/ Language: Hungary / Genre:antique

Harry Potter és a Félvér Herceg

Joanne Rowling

A VOLDEMORT ELLENI HARC állása igencsak aggasztó; a baljós jeleket már a mugli kormányok is észlelik. Szaporodnak a rejtélyes halálesetek, katasztrófák. A három jó barát egy ideje aggódva figyeli a Reggeli Próféta halálozási rovatát, félve hogy ismerős névre bukkan. Dumbledore időről időre eltűnik Roxfortból. Senki nem tudja, hogy ilyenkor hol tartózkodik. Az élet azonban a háborús időkben sem csak harcból áll... A hatodévesek a hoppanálást gyakorolják, olykor rendkívül „érdekes” eredménnyel. A Wesley-ikrek üzleti tevékenysége egyre kiterjedtebb. Szerelmek szövődnek a felsőbb évesek között, a Roxfort házai és egyes lakói továbbra is kíméletlen versenyben állnak. Harry értékes segítséget kap a titokzatos Félvér Hercegtől. A jó és a gonosz közti frontvonal immár a Roxfortban húzódik. Harry igyekszik minél alaposabban megismerni Voldemort múltját, ifjúságát, hogy találjon a Sötét Nagyúr sebezhető pontjára. Ez a változat a regény hivatalos magyar kiadását tartalmazza.

Harry Potter – 6

J. K. ROWLING

Harry Potter és a Félvér Herceg

(Tartalom)

Gyönyörű lányomnak, Mackenzie-nek

ajánlom papír-tinta ikertestvérét

Első fejezet

A másik miniszter

Éjfélre járt az idő. A miniszterelnök egyedül ült a dolgozószobájában. Egy hosszú jelentést olvasott, de a mondatok a legcsekélyebb nyomot se hagyták benne. Épp egy távoli ország elnökének telefonhívását várta, s vagy arra gondolt, hogy mikor jelentkezik már a nyavalyás, vagy a mögötte álló hosszú és kimerítő hét kellemetlenségeit próbálta száműzni emlékezetéből. Minél erősebben próbált a szövegre összpontosítani, annál tisztábban látta maga előtt egyik politikai ellenlábasának kárörvendő képét. Az illető politikus éppen aznap nyilatkozott a híradónak, s nem csupán felsorolta az elmúlt hét borzalmas eseményeit (mintha ugyan bárkit is emlékeztetni kellett volna rájuk!), de azt is hangoztatta, hogy mindegyikért a kormány a felelős.

A miniszterelnököt még így utólag is felzaklatták a messzemenően igazságtalan és alaptalan vádak. Hogy a ménkűbe akadályozhatta volna meg a kormány, hogy leszakadjon az a híd? Arcátlanság azt állítani, hogy megspórolták a karbantartási pénzeket, hisz az építmény alig tízéves volt, és a legkiválóbb szakértők se tudnak magyarázatot adni rá, hogy mitől tört hirtelen ketté. Márpedig kettétört, és tucatnyi autó zuhant róla az örvénylő folyóba. Nem kevésbé felháborító állítás az sem, hogy ha több a rendőr, nem követték volna el azt a két, sajtószenzációvá felfújt gyilkosságot, vagy hogy a kormánynak előre kellett volna látnia a hirtelen támadt hurrikánt, ami hatalmas pusztítást végzett a nyugati országrészben. És vajon ő, a miniszterelnök tehet róla, hogy az egyik miniszterhelyettes, Herbert Chorley pont ezen a héten kezdett el annyira különösen viselkedni, hogy a közeljövőben jobbára családi körben kell töltenie a napjait?

„Sötétség borult hazánkra.” – jelentette ki végül az ellenzéki politikus, alig palástolva kaján vigyorát.

És ebben sajnos igaza is volt. A miniszterelnök maga is érezte, hogy az emberek komorabbak, mint máskor – s ezt még az időjárás is tetézte. Dermesztő köd június közepén... – ez nem normális dolog.

A miniszterelnök a jelentés második oldalára lapozott, de látva, hogy milyen hosszú még a szöveg, inkább felhagyott az olvasással. Nyújtózott egyet, és búsan körülpillantott a dolgozószobában. Csinos helyiség volt, szép márványkandallóval és magas tolóablakokkal, melyek most – tekintettel a zord időre – zárva voltak. A miniszterelnök kissé megborzongott, felállt, az ablakhoz sétált, és az üveghez tapadó ködbe bámult. Ekkor hallotta meg háta mögül a halk köhintést.

A miniszterelnök megdermedt, akárcsak rémült tükörképe a sötét ablaküvegen. Ismerte ezt a köhögést, hallotta már néhányszor. Lassan megfordult, és körülnézett az üres szobában.

– Igen? – szólt megjátszott nyugalommal.

Egy fél pillanatra teret engedett lelkében a hiú reménynek, hogy nem kap választ. De már zendült is a felelet, szenvtelenül, határozottan, ítéletszerűen. A hang tulajdonosa – a miniszterelnök ezt már a köhintésből tudta – a szoba távoli sarkában lógó, piszkos olajfestményen ábrázolt ezüstszürke parókás, békaforma emberke volt.

– A muglik miniszterelnökének. Sürgősen találkoznunk kell! Azonnali választ kérek! Tisztelettel, Caramel.

A portréalak várakozva nézett a miniszterelnökre.

– Öhm... nézze... most nem a legalkalmasabb. Tudja, fontos telefont várok... egy államelnök...

– Az halasztható – vágta rá a portré, s a miniszterelnöknek elszorult a szíve. Pontosan ettől tartott.

– De kérem, nagyon fontos lenne, hogy beszéljek vele...

– Elintézzük, hogy az államelnök úr elfelejtsen telefonálni – darálta a kis ember. – Majd holnap este pótolja a mulasztást. Kérem, haladéktalanul válaszoljon Caramel úrnak.

– Nos... öhm... nem bánom – adta be a derekát a miniszterelnök. – Rendben van, fogadom Caramelt.

Azzal visszasietett az íróasztalához. Menet közben megigazította a nyakkendőjét, és higgadtnak szánt kifejezésbe rendezte vonásait. Ám alighogy lehuppant a székére, ragyogó zöld lángnyelvek csaptak ki az üres márványkandallóból, s a tűzben búgócsiga módjára pörgő, pocakos alak jelent meg. A miniszterelnök mindent megtett, hogy arca ne áruljon el se meglepetést, se félelmet. További néhány másodperc múltán az alak kilépett a kandalló előtti szép, antik szőnyegre, és citromzöld keménykalapját fél kezébe fogva, lesöpörte hajszálcsíkos köpenye ujjáról a hamut.

– Á... miniszterelnök úr! – Cornelius Caramel kinyújtott kézzel indult vendéglátója felé. – Nagyon örülök, hogy újra láthatom.

A miniszterelnöknek nem volt kedve hazudni, így inkább nem mondott semmit. A maga részéről cseppet sem örült, hogy viszontlátja Caramelt, akinek a felbukkanásai nemcsak rémisztőek voltak, de általában kellemetlen hírek érkezésével jártak együtt. Ráadásul Caramel kimondottan rossz bőrben volt. Lefogyott, a haja ritkább és őszesebb lett, az arcán elmélyültek a ráncok. A miniszterelnök látott már politikusokat ilyen állapotban, és tudta, hogy mit jelent ez.

– Miben állhatok szolgálatára? – kérdezte egy kurta kézfogás után, az íróasztala előtt álló székek legkényelmetlenebbike felé mutatva.

– Nem is tudom, hol kezdjem... – dörmögte Caramel. Közelebb húzta a széket, leült rá, és a térdére helyezte zöld kalapját. – Micsoda hét volt ez, micsoda hét...

– Szóval maga mögött is nehéz napok állnak... – jegyezte meg hűvösen a miniszterelnök, főként azért, hogy érzékeltesse, van elég baja Caramel nélkül is.

Caramel fáradtan megdörzsölte a szemét, majd komoran a miniszterelnök szemébe nézett.

– Pontosan ugyanolyan hetem volt, mint önnek. A brockdale-i híd... a Bones- és a Vance-gyilkosság... no meg az a rumli ott nyugaton...

– Arra... öhm, arra céloz ezzel, hogy a magafajtáknak közük volt ezekhez... ezekhez az eseményekhez?

Caramel pillantása megkeményedett.

– Természetesen igen – felelte. – Felteszem, rájött, hogy mi folyik az országban.

– Hát...

A miniszterelnök pontosan az ilyen helyzetek miatt viszolygott annyira Caramel látogatásaitól. Az ország első embereként cseppet sem élvezte, hogy egy tudatlan kölyök szerepébe kényszerítik. Márpedig ez történt minden egyes alkalommal, Caramel első látogatása óta, mellyel éppen a beiktatása napján örvendeztette meg. Úgy emlékezett arra az estére, mintha tegnap lett volna, és tudta, hogy az élmény holta napjáig kísérteni fogja.

Egyedül állt ugyanebben a szobában, élvezte a sokévi álmodozás és cselszövés után kiharcolt diadalt; aztán, csakúgy mint ma, váratlanul köhintést hallott a háta mögül, s mikor megfordult, a csúf kis portréalak közölte vele, hogy a mágiaügyi miniszter bemutatkozó látogatást készül tenni nála.

Az első gondolata természetesen az volt, hogy az agyára ment a hosszú és kimerítő választási hadjárat. Borzasztóan megrémült a beszélő festménytől, de ez semmi volt ahhoz képest, amit akkor érzett, mikor a kandallóból kiugrott egy magát varázslónak nevező alak, és megszorongatta a kezét. Egy szót se bírt kinyögni, mialatt Caramel barátságosan felvilágosította, hogy varázslók és boszorkányok márpedig vannak, titokban ott élnek az emberek között világszerte, de neki, a miniszterelnöknek ne főjön a feje miattuk, mert a Mágiaügyi Minisztérium felelősséget vállal a varázslótársadalom minden tagjáért, és gondoskodik róla, hogy a varázstalan lakosság ne is sejtse létezésüket. A munkájuk, magyarázta Caramel, roppant nehéz és összetett, mindenre kiterjed a seprűhasználat rendeleti szabályozásától a sárkányállomány ellenőrzéséig (a miniszterelnök emlékezett rá, hogy ennél a mondatnál meg kellett kapaszkodnia az íróasztala szélében). Caramel ezután atyai jóindulattal vállon veregette őt.

– Egyet se féljen! – mondta. – Jó esély van rá, hogy többé soha az életben nem lát. Csak akkor fogom zavarni, ha igazán komoly gondunk támad, olyasmi, ami a muglikat... bocsánat: a varázstalan embereket is érintheti. Egyébként élni és élni hagyni – ez az elvünk. Megjegyzem, ön sokkal higgadtabban fogadja a hírt, mint a tisztelt elődje. Ő megpróbált kidobni az ablakon, mert azt hitte, az ellenzék által felbérelt csaló vagyok.

A miniszterelnök ekkor végre visszanyerte a beszélőképességét.

– Tehát ön... nem csaló?

Ez volt az utolsó, halvány reménysugara.

– Sajnálom, de nem – felelte együtt érzőn Caramel. – Nézze csak!

Azzal ugróegérré változtatta a miniszterelnök teáscsészéjét.

– De hát... – nyögte a miniszterelnök a csésze-egérre meredve, amely békésen rágcsálni kezdte a következő beszéde sarkát. – De hát miért... miért nem szólt nekem senki erről?

– A mágiaügyi miniszter csak a mindenkori mugli miniszterelnök előtt fedi fel kilétét – magyarázta Caramel, és zsebre dugta a pálcáját. – Úgy véljük, ily módon őrizhető meg legjobban a titok.

– De akkor... – hebegte a miniszterelnök –, akkor miért nem figyelmeztetett az elődöm?

Caramel harsányan felkacagott.

– Drága miniszterelnök úr, ön talán elmondaná ezt bárkinek is?

Ezután, még mindig nevetve, beleszórt valamiféle port a kandallóba, majd a fellobbanó smaragdzöld lángnyelvek közé lépett, és hussanó hang kíséretében köddé vált. A miniszterelnök csak állt földbe gyökerezett lábbal, és arra gondolt, hogy való igaz: soha életében senki emberfiának nem mer majd erről a találkozásról beszélni. Mert kitől is várhatná el, hogy higgyen neki?

Ezután még jó ideig a megrázó élmény hatása alatt állt. Egy darabig arról győzködte magát, hogy Caramel hallucináció volt, a túlhajszoltság és a kialvatlanság szülte látomás. Hogy megszabaduljon a képzelt incidens tárgyi emlékeitől, az unokahúgának ajándékozta az ugróegeret, titkárát pedig utasította, hogy vigye ki a dolgozószobából annak a csúf kis embernek a képét, aki Caramel érkezését hírül adta. Kimondhatatlan bosszúságára azonban a festmény eltávolíthatatlannak bizonyult. Miután több asztalos, néhány kőműves, egy művészettörténész és a pénzügyminiszter is hiába próbálta leszedni a falról, a miniszterelnök nem erőltette tovább a dolgot, s abba a reménybe menekült, hogy hivatali idejének hátralevő részében a portré néma és mozdulatlan marad. Sajnos néha esküdni mert volna rá, hogy ásítani látja a festmény lakóját, vagy orrvakaráson vélte kapni őt; egyszer-kétszer az is előfordult, hogy a portréalak egyszerűen kisétált a keretből, üresen hagyva a sárbarna vásznat. A miniszterelnök ezért egy idő után inkább már rá se nézett a képre, s ha mégis mozgást vélt látni abban az irányban, mindig meggyőzte magát, hogy csak a szeme káprázik.

Azután három éve, egy hasonló estén, mikor megint egyedül volt a dolgozószobájában, a portréalak ismét bejelentette Caramel érkezését. A következő pillanatban a varázsló ki is rontott a kandallóból, mégpedig csuromvizesen, és igencsak feldúlt állapotban. Mielőtt a miniszterelnök megkérdezhette volna tőle, miért áztatja el az axminster szőnyeget, Caramel hadoválni kezdett egy ismeretlen börtönről, egy „Szírjusz” Black nevű emberről, valami Roxfortról és egy Harry Potter nevű gyerekről – de a miniszterelnök az egészből egy árva szót se értett.

– ...most jövök az Azkabanból – zihálta Caramel, miközben jelentős mennyiségű vizet csurgatott át keménykalapja karimájából a zsebébe. – Tudja, az fent van az Északi-tenger közepén... rémes repülésem volt... a dementorok tombolnak... – Caramel megborzongott. – Még soha senki nem szökött meg tőlük. No mindegy, szóval erről akartam értesíteni, miniszterelnök úr. Black hírhedt mugligyilkos, és nem kizárt, hogy csatlakozni készül Tudjakihez... jaj, de hát ön nem is tudja, ki Tudjaki! – Caramel egy pillanatig csüggedten meredt a miniszterelnökre, aztán így folytatta: – Jól van, üljön le, üljön le, mindent elmondok... igyon egy whiskyt...

A miniszterelnök kissé zokon vette, hogy székre parancsolják a saját irodájában, és a saját whiskyjéből kínálják, de azért leült. Caramel előhúzta pálcáját, és két, borostyánsárga folyadékkal teli poharat varázsolt elő a semmiből. Az egyiket a miniszterelnök kezébe nyomta, majd odahúzott magának egy széket.

Ezután több mint egy óra hosszat beszélt. A történet egy pontján vonakodott hangosan kimondani egy nevet, inkább leírta egy darab pergamenre, amit aztán a miniszterelnök szabad kezébe adott. Mikor aztán a monológ végére ért, és felállt, hogy távozzon, a miniszterelnök is felemelkedett székéből.

– Ezek szerint úgy véli, hogy ez a... – Rásandított a bal kezében tartott lapra. – ...hogy ez a Volde...

– Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén! – vágott a szavába Caramel.

– Elnézést... szóval úgy véli, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, életben van?

– Dumbledore szerint igen – felelte Caramel, és összecsatolta hajszálcsíkos köpenyét az álla alatt. – De mi még nem bukkantunk a nyomára. A magam részéről úgy gondolom, hogy addig nem veszélyes, amíg nem talál csatlósokra, úgyhogy az igazi gondot most Black jelenti. Akkor hát figyelmezteti a lakosságot, ugye? Kitűnő. Nos, reménykedjünk benne, hogy nem látjuk viszont egymást, miniszterelnök úr! Jó éjt!

De viszontlátták egymást. Alig egy évvel később Caramel zaklatott képpel felbukkant a kormány üléstermében, és közölte a miniszterelnökkel, hogy volt egy kis gond a „gvidiccs” (vagy valami hasonló) világkupán, amiben számos mugli is „érintve volt”, de a miniszterelnöknek nem kell aggódnia, semmit nem jelent, hogy újra feltűnt Tudjukki Jegye; Caramel ezt elszigetelt incidensnek tartja, és a Mágus-Mugli Kapcsolatok Hivatala haladéktalanul elvégzi a szükséges emlékezetmódosításokat.

– Ó, és majd' elfelejtettem! – tette hozzá Caramel. – Behozunk külföldről három sárkányt és egy szfinxet a Trimágus Tusára. Rutindolog, de a Varázslény-felügyeleti Főosztály azt mondja, hivatalból értesítenünk kell önt, ha kiemelten veszélyes varázslényeket hozunk be az országba.

– Hogy... mit... sárkányokat? – hápogta a miniszterelnök.

– Igen, hármat – bólintott Caramel. – Meg egy szfinxet. Nos, minden jót, uram!

A miniszterelnök ezután hőn remélte, hogy a sárkányoknál és szfinxeknél rosszabb már nem vár rá – de ismét csalódnia kellett. Két év sem telt el, és Caramel megint kiugrott a tűzből, ezúttal azzal a hírrel, hogy az azkabani rabok tömeges kitörést hajtottak végre.

– Tömeges kitörést? – visszhangozta rekedten a miniszterelnök.

– Aggodalomra semmi ok! – harsogta Caramel, fél lábbal már ismét a tűzben. – Pillanatok alatt kézre kerítjük őket! Csak gondoltam, szólok önnek.

S mielőtt a miniszterelnök rákiálthatott volna, hogy várjon még egy percet, Caramel már el is tűnt a zöld szikraesőben.

Bár a sajtó és az ellenzék erről másként vélekedett, a miniszterelnök egyáltalán nem volt bolond. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Caramel kezdeti fogadkozása dacára meglehetős rendszerességgel találkoznak, ráadásul Caramel egyre feldúltabban érkezik hozzá. Bár két látogatás között nem szívesen gondolt a mágiaügyi miniszterre (vagy ahogy magában nevezte: a másik miniszterre), tartott tőle, hogy Caramel újra eljön, és még vészesebb híreket hoz majd. Épp ezért, mikor meglátta a tűzből kilépő, zilált külsejű, komor varázslót, aki ráadásul elvárta, hogy ő, a miniszterelnök pontosan tudja, milyen ügyben érkezett – nos, ezt az amúgy is gyászos hét abszolút mélypontjaként élte meg.

– Honnan tudnám, mi folyik az izé... a varázslótársadalomban? – fortyant fel a miniszterelnök. – Egy egész országot kell irányítanom, és pillanatnyilag elég gondom van anélkül is, hogy maga...

– A gondjaink ugyanazok! – vágott a szavába Caramel. – A brockdale-i híd nem magától roskadt össze. Nyugaton nem hurrikán tombolt. A gyilkosságokat nem muglik követték el. És Herbert Chorley családja nagyobb biztonságban lenne Herbert Chorley nélkül. Szervezés alatt áll, hogy beutaljuk őt a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályba. A beszállítására még ma éjjel sor kerül.

– Hogyhogy... attól tartok, nem értem... Micsoda!? – fakadt ki a miniszterelnök.

Caramel mélyet sóhajtott, és így felelt:

– Miniszterelnök úr, sajnos közölnöm kell önnel, hogy visszatért. Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, visszatért.

– Visszatért? Mármint... él? Vagyis...

A miniszterelnök az emlékezetében kutatva igyekezett összeszedni a három évvel ezelőtti rémes beszélgetés részleteit. Caramel mesélt neki a varázslóról, akitől mindenki retteg, s aki ezernyi szörnyű bűnt követett el, de aztán tizenöt éve titokzatos módon eltűnt.

– Igen, él – bólintott Caramel. – Azaz... nem tudom... mondhatjuk arra, akit nem lehet megölni, hogy él? Nem egészen értem a dolgot, és Dumbledore nem hajlandó részletesen elmagyarázni. Mindenesetre van teste, tud járni, beszélni és gyilkolni, úgyhogy azt hiszem, a beszélgetésünk szempontjából élőnek tekinthető.

A miniszterelnök nem tudta, mit mondjon erre, de mivel afféle belső kényszer volt nála, hogy minden felmerülő témában jól informáltnak tűnjön, igyekezett minél többet felidézni a Caramellel folytatott korábbi beszélgetésekből.

– És az a Szírjusz Black ott van – öhm – Vele, Akit Nem Nevezünk Nevén?

– Black? Black? – kérdezett vissza szórakozottan Caramel, keménykalapját az ujjai közt forgatva. – Sirius Blackre gondol? Merlin szakállára, dehogy! Black meghalt. Kiderült, hogy... nos, hogy tévedtünk vele kapcsolatban. Ártatlannak bizonyult. Soha nem volt Tudjukki csatlósa. – Caramel zavarában még gyorsabban pörgette a kalapját. – Pedig hát minden bizonyíték arra utalt... több mint ötven tanú látta... de ez már lényegtelen, mert, mint mondtam, meghalt. Pontosabban meggyilkolták. A Mágiaügyi Minisztérium épületében. Természetesen vizsgálatot indítunk...

A miniszterelnök maga is meglepődött ezen, de ekkor megszánta Caramelt. A futó érzést azonban szinte rögtön elnyomta benne a kaján önelégültség fellángolása: a semmiből és a kandallókból való feltűnés terén vannak ugyan hiányosságai, viszont az ő hivatali ideje alatt egyetlen kormányzati épületben se történt gyilkosság... eddig legalábbis nem...

A miniszterelnök bal keze középső ujjával háromszor az asztallap aljára koppintott. Közben Caramel folytatta:

– De Black most mellékes. A lényeg az, miniszterelnök úr, hogy hadban állunk, és cselekednünk kell.

– Hadban állunk...?! – visszhangozta riadtan a miniszterelnök. – Ez kissé túlzó kifejezés, nem gondolja?

– Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén, összeállt azokkal a csatlósaival, akik januárban megszöktek az Azkabanból. – Caramel egyre jobban hadart, és már olyan sebesen pörgette a kalapját, hogy az citromzöld folttá mosódott el a kezében. – Immár nyíltan színre léptek, és sorozatban követik el a rémtetteket. A brockdale-i híd – az ő műve, miniszterelnök úr, ő fenyegetőzött tömeges mugliöléssel, ha nem állok félre, és...

– Szent ég, szóval maga tehet róla, hogy azok az emberek meghaltak! – fakadt ki a miniszterelnök. – És még én magyarázkodjam mindenféle rozsdás sodronyokról, korrodált tágulási illesztésekről, meg az Isten tudja, miről!

– Én tehetek róla!? – fortyant fel liluló fejjel Caramel. – Maga talán engedett volna az efféle aljas zsarolásnak!?

– Nem valószínű... – A miniszterelnök kilépett íróasztala mögül, és feldúltan járkálni kezdett a szobában. – Viszont minden rendelkezésemre álló eszközt bevetettem volna, hogy elkapjam a zsarolót, még mielőtt ilyesmit elkövethet!

– Azt hiszi, én nem tettem meg minden tőlem telhetőt? – védekezett Caramel. – A minisztérium teljes aurorállománya őt és a csatlósait keresi! Csakhogy az emberünk történetesen minden idők legnagyobb hatalmú mágusa, akire közel három évtizede vadászunk hiába!

– Felteszem, mindjárt kijelenti, hogy a hurrikánt is ő kavarta nyugaton! – dühöngött a miniszterelnök. Indulata szinte lépésről lépésre nőtt, ahogy a köröket rótta a szobában. Őrjítőnek érezte, hogy hiába tudja meg a katasztrófák okát, azt nem tárhatja a nyilvánosság elé – ez szinte rosszabb volt, mint ha valóban a kormány bűne lenne minden.

– Az nem hurrikán volt... – dörmögte Caramel.

– Már megbocsásson! – hördült fel a miniszterelnök. Immár döngött a parketta a léptei alatt. – Tövestül kicsavart fák, letépett tetők, kidőlt lámpaoszlopok, borzalmas sérülések...

– A halálfalók műve volt – magyarázta csüggedten Caramel. – Tudjaki csatlósaié. És... gyanítjuk, hogy egy óriás keze is benne volt.

– Minek a keze?

Caramel komoran elfintorodott.

– Régen is óriásokat használt, ha látványos pusztítást akart véghezvinni. A Félrevezetési Ügyosztály munkatársai éjjel-nappal dolgoznak, és a helyszínre vezényelt amneziátorok módosítják mindazon muglik memóriáját, akik látták, mi történt valójában. A Varázslény-felügyeleti Főosztály emberei tűvé teszik Somersetet, de az óriásnak egyelőre nyoma sincs. Katasztrofális a helyzet, uram, katasztrofális!

– Na, ne mondja! – morogta dühösen a miniszterelnök.

– Mi tagadás, meglehetősen borúlátó hangulat uralkodik a minisztériumban – csóválta a fejét Caramel. – Főleg azóta, hogy elveszítettük Amelia Bonest.

– Kicsodát?

– Amelia Bonest. A Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetőjét. Tudjukki feltehetőleg saját kezűleg gyilkolta meg, mert a hölgy kivételes képességű boszorkány volt, és minden jel arra mutat, hogy a végsőkig védekezett.

Caramel megköszörülte a torkát, és – minden önfegyelmét latba vetve – abbahagyta a kalappörgetést.

– Írtak az újságok arról a gyilkosságról. – A miniszterelnök egy pillanatra megfeledkezett dühéről. – A mi újságaink. Amelia Bones... Egyedülálló, középkorú nő volt, nemde? Roppant csúnya eset, és igen nagy publicitást kapott. A rendőrség értetlenül áll a történtek előtt.

– Az nem is csoda – sóhajtott fáradtan Caramel –, mivel Bonest egy belülről bezárt szobában ölték meg. Előttünk nem titok, ki volt a tettes, csakhogy elfogni mi sem tudjuk. És hát ott van még Emmeline Vance, róla talán nem is hallott...

– De mennyire, hogy hallottam róla! – kapott a szón a miniszterelnök. – Hiszen itt történt a közelben! Hogy mit csámcsogtak rajta a lapok! Véres bűntény a miniszterelnök szomszédságában...

– És mintha mindez nem volna elég – folytatta Caramel, meg se hallva a miniszterelnök sopánkodását –, a dementorok egyre több embert támadnak meg.

Egykor, boldogabb időkben ez a mondat érthetetlen lett volna a miniszterelnök számára, de most már sajnos nem volt az.

– Úgy tudtam, hogy a dementorok az azkabani rabokat őrzik – jegyezte meg óvatosan.

– Régen úgy is volt – felelte fáradtan Caramel. – De fájdalom, ma már nem ez a helyzet. Otthagyták a börtönt, és beálltak Tudjaki seregébe. Nem tagadom, ez is súlyos csapásként ért minket.

A miniszterelnökben borzalmas gyanú ébredt.

– Nem azt mondta, hogy azok a lények kiszívják a reményt és a jókedvet az emberekből?

– De igen. És szaporodnak. Attól van ez a fojtó köd.

A miniszterelnök leroskadt a legközelebbi székre. Az ájulás kerülgette a gondolattól, hogy holmi láthatatlan lények országszerte kétségbeesést és reménytelenséget oltanak a választóiba.

– Ide figyeljen, Caramel! Tennie kell végre valamit! Mint mágiaügyi miniszternek ez a kötelessége!

– Drága jó miniszterelnök úr, csak nem képzeli, hogy ezek után még miniszter vagyok? Három nappal ezelőtt menesztettek. Már két hete követelte a lemondásomat az egész varázslótársadalom! – Caramel megpróbálkozott egy sötét mosollyal. – A hivatali időm alatt egyszer se tapasztaltam ilyen egységet a közvélemény részéről.

A miniszterelnöknek egy pillanatra elállt a szava. Változatlanul felháborította, hogy ilyen szörnyű helyzetbe hozták, mégis részvétet érzett a vele szemben ülő, megtört ember iránt.

– Nagyon sajnálom... – szólt végül. – Tehetek valamit önért?

– Köszönöm kérdését, miniszterelnök úr, de nem. Azért küldtek el önhöz ma este, hogy beszámoljak a legutóbbi fejleményekről, és bemutassam önnek az utódomat. Úgy volt, hogy mostanra megérkezik, de hát a jelen helyzetben érthető módon nagyon elfoglalt.

Caramel rápillantott a bodros ezüstparókát viselő csúf kis ember portréjára. A festett alak a fülét turkálta egy penna hegyével, s mikor elkapta Caramel tekintetét, így szólt:

– Azonnal itt lesz, csak még befejez egy levelet Dumbledore-nak.

– Sok sikert kívánok neki. – Caramel hangja most először sértődötten csengett. – Két héten keresztül naponta kétszer írtam Dumbledore-nak, de hajthatatlan volt. Ha beleegyezett volna, hogy ráveszi a fiút, talán még mindig én lennék a... Na majd meglátjuk, mire megy vele Scrimgeour.

Caramel mogorva hallgatásba merült, de a csendet szinte nyomban megtörte a portréalak szenvtelen, hivatalos hangja:

– A muglik miniszterelnökének. Sürgősen találkoznunk kell! Azonnali választ kérek! Rufus Scrimgeour mágiaügyi miniszter.

– Persze, persze, jöjjön... – felelte szórakozottan a miniszterelnök, és a szeme is alig rebbent, mikor a kandallóban ismét felcsapott és smaragdzöldre színeződött a tűz, hogy aztán egy újabb pörgő varázsló jelenjen meg benne, aki utóbb szintén az antik szőnyegen landolt. Caramel felállt, s némi habozás után így tett a miniszterelnök is. Együtt nézték a jövevényt, aki közben felegyenesedett, leporolta fekete talárját, és körülnézett.

A miniszterelnök első, komolytalan gondolata az volt, hogy Rufus Scrimgeour úgy fest, mint egy vén oroszlán. Vörösesbarna, sörényszerű haját és bozontos szemöldökét ősz szálak szőtték át; pásztázó szeme sárgán fénylett drótkeretes szemüvege mögött, és – jóllehet, sántított egy kicsit – hosszú, ruganyos léptekkel járt. Első pillantásra látszott rajta, hogy agyafúrt és keménykezű ember – a miniszterelnök nyomban érteni vélte, miért Scrimgeournek szavazott bizalmat a varázslónép Caramel helyett ezekben a vészterhes időkben.

– Üdvözlöm, uram – köszönt udvariasan a miniszterelnök, és vendége felé nyújtotta jobbját.

Scrimgeour futólag kezet fogott vele, közben körülpillantott a szobában, majd pálcát húzott elő a talárja alól.

– Caramel mindent elmondott? – kérdezte, s máris az ajtóhoz lépett, hogy pálcájával a kulcslyukra koppintson. A miniszterelnök hallotta a zár kattanását.

– Öhm, igen... Megbocsásson, de örülnék, ha az ajtó nyitva maradna.

– Én viszont nem szeretném, ha megzavarnának minket – felelte kurtán Scrimgeour. – És azt se, ha kilesnének – tette hozzá, és pálcája egy intésével összehúzta az ablakfüggönyöket. – Nos, meglehetősen elfoglalt vagyok, úgyhogy térjünk a tárgyra. Mindenekelőtt beszélnünk kell az ön személyi biztonságáról.

A miniszterelnök dacosan kihúzta magát.

– Nagyon köszönöm, de tökéletesen elégedett vagyok a jelenlegi biztonsági...

– Mi nem vagyunk elégedettek vele! – vágott a szavába Scrimgeour. – Sötét jövő elé néznének a muglik, ha a miniszterelnökük az Imperius-átok béklyójába kerülne. A külső irodába felvett új titkár...

– Nem vagyok hajlandó elbocsátani Kingsley Shackleboltot, ha arra gondol! – heveskedett a miniszterelnök. – Kiváló munkaerő, kétszer annyit dolgozik, mint bárki más...

– Hogyne, mert varázsló – felelte a leghalványabb mosoly nélkül Scrimgeour. – Speciálisan képzett auror, aki azért van itt, hogy megvédje önt.

– Na, álljon meg a menet! – fortyant fel a miniszterelnök. – Hogy jönnek maguk ahhoz, hogy a nyakamra küldjék az embereiket!? Én döntöm el, hogy ki dolgozik nekem...

– Mintha azt mondta volna, hogy elégedett Shacklebolttal – jegyezte meg fagyosan Scrimgeour.

– Igen... azaz elégedett voltam vele, amíg...

– Akkor nincs semmi probléma, igaz?

– Nos... ha Shacklebolt továbbra is... öhm, kifogástalan munkát végez... – makogta ügyefogyottan a miniszterelnök, de Scrimgeour nem is figyelt rá.

– Ami Herbert Chorley miniszterhelyettest illeti... – váltott témát – arra az úrra gondolok, aki a széles nyilvánosság előtt egy kacsát igyekezett megszemélyesíteni.

– Mi van vele? – kérdezte a miniszterelnök.

– Ezt a viselkedést kétségkívül egy hibásan végrehajtott Imperius-átok váltotta ki nála – magyarázta Scrimgeour. – Agyalágyult lett az átoktól, de azért még potenciális veszélyt jelent.

– De hiszen csak hápog! – tiltakozott erőtlenül a miniszterelnök. – Biztos, hogy ha kipiheni magát... és nem nyúl a pohárhoz...

– Jelen pillanatban is vizsgálják őt a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotály gyógyítói – felelte Scrimgeour. – Chorley eddig hármójukat próbálta megfojtani. Úgy vélem, célszerű egy ideig távol tartani őt a muglitársadalomtól.

– Hát... nos... de meg fog gyógyulni, ugye? – kérdezte aggódva a miniszterelnök. Scrimgeour csak egy vállrándítással felelt, és már indult is a kandalló felé.

– Lényegében ennyit akartam mondani önnek, miniszterelnök úr. A továbbiakban is tájékoztatni fogjuk a fejleményekről. Ha jómagam nem tudok időt szakítani személyes látogatásra, Caramelt fogom elküldeni, aki tanácsadói minőségben továbbra is nálunk dolgozik.

Caramel mosolyogni próbált, de nem sok sikerrel; inkább úgy tűnt, mintha fogfájás gyötörné. Scrimgeour ekkor már a zsebében kotorászott a tüzet megzöldítő titokzatos por után. A miniszterelnök egy pillanatig reményvesztetten bámult a két varázslóra, aztán kitörtek belőle a szavak, amelyeket egész este igyekezett magába fojtani.

– De hát az Isten szerelmére – maguk mágusok! Tudnak varázsolni! Mindenre képesek, nem?

Scrimgeour lassan megfordult, és hitetlenkedő pillantást váltott Caramellel. Utóbbinak ezúttal valóban sikerült elmosolyodnia, úgy válaszolt a miniszterelnöknek:

– A baj csak az, hogy az ellenfeleink is varázslók, uram.

Azzal a két mágus a ragyogó zöld lángnyelvek közé lépett, és eltűnt.

Második fejezet

A Fonó sor

A dermesztő köd, ami a miniszterelnök dolgozószobájának ablakát ostromolta, sok-sok mérfölddel odébb egy szeméttel teleszórt, gazfelverte partok közt kanyargó, zavaros vizű folyó fölött lebegett. Távolabb egy elhagyott malom kéménye magaslott sötét, fenyegető emlékmű módjára. A táj csöndjét csak a sötét víz suttogása törte meg, közel s távol az egyetlen mozgó élőlény egy csontsovány róka volt. Az állat a magas fű rejtekében lesomfordált a partoldalon, hogy megszaglásszon egy összegyűrt sült halas zacskót.

Egyszerre azonban halk pukkanás hallatszott, s a víz mellett egy karcsú, kámzsás alak bukkant elő a semmiből. A róka mozdulatlanná dermedve meredt a különös jelenségre. Az alak hamar összeszedte magát, s könnyed, fürge léptekkel elindult. Hosszú köpenye a zizegő füvet söpörte.

Ekkor egy második, hangosabb pukkanás kíséretében újabb, hasonló öltözetű ember tűnt fel a parton.

– Várj!

Az éles kiáltás megijesztette a fűben lapuló rókát. Kiugrott búvóhelyéről, és felfelé iszkolt a partoldalon. Zöld fény villant, ezt fájdalmas nyikkanás követte, és a róka holtan gurult vissza a vízhez.

A második alak cipője orrával megbökte a döglött állatot.

– Csak egy róka – csendült egy fagyos női hang a kámzsa alatt. – Pedig azt hittem, auror. Cissy, várj!

De az első kámzsás, aki a villanásra megállt és hátranézett, már ismét felfelé kapaszkodott a parton, ahol a róka az imént lebucskázott.

– Cissy... Narcissa, hallgass meg!

A második nő utolérte és karon ragadta az elsőt, de az kitépte magát a kezéből.

– Fordulj vissza, Bella!

– Meg kell hallgatnod!

– Már meghallgattalak. És döntöttem. Hagyj békén!

A Narcissának szólított nő felért a lejtő tetejére, ahol a folyópartot szebb időket látott kerítés választotta el egy keskeny kőúttól. Hamarosan Bella is felért, és a két nő immár együtt bámulta az út túloldalán sorakozó rozzant, sötét ablakú téglaházakat.

– Itt lakik? – fakadt ki undorodva Bella. – Itt? Ebben a mugli koszfészekben? Ide se tette még be magunkfajta a lábát, az biztos...

De Narcissa nem figyelt rá. Fürgén átbújt a rozsdás kerítés résén, és már a kőút közepén futott.

– Cissy, várj!

Bella lobogó köpennyel szaladt Narcissa után, aki időközben eltűnt a házak közti sikátorok egyikében, ami egy másik, a folyópartihoz hasonló utcába torkolt. A lámpák közül itt jó pár nem égett; a két szaladó nő útja fényszigeteken és koromsötét szakaszokon vezetett keresztül. Bella a következő sarkon érte utol társnőjét. Elkapta a karját, és egy rántással szembefordította magával.

– Cissy, ezt nem teheted, nem bízhatsz benne...

– A Sötét Nagyúr is bízik benne, nem?

– A Sötét Nagyúr... attól félek... téved – zihálta Bella. Egy pillanatra megcsillant a szeme a kámzsa alatt, mikor körülnézett, hogy valóban maguk vannak-e. – És különben is, az a parancs, hogy senkinek ne beszéljünk a tervről. Elárulod a Sötét Nagyurat, ha...

– Eressz el, Bella! – sziszegte Narcissa, azzal előkapta a köpenye alól varázspálcáját, és társnője arcának szegezte. Bella azonban csak nevetett. – Nővérek vagyunk, Cissy. Csak nem fogsz...

– Én már bármire képes vagyok! – felelte kissé hisztérikus hangon Narcissa, s kés módjára lefelé rántotta megvillanó pálcáját. Bella úgy rántotta vissza a kezét, mintha parázshoz ért volna.

– Narcissa...!

A nő azonban már elfutott. Bella fájós kezét dörzsölgetve ismét a nyomába eredt. Már nem akarta utolérni Narcissát, csupán követte őt a düledező házak néptelen labirintusának mélye felé. Narcissa végül befordult egy Fonó sor nevű utcába, ami fölött figyelmeztetően felemelt, óriási ujjként ott tornyosult a malomkémény. A nő visszhangzó léptekkel haladt a bedeszkázott és törött ablakok sora előtt, mígnem elérkezett az utca utolsó házához, ahol az egyik földszinti szobából halvány fény szűrődött ki a függönyön át.

Már bekopogott a házba, mire a halkan szitkozódó Bella utolérte. Együtt várakoztak az ajtó előtt, kissé zihálva, orrukban a szennyes vizű folyó szagával, amit az éjjeli fuvallat sodort be a házak közé. Néhány másodperc múlva léptek zaja hallatszott odabentről, majd résnyire kinyílt az ajtó, s mögötte egy férfiarc szelete tűnt fel: fakó, sárgás bőr, fekete szem, függöny módjára kétoldalt lelógó, hosszú fekete haj.

Narcissa hátravetette kámzsáját. Olyan sápadt volt, hogy szinte világított az arca a sötétben; leomló szőke hajával majdhogynem úgy festett, mint egy lebegő vízihulla.

– Narcissa! – A férfi kissé szélesebbre nyitotta az ajtót, úgyhogy a benti fény immár mindkét nő arcát megvilágította. – Milyen kellemes meglepetés!

– Beszélhetnék veled, Perselus? – kérdezte fojtott hangon Narcissa. – Nagyon fontos lenne.

– Természetesen.

Piton félrehúzódott, hogy utat engedjen neki. A kámzsás Bellatrix nem várt külön invitálásra, követte húgát.

– Piton – vetette oda, mikor elhaladt a férfi mellett.

– Bellatrix – felelte Piton, gúnyos félmosolyra húzva vékony ajkát.

A bejárati ajtó egy szűk nappaliba nyílt, ami némileg sötét gumiszobára emlékeztetett. Minden falat plafonig érő könyvespolcok takartak, tele jórészt fekete vagy barna bőrbe kötött, régi kötetekkel. A mennyezeti lámpa gyertyáinak halvány fénykörében egy ócska pamlag, egy régi karosszék és egy rozoga asztal állt. A lakás elhanyagolt volt, mintha csak ritkán és rövid ideig laknák.

Piton egy intéssel a pamlag felé tessékelte Narcissát. A nő levetette és félredobta köpenyét, majd leült, s ölében összekulcsolt, remegő kezére meredt. Bellatrix lassan, óvatosan húzta le fejéről a kámzsát. Húgával ellentétben neki éjfekete haja volt, hozzá hosszú, sötét szempillái és markáns állkapcsa. A pamlagon ülő Narcissa mögé lépett, de közben egy pillanatra se vette le a szemét Pitonról.

– Nos, mi járatban? – kérdezte a férfi, miután helyet foglalt a nővérekkel szemközt, a karosszékben.

– Itt... itt magunk vagyunk, ugye? – kérdezte fojtott hangon Narcissa.

– Hát persze. Illetve Féregfark is itt van, de élősködőkkel nem törődünk, igaz-e?

Piton pálcájával a háta mögötti könyvespolc felé bökött. A polc egy része erre nagy robajjal kifordult a helyéből, s mögötte keskeny lépcsősor vált láthatóvá. A lépcsőn egy tömzsi ember állt dermedten, elkerekedett szemmel.

– Féregfark – szólt hátra lustán Piton –, mint már magad is észrevetted, vendégeink vannak.

A kis ember görnyedten ledöcögött az utolsó pár lépcsőfokon, és belépett a szobába. Apró, vizenyős szeme és hegyes orra volt; a szája undok, szenvelgő vigyorba fagyott. Baljával szüntelenül dajkálta a jobb kezét, ami úgy csillogott, mintha ezüstkesztyű lett volna rajta.

– Narcissa! – kiáltott fel cincogó hangon. – És Bellatrix! Micsoda öröm...

– Ha parancsoltok italt, Féregfark majd felszolgálja – szólt Piton. – Utána pedig visszamegy a szobájába.

Féregfark úgy összerándult, mintha kővel dobták volna meg.

– Nem vagyok a szolgád! – visította dühösen, de kerülve Piton tekintetét.

– Nem-e? Úgy tudom, a Sötét Nagyúr azért rendelt ide, hogy segíts nekem.

– Hogy segítsek, igen! Nem azért, hogy pincérkedjek és... és a házadat takarítsam!

– Fogalmam se volt róla, hogy veszélyesebb feladatokra vágysz – gúnyolódott Piton. – Könnyen el tudom intézni: beszélek a Sötét Nagyúrral, és...

– Tudok én beszélni vele, ha akarok!

– Hát persze... – mosolygott gúnyosan Piton. – De addig is hozz nekünk egy üveggel a manók borából.

Féregfark egy pillanatig tétovázott, majd lemondva a további vitáról sarkon fordult, és kiment egy másik rejtekajtón. Pár másodpercnyi dobogás és üvegcsörgetés után újra felbukkant, kezében tálcával, amin poros palack és három pohár állt. Ezeket lerakodta a rozoga asztalra, majd azonmód ott is hagyta a társaságot, és becsapta maga mögött a könyvespolc-ajtót.

Piton megtöltötte a három poharat mélyvörös borral, s kettőt átnyújtott a nővéreknek. Narcissa motyogva megköszönte az italt. Bellatrix egy szót sem szólt, viszont továbbra is izzó tekintettel meredt Pitonra. A férfit ez szemlátomást cseppet se nyugtalanította, sőt, úgy tűnt, egyenesen szórakoztatja a dolog.

– A Sötét Nagyúrra! – szólt, és a magasba emelte, majd kiürítette poharát.

A nővérek ugyanígy tettek. Piton ismét töltött a palackból. Mikor Narcissa átvette a második pohár bort, kitört belőle a szó:

– Perselus, bocsáss meg, hogy így rád törtem, de nem volt más választásom. Te vagy az egyetlen, aki segíthet nekem...

Piton egy intéssel elhallgattatta, majd újfent a lépcsőt takaró rejtekajtóra szegezte pálcáját. Dörrenés és visítás hangzott fel, s ezt szapora dobogás követte: Féregfark felfelé iszkolt a lépcsőn.

– Elnézést – szabadkozott Piton. – Mostanában rákapott a hallgatózásra. Rejtély, hogy miért csinálja... Kérlek, folytasd, Narcissa!

A nő mély, borzongó sóhajjal újra belekezdett:

– Perselus, tudom, hogy nem lett volna szabad eljönnöm hozzád. Azt mondták, senkinek nem beszélhetek erről, de...

– Akkor hát tartsd a szád! – ripakodott rá Bellatrix. – Főleg ilyen társaságban!

– Ilyen társaságban...? – visszhangozta cinikusan Piton. – Ezt meg hogy értsem, kedves Bellatrix?

– Úgy, hogy nem bízom benned. És ezt te is nagyon jól tudod!

Narcissa felzokogott, és tenyerébe temette arcát. Piton letette poharát az asztalra, hátradőlt, kezét a karfára helyezte, és belemosolygott Bellatrix gyűlölködő arcába.

– Narcissa, úgy vélem, meg kellene hallgatnunk Bellatrix mondanivalóját. Akkor a későbbiekben talán megkímél minket zavaró közbeszólásaitól. Nos, halljuk, Bellatrix: miért nem bízol bennem?

– Ezer oka van! – Bellatrix kirontott a pamlag mögül, és lecsapta poharát az asztalra. – Hol is kezdjem? Hol voltál, mikor a Sötét Nagyúr elbukott? Miért nem próbáltad felkutatni, mikor nyoma veszett? Mit csináltál azokban az években, amikor Dumbledore talárja zsebében kuksoltál? Miért akadályoztad, hogy a Sötét Nagyúr megszerezze a bölcsek kövét? Miért nem tértél vissza nyomban, mikor a Sötét Nagyúr újjászületett? Hol maradtál a múltkor, amikor a próféciát próbáltuk megszerezni a Sötét Nagyúr számára? És Harry Potter, aki öt éve karnyújtásnyira van tőled, miért van még mindig életben?

Bellatrix mellkasa vadul hullámzott, orcáit pirosra festette az indulat. A háta mögött Narcissa mozdulatlanul ült, még mindig kezébe rejtve arcát.

Piton elmosolyodott.

– Mielőtt felelnék – ó igen, Bellatrix, felelni fogok! Elviheted a válaszomat mindazoknak, akik a hátam mögött rágalmaznak, azt állítva, hogy elárultam a Sötét Nagyurat. Mondom, mielőtt felelnék, engedd meg, hogy visszakérdezzek. Komolyan úgy gondolod, hogy a Sötét Nagyúr nem tette fel nekem ugyanezeket a kérdéseket? És komolyan úgy gondolod, hogy ha nem tudtam volna kielégítő választ adni rájuk, most itt beszélgethetnél velem?

Bellatrix habozott.

– Tudom, hogy ő hisz neked...

– De szerinted téved. Szerinted a bolondját járatom a Sötét Nagyúrral. Úgy véled, sikerült félrevezetnem a valaha élt leghatalmasabb varázslót, minden legilimentorok legnagyobbikát.

Bellatrix nem felelt; szemlátomást elbizonytalanodott kissé. Piton nem ütötte tovább a vasat, újra felemelte poharát, ivott egy kortyot, és így folytatta:

– Azt kérded, hol voltam, mikor a Sötét Nagyúr elbukott. Nos, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában voltam, mert a Sötét Nagyúr odaküldött, hogy kémkedjek Albus Dumbledore után. Azt, felteszem, tudtad, hogy urunk parancsára vállaltam állást az iskolában.

Bellatrix szinte észrevehetetlenül bólintott, majd szólásra nyitotta a száját, de Piton megelőzte:

– Azt kérded, miért nem kerestem őt, amikor nyoma veszett. Nos, ugyanazért, amiért nem kutatott utána Avery, Yaxley, Greyback, Lucius – itt finoman Narcissa felé biccentett –, Carrow-ék és sokan mások: mert azt hittem, a Sötét Nagyúrnak vége. Cseppet sem vagyok büszke rá, súlyos tévedés volt, de gondolj bele... ha nem bocsátott volna meg mindazoknak, akik akkoriban feladták a reményt, ma nagyon kevés hívére támaszkodhatna.

– Rám igen! – csattant fel Bellatrix. – Rám, aki hosszú évekig szenvedtem érte az Azkabanban!

– Igen, ez valóban csodálatra méltó – felelte unottan Piton. – Börtönlakóként ugyan nem sok hasznodat vette a Nagyúr, de nemes gesztus volt részedről, az nem vitás...

– Gesztus!? – visította Bellatrix. A dühtől tébolyult fény csillant a szemében. – Engem a dementorok kínoztak, amíg te a Roxfortban ültél Dumbledore dédelgetett kedvenceként!

– Ez túlzás – szögezte le higgadtan Piton. – Nem engedte meg, hogy a sötét varázslatok kivédését tanítsam. Talán mert attól tartott, hogy kiújulna a régi szenvedély... hogy megkísértene a múltam.

– Ez volt a nagy áldozat, amit a Sötét Nagyúrért hoztál? – sziszegte Bellatrix. – Hogy nem tanítottad a kedvenc tárgyadat? És miért maradtál továbbra is az iskolában? Talán akkor is a Nagyúrnak kémkedtél, amikor halottnak hitted?

– Nem – felelte Piton. – Bár megjegyzem, a Nagyúr hálás érte, hogy mindvégig a helyemen maradtam. Mikor visszatért, a Dumbledore-ról tizenhat év alatt összegyűjtött összes információt megkapta tőlem, s ez kétségkívül hasznosabb üdvözlő ajándék volt számára, mint az azkabani szenvedések felemlegetése...

– De ott maradtál...

– Igen, Bellatrix, ott maradtam – vágta rá Piton, most először egy árnyalatnyi türelmetlenséggel a hangjában. – Előnyben részesítettem a kényelmes tanári állást az azkabani fogsággal szemben. Akkoriban, mint tudod, vadásztak a halálfalókra. Dumbledore pártfogoltjaként viszont elkerülhettem a börtönt. Ismétlem: a Sötét Nagyúr nem vette zokon, hogy a Roxfortban maradtam, nem látom hát be, téged miért háborít fel.

– Tudni szeretnéd továbbá – Piton kissé emeltebb hangon folytatta, mert Bellatrix szemmel láthatóan közbevágni készült –, hogy miért álltam a Sötét Nagyúr és a bölcsek köve közé. A magyarázat roppant egyszerű. A nagyúr nem tudta, bízhat-e bennem. Azt feltételezte, amit te: hogy hűséges halálfalóból Dumbledore bérencévé lettem. A Nagyúr akkoriban szánalomra méltóan gyönge volt, egy középszerű varázsló testét használta. Nem merte felfedni kilétét előttem, egykori híve előtt, attól tartva, hogy esetleg Dumbledore vagy a minisztérium kezére adom. Végtelenül sajnálom, hogy így történt. Ha nem kételkedik a hűségemben, három évvel korábban nyerte volna vissza a hatalmát. Így viszont csak annyit láttam, hogy az a sehonnai Mógus kapzsiságból szemet vetett a kőre, s elismerem, mindent megtettem, hogy meghiúsítsam a tervét.

Bellatrix elhúzta a száját, mintha keserű orvosságot adtak volna be neki.

– De nem tértél vissza hozzá, amikor újra eljött, nem keltél azonnal útra, amikor égni kezdett a karodon a Sötét Jegy...

– Úgy van. Két óra késéssel érkeztem. Csak Dumbledore utasítására tértem vissza a Nagyúrhoz.

– Dumbledore utasítására!? – rikácsolta magából kikelve Bellatrix.

– Gondolkodj! – förmedt rá ingerülten Piton. – Gondolkodj! Azzal, hogy két órát, két kurta órát vártam, lehetővé tettem, hogy mint kém, a Roxfortban maradhassak! Elhitettem Dumbledore-ral, hogy csak az ő kérésére engedelmeskedem a Sötét Nagyúr szólításának, s így azóta is szállítani tudom az információkat róla és a Főnix Rendjéről, a Sötét Nagyúr legteljesebb megelégedésére! Gondold végig, Bellatrix: akkor már hónapok óta egyre erősebben éreztük a Sötét Jegyet. Mint minden halálfaló, én is tudtam, hogy a Nagyúr hamarosan visszatér. Bőven volt hát időm átgondolni a helyzetet, és kitalálni, hogy mit akarok tenni. Akár el is menekülhettem volna, mint Karkarov!

– Biztosíthatlak – folytatta Piton –, hogy a Sötét Nagyúr kezdeti neheztelése a késlekedésem miatt nyomban megszűnt, mikor elmondtam neki, hogy hűséges maradtam hozzá, ugyanakkor Dumbledore a saját emberének tart. Igen, a Sötét Nagyúr tévedett, mikor azt hitte, elhagytam őt.

– Na, és miféle segítséget kaptunk tőled? – kérdezte megvetően Bellatrix. – Milyen használható információt szállítottál?

– A jelentéseimet személyesen a Sötét Nagyúrnak teszem – válaszolta Piton. – Ha ő úgy döntött, hogy nem osztja meg veled az...

– Nekem mindent elmond! – vágott a szavába fellobbanó indulattal Bellatrix. – Legodaadóbb, leghűségesebb szövetségesének tart!

– Valóban? – kérdezte Piton, finoman adagolt szkepszissel a hangjában. – Még most, a minisztériumi fiaskó után is?

– Arról nem én tehettem! – védekezett elvörösödve a nő. – A Sötét Nagyúr megosztotta velem a legféltettebb... ha Lucius nem...

– Ne merd... ne merészeld a férjemet hibáztatni! – szólalt meg halk, de annál fenyegetőbb hangon Narcissa, és a nővérére meredt.

– Nem kell mindig felelősöket keresni – szólt békítően Piton. – Ami történt, megtörtént.

– De a távollétedben történt, Piton! – lendült újabb támadásba Bellatrix. – Amikor mi, többiek szembenéztünk a veszéllyel, te megint megbújtál valahol!

– Azt a parancsot kaptam, hogy maradjak a háttérben – felelte Piton. – Szerinted rosszul döntött a Sötét Nagyúr? Úgy véled, Dumbledore nem vette volna észre, ha a halálfalók oldalán harcolok a Főnix Rendje ellen? Ami pedig a veszélyt illeti – már megbocsáss, de a veszély, amivel szembenéztetek, hat iskolás gyerek volt, nem?

– Akikhez aztán a fél Rend csatlakozott, mint te is nagyon jól tudod! – vágott vissza Bellatrix. – És ha már a Rendnél tartunk: még mindig azt állítod, hogy nem mondhatod el, hol van a főhadiszállásuk, igaz?

– Nem én vagyok a titokgazda, így nem tudom kimondani a címet. Ugye, nem kell elmagyaráznom, hogyan működik ez a varázslat? A Sötét Nagyúr egyébként értékesnek ítéli az információkat, amelyeket a Rendről szerzett általam. Talán magad is kitaláltad, hogy az én segítségemmel sikerült nemrég elfogni és megölni Emmeline Vance-t, valamint korábban Sirius Blacket – akinek a kivégzése persze a te múlhatatlan érdemed.

Piton udvariasan biccentett, és felemelte poharát. Bellatrix azonban nem enyhült meg.

– Az utolsó kérdésemre még nem válaszoltál. Harry Potter. Az elmúlt öt évben bármikor megölhetted volna őt. Nem tetted meg. Miért?

– Beszéltél erről a témáról a Sötét Nagyúrral? – kérdezte Piton.

– Vele... mostanában nem... Téged kérdezlek, Piton!

– Ha megöltem volna Harry Pottert, a Sötét Nagyúr nem használhatta volna a vérét az újjászületéséhez, nem vált volna legyőzhetetlenné...

– Mert te előre láttad, hogy fel akarja használni a fiút, mi? – gúnyolódott Bellatrix.

– Azt nem állítom. Fogalmam sem volt róla, mit tervez. Mint mondtam, halottnak hittem a Sötét Nagyurat. Csak azt magyarázom, miért nem bánja a Nagyúr, hogy Harry Potter tavalyig életben maradt...

– De miért hagytad életben?

– Hát még mindig nem érted? Csak Dumbledore pártfogásának köszönhettem, hogy nem zártak az Azkabanba! Nem gondolod, hogy ha megölöm a kedvenc diákját, akkor ellenem fordult volna? De volt egyéb okom is. Emlékeztetlek, hogy amikor Potter beiratkozott a Roxfortba, még olyan mendemondák keringtek, hogy ő maga is nagy hatalmú sötét varázsló, ezért élte túl a Nagyúr támadását. A Nagyúr régi hívei közül sokan abban reménykedtek, hogy egyszer majd Potter fog újra összefogni minket. Elismerem, kíváncsi voltam, lehetséges-e ez, és eszembe sem jutott Potter életére törni, mikor a kastélyba érkezett.

– Persze egykettőre nyilvánvalóvá vált, hogy Potternek nincsenek különleges képességei – legyintett Piton. – A puszta szerencsének és a nála tehetségesebb barátainak köszönheti, hogy mindeddig ki tudta verekedni magát a szorult helyzetekből. Potter középszerű kis senki, emellett pontosan olyan ellenszenves és öntelt, mint az apja volt. Minden követ megmozgattam, hogy kicsapják a Roxfortból, ahova a legkevésbé se való... No de megölni, vagy hagyni, hogy a jelenlétemben végezzenek vele? Azt dőreség lett volna megkockáztatnom Dumbledore iskolájában.

– És mindezek után higgyük el, hogy Dumbledore sose gyanakodott rád? – kérdezte Bellatrix. – Töretlenül bízik benned, nem is sejti, hogy valójában az ellensége vagy?

– Jól játszom a szerepemet – felelte Piton. – És ne feledkezz meg Dumbledore gyenge pontjáról: a legjobbat feltételezi az emberekről. Mikor volt halálfalóként az iskolába érkeztem, és elhitettem vele, hogy mélységesen megbántam minden vétkemet, ő tárt karokkal fogadott – bár, mint mondtam, mindig úgy intézte, hogy ne lehessen közöm a fekete mágiához. Dumbledore nagy varázsló, igen, az – nyomatékosította a kijelentését Piton, mert Bellatrix itt megvetően ciccentett –, ezt a Sötét Nagyúr is elismeri. Örömmel állapíthatjuk meg viszont, hogy vénül. A múlt havi párbaja a Sötét Nagyúrral alaposan megviselte. Súlyos sérülést szenvedett, mert már nem olyan gyors, mint egykor. De Perselus Pitonban a mai napig se rendült meg a bizalma, és pontosan ez tesz engem értékessé a Nagyúr számára.

Bellatrix még mindig kételkedett, de egyelőre kifogyott a kérdésekből. Piton kihasználta hallgatását, és Narcissához fordult:

– Nos, tehát... Ha jól értettem, segítséget vársz tőlem.

A nő leplezetlen kétségbeeséssel nézett Pitonra.

– Igen, Perselus. Csak te segíthetsz rajtam, nincs más, akihez fordulhatnék. Lucius börtönben van, és...

Behunyta szemét, s pillái alól két nagy könnycsepp gördült ki.

– A Sötét Nagyúr megtiltotta, hogy erről beszéljek – folytatta, még mindig lehunyt szemmel. – Az akarja, hogy senki ne tudjon a tervről. Szigorúan titkos... De...

– Ha megtiltotta, nem beszélhetsz róla – jelentette ki gyorsan Piton. – A Sötét Nagyúr szava törvény.

Narcissának elakadt a lélegzete – Piton szavai hideg zuhanyként érték. Bellatrix viszont, érkezése óta most először, elégedett arcot vágott.

– Tessék! – fordult diadalmasan a húgához. – Még Piton is ezt mondja: ha az az ukáz, hogy nem beszélhetsz, akkor tartsd a szád!

Piton azonban ezalatt felállt, a kis ablakhoz lépett, a függönyt félrehúzva kikémlelt a néptelen utcára, majd egy rántással újra behúzta a függönyt. Utána homlokát ráncolva Narcissához fordult.

– Történetesen ismerem a tervet – szólt fojtott hangon. – Azon kevesek egyike vagyok, akikre a Sötét Nagyúr rábízta a titkot. De ha nem volnék beavatott, a Sötét Nagyúr joggal vádolhatna téged árulással.

– Biztosra vettem, hogy tudsz róla! – rebegte megkönnyebbülten Narcissa. – Hiszen benned feltétlenül megbízik...

– Ismered a tervet?! – Bellatrix elégedettsége szertefoszlott, s helyette felháborodás ült ki az arcára. – Éppen te?

– Természetesen – bólintott Piton. – De miféle segítségre van szükséged, Narcissa? Ha azt hiszed, rá tudom venni a Sötét Nagyurat, hogy változtassa meg a döntését, akkor azt kell mondanom, ez reménytelen.

– Perselus... – suttogta könnyes szemmel Narcissa. – A fiam... az egyetlen fiam...

– Draco büszke lehet – szólt kemény, részvétlen hangon Bellatrix. – A Sötét Nagyúr nagy megtiszteltetésben részesíti. És becsületére legyen mondva, nem is próbál kibújni a feladat alól. Örül neki, hogy bizonyíthat, lelkesen vállalja...

Narcissa zokogásban tört ki, de esdeklő pillantását nem vette le Pitonról.

– Mert tizenhat éves, és fogalma sincs, mi vár rá! Miért, Perselus? Miért éppen az én fiam? Túl veszélyes feladat ez neki! Ez a büntetés Lucius hibájáért, tudom!

Piton nem felelt. Elfordult Narcissától, mintha illetlenségnek tartaná, hogy a nő sír, de a fülét nem csukhatta be.

– Azért választotta Dracót, igaz? – erősködött Narcissa. – Hogy megbüntesse Luciust!

Piton még mindig nem nézett rá, úgy válaszolt:

– Ha Draco sikerrel jár, a legnagyobb jutalomban lesz része.

– De nem fog sikerrel járni! – zokogta Narcissa. – Hogy is járhatna sikerrel, ha maga a Sötét Nagyúr se...

Bellatrix felhördült, s mintha Narcissa is megijedt volna saját szavaitól.

– Csak azt akartam mondani... hogy még senkinek nem sikerült... Perselus... kérlek... te vagy, te voltál mindig is Draco kedvenc tanára... Lucius a barátod... könyörgök... a Sötét Nagyúr kedvel téged, a legbizalmasabb tanácsadója vagy... kérlek, próbáld lebeszélni róla...

– A Sötét Nagyurat semmiről nem lehet lebeszélni, és én nem vagyok olyan bolond, hogy megpróbáljam – felelte ridegen Piton. – Tagadhatatlan, hogy a Nagyúr haragszik Luciusra. Lucius volt az akció vezetője. Hagyta, hogy számos társával együtt elfogják, és nem szerezte meg a jóslatot. Igen, Narcissa, a Sötét Nagyúr dühös, mérhetetlenül dühös.

– Akkor hát igazam van, bosszúból választotta Dracót! – zokogta Narcissa. – Nem azt akarja, hogy sikerrel járjon, hanem hogy belehaljon a feladatba!

Piton nem felelt, s ettől Narcissa a maradék önuralmát is elvesztette. Felállt, odabotorkált Pitonhoz, megmarkolta a férfi talárját, és olyan közel hajolt az arcához, hogy könnyei Piton mellkasára potyogtak. – Te képes lennél rá, Perselus. Te megtehetnéd Draco helyett, neked sikerülne is, egészen biztosan, és akkor a tied lenne a legnagyobb jutalom...

Piton megragadta Narcissa csuklóját, eltolta őt magától, majd a nő könnyáztatta arcába nézve így szólt:

– Gyanítom, hogy végül tényleg nekem kell majd megtennem. De a Nagyúr úgy határozott, hogy előbb Dracónak kell próbálkoznia. Ha ugyanis valamely véletlen folytán sikerrel jár, én a Roxfortban maradhatok, és folytathatom hasznos kémtevékenységemet.

– Vagyis nem számít neki, ha Draco meghal!

– A Sötét Nagyúr haragszik – ismételte csendesen Piton. – Nem hallhatta a jóslatot. Te is nagyon jól tudod, Narcissa, hogy nem bocsát meg egykönnyen.

Narcissa a padlóra roskadt, s Piton lábánál kuporogva zokogott tovább.

– A fiam... az egyetlen fiam...

– Büszkének kellene lenned! – förmedt rá Bellatrix. – Ha nekem fiaim lennének, örömmel áldoznám fel őket a Sötét Nagyúrért!

Narcissa hisztérikusan felsikoltott, és belemarkolt hosszú szőke hajába. Piton lehajolt, a karjánál fogva talpra segítette, és visszakísérte a pamlaghoz. Aztán bort töltött, és a nő kezébe nyomta a poharat.

– Elég volt ebből, Narcissa. Idd meg ezt, és figyelj rám!

A nő kissé elcsendesedett; reszkető kézzel ajkához emelte a poharat, de több jutott a borból a ruhájára, mint a szájába.

– Elképzelhető... hogy tudok segíteni Dracónak.

A holtsápadt Narcissa kihúzta magát, szeme elkerekedett.

– Perselus... ó Perselus... segítenél neki? Vigyázol rá, megóvod őt a bajtól?

– Megpróbálom.

A nő az asztalra lökte poharát, a pamlagról lecsúszva térdre borult Piton lába előtt, majd két kézzel megragadta és ajkához szorította a varázsló jobbját.

– Ha te mellé állsz, ha vigyázol rá... Esküdj meg, Perselus! Tedd le a Megszeghetetlen Esküt!

– A Megszeghetetlen Esküt? – Piton arca üres, kifürkészhetetlen maradt, Bellatrix mégis diadalittasan felkacagott:

– Nem hallottad, mit mondott, Narcissa? Megpróbálja... hát persze! Újabb üres ígéret, ami alól szokás szerint ki fog bújni! Persze csakis a Sötét Nagyúr parancsára!

Piton nem nézett Bellatrixra. Fekete szeme a kezét szorongató Narcissa könnyes kék szemére szegeződött.

– Ha kívánod, leteszem a Megszeghetetlen Esküt – szólt csendesen. – Amennyiben a nővéred vállalja az eskető szerepét.

Bellatrixnak leesett az álla. Piton térdre ereszkedett Narcissával szemben, és az elképedt Bellatrix pillantásától kísérve jobbját a nő jobbjára kulcsolta.

– Elő kellene venned a pálcád, Bellatrix – szólt hűvösen.

Bellatrix engedelmeskedett, de arcáról még mindig nem tűnt el a döbbenet.

– Lépj közelebb!

Bellatrix kettejük mellé állt, és összekulcsolt kezükhöz érintette pálcája hegyét.

– Esküszöl-e, Perselus – szólalt meg Narcissa –, hogy vigyázol Draco fiamra, mikor teljesíteni próbálja a Sötét Nagyúr kívánságát?

– Esküszöm – felelte Piton.

A pálca hegyéből vékony, ragyogó lángnyelv tört elő, és izzó drót módjára Piton és Narcissa keze köré csavarodott.

– Esküszöl-e, hogy minden erőddel védelmezni fogod őt?

– Esküszöm.

A pálcából újabb lángnyelv lövellt ki, hogy tüzes kötéllé fonódjon össze az elsővel.

– És ha szükség lenne rá... ha úgy tűnne, hogy Draco kudarcot vall – suttogta Narcissa (Piton keze megrándult, de nem húzódott vissza) –, akkor megteszed-e azt, amivel a Sötét Nagyúr megbízta Dracót?

Egy pillanatig csend volt a szobában. Bellatrix tágra nyílt szemmel meredt Pitonra, pálcáját a két összefonódott kézen tartva.

– Megteszem – felelte végül a varázsló.

Bellatrix döbbent arcát vörösre festette fényével a pálcából kitörő harmadik lángnyelv, mely kígyózva ráhajlott a másik kettőre, hogy velük együtt tüzes béklyóként az összekulcsolt kezekre feszüljön.

Harmadik fejezet

A kétes örökség

Harry Potter hangosan horkolt. Az elmúlt négy órában javarészt a szürkülő utcát bámulta a szobája ablaka elé tolt székből, s ott is aludt el, a hideg ablaküvegnek nyomott arccal, félrecsúszott szemüveggel és tátva maradt szájjal. A párafoltot, amit lélegzete az ablakra rajzolt, narancsszínűre festette az utcai lámpa fénye, kócos fekete fürtökkel keretezett arca ellenben kísértetiesen sápadtnak tűnt a mesterséges megvilágításban.

A szobában a legkülönbözőbb tárgyak hevertek szanaszét nem kevés szeméttel vegyítve. A padló bagolytollak, almacsutkák és cukrospapírok gyűjteményének adott helyet, az ágyon csomóba gyűrt talárok és varázstankönyvek feküdtek egymás hegyén-hátán, a lámpafényben fürdő asztalt pedig gyűrött újságok borították. Az egyiken az alábbi szalagcím virított:

HARRY POTTER: A KIVÁLASZTOTT?

Továbbra is találgatások övezik a Mágiaügyi Minisztérium épületében nemrég lezajlott incidenst, melynek során ismét felbukkant Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén.

„Nem mondhatunk semmit, ne is faggassanak” – ezt a választ kaptuk tegnap este a minisztérium épülete előtt egy zaklatottnak tűnő amneziátortól, aki még a nevét sem volt hajlandó elárulni nekünk.

Magas rangú minisztériumi források ugyanakkor megerősítik, hogy a rendkívüli események központi helyszíne a legendás Jóslatok Terme volt.

Bár a minisztérium szóvivői mindezidáig a terem létezését sem ismerték el, varázslókörökben egyre tágabb teret nyer a vélemény, hogy a halálfalók, akiket nemrég a betörésért az Azkabanba küldtek, egy jóslatot próbáltak eltulajdonítani. A jóslat jellege és tartalma ismeretlen, bár sokan feltételezik, hogy köze van Harry Potterhez, a gyilkos átok egyetlen ismert túlélőjéhez, aki a kérdéses estén szintén a minisztériumban tartózkodott. Némelyek egyenesen „kiválasztottnak” tartják Pottert, s úgy vélik, a jóslat őt nevezi meg mint az egyetlen embert, aki képes rá, hogy megszabadítson bennünket Tőle, Akit Nem Nevezünk Nevén.

A jóslat, ha ugyan létezik, jelenleg ismeretlen helyen van, bár... (folytatás a 2. oldalon)

Egy másik újság, ami az előbbi mellett hevert, ezt hirdette öles betűkkel:

SCRIMGEOUR LETT CARAMEL UTÓDJA

A lap címoldalának nagy részét egy oroszlánsörényszerű hajkoronát viselő, barázdált arcú férfi fekete-fehér fotója foglalta el. A kép mozgott – a férfi integetett a plafonnak.

Rufus Scrimgeour, a Varázsbűn-üldözési Főosztály Auror Parancsnokságának eddigi vezetője vette át a távozó Cornelius Carameltől a mágiaügyi miniszter posztját. Kinevezésének hírét a varázslók túlnyomó többsége örömmel fogadta, jóllehet már néhány órával Scrimgeour beiktatása után hírek kaptak lábra arról, hogy nézeteltérés támadt az új miniszter és a Wizengamot főmágusi tisztségébe frissen visszahelyezett Albus Dumbledore között.

Scrimgeour munkatársai elismerték, hogy főnökük kinevezése után azonnal találkozott Dumbledore-ral, de az eszmecserén érintett témákról nem nyilatkoztak. Albus Dumbledore-ról köztudott, hogy... (folytatás a 3. oldalon)

Ettől az újságtól balra egy másik lapszám feküdt. Ezt úgy tették le az asztalra, hogy A MINISZTÉRIUM GARANTÁLJA A DIÁKOK BIZTONSÁGÁT című cikk került fölülre.

Rufus Scrimgeour, az újonnan beiktatott mágiaügyi miniszter ma nyilatkozott azokról az új intézkedésekről, amelyeket minisztériuma a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába ősszel visszatérő diákok biztonsága érdekében készül foganatosítani.

„A minisztérium érthető okokból nem hozza nyilvánosságra a szigorított biztonsági terv részleteit” – közölte a miniszter, de hiteles források szerint az intézkedéscsomag gerincét defenzív bűbájok és ellenátkok, valamint egy kisebb, külön a Roxfort őrzésére kirendelt aurorkülönítmény alkotja.

A közvélemény megnyugtatónak tartja az új miniszternek a diákok biztonsága érdekében tett határozott lépéseit. Mrs. Augusta Longbottom véleményét idézzük: „Neville unokám, aki történetesen Harry Potter jó barátja, s júniusban Harry oldalán harcolt a minisztériumban a halálfalók ellen...”

A cikk további részét eltakarta az újságon álló jókora madárkalitka, melyben egy gyönyörű hóbagoly üldögélt. A madár borostyánsárga szeme egy uralkodó pillantásával pásztázta a szobát, s feje időről időre hortyogó gazdája felé lendült. Néha türelmetlenül csettintett a csőrével, de a mély álomba merült Harry ezt nem hallhatta.

A szoba közepén nyitott utazóláda állt. Várakozva tátotta tágas száját, de egyelőre csupán pár régi alsónemű, néhány édesség, üres tintásüveg és törött penna árválkodott benne. A láda mellett a padlón sűrűn telenyomtatott, piros papírlap feküdt.

A Mágiaügyi Misztérium megbízásából

OTTHONUNK ÉS CSALÁDUNK VÉDELME

A SÖTÉT ERŐKKEL SZEMBEN

Varázslótársadalmunk tagjait agresszió veszélye fenyegeti a magukat halálfalóknak nevező bűnözők részéről. Az alábbi egyszerű biztonsági szabályok betartása hozzásegít minket magunk, családunk és otthonunk megóvásához a sötét erők támadásától.

1. Lehetőleg ne hagyja el egyedül a házat!

2. Fokozott óvatosság szükséges az esti és éjszakai órákban. Utazásait lehetőség szerint úgy időzítse, hogy sötétedés előtt célba érjen.

3. Frissítse fel házi önvédelmi ismereteit! Gondoskodjon róla, hogy családjának minden tagja jártas legyen a védekezési technikákban (pajzsbűbáj, kiábrándító bűbáj gyakorlása, kiskorú családtagok esetében társas hoppanálás elsajátítása)!

4. Egyezzen meg biztonsági azonosító kérdésekben közeli barátaival és családtagjaival, hogy leleplezhesse a százfűlé-főzet (lásd 2. oldal) segítségével álalakot öltött halálfalókat!

5. Ha családtagja, munkatársa, barátja, szomszédja stb. részéről szokatlan viselkedést tapasztal, haladéktalanul értesítse a Varázsbűn-üldözési Kommandót! Lehet, hogy az illető az Imperius-átok hatása alatt áll (lásd 4. oldal).

6. Ha lakóház vagy egyéb épület fölött a Sötét Jegyet látja, NE LÉPJEN AZ ÉPÜLETBE! Ilyen esetben azonnal értesítse az Auror Parancsnokságot!

7. Nem bizonyított észlelések alapján gyanítható, hogy a halálfalók inferusokat is használnak (lásd 10. oldal). Ha inferust lát, vagy azzal találkozik, SÜRGŐSEN értesítse a minisztériumot!

Harry nyögött egyet álmában. Arca lejjebb csúszott az üvegen, de nem ébredt fel tőle, pedig a szemüvege most már egészen ferdén állt. Az ablakpárkányon vidáman ketyegett egy ébresztőóra, amit még évekkel korábban javított meg; mutatói szerint 10 óra 59 perc volt. A vekker mellett, Harry ernyedt keze alá szorulva vékony, dőlt betűkkel teleírt pergamenlap feküdt. Harry olyan sokszor elolvasta a levelet, hogy az, bár három napja szoros tekercsbe csavarva érkezett, immár teljesen kisimult.

Kedves Harry!

Amennyiben neked is megfelel, e hét pénteken 23 órakor felkereslek a Privet Drive 4. szám alatt, hogy átkísérjelek az Odúba, ahol örömmel látnak vendégül a vakáció hátralevő részében.

Emellett leköteleznél, ha számíthatnék szíves segítségedre egy bizonyos ügyben, amit az Odú felé menet volna célszerű elintéznünk. A részletekről személyesen számolnék be.

Kérlek, ha teheted, válaszolj bagolyfordultával!

A pénteki viszontlátás reményében maradok őszinte híved:

Albus Dumbledore

Harry már betéve tudta a levelet, mégis szinte percenként rápillantott este hét óra óta – akkor foglalta el ugyanis ablak melletti őrhelyét, ahonnan meglehetősen jó kilátás nyílt a Privet Drive teljes hosszára. Tudta, hogy semmi értelme újra meg újra elolvasni Dumbledore szavait; a kérésnek megfelelően visszaküldte az „igen” választ a levelet hozó bagollyal, s most nem volt más dolga, mint kivárni, hogy valóban eljön-e Dumbledore vagy sem.

Mindazonáltal nem csomagolt össze. Hogy mindössze két hét után elszabadulhat Dursleyéktól, az túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Szinte rögeszméjévé vált, hogy valami meg fogja hiúsítani a tervet: lehet, hogy nem ért célba a válasza; lehet, hogy Dumbledore mégsem ér rá eljönni érte; kiderülhet, hogy a levelet nem is Dumbledore írta, hanem az egész átverés, rossz tréfa vagy akár csapda. Harry úgy érezte, nem bírná ki, ha most összepakolna, aztán hoppon maradna, és újra ki kellene csomagolnia. Egyetlen dolgot tett meg úti előkészület gyanánt: bezárta hóbaglyát, Hedviget a kalitkájába.

Az ébresztőóra nagymutatója elérte a tizenkettes számot – és abban a szempillantásban kialudt az ablak előtti utcai lámpa.

Harry úgy riadt fel, mint akit pofon vágtak. Kapkodva megigazította a szemüvegét, lefejtette az ablakról odaragadt arcát, kapkodva megigazította a szemüvegét, majd megint az ablakra tapadt – ezúttal csak az orrával –, s hunyorogva kémlelni kezdte a sötétséget. A kerti ösvényen hosszú köpenybe burkolózó, magas alak közeledett.

Harry felpattant, mintha áramütés érte volna. Még a széke is felborult, de nem törődött vele; válogatás nélkül kapkodni kezdett a padlón heverő tárgyak után, és mindent, ami a keze ügyébe került, bedobott a ládájába. Épp egy talárt, két könyvet és egy csomag chipset hajított át a szobán, amikor megszólalt az ajtócsengő.

Lent a nappaliban felbődült Vernon bácsi:

– Ki a fene zaklat minket az éjszaka közepén!?

Harry mozdulatlanná dermedt; ott állt egyik kezében egy réz teleszkóppal, a másikban egy pár edzőcipővel. Most döbbent csak rá, hogy elfelejtette bejelenteni Dursleyéknak Dumbledore esetleges érkezését. A rémület és a nevethetnék keveredett benne, miközben átkecmergett a ládán, és kinyitotta szobája ajtaját. Odalentről egy mély hang zendült fel:

– Jó estét kívánok. Ön bizonyára Mr. Dursley. Felteszem, Harry szólt önnek, hogy ma eljövök érte.

Harry leszáguldott a lépcsőn, de pár fokra az aljától hirtelen lefékezett – másfél évtized keserű tapasztalata megtanította rá, hogy célszerű kartávolságon kívül maradnia a bácsikájától. Az ajtóban egy magas, sovány férfi állt. Ezüstfehér haja és szakálla a derekáig ért. Horgas orrán félhold alakú szemüveg csillogott, és hosszú fekete úti köpenyt valamint hegyes süveget viselt. Vernon Dursley, akinek a bajsza sűrűségben nem, csupán fekete színével ütött el a látogatóétól, és aki vörösbarna házikabátot viselt, úgy meredt Dumbledore-ra, mintha nem merne hinni apró malacszemének.

– Döbbent arckifejezéséből ítélve Harry nem szólt, hogy jövök – folytatta barátságosan Dumbledore. – Mindazonáltal vegyük úgy, hogy szívélyesen beinvitált a házába. Ezekben a zavaros időkben nem tanácsos huzamosabb ideig a küszöbön álldogálni.

Azzal fürgén belépett a házba, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Hosszú idő telt el a legutóbbi látogatásom óta. – Dumbledore horgas orra mentén lepillantott Vernon bácsira. – Szépen megnőtt a kékliliomuk.

Vernon Dursley meg se mukkant. Harry sejtette, hogy hamarosan megjön a szava – a bácsi halántékán már lüktetett a veszélyt jelző ér –, de tény, hogy valami átmenetileg elnémította. Ez a valami lehetett akár az igazgató külsejének égbekiáltó varázslószerűsége, de még valószínűbb, hogy Vernon bácsi megérezte: ezúttal olyan emberrel van dolga, akin nem tud egykönnyen átgázolni.

– Á, jó estét, Harry! – Dumbledore kedvtelve pillantott félhold-szemüvegén át a fiúra. – Kitűnő, kitűnő...

Ezek a szavak kizökkentették kábulatából Vernon bácsit. Ha valamiben, hát abban biztos volt, hogy aki ránéz Harryre, és azt mondja, „kitűnő”, azzal ő nem tud egy fedél alatt maradni.

– Nem akarok gorombáskodni... – szólalt meg a legdurvább gorombaságot jósló hangon.

– ...de fájdalom, az akaratlan gorombaság is riasztóan gyakori – fejezte be a mondatot szigorúan Dumbledore. – Jobb hát meg se szólalni, kedves barátom. Á, csak nem Petúniához van szerencsénk?

Kinyílt a konyha ajtaja, s ott állt Harry nagynénje gumikesztyűben és a hálóingére húzott pongyolában. Nyilván a szokásos lefekvés előtti konyhatakarítást végezte. Lóarcán mélységes, palástolatlan döbbenet ült.

– Albus Dumbledore – mondta a varázsló, miután Vernon bácsi elmulasztotta bemutatni őt. – Levélben már volt alkalmunk eszmét cserélni. – Harry erősen szépítettnek érezte ezt az utalást arra, hogy Dumbledore egykor küldött egy rivallót nagynénjének, de Petúnia nem emelt kifogást a kifejezés ellen. – A fiatalúr pedig bizonyára Dudley.

Dudley ebben a percben lesett ki a nappali ajtaján. A pizsama csíkos gallérjából kilógó hájas, szőke feje mintha testetlenül úszott volna a levegőben, s a groteszk hatást még fokozta elkerekedett szeme és tátva maradt szája. Dumbledore várt néhány másodpercet, nyilván arra, hogy a háziak valamelyike megszólaljon, de mikor a csönd töretlen maradt, elmosolyodott.

– Vehetjük úgy, hogy beinvitáltak a nappaliba?

Dudley félredöcögött az ajtón belépő Dumbledore útjából. Harry, kezében a teleszkóppal és az edzőcipővel, lerobogott az utolsó pár lépcsőfokon, és követte a varázslót a nappaliba. Dumbledore időközben helyet foglalt a kandalló előtti karosszékben, s jóindulatú érdeklődéssel szemlélni kezdte a berendezést. Elképesztően oda nem illő jelenség volt ebben a szobában.

– Nem kell... nem kell indulnunk, uram...? – kérdezte sóvárogva Harry.

– De igen, nemsokára indulunk – bólintott Dumbledore. – Meg kell azonban beszélnünk néhány dolgot, és arra az utca nem a legalkalmasabb hely. Egy rövid ideig még igénybe vesszük kedves rokonaid vendégszeretetét.

– Szóval igénybe veszik!?

Vernon Dursley belépett a szobába. Petúnia szorosan mögötte tipegett, Dudley kissé lemaradva kullogott utánuk.

– Igen – felelte rendületlen nyugalommal Dumbledore. – Igénybe vesszük.

Olyan villámgyorsan húzta elő a pálcáját, hogy Harry szinte nem is látta a mozdulatot. Egy apró legyintésére a kanapé előresiklott a három Dursley háta mögül, kiütötte a lábukat, így azok mindhárman egy kupacban a párnákra bucskáztak. Az újabb pálcamozdulatra a kanapé visszacsúszott eredeti helyére.

– Így mégiscsak kényelmesebb – kedélyeskedett Dumbledore, és visszadugta a zsebébe varázspálcáját. Közben Harry pillantása megakadt az igazgató kezén: az fekete és aszott volt, mintha leégett volna róla a bőr és a hús.

– Uram... mi történt a...

– Majd később, Harry – intette le Dumbledore. – Ülj le, kérlek.

Harry helyet foglalt a másik karosszékben. Így nem kellett a megkukult Dursleyékra néznie.

– Szívesen feltételezném, hogy frissítővel szándékozik kínálni – fordult Vernon bácsihoz Dumbledore –, de az eddigiek után ezt hiú reménynek érzem.

A pálca harmadik lendülésére egy porlepte palack és öt pohár tűnt fel a levegőben. A palack megbillent, és bőséges adag mézszínű folyadékot töltött a lebegő poharakba, amelyek ezután kiosztották magukat a jelenlevők között.

– Madam Rosmerta legfinomabb, tölgyfahordóban érlelt mézsöre.

Dumbledore Harry felé emelte poharát. A fiú megfogta a magáét, és belekortyolt az italba. Most először ivott mézsört, és nagyon ízletesnek találta. Dursleyék, miután ijedt pillantásokat váltottak egymással, megpróbáltak tudomást sem venni a lebegő italról – ami nem volt könnyű, mivel a poharak a fejüket kocogtatták. Harry élt a gyanúperrel, hogy Dumbledore roppantul élvezi a helyzetet.

– Nos, Harry – fordult a fiúhoz a varázsló –, támadt egy kis problémánk, amit reményeink szerint te meg tudsz oldani. A többes szám első személy a Főnix Rendjére utal. De mindenekelőtt közölnöm kell veled, hogy egy hete megtaláltuk Sirius végrendeletét, amiben téged jelöl meg, mint kizárólagos örökösét.

Odaát a kanapén Vernon bácsi feje megmozdult. Harry nem nézett oda, és csak ennyit felelt:

– Értem...

– Ezzel önmagában nincs semmi gond – folytatta Dumbledore. – Nem kevés arannyal gazdagodik a Gringotts-beli számlád, és megkapod Sirius minden ingóságát. Az örökség némileg problematikusabb része...

– Meghalt a keresztapja? – szólt közbe Vernon bácsi a kanapéról. Dumbledore és Harry egy emberként fordultak felé. A bácsi megpróbálta ellökni magától a mézsörös poharat, ami továbbra is kitartóan kopogtatta a fejét. – Meghalt? A keresztapja?

– Igen – felelte Dumbledore. Nem kérdezte meg Harrytől, miért nem közölte a gyászhírt Dursleyékkal. – A probléma az – folytatta napirendre térve a közbeszólás fölött –, hogy Sirius a Grimmauld tér 12-t is rád hagyta.

– Örökölt egy házat? – Vernon bácsi apró szemében kapzsi fény villant, de hiába kotyogott közbe, senki nem válaszolt neki.

– Továbbra is használhatják főhadiszállásként – mondta Harry. – Nem érdekel az a ház. A Rendnek adom, nekem nem kell.

Harry a maga részéről a közelébe se akart menni a Black család Grimmauld téri házának. Úgy érezte, örökké kísértené ott az emlékkép, ahogy Sirius ketrecbe zárt vad módjára a sötét, dohos szobákat rója, annak az épületnek a foglyaként, amit a leghőbb vágya volt örökre elhagyni.

– Igazán nagylelkű ajánlat – bólintott Dumbledore. – Mindazonáltal átmenetileg kiköltöztünk az épületből.

– Miért?

Vernon bácsi fejét most felülről támadta a makacs pohár, de Dumbledore ügyet sem vetett a bácsi dohogására.

– A Black családban az volt a hagyomány, hogy a házat mindig egyenes ági leszármazott, a Black nevet viselő legidősebb férfiutód örökölte. Ebben a sorban Sirius volt az utolsó, mivel öccse, Regulus már korábban elhunyt, és mindketten gyermektelenek voltak. Bár a végrendeletből világosan kiderül, hogy te vagy Sirius örököse, lehet esetleg a házon olyan bűbáj vagy ártás, ami biztosítja, hogy csak aranyvérű tulajdonosa lehessen.

Harry lelki szemei előtt megjelent Sirius anyjának rikácsoló portréja, ami a Grimmauld téri ház előszobájában lógott.

– Biztos, hogy van ilyen ártás – vélekedett.

– Hát igen... – bólintott Dumbledore. – És ha van, akkor a ház tulajdonjoga minden bizonnyal Sirius legidősebb élő rokonára száll, aki nem más, mint az unokahúga, Bellatrix Lestrange.

Harry úgy pattant fel, mintha megszúrták volna. A teleszkóp meg a két edzőcipő leesett az öléből, és elgurult a padlón. Bellatrix Lestrange, Sirius gyilkosa örökölje a házat!?

– Nem! – sziszegte.

– Nyilván mi sem örülnénk, ha így lenne – jelentette ki higgadtan Dumbledore. – De nem is ez az egyetlen probléma. Az is kérdéses például, hogy a bűbájt, amivel feltérképezhetetlenné tettük a házat, nem szünteti-e meg a tulajdonosváltás. Bellatrix elméletileg bármelyik pillanatban beállíthat a Grimmauld térre. Nem volt hát más választásunk, mint kiüríteni a házat a helyzet tisztázásáig.

– De hogyan tudjuk kideríteni, vajon tényleg én lettem-e a ház tulajdonosa?

– Nos, szerencsére van egy igen egyszerű módszer – felelte Dumbledore.

Üres poharát a karosszék melletti kis asztalra állította, de mielőtt bármi mást tehetett volna, Vernon bácsi felbődült:

– Szedje már le rólunk az átkozott poharait!

Harry odafordult; mindhárom Dursley hadonászva igyekezett megóvni fejét az ugrándozó poharaktól és szanaszét fröccsenő tartalmuktól.

– Ó, ezer bocsánat! – szabadkozott Dumbledore, és újra felemelte pálcáját. A következő pillanatban mindhárom pohár eltűnt. – De, megjegyzem, szép gesztus lett volna önöktől, ha elfogadják az italt.

Vernon bácsi fejében nyilván egymást kergették a gorombábbnál gorombább válaszok, ennek ellenére Petúniával és Dudleyval együtt némán visszahanyatlott a párnák közé, malacszemét a varázspálcára szegezve.

Dumbledore ismét Harryhez fordult, s megint úgy folytatta, mintha Vernon bácsi ott se lenne:

– A helyzet az – magyarázta –, hogy ha mégis örökölted a házat, akkor vele együtt a tied lett...

Ötödször is legyintett a pálcájával. Éles csattanás hallatszott, és a nappali szőnyegén feltűnt egy szurtos rongyokba öltözött, vöröslő szemű, malacorrú, denevérfülű házimanó. Petúnia néni velőtrázó sikolyt hallatott; Dudley felrántotta a földről két rózsaszín lapátlábát, s majdhogynem a feje fölé emelte őket, mintha attól félne, hogy a teremtmény bemászik a pizsamanadrágja szárába. Ami Vernon bácsit illeti, ő magából kikelve ordított:

– Ez meg mi az ördög!?

– ...Sipor – fejezte be a mondatot Dumbledore.

– Sipor nem akar, Sipor nem akar, Sipor nem akar! – rikácsolta a házimanó a Vernon bácsitól megszokott hangerővel. Közben nagy, bütykös lábával vadul toporzékolt, kezével pedig a fülét cibálta. – Sipor Bellatrix kisasszonyé! Úgy bizony, Sipor a Black családé! Sipor az új úrnőjéhez akar menni! Sipor nem lesz a Potter kölyöké, Sipor nem akar, nem akar, nem akar...

– Amint látod, Harry – szólt emelt hangon Dumbledore, túlharsogva a manó „nem akar”-jait –, Sipor kissé vonakodik tőle, hogy a tulajdonodba kerüljön.

– Nem érdekel – ismételte Harry, undorral tekintve a toporzékoló manóra. – Nem kell a manó.

– Nem akar, nem akar, nem akar, nem akar...

– Talán azt szeretnéd, ha Bellatrix Lestrange-é lenne? Annak tudatában, hogy az elmúlt egy évet a Főnix Rendjének főhadiszállásán töltötte?

– Nem akar, nem akar, nem akar, nem akar...

Harry rámeredt Dumbledore-ra. Felfogta, hogy nem engedhetik Siport Bellatrix Lestrange-hez költözni, de viszolygott a gondolattól, hogy gazdája, felelős tulajdonosa legyen a gonosz törpének, aki elárulta Siriust.

– Parancsolj neki valamit! – indítványozta Dumbledore. – Ha te örökölted őt, engedelmeskednie kell. Ha nem hallgat rád, majd kitaláljuk, hogyan tartsuk őt távol jogos úrnőjétől.

– Nem akar, nem akar, nem akar, nem akar!

Sipor hangja visítássá erősödött. Harrynek hirtelen csak egy parancs jutott az eszébe:

– Hallgass el, Sipor!

Először úgy tűnt, hogy a manó megfullad. Megmarkolta a torkát, szája dühödten tátogott, nagy szeme kidülledt. Néhány másodpercnyi nyögés és nyeldeklés után hasra vetette magát, és püfölni-rugdosni kezdte a szőnyeget (Petúnia néni elszörnyedve felnyögött), átadva magát a lehető legvadabb, de tökéletesen hangtalan hisztériás rohamnak.

– Ez megkönnyíti a dolgunkat – jelentette ki derűsen Dumbledore. – Úgy tűnik, Sirius tudta, mit csinál. Te vagy a Grimmauld tér 12. és Sipor jogos tulajdonosa.

– És... magam mellett kell tartanom őt? – kérdezte riadtan Harry, a lába előtt rúgkapáló manóra meredve.

– Nem kell, ha nem akarod – nyugtatta meg Dumbledore. – Ha javasolhatom, küldd el a Roxfortba, hogy dolgozzon a konyhán. Ott a többi manó szemmel tudja tartani őt.

Harry megkönnyebbülten bólogatott.

– Igen... az lesz a legjobb. Öh, Sipor... azt akarom, hogy menj el a Roxfortba, és dolgozz a konyhán, mint az ottani házimanók!

Sipor, aki most hanyatt feküdt, és kézzel-lábbal a levegőben kalimpált, mélységes megvetéssel végigmérte Harryt, majd újabb csattanás kíséretében köddé vált.

– Jól van – bólintott elégedetten Dumbledore. – Kérdéses még Csikócsőr, a hippogriff sorsa. Sirius halála óta Hagrid viseli gondját, de Csikócsőr immár a tiéd, úgyhogy ha más terved van vele...

– Nincs – vágta rá Harry. – Hagridnál maradhat. Azt hiszem, ott a legjobb neki.

– Hagrid boldog lesz – mosolygott Dumbledore. – El volt ragadtatva, mikor viszontlátta Csikócsőrt. Jut eszembe, a biztonsága érdekében ideiglenesen átkereszteltük az állatot Szilajszárnynak, bár véleményem szerint a minisztérium amúgy se jönne rá, hogy ő az a hippogriff, akit egykor halálra ítéltek. Nos, Harry, összecsomagoltál?

– Hát öh...

– Kételkedtél benne, hogy eljövök? – kérdezte lényegre látóan Dumbledore.

– Megyek... befejezem a csomagolást – hadarta Harry, és már ugrott is, hogy felkapja az elgurult teleszkópot és a cipőit.

Mintegy tíz percbe telt, mire minden szükséges holmit összeszedett. Végezetül kihúzta az ágy alól láthatatlanná tévő köpenyét, rácsavarta a kupakot egy üveg színváltó tintára, majd nagy nehezen rázárta makacsul kilógó üstjére a láda tetejét. Ezután – fél kézzel a ládát vonszolva, a másikban Hedvig kalitkájával – elindult lefelé a lépcsőn.

Csalódottan látta, hogy Dumbledore nem az előszobában vár rá – vagyis kénytelen volt visszamenni a nappaliba.

Odabent egy szó se hangzott el. Dumbledore kedélyesen dudorászott, szemlátomást cseppet sem volt zavarban, pedig a szobában szinte szikrázott a levegő a feszültségtől. Harry rá se mert nézni Dursleyékra, mikor így szólt:

– Elkészültem, professzor úr.

– Remek – bólintott Dumbledore. – Végezetül még egy apróság. – Ismét Dursleyékhoz fordult. – Mint bizonyára önök is tudják, Harry egy év múlva nagykorú lesz...

– Nem – jelentette ki Petúnia néni. Dumbledore érkezése óta most szólalt meg először.

– Parancsol? – nézett rá a varázsló.

– Jövőre még nem lesz nagykorú. Egy hónappal fiatalabb, mint Dudley, és Dudlus csak két év múlva tölti be a tizennyolcat.

– Áh! – bólintott megértően Dumbledore. – Mi, varázslók azonban már tizenhét évesen nagykorúvá válunk.

Vernon bácsi azt dörmögte, hogy „nevetséges”, de Dumbledore erre nem óhajtott reagálni.

– Önök is értesültek róla, hogy egy Voldemort nevű mágus visszatért az országba. Ennek következtében jelenleg háború dúl a varázslótársadalomban. Harry, akinek Voldemort nagyúr már többször az életére tört, ma még nagyobb veszélyben van, mint tizenöt éve volt. Akkor elhoztam őt ide, és letettem az ajtó elé egy levéllel együtt, amelyben beszámoltam a szülei meggyilkolásáról, és kifejeztem abbéli reményemet, hogy úgy gondoskodnak majd róla, mintha a tulajdon gyermekük volna.

Dumbledore szünetet tartott. Semmilyen látható jelét nem adta neheztelésének, hangja is könnyed és nyugodt maradt, Harry mégis érezte, hogy megfagy a levegő. Dursleyék is ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz.

– Önök nem teljesítették a kérésemet. Nem szerették saját fiukként Harryt. Semmibe vették őt, s nemritkán kegyetlenek voltak vele. A legjobb, ami elmondható, hogy őt legalább nem tették úgy tönkre, mint azt a szerencsétlen fiút, aki kettejük között ül.

Petúnia néni és Vernon bácsi ösztönösen körülnéztek, mintha arra számítanának, hogy valaki más ül közéjük préselve, nem Dudley.

– Hogy mi... tönkretettük Dudlust? Mi a ménkűt... – kezdte felháborodva Vernon bácsi, de Dumbledore felemelte mutatóujját, amire egyszeriben olyan csend lett, mintha a bácsi lenyelte volna a nyelvét.

– A bűbáj, amit tizenöt éve működésbe hoztam, rendkívül erős védelmet nyújt Harrynek mindaddig, amíg otthonának nevezheti ezt a házat. Jóllehet sanyarú sors, elutasítás és kíméletlenség volt az osztályrésze itt, de önök, ha kelletlenül is, legalább annyit megengedtek, hogy itt lakjon. A varázslat azonban abban a minutumban megszűnik, amint Harry betölti a tizenhetet – vagyis amint férfikorba lép. Már csak egy, utolsó kérésem van: engedjék meg, hogy Harry jövőre még egyszer visszatérhessen a házukba, s a varázslat védelmét élvezhesse a tizenhetedik születésnapjáig.

Egy Dursley se válaszolt. Dudley kissé összehúzta a szemöldökét – talán még mindig azon töprengett, vajon mivel tették tönkre őt a szülei. Vernon bácsi olyan arcot vágott, mintha az imént lenyelt nyelvét próbálná felöklendeni; Petúnia néni pedig tőle szokatlan módon zavartan elpirult.

– Nos, Harry... ideje indulnunk. – Dumbledore felállt, és megigazította hosszú, fekete köpenyét. – A viszontlátásra – köszönt el Dursleyéktól (akikről lerítt, hogy az említett viszontlátást örömmel elhalasztanák a végítélet napjáig), majd süveget emelt, és kivonult a szobából.

– Viszlát – búcsúzott sietve Harry, s követte Dumbledore-t, aki az előszobában megállt az utazóláda és Hedvig kalitkája mellett.

– Nem volna célszerű a csomagokkal bajlódnunk – szólt a varázsló, és előhúzta pálcáját. – Inkább előreküldöm a poggyászodat az Odúba. Arra viszont megkérnélek, hogy hozd magaddal a láthatatlanná tévő köpenyt... csak a biztonság kedvéért.

Harry csak nagy nehezen tudta előkotorni a mágikus ruhadarabot, ráadásul közben arra is próbált ügyelni, hogy Dumbledore ne lássa, mekkora rendetlenség van a ládájában. Mikor a köpeny már a dzsekije belső zsebében lapult, Dumbledore intett pálcájával, mire a láda, a kalitka és benne Hedvig köddé vált. A varázsló ekkor egy újabb legyintéssel ajtót tárt a hideg, ködös éjszakára.

– Most pedig, Harry, lépjünk ki az éjbe, s kövessük léha csábítónk, a kaland hívó szavát!

Negyedik fejezet

Horatius Lumpsluck

Harry az utóbbi három nap minden ébren töltött percében azért fohászkodott, hogy Dumbledore valóban eljöjjön érte, ennek ellenére most, hogy útra keltek a Privet Drive-ról, nagyon is feszélyezve érezte magát. Az eddigi összes komoly beszélgetése az igazgatóval a Roxfortban zajlott – és olyankor általában volt egy asztal közöttük. Zavarát fokozta legutóbbi négyszemközti találkozásuk kínos emléke is: akkor kiabált Dumbledore-ral, és komoly erőfeszítéseket tett, hogy ízzé-porrá törje az igazgató legbecsesebb ingóságait.

Dumbledore annál fesztelenebbül viselkedett.

– Legyen kéznél a pálcád, Harry! – mondta derűsen.

– Azt hittem, az iskolán kívül nem varázsolhatok, uram.

– Ezennel engedélyt adok rá, hogy ha megtámadnak, bevess bármilyen ellenártást vagy átkot, ami csak eszedbe jut. De azt hiszem, ma éjjel nem kell támadástól tartanod.

– Miért nem, uram?

– Mert itt vagyok veled – felelte nemes egyszerűséggel Dumbledore, majd hirtelen megtorpant. – Itt már jó lesz, Harry.

A Privet Drive végén álltak.

– Még nem tetted le a hoppanálási vizsgát, ugye?

– Nem – felelte Harry. – Úgy tudom, azt csak tizenhét éves korban lehet.

– Így igaz – bólintott Dumbledore. – Akkor hát kapaszkodj jó erősen a karomba! A bal karomba, ha kérhetem – mint láttad, a pálcás kezem pillanatnyilag nem az igazi.

Harry megfogta Dumbledore feléje nyújtott karját.

– Akkor hát indulhatunk is.

Harry úgy érezte, mintha Dumbledore karja kicsavarodna a kezéből, még szorosabban megmarkolta hát. A következő pillanatban elsötétült körülötte a világ, és minden oldalról fullasztóan erős nyomást érzett; nem kapott levegőt, s mintha acélpánt feszült volna a mellkasára; szeme fájdalmasan benyomódott üregébe, a dobhártyája is már-már beszakadt...

Hűvös éjszakai levegő tört a tüdejébe, és ő kinyitotta könnyben úszó szemét. Úgy érezte magát, mintha átpréselték volna egy igen szűk gumicsövön. Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogta, hogy továbbra is Dumbledore mellett áll, de már nem a Privet Drive-on. Néptelen falusi teret látott maga körül, közepén egy háborús emlékművel és néhány paddal. Mikor aztán tudata végre ismét összhangba került érzékszerveivel, rádöbbent, hogy túl van élete első hoppanálásán.

– Minden rendben? – kérdezte aggódó pillantással Dumbledore. – A hoppanálás kellemetlen tud lenni, ha nincs hozzászokva az ember.

– Jól vagyok – felelte Harry, és megdörzsölte a fülét, mely mintha némi késéssel hagyta volna el a Privet Drive-ot. – De azért kellemesebb seprűn utazni.

Dumbledore elmosolyodott, és kissé összehúzta nyakán a köpenyét. – Erre megyünk – mondta, azzal tempósan elindult.

Elhaladtak egy sötét vendéglő és néhány ház mellett. A közeli templom toronyórája szerint közeledett az éjfél.

– Mondd csak, Harry – szólt menet közben Dumbledore –, a sebhelyed... nem fáj mostanában?

Harry önkéntelenül a homlokához emelte a kezét, és megvakarta a villám alakú heget.

– Nem – felelte. – Csodálkozom is. Azt hittem, folyton sajogni fog, most, hogy Voldemort megerősödött.

Rápillantott Dumbledore-ra, aki elégedetten bólogatott.

– Jómagam viszont épp erre számítottam. Voldemort nagyúr végre rádöbbent, milyen veszélyes számára, hogy hozzáférsz a gondolataihoz és az érzéseihez. Úgy tűnik, most már okklumenciát alkalmaz veled szemben.

– Végül is nem panaszkodom – jegyezte meg Harry. Neki sem hiányoztak az ijesztő álmok, meg a villanásnyi bepillantások Voldemort agyába.

Befordultak egy sarkon, s elmentek egy telefonfülke és egy buszváró mellett. Harry megint vetett egy oldalpillantást Dumbledore-ra.

– Professzor úr?

– Tessék, Harry.

– Megmondaná... hol vagyunk?

– A kies Budleigh Babberton faluban.

– És mi dolgunk van itt?

– Hát persze, még nem is tudod. Nos, össze se tudom számolni, hányszor kellett ezt mondanom az elmúlt években, de bizony ismét eggyel kevesebb tanárunk van a szükségesnél. Azért jöttünk ide, hogy rávegyük egy régi kollégámat, térjen vissza a nyugállományból, és vállaljon állást a Roxfortban.

– És mit tudok én ebben segíteni, uram?

– Jól jöhet, hogy itt vagy – felelte kitérően Dumbledore. – Itt balra, Harry.

Befordultak egy szűk, meredek utcába, melyet mindkét oldalon sötét ablakú házak sora szegélyezett. Erre a falura is rátelepedett az a télies, dermesztő hideg, ami az elmúlt két hétben a Privet Drive-on uralkodott. Harrynek eszébe jutottak a dementorok; hátrapillantott a válla fölött, és önkéntelenül megmarkolta zsebében lapuló pálcáját.

– Professzor úr, miért nem hoppanáltunk egyenesen a régi kollégája házába?

– Mert az épp olyan otrombaság lett volna, mint ha rátörnénk az ajtót. Az udvariasság azt diktálja, hogy lehetőséget adjunk varázslótársainknak megtagadni tőlünk a belépés jogát. Egyébiránt a legtöbb varázslóházat bűbáj védi a hívatlan hoppanálóktól. A Roxfortban például...

– ...se a kastélyban, se a birtokon nem lehet hoppanálni – sietett befejezni a mondatot Harry. – Hermione Granger mondta.

– Jól mondta. Itt megint balra fordulunk.

A hátuk mögött éjfélt ütött a toronyóra. Harry eltűnődött, vajon azt miért nem érzi udvariatlanságnak Dumbledore, hogy az éjszaka közepén keresik fel régi kollégáját – de aztán rájött, hogy ennél fontosabb kérdései is vannak az igazgatóhoz.

– Uram, olvastam a Reggeli Prófétában, hogy menesztették Caramelt...

– Úgy van – bólintott Dumbledore, és befordult egy újabb meredek mellékutcába. – Bizonyára azt is olvastad, hogy az utódja Rufus Scrimgeour, az aurorok volt parancsnoka.

– És ő... ön szerint ő jobb miniszter lesz? – kérdezte Harry.

– Érdekes kérdés. Rufus rátermett varázsló, az kétségtelen. Határozottabb, energikusabb Corneliusnál.

– Igen, de... úgy értem...

– Tudom, hogyan érted. Rufus a tettek embere, s mivel évtizedek óta a sötét varázslók elleni küzdelemnek él, nem becsüli le Voldemort nagyurat.

Harry várta a folytatást, Dumbledore azonban nem beszélt a nézeteltérésről, amire a Reggeli Próféta utalt. Harry nem mert faggatózni, így hát inkább témát váltott.

– És... azt is olvastam, mi történt Madam Bonesszal.

– Hát igen – csóválta a fejét Dumbledore. – Szörnyű veszteség. Kiváló boszorkány volt. Azt hiszem, arra kell mennünk... jaj!

A sérült kezével mutatta az irányt.

– Professzor úr, mi történt a...

– Inkább majd máskor mesélem el. Izgalmas történet, érdemes több időt szánni rá.

Dumbledore rámosolygott Harryre, aki ebből megértette, hogy nyugodtan tovább kérdezősködhet.

– Uram... a Mágiaügyi Minisztérium küldött nekem egy brosúrát a halálfalókkal szembeni óvintézkedésekről...

– Igen, én is kaptam egy példányt – felelte Dumbledore még mindig mosolyogva. – Hasznosnak találtad?

– Nem igazán.

– Sejtettem. Nem kérdezted meg, milyen dzsemet szeretek a legjobban – hogy megbizonyosodj róla, nem ál-Dumbledore vagyok-e.

– Nem, mert... – kezdte bizonytalanul Harry. Nem tudta eldönteni, szükséges-e mentegetőznie.

– Csak, hogy tudd: a málna a kedvencem. No persze, ha halálfaló lennék, bizonyára alaposan tájékozódnék dzsemfogyasztási szokásaimról, mielőtt magamnak adnám ki magam.

– Öhm... hát igen – hagyta rá Harry. – És... a brosúra inferusokat is említett. Azok micsodák, uram? A szövegből nem derült ki...

– Hullák, Harry – hangzott a higgadt válasz. – Megbűvölt holttestek, amelyek egy sötét varázsló parancsait teljesítik. Inferusokat akkor láttunk utoljára, amikor Voldemort ereje teljében volt... Hát igen, ő annyi embert ölt meg, hogy akár hadsereget is szervezhetett volna belőlük. Megérkeztünk, Harry, ide jöttünk...

Kerttel körülvett, csinos kis kőház felé közeledtek. Harry minden figyelmét lekötötte, hogy megeméssze a hallottakat, s mikor a kertkapuhoz érve Dumbledore megtorpant, Harry beleütközött a hátába.

– Ejnye, ejnye, ejnye...

Harry követte Dumbledore tekintetét a gondosan ápolt kerti ösvény mentén, és elszorult a torka. A ház bejárati ajtaja félig leszakítva lógott zsanérjain.

Dumbledore még egyszer körülnézett az utcán. Közel s távol egy lélek se volt.

– Pálcát ki, Harry, és kövess! – parancsolta fojtott hangon.

Kinyitotta a kertkaput, halk léptekkel végigsietett a kerti ösvényen – Harry az utasítás szerint a nyomában maradt –, majd pálcáját előreszegezve óvatosan benyomta a bejárati ajtót.

– Lumos!

A pálca hegyén apró láng lobbant fel; fénye szűk előszobát világított meg, melyben bal kéz felől nyitott ajtó ásított feketén. Dumbledore magasra emelte pálcáját, és Harryvel a nyomában belépett rajta.

A helyiségben, amely egy nappali szoba volt, a totális pusztulás képe tárult a szemük elé. Lábuk előtt a padlón ripityára tört ingaóra hevert; számlapja elrepedt, ingája elejtett dárda módjára feküdt valamivel odébb, egy lezuhant csillár maradványai mellett. Felhasított párnák sebeiből pihetoll-folyamok ömlöttek, s mint süteményt a kristálycukor, úgy borítottak be mindent az üveg- és porcelánszilánkok. Dumbledore még magasabbra emelte pálcáját, így a lángocska fénye a falakra esett: a tapétán hatalmas, lecsorgó vörös foltok éktelenkedtek. Harry elakadó lélegzetének hangjára Dumbledore hátrapillantott.

– Nem valami szép látvány – jegyezte meg szomorúan. – Itt valami borzalmas dolog történt.

A varázsló a padlón heverő romokat fürkészve a szoba közepére sétált. Harry követte, s közben szorongva nézett körül: tartott tőle, hogy valami még szörnyűbbet pillant meg a zongoraroncs vagy a felborult pamlag mögött – de nem, holttestnek nyoma sem volt a szobában.

– Lehet, hogy védekezett, és... és aztán elhurcolták őt – találgatott Harry. Elképzelni se merte a rettenetes sérülést, amiből ilyen rengeteg vér fröccsent a falakra.

– Nem hinném – felelte halkan Dumbledore, miközben benézett egy égnek meredő lábú fotel mögé.

– Úgy érti, hogy...

– Hogy itt van valahol? Igen.

Dumbledore hirtelen lehajolt, és varázspálcájával megbökte a fotelt.

– Au! – jajdult fel a bútordarab.

– Jó estét, Horatius – szólt felegyenesedve Dumbledore.

Harrynek leesett az álla. A felborult fotel helyén immár egy hihetetlenül kövér, kopasz öregember kuporgott.

– Miért kellett ilyen erőset böknöd? – Az öreg az alhasát masszírozta, és a fájdalomtól könnybe lábadt szemmel, bosszúsan hunyorgott Dumbledore-ra. – Nagyon fájt.

A hordó-emberré vedlett szék ezután feltápászkodott, ami által a feje búbja Dumbledore állának magasságába került. A pálcaláng világában csak úgy ragyogott tar koponyája, dülledt szeme és ezüst harcsabajsza, csakúgy mint a lila selyempizsamájára húzott gesztenyebarna bársonyzakó fényes aranygombjai.

– Miből találtad ki? – dörmögte az öreg, továbbra is az alhasát masszírozva. A jelek szerint a legkevésbé sem érezte kínosnak, hogy rajtakapták, amint fotelnek álcázta magát.

– Drága jó Horatius – kedélyeskedett Dumbledore –, ha valóban itt jártak volna a halálfalók, a ház fölött ott lebegne a Sötét Jegy.

Az öreg varázsló húsos tenyerével a homlokára csapott.

– A Sötét Jegy! – visszhangozta. – Tudtam, hogy valami hiányzik... De mindegy, úgyse lett volna időm rá. Épp hogy elkészültem a kárpitommal, amikor beléptetek.

Mély, szélrohamszerű sóhajától meglibbentek harcsabajszának szárnyai.

– Segítsek a rendrakásban? – ajánlkozott Dumbledore.

– Ha lennél olyan kedves.

Mindketten hátrahúzódtak – a magas, sovány és az alacsony, kövér varázsló –, majd hajszálra egyforma, széles mozdulattal meglendítették pálcájukat.

A nappali összes berendezési tárgya visszarepült a helyére: a szobadíszek darabjai összeforrtak a levegőben, a tollcsomók bebújtak a párnákba, a könyvek begyűjtötték kitépett lapjaikat, és felsorakoztak a polcokon; olajlámpák ugrottak fel kis asztalkákra és gyúltak maguktól lángra; törött ezüst képkeretek garmadával suhantak át a szobán, hogy megújulva elfoglalják helyüket egy öltözőasztalon; a repedések bezárultak, a lyukak betömték magukat, s a falakról is eltűntek a vörös foltok.

– Mellesleg miféle vér volt az? – kérdezte kiabálva Dumbledore. Túl kellett harsognia a romjaiból feltámadt ingaóra vidám kongatását.

– A falon? Sárkányvér! – kiáltott vissza a Horatiusnak szólított varázsló, miközben a csillár fülsiketítő csörgés és csikorgás közepette visszacsavarozta magát a mennyezetre.

Utoljára még zendült egyet a zongora, aztán csend lett.

– Sárkányvér – ismételte csevegő hangon az öreg varázsló. – Az utolsó üveget locsoltam szét, márpedig mostanában csillagászati ára van. De talán lehet még újra használni.

Odadöcögött a pohárszékhez, leemelt róla egy sűrű folyadékkal teli kristálypalackot, és a fény felé tartva megszemlélte tartalmát.

– Hm. Egy kicsit poros lett.

Sóhajtott egyet, visszatette a palackot a pohárszékre, majd pillantása Harryre tévedt.

– Hohó... – A nagy kerek szem most a fiú homlokára, ott is a villám alakú sebhelyre ugrott. – Hohó!

Dumbledore előrelépett, hogy bemutassa egymásnak az érintetteket.

– A fiatalember Harry Potter. Harry, az úr régi barátom és kollégám, Horatius Lumpsluck.

Lumpsluck ravasz képpel sandított Dumbledore-ra.

– Így próbálsz behálózni, mi? Hiába, Albus, a válaszom: nem.

Azzal eldöcögött Harry mellett, s közben makacsul elfordította a fejét, mintha valamilyen kísértésnek kellene ellenállnia.

– Azért koccinthatnánk – indítványozta Dumbledore –, a régi szép idők emlékére.

Lumpsluck habozott, majd kelletlenül bólintott.

– Nem bánom, igyunk, de csak egyet.

Dumbledore rámosolygott Harryre, és hellyel kínálta egy, a Lumpsluck megszemélyesítette fotelhez némileg hasonló ülőalkalmatosságon. Harry engedelmesen leült. A kijelölt szék a nemrég begyulladt kandalló és egy ragyogó fényű olajlámpa között állt, s Harrynek határozottan az volt az érzése, hogy Dumbledore valamiért őrá akarja irányítani a figyelmet. Mikor a tálalónál ügyködő Lumpsluck ismét a szoba belseje felé fordult, valóban rögtön Harryre esett a pillantása.

– Hmp... – morogta, és úgy lekapta tekintetét a fiúról, mintha szúrná a szemét a látvány. – Tessék...

Lumpsluck odanyújtott egy poharat Dumbledore-nak (aki külön felszólítás nélkül is leült), aztán Harry elé tolta a tálcát, majd helyet foglalt a megújult pamlagon, és mogorva hallgatásba merült. Kurta lába ültében le se ért a földig.

– Nos, hogy vagy mindig, Horatius? – érdeklődött Dumbledore.

– Nem túl jól – vágta rá Lumpsluck. – Gyenge a tüdőm. Sípol. Reumám is van. Nem tudok már úgy mozogni, mint régen. De hiába, ez a korral jár. Megvénülünk, elhasználódunk.

– No, azért elég fürgének kellett lenned, ha sebtében ilyen fogadtatást tudtál előkészíteni számunkra – jegyezte meg Dumbledore. – Három percnél több időd nem lehetett rá.

– Két percem volt – felelte félig ingerülten, félig büszkén Lumpsluck. – Nem hallottam a behatolásjelző bűbájt, mert éppen fürödtem. De ez mellékes... – Hangot váltott, és szigorú eltökéltséggel folytatta: – Vedd tudomásul, Albus, hogy öregember vagyok, fáradt öregember, akinek kijár a nyugalom és a szerény kényelem.

Hát az megvan neki, gondolta Harry, és még egyszer körülnézett a szobában. Az túlzsúfolt és levegőtlen volt, de nem hiányoztak belőle a kényelem kellékei: puha székek és lábzsámolyok, italok és könyvek, párnák és édesség dobozszámra. Ha Harry nem tudta volna, ki lakik itt, egy elkényeztetett, gazdag vénasszonyra tippelt volna.

– Még mindig fiatalabb vagy, mint én, Horatius – mutatott rá Dumbledore.

– Te is jobban tennéd, ha nyugdíjba mennél – felelte ridegen Lumpsluck, Dumbledore sérült kezére szegezve köszméteszínű szemét. – Úgy látom, te se hozod már a régi formádat.

– Az egyszer igaz – felelte rendíthetetlen nyugalommal Dumbledore, s talárját hátrarázva megmutatta elszenesedett ujjait. Harrynek beleborsózott a háta a látványba. – Kétségtelenül lassúbb vagyok, mint régen. Ugyanakkor...

Vállat vont és széttárta a karját, mintha azt mondaná, az öregségnek is megvannak az áldásai. Harry ekkor egy gyűrűt pillantott meg az igazgató ép kezén. Sosem látta még ezt az ékszert Dumbledore-on: durván megmunkált, aranysárga gyűrű volt, foglalatában jókora, fekete kővel, ami a közepén ketté volt repedve. Lumpsluck tekintete is megakadt az ékszeren, s Harry úgy látta, mintha az öreg varázsló egy futó pillanatra összeráncolta volna széles homlokát.

– Figyelemre méltó alapossággal védekezel a hívatlan látogatókkal szemben – váltott témát Dumbledore. – A halálfalók érkezésére számítasz, vagy csak tőlem tartottál ennyire?

– Ugyan mit akarnának a halálfalók egy magamfajta hóbortos vénembertől? – kérdezett vissza Lumpsluck.

– Például azt, hogy nem csekély tudásodat emberek megtörésére, kínzására és meggyilkolására használd – felelte Dumbledore. – Valóban azt állítod, hogy téged még nem próbáltak beszervezni?

Lumpsluck sötét pillantást vetett Dumbledore-ra.

– Nem volt rá lehetőségük – dörmögte. – Már egy álló éve bujkálok. Egyik muglilakásból a másikba költözöm, sehol sem maradok egy hétnél tovább. Ennek a háznak a tulajdonosai a Kanári-szigeteken nyaralnak. Nagyon kellemes itt, sajnálom, hogy el kell mennem. A beköltözés meg gyerekjáték, ha tudja az ember a módját: egyszerű fagyasztóbűbájjal hatástalanítom a primitív riasztót, amit a muglik gyanuszkóp helyett használnak, aztán már csak arra kell ügyelnem, hogy a szomszédok ne lássanak meg, amikor a zongorát hozom.

– Zseniális... – mosolygott Dumbledore. – Ugyanakkor meglehetősen kimerítő életmód ez egy nyugalomra vágyó hóbortos vénembernek. Ha visszatérnél a Roxfortba...

– Azt ne mondd, hogy abban a pokolbugyra iskolában nyugalmasabb életem lenne! – vágott a szavába Lumpsluck. – Rejtőzködve élek, az igaz, de azért a fülembe jutott egy s más Dolores Umbridge távozásáról! Ha így bántok mostanában a tanáraitokkal...

– Umbridge professzor összeütközésbe került a kentaurjainkkal – magyarázta Dumbledore. – Te, Horatius, bizonyára nem csörtetnél be a Tiltott Rengetegbe, hogy ott a „mocskos félállatok” megszólítással illess egy ménesre való dühös kentaurt.

– Ezt csinálta? – hüledezett Lumpsluck. – Ostoba nőszemély. Mindig is ellenszenves volt nekem.

Harry kuncogott, mire Dumbledore és Lumpsluck rápillantottak.

– Elnézést – szabadkozott Harry. – Csak tudják... én se kedveltem Umbridge professzort.

Dumbledore hirtelen felállt.

– Már mentek is? – kérdezte reménykedve Lumpsluck.

– Nem, csak használnám a mosdót, ha megengeded – felelte Dumbledore.

– Vagy úgy – Lumpsluck alig titkolta csalódottságát. – Parancsolj. Balra a második ajtó az előtérben.

Dumbledore kiment, s miután becsukódott mögötte az ajtó, csend borult a szobára. Lumpsluck néhány másodperc után felállt, de nemigen tudta, mihez kezdjen magával. Futó pillantást vetett Harryre, majd a kandallóhoz lépett, és a tűznek hátat fordítva melengetni kezdte széles tomporát.

– Ne hidd, hogy nem tudom, miért hozott magával – szólalt meg hirtelen.

Harry ránézett a varázslóra, de nem felelt. Lumpsluck viszonozta pillantását, s ezúttal nem csak a villám alakú heget, hanem Harry arcának többi részét is szemügyre vette.

– Hasonlítasz apádra.

– Igen, mások is mondták már.

– De a szemed...

– A szemem az anyámé, tudom. – Harry annyiszor hallotta már ezt, hogy kezdte nagyon unni.

– Hm. Hát igen – folytatta elmélázva Lumpsluck. – Tudom, helytelen, ha egy tanár favorizál egyes diákokat, de bevallom, ő a kedvenceim egyike volt. Mármint az édesanyád, Lily Evans – magyarázta Harry kérdő pillantását látva. – Kevés olyan okos tanítványom volt, mint ő. Eleven volt, vidám. Elragadó kislány. Mindig mondtam neki, hogy az én házamban lenne a helye. És milyen szemtelen válaszokat kaptam erre!

– Melyik volt az ön háza?

– A Mardekár vezető tanára voltam – felelte Lumpsluck. – Hé, hé! – folytatta sietve Harry arckifejezése láttán, s figyelmeztetően felemelte virsliujját. – Ne rój meg érte! Gondolom, te is griffendéles vagy, mint anyád volt. Hát igen, egy család, egy ház. No persze vannak kivételek. Hallottál Sirius Blackről? Biztosan, hisz az utóbbi néhány évben sokat írtak róla – egyébként pár hete meghalt...

Harry úgy érezte, mintha egy láthatatlan kéz belemarkolt volna a zsigereibe.

– Na mindegy, szóval apáddal nagy barátok voltak az iskolában. A Black családból mindig mindenki mardekáros volt, Sirius valahogy mégis a Griffendélbe került! Nagy kár, mert tehetséges fiú volt. Az öccse, Regulus utána szintén mardekáros lett, de jobban örültem volna mindkettőjüknek.

Lumpsluck úgy mondta ezt, mint a szenvedélyes műgyűjtő, akit felüllicitáltak egy árverésen. Emlékeibe révedve meredt a szemközti falra, s közben önfeledten jobbra-balra ringatózott, hogy egyenletes meleget biztosítson hátsó fele minden részének.

– Anyád, ugyebár, mugli születésű volt. El se akartam hinni, amikor hallottam. Lefogadtam volna, hogy aranyvérű, olyan briliáns tehetsége volt.

– Az egyik legjobb barátom is mugli születésű – vetette közbe hűvösen Harry –, és ő nálunk az évfolyamelső.

– Furcsa, hogy mik vannak, igaz? – csóválta a fejét Lumpsluck.

– Szerintem nem furcsa – felelte Harry.

Lumpsluck meglepődve nézett rá.

– Csak azt ne hidd, hogy előítéleteim vannak! – szabadkozott. – Isten ments! Mondom, édesanyád volt az egyik kedvenc tanítványom! És ott volt Dirk Cresswell egy évfolyammal lejjebb – tudod, a Mágus-Kobold Kapcsolatok Hivatalának vezetője –, ő is mugli születésű, szintén ragyogó elme – mindmáig értékes belső információkat kapok tőle a Gringotts-beli machinációkról.

Lumpsluck önelégült mosollyal hintázott kicsit a talpán, majd az öltözőasztalra zsúfolt ezüst képkeretek felé mutatott. Azok mindegyikében apró alakok mozgolódtak.

– Ők mind a tanítványaim voltak. Csupa dedikált fénykép. Láthatod, ott van köztük Barnabas Pellenger, a Reggeli Próféta szerkesztője – mindig kikéri a véleményemet a nap híreiről... és persze Ambrosius Belesh, a Mézesfalás tulajdonosa. Minden évben egy láda édességet kapok tőle a születésnapomra, csak mert annak idején bemutattam Ciceron Harkissnak, akitől az első állását kapta. És az ott hátul – ha nyújtózkodsz egy kicsit, láthatod –, az ott Gwenog Jones, a Holyheadi Hárpiák csapatkapitánya... pertu vagyok az egész csapattal, és ha tiszteletjegyet akarok, csak egy szavamba kerül.

Ez a gondolat szemlátomást boldoggá tette Lumpsluckot.

– Ezek az emberek mind tudják, hogy hol találják meg önt, ha küldeni akarnak valamit? – kérdezte ártatlanul Harry. Nem fért a fejébe, hogyhogy nem bukkantak még rá Lumpsluckra a halálfalók, ha a ládaszám küldött édesség, a kviddicsjegyek és a tanácsait áhító látogatók mind eljutnak hozzá.

Lumpsluck arcáról olyan gyorsan tűnt el az üdvözült mosoly, mint szobája faláról a vér.

– Természetesen nem – felelte Harryre pillantva. – Egy éve mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot.

Harrynek az volt a benyomása, hogy Lumpsluckot szinte letaglózták saját szavai: magába roskadt – de aztán vállat vont.

– Akárhogy is... a bölcs varázsló meghúzza magát ilyen vészterhes időkben. Dumbledore mondhat, amit akar – ha én most állást vállalnék a Roxfortban, az olyan volna, mintha nyilvánosan elkötelezném magam a Főnix Rendje mellett! Persze tisztelem-becsülöm a rendtagok bátorságát, de egy kicsit túl magas náluk a halálozási arány...

– Úgy is taníthat a Roxfortban, hogy nem lép be a Rendbe. – Igyekezete ellenére maradt egy árnyalatnyi gúny Harry hangjában; nehéz volt együtt éreznie a bujdosó Lumpsluckkal, tudván, hogy Sirius barlangokban húzta meg magát, és patkányhúson élt. – A legtöbb tanár nem tagja a Rendnek, és még soha egyet sem öltek meg – leszámítva Mógust, de ő megérdemelte, hisz Voldemort szolgája volt.

Harry sejtette, hogy Lumpsluck azok közé tartozik, akik elborzadnak a Voldemort név hallatán. Nem is tévedett: a varázsló megremegett, és tiltakozva felnyögött – de Harry mit sem törődött vele.

– Szerintem, amíg Dumbledore az igazgató – folytatta –, még mindig a Roxfort a legbiztonságosabb hely az országban. Dumbledore az egyetlen ember, akitől Voldemort mindig is tartott, nem?

Lumpsluck egy hosszú pillanatig maga elé meredt; úgy tűnt, latolgatja Harry érveit.

– Hát igen, tény, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén sosem támadt rá Dumbledore-ra – morfondírozott. – Abban is van valami, hogy mivel nem álltam be halálfalónak, Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén aligha sorol a hívei közé... ilyenformán tényleg nagyobb biztonságban lennék Albus közelében... nem mondom, megdöbbentett Amelia Bones halála... ha őt, aki a minisztérium védelmét élvezte...

Dumbledore belépett az ajtón, s Lumpsluck úgy összerezzent, mintha időközben elfelejtette volna, hogy az igazgató is a házban van.

– A, Albus... nocsak – hebegte. – Hosszú ideig voltál távol. Emésztési problémák?

– Nem, csak elmerültem a mugli magazinokban – felelte Dumbledore. – Rajongok a kötésmintákért... De most már ideje indulnunk, Harry. Ne éljünk vissza Horatius vendégszeretetével.

Harry készségesen felpattant a székből. Lumpsluck meghökkent arcot vágott.

– Elmentek?

– El. Ami nem megy, azt kár erőltetni.

– Nem megy...?

Lumpsluck egyik lábáról a másikra állt, malmozott az ujjával, és nyugtalanul pislogott előbb a köpenyét gomboló Dumbledore-ra, majd Harryre, aki gyorsan felhúzta dzsekije cipzárját.

– Sajnálom, hogy nem érdekel az állás, Horatius – szólt Dumbledore, és búcsúintésre emelte ép kezét. – A Roxfort örömmel látott volna újra a falai közt. Elég szigorúak mostanában a biztonsági óvintézkedéseink, de téged bármikor szívesen látunk, ha esetleg kedved támad benézni hozzánk.

– Igen... értem... nagyon köszönöm... és talán...

– Akkor hát, ég veled.

– Viszontlátásra – köszönt el Harry.

Már a bejárati ajtónál jártak, amikor felharsant mögöttük a kiáltás:

– Jól van, jól van, elvállalom!

Dumbledore megfordult. Lumpsluck zihálva állt a nappali ajtajában.

– Tehát visszatérsz a nyugállományból?

– Igen, igen – bólogatott türelmetlenül Lumpsluck. – Biztos elment az eszem, de igen.

– Csodás! – Dumbledore szélesen elmosolyodott. – Akkor hát szeptember elsején találkozunk.

– Úgy van, találkozunk – dörmögte Lumpsluck.

Az öreg hangja a kerti ösvényen érte ismét utol őket:

– De vedd tudomásul, Dumbledore, hogy fizetésemelést kérek!

Az igazgató kedélyesen felnevetett. Aztán becsukódott mögöttük a kertkapu, s ők az éj sötétjén s a kavargó ködön át elindultak lefelé a dombról.

– Ügyes voltál, Harry – szólt Dumbledore.

– Nem csináltam semmit – csodálkozott Harry.

– Dehogynem. Rávezetted Horatiust, milyen jól jár, ha visszatér a Roxfortba. Rokonszenves volt neked?

– Hát...

Harry nem tudta eldönteni, mit gondoljon Lumpsluckról. Az öreg a maga módján barátságos volt, ugyanakkor végtelenül hiúnak tűnt, és – hiába bizonygatta az ellenkezőjét – túlságosan csodálkozott azon, hogy egy mugli születésű lányból jó boszorkány válhat.

– Horatius – vette vissza a szót Dumbledore, felmentve Harryt a véleménynyilvánítás kínos kötelessége alól – szereti a kényelmet. Emellett kedveli a híres, sikeres és nagyhatalmú emberek társaságát. Élvezi ugyanis, hogy befolyásolhatja ezeket az embereket. Ő maga sosem áll reflektorfénybe, inkább a kulisszák mögött marad – ott jobban elterpeszkedhet, hogy úgy mondjam. Mikor a Roxfortban dolgozott, kedvenceket választott ki magának a diákok közül – volt, akit a becsvágya, mást az esze vagy a tehetsége, megint mást vonzó egyénisége miatt –, és különös érzéke volt hozzá, hogy azokat tüntesse ki a figyelmével, akik később valóban sokra vitték a maguk területén. Ezeket az embereket Horatius összehozta egyfajta klubba, aminek a középpontjában ő maga állt. Összeismertette a klubtagokat, gyümölcsöző kapcsolatok születésénél bábáskodott, és szolgálataiért mindig megkapta a maga kis jutalmát, lett légyen az egy ingyen adag a kedvenc cukrozott ananászából, vagy lehetőség arra, hogy a saját emberét helyezze a Mágus-Kobold Kapcsolatok Hivatalánál megüresedett állásba.

Harry lelki szemei előtt hirtelen egy hatalmas, dagadt pók jelent meg, amint hálót sző maga körül, és néha itt-ott megránt egy-egy szálat, hogy kicsit közelebb húzza magához a jókora, szaftos legyeket.

– Nem azért mondom el neked mindezt – folytatta Dumbledore –, hogy ellenszenvessé tegyem a szemedben Horatiust – aki nekünk mostantól Lumpsluck professzor –, hanem, hogy tudd, mire számíthatsz. Kétségkívül téged is igyekszik majd megszerezni magának, Harry. Te lennél a gyűjtemény dísze: a Kis Túlélő... vagy ahogy mostanában emlegetnek, a Kiválasztott.

Harry megborzongott, de ezúttal nem a hűvös ködtől. Dumbledore szavai felidéztek benne egy mondatot, amit néhány hete hallott; egy mondatot, ami kivételes és borzalmas jelentőséggel bírt a számára:

Nem élhet az egyik, míg él a másik...

Közben visszaérkeztek a falu templomához, és Dumbledore megállt.

– Itt már jó lesz. Fogd meg a karomat, kérlek!

Harry ezúttal jobban felkészült a hoppanálásra, de az élményt most sem találta kellemesnek. Mikor megszűnt a nyomás, és újra lélegzethez jutott, egy falusi dűlőúton álltak Dumbledore-ral, s nem messze tőlük a sötét ég előtt szabálytalan sziluett rajzolódott ki: Harry második számú kedvenc épületének, az Odúnak a körvonalai. Jeges rettegés ide vagy oda, ettől a látványtól Harrynek nyomban derű költözött a lelkébe. Ron vár itt rá... és Mrs. Weasley, akinél nincs jobb szakácsnő a világon...

– Ha nem haragszol, Harry – szólt Dumbledore, miközben besétáltak a kertkapun –, mielőtt elbúcsúzunk, váltanék még veled néhány szót. Négyszemközt. Esetleg ott megfelel?

A kidőlt-bedőlt kis melléképület felé mutatott, ahol Weasleyék a seprűket tartották. Harry némileg értetlenkedve követte őt a nyikorgó ajtón át az átlagos szekrénynél valamivel szűkebb kalyibába. Dumbledore kis lángot varázsolt pálcája hegyére, s a fényben rámosolygott Harryre.

– Bocsáss meg érte, hogy szóvá teszem, de örömmel és némi büszkeséggel tölt el, hogy ilyen erős maradtál a minisztériumban történtek után. Engedd meg, hogy azt mondjam: Sirius büszke lenne rád.

Harry nyelt egyet; nem tudott megszólalni, de egyébként se érezte képesnek rá magát, hogy Siriusról beszélgessen. Mikor Vernon bácsi azt mondta: „Meghalt a keresztapja?”, mintha tőrt döftek volna belé, s ugyanúgy fájt neki, mikor Lumpsluck odavetette Sirius nevét.

– Kegyetlenség a sorstól – folytatta csendesen Dumbledore –, hogy olyan kevés időt engedett nektek Siriusszal. Hosszú és boldog kapcsolattól fosztattatok meg.

Harry bólintott, és makacsul a Dumbledore süvegén mászó pókot nézte. Érezte, hogy Dumbledore megérti őt, s talán azt is sejti, hogy levele érkezéséig ő, Harry jóformán mást se csinált Dursleyéknél, csak feküdt az ágyon étlen-szomjan, és a ködlepte ablakot bámulta, lelkében azzal a fagyos ürességgel, ami korábban csak a dementorok jelenlétében töltötte el.

– Olyan nehéz... – szólalt meg szinte suttogva Harry. – Olyan nehéz elhinni, hogy soha többet nem fog írni nekem.

Hirtelen égni kezdett a szeme, és pislognia kellett. Valamiért szégyellte bevallani ezt, de keresztapja egyebek között azért jelentett olyan sokat neki, mert a személyében a Roxforton kívül is volt valaki, aki törődött a sorsával – mint másokéval a szüleik, és ezt az örömöt ezentúl soha nem hozzák el neki a postabaglyok.

– Sirius olyasmit adott neked, amit azelőtt nem ismertél – szólt együttérzően Dumbledore. – Ezért is szörnyű a veszteség...

Harry megrázta magát, és az igazgató szavába vágott:

– De amíg Dursleyéknél voltam, rájöttem, hogy nem zárkózhatok magamba – és nem adhatom fel. Ezt Sirius sem akarná, ugye? Az élet túl rövid... hisz mi történt Madam Bonesszal és Emmeline Vance-szal is... Lehet, hogy én leszek a következő. De ha úgy lesz – folytatta keserű elszántsággal, tekintetet Dumbledore-nak a pálcaláng fényében csillogó kék szemébe fúrva –, akkor annyi halálfalót viszek magammal, ahányat csak tudok! És ha rajtam múlik, magát Voldemortot is!

– Úgy beszélsz, ahogy apád meg anyád fiához és Sirius keresztfiához illik! – Dumbledore elismerően megveregette Harry vállát. – Le a süveggel előtted... de csak így szóban, mert félek, teleszórnálak pókokkal. No, de térjünk át egy rokon témára... Felteszem, olvastad az elmúlt két hétben a Reggeli Prófétát.

– Igen – felelte Harry, s kicsit gyorsabban vert a szíve.

– Akkor tapasztalhattad, hogy kiszivárogtak – helyesebben kiáradtak – bizonyos információk a Jóslatok Termében lezajlott kalandotokról.

– Igen – bólintott Harry. – És most már mindenki tudja, hogy én vagyok a...

– Nem, nem tudják! – vágott a szavába Dumbledore. – A rólad és Voldemort nagyúrról szóló jóslatot teljes egészében csak két ember ismeri, s mindkettő itt áll ebben a dohos pókfészekben. Ugyanakkor valóban sokan jutottak arra a helyes következtetésre, hogy Voldemort egy jóslat megszerzésével bízta meg halálfalóit, s hogy az a jóslat rólad szól. S talán nem alaptalanul feltételezem, hogy senkinek nem mondtad el a jóslat tartalmát.

– Nem, nem mondtam el senkinek – felelte Harry.

– Ezt bölcsen tetted – bólintott Dumbledore. – Mégis úgy gondolom, érdemes volna kivételt tenned barátaiddal, Ronald Weasley úrral és Hermione Granger kisasszonnyal. Igen – folytatta Harry meghökkenését látva –, úgy vélem, nekik meg kell tudniuk. Méltánytalan volna, ha egy ilyen fontos információt nem osztanál meg velük.

– Nem akartam...

– Nem akartad, hogy féltsenek vagy féljenek? – kérdezte Dumbledore, Harry arcát fürkészve félhold-szemüvege fölött. – Vagy talán nem akartad bevallani, hogy te magad félsz? Szükséged van a barátaidra, Harry! Te magad mondtad, és igen bölcsen: Sirius nem akarná, hogy magadba zárkózz.

Harry nem felelt, de Dumbledore bizonyára nem is várt választ tőle, mert folytatta:

– Más téma... Az eddigiektől nem teljesen független okokból azt szeretném, ha az idei tanévben különórára járnál hozzám.

– Külön... önhöz? – dadogta Harry. A meglepetés kizökkentette tépelődő némaságából.

– Igen. Úgy vélem, ideje nagyobb szerepet vállalnom az oktatásodban.

– És mit fog tanítani nekem, uram?

– Ó... hát egy kicsit ebből, egy kicsit abból – felelte könnyedén Dumbledore.

Harry reménykedve várta a folytatást, de a varázsló nem közölt további részleteket, így hát Harry rákérdezett egy másik dologra, ami az eszébe ötlött.

– Ha önnel lesznek különóráim, akkor ugye nem kell Pitonhoz járnom okklumenciára?

– Piton professzor úrhoz, Harry! És nem, nem kell járnod hozzá.

– De jó...! – sóhajtott fel Harry. – Amúgy is csak egy...

Észbe kapva még sikerült elharapnia a mondat végét.

– Azt hiszem, a fiaskó az ideillő szó – mondta bólogatva Dumbledore.

Harry nevetett.

– Ez azt jelenti, hogy ezentúl nem sok dolgom lesz Piton professzorral. A bájitaltant nem folytathatom nála, hacsak nem „kiválót” kapok az RBF-vizsgámra, de arra nincs esély.

– Ne magyarázd előre a bizonyítványt! – intette ünnepélyes hangon Dumbledore. – Apropó, ha jól tudom, valamikor a mai nap folyamán megjön a várva várt bagoly. Nos, még két dologról szeretnék szót ejteni, mielőtt elválunk.

– Először is: arra kérlek, ettől a perctől fogva mindig tartsd magadnál a láthatatlanná tévő köpenyedet. A Roxfortban is. A biztonság kedvéért... Ugye, megérted?

Harry bólintott.

– Másodszor: amíg itt tartózkodsz, a minisztérium a lehető legszigorúbb védelmet biztosítja az Odú számára. Az óvintézkedések bizonyos mértékű kényelmetlenséget jelentenek Arthur és Molly számára – példának okáért kézbesítés előtt átvizsgálják a postájukat a minisztériumban. Ezt ők zokszó nélkül eltűrik, mert nekik is nagyon fontos a biztonságod. Viszont nem volna ildomos, ha ezt úgy hálálnád meg, hogy az itt-tartózkodásod alatt életveszélyes kalandokba keveredsz.

– Hát persze, értem... – sietett a válasszal Harry.

– Jól van. – Dumbledore kitárta a seprűtároló ajtaját, és kilépett a kertbe. – Mintha fényt látnék a konyhában. No gyere, szerezzük meg Mollynak azt az örömöt, hogy elszörnyülködhessen rajta, milyen sovány vagy.

Ötödik fejezet

Mamamaci és Francica

Harry és Dumbledore az Odú hátsó bejáratát vették célba. Ott a régi gumicsizmák és rozsdás üstök szokásos egyvelege fogadta őket, s egy távoli tyúkól felől álmos kotkodácsolást hallottak. Dumbledore hármat koppantott az ajtón, s Harry nyomban mozgást látott a konyhaablak mögött.

– Ki az? – szólt ki egy gyanakvó hang, amelyben Harry Mrs. Weasleyére ismert. – Azonosítsa magát!

– Én vagyok az, Dumbledore, és Harryt hozom.

Abban a szempillantásban kitárult az ajtó, és ott állt előttük viseltes zöld pongyolában az alacsony, gömbölyded asszonyság.

– Harry drágám! A szívbajt hozta rám, Albus, hiszen azt mondta, csak holnap érkezik!

– Szerencsénk volt – magyarázta Dumbledore, miközben beterelte Harryt az ajtón. – Lumpsluck a vártnál könnyebben beadta a derekát. Ez persze Harry érdeme. Á, jó estét, Nymphadora!

Harry körülnézett, és látta, hogy Mrs. Weasley a késői időpont dacára nincs egyedül a konyhában. Az asztalnál egy sápadt, szürkésbarna hajú, szívforma arcú fiatal boszorkány ült, két keze közt egy jókora bögrével.

– Üdvözlöm, professzor úr! – köszönt a nő. – Szervusz, Harry.

– Hello, Tonks.

Harrynek az volt a benyomása, hogy Tonks kimerült, sőt talán beteg, s a mosolyát is erőltetettnek érezte. Akárhogy is, sokkal jobb „színben” volt, amikor még rágógumi-rózsaszín hajjal járt.

– Én megyek is. – Tonks sietve felállt, és vállára kanyarította köpenyét. – Köszönöm, Molly, a teát és a türelmet.

– Miattam ne menjen el, kérem! – emelte fel a kezét Dumbledore. – Nem időzhetek sokáig, sürgős találkozóm van Rufus Scrimgeourral.

– Nem, nem, amúgy is mennem kell – felelte lesütött szemmel Tonks. – Jó éjt...

– Gyere el a hétvégén, drágám, Remus és Rémszem is itt lesz...

– Nem tudok, Molly... de azért köszönöm. Jó éjt mindenkinek.

Tonks Dumbledore-t és Harryt megkerülve kisietett az ajtón, majd odakint néhány lépés után megpördült a sarkán, és köddé vált. Harry észrevette, hogy Mrs. Weasley aggódó pillantást küld utána.

– Viszlát a Roxfortban, Harry! – búcsúzott Dumbledore. – Addig is vigyázz magadra! Alázatos szolgája, Molly.

A varázsló meghajolt az asszony előtt, aztán kilépett a kertbe, és szertefoszlott – pontosan ugyanazon a helyen, mint Tonks. Mrs. Weasley becsukta az ajtót, majd a vállánál fogva az asztali lámpa világába vezette Harryt, hogy alaposabban szemügyre vegye.

– Akárcsak Ron... – sóhajtott, miután tetőtől talpig végigmérte a fiút. – Mindketten úgy néztek ki, mintha nyújtóártást szórtak volna rátok. Esküszöm. Ron vagy tíz centit nőtt, mióta legutóbb talárt vettem neki. Nem vagy éhes, kis drágám?

– De igen – felelte Harry, rádöbbenve, hogy tényleg mardossa az éhség.

– Jól van, tedd csak le magad. Mindjárt összeütök valamit.

Harry leült, s szinte azon nyomban felugrott a térdére egy lapos pofájú, bozontos, vörös macska. Az állat barátságosan dorombolni kezdett, és bevackolta magát az ölébe.

– Szóval Hermione is itt van? – kérdezte örvendezve Harry, és megvakarta Csámpás füle tövét.

– Igen, tegnapelőtt érkezett. – Mrs. Weasley varázspálcájával megkopogtatott egy jókora vasfazekat. Az rászállt a tűzhelyre, és nyomban rotyogni kezdett. – Most persze mindenki alszik, hiszen csak holnapra vártunk téged. Tessék, készen is van...

Újra rákoppintott a fazékra, ami erre felemelkedett, Harry felé repült, és megdőlt. Mrs. Weasley alácsúsztatott egy jókora mélytányért, s ügyesen felfogta a sűrű, gőzölgő hagymaleves-sugarat.

– Kenyeret kérsz hozzá, drágám?

– Kérek szépen, Mrs. Weasley.

Az asszony meglengette pálcáját a válla fölött; egy vekni kenyér és egy kés röppent kecsesen az asztalra. Miközben a kés felszelte a kenyeret, a leveses fazék pedig visszaszállt a tűzhelyre, Mrs. Weasley helyet foglalt Harryvel szemben.

– Szóval sikerült rábeszélned Horatius Lumpsluckot, hogy vállalja el az állást?

Harry csak bólintott, mert tele volt a szája forró levessel.

– Arthurt és engem is tanított – mesélte Mrs. Weasley. – Évtizedekig dolgozott a Roxfortban... Ha jól tudom, nagyjából egy időben került oda Dumbledore-ral. Na és rokonszenvesnek találtad?

Harry szája most épp kenyérrel volt tele. Vállat vont, és diplomatikusan határozatlan fejmozdulatot tett.

– Hát igen... – folytatta bölcsen bólogatva Mrs. Weasley. – Elbűvölő tud lenni, ha akar, de Arthur sose kedvelte őt. A minisztérium tele van Lumpsluck régi kedvenceivel. Mindig is jól tudott protekciót szerezni, de Arthurra például sose volt ideje – neki nem jósolt túl nagy jövőt. Ebből is látszik, hogy ő sem tévedhetetlen. Nem tudom, Ron említette-e a leveleiben... bár nem olyan régen történt... szóval Arthurt előléptették!

Mrs. Weasley szemlátomást alig várta, hogy alkalma legyen ezt elújságolni. Harry lenyelt egy nagy korty igen forró levest, szinte érezte, hogy hólyagok nőnek a torkán.

– Ez csodálatos! – lehelte könnybe lábadt szemmel.

– Kedves vagy – mosolygott Mrs. Weasley, nyilván abban a hitben, hogy Harry az örömhírtől érzékenyült így el. – Hát igen... Rufus Scrimgeour a helyzetre való tekintettel átszervezést hajtott végre a minisztériumban, és Arthurt nevezte ki az újonnan felállított Hamis Védővarázsok és Önvédelmi Eszközök Felkutatása és Elkobzása Ügyosztály élére. Ez nagyon fontos beosztás, tíz ember dolgozik Arthur alatt!

– Pontosan mi a...

– Hát, tudod, most, hogy kitört a pánik Tudodki miatt, egy csomó furcsaság jelent meg a piacon – olyan dolgok, amik állítólag megvédenek Tudodkitől és a halálfalóktól. Persze képzelheted, miféle holmik ezek. Úgynevezett védőitalok, amikben nincs semmi más, csak egy kis bubógumógenny, azután defenzív rontások, amiktől leesik az ember füle. Persze a szélhámosok többsége olyan Mundungus Fletcher-féle pitiáner alak: naplopók, akik hírből sem ismerik a tisztességes munkát, és most hasznot húznak az emberek félelméből. Viszont néha felbukkannak tényleg csúnya dolgok is. Arthur a minap elkobzott egy láda megátkozott gyanuszkópot, amelyek szinte bizonyosan egy halálfalótól származnak. Egy szó, mint száz, Arthur most nagyon fontos munkát végez – mondom is neki, hogy butaság azon lamentálnia, mennyire hiányoznak neki a gyújtógyertyák, a kenyérpirítók meg a többi mugli kacat.

Monológja végén Mrs. Weasley olyan rosszalló arccal nézett Harryre, mintha a fiú hangoztatta volna, hogy gyújtógyertyák nélkül nem élet az élet.

– Mr. Weasley most is dolgozik? érdeklődött Harry.

– Igen. Igazából már itthon kellene lennie, éjfélre ígérte magát.

Az asszony ránézett egy jókora órára, ami az asztal végén terpeszkedő ruháskosár tetején hevert. Harry nyomban felismerte a szerkezetet kilenc mutatójáról, amelyeken a Weasley család egy-egy tagjának a neve állt. Az óra régen mindig a nappali falán lógott, jelenlegi helyzete azonban azt sejtette, hogy Mrs. Weasley újabban mindenhova magával viszi. Most mind a kilenc mutató a „halálos veszély” felirat fölött állt.

– Már jó ideje mindig ezt mutatja – magyarázta könnyednek szánt hangon Mrs. Weasley. – Mióta Tudodki nyíltan hadat üzent. Most mindenki halálos veszélyben van... biztos, nem csak a mi családunk... de nem ismerek senki mást, akinek ilyen órája van, úgyhogy nem tudom ellenőrizni. Ó!

Mrs. Weasley hirtelen az órára mutatott. A Mr. Weasleyhez tartozó mutató immár az „úton” felirat fölött állt.

– Jön már!

És valóban, egy másodperccel később valaki bekopogott a hátsó ajtón. Az asszony felpattant, és odasietett; megfogta az ajtógombot, s arcát a fának szorítva halkan kiszólt:

– Te vagy az, Arthur?

– Igen – hallatszott Mr. Weasley fáradt hangja. – De ha halálfaló lennék, akkor is ezt mondanám. Tedd fel a kérdést!

– Ugyan már...

– Molly!

– Jól van, jól van... Mi a leghőbb vágyad?

– Megtudni, mitől repül a repülőgép.

Mrs. Weasley bólintott. Elfordította a kilincsgombot, de azt Mr. Weasley nyilván erősen tartotta a túloldalról, mert az ajtó nem nyílt ki.

– Molly! Előbb nekem is fel kell tennem a kérdést!

– Jaj, Arthur, ez már tényleg nevetséges...

– Milyen néven szoktalak szólítani, amikor kettesben vagyunk?

Harry a konyhai lámpás halvány fényénél is látta, hogy Mrs. Weasley arca lángvörösre gyullad; ő maga is hirtelen forrónak érezte a fülét és a tarkóját. Szaporán kanalazni kezdte hát a levest, s közben olyan hangosan csörömpölt a kanállal, amilyen hangosan csak tudott.

– Mamamaci – suttogta bele az elsüllyedni készülő Mrs. Weasley az ajtó résébe.

– Úgy van – felelte Mr. Weasley. – Most már beengedhetsz.

Az asszony kitárta az ajtót férje előtt. Mr. Weasley sovány, kopaszodó, vörös hajú varázsló volt; szarukeretes szemüveget és hosszú, porlepte úti köpenyt viselt.

– Nem fér a fejembe, miért kell ezt minden egyes alkalommal eljátszanunk – sopánkodott a még mindig pironkodó Mrs. Weasley, miközben lesegítette a köpenyt férjéről. – Ha egy halálfaló a te alakodat akarná ölteni, előtte kényszeríthetne, hogy eláruld a helyes választ.

– Szent igaz, drágám, de ez a minisztérium által javasolt eljárás, és nekünk példát kell mutatnunk. Isteni illatot érzek – csak nem hagymaleves?

Mr. Weasley reménykedve az asztal felé fordult.

– Nahát! Harry! Azt hittük, csak holnap érkezel!

Kezet ráztak, és Mr. Weasley lehuppant a Harry melletti székre. A felesége eléje is lerakott egy jókora tányér levest.

– Köszönöm, Molly. Szent szénkefe, de nehéz éjszakánk volt! Valami féleszű elkezdett metamorf-medálokat árulni. „Akaszd a nyakadba, és változtasd meg tetszés szerint a külsőd! Százezer álca mindössze tíz galleonért!”

– És valójában mi történik, ha felveszi az ember?

– A többségnek csak undok narancssárga lett a bőre, de voltak, akiknek az egész testén polipkarszerű szemölcsök nőttek. Mintha nem lenne amúgy is elég nagy a forgalom a Szent Mungóban!

– Fred és George szoktak ilyen tréfákat kitalálni – jegyezte meg habozva Mrs. Weasley. – Biztos, hogy nem...?

– Persze, hogy biztos! – legyintett Mr. Weasley. – Ilyen nehéz időkben, amikor mindenki védelmet keres, nem viccelnek ilyesmivel a fiúk.

– Szóval a metamorf-medálok miatt jöttél ilyen későn?

– Nem, egy csúnya visszaható rontást jelentettek Elephant and Castle-ből, de szerencsére a Varázsbűn-üldözési Kommandó már intézkedett, mire kiértünk.

Harry szája elé emelte a kezét, és elfojtott egy ásítást.

– Ágyba! – parancsolt rá rögtön az ilyen ügyekben megtéveszthetetlen Mrs. Weasley. – Előkészítettem neked Fred és George szobáját. Most csak a tiéd.

– Miért, ők hol vannak?

– Ó, ők az Abszol úton, a varázsvicc-boltjuk fölötti kis lakásban alszanak, mert nagyon sokat kell dolgozniuk – mesélte Mrs. Weasley. – Bevallom, eleinte rossz szemmel néztem a ténykedésüket, de el kell ismerni, van üzleti érzékük. Na, gyere, kis drágám, a ládád már odafent van.

– Jó éjszakát, Mr. Weasley – búcsúzott Harry, és felállt. Csámpás könnyedén leugrott az öléből, és elsompolygott.

– Jó éjt, Harry – köszönt el Mr. Weasley.

Mielőtt kiléptek a konyhából, Harry látta, hogy Mrs. Weasley még egyszer a ruháskosárban heverő óra felé pillant. Megint a „halálos veszély” feliraton állt az összes mutató.

Fred és George hálószobája a második emeleten volt. Mrs. Weasley rábökött pálcájával az éjjeliszekrényen álló lámpára, mire az nyomban meggyulladt, és hangulatos, aranysárga fénnyel árasztotta el a szobát. Bár az apró ablak előtt álló asztalra valaki egy nagy váza virágot állított, illatuk nem tudta elnyomni a helyiséget belengő szagot, amiben Harry puskapor bűzét vélte felismerni. A szoba egy jelentős részét felirat nélküli, lezárt kartondobozok foglalták el, azok között állt Harry iskolai ládája. A helyiség egészében úgy festett, mintha ideiglenes raktárként használnák.

Hedvig örvendezve ráhuhogott Harryre egy nagy ruhásszekrény tetejéről, aztán kirepült az ablakon – meg akarta várni gazdáját, mielőtt vadászni indul.

Harry jó éjszakát kívánt Mrs. Weasleynek, majd gyorsan pizsamát húzott, és befeküdt az egyik ágyba. A párna egy pontján azonban furcsa keménységet érzett. Benyúlt a huzat alá, és némi tapogatózás után kihalászott egy ragacsos, piros-narancsszín valamit. Egy Rókázó Rágcsa volt az. Harry elmosolyodott, az oldalára fordult, és egy szempillantás alatt elnyomta az álom.

Másodpercekkel később – ő legalábbis úgy érezte – ágyúlövésszerű zajra riadt fel: kicsapódott a szoba ajtaja. Miközben felült az ágyban, megzördültek a függönykarikák a karnison, s vakító napfény árasztotta el a szobát. Harry egyik kezét az arca elé kapta, a másikkal tapogatózni kezdett a szemüvege után.

– Mi történt!?

– Nem tudtuk, hogy már megjöttél! – harsogta egy izgatott hang, s Harry jókora ütést érzett a feje búbján.

– Ne verd már, Ron! – Ezt egy lányhang mondta szemrehányóan.

Harry végre megtalálta és felvette a szemüvegét, de a ragyogó fényben még így se látott semmit. Egy magas árnyék bontakozott ki előtte, ő pislogott, s mikor sikerült ráfókuszálnia, a vigyorgó Ron Weasleyt ismerte fel.

– Jól vagy?

– Csodásan – felelte Harry, s a feje búbját dörzsölve visszahanyatlott az ágyra. – És te?

– Egész jól. – Ron közelebb húzta az egyik kartondobozt, és ráült. – Mikor érkeztél? Anya csak most szólt nekünk!

– Éjjel egy körül.

– Milyen volt a muglikkal? Rendesen bántak veled?

– Semmi különös – felelte Harry. Közben Hermione lehuppant az ágya szélére. – Alig szóltak hozzám, de jobb is volt így. Te hogy vagy, Hermione?

– Ó, én nagyon jól – felelte a lány, s fürkésző tekintettel bámulta Harryt.

Harry sejtette, mit vár tőle Hermione, de mivel pillanatnyilag nem volt kedve se Sirius haláláról, se más fájdalmas témáról beszélni, inkább megkérdezte:

– Hány óra van? Lemaradtam a reggeliről?

– Ne izgulj, anya mindjárt hoz fel neked kaját. – Ron fintorogva az égre emelte tekintetét. – Mert hogy szerinte alultáplált vagy... Na, de mesélj már, mi volt?

– Semmi nem volt, a nagynénéméknél dekkoltam.

– Nem arról beszélek! – legyintett Ron. – Mit csináltatok Dumbledore-ral?

– Semmi izgalmasat. Egy Horatius Lumpsluck nevű régi tanárt kellett rábírnom, hogy jöjjön vissza a Roxfortba.

– Ja...? – motyogta csalódottan Ron. – Azt hittük, hogy...

Hermione figyelmeztető pillantására azonban gyorsan irányt váltott:

– ...mármint persze, gondoltuk, hogy valami ilyesmi volt.

– Gondoltátok? – mosolygott Harry.

– Aha... Mivel Umbridge lelépett, megint nincs SVK-tanárunk. Na és... milyen az ürge?

– Olyan, mint egy rozmár, és régen a Mardekár házvezetője volt – sommázta Harry. – Valami baj van, Hermione?

A lány mindeddig úgy bámult rá, mintha furcsa tüneteket keresne rajta – de most gyorsan összeszedte magát, és könnyed mosolyt erőltetett az arcára.

– Nem, dehogy, nincs semmi baj! És az a... az a Lumpsluck szerinted jó tanár?

Harry vállat vont.

– Nem t'om. Umbridge-nál nem lehet rosszabb.

– Én tudok olyat, aki rosszabb, mint Umbridge! – csendült egy dühös hang az ajtóban. Ron húga csoszogott be a szobába. – Szia, Harry!

– Neked meg mi bajod? – kérdezte Ron.

– Ő a bajom! – sopánkodott Ginny, és lezuttyant Harry ágyára. – Megőrülök tőle!

– Mit művelt már megint? – érdeklődött együtt érzőn Hermione.

– Semmit, csak úgy beszél velem, mint egy háromévessel!

– Néha én is falra mászok attól a némbertől – Hermione halkabbra fogta hangját. – Iszonyúan el van telve magától.

Harryt megdöbbentette, hogy Hermione így beszél Mrs. Weasleyről, és cseppet sem csodálkozott Ron felfortyanásán:

– Nem tudnátok egy fél percre leszállni róla!?

– Persze, védjed csak! – vágott vissza Ginny. – Tudjuk, hogy be vagy indulva rá!

Harry ezt is meglehetősen furcsa megjegyzésnek érezte, és kezdte gyanítani, hogy félreért valamit.

– Kiről besz...

Mielőtt végigmondhatta volna a kérdést, megkapta rá a választ. Az ajtó ismét kitárult; Harry önkéntelenül magára rántotta a takarót, de olyan heves mozdulattal, hogy Hermione és Ginny lecsúsztak az ágy széléről, és a padlóra huppantak.

Az ajtóban egy gyönyörű fiatal nő állt – olyan szép, hogy feltűnése egy pillanatra mintha légüres térré változtatta volna a szobát. Magas volt, karcsú, és hosszú szőke haja derengő, ezüstös fényt árasztott. Álomszerű tökéletességét csak még teljesebbé tette, hogy finomságokkal megrakott tálcát tartott a kezében.

– 'Arry! – szólt elérzékenyülten a szépség. – Olyan rhégen nem láttalak!

Mikor a lány elindult Harry felé, felbukkant mögötte a bosszús arcú Mrs. Weasley.

– Magam is fel tudtam volna hozni azt a tálcát! – zsörtölődött az asszony.

– Nem volt fárhadság – felelte könnyedén Fleur Delacour, azzal letette a tálcát Harry térdére, majd lehajolt, hogy megpuszilja a fiút. Harry égő bizsergést érzett azon a két ponton, ahol a lány szája az arcához ért. – Annyirha várhtam márh, 'ogy viszonlásalak! Emlékszel Gabrielle húgomrha? Folyton sak 'Arry Poterrhől beszél! Ő is boldog lesz, 'ogy találkozhat veled.

– Miért... ő is itt van? – motyogta Harry.

– De'ogy is van itt, buta fiú! – Fleur csilingelve felkacagott. – Úgy érhtem, jövő nyárhon, amikorh... vagy te nem is tudod? – Kék szeme elkerekedett, és szemrehányóan pillantott Mrs. Weasleyre, aki ingerülten rávágta:

– Még nem volt időnk elmondani neki.

Fleur ismét Harry felé fordult, de olyan lendülettel, hogy uszályként meglibbenő haja arcul csapta Mrs. Weasleyt.

– Billel össze'ázasodunk!

– Oh – nyögte bambán Harry. Észrevette, hogy Mrs. Weasley, Hermione és Ginny kerülik egymás tekintetét. – Nahát... öh... gratulálok!

Fleur megint lecsapott Harryre, és puszikkal halmozta el.

– Billnek mostanába' nagyon sok dolga van, én pedig sak félálásba' dolgozom a Grhingottsnál, ezérh' párh napja elhozot ide, 'ogy jobban megismerhkedjem a saládjával. Annyirha örhültem, mikorh 'alotam, 'ogy te is eljössz – it nem sok minden' le'et sinálni, sak főzés van meg sirkék! Jól van, egyél, 'Arry, jó étvágyat kívánok!

Azzal Fleur kecsesen sarkon fordult, kilibbent a szobából, és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.

– Tcha! – szaladt ki Mrs. Weasley száján.

– Anya utálja – jegyezte meg halkan Ginny.

– Nem utálom! – suttogta ingerülten Mrs. Weasley. – Csak annyit mondtam, hogy szerintem elhamarkodták ezt az eljegyzést!

– Már egy éve ismerik egymást – dörmögte Ron, aki furcsán kótyagosnak tűnt, és valamiért a csukott ajtót bámulta.

– Egy év nem olyan sok idő! Persze tudom én, miért ez a nagy sietség! Tudjukki visszatért, az emberek attól félnek, hogy a holnapi napot se érik meg, ezért mindenféle átgondolatlan döntést hoznak. Emlékszem, másfél évtizede is, amikor Tudjukki hatalmon volt, tucatjával szökdöstek a párocskák...

– Igen, köztük te meg apa – kajánkodott Ginny.

– Az más tészta – intette le az anyja. – Minket az Isten is egymásnak teremtett, mire vártunk volna? Viszont Bill és Fleur... hát, nem tudom... Mi a közös bennük? Bill szorgalmas, gyakorlatias fiú, Fleur viszont...

– Buta tyúk – bólintott rá Ginny. – De azért Bill se éppen földhözragadt. Végül is átoktörő, szereti a kalandot, a hírnevet. Szerintem azért is bukott rá Francicára.

Harry és Hermione elnevették magukat.

– Ne nevezd őt így, Ginny! – ripakodott rá a lányára Mrs. Weasley. – Na, jól van, megyek a dolgomra... Edd meg a rántottádat, Harry, mert teljesen kihűl!

Az asszony gondterhelt arccal kifordult a szobából. Ron még mindig nem tért egészen magához; úgy rázogatta a fejét, mint a kutya, ha víz megy a fülébe.

– Nem lehet hozzászokni Fleurhöz, ha egy házban laksz vele? – kérdezte együttérzően Harry.

– De, persze... – felelte Ron. – Csak amikor így váratlanul ráront az emberre...

– Szánalmas vagy! – ripakodott rá Hermione, azzal látványosan bevonult a sarokba, és ott karba tett kézzel megállt.

– De azért nem akarod, hogy családtag legyen, ugye? – kérdezte borzadva Ginny. Mivel Ron csak vállat vont, így folytatta: – Mindegy, anya úgyis észhez téríti Billt.

– Hogy téríti észhez? – kérdezte Harry.

– Állandóan hívogatja Tonksot, hogy jöjjön el hozzánk vacsorára. Azt akarja elérni, hogy Bill beleszeressen, és inkább őt válassza. Remélem, összejön a dolog. Én is szívesebben látnám Tonksot a családban.

– Persze, biztos összejön – gúnyolódott Ron. – Nem találsz olyan idiótát, aki Tonksot választaná, ha Fleurt is megkaphatja. Jó, persze, Tonks se ronda, ha épp nem csinál fura dolgokat a hajával meg az orrával, de...

– Sokkal normálisabban néz ki, mint Francica! – méltatlankodott Ginny.

– És sokkal okosabb is, hiszen auror! – tódította Hermione a sarokból.

– Fleur nem buta lány – jegyezte meg Harry. – Bizonyította a Trimágus Tusán.

– Ne kezdd még te is! – fortyant fel Hermione.

– Ennyire bejön neked, ahogy azt mondja: „'Arry”? – kérdezte csípősen Ginny.

– Nem. – Harry most már bánta, hogy beleszólt a vitába. – Csak azt mondtam, hogy Franci... mármint Fleur...

– Én akkor is jobban örülnék Tonksnak – jelentette ki Ginny. – Rajta legalább lehet nevetni.

– Azt nem mondanám – vetette ellen Ron. – Az utóbbi időben kábé olyan vidám látványt nyújt, mint Hisztis Myrtle.

– Ezzel ne gyere, Ron! – pirított rá Hermione. – Nem könnyű feldolgoznia, ami történt... végül is... végül is az unokabátyja volt.

Harry összerezzent. Hát mégis sikerült Siriusnál kilyukadniuk. Felkapta a villáját, és tömni kezdte magába a rántottát, remélve, hogy így kimaradhat a beszélgetésnek ebből a részéből.

– Tonks és Sirius alig ismerték egymást – vitatkozott Ron. – Sirius a fél életét az Azkabanban töltötte, és előtte nem is találkoztak a családjaik...

– Nem az a lényeg – rázta a fejét Hermione. – Tonks úgy érzi, ő a felelős Sirius haláláért!

– Ezt meg honnan veszi? – bukott ki a kérdés Harryből.

– Előtte ő harcolt Bellatrix Lestrange ellen. Szerintem úgy gondolja, hogy ha végzett volna a nővel, az nem ölhette volna meg Siriust.

– Ez hülyeség! – jelentette ki sommásan Ron.

– Nem, ez a túlélők bűntudata – helyesbített Hermione. – Lupin is próbált a lelkére beszélni, de hiába, nagyon maga alatt van. Azóta még a metamorfálás se megy neki.

– Mi nem megy neki?

– Nem tudja változtatni a külsejét – magyarázta Hermione. – Gondolom, a sokktól vagy valamitől meggyengült a varázsereje.

– Nem is tudtam, hogy ilyen is történhet – jegyezte meg Harry.

– Én se – csóválta a fejét Hermione. – De gondolom, ha az ember nagyon le van törve...

Kinyílt az ajtó, és Mrs. Weasley dugta be rajta a fejét.

– Ginny – suttogta –, gyere le, segíts a főzésben!

– Beszélgetünk, ha nem látnád! – méltatlankodott Ginny.

– Gyere le! – ismételte Mrs. Weasley, és választ se várva visszahúzta a fejét.

– Csak azért kellek, hogy ne maradjon kettesben Francicával! – mérgelődött Ginny. Fleurt utánozva körbelendítette hosszú vörös haját, és széttárt karokkal, balerina módjára pipiskedve áttipegett a szobán.

– Azért gyertek majd le ti is! – szólt vissza az ajtóból, aztán kiment.

Harry kihasználta a beszélgetésben beállt szünetet, és folytatta a reggelizést. Hermione Fred és George dobozait vizsgálgatta, s időnként a szeme sarkából Harryre pillantott. Ron merengve majszolta Harry pirítósát, s továbbra is az ajtót fixírozta.

– Ez meg mi? – kérdezte hirtelen Hermione, és felmutatott egy kisméretű távcsőnek tűnő tárgyat.

– Nem t'om – felelte Ron –, de ha Fredék itt hagyták, akkor biztos teszteletlen áru, úgyhogy vigyázz vele.

– Édesanyád szerint egész jól megy a varázsvicc-bolt – szólt Harry. – Azt mondta, a bátyáidnak van üzleti érzékük.

– Az nem kifejezés – vigyorgott Ron. – Úsznak a galleonokban! Alig várom, hogy lássam a boltjukat! Még nem voltunk az Abszol úton, mert anya „biztonsági okokból” csak apával együtt hajlandó elmenni, apa meg eddig nem ért rá, de állítólag szuper a bolt!

– És mi hír Percyről? – A harmadik legnagyobb Weasley fiú korábban csúnyán összekülönbözött a családdal. – Szóba áll már a szüléiddel?

– Nem – felelte Ron.

– De hát el kell ismernie, hogy édesapádnak volt igaza, hiszen Voldemort visszatért...

– Dumbledore szerint – szólt közbe Hermione – az emberek könnyebben bocsátanak meg annak, aki téved, mint annak, akinek igaza van. Hallottam, amikor ezt mondta édesanyádnak.

– Igazi Dumbledore-féle pihent agyú szöveg – dörmögte Ron.

– Az idén különórára fogok járni hozzá – jegyezte meg csak úgy mellékesen Harry.

Ronnak a torkán akadt a pirítós, Hermione pedig felsikoltott.

– És ezt csak most mondod!? – hüledezett Ron.

– Most jutott eszembe – felelte őszintén Harry. – Tegnap éjjel mondta a seprűs kamrában.

– Azanyja...! Különórák Dumbledore-ral... – suttogta lenyűgözve Ron. – Nem mondta, hogy miért...?

Nem fejezte be a kérdést, helyette lopva összepillantott Hermionéval. Harry letette a kést és a villát – kissé túl gyorsan vert a szíve ahhoz képest, hogy nem csinált mást, csak ült az ágyban. Dumbledore azt mondta, mondja el nekik... akár most rögtön túleshet rajta... Szemét a reggeli napfényben csillogó villára szegezve így szólt:

– Nem tudom, miért akar órákat adni nekem, de valószínű, hogy a jóslat miatt.

Se Hermione, se Ron nem válaszolt. Harry, bár nem nézett rájuk, sejtette, hogy dermedten merednek rá. A folytatást még mindig a villájának mondta:

– Arról a jóslatról beszélek, amit megpróbáltak ellopni a minisztériumból.

– Csak hát azt senki nem hallotta – sietett leszögezni Hermione. – És már összetört.

– Bár a Próféta szerint... – kezdte Ron, de Hermione lepisszegte.

– A Próféta jól sejti. – Harry erőt vett magán, és végre ránézett barátaira. Hermione rémültnek tűnt, Ron álmélkodott. – A jóslatot más formában is megőrizték, nemcsak az üveggömbben. Én Dumbledore dolgozószobájában hallgattam meg. Neki mondták el annak idején, így ő továbbadhatta nekem. Az derült ki belőle... – Harry nagy levegőt vett. – Szóval úgy tűnik, én leszek az, akinek végeznie kell Voldemorttal... A jóslat legalábbis azt mondja: nem élhet egyikünk, amíg a másik él.

A három jó barát egy hosszú pillanatig némán meredt egymásra. Aztán durranás hallatszott, és Hermione eltűnt egy fekete füstfelhő mögött.

– Hermione! – ordított fel kórusban Harry és Ron, s a reggelis tálca csörömpölve landolt a padlón.

Hermione köhögve kibontakozott a füstből. Ott volt a kezében a teleszkóp, és a fél szeme körül mintaszerű monokli díszelgett.

– Megszorítottam, erre... belém bokszolt! – nyögte lélegzet után kapkodva a lány.

Valóban, a távcsőből egy rugó állt ki, s azon egy apró ököl fityegett.

– Rá se ránts! – szólt a visszafojtott nevetéstől elcsukló hangon Ron. – Anya egy perc alatt rendbe hoz. Profi a kisebb sérülések gyógyításában...

– Kit érdekel ez most! – Hermione gyorsan visszaült az ágy szélére. – Harry... jaj, Harry... Miután visszajöttünk a minisztériumból, sokat gondolkodtunk... persze nem akartuk elmondani neked, de abból, amit Lucius Malfoy a jóslatról mondott – hogy rólad meg Voldemortról szól... szóval gyanítottuk, hogy valami ilyesmi lehet... Jaj, Harry... – Hermione sajnálkozva nézett a fiúra, és suttogva megkérdezte: – Nagyon félsz?

– Már nem – felelte Harry. – Amikor meghallgattam a jóslatot, eléggé féltem... De most már valahogy úgy érzem, hogy mindig is tudtam... Mindig is tudtam, hogy egyszer meg kell küzdenem vele...

– Mikor hallottuk, hogy Dumbledore maga megy el érted, azt hittük, mondani vagy mutatni akar valamit a jóslattal kapcsolatban – magyarázta felélénkülve Ron. – És végül is jól gondoltuk, nem? Nem vacakolna vele, hogy különórákat adjon, ha úgy gondolná, hogy neked kampec – szóval biztos van esélyed!

– Ez igaz – helyeselt Hermione. – Kíváncsi vagyok, mit akar tanítani neked. Talán a defenzív mágia magasiskoláját... iszonyúan erős ellenátkokat... rontásrombolókat...

Harry alig figyelt a lányra. Olyan melegség áradt szét benne, aminek semmi köze nem volt a besütő naphoz, és a mellkasában érzett görcsös gombóc oldódni kezdett. Tisztában volt vele, hogy Ron és Hermione sokkal jobban megrémültek, mint mutatják, de a puszta tény, hogy ott maradtak vele és bátorítják, vigasztalják, ahelyett hogy borzadva elhúzódnának tőle, mint a leprástól – nos, ez olyan sokat jelentett neki, hogy szavakba se tudta önteni.

– ...meg hát mindenféle elterelő bűbájt – fejezte be a találgatást Hermione. – Te legalább egy órádról tudsz, amire biztosan járni fogsz az idén. Az pont eggyel több, mint amennyiről én meg Ron tudunk... Igazán megjöhetnének már az RBF-eredményeink.

– Biztos hamar megjönnek – vélekedett Ron. – Már eltelt egy hónap.

– Várjatok! – szólt Harry. Az éjjeli beszélgetés egy újabb részlete derengett fel benne. – Mintha Dumbledore azt mondta volna, hogy ma jönnek meg az RBF-eredményeink!

– Ma!? – kiáltott fel Hermione. – Ma? De hát miért nem... Jaj Istenem! Miért nem szóltál?

Azzal felugrott, mintha megcsípték volna.

– Megyek, megnézem, jött-e bagoly...

Mikor Harry tíz perccel később felöltözve, kezében a reggelis tálcával leért a földszintre, Hermionét meglehetősen zaklatott állapotban, a konyhaasztalnál ülve találta, Mrs. Weasley pedig ott állt fölötte, és szemlátomást azon fáradozott, hogy eltüntesse a lány szeme körül a pandamackós monoklit.

– Meg sem mozdul – sopánkodott az asszony. Egyik kezében a pálcáját tartotta, a másikban a Gyógyítás a gyakorlatban című könyv egy példányát, ami a Horzsolások és zúzódások című fejezetnél volt felütve. – Nem értem, ez mindig használni szokott.

– Jellemző Fred és George sajátos humorára, hogy eltüntethetetlenre csinálták – jegyezte meg Ginny.

– De hát muszáj eltüntetni! – rémüldözött Hermione. Nem járkálhatok ilyen arccal!

– Nem is fogsz, drágám! – sietett megnyugtatni Mrs. Weasley. – Megtaláljuk az ellenszerét, ne félj!

– Bill mesélte, 'ogy Frhed és Zsorzs nágyon vices fiúk – szólt mosolyogva Fleur.

– Hogy halálra ne kacagjam magam! – vágta rá bosszúsan Hermione. Felugrott a székről, és kezét tördelve járkálni kezdett a konyhában. – Mrs. Weasley, egészen biztos, hogy nem jött reggel bagoly?

– Persze, drágám, hiszen észrevettem volna – felelte türelmesen az asszony. – De hát még kilenc óra sincs. Hosszú még a nap...

– Tudom, hogy elszúrtam a rúnaismeretet – motyogta zaklatottan Hermione. – Legalább egy súlyos félrefordítást csináltam. És sötét varázslatok kivédéséből is gyatra voltam a gyakorlatin. Az átváltoztatástanról azt hittem, hogy egész jól sikerült, de így utólag már...

– Fogd be a szád, Hermione! – förmedt rá Ron. – Nem csak te izgulsz! Aztán majd megjön a tíz „kiváló” RBF-ed...

– Dehogyis, dehogyis! – Hermione hisztérikusan rázta a kezét. – Tudom, hogy mindenből megbuktam!

– Tényleg, mi van, ha mindenből megbukik az ember? – kérdezte Harry. Az összes jelenlevőnek tette fel a kérdést, de természetesen Hermione válaszolt rá.

– Akkor a házvezetőnkkel kell megbeszélnünk a továbbiakat. Év végén megkérdeztem McGalagonytól.

Harrynek forogni kezdett a gyomra. Most már bánta, hogy úgy bereggelizett.

– Á Beauxbatonsban mi más'ogy sináltuk ezeket – jegyezte meg kissé fennhéjázva Fleur. – Szerhintem jobban. A 'atodik év után voltak a vizsgák, nem az ötödik után, és...

Egy rémült sikoly belefojtotta a szót. Hermione a konyhaablaknál állt, és kifelé mutatott. A távolban három, egyre növekvő fekete pötty látszott az égen.

– Ezek baglyok – állapította meg rekedten Ron. s már ugrott is, hogy csatlakozzon Hermionéhoz az ablaknál.

– És hárman vannak – tette hozzá Harry. Ő is odaállt barátai mellé.

– Fejenként egy – suttogta holtra váltan Hermione. – Jaj istenem... jaj istenem... jaj istenem... – Azzal belemarkolt Harry és Ron karjába.

A madarak, három szép macskabagoly, egyenesen az Odú felé repültek. Mikor a házhoz vezető ösvény fölé ereszkedtek, már az is látszott, hogy egy-egy nagy, négyzet alakú borítékot hoznak.

– Istenem! – visított Hermione.

Mrs. Weasley átoldalazott hármójuk között, és kinyitotta a konyhaablakot. Egy, kettő, három – a madarak beröppentek, szépen felsorakoztak a konyhaasztalon, majd egyszerre felemelték a jobb lábukat.

A Harrynek címzett levelet a középső bagoly hozta. A fiú odalépett a madárhoz, és ügyetlenül babrálni kezdett a küldeményt rögzítő csomóval. Balra tőle Ron próbálta leoldani a levelét. A jobbján álló Hermionénak annyira remegett a keze, hogy a baglya is belerázkódott.

A konyhában a légy zümmögését is hallani lehetett. Hosszas ügyetlenkedés után Harrynek végül sikerült kiszabadítania a levelét. Gyorsan feltépte a borítékot, kihúzta belőle az összehajtott pergamenlapot, és kinyitotta.

Harrynek többször is el kellett olvasnia a bizonyítványt, mire többé-kevésbé megnyugodott. Minden rendben... Tudta, hogy meg fog bukni jóslástanból, és mágiatörténetből se volt esélye, mivel a vizsga közepén eszméletét vesztette. De minden másból átment! Még egyszer végigfuttatta ujját a jegyeken... jól sikerült az átváltoztatástan, a gyógynövénytan, és még bájitaltanból is „várakozáson felüli”-t kapott! De, ami a legcsodásabb, megkapta a „kiváló”-t sötét varázslatok kivédéséből!

Harry körülnézett. Hermione hátat fordított a társaságnak, és lecsüggesztette a fejét, Ronnak viszont sugárzott az arca.

– Csak jóslástanból és mágiatörténetből buktam meg, az meg kit érdekel? – újságolta boldogan Harrynek. – Tessék, nézd meg! Cseréljünk...

Harry végigpillantott Ron jegyein: egyetlen „kiváló” se volt köztük...

– Tudtam, hogy megkapod a K-t sötét varázslatok kivédéséből! – ujjongott Ron, és belebokszolt Harry vállába. – Tök jók voltunk, mi?

– Ügyes fiú vagy! – Mrs. Weasley büszkén mosolygott, és megborzolta Ron haját. – Hét RBF! Fred és George ketten együtt se szereztek ennyit!

– Hermione? – szólt tétován Ginny, mert a lány még mindig hátat fordított nekik. – Neked milyen a bizonyítványod?

– Nem olyan rossz – susogta Hermione.

– Jaj, maradj már! – csattant fel Ron, és kikapta a lány kezéből a pergament. – Aha, nem rossz... kilenc „kiváló” és egy „várakozáson felüli” sötét varázslatok kivédéséből. – Félig nevetve, félig bosszúsan nézett a lányra. – De persze csalódott vagy, igaz?

Hermione a fejét rázta. Harry nevetett rajta.

– Mindhárman mehetünk RAVASZ-ra! – vigyorgott Ron. – Anya, van még virsli?

Harry újra a bizonyítványára nézett. Jobb eredményeket nem is remélhetett, de... egy egészen kicsit mégis csalódott volt. Most már végképp búcsút mondhatott az álmának, hogy auror lesz. Nem kapta meg a szükséges minősítést bájitaltanból. Soha egy percig se hitte, hogy sikerülhet, mégis elszomorító volt látnia a kis fekete V betűt.

Furcsamód épp egy álalakot öltött halálfaló mondta neki először, hogy jó auror válna belőle. Az ötlet gyökeret vert a fejében, és hát valóban nem volt más munka, amihez igazán kedvet érzett volna. Mióta pedig megismerte a jóslatot, egyenesen úgy tűnt, a sors is ezt az utat jelölte ki számára... Nem élhet az egyik, míg él a másik... Mi lehetne méltóbb a jóslathoz, és mi adna neki több esélyt a túlélésre, mint ha beállna azoknak a magasan képzett varázslóknak a sorába, akiknek a legfőbb feladatuk, hogy felkutassák és megöljék Voldemortot?

Hatodik fejezet

Zsebpiszok közi kitérő

Harry ezután hetekig ki se tette a lábát az Odú kertjéből. Napjainak jó részét páros kviddicsezéssel töltötte (ő és Hermione játszottak Ron és Ginny ellen – Hermione szörnyen ügyetlen volt, de Ginny hozta a formáját, így a párok nagyjából egyforma erősek voltak), esténként pedig befalt vagy három adagot mindenből, amit Mrs. Weasley lerakott elé.

A máskülönben boldog, békés vakációt azonban beárnyékolta, hogy a Próféta szinte napi rendszerességgel számolt be titokzatos eltűnésekről, különös incidensekről, sőt, halálesetekről. Sokszor Bill és Mr. Weasley hozták a friss híreket, azelőtt, hogy azok az újságban megjelentek volna. Még Harry tizenhatodik születésnapján sem volt felhőtlenül vidám a hangulat, köszönhetően a vendégségbe érkező Remus Lupin beszámolójának. A varázsló nyúzott és komor volt, barna haját nem kevés ősz szál szőtte át, ruhája pedig még a megszokottnál is rongyosabb volt.

– Megint két dementortámadás történt – mondta, miközben Mrs. Weasley letett elé egy jókora szeletet a születésnapi tortából. – És megtalálták Igor Karkarov holttestét egy kunyhóban fent északon. Ott volt fölötte a Sötét Jegy – őszintén szólva már az is csoda, hogy egy egész évig életben maradt, miután otthagyta a halálfalókat. Sirius öccsét, Regulust emlékeim szerint már pár nap után elkapták.

Mrs. Weasley rosszalló pillantást vetett rá.

– Beszéljünk inkább valami másról...

– Florean Fortescue-ról hallottál, Remus? – kérdezte Bill, akinek Fleur percenként újratöltötte a poharát borral. – Tudod, neki volt az a...

– ...fagyizója az Abszol úton? – vágott közbe Harry. Egyszeriben kellemetlen, üres érzése támadt a gyomrában. – Mindig kaptam tőle ingyenfagyit. Mi történt vele?

– Minden jel szerint elhurcolták.

– De hát miért? – kérdezte Ron.

– Ki tudja? Magára haragíthatta őket valamivel. Kár érte, rendes fickó volt.

Mrs. Weasley mérgesen bámult Billre.

– Ha már az Abszol útnál tartunk – kapcsolódott be a beszélgetésbe Mr. Weasley –, sajnos úgy tűnik, Ollivander is eltűnt.

– A pálcakészítő? – hüledezett Ginny.

– Igen, ő. Az üzlete üres, dulakodásnak nincs nyoma. Nem lehet tudni, hogy önszántából ment- e el vagy elrabolták.

– De hát akkor... hol fognak az emberek pálcát venni?

– Be kell érniük más pálcakészítőkkel – felelte Lupin. – Csak hát Ollivander volt a legjobb. Ha az ellenség megszerezte őt, az nem valami biztató ránk nézve.

A meglehetősen nyomott hangulatúra sikeredett zsúr másnapján megérkezett a Roxfortból a szokásos értesítés és a tankönyvlista. Harry levele meglepetéshírrel is szolgált: kinevezték a kviddicscsapat kapitányának.

– Akkor mostantól egyenrangú vagy a prefektusokkal! – lelkendezett Hermione. – Használhatod a külön fürdőnket meg minden!

Ron csillogó szemmel nézegette a kapitányi jelvényt.

– Emlékszem, mikor Charlie viselt ilyet... Tök jó, hogy te leszel a kapitányunk... Persze csak, ha beveszel a csapatba. ha-ha...

– Most már nemigen halogathatjuk tovább az Abszol úti látogatást – sóhajtott Mrs. Weasley Ron tankönyvlistájára pillantva. – Ha apátok ráér, szombaton túlesünk rajta. Nélküle nem megyek oda.

– Attól félsz, hogy Tudodki kiugrik egy könyvespolc mögül a Czikornyai és Patzában? – kuncogott Ron.

– Fortescue és Ollivander talán nyaralni mentek!? – csattant fel Mrs. Weasley. – Ha képtelen vagy komolyan venni az elővigyázatosságot, itthon hagylak. Majd én megveszem a tankönyveidet...

– Nem, nem, veletek akarok menni! – erősködött Ron. – Muszáj megnéznem Fredék boltját!

– Akkor azt ajánlom, sürgősen komolyodj meg, mert egyelőre túl éretlen vagy hozzá, hogy velünk gyere! – Mrs. Weasley felkapta az órát (ami most is az egész családot fenyegető halálos veszélyre figyelmeztetett), és rádobta egy halom frissen mosott törölközőre. – Ez a roxforti továbbtanulásodra is vonatkozik!

Ron „ez nem lehet igaz”-tekintettel nézett Harryre, miközben anyja ruháskosarastól-órástól kiviharzott az ajtón.

– Na tessék... már viccelni se lehet...

Mindenesetre Ron a következő néhány napban óvakodott attól, hogy gúnyos megjegyzéseket tegyen Voldemortra. Ennek megfelelően Mrs. Weasley is megkímélte családját a további kirohanásoktól, bár szombaton a reggelinél igencsak feszültnek tűnt. Bill, aki úgy döntött, hogy Fleurrel együtt otthon marad (Hermione és Ginny őszinte örömére), dudorodó erszényt tett le Harry elé az asztalra.

– Nekem is adsz? – kérdezte nagy szemeket meresztve Ron.

– Ez Harry saját pénze, te ütődött – felelte Bill, majd Harryhez fordult: – Kivettem neked a Gringottsból. Ha az utcáról megy be az ember, mostanában öt órába is beletelik, mire hozzájut a pénzéhez, úgy megszigorították a koboldok a biztonsági intézkedéseket. Tegnapelőtt Arkie Philpottnak bedugtak egy tisztességtesztelőt a... na mindegy, szóval így egyszerűbb volt.

– Kösz, Bill – biccentett Harry, és zsebre dugta a pénzt.

– Bill, édesem, 'ogy te milyen figyelmes vagy! – duruzsolta Fleur, és megcirógatta Bill orrát. A háta mögött Ginny úgy tett, mintha belehányna a tányérjába. Harry ettől köhögési rohamot kapott, mire Ron lendületesen hátba vágta.

A szombat borongós, szürke napnak indult. Mikor a kis csapat tagjai köpenyükkel bajlódva kiléptek a házból, már ott várt rájuk a Mágiaügyi Minisztérium speciális szolgálati autója, amiben Harrynek egyszer már volt szerencséje utazni.

– Jó, hogy apa megint igényelhet ilyet – jegyezte meg elégedetten Ron, miközben a kocsi Bill és Fleur integetésétől kísérve elindult az Odú elől. Ő, Harry, Hermione és Ginny tökéletes kényelemben terpeszkedtek a hátsó ülésen.

– Ne nagyon szokd meg, mert csak Harry miatt kaptuk – szólt hátra a válla fölött Mr. Weasley. Ő és felesége a minisztériumi sofőr mellett ültek a kedvükért kétszemélyes kanapé méretére szélesedett anyósülésen. – Harry a legmagasabb fokozatú védelmet élvezi. A Foltozott Üstben még további testőrséget kapunk.

Harry bosszúsan hallgatott; nem volt ínyére, hogy egy hadseregnyi auror kíséretében mehet csak bevásárolni. A láthatatlanná tévő köpeny ott lapult a hátizsákjában, s úgy vélte, ha Dumbledore nem tartott szükségesnek egyéb óvintézkedést, akkor a minisztérium is beérhetné ennyivel – bár most, hogy belegondolt, rájött, hogy a minisztérium feltehetőleg nem tud a láthatatlanná tévő köpenyéről.

– Itt is volnának – mondta meglepően rövid idő elteltével a sofőr. Az indulás óta ekkor szólalt meg először. A kocsi a Charing Cross Roadon állt, a Foltozott Üst bejárata előtt. – Megvárjam önöket? Tudják előre, meddig maradnak?

– Néhány óráig – felelte Mr. Weasley. – Á, remek, itt van!

Harry követte Mr. Weasley tekintetét, és kinézett a kocsi ablakán. Nagyot dobbant a szíve örömében. A kocsma előtt nem marcona aurorok álltak, hanem egy hódprémkabátos alak: a hatalmas termetű, fekete szakállú Rubeus Hagrid. A mugli járókelők mind megbámulták a Roxfort vadőrét, de ő ügyet sem vetett rájuk; viszont amikor meglátta Harryt, boldog mosoly terült szét széles arcán.

– Harry! – harsogta, és csontropogtató ölelésbe zárta a kocsiból kikászálódó fiút. – Csikócsőr, mármint Szilajszárny... látnod kéne, Harry, annyira boldog, hogy újra a szabad ég alatt élhet!

– Örülök neki – mosolygott a bordáit masszírozva Harry. – Sejtelmünk se volt, hogy te leszel a „testőrség”!

– Akár a régi szép időkben, igaz-e? A minisztérium persze aurorokat akart küldeni, de Dumbledore rám szavazott. – Hagrid büszkén kidüllesztette a mellkasát. – Na, mehetünk is... Molly, Arthur, csak utánatok...

A Foltozott Üstben Harry most először egyetlen vendéget se látott. Csak Tom, a fogatlan, vén kocsmáros maradt meg magnak a régi gárdából. A belépők láttán reménykedve felpillantott, de mielőtt bármit mondhatott volna, Hagrid fontoskodva odaszólt neki:

– Ma nincs időnk leülni, Tom. Tudod, roxfortos ügy.

Tom búsan bólintott, és tovább törölgette a poharakat. Harry, Hermione, Hagrid és Weasleyék a kocsmán átvágva kivonultak a kis hátsó udvarra, ahol a kukák álltak. Hagrid ott fölemelte rózsaszín esernyőjét, és megkopogtatta vele a szemközti fal egyik tégláját. A falon nyomban boltíves átjáró nyílt, amelyen túl kanyargós, macskaköves utca tárult a szemük elé. A kis csapat tagjai sorban beléptek a kapun, majd megálltak, és körülnéztek.

Az Abszol út megváltozott. A varázskönyvekkel, bájital-hozzávalókkal, üstökkel és egyebekkel teli színpompás kirakatokból egy se látszott – mind tele volt ragasztva a Mágiaügyi Minisztérium jókora plakátjaival. A sötétpiros alapra nyomtatott hirdetmények többsége a minisztérium biztonsági tanácsait tartalmazó brosúra kinagyított változata volt, de akadtak körözés alatt álló halálfalók mozgó, fekete-fehér fényképét viselő plakátok is. A közeli patika bejáratáról például Bellatrix Lestrange vigyorgott gúnyosan a járókelőkre. Néhány üzlet, köztük a Florean Fortescue Fagylaltszalon kirakata be volt deszkázva, az utcán ellenben – s ez korábban nem volt jellemző – egymást érték a hevenyészett árusstandok. A legközelebbin, amit egy kifakult csíkos ponyvatető alatt rendeztek be a Czikornyai és Patza előtt, kartonpapír tábla hirdette:

AMULETTEK

vérfarkasok, dementorok és inferusok távoltartására

Egy ágrólszakadt külsejű, pöttöm varázsló láncra fűzött ezüstfüggőket csörgetett a járókelők fülébe.

– Vegyen egyet a kislánynak, hölgyem! – szólította meg Mrs. Weasleyt, s közben Ginnyre meresztette a szemét. – Védje meg a csinos nyakát!

– Ha szolgálatban lennék... – dörmögte bosszúsan Mr. Weasley, és lesújtó pillantást vetett az amulettárusra.

– Légy szíves, drágám, most ne tartóztass le senkit. Sietnünk kell. – Mrs. Weasley idegesen pislogott a listájára. – Azt javaslom, menjünk el először is Madam Malkinhoz. Hermione szeretne egy új dísztalárt, Ronnak lassan már a térde is kilátszik a régi iskolai talárjaiból, és neked is biztosan újak kellenek, Harry, hiszen úgy megnőttél! Na gyertek, gyertek!

– Semmi értelme, hogy mind bemenjünk Madam Malkinhoz, Molly – vetette ellen Mr. Weasley. – Menjenek el ők hárman Hagriddal, mi meg addig megvesszük az összes tankönyvet a Czikornyai és Patzában.

– Hát, nem is tudom... – Mrs. Weasley képtelen volt eldönteni, mit szeretne jobban: hogy gyorsan végezzenek a bevásárlással, vagy hogy végig együtt maradjanak. – Te mit gondolsz, Hagrid?

– Ne félj, Molly, vigyázok rájuk – brummogta a vadőr, s könnyedén legyintett egyet kukafedél méretű kezével.

Mrs. Weasley kelletlenül beleegyezett a különválásba, és férje meg Ginny társaságában belépett a Czikornyai és Patzába. Harry, Ron, Hermione és Hagrid elindultak Madam Malkin Talárszabászata felé.

Harrynek feltűnt, hogy a járókelők jó része Mrs. Weasleyhez hasonlóan nyugtalan, feszült arcot vág, s hogy sehol nem látni álldogáló, beszélgető embereket. A bevásárlásukat intézők zárt csoportokban közlekedtek, és szemlátomást igyekeztek minél gyorsabban végezni. Magányosan vásárolgató ember egy se akadt az utcán.

– Szűken lennénk odabent ennyien – szólt Hagrid, miután megállt Madam Malkin üzlete előtt, és lehajolva belesett a kirakaton. – Én idekint maradok, és őrködöm, jó?

Így hát Harry, Ron és Hermione együtt léptek be a kis bolthelyiségbe. Az üzlet az első pillantásra üresnek tűnt, de alighogy becsukódott az ajtó mögöttük, ismerős hang csendült fel egy zöld és kék, flitteres dísztalárokkal teli ruhásállvány mögött.

– ...ha nem vetted volna észre, anyám, nem vagyok már gyerek. Tudok egyedül vásárolni.

Rosszalló ciccegés hallatszott, majd ráfelelt egy másik hang, amelyben Harry Madam Malkinéra ismert.

– Nem, nem, drágám, édesanyádnak igaza van. Se felnőttnek, se gyereknek nem tanácsos mostanában egyedül csatangolnia...

– Vigyázzon már azzal a tűvel!

Az állvány mögül sápadt, hegyes állú, tejfölszőke tinédzserfiú bukkant elő. Szép sötétzöld dísztalár volt rajta, amelynek ujjain és a szegélye mentén gombostűk csillogtak. A fiú a tükör elé lépett, és megszemlélte a ruhát; beletelt néhány másodpercbe, mire észrevette Harry, Ron és Hermione tükörképét a válla fölött. Akkor világosszürke szeme nyomban összeszűkült.

– Ne csodálkozz, anyám, ha büdöset érzel – szólt Draco Malfoy. – Bejött egy sárvérű.

– Semmi szükség ilyen beszédre! – Madam Malkin kisietett a ruhásállvány mögül, kezében mérőszalaggal és pálcával. – És kivont pálcát sem akarok látni a boltomban! – tette hozzá gyorsan, mert az ajtó felé pillantva észrevette, hogy Harry és Ron Malfoyra szegezik varázspálcájukat.

Hermione, aki egy fél lépéssel hátrébb állt, odasúgta barátainak:

– Ne, ne csináljátok, nem érdemes...

– Úgyse mertek varázsolni az iskolán kívül – vigyorgott gúnyosan Malfoy. – Kitől kaptad a monoklit, Granger? Küldök neki virágot.

– Elég ebből! – szólt szigorúan Madam Malkin, és segélykérően hátrapillantott. – Asszonyom, nagyon kérem...

Narcissa Malfoy kisétált a ruhásállvány mögül.

– Tegyétek el a pálcát! – szólt rá hűvösen Harryre és Ronra. – Ha még egyszer bántjátok a fiamat, teszek róla, hogy az legyen az utolsó pimaszságotok.

– Igen? – Harry előrelépett, és belenézett a nő finoman gőgös arcába. Ugyanolyan magas volt, mint Narcissa Malfoy, aki sápadtságával együtt is hasonlított nővérére. – Majd ránk uszítja pár halálfaló barátját, mi?

Madam Malkin sikoltott, és a szívéhez kapott.

– De kérem, micsoda vád... veszélyes ilyeneket mondani... nagyon kérem, tegyétek el a pálcátokat!

Harrynek esze ágában sem volt engedelmeskedni. Narcissa Malfoy szája rosszindulatú mosolyra húzódott.

– Látom, nagyon elbizakodottá tett, hogy Dumbledore kedvence vagy, Harry Potter. De a pártfogód nem lesz mindig ott, hogy megvédjen.

Harry színpadiasan körülnézett a boltban.

– Ejnye, hiszen most sincs itt! Lehet próbálkozni! Biztos találnak magának egy kétszemélyes cellát az Azkabanban, hogy együtt lehessen a leszerepelt férjével!

Malfoy dühösen megindult Harry felé, de elbotlott a félkész talár földig érő szárában. Ron harsányan kinevette.

– Ne merészelj így beszélni az anyámmal, Potter! – sziszegte Malfoy.

– Semmi baj, Draco – szólt Narcissa, és fia vállára helyezte hosszú, fehér ujjait. – Úgy sejtem, Potter előbb fog találkozni a drága jó Siriusszal, mint én Luciussal.

Harry még magasabbra emelte pálcáját.

– Harry, ne! – rémüldözött Hermione. Megfogta Harry csuklóját, és megpróbálta lenyomni. – Csillapodj... nem szabad... nagy baj lenne belőle...

Madam Malkin egy pillanatig habozott, majd elhatározta, hogy úgy tesz, mintha nem lenne semmi baj – azt remélve, hogy nem is lesz. Malfoy felé hajolt, aki még mindig Harryt nézte villámló szemekkel.

– Azt hiszem, a bal ujja még lehet egy kicsit rövidebb. Mutasd csak, drágám...

– Au! – jajdult fel Malfoy, és ellökte Madam Malkin kezét. – Ne bökdössön már azzal a tűvel! Nem is akarok ilyen talárt, anyám...

Azzal lerángatta magáról a ruhát, és a varrónő lába elé lökte.

– Igazad van, Draco! – felelte Narcissa, megvető pillantást küldve Hermione felé. – Most már látom, miféle aljanép jár ide... Átmegyünk inkább a Shanda és Sheymeshbe.

A nő az ajtó felé indult. Draco követte, és elhaladtában szántszándékkal beleütközött Ronba.

– Na, de kérem! – méltatlankodott Madam Malkin. Felkapta a földről a drága talárt, és pálcája hegyét porszívó módjára mozgatni kezdte fölötte, hogy megtisztítsa.

Madam Malkin végig zaklatott és figyelmetlen volt, amíg Ron és Harry új talárjait igazította. Hermionéra varázslótalárt akart rátukmálni boszorkánytalár helyett, s egyenesen megkönnyebbültnek tűnt, mikor végül az ajtóhoz kísérte három vevőjét.

– Sikerült mindent megvenni? – kérdezte vidoran Hagrid a boltból kilépő triótól.

– Nagyjából – felelte Harry. – Láttad Malfoyékat?

– Aha – válaszolta könnyedén a vadőr –, de ne izgulj, Harry, itt az Abszol úton nem mernek galibát csinálni.

Harry, Ron és Hermione összenéztek, de mielőtt eloszlathatták volna Hagrid kellemes tévhitét, feltűnt a súlyos könyvkötegekkel megrakott Mr, Mrs. és Ginny Weasley.

– Mindenki jól van? – kérdezte Mrs. Weasley. – Megvannak a talárok? Helyes, akkor elindulunk Fred és George boltja felé, útközben pedig beugrunk a patikába és az Uklopszba. Végig maradjatok a közelünkben...

Harry és Ron nem vásároltak semmit a patikában, mivel a bájitaltan lekerült az órarendjükről, az Uklopsz Bagolyszalonban viszont vettek egy-egy nagy doboz bagolycsemegét Hedvig és Pulipinty számára. Ezután – a percenként az órájára pillantó Mrs. Weasley vezetésével – továbbindultak az Abszol úton a Fred és George alapította Weasley Varázsvicc Vállalat boltját keresve.

– Nem időzhetünk ott sokáig – figyelmeztette a társaságot Mrs. Weasley. – Gyorsan körülnézünk, aztán indulás vissza a kocsihoz. Már közeledünk, ez a huszonkettes szám... huszonnégy...

Ron úgy torpant meg, mintha falnak ütközött volna.

– Fúúúú...

A fénytelen, plakátok takarta kirakatok között Fred és George boltja olyan volt a szemnek, akár egy tűzijáték. Az arra járók szinte mind vetettek egy ámuló pillantást a kirakatra, s nem egy járókelő meg is állt bámészkodni. A bal oldali kirakat szédítő tömegben mutatta be a pörgő, durrogó, villogó, pattogó és visító árukat – Harrynek a puszta látványtól is könnybe lábadt a szeme. A jobb oldali kirakatot hatalmas plakát borította be: piros volt, akár a minisztérium hirdetményei, de villogó sárga betűkkel ez állt rajta:

Nem csak a hurok szorul!

Ami túltesz Tudjukkin:

a gyötrelmes PÚLYUK-KÍN!

Ha nem jön, aminek jönnie kell!

Harry jót nevetett a tréfán, majd egy erőtlen nyöszörgést hallva oldalra nézett: Mrs. Weasley megkövülten állt mellette, s csak a szája mozgott – némán artikulálta a „púlyuk-kín” szót.

– Ezért ízekre tépik őket... – suttogta az asszony.

– Dehogyis, anya! – legyintett Ron, aki legalább akkorát nevetett a plakáton, mint Harry. – Ez zseniális!

Ő és Harry léptek be elsőként a boltba, ahol hatalmas zsúfoltság fogadta őket. A tolongó tömegben Harrynek esélye se volt a polcokhoz férkőzni, így hát távolról szemlélte meg a tornyosuló áruhalmokat. Felismerte többek között a Maximuláns-termékcsoport darabjait, amelyeket az ikrek utolsó, befejezetlen roxforti tanévük során tökéletesítettek – a sorozatból szemlátomást az Orrvérzés Ostya volt a legnépszerűbb, mert abból csak egy utolsó, kiszakadt doboz maradt a polcon. Odébb vödörszámra álltak a trükkös varázspálcák: az olcsóbbak suhintásra gumicsirkévé vagy alsónadrággá változtak, a legdrágább fajta agyba-főbe verte az óvatlan felhasználót. Varázspennából a bolt háromfélét kínált: mártásmentes öntöltőt, autokorrektort és válaszsúgót. Mikor végre út nyílt a tömegben, Harrynek sikerült megközelítenie a pultot, ahol egy csapat fecserésző tízéves nagy élvezettel nézegetett egy emberforma kis fabábut, ami felfelé kapaszkodott egy működő bitófa-makett lépcsőjén. A játék dobozán ez állt: Térbeli akasztófa – találd ki a szót, vagy lógni fogsz!

Szabadalmazott éberálom-bűbáj – olvasták egy helyütt.

Hermionénak sikerült odafurakodnia a pult közelében álló jókora állványhoz, és hangosan felolvasta az egyik doboz feliratát. A dobozt egy kalózhajó fedélzetén álló szépfiú és egy ájuldozó lány képe díszítette:

– Egyetlen könnyű varázsige – olvasta a lány –, és kezdetét veszi egy csúcsminőségű, tökéletesen életszerű, harmincperces álmodozás. Kiválóan használható az átlagos tanóra keretei között, gyakorlatilag kimutathatatlan (mellékhatásként bamba arckifejezés és enyhe nyáladzás előfordulhat). Tizenhat éven aluliaknak nem árusítható. – Hermione fejcsóválva nézett Harryre. – Ez ám a nagy varázslat, mi?

– Köszönjük a dicséretet, Hermione – csendült egy hang a hátuk mögött. – Ezért kapsz egyet ingyen.

Fred lépett oda hozzájuk sugárzó képpel és bíborszín talárban, ami a lehető leglátványosabb színütközést produkálta lángvörös hajával.

– Mi újság, Harry? – A két fiú kezet rázott. – Hát neked meg ki intézte el a szemedet, Hermione?

– A bokszoló teleszkópotok – hangzott a csüggedt válasz.

– Hoppá, azokról meg is feledkeztem! Várj csak... Nesze...

Fred kihalászott a zsebéből egy tubust, és átadta Hermionénak. A lány mohón lecsavarta róla a kupakot – a tubusból sűrű, sárga krém préselődött ki.

– Kend a monoklira, és egy óra múlva nyoma se lesz – közölte a használati utasítást Fred. – Muszáj volt csinálnunk egy jó zúzódás-eltávolítót, ugyanis a legtöbb árut magunkon teszteljük.

Hermione tétovázva pislogott a krémre.

– Biztos, hogy nem árt?

– Persze, biztos – nyugtatta meg Fred. – Gyere, Harry, körbevezetlek.

Harry magára hagyta a szemét kenegető Hermionét, és követte Fredet a bolt hátsó részébe, ahol egy állványon kártya- és kötéltrükkök kellékei sorakoztak.

– Mugli bűvészmutatványok! – büszkélkedett Fred. – Tudod, az olyan diliseknek, mint apa, akik imádják a mugli dolgokat. Meggazdagodni nem fogunk belőlük, de azért jól fogynak. Tudod, az újdonság varázsa... Na, itt van George is!

Fred ikertestvére lelkesen megrázta Harry kezét.

– Idegenvezetés folyik? Gyere be hátra, Harry, ott keressük nagy zsozsót... Próbálj csak egyet is zsebre dugni, és nem galleonnal fogsz fizetni érte! – reccsent rá egy kisfiúra, aki erre gyorsan kikapta a kezét az Ehető Sötét Jegy – garantált hányinger! feliratú dobozból.

George megkerülte a mugli bűvészmutatványok állványát, és félretolt egy függönyt, ami mögött sötétebb és kevésbé zsúfolt helyiség tárult fel. A polcok itt is tele voltak áruval, de szolidabb küllemű dobozok rejtették őket.

– Nemrég készültünk el ennek a komolyabb termékcsaládnak a kifejlesztésével – magyarázta Fred. – Ez is fura történet...

– El se hinnéd, hány olyan ember van – még a minisztérium dolgozói között is –, aki még egy szimpla pajzsbűbájt se tud összehozni – magyarázta fejcsóválva George. – Persze ha nálad tanultak volna, Harry, nem itt tartanának.

– Nem bizony... Na szóval, mi hétköznapi kis viccnek szántuk a Páncélsüveget. Tudod: tedd a fejedre, bosszantsd fel a haverodat, hogy rontást küldjön rád, aztán nézd meg, milyen képet vág, amikor a varázs lepattan a süvegről. És mit ad isten, a minisztérium ötszáz darabot rendelt belőle a külsős munkatársainak! És még mindig tömeges megrendeléseket kapunk!

– Így aztán bevettük a kínálatba a Páncélköpenyt, a Páncélkesztyűt...

– A főbenjáró átkok ellen persze mit sem érnek, de kis és közepes erősségű rontásokat és ártásokat kivédenek...

– Aztán arra gondoltunk, hogy beszállunk az egész sötét varázslatok kivédése bizniszbe, mert az nagyon felpörgött mostanában – folytatta lelkesen George. – Ez eszelős, figyeld csak! Instant sötétségpor, Peruból importáljuk. Nagyon hasznos, ha hirtelen fel kell szívódnod.

– És nézd meg, a csalizajgép is csak úgy szalad le a polcról. – Fred egy rakás izgő-mozgó, kürtszerű tárgyra mutatott, amelyek valóban igyekeztek kiszökni a dobozukból. – Lopva elejtesz egyet, az elszalad, és valahol másutt hangoskodni kezd, hogy elterelje rólad a figyelmet.

– Nagyon praktikus – bólogatott Harry.

– Nesze – George lekapott a polcról két csalizajgépet, és odadobta Harrynek.

Egy szőke hajú, fiatal boszorkány nézett be a függöny mögül. Harry megfigyelte, hogy ő is bíborszín talárt visel.

– Mr. Weasley és Mr. Weasley, egy vevő beugratós üst után érdeklődik.

Harry igen furcsának érezte a „Mr. Weasley” megszólítást, de Fred és George szemlátomást természetesnek vették.

– Rendben, Verity, azonnal megyek – bólintott George. – Harry, válassz magadnak, ami csak tetszik. Neked itt minden ingyen van.

– Dehogyis! – tiltakozott Harry, aki már elővette az erszényét, hogy kifizesse a csalizajgépeket.

– Nálunk te nem fizetsz! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Fred.

– De hát...

– Tőled kaptuk a kezdőtőkénket – mondta nagy komolyan George. – Nem felejtettük el. Vihetsz, amit csak akarsz, de ha kérdezik, mondd meg, hol szerezted.

George kiment a függönyön túlra, hogy segítsen kiszolgálni a vevőket, Fred pedig visszakísérte Harryt a bolt nagyobbik helyiségébe. Hermionét még mindig a Szabadalmazott Éberálmoknál találták, s immár vele volt Ginny is.

– Láttátok már a speciális Boszibűbáj termékcsaládunkat? – kérdezte Fred. – Csak utánam, hölgyeim...

A kirakat közelében egy polcon, ami előtt izgatottan vihogó süldőlányok népes csoportja álldogált, neonrózsaszínű áruk sorakoztak. Hermione és Ginny bizalmatlanul pislogtak a rikító holmikra.

– Íme! – szólt büszkén Fred. – Szerelmi bájitalok páratlanul széles választéka!

Ginny gyanakodva felvonta a fél szemöldökét.

– És ezek működnek is?

– Persze, hogy működnek! Adagonként átlag huszonnégy óráig hatnak, de ez függ a kiszemelt fiú testsúlyától...

– ...és a lány szépségétől – fejezte be a mondatot George, aki most hirtelen újra előkerült. – De a húgunk nem kap ilyet – tette hozzá szigorúan –, mert úgy halljuk, bájital nélkül is egyszerre öt fiút bolondít...

– Ronnak minden szava hazugság – vágta rá Ginny, és levett egy kis rózsaszín tégelyt a polcról. – Ez micsoda?

– Garantáltan tíz másodperc alatt ható mitesszer-eltüntető – adta meg a választ Fred. – Gennyes pattanásra is jó – de maradjunk csak a témánál. Jársz vagy nem jársz egy Dean Thomas nevű fiúval?

– Járok – válaszolta Ginny. – És mikor legutóbb találkoztam vele, Dean még egy fiú volt, nem pedig öt. Azok meg mik?

Rámutatott egy csomó rózsaszín és piros, pelyhes gömbre, amelyek egy ketrec alján gördültek ide-oda, és időnként vékony, magas hangon nyüszítettek.

– Törpegolymókok – felelte George. – Nem tudunk eleget tenyészteni belőlük. Na, és mi van Michael Cornerrel?

– Őt ejtettem, mert nem tud veszíteni – felelte Ginny. Bedugta az ujját a ketrec rácsán, és kedvtelve figyelte, hogyan gyűlnek oda a törpegolymókok. – Ezek nagyon édik!

– Jópofa állatkák – hagyta helyben Fred. – Egy kicsit sűrűn cseréled a pasijaidat, nem gondolod?

Ginny csípőre tett kézzel megfordult, és dühösen rámeredt bátyjára. Harry csodálkozott, hogy Fred nem retten meg tőle, annyira Mrs. Weasley-s volt a lány tekintete.

– Semmi közöd a pasijaimhoz! Neked pedig nagyon hálás lennék, ha nem tömnéd mesékkel a bátyáink fejét! – tette hozzá Ronhoz fordulva, aki ekkor tűnt fel George mellett, varázsvicc-árukkal megrakodva.

– Az összesen három galleon, kilenc sarló és egy knút lesz – mondta Fred, miután szemügyre vette a Ron által összegyűjtött dobozokat. – Lehet perkálni.

– De hát az öcsétek vagyok!

– És a miénk a cucc, amit le akarsz nyúlni. Három galleon és kilenc sarló az ára. A knútot elengedem.

– De hát nincs három galleonom és kilenc sarlóm!

– Akkor szépen vigyél vissza mindent oda, ahonnan elvetted.

Ron néhány dobozt eldobva szabaddá tette fél kezét, és nagyon csúnyát intett oda Frednek. Balszerencséjére Mrs. Weasley abban a pillanatban bukkant fel, és tanúja volt a gesztusnak.

– Ha ezt még egyszer meglátom, összeátkozom az ujjaidat! – pirított rá Ronra.

– Lehet egy törpegolymókom, anya? – fordult hozzá Ginny.

– Egy micsodád? – kérdezett vissza gyanakodva Mrs. Weasley.

– Nézd, milyen aranyosak...

Mrs. Weasley odébb lépett, hogy szemügyre vegye a törpegolymókokat, így Harry, Ron és Hermione néhány másodpercig szabadon kiláttak a kirakaton át az utcára. Draco Malfoyt pillantották meg odakint – a mardekáros fiú egyedül volt, és szemlátomást sietett valahova. Mikor elhaladt a varázsvicc-bolt előtt, még egyszer hátrapillantott, aztán eltűnt a három jó barát szeme elől.

– Hol lehet az anyja? – tűnődött Harry.

– Úgy néz ki, lerázta – állapította meg Ron.

– Vajon miért? – kérdezte Hermione.

Harry nem szólt, de lázasan törte a fejét. Narcissa Malfoy biztos nem önszántából engedte el egyedül drágalátos fiát. Draco nyilván csak nagy nehezen tudott megszabadulni tőle, és kétségkívül jó oka volt rá, hogy egyedül akarjon maradni. S hogy ez a jó ok inkább rossz, abban Harry – kellőképpen ismerve és utálva Malfoyt – egészen biztos volt.

Harry körülnézett. Mrs. Weasley és Ginny a törpegolymókok ketrece fölé hajoltak. Mr. Weasley elbűvölten vizsgálgatott egy pakli mugli kártyát. Fred és George a vevőkkel foglalkoztak. A bolt előtt őrködő Hagrid háttal állt a bejáratnak, és az utcát pásztázta tekintetével.

– Bújjatok alá, gyorsan! – szólt fojtott hangon Harry, és előkapta hátizsákjából a láthatatlanná tévő köpenyt.

Hermione tétován pislogott Mrs. Weasley felé.

– Nem is tudom, Harry...

– Gyere már! – sziszegte Ron.

Hermione még egy kicsit habozott, de aztán bebújt Harryvel és Ronnal a köpeny alá. A körülöttük állók figyelmét teljesen lekötötték az ikrek árui, így senki nem vette észre a három jó barát eltűnését. Viszonylag gyorsan sikerült eljutniuk az ajtóig, mégis, mire kiléptek az utcára, Malfoy már sehol se volt.

– Arrafelé ment. – Harry suttogóra fogta a hangját, hogy a dudorászó Hagrid meg ne hallja őt. – Gyertek...

Sietve elindultak az utcán; menet közben jobbra-balra tekingettek, benéztek minden ajtón, minden kirakatablakon. Végül Hermione egyszer csak előre mutatott.

– Nem ő az ott? – suttogta. – Az, aki befordul balra?

– Micsoda meglepetés! – dörmögte Ron.

Malfoy még egyszer hátrapillantott, majd beosont a Zsebpiszok közbe, és ismét eltűnt a szemük elől.

– Gyorsan, vagy elveszítjük! – szólt Harry, és megszaporázta lépteit.

– Meglátják a lábunkat! – rémüldözött Hermione. A köpeny aggasztóan lobogott a bokájuk körül – hiába, túl nagyok voltak már hozzá, hogy kényelmesen elférjenek alatta.

– Nem számít, csak siessünk! – türelmetlenkedett Harry.

A Zsebpiszok köz, a fekete mágia utcája első pillantásra kihaltnak tűnt. Harry, Ron és Hermione benéztek minden üzletbe, de egyben se láttak vevőt. Harry nem csodálkozott ezen – ilyen vészterhes időkben, amikor minden és mindenki gyanús, aligha volt tanácsos sötét varázstárgyakat vásárolni – legalábbis mások szeme láttára.

Hermione jó nagyot csípett Harry karjába.

– Au!

– Csitt! Oda nézz! Ott van! – suttogta a lány.

Időközben elérték a Zsebpiszok köz egyetlen olyan boltját, ahol Harry már járt: a hátborzongató tárgyak széles választékát kínáló Borgin & Burkest. Odabent, a koponyákkal és régi palackokkal teli ládák között valóban ott állt Draco Malfoy. A hátát fordította Harryék felé, s félig eltakarta őt az a nagy, fekete szekrény, amiben Harry egykor elrejtőzött Draco és az apja elől. Kézmozdulataiból ítélve Malfoy hevesen magyarázott valamit. Az üzlet tulajdonosa, a csimbókos hajú, görnyedt Borgin szemben állt vele, arcán a neheztelés és a félelem sajátos keverékével.

– Bár hallanánk, mit beszélnek! – szólt Hermione.

– Hallhatjuk! – suttogta izgatottan Ron. – Várjatok csak... a fenébe...

Még mindig a karjában szorongatott néhány dobozt, s miközben a legnagyobbal babrált, többet elejtett közülük.

– Van nálam telefül!

– Szuper! – lelkendezett Hermione. Közben Ron letekerte a hosszú, hússzínű zsinórokat, és a végüket bedugta az ajtó alatti résbe. – Remélem, nincs páncélozva az ajtó...

– Nincs! – örvendezett Ron. – Már van is vétel!

Összedugták a fejüket, és feszült figyelemmel hallgatni kezdték Malfoy beszédét, ami a legtisztább rádióadás módjára szólt a telefül-zsinórok végéből.

– ...tudja, hogy kell megjavítani?

– Talán – felelte vonakodva Borgin. – De meg kellene vizsgálnom. Miért nem hozza be?

– Nem lehet. Ott kell maradnia, ahol van. Magyarázza el, hogyan kell, és én majd megcsinálom.

Harry látta, hogy Borgin idegesen megnyalja ajkát.

– Nos, ez így látatlanban nagyon nehéz, talán nem is lehetséges. Semmit nem garantálhatok.

– Nem? – Harry kihallotta Malfoy hangjából, hogy a fiú gúnyosan vigyorog. – Ettől talán biztosabb lesz a dolgában.

Malfoy tett egy lépést a boltos felé, aminek következtében a fekete szekrény takarásába került. Harry, Ron és Hermione a nyakukat nyújtogatták, de hiába – csak annyit láttak, hogy Borgin arcára halálos rémület ül ki.

– Megkeserüli, ha eljár a szája – folytatta Malfoy. – Hallott már Fenrir Greybackről? Családi barátunk. Időnként el fog jönni magához, hogy megnézze, kellő figyelmet szentel-e a problémának.

– Ugyan, nincs semmi szükség rá...

– Majd én eldöntöm, mire van szükség – torkolta le Malfoy. – Most mennem kell. Azt pedig tegye félre nekem, mert szükségem lesz rá.

– Ha kívánja, most is elviheti.

– Dehogy viszem, maga ostoba fajankó! Nem fogok végigsétálni vele az utcán! Csak ne adja el!

– Ahogy óhajtja... uram.

Borgin meghajolt – ugyanolyan mélyen, mint egykor Harry szeme láttára Lucius Malfoy előtt.

– Senkinek egy szót se, Borgin! Anyám se kivétel, megértette?

– Hogyne, hogyne... – motyogta Borgin, és újra meghajolt.

Egy másodperccel később megszólalt az ajtó fölé akasztott csengő, és Malfoy elégedett képpel kilépett a boltból. Olyan közel haladt el Harryék mellett, hogy a szelétől meglebbent a láthatatlanná tévő köpeny. Bent a boltban Borgin még mindig dermedten állt, de arcán már nem alázatos mosoly, hanem szorongó kifejezés ült.

– Ez meg mi volt? – suttogta Ron, miközben feltekerte a telefület.

– Nem t'om. – Harry végiggondolta a beszélgetést. – Valamit meg akar javíttatni... és valamit félre akar tetetni magának... Láttátok, mire mutatott, amikor a másik dolgot említette?

– Nem láttuk, hisz a szekrény mögött állt.

– Maradjatok itt! – suttogta Hermione.

– Miért? Mit akarsz...?

Hermione azonban addigra már kibújt a köpeny alól. Gyorsan megnézte a kirakatüvegben, hogy nem túl kócos-e, aztán hangos csengőszó kíséretében benyitott a boltba. Ron sietve bedugta a telefület az ajtó alatt, és átadta az egyik zsinórt Harrynek.

– Jobb napokat kívánok! – köszönt nagy vidáman Hermione.

Borgin nem felelt, csak gyanakodva méregette, de Hermione nem zavartatta magát: dudorászva sétálgatni kezdett a kiállított áruk között, s végül megállt egy üvegajtós szekrény előtt.

– Eladó ez a nyaklánc? – kérdezte.

– Ezerötszáz galleonért igen – felelte barátságtalanul Borgin.

– Aha, öh... annyi pénzem nincs. – Hermione folytatta a nézelődést. – És mennyibe kerül ez a szép – öhm – koponya?

– Tizenhat galleon.

– Szóval eladó? Nincs... félretéve valakinek?

Borgin összehúzta a szemét. Harry élt a gyanúperrel, hogy a boltos rájött, miben sántikál Hermione. A lány is sejthette ezt, mert gyorsan taktikát váltott.

– Az a helyzet, hogy az a... az a fiú, aki az előbb itt járt, Draco Malfoy... szóval, ő a barátom, és akarok venni neki valamit a szülinapjára, de ha, mondjuk, félretetetett magának valamit, akkor... szóval, nem akarok ugyanolyat venni...

Harry ezt elég gyenge mesének tartotta, s a jelek szerint Borgin is.

– Kifelé! – förmedt rá a lányra. – Ki innen!

Hermione készséggel eleget tett a felszólításnak, és Borginnal a sarkában az ajtóhoz iszkolt. Az újabb csengőszó után a boltos becsapta az ajtót, és kitette a „zárva” táblát.

– Hát igen, egy próbálkozást megért – jegyezte meg Ron, miközben Hermionéra borította a köpenyt. – De sajnos elég átlátszó volt a dumád...

– Majd legközelebb megmutatod, hogyan kell csinálni, te Megtévesztés Mestere! – vágott vissza a lány.

Ron és Hermione végigveszekedték az utat a varázsvicc-boltig, ott azonban kénytelenek voltak felfüggeszteni szócsatájukat, hogy észrevétlenül el tudjanak osonni az aggodalomtól reszkető Mrs. Weasley és Hagrid mellett, akik nyilvánvalóan észrevették eltűnésüket. Miután besurrantak a boltba, Harry gyorsan összegyűrte és hátizsákjába rejtette a köpenyt, majd nem sokkal később, válaszul Mrs. Weasley szemrehányására, megerősítette Ron és Hermione vallomását, miszerint végig a hátsó helyiségben voltak, ahol Mrs. Weasley bizonyára nem nézett körül elég alaposan.

Hetedik fejezet

A Lump Klub

A szünidő utolsó hetében Harry sokat töprengett Draco Malfoy Zsebpiszok közbeli kitérőjén. Az egészben az nyugtalanította a legjobban, hogy Malfoy a boltból kilépve olyan elégedett képet vágott. Szent meggyőződése volt, hogy aminek Malfoy ennyire örül, az csak valami nagyon komisz dolog lehet. Némi nehezteléssel vette tudomásul, hogy se Ront, se Hermionét nem izgatják annyira Malfoy viselt dolgai, mint őt – vagy legalábbis barátai néhány nap után ráuntak a témára.

– Igen, persze, hogy gyanús a dolog – mondta kissé türelmetlenül Hermione. Az ablakpárkányon ült Fred és George szobájában, lábzsámoly gyanánt az egyik kartondobozt használva, és cseppet sem volt ínyére, hogy fel kell pillantania a Rúnafordítás haladóknak frissen beszerzett példányából. – De azt is megbeszéltük, hogy nagyon sok lehetséges magyarázat van rá.

– Lehet, hogy összetörte a Dicsőség Kezét – jegyezte meg szórakozottan Ron, aki eközben seprűje elgörbült szálainak kiegyenesítésén fáradozott. – Volt neki az a múmiakeze, tudjátok...

– De mi az, amit félre akart tetetni? – kérdezte immár tizenvalahányadszor Harry. – Szerintem Borginnál van egy másik abból az elromlott tárgyból, és Malfoynak mind a kettő kellene.

– Gondolod? – dünnyögte Ron, immár a seprűje nyelén talált piszkot kaparászva.

– Igen – bólintott Harry. Egyik barátja se szállt vitába vele, így hát folytatta: – Malfoy apja az Azkabanban van. Nyilván bosszút akar állni.

Ron pislogva felnézett.

– Malfoy? Bosszút állni? Mit tudna ő csinálni?

– Pont ez az, amit nem tudok! – vágta rá feszülten Harry. – De biztos, hogy készül valamire, úgyhogy szerintem oda kell figyelnünk rá. Az apja halálfaló...

Harry elhallgatott, és tátva maradt szájjal bámult a Hermione mögötti ablakra. Megdöbbentő gondolat hasított az agyába.

Hermione riadtan nézett rá.

– Valami baj van, Harry?

– Megint fáj a sebhelyed? – kérdezte aggódva Ron.

– Malfoy halálfaló... – jelentette ki drámai hangon Harry. – Átvette az apja helyét a halálfalók között!

Egy pillanatig csend volt, aztán Ronból kitört a nevetés.

– Malfoooy? Egy tizenhat éves gyerekről beszélsz! Azt hiszed, Tudodki bevenné őt a csapatába?

– Ez nagyon valószínűtlen, Harry – mondta furcsán tompa hangon Hermione. – Miből gondolod?

– Emlékezzetek csak, a talárszalonban... Madam Malkin hozzá se ért Malfoyhoz, ő mégis elrántotta a karját, amikor a nő fel akarta hajtani a talárja ujját. Méghozzá a balt! Malfoyt megbélyegezték a Sötét Jeggyel!

Ron és Hermione összenéztek.

– Hát... – motyogta bizonytalanul Ron.

– Szerintem Malfoy csak mihamarabb le akart lépni Madam Malkintól – vélekedett Hermione.

– Mutatott valamit Borginnak, amit nem láttunk – érvelt tovább makacsul Harry. – Valamit, amitől Borgin nagyon megijedt. Tuti, hogy a Sötét Jegy volt az! Meg akarta mutatni Borginnak, hogy kivel van dolga. És láttátok, mennyire komolyan vette őt utána az öreg!

Ron és Hermione megint váltottak egy pillantást.

– Nem tudom, Harry...

– Én akkor is azt mondom, hogy Tudodki nem venné be Malfoyt...

Harry bosszankodva, de igazának biztos tudatában felkapta az ágyról piszkos kviddicstalárját, és kiment a szobából; Mrs. Weasley napok óta mondogatta nekik, hogy ne hagyják az utolsó pillanatra a mosást és a csomagolást. A lépcsőfordulóban beleütközött Ginnybe, aki a szobája felé tartott, karján egy halom frissen vasalt ruhával.

– A helyedben most nem mennék le a konyhába – figyelmeztette a lány. – Francica éppen ott dorombol.

– Az nem baj, csak ne nézzen egérnek – felelte mosolyogva Harry, és folytatta útját.

Fleur csakugyan ott ült a konyhaasztalnál, és lelkes szónoklatot tartott esküvői terveiről Mrs. Weasleynek. Az asszony tüntetően azt figyelte, hogyan pucolja magát egy halom kelbimbó, és igencsak bosszús arcot vágott.

– ...Billel tulajdonképen eldöntötük, 'ogy sak két koszorhuslány lesz. Zsini és Gabrielle olyan édesen mutatnak majd együt! Gondo'tam, 'alvány aranysárhga rhu'a lesz jó nekik, mer' a rhozsaszin anyira nem megy Zsini 'ajá'oz...

– Á, Harry! – szólalt meg jó hangosan Mrs. Weasley, félbeszakítva Fleur monológját. – De jó, hogy lejöttél! El akarom mondani, hogyan fog zajlani holnap a roxforti utazás. Biztonsági okokból minisztériumi kocsikkal visznek ki minket a pályaudvarra, ahol aurorok várnak majd ránk...

– Tonks is ott lesz? – kérdezte Harry, miközben átadta az asszonynak a szennyesét.

– Nem, nem hiszem. Arthur azt mondta, őt máshova osztották be.

– Nagyon el'agyja magát az a Tonks – szólt tűnődve Fleur, s közben saját tükörképét csodálta egy teáskanálon. – Szerhintem joban kelene...

– Kitűnő megfigyelés – vetette oda gúnyosan Mrs. Weasley, ismét Fleurbe fojtva a szót. – Menj csak, Harry, csomagolj! Szeretném, ha estére minden láda be lenne pakolva, hogy kivételesen elkerüljük a reggeli kapkodást.

A másnapi indulás a pályaudvarra tényleg simábban zajlott a szokásosnál. Mire a minisztériumi kocsik megérkeztek, minden és mindenki készen állt: a ládák tele voltak. Hermione macskája, Csámpás az utazókosarában gubbasztott, Hedvig, Pulipinty valamint Ginny új piros törpegolymókja, Arnold a kalitkájukban ültek.

– Au revoir, 'Arry – búcsúzott elérzékenyülten Fleur, és csókot lehelt Harry arcára. Ron hasonló jóban reménykedve megindult a lány felé, de Ginny elgáncsolta, s ő elterült Fleur lába előtt a porban. Tetőtől talpig koszosan, dühtől és szégyentől lángoló arccal tápászkodott fel, és köszönés nélkül beszállt a kocsiba.

A King's Crosson nem a jókedvű Hagrid várta őket, hanem két, sötét mugliöltönybe bújt, szakállas auror. A mogorva páros egyetlen árva szó nélkül közrefogta a társaságot, és bekísérte őket a pályaudvarra.

– Gyorsan, gyorsan, menjetek át a korláton – sürgette a gyerekeket Mrs. Weasley, akit láthatóan feszélyezett a testőrök rideg, katonás viselkedése. – Talán Harry menjen elsőként, és...

Kérdő pillantást vetett az egyik aurorra, aki kurtán biccentett, és megfogta Harry karját, hogy a kilencedik és tizedik vágány közötti korlát felé vezesse őt.

– Köszönöm, de tudok járni – szólt ingerülten Harry, és lerázta magáról az auror kezét. Néma kísérőjét faképnél hagyva nekitolta a kulit a korlátnak, s a következő pillanatban már a kilenc és háromnegyedik vágány peronjáról nézte a Roxfort Expressz gőzgomolyagokat okádó piros mozdonyát.

Másodperceken belül Hermione, Ron, Ginny és a többiek is felbukkantak a peronon. Harry, anélkül, hogy kikérte volna auror-testőre véleményét, intett barátainak, hogy induljanak el vele üres kupét keresni. Hermione sajnálkozva rázta a fejét.

– Nem mehetünk, Harry. Nekünk Ronnal a prefektusok kocsijába kell mennünk, és aztán egy darabig a folyosón fogunk járőrözni.

– Ja, persze, elfelejtettem – bólintott Harry.

– Szálljatok fel gyorsan, pár perc múlva indul a vonat! – szólt az órájára pillantva Mrs. Weasley. – Jó tanulást kívánok, Ron...

– Mr. Weasley, beszélhetnénk néhány szót négyszemközt? – kérdezte hirtelen elhatározással Harry.

– Hát persze. – A férfi csodálkozott egy kicsit, de azért félrevonult Harryvel.

Harry korábban alaposan meghányta-vetette magában a dolgot, és arra jutott, hogy ha valakinek mindenképp be kellene számolnia gyanújáról, Mr. Weasley lenne a legalkalmasabb személy erre; egyrészt mert a minisztériumban dolgozik, tehát el tudja intézni a további vizsgálatot, másrészt mert kicsi az esélye annak, hogy dührohamot kap.

Harry látta, hogy Mrs. Weasley és a mogorva auror gyanakvó pillantásokat vetnek félrevonuló párosuk után.

– Amikor az Abszol úton voltunk... – kezdett bele, de Mr. Weasley egy fintorral elébe vágott a vallomásnak.

– Arról fogok értesülni, hogy hol jártatok Ronnal és Hermionéval, miközben állítólag a varázsvicc-bolt hátsó helyiségében voltatok?

– Honnan tudja...?

– Ugyan már, Harry. Az az ember áll előtted, aki felnevelte Fredet és George-ot.

– Öhm... hát igen, nem a hátsó helyiségben voltunk.

– Hallgatlak, ne kímélj.

– Az történt, hogy titokban követtük Draco Malfoyt. A láthatatlanná tévő köpenyemet használtuk.

– Konkrét okotok volt erre, vagy csak jó ötletnek tűnt?

– Úgy tűnt, hogy Malfoy készül valamire – válaszolta Harry, nem törődve a Mr. Weasley arcán tükröződő félig bosszús, félig kedélyes hitetlenkedéssel. – Megszökött az anyjától, és tudni akartam, miért.

– Tudni akartad, hát persze. – Mr. Weasley sóhajtott. – Na és? Megtudtad?

– Bement a Borgin & Burkesbe, és ráparancsolt a tulajra, Borginra, hogy segítsen neki megjavítani valamit. És még azt is mondta, hogy Borgin tegyen félre valamit neki. Úgy hangzott, mintha a két dolog hasonló lenne. Mondjuk, mintha egy pár lenne a kettő. És...

Harry nagy levegőt vett.

– És van még valami. Malfoy elég ideges lett, amikor Madam Malkin meg akarta fogni a bal karját. Az a gyanúm, hogy megjelölték őt a Sötét Jeggyel. Szerintem átvette az apja helyét a halálfalók között.

Mr. Weasley meghökkent arcot vágott, és csak egy hosszú pillanat múltán válaszolt:

– Harry, kétlem, hogy Tudjukki egy tizenhat éves gyereket...

– Senki nem tudhatja, hogy Tudjukki mit tenne meg és mit nem – vágott a szavába ingerülten Harry. – Ne haragudjon, Mr. Weasley, de szerintem érdemes lenne utánajárni ennek az ügynek. Ha Malfoy meg akar javíttatni valamit, és fenyegetőznie kell, hogy Borgin segítsen neki benne, akkor az a valami biztosan sötét vagy veszélyes varázsholmi, nem?

– Őszintén szólva kétlem, Harry – felelte Mr. Weasley, lassan formálva a szavakat. – Miután Lucius Malfoyt elfogták, házkutatást tartottunk nála, és kivétel nélkül minden veszélyes holmit elkoboztunk.

– Szerintem nem találtak meg mindent – erősködött Harry.

– Meglehet – felelte Mr. Weasley, de Harry érezte, hogy a válasz csak a megnyugtatását szolgálja.

Füttyszó harsant a hátuk mögött; már szinte mindenki felszállt a vonatra, és sorban csukódtak be az ajtók.

– Menned kell – mondta Mr. Weasley, és Mrs. Weasley is odakiáltott: – Szállj fel gyorsan, Harry!

Harry visszasietett a ládájához, amit azután a Weasley házaspár segített neki feltuszkolni a vonatra.

– Karácsonyra hozzánk jössz, kis drágám, megbeszéltük Dumbledore-ral! – kiáltotta be Mrs. Weasley az ablakon, miután Harry már becsukta az ajtót, és a szerelvény lassan elindult. – Légy nagyon óvatos, és...

A vonat egyre gyorsított.

– ...légy jó, és...

Mrs. Weasley-nek szaporázni kellett a lépteit a vonat mellett, hogy be tudja fejezni:

– ...vigyázz magadra!

Harry egészen addig integetett, amíg a Weasley házaspár egy kanyar után el nem tűnt a szeme elől. Akkor visszahúzódott az ablakból, és barátai keresésére indult. Feltételezte, hogy Ron és Hermione még a prefektusok kocsijában vannak, Ginny viszont ott állt nem messze tőle a folyosón, és néhány barátjával beszélgetett. Ládáját magával vonszolva elindult hát a lány felé.

A roxfortosok szégyentelenül megbámulták őt. Sokan egyenesen a kupéjuk ablakának nyomták az arcukat, hogy jobban láthassák. Harry előre sejtette, hogy a Reggeli Próféta „Kiválasztott”-legendája jóvoltából ebben az évben fokozott bámészkodásmennyiséget kell elviselnie, de így is zavarta a reflektorfény. Megkopogtatta Ginny vállát.

– Nem keresünk egy üres kupét?

– Bocs, Harry, de nem mehetek, Deannel találkozom – felelte vidáman a lány. – Majd később biztos összefutunk.

– Persze, persze... – bólintott Harry. Enyhe csalódottság fogta el, ahogy a távolodó lány hosszú, vörös hajfürtjeinek táncát nézte. A nyár folyamán annyira hozzászokott Ginny jelenlétéhez, hogy el is felejtette: Ginny az iskolában nem szokta együtt tölteni az idejét vele, Ronnal és Hermionéval. Mikor aztán kizökkentette magát mélázásából, és körülnézett, csodálattól csillogó szemű lányok gyűrűjében találta magát.

– Szia, Harry! – csendült egy ismerős hang a háta mögött.

– Neville! – Harry megkönnyebbülten fordult a ládáját vonszoló kerek képű fiú felé.

– Szervusz, Harry – köszönt rá a Neville nyomában közeledő hosszú hajú, nagy szemű, ködös tekintetű lány.

– Szia, Luna, hogy vagy?

– Köszönöm szépen, nagyon jól – felelte Luna. Egy képes magazint tartott a kezében, amely a címoldalán öles feliratban tudatta, hogy ajándék fantomfigyelő szemüveget tartalmaz.

– Még mindig jól fogy a Hírverő? – érdeklődött Harry, aki tartózkodó jóindulattal viseltetett a magazin iránt, mióta az előző tanévben exkluzív interjút adott nekik.

– Igen, igen, nagyon magas a példányszámunk – felelte lelkes mosollyal Luna.

– Keressünk helyet magunknak! – indítványozta Harry, s a némán bámuló diákok csoportjait kerülgetve elindult két barátjával a folyosón. Végre találtak egy üres kupét, ahova Harry nem kis megkönnyebbüléssel menekült be.

– Még minket is megbámulnak – szólt Neville magára és Lunára mutatva –, csak mert együtt látnak veled!

– Azért bámulnak meg, mert ti is ott voltatok a minisztériumban – helyesbített Harry, miközben feltornászta ládáját a poggyásztartóra. – Tele volt a történtekkel a Reggeli Próféta. Biztos olvastátok.

Neville hevesen bólogatott.

– Igen, és azt hittem, hogy nagyi dühös lesz a nagy hűhó miatt, de képzeljétek, örült neki! Azt mondta, végre-valahára apám nyomdokaiba léptem. Még egy új pálcát is vett nekem, nézzétek!

Előhúzta a varázsszerszámot, és felmutatta.

– Cseresznyefa egyszarvúszőrrel – jelentette büszkén. – Az egyik legutolsó darab, amit Ollivander eladott. Rögtön másnap tűnt el... Hé, Trevor, gyere vissza!

Azzal bebújt az ülés alá, hogy nyakon csípje krónikus szabadságvágy-túltengésben szenvedő varangyát.

– Az idén is lesz DS, Harry? – kérdezte Luna, miközben leválasztotta a Hírverő középső lapjáról a fantomfigyelő szemüveget.

– Már nincs értelme, hisz megszabadultunk Umbridge-től – felelte Harry, és leült. Neville kihúzta a fejét az ülés alól – közben bele is verte –, és csalódottan nézett fel Harryre.

– Én nagyon szerettem a DS-t! Olyan sokat tanultam tőled!

– Én is élveztem a találkozásainkat – bólogatott álmatag derűvel Luna. – Olyan volt, mintha lennének barátaim.

Luna gyakran tett efféle zavarba ejtő megjegyzéseket; Harryt mindig a szánalom és a szégyenkezés vegyes érzése fogta el tőlük. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, mozgásra lett figyelmes az ajtó túloldalán. A kupé előtt egy kis csapat negyedéves lány sutyorgott és viháncolt.

– Te kérdezd meg!

– Nem, te!

– Majd én megkérdezem!

Egyikük, egy magabiztosnak tűnő, fekete szemű, markáns állú, hosszú fekete hajú lány kinyitotta a kupéajtót, és beoldalazott rajta.

– Szia, Harry, én Romilda Vane vagyok – köszönt harsány hangon, majd színpadias suttogással folytatta: – Nem akarsz átjönni a mi fülkénkbe? Minek ülnél itt velük? – Azzal rámutatott az ülés alatt kotorászó Neville égnek meredő fenekére, valamint Lunára, akit az orrára biggyesztett fantomfigyelő szemüveg egy agyalágyult tarka bagolyhoz tett hasonlatossá.

– Ők a barátaim – jelentette ki hűvösen Harry.

– Aha. – A lány arca őszinte csodálkozást tükrözött. – Értem. Szia.

Azzal visszavonult, és behúzta maga után az ajtót.

– Az emberek elvárnák, hogy menő barátaid legyenek, nem ilyenek, mint mi – jelentette ki a tőle megszokott szókimondással Luna.

– Menők vagytok – felelte tömören Harry. – Közülük egy se volt ott a minisztériumban. Nem ők harcoltak együtt velem.

– Nagyon kedves, hogy ezt mondod. – Luna küldött egy hálás mosolyt Harry felé, aztán megigazította orrán a fantomfigyelőt, és belemélyedt a Hírverőbe.

– Mi nem küzdöttünk meg vele – hangsúlyozta Neville, miután tollpihékkel és pormacskákkal a hajában, markában pedig a csüggedt Trevorral kikászálódott az ülés alól. – Te viszont igen. Hallanod kéne, miket mond rólad a nagyi! „Az a Harry Potter egymaga többet ér, mint a Mágiaügyi Minisztérium összes léhűtője együttvéve!” Bármit megadna érte, hogy te legyél az unokája...

Harry zavartan nevetett, és gyorsan az RBF-vizsgaeredményekre terelte a szót. Miközben Neville felsorolta a jegyeit, és elmorfondírozott rajta, hogy az átváltoztatástanból szerzett „elfogadható”-ja vajon elég lesz-e a tantárgy RAVASZ-szintű folytatásához, Harry tűnődve nézte őt, s a gondolatai egészen máshol jártak.

Neville gyermekkorát is tönkretette Voldemort, épp úgy, mint az övét... és Neville máig se sejti, milyen kevés választotta el tőle, hogy az ő sorsára jusson. A jóslat ugyanúgy szólhatott Neville-ről is, mint róla – de Voldemort valamely kifürkészhetetlen okból arra a meggyőződésre jutott, hogy ő, Harry, az embere.

Ha Voldemort Neville mellett döntött volna, akkor most úgy ülnének egymással szemben, hogy Neville viseli a homlokán a villám alakú sebhelyet és a vállán a jóslat súlyát... Vagy akkor sem volna így? Vajon Neville édesanyja is feláldozta volna az életét a fiáért, ahogy Lily tette érte, Harryért? Biztosan... De talán nem sikerült volna a fia és Voldemort közé állnia... Akkor most senki nem lenne „kiválasztott”? Akkor Neville nem ülne itt vele szemben, és az ő sebzetlen homlokára nem Mrs. Weasley, hanem a saját édesanyja nyomott volna búcsúcsókot a pályaudvaron?

– Jól vagy, Harry? – kérdezte Neville. – Olyan furcsán nézel.

Harry összerezzent.

– Bocsánat, csak...

– Furmász bújt beléd? – kérdezte együttérzően Luna, és hatalmas, színes szemüvegén át rápislogott Harryre.

– Hogy... micsoda?

– Hát furmász... Láthatatlan lény, a füleden át beszáll a fejedbe, és beszövi az agyadat. Úgy éreztem, mintha röpködne itt egy.

Luna hevesen csapkodni kezdett maga körül, mint aki nagy, láthatatlan molylepkéket hesseget. Harry és Neville furcsálkodva összenéztek, és gyorsan elkezdtek a kviddicsről beszélgetni.

Kint, a vonat ablakain túl az idő ugyanolyan változóan borús képet mutatott, mint országszerte egész nyáron; felváltva haladtak át dermesztő köd borította és bágyadt napfényben sütkérező tájakon. Épp egy tiszta szakaszon jártak, s a nap már magasan állt, amikor Ron és Hermione végre beléptek Harryék kupéjába.

– Éhen halok, ha nem jön a büfés boszorkány! – panaszkodott Ron, és a gyomortájékát simogatva lehuppant Harry mellé. – Szia, Neville! Szia, Luna! Képzeld el – fordult Harryhez –, Malfoy elblicceli a prefektusi melót. Csak ül a kupéjában a mardekáros haverjaival, láttuk idefelé jövet.

Harry érdeklődve kihúzta magát. Felettébb gyanúsnak tartotta, hogy Malfoy, aki az előző tanévben végig kéjes örömmel élt vissza prefektusi hatalmával, kihagy egy ilyen remek alkalmat, mint a vonatút.

– Mit csinált, mikor meglátott titeket?

– Amit szokott – válaszolta közönyösen Ron, és bemutatott egy sértő kézmozdulatot. – De ez nem vall rá, igaz? Mármint ez igen... – megismételte a „beintést” –, de miért nem mászkál a folyosón, és szekírozza az elsősöket?

– Nem t'om – dünnyögte Harry. Egymást kergették a gondolatok a fejében. Vajon nem azt jelzi ez is, hogy Malfoynak komolyabb tervei vannak annál, mint hogy a diáktársai fölött basáskodjon?

– Lehet, hogy Umbridge Főinspektori Különítménye után a sima prefektuskodás már túl uncsi neki – találgatott Hermione.

– Nem hiszem, hogy erről van szó – rázta a fejét Harry. – Szerintem...

Mielőtt azonban kifejthette volna elméletét, ismét kinyílt a fülke ajtaja, és beesett rajta egy ziháló harmadéves lány. Mikor pillantása találkozott Harryével, fülig elvörösödött, és dadogva elhadarta:

– Át kell adnom ezeket Neville Longbottomnak és Harry P-Potternek.

Azzal két, lila szalaggal átkötött pergament nyújtott a fiúk felé. A meghökkent Harry és Neville gépiesen átvették a nevüket viselő tekercseket. Ezután a lány gyorsan kihátrált a kupéból.

– Mi az? – kérdezte Ron, miután Harry kinyitotta a levelét.

– Meghívó.

Kedves Harry!

Nagy örömömre szolgálna, ha megosztanád velem szerény ebédemet a C fülkében.

Őszinte híved:

Lumpsluck professzor

– Ki az a Lumpsluck professzor? – kérdezte Neville, tanácstalanul pislogva saját levelére.

– Egy új tanár – felelte Harry. – Azt hiszem, muszáj lesz odamennünk.

– De tőlem mit akar? – Neville olyan rémült arcot vágott, mintha büntetőmunkára ítélték volna.

– Fogalmam sincs – válaszolta Harry, pedig sejtette, hol van a kutya elásva. – Figyelj – folytatta hirtelen ötlettel –, menjünk a láthatatlanná tévő köpeny alatt, akkor útközben meg tudjuk nézni Malfoyt. Hátha kiderül, miben sántikál.

Az ötlet sajnos nem működött: a folyosó zsúfolásig megtelt a büfés boszorkányra váró diákokkal, lehetetlen volt észrevétlenül navigálni közöttük. Harry csalódottan tömködte vissza a köpenyt hátizsákjába – már csak azért is jó lett volna viselnie, hogy elkerülje a bámész pillantásokat. Az iránta tanúsított közérdeklődés ugyanis mintha még tovább fokozódott volna előző folyosói sétája óta. A diákok itt is, ott is kiléptek a fülkékből, csak hogy még alaposabban megbámulhassák őt. Az ellentétes irányú forgalom egyetlen emberre korlátozódott: Cho Changra, aki a közeledő Harry láttán sietve besurrant a kupéjába. Harry elhaladtában bepillantott a fülkébe, ahol Cho roppant elmélyülten beszélgetett barátnőjével, Mariettával. Ez utóbbi vastagon ki volt sminkelve, de – s Harry ezt elégtétellel konstatálta – a púder se tudta teljesen elfedni az arcát átszelő, különös mintájú pattanástömeget.

A C fülkéhez érve Harry és Neville nyomban látták, hogy nem ők az egyedüli meghívottak – de a lelkes fogadtatás, amiben Harry részesült, azt sejtette, hogy Lumpsluck őt tekinti díszvendégének.

– Harry, drága fiam! – Az öreg varázsló úgy ugrott fel a helyéről, hogy hasa, ez a bársonyba takart hordó, hirtelen az egész fülkét betölteni látszott. Kopasz feje és bozontos ezüst bajsza versenyt csillogott a napfényben mellénye aranygombjaival. – Micsoda öröm, micsoda öröm! Te pedig, ha jól sejtem, Longbottom úrfi vagy!

Neville megszeppenve bólintott. Ezután Lumpsluck intésére ő és Harry leültek egymással szemben az ajtó melletti két üres helyre. Harry végigfuttatta pillantását a többi vendégen. Jelen volt két hetedéves fiú, akiket nem ismert; egy mardekáros évfolyamtársa, egy magas, fekete, kiugró arccsontú, ferdeszemű fiú; és Lumpsluck mellett a sarokba préselve ott gubbasztott Ginny, akin látszott, hogy nem igazán érti, mit keres ebben a társaságban.

– Mindenkit ismertek? – kérdezte Lumpsluck Harrytől és Neville-től. – Blaise Zambini az évfolyamtársatok, ugyebár...

Zambini egy pillantásra se méltatta Harryéket, ahogy Harryék se Zambinit – így diktálta ezt a griffendélesek és a mardekárosok közötti kölcsönös megvetés hagyománya.

– A fiatalúr Cormac McLaggen, talán ismeritek... Nem?

McLaggen, egy termetes, dróthajú fiú üdvözlően felemelte a kezét, Harry és Neville pedig biccentettek neki.

– ...ő pedig Marcus Belby. Nem tudom, talán...

A sovány, ideges arcú Belby kényszeredetten elmosolyodott.

– Ez az elbűvölő ifjú hölgy viszont azt mondja, ismer benneteket – fejezte be a bemutatást Lumpsluck.

Ginny kidugta a fejét az öreg varázsló mögül, és ráfintorgott Harryékre.

– Most, hogy ilyen szépen összejöttünk – folytatta kedélyesen Lumpsluck –, használjuk ki az alkalmat, és ismerkedjünk meg egy kicsit jobban egymással. Parancsoljatok asztalkendőt! Hoztam magammal ebédet otthonról, mivel az itteni büfé emlékeim szerint jobbára csak nyalánkságokat kínál, azok pedig nem valók a magamfajta öregember emésztőrendszerének... Fácánt, Belby?

Belby összerezzent, és engedelmesen elfogadta a felkínált jókora húsadagot.

– Épp azt meséltem az ifjú Marcusnak – fordult Harryékhez Lumpsluck, miközben körbekínált egy kosár zsemlét –, hogy a bácsikája, Damocles egykor a tanítványom volt. Kitűnő varázsló, kitűnő, kétségkívül megérdemelte a Merlin-rendet. Gyakran találkozol a nagybátyáddal, Marcus?

Belby sajnos épp akkor tömött a szájába egy nagy darab fácánt, s lázas igyekezetében, hogy válaszolhasson, félrenyelt. Ellilult a feje, és köhögőgörcs fogta el.

Anapneo! – szólt higgadtan Lumpsluck, Belbyre szegezve a pálcáját. A fiú légcsöve nyomban szabaddá vált.

– Nem... elég ritkán látom – hápogta könnyező szemmel.

– Hát igen, a nagybátyád bizonyára roppant elfoglalt – folytatta fürkésző pillantással Lumpsluck. – Felteszem, nem kevés munkájába került kifejleszteni a farkasölőfű-főzetet.

– Hát igen... – felelte bizonytalanul Belby. Úgy tűnt, jobbnak látja hozzá se nyúlni az ételhez, amíg Lumpsluck nem végez vele. – Öhm... apám és Damocles bácsi nincsenek túl jóban, úgyhogy nem sokat tudok róla...

Hangja motyogássá halkult, miután Lumpsluck egy hűvös mosollyal megvonta tőle figyelmét, és McLaggenhez fordult:

– Te viszont, Cormac... véletlenül tudom, hogy te szoros kapcsolatot ápolsz Tiberius bácsikáddal. Van egy kiváló fotója kettőtökről, amint ólálkára vadásztok... hol is? Norfolkban?

– Igen, igen, azt nagyon élveztem – bólogatott McLaggen. – Bertie Higgs-szel és Rufus Scrimgeourrel mentünk... persze még azelőtt, hogy Scrimgeour miniszter lett...

– A, szóval Bertie-t és Rufust is ismered? – örvendezett Lumpsluck. Körbekínált egy kis tálca süteményt, de Belby valahogy kimaradt a körből. – Nos, mondd csak...

Úgy volt, ahogy Harry gyanította. Lumpsluck csupa olyan diákot hívott meg, akik kapcsolatban álltak valamely közismert vagy befolyásos személlyel – ez alól csak Ginny képezett kivételt. McLaggen után Lumpsluck Zambinit faggatta ki; róla kiderült, hogy az anyja egy legendás szépségű boszorkány (aki már a hetedik házasságán van túl, s minden addigi férje rejtélyes körülmények között halt meg, tekintélyes aranymennyiséget hagyva hátra). Utána Neville került terítékre. A beszélgetésnek ez a tíz perce elég kínos hangulatú volt, mivel Neville szüleit, akik kiváló aurorok voltak, Bellatrix Lestrange és halálfaló cimborái egykor kínzással a tébolyba kergették. A kihallgatás végén Harrynek az volt a benyomása, Lumpsluck egyelőre nem tudja eldönteni, örökölt-e valamit Neville szülei erényeiből. Lumpsluck ezután izgatottan fészkelődni kezdett.

– És most – szólt a világszámot bejelentő konferanszié hangján – következzék Harry Potter! Hol is kezdjem? Úgy érzem, a nyári találkozásunk alkalmával még csak a közelébe se kerültünk a lényeges kérdéseknek!

Egy pillanatig csak nézte Harryt, mintha egy különösen nagy és ízletes fácánhúsdarabot gusztálna, aztán belevágott:

– A „Kiválasztott” – így neveznek mostanában!

Harry hallgatott. Belby, McLaggen és Zambini rászegezték a szemüket.

– No persze... – folytatta kutató tekintettel Lumpsluck –, évek óta hallani mendemondákat... Emlékszem, mikor... nos, azután a szörnyű éjszaka után – Lily, James... és te túlélted – nos, akkor az a hír járta, hogy rendkívüli képességek birtokosa vagy...

Zambini gúnyos kis köhintéssel jelezte hitetlenkedését. A következő pillanatban dühös hang csattant fel Lumpsluck mögött:

– Naná, Zambini, mert te olyan nagy hős vagy... a száddal!

– Ajajaj! – Lumpsluck kedélyesen felkacagott, közben Ginny a hasa mögül kihajolva megsemmisítő pillantást küldött Zambini felé. – Csak óvatosan. Blaise! Ez az ifjú hölgy nemrég a szemem láttára hajtotta végre a lehető legpompásabb rémdenevér-rontást! Nem tanácsos ingerelni őt!

Zambini ezután beérte azzal, hogy megvető arcot vágott.

– No de lássuk az idei pletykákat! – fordult ismét Harryhez Lumpsluck. – Persze sose lehet tudni, mit higgyen el az ember, hisz a Próféta nem egyszer közölt már pontatlan, téves információkat, de ha ennyi szemtanú állítja, akkor nincs miért kételkedni benne, hogy a minisztérium viharos események színhelye volt a nyáron, és hogy te ott voltál a sűrűjében!

Harry nem akart hazudni, más kiutat pedig nem látott, így hát némán bólintott. Lumpsluck ezt széles mosollyal jutalmazta.

– Micsoda szerénység, micsoda szerénység, nem csoda, hogy Dumbledore kedvence vagy... Tehát ott voltál? No de a többi dolog, amit rebesgetnek... megannyi fantasztikus spekuláció, ki merné elhinni őket? Ott van példának okáért az a legendás jóslat...

– Nem hallottunk semmiféle jóslatot – vetette közbe muskátlipiros arccal Neville.

– Így van – erősítette meg Ginny. – Neville meg én is ott voltunk. Ez az egész „Kiválasztott”-dolog a Próféta szokásos dajkameséje.

– Szóval ti is ott voltatok? – Lumpsluck várakozva nézett Ginnyre és Neville-re, de azok kagyló módjára bezárkóztak biztató mosolya előtt.

– Értem... nos... szent igaz, hogy a Próféta gyakran túloz – folytatta kissé csalódottan Lumpsluck. – Emlékszem, a drága Gwenog mondta egyszer – mármint Gwenog Jones, a Holyheadi Hárpiák csapatkapitánya...

Azzal belekezdett egy hosszú és szövevényes történetbe, de Harry élt a gyanúperrel, hogy az öreg varázsló még nem végzett vele, s hogy jóslat-ügyben korántsem győzte meg őt Neville és Ginny állítása.

A délután hátralevő részében további anekdoták hangzottak el Lumpsluck híressé vált extanítványairól, akik roxfortos éveikben állítólag mind lelkes tagjai voltak az úgynevezett „Lump Klub”-nak. Harry tűkön ült, de nem tudott megfelelő ürügyet találni a távozásra, udvariatlan pedig nem akart lenni. Végül, mikor a vonat kiért egy hosszú ködös szakaszból a vöröslő naplementébe, Lumpsluck hunyorogva kinézett az ablakon, és felkiáltott:

– Szent Isten, hiszen alkonyodik! Most látom csak, hogy már lámpát gyújtottak! Ideje visszamennetek a kupétokba átöltözni. McLaggen, alkalomadtán gyere el azért a könyvért az ólálkákról. Harry, Blaise – bármikor szívesen látlak benneteket. Ez rád is érvényes, kisasszony... – És rákacsintott Ginnyre. – Na eredjetek csak, eredjetek!

Zambini felpattant, és előretolakodott az ajtóhoz. Elhaladtában megvetően rápillantott Harryre, aki állta a tekintetet. Harry, Neville és Ginny a mardekáros fiú nyomában indultak el az alkonyi fénybe vont vonatfolyosón.

– De jó, hogy végre elengedett! – motyogta Neville. – Fura egy pasas, nem?

– De – hagyta rá Harry szemét Zambini hátára szegezve. – Te meg hogy kerültél ebbe a társaságba, Ginny?

– Látta, amikor rontást küldtem Zacharias Smithre – mesélte a lány. – Tudod, ő az a féleszű hugrabugos, aki a DS-be is járt. Egyfolytában faggatott, hogy mi történt a minisztériumban. A végén annyira bepöccentem rá, hogy odacsattintottam neki. Mikor Lumpsluck bejött, azt hittem, büntetőmunkát kapok, de helyette megdicsérte a rontásomat, és meghívott ebédre. Tiszta dili, nem?

– Szerintem jobb ok a meghívásra, mint az, hogy híres az anyád – vélekedett Harry –, vagy hogy a nagybátyád...

A torkán akadt a szó, mert hirtelen támadt egy ötlete... egy nagyon merész, de nem kevésbé ígéretes ötlete... Zambini körülbelül egy perc múlva bemegy a hatodéves mardekárosok kupéjába, ahol ott ül Malfoy is gyanútlanul, abban a hitben, hogy az övéi között van... Ha ő, Harry észrevétlenül be tud osonni Zambini mögött, érdekes dolgokat láthat-hallhat. Igaz, a kinti elvadult tájból ítélve legfeljebb félórányira lehetnek Roxmorts állomástól – de ha egyszer senki nem hajlandó komolyan venni az aggodalmát, nincs más hátra, neki magának kell bizonyítékot szereznie Malfoy ellen.

– Menjetek csak, majd találkozunk – súgta oda barátainak, s már ki is húzta hátizsákjából a láthatatlanná tévő köpenyt.

– De hát mit...? – csodálkozott Neville.

– Majd elmondom!

Harry gyorsan magára terítette a köpenyt, és felzárkózott Zambini mögé. Ügyelt rá, hogy zajtalanul lépkedjen, bár ez a zakatoló vonaton felesleges óvatosságnak tűnt.

A folyosó időközben szinte teljesen kiürült. A diákok visszatértek fülkéikbe, hogy felöltsék az iskolai talárt, és összecsomagolják holmijaikat. A mardekáros fiú és láthatatlan követője egykettőre elérték a keresett kupét; azonban hiába haladt Harry szorosan Zambini mögött, nem sikerült vele együtt beosonnia a fülkébe. Jobb ötlet híján bedugta hát a lábát a nyílásba, mikor Zambini be akarta csukni maga mögött a tolóajtót.

– Mi a fene van ezzel? – morogta dühösen a mardekáros, miután Harry lába a második próbálkozását is meghiúsította.

Harry ekkor megfogta az ajtót, és teljes erőből visszalökte. A kilincset markoló Zambini a váratlan rántástól elvesztette egyensúlyát, és Gregory Monstro ölébe huppant. Harry kihasználta az ezt követő kavarodást, besurrant a fülkébe, és Zambini üres ülőhelyéről elrugaszkodva felkapaszkodott a poggyásztartóra. Az volt a szerencséje, hogy Zambini és Monstro összevesztek, és mindenki rajuk figyelt – ugyanis biztos volt benne, hogy a tornamutatvány közben bokáig kilógott a lába a köpeny alól. Ráadásul egy rémisztő pillanatig Úgy látta, mintha Malfoy tekintete követné a cipőjét – de aztán Monstro berúgta az ajtót, lelökte magáról Zambinit, aki ziláltan leroskadt a helyére, Crak tovább olvasta a képregényét, Malfoy pedig vihogva visszafeküdt az ülésre – ahol két helyet foglalt el –, és Pansy Parkinson ölébe hajtotta a fejét. Harry meglehetősen kényelmetlen, összegömbölyödött testtartást vett fel, nehogy egy porcikája is kilátsszon a köpeny alól. Pansyt nézte, aki olyan önelégült képpel cirógatta Malfoy szőke haját, mintha a fél világ irigyelné tőle ezt a kitüntető feladatot. A kupé mennyezetén himbálózó lámpák fényesen megvilágították a jelenetet: Harry akár együtt tudta volna olvasni a képregényt az alatta ülő Crakkal.

– Na, mi volt, Zambini? – kérdezte Malfoy. – Mit akart Lumpsluck?

– Próbálja begyűjteni az olyan embereket, akiknek jó kapcsolataik vannak – felelte Zambini, még mindig dühös pillantásokat vetve Monstro felé. – De nem talált túl sokat.

Úgy tűnt, Malfoy nem örül ennek az információnak.

– Kik voltak még ott? – kérdezte ingerülten.

– McLaggen, az a griffendéles...

– Ja igen, a nagybátyja fejes a minisztériumban – bólintott Malfoy.

– ...valami Belby a Hollóhátból...

– Nehogy már, az a hülye? – kotyogott közbe Pansy.

– ...meg Longbottom, Potter és az a Weasley csaj – fejezte be a felsorolást Zambini.

Malfoy félrelökte Pansy kezét, és felült.

– Meghívta Longbottomot?

– Gondolom, igen, mert hogy ott volt – felelte unottan Zambini.

– Mi a fenét akarhat tőle?

Zambini vállat vont.

– Az oké, hogy meg akarta nézni magának a drágalátos Pottert, a Kiválasztottat. – Malfoy megvetően elfintorodott. – De a Weasley csajban mi érdekes van?

– Egy csomó srácnak tetszik – jegyezte meg Pansy, a szeme sarkából lesve Malfoy reakcióját. – Még szerinted is jól néz ki, nem igaz, Blaise? Pedig tudjuk, hogy te milyen finnyás vagy!

– Nem érdekel a mocskos kis véráruló, akárhogy néz ki! – felelte fagyosan Zambini.

A válasz szemlátomást elégedettséggel töltötte el Pansyt. Malfoy visszafeküdt az ölébe, és kegyesen megengedte, hogy a lány tovább cirógassa a haját.

– Elég trágya ízlése van Lumpslucknak. Biztos már tök szenilis. Kár, mert az apám szerint régen egész jó varázsló volt. Apám a kedvencei közé tartozott... Szerintem Lumpsluck nem tudja, hogy a vonaton vagyok, különben...

– Nem biztos, hogy meghívott volna – rázta a fejét Zambini. – Az elején Nott apjáról faggatott. Magyarázta, hogy régi barátok meg minden... De mikor mondtam, hogy az öreg Nottot elkapták a minisztériumban, rögtön leszállt a témáról. És Nottot nem is hívta meg... Szóval szerintem nem komálja a halálfalókat.

Malfoy dühösen összeszorította a száját, de aztán kipréselt magából egy száraz kacajt.

– Mit számít, hogy kit komál Lumpsluck és kit nem? Végül is ki ő? Egy hülye tanár. – Malfoy színpadiasan ásított. – Különben is, lehet, hogy jövőre már nem is fogok a Roxfortba járni – miért izgatna, hogy mit gondol rólam az a vén majom?

Pansy nyomban lekapta a kezét Malfoy fejéről.

– Mi az, hogy jövőre nem fogsz a Roxfortba járni? – kérdezte felháborodva.

– Azt sosem lehet tudni... – felelte Malfoy, egy vigyor árnyékával a szája sarkában. – Lehet, hogy... lehet, hogy akkor már nagyobb és fontosabb feladataim lesznek.

A poggyásztartón kuporgó Harry szíve vadul kalapálni kezdett. Ehhez mit fog szólni Ron és Hermione? Crak és Monstro nagy szemeket meresztettek – eddig nyilván sejtelmük se volt Malfoy eljövendő nagyobb és fontosabb feladatairól. Zambini gőgbe merevedett arcára is csodálkozás ült ki. Pansy gépiesen tovább cirógatta Malfoy haját – felháborodását ámulat váltotta fel.

– Csak nem... mellette?

Malfoy vállat vont.

– Anyám azt akarja, hogy fejezzem be az iskolát, de szerintem manapság már egyáltalán nem olyan fontos a képesítés. Ha a Sötét Nagyúr átveszi a hatalmat, azt hiszitek, érdekelni fogja, kinek hány RBF-e meg RAVASZ-a van? A fenét... csak azt fogja nézni, hogy ki milyen szolgálatot tett neki, ki hogyan bizonyította a hűségét.

– És te majd komoly szolgálatokat teszel neki, mi? – gúnyolódott Zambini. – Tizenhat évesen, úgy, hogy még az iskolát se jártad ki?

– Most mondtam, öreg – felelte Malfoy, halkabbra fogva a hangját. – A Sötét Nagyurat nem érdekli, hogy kijártam-e az iskolát. Talán olyan feladatot bíz rám, amihez nem kell iskolai végzettség.

Crak és Monstro tátott szájjal ültek, akár két vízköpő szörny egy gótikus katedrálison. Pansy úgy bámult Malfoyra. mint valami világcsodájára.

Malfoy, miután kellően kiélvezte a szavai keltette drámai hatást, az éjfekete ablak felé bökött.

– Már látni a Roxfortot. Át kéne öltözni.

Harry, aki minden idegszálával Malfoyra figyelt, későn vette észre, hogy Monstro a poggyásztartó felé nyúl. A mardekáros lerántotta ládáját, és közben halántékon ütötte vele Harryt, aki felnyögött fájdalmában. Malfoy felkapta a fejét, és gyanakodva nézett a hang irányába.

Harry nem félt Malfoytól, de azért cseppet se vágyott rá, hogy egy rakás undok mardekáros leleplezze. A lüktető fájdalomtól könnybe lábadt szemmel elővette pálcáját, és lélegzetvisszafojtva várta a fejleményeket. Szerencsére úgy tűnt, Malfoy meggyőzte magát, hogy csak képzelődött; kisvártatva levette tekintetét a poggyásztartóról, és társaihoz hasonlóan talárba bújt. Azután bezárta a ládáját, s mikor a vonat rángatós lépéstempóra lassított, a vállára kanyarított egy vadonatúj, vastag utazóköpenyt.

Harry látta, hogy a folyosó ismét megtelik emberekkel. Remélte, hogy Hermione és Ron leszálláskor magukkal viszik a holmiját – ő nem mozdulhatott a helyéről, amíg a kupé ki nem ürül. Mikor aztán a szerelvény egy utolsó rándulással megállt, Monstro nyomban feltépte az ajtót, és egy csapat másodévest félrelökve kicsörtetett a folyosóra. Crak és Zambini sietve követték.

– Menj csak előre – vetette oda Malfoy a várakozó Pansynak, aki szemlátomást abban reménykedett, hogy kéz a kézben fognak leszállni. – Nekem még van itt egy kis dolgom.

Pansy csalódottan kiment, magára hagyva Malfoyt – és a poggyásztartón kuporgó Harryt. Malfoy az ajtóhoz lépett, és lehúzta a sötétítőfüggönyt, hogy a folyosón elhaladó diákok ne láthassanak be a kupéba. Azután visszament a ládájához, és újra kinyitotta.

Harry az izgalomtól szaporán dobogó szívvel figyelte a mardekáros fiú ténykedését. Vajon mit rejteget Malfoy Pansy elől? Talán most fogja elővenni a titokzatos elromlott tárgyat, amit mindenáron meg kell javítania?

Petrificus totalus!

Malfoy hirtelen rászegezte pálcáját Harryre, s ő az átok hatására abban a szempillantásban kényszerű mozdulatlanságba dermedt. A következő másodperceket úgy élte át, mintha egy lassított felvétel szereplője lenne: tehetetlenül lefordult a poggyásztartóról, hosszan zuhant, majd iszonyatos puffanással földet ért Malfoy lába előtt. A varázsköpeny a háta alá került, nem takarta el többé groteszk magzatpózba merevedett testét. Egyetlen izmát, egyetlen porcikáját se tudta mozdítani, csak feküdt, mint egy kődarab, és a föléhajló Malfoyra meredt.

– Hát jól sejtettem – szólt diadalmas vigyorral a fiú. – Hallottam, amikor Monstro megütött a ládájával. És előtte, mikor Zambini visszajött, mintha valami fehér villant volna a levegőben... – A pillantása elidőzött Harry cipőjén. – Miután Zambini bejött, bedugtad a lábad az ajtóba, mi?

Malfoy pár másodpercre elhallgatott, és töprengve nézte Harryt. Azután folytatta:

– Nem hallottál semmi fontosat, Potter. De ha már itt vagy...

Teljes erőből beletaposott Harry arcába. Harry érezte, hogy eltörik az orra, és ömleni kezd belőle a vér.

– Vedd úgy, hogy ezt apám küldte. És most jó éjt...

Malfoy kirángatta Harry alól a láthatatlanná tévő köpenyt, és gondosan letakarta vele a fiú görcsbe dermedt testét.

– Majd ha Londonba ér a vonat, talán megtalál valaki. Viszlát pár nap múlva, Potter... vagy soha.

Azzal Harry kezére taposva az ajtóhoz lépett, és kiment a fülkéből.

Nyolcadik fejezet

Piton diadala

Harry kővé dermedt testtel feküdt a láthatatlanná tévő köpeny alatt. Érezte az orrából patakzó vér nedves melegét, és hallotta a fülke előtt elhaladók hangját, lépteik zaját. Indulás előtt biztosan végigmegy még valaki a vonaton, hogy ellenőrizze, mindenki leszállt-e – ez volt az első gondolata, de hamar rádöbbent, hogy hiába néznek be a kupéba, se nem láthatják, se nem hallhatják őt. Csak abban reménykedhetett, hogy valaki bejön a fülkébe, és elbotlik benne.

Soha nem gyűlölte még annyira Malfoyt, mint most, ahogy ott feküdt, akár egy hátára fordított, groteszk teknősbéka, émelyegve a szájába csöpögő vértől. Micsoda ostoba helyzetbe hozta magát! Közben a vonatfolyosó is kiürült, a diákok immár lent a peronon tolongtak. Harry hallotta zsibongásukat s a nehéz ládák csikorgását a kövön.

Ron és Hermione biztosan azt hiszik, hogy külön szállt le a vonatról. Mire felérnek a kastélyba, elfoglalják a helyüket a nagyteremben, végigpásztázzák néhányszor a griffendélesek asztalát, és végre tudomásul veszik, hogy ő nincs ott – addigra a vonat már félúton lesz London felé.

Harry megpróbált valamiféle hangot kiadni, de hiába – még nyöszörögni se tudott. Aztán felötlött benne, hogy a mágusok némelyike, például Dumbledore, szavak nélkül is tud varázsolni. Megpróbálta hát a begyűjtő bűbájjal a kezébe hívni pálcáját: többször elismételte magában az Invito pálca! varázsigét – de nem történt semmi.

Valahol a távolban egy bagoly huhogott. Harry a tó körüli fák lombjának susogását is hallani vélte, de arra, hogy kutatnának utána, nem utalt semmilyen zaj. Kissé szégyellte magát érte, de most őszintén örült volna neki, ha valaki odakint hiányolja a híres Harry Pottert. Csüggedés fogta el, mikor maga elé képzelte az iskola felé guruló, thesztrálok húzta fiákereket, amelyek egyikében Malfoy talán épp azzal dicsekszik, hogy miként tette csúffá őt.

A vonat megrándult, s Harry a hátáról az oldalára borult. A plafon helyett most az ülés alatti pormacskákat volt kénytelen bámulni. A zárt ablakon át is behallatszott kintről a mozdony szuszogása. Indul a vonat, és senki nem sejti, hogy ő az egyik kupéban hever...

Ekkor azonban valaki lerántotta róla a varázsköpenyt.

– Hello, Harry – csendült egy hang.

Egy villanásnyi ideig piros fény ragyogta be a kupét, s Harry érezte, hogy kiszabadul a sóbálvány-átok bilincséből. Mivel testhelyzetét szégyellte leginkább, először is felült; aztán letörölte az alvadt vért a szájáról, és csak utána nézett fel Tonksra, aki a varázsköpennyel a kezében állt mellette.

– Le kéne szállnunk, de gyorsan – szólt a boszorkány. A kupéablakot gőzfelhő homályosította el, s érezhető volt, hogy a szerelvény egyre gyorsul. – Gyere, ugrani fogunk!

Harry kisietett Tonks nyomában a folyosóra. A boszorkány kitárta a kocsi ajtaját, és ügyesen leugrott az alattuk elsikló peronra. Harry habozás nélkül követte, de ahogy földet ért, megtántorodott. Mire visszanyerte az egyensúlyát és felegyenesedett, a fénylő, piros gőzmozdonyt már-már elnyelte a sötétség.

A hűvös esti levegő valamelyest tompította törött orrának lüktető fájdalmát. Látta, hogy Tonks az arcát nézi: erről eszébe jutott a szégyenletes helyzet, amiben a boszorkány találta és újra fellángolt benne a düh. Tonks nem szólt semmit, csak visszaadta neki a varázsköpenyt, s még egy darabig némán nézte őt.

– Ki volt az? – kérdezte végül.

– Draco Malfoy – morogta sötéten Harry. – Köszönöm, hogy... szóval...

– Szóra sem érdemes. – Tonks nem mosolygott. Amennyire Harry a sötétben látta, semmivel se nézett ki jobban, mint Odúbéli találkozásuk alkalmával. – Ha nyugton maradsz, rendbe teszem az orrod.

Harry valahogy jobban bízott Madam Pomfrey, a javasasszony bűbájaiban, s szívesen lemondott volna a Tonks-féle gyógykezelésről. Nem akarta azonban megsérteni a boszorkányt, így hát összeszorította a fogát, és behunyta a szemét.

Hippokrax! – dörmögte Tonks.

Harry arca átforrósodott, aztán meg mintha megfagyott volna. Mikor ez az érzés is elmúlt, óvatosan megtapogatta az orrát, s az – nem kis megkönnyebbülésére – épnek tűnt.

– Köszönöm szépen!

Tonks még most se mosolygott.

– Terítsd magadra azt a köpenyt, és sétáljunk fel az iskolába – mondta, majd miután Harry engedelmeskedett, megsuhintotta varázspálcáját. A pálca hegyéből hatalmas, ezüstösen derengő, négylábú lény röppent ki. A jelenség elvágtatott, és hamarosan eltűnt az éjszakában.

– Ez egy patrónus volt? – kérdezte Harry, aki látta már Dumbledore-t ily módon üzenetet küldeni.

– Igen, előrement a kastélyba szólni, hogy ne aggódjanak érted. Na gyere, szedjük a lábunkat!

És elindultak a roxforti birtokra vezető út felé.

– Hogy talált rám, Tonks?

– Észrevettem, hogy nem szálltál le a vonatról, és tudtam, hogy nálad van a köpeny. Azt hittem, valami okból elrejtőztél. Aztán mikor láttam az elsötétített fülkét, gondoltam, benézek.

– De egyáltalán hogy kerül ide Roxmortsba? – kérdezte Harry.

– Ide vezényeltek az iskola őrzésére.

– Csak magát, vagy...

– Nem, Proudfoot, Savage és Dawlish is itt van.

– Dawlish? Nem ő támadta meg tavaly Dumbledore-t?

– De igen.

A fiákerek friss nyomát követve kaptattak felfelé az üres, sötét úton. Harry a köpeny rejtekéből Tonks arcát fürkészte. Egy éve fiatalosan szertelen, tréfás kedvű, érdeklődő (sőt, szemtelenül kíváncsi) nőnek ismerte meg a boszorkányt. Ez a mostani Tonks összehasonlíthatatlanul érettebb, megfontoltabb és komorabb volt. Ilyen gyökeresen megváltoztatta volna őt az az egyetlen éjszaka a minisztériumban? Harry nem felejtette el, hogy Hermione azt kérte, próbálja megvigasztalni Tonksot, igyekezzen meggyőzni a boszorkányt, hogy nem felelős Sirius haláláért – de nem tudta rávenni magát, hogy teljesítse a kérést. Nem azért, mert felelősnek tartotta Tonksot – csak annyira hibáztatta őt, mint bárki mást (és sokkal kevésbé, mint önmagát) –, hanem mert egyszerűen képtelen volt önszántából Siriusról beszélni. Így aztán némán baktattak egymás mellett az éjszakában; a csendet csak lépteik zaja és Tonks földig érő köpenyének finom susogása törte meg.

Harry ezt az utat eddig mindig fiákerrel tette meg, de most a gyaloglás rádöbbentette, hogy a Roxfort nagyon messze van a roxmortsi vasútállomástól. Elfáradt, átfázott, éhes volt, és az új, mogorva Tonks társaságát sem élvezte különösebben. Cseppet sem bánta hát, mikor végre megpillantotta a roxforti birtok kapujának szárnyas vadkanszobrokkal díszített oszlopait. Odaérve azonban újabb kellemetlen meglepetés várta: a kapu rácsán lakattal lezárt, vastag lánc feszült.

Alohomora! – szólt magabiztosan, és a lakatra szegezte pálcáját.

Semmi nem történt.

– Ezzel hiába próbálkozol – szólt egykedvűen Tonks. – Dumbledore maga bűvölte meg a zárat.

Harry körülnézett.

– Akkor átmászom a falon.

– Nem tudsz. Behatolásgátló rontás ül rajta. A nyáron alaposan megerősítették a Roxfort védelmét.

– Remek. – Harryt most már kezdte bosszantani a boszorkány modora. – Akkor itt alszom a kapu előtt. Reggel majd csak beengednek.

– Már jönnek is érted – mutatott a kastély felé Tonks. – Nézd!

És valóban, a sötét falak tövében egy imbolygó lámpás tűnt fel. Harry annyira megörült ennek, hogy már azt se bánta, ha Frics legorombítja a késésért, és előadja neki, milyen könnyen pontosságra tudná nevelni őt a hüvelykszorító rendszeres használatával. Gyorsan kibújt a varázsköpeny alól, hogy láthatóvá váljon. Örömét azonban nemsokára tömény utálat váltotta fel: mikor a lámpás már csak három méterre volt tőle, a sárga fény egy hosszú, fekete, zsíros hajjal keretezett arcra és egy görbe orra esett. Perselus Piton közeledett a kapu felé.

– Lám, lám, lám... – szólt gúnyosan Piton. Pálcájával rákoppintott a lakatra, amitől a láncok kígyózva visszahúzódtak, és a kapu nyikorogva kinyílt. – Megtisztelő, hogy szerencséltetsz minket, bár úgy látom, méltóságodon alulinak tartottad felvenni az iskolai talárt.

– Nem tudtam átöltözni, nem volt nálam a... – kezdte a magyarázkodást Harry, de Piton nem figyelt rá, hanem Tonkshoz fordult:

– Nem szükséges tovább várnod, Nymphadora. Potter tökéletes biztonságban van mellettem.

– Hagridot hívtam – nézett rá sötéten Tonks.

– Csakúgy mint Potter, Hagrid is késett az évnyitó lakomáról, ezért bátorkodtam átvenni helyette az üzenetet. – Piton félreállt, hogy beengedje Harryt a kapun. – Amúgy is érdekelt az új patrónusod.

Azzal a boszorkány arcába csapta a kaput, majd ismét rákoppintott a láncra, s az csörögve visszakígyózott a helyére.

– A régi szerintem jobb volt – folytatta rosszmájúan Piton. – Ez gyengének tűnik.

Mikor Piton sarkon fordult, és lámpája egy pillanatra megvilágította Tonks arcát, Harry döbbenetet és dühöt látott rajta.

– Jó éjszakát! – búcsúzott Harry. – És köszönöm... köszönök mindent.

– Minden jót, Harry!

Harry és Piton több mint egy percig szótlanul lépkedett egymás mellett. Harry csak azon csodálkozott, hogy a bájitaltan tanár nem lobban lángra az izzó gyűlölettől, amit, úgy érezte, minden porcikája sugároz felé. Megismerkedésük óta utálta Pitont, de örök és engesztelhetetlen haragját a tanár azzal vonta magára, ahogy Siriusszal bánt. Bármit mondott Dumbledore, Harrynek nyáron bőven volt ideje végiggondolni a dolgot, és meggyőződésévé vált, hogy Piton rosszindulatú megjegyzései – miszerint Sirius gyáván lapít, amíg a Főnix Rendjének többi tagja az életét kockáztatva harcol Voldemort ellen – nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Sirius azon a végzetes estén elrohant a minisztériumba. Harry váltig ragaszkodott ehhez a gondolathoz, egyrészt mert jólesett vádolnia Pitont, másrészt mert tisztában volt vele, hogy ha van valaki, akinek nem fáj Sirius halála, akkor az nem más, mint a mellette haladó fekete alak.

– Ötven pont a Griffendéltől a késésért – szólalt meg végül Piton. – És, lássuk csak... húsz a mugliöltözékért. Ha jól sejtem, még sose fordult elő, hogy egy ház ilyen gyorsan mínuszba került volna – még a desszertnél se tartunk az évnyitó lakomán. Lehet, hogy rekordot állítottál fel, Potter.

Harry lelke színültig telt a düh és a gyűlölet fortyogó lávájával, s most már szívesebben utazott volna vissza Londonba sóbálvánnyá dermedve, mint hogy elmondja Pitonnak, miért késett el.

– Felteszem, látványos belépőre vágytál – folytatta a varázsló. – S mivel repülő autó ezúttal nem állt rendelkezésedre, úgy döntöttél, azzal érhetsz el megfelelő drámai hatást, ha a lakoma közepén rontasz be a nagyterembe.

Harry továbbra is hallgatott, pedig majd' felrobbant a dühtől. Tisztában volt vele, hogy Piton csakis azért vette a fáradságot, és ment le érte, hogy pár percig tanúk nélkül gyötörhesse őt.

Végül elérték a kastély lépcsőjét, s mikor kinyílt előttük a súlyos tölgyfaajtó, a zászlókkal ékesített bejárati csarnok fényeivel együtt kiáradt az éjszakába a nagyteremből érkező vidám zsivaj és pohárcsengés. Harrynek átfutott a fején, hogy ha újra felöltené a láthatatlanná tévő köpenyt, észrevétlenül foglalhatná el a helyét a griffendélesek között (akiknek az asztala sajnos a legtávolabb esett a bejárattól).

Azonban Piton, mintha a fejébe látott volna, így szólt:

– Hagyd a köpenyt! Így menj be, hogy mindenki lásson, hiszen erre vágytál, nem?

Harry habozás nélkül belépett a nyitott ajtón – ennél kellemetlenebb dolgokra is vállalkozott volna, csak hogy végre megszabaduljon Pitontól. A házak hosszú asztalaival és a keresztben felállított tanári asztallal berendezett nagytermet a szokásos lebegő gyertyák világították meg, ragyogó fénybe vonva a tányérokat és tálakat. Harry azonban csak elmosódott foltokat látott mindebből: olyan iramban vágott át a termen, hogy már elhagyta a Hugrabug asztalát, mikor diáktársai egyáltalán észrevették őt. Mire a legkíváncsibbak felálltak a helyükről, hogy megbámulják, már csak lépésekre volt Rontól és Hermionétól, akik közé gyorsan be is préselte magát.

– Te meg hol... úristen, mit csináltál az arcoddal? – hüledezett Ron, s a közelben ülőkhöz hasonlóan nagy szemeket meresztett Harryre.

– Miért, mi van vele?

Harry felkapott egy kanalat, és megnézte arca torz tükörképét.

– Csupa vér vagy! – sopánkodott Hermione. – Fordulj ide!

Azzal már emelte is a pálcáját.

Tergeo! – motyogta, s a pálca leszippantotta Harry bőréről a rászáradt vért.

– Kösz... – mondta megtisztult arcát tapogatva Harry. – Az orrom rendben van?

– Persze. – Hermione aggódva pislogott rá. – Miért ne lenne rendben? Mi történt? Tisztára frászban voltunk miattad!

– Majd később elmondom – felelte Harry, mert észrevette, hogy Ginny, Neville, Dean és Seamus is kíváncsian fülelnek; sőt, még Félig Fej Nélküli Nick, a Griffendél kísértete is odaúszott hallgatózni.

– De hát... – kezdett tiltakozni Hermione.

– Mondom, majd később! – ismételte jelentőségteljes hangsúllyal Harry. Hőn remélte, hogy ha titkolózik, mindenki azt fogja feltételezni, valamilyen hősi kalandot élt át, mondjuk pár halálfaló vagy egy dementor részvételével. Nyilvánvaló volt, hogy Malfoy széltében-hosszában terjeszteni fogja a sztorit, de volt némi esély rá, hogy az nem jut el túl sok griffendéles fülébe.

Átnyúlt Ron előtt, hogy szedjen magának a sült csirkéből és a krumpliból, de mielőtt megérinthette volna az ételt, az köddé vált, és desszertek tűntek fel az asztalon. Ron nyomban lecsapott egy csokoládétortára.

– Lemaradtál a beosztásról – jegyezte meg Hermione.

– Mondott valami érdekeset a süveg? – kérdezte Harry, miután a tányérjára rakott egy gyümölcslepényt.

– Nem, nagyjából ugyanazt mondta, mint tavaly: hogy fogjunk össze, mert csak úgy győzhetjük le az ellenségeinket.

– Dumbledore beszélt Voldemortról?

– Nem, de a fontos dolgokat mindig a lakoma után szokta elmondani. Most már nemsokára beszélni fog.

– Piton azt mondta, Hagrid is késett a lakomáról...

– Találkoztál Pitonnal? – kérdezte Ron két tortafalat között. – Hogyhogy?

– Összefutottunk – felelte kitérően Harry.

– Hagrid csak pár percet késett – mondta Hermione. – Nézd, integet neked!

Harry a tanári asztal felé nézett, és rávigyorgott Hagridra, aki valóban integetett neki. A vadőr új, tanári beosztásában se tudott olyan méltóságteljesen viselkedni, mint a mellette ülő McGalagony professzor, a Griffendél házvezető tanára, akinek a feje még a vadőr válláig se ért, s aki most rosszallóan nézett lelkesen integető szomszédjára. Harry csodálkozva látta, hogy Hagrid másik oldalán Trelawney professzor ül. A jóslástan tanárnő ritkán hagyta el toronyszobáját, s Harry emlékezete szerint még soha nem jelent meg az évnyitó lakomán. Változatlanul meghökkentő látványt nyújtott lepedőnyi kendőiben, tucatnyi csillogó gyöngysorával és hatalmasra nagyított szemével. Harry mindig is csalónak tartotta Trelawneyt – már csak ezért is megdöbbent, mikor az előző tanév végén megtudta, hogy Trelawneytól származik a jóslat, ami miatt Voldemort megölte a szüleit, és neki is az életére tört. Ezek után még kevésbé vágyott a jósnő társaságára, de szerencsére ebben a tanévben már nem is kellett jóslástanra járnia. Trelawney most felé pillantott tányérnyi szemével; ő gyorsan elfordult, s a mardekárosok asztala felé nézett. Draco Malfoy épp az arcbataposási jelenetet játszotta és mutogatta el, s produkcióját asztaltársai harsány nevetéssel és tapssal jutalmazták. Harry dühe újra fellángolt; lekapta Malfoyról a szemét, és a gyümölcslepényére meredt. Mit nem adna érte, ha szemtől szemben megküzdhetne Malfoyjal!

– Na és mit akart Lumpsluck professzor? – kérdezte Hermione.

– Megtudni, hogy mi történt a minisztériumban – felelte Harry.

– Mindenkit csak az érdekel – fintorgott Hermione. – Minket is egy csomóan faggattak a vonaton, igaz, Ron?

– Igen – bólogatott Ron. – Mindenki kíváncsi rá, tényleg te vagy-e a Kiválasztott...

– Kísértetkörökben is sok szó esett erről a kérdésről – szólt közbe Félig Fej Nélküli Nick, s biccentett egyet Harry felé, amitől elégtelenül rögzített feje vészesen megbillent nyakfodrán. – Tisztelt társaim afféle Potter-szakértőnek tekintenek engem, mivel köztudott, hogy baráti viszonyt ápolunk. Én azonban leszögeztem, hogy nem vagyok hajlandó faggatni téged. „Harry Potter tudja, hogy rám bízhatja a titkait,” mondtam nekik. – „Inkább halnék meg, semmint hogy visszaéljek a bizalmával.”

– Ez elég rossz duma, mivel már meghaltál – jegyezte meg Ron.

– Egy tompa pallos érző lény hozzád képest – vetette oda sértődötten Nick, azzal a magasba emelkedett, és elúszott az asztal túlsó vége felé. Ezalatt a tanári asztalnál Dumbledore felállt, mire a diáksereg elcsendesedett.

– A legszebb estét kívánom nektek! – szólalt meg széles mosollyal az igazgató, és kitárta karját, mintha minden jelenlévőt át akarna ölelni.

– Mi történt a kezével? – kérdezte döbbenten Hermione.

Nem ő volt az egyetlen, aki észrevette. Dumbledore jobb keze ugyanolyan fekete és aszott volt, mint azon az estén, mikor elhozta Harryt Dursleyéktól. A termen suttogás-hullám söpört végig. Dumbledore tudta, miért, de csak mosolygott, és piros-arany talárjának ujjával elfedte sérült kezét.

– Emiatt ne aggódjatok – mondta könnyedén. – Nos... új diákjainkat isten hozta, a régieket isten hozta vissza! A varázstudásgyűjtés egy újabb, izgalmas éve áll előttetek...

– Már akkor ilyen volt a keze, amikor nyáron találkoztunk – súgta oda Hermionénak Harry. – Azt hittem, azóta meggyógyította... vagy meggyógyíttatta Madam Pomfreyval.

– Olyan, mintha teljesen elhalt volna – suttogta borzadó arccal Hermione. – Vannak gyógyíthatatlan sérülések... régi átkok... meg olyan mérgek, amikre nincs ellenszer...

– ...és Frics úr, iskolánk gondnoka megkért, hogy közöljem veletek: tiltott tárgynak minősül a Weasley Varázsvicc Vállalat boltjában vásárolt mindennemű tréfaeszköz.

– Akik jelentkezni kívánnak házuk kviddicscsapatába, adják le nevüket a házvezető tanáruknál. Ne habozzanak így tenni azok sem, akik kedvet éreznek a kviddicsmérkőzések kommentálásához.

– Szeretettel köszöntöm a tanári karban régi kollégámat, Lumpsluck professzor urat... – Lumpsluck felállt; kopasz feje felragyogott a gyertyafényben, mellénybe bújtatott hasa alatt pedig árnyékba borult az asztal. – ...aki meghívásunknak eleget téve ismét bájitaltant fog tanítani nálunk.

– Bájitaltant?

– Bájitaltant?

Az elsuttogott szó százszorosan visszhangzott a nagyteremben. A diákok nem akartak hinni a fülüknek.

– Bájitaltant? – Ron és Hermione kórusban álmélkodtak, s mindketten ránéztek Harryre. – De hisz azt mondtad...

– Piton professzor úr ezzel egyidejűleg – folytatta Dumbledore, a morajlás fölé emelve hangját – átveszi a sötét varázslatok kivédése tantárgy oktatását.

– Nem! – fakadt ki Harry, de olyan hangosan, hogy jó néhány fej felé fordult. Nem törődött vele, felháborodva meredt a tanári asztal felé. Hogy kaphatja meg Piton ennyi év után a sötét varázslatok kivédését? Ha Dumbledore eddig vonakodott rábízni a tantárgyat, miért teszi meg épp most?

– De hát azt mondtad, hogy Lumpsluck lesz az SVK-tanárunk! – háborgott Hermione.

– Mert az hittem! – Harry lázasan igyekezett felidézni, mikor mondta ezt neki Dumbledore, de rá kellett döbbennie, hogy az igazgató egy szóval sem említette, mit fog tanítani Lumpsluck.

Piton, aki Dumbledore jobbján foglalt helyet, nem állt fel neve említésére, csupán a kezét emelte fel lustán, megköszönve a mardekárosok tapsát – de Harry diadalmas mosoly árnyékát vélte felfedezni a gyűlölt arcon.

– Azért ebben is van valami jó – dörmögte rosszmájúan. – Legalább az év végére megszabadulunk Pitontól.

– Ez meg honnan veszed? – csodálkozott Ron.

– Azon a munkán átok ül. Egy évnél tovább még senki se bírta... Mógus meg is halt. Drukkolni fogok, hogy Piton se járjon jobban...

– De Harry! – hüledezett Hermione.

– Lehet, hogy Piton jövőre visszatér a bájitaltanhoz – érvelt Ron. – Nem biztos, hogy Lumpsluck több évig akar maradni. Mordon se maradt.

Dumbledore megköszörülte a torkát. A hírről, hogy Pitonnak végre teljesült a szíve vágya, nemcsak Harrynek, Ronnak és Hermionénak volt meg a véleménye – szinte minden diák fojtott hangú eszmecserébe kezdett a szomszédaival. Dumbledore úgy viselkedett, mintha nem lenne tudatában, milyen szenzációs bejelentést tett; további magyarázat helyett szótlanul kivárta, hogy hallgatósága ismét elcsendesedjen.

– Mint mindannyian tudjátok – folytatta végül –, Voldemort nagyúr és csatlósai újfent szabadon garázdálkodnak, s erejük egyre nő.

Ezektől a szavaktól még mélyebb és feszültebb lett a csend. Harry vetett egy pillantást Malfoy felé. A mardekáros fiú nem nézett Dumbledore-ra, hanem a villáját lebegtette varázspálcája segítségével, mintha unná az igazgató szónoklatát.

– Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, milyen veszélyes időket élünk, s mekkora gondot kell fordítania a Roxfort minden lakójának közös biztonságunk megőrzésére. A nyár folyamán megerősítettük a kastély mágikus védelmét, új, még hatékonyabb óvintézkedéseket vezettünk be, de ezzel együtt is szükséges, hogy észrevegyünk és kiküszöböljünk mindenfajta gondatlanságot, a diákok és a tanárok részéről egyaránt. Ezért nyomatékosan megkérlek benneteket, hogy tartsátok tiszteletben a biztonsági előírásokat, bármilyen bosszantónak is találjátok őket – különös tekintettel arra a szabályra, hogy takarodó után nem hagyhatjátok el a hálókörletet. Ha bármi gyanúsat, szokatlant észleltek a kastélyban vagy másutt, kérem, haladéktalanul jelentsétek tanáraitoknak! Elvárom, hogy cselekedeteitekben mindig a legmesszebbmenőkig tartsátok szem előtt saját magatok és társaitok biztonságát.

Dumbledore végigjáratta kék szemét a diákokon, majd ismét elmosolyodott.

– Most azonban vár rátok minden ágyak legpuhábbika, s tudom, más vágyatok sincs, mint alaposan kipihenni magatokat a holnapi órák előtt. Kívánjunk hát jó éjszakát! Sipirc!

A székek szokásos kopogása-nyikorgása hallatszott, s a tömeg hömpölyögve megindult a nagyterem ajtaja, azon túl pedig a hálókörletek felé. Harry nem vágyott bámész tekintetekre, és Malfoynak sem akart alkalmat adni rá, hogy a közelébe férkőzzön s felelevenítse az orrbataposást, ezért a helyén maradt, s úgy tett, mintha a cipőfűzőjével bajlódna. Hermione lelkiismeretes prefektus módjára előresietett, hogy istápolja az elsős griffendéleseket, Ron viszont ott maradt Harryvel.

– Mit csináltál az orroddal? – kérdezte, mikor a kitóduló tömeg sereghajtói is hallótávolságon kívülre értek.

Harry beszámolt a történtekről. Barátságuk erejét fémjelezte, hogy Ron nem nevette el magát.

– Hát igen, láttam, hogy Malfoy egy orról mutogat valamit – bólintott komoran.

– Mindegy, túl vagyunk rajta – legyintett Harry. – Azt hallgasd meg, mit mondott Malfoy, mielőtt rájött, hogy kihallgatom...

Arra számított, hogy Ront megrémíti Malfoy dicsekvése. Barátja azonban – szerinte tompaagyúságból – még csak meg se hökkent.

– Nehogy már elhidd ezt a süket dumát! Csak Parkinson előtt akart felvágni. Szerinted milyen feladatot merne Tudodki Malfoyra bízni?

– És ha Voldemortnak kell egy beépített ember a Roxfortban? Nem ez lenne az első eset...

– Igazán leszokhatnál már róla, hogy kimondd a nevét! – brummogott le rájuk egy szemrehányó hang. Harry felnézett, egyenesen a fejét csóváló Hagrid szemébe.

– Dumbledore is mindig kimondja – felelte csökönyösen.

– De te nem vagy Dumbledore... Na halljam, miért késtél el? Aggódtam érted.

– Volt egy kis gondom a vonaton – válaszolta Harry. – Hát te? Te miért késtél?

Hagrid arca nyomban felderült.

– Grópnál voltam – újságolta vidáman. – Dumbledore elintézte, hogy a hegyekbe költözhessen, egy szép, tágas barlangba. Az a neki való otthon, nem a Tiltott Rengeteg. Csak úgy repült az idő, olyan jól eldiskuráltunk.

– Tényleg? – Harry gondosan kerülte Ron pillantását. Mikor legutóbb találkozott Hagrid leginkább fák kicsavarásában jeleskedő féltestvérével, a vad óriás mindössze öt szót ismert, s azok közül is csak hármat tudott érthetően kimondani.

– Ahogy mondom – bizonygatta nagy büszkén Hagrid. – Gróp nagyon sokat fejlődött. Rá se ismernétek. Az a tervem, hogy kiképzem a tanársegédemnek.

Ron nagyot horkantott, amit sikerült elfojtott tüsszentésnek álcáznia. Időközben kiértek a nagyteremből, és megálltak a tölgyfaajtó előtt.

– Na jól van, holnap úgyis találkozunk. Rögtön ebéd után lesz az első óránk! Gyertek le korábban, akkor megnézhetitek Csikó... akarom mondani, Szilajszárnyat!

Hagrid vidám intéssel elköszönt, és kilépett az éjszakába.

Harry és Ron némán összenéztek. Harry tudta, hogy Ronnak ugyanúgy elszorult a szíve, mint neki.

– Nem fogsz legendás lények gondozására járni, igaz?

Ron a fejét rázta.

– Te se, mi?

Most Harry rázta a fejét.

– És Hermione? – kérdezte Ron. – Ő se vette fel a tárgyat, ugye?

Harry újra megrázta a fejét. Hogy mit fog szólni Hagrid, ha rájön, hogy a három legkedvesebb tanítványa hűtlen lett hozzá, azt elgondolni se merte.

Kilencedik fejezet

A Félvér Herceg

Harry, Ron és Hermione másnap már reggeli előtt találkoztak a klubhelyiségben. Harry, némi támogatást remélve elméletéhez, gyorsan összefoglalta Hermionénak, mit mondott Malfoy a Roxfort Expresszen.

– Világos, hogy csak fel akart vágni Parkinson előtt, nem? – kotyogott közbe Ron, mielőtt Hermione válaszolhatott volna.

– Hát, nem is tudom... – habozott a lány. – Malfoynak nagy az arca... de ez túl vaskos hazugság...

– Pontosan! – bólogatott Harry, de nem folytatta az érvelést, mert túl sok fül fordult feléjük, a bámuló szemekről és az általános sugdolózásról nem is beszélve. Közben barátaival beálltak a portrélyuk előtt feltorlódott sorba.

– Nem illik mutogatni! – reccsent rá Ron egy különösen pöttöm elsősre. A fiúcska, aki épp a száját takargatva súgott valamit Harryről a barátjának, rémületében kiesett a portrélyukon. Ron elégedetten vihogott.

– Imádok hatodikos lenni! – mondta, miután mindhárman kimásztak a folyosóra. – Az idén lyukasóráink is lesznek! Jó kis üldögélés, láblógatás...

– A lyukasórákat tanulással kell töltenünk, Ron! – sietett leszögezni Hermione.

– Persze, majd később igen – legyintett Ron. – De ma még lazítunk egy nagyot.

– Állj! – szólt hirtelen Hermione. Sorompó módjára felemelte a karját egy szembejövő negyedéves fiú előtt, aki egy neonzöld koronggal a kezében próbált eloldalazni mellette.

– A fogas frizbi tiltott tárgy, el kell koboznom! – folytatta szigorúan. A fiú bosszús képpel átadta a frizbit, majd átbújt Hermione karja alatt, és elszaladt a barátai után. Ron megvárta, amíg eltűnik, aztán kikapta a frizbit Hermione kezéből.

– De jó! Már rég akartam egy ilyet.

Hermione szemrehányását hangos lánykacaj nyomta el – Lavender Brown felettébb mulatságosnak találta Ron szavait. Akkor is nevetett, mikor már elhaladt a három jó barát mellett, s a válla fölött hátrapillantott Ronra, aki erre büszkén kihúzta magát.

A nagyterem mennyezete szemet gyönyörködtetően kék volt, s vékony felhőfoszlányok csíkozták, akárcsak odakint az eget, a rozettás ablakokon túl. A zabkása- és hemendeksz-adagok bekebelezése közben Harry és Ron beszámolt Hermionénak a kínos emlékű beszélgetésről Hagriddal.

– Hogy jut egyáltalán eszébe, hogy folytatni akarjuk a legendás lények gondozását? – értetlenkedett Hermione. – Mikor mutattunk akár egy cseppnyi lelkesedést?

– Hát ez az! – bólogatott Ron, miután a szájába tömött és lenyelt egy egész tükörtojást. – Viszont még így is mi voltunk a legaktívabbak az órákon, mert szeretjük Hagridot. Ő meg félreértette, és azt hiszi, hogy tetszett nekünk az a hülye tantárgy! Szerintetek van akár egyetlen ember is, aki RAVASZ-ra megy lénygondozásból?

Se Harry, se Hermione nem felelt. Nem volt szükség rá, hisz mindhárman tudták, hogy az évfolyamukból senki nem akarja folytatni a tárgyat. A reggeli alatt kerülték Hagrid pillantását, s mikor a vadőr tíz perccel később elhagyta a tanári asztalt, félszegen viszonozták vidám integetését.

A griffendélesek az evés végeztével is a helyükön maradtak, hogy megvárják McGalagony professzort. Az órarendek kiosztása ebben az évben a szokásosnál körülményesebb művelet volt, mert McGalagonynak minden tanulónál ellenőriznie kellett, hogy az illető megszerezte- e a választott RAVASZ-aihoz szükséges RBF-minősítéseket.

Hermione másodpercek alatt megkapta az engedélyt a bűbájtan, a sötét varázslatok kivédése, az átváltoztatástan, a gyógynövénytan, a számmisztika, a rúnaismeret és a bájitaltan RAVASZ-szintű folytatására, s nyomban el is szaladt rúnaismeret órára. Neville már nehezebb eset volt; kerek arcán nyugtalanság ült, miközben McGalagony összehasonlította a jelentkezési lapját az RBF-eredményeivel.

– A gyógynövénytan rendben van – szólt a tanárnő. – Bimba professzor tárt karokkal várja magát a kiváló RBF-ével. A sötét varázslatok kivédéséhez is elég a várakozáson felüli. Az átváltoztatástannal viszont gond van. Sajnálom, Longbottom, de az elfogadható RBF nem elég hozzá, hogy RAVASZ-szinten folytassa a tárgyat. Nem hiszem, hogy meg tudna birkózni az anyaggal.

Neville lecsüggesztette a fejét. McGalagony merően nézett rá szögletes szemüvegén át.

– Egyáltalán miért akar még átváltoztatástant tanulni? Nem vettem észre, hogy különösebben élvezné az órákat.

Neville rettenetes zavarban volt, és valami olyasmit motyogott, hogy „a nagyanyám akarja”. McGalagony bosszúsan felhorkant.

– Legfőbb ideje, hogy a nagyanyja arra az unokájára legyen büszke, aki van neki, és ne arra, akit elképzel magának – különösen azután, ami a minisztériumban történt.

Neville fülig elpirult, és csak pislogni tudott. McGalagonytól még sose kapott efféle dicséretet.

– Sajnálom, Longbottom. nem vehet részt a RAVASZ-kurzusomon. Viszont látom, hogy bűbájtanból várakozáson felülit ért el – miért nem próbálkozik azzal a tárggyal?

– Nagyanyám szerint az nem elég komoly dolog – motyogta Neville.

– Vegye csak fel! – biztatta McGalagony –, én pedig majd megírom Augustának, hogy a bűbájtan attól még igenis komoly tudomány, hogy ő nem tudta letenni belőle az RBF-et.

McGalagony alig észrevehető mosollyal nyugtázta a Neville arcára kiülő örömteli ámulatot; közben pálcája hegyét egy üres órarendhez érintette, majd az immár kitöltött táblázatot átnyújtotta Neville-nek.

Ezután Parvati Patil következett, akinek az volt az első kérdése, hogy továbbra is Firenze, a jóképű kentaur tartja- e a jóslástan órákat.

– Osztoznak a csoportokon Trelawney professzorral – közölte McGalagony, cseppnyi megvetéssel a hangjában. Köztudott volt róla, hogy nem sokra tartja a jóslástant. – A hatodéveseket Trelawney professzor tanítja.

Öt perccel később Parvati kissé lelombozva indult el az első jóslástan órájára.

– No lássuk magát, Potter! – McGalagony papírjait böngészve Harryhez fordult. – Bűbájtan, sötét varázslatok kivédése, gyógynövénytan, átváltoztatástan... mindegyik rendben van. Meg kell mondanom, Potter, nagyon örülök, hogy ilyen jól vizsgázott átváltoztatástanból. De nem értem, miért nem jelentkezik bájitaltanra. Úgy tudtam, hogy auror szeretne lenni.

– Igen, de a tanárnő azt mondta, hogy a RAVASZ-hoz „kitűnő” RBF kell bájitaltanból.

– Így is volt, amíg Piton professzor tanította a tárgyat. Lumpsluck professzor ellenben a „várakozáson felüli” RBF-et is készséggel elfogadja. Akkor hát akarja folytatni a bájitaltant?

– Igen – felelte gyorsan Harry –, de nem vettem se tankönyveket, se alapanyagokat, semmit...

– Lumpsluck professzor bizonyára kölcsön adja magának, ami kell – nyugtatta meg McGalagony. – Rendben van, Potter, tessék, az órarendje... Jut eszembe, már húszan jelentkeztek a kviddicscsapatba. Alkalomadtán átadom a listát, aztán tetszése szerint kitűzheti a válogatás időpontját.

Pár perccel később Ron is megkapta az engedélyt ugyanazokra a tárgyakra, mint Harry, és együtt álltak fel az asztaltól.

– Nézd! – Ron csillogó szemmel vizsgálta az órarendjét. – Most is lyukasóránk van... meg a nagyszünet után is lesz egy... meg ebéd után is... hát ez oltári!

Visszatértek a Griffendél-toronyba. A klubhelyiségben most mindössze egy maroknyi hetedéves üldögélt, köztük Katie Bell, az utolsó megmaradt játékos abból a régi csapatból, amelyikben Harry elsősként kviddicsezni kezdett.

– Gondoltam, hogy te kapod meg – szólt oda Harrynek a lány, és a csapatkapitányi jelvényre bökött. – Gratulálok. Majd szólj, hogy mikor lesz a válogatás.

– Ne hülyéskedj! – legyintett Harry. – Neked nem kell válogatásra jönnöd, öt éve látom, hogyan játszol...

– Ez nem jó hozzáállás – csóválta a fejét Katie. – Honnan tudod, hogy nem találsz egy nálam sokkal jobbat? Sok jó csapat ment már tönkre attól, hogy a kapitányuk csak a régi arcokat vagy a barátait játszatta...

Ron ettől kissé zavarba jött, s inkább játszani kezdett a negyedéves fiútól zsákmányolt fogas frizbivel. A korong vérszomjasan morogva röpködött keresztül-kasul a klubhelyiségben, és ismételt támadásokat intézett a faliszőnyegek sarka ellen. Csámpás világító sárga szemével kitartóan követte a bűvös játékszert, és fenyegetően fújt, ha az megközelítette őt.

Egy órával később Harryék kénytelen-kelletlen elhagyták a napsütötte klubhelyiséget, és a négy emelettel lejjebb található SVK-terem felé vették útjukat. Mikor leértek, már ott találták Hermionét az ajtónál várakozó diákok között. A lány igencsak gondterhelt arcot vágott, és meg volt rakodva vaskos könyvekkel.

– Rengeteg leckét kaptunk rúnaismeretből! – panaszolta, mikor barátai odaléptek hozzá. – Szerdára írnom kell egy ötven centis dolgozatot, le kell fordítanom két szöveget, és el kell olvasnom ezt az összes könyvet!

– Szegényke – ásította Ron.

– Várd csak ki a végét! – nézett rá sötét pillantással a lány. – Szerintem Piton se fog kímélni minket.

Még be se fejezte a mondatot, amikor kinyílt a terem ajtaja, és kilépett rajta Piton. Zsíros fekete hajfüggönnyel keretezett arca fakó volt, mint mindig. Láttára a sorban álló diákok azonnal elnémultak.

– Befelé!

Az ajtón belépve Harry körülnézett. A terem kimondottan nyomasztó hangulatú volt, Piton személyisége máris rányomta bélyegét. Az ablakok összehúzott függönyei kizárták a természetes fényt, helyette gyertyák gondoskodtak némi világosságról. A falakon újonnan kiakasztott képek díszelegtek; számos közülük szenvedő embereket ábrázolt, a többin iszonyú sérülések és eltorzult emberi testrészek voltak láthatók. A diákok szorongva pislogtak a félhomályba burkolózó, rémséges képekre, és néma csendben foglalták el a helyüket.

– Nem mondtam, hogy vegyetek elő bármit is – szólt Piton, miután becsukta az ajtót, és a katedrára lépve szembefordult a csoporttal. Hermione gyorsan visszadugta a táskájába a Harc az arctalannal című könyvet. – Egyelőre nincs más dolgotok, mint rám figyelni.

Piton fekete szeme lassan pásztázni kezdte a felé forduló arcokat – Harryén egy pillanatra megállt a tekintete, s csak azután siklott tovább.

– Ha jól tudom, eddig öt tanár óráit hallgattátok ebből a tárgyból.

Ha jól tudod... Ki tudná jobban, mint te, aki mindegyiknek pályáztál a helyére? – gondolta epésen Harry.

– Természetesen ezek a tanárok mind más-más módszert és elveket követtek, vagyis a fejetekben tökéletes zűrzavar van. Csodálom, hogy ilyen sokan össze tudtátok kaparni az RBF-et, és még jobban csodálnám, ha mindannyian teljesíteni tudnátok az összehasonlíthatatlanul magasabb szintű RAVASZ-kurzus elvárásait.

Piton a fal mellett elindult körbe a teremben, s egyidejűleg lehalkította hangját. A tanulók forgolódva, nyakukat nyújtogatva igyekeztek követni őt a tekintetükkel.

– A fekete mágia, azaz a sötét művészet ezerarcú, szüntelenül változó és örök. Olyan, akár egy százfejű szörny, ami minden megcsonkított nyakán új, még ádázabb és ravaszabb fejet növeszt. A fekete mágia megfoghatatlan, meghatározhatatlan és elpusztíthatatlan ellenfél.

Harry rámeredt Pitonra. Az normális, ha az ember tiszteli az ellenséget, de az talán nem, ha ilyen szerető gyengédséggel beszél róla.

– A védekezésben – folytatta Piton, immár valamivel hangosabban – épp olyan rugalmasnak és leleményesnek kell lennetek, mint amilyen rugalmas és leleményes a sötét erő, amit legyűrni iparkodtok. Ezek a képek – Piton rámutatott néhányra – szemléletesen érzékeltetik, mi történik azokkal, akik, teszem azt, a Cruciatus-átok béklyójába kerülnek (ezt egy fájdalmas sikolyba dermedt női arc illusztrálta), megkapják a dementorcsókot (fal tövében gubbasztó, üres tekintetű varázsló), vagy épp egy inferus áldozatává válnak (szétmarcangolt test).

– És most mi a helyzet az inferusokkal? – kérdezte fejhangon Parvati Patil.

– A Sötét Nagyúr már élt ezzel az eszközzel – felelte Piton –, feltételezhető hát, hogy továbbra sem fog ettől tartózkodni...

Piton a terem túlsó fala mentén elindult vissza a tanári asztal felé, s a tanulók most is követték tekintetükkel hömpölygő fekete talárba bújt alakját.

– ...ha jól tudom, a legcsekélyebb gyakorlattal sem rendelkeztek a nonverbális, azaz beszéd nélküli varázslás terén. Milyen előnnyel jár a nonverbális varázslás?

Hermione keze rögtön a magasba lendült. Piton ráérősen végignézett a társaságon, remélve, hogy más is jelentkezik, de csalódnia kellett.

– Nos, Granger kisasszony?

– Az ellenfél nem hallja, milyen varázslatot hajtunk végre – hadarta Hermione –, így nem áll módjában felkészülni rá.

– Bemagolt idézet a Varázslástan alapfokon VI-ból – kommentálta a választ gúnyosan Piton (Malfoy hálásan vihogott a sarokban) –, de a lényeg valóban ez. Akinek nem kell varázsigéket kiáltania ahhoz, hogy átkot vagy rontást küldjön, annak a támadása a meglepetés erejével éri az ellenfelet. Beszéd nélkül varázsolni természetesen nem mindenki tud. Jó koncentrálóképesség és fegyelmezett elme szükséges hozzá, ezek pedig egyeseknél... – itt ismét vetett egy hosszú, maliciózus pillantást Harryre – ...hiányoznak.

Harry tisztában volt vele, hogy Piton tavalyi sikertelen okklumencia-óráikra céloz. Mindazonáltal állta a tanár tekintetét: farkasszemet nézett Pitonnal, amíg az el nem fordult.

– Most pedig álljatok fel, és rendeződjetek párokba! – utasította a csoportot Piton. – A feladat: beszéd nélkül rontást küldeni a másikra, aki, úgyszintén némán, megpróbálja kivédeni azt. Kezdhetitek.

Piton ugyan nem tudott róla, de Harry az előző tanévben legalább a fél csoportot – mindazokat, akik a DS tagjai voltak – megtanította a pajzsbűbáj szabályos elvégzésére. Beszéd nélkül azonban még soha egyikük sem varázsolt. Az első próbálkozások alkalmával sokan csaltak, ki szándékosan, ki akaratlanul: ha nem is mondták ki hangosan, de elsuttogták a varázsigét. Amint az várható volt. Hermionénak mindössze tíz perc után sikerült teljesen némán kivédenie Neville elmotyogott gumiláb-rontását, amiért Harry meggyőződése szerint egy elfogulatlan tanár legalább húsz ponttal jutalmazta volna a Griffendélt, ám az óriásdenevért idéző exbájitaltan tanár egy dicsérő szóra se méltatta a teljesítményt. Piton a párok közt járkálva figyelte a gyakorlást, s végül a feladattal sikertelenül birkózó Harry-Ron pároshoz is eljutott.

Ron, aki épp a támadó szerepét játszotta, az erőlködéstől elvörösödve, összepréselt szájjal próbált ellenállni a kísértésnek, hogy kimondja a varázsigét. Harry felemelt pálcával és fokozódó türelmetlenséggel várta a kivédendő rontást, de az csak nem akart jönni.

– Szánalmas a produkciója, Weasley – szólt némi idő elteltével Piton. – Így kell ezt csinálni...

Azzal villámgyorsan rászegezte a pálcáját Harryre, akinek a támadás egy csapásra kitörölt a fejéből mindenfajta non-verbális igyekezetet.

Protego! – kiáltotta reflexszerűen.

A pajzsbűbáj olyan erősre sikeredett, hogy Piton megtántorodott tőle, és nekiesett egy asztalnak. Ekkor már az egész csoport a jelenetet figyelte.

– Nem mondtam elég világosan, hogy a nonverbális varázslást gyakoroljuk, Potter? – kérdezte fojtott indulattal Piton, miután felegyenesedett.

– De! – felelte dacosan Harry.

– De igen, uram...!

– Nem kell uraznia, professzor.

Mire felfogta, mit mond, a szemtelenség már kicsúszott a száján. A csoport számos tagjának, köztük Hermionénak is, elakadt a lélegzete. Ron, Dean és Seamus ellenben elismerően vigyorogtak – Piton háta mögött.

– Szombat este büntetőmunkára jelentkezel a szobámban – susogta Piton. – Senkitől nem tűröm el az arcátlanságot... még a Kiválasztottól sem.

– Zseniális voltál, Harry! – lelkendezett Ron. miután kiszabadultak Piton terméből.

– Tartanod kellett volna a szád – csóválta a fejét Hermione. – Nem értem, mi ütött beléd.

– Ha nem vetted volna észre, rontást küldött rám! – dohogott Harry. – Épp elég volt végigcsinálni vele az okklumencia-órákat! Most már keressen másik kísérleti nyulat magának! Különben se tudom felfogni, hogyan engedheti Dumbledore, hogy SVK-t tanítson! Hallottátok, hogy áradozott a fekete mágiáról? Mintha szerelmes lenne belé; megfoghatatlan, elpusztíthatatlan...!

– Hát igen. – Hermione lesütötte a szemét. – Egy kicsit úgy beszélt, mint te.

– Mint én?

– Igen, amikor azt magyaráztad, hogy milyen érzés szembenézni Voldemorttal. Azt mondtad, hiába magolunk be egy csomó átkot, mert minden az eszünkön és a lélekjelenlétünkön múlik... Piton végül is ugyanezt mondta: hogy a bátorság és a találékonyság a legfontosabb.

Harry képtelen volt tovább vitatkozni, annyira elámult tőle, hogy Hermione ugyanolyan komolysággal idézi őt, mint a Varázslástan alapfokon definícióit.

– Harry! Hé, Harry!

Harry megfordult. Jack Sloper, a Griffendél előző évi csapatának egyik terelője sietett felé, kezében egy pergamentekerccsel.

– Ezt neked küldik – lihegte Sloper. – Figyelj, hallottam, hogy te vagy az új csapatkapitány. Mikor lesz a válogatás?

– Még nem tudom – felelte Harry. Azt nem tette hozzá, hogy Slopernek nem sok esélye van újra bekerülni a csapatba.

– Majd kihirdetem, ha meglesz az időpont.

– Oké... azt reméltem, hogy most hétvégén lesz...

De Harry figyelmét ekkor már a pergamentekercsre írt szálkás, dőlt betűk kötötték le. Szó nélkül otthagyta Slopert. Ron és Hermione nyomába eredt, s menet közben kibontotta a levelet.

Kedves Harry!

Szeretném, ha ezen a héten megtartanánk az első különórát. Kérlek, jelenj meg szombaton este nyolc órakor az irodámban. Remélem, kellemesen telik az új tanév első napja.

Üdvözlettel:

Albus Dumbledore

Ui.: Szeretem a Sav-A-Júj cukrot.

– Mi az, hogy szereti a Sav-A-Júj cukrot? – értetlenkedett Ron, aki Harry válla fölött szintén elolvasta a levelet.

– Ez a jelszó, amire beenged a szobája előtt őrködő kőszörny – magyarázta fojtott hangon Harry. – Haha! Elmarad a büntetőmunkám Pitonnál!

A három jó barát egész szünetben azt találgatta, vajon mit fog tanítani Dumbledore Harrynek. Ron azt mondta, olyan különleges rontásokat és ártásokat, amiket a halálfalók biztosan nem ismernek. Hermione erre kijelentette, hogy olyanokat törvényellenes használni, és arra tippelt, hogy a tananyag a defenzív mágia magasiskolája lesz. A szünet végén Hermione elment számmisztika órára, Harryék pedig felballagtak a klubhelyiségbe, és kelletlenül nekiláttak a Pitontól kapott házi feladatnak. Az annyira nehéznek bizonyult, hogy még messze nem voltak készen vele, mikor Hermione csatlakozott hozzájuk az ebéd utáni lyukasóra idejére, s bár a lány jelenléte jelentősen felgyorsította a munkát, mire végeztek, már meg is szólalt a délutáni dupla bájitaltan kezdetét jelző csengő. Mindhárman elindultak hát a jól ismert alagsori terem felé, ami oly sokáig Piton rezidenciája volt.

A pincefolyosón mindössze tucatnyi diák várakozott. Crak és Monstro a jelek szerint nem tudták megszerezni a RAVASZ-kurzushoz szükséges RBF-minősítést, ott volt viszont Malfoy, rajta kívül pedig három másik mardekáros, négy hollóhátas és a hugrabugos Ernie Macmillan, akit Harry fellengzős stílusa ellenére kedvelt.

– Harry! – Ernie fontoskodva nyújtotta a kezét a közeledő Harry felé. – A reggeli SVK-n nem volt alkalmunk szót váltani. Egészen tűrhető óra volt, nem gondolod? No persze a pajzsbűbáj lerágott csont nekünk, DS-veteránoknak... Ron, Hermione, hogy vagytok?

A megszólítottak épp csak kimondták egy „kösz, jól”-t, mikor már nyílt is a terem ajtaja, és kitüremkedett rajta Lumpsluck hasa. Az öreg varázsló bajuszkanyarító mosollyal fogadta a bevonuló diákokat, Harryt és Zambinit pedig külön is köszöntötte.

A pincetermet meglepő módon már ekkor gőzfelhők és különös illatok töltötték be. Harry, Ron és Hermione elhaladtukban érdeklődve szagoltak bele a nagy, teli üstök sorába. A négy mardekáros közösen foglalt el egy asztalt, a hollóhátasok szintén saját csoportot alkottak, így Ernie magától értetődően Harryhez, Ronhoz és Hermionéhoz csatlakozott. A választott asztaluk mellett álló aranyszínű üstből a legcsábítóbb illat áradt, amit Harry valaha érzett: egyszerre volt meg benne a gyümölcslepény meg a faseprűnyél szaga, és még valamiféle virágillat, ami az Odú emlékét idézte fel benne. Azon kapta magát, hogy nagyon lassan és mélyen lélegzik. A varázsfőzet gőze eltöltötte, akár egy finom, meleg ital, s a lelkébe végtelen nyugalom és elégedettség költözött. Rávigyorgott Ronra, aki lustán visszamosolygott rá.

– No hát akkor, lássunk hozzá! – szólalt meg Lumpsluck. Terjedelmes alakjának körvonalai finoman remegtek a színes párafelhők mögött. – Vegyétek elő a mérleget, az alapanyag-készletet és persze a Bájitaltan haladóknak című könyvet...

– Tanár úr – emelte fel a kezét Harry.

– Parancsolj, kedves fiam.

– Nekem nincs se mérlegem, se könyvem, se semmim – és Ronnak sincs. Úgy tudtuk, hogy nem mehetünk RAVASZ-ra bájitaltanból...

– Á, igen, igen... McGalagony professzor szólt rólatok... Semmi probléma, kedves fiam, semmi probléma. Nyugodtan szolgáljátok ki magatokat a tárolószekrényből, mérleget is kerítünk nektek, és akad itt néhány régi tankönyv. Aztán majd írtok a Czikornyai és Patzába...

Lumpsluck odadöcögött a sarokban álló szekrényhez, előásott belőle két patinás rézmérleget, valamint két viharvert példányt Libatius Tinctor Bájitaltan haladóknak című művéből. Mindezeket átadta Harryéknek, aztán ismét a csoporthoz fordult.

– Jól van – szólt elégedetten, s arany mellénygombjait komoly szakítópróbának kitéve kidüllesztette amúgy is domborodó mellkasát. – Mint látjátok, előre elkészítettem néhány főzetet – csak kedvcsinálónak. Ezek mind olyan bájitalok, amelyeket a RAVASZ-vizsgával a zsebetekben már magatok is el tudtok majd készíteni. Bizonyára mindegyikről hallottatok már. Ki tudja megmondani nekem, hogy mi ez?

A mardekárosok asztala melletti üstre mutatott. Harry kicsit kihúzta magát, hogy belelásson az edénybe: abban mintha tiszta víz bugyborékolt volna.

Hermione keze szokás szerint előbb volt a magasban, mint bárki másé. Lumpsluck intett, hogy mondhatja a választ.

– Ez Veritaserum: színtelen, szagtalan folyadék, ami igazmondásra kényszeríti fogyasztóját.

– Pontosan, pontosan! – örvendezett Lumpsluck. – Azt a bájitalt – folytatta, a hollóhátasok asztala melletti üstre mutatva – szintén mindenki ismeri, ha máshonnan nem, hát az utóbbi idők minisztériumi röplapjaiból. Nos, ki tudja...?

Megint Hermione jelentkezett elsőként.

– Az Százfűlé-főzet, tanár úr.

Harry is felismerte a lustán fortyogó, sárszerű keveréket, de jogosnak érezte, hogy Hermionéé legyen a dicsőség: ő volt az, aki még másodéves korukban elkészítette a bonyolult főzetet.

– Kitűnő válasz! Lássuk a harmadikat... igen, kedveském? – Lumpsluck most már elmosolyodott, mivel ezúttal is Hermione volt a leggyorsabb.

– Ez Amortentia!

– Valóban – bólintott őszinte elismeréssel Lumpsluck. – Talán felesleges is megkérdeznem, hogy tudod-e, mire való.

– Az Amortentia a világ legerősebb szerelmi bájitala.

– Úgy van! Felteszem, sajátosan fényes gyöngyházszínéről ismerted fel.

– Igen, meg a jellegzetes, spirálisan felszálló gőzéről – csicsergett lelkesen Hermione. – Úgy tudom, mindenki más és más illatúnak érzi, attól függően, hogy mihez vonzódik. Nekem például olyan, mint a frissen lenyírt gyep meg az új pergamen meg...

Hermione elvörösödött, és lenyelte a mondat végét.

– Megtudhatnám a neved, kedvesem? – kérdezte Lumpsluck, nem törődve a lány zavarával.

– Hermione Granger vagyok, tanár úr.

– Granger, Granger... Nem rokonod véletlenül Hector Dagworth-Granger, a Bájitalfőzők Exkluzív Társaságának alapítója?

– Tudtommal nem. Én mugli születésű vagyok, uram.

Harry látta, hogy Malfoy odasúg valamit Nottnak, s utána mindketten vihognak. Lumpsluck ellenben szélesen elmosolyodott, és a lány mellett ülő Harryre nézett.

– Hohó! „Az egyik legjobb barátom mugli születésű, és ő nálunk az évfolyamelső.” Felteszem, a kisasszony az a bizonyos barát, akiről beszéltél, Harry.

– Igen, tanár úr – bólintott Harry.

– Nos, úgy vélem, a Griffendél-ház megérdemel húsz jutalompontot – jelentette ki nagylelkűen Lumpsluck.

Malfoy körülbelül olyan arcot vágott, mint mikor annak idején kapott egy jobbegyenest Hermionétól. A lány sugárzó arccal fordult Harry felé, és ezt suttogta:

– Komolyan azt mondtad neki, hogy én vagyok a legjobb az évfolyamunkban? Nahát, Harry!

– Mit vagy úgy oda? – dörmögte Ron, akit valami okból bosszantott a lány hálálkodása. – Világos, hogy te vagy a legjobb az évfolyamban – ha engem kérdez, én is megmondtam volna neki!

Hermione mosolyogva csendre intette, hogy hallják Lumpsluck szavait. Ron azonban továbbra is sértődött arcot vágott.

– Az Amortentia természetesen nem ébreszt igazi szerelmet. A szerelem mesterséges úton nem állítható elő. Ez a főzet valójában igen erős vonzalmat, afféle megszállottságot produkál. Merem állítani, hogy a bemutatott bájitalok közül ez a legagresszívebb hatású, a legveszedelmesebb. Úgy bizony. – Lumpsluck komoran bólogatott, válaszul Malfoy és Nott szkeptikus mosolyára. – Ha úgy ismernétek az életet, mint én, nem becsülnétek le a megszállott vonzalom hatalmát...

– És most lássunk munkához!

– Professzor úr, még nem mondta meg, hogy abban mi van – szólt közbe Ernie Macmillan, a tanári asztalon álló kis fekete üstre mutatva. Az vidáman bugyborékoló, aranyszínű főzettel volt tele. A folyadékból jókora cseppek röppentek fel kiugráló aranyhalak módjára, de egyetlenegy se fröccsent ki az üstből.

– Hohó! – mondta megint Lumpsluck. Harry meg mert volna esküdni rá, hogy az öreg varázsló nem feledkezett meg a negyedik üstről, csupán a nagyobb hatás kedvéért megvárta, amíg rákérdeznek. – Hát igen. Az a bizonyos utolsó. Nos, hölgyeim és uraim, az az üst a Felix Felicis nevű, igen érdekes itókát tartalmazza. Feltételezem – itt mosolyogva Hermione felé fordult, akinek jól hallhatóan elakadt a lélegzete –, hogy Granger kisasszony tudja, milyen hatással bír a Felix Felicis.

– Folyékony szerencse – hadarta izgatottan Hermione. – Aki iszik belőle, annak mindenben szerencséje lesz!

Ennek hallatán az összes diák érdeklődve kiegyenesedett. Harry immár csak a szőke tarkóját látta Malfoynak, mert a fiú, most először, feszülten figyelt a tanárra.

– Valóban így van, és ez újabb tíz jutalompontot ér – bólogatott Lumpsluck. – Nagyon érdekes bájital ez a Felix Felicis. Rendkívül körülményes elkészíteni, és ha elrontják, az katasztrófához vezet. Viszont ha jól sikerül, és iszunk belőle, akkor minden vállalkozásunkat siker koronázza... legalábbis amíg tart az ital hatása.

– Akkor miért nem iszik mindig mindenki ilyet? – kérdezte mohón Terry Boot.

– Mert a rendszeres fogyasztása vakmerővé, meggondolatlanná és kórosan magabiztossá tesz – felelte Lumpsluck. – Jóból is megárt a sok, ugyebár... A túladagolása súlyos mérgezést von maga után. De kis mennyiségben és csupán alkalmanként fogyasztva...

– Ön ivott már ilyet, tanár úr? – kíváncsiskodott Michael Corner.

– Két alkalommal – válaszolta Lumpsluck. – Először huszonnégy évesen, másodszor ötvenhét éves koromban. Két evőkanállal vettem be a reggelihez. És volt két remek napom.

Tekintete a távolba révedt. Ha színészkedik is, jól csinálja, gondolta elismerően Harry.

– És ezt ajánlom fel – folytatta Lumpsluck, miután ismét „leszállt a földre” – jutalom gyanánt annak, aki a legjobban teljesít a mai órán.

Erre olyan csend lett a teremben, hogy tisztán lehetett hallani a bájitalok minden egyes rottyanását.

– Egy kis üveg Felix Felicis. – Lumpsluck előhúzott a zsebéből egy aprócska, bedugaszolt fiolát, és felmutatta a csoportnak. – Tizenkét órára szerencséssé tesz. Pirkadattól napnyugtáig bármivel próbálkozol, minden sikerülni fog.

– Ugyanakkor hangsúlyoznom kell, hogy szervezett megmérettetéseken a Felix Felicis tiltott doppingszernek minősül... Nem használható, teszem azt, sportversenyeken, vizsgákon és választások alkalmával. A nyertesnek tehát egy átlagos napon kell majd bevennie – és az a nap ünneppé válik a számára.

– Nos tehát! – Lumpsluck hirtelen sürgető hangnemre váltott. – Miként nyerhetitek el ezt a mesés díjat? Nyissátok ki a tankönyveteket, és lapozzatok a tizedik oldalra! Valamivel több mint egy óránk maradt, ezalatt próbáljátok meg elkészíteni az élő halál eszenciáját. Tisztában vagyok vele, hogy a feladat szokatlanul nehéz számotokra, s nem is várom el, hogy a bájital tökéletesen sikerüljön. Akárhogy is, akié a legjobb lesz, megkapja a kis Felixet! Munkára!

A teremben ettől kezdve egy árva pisszenést se lehetett hallani – csak fémes karistolást, ahogy a tanulók maguk elé húzták üstjeiket, és a súlyok koppanását a mérlegek serpenyőjében. Szinte vibrált a levegő az általános összpontosítástól. Harry lopva Malfoy felé pillantott. A mardekáros fiú lázasan lapozott a tankönyvében – lerítt róla, hogy sóvárogva vágyik arra a szerencsés napra. Harry maga is gyorsan a Lumpslucktól kapott régi tankönyv fölé hajolt.

Bosszankodva látta, hogy a könyv előző tulajdonosa telefirkálta az oldalakat – a margók jószerével ugyanolyan feketék voltak, mint a nyomtatott szöveg. Harry közelebb hajolt a könyvhöz, hogy kibetűzze a hozzávalókat (az előző tulajdonos még ide is megjegyzéseket írt be, sőt, kihúzott ezt-azt), majd a tárolószekrényhez sietett a szükséges alapanyagokért.

A visszaúton látta, hogy Malfoy már bőszen aprítja a macskagyökeret.

A teremben mindenki forgolódott, figyelte, hogyan haladnak a többiek. Ez volt a bájitaltan órák átka és egyben előnye: senki nem végezhette titokban a munkáját. Tíz perc elteltével a terem megtelt kékes füsttel. Természetesen Hermione állt a legjobban: az ő főzete már emlékeztetett arra a „homogén, feketeribiszke-színű folyadék”-ra, ahogy a tankönyv az ideális köztes állapotot jellemezte.

Miután végzett a macskagyökér felaprításával, Harry ismét a könyv fölé hajolt. Roppant idegesítőnek találta, hogy az instrukciókat alig lehetett kisilabizálni a köréjük firkált ostobaságoktól. Az előző tulajdonos valamiért a mákonybab felvágását is helytelennek ítélte, és odabiggyesztette a maga alternatív utasítását:

Ezüsttőr lapjával összenyomni, több levet ereszt, mint felvágva.

Tanár úr, ugye ön ismerte a nagyapámat, Abraxas Malfoyt?

Harry felnézett a könyvből. Lumpsluck épp a mardekárosok asztala mellett haladt el.

– Igen – felelte a tanár, de nem nézett Malfoyra. – Sajnálattal hallottam a halálhírét, bár nem ért egészen váratlanul. Sárkányhimlő az ő korában...

Azzal Lumpsluck továbbsétált. Harry somolyogva hajolt újra az üstje fölé. Sejtette, miben reménykedett Malfoy: hogy Lumpsluck őt is úgy fogja tisztelni, mint Harryt és Zambinit, mi több, talán kivételezett elbánásban részesíti, ahogy Piton tette... De hiába, úgy tűnt, Malfoy csak magára számíthat, ha meg akarja nyerni a szerencseszérumot.

A mákonybab felvágása nehéz feladatnak bizonyult. Harry Hermionéhoz fordult:

– Kölcsönvehetem az ezüsttőrödet?

Hermione türelmetlenül biccentett, de egy pillanatra se vette le a szemét főzetéről, ami még mindig sötétvörös volt, pedig a könyv szerint már halványlilára kellett volna színeződnie.

Harry összeroppantotta a mákonybabot a tőr pengéjével, s az nyomban levet eresztett – de olyan sokat, hogy Harry el se tudta képzelni, hogy fért el annyi az aszott babszemben. Sietve belekanalazta a levet az üstjébe, s nagy ámulatára a főzet azonnal a könyvben leírt színűre változott.

Azonmód sokkal rokonszenvesebbnek találta a könyv korábbi tulajdonosát. Rápillantott a recept következő sorára: a könyv szerint az óramutató járásával ellentétes irányban kellett kevernie a főzetet, amíg az víztisztává nem válik. Az előző tulajdonos ehhez azt a kiegészítést fűzte, hogy minden hetedik keverés után célszerű beiktatni egy, az óramutató járásával megegyező irányú keverést. Lehet, hogy a firkálónak ebben is igaza van?

Hétszer megkeverte balra a főzetet, majd lélegzetét visszafojtva kevert egyet rajta jobbra is. A hatás azonnali és látványos volt: a főzet halványrózsaszínűre fakult.

– Hogy csinálod? – kérdezte bosszúsan Hermione, akinek egyre pirosabb lett az arca és egyre csapzottabb a haja az üstjéből felszálló gőztől. Az ő főzete konokul megmaradt vörösnek.

– Keverj egyet rajta jobbra is...

– Nem, a könyv szerint csak balra kell keverni!

Harry vállat vont, és folytatta a munkát. Hét keverés balra, egy jobbra, szünet... hét keverés balra, egy jobbra...

Az asztal túloldalán dolgozó Ron folyamatosan szitkozódott tehetetlen dühében. Az ő főzete leginkább folyékony nyalókára emlékeztetett. Harry körülnézett. Amennyire látta, senkinek az üstjében nem volt olyan halvány színű a lé, mint az övében. Ettől olyasmit érzett, amit ebben a pinceteremben még soha: a siker örömét.

– Letelt az idő! – harsogta Lumpsluck. – Hagyjátok abba a keverést!

Lumpsluck sorban az asztalokhoz lépett, és megszemlélte az üstök tartalmát. Nem kommentálta, amit látott, de egyik-másik főzetet megkeverte vagy éppen beleszagolt. Harry, Ron, Hermione és Ernie asztalát hagyta utoljára. Ron kátrányszerű főzete láttán szomorkásan mosolygott, Ernie tengerészkék levére csupán egy pillantást vetett, Hermione munkáját elismerő bólintással jutalmazta. Azután meglátta Harry főzetét, és őszinte ámulat ült ki az arcára.

– Megvan a győztes! – kiáltott fel. – Kitűnő, Harry, csodálatos! Istenemre mondom, örökölted anyád tehetségét, Lilynek arany keze volt! Tessék, drága fiam, tessék, a nyereményed: egy fiola Felix Felicis, ahogy megígértem! Használd szerencsével!

Harry a belső zsebébe süllyesztette a kis üveg aranyló folyadékot. Egyszerre érzett kaján örömöt a mardekárosok dühös pillantásai láttán, és bűntudatot Hermione szemmel látható csalódottsága miatt. Ron egészen egyszerűen el volt képedve.

– Ez meg hogy csináltad? – kérdezte suttogva, mikor kifelé mentek a teremből.

– Szerencsém volt – felelte Harry, mert Malfoy hallótávolságon belül volt.

Mikor azonban már a Griffendél asztalánál ültek a nagyteremben, úgy vélte, elmondhatja barátainak az igazat. Miközben beszélt, Hermione arcvonásai egyre jobban megkeményedtek.

– Szerinted csaltam, igaz? – kérdezte beszámolója végén Harry, mert kissé bosszantotta a lány mogorvasága.

– Miért, te ezt önálló munkának nevezed? – kérdezett vissza hűvösen Hermione.

– Egyszerűen csak más receptből dolgozott, mint mi – kelt Harry védelmére Ron. – Be is fuccsolhatott volna, de kockáztatott, és bejött neki. – Nehéz szívvel sóhajtott. – Lumpsluck ugyanúgy nekem is adhatta volna azt a könyvet, de nem, én olyat kaptam, amibe nem írt bele az előző tulaj... inkább belehányt, ahogy az ötvenkettedik oldal kinéz...

– Várjatok csak! – csendült egy hang a közvetlen közelben, és Harrynek megcsapta az orrát az a virágillat, amit Lumpsluck termében is érzett. Hátranézett, és Ginnyt pillantotta meg. – Jól hallottam, Harry? Követted az utasításokat, amiket valaki beleírt egy könyvbe?

A lány rémültnek és dühösnek tűnt. Harry pontosan tudta, mi jár a fejében.

– Ne aggódj! – felelte fojtott hangon. – Ez nem olyan, mint... mint Denem naplója volt. Ez csak egy ócska tankönyv, amibe valaki belefirkált.

– De azt tetted, amit parancsolt?

– Kipróbáltam pár ötletet, ami a margóra volt írva. Hidd el, Ginny, ebben nincs semmi trükk...

– Ginnynek igaza van – harciaskodott Hermione. – Alaposabban meg kéne vizsgálni azt a könyvet. Szerintem is gyanúsak ezek a fura utasítások.

– Hé! – méltatlankodott Harry, mert a lány minden teketória nélkül kivette a táskájából a könyvet, és rászegezte pálcáját.

Demonstrate! – szólt Hermione, és rákoppintott a könyvre.

Nem történt semmi a világon. A kötet csak hevert az asztalon kopottan, piszkosan és szamárfülesen.

– Végeztél? – kérdezte mérgesen Harry. – Vagy várunk még egy kicsit, hátha ugrik egy hátraszaltót?

– Ártalmatlannak tűnik – állapította meg Hermione, de azért még mindig gyanakodva sandított a könyvre. – Lehet, hogy tényleg csak egy régi tankönyv...

– Akkor el is tehetem, ugye? – Harry felkapta az asztalról a könyvet, de az kicsúszott a kezéből, és leesett a földre.

Senki nem figyelt oda rá. Harry lehajolt a könyvért, s miközben így tett, egy kézzel odafirkantott sort pillantott meg a hátsó borítón. Ugyanolyan apró betűs macskakaparás volt, mint a kiegészítő instrukciók, amelyek hozzásegítették őt, hogy megnyerje a Felix Felicist tartalmazó fiolát, mely immár egy zoknigombócban rejtőzött a ládája mélyén.

Ez a könyv a Félvér Herceg tulajdona.

Tizedik fejezet

A Gomold ház

A hét további bájitaltan óráin Harry mindig a Félvér Herceg tanácsait követte, ha azok eltértek Libatius Tinctor utasításaitól. Ennek az lett az eredménye, hogy Lumpsluck a negyedik órán már ódákat zengett Harry képességeiről, és kijelentette, hogy nem sok ilyen tehetséges tanítványa volt pályafutása során. Ennek se Ron, se Hermione nem örült. Harry mindkettőjüknek felajánlotta ugyan, hogy használják a könyvét, de Ron nem tudta kibetűzni a Herceg kézírását, az pedig kissé feltűnő lett volna, ha Harry mindent felolvas neki. Ami Hermionét illeti, ő makacsul kitartott az – úgymond – „hivatalos” instrukciók mellett, jóllehet egyre jobban dühítette, hogy azokkal szerényebb eredményeket ér el, mint Harry a Hercegéivel.

Harry néha eltűnődött rajta, vajon ki lehetett a Félvér Herceg. Bár a rengeteg házi feladat mellett nem volt ideje végigolvasni a bájitaltan-könyvet, ahhoz azért eleget forgatta, hogy lássa, alig akad benne preparálatlan oldal. A kézzel írt margó-jegyzetek némelyike ráadásul nem is a témába vágott, hanem olyan varázslatok leírását tartalmazta, amelyek minden bizonnyal a titokzatos fiú saját találmányai voltak.

– Honnan tudod, hogy nem lány volt? – kérdezte ingerülten Hermione, mikor Harry egyik szombat este a klubhelyiségben felolvasott néhány ilyen jegyzetet Ronnak. – Nyugodtan lehetett lány is. Sőt, a kézírása inkább lányos, mint fiús.

– Félvér Hercegnek nevezi magát – hangsúlyozta Harry. – Nem pedig Félvér Hercegnőnek.

Hermione erre hirtelen nem tudott mit felelni, úgyhogy csak fintorgott, és elrántotta „A rematerializáció alapelvei” című dolgozatát Ron elől, aki fejjel lefelé próbálta elolvasni a szöveget.

Harry az órájára pillantott, majd sietve táskájába dugta a Bájitaltan haladóknak értékes példányát.

– Öt perc múlva nyolc, indulnom kell Dumbledore-hoz.

– Húú! – kapta fel a fejét Hermione. – Sok sikert! Megvárunk ébren, jó? Nagyon érdekel, hogy mit tanít neked!

– Kéz- és lábtörést! – mondta Ron, és Hermionéval együtt a portrélyukon kimászó Harry után nézett.

A folyosók szinte néptelenek voltak, bár Harry egy ízben jobbnak látta, hogy beugorjon egy szobor mögé, mert szembe jött vele Trelawney professzor. A jósnő menet közben elmélyülten motyogott magában, és egy csomag koszos francia kártyát lapozgatott.

– Pikk kettes: konfliktus – dünnyögte, mikor elhaladt a kuporgó Harry mellett. – Pikk hetes: rossz ómen. Pikk tízes: erőszak. Pikk bubi: sötét hajú fiatalember, talán nyugtalan, nem kedveli a kérdezőt...

Trelawney megtorpant a Harry búvóhelyéül szolgáló szobor túloldalán.

– Ez biztosan nem stimmel – motyogta ingerülten, és Harry hallotta, hogy megkeveri a kártyapaklit, majd újra elindul, olcsó sherry fanyar illatát hagyva maga után. Harry várt, amíg biztos lehetett benne, hogy a jósnő már messze jár; akkor sietve továbbindult, és nemsokára megérkezett a hetedik emeleti folyosón álló szörnyszobor elé.

– Sav-A-Júj – mondta, mire a kőszörny engedelmesen félreugrott. Mögötte megnyílt a fal, s feltűnt a mozgó csigalépcső. Harry rálépett, s türelmesen várt, amíg a szerkezet felvitte őt Dumbledore dolgozószobájának réz kopogtatós ajtajához.

– Szabad! – szólt ki Dumbledore, miután Harry bekopogott.

– Jó estét, igazgató úr – köszönt Harry, és belépett a dolgozószobába.

– Jó estét, Harry – mosolygott Dumbledore. – Foglalj helyet! Remélem, kellemesen telt az első roxforti heted.

– Igen, uram.

– Látom, nem vesztegetted az időd, hisz máris megkaptad az első büntetőmunkádat!

– Öhm... – kezdte zavartan Harry, de Dumbledore cseppet sem tűnt bosszúsnak.

– Beszéltem Piton professzor úrral, és beleegyezett, hogy jövő szombaton dolgozd le a büntetésedet.

– Értem – bólintott Harry. Pillanatnyilag a legkevésbé sem érdekelte Piton és a büntetőmunka. A helyiséget pásztázta tekintetével, hátha megpillant valamit, amiből kitalálhatja, mi Dumbledore szándéka vele. A kör alakú dolgozószoba azonban a megszokott képét mutatta: a vékony lábú asztalokon békésen zümmögtek a füstfelhőket eregető ezüst szerkezetek, a régi igazgatók és igazgatónők portréi szuszogva bóbiskoltak kereteikben, s Dumbledore gyönyörű főnixmadara, Fawkes ott üldögélt az ajtó mögötti állványán, csillogó szemét Harryre szegezve. Dumbledore még csak félre se tolta a bútorokat, hogy legyen helyük párbajedzést tartani.

– Nos, Harry – fogott bele hivatalos hangra váltva Dumbledore –, bizonyára kíváncsi vagy rá, mivel szeretném tölteni ezeket a... különórákat, ahogy jobb szó híján neveztem őket.

– Igen, igazgató úr.

– Most, hogy már tudod, tizenöt éve mi késztette rá Voldemort nagyurat, hogy az életedre törjön, úgy vélem, ideje megosztanom veled bizonyos információkat.

Dumbledore szünetet tartott.

– Év végén azt mondta, mindent elmond nekem – jegyezte meg Harry, igyekezete ellenére némileg szemrehányó hangon – ...igazgató úr – tette hozzá.

– És el is mondtam mindent – bólintott Dumbledore. – Mindent, amit tudok. Most azonban elhagyjuk a tények szilárd talaját, és nekivágunk az emlékezet ködös ingoványának, hogy aztán behatoljunk a találgatás dzsungelébe. Mostantól, Harry, semmi nem zárja ki, hogy olyan súlyosan tévedek, mint a jó Humphrey Boffen, aki azt hitte, megérett az idő a sajtból készült kondér feltalálására.

– De úgy gondolja, hogy igaza van?

– Természetesen igen, csakhogy, amint már demonstráltam neked, én is szoktam hibázni. Sőt, mivel – már megbocsáss – okosabb vagyok, mint a legtöbb ember, általában a hibáim is súlyosabbak.

– Igazgató úr – kezdte óvatosan Harry –, annak, amit el akar mondani nekem, köze van a jóslathoz? Segíthet abban, hogy... túléljem a dolgot?

– Nagyon is sok köze van a jóslathoz – felelte Dumbledore olyan könnyed hangon, mintha Harry a várható időjárásról kérdezte volna. – És hőn remélem, hogy segíteni fog túlélned a dolgot.

Dumbledore felállt, kilépett az íróasztala mögül, és elsétált Harry mellett, aki mohó érdeklődéssel fordult utána. Dumbledore átvágott a szobán, majd megállt az ajtó melletti szekrénykénél és lehajolt. Mikor felegyenesedett, Harry ismerős tárgyat pillantott meg a kezében: egy, a pereme mentén furcsa jelekkel televésett, sekély öblű kőtálat. Dumbledore visszasétált az íróasztalhoz, és letette a merengőt Harry elé.

– Nyugtalannak tűnsz.

Harryt valóban szorongás fogta el a merengő láttán. Addigi találkozásai a gondolatokat és emlékeket bemutató különös eszközzel mind felettébb tanulságosak, de legalább annyira megrázóak is voltak. Legutóbb például, mikor az edény tartalmába pillantott, sokkal többet látott, mint szeretett volna. Dumbledore azonban mosolygott.

– Ezúttal nem egyedül lépsz be a merengőbe, hanem velem együtt... s ami még szokatlanabb: engedéllyel.

– Hova megyünk, uram?

– Teszünk egy kis utazást Bob Ogden emlékezetében – felelte Dumbledore, s előhúzott a zsebéből egy kavargó, ezüstfehér anyaggal teli kristályüvegcsét.

– Ki az a Bob Ogden?

– A Varázsbűn-üldözési Főosztály egykori munkatársa. Ogden már meghalt, de csak miután felkutattam és rávettem, hogy ossza meg velem ezt az emlékét. Egy látogatásra fogjuk elkísérni őt, amit még hivatalnoki minőségében tett. Ha megtennéd, hogy felállsz, Harry...

Dumbledore megpróbálta kihúzni a kristályfiola dugóját, de sérült keze a jelek szerint túlságosan gyenge és érzékeny volt.

– Segítsek, uram?

– Hagyd csak...

Dumbledore a fiolára szegezte pálcáját, mire abból kirepült a dugó.

– Hogyan sérült meg a keze, igazgató úr? – tette fel újra a kérdést Harry. Egyszerre érzett viszolygást és szánalmat a megfeketedett ujjak láttán.

– Annak a történetnek még nincs itt az ideje, Harry. Ma a néhai Bob Ogdennel van találkánk.

Dumbledore beleöntötte az üvegcse se nem folyékony, se nem gáznemű tartalmát a merengőbe – az selymesen felfénylett és örvényleni kezdett.

– Csak utánad – szólt Dumbledore, és a tálra mutatott.

Harry a merengő fölé hajolt, majd vett egy nagy levegőt, és beledugta az arcát az ezüstös anyagba. Azonnal érezte, hogy a lába felemelkedik a dolgozószoba padlójáról. Kavargó sötétség vette körül, s ő csak zuhant és zuhant, mígnem egyszerre vakító napsütés hatolt a szemébe, s újra szilárd talajt érzett a talpa alatt. Még javában pislogott a hirtelen fénytől, mikor felbukkant mellette Dumbledore.

Magas, kusza sövénnyel szegélyezett földúton álltak, nefelejcskék nyári ég alatt. Úgy három méterrel odébb, az út bal oldalán, a bozótból kiálló útjelző tábla mellett egy alacsony, kövér férfi ácsorgott. A tábla feliratát igyekezett kibetűzni megdöbbentően vastag lencséjű szemüvegén át, ami mögött a szeme olyan aprónak tűnt, akár a vakondé. Harry tudta, hogy ez csak Ogden lehet; egyrészt, mert közel s távol ő volt az egyetlen ember, másrészt, mert messziről lerítt róla, hogy varázsló, aki muglinak próbál látszani: egyrészes csíkos úszódresszt, hozzá pedig kamáslit és frakkot viselt. A bizarr külsőn túlmenő megfigyelésekre Harrynek nem maradt ideje, mert Ogden sietve továbbindult az úton.

Dumbledore és Harry követték. Mikor elhaladtak az útjelző tábla mellett, Harry rápillantott: „Great Hangleton 5 mérföld” – ez állt a visszafelé mutató nyíl alatt, az előre mutató alatt pedig ez: „Little Hangleton 1 mérföld”.

Egy darabig nem volt más látnivaló, csak kétoldalt a sövény, fent a kék ég és elöl a szaporán lépkedő, frakkos alak; aztán az út éles balkanyarral egy meredek domboldalra fordult, s ekkor hirtelen tág kilátás nyílt: egy egész völgy tárult fel Harry szeme előtt. Odalent, két meredek domboldal közé ékelve kis falu húzódott meg – nyilván Little Hangleton. Harry jól látta a település templomát és a temetőt.

A völgyön túl, a szemközti domboldalon csinos kúria állt, hatalmas, bársonyos gyepszőnyeg borította park közepén.

Ogdent kényelmetlenül gyors tempóra kényszerítette a meredek lejtő. Dumbledore megnyújtotta lépteit, így Harrynek is iparkodnia kellett, hogy ne maradjon le. Azt hitte, útjuk végállomása Little Hangleton lesz, s akárcsak a Lumpslucknál tett látogatásuk éjjelén, most is furcsállta, hogy ilyen messziről közelítik meg céljukat. Hamarosan rá kellett döbbennie azonban, hogy nem a faluba mennek. Az út elfordult jobbra, s ők a kanyarból kiérve még épp látták Ogden frakkját eltűnni a sövényen vágott átjáróban.

Tovább követték a hivatalnokot, immár egy keskeny, szeszélyesen kanyargó ösvényen, melyet jókora kövek és kátyúk tarkítottak, s az előbbinél magasabb és elvadultabb sövény szegélyezett. Még mindig lefelé ereszkedtek a domboldalon, s úgy tűnt, az út a nem messze sötétlő erdőcskéhez vezet. Kisvártatva valóban elérték a fás terület szélét, ahol is Ogden megállt, és elővette varázspálcáját.

A sűrű lombú vén fák a ragyogóan kék éggel dacolva mély, sötét, hűvös árnyékba zárkóztak, s beletelt néhány másodpercbe, mire Harry meglátta az öles fatörzsek között rejtőző épületet. Érthetetlennek tartotta, hogy valaki épp ide költözzön, vagy hagyja, hogy a házát így benője az erdő, eltakarva az eget és elzárva a völgyre nyíló kilátást. Nem is tűnt úgy, mintha lakna itt valaki: a falakat belepte a moha, s a tetőről annyi cserép hiányzott, hogy itt-ott kilátszottak a gerendák. Az udvarban felburjánzott csalán már a kicsi, koromlepte ablakokat ostromolta. Harry épp megállapította magában, hogy a ház csak lakatlan lehet, mikor zajosan kicsapódott az egyik ablak, és sovány gőz- vagy füstfelhő szállt ki rajta, mintha odabent főzne valaki.

Ogden zajtalan léptekkel és – Harrynek úgy tűnt – kissé félszegen továbbindult a ház felé. Mikor beért a fák árnyékába, ismét megállt, és rámeredt az ajtóra: arra valaki egy döglött kígyót szögezett.

Megzörrentek a lombok, reccsent egy ág, és a legközelebbi fáról egy rongyokba öltözött férfi ugrott le Ogden elé. A varázsló az ijedségtől hátrahőkölt, rálépett frakkja szárnyára, és megtántorodott.

– Nincs keresnivalód itt!

A férfi sűrű, csimbókos haját annyira belepte a kosz, hogy a színét se lehetett megállapítani. Fogazata erősen hiányos volt, apró, fekete szemei kajlán kétfelé néztek. Akár komikus jelenség is lehetett volna, de nem volt az: nagyon is ijesztően festett, és Harry nem csodálta, hogy Ogden még néhány lépést hátrált, mielőtt megszólalt:

– Öhm... jó reggelt kívánok! A Mágiaügyi Minisztériumtól...

– Nincs keresnivalód itt!

Ogden nyugtalanul pislogott.

– Öhm... sajnálom, de nem értem, amit mond.

Harry első gondolata az volt, hogy Ogden rendkívül buta ember; az idegen álláspontja elég világos volt, már csak azért is, mivel egyik kezében varázspálcát, a másikban rövid pengéjű, véres kést szorongatott.

– Te érted, amit mond, ugye, Harry? – kérdezte halkan Dumbledore.

– Persze – felelte kissé csodálkozva Harry. – De Ogden miért nem...

Tekintete ismét az ajtón lógó kígyóra tévedt, s hirtelen megértette a dolgot.

– Párszaszóul beszél?

– Úgy van – bólintott mosolyogva Dumbledore.

A rongyos alak most megindult Ogden felé, fenyegetően előreszegezve pálcáját és kését.

– Nézze, uram... – kezdte hebegve Ogden, de folytatni már nem maradt ideje. Durranás hallatszott, s a következő pillanatban Ogden már a földön feküdt – az orrát markolta, s ujjai közül undok, sárgás lé szivárgott.

– Morfin! – harsant egy hang.

A házból kirontott egy másik ember, s úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy a döglött kígyó ostor módjára csapódott a deszkára. Ez a férfi idősebb és zömökebb volt a rongyos alaknál, s abnormálisan aránytalan testtel verte meg a sors: meghökkentően széles válla és hosszú karja volt. Ez világosbarna szemével és kurta, sűrű hajával együtt tagbaszakadt, öreg majomhoz tette hasonlatossá. Megállt a késes vadember mellett, aki vihogva bámulta a földön heverő Ogdent.

– Minisztérium? – kérdezte az öreg, szintén Ogdenre nézve.

– Úgy van! – vágta rá a hivatalnok, dühösen törölgetve gennyes arcát. – Ön, felteszem, Mr. Gomold.

– Az vagyok – morogta Gomold. – Kapott egyet a képébe?

– Ahogy mondja! – dühöngött Ogden.

– Talán be kellett volna jelentkeznie! – gorombáskodott Gomold. – Ez magánterület. Ha csak úgy besétál ide, ne csodálkozzon, ha a fiam megvédi magát.

– Kitől kellene megvédenie magát, jóember? – kérdezte ingerülten Ogden, miközben feltápászkodott.

– A kotnyeleskedőktől. A mugliktól. A söpredéktől.

Ogden gennyező orrára szegezte pálcáját, mire a váladékfolyam azonnal elapadt. Gomold odaszólt a szája sarkából Morfinnak:

– Kotródj be a házba! Ne vitatkozz!

Most, hogy már figyelt rá, Harry felismerte a párszaszót: egyszerre hallotta érthető beszédnek és úgy, ahogy Ogden: furcsa sziszegésnek. Morfin szemlátomást ellenkezni akart, de apja fenyegető pillantására meghunyászkodott; furcsán dülöngélve bekullogott a házba, és becsapta maga mögött az ajtót. A döglött kígyó bánatosan lengett a szögön.

– A fiához jöttem, Mr. Gomold – közölte Ogden, miután úgy-ahogy letörölte a gennyet a frakkjáról. – Ő volt Morfin, ha nem tévedek.

– Igen, ő volt Morfin – felelte közönyösen az öreg, majd gorombán odavetette a kérdést: – Maga aranyvérű?

– Ennek a legcsekélyebb jelentősége sincs – válaszolta hűvösen Ogden, amitől egy csapásra nagyot nőtt Harry szemében.

Gomoldnak annál kevésbé tetszett a válasz. Belehunyorgott Ogden arcába, és rosszmájúan dörmögte:

– Most, hogy elnézem, több ilyen orrot is láttam a faluban, mint a magáé.

– Ha a fia szabadon garázdálkodik odalent, nem is csodálkozom rajta – felelte Ogden. – Nem folytathatnánk esetleg odabent a társalgást?

– Odabent?

– Igen, Mr. Gomold. Mint már említettem, Morfin miatt jöttem. Küldtünk egy baglyot...

– Nem foglalkozom baglyokkal, és nem olvasok leveleket.

– Akkor aligha nehezményezheti, ha a látogatói bejelentés nélkül érkeznek – jegyezte meg fagyosan Ogden. – Jómagam azért jöttem, mert ma a hajnali órákban valaki itt súlyosan megszegte a varázslótörvényt...

– Jól van, jól van! – bődült fel Gomold. – Jöjjön be az istenverte házba, ha annyira akar!

Az épület valószínűleg három kis helyiségből állt – az egyszerre konyhaként és nappaliként szolgáló szobából két ajtó vezetett tovább. Morfin egy koszos karosszékben gubbasztott a kandalló előtt; egy élő keresztes viperát tekergetett vastag ujjai körül, és halkan énekelt az állatnak párszaszóul:

Sziszegj, sziszegj, kicsi kígyó,

míg a tüzet nézed!

Légy szelíd és engedelmes,

vagy a szögön végzed.

A nyitott ablak melletti sarokból csoszogás hallatszott. Harry most vette csak észre, hogy még valaki van a helyiségben. Az illető, egy lány, aki rongyos szürke ruhájában alig volt észrevehető a szoba mocskos fala előtt, a kormos tűzhelyen gőzölgő fazék mellett állt, s egy szurtos edényekkel teli polcon rakodott. Haja vékony szálú és fénytelen, az arca sápadt és meglehetősen durva vonású volt, szeme pedig, akárcsak a bátyjának, kétfelé állt. Ő egy árnyalatnyival ápoltabbnak tűnt a férfiaknál, ám Harrynek az volt a benyomása, hogy a világ legmegalázottabb teremtését látja maga előtt.

– Ő Merope, a lányom – dörmögte Gomold, mikor Ogden érdeklődve a lány felé pillantott.

– Kézcsókom – köszönt Ogden.

A lány nem válaszolt; rémült pillantást vetett apjára, majd hátat fordított a jelenlévőknek, és folytatta az edények rakodását.

– Nos, Mr. Gomold – fogott a mondókájába Ogden –, rögtön a tárgyra térek: okunk van feltételezni, hogy fia, Morfin az éjjel varázscselekményt hajtott végre egy mugli jelenlétében.

Fülsiketítő kondulás hallatszott. Merope elejtett egy vasfazekat.

– Vedd fel! – rivallt rá Gomold. – Ez az, csússz a földön, akár egy koszos mugli! Mire való a pálcád, mihaszna ribanc!?

– De Mr. Gomold! – hápogta megbotránkozva Ogden.

Merope arca szederjes vörösre gyúlt; felkapta a földről a fazekat, de az újra kicsúszott a kezéből. Erre remegő kézzel kihúzta zsebéből a pálcáját, és elmotyogott egy érthetetlen varázsigét, amitől a fazék nekirepült a falnak, és darabokra tört.

Morfin eszelősen vihogni kezdett.

– Forraszd össze, te nyomorult, forraszd össze! – üvöltötte Gomold.

Merope átbotorkált a szobán, de mielőtt újra használhatta volna a pálcáját, Ogden már az edényre szegezte a magáét.

Reparo! – szólt, s a fazék darabjai nyomban összeforrtak.

Egy pillanatig úgy tűnt, Gomold most Ogdenre fog ráordítani, de végül is megint a lányát vette elő:

– Örülhetsz, hogy itt van ez az úr a minisztériumból! Remélem, meg is szabadít minket tőled! Talán ő jobban szenvedheti a mocskos kvibliket...

Merope nem köszönte meg a segítséget, még csak rá se pillantott Ogdenre vagy az apjára. Reszketve felemelte a fazekat, visszavitte a polchoz, aztán hátát a falnak vetve beállt a koszos ablak és a tűzhely közé. Meg se mozdult többet, mintha csak arra várna, hogy megnyíljon alatta a föld, és elnyelje őt.

– Mr. Gomold – kezdte újra Ogden –, mint mondtam, azért jöttem...

– Felfogtam, miért jött! – torkolta le Gomold. – Na és aztán? Morfin odapörkölt egyet egy muglinak – mi van abban?

– Morfin megszegte a varázslótörvényt – jelentette ki szigorúan Ogden.

– Morfin megszegte a varázslótörvényt... – visszhangozta gúnyosan affektálva Gomold, mire Morfin megint vihogott. – Újabban tiltja a törvény, hogy móresre tanítsunk egy semmirekellő muglit?

– Igen, közlöm önnel, hogy tiltja.

Ogden elővett a belső zsebéből egy kis pergamentekercset, és kibontotta.

– Mi ez, a büntetése? – kérdezte emelt hangon Gomold.

– Idézés minisztériumi meghallgatásra...

– Idézés! Idézés...? Kinek képzeli magát, hogy csak úgy idézgeti a fiamat!?

– A Varázsbűn-üldözési Kommandó parancsnoka vagyok – felelte Ogden.

– Mi meg söpredék vagyunk, mi!? – ordította Gomold, és megindult Ogden felé. Közben sárga körmű, koszos hüvelykujjával a mellét bökdöste. – Hitvány söpredék, akik ugranak, ha a minisztérium füttyent nekik, mi? Tudja, kivel beszél, maga koszos sárvérű!?

– Abban a hitben voltam, hogy Mr. Gomolddal – felelte Ogden kissé riadtan, de méltósággal.

– Úgy van! – harsogta Gomold, Harry először azt hitte, az öreg sértő kézmozdulatot tesz, de aztán látta, hogy csak a középső ujján viselt csúnya, fekete köves gyűrűt mutatja fel Ogdennek. – Látja ezt? Látja? Tudja, mi ez? Tudja, honnan származik? Évszázadok óta a családunk birtokában van! Olyan régre nyúlnak vissza a gyökereink! És mindig is aranyvérűek voltunk! Tudja, mennyi pénzt kínáltak nekem ezért a kőbe vésett Peverell-címert látva?

– Sejtelmem sincs, uram – válaszolta Ogden, pislogva az arca előtt vészes közelségben táncoló gyűrűtől –, és ez nem is tartozik ide. Amit a fia elkövetett...

Gomold eszelős ordítással Merope-hoz rohant. Harry egy fél pillanatig azt hitte, meg akarja fojtani a lányát, mert a nyakához kapott – de aztán csak vonszolni kezdte Merope-ot Ogden felé, a nyakában lógó aranyláncnál fogva.

– Látja ezt? – harsogta a láncon függő súlyos aranymedált rázva, miközben Merope hörögve kapkodott levegő után.

– Látom, látom! – sietett a válasszal Ogden.

– Mardekáré volt! – bömbölte Gomold. – Mardekár Malazáré! Mi vagyunk az utolsó élő leszármazottai! Ehhez mit szól!?

– Mr. Gomold, a lánya! – rémüldözött Ogden, de Gomold most már elengedte Merope-ot, aki zihálva s a nyakát dörzsölve visszatántorgott a sarokba.

– Na hát akkor! – Gomold diadalittasan kihúzta magát, mintha valamely bonyolult tételt sikerült volna megdönthetetlen bizonyítékokkal alátámasztania. – Ne beszéljen úgy velünk, mintha mocsok lennénk a cipője talpán! Aranyvérű varázslók megannyi nemzedéke áll mögöttünk – ez több mint amit maga elmondhat magáról, arra mérget vennék!

Azzal odaköpött Ogden lába elé. Morfin ezen is jót vihogott. Merope a falhoz lapulva, némán, lehajtott fejjel állt; az arcát eltakarta előrehulló haja.

– Mr. Gomold – folytatta konokul Ogden –, attól tartok, hogy sem az ön, sem az én felmenőim nem tartoznak a tárgyhoz. Pusztán Morfin miatt jöttem – Morfin és az éjjel megtámadott mugli miatt. Információink szerint... – Ogden itt a pergamenre pillantott – ...a fia rontást vagy ártást küldött az említett mugli személyre, akinek ettől fájdalmas hólyagok keletkeztek az arcán. Morfin kuncogott.

– Hallgass, fiam! – sziszegte Gomold párszaszóul. Morfin engedelmeskedett.

– És ha valóban azt tette, akkor mi van? – kérdezte dacosan Gomold. – Gondolom, maga már lepucolta a mugli ótvaros képét, és az emléket is kitörölte az agyából...

– Nem ez a lényeg, Mr. Gomold! – erősködött Ogden. – A cselekmény indokolatlan támadás volt egy védtelen...

– Hah! Egy mugliimádó! – harsogta diadalmasan Gomold. – Tudtam én, amint megláttam magát!

Azzal megint kiköpött.

– Ezzel nem jutunk előbbre – csóválta a fejét Ogden. – A fia viselkedése egyértelművé teszi, hogy nem bánta meg a cselekedetét. – Megint vetett egy pillantást a pergamenre. – Morfinnak szeptember tizennegyedikén meg kell jelennie a meghallgatáson, mert a vád szerint mágiát alkalmazott egy mugli személy jelenlétében, egyszersmind bántalmazta a muglit, és...

Ogden elharapta a mondatot. A nyitott ablakon lószerszámok csörgése, patadobogás, és csilingelő kacagás szűrődött be. A völgybe lefutó kanyargós út nyilván a facsoport mellett vezetett el. Gomold mozdulatlanná dermedve, összehúzott szemmel fülelt. Morfin sziszegett, s mohó arccal a hangok irányába fordult. Merope felemelte a fejét – Harry látta, hogy krétafehér az arca.

– Szent ég, micsoda csúfság! – csendült odakint egy lányhang, olyan tisztán és érthetően, mintha gazdája a nyitott ablak előtt állna. – Miért nem bontatja le az apja ezt a kalyibát. Tom?

– Mert nem tartozik a birtokhoz – felelte egy fiatal férfihang. – A völgy túloldalán minden a miénk, de ez a ház egy Gomold nevű vénemberé meg a gyerekeié. A fiú félbolond, hallania kellene, miket mesélnek róla a faluban...

A lány nevetett. A zablacsörgés és a patadobogás egyre közeledett. Morfin fel akart állni a székből. – Maradj veszteg! – szólt rá az apja párszaszóul.

– Tom – hallatszott ismét a lány hangja, immár a ház közvetlen közeléből –, jól látom, hogy valaki egy kígyót akasztott arra az ajtóra?

– Szentséges isten, valóban! – felelte a férfihang. – Ez csak a fiú műve lehet! Mondom én, hogy elmebeteg. Ne is nézzen oda, Cecília drágám!

A csörgés és dobogás most távolodni kezdett.

– Drágám... – suttogta Morfin párszaszóul, a húgára sandítva. – Drágámnak szólította a nőt. Úgyse kellenél neki, látod?

Merope-nak olyan fehér volt az arca, hogy Harry csak azt várta, mikor esik össze ájultan.

– Mit beszélsz? – kérdezte élesen Gomold, szintén párszaszóul, fia és lánya között járatva tekintetét. – Mit mondtál, Morfin?

– Merope szereti bámulni azt a muglit. – Morfin gonosz vigyort küldött holtra vált húga felé. – Mindig kint van a kertben, mikor a mugli erre jár, és lesi a sövényen keresztül. Tegnap este is...

Merope kétségbeesetten, könyörögve rázta a fejét, de Morfin kíméletlenül folytatta:

– ...az ablakban lógott, úgy várta, hogy a mugli hazafelé ellovagoljon itt.

– Az ablakban lóg, hogy lásson egy muglit? – sziszegte Gomold.

Szemlátomást mindhárman megfeledkeztek Ogdenről, aki meghökkenve s némi bosszúsággal hallgatta a háziak érthetetlen, reszelős sziszegését.

– Igaz ez? – suttogta vészjósló hangon Gomold, és lassan megindult a rettegő lány felé. – Az én lányom – Mardekár Malazár aranyvérű leszármazottja – egy mocskos mugli után ácsingózik?

Merope hevesen rázta a fejét, de nem bírt megszólalni.

– De én elintéztem ám, apám! – vihogott Morfin. – Elkaptam, amikor itt járt, és utána már nem volt olyan csinos a hólyagos képével, igaz, Merope?

– Arcátlan kis kvibli! Förtelmes véráruló! – bődült fel magából kikelve Gomold, s két kézzel torkon ragadta lányát.

Harry és Ogden egyszerre kiáltották, hogy „Ne!”, s Ogden már emelte is a pálcáját.

Relaxo! – harsogta, mire Gomoldot egy láthatatlan erő eltaszította a lányától: az öreg hátratántorodott, és hanyatt keresztülesett egy széken. Morfin dühös ordítással felugrott a karosszékből, és egyik kezében a véres késsel, a másikban pálcájával, rontások tömkelegét szórva Ogdenre vetette magát.

Ogden jobbnak látta menekülőre fogni a dolgot. Dumbledore intett, hogy kövessék a házból kiiszkoló hivatalnokot, s Harry, fülében Merope velőtrázó sikolyaival, engedelmeskedett.

Ogden kétségbeesetten hadonászva felrohant az ösvényen, s a nagyobb útra kiérve egyenesen beleszaladt egy fényes szőrű pejlóba. Annak lovasa, egy fekete hajú, kellemes arcú fiatalember és szürke lován mellette léptető csinos társnője harsány kacagásban törtek ki a frakkos-úszódresszes, tetőtől talpig porlepte Ogden láttán. A varázsló a lónak ütközve megtántorodott, majd továbbrohant felfele az úton.

– Ennyi elég is, Harry – szólt Dumbledore, azzal a könyökénél fogva húzni kezdte a fiút. A következő pillanatban már mindketten súlytalanul suhantak a sötétségben, hogy aztán Dumbledore immár alkonyi félhomályba burkolózó irodájában érjenek földet.

– És mi lett a lánnyal? – kérdezte azonnal Harry, míg Dumbledore egy pálcaintéssel lámpákat gyújtott. – Merope-pal, vagy mi is volt a neve?

– Nem esett nagyobb baja. – Dumbledore visszaült az íróasztalához, és intett Harrynek, hogy ő is foglaljon helyet. – Ogden a minisztériumba hoppanált, erősítést vett