggel hallottam, mit beszélnek az orvosok a folyosón, amikor azt hitték, hogy alszom. De csak megerősítették, amit már amúgy is tudtam abból, ahogy mindenki idétlenkedik körülöttem. Tehát új-Mexikóban születtél 1975-ben. Mi történt aztán? Ott maradtál? Jó tanuló voltál az iskolában? Voltak barátaid, vagy te is túl okos voltál, mint én? Mennyi idős voltál, amikor először együtt aludtál valakivel?

Ezen a vonalon csevegtünk tovább, feszengve. Miközben beszélgettünk, valami eszembe jutott, és amikor otthagytam Marygayt, egyenesen Wilson dokihoz mentem.

– Ötven százalék esélyt adunk neki, de ez eléggé önkényes feltevés. Nem nagyon illik rá semmilyen publikált adat.

– De azt biztonsággal lehet állítani, hogy annál nagyobb a túlélési esélye, minél kisebb gyorsulást kell elviselnie.

– Igen. Már amennyire ezzel menni lehet. A parancsnok igyekszik a lehető legkíméletesebb lenni, de ez még mindig négy-öt gé lesz, és talán már a három is túl sok. Amíg nincs vége, nem lehet tudni.

Türelmetlenül bólogattam. – Persze, de szerintem van egy lehetőség arra, hogy ő kisebb gyorsulásnak legyen kitéve, mint mi, többiek.

– Ha feltaláltad a gyorsulópajzsot – vigyorgott a doki -, akkor jobb lesz, ha rohansz levédetni a szabadalmat. Jó pénzért el lehetne...

– Nem, doki, normál körülmények között nem sokat érne. A héjak jobban működnek, és ugyanezen az elven alapszanak.

– Na, mondd már!

– Beletesszük Marygayt egy héjba, és elárasztjuk...

– Várj, várj. Azt nem lehet. Először is épp egy rosszul illeszkedő héj csinálta a bajt nála. És most ráadásul valaki másét kéne használnia.

– Tudom, doki, de hadd magyarázzam meg. Nem kell pontosan illeszkednie addig, amíg a létfenntartó csatlakozók funkcionálni tudnak. A héjat belül nem kell nyomás alá helyezni, mert nem lesz kitéve a kinti folyadék nyomásának.

– Nem vagyok biztos benne, hogy értem.

– Ez csak egyfajta alkalmazása a... tanultál te valaha fizikát?

– Egy keveset az orvosi egyetemen. A latin után ez ment a legrosszabbul.

– Emlékszel az egyenlőség elvére?

– Arra emlékszem, hogy volt valami ilyen nevű szabály. A relativitással függ össze, nem?

– Ajjaj. Azt jelenti, hogy... nincs különbség aközött, ha valaki gravitációs mezőben van, vagy ezzel egyenértékű gyorsulási környezetben. Ha az Évforduló öt g-vel gyorsul, akkor ennek a hatása ránk ugyanaz, mintha egy óriási bolygón csücsülnénk, ahol ötszörös gravitáció van.

– Ez világos.

– Talán. Szóval ez azt jelenti, hogy a hajó belsejéből semmiféle kísérlettel nem tudod megállapítani, hogy gyorsulsz, vagy egy nagy bolygón vagy.

– De. Felkapcsolod a motort, és ha...

– Vagy ha kinézel az ablakon. Én úgy értettem, hogy a külvilágtól elzárva, és laboratóriumi kísérletekkel.

– Oké, elfogadom. És akkor?

– Ismered Archimedes törvényét?

– Persze. A hamis korona. Ezt bírtam mindig a fizikában: nagy hűhót csinálnak kézenfekvő dolgok körül, de ha valami rázósról van szó...

– Archimedes törvénye azt mondja ki, hogyha valamit folyadékba merítesz, akkor az általa kiszorított folyadék súlyával egyenértékű felhajtóerő hat rá.

– Ez logikus.

– És érvényes mindenféle gravitációnál vagy gyorsulásnál. Egy öt gével gyorsuló hajóban a kiszorított víz – már ha víz – ötször nehezebb a rendes, egy gén lévő víznél.

– Naná.

– Tehát ha valakit beleraksz egy vízzel teli tartályba, és így súlytalan lesz, akkor a súlytalansága akkor is megmarad, ha a hajó öt g-vel gyorsul.

– Megállj, haver. Tudtam követni, de szerintem nem megy.

– Miért nem? – Nagy volt a kísértés.

A kiürítést is meg lehetett volna csinálni a vezérlőből. De biztonságosabb volt egy kis redundancia, és különben is ott akartam lenni.

A dolog nem is volt olyan rossz, mint a normál eljárásnál: nem volt az a szétlapulós-felfúvódós érzés. Az ember egyszerűen csak tele lett azzal a műanyagszagú vacakkal (az első pillanatokat, amikor belemegy a tüdőbe a levegő helyett, sosem lehet észrevenni), aztán volt egy kis gyorsulás, aztán megint levegőt lehetett belélegezni, és várhattam, hogy felpattanjon a héj, aztán kicsatlakoztam, kicipzáraztam magam, kimásztam...

Marygay héja üres volt. Odamentem, és vért láttam.

– Bevérzett – visszhangzott kísértetiesen Wilson doki hangja. Égő szemmel fordultam meg, és láttam, hogy ott áll a folyosói ajtónak támaszkodva. És borzalmasan, csöppet sem helyénvalóan mosolyog.

– Amire számítottunk is. Harmony doktornő már kezelésbe vette. Minden rendben lesz.

Marygay egy hét múlva már járt. Két hét múlva már „barátkozott”, és hat után teljesen gyógyultnak nyilvánították.

Tíz hónap az űrben, és sereg, sereg egész végig. Gyakorlatozás, jelentéktelen munkarészletek, kötelező tanulmányok – még azt is beszélték, hogy visszaállítják az alvásbeosztást, ami kezdetben is volt, de nem tették meg, nyilván tartottak a zendüléstől. A nap mint nap véletlenszerűen váltakozó partnernek nem örültek volna azok, akik többé-kevésbé tartós párba álltak össze.

Ez az egész hülyeség, ez a ragaszkodás a katonai fegyelemhez főleg azért csípte a csőrömet, mert féltem tőle, hogy ez azt jelenti: nem akarnak minket elereszteni. Marygay azt mondta, hogy ez tiszta paranoia, és csak azért csinálják, mert másképp nem tudnák fenntartartani a rendet tíz hónapig.

Leginkább arról ment a szó, már persze a sereg kötelező szidalmazásán kívül, hogy vajon mennyit változott a Föld, és mihez kezdünk majd odakint. Eléggé gazdagok leszünk: huszonhat év zsoldját kapjuk meg egy összegben. Kamatostul: az az 500 dollár, amit a szolgálat első hónapjára kaptunk, már 1500-at ért.

Greenwichi idő szerint 2023-ban értünk Csillagkapura.

A bázis elképesztő méreteket öltött a kis híján tizenhét év alatt, amíg odavoltunk a Yod-4 hadjáratban. Egyetlen Tycho City nagyságú épület lett, csaknem tízezres lakossággal. Volt hetvennyolc cirkáló is, mind legalább akkorák, mint az Évforduló. Ezek rajtaütéseket intéztek a tauri kézen lévő átjáróbolygók ellen. Tíz másik magát Csillagkaput védte, kettő pedig orbitális pályán várakozott, amíg a gyalogosállománya és a legénysége végez. Egy másik hajó, a Föld Reménye II visszavonult a harcból, és Csillagkapun várta egy másik cirkáló visszatérését.

A legénységük kétharmadát elvesztették, és nem lett volna gazdaságos mindössze harminckilenc emberrel visszaküldeni a Földre egy cirkálót. Harminckilenc civillel.

Két felderítőhajóval szálltunk le a felszínre.

Botsford tábábornok (aki még csak őrnagy volt, amikor először találkoztunk vele a Káronon, még a kétkunyhós, huszonnégy fős korszakban) fogadott minket egy elegánsan kiadjusztált tanácsteremben. Fel-alá járkált a terem végében egy nagy, holografikus műveleti kocka előtt. Alig-alig tudtam kivenni a feliratokat, és elképedve láttam, milyen messze is volt az a Yod-4 – de persze a távolság úgysem számít kollapszárugrásnál. Az Alfa Centaurira tízszer ennyi ideig tartott volna eljutni, mert hiába van gyakorlatilag a szomszédban, nem kollapszár.

– Tudják – kezdte, kissé túl hangosan, majd normálisabban folytatta: – Tudják, hogy berakhatnánk magukat egy másik csapatba, és azonnal megint kiküldhetnénk. Az Elit Sorozási Rendelet mostanra megváltozott, és öt szolgálati évet ír elő a kettő helyett.

– Persze nem fogjuk ezt tenni, de – a mindenségit! – nem látom be, hogy maguk közül egyesek miért ne akarnának maradni. Még egy pár év, és a kamatokkal együtt gazdagok lesznek. Persze, súlyos veszteségeik voltak... de hát ez elkerülhetetlen volt, hisz maguk az elsők. Most már könnyebben mennek a dolgok. A harci szkafandereket tökéletesítették, többet tudunk a tauri taktikáról, hatékonyabbak a fegyvereink... nincs mitől félni.

Leült az asztalunk végébe, és végignézett rajta, de senkit sem látott. – Az én saját harci emlékeim már több mint fél évszázadosak. Számomra a harc lelkesítő, erőt adó élmény volt. Nyilván maguk mások, mint én.

Vagy neked van a kelleténél szelektívebb memóriád, gondoltam magamban.

– De ez most nem érdekes. Ajánlok önöknek egy olyan alternatívát, amiben nincs közvetlen harci bevetés.

– Híján vagyunk képzett oktatóknak. Mondhatni, nincs is ilyenünk – mert a hadsereg általában úgy csinálja, hogy a harcot oktatók egyben harci veteránok is legyenek.

– Magukat vietnami és sinai veteránok képezték ki, akik közül a legfiatalabb is jó negyvenes volt, amikor maguk elhagyták a Földet. Huszonhat éve. Tehát szükségünk van magukra, és hajlandóak vagyunk fizetni is.

– Aki elfogadja az oktatói állást, az azonnal hadnagy lesz. Lehet a Földön vagy a Holdon kétszeres fizetésért, a Káronon háromszoros fizetésért, vagy itt a Csillagkapun négyszeresért. Ingyen van a visszaút a Földre – komolyan mondom, irigylem magukat. Én már húsz éve nem voltam otthon, és valószínűleg soha nem is leszek – maguk viszont érezhetik, milyen megint civilnek lenni. Ha nem tetszik, csak besétálnak bármelyik ENFE irodába, és tisztként jönnek ki. Olyan megbízással, amilyet csak akarnak.

Látom, páran mosolyognak. Szerintem jobb, ha későbbre tartogatják a döntést. A Föld már nem az a hely, amit valamikor otthagytak.

Előhúzott egy kis kártyát a ruhájából, megnézte, és félig elmosolyodotyodott. – A legtöbbjüknek négyszázezer dollár jár, felhalmozódott zsoldként, kamatokkal együtt. De a Föld most háborús hátország, és természetesen a Föld polgárai támogatják a háborút az adódollárjaikkal. Maguk a jövedelmük szerint a 92 százalékos jövedelmi adósávba esnek. Harminckétezer dollárral olyan három évig húzzák, ha meghúzzák a nadrágszíjat.

– Végül úgyis munkát kell találniuk, és ez a munka az, amire ki vannak képezve. Nem igen válogathatnak – a Föld népessége több mint kilencmilliárd, ebből öt-hat milliárd munkanélküli. És a maguk összes tudása huszonhat évvel elavult.

– Azt se felejtsék el, hogy a két évvel ezelőtti barátaik és kedveseik most már huszonhat évvel idősebbek maguknál. Sok rokonuk nyilván már meg is halt. Szerintem nagyon magányosan fogják érezni magukat ott. De ha már itt tartunk, inkább átadom a szót Siri őrmesternek, aki most érkezett a Földről. Őrmester!

– Köszönöm, tábornok. – Elsőre olyan volt a fickó, mintha valami nem stimmelne a bőrével, az arcával: aztán láttam, hogy púder és rúzs van rajta. A körmei mint sima, fehér mandulák.

– Nem is tudom, hol kezdjem. – Beszívta a felsőajkát, és homlokráncolva szemügyre vett minket. – A dolgok nem is változtak annyit gyerekkorom óta.

– Huszonhárom éves vagyok, úgyhogy még meg sem születtem, amikor maguk elindultak az Alephra... Hát, először is, hányan homoszexuálisak maguk közül? – Senki sem. – Ez nem lep meg. Én viszont az vagyok... – nem viccelt – ...és körülbelül minden harmadik ember is Európában és és Észak-Amerikában. Indiában és a Közép-Keleten pedig még többen. Dél-Amerikában és Kínában kevesebben.

– A legtöbb kormány támogatja a homoszexualitást – az Egyesült Nemzetek hivatalosan semleges ebben a kérdésben – és főleg azért, mert a homoélet a születésszabályozás egyik legbiztosabb eszköze.

Ezt eléggé furcsálltam. A seregben spermamintát vesznek, lefagyasztják, aztán elkötik az embert. Ez is épp bombabiztos.

Amikor iskolába jártam, a campuson sok homoszexuális hangoztatta ezt az érvet. És talán működik is a dolog valahogy. Én sokkal többre számítottam kilencmilliárdos lakosságnál.

– Amikor mondták, még a Földön, hogy magukkal fogok beszélni, végeztem egy kis kutatást. Főleg régi faxokat és újságokat olvastam. Egy csomó dolog nem következett be, amitől tartottak. Például az éhínség sem. Nem használjuk ki az összes megművelhető szárazföldi és tengeri területet, de még így is táplálni tudunk mindenkit, de még kétszer ennyit is elbírnánk. Ami az élelmiszertechnológiát és az aránytalan kalóriaelosztást illeti – amikor maguk elhagyták a Földet, milliók éheztek. Most már senki. Aggódtak a bűnözés miatt is. Olvastam, hogy New York City, London vagy Hong Kong utcáira már nem lehetett testőr nélkül kilépni. Most, hogy mindenki jobban képzett és jobban ellátott, és a pszichometria olyan fejlett, hogy már hat éves korban ki tudjuk szűrni a potenciális bűnözőket – és bevált javítóterápia alá vehetjük őket -, nos, a komoly bűnözés húsz éve csökkenőben van. Most talán az egész világon kevesebb súlyos bűncselekmény történik, mint régen egyetlen nagyobb...

– Ez mind nagyon szép és jó – vágott közbe mogorván a tábornok, világossá téve, hogy egyáltalán nem az –, de nem nagyon vág össze azzal, amit én hallottam. Mit ért maga súlyos bűncselekmény alatt? És mi van a többivel?

– Hát a gyilkosságot, rablótámadást, nemi erőszakot. A személy elleni bűncselekmények mind csökkenőben vannak. A tulajdon elleni bűncselekmények – a lopás, a vandalizmus, az illegális lakás – ezek még mindig...

– Mi a fene az az „illegális lakás”?

Siri őrmester kissé habozott, aztán azt mondta: – Senki sem foszthat meg másokat élettértől illegális ingatlanszerzés által.

Alexandrov felemelte a kezét. – Azt akarja mondani, hogy már nem létezik ingatlan-magántulajdon?

– Már hogyne létezne. Nekem... nekem is volt két szobám, mielőtt besoroztak. – Ez a téma mintha valamilyen okból zavarba hozta volna. Új tabuk? – De vannak korlátozások.

Luthuli: – És mit csinálnak a bűnözőkkel? Már úgy értem, a komolyakkal: Még mindig agymosásnak vetik alá őket?

Az őrmester szemlátomást megkönnyebbült a témaváltástól. – Ó, nem. Ez nagyon primitív módszer. Barbárság. Mi új, egészséges személyiséget vésünk beléjük, és ez után a társadalomi előítélet nélkül visszafogadja őket. Nagyon jól működik ez a rendszer.

– Vannak még börtönök? – kérdezte Yukawa.

– Azt hiszem, a javítóközpontokat lehet börtönnek nevezni. Amíg kezelés alatt állnak, az embereket ott tartják, akaratuk ellenére. De hát éppen az akarat hibás működése volt az, ami oda juttatta őket.

Nem állt szándékomban bűnözőéletmódot kezdeni, ezért feltettem azt a kérdést, ami a leginkább piszkált: – A tábornok azt mondta, hogy a népességnek több mint a fele munkanélküli, és mi sem fogunk állást találni. Nos?

– Nyilván az államilag támogatott alkalmazás nélküliekre gondol. Valóban igaz, hogy a kormány visel gondot több mint a fele lakosságunkra – nekem sem volt munkám, amíg be nem soroztak. Zeneszerző voltam.

Nem látja, hogy ennek a krónikus munkanélküliségnek két oldala van? A világot és a háborút simán el tudja látni egy milliárd, de legfeljebb kétmilliárd ember. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a többiek tétlenül ülnek.

– Minden polgárnak lehetősége van maximum tizennyolc évi ingyenes tanulásra – tizennégy év kötelező. Ez, és a munka szükségességétől való megszabadulás a tudományos- és alkotótevékenység olyan felvirágzását hozta, amely páratlan az emberi történelemben – több művész és író dolgozik ma, mint amennyi a kereszténység korának kétezer éve alatt összesen volt! És munkáik szélesebb, értőbb közönségre találnak, mint bármikor.

Ezen már lehetett gondolkozni. Rabi emelte fel a kezét. – Van már Shakespeare-jük? Michelangelójuk? A mennyiség nem minden.

Siri abszolút nőies mozdulattal kisöpörte a hajat a szeméből. – Ez nem igazságos kérdés. Ezt az utókornak kell megítélnie.

– Őrmester, amikor korábban beszélgettünk – mondta a tábornok -, említette, hogy egy nagy méhkas-épületben lakik, és senki sem élhet vidéken.

– Valóban, uram, igaz, hogy senki sem lakhat potenciálisan művelhető területen. Ahol én lakom, azaz laktam, Atlanta Komplexben, hétmillió szomszédom volt abban a valamiben, amit gyakorlatilag egyetlen épületnek lehet tekinteni – de az ember nem érez zsúfoltságot. Bármikor le lehet menni a lifttel, sétálni lehet a mezőn, vagy kimenni a tengerhez...

– Erre jobb lesz, ha felkészülnek. A legtöbb város egyáltalán nem hasonlít a régi, véletlenszerű épületagglomerációkhoz. A legtöbb nagyvárost porig égették a 2004-es éhínség-lázadáskor, mielőtt az ENSZ átvette volna az élelmiszertermelés és elosztás irányítását. A várostervezők pedig általában modern, funkcionális vonalon végezték a rekonstrukciót.

– Párizst és Londont például teljesen újjá kellett építeni, ahogy a legtöbb más fővárost is, bár Washington megmenekült. De csak egy halom emlékmű meg hivatal. Szinte mindenki a környező komplexekben, Prestonban, Frederickben, Columbiában lakik.

Aztán Siri beszélt az egyes konkrét városokról – mindenki hallani akart valamit a saját lakóhelyéről –, és általánosságban a dolgok sokkal jobbnak néztek ki, mint vártuk.

Egy tapintatlan kérdésre válaszolva Siri azt mondta, hogy nem csak azért sminkeli magát, mert homoszexuális: mindenki ezt teszi. Úgy döntöttem, hogy én különc leszek, és maradok a saját arcomnál.

Összeolvadtunk a Föld Reménye II túlélőivel, és visszavittük a cirkálót a Földre, miközben az elemzők felmérték az Évforduló sérüléseit. A parancsnokot kihallgatásra rendelték, de tudomásunk szerint nem került hadbíróság elé.

A visszaúton eléggé meglazult a fegyelem. A hét hónap alatt elolvastam harminc könyvet, megtanultam a go játékot, tartottam egy – elavult – alapfizika tanfolyamot, és ha lehet, még közelebb kerültem Marygayhez.

Nem sokat gondoltam rá előtte, de persze a Földön hírességek lettünk. Mondale-ben a Sec-Gen mindnyájunkat személy szerint üdvözölt – apró fekete emberke volt, Yakubu Ojukwunak hívták -, és több százezer vagy talán millió néző gyűlt össze a leszállótér körül.

A Sec-Gen beszédet tartott a tömegnek és az újságíróknak, aztán a Föld Reménye II rangidős tisztjei elhadartak pár közhelyet, míg mi többé-kevésbé türelmesen ácsorogtunk a trópusi hőségben.

Egy nagy helikopterrel vittek minket Jacksonvillebe, a legközelebbi nemzetközi reptérre. A várost úgy építették újjá, ahogy Siri mondta. Lenyűgöző volt.

Először hatalmas, magányos hegynek látszott, enyhén szabálytalan kúpnak, ami felbukkan a láthatáron, és lassan terebélyesedik. Megművelt földek látszólag végtelenbe nyúló szőttesének közepén feküdt, tucatnyi út és vasút csomópontjában. Szabad szemmel ezek az utak finom fehér szálak voltak, amiken kicsiny bogarak másztak, az agy azonban nem volt hajlandó beilleszteni ezt az információt egy átfogó méretbecslésbe. Ekkora nem lehetett.

Egyre közelebb értünk – a felszálló légáramlatok miatt kicsit rázós lett az út -, amíg végül az épületből egy világosszürke fal nem lett, ami betakarta az egész látómezőt. Még közelebb mentünk, és még mindig alig láttuk az emberek kicsiny pontocskáit. Az egyik pontocska valami erkélyfélén állt, és mintha integetett volna.

– Ennél közelebb nem tudunk menni – mondta a pilóta a hangszóróból -, különben elkap minket a város irányítórendszere, és a tetején tesz le. A reptér északra van. – Elkanyarodtunk a város árnyai között.

A repülőtér nem volt valami nagy csoda. Nagyobb volt mindegyiknél, amit valaha láttam, de kialakításában hagyományos: egy kerékagy jellegű központi terminál egysínű vasutakkal, amelyek körülbelül kilométeres hosszban vezettek ki a kisebb terminálokhoz, ahol a gépek leszálltak és kirakodtak. A terminálokat teljesen kihagytuk, és közvetlenül egy Swissair sztratoszférikus menetrendszerű gép mellett értünk földet. A helikopterről egyszerűen átsétáltunk a repülőre. Az utunkat kordonnal kerítették el, és üdvözlő tömeg vett minket körül. Tekintve a hatmilliárd ráérő munkanélkülit, nem lehetett nagy kunszt tömegeket összeszedni egy-egy ilyen ünnepélyes alkalomra.

Féltem, hogy megint végig kell ülnünk egy pár beszédet, de szerencsére egyegesen bemehettünk a gépbe. A stewardok és stewardessek szendvicset és italt hoztak, miközben a tömeget szétoszlatták. Nem lehet szavakkal leírni, milyen volt a csirkés-salátás szendvics és a hideg sör íze két évnyi újraforgatott szar után.

Ojukwu úr elmondta, hogy Genfbe megyünk, az ENSZ épületéhez, ahol este a Közgyűlés fog méltatni minket. Vagy bámulni, mint a bazári majmot, gondoltam. Ojukwu azt is mondta, hogy a legtöbbünkre rokon is vár Genfben.

Amikor átrepültünk az Atlanti-óceán fölött, a víz természetellenesen zöldnek tűnt. Furcsa volt, és gondoltam, megkérdezem a stewardesst, de aztán a probléma magától megoldódott. Az egész tenger egyetlen nagy farm volt. Négy hatalmas tutaj (biztos óriásiak voltak, de nekem fogalmam sem volt, milyen magasan repülünk) haladt tempós tandemben a zöld felszínen, lassan elhalványuló kékesfekete csíkot húzva maguk után. Még leszállás előtt megtudtam, hogy ez valami trópusi alga, amit takarmánynak termesztenek.

Genf egyetlen hatalmas épület volt, hasonló Jacksonville-hez, de kisebbnek tűnt. Talán a környező természetes hegyek mellett törpült csak el. Hó borította, és volt benne valami lágy szépség.

Egy kicsit gyalogoltunk a kavargó hóban – milyen jó is végre nem állandó „szobahőmérsékleten” lenni! – egy helikopterhez, ami felvitt minket az épület tetejéhez, aztán lementünk egy lifttel, át egy folyosón, le egy újabb lifttel, végig egy újabb folyosón, aztán át egy szélesebb főfolyosóra a Thanstrasse 181B-hez, a 45. szobához: ez volt az a cím, amit kaptam. A csengőre nyomtam az ujjam szinte féltem.

Eléggé jól feldolgoztam azt a tényt, hogy apám halott – a sereg az ilyesfajta híreket már Csillagkapun közölte velünk -, és ez a dolog már nem is izgatott annyira, mint az, hogy találkozom az anyámmal, aki hirtelen nyolcvannégy éves lett. Majdnem elszöktem, hogy az eszméletlenségig leigyam magam valami bárban, de végül mégis megnyomtam azt a csengőgombot.

Az ajtó szinte azonnal nyílt. Anya öregebb volt, de nem változott túl sokat: kicsit több ránc és fehér haj, nem szürke. Egy pillanatig farkasszemet néztünk, aztán összeölelkeztünk, és megkönnyebbülten, meglepve tapasztaltam, mennyire örülök annak, hogy láthatom, hogy a karomban tarthatom.

Elvette a köpenyem és beterelt a nappaliba, ahol aztán tényleg sokk ért: apám állt odabent mosolygó, de komoly arccal, kezében az elmaradhatatlan pipával. Dühös lettem, hogy a sereg félrevezetett, – de aztán rádöbbentem, hogy ez nem lehet az apám, hisz úgy néz ki, mint amilyennek kiskoromból emlékszem rá.

– Michael? Mike?

Nevetett. – Ki más lenne, Willy? – Az öcsém volt az, középkorúan. Nem láttam őt 93 óta, amikor elment egyetemre. Akkor tizenhat volt, két évvel később pedig már a Holdra került az ENFÉ-vel.

– Meguntad a holdat? – kérdeztem, miközben kezet ráztunk.

– Mi? Ja, dehogy, Willy, csak éppen minden évben eltöltök egy-két hónapot szilárd földön. Már nem olyan itt, mint régen – Amikor először toborozni kezdtek a Holdra, mindenki tudta, hogy talán sosem jöhet vissza. Túl sokba került az üzemanyag.

Mind a hárman leültünk egy márvány kávézóasztalhoz, és anya jointokat adott körbe.

– Minden annyira megváltozott – mondtam, mielőtt még kérdezgetni kezdhettek volna a háborúról. – Meséljetek.

Az öcsém égnek emelte a kezét, és kacagott. – Jó fej vagy! Ráérsz egy pár hétig? – Szemlátomást nehezére esett eldönteni, hogyan is viszonyuljon hozzám. Mintha az unokaöccse lennék, vagy hogy? Mert a bátyjaként már nem kezelhetett.

– Michaelt aztán hiába kérdezed – mondta anyu. – A holdiak úgy szoktak beszélni a Földről, mint egy szűzlány a szexről.

– De anya...!

– Lelkesen és tudatlanul.

Meggyújtottam a jointot, és jó mélyen letüdőztem. Furcsán édes volt.

– A holdiak minden évben idelenn töltenek pár hetet, és ilyenkor elmagyarázzák, hogy kéne mennie a dolgoknak...

– Lehet. De viszont objektív megfigyelők vagyunk.

– Na, kezdődik Michael „objektíves” magánszáma – Anya hátradőlt, és az öcsémre mosolygott.

– De anyu, tudod, hogy... á, hagyjuk. Majd Willy is rájön. – Beleszívott a jointba, de észrevettem, hogy nem tüdőzi le. – Inkább beszélj a háborúról. Hallottuk, hogy benne voltál abban a csapatban, ami ténylegesen harcolt a tauriakkal. Szemtől szembe.

– Igen. Nem volt valami nagy szám.

– Az már igaz – felelte Mike. – Hallottam, milyen gyávák voltak.

– Nem... nem erről van szó – Megráztam a fejem. A marihuana elálmosított és megszédített. – Inkább az történt, hogy nem fogták fel, mi az ábra. Olyan volt, mint vidámparkban a céllövölde. Sorba álltak, mi meg leszedtük őket.

– Az meg hogy lehet? – kérdezte anya. – A hírekben az volt, hogy tizenkilenc embert vesztettetek.

– Azt mondták, hogy tizenkilencet megöltek? Ez nem igaz.

– Lehet, hogy nem pontosan emlékszem.

– Hát, valóban tizenkilenc embert vesztettünk, de csak négyet öltek meg. Ez még a csata elején volt, amíg nem ismertük ki a védelmüket – Úgy döntöttem, nem mesélem el, hogy halt meg Chu. Túl komplikált lett volna. – A maradék tizenötből egyet a saját lézereink lőttek le. Elvesztette az egyik karját, de megmaradt. A többiek pedig... megbolondultak.

– Valami tauri fegyvertől? – kérdezte Mike.

– Dehogy, a tauriaknak ehhez semmi köze. A sereg miatt. Ők kondicionálták belénk, hogy öljünk meg mindent, ami él és mozog, miután az őrmester néhány kulcsszóval aktiválja a kondicionálást. És amikor az emberek magukhoz terek, nem tudtak mit kezdeni az emlékkel. Azzal, hogy mészárosok – Vadul rázogattam a fejem. Kezdett a fejembe szállni az anyag.

– Most pedig ne haragudjatok – tápászkodtam fel némi erőlködéssel –, de talpon vagyok már vagy húsz...

– Hát persze, William. – Anya könyökön fogott, bevezetett a hálószobába és megígérte, hogy időben felébreszt az esti ünnepség előtt. Az ágy szemérmetlenül kényelmes volt, de én akár állva is el tudtam volna aludni. Izgalom, kábulat, zsúfolt nap: anya csak némi hideg víz célirányos alkalmazásával tudott magamhoz téríteni. Kitámogatott a fürdőszobába, és kiválasztott két olyan ruhát, amit alkalmasnak minősített a nagy eseményre. Én a téglavöröset kértem – a púderkék kissé gigerlisnek tűnt -, megzuhanyoztam, megborotválkoztam, visszautasítottam a sminket (Mike már ki volt mázolva, és felajánlotta nekem is, hogy segít), aztán magamhoz vettem az útmutatót a Közgyűlés terme felé, és elindultam.

Kétszer tévedtem el útközben, de minden kereszteződésnél volt egy kis terminál, ami tizennégy nyelven szolgált útbaigazítással bárhová.

A férfidivat, legalábbis szerintem, jókorát lépett visszafelé. Deréktól fölfele nem volt olyan rémes: szűk, magasnyakú ing rövid köpennyel. Volt viszont még egy széles, csillogó, teljességgel haszontalan öv is, amiről apró, drágaköves tőr lógott (nyilván levélnyitásra), meg egy buggyos pantalló, amit az aljánál bele kellett tűrni a fényes, szintetikus anyagú, magassarkú csizmába, ami majdnem térdig ért. Ha még egy tollas kalapom is lett volna, Shakespeare ott helyben leszerződtet.

A nőknél jobb volt a helyzet. A Közgyűlés termének előterében futottam össze Marygay-jel.

– Totál meztelennek érzem magam, William.

– Viszont jól néz ki. Ez a divat, ezt kell szeretni – A nők, akiket láttam, zömmel hasonló ancúgot viseltek: egyszerű leplet nagy, négyszögletes kivágásokkal mindkét oldalon, hónaljtól lefelé. A kivágás ott végződött, ahol a képzelet elkezdődik. A ruha nagyon méltóságteljes mozgást kívánt meg, és erős hitet a statikus elektromosságban.

– Láttad már ezt a helyet? – karolt belém. – Menjünk be, te konkvisztádor.

Bementünk az automata ajtón. Megtorpantam, mint akit fejbevertek. A csarnok olyan hatalmas volt, mintha kimentem volna, a szabad ég alá, nem pedig be.

A padló egy több mint száz méter átmérőjű kör, a falak legalább hatvan-hetven méter magasak, és átlátszó kupolában végződtek – emlékszem, hogy láttam kívülről, amikor leszálltunk -, amelyen szürke hófoltok táncoltak kavarogva. A falak tompa színű kerámiamozaikból voltak kirakva. Ezernyi alak ábrázolta az emberi fejlődés történetét. Nem is tudom, mennyi ideig meresztettem a szemem.

Csatlakoztunk a többi veteránhoz a terem túlvégében, egy kávéra. Elkeseredetten tapasztaltam, hogy dohányt már alig termesztenek a Földön, sőt, egyes helyeken tilos is a művelése, hisz értékes területeket foglalna el. Amit kapni lehetett, az drága volt, és általában vacak is: amatőrök termesztették hátsó kertekben és erkélyládákban. Már csak a holdi volt a jó dohány, de ennek az ára is csillagászati magaslatokban járt.

Marihuana ellenben bőségesen és olcsón akadt. Egyes országokban, mint például az Egyesült Államokban is, ingyen adták: a kormány termelte és osztotta el.

Odakínáltam Marygaynek egy jointot, de nem fogadta el. – Vigyáznom kell vele. Nemrég elszívtam egyet, és majdnem kiütött.

– Engem is.

Öreg, egyenruhás férfi lépett be a csarnokba. A mellkasán érdemszalagok gyümölcssalátája díszelgett, vállai roskadoztak az öt-öt csillag alatt. Jóindulatúan elmosolyodott, amikor a népség fele felpattant a láttára. Én viszont civil voltam, tehát ülve maradtam.

– Jó estét, jó estét – mondta, és vállveregetésszerű üljenek le mozdulatot tett a kezével. – Jó itt látni önöket. És jó, hogy ilyen sokan vannak – Sokan? Alig többen voltunk, mind a kezdőlétszám fele.

– Gary Manker tábornok vagyok, ENFE parancsnok. Pár perc múlva át fogunk menni oda – biccentett a Közgyűlés terme felé – egy rövid ünnepségre. Utána szabadok, és élvezhetik jól megérdemelt pihenőjüket. Polcolják fel a lábukat otthon, lássanak világot, tegyék, amihez kedvük van, de a riportereket tartsák távol maguktól.

Mielőtt azonban elmennének, szeretnék néhány szót szólni arról, hogy mit csinálhatnak a pihenő után, amikor már beleuntak a vakációzásba, amikor kezd fogyni a pénz... – Ugyanaz a nóta, mint Botsford tábornoké a Csillagkapun. El kell mennünk dolgozni, és ez az állás, amit biztosan megkapunk.

A tábornok elmondta, hogy nemsokára értünk jön valaki, aztán elment. Pár percig azzal szórakoztunk, hogy kibeszéltük az agg tábornokot.

A valaki, aki értünk jött, csinos fiatal nőnek bizonyult, aki gond nélkül ábécésorrendbe állított minket (úgy tűnt, neki sincs jobb véleménye a katonaságról, mint nekünk), és bevezetett minket a terembe.

Az első néhány sorban ülő delegátusok átadták nekünk a helyüket. Én a „Gambia” tábla mögött kaptam helyet, és feszengve hallgattam a hősiességről és áldozatvállalásról szóló tirádát. Manker tábornok nagyjából jól ragadta meg a tényeket, csak éppen egy kicsit rossz szavakat használt.

Aztán egyenként szólítottak minket, és Dr. Ojukwu mindegyikünknek átadott egy aranyérmét, ami legalább egy kiló lehetett. Aztán szép beszédet mondott arról, hogy fogott össze az emberiség egyetlen közös célért, miközben diszkrét holokamerák pásztáztak minket végig. Lelkesedjenek csak a népek otthon, a tévé előtt. Aztán némileg nyomasztó tapsorkán közepette kisorjáztunk a teremből.

Megkértem Marygayt, akinek nem voltak már élő rokonai, hogy jöjjön fel, és aludjon velem. A csarnok bejáratánál hatalmas tömeg tolongott, úgyhogy inkább a másik irányba mentünk. Az első lifttel felmentünk egy pár emeletet, aztán tökéletesen eltévedtünk a zegzugos folyosórendszerben. Egy kis sarki terminál segített hazatalálni.

Már meséltem anyunak Marygay-ről, és mondta, hogy valószínűleg vele együtt fogok visszajönni. Melegen üdvözölték egymást, és anya leültetett minket a nappaliba egy pohár ital mellé, aztán elment vacsorát csinálni. Mike csatlakozott hozzánk.

– Nagyon unalmasnak fogjátok találni a Földet – mondta a kötelező udvariaskodások után.

– Nem tudom – feleltem. – A seregbeli élet sem éppen mozgalmas. Minden változás csak...

– Nem fogsz munkát találni.

– Hát fizikusként biztos nem, azt tudom. Huszonhat év egy kisebb örökkévalóság a... – Semmilyen munkát nem fogsz találni.

– Hát, arra gondoltam, hogy visszamegyek az egyetemre, és megszerzem a doktorit... – Mike csak a fejét rázta.

– Hagyd, hogy befejezze, William – mozgolódott nyugtalanul Marygay. – Szerintem ő tud valamit, amit mi nem.

Mike kiürítette a poharát, és a visszamaradt jégkockákat rázogatta. – Így van. Tudjátok, a hold teljesen ENFE-dolog, civilek, katonák, mindenki. Azzal szórakoztatjuk magunkat, hogy pletykákat dobálunk ide-oda.

– Régi katonaszokás.

– Ja. Az igazság az, hogy hallottam valamit rólatok is... – tett széles karmozdulatot – ...rólatok veteránokról, és vettem a fáradságot, hogy utánanézzek. Igaz.

– Ezt örömmel hallom.

– Majd meglátjuk – Mike letette a poharát, elővett egy jointot, jól megnézte, aztán megint eltette. – Az ENFE mindent el fog követni, ami még nem számít emberrablásnak, csak hogy visszaszipkázzon titeket. Ők irányítják a Munkaügyi Tanácsot, úgyhogy biztosak lehettek benne, hogy semmilyen megüresedő állást sem fogtok megkapni. Csak katonait.

– Ez biztos? – kérdezte Marygay. Mindketten épp eleget tudtunk ahhoz, hogyne mondjuk: ezt nem tehetik meg.

– Tuti. Van egy haverom a Munkaügyi Tanács Luna részlegében. Megmutatta nekem a körlevelet: nagyon udvariasan van megfogalmazva. És azt mondja, hogy „kivétel nincs”.

– Talán mire kijövök az iskolából...

– Be se jutsz. Sosem vágod át magad a szabványok és kvóták erdején. Ha pedig erősködsz, azt mondják, hogy túl öreg vagy – képzeld, én nem tudtam bekerülni egy doktorátusi programba, az én korommal, és...

– Aha, értem. Én meg két évvel idősebb vagyok.

– Úgy van. Vagy tétlenül töltöd az életed további részét, vagy katonáskodással.

– Nem vitás, hogy tétlenül – mondta Marygay.

Helyeseltem. – Ha hatmilliárd ember normálisan elvan munka nélkül, majd én is elleszek.

– Ők már ebben nőttek fel – mondta Mike. – És te biztosan nem tartanád normálisnak azt, ahogy élnek. A legtöbben csak ülnek, szívnak valamit, és nézik a holót. Csak annyit kapnak enni, amennyi fedezi a kalórialeadásukat. Hús egyszer egy héten. Még I. osztályú szabadságon is.

– Ez nem újdonság – feleltem. – Ami pedig a dolog kajarészét illeti – a seregnél is pont így etettek minket.

– De sem Marygay, sem én nem ebben nőttünk fel: nem valószínű, hogy mi is egész nap belőve a tévét bámulnánk.

– Én festegetek – szólt Marygay. – Mindig szerettem volna időt szakítani arra, hogy egy kicsit foglalkozzak vele.

– Én pedig úgy is tanulhatok tovább fizikát, ha nem kapok érte fokozatot. És zenélhetek is, vagy írhatok... – Marygay-hez fordultam – ...vagy csinálhatok bármi olyat, amiről az őrmester beszélt Csillagkapun.

– Beszállhatsz az új Reneszánszba – mondta Mike tompán, és pipára gyújtott. Igazi dohányt szívott: felséges illata volt.

Észrevette, hogy csorog a nyálam. – Jaj, micsoda házigazda vagyok. – Cigipapírt szedett elő a tarsolyából, és elsőrangú jointot sodort. – Tessék. Marygay?

– Nem, kösz... ha tényleg olyan nehéz hozzájutni, mint ahogy mondják, akkor jobb lesz, ha nem szokom vissza rá.

Mike bólintott, és újragyújtotta a pipáját. – Úgyse tesz jót. Jobb, ha az ember az elméjét edzi, és enélkül is tud lazítani. – Hozzám fordulta – A seregben is kaptatok ilyen rákreklámot?

– Persze. – Pedig nem szép dolog ilyen katonához méltatlan halált halni. Rágyújtottam a karcsú cigarettára. – Jó kis anyag.

– Jobb, mint bármi, amit a Földön kapsz. A holdi marihuana is jobb. Nem zavar össze annyira.

Anya jött be, és leült. – Pár perc múlva kész a vacsora. Hallom, hogy Michael megint igazságtalan összehasonlításokat tesz.

– Miért igazságtalan? A földi marihuanától tiszta zombi lesz az ember.

– Helyesbítés: te az leszel. Mert nem vagy szokva hozzá.

– Oké, oké. Különben is, a gyerek ne vitatkozzon az anyjával.

– Főleg ha annak az anyának véletlenül igaza van – mondta anya, furcsán humortalanul. – Na, gyerekek, szeretitek a halat?

Egy pár percig arról beszélgettünk, hogy milyen éhesek vagyunk – biztonságos téma -, aztán leültünk a párolt rizs-ágyon tálalt hatalmas vörös sügér mellé. Huszonhat év óta ez volt az első normális étel, amit Marygay-jel ettünk.

A többiekhez hasonlóan másnap engem is meginterjúvoltak a tévében. Frusztráló élmény volt.

Kommentátor: – Mandella őrmester, ön az ENFE egyik legjobban kidekorált katonája... – Igaz, ami igaz, mind kaptunk egy maréknyi szalagot Csillagkapun. – Részt vett a híres Aleph-null hadjáratban, ami az első igazi kontaktus volt a tauriakkal, és éppen most tért vissza egy támadásból a Yod-4 ellen. Én: – Nos, én nem nevezném...

Kommentátor: – Mielőtt a Yod-4-ről szó esne, én biztos vagyok benne, hogy a nézőket nagyon érdekelnék az ön személyes benyomásai az ellenségről, hisz ön szemtől szembe látta őket. Eléggé szörnyű a külsejük, nem igaz?

Én: – Hát, igen, gondolom, már láttak képeket róluk. A képéken csak a bőrük textúrája nem látszik: rücskös és ráncos, mint a gyíkoké, de halvány narancssárga.

Kommentátor: – És milyen a szaguk?

Én: – Fogalmam sincs. A szkafanderben az ember csak a saját szagát érzi.

Kommentátor: – Ha-ha. Értem. Arra szerettem volna kilyukadni, őrmester, hogy mit érzett, amikor először megpillantotta az ellenséget... Félt, undorodott, dühös volt, vagy mi?

– Hát, féltem, először is, és undorodtam. Bár leginkább féltem – de ez még a csata előtt volt, amikor egy magányos tauri repült el fölöttünk. Az igazi csatában már gyűlölet-kondicionálás hatása alatt voltunk – a Földön kondicionáltak be minket, aztán ezt egy versikével aktiválták -, és én semmi mást nem éreztem a mesterséges dühön kívül.

– Gyűlölte őket és nem kegyelmezett nekik.

– Így van. Mindet megöltem, pedig még csak vissza se támadtak. De amikor kiengedtek minket a kondicionálás alól... akkor el sem tudtuk hinni, hogy mi voltunk ezek a mészárosok. Tizennégyen belebolondultak, a többiek pedig hetekig nyugtatón éltek.

– Ó – mondta a kommentátor szórakozottan, és félrepillantott. És ön személy szerint hányat ölt meg?

– Tizenötöt, húszat – nem tudom. Mint már mondtam, nem voltunk urai önmagunknak. Mészárlás volt.

A kommentátor az egész interjú alatt egy kicsit nehézkesnek tűnt, és sokszor ismételt. Este megtudtam, miért.

Marygay-jel és Mike-kal együtt néztük a holót. Anya elvolt valami műfog-ügyben (a genfi fogorvosok állítólag jobbak, mint az amerikaiak). Az én interjúm egy „Potpurri” című adásban volt, egy holdi hidroponikai dokumentumműsor és egy olyan fickó bemutatója között, aki azt állította magáról, hogy el tudja játszani harmonikán Telemann Kettős A-dúr Fantáziáját. Fogalmam sem volt, hogy a genfiek miért nézik.

A hidroponikus dolog egész érdekes volt, a harmonikás pedig virtuóz előadó, ami viszont közte hangzott el, az maga a tömény unalom.

Kommentátor: – És milyen a szaguk?

Én (nem mutat a kamera): – Egyszerűen borzalmas: mint a rohadt zöldség és az égő kén keveréke. A szag beszivárog a szkafander szellőzőjén.

Délelőtt azért beszéltetett annyit, hogy legyen elég hangmintája, amiből aztán összeszintetizálhatott bármilyen sületlen választ a kérdéseire.

– Hogy a francba teheti ezt meg? – kérdeztem felháborodottan Mike-tól, amikor az interjúnak vége volt.

– Ne légy túl szigorú vele – maradta Mike, miközben – jobb híján – a megnégyszerezett, egyszerre négy hangszeren játszó harmonikást figyelte. – Minden médiát az ENFE ellenőriz. Talán tíz-tizenkét éve lehetet utoljára objektív híradást hallani a Földön a háborúról. Még szerencséd van, hogy nem raktak be helyetted egy színészt, betanult szöveggel.

– A Holdon jobb a helyzet?

– A köztájékoztatásban nem. De mivel mindenki ENFÉ-s, könnyű kitalálni, hogy hol hazudnak.

– Teljesen kivágta a kondicionálásos részt.

– Érthető – vont vállat Mike. – Nekik hősök kellenek, nem automaták.

Marygay interjúja egy órával később volt. Vele is ugyanezt csinálták. Valahányszor a sereg vagy a háború ellen mondott valamit, a kép ráközelített a riporternőre, aki bölcsen bólogatott, miközben Marygay szintetizált hangja valami hülyeséget zengedezett.

Az ENFE öt napi szállást és ellátást fizetett nekünk Genfben, és az új Föld felfedezését itt is épp olyan jól el lehetett kezdeni, mint akárhol máshol. Másnap reggel kaptunk egy térképet – egy centis vastag könyvet – és liften lementünk a földszintre, azzal a céllal, hogy felmegyünk a tetőre, és útközben mindent megnézünk.

A földszint fura keveréke volt a történelmiségnek és a nehéziparnak. Az épület alapja magában foglalta nagy részét annak, ami valaha Genf városa volt. Sok épületet megőriztek.

De leginkább zaj és nyüzsgés uralkodott itt: nagy teherjárművek dörmögtek be kintről, hófoszlányokat szórva szerteszét. Bálák zökkentek a rakpartra (a Rhone folyó a hatalmas térség közepén folyt át). Még egy-két kisebb helikopter is szálldosott itt-ott, kerülgetve a gerendákat és oszlopokat, amelyek a következő szint padlóját tartották negyven méteres magasságban.

Valóságos csoda volt, órákig el tudtuk volna nézni, ha meg nem fagytunk volna egy szál köpenyben a dermesztő szélben és hidegben. Úgy döntöttünk, hogy másnap majd visszajövünk, melegebben beöltözve.

A fenti szintet hívták első szintnek, eléggé logikátlanul. Marygay azonban elmagyarázta, hogy Európában az első szint nem földszintet, hanem első emeletet jelent. (Fura. Több ezer fényévnyire már voltam Új-Mexikótól, de az óceán másik oldalán most jártam először). Itt volt az egész organizmus agya, ahol a hivatalnokok és a rendszerelemzők meg a kriogenikusok lógtak.

Egy nagy, csendes előcsarnokba jutottunk, aminek valahogy mintha üvegszaga lett volna. Az egyik fal egyetlen hatalmas holoernyő volt, ami Genf szervezeti felépítését mutatta: egy pókhálós narancsszín piramist, amelyben tízezernyi név volt vonalakkal összekötve, a csúcson lévő polgármestertől kezdve egészen a legalul lévő „folyosói biztonsági” emberekig. Nevek hunytak ki és adták át helyüket másnak, ahogy az emberek meghaltak, esetleg kirúgták, kinevezték vagy előléptették őket. A villogó, változó alakzat úgy nézete ki, mint valami fantasztikus lény csupasz idegrendszere, és bizonyos értelemben az is volt.

A fal a holoernyővel szemben ablak volt, és egy nagy teremre nézett, amit egy táblácska Kontrollezimmer névvel jelölt. Az üveg mögött több száz technikus volt takaros sorokba, oszlopokba rendeződve, mindegyik a maga konzolja mögött, egy-egy félig lapos, kapcsolókkal körülvett ernyőnél. Olyan elektromos, buzgó levegője volt az egész helynek: a legtöbb embernek mikrofonos-fülhallgatós kis fejgépe volt, és más technikusokkal beszélgettek, miközben egy táblácskáikra firkáltak vagy gombokat nyomogattak, mások a konzolon zongoráztak a nyakukban lógó fejhallgatóval. Néhány hely üres volt: ezeknek a tulajdonosai fel-alá járkáltak, és nagyon fontosnak néztek ki. Automata kávéfelszolgáló cirkált a sorok között.

Az üvegen keresztül csak halk neszeket lehetett hallani, ami nyilván őrjítő hangzavar volt odabenn.

Rajtunk kívül csak két másik ember volt az előcsarnokban, és hallottuk, ahogy arról beszélnek, hogy meg akarják nézni az „agyat”. Követtük őket végig egy hosszú folyosón egy másik nézőterembe, amelyik viszonylag kicsi volt, és azokra a számítógépekre tekintett le, amelyek összefogták Genfet. A megfigyelőterem egyetlen világítása a lentről felszűrődő hideg, kékes fény volt.

Maga a számítógépterem is elég kicsinek tűnt, körülbelül kosárlabdapálya méretűnek. A számítógépegységek jellegtelen, szürke dobozok voltak, embernagyságú üvegalagutakkal összekötve, amelyekben szabályos közönként légzsilipek voltak. A rendszer nyilvánvalóan arra szolgált, hogy ha egy elemet javítani kell, akkor a terem többi része megmaradhasson a szupravezetéshez szükséges abszolút nulla fok körüli hőmérsékleten.

Bár itt hiányzott az irányítóterem ideges, lázas tevékenysége, a földszinti nyüzsgésről már nem is beszélve, a számítógépterem a maga mozdulatlan módján mégis lenyűgöző volt: a hatalmas, kiismerhetetlen, mégis korlátok közé szorított erők benyomását keltette, a cél, a rend; az intelligencia levegőjét árasztotta.

A másik pár elmondta nekünk, hogy ezen a szinten már nincs semmi más érdekes, csak tanácstermek, hivatalok és bürokraták. Visszamentünk a lifthez, és felmentünk a második emeletre: a bevásárlóközpontba. Itt igencsak jól jött a térkép-könyv. A központ tele volt üzletsorokkal és „szabadtéri” piacokkal, amelyeket szögletes alakzatba rendeztek. Elmentünk a központi utcába, amiről kiderült, hogy egy középkori fal szeszélyes utánzata. Volt egy barokk templom is amelynek tornya – holografikus illúzió révén – felnyúlt a harmadik és negyedik emeletre is. Primitív vallási jeleneteket ábrázoló sima falimozaikok, bonyolult mintába lerakott utcakövek, szökőkút vízköpő-szörnyekkel... vettünk egy fürt szőlőt egy zöldségesstandnál (az illúzió kissé megingott, amikor az árus elvett kalóriajegyet, és belepecsételt a fejadag-könyvembe.) Végigsétáltunk a keskeny, téglaházakkal szegélyezett utcácskákon, és imádtuk. Örültem neki, hogy a Földnek még van ideje, energiája és erőforrása ilyesmire.

Elképesztő változatosságú árut és szolgáltatást kínáltak; pénzünk is bőven volt, de azt hiszem, már kijöttünk a vásárolgatásból, és azt sem tudtuk, hogy meddig fog tartani pünkösdi gazdagságunk.

(Mert gazdagok voltunk, annak ellenére, amit Botsford tábornok elmondott. Rogers apja menő adótanácsadó ügyvéd volt, és Rogers szólt neki – csak átlagos éves jövedelmünk után kellett leadóznunk – 280.000 dolcsival végeztem.)

Kihagytuk a harmadik emeletet, ahol leginkább kommunikációs részlegek voltak, mert előző nap már jártunk ott az interjúk miatt. Lett volna kedvem kicsit elbeszélgetni azzal a fickóval, aki átrendezte a mondókámat, de Marygay meggyőzött, hogy semmi értelme nem lenne.

Genf mesterséges hegye lépcsőzetes az első három emeletnél és a földszintnél, mint egy esküvői torta. Körülbelül egy kilométer átmérőjű és száz méter magas volt itt a torta, a negyediktől a harminckettedik emeletig pedig ugyanilyen magas, de körülbelül fele ilyen átmérőjű. A harmincharmadiktól a hetvenkettedik emeletig tartott a legfelső tortaszint 300-as átmérővel, 120 méteres magassággal.

A negyedik emelet a harmincharmadikhoz hasonlóan park volt: fák, bokrok, apró állatok tanyája. A falak átlátszóak voltak, és jó idő esetén ki is nyitották őket, a „polc” (a harmadik emelet teteje) pedig sűrű erdőbe volt ágyazva. Pihentük egy keveset egy tó partján, és néztük, hogyan úszkálnak az emberek, és szőlővel etettük a kacsákat.

Valami tudat alatt piszkált engem egész azóta, hogy megérkeztünk Genfbe, és most, hirtelen, ezeket a vidám embereket látva, rájöttem, mi az.

– Marygay – mondtam. – Itt senki sem boldogtalan.

Elmosolyodott. – Ugyan ki lenne rosszkedvű egy ilyen helyen? Ez a sok virág meg a...

– Nem, nem.. Én egész Genfre gondoltam. Láttál egyvalakit is, aki elégedetlennek tűnt a dolgok állásával? Aki...

– Az öcsédet...

– Jó, jó, de ő is idegen itt. Én az árusokra gondoltam, meg a munkásokra, meg a járókelőkre.

Marygay gondolkodóba esett: – Nem igazán figyeltem. Talán tényleg nem láttam.

– Neked ez nem furcsa?

– Hát, szokatlannak éppen szokatlan... de... – Beledobott egy nagyobb darab szőlőt a vízbe, mire a kacsák szétrebbentek. – Emlékszel, mit mondott a homokos őrmester? Azt, hogy diagnosztizálják és korrigálják az antiszociális vonásokat már kora gyermekkorban. Meg aztán ki az, aki ép ésszel nem boldog itt?

Szortyintottam. – Ezeknek az embereknek a fele munkanélküli, a többiek pedig jobbára mesterséges munkát végeznek, ami vagy felesleges, vagy gépekkel sokkal jobban meg lehetne csinálni.

– De van mit enniük, és van mivel elfoglalniuk magukat. Ez huszonhat évvel ezelőtt nem volt így.

– Lehet – feleltem, mert nem akartam vitatkozni. – Talán igazad van – A dolog mégis tovább piszkált.

A nap további részét, valamint a teljes másnapot is az ENSZ-központban töltöttük (ami tulajdonképpen a világ fővárosa). A központ Genf teljes legfölső tortakarikáját elfoglalta. Hetekbe telt volna mindent megnézni. Bár már csak az Ember Családjának Múzeumához is kellett volna egy hét. Minden országnak megvan a maga saját egyéni kirakata: egy-egy helyi kézműipari üzlet vagy nemzeti ízeket kínáló étterem. Tartottam tőle, hogy ezek a nemzeti sajátosságok elmosódtak, hogy az új világból kiveszett a változatosság, de örömmel tapasztaltam, hogy nem így van.

Marygay-jel útitervet kovácsoltunk, miközben az ENSZ-ben bolyongtunk. Úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk az USÁ-ba, keresünk valami helyet, ahol letelepedhetünk, aztán megint utazgatunk pár hónapig.

Amikor tanácsot kértem anyutól, hol keressünk lakást, furcsán zavarba jött, akárcsak Siri őrmester. De aztán megígérte, hogy másnap, ha hazamegy, megnézi, mi a helyzet Washingtonban (apám ott dolgozott, és anyu nem költözött el onnan a halála után sem).

Megkérdeztem Mike-tól, hogy miért kínos téma ez a lakás-dolog, mire azt felelte, hogy ez még az éhséglázadások és az újjáépítés közti kaotikus kor maradványa. Akkoriban nem volt elegendő szállás: még a gazdagabb országokban is két családnak kellett laknia egy lakásban. Instabillá vált a helyzet, és végül az ENSZ közbelépett, először egy propagandakampánnyal, később tömeges kondicionálással, belesulykolva az emberekbe, hogy a lehető legkisebb helyen kell élni, és bűn már csak gondolni is arra, hogy valaki többszobás lakásban éljen egyedül. És erről nem beszéltek.

A legtöbb emberben még élt a kondicionálás némi maradványa, pedig már egy évtizede kiirtották belőlük. A társadalom egyes köreiben udvariatlan, ha nem épp megbocsáthatatlan vagy épp merész dolog volt ilyesmit szóbahozni.

Anyu visszament Washingtonba, Mike a Lunára, mi pedig Marygay-jel még Genfben maradtunk pár napra.

Dulles-nál szálltunk le a repülőről, és vonattal mentünk Riftonba, abba az elővárosba, ahol anyu lakik.

A helység üdítően kicsi volt Genf után, bár nagyobb területen feküdt. Különféle típusú, néhány emeletes épületek kellemesen kusza dzsungele volt egy tó körül, fák között. Minden épülettől siklójárda vezetett a legnagyobb épülethez, egy kupolához, ahol az iskolák és hivatalok voltak. Itt találtunk egy regisztert, amiből megtudtunk, hogyan juthatunk el anyu duplexébe a tónál.

Használhattuk volna a zárt siklójárdát, de inkább a kellemes, hűvös levegőn sétáltunk az avarillatban. Az emberek elsiklottak mellettünk a plasztikfal másik oldalán, és tapintatosan nem bámultak meg minket.

Anya nem nyitott ajtót, de nem is volt bezárva. Kényelmes, űrhajósszemmel különösen tágas lakásba jutottunk, tele huszadik századi bútorokkal. Anya aludt a hálóban, úgyhogy Marygay-jel leültünk a nappaliban, és olvasgattunk.

Hirtelen éles köhögés riasztott fel minket a hálószoba felől. Odarohantam és bekopogtam.

– William, te vagy az? Nem tudtam... – köhögés – ...hogy itt vagytok...

Feltámasztott párnának dőlve ült az ágyon, felkapcsolt fénynél, mindenféle üvegcse között. Sápadtnak, ráncosnak és törődöttnek tűnt.

Rágyújtott egy jointra, és mintha ettől alábbhagyott volna a köhögés. – Mikor jöttetek be? Nem is tudtam...

– Csak pár perce... Mióta vagy... így?

– Ó, csak elkaptam valamit Genfben. Pár nap, és rendbejövök. – Megint köhögés jött rá, mire ivott valami sűrű vörös folyadékot egy üvegből. Minden gyógyszere recept nélkül kapható márkautánzatnak tűnt...

– Orvos látott már?

– Hogy orvos? Szent isten, dehogy is. Nincs... nem komoly... nem...

– Méghogy nem komoly? – Egy nyolcvannégy éves embernél. – Az isten szerelmére, anya! – Kimentem a konyhai telefonhoz, és némi nehézség árán sikerült elérnem a kórházat.

Egy húszas éveiben járó, egyszerű lány képe jelent meg. – Donalson nővér, általános szolgálat. – Merev, profin őszinte mosolya volt, de hát akkoriban mindenki mosolygott.

– Az édesanyámnak orvosra van szüksége...

– Nevet és számot legyen szíves.

– Bette Mandella. – Lebetűztem. – És mi az a szám? – Egészségügyi szolgáltatási szám – bazsalygott. Bekiabáltam anyának, és megkérdeztem, mi a száma. – Azt mondja, nem emlékszik.

– Semmi gond, uram, biztosan megtalálom így is – Mosolyát egy billentyűzet felé fordította, és beütött egy kódot.

– Bette Mandella? – lett egyszerre talányos a mosolya. – Maga a fia? Akkor nyolcvan év körül járhat.

– Kérem, ez egy hosszú történet, neki pedig nagyon kéne az az orvos.

– Ez valami vicc?

– Ezt hogy érti? – Görcsös köhögés szüremlett ki a hálóból, az eddigi legrosszabb. – Komoly dologról van szó...

– De uram, Mrs. Mandellának nullás prioritásértéke van 2010 óta.

– Hát ez-meg mi a francot jelent?

– Uram... – A mosoly megkeményedett.

– Nézze. Képzelje azt, hogy egy másik bolygóról jöttem. Mi az a nullás prioritásérték?

– Hogy egy másik... jaj! Hát tudom én, ki maga! – Kinézett bal felé. – Sonya! Gyere csak ide! Nem fogod kitalálni, ki az. Új arc nyomakodott be a képbe, egy szőke lányé, ugyanazzal az egyenmosollyal. – Emlékszel? Reggel a tévében...

– Persze – felelte a másik. – Az egyik katona... hát ez max, tényleg max. – Visszahúzta a fejét.

– Ó, Mandella úr – fuvolázta a lány – Nem csoda, hogy nem érti. Pedig nagyon egyszerű.

– Tényleg?

– Az Egyetemes Egészségbiztosítási Rendszerben van ez. A hetvenedik születésnapján mindenki kap egy besorolási értéket, ami automatikusan jön Genfből.

– És mit mér ez az érték? Mit jelent? – Pedig nyilvánvaló volt a csúf igazság.

– Nos, azt mutatja, hogy milyen fontos az illető, és milyen szintű kezelésre jogosult. A harmadik osztály ugyanolyan, mint mindenki másé, a második osztályba már nem tartoznak bele bizonyos élethosszabbító...

– A nullás osztály pedig azt jelenti, hogy nincs semmiféle kezelés.

– Valóban, Mandella úr – És a mosolyában szikrája sem volt a megértésnek.

– Köszönöm. – Véget vetetettem a hívásnak. Marygay ott állt mögöttem, és hangtalanul, nyitott szájjal zokogott.

Találtam egy hegymászó-oxigénpalackot egy sportboltban, és még antibiotikumot is tudtam szerezni feketén egy pofától Washington egyik belvárosi bárjában. De anya már túl volt azon a ponton, hogy az amatőr kezelés segíthetett volna rajta. Még négy napig élt. A hamvasztó személyzetének arcán ugyanaz a rezzenetlen mosoly ült.

Próbáltam elérni Mike-ot, de a telefontársaság nem volt hajlandó kapcsolni, amíg alá nem írtam egy szerződést, és nem vettem egy 25.000 dolláros kötvényt. Át kellett utaltatnom magamnak egy kis pénzt Genfből. A papírmunka fél napomat elvette.

Végre aztán sikerült kapcsolatba lépnem az öcsémmel. Minden bevezető nélkül azt mondtam:

– Anya meghalt.

A rádióhullámoknak beletelt egy kis időbe, amíg felértek a holdra, és onnan vissza. Mike elképedt, aztán lassan megcsóválta a fejét. – Nem lep meg. Az utóbbi tíz évben ahányszor lementem a Földre, mindig csodálkoztam, hogy még életben találom. Egyikünknek sem volt pénze arra, hogy tartsuk egymással a kapcsolatot. – Genfben már mondta, hogy egy levél a Holdról 100 dollár postaköltség – plusz 5000 dollár adó. Így akarták visszafogni a kommunikálást azokkal, akiket az ENSZ sajnálatos módon nélkülözhetetlen anarchistáknak tart.

Együtt szomorkodtunk egy darabig, aztán Mike azt mondta: – William, a Föld nem nektek való, most már rájöhettél erre. Gyertek fel a Holdra. Itt még megőrizhetitek az egyéniségeteket. Itt nem szokás kidobni az embereket a zsilipen a hetvenedik születésnapjukon.

– Ahhoz megint be kéne lépnünk az ENFÉ-be.

– Igaz, de harcolnotok nem kéne. Azt mondják, jobban kelletek tanítani: A szabadidődben pedig tanulhatnál, felfrissíthetnéd a fizikatudásodat, de akár kutató is lehetnél.

Beszéltünk még egy kicsit, összesen három percet. 1000 dollárt kaptam vissza.

Marygay jel egész éjszaka beszélgettünk. Lehet, hogy másképp döntöttünk volna, ha nem ott vágyunk, ahol: anyu életének és halálának emlékei között. Mire eljött a hajnal, Rifton büszke, gondos, ambíciózus szépségét már baljósnak és vészterhesnek éreztük.

Összepakoltunk, átutaltattuk a pénzünket a Tycho Credit Union bankba, és elvonatoztunk a Jóreménység Fokához.

– Amennyiben érdekli magukat a dolog, nem maguk az egyedüli veteránok, akik visszajöttek. – A toborzótiszt meghatározhatatlan nemű, izmos hadnagy volt. Fejben feldobtam egy érmét: írás lett.

– Úgy tudom, eddig már voltak kilencen – mondta a „nő” fojtott tenorhangon. – Mindegyikük a holdat választotta... Lehet, hogy találnak közöttük ismerőst. – Két lapot tolt elénk az asztalán. – Ezt írják alá, és megint bent vannak. Alhadnagyként.

A lap egyszerű kérvény volt aktív szolgálatba vételre. Igazából sosem kerültünk ki valójában az ENFÉ-ből, mivel kiterjesztették a sorozási törvény időtartamát, de tartalékos státuszban voltunk. Szemügyre vettem az írást.

– Itt semmi sincs azokból a garanciákból, amiket Csillagkapun ígértek.

– Miféle garanciák? – Üres, mechanikus földi mosoly.

– Az, hogy megválaszthatjuk a beosztásunkat és állomáshelyünket. Ebben a szerződésben ez nem szerepel.

– Nincs is rá szükség. A haderő majd...

– Hát szerintem igenis szükség van rá, hadnagy – adtam vissza a lapot. Marygay is követte a példámat.

– Hadd nézzem csak meg. – Felállt az asztaltól, és eltűnt egy iroda mélyén. Egy darabig telefonált, aztán printerkattogás hallatszott.

Visszahozta ugyanazt a két lapot, a nevünk alá nyomtatott következő kiegészítéssel: GARANTÁLT ÁLLOMÁSHELY (HOLD) ÉS GARANTÁLT MEGBÍZATÁS (HARCI KIKÉPZŐ SPECIALISTA).

Átestünk egy orvosi vizsgálaton, aztán új harci szkafandert kaptunk. Másnap elkaptuk a következő felmenő kompot, pár óráig élveztük a súlytalanságot, amíg áttették a rakományt egy pókforma tachyonfáklyás hajóra, aztán repültünk tovább a hold felé, és a Grimaldi-bázison szálltunk le.

Az Átmeneti Tiszti Háló ajtajára valami tréfás kedvű alak rákarcolta, hogy „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”. Megkerestük a saját kétszemélyes fülkénket, és kezdtünk átöltözni.

Két kopogás az ajtón. – Posta, uram.

Kinyitottam az ajtót, mire a kint álló őrmester tisztelgett. Egy darabig csak bámultam rá, aztán eszembe jutott, hogy én is tiszt vagyok, és visszatisztelegtem. Két egyforma faxot nyomott a kezembe. Az egyiket odaadtam Marygay-nek. Egyszerre állt el a szívverésünk:

**PARANCS**PARANCS**PARANCS** **PARANCS**PARANCS**PARANCS**

AZ ALÁBB MEGNEVEZETTEK RÉSZÉRE: Mandella William ALHDGY (11575 278) COMMD CC GRITRABN ÉS Potter Marygay ALHDGY (17 386 907) COCOMM D MM D CO GRITRABN

Mandella ALHDGY: PLCOMM 2 PL STFI STFTHETA CSILLAGKAPU

Potter ALHDGY: PLCOMM 3 PL STFI STFTHETA CSILLAGKAPU

KIADVA CSILLAGKPLAGKP TAKP TACBF 1298-8684-1684-1450/4 2024.DEC SG PARANCSNOK

**PARANCS**PARANCS**PARANCS** **PARANCS**PARANCS**PARANCS**

AKIKET EZÚTON ÁTRENDELÜNK:

BEOSZTÁS: gyalogos szakasz irányítása a Tet-2 hadjáratban

FENT NEVEZETTEK AZONNAL JELENTKEZZENEK A GRIMALDI SZÁLLÍTÓEGYSÉGNÉL HOGY FELVEGYÉK A KŐVETKEZŐ TRANSZPORTRA

– Hát nem vesztegették az időt – mondta Marygay keserűen.

– Nyilván már rég itt volt, állandó parancs. A Parancsnokság fényhetekre van innen. Még nem is tudhatják, hogy itt vagyunk.

– És mi van a... – Marygay nem fejezte be.

A garancia-záradék. – Nos, megkaptuk a kívánt beosztást, de azt senki sem garantálta, hogy örökre így is maradunk.

– Ez mocskos, szemét dolog.

Megvontam a vállam. – Csak olyan, mint a sereg – Mégis volt két zavaró érzésem. Az, hogy végig tudtuk, hogy ez fog történni.

És az, hogy haza megyünk.

  MANDELLA HADNAGY

2024-2389 I.SZ.

– Gyorsan és mocskosan. – A szakaszőrmesteremre, Snatestebanra néztem, de beszélni csak magamban beszéltem. Meg annak, aki még hallotta.

– Igen – mondta. – Az első pár percbe' meg kell csinálni, különben cseszhetjük – Tényszerű volt, mondhatni lakonikus. Le volt kábítva.

Collins közelgény jött oda Halliday-jel. Önkéntelenül is fogták egymás kezét. – Mandella hadnagy? – A lány hangja kicsit elcsuklott. – Kaphatnánk egy percet?

– De csak egy percet – feleltem túl hirtelen. – Öt perc múlva indulnunk kell, sajnálom.

Nehéz volt most ezeket ketten együtt látni. Egyiküknek sem volt harci tapasztalata. De tudták, hogy a többieknek van, és hogy nagyon kicsi az esélyük arra, hogy valaha is még egyszer együtt lehessenek: Behúzódtak egy sarokba, és gépiesen simogatták egymást: szenvedély, de még nyugtató felhang sem volt a mozdulataikban. Collinsnak csillogott a szeme, de nem sírt. Halliday egyszerűen csak zsibbadtnak és érzéketlennek látszott. Kettejük közül messze ő volt a csinosabbik, de most eltűnt belőle a szikra, és szép alakú, de üres héjat hagyott maga után.

Azokban a hónapokban, amióta a Földről eljöttünk, már hozzászoktam a női homoszexualitáshoz. Már a potenciális partnerveszteségért sem nehezteltem. Abba viszont még most is beleborzongtam, ha férfiak voltak együtt.

Levetkőztem, és behátráltam a páncélozott szkafanderbe. Ezek az új ruhák sokkal komplikáltabbnak bizonyultak a maguk új biometriáival meg a traumarendszerükkel. De megérte a fejlesztés, ha az ember kicsit lerobbant valahol. Életben maradt, és kényelmes nyugdíjat kapott, meg hősi protézist. Még a visszanövesztés lehetősége is szóbakerült, legalább is elvesztett karnál, lábnál. Jobb, ha hamar feltalálják a módját, mielőtt a Mennyország tele lesz töredékes emberekkel. A Mennyország a bolygó új kórházi-pihenő-rekreációs központja volt.

Befejeztem a beállítási szekvenciát, és a ruha magától összecsukódott. Előre összeszorítottam a fogam a fájdalomra, ami azonban nem jött, amikor a belső érzékelők és folyadékcsövek rákapcsolódtak a testre. Kondicionálva volt az idegi megkerülés, ezért csak zavaró szédülést lehetett érezni, nem fájdalmas vágásokat.

Collín és Halliday már másztak be a ruhájukba, a többiek pedig már majdnem készen voltak, ezért átmentem a harmadik szakaszhoz. Hogy még egyszer elbúcsúzzak Marygaytól.

Be volt öltözve, és felém tartott. Összeérintettük a sisakunkat, nem rádióztunk. Intimitás, vagy mi. – Jól vagy, kicsi?

– Jól – felelte. – Már bevettem a bogyóm.

– Na ja, boldog idők – Én is bevettem az enyémet: elvileg optimizmust gerjeszt az ítélőképesség torzítása nélkül. Tudtam, hogy sokan közülünk valószínűleg meg fognak halni, de nem zavart túlságosan. – Alszol velem ma este?

– Ha mind a ketten itt leszünk, igen – felelte semleges hangon. – Ahhoz is be kell majd vennem egy bogyót, – Nevetni próbált. – Úgy értem, az alváshoz. Hogy bírják a gyűrődést az újak? Tízen vannak, nem?

– Igen, tízen, és jól vannak. Negyeddózison kábítva.

– Én is ezt csináltam. Próbáld nyugiban tartani őket.

Igazából Santesteban volt az egyetlen tapasztalt harcos a szakaszomban: a négy tizedes már egy ideje az ENFE kötelékében volt ugyan, de még sosem harcoltak.

Megreccsent a hangszóró a pofacsontomban, Cortez parancsnok szólalt meg: – Két perc. Állítsa sorba az embereit.

Elköszöntünk egymástól, és visszamentem megnézni a nyájamat. Úgy tűnt, hogy mindenkinek sikerül gond nélkül beöltözni, úgyhogy sorba állítottam őket. Vártunk, érzésünk szerint elég sokáig.

– Oké, pakolja fel őket. – A „fel” szóra a hangárajtó felhúzódott előttem – a teremből már eltávozott az oxigén – és én bevezettem az embereimet a deszanthajóhoz.

Ezek az új hajók baromi rondára sikerültek. Éppen csak nyitott vázszerkezetek voltak, amiben kampók tartották a helyén az embert. Elöl-hátul forgó lézerek a lézerek alatt kicsi tachyon erőművek. Minden automata volt: a gép a lehető leggyorsabban landolt, kitett minket, aztán megint felszállt, hogy zargassa az ellenséget. Egyutas, eldobható gép volt. Az a hajó, ami aztán értünk jött, ott állt mellette, és jóval normálisabban nézett ki.

Bekampóztuk magunkat, és a deszanthajó az elülső fúvókák lökéseivel felemelkedett a Sangre y Victoria mellől. Aztán a géphang rövid visszaszámlálást végzett, és négy g-s gyorsulással nekilódultunk.

A bolygó – azzal már nem is fáradoztunk, hogy nevet adjunk neki – egy nagy fekete sziklatömb volt, és egyetlen normális csillag sem volt a közelében, ami melegíthette volna. Először csak amiatt volt látható, mert eltakarta a csillagokat maga mögött, de ahogy közelebb értünk, már láthattuk a fekete árnyalatainak finom változásait a felszínen. A tauriak helyőrségével ellentétes oldalon szálltunk le.

A felderítések eredményei azt jelezték, hogy a táboruk egy lapos lávasíkság közepén van, ami több száz kilométer átmérőjű. Elég primitív telep volt azokhoz a tauri bázisokhoz képest, amikkel az ENFE már találkozott, de ezt sem lehetett meglepni. Úgy terveztük, hogy négy hajóval megyünk rájuk négy különböző irányból, alacsonyan, őrülten lassítva, hogy aztán lehetőleg az ölükbe ugorjunk, és elkezdjünk lövöldözni. Nem volt mi mögé elrejtőzni.

Persze nem aggódtam. Arra gondoltam, bár ne vettem volna be a pirulát.

Körülbelül egy kilométerre közelítettük meg a felszínt, aztán a szikla szökési sebességénél jóval gyorsabban szálltunk tovább előre, állandó korrekcióval, nehogy kirepüljünk. A felszín sötétszürke homályban suhant el alattunk: vetettünk rá egy kis fényt tachyonkipufogás pszeudo-cserenkov izzásával.

Ez így ment egy pár percig, aztán egyszercsak felizzott az elülső fúvóka, és mi előrenyomódtunk a ruhánkban. Az embernek a szeme is ki akar ugrani ilyen lassulásnál.

– Kilövésre felkészülni – mondta a szerkezet női géphangja. – Öt, négy...

A hajó lézerei tüzelni kezdtek: milliszekundumos villanások fagyasztották a lenti tájat stroboszkópszerű állóképekbe. Torz, himlőhelyes hasadékok, fura fekete sziklák, alig pár lábnyival alattunk. Süllyedtünk, lassultunk.

– Három:.. – és itt a visszaszámlálás abbamaradt. Valami túlságosan erőset villant, és a láthatár eltűnt ahogy a gép farka lebillent – majd beleakadt földbe Ember, hajóroncs együtt bukfencezett. Aztán rázó; megállás következett, és én megpróbáltam kiszabadítani a hajó teste alá szorult lábamat: észvesztő fájdalom, ahol a gerenda szétzúzta a lábamat, a sérül szkafanderből kiszökő levegő süvítése, aztán a trauma-rendszer bekapcsol, katt, újabb fájdalom, aztán kín végetér, szabadon gurulok, és egy rövid lábcsont vért spriccel szerteszét, ami fényes feketére fagy a tompa fekete sziklán. Rézízt éreztem a számban, aztán minden vörös ködbe merült, majd agyagbarnába süppedt, aztán elájultam, miközben a tabletta azt súgta hogy nem is annyira rossz...

A ruha úgy van megcsinálva, hogy minél többet megmentsen az ember testéből. Ha elveszíted a karod vagy lábad egy részét, a tizenhat pengeéles írisz-zár közül az egyik a végtag köré záródik egy hidraulika prés erejével, szépen levágja a felesleges részt, és lezárja a ruhát, mielőtt a robbanásszerű, halálos dekompresszió bekövetkezik. Aztán a trauma-rendszer lép működésbe: megtisztítja a csonkot, pótolja az elvesztett vért, és telenyomja az embert boldogság-löttyel meg sokktalanítóval. Így hát vagy boldogan halsz meg, vagy ha a társaid megnyerik a csatát, akkor a végén visszavisznek a hajó elsősegély-állomására.

Ezt a kört speciel megnyerték a srácok, amíg én fekete vattába merülve aludtam. A gyengélkedőben ébredtem fel. Tele volt. Egy hosszú ágysor középső részén feküdtem: mindegyik priccsen volt valaki, akit háromnegyed (vagy kevesebb) részben a ruha traumarendszere mentett meg. A hajó két orvosa – akik műtőasztalok mellett végezték véres szertartásaikat – ügyet sem vetett ránk. Sokáig figyeltem őket. Az éles fényben hunyorogva a zöld köntösükön éktelenkedő vért akár gépzsír-foltnak is lehetett volna nézni, az összetört testeket pedig elromlott gépeknek, amelyek éppen szerelés alatt állnak. De ezek a gépek sikoltoztak álmukban, a szerelők pedig megnyugtató közhelyeket suttogtak, miközben törölgették olajos szerszámaikat. Néztem őket, aztán elaludtam, és mindig más helyen ébredtem fel.

Végül egy rendes kórteremben tértem magamhoz. Le voltam szíjazva, és csövön át tápláltak. Itt-ott bioszenzor-elektródák álltak ki belőlem, de orvos egy darab se a környéken. Rajtam kívül csak Marygay volt a kis helyiségben: a mellettem lévő priccsen aludt. A jobb karjából hiányzott egy rész, a könyöktől kissé feljebbtől kezdve.

Nem ébresztettem fel, csak néztem egy darabig, és próbáltam helyretenni az érzéseimet. Próbáltam kiszűrni a hangulatjavító szerek hatását. Marygay csonkjára pillantva sem együttérzés, sem borzadás nem támadt bennem. Próbáltam erőltetni az egyiket is, a másikat is, de nem ment. Olyan volt, mintha mindig is ilyen lett volna. A drogok tették a kondicionálás vagy a szerelem? Majd meglátjuk.

Hirtelen felpattantak szemei, és tudtam, hogy már egy ideje ébren volt, hagyta, hogy gondolkozzam egy kicsit. – Helló, törött játék! – mondta.

– Hogy... hogy vagy?

– Micsoda elmés kérdés.

A szájához szorította a mutatóujját. Ismertem a mozdulatot: gondolkodott. – Bután és zsibbadtan. Örülök, hogy többé nem kell katonának lennem. – Elmosolyodott. – Neked már mondták? Megyünk a Mennyországba.

– Ne. Én azt hittem, hogy vagy itt lesz, vagy a Földön.

– A Mennyország jobb lesz. – Bármi jobb lett volna. – Bár már ott lennénk.

– Mennyi idő még? – kérdeztem. – Mennyi idő, amíg oda kerülünk?

Átfordult a hátára, és a mennyezetet bámulta. – Nem lehet tudni. Te még nem beszéltél senkivel?

– Csak most ébredtem fel.

– Van egy új direktíva. Eddig nem vették a fáradságot, hogy közöljék velünk. A Sangre y Victoriának négy küldetésre van parancsa. Tovább kell harcolnunk, amíg nem teljesítettük mind a négyet. Vagy amíg annyi veszteséget nem szenvedünk, hogy nem praktikus tovább folytatni.

– És az mennyi?

– Ha tudnám. Máris vagy a harmad banda elveszett. Mégis megyünk tovább az Aleph-7 felé. Gatya-buli lesz. – Ez a kifejezés azt a fajta műveletet takarta, amikor a cél tauri tárgyak gyűjtése, valamint – ha lehetséges – foglyok ejtése volt. Próbáltam kikövetkeztetni, honnan eredhet ez a név, de az egyetlen magyarázat, amit el tudtam képzelni, elég idióta volt.

Kopogás hallatszott, és Dr. Foster rontott be. Meglengette a kezeit. – Még mindig külön ágyban? Marygay, én azt hittem, hogy ennél már sokkal jobban van. – Foster rendes gyerek volt: sík homokos, de derűs toleranciával viseltetett a heteroszexuálisok iránt.

Megvizsgálta Marygay csonkját, aztán az enyémet. Hőmérőt dugott a szájunkba, úgyhogy nem tudtunk beszélni. Amikor megszólalt, komor és súlyos volt a hangja.

– De nem fogom szépíteni a dolgokat előttetek. Mind a ketten fülig teli vagytok boldogság-löttyel, és amíg az ki nem megy belőletek, addig nem is fogjátok igazán felfogni a veszteségeiteket. A magam kényelmére inkább ledrogozva tartalak titeket, amíg a Mennyországba nem kerültök. Huszonegy amputáltnak kell gondját viselnem. Nem tudnánk kezelni egyszerre huszonegy pszichiátriai esetet.

Élvezzétek a lelki nyugalmatokat, amíg még megvan. Ti aztán főleg, hisz nyilván együtt akartok maradni. A protézisek, amiket a Mennyországban kapni fogtok, remekül fognak működni, de valahányszor te ránézel arra a műlábra, ő meg a karjára, mindig arra fogtok gondolni, hogy milyen szerencsés a másik. Állandóan a fájdalom és veszteség fog eszetekbe jutni egymásról... Lehet, hogy egy hét után egymás torkának estek. Vagy egész életetekben egyfajta mogorva szerelem fog összekötni benneteket.

Vagy éppen képesek lesztek túllépni rajta. Erőt tudtok adni egymásnak. De ne marcangoljátok magatokat ha nem jön össze.

Megnézte a hőmérőket, és bejegyzett valamit a notebookjába. – A doktor bácsi jobban tudja, még ha egy kicsit fura is a ti régimódi felfogásotoknak. De ne felejtsétek ezt el! – Kivette a hőmérőt a számból, és megveregette a vállamat, aztán részrehajlás nélkül ugyanezt tette Marygay-jel is. – Körülbelül hat óra múlva érünk a kollapszárba. Az egyik nővér majd elvisz benneteket a tartályokhoz.

Belementünk a tartályokba – sokkal kényelmesebbek és biztonságosabbak voltak a régi gyorsulási héjaknál -, aztán belementünk a Tet-2 kollapszár mezejébe, és megkezdtük az őrült, ötven g-s elkerülő manővereket, amelyek majd meg fognak védeni minket az ellenséges cirkálóktól, ha majd kiugrunk az Aleph7-nél, egy mikroszekundummal később.

Az Aleph-7 hadjárat ahogy azt előre látni lehetett – teljes kudarccal zárult, és végül ötvennégy halottas, harminckilenc nyomorékos eredménnyel sántikáltunk el a Mennyország felé. Mindössze húsz harcképes katonánk maradt, de ők sem különösebben lelkesedtek.

Három kollapszárugrás kellett a Mennyországig. Még egyetlen hajó sem ment soha ide közvetlenül csatából, pedig a késlekedés sokszor plusz áldozatokat követelt. Ez volt az a másik hely a Föld mellett, amit a tauriak semmi szín alatt nem találhattak meg.

A Mennyország szép, romlatlan, földszerű világ volt. Olyan, amilyen a Föld is lehetett volna, ha az ember együttérzéssel, nem pedig mohósággal bánik vele. Szűz erdők, fehér fövenypartok, ropogós sivatagok. Az itt létesített néhány tucat város vagy teljesen beleolvadt a környezetébe (az egyik teljesen a föld alá épült), vagy az emberi lelemény szép példáját mutatta: Oceanus egy korallszirten, hat kilométernyi tengerrel átlátszó kupolája felett, Boreas egy lecsiszolt hegytetőn a sarki pusztaságban, és a mesés Skye, a hatalmas üdülőváros, ami kontinenstől kontinensig sodródott a szelek szárnyán.

Mint mint mindenki, mi is a dzsungelvárosban, Küszöbön szálltunk le. Ennek a háromnegyede kórház, és messze a bolygó legnagyobb városa, de ezt a levegőből nem lehet észrevenni. A civilizáció egyetlen jele a rövid kifutópálya volt, ami hirtelen megjelent alattunk: kicsiny fehér folt, amely jelentéktelenné törpül a fenséges esőerdő és a másik láthatárt uraló óceán mellett.

A koronaszint alatt már a várost is lehetett látni. Alacsony, helybéli kőből, fából épült házak lapultak a tíz méter vastag törzsek között. A természetbe szépen illeszkedő kőösvények kötötték össze őket. A partra egy szélesebb sétaút vezetett ki. A napfény foltokban szűrődött át a levelek közt, a levegőnek pedig édes erdő- és sós tengerszaga volt.

Később megtudtam, hogy a város több mint 200 négyzetkilométer területű, és földalattival lehet közlekedni benne. Küszöb ökológiáját nagyon gondosan egyensúlyban tartották, hogy olyan legyen, mint a kinti dzsungel, de a veszedelmes és kényelmetlen elemek nélkül. Erőteljes nyomómező tartotta távol a nagyragadozókat és azokat a rovarokat, amelyek nem voltak feltétlenül szükségesek a benti növényi élethez.

Besétáltunk, -gurultunk, -sántikáltunk a legközelebbi épületbe, ahol a betegfelvétel volt. A kórház többi része a föld alatt helyezkedett el, harminc emelet mélységben. Mindenkit megvizsgáltak, és mindenki saját szobát kapott: én próbáltam egy kétszemélyest szerezni, hogy együtt lehessek Marygay jel, de ilyesmire nem voltak berendezkedve.

Föld-évben 2189-et írtunk, tehát 215 éves voltam Vén trottyos. Bocsánat, nem látta a kacsámat? Mindegy, már nem kell. Az orvos, aki megvizsgált azt mondta, hogy felgyülemlett fizetésemet át fogjál utalni a Földről a Mennyországra. A felhalmozódott kamatokkal együtt félő volt, hogy milliárdos leszek Az orvos megjegyezte, hogy Mennyországban számtalan módot fogok találni a milliárdjaim elköltésére.

A legsúlyosabb sérülteket vették előre, úgyhogy én csak napok múlva kerültem kés alá. Utána a szobámba ébredtem fel, és azt láttam, hogy protézist kapcsoltak rá a csonkomra: egy ízelt szerkezetet, ami gyakorlatlan szemem számára éppen olyan volt, mint egy lábszár-csontváz. Nagyon ijesztő volt, ahogy ott hevert az átlátszó, folyadékkal teli tömlőben, és drótok futkostak ki belőle az ágy végénél álló géphez.

Bejött egy ápoló. – Hogy van, uram? – Majdnem mondtam neki, hogy hagyja már a fenébe ezt az uramozást, én már kint vagyok a seregből. De lehet, hogy a fickó jobban érzi magát, ha úgy gondolja, hogy felettese vagyok.

– Nem is tudom. Egy kicsit fáj.

– És baromira fog is. Várja csak meg, amíg az idege elkezdenek nőni.

– Idegek?

– Persze. – Babrált valamit a gépen, leolvasta kijelzőket. – Hogy akar lábat idegek nélkül? Akkor csak lógna az egész a világba.

– Idegek lesznek benne? Rendes idegek? Úgy érti hogy csak azt gondolom: „mozogj”, és meg fog mozdulni?

– Há' persze – Értetlenül nézett rám, aztán visszatért a masinájához.

Micsoda csoda. – Hát az már igaz, hogy a protézisek jó sokat fejlődtek.

– A pro... micsodák?

– Tudja, a mesterséges...

– Ja, mint a könyvekben. Faláb, kampókéz meg ilyesmi.

Hogy a fenébe kaphatott ez állást? – Igen, a protézisek. Mint amilyen ez a valami is itt a lábcsonkomon.

– Nézze uram, – Letette a táblára csíptetett papírt, amire eddig irkált. – Maga sokáig volt el. Ez itt láb lesz, pont olyan láb, mint a másik, ami megvan, csak éppen nem tud eltörni.

– Karral is meg tudják csinálni ezt?

– Persze, minden végtaggal – Folytatta az irkálást. – És a májjal, vesével, gyomorral, ilyesmivel is. A szíven és tüdőn még dolgoznak: ott még mechanikus pótlást kell alkalmazni.

– Fantasztikus. – Marygay is újra ép egész lesz.

Vállat vont. – Biztos. Már akkor így csinálták, amikor én még meg sem születtem. Maga hány éves, uram?

Megmondtam neki. Elfüttyentette magát. – A mindenit. Maga aztán benne volt egész az elejétől – Nagyon furcsa volt a kiejtése. A szavak stimmeltek, de a hangzás nem.

– Igen. Ott voltam az Epszilon-támadásnál. Aleph-null – A héber ábécé betűi szerint kezdték elnevezni a kollapszárokat, a felfedezésük sorrendjében, aztán kifogytak a betűkből, amikor ezek a vacakok kezdtek mindenhol felbukkanni. Akkor elkezdtek számokat biggyeszteni a nevek után: amennyire tudtam, épp a Yod-42-nél tartottak.

– Húha, igazi őstörténelem. Milyen volt akkor az élet?

– Nem is tudom. Talán kevésbé zsúfolt. Szebb. Visszamentem a Földre egy éve... vagyis egy évszázada. Attól függ, honnan nézzük. Tudja, hogy olyan rossz volt, hogy inkább visszajöttem a seregbe? Ne vegye sértésnek, de csupa zombitársaság.

Megvonta a vállát. – Én sosem voltam a Földön. De azoknak, akik onnan jönnek, mintha hiányozna. Talár most már jobb.

– Szóval maga egy másik bolygón született? A Mennyországban? – Nem csoda, hogy nem tudtam hová tenni a kiejtését.

– Ott születtem, nevelkedtem, és ott hívtak be. Visszatette a tollat a zsebébe, és erszényméretűre hajtogatta össze a tábláját. – Bizony. Harmadik generációs angyal vagyok. Ez a legjobb bolygó az egész ENFÉ-ben – Betűzve mondta a rövidítést, nem egyben, ahogy szokták.

– Nézze, most rohannom kell, hadnagy. Két másik beteget kell még megnéznem ebben az órában – Kihátrált az ajtón. – Ha bármire szüksége van, ott a csengő az asztalon.

Harmadik generációs angyal. A nagyszülei akkor jöhettek a Földről, amikor én olyan százéves siheder voltam. Nem tudtam, hány világot gyarmatosítottak azalatt, amíg elvoltam. Az ember elveszít egy kart, és növeszt helyette egy másikat.

Jó lesz végre megállapodni, és végre leélni egy igaz évet mindegyik helyett, ami már elmúlt.

A fickó nem túlzott a fájdalommal kapcsolatban. És nem csak az új lábról volt szó, bár az is olyan volt mintha forró olajba mártották volna. Ahhoz, hogy az új szövetek megtapadjanak, le kellett küzdeni a testem ellenállását az idegen sejtek ellen: rák burjánzott ki tucatnyi helyen, és ezeket a helyeket egyenként, fájdalmas kezeléssel kellett meggyógyítani.

Eléggé kimerültem, de azért így is érdekes volt látni az új láb növekedését. Fehér szálacskák fejlődtek véredényekké és idegekké. Eleinte kissé lazán lógtak, de aztán a helyükre kerültek, ahogy az izomzat is kezdte körbenőni a fémcsontot.

Hozzá voltam szokva a növekedés látványához, ezért nem is taszított. De amikor Marygay jött meglátogatni, az döbbenetes volt – ő már akkor járóbeteg volt, amikor még nem nőtt ki a bőr az új karján: olyan volt, mint egy kétlábon járó anatómiai szemléltetőeszköz. De hamar túlestem az első sokkon, és attól kezdve Marygay minden nap bejött pár órára játszani, pletykálkodni vagy olvasni, miközben a karja lassan növekedett a műanyag zsákban.

Már egy hete volt bőröm, amikor végre kicsomagolták az új lábat és elvitték a gépet. Baromi ronda volt: szőrtelen és hullafehér, meg merev, mint egy vasbot. De valamennyire működött. Fel tudtam állni, és haladni is tudtam.

Átvittek az ortopédiára, „mozgás-újraprogramozásra” – ez a fedőnév lassú kínzást takart. Beszíjaztak egy gépbe, ami egyszerre hajlítgatta a régi és az új lábat. Csak persze az új ellenállt.

Marygay is ott volt egy közeli részlegben: neki a karját csavargatták módszeresen. Ő rosszabbul viselte: minden délután szürkének és nyúzottnak tűnt, amikor összetalálkoztunk, hogy felmenjünk napfürdőzni a félárnyékba.

Az idő előrehaladtával a terápia vesztett kínzás-jellegéből, és inkább megerőltető testedzéssé vált. Mind a ketten úszni kezdtünk, naponta egy órát, a part menti nyugodt, mezővédett tengerben. A földön még sántikáltam, de a vízben már elég jól elboldogultam.

Az egyetlen izgalom, amit Mennyországban leltünk – a magunk harcban eltompult érzékeivel – a gondosan őrzött vízben adódott.

Valahányszor hajó szállt le, egy pillanatra ki kellett kapcsolni a védőmezőt, különben lepattan róla. Ilyenkor néha beszökik egy-egy állat, a veszedelmes, nagyobb testű fajták azonban lassúak ahhoz, hogy átjussanak. Nem így a tengeren.

Mennyország óceánjának vitathatatlan ura egy randa jószág volt, amit az angyalok valami eredetiségi rohamukban „cápának” neveztek el. Pedig a földi cápákból egy vagonnal meg tudott volna enni.

Az a példány, amelyik bejutott, egy átlagos méretű fehér cápa volt, aki már napok óta bökdöste a mezőt kínjában, hogy nem érheti el a bent pancsikoló finom fehérjeforrásokat. Szerencsére megszólal egy figyelmeztető sziréna két perccel a mező kikapcsolása előtt, úgyhogy senki sem volt a vízben, amikor a szörnyeteg berontott. Olyan lendülettel úszott be, hogy majdnem partravetődött hiábavaló igyekezetében.

Tizenkét méternyi hajlékony izom volt pengeéles farokkal az egyik végén, karhosszúságú fogakkal a másikon. A szemei – hatalmas sárga gömbök – méteres kocsányokon álltak ki a fejéből. A szája olyan széles volt, hogy nyitott állapotában egy ember elfért volna benne állva. Szép fotó az örökösöknek.

Azt nem tehették meg, hogy egyszerűen kikapcsolják megint a mezőt, és megvárják, amíg a szörnyeteg kiúszik, ezért a Rekreációs Tanács vadászcsapatot szervezett.

Én nem lelkesedtem túlságosan azért, hogy feltálaljam magam előételnek a hatalmas halfajzat elé, de Marygay még gyerekkorában, Floridában sokat szigonyozott, és most is nagyon beizgult. Végül én is beadtam a derekam, amikor láttam, hogyan akarják csinálni: eléggé biztonságosnak tűnt.

Ezek a „cápák” elvileg sosem támadnak csónakra. Két fickó, aki jobban hitt a halászok meséinek, mint én, kiment a mező széléhez egy evezős csónakban, mindössze egy marhaoldalassal felszerelkezve. Amikor kidobták a húst, a cápa egy szempillantás alatt ott termett.

Ez volt a jel arra, hogy mi is közbelépjünk. Huszonhárman várakoztunk a parton uszonyosan, maszkosan, szigonnyal a kézben. A szigonyok eléggé veszedelmesek voltak: lökhajtásosak és robbanófejesek.

Falanx-alakzatban csobbantunk a vízbe, és úszni kezdtünk a szörny felé. Amikor először észrevett minket, nem támadott. Próbálta elrejteni a zsákmányát, úgy, hogy ne tudjuk megkerülni és ne falatozhassunk a húsból, amíg ő a többiekkel foglalkozik: De valahányszor a mélyebb vizek felé indult, beleütközött a nyomómezőbe. Szemlátomást kezdett ideges lenni.

A végén otthagyta a marhát, megfordult, és rohamozott. Remek szórakozás. Az egyik pillanatban még akkorának látod, mint a kisujjadat, aztán egyszercsak akkora lesz, mint a szomszédod, és rohanvást közeledik.

Talán tíz szigony találta el az enyém nem volt köztük -, és darabokra szaggatták. De még egy mesteri – vagy szerencsés – agylövés után is, ami levitte a feje tetejét meg a fél szemét, még kilógó belekkel, véres ösvényt maga után húzva is közénk vágott, ráharapott az egyik nőre, és leszakította a lábait, csak aztán jutott eszébe, hogy neki most meg kell döglenie.

A félholt nőt visszacipeltük a partra, ahol már várt a mentő. Telenyomták sokktalanítóval meg mindennel, és siettek vele a kórházba. Végül is életben maradt, és új lábakat növesztettek neki. Ezek után úgy döntöttem, hogy a halak vadászatát inkább más halakra hagyom.

Legtöbbünk Küszöbön maradt. A kezelés, miután elviselhető lett, már-már kellemes volt. Semmi katonai fegyelmezgetés, sok olvasás és érdekesség. Mégse volt az igazi a dolog, hisz tudtuk, hogy nem vagyunk kint a seregből: csak szerelés alatt álló gépek vagyunk, amiket éppen foldozgatnak, hogy aztán visszadobják a mélyvízbe. Marygaynek meg nekem még három évünk volt a hadnagyi szolgálatból.

De kaptunk hat hónap pihenőt még a gyógyulttá nyilvánításunk után is. Marygayt két nappal előttem bocsátották el, de megvárt engem.

A fizetésem 892.746.012 dollárra rúgott. Bár szerencsére nem bálányi pénzkötegben: a Mennyországban elektronikus fizetési rendszer működött, úgyhogy elég volt egy kicsi, digitális kijelzővel rendelkező dobozzal járkálnom, abban volt minden pénzem. Ha venni akartam valamit, be kellett ütni az eladó számlaszámát és vásárlás összegét, és a pénz azonnal átkerült hozzá. A gép akkorka volt, mint, egy vékony levéltárca, és ujjlenyomatra volt kódolva.

Mennyország gazdasága a pihenő, gyógyuló milliomos katonák állandó jelenlétére alapult. Egy szerény kaja száz dolcsit kóstált, egy szállodai szoba pedig legalább tízszer ennyit. Mivel a Mennyországot az ENFE építette és birtokolta, ez az elszabadult infláció eléggé átlátszóan azt szolgálta, hogy pénzünk visszakerüljön a gazdaság vérkeringésébe.

Szórakoztunk, elszántan és kétségbeesetten szórakoztunk. Béreltünk egy siklót meg kempingfelszerelést, és hetekre eltűntünk, hogy felfedezzük a bolygót. Jeges folyókban lehetett úszni, buja dzsungeleken átvágni. Mezők, hegyek, sarki puszták, sivatagok vártak ránk.

Teljesen védve lehettünk a környezetünktől a személyi mezőnk megfelelő beállításával – akár hóviharban is alhattunk volna meztelenül -, de lehetett közvetlenül is érezni a természetet. Marygay javaslatára az utolsó dolog, amit megtettünk a civilizációba való visszatérésünk előtt, az volt, hogy megmásztunk egy sivatagi sziklát, és napokig böjtöltünk, hogy élesítsük az érzékeinket (vagy eltorzítsuk őket, máig sem tudom), és hátunkat egymásnak vetve ültünk a perzselő hőségben, az élet folyásán elmélkedve.

Aztán vissza a húsosfazékhoz. Végigjártuk a bolygó minden városát, és mindegyiknek megvolt a maga különös bája, de aztán visszamentünk Skye-ba, hogy ott töltsük el a szabadidőnk maradékát.

A bolygó többi része csak vacak alagsor volt Skyehoz képest. Marygay-jel együtt a nyakára hágtunk fejenként vagy félmilliárd dollárnak. Kaszinóztunk – néha egymillió dollárt is vesztettünk egyetlen éjszaka -, a legjobbat ettük és ittuk, amit a bolygó nyújtani tudott, és kipróbáltunk minden szolgáltatást és terméket, ami nem volt túl bizarr bevallottan őskőkori ízlésünknek. Mindkettőnknek volt egy-egy személyi szolgánk, akinek a fizetése alig haladta meg egy tábornokét.

Mint már mondtam, kétségbeesetten szórakoztunk. Hacsak a háború radikális fordulatot nem vesz, mikroszkopikus volt az esélyünk arra, hogy túléljük az elkövetkező három évet. Egy halálos betegség kicsattanó makkegészséges áldozatai voltunk: egy élet tapasztalatait próbáltuk egy fél évbe sűríteni.

De megvolt az a nem is oly sovány vigaszunk, hogy bármilyen rövid is az életünk hátralévő része, legalább együtt leszünk. Valamilyen oknál fogva eszembe sem jutott, hogy még ezt is elvehetik tőlünk.

Éppen könnyű vacsoránkat költöttük el Skye átlátszó „első emeletén”, és figyeltük az alattunk hullámzó óceánt, amikor egy küldönc érkezett sietve, és két borítékot adott át nekünk: parancsokat.

Marygayt kapitánynak nyomták fel, engem őrnagynak, a katonai teljesítményünk és a Küszöbön elvégzett tesztek alapján. Én egy csapat parancsnoka lettem, ő pedig egy csapat főtisztje.

Csak éppen nem ugyanazé a csapaté.

Neki egy olyan társasághoz kellett mennie, ami épp itt, a Mennyországon volt alakulóban. Nekem vissza kellett utaznom Csillagkapura „továbbképzésre”, mielőtt megkezdhettem volna a munkám.

Sokáig nem is bírtunk megszólalni. – Panaszt teszek – mondtam aztán erőtlenül. – Nem csinálhatnak belőlem parancsnokot.

Marygay se látott, se hallott az elkeseredett megdöbbenéstől. Mert ez nem egyszerű elválást jelentett. Még ha a háborúnak vége is lenne, és néhány perces különbséggel elindulnánk a Föld felé, a kollapszárugrás akkor is több évnyi különbséget halmozna közénk.

Mire a második a Földre ér, a társa már egy fél évszázaddal öregebb nála, vagy talán már meg is halt.

Csak ültünk ott egy ideig, hozzá sem nyúltunk a kitűnő fogásokhoz, már nem láttuk a minket körülvevő szépséget. Csak egymást érzékeltük, meg a két papírt, ami épp úgy elválasztott minket, mint maga a halál.

Visszamentünk Küszöbre, és panaszt emeltem, de persze leráztak. Próbáltam Marygayt a saját csapatomhoz beosztatni, a helyettesemként. Erre azt mondták, hogy már mindenkinek megvan a maga beosztása. Erre azt mondtam, hogy a legtöbb beosztottam talán még meg sem született. Akkor is be vannak osztva, jött a válasz. Legalább egy évszázad, míg egyáltalán Csillagkapura jutok, mondtam. Ők évszázadokban gondolkodnak, felelték. Nem emberekben.

Volt még egy napunk és egy éjszakánk együtt. Minél kevesebbet mondok erről, annál jobb. Nem csak a szerelmünket veszítettük el. Marygay meg én egymás egyetlen kapcsolatai voltunk a való élettel, az 1980-90-es évek Földjével. Nem azzal a perverz furcsasággal, amit most meg kellett védenünk. Amikor Marygay kompja felszállt, olyan hangja volt, mint a koporsóra koppanó rögöknek.

Számítógép-időt kértem, és kikerestem a komp indulási idejét meg orbitális pályaelemeit. Rájöttem, hogy láthatom a félszállást a „sivatagunkból”.

Leszálltam a sziklára, ahol együtt böjtöltünk, pár órával hajnal előtt, és néztem, ahogy-egy új csillag kúszik fel a nyugati égre, felvillan, majd elhalványul, beleolvad a többi csillag közé, és végül eltűnik. Kimentem a szirt szélére, és lenéztem a fél mérföldnyi mélységben fodrozódó dűnékre. Kilógattam a lábam a meredély pereméről, és nem gondoltam semmire, amíg a nap párás sugarai lágy rózsaszínbe nem borították a homokdombokat. Kétszer is áthelyeztem a testsúlyomat, mintha ugráshoz készülnék. Nem a fájdalom vagy a halál riasztott vissza. A fájdalom csak hirtelen szikra, a halál csak a seregnek veszteség. És ez a végleges győzelmüket is jelentené – először uralták az életemet, hogy aztán rám kényszerítsék a véget.

Ennyivel tartoztam az ellenségnek.

  MANDELLA ŐRNAGY

2458-3143

SZERVEZETI BEOSZTÁS

Gamma Csapásmérő Erő

Sade-138 Hadjárat

JÓVÁHAGYVA STFPAR CSILLAGKAPU 1245. márc.12.

CÍMZETT:

Olga Toriacheva PARANCSNOK BGEN STFPAR

Mi is volt az a régi kísérlet, amiről gimnáziumban beszéltek biológia órán? Fogj egy laposférget, és tanítsd meg, hogyan kell átúszni egy labirintuson. Aztán trancsírozd széjjel, és etesd fel egy másik ostoba laposféreggel. Erre az új laposféreg is át fog tudni úszni a labirintuson.

Rosszul ízlett az őrnagyság.

Ami azt illeti, azt hittem, hogy finomítottak némileg a technikán gimnazista napjaim óta. Elvégre az időeltolódással 450 év állt rendelkezésükre kutatni-fejleszteni.

Csillagkapun a parancs szerint „továbbképzés” várt rám, mielőtt átvehettem volna a parancsnokságot a saját csapatom fölött.

Persze Csillagkapun nem daráltak le nekem tábornokokat, hogy aztán hollandi szósszal leöntve elém tálalják. Semmi mást nem adtak, csak glukózt és áramot, három teljes hétig. Glukózt és áramot.

Minden szál szőrt leborotváltak rólam, belém nyomtak valamit, amitől olyan lettem, mint egy mosogatórongy, egy tucat elektródát kapcsoltak a fejemre, aztán beledugtak egy oxigénnel dúsított fluorkarbonátos tartályba, és rákötöttek egy GyÉSz-re. Azaz Gyorsított Élethelyzet Számítógépre. Ennek kellett szórakoztatnia.

A gépnek nagyjából tíz percébe telhetett, hogy áttekintse mindazt, amit eddig a haditudományokból magamba szívtam. Ezután kezdődött az új anyag.

Megtanultam minden fegyver optimális használatát a marokkőtől a novabombáig.

És nem csak elméletben: erre voltak az elektródák. Kibernetikusan vezérelt negatív visszacsatolásos kinesztézia: éreztem a fegyvert a kezemben, és láttam, milyen eredményt érek el vele. Addig kellett csinálnom, amíg jól nem ment. A valóság illúziója tökéletes volt. Lándzsavetőt használtam egy csapat masszáj vadásszal együtt egy rajtaütésnél, és amikor magamra nézte, inas fekete testet láttam. Újra vívni tanultam egy gonosz külsejű, furcsa ruhás fickótól egy tizennyolcadik századi francia udvarban. Ültem egy fán a Sharps puskámmal, és kék egyenruhás emberekre lövöldöztem orvul, akik Vicksburg felé kúsztak a sárban. Három hét alatt seregnyi elektronikus szellemalakot öltem meg. Nekem inkább egy évnek tűnt, de hát a GyÉSz furcsa dolgokat művel az ember időérzékével.

A haszontalan egzotikus fegyverek alkalmazásának elsajátítása csak egy része volt a leckének: a lazítós része. Mert amikor nem voltam kinesztéziában, a gép teljes mozdulatlanságban tartotta a testemet, és évezredek hadi adataival és elméleteivel tömte a fejem. És ezt még el se lehetett felejteni! Legalábbis addig, amíg a tartályban voltam.

Érdekel valakit, hagy ki volt Scipio Aemilianus? Mert engem nem. A Harmadik Pun Háború, új megvilágításában. A háború a veszély tartománya, s ennélfogva egy harcos legnagyobb erénye mindenekfölött a bátorság, mondja von Clausewitz. És azt se felejthetem el soha, milyen költői, hogy „az élcsapat normál esetben oszlopalakzatban mozog, elöl a szakaszvezetés, aztán egy lézerosztag, a nehéztüzérségi osztag, és a többi lézerosztag. Az oszlopnak figyelnie kell az oldalait, kivéve, ha a terep vagy a látási viszonyok felderítőosztagokat nem tesznek szükségessé a szárnyakon, mely esetben a parancsnok kinevez egy őrmestert a...”, és így tovább. Ez a Kis Csapatok Vezetőinek Kézikönyvéből való, már ha lehet kézikönyvnek nevezni azt, ami két teljes mikrolap-kártyát, azaz 2000 oldalt tesz ki.

Ha tökéletesen sokoldalú szakember akarsz lenni valami visszataszító témában, csatlakozz az ENFÉhez, és iratkozz be tisztképzésre.

Száztizenkilenc ember, akik közül 118-ért én vagyok a felelős. Beleszámítva magamat is, de a Parancsnokot nem: ő majd vigyáz magára.

Senkivel sem találkoztam a társaságomból a továbbképzést követő kéthetes fizikai rehabilitáció során. Az első összejövetelünk előtt jelentkeznem kellett az Időorientációs Tisztnél. Időpontot kértem, mire a titkár azt mondta, hogy az Ezredes a Hatodik Szinti Tisztiklubban vár vacsora után.

Korán lementem a hatodikra. Gondoltam, eszem valamit, de csak rágcsálnivalóik voltak. Úgyhogy kénytelen voltam valami gombaszerű izén rágódni, ami némileg csigára emlékeztetett, a többi kalóriát pedig alkohol formájában vettem magamhoz.

– Mandella őrnagy? – Éppen a hetedik sörömmel voltam elfoglalva, és nem is hallottam, hogy megjött az ezredes. Fel akartam állni, de intett, hogy maradjak, és nehézkesen lezökkent a szomszédos székre.

– Az adósa vagyok – mondta. – Megmentett egy unalmas délutántól. – Kezet nyújtott. – Jack Kynock, szolgálatára.

– Ezredes...

– Ne ezredesezzen engem, és én sem fogom őrnagyozni magát. Nekünk, őskövületeknek... ragaszkodnunk kell a perspektívánkhoz. William.

– Részemről rendben.

Rendelt valami italt, amiről soha nem hallottam. – Hol is kezdjük? Maga legutóbb 2007-ben volt a Földön, a feljegyzések szerint.

– Valóban.

– Ugye, nem nagyon tetszett?

– Nem – Zombik, boldog robotok.

– Hát azóta jobb lett a helyzet. Aztán megint rosszabb – Egy közlegény odahozta az italát, valami bugyborékoló kotyvalékot, ami zöld volt a pohár alján, a tetején pedig világossárga. Kortyolt egyet. – Aztán megint jobb, és újra rosszabb, aztán... már nem is tudom. Ciklikus az egész.

– Most milyen?

– Hát... igazából nem tudom biztosan. Van egy kazalnyi jelentés, de nehéz kiszűrni a propagandát. Én már majdnem kétszáz éve nem voltam lent, akkor elég rossz volt. Persze attól is függ, ki mit szeret.

– Ezt hogy érti?

– Hát, lássuk csak. Volt sok izgalom. Hallott a békemozgalomról?

– Nem hinném.

– Nos, a név félrevezető. Valójában háborúról volt szó, gerillaháborúról.

– Azt hittem, megkapott minden nevet, rangot és sorozatszámot Trójától kezdve minden háborúra. – Elmosolyodott. – Nyilván ez kimaradt.

– És jó okkal. Veteránok vezették a Yod-38 és Aleph-40 túlélői, ahogy hallom. Együtt szerelték le őket, és úgy határoztak, hogy bosszút állnak az ENFÉ-n, a Földön. A lakosság részéről komoly támogatást kaptak.

– Mégsem győztek.

– Hát itt vagyunk, nem? – Megkavargatta az italt, mire a színek egymásba olvadtak. – Igazából amit én tudok, az csak szóbeszéd. Amikor utoljára voltam a Földön, a háborúnak már vége volt, néhány szórványos szabotázstól eltekintve. És nem volt éppen veszélytelen társalgási téma.

– Ez meglep egy kicsit – feleltem. – Sőt, nem is kicsit. Hogy a Föld lakossága egyáltalán hajlandó csinálni valamit... a kormány akarata ellenére.

Semmitmondó hangot hallatott.

– És főleg forradalmat! Amikor mi voltunk ott, senki sem volt hajlandó egyetlen rossz szót se szólni az ENFÉ-re – vagy a helyi kormányokra. Be voltak kondicionálva rá, hogy elfogadják a dolgokat úgy, ahogy vannak.

– Ó, akkor ez is ciklikus. – Hátradőlt a székében. – Ez nem technika kérdése. Ha akarnák, a Föld kormányának totális hatalma lehetne a... minden rendhagyó gondolat és minden cselekedet fölött, a bölcsőtől a sírig.

– De nem teszik ezt, mert az végzetes lenne. Mert háború van. Vegye csak a saját esetét: maga kapott motivációs kondicionálást kiképzéskor?

Elgondolkodtam. – Ha kaptam is, nem biztos, hogy tudok róla.

– Ez igaz, legalábbis részben. De higgyen nekem: az agyának ezt a részét békén hagyták. Bármilyen változás, ami az ENFE vagy a háború iránti hozzáállását illeti, az új tudásából fakad. Az alapvető motivációival senki sem babrált. És jó ha tudja miért.

Nevek, adatok, számok csörömpöltek át az új ismeretek dzsungelén. – Tet-17, Sed-21, Aleph-14. A Lazlo... a Lazlo Vészbizottsági Jelentés... 2016 június.

– Bizony. Plusz még a saját tapasztalatai az Aleph1-en. A robotok nem jó katonák.

– Pedig lehetnének – mondtam. – A huszonegyedik századra. A viselkedési kondicionálás egy tábornok álmára lehetett volna válasz. Csináljunk egy sereget az SS, a Pretoriai Gárda, az Arany Horda legjobb tulajdonságaiból. Mosby Fosztogatói, a Zöldsapkások...

Felnevetett a pohara fölött. – Állítsa csak szembe ezt a sereget egy szakasz modern harci szkafanderes katonával. Percek kérdése lenne.

– Amíg mindenki észnél van. És harcol, mint az ördög, hogy életben maradjon – Az a katona-generáció, amelyik a Lazlo jelentést ihlette, születésétől fogva arra lett kondicionálva, hogy megfeleljen valakinek az ideális katonáról alkotott víziójának. Remekül működtek együtt csapatként, abszolút vérszomjasak voltak, nem helyeztek túl nagy hangsúlyt az egyéni túlélésre – a tauriak pedig csíkokra szabdalták őket. A tauriak is úgy harcolnak, hogy nincsenek tekintettel önmagukra, de ők jobban csinálják, és többen is voltak.

Kynock ivott, és figyelte a színeket. – Láttam a maga pszichikai profilját – mondta. – Azelőtt is, hogy idejött, meg a továbbképzése után is. Nagyjából ugyanolyan maradt.

– Ez megnyugtató. – Kértem egy újabb sört.

– Lehet, hogy nem.

– Miért? Azt mutatatja, hogy nem lesz belőlem jó tiszt? Én már ez elején megmondtam. Nem vagyok vezető-típus.

– Ez bizonyos mértékig igaz is, meg nem is. Akarja tudni, mi van abban a profilban?

Vállat vontam. – Titkos, nem?

– De – felelte. – De maga most már őrnagy. Előszedheti bárkinek a lapját, aki maga alatt van.

– Nem hinném, hogy sok meglepetést okozna. – De azért egy kicsit kíváncsi voltam. Melyik állatot nem nyűgözi le a tükör?

– Pedig okozni fog. A profil szerint maga pacifista. Mégpedig elvetélt pacifista, akinek emiatt enyhe neurózisa van, és ezt úgy kezeli, hogy áthárítja a bűntudat terhét a hadseregre.

A friss sör olyan hideg volt, hogy bántotta a fogamat. – Ez eddig nem meglepetés.

– Ha embert kéne ölnie tauri helyett, nem biztos, hogy meg tudná tenni. Pedig biztos, hogy legalább ezer módszert ismer rá.

Nem tudtam, hogyan válaszoljak erre. És ez azt jelentette, hogy valószínűleg igaza van.

– Ami pedig a vezetést illeti, van magában némi tehetség rá. De inkább úgy, mint egy tanárnak vagy egy miniszternek: együttérzésből, szánalomból vezet. Megvan magában a vágy, hogy rákényszerítse a gondolatait más emberekre, de az akaratát nem. Ami azt jelenti, igaza van, hogy csapnivaló tiszt lesz, ha nem szedi össze magát.

Nevetnem kellett. – Az ENFÉ-nek ezt mind tudnia kellett, amikor kirendeltek tisztképzésre.

– Vannak más paraméterek is – felelte: – Például maga alkalmazkodó, kellőképpen intelligens és analitikus elme. Valamint azon tizenegy ember közé tartozik, aki túlélte ezt az egész háborút.

– A túlélés nagy erény egy közlegénynél. – Nem bírtam ellenállni: – De egy tisztnek hősi példát kell mutatnia. Utolsónak kell elhagynia a hajót, és úgy állnia a harcvonalban, mintha nem félne.

Nevetett. – De nem akkor, ha ezer fényévnyire van az utánpótlás.

– Az mindegy. Miért cibáltak ide a Földről „továbbképzésre”, ha itt a Csillagkapun az embereknek legalább a harmada jobb tiszt lenne, mint én? Istenem, micsoda katonai gondolkodás!

– Azt hiszem, inkább bürokratikus gondolkodás. Magának túl sok tapasztalata van ahhoz, hogy egyszerű talpas legyen.

– Csak az időeltolódás teszi. Összesen három hadjáratban voltam.

– Lényegtelen. Különben is, ez éppen két és féllel több annál, mint amit az átlag katona túlél. A propagandás fiúk nyilván valamiféle népi hőst akarnak csinálni magából.

– Népi hőst... – Belekortyoltam a sörbe. – Hol van John Wayne most, amikor a hazának szüksége van rá?

– John Wayne? – rázta meg a fejét. – Tudja, én nem voltam tartályban. Nem vagyok hadtörténeti szakember.

– Á, felejtse el.

Kynock végzett az adagjával, és – istenemre esküszöm – egy Antares-rumot kért a közlegénytől.

– Nos, én vagyok a maga Időorientációs Tisztje. Mit szeretne tudni a jelenről?

Valami nem ment ki a fejemből. – Tényleg nem volt a tartályban?

– Nem. Oda csak harcoló tisztek mehetnek. Annyi számítógép-kapacitás és energia, amit maga ott három hét alatt elhasznált, napokig elég lenne a Földnek. Túl drága a magunkfajta aktakukacoknak.

– A rendjelei azt mutatják, hogy maga is harcoló.

– Csak voltam – Az Antares-rum magas, karcsú pohárban érkezett, a tetején jéggel: halványsárga folyadék. A pohár alján egy élénkvörös, körömnyi gömböcske lapult, amiből piros szálak nyúltak felfelé.

– Mi az a piros izé?

– Fahéj. Pontosabban valami fahéjas észter. Egész jó... kér egy kortyot?

– Nem, kösz, inkább maradok a sörnél.

– Lent az első szinten a könyvtárgépben van egy időorientációs adatállomány, amit naponta frissítenek. Ott minden konkrét kérdésére. választ talál. Én inkább a találkozóra szeretném felkészíteni... a csapatával.

– Miért, kiborgok? Klónok?

Nevetett. – Nem. Törvény tiltja az emberek klónozását. A nagyobb gond az, hogy maga, hm, heteroszexuális.

– Ó, az nem baj. Toleráns vagyok.

– Igen, a dossziéja szerint... valóban az, de igazából nem ez a probléma.

– Ó – Tudtam, mit fog mondani. Részleteiben nem, de a lényeget tekintve igen.

– Csak érzelmileg stabil embereket soroznak be az ENFÉ-hez. Tudom, hogy önnek ezt nehéz elfogadnia, de a heteroszexualitást érzelmi rendellenességnek tekintik. Bár könnyű gyógyítani.

– Ha azt hiszik, hogy engem is kigyógyíthatnak...

– Nyugalom, maga már túl öreg. – Aprót kortyintott. – Nem lesz olyan nehéz kijönni velük, mint ahogy...

– Várjon csak! Azt akarja mondani, hogy senki... hogy a csoportomban mindenki homoszexuális? Engem kivéve?

– William, a Földön mindenki homoszexuális, kivéve talán ezer embert: ők veteránok vagy gyógyíthatatlan esetek.

– Ó – Mit is mondhattam volna? – Eléggé drasztikus módszer a népesedési probléma megoldására.

– Meglehet, de működik. A Föld népessége stabilizálódott, egymilliárdos érték körül. Ha valaki meghal vagy távozik a bolygóról, egy másik gyorsul be.

– Tehát nem „születik”.

– De igen, csak nem a szó hagyományos értelmében. Maguk ezt régen lombikbébinek nevezték, de persze már szó sincs lombikokról.

– Hát, ez már valami.

– Mesterséges méh viseli gondját az embereknek a felgyorsítás utáni nyolc-tíz hónapban. Az, amit maga születésnek hív, napok alatt játszódik le. Már nem az a hirtelen, drasztikus esemény, ami régen volt.

Szép új világ, gondoltam magamban. – Nincs születési trauma, csak egy milliárd tökéletesen beállított homoszexuális.

– Akik tökéletesen megfelelnek a jelenlegi földi sztenderdnek. Egy kicsit túlerőben vannak velünk szemben.

– Enyhén fogalmaz – Megittam a sörömet. – Maga is... öóó... homoszexuális?

– Ó, dehogy – felelte. Kissé megnyugodtam. – De valójában hetero sem vagyok. – Rácsapott csípőjére: furcsa hang hallatszott. – Megsebesültem, és kiderült, hogy a limfotikus rendszeremnek valami furcsa rendellenessége van: nem tud regenerálni. Deréktól lefelé tiszta műanyag meg fém vagyok. A maga szavával élve kiborg.

Ez a ciki, nem a faláb, ahogy anyám szokta régen mondani. – Közlegény! – kiáltottam oda a felszolgálónak. – Hozzon nekem is egy ilyen Antarest! – Itt ücsörgök egy bárban egy aszexuális kiborggal, aki talán az egyetlen normális ember rajtam kívül az egész istenverte bolygón.

Legyen mindjárt dupla!

Kinézetre elég normálisak voltak. Megtöltötték a tantermet, ahol másnap találkoztunk. Eléggé fiatalnak tűntek, és kissé merevnek.

A legtöbb csak hét-nyolc éve szabadulhatott az óvodából. Az óvoda itt irányított, elszigetelt környezetet jelentett, amelyhez csak néhány specialista – gyerekgyógyászok, tanárok – férhettek hozzá. Amikor valaki elhagyja az óvodát tizenkét-tizenhárom évesen, választ magának egy keresztnevet (a vezetéknevét a magasabb genetikus értékkel rendelkező donor-szülője után kapja), és törvényes, próbaidős felnőtt lesz belőle, akinek a képzettsége körülbelül egyenértékű azzal, amivel én rendelkeztem az első egyetemi évem végén. A zömük speciális irányba folytatja tanulmányait, de egyesek azonnal munkát kapnak, és rögtön dolgozni kezdenek.

Nagyon gondos megfigyelés alatt tartják őket, és aki bármilyen szociális elhajlást mutat – mint például heteroszexuális hajlamot -, azt korrekciós intézetbe küldik. Ott vagy kikúrálják, vagy egész életére benttartják. Húszéves korban mindenkit besoroz az ENFE. A legtöbb ember ledolgozik öt évet valami íróasztalnál, aztán leszerelik. Néhány szerencsés lélek viszont – körülbelül egy a nyolcezerből – lehetőséget kap, hogy önként jelentkezzen harci kiképzésre. A visszautasítás szociális elhajlást jelez, még ha öt plusz évvel jár is. Arra pedig, hogy valaki a tíz évet túlélje, szinte elhanyagolhatóan kicsi az esély: még példa sem volt rá. A legjobb esély az, hogy esetleg véget ér a háború, mielőtt az ember leszolgálja a tíz (szubjektív) évét. Az időeltolódás miatt az egyes csatákat egészen hosszú idő is elválaszthatja.

Mivel lehet rá számítani, hogy az ember durván egyszer harcba megy minden szubjektív évében, és mivel átlag 34 százalék éli túl a csatákat, könnyen ki lehet számítani, mekkora az esély tíz évre. Körülbelül egy százalék két ezredrésze. Vagy másképpen megfogalmazva olyan, mintha az ember a fejéhez nyomna egy ódivatú hatlövetűt, és orosz rulettezne négy golyóval a hatos tárban. Ha tízszer egymás után megússza valaki anélkül, hogy a szemközti falra kenődne az agyveleje, az örülhet: leszerelik.

Az ENFE hatvanezer katonája közül körülbelül 12 marad életben tíz év múlva. Nem vettem komolyan számításba, hogy akár én is lehetek a szerencsés egy, bár már túl voltam félúton.

Ezek közül a fiatal katonák közül, akik most itt szoronganak, hányan tudják, hogy halálra vannak szánva? Próbáltam összepasszítani az arcokat a dossziékkal, amiket egész délelőtt böngésztem, de nem volt könnyű. Mindannyiukat ugyanolyan paraméterek szerint választották ki, és figyelemreméltóan hasonlítottak egymáshoz: magas, de nem túlságosan, izmos, de nem nehézkes, intelligens, de nem elmélkedő... és a földi rasszok szempontjából sokkal homogénebb lett, mint az én időmben. A legtöbb arc halványan polinéziai jellegű volt. Csak ketten – Kayibanda és Lin – tűntek egy-egy rassztípus tiszta képviselőinek. Eltűnődtem rajta, hogy a többiek piszkálják-e őket emiatt.

A legtöbb nő szívfájdítóan szép volt, de nem voltam abban a pozícióban, hogy túl kritikus lehettem volna. Több mint egy éve nem voltam nővel, amióta elbúcsúztam Marygay-től, még a Mennyországban.

Arra gondoltam, hogy talán egyikükben csak akad valami elhajlás vagy tolerancia a parancsnoka különcségére. Szigorúan tilos a tiszteknek szexuális kapcsolatot létesíteni alantasaikat. Micsoda kedves megfogalmazás. Ennek a tilalomnak a megszegése fizetésmegvonással és közlegénnyé történő lefokozással járhat, vagy ha a kapcsolat kihathat a csapat harci hatékonyságára, kivégzéssel. Ha az ENFE minden szabályát ilyen nyugodtan és állhatatosan szegnék meg, mint ezt, eléggé laza lenne a sereg.

A fiúk közül viszont egyik se tetszett. Hogy majd egy év múlva hogy fognak kinézni, azt nem tudtam.

– Csürhe, fel! – Ez Hilleboe hadnagyasszony volt. Új reflexeim javára legyen mondva, hogy nem ugrottam fel. A többiek vigyázzba merevedtek.

– A nevem Hilleboe hadnagy, és én vagyok a maguk másodtisztje – Ez régen törzsőrmester volt. Ha egy hadsereg már már túl régóta fennáll, annak csalhatatlan jele, ha vízfejű, azaz túl sok a tiszt.

Hilleboe eléggé vonalas hivatásosként adta elő magát. Nyilván a tükör előtt gyakorolta minden reggel a parancsordibálást, borotválkozás közben. De én láttam a szolgálati profilját, és tudtam, hogy csak egyszer volt csatában, akkor is csak pár percre. Elvesztette az egyik lábát és az egyik karját, és akárcsak engem, őt is a regenerációs klinikán végrehajtott tesztek alapján emelték ki.

A traumája előtt elég kedves teremtés lehetett, de már egy végtag kinövesztése is borzasztó tortúra.

A szokásos őrmester-dumát adta le: ne vesztegessék az időmet csip-csup dolgokkal, használják a hivatalos szolgálati utat. A legtöbb probléma még az ötödik osztály szintjén megoldható.

Erről eszembe jutott, hogy jó lett volna, ha előtte beszélhetek vele. Eléggé kutyafuttában jött össze ez a találkozó – másnap már indulnunk kellett -, és alig egy-két szót tudtam váltani a tisztjeimmel.

És ez nem volt elég, mert kezdett világossá válni, hogy Hilleboe-nek meg nekem eléggé eltérő elképzelésünk van arról, hogyan kell vezetni egy csapatot. A vezetés valóban az ő dolga volt, én csak parancsoltam. De ő máris egy jövőbeni „jófiú-rosszfiú” helyzet előállításán fáradozott, és a szolgálati út révén elszigetelte magát az alantasaitól. Én úgy terveztem, hogy nem leszek ilyen fennhéjázó, és minden nap fenntartok egy órát, amikor bármelyik katona személyesen hozzám fordulhat a bajával vagy a javaslatával, anélkül, hogy erre feljebbvalóitól engedélyt kéne kérnie.

Mind a ketten ugyanazokat az információkat kaptuk meg a tartályban töltött három hét alatt. Érdekes volt látni, hogy ő ennyire mire más következtetésre jutott a vezetési elvekkel kapcsolatban. Az általam preferált „Nyitott Ajtó”-politika például jó eredményeket hozott Ausztrália és Amerika „modern” hadseregeiben. Valamint különösen szükségesnek tűnt a mi helyzetünkben, amikor hónapokra vagy éppen évekre össze leszünk zárva. Már a Sangre y Victorián is ezt a módszert alkalmaztuk – az utolsó hajón, ahová be voltam osztva, és úgy tűnt, hogy csökkenti a feszültségeket.

A szervezeti felépítés ismertetése közben a srácok lazíthattak, aztán Hilleboe vigyázzba parancsolta őket, és bejelentett engem. Miről beszéljek? Úgy gondoltam, hogy mondok néhány várható dolgot, aztán elmagyarázom „Nyitott Ajtó” politikámat, aztán átadom őket Antopol parancsnoknak, aki majd bemutatja nekik a Masaryk II-t. De most jobbnak láttam, ha elhalasztom a magyarázatomat: addig, amíg nem beszéltem Hilleboe-val. Vagy még jobb lenne, ha mondaná el az egészet az embereknek, hogy ne tűnjön úgy: ellenfelek vagyunk.

A helyettesem, Moore kapitány mentett meg. Berontott az oldalajtón – mindig sietett, mint valami zömök meteor –, futólag tisztelgett, és átadott nekem egy borítékot, ami harci parancsainkat tartalmazta. Gyors, suttogó tanácskozást tartottam a parancsnoknővel, aki egyetértett abban, hogy nem fog ártani, ha elmondom, hová megyünk, bár a legénységnek ezt elvileg nem volt muszáj tudnia.

Az egyetlen dolog, ami miatt nem kellett aggódnunk ebben a háborúban, az az ellenséges ügynöki tevékenység volt. A tauriak még komoly álcázással is legfeljebb kórházi ápolásra szoruló gomba külsejét bírták magukra ölteni. Ami könnyen feltűnést kelthet.

Hilleboe vigyázzba parancsolta a fiúkat-lányokat, és kötelességszerűen elmondta nekik, milyen jó parancsnokuk is leszek én, meg hogy már az elejétől részt veszek a harcban, és ha túl akarják élni a szolgálatot, akkor jobb, ha követik a példámat. Azt nem említette, hogy középszerű katona vagyok, akinek különös tehetsége van hozzá, hogy elhibázzák. Azt sem mondta, hogy az első adandó alkalommal leléptem a seregből, és csak azért álltam vissza, mert a Földön olyan elviselhetetlenek voltak a körülmények.

– Köszönöm, hadnagy – Elfoglaltam helyemet a pódiumon. – Pihenj! – Széthajtogattam a parancsainkat tartalmazó lapot, és felmutattam. – Vannak jó híreim, és vannak rosszak. – Ami ötszáz évvel ezelőtt még vicc volt, az most tényszerű kijelentéssé lényegült át.

– Ezek a harci parancsok a Sade-138-as hadjáratra. A jó hír az, hogy valószínűleg nem fogunk harcolni, legalábbis nem azonnal. A rossz hír, hogy célpontok leszünk.

Erre egy kicsit mozgolódni kezdtek, de szólni senki nem szólt, és a szemüket sem vették le rólam. Jó a fegyelem. Vagy talán csak fatalisták: nem lehetett tudni, mennyire realisztikus a képük a jövőjükről. Vagyis inkább a jövőjük hiányáról.

– Az a parancsunk, hogy... keressük meg a Sade-138 kollapszár körül keringő legnagyobb átjáróbolygót, és ott építsünk bázist, aztán maradjunk ott, amíg fel nem váltanak minket. Ez valószínűleg két-három évet jelent.

Ez alatt az idő alatt szinte biztosan ér majd minket támadás. Mint azt valószínűleg tudják, a parancsnokság felfedezett egyfajta rendszert az ellenség mozgásában kollapszártól kollapszárig. Remélik, hogy végül vissza tudják fejteni ezt a mozgást téren és időn át, és megtalálják a tauri anyabolygót. Pillanatnyilag azonban csak elfogó erőket tudunk kiküldeni, hogy akadályozzuk az ellenség terjeszkedését.

Nagy vonalakban ez a teendőnk. Egyike leszünk annak a számos ütőerőnek, amely részt vesz ezekben a blokkoló manőverekben az ellenséges határvonalon. Nem lehet elégszer és elég nyomatékosan hangsúlyozni azt, hogy milyen fontos is ez a küldetés – ha az ENFE meg tudja akadályozni az ellenséges terjeszkedést, talán el tudjuk szigetelni a tauriakat, és megnyerjük a háborút.

Lehetőleg még azelőtt, hogy mind otthagyjuk a fogunkat. – Szeretném, ha egy dolog világos lenne: már a leszállás napján is megtámadhatnak minket, de az is lehet, hogy ott leszünk tíz évig, aztán egyszerűen hazajövünk. – Hát erre aztán baromi nagy esély van. – Bármi is történik, mindenkinek állandóan készenlétben kell állnia. Utazás alatt állandóan mozgásgyakorlatokat végzünk majd, és átismételjük a tanultakat is. Főleg az építési technikákat – hisz a lehető legrövidebb idő alatt kell felállítanunk a bázist és a védelmi berendezéseket.

Atyaisten, kezdek épp úgy beszélni, mint egy tiszt. – Van kérdés? – Nem volt. – Akkor hadd mutassam be önöknek Antopol parancsnokot. Parancsnok?

A parancsnoknő nem is próbálta leplezni unottságát, miközben a teremben tartózkodó szárazföldi patkányok előtt körvonalazta a Masaryk II tulajdonságait és képességeit. Én már a tartályban megtanultam a nagy részét annak, amit elmondott, de az utolsó kijelentése mégis megragadta a figyelmem.

– A Sade-138 a legtávolabbi kollapszár, amihez az ember eddig eljutott. Tulajdonképpen már nem is a galaxisban van, hanem inkább a Nagy Magellán Felhőhöz tartozik, körülbelül százötven fényév távolságban.

Az út szubjektív időben körülbelül négy hónapig tart, és négy kollapszár ugrás lesz benne. A kollapszármanőverek következtében körülbelül háromszáz évvel megyünk előre az időben a csillagkapui naptár szerint, mire elérjük a Sade-138-at.

És újabb hétszáz év repül el, ha élve visszatérek. Nem mintha sokat számítana: Marygay már olyan, mintha halott lenne, rajta kívül meg úgysem számít senki.

– Ahogy az őrnagy mondta, nem szabad, hogy ezek az adatok elaltassák az éberségüket. Az ellenség szintén a Sade-138 felé tart, Lehet, hogy ugyanazon a napon érünk oda. A helyzet matematikája elég komplikált, de higgyék el: szoros verseny lesz.

Őrnagy, kíván még mondani valamit?

Felálltam. – Nos...

– Csürhe, fel! – ordította Hilleboe. Hát ezt meg kell szoknom.

– Csak annyit, hogy szeretnék találkozni a tisztekkel a 4. osztályból és afölött, pár percre. Szakaszőrmesterek, maguk felelnek azért, hogy az embereik a 67-es felszállókörzetben legyenek holnap reggel 0400-kor. Addig szabadok. Oszolj.

Felhívtam az öt tisztet a szobámba, és elővettem egy üveg igazi francia konyakot. Kéthavi fizetésembe került, de mit kezdhettem volna a pénzemmel? Fektettem volna be?

Poharakat osztottam ki, de Alsever, az orvosnő visszautasította. Inkább eltört egy kis kapszulát az orra alatt, és mélyen belélegezte. Ezek után kevés sikerrel próbálta leplezni eufórikus hangulatát.

– Először is tisztázzunk egy alapvető személyi problémát mondtam, és töltöttem. – Mindnyájan tudják, hogy én nem vagyok homoszexuális?

Igen, uramok és nem, uramok vegyes kórusa hangzott fel.

– Gondolják, hogy ez... bonyolítani fogja a helyzetemet parancsnokként?

– Uram, én nem... – kezdte Moore.

– Nincs szükség ünnepélyeskedésre – mondtam. – Magunk közt vagyunk. A magam idősíkján négy évvel ezelőtt még én is közlegény voltam. Ha nincs jelen közkatona, hívjanak Mandellának vagy Williamnek. – Már amikor kimondtam, éreztem, hogy ez hiba volt. – Folytassa.

– Nos, William – folytatta Moore -, száz évvel ezelőtt talán probléma lett volna. Tudja, hogyan éreztek akkor az emberek.

– Ami azt illeti, nem tudom. A huszonegyedik századnak abból a korszakából csak a katonai történelmet ismerem.

– Diszfunkció – mondta Alsever.

– Köszönöm. És hát már olyan ritka... kétlem, hogy bárkinek heves érzelmei lennének ezzel kapcsolatban, akár így, akár úgy.

– Csak különcség – mondta Diana. – Nem olyan, mintha valaki gyereket enne.

– Így van, Mandella – mondta Hilleboe. – Engem például ez egyáltalán nem befolyásol magával kapcsolatban.

– Ennek örülök – Hát ez remek. Kezdett felderengeni előttem, hogy fogalmam sincs, hogyan viselkedjek ebben a társadalmi közegben, hisz a „normális” viselkedés oly nagy mértékben alapszik a szexuális etikett íratlan törvényein. Kezeljem nőként a férfiakat, és viszont? Vagy mindenkivel bánjak testvérként? Tiszta fejetlenség.

Letettem a poharam. – Hát, köszönöm a megnyugtatásukat. Igazából erről szerettem volna most beszélgetni... Biztosan sok dolguk van, búcsúzkodás, ilyesmi, úgyhogy nem is rablom tovább az idejüket.

Mind elmentek Charlie Moore kivételével. Együtt elhatároztuk, hogy óriási murit csapunk, és végigjárunk minden bárt és tisztiklubot a szektorban. Tizenkettőig jutottunk, és mind sikerült volna, de én úgy döntöttem, hogy alszom pár órát a másnapi gyülekező előtt.

Charlie csak egyetlen egyszer próbálkozott, akkor is nagyon udvariasan. Remélem, hogy a visszautasításom épp ilyen udvarias volt – bár sejtettem, hogy bőven lesz még alkalmam gyakorolni.

Az ENFE első csillaghajóiban volt valami pókszerű, finom szépség. A különféle technikai vívmányok következtében azonban a szerkezeti szilárdság fontosabb lett, mint a tömegtartás (a régi hajók harmonikába gyűrődtek volna egy huszonöt g-s manőverben), és ez a tervezésben is tükröződött: zömök, nehéz, funkcionális forma. Ezen a hajón is csak a Masaryk II felirat volt az egyetlen dísz, amely sablonnal festett tompakék betűkkel ékeskedett a burkolaton.

A kompunk elszállt a felirat előtt útban a hangár felé. Apró férfiak és nők dolgoztak a hajótesten. Hozzájuk viszonyítva lehetett látni; hogy a betűk jó száz méter magasak. A hajó majd' egy kilométer hosszú volt (1036,5 méter, súgta látens memóriám), és körülbelül harmad ilyen széles (319,4 méter). Ez azonban nem jelentette azt, hogy odabent bőven lesz hely. A hajó gyomrában hat nagy tachyonhajtású vadászgép rejtőzött, valamint ötven robotszonda. A gyalogosokat egy sarokba rekkentették el. A háború a súrlódások tartománya, mondotta Chuck von Clausewitz. Volt egy olyan érzésem, hogy most lesz alkalmunk az állítását a gyakorlatban is kipróbálni.

Körülbelül hat óránk volt még addig, hogy bemásszunk a gyorsulótartályokba. Leraktam a cuccaimat a kicsiny hálóba, ami az otthonom lesz az elkövetkező húsz hónapban, és kimentem felfedezni a terepet.

Charlie már megelőzött a kantinban, és neki jutott az a kétes megtiszteltetés is, hogy elsőként, véleményezhesse a Masaryk II kávéját.

– Rinocérosznyál – mondta tömören.

– De legalább nem szója – kortyoltam bele az italba óvatosan. Azonnal tudtam, hogy egy hét múlva már vissza fogom sírni a szóját.

A tiszti kantin körülbelül háromszor négy méteres szobácska volt, fémpadlóval, fémfallal, kávéautomatával és könyvtárgéppel. Hat kemény szék is volt, meg egy asztal, írógéppel.

– Vidám kis hely, mi? – Lustán bepötyögött egy általános kódot a könyvtárgépbe. – Csupa hadelmélet.

– Az jó. Frissen tartja a memóriánkat.

– Jelentkeztél tisztképzésre?

– Hogy én? Dehogy. Parancs volt.

– Neked legalább van mentséged. – Hátbaveregetett, és figyelte a zöld képernyőt. – Én jelentkeztem. Nem mondták, hogy ilyen lesz.

– Ja. – Finomabb problémákról, mint a felelősség terhe, meg ilyesmi, nem szólt. – Azt mondják, kimeríti az embert, ha egyszerre csak kicsit tanul – Az a rengeteg információ, amit belénk nyomtak: az az állandó, halk suttogás.

– Jaj, hát itt vannak. – Hilleboe jött be, és üdvözölt minket. Gyorsan felmérte a helyiséget, és látszott rajta, hogy kedvére való a spártai berendezés. – Akar szólni a társasághoz, mielőtt beülünk a tartályba?

– Nem. Nem látom be, miért lenne ez... szükséges – Majdnem azt mondtam, hogy „kívánatos”. A beosztottakkal bánni finom művészet. Láttam már, hogy Hilleboe-t folyton emlékeztetni kell arra, hogy nem ő a főnök.

Bár akár rangjelzést is cserélhetnék vele. Lássa csak, milyen örömökkel jár a parancsnokság.

– Kérem, szedjen össze minden szakaszvezetőt, és ismételje át velük a tartályba merülés folyamatát. A végén gyorsasági gyakorlatot fogunk tartani. De most rájuk fér egy kis pihenés. – Már ha ők is olyan másnaposak, mint a parancsnokuk.

– Igen, uram. – Megfordult és elment. Egy kicsit neheztelt, mert amire kértem, az igazából Riland vagy Rusk dolga lett volna.

Charlie beleeresztette húsos testét az egyik kemény székbe, és felsóhajtott. – Húsz hónap ezen az olajos masinán. Ezzel a nővel. A franc egye meg.

– Hát, ha rendes leszel velem, nem raklak titeket egy hálóba.

– Oké. Örökre a rabszolgád vagyok. Mondjuk jövő péntektől kezdve. – Belebámult a csészéjébe, aztán úgy döntött, hogy nem issza meg a zaccot. – De komolyan: vele még lesz bajod. Mit akarsz csinálni az ügyben?

– Nem tudom. – Charlie persze függelemsértően viselkedett, de ő a helyettesem volt, és kiesett a szolgálati sorból. Különben is szükségem volt legalább egy barátra. – Talán megszelídül, ha már úton leszünk.

– Biztos. – Technikai értelemben súly alatt voltunk: egy g-n másztunk Csillagkapu felé. De ez csak a legénység kényelmét szolgálta, mert súlytalanságban nehéz lerögzíteni a zsilipajtókat. Az út igazából nem is kezdődött el, amíg a tartályokban nem voltunk.

A kantin túl nyomasztó volt, úgyhogy Charlie-val a maradék, mozgásra alkalmas időben felfedeztük a hajót.

A híd olyan volt, mint bármelyik másik számítógépterem. A nézőablakok luxusáról lemondtak. Tiszteletteljes távolságból néztük, ahogy Antopal és a tisztjei az utolsó ellenőrzéseket végezték, mielőtt a tartályokba másztak volna, hogy a gépek kényére-kedvére bízzák magukat.

Azért egy kémlelőlyuk volt: egy vastag plasztikbuborék a navigációs teremben, elöl. Williams hadnagy nem volt túlságosan elfoglalva, az ő munkájának az előbeállító része teljesen gépesítve volt, úgyhogy szívesen körbevezetett minket.

Megkopogtatta körmével a kémlelőnyílást. – Remélem, ezen az úton nem kell majd használni.

– Hogyhogy? – kérdezte Charlie.

– Csak akkor kell, ha eltévedünk. – Ha a belépési szög egy ezred radiánnal eltért, akkor a galaxis egészen másik végén lyukadhattunk ki. – A legfényesebb csillagok színképelemzésével némi fogalmat alkothatunk magunknak arról, hogy hol vagyunk. Ezek afféle ujjlenyomatok. Hármat kell azonosítani, és lehet háromszögelni.

– Aztán megkeresik a legközelebbi kollapszárt, és visszatérnek a helyes útra – mondtam.

– Épp ez a probléma. A Sade-138 az egyetlen ismert kollapszár a Magellán Felhőben. Ezt is csak azért tudjuk, mert ellenséges adatot kaptunk el. Még ha találunk is másik kollapszárt, ha netalán eltévednénk a felhőben, nem tudnánk, hogyan lépjünk bele.

– Hát ez remek.

– Annyira nem, mintha tényleg eltévednénk – mondta Williams, eléggé gonosz arckifejezéssel. – Bemászunk a tartályokba, és teljes gázzal elindulunk a Föld felé. Hajóidő szerint körülbelül három hónap alatt oda is érünk.

– Persze – feleltem -, csak éppen az 150.000 évvel későbbi jövőben – Huszonöt g-nél kevesebb mint egy hónap alatt fel lehet gyorsulni a fénysebesség kilenctized részére. Onnan kezdve pedig mindenki Szent Albert kezében van.

– Hát ez bizony hátrány – felelte Williams. De legalább megtudjuk, ki nyerte meg a háborút.

Az ember önkéntelenül elgondolkodott azon, hogy vajon hány katona szállt ki így a buliból. Negyvenkét támadócsapat veszett el a semmiben, nyomtalanul. Lehetséges, hogy mind a normál űrben ballagnak majdnem-fénysebességen, és az évszázadok folyamán egymás után kezdenek majd felbukkanni a Földnél és Csillagkapunál.

Kényelmes módja a leszerelésnek, hisz ha valaki nem kollapszárugrásokkal közlekedik, azt gyakorlatilag lehetetlen lenyomozni. Sajnos az ugrássort a parancsnokság nálunk előre beprogramozta: az emberi navigátor csak akkor kerül a képbe, ha egy hibás számítás miatt rossz „kukacjáratba” kerül a hajó, és valami ismeretlen helyen bukkan ki az űrből.

Charlie-val elmentünk megnézni a tornatermet, ami akkora volt, hogy tucatnyian elfértek benne egyszerre. Megkértem, állítson össze olyan beosztást, hogy mindenki legalább egy órát edzhessen minden nap, miután kijöttünk a tartályból.

Az ebédlő alig volt nagyobb a tornaszobánál – az evés még négy turnusban is tömegjeleneteket eredményezett -, a közkatonák kantinja pedig még a tisztekénél is nyomasztóbb volt. Még el se kezdődött igazán a húsz hónap, már láttam, hogy lesz épp elég bajom.

A fegyverszoba akkora volt, mint a tornaterem, az étkező és mindkét kantin együttvéve. Persze kellett is, hogy ekkora legyen, mert a gyalogsági fegyvereknek hatalmas arzenálja fejlődött ki az évszázadok során. Az alapfegyver továbbra is a harci páncél maradt, bár sokkal kifinomultabb volt annál az első modellnél, amibe az Aleph-Null hadjáratnál kellett belegyömöszkölődnöm.

Riland hadnagy, a fegyvertiszt éppen négy beosztottját ellenőrizte – egyet-egyet minden szakaszból -, akik még egy utolsó ellenőrzést ejtettek meg a fegyverkészleten. Talán ez volt a legfontosabb munka az egész hajón, ha az ember belegondol, hogy mi minden történhet a tonnányi robbannószerrel és radioaktív anyaggal huszonöt g alatt.

Viszonoztam a tisztelgését. – Minden rendben, hadnagy?

– Igen, uram, csak ezek az átkozott kardok nem. – Ezeket sztázismezőben lehetett használni. – Nem lehet úgy beállítani őket, hogy ne hajoljanak meg. Remélhetőleg nem törnek el.

Meg sem próbáltam felfogni a sztázismező elméletét: az a szakadék, ami az én hajdani tudományos fokozatom és a jelenlegi fizika között tátongott, épp oly szélesnek tűnt, mint az, ami Galileit és Einsteint választotta el. A hatásokat viszont ismertem.

Semmi sem mozoghat 16,3 méter per szekundumnál többel a mezőn belül, ami félgömb alakú (az űrben gömb), és körülbelül ötven méter sugarú. Odabent nincs olyan, hogy elektromágneses sugárzás, elektromosság, mágnesesség, fény. A szkafanderből kísérteties monokrómban látszott a környezet – amely jelenséget rendkívül világosan úgy magyarázták el, hogy „a fázis-transzferencia kvázi energiaszivárgása egy szomszédos tachyon-valóságból”.

Az eredmény azonban minden hagyományos fegyvert haszontalanná tett. A mezőn belül még egy novabomba is tehetetlen gubó lett. És az a lény, akár földi, akár tauri, aki megfelelő szigetelés nélkül került be a mezőbe, egy pillanat alatt meghalt.

Először úgy tűnt, hogy megtaláltuk a csodafegyvert. Öt összecsapás volt, amikor egész tauri bázisok pusztultak el emberveszteség nélkül. Csak oda kellett vinni a mezőt az ellenséghez (négy erős katona elbírta földi gravitációnál), és nézni, ahogy meghalnak, átcsúszva a mező átlátszatlan falán. A generátort hordozó emberek pedig sebezhetetlenek voltak, kivéve azt a rövid időt, amikor le kellett kapcsolniuk, hogy felemelhessék.

De amikor hatodszor is bevetették a mezőt, a tauriak már fel voltak készülve rá. Védőruhát viseltek, és hosszú lándzsát hordtak, amivel fel tudták szakítani a generátor-hordozók szkafanderét. Ettől kezdve a hordozók fegyverrel jártak.

Csak három további ilyen csatáról érkezett jelentés, bár tucatnyi csapat ment ki sztázismezővel. A többiek még mindig harcoltak, útban voltak vagy vereséget szenvedtek. Nem lehetett megtudni, amíg vissza nem értek. És nem nagyon biztatták őket visszatérésre, ha a tauriak ingatlanjuk birtokában maradtak – ez hallgatólagos feltételezés szerint „harc közbeni dezertációt” jelentett, és azonnali kivégzést jelentett a tiszteknek (bár állítólag egyszerűen agymosásnak vetették alá őket, új tudatot véstek beléjük, és visszaküldték őket a harcvonalba).

– Fogjuk használni a sztázismezőt, uram? – kérdezte Riland.

– Valószínűleg. De persze eleinte nem, hacsak a tauriak már nincsenek ott. Nem igazán élvezem a gondolatot, hogy látástól vakulásig szkafanderben kell lennem. – Azt a gondolatot sem élveztem túlságosan, hogy kardot, lándzsát, dobótőrt használjak, bármennyi elektronikus illúziót küldtem is így a Valhallába.

Megnéztem az órám. – Hát, jobb lesz, ha lemegyünk a tartályokhoz, kapitány. Meg kell néznünk, hogy minden rendben van-e. – Körülbelül két óránk volt még hátra a kollapszár-belépésig.

A tartályok terme kisebbfajta vegyiüzemre emlékeztetett. Az alapterülete jó száz méter átmérőjű volt, a nehézkes berendezések pedig tompaszürkén csúnyálkodtak. A nyolc tartály majdnem szimmetrikusan volt elrendezve a központi lift körül. A szimmetriát csak az rontotta el, hogy az egyik tartály kétszer akkora volt, mint a többi: a parancsnoki tartály, minden magasabb rangú tisztnek és a segítő specialistáknak.

Blazynski őrmester kilépett az egyik tartály mögül, és tisztelgett. Nem tisztelegtem vissza.

– Hát ez meg mi a fene? – A nagy szürkeségben volt egy piros valami.

– Macska, uram.

– Na ne mondja. – Nagy állat volt, és tiritarka. Nevetséges volt, ahogy ott ült összegömbölyödve az őrmester vállán. – Akkor hadd tegyem fel a kérdést másképp: mi a fenét keres itt egy macska?

– A karbantartók kabalája, uram. – A macska csak annyira emelte fel a fejét, hogy tessék-lássék rám sziszegjen, aztán visszatért az ernyedt semmittevéshez.

Charlie-ra pillantottam: vállat vont. – Elég gonosz jószágnak tűnik – jegyezte meg. Aztán azt mondta az őrmesternek: – Nem sokra fognak menni vele. Huszonöt g-nél szét fog kenődni.

– Dehogyis, uram! – Megborzolta a szőrt az állat hátán. A macskának is fluorkarbonát-csatlakozója volt ott, mint nekem a csípőmben. – Csillagkapun vettük egy üzletben. Módosított fajta. Egy csomó hajón van már. A parancsnok aláírta az engedélyeket.

Hát, ehhez joga van: a karbantartás egyformán tartozik mind a kettőnk alá. És ez az ő hajója. – Nem tudtak volna inkább kutyát szerezni? – Utáltam a macskákat. Mindig sompolyognak.

– Nem, uram. A kutyák nem tudnak alkalmazkodni. Nem bírják a súlytalanságot.

– A tartályon módosítottak valamit? – kérdezte Charlie.

– Nem, uram. Van egy plusz ágyunk.

– Remek. Ez azt jelenti, hogy egy francos állattal leszek összezárva.

– Csak a szíjakat kellett rövidebbre venni.

– Neki más szer kell a sejtfal-erősítéshez, de az benne volt az árban.

Charlie megvakarta a macska füle tövét. A bestia lágyan morrantott egyet, de nem mozdult. – Elég butának látszik. Már a macska.

– Már előre lekábítottuk – Akkor nem csoda, hogy olyan passzív: a szer minimális szintre szorítja le az anyagcserét. – Úgy könnyebb beszíjazni.

– Részemről rendben a dolog – mondtam. Talán jót fog tenni a morálnak. – De ha láb alatt lesz, saját kezűleg reciklálom.

– Igenis, uram! – felelte az őrmester, szemlátomást megkönnyebbülve. Nyilván arra gondolt, hogy úgyis képtelen lennék ilyen szörnyűséget művelni ezzel az aranyos kis szőrmókkal. Majd meglátjuk, haver.

Már mindent láttunk. A hajtóművek innenső oldalán már csak a nagy hangár maradt, ahol a vadászok és a szondák várakoztak. Lementünk körülnézni, de a zsilip felén eső oldalán nem volt ablak. Tudtam, hogy bent van, de a terem légtelenítve volt, úgyhogy nem érte volna meg annyi levegőt beereszteni és felmelegíteni azért, hogy kielégíthessük a kíváncsiságunkat.

Kezdtem magamat teljesen létszámfölöttinek érezni. Hívattam Hilleboe-t, és ő azt mondta, hogy minden rendben. Mivel még volt egy elütnivaló óránk, visszamentünk a kantinba, és játszottunk a géppel egy Kriegspielert. Már éppen kezdett izgalmas lenni a parti, amikor megszólalt a tízperces figyelmeztetés.

A gyorsulótartályoknak öt hétre szóló „félélet-félciki” garanciája volt, azaz fifty-fifty esély volt arra, hogy az ember öt hétig elvan a tartályban anélkül, hogy valami cső vagy szelep megpattanjon, és a tartályban tartózkodó szétlapuljon, mint egy eltaposott bogár. Nekünk csak tíz nap volt előirányozva az út első részében.

A tartályban lévőnek azonban egyre megy, hogy öt óra vagy öt hét. Ha a nyomás felkúszik a tartós működési szintre, az ember teljesen elveszti az idő fonalát: betonná dermed a teste, az agya. Egyik érzékszerv sem nyújt semmiféle támpontot, és remekül el lehet szórakozni azzal, hogy megpróbáljuk kibetűzni a saját nevünket.

Ezért nem is voltam igazán meglepve, amikor a testembe kezdett visszatérni az érzékelés zsibbadása, és mégis úgy éreztem, mintha egy pillanat sem telt volna el. Olyan hangok hallatszottak, mintha asztmások tartanák rendes évi közgyűlésüket egy vadkendermező közepén: harminckilenc ember meg egy macska köhögte-tüsszögte fel a fluorkarbon utolsó maradékait. Míg a szíjaimmal bajlódtam, kinyílt az oldalsó ajtó, és fájdalmasan vakító fénnyel árasztotta el a tartályt. Először a macska rontott ki, majd botorkálva követték a többiek. Én a méltóság kedvéért kivártam, hogy utolsó legyek.

Több mint százan tipródtak odakint nyújtózkodva és görcseiket masszírozva. Méghogy méltóság! Csinos fiatal nők nyüzsögtek körülöttem, én pedig az arcukba bámultam, és elkeseredetten egy harmadfokú differenciálegyenlet megoldásával próbálkoztam fejben, hogy elejét vegyem a testem nemkívánatos reakcióinak. Ez ugyan csak időleges megoldás volt, a liftig mégis eljutottam vele.

Hilleboe parancsokat süvített, sorba állította a népeket, és amikor az ajtók becsukódtak, láttam, hogy az egyik szakaszban mindenkin egyöntetűen egy halvány horzsolás húzódik végig. Húsz pár fekete szem. Szólni kell a Karbantartásnak és az orvosoknak.

De majd csak ha felöltöztem.

Három hétig egy g-n maradtunk, időnkénti súlytalansággal a navigációs ellenőrzésekkor, mialatt a Masaryk II hosszú, szűk ívben elkanyarodott a Resh-10 kollapszártól, majd ismét közeledni kezdett hozzá. Ez az időszak egész jó volt, az emberek belerázódtak a hajóséletbe. Kevés munkát és sok gyakorlást, ismétlést írtam elő nekik – a saját érdekükben, bár annyira nem voltam naiv, hogy ne tudjam: ők ezt egyáltalán nem így gondolják.

Egy hétnyi egy g után Rudkoski közlegény (a szakács segédje) egy desztillálóberendezéssel rukkolt elő, ami kábé napi nyolc liter 95 százalékos etilalkoholt állított elő. Nem állt szándékomban leállítani – épp elég sivár volt az életünk, és csak az volt a lényeg, hogy szolgálatban józanok legyenek – de nagyon kíváncsi lettem volna rá, hogyan tudta kivonni a nyersanyagokat egy ilyen zárt körforgású rendszerből, és hogyan fizettek neki a többiek. Ezért a szolgálati úthoz folyamodtam lefelé, és megkértem Alsevert, hogy derítse ki. Ő megkérte Jarvilt, aki megkérte Carrerast, aki viszont elővette a szakácsot, Orbant. Kiderült, hogy Orban őrmester agyalta ki az egészet, Rudkoskira hagyta a piszkos munkát, és már alig várta, hogy eldicsekedhessen vele valami megbízható fickónak.

Ha egyszer is együtt ettem volna a sorkatonákkal, talán rájöttem volna, hogy valami nincs rendjén, a tisztek birodalmáig azonban már nem ért fel az összeesküvés.

Rudkoskin keresztül Orban egy egész hajóra kiterjedő, alkoholalapú gazdaságot hozott létre. A dolog a következőképp festett:

Minden étkezéshez járt egy nagyon cukros desszert – zselé, sodó vagy puding – amit meg lehetett enni, ha valaki kibírta az émelyítő ízt. De ha még mindig a tálcádon volt, amikor a recikláló ablakhoz mentél, Rudkoski egy tízcentes céduláért cserébe elkérte, és az egész cukros trutymót beletette egy érlelőbe. Két húszliteres érlelője volt: az egyik „dolgozott”, amíg a másik telt.

A tízcentes cédula az alapját képezte annak a rendszernek, amelyben fél liter tiszta etilt lehetett venni (a kívánt ízesítéssel) öt dollárért. Egy ötfős csapat, ami minden desszertjét eladta, körülbelül egy litert tudott megvásárolni egy héten, ami elég egy jó bulihoz, de bőven kevés ahhoz, hogy aggodalomra adjon okot.

Amikor Diana közölte velem mindezt, egyúttal hozott egy palackkal Rudkoski Legrosszabbikából – de szó szerint: valami elcseszett ízesítése volt. Úgy jött fel a szolgálati úton, hogy alig egy-két centi hiányzott belőle.

Az íze az eper és az ánizs kísérteties kombinációjának tűnt. A ritkán ivó emberek közt nem ritka perverzitással Diana imádta. Felhozattam némi jeges vizet, ő pedig alig egy óra alatt teljesen kiütötte magát. Én csak egy pohárral kevertem magamnak, azt se ittam meg.

Amikor Diana már félig eszméletlen volt, és megnyugtató zsolozsmát motyogott a májának, egyszercsak felkapta a fejét, és gyermeki közvetlenséggel rám meredt.

– Magával komoly baj van, William őrnagy.

– Csak fele akkora, mint ami magával lesz reggel, Diana orvos-hadnagynő.

– Á, dehogy – integetett. – Egy kis vitamin, egy kis... glu... kóz, egy kis adren... alin, há minden kötél szakad. De... magának tényleg baja van.

– Nézze, Diana, ne akarja, hogy...

– Az kéne magának... hogy beszéljen azzal a helyes Valdez tizedessel – Valdez volt a férfi szex-felelős. – Neki van empátiája. Ez neki való munka. Ő majd...

– Erről már beszéltünk, nem emlékszik? Én olyan akarok maradni, amilyen vagyok.

– De nem mindenki gondolja így. – Kitörölt egy könnycseppet a szeméből, ami valószínűleg egy százalékban alkohol volt. – Tudja, vén buzinak hívják magát.

Számítottam rá, hogy neveket fogok kapni, akár ennél rosszabbakat is. De ilyen hamar? – Nem érdekel. A parancsnoknak mindig van gúnyneve.

– Tudom, de... – Hirtelen felállt, és dülöngélni kezdett. – Túl sokat ittam. Lefekszem – Hátat fordított nekem, és olyan erőteljesen kinyújtózkodott, hogy hallatszott egy kapcsa kipattant. Aztán egy varrat is szétnyílt, és Diana kirázta magát a ruhájából, kilépett belőle, aztán az ágyamhoz tipegett. Leült, és megveregette a matracot. – Jöjjön, William. Itt a soha vissza nem térő alkalom.

– Az isten szerelmére, Diana. Ez nem tisztességes.

– Minden tisztességes – kacarászott. – Különben is, orvos vagyok. Kívülálló tudok maradni, és egy cseppet sem zavar. Segítsen már. – Ötszáz év után még mindig hátra tették a melltartók csatját.

Az úriemberek egyik fajtája segített volna neki levetkőzni, és aztán angolosan távozott volna. Az úriemberek egy másik vállfaja kirohant volna az ajtón. Én azonban egyik típushoz sem tartoztam, ezért rámentem a vadra.

Talán szerencse, hogy elvesztette az eszméletét, mielőtt a tettek mezejére léphettünk volna. Sokáig élvezkedtem a látványában, az érintésében, mielőtt összeszedtem a holmiját és felöltöztettem.

Kiemeltem az ágyból, de aztán rájöttem, hogy ha valaki meglát így minket, akkor mindenki rajta fogja köszörülni a nyelvét egész úton. Felhívtam Charlie-t, és mondtam neki, hogy iszogattunk egy kicsit Dianával, de kiütötte magát, úgyhogy jöjjön és segítsen hazavinni a jó doktort.

Mire Charlie kopogtatott, Diana már az egyik széken hortyogott, teljesen ártalmatlan pózban.

Charlie rámosolygott. – Orvos, gyógyítsd magad. – Odakínáltam neki az üveget, a megfelelő figyelmeztetéssel. Beleszagolt, és elhúzta a száját.

– Mi ez, macskapisi?

– A szakácsok gányolták össze, vákuum-desztillált.

Charlie olyan óvatosan rakta le az üveget, mintha nitroglicerin lenne benne. – Hamarosan megfogyatkoznak a vevők. Tömeges mérgezéses elhalálozás várható... ez a szerencsétlen tényleg megitta ezt a vacakot?

– Hát, a szakácsok bevallották, hogy ez éppen egy kevésbé sikerült próbálkozásuk volt. A többi változat szemlátomást ihatóbb. De Diana ezt is imádta.

– Nahát... – nevetett Charlie. – A mindenit! Na, te fogd a lábát, én meg a karját.

– Inkább csak a karját fogjuk. Talán magától is bír járni.

Diana kissé nyöszörgött, amikor kiszedtük a székéből. Kinyitotta az egyik szemét. – Helló, Charlie. – Aztán megint becsukta, és hagyta magát levonszolni a hálóba. Senki sem látott meg minket útközben, de Diana ágytársa, Laasonen még fent volt, és olvasott.

– Ez tényleg megitta? – Fanyar szeretettel méregette barátnőjét. – Segítek.

Hárman, egyesült erővel tuszkoltuk be Dianát az ágyába. Laasonen kisimította a hajat az arcából. – Azt mondta, hogy ez benne van a kísérletben.

– Hát akkor ő többet vállal a tudományért, mint én – mondta Charlie. – És a gyomra is erősebb. – Jobb lett volna, ha ezt nem mondja.

Diana félénken beismerte, hogy az égvilágon semmire nem emlékszik az első pohár utáni időszaktól kezdve, és a szavaiból úgy vettem ki, hogy azt hiszi: Charlie egész végig ott volt. Ami persze jól jött nekem. De jaj! Diana, én drága látens heteroszexuálisom, hadd vegyek neked egy üveg jóféle whiskyt, ha majd visszaérünk. Hétszáz év múlva.

Visszamásztunk a tartályokba, hogy a Resh-10-től átugorhassunk a Kaph-35-höz. Ez két hetet jelentett huszonöt gén, aztán négy hét gyakorlást egy g-n.

Bejelentettem „nyitott ajtó”-politikámat, de gyakorlatilag senki nem élt vele. Alig láttam az embereimet, és a kevés találkozás is szinte mindig negatív hangulatú volt: tréning-ismétlés, dorgálások, tanórák. És ritkán beszéltek érthetően, kivéve persze közvetlen kérdés esetén.

Á legtöbbjüknek anyanyelve vagy második nyelve volt az angol, de a beszéd olyan drasztikus változáson ment keresztül 450 év alatt, hogy már alig értettem meg, ha pedig gyorsan beszéltek, akkor egyáltalán nem. Szerencsére mindegyikőjüknek megtanították a kora huszonegyedik századi angolt az alapkiképzés során: ez volt az a közös lingua franca, ami segítségével egy huszonegyedik századbeli katona kommunikálni tudott valaki olyannal, aki a sokadik ükszülője kortársa. Már ha egyáltalán volt még olyan, hogy ükszülő.

Eszembe jutott első parancsnokom, Stott kapitány – akit én éppoly szívből utáltam, mint a többiek -, és megpróbáltam elképzelni, hogyan éreztem volna iránta, ha szexuális csodabogár lett volna, és egy új nyelvet is meg kellett volna tanulnom a kedvéért.

Egyszóval voltak fegyelmi problémák, de még az a csoda, hogy egyáltalán létezett valamiféle fegyelem. Ez Hilleboe érdeme volt: bármilyen kevéssé kedveltem is őt emberileg, azt el kellett ismernem, hogy ő tartja össze a népet.

A legtöbb hajógraffiti bizonyos valószínűtlen szexuális viszonylatokra utalt a másodtisztnő és a parancsnoka között.

A Kaph-35-ről átugrottunk a Samk-78-ra, onnan pedig az Ayin-129-re, majd végül a Sade-138-ra.A legtöbb ugrás alig néhány száz fényévet tett ki, az utolsó azonban 140.000-et – ez volt talán a legnagyobb kollapszárugrás amit ember legénységű hajó valaha is végrehajtott.

Az az idő, amíg egyik kollapszártól a másikig haladtunk a féreglyukban, mindig ugyanolyan volt, függetlenül a távolságtól. Amikor még fizikát tanultam, úgy gondolták, hogy a kollapszárugrás időtartama pontosan nulla. De néhányszáz évvel később elvégeztek egy komplikált hullámvezérléses kísérletet, ami bebizonyította, hogy az ugrás valójában a nanoszekundum egy nagyon apró töredékét veszi igénybe. Ez sem valami sok, de azért újra fel kellett építeni az egész fizikát onnan kezdve, hogy a kollapszárokat felfedezték, le kellett rombolniuk az egész mindenséget, amikor rájöttek, hogy időbe kerül eljutni A-tól B-ig. Persze ezen a fizikusok a mai napig vitatkoznak.

Nekünk azonban ennél nyomasztóbb problémánk is akadt, amikor kivillantunk a Sade-138 kollapszár mezejéből a fénysebesség háromnegyedén. Semmilyen módon nem lehetett azonnal eldönteni, hogy a tauriak megelőztek-e már minket itt. Kiküldtünk egy programozott szondát, ami 300 g-vel gyorsult, és előzetes felderítést végzett. Neki kellett figyelmeztetést adnia, ha más hajókat észlel a rendszerben, vagy tauri tevékenység jelét a kollapszár bármelyik bolygóján.

A szonda kiment, mi bemásztunk a tartályainkba, a számítógépek pedig megkezdtek egy háromhetes elkerülő manővert lassulás közben. Ez nem is lett volna gond, csak éppen három hét borzasztóan nagy idő befagyasztva egy tartályba: utána még napokig úgy közlekedett mindenki, mint megannyi elaggott nyomorék.

Ha a szonda azt jelzi vissza, hogy már vannak tauriak a rendszerben, azonnal egy gére kell lassulnunk, és novabombákkal felszerelt vadászokat és szondákat kell elindítanunk. Már ha megérjük: néha a tauriak csak órák múlva érték el a rendszerbe belépő hajót. A tartályban megdögleni nem épp a legkellemesebb módja az elhalálozásnak.

Egy hónapunkba tellett, amíg ismét néhány AU távolságra közelítettük meg a Sade-138-at, amikor a szonda talált egy bolygót, ami megfelelt az igényeinknek.

Fura hely volt, kisebb, mint a Föld, de tömörebb. Nem volt olyan mélyhűtőjellegű, mint az átjáróbolygók legtöbbje, részint a maghője miatt, részint meg azért, mert az S Doradus, a felhő legfényesebb csillaga alig egyharmad fényévnyire volt tőle.

A bolygó legkülönösebb jellegzetessége a domborzat teljes hiánya volt. Az űrből olyannak látszott, mint egy kicsit horpadt biliárdgolyó. Fizikusunk, Gim hadnagy azzal magyarázta ezt a csupaszságot, hogy a rendellenes, majdhogynem üstökösszerű bolygópálya arra utal, hogy a bolygó élete javát „vándorbolygóként” töltötte, azaz sodródott a csillagközi űrben. Jó eséllyel egyetlen nagyobb meteorral sem találkozott, amíg be nem ért a Sade-138 vonzáskörébe, és fogságba nem esett – a mindenféle törmelékkel együtt, amit a kollapszár magával hurcolt.

A Masaryk II-t orbitális pályán hagytuk (le tudott volna szállni, de ezzel csökkent volna a láthatósága és nőtt volna a távozási ideje), és a hat vadásszal vittük le az építőanyagot a felszínre.

Jó volt kinn lenni a hajóból, bár a bolygó nem volt éppen vendégszeretőnek mondható. A légkört egy vékony hidrogén-hélium fuvallat képviselte, ami még délben is túl hideg volt ahhoz, hogy gázként viselkedjék.

Dél akkor volt, amikor az S Doradus a fejünk fölött járt: apró, szúrósan fényes szikra. A hőmérséklet lassan csökkent éjszaka, huszonöt Kelvin-fokról tizenhétre – ami problémákat okozott, hisz hajnal előtt a hidrogén már kezdett kicsapódni a levegőből, amitől minden olyan síkos-lett, hogy semmit nem lehetett csinálni, csak ülni és várni. Hajnalban halovány pasztellszivárvány jelentette az egyetlen változatosságot a táj fekete-fehér monotóniájában.

A terep alattomos volt: kis, szemcsésre fagyott gázdarabok borították, amelyek lassan, rendületlenül görögtek az anémiás fuvallatban. Lassan, csoszogva kellett járni, ha valaki talpon akart maradni. Az építés alatt várható négy fős veszteségből három biztosan egyszerű esésbe fog belehalni.

A katonák nem fogadták kitörő lelkesedéssel az ötletet, hogy először az űr- és peremvédelmet építsük fel, csak aztán a lakóépületeket. De ezt írta elő a nagykönyv, és kaptak két nap pihenőt a hajókon minden egy „napi” munka után – ami; elismerem, nem volt túl nagylelkű, hisz a hajónap 24 órából áll, a bolygón viszont 38.5 óra telik el hajnaltól hajnalig.

A bázis kevesebb mint négy hét alatt elkészült, és valóban félelmetesre sikeredett. A peremet – egy kilométeres átmérőjű kört – huszonöt bevawattos lézerek védték, amelyek egy ezredmásodperc alatt automatikusan céloztak és lőttek. A perem és a horizont közt felbukkanó, viszonylag nagyobb objektumokra reagáltak. Néha, ha éppen olyan volt a szél, és a föld lucsogott a hidrogéntől, a kis jégszemcsék nagy, laza hógolyóvá álltak össze, és gurulni kezdtek. Persze nem sokáig.

Korai védelemnek – még mielőtt az ellenséget meglátnánk a láthatáron – a bázist aknamező vette körül. Az elásott aknák a helyi gravitációs mezejük kellő mértékű torzulására robbantak: egy szál tauri is beindíthatta őket már húsz méterről is, de ha egy kisebb hajó egy kilométeres magasságban közeledett, az is megjárta. 2800 ilyen aknát tettünk le, zömmel 100 mikrotonnás nukleáris bombák. Ötven viszont pusztító erejű tachyonszerkezet volt. Ezeket véletlenszerűen tettük le egy gyűrűbe, ami a lézerek hatósugarán túl esett, kábé még öt kilométerrel.

Bent a bázison egyedi lézereket helyeztünk el, és mikrotonnás gránátokat készítettünk elő, meg minden szakasznál egy-egy tachyonhajtású ismétlő rakétavetőt, amit még soha nem próbáltak ki harcban. Utolsó menedékünket az a sztázismező jelentette, ami a lakóhelyiségek mellett volt felállítva, átlátszatlan szürke kupoláján belül – annyi őskövület-fegyver mellett, amivel az Arany Hordát is vissza lehetett volna verni – tartogattunk egy kis cirkálót, arra az esetre, ha netán sikerülne elveszteni az összes űrhajónkat, miközben megnyerünk egy csatát. Tizenkét ember ezzel a cirkálóval visszajuthat Csillagkapura.

Nem volt kellemes elidőzni annál a gondolatnál, hogy az esetleges további túlélőknek viszont itt kell ücsörögniük, amíg el nem jön a felmentő sereg vagy a halál.

A lakóhelyiségek és az adminisztrációs részlegek a föld alá kerültek, hogy védve legyenek a rálátásos fegyverektől. Ez nem sokat lendített a hangulaton: valóságos sorbanállás alakult ki a kinti beosztásokra, akármilyen veszélyesek vagy fáradságosak voltak is. Nem akartam, hogy szabadidejükben feljárjanak a felszínre, részint a veszély miatt, részint meg amiatt, hogy a felszerelés ki-be hurcolása, meg a létszám ellenőrzése rengeteg adminisztrációs többletmunkát jelentett volna.

Végül azonban mégis engednem kellett: minden héten ki lehetett menni pár órára. Nem mintha sok látnivaló lett volna a sivár pusztán és az égen kívül (amit nappal az S Doradus uralt, éjszaka pedig a galaxis hatalmas, homályos oválisa), de mégis jobb volt valamivel, mint az olvadt sziklafalakat bámulni napszámban.

Kedvelt sport volt kimenni a peremre, és hógolyókat dobálni a lézer elé. Ennek a szórakozásnak az izgalomértéke körülbelül a jégcsap-csöpögés megfigyelésével vetekedett, de ártalmatlan volt, mert a fegyverek csak kifelé tüzeltek, energia pedig volt elegendő.

Öt hónapig viszonylag simán mentek a dolgok. Hasonló adminisztrációs problémák adódtak, mint a Masaryk II-n. És passzív trogloditákként kisebb veszélyben voltunk, mint kollapszárról kollapszárra ugrálva, legalábbis addig, amíg az ellenség nem bukkan fel.

Szemet hunytam afölött, hogy Rudkoski ismét összerakta a desztillálóját. Mindennek örültem, ami megtörhette a helyőrség unalmát, a cédulák pedig nem csak piát biztosítottak a katonáknak, de játéklehetőséget is. Én csak kétféle módon avatkoztam be: csak színjózanon lehetett kimenni, és szexuális „szolgáltatásokat” nem lehetett eladni. Talán a puritánságom tette, de hát a nagykönyv is ezt mondta. A támogató specialisták véleménye megoszlott. Wilber hadnagy, a pszichiátriai tiszt egyetértett velem, Kajdi és Valdez szex-tanácsadók viszont nem.

Öt hónap telt el unalmas nyugalomban – és akkor jött Graubard közlegény.

Érthető okokból nem lehetett fegyvert vinni a lakóhelyiségekbe. Ahogy ezek az emberek ki voltak képezve, még egy sima verekedés is halálos lehetett, és senkiben sem tengett túl a türelem. Száz normál ember egy héten belül egymás torkának ugrott volna ebben a barlangban, de ezek itt úgy voltak kiválogatva, hogy bírják az összezártságot.

Persze így is voltak balhék. Graubard majdnem kinyírta az exszeretőjét, Schont, amikor az pofákat vágott rá a menza-sorban. Egy hét magánzárkát kapott (ahogy Schon is, mert ő kezdte), aztán pszichiátriai tanácsadáson kellett résztvennie. Áttettem a negyedik szakaszba, hogy ne lássa Schont nap mint nap.

Amikor először találkoztak, Graubard egy kiadós nyakbarúgással üdvözölte Schont, akinek új gégefőt kellett építeni. Graubard ekkor még súlyosabb magánzárkát, kezelést és áthelyezést kapott, és aztán jófiú is volt két hétig. Úgy alakítottam a beosztásukat és a munkájukat, hogy sose legyenek egyazon helyiségben. De valami folyosón megint összefutottak, és ezúttal igazságosabb lett az eredmény: Schonnak két bordája törött el, de Graubardnak felrepedt az egyik heréje, és kiesett négy foga.

Ha ez így megy tovább, gondoltam, legalább majd egy éhes szájjal kevesebbet kell majd táplálnom.

Az Egyetemes Katonai Jogi Kódex szerint kivégeztethettem volna Graubardot, hisz technikailag hadiállapot állt fenn. Talán meg is kellett volna tennem, akkor és ott. De Charlie humanitáriusabb megoldás mellett kardoskodott, én pedig elfogadtam.

Nem volt elég helyünk ahhoz, hogy örökké magánzárkában tartsuk Graubardot, pedig ez tűnt volna az egyetlen humánus, mégis praktikus módszernek. A Masaryk II-n viszont rengeteg tér volt. Felhívtam Antopolt, és ő megígérte, hogy gondjába veszi a megtévedt báránykát. Engedélyt adtam neki, hogy kilökje az űrbe a gazembert, ha bármi bajt okoz.

Közgyűlést hívtunk össze a dolgok tisztázására, hogy Graubard példája mindenkiben tudatosuljon. Éppen elkezdtem beszélni a kőemelvényen, előttem a hallgatóság, mögöttem a tisztek meg Graubard – amikor ez az eszelős megpróbált eltenni láb alól.

A többiekhez hasonlóan Graubardnak is hetente ötórányi gyakorlatozás volt előírva a sztázismezőben. A katonák ilyenkor szigorú felügyelet alatt gyakoroltak kardokkal és lándzsákkal meg ki tudja mikkel tauri bábuk ellen. Graubardnak valahogy sikerült kicsempésznie egy fegyvert, egy indiai csakrát, ami egy pengeéles peremű fémkorong. Trükkös jószág, és sokkal hatásosabb tud lenni a hagyományos késnél. Graubard pedig a szakértője volt.

Graubard egy pillanat leforgása alatt leszerelte a mellette álló embereket – Charlie-t halántékon csapta a könyökével, Hilleboe-nak pedig egy rúgással eltörte a térdkalácsát -, aztán előkapta a csakrát, és felém hajította. A korong már félúton volt felém, amikor kapcsoltam.

Ösztönösen felkaptam a kezem, hogy hárítsam, és majdnem elvesztettem négy ujjamat. A penge felhasította a tenyerem felső részét, de sikerült eltérítenem a pályájáról. Graubard vicsorogva rám rontott, olyan arccal, amilyet, remélem, soha többet nem fogok látni.

Talán fel sem fogta, hogy a vén buzi valójában csak öt évvel idősebb nála, hogy a vén buzinak harci reflexei és három hétnyi kinesztéziás, visszacsatolásos kiképzése van. Mindenesetre olyan könnyű dolgom volt vele, hogy szinte megsajnáltam.

A jobb lábfeje kezdett befordulni. Tudtam, hogy tesz még egy lépést, aztán felugrik. Egy rövid ballestrával beállítottam a távolságot kettőnk között, aztán amikor mind a két lába elvált a földtől, jó keményen, oldalról hasi idegen rúgtam. Mire leért a földre, már eszméletlen volt.

Ha meg kellene ölnie egy embert, mondta annak idején Kynock, nem vagyok biztos benne, hogy meg tudná tenni. A zsúfolt teremben, ahol 120 ember szorongott, az egyetlen hang az én ökölbe szorított kezemből csöpögő vércseppek kopogása volt. Pedig biztos, hogy legalább ezer módszert ismer rá.. Ha pár centivel magasabbra rúgok, és egy kicsit más szögből, azonnal meghal.. De Kynocknak igaza volt: nem volt meg bennem az ösztön.

Ha önvédelemből megöltem volna Graubardot, akkor gondjaim egycsapásra megszűntek, nem pedig megduplázódtak volna.

Egy pusztán pszichotikus bajkeverőt a parancsnok bezárathat, és el is feledkezhet róla. De egy sikertelen merénylővel nem ez a helyzet. És nem kellett népszavazást rendeznem ahhoz, hogy tudjam: ha kivégeztetem, azzal nem javítok a csapattal fennálló kapcsoltunkon.

Csak ekkor fogtam fel, hogy Diana ott térdel mellettem, és próbálja szétfeszegetni az ujjaimat. – Nézze meg Hilleboe-t és Moore-t – morogtam, aztán azt mondtam a katonáknak: – Oszolj.

– Ne legyél hülye – mondta Charlie. Nedves rongyot szorított a fején éktelenkedő púpra.

– Ugye nem azt akaród mondani, hogy végeztessem ki?

– Ne marakodjanak már! – Diana épp a sebem széleit próbálta összeilleszteni, hogy festéssel le tudja zárni.

Csuklótól lefelé mintha egy merő jég lett volna a kezem.

– Nem kell sajátkezűleg csinálnod. Ki is jelölhetsz valakit. Találomra.

– Charlie-nak igaza van – mondta Diana. – Mindenki húzzon egy cédulát egy tálból.

Örültem, hogy Hilleboe éppen az igazak álmát alussza a másik priccsen. Nem voltam kíváncsi a véleményére. – És ha az így kiválasztott személy nem lesz hajlandó rá?

– Akkor meg kell büntetni, és másikat kell választani helyette – felelte Charlie. – Hát nem tanultál semmit a tartályban? Nem rombolhatod a fennsőbbségedet azzal, hogy a nyilvánosság előtt te magad végzel el valamit... amire ki kellett volna jelölni valakit.

– Ez máskor igaz. De most... ebben a társaságban még senki sem ölt. Úgy fog kinézni, mintha valaki mással akarnám elvégeztetni a saját morálisan piszkos munkámat.

– Ha olyan nagyon komplikált a dolog – szólt Diana -, akkor miért nem áll ki egyszerűen az emberek elé, és mondja meg nekik, hogy ilyen bonyolult? Aztán húzhatnak. Elvégre nem gyerekek.

Volt már olyan hadsereg, ahol ezt megcsinálták, súgta egy erőteljes álemlék. A marxista POUM milícia a spanyol polgárháborúban, a huszadik század elején. Csak akkor kell engedelmeskedni a parancsnak, ha azt részletesen elmagyarázzák, és vissza lehet utasítani, ha értelmetlen. A tisztek és közemberek együtt ittak; és nem tisztelegtek, nem használtak rangot a megszólításnál. El is vesztették a háborút. De a másik oldal sem szórakozott.

– Kész. – tette az ölembe érzéketlen kezemet Diana. – Még vagy egy fél óráig ne használja. Ha már fáj, akkor csinálhat, amit akar.

Szemügyre vettem a sebet. – Nem passzolnak a vonalak... de a világért se vegye panaszkodásnak.

– Hát ne is panaszkodjon. Ezzel az erővel lehetne egy puszta csonkja is, és a Csillagkapunak ezen az oldalán nincsenek regenerációs berendezések.

– A fejed is lerepülhetett volna – jegyezte meg Charlie. – Nem értem, mit nyafogsz. Ott helyben megkellett volna ölnöd.

– Tudom, a franc egye meg! Charlie is, Diana is felpattantak erre a kirohanásra. – Bocs. De az aggódást hagyd rám.

– Nem tudnának egy kicsit valami másról beszélni? – Diana felállt, és belenézett az orvosi táskájába. – Van még egy másik páciensem is. Ne izgassák fel egymást.

– Graubard az? – kérdezte Charlie.

– Igen. Legalább annyira legyen egyben, hogy fel tudjon menni a vérpadra.

– Mi van, ha Hilleboe...

– Ő még vagy egy fél óráig nem lesz magánál. De a biztonság kedvéért leküldöm Jarvilt – Diana kiment.

– A vérpadra... – Erre nem gondoltain. – Hogy a fenébe végezzük ki? Bent nem lehet, a morál miatt. Eléggé lehangoló lenne egy kivégzőosztag.

– Lökjük ki a zsilipen. Nem tartozol neki semmiféle ceremóniával.

– Lehet, hogy igazad van. Nem gondoltam rá. – Kíváncsi lettem volna, hogy vajon Charlie látott már valaha is ilyen halált. – Talán csak bele kéne tömni a reciklálóba. Akkor is oda lyukad ki.

Charlie nevetett. – Ez aztán a szellem!

– Egy kicsit kurtítanunk kell rajta. Nem valami széles az ajtó. – Charlie-nak erre is volt egy pár javaslata. Jarvil jött be, de nem nagyon figyelt ránk.

Hirtelen kivágódott a gyengélkedő ajtaja. Beteg érkezett tolóágyon, mellette Diana rohant, és nyomta a páciens mellkasát, egy közlegény pedig tolta az ágyat. Két másik közlegény is jött velük, de ők az ajtónál megálltak. – Oda a falhoz – rendelkezett Diana.

Graubard volt az. – Öngyilkossággal próbálkozott – mondta Diana, bár a dolog eléggé nyilvánvaló volt. – Megállt a szíve. – Graubard megpróbálta felkasztani magát az övére. A szíj még mindig ott csüggött a nyakán.

A falon két gumifogantyús, nagy elektróda lógott. Diana félkézzel felnyalábolta őket, és közben a másik kezével felnyitotta Graubard ruháját. – El a kezekkel a kocsitól! – Szétválasztotta az elektródákat, lábbal felkattintott egy kapcsolót, és rányomta az eszközt a beteg mellére. Az elektródák halkan felzúgtak, Graubard teste pedig görcsösen összerándult. Égett hús szaga csapott fel.

Diana a fejét rázta. – Készüljön vágáshoz – mondta Jarvilnak. – Hívja le Dorist! – A test gurgulázott, de ez csak amolyan gépies zaj volt, mint amikor a vízcső hörög.

Diana lekapcsolta az elektródákról az áramot, lehúzott egy gyűrűt az ujjáról, és bedugta a kezét a sterilizátorba. Jarvil rossz szagú folyadékot kezdett kenegetni a páciens mellkasára.

Kis vörös jel volt a két elektróda-égés között. Beletelt egy pillanatba, amíg felismertem, mi az. Jarvil letörölte. Közelebb mentem, és megnéztem Graubard nyakát.

– Menjen innen, William, maga nem steril. – Diana kitapogatta Graubard kulcscsontját, mért egy kicsit lefelé, aztán hosszú vágást ejtett a mellcsont aljáig. Vér spriccelt kifelé, és Jarvil átadott Dianának valami műszert, ami olyan volt, mint egy nagy, krómozott fűrész. Nem néztem oda, de hallani hallottam, ahogy a szerkezet átmarja magát a bordákon. Diana tűt, kendőt, ilyesmit kért, én pedig visszamentem a helyemre. A szemem sarkából láttam, ahogy közvetlen masszázst végez a szíven.

Charlie-n is látszott, hogy úgy érzi magát, ahogy én. Gyenge hangon szólalt meg: – Hé, ne üsd ki magad, Diana. – A doktornő nem válaszolt. Jarvil hozta a műszívet, és feltartott két csövet. Diana felkapott egy szikét, mire megint elfordultam.

Fél órával később Graubard még mindig halott volt. Lekapcsolták a gépről, és leterítették lepedővel. Diana lemosta magáról a vért. – Át kell öltöznöm. Mindjárt itt vagyok.

Felálltam és átmentem a hálójába, ami a szomszédban volt. Tudnom kellett. Felemeltem a kezem, hogy kopogjak, de úgy megfájdult, mintha égne. Bal kézzel folytattam a kopogást, és Diana azonnal ajtót nyitott.

– Mi a... ja, biztos a kezére akar valamit. – Félig meztelen volt, de észre sem vette. – Szóljon Jarvilnak.

– Nem, nem erről van szó. Mi történt, Diana?

– Hát jó. – Épp magára húzta a ruhát a fején át, csak fojtottan hallatszott a hangja. – Azt hiszem, az én hibám volt. Egyedül hagytam, még ha csak egy percre is. Mire ő felakasztotta magát.

– Így van. – Leült az ágyra, és intett, hogy én is válasszak egy széket. – Elmentem, és mire visszaértem, már halott volt. Jarvilt már elküldtem, mert nem akartam, hogy Hilleboe ilyen sokáig felügyelet nélkül maradjon.

– De Diana... nincs fulladásnyom a nyakán. Se horzsolás, se semmi.

Diana vállat vont. – Nem az akasztás ölte meg. Szívrohama volt.

– Valaki belelőtt. Pontosan szívébe.

A doktornő különösen nézett rám. – Én voltam, William. Adrenalin. Ahogy ilyenkor szokásos.

Akkor keletkezik ilyen vörös vérömleny, ha valaki elrántja magát a lövés elől. Máskülönben a szer egyenesen a pórusokon át megy, és nem hagy nyomot a bőrön. – Már halott volt, amikor beadtad neki?

– Ez a szakvéleményem. – Puff neki. – Nem volt szívműködés, pulzus, légzés. Kevés egyéb rendellenesség mutat hasonló tüneteket.

– Aha. Értem.

– Valami... mi a gond, William?

Vagy én vagyok hihetetlenül szerencsés, vagy Diana elsőrangú színésznő. – Semmi. Tényleg, jó lenne valami a kezemre. – Kinyitottam az ajtót. – Sok gondtól kímélt meg.

Egyenesen a szemembe nézett. – Hát ez igaz.

Valójában egyik bajból a másikba csöppentem. Annak ellenére, hogy számos érdektelen tanú nézte végig Graubard tettét, szívósan tartotta magát a pletyka, hogy megölettem őt Alsever dokival – mert nem akartam hadbírósági eljárással bajlódni.

A tény ezzel szemben az volt, hogy az Egyetemes Katonai Jogi Kódex szerint Graubard semmiféle perre nem számíthatott volna. Csak annyit kellett volna mondanom, hogy „Maga, maga és maga ott! Vigyék el ezt az embert, és öljék meg, kérem.” És jaj annak a közlegénynek, aki nem engedelmeskedik.

Kapcsolatom a legénységgel azonban mégis javult, bizonyos értelemben. Legalábbis kifelé kisebb ellenállást tanúsítottak. De gyanítottam, hogy ez csak az fajta olcsó tisztelet, ami a veszedelmes és szeszélyes gazembereknek jár.

Gyilkos lett az új nevem. Pedig már épp kezdtem megszokni a Vén Buzit.

A bázis hamar visszazökkent a szokásos kerékvágásba. Szinte már vártam, hogy a tauriak felbukkanjanak, és valahogy vége legyen az egésznek.

A katonák sokkal jobban alkalmazkodtak a helyzethez, mint én, mégpedig nyilvánvaló okokból. Nekik meghatározott feladatokat kellett végrehajtaniuk, és elegendő szabadidejük volt szórakozásra és unatkozásra. Az én kötelességeim változatosak voltak, de kevés elégedettségre adtak okot, mert a hozzám felgyűrűző problémák jobbára a „szamár a végállomás” csoportba tartozták, hisz a kellemes, egyértelmű megoldásokkal rendezhető ügyeket már az alsóbb szinteken elintézik.

Sosem érdekeltek túlságosan a sportok meg a játékok, de most azon kaptam magamat, hogy egyre gyakrabban folyamodok hozzájuk afféle biztonsági szelepként. Életemben először, ebben a feszült, zárt környezetben nem menekülhettem olvasásba vagy tanulásba, ezért vívni kezdtem a többi tisztekkel, vagy végkimerülésig nyomtam az erősítőgépeken, de még egy ugrókötelet is tartottam az irodámban. A tisztek közül sokan sakkoztak, de általában megvertek – amikor nyertem, mindig az volt az érzésem, hogy csak hagytak győzni. A szójátékok nehezen mentek, mert az én nyelvem nekik afféle régies dialektus volt, amivel nehézkesen bántak. A „modern” angolt viszont nekem nem volt időm és tehetségem elsajátítani.

Egy ideig hagytam, hogy Diana hangulatjavító szerekkel tömjön, de a kumulatív hatás ijesztőnek bizonyult – úgy váltam függővé, hogy eleinte észre sem vettem -, ezért abbahagytam. Ezután módszeres pszichoanalízissel próbálkoztam Wilber hadnagy vezetésével. Semmire sem mentünk. Bár Wilber elméletben ismerte minden problémámat, egyszerűen nem ugyanazt a kulturális nyelvet beszéltük. Tanácsai a szerelemről és a szexről olyanok voltak, mintha én akartam volna megmondani egy tizennegyedik századi jobbágynak, hogyan jöjjön ki a papjával és a földesurával.

És végső soron épp ez volt a probléma gyökere. Biztos voltam benne, hogy elbírtam volna a parancsnoksággal járó frusztrációt és nyomást, az összezártságot olyan emberekkel, akik sokszor ellenségesebbek voltak, mint amilyen idegenek, de még azt a tudatot is, hogy fájdalmas halált kell halni egy értelmetlen ügyért – ha Marygay velem lett volna. És ez az érzés csak egyre erősödött, ahogy múltak a hónapok.

Ennél a résznél Wilber nagyon bekeményedett velem szemben, és azzal vádolt, hogy túlromantizálom a helyzetemet. Azt mondta, ő is tudja, mi a szerelem, hisz ő maga is volt már szerelmes. A pár szexuális hovatartozása pedig nem számít – rendben, ezt elfogadtam, mert ez már a szüleim generációjában is közhely volt (még ha én, érthető okokból, idegenkedtem is tőle.) De a szerelem, mondta Wilber, a szerelem törékeny virág, a szerelem instabil reakció, ami körülbelül nyolc hónapig tart. Baromság, mondtam erre én, és azzal vádoltam őt, hogy kulturálisan szemellenzős: a háborúelőtti társadalom azt tanította, hogy a szerelem olyan dolog, ami a sírig is eltarthat, de még azon túl is, és ha ő is született volna ahelyett, hogy kikeltetik, akkor nem is kéne neki mondani, anélkül is tudná! Erre fanyar, toleráns arcot vágott, és azt mondta, hogy a saját magamra kényszerített szexuális frusztráció és romantikus tévelygés áldozata vagyok.

Így visszatekintve azt hiszem, mind a ketten remekül szórakoztunk, miközben vitatkoztunk egymással. Meggyógyítani viszont nem gyógyított meg.

Lett viszont egy új barátom, aki állandóan az ölemben ült. A macska volt az, aki rendelkezett azzal a jól ismert képességgel, hogy elrejtőzzön azok elől, akik szeretik a macskákat, viszont állandóan belebotoljon azokba, akik hidegrázást kapnak tőlük. De azért volt bennünk valami közös: tudomásom szerint ő volt az egyetlen másik heteroszexuális hím a fedélzeten. Persze ivartalanították, de ez az adott körülmények között úgysem számított.

Pontosan a 400. nap volt az építkezés megkezdésétől számítva. Éppen az íróasztalomnál üldögéltem, és éppen nem nézegettem Hilleboe új szolgálati beosztási tervét. A macska az ölemben lustálkodott, és hangosan dorombolt, pedig eszem ágában sem volt simogatni. Charlie egy másik székben terpeszkedett, és olvasott valamit a kijelzőképernyőről. Aztán felzümmögött a telefon: a hajóparancsnok volt az.

– Itt vannak.

– Kik?

– Mondom hogy itt vannak! Egy tauri hajó éppen most lépett ki a kollapszármezőből. Sebesség 0.8 c. Gyorsulás 30 g.

Charlie az asztalom fölé hajolt. – Micsoda? – Ledobtam a macskát.

– Mikor történt? Nem tudta üldözőbe venni? – kérdeztem.

– Most fogom, ha letette a kagylót. – Lekapcsoltam, és átmentem a logisztikai számítógéphez, ami ikertestvére volt annak, mint amihez a Masaryk II-nek közvetlen adatvonala csatlakozott. Míg én valamiféle adatokat próbáltam kifacsarni belőle, Charlie a képernyőt pisztergálta.

A képernyő egy négyzetméteres alapú, fél méter vastag hologram volt, és arra volt beprogramozva, hogy a Sade-138 pozícióját mutassa, meg még egy pár más kövecskét a rendszerből. Zöld és vörös pontok, jelezték a mi hajóink és a tauriak helyét.

A számítógép azt mondta, hogy a tauriaknak legalább tizenegy napra van szükségük ahhoz, hogy lelassuljanak és visszajussanak a bolygóhoz. Persze ez maximális gyorsulást és lassulást feltételez egész úton: leszedhetjük őket, mint legyet a falról. Ezért, hozzánk hasonlóan, ők is azzal operáltak, hogy véletlenszerűen változtatgatták az irányukat és a gyorsulásukat. Az ellenség múltbeli viselkedésére vonatkozó többszáz feljegyzés alapján a számítógép képes volt összeállítani valamiféle valószínűségi táblát:

Napok a találkozásig - Valószínűség

11 - .000001

15 - .001514

20 - .032164

25 - .103287

30 - .676324

35 - .820584

40 - .982685

45 - .993576

50 - .999369

28.9554 - MEDIÁN: .500000

Hacsak Antopol és az ő vidám kalózai nem teszik el őket láb alól. Ennek a valószínűsége, mint a tartályban megtanultam, alig volt kisebb ötven-ötven százaléknál.

De akár 28.9554 napról, akár két hétről volt szó, mi ott lent nem tehettünk mást azon kívül, hogy ölbetett kézzel várunk. Ha Antopol sikerrel jár, akkor nem kell harcolnunk, amíg a rendes helyőrségi csapatok meg nem érkeznek, és át nem megyünk egy másik kollapszárra.

– Még nem mentek el. – Charlie maximális nagyításra kapcsolta a képernyőt: a bolygó nagyobbacska dinnyeméretű lett, a Masaryk II pedig zöld pontocska volt kint jobbra, körülbelül nyolc dinnyényi távolságban. Nem lehetett mind a kettőt behozni egyszerre.

Amíg nézelődtünk, egy kis zöld pont pattant ki a hajó zöld foltjából, majd lassan eltávolodott tőle. Egy szellemszerű kettes szám is úszott mellette, és a képernyő bal alsó sarkában lévő jelmagyarázat tudatta velünk, hogy az a 2. Üldöző Szonda. A jelmagyarázat többi számai a Masaryk II-t jelezték, egy bolygóvédelmi vadászt és tizennégy bolygóvédelmi szondát. Ez a tizenhat hajó még nem volt elég távol egymástól ahhoz, hogy különálló pontokként lehessen ábrázolni őket.

A macska nekidörgölőzött a bokámnak. Felvettem és megsimogattam. – Mondd meg Hilleboe-nak, hogy hívjon össze általános gyűlést. De akár közvetlenül is bejelentheted.

Az emberek nem viselték túl jól a hírt, és ezért nem is hibáztattam őket. Mindnyájan arra számítottunk, hogy a tauriak sokkal hamarabb fognak támadni – és amikor mégsem jöttek, kezdett megerősödni az az érzés, hogy a parancsnokság hibát követett el, és a tauriak talán soha fel sem bukkannak.

Őszintén szerettem volna, ha elkezdik a fegyveres gyakorlatozást: majdnem két éve nem használtak nagyenergiájú fegyvereket. Ezért aktiváltam a lézer ujjakat, és kiosztotta a gránát- és rakétavetőket. A bázison belül nem gyakorlatozhattunk, nehogy kár essen az érzékelőkben vagy a külső lézerekben. Ezért lekapcsoltuk a bevawattos lézerek fél körét, és kimentünk a peremen túl vagy egy kilométerre, szakaszonként, vagy az én vezetésemmel, vagy Charlie-éval. Rusk közben figyelte a korai figyelmeztetést nyújtó képernyőket. Ha bármi is közeledik, felküld egy fényrakétát, és erre a szakasznak vissza kell mennie a gyűrűn belülre, mielőtt az ismeretlen valami felbukkan a láthatár fölött, és a lézerek automatikusan beindulnak.

Semmit sem tudtunk nélkülözni a bázisról, amit célpontnak használhattunk volna, de mint kiderült, ez nem probléma. Az első tachyon rakéta, amit kilőttünk, körülbelül húszszor tíz méteres, öt méter mély árkot vágott a földbe, a felrepülő törmelék között pedig kétszeres embernagyságú darabok is akadtak.

A katonák jók voltak, sokkal jobbak, mint azokkal a primitív fegyverekkel a sztázismezőben. A legjobban menő lézergyakorlat leginkább agyaggalamb-lövésre hasonlított: az emberek párokba álltak, az egyik beállt a másik mögé, és változó időközönként köveket dobált el. Annak, aki lőtt, fel kellett becsülnie a célpont pályáját, és leszednie, mielőtt földet érhetett volna. A srácok szem-kéz koordinációja figyelemreméltó volt (talán a Nemesítési Tanács valami jót is csinált). Tíz kőből – amelyek közt kavicsméretűek is voltak – kilencet leszedtek. Én a magam régimódi, nem biotervezett módján talán hetet bírtam volna eltalálni, pedig sokkal több gyakorlatom volt náluk.

Hasonlóan könnyedén ment nekik a pályabecslés is a gránátvetőnél, ami jóval sokoldalúbb fegyver lett, mint amilyen annakidején volt. Ahelyett, hogy egy mikrotonnás bombákat lőtt volna ki a szokásos meghajtótöltettel, négy különböző üzemmódja volt: egy-, két-, három- és négymikrotonnás bombával. Közelharcnál pedig, ahol a lézerek veszélyesek lehetnek, a gránátvető csövét le lehetett hajtani, és rendes „puska” patronokkal megtölteni. Minden lövés ezernyi apró repeszt küldött a levegőbe, amelyek azonnali halált jelentettek öt méteren belül, de hatnál már ártalmatlan felhővé oszlottak.

A tachyon rakétavető semmiféle ügyességet nem igényelt. Csak annyit kellett tenni, hogy figyelni kellett: ne álljon senki az ember mögött tüzeléskor, mert a rakéta visszahatása a kilövőcső mögött még jó pár méterre veszedelmes volt. Különben csak be kellett vinni a célpontot a szálkeresztbe, és megnyomni a gombot. Nem kellett a pályán törni a fejünket: a rakéta, rendkívül praktikusan, egyenes vonalban haladt. Kevesebb mint egy másodperc alatt utazósebességre gyorsult fel.

A kinti gyakorlatok némi lelket öntöttek a népekbe, a holt kövek azonban nem támadtak vissza. Lehettek akármilyen klasszak a fegyverek, hatékonyságuk azon múlott, hogy mivel vágnak vissza rájuk a tauriak. Egy görög falanx is elég félelmetesnek nézhetett ki, mégsem ért volna semmit már egyetlen lángszórós emberrel szemben is.

És a harcoknál az időeltolódás miatt nem lehetett előre tudni, mivel állnak elő a tauriak. Lehet, hogy még nem is hallottak a sztázismezőről. De az is lehet, hogy kimondanak egy varázsigét, és mi egycsapásra eltűnünk.

Éppen a negyedik szakasszal voltam kinn sziklavadászaton, amikor Charlie hívott, hogy sürgősen menjek vissza. Heimoff gondjaira bíztam a csapatot, és visszamentem.

– Már megint egy? – A holografikus ernyő nagyítása olyan volt, hogy bolygónk borsóméretűnek látszott, és mintegy öt centire helyezkedett el a Sade-138 pozícióját jelző X-től. Negyvenegy vörös és zöld pont látszott elszórva a mezőben: a jelmagyarázat a 41-es számút Tauri cirkáló (2) névvel illette.

– Hívtad Antopolt?

– Ja.– Már várta a következő kérdést. – Majdnem egy nap, amíg a jel elér odáig meg vissza.

– Ilyen eddig még soha nem fordult elő. – Ezt persze Charlie is tudta.

– Talán ez a kollapszár különösen fontos nekik.

– Valószínű. – Tehát majdnem biztos, hogy idelent is lesz harc. Még ha Antopol el is intézi az első cirkálót, a másodikra már nincs ötven százalékos esélye. Kevés a szonda meg a vadász. – Nem szeretnék most Antopol bőrében lenni.

– Ő csak hamarabb lesz a sűrűjében.

– Nem tudom. Mi azért elég jó formában vagyunk.

– Ezt a dumát tartogasd a srácoknak, William.

Csökkentette az ernyő nagyítását annyival, hogy csak két objektum látszódjon: a Sade-138 és a lassan köze ledő új vörös pont.

A következő két hetet azzal töltöttük, hogy figyeltük, hogyan hunynak ki a pontok. És ha az ember tudta, mikor és hová nézzen, ki is lehetett menni, és élőben nézni az eseményeket, ahogy a keményen ragyogó fehér foltok kialudtak az égen.

Egy novabomba bocsátott ki éppen milliószor annyi energiát, mint egy bevawattos lézer. Egy miniatűr csillag keletkezett, fél kilométer átmérőjű, és forró, mint egy nap belseje. Ami hozzáér, elpárolog. Egy közeli találatnak már csak a sugárzása is menthetetlenül kikészíti egy hajó elektronikáját – két vadász, az egyik a miénk, a másik az övék, kétségtelenül erre a szomorú sorsra jutott, és némán kezdett kifelé sodródni a rendszerből, állandó sebességgel, de energia nélkül.

A háború korábbi szakaszában erősebb novabombákat alkalmaztunk, de az a degenerált anyag, amiből álltak, nagy mennyiségben rettentő instabilnak bizonyult. Ezek a bombák hajlamosak voltak még a hajón felrobbanni. Kétségtelenül a tauriaknak is szembe kellett nézniük ugyanezzel a problémával – vagy tőlünk vették át a módszert -, mert ők is lejjebb vettek a novabombákból száz kiló alattira. Nagyjából ugyanúgy is alkalmazták, ahogy mi: a robbanófej tucatnyi darabra esett szét a célpont előtt, amelyek közül csak az egyik volt maga a novabomba.

Nyilván fog maradni egy pár ilyen bombájuk, miután végeztek a Masaryk II-vel meg a vadászokkal és a szondákkal. Következésképp feleslegesen vesztegetjük az időnket gyakorlatozással.

Nem feledkeztem el róla, hogy összeszedhetnék tizenegy embert, és felszállhatnék arra a vadászra, amit a sztázismezőben rejtettünk el. A gép előre be volt programozva arra, hogy a Csillagkapura vigyen minket.

Egészen addig elmentem, hogy megpróbáltam fejben összeállítani a tizenegy fős listát, próbáltam keresni tizenegy embert, akik többet jelentenek nekem a többieknél. Kiderült, hogy hatot kénytelen vagyok teljesen véletlenszerűen kiválasztani.

De aztán hagytam az egészet a fenébe. Van esélyünk, talán nagyon is jó, még egy teljesen felfegyverzett cirkáló ellen is. És nem könnyű egy novabombát olyan közelre hozni hozzánk, hogy benne legyünk a hatókörében.

Különben is kilöknének az űrbe dezertálásért. Akkor meg minek vacakoljak?

Kissé felderült a hangulat, amikor Antopol szondái kikészítették az első tauri cirkálót. Nem számolva a bolygóvédelemre hátrahagyott hajókat, a parancsnoknak még mindig tizennyolc szondája és két vadásza maradt. Ezek megfordultak, hogy a második cirkáló után induljanak, ami addigra már jónéhány fényévvel arrébb volt, de már zargatta vagy tizenöt ellenséges szonda.

Az egyik szonda sikerrel járt. Járulékos hajói folytatták a támadást, de ez csak álca volt. Egy vadász és három szonda otthagyta a csatát, és maximális gyorsulással távolodott, de senki sem eredt a nyomukba. Morbid érdeklődéssel figyeltük, ahogy az ellenséges cirkáló ismét tovább araszol felénk. A vadász visszafordult a Sade-138 felé, menekült. Senki sem hibáztatta. Sőt, még jó utat, sok szerencsét üzenetet is küldtünk a távozóknak. Persze nem válaszoltak, hisz bent voltak a tartályaikban, de az automatika biztos rögzítette.

Az ellenségnek öt napjába került visszajutni a bolygóhoz, és kényelmes orbitális helyzetbe állni az átellenes oldalon. Felkészültünk a csata elkerülhetetlenül bekövetkező első fázisára, ami légi jellegű, és teljesen automatikus: az ő robotszondáik a mi lézereink ellen. Egy ötven fős csapatot tettem a sztázismező belsejébe, ha esetleg a szondák átjutnának. Ez persze igazából üres gesztus volt: az ellenség simán kivárhatja, amíg kikapcsolják a mezőt, hogy aztán egy szempillantás alatt szétpörkölje őket.

Charlie-nak támadt egy fura ötlete, aminek majdnem be is ugrottam.

– Alácsapdázhatnánk a helyet.

– Ezt meg hogy érted? – kérdeztem. – Már amúgy is alá van csapdázva, huszonöt kilométeres körzetben.

– Nem, nem az aknákra meg ezekre gondolok, hanem magára a bázisra, itt, a föld alatt.

– Halljuk.

– Van két novabomba abban a vadászban – mutatott a sztázismező felé néhány száz méternyi sziklán keresztül. – Azokat legörgethetjük oda, kiélesíthetjük, aztán mindenki elbújik a sztázismezőben, és vár.

Bizonyos szempontból csábító volt a dolog. Felmentett volna minden döntéshozási felelősségtől, mindent a szerencsére hagyott volna. – Nem hinném, hogy működne a dolog, Charlie.

Mintha megsértődött volna. – Dehogynem.

– Nem. Nézd, ahhoz, hogy működjön, minden taurinak a hatókörzetben kell lennie, amikor felrobban – márpedig nem fognak mind berohanni, ha egyszer átjutottak a külső védelmen. Legkevésbé akkor, ha a hely elhagyatottnak látszik. Gyanakodni fognak, és felderítőket küldenek előre. És miután azok alatt felrobbant a bomba...

– Akkor ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Igen. Mínusz a bázis. Bocs.

Vállat vontam. – Ötletnek éppen ötlet. Törd tovább a fejed, Charlie. – Visszafordultam a képernyő felé, ahol most is folyt a féloldalas űrcsata. Eléggé logikus módon az ellenség szerette volna kiütni azt az egy vadászt odafenn, mielőtt ránk kerül a sor. Mi körülbelül annyit tehettünk, hogy figyeltük a vörös pontokat a bolygó körül. Eddig a pilótának sikerült minden szondát visszavernie: az ellen még nem küldött vadászokat utána.

Szívesen átadtam volna a pilótának a védőkörünk lézereinek vezérlését, de azzal se ment volna sokra. Egy bevawattos lézer egy milliárd kilowattott ad ki másodpercenként, száz méteres hatótávban. Ezer kilométeres magasságban a sugár már csak tíz kilowattos. Csak akkor okozhat kárt, ha éppen egy optikai érzékelőt talál el.

– Jól jönne még egy vadász. Vagy hat.

– Inkább a szondákat vetjük be. – Persze volt még egy vadászunk, meg egy fickó, aki vezetni tudta. Lehet, hogy ez lesz az utolsó reményünk, ha gondok lesznek, a sztázismezővel kapcsolatban.

– Milyen messze van a másik fickó? – kérdezte Charlie, arra a pilótára célozva, aki elmenekült. Csökkentettem a nagyítást, és a zöld pontocska megjelent a képernyő jobb szélén. – Körülbelül hat fényórányira. – Két szondája maradt, amelyek túl közel voltak hozzá ahhoz, hogy külön látsszanak. Egyet feláldozott a menekülése fedezésére. – Már nem gyorsul, de így is nulla-kilenc cével megy.