/ Language: Hungary / Genre:antique

Harry Potter és a Főnix Rendje

Joanne Rowling

Harry Potter ötödik évére készül a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Harry - társaival ellentétben - sosem örül a nyári szünetnek, ám ez a mostani még rosszabb, mint rendesen. Nem csak rokonai, Dursleyék keserítik meg az életét, de - ami a legfájdalmasabb - mintha barátai is elfeledkeztek volna róla. Harry azon töri a fejét, hogyan törhetne ki lehetetlen helyzetéből, ám nyári szünidejének egy hirtelen, drámai fordulat vet véget. Hamarosan azt is megtudja, hogy Roxfortban sem számíthat békés tanulásra és kviddicsezésre...

Harry Potter – 5

J. K. ROWLING

Harry Potter és a Főnix Rendje

(Tartalom)

Neilnek, Jessicának és Davidnek,

akik varázslatossá teszik világomat

Első fejezet

A dementált Dudley

Végéhez közeledett a nyár addigi legforróbb napja, s a Privet Drive kövér kockaházai álmos csendbe burkolóztak. A máskor csillogóan tiszta autók portól piszkosan álltak a beállókban, a máskor smaragdzöld kerti pázsitok pedig sárgára fakultak – az öntözést ugyanis rendelet tiltotta a szárazság miatt.

Az utca lakói – mivel le kellett mondaniuk kedvenc elfoglaltságaikról, a kocsimosásról és a fűnyírásról – visszahúzódtak hűs házaikba, és kitárták az ablakokat, hogy becsalogassák a csak reményeikben létező fuvallatot. Az egyetlen ember, aki a szabadban tartózkodott, egy kamasz gyerek volt: a hátán feküdt a négyes számú ház mellett, egy virágágyásban.

A sovány, fekete hajú, szemüveges fiú csenevész, kissé beteges külseje arról árulkodott, hogy rövid idő alatt sokat nőhetett. Farmerja piszkos és szakadt volt, a pólója kinyúlt és megfakult, edzőcipőjének talpa pedig végső búcsút készült venni a felsőrésztől.

Nem mondhatni, hogy Harry Potter belopta volna magát az ápolatlanságot az emberiségellenes bűntettek közé soroló szomszédok szívébe, de mivel ezen az estén elrejtőzött egy sűrű hortenziabokor mögött, az arra járók nem láthatták meg. Ezen a búvóhelyen igazából csak úgy lepleződhetett volna le, ha bácsikája, Vernon vagy nagynénje, Petunia kidugja a fejét a nappali ablakán, és függőlegesen lenéz az ablak alatti virágágyásba.

A fentiek miatt Harry úgy érezte, kitűnő ötlet volt ide rejtőznie.

Az átforrósodott, kemény földön feküdni ugyan nem volt valami kényelmes, ám itt nem érték el a gyilkos pillantások, nem kellett a híradó helyett dühös fogcsikorgatást hallgatnia, és senki nem zaklatta rosszindulatú kérdésekkel – ezeket a kellemetlenségeket kellett ugyanis elviselnie, valahányszor beült a nappaliba, hogy együtt nézze a tévét nagynénjével és bácsikájával.

Mintha ez a gondolat beröppent volna a nyitott ablakon, Vernon Dursley, Harry bácsikája egyszerre megszólalt:

– Hálaistennek a kölyök végre leszokott róla, hogy itt terpeszkedjen nekünk. Apropó, hol van?

– Nem tudom – felelte közönyösen Petunia néni. – Idebent nincs.

Vernon bácsi mordult egyet.

– Még hogy híradót akar nézni! – dohogott. – Kíváncsi vagyok, mit forgat megint a fejében. Normális gyereket az ő korában nem érdekel a híradó. Dudleynak sincs fogalma arról, mi történik a világban. Szerintem azt se tudja, ki a miniszterelnök. Különben is: a mi híradónkban úgyse mondanak semmit a fajtájáról...

– Halkabban, Vernon! – szólt rá ijedten Petunia néni. – Nyitva van az ablak!

– Ja, persze... Bocsáss meg, drágám.

Dursleyék elcsendesedtek. Harry végighallgatott egy reklámdalocskát valami gyümölcsös gabonapehelyről, és közben a közeli Wisteria sétányon lakó, félbolond, macskaimádó Mrs. Figget figyelte, aki épp a ház előtt haladt el. Az öregasszony bosszús képet vágott, és hosszasan motyogott magában. Harry most már különösen örült, hogy bebújt a bokor mögé, Mrs. Figgnek ugyanis az utóbbi időben az a kellemetlen szokása támadt, hogy mindig meghívta őt magához teára, valahányszor összetalálkoztak az utcán.

Miután az öregasszony befordult a sarkon, és eltűnt Harry szeme elöl, odabent megint megszólalt Vernon bácsi:

– Dudlicsek teázni ment?

– Igen, Polkissékhez – felelte büszke-elégedetten Petunia néni. – Olyan sok kis barátja van, mindenki annyira szereti...

Harry csak nagy nehezen tudott elfojtani egy gúnyos horkantást.

Ha fiuk megítéléséről volt szó, Dursleyék még önmagukhoz képest is meghökkentően ostobák voltak. Habozás nélkül elhitték Dudley összes átlátszó hazugságát arról, hogy a nyári szünet minden egyes estéjén a bandája valamelyik tagjánál szürcsölgeti a teát. Harry nagyon jól tudta, hogy unokatestvére sehol nem teázik; a haverjaival esténként a játszótér berendezését pusztították, utcasarkokon bagóztak, vagy kövekkel dobálták az elhaladó autókat és az arra járó gyerekeket. Esti sétái során Harry nemegyszer szemtanúja volt mindennek – vakációja ugyanis javarészt azzal telt, hogy a városrész, Little Whinging utcáit rótta, és kidobott újságokat keresett a kukákban.

Mikor felcsendültek a hétórás híreket felvezető szignál első hangjai, Harry gyomra bukfencet vetett. Talán ma este – egy hónapos várakozás után – eljön a nagy pillanat.

– Második hetébe lépett a spanyol poggyászkezelők sztrájkja, s a repülőtereken minden eddiginél nagyobb számban zsúfolódtak össze a hazatérni vágyó turisták...

– Ha rajtam múlna, úgy kirúgnám őket, hogy életük végéig lazíthatnának – fejtette ki véleményét Vernon bácsi, túlharsogva a hírolvasót. Harry így nem hallotta a mondat végét, de gyomra így is abbahagyta a bukfencezést. Ha történt volna valami érdemleges, az biztosan első lett volna a hírek sorában – a pusztulás, a halál fontosabb, mint akárhány külföldön rekedt turista.

Harry lassan, hosszan kifújta a levegőt, és felnézett a ragyogóan kék égre. A nyár minden addigi napja egyformán telt: aggodalom, feszült várakozás, fellélegzés, aztán megint az egyre fokozódó aggodalom... és mindehhez az a napról napra gyötrőbbé váló kérdés, hogy miért nem történt még mindig semmi.

A további hírekre is odafigyelt, hátha beszámolnak valamiről, aminek a valódi jelentőségét a muglik nem ismerték fel: megmagyarázhatatlan eltűnésekről, egy különös balesetről... Ilyesmit azonban nem hallott. A poggyászrakodók sztrájkja után a délkeleti országrészt sújtó aszályról beszéltek (- Remélem, ezt a szomszéd is hallgatja! – harsogta Vernon bácsi. – Akkor talán nem fog hajnali háromkor locsolni!), aztán egy helikopterről, ami kis híján lezuhant Surreyben egy mezőn, majd arról, hogy egy híres színésznő válik híres férjétől. (- Mintha érdekelne minket a mocskos magánéletük – prüszkölte Petunia néni, aki mellesleg megszállott kíváncsisággal kutatott az esetről szóló cikkek után az összes magazinban, ami csak csontos kezébe került.) Harry behunyta a szemét, mert elvakította a ragyogó kék ég, és tovább fülelt.

– ...és végezetül Tömpi, a törpepapagáj új módját találta ki a nyári hűsölésnek. Tömpi, aki a barnsleyi Tíz Tollban lakik, megtanult vízisíelni! Mary Dorkins tudósítása következik.

Harry kinyitotta a szemét. Ha már a vízisíelő törpepapagájoknál tartanak, gondolta, akkor nincs értelme tovább hallgatnia a híradót.

Óvatosan a hasára fordult a virágágyásban, majd a könyökére és a térdére támaszkodva odébb mászott az ablak alól. Körülbelül öt centit tett meg, amikor váratlanul több dolog történt gyors egymásutánban.

Először is visszhangzó pukkanás hallatszott, ami az álmos csöndben pisztolylövés erejével hatott. Aztán egy macska kiiszkolt az egyik parkoló kocsi alól, és eliramodott. Dursleyék nappalijából visítás, káromkodás és csörömpölés hallatszott ki. Harry, mintha csak erre a jelre várt volna, talpra szökkent, és vékony fapálcát húzott ki farmernadrágja derekából. Teljesen felegyenesedni azonban nem tudott, mert beverte a fejét a nyitott ablakba. A csúnya koppanás hallatán Petunia néni még hangosabb visításba kezdett.

Harry úgy érezte, mintha kettérepedt volna a feje, akár egy dinnye. Szeme könnybe lábadt, és forgott vele a világ – de azért kitartóan nézte az utcát, hátha meglátja a zaj forrását. Azonban alighogy nagy nehezen kihúzta magát, kinyúlt a nyitott ablakon két lapátszerű, lila kéz, és rákulcsolódott a nyakára.

– Azonnal... tedd... el! – hörögte a fülébe Vernon bácsi. – Gyerünk! Senki... nem... láthatja... meg!

– Eressz már el! – nyögte ki fuldokolva Harry.

Néhány másodperces elkeseredett küzdelem következett. Harry fél kézzel igyekezett lefejteni a nyakáról bácsikája kolbászszerű ujjait, mert jobbjával továbbra is az előreszegezett pálcát markolta.

Majd miután egy különösen éles fájdalomszúrást érzett lüktető fejében, a bácsi nyikkant egyet, és hirtelen elengedte a nyakát, de úgy, mintha Harry egyszerre nagyfeszültségű vezetékké vagy taszító mágnessé vált volna.

Harry levegő után kapkodva átbucskázott a hortenziabokron, majd feltápászkodott, és körülnézett. A pukkanást okozó dolognak nyoma sem volt, viszont jó pár kíváncsi arc jelent meg a közeli ablakok mögött. Harry sietve visszadugta pálcáját a nadrágjába, és igyekezett ártatlan képet vágni.

– Szép esténk van! – harsogta Vernon bácsi, azzal vigyorogva integetni kezdett Hetes Szám asszonynak, aki függönye mögül nagy szemeket meresztett a Dursley-rezidencia felé. – Hallotta mekkorát durrant az a kipufogó? Jól ránk ijesztett Petuniával!

A bácsi ezután addig folytatta az eszelős vigyorgást, amíg az utolsó kíváncsi szomszéd is vissza nem húzódott az ablakából. Akkor aztán a vigyor vicsorgássá változott, és Vernon bácsi magához intette unokaöccsét.

Harry tett néhány lépést az ablak felé, de ügyelt rá, hogy kartávolságon kívül maradjon.

– Mi a fészkes fenét akartál ezzel? – kérdezte dühtől remegő, rekedt hangon Vernon bácsi.

– Mit akartam mivel? – kérdezett vissza higgadtan Harry. Közben jobbra-balra tekingetett, még mindig remélve, hogy meglátja a pukkanás okozóját.

– Ezzel a durrogtatással az ablakunk alatt...

– Az nem én voltam! – jelentette ki Harry.

Most Petunia néni sovány lóarca is megjelent Vernon bácsi lila lepényképe mellett. A néni reszketett a dühtől.

– Miért ólálkodtál az ablakunk alatt?

– Így van! Nagyon jó kérdés, Petunia! Mit kerestél az ablakunk alatt, kölyök!?

– A híradót hallgattam... – felelte fásultan Harry.

Bácsikája és nagynénje felháborodott pillantást váltottak.

– A híradót!? Már megint!?

– Hát igen. Mivel mindennap más van benne – felelte Harry.

– Ne pimaszkodj velem, kölyök! Azonnal mondd meg, hogy miben töröd a fejed, és ne gyere nekem azzal, hogy a híreket hallgatod! Nagyon jól tudod, hogy a te fajtádról...

– Vigyázz, Vernon! – sziszegte Petunia néni, mire Vernon bácsi annyira lehalkította a hangját, hogy Harry is alig hallotta, mit mond:

– ...hogy a te fajtádról nem beszélnek a mi híradónkban!

– Azt csak hiszitek.

A Dursley házaspár néhány másodpercig gyanakodva fürkészte Harryt, majd Petunia néni így szólt:

– Arcátlan kis hazudozó vagy. Mit csinálnak azok a... – itt Petunia néni is visszavett a hangerőből, úgy, hogy Harrynek a szájáról kellett leolvasnia a következő szót – ...baglyok, ha nem híreket hoznak neked?

– Hoppá! – suttogta diadalmasan Vernon bácsi. – Most megfogtunk, kölyök! Azt hiszed, nem tudjuk, hogy azok a nyavalyás madarak folyton szállítják neked a híreket?

Harry habozott. Nehezére esett válaszolni, bár bácsikája és nénikéje nem sejthették, mennyire érzékeny pontra tapintottak.

– A baglyok... nem hoznak híreket... – felelte szinte hangtalanul.

– Nem hiszem! – vágta rá Petunia néni.

– Én se! – rázta a fejét Vernon bácsi.

– Tisztában vagyunk vele, hogy megint valami hókuszpókuszra készülsz – jelentette ki Petunia néni.

– Ugyanis nem vagyunk teljesen ostobák – tette hozzá Vernon bácsi.

– Végre egy érdekes hír – vetette oda mérgesen Harry, majd mielőtt Dursleyék visszaparancsolhatták volna, sarkon fordult, átvágott az előkerten, s az alacsony falon át kilépett az utcára.

Tudta, hogy ezzel a megjegyzéssel nagyon kihúzta a gyufát, és ha majd hazamegy, borsos árat kell fizetnie szemtelenségéért, de mindez most a legkevésbé se érdekelte. Sokkalta fontosabb dolgok jártak a fejében.

Biztosra vette, hogy a közeli pukkanás hoppanálást vagy dehoppanálást jelzett. Pontosan ilyen zajt hallatott Dobby, a házimanó, valahányszor megjelent vagy köddé vált. Lehetséges volna, hogy Dobby eljött a Privet Drive-ra? Lehet, hogy a manó ebben a pillanatban is követi őt? Erre a gondolatra megtorpant, és gyorsan körülnézett az utcán. A Privet Drive azonban néptelennek tűnt, abban pedig Harry biztos volt, hogy Dobby nem tud láthatatlanná válni.

Folytatta hát útját, nem is figyelve rá, hogy merre megy. Az utóbbi hetekben annyiszor sétált ezeken az utcákon, hogy lába már automatikusan végigvezette a kedvenc útvonalán. Időről időre azért hátrapillantott a válla fölött. Teljes bizonyossággal érezte ugyanis, hogy valami mágikus dolog történt a közelében, mikor Petunia néni haldokló begóniái között feküdt. De miért nem szólította meg a rejtélyes mágus? Miért nem lép kapcsolatba vele, miért bujkál előle?

Tehetetlen dühe egyre fokozódott, aztán egyszerre feltámadt benne a kételkedés, a bizonytalanság.

Lehet, hogy a pukkanás mégse volt mágikus eredetű... Lehet, hogy csak túlreagál egy teljesen természetes eredetű zajt, mert annyira kiéhezett bármilyen, akár egészen apró jelzésre attól a világtól, amelyhez szíve szerint tartozik. Miért ne volna lehetséges, hogy egyszerűen csak összetört valami a szomszéd házban, és az okozta a zajt?

Harry gyomrában tompa, süllyedő érzés támadt, és lelkét ismét elárasztotta a reménytelenség, ami a nyár folyamán már oly sokszor hatalmába kerítette.

Reggel öt órakor felébred majd a vekker csörgésére, hogy kifizesse a Reggeli Próféta aznapi számát kézbesítő baglyot. De van-e értelme még egyáltalán járatnia az újságot? Az utóbbi időben épp csak rápillantott a címoldalra, aztán félredobta a lapot. Ha majd a féleszűek, akik a Prófétát szerkesztik, végre rádöbbennek, hogy Voldemort visszatért, azt a hírt majd öles szalagcímmel fogják lehozni – más hír pedig nem érdekelte őt.

A baglyok Rontól és Hermionétól is hoztak olykor levelet – abban azonban már rég nem reménykedett, hogy legjobb barátai valamiféle érdemleges újsággal szolgálnak.

Persze tudodkiről nem mondhatunk semmit... Azt az utasítást kaptuk, hogy ne írjunk meg neked semmi érdemlegeset, hiszen a leveleket elfoghatják... Elég sok a dolgunk, de a részletekről nem számolhatunk be... Zajlanak az események, ha találkozunk, majd mindent megtudsz...

De mikor fognak találkozni? Úgy tűnt, épp az időponttal senki nem törődik igazán. A születésnapi üdvözlőlapon Hermione azt írta: úgy tudom, nemsokára találkozunk. De mégis, mennyire sokára lesz az a nemsokára? Az elszórt, homályos utalásokból csak annyi derült ki, hogy Hermione és Ron ugyanott vannak, feltehetőleg Ron szüleinél. Harryt majd megőrjítette a gondolat, hogy amíg ő a Privet Drive-on kuksol, két barátja remekül szórakozik az Odúban. Annyira dühös volt rájuk, hogy kinyitatlanul eldobta a két doboz Mézesfalás-desszertet, amit a születésnapjára kapott tőlük. Elhamarkodott tettéért a sors már aznap este megbüntette, mégpedig Petunia néni vacsorának csúfolt, fonnyadt salátájával.

Mi lehet Ron és Hermione sok dolga? És neki, Harrynek miért nem ad senki feladatot? Talán nem bizonyította be, hogy talpraesettebb, mint két barátja? Mindenki elfelejtett mindent, amit ő tett? Talán nem ő járta meg a temetőt, nem ő nézte végig Cedric meggyilkolását, nem őt kötözték a sírkőhöz, hogy végezzenek vele?

Ezt verd ki a fejedből! – szólt rá magára szigorúan, azon a nyáron már vagy századszor. Lidérces álmaiban úgyis újra meg újra visszatért a temetőbe, botorság volt még ébren is a rémségekre gondolnia.

Befordult a Magnolia közbe, s hamarosan elhaladt a garázs és a szűk sikátor mellett, ahol először nézett keresztapja szemébe.

Sirius volt az egyetlen, aki átérezte, milyen helyzetben van.

A használható hírek persze az ő leveleiből is hiányoztak, de azokban legalább figyelmeztetések és vigasztaló szavak voltak gyötrő célozgatások helyett. Tudom, hogy kínlódsz és bosszankodsz... Ne keresd a bajt, akkor nem lesz gond... Légy óvatos, semmi meggondolatlanság...

Jól van, gondolta Harry, miközben a Magnolia közből kifordult a Magnolia útra, és elindult a lassan sötétbe burkolózó játszótér felé. Végül is nagyjából úgy viselkedett, ahogy Sirius tanácsolta.

Ellenállt például a kísértésnek, hogy rákösse a seprűjére a ládáját, és egyedül útnak induljon az Odúba. Úgy vélte, erős önfegyelemről tett tanúbizonyságot ahhoz képest, hogy mennyire kínozta és bosszantotta a hosszú száműzetés – a Privet Drive-i fogság, ami arra kárhoztatta, hogy virágágyásokban bujkáljon és hallgatózzon, hátha megtud valamit Voldemort nagyúr mesterkedéseiről. Mindenesetre elég dühítő volt egy olyan embertől hallani, hogy ne legyen meggondolatlan, aki tizenkét évig ült az Azkabanban, a varázslók börtönében, aztán megszökött, megpróbálta elkövetni a gyilkosságot, amiért eredetileg elítélték, majd elmenekült egy lopott hippogriffen...

Harry átmászott a park bezárt kapuján, és elindult a kiégett füvön. A játszótér ugyanolyan néptelen volt, mint a környező utcák.

A hintákhoz érve leült az utolsóra, amit Dudley és barátai még nem tettek tönkre, fél karját ráfűzte a láncra, és gondolataiba merülve bámulta a földet. A virágágyásban többet nem bújhat el. Holnap ki kell találnia egy újabb trükköt, hogy meghallgathassa a híreket.

Addig pedig vár rá egy újabb zaklatott éjszaka – ugyanis ha épp megúszta a cedrices rémlátomást, akkor egy másik torokszorító álom gyötörte: hosszú, sötét folyosókon kóborolt, amelyek mindegyike falban vagy zárt ajtóban végződött. Az álom valószínűleg arra a kiúttalanságra utalt, ami a nappalait is jellemezte. A régi sebhely a homlokán sokszor kellemetlenül sajgott, de ő már nem ringatta magát abba a hitbe, hogy Ron, Hermione vagy akár Sirius különösebben érdekesnek találná ezt a tünetet. Régebben, ha fájt a sebhely, az arra figyelmeztetett, hogy Voldemort ismét erősebb lett, de most, hogy a nagyúr már visszatért, biztos mindenki azt mondaná: várható volt, hogy sokat fog fájni... nem kell törődni vele... volt már ilyen...

Sorsának igazságtalansága egyszerre annyira gyötörni kezdte Harryt, hogy dühében legszívesebben felordított volna. Ha ő nincs, nem is tudná senki, hogy Voldemort visszatért! És mi a jutalma?

Négy hosszú hétre bedugják lehetetlen nagybátyjáékhoz, Little Whingingbe, teljesen elzárják a varázsvilágtól, és arra kényszerítik, hogy fonnyadt begóniák között kuporogva hallgassa, hogyan tanult meg vízisízni egy törpepapagáj! Hogy is felejthette el őt ilyen könnyen Dumbledore? Ha Ron és Hermione találkoztak, őt miért nem hívták meg? Meddig kell még eltűrnie az olyan tanácsokat, hogy üljön a fenekén, és legyen jó kisfiú? És mikor írhatja meg végre az ostoba Reggeli Prófétának, hogy képzeljék, Voldemort visszatért?

A dühös gondolatok vadul kavarogtak Harry fejében; még a gyomra is kavargott a felindultságtól. Közben leszállt körülötte a meleg, bársonyos éj, a levegő megtelt a forró, száraz fű illatával, és nem hallatszott más zaj, csak a park kerítésén túl elhaladó autók tompa zúgása.

Fogalma sem volt, mennyi ideje üldögélt már a hintán, mikor hangok ütötték meg a fülét, kizökkentve őt mélázásából. Felnézett, és a távoli utcalámpák ködös derengésében a parkon áthaladó emberek körvonalait pillantotta meg. Az egyik alak valami trágár nótát harsogott, a többiek nevettek. Mindezt halk, szapora ketyegés kísérte: drága versenybiciklik csapágyainak zaja.

Harry tudta, kik ezek az emberek. Az elöl haladó alakban felismerte Dudley Dursleyt – unokatestvére hazafelé tartott, hűséges bandája kíséretében.

Dudley terjedelmesebb volt, mint bármikor, de egy év szigorú diéta és egy új tehetség felfedezése jelentősen megváltoztatta testfelépítését. Ahogy azt Vernon bácsi fűnek-fának büszkén újságolta, Dudley nemrég nehézsúlyú bajnoki címet szerzett a délkeleti megyék iskoláinak ökölvívó tornáján. A „nemes sport”, ahogy Vernon bácsi nevezte, még nagyobb behemótot csinált Dudleyból, mint amekkorának Harry elemi iskolás korukban látta, mikor ő maga szolgált Dudley első bokszzsákja gyanánt. Harry persze már rég nem félt unokatestvérétől, mégse tartotta különösebben örvendetes dolognak, hogy Dudley megtanult még nagyobbat és még pontosabban ütni. A környékbeli gyerekek mind rettegtek tőle – egyenesen veszélyesebbnek tartották, mint „azt a Potter fiút”, aki gátlástalan huligán, nyilván nem véletlenül a Szent Brútusz Szigorított Javítóintézet bentlakója.

Harry tekintetével kísérte a parkon átkerekező, sötét alakokat.

Arra gondolt, vajon kit vertek meg a fiúk aznap este. Forduljatok erre, gondolta. Na, gyerünk... nézzetek ide... itt ülök egyedül... gyertek, kössetek belém...

Ha Dudley barátai észrevennék, rögtön megcéloznák őt – no de mit tenne akkor Dudley? Nem akarná lejáratni magát a banda előtt, viszont provokálni se merné őt... Vicces lenne nézni, hogyan tépelődik; jó lenne cikizni, és látni, hogy nem mer visszavágni... És ha valamelyik másik támadna, akkor ott van kéznél a varázspálca.

Próbálják csak meg... Örömmel vezette volna le dühe egy részét azokon a fiúkon, akik egykor pokollá tették az életét.

A fiúk azonban nem fordultak felé, nem vették észre őt, és már-már elérték a kerítést. Harry legyőzte vágyát, hogy utánuk kiáltson. Nem volna okos dolog összetűzést kezdeményeznie. Nem varázsolhat. Megint azt kockáztatná, hogy kicsapják az iskolából.

Dudley és a banda hangjai lassan elhaltak a távolban; már el is tűntek a szeme elől a Magnolia úton.

Tessék, Sirius, gondolta fásultan Harry. Nem voltam meggondolatlan. Nem kerestem a bajt. Épp az ellenkezőjét csináltam annak, amit te tettél volna.

Felállt, és kinyújtóztatta tagjait. Petunia néni és Vernon szemében Dudley hazatérésének mindenkori időpontja volt a mérce: addig tartott a „normális időben”, és azután kezdődött a „későn”.

Vernon bácsi már megfenyegette Harryt, hogy bezárja őt a sufniba, ha még egyszer Dudley után mer hazaérni, így hát Harry elfojtott egy ásítást, és mogorván elindult a park kapuja felé.

A Magnolia út a Privet Drive-hoz hasonlóan tele volt kövér kockaházakkal – azokhoz kövér, kockafejű tulajdonosok és jól fésült pázsitok tartoztak. A lakók Vernon bácsiéhoz hasonló, szép, tiszta kocsikkal jártak. Harry jobban szerette Little Whinginget éjszaka, mikor a lefüggönyözött ablakok csak fényesen ragyogó foltok voltak, és az emberek nem tettek csípős megjegyzéseket az ő „bűnöző” külsejére. Megszaporázta lépteit, így aztán a Magnolia út feléhez érve ismét megpillantotta Dudleyt és bandáját: azok éppen búcsúzkodtak a Magnolia köz sarkánál. Harry behúzódott egy nagy orgonabokor árnyékába, és várt.

– ...visított, mint egy malac, mi? – röhögött Malcolm, és a többiek is vele vihogtak.

– Szép jobb horog volt, Nagy Dé – mondta Piers.

– Akkor holnap ugyanakkor? – kérdezte Dudley.

– Aha, nálunk – felelte Gordon. – Elmennek az őseim.

– Oké, akkor ott – intett búcsút Dudley.

– Heló, Dud!

– Szia, Nagy Dé!

Harry kivárta, amíg a banda lelépett, és csak akkor indult tovább.

Mikor elhaltak a hangok, befordult a Magnolia közbe, és némi sietség árán hamarosan hallótávolságra megközelítette Dudleyt. Unokatestvére ráérősen baktatott, és hamisan dudorászott.

– Heló, Nagy Dé!

Dudley megfordult.

– Ja – morogta – te vagy az?

– Mondd már el: mióta vagy Nagy Dé? – kérdezte Harry.

– Dugulj be! – horkant rá Dudley, és elfordult tőle.

– Tök jó név – folytatta vigyorogva Harry, miután felzárkózott unokatestvére mellé. – De nekem azért mindig Dudlimudli maradsz.

– Mondom, hogy dugulj be! – csattant fel Dudley, ökölbe szorítva sonkakezét.

– Nem tudják a srácok, hogy anyukád így szólít?

– Fogd be a szád!

– Érdekes, anyukádnak sose mondod, hogy fogja be a száját. A Dudluska vagy a Dudlicsek jobb? Azokat szívesebben hallod?

Dudley nem felelt. Szemlátomást minden önfegyelmét latba kellett vetnie, hogy ne üsse meg Harryt.

– Na mesélj, kit vertél meg ma este? – kérdezte Harry, most már vigyorgás nélkül. – Megint egy tízévest? Azt tudom, hogy tegnapelőtt Mark Evanst intézted el...

– Ő provokálta ki! – fortyant fel Dudley.

– Tényleg?

– Szemtelen volt.

– Igen? Azt mondta, hogy olyan vagy, mint egy disznó, ami megtanult a hátsó lábán járni? Ez nem szemtelenség, Dud, ez a szomorú igazság.

Dudley állkapcsán kidudorodtak az izmok. Harry leírhatatlan elégtétellel nyugtázta unokatestvére fokozódó dühét; olyan érzés volt ez számára, mintha átpumpálná saját elkeseredettségét Dudleyba, az egyetlen emberbe, aki kéznél volt erre a célra.

Befordultak a sikátorba, ahol Harry először látta Siriust, s ami a legrövidebb út volt a Magnolia közből a Wisteria sétányra. A néptelen kis utca sokkal sötétebb volt, mint azok, amelyeket összekötött, mivel itt nem szereltek fel utcai lámpákat. Dudley és Harry garázsfalak és egy magas kerítés között haladtak el.

– Erősnek érzed magad, mert nálad van az az izé, mi? – szólalt meg néhány másodperc hallgatás után Dudley.

– Milyen izé?

– Hát az izé, amit rejtegetsz.

Harry megint elvigyorodott.

– Nem is vagy olyan buta, amilyennek látszol, Dud! Persze az is igaz, hogy ha olyan buta lennél, nem tudnál egyszerre járni és beszélni.

Harry előhúzta a pálcáját. Látta, hogy unokatestvére riadt pillantást vet rá a szeme sarkából.

– Nem szabad használnod – sietett leszögezni Dudley. – Tudom, hogy nem szabad. Különben kirúgnak abból az őrültképzőből, ahova jársz.

– Honnan tudod, hogy nem törölték el ezt a szabályt, Nagy Dé?

– Nem törölték el – felelte Dudley, de úgy, mintha saját magát győzködné.

Harry halkan nevetett.

– Anélkül az izé nélkül nem mersz kiállni ellenem, mi? – förmedt rá Dudley.

– Neked viszont csak négy gorilla kell, hogy ki merj állni egy tízéves ellen. Hogy szerezted a bokszbajnoki címet, amire olyan büszke vagy? Hány éves volt az ellenfeled? Hét? Nyolc?

– Tizenhat éves volt, ha épp tudni akarod – felelte bosszúsan Dudley. – Húsz percig nem tért magához, miután kiütöttem, pedig kétszer akkora volt, mint te. De majd megmondom apának, hogy elővetted azt az izét...

– Aha, már szaladsz is apucihoz, mi? A bokszbajnok Dudlici megijedt a csúnya Harry pálcájától?

– Éjjel nem vagy ilyen nagy legény – vágott vissza Dudley.

– Most is éjjel van, Dudlicsek. Tudod, úgy hívjuk azt, amikor ilyen sötét minden...

– Úgy értem, akkor, mikor alszol! – csattant fel Dudley, és megállt.

Harry is megállt, és ránézett unokatestvérére. A sötétben is látta, hogy Dudley palacsintaarcán diadalmas kifejezés ül.

– Hogy érted azt, hogy nem vagyok nagy legény, amikor alszom? – kérdezte őszinte értetlenséggel. – Mitől kellene félnem az ágyban? A párnától?

– Hallottalak tegnap éjjel – hadarta Dudley. – Beszéltél álmodban. Nyöszörögtél.

– Hogy érted...? – ismételte Harry, de a gyomra mintha egyszerre megtelt volna hullámzó, jeges vízzel. Előző éjjel megint megjárta álmában a temetőt.

Dudley erőltetetten felkacagott, aztán gúnyos, cincogó jajveszékelésbe kezdett:

– „Ne öld meg Cedricet! Ne öld meg Cedricet!” Ki az a Cedric? Vele jársz?

– Nem... hazudsz – felelte gépiesen Harry. Egyszerre kiszáradt a szája. Nagyon jól tudta, hogy Dudley nem hazudik, hiszen máshonnan nem tudhatott Cedricről.

– „Apa! Apa, segíts! Meg akar ölni, apa! Oá! Oá!”

– Hagyd abba! – szólt fenyegetően Harry. – Fogd be a szád, ha jót akarsz.

– „Gyere, apa, segíts rajtam! Anya, gyere, segíts! Megölte Cedricet! Ments meg, apa! Engem is meg akar...” Te, te... ne szegezd rám azt az izét!

Dudley a garázsfalhoz hátrált. Harry pontosan a szívének szegezte varázspálcáját. Tizennégy év összes gyűlölete ott lángolt a vérében. Meg akarta átkozni Dudleyt, de olyan csúnyán, hogy ronda bogár képében döcögjön haza, süketen, némán, a csápjait lengetve...

– Erről soha többet ne beszélj – szólt vészjóslóan. – Megértetted?

– Fordítsd el az izédet!

– Azt kérdeztem: megértetted?

– Fordítsd el!

– Megértetted?

– Ne szegezd rám azt az izét... !

Dudley összerándult, és elakadt a lélegzete, mintha jeges vizet öntöttek volna a nyakába.

Valami történt az éjszakával. A csillagokkal megszórt indigókék ég egyszerre koromfekete és vak lett – eltűntek a csillagok, a Hold, a távoli, ködös fényű utcai lámpák. Elnémult a tompa motorzúgás és a fák susogása. A balzsamos levegő hirtelen csípősen hideg lett. Tökéletes, áthatolhatatlan, néma sötétség vette körül a két fiút, mintha egy óriási kéz vastag, jeges köpönyeget borított volna az egész sikátorra.

Harry egy pillanatig azt hitte, akaratlanul valamilyen varázslatot hajtott végre, aztán rádöbbent, hogy erről nem lehet szó, hiszen a csillagokat nem tudja kioltani. Körülnézett, hátha meglátja a jelenség okát, de a sötétség súlytalan fátyolként tapadt a szemére.

Aztán megütötte a fülét Dudley rémült hangja.

– Mi-mit csinálsz? Ha-hagyd abba!

– Nem csinálok semmit! Hallgass, és ne mozdulj!

– Nem látok! Megvakultam! A...

– Fogd már be!

Harry mozdulatlanná dermedt, de a szemét tágra nyitotta, és erőlködve meredt a sötét semmibe. Az agresszív hideg az egész testét átjárta. Karja libabőrös lett, felállt a szőr a hátán.

Képtelenség, gondolta. Nem jöhettek ide, Little Whingingbe...

Most a zajokra összpontosított. Előbb hallani fogja őket, csak azután bukkannak fel:..

– Megmondom apának! – nyafogott Dudley. – Hol vagy? Mit csinálsz?

– Befognád a szád? – sziszegte Harry. – Hallgatni próbá...

A torkán akadt a szó, mert ekkor meghallotta a zajt, amitől rettegett.

Rajtuk kívül volt még valami a sikátorban; valami, ami elnyújtott, rekedt hörgéssel szívta be a levegőt. Harry reszketve állt a lélekölő hidegben, s a félelem jeges szorítását érezte a torkán.

– Hagyd abba! Ne csináld már! Különben leütlek, esküszöm!

– Dudley, fogd már be...

Bamm!

Harry jókora ütést érzett a füle fölött, akkorát, hogy megtántorodott tőle. Szeme előtt apró, fehér pöttyök táncoltak. Két órán belül másodszor érezte úgy, hogy kettéhasadt a feje. A következő pillanatban a földre zuhant, s a pálcája kiesett a kezéből.

– Te idióta! – kiáltott fel dühösen. Könnyező szemmel négykézlábra állt, és kétségbeesetten tapogatózni kezdett a vaksötétben.

Közben hallotta, hogy Dudley megindul, nekiütközik a kerítésnek, és hátratántorodik.

– Gyere vissza, Dudley! A karjaiba szaladsz!

Iszonyú visítás hallatszott, és Dudley lépéseinek zaja megszűnt.

Ugyanabban a pillanatban Harry közeledő hideget érzett a háta mögött – ez pedig csak azt jelenthette, hogy a támadók többen vannak.

– Dudley, csukd be a szád! Semmiképp, semmiképp ne nyisd ki a szád!

Harry kétségbeesetten tapogatózott maga körül.

– Pálca... – motyogta a félelemtől kábán. – Hol van... pálca... hol van... Lumos!

A varázsigét csak azért mondta ki, mert valamilyen fényforrásra vágyott, ami segíti a keresésben. Hatalmas megkönnyebbülésére kis lángnyelv lobbant fel néhány centire a jobb kezétől: tűz gyúlt pálcája hegyén. Felkapta, talpra szökkent, és megfordult.

A következő pillanatban gyomra hatalmas bukfencet vetett.

Egy hórihorgas, kámzsás alak siklott felé. A lény a föld fölött lebegett; se a lába, se az arca nem látszott ki köpönyege alól, s ahogy közeledett, hörögve szívta be száján az éjszakát.

Harry hátrált egy lépést, és előreszegezte pálcáját.

– Expecto patronum!

A pálca hegyéből ezüstös gőzfelhő tört elő. A dementor lelassult, de a bűbáj nem működött elég jól. Harry botladozva tovább hátrált, a dementor pedig követte. Harry érezte, hogy agyát zsibbasztani kezdi a rémület... Koncentrálj!

A dementor köpönyegének nyílásából két nyálkás, zöld kéz bukkant elő. Harry surrogó zajt hallott a fülében.

– Expecto patronum!

Saját hangja távolinak és tompának tűnt. A pálcából ezüstös füstcsík folydogált ki lustán – nem sikerül a varázslat, nem tudja megcsinálni!

Éles, vijjogó nevetés harsant a fejében... Érezte a dementor bűzös, halálhideg leheletét, ami most már az ő tüdejét is megtöltötte. Fulladozott tőle.

Gondolkozz... Kell egy örömteli gondolat...

De nem talált magában egy szemernyi örömöt se. A dementor jéghideg ujjai a nyakára fonódtak, a vijjogó nevetés a fejében egyre hangosabb lett, és most egy hang is megszólalt: Köszönj szépen a halálnak, Harry... talán nem is fog fájni... habár nem tudom, még sose haltam meg... Soha többé nem látja Ront és Hermionét...

Ahogy levegő után kapkodott, kristálytisztán felbukkant a fejében két barátjának képe.

– Expecto patronum!

A pálcából hatalmas, ezüstös szarvas szökkent ki. Agancsának hegyével ott kapta el a dementort, ahol a rém szívének kellett volna lennie. A dementor hátrasuhant, súlytalanul, akár a sötétség, s mikor a szarvas újra rávetette magát, elröppent, mint egy menekülő denevér.

– Erre! – kiáltott rá Harry a szarvasra, azzal megfordult, és égő hegyű pálcáját előreszegezve szaladni kezdett a sikátorban. – Dudley! Dudley!

Tucatnyi lépést se kellett tennie, máris meglátta unokatestvérét.

Dudley összegömbölyödve feküdt a földön, s karjával védte az arcát. Egy másik dementor ott kuporgott fölötte, nyálkás keze a fiú csuklójára kulcsolva. Lassan, szinte gyöngéden elhúzta Dudley kezét, s közben kámzsás fejét a fiú arcához közelítette, mintha meg akarná csókolni őt.

– Kergesd el! – üvöltötte Harry.

A megidézett szarvas zúgó szelet kavarva elvágtatott mellette.

A dementor szem nélküli arca néhány centire volt csak Dudleyétól, mikor az ezüstagancs elérte őt. A rémség a magasba röppent, és társához hasonlóan eltűnt a sötétben. Ezután a szarvas kiügetett a sikátor végéhez, és ott ezüstös köddé foszlott szét.

A Hold, a csillagok meg az utcai lámpák nyomban visszakapták fényüket, és langyos fuvallat söpört végig a sikátoron. A szomszédos kertekben susogni kezdtek a fák, s újra felzúgott a Magnolia közben elhaladó autók tompa zaja. Harry mozdulatlanul állt; minden érzékszerve bizsergett a környezet ilyen hirtelen megváltozásától. Beletelt néhány másodpercbe, mire észrevette, hogy pólója rátapadt a mellkasára és a hátára: egész teste verejtékben fürdött.

Még mindig nem tudta elhinni, ami történt. Dementorok Little Whinging kellős közepén!

Dudley továbbra is a földön hevert; elhalóan nyöszörgött, és remegett minden porcikája. Harry lekuporodott mellé, hogy megvizsgálja, milyen állapotban van, de ekkor közeledő léptek szapora zaja ütötte meg a fülét. Ösztönösen felemelte pálcáját, és sarkon fordult, hogy szembenézzen az érkezővel.

A bolond Mrs. Figg alakja bontakozott ki a homályból. Az öregasszony szürke haja kiszabadult a hajháló alól, sovány karjáról fémesen zörgő bevásárlóháló lógott alá, s lába félig kicsúszott skót kockás szövetpapucsából. Harry gyorsan el akarta rejteni varázspálcáját, de...

– Nehogy eltedd, te bolond – visított fel Mrs. Figg. – Mi lesz, ha még több ólálkodik itt? Esküszöm, megfojtom Mundungus Fletchert!

Második fejezet

Bagolycsipet

– Tessék? – hebegte Harry.

– Lelépett! – sopánkodott kezeit tördelve Mrs. Figg. – Elment tárgyalni valakivel egy rakás üstről, ami „leesett egy teherseprűről”. Megmondtam neki, hogy elevenen megnyúzom, ha elmegy, és most nézd meg! Dementorok! Még szerencse, hogy szolgálatba állítottam Kormi urat! Na gyerünk, nincs idő fecsegni! Egy-kettő, gyorsan haza kell mennetek! Te jó ég, micsoda botrány lesz ebből! Megfojtom!

– De hát... – Harry számára majdnem olyan megdöbbentő volt megtudni, hogy a félbolond, macskaimádó szomszédasszony tudja, mik azok a dementorok, mint találkozni kettővel a sikátorban. – A néni... boszorkány?

– Kvibli vagyok, és ezt Mundungus is nagyon jól tudja. Hát hogy a macskába tudnálak megvédeni a dementoroktól!? Otthagyott téged teljesen őrizetlenül, pedig figyelmeztettem...

– Ez a Mundungus követett engem? Várjunk csak... Ő volt az! Ő dehoppanált a házunk előtt!

– Igen, igen, igen, de szerencsére beküldtem Kormit egy kocsi alá a biztonság kedvéért. Kormi azonnal szólt nekem, de mire a házatokhoz értem, te már eltűntél... És tessék... Uram, teremtőm, mit fog szólni ehhez Dumbledore? Hé! – ripakodott rá Dudleyra, aki még mindig hanyatt feküdt az aszfalton. – Emeld fel a hájas hátsód, egy-kettő!

– A néni ismeri Dumbledore-t? – kérdezte elkerekedett szemmel Harry.

– Persze, hogy ismerem, ki ne ismerné őt? Na gyere már, ha visszajönnek, nem tudok segíteni neked, egy árva tyúktojást se tudtam megbűvölni soha életemben!

Azzal az öregasszony lehajolt, megfogta Dudley egyik húsos karját, és húzni kezdte.

– Kelj már fel, te haszontalan hústorony! Talpra!

Dudley azonban vagy nem tudott, vagy nem akart felállni. Hamuszürke arccal, remegve feküdt a földön, és összeszorította a száját.

– Majd én felemelem.

Harry húzni kezdte Dudley fél karját, és nagy nehezen sikerült is talpra állítania unokatestvérét. Dudleyt azonban láthatólag az ájulás kerülgette. Apró szeme szédülten forgott, arcáról csorgott a verejték, és amint Harry elengedte a karját, el akart dőlni, mint egy fa.

– Gyerünk már! – türelmetlenkedett Mrs. Figg.

Harry átvetette a vállán Dudley fél karját, és a súly alatt roskadozva vonszolni kezdte unokatestvérét a kivilágított út felé.

Mrs. Figg előttük csoszogott, s aggódva kémlelte az utcasarkot.

– Legyen a kezedben a pálcád! – utasította Harryt, mikor kiértek a Wisteria sétányra. – Ne törődj most a Titokvédelmi Alaptörvénnyel, ebből már úgyis hatalmas botrány lesz. Ahogy ezeket ismerem, a bolhából is sárkányt csinálnak. Ott az a rendelet a kiskorúak bűbájgyakorlásának korlátozásáról... Pontosan ettől tartott Dumbledore... Mi az ott az utca végén? Ja, csak Rőtfülű... Nehogy eltedd a pálcádat, fiam! Hányszor mondjam még, hogy nem tudok segíteni neked?

Nem volt éppenséggel könnyű a pálcát is tartani, és közben Dudleyt is vonszolni. Harry bosszúságában jól oldalba döfte könyökével unokatestvérét, de ezzel se tudta rávenni őt az önálló helyváltoztatásra. Dudley teljes súlyával a vállára nehezedett, s széles talpa csak súrolta a földet.

– Miért nem tetszett elmondani, hogy kvibli tetszik lenni, Mrs. Figg? – kérdezte zihálva Harry. – Olyan sokszor jártam a néninél. Miért nem mondta el?

– Dumbledore megtiltotta. Rajtad kellett tartanom a szemem, de nem mondhattam semmit, mert még gyerek vagy. Ne haragudj, hogy annyit gyötörtelek, de Dursleyék nem engedtek volna át, ha azt látják, hogy jól érzed magad nálam. Nem volt könnyű, de... Jaj, istenem, istenem – kezdett újabb sápítozásba és kéztördelésbe az öregasszony – ha ezt Dumbledore megtudja! Hogy volt képes Mundungus magadra hagyni téged, mikor éjfélig ő volt szolgálatban? És most is, hol van!? Hogy értesítsem róla Dumbledore-t, hogy mi történt? Nem tudok hoppanálni.

– Van egy baglyom, azt kölcsönadhatom – nyögte Harry, s közben arra gondolt, vajon összeroppan-e a gerince Dudley súlya alatt.

– Semmit nem értesz, Harry! Dumbledore-nak a lehető leggyorsabban cselekednie kell! A minisztérium árgus szemekkel figyeli a kiskorúak bűbájgyakorlását! Hidd el nekem, már most tudják, mit csináltál!

– De hát dementorok támadtak ránk, muszáj volt varázsolnom. Az biztos jobban fogja izgatni a minisztériumot, hogy mit kerestek dementorok Little Whingingben, nem?

– Bár úgy lenne, kis drágám, de félek, hogy... Mundungus Fletcher... ! Ezért kitekerem a nyakad!

Hangos pukkanás hallatszott, és alkoholbűzzel keveredő hamutartószag áradt szét a levegőben. Ezzel egyidejűleg a semmiből ott termett egy zömök, borostás, szakadt felöltős férfi. Az illetőnek kurta ó-lába, hosszú, csapzott, rőt haja és bevérzett, táskás szeme volt – összességében úgy festett, mint egy szomorú basset-hound.

Kezében ezüstös szövetcsomót szorongatott – Harry nyomban felismerte, hogy az egy láthatatlanná tévő köpeny.

– Mi a hézag, Figgy? – kérdezte, miközben csodálkozva szemrevételezte a furcsa, hármas csoportot. – Inkónyitó nyista?

– Majd adok én neked inkónyitót! – visította Mrs. Figg. – Dementorok voltak itt, te sehonnai, semmirekellő tolvajfajzat!

– Dementorok...? – ismételte döbbenten Mundungus. – Dementorok, itten?

– Igen, itten, te rakás denevérpotyadék, itten bizony! Dementorok támadták meg a fiút a te szolgálati időd alatt!

– A ménkűbe... – dörmögte Mundungus. Felváltva Harryre és Mrs. Figgre nézett. – A ménkűbe, hát én csak...

– Elugrottál lopott üstöket venni! Pedig megmondtam, hogy ne menj el, igaz? Igaz!?

– Igen, de... – Mundungus szemlátomást roppant kényelmetlenül érezte magát. – Ilyen jó bótot ritkán lehet csinálni, no.

Mrs. Figg meglódította a bevásárlóhálót, és fültövön ütötte vele Mundungus Fletchert. A zörgésből és csattanásból ítélve a háló macskatápos konzerveket tartalmazhatott.

– Au! Hagyd abba! Szállj le rólam, eszelős vén banya! Szólni kell Dumbledore-nak!

– Igen... szólni... kell! – zihálta Mrs. Figg, és minden szónál újabb csapást mért a konzervekkel Mundungus valamely testrészére. – Lódulj... szólj... neki... és azt is... mondd el... mért... nem voltál... a helyeden!

– Ki ne ugorj a bőrödből, nyanya! – kiabálta Mundungus, karjával védve a fejét. – Megyek már, megyek!

Újabb pukkanás hallatszott, és a varázsló eltűnt.

– Remélem, Dumbledore békává változtatja! – dühöngött Mrs. Figg. – Gyerünk, Harry, mozgás! Mire vársz?

Harry úgy döntött, nem pazarolja maradék levegőjét arra, hogy elmondja, milyen nehezére esik minden egyes lépés Dudley jelentős súlyával a vállán. Inkább rántott egyet félájult unokatestvérén, és tovább vonszolta őt.

– Elkísérlek az ajtóig – szólt Mrs. Figg, mikor a Privet Drive sarkára értek. – Nem lehet tudni, nincs-e a közelben még egy-kettő... Szent szalmiákszesz, micsoda katasztrófa! És egyedül kellett elbánnod velük! Pedig Dumbledore azt mondta, mindenképp akadályozzuk meg, hogy varázsolj... Mindegy, ez már veszett seprű nyele... A köpkő el van vetve.

– Szóval... – zihálta Harry. – ...Dumbledore... őröket állított rám?

– Még szép! – felelte ingerülten Mrs. Figg. – Azt hitted, hagy téged egyedül kóricálni a júniusi dolgok után? Te jó ég, édes fiam, nekem azt mondták, te szoktad használni a fejed...

– Na jó... Menj be szépen, és ne is gyere ki! – folytatta az öregasszony, mikor a négyes szám elé értek. – Ha jól sejtem, megkeresnek téged, inkább előbb, mint utóbb.

– És a néni mit csinál? – kérdezte gyorsan Harry.

– Hazamegyek, a legrövidebb úton – felelte Mrs. Figg, és borzongva körülnézett a sötét utcán. – Aztán várok az újabb utasításokra. Te meg maradj a házban! Jó éjszakát!

– Ne tessék még elmenni! Még azt sem tudom, hogy...

Mrs. Figg azonban addigra már elsietett klaffogó szövetpapucsában, a zörgő bevásárlóhálóval a kezében.

– Tessék várni! – kiáltott utána Harry. Ezernyi kérdést tudott volna feltenni akárkinek, aki kapcsolatban állt Dumbledore-ral.

Mrs. Figget azonban pillanatok alatt elnyelte a sötét éjszaka. Harry homlokát ráncolva dobott egyet a vállára nehezedő Dudleyn, majd lassan, nehézkesen elindult a házhoz vezető kerti ösvényen.

Az előszobában égett a villany. Harry visszadugta varázspálcáját farmerja derekába, megnyomta a csengőt, aztán csak nézte Petunia néni egyre növekvő sziluettjét, amit csúf szörnyalakká torzított a bejárati üvegajtó mintázata.

– Dudluska! De jó, hogy megjöttél, már kezdtem agg... Dudlus! Mi történt?

Harry vetett egy oldalpillantást Dudleyra, majd menekülésszerűen kibújt unokatestvére karja alól. Dudley egy másodpercig zöldre vált arccal, támolyogva meredt maga elé, aztán kitátotta a száját, és lehányta a lábtörlőt.

– Dudlus! Dudluskám, mi bajod? Vernon! Vernon!

Harry bácsikája kidöcögött a nappaliból. Harcsabajsza jobbra-balra mozgott, mint mindig, amikor izgatott volt. Szaporán szedte a lábát, hogy segítsen Petunia néninek átemelni Dudleyt a küszöbön és a hányadéktócsán.

– Rosszul van, Vernon!

– Mi a baj, fiam? Mi történt? Mrs. Polkiss külföldi teát itatott veled?

– Mitől vagy ilyen piszkos, kis drágám? A földön feküdtél?

– Várjunk... Csak nem raboltak ki, fiam?

Petunia néni felsikkantott.

– Hívd a rendőrséget, Vernon! Hívd a rendőrséget! Dudlus, kis drágám, nézz rá anyukára! Mit csináltak veled?

A nagy rémüldözés közepette senki nem vett tudomást Harryről, aki ennek kimondottan örült. Sikerült besurrannia a házba, mielőtt Vernon bácsi becsapta az ajtót, s miközben Dursleyék nagy zajosan a konyha felé kísérték fiukat, ő nesztelenül a lépcsőhöz osont.

– Ki bántott, fiam? Mondd meg a nevét! Megkapja a magáét, ne félj !

– Csitt! Mondani akar valamit, Vernon! Mondd bátran, Dudlus! Mondd meg anyukának!

Harry lába már a legalsó lépcsőfokon volt, mikor Dudleynak visszatért a hangja.

– Ő.

Harry megdermedt. Aztán összeszorította a fogát, és felkészült a robbanásra.

– Kölyök! Gyere ide!

Harry a félelem és a düh keverékével a lelkében levette lábát a lépcsőről, megfordult, és Dursleyék után indult.

A patyolattiszta konyha vakítóan világosnak tűnt a kinti sötétség után. Petunia néni egy székre segítette Dudleyt, aki még mindig zöld volt, és verejtékezett. Vernon bácsi megállt az edénycsöpögtető előtt, és gombszemét réssé szűkítve Harryre meredt.

– Mit csináltál a fiammal? – kérdezte fenyegetően.

– Semmit – felelte röviden Harry, bár nagyon jól tudta, hogy Vernon bácsi nem elégszik meg ezzel a válasszal.

– Mit csinált veled, Dudlus? – kérdezte remegő hangon Petunia néni, miközben egy vizes ruhával a hányást törölgette Dudley bőrdzsekijéről. – Talán... azt csinálta, kis drágám? Használta az izéjét?

Dudley lassan, remegő fejjel bólintott.

– Nem igaz! – csattant fel Harry, miután Petunia néni feljajdult, Vernon bácsi pedig felemelte az öklét. – Nem csináltam vele semmit. Nem én voltam, hanem...

Ebben a pillanatban egy kuvik röppent be a konyhaablakon, majd Vernon bácsi fejét éppen hogy kikerülve, átsuhant a konyhán, és Harry lába elé ejtett egy nagy pergamenborítékot, amit a csőrében hozott. Utána kecsesen visszakanyarodott, szárnya hegyével súrolta a hűtőszekrény tetejét, majd kirepült az ablakon, és eltűnt.

– Baglyok! – üvöltött fel Vernon bácsi, s miközben becsapta a konyhaablakot, halántékán lüktetni kezdett a jól ismert dühér. – Már megint baglyok! Nem tűrök több baglyot a házamban!

Harry azonban ekkor már a borítékot bontogatta. A szíve valahol az ádámcsutkája tájékán dobogott, mikor kinyitotta a levelet.

Kedves Potter Úr!

Titkos forrásokból arról értesültünk, hogy Ön patrónus-bűbájt hajtott végre ma 21 óra 23 perckor egy muglik által lakott övezetben, egy mugli személyes jelenlétében.

A kiskorúak bűbájgyakorlásának ésszerű korlátozásáról szóló rendelet fenti súlyos megsértése az Ön eltanácsolását vonja maga után a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolából. A minisztérium illetékesei rövidesen felkeresik Önt lakóhelyén pálcájának megsemmisítése céljából.

Mivel Ön a múltban már hivatalos figyelmeztetést kapott a Mágusok Nemzetközi Szövetsége Titokvédelmi Alaptörvényének megsértése miatt, sajnálattal kell közölnünk, hogy ügyében fegyelmi tárgyalásra kerül sor augusztus 12-én, 9 órakor. A fenti időpontban jelenjen meg a Mágiaügyi Minisztériumban.

Minden jót kívánunk!

Szívélyes üdvözlettel:

Mafalda Hopkirk

Mágiaügyi Minisztérium

Varázshasználati Főosztály

Harry kétszer is végigolvasta a levelet, s közben csak távoli sustorgásként érzékelte Vernon bácsi dühöngését és Petunia néni sápítozását. Jeges zsibbadás bénította meg az agyát, s tudatába mérgezett nyílvesszőként fúródott a szörnyű tény: kicsapták a Roxfortból! Mindennek vége. Soha többet nem mehet vissza.

Végül felemelte a fejét, és Dursleyékra nézett. Vernon bácsi püspöklila arccal üvöltött, és az öklét rázta, Petunia néni pedig hátulról támogatta Dudleyt, aki megint hányt.

Harry agya lassan magához tért átmeneti bénultságából. A minisztérium illetékesei rövidesen felkeresik Önt lakóhelyén, pálcájának megsemmisítése céljából. Egyetlen dolgot tehet: azonnal el kell menekülnie innen. Ötlete se volt, hova menjen, de egyet biztosan tudott: a pálcájára szüksége van, azt nem veszítheti el. Egy alvajáró gépies mozdulatával előhúzta a varázspálcát, és elindult kifelé a konyhából.

– Hova mész!? – kiabált utána Vernon bácsi. Harry nem felelt, mire a bácsi átcsörtetett a konyhán, és elállta az előszobába nyíló ajtót. – Még nem végeztem veled!

– Állj félre az utamból! – szólt rá csendesen Harry.

– Itt maradsz, és elmondod, hogy a fiam mitől...

Harry felemelte a pálcát.

– Ha nem engedsz ki, megátkozlak.

– Hiába fenyegetőzöl! – bömbölte Vernon bácsi. – Tudom, hogy nem használhatod az izédet, csak abban a bolondokházában, amit iskolának neveztek!

– Kirúgtak a bolondokházából – mondta Harry. – Úgyhogy azt csinálok, amit akarok. Három másodpercet kapsz. Egy... kettő...

Ekkor dörrenésszerű zaj töltötte be a konyhát. Petúnia néni felsikoltott, Vernon bácsi pedig rémülten lekuporodott a földre. Harry megint – aznap este már harmadszor – olyan zaj forrását kereste, amit nem ő okozott. Ezúttal nem kellett sokáig keresnie: kusza tollú, szédült gyöngybagoly ült a konyhaablak párkányán. A zajt az okozta, hogy teljes lendülettel nekirepült a csukott ablaknak. Harry ügyet se vetett Vernon bácsi dühödt Átkozott baglyok! kiáltásaira; odarohant az ablakhoz, és egyetlen rántással kinyitotta.

A bagoly felemelte a lábát, amire egy kicsiny pergamentekercs volt kötve, megrázta tollait, és abban a minutumban szárnyra kapott, amint Harry megszabadította a levéltől.

Harry remegő kézzel kibontotta a második üzenetet. A levelet fekete tintával, szemlátomást kapkodva írták.

Harry!

Dumbledore megérkezett a minisztériumba, megpróbálja elsimítani az ügyet. NE HAGYD EL A NAGYNÉNÉD HÁZÁT! NE VARÁZSOLJ TÖBBET! NE ADD SENKINEK ÁT A PÁLCÁDAT!

Arthur Weasley

Dumbledore megpróbálja elsimítani az ügyet... Mit jelenthet ez? Dumbledore-nak hatalmában áll felülbírálni a minisztérium határozatát? Tényleg van rá esély, hogy mégis visszamehet a Roxfortba?

A remény apró lángocskája lobbant fel Harry lelkében – de a rémület gyorsan elfojtotta. Hogyan tartsa meg a pálcáját, ha nem varázsolhat? Párbajoznia kellene a minisztérium embereivel, annak pedig nemhogy eltanácsolás, de azkabani fogság lehet a vége.

Agya vadul zakatolt. Vagy elszökik, és megpróbál elbújni a minisztériumi emberek elől, vagy itt marad, és megvárja őket. Nagy volt a kísértés, hogy az előbbi megoldást válassza, de tudta, Mr. Weasley nem véletlenül tanácsolta, hogy maradjon a Dursley-házban. Egyébként is, Dumbledore-nak sokkal kínosabb ügyeket is sikerült már megoldania.

– Jól van... – szólt Harry. – Meggondoltam magam. Maradok.

Azzal lezuttyant a konyhaasztalhoz, és ránézett Petunia nénire meg Dudleyra. Viselkedésének hirtelen változása szemlátomást meghökkentette Dursleyéket. Petunia néni segélykérően pillantott Vernon bácsira, akinek a halántékán az eddiginél is vészesebben lüktetett a lila ér.

– Kitől jönnek ezek az átkozott baglyok? – mordult fel a bácsi.

– Az elsőt a Mágiaügyi Minisztériumból küldték, és közölték benne, hogy kicsaptak az iskolából – felelte egykedvűen Harry.

Közben hegyezte a fülét, hogy meghallja, ha közelednek a minisztérium emberei. Pillanatnyilag célszerűbbnek tűnt válaszolgatni Dursleyék kérdéseire, mint elviselni Vernon bácsi tombolását. – A második a barátom, Ron édesapjától jött, aki a minisztériumban dolgozik.

– Mágiaügyi Minisztérium? – hördült fel Vernon bácsi. – Magadfajták a kormányzatban? Hát persze, ez mindent megmagyaráz, ezért megy tönkre ez az ország!

Harry nem reagált. Vernon bácsi egy darabig farkasszemet nézett vele, aztán odavetette a következő kérdést:

– Na és miért csaptak ki?

– Mert varázsoltam.

– Ah-ha! – Vernon bácsi akkorát csapott a hűtőszekrényre, hogy annak kinyílt az ajtaja, és kipotyogtak belőle Dudley diétás édességei. – Szóval beismered! Mit műveltél Dudleyval!?

– Semmit – felelte Harry, most már kicsit türelmetlenebbül. – Nem én voltam, aki...

– De igen – nyögte váratlanul Dudley, mire Vernon bácsi és Petunia néni rögtön csendre intették Harryt, és fiuk fölé hajoltak.

– Folytasd, kisfiam... – biztatta Vernon bácsi. – Mit csinált veled?

– Mondd el nekünk, kis drágám! – susogta Petunia néni.

– Rám szegezte a pálcáját... – motyogta Dudley.

– Igen, de nem használtam... – kezdte türelmét vesztve Harry.

– Hallgass! – harsogta a Vernon-Petunia kórus.

– Folytasd, kisfiam – ismételte rángatózó bajusszal Vernon bácsi.

– Hirtelen sötét lett... – mondta rekedten Dudley, és megborzongott. – Sötét lett minden. Aztán dolgokat hallottam... a fejemben.

A bácsi és a néni elborzadva néztek egymásra. Jóllehet a világon a legjobban a mágiát utálták, a második helyen pedig azok a szomszédok álltak, akik többet locsoltak a tilalom ellenére, mint ők maguk – de feketelistájukon mindenképp előkelő hely jutott azoknak az embereknek is, akik hangokat hallanak. Szemlátomást az a szörnyű gyanújuk támadt, hogy Dudley elmebeteg lett.

– Miféle dolgokat hallottál, csillagom? – kérdezte sápadtan, könnytől csillogó szemmel Petunia néni.

Dudley azonban képtelen volt szavakba önteni élményét. Ismét megborzongott, és megrázta nagy, szőke fejét. Harryt az első bagoly érkezése óta érzett zsibbasztó félelme ellenére most bizonyos fokú kíváncsiság fogta el. Akit dementorok közelítenek meg, újra átéli élete legszörnyűbb pillanatait. Vajon milyen emlék tolakodhatott az elkényeztetett, undok, erőszakos Dudley fejébe?

– Miért estél el, fiam? – kérdezte Vernon bácsi. Szokatlanul csendesen beszélt, azon a hangon, amit súlyos betegek ágya mellett használ az ember.

– Elbotlottam – felelte erőtlenül Dudley. – Aztán...

Széles mellkasára mutatott. Harry értette, mire utal: a rémes hidegre, ami eltölti a tüdőt, amikor kiszippantják az emberből a reményt, az örömöt.

– Szörnyű... – nyögte Dudley. – Hideg. Nagyon hideg.

– Jól van – nyugtatta Vernon bácsi a fiát és egyben önmagát is.

Petunia néni Dudley homlokára tette a tenyerét, hogy megtapintsa, van-e láza. – Aztán mi történt, Dudlus?

– Olyan... érzés volt... mintha... mintha...

– Mintha soha többet nem tudnál örülni – fejezte be helyette Harry.

– Igen... – suttogta reszketve Dudley.

Vernon bácsi felegyenesedett.

– Úgy! – szólt, immár ismét emelt hangon. – Valami undok átkot szórtál a fiamra, hogy hangokat halljon, és azt higgye, hogy... hogy örök szenvedés vár rá, vagy ilyesmi, igaz!?

– Hányszor mondjam még? – fakadt ki Harry. – Nem én voltam! Dementorok tették!

– Micsodák...?!

– De-men-to-rok – szótagolta Harry. – Mégpedig kettő.

– Mi a kénköves ördög az a dementor?

– A varázslóbörtön, Azkaban őrei – szólt Petunia néni.

Szavai szinte visszhangzottak a beálló csöndben. A néni a szája elé kapta a kezét, mintha valami csúnyát mondott volna. Vernon bácsi kerekre tágult szemmel meredt rá. Harry majdhogynem elszédült. Mrs. Figg rendben van... – no de Petunia néni?

– Honnan tudod...? – kérdezte döbbenten.

Nagynénje szörnyű zavarban volt. Bocsánatkérően rápislogott Vernon bácsira, aztán lassan leeresztette a kezét, így lófogai ismét láthatóvá váltak.

– Egyszer régen... hallottam, mikor az a rémes alak beszélt róluk neki – nyögte ki végül a választ.

– Ha az édesapámra és az édesanyámra gondolsz, miért nem a nevüket mondod? – fortyant fel Harry.

Petunia néni meg se hallotta a közbeszólást, túlzottan el volt foglalva saját zavarával.

Harry döbbenten meredt rá. Petunia néni évekkel korábban egy dühkitörése alkalmával szánalmas különcnek nevezte Harry édesanyját, de ezen kívül soha, még véletlenül se tett említést nővéréről. Harry azon is csodálkozott, hogy a néni ilyen jól megjegyzett egy régen hallott, apró információt arról a varázsvilágról, aminek egyébként a létezéséről se volt hajlandó tudomást venni.

Vernon bácsi többször is eltátotta majd becsukta a száját, s csak azután sikerült elhörögnie, amit akart:

– Szóval... ezek... ezek a... demer... demicsodák... tényleg léteznek?

Petunia néni bólintott.

Vernon bácsi ránézett a nénire... aztán Dudleyra... aztán Harryre – mintha azt várta volna, hogy valaki végre elnevesse magát, és április bolondját kiáltson. Ezt azonban senki nem tette meg, így hát a bácsi megint kinyitotta a száját, de a további szavak megformálásának fáradságától megkímélte egy harmadik bagoly érkezése. A madár úgy zúgott be a nyitva maradt ablakon, akár egy tollas ágyúgolyó, és – Dursleyék nem kis rémületére – nagy szárnycsattogással leszállt a konyhaasztalra. Harry kikapta a csőréből a küldeményt, ami egy újabb, hivatalosnak tűnő levél volt.

A madár sietve távozott, Harry pedig feltépte a borítékot.

– Elég... volt... baglyok – dohogott Vernon bácsi, miközben az ablakhoz csörtetett, és megint becsapta.

Kedves Potter Úr!

Hozzávetőleg 22 perce kelt levelünkre utalva közöljük, hogy a Mágiaügyi Minisztérium átmenetileg érvényen kívül helyezte az Ön pálcájának megsemmisítésére vonatkozó határozatát. Ennélfogva megtarthatja pálcáját az augusztus 12-ére kitűzött fegyelmi tárgyalásig, és az annak során meghozandó jogerős ítélet megszületéséig.

A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakkollégium igazgatójával folytatott konzultáció után a minisztérium úgy rendelkezik, hogy az Ön eltanácsolásának kérdésében is a fenti tárgyaláson szülessék végleges döntés. Addig tanulói jogviszonyát tekintse felfüggesztettnek.

Szívélyes üdvözlettel:

Mafalda Hopkirk

Mágiaügyi Minisztérium

Varázshasználati Főosztály

Harry gyors egymásutánban háromszor olvasta végig a levelet.

Az információ, hogy kicsapatása az iskolából még nem eldöntött tény, kissé oldotta a kínzó szorítást a mellkasában. Félelme azonban korántsem szűnt meg, hiszen mostantól az augusztus tizenkettediki tárgyalás kimenetele miatt kellett aggódnia.

– Nos? – kérdezte Vernon bácsi, kizökkentve töprengéséből Harryt. – Mi újság? Eldöntötték, hogy mi lesz a büntetésed? Van nálatok halálos ítélet? – tette hozzá reménykedve.

– Beidéztek egy tárgyalásra – felelte Harry.

– És azon fognak elítélni?

– Meglehet.

– Akkor még van remény – morogta epésen a bácsi.

– Ha végeztünk, akkor én... – Harry felállt. Egyedüllétre vágyott, hogy végiggondolhassa a helyzetet, esetleg küldjön egy levelet Ronnak, Hermionénak vagy Siriusnak.

– Nem, egyáltalán nem végeztünk! – mennydörögte Vernon bácsi. – Azonnal ülj vissza!

– Mi baj van még? – kérdezte türelmetlenül Harry.

– Mi?! Dudley! – ordította a bácsi. – Tudni akarom, hogy mi történt a fiammal!

– Hát rendben... ! – ordított vissza Harry. Olyan dühös volt, hogy a kezében tartott pálca hegyéből piros és aranyszikrák pattantak ki. A jelenségtől mindhárom Dursley rémülten pislogni kezdett.

– Dudleyval a Magnolia köz és a Wisteria sétány közötti sikátorban álltunk – hadarta indulatával viaskodva Harry. – Dudley gúnyolódott velem, erre tényleg elővettem a pálcámat, de nem használtam. És akkor megjelent két dementor...

– Az ég szerelmére, mik ezek a demetoidok? – dühöngött Vernon bácsi. – Mi a ménkűt csinálnak?

– Mondtam már: kiszívják az emberből az örömöt – felelte Harry. – És ha megtehetik, megcsókolják az embert...

– Megcsókolják? – hörögte kidülledt szemmel Vernon bácsi. – Megcsókolják!?

– Igen, így mondják azt, amikor kiszívják az ember lelkét a száján át.

Petunia néni sikkantott egyet.

– A lelkét? De Dudleynak nem... Neki nem...

A néni vállon ragadta és megrázta Dudleyt, mintha ellenőrizni akarná, hogy ott lötyög-e még benne a lelke.

– Persze hogy nem vették el a lelkét – legyintett fásultan Harry. – Akkor nem így nézne ki.

– Elkergetted őket, igaz, fiam? – kérdezte nyomatékosan Vernon bácsi. Látszott, hogy szívesen visszaterelné a beszélgetést egy olyan szintre, ahol még követni tudja. – Megsoroztad őket, ahogy kell, igaz?

– Egy dementort nem lehet megsorozni – morogta fogcsikorgatva Harry.

– Akkor hogy menekült meg? – heveskedett Vernon bácsi. – Miért nem ürítették ki?

– Mert én a patrónus...

Huss! Szárnycsattogás közepette és kisebb koromeső kíséretében egy negyedik bagoly röppent ki a konyhai tűzhelyből.

– A tollas mindenségit! – bömbölte Vernon bácsi, és olyat tett, amit már rég nem: kitépett egy kisebb csomót a bajuszából. – Nem tűrök baglyokat a házban, nem tűröm őket, nem és nem...!

Harrynek azonban már a kezében volt a madár lábára erősített pergamentekercs. Szinte biztosra vette, hogy ez a levél Dumbledore-tól érkezett, és magyarázatot fog adni mindenre: a dementorok megjelenésére, Mrs. Figgre, a minisztérium viselkedésére, és benne lesz, hogy milyen lépéseket készül tenni. Így aztán, életében először, csalódottságot érzett, mikor Sirius kézírására ismert. Egy másodpercre behunyta a szemét a távozó bagoly által kevert korom- és porfelhő miatt, majd Vernon bácsi bagolyellenes monológját meg se hallva, elolvasta a levelet.

Arthur elmondta, mi történt. Történjen bármi, ne hagyd el a házat!

Harry ezt oly mértékben hiányos reagálásnak érezte, hogy megfordította a pergament, hátha a túloldalon folytatódik a levél. De nem folytatódott.

Ismét lábra kapott benne az indulat. Senkinek nem jut eszébe gratulálni hozzá, hogy segítség nélkül elkergetett két dementort? Miért olyan stílusban írnak neki, mintha felgyújtott volna egy házat, és csak azért nem kapna komolyabb szemrehányást érte, mert előbb el kell oltani a tüzet?

– ...egy egész csipet... egy egész csapat bagoly fordult már meg a konyhánkban! Nem tűröm tovább, érted, kölyök?

– Nem én hívtam a baglyokat – védekezett Harry, markába gyűrve Sirius levelét.

– Tudni akarom az igazat! – harsogta Vernon bácsi. – Tudni akarom, mi történt! Ha a dermedorok bántották Dudleyt, akkor miért téged akarnak kicsapni? Csináltad azt az izét, magad is elismerted!

Harry mélyet sóhajtott. Kezdett megint sajogni a feje. Már nem akart semmi mást, csak végre megszabadulni Dursleyéktól.

– Elvégeztem a patrónus-bűbájt, hogy elkergessem a dementorokat – szólt, nyugalmat erőltetve a hangjába. – Ez az egyetlen fegyver ellenük.

– De hát mit kerestek egyáltalán azok a detektorok Little Whingingben? – kérdezte méltatlankodva Vernon bácsi.

– Nem tudom – rázta a fejét Harry. – Fogalmam sincs.

Most már úgy lüktetett a feje, mintha égetné a halogénlámpák fénye. Dühe elcsitult, s végtelen kimerültség vette át a helyét.

Dursleyék gyanakodva méregették.

– Te vagy az oka! – jelentette ki végül Vernon bácsi. – Csak miattad jöhettek ide. Csak miattad mehettek abba a sikátorba. Hiszen te vagy az egyetlen... az egyetlen... – Nem bírta rávenni magát, hogy kimondja a „varázsló” szót. – Az egyetlen ilyen a környéken.

– Nem tudom, miért jöttek.

Vernon bácsi szavai azonban megint felpörgették fáradt elméjét.

Tényleg, miért jöttek a dementorok Little Whingingbe? Lehet-e véletlen, hogy épp abban a sikátorban bukkantak fel, ahol ő volt? Küldte őket valaki? Lehet, hogy a dementorok kikerültek a Mágiaügyi Minisztérium ellenőrzése alól? Lehet, hogy otthagyták Azkabant, és csatlakoztak Voldemorthoz, ahogy Dumbledore megjósolta?

– Szóval ezek a demongolok az agyalágyultak fegyházát őrzik? – kérdezte Vernon bácsi, némileg csatlakozva Harry gondolatmenetéhez.

– Igen – felelte Harry.

Bár megszűnne a fejfájása, bár kiengednék a konyhából, hogy felmehessen a szobájába és gondolkodhasson...

– Hohó! Akkor azért jöttek, hogy letartóztassanak! – harsogta Vernon bácsi, olyan diadalmas hévvel, mintha megkérdőjelezhetetlen igazságot hirdetne ki. – Erről van szó, igaz, kölyök? Bujkálsz a törvény elől!

– Dehogy bujkálok – felelte olyan legyintéssel Harry, mintha egy bogarat hessegetne el.

– Akkor meg miért...?

– Biztosan ő küldte rám őket – motyogta Harry, inkább magának, semmint a bácsi kérdésére.

– Kicsoda? Ki az az ő?

– Voldemort nagyúr – felelte Harry.

Tompán érzékelte a helyzet abszurditását: Dursleyék, akik vinnyogva bújnak a sarokba a varázsló, mágia és varázspálca szavak hallatán, még csak meg se rezzentek tőle, hogy kimondta minden idők leggonoszabb varázslójának a nevét.

– Nagyúr... egy pillanat – szólt homlokát ráncolva Vernon bácsi, és malacszemében megcsillant valami rádöbbenésféle. – Ezt a nevet már hallottam... Ő volt az, aki...

– Aki megölte a szüleimet – fejezte be fásultan Harry.

– De hát neki vége! – vetette ellen Vernon bácsi, egy arcrándulással se utalva rá, hogy Harry szüleinek meggyilkolását szomorú témának tartaná. – Az a faragatlan óriás mondta. Vége, nincs többé.

– Visszatért... – nyögte lüktető aggyal Harry.

Nagyon furcsa volt ott állni Petunia néni sterilizált konyhájában, a legújabb típusú hűtőszekrény és a széles képernyős televízió között, és Voldemort nagyúrról csevegni Vernon bácsival. A dementorok feltűnése Little Whingingben mintha áttörte volna azt a láthatatlan falat, ami a szélsőségesen mágiamentes Privet Drive és a varázsvilág között magasodott. Harry két élete egyszerre összekeveredett, és az egész egyveleg a feje tetejére állt: Dursleyék a varázsvilágról érdeklődnek, Mrs. Figg ismeri Dumbledore-t, Little Whingingben dementorok cirkálnak, és ő, Harry talán soha nem térhet vissza a Roxfortba. A lüktetés a fejében szinte elviselhetetlenné fokozódott.

– Visszatért? – suttogta Petunia néni.

Úgy nézett Harryre, ahogy korábban soha. És Harry, életében először, egy pillanatig érezte, hogy Petunia néni az édesanyja húga. Nem tudta, miért ez jutott hirtelen az eszébe – talán mert a néni tekintete elárulta, hogy ő is sejti, milyen súlyú esemény Voldemort nagyúr visszatérése. Petunia néni még soha életében nem nézett így rá. A nagy, seszínű szempár (ami cseppet sem hasonlított Harry édesanyjának szeméhez) most ahelyett, hogy dühösen vagy undorodva összeszűkült volna, kerekre nyílt a félelemtől.

A tíz körömmel védett hazugság, amit Petunia néni egész életében hangoztatott – hogy nincs mágia és nincs más világ, csak az, amiben ő és Vernon bácsi élnek – egyszerre összeomlott, mint a kártyavár.

– Igen, visszatért – felelte Harry, a néninek címezve szavait. – Egy hónappal ezelőtt. Én magam láttam.

A néni védelmezően átkarolta Dudley bőrdzsekis vállát.

– Egy pillanat! – szólt Vernon bácsi, Harryre és Petunia nénire meredve. Szemlátomást mélyen megdöbbentette ez a hirtelen született érzelmi közösség felesége és unokaöccse között. – Álljon meg a menet! Azt mondod, visszatért ez a Voldemár nagyúr?

– Igen.

– Az, aki megölte a szüleidet?

– Igen.

– És dermedorokat küldött rád?

– Úgy tűnik.

– Értem. – Vernon bácsi ránézett holtsápadt feleségére, majd megint Harry felé fordult, és megigazította nadrágját. Közben lila képe egyre nagyobb lett, mintha felfújta volna magát. – Hát akkor végeztünk – jelentette ki, s ingén megfeszültek a gombok. – Tűnj el a házunkból, kölyök!

– Tessék...? – tátotta el a száját Harry.

– Jól hallottad: tűnj el! – váltott üvöltésbe Vernon bácsi, feleségét és fiát is megrémisztve. – Kifelé! Kifelé! Már évekkel ezelőtt meg kellett volna szabadulnom tőled! Szállodának használják a baglyok a házamat, felrobbannak a pudingok, romokban hever a fél nappali, Dudleynak malacfarka nő, Marge a mennyezetet veri, egy Ford Anglia röpköd a ház körül... Kifelé! Kifelé! Végeztem veled! Ne is lássalak többet! Nem tűrlek meg a házban, ha egy őrült vadászik rád, nem fogod életveszélybe sodorni a feleségemet és a fiamat, nem fogsz bajt hozni az egész családra! Ha a semmirekellő szüleidet akarod utánozni, hát csináld, de ne itt! Kifelé!

Harry lába a földbe gyökerezett. Bal kezében ott volt az összes levél: Mr. Weasleyé, Siriusé és a kettő a minisztériumtól. Történjen bármi, ne hagyd el a házat! NE HAGYD EL A NAGYNÉNÉD HÁZÁT!

– Süket vagy? – Vernon bácsi olyan közel hajolt hozzá, hogy Harry érezte az arcára fröccsenő nyálcseppeket. – Indulj! Fél órája még alig lehetett visszatartani! Most már nem állok az utadba! Tűnj el, és soha többet ne koszold a küszöbünket! Azt se tudom, eddig miért tűrtünk meg magunk között! Marge-nak volt igaza, árvaházba kellett volna dugni téged! A bolond jó szándékunk, azért van az egész! Azt hittük, ki tudjuk irtani belőled a tébolyt, normális embert tudunk faragni belőled, pedig tudhattuk volna, hogy ez nálad születési hiba! Elegem van a... baglyokból!

A kéményen át érkező ötödik madár olyan lendületes ívben röppent be, hogy súrolta a padlót, mielőtt hangos kuvikolással újra felemelkedett volna. Harry már nyújtotta a kezét a levélért, ami ezúttal piros borítékban érkezett, de a madár átsuhant a feje fölött, és egyenesen Petunia nénihez repült. A néni sikoltva lebukott, és karjai mögé rejtette arcát. A bagoly a fejére pottyantotta a levelet, majd egy elegáns kanyar után eltűnt a kéményben.

Harry már indult, hogy megszerezze a borítékot, de Petunia néni gyorsabb volt.

– Kinyithatod, ha akarod – szólt Harry – de úgyis hallani fogom, mi áll benne. Ez egy rivalló.

– Dobd el, Petunia! – hördült fel Vernon bácsi. – Ne nyúlj hozzá, veszélyes lehet!

– Nekem címezték – hebegte a néni. – Nekem, Vernon, nézd meg! Mrs. Petunia Dursley Privet Drive 4., konyha...

A néni zihált a rémülettől. A piros boríték közben füstölögni kezdett.

– Nyisd ki! – biztatta Harry. – Ess túl rajta! Úgyse kerülheted el.

– Nem...

Petunia néni keze vadul remegett. Rémülten körülnézett a konyhában, mintha a menekülést fontolgatná, de mielőtt megmozdulhatott volna, a levélből lángnyelvek csaptak ki. Erre felsikoltott, és eldobta a borítékot.

A lángoló levél az asztalra hullott, és a konyhát hátborzongató hang töltötte be:

– Ne feledd az utolsót, Petunia!

A nénit szemlátomást az ájulás környékezte. Leroskadt a Dudley melletti székre, és tenyerébe temette arcát. A boríték maradványai halkan sercegtek a hirtelen beállt csöndben.

– Mi volt ez? – szólalt meg rekedten Vernon bácsi. – Hogyhogy... miért... Petunia?

A néni néma maradt. Dudley eltátotta a száját, és fokozhatatlanul buta képpel bámult az anyjára. A csend már szinte fülsértő volt.

Harry is döbbenten nézte nagynénjét; még a fejében lüktető fájdalomról is megfeledkezett.

– Petunia drágám? – szólt ijedten Vernon bácsi. – Petunia?

A néni felemelte a fejét, és nyelt egyet. A keze még mindig remegett.

– A gyereknek... – szólt rekedten – ...a gyereknek itt kell maradnia, Vernon.

– Mi-micsoda?

– Itt marad! – jelentett ki a néni, és felállt.

– De... de hát Petunia...

– Ha elzavarjuk, az feltűnik a szomszédoknak – folytatta a néni.

Bár az arca még mindig falfehér volt, gyorsan visszatért szokásos undok, parancsoló stílusához. – Kínos kérdéseket tennének fel, tudni akarnák, hova tűnt. Nem küldhetjük el.

Vernon bácsi leeresztett, mint a defektes autógumi.

– De Petunia drágám...

A néni ügyet se vetett férjére. Helyette Harryhez fordult.

– A szobádban maradsz! – adta ki a parancsot. – Nem mehetsz ki a házból. És most menj lefeküdni!

Harry nem mozdult.

– Kitől jött a rivalló?

– Ne kérdezősködj! – torkolta le Petunia néni.

– Kapcsolatod van a varázsvilággal?

– Azt mondtam, indulj lefeküdni!

– Mit jelentett az üzenet? Az utolsó mit ne felejtsd el?

– Menj lefeküdni!

– Hogyhogy...

– Nem hallottad, mit mondott a nagynénéd?! Indulj az ágyba!

Harmadik fejezet

Az élgárda

Dementorok támadtak rám, és lehet, hogy kicsapnak a Roxfortból.

Tudni akarom, mi ez az egész, és mikor mehetek végre el innen. – Amint felért a szobájába, Harrynek első dolga volt három példányban leírni ezt a két mondatot. Az egyik levelet Siriusnak címezte, a másikat Ronnak, a harmadikat pedig Hermionénak. Baglya, Hedvig épp vadászni volt; kalitkája üresen állt az íróasztalon. Miután a levelekkel elkészült, Harry járkálni kezdett föl-alá, türelmetlenül várva a bagoly visszatértét. Lüktető fejfájása és egymást kergető gondolatai ébren tartották, pedig szúrt és viszketett a szeme a fáradtságtól. Mióta hazacipelte Dudleyt, fájt a dereka, és sajgottak a púpok is, melyeket az ablak meg Dudley ütöttek a fején.

Fel és alá járkált tehát, miközben kavargott benne a düh és az elkeseredettség. Csikorgatta a fogát, ökölbe szorította a kezét, és valahányszor elhaladt az ablak előtt, sötét pillantást vetett az üres, csillagokkal megszórt égre. Dementorokat küldenek rá, Mrs. Figg és Mundungus Fletcher titokban figyelik őt, aztán felfüggesztik a Roxfortból, a Mágiaügyi Minisztérium fegyelmi tárgyalást rendel el ellene – és ezek után se mondja el neki senki, mi ez az egész őrület!

És miről szólt az a rivalló? Kinek a hangja zengte be olyan hátborzongatóan, olyan fenyegetően a konyhát? Miért kell teljes tudatlanságban kuksolnia itt? Miért kezeli őt mindenki úgy, mint egy haszontalan kölyköt, akivel mindig csak baj van? Ne varázsolj többet, ne hagyd el a házat...

Nagyot rúgott iskolai ládájába, mikor elment mellette, de csak azt érte el vele, hogy a nagylábujja is belépett fájó testrészeinek sorába.

Miután ismét elbicegett az ablak előtt, Hedvig, akár egy fürge kísértet, halk szárnysuhogással beröppent a szobába.

– Na végre! – mordult rá Harry, miután a bagoly elegánsan leszállt kalitkája tetejére. – Azt tedd le, munkám van számodra!

Hedvig nagy, kerek, borostyánsárga szemével szemrehányó pillantás vetett gazdájára a csőrében lógó, döglött béka fölött.

– Gyere ide! – parancsolta Harry, azzal felmarkolt az asztalról egy bőrszalagot, s a három levelet rákötötte a madár pikkelyes lábára. – Vidd el ezeket Siriusnak, Ronnak és Hermionénak, és ne gyere vissza addig, amíg jó hosszú válaszokat nem küldenek. Ha kell, csipkedd őket addig, amíg le nem ülnek írni. Megértetted?

Hedvig csak tompán tudott huhogni, mivel tele volt a csőre a békával.

– Indulás!

A bagoly késlekedés nélkül szárnyra kapott. Alighogy elnyelte őt az éjszaka, Harry úgy, ahogy volt, felöltözve az ágyra vetette magát, és a sötét mennyezetre meredt. Többi kínzó érzése mellett most ráadásul még bűntudata is támadt, amiért barátságtalan volt Hedviggel, az egyetlen élőlénnyel, akit a barátjának nevezhetett a Privet Drive-i ház lakói közül. Majd jóváteszi a dolgot, határozta el, ha Hedvig visszatér a válaszokkal.

Barátainak egyszerűen muszáj azonnal válaszolniuk; a dementorok támadása fölött nem térhetnek csak úgy napirendre. Reggel valószínűleg három jó kövér levél várja majd az asztalon, tele együtt érző szavakkal, és tervekkel az ő haladéktalan átmenekítésére az Odúba. Ez a reményteli gondolat aztán minden mást kiszorított a fejéből, és álomba ringatta őt.

Hedvig azonban nem tért vissza reggelig. Harry az egész napot a szobájában töltötte, csak a mosdóba ment ki. Petunia néni három alkalommal ételt dugott be neki a macskaajtón, amit Vernon bácsi három éve vágott a szoba ajtaján. Valahányszor a néni ott járt, Harry mindig faggatni próbálta a rivallóról, de mintha a kilincshez beszélt volna. A Dursley család tagjai egyébként a szobája környékét is elkerülték, és Harry se látta értelmét, hogy a társaságát rájuk erőltesse; egy esetleges újabb összeveszés magában hordozta a veszélyt, hogy dühében megint tiltott varázslatot hajt végre.

Így ment ez három egész napon át. Harry hangulata két véglet között csapongott: vagy tele volt energiával és tettvággyal, s nem tudott semmilyen nyugodt elfoglaltságnál kikötni – ilyenkor fel-alá járkált a szobában, és magában elátkozta barátait, amiért hagyják őt itt szenvedni – vagy olyan mély letargiába zuhant, hogy képes volt hosszú órákig mozdulatlanul fekve a semmibe meredni, és a fegyelemi tárgyalás rémével kínozni magát.

Mi lesz, ha elmarasztaló ítélet születik? Mi lesz, ha tényleg kicsapják az iskolából, és kettétörik a pálcáját? Mihez kezd akkor, merre indul? Most, hogy megismerte a másik világot, az ő igazi világát, képtelen lenne visszaköltözni Dursleyékhoz. Talán lakhatna a keresztapjánál. Hiszen Sirius egy éve, mielőtt újra menekülnie kellett, felajánlotta ezt a lehetőséget. Vajon megengedik-e neki, hogy kiskorú létére egyedül lakjon bujkáló keresztapja házában?

Vagy mások fognak dönteni a további sorsáról? A Mágusok Nemzetközi Szövetsége Titokvédelmi Alaptörvényének megsértése van-e olyan súlyos bűn, hogy az Azkabanba küldhessék érte? Valahányszor eljutott ehhez a gondolathoz, felpattant az ágyról, és folytatta a fel-alá járkálást.

A Hedvig távozása utáni negyedik estén – Harry épp reményvesztetten hevert az ágyon, és teljesen kiürült elmével a mennyezetet bámulta – váratlanul belépett a szobába Vernon bácsi. Harry lassan felé fordította a fejét. A bácsi a legjobb öltönyében feszített, és arca végtelen önelégültséget tükrözött.

– Elmegyünk – jelentette be.

– Tessék?

– Mondom, elmegyünk – mármint a nagynénéd, Dudley meg én.

– Értem – morogta Harry, és folytatta a plafonbámulást.

– Nem mész ki a szobából, amíg nem vagyunk itthon.

– Jó.

– Nem nyúlsz se a tévéhez, se a zenegéphez, se semmilyen tulajdonunkhoz.

– Jó.

– Nem lopsz ételt a hűtőszekrényből.

– Jó.

– Rád zárom az ajtót.

– Jó.

Vernon bácsinak láthatóan gyanús volt Harry feltűnő érdektelensége, mivel azonban semmit nem tudott leolvasni unokaöccse arcáról, végül is sarkon fordult, kicsörtetett a szobából, és bezárta maga mögött az ajtót. Harry tompa aggyal figyelte a zajokat: kattant a zár, súlyos lábak döngették a lépcsőt, pár perccel később pedig kocsiajtók csapódtak, majd beindult egy motor, s végül guruló kerekek zaja hallatszott.

Harry nem érzett semmi különöset Dursleyék távozásával kapcsolatban. Hidegen hagyta, hogy otthon vannak-e vagy sem. Még ahhoz se érzett elég erőt magában, hogy felálljon villanyt gyújtani. Csak feküdt az egyre sötétedő szobában, és hallgatta a kintről beszűrődő esti zajokat. Az ablakot éjjel-nappal nyitva tartotta, várva a boldogító percet, mikor Hedvig végre visszatér.

Az üres ház nyikorgott, recsegett; a csövekben gurgulázott a víz. Harry pedig csak feküdt, zsibbadt agyában egyetlen árva gondolat nélkül, és teljesen átadta magát a szenvedésnek.

Aztán egyszer csak tisztán kivehető csörrenést hallott a konyha felől.

Egy szempillantás alatt felült, és feszülten figyelni kezdett. Dursleyék még nem érhettek haza – ahhoz túl korán volt, és egyébként se hallotta az érkező kocsi zaját. Néhány másodpercig csönd volt, aztán hangok szűrődtek fel odalentről. Betörők, gondolta Harry, és már kászálódott is lefelé az ágyról.

Aztán eszébe jutott, hogy a betörők suttognának, akik pedig odalent a konyhában járkálnak, még csak nem is próbálnak halkan beszélni.

Magához vette az éjjeliszekrényen heverő pálcáját, az ajtóhoz lépett, és tovább fülelt. Egyszer csak, nagy ijedségére kattant a zár, és az ajtó kitárult. Harry mozdulatlan maradt. Kibámult a nyitott ajtón, és várta a további zajokat. Hiába várt, odalent már néma csend volt. Így aztán némi habozás után kisurrant a szobából, és megállt a legfelső lépcsőfokon.

Szíve a torkában dobogott. Odalent a kivilágítatlan előszobában emberek álltak; sötét körvonalaik jól kirajzolódtak az utcalámpák fényében fürdő bejárati ajtó üvege előtt. A behatolók nyolcan vagy kilencen lehettek, és amennyire Harry látta, mind őt nézték.

– Ereszd le a pálcád, fiam, mielőtt kiszúrod vele valakinek a szemét! – szólt egy recsegő hang.

Harry szíve most már egyszerre dobogott a mellkasában, a gyomrában és a torkában. Felismerte a hangot, de nem eresztette le a pálcáját.

– Mordon professzor? – kérdezte bizonytalanul.

– Nem tudok róla, hogy professzor lennék – felelte a hang. – Nem jutottam el odáig, hogy tanítsak. Na gyere le, hadd nézzünk meg jobban.

Harry kissé lejjebb eresztette a pálcát, de nem mozdult. Jó oka volt a gyanakvásra. Nemrég kilenc hónapot töltött egy Rémszem Mordonnak vélt ember társaságában, akiről aztán kiderült, hogy szélhámos – szélhámos, aki leleplezése előtt meg is próbálta megölni őt. Mielőtt eldönthette volna, mitévő legyen, egy másik, kissé rekedt hang szólította meg.

– Nincs mitől félned, Harry. Azért jöttünk, hogy elvigyünk innen.

Harry szíve nagyot dobbant. Ezt a hangot is felismerte, pedig már több mint egy éve nem hallotta.

– Lupin professzor? – kérdezte hitetlenkedve. – Maga az?

– Miért álldogálunk a sötétben? – csendült most egy harmadik, teljesen ismeretlen, női hang. – Lumos!

Kigyulladt egy varázspálca hegye, és a mágikus fény megvilágította az előszobát. Harry pislogni kezdett. Az odalent álló emberek a lépcső aljánál csoportosultak, és valamennyien roppant nagy érdeklődéssel nézték őt. Egyesek még a nyakukat is nyújtogatták, hogy jobban lássák.

Remus Lupin állt a legközelebb Harryhez. Fiatal kora ellenére kimerült, beteg ember benyomását keltette; sokkal több ősz hajszála volt, mint mikor Harry utoljára látta, s talárja is foltosabb volt, mint régen. Viszont széles mosollyal nézett Harryre, aki zavarodottsága ellenére igyekezett viszonozni a mosolyt.

– Ó, pontosan olyan, amilyennek képzeltem – mondta az égő pálcát tartó boszorkány. Ő tűnt a legfiatalabbnak a csoportban; sápadt, szív alakú arca volt, csillogó fekete szeme és harsánylila tüskehaja. – Szervusz, Harry!

– Igazad volt, Remus – szólalt meg a lépcsőtől legtávolabb álló, arany fülkarikás, kopasz, fekete bőrű varázsló. Mély hangon, komótos lassúsággal beszélt. – Tényleg James szakasztott mása.

– De a szeme Lilyé – tette hozzá egy sípoló hangú, ősz varázsló, szintén a hátsó sorból.

Rémszem Mordon, akinek hosszú, csimbókos haja volt és egy nagy darab hiányzott az orrából, gyanakodva méregette Harryt felemás szemével. Egyik szeme gombszerű és fekete volt, a másik nagy, kerek és acélkék – ez utóbbi volt az a mágikus érzékszerv, amivel Mordon átlátott falakon, ajtókon, sőt a saját fején is.

– Biztos vagy benne, hogy ő az, Lupin? – dörmögte Rémszem. – Jól kinézünk, ha ott derül ki, hogy ez valami halálfaló, aki a gyerek bőrébe bújt. Kérdeznünk kéne tőle valamit, amit csak az igazi Potter tudhat. Vagy van valakinél Veritaserum?

– Milyen alakban jelenik meg a patrónusod, Harry? – kérdezte Lupin.

– Szarvas alakjában – felelte szorongva Harry.

– Ő az, Rémszem – bólintott Lupin.

Harrynek szinte bizsergett a bőre a rá szegeződő tekintetektől. Lassan lesétált a lépcsőn, s menet közben farmerja farzsebébe dugta a pálcáját.

– Soha ne tedd oda a pálcát, fiam! – reccsent rá Mordon. – Mi lesz, ha meggyullad? Náladnál jobb varázslók is elvesztették már a feneküket!

– Kit ismersz, aki elvesztette a fenekét? – érdeklődött a lila hajú boszorkány.

– Nem az a fontos, hanem az, hogy a pálca nem a farzsebbe való! – felelte ingerült legyintéssel Rémszem. – Ez a biztonságos pálcakezelés egyik alapszabálya, csak ma már senki se veszi komolyan. – Bicegve elindult a konyha felé. – Ne hidd, hogy nem láttam! – tette hozzá, mikor a boszorkány vigyorogva megcsóválta a fejét.

Lupin kezet rázott Harryvel.

– Hogy vagy? – kérdezte, a fiú arcát fürkészve.

– Hát... jól.

Harry el se merte hinni, ami történt. Négy hétig semmi, egy szó se arról, hogy bárki ki akarná szabadítani őt a Privet Drive-ról, aztán egyszerre egy egész varázslócsapat toppan be a házba, mégpedig olyan természetességgel, mintha egy vacsorameghívásnak tennének eleget. Harry a Lupin mögött álló emberekre pillantott; azok még mindig meredten nézték őt. Hirtelen zavarni kezdte, hogy négy napja nem fésülködött.

– Még jó... még szerencse, hogy Dursleyék nincsenek itthon – motyogta.

– Szerencse? Kacagnom kell! – nevetett a lila hajú boszorkány.

– Én csaltam el őket, hogy ne legyenek útban. A mugliposta hozott nekik egy levelet, amiből értesültek róla, hogy bekerültek az Országos Kiskertigyep Szépségverseny döntősei közé. Most épp úton vannak a díjkiosztásra... legalábbis ők azt hiszik.

Harry elképzelte, milyen képet vág majd Vernon bácsi, mikor rádöbben, hogy az Országos Kiskertigyep Szépségverseny csak mese.

– Akkor hát elmegyünk? – kérdezte. – Mikor?

– Hamarosan – bólintott Lupin. – Csak megvárjuk a jelet.

– És hova megyünk? Az Odúba? – érdeklődött reménykedve Harry.

– Nem, nem az Odúba megyünk.

Lupin intett Harrynek, hogy menjenek be a konyhába. A varázslók kis csapata követte őket, továbbra is nagy szemeket meresztve Harryre.

– Az Odú nem biztonságos. Egy felderíthetetlen helyen rendeztünk be főhadiszállást. Eltartott egy darabig...

Rémszem Mordon a konyhaasztalánál ült, és időről időre meghúzott egy laposüveget. Közben varázsszeme szüntelenül pörgött-forgott, letapogatva Dursleyék számos modern konyhai készülékét.

– Ő Alastor Mordon, Harry – folytatta Lupin, és Mordonra mutatott.

– Igen, tudom – bólintott zavartan Harry. Furcsa érzés volt, hogy bemutatnak neki valakit, akit elvileg már egy éve ismer.

– Ő Nymphadora...

– Semmi Nymphadora, Remus! – tiltakozott a fiatal boszorkány.

– Tonks a nevem.

– Nymphadora Tonks, aki titkolni óhajtja a keresztnevét – fejezte be Lupin.

– Te is titkolnád, ha anyád Nymphadorának keresztelt volna – dörmögte Tonks.

– Ő ott Kingsley Shacklebolt. – Lupin most a magas, fekete bőrű varázslóra mutatott, aki udvariasan meghajolt. – Elphias Doge. – A sípoló hangú varázsló biccentett. – Dedalus Diggle...

– Mi már találkoztunk – cincogta Diggle, és izgalmában elejtette lila cilinderét.

– Emmeline Vance. – Egy smaragdzöld sálas, méltóságteljes tartású boszorkány felszegte a fejét. – Sturgis Podmore. – Egy szalmaszín hajú, szögletes állú varázsló rákacsintott Harryre. – És Hestia Jones. – A kenyérpirító mellől egy pirospozsgás, fekete hajú boszorkány integetett Harrynek.

Harry zavartan biccentett minden egyes név gazdája felé. Azt kívánta, bár valami mást néznének végre, nem őt; úgy érezte, mintha váratlanul belökték volna egy fényárban úszó színpadra. Azon is csodálkozott, hogy ilyen népes csapat jelent meg a Privet Drive-on.

Lupin mintha kitalálta volna a gondolatát.

– Meglepően sokan jelentkeztek a feladatra, hogy eljönnek érted – szólt, s kissé megrándult a szája sarka.

– Minél többen vagyunk, annál jobb – dörmögte Mordon. – Mi vagyunk a testőrgárdád, Potter.

– Ha biztonságos lesz elindulnunk, jelet kapunk – magyarázta Lupin, és kinézett a konyhaablakon. – Körülbelül tizenöt percünk lehet.

– Milyen tiszta népek ezek a muglik – jegyezte meg a Tonks nevű boszorkány, aki már egy ideje nagy érdeklődéssel szemlélte a konyha berendezését. – Az apám mugli születésű, mégis egy rendetlen disznó. Gondolom, ahány ház, annyi szokás, ahogy a varázslóknál is.

– Hát igen... – motyogta Harry, majd ismét Lupinhoz fordult. – Senki nem mondott nekem semmit. Mi történt időközben? Mit csinál Vol...

A varázslók és boszorkányok közül többen sziszegni kezdtek. Dedalus Diggle megint elejtette a kalapját, Mordon pedig ráreccsent Harryre:

– Hallgass!

– Mi a baj? – értetlenkedett Harry.

– Itt nem beszélünk semmiről. Túl kockázatos – felelte Mordon, Harryre irányítva kisebbik szemét. A másik továbbra is a mennyezetet nézte. – A ménkűbe! – tette hozzá bosszúsan, és megfogta a varázsszemet. – Folyton beragad, mióta az a kurafi viselte.

Azzal húzni kezdte a szemet, ami végül undok, cuppanó hang kíséretében kiugrott üregéből.

– Nem gondolod, hogy undorító, amit csinálsz, Rémszem? – kérdezte csevegő hangon Tonks.

– Légy szíves, hozz egy pohár vizet, Harry! – szólt Mordon.

Harry a mosogatógéphez lépett. Elővett belőle egy tiszta poharat, és a csapnál megtöltötte vízzel. A varázslócsapat tagjai minden mozdulatát figyelemmel kísérték, s ez most már kezdte komolyan bosszantani Harryt.

– Kösz – biccentett Mordon, mikor Harry átadta neki a poharat.

Beledobta a varázsszemet a vízbe, és néhányszor megbökdöste ujja hegyével. A szem forogni kezdett, és sorban mindenkit megnézett magának. – Háromszázhatvan fokos látómezőt akarok a visszaúton.

– Hogy megyünk oda, ahova megyünk? – érdeklődött Harry.

– Seprűn – felelte Lupin. – Nincs más megoldás. A hoppanáláshoz túl fiatal vagy, a Hop Hálózatot bizonyára figyelik, regisztrálatlan zsupszkulcsot használni pedig egyenesen életveszélyes lenne.

– Remus azt állítja, jól repülsz – zengett fel Kingsley Shacklebolt basszusa.

– Kiválóan repül – bólintott Lupin, és az órájára nézett. – Ideje összecsomagolnod, Harry. Indulásra készen kell várnunk a jelet.

– Veled megyek segíteni – ajánlkozott vidáman Tonks.

A boszorkány követte Harryt az előszobába, majd fel a lépcsőn, és közben kíváncsian nézelődött.

– Fura hely ez – jegyezte meg. – Mintha egy kicsit túl tiszta lenne. Természetellenesen tiszta. Ó, ez mindjárt más! – tette hozzá felderülve, mikor beléptek Harry szobájába, és a fiú felkapcsolta a villanyt.

Tény, hogy a szoba nagyságrendekkel rendetlenebb és piszkosabb volt, mint a ház összes többi része. Négynapos, igen rossz hangulatban eltöltött szobafogsága idején Harry nemigen ügyelt a rendre; a könyvek, amelyeket egyenként fellapozott majd rögtön félredobott, szanaszét hevertek a szobában; Hedvig ketrece már erősen tisztításra szorult, amint arról a szobában terjengő szag is árulkodott. Az iskolai láda kitárva állt, s alig több mugliruha és varázslótalár volt beledobálva, mint amennyi a földön feküdt körülötte.

Harry hozzálátott, hogy összeszedje és a ládába hajigálja a könyveket. Tonks megállt a nyitott szekrény előtt, és az ajtó belsejére szerelt tükörben kritikus szemmel vizsgálgatni kezdte saját külsejét.

– Mégse hiszem, hogy a lila jól áll nekem – szólt tűnődve, és meghúzogatta tüskehaját. – Mit gondolsz? Nem soványít nagyon?

Harry rápislogott a boszorkányra a Nagy-Britannia és Írország kviddicscsapatai fölött.

– Hát...

– De bizony, girnyónak tűnök tőle – válaszolta meg saját kérdését Tonks. Azzal összeráncolta a szemöldökét, és behunyta szemét, mintha fel akarna idézni valamit. Egy szempillantás múlva haja már bugyirózsaszín volt.

– Ezt meg hogy csinálta? – kérdezte szájtátva Harry.

– Metamorfmágus vagyok – felelte Tonks, miközben a fejét forgatta, hogy minden irányból megvizsgálja új haját. – Ez azt jelenti, hogy tetszőlegesen tudom változtatni a külsőmet – tette hozzá, miután meglátta a tükörben Harry értetlen arcát. – Ilyennek születtem. Nagyon jó volt, az aurorkiképzésen tanulás nélkül is mindig jelest kaptam rejtőzés és álcázásból.

– Maga auror? – kérdezte ámulva Harry. A sötétvarázsló-vadászás volt ugyanis az egyetlen munka, amit el tudott képzelni magának a Roxfort utáni időkre.

– Igen – felelte büszkén Tonks. – Kingsley is az, de ő kicsit magasabb rangú. Én még csak egy éve tettem le a vizsgát. Majdnem megbuktam lopakodás és nyomkövetésből. Nagyon ügyetlen vagyok. Biztos hallottad, hogy eltörtem egy tányért, mikor megérkeztünk.

Harry felegyenesedett, és egyszerre teljesen megfeledkezett a csomagolásról.

– Meg lehet tanulni a metamorf mágiát? – kérdezte kíváncsian.

Tonks felnevetett, majd tekintetével megkereste a villám alakú heget Harry homlokán.

– Néha örülnél, ha el tudnád rejteni a sebhelyedet, mi?

– Hát igen... – motyogta Harry, és elfordult. Nem szerette, ha a sebhelyét bámulják.

– Attól tartok, te csak a körülményes módszert tanulhatod meg folytatta Tonks. – A metamorfmágus ritka madár. Erre születni kell. A legtöbb varázslónak pálcát vagy bájitalt kell használnia, ha meg akarja változtatni a külsejét. No, de ne tétlenkedjünk, Harry, elvégre csomagolni jöttünk – tette hozzá fejcsóválva, és körülnézett a rendetlen szobában.

– Persze... persze – bólogatott Harry, és gyorsan felkapott néhány könyvet.

– Ne butáskodj, van ennek egyszerűbb módja is. – Pakolás! – rikkantotta Tonks, és széles mozdulatot tett maga körül pálcájával.

A könyvek, a ruhák, a teleszkóp és a mérleg mind felemelkedtek a levegőbe, majd összevissza a ládába potyogtak.

– Nem éppen tökéletes... – jegyezte meg Tonks, miután a ládához lépett és megszemlélte a tárgyak kaotikus halmazát. – Anyám tudja, hogyan kell szép rendben bevarázsolni a dolgokat – neki még a zoknik is összepárosodnak – de képtelen vagyok megtanulni, hogyan csinálja. Valami pöccintés a titka...

Reménykedve megpöccintette pálcáját. Harry egyik zoknija erőtlenül felemelkedett, aztán visszahanyatlott a kupac tetejére.

– Annyi baj legyen – legyintett Tonks, és bezárta a ládát. – Az a lényeg, hogy minden benne van. Azt se ártana kitakarítani egy kicsit – bökött rá Hedvig ketrecére. – Suvickus!

A ketrecről eltűnt néhány toll és egy-két bagolypotyadék.

– Már így is jobb egy kicsit. Ezekkel a háztartási bűbájokkal mindig is bajban voltam. Na jó... Minden megvan? Üst? Seprű? Ejha! Egy Tűzvillám?

Tonksnak elkerekedett a szeme, mikor megpillantotta a seprűt.

Sirius ajándékozta Harrynek ezt a nemzetközi csúcsmodell sporteszközt, s ő úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére.

– Én meg még mindig egy kettő-hatvanas Kométával járok – irigykedett Tonks. – Hát, ez van... Pálca a farzsebben? Fenék megvan még? Oké, akkor indulás. Locomotor láda.

Harry ládája kissé felemelkedett a földről. Tonks egyik kezében Hedvig kalitkáját fogta, a másikban pálcáját, amivel a lebegő ládát terelgette maga előtt. Ilyen módon kiment a szobából, és lesétált a lépcsőn. Harry seprűjével a kezében követte.

Odalent időközben Mordon visszatette mágikus szemét, ami most, megtisztított állapotában szédült iramban pörgött. Kingsley Shacklebolt és Sturgis Podmore a mikrohullámú sütőt tanulmányozták, Hestia Jones pedig könnyesre nevette magát egy krumplipucolón, amit az egyik fiókban talált. Lupin épp lepecsételt egy Dursleyéknak címzett levelet. Mikor Tonks és Harry beléptek a konyhába, felpillantott rájuk.

– Remek! – bólintott. – Ha jól sejtem, még körülbelül egy percünk van. Ki kellene mennünk a kertbe, hogy annyival is előrébb legyünk. Harry, írtam egy levelet a nagynénédéknek, hogy ne aggódjanak...

– Nem fognak... – dörmögte Harry.

– ...hogy nincs semmi bajod...

– Szomorúak lesznek.

– ...és hogy jövő nyáron viszontlátnak.

– Ahhoz nem ragaszkodom.

Lupin elmosolyodott a megjegyzésen.

– Gyere ide, fiam! – recsegte Mordon, és magához intette Harryt. – Kiábrándítalak téged.

– Hogyan? – kérdezte nyugtalanul Harry.

– Kiábrándító bűbájjal – felelte Mordon, és felemelte pálcáját. – Lupin mondta, hogy van láthatatlanná tévő köpenyed, de azt repülés közben nem tudod tökéletesen használni. Ez jobban elrejt. Lássuk csak...

Mordon pálcájával nagyot koppintott Harry feje búbjára. Harrynek az az érzése támadt, mintha tojást törtek volna szét a fején: hűvös patakokban csordogált valami a homlokán, a tarkóján, a nyakán, majd az egész testén.

– Szép volt, Rémszem – szólt elismerően Tonks, és Harry mellkasára meredt.

Harry is lenézett saját testére, de egészen mást látott, mint amihez hozzászokott. Teste nem vált láthatatlanná, csupán felvette a mögötte lévő konyhabútor színét és mintáját. Harry kaméleonemberré változott.

– Gyerünk! – szólt Mordon, és pálcájával kinyitotta a hátsó ajtó zárját.

A csapat kivonult Vernon bácsi ápolt gyepére.

– Tiszta az idő – szólt Mordon, miután varázsszeme felmérte a csillagos eget. – Pedig jól jönne néhány felhő. Jól van, figyelj! – reccsent rá Harryre. – Zárt alakzatban fogunk haladni. Tonks repül előtted, maradj szorosan a nyomában. Lupin alulról fedez, én mögötted leszek. A többiek köröznek körülöttünk. Az alakzatot megbontani vészhelyzetben is tilos. Ha valamelyikünk meghal...

– Ez előfordulhat? – kérdezte aggódva Harry, de Mordon nem méltatta válaszra.

– ...a többiek továbbrepülnek, nem állnak meg, nem bontják fel az alakzatot. Ha mindnyájunkat kilőnek, és egyedül maradsz, Harry, a második gárda veszi át a helyünket. Repülj tovább keletnek, és fogadnak majd.

– Fékezd az optimizmusodat, Rémszem! – szólt Tonks, miközben beszíjazta Harry ládáját és Hedvig kalitkáját a seprűjén lógó hámba. – A végén még elhiteted Harryvel, hogy vicc ez az egész.

– Csak elmondtam a gyereknek a tervet – recsegte Mordon. – Az a dolgunk, hogy sértetlenül eljuttassuk őt a főhadiszállásra. Ha közben fűbe harapunk...

– Senki nem fog fűbe harapni! – zendült Kingsley Shacklebolt megnyugtató basszusa.

– Seprűre mindenki, ott az első jelzés! – szólt szigorúan Lupin, és az égre mutatott.

Messze a magasban piros pontok gyulladtak a csillagok között.

Harry nyomban felismerte őket: varázspálcából származó szikrák voltak. Átvetette jobb lábát a Tűzvillám fölött, és erősen megmarkolta a nyelet. A seprű finoman remegni kezdett – bizonyára izgatottan várta, hogy hosszú idő után ismét a levegőbe emelkedhessen.

– Második jelzés! Indulunk! – harsogta Lupin, mikor újabb szikrák – ezúttal zöldek – tűntek fel a magasban.

Harry teljes erőből elrugaszkodott a földtől. Élvezte, hogy az arcába csap a hűvös éjszakai levegő. A Privet Drive és környéke másodpercek alatt sötétzöld-fekete foltmintás szőnyeggé zsugorodott, s a szél minden aggodalmat és kínzó gondolatot kifújt Harry fejéből. Úgy érezte, menten felrobban a szíve az örömtől; újra repülhet, valóra vált, amiről egész nyáron álmodozott: maga mögött hagyja a Privet Drive-ot, hazatér... Néhány gyönyörű pillanat erejéig minden gondja jelentéktelen semmiséggé törpült a végtelen, csillagos ég ölelésében.

– Élesen balra, élesen balra, egy mugli nézi az eget! – kiabálta hátulról Mordon. Tonks bekanyarodott, s Harry árnyékként követte; közben a ládáját nézte, ami veszélyesen kilengett a boszorkány seprűjén. – Magasabbra kell emelkednünk... mehet még negyed mérföld!

Harrynek elkezdett könnyezni a szeme a hideg menetszéltől.

A seprűs csapat meredeken emelkedett, s a lenti világból hamarosan nem látszott más, csak sok-sok, gombostűfejnyi fénypont: az autók fényszórói és az utcalámpák. Dursleyék mostanában igyekezhetnek haza üres házukba... Biztosan dúlnak-fúlnak a nem létező gyepszépségverseny miatt... Harry harsányan felnevetett a gondolatra, de hangját elnyelte a zúgó szél, a talárok csattogása és a ládát tartó hám szíjainak nyekergése. Harry egy álló hónapja nem érzett ennyi életörömöt magában.

– Kitérés dél felé! – kiáltotta Rémszem. – Városhoz közeledünk!

A csapat elkanyarodott jobbra, hogy ne repüljenek át egy nagy, csillogó fénypókháló fölött.

– Irány délkelet, emelkedés! – hangzott Mordon következő utasítása. – Alacsony felhőt látok, abban elrejtőzhetünk!

– Nem repülünk át felhőkön! – fakadt ki dühösen Tonks. – Nem akarunk csuromvizesek lenni, Rémszem!

Harry mélyen egyetértett a boszorkánnyal. Teljesen átfagyott mindkét keze, és egész testében reszketett a hidegtől – már bánta, hogy indulás előtt nem húzott kabátot.

A továbbiakban is időnként irányt változtattak Rémszem utasításai szerint. Harry résnyire szűkítette a szemét a jéghideg szél miatt, ami már a fülét is kikezdte. Életében csak egyszer fázott ennyire repülés közben: a Hugrabug elleni kviddicsmeccsen, harmadéves korában, amikor viharban kellett játszaniuk. A testőrgárda tagjai folyamatosan köröztek körülötte, akár egy csapat óriási ragadozó madár. Már elvesztette az időérzékét; fogalma sem volt, mióta vannak úton, de úgy érezte, legalább egy órája.

– Irány délnyugat! – recsegte Mordon. – Kikerüljük az autópályát!

Harry annyira átfázott, hogy vágyakozva gondolt a mélyben araszoló autók kényelmes, meleg utasterére. De mégjobb lenne, gondolta, hop-porral utazni... Bár a pörgés a kandallókban nem túl kellemes, viszont a lángok legalább melegítenék...

Kingsley Shacklebolt emelkedett be Harry mellé; tar feje és fülkarikája megcsillant a holdfényben... Aztán Emmeline Vance jelent meg; ő a kezében tartotta pálcáját, és szüntelenül a láthatárt kémlelte... Majd tovább emelkedett, és Sturgis Podmore vette át a helyét...

– Visszafelé is kellene repülnünk egy kicsit, hogy lássuk, követ-e valaki! – kiabálta Mordon.

– Teljesen elment az eszed, Rémszem!? – ordított hátra Tonks. – Egytől egyig hozzáfagytunk a seprűhöz! Ha állandóan vargabetűket teszünk, a jövő héten se érünk oda!

– Kezdjük meg az ereszkedést! – harsant Lupin hangja. – Harry, kövesd Tonksot!

Harry így is tett, kissé mélyebbre fordította seprűje nyelét. Az eddigi legnagyobb lámpaerdő felé közeledtek. Odalent végeláthatatlan területen csomókba, vonalakba és hálókba rendeződött fények váltakoztak kivilágítatlan, éjsötét foltokkal. Ahogy csökkent a magasság, Harry szeme előtt lassan kibontakoztak a részletek is: a fényszórók, az utcai lámpák, aztán a kémények és a tetőantennák. Már nagyon vágyott rá, hogy végre szilárd talajt érezzen a talpa alatt, bár úgy érezte, hogy valakinek le kell majd olvasztania őt a seprűjéről.

– Megérkeztünk! – rikkantotta Tonks, és néhány másodperc múlva valóban talajt fogott.

Harry a boszorkány háta mögött ért földet. Gondozatlan fűvel benőtt kis tér közepén álltak. Mire Harry lekászálódott a seprűjéről, Tonks már a ládát rögzítő szíjakat oldozta. Harry dideregve körülnézett. A környező házak sötét homlokzataikkal cseppet sem voltak bizalomgerjesztők. Az utcalámpák fényében törött ablakok sejlettek fel, sok ajtóról hámlott a festék, és nem egy bejárati lépcső előtt halmokban állt a szemét.

– Hol vagyunk? – kérdezte Harry, de Lupin leintette.

– Türelem.

Mordon ügyetlenül kotorászott a köpönyegében átfagyott kezével.

– Megvan – dörmögte végül. A magasba emelt egy ezüst öngyújtónak tűnő tárgyat, és kattintott vele.

A legközelebbi utcalámpa halk pukkanással kialudt. Egy újabb kattintásra a következő lámpa is elsötétedett. Mordon addig ismételte a műveletet, amíg nem maradt körülöttük más fényforrás, csak a lefüggönyözött ablakok és a holdsarló az égen.

– Dumbledore-tól kértem kölcsön – recsegte Mordon, és zsebre dugta az önoltót. – Most már hiába leskelődnek a muglik. No gyerünk, egy-kettő!

Karon fogta Harryt, és átkísérte őt az úttest túloldalára. Lupin és Tonks haladtak mögöttük – ketten cipelték Harry ládáját. A gárda többi tagja felemelt pálcával fedezte a menetet.

A legközelebbi ház felső ablakán egy zeneszám tompa basszusa dübörgött ki. A lógó kapu mögött álló kiszakadt zsákok rothadó szemét szúrós bűzét árasztották.

– Tessék – morogta Rémszem. Egy darab pergament nyújtott Harry kiábrándított keze felé, és odatartotta égő hegyű pálcáját is, hogy megvilágítsa az írást. – Gyorsan olvasd el, és jegyezd meg!

Harry a pergamenre nézett. A szálkás betűk ismerősnek tűntek.

A lapon ennyi állt:

A Főnix Rendjének főhadiszállása a londoni Grimmauld tér 12. szám alatt található.

Negyedik fejezet

Grimmauld tér 12.

– Mi az a Főnix... – kezdte Harry.

– Ne itt, fiam! – vágott a szavába Mordon. – Majd a házban!

A varázsló kivette a pergamenlapot Harry kezéből, pálcája lángjával meggyújtotta, és eldobta.

Harry újra szemügyre vette a közeli házakat. A tizenegyes szám előtt álltak; balra a tízes számú ház emelkedett, jobbra viszont rögtön a tizenhármas.

– De hát hol van a...

– Idézd fel magadban, amit az imént olvastál! – szólt halkan Lupin.

Harry engedelmesen felmondta magában a szöveget, s mire a címhez ért, a tizenegyes és a tizenhármas ház között már fel is bukkant a semmiből egy viharvert kapu, egy piszkos homlokzat és néhány sötét ablak alatt. Olyan volt, mintha két ház között sebtében felfújtak volna ott egy gumiépületet, s az félretolta volna szomszédait, hogy helyet szorítson magának. Harry tátott szájjal bámulta a csodát. A hangfalak a tizenegyes számú házban zavartalanul tovább dübörögtek. A jelek szerint az ott lakó muglik semmit nem érzékeltek a történtekből.

– Gyorsan, befelé! – recsegte Mordon, és hátba bökte Harryt.

Harry felkapaszkodott az ódon kőlépcsőn, és rámeredt a kopott, fekete bejárati ajtóra. Azon kulcslyuknak, levélrésnek nyoma sem volt; csak egy tekergő kígyót mintázó, ezüstkopogtató díszelgett rajta.

Lupin előhúzta pálcáját, és rákoppintott vele az ajtóra. Harry fémes kattanások egész sorát hallotta, majd mintha lánc csördült volna. Végül az ajtó nyikorogva kitárult.

– Befelé, Harry, gyorsan – suttogta Lupin – de csak néhány lépést menj, és ne nyúlj semmihez!

Harry átlépte a küszöböt, és megállt a sötét előszobában. Doh, por és rothadás – ezek a szagok fogadták. A ház lakatlannak tűnt.

Harry hátranézett a többiekre, akik sorban követték. Lupin és Tonks hozták a ládát meg Hedvig kalickáját. Mordon megállt a küszöbön, és kieresztette az önoltóból az utcai lámpák fénygömbjeit.

Azok visszaröppentek eredeti helyükre, s a téren ismét narancssárga fény áradt szét. Mikor aztán Rémszem belépett a házba és becsukta maga mögött az ajtót, az előszobában vaksötét lett.

– Így ni.

Mordon nagyot koppintott pálcájával Harry fejére, aki ezúttal úgy érezte, mintha forró folyadék csordogálna a testén. Gyanította, hogy most szűnik meg a kiábrándító bűbáj hatása.

– Mindenki maradjon nyugton, amíg lámpát nem gyújtok – suttogta Mordon.

A többiek fojtott hangú beszéde nyugtalansággal töltötte el Harryt: olyan érzése támadt, mintha egy haldokló házában lenne.

Halk, sziszegő neszt hallott, és a következő pillanatban ósdi gázlámpák sora gyulladt ki az előszobában. Pislákoló fényük folyosószerűen hosszú, nyomasztó hangulatú helyiséget világított meg: a falakat hámló tapéta borította, a padlón foszlóssá kopott futószőnyeg nyúlt el, a mennyezetről pókhálós, fényevesztett csillár lógott alá, kétoldalt pedig megszürkült, ferdén lógó festmények sorakoztak. Harry apró lábak kaparászását hallotta a padlószegély mögül.

Csakúgy, mint a kopogtató, a csillár és a rozoga előszobai asztalkán álló kandeláberek is kígyóalakot mintáztak.

Egyszer csak sietős lépteket hallottak, majd az előszoba végén nyíló ajtóban megjelent Mrs. Weasley. Örömtől sugárzó arccal sietett az érkezők felé, de Harry nyomban észrevette, hogy soványabb és sápadtabb, mint legutóbbi találkozásukkor volt.

– Jaj, Harry drágám, de örülök, hogy itt vagy! – suttogta Mrs. Weasley. Előbb bordaropogtató ölelésben részesítette Harryt, azután eltartotta őt magától, hogy jobban szemügyre vegye. – Milyen sovány vagy! Na, várj csak, majd én felhizlallak... De a mai vacsorára sajnos még egy kicsit várnod kell.

Azzal a népes kíséret tagjaihoz fordult, és sürgetően odasúgta nekik:

– Nemrég érkezett meg. A tanácskozás már elkezdődött.

A Harry mögött álló varázslók érdeklődő és izgatott sustorgással fogadták a hírt. Egyenként elindultak az ajtó felé, amin Mrs. Weasley az imént kijött. Harry követni akarta Lupint, de Mrs. Weasley visszatartotta.

– Nem, Harry, a tanácskozáson csak a rend tagjai vehetnek részt. Ron és Hermione fent vannak az emeleten. Menj fel hozzájuk, beszélgessetek, és ha vége a tanácskozásnak, majd vacsorázunk. Az előszobában pedig csak halkan beszélj – tette hozzá suttogva.

– Miért?

– Addig jó, amíg minden alszik.

– Hogyhogy...?

– Majd később megmagyarázom, most mennem kell a tanácskozásra... De azért még megmutatom a szobádat.

Mrs. Weasley ajkára szorította mutatóujját, és lábujjhegyen elindult az előszobában. Harry követte. Elhaladtak egy hosszú, molyrágta függöny előtt – Harry gyanította, hogy egy ajtót takarhat majd miután kikerültek egy jókora esernyőtartót, ami vélhetően egy troll levágott lábából készült, elindultak felfelé a sötét lépcsőn, amelynek aljában fatáblákra szögezett, zsugorított fejek sorakoztak a falon. Harry szemügyre vette a trófeákat, és házimanófejekre ismert bennük. Furcsamód mindegyiknek olyan turcsi orra volt, mintha malacok lennének.

Harry döbbenete lépésről lépésre nőtt. Mi a ménkűt keresnek ebben a házban, ami olyan, mintha a legsötétebb sötét varázslóé lenne?

– Mrs. Weasley, miért épp...

– Ron és Hermione majd elmondja, drágám – suttogta az asszony. – Nekem most tényleg vissza kell mennem. – Közben felértek a második emeletre. – A jobb oldali szoba a tiétek, Ronnal. Majd felszólok, ha végeztünk.

Azzal sarkon fordult, és lesietett a lépcsőn.

Harry elfordította a kígyófejet mintázó ajtógombot, és benyitott a szobába.

Magas mennyezetű, nyomasztóan sötét, két ággyal felszerelt helyiség tárult fel előtte. Több részletet nem volt ideje megfigyelni: egyszerre hangos csiripelést hallott, amit még hangosabb sikítás követett, s a következő pillanatban mindent eltakart előle egy bozótszerű hajzuhatag. Hermione úgy vetette a nyakába magát, hogy kis híján ledöntötte a lábáról, Ron aprócska baglya, Pulipinty pedig szédítő röpködésbe kezdett kettejük feje körül.

– Harry! Itt van, Ron! Megjött Harry! Nem is hallottuk, mikor megérkeztél! Hogy vagy? Ugye, jól? Ugye, nincs semmi baj? Nagyon dühös vagy ránk? Biztos... Tudom, hogy idegesítők voltak a leveleink, de nem írhattunk meg semmit. Meg kellett ígérnünk Dumbledore-nak, hogy hallgatunk. Jaj, annyi mindent el kell mondanunk, és neked is mesélned kell... A dementorok! Mikor hallottuk, te jó ég... Na és az a fegyelmi tárgyalás! Egyszerűen nevetséges. Utánanéztem, nem csaphatnak ki, képtelenség, van egy olyan kitétel a kiskorúak bűbájgyakorlását korlátozó rendeletben, ami életveszély esetén megengedi a varázslást...

– Hagyd levegőt venni, Hermione! – szólt vigyorogva Ron, és becsukta az ajtót Harry mögött. Úgy tűnt, mintha egyetlen hónap alatt több centimétert nőtt volna a fiú; soványabb is volt, mint annak előtte, de nagy orra, tűzvörös haja és szeplős képe szemernyit se változott.

Hermione kiengedte öleléséből Harryt. Folytatta volna monológját, de ekkor valami nagy, fehér dolog halk suhogással elindult a sötét ruhásszekrény teteje felől, és rárepült Harry vállára.

– Hedvig!

A hóbagoly összecsattintotta csőrét, majd kedveskedve megcsipkedte Harry fülét. Cserébe egy hátsimogatást kapott.

– Teljesen meg volt kergülve – mesélte fejcsóválva Ron. – Miután meghozta az utolsó leveledet, sebesre csipkedett minket... Nézd meg!

Megmutatta Harrynek jobb keze mutatóujját, amin félig begyógyult, de jól láthatóan mély seb éktelenkedett.

– Ja persze... – dörmögte Harry. – Ne haragudj, de tudod, nagyon számítottam a válaszotokra...

– Hidd el, hogy szívesen megírtunk volna mindent – csóválta a fejét Ron. – Hermione tiszta ideg volt, folyton azt hajtogatta, hogy ki fogsz borulni, ha nem hallasz senkitől semmit, de Dumbledore...

– Megígértette veletek, hogy hallgattok – bólintott Harry. – Tudom, Hermione már mondta.

A melegség, ami barátai láttán elöntötte a lelkét, most elapadt, és jeges, gyomorszorító érzésnek adta át a helyét. Egy álló hónapig sóvárgott Ron és Hermione után, s most hirtelen mégis azt kívánta, bár ne is szólnának hozzá. A kínos csöndben gépiesen simogatta Hedviget, és elfordította fejét, hogy ne kelljen barátaira néznie.

– Ezt tartotta a legjobb megoldásnak – motyogta Hermione. – Mármint Dumbledore.

– Aha...

Harry észrevette, hogy Hermione ujján is ott van Hedvig csőrének nyoma – és a legkevésbé se sajnálta érte a lányt.

– Szerintem úgy gondolta, hogy a muglik között vagy a legnagyobb biztonságban – jegyezte meg Ron.

Harry felvonta a szemöldökét.

– Ez érdekes. Titeket is támadtak meg dementorok a nyáron?

– Nem, de... De hát épp ezért állította rád a Főnix Rendjének a tagjait... hogy vigyázzanak rád...

Harrynek olyan érzés támadt a hasában, mint mikor az ember ledöccen egy lépcsőn, amire nem számított. Szóval rajta kívül mindenki tudta, hogy kémkednek utána!

– Úgy tűnik, nem nagyon vált be a módszer – jegyezte meg, a tőle telhető legnyugodtabb hangon. – Végül is kénytelen voltam egyedül megvédeni magam.

– Dumbledore nagyon dühös volt – suttogta borzongva Hermione. – Ott voltunk, amikor megtudta, hogy Mundungus magadra hagyott téged. Félelmetes volt.

– Én örülök neki, hogy aznap lelépett – mondta hűvösen Harry.

– Különben nem varázsoltam volna, és akkor Dumbledore biztos őszig ott hagyott volna a Privet Drive-on.

– Nem félsz... nem félsz a fegyelmi tárgyalástól? – kérdezte csendesen Hermione.

– Nem – hazudta mogorván Harry, és Hedviggel a vállán elindult, hogy körülnézzen a szobában.

A dohos, sötét helyiség nem sokat javított a hangulatán. A hámló tapétás falak egyhangúságát csupán egy cikornyás keretbe feszített, üres vászon törte meg. Harry fojtott kuncogást vélt hallani, mikor elhaladt előtte.

– Miért volt olyan fontos Dumbledore-nak, hogy ne tudjak semmit? – kérdezte megjátszott közönnyel. – Vagy ezt talán... nem is kérdeztétek tőle?

Felpillantott, és látta, hogy barátai lopva egymásra néznek. „Sejtettük, hogy így fog viselkedni”- ez volt a tekintetükben, s ez a reakció cseppet sem derítette fel Harryt.

– Mondtuk Dumbledore-nak, hogy szeretnénk megírni neked, mi a helyzet – bizonygatta Ron. – Tényleg mondtuk neki. De mostanában nagyon elfoglalt. Összesen kétszer találkoztunk vele, mióta itt vagyunk, és akkor is épp csak egy perce volt számunkra. Meg kellett ígérnünk, hogy nem írunk neked fontos dolgokról, mert a baglyokat eltéríthetik.

– Ha akarja, megtalálta volna a módját, hogy értesítsen – morogta ingerülten Harry. – Gondoljátok, hogy Dumbledore csak bagollyal tud üzenetet küldeni?

Hermione Ronra pillantott, majd így szólt:

– Erre én is gondoltam. Dumbledore nem akarta, hogy bármit is tudj.

– Lehet, hogy nem bízik bennem – mondta Harry, barátai arcát fürkészve.

– Ne beszélj butaságokat... ! – dörmögte feszengve Ron.

– Vagy úgy gondolja, hogy nem tudok vigyázni magamra.

– Dehogy gondolja úgy! – tiltakozott Hermione.

– Akkor miért kellett nekem Dursleyék házában ülnöm, miközben titeket itt mindenbe beavattak? – hadarta egyre növekvő indulattal Harry. – Ti miért tudhattok mindenről? Miért?!

– Nem tudunk mindenről! – vágott vissza Ron. – Anya nem enged be minket a tanácskozásokra, azt mondja, gyerekek vagyunk még...

Harryt azonban már nem érdekelte semmilyen magyarázat. Azon kapta magát, hogy fékezhetetlen dühvel ordít:

– Ó jaj! Nem mehettek be a tanácskozásokra! Szeegénykék... – gúnyolódott. – De itt voltatok a házban! Együtt lehettetek! Én meg egy hónapon át össze voltam zárva Dursleyékkel! Pedig sokkal több dolgot végigcsináltam, mint ti! Ezt Dumbledore is nagyon jól tudja! Ki őrizte meg a bölcsek kövét? Ki intézte el Denemet? Ki mentett meg titeket a dementoroktól...

Harry a barátaira zúdította az összes dühöt és keserűséget, ami egy hónap alatt felgyűlt a lelkében: az elszigeteltség kínját, a fájdalmat, hogy tudatlanságra kárhoztatják, hogy titokban figyelik minden lépését. Az érzések, amelyeket félig-meddig szégyellt, most elemi erővel törtek ki belőle. Hedvig megijedt a kiabálástól, és visszarepült a szekrény tetejére. Pulipinty rémülten csicsergett, és még sebesebben röpködött hármuk feje körül.

– Kinek kellett sárkányokkal, szörnyekkel meg mindenféle undok bestiával kínlódnia? Ki látta Voldemortot visszatérni? Ki szökött meg előle...?!

Ron földbe gyökerezett lábbal állt, Hermione pedig szemlátomást majdnem elsírta magát.

– De miért is kéne megtudnom, mi folyik a mi világunkban? Miért venné bárki a fáradságot, hogy elmondja, mi a helyzet?

– Hidd el, Harry, el akartuk mondani... – védekezett Hermione.

– Nem akarhattátok olyan nagyon, különben küldtetek volna egy baglyot! De meg kellett ígérnetek Dumbledore-nak. És ti szófogadók vagytok.

– Igen...

– Négy hétig a Privet Drive-on kuksoltam, a kukából guberáltam az újságokat, hogy legalább valamit megtudjak...

– Szerettünk volna...

– Biztos jókat röhögtetek rajtam, amíg itt ültetek kettesben...!

– Dehogyis...

– Nagyon sajnáljuk, Harry! – fakadt ki könnyes szemmel Hermione. – Teljesen igazad van, én is tombolnék a helyedben!

Harry zihálva rámeredt a lányra, aztán elfordult két barátjától, és járkálni kezdett a szobában. A szekrény tetején gubbasztó Hedvig mélabúsan huhogott párat, aztán hosszú ideig csak a Harry talpa alatt gyászosan recsegő padlódeszkák törték meg a csendet.

– Különben is, miféle ház ez? – kérdezte dohogva Harry.

– A Főnix Rendjének főhadiszállása – sietett a válasszal Ron.

– Megtudhatnám esetleg, mi az a Főnix Rendje?

– Egy titkos társaság – magyarázta Hermione. – Dumbledore az alapítója és a vezetője. Azokból az emberekből áll, akik régen Tudodki ellen harcoltak.

Harry zsebre dugta a kezét, és megállt.

– Kik a tagjai? – kérdezte.

– Elég sokan...

– Mi legalább húsz emberrel találkoztunk – mondta Ron – de szerintünk többen vannak.

Harry a barátaira meresztette a szemét.

– É...s? – kérdezte élesen.

– Ő... – nézett rá zavartan Ron. – Mit és...

– Voldemort! – csattant fel Harry. Hermione és Ron is összerezzent. – Mit csinál? Mire készül? Hol van? Hogyan próbáljuk megállítani?

– Mondtuk már, hogy a rend tanácskozásaira nem mehetünk be – felelte zavartan Hermione. – Nem tudjuk, pontosan mi a helyzet... De azért sejtünk egy-két dolgot – tette hozzá sietve, mert látta, hogy Harry arca megint elsötétedik.

– Ugyanis Fred és George feltalálták a telefület – magyarázta Ron. – Nagyon hasznos dolog.

– Tele...?

– ...fül, igen. Csak az utóbbi időben nem használhattuk, mert anya rajtakapott minket, és nagy cirkuszt csinált. Fredéknek el kellett dugniuk az összeset anya elől. De előtte jó sok beszélgetést kihallgattunk. Megtudtuk, hogy a Rend egyes tagjai ismert halálfalókat figyelnek, szóval követik őket...

– Mások meg további embereket szerveznek be a rendbe – tette hozzá Hermione.

– És vannak, akik őriznek valamit – magyarázta Ron. – Mert hogy folyton őrszolgálatról beszélnek.

– Engem őriztek, nem? – morogta gúnyosan Harry.

– Tényleg... lehet... – felelte felderülő képpel Ron.

Harry sötéten felhorkantott, és megint járkálni kezdett a szobában. Közben mindenfelé nézett, csak Ronra és Hermionéra nem.

– Ha nem vehettetek részt a tanácskozásokon, akkor mit csináltatok? – kérdezte. – Azt írtátok, sok dolgotok van.

– Ez igaz – vágta rá Hermione. – A házat kell takarítanunk. Réges-rég üresen áll, és mindenféle dolog elszaporodott benne. Már tiszta a konyha és a hálószobák többsége. Holnap, azt hiszem, a szalon követke... Ááá!

Két hangos durranás hallatszott, és a szoba közepén feltűnt a semmiből Ron két ikerbátyja, Fred és George. Pulipinty minden eddiginél hisztérikusabban csipogott, és odarepült Hedvig mellé.

– Mikor szoktok már le erről? – fordult Hermione fájdalmas arccal az ikrekhez. Azok ugyanolyan lángvörös hajjal büszkélkedhettek, mint Ron, de zömökebbek voltak öccsüknél.

– Szia, Harry! – köszönt vigyorogva George. – A te dünnyögésedet hallottuk?

– Add ki a mérgedet, ne légy ilyen szégyellős! – mondta Fred, szintén vigyorogva. – Lehet, hogy száz kilométerre innen már nem is hallatszott, amit mondtál.

– Látom, letettétek a hoppanálás vizsgát – jegyezte meg mogorván Harry.

– Kitűnő eredménnyel – felelte Fred, aki egy hosszú, hússzínű zsinegszerűséget tartott a kezében.

– Akár fél percet is veszítettetek volna, ha gyalog jöttök le a lépcsőn – zsörtölődött Ron.

– Az idő – galleon, öcskös – vigyorgott Fred. – Ja igen, Harry: zavarod a vételt... A telefülét – tette hozzá, mikor Harry felvonta a szemöldökét. Felmutatta a hússzínű zsineget, amiről Harry csak most látta, hogy az az ajtó felé kígyózik, és valószínűleg a szobán kívül is folytatódik. – Szeretnénk hallani, miről folyik a szó odalent.

– Csak óvatosan! – figyelmeztette bátyjait Ron. – Ha anya észreveszi, mit csináltok...

– Érdemes kockáztatni, mert ez egy fontos tanácskozás – felelte Fred.

Ekkor kinyílt az ajtó, és megjelent benne egy dús, vörös üstök.

– Szia, Harry! – köszönt vidoran a hajzuhatag gazdája, aki nem volt más, mint Ron húga, Ginny. – Mintha a hangodat hallottam volna.

Ezután az ikrekhez fordult:

– Telefül kilőve. Anya páncélozó bűbájjal kezelte a konyha ajtaját.

– Honnan tudod? – kérdezte lelombozva George.

– Tonks elmondta, miből lehet rájönni – magyarázta Ginny. – Meg kell dobni valamivel az ajtót, és ha nem koppan rajta, akkor az ajtó le van páncélozva. Trágyagránátokat dobáltam le a lépcsőről, és mind leesett az ajtó előtt. Úgyhogy a telefül se tud bemászni a résen.

Fred mélyet sóhajtott.

– Kár. Kíváncsi lettem volna rá, miben sántikál az öreg Piton pajtás.

– Piton...? – kapta fel a fejét Harry. – Ő is itt van?

– Aha. – George halkan becsukta az ajtót, és leült az egyik ágyra. Fred és Ginny követte példáját. – Épp szigorúan titkos jelentést tesz.

– Halálmadár – fintorgott Fred.

– A mi oldalunkon áll – szólt rá szemrehányóan Hermione.

Ron bosszúsan horkantott.

– Attól még halálmadár marad. Mindig úgy néz ránk, mintha fel akarna falni.

– Bill se szereti Pitont – jelentette ki Ginny mindent eldöntő érv gyanánt.

Harry dühe még nem apadt el teljesen, de információéhsége erősebbnek bizonyult tombolási vágyánál. Leült hát a többiekkel szemben az ágyra.

– Bill is itt van? – kérdezte. – Azt hittem, Egyiptomban dolgozik.

– Irodai beosztást kért magának, hogy hazajöhessen, és segíthessen a rendnek – világosította fel Fred. – Azt mondja, hiányoznak neki a jó kis sírok, de... talált magának kárpótlást.

– Micsodát?

– Emlékszel Fleur Delacourra? – vigyorgott George. – Állást vállalt a Gringottsnál, hogy djákorholjá á nyelvet...

– És Bill folyton magánórákat ad neki – kajánkodott Fred.

– Charlie is belépett a rendbe – folytatta George – de ő még mindig Romániában van. Dumbledore minél több külföldi varázslót is be akar szervezni, úgyhogy Charlie a szabadnapjain kapcsolatokat épít ki.

– Azt Percy is csinálhatná, nem? – kérdezte Harry. Tudta, hogy a harmadik Weasley fiú a Mágiaügyi Minisztériumban, ott is a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályán dolgozik.

A Weasleyk és Hermione sokatmondó pillantást váltottak.

– Ha jót akarsz, ne emlegesd Percyt a szüleink előtt – szólt sötéten Ron.

– Miért?

– Mert valahányszor elhangzik Percy neve, apa összetöri, ami épp a kezében van, anya meg sírva fakad – felelte Fred.

– Borzasztó – csóválta a fejét Ginny.

– Jó messze esett a fájától – mondta George, tőle szokatlan módon őszinte keserűséggel.

– Miért, mi történt? – kérdezte Harry.

– Percy és apa összevesztek – felelte Fred. – Még soha nem láttam apát olyan dühösnek. Anya szokott mindenkivel kiabálni, nem ő.

– A tanév vége utáni első héten történt – mesélte Ron. – Éppen indulni készültünk ide, amikor Percy hazajött, és elmondta, hogy előléptették.

Harry nagyot nézett.

– Nem mondod komolyan!

Mindig tudta, hogy a harmadik Weasley fiú határtalanul becsvágyó, viszont arra is emlékezett, hogy Percy nem teljesített valami fényesen az első minisztériumi beosztásában. Elkövetett ugyanis egy meglehetősen súlyos hibát: nem jött rá, hogy főnöke Voldemort nagyúr irányítása alatt áll (bár erről a minisztériumban másképp gondolkodtak – szerintük Mr. Kupor megőrült).

– Igen, mi is meglepődtünk – bólogatott George. – Percy elég cikis helyzetbe került Kupor miatt, vizsgálat volt meg minden. Azt mondták, Percynek észre kellett volna vennie, hogy Kupor süsü lett, és riadót kellett volna fújnia. De hát ismeritek Percyt, esze ágában se volt panaszkodni, amikor kiskirálykodhatott Kupor helyett.

– Akkor hogyhogy előléptették?

– Mi is ezt kérdeztük – sietett a folytatással Ron, aki szemlátomást örült, hogy Harry hajlandó normális hangon beszélgetni. – Iszonyúan el volt telve magával, amikor hazajött – mondjuk, kétszer annyira, mint máskor, szóval képzelheted, mennyire... és elmondta apának, hogy felajánlottak neki egy beosztást a miniszteri titkárságon. Gondolj bele: egy éve végzett a Roxfortban, és máris miniszteri almunkatársat csináltak belőle. Biztos azt hitte, hogy apa el lesz ájulva a hírtől.

– De apa nem ájult el – dörmögte Fred.

– Mert? – vonta fel a szemöldökét Harry.

– Azért, kérlek szépen – magyarázta George – mert Caramel el akarja érni, hogy mindenki megszakítsa a kapcsolatot Dumbledore-ral.

– Dumbledore neve mostanában káromkodásnak számít a minisztériumban – bólintott Fred. – Azt hiszik, Dumbledore rosszindulatból terjeszti, hogy Tudodki visszatért.

– Caramel kerek perec megmondta, hogy aki Dumbledore oldalán áll, az szedheti a sátorfáját – folytatta George.

– Az a baj, hogy Caramel apára is gyanakszik, mert tudja, hogy az öreg jóban van Dumbledore-ral. Különben is régóta flúgosnak tartja apát a muglimániája miatt.

– De hát mi köze ehhez Percynek? – értetlenkedett Harry.

– Épp most akarom mondani. Apa szerint Caramel azért vette maga mellé Percyt, mert besúgót akar csinálni belőle. Szóval azt akarja, hogy Percy kémkedjen a családunk és persze Dumbledore után.

Harry halkan füttyentett.

– Percy biztos kiakadt ezen.

Ron keserűen nevetett.

– Teljesen elszállt az agya. Azt mondta... Egy csomó szörnyű dolgot mondott. Hogy mióta a minisztériumban dolgozik, egyfolytában ő issza meg a levét annak, hogy apa milyen. Hogy apának nincsenek ambíciói, és azért vagyunk ilyen... érted... hogy azért nincs túl sok pénzünk.

– Micsoda? – hördült fel Harry. Ginny úgy fújt, mint egy dühös macska.

– Bizony – bólintott szomorúan Ron. – De még ennél is tovább ment. Azt mondta, apa bolond, mert Dumbledore-ral tart, és hogy Dumbledore nagyon rá fog fázni a végén, és magával fogja rántani apát is a süllyesztőbe. És kijelentette hogy ő – mármint Percy – hű marad a minisztériumhoz. És ha apa meg anya árulók lesznek, akkor ő nyilvánosan meg fogja tagadni a családunkat. Aztán összecsomagolt, és még aznap este elutazott. Most itt lakik Londonban.

Harry némán szitkozódott. Mindig is Percyt tartotta a legkevésbé rokonszenvesnek a Weasley fiúk közül, de azért álmában se hitte volna róla, hogy képes ilyeneket mondani az apjának.

– Anya teljesen kiborult – folytatta Ron. – Sírt meg minden. Még Londonba is feljött, hogy a lelkére beszéljen Percynek, de az becsapta az orra előtt az ajtót. Nem tudom, mit szokott csinálni, mikor összetalálkozik apával a minisztériumban. Valószínűleg keresztülnéz rajta.

– De hát ha valakinek, épp Percynek tudnia kell, hogy Voldemort tényleg visszatért – csóválta a fejét Harry. – Biztos nem feltételezi a szüleitekről, hogy mindent kockára tennének, ha nem volnának biztosak a dolgukban.

– Hát... az az igazság, hogy a te neved is elhangzott abban a veszekedésben – bökte ki kelletlenül Ron. – Percy azt mondta, nincs más bizonyíték, csak a te szavad, és... és hogy az neki nem elég jó.

– Percy elhiszi, amit a Reggeli Prófétában írnak – szólt bosszúsan Hermione. A többiek bólogattak.

– Miért, mit írnak? – Harry értetlenkedve fürkészte barátai arcát.

Azok fáradt pillantást vetettek rá.

– Neked nem járt a Reggeli Próféta? – kérdezte letörten Hermione.

– De igen.

– És bele se olvastál?

– Nem olvastam el az első betűtől az utolsóig – vont vállat Harry. – Gondoltam, ha lehoznak valamit Voldemortról, az úgyis az első oldalra kerül.

A többiek összerezzentek a gyűlölt név hallatán. Hermione gyorsan folytatta:

– Ha nem olvasod végig az újságot, akkor tényleg nem tűnik fel a dolog, de... hidd el, hetente többször is említenek téged.

– Az azért feltűnt volna...

– Ha mindig csak az első oldalt olvastad, akkor nem – rázta a fejét Hermione. – Nem hosszú cikkek szólnak rólad, hanem csak utalnak rád itt-ott egy fél mondat erejéig. Mintha egy vicc lennél, amit mindenki ismer.

– Vicc?

– Elég undorító, amit csinálnak. – Hermione igyekezett higgadt maradni. – Azt folytatják, amit Rita Vitrol elkezdett.

– De hát ő már nem ír az újságnak. Vagy igen?

– Nem, betartotta az ígéretét – rázta a fejét Hermione, majd kajánul hozzáfűzte: – Nem mintha lett volna más választása... De mégis, ő alapozta meg azt, ami most megy.

– Miért, mi megy most? – kérdezte türelmetlenül Harry.

– Na jó... Rita azt írta, hogy állandóan összeesel, és panaszkodsz, hogy fáj a sebhelyed. Emlékszel?

– Persze. – Harry tudta, hogy egyhamar nem fogja elfelejteni Rita Vitrol róla szóló cikkeit.

– Na, és most úgy állítanak be téged, mintha egy feltűnési viszketegségben szenvedő, holdkóros valaki lennél, aki nagy, tragikus hősnek képzeli magát. – Hermione ezt egy szuszra hadarta el, talán hogy gyorsan túlessen a nehezén. – Időnként gonosz megjegyzéseket tesznek rád. Ha például valami képtelen történetről írnak, hozzáteszik, hogy „mintha Harry Potter találta volna ki”, vagy ha valakit furcsa baleset ér, megjegyzik, hogy „reméljük, nincs sebhely a homlokán, különben holnaptól istenítenünk kell őt...”

– Sose vártam el, hogy istenítsenek! – fortyant fel Harry.

– Persze hogy nem – sietett megnyugtatni Hermione. – Azt mi nagyon jól tudjuk. Teljesen nyilvánvaló, hogy mire megy ki a játék. Azt akarják elérni, hogy senki ne vegyen komolyan téged. Bármibe lefogadnám, hogy Caramel áll a dolog mögött. Azt akarják sugallni az utca varázslójának, hogy egy ostoba kölyök vagy, aki nevetséges meséket talál ki, mert élvezi, hogy híres és mindenki rá figyel.

– Én nem kértem... nem akartam... Voldemort megölte a szüleimet! – fakadt ki kétségbeesetten Harry. – Azért lettem híres, mert engem nem tudott megölni! Ki vágyna ilyen hírnévre? Gondolhatják, hogy jobban örülnék... hogy inkább lennék...

– Tudjuk, Harry, tudjuk... – bólogatott komolyan Ginny.

– És persze egy sort se írtak arról, hogy a dementorok megtámadtak téged – folytatta Hermione. – Valaki biztos letiltotta a hírt. Pedig elég szenzációs sztori, hogy elszabadult dementorok vadásznak az emberekre. Még azt se írták meg, hogy megszegted a Titokvédelmi Alaptörvényt. Azt hittük, arra ráharapnak, hiszen jól beleillik a képbe, amit rólad vetítenek. Valószínűleg akkorra tartogatják a patronjaikat, mikor már kicsaptak téged a suliból... Feltéve, hogy kicsapnak – tette hozzá gyorsan. – De ha betartják a saját törvényeiket, nem ítélhetnek el.

Harrynek egy porcikája se kívánta, hogy megint a közelgő fegyelmi tárgyalásról beszéljenek. Gyorsan másra akarta terelni a szót, de erre végül is nem lett szükség, mert odakint léptek közeledtek.

– Ajaj. – Fred rántott egy nagyot a telefül zsinórján, aztán George-dzsal együtt hangos pukkanással köddé vált. Pár másodperccel később Mrs. Weasley tűnt fel a hálószoba ajtajában.

– Véget ért a tanácskozás, lejöhettek vacsorázni. Mindenki alig várja, hogy találkozhasson veled, Harry. Jut eszembe, ki hagyta azokat a trágyagránátokat a konyhaajtó előtt?

– Csámpás – felelte szemrebbenés nélkül Ginny. – Imád játszani velük.

– Aha – bólintott Mrs. Weasley. – Már azt hittem, Sipor volt, ő szokott ilyeneket csinálni. Tiszta kosz a kezed, Ginny, mit csináltál már megint? Indíts, mosd meg!

Ginny elfintorodott, és édesanyja nyomában kiment a szobából.

Ron és Hermione magára maradt Harryvel. Mindketten nyugtalanul pislogtak barátjukra, mintha attól tartanának, hogy hatszemközt megint kiabálni kezd. Harry észrevette félelmüket, és kicsit elszégyellte magát.

– Figyeljetek... – kezdte motyogva, de Ron megrázta a fejét, Hermione pedig csendesen így szólt:

– Tudtuk, hogy dühös leszel, Harry, és megértjük. De hidd el, tényleg próbáltuk meggyőzni Dumbledore-t...

– Persze, tudom – legyintett Harry. Szeretett volna olyan témát találni, amiben nem szerepel az igazgató – ugyanis ha csak Dumbledore-ra gondolt, nyomban elfutotta a méreg.

– Ki az a Sipor? – kérdezte.

– Az itteni házimanó – felelte Ron. – Tisztára lökött. Nem is láttam még ilyet.

Hermione rosszallóan nézett a fiúra.

– Sipor nem lökött.

– Az az életcélja, hogy levágják a fejét, és kitegyék a falra, mint az anyjáét. Szerinted ez normális dolog?

– Nem... de nem ő tehet róla, hogy furcsa dolgai vannak.

Ron az égre emelte tekintetét.

– Hermione még mindig nem mondott le a MAJOM-ról:

– Az nem MAJOM – háborgott a lány – hanem „a Manók Alkotmányos Jogaiért” Országos Mozgalom. És nem csak én védem Siport. Dumbledore is azt mondta, hogy legyünk barátságosak vele.

– Jó, persze – legyintett Ron. – Na menjünk le, mert éhen halok.

A három jó barát kiballagott a szobából, de mielőtt elindultak volna lefelé a lépcsőn...

– Állj! – suttogta Ron, és széttárt karjával megállította Harryt és Hermionét. – Az előszobában vannak. Talán még hallhatunk valamit.

Óvatosan lekukucskáltak a korlát fölött. A borongós előszoba tele volt izgatottan sustorgó varázslókkal és boszorkányokkal, köztük Harry testőrgárdájának tagjaival. A csoport kellős közepén egy zsíros, fekete hajú, nagy orrú varázsló állt: Piton professzor, a Harry és még sokak számára legkevésbé rokonszenves, roxforti tanár. Harry áthajolt a korlát fölött. Roppantul érdekelte, miféle szolgálatokat végez Piton a Főnix Rendjének...

A lépcsőaknában vékony, rózsaszín zsineg ereszkedett lassan a mélybe. Harry felnézett, és megpillantotta az ikreket, akik egy emelettel feljebb álltak, s azon fáradoztak, hogy a telefüllel mind jobban megközelítsék az előszobában gyülekezőket. Néhány másodperc múlva azonban az egész csoport megindul a bejárati ajtó felé, így a hallgatózás eredménytelen maradt.

– A varangy rúgja meg! – szitkozódott Fred, és gyorsan felhúzta a telefület.

Odalent kinyílt, majd becsukódott a bejárati ajtó.

– Piton soha nem eszik itt – magyarázta Ron. – Hála az égnek. Na gyerünk!

– Ne feledd, Harry, az előszobában nem beszélünk hangosan – suttogta Hermione.

A falra akasztott manófejek előtt elhaladva megpillantották Lupint, Mrs. Weasleyt és Tonksot, akik a bejárati ajtó temérdek mágikus zárát és reteszét bűvölték, hogy bezárjanak a távozók után.

– A konyhában eszünk – suttogta Mrs. Weasley a gyerekek elé sietve. – Ott az ajtó, Harry drágám, de kérlek, próbálj minél kevesebb zajt...

Bumm!

– Tonks! – csattant fel Mrs. Weasley, mielőtt még hátranézett volna.

Az említett boszorkány a szőnyegen feküdt.

– Bocsánat! – szabadkozott. – Az az átkozott esernyőtartó az oka! Már másodszor esem hasra...

A mondat végét rettenetes, velőtrázó ordítás nyomta el.

A molyette bársonyfüggöny, ami előtt Harry korábban elsétált, most magától szétnyílt. Kiderült, hogy nem ajtót rejt: Harry egy pillanatig azt hitte, ablak van ott, s a mögött egy fekete kalapos öregasszony – egy öregasszony, aki úgy ordít, mintha nyúznák.

Aztán rádöbbent, hogy csupán egy életnagyságú portrét lát – de a legvalósághűbbet és legborzasztóbbat, ami életében a szeme elé került. Az öregasszony vadul forgatta a szemét, szájából fröcskölt a nyál, s festett bőre megfeszült az arcán az ordítástól. Hangja felébresztette az előszobafalon lógó többi portrét, s azok is ordítani kezdtek. Harry végül kénytelen volt befogni a fülét, mert belefájdult a feje a pokoli lármába.

Lupin és Mrs. Weasley nyomban odasiettek a függönyhöz, és megpróbálták összehúzni. Az azonban ellenállt, a vénasszony pedig még tovább fokozta a hangerőt, s hozzá fenyegetően hadonászott karmos kezeivel.

– Gaz bitangok! Csőcselék! Mocskos hitszegők, becstelen banda! Hitvány korcsok, takarodjatok innen! Hogy merészelitek beszennyezni atyáim házát...

Tonks szapora bocsánatkérések közepette a helyére vonszolta a súlyos troll-lábat; Mrs. Weasley feladta a függönnyel vívott harcot, és képtől képig rohanva kábító átokkal sújtott minden egyes hangoskodó festményt. Közben feltárult az ajtó, amivel szemben Harry állt, s egy hosszú, fekete hajú férfi sietett ki rajta.

– Fogd be a szád, undok vén banya! – rivallt rá a nagy portréra, majd a kép elé érve megragadta a függönynek azt a szárnyát, ami kifogott Mrs. Weasleyn.

Az öregasszony elsápadt a dühtől.

– Tee! – bömbölte kidülledő szemmel. – Véred árulója, banditák csatlósa, családunk elfajzott szégyene!

– Azt mondtam, fogd be a szád! – ordította a férfi, majd Lupinnal együtt nagy nehezen összehúzták a függönyt.

Az öregasszony ordítása elhalkult majd elhalt, és már csak a fülekben visszhangzott tovább.

Sirius Black hátrasimította arcába hullott fekete fürtjeit, és keresztfiához fordult:

– Szervusz, Harry – szólt kissé feldúltan. – Látom, megismerkedtél anyámmal.

Ötödik fejezet

A Főnix Rendje

– Ő a te...

– Igen, a drága jó anyám – bólintott Sirius. – Egy hónapja próbáljuk leszedni a falról, de valószínűleg Eternifix ragasztóbűbájjal rögzítette a vásznat, mert nem boldogulunk vele. Gyertek, menjünk le, mielőtt megint felébred.

– De hát mit keres itt az édesanyád portréja? – kérdezte Harry, miután beléptek az előszobából nyíló ajtón, és a többiekkel a nyomukban elindultak lefelé egy keskeny kőlépcsőn.

– Hát még nem tudod? – csodálkozott Sirius. – Ez a ház a szüleimé volt. Én vagyok a Black család utolsó sarja, úgyhogy most az én tulajdonom. Mivel más hasznát nem veszem, felajánlottam Dumbledore-nak, hogy rendezze be itt a főhadiszállást.

Harrynek, aki valahogy melegebb üdvözlésre számított, nem kerülte el a figyelmét a Sirius szavainak keserű felhangja. Szótlanul követte keresztapját, aki a lépcsőn leérve bevezette őt az alagsori konyhába nyíló ajtón.

A tágas, kőfalú helyiség ugyanolyan nyomasztó hangulatot árasztott, mint a fenti előszoba. A távolabbi végében nagy tűz lobogott – annak a fénye szolgált világítás gyanánt – s a levegőt betöltő pipafüst ködében elmosódott árnyakként rajzolódtak ki a mennyezetről lelógó súlyos vasfazekak és -serpenyők körvonalai.

A tanácskozáshoz rengeteg széket hordtak a helyiségbe; azok egy hosszú faasztal körül álltak, amelyen kupákon és üres borosüvegeken kívül megannyi pergamentekercs és egy rongykupacnak tűnő valami hevert. Az asztal végénél ott ült a sovány, kopaszodó, vörös hajú Mr. Weasley, fojtott hangú beszélgetésbe merülve legidősebb fiával, Bill-lel.

Mrs. Weasley megköszörülte a torkát. Férje felkapta a fejét, s miután csontkeretes szemüvegén át az érkezőkre nézett, nyomban felpattant, és a kis csapat elé sietett.

– Harry! – Lelkesen kezet rázott a fiúval. – De örülök, hogy megérkeztél!

Harry átpillantott Mr. Weasley válla fölött, és látta, hogy Bill, aki még mindig copfba kötve hordta hosszú haját, sietve összeszedi az asztalon maradt pergameneket.

– Jól utaztál, Harry? – kérdezte Bill, miközben vagy tucatnyi tekercset próbált egyszerre felmarkolni az asztalról. – Ezek szerint Rémszem mégse Grönland érintésével hozott ide.

– Nem rajta múlt – jegyezte meg Tonks. Bill felé sietett, hogy segítsen neki, de rögtön az első mozdulatával rádöntött egy égő gyertyát az utolsó pergamenlapra. – Jaj, istenem... bocsánat...

– Semmi baj – motyogta fáradtan Mrs. Weasley, és egy egyszerű bűbájjal eltüntette a lapról a ráömlött viaszt. A varázspálca felvillanó fényénél Harry egy épület alaprajzát vélte kivenni.

Mrs. Weasley elkapta Harry pillantását. Gyorsan összecsavarta a pergament, és a tekercstömkeleggel viaskodó Bill karjai közé dugta.

– Az efféle holmikat a tanácskozás után rögtön össze kell szedni! – mondta szigorúan, majd egy ősrégi tálalószekrényhez lépett, és tányérokat vett elő belőle.

Bill felemelte pálcáját.

– Evapores! – morogta, mire a tekercsek mind egy szálig eltűntek.

– Ülj le, Harry! – szólt Sirius. – Mundungust már ismered, igaz?

A kupac, amit Harry rongycsomónak vélt, nyöszörgős morgással felemelkedett.

– Szólt valaki? – dörmögte álomittasan Mundungus, és résnyire kinyitotta bevérzett szemét. – Egyetértek Siriusszal...

Azzal a magasba emelte piszoktól feketéllő kezét, mintha szavazna.

Ginny kuncogott.

– A tanácskozás már véget ért, Dung – mondta Sirius, miközben a többiekkel együtt helyet foglalt az asztalnál. – Megjött Harry.

– He? – Mundungus sötéten rásandított Harryre vörös hajcsimbókjai mögül. – Nocsak, ténleg...! Jól vagy, Herri?

– Jól.

Mundungus zavartan kotorászni kezdett a zsebében. Végül előhúzott egy kormos, fekete pipát, amit pálcájával nyomban meg is gyújtott. Nagyokat szívott belőle, és másodpercek alatt zölden gomolygó füstfelhőt gyártott maga köré.

– Az elnézésedet kő kérnem – hallatszott a dörmögése a bűzös felhőből.

– Utoljára szólok, Mundungus! – szólt rá mérgesen Mrs. Weasley. – Légy szíves, és ne dohányozz a konyhában, főleg ne akkor, mikor enni készülünk!

– Persze... – morogta a varázsló. – Bocsáss meg, Molly.

A füstfelhő eltűnt ugyan, ahogy Mundungus zsebre dugta a pipáját, de az égő zoknit idéző csípős bűz továbbra is ott terjengett az asztalnál.

– Ha még éjfél előtt vacsorázni akartok, segítsetek egy kicsit. – Mrs. Weasley az összes jelenlévőhöz intézte szavait. – Nem, te maradj csak ülve, Harry. Fárasztó napod volt.

Tonks felpattant, és már indult is a tálalószekrény felé.

– Mit segítsek, Molly? – kérdezte szolgálatkészen.

Mrs. Weasley bizonytalanul nézett rá.

– Öhm... köszönöm, Tonks, de te is pihenj inkább. Neked is nehéz napod volt.

– Nem, nem, szívesen segítek! – bizonygatta a fiatal boszorkány, és nagy buzgalmában felborított egy széket.

Két perc se telt bele, és már javában folyt a munka: a nehéz kések húst és zöldséget szeleteltek Mr. Weasley mágikus irányítása alatt, Mrs. Weasley a tűz fölött lógó kondér tartalmát kevergette, míg a többiek további tányérokat, kupákat vettek elő, és hideg ételeket hordtak ki a kamrából. Harry az asztalnál maradt Siriusszal és Mundungusszal. Ez utóbbi még mindig bűnbánóan pislogott rá.

– Találkoztál azóta az öreg Figgyvel? – kérdezte.

– Nem – felelte Harry. – Nem találkoztam senkivel.

Mundungus közelebb hajolt hozzá.

– Nem léptem vóna én le – dörmögte – de épp egy ritka jó üzlet vót kilátásba...

Harry érezte, hogy valami súrolja a térdét. Összerezzent, de aztán látta, hogy csak Csámpás az, Hermione karikalábú, vörös macskája. Az állat körbedörgölőzött Harry lábán, aztán felugrott Sirius ölébe, és összegömbölyödött. Sirius, aki azóta se derült jobb kedvre, gépiesen vakargatni kezdte a macska füle tövét, és közben Harryhez fordult:

– Milyen volt a nyarad? – kérdezte. – Kellemes?

– Borzalmas – felelte Harry.

Sirius arcán, most először, mosolyféle suhant át.

– Igazán nem értem, mi okod van panaszkodni.

Harry azt hitte, rosszul hall.

– Micsoda...?

– Én kimondottan örültem volna neki, ha megtámad néhány dementor. Kellemes változatosságot jelentett volna megküzdeni a lelkemért. Neked volt rossz nyarad? Te legalább elmehettél ide-oda, megmozgathattad néha a tagjaidat, még egy kis kalandod is volt... Én viszont egy hónapja be vagyok zárva.

– Hogyhogy? – csodálkozott Harry.

– Úgy, hogy még mindig köröznek, Voldemort pedig már tudja, hogy animágus vagyok – Féregfark biztos elmondta neki – úgyhogy a másik alakomban is felismerne. Nemigen tudok hasznára lenni a Főnix Rendjének... Legalábbis Dumbledore szerint.

A furcsa hangsúlyból, amellyel kimondta az igazgató nevét, Harry arra következtetett, hogy Sirius szintén nincs túlzottan elragadtatva Dumbledore viselkedésétől. Egyszerre felbuzgott benne a szeretet keresztapja iránt.

– De te legalább mindig hallod a híreket... – mondta, mintegy vigasztalás gyanánt.

– Na peersze! – felelte epésen Sirius. – Végighallgatom Piton jelentéseit, és nyelhetem az állandó célozgatását, hogy amíg ő az életét kockáztatja, én itt ücsörgök kényelemben és biztonságban... Csak arról számolhatok be, hogy megy a takarítás...

– Milyen takarítás?

– Igyekszünk lakhatóvá tenni ezt a házat. – Sirius körbemutatott a konyhában. – Az én drága jó anyám tíz éve halt meg, és azóta nem lakott itt senki – leszámítva az öreg házimanót, de az teljesen becsavarodott, úgyhogy már rég nem takarít.

– Sirius – szólalt meg Mundungus, akit a beszélgetés szemlátomást cseppet se érdekelt, az egyik kehely viszont annál inkább. – Ez tömör ezüst, igaz?

– Az – felelte Sirius, undorodó pillantást vetve az edényre. – Tizenötödik századi kobold ötvösök remekműve. A Black család címere díszíti.

– Nem baj, azt le lehet szedni – dörmögte Mundungus, és megdörzsölte a kelyhet a kabátja ujjával.

– Fred, George... Ne! Kézben vigyétek! – sikoltott fel Mrs. Weasley.

Harry, Sirius és Mundungus megfordultak – majd villámgyorsan elugrottak az asztaltól. A Fred-George páros ugyanis bűbáj segítségével feléjük röptetett egy gőzölgő raguval teli kondért, egy kancsó vajsört meg egy súlyos vágódeszkát, késsel együtt. A ragu végigszánkázott az asztalon, és épp hogy csak megállt a túlsó végén, szenes égésnyomot hagyva maga után; a kancsó felborult, és kiömlött belőle az összes vajsör; a kés lecsúszott a vágódeszkáról, s hegyével beleállt az asztallapba, épp azon a helyen, ahol két másodperce még Sirius keze volt.

– Az ég szerelmére! – csattant fel Mrs. Weasley. – Mondjátok meg, mi szükség volt erre! Elegem van belőletek! Csak azért, mert varázsolhattok, nem kell minden apróság miatt pálcát rántani!

– Időt akartunk spórolni – magyarázkodott Fred, és gyorsan kirántotta a kést az asztallapból. – Ne haragudj, Sirius, nem volt szándékos...

Harry és Sirius nevettek. Mundungus, aki székestül hanyatt esett, szitkozódva igyekezett feltápászkodni. Csámpás dühösen sziszegett egyet, majd bemenekült a tálalószekrény alá, és onnan meresztgette nagy, sárga szemét.

– Fiúk – szólt Mr. Weasley, miközben visszahúzta a ragus kondért az asztal közepére – édesanyátoknak teljesen igaza van. Most, hogy nagykorúak lettetek, felelősségteljesebb viselkedést várunk el tőletek...

– Egyik bátyátok se volt ilyen kelekótya! – folytatta a sopánkodást Mrs. Weasley. Egy új kancsó vajsört csapott le az asztalra, de olyan heves mozdulattal, hogy annak is kiloccsant a fele. – Nem emlékszem, hogy Bill félpercenként hoppanált volna! Charlie se varázsolt el mindent, ami a keze ügyébe került! Percy...

Gyorsan elharapta a mondatot, és ijedten pillantott a férjére.

Mr. Weasley arcvonásai megfeszültek.

– Együnk! – szólt gyorsan Bill.

– Megint ínycsiklandozó vacsorát főztél, Molly – szólt Lupin.

Szedett egy tányér ragut, és az asszony felé nyújtotta.

A társaság elhelyezkedett az asztalnál, és néhány percig csak az evőeszközök csörömpölése meg a székek csikorgása törte meg a csendet. Azután Mrs. Weasley Siriushoz fordult:

– Jut eszembe, szólni akartam neked, hogy a szalonban valami befészkelte magát a szekreterbe. Szüntelenül zörög és rázkódik. Lehet, hogy csak egy mumus, de a biztonság kedvéért meg kellene nézetni Alastorral, mielőtt kiengedjük.

– Ahogy gondolod – felelte közönyösen Sirius.

– A függöny pedig tele van doxikkal – folytatta Mrs. Weasley. – Holnap meg kellene próbálnunk kifüstölni őket.

– Izgalmas lesz – morogta Sirius. Harry érezte a megjegyzés epés élét, amit a többiek furcsamód mintha nem vették volna észre.

Tonks, aki Harryvel szemközt ült az asztalnál, evés közben azzal szórakoztatta Ginnyt és Hermionét, hogy valahányszor lenyelt egy falatot, utána megváltoztatta az orra alakját. Ehhez mindig összehúzta a szemét és fájdalmas arcot vágott, ahogy korábban Harry szobájában is. Az orra egyszer Pitonéhoz hasonló sascsőrré vált, máskor apró gombává zsugorodott, majd lyukaiból szőrerdő burjánzott elő. A jelek szerint ez a játék az étkezések szokásos velejárója volt, Ginny és Hermione ugyanis hamarosan kérni kezdték kedvenc orraikat.

– Csináld a malacorrot, Tonks!

Tonks eleget tett a kérésnek, és a felpillantó Harry hirtelen azt hitte, hogy egy női Dudley ül vele szemben.

Mr. Weasley, Bill és Lupin élénk beszélgetésbe merültek a koboldokról.

– Még mindig nem nyilatkoznak – mondta Bill. – Nem tudok rájönni, elhiszik-e, hogy visszatért, vagy sem. Persze lehet, hogy egyszerűen kivárásra játszanak, nem akarnak állást foglalni.

– Biztos vagyok benne, hogy a koboldok nem állnak Tudjátokki oldalára – rázta a fejét Mr. Weasley. – Őket is megtizedelték. Gondoljatok csak arra a Nottingham környéki koboldcsaládra...

– Szerintem attól függ, milyen ígéretet kapnak – vélekedett Lupin. – Nem aranyra gondolok. Ha felajánlják nekik azokat a jogokat, amelyeket mi évszázadok óta megtagadunk tőlük, elég nagy lesz a kísértés. Ragnokkal még mindig nem jutottál semmire, Bill?

– Pillanatnyilag eléggé varázslóellenes hangulatban van. Azóta is dühöng a Bumfolt-ügy miatt. Szerinte a minisztérium eltussolta a dolgot, mivel a koboldok azóta se kapták meg az aranyukat...

Bill mondatának végét elnyomta az asztal közepe táján felharsanó kacagás. Fred, George, Ron és Mundungus a hasukat fogták.

– ...és aztán – folytatta könnyező szemmel, csukladozva Mundungus – és aztán aszongya nekem: „Azannya, Dung, honnan szerezted ezeket a varangyokat? Mert az enyémeket meglovasította valami kurafi!” Mondom neki: „Ténleg, Will? Na és most mi lesz? Kéne venned másikat helyettük, nem?” És úgy higgyétek el, ahogy mondom, fiúk, az a trolleszű pancser megint megvette tőlem a saját varangyait, és még többet fizetett értük, mint először...

Ron öklével csapkodta az asztalt, úgy nevetett.

– Köszönjük szépen, Mundungus, de nem vagyunk kíváncsiak az üzleti ügyeidre – szólt mérgesen Mrs. Weasley.

– Ne haragudj, Molly. – Mundungus megtörölte a szemét, és rákacsintott Harryre. – De tudod, Will meg Ragyás Harristől csórta a varangyokat, tolvajtól lopni pedig nem bűn.

– Nem tudom, ki tanított téged jó erkölcsre, Mundungus, de hogy kihagyott néhány alapszabályt, az biztos – jegyezte meg élesen Mrs. Weasley.

Fred és George vajsörrel teli kupájuk mögé rejtették arcukat. George nagyokat csuklott.

Mrs. Weasley érthetetlen okból lesújtó pillantást vetett Siriusra, aztán felállt, hogy hozza a desszertként szolgáló rebarbarás morzsát. Harry a keresztapjára nézett.

– Molly nem nagyon kedveli Mundungust – magyarázta csendesen Sirius.

– Hogy került a Rendbe? – kérdezte suttogva Harry.

– Hasznos ember. Ismeri az összes hóhányót, ami nem csoda, hiszen ő is az. De messzemenően hűséges Dumbledore-hoz, aki egyszer kihúzta őt a pácból. Dungnak olyan hírek is a fülébe jutnak, amelyekről mi sose szereznénk tudomást, úgyhogy megéri jóban lenni vele. Molly szerint viszont túlzás vacsorára is meghívni őt. Nem tudja megbocsátani neki, hogy elcsavargott, amikor téged kellett volna őriznie.

Három adag, sodóval leöntött rebarbarás morzsa elfogyasztása után Harry farmerja kellemetlenül szűk lett – ami nagy szó volt, mivel a nadrágot Dudleytól örökölte. Mikor letette a kanalat, épp elapadt a társalgás az asztal körül: Mr. Weasley elégedetten hátradőlt, Tonks – immár hétköznapi orral – nagyot ásított, Ginny pedig, miután sikerült kicsalogatnia Csámpást a tálalószekrény alól, törökülésben ült a padlón, és vajsörös dugókat gurított a macskának.

– Lassan eltehetjük magunkat holnapra – szólt Mrs. Weasley, ásítással adva nyomatékot szavainak.

– Várjunk még, Molly! – szólt Sirius. Eltolta maga elől üres tányérját, és Harryhez fordult: – Csodálkozom rajtad. Azt hittem, ha megérkezel, első dolgod lesz Voldemort viselt dolgairól érdeklődni.

Harry korábban csak a dementorok érkezésekor tapasztalt olyan gyors és gyökeres hangulatváltozást, ami e szavak után a konyhában lezajlott. Az álmos nyugalom egy szempillantás alatt feszült éberségnek adta át a helyét. Voldemort neve fagyos szélrohamként söpört végig az asztaltársaságon. Lupin, aki épp egy korty bort készült inni, lassan leeresztette kupáját, és összehúzott szemmel felpillantott.

– Érdeklődtem is! – felelte méltatlankodva Harry. – Kérdeztem Ront és Hermionét, de azt mondták, mi nem vagyunk a Rend tagjai, úgyhogy...

– Nagyon helyesen mondták – bólintott szigorúan Mrs. Weasley.

– Gyerekek vagytok még.

Az asszony kihúzta magát a széken, és kezét ökölbe szorítva a karfára helyezte. Tekintetében már nyoma sem volt álmosságnak.

– Mióta van olyan szabály, hogy csak a Főnix Rendjének tagjai tehetnek fel kérdéseket? – folytatta higgadtan Sirius. – Harry egy hónapig be volt zárva abba a mugliházba. Joga van megtudni, mi történt időközben...

– Álljon meg a menet! – csattant fel George.

– Harry kérdezősködhet, de mi nem? – méltatlankodott Fred.

– Egy álló hónapja faggatózunk, de egy szót se tudtunk kiszedni belőletek! – mondta George.

– Gyerekek vagytok még! Nem vagytok a Rend tagjai! – hadarta Fred magas hangon, ami érdekes módon Mrs. Weasley hanghordozását idézte. – Harry még csak nem is nagykorú!

– Nem tehetek róla, hogy nektek nem mondtak semmit – csóválta a fejét Sirius. – A szüleitek dolga erről dönteni. Harrynek viszont...

– Nem te mondod meg, mi a jó Harrynek! – vágott a szavába Mrs. Weasley, s máskor oly barátságos arcára vészjósló kifejezés ült ki. – Gondolom, nem felejtetted el, mit mondott Dumbledore.

– Sok mindent mondott – felelte Sirius. Megőrizte ugyan udvarias higgadtságát, de érezhető volt, hogy nem fogja hagyni magát.

– Igen, sok mindent, többek között azt, hogy csak annyit mondjunk el Harrynek, amennyit tudnia kell – mondta Mrs. Weasley, nagy nyomatékot helyezve az utolsó szóra.

Ron, Hermione, Fred és George úgy kapkodták a tekintetüket Sirius és Mrs. Weasley között, mintha teniszmérkőzést néznének.

Ginny ott térdepelt egy rakás vajsörös dugó között, és tátva maradt szájjal figyelte a vitát. Lupin Siriusra szegezte a szemét.

– Nem áll szándékomban többet közölni vele, mint amennyit tudnia kell, Molly – felelte Sirius. – De tekintve, hogy ő az, aki látta Voldemortot visszatérni – az asztalnál ülők megint megborzongtak a név hallatán – valamennyiünknél több joga van...

– Harry nem tagja a Főnix Rendjének – vágott a szavába Mrs. Weasley. – Még csak tizenöt éves, és...

– És volt annyiszor életveszélyben, mint a rendtagok többsége! – fejezte be a mondatot Sirius. – Egyeseknél még többször is!

– Senki nem vitatja Harry érdemeit – mondta fokozódó indulattal Mrs. Weasley. Ökölbe szorult keze remegni kezdett a karfán. – De mivel még...

– Harry már nem gyerek! – szakította félbe ingerülten Sirius.

– De nem is felnőtt! – vágott vissza kipirosodott arccal az asszony. – Ő nem James!

– Köszönöm, de tisztában vagyok vele, hogy Harry kicsoda – felelte fagyosan Sirius.

– Nem vagyok biztos benne! – háborgott Mrs. Weasley. – Néha úgy beszélsz róla, mintha azt hinnéd, hogy visszakaptad a legjobb barátodat!

– Miért baj az? – vetette közbe Harry.

– Azért, Harry, mert te nem az apád vagy, bármennyire is hasonlítasz rá! – felelte Mrs. Weasley, tekintetét továbbra is Sirius szemébe fúrva. – Még iskolába jársz, és ezt nem felejthetik el azok a felnőttek, akik felelősek érted!

– Úgy érted, felelőtlen keresztapa vagyok? – fortyant fel Sirius.

– Úgy értem, hogy világélétedben vakmerő és forrófejű voltál. Ezért is kéri Dumbledore, hogy maradj a házban, és...

– A Dumbledore-tól kapott instrukcióim nem tartoznak ide! – csattant fel Sirius.

– Arthur! – fordult a férjéhez Mrs. Weasley. – Arthur, mondj már te is valamit!

Mr. Weasley nem szólalt meg azonnal. Levette a szemüvegét, és komótosan megtörölte a talárja ujjával, kerülve felesége pillantását. Mikor végzett, az orrára biggyesztette a szemüveget, és csak utána kezdett beszélni:

– Dumbledore tudja, hogy ez most új helyzet, Molly. Harry mostantól a főhadiszálláson lakik, úgyhogy egy bizonyos mértékig be kell avatnunk őt a dolgokba. Ezt Dumbledore sem vitatja.

– Rendben, de mégiscsak túlzás adni alá a lovat, hogy kérdezzen, amit csak akar!

– A magam részéről – szólalt meg Lupin, s végre levette tekintetét Siriusról – Mrs. Weasley reménykedve nézett rá, hátha benne végre szövetségesre lel – úgy vélem, Harry jobban jár, ha mi tájékoztatjuk a helyzetről – persze csak nagy vonalakban – mint ha valami zavaros változatot hallana... másoktól.

Ezt szelíd, szinte kifejezéstelen arccal mondta, de Harry biztosra vette, hogy ha más nem is, Lupin sejti, hogy néhány telefül túlélte Mrs. Weasley razziáját.

Az asszony mélyet sóhajtott, majd még egyszer körülnézett, de egyetlen biztató tekintettel sem találkozott.

– Rendben – szólt végül. – Látom, le fogtok szavazni. De egyet ne felejtsetek el: Dumbledore-nak biztosan jó oka volt rá, hogy megkímélje Harryt ezektől a dolgoktól, és én, aki a leginkább a szívemen viselem Harry sorsát...

– Harry nem a fiad, Molly – jegyezte meg csendesen Sirius.

– De olyan nekem, mintha az lenne – vágta rá hevesen Mrs. Weasley. – Ki másra számíthatna?

– Például a keresztapjára! – felelte Sirius.

Mrs. Weasley felhúzta az orrát.

– Hát persze... – szólt epésen. – Csakhogy elég körülményes lett volna vigyáznod rá, amíg az Azkabanban ültél.

Sirius felemelkedett a székéből.

– Molly – szólt szigorúan Lupin – nem te vagy az egyetlen ennél az asztalnál, aki jót akar Harrynek. Ülj le, Sirius!

Mrs. Weasley remegő szájjal hallgatott. Sirius lassan visszaült, de arca falfehér volt az indulattól.

– Ebben a témában szerintem Harrynek is van szava – folytatta Lupin. – Elég nagy már ahhoz, hogy eldönthesse, mit akar.

– Szeretném megtudni, mi a helyzet – vágta rá habozás nélkül Harry.

Nem nézett rá Mrs. Weasleyre. Jólesett neki, hogy az asszony fiaként szereti őt, ugyanakkor bosszantotta a túlzásba vitt féltés és babusgatás. Jól mondta Sirius: ő már nem gyerek.

– Vita lezárva! – szólt kissé rekedten Mrs. Weasley. – Ginny, Ron, Hermione, Fred, George – induljatok kifelé a konyhából!

Az érintettek egy emberként hördültek fel.

– Mi már nagykorúak vagyunk! – harsogta a Fred-George páros.

– Ha Harry maradhat, én miért nem? – kiabálta Ron.

– Engem is érdekel, anya! – nyafogott Ginny.

– Nem! – Mrs. Weasley villámló tekintettel felpattant. – Szó se lehet róla, hogy...

– Fredet és George-ot nem tilthatod ki, Molly – szólt közbe fásultan Mr. Weasley. – Ők tényleg nagykorúak.

– De még iskolába járnak!

– A törvény szerint felnőttek – csóválta a fejét Mr. Weasley.

Mrs. Weasley arca immár paprikapiros volt.

– Nem bánom, Fred és George maradjanak, de Ron...

– Harry úgyis elmond mindent nekem és Hermionénak! – ellenkezett Ron. – Ugye... ugye, Harry? – tette hozzá bizonytalanul, és barátjára nézett.

Harry fején átfutott a gondolat, hogy nemet mond – hadd próbálja ki Ron, milyen érzés kirekesztettnek lenni. De bosszúvágya nyomban szertefoszlott, mikor tekintete találkozott Ronéval.

– Hát persze! – felelte.

Két barátjának felragyogott az arca.

– Jól van! – csapott az asztalra Mrs. Weasley. – Nem érdekel! – Ginny – ágyba!

A kislány sem vette némán tudomásul az ítéletet. Még a kinti lépcsőről is behallatszott a hisztizése, s miután anyjával felértek az előszobába, Mrs. Black dobhártyaszaggató visítása is felhangzott.

Lupin nyomban elindult, hogy lecsendesítse a portrét; a beszélgetés csak azután folytatódott, hogy visszatért, becsukta maga mögött az ajtót, és újra helyet foglalt az asztalnál.

– Jól van, Harry – szólt Sirius. – Mire vagy kíváncsi?

Harry nagy levegőt vett, és kimondta a kérdést, ami egy hónapja kínozta.

– Hol van Voldemort? – A névtől megint mindenki összerezzent, de Harry nem törődött vele. – Mit csinál? Hallgattam a muglihíreket, de semmiről nem számoltak be, ami mögött ő állhatna. Nem beszéltek furcsa halálesetekről vagy effélékről.

– Azért, mert nem is történtek furcsa halálesetek – felelte Sirius.

– Legalábbis mi egyről se tudunk, pedig eléggé jól vagyunk informálva.

– Többet tudunk, mint hinné – bólogatott Lupin.

– Hogyhogy abbahagyta a gyilkolást? – kérdezte Harry, aki tudott Voldemort korábbi rémtetteiről.

– Nem akarja felhívni magára a figyelmet – válaszolta Sirius. – Az most veszélyes lenne rá nézve. A visszatérése ugyanis nem úgy sikerült, ahogy tervezte. Egy kicsit elszúrta a dolgot.

– Pontosabban te szúrtad el neki – tette hozzá elégedett mosollyal Lupin.

– Mivel? – csodálkozott Harry.

– Azzal, hogy életben maradtál – mondta Sirius. – A terv az volt, hogy csak a halálfalók tudjanak a visszatéréséről. Csakhogy te megszöktél, és szétkürtölted a hírt.

– És az az ember, akinek Tudodki a legkevésbé akarta az orrára kötni a dolgot – vette át a szót Lupin – vagyis Dumbledore, a te jóvoltodból az elsők között értesült az eseményről.

– És az miért olyan lényeges? – értetlenkedett Harry.

– Tréfálsz? – horkant fel Bill. – Dumbledore az egyetlen ember, akitől Tudodki valaha életében tartott.

– Hála neked, Dumbledore alig egy órával Voldemort visszatérése után összehívhatta a Főnix Rendjét – mondta Sirius.

– Na és mit csinált azóta a Rend? – kérdezte Harry, végignézve a jelen lévő felnőtteken.

– Azon dolgoztunk, és dolgozunk most is, hogy meghiúsítsuk Voldemort terveit – felelte Sirius.

– Honnan tudjátok, mik a tervei? – sietett a következő kérdéssel Harry.

– Dumbledore-nak van egy képtelennek tűnő elmélete – felelte Lupin. – Dumbledore képtelen elméletei pedig általában helytállónak bizonyulnak.

– Na és mit tervez Voldemort Dumbledore szerint?

– Először is újra fel akarja építeni a hadseregét – fogott bele a válaszba Sirius. – Régen valóban jelentős erők álltak a rendelkezésére: rengeteg boszorkány és varázsló, akiket zsarolással vagy varázslattal a szolgálatába állított; hűséges csatlósai, a halálfalók, no meg százféle sötét teremtmény. Magad hallottad, hogy be akarta szervezni az óriásokat – és ők csak egy csoport a sok közül, akiket meg akar nyerni magának. Voldemort nem olyan bolond, hogy egy maroknyi halálfalóval az oldalán álljon ki a Mágiaügyi Minisztérium ellen.

– Szóval igyekeztek megakadályozni, hogy szövetségeseket szerezzen?

– Igen, azon vagyunk – bólintott Lupin.

– Milyen módszerrel?

– A legfontosabb feladat – magyarázta Bill – minél több embert ...meggyőzni róla, hogy Tudodki valóban visszatért. Ők ugyanis attól fogva jobban vigyáznak magukra. De a dolog nehezebben megy, mint hinnéd.

– Miért?

– A minisztérium hozzáállása miatt – felelte Tonks. – Láttad, hogyan reagált Cornelius Caramel, mikor szóltál, hogy Tudodki visszatért. Hát azóta se változott a véleménye. Csökönyösen kitart amellett, hogy nem történt semmi.

– De hát miért...?! – kérdezte elkeseredetten Harry. – Miért nem hallgat az eszére? Ha Dumbledore...

– Ahogy mondod, itt van a kutya elásva – szólalt meg Mr. Weasley, keserű fintorral az arcán. – Dumbledore...

– Caramel ugyanis retteg tőle – magyarázta Tonks.

– Retteg Dumbledore-tól? – nézett rá hitetlenkedve Harry.

– Dumbledore állítólagos hátsó szándékaitól retteg – pontosított Mr. Weasley. – Caramel azt hiszi, Dumbledore összeesküvést szervez ellene. Az a mániája, hogy Dumbledore mágiaügyi miniszter akar lenni.

– De hát Dumbledore-nak eszében sincs...

– Persze, ezt mi nagyon jól tudjuk – legyintett Mr. Weasley. – Akkor se akart miniszter lenni, mikor Millicent Bagnold visszavonult, pedig nagyon sokan próbálták rábeszélni, hogy vállalja el a posztot. Caramel helyette ült a bársonyszékbe, és azóta se felejtette el, mennyien támogatták azt a Dumbledore-t, aki nem is jelentkezett az állásra.

– Caramel nagyon jól tudja – vette át a szót Lupin – hogy Dumbledore sokkal bölcsebb és rátermettebb, mint ő. Minisztersége első éveiben folyton Dumbledore-hoz rohangált segítségért és jó tanácsért. De később, miután megérezte a hatalom ízét, megnőtt az önbizalma. Most már imád mágiaügyi miniszter lenni, és abba is sikerült beleélnie magát, hogy ő a nagy ész, Dumbledore pedig csak egy pitiáner bajkeverő.

– Hogy gondolhat ilyet? – csattant fel Harry. – Komolyan képes azt hinni, hogy Dumbledore csak kitalálta... hogy én csak kitaláltam az egészet!?

– Ha elismerné, hogy Voldemort visszatért – magyarázta Sirius – a minisztériumnak olyan súlyú válsághelyzetet kellene kezelnie, amihez hasonló nem volt az elmúlt közel tizennégy évben. Caramelnek egyszerűen nincs ereje szembenézni a szörnyű ténnyel. Sokkal kényelmesebb abba a hitbe ringatnia magát, hogy Dumbledore álhíreket terjesztve próbálja megfúrni őt.

– Érted már a problémát? – kérdezte Lupin. – Amíg a minisztérium kitart amellett, hogy Voldemort nem jelent veszélyt, addig nehéz az ellenkezőjéről meggyőzni az embereket. Már csak azért is, mert ők se szívesen hisznek el egy ilyen szörnyűséget. Ráadásul a minisztérium folyamatosan megakadályozza, hogy a Reggeli Próféta akár egyet is lehozzon az úgynevezett „Dumbledore-féle rémhírek” közül, úgyhogy a varázslótársadalom nagy részének sejtelme sincs róla, mi történt. Ezáltal pedig könnyű prédát jelentenek a halálfalóknak, akik szemrebbenés nélkül használják az Imperius-átkot.

– De ti figyelmeztetitek az embereket...! – mondta Harry, és kérdő tekintetét végigjáratta Mr. Weasley, Sirius, Bill, Mundungus, Lupin és Tonks arcán. – Szóltok nekik, hogy Voldemort visszatért, nem?

A felnőttek keserű mosollyal válaszoltak.

– Mivel engem mindenki őrült tömeggyilkosnak tart, és a minisztérium tízezer galleonos vérdíjat tűzött ki a fejemre, nem volna túl jó ötlet, ha elkezdenék röplapokat osztogatni az utcán – mondta Sirius.

– Engem se sokan szoktak meghívni vacsorára – fűzte hozzá Lupin. – A többség valamiért idegenkedik a vérfarkasoktól.

– Tonks és Arthur elvesztenék a minisztériumi állásukat, ha elkezdenének nyíltan agitálni – folytatta Sirius. – Márpedig nagyon fontos, hogy legyenek embereink a minisztériumban. Voldemortnak is vannak.

– Azért néhány embert már sikerült meggyőznünk – jegyezte meg Mr. Weasley. – Tonksot például – ő régen nem volt tagja a rendnek, hisz gyerek volt még, de mint auror, jó szolgálatot tehet nekünk. Kingsley Shacklebolt is remek fogás volt; ő vezeti a Sirius utáni hajtóvadászatot, ezért odabent most úgy tudják, hogy a keresztapád Tibetben bujkál.

– De ha senki nem terjeszti a hírt, hogy Voldemort visszatért... – kezdte Harry.

– Ki mondta, hogy senki nem terjeszti? – nézett rá Sirius. – Mit gondolsz, miért támadják annyit Dumbledore-t?

– Miről beszélsz? – kérdezett vissza megütközve Harry.

– Szüntelenül azon dolgoznak, hogy lerombolják a tekintélyét – magyarázta Lupin. – Nem olvastad a múlt héten a Reggeli Prófétát? Azt írták, hogy Dumbledore-t kiszavazták a Mágusok Nemzetközi Szövetségének elnökségéből, mert öregszik és már nem forog olyan jól az agya. Ehhez képest az igazság az, hogy a minisztérium emberei szavazták ki őt, miután egy felszólalás keretében bejelentette, hogy Voldemort visszatért. A Wizengamotban – a Legfelsőbb Varázslóbíróságban – betöltött főmágusi tisztjétől is megfosztották, és tervezik, hogy elveszik tőle a Merlin-díj arany fokozatát.

– Dumbledore erre azt szokta mondani – vetette közbe vigyorogva Bill – hogy neki mindegy, mit csinálnak, csak ne vegyék ki a képét a csokibéka-kártyák közül.

– Pedig ezen nem kellene nevetni – csóválta a fejét Mr. Weasley. – Ha továbbra is nyíltan ujjat húz a minisztériummal, akár az Azkabanba is kerülhet, márpedig az ég óvjon minket attól, hogy Dumbledore-t bebörtönözzék. Tudjátokki csak addig ilyen óvatos, amíg tudja, hogy Dumbledore átlát rajta, és résen van. Ha Dumbledore-t kivonják a forgalomból, rögtön elszabadul a pokol.

– De ha Voldemort további halálfalókat próbál beszervezni, akkor gyorsan elterjed, hogy visszatért, nem? – kérdezte nyugtalanul Harry.

– Voldemort nem úgy gyűjt sereget, hogy bekopogtat az emberekhez – rázta a fejét Sirius. – Félrevezetéssel, bűbájjal és zsarolással dolgozik. Nagy rutinja van a titkos szervezkedés művészetében. Egyébként pedig nemcsak ezzel foglalkozik. Vannak olyan tervei, amelyeket feltűnés nélkül, egyedül is meg tud valósítani. Pillanatnyilag azokra koncentrál.

– Mi más kell neki, mint szövetségesek? – tette fel a kérdést Harry. Látni vélte, hogy Sirius és Lupin lopva egymásra pillantanak.

– Olyasmi, amit csak lopással szerezhet meg – felelte Sirius, majd Harry értetlen arckifejezését látva hozzátette: – Egy fegyverre gondolok. Olyan fegyverre, ami legutóbb nem volt a birtokában.

– Legutóbb, amikor hatalma teljében volt?

– Igen.

– Miféle fegyverről beszélsz? Veszélyesebb, mint az Adava Kedavra?

– Most már tényleg elég!

A közbeszóló Mrs. Weasley volt; ott állt az ajtó mellett, a sötétben.

Harry nem is vette észre, hogy időközben visszatért – most karba font kézzel állt, és nem volt kevésbé dühös, mint távozásakor.

– Indulás lefeküdni, egy-kettő! Mindannyian! – tette hozzá nyomatékosan, és külön-külön ránézett Fredre, George-ra, Ronra és Hermionéra.

– Nem parancsolgathatsz nekünk... – kezdett feleselni Fred.

– Hallgass! – torkolta le Mrs. Weasley, majd remegő tagokkal Siriushoz fordult: – Éppen eleget mondtatok Harrynek. Ha tovább folytatjátok, akár rögtön fel is vehetitek őt a Rendbe.

– Miért is ne? – kapott az ötleten Harry. – Szívesen belépnék. Be akarok lépni! Harcolni akarok!

– Nem.

A döntést nem Mrs. Weasley, hanem Lupin mondta ki.

– Csak nagykorú varázslók lehetnek a Rend tagjai – folytatta. – Olyanok, akik kijárták az iskolát – tette hozzá, elejét véve Fred és George közbeszólásának. – A munkánk olyan veszélyekkel jár, amelyekről fogalmatok sincs, egyikőtöknek se... Mollynak igaza van, Sirius. Épp eleget mondtunk.

Sirius vállat vont, de nem vitatkozott a döntéssel. Mrs. Weasley parancsolóan intett fiainak és Hermionénak, s azok kelletlenül bár, de sorban felálltak. Harry, látva, hogy a vita eldőlt, követte példájukat.

Hatodik fejezet

A nemes és nagy múltú Black-ház

Mrs. Weasley mogorván követte Harryéket a házon keresztül.

– Azonnal lefeküdtök, és egy hangot se halljak! – szólt, mikor felértek az első emeletre. – Holnap fárasztó napunk lesz. Ginny remélhetőleg már alszik – tette hozzá, Hermionénak címezve. – Próbáld nem felébreszteni őt.

– Persze, alszik – morogta Fred, miután Hermione elbúcsúzott tőlük, s ők folytatták útjukat a lépcsőn. – Futóféreg legyek, ha Ginny fél órán belül nem szed ki mindent Hermionéból, ami odalent elhangzott.

Mrs. Weasley, a második emeletre érve, a fiúk hálószobája felé mutatott:

– Ron, Harry, indulás aludni.

– Jó éjt! – búcsúzott a két fiú az ikrektől.

– Szép álmokat! – kacsintott Fred.

Mrs. Weasley lendületesen becsukta – szinte becsapta – az ajtót Harryék mögött. A hálószoba most még sötétebbnek és nyomasztóbbnak tűnt, mint első látásra. Az üres kép a falon lassan, egyenletesen szuszogott, mintha láthatatlan lakója aludna. Harry pizsamát húzott, letette a szemüvegét, és bebújt a hideg ágyba. Ron bagolycsemegét dobott a szekrény tetejére, hogy lecsendesítse Hedviget és Pulipintyet, akik a csőrüket csattogtatták, és nyugtalanul suhogtatták szárnyaikat.

– Nem engedhetjük ki őket minden este vadászni – magyarázta Ron, miközben ő is pizsamába bújt. – Dumbledore attól tart, hogy gyanút keltene, ha túl sok bagoly röpködne a tér fölött. Ja persze... el is felejtettem...

Odasétált az ajtóhoz, és bereteszelte.

– Miért kell bezárkóznunk?

– Sipor miatt – felelte Ron, és leoltotta a villanyt. – Miután megérkeztem ide, rögtön az első éjjel hajnali háromkor besétált. Hidd el, nem jó érzés arra ébredni, hogy a szobádban mászkál. Egyébként... – Ron lefeküdt, bekucorodott a takaró alá, aztán barátja felé fordult. Harry látta fejének körvonalait a szürke ablakon át beszűrődő holdfényben. – ...mi a véleményed?

Harrynek nem kellett megkérdeznie, mire gondol Ron.

– Hát, nem sok olyat mondtak el, amire ne jöhettünk volna rá magunktól is – felelte, végiggondolva a konyhában elhangzottakat.

– Tulajdonképpen csak arról beszéltek, hogy a rend igyekszik elérni, hogy minél kevesebben csatlakozzanak Vol...

Ron felnyögött.

– ...demorthoz – fejezte be nyomatékosan Harry. – Mikor fogod végre a nevén nevezni? Sirius és Lupin se tudodkiznek.

Ron eleresztette a füle mellett a szemrehányást.

– Igen, igazad van – mondta. – Már szinte mindent tudtunk, amit elmondtak, persze csak mert használtuk a telefület. Az egyetlen újdonság...

Pukk!

– Aúú!

– Ne ordíts, Ron, különben anya ránk töri az ajtót!

– Mindketten a térdemre hoppanáltatok!

– Jól van na, sötétben sokkal nehezebb célozni.

Harry Fred és George elmosódott körvonalait pillantotta meg.

Az ikrek leugrottak Ron ágyáról. Aztán megnyikordultak Harry matracának rugói – George leült valahova a lábához.

– Már ott tartottatok...? – kérdezte George.

– Mármint a fegyvernél, amiről Sirius beszélt? – kérdezett vissza Harry.

– Jól elszólta magát – jegyezte meg kajánul Fred, aki Ron ágya szélére telepedett. – Arról nem hallottunk a jó öreg telefülön, mi?

– Szerintetek mi lehet az? – kérdezte Harry.

– Bármi – felelte Fred.

– De az Avada Kedavránál nem lehet rosszabb – szólt tűnődve Ron. – Mi rosszabb a halálnál?

– Lehet, hogy olyasmi, ami egy csomó embert tud megölni egyszerre – találgatott George.

– Vagy egy különösen fájdalmas gyilkolási módszer – mondta szorongva Ron.

– Ha fájdalmat akar okozni, ott van neki a Cruciatus-átok – vetette ellen Harry. – Annál hatásosabb fegyverre nincs szüksége.

A beszélgetésben szünet állt be. Harry tudta, hogy a többiek is azon töprengenek, vajon miféle szörnyűségre lehet képes az a valami.

– És szerintetek most hol van az a fegyver? – kérdezte George.

– Remélem, a mieink kezében – felelte nyugtalanul Ron.

– Ha igen, akkor biztos Dumbledore őrzi – vélekedett Fred.

– Hol? – kapta fel a fejét Ron. – Talán a Roxfortban?

– Lefogadnám, hogy ott! – vágta rá izgatottan George. – A bölcsek kövét is ott rejtette el!

– De egy ilyen veszélyes fegyver biztos sokkal nagyobb, mint a kő – csóválta a fejét Ron.

– Nem feltétlenül – felelte Fred.

– A méret és a hatékonyság nem függ össze – erősítette meg George. – Erre Ginny a legjobb példa.

– Hogyhogy? – csodálkozott Harry.

– Nem próbálta még ki rajtad a rémdenevér rontásait?

– Csitt! – szólt hirtelen Fred, és felállt. – Füleljetek!

A fiúk elnémultak. Valaki közeledett a lépcsőn.

– Ez anya – mondta George. A következő pillanatban felhangzott a jól ismert pukkanás, és Harry érezte, hogy a matracát már nem nyomja semmi. Néhány másodperccel később megreccsent a padló az ajtó előtt – Mrs. Weasley odakintről hallgatta, hogy beszélgetnek-e.

Hedvig és Pulipinty szomorúan huhogtak. A padló megint recsegni kezdett: Mrs. Weasley továbbindult a lépcsőn, hogy az ikreket is ellenőrizze.

– Nem bízik bennünk – állapította meg sértődötten Ron.

Az este eseményei jó sok töprengenivalóval szolgáltak; Harry előre tudta, hogy még órákig nem tud majd elaludni. Szívesen tovább beszélgetett volna Ronnal, de Mrs. Weasley most felülről közeledett, s mikor a lépései végre elhaltak, mások indultak el felfelé... Harry tisztán hallotta, hogy soklábú, csendes léptű lények nyüzsögnek a hálószoba ajtaja előtt, s Hagrid, a legendás lények gondozása tanár azt mondja:

– Hát nem gyönyörűek? Ebben a félévben a fegyverekről tanulunk...

Harry már látta is a bestiákat: a testük fej helyett ágyúcsőben végződött... mind feléje fordultak... ő hasra vetette magát...

Aztán arra eszmélt, hogy összegömbölyödve fekszik a takaró alatt, és George harsány hangja tölti be a szobát.

– Anya azt üzeni, hogy keljetek fel, reggelizzetek meg a konyhában, aztán menjetek a szalonba segíteni neki. Sokkal több doxi van, mint hitte, a kanapé alatt meg talált egy fészekre való döglött golymókot.

Fél órával később Harry és Ron – immár felöltözve, reggelivel a hasukban – beléptek az első emeleten található szalonba.

A hosszúkás, magas mennyezetű helyiség olajzöld falait koszos, régi kárpitok borították. A szőnyegből minden lépésnél porfelhő gomolygott fel, a hosszú, mohazöld bársonyfüggönyökből pedig olyan hangos zümmögés áradt, mintha több kaptárra való méh fészkelne bennük. Mrs. Weasley, Hermione, Ginny, Fred és George e függönyök előtt csoportosultak. Elég különös látványt nyújtottak, mivel mindegyiküknek kendő takarta az arcát, s kezükben fekete folyadékkal töltött, szórófejes üveget tartottak.

– Kössétek be az arcotokat, és fogjatok egy-egy permetezőt – utasította Mrs. Weasley Harryt és Ront, s egy vékony lábú asztal felé mutatott, amin további két üveg állt. – Doxicid van benne. Sose láttam még ilyen nagy tenyészetet. Mi a manót csinált az a Sipor az elmúlt tíz évben...?

Hermione arcát félig eltakarta a kendő, de Harry így is látta, hogy szemrehányó pillantást vet Mrs. Weasleyre.

– Sipor már nagyon öreg, egyedül biztos nem volt képes...

– Csodálkoznál, ha látnád, mi mindenre képes Sipor, ha beindul – vágott Hermione szavába Sirius, aki épp ekkor lépett be az ajtón.

Kezében vérfoltos zsákot tartott, ami félig tele volt döglött patkányokkal vagy valami hasonlóval. – Csikócsőrtől jövök, most etettem meg – tette hozzá, Harry kérdő tekintetét látva. – Fent lakik anyám szobájában... Ja igen, a szekreter.

A patkányos zsákot egy karosszékbe dobta, és vizsgálgatni kezdte a lezárt bútort, ami – Harry csak most vette észre – folyamatosan remegett.

– Hát igen, Molly, szinte biztos, hogy mumus van benne – jelentette ki, miután belesett a kulcslyukon. – De azért tényleg jobb lesz, ha Rémszem belenéz, mielőtt kinyitjuk. Anyámat ismerve rosszabb is rejtőzhet benne.

– Rendben, Sirius – felelte Mrs. Weasley.

Sirius és az asszony már-már túlontúl udvarias stílusából Harry arra következtetett, hogy egyikük se tért napirendre az esti összeszólalkozás fölött.

Odalentről erőteljes, éles csengőszó hallatszott. Rögtön utána kitört az ordítós-visítós hangzavar, amit előző este az váltott ki, hogy Tonks keresztülesett az esernyőtartón.

– Ezerszer megmondtam, hogy ne csöngessenek! – bosszankodott Sirius, azzal kisietett a szalonból. Miközben ledübörgött a lépcsőn, ismét átjárta a házat Mrs. Black rikácsolása:

– Becstelen bitangok, elfajzott korcsok, árulók, semmirekellő, mocskos banda...

– Légy szíves, csukd be az ajtót, Harry – szólt Mrs. Weasley. Harry addig halogatta a kérés teljesítését, ameddig csak merte; hallani akarta, mi történik odalent. Siriusnak nyilván sikerült összehúznia a portré függönyét, mert Mrs. Black elnémult. Sirius lépteinek zaja hallatszott az előszobából, aztán megcsörrent az ajtólánc, majd kisvártatva felzendült egy mély hang, amiben Harry Kingsley Shackleboltéra ismert:

– Hestia leváltott, úgyhogy most nála van Mordon köpenye. Gondoltam, hagyok egy jelentést Dumbledore-nak...

Harry a hátán érezte Mrs. Weasley tekintetét. Nem akarta tovább feszíteni a húrt, becsukta hát az ajtót, és visszatért a doxivadászok csapatához.

Mrs. Weasley lehajolt, hogy beleolvasson Gilderoy Lockhart Kártevőkalauzába, ami a doxikról szóló résznél kinyitva feküdt a kanapén.

– Vigyázzatok, mert a doxinak méregfoga van, és szeret harapni. Van nálam egy üveg antiszérum, de jobban örülnék, ha nem lenne szükség rá.

Mrs. Weasley felegyenesedett, majd a függöny elé lépett, és intett a gyerekeknek, hogy menjenek közelebb hozzá.

– Ha szólok, azonnal elkezdtek permetezni! – közölte a haditervet. – Gondolom, az arcunkba akarnak majd repülni, de az üvegen az áll, hogy néhány csepp anyagtól megbénulnak. Amelyik már nem mozog, azt dobjátok bele ebbe a vödörbe!

Azzal kilépett a tűzvonalból, és magasra emelte permetezőjét.

– Figyelem... támadás!

Harry alig kezdett el spriccelni, máris szembe találta magát egy kifejlett doxival, ami a függöny egyik ráncából röppent ki. A kis bestia fenyegető zajjal rezgette fényes, bogáréhoz hasonló szárnyait, kitátotta tűhegyes fogacskákkal teli száját, megfeszítette fekete, szőrös testét, és dühödten hadonászott négy apró öklével.

Harry habozás nélkül az arcába permetezett. A doxi röptében mozdulatlanná dermedt, és meglepően hangos puffanással a kopott szőnyegre zuhant. Harry felkapta, és bedobta a vödörbe.

– Mit csinálsz, Fred? – csattant fel Mrs. Weasley. – Permetezd le, és dobd ki!

Harry kíváncsian oldalra nézett. Fred egy kapálózó doxit tartott két ujja közé csippentve.

– Értettem – szólt vidoran, és egykettőre megbénította a bestiát.

Azonban amint Mrs. Weasley elfordult, egy szempillantás alatt a zsebébe süllyesztette.

– Doximéreggel akarunk kísérletezni a Maximuláns termékcsoportunkhoz – súgta oda Harrynek George.

Harry gyorsan lespriccelt két doxit, akik az orrát nézték ki célpontul, majd közelebb araszolt George-hoz, és fojtott hangon megkérdezte:

– Mi az a Maximuláns termékcsoport?

– Olyan édességek, amelyektől megbetegszel – súgta válaszul George, anyját figyelve a szeme sarkából. – Persze, nem leszel nagyon beteg, csak annyira, hogy kimehess az óráról, ha kedved tartja. Most a nyáron fejlesztettük ki őket Freddel. Kétkomponensű, színkódolt csemegék. Ha lenyeled a Rókázó Rágcsa narancsszínű felét, hányni kezdesz. Aztán amint elküldtek a gyengélkedőre, megeszed a piros felét...

– ...amitől nyomban visszanyered egészséged, és a kedved szerinti élvezetes elfoglaltsággal töltheted azt az időt, amit máskülönben ellopott volna az életedből egy lélekölően unalmas tanóra. Ezzel a szöveggel fogjuk reklámozni a cuccot – suttogta Fred, aki időközben kisomfordált Mrs. Weasley látómezejéből, és szorgalmasan tömködte a zsebébe a szőnyegen felejtett doxikat. – De még dolgoznunk kell a Rágcsán. Egyelőre olyan heves hányást okoz, hogy a kísérleti alanyok nem tudják lenyelni a másik felét.

– Kísérleti alanyok?

– George meg én – magyarázta Fred. – Felváltva próbáljuk ki a hatóanyagokat. George tesztelte a Tetszhalott Tablettát, az Orrvérzés Ostyát mindketten megkóstoltuk...

– Anya utána azt hitte, párbajoztunk – kuncogott George.

– Szóval működik a varázsviccbolt? – kérdezte Harry, s úgy tett, mintha megigazítaná a szórófejet az üvegén.

– Üzlethelyiséget sajnos még nem tudtunk szerezni – felelte Fred. Még halkabbra fogta hangját, mert Mrs. Weasley egy percre megállt, hogy megtörölje verejtékező homlokát. – Egyelőre csomagküldő szolgálatként működünk. A múlt héten jelent meg a hirdetésünk a Reggeli Prófétában.

– Köszönet és hála nagylelkű támogatásodért – suttogta George.

– Egyébként ne aggódj... anya nem sejt semmit. Nem olvassa a Reggeli Prófétát, mióta hazugságokat írnak benne rólad és Dumbledore-ról.

Harry elvigyorodott. Bár az előző tanév végén ő maga tukmálta rá az üzleti terveket dédelgető Weasley ikrekre a Trimágus Tusán nyert ezer galleonját, azért örült, hogy Mrs. Weasley nem szerzett tudomást szponzori akciójáról. Az asszony nem nézte jó szemmel, hogy két fia varázsviccbolt-tulajdonosként képzeli el a jövőjét.

A függöny doximentesítése hosszú és fárasztó munkának bizonyult. Dél is elmúlt már, mikor Mrs. Weasley végre lehúzta arcáról a kendőt, és leroskadt egy karosszékbe – csak hogy rémült kiáltással rögtön felpattanjon, mivel ráült Sirius döglött patkányaira.

A függöny már nem zümmögött, viszont teljesen átázott a rengeteg permetlétől. Alatta állt a vödör, tele ájult doxikkal, amellett pedig egy tál, amibe a kis bestiák fekete tojásait gyűjtötték. Ez utóbbiakat Csámpás érdeklődve szagolgatta, az ikrek pedig vágyakozva nézték.

– Azokkal majd ebéd után foglalkozunk – mutatott Mrs. Weasley a kandalló mellett kétfelől álló vitrinekre. Az üvegajtók mögött különös tárgyak egész gyűjteménye pihent: rozsdás tőrök, karmok, egy összegöngyölt kígyóbőr és egy sor megfeketedett ezüstdoboz, Harry számára ismeretlen nyelvű feliratokkal. A legbaljóslatúbb tárgy egy jókora opálkővel bedugaszolt, díszes kristálypalack volt, ami valamilyen sötétpiros anyagot tartalmazott – Harry lefogadta volna, hogy vér van benne.

Megint megszólalt az éles hangú ajtócsengő. A gyerekek egy emberként néztek Mrs. Weasleyre.

– Itt maradtok! – szólt ellentmondást nem tűrő hangon az asszony, és felkapta a karosszékből Sirius patkányos zsákját. Közben odalent Mrs. Black megint rikácsolni kezdett. – Hozok fel nektek szendvicset – szólt még vissza Mrs. Weasley, azzal kiment a szobából, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. A szalonfogságra ítélt társaság abban a minutumban az ablakhoz rohant, hogy lenézzen a bejárati ajtó előtti lépcsőre. Egy torzonborz, vörös üstököt láttak, meg egy rakás vészesen imbolygó üstöt.

– Ez Mundungus! – azonosította a jövevényt Hermione. – De minek hoz ennyi üstöt?

– Valószínűleg itt akarja tárolni őket – vélekedett Harry. – Rémlik, hogy aznap este, mikor őrizetlenül hagyott engem, kétes eredetű üstökre ment el alkudni.

– Tényleg – bólintott Fred, mikor kinyílt az ajtó, és Mundungus rakományával együtt eltűnt a szemük elől. – Fú, ez nem fog tetszeni anyának...

Ő és George átmentek az ajtóhoz hallgatózni. Mrs. Black addigra elhallgatott.

– Mundungus Siriusszal és Kingsleyvel beszélget – jelentette Fred. – De nem hallom, miről... Szerinted megpróbálkozzunk a telefüllel?

– Lehet, hogy érdemes lenne – felelte George. – Felosonok, és lehozok egyet...

Egy másodperccel később azonban feleslegessé vált mindenfajta kémfelszerelés, ugyanis mindenki tisztán hallhatta, mit kiabál magából kikelve Mrs. Weasley:

– Nem orgazdák vagyunk, és ez a ház nem raktár!

– Imádom, amikor anya valaki mással ordít – szólt kárörvendő mosollyal Fred, és kinyitotta az ajtót, hogy még tisztábban élvezhessék Mrs. Weasley tirádáját.

– ...hogy ilyen felelőtlen legyen valaki! Van elég bajunk anélkül is, hogy idecipelnéd a lopott üstjeidet!

– Amatőrök, hagyják belemelegedni – csóválta a fejét George. – Ha nem állítod le időben, úgy belelovalja magát, hogy aztán órákig hallgathatod. Mundungusra ráadásul azóta különösen ki van akadva, mióta lelépett a Privet Drive-ról... Hoppá, Sirius anyukája is rákezdett.

Mrs. Weasley hangját elnyomta az előszobai portrék rikoltozó kórusa.

George a kilincs után nyúlt, de mielőtt becsukhatta volna az ajtót, egy házimanó osont be a szalonba.

A manó nagyon öregnek tűnt. Bőre úgy lógott rajta, akár egy elméretezett ing, s ruházatát egyetlen, ágyékkötő módjára viselt piszkos rongy alkotta. Feje tar volt, mint minden házimanóé, de a denevérét idéző, hatalmas füléből nagy csomó fehér szőr burjánzott elő. Vizenyős szeme bevérzett, nagy, húsos orra turcsi volt, akár egy disznóé.

A manó tudomást sem vett Harryről és a többiekről – úgy tett, mintha nem is látná őket. Görnyedt háttal, lassan de kitartóan csoszogva elindult a szalon túlsó vége felé, s menet közben szüntelenül motyogott magában rekedt, mély, brekegő hangján.

– ...bűzlik, mint a pöcegödör, ráadásul bűnöző is, de a nő se jobb, undok vén áruló, felforgatja a kölykeivel úrnőm házát, szegény jó úrnőm, ha tudná, micsoda csőcselék fészkelte be ide magát, mit mondana az öreg Sipornak, szégyen, gyalázat, sárvérűek, vérfarkasok, árulók és tolvajok, mit tegyen szegény öreg Sipor...

– Szervusz, Sipor! – köszönt rá jó hangosan Fred, és becsapta az ajtót.

A házimanó megtorpant, abbahagyta a motyogást, és színpadiasan eljátszotta, hogy meglepődik.

– Sipor nem látta a fiatalurat – szólt, és meghajolt Fred előtt. Aztán, még mindig a szőnyeget nézve, jól hallhatóan hozzátette: – Undok kis árulófattyú.

– Tessék? – kérdezte George. – Nem értettem a végét.

– Sipor nem mondott semmit – felelte a manó. George felé is meghajolt, majd ismét hozzátette a magáét: – Itt az ikertestvére is, a másik elfajzott kis bestia.

Harry nem tudta, nevessen-e vagy bosszankodjon. A manó felegyenesedett, mogorván végignézett a társaságon, aztán folytatta világosan érthető motyogását:

– ...és ott az a sárvérű, hogy nem sül le a bőr a képéről, ó ha tudná az én jó úrnőm, de sírna, de sírna, és itt az az új kölyök, Sipor nem tudja a nevét. Mit keres itt? Sipor nem tudja...

– Ő Harry, Sipor – próbálkozott Hermione. – Harry Potter.

Sipor tágra nyitotta seszínű szemét, s még gyorsabb és indulatosabb motyogásra váltott.

– A sárvérű úgy beszél Siporhoz, mintha jóban lennék vele, ha úrnőm ilyen társaságban látná Siport, jaj, mit szólna, mit szólna...

– Ne mondd rá, hogy sárvérű! – csattant fel szinte egyszerre Harry és Ron.

– Semmi baj – suttogta Hermione. – Nincs eszénél szegény, nem tudja, mit beszél...

– Ne viccelj már, Hermione! – morogta Fred, sötét pillantással méregetve a manót. – Nagyon is jól tudja, mit beszél.

Sipor közben Harryre függesztette tekintetét, és tovább motyogott.

– Igaz ez? Ő volna Harry Potter? Sipor látja a sebhelyét, akkor biztos igaz, ez a fiú győzte le a Sötét Nagyurat, Sipor kíváncsi lenne rá, hogyan csinálta...

– Mind kíváncsiak lennénk rá, Sipor – morogta Fred.

– Mit keresel itt? – kérdezte George.

Sipor George felé fordította nagy szemét.

– Sipor takarít.

– Jobb mesét találj ki! – szólalt meg egy hang Harry háta mögött.

Sirius visszatért, s az ajtóban állva nézte a manót. Közben az előszoba is elcsendesedett – Mrs. Weasley talán a konyhában folytatta Mundungus legorombítását.

Sirius láttán Sipor nevetségesen mély meghajlásba görnyedt, úgy, hogy malacorra összelapult a padlón.

– Ne hajlongj itt nekem! – szólt rá Sirius. – Inkább mondd meg, miben sántikálsz!

– Sipor takarít – ismételte konokul a manó. – Sipor utolsó erejével is szolgálja a nemes Black-házat...

– Az utolsó erőddel inkább mosakodj meg néha – vágott a szavába Sirius.

– Uram mindig szeretett tréfálkozni – felelte újabb meghajlással Sipor, aztán motyogva hozzátette: – Uram egy undok, hálátlan bitang, majd megszakadt miatta szegény édesanyja szíve...

– Anyámnak nem volt szíve, Sipor – fortyant fel Sirius. – A tömény gonoszsága pumpálta a vérét.

Sipor megint meghajolt.

– Ahogy uram gondolja – felelte fennhangon, majd jött a motyogás: – Uram arra se méltó, hogy letörölje a sarat édesanyja cipőjéről, jaj, szegény úrnőm, mit szólna, ha látná, hogy Sipor a fiát szolgálja, mennyire gyűlölte őt, mennyire csalódott benne...

– Azt kérdeztem, miben sántikálsz – szólt fagyosan Sirius. – Ha te takarításra hivatkozol, az azt jelenti, hogy valamit be akarsz csempészni a szobádba, hogy ne tudjuk kidobni.

– Sipor semmit nem merne elmozdítani a helyéről uram házában. – felelte a manó, majd motyogva elhadarta a folytatást: – Úrnőm sose bocsátaná meg Sipornak, ha kidobnák a falikárpitot, hétszáz éve van a család birtokában, Sipornak meg kell mentenie, Sipor nem engedi, hogy uram meg a vérük árulói meg a kölykeik elpusztítsák...

– Sejtettem, hogy innen fúj a szél – mondta Sirius, viszolygó pillantást vetve a szemközti falra. – Gondolom, anyám ezt is ragasztóbűbájjal rögzítette, de ha nem, akkor leszedem, az biztos. Hordd el magad, Sipor!

A manó a jelek szerint nem mert ellenszegülni gazdája parancsának. Beérte azzal, hogy haragos pillantást vetett Siriusra, miközben elcsoszogott mellette, és folytatta motyogós sopánkodását:

– Visszajön az Azkabanból, és parancsolgat Sipornak, jaj, mit szólna szegény úrnőm, ha látná, mi lett a házával, aljanép szállta meg, kidobálták a kincseit, pedig kitagadta a fiát, és most visszajött, azt beszélik, gyilkos gonosztevő lett...

– Ha még sokat motyorászol, tényleg gyilkolni fogok! – szólt utána ingerülten Sirius, és becsapta mögötte az ajtót.

– Nincs eszénél szegény – kelt Sipor védelmére Hermione. – Nem tudja, hogy halljuk, amit motyog.

– Tény, hogy sokáig volt egyedül – válaszolt Sirius – és mást se csinált, csak anyám portréjának a bolond parancsait teljesítette, meg magában beszélt. De világéletében egy alattomos kis...

– Szabadon kellene engedned – tanácsolta Hermione. – Akkor talán...

– Túl sokat tud a rendről – rázta a fejét Sirius. – Nem engedhetjük el. Különben is, menten szörnyethalna. Mondd csak neki, hogy menjen el a házból, majd meglátod, hogyan reagál.

Sirius átvágott a szalonon, és megállt a Sipor említette falikárpit előtt. Harry és a többiek követték.

A kárpit ősöregnek tűnt; színei megfakultak, s itt-ott lyukak tátongtak rajta, valószínűleg a doxik áldatlan tevékenysége folytán. Az aranyszál azonban, amellyel átszőtték, még mindig eléggé csillogott ahhoz, kirajzoljon egy szerteágazó családfát, melynek gyökerei (amennyire Harry ki tudta venni) a középkorig nyúltak vissza. A kárpit felső szegélyén nagy betűkkel ez állt:

„A NEMES ÉS NAGY MÚLTÚ BLACK CSALÁD TOUJOUR SPUR”

– Te nem vagy rajta, Sirius – állapította meg Harry, miután alaposabban szemügyre vette a családfa egyes ágait.

– Rajta voltam – felelte Sirius, és egy kis, kerek, fekete szegélyű lyukra mutatott, amit mintha cigarettával égettek volna a szövetbe. – A kedves jó anyám eltávolított engem, miután megszöktem itthonról – hallgassátok Siport, sokszor elmotyogja a történetet.

– Megszöktél itthonról?

– Tizenhat éves koromban – bólintott Sirius. – Elegem lett.

– És hova mentél? – kérdezte nagy szemeket meresztve Harry.

– Apádhoz – felelte Sirius. – A nagyszüleid nagyon jók voltak hozzám. Jószerével örökbe fogadtak. Szóval eleinte apádnál tanyáztam a szünidőben, aztán mikor tizenhét lettem, vettem magamnak saját házat. Alphard bácsikám csinos kupac aranyat hagyott rám – valószínűleg azért, mert őt is kiutálták innen. Egyszóval attól fogva a magam lábán álltam, de minden vasárnap Mr. és Mrs. Potter vendége voltam ebédre.

– De... miért...?

– Miért mentem el itthonról? – Sirius keserűen elmosolyodott, és beletúrt hosszú, gubancos hajába. – Mert gyűlöltem az egész társaságot: a vértisztasági mániájukba belebolondult szüleimet, akik meg voltak győződve róla, hogy minden Black olyan, mintha legalábbis király lenne... a féleszű öcsémet, aki volt olyan gerinctelen, hogy hitt nekik... Ő az.

Sirius a családfa egyik utolsó ágára bökött, a Regulus Black névre. A felirat szerint Regulus tizenöt évvel korábban meghalt.

– Ő sokkal „jobb fiú” volt, mint én – folytatta Sirius – és ezt a szüleim sose mulasztották el az orrom alá dörgölni.

– De már meghalt – jegyezte meg Harry.

– Igen... Az ostobája belépett a halálfalók közé.

– Nem mondod komolyan!

– Ugyan, Harry, ha körülnéztél a házban, sejtheted, miféle varázslók laktak itt.

– A szüleid... Ők is halálfalók voltak?

– Nem, de teljesen egyetértettek Voldemort eszméivel. Úgy gondolták, hogy meg kell szabadulni a mugliivadékoktól, és az aranyvérűeknek kell átvenniük a hatalmat. Ezzel nem is voltak egyedül; mielőtt Voldemort megmutatta az igazi arcát, rengetegen találták rokonszenvesnek a nézeteit... Később, mikor kiderült, hogy a Sötét Nagyúr bármire képes a hatalomért, sokan megijedtek. De a szüleim eleinte igazi kis hősnek tartották az öcsémet, amiért belépett a csatlósok közé.

– Egy auror ölte meg az öcsédet? – puhatolózott Harry.

– Nem, dehogy – rázta a fejét Sirius. – Voldemort gyilkolta meg. Vagyis inkább egy pribék, az ő utasítására. Nem hinném, hogy Regulus olyan fontos ember lett volna, hogy Voldemort személyesen végezzen vele. Abból, amit később megtudtam róla, az derült ki, hogy nagy lelkesen beállt halálfalónak, de mikor kiderült, mit várnak tőle, ki akart hátrálni a dologból. Csakhogy Voldemortot nem lehet egyszerűen otthagyni. Vagy életfogytig szolgálod őt, vagy meghalsz.

– Ebéd... ! – szólt Mrs. Weasley.

Az asszony az ajtóban állt, és felemelt pálcája hegyén szendvicsekkel és süteménnyel megrakott tálcát egyensúlyozott. Az arca még mindig piros volt az indulattól. A többiek nyomban köré gyűltek, de Harry ott maradt Siriusszal, aki most közelebb hajolt a falikárpithoz.

– Nem is tudom, mikor nézegettem ezt utoljára. Ott van Phineas Nigellus, az ükapám... Látod? Ő volt minden idők legellenszenvesebb igazgatója a Roxfortban... Araminta Meliflua... anyám unokahúga... Megpróbálta elérni, hogy legalizálják a muglik vadászatát... És a kedves Elladora néni... Ő vezette be azt a szép hagyományt, hogy lefejezzük a házimanóinkat, mikor annyira megöregszenek, hogy már nem tudják felszolgálni a teát... Néha persze születtek többé-kevésbé normális emberek is a családban, de mondanom se kell, hogy őket kitagadták. Látom, Tonks már nem is került fel ide. Biztos azért nem fogad szót neki Sipor, pedig a házimanónak minden családtag parancsolhat.

– Rokonok vagytok Tonksszal? – csodálkozott Harry.

– Igen, igen, az édesanyja, Andromeda a legkedvesebb unkahúgom volt – felelte Sirius, és kutatni kezdett a családfán. – Nem, Andromeda sincs már rajta. Nézd...

Rámutatott egy másik kiégetett lyukra a Bellatrix és Narcissa nevek között.

– Andromeda nővérei rajta maradtak, mert ők tudták, mi a dolguk, és aranyvérű férjet választottak. Andromeda viszont egy mugliivadékhoz, Ted Tonkshoz ment, úgyhogy...

Sirius úgy tett, mintha pálcájával átkot lőne a falikárpitra, majd sötéten felnevetett. Harry nem nevetett vele; figyelmét a kiégetett lyuktól jobbra sorakozó nevek kötötték le. Narcissa Blacket kettős arany vonal kötötte össze Lucius Malfoyjal, a közöttük induló aranyszál pedig Draco nevéhez vezetett.

– Malfoyék is a rokonaid!

– Az aranyvérű családok mind rokonságban állnak – legyintett Sirius. – Aki a gyerekeinek mindenáron aranyvérű házastársat akar, nem lehet válogatós, mert nagyon kevesen maradtunk. Mollyval is szegről-végről rokonok vagyunk, Arthur is az egyik másodfokú unokatestvérem fia. De ezen a családfán hiába keresnéd őket – a Weasleyk mind vérünk árulóinak vannak kikiáltva.

Harry azonban már az Andromeda-féle lyuktól balra felírt nevet nézte: Bellatrix Blackét, amit dupla vonal kötött össze Rodolphus Lestrange-dzsel.

– Lestrange...

A név furcsa hatással volt rá: ismerősnek érezte, s bár nem emlékezett rá, hol hallotta, kicsit összeszorult tőle a gyomra.

– Ők az Azkabanban vannak – morogta Sirius.

Harry kérdő tekintettel nézett rá.

– Bellatrixot és a férjét, Rodolphust az ifjabb Barty Kuporral együtt csukták le – magyarázta kelletlenül Sirius. – Rodolphus fivére, Rabastan is akkor került be.

Harry most már el tudta helyezni az emléket. Bellatrix Lestrange-et a merengőben látta – abban a különös edényben, amiben Dumbledore professzor gondolatai és emlékei egy részét tárolta. Bellatrix volt az a magas, fekete hajú, hosszú szempillájú nő, aki a bíróság előtt is hitet tett Voldemort mellett; büszkén vállalta, hogy bukása után is kereste a nagyurat, és bizonygatta, hogy egy napon hűsége elnyeri jutalmát.

– Sose mondtad, hogy ő a te...

– Mit számít, hogy az unokatestvérem? – vágott közbe ingerülten Sirius. – Ezeket én nem tekintem a rokonaimnak. Őt pedig aztán végképp nem. Annyi idős voltam, mint most te, amikor utoljára találkoztam vele, ha nem számítjuk, hogy láttam, amikor behozták az Azkabanba. Azt hiszed, büszke vagyok az ilyen rokonságra?

– Ne haragudj... – szabadkozott Harry. – Nem akartalak... csak furcsa volt... csodálkoztam...

– Nincs miért bocsánatot kérned – dörmögte Sirius, azzal hátat fordított a falikárpitnak, és zsebre dugott kézzel körülnézett a szalonban. – Inkább az a baj, hogy itt vagyunk. Nem hittem volna, hogy még egyszer bezárnak ebbe a házba.

Harry tökéletesen megértette Sirius elkeseredését. Hasonlóan érezne, ha felnőtt, szabad emberként vissza kellene költöznie a Privet Drive-ra.

– Persze főhadiszállásnak ideális hely – folytatta Sirius. – Apám az összes elképzelhető biztonsági óvintézkedést megtette. Feltérképezhetetlen, úgyhogy a muglik nem bukkanhatnak rá – nem mintha bárki is keresné – és most Dumbledore további védő bűbájokkal látta el. Egyszóval keresve se találnál ennél biztonságosabb búvóhelyet. Dumbledore a Rend titokgazdája – vagyis csak az találhatja meg a főhadiszállást, akivel ő személyesen közli a címet. A levelet, amit Mordon tegnap este mutatott neked, Dumbledore írta... – Itt kurta, ugatásszerű nevetést hallatott. – Ha a szüleim látnák, mire használjuk a házukat, hát... sejtheted, mit szólnának, gondolj csak anyám portréjára.

Összeráncolta szemöldökét, és sóhajtott.

– Nem lenne semmi bajom, ha néha kiszabadulnék innen, és tehetnék valami hasznosat. Megkértem Dumbledore-t, hadd kísérjelek el a fegyelmi tárgyalásra – persze Szipákként – hogy tartsam benned a lelket. Mit szólsz hozzá?

Harry úgy érezte, mintha a gyomra lezuhant volna a kopott szőnyegre. A vacsora óta egyszer se jutott eszébe a tárgyalás. Az öröm, hogy újra barátai között lehet, és végre hallja a híreket, teljesen elfeledtette vele a rá váró megpróbáltatást. Most azonban újra rátelepedett a félelem. Ránézett a szendvicset majszoló Weasley gyerekekre és Hermionéra, s arra gondolt, milyen érzés lenne, ha nem mehetne vissza velük a Roxfortba.

– Ne aggódj ! – szólt Sirius, s Harry rádöbbent, hogy arca elárulta gondolatait. – Fel fognak menteni. Biztos van olyan passzus a Titokvédelmi Alaptörvényben, ami életveszély esetén megengedi a varázslást.

– De ha mégiscsak eltanácsolnak... – szólt csendesen Harry – ideköltözhetek hozzád?

Sirius arcán szomorú mosoly jelent meg.

– Majd meglátjuk...

Harry nem elégedett meg a kitérő válasszal.

– Sokkal kevésbé félnék a tárgyalástól, ha tudnám, hogy semmiképp nem kell visszamennem Dursleyékhoz – mondta.

Sirius komoran csóválta fejét.

– Szörnyű emberek lehetnek, ha ide is szívesebben jönnél.

– Siessetek, különben éhen maradtok! – szólt oda nekik Mrs. Weasley.

Sirius mélyet sóhajtott, egy sötét búcsúpillantást vetett a falikárpitra, aztán Harryvel együtt csatlakozott a többiekhez.

Délután, a vitrinek ürítése közben, Harry minden erejével azon volt, hogy ne gondoljon a tárgyalásra. Szerencséjére a munka nagy odafigyelést igényelt, mivel a poros polcokon sorakozó tárgyak némelyike igencsak rossz néven vette, hogy el akarják távolítani megszokott helyéről. Siriust csúnyán megharapta egy ezüst dohányosdobozka; sebesült kezén másodpercek alatt barna kesztyűhöz hasonló, kemény burok alakult ki.

– Semmi baj – szólt. Érdeklődve megvizsgálta a jelenséget, majd pálcája egy apró mozdulatával meggyógyította a kezét. – Ragyaragasztó por lehet benne.

Azzal bedobta a dobozkát a zsákba, amiben az eltávolításra ítélt tárgyakat gyűjtötték. Harry látta, hogy George titokban kendőt csavar a kezére, s egy perc múlva a dobozka doxiktól dudorodó zsebében landol.

Találtak egy riasztó kinézetű, ezüst szerszámot, ami leginkább sokszárú csipeszhez hasonlított. Mikor Harry megfogta, a bűvös eszköz pók módjára felszaladt a karján, és kis híján megszúrta a nyakát. Sirius sietett a segítségére: lekapta róla a pókcsipeszt, földhöz vágta, majd agyoncsapta a Természetes nemesség – a varázslók származástana című vaskos kötettel. Előkerült egy zenélő doboz is, ami bús, csilingelő dallamot játszott, mikor kinyitották.

Hatására mindenkin ólmos fáradtság lett úrrá – szerencsére Ginnynek volt annyi lélekjelenléte, hogy gyorsan becsukja a dobozt. Találtak egy nehéz lakatot, amit egyikük se tudott kinyitni, egy rakás régi pecsétnyomót, s egy poros dobozból előkerült egy arany fokozatú Merlin-rend. A felirat szerint Sirius nagyapja kapta, „a minisztériumnak tett szolgálataiért”.

– Ez csak annyit jelent, hogy jó sok aranyat adott nekik – szólt megvetően Sirius, és a szemeteszsákba hajította a kitüntetést.

Sipor több ízben is beosont a szobába, hogy megpróbáljon ezt-azt kicsempészni az ágyékkötője alatt, s valahányszor rajtakapták, borzalmas átkokat motyogott az orra alatt. Mikor Sirius kicsavart a kezéből egy vastag aranygyűrűt, amit a Black család címere díszített, Sipor egyenesen zokogni kezdett dühében, és olyan jelzőkkel illette Siriust, amelyekhez foghatót Harry még sose hallott.

– Ez apámé volt – mondta Sirius, és a zsákba dobta a gyűrűt. – A múlt héten láttam, amikor Sipor egy régi nadrágját csókolgatta, pedig érte nem is volt annyira oda, mint anyámért.

Mrs. Weasley a következő napokban is alaposan megdolgoztatta a takarítóbrigádot. A szalonban, amit három nap alatt sikerült „fertőtleníteni”, végül nem marad más kellemetlen tárgy, csak az eltávolíthatatlannak bizonyult falikárpit és a remegő szekreter. Mordon azóta nem járt a főhadiszálláson, úgyhogy nem derült rá fény, mi rejtőzik a bútorban.

A szalon után a csapat a földszinti étkezőt vette kezelésbe. A tálalószekrényben csészealj nagyságú pókokat találtak. (Ron sietve elment teát főzni, és másfél óráig nem tért vissza). A Blackek címerét és mottóját viselő porcelán teáskészlet Sirius jóvoltából rövid úton a zsákba került, s ugyanerre a sorsra jutott egy halom ezüstkeretes régi fotó. A képek felháborodva sivalkodtak, mikor az üvegük összetört.

Jóllehet Piton „takarításnak” titulálta munkájukat, Harry úgy érezte, valójában háborút vívnak a házzal. Az épület – Sipor segédletével – vitézül védekezett. A házimanó árnyékként követte Harryék csapatát, egyre vadabb dolgokat motyogott, és szüntelenül lopkodta a kidobásra ítélt tárgyakat. Sirius végül már azzal is megfenyegette, hogy ruhát kap, de a manó csak ránézett vizenyős szemével, és így felelt:

– Uram, tegye, amit jónak lát – aztán elfordult, és jól érthetően így folytatta: – Úgyse fogja elküldeni Siport, mert Sipor tudja, mire készülnek, bizony, összeesküsznek a Sötét Nagyúr ellen, sárvérűek, árulók, hitvány söpredék...

Erre Sirius, mit sem törődve Hermione tiltakozásával, ágyékkötőn ragadta a manót, és nagy ívben kihajította a szobából.

A csengő naponta többször is megszólalt – erre a jelre Mrs. Black rikácsolni, Harry és társai pedig leskelődni kezdtek. Jobbára azonban be kellett érniük egy futó pillantással és egy semmitmondó beszélgetésfoszlánnyal, mert Mrs. Weasley egykettőre visszaparancsolta őket a munkájukhoz. Piton többször is megfordult a házban, de Harry, őszinte örömére, egyszer sem találkozott össze vele.

Egy ízben Harry átváltoztatástan-tanára, McGalagony professzor is felkereste a főhadiszállást – igen furcsa látványt nyújtott mugliruhában – de nem időzött sokáig. Voltak azonban olyan látogatók is, akik ottmaradtak segíteni. Tonks eltöltött velük egy igen emlékezetes délutánt, amelynek során az egyik emeleti vécében találtak egy vérszomjas öreg padlásszörnyet; Lupin pedig, aki ugyan a házban lakott, de titokzatos feladatok ürügyén néha napokra is eltűnt, segített megjavítani egy állóórát, aminek volt egy olyan kellemetlen szokása, hogy szegecsekkel lövöldözte az előtte elhaladókat.

Mundungusnak sikerült kissé javítania a tekintélyén azzal, hogy megmentette Ront egy szekrényből előkerült, régi, piros talártól, ami megpróbálta megfojtani a fiút.

Harry, annak ellenére, hogy továbbra is rosszul aludt (még mindig álmodott folyosókról és zárt ajtókról, és ilyenkor szúrni kezdett a sebhelye), többé-kevésbé jól érezte magát a bőrében. Amíg volt mit csinálnia, minden rendben volt, de mikor épp nem tudta mivel elfoglalni magát, vagy mikor kimerülten feküdt az ágyán, és a mennyezeten átkúszó árnyékokat bámulta, olyankor nyomban betolakodott a fejébe a közelgő fegyelmi tárgyalás. A félelem ezer tű módjára szurkálta zsigereit, valahányszor arra gondolt, hogy akár ki is csaphatják a Roxfortból. A lehetőség olyan rémisztő volt, hogy nem is mert beszélni róla, még Ron és Hermione előtt sem.

Barátai tapintatból szintén nem hozták szóba a témát, bár Harry gyakran látta őket összesúgni és aggódó pillantásokat vetni felé.

Rossz óráinak visszatérő rémlátomása volt egy arctalan hivatalnok, aki kettétöri a varázspálcáját, és visszaparancsolja őt Dursleyékhoz... De nem fog engedelmeskedni, ezt szilárdan eltökélte. Ide fog költözni Siriushoz, a Grimmauld téri házba.

Úgy érezte, mintha téglát dobtak volna a gyomrába, mikor szerda este, vacsora közben Mrs. Weasley csendesen így szólt hozzá:

– Kivasaltam a legjobb ruhádat. Szeretném, ha hajat is mosnál. A jó első benyomás csodával ér fel.

Ron, Hermione, Fred, George és Ginny elnémultak, és Harryre néztek. Harry bólintott, és megpróbált tovább enni, de annyira kiszáradt a szája, hogy nem tudta lenyelni a falatot.

– Hogy fogok eljutni a minisztériumba? – kérdezte, nyugalmat erőltetve a hangjára.

– Majd elmész Arthurral, ő úgyis megy dolgozni – felelte szelíden Mrs. Weasley.

Az asztal szemközti oldalán ülő Mr. Weasley bátorítóan rámosolygott Harryre.

– Elüldögélsz majd az irodámban a tárgyalás kezdetéig – mondta.

Harry Siriusra nézett, de mielőtt feltehette volna kérdését, Mr. Weasley már válaszolt is rá.

– Dumbledore professzor szerint nem tanácsos, hogy Sirius elkísérjen, és úgy vélem, ebben...

– ...teljesen igaza van – sziszegte összeszorított fogakkal Sirius.

Mrs. Weasley arcvonásai megkeményedtek.

– Mikor mondta ezt Dumbledore? – kérdezte Harry, még mindig Siriusra nézve.

– Itt járt tegnap este, miután lefeküdtetek – felelte Mr. Weasley.

Sirius villájával rosszkedvűen szurkált egy darab krumplit.

Harry is újra a tányérja fölé hajolt. Dumbledore a fegyelmi tárgyalás előtti estén a házban járt, és nem is akart beszélni vele! Eddig csak letört volt, de ez a hír egyenesen elkeserítette.

Hetedik fejezet

A Mágiaügyi Minisztérium

Harrynek másnap hajnali fél hatkor úgy pattant fel a szeme, mintha a fülébe kiabáltak volna. Néhány másodpercig mozdulatlanul feküdt – a fegyelmi tárgyalás gondolata teljesen megbénította az agyát – aztán megrázta magát, és kiugrott az ágyból. Először is felvette szemüvegét, aztán kapkodva belebújt a frissen kimosott farmernadrágba és pólóba, amit Mrs. Weasley az ágy lábához készített. Az üres kép közben kajánul kuncogott a falon.

Ron tátott szájjal, kezét-lábát szétvetve, mélyen aludt. Harry átvágott a szobán, kilépett az előtérbe, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Közben megkísértette a gondolat, hogy mikor legközelebb találkozik Ronnal, talán már nem is lesznek roxforti iskolatársak. Gyorsan elhessegette a rémképet, és csendes léptekkel lesietett a lépcsőn. Miután elhaladt Sipor kipreparált felmenői mellett, a konyha felé vette útját.

Azt hitte, üresen találja, de tévedett: az ajtó elé érve halk beszélgetés ütötte meg a fülét. Benyitott, s megpillantotta a Weasley házaspárt, Siriust, Lupint és Tonksot, akik úgy ültek az asztalnál, mintha csak rá vártak volna. Mind nappali ruhában voltak, kivéve Mrs. Weasleyt, aki piros, steppelt pongyolát viselt. Harry láttán az asszony nyomban felpattant a székről.

– Reggeli – szólt, azzal elővette pálcáját, és a tűzhelyhez sietett.

– J-j-jó reggelt, Harry – köszönt ásítva Tonks, akinek ezen a reggelen göndör, szőke haja volt. – Jól aludtál?

– Igen – felelte Harry.

– Én le se hunytam a szemem egész éjjel – közölte újabb borzongós ásítás kíséretében a boszorkány. – Gyere, ülj le...

Kihúzott Harrynek egy széket, s ugyanazzal a mozdulattal feldöntött egy másikat.

– Mit kérsz, Harry? – szólt oda Mrs. Weasley. – Zabkását? Puffancsot? Füstölt heringet? Sonkás tojást? Pirítóst?

– Köszönöm, de csak... csak pirítóst kérek – felelte Harry.

Lupin mindössze egy futó pillantást vetett Harryre, aztán Tonkshoz fordult:

– Mit kezdtél el mesélni Scrimgeourról?

– Ja igen... szóval vigyáznunk kell vele, mert fura kérdéseket tett fel Kingsleynek és nekem is...

Harry örült, hogy nem kell részt vennie a beszélgetésben. A zsigerei úgy tekeregtek, akár egy zsák kígyó. Mrs. Weasley néhány szelet pirítóst és lekvárt tett le elé az asztalra. Megpróbált enni, de mintha a szőnyeget rágta volna. Mrs. Weasley leült mellé, és anyáskodva igazgatni kezdte a ruháját: eltüntette a póló címkéjét, kisimította a ráncokat a vállán. Harryt meglehetősen zavarta a dolog.

– ...és szólnom kell Dumbledore-nak, hogy holnap nem tudok éjjeli szolgálatot vállalni. Már most holtfáradt vagyok – fejezte be Tonks, és szavainak újabb hatalmas ásítással adott nyomatékot.

– Majd beugrom helyetted – fordult hozzá Mr. Weasley. – Én jól vagyok, és úgyis be kell fejeznem egy jelentést...

Mr. Weasley ezen a reggelen nem megszokott varázslótalárját viselte, hanem halszálkamintás nadrágot s hozzá egy kopott bomberdzsekit. Most Tonksról Harryre fordította tekintetét.

– Hogy vagy?

Harry vállat vont.

– Pár óra múlva már túl leszel rajta – vigasztalta Mr. Weasley. – Felmentenek, ne félj.

Harry nem válaszolt.

– A tárgyalás a mi emeletünkön lesz, Amelia Bones irodájában. Ő a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetője. Ő fog kikérdezni.

– Amelia Bones rendes nő, Harry – szólt Tonks. – Végig fog hallgatni, és igazságosan ítél majd.

Harry némán bólintott. Még mindig nem tudta, mit mondjon.

– Őrizd meg a hidegvéred! – tanácsolta Sirius. – Légy udvarias és tárgyilagos!

Harry megint bólintott.

– A törvény a te oldaladon áll – szólt csendesen Lupin. – Életveszély esetén a kiskorú varázsló is használhatja a pálcáját.

Jéghideg folyadék csordult le Harry tarkóján – egy pillanatig azt hitte, valaki kiábrándító bűbájt szórt rá, aztán csakhamar rájött, hogy Mrs. Weasley ügyködik a haján egy vizes fésűvel.

Mr. Weasley az órájára pillantott, majd Harryre nézett:

– Azt mondom, induljunk! – szólt. – Korán van még, de jobb lesz, ha a minisztériumban várakozol.

– Rendben – felelte gépiesen Harry. Letette a pirítósát, és felállt.

Tonks vállon veregette.

– Minden rendben lesz, Harry.

– Sok szerencsét! – búcsúzott Lupin. – Biztos nem lesz semmi baj.

– És ha lesz, akkor majd én elbeszélgetek azzal az Amelia Bonesszal – szólt mogorván Sirius.

Harry bágyadtan elmosolyodott. Mrs. Weasley átölelte.

– Szorítunk neked, Harry drágám.

– Köszönöm... – motyogta Harry. – Akkor... majd találkozunk.

Követte Mr. Weasleyt fel a lépcsőn, végig az előszobán. A függöny mögül kihallatszott Mrs. Black portréjának morgós szuszogása. Mr. Weasley kinyitotta a bejárati ajtó reteszeit, s kiléptek a hűvös, szürke hajnalba.

– Máskor nem gyalog megy munkába, ugye? – kérdezte Harry, miután sebes léptekkel elindultak, át a téren.

– Nem, általában hoppanálok – felelte Mr. Weasley – de az neked tilos, és egyébként is célszerűbbnek érzem, ha ezúttal minden varázstól mentesen megyünk be. Az jobb benyomást tesz, tekintve, hogy mivel vádolnak...

Mr. Weasley menet közben végig a kabátja alatt tartotta egyik kezét – Harry biztosra vette, hogy a pálcáját markolja.

A szemétben fuldokló utcák szinte teljesen néptelenek voltak – nem úgy a szánalmas kis metrómegálló, ahova rövid gyaloglás után megérkeztek: az tömve volt a kora reggel munkába indulókkal. Mr. Weasley alig tudta palástolni lelkes kíváncsiságát – mint mindig, ha mindennapi életüket élő muglik között járt.

– Egyszerűen csodálatos...! – suttogta, és a jegykezelő automatákra mutatott. – Zseniális találmány.

– Csak épp nem működik – mutatott a kiragasztott cetlire Harry.

– Jó, de akkor is... – legyintett csillogó szemmel Mr. Weasley.

Megvették jegyüket az álmos peronőrtől (a tranzakciót Harry bonyolította le, mivel Mr. Weasley nem nagyon ismerte ki magát a muglibankjegyek között), s öt perccel később beszálltak egy metrószerelvénybe, ami elrobogott velük London belvárosa felé. Mr. Weasley percenként ellenőrizte az ablak fölé erősített vonaltérképet.

– Még négy megálló, Harry... Már csak három megálló... Két megálló...

A belváros kellős közepén szálltak le. Az öltönyös, illetve kosztümös, aktatáskával felszerelt férfiak és nők áradata magával sodorta őket a mozgólépcső felé. Áthaladtak a jegyellenőrző gépen (ami Mr. Weasley határtalan gyönyörűségére elnyelte a jegyüket), és végül kiléptek egy impozáns épületekkel szegélyezett, széles utcára, ahol már ebben a korai órában csúcsforgalom volt.

– Hol vagyunk? – dünnyögte tanácstalanul Mr. Weasley. Harrynek a szívverése is elállt az ijedségtől: egy pillanatig azt hitte, Mr. Weasley állandó térképböngészése dacára rossz megállónál szálltak le. Aztán a varázsló szerencsére észbe kapott: – Ja persze... ! Erre gyere, Harry! – és bevezette Harryt egy mellékutcába.

– Ne haragudj – szabadkozott- de most először jöttem barlangvonattal, és így mugliszemszögből minden másképpen fest. Be kell vallanom, hogy a látogatók bejáratát se használtam még soha.

Egyre távolabb kerültek a forgalmas főutcától, egyre kisebb és egyszerűbb épületek között haladtak el. Az utcára, amelybe végül megérkeztek, felújításra szoruló irodaházak tekintettek, egy kocsma társaságában. A járdák szélén túltöltött szemeteskonténerek díszelegtek. Harry csalódva nézett körül: ennél előkelőbb helyen képzelte el a Mágiaügyi Minisztériumot.

– Megjöttünk – szólt vidoran Mr. Weasley, és egy graffitikkel telezsúfolt fal előtt álló, betört üvegű, kopott telefonfülkére mutatott.

– Csak utánad, Harry.

Azzal kinyitotta a telefonfülke ajtaját.

Harry nem értette ugyan, mire megy ki a dolog, de engedelmesen belépett a fülkébe. Mr. Weasley beoldalazott mellé, és becsukta az ajtót. Elég szűk volt a hely kettőjüknek; Harry nekipréselődött a vandálok keze nyomát viselő telefonkészüléknek, így Mr. Weasley csak nagy nehezen tudta leakasztani a kagylót.

– Szerintem ez a telefon nem működik – jegyezte meg Harry.

– De, de, biztos, hogy működik – bizonygatta Mr. Weasley, miközben a feje fölé emelte a kagylót, és a tárcsára pislogott. – Azt mondja, hogy... hat... – Tárcsázta a számot. – ...kettő... négy... még egyszer négy... és megint kettő...

A tárcsa surrogva visszatért alaphelyzetébe, s nyomban egy kellemes női hang szólalt meg. Nem a kagylóban, amit Mr. Weasley szorongatott, hanem magában a fülkében, mégpedig olyan élesen és tisztán, mintha egy jelen lévő, láthatatlan nő beszélt volna.

– Köszöntöm önt a Mágiaügyi Minisztériumban. Kérem, adja meg nevét és látogatása célját.

– Öö... – Mr. Weasley hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a kagylóba beszéljen-e, vagy csak úgy a levegőbe. Áthidaló megoldás gyanánt a füléhez tartotta a kagyló mikrofonját. – Arthur Weasley vagyok a Mugli Tárgyakkal Való Visszaélési Ügyosztályról. Velem van Harry Potter, akit fegyelmi tárgyalásra idéztek be...

– Köszönöm – felelte a női hang. – Látogató, kérem vegye el a kitűzőt, és erősítse a talárjára.

Kattanás majd zörgés hallatszott, és valami belepottyant a telefonkészülék pénzvisszaadó vályújába. Harry a kezébe vette – egy téglalap alakú ezüstjelvény volt, az alábbi felirattal: Harry Potter, fegyelmi tárgyalás. Miközben kitűzte a pólójára, a női hang további utasításokat adott:

– A minisztérium látogatójaként ön köteles motozásnak alávetni magát, és pálcáját regisztráció céljából átadni az előcsarnok túlsó végében található asztalnál.

A telefonfülke megremegett, és lift módjára lassan elindult lefelé. Harry kissé szorongva nézte, hogyan kerül a járda szintje a fejük fölé. Miután elnyelte őket a föld, a fülkében sötét lett. Harry semmit nem látott, s hallani se hallott mást, csupán az ereszkedő fülke tompa csikorgását. Körülbelül egyperces liftezés után – amit Harry sokkal hosszabbnak érzett – vízszintes, aranysárga fénycsík jelent meg a lábán. Aztán a csík sávvá szélesedett, elindult felfelé a testén, míg végül az arcára esett – nyomban könnybe lábadt tőle a szeme, és hunyorognia kellett.

– A Mágiaügyi Minisztérium kellemes itt-tartózkodást kíván önnek! – szólt a női hang.

A telefonfülke ajtaja kitárult, s Mr. Weasley fürgén kilépett rajta. Harry tátva marad szájjal követte.

Egy hosszú, tágas, lélegzetelállítóan impozáns csarnok egyik végében álltak. A terem sötét fapadlója olyan fényes volt, mintha szakadatlanul políroznák. A pávakék mennyezetet díszítő, csillogó aranyszimbólumok szüntelenül mozogtak és változtak, akár egy hatalmas égi kijelzőtábla betűi. Kétoldalt, a sötét fával borított falak mentén, aranydíszítésű kandallók sorakoztak. A bal oldali kandallókból szinte másodpercenként egy-egy boszorkány vagy varázsló lépett ki, a jobb oldalon pedig minden kandalló előtt sorban álltak a távozni készülők.

A hosszú csarnok közepe táján szökőkút állt; kerek medencéjének közepén életnagyságnál nagyobb aranyszobrok emelkedtek.

A legmagasabb szobor egy daliás varázslót ábrázolt, ég felé emelt pálcával a kezében. A kisebbek egy gyönyörű boszorkányt, egy kentaurt, egy koboldot és egy házimanót mintáztak. Az utóbbi három lény csodálattal nézett fel a boszorkányra és a varázslóra.

A két varázspálca végéből, a kentaur nyilának hegyéből, a kobold sipkájának csúcsából és a házimanó két füléből egy-egy csillogó vízsugár lövellt ki. A vízcsobogás elnyomta a hoppanálók pukkanásait, de beleveszett egy még hangosabb zajba: annak a több száz boszorkánynak és varázslónak a lábdobogásába, akik – többségükben álmos-mogorva képpel – a csarnok túlsó végén nyíló aranykapu felé haladtak.

– Gyere, arra megyünk! – szólt Mr. Weasley.

Harry engedelmesen követte a varázslót. Kerülgették a szembe jövő minisztériumi dolgozókat – egyesek ingatag pergamenhalmokat cipeltek, mások csupán egy aktatáskát, megint mások a Reggeli Prófétát olvasták menet közben. Ahogy elhaladtak a szökőkút mellett, Harry csillogó ezüstsarlókat és bronzknútokat pillantott meg a medence fenekén. A kúton foltos kis tábla hirdette:

A MÁGIKUS TESTVÉRISÉG KÚTJÁBÓL SZÁRMAZÓ BEVÉTELEKKEL A SZENT MUNGO VARÁZSNYAVALYA- ÉS RAGÁLYKÚRÁLÓ ISPOTÁLYT TÁMOGATJUK.

Ha nem csapnak ki, beledobok tíz galleont – gondolta Harry.

– Erre gyere! – szólt Mr. Weasley.

Kiléptek az aranykapu felé hömpölygő tömegből. A bal oldali falon tábla hirdette: BIZTONSÁGI ŐRSZOLGÁLAT. A tábla alatt álló íróasztal mögött kopaszra borotvált fejű, pávakék taláros varázsló ült. Elmélyülten böngészte a Reggeli Prófétát, de a közeledők láttán felpillantott belőle.

– Látogatót kísérek – közölte Mr. Weasley, és Harryre mutatott.

– Álljon ide elém! – szólt unottan a varázsló.

Harry közelebb ment az asztalhoz. A varázsló felemelt egy antennaszerűen vékony és rugalmas aranypálcát, s függőlegesen elhúzta Harry előtt és mögött. Azután letette az eszközt, és a tenyerét nyújtotta Harry felé.

– Kérem a varázspálcáját! – morogta.

Harry átadta pálcáját. A varázsló ráhelyezte egy különös rézszerkezetre, ami leginkább egyserpenyős mérlegre emlékeztetett.

A szerkezet remegni kezdett, majd keskeny pergamencsík bújt ki az aljánál levő nyílásból. A varázsló letépte, és felolvasta róla a szöveget:

– Tizenegy hüvelyk, főnixtoll mag, négy éve használják. Helyes a leírás?

– Igen – felelte nyugtalanul Harry.

– Ez itt marad – mondta a varázsló, és felszúrta a pergament egy réztüskére. – Ezt visszaadom – tette hozzá, Harry felé nyújtva a pálcát.

– Köszönöm.

– Egy pillanat... – A varázsló pillantása az ezüst látogatói jelvényről Harry homlokára siklott.

– Köszönjük, Eric – szólt gyorsan Mr. Weasley. Megfogta Harry vállát, és visszavezette az aranykapu felé hömpölygő tömegbe.

Harry némi lökdösődés közepette követte Mr. Weasleyt a kapun át egy kisebb csarnokba, ahol legalább húsz, aranyrácsos felvonó kapott helyet. Beálltak az egyik lift előtt összegyűlt csoportba, és vártak. Nem messze tőlük egy bozontos szakállú varázsló állt, kezében jókora kartondobozzal, amiből reszelős hangok szűrődtek ki.

– Szervusz, Arthur – köszönt a varázsló, Mr. Weasleyre biccentve.

– Szervusz, Bob. Mi jót hoztál? – kérdezte Mr. Weasley a dobozra pillantva.

– Épp ez az, hogy nem tudom – felelte komoly képpel a Bob nevű. – Ránézésre jámbor csirkének tűnt, de aztán elkezdett tüzet köpni. Gyanítom, hogy a kísérleti keresztezést tiltó törvény súlyos megsértésével állunk szemben.

Közben hangos csikorgás és kattogás kíséretében megérkezett a felvonófülke. Az aranyrács kinyílt, s a várakozók csoportja beáramlott a liftbe. Harry pillanatokon belül a hátsó falhoz préselve találta magát. Mikor észrevette, hogy a körülötte állók közül többen is kíváncsian megbámulják, gyorsan leszegte a fejét, mintha talált volna valami érdekeset a cipője orrán. A felvonó rácsa zörögve becsukódott, megcsörrentek a láncok, és a lift lassan elindult felfelé. Nyomban utána felcsendült a telefonfülkéből ismert női hang:

– Hetes szint, Varázsjátékok és Mágikus Sportok Főosztálya; a Brit-Ír Kviddicsliga Központi Irodája, Nemzeti Köpkő Klub és Bizarr Találmányok Szabadalmi Hivatala.

A lift ajtaja kinyílt. A Harry szeme elé táruló folyosó egy rendetlen gyerek szobáját idézte. A falakat kviddicscsapatok sebtében kiaggatott poszterei borították. A liftben utazó egyik varázsló, aki egy csokorra való seprűt tartott a karjában, kiverekedte magát a fülkéből. Az ajtó becsukódott mögötte, a felvonó egy rándulással továbbindult, és a női hang bejelentette:

– Hatos szint, Mágikus Közlekedésügyi Főosztály; Hop Hálózati Felügyelet, Seprű-ellenőrzési Hivatal, Zsupszkulcs Felügyelet és Hoppanálási Vizsgaközpont.

Az ajtó ismét kinyílt, és kiszállt négy vagy öt boszorkány meg varázsló. Közben egy kisebb raj halványlila papírrepülő röppent be a liftbe. Harry felnézett rájuk: mindegyiknek a szárnyán ott díszelgett a Mágiaügyi Minisztérium felirat.

– Házon belüli üzenetek – dörmögte Mr. Weasley. – Azelőtt baglyokat használtunk, de azok mindent összepiszkítottak...

A felvonó folytatta útját. A repülő üzenetek lustán köröztek a fülke mennyezetére szerelt lámpa körül.

– Ötös szint, Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztálya; Nemzetközi Varázskereskedelmi Felügyelőtestület, Nemzetközi Varázsjogi Hivatal és a Mágusok Nemzetközi Szövetségének Brit Tagozata.

Mikor kinyílt az ajtó, kiröppent két üzenet, és kiszállt további néhány boszorkány és varázsló; berepült viszont vagy fél tucat újabb repülő, úgyhogy a népes raj már-már teljesen eltakarta a lámpát.

– Négyes szint, Varázslény-felügyeleti Főosztály; Bestia, Értelmes Lény és Szellem tagozatok, Mágus-Kobold Kapcsolatok Hivatala, Kártevőügyi Tanácsadó Iroda.

– Elnézést – szólt a tűzköpő csirkét cipelő varázsló, és kioldalazott a fülkéből. Vele együtt egy kisebb csapat üzenet is kiszállt, majd az ajtó ismét becsukódott.

– Hármas szint, Mágikus Balesetek és Katasztrófák Főosztálya; Varázsbaj-elhárító Osztag, Amneziátor Parancsnokság, Muglimagyarázat Szerkesztő Bizottság.

Ezen a szinten majdnem mindenki kiszállt. Nem maradt más a liftben, csak Harry, Mr. Weasley, egy boszorkány, aki egy földig érő pergamenlapot böngészett, és néhány papírrepülő. A lift továbbindult, majd kinyílt az ajtó, és ismét felcsendült a női hang:

– Kettes szint, Varázsbűn-üldözési Főosztály, Varázshasználati Főosztály; Auror Parancsnokság, Wizengamot Végrehajtási Szolgálat.

– Kiszállunk, Harry – szólt Mr. Weasley. A boszorkány nyomában kiléptek a liftből az ajtókkal szegélyezett folyosóra. – Az irodám az emelet másik végében van.

– Mr. Weasley! – szólalt meg Harry, miután elhaladtak egy ablak mellett, amin keresztül napfény áradt be a folyosóra. – Azt hittem, a föld alatt vagyunk.

– Úgy is van. Ezek elvarázsolt ablakok. A Mágikus Gondnokság dönti el, melyik nap milyen időnk van. Mikor legutóbb fizetésemelést akartak kicsikarni, két hónapig tomboló hurrikánban dolgoztunk... Erre gyere.

Befordultak a sarkon, majd egy súlyos tölgyfa ajtón át beléptek egy zsúfolt, zsibongástól hangos terembe. A helyiséget térelválasztókkal számtalan kisebb-nagyobb munkahelyre osztották, s azok mintha véget nem érő rakétaháborút vívtak volna egymással: minden pillanatban tucatjával röpködtek köztük a lila üzenetek. A bejárathoz legközelebb eső irodarész falán csálén lógó tábla hirdette:

Auror Parancsnokság.

Harry menet közben kíváncsian bepillantott minden egyszemélyes kis fülkébe. Az aurorok a lehető legkülönbözőbb dolgokat akasztották ki a fal gyanánt szolgáló paravánokra: egyebek mellett körözött varázslók képeit, családi fotókat, kviddicsposztereket és a Reggeli Prófétából kivágott cikkeket. Az egyik fülke lakója, egy piros taláros varázsló, akinek még Billénél is hosszabb lófarka volt, két lábát az asztalon pihentetve diktált a tollának. Odébb egy boszorkány a paraván fölött átszólva Kingsley Shacklebolthoz beszélt.

– Jó reggelt, Weasley! – szólt oda Kingsley, mikor Harry és Mr. Weasley a közelébe értek. – Szeretnék beszélni magával. Van egy perce?

– Egy percem éppen van – felelte Mr. Weasley – de több nincs, mert sietek.

A beszélgetés olyan stílusban zajlott, mintha a két férfi alig ismerné egymást. Mikor Harry köszönni akart Kingsleynek, Mr. Weasley gyorsan rálépett a lábára. Követték Kingsleyt, aki a sor utolsó fülkéjébe vezette őket.

Harry hátrahőkölt. A fülkében minden irányból Sirius arca nézett rá. A paravánfalakat újságkivágásokkal és régi fényképekkel tapétázták ki – még az a kép is ott volt, ami Potterék esküvőjén készült Siriusról. Az iroda egyetlen Sirius-mentes foltja egy világtérkép volt, amiből bizonyos pontokon egy-egy csillogó, piros fejű tű állt ki.

– Tessék! – szólt nyersen Kingsley, és vaskos pergamenköteget nyomott Mr. Weasley kezébe. – Szükségem van minden fellelhető információra az elmúlt tizenkét hónapban látott repülő muglijárművekről. Azt a fülest kaptuk, hogy Black még mindig a régi motorkerékpárjával közlekedik.

Kingsley nagyot kacsintott Harryre, majd suttogva hozzáfűzte:

– Add oda neki a magazint, szerintem érdekelni fogja. – Ezután ismét hangot váltott: – Örülnék, ha ezúttal egy kicsit gyorsabban dolgozna, Weasley. A fegyvergépekről szóló jelentése miatt is egy hónapig állt a nyomozás.

– Ha elolvasta volna azt a jelentést, tudná, hogy nem fegyvergépekről, hanem gépfegyverekről szólt – felelte hűvösen Mr. Weasley. – Ami pedig a motorkerékpárokat illeti, nem tudok gyors eredményt ígérni. Pillanatnyilag teljesen el vagyunk havazva. – Fojtott hangon hozzátette: – Próbálj hét előtt elszabadulni. Molly húsgombócot csinál.

Ezután biccentett Kingsleynek, és kiterelte Harryt a fülkéből.

Egy újabb tölgyfa ajtón át kimentek a teremből, végigsiettek egy folyosón, befordultak balra egy másik folyosóra, onnan jobbra egy harmadikra, ahol kevesebb volt a fény, de több volt a piszok, és végül egy zsákutcába értek. Harry balra egy nyitva maradt seprűsszekrényt pillantott meg, jobboldalt pedig egy ajtót, amelyen megzöldült réztábla hirdette: Mugli Tárgyakkal való visszaélési Ügyosztály.

Mr. Weasley kopottas irodája valamivel kisebbnek tűnt, mint a seprűsszekrény. Két íróasztal szorongott benne, de alig lehetett megkerülni őket a falak mentén sorakozó kartotékszekrényektől.

Ez utóbbiak tetején düledező aktatornyok emelkedtek. A szabadon maradt kevés falfelületet elborító képek Mr. Weasley hobbijáról tettek tanúságot: többségük autós poszter volt, de helyet kapott egy szétszerelt motor képe, két postaládát ábrázoló rajz, melyek bizonyára mugli-gyerekkönyvekből származtak, és egy villásdugó kapcsolási rajza is.

Az ELINTÉZENDŐK feliratú, teli kosár tetején egy ósdi kenyérpirító és egy pár bőrkesztyű hevert. A pirító bánatosan csuklott, a kesztyű pedig hüvelykujjaival malmozott unalmában. A kosár mellett a Weasleyk családi fotója állt. Harry észrevette, hogy Percy alakja nincs a képen – valószínűleg kisétált belőle.

– Ablak sajnos nincs – szólt szabadkozva Mr. Weasley, miközben levette és a széke támlájára akasztotta bomberdzsekijét. – Igényeltünk, de bizonyára úgy döntöttek, hogy nem szorulunk rá. Ülj le, Harry, úgy tűnik, Perkins még nem jött be.

Miközben Harry bepréselte magát a Perkins asztala mögötti székbe, Mr. Weasley átpörgette ujjai közt a Kingsleytől kapott pergamenköteget.

– Aha – szólt mosolyogva, és a kupac közepéből kihúzta a Hírverő című magazin egy példányát. – Na lássuk... – Gyorsan átlapozta az újságot. – Igen, ez biztos tetszeni fog Siriusnak... Jaj istenem, mi ez már megint?

A nyitva hagyott ajtón beröppent egy üzenet, és leszállt a krónikus csuklásban szenvedő kenyérpirító tetejére. Mr. Weasley széthajtotta, és felolvasta Harrynek:

– „Böfögő vécé Bethnal Greenben, sürgős kivizsgálást kérünk.” Ez most már tényleg nevetséges...

– Böfögő vécé?

– Egyszerű muglipukkasztás – legyintett Mr. Weasley. – A múlt héten két ilyen esetünk is volt: egy Wimbledonban, egy pedig Elephant and Castle-ben. A mugli lehúzza a vécét, és ahelyett, hogy a dolog eltűnne a kagylóból... szóval képzelheted. Szerencsétlenek kétségbeesve hívják a vízszerelék-vezetőt... azt hiszem így hívják azt, aki csöveket meg ilyesmiket foltozgat.

– Vízvezeték-szerelő.

– Igen, igen. De hát az mit tud kezdeni egy megbűvölt vécével? Remélem, sikerül elkapni a gazfickót, aki ezt műveli velük.

– Az aurorok fogják elkapni?

– Dehogyis, ők nem foglalkoznak ilyen jelentéktelen ügyekkel. Ez a Varázsbűn-üldözési Járőrszolgálat dolga... Á, bemutatom Perkinst, Harry.

Egy görnyedt hátú, félénk tekintetű, bozontos, ősz hajú varázsló lépett be a szobába. Rá se nézett Harryre, rögtön Mr. Weasleyhez fordult:

– Jaj, Arthur – zihálta – hála az égnek, hogy megjöttél! Nem tudtam, mit csináljak, itt várjak rád, vagy keresselek meg... Küldtem neked egy baglyot, de biztos elkerültétek egymást. Tíz perce jött egy sürgős üzenet...

– Tudok a böfögő vécéről.

– Nem, nem, nem a vécé, a Potter gyerek tárgyalása! Megváltoztatták az időpontot és a helyet – nyolckor kezdődik lent, a régi tízes tárgyalóteremben...

– Lent a régi... de hát úgy volt, hogy... Merlin szent szakálla!

Mr. Weasley megnézte az óráját, és rémült kiáltással felpattant.

– Gyerünk, Harry, futás! Öt perce ott kéne lenned!

Perkins a kartotékszekrényhez lapult, hogy utat engedjen Mr. Weasleynek és a nyomába szegődő, loholó Harrynek.

– Miért változtatták meg a tárgyalás időpontját? – kérdezte zihálva Harry, miközben futólépésben elhaladtak az aurorok irodafülkéi mellett. Az íróasztalok mögül kíváncsi tekintetek kísérték őket. Harry úgy érezte, mintha összes belső szerve Perkins asztalánál maradt volna.

– Fogalmam sincs, de áldom az eszünket, hogy ilyen korán bejöttünk. Kész katasztrófa lett volna, ha nem jelensz meg a tárgyaláson!

Mr. Weasley csúszva lefékezett a lifteknél, és türelmetlenül nyomogatni kezdte a hívógombot.

– Gyerünk már!

A felvonó csikorogva megállt előttük, s ők egy ugrással a fülkében teremtek. Elindultak lefelé, s valahányszor a lift megállt, Mr. Weasley szitkozódva nyomkodni kezdte a kilences gombot.

– Azokat a tárgyalótermeket tíz éve használták utoljára – dohogott. – Fogalmam sincs, miért odalent lesz. Hacsak... de nem, az nem lehet...

Nem folytatta, mert ekkor egy kövér boszorkány szállt be hozzájuk a liftbe, füstölgő kehellyel a kezében.

– Fogadószint – jelentette a női hang, és az aranyrács kinyílt.

Harry pillantása a távoli szökőkút aranyszobraira esett. A kövér boszorkány kiszállt, s belépett helyette egy betegesen sárga arcú, gyászos tekintetű varázsló.

– Szervusz, Arthur – köszönt síri hangon, mikor a lift továbbindult lefelé. – Ritkán látni téged idelent.

– Sürgős ügyben jöttem, O'Men – felelte Mr. Weasley. Közben türelmetlenül hintázott a talpán, és nyugtalan pillantásokat vetett Harryre.

– Vagy úgy... – bólintott O'Men, és merev tekintettel fürkészni kezdte Harryt. – Hát persze.

Harrynek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy O'Mennel törődjön, de azért zavarta az átható pillantás.

– Rejtély- és Misztériumügyi Főosztály – jelentette a női hang, és ezúttal nem árult el több részletet.

– Gyere, Harry, siessünk – szólt Mr. Weasley, mikor kinyílt a lift ajtaja.

A folyosó, amelyre kiléptek, merőben különbözött azoktól, amelyeket Harry a felsőbb szinteken látott. Falai csupaszok voltak még ablakok sem nyíltak rajtuk. Ajtóból is csak egy volt: egy egyszerű fekete, a folyosó legvégén. Harry azt hitte, azon fognak bemenni, de ehelyett Mr. Weasley karon ragadta, és elvonszolta bal kéz felé, ahol egy nyílás mögött lépcső indult lefelé.

– Erre, erre, gyere! – zihálta a varázsló, kettesével szedve a lépcsőket. – Még a lift se jön le ide... Miért kell idelent csinálniuk?

Leértek a lépcső aljába, és futva elindultak egy újabb folyosón, ami erősen hasonlított a Piton roxfortbeli tantermébe vezető pincéhez: fáklyákkal megvilágított durva kőfalain nehéz, vaspántos faajtók nyíltak.

– Tízes... tárgyalóterem... erre... mindjárt... igen.

Egy hatalmas zárral felszerelt, sötét ajtó elé érve Weasley tántorogva megállt, a falnak vetette a hátát, és a mellkasára szorította kezét.

– Menj be! – zihálta, hüvelykujjával az ajtó felé bökve. – Indulj már!

– Csak én? Azt hittem, együtt...

– Nem, nem, én nem mehetek be. Sok szerencsét!

Harry úgy érezte, mintha a szíve az ádámcsutkáján dobolna.

Nyelt egyet, lenyomta a súlyos kilincset, és belépett a tárgyalóterembe.

Nyolcadik fejezet

A tárgyalás

Harrynek elakadt a lélegzete. A tágas pinceterem, amelybe az ajtó nyílt, hátborzongatóan ismerős volt. Nem azért, mert látta már ezt a helyiséget, hanem mert volt már benne: ide röpítette őt Dumbledore merengője, itt nézte végig a tárgyalást, amelyen a Lestrange házaspárt életfogytig tartó azkabani fogságra ítélték.

A sötét kőből rakott falakat derengő fáklyafény világította meg.

Kétoldalt a lépcsős padsorok üresen ásítottak, de szemközt, a legmagasabban elhelyezkedő padokban homályba burkolózó alakok népes csoportja ült. Fojtott hangon beszélgettek egymással, de mikor a súlyos ajtó becsukódott Harry mögött, egyszerre baljós némaságba burkolóztak.

Fagyos férfihang zengte be a termet:

– Elkéstél.

– Bocsánatot kérek – szólt szorongva Harry. – Nem tudtam, hogy korábban kezdődik a tárgyalás.

– Arról nem a Wizengamot tehet – zengte a hang. – Reggel küldtünk neked egy baglyot. Ülj le!

Harry rápillantott a terem közepén álló, láncokkal felszerelt karfájú székre. Látta már ezeket a láncokat életre kelni és szorító bilincsekké válni. Elindult a szék felé. A hideg kőpadlón koppanó léptei hangos visszhangot vertek a néma teremben. Ahogy óvatosan leereszkedett a székre, a láncok fenyegetően megcsördültek, de nem béklyózták meg. A félelemtől émelyegve felemelte tekintetét, és ránézett a vele szemben ülő testületre.

A magas padsorokban körülbelül ötven ember foglalt helyet.

Mind egyforma, szilvakék talárt viseltek, amelyen baloldalt, elöl cikornyás ezüst W díszelgett. Valamennyien emelt fővel ültek, és egy emberként rá, Harryre függesztették tekintetüket. Voltak, akik bizalmatlanul méregették, mások leplezetlen kíváncsisággal néztek rá.

Az első sor kellős közepén Cornelius Caramel, a mágiaügyi miniszter ült. Caramel pocakos férfiú volt, és Harry tudta róla, hogy előszeretettel visel halványzöld keménykalapot. E kedvencét azonban ma nem szándékozott megmutatni – ahogy a jelek szerint azt az elnéző mosolyt se, ami egykor mindig kiült az arcára, ha Harryvel beszélt. Caramel balján egy szögletes állú, monoklis boszorkány ült; őszes haját egészen kurtára nyírva viselte, s szigorú arca semmi jóval nem kecsegtetett. Carameltől jobbra is egy boszorkány foglalt helyet, de ő egészen hátradőlt a padon, így arcát nem világította meg a fáklyák fénye.

– Rendben van – szólt Caramel. – A vádlott, késve bár, de megjelent, úgyhogy kezdhetjük. Készen áll? – fordult a padsor széle felé.

– Igen, uram – felelte buzgón egy hang, amit Harry jól ismert.

Az első sor legszélén Ron bátyja, Percy Weasley ült. Harry ránézett; valamiféle válaszpillantásra számított, de csalódnia kellett: Percy csontkeretes szemüvege mögül kitartóan meredt az előtte fekvő üres pergamenre, megmártott pennáját a lap fölé emelve.

– Fegyelmi tárgyalás augusztus tizenkettedikén... – fogott bele zengő hangon Caramel, mire Percy nyomban körmölni kezdett – mely a Surrey grófság, Little Whinging, Privet Drive négyes szám alatt lakó Harry James Potter ügyében tartatik, aki a vád szerint megsértette a kiskorúak bűbájgyakorlását ésszerűen korlátozó rendeletet és a Nemzetközi Varázstitok-védelmi Alaptörvényt.

– Kihallgatók: Cornelius Oswald Caramel mágiaügyi miniszter, Amelia Susan Bones, a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetője és Dolores Jane Umbridge, a Miniszteri Hivatal államtitkára. Jegyzőkönyvvezető: Percy Ignatius Weasley...

– A védelem tanúja: Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore – csendült egy higgadt hang valahol a terem hátuljában. Harry olyan gyorsan fordult meg, hogy a nyaka is belereccsent.

Dumbledore derűs nyugalommal lépkedett a padsorok között.

Mélykék talárjára omló hosszú, ezüstös szakálla és haja szinte világított a fáklyák fényében. Mikor Harry mellé ért, megállt, és felnézett Caramelre, íves orra közepén pihenő, félhold alakú szemüvegén át.

A Wizengamot tagjai összesúgtak. Egyesek ingerült arcot vágtak, mások nyugtalanul pislogtak. Két idősebb boszorkány viszont, akik a hátsó sorban ültek, barátságos intéssel üdvözölték a Roxfort igazgatóját.

Dumbledore láttán Harry hangulata is egy csapásra megváltozott. Átható, reményteli derű járta át a lelkét, ahhoz hasonló, mint amit a főnix dala keltett benne. Kereste Dumbledore pillantását, de az öreg varázsló nem nézett felé – kitartóan Caramelre szegezte a szemét.

– Á – szólt nyugtalanul fészkelődve a miniszter. – Dumbledore. Igen. Szóval... ezek szerint... megkapta az... üzenetünket az időpont megváltozásáról.

– Nem, valahogy elkerülhetett – felelte kedélyesen az igazgató. – De szerencsére három órával előbb bejöttem a minisztériumba, úgyhogy semmi baj.

– Igen... nos hát... ilyenformán szükségünk lesz még egy székre... Weasley, legyen szíves...

– Nem, nem, ne fáradjanak miattam. – Dumbledore elővette a pálcáját, finoman megpöccintette, s máris egy puha karosszék állt Harry láncos széke mellett. Dumbledore leült, hegyüknél egymásnak támasztotta hosszú ujjait, és tovább fixírozta Caramelt, arcán az udvarias érdeklődés kifejezésével. A Wizengamot tagjai még mindig sutyorogtak és fészkelődtek; csak akkor lett csend, mikor Caramel ismét megszólalt.

– Helyes. – A miniszter lapozgatni kezdte a jegyzeteit. – Igen. Rendben. Nos akkor... a vádak.

Kihúzott egy pergament az előtte fekvő halomból, nagy levegőt vett, és olvasni kezdett:

– Nevezett Harry James Pottert az alábbi tettek elkövetésével vádoljuk:

– Szándékosan és tette törvényellenes voltának teljes tudatában – miután hasonló esetből kifolyólag korábban írásbeli figyelmeztetésben részesült a minisztérium részéről – augusztus másodikán kilenc óra huszonhárom perckor patrónus-bűbájt hajtott végre egy muglik által lakott övezetben, egy mugli jelenlétében, s ezzel megsértette a kiskorúak bűbájgyakorlását ésszerűen korlátozó 1857. évi rendelet C paragrafusának, valamint a Mágusok Nemzetközi Szövetsége Titokvédelmi Alaptörvénye tizenhármas cikkelyének rendelkezését.

– Te vagy Harry James Potter, Surrey grófság, Little Whinging, Privet Drive négyes szám alatti lakos? – kérdezte Caramel, pergamenje fölött Harryre pillantva.

– Igen – felelte Harry.

– Kaptál-e három évvel ezelőtt hivatalos figyelmeztetést a minisztériumtól tiltott bűbájgyakorlás miatt?

– Igen, de...

– És ennek ellenére megidéztél egy patrónust augusztus másodikán este?

– Igen – felelte Harry – de...

– Pedig tudtad, hogy nem varázsolhatsz az iskolán kívül, amíg be nem töltötted a tizenhetedik életévedet?

– Igen, de...

– És tudtad, hogy a környék tele van muglikkal?

– Igen, de...

– Tisztában voltál vele, hogy egy mugli ott van a közvetlen közeledben?

– Igen! – felelte türelmét vesztve Harry. – De csak azért varázsoltam, mert...

A monoklis boszorkány dörgő hangon a szavába vágott:

– Létrehoztál egy teljes értékű patrónust?

– Igen – bólintott Harry – mert...

– Egy inkarnálódott patrónust?

– Egy... mit? – kérdezett vissza Harry.

– A patrónusodnak tisztán kivehető alakja volt? Úgy értem, több volt, mint köd vagy füst?

– Igen – válaszolta ingerülten és némileg reményvesztetten Harry. – Szarvas alakja volt, mint mindig.

– Mint mindig? – harsogta Madam Bones. – Ezek szerint már korábban is idéztél meg patrónust?

– Igen – felelte Harry. – Több mint egy éve értek hozzá.

– És tizenöt éves vagy?

– Igen, és...

– Az iskolában tanítottak meg rá?

– Igen, Lupin professzortól tanultam meg harmadikos koromban, hogy el tudjam...

– Ez már valami – bólogatott Madam Bones. – Igazi patrónus, ilyen fiatalon... figyelemre méltó teljesítmény.

A Bones körül ülő varázslók és boszorkányok közül többen ismét összesúgtak. Néhányan bólogattak, mások szemöldökráncolva csóválták a fejüket.

– Nem az a kérdés, figyelemre méltó volt-e a varázslata! – fortyant fel Caramel. – Sőt, úgy vélem, minél figyelemre méltóbb volt, annál rosszabb, tekintve, hogy egy mugli szeme láttára hajtotta végre!

Azok, akik előtte a fejüket csóválták, most bólogattak, de Harryből csak Percy szenteskedő kis biccentése láttán tört ki a szó:

– A dementorok miatt csináltam!

Azt hitte, ezzel további fészkelődést és sutyorgást fog szítani, de tévedett: szavait feszült csönd követte.

– Dementorok? – kérdezte végül Madam Bones, s olyan magasra felvonta a szemöldökét, hogy már-már kiesett a monoklija. – Miről beszélsz, fiam?

– Két dementor jelent meg abban a sikátorban! Megtámadtak minket az unokatestvéremmel!

– Hát persze. – Caramel gúnyosan somolyogva körülnézett, mintha arra biztatná a Wizengamot tagjait, hogy osztozzanak derűjében. – Sejtettem, hogy valami ilyesmit fogunk hallani.

– Dementorok Little Whingingben? – hüledezett Madam Bones. – Fel nem foghatom...

– Pedig egyszerű, Amelia – szólt Caramel. – Szívesen megmagyarázom. Potter végiggondolta a dolgot, és úgy döntött, hogy legjobb lesz, ha dementorokra hivatkozik. A muglik nem látják a dementorokat, igaz, fiam? Ez valóban szerencsés körülmény, nagyon szerencsés... Tehát a te szavadra kell hagyatkoznunk, mivel más tanú nincs...

– Nem hazudok! – vágta rá Harry, túlharsogva a megélénkülő sutyorgást. – Ketten voltak, a sikátor két vége felől jöttek! Nagyon sötét és hideg lett. Az unokatestvérem is megérezte őket, és el akart szaladni...

– Elég! Elég! – vágott a szavába Caramel. – Ne haragudj, hogy félbeszakítom az előadásodat, amit bizonyára sokat gyakoroltál...

Dumbledore megköszörülte a torkát. A teremben néma csend lett.

– Meg kell jegyeznem, hogy van egy tanúnk, aki látta a dementorokat a sikátorban – szólt az igazgató. – Természetesen nem Dudley Dursleyre gondolok.

Caramel pufók arca egyszerre megnyúlt, mintha kieresztették volna belőle a levegőt. Egy-két másodpercig némán meredt Dumbledore-ra, aztán kihúzta magát, és így szólt:

– Sajnálom, de nincs időnk további meséket hallgatni. Le akarom zárni ezt az ügyet...

– Meglehet, hogy tévedek – folytatta rendületlen nyugalommal Dumbledore – de legjobb tudomásom szerint a Wizengamot Kódexének értelmében a vádlottnak joga van tanúkat állítani vallomása alátámasztására. Tudtommal a Varázsbűn-üldözési Főosztály is elfogadja ezt a gyakorlatot. Jól tudom, Madam Bones? – tette hozzá, a monoklis boszorkányra nézve.

– Igen – bólintott Bones. – Így igaz.

– Jól van, nem bánom – szólt ingerülten Caramel. – Hol az az ember?

– Magammal hoztam – felelte Dumbledore. – Odakint vár. Menjek ki érte?

– Nem, nem... Hívja be, Weasley! – mordult rá Percyre Caramel.

Percy felpattant, leszaladt a magas padsoroktól levezető kőlépcsőn, és tekintetét mereven előreszegezve elsietett Harry és Dumbledore mellett.

Néhány pillanat múltán már vissza is tért, akkor már Mrs. Figg társaságában. Az öregasszony ijedtnek tűnt, ráadásul bolondabbnak, mint valaha – Harry legalább annyit elvárt volna tőle, hogy szövetpapucs helyett rendes cipőben jelenjen meg a tárgyaláson.

Dumbledore átadta a székét Mrs. Figgnek, és odavarázsolt magának egy másikat.

– Teljes neve? – kérdezte hangosan Caramel, miután Mrs. Figg szorongva leült a szék legszélére.

– Arabella Doreen Figg – felelte remegő hangon az öregasszony.

– És mit kell tudnunk magáról? – kérdezte lekezelő hangon Caramel.

– Little Whingingben lakom, elég közel Harry Potterhez – válaszolta Mrs. Figg.

– A nyilvántartásunk szerint Little Whingingben Harry Potteren kívül nem lakik más varázsló, se boszorkány – szögezte le nyomban Madam Bones. – Arra a környékre különösen nagy figyelmet fordítottunk, tekintettel... bizonyos múltbeli eseményekre.

– Kvibli vagyok – mondta Mrs. Figg. – Ezért tudtommal nem kell bejelentkeznem a minisztériumban.

– Kvibli, aha – dörmögte Caramel, szúrós szemmel fürkészve az öregasszonyt. – Ellenőrizni fogjuk. A munkatársam, Weasley majd felveszi az adatait. Jut eszembe, a kviblik látják a dementorokat? – tette hozzá, a testülethez intézve kérdését.

– Már hogyne látnánk őket! – méltatlankodott Mrs. Figg.

Caramel felvonta a szemöldökét, úgy nézett rá.

– Rendben van. Halljuk a mondandóját.

– Augusztus másodikán este kilenc óra tájban elindultam macskaeledelt venni a sarki boltba, ami a Wisteria sétány végén van – darálta gondolkozás nélkül Mrs. Figg, mintha betanult szöveget mondana. – Menet közben furcsa zajt hallottam a Wisteria sétányt a Magnolia közzel összekötő sikátorból. A sikátorhoz érve szaladó dementorokat pillantottam meg...

– Szaladó dementorokat? – szólt közbe Madam Bones. – A dementorok nem szaladnak, hanem siklanak.

– Úgy akartam mondani – bólogatott Mrs. Figg, és ráncos arca kissé kipirult. – Ott siklottak a sikátorban két alak felé, akik kamasz fiúknak látszottak.

– Hogyan festettek? – kérdezte Madam Bones. Annyira összeszűkítette a szemét, hogy a monokli pereme eltűnt a bőre alatt.

– Hát, az egyik kövér volt, a másik sovány...

– Nem a fiúk! – intette le türelmetlenül Madam Bones. – A dementorok... Azokat írja le!

– Vagy úgy. – Mrs. Figgnek most a nyaka kezdett el kipirulni. – Magasak voltak. Magasak, és csuklyás köpeny volt rajtuk.

Harrynek összeszorult a gyomra. A hallottak alapján az volt az érzése, hogy Mrs. Figg soha életében nem látott dementorokat – legfeljebb képen, márpedig egy kép nem mutathatja meg azt, ami ezeket a lényeket olyan iszonyúvá teszi: a hátborzongató mozgásukat, ahogy centiméterekkel a föld fölött lebegnek, a halálszagot, ami a testükből árad, a szörnyűséges hörgést, amellyel beszívják a levegőt maguk körül...

A második sorban egy tömzsi, bajuszos varázsló egy göndör hajú boszorkány füléhez hajolt, és belesúgott valamit. A boszorkány somolygott és bólintott.

– Szóval magasak voltak, és csuklyás köpeny volt rajtuk – ismételte ridegen Madam Bones. Közben Caramel gúnyosan horkantott. – Értem. Van még valami?

– Igen – bólogatott Mrs. Figg. – Éreztem őket. Hirtelen jéghideg lett, pedig aznap meleg nyári esténk volt. És úgy éreztem... mintha eltűnt volna a jókedv a világból... és szörnyű emlékek jutottak az eszembe...

Mrs. Figg hangja elcsuklott.

Madam Bones szeme kissé tágabbra nyílt. Harry látta a piros foltot a szemöldöke alatt, ahol a monokli a bőrébe nyomódott.

– És mit csináltak azok a dementorok? – kérdezte Bones.

Harryben újraébredt a remény.

– Megtámadták a fiúkat – felelte Mrs. Figg, immár magabiztosabb hangon. A pír is kezdett eltűnni az arcáról. – Az egyik fiú elesett. A másik hátrált, és közben próbálta visszaverni a támadóját. Az volt Harry. Kétszer is próbálkozott, de csak ezüstös gőz jött ki a pálcájából. Aztán a harmadik kísérletre sikerült megidéznie egy patrónust. Az lerohanta az egyik dementort, aztán Harry parancsára azt is elkergette, amelyik a másik fiúra támadt. És... és ez történt – fejezte be sután Mrs. Figg.

Madam Bones némán fürkészte az öregasszonyt. Caramel nem is nézett rá, hanem az iratait lapozgatta. Végül aztán felpillantott, és indulatosan így szólt:

– Szóval ezt látta, mi?

– Ez történt – ismételte Mrs. Figg.

– Rendben van – mondta Caramel. – Elmehet.

Mrs. Figg rémült pillantást vetett Dumbledore-ra, aztán felállt, és elcsoszogott a kijárat felé.

– Nem valami hiteles tanú – szólt fölényes gúnnyal Caramel.

– Ahogy vesszük – zengett fel Madam Bones hangja. – Igen pontosan leírta a dementortámadás hatását. És nem látom be, miért állítaná, hogy dementorok voltak ott, ha nem voltak.

– Dementorok kószálnak egy muglitelepülésen, és csak úgy véletlenül összetalálkoznak egy varázslóval? – fintorgott Caramel. – Ennek az esélye nagyon-nagyon kicsi. Még Bumfolt se fogadott volna rá...

– Ó, nem hinném, hogy bármelyikünk is a véletlen művének tekintené, ami történt – jegyezte meg könnyed hangon Dumbledore.

A Caramel jobbján ülő boszorkány, akinek az arcát árnyék fedte, most mintha megmoccant volna. A Wizengamot többi tagja némán, mozdulatlanul figyelt.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte fagyosan Caramel.

– Azt, hogy véleményem szerint odaküldték őket – felelte Dumbledore.

– Felteszem, dokumentálva lenne, ha valaki dementorokat küldött volna sétálni Little Whinging utcáira! – csattant fel Caramel.

– Feltéve hogy a dementorok manapság is csak a Mágiaügyi Minisztérium utasításait teljesítik – érvelt Dumbledore. – Ismeri a véleményemet erről a dologról, Cornelius.

– Igen, ismerem – felelte indulatosan a miniszter – és nincs okom feltételezni, hogy a véleményének akár a legcsekélyebb köze is lenne a valósághoz. A dementorok az Azkabanban tartózkodnak, és csakis azt teszik, amit parancsolunk nekik.

– Ez esetben – válaszolt csendes, de jól érthető hangon Dumbledore – fel kell tennünk a kérdést, miért küldött valaki a minisztériumból augusztus másodikán két dementort abba a sikátorba.

A mély csendben, ami e szavakat követte, a Caramel jobbján ülő boszorkány előredőlt, úgyhogy Harry végre megpillantotta az arcát.

Az első másodpercben azt hitte, egy hatalmas, sápadt békát lát. A tömzsi nőnek annyi nyaka se volt, mint Vernon bácsinak. Széles, petyhüdt ajkú száját és nagy, kissé dülledt szemét kerek, redős arc keretezte. Még fekete bársonymasnija is úgy ült rövid, göndör haján, akár egy légy – Harry szinte várta, hogy a nő a szájába rántsa hosszú, ragadós nyelvével.

– Dolores Jane Umbridge, a Miniszteri Hivatal államtitkára – mutatta be a boszorkányt Caramel.

Harry arra számított, hogy Umbridge brekegni fog – annál nagyobb volt a meglepetése, mikor a nő rebegő, kislányos fejhangon szólalt meg:

– Biztosra veszem, hogy félreértettem önt, Dumbledore professzor – mondta torz, hideg mosolyra húzva széles száját. – Milyen buta vagyok! Egy röpke pillanatig úgy tűnt, mintha arra célozna, hogy a Mágiaügyi Minisztérium rendelte el ennek a gyermeknek a megtámadását.

Ezüstcsengésű kacajt hallatott, amitől Harrynek libabőrös lett a háta. A Wizengamot néhány tagja együtt nevetett vele, de hangjukban szikrája se volt a jókedvnek.

– Ha igaz, hogy a dementorok csak a Mágiaügyi Minisztérium utasításait teljesítik, és az is igaz, hogy tíz napja két dementor megtámadta Harryt és az unokatestvérét, akkor logikus a következtetés, hogy a támadást egy minisztériumi tisztviselő rendelte el – felelte udvariasan Dumbledore. – Természetesen elképzelhető, hogy ez a két dementor nem állt a minisztérium ellenőrzése alatt...

– Minden dementor a minisztérium ellenőrzése alatt áll! – csattant fel téglavörös arccal Caramel.

Dumbledore finoman fejet hajtott a miniszter előtt.

– Ez esetben a minisztérium minden bizonnyal kivizsgálja majd, mit keresett két dementor ilyen messze az Azkabantól, és miért hajtottak végre engedély nélküli támadást.

– Nem maga dönti el, hogy mit csinál és mit nem csinál a Mágiaügyi Minisztérium! – harsogta Caramel, olyan bíborvörös arcszínt produkálva, amit Vernon bácsi is megirigyelt volna.

– Természetesen nem – felelte szelíden Dumbledore. – Csupán bátorkodtam hangot adni abbéli meggyőződésemnek, hogy az ügy nem marad kivizsgálatlanul.

Beszéd közben Madam Bonesra tekintett. A boszorkány megigazította monokliját, és szemöldökét kissé összeráncolva nézett vissza rá.

– Szeretném hangsúlyozni – szólt Caramel – hogy ezen a tárgyaláson nem feladatunk se létező, se egy gyermek fejéből kipattant dementorok viselkedését elemezgetni. Maradjunk a tárgynál, ami nem más, mint hogy Harry Potter megszegte a kiskorúak bűbájgyakorlását korlátozó rendeletet!

– Természetesen – bólintott Dumbledore. – De a dementorok jelenléte a sikátorban igencsak lényeges körülmény. A rendelet hetes számú záradéka leszögezi, hogy a kiskorú varázsló vagy boszorkány jogosult bűbájt használni rendkívüli helyzetben, akkor, ha veszélyben forog a saját vagy bármely jelen lévő varázsló, boszorkány vagy mugli élete...

– Köszönjük szépen, de ismerjük a hetes záradék tartalmát! – sziszegte Caramel.

– Ebben biztos vagyok – felelte udvariasan Dumbledore. – És felteszem, egyetértünk abban, hogy a helyzet, amelyben Harry a patrónus-bűbájt használta, teljes joggal tekinthető a záradékba foglalt rendkívüli helyzetnek.

– Ha voltak ott dementorok, amit én erősen kétlek.

– Hallotta a vallomást. Ha továbbra is kételkedik a tanú szavahihetőségében, idézze be, és kérdezze ki újra. A tanúnak biztosan nem lesz ellene kifogása.

– Nem... azt... nem... – Caramel dühös-zavartan babrált az irataival. – Még ma le akarom zárni ezt az ügyet, Dumbledore!

– Meggyőződésem, hogy inkább hallgat meg akár tízszer is egy tanút, semmint hogy kellően meg nem alapozott ítéletet hozzon, s így súlyos bírói tévedés lehetőségét kockáztassa.

– Súlyos bírói tévedés, megáll az eszem! – kiabált magából kikelve Caramel. – Ahelyett, hogy a gyerek arcátlan törvénysértését igyekezne kimagyarázni, inkább számolja össze, hány légből kapott mesét hallottunk már Harry Pottertől! Három éve is lebegésbűbájt használt...

– Az nem én voltam, hanem egy házimanó! – tiltakozott Harry.

– Tessék! – harsogta Caramel, két kézzel mutogatva Harry felé.

– Egy manó! Egy mugliházban! Ugyan, kérem!

– Az illető házimanó jelenleg a Roxfort Szakkollégium alkalmazásában áll – szólt Dumbledore. – Ha óhajtja, egy szempillantás alatt ide tudom hívni, hogy tanúskodjon.

– Nem... nem... nincs időm házimanókkal foglalkozni! Különben is, nem ez volt az egyetlen eset... A ménkűbe is, felfújta a tulajdon nagynénjét! – üvöltötte Caramel, s öklével akkorát csapott a bírói pad lapjára, hogy egy tintásüveg táncolni kezdett, és feldőlt.

– Valóban, s ön abban az ügyben nem indított eljárást, mert, felteszem, bölcsen belátta, hogy a legkiválóbb varázslók se mindig urai érzelmeiknek – mondta Dumbledore, miközben Caramel a tintát törölgette iratairól.

– És arról még nem is beszéltem, amit az iskolában művel.

– De mivel a minisztérium nem szabhat ki büntetést a roxforti diákokra iskolai fegyelemsértéseikért, Harry ottani viselkedése nem tartozik ide – szögezte le Dumbledore. Továbbra is udvariasan beszélt, de, most először, kissé hűvös felhanggal.

– Ohó! – Caramel dacosan kihúzta magát. – Szóval semmi közünk hozzá, mit csinál az iskolában? Úgy gondolja?

– Cornelius, a minisztériumnak nincs joga roxforti diákokat eltanácsolni – felelte türelmesen Dumbledore – amint azt már augusztus másodikán este is mondtam. Pálcát se kobozhat el mindaddig, amíg a vádak bizonyítást nem nyertek – ezt is bátorkodtam hangsúlyozni augusztus másodikán. Úgy tűnik, ön elismerésre méltó buzgóságában, amellyel érvényt kíván szerezni törvényeinknek, egyes törvényeket maga is figyelmen kívül hagy – szándékán kívül, természetesen.

– A törvényeket meg lehet változtatni – jegyezte meg gonoszul Caramel.

– Valóban – hagyta rá tiszteletteljes főhajtással Dumbledore. – És ön számos alkalommal él is ezzel a lehetőséggel. Úgy veszem észre például, hogy a Wizengamotból történt távozásom óta eltelt néhány hét alatt szokássá vált teljes büntetőbíróság előtt tárgyalni az olyan súlyú ügyeket is, mint egy kiskorú bűbájgyakorlása!

A bíróság több tagja is zavartan fészkelődni kezdett. Caramel arca a vörösesbarna egy érdekes árnyalatát öltötte. A jobbján ülő békaarcú boszorkány ellenben továbbra is szenvtelenül nézett Dumbledore-ra.

– Tudomásom szerint – folytatta Dumbledore – egyelőre nincs érvényben olyan törvény, amely előírná, hogy a bíróság büntesse meg Harryt minden egyes varázslatért, amit életében elvégzett. A vádban megfogalmazott kihágással kapcsolatban Harry előadta védekezését. Immár nem tehetünk mást, mint hogy várjuk a bölcs testület ítéletét.

Dumbledore ismét összeérintette ujjai hegyét, jelezve, hogy nincs több mondanivalója. Caramel gyilkos tekintettel meredt rá.

Harry is vetett egy oldalpillantást az igazgatóra, valamiféle megnyugtatást várva. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy Dumbledore-nak célszerű volt felszólítania a bíróságot, hogy hozzák meg végre döntésüket. Dumbledore azonban őt most se vette észre, most sem törődött vele, hogy a pillantását keresi. Tekintete a magas padsorokban ülő varázslókon és boszorkányokon nyugodott, akik most élénk, fojtott hangú beszélgetésbe merültek szomszédjaikkal.

Harry lehajtotta a fejét, és a cipőjére meredt. Szíve a háromszorosára dagadt – legalábbis ő úgy érezte – és vadul dörömbölt a bordáin. Hosszabb tárgyalásra számított, azt hitte, többet beszélhet majd. Részletesen el akarta mondani, hogyan támadtak rájuk a dementorok, hogyan próbálták megcsókolni mindkettőjüket...

Kétszer is Caramelre emelte a pillantását, és kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de kalapáló szíve elszorította a légcsövét, így mindkét alkalommal csak sóhajtott egyet, és megint lesütötte a szemét.

A bírói testület végül elcsendesedett. Harry fel akart pillantani, de végül úgy döntött, hogy a cipőfűzőjét bámulni sokkal könnyebb és kellemesebb.

– Kik szavaznak a vádlott felmentése mellett? – tette fel a kérdést dörgő hangon Madam Bones.

Harry felkapta a fejét. Magasba emelt kezeket látott... nem is keveset... nagyon sokat! Meg akarta számolni a szavazatokat, de mielőtt a végére ért volna, Madam Bones ismét megszólalt:

– És kik szavaznak arra, hogy bűnös?

Caramel felemelte a kezét; így tett rajta kívül még fél tucat bírósági tag, köztük a békaképű boszorkány, valamint a bajuszos varázsló és a göndör hajú boszorkány a második sorban.

Caramel olyan arccal nézett körül, mintha a torkán akadt volna egy terjedelmes tárgy. Leeresztette a kezét, kétszer sóhajtott, majd az elfojtott indulattól rekedt hangon így szólt:

– Az ítélet megszületett... A bíróság felmenti a vádlottat minden vád alól.

– Remek – szólt derűsen Dumbledore. Nyomban talpra szökkent, elővette pálcáját, és egy mozdulattal eltüntette a két karosszéket. – Sajnos most mennem kell. További kellemes napot mindenkinek!

Azzal sarkon fordult, és Harryre ügyet sem vetve kisietett a teremből.

Kilencedik fejezet

Mrs. Weasley nagy bánata

Dumbledore hirtelen távozása úgy érte Harryt, mintha fejbe kólintották volna. Még jó néhány másodpercig ott maradt a láncos széken ülve, s viaskodott a döbbenet és a megkönnyebbülés váltakozó hullámaival. A Wizengamot tagjai felálltak, beszélgetni kezdtek, összeszedték és elrakták pergamenjeiket. Végül Harry is felemelkedett a székből. Senki nem figyelt rá, senki nem törődött vele, kivéve a békaképű boszorkányt, aki most Dumbledore helyett őt nézte kitartóan. Harry nem viszonozta a pillantását; helyette Caramel vagy Madam Bones tekintetét kereste, hogy megkérdezze, elmehet-e, de Caramel szemlátomást szándékosan levegőnek nézte őt, Madam Bones pedig a táskájával volt elfoglalva. Így aztán Harry tett néhány tétova lépést az ajtó felé, majd – mivel senki nem szólt rá – begyorsított.

Az utolsó pár lépést már futva tette meg. Felrántotta az ajtót, és kis híján beleütközött Mr. Weasleybe, aki az aggodalomtól sápadtan topogott odakint.

– Dumbledore nem mondta...

– Felmentettek – jelentette Harry, miközben becsukta maga után az ajtót. – Felmentettek minden vád alól!

Mr. Weasley arca felragyogott. Két kézzel megragadta Harry vállát.

– Istenem, Harry, ez csodálatos! Persze képtelenség is lett volna, hogy bűnösnek találjanak, de akkor is, hazudnék, ha azt mondanám, hogy...

Elhallgatott, mert ekkor ismét nyílt az ajtó, és kivonult rajta a Wizengamot tagjainak első nagyobb csoportja.

– Merlin szent szakálla! – hüledezett Mr. Weasley. – A teljes testület tárgyalta az ügyedet?

– Gondolom, igen – felelte csendesen Harry.

A kilépő varázslók némelyike barátságosan odabiccentett Harrynek, és néhányan, köztük Madam Bones, köszöntek Mr. Weasleynek, de a többség elfordította az arcát. Cornelius Caramel és a békaszerű boszorkány az utolsók között jöttek ki a teremből.

Caramel úgy tett, mintha Harry és Mr. Weasley ott se volnának, a boszorkány viszont ezúttal is majdhogynem elismerően nézett Harryre, mikor elhaladt mellette. Utolsóként Percy lépett ki a tárgyalóteremből. Főnökéhez hasonlóan ő is keresztülnézett apján és Harryn: merev háttal és felszegett fejjel vonult el mellettük, egy nagy pergamentekercset és néhány tartalékpennát markolva.

Mr. Weasley arcvonásai kissé megfeszültek, de más jelét nem adta annak, hogy felkavarja harmadik fiának megjelenése.

– Gyorsan hazaviszlek, hogy elújságolhasd az örömhírt – szólt, miután Percy eltűnt a kilences szintre vezető lépcsőn. – Úgyis el kell mennem megnézni azt a Bethnal Green-i vécét. Gyere, menjünk...

– Na és mit fog csinálni azzal a vécével? – kérdezte vigyorogva Harry. Valahogy mindent tízszer mulatságosabbnak érzett, mint máskor. Most kezdte csak igazán felfogni, mi történt: felmentették, visszamehet a Roxfortba!

– Egy szimpla ellenrontás kell neki, és kész – legyintett Mr. Weasley, miközben a lépcsőket rótta. – Ezekben az esetekben nem az okozott kár a sajnálatos, hanem a vandalizmus mögött álló felfogás. A mugli-ugratás, amit egyesek roppant szórakoztatónak találnak, egy mélyen gyökerező és igen riasztó hozzáállás kifejeződése, amit én a magam részéről...

Mr. Weasley elharapta a mondatot. Amint kiléptek a kilences szint folyosójára, nyomban megpillantották Cornelius Caramelt, aki néhány lépésnyire tőlük halk beszélgetésbe merült egy sápadt, hegyes arcú, magas varázslóval.

A férfi megfordult a közeledő léptek hallatán. Ő is elhallgatott a mondat közepén, és hideg, szürke szemét résnyire szűkítve Harry arcába nézett.

– Lám csak, lám... Patrónusos Potter – szólalt meg gúnyosan Lucius Malfoy.

Harrynek elakadt a lélegzete – úgy érezte, mintha kőfalnak szaladt volna. A hideg, szürke szempárt legutóbb egy sötét temetőben, a halálfalók csuklyájának rése mögött látta, és ez a hang legutóbb gúnyosan kacagott, miközben Voldemort nagyúr őt, Harryt kínozta. Hihetetlennek tűnt, hogy Lucius Malfoy ezek után a szemébe mer nézni, hogy Malfoy ott áll a Mágiaügyi Minisztérium épületében és hogy Cornelius Caramel szóba áll vele. Pedig néhány hete ő, Harry személyesen közölte a miniszterrel, hogy Lucius Malfoy halálfaló.

– A miniszter úr épp most mesélte el, milyen szerencsésen megúsztad a dolgot, Potter – folytatta szokásos, vontatott stílusában Mr. Malfoy. – Bámulatra méltó ügyességgel mászol ki a szorult helyzetekből... akár egy kígyó.

Mr. Weasley figyelmeztetően Harry vállára tette a kezét.

– Igen – felelte Harry. – Igen, megszökni jól tudok.

Lucius Malfoy most Mr. Weasleyre emelte a tekintetét.

– És Arthur Weasley is itt van! Mit keresel itt, Arthur?

– Itt dolgozom – felelte kurtán Mr. Weasley.

– De nem itt, ugye? – kérdezte Mr. Malfoy, és szemöldökét felvonva a Mr. Weasley háta mögötti ajtóra pillantott. – Úgy tudtam, a másodikon van az irodád... Mi is a munkád? Muglitárgyakat kell hazacipelned, hogy megbűvöld őket, nem?

– Nem – sziszegte Mr. Weasley, s tehetetlen dühében alaposan megszorította Harry vállát.

– És maga mit keres itt? – kérdezte alig palástolt gyűlölettel Harry.

– Nem hinném, Potter, hogy tájékoztatnom kellene téged a miniszter úrral folytatott magánbeszélgetéseimről – felelte a talárját simogatva Malfoy. A ruha alatt megcsörrent valami, méghozzá az aranyat rejtő erszények jellegzetes hangján. – Csak azért, mert Dumbledore kedvence vagy, ne várd el, hogy mindenki a végtelenségig elnéző legyen veled... Akkor hát felmegyünk az irodájába, miniszter úr?

– Hogyne – bólintott Caramel, és hátat fordított Harryéknek. – Parancsoljon, Lucius.

Caramel és Malfoy elsiettek, folytatva megkezdett beszélgetésüket. Mr. Weasley csak akkor engedte el Harry vállát, mikor elindult velük a lift.

– Miért nem Caramel irodája előtt várt, ha dolga van a miniszterrel? – fakadt ki dühösen Harry. – Mit keresett idelent?

– Gyanítom, le akart osonni a tárgyalóteremhez – felelte látható nyugtalansággal Mr. Weasley. Jobbra-balra tekingetett, mintha attól tartana, hogy kihallgatják őket. – Minél előbb meg akarta tudni, hogy kicsaptak-e vagy sem. Ha hazaértünk, majd hagyok egy üzenetet Dumbledore-nak. Nem árt, ha tudja, hogy Caramel megint beszélt Malfoyjal.

– Miféle magánjellegű dolgokról tárgyalhatnak?

– Elsősorban aranyról – felelte sötéten Mr. Weasley. – Malfoy sok-sok éve bőkezű adományokat juttat a minisztériumnak. Jóban van a megfelelő emberekkel. Szívességeket kérhet tőlük. Késleltetheti a neki nem tetsző törvények elfogadását... Egyszóval Lucius Malfoy nagyon befolyásos ember.

Megérkezett a lift. A fülke üres volt, csupán néhány üzenet röpködött Mr. Weasley feje körül, mikor megnyomta a fogadószint gombját. Miután az ajtó becsukódott, Mr. Weasley ingerülten elhessegette a pergamenrepülőket.

– Mr. Weasley – szólalt meg töprengve Harry – ha Caramel Malfoy-féle halálfalókkal tárgyal, méghozzá négyszemközt, az azért elég gyanús. Honnan tudhatjuk, hogy nem áll az Imperius-átok hatása alatt?

– Ne hidd, hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe – felelte csendesen a varázsló. – De Dumbledore szerint Caramel egyelőre a maga feje után megy – ami persze vajmi kevéssé vigasztaló. De hagyjuk most ezt a témát, Harry.

A liftajtó kinyílt, és ők kiléptek a most már szinte teljesen néptelen csarnokba. Eric, az őrvarázsló ezúttal is az újságja mögött rejtőzött. Miután elhaladtak az arany szökőkút mellett, Harry egyszerre észbe kapott, és megtorpant.

– Egy pillanat... – szólt kísérőjének, azzal elővette az erszényét, és visszament a kúthoz.

Felnézett a magas varázslóra, de a szép arc így közelről inkább együgyűséget sugárzott. A boszorkány olyan üresen mosolygott, akár egy szépségverseny résztvevője; azt pedig Harry kizártnak tartotta, hogy valaha is akadt olyan kobold vagy kentaur, aki ilyen csöpögős odaadással bámult volna emberi lényre. Egyedül a házimanó szolgai megalázkodása tűnt valósághűnek. Harry elvigyorodott a gondolatra, hogy mit szólna Hermione a manó szobra láttán. Közben a kút fölé nyújtotta kezét, és – a megígért tíz galleont bőven megtoldva – erszénye egész tartalmát a medencébe szórta.

– Tudtam! – rikkantotta Ron, és a levegőbe bokszolt. – Te mindent megúszol!

– Nem ítélhettek el – jelentette ki Hermione, aki egy perce, mikor Harry belépett a konyhába, még valósággal reszketett az aggodalomtól. – Nem volt tartható a vád ellened.

– Ahhoz képest, hogy előre tudtátok az ítéletet, eléggé megkönnyebbültnek tűntök – jegyezte meg mosolyogva Harry.

Mrs. Weasley a kötényével törölgette az arcát, Fred, George és Ginny pedig indiántáncot jártak, és kórusban kántálták:

– Megúszta, megúszta, megúszta...

– Elég legyen! Nyughassatok! – szólt rájuk Mr. Weasley, de a mosoly nem tűnt el az arcáról. – Figyelj, Sirius! Lucius Malfoyt láttuk a minisztériumban...

– Micsoda? – hördült fel Sirius.

– Megúszta, megúszta, megúszta...

– Maradjatok már csöndben!... Bizony, a kilences szinten beszélgetett Caramellel, aztán együtt felmentek a miniszter irodájába. Majd mondjátok el Dumbledore-nak.

– Persze – bólintott Sirius. – Meg fogja tudni, ne aggódj.

– Nekem most mennem kell, vár rám egy öklendező vécé Bethnal Greenben. Későn jövök haza, Molly, mert helyettesítenem kell Tonksot, de Kingsley lehet, hogy beugrik vacsorára...

– Megúszta, megúszta, megúszta...

– Fred, George, Ginny! Elég volt! – szólt emelt hangon Mrs. Weasley, miután becsukódott az ajtó férje mögött. – Harry drágám, gyere és egyél egy falatot, hiszen alig reggeliztél.

Ron és Hermione is leültek. Harry most először látta őket igazán vidámnak azóta, hogy betette a lábát a Grimmauld téri házba. Jókedve, amit némileg lelohasztott a találkozás Lucius Malfoyjal, most újra elárasztotta a lelkét. A borongós házat majdhogynem otthonos és vidám helynek érezte, s még Sipor se tűnt olyan csúnyának, mikor bedugta malacorrát a konyhaajtón, hogy kikémlelje, miért zajonganak a betolakodók.

– Persze attól fogva, hogy Dumbledore megjelent, esélyük se volt rá, hogy elítéljenek – hadarta vidáman Ron, miközben nagy rakás tört krumplit halmozott mindhármuk tányérjára.

– Igen, sokat segített – bólogatott Harry. Úgy érezte, hálátlan, ráadásul gyermeteg dolog volna hozzátennie: De még jobban örültem volna, ha szól hozzám pár szót, vagy legalább rám néz.

Erre a gondolatra olyan heves fájdalom hasított a sebhelyébe, hogy a homlokára kellett szorítania a kezét.

– Mi baj? – kérdezte riadtan Hermione.

– A sebhelyem... – motyogta Harry. – Nem érdekes... sokszor van mostanában...

A többiek nem vették észre a dolgot; az evés és a nagy újság, Harry szerencsés megmenekülése minden figyelmüket lekötötte.

Fred, George és Ginny még mindig énekeltek. Hermione aggódva nézett Harryre, de mielőtt érdeklődhetett volna, Ron vidáman megszólalt:

– Fogadjunk, hogy ma este Dumbledore is eljön, és velünk ünnepel.

– Ne nagyon éld bele magad, Ron – szólt Mrs. Weasley, miközben egy hatalmas tál sült csirkét rakott le Harry elé. – Dumbledore-nak most nagyon sok a dolga.

– Megúszta, megúszta, megúszta...

– Csend legyen! – mennydörögte Mrs. Weasley.

A következő néhány nap folyamán Harrynek feltűnt, hogy van egy ember a Grimmauld tér 12.-ben, aki nem örül annyira annak, hogy ő, Harry visszatér a Roxfortba. Sirius a hír hallatán gratulált ugyan Harrynek, és együtt ünnepelt a többiekkel, de aztán még a korábbinál is szeszélyesebb és mogorvább lett, még ritkábban lehetett a szavát hallani – még Harryvel se igen beszélt – és egyre több időt töltött anyja szobájába zárkózva, Csikócsőr mellett.

– Nehogy magadat hibáztasd! – szólt szigorúan Hermione, miután Harry megvallotta neki és Ronnak bizonyos rossz érzéseit.

Néhány nap telt el a tárgyalás óta, s a három jó barát épp egy penészes szekrényt sikált a harmadik emeleten. – Neked a Roxfortban a helyed, ezt Sirius is nagyon jól tudja. Szerintem egyszerűen önző, azért viselkedik így.

– Azért ez túlzás, Hermione – jegyezte meg fejcsóválva Ron, miközben egy kitartóan kapaszkodó penészdarabot próbált levakarni az ujjáról. – Te se akarnál egyedül maradni ebben a házban.

– De hát nem lesz egyedül! – tárta szét a karját Hermione. – Ez a Főnix Rendjének főhadiszállása! Csak már nagyon beleélte magát, hogy Harry itt fog lakni vele.

– Nem hiszem, hogy erről lenne szó – szólt Harry, és kicsavarta a rongyát. – Mikor megkérdeztem tőle, ideköltözhetnék-e, nem is adott egyenes választ.

– Mert nem akarta elárulni magát – mondta nagy bölcsen Hermione. – Valószínűleg bűntudata volt, mert valahol mélyen abban reménykedett, hogy kicsapnak téged, és akkor együtt lehettek száműzöttek.

– Fejezd már be! – csattant fel a két fiú, de Hermione csak vállat vont.

– Ahogy gondoljátok. De néha úgy érzem, Ron anyukájának igaza van, és Sirius egy kicsit tényleg összekever téged az édesapáddal.

– Szóval szerinted Sirius bolond? – kérdezte ingerülten Harry.

– Nem, csak nagyon sokáig volt egyedül – felelt egyszerűen Hermione.

Ekkor kinyílt mögöttük az ajtó, és belépett Mrs. Weasley.

– Még mindig nem vagytok készen? – kérdezte, fejével a szekrény felé bökve.

– Azt hittem, azt fogod mondani, hogy tartsunk végre pihenőt! – felelte dühösen Ron. – Tudod, mennyi penészt kiszedtünk már ebből a vacak szekrényből!?

Mrs. Weasley megcsóválta a fejét.

– Segíteni akartatok a Rendnek – hát tessék. Nagy segítség, ha lakhatóvá teszitek a főhadiszállást.

– Tisztára mintha házimanó lennék... – dohogott Ron.

– Most, hogy átérzed, milyen szörnyű életük van, talán aktívabb leszel a MAJOM-ban – mondta reménykedve Hermione, miután Mrs. Weasley otthagyta őket. – Nem is rossz ötlet: mindenki tapasztalja meg, milyen rémes dolog állandóan házimunkát végezni. Rendezhetnénk egy jótékonysági takarítást a Griffendél klubhelyiségében a MAJOM javára. Az propagandaértékű is lenne, meg pénzt is szereznénk vele.

– Bármennyit fizetek, csak fogd be a szád! – motyogta ingerülten Ron, ügyelve rá, hogy csak Harry hallja szavait.

Ahogy közeledett a vakáció vége, Harry egyre többször kapta azon magát, hogy a Roxfortról ábrándozik; alig várta, hogy viszontlássa Hagridot, kviddicsezhessen, átsétálhasson a zöldségeskerten gyógynövénytanórára menet... Már önmagában annak is határtalanul őrült, hogy végre kiszabadul a bús-borongós házból, ahol még mindig minden második szekrény kulcsra volt zárva, és napjában százszor le kellett nyelni a kísértetként kószáló Sipor sértéseit – bár Harry ezeket a fenntartásait sose hangoztatta Sirius jelenlétében.

Akárhogy is, a Voldemort-ellenes mozgalom főhadiszállásán lakni messze nem volt olyan izgalmas, mint amilyennek Harry előtte képzelte. Bár a Főnix Rendjének tagjai rendszeresen megfordultak a házban – néha ebédre vagy vacsorára is ott maradtak, máskor néhány perc sugdolódzás után már távoztak – Mrs. Weasley tett róla, hogy Harry és társai egy szót se halljanak a jelentésekből (se tele- se normális fülükkel), és senki, még Sirius se vélte úgy, hogy Harrynek mást is tudnia kellene azon a kevésen kívül, amit érkezése estéjén közöltek vele.

Végül elérkezett a szünidő utolsó napja. Harry épp Hedvig potyadékait igyekezett eltávolítani a szekrény tetejéről, amikor Ron két levéllel a kezében belépett a szobába.

– Megjött a könyvlista – jelentette, és feldobta az egyik levelet Harrynek, aki egy széken állt. – Épp ideje volt. Már azt hittem, elfelejtették postázni. Sokkal korábban meg szokott jönni.

Harry besöpörte egy szemeteszsákba az utolsó darab potyadékot, aztán Ron feje fölött a sarokban álló papírkosárba dobta a zsákot. A papírkosár nyelt egy nagyot, majd jóllakottan böfögött.

Harry kinyitotta a levelét. Két pergamenlapot talált benne: az egyik a szokásos emlékeztető volt arról, hogy a tanév szeptember elsején kezdődik, a másik a szükséges tankönyvek listáját tartalmazta.

– Csak két új könyv kell – állapította meg, miután átfutotta a listát. – A Varázslástan alapfokon V. Miranda Dabraktól és A defenzív mágia elmélete Wilbert Fusheltől.

Pukk!

Fred és George a szekrénytől alig néhány centiméterre hoppanáltak. Harry annyira megszokta már váratlan felbukkanásaikat, hogy le se esett a székről.

– Azon gondolkodtunk George-dzsal, vajon ki írhatta elő a Fushel-könyvet – szólt csevegő hangon Fred.

– Ugyanis ez azt jelenti, hogy Dumbledore talált új sötét varázslatok kivédése tanárt – magyarázta George.

– Még épp idejében – bólintott Fred.

– Hogyhogy? – kérdezte Harry, és leugrott az ikrek mellé.

– Pár hete kihallgattuk a telefüllel apa és anya beszélgetését – mesélte Fred. – És megtudtuk, hogy Dumbledore-nak még mindig nem sikerült betöltenie az állást.

– Biztos elterjedt, hogy járt az előző négy tanár – vélekedett George.

– Egyet kirúgtak, egy meghalt, egy elvesztette az emlékezetét, egyet pedig kilenc hónapra bezártak egy ládába – sorolta Harry, az ujjain számolva a tanárokat. – Hát igen, mondasz valamit.

– Neked meg mi bajod, Ron? – nézett az öccsére Fred.

Ron nem válaszolt. Most már Harry is odanézett. Barátja dermedten állt, és tátott szájjal bámulta a Roxfortból kapott levelét.

– Mi van? Mondd már! – Fred beállt Ron mögé, és a válla fölött belenézett a levélbe.

Egy másodperccel később neki is leesett az álla.

– Prefektus? – szólt hüledezve. – Prefektus...?!

George egy ugrással ott termett, kikapta a borítékot Ron másik kezéből, és fejjel lefelé fordította. Egy piros és aranyszínű tárgy hullott belőle a tenyerébe.

– Ilyen nincs... – suttogta.

– Tuti, hogy tévedés – vágta rá Fred. Elvette a levelet Rontól, s a fény felé tartotta, mintha vízjelet keresne benne. – Épeszű ember nem nevezi ki Ront prefektusnak.

Az ikrek egy emberként fordultak Harry felé.

– Tutira vettük, hogy téged neveznek ki! – mondta Fred, olyan szemrehányó hangsúllyal, mintha Harry becsapta volna őt.

– Lefogadtuk volna, hogy Dumbledore téged választ! – méltatlankodott George.

– Megnyerted a Trimágust meg minden! – sopánkodott Fred.

– Biztos túl sok őrült dologban volt benne – fordult ikertestvéréhez George.

– Biztos... – bólintott elgondolkozva Fred. – Hát igen, túl sokat ugráltál, haver. De legalább van köztünk egy normális ember.

Odalépett Harryhez, és hátba veregette. Közben szúrós pillantást vetett Ronra.

– A kis prefektus... Roni, a Pici Prefi.

– Fú, anya be fog zsongani! – fintorodott el George, és gyorsan Ron kezébe nyomta a jelvényt, mintha attól félné, hogy fertőz.

Ron továbbra sem szólt egy szót se; egy hosszú pillanatig meredten nézte a kis fémlapot, majd Harry felé nyújtotta, mintha tőle várna megerősítést, hogy a jelvény valódi. Harry átvette a kitűzőt, melyen egy nagy P betű díszelgett, a Griffendél oroszlánjára festve. Percy talárján látott először ilyet, aznap, amikor első alkalommal indult a Roxfortba.

Kicsapódott az ajtó, és Hermione viharzott be rajta kipirult arccal, lobogó hajjal. Kezében borítékot szorongatott.

– Megkaptátok...?

Mikor észrevette Harry kezében a jelvényt, felsikoltott.

– Tudtam! – lelkendezett, és meglobogtatta a levelét. – Én is, Harry, én is!

– Nem... – Harry megrázta a fejét, és gyorsan visszaadta Ronnak a jelvényt. – Ron az, nem én.

– Ron az? Mi?

– Ron lett prefektus, nem én.

Most Hermionén volt a szájtátás sora.

– Ron? De hát... Biztos? Vagyis...

Észbe kapott, és lángvörösre gyúlt az arca. Ron dacos-sértődött pillantással nézett rá.

– Az én nevem áll a levélben.

– Hát... nahát – hebegte tökéletesen megzavarodva Hermione. – Ez... Nahát! Gratulálok, Ron! Ez igazán...

– Meglepő – bólintott George.

– Nem – motyogta Hermione, és még jobban elpirult. – Nem, nem meglepő... Ron sokszor bizonyította, hogy... hogy nagyon...

A félig csukott ajtó kinyílt, és Mrs. Weasley hátrált be rajta, ölében egy nagy rakás frissen mosott ruhával.

– Ginny mondta, hogy végre megjöttek a könyvlisták – szólt a borítékokra pillantva. Lerakta terhét az ágyra, és hozzálátott a ruhák szétválogatásához. – Adjátok ide őket, akkor délután elugrom az Abszol útra, és amíg ti pakoltok, beszerzem a könyveket. Ron, neked új pizsamát is kell vennem, ez már csak a térdedig ér. Elképesztő, hogy milyen gyorsan nősz. Milyen színűt szeretnél?

– Vegyél neki piros-arany csíkosat, hogy passzoljon a jelvényéhez – kajánkodott George.

– Passzoljon a mijéhez? – kérdezte szórakozottan Mrs. Weasley, s egy pár barna zoknit dobott Ron ruhakupacára.

– A jelvényéhez! – ismételte Fred olyan hangon, mint aki gyorsan le akar tudni egy kellemetlen kötelességet. – A szép, új, prefektusi jelvényéhez.

Beletelt vagy két másodpercbe, mire az új információnak sikerült háttérbe szorítania a pizsamaproblémát Mrs. Weasley fejében.

– A... de hát... Ron, csak nem...?

Ron felmutatta a jelvényt.

Mrs. Weasley ugyanolyat sikoltott, mint Hermione.

– El se merem hinni! El se merem hinni! Ron, kis drágám, ez csodálatos! Prefektus leszel! Minden gyerekem az volt!

– Mi mik vagyunk Freddel, az unokáid? – méltatlankodott George, miután anyja félretolta, hogy átölelhesse legkisebb fiát.

– Hogy fog örülni apád! Istenem, mennyire büszke vagyok rád, Ron! Akár még iskolaelső is lehetsz, mint Bill és Percy! Ez az első lépés! Végre egy kis öröm a sok bajunk után! Annyira örülök, édes kisfiam! Jaj, Ronnie...

Fred és George hangosan öklendeztek anyjuk háta mögött, de Mrs. Weasley nem vette észre vagy nem akarta észrevenni. Karját Ron nyaka köré fonta, és csókokkal borította el fia arcát, ami pillanatnyilag a prefektusi jelvénynél is pirosabb volt.

– Ne... anya, ne... hagyd már ezt... – motyogta Ron, és igyekezett kibújni az ölelésből.

Mrs. Weasley végül elengedte, és pihegve így szólt:

– Na és mit szeretnél? Percy egy baglyot kapott, de az neked már van.

– Mi-mit szeretnék? – hebegte Ron, olyan arccal, mint aki nem mer hinni a fülének.

– Ezért jutalomajándék jár! – nevetett rá az anyja. – Mit szólnál egy szép új dísztalárhoz?

– Azt mi már vettünk neki – morogta savanyú képpel Fred, szemlátomást megbánva nagylelkűségüket.

– Vagy kapsz egy új üstöt. A régi lassan kilyukad a rozsdától. De vehetek patkányt is, hiszen annyira szeretted Makeszt...

Ron szeme reménykedve megcsillant.

– Anya – szólalt meg – egy új seprűt is kérhetek?

Mrs. Weasley arcán árnyék suhant át; a seprű nagyon drága dolog volt.

– Nem kell márkásnak lennie! – tette hozzá gyorsan Ron. – Csak... csak új legyen.

Mrs. Weasley habozott, majd elmosolyodott.

– Hát persze, megkapod... Na, jobb lesz, ha indulok, ha még seprűt is kell vennem. Sietek vissza... A kis Ronnie prefektus lett! Ti meg pakoljatok... Prefektus... El vagyok ájulva!

Azzal még egy csókot nyomott Ron arcára, szipogott egy nagyot, és kicsörtetett a szobából.

Fred és George egymásra néztek.

– Nem baj, ha tőlünk nem kapsz puszit, Ron? – kérdezte megjátszott félénkséggel Fred.

– De szívesen pukedlizünk, ha akarod – tódította George.

– Hagyjátok már abba! – morogta mérgesen Ron.

– Különben mi lesz? – kérdezte Fred, és gonosz vigyor terült szét az arcán. – Büntetésbe küldesz minket?

– Imádnám, ha megpróbálná – vihogott George.

– Megteheti, ha nem vigyáztok magatokra! – pirított az ikrekre Hermione.

Fred és George harsány nevetésben törtek ki, Ron pedig odadörmögte Hermionénak:

– Hagyd őket...

– Hűha, George, most lesz nemulass! – óbégatott Fred. – Ha ezek ketten ránk szállnak...

– Hát igen, vége a szép időknek, a sok csibészkedésnek – csóválta a fejét George.

Azzal az ikrek hangos pukkanás kíséretében dehoppanáltak.

– Szörnyű alakok! – bosszankodott Hermione, és a mennyezetre nézett. Most ugyanis a fölöttük levő szobából szűrődött le Fred és George harsány hahotázása. – Ne foglalkozz velük, Ron, csak irigykednek!

– Nem hiszem, hogy irigykednének – rázta a fejét Ron. – Mindig azt hallottam tőlük, hogy csak a bénákból lesz prefektus... De nem baj – tette hozzá kissé derűsebben – nekik sose volt új seprűjük! Jó volna elmenni anyával, akkor választhatnék... Nimbuszra biztos nincs pénz, de kijött az új Jólsep-R modell, az szuper lenne... igen, megyek is, megmondom neki, hogy a Jólsep-R-nek örülnék... Csak hogy tudja...

Azzal kirohant a szobából. Harry és Hermione magukra maradtak.

Harrynek valami miatt nem akaródzott a lány szemébe nézni. Az ágyához lépett, felnyalábolta az odakészített ruhakupacot, és elindult vele a ládája felé.

– Harry? – szólította meg tétován Hermione.

– Gratulálok – vágta rá Harry. Olyan szívélyesen beszélt, hogy rá se ismert a saját hangjára. Közben továbbra is kerülte a lány pillantását. – Szuper. Prefektus lettél. Ez tényleg nagy dolog.

– Kösz – bólintott Hermione. – Harry... azt akartam kérdezni... Kölcsönadnád Hedviget, hogy írhassak a szüleimnek? Nagyon örülnek majd... Végül is azt ők is tudják, hogy mi az a prefektus.

– Persze, szívesen – felelte Harry, még mindig hátborzongatóan szívélyes hangon. – Vidd csak!

Ládája fölé hajolt, belerakta a talárkupacot, és úgy csinált, mintha még matatna ott valamit. Közben a háta mögött Hermione a szekrényhez lépett, és magához hívta Hedviget. Aztán kisvártatva csukódott az ajtó. Harry még mindig nem fordult meg. Tovább fülelt, de nem hallott mást, csak a falon lógó üres kép kuncogását és a papírkosár köhögését.

Felegyenesedett, és körülnézett – Hermione és Hedvig már nem voltak a szobában. Odament az ágyhoz, leroskadt rá, és a szekrény lábára meredt.

A nyár folyamán egyszer se gondolt rá, hogy az ötödévesek közül prefektusokat jelölnek ki. A kicsapatás veszélye elfeledtette vele, hogy bizonyos kiválasztottak az év elején jelvényt kapnak.

De ha gondol is rá... mire számított volna?

Nem erre, felelte egy őszinte kis hang a fejében.

Harry behunyta a szemét, és tenyerébe temette az arcát. Nem bírt hazudni magának. Ha gondolt volna rá, hogy jön egy prefektusi jelvény, arra számított volna, hogy az ő borítékjában lesz, nem pedig Ronéban. Ezek szerint ugyanolyan beképzelt lett, mint Draco Malfoy? Jobbnak tartja magát mindenki másnál? Tényleg jobbnak tartja magát Ronnál?

Nem, válaszolta dacosan a kis hang.

Igaz ez? Harry nyugtalanul vizsgálgatta saját érzéseit.

Kviddicsben jobb vagyok, mondta a kis hang. De semmi másban nem.

Ez mindenképp igaz, gondolta Harry. A tanulásban nem jobb Ronnál. No de nem csak tanulás van a világon. Ott vannak a kalandok, amelyeket elsőéves koruk óta átéltek Ronnal és Hermionéval. Azok során nemegyszer sokkal többet kockáztattak a kicsapatásnál.

Ron és Hermione legtöbbször ott voltak velem, jelentette ki a kis hang a fejében.

De nem mindig, szállt vitába saját magával Harry. Nem együtt küzdöttünk Mógus ellen. Nem segítettek legyőzni Denemet és a Baziliskust. Nem ők kergették el a dementorokat, mikor Sirius elmenekült. És nem voltak ott velem a temetőben, mikor Voldemort testet öltött...

A méltatlan mellőzöttség érzése, ami érkezése estéjén elárasztotta lelkét, most újra feléledt benne. Többször bizonyítottam, mint ők, gondolta. Több próbát álltam ki, mint ők ketten együttvéve!

De lehet, mutatott rá tárgyilagosan a kis hang, lehet, hogy Dumbledore nem azokat jelöli ki prefektusnak, akiknek a legtöbbször sikerült veszélyes helyzetbe keveredniük... Lehet, hogy más szempontok alapján dönt... Biztos van Ronban valami, ami benned nincs meg...

Harry kinyitotta a szemét, és az ujjai közti résen át a szekrény faragott lábára meredt. Fred szavai csengtek a fülében: „Épeszű ember nem nevezné ki Ront prefektusnak.” Harry horkantva felnevetett – de a következő pillanatban már undorodott magától.

Ron nem kérte, hogy prefektus lehessen. Nem tehet semmiről.

És ő, Harry, Ron legjobb barátja, duzzog amiatt, hogy nem ő kapta meg a jelvényt? A végén még együtt fog vihogni az ikrekkel Ron háta mögött? El akarja rontani Ron örömét most, hogy végre egyszer sikerült valamiben jobbnak bizonyulnia nála, Harrynél?

Ekkor újra felhangzott a lépcsőn Ron lépteinek zaja. Harry felült, megigazította a szemüvegét, és mosolyt erőltetett az arcára, úgy fogadta belépő barátját.

– Még épp elkaptam! – újságolta Ron. – Azt mondta, szerez egy Jólsep-R-t, ha tud.

– Tök jó! – felelte Harry. Megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy hangjából eltűnt az idegesítő szívélyesség. – Figyelj, Ron... gratulálok.

Ron arcáról lehervadt a mosoly.

– Eszembe se jutott, hogy engem választhatnak – szólt fejcsóválva. – Biztosra vettem, hogy te kapod meg a jelvényt.

– Á, én túl sok galibát okoztam – visszhangozta Fred megjegyzését Harry.

– Aha – bólintott bizonytalanul Ron. – Igen, lehet... na jó, essünk neki a pakolásnak.

Megdöbbentő volt tapasztalni, mennyire szétszóródtak a dolgaik érkezésük óta. A fél délutánjuk arra ment rá, hogy összegyűjtsék a ház különböző részeiből a könyveiket meg a többi holmijukat, és aztán még mindent be is kellett pakolni az iskolai ládába. Harry megfigyelte, hogy Ron ide-oda rakosgatja prefektusi jelvényét: először az éjjeliszekrényre tette, aztán a farmerja zsebébe dugta, majd megint elővette és rárakta összehajtott talárjaira, mintha azt vizsgálná, hogyan mutat a piros a feketén. A jelvény csak akkor került végső helyére – egy barna zokniba csavarva a ládába – mikor Fred és George megjelentek, és felajánlották Ronnak, hogy Eternifix ragasztóbűbájjal a homlokára erősítik.

Mrs. Weasley hat óra tájban érkezett vissza az Abszol útról.

Könyvek voltak nála meg egy vastag, barna papírral borított, hosszú csomag. Ez utóbbitól Ron egy szempillantás alatt megszabadította.

– Ne most csomagold ki! – szólt Mrs. Weasley. – Többen is érkeznek vacsorára, szeretném, ha mind lejönnétek.

Ron eleresztette a füle mellett a kérést. Amint az anyja hátat fordított, leszaggatta a papírt a seprűről, és hozzálátott, hogy tüzetesen megvizsgálja új szerzeménye minden négyzetcentiméterét.

A pincekonyhában Mrs. Weasley széles piros szalagot akasztott ki az ételektől roskadozó asztal fölé, a következő felirattal:

GRATULÁLUNK!

RON ÉS HERMIONE ÚJ PREFEKTUSOK!

Harry az egész vakáció alatt egyszer se látta ilyen jókedvűnek Mrs. Weasleyt. Mikor ő, Ron, Hermione, Fred, George és Ginny beléptek a konyhába, a boszorkány e szavakkal fordult hozzájuk:

– Arra gondoltam, ma este ne ülve vacsorázzunk, hanem tartsunk egy kis ünnepséget. Apád és Bill már úton vannak, Ron. Mindkettőjüknek baglyot küldtem a hírrel. El vannak ragadtatva.

Fred fájdalmas képet vágott.

Sirius, Lupin, Tonks és Kingsley Shacklebolt már megérkeztek, és mire Harry töltött magának egy kupa vajsört, Rémszem Mordon is besántikált.

– Jaj, Alastor, de jó, hogy itt vagy! – csacsogta vidáman Mrs. Weasley, miközben Rémszem ledobta köpönyegét. – Már mióta meg akarunk kérni... Megtennéd, hogy belenézel a szalonban álló szekreterbe? Valami van benne, és nem akartuk addig kinyitni, amíg nem tudjuk, mi az.

– Nagyon szívesen, Molly...

Mordon acélkék szeme függőleges irányba fordult, mintha a mennyezetet fürkészné.

– Szalon... – dörmögte összeszűkülő pupillával a varázsló. – A sarokban álló szekreter? Igen, látom... Egy mumus van benne... Tegyem ártalmatlanná?

– Nem, ne fáradj, majd később elintézem – legyintett Mrs. Weasley. – Igyál egy pohárkával! Amint látod, ma este ünnepelünk... – Rámutatott a piros szalagra. – A negyedik prefektus a családban! – jelentette büszkén, és megborzolta Ron haját.

– Prefektus, heh? – morogta Mordon, természetes szemével Ronra nézve. A másik szem befordult a fejébe, s Harry, mivel az a kellemetlen érzése támadt, hogy őt vette célba, gyorsan odébb somfordált.

– Gratulálok – szólt Mordon, tekintetét továbbra is Ronra függesztve. – A hatalmi pozíció vonzza a bajt... Dumbledore bizonyára úgy gondolja, hogy ki tudod védeni a súlyosabb átkokat, különben nem választott volna téged...

Ron ijedt arca elárulta, hogy a dolognak erről az oldaláról még nem gondolkodott. Szerencsére nem kellett mélyebben belemennie a témába, mert ekkor belépett az ajtón apja és legidősebb bátyja – Mundungus kíséretében. Mrs. Weasley olyan jó hangulatban volt, hogy a vén gazember megjelenése se szegte kedvét. Mundungus hosszú köpönyeget viselt, ami itt-ott gyanúsan kidudorodott, és ettől a ruhadarabtól többszöri kérés ellenére se volt hajlandó megválni.

– Pohárköszöntő! – harsogta Mr. Weasley, mikor már mindenkinek volt kupa a kezében. – Igyunk Ronra és Hermionéra, a Griffendél új prefektusaira!

Ron és Hermione széles vigyorral köszönték meg az ünneplést.

– Én bizony nem voltam prefektus – szólt kuncogva Tonks, mikor a társaság az asztal felé indult. A boszorkánynak ezen az estén derékig érő, paradicsomszínű haja volt – ettől aztán úgy festett, mintha Ginny nővére lenne. – A házvezető tanáromnak az volt a véleménye, hogy hiányzik belőlem a szükséges tulajdonságok némelyike.

– Például? – kérdezte Ginny, miközben tányérjára emelt egy héjában sült krumplit.

– Például nem tudok rendesen viselkedni – felelte Tonks.

Ginny nevetett; Hermione olyan arcot vágott, mint aki nem tudja, mosolyogjon-e – zavarában végül akkorát kortyolt a vajsöréből, hogy félrenyelte.

– Na és te, Sirius? – kérdezte Ginny, miközben hátba veregette a köhögő Hermionét.

Sirius, aki közvetlenül Harry mellett állt, szokásos ugatásszerű kacajával vezette be a választ.

– Eszük ágában se volt prefektust csinálni belőlem, hisz folyton büntetésben voltunk Jamesszel. Lupin volt a jó fiú, ő kapta a jelvényt.

Lupin bólintott.

– Dumbledore biztos azt remélte, meg tudom fékezni a barátaimat. Mondanom se kell, hogy csúfos kudarcot vallottam.

Harry hangulata egyszerre szárnyalni kezdett. Az apja se volt prefektus! Hirtelen roppant szórakoztatónak találta a kis ünnepséget, és felbuzgott benne a szeretet minden jelenlévő iránt.

Ron ódákat zengett új seprűjéről mindenkinek, aki hajlandó volt odafigyelni rá.

– ...száztízre gyorsul fel tíz másodperc alatt. Nem rossz, mi? A seprűk világa szerint a kettő-kilencvenes Kométa csak kilencvenötöt tud tíz alatt...

Hermione kiselőadást tartott Lupinnak a manójogokkal kapcsolatos nézeteiről.

– Ez ugyanolyan felháborító ostobaság, mint a vérfarkasok hátrányos megkülönböztetése. Abban gyökerezik, hogy a varázslók felsőbbrendűnek tartják magukat a többi varázslényhez képest...

Mrs. Weasley és Bill életfogytig tartónak ígérkező vitájukat folytatták Bill hajviseletéről.

– ...egyszerűen ápolatlan, pedig olyan csinos fiú lennél. Ugye, hogy sokkal jobban állna neki a rövid haj, Harry?

– Öö... nem tudom – hebegte Harry, kissé megriadva attól, hogy véleményt kell nyilvánítania. Sietve hátat fordított Mrs. Weasleynek, és elindult az ikrek felé, akik Mundungusszal sutyorogtak egy félreeső sarokban.

Mundungus azonnal elhallgatott, mikor észrevette Harryt, de Fred kacsintott és fejével intett Harrynek, hogy menjen közelebb.

– Semmi baj – nyugtatta meg Mundungust. – Harry megbízható, ő pumpálja a tőkét a cégbe.

– Nézd, mit hozott Dung! – lelkendezett George, és egy maréknyi, kiszáradt, fekete babhüvelyszerűséget mutatott Harrynek.

A hüvelyek halk, zörgő hangot hallattak, pedig látszólag mozdulatlanok voltak.

– A mérges csápfű termése – magyarázta George. – Szükségünk van rá a Maximuláns sorozathoz, de mivel C kategóriájú, kereskedelmi forgalomba nem hozható cikknek minősül, elég nehéz hozzájutni.

– Tíz galleon az egészért – mondta Fred. – Megegyeztünk, Dung?

– Tudjátok, mit vesződtem, amíg beszereztem nektek? – csóválta a fejét Mundungus, táskás, vérben forgó szemét összehúzva. – Sajnálom, fiúk, de húsz galleon az ára, egy knúttal se kevesebb.

– Nagy mókamester az öreg Dung – fordult Harryhez Fred.

– Ja, a legjobb vicce az volt, mikor hat sarlót kért egy zacskó acsarkatüskéért – vigyorgott George.

– Vigyázzatok! – figyelmezette őket Harry.

– Mért? – vont vállat Fred. – Amíg anya Prefi Ronit abajgatja, nincs mitől félnünk.

– De Mordon talán rajtatok tartja a szemét.

Mundungus nyugtalanul körbepislogott.

– Ez igaz – morogta. – Na jó, legyen tíz, ha gyorsan elviszitek.

– Köszi, Harry! – hálálkodott Fred, miután Mundungus az ikrek kinyújtott tenyerébe szórta zsebei tartalmát, és elcsoszogott az asztalhoz. – Megyünk, gyorsan felvisszük a szajrét...

Harry kissé nyugtalanul nézett az ikrek után. Most gondolt csak bele, hogy ha Fred és George varázsviccprojektje lelepleződik – márpedig előbb vagy utóbb nyilván le fog lepleződni – akkor Mr. és Mrs. Weasley bizonyára felteszik majd a kérdést, hogy ki nyújtott anyagi támogatást az ikrek mesterkedéseihez. A Trimágus Tusán nyert pénzt könnyű volt nagylelkűen felajánlani erre a célra, de megérte-e, ha a dolog újabb botrányhoz, ne adja isten a Percy-ügyhöz hasonló családszakadáshoz vezet? Akkor is fiaként fogja-e szeretni őt Mrs. Weasley, ha rájön, hogy ő, Harry indította el az ikreket a szégyenletesnek ítélt ócskaságárusi pályán?

Miközben ezen rágódott, egyszer csak meghallotta a saját nevét.

Valamivel odébb Kingsley Shacklebolt őt emlegette zengő, mély hangján:

– ...hogy Dumbledore miért nem Pottert nevezte ki – fejezte be egyik mondatát.

– Biztosan megvolt rá az oka – felelte Lupin.

– De ez fontos gesztus lett volna, a bizalom jele – erősködött Kingsley. – Én biztosan őt választottam volna. Ellensúlyozni kell, hogy a Reggeli Próféta minden másnap lehoz valami badarságot Harryről.

Harry nem nézett oda; nem akarta elárulni Kingsleynek és Lupinnak, hogy hallotta, amit róla mondtak. Egy cseppet sem volt éhes, mégis követte Mundungus példáját, és az asztalhoz sétált.

Ünnepi hangulata olyan gyorsan elmúlt, amilyen gyorsan jött; legszívesebben felment volna a szobájába lefeküdni.

Rémszem Mordon megcsonkított orrával alaposan megszagolgatott egy csirkecombot, majd – miután méregmentesnek ítélte – beleharapott.

– ...a nyele spanyol tölgyfából készült, rontástaszító lakkal van lekenve, és szériatartozék a beépített remegéscsillapító... – magyarázta Tonksnak Ron, mit tud a seprűje.

Mrs. Weasley nagyot ásított.

– Megyek, elintézem azt a mumust, aztán lefekszem... Arthur, ne engedd, hogy hajnalig fennmaradjanak. Jó éjt, Harry drágám.

Azzal kiment a konyhából. Harry letette a tányérját. Azt latolgatta, vajon ő is ki tudna-e osonni feltűnés nélkül.

– Jól vagy, Potter? – morogta oda neki Rémszem.

– Persze... – hazudta Harry.

Mordon meghúzta laposüvegét, de oldalt fordított acélkék szemével közben is Harryt fürkészte.

– Gyere ide, mutatok valami érdekeset – szólt.

Talárja egyik belső zsebéből gyűrött, régi varázsfényképet húzott elő.

– A Főnix Rendjének egykori tagjai – recsegte. – Tegnap este akadt a kezembe, mikor a tartalék láthatatlanná tévő köpenyemet kerestem. Az a nyavalyás Podmore még mindig nem adta vissza a jobbikat... Elhoztam, gondoltam, talán érdekel valakit.

Harry átvette a fotót. A képről egy csapatnyi ember nézett rá – egyesek integettek neki, mások a kupájukat emelgették.

– Ott vagyok én – mutatta Mordon, persze szükségtelenül, hiszen a képbeli Rémszem azzal együtt is könnyen felismerhető volt, hogy kevesebb volt az ősz hajszála, és a fél orra se hiányzott. – Az egyik oldalamon Dumbledore áll, a másikon Dedalus Diggle... Marlene McKinnon. Családostul megölték, két héttel azután, hogy ez a fotó készült. Ők Frank és Alice Longbottom...

Harry amúgy is kavargó gyomra görcsbe rándult Alice Longbottom láttán. Jól ismerte ezt a kerek, barátságos arcot – Neville Longbottom anyjának szakasztott mása volt.

– ...szegény ördögök – dörmögte Rémszem. – Ami velük történt, annál a halál is jobb... Ő pedig Emmeline Vance, vele találkoztál már. Az ott, mint látod, Lupin... Benjy Fenwick, vele is végeztek, apró darabokban találtunk rá... Menjetek odébb!

Rábökött a fotóra, mire a képbeli alakok engedelmesen félrehúzódtak, és előre engedték a hátrább állókat.

– Ő Edgar Bones, Amelia Bones fivére. Elintézték a családjával együtt... Kár érte, remek varázsló volt... Sturgis Podmore, uramisten, de fiatal volt... Caradoc Dearborn, fél évvel később eltűnt, ő se került elő... Hagrid, ő egy szemet se változott... Elphias Boge, őt is ismered. Már el is felejtettem, hogy folyton ez a szörnyű sapka volt rajta... Gideon Prewett... öt halálfaló bírt csak el vele, és a fivére, Fabian... hősként küzdöttek... Na tovább, tovább...

A fényképbeli emberkék megint helyezkedni kezdtek, s most a hátsó részen állók kerültek előtérbe.

– Ő Dumbledore fivére, Aberforth. Furcsa szerzet, akkor találkoztam vele először és utoljára... ő Doras Meadowes – Voldemort saját kezűleg végzett vele... Ott van Sirius, akkor még rövid haja volt... és... tessék, őket akartam megmutatni neked!

Harry szíve kihagyott egy dobbanást. A képről az édesanyja és az édesapja mosolygott rá. Egy alacsony, vizenyős szemű varázsló ült közöttük – Harry nyomban felismerte benne Féregfarkat, azt az embert, aki elárulta Voldemortnak szülei hollétét, s így közvetve a halálukat okozta.

– Na? – morogta Mordon.

Harry felpillantott a varázsló himlőhelyes, sebhelyektől szabdalt arcára. Mordon szemlátomást abban a hitben volt, hogy igazi csemegével örvendeztette meg Harryt.

– Aha... – Harry megpróbált m