Joseph Heller

Záróra

(Tartalom)

ELSŐ KÖNYV

1. Sammy

Amikor a magam korabeli emberek a háborúról beszélnek, nem a vietnami háborúra gondolnak, hanem arra, amelyik több mint fél évszázaddal ezelőtt tört ki, és szinte az egész világot magával sodorta. Már több mint két éve dühöngött, mire mi egyáltalán beszálltunk. Azt mondják, több mint húszmillió orosz pusztult el, mielőtt partra szálltunk Normandiában. Sztálingrádnál már megfordult az ár, mire mi a kontinensre tettük a lábunkat, az angliai csatát pedig már megnyerték. Mégis egymillió amerikai áldozata volt a háborúnak – háromszázezren estek el közülük harc közben. Csak Pearl Harbornál mintegy kétezer-háromszázan haltak meg azon az egyetlen alattomos napon, majd fél évszázaddal ezelőtt – és több mint kétezer-ötszázan sebesültek meg –, nagyobb katonai veszteséget szenvedtünk azon az egyetlen napon, mint bármikor máskor, a leghosszabb, legvéresebb csendes-óceáni ütközeteket kivéve, nagyobbat, mint Franciaországban a D-napon.

Nem csoda, hogy végül beszálltunk.

Adjunk hálát Istennek az atombombáért, vidultam az egész civilizált nyugati világgal együtt majd fél századdal ezelőtt, amikor olvastam az újságok öles betűkkel szedett fejcímeit, és megtudtam, hogy felrobbantották. Addigra már otthon voltam és kiszálltam belőle, sértetlenül, és mint volt sorkatonának sokkal jobban ment a sorom, mint azelőtt. Főiskolára mehettem, mentem is, két évig még tanítottam is főiskolán Pennsylvaniában, aztán visszamentem New Yorkba, és egy idő múlva munkát kaptam a Time magazin reklámosztályán mint hirdetésszöveg-író.

Nem telik bele húsz év, és az újságok országszerte közölni fogják a háború legöregebb helyi veteránjainak a fényképét, akik a hazafias ünnepeken részt vesznek majd a ritka parádékon. A parádék máris ritkák. Én soha nem vonultam fel. Azt hiszem, apám sem. Valamikor réges-régen, mikor még srác voltam, a dilinós Henry Markowitz, a szemközti bérház apám nemzedékéből való öreg házmestere, bezzeg felvonult a Fegyverszünet Napján és az Emlékezés Napján: előkotorta és fölvette ócska, első világháborús katonai egyenruháját, még az előző Nagy Háború rongyos lábszárvédőjét is, és egész nap föl-le masírozott a Railroad Avenue járdáján, a Norton's Point-i villamossínektől a Surf Avenue sarkán álló cukorkásboltig meg a szódaautomatáig, amelyek közelebb voltak az óceánhoz. Az öreg Henry Markowitz – mint akkoriban apám, az öreg Henry Markowitz sem lehetett sokkal túl a negyvenen – nagy peckesen a teljes berekedésig rikoltozta a vezényszavakat a fűszerestől vagy a mészárostól barna papírzacskókat cipelő fáradt asszonyoknak, akik vastag lábaikon hazafelé baktattak apró lakásaikba, és rá se hederítettek. Nem vett róla tudomást két szégyenkező lánya sem, akik közül az egyik velem egykorú volt, a másik vagy egy évvel idősebb nálam. Egyesek azt mondták, Markowitzot gránátnyomás érte, de nem hiszem, hogy ez igaz lett volna. Azt hiszem, még azt sem tudtuk, mi az a gránátnyomás.

Három- vagy négyemeletes tégla bérházainkban akkoriban nem volt lift, az öregedőknek meg az időseknek pokoli lehetett fölmászni a lépcsőn, mikor hazamentek. A pincékbe teherautón hozták a szenet, és nagy robajjal, gravitációs úton zúdították le egy fémcsúszdán; és ott volt található a kazán meg a forró vizes tartály, no meg a házmester, aki vagy az épületben lakott, vagy nem, és akit inkább megfélemlítve, mint tiszteletből, mindig a vezetéknevén és urazva emlegettünk, mert ő őrködött mindenen a háziúr nevében, akitől akkoriban szinte mindnyájan féltünk egy kicsit, mint ahogy egyesek közülünk most is félnek. Alig egy másfél kilométernyire tőlünk terült el a híres-nevezetes Coney Island-i vidámpark, töméntelen tarka villanykörtéjével, játékaival, körhintáival és büfébódéival. A Luna Park nagy és híres attrakció volt akkoriban, és az volt a Steeplechase („Steeplechase – Mulatni Mész”) Park is, egy bizonyos Mr. George C. Tilyou műve, aki akkor már rég elhunyt, és akiről senki nem tudott sokat. A Steeplechase összes portálján merészen virított egy meghökkentő karikatúra, a feledhetetlen védjegy: egy enyhén idióta férfi groteszk, rózsaszín, lapos, vigyorgó arca, amely valósággal tüzelt a sátáni vidámságtól, és hihetetlen módon, egyetlen primitív síkban villogtatta olykor majd háztömbnyi száját, melyben képtelenül és elképesztően sok hatalmas fog villogott. A személyzet tagjai vörös kabátot és zöld zsokésapkát viseltek, és sokuk bűzlött a whiskytől. Tilyou a Surf Avenue-n lakott valaha, saját házában, egy jókora faépületben, melynek deszkajárda vezetett a verandájára egy rövid kőlépcsőről, amely egyenesen a járda széléig húzódott, és mintha süllyedt volna. Mire annyi idős lehettem, hogy elsétálhattam mellette úton a közkönyvtárba, a földalatti állomásra vagy szombatonként matinéra a moziba, a legalsó lépcső függőleges oldallapjának betonjába vésett családi neve már erősen kibillent a vinkliből, és több mint a feléig belesüppedt a földbe. A mi környékünkön nagy esemény volt az olajkazánok beszerelése, amikor a csővezetékek meg az olajtartályok miatt fölfúrták a kövezetet – ez a haladás jele volt.

Ama húsz év múltán igencsak rosszul fogunk festeni az újságfotókon és a televíziós klipeken, mint holmi idegenek valami másféle világból, totyogó aggastyánok leszünk, és talán kissé idiótáknak és összezsugorodottnak látszunk majd ráncos, beesett arcunkkal és fogatlan mosolyunkkal. Vannak ismerőseim, akik már haldokolnak, és voltak mások, akik már meghaltak. Már most se vagyunk valami szépek. Szemüveget viselünk, kezdünk süketülni, néha túl sokat beszélünk, ismételjük önmagunkat, mindenféle dolgok nőnek ki rajtunk, még kisebb horzsolásaink is lassabban gyógyulnak és árulkodó nyomokat hagynak maguk után.

És aztán hamarosan nem marad belőlünk semmi.

Csak feljegyzések és emléktárgyak mások számára, meg azok a képek, amelyeket véletlenül felidéznek. Egy szép napon valamelyik gyerekem – törvényesen adoptáltam őket, persze a beleegyezésükkel – vagy valamelyik felnőtt unokám talán véletlenül rábukkan a szárnyas géppuskajelvényemre vagy a repülős érdeméremre, az őrmesteri stráfokra a váll-lapomon, vagy arra a pillanatfelvételre, amely rólam készült – a kis Sammy Singerről, aki a korcsoportjában a legjobb helyesíró volt Coney Islanden, és majdnem mindig osztályelső számtanból, elemi algebrából és síkgeometriából – báránybőr téli repülőzubbonyomban, vállamon az ejtőernyő hevederjével, a tengerentúlon, majd ötven évvel ezelőtt Pianosa szigetén, Olaszország nyugati partjai mellett. A kamerába mosolyogva ülünk egy repülőgép mellett a hajnali napfényben élesítetlen ezerfontos bombák alacsony halmán, várva az újabb bevetésre indító jelzést, és a háttérből az aznapi bombázótisztünk néz ránk, emlékszem, egy kapitány. A kapitány, egy izgága és indulatos, néha kissé ijesztő örmény, képtelen volt megtanulni a navigációt azon a gyorstalpaló tanfolyamon, amelyre váratlanul belerángatták a harckiképzésből a dél-carolinai Columbiában lévő légi támaszponton, ahol ideiglenes állományként összehozták a csoportunkat, és harci és repülőkiképzésre fogtak, hogy valamelyik tengerentúli hadszíntérre tudjunk repülni. A pilóta, egy Appleby nevezetű józan texasi, nagyon módszeres ember volt, és nagyon jól értette a dolgát, áldja meg az Isten, és ők ketten nagyon gyorsan kezdtek nem kijönni egymással. Én Yossariannal éreztem együtt, mert humoros volt és gyors eszű, egy kicsit vad, de hozzám hasonlóan nagyvárosi fiú, aki a vége felé egyszer csak félig tréfásan azt mondta, hogy inkább meghal, mintsem hogy megöljék, márpedig elhatározta, hogy örökké fog élni, vagy legalábbis ebbe a próbálkozásba fog belehalni.

Ezzel igencsak azonosulni tudtam. Tőle tanultam meg nemet mondani. Amikor előléptetésül fölajánlottak egy további stráfot és még egy Repülő Érdemérmet, ha még tíz bevetést repülök, visszautasítottam, mire hazaküldtek. Mindvégig kivontam magam Appleby és Yossarian nézeteltéréseiből, mert félénk voltam és kicsi, sorkatona és zsidó. Akkoriban a természetemmé vált, hogy mindig meggyőződjek róla, hogyan is állok az új emberekkel, mielőtt kiadnám magam, bár, legalábbis elvben, ha nem is mindig azzal a magabiztossággal, amilyennel szerettem volna, mindenki mással egyenlőnek tartottam magamat, a tisztekkel is, még ezzel a nagydarab, nagyszájú örmény bombázótiszttel is, aki örökösen azzal az eszement viccel jött, hogy ő igazából asszír, és gyakorlatilag már kihalt. Láttam, hogy mindnyájuknál olvasottabb vagyok, és nekem volt a legjobb a helyesírásom is, de volt annyi eszem, hogy ezt soha nem hangoztattam.

Yossarian minden egyes éjszakai bevetésen eltévedt, amelyet Dél-Carolina és Georgia fölötti hadműveleti gyakorlórepüléseinken repültünk. Vicc is született róla. Az önkéntes közlegényektől, akikkel a laktanyában és az ebédlőben megismerkedtem, megtudtam, hogy az ő bombázókból átképzett navigátoraik is mind eltévednek összes éjszakai bevetéseiken, és erről is vicc született. Hajózószemélyzetünk harmadik tisztje egy Kraft nevű másodpilóta volt, akit a tengerentúlon első pilótának léptettek elő. A légelhárítás lelőtte, elesett Észak-Olaszországban, Ferrara fölött, amikor a százada másodszor is rárepült az ottani hídra. Yossarian, a vezérgép bombázótisztje, aki első ízben elmulasztotta ledobni a bombáit, kitüntetést kapott, mert visszafordult és másodszor is rárepült, mikor látta, hogy a többiek is elhibázták, és a híd még mindig sértetlen. Azokon a dél-carolinai navigációs kiképző repüléseken Appleby mindig megtalálta számunkra a biztonságos hazavezető utat a rádiós irányzással. Egy szurokfekete éjszakán eltévedtünk, és több mint egy óra hosszat nem volt rádióirányításunk. A közeli viharok elektromos interferenciát okoztak, és a mai napig tisztán hallom Yossarian hangját a fedélzeti telefonon, amint azt mondja:

– Folyópartot látok odalenn. Forduljatok balra, szeljétek át, majdcsak találok a túlsó partján valami tereptárgyat.

A folyópartról kiderült, hogy az Atlanti-óceán partja, mi pedig úton voltunk Afrika felé. Appleby megint elvesztette a türelmét, fél óra elteltével átvette a navigációt, aztán mikor végre elkapta és összerakta a rádiójeleket, amelyek visszavezettek minket a repterünkre, már csak annyi üzemanyagunk maradt, amennyivel el tudtunk gurulni a leszállópályáról a gépállomásig. A motorok lefulladtak, mielőtt kikapcsolhattuk volna őket.

Mindnyájan majdnem meghaltunk.

Kezdtem középkorú lenni, mire ez tudatosodott bennem, és attól fogva ha elmeséltem ezt az anekdotát, már nem csak azért, hogy nevessenek rajta.

Azon a fényképen velem van egy haverom, Bill Knight, akkoriban a legjobb toronygéppuskás, aki körülbelül két évvel volt idősebb nálam, és már nős volt, és csecsemő kisbabájuk volt, akit összesen csak egy hétig látott, meg egy Howard Hóden nevű, velem egykorú, sovány fiú, valahonnan Alabamából, aki törzsgéppuskás és rádiós volt, aztán úgy egy hónap múlva elesett egy avignoni bevetésen, és lassan halt meg, jajgatott kínjában, és nyöszörgött, hogy fázik. Húszévesek vagyunk, és gyerekeknek látszunk, akik még csak húszévesek. Howie Hóden volt az első halott emberi lény, akit valaha láttam, és azóta is az egyetlen halott, aki a ravatalozón kívül a szemem elé került. A feleségem éjszaka halt meg, és már nem volt a szobában, mire megérkeztem a kórházba, hogy elintézzem a papírokat, és elkezdjem intézni a temetését. Szinte napra úgy és akkor ment el, ahogy az onkológus mondta. Beteg volt, de ritkán voltak nagy fájdalmai, és szerettük azt hinni, hogy azért kíméltetett meg a fájdalmaktól, mert mindig nagyon jó volt, legalábbis hozzám meg a gyerekekhez, és általában vidám volt és jószívű. Ha dühös volt, csak az első férjére volt dühös, rá is csak időnként, különösen azért, mert gyakran nem volt pénze gyerektartásra, ám volt elég pénze új barátnőkre, meg arra, hogy még egypárszor megnősüljön. Szerencsém volt a halottakkal, mondta közvetlenül a háború után Lew, gyerekkori barátom, aki gyalogos volt, fogságba esett, és százával látott halottakat Európában, mielőtt a hajó hazaszállította; látott amerikaiakat és németeket, aztán német civileket tucatszámra Drezdában, amikor visszaküldték oda, hogy segítsen eltakarítani a romokat a brit gyújtóbombázás után, amiről tőle hallottam először.

Erről a légitámadásról, ami nagyjából mindenkit megölt a városban, kivéve ezeket a hadifoglyokat meg az őreiket, én nem tudtam, és nem is voltam hajlandó tüstént elhinni.

– Több mint százezren? Te biztos megőrültél, Lew Az több, mint Hirosima meg az atombomba.

Utánanéztem, aztán elismertem, hogy igaza van.

De ez majd ötven évvel ezelőtt volt. Nem csoda, ha leszármazottainkat nemigen érdekli a második világháború. Akkor még alig született meg valaki közülük. Ha megszülettek volna, ötven körül járnának.

De talán egy szép napon, valamikor a jövőben, melyet meg sem tudok próbálni fölmérni, valamelyik gyerekem vagy unokám véletlenül rábukkan majd egy dobozra vagy egy fiókra, benne a géppuskás szárnyaimmal, a Repülő Érdeméremmel, az őrmesteri stráfjaimmal meg a háború idején készült fényképpel, és ez talán fájdalmas visszatekintésre fogja ösztökélni, eszébe fog juttatni bizonyos családi természetű incidenseket, amelyekre valamikor sor került köztünk, vagy soha nem került sor, pedig kellett volna. Mint engem apám első világháborús gázálarca.

Kíváncsi lennék, mi lett vele. Mikor kicsi voltam, szerettem azt a gázmaszkot, jó játék volt, sokszor eljátszottam vele, mikor apám a belvárosban dolgozott, ahol szabásminták alapján gyerekruhákat szabott. Megvan a katonakori fényképe is. Miután még az elemiben elolvastam az első világháború német repülő ászának, Manfred von Richthofen bárónak az életrajzát, egy darabig szerettem volna felnőttként vadászpilóta lenni, naponta megvívni vele Franciaországban, magányos párbajban a lövészárkok fölött, és mindannyiszor újra lelőni. A hősöm volt, én meg arról álmodoztam, hogy lelövöm. Nem sokkal a háború, az én háborúm után apám meghalt. Azt mondták, rák. Szeretett szivarozni. Egy szomszédos kis trafikban vásárolta a szivarjait a Surf Avenue sarkán, ahol a mindig elégedett Mr. Levinson mosolyogva üldögélt a munkaasztalánál a késeivel meg a dohányleveleivel, és saját kezűleg szabta ki és sodorta meg a szivarjait, miközben fekete hajú, szeplős, nyugodt természetű, törpe felesége, Mrs. Levinson fürdősapkákat, füldugókat, úszógumikat, vödröket, lapátokat és más kacatokat árult a tengerparti homokozáshoz, hiszen a tenger alig egy háztömbnyire volt tőlünk. Gyerektelenek voltak.

Mindenki dolgozott. Sráckoromban egy darabig újságot árultam az utcánkon meg a stégen álló kocsmákban. Húgaink nyáron fagyasztott vaníliakrémet meg üdítőket árultak a stég bódéiban. Davey Goldsmith hot dogot árult. A tengerparton spártaiként csatáztak az engedély nélküli vándorárusok, hogy a napbarnított karjukon tartott ormótlan kartondobozokból, melyekből füstölögve szállt fel a szárazjég gőze, öt-öt centért eladhassák összes jégrúdjukat és jégkrémjüket, mielőtt elkaphatták volna őket a rendőrök, akik, végighajszolták őket a puha homokon, a fürdőruhás bámészkodók közt, akik szívvel-lélekkel drukkoltak nekik, hogy sikerüljön elmenekülniük. Sokat ismertem ezek közül a lúdtalpas, idősebb fiatal fiúk közül, akik ilyen veszélyek közt dolgoztak.

A lakásunkban mindig hallhattuk a tenger felől a megtörő hullámok moraját meg a harangos bója kongását (mi „haragos bójának” neveztük, ami az én fülemnek még mindig kedves). Időnként, amikor kora vagy késő délután szokatlan csend lett, néha nagyon halkan még a legközelebbi körhinta kísérteties muzsikáját is hallottuk, az egzotikus gőzorgona hangját a stégen álló óriás ringlispílről, amelyen körbeforogtak az aranyos, a karamellszínű, a fényes fekete csíkokkal és mutatós édességek, zselé, medvecukor és gumicukor kék és rózsaszín foltjaival ékesített mének – honnan származtak ezek a pompásan sikló lovak? volt valahol egy nagyvállalat, amely a körhinták számára lovakat gyártott? nagy pénz volt benne? – majd félmérföldnyire. Senki nem volt gazdag.

2. A kis pöcs

Az új elnök törvényesen lépett hivatalba, amikor elődje gyötrő szellemi kimerülésében lemondott, mert folytonosan magyarázkodnia kellett, miért választott ilyen embert alelnökjelöltjének.

– Miért pont őt szemelted ki? – volt kénytelen folytonosan érdeklődni tőle legjobb barátja, a külügyminiszter. – Legalább nekem mondd meg. Nálam biztonságban van a titkod.

– Nem volt ebben semmiféle titok! – válaszolta saját védelmére a nemzet első számú tisztviselője. – Nem volt emögött semmi alattomosság, semmi rejtett ok. Egyszerűen az ítélőképességemre hagyatkoztam. Szavamat adom neked, hogy nem volt semmiféle bűnös szándékom.

– Ez az, ami olyan rémisztő.

3. Mr. Yossarian

A kórházban töltött második hét közepén Yossarian az anyjáról álmodott, és megint tudta, hogy meg fog halni. Az orvosok idegesek lettek, amikor tudatta velük a hírt.

– Mi nem találunk semmi bajt – mondták neki.

– Keressenek tovább – utasította őket.

– Ön tökéletes egészségnek örvend.

– Csak várjanak – tanácsolta nekik.

Yossarian megfigyelésre tért vissza a kórházba, ahova előzőleg megint visszavonult a zavarba ejtő fizikai tünetek újabb neurotikus zárótüze alatt, melyekre egyre fogékonyabb lett, miután azon kapta magát, hogy életében másodszor újra egyedül lakik. Tünetei a jelek szerint úgy foszlottak sorra széjjel, mint a pára, mihelyt leírta vagy sorra kivizsgálták őket. Alig néhány hónappal azelőtt pusztán azzal kikúrálta magát gyógyíthatatlan isiászából, hogy felhívta egyik orvosát, és elpanaszolta neki, hogy gyógyíthatatlan isiásza van. Nem tudott megtanulni egyedül élni. Nem tudta megvetni az ágyát. Hamarébb halt volna éhen, mint hogy főzzön.

Ezúttal úgyszólván rohanvást ment vissza, egy másfajta morbid látomás morbid látomásának hatására, nem sokkal az után, hogy hallotta: az elnök, akit nem szeretett, le fog mondani, és minden bizonnyal az alelnök lesz az utóda, akit még kevésbé szeretett; és nem sokkal azután, amikor véletlenül megtudta, hogy Milo Minderbinder, akivel most már vagy huszonöt éve óhatatlan és elkerülhetetlen kapcsolatban állt, kiterjesztette üzleteit az olyan áporodott, fölös termékekről, mint az avas csokoládé meg az egyiptomi gyapot a katonai felszerelésekre, és saját repülőgépet tervezett, amelyet a kormánynak szándékozott eladni. Természetesen bármely kormánynak, amelyik megengedhette magának, hogy megvásárolja.

Európában voltak országok, amelyek ezt megengedhették maguknak, és Ázsiában meg a Közel-Keleten is.

Morbid látomásának látomása, amelyet átélt, agyvérzés vagy gutaütés látomása volt: újra felélesztette emlékeit az elnyűhetetlen, öreg Gustav Aschenbachról, magányáról a mediterrán tengerpart mitikus strandján, és halhatatlan haláláról Velencében, kimerülten, ötvenévesen, abban a városban, amelyet járvány sújtott, amiről senki nem kívánt beszélni. Nápolyban, valamikor régen, amikor beállították a csapatszállító hajóra induló sorba, amely hazaszállította, miután hetven bevetést repült és túlélte, egy idősebb, Svejk nevű katonát talált maga mögött, meg egy Krautheimerként született férfit, aki Joseph Kaye-re változtatta a nevét, hogy biztonságosabban olvadhasson be az ő kultúrájába, ám akkoriban ez a név, a Svejkéhez hasonlóan, még nem sokat jelentett számára.

Ha választhatott, Yossarian még mindig jobb szeretett élni. Nem evett tojást, és bár nem fájt a feje, minden második nap bekapta a maga bébiaszpirinjét.

Semmi kétsége nem volt afelől, hogy sok mindenért kell aggódnia. A szülei meghaltak, és meghaltak összes nagybátyjai és nagynénjei is.

Pöcs a Fehér Házban? Nem ez lenne az első eset. Megint összetört egy tankhajó. Ott van a sugárzás. A szemét. A rovarirtó szerek, a mérgező hulladék és a szabad vállalkozás. Az abortuszoknak vannak ellenségei, akik halálbüntetést kívánnak kiszabni mindenkire, aki nem életpárti. A kormányzatban középszerűség uralkodik, és önérdek is. Bajok vannak Izraelben. Mindezek nem puszta tévhitek. Nem ő találta ki őket. Hamarosan kiónozni fogják az emberi embriókat, eladásra, a hecc kedvéért, meg pótalkatrésznek. Emberek, akik nem termelnek semmi megfoghatót, milliókat keresnek pusztán a tulajdonosváltással. A hidegháborúnak vége lett, de a földön még mindig nincsen béke. Semminek nincs értelme, és semmi másnak sem. Az emberek mindenfélét csinálnak, anélkül hogy tudnák, miért, aztán megpróbálják kitalálni.

Amikor Yossarian unatkozott a kórházi szobájában, úgy játszadozott az ilyen magasröptű gondolatokkal, mint egy ébren álmodozó ifjú a nemi szervével.

Hétköznap minden reggel legalább egyszer becsődült hozzá az orvosa, Leon Schumacher, bimbózó, fiatal orvosokból álló fürge és komoly sleppjével, a csinos arcú és pompás fenekű eleven és vonzó osztályos ápolónő kíséretében, aki kora ellenére nyíltan vonzódott Yossarianhoz, és akit Yossarian ravaszul egyre arra csábítgatott, hogy fiatalossága ellenére kezdjen jóindulatúan belészeretni. Ez a magas, impozáns csípőjű nő emlékezett Pearl Baileyre, de Pearl Harborra nem, és ennek alapján kora valahol harmincöt és hatvan év között lehetett, ami Yossarian hite szerint a legeslegjobb egy nő számára, feltéve persze, hogy még ép az egészsége. Yossariannak csak ködös elképzelése volt arról, milyen is igazából ez a nő; mégis gátlástalanul kihasznált minden alkalmat, amely segíthetett élvezetesen eltölteni vele az időt addig a néhány békés hétig, ameddig a kórházban akart maradni mindenáron, hogy kipihenje magát és összeszedje a világképét, miközben a világ nagy nemzetei újra stabilizálódnak egy új, másik világrendben, amely megint végleges és örökkévaló lesz.

Bevitte magával a rádióját, és szinte mindig talált valami Bachot vagy valami kitűnő kamara-, zongora- vagy kórusmuzsikát egyik vagy másik URH-állomáson. Ahhoz túl sokszor megzavarták, hogy operáknak, különösen Wagnernek szentelhette volna a figyelmét. Ezúttal jó szobát kapott, állapította meg örömmel, és kifogástalan szomszédokat, akik nem voltak visszataszítóan betegek; és ott volt ez a vonzó osztályos ápolónő is, aki illedelmesen nevetgélve reagált a csalogatásaira, dölyfösen és túláradóan riszálta magát, és kihívóan hencegett a pompás seggével.

Yossarian semmi okot nem látott rá, hogy ne értsen ezzel egyet.

Az első hét közepére már teljes gőzzel flörtölt vele. Schumacher doktor nem is nézte jó szemmel ezt a buja frivolságot.

– Épp elég helytelen, hogy beeresztettem ide. Azt hiszem, mind a kettőnknek szégyellnünk kellene magunkat. Maga itt van ebben a szobában, mikor nem beteg...

– Ki mondja, hogy nem vagyok?

– ...mikor olyan sok ember van kinn az utcákon.

– Beeresztenek ide egyet, ha beleegyeznék, hogy kimegyek?

– Kifizetné a számláit?

Yossarian úgy vélte, inkább nem.

Egy nagynevű angiográfus savanyúan megerősítette, hogy nincs szüksége angingráfiára; egy neurológus ugyanilyen komoran kijelentette, hogy semmi baj nincs az agyával. Lenn Schumacher ismét büszkélkedve mutatta be ritka példányként, amellyel tanítványainak nem lesz gyakran alkalmuk találkozni orvosi gyakorlatukban: íme egy hatvannyolc éves férfi, akinek semmiféle betegségtünete nincs, de még csak nem is hipochonder.

Késő délután vagy néha kora este beugrott hozzá Leon, csak hogy egy darabig a maga monoton, bánatos módján a hosszú munkaidejéről, a rémes munkakörülményeiről és igazságtalanul alacsony keresetéről fecsegjen tapintatlanul és egocentrikusan egy olyan embernek, akiről mindketten tudták, hogy hamarosan meg fog halni.

Nem volt tekintettel Yossarianra.

Az ápolónőjét Melissa MacIntoshnak hívták, és mint minden jó nő egy romantikus hajlamú, kifinomult férfi szemében, túl jónak látszott ahhoz, hogy igaz lehessen.

A második hét kezdetén Melissa már megengedte neki, hogy ujjai hegyével megsimogathassa a kombinéját szegélyező csipkét, amikor körülötte lebzselve az ágya vagy a széke mellett állt vagy ült, és beszélgettek, vagy Yossarian flörtölését viszonozva engedte, hogy egyre hevesebben flörtöljön vele. A kényelmetlenségtől piruldozva, de a rosszalkodástól felélénkülve, ha nem is egyezett bele, de nem is tiltotta meg, hogy eljátszadozzon vékonyka fehérneműjével, bár nem tudta könnyedén elengedni magát. Rettegett, hogy valaki rajtakaphatja őket ezen a megengedhetetlen bizalmaskodáson. Yossarian imádkozott, bárcsak lepné meg őket valaki. Nem akarta, hogy eszébe jusson, hátha komolyak a szándékai. Melissa maga is elismerte, hogy szerencsés lány, amiért ő a betege, amikor Yossarian ezt mondta neki. Kevesebb baja volt vele, mint az emelet privát és félprivát szobáiban fekvő többi férfival és nővel. És Yossarian látta, hogy izgalmasabb – és ezért csábítóbb, ezt is értette, bár a lány talán nem – azoknál a ritka férfiaknál, akikkel a kórházon kívül találkozgat, sőt még annál az egy-két férfinál is, akiket évek óta kizárólagosan – majdnem kizárólagosan – fogad. Soha nem volt férjnél, még egyszer-kétszer sem. Yossariannal olyan kevés baj volt, hogy nem volt vele semmi baj, így Melissának és a többi osztályos nővérnek alig volt más dolguk körülötte, mint műszakonként benézni a szobájába, meggyőződni róla, hogy még nem halt meg, és semmit nem kellett tenniük, hogy életben tartsák.

– Minden rendben van? – kérdezték mindnyájan.

– Minden, kivéve az egészségemet – sóhajtott válaszul.

– Maga tökéletesen egészséges.

Yossarian vette magának a fáradtságot, és elmagyarázta, hogy éppen ez a baj. Ez azt jelenti, hogy rosszabbodnia kell az állapotának.

– Ez nem vicc – viccelődött, amikor nevettek.

Egyik nap Melissa fekete kombinét vett fel, miután esztétikai vágyakozást színlelve Yossarian megkérte erre. Amikor azt akarta, hogy bejöjjön hozzá, azon kapta magát, hogy égető szükségét érzi, hogy szüksége legyen valamire. Amikor megnyomta a nővérhívó gombot, néha más ápolónő jelentkezett.

– Küldje az én Melissámat! – parancsolta ilyenkor.

A többiek készségesen együttműködtek. Nem szenvedett hiányt ápolásban. Jó egészségben van, állapították meg naponta újra és újra az orvosok, és ezúttal morcosan és csalódottan, azzal az érzéssel, hogy becsapják, oda lyukadt ki, hogy úgy tűnik, igazuk van.

Jó volt az étvágya és az emésztése. Komputertomográffal pásztázták végig a hallószerveit meg a gerincét. Arcüregei tiszták voltak, és sehol semmi jele nem mutatkozott reumának vagy ízületi gyulladásnak, anginának vagy ideggyulladásnak. Még az orra sem csöpögött. Minden orvos irigyelte a vérnyomását; aki csak látta. Leadta nekik a vizeletét, megvizsgálták, és a koleszterinje alacsony volt; a hemoglobinja magas, az ülepedési üteme gyönyörű, a vérnitrogénje pedig ideális. Tökéletes embernek nyilvánították hát. Úgy vélte, hogy első feleségének meg a másodiknak, akitől ekkor már egy éve különváltan élt, esetleg volnának ellenvetései.

Járt nála egy kardiológus-sztár, aki semmi hibát nem talált benne, egy patológus a pátoszára, aki szintén nem talált okot az aggodalomra, egy vállalkozó szellemű gasztroenterológus, aki visszarohant a szobájába, hogy másodszor is kikérje Yossarian véleményét bizonyos kreatív befektetési stratégiákról, amelyeket holmi arizonai ingatlanokkal kapcsolatban fontolgatott, aztán jött egy pszichológus a pszichéje ügyében, és ő lett Yossarian utolsó menedéke, akiben még bízhatott.

– És mi van a vérszegénységem és a fáradtságom és az érdektelenségem és a depresszióm periodikus periódusaival? – hadarta Yossarian suttogva, de mint a forgószél. – Azon kapom magam, hogy nem figyelek oda olyan dolgokra, amelyeket más emberek komolyan vesznek. Unom az információkat, melyeknek nem veszem hasznát. Szeretném, ha a napilapoknak kisebb lenne a terjedelmük, és hetenként jelennének meg. Nem érdekel többé semmi, ami a világban történik. A komédiások nem tudnak megnevettetni, a hosszú történetek az őrületbe kergetnek. Az én hibám vagy az öregségé? Vagy a bolygónk válik tényleg jelentéktelenné? A tévéhíradók degeneráltak. Mindenhol mindenki locsog. Minden lelkesedésem kimerült. Tényleg egészségesnek érzem most magam, vagy csak képzelem? Még a fejem is teli van hajjal. Doki, tudnom kell az igazságot. Mentális természetű a depresszióm?

– Ez nem depresszió, és maga nincs kimerülve.

A pszichológus annak rendje és módja szerint konzultált a pszichiátria főnökével, aki konzultált az összes többi orvossal, majd arra az egybehangzó végkövetkeztetésre jutottak, miszerint semmiféle pszichoszomatikus jelenség nem játszik szerepet a kitűnő egészségben, amelynek örvend, és a fején is valódi a haj.

– Ámbátor – tette hozzá torkát köszörülve a pszichiátria főnöke – a becsület arra kötelez, hogy besoroljam önt az időskori depresszió elsőrendű jelöltjei közé.

– Időskori depresszió? – ízlelgette Yossarian a szakkifejezést. – Körülbelül mikor jelentkezne az?

– Körülbelül most. Mit csinál, mi az, amit igazán élvez?

– Attól tartok, nem sokat. Futok a nők után, de nem túl keményen. Több pénzt keresek, mint amennyire szükségem van.

– És élvezi?

– Nem. Nincsenek ambícióim, és nem sok maradt, amit még meg szeretnék csinálni.

– Semmi golf, semmi tenisz, semmi bridzs? Műgyűjtés, régiséggyűjtés?

– Ezekről szó sem lehet.

– Nem jó a prognózis.

– Ezt mindig tudtam.

– Nekünk most úgy tűnik, Mr. Yossarian – mondta az orvos-igazgató, az egész intézmény nevében szólva, miközben Leon Schumacher háromnegyedrészt kopasz feje a vállára kókadt –, hogy maga örökké élhet.

Úgy látszott, semmiért nem kell aggódnia, kivéve az inflációt meg a deflációt, a magasabb kamatlábakat meg az alacsonyabb kamatlábakat, a kedvezőtlen kereskedelmi mérleget és a kedvező kereskedelmi mérleget, az új elnököt és a régi tábori lelkészt, az erősebb dollárt és a gyöngébb dollárt, de aggódhatott még ezek mellett a súrlódás, az entrópia, a sugárzás és a gravitáció miatt is.

Ám új pajtása, Melissa MacIntosh nővér miatt is aggódott, mert nem volt megtakarított pénze. A szüleinek sem volt, így ha elég sokáig élne, pusztán a társadalombiztosítási járulékból kellene megélnie, meg a nyomorúságos kórházi nyugdíjából, feltéve hogy a következő két-háromszáz évben is ott dolgozik, ami kizártnak látszott, hacsak nem ismerkedik meg előzőleg egy jómódú, derék úriemberrel, és nem megy feleségül ehhez az úriemberhez, aki akkor majd olyan vonzó lesz számára, mint most Yossarian, aki ezt teljesen kizártnak látta, hiszen ritka férfi tudna olyan elbűvölően trágárul beszélni hozzá, mint ő. Nem is egyszer sajgó szívvel töprengett Melissáról: túl ártatlan ahhoz, hogy engedjen az anyagi körülmények szívtelen dinamikájának, túl kedves, gyanútlan és önzetlen.

– Egy dolgot okvetlenül meg kell tennie – mondta neki egyik nap Yossarian, miután Melissa a tanácsát kérte, kössenek-e egyéni nyugdíjbiztosítást, ő meg a lakótársnője, mire Yossarian közölte, miszerint nem tudja, mi a franc gyakorlati haszna van bárki számára hosszú távon az egyéni nyugdíjbiztosításnak, kivéve az arra csábítgató bankokat –, mégpedig feleségül kell mennie valakihez, olyasvalakihez, mint én most, egy olyan férfihoz, akinek van némi megtakarított pénze, aki ért valamit a biztosításhoz meg az örökösödéshez, és előzőleg csak egyszer volt nős.

– Maga túl öreg lenne hozzám? – kérdezte Melissa rémülten.

– Maga lenne túl fiatal hozzám. Tegye meg hamar, tegye meg még ma. Talán még egy orvos is megtenné. Mielőtt észrevenné, olyan öreg lesz, mint én, és nem lesz semmije.

Meggondolatlan szentimentalizmusa miatt is aggódott, amiért törődött valakivel, akinek szüksége volt rá.

Ez nem az amerikai hozzáállás.

És ez volt az, amire végképp nem volt szüksége: egy további valakire, aki őrá szorul. Vagy kettőre, mert Melissa büszkén beszélt a szűkös lakásban lakó, szemkápráztató, minden mulatságot kedvelő szobatársnőjéről, az Angela Back nevű nőről, aki magasabb és szabadabb nála, ausztráliai, természetes szőke, de még ragyogóbbra szőkítteti a haját, és nagyobb a keble, tűsarkú cipőt hord, fehér rúzst és fehér szemfestéket használ, és egy bazárárukat gyártó cég kereskedelmi képviselőjeként dolgozik, ahol olyan trágár ötletekkel hozakodik elő új cikkekre, hogy a cég társtulajdonosainak, két idősecske zsidó családapának hitetlenkedve megbénul a nyelve, és csak irulnak-pirulnak. Angela ismerte és élvezte a hatást, amelyet új méregdrága belvárosi bárokban keltett, ahová munka után gyakran eljárt társaságkedvelő üzleti vezetőkkel találkozni, hogy vacsora után elmenjen velük táncolni, aztán, amikor az este véget ért, könyörtelenül lerázza őket a bérház földszinti kapualjában. Szinte alig ismert valakit, akit eléggé kedvelt volna, hogy hosszabb ideig együtt maradjon vele, mert szinte soha nem engedte meg magának, hogy eleget igyon és berúgjon. A lakástelefon, amelyet meg szokott adni, a városi hullaház száma, mesélte Melissa Yossariannak, olyan örömteli módon dicsérgetve lakótársnője magabiztos és túláradó viselkedését, hogy Yossarian tudta, első látásra belé fog szeretni abba a nőbe, kivéve ha soha nem kerül a szeme elé, és mélységes szerelemben marad vele, míg csak másodszor nem látja. Ám ennek a negyven körül járó, magas, fehérre sminkelt, felfelé kúszó kígyómintás, fekete harisnyát viselő szőkeségnek sem voltak se gazdag szülei, se megtakarított pénze, így Yossarian föltette magában a kérdést:

– Egyáltalán mi a baj ezzel a tetves földdel?

Úgy érezte ésszerűnek, hogy mindenkinek, akire nem neheztel, legyen elég pénze, ami biztosítja, hogy félelem nélkül nézhessen a jövőbe, ezért nemesen együtt érző álmodozásának közepette lehorgasztotta a fejét, és szerette volna a karjába ölelni azt a kiemelkedően telt keblű, elhagyatott lakótársnőt, hogy felszárítsa a könnyeit, csillapítsa összes szorongásait, és lehúzza a cipzárt a hátán, miközben simogatja.

Ez már tényleg cukedli lenne a magándetektíveknek, akik követik, hogy tudósítsanak róla, igaz? Az első magándetektív – magától értetődőnek vélte, hogy magándetektív – már a kórházban a nyomába eredt a látogatási időkben, aztán tüstént összeszedett egy súlyos staphylococcusos fertőzést, és a vérmérgezés ágynak döntötte a kórháznak egy másik szárnyában, más körházi betegek három további látogatójával együtt, akik szintén súlyos staphylococcusos fertőzést kaptak, és akik, már amennyire Yossarian tudott róluk, esetleg szintén lehettek magándetektívek. Yossarian mind a négyüknek megmondhatta volna, hogy egy kórház veszélyes hely, ahol emberek halnak meg. Egy Belgiumból való férfi egy szép napon befeküdt ide, és felvágták a torkát. Az a magándetektív, akit az első helyettesítésére küldtek, másnap ágynak dőlt a szalmonellás ételmérgezéstől, amit a kórház kávézójában evett tojássalátás szendvicstől kapott, most ő is ágyhoz volt kötve, és csak lassan lábadozott. Yossarian arra gondolt, hogy virágot küld neki. Aztán ehelyett Albert T. Tappman néven írta alá a gyógyulást kívánó kártyákat, amelyeket mindegyiküknek küldött. Albert T. Tappmannek hívták régi bombázóezredének a lelkészét, ezért hozzáírta a hivatását is, aztán eltöprengett rajta, vajon mit gondolnak ezeknek a gyógyulást kívánó kártyáknak a címzettjei, mikor megkapják őket, és vajon hová vitték a lelkészt, no meg vajon megfélemlítik-e, bántalmazzák-e, éheztetik vagy kínozzák-e. A rá következő napon újabb gyógyulást kívánó kártyát küldött mindkét magándetektívnek, és Washington Irving néven írta alá őket. Másnap két további kártyát küldött nekik, ezeket Irving Washington néven írta alá.

A második magándetektívet két további detektív követte, akik látszólag nem ismerték egymást, és egyikük a jelek szerint éppoly rejtélyes kíváncsisággal vizslatott az összes többi után, mint ahogy Yossarian nyomát követte.

Törte a fejét, ugyan mit remélnek kideríteni róla, amit nem lenne hajlandó tüstént készségesen elmondani nekik. Ha házasságtörést akarnak, megkapják tőle a házasságtörést. Aztán kezdett annyira nyugtalankodni Melissa MacIntosh jó szíve és ingatag gazdasági jövője miatt, hogy saját jövője miatt is elkezdett aggódni, és elhatározta, visszahívatja az onkológust, hogy adjon neki tipp-topp garanciát egy fontos gyilkos kórral kapcsolatban, és meghallgathassa, amint tovább szónokol a biológia uralmáról az emberi tevékenységekben, valamint a gének zsarnokságáról a társadalmak és a történelem szabályozásában.

– Maga megőrült – mondta Leon.

– Akkor hívassa át hozzám a pszichiátert is.

– Magának nincs rákja. Miért akarja hívatni?

– Hogy jót cselekedjek vele, süket. Maga nem hisz a jó cselekedetekben? Az a szegény kis fasz körülbelül a legkomorabb strici, akit életemben valaha láttam. Mit gondol, hány pácienst néz meg hetenként, akinek jó hírt mondhat? Ennek a fickónak a katasztrófái a közé a néhány katasztrófa közé tartoznak körülöttem, amelyeket talán képes vagyok elhárítani.

– Azok nem az én katasztrófáim – mondta az örömtelen onkológus, akinek apró vonásaira a jelek szerint olyan természetesen telepedett rá a rosszat sejtető arckifejezés, ahogyan az éjszakára a feketeség és a télre a szürke ég. – Bár meg lenne lepve, hány ember hiszi azt, hogy a katasztrófája igazából az én hibám. Még a kollégáim se kedvelnek. Ritka ember az, aki beszélgetni akar velem. Talán az az oka, hogy csöndes vagyok. Nincs elég gyakorlatom.

– Szeretem ezt a szellemet – mondta Yossarian, bár nem látott a doktorban sok szellemet. – Fellelkesíti az a tudat, hogy előbb vagy utóbb valószínűleg fontos szerepet fog játszani az életemben?

– Csak egy kicsit. – Az onkológust Dennis Teemernek hívták. – Mit szeretne, hol kezdjem?

– Ahol csak akarja, csak fájdalom és kényelmetlenség nélkül – felelte Yossarian vidáman.

– Önnek sehol nincs olyan szimptómája, amely közelebbi vizsgálatot indikálna.

– Miért kellene megvárnunk a szimptómákat? – érdeklődött Yossarian, leereszkedve szakorvosának a színvonalára.

– Nem képzelhető el, hogy mióta lezártuk az utolsó vizsgálatainkat, esetleg kialakult valami, ami most is serényen virágzik, miközben mi ketten itt ülünk és önelégülten késlekedünk?

Dennis Teemerben felvillant némi lelkesedés, és egyetértett vele. – Azt hiszem, sokkal jobban mulatok önnel, mint a legtöbb páciensemmel, nem?

– Mondtam is ezt Leonnak.

– De ez talán azért van, mert ön igazából nem is az én páciensem – mondta Teemer doktor. – Amit ön találgat, az persze elképzelhető, Mr. Yossarian. De semmivel sem valószínűbb, hogy önnel történik meg, mint bárki mással.

– És mit számít ez nekem? – vágott vissza Yossarian. – Nem nagy vigasz tudni, hogy mindnyájan fogékonyak vagyunk rá. Leon szerint jobban fogom érezni magam, ha tudom,hogy nem vagyok rosszabbul, mint ő. Lássunk neki.

– Mi lenne, ha egy újabb mellkasröntgennel kezdenénk?

– Atyaisten, azt ne! – kiáltott fel Yossarian megjátszott rémülettel. – Az éppen megindíthatná! Tudja milyenek az érzéseim a röntgennel meg az azbeszttel kapcsolatban.

– Meg a dohánnyal is. Oda kell adjak önnek egy statisztikát, azt hiszem, élvezni fogja. Tudta, hogy évente több amerikai hal meg a dohányzással összefüggő betegségekben, mint ahányan a második világháború alatt összesen elestek?

– Igen.

– Akkor, gondolom, akár tovább is mehetünk. Megkalapáljam a térdét, hogy kipróbáljam a reflexeit?

– Miért?

– Ingyen barátságból.

– Nem csinálhatnánk legalább egy biopsziát?

– Miből?

– Bármiből, ami hozzáférhető és egyszerű.

– Ha ezt megnyugtatónak találja.

– Könnyebben fogok aludni.

– Megkaparhatunk megint egy szemölcsöt. Vagy valamelyik májfoltot. Vagy vizsgáljuk meg újra a prosztatáját? A prosztata nem ritka.

– Az enyém egyedülálló – mondott ellent Yossarian. – Az egyetlen, amelyik az enyém. Csináljuk a szemölcsöt. Schumachernek az enyémmel egykorú prosztatája van. Tudassa velem, mikor valami bajt talál az övében.

– Már most megmondhatom – közölte Yossariannal kedvenc onkológusa –, hogy nagy örömet fogok szerezni önnek, amikor tájékoztatom, hogy az eredmények negatívak.

– Már most megmondhatom magának – felelte Yossarian –, hogy boldog leszek, amikor meghallom.

Yossarian nagyon szeretett volna mélyebbre hatolni ezzel a deprimált férfival a patológia nyomasztó természetébe munkájának nyomasztó világában, illetve a világegyetem nyomasztó természetébe, amelyben eddig mindketten sikeresen életben maradtak, és amely napról napra megbízhatatlanabbá vált – lyukak támadtak az ózonban, kezdett kifogyni a hely a hulladékok elhelyezésére, égették a szemetet és szennyezték vele a levegőt, márpedig fogy a levegő –, de félt, hogy ezt a beszélgetést az orvos nyomasztónak találná.

És mindez persze pénzbe került.

– Hát persze – mondta Yossarian.

– Honnan van ez a sok pénz? – töprengett Leon Schumacher hangosan, és láthatóan vicsorgott az irigységtől.

– Most már elég öreg vagyok a Medicare-hez.

– A Medicare ennek a töredékét sem fedezi.

– A többi meg egy fantasztikus programból jön.

– Bárcsak én is benne volnék egy ilyen programban – duzzogott Leon.

Attól a vállalattól jön, magyarázta Yossarian, ahol dolgozott, és ahol még most is féligazgatási minőségben szerepel a bérlistán mint félnyugállományú féltanácsadó, és ahol élete végéig ott maradhat, ha nem próbál túl sokat csinálni.

– Bárcsak nekem is ilyen állásom volna. Mi a fenét jelent ez? Yossarian, John. Foglalkozása: félnyugállományú féltanácsadó – utánozta Leon gúnyosan vigyorogva. – Mi a fenét kezdhetnének ezzel az epidemológusaink?

– Ez egyike az én karrierjeimnek. Részmunkaidőben dolgozom, de teljes tiszteletdíjért, és senki nem figyel többre a felénél annak, amit mondok. Én ezt félnyugállományú féltanácsadónak nevezném, maga nem? Mindent a cég fizet. Olyan nagyok vagyunk, mint a Harold Strangelove Társaság, és majdnem olyan szeretetre méltók. Mi vagyunk az M&M Vállalkozások&Társulások. Egyike vagyok a társas társaknak. A többiek vállalkozók. Én társulok, ők vállalkoznak.

– Igazából mit csinálnak?

– Azt hiszem, bármit, ami pénzt hoz, és nem tisztességtelenül törvényellenes – felelte Yossarian.

– Van ebben egy árva szónyi igazság is?

– Ezt nem áll módomban tudni. Nekem éppúgy hazudhatnak, mint bárki másnak. Megőrizzük egymás elől a titkainkat. Ezt nem én találtam ki. Ellenőrizheti. Kössön vissza arra a szívmasinára, és nézze meg, kihagy-e egy-egy dobbanást, mikor hazudok.

– Kihagyna? – kérdezte meglepetten Leon.

– Nem látom be, miért ne hagyna ki.

– Mit csinál ott maga?

– Tiltakozom.

– Ne legyen már olyan érzékeny.

– Válaszoltam a kérdésére – tájékoztatta Yossarian szívélyesen. – Tiltakozom az olyan ügyek ellen, amelyek nem ütik meg az etikai mércémet. Néha nagyon keményen dolgozom, mikor tiltakozom. Akkor aztán vagy belevágnak, vagy nem. Én vagyok a vállalat lelkiismerete, erkölcsi jelenlétet jelentek, és ez csak egyike azoknak a dolgoknak, amiket csinálok, mióta több mint húsz évvel ezelőtt beállítottam hozzájuk, hogy segítsenek törvénybe ütközően távol tartani a gyerekeimet a vietnami háborútól. Maga hogy mentette ki a gyerekeit?

– Orvosegyetemmel. Persze mind a ketten tüstént átiratkoztak a menedzserképzőbe, mihelyt elmúlt a veszély. Mellesleg egy kis madár azt súgja nekem, hogy maga még mindig erősen hetyeg az egyik kedvenc osztályos nővérünkkel.

– Jobb vele, mint magával meg a társaival.

– Nagyon rendes lány, és kitűnő ápolónő.

– Azt hiszem, ezt én is észrevettem.

– Vonzó is.

– Azt is láttam.

– Számos kitűnő specialistánk van itt, akik őszintén megmondják nekem, hogy szeretnének a bugyija alá kerülni.

– Ez durvaság, Leon, ez nagyon durva volt, szégyellnie kellene magát – utasította rendre undorral Yossarian. – Ezzel a legeslegtrágárabb módon mondják ki, hogy mind szeretnék megbaszni.

Leon erre mafla képet vágott, Yossarian pedig az orvos önuralmának pillanatnyi elvesztéséből kiügyeskedett magának egy kegyet: egy „Tilos a látogatás” táblát az ajtaja külső oldalára, amely már a helyén lógott, amikor megérkezett a következő látogatója, és megzavarta.

A kopogtatás olyan bátortalan volt, hogy Yossarian egy pillanatra azt remélte, a káplán jött vissza szabad emberként valahonnan, akárhol volt is, ahol törvénytelenül törvényes letartóztatásban tartották. Yossariannak nem volt semmiféle ötlete, hogyan segíthetne rajta, jószerivel tehetetlen volt.

De csak Michael jött, a legkisebb fia, az alulteljesítő a valamikori család négy gyereke közül. Michael mellett köztük volt még a lánya, Gillian, aki bírónő volt egy igen alacsony szintű bíróságon; Julian, a legidősebb, szintén túlteljesítő; no és Adrian, aki átlagos volt és megelégedett, így a többiek mind lenézték, mert csak átlagos volt. A nőtlen, megállapodatlan, állástalan és kifogásolhatatlan Michael azért kukkantott be, hogy lássa, mit csinál az apja már megint a kórházban, és bevallja, azon gondolkodik, hogy kimarad a jogi karról, mert ezt a munkát sem találja semmivel sem ihletőbbnek az orvoskarnál, a menedzserképzőnél, a képzőművészeti főiskolánál, az egyetemi építészkarnál és több más változatos jellegű egyetemi karnál, amelyekről rövid próbálkozások után most már oly hosszú ideje maradozott ki, hogy senki nem akart rájuk emlékezni.

– A kurva életbe – búsult Yossarian. – Én állandóan mozgatom a szálakat, hogy fölvetesselek, te meg folyton kimaradsz.

– Nem tehetek róla – mondta Michael csüggedten. – Minél többet tudok a joggyakorlatról, annál jobban meglep, hogy nem ütközik törvénybe.

– Ez az egyik ok, amiért én is abbahagytam. Hány éves is vagy most?

– Nem járok messze a negyventől.

– Még van időd.

– Nem tudom biztosan, tréfálsz-e vagy nem.

– Én se – közölte vele Yossarian. – De ha addig el tudod halasztani a döntést, hogy mit csinálj az életeddel, amíg elég idős leszel hozzá, hogy nyugdíjba mehess, akkor soha nem kell meghoznod.

– Még mindig nem tudom, tréfálsz-e.

– Még mindig nem vagyok biztos benne én se – felelte Yossarian. – Néha komolyan gondolom, amit mondok, de ugyanakkor mégse gondolom komolyan. Mondd csak, szemem fénye, azt gondolod, hogy én a magam tulitarka életében valaha is tényleg azt akartam csinálni, amit éppen csináltam?

– Még a filmforgatókönyvet se?

– Nem igazán, és nem sokáig. Az szemfényvesztés volt, nem tartott sokáig, és nem voltam annyira elragadtatva a készterméktől sem. Azt hiszed, be akartam szállni a hirdetési üzletbe, vagy a Wall Streetbe, vagy olyan dolgokkal akartam foglakozni, mint a telekfejlesztés vagy a tőzsde? Ugyan ki indulna olyan álmokkal, hogy sikereket arasson a közönségkapcsolatok terén?

– Tényleg dolgoztál egyszer Noodles Cooknak?

– Noodles Cook dolgozott nekem. Nem sokkal a főiskola után. Gondolod, hogy tényleg akartunk politikai beszédeket írni? Noodles Cook meg én? Színdarabokat akartunk írni, és meg akartunk jelenni a The New Yorkerben. Hát kinek van sok választása? Elfogadjuk a legjobbat, Michael, amit kaphatunk, és nem azt hajszoljuk, amitől el lennénk ragadtatva. Még a walesi herceg is így van vele.

– Pokoli dolog így élni, nem, apa?

– Ez az, ahogyan élnünk kell.

Michael egy percre elhallgatott. – Megijedtem, mikor megláttam az ajtódon a „Tilos a látogatás” táblát – vallotta be aztán szelíd, de sértett hangon. – Ki a fene tette ki? Már kezdtem azt gondolni, hogy talán tényleg beteg vagy.

– Az én vicces ötletem volt – motyogta Yossarian, aki a felirathoz filctollal hozzátoldotta, hogy a tilalom megsértőit agyon fogják lőni. – Segít távol tartani az embereket. Egyszerűen beállítanak, naphosszat, állandóan, és még csak nem is telefonálnak előtte. Úgy látszik, nem fogják föl, hogy igencsak fárasztó munka egész nap körházban feküdni.

– Különben sem veszed fel soha a telefonodat. Lefogadom, te vagy itt az egyetlen páciens, akinek üzenetközvetítője van. Meddig akarsz még itt maradni?

– Polgármester még a polgármester? Bíboros még a bíboros? Az a pöcs még hivatalban van?

– Melyik pöcs?

– Akármelyik pöcs, az, aki hivatalban van. Azt akarom, hogy az összes pöcsök repüljenek.

– Olyan sokáig nem maradhatsz itt! – kiáltotta Michael. – Különben is mi a fenét csinálsz itt? Alig néhány hónappal ezelőtt elvégezték az éves kivizsgálásodat. Mindenki azt hiszi, hogy megőrültél.

– Tiltakozom. Ki hiszi?

– Én.

– Te megőrültél.

– Mindnyájan azt hisszük.

– Megint tiltakozom. Mind megőrültetek.

– Julian azt mondja, réges-rég átvehetted volna az egész vállalatot, ha lenne benned bármiféle ambíció meg ész.

– Ő is őrült. Michael, most az egyszer meg voltam rémülve. Látomásom volt.

– Miről?

– Nem arról, hogy átveszem az M&M-et. Aura vett körül, vagy csak azt hittem, féltem, hogy agyvérzést kapok vagy daganatom lesz, és nem voltam biztos benne, hogy csak képzelem-e, vagy sem. Mikor unatkozom, aggódni kezdek. Olyasmik történnek velem, hogy kötőhártya-gyulladást kapok vagy kipállanak a lábujjaim. Rosszul alszom. Nem fogod elhinni, Michael, de mikor nem vagyok szerelmes, akkor unatkozom. Márpedig nem vagyok szerelmes.

– Tudom – felelte Michael. – Nem diétázol.

– Ebből tudod?

– Ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyekből tudom.

– Eszembe jutott az epilepszia, tudod, meg az ÁIS, az átmeneti isémiás roham, amiről neked fogalmad sincs. Aztán féltem a gutaütéstől... mindenkinek mindig félnie kell a gutaütéstől. Túl sokat beszélek? Elfogott az az érzés, hogy mindent kétszer látok.

– Úgy érted, kettősen?

– Nem, azt még nem. A gyanú érzése, hogy előzőleg már mindezen keresztülmentem. Alig volt számomra valami újdonság a napi hírekben. Úgy tűnt, mindennap folyik vagy elkezdődik valami politikai kampány egy újabb választásra, és amikor nem erről van szó, akkor jön egy újabb tenisztorna, vagy megint azok a kibaszott olimpiai játékok. Úgy gondoltam, jó ötlet lenne bejönni ide ellenőrzésre. Egyébként is az agyam egészséges, az eszem tiszta. A lelkiismeretem is.

– Ez mind nagyon jó.

– Ne légy ebben túl biztos. Nagy bűnöket követnek el emberek, akiknek tiszta a lelkiismeretük. És ne felejtsd el, apám gutaütésben halt meg.

– Kilencvenkét évesen?

– Gondolod, hogy ettől repesett örömében? Michael, mit fogsz kezdeni magaddal? Felkavarja a lelkem békéjét, hogy nem tudom, hol a fenében fogsz beilleszkedni.

– Most már tényleg túl sokat beszélsz.

– Te vagy az egyetlen a családban, akivel igazán beszélni tudok, te meg nem vagy hajlandó meghallgatni. A többiek mind tudják ezt, még anyád is, aki mindig több tartásdíjat akar. A pénz igenis számít, többet számít, mint szinte bármi más. Kell egy egészséges ötlet? Tüstént szerezz magadnak állást egy vállalatnál, amelynek jó nyugdíjbiztosítási és jó egészségbiztosítási programja van, akármilyen vállalatnál, akármilyen állást, nem számít, mennyire gyűlölöd, és maradj ott, míg csak túl öreg nem leszel hozzá, hogy folytassad. Ez az egyetlen mód, ahogyan élni lehet: ha készülünk a halálra.

– Jaj, papa, a francba is, te tényleg hiszel ebben?

– Nem, nem hiszek, bár úgy gondolom, talán igaz. De az emberek a társadalombiztosításból nem tudnak megélni, neked meg még az se lesz. Még szegény Melissa is jobb helyzetben lesz.

– Ki az a szegény Melissa?

– Az az édes, drága nővér odakinn, az, aki olyan vonzó és fiatalos.

– Nem olyan vonzó, és idősebb nálam.

– Csakugyan?

– Hát nem látod?

A kórházban töltött második hetének vége felé összeesküvést szőttek Yossarian ellen, amivel elűzték.

A szomszéd szobában fekvő belgiumi férfival űzték ki. A Belgiumból jött férfi pénzügyi guru volt az Európai Gazdasági Közösségnél. Nagyon beteg pénzügyi guru volt ez a Belgiumból jött férfi, és alig beszélt angolul, ami nem sokat számított, mivel épp most vágtak ki egy darabot a torkából, és egyáltalán nem tudott beszélni, amellett alig is értett valamit angolul, ami viszont igencsak számított az ápolónőknek meg az orvosoknak, akik képtelenek voltak úgy megszólítani, hogy értsen is belőle valamit. Egész nap és az éjszaka nagy részében az ágya mellett ült vasalatlan, divatos ruháiban pöttöm, viaszszerű belga felesége, aki egyfolytában cigarettázott, és szintén nem tudott angolul, viszont szüntelenül hisztérikusan rikoltozott a nővérekkel, és sikoltozó rémületrohamokban tört ki, valahányszor a férje nyöszörgött vagy fulladozott, elaludt vagy fölébredt. A férfi azért jött az országba, hogy meggyógyuljon, és az orvosok kivették a gégéjét, mert biztosan meghalt volna, ha a helyén hagyják. Most viszont nem volt olyan biztos, hogy túl fogja élni. Krisztusom, gondolta Yossarian, hogy tudja ezt elviselni?

Krisztusom, gondolta Yossarian, én hogy tudom elviselni?

A férfi semmi módon nem volt képes közölni az érzelmeit, csak bólintani tudott, vagy a fejét rázta a kitartó kérdésekre, melyeket a felesége rázúdított, akinek szintén nem volt rá használható eszköze, hogy továbbítsa férjének válaszait. A férfi többféle veszélynek és kényelmetlenségnek volt kitéve, mint amennyit Yossarian a két keze ujjain meg tudott számolni. Yossariannak kifogytak az ujjai, amikor első alkalommal számba vette őket, és nem is próbálta meg újra. Nem nőttek további ujjai. Általában olyan harsány zűrzavar uralkodott a szomszédságában, hogy Yossariannak alig maradt ideje saját magáról gondolkodni. Yossarian jobban aggódott a Belgiumból jött férfi miatt, mint szerette volna. Kezdett stresszállapotba kerülni, és tudta, hogy a stressz nem egészséges. Az emberek rákot kapnak a stressz hatására.

A stressz miatt aggódva Yossarian még erősebb stressz alá került, és elkezdte saját magát is sajnálni.

A férfi olyan fájdalmakat szenvedett el, amely elképzelhetetlen volt Yossarian számára, aki nem kapott miatta fájdalomcsillapítókat, és úgy érezte, képtelen lenne ezt sokkal tovább elviselni és végigcsinálni. A Belgiumból jött férfit leszedálták, leszívatták, begyógyszerezték és sterilizálták. Mindenkit annyira elfoglalt, hogy MacIntosh nővér alig talált időt, amikor Yossarian megsimogathatta kombinéfának a csipkeszegélyét. A munka az munka, márpedig a Belgiumból jött beteg komoly munkát adott. Melissa hajszolt és gyűrött volt, szórakozott és izgatott. Yossarian úgy érezte, nem helyes, ha hízelgésével magára irányítja a figyelmét, mikor annyi minden folyik a szomszéd szobában, de miután előzőleg már el volt kényeztetve, most úgy érezte, elszegényedett Melissa nélkül. Senki más nem felelt meg neki.

A Belgiumból jött férfi, aki moccanni is alig tudott, mindenkit állandó rohanásban tartott. Mesterségesen táplálták a nyakába dugott csövön át, hogy éhen ne haljon. Szegény emberbe intravénásan csöpögtették a vizet, hogy ki ne száradjon, és leszívták a folyadékot a tüdejéről, hogy meg ne fulladjon.

Ez a férfi a teljes munkaidőt kitöltötte. Cső volt a mellében, cső volt a hasában, és olyan állandó gondoskodást igényelt, hogy Yossariannak kevés ideje maradt Tappman lelkészre meg a problémájára, vagy Milóra és Wintergreenre meg a láthatatlan bombázószázadaikra, vagy a magas, fehérre púderezett, tűsarkú cipőket viselő, telt keblű ausztráliai szobatársnőre vagy bárki másra gondolni. Yossarian naponta többször kimerészkedett a folyosóra, és benézett a szomszéd szobába, csak hogy lássa, mi folyik ott. Valahányszor bekukkantott, tántorogva dőlt vissza az ágyába, és a szemére szorította a karját, miközben furcsa ájulásba esett.

Amikor kitisztult a látása és újra fölnézett, a rejtélyesebb magándetektív kukucskált be rá. Ez a titkosügynök fürge, apró emberke volt, pompásan szabott öltönyöket és tompított színű, tarka virágmintás nyakkendőket viselt, és sötét szemek ültek erős csontú, idegenszerű, homályosan keletiesnek látszó arcában, amely Yossariant csonthéjas gyümölcsökre, hámozott mandulára emlékeztette.

– Ki a lófasz maga? – szeretett volna Yossarian nem is egyszer ráordítani.

– Hé, kicsoda maga? – kérdezte meg egyszer barátságosan, mosolyt erőltetve az ajkára.

– Hozzám beszél? – hangzott a főúri viszonválasz, lágy hangon, tökéletes kiejtéssel.

– Segíthetek magának valamiben?

– Egyáltalán nem. Csupán azon a köpcös, kopaszodó, sárga hajú úriemberen töprengtem, aki néhány nappal ezelőttig sokat járt itt ezen a folyosón.

– A másik magándetektív?

– Halvány fogalmam sincs, mit akar ezzel mondani! – válaszolta a férfi, és elosont.

– Ki a lófasz maga! – kiáltotta utána Yossarian, miközben megint felharsant a folyosón a jól ismert kiáltás, és újra surrogni kezdtek a gumitalpú cipők.

– Ki beszél franciául? Ki beszél franciául? – hangzott naponta vagy tucatszor MacIntosh nővér, Cramer nővér vagy valamelyik másik ápolónő ajkáról, vagy a szolgálatos orvosok, technikusok, afroamerikai, spanyol vagy a Csendes-óceán menti segéderők és egyéb gazdasági menekültek miriádjai valamelyikének szájából, akiket azért fizettek, hogy felügyeljenek a belgára ebben a bizarr, természetellenes kórházi civilizációban,amely tökéletesen természetes volt. Most, amikor az édesség- és szódavíz-automaták mellett minden emeleten készpénz-automaták is álltak, az olyan pácienseknek, akiknek hitelkártyája és komoly egészségügyi biztosítása volt, soha többé nem kellett újra kitennie a kórházból a lábát.

A tökéletes beszédű és makulátlan, angolos szabású öltönyöket viselő titkosügynök egyetlenegyszer sem jelentkezett, hogy tud franciául, bár Yossarian lefogadta volna, hogy nemcsak franciául tud, hanem kódot fejteni is.

Yossarian nagyon gyatrán, de beszélt kicsit franciául, ám elhatározta, hogy csak a maga dolgával törődik. Idegesítette egy orvosi műhiba lehetősége. Ki tudja? Egy fordítási hiba esetleg még annak a vádnak is kiteheti, hogy engedély nélkül gyakorolja az orvostudományt. Yossarian tudta: saját magáról tudta, hogy ha az ő korában valaha neki kellene négy vagy tizennégy napig mindezen keresztülmennie, csak hogy gégével vagy gége nélkül képes legyen – csak Isten tudja, még milyen kis ideig – tovább élni, ő tiltakozna. Jobb szeretne nem élni. Végső soron a dolog az alapelemekre redukálódott. Nem tudta elviselni a belga kínjait.

El kellett hagynia Melissát.

Yossarian fogékony volt a tünetekre, és ezt tudta is. Egyetlen nap leforgása alatt rekedt lett a hangja.

– Mi van magával? – reccsent rá MacIntosh nővér aggódva, mindjárt másnap reggel, miután munkára jelentkezett, kifestette magát, kiegyenesítette varrás nélküli harisnyájának a varrásait, majd a legklasszabb formájában bejött a szobájába, meggyőződni róla, hogy minden rendben van. – Egészen megváltozott a hangja. Miért nem eszik?

– Tudom. Be vagyok rekedve. Most éppen nem vagyok éhes. Nem tudom, miért vagyok ilyen rekedt.

Nem volt láza vagy más fizikai panasza, és nincs látható jele a fülében, az orrában vagy a gégéjében sehol semmiféle gyulladásnak, mondta a fülész-orrász-gégész, akit odahívtak hozzá.

Másnapra megfájdult a torka. Gombócot is érzett benne, és nehezen tudta lenyelni az ételt, bár még mindig nem volt sehol semmi jele gyulladásnak vagy szűkületnek, de éppoly biztosan tudta, ahogy bármi mást tudott, hogy hamarosan el fogja veszíteni a gégéjét valami rosszindulatú fejlemény miatt, ha továbbra is ott lebzsel, és nem megy ebből a kórházból sürgősen a fenébe.

Melissa MacIntosh nővéren látszott, hogy majd megszakad a szíve. Ennek nincs semmi személyes oka, biztosította őt Yossarian. Gálánsan megígérte neki, hogy hamarosan elviszi vacsorázni egy jó vendéglőbe, talán Párizsba, Firenzébe és Münchenbe is, és kirakatokat nézni is elmegy vele, amelyekben csipkés fehérneműket lehet látni, ha úgy találják, hogy jól kijönnek egymással, és ha Melissa nem bánja, hogy magándetektívek fogják követni, valahányszor együtt lesznek. Melissa azt hitte, tréfál a magándetektívekkel kapcsolatban, és azt mondta, hiányozni fog neki. Erre Yossarian azt a tökéletes választ adta, miszerint erre nem fog esélyt adni neki, de miközben őszintén Melissa komoly, kék szemébe bámult, és búcsúzásul melegen megszorongatta a kezét, már akkor is azon tűnődött, hogy vajon eszébe fog-e egyáltalán jutni valaha, hogy újra Látni akarja.

MÁSODIK KÖNYV

4. Lew

Erősnek születtem, és nem ismertem a félelmet. Mind a mai napig nem tudom, mi az, egy másik embertől félni. Izmaimat, nagy csontjaimat és hordó mellkasomat nem a használt újságpapír bálázásával és a nehéz bálák emelgetésével szereztem sráckoromban, apám ócskavas- és papírhulladék-üzletében.

Munkára fogott volna, de csak számolnom meg kifutóskodnom kellett volna, mint a húgaimnak és Ira bátyámnak. Négy fiú meg két lány volt a családunkban, és a fiúk közül én voltam az utolsó előtti. Anyám azt szokta mesélni az embereknek, hogy én voltam a legerősebb csecsemő, akit valaha látott, és a legéhesebb is. Két kézzel kellett elhúznia a mellétől.

– Mint Herkules a bölcsőjében – mondta egyszer Sammy Singer.

– Kicsoda?

– Herkules. A csecsemő Herkules.

– Mi volt vele?

– Mikor megszületett, egy pár nagy kígyót küldtek a bölcsőjébe, hogy öljék meg. Mind a két kezével megfojtott egyet.

– Szó se volt ilyesmiről, okostóni.

A kis Sammy Singer már akkor ilyesmiket tudott, mikor még kissrácok voltunk, harmadik vagy negyedik elemibe jártunk. Vagy lehet, hogy már a hatodikba vagy a hetedikbe. Mi többiek a Tom Sawyerről és a Robinson Crusoe-ról írtunk beszámolókat, ő meg az Iliászról. Sammy okos volt, én dörzsölt voltam. Ő utánanézett a dolgoknak, én kispekuláltam őket. Ő jól sakkozott, én jól játszottam az amerikai snapszlit, a pinochle-t. Én abbahagytam a sakkozást, ő meg folyton veszített, mikor snapszlizott velem. Ki volt a fineszes közülünk? Mikor elmentünk a háborúba, ő vadászpilóta akart lenni, és a légierőt választotta. Én a hadsereget választottam, mert harcolni akartam a németek ellen. Azt reméltem, ülök majd egy tankban, és százával gázolom le őket. Belőle farok-géppuskás lett, én meg a gyalogságnál kötöttem ki. Őt egyszer lelőtték a víz fölött, és kitüntetéssel jött haza, én hadifogoly lettem, és a háború végéig a tengerentúlon tartottak. Talán mégis ő volt a dörzsöltebb. A háború után ő főiskolára ment, amit a kormány fizetett, én meg vettem a városon kívül egy fatelepet. Megvettem egy építési telket, és spekulációs alapon fölhúztam rá egy házat, társulva néhány vevőmmel, akik többet értettek az építkezéshez nálam. Én többet értettem az üzlethez. Ennek a háznak a hasznából a következőt már egyedül csináltam meg. Felfedeztem a hitelt. Coney Islanden mi nem tudtuk, hogy a bankok pénzt akarnak kölcsönözni. Ő operába járt, én meg vadkacsákra és kanadai ludakra jártam lövöldözni a helyi vízvezeték-szerelőkkel és jenki bankárokkal. Németországban a hadifogságban minden alkalommal aggódtam, mikor máshova helyeztek át, hogy mi fog történni, mikor az új őrök meglátják a dögcédulámat és rájönnek, hogy zsidó vagyok. Aggódtam, de nem emlékszem, hogy valaha is féltem volna. Ahogy egyre messzebbre és mélyebbre szállítottak az országban Drezda felé, minden egyes új helyen, ahová mentem, biztosan megtaláltam a módját, hogy megmondjam nekik, mielőtt rájönnek. Nem akartam, hogy azt higgyék, olyasvalakivel van dolguk, aki rejteget valamit. Amíg Sammy rá nem kérdezett, eszembe sem jutott, hogy esetleg az arcomba köphettek volna, vagy beverhették volna puskatussal a fejemet, vagy a puskáikkal meg a bajonettjeikkel egyszerűen elvezethettek volna a bokrok közé, hogy ledöfjenek vagy agyonlőjenek. Legnagyobbrészt még mindnyájan kölykök voltunk, és azon filóztam, hogy egy darabig esetleg majd terrorizálni és gúnyolni fognak, és talán szét kell majd vernem néhányuknak a pofáját, amíg megtanítom őket, hogy hagyják abba. Soha nem kételkedtem benne hogy meg Tudom csinálni. LR voltam, Lewis Rabinowitz, a New York-i Brooklynból, a Coney Island-i Mermaid Avenueról, és akkoriban soha nem kételkedtem benne, hogy engem semmiben nem lehet megverni, és bármiben sikert tudok aratni, amit csinálni akarok.

Sráckoromban mindig ezt éreztem. Kezdettől fogva nagy voltam és vállas, erős volt a hangom, és nagyobbnak és vállasabbnak éreztem magam, mint amilyen voltam. A népiskolában saját szememmel láthattam, hogy vannak nálam idősebb srácok, akik nagyobbak, mint én, és talán erősebbek is, de ezt soha nem éreztem. És soha nem rettegtem annak a néhány olasz családnak a srácaitól, akik a környékünkön laktak, attól a sok Bartolinitől és Palumbótól, akikről a többiek mind szinte beszélni is féltek, kivéve ha otthon voltak. Suttogva azt pletykálgatták, hogy ezek a digók kést hordanak maguknál Én soha nem láttam egy fia kést se. Békén hagytam őket, és ők sem zaklattak engem. És ami azt illeti, tudtommal mást se. Kivéve egyetlen alkalmat, amikor az egyik rám szállt. Sovány, nálam idősebb, nyolcadikos srác volt, aki elslattyogott mellettem, és szándékosan rálépett a lábamra, ahogy ott ültem ebéd után a járdán, szemben az iskolaudvar előtt sorakozó srácokkal, akik várták, hogy kinyissák a kapukat és megkezdődjön a délutáni tanítás. Tornacipő volt rajta. A tornatermen kívül az iskolában nem lett volna szabad tornacipőt viselnünk, de ezek a Bartolinik és Palumbók mind azt csináltak, amit akartak. „Hohó”, mondtam magamban, mikor láttam, mi fog történni. Figyeltem, ahogy jött. Láttam, ahogy aljas és ártatlan tekintettel az irányomba fordul. Azt nem láttam, amikor a karom kilőtt és elkapta a bokáját, de csak annyira keményen, hogy helyben tartsa, amikor megpróbálta kiszabadítani, hogy szemrebbenés nélkül tovább menjen mellettem, mintha joga lenne hozzá, mintha ott se lennék. Meg volt lepve, abban hiba nincs, amikor látta, hogy nem engedem el. Megpróbált kemény fickónak látszani. Még nem voltunk tizenhárom évesek.

– Hé, mit csinálsz? – vicsorgott.

Én még keményebb pofát vágtam. – Elfelejtettél valamit – mondtam hideg mosollyal.

– Igen? Mit?

– A lépteidet.

– Nagyon vicces. Ereszd el a lábomat.

– És az egyik rám esett. – A másik kezemmel megtapogattam azt a helyet, amelyre rálépett.

– Igen?

– Igen.

Még erősebben húzta. Még erősebben szorítottam.

– Ha ráléptem, nem akarattal csináltam.

– Azt hittem, akarattal csináltad – mondtam neki. – Ha megesküdnél az Úristenre, és újra azt mondanád, hogy nem akarattal csináltad, azt hiszem, talán hinnék neked.

– Kemény fickó vagy? Azt hiszed?

– Igen.

A srácok figyeltek, a lányok is. Jól éreztem magam.

– Hát, nem akarattal csináltam – mondta, és nem rángatta tovább a lábát.

– Akkor azt hiszem, hiszek neked.

Utána egy időre barátok lettünk.

Sammy egy szép napon elhatározta, hogy megtanít rá, hogyan kell öklözni, és közben megmutatja nekem, hogy ő mennyivel jobban bokszol.

– Nem lehet csak muszkliból csinálni, Lew.

Volt egy tankönyve, amelyet elolvasott, és voltak bokszkesztyűi, amelyeket kölcsönkért. Amíg befűztük egymáson a kesztyűket, egyfolytában mosolyogtam rá. Megmutatta nekem az alapállást, a kezdeményezést, megtanított a szurkálásra, a horogra, a felütésre.

– Oké, tigris, megmutattad. Most mit csináljunk?

– Úgy három percet megyünk, egy percig pihenünk, aztán megmutatom neked, mit csináltál rosszul, aztán bokszolunk még egy menetet. Ne felejtsd el: állandóan mozogni kell. Fogásban nincs ütés, birkózás sincs. Az tilos. Emeld fel a bal kezedet, magasabbra, tartsd fönn, és szurkálj vele többet. Különben én egyenesen belépek és kupán váglak. Most jó. Kezdjük.

Pózba vágta magát, és ki-be táncolt. Nyílegyenesen feléje indultam, bal kezemmel könnyedén lenyomtam mind a két karját, jobb kezemmel pedig a nyitott kesztyűmbe markoltam az arcát, és elkezdtem játékosan ide-oda csavargatni.

– Ez fogás! – üvöltötte. – Az arcot nem szabad megfogni. Ütnöd kell, semmi mást nem csinálhatsz. Most váljunk szét, és kezdjük újra. Ne felejtsd el, meg kell próbálnod megütni.

Ezúttal gyorsabban táncolt körül, egyik szurkájával meg is bökte a fejem oldalát, aztán tüstént visszamenekült. Megint egyenesen nekimentem, egyik mancsommal simán lesöpörtem a karjait, aztán a másik mancsommal elkezdtem könnyedén paskolni az arcát. Amikor ránéztem, nem tudtam visszafojtani a nevetést. Én vigyorogtam, ő lihegett.

– Csináljunk valami mást – mondta szerencsétlenül. – Ez valahogy nem megy, igaz?

Akkoriban néha aggódtam a kis Sammy miatt, mert nem sokat tudott csinálni, amivel megvédhette magát, és szerette froclizni az embereket. De ravasz volt, és kiderült, hogy csak azokat froclizza, akikről tudja, hogy nem haragszanak rá.

Például engem.

– Hé, Lew, hogy van a nagy csöcsű barátnőd? – mondta nekem a háború alatt, amikor elkezdtem Claire-rel randevúzgatni, és mindenfelé magammal vittem.

– Okos fickó vagy – mondtam neki erőltetett mosollyal az összeszorított fogaimon át. Van egy ideg, hátul az állam egyik oldalán, meg egy másik oldalt a nyakamon, és akkoriban mindig éreztem, hogy rángatózik, amikor kezdtem dühbe gurulni. A pinochle-nél is éreztem, mikor túl magasra licitáltam, és minden ütésre szükségem volt.

– Hé, Lew, add át üdvözletemet a nagy csöcsű feleségednek – mondogatta, miután Claire meg én összeházasodtunk.

Winkler is ezzel kezdett ugratni, és nem verhettem laposra, ha nem vertem laposra Sammyt, márpedig Sammyt nem verhettem meg. Ő lett volna a násznagyom, de a családom a bátyáimat akarta, a mi családunkban pedig mindnyájan azt csináltuk, amit a többiek akartak.

A Lewis nevet kaptam, de Louie-nak szólítottak, mintha Louis volna a nevem. Soha nem láttam be, mi ebben a különbség, amíg Sammy rá nem mutatott, és még akkor sem láttam benne sok különbséget.

Sammy elolvasta az újságokat. Szerette a színes bőrűeket, és azt mondta, meg kellene engedni nekik, hogy Délen is szavazhassanak, és szabadon élhessenek, ahol akarnak. Engem nem érdekelt, hol élnek, amíg nem laktak túl közel hozzám. Igazából soha senkit nem szerettem, akit nem ismertem személyesen. Rooseveltet szerettük egy darabig, mikor elnök lett, de főleg azért, mert nem volt Herbert Hoover, se valaki más a republikánusok, a tahó déliek vagy közép-nyugatiak közül, és nem ő volt a detroiti Coughlin atya sem. De nem bíztunk benne, és nem hittünk neki. Nem bíztunk a bankokban, nem bíztunk a bankok kimutatásaiban, és az üzleteinkből annyit bonyolítottunk le készpénzben, amennyit csak tudtunk. A németeket már Adolf Hitler előtt se szerettük. És a németek között, akiknek semmi keresnivalójuk nem volt a házunkban, ott voltak a német zsidók is. Ez még Hitler után is így maradt. Úgy nőttem fel, hogy sokat hallottam róluk.

– Én soha senkinek nem akartam rosszat – szokta ismételgetni anyám. Újra meg újra hallottam ezt tőle, csak éppen nem volt igaz. Mindenkire iszonyatos átkokat szórt, még ránk is, mindannyiunkra. – De ha valaha egy nép megérdemelte, hogy megbüntessék, akkor ők azok. Mikor Lengyelországból Hamburgba utaztunk, ránk se tudtak nézni. Mocsok voltunk a szemükben. Szégyent hoztunk rájuk a kofferjeinkkel meg a ruháinkkal, és nem tudtunk németül. Mind szégyelltek minket, és ezt a tudtunkra is adták. Voltak, akik ellopták a pénzünket, mikor el tudták lopni. Mikor akadt egy üres ülőhely a vonaton vagy valahol egy utcai padon, rátették a kalapjukat, azt akarták elhitetni, hogy valaki lefoglalta, nehogy leülhessünk melléjük. Órákig hagytak ácsorogni, még ha a gyerekeinkkel voltunk is. A pénzes emberek mind ezt csinálták. És még azt is mind el akarták hitetni velünk, hogy nem beszélnek jiddisül.

Mikor Sammy nemrégiben eljött hozzám látogatóba, megemlítette, hogy véleménye szerint a német zsidók valószínűleg nem beszélnek jiddisül. Anyám süketnek tettette volna magát, ha ezt hallja.

Mikor Európában kitört a háború, mi még mindig pár évvel fiatalabbak voltunk annál, hogy tüstént behívhassanak. Én a középiskolában a spanyolról áttértem a németre – kezdtem felkészülni –, és kezdtem az őrületbe hajszolni az olyan fickókat, mint Sammy az achtungjaimmal, a wie gehtseimmel, a hallóimmal, a neinjeimmel meg a jawohljaimmal. Mikor rám ordítottak, hogy hagyjam abba, odavetettem nekik egy-két danke schönt. Még a seregben is tovább tanultam a németet. Mire beálltam önkéntesnek, már eleget tudtam németül, hogy terrorizálhassam a hadifoglyokat, akikkel Fort Dixben és Fort Sillben, Fort Rileyben és Fort Benningben találkoztam. Drezda mellett hadifogolyként el tudtam egy kicsit beszélgetni az őrökkel, és néha tolmácsoltam a többi amerikainak. Mivel tudtam németül, egy munkaosztag vezetőjeként elküldtek Drezdába, bár őrmester voltam, és nem kellett volna elmennem.

Az ócskavas- és papírhulladék-üzlet virágzott, miközben én még mindig csak civil kamasz voltam. Sammy anyja félretette a régi újságokat, és beszolgáltatta az alumíniumfazekait és -serpenyőit, apám meg eladta őket. Az öregem rájött, hogy a hulladékból jól meg lehet élni, a fémhulladékok pedig egész kis vagyont jelentettek a kereskedőknek. Rohanvást estünk neki a bontásra kijelölt épületeknek. Nyomába eredtünk a tűzoltókocsiknak. A nagy Coney Island-i tüzek mindig aranybányát – nekünk réz- és ólombányát – jelentettek, mert kimentettük a csöveket. Mikor nem sokkal a háború után leégett a Luna Park, a hulladék egész aranymezeje nyílt meg előttünk. Minden éghetőt azbeszttel burkoltak, mi meg elvittük az azbesztet, és azt is bebáláztuk. Ezután már elég jól álltunk, és az öregemnek meglett a tízezer dollárja, amit aztán kölcsönadott nekem, hogy megvehessem a fatelepet, méghozzá kemény kamatra, mert mindig is ilyen volt, és mert nem tetszett neki az ötlet. Nem akarta, hogy otthagyjam a hulladéküzletet, és nem akarta, hogy tőlük majd háromórányira költözzünk. Különösen jók voltak a régi iskolák és kórházak.

Vásároltunk egy második teherautót, és erős környékbeli trógereket vettünk föl, akik nagyokat tudtak emelni, és el tudták ijeszteni a többi hulladékgyűjtőt. Még egy nagydarab svarcét is felfogadtunk, egy erős, csöndes, Sonny nevezetű feketét, aki egy szép napon beállított hozzánk, és munkát kért. Bálázócsáklyáinkkal és kalapácsainkkal keresztültörtük a rabicfalakat meg az azbesztszigeteléseket, hogy krampácsainkkal, feszítővasainkkal és fémfűrészeinkkel hozzáférhessünk a réz- és ólomcsövekhez. A papám kirúgta a „Füstös” Rubint.

Én továbbítottam a hírt. Aztán jött Füstöstől egy üzenet, hogy keresni fog, és jobb lesz, ha nem talál meg. Egy este elmentem a Mermaid Avenue-n a Vidám Kajáldába, leültem, és vártam Füstösre. Sammy meg Winkler láthatólag teljesen elgyöngültek, mikor bejöttek és megláttak. Azt hittem, tüstént el fognak ájulni.

– Te mit csinálsz itt? – kérdezte Winkler. – Tűnj el, tűnj el.

– Nem tudod, hogy Füstös vadászik rád? – mondta Sammy – Összeszedte néhány haverját is.

– Meg akarom könnyíteni neki, hogy megtaláljon. Fizetek nektek pár szendvicset meg egy kis szódát, ha meg akarjátok itt várni. Vagy leülhettek, ahova akartok.

– Legalább hívd ide a bátyáidat, ha már úgy akarsz viselkedni, mint egy őrült – mondta Sammy – Elszaladjak hozzátok?

– Inkább igyál egy malátás tejet.

Nem vártunk sokáig. Füstös tüstént kiszúrt engem, mihelyt bejött – szemben ültem az ajtóval –, és egyenesen odajött a bokszunkhoz, háta mögött egy Vörös Benny nevű hapsival, meg egy kísérteties fickóval, akit csak úgy emlegettek, hogy Willie, a Gőzkalapács.

– Téged kereslek. Mondanivalóm van.

– Hallgatlak. – Tekintetünk egymásba fúródott. – Azért jöttem, hogy halljam.

– Akkor gyere ki. Négyszemközt akarok beszélni veled.

Ezen elrágódtam egy kicsit. Ők harmincévesek voltak vagy még idősebbek, mi meg csak tizenhét és fél évesek. Füstös egy darabig bokszoló volt, megjárta a börtönt is, és legalább egyszer csúnyán megvagdalták egy késelésben.

– Oké, Füstös, ha ezt akarod – döntöttem el. – De ültesd le itt a fiúkat egy kicsit, ha tényleg négyszemközt akarsz velem odakinn beszélni, és ha tényleg azt akarod.

– Csúnya dolgokat mondtál rólam, igaz? Ne hadoválj. Az apád is.

– Miféle csúnya dolgokat?

– Hogy kirúgtatok, én meg loptam. Az apád nem rúgott ki. Tisztázzuk ezt: én léptem ki. Nem lennék hajlandó többé senkinek dolgozni közületek.

– Füstös – éreztem, hogy az ideg rángatózni kezd az arcom meg a nyakam oldalán –, az öreg azt akarja, hogy föltétlenül mondjam meg neked, ha valaha újra beteszed a lábodat az üzletbe, letöri a derekadat.

Füstös ettől meghökkent egy kicsit. Ismerte az öreget. Ha az öreg ezt egyszer kimondta, akkor Füstös tudta, hogy komolyan gondolja. Apám alacsony ember volt, de neki volt a legszélesebb és legizmosabb válla, amit valaha láttam, és olyan apró kék szemek ültek az arcában, ami torpedóra vagy tüzérségi gránátra emlékeztette az embereket. A szeplőivel, a kemény vonásaival meg a májfoltjaival olyan volt, mint egy acélöntecs egy százhetvenöt centi magas üllőn. Valamikor patkolókovács volt. Mindnyájunknak nagy fejünk van és nagy, szögletes állunk. Lengyelnek nézünk ki, de tudom, hogy zsidók vagyunk. Lengyelországban apám a homlokára mért egyetlen ökölcsapással megölt egy kozákot, aki fölemelte a hangját az anyámra, Hamburgban pedig közel állt hozzá, hogy ezt megismételje valamiféle bevándorlási tisztviselővel, aki elkövette ugyanezt a hibát, és gorombáskodott anyámmal, de még idejében meggondolta, és meghátrált. Az én családomban soha senki nem úszta meg szárazon, ha bárkit megsértett közülünk, kivéve azt hiszem Sammy Singert, aki pimaszkodott velem meg a nagy csöcsű feleségemmel.

– Hogy van a papád, Marvin? – mondta Vörös Benny Winklernek, miközben a Vidám Kajáldában már mindenki minket figyelt, és ezért Füstösnek újabb oka volt az óvatosságra.

Winkler csak dobolt az ujjaival az asztalon, és néma maradt.

Az apja bukméker volt, és jószerivel mindenkinél többet keresett a környéken. Egy darabig még zongorájuk is volt. Vörös Benny az apjának az egyik lótifutija volt, a pénzbeszedője, a hitelcápája, az adósa és a tolvaja. Egyik nyáron egy bandával kipucolta egy üdülőszálló minden szobáját, kivéve azt, amelyiket Winkler családja bérelt ki, amitől az állam északi részén az emberek tűnődni kezdtek, ugyan miből élhet Winkler papája, amiért pont őt és csak őt kímélték meg.

Addigra Füstös is lelassított egy kicsit. – Te meg az apád... azt mondjátok az embereknek, hogy elloptam tőletek egy épületet, igaz? Én nem loptam azt a házat. Megkerestem a házmesteri, és megalkudtam vele.

– Akkor találtad, amikor nálunk dolgoztál – mondtam neki. – Dolgozhatsz nekünk, vagy beszállhatsz önállóan a szakmába. A kettőt egyszerre nem csinálhatod.

– A nagykereskedők semmit nem hajlandók venni tőlem. Apád nem engedi nekik.

– Azt csinálnak, amit akarnak. De ha tőled vásárolnak, tőlünk nem vásárolhatnak. Ez minden, amit az apám mondott.

– Ez nekem nem tetszik. Beszélni akarok vele. Tüstént beszélni akarok vele. Vele is egyenesbe akarok jönni.

– Füstös – mondtam lassan, és éreztem, hogy hirtelen nagyon-nagyon biztos lettem magamban –, ha valaha fölemeled a hangodat apám előtt, vagy akár csak egyetlen rossz szót mondasz neki, gondoskodom róla, hogy meghalj. Ha csak az ujjad rám emeled, apám gondoskodik róla, hogy meghalj.

Ez a jelek szerint mély benyomást tett rá.

– Oké – engedett, és megnyúlt az arca. – Visszamegyek hozzá dolgozni. De mondd meg neki, hogy mostantól fogva heti hatvanat akarok kapni tőle.

– Nem érted te ezt. Lehet, hogy még ötvenért se vesz vissza. Meg kell próbálnom beszélni vele az érdekedben.

– És megkaphatja a házat, amit találtam, ha ad nekem ötszáz ficcset.

– Lehet, hogy a szokásos kétszázat fogja adni neked.

– Mikor kezdhetek?

– Adj nekem időt holnapig, hadd próbáljam meg rávenni, hogy gondolja meg magát. – Csakugyan kellett hozzá némi rábeszélés, emlékeztetnem kellett rá az öreget, hogy Füstös keményen dolgozott, és ő meg a mi fekete hapsink együtt elég jól el tudták kergetni a többi hulladékgyűjtőt.

– Adj most nekem kölcsön egy ötvenest, Louie, ugye, adsz? – könyörgött Füstös, mintha valami kegyet kérne. – Van odakinn valami jó kis füstölnivaló Harlemből, abba akarom befektetni.

– Csak egy húszast tudok adni neked. – Többet is tudtam volna adni neki. – De vicces – mondtam, amikor kimentek az ajtón. Hajlítgatni kezdtem az ujjaimat. – Valami baj van a kezemmel. Alig tudtam behajlítani, mikor odaadtam neki azt a húszast.

– A cukortartót fogtad – mondta Winkler. Vacogott a foga.

– Miféle cukortartót?

– Nem tudtad? – reccsentett rám Sammy szinte dühösen.

– Úgy markoltad azt a cukortartót, mintha meg akarnád ölni vele. Azt hittem, úgy szorítod, hogy darabokra törik.

Nevetve hátradőltem, és almáspitét meg fagylaltot rendeltem mind a hármunknak. Nem, nem tudtam, hagy a markomban tartottam azt a vastag, hengeres cukorszórót, amíg beszélgettünk. A fejem hűvös és összeszedett volt, miközben egyenesen a szemébe néztem, de a karom kész volt az akcióra, anélkül hogy tudtam volna róla. Sammy kifújt magából egy kis levegőt, és elfehéredett, mikor fölemelte a kezét az öléből, és visszatette az asztalra a kést, amit addig markolászott.

– Tigris, miért dugdostad? – mondtam nevetve. – Mire lett volna ez jó nekem?

– Nem akartam, hogy lássák, mennyire reszket a kezem – suttogta Sammy.

– Tudtad volna, hogy kell használni?

Sammy megrázta a fejét. – És soha nem is akarom tudni. Lew, most rögtön meg kell neked mondanom valamit. Ha valaha együtt lennénk, és neked kedved szottyanna verekedni, szeretném, ha tudnád: számíthatsz rá, hogy többé nem állok melléd.

– Én se – mondta Winkler. – Vörös Benny semmit se csinálna, mikor én is ott vagyok, de a többiek felől már nem voltam olyan biztos.

– Micsoda banda – mondtam nekik. – Ezúttal számítottam rátok.

– Tényleg kupán akartad vágni azzal a cukorszóróval?

– Sammy, ha rá lettem volna kényszerülve, fejbe vágtam volna az egész kajáldával. Fejbe vágtam volna veled.

Már elmúltam hatvanöt éves, napra két évvel, mikor elkaptam azt a fiatal retikülvagdosót, egy húszas éveiben járó magas, gyors fickót. Ezt könnyen számon tudom tartani, a születésnapom miatt. Nekem szóló ajándékként be kellett hoznom a városba Claire-t azoknak a zenés show-knak az egyikére, amiket ő látni akart, én meg nem. Korán értünk oda, és kinn ácsorogtunk egy csomó ember közt a színház bejáratának tetőernyője alatt, nem messze a KIHABUP-tól, a Kikötői Hatóság Buszpályaudvarától. Azon a buszpályaudvaron még mindig nevetnem kell, valahányszor eszembe jut az az este, mikor Sammy látogatóban járt nálunk, aztán hazafelé kirámolták a zsebét, és majdnem lesittelték, mert ordítozott a rendőrökkel, és megpróbálta rávenni őket, hogy csináljanak már valamit. De addigra én már békét kötöttem a németekkel, és Mercedesszel jártam. Claire-nek is volt egy Mercedese, egy elegáns, nyitható tetejű sportkocsi. Hirtelen egy asszonyból felszakadt egy geschrei. Láttam, hogy néhány fickó elfele rohan közvetlenül a hátam mögött. Gondolkodás nélkül elkaptam az egyiknek a grabancát. Megpördültem, fölemeltem, és odavágtam a mellét egy kocsi tetejéhez. Csak akkor láttam, amikor lefogtam, hogy fiatal, magas és erős. Barna fickó volt.

– Ha megmoccansz, letöröm a derekadat – mondtam a fülébe. Egy izmát se mozdította.

Mikor láttam, milyen óvatosak a zsaruk, mikor átkutatják, csak ráztam a fejemet, hiszen félnem kellett volna. Végigfésülték az ujjaikkal a fejbőrét, borotvapengét vagy valamiféle bökőt kerestek benne. Végigszőrözték a gallérját meg a zsebeit, ingének és nadrágjának összes varrásait, aztán tetőtől talpig végigtapogatták, pisztolyt, kést vagy bármiféle kicsi is éles tárgyat keresve. Akkor ébredtem rá, hogy meg is ölhettek volna. A rendőrök csak akkor könnyebbültek meg, amikor lejutottak a futócipője felsőrészéig és befejezték.

– Ön nagyon szerencsés, uram – mondta az akciót vezető fiatal zsaru, aki a legidősebb volt a társulatban.

Az emberek egyfolytában mosolyogtak rám, én meg egyfolytában visszamosolyogtam rájuk. Hősnek éreztem magam.

– Oké, Lew, a te show-d véget ért – mondta Claire szárazon: Lefogadtam volna, hogy ezt fogja mondani. – Most menjünk be az igazi show-ra.

– Csak még egy perc, Claire – válaszoltam neki hangosan, miközben hencegve parádéztam. – Van itt egy szép szőke kislány, aki azt hiszem, szeretne velem közelebbről megismerkedni.

– Lew, a jóisten áldjon meg, bejössz most rögtön – mondta Claire –, vagy menjek be nélküled?

Nevetve bementünk. Alig két hét múlva visszatértek a tüneteim, és újra visszakerültem a kórházba kemoterápiára.

5. John

A kórházon kívül még mindig ment a verkli. Emberek őrültek meg, és kitüntetésekkel jutalmazták érte őket. A belső berendezők lettek a kultúra hősei, a divattervezők pedig társadalmilag fölébe emelkedtek a kuncsaftjaiknak.

– És miért ne emelkednének? – válaszolta máris Frances Beach Yossariannak erre a megfigyelésére, szinte annyira tökéletes kiejtéssel, hogy mások már gyakran töprengtek rajta, hogyan képes valaki ilyen makulátlan angol kiejtésre anélkül, hogy úgy hangzana, mintha orrpolipja lenne. – Elfelejtetted, hogy néznénk ki meztelenül?

– Ha ezt egy férfi mondaná – mondta Patrick Beach, a férje, aki megint egyszer nagyon elégedett volt a feleségével –, elevenen megnyúznák.

– Férfiak mondják ezt, drágám – vágta rá Frances Beach – a tavaszi meg az őszi kollekciójuk bemutatásakor, és milliárdokat keresnek azon, hogy öltöztetnek minket.

Még mindig bőven voltak szegények.

Yossarian ferde szemmel nézett a körház előtt a járdán heverésző bandára, miközben a járda szegélye felé baktatott a fekete ablakú, nyújtott limuzinhoz, amely már ott várta, hogy a városon keresztül ahhoz a felhőkarcoló luxusbérházhoz szállítsa, amely mostanában az otthona lett. Ő egy szedánt jegyeztetett elő, azok meg megint a limuzint küldték; nem fognak érte pótdíjat felszámítani. A bérház-felhőkarcolót, amelyben élt, luxusépületnek nevezték, mivel magasak voltak benne a megélhetési költségek. A szobák viszont kicsik voltak, a mennyezetük alacsony, a két fürdőszobának nem volt ablaka, a konyhatérben pedig nem volt helye se asztalnak, se széknek.

Otthonától alig tízsaroknyira állt a New York-i Kikötői Hatóság Buszpályaudvarának hét emelet magasságig buszbeállókkal teli épülete. Földszintjén a rendőrségi ügyelet három fő őrizetes cellája állandóan használatban állt, és naponta többször is telezsúfolódott az újonnan letartóztatottakkal. Oda lódították be egy évvel azelőtt Michael Yossariant is, amikor felbukkant a földalatti egyik kijáratában, majd megpróbált visszalépni, miután rájött, hogy túl korán szállt le, útban a belvárosi építésziroda felé, amelynek rajzokat készített.

– Az volt az a nap – idézgette föl még mindig –, amikor megmentetted az életemet, és megtörted a lelkemet.

– Azt akartad, hogy bekasztlizzanak azok közé?

– Belehaltam volna. De nem volt könnye látni, ahogy felfújod magad, terrorizálod az összes zsarut, és elviszed szárazon. És tudni, hogy én ugyanezt soha nem tudnám megcsinálni.

– Úgy gurulunk dühbe, ahogy muszáj, Michael. Nem hiszem, hogy sok választásom lett volna.

– Kezdek depressziós lenni.

– Volt egy bátyád, aki zsarnokoskodott fölötted. Talán ez a baj.

– Miért nem állítottátok le?

– Nem tudtuk, hogyan. Nem akartuk terrorizálni.

Michael erre csak egy kényszeredett vihogással válaszait. – Téged aztán igazán érdemes volt figyelni, igaz? – vádaskodott irigykedve. – Egész kis tömeg gyűlt köréd. Még tapsoltak is.

Utána mind a ketten elcsüggedtünk.

A buszpályaudvaron mostanában már ott élnek az emberek, férfiakból, nőkből, hóbortos fiúkból és lányokból álló állandó lakossága alakult ki. Éjszaka a többség a sötétebb mélységekben aludt, hogy aztán a nap nagy részére úgy bukkanjanak elő, mint holmi bejáró polgárok, és a szabadban bonyolították le szokásos üzleti ügyeiket, már ami az ő köreikben szokásos volt.

A különböző szintek vécéiben a mindenfajta igényt kielégítő kurvák és buzik bőséges választéka mellett meleg és hideg folyóvíz volt, és rengeteg kézre eső boltocska elégítette ki az olyan alapvető mindennapi szükségleteket, mint a rágógumi, a cigaretta, az újság és a gyümölcskocsonyás fánk. A vécépapír ingyen volt. Termékeny anyák érkeztek ide rendszeresen, idealizált szülővárosaikból menekülve, kisgyerekeikkel, akik itt tanyáztak le. A buszpályaudvar pompás otthont és bázist nyújtott az utcalányoknak, a koldusoknak és a fiatal szökevényeknek. A bejáró üzletemberek ezrei és a látogatók százai megpróbáltak nem különösebben odafigyelni rájuk, amikor reggelente útban a munkahelyükre, majd a munkanap végén, útban hazafelé áthaladtak köztük. Gazdag nem akadt az utasok közt, mert a gazdagok közül senki nem járt busszal dolgozni.

Felhőkarcoló lakásának fennkölt panorámaablakaiból Yossariannak akadálytalan kilátása nyílt egy másik luxusbérházra, amely még az övénél is magasabbra emelkedett. A két épület között húzódott odalenn a széles főútvonal, amelyen most már egyre utálatosabban nyüzsögtek a harcias és visszataszító koldusok, prostituáltak, kábszeresek, kábszerárusok, selyemfiúk, rablók, pornóárusok, perverzek és tévelygő pszichopaták vicsorgó klánjai, akik mind a szabadban űzték kriminális specialitásaikat a lecsúszott és bemocskolódott emberek egyre sokasodó áradatában, akik most már tényleg a szabadban éltek. A hajléktalanok közt most már fehérek is voltak, ők is a falnak pisáltak, és azokban a sikátorokban szartak, amelyekben köreikből mások végül mind alkalmas szállóhelyeken aludni telepedtek le.

Yossarian tudta, hogy még az övénél különb környéken, a Park Avenue-n is látni nőket, akik leguggolnak, és a középen levő közlekedési szigetek gondozott virágágyai között könnyítenek magukon.

Nehéz volt nem gyűlölnie mindnyájukat.

És ez volt New York, a Nagy Alma, a Birodalmi Állam Birodalmi Városa, az ország pénzügyi szíve, agya és ina, ez a város, ahol, talán Londont kivéve, a legnagyszerűbb kulturális események zajlottak az egész világon.

Yossariannak óhatatlanul gyakran eszébe jutott, hogy noha életében sehol, se a háborús Rómában vagy Pianosában, de még a szétbombázott Nápolyban vagy Szicíliában sem kellett olyan iszonyatos szenny szemtanújává válnia, amilyet most, a pusztulás nyilvánvaló biradalmává felhalmozódva, nap mint nap maga körül látott. Még a szex nélküli pénzalapgyűjtő ebédeken és fekete nyakkendős esti rendezvényeken sem – tette hozzá sajátos cinizmusával nem is egyszer Frances Beachnek, régmúlt szép időkből való barátnőjének –, melyeken többször kellett megjelennie, mint szerette volna, mint az M&M Vállalkozások és Társulások egyetlen tisztességes külsejű tisztviselőjének, mint partiképes férfinak és olyan embernek, aki üzleti ügyeken kívül másról is többé-kevésbé folyékonyan tud csevegni más jól informált emberekkel, akik egoisztikusan azt képzelik, hogy befolyásolják a világeseményeket, ha beszélnek róluk.

Ebben, persze senki nem volt hibás.

– Atyaisten, mi ez? – kiáltott fel Frances Beach, mikor kettesben visszafelé kocsikáztak Yossarian bérelt limuzinján a bérelt sofőrrel egy újabb lagymatag teás-boros összejövetelről,amelyet a New York Public Library azon kurátorai és barátai számára rendeztek, akik még a várósban voltak, és a határozatlankodás hosszú rohamai után úgy döntöttek, hogy el akarnak rá menni.

– A buszpályaudvar – mondta Yossarian.

– Szörnyű, nem? Mi az ördögnek kell ez?

– A buszoknak. Mi az ördögöt gondoltál, mire való? Tudod, Frances – ugratta Yossarian szelíden –, talán gondolkozhatnál rajta, hogy ne tartsd-e itt a legközelebbi divatbemutatódat vagy valamelyik csillogó jótékonysági balodat. Ismerem McBride-ot.

– Miről beszélsz? Ki az a McBride?

– Egy volt zsaru, aki most ott dolgozik. Miért nem rendezel ott egy esküvőt – folytatta –, egy igazán nagy esküvőt? Az tényleg szenzációt keltene. Tartottál már...

– Én nem.

– ...a múzeumban meg az operaházban. A buszpályaudvar festőibb.

– Társasági esküvő azon a buszpályaudvaron? – vette a lapot Frances gúnyos mosollyal. – Te megőrültél. Tudom, hogy csak viccelsz, hagyjál hát gondolkozni. Olivia és Christopher Maxon hamarosan talán új lakást keresnek. Nézd azokat az embereket! És amazokat... miért kell ilyen dolgokat az utcán csinálniuk? Miért nem tudják megvárni, amíg hazaérnek?

– Sokuknak nincs otthonuk, drága Frances – mondta Yossarian, és jóságosan rámosolygott. – A buszpályaudvaron pedig hosszú sarok állnak a toalettek előtt. Csúcsidőkre előre kell helyet foglaltatni. Enélkül senki nem ülhet le rájuk. Vendéglőkben és szállodákban a mosdókat a táblák szerint csak a vendégek használhatják. Észrevetted már valaha, Frances, hogy a férfiak, akik az utcán eresztik ki a fáradt gőzt, rendszerint nagyon hosszan eregetik?

Nem, nem vette észre, közölte vele az asszony fagyosan. – Olyan keserűnek látszol mostanában. Azelőtt mulatságosabb voltál.

Sok-sok éve, amikor egyikük sem volt még házas, együtt kéjelegtek abban, amit manapság viszonynak neveznének, bár akkoriban egyiküknek sem jutott volna eszébe, hogy ilyen díszes címkét aggassanak azokra a dolgokra, amelyeket tüzesen és szüntelenül műveltek egymással, miközben soha nem ígértek egymásnak közös jövőt, és nem is törődtek vele komolyan. Yossarian akkoriban fordult el rövid idő után kezdő tőzsdealkuszként és beruházási bankárként végzett ígéretes munkájától, és vágott bele másodszor is a tanításba, mielőtt visszatért volna a hirdetési ügynökséghez, majd a közönségkapcsolatokhoz és a szabadúszó íráshoz, míg idővel sikert aratott mint sokoldalú szakértő, aki mindenhez ért, kivéve a bármiféle olyan termékkel kapcsolatos ügyeket, mely látható, megfogható, hasznosítható és fogyasztható, teret foglal el, és szükség van rá. Eközben Frances, akiben volt kíváncsiság, energia és némi veleszületett tehetség, kezdett rájönni, hogy vonzza a színházi producereket és egyéb olyan úriembereket, akikről úgy vélte, hasznosak lehetnek számára a színpadon, a mozivásznon és a televízióban.

– Te meg azelőtt sokkal együtt érzőbb voltál – emlékeztette most az asszonyt Yossarian. – Elfelejtetted a múltadat.

– Te is.

– És radikális voltál.

– Te is. Most meg olyan negatív lettél – jegyezte meg különösebb érzés nélkül Frances. – És mindig szarkasztikus vagy, nem? Mindent félvállról veszel, az emberek soha nem biztosak benne, hogy csakugyan egyetértesz velük. És mindig flörtölsz.

– Én aztán nem!

– De igen – kötötte az ebet a karóhoz Frances Beach, de még a fejét sem fordította feléje, hogy meggyőzőbbé tegye az érvelését. – Jószerivel mindenkivel, kivéve engem. Tudod te, ki flörtöl és ki nem. Patrick és Christopher nem flörtöl. Te flörtölsz. Mindig is flörtöltél.

– Így szoktam viccelődni.

– Egyes nők azt képzelik, hogy szeretőt tartasz.

– Szeretőt? – Yossarian horkantó röfögéssé változtatta a szót. – Ha csak egy volna, az is eggyel több lenne a kelleténél.

Ezen Frances Beach is nevetett, és látszólagos feszültsége elpárolgott. Mind a ketten túl voltak a hatvanötödik évükön. Yossarian ismerte, mikor még Fanny volt a neve, és Frances is emlékezett rá, amikor a férfit Yo-Yónak hívták. Azóta sem játszadoztak egymással, még a házasságaik között sem, egyiküket sem szállta meg soha a szükség, hogy kipróbálja a másik által létrehozott berendezkedést.

– Úgy tűnik, egyre több és több van ezekből az emberekből mindenütt – mormolta Frances olyan szelíd elkeseredéssel, melyről világossá tette, hogy könnyen féken tartható –, akik minden elképzelhető dolgot a nyilvánosság előtt csinálnak. Patrickot éppen a házunk előtt ütötték le, és éjjel-nappal kurvák ácsorognak minden sarkon, idétlen nők, visszataszító szerelésben, mint azok ott, annál az épületnél.

– Tegyél le annál az épületnél – mondta Yossarian. – Most ott lakom.

– Ott? – Mikor Yossarian rábólintott, hozzátette. – Költözz el.

– Épp most költöztem oda. Mi ebben a baj? Varázshegyem tetején van néhány egészségszalon, az egyik a Szerelem Temploma. Alul van kilenc mozink, kettő pornó, egy meg buzi, közbül meg vannak tőzsdeügynökeink, ügyvédi irodáink és hirdetési ügynökségeink. Mindenféle orvosok. Van egy készpénz-automatás bankunk meg egy szupermarketünk is. Fölvetettem, hogy legyen szanatóriumunk is. Mihelyt lesz egy szanatóriumunk, egy életen át úgy élhetek ott, hogy soha ki se kell tennem a lábamat a külvilágba:

– Az isten szerelmére, John, ne viccelj már mindig. Menj el egy jó környékre.

– Hol találok olyat? Mostanában? – nevetett megint Yossarian. – Frances, ez jó környék. Gondolod, hogy betenném a lábomat egy rossz környékre?

Frances egyszerre fáradtnak és csüggedtnek látszott. – John, valamikor te mindent tudtál – tűnődött, abbahagyva a kulturált beszéd majmolását. – Mit lehet tenni?

– Semmit – válaszolta Yossarian lekötelezően és segítőkészen.

Hiszen jól állnak a dolgok, emlékeztette rá Francest: hivatalos mércével mérve ritkán álltak jobban. Ezúttal csak a szegények nagyon szegények, és az új börtöncellák iránti szükséglet sürgősebb, mint a hajléktalanok szükségletei. A problémák reménytelenek: túl sok az olyan ember, akinek élelemre van szüksége, és túl sok az élelem, semhogy jövedelmezően táplálni lehessen őket. Amire szükségünk van, tette hozzá finom mosollyal, azok a további hiányok. Azt önként nem bökte ki, hogy mostanára ő is tagja lett annak a szolid középosztálynak, amely nem töri magát, hogy fölemeljék az adóit azok nyomorúságának enyhítésére, akik semmi adót nem fizetnek. Inkább több börtönt akart.

*

Yossarian hatvannyolc éves volt és némileg hiú arra, hogy fiatalabbnak látszott sok hatvanhét éves férfinál, és jobban nézett ki nagyjából minden saját nemzedékéhez tartozó nőnél. Második felesége még mindig válófélben volt tőle. Úgy gondolta, hogy harmadik nem lesz.

Gyerekei mind az első házasságából születtek.

Gillian lánya, a bírónő, elvált a férjétől, aki sokkal nagyobb jövedelme ellenére nem ért el annyit, mint ő, és nem volt valószínű, hogy valaha is többre vihette volna, mint ami volt: megbízható férj, apa, családjának élő kenyérkereső.

Hencegő, legidősebb fia, Julian, afféle kis nagymenő volt a Wall Streeten, de még nem keresett eleget ahhoz, hogy királyi módon Manhattanbe költözhessen. Avulgató kertvárosi kúriájukban most ő meg a felesége külön lakrészeket foglaltak el, miközben ügyvédeik a válóperi keresetekre és ellenkeresetekre készülődtek, és lehetetlen próbálkozásokat tettek a vagyon és a gyerekek olyan megosztására, amely mindkét fél teljes megelégedésére szolgált volna. Felesége jóképű, de kellemetlen asszony volt, ízlése a divatot követte, és olyan családból származott, ahol mindig nemtörődöm módon szórták a pénzt; pont olyan hangos és ugyanolyan zsarnokian magabiztos volt, mint Julian, fiuk és lányuk pedig szintén szerettek zsarnokoskodni és mindenkihez utálatosak voltak.

Yossarian érezte, hogy bajok érlelődnek másik fiának, Adriennek a házasságában is, aki tudományos fokozat nélküli vegyész volt, egy kozmetikai gyárban dolgozott New Jerseyben, és felnőtt munkás életének nagy részét az őszülő haj festési receptjének keresésével töltötte, miközben a felesége rákapott a felnőttoktatási tanfolyamokra.

A legtöbbet Michael miatt bosszankodott, aki a jelek szerint nem tudta elszánni magát, hogy bármiben is vigye valamire, és teljesen vak volt az ebben a céltalanságban settenkedő veszélyekre. Egyszer azzal viccelődött Yossariannak, hogy előbb a válására fog spórolni, és csak aztán a házasságára, mire Yossarian elfojtotta magában a szellemeskedő visszavágást, miszerint a vicce nem vicc. Michael nem bánta, hogy soha nem próbálta meg istenigazában, hogy művészként befusson. Ez a szerep sem vonzotta.

A nők, különösen azok a nők, akik előzőleg már férjnél voltak, szerették Michaelt, és együtt éltek vele, mert békés volt, megértő és igénytelen, aztán hamarosan ráuntak erre az együttélésre, mert Michael békés volt, megértő és igénytelen. Konokul nem volt hajlandó veszekedni, konfliktushelyzetekben elnémult és elszomorodott. Yossarianban felébredt az a tiszteletteljes gyanú, hogy Michael a maga hallgatag módján mind a nőkkel, mind a munkával kapcsolatban tudja, hogy mit csinál. De a pénzt illetően nem tudta.

Hogy némi pénzt keressen, Michael szabadúszóként művészi munkákat végzett ügynökségeknek és magazinoknak, vagy szerződéses megbízások alapján művészeti iskoláknak, vagy pedig tiszta lelkiismerettel elfogadta Yossariantól, amire szüksége volt, mert nem hitte el, hogy egyszer fel kell virradnia a napnak, amikor nem fog többé ilyen kényelmes szabadúszó megbízásokat találni, Yossarian pedig esetleg úgy fog dönteni, hogy nem óvja meg mindig a végső pénzügyi tragédiától.

Mindent egybevetve, döntötte el Yossarian, családja tipikusan modern, gyatrán alkalmazkodott, új korszakbeli család, amelyben az anyán kívül senki nem szereti igazán a többieket, se jó okát nem látja, hogy szeresse, és mint gyanította, mindegyikük olyan, mint ő: legalább titokban és időszakosan szomorú és bűnbánatos.

Családi élete tökéletes, szeretett siránkozni. Thomas Mann Gustav Aschenbachjához hasonlóan neki sem volt családja.

Még mindig megfigyelés alatt állt. Azt nem tudta, hogy hányan figyelik. A hét végére még egy ortodox zsidó is felbukkant, aki föl-le járkált házának épülete előtt a sugárút túlsó oldalán, az üzenetközvetítőjén pedig hívást kapott Melissa MacIntosh nővértől, akit szinte teljesen elfelejtett, és aki tájékoztatta, hogy egy időre áthelyezték esti műszakba, ha netán azt tervezné, hogy elviszi vacsorázni – és Párizsba meg Firenzébe fehérneműért, emlékeztette gúnyosan kuncogva –, majd közölte a hihetetlen hírt, miszerint a belga páciens még mindig él, bár fájdalmai vannak, és a hőmérséklete majdnem a normálisra ment le.

Yossarian az életét tette volna rá, hogy a belga már meghalt.

A sokak közül, akik a nyomát követték, csak néhányat tudott számon tartani – azokat, akiket elidegenedett felesége fogadott fel, meg azokat, akiket ama nő elidegenedett, indulatos férjének az ügyvédje szerződtetett, akivel nemrégiben egyszer félrészegen lefeküdt, és akinek serdülő gyerekei voltak; lagymatagon eszébe ötlött, nem szeretne-e vele néha megint lefeküdni, ha valaha még megszállná a késztetés, hogy megint egy olyan nővel feküdjön le, akinek a férje detektívekkel követtet minden férfit, akit csak ismer, mert mániákusan bizonyítékokat akar szerezni az asszony paráználkodásairól, hogy kiegyensúlyozza felesége korábban ellene szerzett bizonyítékait a saját paráználkodásairól.

Eszébe jutottak a többiek, és a gondolat fekélyesedni kezdett. Néhány további sértődött elkeseredési roham után Yossarian szarvánál fogta meg a bikát, és betelefonált az irodába.

– Van valami újság? – kezdte. Milo fiával beszélt.

– Amennyire tudom, nincs.

– Igazat mondasz nekem?

– Legjobb képességeim szerint.

– Nem hallgatsz el semmit?

– Amennyire tudom, nem.

– Megmondanád nekem, ha elhallgatnál valamit?

– Megmondanám, ha tudnám.

– Mikor apád ma betelefonál, M2 – mondta II. Milo Minderbindernek –, mondd meg neki, hogy szükségem van egy jó magándetektívre. Egy személyes ügyben.

– Már betelefonált – közölte az ifjabb Milo. – Egy Jerry Gaffney nevű embert ajánl a Gaffney ügynökségtől. Semmilyen körülmények közt ne említse meg, hogy apám javasolta.

– Máris ezt mondta neked? – Yossarian el volt bűvölve. – Honnan tudta, hogy erre fogom kérni?

– Ezt én nem tudom megmondani.

– Hogy érzed magad, M2?

– Ezt nehéz biztosan megmondani.

– Úgy értem, általában. Visszamentél a buszpályaudvarra, megnézni azokat a tévémonitorokat?

– Egy kicsit még többet kell néznem őket. Újra oda akarok menni.

– Ezt megint el tudom intézni.

– Michael is velem jön majd?

– Ha egész napra kifizeted. Rendben mennek a dolgok?

– Nem akarnám-e elmondani magának, ha nem mennének rendben?

– De elmondanád-e?

– Ez attól függne.

– Mitől?

– Hogy megmondhatnám-e magának az igazat.

– Megmondhatnád nekem az igazat?

– Hát tudom én, mi az?

– Tudnál nekem hazudni?

– Csak ha tudnám az igazságot.

– Most őszinte vagy velem.

– Apám így akarja.

*

– Mr. Minderbinder már említette, hogy fel fog hívni – mondta egy Jerry Gaffney nevű ember hevesen és lágyan zengő hangja, amikor Yossarian telefonált neki.

– Ez muris – mondta Yossarian. – Melyik?

– Az idősebb Mr. Minderbinder.

– Akkor ez nagyon muris – mondta Yossarian most már keményebb modorban. – Mert az idősebb Minderbinder ragaszkodott hozzá, hogy ne említsem magának a nevét, amikor telefonálok.

– Ez próba volt. Hogy lássuk, titokban tud-e tartani dolgokat.

– Nem adott rá nekem esélyt, hogy kiálljam.

– Én bízom az ügyfeleimben, és azt akarom, hogy mindnyájan tudják, mindig bízhatnak Jerry Gaffneyben. Hová lennénk bizalom nélkül? Én mindent nyíltan kiteregetek. Erre most bizonyítékot is adok magának. Tudnia kell, hogy ezt a telefont lehallgatják.

Yossariannak elállt a lélegzete. – Honnan a fenéből tudta ezt meg?

– Ez az én telefonvonalam, és én intézkedtem, hogy lehallgassák – magyarázta Mr. Gaffney logikusan. – No látja? Számíthat Jerry Gaffneyre. Egyedül én veszem fel a beszélgetéseket.

– Az én vonalamat is lehallgatják? – Yossarian úgy vélte, ezt meg kell kérdeznie. – Sok üzleti hívásom van.

– Hadd nézzek utána. Igen, a cége lehallgatja. Lehet, hogy a lakásán is poloska van.

– Mr. Gaffney, honnan tudja maga mindezt?

– Szólítson Jerrynek, Mr. Yossarian.

– Honnan tudja maga mindezt, Mr. Gaffney?

– Onnan, hogy én vagyok az, aki beszerelte a lehallgatót, és egyike vagyok azoknak, akik esetleg poloskát raktak ott fel, Mr. Yossarian. Hadd adjak magának egy tippet. Minden falnak füle lehet. Ha bizalmasan akar beszélni, csak akkor beszéljen, ha folyik a víz maga mellett. Szexet csak a fürdőszobában vagy a konyhában folytasson, ha szeretkezni akar, vagy a légkondicionáló alatt, a ventilátort a maximumra állítva... Ez az! – ujjongott, miután Yossarian kiment a konyhába a hordozható telefonjával, és mind a két csapot teljesen kinyitotta, hogy titkosan beszélhessen. – Nem csíptünk el semmit. Alig hallom magát.

– Nem mondok semmit.

– Tanuljon meg szájról olvasni.

– Mr. Gaffney...

– Szólítson Jerrynek.

– Mr. Gaffney, maga lehallgatja a telefonomat, és poloskát szerelt a lakásomba?

– Lehet, hogy szereltem. Utána kell nézetnem valamelyik nyomozómmal. Én semmit nem hallgatok le. Mr. Yossarian, magának van egy belső hangos telefonkapcsolata az előcsarnok személyzetével. Biztos benne, hogy most nincs bekapcsolva? Nem figyelik videokamerákkal magát?

– Ki csinálna ilyet?

– Például én, ha megfizetnek érte. Most, amikor már tudja, hogy igazat mondok, beláthatja, hogy szoros barátságba kerülhetünk. Csak így lehet dolgozni. Azt hittem, tudja, hogy a telefonját lehallgatják, a lakásában poloska van, a postáját, az utazásait, a hitelkártyáit és a bankszámláit pedig ellenőrzik.

– A kurva életbe, már azt sem tudom, mit tudok – emésztette meg Yossarian hosszú sóhajjal a kellemetlen kémadatokat.

– Nézze a napfényes oldaláról, Mr. Yossarian. Mindig ezt kell tennie. Azt hiszem, hamarosan újabb házassági aktus részese lesz. Mindezt jószerivel ingyenesnek tarthatja, ha a főnökeinek meglesz a rávalójuk, hogy kifizessenek minket.

– Maga ezzel is foglalkozik?

– Sok ilyen munkát is végzek. De ez most csak a cég. Miért kell törődnie vele, mit hall az M&M V&T, ha soha nem mond olyasmit, amiről nem akarja, hogy a cég meghallja? Ezt csak elhiszi, nem?

– Nem.

– Nem? Tartsa jól eszében, Mr. Yossarian, hogy én mindezt fölveszem, bár örömmel le fogok törölni belőle annyit, amennyit csak óhajt. Hogyan lehetnek fenntartásai az M&M V&T-vel kapcsolatban, holott részesedik a haladásból? Nem részesedik mindenki?

– Erről nyilvánosan soha nem nyilatkozom, Mr. Gaffney, és most sem nagyak hajlandó. Mikor találkozhatunk, hogy elkezdjük?

– Én már elkezdtem, Mr. Yossarian. Señor Gaffney lába alatt nem nő ki a fú. A tájékoztatás szabadságát kimondó törvény alapján elküldettem a kormányzati dossziéiért, és megszereztem a nyilvántartását az egyik legjobb fogyasztói hitelképességet vizsgáló irodától. A társadalombiztosítási száma már megvan. Eddig tetszik?

– Nem azért szerződtettem magát, hogy énutánam nyomozzon!

– Meg akarom tudni, mit tudnak magáról azok az emberek, akik követik, mielőtt megtudom, hogy kicsodák. Mit is mondott, mit gondol, hányan vannak?

– Nem mondtam semmit. Legalább hatot tudok megszámolni, de lehet, hogy közülük ketten vagy négyen párban dolgoznak. Észrevettem, hogy olcsó kocsikon járnak.

– Gazdaságos kocsikon – javította ki Gaffney pedánsan –, hogy fel ne figyeljenek rájuk. Valószínűleg ezért vette észre őket. – Yossarian úgy érezte, a pasas rendkívül egzakt. – Azt mondja, hatot? A hat jó szám.

– Miben?

– Például természetesen a mi szakmánkban. A számokban biztonság van. Ha például egy vagy kettő elhatározná közülük, hogy meggyilkolja magát, máris lennének rá tanúink. Igen, a hat nagyon jó szám – folytatta Gaffney boldogan. – Még szebb volna felemelni nyolcra vagy tízre a számukat. Egyelőre felejtse el ezt a találkozást velem. Nem szeretném, ha valamelyikük rájönne, hogy magának dolgozom, hacsak ki nem derül, hogy nekem dolgoznak. Szeretem, ha megtalálom a megoldásokat, mielőtt rábukkanok a problémákra. Kérem, ha éppen nem folytat szexuális tevékenységet, akkor most zárja el azt a vizet. Berekedek a kiabálásba, és alig hallom magát. Igazán nincs erre szüksége, mikor velem beszél. A barátai Yo-Yónak nevezik? Egyesek meg Johnnak szólítják?

– Csak a közeli barátaim, Mr. Gaffney.

– Az enyémek engem Jerrynek szólítanak.

– Meg kell magának mondanom, Mr. Gaffney, hogy idegesítőnek találom ezt a magával folytatott beszélgetést.

– Remélem, ez változni fog. Ha megbocsát, amiért ezt mondom, szívvidító volt meghallgatni az ápolónője beszámolóját.

– Miféle ápolónő? – horkant fel Yossarian. – Nekem nincs ápolónőm.

– Melissa MacIntosh a neve, uram – javította ki Gaffney, szemrehányóan köhécselve.

– Maga lehallgatja az üzenetközvetítőmet is?

– A cége hallgatta le, uram. Én csak megbízott vagyok. Nem tenném, ha nem fizetnének meg érte. A páciens életben van. Fertőzésnek semmi jele.

– Szerintem ez fenomenális.

– Örülök, hogy örül.

*

És a lelkész még mindig nem került elő: őrizetben tartották valahol vizsgálat és kihallgatás céljából, miután a tájékoztatás szabadságát kimondó törvény segítségével utolérte Yossariant a kórházban, és visszacsöppent az életébe a problémájával, amellyel jómaga nem tudott megbirkózni.

Yossarian annak idején hanyatt feküdt a kórházi ágyán, amikor a lelkész előző alkalommal rábukkant, most pedig felháborodott és ellenséges tekintettel várakozott, amikor lassan kitárult szobájának ajtaja, miután semmiféle választ nem adott a félénk kopogtatásra, és meglátta a lószerű, dudoros homlokot, az üres arcot és a tompán, ezüstösen elszíntelenedett szénaszín haj ritkuló fürtjeit, amint a lelkész fejét szégyenlősen lefelé hajtva és rá kukucskálva befelé óvakodott. A szemét takaró rózsaszín szemhéjak abban a pillanatban vidáman felragyogtak, amint tekintete Yossarianra esett.

– Tudtam! – rikkantott fel örömében ennek az arcnak a viselője. – Különben is viszont akartam látni magát! Tudtam, hogy meg fogom találni! Tudtam, hogy meg fogom ismerni. Milyen jól néz ki! Milyen boldog vagyok, hogy még mind a ketten élünk! Ujjongani szeretnék!

– Ki a fészkes fene maga? – kérdezte Yossarian szigorúan.

Tüstént megkapta a választ. – Lelkész, Tappman, Tappman lelkész, Albert Tappman, lelkész? – csicseregte Albert Tappman lelkész bőbeszédűen. – Pianosa? Légierő? Második világháború?

Yossarian végül engedélyezett magának egy felismerő mosolyt.

– Nahát, még ilyet! – Némi melegség lopódzott a szavaiba, amikor végre érzékelte, hogy több mint negyvenöt év után megint együtt van Albert T. Tappman tábori lelkésszel. – Jöjjön már be. Maga is jól néz ki – vetette oda jószívűen a lelkésznek, aki nyúzottnak, alultápláltnak, hajszoltnak és öregnek látszott. – Üljön már le, az isten szerelmére.

A lelkész engedelmesen leült. – Yossarian, de sajnálom, hogy kórházban találom. Nagyon beteg?

– Egyáltalán nem vagyok beteg.

– Akkor ez jó, nem?

– Igen, ez jó. És maga hogy van?

A lelkész erre tüstént csüggedtnek látszott. – Nem jól.

Kezdem azt gondolni, hogy nem, talán nem olyan jól.

– Ez hát rossz – mondta Yossarian. Örült, hogy ilyen gyorsan eljött az ideje, hogy a tárgyra térjenek. – Nos, akkor mondja el nekem, tiszteletes, mi hozta ide? Ha az öreg légierősök újabb összejöveteléről van szó, akkor rossz helyre jött.

– Nem összejövetelről van szó. – A lelkész szerencsétlen képet vágott.

– Akkor miről?

– Bajról – mondta egyszerűen. – Azt hiszem, talán komoly bajról. Nem értem a dolgot.

Természetesen járt már pszichiáternél, aki megmondta neki, hogy felettébb kitűnő jelöltje az öregkori depressziónak, és már túl öreg ahhoz, hogy a depressziónak valami jobb fajtájában reménykedhessen.

– Ezt én is megkaptam.

Felvetették, hogy lehetséges, hogy a lelkész csak képzeli az egészet. A lelkész nem képzelődött, csak azt képzelte, hogy csak képzeli az egészet.

De ennyi aztán biztos volt.

Amikor az ijesztő jövevények folyamatos áradatából – akik hivatalos küldetésben bukkantak fel Kenoshában, hogy kikérdezzék a problémájáról – senki nem mutatott semmiféle hajlandóságot arra, hogy segítsen rajta, vagy akár csak megpróbálja megérteni a problémáját, eszébe jutott Yossarian és a tájékoztatás szabadságát kimondó törvény.

A tájékoztatás szabadságát kimondó törvény, magyarázta a lelkész, olyan szövetségi rendelkezés, amely kötelezi a kormányszerveket, hogy bocsássák rendelkezésre minden információjukat bárkiről, aki ezért folyamodik, kivéve azokat az információkat, amelyeket nem akarnak kiadni.

Ám a tájékoztatás szabadságát kimondó törvénynek ezen egyetlen bökkenője miatt, mint arra Yossarian a továbbiakban rájött, a hatóságok gyakorlatilag nem voltak kötelesek semmiféle információt sem kiadni. Minden héten rendszeresen száz- meg százezer oldalnyi anyagot küldtek ki a kérelmezőknek, amelyből az írásjeleket, a prepozíciókat és a kötőszavakat kivéve minden ki volt törölve. Pompás csapda, ítélte meg Yossarian szakértőként, hiszen a kormánynak nem kell semmiféle tájékoztatást adnia azokról az információkról, amelyeket nem óhajt rendelkezésre bocsátani, és egyáltalán nem lehet tudni, vajon bárki betartja-e a tájékoztatás szabadságát kimondó törvénynek nevezett liberalizáló szövetségi jogszabályt.

A lelkész még alig tért vissza Wisconsinba, amikor egy-két nap múlva minden értesítés nélkül markos titkosügynökök népes osztaga zúdult a nyakába, és teljes titokban elhurcolták. Azt mondták, olyan kényes, országos jelentőségű ügyben járnak nála, hogy még azt sem mondhatják meg neki, hogy kicsodák, különben veszélyeztetnék annak az ügynökségnek a titkosságát, amelynél elmondásuk szerint dolgoztak. Nem volt letartóztatási parancsuk. A törvény azt mondta, hogy nincs rá szükségük. Hogy miféle törvény? Ugyanaz a törvény, amely kimondta, hogy soha nem szabad hivatkozni rá.

– Ez különös, nem? – tűnődött Yossarian.

– Az volna? – felelte meglepetten a lelkész felesége, amikor telefonon beszéltek egymással. – Miért?

– Kérem, folytassa.

A lelkésznek felolvasták a jogait, aztán megmondták neki, hogy nem rendelkezik velük. Bajt akar keverni? Nem, nem akar bajt keverni. Akkor be kell fognia a száját, és együtt kell működnie velük. Házkutatási parancsuk sem volt, de ezzel együtt nekiálltak és átkutatták a házat. Ők és más hozzájuk hasonló alakok azóta is többször visszajöttek, jelvényekkel, laboratóriumi köpenyekkel, kesztyűkkel, Geiger-számlálókkal és sebészmaszkokkal felszerelt technikusok brigádjainak kíséretében, akik mintákat vettek mérőedényeikbe, kémcsöveikbe és más különleges tartályaikba a talajból, a festékből, a fából, a vízből és jószerivel mindenből. A kertet is felásták. A szomszédok csodálkoztak.

A lelkésznek a nehézvíz volt a problémája.

Nehézvizet ürített a vizeletében.

– Attól tartok, ez igaz – súgta meg Leon Schumacher bizalmasan Yossariannak, amikor megkapta a teljes vizeletleletet.

– Honnan szedte ezt a mintát?

– Attól a barátomtól, aki a múlt héten volt itt, amikor maga benézett hozzám. A régi tábori lelkészem a seregből.

– Ő honnan vette?

– Azt hiszem, a hólyagjából. Miért?

– Biztos ebben?

– Mennyire lehetnék biztos? – mondta Yossarian. – Nem őrködöm mellette. De honnan szerezhette volna máshonnan?

– Franciaországból, Grenoble-ból. Vagy azt hiszem, Georgiából, Tennessee-ből vagy Dél-Carolinából. Ott gyártanak belőle a legtöbbet.

– Miből a legtöbbet?

– Nehézvízből.

– Mi a fenét jelent ez, Leon? – tudakolta Yossarian. – Abszolút biztosak benne? Nincs itt valami tévedés?

– Annak alapján, amit itt olvasok, nincs. Szinte azonnal meg tudták állapítani, hogy nehéz. Két embernek kellett felemelnie a szemcsöppentőt. Persze hogy biztosak benne. A víz minden hidrogénmolekulájában egy extra neutron van. Tudja, hány molekula van alig néhány dekában? A maga barátjának legalább 25 kilóval nehezebbnek kell lennie, mint amennyinek kinéz.

– Ide figyeljen, Leon – mondta Yossarian, óvatosan lehalkítva a hangját. – Ezt titokban fogja tartani, ugye?

– Természetesen. Ez egy kórház. Senkinek nem fogjuk elmondani, kivéve a szövetségi kormányt.

– A kormányt? Hiszen ők azok, akik zaklatják! Ők azok, akiktől a legjobban fél!

– Kénytelenek vagyunk rá, John – kántálta Leon Schumacher, automatikusan a betegágy mellett alkalmazott modorában. – A laboratórium átküldte a radiológiára, hogy meggyőződjön róla, biztonságos-e, a radiológiának pedig értesítenie kellett a Nukleáris Szabályozás Bizottságát meg az Energiaügyi Minisztériumot. John, nincs a világon ország, amelyik eltűrné, hogy engedély nélkül nehézvizet állítsanak elő, ez a fickó pedig naponta többször félliterszámra állítja elő. Ez a deutérium-oxid dinamit, John.

– Veszélyes?

– Orvosilag? Ki tudja? Mondhatom magának, én még soha nem hallottam ilyesmiről. De neki ezt tisztáznia kellene. Lehet, hogy atomerőművé vagy atombombává fog változni. Tüstént riasztania kellene.

Mire Yossarian telefonált Albert T. Tappmannek, az Egyesült Államok Légiereje nyugdíjas lelkészének, hogy figyelmeztesse, már csak Mrs. Tappmant találta otthon, hisztérikus könnyek közt. A lelkész néhány órája eltűnt.

A felesége azóta sem hallott róla, bár Mrs. Karen Tappmant minden héten pontosan meglátogatták, biztosították arról, hogy a férje jól van, sőt készpénzt is adtak neki, melynek összege nagylelkűen még meg is haladta azt a summát, amennyit a lelkész hozott volna haza, ha szabadlábon lett volna. Az ügynökökben csak úgy izzott a lelkesedés, amikor az asszony könnyek között elmesélte nekik, hogy semmi hírt nem kapott tőle. Ezt a megerősítést akarták hallani: a lelkész nem tud kapcsolatba kerülni senkivel odakinn.

– Továbbra is meg fogom próbálni kinyomozni a hollétét, Mrs. Tappman – ígérte meg Yossarian minden alkalommal, amikor beszélt az asszonnyal. – Bár igazán nem tudom, hogy legközelebb hová forduljak.

Az ügyvédek, akiktől az asszony tanácsot kért, nem hittek neki. A kenoshai rendőrség is szkeptikus volt. Gyerekeinek szintén kételyeik voltak, bár nem adtak hitelt a rendőrség elméletének, miszerint a lelkész, mint az eltűntnyilvántartásukban szereplő oly sok férfi, megszökött egy másik nővel.

Yossarian azóta is mindössze annyit tudott megtudni, hogy bármiféle jelentősége van is a lelkésznek hivatalos elrablói számára, az pusztán pénzügyi, katonai, tudományos, ipari, diplomáciai és nemzetközi természetű.

Ezt Milótól tudta meg.

Először befolyásos washingtoni jó barátaihoz fordult – egy ügyvédhez, egy pénzalapgyűjtőhöz, egy vezércikkíróhoz és egy image-alkotóhoz –, akik mind azt mondták, hogy hozná sem akarnak nyúlni a dologhoz, aztán attól fogva nem hívták vissza, és nem akartak többé barátkozni vele. Egy lobbista meg egy közönségkapcsolati tanácsadó egyaránt magas tiszteletdíjat kért, és garantálta, hogy nem garantálhatja, hogy bármit fog tenni, amivel kiérdemli. A szenátora hasznavehetetlen volt, a kormányzója tehetetlen. Az Amerikai Polgárjogi Unió szintén kihátrált az Eltűnt Lelkész Esetéből: egyetértett a kenoshai rendőrséggel, hogy a lelkész valószínűleg megszökött egy másik nővel. Végül frusztrációjában elment Milo Minderbinderhez, aki harapdálni kezdte a felső, majd az alsó ajkát, és azt mondta:

– Nehézvíz? Mennyiért veszik a nehézvizet?

– Ingadozik az ára, Milo. De nagyon sokat adnak érte. Utánanéztem. Van egy belőle származó gáz, ami még többe kerül. Azt hiszem, most éppen kábé harmincezer dollár grammja. De nem ez a lényeg.

– Mennyi egy gramm?

– Körülbelül az uncia harmincad része. De nem ez a lényeg.

– Harmincezer dollár egy harmincad unciáért? Ez majdnem olyan jól hangzik, mint valami kábítószer. – Milo töprengve a távolba szögezte széttartó szemeit, miközben mindkét barna szivárványhártyája más-más irányba fordult, mintha együttesen teljességében fognák látóhatárukba mindazt, ami az emberiség számára látható. Bajszának két szára másmás ritmusban rángatózott, minden egyes rozsdabarna bajuszszála idegesen vibrált, mint megannyi elektronikus megfigyeléseket rögzítő szenzor. – Nagy a kereslet a nehézvíz iránt? – kérdezte.

– Minden ország szerezni akar. De nem ez a lényeg.

– Mire használják?

– Főleg az atomenergiához. Meg atomrobbanófejek gyártására.

– Ez jobban hangzik, mint a kábítószer – folytatta Milo teljesen lenyűgözve. – Azt mondanád, hogy a nehézvíz van olyan jó növekedési iparág, mint az illegális kábítószerek?

– Én nem nevezném a nehézvizet növekedési ágazatnak – felelte szárazon Yossarian. – De én nem erről beszélek, Milo. Én azt akarom megtudni, hogy hol van.

– Ki hol van?

– Tappman. Akiről beszélek neked. Együtt volt velünk a seregben, ő volt a lelkész.

– Rengeteg emberrel voltam a seregben.

– Ő tanúsította a jellemességedet, mikor majdnem bajba kerültél, mert megbombáztad a saját támaszpontunkat.

– Sok tanúsítványt kaptam a jellememről. Nehézvíz? Igen? Úgy hívják? Mi az a nehézvíz?

– Nehézvíz.

– Igen. Értem. És az a gáz?

– Trícium. De nem ez a lényeg.

– Ki csinál nehézvizet?

– Például Tappman lelkész. Milo, én meg akarom találni, és vissza akarom hozni, mielőtt bármi történik vele.

– Én meg segíteni akarok – ígérte Milo –, mielőtt megteszi Harold Strangelove, a General Electric vagy valamelyik másik versenytársam. Nem tudom eléggé megköszönni neked, hogy hozzám jöttél ezzel, Yossarian. Te annyit érsz aranyban, amennyit nyomsz. Mondd csak, mi ér többet, az arany, vagy a trícium?

– A trícium.

– Akkor annyit érsz tríciumban, amennyit nyomsz. Ma el vagyok foglalva, de meg kell találnom a lelkészt, és be kell csempésznem egyik emberemet a tudósok közé, akik kihallgatják, hogy biztosítsam a tulajdonjogát.

– Hogy fogod ezt elintézni?

– Egyszerűen azt mondom, hogy ez nemzeti érdek.

– És hogy fogod ezt bizonyítani?

– Úgy, hogy kétszer mondom – válaszolta Milo, és elrepült Washingtonba annak az új, titkos bombázórepülőgépnek a második bemutatására, amelyet kitervelt, és amely nem csap semmi zajt, és nem lehet látni.

6. Milo

– Hallhatják és láthatják. Gyorsabban fog menni a hangnál, és lassabb lesz, mint a hang.

– Ezért mondja, hogy a gépe szubszuperszonikus?

– Igen, Bowes őrnagy.

– Mikor akarja, hogy lassabban szálljon a hangnál?

– Mikor leszáll, és talán mikor felszáll.

– Feltétlenül, Mr. Wintergreen?

– Okvetlenül, Hook kapitány.

– Köszönöm, Mr. Minderbinder.

Az első föld alatti szinten üléseztek, a KÜKTÉTÉ, a Katonai Ügyek Különleges Titkos Tervhivatalának új épületében, egy tengerkék áttetsző plasztikfalakkal övezett kör alakú teremben, melyet a behorpadt kontinensek fölött átívelő hosszúsági körök és lecsapó ragadozómadarakkal viaskodó harcos halakat megjelenítő élénk, szabadon álló szoborpanelek világítottak meg. A kérdezősködők frissen fodrászolt feje mögött kolosszális szárnyú, kapzsi, aranyozott karmú kondorkeselyű ékeskedett a falon. A jelenlévők mind férfiak voltak. Az elhangzottakról senki sem készíthetett írásos feljegyzéseket. Mivel mindannyian éles elméjű férfiak voltak, kollektív emlékezetük elegendő felvilágosítással szolgált. Ketten máris elfojtották ásítozásukat, és amúgy is mindnyájan magától értetődőnek vélték, hogy a teremben poloskák vannak, hiszen az efféle ülések túlságosan titkosak voltak ahhoz, hogysem bizalmasak maradhattak volna.

– Gyorsabban fog menni a fénynél? – kérdezte egy ezredes a holtpontban elnöklő alakot övező szakértők félköréből. Az elnök magasabb széken ült, mint a többiek.

– Majdnem olyan gyorsan fog menni.

– Fel tudjuk pörgetni, hogy még a fénynél is gyorsabban menjen.

– Ez némileg megnövelné az üzemanyag-fogyasztását.

– Várjon egy percet, kérem, csak egy percig várjon, Mr. Minderbinder. Hadd kérdezzek valamit – vágott közbe lassan egy professzori viselkedésű értetlen civil. – Mitől lenne a maga bombázója zajtalan? Most is vannak szuperszonikus gépek, amelyek minden bizonnyal zajt csapnak a hangrobbanásaikkal, nem?

– A hajózószemélyzet számára zajtalanok lesznek.

– Miért lenne ez fontos az ellenségnek?

– Fontos lehet a személyzetnek – Hangsúlyozta Milo –, senki nem aggódik jobban azok miatt a fiúk miatt, mint mi. Egyesek közülük esetleg hónapokig lesznek odafönn.

– Esetleg évekig, azokkal az üzemanyagtöltő gépekkel, melyeket javasolunk.

– Azok is láthatatlanok lesznek?

– Ha láthatatlannak akarják őket.

– És nem csapnak zajt?

– A személyzet nem fogja hallani őket.

– Hacsak le nem lassítanak, és hagyják, hogy a zaj utolérje őket.

– Értem, Mr. Wintergreen. Nagyon ügyes az egész.

– Köszönöm, Pickering ezredes.

– Mekkora is a legénység?

– Csak két fő. Két főt olcsóbb kiképezni, mint négyet.

– Feltétlenül, Mr. Minderbinder?

– Okvetlenül, North ezredes.

A középen ülő tiszt tábornok volt, aki most szándéknyilatkozatként megköszörülte a torkát. A terem elcsöndesedett. A tábornok nagyra értékelte a feszültséget.

– A fény mozog? – kérdezte végül.

Erre ólmos csend következett.

– A fény mozog, Bingham tábornok – lépett közbe végül Milo Minderbinder, megkönnyebbülve, amiért képes volt erre.

– Gyorsabban, mint bármi – tette hozzá segítőkészen Wintergreen exőrvezető. – A fény nagyjából a legsebesebb dolog, ami létezik.

– És az egyik legfényesebb is.

Bingham kételkedve fordult a balján ülő férfiak felé. Néhányan bólogattak közülük. Bingham a homlokát ráncolta.

– Biztosak benne? – kérdezte, és a jobbján ülő szakértők felé fordította józan képét.

Néhányan közülük is ijedten bólogattak. Egyesek elfordították a tekintetüket.

– Ez vicces – mondta lassan Bingham. – Látom azt a lámpát a sarokasztalon, ott áll, és tökéletesen mozdulatlannak látszik.

– Ez azért van, mert olyan gyorsan mozog – dobta be Milo.

– Gyorsabban, mint a fény – mondta Wintergreen.

– Tudhat a fény gyorsabban mozogni a fénynél?

– Minden bizonnyal.

– Az ember nem láthatja a fényt, mikor mozog, uram.

– Feltétlenül nem, Pickering ezredes?

– Okvetlenül nem, Bingham tábornok.

– A fényt csak akkor látjuk, amikor nincs ott – mondta Milo.

– Hadd mutassam meg – szökkent türelmetlenül talpra Wintergreen. Eloltotta a lámpát. – Látja ezt? – újra fölkapcsolta a lámpát. – Észrevesz valami különbséget?

– Értem, mire gondol, Gene – mondta Bingham. – Igen, kezdem látni a fényt, mi? – Bingham tábornok elmosolyodott és rádőlt a széke karfájára. – Egyszerűen fogalmazva, Milo, milyen a maga gépe?

– Radaron? Az ellenség nem fogja látni. Akkor se, mikor fel van fegyverezve az összes atomfegyverével.

– Számunkra milyen. Fényképeken és rajzokon.

– Ez titok, uram, amíg nem szerez nekünk némi pénzalapot rá.

– Láthatatlan – tette hozzá Wintergreen, és kacsintott hozzá.

– Megértem, Eugene. Láthatatlan? Kezd úgy hangzani, mint a jó öreg Lopakodó.

– Hát, egy kicsit hasonlít a jó öreg Lopakodóra.

– A B-2-es Lopakodóra? – kiáltott fel döbbenten Bingham.

– Csak egy egész kicsit!

– De jobb, mint a Lopakodó – vágott közbe sietve Milo.

– És sokkal szebb.

– Nem, nem olyan, mint a jó öreg Lopakodó.

– Iciri-picirit sem hasonlít a jó öreg Lopakodóra.

– Ennek örülök. – Bingham újra a széke karfájára tehénkedett. – Milo, magabiztosan kijelenthetem, hogy mindnyájunknak tetszik, amit ma magától hallottam. Minek nevezi ezt a csodálatos új repülőgépét? Ennyit azért tudnunk kell.

– Mi az M&M V&T Szubszuperszonikus Láthatatlan és Zajtalan Védelmi Második Csapásmérő Támadó Rohambombázónak nevezzük csodálatos új gépünket.

– Szép név egy második csapásmérő védelmi támadó rohambombázónak.

– Többé-kevésbé magától adódott, uram.

– Egy pillanat, Mr. Minderbinder – tiltakozott egy vézna civil a Nemzetbiztonsági Tanácstól. – Ön úgy beszél az ellenségről, mintha lenne ellenségünk. Nincsenek többé ellenségeink.

– Mindig vannak ellenségeink – ellenkezett egy vitakedvelő geopolitikus, aki szintén keret nélküli szemüveget viselt, és legalább olyan okosnak tartotta magát. – Kell lenniük ellenségeinknek. Ha nincsenek ellenségeink, nekünk kell megteremtenünk őket.

– De hát ezúttal nem nézünk szembe semmiféle szuperhatalommal – érvelt egy kövér férfi a Külügyminisztériumból. – Az oroszok összeomlottak.

– Akkor megint eljött Németország ideje – mondta Wintergreen.

– Igen, Németország mindig ott van. Van rá pénzünk?

– Vegyünk fel rá kölcsönt – mondta Milo.

– A németek kölcsönöznek majd – mondta Wintergreen.

– Meg a japánok is. És mihelyt megkaptuk a pénzünket – tette hozzá Wintergreen diadalmasan –, biztosítanunk kell, hogy bármiféle háborút megnyerünk ellenük. Ez további pompás titkos védelmi vonása a mi csodálatos támadó-védekező rohambombázónknak.

– Örülök, hogy rámutatott erre, Gene – mondta Bingham tábornok. – Milo, ezzel el akarom vinni az aranyérmet, és megteszem az ajánló javaslatomat.

– A Kis Pöcsnek? – tört ki Milóból a remény.

– Ó, nem – válaszolta Bingham vidáman, hogy a kedvére tegyen. – A Kis Pöcsnek ez még túl korai lenne. Legalább még egy ülésre van szükségünk a többi fegyvernem stratégáival. És az elnök mellett mindig ott vannak az olyan átkozott civilek, mint Noodles Cook. Arra is szükségünk lesz, hogy kiszivárogtassuk az újságoknak. El akarom kezdeni fölépíteni hozzá a támogatást. Nem maga az egyetlen, aki ráhajt erre, azt tudja.

– Kik a többiek?

– Az egyik Strangelove.

– Strangelove? – mondta Milo. – Strangelove nem ér semmit.

– Csak hadovál – vádaskodott Wintergreen.

– Ő erőszakolta a Lopakodót.

– Most miben töri a fejét?

– Elnevezte ezt a jószágot Strangelove Univerzális Csináld-Magad Védelmi Első Második vagy Harmadik csapásmérő Vigyázat Fantasztikus Ultraszuper Támadó Rohambombázónak.

– Nem fog működni – mondta Wintergreen. – A miénk jobb.

– Az övének jobb a neve.

– Dolgozunk a miénk nevén.

– Az ő Strangelove Univerzális Csináld-Magad Védelmi Első Második vagy Harmadik csapásmérő Vigyázat Fantasztikus Ultraszuper Támadó Rohambombázóját össze se lehet hasonlítani a mi M&M V&T Szubszuperszonikus Láthatatlan és Zajtalan Védelmi Második Csapásmérő Támadó Rohambombázónkkal – mondta kurtán Milo.

– Soha semmi nem működik, amit csinál, igaz?

– Ezt örömmel hallom – mondta Bingham tábornok –, mert maguk azok a haverok, akiket támogatok. Itt van az új üzleti névjegye. Egyik biztonsági ügynökünk lopta el annak a másik beszerzési egységnek az egyik titkos ügynökétől, amely ellen éppen most készülünk nyílt háborút indítani. A maguk bombázója segíteni fog.

A körbeadott üzleti névjegyet az Osztrák-Magyar Monarchia kétfejű sasa és metszett, aranyozott betűk ékesítették, szövege pedig így szólt:

HAROLD STRANGELOVE TÁRSASÁG

REMEK KAPCSOLATOK ÉS TANÁCSOK

MÁSODKÉZBŐL VALÓ BEFOLYÁS VÉTELE ÉS ELADÁSA

DAGÁLYOSSÁG KÍVÁNSÁG SZERINT

MEGJEGYZÉS: A NÉVJEGYEN LÉVŐ INFORMÁCIÓK

NEM ADHATÓK TOVÁBB

Milo Borús lett. A névjegy jobb volt, mint az övé.

– Milo, mindnyájan részt veszünk az évszázad versenyében a végső fegyver előállításáért, amely a világ végéhez vezethet és örök hírnevet szerezhet a győztesnek, aki először használja. Akárki szponzorálja ezt a bébit, az a vezérkari főnökök egyesített tanácsába emelkedhet, és én, Bernard Bingham szeretnék az a férfi lenni.

– Halljuk, halljuk! – zengték kórusban a tisztek Bingham tábornok mindkét oldalán, aki szégyenlősen és meglepetten mosolygott, míg a kövér civil meg a sovány civil vigasztalanul hallgatott.

– Akkor jobb lesz, ha gyorsan cselekszik, uram – fenyegetőzött faragatlanul Wintergreen. – Nem szeretünk üldögélni a seggünkön egy olyan kapós termékkel, mint ez. Ha maguknak nem kell...

– Persze, Eugene, persze. Csak adjon nekem valami jó prospektust, hogy tudjuk, miről beszélünk, mikor elbeszélgetünk az emberekkel arról, amiről ma maga nekünk beszélt. Ne legyen túl részletes, különben esetleg zűrjeink lehetnének. Csak néhány tüzes bekezdés, ami keményen eladható, meg esetleg néhány színes rajz, ami valami fogalmat ad róla, hogy hogyan fog kinézni. Nem kell pontosnak lenniük, csak hatásosnak. Mi pedig mind olyarc gyorsan fogunk haladni, ahogy csak tudunk. Gyorsan, mint a fény, mi? És Milo, van még egy zavaró kérdésem, amit fel kell tennem.

– Nekem is – mondta a kövér.

– Nekem is van egy – mondta a sovány.

– Kényes kérdés, ezért előre elnézést kell kérnem. Működni fognak a maguk gépei? El fogják végezni azt a feladatot, amelyről azt mondja, el fogják? A világ jövője múlhat ezen.

– Hát hazudnék én magának? – kérdezte Milo Minderbinder.

– Mikor a világ jövője múlhat rajta? – mondta Wintergreen exőrvezető. – Inkább hazudnék az exfeleségemnek.

– Megadták nekem a biztosítékokat, amelyekre szükségem van.

– Bingham tábornok – mondta Wintergreen annak az embernek a fájdalmas ünnepélyességével, akit megsértettek –, én tudom, hogy milyen a háború. A második világháborúban árkokat ástam Coloradóban. Őrvezetőként szolgáltam a tengerentúlon. Postát osztottam a földközi-tengeri hadszíntéren a normandiai invázió alatt. Ott voltam a D-napon, úgy értem a postázómban, amelyik nem volt sokkal nagyobb, mint ez a szoba, amelyben ma ülünk. A nyakamat kockáztattam az Olaszországban harcoló katonáink számára lopott Zippo öngyújtókkal.

– Én ezt tojásokkal csináltam – mondta Milo.

– Minket nem kell emlékeztetni mindarra, ami kockán forog. Ebben a teremben senki nincs nálam erősebben tudatában a felelősségének és a kötelezettségeinek, és senki nincs nálam mélyebben elkötelezve annak, hogy teljesítse azokat.

– Bocsánatot kérek, uram – mondta Bingham tábornok alázatosan.

– Kivéve önt, tábornok, vagy Mr. Minderbindert itt. Vagy az asztalnál ön mellett ülő kollégáit, uram.

– Jesszus Mária, tudtam, hogy ezek a kibaszott stricik akarnak majd valamit – panaszkodott Wintergreen, mihelyt kiléptek Milóval a konferenciateremből.

Együtt vágtak keresztül a tekervényes alagsori komplexumon, ahol csak úgy nyüzsögtek az életerősen viselkedő férfiak és nők, akik hivatalos ügyeikben civilben és egyenruhában fürgén elsiettek mellettük.

– Az egész kibaszott banda – jegyezte meg Wintergreen, visszafojtottan morogva – jómódúnak és tisztának, aszeptikusnak és kurvára magabiztosnak látszik. – Az egyenruhás nők mind pöttömnek tűntek, kivéve a hivatásos tiszteket, akik életnagyságúnál is magasabbra tornyosultak. – És egytől egyig mind baszottul gyanúsnak, nagyon gyanúsnak tűnnek – motyogta Wintergreen bűntudatosan lesütve a szemét.

Folytatva útjukat a lift felé, elhaladtak egy tábla mellett, amely az Igazságügy-minisztérium felé mutatott. A következő folyosón újabb, ezúttal fekete iránymutató nyíl kalauzolt az új Nemzeti Katonai Temetőhöz vezető rövid átjáróhoz. Az új KÜKTÉTÉ épületének nyilvános tere, magasba szárnyaló átriumában a csillogó-villogó bevásárlóközponttal, máris a második legnépszerűbb turistalátványosság lett az ország fővárosában (a legnépszerűbb a legújabb háborús emlékmű volt). Az embernek különleges, szigorúan titkos KÜKTÉTÉ-igazolványra volt szüksége, hogy feljebb vagy lejjebb mehessen az egymás fölött húzódó sétányoknál és nyitott félemeleteknél, ahol tömegével álltak a szecessziós újságosbódék, büfépultok és emléktárgybazárok, nem is beszélve az olyan ünnepelt látványosságokról, mint a diorámák és a „virtuálisan valóságos” céllövöldék, amelyek máris kitűntek a nemzetközi építészeti versenypályázatokon. Tőlük jobbra, az alagsorban lángoló rakétához hasonló, színjátszó vörös nyíl irányította tekintetüket az irányjelző táblára, amely közölte:

MÉLYALAGSOR A-Z

A nyíl aztán hirtelen szögben lefelé mutatott egy zárt fémajtóra,amelyen ez a felirat állt:

VÉSZBEJÁRAT

TILOS A BELÉPÉS

A BETOLAKODÓKAT LELÖVIK

Az ajtót két egyenruhás őrszem őrizte, akiket a jelek szerint azért állítottak a vészbejárat elé, hogy távol tartsák tőle az embereket. A csillogó fekete háttérre festett nagy, sárga Ó betű megnyugtatóan emlékeztetett rá, hogy a látogatók és az alkalmazottak kényelmére és védelmére új, régimódi óvóhelyet létesítettek.

A Lifteknél további őrök álltak, akik még egymással sem voltak hajlandók szóba állni. A lift belsejébe tévékamerát szereltek. Milo és Wintergreen nem beszélgettek és meg se moccantak; még akkor se beszéltek, amikor újra felértek a való világ legfőbb csarnokába, ahol az idegenvezetők turistacsoportokat vezettek a forgóajtókon túl parkoló turistabuszoktól a főbejáratnál erre fenntartott térségbe. Mindaddig nem beszéltek egymással, míg ki nem értek a könnyedén permetező tavaszi esőbe, és távolabb nem ballagtak a különleges titkos programok méltóságteljes épületéből, amelyben éppen az előbb üléseztek.

– Wintergreen – suttogta végül Milo –, ezek a mi gépeink tényleg működni fognak?

– Honnan a picsából tudnám?

– Hogy fognak kinézni?

– Úgy sejtem, még ezt is ki kell találnunk.

– Ha rajtunk fog múlni a világ jövője – okoskodott Milo –, akkor azt hiszem, meg kell kötnünk ezt az üzletet, amíg még megvan a világ. Különben esetleg soha nem fognak kifizetni minket.

– Szükségünk lesz valamiféle rajzokra. Az a fasz Strangelove.

– És valami szövegre, a prospektusokhoz. Kit tudnánk megszerezni hozzá?

– Yossariant?

– Lehet, hogy tiltakozni fog ellene.

– Akkor lófasz a seggébe – mondta Wintergreen. – Hadd tiltakozzon. Megint fütyülni fogunk arra a faszra. Húzzon el a faszba! Mi a faszt számít, hogy ez a fasz tiltakozik vagy nem? Megint fütyülhetünk arra a kibaszott faszra, nem? Le van szarva.

– Szeretném, ha nem káromkodnál ennyit az ország fővárosában – mondta Milo.

– Senki nem hallja rajtad kívül.

Milo mintha habozott volna. A szelíd napfényben úgy vette körül a szemöldökét a rápermetező esőcsöppek prizmaszerű köde, mint valami koszorú. – Yossarian az utóbbi időben megint túl sokat tiltakozik. Meg tudnám ölni a fiamat, amiért elmondta neki, hogy egy bombázóról van szó.

– Ne öld meg a fiadat.

– Szeretnék keríteni valami másodrendű bértollnokot, akinek jó a pozíciója a kormányzatban, és aki nem túl skrupulózus, mikor arról van szó, hogy pénzt kereshet.

– Noodles Cook?

– Noodles Cook az, aki az eszemben jár.

– Noodles Cook most túl nagy ember ehhez a dologhoz. És szükségünk lenne Yossarianra, hogy fölvegyük vele a kapcsolatot.

– Aggódom Yossarian miatt – töprengett Milo komoran.

– Nem vagyok biztos abban, hogy bízom-e benne. Attól tartok, még mindig becsületes.

HARMADIK KÖNYV

7. A MOMAKTEAB

Yossarian taxin vágott át a városon a Metropolitan Museum of Artba, a MOMAKTEAB havi ülésére, és még éppen időben érkezett, hagy elolvashassa a névtelen javaslatot egy bontási alap létrehozására, amely megnyirbálná a múzeumnak azokat a képtelen dimenzióit, amelyekre mostanára nevetséges módon felduzzadtak. Hallotta, amint az indítványt levették a napirendről, látta, amint Olivia Maxon szigorúan rászögezte izzó, fekete szemét, miközben elfojtott mosollyal Frances Beachre fordítja a tekintetét, aki csodálattal és kérdőn húzta fel Patrick Beach felé a szemöldökét, aki viszont a körmeit bámulta, és rá se hederített Christopher Maxonra, aki a sok pofázás és viháncolás közepette egy képzeletbeli szivart forgatott az ujjai között, megnyalta képzeletbeli végét, élvezettel beszívta képzeletbeli aromáját, majd bedugta a képzeletbeli szivart a valódi szájába, és mélyeket pöfékelve álmosító delíriumba ringatta magát.

A MOMAKTEAB, a Metropolitan Museum of Art Kulturális Tevékenységeit Előmozdító Albizottság válogatott és exkluzív testület volt, amelynek csak harminc, negyven vagy hetven vagy nyolcvan tagja jelent meg aznap, hogy megint ugyanazzal a fogas kérdéssel foglalkozzon: lehet-e, és ha igen, hogyan lehet növelni a jövedelmeiket, olyan társadalmi eseményekre hasznosítva helyiségeiket, mint esküvők, lakodalmak, bridzstanfolyamok, divatbemutatók és születésnapi estélyek, vagy hagyjanak fel teljesen ezekkel az oda nem illő hacacárékkal mint durva ízléstelenségekkel.

Mint mindig, hatalmas szükség volt pénzre.

Ismertették, majd átfogóbb tárgyalás céljából jövendő ülésekre napolták el az olyan témákat, mint a pénzalapok gyűjtésének művészete, az alku művészete, a reklám művésziessége, a társasági törtetés művészete, a divattervezés művészete, annak művészete, hogy hogyan lehet különvélemények nélkül levezetni és időben lezárni egy két óra hosszat tartó ülést, amely kellemes és eseménytelen, nem hoz meglepetéseket, és teljesen szükségtelen.

Ami nézeteltérés felmerült, azt szépen elsimították.

Egy végső névtelen javaslatot, miszerint többé semmiféle névtelen javaslat ne kerüljön még felületes megfontolásra sem, a végrehajtó bizottság elé utaltak megfontolás céljából.

A közeli szálloda bárjában, ahová az ülés után Yossarian Patrick és Frances Beachcsel elmenekült, Frances egy gin és tonikkal kezdte, Patrick Beach pedig unott pofát vágott.

– Persze hogy unatkozom – közölte a feleségével indulatos büszkeséggel. – Most már ugyanúgy utálom a festményeket, mint ahogy utálom hallgatni, mikor beszélnek róluk. Ó, Frances – sóhajtott fel, mint egy nyűgös mártír –, miért kell neked mindkettőnket ilyen helyzetekbe hoznod?

– Van valami jobb tennivalónk? – kérdezte férjétől kedvesen Frances Beach. – És annyi más dologra hívnak meg minket ennek a révén, amelyek még rosszabbak, nem? És hozzásegít, hogy állandóan az újságokban maradjon a nevünk. Hogy az emberek tudják, kik vagyunk.

– Hogy mi tudjuk, kik vagyunk.

– Szerintem ez isteni.

– Megígértem neki, hogy megölöm, ha ezt a szót használja.

– Térjünk a tárgyra – mondta Frances komolyan.

– Azt nem gondolhatta komolyan.

– De igen. Komolyan gondoltad, John, amikor fölvetetted, hogy tartsunk esküvőt a buszpályaudvaron?

– Természetesen – hazudta Yossarian.

– És mit gondolsz, meg lehetne csinálni? Egy nagy esküvőt?

– Semmi kétségem felőle – hazudta újra Yossarian.

– Olivia Maxon. – Frances savanyú képet vágott. – Esküvőt akar rendezni egy mostoha-unokahúgának vagy valakinek, és friss ötleteket keres egy eredeti helyszínhez. Ezek a saját szavai. A múzeum nem elég jó, mióta az a két zsidó ott rendezte meg a fogadást, azt a másik két zsidót pedig kinevezték kurátornak. Ezek szintén az ő szavai. Szegény Olíviának egyszerűen nem jut eszébe, mikor velem beszél, hogy hátha én is zsidó vagyok.

– Miért nem emlékezteted rá?

– Nem akarom, hogy megtudja.

Mind a hárman kuncogni kezdtek.

– Velem aztán ugyancsak tudatni akartad – pirongatta Patrick szeretetteljesen. – És a családomban mindenkivel.

– Akkor szegény voltam – mondta Frances –, és dühös színésznő voltam, aki kivirult a drámai konfliktusoktól. Most, hogy férjhez mentem egy gazdag emberhez, lojális vagyok az osztályához.

– És tehetséged van a körmönfont visszavágásokhoz – mondta Patrick. – Frances meg én akkor vagyunk együtt a legboldogabbak, mikor én elmegyek vitorlázni.

– Amiért soha nem tudtam hinni a vígjátékokban – tűnődött Yossarian –, az az, hogy az emberek vicces dolgokat mondanak bennük, a többiek meg nem nevetnek rajtuk. Még azt sem tudják, hogy egy komédia részesei.

– Mint mi – mondta Patrick.

– Térjünk vissza a napirendünkre – intézkedett Frances.

– Szeretném látni a buszpályaudvaron azt az esküvőt. Olivia kedvéért. Ami engem illet, szeretném, ha az évszázad katasztrófája lenne.

– Olivia bele fog vágni. Biztos benne, hogy oda tudja vonzani legújabb elnökünket. Christopher sokat adakozik, mióta felfüggesztett ítéletet kapott, és megúszta a közösségi munkaszolgálatot.

– Ez jó kezdet.

– A polgármester el fog menni.

– Az is segíteni fog.

– És a bíboros ragaszkodni fog hozzá, hogy megjelenjen.

– Minden kártya a kezünkben van – mondta Yossarian. – ha igazán akarjátok, majd körülszimatolok.

– Kit ismersz ott? – tudakolta mohón Frances.

– McMahont és McBride-ot, egy zsarut meg egy igazgatót. McBride azelőtt detektív volt az ottani rendőrőrszobán...

– Van nekik ott rendőrőrszobájuk? – kiáltott fel Patrick.

– Ez újdonság lesz – jegyezte meg Frances. – Kéznél lesz a védelmünk.

– És kényelmes is – mondta Yossarian. – Ujjlenyomatot vehetnek a vendégekről, amikor megérkezünk. McBride-nak tudnia kell, meg lehet-e csinálni. Nagyon összebarátkoztunk, mióta Michael fiamat letartóztatták.

– Miért? – tudakolta Patrick.

– Mert feljött a földalattiból, aztán visszalépett, mikor rájött, hogy eltévesztette az állomást. A falhoz bilincselték.

– Atyaisten! – reagált erre dühös tekintettel Patrick. – Rémítő lehetett.

– Mind a ketten majd belehaltunk – mondta Yossarian, ideges, kedvetlen nevetéssel. – Gyere el velem oda, Patrick. Én nézek valami újat, te meg többet fogsz látni abból, hogy milyen is igazából a modern élet. Nem csak múzeumokból áll.

– Inkább vitorlázni mennék.

A mindkettőjüknél négy évvel idősebb Patrick Beach gazdagnak és intelligensnek született, és már korán elpimaszodott, mivel felfogta alapvető haszontalanságát. Nagy-Britanniában, Olaszországban vagy abban a néhány megmaradt republikánus társadalomban, amelyben még élnek a valódi arisztokratikus hagyományok, jegezte meg Yossariannak, talán megpróbálta volna a tudományos életben kitüntetni magát, mint valamely szakterület tudós szakértője. De itt, ahol az intellektuális törekvéseket általánosan kulimunkának bélyegzik, születésénél fogva arra volt ítélve, hogy vagy dilettáns legyen, vagy hivatásos diplomata, márpedig úgy érezte, hogy ez a kettő szinte mindig ugyanaz. Három felszínes nővel kötött három gyors és felszínes házassága után végül tartósan kikötött Frances Rosenbaum mellett, akinek Frances Rolphe volt a művészneve, és aki könnyen megértette vissza-visszatérő vonzódását a magány és a kutatás iránt. – Én örököltem a pénzemet – szerette eltúlzott szívélyességgel ismételgetni azok előtt az új ismerősei előtt, akikkel érzése szerint köteles volt udvariaskodni. – Nekem nem kellett keményen megdolgoznom azért, hogy itt lehessek maguk közt.

Nem zavarta, hogy sokan nem szerették. De patríciusarca néha megfagyott, finom ajka pedig remegett a tehetetlen frusztrációtól olyan emberek társaságában, akik ahhoz is túl ostobák voltak, hogy leereszkedésében felfedezzék a sértést, vagy túl durvák, hogysem törődjenek vele.

– Olivia Maxon – foglalta össze Frances – mindennel egyet fog érteni, amit csak akarok, amennyiben hagyom, hogy azt higgye, övé volt a kezdeményezés.

– Christopher Maxon pedig mindig mindenbe beleegyezik – garantálta Patrick –, ha az ember odalök neki valamit, amivel egyetérthet. Gyakran ebédelek vele, mikor egyedül van kedvem ebédelni.

Amikor kedve szottyant együtt étkezni valakivel, gyakran gondolt Yossarianra, aki beérte azzal, hogy lekezelően elcsevegjenek szinte bármiféle eseményről, vagy kölcsönösen felidézzék második világháborús élményeiket, amikor Yossarian kitüntetett bombázótiszt volt Olaszország mellett egy szigeten, Patrick pedig Washingtonban ült a Háborús Tájékoztatási Hivatalban. Patricket még mindig tiszteletteljes ámulat töltötte el, hogy olyan emberrel beszélgethet, akit kedvel, és aki tudja, hogyan kell ugyanolyan szkeptikusan olvasni az újságot, ahogyan ő; aki egyszer megsebesült a harcban, és oldalba döfte egy bennszülött prostituált; aki dacolt a közvetlen feletteseivel, és végül rákényszerítette őket, hogy küldjék haza.

Frances jókedvűen folytatta. – Olivia el lesz ragadtatva, ha megtudja, hogy te is segítesz. Kíváncsi rád, John – bökte ki pajkosan. – Már egy éve különváltan élsz, és még mindig nem kötődtél másik nőhöz. Ezen én is csodálkozom. Azt mondod, félsz egyedül élni.

– Még jobban félek együtt élni valakivel. Egyszerűen tudom, hogy a következő is szeretni fogja a mozit meg a tévéhíradót! És én nem vagyok benne biztos, tudok-e még valaha szerelmes lenni – jegyezte meg sóvárogva. – Attól tartok, ezek a csodák alighanem elmúltak.

– És mit gondolsz, mit érez egy magamkorú nő?

– De mit szólnál – ugratta Yossarian –, ha azt mondanám, hogy most szerelmes vagyok egy Melissa MacIntosh nevű ápolónőbe?

Frances örömmel ment bele a játékba. – Emlékeztetnélek rá, hogy a szerelem a mi korunkban ritkán éli túl a második hétvégét.

– És vonzódom egy formás ausztráliai szőkeséghez is, aki a barátnője, és együtt is laknak. Angela Backupnak hívják.

– Abba talán én is beleszeretnék – kockáztatta meg Patrick. – Tényleg így hívják? Backup?

– Back.

– Nem azt mondtad, hogy Backup?

– Azt mondtam, Back, Patrick.

– Backupot mordtál – mondta Frances szemrehányóan. – És még azzal is megvádolnálak, hogy ártatlan, fiatal, dolgozó lányokat zsákmányolsz ki könyörtelenül degenerált szexuális célokra.

– Nem ártatlan, és nem is olyan fiatal.

– Akkor már kikezdhetnél valamelyik özvegyünkkel vagy elvált asszonyunkkal is. Manipulálni lehet őket, bár kizsákmányolni soha. Ügyvédeik és pénzügyi tanácsadóik vannak, akik nem engedik meg, hogy rajtuk kívül bárki más használja őket.

Patrick elfintorodott. – John, hogy beszélt Frances, mielőtt színpadra lépett?

– Mint most én. Egyesek azt mondanák, Patrick, hogy szerencsés vagy, mert olyan nőt vettéi feleségül, aki epigrammákban beszél.

– És minket is így beszéltet.

– Én ezt isteninek találom.

– Egy szart, édesem – mondta Patrick.

– Ez olyan trágárság, drágám, amit John soha nem ejtene ki a száján kettőnk előtt.

– Velem trágárul beszél.

– Velem is. De kettőnk előtt soha.

Patrick meglepetten pillantott Yossarianra. – Ez igaz?

– Lefogadhatod. Fölteheted rá a seggedet – nevetett Yossarian.

– Megtudsz, amit csak lehet? Az esküvőről a buszpályaudvaron?

– Már indulok is.

A szálloda előtt nem talált taxit. A háztömb másik végében álló Frank Campbell Temetési Otthon megbízható ravatalozó volt, onnan temették a város számos elhunyt notabilitását. Az épület előtt két férfi civakodott egymással fojtott hangon, az egyik józan, hivatalnoki öltönyt viselt, a másiknak plebejus külseje volt, hátizsákkal és hegymászó bottal, de amikor fölemelte a karját, és leintett egy taxit, rá se néztek.

8. A Time

Az M&M székháza, ahová Yossarian később, de még aznap el akart menni, kisebbfajta épület volt abban a japán ingatlankomplexumban, amely ma a Rockefeller Center néven ismert. Korábban az volt a régi Time-Life székház, a Time Inc. Kiadóvállalat székháza, azé a vállalaté, amelynél valamikor réges-régen ugyanebben az épületben Sammy Singer hirdetésszöveg-íróként munkába állt – nem sokkal azután, hogy inkább feladta a tanári állását Pennsylvaniában, mintsem hogy aláírja azt az állami hűségesküt, amelynek récén megtarthatta volna a csak évi háromezer-kétszáz dollárt fizető állást –, és ahol megismerkedett azzal a nővel, aki aztán öt év múlva a felesége lett. Glenda egy évvel idősebb volt Sammynél, ami eleve diszkvalifikálta volta Sammy anyjának szemében, ha még élt volna, és nem volt zsidó, ami alighanem még jobban kiborította volna.

Ráadásul Glenda elvált asszony volt, három kisgyerekkel, akik közül az egyik sajnálatos módon arra volt kárhoztatva, hogy gyenge akaratú, kallódó skizofrén váljék belőle, vonzották a kábítószerek, és kezdettől hajlott az öngyilkosságra. A másik kettő életben maradt, de mint végül kiderült, olyan lappangó jellegzetességeket hordoztak, amelyek daganatos rendellenességek rendkívül magas kockázatának tették ki őket. Sammy csak egyetlen dolgot sajnált hosszú házasságából: a tragikus és váratlan véget. Sammynek nem volt elkötelezett véleménye a hűségeskükről, de szenvedélyesen utálta azokat az embereket, akik propagálták őket. Jószerivel ugyanígy állt a koreai és a vietnami háborúval is: egyik irányban sem volt mélységesen elkötelezve, de ellenséges viszolygás alakult ki benne mindkét politikai párt demagógjai iránt, akik fenyegetően azt követelték, hogy azt higgye, amit ők. Nem kedvelte Harry Trumant, miután 1948-ban oly nagy kedvét lelte győzedelmes kampányában, és nem lelkesedett sem Eisenhowerért, sem Nixonért. Kennedyért sem lelkesedett jobban, mint Eisenhowerért, és nem ment el többé szavazni az elnökválasztásokon. Hamarosan teljesen abbahagyta a szavazást, és nagyon meg volt magával elégedve a választások napján. Glenda akkor már évek óta nem járt szavazni, amikor megismerkedett vele, és közönségesnek, unalmasnak és undorítónak találta a közhivatalokért korteskedő összes jelöltet.

A Time magazinnál évi kilencezer dollár volt a kezdő fizetése, azaz háromszor annyi, mint amennyit főiskolai oktatóként keresett volna, és négy hét nyári szabadságot kapott. Ott töltött harmadik éve végén áldásnak érezte, amikor rájött, hogy fontos érdekek fűzik egy nagylelkű vállalati nyugdíj- és haszonrészesedési programhoz. Egyetemi végzettségével, amelyet a szövetségi kormányzat fizetett és tett lehetővé a közlegények jogairól szóló törvény keretében, és a híres, országosan ismert cégnél szerzett állásával már huszonöt éves korában összes Coney Island-i gyerekkori barátja mesésen sikeresnek tartotta. Amikor beköltözött saját kis lakásába Manhattanben, karizmatikusan az elit császári világába emelkedett, és még Lew Rabinowitz is valami élvezetteljes irigységgel nézett rá. Sammy szerette a környezetét, szerette az életet. Miután megnősült, szerette a feleségét, szerette a mostohagyerekeit, és bár ezt Lew nem volt hajlandó elhinni, mindaddig nem feküdt le más nővel, amíg Glendával élt.

Belvárosi munkahelyén életében először találta magát republikánusok közt. Sem a családjában, sem a felsőoktatási tanulmányai során semmi nem készítette elő erre, úgy képzelte, senki nem akarhat republikánus lenni, kivéve a banditákat, a szociopatákat vagy a tudatlan tökfejeket. Ám munkatársai nem voltak sem tudatlanok, sem banditák vagy szociopaták. Sammy martinakat iszogatott a vállalatnál dolgozó férfiakkal és nőkkel a hosszú ebédeken, néhány évig gyakran szívott füvet éjszakánként régi és új barátaival, és siránkozott régi brooklyni ismerősei miatt, akik addigra már rákaptak a heroinra. A keresztény férfiak és nők szemében, akik között whiskyt iszogatott és marihuánát szívott, hihetetlennek látszott, hogy a New York-i Brooklynban zsidó fiatalok a kábítószer rabjaivá válhassanak. Elvitte hát Brooklynba manhattani barátait, hogy megismerkedhessenek amazokkal, kagylót ehessenek Sheepshead Bayben, vagy hot dogot Coney Islanden, befizethessenek az ejtőernyőugrásra meg az óriáskerékre, és nézhessék azokat, akik fölmerészkednek a félelmetes hullámvasútra. Elvitte őket George C. Tilyou Steeplechase Parkjába. Fényes nappal és sötét éjjel fiatal nőkkel bújt ágyba, akik pesszáriumot és fogamzásgátló habokat használtak, és ezen még mindig nem tudta túltenni magát. Ellentétben a barátaival, akikkel együtt nőtt fel, nem nősült meg tüstént, mihelyt elevenen hazatért a háborúból, csak akkor, amikor már majdnem harmincéves lett. Amíg egyedül élt, gyakran volt magányos, de szinte soha nem volt boldogtalan.

Főnöke világos fejű, elegáns és modoros férfi volt, aki megvetette a szerkesztőket, mindenekelőtt azért, mert ő maga nem tartozott közéjük, és mert mindnyájuknál olvasottabb volt. Az értekezleteken ékesszólóan hangoztatta, hogy osztályának üzleti és reklámírói különb írók a szerkesztőségi állomány újságíróinál, és sokkal többet tudnak. Abban az időben minden reklámszövegíró – Sammy is – könyveket, cikkeket, novellákat és forgatókönyveket írt, vagy azt mondogatta, hogy írni fog; a művészeti osztályon dolgozó férfiak és nők pedig festegettek és mintáztak a hétvégeken, és kiállításokról álmodoztak. Azt a kiállhatatlan igazgatót, akire mindnyájan büszkék voltak, végül korán nyugdíjba tuszkolták. Nemsokára meg is halt rákban. Közvetlenül azután, hogy az igazgató távozott a vállalattól, Sammy, a Coney Island-i zsidó azon kapta magát, hogy egy kisebb osztály vezetője és egy középnyugati, érzelmileg határozottan kiegyensúlyozott protestáns asszony három gyerekének a mostohaapja lett egy protestáns szervezetben, amelyben túlsúlyban voltak az első osztályú kertvárosi polgárok. Glenda egy szép napon kora reggel elment és elköttette a petevezetékét, nehogy még több gyereket szüljön kikapós férjével kötött ingadozó házasságában, amelyről már tudta, hogy biztosan fel fog bomlani. A kikapóssághoz még tudott volna alkalmazkodni mondta – bár Sammy nem hitt neki –, de megvetette a férjét a tapintatlanságáért. Nem sokkal a válásuk után a férj melanomát kapott, de még élt, amikor Sammy Glendához költözött, sőt még akkor is életben volt, amikor összeházasodtak.

Sammy megmaradt a Time-nál, és elégedetten írta a hirdetésszövegeket, hogy fellendítse hirdetési üzletét a magazinnak, amelyet kizárólag elsőrendű fogyasztási termékként becsült, egyébként nem sokat tartott róla. Szerette a munkáját, szerette az embereket, akikkel dolgozott, örült egyre emelkedő fizetésének és az anyagi biztonság vigasztaló tudatának. Mivel belefolyt a Time és a Life magazin nemzetközi kiadásába, alkalma volt utazgatni, és így tartós barátságokat kötött más országok lakóival. Mint nemzedékének sok más tagja, ő is azzal a gyakorlatias ideállal nőtt fel, miszerint munkának az a legjobb, amit az ember találni tud magának.

Ott is maradt egészen addig, amíg csak őt is nem tuszkolták korán, hatvanhárom éves korában nyugdíjba, egy virágzó cégtől, amely még dúsabb virágzását létszámcsökkentéssel és a hozzá hasonló, öregedő száraz ágak lemetszésével óhajtotta megvalósítani. Szerencsés módon távozott; élete hátralevő részére garantált, szép jövedelmet kapott, hála a szervezet nagyvonalú nyugdíj- és haszonrészesedési programjának, ráadásul a darabonként több mint száz dollárt érő háromezer részvénynek, valamint a bőkezű kórházi és egészségügyi biztosítási juttatásoknak, amelyek nagyjából Glenda összes számláit fedezték végső betegségében, és élete végéig ki fognak terjedni rá, majd utána két élő unokájára is – ha akkor még elég fiatalok lesznek – tizenkilenc éves korukig vagy főiskolai tanulmányaik befejezéséig.

9. A KIHABUP

A poggyászra leső trógerek jeges tekintettel meredtek rá, mivel poggyász nélkül érkezett. A buszpályaudvar belsejében minden normálisnak látszott. Utazók áradata özönlött céljaik felé: az induló utasok vagy lefelé igyekeztek az odalenn beálló buszokhoz, amelyek mindenfelé elvitték őket, vagy fölfelé, a második, harmadik és negyedik szintre, azokhoz a buszokhoz, amelyek máshová mindenfelé vitték őket.

– Egy petákért megcsinálom magának, miszter – szólította meg szemérmesen egy tizennégyéves-forma sovány fiú.

A peták öt dollárt jelentett, és Yossariannak nem volt szíve azt mondani a legénykének, hogy nem hiszi, hogy megérné.

– Egy petákért megcsinálom magának, miszter – mondta közvetlenül a fiú mögött egy lapos mellű lány, aki néhány ével idősebb lehetett a fiúnál, de teljesen hiányoztak belőle a bimbózó női érettség duzzadó körvonalai. Egy festett szájú, hájas és szeplős, kipirosított orcájú kövér nő csak nézett maga elé, és nevetgélt magában, miközben szűk szaknyájából kivillantak szeplőkkel pettyezett vaskos, hájas térdei.

– Megnyalogatom a tökeit – javasolta a nő, amikor Yossarian elment mellette, és kacéran forgatni kezdte a szemét. – Csináljuk a vészlépcsőházban.

Yossarianban ekkor már feszülni kezdett a felháborodás. Hatvannyolc éves vagyok, mondta magában. Mi lehet bennem, amitől ezekben az emberekben felmerül a gondolat, hogy azért jöttem a buszpályaudvarra, hogy csinálják velem, vagy nyalogassák a tökeimet? Hol a francban van McMahon?

Thomas McMahon, a kikötői hatóság rendőrségének kapitánya a rendőrszobán ült Lawrence McBride-dal, a buszpályaudvar igazgatóhelyettesével, és Michael Yossariant figyelte, aki egy széles papírlap hátára rajzolgatott a ceruzájával. Csak ámult és bámult, a tapasztalatlan emberek különleges tiszteletével, amelyet a művész olyan hétköznapi készségei iránt tanúsítanak, amelyek belőlük hiányzanak. Yossarian megmondhatta volna nekik, hogy Michael valószínűleg abba fogja hagyni a vázlatot, mielőtt befejezné, és el fogja dobni. Michael hajlamos volt nem befejezni a dolgokat, ezért sok mindenbe bölcsen bele se kezdett.

Michael éppen azon szorgoskodott, hogy rémült önarcképet rajzoljon önmagáról a falhoz erősített bilincsben, amelyhez még akkor is oda volt láncolva, amikor Yossarian berontott a rendőrőrszobára aznap, amikor letartóztatták. A börtöncellák derékszögű moduljait hurkos vonásokkal függőleges, forgó oldalú. pöcegödörré alakítatta át, amelybe oldalvást pillantott be a szemlélő, és amelyben teljesen körülfonva és elveszetten álldogált saját merev, emberi gyufaszál-figurája, melyet éppen most vázolt föl.

– Hagyják ott, ahol van! – mennydörögte Yossarian a telefonba fél órával azelőtt a rendőrnek, aki azért hívta fel, hogy megállapíthassák Michael személyazonosságát, mivel az építészeti irodánál, amelynek Michael homlokzatrajzokat csinált, a telefonos nem tudta, hogy megbízták egy alkalmi feladattal. – Ne merészeljék egy cellába bedugni!

– Egy percre, uram, csak egy percre, uram! – vágott közbe a zsaru, tiltakozásul magasra emelve a hangját. – A személyazonosság megállapításának érdekében hívom. Nekünk megvannak a magunk eljárásai.

– Basszák meg az eljárásaikat! – parancsolta Yossarian. – Ért maga engem? – Elég dühös és elég rémült volt hozzá, és elég tehetetlennek érezte magát, hogy ölni tudjon. – Csinálja, amit mondok, különben szétrúgom a seggét! – üvöltötte durván, abban a hitben, hogy komolyan is gondolja.

– Hé, hé, hé, egy percre, komám, hé, csak egy percre, komám! – A fiatal zsaru most már szinte hisztérikus izgalomban rikoltozott. – Mit gondol, ki a lófasz maga?

– John Yossarian őrnagy vagyok az M&M Pentagon Légierő Programból – válaszolta pattogós szigorú hangon Yossarian. – Pimasz disznó! Hol van az elöljárója?

– Itt McMahon kapitány – mondta egy idősebb férfi meglepetten, de minden felindulás nélkül. – Mi a baj, uram?

– Itt John Yossarian őrnagy, az M&M Pentagon Légierő Programtól, kapitány. A fiam maguknál van. Nem akarom, hogy hozzányúljanak, nem akarom, hogy elszállítsák, nem akarom, hogy bárkinek a közelébe tegyék, aki bánthatja. És ez magukra, zsarukra is vonatkozik. Megértettük egymást?

– Én értem magát – válaszolta McMahon hűvösen. – De azt hiszem, maga nem ért engem. Mit is mondott, kicsoda maga?

– John Yossarian, John Yossarian őrnagy. És ha továbbra is feltart ezzel, a maga seggét is szétrúgom. Hat perc múlva ott leszek.

A taxisofőrnek adott egy százdolláros bankót, és miközben hallotta a szíve kalapálását, tiszteletteljesen azt mondta:

– Kérem, hajtson át minden piros lámpán, amin biztonságosan át tud hajtani. Ha egy zsaru megállítja, adok magának még száz dollárt, aztán gyalog megyek tovább. Bajba került a gyerek.

Hogy a gyerek elmúlt harminchét éves, nem számított. Hogy ő maga védtelen volt, az igen. De Michael még biztonságban volt, lánccal a falhoz bilincselve, mintha tüstént a földre roskadt volna, ha nem tartotta volna az a lánc, és fehér volt, mint egy kísértet.

Az őrszobán nagy volt a tumultus. Emberek jöttek-mentek és ordibáltak mindenütt. A cellák ketreceiben nyüzsögtek a karok, az izzadt arcok, a csillogó szemek és szájak, és a folyosókon is; a levegőben mindenféle bűzök szállongtak, a rendőrök meg a börtönőrök pedig, akik szintén izzadtak és mindenütt nyüzsögtek, egyfolytában azon fáradoztak, hogy összeszedjék, kirángassák, kitaszigálják és fölkapdossák, majd betuszkolják a letartóztatottakat a rabomobilokba, amelyek a belvárosba szállítják és más kezekre adják őket. Az összes jelenlévő közül csak Yossarianon és Michaelen látszott, hogy tudatában vannak: ami itt folyik, az nem mindennapi. A jelek szerint még a letartóztatottak is ideálisan akklimatizálódtak az örvénylő környezethez és az erélyes eljárásokhoz. Sokan unatkoztak közülük, mások fölényeskedtek és szórakoztak, egyesek őrülten locsogtak. Jó néhány fiatal nő harsányan röhögött, és csábító züllöttséggel szemérmetlen trágárságokat visongott, csalogatóan ingerelve a tehetetlen őröket, akiknek mindezt ki kellett állniuk, és mindezzel meg kellett birkózniuk anélkül, hogy megtorolhatták volna.

McMahon és az ügyeletes őrmester megkövült arccal várták.

– Kapitány... maga az? – kezdte Yossarian. Egyenest McMahont szólította meg, kemény tekintetével belémeredve a kapitány világoskék, acélos szemébe. – Szokjon hozzá a gondolathoz! Nem fogja bedugni egy cellába! És azt se akarom, hogy a többiekkel együtt betegyék a rabomobilba. Egy rendőrautó, az rendben van, de én is vele akarok menni. Ha akarják, bérelek egy magánautót, és berakhat mellénk néhány rendőrt.

McMahon összefont karokkal hallgatta. – Jól hallok? – mondta csöndesen. Egyenes volt és karcsú, több mint száznyolcvan centi magas, finom vonású, csontos arcának magasan ülő arccsontjain úgy izzottak fel a halványrózsaszín foltok, mintha előre élvezné a kialakuló konfliktust. – Mondja csak el nekem újra, uram. Mit is mondott, kicsoda maga?

– John Yossarian őrnagy Az M&M Pentagon Légierő Programján dolgozom.

– És azt hiszi, hogy ez kivétellé teszi a fiát?

– A fiam kivétel.

– Tényleg?

– Hát vak maga? – robbant ki Yossarian. – Nézze már meg jól, a Krisztus szerelmére. Ő itt az egyetlen, akinek száraz a töke és száraz az orra. Ő itt az egyetlen fehér ember.

– Nem, nem ő az egyetlen, kapitány – javította ki félénken az őrmester. – Van nálunk két másik kaukázusi is, akik tévedésből összevertek egy zsarut. Ott hátul tartjuk őket. Pénzt kerestek nála.

Most már körös-körül mindenki úgy bámult Yossarianra, mintha valami bizarr jelenség volna. Amikor pedig végül felmérte, hogy miért, hogy felemelt karokkal, eszement bokszolóállásban áll előttük, mintha kész lenne tüstént odavágni, ironikus elkeseredésében nyüszíteni szeretett volna. Megfeledkezett a koráról. Michael is elképedten bámult rá.

Aztán, az elbátortalanító önfelismerésnek éppen ezen a pontján, beállított McBride, és egyszerre határozott és békítően szelíd modorban megkérdezte: – Mi van, fiúk?

Yossarian középmagas, kipirult arcú, pirospozsgás férfit látott, aki unalmas világosszürke poliészteröltönyt viselt, és széles mellkasa akkora pocakban dagadt kifelé és lefelé, hogy a nyakától a derekáig olyan volt, mint valami bástya.

– Hát maga meg ki a fene? – sóhajtotta Yossarian elkeseredetten.

– Helló – felelte lágyan McBride, annak az embernek a félelmet nem ismerő magabiztosságával, aki jól ért minden rendzavarás megfékezéséhez. – Lawrence McBride vagyok, a Kikötői Hatóság Buszpályaudvarának igazgatóhelyettese. Helló, Tommy Valami hézag van?

– Ez azt hiszi, hogy nagy ember – mondta McMahon. – Azt mondja, fontos ember. És azt hiszi, megmondhatja nekünk, mit csináljunk.

– Yossarian őrnagy – mutatkozott be Yossarian. – Itt tartják a fiamat, Mr. McBride, ahhoz a falhoz láncolva.

– Letartóztatták – mondta McBride szívélyesen. – Mit szeretne, mit csináljanak vele?

– Azt akarom, hogy hagyják ott, ahol van, amíg eldöntjük, hogy mit csináljunk. Ez minden. Nincs priusza. – A Michaelhez legközelebb álló rendőrnek odareccsentette a parancsot.

– Vegye le róla a bilincset, kérem, de tüstént.

McMahon egy pillanatig töprengett, aztán jelt adott, hogy megengedi.

– Mondják meg nekünk, mit akarnak csinálni vele, hová akarják vinni. Nem szökünk meg – kezdte újra barátságosan Yossarian. – nem akarok semmi zűrt. Kibéreljem azt a kocsit? Vagy túl sokat beszélek?

Michael meg volt sértve. – Még azt se olvasták fel, hogy jogom van hallgatni.

– Valószínűleg arra se kérték, hagy mondjon valamit – magyarázta McBride. – Vagy kérték?

– A bilincselés meg fenemód fájt! Nem ez. Az igazi bilincselés, az isten verje meg. Ez brutalitás!

– Mi ellene a vád, Tommy? – kérdezte McBride.

McMahon lecsüggesztette a fejét. – Lógni akart a metrón.

– Ugyan már, Tommy – kérlelte McBride.

– Hol van Gonzales? – Kérdezte McMahon az őrmestertől.

– Az az a hapsi, aki elkapott! – kiáltott fel Michael.

Az őrmester elpirult. – Visszament a metrókijárathoz, kapitány, teljesíteni a fejkvótáját.

– Gondoltam, hogy van egy kibaszott kvótájuk! – üvöltötte Michael.

– Őrnagy, nem tudná elhallgattatni a fiát, amíg ezt elintézzük? – kérdezte McMahon, mintha szívességet kérne.

– Tommy – mondta McBride –, nem tudnál egyszerűen adni neki egy idézést, aztán feltételesen szabadlábra helyezni? Tudjuk, hogy meg fog jelenni az idézésre.

– Mit gondoltál, mit fogunk csinálni, Larry? – felelte McMahon. Úgy fordult Yossarianhoz, mintha szövetségesek lennének. – Hallja ezt, őrnagy? Én kapitány vagyok, ez itt őrmester volt, most meg ő mondja meg nekem, hogyan végezzem a dolgomat. Uram, maga tényleg őrnagy?

– Nyugalmazott – ismerte be Yossarian. Számos magával hordott névjegye közt megtalálta azt az üzleti névjegyet, amit keresett. – A névjegyem, kapitány. És adnék egyet magának is, Mr. McBride... McBride, ugye?... hátha viszonozni tudom egyszer a szívességet. Magát az Isten küldte.

– És itt az enyém, őrnagy – mondta McBride, aztán Michaelnek is adott egyet: – Adok magának is egyet, hátha egyszer megint bajba kerül itt.

*

Michael egyre csak durcáskodott, amikor McBride társaságában kifelé ballagtak. – Nagyszerű dolog, hogy még mindig itt vagy és vigyázol rám, mi? – vádaskodott komoran. Yossarian csak megvonta a vállát. – Most aztán szar puhánynak érzem magamat.

McBride itt közbelépett. – Hé, maga helyesen viselkedett, fiam. – Elhallgatott, kuncogott, aztán hangosan felnevetett. – Hogy tudott volna maga meggyőzni minket, hogy összetöri kezünket-lábunkat, mikor meg volt bilincselve?

– Én ezt csináltam? – kérdezte Yossarian rémülten.

McBride megint nevetni kezdett. – A szavahihetőség, ugye? Nem igaz, Yossarian őrnagy?

– Szólítson Yo-Yónak, az isten szerelmére – mondta Yossarian kedélyesen. – Biztos megfeledkeztem a koromról.

– De még mennyire – rohamozott Michael. – Be voltam ijedve, a fene egye meg. Maguk meg csak röhögtek. Bajnok voltál, papa – folytatta gúnyosan. – nekem még a hangom is gyönge. Mikor egyszer megállított egy zsaru, annyira remegett a kezem, hogy attól félt, szívrohamot kaptam, és elengedett.

– Ilyenek vagyunk, Michael, mikor dühbe jövünk vagy félünk. Én begurulok és túl sokat beszélek.

– Még az igazi nevemet se tudtam megadni nekik, hogy higgyenek nekem. És hol a fenében és mikor voltál te valaha tényleg őrnagy?

– Akarsz egy névjegyet? – vihogott ravaszul Yossarian, aztán McBride-hoz fordult. – Körülbelül másfél percig – magyarázta. – Ideiglenesen előléptettek, mert nem tudták, mi mást csinálhatnának velem, aztán hazaküldtek, visszaállították az állandó rendfokozatomat, és tisztesen leszereltek. Megkaptam a kitüntetéseimet, megkaptam a stráfjaimat, még a Bíbor Szívet is.

– Megsebesült? – kiáltott fel McBride.

– Ühüm, és meg is őrült – felelte Michael büszkén. – Egyszer elkezdett meztelenül mászkálni.

– Meztelenül mászkált? – kiáltott fel McBride.

– És kitüntetést adtak neki – hencegett Michael, most már teljesen felszabadultan. – Kitüntették a bátorságáért.

– Kitüntették a bátorságáért? – kiáltott fel McBride.

– És nem tudták kitűzni.

– Mert meztelen volt?

– Anyaszült meztelen.

– Nem volt zavarban? Nem csináltak magával semmit?

– Őrült volt.

– Miért kapta a kitüntetést, őrnagy? Hogy szerezte a Bíbor Szívet? Miért mászkált meztelenül?

– Ne őrnagyozzon már folyton, Mr. McBride – mondta Yossarian. Semmi kedve nem volt most arról a déli származású derékgéppuskásról beszélni, aki elesett Avignon fölött, se a farokgéppuskásról, a Coney Island-i Sammy Singerről, aki folyton elájult, valahányszor odament és meglátta a haldokló derékgéppuskást meg Yossariant, aki összevissza hányta magát, mikor a kötszerekkel bajmolódva hiába próbálta megmenteni a haldoklót. Azóta néha mulatságosnak érezte mindezt, éppen ezek miatt a hátborzongató anekdotikus részletek miatt. A sebesült derékgéppuskás fázott és fájdalmai voltak, Yossarian pedig semmit nem tudott csinálni, amivel felmelegíthette volna. Valahányszor Singer magához tért, mindig valami más látványra nyitotta fel a szemét, és amit Yossarian éppen csinált, attól megint elájult: hol öklendezett, hol bebugyolálta az elhalt húst, hol ollót csattogtatott. Miközben a haldokló géppuskás halálra fagyott a padlón a mediterrán napsütés pászmájában, Sammy Singer pedig folyton elájult, Yossarian levetette az összes ruháját, mert a repülőegyenruháját bemocskoló hányadék és vér látványától megint rájött a hányhatnék, és émelynő bizonyossággal érezte, hogy többé nem akar újra semmiféle egyenruhát viselni, soha többé, és mikor leszálltak, a felcserek nem voltak biztosak benne, melyiküket tegyék be hármuk közül elsőnek a mentőautóba.

– Beszéljünk inkább magáról.

Yossarian aztán megtudta, hogy McBride-ot otthagyta a felesége – az asszonyt szinte egyik napról a másikra dühödt fúriává alakította át valami belső düh, melynek létezését férje soha nem is sejtette –, és egyedül él, mióta a lánya a barátjával Kaliforniába költözött, ahol gyógytornászként dolgozik. McBride szemében házasságának váratlan felbomlása újabb szívszaggató, kibogozhatatlan kegyetlenség volt abban a világban, amelyben oly sok más kegyetlenséget látott barbár módra fortyogni. Larry McBride-nak, a Kikötői Hatóság rendőrsége ötvenéves korábbi detektívőrmesterének olyan kisfiús, pirospozsgás arca volt, mint egy nehéz időkben önmagába tekintő arkangyalnak. Mint zsaru soha nem volt képes túljutni fájdalmas együttérzésén az áldozatok minden egyes típusa iránt, amellyel csak találkozott – még most is kínozta az a tudat, hogy egy féllábú nő él a buszpályaudvaron –, és valahányszor megrázó érzelmi károsodások árán felgöngyölített egy bűnesetet, szenvedni kezdett a bűnözők iránti együttérzéstől is, akármilyen megrögzöttek, bestiálisak vagy ostobák voltak, és akármilyen gonosz volt a bűntettük. Szánakozva nézett mindnyájukra, mintha gyerekek volnának. Mikor alkalma nyílt teljes nyugdíjjal visszavonulni, és elfoglalni a jól fizetett vezető állást a buszpályaudvaron – ahol valójában ilyen-amolyan gyámolítóként mostanára egész munkás életét kitöltötte –, örömmel ragadta meg a lehetőséget.

Az általa kielégítőnek tartott házasságának vége akkora csapást jelentett számára, melyről a jelek szerint eleinte úgy vélte, hogy soha nem fogja kiheverni. Miközben Michael felkészült a várakozásra, Yossarian most azon tűnődött, ugyan miféle újdonságot akar McBride mutatni neki.

– Majd maga megmondja – felelte McBride rejtélyesen.

Előző alkalommal már elárulta a terveit: szülőszobának akarta átalakítani a két hátsó tartalékcella egyikét, amelyekre soha nem volt szükség, a nem kívánt gyerekeket szülő anyák számára, akik általában a sikátorokban vagy a folyosókon tették le újszülött csecsemőiket, vagy bedobták őket a szemétkosarakba, a hulladékgyűjtőkbe és a kukákba. Saját költségére már oda is szállíttatott a lakásából egyes bútordarabokat, melyekre nem volt többé szüksége. Yossarian bólogatva hallgatta, kissé beszívta az arcát, aztán tovább bólogatott. Megmondhatta volna McBride-nak, hogy azok a csecsemők senkinek se kellenek, és senki nem törődik azokkal az anyákkal sem, akik szolgálatot tesznek a köznek, amikor elhajítják őket.

A másik tartalékcellával kapcsolatban egyfajta nappali gyerekmegőrző központ ötlete jár a fejében, folytatta McBride, annak a sok-sok kissrácnak a számára, akik a buszpályaudvaron élnek, és ahol anyáik egy tiszta és biztonságos helyen helyezhetnék el ivadékaikat, míg ők odakinn ügyködnek, koldulnak és kurválkodnak a kábítószerekért, a piáért meg kajáért, továbbá a hazulról megszökött srácok számára is, akik folyton felbukkannak a városnak ebben a szívében, míg csak jó kapcsolatot nem építenek ki egy elfogadható kábszerárussal vagy stricivel.

Yossarian bűnbánóan vágott közbe.

– McBride?

– Azt hiszi, dilis vagyok? – védekezett McBride sietve. – Tudom, Tommy szerint dilis vagyok. De szerezhetnénk a kicsiknek mobilokat, kitömött állatokat és kifestőkönyveket. A nagyobbaknak meg televíziókat és videojátékokat, esetleg számítógépeket, azám, még szövegszerkesztőket is. Hát nem tudnák ezeket megtanulni?

– McBride? – ismételte meg Yossarian.

– Yossarian? – McBride öntudatlanul átvette Yossarian számos beszédbeli modorosságát.

– Mobilokat meg szövegszerkesztőket olyan srácoknak, akik kábítószereket meg szexet akarnak?

– Csak amíg lődörögnek és kapcsolatokat keresnek. Itt nagyobb biztonságban lennének, mint bárhol máshol, nem? Mi ebben a rossz? Yossarian, mi ezzel a baj?

Yossarian fáradtan felsóhajtott. Úgy érezte, ez már egyszer megesett vele. – Maga egy rendőrőrszobán felállítandó létesítményről beszél, leendő gyermekprostituáltak számára. Larry, a nagyközönség üvöltene, véres gyilkosságról sikoltozna. Én is.

– Maga mit csinálna? Mi lenne jobb ennél? Mindenképpen idejönnek, nem?

Mivel McBride azóta hallgatott ezekről a humanitárius vállalkozásokról, Yossarian föltételezte, hogy megakadályozták vagy megtiltották őket.

Ma valami új meglepetést tartogatott, és Yossarian kiment vele a buszpályaudvar tágas épületébe, ahol mind hevesebben zajlottak a legkülönfélébb tevékenységek. Az emberek gyorsabban mozogtak, és sokkal többen lettek, automatikusan jöttek-mentek, mint holmi kísértetek, akik ha szabadon dönthettek volna, más utat választanak, mint azok, akiket követtek. Járás közben sokan eszegettek, a morzsákat és a csomagolópapírokat elpotyogtatva, csokoládérudakat, almát, hot dogot, rósejbnit, pizzát, szendvicset majszoltak. Az izgő-mozgó-nyüzsgő csirkefogók nagy munkában voltak, ki-ki a maga szakágazatában tevékenykedett, a legkülönbek lelkesen, éles szemmel, ravaszul vadásztak az alkalmas célpontokra, mások durván és ügyetlenül keresgéltek szinte akármit, míg megint mások, nők és férfiak, fehérek és feketék üres szemmel, sóvárgó kábulatban lebegtek, és nem annyira ragadozóknak, mint inkább megnyomorodott zsákmánynak látszottak.

– Zsebesek – intett az állával McBride egy három férfiból és két lányból álló csoport felé, akiknek mind jó volt a megjelenésük és latin-amerikaiasak voltak az arcvonásaik. – Képzettebbek, mint mi. Még a joghoz is többet értenek. Nézze.

Transzvesztiták vidám csoportja indult fölfelé a mozgólépcsőn a következő szintre, arcukon kozmetikumok fénye csillogott, arcra és öltözékre hiú és hermafrodita valamennyi, és az egész banda úgy hancúrozott és kacérkodott, mint egy csapat serdülő cserkészlány, akiknek magas a hormonszintjük.

McBride kalauzolásával áthaladtak a félemeleti szint megfigyelőfülkéjét alátámasztó oszlopok alatti üres téren. Odafönn a számos alkalmazottból álló személyzet békésen kábszerezgetett, miközben a buszpályaudvar Kommunikációs Ellenőrző Központjában elhelyezett öt tucat videomonitort figyelte. Az azúrkék szemű ostoba videokamerák bedugták lapos orrukat a két belvárosi háztömb területén terpeszkedő zűrzavaros, hatemeletes épületkomplexum minden szintjének minden szegletébe, pirulás nélkül bekukucskáltak még a férfivécékbe és a hírhedt vészlépcsőházakba is, melyekbe éjszakánként a buszpályaudvaron élők legtöbbje bemászott aludni, barátkozni és egykedvűen szeretkezni. Milo és Wintergreen már gondolkodott rajta, hogy a Kommunikációs Ellenőrző Központot jövedelmező vállalkozássá alakítsák át, megnöveljék a képernyők számát, és eladják a nézési időt azoknak a mohó bámészkodóknak és játékosoknak, akik a Kikötői Hatóság alkalmazottainak helyébe lépve megtakarítanák azok fizetését és költséges egészségügyi, üdülési és nyugdíjprogramjait. Özönlenének az emberek bámészkodni, zsarut játszani és kukkolni. Elnevezhetnék „Az Igazinak”. Ha visszaesne a bűnözés, megrendezett jeleneteket mutatnának be, amivel elegendő szexet és erőszakot biztosíthatnának ahhoz, hogy még a legvérszomjasabb fizető tömegeket is kielégítsék.

Japán turistacsoportokat jegyeztethetnének elő. Előbb vagy utóbb aztán átadhatnák az egészet egy japán filmvállalatnak.

McBride elhaladt egy indiánok vezette újságosbódé mellett, ahol az újságok meg az olyan színes folyóiratok, mint a Time, a The Weekly Newsmagazine, nagybetűs főcímekkel harsogták az orosz szocializmus összeomlását és az amerikai kapitalizmus nagyszerűségét, továbbá a legfrissebb üzleti csődöket, munkanélküliségi adatokat és egy-egy újabb nemzetgazdasági jelentőségű óriásvállalat külföldieknek való eladását, aztán az egyik vészlépcsőház bejáratához értek. Yossarian nem akart újra vállalkozni erre a kiruccanásra.

– Csak egy emelet – ígérte McBride.

– Valami szörnyűség?

– Ilyesmit nem tennék magával.

Odaföntről kósza hangok visszhangoztak mézédesen. A lépcsőház gyakorlatilag üres volt, a padló majdnem tiszta. Ám ennek a civilizációnak erős volt a szaga, füst, mosdatlan testek, vizelet és ürülék bűze terjengett a levegőben, a rothadás és a bomlás bűze, amely hevesen undorító és förtelmesen elviselhetetlen volt mindenki számára, kivéve azokat a tömegeket, amelyek naponta létrehozták. Éjfélre már alig akadt olyan varázslatos test, melynek elegendő élettere maradt volna, hogy ne nyomakodjék hozzá egy másik, züllöttebb és mocskosabb test. Az emberek civakodtak: kiáltások harsantak, veszekedések törtek ki, késeltek és összeégették egymást, folyt a szex, a kábszerezés, az ivászat, törtek az üvegek; reggelre sebesültek hevertek ott, és minden elképzelhető mocsok felgyülemlett, az ipari hulladékot kivéve. Nem volt se vizük, se vécéjük. A szemetet csak reggel gyűjtötték össze, mikor a helybéliek fölkeltek és elvánszorogtak az illemhelyek mosdóihoz és toalettjeihez, hogy megtegyék egészségügyi előkészületeiket az előttük álló napi munkára, a kiplakátozott tilalmak ellenére megfürödjenek, és kimossák szennyesüket a mosdókagylókban.

A karbantartók arcvédő maszkjaikban mostanára már elvégezték a dolgukat, slagjaikkal eltisztogatták az előző éjszakáról maradt mocskot, ürüléket, hulladékokat meg a szemetet, a megszenesedett gyufaszálakat és az üres kábítószeres fiolákat, a kólásdobozokat, az injekciós tűket, a borospalackokat, a használt kotonokat és leukoplasztot. A maró fertőtlenítőszer csípős szaga kitörölhetetlenül lebegett a levegőben, mint a könyörtelen végromlás karbolszagú előhírnöke.

McBride elindult lefelé a lépcsőn, két pimaszul és unottan viselkedő lezüllött férfi mellett, akik marihuánát szívtak és borozgattak, majd miután végigmérték, elnémultak: valamiféle objektivitással elfogadták és tudomásul vették a belőle sugárzó rejtett tekintélyt és bátorságot. A lépcső alján magányos férfi aludt, háttal a korlátnak.

Lementek a beton lépcsőpihenőre, anélkül, hogy megzavarták volna, majd óvatosan, lábujjhegyen megkerülték a féllábú nőt, akit éppen egy ványadt, fehér fenekű, lila herezacskójú férfi erőszakolt meg, néhány méternyire egy nagydarab, barna bőrű asszonytól, aki levetette a bugyogóját meg a szoknyáját, és a hátát meg a hónalját sikálta holmi nedves törülközőkkel, melyeket néhány összehajtogatott száraz törülközővel együtt újságpapírokra teregetett ki a két barna bevásárlószatyra mellé. Dülledt szemei körül szétszórt szeplők virítottak, és kisebesedett kátrányszín májfoltok ültek a nyakán meg a hátán, melyek Yossariannak a melanomát juttatták eszébe. A nő végignézett rajtuk, aztán gyakorlatias barátságossággal külön-külön mindegyiküknek odabólintott. Ujjatlan rózsaszín ingében hatalmasan lógtak himbálódzó mellei, a hónalja sötét volt és bozontos. Yossarian nem akart lenézni a fedetlen nemi szervére. Nem tudta, ki ez a nő, de azt tudta, hogy az égvilágon semmiről nem akar beszélni vele.

A kijárati szintre vezető utolsó, legalsó lépcsőfordulóban csak egy monoklis szemű, rongyos piros pulóvert viselő sovány, szőke nő ült, aki álmatagon varrogatta elszakadt, mocskos, fehér blúzát. Legalul, ahol a lépcső az utcára vezető kijárati ajtóval szemben véget ért, valaki máris odaszart a sarokba. Elfordították a tekintetüket, és lesütött szemmel mentek tovább, mintegy azzal a szorongató rossz előérzettel, hogy valami bűnös dologra léphetnek. McBride, ahelyett hogy kifelé tartott volna, a lépcső alján megfordult, majd továbbment az ennek a legalsó lépcsőpihenőnek majdnem a végéig húzódó sötét árnyékai közé, míg egy színtelen ajtóhoz nem ért, amelyet Yossarian láthatatlannak talált volna.

McBride felgyújtott egy lámpát, gyönge sárga volt a fénye. A kis helyiségben, melybe beléptek, nem volt más, csak egy fémszekrény az egyik fal mellett, rozsdás ajtajai törött sarkokon lógtak. McBride szétfeszítette az ajtókat, és belépett a lepusztult ócskaságba, melynek nem volt háta. Mikor megtalálta a reteszét, kitárta a falba épített bejáratot.

– Egy narkós talált rá – motyogta sebesen. – Elhitettem vele, hogy csak képzelte. jöjjön be.

Yossariannak elállt a lélegzete a meglepetéstől a szűk előtérben, ahol néhány lépésnyire az arca előtt széles tűzvédelmi ajtó állta el az útját. Sima katonai zöldre pingált felszínére szemmagasságban nagybetűs figyelmeztetést festettek, amely senkinek nem kerülhette el a figyelmét, aki olvasni tudott.

VÉSZBEJÁRAT

TILOS A BELÉPÉS

A BETOLAKODÓKAT LELÖVIK

A robosztus ajtó vadonatújnak látszott, karcolás nélküli felszínén frissen villogtak a betűk.

– Menjen csak be. Ez az, amit meg akarok mutatni magának.

– Nincs rá engedélyem.

– Nekem sincs.

– Hol a kulcs?

– Hol a zár? – vigyorgott McBride, diadalmasan félrebillentve a fejét. – Menjen.

A kilincs elfordult. A masszív ajtó olyan könnyedén nyílt ki, mintha ellensúlyok mozgatnák, és zajtalan csapágyakon fordulna.

– Megkönnyítik az embernek a bejutást, igaz? – mondta lágyan Yossarian.

McBride hátramaradt, és Yossariant tuszkolta be elsőnek. Yossarian hátrahőkölt, amikor felfedezte, hogy egy kis kovácsoltvas pihenőn áll, egy alagút teteje fölött, amely sokkal magasabbnak látszott, mint amilyen ténylegesen volt, a szédítően meredeken lefelé lejtő lépcső miatt, melynek a tetején állt. Ösztönösen tüstént belekapaszkodott a karfába. A lépcsőfokok itt fönn aprók voltak, majd egy apró, fényrácsos, elliptikus dobogó körül hirtelen irányt változtattak, így a következő lépcsőforduló élesen visszafordult alatta, majd ugyanebben a meredeken ereszkedő szögben el is tűnt a szeme elől. Ezért nem is láthatta, hol ér véget a lépcső az alagsor szakadékában, melynek sötét padlatát a jelek szerint újonnan burkolták valamiféle gumírozott keverékkel. Amikor lenézett a kacskaringózó szőlőlevelek kovácsoltvas mintázatán át, melyek mintha csúfolódtak volna saját nehézkes mintájukon, nevetséges módon tüstént egy régimódi vidámparknak azok a függőleges csúszdái jutottak eszébe, amelyekben az ember sötétben, összefont karral, hanyatt fekve beszállt egy hengeres oszlop belsejébe, ezen egyre erősebb lendülettel csigavonalban lesiklott, majd végül kirepült egy sírvára csiszolt, kerek fapadlóra, ahol ellentétes irányba forgó tárcsák lódították hol erre, hol arra, a szájtáti bámészkodók nagy gyönyörűségére, míg végül félretaszították a látványosság kör alakú részét körülvevő stabil dobogóra. Yossarian leginkább arra a csúszdára emlékezett, amelyet Emberi Biliárdasztalnak neveztek, az öreg George C. Tilyou Steeplechase Parkjában, Coney Islanden, ahol a nézők térségét körülvevő vaskorlátba áramot vezettek, és ártalmatlan feszültséggel csípős áramütéseket mértek az óvatlan nézőkre, valahányszor valamelyik piros egyenruhás, zöld zsokésapkás hintáslegény alkalmasnak vélte rá az időpontot. A kezekbe és karokba villanő apró, bizsergő tűszúrások hirtelen rohama elviselhetetlenül emlékezetes maradt, és mindazok, akik megfigyelték másoknak ezt a fél másodpercnyi ijedelmét és rémült zavarát, jót nevettek rajta. Az áldozatok is nevettek, csak később. Nevetés tört elő a hangszórókból is. Néhány saroknyira onnan torzalakokat mutogattak látványosságként, köztük törpe fejű embereket.

Yossarian most úgyszólván a tetején állt egy majd két emelet magas valaminek, egy furcsa föld alatti átjárónak, melynek impozáns szélessége mellett nem volt semmi észlelhető haszna, és boltozatos mennyezetét őszibarackszín, rovátkolt, üreges akusztikus csempék hangszigetelték, keskeny, almazöld szegélycsíkkal keretezve. A magas, sima, sötét, vöröses árnyalatú kőfalak alját fehér csempék szegélyezték, akárcsak a metróhálózat föld alatti állomásait. A furcsa átjáró olyan széles volt, mint egy belvárosi sugárút, de járdák és járdaszegélyek nélkül. Vasútállomásként is szolgálhatott volna, csakhogy Yossarian se síneket, se peronokat nem látott. Aztán a túlsó oldalon, alul észrevett egy hosszú, vörös, tükröző nyilat, amely egyik pillanatban tüzes péniszre, a másikban pedig lángoló rakétára emlékeztette, és előbb hevesen balra lövellt, aztán függőlegesen lefelé hajlott a feketével írott szavak felé, amelyek ezt közölték:

MÉLYALAGSOROK A-Z

A nyíl fölött, ahol a fehér csempézet véget ért, úgy tízméternyire jobbra, egy csillogó, fekete négy szögben felismert egy borostyánszínben lumineszkáló nagy nyomtatott Ó betűt. Tudta, hogy nyilvánvalóan egy régi óvóhely belsejében járnak, míg csak fel nem fedezett odalenn egy ugyanolyan olajzöld-szürkére festett fémajtót, mint amilyet a háta mögött hagyott. A rajta álló feliratnak még aztán sem tudott hinni, miután megigazította trifokális szemüvegét, hogy tisztábban lásson a távolba.

VESZÉLY

SEMMIFÉLE ROBBANÓSZER

– Ez legalább két különböző dolgot jelenthet, nem? – mondta.

McBride komoran bólintott. – Én is erre gondoltam. – Váratlanul fölkacagott, mintha büszke Lenne magára. – Most nézze meg azt a táblát.

– Miféle táblát?

– Azt a sötét betűset. A falba van süllyesztve, az ajtónyílás mellett. Azt mondja, itt járt valami Kilroy.

Yossarian kutató pillantást vetett McBride-re. – Kilroy?

Azt mondja? Itt járt Kilroy?

– Maga ismeri Kilroyt?

– Együtt voltam a seregben Kilroyjal.

– Talán nem ugyanaz a Kilroy.

– Ő az.

– A tengerentúlon?

– Mindenütt. A szent szarba, mostanára már ismernem kellene. Akárhol állomásoztam, ő is mindenütt ott volt. Az ember mindig látta kiírva a falon. Amikor letartóztattak, és egy hétre sittre vágtak, ő is ott volt bekasztlizva. A háború után, mikor a főiskolán a könyvtár polcaihoz mentem, ő már járt ott.

– Meg tudná találni nekem?

– Soha nem találkoztam vele. Soha nem találkoztam senkivel, aki látta.

– Én meg tudnám találni – mondta McBride. – A tájékoztatás szabadságáról szóló törvény alapján. Mihelyt megszerzi a társadalombiztosítási számát, fülön tudom csípni. Eljönne velem beszélni vele?

– Él még?

– Miért ne élne? – kérdezte McBride, aki még csak ötvenéves volt. – Többet akarok tudni róla, tudni akarom, mit csinál itt. Tudni akarom, hogy a fenében van.

– Milyen messzire megy le ez az egész?

– Nem tudom. Nincs rajta a tervrajzokon.

– Miért zavarja ez magát?

– Azt hiszem, még mindig detektív vagyok. Menjen le néhány lépcsőnyit – utasította ezután McBride. – Próbálja meg.

Yossarian megdermedt, amikor meghallotta a kezdődő lármát. Állat hangja volt, valami eleven jószág ziháló dühe, egy veszedelmes, megzavart vadállat baljós felhorkanása, fel-felizzó szakaszokban elnyújtott hörgéssé dagadó moraj. Ezután torokhangú, halálos morgás jött, a felébresztett erő izgatott remegése és irányt változtató végtagok mozgása valahol odalenn, ahová nem látott le. Aztán egy másik állat is bekapcsolódott, sőt talán hárman is lehettek.

– Menjen már lejjebb – suttogta McBride. – Még egy lépcsőt.

Amikor Yossarian megrázta a fejét, McBride megböködte. Yossarian lábujjhegyen még egy lépcsővel lejjebb lépett, aztán tüstént hallotta, hogy valami csörömpölés kezdődik: mintha fém súrlódna kőnek, és fém csilingelne fém ellen, majd ezek a zajok sebesen erősödtek, valamiféle gyászos és démoni csúcspont felés aztán – mintegy figyelmeztetés nélkül, bár a figyelmeztetések könyörtelenül egyre gyűltek – egyszerre elérkezett a vulkánkitörés, a robbanás, a metsző ugatások és fülsiketítő üvöltések vad, kővé dermesztő tébolydája és az elszabadult vadsággal elődübörgő erőteljes mancsok viharos rohama, melyet aztán irgalmasan megállított a láncok csikorgó csattanása, amitől Yossarian felszökkent rémületében, és ami utána holmi hatalmas ballisztikus tömegként visszhangzott a föld alatti helyiség összehúzódó homályában, amelyben álltak. A dühödt kavarodás még vadabbá vált odalent, az állatok ingerült dühvel fordultak az őket megfékező erős pórázok ellen, és teljes természetfölötti erejükkel rángatni és tépkedni kezdték őket. Morogtak és üvöltöttek, hörögtek és vonítottak, Yossarian pedig csak hegyezte a fülét görcsös és irracionális vágyakozásában, hogy még többet hallhasson. Tudta, hogy soha nem lesz képes újra megmoccanni. Abban a pillanatban, amikor meg tudott mozdulni, zajtalanul, hátrálva, szinte alig lélegezve kezdett felfelé lépegetni, míg csak fel nem ért a lépcsőpihenőre McBride mellé, ahol megfogta McBride karját és jól belécsimpaszkodott. Teste hideg lett, mint a jég, izzadt, és kábult félelem fogta el, hogy görcsbe rándul és megáll a szíve, vagy elpattan fejében egy ütőér. Tudta, nyolc másik módját is ki tudná találni, ahogyan ott helyben meghalhatna, ha nem halna meg, mielőtt felsorolhatná őket. Ám odalenn a vad szenvedélyek nyers dühe mintha fokozatosan csillapodott volna. A megszelídíthetetlen szörnyetegek megértették, hogy elszalasztották, és Yossarian megkönnyebbülten hallgatta, amint a láthatatlan veszedelmek elcsitulnak, és az odalenn lihegő ragadozók, bármik lettek légyen is, láncaikat vonszolva visszatérnek sötét búvóhelyeikre, ahonnan előugrottak. Végül csönd lett: az utolsó csilingelő zajok olyan finom hanggá olvadtak össze, mint egy csengettyű, majd távolodó visszhangokká oldódtak, ami teljesen oda nem illő módon valami távoli, magányos körhinta kísérteties karneváli zenéjének hangzott, aztán az is elhalt a csöndben.

Yossarian úgy érezte, most már tudja, milyen érzés az, ha az embert darabokra szaggatják. Remegett.

– Mi a véleménye erről? – kérdezte McBride fojtott hangon. Fehér volt az ajka. – Mindig ez van, mindig ez történik, valahányszor az ember rálép erre a lépcsőre.

– Hangfelvétel – mondta Yossarian.

McBride-nak egy pillanatra elállt a szava. – Biztos ebben?

– Nem – mondta Yossarian, mert maga is meglepődött a váratlan megérzésén. – De túlságosan is tökéletes, nem?

– Hogy érti ezt?

Yossarian nem akart Dantéról, a Cerberusról, Vergiliusról, vagy Kháronról, vagy az Acheron és Styx folyókról beszélni.

– Talán csak arra szolgál, hogy elriasszon minket.

– Mondhatom, azt a narkóst pokolian megriasztotta – mondta McBride. – Biztos volt benne, hogy hallucinál. Tommyn kívül hagytam, hagy mindenki azt gondolja, hallucinált.

Aztán újfajta zajt hallottak.

– Hallja ezt? – kérdezte McBride.

Yossarian hallotta a gördülő kerekek hangját, és lenézett a szemközti fal tövébe. Valahonnan a falon túlról sínen gördülő kerekek távoli zaja hallatszott, amit a távolság meg az akadályok letompítottak.

– A metró?

McBride megrázta a fejét. – Az túl messze van. – Mit gondol, nem hullámvasút? – tette hozzá töprengve.

– Megörült?

– Ez is lehet hangfelvétel, nem? – makacskodott McBride.

– Miért őrültség ez?

– Mert ez nem hullámvasút.

– Honnan tudja?

– Mert szerintem tudom. Ne játssza már a detektívet.

– Mikor utazott rajta utoljára?

– Egymillió ével ezelőtt. De ez túl egyenletes. Nincs gyorsulása. Mit akar még? Mindjárt nevetni fogok. Nevezzük vonatnak – folytatta Yossarian, mikor a jármű velük szembe ért, majd tovább gurult bal felé. Lehetett volna a Bostonból Washingtonba közlekedő Metroliner, de ezt McBride tudta volna. És amikor a hullámvasútra gondolt, nevetni kezdett, mert eszébe jutott, hogy máris sokkal tovább élt, mint valaha gondolta volna.

De benne rekedt a nevetés, amikor meglátta odalenn a fal mentén a körülbelül méter magasságban húzódó járópallót meg a síneket, amelyek mindkét oldalon eltűntek a térség fehéren ködlő, aranyos homályában.

– Ezek egész idő alatt ott voltak odalenn? – tűnődött. – Azt hittem, hallucinálok, mikor az előbb észrevettem őket.

– Ott voltak – mondta McBride.

– Akkor biztosan hallucináltam, mikor azt képzeltem, hogy nem voltak ott. Tűnjünk innen a fenébe.

– Le akarok oda menni – mondta McBride.

– Én ugyan nem megyek magával – közölte vele Yossarian.

Soha nem szerette a meglepetéseket.

– Hát nem kíváncsi?

– Félek a kutyáktól.

– Azt mondta, csak hangfelvétel volt – mondta McBride.

– Az esetleg még jobban megrémít. Menjen Tommal. Ez a dolga.

– Nem tartozik Tommy körzetébe. Nekem meg itt se szabadna lennem – vallatta be McBride. – Tőlem azt várják, hogy szerezzek érvényt ezeknek a korlátozásoknak, nem azt, hogy megsértsem őket. Most észrevesz valamit? – tette még hozzá, mikor visszafordultak és elindultak fölfelé a lépcsőn.

Yossarian most pillantotta meg a fémajtó belső oldalán a két erős zárat, egy rugósat meg egy reteszeset. A zárak fölött vékony, négyszögletes lakkréteg alatt fehérrel nyomtatott feliratot látott skarlátszín alapon, amely így szólt:

VÉSZKIJÁRAT

TILOS A BEMENET

EZT AZ AJTÓT HASZNÁLAT KÖZBEN ZÁRVA

ÉS BERETESZELVE KELL TARTANI

Yossarian megvakarta a fejét. – Erről az oldalról úgy néz ki, hogy kinn akarják rekeszteni az embereket, nem?

– Vagy benn?

Azt mondaná, találgatta, amikor továbbindultak kifelé, hogy ez egy régi óvóhely lehet, ami nincs rajta a régi tervrajzokon. Elismerte, hogy nem tudja megmagyarázni a feliratokat, miközben McBride csöndesen becsukta a tűzvédelmi ajtót, és lelkiismeretesen eloltotta a villanyt, hogy minden ugyanúgy maradjon, ahogy volt, mikor bejöttek.

– És a kutyák, a gyilkos őrkutyák hangja?

– Azt hiszem, az emberek elriasztására szolgál, az olyanokéra, mint az a narkós és maga meg én. Miért akarta, hogy megnézzem?

– Hogy tudjon róla. Maga mintha mindenről tudna.

– Erről nem tudtam.

– És maga olyasvalaki, akiben megbízom.

A föntről lehallatszó hangokból tudtak, hogy időközben a lépcsőház jócskán zsúfoltabb lett. Tisztán hallották a harsány röhögéseket, az üdvözletek és felismerések vontatott üdvrivalgásait, a trágárságokat, orrukba csapott a meggyújtott gyufák, a kábítószer meg az égett újságpapír szaga, hallották, amint összetörnek egy üveget, hallották a csurgást, mikor egy emelettel följebb egy férfi meg egy nő vizelt, és a szagát is érezték. A legalsó lépcsősor tetején meglátták a féllábú nőt, aki fehér volt, de egy férfival meg két nővel borozgatott, akik feketék voltak. Üres arckifejezéssel, teljes kábulatban beszélt, és rózsaszín fehérneműt gyűrögetett ölében nyugvó markában. Ócska, szilánkosra és szálkásra repedezett, mocsokfoltos famankói a csípője mellett hevertek a lépcsőn.

– Szerez magának egy tolószéket – magyarázta korábban McBride –, és valaki ellopja. Aztán a barátai lopnak valaki mástól egy másikat. Aztán valaki azt is ellopja.

McBride ezúttal a kijárati ajtóhoz ment, és Yossarian a járdán találta magát. Elhaladtak az alagsori szint felhajtórámpáin álló buszok mellett, ahol jóval zajosabbak voltak a kipufogógázok robbanásai és a túrázó motorok, a levegő pedig dízelfüsttől és a forró gumik szagától bűzlött, aztán elmentek a beszállóállomások mellett, ahonnan távolsági buszok indultak El Pasóba és Saint Paulba, melyeknek csatlakozásaik voltak messze fel Kanadába és Mexikón át le Közép-Amerikába.

McBride vállalkozói örömét lelte a buszpályaudvar hatékonyságában, és folyékonyan áradtak a nyelvéről a számok: majd ötszáz beszállókapu, hatezer-nyolcezer busz és majd kétszázezer ki- és beszálló utas minden normális munkanapon. A munka folyik, a pályaudvar működik, bizonygatta sietve, és ez a lényeg, nem?

Yossarian ebben nem volt biztos.

Most fölmentek a mozgólépcsőn az első, központi szintre. Mikor elhaladtak a Kommunikációs Központ mellett, viszolyogva pillantottak a férfi és női kurvák csordáira, melyek máris gyülekeztek a prostitúció központi térségeiben, ahol alattomos és szánalmas légiókban egyre többen és többen zsúfolódtak össze, mint az anyag emberformájú, érzéketlen, egyetlen központi tömegbe vonzott molekulái, amelyből nem tudják és nem akarják kiszabadítani magukat. Elcsörtettek egy összeaszott fekete nő mellett, aki fűző nélküli tornacipőben ácsorgott az államilag engedélyezett sorsjegyárusok és lottózók standjai között egy oszlop mellett, és egy mocskos papírpoharat nyújtogatott maga elé, miközben dallamtalanul kántálta: – Tizenöt centet? Adtok tizenöt centet? Valami kaját? Maradék kaját? – Egy ősz hajú, dagadt nő, zöld ír sapkában, zöld pulóverben és szoknyában, mocskos lábain kelésekkel, egy ír dalt énekelt, hamisan, boldog és recsegő hangon, mellette egy piszkos tizenéves kölyök aludt a földön, míg egy őrült szemín, karcsú, csokoládészínű, magas férfi, aki makulátlanul tiszta volt és mintha csupa csontból állt volna, a keresztény üdvösséget prédikálta karibi akcentussal egy kövér fekete nőnek, aki bólogatott rá, meg egy lehunyt szemű sovány déli fehérnek, aki izgatottan helyeslő kiáltásaival folyton közbevágott. Ahogy közeledni kezdtek a rendőrőrszobához, Yossariannak egy rosszindulatú szeszély eszébe juttatta, hogy valami különlegeset szeretett volna megtudni a rátermett kalauzától.

– McBride?

– Yossarian?

– Beszéltem a barátaimmal. Arra gondolnak, hogy esküvőt rendeznek itt a pályaudvaron.

McBride jócskán elpirult. – Hogy ne, hé, ez remek ötlet. Igen, Yo-Yo. Beszállhatnék és segíthetnék. Szép esküvőt tudnánk csinálni nekik. Azt hiszem, meg tudnánk csinálni. Még mindig megvan az az üres cella a srácoknak. Azt átalakíthatnánk kápolnának. És a szomszéd ajtó mögött... ööö... még mindig ott van az ágy a nászéjszakára. Adhatnánk nekik egy nagy esküvői reggelit valamelyik kajáldában, és talán vehetnénk nekik pár lottószelvényt is ajándékba, hogy szerencsét hozzon. Mi ebben olyan mulatságos? Miért ne tudnák hasznát venni?

Yossariannak egy teljes percébe telt, amíg abba tudta hagyni a nevetést. – Nem, Larry, nem – magyarázta. – Én egy nagy, gigantikus esküvőről beszélek. Előkelő társaság, vendégek százai, a buszfelhajtókon limuzinok, riporterek és kamerák, táncparkett és nagyzenekar, esetleg két táncparkett és két nagyzenekar.

– Megőrültél, Yo-Yo? – Most McBride kezdett el vihogni.

– A főbiztosok ezt sose engednék meg!

– Ezek az emberek ismerik a főbiztosokat. Ők is ott lennének, mint vendégek. Meg a polgármester és az érsek, talán még az új elnök is. Titkosszolgálatosok és egy század rendőr.

– Ha elhoznád az elnököt, megengednék, hogy lemenjünk legalulra és körülnézzünk. A Secret Service is ezt akarná.

– Hogyne, te is ezt szeretnéd. Az év esküvője lenne. Híres lenne a pályaudvarod.

– Ki kellene pucolni belőle az embereket! Leállítani az összes buszt!

– Neem! – rázta Yossarian a fejét. – A buszok meg a tömegek részei lennének a mulatságnak. Bekerülne az újságokba. Lehet, hogy fényképet is hoznának a belső oldalon rólad és McMahonról, ha jó pózba vágjátok magatokat.

– Vendégek százai? – ismételte meg McBride élesen. – Zenekar és táncparkett? És Limuzinok?

– Úgy talán ezerötszáz! Használhatnák a buszfelhajtókat, és odafönn parkolhatnának a garázsaitokban. És élelmiszerszállítók és virágosok, pincérek és csaposok. Felvonulhatnának a mozgólépcsőkön a zene ritmusára. Megbeszélhetnék a zenekarokkal.

– Ezt nem Lehet megcsinálni! – jelentette ki McBride. – Minden rosszul sülne el. Katasztrófa lenne.

– Remek – mondta Yossarian. – Akkor bele akarok vágni. Nézz utána a kedvemért, kérlek. Ugye megteszed? Tűnés az utamból!

Ezt az utóbbit egy elébe kerülő olajos képű hispániai férfinak reccsentette oda aki csábítóan, cinkos és sértően bizalmas mosollyal villantott feléje egy lopott American Express hitelkártyát, boldogan kántálva: – Most lopták, most lopták. El ne menjen hazulról nélküle. Ellenőrizheti, ellenőrizheti.

A rendőrőrszobára nem futott be jelentés újabb halott csecsemőkről, közölte az ügyeletes tréfás pimaszsággal McBride-dal.

– És élőkről se.

– Utálom ezt a fickót – motyogta McBride, és kellemetlenül elpirult. – Azt hiszi, én is őrült vagyok.

McMahon nem volt benn, sürgősen elhívták. Michael pedig, aki közben befejezte a rajzát, könnyedén megkérdezte:

– Hol voltatok?

– Coney Islanden – felelte vidáman Yossarian. – És képzeld el, ott járt Kilroy.

– Kilroy?

– Igaz, Larry?

– Ki az a Kilroy? – kérdezte Michael.

– McBride?

– Yossarian?

– Egyszer Washingtonban elmentem, hogy megkeressek egy nevet a Vietnami Háborús Emlékművön, amin mindenkinek rajta van a neve, aki ott esett el. Kilroy ott is rajta volt, egy Kilroy.

– Ugyanaz?

– Honnan a francból tudjam?

– Utána fogok nézni – ígérte McBride. – És beszéljünk még egy kicsit arról az esküvőről. Lehet, hagy meg tudnánk csinálni. Azt hiszem, meg tudnánk. Ennek is utána fogok nézni.

– Mi ez azzal az esküvővel? – kérdezte Michael vadul, amikor kiléptek az őrszobáról és a buszpályaudvaron keresztülvágva útnak indultak.

– Nem az enyémről van szó – nevetett Yossarian. – Túl öreg vagyok én már ahhoz, hogy újra megnősüljek.

– Túl öreg vagy hozzá, hogy újra megnősüljél.

– Éppen ezt mondtam. Te meg még mindig túl fiatal vagy? Lehet, hogy a házasság nem jó, de nem is mindig teljesen rossz.

– Túl sokat beszélsz.

Yossariannak megvolt a módszere, amivel átvágott a koldusok közt: a zsebébe dugott és összehajtogatott napi ellátmányból egydollárosokat lökött oda azoknak, akik félénknek, meg azoknak, akik fenyegetőnek látszottak. Amikor egy gyulladásos szemű, esetlen férfi, kezében egy darab ronggyal, felajánlotta, hogy egy dollárért megtörölgeti a szemüvegét, vagy ripityára töri, ha visszautasítja, Yossarian adott neki két dollárt, és eltette a szemüvegét. Semmi meglepő dolog nem látszott többé szokatlannak a szabad vállalkozásnak ebben a deregulált korszakában. Tudta, hogy kimondták rá a halálos ítéletet, de megpróbálta eufemisztikusan közölni Michaellel a hírt. – Michael, azt akarom, hogy tarts ki a jogi karon – döntette el komolyan.

Michael odébb lépett. – Hagyd ezt a süket dumát, papa. Nem akarom. Drága is. Egy szép napon – folytatta néma csüggedt szünet után – szeretnék valami olyan munkát végezni, amit érdemes.

– Tudsz ilyet? A jogi tanulmányaidat én fizetem.

– Nem fogod tudni, mire gondolok, de neon akarom parazitának érezni magam.

– Igenis tudom. Én azért hagytam ott az árutőzsdét, a valutatőzsdét, a részvénytőzsdét, az arbitrázst és a beruházási bankszakmát. Michael, még hét évet adok neked, amíg jó egészségben leszek. Ez a legtöbb, amit ígérhetek neked.

– Mi történik aztán?

– Kérdezd meg Arlene-t.

– Ki az az Arlene?

– Az a nő, akivel együtt élsz. Nem ez a neve? Akinek a kristályai meg a tarokk-kártyái vannak.

– Az Marlene, és elköltözött. Mi történik velem hét év alatt?

– Velem, te átkozott bolond. Hetvenöt éves leszek. Máris hatvannyolc vagyok. Hét további évet garantálok neked, amíg jó lesz az egészségem, ezalatt meg kell tanulnod, hogyan élj nélkülem. Ha nem, meg fogsz fulladni. Utána semmit sem tudok ígérni neked. Nem tudsz pénz nélkül élni. Ha egyszer megszoktad a pénzt, szenvedélyeddé válik. Az emberek lopnak, hogy megszerezzék. A legtöbb, amit rád tudok hagyni, adózás után körülbelül félmillió lesz.

– Félmillió dollár? – vidult fel Michael, csak úgy ragyogott. – Ez egy vagyonnak hangzik!

– Nyolcszázalékos kamat mellett – közölte vele Yossarian kereken –, évi negyvenezret fogsz kapni. Legalább a harmada elmegy adóba, így neked huszonhétezer marad.

– Hé, hisz az semmi! Abból nem tudok megélni.

– Ezt is tudom. Ezért beszélek neked túl sokat. Hol a jövőd? Látsz valami jövőt? Erre gyere.

Kitértek egy fiatalember útjából, aki tornacipőben futott az életéért fél tucat ugyanolyan gyorsan haladó rendőr elől, akik különböző oldalakról közelítettek felé, mert éppen meggyilkolt valakit a késével a buszpályaudvar egy másik részében. Nehéz, fekete bakancsában köztük dübörgött Tom McMahon, aki mintha rosszul lett volna az erőfeszítéstől.

Mikor elölről elvágták az útját, a fürge ifjú mindnyájukat otthagyta a csávában, mert édes kanyarral eltűnt abban a vészlépcsőházban, amelyen Yossarian is lement McBride-dal. Valószínűleg soha többé nem fognak hallani róla, tűnődött Yossarian ábrándosan – vagy ami még jobb, máris visszaért az ő szintjükre, és ott ballag mögöttük ártatlan pofával a tornacipőjében. Elmentek egy férfi mellett, aki ülve szundikált saját vizeletének tócsájában, aztán egy másik kiütött tizenéves mellett, majd azon kapták magukat, hogy elzárja előlük az utat egy valahol a negyvenedik éve felé járó csontsovány nő, akinek zilált volt a szőke haja, és lila fekély éktelenkedett a száján.

– Egy petákért megcsinálom magának, miszter.

– Kérem – kerülte meg Yossarian.

– Mind a kettőjüknek megcsinálom, fejenként egy petákért. Egyszerre csinálom kettőjüknek, fejenként egy petákért. Papa, mind a kettőjüket megcsinálom egyetlen petákért.

Michael feszült mosollyal gyorsan körülszökdécselte a nőt, aki elkapta Yossarian kabátujját, és belecsimpaszkodott.

– Megnyalogatom a tökeit.

Yossarian botladozva szabadította ki magát. Megalázták. Égett az arca. Michael pedig elképedt, hogy apját ennyire megrendültnek látja.

10. George C. Tilyou

Sok-sok szinttel lejjebb Mr. George C. Tilyou, a nyolcvan éve halott Coney Island-i vállalkozó a pénzét számolgatta redőnyös íróasztala mellett, és a világ tetején érezte magát. Pénzének végösszege soha nem csökkent. Szemmel tartotta a Steeplechase mulatóparkból maga után hozatott hullámvasútjának indító- és végállomását. Vágányai még soha nem látszottak annyira újnak, mint most, ahogy fölemelkedtek a legmagasabb gravitációs esés csúcsa felé, majd eltűntek szem elől a Mr. Tilyou által elfoglalt barlangszerű alagútban. Büszkeség töltötte el, amikor megszemlélte impozáns körhintáját, az El Dorádót, amelyet eredetileg II. Vilmos német császár számára készítettek, és alighanem még mindig a legnagyszerűbb körhinta volt a világon. Lovakat, gondolákat, faragott kacsákat és disznókat hordozó három dobogója mind más-más sebességgel forgott. Gyakran el is indította és megforgatta El Dorádó körhintáját, amelyen most nem ült senki, csak hogy lássa csillogó tengelyének ezüstös tükreit, és élvezze gőzorgonájának harsány hangját, ami – mint tréfásan szerette mondogatni – zene volt a fülének.

Hullámvasútját átkeresztelte Sárkánybarlangnak. Egy másik helyen állíttatta fel a Szelek barlangját, melynek bejáratánál a Varázshordó hömpölygött, ami tüstént forgó aljára döntötte a gyakorlatlan vendégeket, és zűrzavaros kavargásban taszigálta őket egymásnak, míg csak a túlsó végén kimászva újra talpra nem tudtak állni, vagy a hintáslegények vagy a tapasztaltabb vendégek talpra nem segítették őket. Volt aki tudta, hogyan lehet kalimpálás nélkül átmenni rajta, pusztán kissé átlósan kellett járni benne, a forgás irányával szemben, de ebben nem volt mulatság. Egyesek azt is tudták, hogyan kell fölfelé kaptatni a lefelé mozgó padlón, és anélkül, hogy bárhová eljutottak volna, örökké egy helyben maradtak, de ez se volt nagy mulatság. Mindkét nembeli bámészkodóknak különleges gyönyörűséget szerzett, amikor tanúi lehettek az egyensúlyukat vesztett csinos hölgyek szorult helyzetének, akik kapkodva próbálták lefogni a szoknyájukat azokban az időkben, amikor a pantalló még nem számított tiszteletre méltó és illedelmes ruhadarabnak a női öltözködésben.

Még emlékezett rá, amikor mint a mulatópark legfőbb szószólója és impresszáriója kijelentette: – Ha Párizs Franciaország, akkor június és szeptember között Coney Island maga a világ.

Pénze, melyet mindennap leült megszámolni, soha nem veszített az értékéből és soha nem öregedett. A készpénze elpusztíthatatlan volt, és mindig megőrizte az értékét. A háta mögött tornyosuló öntöttvas pénzszekrény magasabb volt nála. Megvoltak a régi időkből az őrei és a hintáslegényei, akik vörös kabátokba öltöztek, zöld zsokésapkával, szintén a régi időkből. Sokan kezdettől fogva a barátai voltak, és mindörökre vele maradtak.

Szakértőkkel, ügyvédeivel és bankáraival dacolva, és hátborzongató, makacs zsenialitással rájuk cáfolva időben sikerült mindezt magával vinnie, sikerült mindahhoz ragaszkodnia, amit különösen értékelt és meg akart tartani. Feleségéről és gyermekeiről végrendeletében megfelelően gondoskodott, de a tulajdonleveleket, a hitelleveleket és váltókat, valamint a nagy mennyiségű készpénzt utasításai szerint egy elpusztíthatatlan, lepecsételt vízálló ládikóba rakták, és vele együtt temették el a brooklyni Green-Wood temetőben a sírjába, sírkövére pedig a következő feliratot vésték:

SOK REMÉNY SZÁLLT SÍRBA ITT

Miközben örökösei és végrendeletének végrehajtói civakodtak egy-mással és a kormányzat adótisztviselőivel, a Steeplechase (a „Mulatni Mész”) hol egyik, hol másik része tűnt el könyörtelenül a föld színéről, kivéve az Ejtőernyős Ugrás fallikus acélgerendázatának tönkrement csontvázát, amely már jóval az ő halála után került oda, és olyan attrakció volt, melyet ő elvetett volna, mert szelíd és szabályos volt, és se nem rémítette, se nem csiklandozta a nézőket vagy a vendégeket. Mr. Tilyou azokat a dolgokat élvezte, amelyek meglepték és zavarba ejtették az embereket, megsemmisítették a méltóságukat, esetlenül egymás karjaiba taszították a fiúkat meg a lányokat, és némi szerencsével egy szempillantásnyira felvillantották a női lábikrákat és alsószoknyákat, sőt néha még a bugyogókat is az elragadtatott nézőközönség szeme előtt, amely hozzájuk hasonlóan, vidáman nevetve szemlélte teljes tehetetlenségük nevetséges komédiáját.

Mr. Tilyou mindig elmosolyodott, amikor eszébe jutott a sírkövén álló felirat.

Semmi olyasmit nem tudott kigondolni, ami hiányzott volna neki. Volt egy második hullámvasútja is, a Tornádó. Állandóan hallotta a feje fölött megálló, majd újra elinduló metrószerelvényeket, amelyek nyári vasárnapokon százezres tömegeket vittek a tengerpartra, és hallotta az ide-oda száguldozó autók és nagyobb szállítójárművek kipufogóinak köhögését. Amikor egy szinttel följebbről meghallotta a folyóvizű csatorna vizének bugyborgását és csapdosását, előhozatta a lapos fenekű csónakjait, és újra üzembe helyezte a Szerelem Alagútját. Megvolt az Ostor meg az Örvény, amelyek megdülöngéltették és félresodorták azokat, akik befizettek rájuk, és megvolt az Emberi Biliárdasztal is, a kamrájában rejlő függőleges csúszdával és alján a forgó korongokkal, melyek hol erre, hol arra görgették a hanyatt fekvő embereket, miközben azok visítoztak boldogtalan örömükben, és egész idő alatt azon imádkoztak, hogy csak legyen már vége. A vigyázatlanok számára még mindig megvoltak a korlátokba vezetett áramütései, a szabályos alakúak számára pedig a tükrei, amelyek vidám és nevetséges szörnyekké torzították őket. És megvolt a vigyorgó, rózsaszín képű védjegye is, az a démoni, lapos arc, a lapos fejével, az elválasztott hajával és a szélesre tátott szájával, amely teli volt fehér csempékhez hasonló kocka alakú fogakkal, melyektől az emberek első alkalommal hitetlenkedve hőköltek vissza, de legközelebb már kedélyesen úgy fogadták őket, mint ami természetes. Odalentről, valami ismeretlen szintről vasúti kocsik meg-megismétlődő sima robogását hallotta, melyeknek éjjel-nappal forogtak és gördültek a kerekei, de nem volt kíváncsi rájuk. Csak az érdekelte, amit képes volt birtokolni, és csak azt kívánta birtokolni, amit láthatott, megfigyelhetett, és egy kapcsoló vagy egy kar legegyszerűbb elmozdításával ellenőrizhetett. Szerette a villamosság szagát és az elektromos szikrák friss pattogását.

Több pénze volt, mint amennyit valaha is el tudott volna költeni. Vállalatban nem vállalt részt, és nem sok alapját látta az alapítványoknak. John D. Rockefeller mostanában rendszeresen eljárt hozzá aprópénzt koldulni és ingyen meneteket kunyerálni, J. P Morgan pedig, aki Istennek ajánlotta a lelkét, nem kételkedett abban, hogy az Úr magához fogja ölelni, szintén szívességeket kért tőle. Mivel kevésből kellett élniük, nem sok mindenük volt, amiért éljenek. A gyerekeik nem küldtek nekik semmit. Mr. Tilyou gyakran meg is mondta nekik, hogy ezt előre megmondhatta volna. Pénz nélkül pokol tud lenni az élet. Mr. Tilyounak az volt a gyanúja, hogy az üzlet mindig mindenütt olyan lesz, mint rendesen, és megmondta nekik azt is, hogy ezt is megmondhatta volna nekik.

Mr. Tilyou elegáns volt, jól öltözött, éber és nett. Keménykalapja, a pincs, amelyre büszke volt, makulátlanul lógott fogasának kampóján. Mostanában mindennap szárnyas gallérú, fehér inget vett fel, tökéletesen megkötött és csinosan öltönyének mellénye alá bújtatott széles, sötét selyem nyakkendővel, vékony, barna bajuszának hegyét pedig soha nem mulasztotta el kivikszolni.

Első jelentős sikerét egy olyan óriáskerékkel aratta, amely csak feleakkora volt, mint az, amelyik Chicagóban megragadta a képzeletét, és amelyről már elkészülte előtt merészen kijelentette, hogy a legnagyobb a világon. Miután felcicomázta Mr. Edison új izzólámpáinak százaiból álló kábító füzéreivel, az elragadtatott vendégek izgalomba jöttek és remekül szórakoztak.

– Soha egy árva lelket semmiben be nem csaptam – szerette kijelenteni –, és soha nem adtam palimadárnak egyenlő esélyt.

Szerette az olyan járgányokat, amelyek körbejártak, és oda vitték vissza a résztvevőket, ahonnan elindultak. Úgy érezte, a természetben a legkisebbektől a legnagyobbakig szinte minden körbejár, és visszatér arra a pontra, ahonnan elindult, hogy aztán újra nekiinduljon. Mulatságosabbnak tartotta az embereket egy ketrec majomnál, és szerette őket majommá változtatni és az ártatlan nyilvános megszégyenítés olyan trükkjeivel manipulálni, amelyek mindenkinek örömet szereztek, és amelyekért mindnyájan fizettek: a kalapért, amelyet elfújt az erős légáramlat, a vállakig felröppenő szoknyákért, a mozgópadlókért és az összedűlő lépcsőkért, a rúzzsal összekent párocskákért, akik a Szerelem Alagútjának rejtegető sötétjéből kisodródtak a fénybe, ahol elképedten szerették volna tudni, ugyan miért rázza az általuk nyújtott látványtól a bámészkodókat a nevetés, amíg csak a trágár tréfacsinálók rájuk nem kiabáltak, és meg nem mondták nekik.

És továbbra is megvolt az otthona. Mr. Tilyou valamikor a Steeplechase mulatóparkkal szemben, a Surf Avenue-n lakott, egy jókora gerendavázas házban, amelyhez az előtte húzódó keskeny járdáról kőből épült alacsony lépcső vezetett. Aztán nem sokkal a temetése után mintha mindez elkezdett volna belesüppedni a földbe. A legalsó lépcsőnek a járdához csatlakozó függőleges oldalára annak idején a kőfaragóval bevésette családi nevét, a TILYOU-t. Először az egész évben a környéken lakó szomszédok vették észre útban a moziba vagy a földalatti-állomásra a névbetűk állásából, hogy a lépcső a jelek szerint kezd besüllyedni a kövezetbe. Mire az egész ház eltűnt, már nem sok figyelmet fordítottak erre a további üres telekre ezen a lepusztult környéken, amely rég túl volt a fénykorán.

Annak a keskeny földcsíknak az északi oldalán, amely a Coney Islandet alkotja – a Gravesend Bay nevű víztükör terül el. Az ottani festékgyár akkoriban sok ként fogyasztott. A serdülő fiúk égő gyufaszálakat nyomtak az épület közelében a földön talált sárga rögökhöz, és elégedett kíváncsisággal nézték, ahogy könnyedén meggyulladnak, majd kékes lánggal, kénszagot árasztva elégnek. Állt a közelben egy jéggyár is, amely egyszer egy látványos fegyveres rablás színhelye volt, és a tetteseinek sikerült egy gyors motorcsónakkal megszökniük, kirobogtak vele a Gravesend Bay vizeire, és elmenekültek. Így hát a tűz és a jég már régen megvolt, mielőtt az otthoni hűtés gyakorlati lehetőséggé vált.

A tűz állandó veszélyt jelentett, és Coney Islanden időről időre nagy tüzek lángoltak fel. Miután Mr. Tilyou végignézte hogyan pusztítják el a lángok első mulatóparkját, órákon belül plakátokat ragasztatott ki, amelyek legújabb attrakcióját, a Coney Island-i tűzvészt hirdették, jegyszedői pedig buzgón gyűjtötték be a látogatóknak felszámított tízcentes belépti díjat, akik alig várták, hogy beléphessenek az elpusztított területre és rávethessék a szemüket a füstölgő romokra. Hogy miért nem jutott ez nekem eszembe, füstölgött az Ördög. Még a Sátán is Mr. Tilyounak szólította.

NEGYEDIK KÖNYV

11. Lew

Sammy meg én ugyanazon a napon jelentkeztünk önkéntesnek. Négyen indultunk el együtt. Mindnyájan a tengerentúlra kerültünk. Mind a négyen visszajöttünk, bár én fogságba estem, Sammyt pedig lelőtték, és a vízbe pottyant, egy másik alkalommal pedig kényszerleszállt egy Éhenkórász Joe nevű feledékeny pilótával, aki elfelejtette kipróbálni a futószerkezet kiengedésére szolgáló vészkapcsolót. Senkinek nem esett baja, mondja nekem Sammy, a pilóta, Éhenkórász Joe pedig kitüntetést kapott. Milo Minderbinder akkor géhás tiszt volt, nem pedig az a nagy háborús hős, akinek most megpróbálja kiadni magát. Sammynek volt egy Őrnagy Őrnagy nevű századparancsnoka, aki soha nem volt megtalálható, amikor valaki beszélni akart vele, meg egy Yossarian nevű bombázótisztje, akit szerinte kedveltem volna, és aki, miután a gépükön egy fickó elvérzett és meghalt, levetette az egyenruháját, és még a fiú temetésén is meztelenül üldögélt egy fán, meséli Sammy.

Metróval mentünk önkéntesnek jelentkezni a sereg nagy toborzóközpontjába, Manhattanba, a Grand Central pályaudvarra. Ez olyan része volt a városnak, ahová a legtöbben szinte soha nem jártunk. Orvosi vizsgálat volt, amiről már hallottunk az idősebb fiúktól, akik már bevonultak. Forgattuk a fejünket és köhögtünk, lecsapoltuk a fejadagot, előrehajoltunk és széthúztuk a farpofáinkat, miközben egyfolytában csodálkoztunk, hogy ugyan mit keresgélnek ott. Nagybátyánktól és nagynénéinktől hallottunk ugyan már aranyérről, de igazából nem tudtuk, mi az. Egy pszichiáter négyszemközt kifaggatott, és megkérdezte, szeretem-e a lányokat. Annyira szeretem., hogy megbaszom őket, feleltem.

Irigynek látszott.

Sammy is szerette volna őket, de nem tudta, hogy kell.

Elmúltunk tizennyolc évesek, és ha kivártuk volna a tizenkilencet, besoroztak volna, FDR megmondta, és ezt adtuk okul a szüleinknek is, akik nem voltak túl boldogok, hogy elmegyünk. Olvastunk a háborúról az újságokban, hallottunk róla a rádióban, láttuk pompásan megcsinálva a hollywoodi filmekben, és jobbnak ígérkezett, mint otthon maradni, nekem apám hulladéküzletében, Sammynek az irattári kalitkában a biztosítótársaságnál, ahol dolgozott, vagy Winternek a szivarboltban, ami csak álcázásul szolgált apjának a hátsó szobában űzött zugbukmékereskedéshez. És hosszú távon jobb is volt, nekem és a legtöbbünknek.

Mikor visszamentünk a toborzóirodából Coney Islandre, megünnepeltük, hogy felcsaptunk katonának: megettünk pár hot dogot, azután egy darabig hullámvasutaztunk a Tornádón, a Ciklonon meg a Mennydörgőn. Felültünk a hatalmas Csodakerékre, és karamellás pattogatott kukoricát majszoltunk, miközben egyik irányban kibámultunk az óceánra, a másikban pedig a Gravesend Bayre. Tengeralattjárókat süllyesztettünk el és repülőgépeket lőttünk le a filléres játékautomatákon, bekukkantottunk a Steeplechase-be, hemperegtünk a hordókban, pörögtünk az Örvényben meg az Emberi Biliárdasztalon, és mentünk néhány menetet a nagy körhintán, a sziget legnagyobb körhintáján. Beültünk egy lapos fenekű csónakba a Szerelem Alagútjában, és hangos, trágár hangokat hallattunk, hogy megnevettessük a többieket.

Tudtuk, hogy Németországban antiszemitizmus van, de nem tudtuk, mi az. Tudtuk, hogy mindenféle dolgokat csinálnak ott az emberekkel, de nem tudtuk, miket.

Akkoriban Manhattanről se tudtunk sokat. Amikor egyáltalán bementünk a belvárosba, főleg a Paramount vagy a Roxy filmszínházba jártunk, meghallgattuk a zenekarokat, és megnéztük az új, nagy filmeket, amelyek csak fél év múlva kerültek el a mi környékünkre, Loew Coney Islandjébe vagy az RKO Tilyouba. A nagy Coney Island-i mozik akkoriban biztonságosak, jövedelmezők és kényelmesek voltak. Mára csődbe mentek, és nem játszanak többé. Voltak idősebb srácok, akik szombat este néha magukkal vittek minket a kocsijukon Manhattanbe, az Ötvenkettedik utca dzsesszklubjaiba, vagy föl a Harlembe, a színesek ottani báltermeibe vagy színházaiba, zenét hallgatni vagy marihuánát venni, olcsó rostélyost enni, és ha akarták, egy dollárért leszopatták magukat és keféltek egyet, de én egyikért se voltam különösebben oda, még a zenéért se. Mihelyt kitört a háború, sok ember elkezdett jó pénzt keresni, mi is. A háború után az ember hamarosan mindezt megkaphatta, a leszopást is meg a többit is, ott mindjárt a környéken, Coney Islanden, méghozzá fehér zsidó lányoktól, akik a heroin rabjai lettek, és helyi narkósokhoz mentek feleségül, akiknek szintén nem volt pénzük, de a tarifa most már két dolcsira emelkedett, és legtöbb üzletüket szobafestőkkel, vakolómunkásakkal és más, nem környékbeli munkásokkal bonyolították le, akik nem jártak egy iskolába ezekkel a lányokkal, így nem izgatták magukat miattuk. A saját bandámból is akadtak egyesek, például Sammy meg Marhajó Winkler, a buki kisfia, akik már a háború előtt elkezdtek marihuánát szívni, és így az ember megérezhette a fű vidéki szagát a Coney Island-i filmszínházak dohányzó részeiben, ha már tudta, milyen a szaga. Én az ilyesmikért sem voltam oda, és azok a srácok, akik a barátaim voltak, soha nem gyújtotta rá a staubjaikra, mikor én is ott voltam, pedig megmondtam nekik, hogy rágyújthatnak, ha akarnak.

– Mire lenne az jó? – morgott Winkler, kivörösödött, félig lehunyt szemmel. – Csak lelomboznál.

Egy Tilyou nevű hapsi, aki akkorra talán már meg is halt, olyasféle muksóvá vált, akire fel tudtam nézni, mihelyt egyet-mást megtudtam róla. Mikor mindenki más szegény volt, neki volt egy filmszínháza, övé volt a nagy Steeplechase vidámpark, és saját háza volt a Steeplechase Parkkal szemen, az utca túlsó oldalán. Mindezeket mindaddig soha nem kapcsoltam össze a nevével, amíg Sammy nálam tett egyik irgalmassági látogatása során nemrégiben fel nem világosított róla, amikor mindezek már mind eltűntek, és George C. Tilyou is. Sammy akkor kezdett eljárogatni hozzánk, miután a felesége petefészekrákban meghalt, és a hétvégéken nem tudott mit kezdeni magával, aztán különösen akkor, mikor újra kijöttem a kórházból, és én se tudtam mit kezdeni magammal, csak lebzseltem, hogy visszanyerjem az erőmet egy-egy újabb sugárkezelés vagy kemoterápia után. A kórházi kezelések közt remekül éreztem magam, és megint erős lettem, mint egy bika. Mikor a dolgok itthon rosszra fordultak, le kellett mennem a városba, a manhattani kórház Dennis Teemer nevű onkológusához ottani kezelésre. De mikor jól éreztem magam, fantasztikus voltam.

Mostanára már kibújt a szög a zsákból, mindenki tudja, hogy beteg vagyok, és a bajom más embereket néha kinyiffant. Soha nem nevezzük a nevén, még csak nem is emlegetjük úgy, mint olyasvalamit, ami elég nagy baj ahhoz, hogy neve legyen. Claire meg én még akkor sem nevezzük a nevén, mikor az orvosokkal beszélünk róla. Sammytől nem a karom megkérdezni, de nem vagyok benne biztos, hogy egy percre is bolonddá tudtuk tenni azoknak a hosszú éveknek a során, amikor hazudoztam róla, ahogy szokok – szoktam, javítana ki Sammy, ahogy szokja, mikor hagyom. Néha eszembe jut, de akkor is úgy beszélek vele, ahogy akarok, csak hogy zrikáljon. – Tigris, tudom én ezt – mondom neki nevetve. – Még mindig zöldfülűnek tartasz? Én csak cukkollak, ahogy azt szokom csinálni, és remélhetőleg egy szép napon majd te is rájössz erre.

Sammy okos fiú, és kiszúr olyan apróságokat, mint a Tilyou név, meg a számon lévő sebhely, melynek elrejtésére nagy, bozontos bajuszt eresztettein, hátul meg hosszúra növesztettem a megmaradt hajamat, hogy eltakarjam a bemetszéseket meg a kék égésfoltokat a tarkómirigyeimen. Lehet, hogy sokat mulasztottan az életben, mikor nem mentem főiskolára, de soha nem is akartam, és nem hiszem, hogy bármit elszalasztottam volna, ami számított nekem. Kivéve talán a főiskolás diáklányokat. De mindig voltak csajaim. Soha nem rémültem meg tőlük, és tudtam, hogy kell megkapni őket, beszélgetni és élvezni velük, a nálam idősebbekkel is. Mindig priapikus voltál, mondta nekem Sammy.

– Ráhibáztál, Tigris – feleltem. – Most mondd meg, hogy ez mit jelent.

– Csupa fasz voltál – mondta, élvezve, hogy sértegethet –, és nem voltak konfliktusaid.

– Konfliktusaim?

– Soha nem voltak problémáid.

– Soha nem voltak problémáim.

Soha nem voltak kételyeim. Az első egy idősebb csaj volt a szomszéd háztömbből, akit Bimbónak hívtak. A második egy Pumpa nevű idősebb csaj volt. Egy másik lányt a biztosítótársaságnál csíptem fel, mikor Sammy ott dolgozott, ő is idősebb volt nálam, és tudta, hogy fiatalabb vagyok nála, de azzal együtt még többet akart belőlem, és vett nekem két inget karácsonyra. Akkor régen, azt hiszem, minden lányt megkaptam, akit igazán akartam. Mint mindenütt másutt, még a seregben is, a lányokkal kapcsolatban is rájöttem arra, hogy ha tudtára adod az embereknek, mit akarsz, és elég magabiztosnak látszol, hogy meg is tudod csinálni, akkor valószínűleg rád hagyják. Még csak káplár voltam, mikor a tengerentúlon őrmesterem már hamarosan rám hagyta, hogy mindkettőnk számára én hozzam meg a döntéseket. De olyasfajta főiskolás csajaim sose voltak, amilyeneket a filmeken szoktatok látni. A háború előtt senki nem ment főiskolára, még csak nem is gondoltunk rá. Aztán a háború után mindenki elkezdett főiskolára járni. Azok közt a lányok közt, akikkel Sammy révén megismerkedtem a Time magazinnál, mielőtt megnősült, meg utána is, nem voltam mindig olyan népszerű, mint amilyennek szerintem lennem kellett volna, így aztán lefojtottam köztük a személyiségemet, hogy ne hozzam Sammyt kínos helyzetbe; és eleinte még a felesége, Glenda se volt úgy oda értem, se Claire-ért, mint ahogy Brooklynban és Orange Valleyben megszoktuk. Claire a fejébe vette, hogy Glenda sznob, amiért nem zsidó és nem Brooklynból való, de mint kiderült, nem erről volt szó. Mikor elkezdtünk megbetegedni, először én, aztán Glenda, nagyon közel kerültünk egymáshoz, de már előtte is, mikor Michael fiuk öngyilkos lett. Mi voltunk az a házaspár, akikhez a legkönnyebben fordulhattak, és Claire volt az az asszony, akiben a legjobban megbízhattak.

Coney Islanden, Brighton Beachen meg mindenütt másutt mindig megkaptam a csajokat, amilyen gyakran csak akartam. Még másoknak is tudtam csajokat szerezni. Különösen a seregben, Georgiában, Kansasban és Oklahomában, még férjes asszonyokat is, akiknek távol volt a férjük. Ez utólag majdnem mindig lelombozott egy kicsit, de nem tartott vissza attól, hogy elmulassak velük, mikor csak tudtam.

– Ne rakd be – próbálták néha megígértetni velem, mielőtt mind a kettőnket boldogabbá tettem és beraktam. Angliában, mielőtt áthajóztunk Európába, rengeteg nőm volt. Angliában a háború alatt minden amerikai sokat kettyinthetett, még Eisenhower is, de néha Franciaországban is, egy-egy faluban vagy tanyán, ahová a harc során szorgosan előrenyomultunk, míg csak vissza nem kellett vonulnunk, és sokakkal együtt foglyul nem ejtettek abban a csatában, amelyről később megtudtam, hogy az volt a Katlan Csatája. A kivétel Németország volt, de nekem még Drezdában is majdnem sikerült, mikor abban a folyékony vitamint gyártó üzemben dolgoztam hadifogolyként, ahol szirupot készítettünk a terhes német nőknek, akiknek táplálékra volt szükségük, és nem volt mit enniük. Ez már a háború vége felé volt, és jobban gyűlöltem a németeket, mint valaha, de nem mutathattam ki. Még ott is közel kerültem hozzá, hogy kettyinthessek egyet, mert eljópofáskodtam az őrökkel meg az ott dolgozó lengyel és más rabszolga-munkásnőkkel, és talán tényleg rá is tudtam volna beszélni kedvenc őreimet – mind öregemberek voltak, vagy olyan katonák, akik súlyosan megsebesültek az orosz fronton –, hogy nézzenek másfelé, amíg egyikkel vagy másikkal besurranok egy kis időre egy szobába vagy kamrába. A nők nem voltak túl lelkesek, de én ezt nemigen bántam volna – egészen a nagy gyújtóbombázás éjszakájáig, amikor egyszerre mindennek vége lett körülöttünk, és a nők is mind odalettek. A többiek azt hitték, elment az eszem, amiért így hülyéskedek, de ez legalább valami kis plusz elfoglaltságot adott nekünk, amíg véget nem ér a háború és haza nem mehetünk. A börtönszolgálatos angolok nem tudtak eligazodni rajtam. Az őrök is fáradtak voltak, és szintén kezdtek élvezni engem. Tudták, hogy zsidó vagyok. Erről mindenütt gondoskodtam.

– Herr Reichsmarschall – szólítottam meg állandó tréfámként minden német közlegényt, valahányszor beszélnem kellett valamelyikkel, hogy lefordítsak vagy kérjek valamit. Magamban „Kibaszott Fritznek” szólítottam őket, minden tréfa nélkül. Vagy „náci kraut stricinek”.

– Herr Rabinowitz – felelték gúnyosan megjátszott tisztelettel.

– Mein Name ist Lew – hecceltem őket vissza szívélyesen. – Kérem, szólítsanak így.

– Rabinowitz, te megőrültél – mondta a kisegítőm, az indianai Vonnegut. – Meg fogod öletni magad.

– Hát nem akartok egy kis mókát? – próbáltam állandóan felvidítani őket. – Hogy tudjátok kibírni ezt az unalmat? Lefogadom, hogy meg tudnék szervezni itt egy táncmulatságot, ha rá tudjuk beszélni őket egy kis zenére.

– Én aztán nem – mondta egy Svejk nevű öreg fickó. – Én jó katona vagyok.

Mind a ketten jobban tudtak németül, mint én, de Vonnegut szerény és félszeg volt, Svejk pedig, aki folyton panaszkodott, hogy aranyere van és fáj a lába, semmibe nem akart belekeveredni.

Aztán egyik héten láttuk, hogy cirkusz jön a városba. Láttuk a plakátokat, mikor a tápszergyár felé meneteltünk megerősített alagsori szállásunkról, ami valamikor a vágóhíd föld alatti raktára volt, amikor még voltak állataik, melyeket levághattak.

Az őrök addigra jobban féltek, mint mi. Éjszakánként hallottuk az Angliából elinduló repülőgépeket, amint elhaladnak a fejünk fölött a térség katonai célpontjai felé. Néha örömmel hallgattuk a tőlünk nem túl messzire százával robbanó bombák dörrenéseit, és tudtuk, hogy kelet felől jönnek az oroszok.

Amikor megláttam azokat a farsangi plakátokat, nagy ötletem támadt. – Beszéljünk a góréval, tudjuk meg, mikor mehetnénk el. A nők is. Szükségünk van kikapcsolódásra. Majd én beszélek vele. – A lehetőség felizgatott. – Próbáljuk meg.

– Én nem – mondta Svejk, a derék katona. – Épp elég bajba keveredhetek akkor is, ha csak azt csinálom, amit mondanak.

A mellettünk dolgozó nők sápadtak és nyúzottak voltak, pont olyan mocskosak, mint mi, és nem hinném, hogy egyetlen szexuális mirigy is dolgozott volna bármelyikünkben. Le voltam soványodva, és az idő túlnyomó részében hasmenésem is volt, de ez olyan kettyintés lett volna, amivel később zrikálhattam volna Claire-t, most pedig elhenceghetnék vele. Hazudhattam volna, de nem szeretek hazudni.

Claire meg én még azelőtt összeházasodtunk, mielőtt leszereltem volna a seregből, közvetlenül a kettős sérvműtétem után, Fort Dixben, mikor visszakerültem Európából meg a német börtönökből, és ott New Jerseyben majdnem begurultam néhány német hadifogoly miatt, akik gúnyosan vigyorogtak, és mondtak valamit németül, mikor még csak jegyesek voltunk, és látták, hogy Claire vár rám.

Először Oklahomában láttam ilyen ide áthozott német hadifoglyokat, és nem tudtam elhinni, amit láttam. Odakinn lapátolgattak a szabadban, jobban néztek ki, mint mi, és jobban is érezték magukat azon a nagy katonai támaszponton. Ez lenne a háború? Az én könyvem szerint nem. Én úgy gondoltam, a hadifoglyoknak börtönben lenne a helyük, nem pedig a szabadban, ahol jól elmulatják az időt, és tréfákat faragnak ránk. Mindjárt dühös lettem, ahogy csak rájuk néztem. Néhány tohonya közkatona őrizte őket, akik unottnak és lustának látszottak, a puskájuk meg mintha túl nehéz lett volna nekik. A sváboknak dolgozniuk kellett volna, de nem dolgoztak valami keményen. Mindenfelé ott voltak a katonai börtönök amerikai foglyai is, akik engedély nélkül mentek eltávozásra, és akiket nekiállítottak gödröket ásni, csakis büntetésből, mert aztán betömették őket, és az amerikaiak mindig keményebben dolgoztak, mint a németek közül bárki. Csak attól, hogy figyeltem őket, még dühösebb lettem, aztán egy szép napon, anélkül hogy tudtam volna, mit csinálok, elhatároztam, hogy gyakorolni fogom rajtuk a némettudományomat, és egy szerűen odaballagtam hozzájuk.

– Hé, ezt nem szabad, katona – mondta az őr, aki legközelebb állt ahhoz a kettőhöz, akikhez odamentem. Idegesen ugrott felém, és azzal az idegenes déli akcentussal beszélt, amelyhez éppen akkor kezdtem hozzászokni. Még a puskáját is kezdte rám emelni.

– Komám, nekem családom van Európában – mondtam neki –, és minden teljesen rendben van. Figyelj csak, majd hallani fogod. – Aztán mielőtt még válaszolhatott volna, nekivágtam, hogy kipróbáljam némettudásomat, bár erről ő nem tudott. – Bitte. Wie ist Ihr Name? Danke schön. Wie alt sind Sie? Danke vielmals. Wo du kommst hier? Danke. – Addigra már néhányan a többiek közül is közelebb húzódtak, sőt még egypár másik őr is odajött, hallgatták és mosolyogtak, mintha jól mulatnának valamelyik tábori színházi show-okon. Nekem ez se tetszett. Hogy a fenébe, gondoltam, most mi ez, háború vagy béke? Beszéltem és beszéltem. Mikor nem értettek, addig változtatgattam a mondókámat, amíg megértették, akkor aztán mindnyájan bólogattak és nevettek, én meg elhitettem velük, hogy vigyorgok örömömben, amikor látom, hogy jó osztályzatokat adnak nekem. – Bitte schön, bitte schön – mondták nekem, mikor áradozva azt mondtam: – Danke, danke –, amiért azt mondták rám: – Gut, gut. De mielőtt befejeztük volna, gondoskodtam róla, hogy tudtukra adjam: van itt valaki, aki nem mulat olyan jól, és az én vagyok. – So, wie geht jetzt? – kérdeztem, és körbemutattam a karommal a támaszponton. – Du gefällt es hier? Schön? Ja? – Mikor azt mondták, szeretnek itt lenni, mintha csak mindnyájan a némettudásunkat gyakorolnánk, feltettem nekik a kérdést: – Gefällt hier besser wie zuhause mit Krieg? Ja? – Lefogadtam volna, hogy jobb szeretnek itt lenni, mint odahaza Németországban, a háborúban. – Biztosan – mondtam nekik angolul, de akkor már nem mosolyogtak, és zavartnak látszottak. Keményen a pofájába bámultam annak, akit először megszólítottam. – Sprechen du! – Beléfúrtam a szemébe a tekintetemet, míg csak válaszul elgyöngülten bólogatni nem kezdett. Mikor láttam, mennyire lekonyul, szerettem volna hangosan fölnevetni, bár nem találtam mulatságosnak a dolgot. – Dein Name ist Fritz? Dein Name ist Hans? Du bist Heinrich? – Aztán magamról beszéltem nekik. – Und mein Name ist Rabinowitz. Ich bin Lew Rabinowitz, LR, von Coney Island in Brooklyn, New York. Du kennst? – Aztán jiddisül szólaltam meg. – Und ich bin ein Jid. Ferstest? – Aztán angolul. – Zsidó vagyok. Értetted? – Aztán tört németségemmel: – Ich bin Jude. Verstehst? Most már azt sem tudták, hová nézzenek, de rám nem akartak nézni. Kék szemem van, amely jeges réssé tud változni, mini Claire még most is mondogatja nekem, és sápadt, európai bőröm, amely gyorsan ki tud vörösödni, mikor harsányan röhögök vagy dühbe gurulok, így nem voltam benne biztos, hisznek-e nekem. Ezért még egy gombot kigomboltam a gyakorlóruhám zubbonyán, és előhúztam a dögcédulámat, hogy megmutassam nekik a vércsoportommal együtt az aljára vésett J betűt. – Sehen du? Ich bin Rabinowitz, Lew Rabinowitz, und ich bin Jude. Értetted? Jól van. Danke – mondtam gúnyosan, és hideg tekintettel meredtem sorban mindegyikükre, míg csak azt nem láttam, hogy lesütik a szemüket. – Danke schön, danke vielmals, für alles, és hozzá még egy bitte és bitte schön. És az anyám életére esküszöm, hogy megfizetek mindnyájatoknak. Köszönöm, komám – mondtam a káplárnak, mikor sarkon fordultam és elindultam. – Örülök, hogy te is jól szórakoztál.

– Mi volt ez az egész?

– Csak gyakoroltam a némettudásomat.

Amikor Claire-ről volt szó Fort Dixben, akkor nem gyakoroltam. Abban a pillanatban őrült düh fogott el, amikor láttam, hogy vihognak és mondanak róla valamit, és kész voltam tüstént közéjük gázolni, ahogy egyenest elindultam feléjük, dühödtebb voltam, mint ütközetben valaha. Halk és nagyon nyugodt volt a hangom, de a nyakamban meg az államban már ketyegett az ér, mint egy időzített bomba óraszerkezete, mely alig várja, hogy robbanhasson.

– Achtung – mondtam lassan és lágyan, elnyújtva a szót, amilyen hosszan csak tudtam, míg csak meg nem álltam előttük, ahogy ott ácsorogtak a füvön a lapátjaikkal a földút mellett, amelyen dolgoztak.

A két német alig titkolt mosollyal nézett egymásra, biztosan azt hitték, hogy nem fogok törődni vele.

– Achtung – mondtam újra, de kissé nyomatékosabban hangsúlyoztam a második szótagot, mintha csak udvarias társalgást folytatnék valakivel Claire anyja New York állam északi részén lévő lakásának szalonjában, aki nagyothall. Alig néhány centiről meredtem a pofájukba. Szélesre húztam az ajkamat, mintha mindjárt el akarnám nevetni magam, de még csak el se mosolyodtam, bár nem hiszem, hagy ezt már akkor felfogták. – Achtung, aufpassen – mondtam újra nyomatékosan.

Mivel nem kiabáltam, kijózanodtak. Kezdték belátni, hogy nem hülyéskedek. Aztán kihúzták magukat, kiegyenesedtek addigi kényelmesen lusta tartásukból, és kezdtek kicsit elveszettnek látszani, mintha nem tudnának rajtam eligazodni. Csak később tudtam meg, hogy ökölbe szorult a kezem, ezt nem is tudtam, amíg meg nem láttam a vért a tenyeremen, ahol belévágtak a körmeim.

Most már nem voltak olyan biztosak magukban, én viszont az voltam. Európában már véget ért a háború, de ők még mindig hadifoglyok voltak, és itt voltak, nem ott. Nyár volt, egészségesek voltak, a felsőtestük meztelen volt, és olyan bronzosra barnította a nap, amilyen én voltam a Coney Island-i tengerparton a háború előtt. Erősnek és izmosnak látszottak, egész másképp néztek ki, mint azok a százak meg százak, akiket a tengerentúlon láttam fogságba esni. Ők az elején kerültek ide, és hadifogolyként erőssé és egészségessé váltak az amerikai koszton, miközben én odaát voltam, rohadt a lábam a nedves zokniktól és bakancsoktól, és olyan férgek borítottak el, amilyeneket addig sose láttam: tetvek.

Úgy sejtettem, ezek korán eshettek fogságba, mert nagydarab krakélerek voltak a háború elejének elitcsapataiból, abból a nemzedékből, melynek tagjai mostanára mind fogságba kerültek, elestek vagy megsebesültek, ők pedig túl jól néztek ki, és az én ízlésem szerint túl jól ment a soruk, de hát ott voltak a genfi konvenciók hadifoglyokra vonatkozó szabályai, ők meg itt voltak. Azok ketten, akikkel ott szembenéztem, idősebbek és nagyobbak voltak nálam, de semmi kétségem nem volt felőle, hogy ha arra kerülne a sor, szét tudnám tépni őket, bár legyengültem a műtétektől, lefogytam a háborúban, és lehet, hogy tévedtem. Mikor én hadifogoly voltam, nem voltam olyan jól táplált mint ők.

– Wie gehts? – mondtam könnyedén, de közben úgy néztem felváltva mindkettőjükre, hogy tudtukra adjam, nem vagyok olyan barátságos, mint ahogy a mondókám hangzik. Addigra már elég jól tudtam németül. – Was ist dein Name?

Az egyiké Gustav volt, a másiké Otto. Emlékszem a nevükre.

– Wo kommst du her?

Az egyik müncheni volt, a másik helyről soha nem hallottam. Tekintélyt parancsolóan beszéltem, és láttam, hogy aggódnak. Nem voltak nálam magasabb rangúak, egyikük se lehetett tiszt, ha munkára fogták őket, még altiszt se, hacsak nem hazudtak, mint én, hogy kijuthassanak a fogolytáborból és kimehessenek valahova dolgozni. – Warum lachst du wenn du siehst Lady hier? És te is – mutattam a másikra. – Miért nevettetek az előbb, mikor ránéztetek erre a hölgyre itt, és te mit mondtál róla, amin megint jót nevettetek?

Ezt elfelejtettem németül mondani, angolul beszéltem. Tudták miről beszélek, abban hiba nincs, de nem értették egészen biztosan a szavakat. Nem törődtem vele. Nehéz volt ezt egy másik nyelven megfogalmazni, de tudtam, meg fognak érteni, ha jól kigondolom.

– Warum hast du gelacht wenn du siehst mein barátnő itt?

Mindnyájan tudtuk, hogy most már megértették, mert nem akartak válaszolni. A puskás őr nem értette, mi folyik, vagy nem tudta, mit csináljon. Látszott rajta, hogy jobban fél tőlem, mint tőlük. Tudtam, hogy még beszélnem se volna szabad velük. Claire azt szerette volna, ha abbahagyom. Eszem ágában sem volt. Erre semmi nem vehetett volna rá. Elindult felénk egy harctéri kitüntetésekkel kidekorált fiatal tiszt, de amikor meglátta az arcomat, hirtelen megállt.

Hallottam, ahogy Claire figyelmeztette: – jobb lesz, ha kimarad ebből.

Nekem is voltak harctéri kitüntetéseim, köztük egy Bronz Csillag, amit Franciaországban kaptam, amiért egy David Craig nevű fickóval kilőttünk egy Tigris tankot. Azt hiszem, a tiszt olvasott a gondolataimban, és volt olyan okos, hogy kitérjen az utamból. Hivatalos személynek látszottam, és fene keményen beszéltem. Némettudásom mindnyájukat meghökkentette, én meg gondoskodtam róla, hogy hangosan beszéljek.

– Antworten! – mondtam. – Du verstehst was ich sage?

– Ich verstehe nicht.

– Wir haben nicht gelacht.

– Keiner gelacht.

– Otto, te hazudsz – mondtam neki németül. – Érted, és nevettél. Gustav, sag mir, Gustav, was du sagen – mutattam Claire-re – über meine Frau hier? Beide lachen, was ist so komisch? – Akkor még nem voltunk megesküdve, de szívesen bedobtam, hogy a feleségem, csak hogy még egy kicsit meghúzzam a csavart. – Ő a feleségem – ismételtem magam angolul, hogy a tiszt is hallja. – Miféle ocsmányságot mondtatok róla?

– Ich habe nichts gesagt. Keiner hat gelacht.

– Sag mir! – parancsoltam rá.

– Ich habe es vergessen. Ich weiss nicht.

– Gustav, du bist auch ein Lügner, und du wirst gehen zu Hölle für deine Lüge. Mind a ketten pokolra fogtok jutni a hazugságotokért meg a mocskos szavaitokért erről az ifjú hölgyről, még ha nekem magamnak is kell odajuttatnom benneteket. No most. Schaufeln hinlegen! – mutattam.

Jámboran letették a lapátjukat és vártak. Én is vártam.

– Schaufeln aufheben! – parancsoltam mosolytalanul.

Szerencsétlenül néztek körül. Aztán fölemelték a lapátjukat, de csak álltak, nem tudták, mit kezdjenek vele.

– Dein Name ist Gustav? – mondtam újabb fél perc múlva.

– Dein Name ist Otto? Jawohl? Du bist von München? Und du bist von... Ach wo? – Igazából fütyültem rá, honnan való. – Mein Name ist Rabinowitz, Lewis Rabinowitz, Coney Islandről, a nyugati Huszonötödik utcából, bei Karussel, a stégen álló körhintánál. – Még a hüvelykujjamban is éreztem az érverésem lüktetését, mikor előhúztam a dögcédulámat, hogy lássák rajta a J betűt, és még biztosabb lehessek benne, hogy tudják, mit mondok, mikor utána jiddisül is megmondtam nekik. – Und ich bin ein Jid. – Aztán németül: – Ich bin Jude, jüdisch. Verstehst du jetzt? – Már nem voltak olyan bronzbarnák, és nem látszottak olyan hatalmasnak és erősnek. Akkora békesség fogott el, amilyen csak lehetséges, és soha nem voltam biztosabb magamban, LR-ben, a Coney Island-i Louie Rabinowitzban. Már nem volt rá szükségem, hogy megverekedjek velük. Azzal a gyűlölködő mosolyommal szólaltam meg, amelyről Claire azt mondja, rosszabb, mint egy csontvázé, olyan, mint egy halálos fintor. – Jetzt... noch einmal. – Úgy tették le a lapátokat, aztán úgy emelték újra fel őket, mintha tökéletesen begyakoroltattam volna velük. Claire felé mutattam. – Hast du schlecht gesagt wie als er hat gesagt wie du gesehen Dame hier?

– Nein, mein Herr.

– Hast du mitgelacht als er hat gesagt schlecht?

– Nein, mein Herr.

– Megint hazudtok mind a ketten, és szerencsétek, hogy hazudtok, mert lehet, hogy mind a kettőtöknek letörném a derekát, ha azt mondtátok volna, hogy nevettetek rajta, vagy valami csúnyát mondtatok róla. Geh zur Arbeit. – Undorral hátat fordítottam nekik. – Tizedes, újra maga rendelkezik velük. Kösz a lehetőséget.

– Lew, ez nem volt szép – Claire szólalt meg először.

Aztán a tiszt beszélt. – Őrmester, ez nincs megengedve. Nem szabad így beszélnie velük.

Tiszteletteljesen szalutáltam neki. – Ismerem a genfi konvenció szabályait, százados úr. Hadifogoly voltam odaát, uram.

– Mi volt ez az egész?

– Megstírölték a menyasszonyomat, uram, és valami trágárságot mondtak róla. Én csak most kerültem vissza. Még nem jött rendbe a fejem.

– Lew, neked nincs rendben a fejed – kezdte Claire abban a pillanatban, amikor kettesben maradtunk. – Mi lett volna, ha nem csinálják meg, amit mondtál nekik?

– Nyugi, kislány Csinálták, amit mondtam nekik. Azt kellett csinálniuk.

– Miért? Mi lett volna, ha az őr leállít? Vagy az a tiszt?

– Nem tudtak volna.

– Honnan tudtad?

– Csak megértettem.

– Miért ne tudtak volna?

– Megmondom, de hinned kell nekem. Bizonyos dolgok úgy történnek, ahogy azt én megmondom. Ne kérdezd, hogy miért. Számomra ez egyszerű. Megsértettek téged, ezzel megsértettek engem, és tudtukra kellett adnom, hogy ezt nem tehetik. Nem szabad ilyesmit csinálniuk. – Akkorra már eljegyeztük egymást. – Te a menyasszonyom vagy, n'est-ce pas? Mein Fräulein. Őrült dühös lennék, ha valaki rád nézne és mocskos megjegyzéseket tenne, és ugyanolyan dühösek lennének apám meg a bátyáim is, ha látnák, hogy egy hapsi így vigyorog rád vagy valamelyik húgomra. No, eleget csevegtünk, drágám. Most menjünk vissza a kórházba. Menjünk, és mondjunk búcsút Hermannak, a germánnak.

– Lew, untig elég, amit Hermannal eddig csináltál. Ha úgy érzed, hogy megint végig kell csinálnod vele, akkor én megvárlak a földszinten, és iszom egy kólát, mert én ezt nem tartom mulatságosnak.

– Még mindig nem akarod elhinni, bébi, de én se találom mulatságosnak. Nem azért csinálom vele.

Claire-rel akkoriban az volt a probléma, mint azt Sammy meg Winkler is látták, és tudtomra is adták, hogy nagyok voltak a csöcsei. Velem meg az volt a baj, hogy hamar féltékeny lettem, és kész lettem volna szinte bárkit megölni, aki észrevette őket, Sammyt és Winklert is beleértve.

Szóval négyen mentünk be aznap felcsapni a seregbe, és mind a négyen visszajöttünk. De a szomszéd bérházból Irving Kaiser elesett Olaszországban a tüzérségi tűzben, és soha többé nem láttam, és Sonny Ball is ugyanúgy esett el ugyanott. Freddy Rosenbaum elvesztette a fél lábát, Manny Schwartz pedig még mindig kampót visel a műkezén, de már nem viseli olyan jókedvűen; Solly Moss pedig fejlövést kapott, azóta se nem hall, se nem lát túl tisztán, és mint egyszer Sammy visszatekintve megemlítette, ez egy kicsike környék egyetlen kicsike részének alig néhány háztömbjéből igencsak súlyos veszteségnek és sebesülésnek tűnik, így hát mindenütt sok mindenkinek kellett szintén elesnie vagy megsebesülnie. Én is így gondoltam. De aznap, mikor mi négyen bevonultunk, eszünkbe se jutott, hogy tényleg veszélyben leszünk, vagy veszteségeink lesznek.

Háborúba indultunk, és nem tudtuk, mi az.

Legtöbbünk fiatalon nősült. És közülünk akkoriban senki nem tudta, mi az, hogy válás. Az csak a gojoknak volt való, a gazdagoknak, akikről olvastunk az újságban, akik elmentek hat hétre a nevadai Renóba, mert ott könnyebb volt elválni. Meg az olyanoknak, mint Sammy Glendája, meg a kikapós első férje, aki annyira szeretett hetyegni, és a jelek szerint egyszerűen szart rá, hogy ki tud róla. Mostanára meg már az egyik saját lányom is elvált. Mikor először hallottam, hogy az ő házassága is felbomlik, tüstént utána akartam eredni az exvejemnek, hogy a puszta két kezemmel dolgozzam ki vele a vagyonmegosztási megállapodást. Claire ehelyett befogatta velem a pofámat, aztán visszacipelt a Karib-tengerre, hogy lecsillapodjak. Tudomásom szerint Sammy Singer volt az egyetlen, aki várt egy darabig, amíg feleségül vette azt a sikszét a három gyerekével, meg a majdnem szőke, világosbarna hajával. De Sammy Singer egy kicsit mindig különbözött tőlünk, kicsi volt és másféle, csöndes volt, és sokat gondolkodott. Furcsa fiú volt, és főiskolára ment. Én is okos voltam, és a közlegények jogairól szóló törvény nekem is fizetett volna ezért, de én már nős voltam, és fontosabb dolgaim és tennivalóim voltak, mintsem hogy iskolába járjak még egy kicsit, inkább siettem, hogy vigyem valamire. Ez az egyik a sok ok közül, amiért nem szerettem John Kennedyt, és senkit körülötte, mikor felbukkant a reflektorfényben, és elkezdett úgy viselkedni, mint az a színész, akinek túl jól megy a dolga. Fel tudom ismerni, mikor valakinek nagyon sietős. Pislogtam egyet, mikor lelőtték, azt mondtam, csúnya ügy, aztán még aznap visszamentem dolgozni, és felkészültem rá, hogy elkezdjem utálni Lyndon Johnsont, mikor majd arra szeretném fordítani az időmet. Nem szerettem a nagy hadovásakat, azokat az embereket, akik túl sokat beszélnek, márpedig az elnökök ezt csinálják. Már alig olvasok újságot. Már akkor se tudtam elképzelni, miért akar egy olyan eszes fickó, mint Sammy Singer főiskolára menni, csak hogy olyasmiket tanuljon, mint az angol irodalom, amit a szabad idejében is elolvashatott volna.

Mikor tizenhárom éves lettem, és kijártam az elemit, a Brooklyni Műszaki Középiskolába mentem, ami akkoriban nem is volt olyan könnyű, és jól megálltam a helyemet olyan tárgyakból, mint a matek, a műszaki rajz meg egyes természettudományok, mint ahogy semmi kétségem nem volt, hogy meg fogom. Aztán, miután végeztem, a számtanon kívül jószerivel mindent elfelejtettem, és beálltam dolgozni apámhoz a hulladéküzletbe a bátyáimmal meg az egyik sógorommal, aki a legidősebb nővéremmel az alagsorban lakott abban a négycsaládos, verandás téglaházban, amely akkor már a családunké volt. Azt hiszem, a számtant főleg a pinochle-ban használtam, mind a licitben, mind a játékban, amelyben megint igencsak megálltam a helyemet, a stégen meg a parton vívott kártyacsatákban szinte a legjobb az óvilági, Oroszországból, Magyarországról, Lengyelországból és Romániából jött zsidók közt, akik pedig csak dumáltak és dumáltak és dumáltak, még játék közben is, hol a kártyáról, hal a zsidó újságról, hol Hitlerről, akit már korán meggyűlöltem, ugyanakkor, amikor ők, meg Sztálinról, Trockijról, Mussoliniről és Franklin Delano Rooseveltről, akiket szerettek, így aztán én is szerettem őket. Lefogadom, hogy Coney Islanden soha nem volt egyetlen zsidó sem, aki valaha republikánusra szavazott volna, kivéve talán Phil sógoromat, aki mindig mindent ellenzett, amit mindenki pártolt körülötte, és még mindig ellenez.

Apám nem volt valami nagy véleménnyel a kártyazsenialitásomról. Mikor megkérdeztem, mi mást csináljak az időmmel, mikor nem dolgozunk, nem tudta megmondani. Mikor nem tudott valamit, nem akart beszélni róla. A seregben nem játszottak igazi pinochle-t, így aztán huszonegyen, pókeren és kockán nyertem össze a pénzemet. Majdnem mindig nyertem, mert mindig tudtam, hogy nyerni fogok. Ha nem éreztem volna, hogy nyerni fogok, aligha játszottam volna. Ha vesztettem, nem vesztettem sokat. Egy perc alatt meg tudtam mondani, olyan kártyások verik-e a blattot, akik pont olyan jók, mint én, és nyerő szériában vannak, és máris eleget tudtam ahhoz, hogy várjak. Most a matekomat leszámítolások, adóengedmények és haszonrések kiszámítására használom, és úgy végzem a számításaimat, szinte gondolkodás nélkül, mint a főkönyvelőm meg az adminisztrátorlányaim a számítógépeik mellett, és kábé ugyanolyan gyorsan. Nincs mindig igazam, de szinte soha nem tévedek. Ami azt az ötletemet illeti, hogy az építkezők és az építési vállalkozók szereljenek fel mérőórát a háztartási tüzelőolaj-fogyasztás mérésére, abban nem éreztem magam biztosnak, még akkor sem, mikor már megtaláltam a megfelelő mérőórát. Ha órával mérnék az olajat, nem lenne szükség az építkezésen minden házhoz tüzelőanyag-tartályra, és amelyik társaság tulajdonában lenne a mérőóra, az adhatná el ott az olajat. De az volt az érzésem, hogy bajosan tudnám rávenni a nagy olajtársaságok embereit, hagy komolyan vegyenek, és hiába próbálkoztam, nem is vettek komolyan. Mikor találkoztunk, nem voltam önmagam. Mellényes öltönyt viseltem, és egy megváltozott személyiséget öltöttem magamra, mert az volt az érzésem, hogy saját személyiségemet nem kedvelnék. Azzal se törődtek sokat, amit felöltöttem. Kiléptem a saját ligámból, és ezt ők abban a pillanatban tudták, mihelyt megpróbáltam átlépni az övékbe. Megvoltak a határok, és kezdettől fogva sejtettem, hogy ez az ég nem az én egem.

A háború sokat segített, még rajtam is, mert az építkezés fellendült, építőanyagban meg hiány volt. Sok pénzt kerestünk a bontásokon meg a Luna Parkban kitört első tűzvészen, mindjárt a háború után, amikor rendbe tették a sérveimet, visszamentem a hulladéküzletbe, és megint erős lettem, mint a bika. Rájöttem, hogy még mindig szeretem a kemény és nehéz munkát a bátyáimmal, a sógorommal meg az öregemmel. Füstös Rubin meg a fekete hapsi elment, de mikor szükségünk volt rájuk, akadtak mások, és volt két teherautónk, egyet meg hétszámra béreltünk. De gyűlöltem a piszkot, gyűlöltem a zsírt, a szennyet és a tengervíztől rothadó, bűzlő újságpapírt, amit a tengerparti szemetes konténerekből hoztak be eladni a kukázó rongyszedők a kiskocsijaikon, melyeket hol húztak, hol toltak. Féltem a piszoktól, de még a levegőtől is féltem, amit belélegeztünk. Ma is félek a férgektől. Az ócska újságpapírok közé néha döglött rákok és összetapadt kagylók, tengeri hínár, narancshéj és más szemét keveredett, ezeket persze beleraktuk a nagy papírbálák közepébe, melyeket még mindig kézzel, fogókkal drótoztunk össze. Ma már gépek vannak az újságpapír bálázására, adta tudtunkra Winkler a tapasztalt ember hangján azoknak a napoknak az egyikén, amikor nem volt jobb dolga, és csak átjött és bámult minket, ahogy szakadásig dolgoztunk, és mindaddig ott lógott körülöttünk, amíg fájrontot nem csináltam. Winkler mindenre talált gépeket, használtakat is.

Szerette őket ultramodern masináknak nevezni. Nem egészen értettem, hogy ez mit jelent.

Winkler megtalálta a maga ultramodern masináit, amelyek amatőr fényképezőgépekben használható méretre szabdalták a fölös katonai készletekből szerzett légifelvételekhez való filmeket, és úgy tervezte, hogy ezzel összeszedi első néhány milliócskáját, mielőtt az Eastman Kodak észbe kap, berendezkedik az egész lakosság ellátására, és visszaszerzi a piacot. Az emberek házasodtak, gyerekeik születtek, és le akarták fényképezni a kisbabáikat.

– Hagyjál békén a masináiddal, nekem nem kellenek – mordult rá fogsorát csikorgatva Winklerre az öreg, azzal a sűrű lengyel-zsidó akcentussal, amelyet Claire szinte soha nem hallott, amíg el nem kezdett randevúzgatni velem, majd időnként nálunk aludni a húgom szobájában. Az alatt a fedél alatt soha senki nem engedte volna meg, hogy együtt lehessünk. Claire az állam északi részéről való zsidó lány volt, ahol sok minden egészen más volt, mint Coney Islanden, és a szülei mindketten ebben az országban születtek, ami megint csak különbség. Akkor ismerkedtünk meg, amikor egyszer nyáron lakást béreltek Sea Gate-ben a homokos part meg a tenger kedvéért – a miénk volt a legjobb partszakasz, és a mi tengerünkben lehetett a legjobbakat úszni, mikor éppen nem mocskolták be a kotonok és egyéb csúfságok a csatornákból és a nagy óceánjárók vécéiből, amelyek szinte mindennap elhúztak előttünk a kikötő felé. A kotonokat mi „Coney Island-i keszegnek” neveztük. A szemétre meg a többi lebegő mindenfélére azt mondtuk, „Vii-gyázz!”. A kotonokra volt egy másik elnevezésünk is: „szarzsáknak” hívtuk őket. Most az olyan washingtoni faszokat nevezzük így, amilyen Noodles Cook, és alighanem az az új izé is, aki most a Fehér Házban van.

– Megvannak nekem a magam gépei, itt ni, ez a kettő – feszítette meg mosolyogva a karizmait az öregem. A vállát meg a karjait értette rajta. – És még három gépem van. – Ezen engem, a bátyámat meg a sógoromat értette. – És az én gépeim élnek, és nem kerülnek olyan sokba. Húzzátok, húznátok! – kiáltott ránk. – Ne álljatok ott, ne hallgassatok rá! Még szét kell vágnunk a csöveket, aztán később meg kell hoznunk a kazánokat.

Azzal újra nekiállt a munkának a három eleven gépével. Bálázóhorgainkkal és hosszú fogóinkkal meghúztuk és csomóra csavartuk a vékony acél bálázóhuzalokat, ügyelve a szemünkre meg a tökünkre, hátha megint el talál pattanni a drót. A bálát a másik bála tetejére hajítottuk, amitől mind a két bála rázkódott és remegett, és Claire egyszer azt mondta nekem, hogy ez kifejezetten szexuális látvány volt, mintha egy olyan nagydarab fickó, mint én, rávetné magát egy olyan lányra, mint ő.

Az öreg tüstént megszerette Claire-t, attól fogva, hogy elkezdett bejárni az üzletbe; előbb bámészkodott, aztán segített, hogy korábban végezhessünk, mikor randevúnk volt, na és mert sok időt töltött anyámmal, és elbeszélgetett vele, pedig akkor már nem mindig volt könnyű vele beszélgetni. És díszesen becsomagolta az apró ajándékokat, amiket a születésnapokra meg az ünnepekre hozott. Díszcsomagolás? Claire volt ismerőseink között az első, aki díszesen csomagolt. Mielőtt Claire felbukkant, ugyan ki tudta az egész nagy családban, Coney Island egész világában, mi az a díszcsomagolás? Vagy az „ólomkristály”? Az egész családból senki nem volt biztos benne, mi is az az ólomkristály, de mihelyt Claire-nek kellett, nekem is kellett, beszéltem is az „ólomkristályainkról” egy Rocky nevű menő olasz hapsinak, akitől vettem is egyet-mást. Rocky kedvelt engem, és szerette Claire szókimondó beszédstílusát, aztán, miután mind a ketten elköltöztünk, és mindketten elkezdtünk telkeket vásárolni és házakat építeni, néha szívességet tettünk egymásnak. Rocky szerette a lányokat, a vastagon kifestett, magas sarkú cipőben grasszáló, nagy csöcsű szőkéket meg a vöröseket, de nagyon tisztelte az olyan feleségeket, mint Claire meg a sajátja.

Claire apja akkor már meghalt, az én apám pedig már a kezdet kezdetén megcsökte magát, és nem engedte, hogy náluk aludjak, még akkor se, mikor otthon volt az anyja.

– Ide figyelj, Louie – mondta nekem apám, Morris –, jól figyelj. Az a lány árva. Nincs apja. Vedd el, vagy hagyd békén. Nem tréfálok.

Elhatároztam, hogy elveszem, és amikor gondolkoztam rajta, rájöttem, azt akarom, hogy a feleségem szűz legyen. Magam is meg voltam lepve, de hát kisült, hogy ilyen fickó vagyok. Be kell ismernem, hogy valahány szar rábeszéltem egy lányt az etyepetyére, utána egy kicsit kevesebbre tartottam, bár azért rendszerint meg akartam ismételni a dolgot. És még hat év múlva sem tudtam megérteni, mikor Sammy elvette Glendát a három gyerekével, hogyan vehetett feleségül egy nőt, akit már baszogatott valaki, különösen olyasvalaki, aki még él, és nem is egyszer, és nem is egy hapsi. Tudom, hogy ez muris, de hát kiderült, hogy én már csak ilyen vagyok.

És még mindig ilyen vagyok, mert vannak dolgok a két lányom körül, amikről Claire meg én többé már vitatkozni se próbálunk. Nem akarták elhinni, amikor megmondtam nekik, hogy az anyjuk szűz volt, amíg össze nem házasodtunk. Claire pedig megesketett, hogy ezt soha többé senkinek nem mesélem el.

Claire heves indulatkitöréseitől rendszerint meghátráltam, de soha nem félelmemben. Nem féltem se a seregben, se a fogolytáborokban, de még a tűzharcokban és a szórványos tüzérségi zárótüzekben sem, mikor Franciaország és Luxemburg még megszállt részén át a német határ felé nyomultunk, de még akkor sem, mikor a nagy decemberi meglepetés után felnéztem a hóról, és megláttam a német katonákat a vadonatúj fegyvereikkel és csinos fehér egyenruháikban, akik foglyul ejtettek minket.

De a hulladékboltunkban félteni a patkányoktól. És gyűlöltem a mocskot, különösen miután a háború után hazakerültem. Még egy, a vakpadlóból felbukkanó egérke is elég volt ahhoz, hogy rosszullét fogjon el, és egy teljes percig reszkettem miatta, akárcsak most, mikor a számban érzem anyám zöld almáinak ízét, vagy csak visszaemlékszem rá. És amikor végre megalapítottam a saját üzletemet, egy brooklyni lakásunktól több mint két és fél órányira fekvő városban, a legjobb hely, amit találtam, egy csődbe ment egérfogógyár volt a vasútállomás teherforgalmi vágányai mellett, és ott is bőven volt egér.

Nap mint nap undorított a körmeim alatti piszok, és szégyelltem magam miatta. Mindnyájan szégyelltük. Mikor végeztünk, tisztára sikáltuk magunkat a slag hideg vizével, mert más nem volt. Egy órába is beletellett. Még télen is lúgos szappannal és kemény ipari kefékkel sikáltuk, aztán slaggal mostuk le magunkat. Nem akartunk olyan koszosan elindulni és hazamenni. Utáltam a körmöm alatt a feketeséget. Atlantában a seregben felfedeztem a manikűrt – a rákkoktél meg a bélszínjava mellett –, aztán Angliában újra rátaláltam a manikűrre, és a franciaországi előrenyomulás közben is manikűröztettem, amikor csak tudtam. Miután pedig hazakerültem Coney Islandre, már nem tudtam meglenni nélküle. És nem is nélkülöztem soha. Még a kórházban is, még olyankor is, amikor a legrohadtabbul éreztem magam, nagy gondot fordítottam a tisztaságomra, és a manikűr egyike azoknak a dolgoknak, amelyeket mindig biztosítok magamnak. Claire akkor már ismerte a manikűrt, ami házasságunk után része lett az előjátékainknak, de a pedikűrt is szerette, meg ha vakargattam a hátát és masszíroztam a lábát, én meg szerettem megfogni a lábujjait.

Mihelyt volt rá pénzem, kezdtem jó kocsival járni, és Claire-nek is vettem egy jó kocsit, mikor lett rá pénzem, így nem kellett többé a cég furgonjával mennünk szórakozni, és mihelyt fölfedeztem a csináltatott öltönyöket, soha többé nem akartam másba öltözni. Mikor Kennedyből elnök lett, kiderült, hogy mindketten ugyanannál a New York-i szabónál csináltatjuk az öltönyeinket, bár be kell ismernem, hogy én soha nem néztem ki olyan jól az enyéimben, mint ő az övéiben. Sammy mindig azt mondta, hogy nem tudok öltözködni, Claire is ezt szokta mondogatni, és lehet, hogy igazuk van, mert soha nem fordítottam sok figyelmet olyan dolgokra, mint a szín meg a fazon, azokat ráhagytam a szabókra, hadd válasszanak helyettem. De annyit tudtam, hogy egyszerűen pompásan érzem magam a csináltatott öltönyben, ami a forgalmi adóval együtt több mint háromszáz dollárba került, de akár ötszázba is belekerülhetett. Most már ezerötszáz fölött van, és egészen kétezerig fölmehet az ára, de még mindig nem törődöm vele, és több öltönyöm van, mint amennyit valaha időm lenne elhordani, mert a visszaeséseim közt sokat változik a súlyom, és szeretek mindig a legnettebbül kinézni az öltönyömben, és manikűröztetek is, valahányszor felöltözöm és elmegyek valahova.

Pamutingeket viseltem, csak pamutot. Semmi nejlont, semmi poliésztert, semmi gyűrhetetlent, semmi mosd-és-hordd-ot. De egyiptomi pamutot soha, soha többé Izrael és az 1948-as háború után. Mikor Milo Minderbinder és az ő M&M vállalkozásai nagyban beszálltak az egyiptomi gyapotba, többé nem használtam M&M vécécsészéket és mosogatókat a vízvezeték-szerelő üzememben, és nem vettem tőlük építőanyagokat a fatelepemre. Winkler, noha tudja, hogy ez nem tetszik nekem, még mindig Minderbinder kakaóbabot vesz a húsvéti csokoládényulakhoz, amelyekkel üzletel, mi meg kidobjuk őket, mikor ajándékba küld nekünk belőlük.

A sajtot akkor fedeztem fel, amikor a Karib-tengert: a francia sajtot. Attól a naptól fogva imádtam a francia sajtokat, amikor rájuk bukkantam. A karibi térségben télen Martinique és Guadeloupe, később Saint Barts lettek a kedvenc üdülőhelyeink. A sajtok miatt. Európáért nem voltam oda. Egyszer elmentem Franciaországba, egyszer meg Spanyolországba és Olaszországba, de soha nem szerettem sehova visszamenni, ahol nem beszélték a nyelvemet, és fogalmuk se volt az olyasféle emberekről, amilyennek én gondoltam magam. Aztán egy szép napon Saint Bartson, ahol pompásan éreztük magunkat Claire-rel, miután elcsíptünk két szép telket Saint Maartenben, méghozzá olyan áron, amelyről tudtam, hogy idővel nagyon jó ár lesz, ettem egy darab sajtot, amit mindig szerettem, egy darab kenyérrel, amit szintén szerettem, úgy emlékszem, Saint André sajt volt, aztán kis idő múlva éreztem, hogy feljön a gyomromból az a zöldalma-íz, amit soha nem felejtettem el, az az égető, savanyú íz, amire valamikor nagyon régről emlékeztem, gyerekkoromból, mikor beteg voltam, és kezdtem félni, hogy valami talán nincs rendben bennem. A nyakam meg merev lett; és mintha feldagadt volna. Sammy azt szokta mondani, hogy fel kellett dagadnia, mert le nem dagadhat. Ezen most már mosolyogni is tudok. Valami többről volt szó, nem pusztán emésztési zavarról. Addig szinte soha nem éreztem émelygést, akármennyit ettem és ittam, és azt hiszem, felnőtt koromban mindig jól éreztem magam. A seregben sokat fáztam és sokszor voltam mocskos, szerettem volna többet aludni és többet kajálni, de azt hiszem, mindig magabiztosnak és egészségesnek éreztem magam, és úgy éreztem, soha semmi rossz és szokatlan nem történhet velem. Még akkor is, amikor az az orvlövész fejbe lőtte a Hammer nevű tizedest, ahogy ott álltunk a felderítő dzsip mellett és beszélgettünk, alig harminc centire egymástól. Éppen azt jelentette nekem, hogy a város tisztának látszik, és biztos volt benne, hogy simán bevonulhatunk. Nem lepett meg, hogy ővele esett meg, nem velem. Nem azt éreztem, hogy csak szerencsém volt. Úgy éreztem, ennek így kellett történnie.

– Menjünk holnap haza, szívem – mondtam Claire-nek, mikor éreztem, hogy felbugyog bennem a zöld almáknak az a régi betegségíze, aztán később hadováltan neki valamit, miután visszamentünk a szobánkba, és elbabusgattuk egymást. – Eszembe jutott, hogy csinálhatnék valamit Newburgh-ben, ami nagyon jól ütne ki nekünk.

A szex után remekül éreztem magam, sőt még azután is, mikor hazamentünk. De a biztonság kedvéért azért benéztem a doktorhoz. Emil megnézett, és nem talált semmit. Még mindig nem tudom, nem kellett volna-e alaposabban megnéznie, vagy hogy ez számított volna-e valamit. Emil könnyen azt hihette, hogy ami a szigeten volt velem, az most nincs.

Emberektől nem félek, de kezdek egyre jobban félni a zöld almáktól. Emlékszem, amikor életemben először lettem rosszul, anyám azt mondta, azért lettem beteg, mert ettem a zöld almákból, amiket egy tálban tartott, hogy megsüsse őket, vagy főzzön velük valamit. Nem tudom, tényleg ettem-e belőlük. Mert valahányszor azt a rosszullétet éreztem megint, és émelyegtem és hánytam, mikor mumpszom volt, bárányhimlőm meg egyszer torokgyulladásom, ő ugyanazokat a zöld almákat okolta, és egy idő után kezdtem hinni neki, még ha nem is ettem a zöld almákból, mert a hányásnak az íze mindig ugyanaz volt. És hiszek még most is. Mert valahányszor rossz a gyomrom, a besugárzás vagy a kemoterápia előtt, a besugárzás vagy a kemoterápia közben és a besugárzás vagy a kemoterápia után, a zöld almák ízét érzem. Zöld almák ízét éreztem, amikor megműtöttek a kettős sérvemmel. És amikor először lettem igazán rosszul, hazafelé a kocsiban, az egyik Sammy Fire Island-i házában töltött hétvégéről, egy házaspárral Sammy Time-béli virgonc barátai közül, amikor azt éreztem, hogy úgy megdagadt a nyakam, hogy nem tudom elfordítani a fejemet és nem tudok tovább vezetni, aztán ráájultam a kormánykerékre, majd épp csak ki tudtam szállni a kocsiból hányni, és kissé kótyagosan elkezdtem hadrikálni magamban, a zöld almákról motyogtam, ahogy aztán Claire mesélte nekem. És a gyerekek, hátul a furgonban, akkor már hárman voltak, ők is azt mondták. Az emberek csodálkoztak, miért értünk olyan későn haza, de azt mondtuk nekik, hogy fölkeveredett a gyomrom, mert azt hittük, csak erről van szó. Később azt mondtuk, angina. Aztán hogy mononukleózis. Aztán hogy mirigytuberkolózis. Amikor hét évvel később első ízben igazán lerobbantam, és egy belvárosi kórházba kerültem, Claire megmondta Glendának, hogy valójában miről van szó, mire kiderült, hogy ő meg Sammy már mind a ketten tudták vagy sejtették. Glendának volt némi tapasztalata a volt férjével, akinek másfajta rákja volt, Sammy pedig, mint tudtuk, ki volt okosodva, hiszen minden héten elolvasta a Time magazint. Claire soha nem ismert olyan családot, mint a miénk, a brooklyni zsidó akcentusunkkal, amit anyámtól és apámtól szedtünk fel, és még soha nem járt olyan fiúval, mint én, aki leütötte valakinek a kezéről egy ismeretlen párral szervezett kettős randevún, aki bármit meg tudott csinálni, amit csak akart, és akinek az ócskavasban meg a hulladékpapírban volt a jövője. Ezt az utóbbit soha nem szerettem, de ezt soha nem mutattam ki, csak mikor már összeházasodtunk.

– A hulladéknak nincs jövője, mert túl sok van belőle – mondogatta nekünk Winkler, az első üzleti kudarca előtt. – Louie, a fölösleg mindig rossz. A gazdaságnak hiánycikkekre van szüksége. Ezért olyan jók a monopóliumok... leszorítják a kínálatot abból, amit az emberek akarnak. Gyakorlatilag semmiért veszek légifelvételekhez való Eastman Kodak filmet a hadsereg fölös készleteiből, ami senkinek nem kell, mert túl sok van belőle, aztán átalakítom rendes színes filmmé, ami senkinek sincs. Mindenki házasodik, és gyerekei születnek, még én is, és mindenki színes fényképeket akar csináltatni róluk, és nem kap elég filmet. Az Eastman Kodak tehetetlen. A film az övék, ezért nem simfelhetik a minőséget. A Kodak nevet használom, árban pedig a közelembe sem tudnak jönni. Mikor szétküldtem a levlapjaimat, az első rendelés az Eastman Kodaktól jött, négy tekercs filmre. Tudni akarták, hogy mit csinálok.

Az Eastman Kodakkal együtt hamarosan rá kellett jönnie, hogy bár a katonai légifelvételekhez használt film három kilométer magasságból jól megfelelt, a kisbabákon meg a feleségeken szemcsés pacnikat hagyott, így aztán visszajött hozzánk teherautósofőrnek azokra a napokra, mikor szükségünk volt rá, mielőtt elkezdett mézmázzal és csokoládéval bevont fánkokat gyártani az első pékségnek, amelyikbe utána betársult, mielőtt Kaliforniába költözött, és megvette az elsőt a csokoládé- és édességgyárai közül, amelyek szintén nem ütöttek be. Húsz éven át folyton csúsztattam neki hébe-hóba egy kis pénzt, és soha nem mondtam meg Claire-nek. Claire is húsz éven át küldött nekik pénzt, mikor szükségük volt rá, és soha nem mondta meg nekem. Mielőtt leszereltem a seregből, Claire, aki akkor még szinte gyereklány volt, nagy komolyan előadta nekem, milyen jó lenne, ha bezupálnék, mert tetszett neki, hogy ez jó alkalmat ad az utazgatásra.

– Te biztos hülyéskedsz – mondtam neki. Éppen visszakerültem Drezdából, és a hátamon feküdtem a kórházi ágyon,a műtétem után. – Az én nevem Louie, nem lüke. Utazni, hova? Georgiába? Kansasba? Fort Sillbe, Oklahomába? Ott semmi esélye sincs az embernek.

Claire kisegített a hulladéküzletben, intézte a telefonokat, és vezette az üzleti könyveket, mikor Ida nővéremnek otthon kellett maradnia anyámmal. És segített anyám körül, mikor Ida az üzletben volt. Jobban meg tudta mosolyogtatni anyámat, mint mi. Az öreglány egyre furcsább és furcsább lett, a doktor azt mondta, ez az agyi ütőerek meszesedésétől van, ami természetesen együtt jár a korral, mondta, de most úgy gondolom, valószínűleg Alzheimer-kór lehetett, amit ma talán ugyanolyan természetesnek tartunk, mint Dennis Teemer a rákot.

Claire még mindig nem sokat konyít a matekhoz, és ez mostanában aggaszt. Összeadni és kivonni tud, abban hiba nincs, különösen ha odaadsz neki egy kézi számológépet, még osztani és szorozni is tud egy kicsit, de teljesen elveszett, ha törtekre, tizedesekre és százalékokra kerül sor, és egyáltalán nem érti a piaci áremelkedések, áresések és kamatlábak számtanát. Annak idején azért elég jól könyvelt, és körülbelül ez volt minden, amit az öregem csináltatni akart vele, miután elkezdett sárga- és vörösréz darabokat hajigálni az aznapi utolsó újságosbálába, hogy segítsen nekünk hamarabb fájrontot csinálni. Az öregem ezt el se tudta hinni, akkorát ordított, hogy belerázkódtak a falak, és valószínűleg összes patkányaink, egereink és svábbogaraink pánikba estek, és kiugráltak a McDonald Avenue-ra.

– Én csak segíteni próbáltam – mentegetőzött Claire. – Azt hittem, azt akarják, hogy nehezebbek legyenek a bálák.

Hangosan felnevettem. – De nem sárgarézzel.

– Vörösrézzel? – kérdezte a bátyám, és ő is nevetett.

– Csocskele, hova jártál te iskolába? – kérdezte az öregem, és összecsikorgatta a fogsorát, ami ilyenkor, mikor vidám volt, valahogy másféle zajt adott. – A sárgaréznek meg a vörösréznek fontonként tizennégy cent az ára. Az újságpapír ára pár bubke, fontonként semmi. Melyik ér többet? Nem kell ahhoz a Harvardra járni, hogy ezt kiszámold. Na, csocskele, drágaságom, te csak irkáld a számaidat, és mondd meg, kinek kell nekünk fizetnie, és mi kinek kell fizessünk. Ne aggódj, még elmehettek táncolni. Louie, gyere csak ide. Hol találtad ezt a kis játékszert? – Satuba szorította a karomat, azzal a kemény fogásával, és behúzott az egyik sarakba, hogy négyszemközt beszéljen velem, vörös volt az arca, és kiszínesedtek a szeplői. – Louie, most jól figyelj. Ha nem lennél a fiam, és ő lenne a lányom, nem engedném, hogy egy olyan tummlerrel járjon, mint te. Nem szabad fájdalmat okoznod neki, még egy kicsit se.

Claire-t nem volt olyan könnyű bolonddá tenni, mint apám gondolta, bár én valószínűleg azt csinálhattam volna vele, amit csak akartam. Egyik unokabátyjától hallott már a Coney Island-i fiúkról meg a klubjaikról, akik kitáncolnak a lányokkal a hátsó szobába, ahol díványok vannak, becsukják mögöttük az ajtót, és olyan gyorsan szedik le róluk a ruhát, hogy szégyenkezés nélkül nem tudnak visszamenni, amíg nem adnak legalább valamit abból, amit a fiúk akarnak. Amikor azt mondta, hogy nem hajlandó hátramenni velem, mikor fölcsíptem, egyszerűen fölkaptam tánc közben, lekaptam a lábáról, és a tánctermen át betáncoltam vele a hátsó szobánkba, csak hogy megmutassam neki, hogy ez nem mindig igaz, velem nem, akkor nem. Azt nem kötöttem az orrára, hogy egy órával azelőtt már voltam ott egy másik lánnyal.

A számolásban gyönge volt, az biztos, de hamarosan rájöttem, jobb, ha az ő kezére bízom az üzleti ügyeimet, mint ha bármelyik bátyámra vagy társamra hagynám őket, pedig mindig megbíztam a bátyáimban meg a társaimban. Amennyire tudom, soha senki nem csapott be közülük, és azt se hiszem, hogy bárki közülük be akart volna csapni, mert mindig olyan embereket választottam, akik bőkezűek voltak, és ugyanúgy szerettek nevetni meg inni, ahogy én.

Claire-nek jó lába volt és gyönyörű melle, és még mindig az van. Előbb kiszúrta, mint én, hogy majd minden olasz építési vállalkozó, akivel üzleti kapcsolatban álltunk, mindig szőke vagy vörös barátnőkkel jelenik meg az építési telkeken tartott megbeszéléseinken, mire ő is bevetette magát, és szőkébbre színeztette a haját, mikor magammal vittem valamelyik megbeszélésre, amelyik a normálisnál fontosabbnak ígérkezett. Ilyenkor telirakta magát bizsukkal, és mindenkivel a saját nyelvén tudott beszélni, férfiakkal és nőkkel egyaránt. – Mikor vele vagyok, mindig ilyet viselek – mondta fáradt kis vigyorral a jegygyűrűről, amit viselt, meg a ruhának vagy a kosztümnek a mély kivágásáról, amit éppen fölvett. Ezen mindnyájan nevettünk. – Nincs nálam a papír, hogy bebizonyítsam – szokta válaszolni, mikor valaki megkérdezte közülük, hogy tényleg házasok vagyunk-e. Ezeket a válaszokat mindig rábíztam, és néha, ha jól alakult az alku, az ebéd meg hosszúra nyúlt, a helyi motelbe is bejelentkeztünk a délután hátralevő részére, de mindig elmentünk, még mielőtt beesteledett. – Neki haza kell mennie – mondta ilyenkor Claire. – Nem maradhat ki egész éjszakára. – Vendéglőkben, éjszakai mulatókban és üdülőhelyeken mindig nagyszerűen beszélgetésbe tudott elegyedni a női vécében, és szerzett egy csajt minden velünk lévő hapsinak, akinek nem volt, de szerette volna, ha lenne. Még azt is kiszúrta még mielőtt én magam rájöttem volna, hogy mit kezdek forgatni a fejemben az egyik olasz építési vállalkozó káprázatos, magas, szőke, ausztráliai barátnőjét illetően, aki virgonc és csapodár teremtés volt, fehérre volt sminkelve és magas sarkú cipőket viselt, nagyszerű csöcsei voltak, és nem bírt nyugton maradni, akkor is táncolni akart, ha nem volt hozzá zene, és folyton vaskos szellemességeket eresztett meg azokról a disznó játékszerekről, amelyeket azoknak a játékgyárosoknak tervezett, akiknél dolgozott.

– Van egy lakótársnője – mondta nekem a fickó, anélkül hogy megmozdította volna az ajkát. – Ápolónő, és egyszerűen lélegzetelállító. Mind a ketten szeretik az etyepetyét. Elmehetnénk velük együtt.

– Kell nekem ez a cukorfalat – mondtam úgy, hogy a nő is meghallja.

– Ez is oké. Én majd az ápolónőnél próbálok szerencsét – mondta, mire tüstént tudtam, hogy nem akarok vele haverkodni. Nem tudta megérteni, hogy számomra abban van a mulatság, hogy elbűvöljem a nőt, nem abban, hogy ajándékba kapjam.

Claire megsejtette az egészet. – Ne, Lew, ezt ne – hozta egyszer és mindenkorra a tudomásomra, mihelyt beültünk a kocsiba. – Ne, soha többé ne, a szemem láttára soha.

Vettem az üzenetet, és amennyire tudom, nem is látott ilyet soha többé.

A Fort Dix-i kórházban pedig lenézett rám Heretan, a germán fölött, és miután lehiggadtam és abbahagytam a dühöngést, tudtam, hogy hozzám való.

– Ki lát el itt téged? – tudakolta egyik hétvégi látogatásakor. – Mit csinálsz, mikor szükséged van valamire? Ki jön hozzád?

El vagyok bűvölve, hogy bemutathatom, biztosítottam róla. Aztán elordítottam magam: – Herman! – és mielőtt másodszor is felordíthattam volna, máris hallottam ápolóm rémült lépteit, és Herman, a germán már ott is állt mellettem véznán, félénken, lihegve és idegesen. Ötvenes éveiben járt, és távolról sem volt holmi árja superman, hős, Übermensch, ő aztán nem volt az.

– Mein Herr Rabinowitz? – kezdte el tüstént, ahogy akartam és megtanítottam rá. – Wie kann ich Ihnen dienen?

– Achtung, Herman – parancsoltam rá könnyedén. És miután összecsapta a sarkát és vigyázzba vágta magát, kiadtam neki azt a parancsot, amit megértett. – Anfangen – Elkezdett beszélni magáról, én meg Claire-hez fordultam. – No, szívem, milyen volt az utad? És hol szálltál meg? Ugyanabban a szállodában?

Mikor Herman belekezdett a mondókájába, Claire-nek rebegni kezdett a szeme, és mikor elkezdte megérteni, nem tudta elhinni. És a jelek szerint csöppet sem tetszett neki. Szinte nevetnem kellett komikus arckifejezésén. Herman jelentette a nevét, a rangját és a törzsszámát, aztán születési helyét és idejét, majd beszámolt a származásáról és családi helyzetéről, iskoláztatásáról és munkaviszonyairól, és minden másról, amit megmondtam neki, hogy hallani akarok tőle, valahányszor vigyázzba állítom, és felszólítom, hogy beszéljen újra magáról. Én tovább csevegtem Claire-rel, mintha nem is látnám, és rá se hederítenék.

– Hát megmondom, mit gondoltam ki. Nem fogok bezápulni, ezt felejtsd el. Az öregemnek egy ideig még szüksége lehet rám a hulladéküzletben.

Claire nem tudta, melyikünkre figyeljen. Nekem a szemem se rebbent. A szobában csönd lett. Herman befejezte, és most csak állt, pislogott és izzadt.

– Ó, igen – mondtam, meg se fordulva, mintha csak akkor jutott volna eszembe. – Noch einmal.

És Herman újra rákezdte. – Mein Name is Hermann Vogeler. Ich bin ein Soldat der deutschen Armee. Ich bin Bäcker. Ich wurde am dritten September 1892 geboren und ich bin dreiundfünzig jahre alt.

– Lew, állítsd le... ebből már elég – vágott közbe végül Claire dühösen. – Állj! Állítsd le!

Nekem csöppet se tetszett, hogy így beszél velem Herman vagy bárki más előtt. A nyakamban meg az államban lüktetni kezdett az ér. – Szóval úgy gondolom, megint az öregemnél fogom kezdeni – mondtam rá se hederítve. – Csak hogy valami jövedelmem legyen, amíg megpróbálom eldönteni, mit kezdjünk magunkkal.

– Lew, hagyd békén, engedd el – parancsolt rám. – Komolyan mondom.

– Apám teheneket tartott, és eladta a tejet – szavalta Herman németül. – Iskolába mentem. Utána jelentkeztem főiskolára, de nem vettek fel. Nem voltam elég okos.

– Ez így oké – mondtam Claire-nek ártatlanul, miközben Herman ugyanolyan engedelmesen folytatta, mint először. – Erre képezték ki. Azok. Péknek tanították ki, én meg arra képeztem ki, hogy ezt csinálja. Mikor befejezi, még néhányszor megcsináltatom vele, hogy soha egyikünk se felejtse el. Ellakhatunk a családdal egy darabig az emeleti lakásban. Mi vagyunk a legfiatalabbak, így nekünk kell majd lépcsőt mászni. Nem hiszem, hogy főiskolára szeretném pocsékolni az időmet, ha összeházasodunk, akkor nem. Akarod, hogy összeházasodjunk?

– Lew, én azt akarom, hogy ereszd el! Ez az, amit akarok!

Figyelmeztetlek.

– Vegyél rá.

– Rá foglak. Ne sürgess.

– Hogyan?

– Le fogom vetni a ruhámat – határozta el, és láttam, hogy komolyan gondolja. – Itt mindjárt. Le fogok vetkőzni. Elég volt! Mindent le fogok vetni, és rád fekszem az ágyban, most mindjárt, ha nem engeded meg neki, hogy abbahagyja. Rád fogok ülni, nem törődöm a varrataiddal, még ha kinyílnak is. Hadd lásson ő is mindent, amit te láttál, meg fogom mutatni neki, esküszöm, meg fogom. Küldd el.

Tudta, hogy mit érzek, a kis ravasz. Mikor bejöttek a bikini fürdőruhák, neki mondanom se kellett, hogy ne viseljen bikinit, aztán végül lemondtam róla, hogy a lányaimnak megpróbáljak erről beszélni, egyszerűen csak nem mentem ki többé a tengerpartra, mikor ők is ott voltak.

Elkezdett kigombolkozni. Aztán tovább gombolkozott, és kigombolt még néhány gombot. És mikor megláttam a mélyen kivágott, csipkés kombinéfát, és alatta a duzzadó, tényleg nagy csöcseit – mindig azt akartam, hogy ne legyen más férfi a világon, aki akár csak észrevenné őket –, meg kellett hátrálnom. Magam előtt láttam, ahogy lehúzza a szoknyáján a cipzárat és kilép belőle, mikor Herman még ott van a szobában, aztán felhúzza a kombinéfát, és féltem, egyszerűen nem tudtam elviselni a gondolatot, ezért le kellett állítanom Hermant, és le is állítottam, de úgy, mintha rá lennék dühös, nem Claire-re, mintha az ő hibája lenne az egész, nem Claire-é vagy az enyém, és el kellett küldenem.

– Oké, elég, gombolkozz be. – Rá is dühös voltam. – Oké, Herman. Genug. Fertig. Danke schön. Most menj ki. Schnell! Macht schnell! Menj a fenébe.

– Danke schön, Herr Rabinowitz. Danke vielmals. – Reszketett, amivel zavarba hozott, aztán hajlongva kihátrált.

– Ez csöppet sem volt mulatságos, Lew, nekem nem – adta tudtomra Claire, miközben begombolkozott.

– Nem azért csináltam, hogy mulatságos legyen. – Én is komiszul éreztem magam.

– Akkor meg miért?

Nem tudtam, miért.

Mire elment, valósággal ellágyultam szegény öreg hapsi iránt, és vettem magamnak a fáradtságot, hogy sok szerencsét kívánjak neki, mikor hajóra ültették, ügynevezett repatriálás céljából.

Addigra már megszántam. Gyönge volt. Még a többi német is gyöngének tekintette volna, és az ő korában már soha nem lehetett erős. Bizonyos tekintetben máris Sammy apjára emlékeztetett, arra a kedves, csöndes, ezüstös hajú öregemberre, aki egész nyáron hosszasan pancsolt az óceánban, mihelyt hazaért a munkából. Sammy anyja mindig elküldte Sammyt, vagy a bátyját vagy a nővérét, hogy tartsák szemmel, és juttassák eszébe, hogy idejében haza kell mennie vacsorázni. Sammy meg én mindketten szerencsések voltunk. Mind a kettőnknek volt nővérünk, aki a vége felé gondoskodott a szüleinkről. Sammy apja sokat olvasott, elolvasta az összes zsidó újságot, és mindnyájan szerettek otthon klasszikus zenét hallgatni a rádión. Sammy a Coney Island-i könyvtárban jiddisre fordított könyveket jegyeztetett elő az apjának, főleg regényeket, főleg orosz íróktól. Barátságos ember volt. Az én apám nem. Az én családomban szinte semmit nem olvasott senki. Nekem soha nem volt rá időm. Kezdetben, amikor Sammy megpróbált novellákat és humoros cikkeket írni, hogy aztán eladja őket a magazinoknak, rajtam próbálta ki az írásait. Soha nem tudtam rájuk mit mondani, és örülök, amiért abbahagyta ezt a próbálkozását velem.

Sammynek volt egy régi fényképe az apjáról, első világháborús egyenruhában. Muris kinézetű fiatal hapsi volt, mint az összes akkori katonák, a sisakja túl nagy volt az ő kis fejére, a derékszíján gázálarc és kulacs lógott. Az öreg Jacob Singer azért jött ebbe az országba, hogy megszabaduljon az ottani hadseregtől, aztán itt megint visszakerült egybe. Kedves, mosolygós szeme volt, és a szemébe nézett vele az embernek. Sammy nem mindig néz szembe az emberrel. Mikor fiatalabbak voltunk, és elkezdtünk csókolódzgatni, meg kellett mondanunk neki, hogy nézzen mindig egyenesen arra a lányra, akit a karjában tart és ölelget, ahelyett hogy elnézne mellette. Sammy hatvannyolc éves korára máris idősebb, mint az apja volt, amikor meghalt. És én máris tudom, hogy nem fogok addig élni, amíg az apám élt.

Sammy meg én nem ugyanabban a háztömbben laktunk, és a szüleink soha nem találkoztak. A rokonokat kivéve, akik valahol máshol laktak, és nyári hétvégeken eljöttek egy-egy napra a tengerpartra, soha senki nem hívott meg közülük vacsorára vagy ebédre más családokat.

Az öregem a család tagjain kívül senkihez nem volt különösebben barátságos, és az olyan barátaim, mint Sammy és Winkler, nem érezték magukat túl kényelmesen, mikor eljöttek hozzánk, és az apám is otthon volt. Én voltam a kedvence, és engem szemelt ki az üzlet vezetésére arra az időre, amikor ő már túlságosan öreg lesz hozzá, hogy gondoskodjak majd a megélhetéséről, meg az összes fivéreim és nővéreim és a gyerekeik megélhetéséről, ha szükségük lesz rá, és nem tudnak mást találni, aki eltartsa őket. Mi Rabinowitzok nagyon összetartó család voltunk. És mindig én voltam a legjobb ember kifelé is, a dumás, a smeihler, az ügynök, a smuzer, a könnyed fickó, aki sorra végigjárta az ócska, vén épületeket, egyiket a másik után, és megkörnyékezte a szegény, nyomorult házmestert, aki éppen szenet lapátolt az alagsori kazánba, vagy kigurította a kukákat, és udvariasan megkérdezi tőle, ő-e a „házgondnok” vagy az „igazgató”. Azzal az „úrral” akartam beszélni, aki intézi az ügyeket, és célozgattam rá, hogy mennyiféle módon tudnánk egymásnak segíteni. Otthagytam az üzleti névjegyemet, amit Winkler csináltatott nekem olcsón egy ismerős nyomdásszal, és megpróbáltam olyan jó kapcsolatot teremteni vele, ami arra vezethetett, hogy megkapjuk a ház régi csöveit és régi vízvezeték-szerelvényeit, a mosogatókat, a vécécsészéket, a fürdőkádakat meg az elromlott gőz- és forróvíz-tartályokat, néha még mielőtt tényleg elromlottak volna. Ismertünk embereket, akik bármit meg tudtak javítani. Ha nem lehetett megjavítani, eladtuk hulladéknak. Hulladék mindig lesz, ígérgette nekünk apám optimista módon, miközben Claire meg én megpróbáltunk nem mosolyogni, és mindig lesz valaki, aki fizet azért, hogy átvegyük, és fizet, amikor eladjuk. Miután hazakerültem, apám ügyelt rá, hogy mindig együtt beszéljen kettőnkről, mikor pénzről volt szó. Most, hogy már nem vagyok gyerek, heti hatvan dollárra, majdnem a duplájára emeli a fizetésemet. És heti hatvanötre, miután összeházasodtunk. És persze megkaphatjuk az emeleti lakást, amíg saját lakást nem engedhetünk meg magunknak.

– Figyelj ide, Morris, figyelj rám jól – mondtam neki, mikor befejezte. Majd négyezer dollárom volt a bankban, szerencsejátékokból meg a zsoldból. – Én jobbat ajánlok neked. És egyszer majd te is jobbat fogsz ajánlani nekem. Adok neked egy évet ingyen. De egy év után én döntöm el, hogy mennyi legyen a fizetésem, és én fogom megmondani, hol, mikor és hogyan akarok dolgozni.

– Ingyen?

Ez számára teljesen oké volt. Ebből kerekedett ki aztán egy idő múlva az az ötlet, hogy költözzünk el abba az öreg egérfogó-üzembe, Orange Valleybe, és áruljunk használt építőanyagokat, szerelvényeket, bojlereket és vízmelegítőket egy olyan helyen, ahol ilyesmiket alig lehetett kapni, pedig nagy és sürgős szükség volt rájuk.

Claire mindnyájunknál jobban vezetett – ő az állam északi részéből jött, és már tizenhat éves korában volt jogsija –, ő vezette a teherautót Brooklynba és vissza, mikor én túlságosan el voltam foglalva. Kemény volt és dörzsölt, mikor kellett, tudott pimaszul beszélni, és tudta, hogyan használja ki csinos külsejét a zsarukkal, vagy a benzinkutak garázsaiban, hogy segítsenek, mikor elromlott valami, anélkül hogy bármit ígért volna, vagy bajba keverte volna magát. Emlékszem az első hirdetésre a helyi újságban, melyet Sammy segített megírni, és amelyen még mindig nevetünk. RAJZ UTÁN VÁGJUK A CSÖVET.

– Mit jelent ez? – kérdezte Sammy.

– Amit mond – feleltem.

Ez az egy sor több mindenféle üzletet hozott ott nekünk, mint rajtam kívül bárki gondolta volna.

Ebből nőtt ki aztán a fatelep, aztán meg a szerelvényárusító vállalkozás apám tízezer dolláros kölcsönével, amit jó magas kamatra adott. Azt mondta, aggódik, mi lesz majd vele öregkorára. Remegett a feje egy kis gutaütéstől, amin már túlesett, és amiről soha senki nem beszélt rajta kívül.

– Louie, mondd meg nekem, mondd meg őszintén – kérte. – Úgy néz ki, hogy reszket egy kicsit a fejem meg a kezem?

– Nem, papa, nem jobban, mint az enyém.

Emlékszem, mikor anyámnak már teljesen elment az esze, még mindig azt akarta, hogy fésüljék meg és mossák be fehérre a haját, és tépkedjék ki a csipesszel a szőröket az arcáról. Most már ismerem, milyen érzés, ha az ember a legjobban akar kinézni. És most már majd harminc éve megpróbálok senkinek nem a szeme elé kerülni, amíg neon látszom megint üdének és egészségesnek.

– Jó fiú vagy te, Louie – mondta apám tréfás undorral. – Hazudsz, mint mindig, de én azért szeretlek.

Új lakóhelyünkön kibéreltünk egy házat, és két gyerekünk született, aztán vettünk egy házat, és meglett a harmadik, aztán építettem eladásra egy házat, aztán építettem még néhányat, egyenként, az első néhányat társakkal, el is keltek, szép haszonnal. Mindig a haszon volt a mozgatóerő. Aztán azon kaptam magam, hogy olyan emberekkel ebédelek és iszogatok együtt, akik vadásznak, és nagyrészt a republikánusokra szavaznak, nemzeti ünnepeken pedig felhúzzák a zászlót, és úgy érzik, hogy ezzel szolgálatot tesznek a közösségnek. Sárga szalagot tűztek ki, valahányszor a Fehér Ház háborúba ment, és úgy viselkedtek, mintha maguk is hős katonák volnának, akik harcolnak abban a háborúban. Miért sárgát, zrikáltam őket, a gyávaság országos színét? De volt viszont önkéntes tűzoltóságuk, mely mindig ott termett a tűz helyszínén, és mentőszolgálatuk, amelyet nekem is használnom kellett, mikor másodszor kezdtem el hirtelen émelyegni, és elveszítettem minden erőmet, Claire pedig pánikba esett, és behurcoltatott a kórházba. Ezúttal is újra átszállítottak a manhattani kórházba Dennis Teemerhez, aki megint rendbe hozott, és mikor helyreállt a normális állapotom, hazaküldött. Mikor odaköltöztünk, beléptem az Amerikai Légióba, hogy barátokat szerezzek, és legyen egy helyem, ahová eljárhatok. Ott megtanítottak vadászni, amit meg is szerettem, az embereket is kedveltem, akikkel vadászni jártam, és nagyszerűen éreztem magam, mikor eltaláltam valamit. Megéljeneztek, mikor leszedtem egy-egy vadludat, egyszer egy őzet is. Nekik kellett kibelezniük helyettem, mert én még nézni se bírtam. Mikor magammal vittem a legidősebb fiamat, mindig másokkal mentünk, hogy legyen valaki, aki ezt megcsinálja nekünk. A fiam nem volt oda a vadászatért, és hamarosan én is abbahagytam. Utána egy közeli városkában megalakult a golfklub. Ott további barátokat szereztem, sokat a cityből, akik kiköltöztek ide, a távoli kertvárosokba, és különböző helyekre járhattunk, ahol más házaspárokkal ettünk-ittunk együtt.

Egyre többet tudtam meg a bankokról meg a bankárokról. Kezdetben még a pénztárosnők is tudtunkra adták, hogy nem nagyon szeretnek olyan ügyfeleket kiszolgálni, akiknek olyasféle nevük van, mint a Rabinowitz. Be kell vallanom, ez azóta megváltozott. De én nem. Lassan hozzám szoktak, és sok máshoz is, ahogy a környék egyre fejlődött. Többre tartottak, mikor kölcsönöztem tőlük, mint amikor pénzt tettem be hozzájuk. Mikor pénzt raktam be, csak egy keményen dolgozó fickó voltam, aki küszködik a maga kis üzletével. Mikor már elég nagy voltam, hogy kölcsönt vehessek fel, Mr. Rabinowitz lettem, az igazgatóknak, Mr. Clintonnak és Mr. Hardynak pedig Lew – jómódú és tőkeerős ügyfél –, én pedig mihelyt jómagam bejutottam, elvittem őket vendégként a golfklubomba, ahol úgy mutattam be őket, hogy Ed Clinton és Harry Hardy, a bankáraim, ami annyira hízelgett nekik, hogy belepirultak. Kiokosodtam a csődről is. El se tudtam hinni azokat a törvényeket, mikor először kaptam magam azon, hogy kiszúrnak velem.

A 11. szakaszt egy Hanson nevű építési vállalkozó meg az ügyvédje révén ismertem meg, aztán ők is megismertek engem. Egy üzleti nap kezdetén éppen indulni készültek Harson házából. Mikor én már kiszálltam a kocsimból, ők még a verandán álltak.

– Lew? – Hanson annyira meg volt lepve, hogy mosolygott, míg csak észre nem vette, hogy én nem mosolygok. Magas férfi volt, és rövidre vágatta a haját a füle mellett, olyanformán, ahogy nekünk kellett a seregben, amit én már akkor se szerettem. A másik pasas mellette egy idegen volt.

– Hogy van?

– Hanson, maga négyezer-kétszáz dollárral tartozik nekem – mondtam tüstént. – Gerendákért, zsindelyekért, vécé- és konyhaszerelvényekért és csövekért. Számlákat küldtem magának, és beszéltem magával telefonon, és most a szemébe mondom, hogy még ma meg akarom kapni, ma reggel. Azért jöttem, hogy behajtsam.

– Lew, ő az új ügyvédem. Ő meg Rabinowitz.

– Ó, igen – mondta az új ügyvéd azzal a mosollyal, amelyet az ember mindig ott lát az ügyvédek arcán, és amelyiktől olyan képmutatónak látszanak, hogy az ember szeretné őket ott helyben megfojtani.

– Mondja meg az ügyfelének... uram, mi is a neve? Nem hiszem, hogy Hanson említette volna.

– Brewster. Leonard Brewster.

– Kérem, világosítsa fel az ügyfelét, Brewster, hogy a 11. szakasz neki szól, meg az ügyvédeinek, meg a bíróságnak, és talán más embereknek. De nem nekem. Nem Rabinowitznak szól. Hanson, mi alkut kötöttünk, maga meg én. Maga elvitte az anyagaimat, felhasználta őket, nem panaszkodott a szállítási határidejükre vagy a minőségükre. Most fizetnie kell értük. Én így dolgozom. Jól figyeljenek rám. A pénzemet akarom.

– Nem hajthatja be, Mr. Rabinowitz – mondta Brewster –, csak a bíróságon keresztül. Hadd magyarázzam meg...

– Hanson, én be tudom hajtani.

– Lew... – kezdte Hanson.

– Magyarázza meg az ügyvédjének, hogy be tudom hajtani. Nekem nincs időm bíróságra. Ha kell, a bőrének a pórusain át fogom behajtani, ha rákényszerít, cseppenként. Maga meg akarja tartani a házát? Az én négyezer-kétszázammal nem. Tégláról téglára fog eltűnni maga alól. Jól figyel?

– Lenny, hadd beszéljek magával odalenn.

Mikor kijöttek, és Brewster megszólalt, lesütötte a szemét.

– Készpénzben kell átvennie – mondta suttogva. – Nem maradhat róla bizonylat.

– Azt hiszem, ez megteszi.

Addigra már egy kicsit jobban bíztam a bankokban, de ennyire nem, így egy széfbe tettem be a pénzt, mert azt se akartam soha, hogy a könyvelőmben kelljen megbíznom. Claire majd elájult, mikor elmondtam neki, hol jártam.

– Nem tudhattad, hogy fizetni fognak.

– Ha nem tudtam volna, nem mentem volna oda. Én nem pocsékolom az időmet. Ne kérdezd, hogy honnan tudtam. Az emberek azt csinálják, amit én akarok. Nem vetted észre?

Te nem azt csináltad? A következő... Mi van Mehlmannal, azzal a ganeffel, neki nem ma van a fizetési napja?

– Ugyanez a história.

– Hívd fel. Vele is beszélni fogok.

– Mennyit kérjek tőle?

– Mennyi hatszor hét?

– Ne zavarj össze. Ezek után is megkapja az engedményt?

– Tudod, hogy kell kiszámítani?

– Fizet kamatot, vagy nem? Csak ennyit akarok megtudni tőled! Ne küldj vissza megint az iskolába.

Claire akkor régen, azokban az időkben, mikor nagyon keményen dolgoztunk, semmivel sem kedvelte jobban az élősdieket meg a csirkefogókat, akármilyen vallásúak voltak is, mint én, és kisegített a telefonoknál, mikor a fatelep még kicsi volt, és neki még nem kellett elindítania a srácokat az iskolába, vagy hazarohanni, hogy otthon legyen, mire megjönnek. Később, mikor már több ideje lett, és több pénzünk volt, résztulajdont vásárolt egy itteni galériában, amiről nem gondoltuk, hogy pénzt fog hozni, és nem is hozott, aztán meg fél részesedést szerzett egy művészeti iskolában az olaszországi Luccában, amit én vettem neki, hogy hozzásegítsem, hadd legyen valami más is, amiről gondolkozhat, mikor már nem volt mindig jó az itteni dolgokon gondolkozni. Mikor Mehlman visszatelefonált, kikaptam a kezéből a hallgatót. Claire túl udvarias volt hozzá, mintha mi lennénk azok, akiknek bocsánatot kellene kérniük.

– Mehlman, maga hazudik – kezdtem tüstént, pedig azt se tudtam, mit mondott. – Figyeljen rám jól. Ha rákényszerít, hogy bebizonyítsam, felkötheti magát, mert nem lesz hová fordulnia, nem marad mit hazudnia, és meg fogom szégyeníteni. Mehlman, tudom, hogy maga nagyon vallásos ember, így vallási fogadalmakban fogom magának megmagyarázni a dolgot. Ha csütörtökre nincs a kezemben a pénz, sábeszkor maga térden fog csúszni a sulba, és a templomban mindenki tudni fogja, hogy Rabinowitz törte el a lábát, mert azt mondja, hogy maga hazug és csaló.

Nem tudtam, hogy Mehlman hazudik-e vagy nem. De a pénz az enyém volt, és meg is kaptam. Később persze sokkal elnézőbb lettem a 11. szakasz iránt, mikor végül nekem is csődbe kellett mennem, de az én hitelezőim közt egyetlen magánember se volt. Csak vállalatok. Az emberek büszkék voltak rám, és megveregették a vállamat.

Addigra persze öregebb lettem, és már bujkált bennem ez a betegség, ami lelassított. Kevesebb lett bennem az energia, és nem sok okom volt rá, hogy lépést próbáljak tartani az újoncokkal, akik fiatalabbak és éhesebbek voltak nálam, és hajlandók voltak olyan keményen dolgozni, ahogyan valamikor mi is akartunk. Szerettem volna megtartani a fatelepet meg a vízvezeték-szerelő üzemet, hogy átadhassam a gyerekeknek, ha meg akarják tartani, vagy eladhassam, ha nem, de mindketten úgy éreztük, ennek túl nagy az ára, és nem éri meg a kockázatot.

Addigra már kibújt a szög a zsákból. A betegségem nyílt titok lett a családban. A gyerekek tudtak róla, de nem tudtak mit kezdeni vele, és akkor már hármójuk közül egyik se volt olyan kicsi. Egy darabig biztos azt hitték, hogy én nem tudom. Pár napig még Claire se tudott a szemembe nézni, és megmondani nekem, amit már tudtam, de nem akartam, hogy ő megtudja: hogy az a Hodgkin-kór nevű betegségem van, és ez komoly. Nem tudtam, hogy tudnám elviselni, ha betegesnek és gyöngének kellene látnia.

Tovább húztam, mint bárki gondolta volna. Számolok. Azóta hétéves szakaszokra osztom föl az életemet.

– Most figyelj rám – mondtam Claire-nek az első héten, itt fönn a kórházban. – Nem akarom, hogy bárki megtudja.

– Gondolod, hogy én akarom?

– Valamit ki kell találnunk.

Mire kiadtuk a kezünkből az üzletet, és csak a földünket meg az épületeket tartottuk meg, már mindenhol kibújt a szög a zsákból, aztán végül már nem kellett mindenkinek azt színlelnünk, hogy angina pectorisom van, ami gyakran ágynak dönt és hányingert okoz, vagy visszaestem a mononukleózisba, ami ugyanazt csinálja, vagy holmi kellemetlen kisebb gyulladásom van, amit én találtam ki, és elhatároztam, hogy a kisebb mirigyek tuberkulózisának nevezem, amitől azok a kis hegek és kék égésnyomok maradnak a nyakamon, az ajkamon és a mellemen, mikor kezelik őket. Az izmaim gyorsan megerősödtek, és az étvágyam is visszatért. A rohamok közt, minden eshetőségre felkészülve, magasabban tartottam a súlyomat, és még mindig nagydarab embernek nézek ki.

– Oké, Emil, elég a gyerekmesékből – mondtam az orvosomnak a kórházban a laboratóriumi vizsgálatok után, mikor láttam, hogy hamis a nevetése. Sokat nyelt, és sokat köszörülte a torkát. Ha megráztam a kezét, előre tudtam, hogy petyhüdt lesz. – Jól figyelj rám, Emil. Ezt nem a zöld almák okozzák, ahogy mondtam neked, mert nem eszem zöld almát, és már azt se tudom, milyen az íze. Meg van dagadva a nyakam és fáj. Ha ez nem allergia, és nem akarod azt mondani rá, hogy ételmérgezés, akkor valami másnak kell lennie, nem?

– Hodgkin-kór – mondta Emil, és immár huszonnyolc éve ez volt az utolsó eset, amikor valaki néven nevezve beszélt nekem róla. – Így hívjuk – tette hozzá Emil.

– Rák? – Ezt a szót nekem is nehezemre esett kimondani.

– Ettől féltünk mindnyájan.

– Annak egyik formája.

– Attól féltem, hogy leukémia.

– Nem, ez nem leukémia.

– Nem ismerem a tüneteit, de féltem, hogy az. Emil, nem akarom hallani, de azt hiszem, muszáj. Mennyi időm van hátra? Ne hazudj, Emil, most még ne.

Emil elengedettebbnek tűnt. – Lehet, hogy sok. Nem akarok találgatni. Sok függ az egyéni biológiai adottságoktól.

– Nem tudom, hogy ez mit jelent – mondtam neki.

– A sejtjeidet, Lew. Nem mindig tudjuk megmondani, hogyan fognak viselkedni. Nagyon sok minden múlik rajtad. Mennyit tudsz elviselni? Milyen erős az ellenállásod?

Anélkül, hogy észrevettem volna, megmarkoltam és kedélyesen megszorongattam az alkarját, míg csak kissé el nem sápadt. Nevettem egy kicsit, mikor eleresztettem. Még mindig nagyon erős voltam.

– A legjobb, amilyennel valaha csak találkozhatsz, Emil.

– Akkor lehet, hogy még sokáig, nagyon sokáig oké leszel, Lew. És az idő legnagyobb részében jól fogod érezni magad.

– Azt hiszem, ezt fogom csinálni – közöltem vele, mintha valami üzleti döntést hoztam volna. – De ne mondd meg Claire-nek. Nem akarom, hogy megtudja, miről van szó.

– Claire tudja, Lew Mind a ketten felnőtt emberek v agytok. Nem akarta, hogy megtudd.

– Akkor ne mondd meg neki, hogy elmondtad nekem. Szeretném megfigyelni, hogyan hazudik.

– Lew, mikor nősz fel már végre? Ez nem tréfadolog.

– Azt hiszed, nem Tudom?

Emil levette a szemüvegét. – Lew, van egy ember New Yorkban, és szeretném, ha megnézne. Teemer a neve, Dennis Teemer. Be fogsz feküdni az ottani kórházába. Ő többet tud erről, mint itt nálunk bárki.

– Nem akarok mentőautón menni.

Limuzinnal mentünk, egy gyöngyszürke, nyújtott limuzinnal, amelynek feketék voltak az ablakai, mi belülről kiláthattunk, de senki nem nézhetett be rajtuk. Én elterültem a farában, egy akkora térben, amelyben egy koporsó is elfért volna, talán kettő is.

– Néha arra is használjuk – mondta a sofőr, aki elmesélte, hogy Velencébe való, és egy ottani gondolásnak az öccse. – Az üléseket le lehet hajtani, és akkor ki lehet nyitni a hátulját.

Claire nagy borravalót adott neki. Mindig nagy borravalókat osztogatunk, de ezt most a szerencse kedvéért adtuk.

Teemer rendelője a Fifth Avenue-n volt, a Metropolitan Museummal szemben, a várószobájában nagyon csöndes betegek üldögéltek. Útban a belvárosi kórházába, egy sarokkal odébb láthattuk a Frank Campbell Temetési Otthont – „otthonnak” nevezték –, én meg tréfákat faragtam magamban arról, hogy ez milyen alkalmas helyen van. Most, mikor, mint hallom, nagy társadalmi összejöveteleket tartanak a múzeumban meg hasonló helyeken, elfog az az érzés, hogy fejtetőn állok egy olyan világban, amely a feje tetejére állt. Új, hatalmas épületek emelkednek ebben a városban, amelyre rá sem ismerek többé. Ahol valamikor a Rockefellerek és a J. P. Morganok éltek, most új multimilliomosok laknak, és nem tudom, honnan jöttek, vagy mit csinálnak.

Miután először jártunk Teemer doktor rendelőjében, soha többé nem engedtem meg, hogy Claire is bejöjjön velem. Ilyenkor mindig átment a múzeumba, és mikor végeztem, ott találkoztam vele, képeket nézegettünk, ha még volt kedve hozzá, aztán elmentünk valahová ebédelni, és hazamentünk. Abban a várószobában soha senki nem nevet, és nekem sincs ott hangulatom valami vidám mókát elindítani. Maga Teemer még mindig ugyanaz a sovány kis emberke, azzal a komor modorával, és mikor felvidít, úgy csinálja, hogy mindig kábult maradok utána.

– Talán érdekelni fogja, Mr. Rabinowitz – kezdte, mikor megismerkedtünk –, hogy ma ezt már nem tartjuk gyógyíthatatlannak.

Tüstént sokkal jobban éreztem magam. – Meg fogom fojtani Emilt. Ezt nem mondtam neki.

– Ő ezt nem mindig tudja.

– Szóval van gyógymódja, mi?

Teemer megrázta a fejét, nekem pedig elállt a lélegzetem. – Nem, én ezt nem így fogalmaznám meg. Mi ezt nem tartjuk gyógyításnak.

Ekkor úgy éreztem, talán őt fogom kupán vágni. – Erősen figyelek, dr. Teemer. A betegség gyógyítható, de nincs rá gyógymódjuk?

– Ez szóhasználat kérdése – folytatta. – Kezeléseink vannak. – Megpróbált tőle telhetőleg, talán túlságosan is, kedves lenni. – És a kezelések rendszerint használnak. Magánál is használd fognak, de azt nem tudjuk, mennyire. Vagy meddig. Igazából meggyógyítani nem tudjuk. El tudjuk nyomni. Ez nem ugyanaz, mint a gyógyulás. Soha nem érezzük biztosnak, hogy végérvényesen megszabadultunk tőle, mert a betegség genezise, az eredete mindig önben, magában van.

– Mennyi ideig tudják elfojtani?

– Nagyon hosszú ideig, ha a kezelések hatékonyak. Vannak problémák, de ezeket majd megoldjuk. A tünetmentes időszakokban teljesen normálisan fogja érezni magát. Mikor a tünetek visszatérnek, megint kezeljük majd egy kicsit.

– Biztos benne, hogy visszatérnek?

– A jelek szerint legtöbbször igen.

Nem az azbeszt váltotta ki, amivel dolgoztam. Ebben Teemer majdnem biztos volt, ha bárki biztos lehet bármiben, mikor az ember génjeiről van szó, amelyek, mint mondta, mindig önzők, és ugyanakkor feledékenyek is.

– Nem hajlandók azt csinálni, amit én akarok? – Idegességemben majdnem elnevettem magam. – Az enyémek, és mégse törődnek velem?

– Nem tudnak önről, Mr. Rabinowitz. – Picit elmosolyodott. – Számtalan dolog kiválthatja. Dohányzás, sugárzások.

– Miféle sugárzások?

– Rádium, villamosság, urán, talán még a trícium is.

– Mi az a trícium?

– Egy radioaktív gáz, ami nehézvízből származik. Lehet, hogy van belőle egy kicsi a karórájában vagy a hálószobai ébresztőórájában.

– Sugárzás okozza, sugárzás gyógyítja... elnézést, elnyomja? – mondtam viccelődve.

– Meg a gyógyszerek is – felelte. – Vagy... ezt szinte utálom kimondani, egyesek nem szeretik hallani... lehet, hogy ez az ön természetes biológiai sorsa, és ebben semmi baljós nincs.

– Természetes? Ön ezt természetesnek nevezi?

– A természet világában, Mr. Rabinowitz, minden betegség természetes. – Ennek akkor volt számomra értelme, de nem szívesen hallottam. – De most már eléggé lehangoltam. Most hadd segítsek. Be fog feküdni a kórházba. Van aki bevigye? A felesége úgy tervezi, hogy itt marad?

Claire akkor először szállodában szállt meg, aztán a következő alkalommal, hét év múlva, mikor mindketten úgy gondoltuk, hogy el fog veszíteni, Sammynél és Glendánál, mert szüksége volt rá, hogy beszélhessen valakivel. Most utoljára Glenda már nem élt, így megint szállodában szállt meg a nagyobbik lányommal, de Sammynél étkeztek, aki mindennap bejött hozzám. Glendának is Teemer volt az orvosa.

Három nap múlva jobban lettem, és öt nap múlva otthon voltam. De azon a napon, mikor már tudtam, hogy életben maradok, nagyon rosszul éreztem magam, mert akkor már tudtam, hogy meg fogok halni.

Mindig tudtam, hogy egyszer meg fogok halni. De akkor megtudtam, hogy meg fogok halni. Rám ereszkedett az éjszaka, és reggel arra ébredtem, hogy könnyes a szemem. Az egyik éjszakás nővér észre is vette, de nem szólt semmit, és én se mondtam meg senkinek, csak Claire-nek. Reggeli után haza akartunk menni.

– Az éjjel könnyeket ontottam – vallotta be.

– Gondolod, hogy én nem?

Ez több mint huszonnyolc éve volt, és az első hét év legnagyobb részében olyan jól éreztem magam, mint soha azelőtt. El se tudtam hinni, milyen pompásan érzem magam, és már kezdtem azt hinni, hogy ez a dolog örökre elmúlt. Mikor nem éreztem jól magam, egyszer egy héten fél napra bementem a városba Teemerhez. Mikor jól éreztem magam, úgy egyszer egy héten golfoztam, vagy kártyáztam Emillel, így tartottam vele a kapcsolatot. Mikor Claire-nek elcsúszott a pesszáriuma, és rájött, hogy megint terhes, anélkül hogy kimondtuk volna, az abortusz ellen döntöttünk, és mikor megszületett Michael, a kisfiúnk, nagyon jól éreztem magam. Ezzel is kimutattuk a bizakodásunkat. Apám után neveztük el, és Mikeynak szólítottuk, néha még mindig annak szólítjuk, mikor heccelődünk. Olyan fickósnak éreztem magam, hogy akár még száz fiam születhetett volna. A zsidó neve Moise, ami apám zsidó neve volt. De addigra már az öregem is elment, így használhattuk a nevét anélkül, hogy úgy tűnt volna, mintha átkot akartunk volna hozni rá, amíg még élt. Mi keletről jött zsidók nem nevezzük el a gyerekeinket a szüleink után, ha még élnek. De mostanában aggódom Michael, aki Mikey miatt, mert eltekintve a pénztől, nem tudom mi mást hagyok rá a géneket meg a „természetes biológiai sorsát” illetőleg, sőt a többi gyerekemre és talán az unokáimra is. Azok a kibaszott gének Az enyémek, és nem hallgatnak rám? Ezt nem tudom elhinni.

Nem kedveltem igazán Teemert, de nem félek többé se tőle, se a betegségeitől, és mikor Sammynek specialistára volt szüksége Glendához, őt ajánlottam azzal a másik specialistával szemben, akinél már jártak, és ki is tartottak mellette arra a rövid időre, amennyi volt. Mostanában egészidő alatt jobban félek a zöld almáktól, azoktól a zöld almáktól, amelyektől anyám dilinós elmélete szerint az emberek megbetegszenek. Mert mostanában minden másnál jobban félek az émelygéstől. Hányok tőle, hogy folyton rám jön az émelygés.

– Ez jó, Lew – bókolt nekem Sammy, mikor utoljára eljött.

Akkor megértettem a viccet.

Sammy hátrafésülve és oldalt elválasztva hordta a haját, ami ezüstszínű lett, és ritkult is, mint, ahogy emlékszem, az apjáé. Sammynek nem sok tennivalója van, mióta meghalt a felesége, és később erőszakkal kizeccolták a munkájából a Time magazinnál és nyugdíjba küldték, így sokat jár hozzánk. Nem akarom, hogy följárjon ide a kórházba, de néha így is eljön Claire-rel, és elhülyéskedünk, míg csak nem látja, hogy elegem van. Elbeszélgetünk a régi szép időkről Coney Islanden, amelyek most csakugyan szépnek látszanak, a Luna Parkról meg a Steeplechase-rőt, a régi, hatalmas RKO Tilyou filmszínházról, meg arról, ahogy mindez odalett, eltűnt a d'rerd-ben, ahogy apám meg anyám szokta mondani, a földben, a mélyben. Busszal jár föl, és mikor nem alszik a városban, busszal megy vissza este a buszpályaudvarra, abba a valószerűtlen városba, ahogy ő nevezi, aztán abba a modern lakásába a felhőkarcolóban, abban az épületben, ahol minden van, beleértve a lélegzetelállító manökeneket és call-girlöket is, és amit akkor vett ki, mikor rájött, hogy egyedül él egy üres térben, amelyre nincs többé szüksége. Sammy még mindig nem tud mit kezdeni magával, mi meg nem tudjuk, mit csináljunk, hogy segíthessünk rajta. A jelek szerint még nem érdekli, hogy összeköltözzön valakivel, bár beszél róla, hogy azt szeretné. A legidősebb lányom bemutatta néhány férjezetlen barátnőjének, és Glenda legidősebb lánya is, de nem történt semmi. Kölcsönösen mindig csak „kellemesnek” találták egymást, és ez volt minden. Claire szabad barátnői túl öregek. Ezt eldöntöttük, anélkül hogy ki kellett volna mondanunk. Sammy még mindig szeret néha-néha kettyinteni egyet, és meg is teszi, próbál rá célozgatni, mikor ezzel ugratom. Sammy meg én most már jókat tudunk kuncogni rajta, mikor azokról a régi időkről beszél, mikor a nadrágjában élvezett el – nekem ezt soha nem kellett –, meg az első néhány alkalomról, mikor végre összeszedte a bátorságát, és rávette a lányokat, hogy verjék ki neki: a lányok ráhajtottak, de nem tudott mit csinálni velük. Meg arról az estéről, amikor kizsebelték a buszpályaudvaron, és ott állt pénz nélkül, tárca nélkül, még taxira se volt pénze, hogy hazajusson, és letartóztatták és bekasztlizták az ottani rendőrőrszobán. Én voltam az, aki odatelefonáltam. Lehordtam a zsarut, aztán kezeskedtem Sammyért, és az őrmestert követeltem, aztán lehordtam az őrmestert, és a parancsnokot kértem, aztán lehordtam a kapitányt, McMahont, és azt mondtam, az Amerikai Légió, a Nemzeti Gárda és a Pentagon dühét vonja magára, meg az én teljes erőmet, Lewis Rabinowitzét, a híres Első Gyalogoshadosztály exőrmesteréét, ha nem tesz tanúságot némi józan észről, és nem ad neki pénzt taxira, hogy hazajusson. Sammy még mindig nem tudja túltenni magát rajta, hogy én mennyire értek az ilyesmikhez.

– Ez a McMahon kapitány feküdt – Sammy –, feküdt egy ágyon annak a rendőrőrszobának az egyik hátsó cellájában, ami úgy volt berendezve, mint egy hálószoba, és úgy látszott, rosszul van. A szomszédos cellába meg padokat és játékokat raktak, mint valami kis osztályterembe vagy óvodába, de a zsaruk hamutartók közt kártyáztak benne. A fejük fölött gyerekeknek készített mobilok lógtak abban a börtöncellában, az egyik mobil egy fekete-fehér tehén volt, amely átugrotta a Holdat, és ezek a mobilok foszforeszkáltak, visszatükrözték a fényt, és fénylettek sötétben – magyarázta Sammy –, mint azok a régi rádiumszámlapos órák, amilyeneket akkoriban hordtunk, mielőtt rájöttek, hogy veszélyesek. Volt ott egy másik pasas is, McBride-nak hívták, aki ide-oda tologatta a holmikat, és letörölgette róluk a port, ő volt az, aki pénzt adott nekem kölcsön, hogy hazajussak. Mikor postáztam neki a csekket, még lapot is küldött, amin megköszönte. Ehhez mit szólsz?

Mikor az a srác, az ő Michaeljük, megpattant a kábítószereivel, és eltűnt az állam északi részén, úgy egy évvel azelőtt, hogy felkötötte magát, ugyanezt csináltam telefonon, bár ha kellett volna, egyenest fölhajtok Albanyba, de nem kellett. Felhívtam a kormányzó hivatalát, a Nemzeti Gárda vezetőjét meg az állami rendőrség központját. Személyes ügy, tudom, mondtam, de itt Rabinowitz őrmester, a híres európai Első Hadosztály, a. Nagy Vörös Egyes volt őrmestere beszél, és életről és halálról van szó. Meg is találták egy kórházban, Binghamptonban, és állami autón, államköltségen szállították át egy New York-i kórházba. Sammy soha nem tudta túltenni magát azon, hogy az ilyesmihez is milyen jól értek.

– Csináltam én mulatságosabb vicceket is – mondtam neki ezúttal, mikor megdicsérte az előbb faragott viccemet arról, hogy hányok tőle, ha rám jön az émelygés. – Nem viccelni akartam.

– A helyes szó különben: émelyedik – mondta.

– Micsoda? – Fogalmam se volt, miről beszél.

– A helyes kifejezés: émelyedik a gyomrom, nem rám jön az émelygés – magyarázta. – Az emberek nem kapnak émelygést. Émelyedik a gyomruk.

Én jobb szerettem a magam módján.

– Sammy, ne legyél már megint ekkora fasz – mondtam neki. – Te émelyedhetsz. Énnekem émelygésem van, ha akarom. Gondolkodj csak Sammy Nem volt olyan régen, mikor elkaptam a városban azt a kölyköt, az ellopott pénztárcával. Egyszerűen fölkaptam, két kézzel megfordítottam a levegőben, és odavágtam egy kocsi tetejéhez, épp elég erősen ahhoz, hogy tudtára adjam, én Lew Rabinowitz vagyok. „Ha megmoccansz, letöröm a derekadat”, figyelmeztettem, és lefogtam, amíg a zsaruk oda nem jöttek. Ki hinné ezt el, aki most lát? Most úgy érzem, mintha egy font vajat se tudnék fölemelni.

A súlyom nem tér vissza elég gyorsan, és Teemer meg Emil azon törik a fejüket, hogy valami újat próbálnak. Az étvágyam se tért vissza a normálishoz. Legtöbbször semmi étvágyam nincs, és kezdek azon töprengeni, hátha ezúttal valami új dolog indult el bennem, amiről még nem tudok. Lehet, hogy Sammy mindnyájunk előtt jár, mert úgy látszik, aggódik miattam, csak nem mondja. Amit mond az ő kis mosolyával, az ez:

– Ha ilyen gyönge vagy, Lew, talán most kihívhatnálak szkanderezni.

– Még mindig megvernélek – vágtam vissza neki. Ettől nevetnem kellett. – És bokszban is még mindig megvernélek, ha valaha újra ki akarnád próbálni velem.

Ő is nevet, és tovább majszoljuk a tonhalas szendvicseinket. De tudom, hogy soványnak látszom. Az étvágyam egyszerűen nem jött vissza olyan rohanvást, ahogy más alkalmakkor, és most mintha kezdeném tudni – ez eddig nem történt meg velem –, ezúttal mintha kezdeném tudni, hogy most alighanem meghalni készülök.

Claire-nek nem mondom meg.

Sammynek nem mondok semmit.

Jól benne járok a hatvanas éveimben, és a kilencvenes években járunk, és kezdem azt érezni, amit az apám meg a bátyja is éreztek, mikor megöregedtek, hogy a dolgok ezúttal kezdenek véget érni.

12. Noodles Cook

Annak a férfinak a trónra lépése a Fehér Ház tróntermében, akinek Kis Pöcs volt a fedőneve, nem ment végbe ceremoniális botladozások és mindenféle rosszindulatú mulatságok nélkül, mint azt G. Noodles Cook részletesen dokumentálhatta volna, ha nem tartozott volna életre szóló tulajdonságai közé az óvatosság, az önérdek, a számítás, a hazudozás és a pénzsóvárság – azok a tulajdonságok, amelyek egyedülállóan alkalmas lélekké tették kiemelt posztjára, ama férfiú kilenc rangidős szaktanácsadójának a tizedikeként, akiből végül az ország legújabb elnöke tett. Yossarian tájékoztatta az FBI-t, hogy régi barátja és üzleti kollégája, G. Noodles Cook kígyó és alattomos spicli, ezért a kormányzat nem fog sokkal különb embert találni bármely pozíció betöltésére, amelynél őt számításba veszik. Noodles Cook olyan ember volt, akiben bízni lehetett, hogy hazudik.

Meg is kapta az állást.

Noodles már az egyetem doktorandusi kurzusának szemináriumain leleplezte magát, ahol megismerkedtek, és ahol olyan embernek mutatkozott, aki hajlamos képességeit kizárólag általa kiválasztott mentorai jelenlétében villogtatni, akik így észrevehették, hogy ha bármiféle eredeti gondolat fölmerül, az koraérett módon mindig tőle származik. Noodles, aki jó tanuló volt egy nem túl elegáns előkészítő iskolában, miközben Yossarian oda volt a háborúban, a doktori fokozatának megszerzéséért dolgozott, és hamarosan rájött, hogy a tanításon kívül azzal nem sokat kezdhet.

Yossarian, aki beérte a magiszteri fokozattal és kimaradt a doktorandusképzőből, addigra már olyan pozícióba került, hogy fölvehette Noodlest a csoportjába annál a reklámügynökségnél, ahol akkor dolgozott, amikor Noodles bölcsen úgy döntött, hogy kipróbálja ezt az üzletágat. Jó családi kapcsolatai voltak, és úgy látta, hogy a reklámügynökség jó rakétaindító-állás valami nagyobb és különb felé.

Munkatársai hamarosan megszimatolták, hogy Noodles soha nem hozakodik elő semmiféle ötlettel, ha Yossarian nincs elég közel, hogy meghallhassa, de még gyakrabban Yossarian előtt is addig halogatja bármiféle javaslatának az előadását, amíg mindketten nem kerülnek egy ügyfélnek vagy a vállalat valamelyik magasabb rangú vezetőjének a társaságába. Amikor együtt dolgoztak film- és televíziós forgatókönyveiken, Noodles túlságosan is gyakran úgy adta meg a vezérmondatot, hogy felkeltette a gyanút, miszerint a probléma kulcsa már előző nap a kezében volt. Azt mondani neki, hogy változzon meg, mondogatta magában Yossarian, annyi volna, mint azt mondani egy púposnak, hogy álljon egyenesen. A nudli az nudli, és Noodles egy nudli. A maga módján lojális volt Yossarianhoz, aki nem szerette, de kifogása sem volt ellene, így megmaradtak barátoknak.

Amikor Yossarian arra a gyakorlatias felismerésre jutott, hogy nem akarja felsőoktatási képzettségét még följebb emelni, és otthagyta a doktorandusi kurzust, előbb tanított egy kicsit, aztán átváltott a hirdetési szakmára. Jól csinálta, élvezte évenkénti fizetésemeléseit és kisebb előléptetéseit, és jobban kedvelte az ottani embereket, mint az egyetemieket, aztán a harmadik év végén újabb kis fizetésemelést kapott, és elhatározta, hogy fogja magát, és keres valami más, jobban fizetett munkát. Gyorsan talált is egy jobban fizetett állást egy másik ügynökségnél, ahol nagyjából ugyanúgy intézték a fizetéseket, mint az előző helyen, melyet éppen otthagyott. Náluk maradt, amíg megkapta az éves emelését, aztán megint új állást keresett, és újabb és gyorsabb fizetésemelésre ácsingózott.

Valahányszor otthagyott egy helyet egy másik kedvéért, mindig azzal a csüggedt elszántsággal tette, hogy nem akarja élete hátralevő részét azzal tölteni, intelligenciáját, ötletességét és jó megjelenését arra fordítani, hogy olyan termékeket propagáljon, melyeket ő maga nem használ, és olyan kiadványokat népszerűsítsen, amelyeket normális körülmények között ő maga soha nem olvas el. Másfelől el sem tudott képzelni olyan szívéhez szóló terméket vagy ügyet, amely eleget fizetett volna, hogy megszerezhesse azokat a dolgokat, amelyeket megszokott és meg akart szerezni magának, a feleségének meg a gyerekeinek. A dilemma nem volt kínosan fájdalmas.

Nem volt szüksége rá, hagy megideologizálja a dolgot.

Dolgozott, mert dolgoznia kellett.

A Wall Streeten persze ott volt egy minden komplikáló tulajdonságoktól megfosztott, elképzelhetetlen mennyiségekben megjelenő desztillált termék egzotikus vonzása. Pénznek nevezték, és hegyeket lehetett gyártani belőle a semmiből, szinte olyan varázslatosan és majdnem olyan természetesen, ahogyan egy egyszarú fatörzs tonnaszám állít elő fát a levegőből, a napsugárból és az esővízből. Lehet, hogy a pénz szar, mint arra minden főiskolás diák, aki némileg ismeri Freudot, perverz módon rámutathat a társasági és családi összejöveteleken; de olyan szar, amely a legkülönfélébb dolgokat képes megvásárolni: rangos és jómódú barátokat, címert a világ szőrme-, ékszer- és divatközpontjaiban, főúri birtokokat Connecticutban, Virginiában, Mexikóban, East Hamptonban és Coloradóban, valamint olyan tudatosan megkülönböztető címeket, amelyek megengedik a keresztnevek puszta kezdőbetűvé csonkítását, és a hangsúly kecses áthelyezését a középső névre, mint G. Noodles Cook vagy C. Porter Lovejoy, a szürke eminenciások e legszürkébbjeinek esetében Washington Cosa Lorójában.

A türelmes Noodles Cook fáradhatatlanul ismételgette, hogy anyja a híres-nevezetes Goodman Noodles család lánya, apja az angol Cook's Tours Cookjainak oldalági leszármazottja, ő maga pedig a Noodlesek és Cookok olyatén sarja, akire némi vagyon és ingatlan száll majd az öröklés normális folyamatai során. Noodles Cook a főiskolán Goody volt, az üzleti életben Goodman, az újságoknak az olyasfajta társasági eseményekkel foglalkozó pletykarovataiban pedig, amelyekről be szoktak számolni, Noodles. Ma pedig Noodles Cook lett a Who's Who-ban és a Fehér Ház hivatalos levélpapírján.

Noodles, aki kormányzati pályáját az újonc alelnök mellett tevékenykedő kilenc rangidős szaktanácsadó tizedikeként kezdte, azon ritka alkalmakkor, mikor Yossariannak fel kellett hívnia telefonon, soha nem mulasztotta el visszahívni, és Yossarian rájött, hogy most, amikor egyik közeli bizalmasa lett annak az új embernek, aki nemrég költözött be a Fehér Házba, még mindig el tudja érni.

– Hogy alakul a válópered? – Egyikük vagy másikuk ezt biztosan megkérdezte, valahányszor beszéltek egymással.

– Remekül. És a tiéd?

– Elég jól. A feleségem egyébként detektívekkel követtet.

– Az enyém is.

– És hogy jössz ki azzal a hapsival, akinek dolgozol? – Ezt Yossarian soha nem mulasztotta el megkérdezni.

– Egyre jobban és jobban... tudom, most meg vagy lepve.

– Nem, nem vagyok meglepve.

– Nem tudom, mire véljem ezt. Csatlakoznod kellene hozzánk itt Washingtonban, ha találok rá valami módot, hogy feljuttassalak a fedélzetre. Itt van az utolsó esély, hogy valami jót tehessünk.

– Kinek?

Erre mindig szerény nevetés volt a válasz. Kettejük között ennél többet nem volt szükséges szavakba foglalni.

Annak idején a reklámügynökségnél egyiküket sem zavarta etikailag azoknak a nagyvállalati ügyfeleknek a számára végzett munkájuk, akik soha nem a közérdeket tartották szem előtt, se az olyan politikai jelöltek propagálása, akikre nem lettek volna hajlandók szavazni, se egy nagy cigarettatársaság reklámozása, melynek főleg olyan New York-iak voltak a tulajdonosai, akiknek soha nem kellett dohányt termeszteniük ahhoz, hogy összekaparják a földből a megélhetésüket. Pénzt kerestek, fontos emberekkel ismerkedtek meg, és általában élvezték a sikereiket. Beszédeket írni másoknak, akik majd elmondják őket, akár olyanoknak is, akiktől borzadtak, pusztán a szépirodalom egy sajátos válfajának tűnt a szemükben.

De telt-múlt az idő, és ez a munka – mint nyílt eszű ember számára minden munka – unalmassá vált. Mikor már nem volt többé kétséges, hogy a dohányzás rákot okoz, gyerekeik gyilkos szemekkel néztek rájuk, és szerepük kezdett némiképp visszataszító színben feltűnni. Külön-külön kezdtek el gondolkodni rajta, hogy valami mást kellene csinálniuk. Egyikük sem próbálta soha azt színlelni, hogy az a hirdetési és politikai propagandamunka, amelyet végeztek, nem triviális, jelentéktelen és kétszínű. Noodles vallott színt elsőnek.

– Ha már triviális, jelentéktelen és álnok akarok lenni – jelentette ki Noodles –, akkor akár a kormánynak is dolgozhatok.

És átköltözött Washington D.C.-be az ajánlóleveleivel, köztük Yossarianéval, hogy hasznosítsa családi kapcsolatait ambiciózus vállalkozásában, amellyel utat akart keresni magának, hogy besompolyoghasson az ottani Cosa Loróba.

Közben Yossarian másodszor is belekóstolt a magasabb pénzvilág könnyű pénzébe egy Wall Street-i bennfentessel, aki biztos dolgokat adott el abban az időben, amikor még léteztek biztos dolgok. Tovább írogatta metsző humorú, zseniálisan szarkasztikus novelláit és rövid cikkeit, melyeket a tekintélyes New Yorker magazinnak kellett volna közölnie; és valahányszor visszaküldték az írásait, és valahányszor szerkesztői állásért folyamodott náluk, és elutasították, egyre nőtt a magazin iránti tisztelete. Sikert aratott két forgatókönyvével, félsikert egy továbbival, továbbá körvonalazta elképeléseit egy fanyar színdarabról, amelyet soha nem tudott befejezni, meg egy bonyolult komikus regényről, amelyet soha nem volt képes elkezdeni.

Sok pénzt keresett azzal is, hogy szabadúszóként, személyes alapon jól jövedelmező szaktanácsokat adott különféle ügyfeleknek tiszteletdíjért, százalékos részesedésért és jutalékért, meg azzal is, hogy szerény léptékben részt vett néhány kalandos ingatlanspekulációs vállalkozásban, amelyeket soha nem értett. Mikor az ország ügyei újra fenyegetőre fordultak, aggódó és megrökönyödött apaként elment Milo Minderbinderhez, régi háborús ismerőséhez. Milo el volt ragadtatva, hogy újra láthatja.

– Még abban se voltam soha biztos, hogy tényleg mindig kedveltél-e – árulta el, szinte hálásan.

– Mindig barátok voltunk – mondta Yossarian kitérően –, és mire valók a barátok?

Milo, azzal a veleszületett intuícióval, amely mintha soha nem hagyta volna cserben, tüstént óvatosnak mutatkozott. – Yossarian, ha azért jöttél hozzám, hogy segítsek távol tartani a fiaidat a vietnami háborútól...

– Ez az egyetlen ok, amiért eljöttem hozzád.

– Nem tehetek semmit. – Ebből Yossarian tüstént megértette, mit akar mondani: már kimerítette a kvótáját a törvénytelen katonai felmentésekből. – Mindnyájunknak kijut a részünk, amit vállalnunk kell. Én tudtam a kötelességemet, és teljesítettem is – folytatta Milo.

– Mindnyájunknak megvan a dolgunk, amit el kell végeznünk – tette hozzá Wintergreen. – A többi a szerencsés sorsoláson múlik.

Yossarian jól emlékezett rá, hogy az előző nagy háborúban Wintergreen dolga főleg abból állt, hogy a katonai börtön foglyaként gödröket ásott, azután betemette őket, mert újra meg újra engedély nélküli eltávozásra ment, amivel elhalaszthatta, hogy veszélybe küldjék a tengerentúlon, ahol egyszer lopott Zippo öngyújtókat árult, és vezető beosztásban szolgált a katonai postázókban, ahol azzal helyezte hatályon kívül azokat a magas helyekről jövő parancsokat, amelyek nem ütötték meg az ő mércéjét, hogy egyszerűen a papírkosárba dobta őket.

– Én egyetlen srácról beszélek, a fenébe is – könyörgött Yossarian. – Nem akarom, hogy elmenjen.

– Tudom, mit szenvedsz el – mondta Milo. – Nekem is van egy fiam, akiért aggódom. De már kimerítettük a kapcsolatainkat.

Yossarian csüggedten fogta fel, hogy nem jut sehová, és ha Michael balszerencsés lesz a sorsoláson, valószínűleg Svédországba kell szöknie vele. Felsóhajtott. – Akkor semmit nem tehetsz, amivel segítesz rajtam? Abszolúte semmit?

– De igen, van valami, amit tehetsz, hogy segíts rajtam – felelte Milo, és Yossarian egy pillanatig attól félt, hogy Milo félreértette. – Te ismersz embereket, akiket mi nem. Szeretnénk – folytatta Milo, és szenteskedőn ellágyította a hangját – megbízni Washingtonban egy nagyon jó ügyvédi irodát.

– Nincs ott jó cégetek?

– Minden jó céget meg akarunk bízni, hogy soha egyik se vehessen részt ellenünk irányuló akcióban.

– Nekünk a befolyásuk kell – magyarázta Wintergreen –, nem a kibaszott jogi munkájuk. Ha megvolna ez a kibaszott befolyásunk, soha nem lenne szükségünk kibaszott ügyvédek kibaszott jogi munkájára. Yossarian, hol tudnánk elkezdeni, ha meg akarnánk szerezni az összes legjobb jogi kapcsolatot Washingtonban?

– Gondoltatok már Porter Lovejoyra?

– C. Porter Lovejoyra? – Ettől egy pillanatra még Wintergreent is elfogta az áhítat.

– Te el tudod érni C. Porter Lovejoyt?

– El tudom érni Lovejoyt – felelte könnyedén Yossarian, aki soha nem találkozott Lovejoyjal, de egyszerűen elérte, ha felhívta telefonon az ügyvédi irodájában, mint egy készpénzben dúskáló nagyvállalati ügyfél megbízottja, aki megfelelő foglaló fejében olyasvalakinek a szolgálatait keresi, aki járatos Washingtonban.

Milo azt mondta, hogy varázsló. Wintergreen azt mondta, baszottul okos fej.

– És Eugene meg én egyetértünk abban – mondta Milo –, hogy meg akarunk bízni téged tanácsadónknak és képviselőnknek, persze részmunkaidős alapon. Csak mikor szükségünk lesz rád.

– Különleges alkalmakkor.

– Adunk neked egy irodát. Meg üzleti névjegyet.

– Ennél többet fogtok adni nekem – váltott Yossarian barátságos hangra. – Biztosak vagytok benne, hogy megengedhettek engem magatoknak? Sokba fogok kerülni.

– Van pénzünk bőven. És egy olyan régi baráttal, mint te, készek vagyunk bőkezűek lenni. Mennyit kérsz, ha próbát teszünk egy évre?

Yossarian úgy tett, mintha töprengene, pedig tüstént eszébe jutott az az összeg, amennyit meg akart nevezni. – Havi tizenötezret – mondta végül nagyon érthetően.

– Havi tizenöt dollárt? – ismételte meg Milo, még érthetőbben, mintha biztos akarna lenni a dolgában.

– Havi tizenöt ezret.

– Azt hittem, tizenöt százast.

– Eugene, mondd meg neki.

– Ezret mondott, Milo – erősítette meg szomorúan és kényszeredetten Wintergreen.

– Rosszul hallok – cibálta meg Milo hevesen a fülcimpáját, mintha egy pajkos gyereket fenyítene meg. – Úgy éreztem, tizenöt dollár nagyon kevésnek hangzik.

– Tizenöt ezer, Milo. És tizenkét hónapos alapon akarom, bár Lehet, hogy csak tíz hónapig állok a rendelkezésetekre. Két hónap nyári szabadságot szoktam kivenni.

El volt ragadtatva ettől az éktelen hazugságtól. De irtó jó lenne, ha szabadok lennének a nyarai, talán még a két régebbi irodalmi tervéhez is visszatérhetne, a színdarabhoz meg a komikus regényhez.

Színdarabjának alapötlete a Karácsonyi énekre nyúlt volna vissza, és Charles Dickenst és termékeny házanépét mutatta volna be a karácsonyi ebéden, épp akkor, amikor családi életük a legkevésbé működött, röviddel azelőtt, hogy a szentimentális jóérzések epés irodalmi építésze téglafalat emeltetett a házában, amely elzárta saját szabóit a felesége szobáitól. Könnyed komikus regényét Thomas Mann Doktor Faustus című regényére alapozta, ez egy jogvita körül forgott volna, Adrian Leverkühn kitalált, rémisztő korális mesterművének szerzői jogai felett, amely a regényben Apokalipszis címen szerepel, és előrevetíti Hitlert, és amelyet, mint Mann leszögezte, csak egyetlenegyszer mutattak be Németországban, 1926-ban, és valószínűleg soha többé nem is fogják előadni. A perben egyik oldalon a kolosszális zenemű alkotójának, Adrian Leverkühnnek, a zseniális muzsikusnak az örökösei álltak volna, a másikon pedig Thomas Mann hagyatékának a kedvezményezettjei, azaz annak az írónak az örökösei, aki kitalálta Leverkühnt, valamint meghatározta és meghangszerelte a haladásnak és a megsemmisülésnek ezt a félelmetes, prófétai, felejthetetlenül egyedülálló opusát, amelynek a jelképe és az anyaga egyaránt a náci Németország. Yossariant mindkét ötletben lenyűgöző alkalmatlanságuk vonzotta.

– Havi tizenöt – számolgatta végül Milo hangosan –, évi tizenkét hónapra, az annyi mint...

– Száznyolcvan – mondta kurtán Wintergreen.

Milo bólintott, arckifejezése nem árult el semmit.

– Akkor megegyeztünk. Egy évig fogsz dolgozni nekünk száznyolcvan dollárért.

– Ezer, Milo. Évi száznyolcvanezer dollár, plusz költségtérítés. Mondd el neki újra, Eugene. És tölts ki egy csekket három hónapi előlegről. Engem mindig így fizetnek, negyedévenként. Már meg is szereztem nektek C. Porter Lovejoyt.

Milo pusztán megszokásból vágott fájdalmas képet. De Yossarian tudta, bár nem szívesen ismerte volna be, hogy attól a naptól fogva soha nem szenvedett súlyos készpénzhiányban, kivéve az olyan rendkívüli időket, mint a válópere vagy az adó-óvóhelyeinek egymást követő összeomlása úgy egy tucat évvel azután, hogy tévedhetetlen szakértői sorra felépítették őket.

– Mellesleg – vonta félre Wintergreen a végén –, ami a fiadat illeti, szerezz neki jogilag érvényes bejelentőt egy néger környéken, ahol a sorozóbizottságok gond nélkül teljesítik a kvótájukat. A többit aztán már megteszi egy alsó gerincbántalom meg egy orvosi igazolás. Nekem is van egy fiam, aki most technikailag a Harlemben lakik, és van egypár unokaöcsém, akiknek hivatalosan Newarkban van a lakásuk.

Yossarian úgy érezte, ami Michaelt meg őt illeti, inkább Svédországba menekülnének.

C. Porter Lovejoy és G. Noodles Cook attól a naptól fogva, hogy Yossarian összehozta őket, szimbiotikus kapcsolatba léptek egymással, méghozzá olyan kölcsönös melegséggel, amilyet Yossarian soha nem érzett Noodles iránt, de Porter Lovejoy iránt sem ama néhány alkalommal, mikor találkoztak.

– Ezért az egyért az adósod vagyok – mondta utána Noodles.

– Egynél többért – emlékeztette elővigyázatosságból Yossarian.

Az ezüstös hajú C. Porter Lovejoy, aki, mint a barátságos sajtó következetesen jellemezte, kétpárti és világos gondolkozású férfi volt, még mindig nagyon könnyen vette az életet. Több mint fél évszázada befutott beltagja volt a washingtoni Cosa Lorónak, és szeretett azon elmélkedni hallgatói előtt, miszerint immár kiérdemelte hozzá a jogot, hogy elkezdjen lazítani.

Nyilvánosan gyakran szerepelt különféle embereket felmentő kormánybizottságokban, és igazoló jelentések társszerzőjeként.

Magánemberként többségi társa és általános tanácsadója volt a washingtoni Cosa Loro Atwater, Fitzwater, Coswater, Brown, Jordan, Shimlish és Capone ügyvédi irodának. Ebben a minőségében arisztokratikus presztízse és feddhetetlen hírneve révén szabadon képviselhetett bármely ügyfelet, akit csak akart, akár olyanokat is, akiknek ellentétesek voltak az érdekeik. Határállamból származott, így jogosan vallhatott bármely irányú szülőföldi kötődéseket, jól nevelt déli úriemberek megnyugtató akcentusával tudott beszélni, mikor északiakkal volt dolga, és a patinás egyetemek igazi, kulturált fonetikáját használta, amikor déliekkel beszélt. Társa, Capone sötét bőrű volt és kopaszodott, és földhözragadtnak és meglehetősen keménynek látszott.

– Ha befolyásért fordul hozzám – szokta hangsúlyozni Porter Lovejoy minden reménybeli kliensnek, aki hozzá fordult –, akkor nem a megfelelő emberhez jött. Ha azonban olyan tapasztalt emberek szolgálatait óhajtja megszerezni, akik bekötött szemmel is eligazodnak a hatalom itteni folyosóin, akik közeli kapcsolatban állnak azokkal az emberekkel, akikkel majd beszélni akar, és meg tudják mondani önnek, kik azok, és el tudják intézni, hogy fogadják, akik el tudják kísérni a megbeszélésekre, ahol nagyrészt ők beszélnek ön helyett, akik ki tudják fürkészni, mi történik önnel kapcsolatban azokon a megbeszéléseken, melyeken ön nem vehet részt, és akik át tudnak nyúlni a beosztottak feje fölött, és a főnökeikhez tudnak fordulni, ha nem olyan döntések születnek, amilyeneket ön szeretne, akkor talán tudok segíteni.

C. Porter Lovejoy volt az, aki a legtöbbet tette G. Noodles Cook törekvéseinek előmozdítására és hatókörük kiterjesztésére. Ügyesen felmérte a nála fiatalabb Noodles kezdeményezésének paramétereit, és sietős lépéseket tett, hogy összehozza a Cosa Loro család más hírességeivel, akik a legjobban hasznosíthatták Noodles ötletes és éles eszű felismeréseit a politikai propaganda és az image-építés terén, valamint kiváló érzékét a csőcseléket fellelkesítő jelmondatokhoz, a ravasz inszinuációkhoz, a sima és kifinomult sértegetésekhez, az aljas hazugságokhoz és a trükkös logikai bűvészmutatványokhoz, amelyeket olyan gyorsan vitt végbe, hogy szem nem láthatta őket, mert elsiklott felettük. Mihelyt esélyt adtak neki rá, Noodles soha nem okozott csalódást senkinek, aki, mint C. Porter Lovejoy, csak a legrosszabbat várta tőle.

Yossarian és a Cosa Loro brigantija, Noodles Cook között békésen utálkozó meghasonlás alakult ki, melyet egyikük sem látott szükségesnek elsimítani. Yossarian most már habozás nélkül felhívta, és felvetette a nevetséges lehetőséget, nem tudná-e Noodles rávenni az új elnököt, hogy tegyen úgy, mintha komolyan venné Christopher Maxon meghívását egyik mostoha-unokahúgának vagy minek a Kikötői Hatóság Buszpályaudvarán rendezendő esküvőjére.

– Milliókat hajt fel a pártodnak, Noodles.

– Miért ne? – mondta Noodles vidáman. – Ez úgy hangzik, mint valami tréfa. Mondd azt nekik, hogy komolyan gondolkodik rajta, hogy elmegy.

– Nem kell megkérdezned tőle?

– Nem. – Noodles mintha meg lett volna lepve. – John, akkora agy még nem született a világra, amely elég nagy volna, hogy minden olyan üggyel foglalkozni tudjon, amelyekről bármelyik elnöknek azt kell színlelnie, hogy megérti őket. Én még mindig nagyon be vagyok nála vágódva, mióta átsegítettem a beiktatásán.

Mint a tizedik és legújabb szaktanácsadót a kilenc rangidős szaktanácsadó mellett, akik tizenegy doktori fokozat birtokosai voltak az időközben elnökké emelt férfiút körülvevő agytrösztben, G. Noodles Cookot még nem fertőzte meg az a sajátos megvetés, amelyet, mint gyakran mondják, a közéleti ismertség szül.

C. Porter Lovejoy volt az, aki megfigyelte az eredeti kilenc szaktanácsadó fényének elhalványulását, és javasolta G. Noodles Cook tizedikként való kinevezését, mint aki majd újra felvillantja a magas hivatalt övező kitűnőség illúzióját. Ez a választás, állította független szaktekintélyként, jó lesz az alelnöknek, a kormányzatnak, az országnak, magának Noodles Cooknak, amellett kimondatlanul, hallgatólagosan C. Porter Lovejoynak és cégtársai érdekeinek, az Atwater, Fitzwater, Coswater, Brown, Jordan, Shimlish és Capone ügyvédi lobbista irodának a Cosa Loróban. Capone, aki Lovejoyhoz hasonlóan az iroda alapító társtulajdonosa volt, csak jó klubokban golfozott, üzleti vezetőkkel és magas rangú kormányhivatalnokokkal, akik ritkán engedték veszíteni.

Az elnöki beiktatás formaságai előtt álló akadályok az alelnöknek abból a természetes óhajából fakadtak, hogy a legmagasabb hivatalba az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága főbírájának kezébe letett esküjével iktassák be. Az a tisztelete méltó úriember, aki ezt az állást betöltötte, szemüveges, magas, kupolás homlokú, acélos és meglehetősen uralkodó személyiség volt, aki váratlanul inkább hirtelen lemondott, mintsem hogy közre kelljen működnie egy olyan aktusban, amelyről úgy érezte, hogy megsérti a törvény szellemét, ha a betűjét nem is.

Ez a váratlan akció nemigen hagyott más választást a végrehajtó hatalom új vezetőjének, mint hogy a bíróság valamelyik másik hírességéhez forduljon, akinek pártvonzalmai rokonok az övével.

Egy asszony, aki akkor a bíróság tagja volt, önként lemondott, tizennégy perccel azután, hogy megkörnyékezték. Magyarázatként azzal hozakodott elő, hogy ellenállhatatlanul vágyik visszatérni arra a területre, amelyet mindig is a legjobban szeretett: a házimunkához. Világéletében arra törekedett, szögezte le, hogy csak háziasszony legyen.

A tiszteletre méltó bírák e tisztelt csillagképének, melyre az emberek előzőleg hajlamosak voltak fölnézni, volt egy további nagy csillaga, egy tiszteletre méltó úriember, akit a barátságos újságírók gyakran dicsértek állítólagos szellemességéért és színészies hajlamáért az irányzatos és csak őt szórakoztató szőrszálhasogatásra. Ő elment horgászni.

Az afro-amerikai természetesen szóba se jöhetett. A fehér Amerika nem tűrt volna el olyan elnököt, akinek a hivatali legalitását egy fekete erősítette meg, különösen olyan fekete, mint ez, aki nem volt valami nagy jogász, és nem volt valami nagy bíró, és a kinevezését megerősítő meghallgatásokon a jelek szerint semmi mást nem mutatott fel, csak egyenlő adag epét és hadovát.

A bíróság többi ortodox párttagját mellőzték, mert egyszerűen nem voltak sem elég színes egyéniségek, sem megfelelően ismertek. Elvetésük még végérvényesebbé vált, amikor meg nem nevezett források és nem azonosított beosztott tisztviselők révén kiszivárgott irodáikból az alkotmányos kétség, vajon az ország bármely bíróságának bármelyik tiszteletre méltó tagja valóban jogosult-e felesketni egy olyan embert az ország legmagasabb közjogi hivatalára, mint ő. A testület ritka, egyhangú határozatban üdvözölte a főbírót a lemondásáért, az asszonyt a háziasszonykotlásért, a szellemeskedő bírót pedig azért, mert horgászni ment.

Ezzel már csak az a demokrata maradt, akit még a liberálisnak vélelmezett John Kennedy nevezett ki valamikor réges-régen, és aki azóta is mindig a konzervatívokkal szavazott.

Hivatalba léphet-e egy elnök anélkül, hogy letenné a hivatali esküt? A bíróságon nem maradtak elegen ahhoz, hagy ezt eldöntsék. De aztán Noodles Cook, egyedül a vezető szaktanácsadók közül, előhozakodott azzal a merész javaslattal, amelyet kezdettől fogva a fejében forgatott, de egészen a válság idejéig megtartott magának, és amely végre kielégítő kiutat kínált a kínos zsákutcából.

– Még mindig nem értem – mondta megint egyszer az alelnök, mikor újra leültek négyszemközt tanácskozni. Addigra a többi kilenc vezető szaktanácsadó a tizenegy doktori diplomájával már egyre jobban megszégyenült előtte. – Kérem, magyarázza el újra.

– Nem hiszem, hogy sikerül – mondta komoran Noodles Cook. A pozíciót szerette, amit betöltött, de a munkája meg a munkaadója felől már nem volt többé biztos.

– Próbálja meg. Ki nevezi ki a Legfelsőbb Bíróság főbíráját?

– Ön – mondta Noodles komoran.

– Helyes – mondta az alelnök, aki elődje lemondása révén technikailag már elnök volt. – De addig nem nevezhetem ki, amíg föl nem esküdtem?

– Ez is igaz – felelte Noodles mogorván.

– Ki esket fel akkor?

– Akárki, akit csak akar.

– A főbírót akarom.

– Nincs főbíránk – mondta Noodles zsémbesen.

– És addig nincs főbíránk, amíg ki nem nevezek egyet? És nem nevezhetem ki, amíg...

– Azt hiszem, most már kapiskálja.

A beálló csöndben, arcán a durcás csalódás kifejezésével, Noodles megint nagyon sajnálta, hogy ő meg a harmadik felesége, Carmen, akivel éppen egy elkeseredett válóper kínjait szenvedte el, már nincsenek beszélő viszonyban. Sóvárgott egy megbízható partner után, aki előtt biztonságosan parodizálhatná az efféle beszélgetéseket. Eszébe jutott Yossarian, aki – attól félt – mostanára már valószínűleg szar alaknak tartja. Noodles volt olyan intelligens, hogy megértse: valószínűleg ő maga se tartaná sokra magát, ha valaki más lenne, nem önmaga; elég becsületes volt ahhoz, hogy tudja, hogy becstelen, és maradt benne annyi integritás, hogy tudja: már semmi integritása nincs.

– Igen, azt hiszem, már értem – mondta az alelnök, és felcsillant benne a remény. – Azt hiszem, kezdek megint teljes gázzal hajtani.

– Ez nem lep meg – mondta Noodles, de ez valahogy nem hangzott olyan pozitívan, ahogy akarta.

– És miért ne csinálhatnánk együtt a kettőt? Nem eskethetném fel főbírónak, mikor ő fölesket elnöknek?

– Nem – mondta Noodles.

– Miért nem?

– Mert a szenátusnak meg kell erősítenie. Először ki kell neveznie.

– Hát akkor – mondta az alelnök, és azzal az elegáns teljesítménynek kijáró széles mosollyal húzta ki magát ültében, amely rendszerint akkor jelent meg az ajkán, mikor valamelyik videojátékának a kezelőgombjait nyomkodta – nem tudná a szenátus az alatt megerősíteni, amíg én egyidejűleg kinevezem, mikor fölesket?

– Nem – mondta Noodles rendíthetetlenül. – És kérem, ne kérdezze, hogy miért. Lehetetlen. Kérem, fogadja el rá a szavamat, uram.

– Nahát, szerintem ez tényleg szégyen, gyalázat! Szerintem az elnöknek kijárna az a jog, hogy a Legfelsőbb Bíróság főbírája eskesse fel.

– Senkit nem ismerek, aki ezzel ne értene egyet.

– De nem tehetem, igaz? Ó, nem! Mert nincs főbíránk! Hogy kerülhetett sor ilyesmire?

– Nem tudom, uram. – Noodles szemrehányóan figyelmeztette magát, hogy nem szabad gúnyosan hangzania annak, amit mond. – Lehet, hogy ez is Alapító Atyáink egyik mulasztása.

– Mi a fenéről beszél maga? – Az alelnök úgy szökött talpra, mintha kolerikus düh fogná el valami elképzelhetetlen istenkáromlás miatt. – Ők nem mulasztottak el semmit! A mi Alkotmányunk mindig tökéletes volt!

– Huszonhét módosító kiegészítésünk van hozzá, uram.

– Csakugyan? Ezt nem tudtam.

– Nem titok.

– Honnan kellett volna tudnom? Ezt jelenti a kiegészítés? Változtatást?

– Igen.

– Hát ezt honnan kellett volna tudnom? – Megint morózus és elkeseredett hangulat fogta el. – Szóval még mindig itt tartunk, igaz? Nem nevezhetem ki...

– Igen. – Noodles jobbnak ítélte, ha inkább a szavába vág, mintsem hogy újra kitegye mindkettőjüket a litániának.

– Akkor ez olyan, mint a 22-es csapdája, nem? – bökte ki váratlanul az alelnök, és tüstént fel is vidult ihletettségének ezen a bizonyítékán. – Nem nevezhetem ki a főbírót, amíg nem vagyok elnök, ő meg nem eskethet fel engem, amíg ki nem nevezem. Ez nem a 22-es csapdája?

Noodles Cook vadul bámulta a falat, és elszánta magát, hogy inkább eljátssza tekintélyes pozícióját az új kormányzatban, mintsem hogy olyan emberrel vesződjön, aki ilyesmin tökölődik.

Aztán láttat, hogy egy nagy, leegyszerűsített térképre bámul, amely műalkotás gyanánt lóg a falon, és a gettysburgi csata hadrendjét ábrázolja. Noodles töprengeni kezdett a történelmi múlton. Lehet, hogy ez mindig így volt az uralkodó és a tanácsadója között, gondolta, és rangjától eltekintve minden tekintetben mindig a tanácsadó volt a magasabb rendű, a feljebbvaló. Ekkor történt, hogy Noodles, kimerülten és elkeseredetten, parancsolóan kibökte a megoldást, amely megmenthette a helyzetet:

– Vesse be a demokratát!

– Micsoda?

– Igen, vesse be azt a kibaszott demokratát. – Félresöpörte a kifogásokat, mert előre látta őket. – Kennedy demokratája volt. Na és? Mit jelent ez? Az a fickó se rosszabb, mint mi. Jobb lesz a sajtója, ha kétpártinak mutatkozik. Amikor népszerűtlenné válik, őt teheti felelőssé, amiért föleskette.

Porter Lovejoy előrelátása megint beigazolódott. Amikor eligazította Noodlest, hangsúlyozta, milyen jó hasznát fogja venni neki az alelnök. A szükség közvetlen, a lehetőségek korlátlanok. Lesz majd egy előzetes megbeszélés.

– Mennyit mondjak el neki? – tudakolta Noodles.

Porter Lovejoy csak somolygott, mint egy bagoly.

– Amennyit hagy. Tulajdonképpen te fogod őt kikérdezni, hogy lássad, akarod-e azt az állást, bár ezt ő nem fogja tudni.

– És hogy fogom tudni ezt megoldani? – tűnődött derűsen Noodles.

Porser Lovejoy megint csak somolygott.

– A fedőneve?

– Ezt most ne hozd elő – intette óva Porter Lovejoy. – Maga választotta magának, tudod. Nem lesz semmi baj.

*

– Jöjjön, jöjjön, jöjjön – mondta az alelnök kedélyesen Noodles Cooknak az előteremben lezajlott vidám üdvözlés után, melyet Noodles zavarba ejtően fesztelennek talált.

Már az is meglepte, hogy az előkelő címet viselő, nála fiatalabb férfi kirontott a szobájából, és melegen üdvözölte. Noodlesnak alig volt ideje észrevenni a fogadószoba falait ékesítő közép- és főiskolai zászlócskákat. Nem tudta megszámolni a sok-sok tévéképernyőt sem, melyek mind különböző csatornákra voltak hangolva. – Régi klipekre és benyögésekre várunk – magyarázták vihogva a lányok, és Noodles nem tudta, komolyan mondják-e, vagy nem.

– Már alig vártam, hogy megismerkedjem magával – folytatta meggyőzően az alelnök. – Bruum, bruum, bruum – mondta aztán bizalmasan, mikor becsukódott mögöttük az ajtó, és kettesben maradtak. – Ez az Indinnapolisi Pálya című videojátékból van, amelyben verhetetlen vagyok. Ismeri? Majd megismeri. Jól játszik videojátékokat? Lefogadom, hogy meg tudom verni. No de most beszéljünk magáról, kérem. Alig várom, hogy többet tudjak meg magáról.

Noodles számára ez gyerekjáték volt. – Nos, uram, mi az, amit tudni szeretne rólam? Hol kezdjem?

– Velem az a helyzet – felelte az alelnök –, hogy mikor elszántam magam valamire, mindig sikerült is végbevinnem. Késő bánat ebgondolat, ami elmúlt, elmúlt. De ha egyszer kitűzök egy célt, akkor azt elérem, könyörtelenül.

– Értem – mondta Noodles pillanatnyi meglepetése elmúltával, mikor úgy sejtette, hogy alkalmak kapott a hozzászólásra. – És azt mondja, az volt a célja, hogy alelnök legyen?

– Ó, igen, határozottan, határozottan. És könyörtelenül el is értem.

– Hogyan?

– Igent mondtam, mikor felkértek, hogy vállaljam el. Tudja, Mr. Cook... szólíthatom Noodlesnak? Köszönöm. Megtisztel... szerintem az alelnök hivatalát egy szóval lehet a legjobban leírni, mégpedig azzal, hogy legyen résen. Vagy ez két szó?

– Azt hiszem, kettő.

– Köszönöm. Azt hiszem, egyetlen más szaktanácsadómtól se kaptam erre ilyen világos választ. És ez az, amit könyörtelenül folytatni akarok. A résen létet. Nyilvánvalóan minél tovább alelnök az ember, annál inkább résen van, hogy elnök lehessen. Egyetért ezzel?

Noodles ügyesen megkerülte a kérdést. – És ez az a cél, amit most könyörtelenül el akar érni?

– Ez az alelnök dolga, nem? Ezzel a többi szaktanácsadóm is egyetért.

– És az elnök tudja?

– Nem törekednék rá most könyörtelenül, ha nem adta volna hozzá a teljes jóváhagyását. Van még valami, amit tudni szeretne rólam, és ami segítene nekem eldönteni, hagy elég jó-e erre az állásra? Porter Lovejoy azt mondja elég jó.

– Nos, uram – mondta Noodles Cook, aztán óvatosan folytatta. – Van valami olyasmi abban, amit most magára vállal, amiről úgy érzi, hogy nincs teljesen felkészülve arra, hogy egyes-egyedül végbevigye?

– Nincs. El se tudok ilyet képzelni.

– Akkor miért érzi úgy, Hogy még egy szaktanácsadóra lenne szüksége?

– Hogy segítsen nekem az olyan kérdésekben, mint ez. Tudja, a főiskolán elkövettem azt a hibát, hogy nem szenteltem magam igazán a tanulmányaimnak, és ezt nagyon megbántam.

– De azért kielégítő jegyeket kapott, nem?

– Ugyanolyanokat, mint mikor a tanulmányaimnak szenteltem magam. Maga is járt főiskolára, Mr. Cook? Iskolázott ember maga?

– Igen, uram. Tudományos fokozataim vannak.

– Remek. Én is jártam főiskolára, tudja. Sok közös van bennünk, és jól ki tudnánk jönni egymással... remélem, jobban – és itt kissé panaszosra váltott a hangja –, mint ahogy a többiekkel kijövök. Az az érzésem, hogy a hátam mögött vicceket faragnak rólam. Ha ágy most visszatekintek rá, többet kellett volna foglalkoznom a főiskolán filozófiával, történelemmel meg közgazdaságtannal. Ezt most pótolom.

– Hogyan... – kezdte volna megkérdezni Noodles, de aztán meggondolta magát. – Uram, nekem az volt a tapasztalatom...

– Késő bánat ebgondolat, és ez a múlt.

– Nekem az volt a tapasztalatom mint diáknak – járta tovább Noodles a maga útját alázatosan –, de még akkor is, mikor tanítottam egy kicsit, hogy amilyenek az emberek, olyanok a foglalatosságaik. Akit a sportrendezvények, a golf és az esélyek érdekelnek, azok a versenyeken, a golfpályán és a társasági összejöveteleken töltik az idejüket, és későbbi életük során nagyon nehéz érdeklődésüket az olyan témák felé fordítaniuk, mint a filozófia, a történelem és a közgazdaságtan, ha korábban nem vonzódtak hozzájuk.

– Igen. De soha nem is késő – mondta az alelnök, mire Noodles nem tudta, egyetértenek-e, vagy sem. – Az utóbbi időben a napóleoni háborúkat tanulmányoztam, hogy mintegy kiegészítsem a műveltségemet.

Noodles egy-két pillanatig mozdulatlanul ült. – Melyikeket? – Más választ nem tudott kigondolni.

– Hát több is volt, nem csak egy?

– Ez nem az én szakterületem – felelte Noodles Cook, és kezdte föladni a reményt.

– És átveszem az antietami csatát is – hallotta annak az embernek a szájából, aki a következő lesz az elnökök sorában.

– Azután meg kikukkantok Bull Runba. Az volt az igazi nagy háború, az a polgárháború. Azóta se volt olyan háborúnk, igaz? Nagyon meg lesz lepve, de Bull Run csak egy rövid autóútnyira van ide, rendőri kísérettel.

– Háborúra készül?

– Szélesítem a látókörömet. És hiszek abban, hogy résen kell lenni. Nekem úgy tűnik, hogy egy elnök minden más munkája elég kemény, és valahogy unalmas. Videokazettára fogom vitetni mindezeket a csatákat, és videojátékokat csináltatok belőlük, amelyikben akármelyik fél nyerhet. Bruum, bruum, bruum! A gettysburgi csatát is. Szereti a videojátékokat? Melyik a kedvence?

– Nincs kedvencem – motyogta letörten Noodles.

– Hamarosan lesz. Jöjjön csak, nézze meg ezeket.

A szekrénykén álló videoképernyőn – az iroda számos zugában videoképernyők álltak, a hozzájuk tartozó távirányítókkal –, azon, amelyikhez az alelnök odavezette, éppen az Indianapolisi Pálya nevű játék ment. Noodles más játékokat is látott, a Le a bombákat és Bújj ki a sorozás alól címűeket.

És látott még egyet, a Halj meg nevetve címűt.

Házigazdája kuncogott. – Kilenc főiskolát végzett ember van a stábomban, tizenegy doktori diplomával, és egyikük se tudott egyetlenegyszer se megverni ezekben. Nem mond ez sokat arról, hogy milyen ma ebben az országban a felsőoktatás?

– De igen – mondta Noodles.

– Magának mit mond?

– Sokat – felelte Noodles.

– Én is így érzem. Van egy új is, amit kizárólag nekem csináltak, Triage a neve. Ismeri?

– Nem. A Triage francia eredetű szó, és abban az esetben, ha nagy háború tör ki, és el kell döntenünk, ki legyen az a néhány ember, aki életben maradhat a föld alatti óvóhelyeken...

– A szó jelentését ismerem, alelnök úr! – vágott közbe Noodles durvábban, mint ahogy akarta. – Csak a játékot nem ismerem – magyarázta kényszeredett mosollyal.

– Majd megismeri. Magát fogom először megtanítani rá. Jó mulatság és nagy kihívás. Magának is meglesznek a kedvencei, nekem is, és csak az egyik győzhet közülünk, és az dönti el, hogy ki fog életben maradni és ki fog meghalni. Élvezni fogjuk. Azt hiszem, szeretném, ha specializálódna a Triage-ra, mert nem lehet tudni, mikor kellhet majd ténylegesen lejátszanunk, és nem hiszem, hogy a többiek felérik ésszel. Oké?

– Igen, alelnök úr.

– És ne legyen ilyen szertartásos, Noodles. Szólítson Pöcsnek.

Noodles elképedt. – Ezt nem tehetem! – vágott vissza nyomatékosan, a spontán dac reflexével.

– Próbálja meg.

– Én ugyan nem.

– Még ha ez az állásába kerülne is?

– Nem, még akkor sem, Mr. Pöcs... akarom mondani, alelnök úr.

– Látja? Fog ez menni. Mindenki más így szólít. Nézzük most azokat a dolgokat, amelyekről Porter Lovejoy azt mondja, hogy maga el tudja intézni őket. Mennyit tud a nehézvízről?

– Szinte semmit – mondta Noodles, és tüstént szilárdabb talajon érezte magát. – A nukleáris reakciókhoz van valami köze, nem?

– Tőlem ne kérdezze. Valami ilyesmit mondanak itt ebben is. Én se tudok róla sokat, úgyhogy máris jól találkozik az agyunk.

– Mi a probléma?

– Hát, van itt egy ember, akit őrizetbe vettünk, mert engedély nélkül állítja elő. Azt mondja, nyugalmazott lelkész, a régi, második világháborús gyalogsági légierőtől.

– Miért nem hagyatják abba vele?

– Nem tudja abbahagyni. Úgyszólván biológiailag termeli, ha érti, mire gondolok.

– Nem, nem tudom, mire gondol.

– Hát, ezt mondják itt is, a Csapvíz fedőnevű titkos dosszié összefoglalójának ebben a szinopszisában. Azt eszi és azt issza, amit a többiek, de ami kijön belőle, az azt hiszem, nehézvíz.

Egy magánvállalkozás, az M&M V&T megkutatta és továbbfejlesztette az illetőt, és most opciójuk van rá, és elindították a szabadalmazási eljárását.

– Hol tartják?

– Valahol a föld alatt, arra az eshetőségre, ha radioaktívvá válna. Közvetlenül mielőtt elkapták, kapcsolatban állt valamiféle társával, és a felesége meg az a másik pasas rendszeresen kódolt beszélgetéseket folytatnak telefonon, és úgy tesznek, mintha nem tudnának semmiről. Eddig még semmi szemérmetlen nem történt köztük. A pasas egy ápolónővel is beszélget telefonon, és kettejük között sok minden kezdődhet,ami szemérmetlen. Mintha soha nem hallottak volna az AIDS-ról. És lehet, hogy van egy belga kémkapcsolatuk is, az új Európai Gazdasági Közösséggel. „A belga megint tud nyelni”, jelentette az ápolónő, mikor utoljára beszéltek egymással.

– És mit szándékozik a lelkésszel csinálni?

– Ó, könnyen megölethetnénk valamelyik antiterrorista egységünkkel, ha arra kerülne a sor. De lehet, hogy szükségünk lesz rá, mert problémánk van a tríciumhiánnyal is. Mit tud maga a tríciumról, Noodles?

– Trícium? Soha nem hallottam róla.

– Az jó. Akkor objektív tud maradni. Azt hiszem, valamiféle radioaktív gáz, amelyre szükségünk van a hidrogénbombáinkhoz meg más holmikhoz. Nehézvízből nyerik, és ez a lelkész nagyon hasznos lehetne, ha másokat is meg tudna tanítani rá, hogy nehézvizet pisáljanak. Az elnöknek ehhez nincs türelme, és azt akarja, hogy én vegyem kézbe. Nekem sincs hozzá sok türelmem, így át fogom adni magának.

– Nekem? – kiáltott fel meglepetten Noodles. – Úgy érti, hogy föl vagyok véve?

– Beszélgettünk, nem? Tudassa velem, mit gondol, mit javasoljak.

Ezzel átnyújtott Noodlesnak egy terebélyes vörös dossziét, melynek első lapján egy tömörített helyzetjelentés összefoglaló szinopszisa kivonatának az egymondatos summája állt egy hetvenegy éves nyugalmazott katonai lelkészről, aki engedély nélkül nehézvizet állít elő a hasában, és akit jelenleg titkos őrizetben tartanak vizsgálat és kihallgatás céljából. Noodles nem sokat tudott a nehézvízről, a tríciumról pedig semmit, de ahhoz, eleget tudott, hogy egy szemrebbenéssel se árulja el, hogy ismeri őket, amikor John Yossarian és Milo Minderbinder nevét olvasta, bár komoran eltöprengett Melissa MacIntoshon, az ápolónőn, akiről soha nem hallott, valamint az ő Angela Back vagy Angela Moorcock nevezetű lakótársán, és az egyik New York-i kórházban gégerákkal fekvő, rejtélyes belga ügynökön, akiről az ápolónő rendszeresen kódolt üzeneteket továbbított telefonon, nemkülönben azon a nyájas, jól öltözött és rejtelmes férfin, aki a jelek szerint vagy megfigyelés alatt tartja a többieket, vagy szimatol utánuk, vagy a testőrük. Noodlesra, mint az ismertetők nagy műértőjére mély benyomást tett a szerző zsenialitása, aki ennyi mindent tudott egyetlen mondatba sűríteni.

– Azt akarja, hogy én döntsek? – mormolta végül zavartan Noodles.

– Miért ne? És aztán itt van ez a másik dolog: valakinek van egy tökéletes hadirepülőgépe, amit el akar adni nekünk, és van egy más valaki, egy még jobb tökéletes hadirepülőgéppel, amit meg akar vétetni velünk, és csak az egyiket tudjuk megvenni.

– Porter Lovejoy mit mond?

– Ő most a bűnperének a tárgyalására készülődik. Azt akarom, hogy maga ítélje meg.

– Azt hiszem, ehhez nincs meg a felkészültségem.

– Én hiszek az özönvízben – felelte az alelnök.

– Azt hiszem, ezt nem jól hallottam.

– Hiszek az özönvízben.

– Miféle özönvízben? – Noodles megint teljesen megzavarodott.

– Természetesen Noé özönvizében. Amiről a Bibliában van szó. A feleségem is hisz benne. Maga nem tud róla?

Noodles összehúzott szemekkel kereste az alelnök jámbor ábrázatán a játékosság enyhe felvillanását. – Nem vagyok benne biztos, hogy is érti ezt. Úgy hiszi, nagy volt az eső?

– Úgy hiszem, hogy igaz. Minden részletében.

– Hogy vette minden állatfajtának a hímjét meg a nőstényét?

– Ezt mondja a Biblia.

– Uram – mondta Noodles udvariasan –, mostanára több állat- és rovarfajtát vettünk számba, mint amennyit valaki egész élete során össze tudna gyűjteni és be tudna rakni egy akkora hajóba. Honnan szedné őket, és hová tenné őket, nem is szólva arról, hogy mennyi hely kellene saját magának meg a gyerekei családjának, valamint az ennivaló tárolásának és a hulladék eltávolításának problémáiról az alatt a negyven nap és negyven éjjel zuhogó eső alatt?

– Maga tud erről!

– Hallottam. És utána még százötven nap és százötven éjjel.

– Maga ezt tudja! – bámult rá elismerően az alelnök. – Akkor valószínűleg azt is tudja, hogy az evolúció svindli. Gyűlölöm az evolúciót.

– Honnan származott akkor az a sok állati élet, amelyről tudunk? Csak bogarakból majd három- vagy négyszázezer fajta létezik.

– Ó, hát valószínűleg csak úgy kialakultak.

– Alig hétezer év alatt? A bibliai időszámítás szerint körülbelül ennyi volt az egész.

– Utánanéztem, Noodles. Mindaz, amit a világ teremtéséről tudnunk kell, benne van a Bibliában, világosan, angolul – nézett rá derűsen az alelnök. – Tudom, hogy vannak, akik szkeptikusok. De azok mind vörösök. És mind tévednek.

– Ott van Mark Twain esete. – Noodles nem tudta megállni, hogy ne kezdjen vitatkozni.

– Ó, ezt a nevet ismerem! – kiáltott fel nagy örömmel és hivalkodva az alelnök. – Mark Twain, a nagy amerikai humorista, ugye? Az én államommal szomszédos államból, Missouriból?

– Missouri állam nem szomszédos Indianával, uram. És Mark Twain az ön nagy amerikai humoristája kicsúfolta a Bibliát, lenézte a kereszténységet, megvetette imperialista külpolitikánkat, és minden részletében telifröcskölte a dühével Noé és bárkája történetét, különösen a házilégy miatt.

Az alelnök egy pillanatra sem veszítette el a lelki nyugalmát. – Nyilvánvalóan két különböző Mark Twainről beszélünk – felelte.

Noodles dühbe gurult. – Csak egy volt, uram – mondta lágyan, aztán elmosolyodott. – Ha akarja, összefoglalót készítek a kijelentéseiről, és odaadom valamelyik titkárának.

– Ne, utálom az írásos anyagokat. Tegye át videóra, talán tudunk belőle valami játékot csinálni. Igazán nem értem, hogy egyes emberek, akik olyan sokat olvasnak, miért tudják olyan nehezen felfogni azokat az egyszerű igazságokat, amelyek világosan le vannak írva a Bibliában. És kérem, ne szólítson uramnak, Noodles. Maga sokkal idősebb nálam. Nem szólítana Pöcsnek?

– Nem, uram, nem fogom pöcsnek szólítani.

– Mindenki más annak szólít. Magának is joga van hozzá. Esküt tettem ennek a jognak a biztosítására.

– Nézze, maga pöcs... – Noodles talpra ugrott, aztán lázasan körülnézett. Fekete táblát, krétát és mutatópálcát keresett. Akármit! – A víz mindig a saját szintjére törekszik.

– Igen, ezt hallottam.

– A Mount Everest nyolcezer méter magas. Ahhoz, hogy a földet elborítsa a víz, az egész földbolygón mindenütt közel nyolcezer méter mély víznek kellett volna lennie.

Jövendőbeli munkáltatója bólintott, örült, hogy a jelek szerint végre eljutottak valahova. – Akkor annyi víz volt.

– Aztán a vizek visszavonultak. Hová tudtak visszavonulni?

– Természetesen az óceánokba.

– Hol voltak az óceánok, ha a világ víz alatt volt?

– Hát természetesen az özönvíz alatt – jött habozás nélkül a válasz, majd a zseniális férfiú felállt. – Ha megnéz egy térképet, Noodles, látni fogja, hol vannak az óceánok. És azt is látni fogja, hogy Missouri igenis határos az én államommal, Indianával.

– Ez a pöcs hisz a vízözönben! – számolt be tüstént Porter Lovejoynak Noodles Cook, még mindig fortyogva és szinte kiabálva. Ez volt kapcsolatukban az első eset, amikor nem elégedett összeesküvőként jelentkezett a pártfogójánál.

Porter Lovejoy megőrizte a nyugalmát. – A felesége is.

– Több pénzt akarok!

– Az állás ezt nem indokolja.

– Változtasd meg az állást!

– Majd beszélek Caponéval.

Jó volt az egészsége, nem volt szociális segélyen, így ha minden érintett tudomásul vette, hogy Noodles, mint az új kormányzat egészségügyi, közoktatási és népjóléti minisztere, minden energiáját kizárólag az elnök oktatására fogja összpontosítani.

ÖTÖDIK KÖNYV

13. Trícium

A nehézvíz árfolyama újabb két ponttal emelkedett, közölte a fax az M&M irodájában, a New York-i Rockefeller Centerben, ugyanazon az emeleten, és jószerivel ugyanazokban a helyiségekben, ahol Sammy Singer szinte a teljes felnőtt dolgozó életét eltöltötte a Time magazinnál. Az iroda ablakai, mint azt Michael Yossarian újra láthatta, a messze alattuk elterülő jégpályára néztek, a tiszteletre méltó japán ingatlankomplexum csillogó, fagyott középpontjára, amelyet nagy pénzért már korábban megszereztek a hanyatló Rockefeller bankárdinasztiától. A jégpálya ugyanazon a telken állt, amelyen Sammy sok-sok évvel azelőtt, életében először korcsolyázni ment Glendával, és nem esett el, aztán megint el-elment vele nem is egy hosszú ebédidő alatt, miután kezdtek rendszeresen találkozgatni, és miközben Glenda egyre szuttyongatta, hogy költözzön hozzá és éljenek együtt az ő West Side-i lakásán a három gyerekével meg a wisconsini határvidékről való, nem mindennapi édesanyjával, aki igen nagyra tartotta Sammyt, és boldogan ment el újra a húgához lakni egy kis családi farmra, miután Sammy beköltözött – a New York-i szülők között senkit nem ismert, akik valaha képesek lettek volna ilyen kecses önfeláldozásra, a saját szüleit is beleértve –, a trícium pedig, a nehézvízből származó gáz további kétszáztizenhat ponttal emelkedett Genfben, Tokióban, Bonnban, Irakban, Nigériában, Kínában, Pakisztánban, Londonban és New Yorkban a radioaktív áruk nemzetközi tőzsdéin.

A trícium árát derűlátóan hajtotta felfelé ennek a hidrogénizotópnak az a természetes tulajdonsága, hogy az atomfegyverekben előre kiszámítható ütemben fajult el, ami szükségessé tette az időszakos pótlását, valamint e gáznak az a csábító hajlama, hogy csökkent a mennyisége a között a két időpont között, mikor a szállítója lepecsételte, illetve a vásárlója átvehette, aki jobbára vagy újfajta bazárárukat és jelzőberendezéseket gyártott, melyek külső felszíne foszforeszkált, vagy pedig nukleáris robbanófejeket szerelt össze és szállított.

A vásárlók gyakran közölték, hogy legalább negyven százalékkal kevesebb tríciumot kaptak, mint amennyit kifizettek, és negyven százalékkal levesebbet, mint amennyit becsomagoltak és leszállítottak, mégpedig lopás, eltérítés vagy szivárgás minden jele nélkül.

A trícium egyszerűen nem volt meg, amikor leszállították. Nem sokkal azelőtt kísérleti szállítmányt irányítottak egyik épületből a másikba, hogy rájöjjenek, mi okozza ezt a veszteséget. Új ismeretekre nem tettek szert, de a kísérlethez becsomagolt trícium háromnegyed része elveszett. Pontatlan volna azt mondani, közölte egy félénk szóvivő, hogy a puszta légbe tűnt el. A leget folyamatosan vizsgálták. Nem volt puszta, és nem volt benne trícium.

Sugárzása és ebből következő potenciális rákkeltő hatása ellenére még mindig a trícium maradt a legkiválóbb anyag világító irányjelzőkhöz, óraszámlapokhoz, puskák éjszakai irányzékához, és olyan jelképekhez, mint a svasztikák, keresztek, dávidcsillagok és glóriák, amelyek felizzanak a sötétben, továbbá az atomfegyverek robbanóerejének hallatlan fokozásához.

*

Melissa MacIntosh elragadó lakótársnője, Angela Back, akire Yossarian többé csak Angela Backupként tudott gondolni, közben már előterjesztette munkaadóinak, a két idősecske úriembernek az olyan világító cikkek ötletét, amelyek foszforeszkálva emelnék ki a párzás kidudorodó szerveit, és amelyeket egy játékvásáron már kipróbált a vásárlókon, férfiakon és nőkön egyaránt, továbbá elképzelését egy olyan hálószobai óráról, melynek sugárzó számlapja festékvegyületbe ágyazott trícium lenne, kis- és nagymutatói körülmetélt hímtagok lennének, számai pedig nem számokból, hanem az órák előrehaladásával az erotikus önkívület rendszeres periódusaiban fokozatosan egyre érzékibbé váló meztelen nőalakok sorozatából állnának, amelyek a végső órában, tizenkettőkor érnék el a teljes beteljesülést. Yossarian heves izgalomba jött, amikor a koktélbárban meghallgatta Angela előadását ennek az ihletett fogyasztási cikknek az ötletéről, egy-két nappal azelőtt, hogy Angela leszopta, majd hazaküldte, mert öregebb volt azoknál a férfiaknál, akikhez hozzá volt szokva, és nem volt benne biztos, akarja-e ennél intimebben is megismerni, aztán mivel Melissa kezdte őt egyre jobban megszeretni, Angela pedig ugyanakkor kezdett egyre jobban félni az AIDS-től, nem volt hajlandó másodszor is leszopni, vagy bármely más ezzel egyenértékű módon a kedvére tenni; miután első alkalommal figyelmesen meghallgatta az áradozását, Yossarian azon kapta magát, hogy félig-meddig föláll neki, így aztán megfogta a kezét, ahogy egymás mellett ültek az elegáns koktélbár vörös bársonypamlagán, és odadörgölte a nadrágja sliccéhez, hogy ő is érezhesse.

A tríciumnak az atom-robbanófejekben kiváltott hatása és a robbanóhatás hatalmas, ugrásszerű növekedése lehetővé tette a bombák, a rakéták és a gránátok méretének és súlyának esztétikus csökkentését, így a nukleáris pusztítóképesség észrevehető csökkenése nélkül nagyobb számban vihették őket magukkal az olyan kisebb szállítóeszközök, mint Milo és Strangelove tervezett bombázói.

A lelkésznek emelkedett az értéke, és teljes biztonságban volt.

14. Michael Yossarian

– Mikor beszélhetek vele? – hallotta Michael Yossarian apja követelő kérdését. Apjának sűrűbb volt a haja, mint az övé, továbbá göndör és fehér. Ehhez a színhez kereste Adrian bátyja szorgosan azt a kémiai képletet, melynek révén fiatalos és természetes őszre lehetne festeni a hajat, ami egyetlen Yossarian korabeli férfin sem hatott volna fiatalosnak, és nem látszott volna természetesnek.

– Mihelyt biztonságban lesz – felelte M2 tiszta, fehér ingében, amely még nem gyűrődött össze, nem nedvesedet át, és nem szorult vasalásra.

– Michael, nem azt mondta az előbb, hogy a lelkész biztonságban van?

– Azt hiszem, én is így hallottam.

Michael mosolygott magában. Az ablak üvegtáblájához szorította a homlokát, hogy elmélyülten lebámulhasson az odalenn elterülő jégpályára és a könnyed korcsolyázók színes kaleidoszkópjára, miközben azzal a csüggedt előérzettel, hogy máris sok mindenből kimaradt, azon töprengett, lehetséges-e, hogy ebben az időtöltésben vannak olyan élvezetek, amelyeket szórakoztatónak találna, ha valaha rá tudná venni magát, hogy kipróbálja őket. A jégfelület tükröző oválisát ezekben a napokban az ebéd- és kávészünetükben sétálgató dolgozók meg a csüggedt lovaikon feszítő lovas rendőrök mellett koldusok és csavargók sodródó áramlatai vették körül. Michael Yossarian nem táncolt, nem tudta felvenni a ritmust. Nem golfozott, nem síelt, és nem teniszezett, és máris tudta, hogy soha nem fog korcsolyázni.

– Úgy értem, számunkra biztonságban – hallotta M2 panaszos védekezését, mire megfordult, hogy figyelhesse. M2 diadalmasan felkészültnek látszott a kérdésre, melyet feltettek neki. – Biztonságban van az M&M vállalkozások számára, nem sajátíthatja ki még a Mercedes-Benz vagy a Nippon&Nippon Vállalkozások N&N részlege sem. Még Strangelove se férhet hozzá. A lelkészt tüstént szabadalmaztatni fogjuk, mihelyt rájövünk, hogyan működik, már keressük is hozzá a védjegyet. Egy glóriára gondoltunk. Mivel lelkész, természetesen nappal fénylő glóriára, de esetleg olyanra, amelyik sötétben is, egész éjjel fénylik.

– Miért nem tríciummal?

– Mert a trícium drága és radioaktív Michael, tudna glóriát rajzolni?

– Az nem lehet nehéz.

– Valami olyat akarunk, amely vidám, de komoly.

– Meg fogom próbálni komolyra csinálni – mondta Michael, megint mosolyogva –, és nehéz lenne olyat elképzelni, amely ne lenne vidám.

– Hol tartják? – érdeklődött Yossarian.

– Úgy sejtem, ugyanazon a helyen. Igazából nem tudom.

– Apád tudja?

– Hát tudom én, hogy tudja-e?

– Ha tudnád, megmondanád nekem?

– Ha azt mondaná, hogy megmondhatom.

– És ha azt mondaná, hogy nem?

– Akkor azt mondanám, hogy nem tudom.

– Mint ahogy az előbb mondtad. Legalább igazat mondasz.

– Megpróbálok.

– Még akkor is, mikor hazudsz. Ez egy paradoxon. Körökben jár a beszélgetésünk.

– Teológiára jártam.

– És mit mondjak a lelkész feleségének? – kérdezte Yossarian. – Hamarosan találkozni fogok vele. Ha van valaki más, akihez esetleg fordulhatna, minden bizonnyal azt fogom tanácsolni neki.

– Kit tudna találni? A rendőrség tehetetlen.

– Strangelove?

– Ó, nem – mondta M2, és a szokásosnál is jobban elfehéredett. – Ennek utána kell néznem. Karen Tappmannek azt mondhatjuk...

– Karen?

– Ez áll a papíromon. Az igazságnak megfelelően azt mond hatja Karen Tappmannek...

– Nem hiszem, hogy hazudnék neki.

– Mi soha nem mondunk mást, csak az igazat. Itt áll a kézikönyvünkben, Hazugságok címszó alatt. Azt kell mondania Karen Tappmannek – szavalta kötelességtudóan M2. –, hogy a férje jól van, csak ő hiányzik neki nagyon. Alig várja, hogy újra együtt lehessen vele, mihelyt nem jelent veszélyt önmagára és a közösségre, és a családban meg a hitvesi ágyban nem árt az asszony egészségének a jelenléte.

– Ez egy kibaszott új gubanc, mi?

– Kérem – rezzent össze M2. – Ez történetesen igaz.

– Akkor is ezt mondanád, ha nem lenne az?

– Ez teljesen igaz – ismerte be M2. – De ha attól a nehézvíztől trícium kezd megjelenni benne, akkor radioaktív lehet, és mindnyájunknak távol kell tartani magunkat tőle.

– M2 – mondta Yossarian harsányan –, hamarosan beszélni akarok a lelkésszel. Apád már találkozott vele? Tudom, mit fogsz mondani. Hogy ezt meg kell tudnod.

– Először meg kell tudnom, hogy megtudhatom-e.

– Tudd meg, ha megtudhatod, hogy el tudja-e intézni. Strangelove el tudná.

M2 újra elsápadt. – Elmenne Strangelove-hoz?

– Strangelove fog eljönni hozzám. A lelkész pedig nem lesz hajlandó többé termelni, ha megmondom neki, hagy ne csinálja.

– Ezt el kell mondanom apámnak.

– Én már megmondtam neki, de nem mindig hall.

M2 meg volt rendülve. – Éppen most jutott eszembe még valami. Szabad nekünk erről Michael előtt beszélnünk? A lelkész most titkosítva van, és nem vagyok benne biztos, fel vagyok-e hatalmazva rá, hogy bárki más is halljon róla.

– Kiről? – kérdezte Michael.

– A lelkészről – felelte M2.

– Miféle lelkészről?

– Albert T. Tappman lelkészről – mondta M2. – Apjának arról a barátjáról, még a seregből, aki engedély nélkül nehézvizet állít elő, és titkos őrizetben van, amíg kihallgatják és megvizsgálják, miközben mi megpróbáljuk szabadalmaztatni és bejegyeztetni a védjegyét. Tud róla?

Michael vigyorgott. Amikor megszólalt. – Apámnak arra a katonabarátjára gondol, aki elkezdett törvénytelenül nehézvizet termelni, és most...

– Ő az! – kiáltotta M2, aztán eltátotta a száját, mintha kísértet állna előtte. – Hogy tudta meg?

– Most mondta el – nevetett Michael.

– Megint ezt csináltam, mi? – gagyogta M2, aztán a bűnbánó siránkozás gyászos paroxizmusában hangos puffanással roskadt le az íróasztala mögött álló székre. Szintetikus anyagból készült fényes, fehér inge mostanára összegyűrődött, átnedvesedett és igencsak vasalásra szorult volna, és a feszengő, bágyasztó szorongás lucskos árnyékától már sötét foltok ütöttek ki a hónalja alatt az ujjatlan alsótrikóján is, amelyet soha nem mulasztott el felvenni. – Egyszerűen nem tudok titkot tartani, igaz? Apám még mindig dühös rám, amiért a bombázóról beszéltem magának. Azt mondja, meg tudna ölni. Ilyen az anyám is. Ilyenek a húgaim is. De ez a maga hibája is, tudja. A maga dolga, hogy ne engedje, hogy ilyen titkokat mondjak el neki.

– Milyeneket? – kérdezte Michael.

– Mint ezt a bombázóról.

– Miféle bombázóról?

– A mi M&M Szubszuperszonikus Láthatatlan és Zajtalan Védelmi Második Csapásmérő Támadó Rohambombázónkról. Remélem, nem tud róla.

– Most már tudok.

– Honnan tudta meg?

– Megvannak a magam módszerei – mondta Michael, aztán haragosan az apjához fordult. – Már a hadiiparban is benne vagyunk?

– Azt mondják, valakinek benne kell lennie a hadiiparban – felelte Yossarian mentegetőzve – akár tetszik, akár nem, így akár ők is benne lehetnek, valaki pedig dolgozni fog velük akár igent mondok, akár nemet, így hát akár te meg én is lehetünk azok, és ez a tiszta igazság.

– Akkor is, ha hazugság?

– Azt mondták nekem, ez egy cirkáló repülőgép.

– Cirkál – magyarázta M2 Michaelnek.

– Két emberrel? – mondott neki ellent Yossarian. – És íme, egy másik módszer, amellyel megnyugtathatod a lelkiismeretedet – tette hozzá Michaelnek. – Nem fog működni. Igaz, M2?

– Ezt garantáljuk.

– És emellett – bukkant Yossarianból felszínre a neheztelés – téged csak arra kérlek, hogy rajzolj egy képet a gépről, nem arra, hogy repülj azzal a kibaszott jószággal, vagy támadást indíts vele. Ez a gép már az új évszázadra szól. Az efféle dolgok az örökkévalóságig tartanak, lehet, hogy már mind a ketten halottak leszünk, mielőtt a levegőbe emelkednének, még ha meg is kapják rá a szerződést. Most fütyülnek rá, hogy működik-e vagy sem. Semmi mást nem akarnak, csak a pénzt. Igaz, M2?

– És természetesen fizetni fogunk – állt újra fel izegve-mozogva M2. Karcsú volt és sovány, formátlanok voltak a vállai, és kiálltak a kulcscsontjai.

– Mennyit fognak fizetni? – kérdezte félszegen Michael.

– Amennyit csak akar – felelte M2.

– Ezt komolyan gondolja – mondta Yossarian, mikor Michael bohóckodva fordult felé magyarázatért.

Michael kuncogni kezdett. – Mondjuk – kockáztatta meg szertelenül, közben apja reakcióját figyelve – annyit, amennyi elég még egy évre a jogi karon?

– Ha ezt akarja – egyezett bele tüstént M2.

– És a megélhetési költségeimet is?

– Persze.

– Ezt is komolyan gondolja – nyugtatta meg Yossarian hitetlenkedő fiát. – Michael, nem fogod elhinni... igazából én se hiszem el... de néha több pénz van ezen a világon, mint bárki valaha gondolta volna, hogy a bolygónk elbírja anélkül, hogy el ne süllyedjen valahova.

– És honnan van?

– Senki nem tudja – mondta Yossarian.

– És hová lesz, mikor nincs?

– Ez egy másik tudományos rejtély. Egyszerűen eltűnik. Mint azok a tríciumrészecskék. Most éppen sok van.

– Korrumpálni próbálsz?

– Azt hiszem, megmenteni próbállak.

– Oké, hiszek neked. Mit akarnak tőlem?

– Néhány laza rajzot – mondta M2. – Tud műszaki rajzot olvasni?

– Próbáljuk ki.

A repülőgép külső megjelenésének művészi ábrázolásához szükséges öt műszaki rajzot már kiválasztották és kiterítették a tárgyalóasztalon az egyik szomszédos külső-belső tárgyalóteremben, közvetlenül a második acélból és betonból épült, riasztógombokkal és radioaktív tríciumos tárcsákkal felszerelt tűzbiztos páncélterem hamis hátsó homlokzata előtt.

Michael egy perc alatt átlátta az összefüggéseket a kék papírra fehér vonalakkal rajzolt műszaki rajzokon, melyek elsőre megfejthetetlen ábécék odafirkantott rejtelmes felirataival ékesített okkult zűrzavarnak tűntek.

– Szerintem valahogy csúnya. – Michaelt feldobta, hogy valami olyan másféle munkát végezhet, amely bőven belül van a képességeinek határain. – Kezd úgy kinézni, mint egy repülő szárny.

– Vannak szárnyak, amelyek nem repülnek – ugratta Yossarian.

– A szárnyas gallér szárnyai – felelte Michael, anélkül hogy fölemelte volna a rajzról elemző tekintetét. – Egy épület szárnyai, egy politikai párt szárnyai.

– Te szoktál olvasni, ugye?

– Néha.

– Milyen egy repülő szárny? – M2 izzadós fajta volt, homlokára meg az állára fényes cseppecskék ültek ki.

– Olyan, mint egy törzs nélküli repülőgép, Milo. Az az érzésem, hogy ezt már láttam.

– Remélem nem. A mi gépünk új.

– Ez mi? – bökött rá valamire Yossarian. Lemásolásuk előtt mind az öt tervrajz bal alsó sarkában fekete ragasztószalaggal letakarták az azonosító feliratot, és a szalagra fehér Ó betűt nyomtattak. – Ezt a betűt már láttam.

– Mindenki látta – felelte Michael könnyedén. – Ez a szabványos sablon. A régi óvóhelyeken láttad. De ezek mi a fenék?

Az Ó betűtől jobbra parányi, lapos hímzésnek tetsző betűcskék sorakoztak, és miközben Yossarian fölvette a szemüvegét, Michael nagyítóüveggel kukucskált rájuk, és egy sor kis h betűre bukkant, a végén felkiáltójellel.

– Szóval – jegyezte meg még mindig jókedvűen – így fogják nevezni a masinájukat, mi? Az M&M Óhhhhh!

– Maga is tudja, minek nevezzük. – M2 meg volt sértve.

– Ez az M&M V&T Szubszuperszonikus Láthatatlan és Zajtalan Védelmi Második Csapásmérő Támadó Rohambombázó.

– Időt spórolnánk, ha Óhhhhh!-nak neveznénk. Mondja csak el még egyszer, mit akar.

M2 félénken elmondta. Szép képeket akarnak a gépről repülés közben, felülről, alulról és oldalról, és legalább egy olyat, amelyen a földön áll. – Nem kell pontosnak lenniük. De legyenek realisztikusak, olyanok, mint egy rajzfilmen vagy sci-fi-filmben a repülőgépek. Hagyja ki a részleteket. Apám nem akarja, hogy bármit lássanak belőlük, amíg meg nem kapjuk a szerződést. Nem bízik többé igazán a kormányunkban. Arról is szeretnék egy képet, hogy fog tényleg kinézni a gép, ha valaha meg kell építeni.

– Miért nem kéri meg erre a mérnökeiket?

– Nem bízunk igazán a mérnökeinkben.

– Mikor Rettenetes Iván befejezte a Kreml építését – jegyezte meg Yossarian –, az összes építészt kivégeztette, hogy soha eleven ember le ne másolhassa többé.

– Mi volt benne olyan rettenetes? – tűnődött M2. – Ezt el kell mondanom apámnak.

– Most hagyjanak magamra – mondta Michael. Az állát dörzsölgetve koncentrált, aztán kibújt zakójából, és egy Mozart-dallamot fütyörészett magában. – Ha bezárja az ajtót, emlékezzen rá, hogy be vagyok zárva, és ne felejtsen el egy szép napon kiereszteni. – Magában pedig hangosan megjegyezte: – Klasszul néz ki.

Cinikusan biztosra vette, hogy a jövő század fordulóján hónapokig tartó értelmetlen ünnepségeket fognak rendezni, mindenféle politikai kampányokkal összekötve, és az M&M hadirepülőgépe mindezeknek az ünnepelt fénypontja lehet. És nem kétséges, hogy az új évszázadban születő első újszülött keleten fog születni, de ezúttal az Édentől sokkal messzebb keletre.

Újra lenézett ennek a század végére szóló fegyvernek a tervrajzára, és a tervet, amelyet látott, esztétikailag tökéletlennek találta. Az előlegezett formában sok minden nem szerepelt, sok minden hiányzott belőle. És amikor a tervrajzokra nézett, meg a jövőbe, amelyben ez a gép repülni fog, sehol nem látott semmiféle kijelölt helyet, amelybe – apjának elcsépelt szavai szerint – bele tudott volna illeszkedni, amelyben nagyobb biztonsággal és elégedettséggel tevékenykedett volna, mint amilyenben jelenleg része volt. Tere volt hozzá, de esélyt nem sokat látott semmiféle javulásra. Eszébe jutott Marlene, meg az asztrológiai táblázatai és a tarot-kártyái, és úgy érezte, megint hiányzik neki, bár nem volt benne biztos, hogy valaha is többet törődött vele, mint monogám románcainak sorozatából bárki mással. Riasztani kezdte, hogy talán nincs is jövője, hogy már benne él, hogy apjához hasonlóan, akivel szemben mindig vegyes érzései voltak, máris benne van. Kockáztatnia kell, fel kell hívnia Marlene-t.

Még Julian bátyjának is gondot okozott mostanában annyi pénzt keresni, mint amennyit pökhendi tervei szerint a sors neki rendelt. És a nővérének is el kellett halasztania a válóperét, miközben diszkréten megpróbált állást keresni a magángyakorlatban valamelyik ügyvédi irodánál, melynek cégtársaival időnként kapcsolatba került.

Az apja meg fog halni. John papa nemegyszer világosan megmondta, nem számít rá, hogy a huszonegyedik századba alaposabban beleártja magát. Élete legnagyobb részében magabiztosan feltételezte, hogy az apja mindig élni fog, és még mindig így érezte, bár tudta, hogy ez nem igaz. Eleven emberekkel ez még soha nem történt meg.

És akkor ki más marad még neki? Nem volt senkije, akit becsülhetett volna, nem látott olyan alakot, akire felnézhetett volna, akinek az érdemei tizenöt percnél tovább makulátlanok maradtak volna. Voltak olyan emberek, akiknek nagy hatalmuk volt, és nagy jótéteményeket eszközölhettek ki másoknak, mint a filmrendezők és az elnök, de ez volt minden.

Az a félmillió dollár, melyet apja remélt ráhagyományozni, már nem látszott örökké tartó vagyonnak. Nem fog tudni megélni a jövedelméből, bár az ország kilenctized része kevesebből él. Idővel nem lesz majd semmije és senkije, senki nem lesz, mint az apja hangsúlyozta, aki segítsen rajta. Apjáról mindig az volt a benyomása, hogy némileg sajátos, racionálisan irracionális és illogikusan logikus ember, aki nem mindig következetes és érthető.

– Nihilistaként könnyű győzni a vitákban – mondta egyszer –, mert annyi sok ember foglal bennük képtelenül állást, akiknek pedig több eszük lehetne.

Simán beszélt olyan dolgokról, mint a Ewing-agytumor, a Hodgkin-kór, az amiotrófiás féloldali szklerózis, a TIA meg a csontszarkóma, és szívesen beszélt a saját haláláról, mégpedig olyan magától értetődő objektivitással, hogy Michaelnek el kellett tűnődnie rajta, vajon becsapja-e magát, vagy csak megjátssza. Michael nem mindig tudta, mikor beszél komolyan és mikor nem, mikor van és nincs igaza egyszerre. Yossarian pedig megvallotta, hogy ezt ő se tudja mindig magáról.

– Az a problémám – vallotta be apja bűnbánóan, de némileg büszkén –, hogy majdnem minden kérdésnek szinte mindig mind a két oldalát látom.

És Michael szinte mindig túlságos mohósággal akart barátságba kerülni hol az egyik nővel, hol a másikkal, és még mindig megszállottja volt annak az álomnak, hogy olyan munkát találjon, amilyet végezni szeretne, meg annak a szükségletnek, hogy abban éljen, amit ő „szerelemnek” nevezett.

Michael soha nem talált magának olyan munkát, amilyet végezni szeretett volna – a jog sem volt rosszabb, mint bármi más, de a művészet sem volt jobb. Elkezdett egy színdarabot írni, de egyelőre nem akarta, hogy ezt az apja megtudja. De a jelek szerint Yossarian egyetlen központi jelentőségű dologban egyenesen telibe talált.

– Te átkozott bolond – reccsentett rá ingerülten gyöngéd rosszkedvében –, mire észbe kapsz, olyan öreg leszel, mint most én, és nem lesz semmid.

Még gyerekeim se, tehette volna hozzá Michael búsan. Amennyire láthatta, ez sem volt benne a kártyákban, se Marlene tarokk-kártyáiban, se bármiféle más kártyában. Figyelmesen újra lenézett az előtte fekvő tervrajzokra, aztán közelebb húzta a rajztömbjét, és fölemelte a ceruzáját. Nem irigyelte azokat az embereket, akik sokkal keményebben akartak dolgozni, hogy többet kaphassanak, de újra eltűnődött rajta, ő miért nem olyan, mint azok.

15. M2

– Te kedveled Michaelt, nem?

– Igen, szeretem Michaelt – mondta M2.

– Adjál neki munkát, amikor tudsz.

– Azt csinálom. Többet akarok dolgozni vele a buszpályaudvaron, azokon a videoképernyőkön. Kifizetek neki még egy évet a jogi karon.

– Nem vagyok benne biztos, azt akarja-e majd. De csak próbáld meg.

Az általa ismert összes szülőnek, akiknek felnőtt gyerekeik voltak, kivétel nélkül volt legalább egy olyan gyerekük, akinek a kétes kilátásai állandóan aggasztották őket, soknak kettő is. Milónak ez, neki meg Michael.

Ingerültséggel elegy fejtöréssel tanulmányozta Jerry Gaffney újabb üzeneteit a Gaffney ügynökségtől. Az első azt tanácsolta, hívja fel az otthoni üzenetközvetítőjét, amelyen jó hír van. Az ápolónőjétől, és rossz hír a fiától, az első feleségéről. Az ápolónőtől az a jó hír jött, hogy aznap este szabad, elmehet vele vacsorázni és moziba, és hogy a kórházban fekvő belga páciens szépen gyógyul abból a csúnya dizentériából, amit azok a pompás antibiotikumok okoztak, melyeket csúnya tüdőgyulladása ellen kapott, amit hangszálainak eltávolítása okozott az élete megmentéséért folytatott, eddig sikeres invazív beavatkozások során. A másik fax közölte, hogy immár fel van jogosítva a jelzálogkölcsönre. Yossariannak fogalma sem volt róla, hogy ez mit jelent. – Honnan tudta egyáltalán, hogy itt vagyok? – hallotta magát hangosan gondolkodni.

– Azt hiszem, Mr. Gaffney mindent tud – felelte hívő módjára M2. – A mi faxvonalainkat is ellenőrzi.

– Fizettek neki ezért?

– Azt hiszem, valaki fizet.

– Kicsoda?

– Fogalmam sincs.

– Nem is törődsz vele?

– Kellene?

– Nem tudnád megtudni?

– Meg kell tudnom, hogy meg tudom-e tudni.

– Meg vagyok lepve, hogy nem akarod tudni.

– Akarnom kellene?

– M2, Michael Milónak szólít. Melyik nevedet szereted jobban?

Milo egyszülött fia feszengeni kezdett. – Jobb szeretem – mondta, hangosan zihálva –, ha Milónak szólítanak, bár ez az apám neve. De az én nevem is, tudja. Ő adta nekem.

– Miért nem mondtad? – kérdezte Yossarian, aki rossz néven vette a célzást, amely arra utalt, hogy hibásnak kellene éreznie magát.

– Félénk vagyok, tudja. Anyám azt mondja, nyuszi vagyok. A nővéreim is. Folyton arra kérnek, változtassam meg a személyiségemet, hogy elég erős legyek, és átvehessem a dolgokat, mikor át kell majd vennem őket.

– Hogy jobban hasonlíts apádhoz?

– Apámról nincs nagy véleményük.

– Akkor kihez? Wintergreenhez?

– Gyűlölik Wintergreent.

– Hozzám?

– Magát se szeretik.

– Hát akkor kihez?

– Nem tudnak olyan férfit elképzelni, aki elég jó.

– Hadd kérdezzelek meg – kérdezte Yossarian –, megvan-e még a vendégszolgálati vállalkozásotok?

– Azt hiszem, igen. De az a maga vállalata is, tudja. Mindenkinek részesedése van benne.

Az M&M Kereskedelmi Vendégszolgálati Vállalat a legrégibb vendégellátó vállalat volt az ország történelmében, és eredete egészen a második világháborúig nyúlt vissza, amikor Milo géhástisztként működött a repülőszázadnál, ahol kieszelte azokat a gyümölcsöző és alig érthető pénzügyi stratégiákat, melyek révén friss szicíliai olasz tojást vásárolt Máltában darabonként hét centért, hogy aztán öt centért árulja őket punosai kantinjában, mégpedig csinos haszonnal, amellyel növelte a század tőkeellátottságát, melyben mindenkinek részesedése van, mondta Milo, és mindenkinek javította az életminőségét és az életszínvonalát, továbbá skót whiskyt vásárolt Máltának a forrásnál, Szicíliában, kiküszöbölve a közvetítőket.

– M2 – mondta Yossarian, és eszébe jutott, hogy megfeledkezett valamiről. Nem akarta megbántani a fiút. – Mit szeretnél, hogy szólítsalak, mikor apáddal vagy itt? Két Milo eggyel többnek bizonyulhatna a kelleténél, talán kettővel is.

– Ezt még majd meg kell tudnom.

– Igazán nem tudod még ezt sem?

– Nem tudom eldönteni – gyötrődött M2. Kivörösödtek a kezei, annyira tördelte őket. Vörös karika ült ki a szeme köré is. – Nem tudok döntéseket hozni. Maga is emlékszik rá, mikor utoljára megpróbáltam.

Egyszer valamikor régen, mielőtt Yossarian elment Milóhoz, és könyörgött, hogy segítsen kimenteni Michaelt a vietnami háborúból, az akkor még sokkal fiatalabb M2 megpróbálta függetlenül elhatározni magát egy transzcendens jelentőségű kérdésben. Szép eszmének tartotta elképzelését: válaszolni fog annak hívó szavára, amiről azt mondták neki, hogy a hazája, és beáll a hadseregbe ázsiai kommunistákat öldösni Ázsiában.

– Semmi ilyesmit nem fogsz csinálni! – határozta el az anyja.

– Sokkal több szolgálatot tehetsz a kormányodnak – felelte az apja megfontoltabb modorban –, ha megtudod, kit nem soroznak be a sorozóbizottságok, és akkor majd meglátod, kire van tényleg szükség. Ennek majd utánanézünk helyetted.

Az a két és fél év, melyet M2 a teológián töltött, életre szólóan megsebezte, traumatikul viszolygást oltott belé mindenféle spirituális dolog iránt, valamint félelmet és bizalmatlanságot minden olyan férfi és nő iránt, aki nem dohányzott vagy ivott, nem káromkodott, nem viselt sminket, nem járkált bárhol akár félig levetkőzve, nem mesélt disznó vicceket, de rengeteget mosolygott akkor is, amikor semmi humorosat nem hallott, sőt akkor is, amikor egyedül volt, és tanúságot tett közös, boldogító hitéről abban a higiénikus erényben és önbecsülésben, amelyet kizárólagosan a sajátjának tartott, és amelyet M2 rosszindulatúnak és visszataszítónak talált.

Soha nem nősült meg, azok a nők pedig, akiknek a társaságában megfordult, kivétel nélkül megközelítőleg vele egykorú hölgyek voltak, akik egyszerűen öltöztek, rakott szoknyát és prűd blúzokat viseltek, ízlésesen és nagyon enyhén festették magukat, szégyenlősek és színtelenek voltak, és nagyon hamar eltűntek.

Yossarian bármennyire erőlködött, képtelen volt elfojtani azt az alantas gyanúját, miszerint M2 a magányos és bosszúálló természetű férfiaknak abba a válfajába tartozik, amelyik a túlnyomó részét alkotja a saját felhőkarcoló bérházában lézengő prostituáltak elszánt látogatói azon kevésbé harsány osztályának, akik vagy szexuális gyógykezelésekre járnak fel a lifteken a szerelem legfelső szinten található pazar templomába, vagy lemennek velük az épület gyomrába, a járdaszint alatti első alagsorban lévő néhány normál mozi alatt elhelyezkedő mélyalagsor három-négy kevésbé méltóságteljes masszázs-szalonjába.

Michael egyszer már könnyedén megjegyezte Yossarian előtt, hogy M2 érzése szerint rendelkezik a sorozatos szexuális gyilkosságok elkövetőinek összes tipikus attribútumával: fehér ember.

– Mikor a buszpályaudvarra mentünk – árulta el bizalmasan –, semmi más nem érdekelte, csak a nőket bámulta. Nem hiszem, hogy fel tudná ismerni a transzvesztitákat. Az apja is ilyen?

– Milo tudja, mi egy kurva, és nem szerette, mikor rájuk hajtottunk. Mindig szűzies volt. Kétlem, hogy tudná, mi az, hogy transzvesztita, vagy sok különbséget látna, ha rájönne.

– Miért kérdezte – kérdezte most M2 Yossariantól –, hogy megvan-e még a vendégszolgálati vállalatunk?

– Lehet, hogy hozok valami üzletet. Ott van ez az esküvő...

– Örülök, hogy megemlítette. Én esetleg elfelejtettem volna. Anyám beszélni akar magával az esküvőnkről.

– Ez nem a ti esküvőtök – javította ki Yossarian.

– A nővérem esküvőjéről. Anyám férjhez akarja adni a nővéremet, és azt akarja, hogy az esküvőt a Metropolitan Museum of Artban tartsák. Elvárja magától, hogy ezt elintézze. Tudja, hogy benne van a MOMAKTEAB-ban.

Yossarian enyhén elképedt. – A szertartást is?

– Volt már olyan, nem?

– Maga a szertartás? Tudtommal nem.

– Ismer kurátorokat?

– Tagja vagyok a MOMAKTEAB-nak. De ez alighanem lehetetlen.

– Anyám ezt nem fogja elfogadni. Azt mondja... most felolvasok a faxából... ha maga ezt se tudja elintézni, akkor nem tudja, mire jó maga.

Yossarian jóindulatúan megrázta a fejét. Távolról sem volt megsértve. – Pénzbe fog kerülni, és időbe. Azzal kellene kezdeniük, hogy mondjuk tízmillió dollárt adományoznak a múzeumnak.

– Két dollárt? – kérdezte M2, mintha csak megismételné.

– Tízmillió dollárt.

– Azt hittem, kettőt hallottam.

– Én tízet mondtam – mondta Yossarian. – Egy új szárny fölépítésére.

– Ezt meg tudjuk oldani.

– Minden kikötés nélkül.

– Lesznek kikötések?

– Azt mondtam, minden kikötés nélkül, bár persze lesznek kikötések. Apád szakértője a kikötéseknek. Ti gyakorlatilag nem vagytok ennek a városnak a lakói, ők meg nem fogadnak el tízmilliót akármelyik Tomtól, Dicktől és Harrytől, aki nekik akarja adni.

– Nem tudná rábeszélni őket, hogy fogadják el?

– Azt meg tudnám tenni. De akkor sincs rá semmi garancia.

– Jó garancia van rá?

– Nincs rá semmiféle garancia – javította ki újra Yossarian. – Te meg az apád, úgy látszik, ugyanabban a szelektív nagyothallásban szenvedtek, nem?

– Kollektív nagyothallásban?

– Igen. És pazarlónak kell lennie.

– Pazarnak?

– Igen. Pazarlónak. Elég pazarlónak és durvának kell lennie, hogy bekerüljön az újságokba meg a divatmagazinokba.

– Azt hiszem, ez az, amit akarnak.

– Lehet, hogy van egy olyan kezdeményezés, amelyről még nem tudnak – ítélte meg a dolgot végül Yossarian. – Az az esküvő, amit említettem, a buszpályaudvaron lesz.

M2 erre akkora riadalommal reagált, ahogy Yossarian várta. – Mi abban a jó? – tudakolta.

– Újítás, Milo – válaszolta Yossarian. – Egyes embereknek már nem elég jó a múzeum. A buszpályaudvar megfelel. Maxonéknak éppen csak hogy.

– Maxonéknak?

– Olíviának és Christophernek.

– A nagyiparosnak?

– Aki soha egy gyárba be nem tette a lábát, és soha egy pillantást nem vetett olyan termékekre, amelyeket bármelyik vállalata valaha gyártott, kivéve talán a kubai szivarjait. Én segítek Maxonnak a logisztikában – cifrázta tovább hanyagul. – Természetesen az összes médium be fog számolni róla. Elfogadjátok a buszpályaudvart, ha a múzeumot nem tudjuk megkapni?

– Meg kell kérdeznem anyámat. Kapásból...

– Ha Maxonéknak elég jó – csábítgatta Yossarian –, a polgármesterrel, az érsekkel, talán a Fehér Házzal is...

– Így már talán más.

– Persze nem lehettek az elsők.

– Elsők lehetnénk?

– Nem lehettek elsők, kivéve ha a nővéred a Maxon lányhoz megy férjhez, vagy ha kettős esküvőt akartok rendezni. Beszélhetek az érdeketekben Maxonékkal, ha anyád akarja.

– Mit fog csinálni a kurvákkal a buszpályaudvaron? – kérdezte M2 körültekintőnek tűnő pillantással.

Mikor M2 kimondta a kurvákkal szót, szürke szemében fehér fény gyulladt ki, ami tüstént egy bírvágytól fortyogó, kiéhezett férfi arcvonásaival ruházta fel.

Yossarian erre azt a választ adta, amelyet a legmegfelelőbbnek tartott.

– Vagy felhasználom őket, vagy megszabadulok tőlük – felelte gondtalanul. – Amennyit és amennyitől csak akarsz. A rendőrség a kedvünkben fog járni. A lehetőségek határtalanok. A múzeummal kapcsolatban realista vagyok. Apád elad dolgokat, és ez nem elegáns.

– Anyám gyűlöli ezért.

– Ő meg Clevelandben lakik Mikor megy férjhez a nővéred?

– Akármikor, amikor maga akarja.

– Ezzel nagyobb lesz a mozgásterünk. Kihez megy férjhez?

– Bárkihez, akihez hozzá kell mennie.

– Ez talán megkönnyítheti a dolgot.

– Anyám azt akarja majd, hogy maga állítsa össze a vendégek névsorát. Mi nem ismerünk itt senkit. Legjobb barátaink Clevelandben élnek, és sokan nem tudnak eljönni.

– Miért nem csináljátok a clevelandi múzeumban? Akkor a legjobb barátok is el tudnának rá menni.

– Inkább a maga idegeneit hívnánk meg – ült le M2 szelíden a számítógép elé. – Faxolok anyámnak.

– Nem tudsz telefonálni neki?

– Nem hajlandó fölvenni a telefonjaimat.

– Tudd meg tőle – mondta Yossarian, további csínyt forgatva a fejében –, hogy elfogadna-e egy Maxont. Talán van nekik valakijük tartalékban.

– Ők elfogadnának egy Minderbindert?

– Elvennél egy Maxont, ha nincs másuk, csak egy lányuk?

– Elfogadnának engem? Ezzel az ádámcsutkámmal?

– Jó esély van rá, hogy esetleg igen, még ezzel az ádámcsutkáddal is, mihelyt odalapátoltad azt a tízmilliót egy újabb épületszárnyra.

– Hogyan neveznék el?

– Természetesen Milo Minderbinder-szárnynak. Vagy esetleg Milo Templomának, ha inkább azt szeretnétek.

– Azt hiszem, ők ezt választanák – találgatta M2. – És ez helyénvaló is lenne. Apám a háború alatt egy ideig bagdadi kalifa volt, tudja.

– Tudom – mondta Yossarian. – És damaszkuszi imám. Én is vele voltam, és mindenütt ujjongva üdvözölték, ahová csak mentünk.

– Mit állítanának ki a múzeumnak abban a szárnyában?

– Bármit, amit csak adok nekik, vagy raktári anyagot. Helyre van szükségük a konyha bővítéséhez. Biztosan betennének néhányat apádnak azokból a csodálatos szobraiból, az emberi vértől vöröslő kőoltárokkal. Tudasd velem hamarosan.

És mikor M2 elkezdte kissé gyorsabban nyomkodni a billentyűket, Yossarian átballagott a saját irodájába, hogy elintézze némely saját ügyét a telefonon.

16. Gaffney

– Anyám több pénzt akar – mondta neki tüstént Julian, a maga „ne-hülyéskedjünk-már” modorában.

– Nem fog kapni – mondta Yossarian ugyanolyan gorombán.

– No mibe? – hívta ki a fia.

– Julian, én nem akarok fogadni veled.

– Azt fogom tanácsolni neki, hogy pöröljön be – mondta a lánya, a bírónő.

– El fogja veszíteni. Lenne elég pénze, ha leállítaná azokat a magándetektíveket.

– Esküszik rá, hogy nem fogadott föl detektívet – mondta másik fia, Adrian, a doktori fokozat nélküli kozmetikai vegyész, akinek a felesége egy önérvényesítésre tanító felnőttoktatási tanfolyam során arra a következtetésre jutott, hogy igazából nem is olyan boldog, mint amilyennek egész idő alatt hitte magát.

– De az ügyvédje fogadhatott, Mr. Yossarian – mondta Mr. Gaffney, amikor Yossarian felhívta, és tájékoztatta az újabb fejleményekről.

– Az ügyvédje azt mondja, hogy nem.

– Köztudott, hogy az ügyvédek hazudnak, Mr. Yossarian. A nyolc ember közül, akik követik magát, Yo-Yo...

– A nevem Yossarian, Mr. Gaffney Mr. Yossarian.

– Szerintem ez meg fog változni, uram – mondta Gaffney változatlanul barátságosan –, mihelyt egyszer találkozunk, és összebarátkozunk. Addig is, Mr. Yossarian – folytatta minden vádló hangsúly nélkül –, jó híreim vannak az ön számára, nagyon jó híreim, mind a két hitelképesség-vizsgáló szolgálattól. Ragyogóan megállta a sarat, eltekintve egy elkésett tartásdíjcsekktől, az első feleségének, meg egy alkalmi ellátmánycsekktől, a második feleségének, de van egy régen esedékes, nyolcvanhét dollárról és hatvankilenc centről szóló számlája egy korábban A Jólöltözött Asszony néven ismert, időközben megszűnt kiskereskedelmi cégtől, amely most a 11. szakasz alatt áll vagy állt.

– Nyolcvanhét dollárral tartozom A Jólöltözött Asszony nevű üzletnek?

– És hatvankilenc centtel – mondta a pontosság iránti szokásos érzékével Mr. Gaffney – Marian, a felesége felelősnek tarthatja ezért a számláért, amikor a jogvitájukban végül ítéletet hoznak.

– A feleségem nem Marian volt – közölte vele Yossarian, miután néhány pillanatig gondolkodott rajta, hogy biztos lehessen benne. – Nem volt Marian nevű feleségem. Egyik sem volt Marian.

Mr. Gaffney kényeztető hangnemben válaszolt. – Attól tartok, téved, Mr. Yossarian. Házassági visszaemlékezéseikben gyakran megzavarodnak az emberek.

– Én nem vagyok megzavarodva, Mr. Gaffney – vágott vissza Yossarian mérgesen. – Nekem nem volt semmiféle Marian Yossarian nevezetű feleségem. Utánanézhet, ha nem hisz nekem. Benne vagyok a Who's Who-ban.

– Én a tájékoztatás szabadságát kimondó törvényt okvetlenül jobb forrásnak találom, és minden bizonnyal utána fogok nézni, már csak azért is, hogy megtisztítsam köztünk a levegőt. De addig is... szólíthatom már Johnnak?

– Nem, Mr. Gaffney.

– Az összes többi jelentés elsőrangú és pompás, így bármikor megkaphatja a jelzálogkölcsönt, amikor csak akarja.

– Miféle jelzálogkölcsönt? Mr. Gaffney, nem akarok tiszteletlen lenni, de kategorikusan megmondom magának, hogy fogalmam sincs, mi a lófaszról beszél, amikor jelzálogkölcsönt emleget!

– A kötelezettségek idejét éljük, Mr. Yossarian, és néha túl sebesen szakadnak nyakunkba a dolgok.

– Úgy beszél, mint valami temetkezési vállalkozó.

– Természetesen ingatlan-jelzálogokról beszélek. Egy vidéki vagy tengerparti házéról, vagy egy sokkal különb lakáséról itt a belvárosban.

– Nem veszek házat, Mr. Gaffney – felelte Yossarian. – És nem gondolok másik lakásra.

– Akkor talán el kellene kezdenie gondolkozni rajtuk, Mr. Yossarian. Néha Señor Gaffney tudja legjobban. Az ingatlanok értéke csak fölfelé mehet. Ezen a bolygón csak annyi föld van, amennyi van, mondta mindig apám, és hosszú távon jól megszedte magát. A folyamodványhoz semmi másra nincs szükségünk, mint egy mintára a DNS-éből.

– A DNS-emből? – ismételte meg Yossarian, teljesen összezavarodva. – Bevallom, el vagyok képelve.

– Az a dezoxiribonukleinsava, Mr. Yossarian, és a teljes genetikai kódját tartalmazza.

– Tudom én, mi a dezoxiribonukleinsav, az isten verje meg! És azt is tudom, mit csinál.

– Senki nem tudja hamisítani. Bizonyítani fogja, hogy maga tényleg maga.

– Ki a fene lehetnék más?

– A pénzkölcsönző intézmények óvatosak mostanában.

– Mr. Gaffney, hol szerezhetnék mintát a DNS-emből, hogy mellékeljem a jelzálog-folyamodványomhoz egy olyan házra, amelyről nem tudok semmit, és amelyet soha nem akarok megvásárolni?

– Még East Hamptonban se?

– Még East Hamptonban se.

– Kitűnő értékek vannak ott most. A DNS-t el tudom intézni magának.

– Hogy fogja megszerezni?

– A tájékoztatás szabadságát kimondó törvény alapján. A társadalombiztosítási számával nyilván van tartva az ondójában. Hiteles fényképmásolatot tudok szerezni róla...

– Az ondómról?

– A dezoxiribonukleinsaváról. Az ondósejt csak szállítóközeg. A gének azok, amik számítanak. Meg tudom szerezni a DNS-ének a fotokópiáját, mire készen lesz a folyamodványával. Hagyja rám a kormánykereket. És az a helyzet, hogy vannak további jó híreim is. Követői közül az egyik úriember nem az.

– Ezt a szellemeskedést visszautasítom.

– Nem látom, hol itt a szellemeskedés.

– Azt akarta mondani, hogy nem úriember, vagy azt, hogy nem követ?

– Még mindig nem látom a szellemeskedést. Nem magát követi. Egyet vagy többet a többiek közül, akik követik.

– Miért?

– Csak találgatni tudjuk. Ezt kitörölték A tájékoztatás szabadsága jelentésből. Talán hogy megvédje magát, hogy el ne rabolják, meg ne kínozzák, vagy meg ne gyilkolják, vagy talán pusztán azért, hogy ő is megtudja magáról, amit a többiek megtudnak. Ezer oka lehet. Az az ortodox zsidó pedig... már megbocsásson, maga zsidó, Mr. Yossarian?

– Asszír vagyok, Mr. Gaffney.

– Igen. Az az ortodox zsidó úriember pedig, aki a háza előtt parádézik, tényleg egy ortodox zsidó úriember, és ott lakik a szomszédságában. De ugyanakkor az FBI embere, és vág az esze, mint a borotva. Legyen hát diszkrét.

– De mit akar tőlem?

– Ha óhajtja, kérdezze meg tőle. Lehet, hogy csak sétálgat, ha ugyan nem megbízásból van ott. A maga házában van egy CIA fedőszervnek álcázott CIA fedőszerv, és a Társadalombiztosítási Hivatalnak is van ott egy irodája, nem is beszélve arról a sok szexszalonról, a prostituáltakról és más üzleti létesítményekről. Próbálja titokban tartani a társadalombiztosítási számát. A diszkréció mindig kifizetődik. A diszkréció az erény jobbik része, mondja a barátainak Senor Gaffney. Ne féljen. Senor Gaffney folyamatosan tájékoztatni fogja. A szolgáltatás az igazi erőssége.

Yossarian ekkor már szükségét érezte, hogy állást foglaljon. – Mr. Gaffney – mondta –, milyen hamar láthatom? Attól tartok, ragaszkodnom kell ehhez.

Erre pillanatnyi viháncolás következett, melynek szisztematikus bugyborgását elborították az önelégültség felhangjai. – Már látott engem, Mr. Yossarian, csak nem vette észre, ugye?

– Hol?

– A buszpályaudvaron, mikor lementek a mélybe Mr. Bride-dal. Egyenesen rám nézett. Őzszínű, egysoros, vékonybíbor keresztcsíkos, halszálkás zakót viseltem, barna nadrágot, a legfinomabb egyiptomi gyapjúból készült világoskék, kockás svájci inget, szolid rozsdaszín nyakkendővel és hozzá illő zoknival. Sima, napbarnított arcbőröm van, a fejem teteje kopaszodik, a hajam fekete, két oldalt nagyon rövidre van nyírva, és nagyon sötét a szemöldököm meg a szemem. Nemes a halántékom, és pompás arccsontjaim vannak. Nem ismert meg, ugye?

– Hogy ismerhettem volna meg, Mr. Gaffney? Hiszen soha nem Láttam.

Gaffney megint halkan fölnevetett. – De igen, már látott, Mr. Yossarian, nem is egyszer. A szálloda előtt, miután beült az étterembe Mr. És Mrs. Beachcsel, aznap, mikor a MOMAKTEAB ülése volt a Metropolitan Museum of Artban. Az utca túlsó oldalán, a Frank Campbell Temetési Otthon előtt. Emlékszik arra a vörös hajú, túrabotos férfira, hátizsákkal a hátán, aki az egyenruhás őrrel ácsorgott a bejáratnál?

– Maga volt az a vörös hajú férfi a hátizsákkal?

– Én voltam az egyenruhás őr.

– Álruhában volt?

– Most vagyok álruhában.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ezt értem, Mr. Gaffney.

– Ez talán csak vicc, Mr. Yossarian. Az én szakmámban széles körben ismerik. Lehet, hogy a következő beköpésem jobb lesz. És azt hiszem, igazán fel kellene hívnia az ápolónőjét. Visszakerült a nappali műszakba, és szabad az estéje, elviheti vacsorázni. Magával tudja vinni a barátnőjét is.

– A lakótársnőjét?

– Nem, nem Miss Backupot.

– A hölgyet Miss Backnek hívják – utasította rendre hidegen Yossarian.

– Maga Miss Backupnak nevezi.

– Maga pedig Miss Backnek fogja nevezni, ha továbbra is dolgozni akar nekem. Mr. Gaffney, ne üsse bele az orrát a magánéletembe.

– Szomorúan meg kell mondanom, hogy nincs többé magánélete.

– Mr. Gaffney, mikor találkozunk? – követelőzött Yossarian. – Szembe akarok nézni magával, látni akarom, kivel van dolgom. Nem érzem magam kényelmesen magával, Mr. Gaffney.

– Biztos vagyok benne, hogy ez változni fog.

– Én nem vagyok benne biztos. Azt hiszem, nem kedvelem magát.

– Ez is meg fog változni, miután majd beszélgettünk Chicagóban.

– Chicagóban?

– Mikor találkozunk a reptéren, és látni fogja, hogy megbízható, lojális, segítőkész, udvarias és kedves vagyok. Jobb már?

– Nem. Nem fogok Chicagóba menni.

– Szerintem fog, Mr. Yossarian. Már most előjegyeztetheti a jegyeket.

– Mit fogok én Chicagóban csinálni?

– Át fog szállni egy másik gépre.

– Hova?

– Vissza, Mr. Yossarian. A wisconsini Kenoshából, miután meglátogatta Mrs. Tappmant. Aztán valószínűleg egyenesen folytatni akarja majd az útját Washingtonba, hogy találkozzon Mr. Minderbinderrel meg Mr. Wintergreennel, és talán Noodles Cookkal is.

Yossarian felsóhajtott. – Maga mindezt már tudja rólam?

– Hallok dolgokat a munkám során, Mr. Yossarian.

– Kinek dolgozik még, mikor rólam hall?

– Bárkinek, aki megfizeti, Mr. Yossarian. Nálam nincs diszkrimináció. Ma már törvényeink vannak a diszkrimináció ellen. És nincsenek kedvenceim. Mindig objektív vagyok, és nem teszek megkülönböztetéseket. A megkülönböztetések gyűlöletesek. És bántók is.

– Mr. Gaffney, én eddig még nem fizettem magának: Nem küldött nekem számlát, és nem is beszéltünk a tiszteletdíjáról.

– Önnek kitűnő hitele van, Mr. Yossarian, ha hinni lehet a hitelképességét értékelő cégeknek, és bármikor megkaphatja azt a jelzálogkölcsönt, amikor csak akarja. Kitűnő tóparti ingatlanokat lehet most venni New Yorkban, Connecticutban és New Jerseyben, továbbá jó tengerparti telkeket Santa Barbarában, San Diegóban és Long Islanden. Segíthetek magának a jelzálogkérő űrlapokkal, ha akarja, ahogy a DNS-ével is. Ez most jó idő a jelzálogkölcsönre, és nagyon jó idő a vásárlásra.

– Nem akarok jelzálogkölcsönt felvenni, és nem akarok vásárolni. És ki az a barátnő, akit az előbb említett?

– Az ápolónőjének a barátnője?

– Nekem nincs ápolónőm, a fenébe is. Kitűnő az egészségem, ha még nyomon követi, és mostanára már a barátnőm lett. Melissa.

– MacIntosh nővér – ellenkezett udvariasan Mr. Gaffney.

– Én a feljegyzésekből olvasok, Mr. Yossarian, és a jegyzőkönyvek soha nem hazudnak. Nem élőlények, Mr. Y.

– Ne merészeljen így szólítani!

– Nem képesek hazudni, és mindig hivatalosak és hitelesek, még akkor is, mikor tévednek és ellentmondanak egymásnak. A barátnője az az ápolónő a posztoperatív sebészeti osztályról, akiről kijelentette, hogy szeretne megismerkedni vele. A Wilma nevet adták neki, de az emberek hajlamosak angyalomnak vagy szívemnek szólítani, különösen a páciensek, mikor a műtét után felébrednek az altatásból, de kéthárom orvos is, akik időnként olyan ambíciókat táplálnak, hogy mint ők, és nem én, megfogalmazzák, szeretnének bejutni a bugyija alá. Lehet, hogy ez orvosi szakszó. Lehet, hogy Miss Back is csatlakozik magukhoz.

– Miss Back? – Yossarian azon kapta magát, hogy örvénylő érzékeivel még nehezebben tud lépést tartani Mr. Gaffneyval. – Ki a fene az a Miss Back?

– Akit maga Backupnak nevez – emlékeztette rá Gaffney, intően leeresztve a hangját. – Bocsásson meg, amiért érdeklődöm, Mr. Yossarian, de a lehallgatóink egy idő óta nem észlelnek a lakásában szexuális tevékenységekre utaló hangokat. Nincs semmi baj?

– A padlón csinálom, Mr. Gaffney – felelte Yossarian rendíthetetlenül –, a légkondicionáló alatt, ahogyan tanácsolta, meg a fürdőkádban, és közben folyatom a vizet.

– Meg vagyok könnyebbülve. Már aggódtam. És most igazán fel kellene hívnia Miss MacIntosht. Pillanatnyilag szabad a telefonja. Aggasztó hírei vannak a belga vérképéről, de úgy tűnik, alig várja, hogy láthassa magát. Azt jósolnám, hogy a korkülönbség ellenére...

– Mr. Gaffney?

– Bocsásson meg. És Michael is éppen befejezi, már készül visszatérni, és maga esetleg megfeledkezne róla.

– Maga ezt is látja?

– Én látom is a dolgokat, Mr. Yossarian. Ez szintén lényegbevágó az én munkámban. Most veszi fel a zakóját, és hamarosan visszajön ennek az új Milo Minderbinder-szárnynak az első vázlataival. Megengedi Señor Gaffneynak ezt a kis szellemeskedést? Gondoltam, ezt talán viccesebbnek fogja találni, mint az elsőt.

– Hálás vagyok... Jerry – mondta Yossarian, és semmi kétség nem maradt benne afelől, hogy Mr. Gaffneyt mérhetetlenül kiállhatatlan fráternek találja. Ám ellenségesen szarkasztikus hangulatát megtartotta magának.

– Köszönöm... John. Örülök, hogy most már barátok vagyunk. Telefonál MacIntosh nővérnek?

*

– Egyelőre semmi parádés fehérnemű? – ugratta Melissa, mikor felhívta. – Se Párizs, se Firenze?

– Ma este használja csak a sajátját – heccelte vissza Yossarian. – Egyelőre még látnunk kell, hogy jövünk ki egymással, mielőtt utazásra indulnánk. És hozza el a lakótársnőjét is, ha el akar jönni.

– Nyugodtan nevezheti Angelának – mondta csípősen Melissa. – Tudom, mit csinált vele. Mindent elmondott nekem magáról.

– Azt hiszem, ez nagy kár – mondta Yossarian kissé megrökönyödve. – Ami azt illeti – vágott vissza –, ő is elmondott mindent magáról Ez olyan lehet, mint egy lidércnyomás. Maga akár kolostorba mehetne. Szinte hihetetlenek az antiszeptikus félelmei:

– Nem törődöm vele – mondta Melissa kissé fanatikus elszántsággal. – Kórházban dolgozom, és beteg embereket látok. Nem fogok többé kockáztatni, nem akarok se herpeszt, se AIDS-et vagy akár chlamydiát, hüvelygyulladást vagy streptococcusos torokgyulladást kapni, vagy bármi olyasmit kockáztatni, amit maguk férfiak úgy szeretnek továbbadni. Ismerem a betegségeket.

– Csináljon, amit akar. De hozza magával azt a másik barátnőjét. Azt, aki a lábadozók sebészeti kórtermében dolgozik. Most már akár vele is elkezdhetek barátkozni.

– Wilmát?

– Ők angyalnak nevezik, nem, meg szívemnek?

– Csak mikor magukhoz térnek.

– Akkor én is annak fogom nevezni. Jobb előbb, mint később.

HATODIK KÖNYV

17. Sammy

Könyökemelős rugózású kerekek.

*

Kétlem, hogy tucatnyinál több ismerősöm lenne a régi időkből, akik még emlékeznének a könyökemelős rugózású kerekek autóreklámjaira, mert nem hiszem, hogy tucatnyinál többen maradtunk, akiket még meg tudok találni. Ma már senki nem lakik közülünk Coney Islanden, de még Brooklynban se. Minden eltűnt vagy becsukott, kivéve a tengerparti stéget, a homokos partot meg az óceánt. Felhőkarcoló bérházakban lakunk, olyanokban, mint most én, vagy kertvárosokban, ahonnan be lehet járni Manhattanbe, mint Lew és Claire, vagy nyugdíjasfalvak társasházaiban a floridai West Palm Beachen, mint a bátyám meg a nővérem, vagy, ha több pénzük van, Arizonában, Boca Ratonban vagy Scottsdale-ben. Mindnyájan sokkal jobban boldogultunk, mint valaha gondoltuk volna, vagy a szüleink álmodták volna.

*

Mentőövszappan.

Szájszag.

Fleschmann élesztője pattanások ellen.

Ipana fogkrém a mosoly szépségéért, és májfűsó az egészség mosolyáért.

Mikor a természet feledékeny, jusson eszedbe az Ex-Lax.

A Pepsi-Cola nem lőre –

Magam is függök tőle.

Egy ötösért kétakkorát.

A Pepsi-Cola jó barát.

Akkoriban közülünk, Coney Island-i okostónik közül senki nem hitte, hogy ennek az új Pepsi-Colának, a zenés rádióreklám eredeti dalocskája, a „Tizenkét uncia nem semmi” ellenére bármi esélye lenne a Coca-Cola elleni versenyben, melyet ismertünk és szerettünk, jegesen izzadó, kissé zöldes üvegpalackjában, melynek hullámos felszíne bármekkora kézbe balzsamosan beleillett, és amely akkor a legfőbb kedvencünk volt. Nekem ma tök egyforma az ízük. Mind a két cég hatalmasabbra nőtt, mint azt bármely üzleti vállalkozásnak valaha is meg szabadna engedni, a hatunciás palack szintén a múlt jószerivel kiveszett gyönyörűségei közé tartozik. Senki nem akar ma alig tíz centért hatunciányi népszerű alkoholmentes italt árulni, és rajtam kívül talán venni se akar senki.

Minden kis kólásüvegnek két cent volt a „betétje”, a tíz centért árult, nagyobb kólásüvegeké pedig öt cent, és Coney Islanden, abban a Nyugati Harmincegyedik utcai háztömbben egyetlen családnak sem akadtak olyan tagjai, akiket ne érdekelt volna ezeknek az üres kóláspalackoknak az értéke. Két fillérért akkoriban értékes dolgokat lehetett venni. Kissrác korunkban néha kincsvadászatra indultunk a tengerpart valószínű helyeim a betétes üvegekért. A Steinberg cukorkaüzletben, mindjárt az én utcámban, a Surf Avenue sarkán készpénzre váltottuk őket, az aprópénzzel pedig filléres alapon pókereztünk vagy huszonegyeztünk, mihelyt megtanultuk, hogy keli, vagy tüstént valami ennivalóra költöttük. Két centért jókora szelet Nestlé vagy Hershey csokoládét vehetett az ember, vagy két perecet, vagy kiflit, vagy ősszel egy jó darab halvát, amiért egy időben mindnyájan odavoltunk. Öt centért kapott az ember egy Milky Wayt vagy Coca-Colát, egy jégrakétát vagy egy Eszkimót, egy hot dogot Rosenberg csemegeüzletében a Mermaid Avenue-n; vagy Nathannál, úgy egy mérfölddel lejjebb, már a vidámparkban, vagy fölülhetett egy menetre a körhintára. Két centért újságot lehetett venni. Mikor Robby Kleinline papája Tilyou Steeplechase-ében dolgozott, ingyen belépőket kaptunk, és néhány centtel rendszerint nyertünk egy kókuszdiót az ottani filléres pénzhajigálós játékon. Megtanultuk, hogy kell. Akkoriban alacsonyabbak voltak az árak, és a jövedelmek is. A lányok ugrókötéllel ugráltak, vagy ugróiskolát játszottak. Mi seprűnyéllel, rongylabdával vagy teniszlabdával baseballoztunk, és szájharmonikán meg kazun játszottunk. Kora este, estebéd után – mi vacsorának hívtuk – esetleg szembekötősdiztünk a járdán, a szüleink meg nézték, és mindnyájan tudtuk, a szülők meg látták, hogy nekünk fiúknak nincs is annyira bekötve a szemünk, és főleg arra használtuk a játékot, hogy néhány másodpercig megfogdoshassuk a lányok cicijét, valahányszor elkaptuk valamelyiket, és végigtapiztuk, azt színlelve, hogy még nem ismertünk rá. Ez még azelőtt volt, hogy mi fiúk elkezdtünk onanizálni, ők meg menstruálni.

A háztömb összes családapái és az összes bátyák és nővérek, akik már kijárták az iskolát, minden hétköznap korán reggel hangtalanul előszállingóztak a házaikból, aztán elindultak a Norton's Point-i villamos Railroad Avenue-i megállója felé, amellyel eljutottak a négy különböző metróvonal Coney Islanden végződő Stillwell Avenue-i felszíni végállomására, a földalatti vasutakhoz, amelyek aztán bevitték őket a városba különféle munkahelyeikre, vagy, mint engem, alig tizenhét és fél éves koromban, a friss középiskolai érettségimmel, egyik manhattani munkaközvetítő ügynökségtől a másikig, ahol félénken állást keresgéltem. Voltak, akik egy mérföldet gyalogoltak a vasútállomásig, testgyakorlás vagy öt cent megtakarítása céljából. Ők este, a csúcsforgalom órájában is gyalog baktattak haza. Télen ilyenkor már sötét volt. Apám pedig késő tavasztól ősz elejéig esténként legtöbbször lesétált a tengerpartra, egyedül, azzal az örökös mosolyával, a bolyhos fürdőruhájában és a vállára vetett törülközőjével, egy kis pihentető pancsolásra vagy úszkálásra, és néha egész addig ott maradt, míg be nem sötétedett, és mindnyájunkra ráragadt anyámnak az a félelme, miszerint ezúttal tényleg vízbe fog fulladni, ha valaki sietve érte nem megy.

– Eriggy, hozd haza – mondta valamelyikünknek, aki éppen a legközelebb volt. – Mondd meg neki, hogy jöjjön enni.

Valószínűleg az volt apám számára a nap egyetlen órája, amikor élvezhette, hogy egyedül van, és eltűnődhetett azokon a reményteljes gondolatokon, bármik voltak is azok, amelyektől olyan kellemes volt a viselkedése, és amelyek azt a nyugodt mosolyt csalták napbarnított arcára. Akkoriban mindnyájan kitűnő egészségnek örvendtünk, és ez a kellemes tény minden bizonnyal egyike volt 2 gondolatainak. Megvolt az állása. Megvoltak a zsidó újságjai, és mindkét szülőnk számára ott volt a muzsika, amit úgy szerettek a rádióban hallgatni: különösen Puccinit, a Bell Telefon óráját, az NBC szimfonikus zenekarának adásait, a WXQR-t, a New York Times rádióállomását és a WNYC-t, mely utóbbiról azt mondta a bemondó, hogy ez a rádióállomás „New York városának adója, ahol hétmillió ember békében és harmóniában élve élvezi a demokrácia áldásait”.

Ami a zenét illeti, én túlléptem rajtuk, Count Basie-ről, Duke Ellingtonról és Benny Goodmanről áttértem Beethovenre és Bachra, a kamarazenére és a zongoraszonátákra, mostanában pedig Wagnerre és Mahlerre.

És Hitler meg vitéz legionáriusai mindnyájunkat legyilkoltak volna.

A negyvenórás munkahét vízválasztó volt a társadalmi reformok terén, amelyeket éppen időben kezdtem el értékelni, és lépés egy jobb életforma felé, amelyet a gyerekeim és unokáim már magától értetődőnek tartanak. Mind mostohagyerekeim, mivel Glenda már elköttette a petevezetékét, mire megismerkedtem vele. Hirtelen mindnyájunknak olyan helyeken volt az állásunk, ahol szombatonként zárva tartottak, így péntek esténként sokáig fönnmaradhattunk. Egész családoknak lett szabad a teljes hétvégéjük. A minimálbér meg a gyermekmunkát szabályozó törvények további áldásai voltak FDR-nek és az ő New Dealjének, bár az utóbbi zavarosnak tűnt. Míg csak főiskolára nem kerültem, nem tudtam, hogy az iparosított nyugati világban tizenkét éves és még fiatalabb gyerekek mindig és mindenütt tizenkét órás és még hosszabb munkanapokat töltöttek szénbányákban és gyárakban; és amíg be nem álltam a seregbe és nem kezdtem összejönni Coney Islanden kívüli emberekkel, nem tudtam, hogy a Coney Island-i „fűgés” igazából fingást jelent.

Akkoriban óránként huszonöt cent volt a bérminimum. Amikor Joey Heller, az utca túlsó oldalán álló bérházból, elég idős lett hozzá, és tizenhat éves korában megkapta a munkavállalási papírjait, aztán állást kapott a Western Unionnál, és napi négy órában táviratokat kézbesített a városban a középiskolai órái után, minden pénteken heti öt dollárt vitt haza. Amiből szinte soha nem mulasztott el egy újabb használt hanglemezt venni az akkor már meglévő Surf Avenue-i ifjúsági klubunknak, ahol megtanultunk táncolni, cigarettázni és a hátsó szobában a lányokat macerálni, ha trükkel vagy csábítással rá tudtuk venni valamelyiket, hogy jöjjön hátra velünk. Miközben Lew Rabinowitz barátom, az ő Leo Weiner barátja, meg egypár másik merészebb fickó már javában kefélgette őket a díványokon és más helyeken, Joey Hellernek meghalt az apja, és a bátyja meg a nővére is dolgozott, amikor csak tudott, főleg a Woolworthnál, részmunkaidőben, vagy nyáron a stégen, a vaníliafagylaltot és hot dogot árusító standokon. Az anyja, aki lángkorában varrónő volt, akkoriban anyámnak is dolgozott, kieresztette vagy bevette a női ruhákat, leengedte vagy felhajtotta a szoknyájukat, és megfordítatta a kirojtosodott gallérokat a helyi mosodának, darabonként azt hiszem két vagy három centért, vagy talán ötért.

Elboldogultak. Joey is író akart lenni. Joeytól hallottam először a Pepsi-Cola rádióreklámjának azt a változatát. Emlékszem egy másik paródiájának az első versszakára, azt egy népszerű dalra csinálta, amelyik majdnem listavezető volt a Lucky Strike slágerparádéjában, és amelyet egyes akkori jobb énekesek előadásában hanglemezről még mindig hallhatunk:

Ha látod, hogy a szeme csillog,

Mikor kinyitja sliccedet,

Már tudhatod, hogy a hölgy szeret.

Bárcsak többre is emlékeznék. Humoros jeleneteket akart írni a rádiónak, meg filmre és színpadra. Én is ilyesmiket akartam vele együtt csinálni, továbbá novellákat akartam írni, amelyek egyszer majd elég jók lesznek ahhoz, hogy közöljék őket a The New Yorker magazinban vagy bárhol másutt. Együtt írtunk kis kabaréjeleneteket és paródiákat a cserkészcsapatunknak, a 148-as csapatnak, aztán később, mikor már idősebbek voltunk, az ifjúsági klubunk esti táncmulatságaira, ahol tízcentes vagy negyeddolláros belépti díjat kértünk a tucatnyi többi Coney Island-i meg Brighton Beach-i ifjúsági klub tagjaitól, bár a lányok ingyen jöhettek be. Egyik hosszabb cserkész-börleszkünk, a „Zöldfülű Zoli zűrjei és zavarai”, emlékszem, annyira mulatságos volt, hogy felkértek minket, adjuk újra elő az egyik minden pénteken rendszeresen megrendezett összejövetelen, az iskolánkban, a 188. számú népiskolában. Joey is a légierőbe állt be, tiszt lett belőle, bombázó, és főiskolán is tanított Pennsylvaniában. De akkor már nem volt többé „Joey”, és én se voltam többé „Sammy”. Ő Joe lett, én meg Sam. Fiatalabbak voltunk, mint hittük, de már nem voltunk többé kamaszok. De Marvin Winkler még mindig Joeyként beszél róla, mikor visszanéz a múltba, engem meg Sammyként emleget.

„Nevettek, mikor leültem a zongorához.”

*

Ebből a hirdetésből a valaha folytatott legsikeresebb névre szóló levélhirdetési kampány lett, talán még ma is az. Az ember kitöltött egy szelvényt, aztán kapott egy oktatócsomagot, amely, mint mondták, tíz leckében megtanítja zongorázni. Persze sokat használt, ha valakinek volt zongorája, mint Winklernek, bár ő soha nem akart megtanulni.

A jövőnkben, mint a gyár tudatta velünk, várt ránk egy Ford, és volt már kopogásmentes benzin a Gulfnál vagy a repülő vörös ló táblája alatt, a könyökemelős kerékrugózású kocsikat kiszolgáló benzinkutaknál, amelyeket akkor még nem állt módunkban megvásárolni. A Lucky Strike finom dohányt jelentett a könyökemelős kerékrugózás napjaiban, az emberek pedig Philip Morrist kerestek, és egymérföldnyire is elmentek Camelért és más cigarettákért és szivarokért, amelyektől apám azt a tüdőrákot kapta, ami aztán átterjedt a májára meg az agyára is, és nagyon gyorsan elvitte. Ő már előrehaladott éveiben járt, amikor elhunyt, de Glenda még nem volt öreg, amikor kiderült a petefészekrákja, és a diagnózis után pontosan harminc nappal meghalt. Aztán kezdett el betegeskedni különböző bajokkal, miután Michael végzett magával, és ma talán úgy sejthetnénk, hogy a csapás, amely lesújtott rá, a stressz következménye volt. Ő talált rá Michaelre. Volt egy csökött fa annak a háznak a hátsó udvarán, amelyet béreltünk a nyárra Fire Islanden, és Michaelnek sikerült arra fölakasztania magát. Én vágtam le, bár tudtam, hogy nem lenne szabad, mégis inkább levágtam, mintsem hogy hagyjam ott himbálózni, és a szomszédos házakból még két óra hosszat bámulják az asszonyok meg a gyerekek, amíg a rendőrség meg az orvos szakértő megérkezhet a homokfutó bricskákon.

*

Óránként egy dollár... percenként egy mérföld... hetente egy százas... óránként száz mérföld, huhuuuu!

Mindez lehetséges volt. Tudtuk, vannak már kocsik, amelyék ilyen sebesen robognak, és Coney Islanden mindnyájunknak voltak rokonaink, akiknek jobban ment, mint nekünk, és voltak olyan kocsijaik, amelyek talán percenként egy mérföldet vagy még többet is megtettek. A mi rokonaink túlnyomórészt New Jerseyben, Patersonban és Newarkban laktak, és nyári vasárnapokon átjöttek a kocsijaikon, hogy elsétáljanak a stégen a körhintához, vagy még messzebbre, a Steeplechase-be, élvezzék a tengerpartot és belegázoljanak az óceánba. Nálunk maradtak arra a vacsorára, amelyet anyám úgy imádott főzni: a nővérem segítségével töltött borjúszegyet tálalt fel nekik, sült krumplival, amelyet csodálatosan készített el, hogy „megnyalják utána mind a tíz ujjukat”. Mindenkinek közalkalmazotti állásra fájt a foga, a fizetés, a stabil fehérgalléros ínunka meg a szabadság és a nyugdíj miatt, és mert ezeket zsidók is megkaphatták, és akik megkapták, azokra értelmiségiként néztek föl. Az ember elkezdheti inasként az USA Állami Nyomdájában, olvasta föl nekem a bátyám egy közigazgatási újságból, aztán nyomdászként dolgozhat heti hatvan dollár fizetésért – már majdnem elérhetővé vált az egydolláros vagy még magasabb órabér –, mihelyt túljutott az inaskodáson. De akkor Washingtonban kellett volna élnem és dolgoznom, márpedig egyikünk sem volt biztos benne, hogy ezért érdemes lenne elköltöznöm hazulról. Ígéretesebb ötletnek tűnt, hogy töltsek el egy rövidebb időt a Norfolki Haditengerészeti Hajógyárban, a virginiai Portsmouthban, mint kovács segédmunkás, egy csomó más Coney Island-i fickóval együtt, akik szintén ott dolgoztak a hajógyárban, amíg meglátjuk, vége lesz-e a háborúnak, mielőtt elérném a tizenkilenc éves koromat, besoroznak-e a hadseregbe vagy a flottához, vagy nem. Azt mesélték, Norfolk városában, a Bank Street 30. alatt van egy kupi, egy bordélyház, csak át kell ruccanni Portsmouthból a komppal, de nekem sose volt elég bátorságom átmenni, és időm se volt hozzá. Majd két hónapig tartottam ki ezen a nehéz fizikai munkán, ezalatt ötvenhat napot dolgoztam le egyfolytában, szombat-vasárnap meg fél napot, míg aztán teljesen kimerülve feladtam és hazajöttem, aztán végül, jóval kevesebb pénzért, írnoki állást találtam egy autóbaleset-biztosító társaság iktatójában, véletlenül ugyanabban a manhattani épületben, a General Motors régi épületében, a Broadway 1775.-ben, amelyben Joey Heller is dolgozott, mikor a Western Union egyenruhás küldönceként táviratokat kézbesített és vett fel.

*

„Te hol voltál?”

*

Mikor Pearl Harborról hallottál. Mikor felrobbantották az atombombát. Mikor megölték Kennedyt.

Azt tudom, hol voltam, mikor Hóden, a rádiós-géppuskás meghalt a második avignoni bevetésen, és az sokkal többet jelentett nekem, mint később Kennedy meggyilkolása, és még mindig többet jelent. Ájultan hevertem B-25-ös, közepes bombázónk farrészében, miután csúnyán bevertem a fejemet, ami egy időre teljesen kiütött, mikor a segédpilóta elvesztette az önuralmát, és meredek zuhanórepülésbe tette a gépet, aztán sivítozni kezdett a gégemikrofonjába mindenkinek a gépen, hogy segítsen mindenki másnak, aki nem válaszalt neki. Valahányszor magamhoz tértem, és hallottam Hóden nyöszörgését, aztán megláttam Yossariant, amint megint valami mást csinál vele, hiábavalóan küszködve, hogy segítsen rajta, tüstént újra elájultam.

Ez előtt a bevetés előtt egyszer kényszerleszállásunk volt egy pilótával, akit mindnyájan csak Éhenkórász Joe-nak hívtunk, és aki hangosan üvöltözött lidérces álmaiban, amikor nem volt harci bevetésen, egyszer meg a tengerbe zuhantam az Orr nevű pilótával, akiről később azt mesélték, hogy valahogy biztonságosan eljutott Svédországba; de egyik alkalommal sem sérült meg, és még mindig nem tudom elhitetni magammal, hogy igazából nem olyan volt az egész, mint a moziban. De aztán láttam Hódent, a kifordult belével, utána meg végignéztem, amint egy vézna fickó bohóckodott a tengerparton egy tutajon, és kettévágta egy propeller, és mostanában már azt hiszem, ha már előzőleg eszembe jutott volna, hogy ezek közül bármelyik a szemem láttára megtörténhet, talán sose tudtam volna rávenni magam, hogy el akarjak menni. Anyám és apám mindketten tudták, hogy a háború sokkal szörnyűbb dolog, mint azt mi környékbeli srácok el tudjuk képzelni. Később el voltak képedve, mikor mondtam nekik, hogy bevettek repülős szolgálatra géppuskásnak. Soha egyikük sem ült repülőgépen. Én se, és senki más se, akit csak ismertem.

Mind a ketten kikísértek az utcánkban lévő második cukorkásbolt melletti Railroad Avenue-i villamosmegállóhoz. Onnan villamosoztam be a Stillwell Avenue-ra, ahol a három másik sráccal felszálltunk Manhattan felé a Sea Beach metróvonalra, a Pennsylvania Stationig, hogy katonáskodásom első napján szolgálatra jelentkezzünk. Csak évek múlva tudtam meg, hogy miután anyám a búcsúzásnál gyöngéd mosollyal és nyugodt arccal megölelt, velem meg elindult a villamos, tüstént kitört belőle a zokogás és a vigasztalhatatlan sírás, és majd félórába telt, amíg apám meg a nővérem haza tudták vezetni az utcáról a lakásunkra.

Amikor bevonultam a seregbe, az életszínvonalam gyakorlatilag már aznap a duplájára emelkedett. A biztosítótársaság irattárában havi hatvan dollárt kerestem, és fizetnem kellett az útiköltségemet meg az ebédemet, vagy ebédet kellett vinnem magammal. A seregben újonc közlegényként a legelső naptól fogva havi hetvenöt dollárt fizettek nekem, és minden ingyenes volt: a kosztom, a ruháim, a lakásom, az orvosok meg a fogászok. És mielőtt őrmesterként leszereltem, a repülési pótlékkal és a harctéri pótlékkal már többet kerestem havonta, mint egy nyomdász az állami nyomdában, és már fiatalemberként közelebb jutottam ahhoz a heti száz dollárhoz, mint azt valaha hittem volna.

Honnan jött ez a sok pénz?

Mint anyám – jiddisül – mondhatta volna: hétfőn az ország egyharmada silány lakásban lakott, rosszul öltözött és rosszul táplálkozott, kedden pedig tízmillió férfiból katona lett, akik többet kerestek, mint amennyit azelőtt a legtöbben keresni tudtak; kétmillióan polgári alkalmazottak lettek, a tankok, a repülőgépek, a hajók, a repülőgép-anyahajók és a dzsipek, a teherautók és más járművek százezrei pedig szinte gyorsabban zúdultak ki a gyárakból, hogysem meg lehetett volna számolni őket. Hirtelen mindenre lett elég. Mindez Hitler érdeme lett volna? A kapitalizmus, felelte volna valószínűleg rezignált mosollyal apám, a humanista szocialista, mintha ezzel az egyetlen bűnös szóval tisztázni lehetett volna az egyenlőtlenség összes ártalmait. A háborúra mindig van elég. A béke az, ami túl költséges.

Már az első vasúti utazásomon, a Pennsylvania Stationről a Long Island-i fogadóközpontig, átéltem a seregben személyes jelentőségemnek és identitásomnak azt a teljes elvesztését, amelyet aztán, nagy meglepetésemre, örömmel fogadtam. Egy irányított csorda részévé váltam, és megkönnyebbülten jöttem rá, hogy mindent megterveztek számomra: megmondják, mit csináljak, és ugyanazt csinálom, mint a többiek. Úgy éreztem, terhektől szabadultam meg, szabadabb vagyok, mint civilként voltam. Több szabadidőm is lett, és mihelyt túljutottam a beilleszkedési időszakon, szabadabbnak is éreztem magam.

Mi négyen, akik együtt jelentkeztünk önkéntesnek, sértetlenül visszajöttünk, bár nekem igen csúnya élményeim voltak mindkét avignoni bevetésen, Lew pedig fogságba esett, és fél évig hadifogolytáborban tartották Németországban, mielőtt az oroszok kiszabadították. Lew tudja, mekkora mázlija volt, hogy egyáltalán életben maradt, miután Drezdát szétbombázták, mikor ő is ott volt. De Irving Kaisert, aki Zöldfülű Zolit alakította a burleszkünkben, amit Joey Heller meg én írtunk, darabokra tépte a tüzérségi tűz, soha nem láttam többé, és Sonny Ball is ott esett el.

Mire jött Vietnam, én már tudtam, milyen a háború, és mekkora a Fehér Ház gonoszsága, ezért megesküdtem Glendának, hogy minden elképzelhető legális és illegális lépést megteszek, hogy Michael fiának ne kelljen odamennie, ha akár csak a közelébe is kerül annak, hogy orvosilag alkalmasnak találják és behívják. De erősen kételkedtem benne, hogy ez megtörténhet. Mikor még túl fiatal volt hozzá, hogy kábítószert használjon vagy gyógyszereket szedjen, máris úgy viselkedett, mint aki ezt teszi. A tényeket és a számokat jól megjegyezte, de teljesen elveszett volt olyan dolgokban, mint a térképek és alaprajzok. A statisztikai adatokat illetően fantasztikus volt a memóriája, de nem volt valami jó se algebrából, se geometriából, semmiféle elvont tárgyból. Ráhagytam Glendára, hadd higgye, hogy a válás hatott így rá. Heroikus terveket dolgoztam ki a Kanadába költözésre, ha a sorozóbizottság behívná. Még Svédországba is elmentem volna vele, ha az biztosabbnak látszott volna. Szavamat adtam rá, de nem kellett betartanom.

Lew vagy az ejtőernyősökhöz akart menni, vagy a páncélosokhoz, hogy ágyújából tüzet okádva legázolja a németeket, akik üldözték a zsidókat, de miután tábori tüzérnek képezték ki, a gyalogságnál kötött ki. A tengerentúlon őrmester lett belőle, mikor az őrmestere elesett. De már korábban, Hollandiában átvette ezt a parancsnoki pozíciót, mikor az őrmestere elbizonytalanodott, és elkezdte rábízni a parancsok kiadását. Én vadászpilóta akartam lenni, és P-38-ason akartam repülni, mert olyan gyorsnak és csillogónak látszott, de nem volt jó a mélységérzékelésem, így ehelyett repülő-géppuskás lettem. Láttam a plakátokon, milyen nagy szükség van géppuskásokra, és önként jelentkeztem. Azt beszélték, mind közt ez a legveszélyesebb játék, de gyerekjáték lesz. És mint kiderült, számomra jószerivel az is lett.

Elég kicsi voltam ahhoz, hogy egy repülőerőd toronylövésze legyek Angliában, de ezt szerencsére senki nem vette észre, így aztán farokgéppuskás lettem a naposabb Földközi-tengeren, a könnyebb és biztonságosabb B-25-ösön.

Kiképzés közben mindig nagyon szerettem érezni a 0.50 kaliberű géppuska markolatát. Szerettem odafönn a magasban éles, igazi golyókkal tüzelni a levegőben vontatott céltárgyakra meg az álló földi célpontokra, szerettem elölről rájuk ereszteni a fehér csíkokat húzó nyomjelző golyókat. Gyorsan megtanultam, mi a tehetetlenség meg a viszonylagos mozgás, és hogy egy óránként négyszázötven kilométer sebességgel haladó gépről egy bomba vagy egy golyó ugyanezzel a sebességgel kezd mozogni ugyanabban az irányban, a gravitáció pedig az első pillatattól fogva működésbe lép. Első ballisztikai oktatótisztünk néha oda is állított a fekete táblához, hogy segítsek egyeseknek megérteni a nehézségeket. Felvillanyozó dolgokat tanultam Isaac Newton mozgástörvényeiről: ha mi magunk mozgunk, vagy a célpont mozog, akkor ha egyenesen rá célzunk, sose találjuk el. Az egyik még mindig meglep: ha egy vízszintesen irányzott fegyv